Frederick Forsyth. A Sakál napja ALBATROSZ KÖNYVEK BUDAPEST

Frederick Forsyth A Sakál napja ALBATROSZ KÖNYVEK BUDAPEST

Frederick Forsyth THE DAY OF THE JACKAL (Hutchinson Co Ltd., London) Fordította BART ISTVÁN Második kiadás © 1971 by Frederick Forsyth Hungarian translation by Bart István, 1976 MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ Felelős kiadó Jovánovics Miklós Alföldi Nyomda (51.66-,14-2) Debrecen, 1988 Felelős szerkesztő Zentai Éva • Műszaki vezető Sebestyén Lajos • Műszaki szerkesztő Romhányi Katalin • A fedelet Fraunhofier Péter tervezte • Kiadványszám 8667 • Megjelent 22,8 (A5) ív terjedelemben. New Times betűtípusból szedve • MA 5368 ISBN 963 14 1215 6 ISSN 0324-3117

Első rész EGY ÖSSZEESKÜVÉS ANATÓMIÁJA 1. Márciusban hajnali hat óra negyvenkor még hűvös van Párizsban, és ha valakinek kivégzőosztag elé kell állnia, mintha még sokkal hűvösebb is volna. 1963. március 11-én ebben az órában egy francia repülőezredes állt a Fort d'Ivry főudvarán a fagyos kavicsba ásott cölöpnél, és miközben a háta mögött hozzákötözték a kezét, lassan enyésző hitetlenkedéssel meredt a húsz méterrel odább felsorakozott osztagra. Léptek csikordultak a kőzúzalékon, s ahogy immár örökre elzárva előle a napvilágot, kendőt kötöttek Jean-Marie Bastien-Thiry ezredes szemére, valamelyest engedett a feszültség. A katonák csőre töltötték puskájukat, és a pap halk mormogása reménytelenül beleveszett a húsz závárzat kattanásába. A falakon túl egy teherautó dudált rá valami kisebb járműre, amely keresztezte előtte a belváros felé vivő utat; mire a dudálás elhalt, az osztagot vezénylő tiszt már kiadta a parancsot: “Cél." A puskaropogás, amikor végül is felhangzott, fel sem borzolta az ébredő város felszínét, csupán galambcsapat rebbent föl hangjára, hogy néhány pillanat múlva elüljön. Néhány másodperccel később a kegyelemlövés társtalan puffanását már egészen elnyelte a falak alatt elhaladó forgalom fokozódó moraja. A katonatiszt a Titkos Hadsereg egyik orvlövészegységének vezetőjeként Franciaország elnökének életére tört; kivégzésének pontot kellett volna tennie az eseményekre – és elejét vennie az elnök elleni további merényleteknek. A sors bukfence, hogy ehelyett éppenséggel valaminek a kezdetét jelezte, de hogy megértsük, miért, előbb azt kell tudnunk, mik az előzményei annak, hogy azon a márciusi reggelen golyóktól luggatott élettelen test csüngött kötelékeiről a Párizs környéki katonai börtön udvarán... Végre lebukott a nap a Palota fala mögé, és meghozva valahára a régen várt enyhülést, hosszú árnyak hulláma vetült az udvarba. Az év legmelegebb napján még este hétkor is 23 fokos volt a hőség. Szerte az izzadó városban sápítozó feleségeket és nyűgös gyerekeket gyömöszöltek kocsikba és vonatokba a párizsiak, hogy a hétvégére vidékre utazzanak. 1962. augusztus

22-e volt, s néhány férfi, aki most a város határain túl várakozott, eltökélte, hogy ez a nap lesz az elnök, Charles de Gaulle tábornok halálának a napja. Mialatt a város lakossága arra készülődött, hogy a forróság elől a folyók és tengerpartok viszonylagos hűsére meneküljön, az Elysée Palota díszes homlokzata mögött egyre hosszabbra nyúlt a kabinet ülése. A homlokzati udvar vöröses kavicsszőnyegén, amely már az üdvözítő árnyékban hűsölt, tizenhat fekete Citroën DS luxuskocsi sorakozott egymás mögött a térségnek mintegy háromnegyedét felölelő körben. A sofőrök, akik a nyugati fal tövébe húzódtak, ahová legelőször ért el és ahol a legmélyebb volt az árnyék, felületes, tréfásan kötözködő társalgást folytattak az olyan emberek szokása szerint, akik munkanapjuk nagyobbik részét azzal töltik, hogy gazdájuk óhajait lesik. Olykor zsörtölődő megjegyzések hangzottak el a szokatlanul hosszúra nyúló kabinetülésről, mígnem egy perccel fél nyolc előtt vastag nyakláncot viselő lakáj jelent meg a Palota hat lépcsőjének tetején nyíló üvegajtó mögött, és intett az őrségnek. A sofőrök csoportjában félig szívott Gauloise-ok potyogtak a földre, hogy aztán beletapossák őket a kavicsba. A kapu melletti őrbódékban álló őrség és a biztonsági szolgálat emberei kihúzták magukat, és a hatalmas rácsos kapu kitárult. Amikor az üvegajtó mögött feltűnt a miniszterek első csoportja, a sofőrök már a limuzinok volánjánál ültek. A lakáj kitárta az ajtót, és a kabinet tagjai szívélyes társalgásba elegyedve, búcsúzóul még jó pihenést kívánva egymásnak a hétvégére, ráérősen lépkedtek lefelé a lépcsőkön. A kocsik sorban a lépcső aljához gördültek, a lakáj mély meghajlással kinyitotta a hátsó ajtajukat, a miniszterek pedig beszálltak, ki-ki a maga kocsijába, s aztán a kocsisor elhaladt a tisztelgő Köztársasági Gárda előtt, és kifordult velük a Faubourg St. Honoréra. Tíz perc múlva már csak két hosszú, fekete Citroën DS 19 maradt az udvarban. Lassan a lépcső aljához kanyarodtak. Az elsőt, amely a Francia Köztársaság elnökének zászlaját viselte, a Gendarmerie Nationale satoryi főparancsnokságáról, illetve kiképzőtáborából kivezényelt rendőrségi sofőr, Francis Marroux vezette. Higgadt, hallgatag ember volt, nem vett részt a miniszteri sofőrök tréfálkozásában; kötélidegei révén lett de Gaulle állandó személyi sofőrje, és mert gyorsan, de biztonságosan vezetett. Marroux egyedül ült a kocsiban. A mögötte kő vetkező másik DS 19-est is satoryi rendőr vezette.

Hét óra negyvenöt perckor újabb csoport jelent meg az üvegajtó mögött, és az udvaron álló emberek ismét vigyázzba vágták magukat. Szokásos kétsoros, grafitszürke öltönyében, sötét nyakkendőben Charles de Gaulle tűnt föl az üveg mögött. Ódivatú udvariassággal előretessékelte Madame Yvonne de Gaulle-t, aztán belékarolt, hogy levezesse a lépcső aljában várakozó Citroënhez. A kocsinál elváltak, és az elnök felesége bal felől szállt be, a tábornok pedig jobb oldalról ült be melléje. Vejük, Alain de Boissieu, akkoriban a francia hadsereg páncélos és lovassági egységeinek vezérkari főnöke, ellenőrizte, hogy zárva-e "mindkét ajtó, majd elöl, Marroux mellett foglalt helyet. A második kocsiba az elnöki párt kísérő csoport két tagja szállt be. Henri d'Jouder, egy algériai kabil, az aznap szolgálatos behemót testőr előreült a sofőr mellé, kikapcsolta a bal hóna alatt hordott revolver tokját, és hátradőlt. Mostantól fogva szüntelenül cikázni fog a szeme, de nem a kocsi előtt az úton, hanem a járdákon és az elsuhanó utcasarkokon. A másik férfi még egy utolsó szót váltott a hátramaradó, szolgálatos biztonsági emberek egyikével, majd ő is beszállt a kocsiba. Egyedül ült a hátsó ülésen. Jean Ducret felügyelő volt, az Elnöki Biztonsági Szolgálat főnöke. A nyugati falnál két fehér sisakos motorkerékpáros rendőr berúgta a motorját, és az árnyékból lassan a kapu felé indult. Az udvar bejárata előtt egymástól három méterre leálltak, és hátrapillantottak. Marroux az elöl álló Citroënnel elgördült a lépcsőtől, aztán a kapu felé fordult vele, és beállt a két kísérő motoros mögé. A hátsó kocsi követte. Hét óra ötven perc volt. Ismét kitárult a vasrácsos kapu, s a kis konvoj elsuhant a nyársat nyelt őrség előtt, és kifordult a Faubourg St. Honoréra. A Faubourg St. Honoré végére érve az Avenue de Marignyre tértek rá. A gesztenyefák alól fehér bukósisakos fiatalember figyelte robogója nyergéből az elhaladó konvojt, aztán elvált a járdaszegélytől, és a nyomába szegődött. Az utcán az augusztusi hétvégek szokásos forgalma zajlott, s az elnök áthaladásáról nem adtak ki előzetes értesítést. A szolgálatos közlekedési rendőröket csak a motorkerékpárok szirénázása figyelmeztette a konvoj közeledésére, és csak eszelős hadonászással, fütyüléssel sikerült időben leállítaniuk a forgalmat. A konvoj az árnyas fasorban felgyorsult, valósággal kirobbant a napsütötte Place Clemenceau-ra, és nyílegyenest átvágott rajta az Alexandre III.-híd felé. A nagy, állami kocsik nyomdokvizében haladó robogónak nem okozott gondot a követés. Marroux a híd után a motorosok nyomában az Avenue Général Gallienire tért, majd erről a széles Boulevard des Invalides-ra. A

robogós fiatalember itt már tudta, amit akart. A Boulevard des Invalides és a Rue de Varennes kereszteződésénél levette a gázt, és a sarki kávéházhoz kanyarodott. Betért, s a helyiség végében álló telefonfülkéhez lépve tantuszt vett elő, és tárcsázott. Jean-Marie Bastien-Thiry ezredes a Meudon nevű külváros egyik kávéházában várakozott. Harmincöt éves volt, nős, három gyerek apja, és a légügyi minisztériumban dolgozott. A minisztériumi tisztviselő és a családapa szokványos életének díszletei mögött az ezredes telve volt keserűséggel Charles de Gaulle iránt, aki hite szerint azzal, hogy átengedte Algériát a Felszabadítási Frontnak, elárulta Franciaországot és azokat, akik őt 1958-ban visszahívták a hatalomba. Az ezredes mit sem veszített Algéria elvesztésével, vagyis nem személyes indítékok vezették. Bastien-Thiry hazafinak tartotta magát, és szilárd meggyőződése volt, hogy szeretett hazáját szolgálja, ha megöli azt az embert, akiről úgy gondolta, hogy elárulta ezt a hazát. Akkoriban sok ezren osztották vele ezt a véleményt, ehhez képest azonban csak nagyon kevesen voltak egyben fanatikus tagjai a Titkos Hadseregnek is, amely arra esküdött fel, hogy megöli de Gaulle-t, és megbuktatja kormányzatát. Bastien-Thiry e kevesek közé tartozott. Éppen a sörét iszogatta, amikor megérkezett a telefonhívás. A csapos átadta neki a kagylót, aztán elment igazítani valamit a pult túlsó végében álló televízión. Bastien-Thiry néhány másodpercig szótlan hallgatott, aztán – Nagyszerű, köszönöm – szólt bele a kagylóba, s azzal letette. A sörét már előbb kifizette. Kilépett az utcára, összehajtogatott újságot húzott elő a hóna alól, és gondosan, megfontoltan egymás után kétszer kisimította. A szemközti ház első emeletén egy fiatal nő visszaeresztette lakása ablakának félrevont csipkefüggönyét, és a szobában ődöngő, üldögélő tizenkét férfihoz fordulva, így szólt: – Kettes útvonal. – Öt ifjonc, a gyilkolás mesterségének amatőrjei, nyomban felhagyott a keze tördelésével, és fölpattant a székről. A többi hét idősebb volt és nyugodtabb. A merénylet végrehajtói közül Alain Bougrenet de la Tocnaye volt a legmagasabb rangú és egyben Bastien-Thiry helyettese. Földbirtokos nemesi család sarja, szélsőségesen jobboldali meggyőződésű ember, harmincöt éves, nős, két gyermek apja.

A szobában tartózkodók közül a legveszedelmesebb ember Georges Watin volt; harminckilenc éves, széles vállú, szögletes állú férfi, az OAS * megszállott híve, aki eredetileg agrármérnök volt Algériában, és az elmúlt két év során tűnt fel ismét mint az OAS egyik legveszedelmesebb orgyilkosa. Régi lábsebe miatt a Sánta néven ismerték. Amikor a fiatal nő bejelentette a hírt, a tizenkét férfi rohanvást letódult a hátsó lépcsőn, aztán az épület hátsó bejáratán át ki a kis mellékutcára, ahol hat autó parkolt; valamennyi lopott vagy bérelt. Hét óra ötvenöt perc volt. Bastien-Thiry napokat töltött a merénylet színhelyének előkészítésével ; személyesen mérte be a lövőszögeket, a mozgó járművek sebességét és megtett útját, maga számította ki a feltartóztatásukhoz szükséges tűzerőt. Az Avenue de la Liberation nevű hosszú, egyenes útszakaszt szemelte ki, amely a Petit-Clamart-on áthaladó főközlekedési utak felé vezetett. Úgy tervezte, hogy az első csoport, benne a mesterlövészek, mintegy kétszáz méterrel a kereszteződés előtt nyit tüzet az elnök kocsijára. Egy teherautó mögött fognak megbújni, és lapos szögben kezdik meg a tüzelést a közeledő kocsira, hogy a mesterlövészek minél többször lövéshez jussanak. Bastien-Thiry számításai szerint az élen haladó kocsit már legalább százötven találat éri, mire a teherautó mellé ér. S miután az elnöki kocsit a tűz megállítja, egy mellékutcából előront a második OAS-csoport, és közvetlen közelből szétlövi a biztonsági szolgálat kocsiját. Ezután a két csoport egyesül, néhány perc alatt elintézik az elnöki kocsi utasait, aztán rohanvást a meneküléshez előkészített három kocsihoz indulnak, amely egy másik mellékutcában várakozik. Maga Bastien-Thiry, a merénylőcsoport tizenharmadik tagja az utat fogja figyelni. Nyolc óra öt perckor már mindkét csoport elfoglalta a helyét. Bastien-Thiry a csapdától mintegy száz méterre az úton, Párizs felé, egy buszmegállóban ácsorgott, kezében az újságjával. Ha int az újsággal, az lesz a jel Serge Bernier-nek, az első osztag parancsnokának, aki a teherautó mellett fog állni. Ő továbbadja a parancsot a fűben hasaló mesterlövészeknek. Ugyanekkor Bougrenet de la Tocnaye és mellette a géppisztollyal felfegyverkezett Sánta Watin kocsija elvágja a biztonsági szolgálat embereinek az útját.

*

Organisation de l'Armée Secréte (a Titkos Hadsereg Szervezete). A francia hadsereg egy tiszti csoportja által irányított fasiszta terrorszervezet.

A petit-clamart-i út mentén körülbelül akkor kattantak a fegyvereken a biztonsági zárak, amikor de Gaulle tábornok konvoja maga mögött hagyta Párizs belterületének sűrű forgalmát, és kiért a szabadabb külvárosi főútvonalakra. A kocsik itt már csaknem kilencven kilométeres sebességre gyorsultak. Kiérve az egyenes útszakaszra, Francis Marroux az órájára pillantott, és mivel megérezte a mögötte ülő idős tábornok mogorva türelmetlenségét, tovább fokozta a sebességet. A két motorkerékpáros kísérő elmaradt mellőlük, és a konvoj végéhez csatlakozott. De Gaulle sose szerette ezt a feltűnő kíséretét, és ha csak tehette, megszabadult tőle. A konvoj ebben a felállásban fordult rá Petit-Clamart-nál az Avenue de la Division Leclercre. Este nyolc óra tizenhét perc volt. Másfél kilométerrel följebb az úton Bastien-Thiry ekkor már tapasztalhatta következményeit annak a nagy hibának, amit elkövetett. Hogy mi volt ez a hiba, azt csak hónapok múlva tudta meg a rendőrségtől, már a siralomházban. Amikor a merénylet menetrendjét készítette, egy naptárból állapította meg, hogy augusztus huszonkettedikén nyolc óra harmincöt perckor fog sötétedni, azaz úgy tűnt, eléggé későn ahhoz, hogy még akkor is végrehajthassák a merényletet, ha de Gaulle késne szokásos időbeosztásához képest, aminthogy valóban késett is. Csakhogy a naptár pontatlanul jelezte a napnyugta időpontját. 1962. augusztus 22-én már nyolc óra tíz perckor sötétedett. Végül is ez a huszonöt perc beleszólt Franciaország történelmébe. Nyolc óra tizennyolc perckor Bastien-Thiry szeme kivette az Avenue de la Libérationon száz kilométeres sebességgel feléje robogó konvojt. Vadul meglengette az újságját. Száz méterrel lejjebb, az út túloldalán Bernier dühösen hunyorogva kémlelt az esti homályban a buszmegállóban ácsorgó elmosódott alak felé. – Intett már az ezredes? – kérdezte mintegy önmagától. Alighogy ezeket a szavakat kiejtette, már látta is, hogy az elnöki kocsi harcsaorra elsuhan a buszmegálló mellett, és befut a látómezőbe. – Tűz! – üvöltötte a lábánál hasaló embereknek. Azok pedig tüzet nyitottak a melléjük érő konvojra: kilencvenfokos szögből, száz kilométeres sebességgel elrobogó mozgó célpontra. Dicséretére válik a merénylők céllövő tudományának, hogy az a tizenkét golyó is eltalálta a kocsit. Ezek legtöbbje is hátulról érte a Citroënt. Két kerék gumiköpenye szitává lukadt a tűzben, s bármennyire is önhegesztő tömlők voltak, a kocsi mégiscsak kifarolt a hirtelen nyomáscsökkenéstől, és első

kerekei oldalvást radírozták az utat. Ekkor mentette meg Francis Marroux de Gaulle életét. Míg a mesterlövészek királya, Varga, a hajdani idegenlégiós a gumiköpenyeket lőtte ronggyá, a többiek a homályba tűnő hátsó ablakra ürítették a tarjukat. A karosszériát számos lövedék átfúrta, egy pedig betörte a hátsó ablakot, és mindössze néhány centiméterrel kerülte el az elnök orrát. Az elülső ülésen ülő de Boissieu ezredes hátrafordult, és – Lebukni! – ordított rá apósára és anyósára. Madame de Gaulle a férje ölébe hajtotta a fejét. A tábornok egy higgadt “Mi az, már megint?"-re ragadtatta magát, és hátrafordult, hogy kinézzen a hátsó ablakon. Marroux megmarkolta a remegő volánt, és miközben fokozatosan fölengedte a gázpedált, finoman ráfordította a kocsit a csúszás ívére. A pillanatnyi sebességcsökkenés után a Citroën újra megugrott, és továbbrobogott az Avenue du Bois kereszteződése felé, ahol a sarkon túl a második OAS-osztag várakozott. Marroux mögött, szorosan a nyomában a biztonsági szolgálat kocsija robogott, amelyen egyetlen karcolás sem esett. A kocsik olyan gyorsan közeledtek, hogy az Avenue du Bois-ban begyújtott motorral várakozó Bougrenet de la Tocnaye csak kettő között választhatott: vagy feltartóztatja az elnöki kocsit, és ezzel öngyilkosságot követ el, mert a két egymásba vágódó fémtömeg darabokra metéli, vagy fél másodpercet késik a kuplung fölengedésével. Az utóbbit választotta. Amikor kocsija kilőtt a mellékutcából és fölzárkózott a konvoj mellé, nem az elnök kocsijával került egy vonalba, hanem d'Jouder, a mesterlövész testőr és Ducret felügyelő kocsijával. Watin a jobb oldali ablakon csípőből kihajolva géppisztolya egész tárát kilőtte az előtte haladó Citroën hátsó ablakára, amelyben a törött üveg mögött is jól kivette de Gaulle gőgös profilját. – Miért nem lőnek már vissza ezek az idióták? – kérdezte De Gaulle méltatlankodva. D'Jouder azonban hiába iparkodott lövéshez jutni, hogy leszedje az OAS gyilkosait, akiktől csak a két kocsi közötti tíz méter választotta el, a saját kocsija sofőrje elfedte előle a kilátást. Ducret odakiáltott a sofőrnek, hogy ne maradjon el az elnök kocsijától, és a következő pillanatban már maguk mögött is hagyták az OAS-t. A két motoros rendőr, akik közül az egyiket csaknem felöklelte a mellékutcából hirtelen előbukkanó de la Tocnaye, már szintén magához tért a meglepetésből, és fölzárkózott a két Citroënhez. Az egész konvoj belelendült a kereszteződés körforgalmába, majd a túloldalon kivágódva belőle folytatta útját Villacoublay felé.

A merénylet színhelyén az OAS-osztagból senkinek sem volt ideje szemrehányásokat tenni. Ez csak később következett. Az akcióban használt három kocsit hátrahagyva beugráltak a menekülésre előkészített járművekbe, és eltűntek a leszálló sötétségben. Ducret felügyelő a kocsiból rádión felhívta Villacoublay-t, és röviden beszámolt a történtekről. Amikor a konvoj tíz perccel később befutott, de Gaulle tábornok ragaszkodott hozzá, hogy megállás nélkül hajtsanak tovább a kis repülőtérre, ahol már helikopter várta. Amint a kocsi megállt, tisztek és más hivatalos személyek rohanták meg; fölrántották az ajtókat és kisegítették Madame de Gaulle-t, akit nagyon megrázott az esemény. A kocsi másik oldalán a tábornok emelkedett ki a roncsok közül, és lerázta zakója hajtókájáról az üvegszilánkokat. Figyelemre se méltatva a köréje sereglett tisztek rémült kérlelését, megkerülte a kocsit, és belekarolt a feleségébe. – Jöjjön, kedvesem, hazamegyünk – szólt hozzá, majd búcsúzóul még tudatta a repülőtisztekből álló törzzsel, hogy mi a véleménye az OAS-ról: – Nem tudnak célozni. – Azzal a helikopterhez vezette a feleségét, s helyet foglalt mellette. D'Jouder is beszállt utánuk, és a gép fölemelkedett, hogy vidékre vigye őket a hétvégére. A hamuszín arcú Francis Marroux még akkor is a volánnál ült a felszállópálya szélén. A két jobboldali gumi végül teljesen felmondta a szolgálatot, és a kocsi az abroncson futott. Ducret egy-két halkan odadörmögött szóval gratulált neki, aztán ment lefolytatni a nyomozást. Mialatt az újságírók világszerte a merényleten törték a fejüket, és jobb híján a saját találgatásaikkal töltötték meg a hasábokat, a francia rendőrség a Sûreté Nationale irányításával s a titkosszolgálat és a Gendarmerie támogatásával megindította a francia történelem legnagyobb rendőri akcióját. Az akció hamarosan minden idők legnagyobb szabású franciaországi embervadászatává nőtt, amit csak az a hajtóvadászat múlt felül, amit néhány évvel később egy másik merénylő kézrekerítésére indítottak, akinek a történetét azonban a mai napig is homály fedi, s aki mind ez ideig is csak a fedőnevén szerepel a nyilvántartásban: a Sakál. Az első nyomra szeptember 3-án bukkantak, s amint az oly gyakran megesik a rendőri munkában, ezúttal is a rutin-ellenőrzés hozta meg az eredmény t. A párizs-marseille-i országúton Lyontól délre, Valence városánál felállított rendőrségi útakadálynál megállítottak egy magánautót, amelyben négy férfi ült. Aznap már százakat állítottak le a személyazonossági iratok

ellenőrzésére, ez alkalommal azonban az egyik férfinál nem voltak iratok. Azt állította, hogy elvesztette őket. Mind a négyüket Valence-ba szállították az ilyenkor szokásos kihallgatásra. Valence-ban kiderült, hogy a másik három férfinak semmi köze a negyedikhez azon kívül, hogy felvették a kocsijukba. Mindhármukat elengedték. A negyediktől ujjlenyomatot vettek, amit Párizsba küldtek, hogy megállapítsák, csakugyan az-e, akinek mondja magát. Tizenkét óra múlva megérkezett a válasz: az ujjlenyomat egy huszonkét éves idegenlégiós katonaszökevényé, akit a katonai bíráskodás hatálya alá eső vádak miatt köröznek. Azonban a név, amit megadott, valódi – Pierre-Denis Magade. Magade-ot Lyonba szállították a Police Judiciaire megyei főparancsnokságára. Mialatt egy előszobában kihallgatásra várakozott, az őrizetét ellátó rendőrök egyike tréfásan megkérdezte: – Na és Petit-Clamart-ról mit tudsz? Magade gyámoltalanul vállat vont. – Na jól van – felelte –, mire kíváncsi? És miközben a gyorsírók tolla az egyik jegyzetfüzetet a másik után írta tele, Magadé nyolc óra hosszat “köpött" az elképedt rendőrtiszteknek. Mire a végére ért, elárulta a petit-clamart-i merénylet valamennyi résztvevőjét, és még kilenc másik személyt is megnevezett, akik különféle apróbb szerepeket játszottak a szervezésben vagy a felszerelés megszerzésében. Összesen huszonkét nevet említett. A hajtóvadászat megindult, és a rendőrség ezúttal azt is tudta, hogy kiket keres. Végül csak egyiküknek sikerült megszöknie, de őt a mai napig sem fogták el. Georges Watin menekült meg, és a feltevések szerint Spanyolországban él, mint az algériai francia telepesek közül kikerült OAS-vezetők legtöbbje. Decemberre végeztek a kihallgatásokkal és a Bastien-Thiry, Bougrenet de la Tocnaye, valamint az összeesküvés többi vezetője elleni vádak előkészítésével. A tárgyalás 1963 januárjában kezdődött. Míg a tárgyalás folyt, az OAS erőt gyűjtött a gaulle-ista kormányzat elleni, újabb általános támadásra; a francia titkosszolgálatok foggal-körömmel védekeztek. A párizsi élet kellemes díszletei mögött, a kultúra és a civilizáció külszíne alatt a modern történelem egyik legelkeseredettebb és legszadistább földalatti háborúját vívták. A francia titkosszolgálat hivatalos neve Service de Documentation Extérieure et de Contre-Espionnage, közismert rövidítése a SDECE. Feladata nemcsak a külföldi kémkedés, de a belső kémelhárítás is, noha az osztályok tevékenységi köre alkalmasint átfedheti egymást. Az Első Osztály csak

hírszerzéssel foglalkozik, és irodákra oszlik, amelyek mindegyikét R-rel jelölik, ami a renseignement (azaz: információ) rövidítése. Az alosztályok a következők: R. l. információk értékelése; R. 2. Kelet-Európa; R. 3. Nyugat-Európa; R. 4. Afrika; R. 5. Közel-Kelet; R. 6. Távol-Kelet; R. 7. Amerika és a nyugati félteke. A Második Osztály feladata a kémelhárítás. Az összevont Harmadik és Negyedik Osztályra tartoznak a kommunistaügyek, a Hatodik Osztályra tartozik minden, ami pénzzel és a pénzvilággal kapcsolatos, a Hetedik Osztályra pedig a közhivatalok. Az Ötödik Osztálynak egyszavas neve van: Akció. Ez az osztály volt az OAS elleni háború központja. A Porte des Lilas, Északkelet-Párizs egyik sivár külvárosa közelében, a Boulevard Mortier mögött álló jellegtelen épületcsoportban székelő főparancsnokság száz kemény vagánya lépett a hadiösvényre. Többnyire korzikaiak voltak, s az élet mind ez ideig bennük utánozta legsikeresebben a regények képzeletbeli “kemény legény"-ét. Legelőször is a testi erőnlét legmagasabb fokára edzették őket, azután a satoryi kiképzőtáborba kerültek, ahol a többiektől elzárt kiképző különítmény kioktatta őket mindarra, amit a pusztítás művészetéről tudni lehet. Mesterei lettek a kézifegyverek kezelésének és a fegyvertelen kézitusának; a dzsúdónak és a karaténak. Kiképezték őket a rádió használatára, a robbantás és a szabotázs mesterségére, a kínzással és anélkül folytatott vallatás módszereire, az emberrablásra, megtanították őket gyújtogatni és gyilkolni. Némelyikük csak franciául tudott, mások azonban folyékonyán beszéltek több idegen nyelven is, és otthonosan mozogtak a világ bármely fővárosában. Felhatalmazták őket, hogy szolgálatuk teljesítése közben, ha kell, embert is öljenek, és ők gyakran éltek a felhatalmazással. Amikor az OAS tevékenysége minden addiginál féktelenebb és kegyetlenebb lett, Eugéne Guibaud tábornok, a SDECE igazgatója végül is levette sólymai fejéről a sapkát, és rászabadította őket az OAS-ra. Néhányuk belépett az OAS-ba, és egyik-másikuknak a szervezet legfelsőbb köreibe is sikerült beférkőznie. Ezek beérték azzal, hogy az értesüléseket szállították, amelyeket aztán a társaik felhasználtak; és nem is egy, titkos megbízatással Franciaországba vagy más, a francia rendőrség számára hozzáférhető területre érkező OAS-ügynököt tartóztattak le azoknak az értesüléseknek az alapján, amelyeket az Akció Csoport beépült emberei szereztek. Más esetekben, ha a körözött személyt nem sikerült becsalogatni Franciaországba, külföldön meggyilkolták. Sok nyomtalanul el tűnt OAS-tag rokonsága azóta is azt tartja, hogy az illetőt az Akció Csoport likvidálta.

Nem mintha az OAS bármit is szemére vethetett volna az Akció Csoportnak. Az Akció Csoport embereit, akiket titokban folytatott tevékenységükről barbouzes-nak, azaz szakállasoknak neveztek, az OAS jobban gyűlölte, mint az egész rendőrséget együttvéve. Az OAS és a gaulle-ista hatóságok algíri hatalmi harcának utolsó napjaiban hét szakállas élve került az OAS kezére. Megcsonkított tetemüket erkélyekre és lámpaoszlopokra akasztva találták meg. Ily módon folyt ez a földalatti háború, és a teljes igazság, hogy kik s hányan haltak meg a kínzások következtében, kinek a kezében s melyik cellában, sohasem fog kiderülni. A többi szakállas kívül maradt az OAS-on, és a SDECE rendelkezésére állt. Nem egy közülük azelőtt hivatásos bűnöző volt, az alvilág tagja, s továbbra is ápolta a régi kapcsolatait, s arra is volt példa, hogy hajdani alvilági barátai segítségét is igénybe vette, ha valami különlegesen szennyes munkát kellett elvégezni a kormányzat számára. Az efféle akciók adtak tápot Franciaországban a “párhuzamos" (azaz nem hivatalos) rendőrség létezéséről szóló mendemondáknak, amely állítólag Jacques Foccart, de Gaulle egyik jobbkezének parancsnoksága alatt állt. Valójában nem létezett semmiféle “párhuzamos" rendőrség; mindaz, amit ennek a rendőrségnek tulajdonítottak, az Akció Csoport nehéz vagányainak és az alvilág ideiglenesen állami szolgálatba fogadott gengszterfőnökeinek műve volt. A korzikaiak, akikből a párizsi és a marseille-i alvilág krémje, de az Akció Csoport java része is kikerült, tudnak egyet s mást a vendettáról; s a hét algíri szakállas legyilkolása után vérbosszút fogadtak az OAS ellen. Ugyanúgy, ahogy 1944-ben a dél-franciaországi partraszállásnál a szövetségeseket is a korzikaiak alvilága segítette (a saját céljai érdekében: jutalomképpen kisajátíthatták a Côte d'Azur alvilági üzletforgalmának jó részét), a hatvanas évek elején ismét Franciaországért viseltek háborút az OAS ellen. Az OAS-ban sok volt a pieds-noir (azaz algériai születésű francia), akik minden tekintetben nagyon hasonlítottak a korzikaiakra; s így a háború sokszor szinte a testvérharcjellegét öltötte. Bastien-Thiry és társainak pere egyre hosszabbra nyúlt, s közben lassan kibontakozott az OAS offenzívája is. Vezércsillaga a petit-clamart-i merénylet láthatatlan értelmi szerzője, Antoine Argoud ezredes volt. Argoud, az egyik legkiválóbb francia egyetem, az Ecole Polytechnique neveltje, kiváló eszű, csupa energia ember volt. A Szabad Franciák hadnagyaként de Gaulle alatt harcolt a nácik ellen Franciaország felszabadításáért. Később egy lovasezred parancsnoka lett Algériában. Az alacsony, inas férfi, ez a zseniális, de

kegyetlen katona, 1962-ben lett az OAS emigrációban működő részének hadműveleti főnöke. A lélektani hadviselésben járatos Argoud megértette, hogy a de Gaulle Franciaországa elleni harcot minden fronton egyszerre kell megindítani; terrorral, diplomáciával és hírveréssel. Az is a hadjárat része volt például, hogy a hajdani francia külügyminiszter, Georges Bidault, az OAS politikai szárnya s a Nemzeti Ellenállási Tanács vezetője sorozatos interjúkat adott nyugat-európai újságoknak és televízióállomásoknak, amelyekben “elfogadható" érvekkel világította meg, hogy miért ellenzi az OAS de Gaulle tábornok kormányzatát. Argoud harcba vetette kiváló szellemi képességeit, amelyek valaha a francia hadsereg legfiatalabb ezredesévé, most viszont az OAS legveszedelmesebb emberévé tették. Megszervezte Bidault-nak az interjúsorozatot a legtekintélyesebb tv-állomásokkal és újságírókkal, s a vén politikusnak alkalma nyílott tisztes leplet borítani az OAS gengsztereinek kevéssé szalonképes tevékenységére. Bidault Argoud ihlette propaganda-hadjáratának sikere legalább annyira aggasztotta a francia kormányzatot, mint az OAS terrortaktikája és a szerte Franciaországban mozikban és kávéházakban robbanó plasztikbombák. Aztán február 14-én újabb de Gaulle elleni merénylet tervére derült fény. De Gaulle-nak másnap beszédet kellett volna tartania a Champs de Mars-i Ecole Militaire-ben. Az összeesküvők orvlövésze a szemközti ház ereszéről lőtte volna le hátulról, amint belép a katonai akadémia főépületébe. A tervezett merényletért Jean Bichont, egy Róbert Pinard nevű tüzérszázadost és a katonai akadémia angoltanárnőjét, Madame Paule Rousselet de Liffiacot állították bíróság elé. A merénylet végrehajtója Georges Watin lett volna, de a Sánta ismét egérutat nyert. Távcsöves puskát találtak Pinard lakásán, ez vezetett hármójuk letartóztatásához. Később a tárgyaláson kiderült, hogy mivel nem tudták, hogyan csempésszék be Watint és a puskát az akadémia területére, egy Marius Tho nevű altiszthez fordultak segítségért, aki azonban azonnal a rendőrségre ment. De Gaulle tábornok 15-én a kitűzött időben az eredeti tervek szerint megjelent a katonai ünnepségen, csak annyi engedményt tett, hogy bár nagyon ellenére volt, páncélozott kocsiban érkezett a színhelyre. Maga az összeesküvés hihetetlenül műkedvelő vállalkozás volt, de Gaulle-t azonban bosszantotta. Másnap magához hívatta Frey belügyminisztert, és az

asztalt verve közölte a nemzetbiztonságért felelős miniszterrel, hogy: – Ami sok, az sok; már elegem van ezekből a merényletekből. Elhatározás született, hogy a többiek elrettentésére, néhány magas rangú OAS-összeesküvőre példás büntetést fognak kiszabni. A legfelsőbb katonai bíróságon még akkor is folyó Bastien-Thiry-per kimeneteléről Freynek a legcsekélyebb kétsége sem volt, hiszen Bastien-Thiry mindent elkövetett, hogy a vádlottak padjáról részletesen kifejtse, miért kell Charles de Gaulle-nak véleménye szerint meghalnia. A Bastien-Thiryre kiszabott ítélet azonban kevés volt elrettentésnek. Február 22-én egy feljegyzés másodpéldányát tették le az Akció Osztály vezetőjének íróasztalára. A feljegyzést a SDECE Második Osztályának vezetője (kémelhárítás és belbiztonság) írta a belügyminiszternek, íme rövid kivonata: “Sikerült megtudnunk a felforgató mozgalom egyik főkolomposának, Antoine Argoud-nak, a francia hadsereg volt ezredesének tartózkodási helyét. Nevezett Németországba szökött, és ottani hírszerzőink értesülései szerint néhány napig ott szándékozik tartózkodni... Amennyiben ez megfelel a valóságnak, lehetségesnek tűnik, hogy a közelébe férkőzzünk, és talán foglyul is ejtsük. Mivel a megfelelő német biztonsági szervek hivatalos kémelhárító szerveink megkeresését elutasították, s mivel ezután a német szervek bizonyára számítanak arra, hogy ügynökeink nyomában lesznek Argoud-nak és más OAS-vezetőknek, az akciót a legnagyobb sürgősséggel és titoktartással kell végrehajtani." Az ügyet átadták az Akció Csoportnak. Argoud február 25-én késő délután érkezett vissza Münchenbe Rómából, ahol más OAS-vezetőkkel tárgyalt. Ahelyett hogy egyenesen az Unertlstrasséra ment volna, taxiba szállt és az Eden-Wolff Hotelbe vitette magát, ahol feltehetőleg valamely találkozó céljaira rendelt szoba várta. Argoud-t azonban hiába várták a találkozóra. A szálloda halljában két hibátlan németséggel beszélő férfi tartóztatta föl. Argoud német rendőröknek vélte őket, és a belső zsebébe nyúlt, hogy elővegye az útlevelét. Egyszer csak azt érezte, hogy egy-egy vaskéz markolja meg mindkét karját, a lába fölemelkedik a földről, és egyetlen szempillantás alatt az utcán volt, egy csukott teherautó mellett. Elkáromkodta magát, amire francia szitkok zuhataga válaszolt. Egy bütykös ököl orrba vágta, egy másik gyomorszájon, egy ujj a füle alatti idegre tapadt, és az ezredes előtt úgy elsötétült a világ, mint amikor kicsap a biztosíték.

Huszonnégy órával később a Quai des Orfévres 36-ban, a Police Judiciarie bűnügyi csoportjánál megszólalt a telefon. Rekedtes hang közölte a hívásra jelentkező telefonügyeletes őrmesterrel, hogy az OAS megbízásából beszél, és hogy Antoine Argoud egy teherautóban várja a rendőröket “szépen masnira kötve" a CID épülete mögött. Néhány perc múlva feltépték a teherautó rakodóterének ajtaját, és Argoud elképedt rendőrtisztek gyűrűjében botorkált elő a sötétből. Huszonnégy órája bekötött szeme nem állt fókuszba. Támogatni kellett, hogy megálljon a lábán. Rászáradt orravére borította az arcát, és a szája sajgott a pecektől, amitől csak a rendőrség szabadította meg. Amikor valaki megkérdezte: – Ön Antoine Argoud ezredes? – motyogva válaszolta: – Igen. – Az Akció Csoport az előző éjszaka valahogy átcsempészte a határon; a rendőrség saját parkolóhelyén rájuk váró szeretetcsomagot bejelentő névtelen telefonhívás az ő jellegzetes tréfájuk volt. Argoud-t csak 1968 júniusában helyezték szabadlábra. Valamivel azonban nem számolt az Akció Csoport; noha az OAS-ban óriási erkölcsi bomlást idézett elő Argoud kikapcsolása, elrablásával egyben rejtélyes helyettesének, az alig ismert, de éppoly körültekintő és eszes Marc Rodin alezredesnek az útját is egyengették. Ő vette át a de Gaulle meggyilkolásáért folyó hadműveletek parancsnokságát. Március 4-én a legfelsőbb katonai bíróság ítéletet hirdetett Jean-Marie Bastien-Thiry ügyében. Harmadmagával halálra ítélték, akárcsak további három szökésben levő társukat, közöttük Watint, a Sántát. Március 8-án de Gaulle tábornok három óra hosszat hallgatta szótlanul az elítéltek ügyvédeinek kegyelmi kérelmeit. Két halálos ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatott, Bastien-Thiry ítéletét azonban megerősítette. A repülőezredessel még aznap éjjel tudatta ügyvédje a határozatot. – 11-ére tűzték ki – mondta védencének, és amikor az továbbra is csak hitetlenkedve mosolygott, ráförmedt: – Főbe fogják lőni. Bastien-Thiry tovább mosolygott, és a fejét rázta. – Maga ezt úgysem érti – mondta az ügyvédnek –, nincs az a francia osztag, amelyik fegyvert emelne rám. Tévedett. A kivégzés megtörténtét a Radio Europe első műsora jelentette be este nyolc órai híreiben, franciául. Az adást Nyugat-Európa legnagyobb részén foghatta bárki, aki megkereste a rádión. Az adás egy kis ausztriai hotelszobában olyan gondolatok és tettek láncát indította el, amelyek következtében de Gaulle tábornok közelebb került a halálhoz, mint egész

addigi pályafutása során bármikor. A szoba lakója Marc Rodin ezredes volt, az OAS újdonsült hadműveleti főnöke.

2. Marc Rodin kikapcsolta a táskarádióját, és jószerével érintetlenül hagyva a reggelitálcát, fölkelt az asztaltól. Az ablakhoz lépett, újra rágyújtott egyre a végtelen láncban szívott cigarettákból, és kinézett a hófödte tájra, amit a sokáig késlekedő tavasz még ki sem kezdett. – Disznók. – Suttogva, gyűlölettel ejtette ki a szót, amelyet még hosszú sorban követtek a francia elnök, a kormány és az Akció Csoport iránti érzelmeit kifejező sotto voce kimondott szavak és jelzők. Rodin csaknem minden tekintetben különbözött az elődjétől. Magas, szikár férfi volt, arca beesett a bensőjében égő gyűlölettől, s érzelmeit a latinokra oly kevéssé jellemző hűvös modorral leplezte. Neki nem jutott ki az Ecole Polytechnique, hogy egyengesse az előléptetése útját. Cipészmester fia volt, s egy halászhajón szökött át Angliába kamaszkora végének derűs, szép napjaiban, és közlegénynek állt be a Lotharingiai Kereszt zászlaja alá, amikor a németek lerohanták Franciaországot. Az őrmesteri csillagokat, majd a tiszthelyettesi kinevezést nem adták ingyen; véres csatákban fizetett érte Észak-Afrikában Koenig alatt, aztán a normandiai sövények között Leclerc seregében. A tiszti sávokat, amelyekhez születése és iskolázottsága révén sohasem juthatott volna hozzá, a Párizsért vívott harcokban kapott kinevezés hozta meg a számára. A háború után a között kellett választania, hogy visszatér a polgári életbe, vagy megmarad a hadseregben. Visszatérni, de mihez? Más mestersége nem volt, csak a cipészség, amire az apja tanította ki, s azt kellett látnia, hogy szülőhazája munkássága a kommunisták befolyása alatt áll, akik még az ellenállásban és a Honi Szabad Franciák Szervezetében is főszerephez jutottak, így hát megmaradt a hadseregben, és később ő is a közlegényből előléptetett tisztek keserűségével szemlélte a tisztiiskolákból kilépő iskolázott fiatalemberek új nemzedékét, akik a tantermekben, elméleti órákon szerzik meg ugyanazokat a sávokat, amelyekért ő vért izzadott. Nézte, hogyan hagyják maguk mögött rangban és előjogokban, és közben egyre jobban forrt benne a keserűség.

Nem volt mit tenni, valamelyik gyarmati ezredet kellett választania, azokat a harcedzett elitcsapatokat, amelyek a háborút viselték, mialatt a sorkatonaság a gyakorlótereken parádézott. Elintézte, hogy átvezényeljék a gyarmati ejtőernyősökhöz. Indokínában, ahol olyan emberek közé került, akik ugyanúgy beszéltek és ugyanúgy gondolkoztak, mint ő, már egy éven belül századparancsnok lett. A kaptafától elszármazott fiatalember számára csakis a tűzvonalban és újra csak a tűzvonalban létezett előléptetés. Az indokínai háború végére őrnagy lett, aztán egyévi boldogtalan, csalódásokkal teli franciaországi tartózkodás után Algériába vezényelték. Franciaország kivonulása Indokínából és a Franciaországban töltött esztendő addigi lappangó keserűségét emésztő gyűlöletté fokozta a politikusok ellen. Azt hitte, csakis egy katona kormányzata ragadhatja ki Franciaországot a közéletbe befurakodott árulók és talpnyalóik karmai közül. Mert csakis a hadsereg mentes az árulóktól és a megalkuvóktól. Mint a legtöbb csapattiszt, aki látta meghalni embereit, és olykor maga hantolta el beosztottjait, Rodin is bálványozta a katonát, a föld sóját, aki a vérét áldozza, hogy a burzsoázia kényelemben élhessen otthonában. Amikor nyolcévi indokínai dzsungelháború után azt kellett hallania szülőhazája civil polgáraitól, hogy legtöbbjüket fikarcnyit sem érdekli a katonaság, és baloldali értelmiségiek gyalázkodását kellett olvasnia az újságokban, méghozzá olyan “semmiségek" miatt, mint a foglyok kínvallatása; mindez összeolvadt gondolataiban a hátrányos helyzete miatt eleve benne élő keserűséggel, és Marc Rodinben olyan láncreakció indult meg, amely végül vak fanatizmussá fajult. Nem tágított attól a meggyőződésétől, hogy ha a helyi polgári hatóságoktól, a kormányzattól és az otthoniaktól megfelelő támogatást kap, a hadsereg le tudta volna győzni a Viet-Minh-t. Szerinte Indokína feladásával gyalázatos módon elárulták azt a sok ezernyi derék fiatalembert, aki ott adta életét –úgy tűnik, semmiért. Rodin eltökélte, hogy nincs és nem is lehet több árulás. Algéria lesz rá a bizonyíték. Olyan boldog soha többé nem lesz, mint amikor 1956 tavaszán abban a szilárd meggyőződésben hagyta el Marseille partjait, hogy Algéria távoli hegyeiben végre be fog teljesedni az, amit élete legfőbb céljának tekintett: a francia hadsereg megdicsőülése a világ szemében. Két év elkeseredett és kegyetlen harcai alig rendítették meg ezt a meggyőződését. Igaz, nem volt olyan könnyű elfojtani a lázadást, mint eleinte hitte. Akárhány fellahot öltek is meg az embereivel, akárhány falut tettek a

földdel egyenlővé, akárhány FLN-harcos halt bele a kínzásokba, a lázadás egyre terjedt, mígnem már az egész országot elborította, és a városokba is elért. Természetesen arra lett volna szükség, hogy több segítséget kapjanak a fővárosból. Az legalább most fel sem merülhetett, hogy a birodalom valamelyik eldugott sarkában folyik a háború. Hiszen Algéria Franciaország, Franciaország része, amelyet hárommillió francia lakik. Algériáért éppúgy harcol az ember, ahogy Normandiáért, Bretagne-ért vagy az Alpokért harcolna. Alezredesi kinevezése után a harctérről a városokba került: előbb Bone-ba, aztán Constantine-ba. A terepen az ALN katonáival állt szemben; irreguláris csapatok voltak, de mégiscsak harcoló katonák. Irántuk érzett gyűlölete semmiség volt ahhoz képest, ami akkor fogta el, amikor a terepről a városi hadviselésbe csöppent. Ezt a háborút plasztikbombával vívták, amit a takarító személyzet helyezett el a franciáktól látogatott kávéházakban, élelmiszeráruházakban és játszótereken. Constantine-ban, hogy megtisztítsa a várost a francia lakosság körében bombákat robbantgató csőcseléktől, olyan eszközöket alkalmazott, amelyekről Mészárosnak nevezték el a Casbah-ban. Az FLN és fegyveres ereje, az ALN végleges megsemmisítéséhez csak az hiányzott, hogy elegendő segítséget kapjanak Párizstól. Mint a legtöbb fanatikust, hite Rodint is vakká tette a tényekre. A háború növekvő költségei, a mind kevesebb sikerrel kecsegtető harcok terhe alatt rogyadozó francia nemzetgazdaság és a sorkatonák demoralizáltsága az ő szemében mit sem számított. 1958 júniusában de Gaulle tábornok Franciaország miniszterelnökeként visszatért a hatalomba. Eltakarította a korrupt és roskadozó Negyedik Köztársaságot, és megalapította az Ötödiket. Amikor kimondta azokat a szavakat, amelyek a tábornokok ajkáról felhangozván visszajuttatták őt a Matignonba, majd 1959 januárjában az Elysée Palotába: “Algérie Française" – Rodin félrevonult a szobájába, és könnyezett. Amikor de Gaulle látogatást tett Algériában, olyan volt számára, akár az Olimpuszról alászálló Zeusz. Biztosra vette, hogy hamarosan kezdetét veszi az új politika. A kommunistákat kisöprik a hivatalokból, Jean-Paul Sartre-t minden bizonnyal főbe lövik árulásért, a szakszervezeteket móresre tanítják, és Franciaország végre teljes szívvel fogja támogatni algériai véreit és a francia civilizáció határait oltalmazó hadseregét.

Rodin olyan biztos volt ebben, mint abban, hogy a nap keleten kél. S amikor de Gaulle a saját elképzelései szerint látott hozzá, hogy rendbe hozza Franciaország szénáját, Rodin úgy gondolta, hogy valami félreértés történhetett. De nem szabad sürgetni az öreget. Amikor eljutottak hozzá az első kiszivárgó hírek a Ben Bellával és az FLN-nel folytatott puhatolózó tárgyalásokról, Rodin nem is hitt nekik. Habár rokonszenvezett a telepesek Böhöm Jo Ortiz vezette 1960-as felkelésével, változatlanul úgy gondolta, hogy csak azért nem zúzzák szét már a fellahokat egyszer s mindenkorra, mert ez is valamiféle taktikai húzása de Gaulle-nak. Biztosra vette, hogy az Öreg tudja, mit csinál. Vagy talán nem maga mondta ezeket a csodálatos szavakat: Algérie Française? Amikor aztán végleg és minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a de Gaulle elképzelése szerint feltámasztott Franciaországhoz francia Algéria nem tartozik hozzá, Rodin világa úgy hullott darabokra, mint egy expresszvonat elé állított porcelánváza. Semmivé lett minden hite, reménysége, meggyőződése és bizalma. Maradt a puszta gyűlölet. A rendszer, a politikusok, az értelmiség, az algériaiak, a szakszervezetek, az újságírók és az idegenek iránt; de legfőképpen ama bizonyos ember iránt. Néhány gyáva nyápic kivételével, aki megtagadta az engedelmességet, Rodin teljes zászlóaljával részt vett az 1961. áprilisi katonai puccsban. A kísérlet megbukott. De Gaulle egyetlen egyszerű, lehangolóan ügyes húzással meghiúsította, még mielőtt kibontakozhatott volna. Annak idején, amikor néhány héttel az FLN-nel megkezdett tárgyalások bejelentése előtt ezerszámra osztottak ki zsebrádiókat a legénység között, a tisztek közül senki sem méltatta különösebb figyelemre ezt az eseményt. Mindenki a szolgálat könnyebb elviselését szolgáló ártalmatlan eszköznek tekintette a rádiókat, és sok tiszt meg altiszt még helyeselte is az intézkedést. A Franciaországból sugárzott tánczene jótékonyan elterelte a fiúk figyelmét a hőségről, a legyekről és az unalomról. De Gaulle hangja már sokkal kevésbé volt ártalmatlan. És amikor végül is az döntött, hogy kinek fog engedelmeskedni a hadsereg, szerte Algéria laktanyáiban sorkatonák ezrei kapcsolták be rádiójukat, hogy meghallgassák a híreket. A hírek után ugyanaz a hang szólt hozzájuk, amelyet 1940 júliusában maga Rodin is hallgatott. S a szózat is csaknem ugyanaz volt. – “Választanotok kell, kihez maradtok hűek. Franciaország én vagyok, sorsának eszköze. Engem kövessetek. Nekem engedelmeskedjetek."

Némelyik zászlóaljparancsnok arra ébredt, hogy csak maréknyi tisztje maradt vele, és még az altisztek zöme is elhagyta. A lázadás összeomlott, akárcsak az ábrándok – rádión verték szét. Rodin szerencsésebb volt, mint legtöbb társa. Százhúsz tisztje, altisztje s közlegénye maradt mellette. Ennek az a magyarázata, hogy egységében az átlagosnál nagyobb arányban szolgáltak öreg indokínai és algériai veteránok. A többi puccsistával összefogva megalakították a Titkos Hadsereget, és megesküdtek, hogy megbuktatják az Elysée Palota Júdását. A győzedelmes FLN és a kormányhoz hű francia hadsereg közé szorulva alig maradt idő egyébre, mint a rombolás utolsó nagy orgiájára. Az utolsó hét alatt, miközben a francia telepesek elmenekültek a véráztatta algériai partokról, a Titkos Hadsereg még egyszer utoljára szörnyű bosszút vett mindazon, amit hátra kellett hagynia. Amikor aztán mindennek vége lett, a gaulle-ista hatóságok előtt is ismert nevű vezetőknek nem maradt más hátra, csak az emigráció. Rodin 1961 telén lett Argoud-nak, az emigrációban működő OAS vezérkari főnökének a helyettese. Ekkor üzent hadat az OAS a hivatalos Franciaországnak, és az offenzívához Argoud adta az észt, a tehetséget, a szimatot, míg Rodin volt a szervezet, a furfang, a józan ravaszság. Ha pusztán elszánt fanatikus, veszedelmes lett volna, de nem lett volna kivételes egyéniség. A hatvanas évek elején sok ilyen fajsúlyú embere volt fegyverben az OAS-nak. Ó azonban több volt ennél. Az öreg suszter jó eszű fiút nemzett, és ezt az észt nem a katonai szolgálat rendszeres iskolázása köszörülte, hanem Rodin maga, mégpedig a maga módján. Ha a tulajdon, Franciaországról kialakított eszméjével került szembe, s a francia hadsereg becsületével, Rodin is éppoly korlátolt volt, akárcsak a többi tiszt, ám ha valamely merőben gyakorlati kérdést kellett megoldania, olyan józan és logikus gondolkodásra volt képes, ami többet ért a világ minden szalmaláng-lelkesedésénél és minden értelmetlen erőszaknál. Március 11-én is így állt neki, hogy megoldja Charles de Gaulle meggyilkolásának problémáját. Annál több esze volt, semhogy azt képzelje, könnyű dolga lesz; épp ellenkezőleg, tudta, hogy a petit-clamart-i és az Ecole Militaire-i merénylet kudarca még nehezíti is a feladatot. Vállalkozókban nem volt hiány a gyilkosság végrehajtására; neki azonban olyan embert vagy olyan tervet kellett találnia, amelynek legalább egyetlenegy olyan vonása vagy tényezője van, amely eléggé szokatlan ahhoz, hogy áthatoljon az elnök személye köré immár koncentrikus körökben felépített biztonsági rendszeren.

Gondolatban módszeresen sorra vette a problémákat. Két óra hosszat állt az ablaknál az egyik cigarettáról a másikra gyújtva, míg a füst kék ködbe nem vonta a szobát, s közben számba vette a problémákat, aztán tervet készített a biztonsági rendszer leküzdésére vagy kijátszására. Valamennyi kivihetőnek tűnt, akármilyen tüzetesen vizsgálta is; majd a végső nagy próbán mégis valamennyi sorra megbukott. Hosszú gondolatmenete egyetlen leküzdhetetlen akadály, a biztonság körül kristályosodott ki. Petit-Clamart óta megváltozott a helyzet. Az Akció Csoport beépülése az OAS soraiba és vezetőségébe immár aggasztó méreteket öltött. Tulajdon fölöttese, Argoud minapi elrablása jól mutatta, hogy milyen messzire hajlandó elmenni az Akció Csoport, ha az OAS vezetőinek elfogásáról és kivallatásáról van szó. Még a német kormány erélyes tiltakozását is vállalták. Most, hogy Argoud-t már tizennégy napja vallatták, az O ÁS egész vezetőségének menekülnie kellett. Bidault-nak hirtelen elment a kedve a hírveréstől és a nyilvános szerepléstől; mások pánikban menekültek Spanyolországba, Amerikába és Belgiumba. Egyszerre megnőtt a kereslet a hamis iratok és a világ távoli sarkaiba szóló menetjegyek iránt. Ezt látván a közemberek is visszahúzódtak, s a szellem jóvátehetetlenül megromlott. Nem egy megbízható franciaországi ember, aki azelőtt készséggel segített és bújtatott körözött embereket, s vitte a fegyverszállítmányokat, most ha csak felvilágosítást kértek is tőle, valami kifogást motyogott, és letette a kagylót. A petit-clamart-i kudarc és az elfogottak vallomása után három teljes franciaországi réseaux-t voltak kénytelenek megszüntetni. A francia rendőrség beépített embereitől kapott értesülései alapján az egyik biztos házat a másik után kutatta át, s az egyik fegyverraktárt a másik után fedezte fel, két újabb de Gaulle elleni merényletet lepleztek le már az összeesküvők második összejövetelén. Mialatt a CNR bizottságai üléseztek és a francia demokrácia helyreállításáról szónokoltak, az élet komor tényei Rodinre vártak az ágya mellett álló duzzadó aktatáskában. Anyagi nehézségek, a hazai és a külföldi támogatás megfogyatkozása, a tagság hitének megrendülése; az OAS már málladozott a francia titkosszolgálat és a rendőrség csapásai alatt. Bastien-Thiry kivégzése is bizonyára csak még tovább fogja rombolni a szellemet. Az ügyek ilyetén állásánál csakugyan nem lesz könnyű olyanokat találni, akik hajlandók még segíteni, azoknak pedig, akik vállalkoznának a végrehajtásra, úgy ismeri az arcát minden francia rendőr, és ráadásul még jó

néhány millió állampolgár is, akár a saját tenyerét. Ebben a stádiumban bármely olyan tervet, amely sok tervezéssel és különféle csoportok összehangolásával jár, “befújnának", mire a merénylő akár csak száz mérföldnyire is megközelíthetné de Gaulle-t. Gondolatmenete végére érve, Rodin ezt mormogta maga elé: – Valaki olyan, akit senki sem ismer... – Gondolatban átfutotta azok névsorát, akikről tudta, hogy nem haboznának megölni az elnököt. Mindegyikükről bibliányi vastagságú dossziét vezetnek a francia rendőrség főkapitányságán. Ő maga, Marc Rodin is ugyan mi egyébért rejtőzködne egy isten háta mögötti osztrák hegyi falu hoteljében? A megoldásra közvetlenül dél előtt talált rá. Először elvetette, de aztán nem hagyta nyugodni a dolog, és visszakanyarodott hozzá. Ha találna ilyen embert... ha egyáltalában létezik ilyen ember. Lassan, vesződve újabb tervet dolgozott ki, s ezt most erre a képzeletbeli emberre építette, aztán alávetette minden lehetséges próbának, megfontolt minden felhozható ellenérvet? A terv minden próbát kiállt, a de Gaulle körüli biztonsági intézkedések ellenére is. Épp mielőtt az óra elütötte volna a delet, Marc Rodin fölráncigálta magára a télikabátját, és lement a lépcsőn. A szálloda ajtaján kilépve nekirontott a jeges utcán végigsüvítő szél. Összeborzongott, de a szél most legalább elfújta azt a tompa fejfájást, amit a túlfűtött szállodai szobában elfüstölt cigarettáktól kapott. Balra fordult, és a ropogó hóban az adlerstrassei postahivatalra ment, és egy sor rövid táviratot adott föl Németországban, Ausztriában, Olaszországban és Spanyolországban álnéven élő társainak, hogy most néhány hétig ne keressék, mert el kell utaznia valamit elintézni. Visszafelé baktatva a szerény kis penzióba, felötlött benne, hogy némelyikük talán azt fogja hinni, ő is kereket old, és fölszívódik az Akció Csoport emberrablói vagy gyilkosai elől. Vállat vont. Gondoljon mindenki, amit akar, a hosszas magyarázkodások ideje lejárt. A penzió menüjét ette; aznap csülök volt galuskával. Bár a dzsungelben s az algériai hegyekben töltött évek alatt elszokott a jó konyhától, alig bírta legyűrni az ételt. Bőröndjei becsomagolva, a számla kifizetve, délután már úton is volt, hogy elvégezze magányos küldetését, találjon egy embert, pontosabban egy embertípust, amelyről nem is tudhatta bizonyosan, hogy létezik-e. Épp amikor Rodin vonatra szállt, a londoni repülőtér nulla-négyes kifutópályájára egy BOAC Comet 4B ereszkedett lassan a bevezető sávon. A

gép Bejrútból érkezett. A repülőtér épületébe egyesével belépő utasok között magas, szőke angol férfi jött. Arcán a közel-keleti nap egészséges barnasága. Két hónapig élvezte a Libanon kínálta tagadhatatlan gyönyöröket, s most friss és kipihent volt. Ehhez járult még az a számára ennél is nagyobb élvezet, hogy személyesen ellenőrizte bizonyos tetemes pénzösszeg átutalását egy bejrúti bankból egy svájciba. Messze a távolban, Egyiptom homokjában, ahová az elképedt és dühöngő egyiptomi rendőrség temette őket, két német rakétamérnök teteme maradt utána, egy-egy revolvergolyóval a gerincükben. Eltávozásuk az élők sorából több évre visszavetette Nasszer Al-Zafira rakétájának kifejlesztését, egy New York-i cionista milliomos pedig úgy érezte, nem az ablakon dobta ki a pénzét. Az angol minden nehézség nélkül átment a vámon, majd bérelt kocsiba szállt, és mayfairi lakására hajtott. Kilencven napba telt, mire Rodin végére ért a keresésnek, de csak három sovány iratcsomót tudott felmutatni, amelyeket egy-egy barna, kemény fedelű dossziéban őrzött, és mindig magánál hordott az aktatáskájában. Június közepén érkezett vissza Ausztriába, és a bécsi Brucknerallén, a kis Pension Kleistben vett ki szobát. Két kurta táviratot adott fel a főpostáról, az egyikét Észak-Olaszországba, Bolzanóba, a másikat Rómába. A táviratok két alvezérét szólították Bécsbe sürgős megbeszélésre. Huszonnégy órán belül befutottak. René Montclair bérelt kocsival jött Bolzanóból, André Casson repülővel Rómából. Mindketten álnéven és hamis papírokkal utaztak, ugyanis a SDECE olaszországi és ausztriai ügynökei a legfontosabbak között tartották számon mindkettőjüket, és a francia titkosszolgálat abban az időben már hatalmas összegeket költött arra, hogy ügynököket és informátorokat szerezzen a határátkelőhelyeken és repülőtereken. André Casson érkezett meg elsőnek a Pension Kleistbe, hét perccel a kitűzött tizenegy óra előtt. A Bruckneralle sarkán szállt ki a taxiból, és percekig ácsorgóit, a nyakkendőjét igazgatva egy virágüzlet kirakatüvegének tükrében, mielőtt besietett a szálloda halljába. Rodin, mint rendesen, most is álnéven jelentkezett be, a csak közvetlen munkatársai előtt ismert húsz név valamelyikén. Casson és Montclair előző nap Schulz aláírással kapott táviratot, amiből megtudták, hogy erre a húsznapos időszakra ez Rodin álneve. – Herr Schulz, bitté? – érdeklődött Casson a pultnál álló fiatalembertől. A fiatalember utánanézett a nyilvántartó könyvben. – Hatvannégyes szoba. Várja önt, uram?

– Igen – felelte Casson, és máris nekivágott a lépcsőnek. Egy lépcsőforduló után fölért az elsőre, és megindult a folyosón, hogy megkeresse a 64-es szobát. Jobb kéz felé, a folyosó közepe táján talált rá. Ahogy felemelte a kezét, hogy bekopogtasson, hátulról valaki csuklón ragadta. Megfordult, és egy kékre borotvált arccal találta magát szemközt. Közönyös szempár nézett rá a szemöldök gyanánt szolgáló egyetlen, összefüggő fekete szőrsáv alól. A férfi akkor eredt a nyomába, amikor a folyosón jövet Rodin ajtajától mintegy húszméternyire egy kis benyíló mellett haladt el, Casson azonban, bár vékony volt a folyosó zsinórszőnyege, nem hallott meg semmit. – Vous désirez? – kérdezte az óriás teljes nyugalommal, ám a szorítása Casson csuklóján nem enyhült. Amikor eszébe ötlött Argoud négy hónappal korábbi szélsebes elrablása az Eden-Wolff Hotelből, Casson gyomra egy pillanatra felfordult. Aztán a mögötte álló férfiban Rodin hajdani indokínai és vietnami századának egyik lengyel légionáriusára ismert. Eszébe jutott, hogy különleges feladatokra Rodin olykor továbbra is igénybe veszi Viktor Kowalskit. – Megbeszélésem van Rodin ezredessel, Viktor – válaszolta fojtott hangon. A maga és gazdája nevének említésére még összébb rándult Kowalski szemöldöke. – André Casson vagyok – tette hozzá. A név semmiféle hatást sem tett Kowalskira. Bal keze kinyúlt Casson mellett, és megkopogtatta a 64-es szoba ajtaját. – Oui – válaszolta egy hang odabentről. Kowalski az ajtó falemezéhez hajolt. – Valami látogató van itt – dörmögte, mire résnyire kinyílt az ajtó. Rodin lesett ki rajta, aztán szélesre tárta. – Drága barátom, André. Elnézésedet kérem. – Bólintott Kowalskinak. – Rendben van, tizedes, megbeszélésem van ezzel az emberrel. Végre kiszabadult a jobb csuklója, és Casson belépett a szobába. Rodin még a küszöbön állva mondott valamit Kowalskinak, aztán betette az ajtót. A lengyel visszament őrködni a sötét benyílóba. Rodin kezet rázott Cassonnal, és a gázkályha előtt álló két karosszékhez vezette látogatóját. Június közepe volt, de odakinn hűvös eső szemerkélt, a két férfi pedig Észak-Afrika meleg napjához szokott. A gázláng a legmagasabb fokozaton égett. Casson levetette az esőkabátját, és a tűz elé telepedett. – Azelőtt nem volt szokásod ez az elővigyázatosság, Marc – jegyezte meg. – Most sem annyira rólam van szó – felelte Rodin. – Én tudok vigyázni magamra, ha netán történne valami. De beletelik néhány percbe, amíg

eltüntetem az iratokat. – Az ablaknál álló íróasztalra mutatott, amelyen kemény fedelű vastag barna dosszié hevert az aktatáskája mellett. – Tulajdonképpen ezért hoztam magammal Viktort. Bármi történjen is, így lesz hatvan másodpercem, hogy megsemmisítsem az iratokat. – Fontosak lehetnek. – Ki tudja, ki tudja. – Mindazonáltal elégedettség hangzott Rodin hangjában. – De előbb megvárjuk Renét. 11.15-re hívtam, hogy elteljen néhány perc a kettőtök érkezése között, különben Viktor még kijönne a sodrából. Idegesíti, ha túl sok ismeretlent lát. Rodin megkockáztatott egy ritka mosolyt arra a gondolatra, hogy mi történne, ha Viktor bal hóna alatt a nehéz colttal netán ideges találna lenni. Ismét kopogtattak. Rodin az ajtóhoz ment, és a falemezhez hajolt : – Oui? René Montclair aggodalomtól feszült hangja hallatszott. – Marc, az ég szerelmére... Rodin föltárta az ajtót. Montclair állt a folyosón eltörpülve a mögötte álló hatalmas termetű lengyel mellett. Viktor baljával átkarolva, a könyvelő mindkét karját az oldalához szorítva tartotta. – Ça va, Viktor - szólt Rodin testőrének, és Montclair kiszabadult. Hálásan lépett be a szobába, grimaszt vágva Cassonra, aki a tűz mellett álló karosszékből nézte vigyorogva. Rodin ismét becsukta az ajtót, és elnézést kért Montclairtől. Montclair elébe ment, és kezet ráztak. Már levetette a kabátját; alatta gyűrött, rosszul szabott sötétszürke öltönyt viselt, amely rosszul is állt rajta. Akárcsak a legtöbb egyenruhához szokott hajdani katonán, sohasem állt jól a civilruha se rajta, se Rodinen. Rodin mint házigazda látogatóit a szoba két karosszékébe ültette. Maga az íróasztalául szolgáló közönséges asztalnál álló egyenes hátú székre ült. Az éjjeliszekrényből francia konyakot vett elő, és kérdően felmutatta a palackot. Mindkét vendég rábólintott. Rodin mindhárom pohárba tekintélyes adagot töltött, aztán egy-egy poharat Cassonnak és Montclairnek nyújtott. Mindenekelőtt ittak; a két átfázott utasban dolgozni kezdett a tüzes ital, hogy legyűrje a hideget. Az ültében az ágy végének dűlő René Montclair alacsony, köpcös férfi volt; maga is hivatásos katonatiszt, akárcsak Rodin. Abban azonban már nem hasonlított Rodinre, hogy sohasem volt csapattiszt. Élete legnagyobb részét irodákban töltötte, az utolsó tíz évben az Idegenlégió zsoldszámfejtőségén. 1963 tavaszára azonban már az OAS pénztárosa lett.

André Casson volt az egyetlen civil. Alacsony, takaros emberke volt, és továbbra is úgy öltözködött, mint banktisztviselő korában, Algériában. Az OAS és a Franciaországban illegalitásban működő CNR összekötője volt. Mindketten, akárcsak Rodin, az OAS-on belül is a szélsőséges szárnyhoz tartoztak, habár más és más okból. Montclairnek volt egy fia, akit épp három éve, tizenkilenc éves korában Algériába vezényeltek sorkatonai szolgálatra, miközben az apja a zsoldszámfejtési irodát vezette egy Marseille melletti légióslaktanyában. Montclair ezredes sohasem látta meg a fia holttestét; eltemette egy légiós járőr. André Casson tevékenyebb ember volt. Algériában született, és egész életét kitöltötte a munkája, a lakása és a családja. A bank, amelynek alkalmazottja volt, Párizsban székelt, úgyhogy Algéria elvesztésével sem maradt volna munka nélkül. Mégis, amikor a francia telepesek 1960-ban föllázadtak a párizsi kormány ellen, ő is velük tartott, és szülővárosában, Constantine-ban egyike lett a vezetőknek. A felkelés bukása után sem vesztette el az állását, de ahogy egymásután szűntek meg a folyószámlák, s az üzletemberek egyre-másra adtak túl vállalkozásukon, hogy visszaköltözzenek Franciaországba, Casson megértette, hogy Francia Algéria leáldozóban van. Kevéssel a katonai zendülés után, amit az új gaulle-ista politika és a kisbirtokosok, kiskereskedők kétségbeejtő helyzete váltott ki, akik kénytelenek voltak a tenger túlpartjára menekülni, egy olyan országba, amelyben sokuk még soha életében nem járt, Casson segítséget nyújtott egy OAS-egységnek a saját bankja kirablásához. Harmincmillió régi frank volt a zsákmány. Egy beosztott pénztáros felfedezte, és jelentette a cinkosságát, s Casson karrierje a bankban ezzel véget is ért. Feleségét és két gyerekét átküldte Perpignanba a felesége rokonaihoz, ő pedig belépett az OAS-ba. Szemükben az volt legfőbb értéke, hogy Casson több ezer Franciaországba átköltözött rokonszenvezőt ismert személyesen. Marc Rodin helyet foglalt az asztala mögött és figyelmes tekintettel nézte a másik kettőt. Kíváncsian néztek vissza rá, de nem kérdeztek. Rodin hozzákezdett, hogy módszeresen és alaposan tájékoztassa látogatóit. Különösen részletesen tért ki a kudarcokra és a vereségekre, amelyeket az elmúlt néhány hónap során szenvedtek el a francia titkosszolgálattól. Vendégei komoran meredtek a poharuk fenekére. – Egyszer szembe kell néznünk a tényekkel. Csak az elmúlt négy hónap alatt is három súlyos csapást mértek ránk. Az Ecole Militaire-i kudarc csupán az utolsó a csírájukban elfojtott próbálkozások hosszú sorában, amelyek

mindegyikének az lett volna a célja, hogy megszabadítsa Franciaországot a diktátortól. Az a kettő, amelyben az embereinknek legalább köpésnyire sikerült megközelíteniük, a tervezésnél vagy a kivitelezésnél elkövetett elemi hibákba bukott bele. Szükségtelen részletekbe bocsátkoznom, ti legalább olyan jól tudjátok, mint én. – Antoine Argoud elrablása legrátermettebb vezetőink egyikétől fosztott meg bennünket, és tekintve a modern kihallgatást módszereket, amelyekben valószínűleg kábítószereket is felhasználnak, az ügyhöz való hűsége ellenére is aligha lehet kétséges, hogy biztonsági szempontból egész szervezetünk veszélybe került. Antoine mindent tudott, amit csak tudni lehetett, s nekünk most majdnem a semmiből kell újra kezdenünk. Ezért is jöttünk össze most ebben az eldugott kis szállodában, s nem pedig müncheni központunkban. – De még újra kezdeni sem volna olyan nehéz, ha ott tartanánk, ahol tavaly ilyenkor. Akkor sok ezer lelkes és hazaszeretettől lobogó önkéntest szólíthattunk volna fel. Most azonban ez már korántsem ilyen egyszerű. Jean-Marie Bastien-Thiry meggyilkolása nem javít a helyzetünkön. És én nem is hibáztatom híveinket. Eredményeket ígértünk nekik, de az eredmények késnek. Joguk van hozzá, hogy szavak helyett eredményeket várjanak tőlünk. – Jól van, na. Hová akarsz kilukadni? – szólt közbe Montclair. Mindketten tudták, hogy Rodinnek igaza van. Montclair tudta a legjobban, hogy a különböző algériai bankokból összerabolt pénzalapok rámentek a szervezet fenntartására és a szélsőségesen jobboldali iparmágnások adományai is fogyóban vannak. Legutóbbi próbálkozásait alig leplezett megvetéssel utasították vissza. Casson is tudatában volt, hogy a Franciaországban működő földalatti szervezetekhez vezető szálak hétről hétre vékonyabbak, a rendőrség egy re-másra csap le a biztosnak hitt búvóhelyekre, és Argoud elfogatása óta sokan megvonták tőlük támogatásukat. Bastien-Thiry kivégzése tovább fogj a gyorsítani ezt a folyamatot. Összefoglalójában Rodin az igazat mondta el, ettől azonban még nem volt kellemesebb végighallgatni. Rodin folytatta, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást. – Olyan helyzet alakult ki, hogy Franciaország felszabadításáért folytatott harcunk legfőbb célkitűzése, a Nagy Zohra eltávolítása, amely nélkül minden további tervünk óhatatlan kudarcra van ítélve, hagyományos eszközökkel gyakorlatilag lehetetlenné vált. Lelkiismeretem tiltja, hogy újabb hazafias érzelmű fiatalembereket küldjék olyan tervek végrehajtására, amelyeket csaknem teljes bizonyossággal alig néhány nap alatt leleplez a rendőrség.

Röviden: túlságosan sok a spicli, túlságosan sok a megalkuvó és túlságosan nagy a fegyelmezetlenség. – Ezt kihasználva, a titkosrendőrség olyan mélyen beférkőzött sorainkba, hogy ma már a legmagasabb szinten hozott határozataink is a tudomásukra jutnak. Úgy néz ki, hogy a határozat meghozatalától számított néhány napon belül tudják, hogy mi a szándékunk, ismerik a terveinket és az embereinket. Tagadhatatlanul kellemetlen dolog szembenézni ezzel a helyzettel, de eltakarni a szemünket struccpolitika volna. – Helyzetértékelésem szerint elsőrendű célunk elérésére, a Nagy Zohra eltávolítására csupán egyetlen mód maradt a számunkra, amely a besúgók és ügynökök egész hálózata ellenére is keresztülvihető, amelynek révén megfoszthatjuk a titkosrendőrséget minden előnyétől, és olyan helyzet elé állíthatjuk, amelynek nemcsak hogy nincsen tudatában, de amelyet aligha volna képes semlegesíteni, még ha tudatában volna is. Montclair és Casson fölkapta tekintetét. Halálos csönd ülte meg a szobát, amelyet csak az ablaktáblán néha-néha végigvágó eső dobolása tört meg. – Ha elfogadjuk, hogy helyzetértékelésem, bármily sajnálatos is ez, helyes – folytatta Rodin –, akkor azt is be kell látnunk, hogy mindazokat, akik nemcsak készek, de képesek is a Nagy Zohra likvidálásának végrehajtására, a titkosrendőrség is éppoly jól ismeri, mint mi. Francia földön csak űzött vadként mozoghatnak, s nemcsak a hagyományos rendőri erők volnának a nyomukban, hanem a szakállasok és a besúgók hátbatámadásától is tartaniuk kellene. Azt hiszem, uraim, hogy az egyetlen választás, amely nyitva áll számunkra, egy kívülálló alkalmazása. Montclair és Casson előbb elképedve bámult Rodinra, aztán lassan derengő megértés tűnt fel a tekintetükben. – Miféle kívülállóra gondolsz? – kérdezte Casson nagy sokára. – Akárki lesz is ez az ember, feltétlenül külföldinek kell lennie- mondta Rodin. – Nem lesz tagja sem az OAS-nak, sem pedig a CNR-nek. Olyan embernek kell lennie, akit nem ismer egyetlen francia rendőr sem, akiről egyetlen nyilvántartásban sincsenek adatok. Minden diktatúra legfőbb gyengéje, hogy hatalmas bürokráciát épít ki. Aminek nincsen nyoma a nyilvántartásban, az nem létezik. A gyilkos pedig ismeretlen, és ezért számukra nem létező mennyiség lesz. Idegen útlevéllel fog Franciaországba érkezni a feladat elvégzésére, és ha elvégezte, újra a semmibe tűnik a saját hazájában, miközben Franciaországban kirobban a népi felkelés, és elsöpri de Gaulle áruló bandájának maradványait. Még az sem elsőrendű fontosságú,

hogy kijusson az országból, hiszen-ha átvesszük a hatalmat, úgyis kiszabadítjuk. Az a fontos, hogy bejusson, mégpedig észrevétlen, anélkül hogy gyanút keltene. Ez az, amire e pillanatban egyikünk sem volna képes. Mindkét látogatója gondolataiba mélyedve hallgatott, s az ő fejükben is lassan kibontakoztak Rodin tervének körvonalai. Montclair halkan elfüttyentette magát. – Hivatásos bérgyilkos. – Pontosan – felelte Rodin. – Ostobaság volna feltételezni, hogy akárki külföldi kapható volna rá szerelemből, hazafiságból vagy merő passzióból. Ha olyan embert akarunk kapni, aki eléggé ügyes és bátor az efféle vállalkozáshoz, igazi profit kell felfogadnunk. Az ilyen ember pedig csak pénzért dolgozik, sok pénzért – tette még hozzá gyors pillantást vetve Montclairre. – De honnan tudjuk, hogy találunk ilyen embert? – kérdezte Casson. Rodin föltartott kézzel hárította el a kérdést. – Csak sorjában haladjunk, uraim. Nyilvánvalóan rengeteg részletet kell még kidolgozni. Elsősorban és mindenekelőtt azt akarom tudni, hogy elvben egyetértetek-e az ötlettel. Montclair és Casson egymásra pillantott. Aztán mindketten Rodinra néztek, és lassan bólintottak. – Bien – Rodin hátradőlt, amennyire az egyenes támlájú székben tehette. – Az első ponttal akkor tehát végeztünk – az elvi megegyezés megvan. A második pont a biztonság kérdése, és ez alapvető az egész terv szempontjából. Véleményem szerint egyre kevesebb emberünk van, akitől biztosra vehetően nem szivárognak ki értesülések. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akár OAS-, akár CNR-béli bajtársaink bármelyikét is az ügy árulójának tekintem. Nem így értem. De régi igazság, hogy minél többen vannak beavatva egy titokba, annál kevésbé titok a titok. Tervem lényege pedig éppen a legteljesebb titkosság. Következésképp minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. – Még az OAS-ban is vannak beépítettek, akik tekintélyes pozíciót értek el a szervezetben, és azonnal jelentik terveinket a titkosrendőrségnek. Egy nap majd rájuk is sort kerítünk, egyelőre azonban veszedelmesek. A CNR politikusai között is akadnak, akik vagy túlságosan finnyásak, vagy túlságosan gyávák, semhogy vállalkozásunk minden részletébe beavathatnánk őket, pedig állítólag a magukévá tették ügyünket. Nem szeretném senki életét veszélybe

sodorni azáltal, hogy teljesen fölöslegesen és szükségtelenül ilyen embereket is tájékoztatok a létezéséről. – Azért hívtalak ide téged, René, és téged, André, mert arról meg vagyok győződve, hogy ti hűségesek vagytok az ügyhöz, és ti tudtok titkot tartani. Továbbá tervemhez a te tevékeny közreműködésedre is szükség van, René, mint a szervezet pénztárosának, hogy kifizethessük a vérdíjat, amit a hivatásos gyilkos kétségkívül kérni fog. A te közreműködésedre pedig, André, ahhoz lesz szükség, hogy maroknyi, de minden gyanún felül hűséges emberünk álljon rendelkezésére barátunknak Franciaországban, ha esetleg kénytelen volna hozzájuk fordulni. – De nem látom okát, hogy miért kellene hármunkon kívül mást is beleavatnunk a terv részleteibe. Azt javaslom tehát, hogy alakítsunk hármasban bizottságot és vállaljunk teljes felelősséget a tervért, kidolgozásáért és pénzügyi lebonyolításáért. Ismét csönd következett. Végül Montclair szólalt meg: – Azt akarod mondani, hogy hagyjuk ki az egész OAS Főtanácsot és az egész CNR-t? Nem fog nekik tetszeni. – Először is, nem is fognak tudni róla- felelte Rodin higgadtan. – Ha valamennyiük elé akarnánk terjeszteni a tervet, plenáris ülést kellene összehívni. Már ez egyedül is feltűnést keltene, és a szakállasok mindent megtennének, hogy kiderítsék, miért hívtunk össze teljes ülést. Továbbá még az is lehetséges, hogy az egyik vagy a másik tanácsban áruló van. Ha viszont egyenként látogatnánk végig a tanácstagokat, akár csak az előzetes, elvi hozzájárulás megszerzése is hetekbe telne. Aztán mindegyikük folyamatos tájékoztatást akarna kapni az előkészületekről. Ti is tudjátok, milyenek ezek a rohadt politikusok meg egyletesezők. Mindegyik mindent tudni akar, de csak csupa kíváncsiságból. Egyik se csinál semmit, viszont akármelyikük veszélybe sodorhatja az egész vállalkozást egyetlen részegen vagy óvatlanságból elejtett szóval. – Másodszor, ha megszerezhetjük is az OAS és a CNR főtanácsának hozzájárulását, ezzel még egyetlen lépéssel sem jutottunk előbbre, viszont csaknem harminc ember szerezne tudomást a tervről. Ellenben ha magunk cselekszünk, és vállaljuk a felelősséget, ha kudarcot vall is a terv, egyetlen lépéssel sem leszünk hátrább, mint most vagyunk. Vádaskodások természetesen lesznek, de ezenkívül semmi. Ha sikerül a terv, mi kerülünk hatalomra, és akkor már senki sem fog kérdezősködni. A diktátor megsemmisítésének pontos módozata akkor már csak akadémikus kérdés lesz.

Röviden tehát, egyetértetek-e azzal, hogy hármasban dolgozzuk ki, szervezzük meg és hajtsuk végre az ismertetett tervet? Montclair és Casson ismét egymásra pillantott, aztán Rodin felé fordultak, és bólintottak. Argoud három hónappal korábbi elrablása óta most találkoztak vele először. Amikor még Argoud volt a vezér, Rodin csendesen a háttérbe húzódott. Most azonban átvette a parancsnokságot. A földalatti kapcsolatok főnöke és a pénztárca őre elismerően nézett rá. Rodin a két férfira pillantott, és lassan kifújta a levegőt. Mosolygott. – Helyes – mondta –, most pedig lássuk a részleteket. A hivatásos bérgyilkos felhasználásának gondolata aznap ötlött fel bennem, amikor a rádió bemondta, hogy szegény Bastien-Thiryt meggyilkolták. Akkor vágtam neki, hogy megkeressem az emberünket. Az ilyen embereket persze nem könnyű megtalálni; nem reklámozzák magukat. Március közepe óta kutatok, és kutatásaim eredménye ennyiben foglalható össze. Felmutatta az asztalára kikészített irattartót. Montclair és Casson ismét egymásra pillantott, mindkettőnek homlokára szaladt a szemöldöke, de némák maradtak. Rodin folytatta. – Azt hiszem, legjobb volna, ha átnéznétek a dossziékat, aztán majd megbeszéljük, hogy kit válasszunk. Magamnak már felállítottam a sorrendet, arra az esetre, ha a legalkalmasabb nem tudná vagy nem akarná vállalni a munkát. A dossziékból csak egy-egy példány van, úgyhogy felváltva kell majd olvasnotok őket. Benyúlt a kemény fedelű irattartóba, és három vékony dossziét vett ki belőle. Egyet Montclairnek nyújtott, egyet Cassonnak. A harmadikat magánál tartotta, de bele se nézett. Tüzetesen ismerte mindhárom dosszié tartalmát. Sok olvasnivaló nem akadt a dossziékban. Rodin megjelölése – “rövid" dossziék – elkedvetlenítően pontos volt. Casson végzett elsőnek a dossziéjával, és fintorogva pillantott Rodinre. – Ez minden? – Az ilyen emberekről nem könnyű adatokat szerezni – felelte Rodin. – Nézd meg ezt. – Átnyújtotta Cassonnak a kezében tartott dossziét. Néhány pillanattal később Montclair is végzett, és visszaadta Rodinnek a dossziét, aki átnyújtotta neki helyette azt, amelyiket az imént fejezett be Casson. Ismét mindketten belemerültek az olvasásba. Ez alkalommal Montclair végzett elsőnek. Rodinre nézett és vállat vont. – Hát... ez nem sok, de ilyen emberünk nekünk is van biztosan legalább ötven. Az ilyen vagányból tizenkettő egy tucat...

Casson szakította félbe. – Ne szólj semmit, amíg ezt nem láttad. – Az utolsó oldalra lapozott, és átfutotta a még hátralevő három bekezdést. Az OAS-főnök semmivel sem árulta el, hogy az ő választása kire esett. Elvette Cassontól a dossziét, amellyel végzett, és Montclairnek nyújtotta. Casson megkapta helyette a harmadik dossziét. Négy perccel később mindkét férfi egyszerre fejezte be az olvasást. Rodin összeszedte a dossziékat, és visszatette őket az asztalra. Fogta az egyenes támlájú széket, megfordította, és a tűz felé húzta. Átvetett lábbal leült rá, és a támlára könyökölt, így tekintett végig a másik kettőn. – Nos, megmondtam, hogy a kínálat kicsi. Lehet, hogy van még más is, aki ebben utazik, de a mi drága jó titkosszolgálatunk nyilvántartása nélkül pokolian nehéz rájuk akadni. És egyébként is valószínűleg azok a legjobbak, akikről sehol sem vezetnek nyilvántartást. Láttátok mind a három dossziéját. Egyelőre nevezzük őket csak a németnek, a dél-afrikainak és az angolnak. André? Casson megvonta a vállát. – Szerintem nem is lehet vita. Ha mindaz igaz, ami itt áll róla, az angol mérfölddel veri a többit. – René? – Szerintem is. A német már kicsit öreg az efféle munkára. Eltekintve egy-két munkától, amit maradék nácik megbízásából hajtott végre az őket üldöző izraeli ügynökök ellen, úgy nézem, politikai téren nem nagyon működött. És emellett a zsidók ellen valószínűleg személyes indítékok is szerepet játszanak nála, vagyis nem tisztán profi. A dél-afrikai alkalmas lehet mindenféle néger politikusok, mint például Lumumba lepuffantására, de attól még egyáltalán nem alkalmas arra, hogy golyót röpítsen a francia elnökbe. És emellett az angol folyékonyan beszél franciául. Rodin lassan bólintott. – Magam sem hittem, hogy kétséges volna a választás. Még kész se voltam a dossziék összeállításával, az angol már messze kimagaslott a másik kettő közül. – És egészen bizonyos vagy ebben az angolszászban? – kérdezte Casson. – Csakugyan elvégezte mindezeket a munkákat? – Engem is meghökkentett- felelte Rodin. – Ezért vele különösen sokat foglalkoztam. Kétségtelen bizonyíték természetesen nem létezik. Nagyon rossz jel volna, ha létezne. Azt jelentené, hogy mindenhol számon tartják mint nemkívánatos idegent. De csak mendemondák szólnak róla. Formailag olyan tiszta a lapja, mint a frissen hullott hó. Ha az angolok talán nyilvántartják is, legföljebb kérdőjelet tehetnek a neve mellé. Ez viszont nem elég ahhoz, hogy

az Interpol is nyilvántartásba vegye. Továbbá fölöttébb csekély annak az esélye, hogy az angolok ilyen emberről tájékoztatást nyújtsanak a SDECE-nek, még ha hivatalos megkeresésben kérik is. Ti is tudjátok, mennyire utálják egymást. Még arról is hallgattak, hogy George Bidault januárban Londonban járt. Kétségtelen, hogy ennél a munkánál minden az angol mellett szól, egyvalami kivételével. – És mi az? – csapott le Montclair. – Egyszerű. Nem lesz olcsó. Az olyan ember, mint ő, megengedheti magának, hogy sokat kérjen. Hogy állunk anyagilag, René? Montclair vállat vont. – Nem valami jól. A kiadásaink kicsit csökkentek. Az Argoud-ügy óta a CNR hősei olcsó szállodákban húzzák meg magukat. Mintha elment volna a kedvük az ötcsillagos palotáktól és a televíziós interjúktól. Másrészt a bevétel csak csurran-cseppen. Ahogy mondtad, valaminek már történnie kell, különben a pénzhiány végez velünk. Szerelemből nem lehet fenntartani egy ilyen szervezetet. Rodin komoran bólintott. – Gondoltam. Pénzt kell szereznünk valahonnan. Viszont nem volna semmi értelme pénzszerző akcióba kezdenünk, amíg nem tudjuk, hogy mennyire lesz szükségünk... – Vagyis – szólt közbe Casson csendesen – a következő lépés, hogy felvesszük a kapcsolatot az angollal, és megkérdezzük tőle, elvállalja-e, és mennyiért. – Igen, mindannyian egyetértünk ebben? – Rodin előbb az egyikre, aztán a másikra pillantott. Mindketten bólintottak. Rodin az órájára pillantott. – Most egy óra múlt. Felhívom a londoni megbízottamat, hogy lépjen érintkezésbe az emberünkkel, és kérje meg, jöjjön ide. Ha hajlandó még ma Bécsbe repülni az esti géppel, vacsora után itt lehet. De akár így, akár úgy, megtudjuk, amikor a megbízottam visszahív. Bátorkodtam kivenni nektek a két szomszédos szobát. Úgy gondolom, biztonságosabb, ha mindannyian együtt vagyunk Viktor védelme alatt, mint külön-külön és védelem nélkül. Csak a biztonság kedvéért, értitek. – Biztos voltál a dolgodban, mi? – kérdezte Casson kissé sértődötten, amiért Rodin ennyire beléjük látott. Rodin vállat vont. – Hosszú volt az út, amíg összeszedtem ezeket az értesüléseket. Most már nem akartam hiába vesztegetni az időt. Ha cselekszünk, cselekedjünk azonnal. Fölállt, és fölkelt a másik kettő is. Rodin behívta Viktort, és leküldte a hallba a 65-ös és a 66-os szoba kulcsáért. Míg Viktorra vártak, így szólt

Montclairhez és Cassonhoz: – Én most a főpostára megyek telefonálni. Viktort magammal viszem. Amíg távol vagyok, ti maradjatok a szobátokban és zárjátok magatokra az ajtót. Az én jelem három kopogtatás, szünet, aztán még két koppantás. Ez volt a jól ismert három-kettő jel, az Algérie Française szavak ritmusa, ezt dudálták ki a párizsi autósok az elmúlt évek tüntetésein, hogy kifejezzék tiltakozásukat a gaulle-ista politika ellen. – Még valami – folytatta Rodin –, van valamelyikteknél fegyver? Mindketten a fejüket rázták. Rodin a szekreterhez lépett, és tömzsi 9 mm-es MAB-ot vett elő, amelyet magánhasználatra tartott. Ellenőrizte a tárt, visszacsúsztatta, aztán csőre töltötte. Montclairnek nyújtotta. – Ismered ezt a flingue-et? Montclair bólintott. – Elég jól – mondta, és elvette. Viktor visszatért, és a két férfit Montclair szobájába kísérte. Amikor visszatért, Rodin már a felöltőjét gombolta. – Jöjjön, tizedes, dolgunk van. A BEA London-Bécsjáratának Vanguard-ja aznap épp akkor ért földet a schwechati repülőtéren, amikor a szürkület éjszakává sűrűsödött. A szőke angol, aki csaknem a gép legvégében utazott, hátradőlt ablak melletti ülésében, és kipillantott a süllyedő repülőgép mellett elsuhanó bevezető fényekre. Mindig élvezettel figyelte, hogy jönnek egyre közelebb és közelebb, mígnem már elkerülhetetlennek látszik, hogy a gép a leszállópálya előtt, a fűben ér földet. És akkor, az utolsó pillanatban mégis mindig eltűntek a halványan megvilágított fűfoltok, a sáv szegélyére kitűzött számozott táblák, maguk a fények is eltűntek, és fényes fekete beton úszott a helyükbe, a kerekek pedig végre földet értek. Vonzotta a leszállás pontosan végrehajtott művelete. Szerette a pontosságot. A mellette ülő francia fiatalember, a piccadillyi Francia Turisztikai Iroda alkalmazottja, idegesen pislantgatott a szomszédjára. Amióta az ebédidőben befutott az a telefonhívás, alig bírt uralkodni az idegein. Csaknem egy éve már, hogy párizsi szabadságán felajánlotta szolgálatait az OAS-nak, de azóta mindig csak azt az utasítást kapta, hogy maradjon a londoni íróasztalánál. Ellenben, ha valódi nevére címzett telefonhívás vagy levél érkezik, ami “Kedves Pierre..."-rel kezdődik, haladéktalanul és pontosan engedelmeskednie kell. De azóta sem történt semmi, csak ma, június 15-én.

A központ azzal jelentkezett, hogy névre szóló hívása van Bécsből, azaz Viennából, és még hozzátette, hogy – En Autriche – megkülönböztetendő a hasonnevű francia várostól. Értetlenül tartotta a kagylót, amikor egy hang egyszer csak “Kedves Pierre"-nek szólította. Percekbe telt, amíg eszébe jutott, hogy ez a kódneve. Az ebédidő leteltével migrénre panaszkodva eltávozott, és felkereste a South Audley Street környéki címet, ahol átadta az üzenetet az ajtót nyitó angolnak. A férfi semmiféle meglepetést nem mutatott arra a kérésre, hogy három órán belül repüljön Bécsbe. Nyugodtan összecsomagolt, aztán mindketten taxiba ültek és kimentek a Heathrow repülőtérre. Amikor bevallotta neki, hogy nem gondolt készpénzfizetésre, és csak az útlevelét meg a csekkfüzetét hozta magával, az angol higgadtan elővett egy bankjegyköteget, amelyből bőven futotta a két retúrjegyre. Azóta alig váltottak egy-két szót. Az angol nem érdeklődött, hogy hová mennek Bécsben, nem kérdezte sem azt, hogy kivel kell találkozniuk, sem azt, hogy miért, ami jó is volt, mivel mindezt a francia maga sem tudta. Annyi utasítást kapott mindössze, hogy a londoni repülőtérről hívja fel Bécset, és konfirmálj a érkezését; ekkor közölték vele, hogy Schwechatra érkezve jelentkezzen a repülőtéri információnál. Mindettől nagyon ideges lett, a mellette ülő angol nyugalma és önuralma pedig nemhogy segített volna, csak rontotta a helyzetet. A főcsarnok információs pultjánál megadta nevét a csinos osztrák lánynak, aki végignézte a mögötte sorakozó rekeszeket, aztán kis sárga, nyomtatott üzenetűrlapot nyújtott át neki. Csak ennyi állt rajta: “Hívja fel a 61-44-03-at, és kérje Schulzot." Sarkon fordult, és a főcsarnok végében sorakozó nyilvános telefonfülkék felé indult. Az angol megkopogtatta a vállát, és a Wechsel feliratú pultra mutatott. – Némi apróra is szüksége lesz – mondta folyékony franciasággal. – Annyira még az osztrákok se nagylelkűek. A francia elpirult, és a pénzváltó pulthoz indult, míg az angol kényelmesen elhelyezkedett a fal mentén álló párnázott pamlagok egyikének a sarkában, és hosszú, füstszűrös angol cigarettára gyújtott. Kísérője egy perc múlva vissza is tért, kezében nagy csomó osztrák papírpénzzel és maréknyi apróval. A francia fiatalember a telefonokhoz ment, talált egy üres fülkét, és tárcsázott. Herr Schulz kurta és pontos utasításokkal látta el. Csak néhány másodpercig tartott az egész, aztán megnémult a telefon. A francia visszament a pamlaghoz, és az angol fölpillantott rá.

– On y va? – kérdezte. – On y va. – Ahogy megfordult, hogy a kijárat felé induljon, a francia összegyűrte a kis üzenetűrlapot, amin a telefonszám volt, és eldobta. Az angol fölvette, kisimította, és öngyújtója lángjához tartotta. Egy pillanatra föllobbant, aztán a fekete pernye is végleg megsemmisült az előkelő antilop cipő talpa alatt. Szótlanul kiléptek az épületből, és intettek egy taxinak. A belváros fényárban úszott és fulladozott a kocsik tengerében, úgyhogy negyven percbe telt, mire a taxi megérkezett a Pension Kleisthez. – Itt elválunk. Az volt az utasítás, hogy önt hozzam ide, a taxival pedig menjek valahova máshova. ön azonban menjen föl egyenesen a 64-es szobába. Várják. Az angol bólintott, és kiszállt. A sofőr kérdően nézett a franciára. – Hajtson tovább – mondta neki, és a taxi eltűnt az utcában. Az angol fölpillantott a gótbetűs utcatáblára, majd a Pension Kleist kapuja fölötti szögletes római számokra. Aztán eldobta félig szívott cigarettáját, és belépett. Az ügyeletes portás háttal állt a bejáratnak, de az ajtó megnyikordult. Az angol semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy a pulthoz lépjen, hanem megindult egyenesen a lépcső felé. A portás már éppen meg akarta kérdezni tőle, hogy mit óhajt, amikor a látogatója feléje pillantott, hanyagul biccentett neki, ahogy a személyzetnek szokás, és határozott hangon ráköszönt: – Guten Abend. – Guten Abend, mein Herr – felelte a portás önkéntelenül, és mire a végéhez ért, a szőke férfi már el is tűnt kettesével szedve a lépcsőfokokat, ám a sietség minden látszata nélkül. Az emeletre érve végigpillantott a csak egy irányba nyíló folyosón. A számozás 68-cal kezdődött. Visszaszámolt addig az ajtóig, amelyiknek a 64-esnek kellett lennie, bár a számok nem látszottak. Közte és a 64-es között húszméternyi folyosó húzódott, mindkét falán két-két ajtó. Baloldalt kis benyíló, amelyet olcsó rézrúdról lecsüngő, félig elhúzott vörös bársonyfüggöny takart. Tüzetesen szemügyre vette a benyílót. A padlótól öt-hat centire lógó függöny alól alig észrevehetően fél pár fekete cipő orra látszott ki. Az angol megfordult és visszament a hallba. Ez alkalommal már készenlétben volt a portás. Legalább a szája ellátásáig eljutott. – Kapcsolja kérem a 64-es szobát – mondta az angol. A portás egy szempillantásig szótlanul meredt az arcába, aztán engedelmeskedett. Néhány pillanat múlva visszafordult a kis kapcsolótáblától, fölvette a kagylót, és átnyújtotta az angolnak.

– Ha a gorillája tizenöt másodpercen belül nem tűnik el a benyílóból, megyek haza – mondta a szőke, és letette a telefont. Aztán újra fölment a lépcsőn. Az emeletre érve látta, hogy nyílik a 64-es ajtaja, és Rodin ezredes lép ki rajta. Egy pillanatig némán nézett a folyosó végén álló angolra, aztán halkan Viktort szólította. A lengyel óriás előlépett a benyílóból, és az egyik férfiról a másikra nézve megállt. – Semmi baj, Viktor. Várom ezt az embert – mondta Rodin. Kowalski fenyegetően méregette az angolt, aki megindult feléje. Rodin betessékelte a szobájába. Átrendezték, és most olyan volt, akár egy toborzóiroda. Az öltözőasztal töltötte be az elnök íróasztalának szerepét, s ekképpen temérdek mindenféle papír borította. Mögötte a szobához tartozó egyetlen egyenes hátú szék. Mellette azonban két másik egyenes támlájú szék is állt, amelyeket a szomszédos szobákból hoztak át, s amelyeken most Montclair és Casson foglalt helyet, kíváncsian nézegetve a látogatót. Az asztallal szemben nem állt szék. Az angol körbepillantott, kiválasztotta magánad a két karosszék egyikét, és megperdítette, hogy szembe álljon az öltözőasztallal. Mire Rodin ellátta Viktort az új utasításokkal, és betette az ajtót, az angol már el is helyezkedett, és az őt bámuló Montclairt és Cassont nézte. Rodin az asztal mögött foglalt helyet. Néhány percig szótlanul nézte a Londonból érkezett férfit. Elégedett volt azzal, amit látott; márpedig ő értett hozzá. A látogató körülbelül 180 centi magas, karcsú, atletikus termetű férfi volt, néhány évvel múlhatott harminc. Látszott, hogy tökéletes erőben van, napbarnította arcának rendezett vonásain semmi feltűnő, s keze mozdulatlanul nyugodott a fotel karfáján. Olyan ember ült Rodin előtt, aki sohasem veszíti el az önuralmát. De a szeme nyugtalanította. Látott már nyirkos szemeket, gyönge emberekét, látta idegbetegek tompa, fénytelen szemét, katonák örökké figyelő szemét. Az angol tágranyílt, tiszta, őszinte szemmel nézett vissza rá. Csak szürke pettyes szembogara volt füstszínű, mint téli reggeleken a hóharmat. Percekbe telt, míg Rodin rájött, hogy ez a szem teljesen kifejezéstelen. Bármiféle gondolatok jártak is e füstfátyol mögött, semmi sem látszott rajta, és ettől leheletnyi kínos zavar fészkelte be magát Rodinbe. Mint mindenki, aki szervezetekben, rendszabályok között nevelődött, Rodin sem szeretett semmit, ami kiszámíthatatlan és éppen ezért irányíthatatlan. – Mi tudjuk, hogy ön kicsoda – kezdte hirtelen. – Leghelyesebb tehát, ha magam is bemutatkozom. Marc Rodin ezredes vagyok...

– Tudom – szólt közbe az angol –, ön az OAS vezérkari főnöke. Ön René Montclair ezredes, a szervezet pénztárosa, ön pedig Monsieur André Casson, a franciaországi földalatti szervezetek feje. – Közben mindig afelé fordult, akihez beszélt, majd cigarettáért nyúlt. – Úgy látszik, ön máris nagyon sokat tud – szólalt meg Casson, mialatt az angol rágyújtott. Az hátradőlt a fotelban, és kifújta az első szippantás füstjét. – Uraim, legyünk őszinték egymással. Én pontosan tudom, hogy önök kicsodák, és önök is tudják, hogy én ki vagyok. Mindannyian különös foglalkozást űzünk. Önöket üldözik, míg én szabadon járok-kelek, anélkül hogy bárki is szemmel tartana. Én pénzért dolgozom, önök idealizmusból. De amikor a gyakorlati részletekre kerül a sor, mindannyian profimunkát végzünk. Éppen ezért semmi szükség a kertelésre. Önök tudakolóztak utánam. Az ilyesminek a híre rövid idő alatt óhatatlanul visszajut ahhoz, akire a kérdések vonatkoznak. Én természetesen kíváncsi voltam, hogy ki érdeklődik irántam ilyen behatóan. Nem tudhattam, hogy bosszút akar-e állni rajtam valaki, vagy a szolgálataimat akarja igénybe venni. Tisztáznom kellett a helyzetet. Amint kiderítettem, hogy miféle szervezet érdeklődik irántam, két nap a British Museum hírlaptárának francia újságjai között elegendő volt az önök és az önök szervezetének megismerésére, így aztán az önök kis küldöncének ma délutáni látogatása már nem lepett meg. Bon. Tehát tisztában vagyok vele, hogy önök kicsodák és kit képviselnek. Azt ellenben még nem tudom, hogy mit kívánnak tőlem. Percekig tartó csönd következett. Casson és Montclair irányítást kérőén pillantott Rodinre. Az ejtőernyős ezredes és a bérgyilkos egymást méregette. Rodin éppen elég olyan embert ismert már, akinek az erőszak volt az élete, hogy most azonnal átlássa, pontosan erre a férfira van szüksége. Számára Montclair és Casson ettől fogva már csak a berendezési tárgy szerepét játszotta. – Mivel ezek szerint ön ismeri a rólunk nyilvánosan hozzáférhető anyagot, nem untatom azzal, hogy tájékoztassam szervezetünk indítékairól, melyeket ön igen helyesen idealizmusnak nevezett. Véleményünk szerint Franciaországban diktátor ragadta magához a hatalmat, aki beszennyezte hazánkat, és aláásta becsületét. Véleményünk szerint meg kell halnia, hogy rendszere is megbukjék, és Franciaország ismét a franciáké legyen. Híveink eddig hat kísérletet tettek az elpusztítására, három már a tervezés korai stádiumában a rendőrség tudomására jutott, egyet a kitűzött nap előtt

huszonnégy órával árultak el, kettőt végrehajtottak, de a merénylet nem sikerült. – Felmerült a gondolat, de csak ennyi kudarc után, hogy esetleg szakember szolgálatait kellene igénybevennünk a feladat el végzésére. Nem akarjuk azonban az ablakon kidobálni a pénzünket. Először is azt szeretnénk tudni, hogy ön szerint megoldható-e a dolog. Rodin ravaszul játszotta ki a kártyáit. Az utolsó mondatra, amelyre maga is előre tudta a választ, kis fény csillant a szürke szemben. – Az orgyilkos golyója ellen senki sincsen biztosítva – jelentette ki az angol. – De Gaulle adott időszakra számított nyilvános mutatkozási hányadosa igen magas. Nem kétséges, hogy meg lehet ölni. A probléma az, hogy a gyilkosnak igen kevés esélye van az elmenekülésre. A nép körében megjelenő diktátor elpusztítására a legbiztosabb mód mindig is a saját élete feláldozására is-kész fanatikus merénylő volt. Megjegyzem – tette hozzá némi csípős éllel –, az önök szervezete minden idealizmusa ellenére sem tudott felmutatni ilyen embert. Pont-de-Seine-ben és Petit-Clamart-ban is az volt a baj, hogy senki sem volt hajlandó kockára tenni az életét a siker érdekében. – Hazafias franciák százai bármelyik pillanatban... – kezdte Casson felpaprikázva, de Rodin egyetlen mozdulattal elhallgattatta. Az angol még csak pillantásra sem méltatta. – És egy profi? – tette fel a kérdést Rodin. – A profi nem odaadásból cselekszik, következésképp nyugodtabb, és kevésbé valószínű, hogy elemi hibákat fog elkövetni. Mivel nem idealista, aligha támadnak lelkiismeret-furdalásai az utolsó pillanatban, hogy netán más is megsérülhet a robbanástól vagy egyébtől, és mivel profi, a kockázatot is kiszámította, egészen az utolsó, előre nem látott véletlenig. Tehát mindenki másnál nagyobb esélye van rá, hogy menetrend szerint végrehajtja a tervet és sikert ér el, csakhogy hozzá sem fog a vállalkozáshoz, amíg nincsen olyan kidolgozott terve, amely nemcsak a megbízatás teljesítését szavatolja, hanem azt is, hogy utána sértetlenül elmenekülhet. – És mi az Ön véleménye, lehetséges olyan tervet készíteni, amelynek alapján egy profi megölheti a Nagy Zohrát, és utána elmenekülhet? Az angol néhány percig szótlanul cigarettázva bámult kifelé az ablakon. – Elvben igen – felelte nagy sokára. – Elvben minden lehetséges, feltéve, hogy elegendő idő áll rendelkezésre a terv kidolgozására. Ez esetben azonban kivételesen nehéz volna. Sokkal nehezebb, mint bármely más célpont esetében.

– Miért? – kérdezte Montclair. – Mert de Gaulle-t nem érné készületlenül. Nem erre az egy bizonyos merényletre számít, hanem a merénylő szándékára. Minden nagy embernek van testőrsége és biztonsági szolgálata, de ha nem történik semmiféle komolyabb kísérlet az illető meggyilkolására, az ellenőrzés az évek során egyre inkább csak külsőséggé válik, az előírások betartása gépiessé, az éberség lanyhul. Az a golyó, amely likvidálja a célpontot, mindenkit merőben váratlanul ér, s következésképp pánikot kelt. Ennek fedezete alatt a gyilkos könnyűszerrel egérutat nyer. A jelen esetben azonban nem fog lanyhulni az éberség, nem lesz gépies az ellenőrzés, és ha a golyó mindazonáltal célba talál, lesz, aki nem esik pánikba –, hanem a gyilkos után veti magát. Meg lehet csinálni, de e pillanatban aligha van ennél nehezebb feladat a világon. Mint látják, uraim, az önök próbálkozásai nemcsak hogy csődöt mondtak, de ráadásul még a mások dolgát is megnehezítették a kudarcaikkal. – Ha úgy határoznánk, hogy hivatásos gyilkost kérünk fel a feladatra... – kezdte Rodin. – Nincsen más választásuk – szólt közbe halkan az angol. – Ugyan miért ne volna? Még ma is sokan vannak, akik merő hazaszeretetből is készek volnának végrehajtani. – Igen, például Watin és Curutchet – felelte a szőke. – És kétségkívül akadnának újabb Degueldre-ek és Bastien-Thiryk is. Önök azonban nem azért hívtak engem ide, hogy elbeszélgessünk a politikai gyilkosság elméletéről általánosságban, sem pedig mert hirtelen kifogytak a lövöldözős kedvű vállalkozókból. Önök azért hívattak engem, mert ha későn is, de belátták: a francia titkosszolgálat olyan mélyen beépült a szervezetükbe, hogy minden határozatuk kiszivárog, továbbá mert minden egyes francia rendőr úgy ismeri valamennyiük arcát, akár a saját tenyerét. Következésképp kívülállóra van szükségük. És igazuk is van. Ha valaki, akkor csakis kívülálló végezheti el a feladatot. Csak az a kérdés, kicsoda, és mennyiért. Nos, uraim, azt hiszem, már épp elég idejük volt, hogy szemrevételezzék az árut. Rodin oldalt pillantott Montclairre, és felhúzta a szemöldökét. Montclair bólintott. Aztán Casson is. Az angol eközben, a leghalványabb érdeklődést sem mutatva, az ablakon bámult kifelé. – Hajlandó tehát megölni de Gaulle-t? – kérdezte Rodin végre. Halkan szólt, de a kérdés betöltötte a szobát. Az angol ismét Rodinra fordította a tekintetét. A szeme újra kifejezéstelen volt. – Igen, de sokba fog kerülni.

– Mennyibe? – kérdezte Montclair. – Be kell látniuk, hogy ilyesmire csak egyszer az életben vállalkozhat az ember. Aki elvállalja, annak ez lesz az utolsó munkája. Nagyon kevés az esélye rá, hogy nemcsak elmenekülnie sikerül, hanem még a kiléte is titokban marad. Következésképp annyit kell keresnie ezzel az egy munkával, hogy az élete végéig megéljen belőle, és a gaulle-isták bosszúja ellen is képes legyen megvédeni magát... – Ha majd átvesszük a hatalmat Franciaországban – mondta Casson –, nem lesz hiány. – Készpénz – mondta az angol. – A fele előlegbe, a fele a végrehajtás után. – Mennyi? – kérdezte Rodin. – Félmillió. Rodin Montclairre pillantott, aki elhúzta a szája szélét. – Az nagyon sok pénz! Félmillió új frank... – Dollár- mondta az angol. – Félmillió dollár? – kiáltotta Montclair fölpattanva a székről. – Maga megőrült? – Nem – mondta az angol higgadtan –, csak én vagyok a legjobb a szakmában, és következésképp a legdrágább is. – Biztos vagyok benne, hogy kapunk kedvezőbb árajánlatokat is – mondta Casson gúnyos mosollyal. – Hogyne – mondta a szőke szenvtelenül –, kapnának olcsóbban is embert, csak aztán majd azon veszik észre magukat, hogy fölveszi az ötven százalék előleget, és többet se híre, se hamva, vagy majd hallgathatják a kifogásokat, hogy miért nem lehetett végrehajtani a dolgot. Aki a legjobbat akarja, az fizessen. Félmillió dollár az ára. Tekintve, hogy az önök számára egész Franciaország a tét, tulajdonképpen nagyon is olcsóra tartják a hazájukat. Rodin, aki az egész szóváltás során néma maradt, most átvette a szót. – Touché. Arról van szó, monsieur, hogy nincs félmillió dollárunk készpénzben. – Ezzel tisztában vagyok – felelte az angol. – Ha komolyan gondolják a dolgot, kénytelenek lesznek előkeríteni valahonnan. Szeretném, ha megértenék, hogy nekem nincsen szükségem erre a munkára. A legutóbbi megbízatásom jövedelméből még futja néhány évre. De vonz a gondolat, hogy annyit kereshetek, amennyivel már visszavonulhatok. Következésképp ezért az árért hajlandó vagyok kivételesen nagy kockázatra is. Az ön barátai számára még nagyobb a tét – maga Franciaország a pályadíj. A kockázattól

azonban visszariadnak. Sajnálatos. Ha nem tudják megszerezni a kérdéses összeget, kénytelenek lesznek tovább szőni a saját kis összeesküvéseiket, amelyeket a hatóságok sorra meghiúsítanak. Székéből fölemelkedve indulni készült, s közben elnyomta a cigarettáját. Rodin is fölállt. – Üljön vissza, kérem, monsieur. Megszerezzük a pénzt. – Mindketten leültek. – Helyes – mondta az angol –, de feltételeim is vannak. – Éspedig? – Önöknek legelsősorban is azért van szükségük kívülállóra, mert a saját szervezetükből minden kiszivárog a francia hatóságokhoz. Hányan tudnak önök közül egyáltalán arról, hogy kívülállót akarnak alkalmazni, és éppen engem? – Csak mi hárman ebben a szobában. Bastien-Thiry kivégzésének másnapján dolgoztam ki az alapeszmét. Minden értesülést személyesen szereztem be. Senki más nincs beavatva. – Akkor maradjon is így – mondta az angol. – Minden feljegyzést a megbeszélésekről, minden iratot és minden dossziét meg kell semmisíteni. Hármójuk fején kívül ne maradjon más forrás. Tekintettel arra, ami februárban Argoud-val történt, ha önök bármelyike fogságba kerül, én független elhatározással azonnal lefújom az akciót. Következésképp helyes volna, ha önök a végrehajtásig védőőrizet alatt valamely biztonságos helyen tartózkodnának. Beleegyeznek? – D'accord. Tovább? – A tervezést és a végrehajtást is egyedül magamnak tartom fenn. Senkivel sem közlöm a részleteket, még önökkel sem. Egyszóval eltűnök. Mostantól nem is hallanak rólam. Önök tudják a londoni címemet és telefonszámomat, erről a címről azonban eltávozom, amint az előkészületekkel végeztem. – Ezen a címen amúgy is csak végszükség esetén szabad keresniük. Egyébiránt nem leszünk semmiféle érintkezésben. Meghagyom önöknek a svájci bankom nevét. Amint megkapom az értesítést, hogy letétbe helyezték az első kétszázötvenezer dollárt, vagy ettől függetlenül is, ha végzek a felkészüléssel, akcióba fogok lépni. Önök engem nem sürgethetnek az akcióban belátásom ellenére, sem nem avatkozhatnak közbe. Egyetértenek? – D'accord. Azonban franciaországi embereink abban a helyzetben vannak, hogy információk tekintetében értékes segítséget nyújthatnak önnek. Néhányuk igen magas pozíciót tölt be.

Az angol egy pillanatra eltöprengett az ajánlaton. – Rendben. Ha megtörténtek az előkészületek, küldjenek nekem postán egy telefonszámot, lehetőleg párizsi szám legyen, hogy Franciaországban bárhonnan felhívhassam. Én senkinek sem fogom megadni a tartózkodási helyemet, csak felhívom a számot, és a szám közli velem a legfrissebb értesüléseket az elnök körüli biztonsági intézkedésekről. A szám azonban semmit sem tudhat arról, hogy mit keresek én Franciaországban. Csak annyit mondjanak neki, hogy az önök megbízását teljesítem, és ehhez szükségem van a támogatására. Minél kevesebbet tud, annál jobb. A legjobb volna, ha csak közvetítené az üzenetet. A forrásai is szigorúan csakis olyanok legyenek, akik helyzetüknél fogva használható belső értesülésekkel szolgálhatnak. Amit az újságokból is megtudhatok, arra nincs szükségem. Egyetértenek? – Rendben van. Ön tehát teljesen egyedül óhajt dolgozni, barátok és biztonságos menedék nélkül. Legyen, menjen a maga feje után. De hogy áll hamis iratokkal? Két kitűnő hamisítónk is van. – Köszönöm, de ezt is magam fogom beszerezni. Casson vágott közbe: – Teljes kiépített szervezetem van Franciaországban, hasonló ahhoz, amilyen az ellenállás volt a német megszállás alatt. Ha segítség kell, akár az egészet is a rendelkezésére bocsáthatom. – Köszönöm, inkább nem. Szívesebben támaszkodom csupán a teljes ismeretlenségemre. Ez a legjobb fegyverem. – De ha valami félresikerülne, és ön menekülni kényszerül... – Semmi sem fog félresikerülni, hacsak nem önök miatt. Az akciót úgy fogom végrehajtani, M. Casson, hogy nem lépek kapcsolatba az önök szervezetével, mégpedig éppen abból az okból, amiért most egyáltalában itt vagyok. Azért, mert az önök szervezetében nyüzsögnek a beépített emberek és a spiclik. Cassont majd szétvetette a méreg. Montclair savanyú képpel bámult kifelé az ablakon, és azon törte a fejét, hogy vajon honnan fognak előkeríteni sebtében félmillió dollárt. Rodin elgondolkodva nézte az angolt. – Nyugalom, André. A monsieur egyedül óhajt dolgozni. Legyen. Ő így szokta. Nem azért fizetünk neki félmilliót, hogy őt is annyit kelljen pelenkázni, mint a saját embereinket. – Csak arra vagyok kíváncsi – dörmögte Montclair –, hogy honnan veszünk ennyi pénzt ilyen gyorsan. – Raboltassanak ki a szervezetükkel egypár bankot – javasolta az angol könnyedén.

– Mindegy, ez a mi gondunk – mondta Rodin. – Van-e még valami megbeszélnivalónk, mielőtt az úr visszautazik Londonba? – Mi a biztosíték arra, hogy nem lép le az első negyedmilliós részlettel a zsebében? – kérdezte Casson. – Már említettem, uraim, hogy vissza akarok vonulni. Semmi kedvem hozzá, hogy egy fél hadseregre való volt ejtőernyős vadásszon rám. Többe kerülne a biztonságom, mint amennyit keresnék a dolgon. Hamarosan rámenne az egész. – Na és – akadékoskodott tovább Casson –, arra mi a biztosíték, hogy mi megvárjuk szépen, amíg maga elvégzi a munkát, és aztán nem fizetjük ki a másik negyedmilliót? – Ugyanaz – felelte az angol barátságosan. – Ez esetben a magam szakállára kezdenék dolgozni. És a cél önök lennének, uraim. De azt hiszem, erre aligha fog sor kerülni, nemdebár? Rodin félbeszakította. – Nos, ha ez minden, azt hiszem, szükségtelen tovább tartóztatni a vendégünket. Ja igen... még egy utolsó kérdés. Az ön neve. Ha ismeretlen óhajt maradni, fedőnevet kell adnunk önnek. Van-e valami javaslata? Az angol elgondolkozott egy pillanatra. – Mivel amúgy is vadászatot emlegettünk, mit szólnának ahhoz, hogy Sakál? Megfelel? Rodin bólintott. – Tökéletesen. Nekem még tetszik is. Az ajtóhoz kísérte, és kinyitotta előtte. Viktor előlépett a benyílóból, és megindult feléjük. Most első ízben Rodin elmosolyodott, és kezet nyújtott a gyilkosnak. – Amint lehet, jelentkezünk a megbeszélt módon. Megtenné, hogy addig is hozzálát a terv fő vonalainak a kidolgozásához, hogy minél kevesebb időt vesztegessünk? Remek. Akkor bonsoir, M. Sakál. A lengyel szemével követte a látogatót, aki éppoly feltűnés nélkül távozott, mint ahogy érkezett. Az éjszakát az angol a repülőtéri szállodában töltötte, aztán reggel az első géppel visszarepült Londonba. Amikor visszament a Pension Kleist szobájába, pergőtűzként zúdultak Rodinre Montclair és Casson megkésett kérdései és szemrehányásai. Mindkettőjüket megviselte a kilenc és éjfél között eltelt három óra. – Félmillió dollár – hajtogatta Montclair egyre. – Hogy az istenbe szerzünk félmillió dollárt? – Például megfogadhatjuk a Sakál tanácsát – felelte Rodin. – Kirabolunk egypár bankot.

– Nem tetszik nekem ez az ember – mondta Casson. – Egyedül dolgozik, szövetségesek nélkül. Az ilyenek mindig veszedelmesek. Az ember nem tudja kézben tartani őket. Rodin lezárta a vitát. – Ide hallgassatok. Kigondoltunk egy tervet, elfogadtuk a javaslatot, kerestünk egy embert, aki pénzért nemcsak hajlandó, hanem képes is megölni Franciaország köztársasági elnökét. Én igazán tudok egyet s mást az ilyenfajta emberekről. Ha valaki, akkor ő meg tudja tenni. És most már benne vagyunk. Mi törődjünk a magunk dolgával, és bízzuk rá, hogy ő hogyan boldogul a magáéval.

3. 1963 júniusának második felében és egész július folyamán olyan bank-, ékszerbolt- és postarablássorozat rázta meg Franciaországot, amely mindaddig példátlan volt, és azóta sem ismétlődött meg. A bűnözési hullámra vonatkozó adatokat ma már az archívumok őrzik. Az ország egyik végétől a másikig szinte nap mint nap kiraboltak egy-egy bankot; pisztollyal, lefűrészelt csövű vadászpuskával, géppisztollyal. Ebben az időszakban az ékszerboltok elleni támadások is annyira elszaporodtak, hogy a rendőrség csak alig végzett a reszkető és nemegyszer vérző ékszerész kihallgatásával, már hívták is a következő hasonló esethez, éspedig ugyanabban a körzetben. Vidéki városokban két banktisztviselőt lőttek agyon, aki megkísérelte az ellenállást, és július végére annyira elmérgesedett a helyzet, hogy be kellett vetni az ezúttal első ízben géppisztollyal is felfegyverzett Corps Républicain de Sécurité-t, a rohamrendőrséget, amelyet minden francia egyszerűen csak CRS-nek ismer. Megszokottá vált, hogy a bankba belépő ügyfél egy-két kék egyenruhás, géppisztolyt markoló CRS-őrt talált az előcsarnokban. A bankok és ékszerészek követelésére, akik a bűnözési hullám miatt hevesen kikeltek a kormány ellen, a rendőrség sűrítette a bankok éjszakai ellenőrzését, de teljesen hiábavalóan, hiszen a rablók nem hivatásos mackósok voltak, akik az éjszaka sötétjében hatolnak be a bankok páncéltermébe, hanem közönséges vagányok álarcban és felfegyverkezve, akik a legcsekélyebb ellenállásra is azonnal tüzeltek. A nappali órák voltak a veszedelmesek, és szerte az országban minden bank és ékszerüzlet ki volt téve annak, hogy az ügyfélforgalom kellős közepén

beállít két-három álarcos fegyveres, és elhangzik a fenyegető felszólítás: “Haut les mains." Július vége felé különböző esetekben összesen három rablót sebesítettek meg és fogtak el. Mind a háromról kiderült, hogy vagy kisstílű bűnöző, akiről a rendőrség már régebben tudta, hogy az OAS létezését kihasználva próbál halászni a zavarosban, vagy katonaszökevény valamelyik feloszlatott gyarmati ezredből, és hamarosan beismerte, hogy az OAS tagja. Arról azonban a főkapitányságon folytatott legkitartóbb vallatással sem tudtak kiszedni belőlük semmit, hogy mi a magyarázata ennek a váratlan rohamnak. Csupán annyit tudtak mondani, hogy kapcsolatba lépett velük a “patron" (bandavezér), és egy bank vagy ékszerbolt formájában kijelölte számukra a feladatot. A rendőrség végül is arra a meggyőződésre jutott, hogy a foglyok csakugyan nem ismerik a rablások célját; mindegyiküknek részesedést ígértek a zsákmányból, és mivel kis halak voltak, ők engedelmeskedtek.. A francia hatóságok csakhamar rájöttek, hogy a bűnözési hullám mögött az OAS áll, valamint arra is, hogy az OAS-nak valamilyen okból sürgősen pénzre van szüksége. De hogy miért, arra csak augusztus második hetében, és akkor is merőben más úton-módon jöttek rá. A bűnhullám, amely a bankokon kívül minden olyan helyet is fenyegetett, ahol gyorsan és fölösleges ceremónia nélkül pénzre és ékszerre lehet szert tenni, június utolsó hetére már annyira elmérgesedett, hogy az ügyet átadták Maurice Bouvier főfelügyelőnek, a Police Judiciaire bűnügyi osztálya köztiszteletben álló főnökének. A PJ Szajna-parti, Quai des Orfévres 36. alatti épületében levő meglepően kicsiny, munkába merült irodájában táblázat készült a zsákmányolt készpénzről, az ékszerek esetében pedig a feltehető feketepiaci értékről. Július második felére az összeg meghaladta a kétmillió új frankot, azaz négyszázezer dollárt. Még ha ebből levonták is a rablások végrehajtásának költségeit és ennél némileg többet a rablásokat végrehajtó vagányok és katonaszökevények részesedésére, a főfelügyelő becslése szerint tekintélyes pénzösszeg maradt fenn, amelynek azonban nyoma veszett. Június utolsó hetében Guibaud tábornok, a SDECE feje jelentést kapott római állandó irodája vezetőjétől. A jelentésben az állt, hogy az OAS három legfőbb vezetője, Marc Rodin, René Montclair és André Casson a Via Condotti egyik mellékutcájában ugyanazon szálloda legfölső emeletén szállt meg. A jelentés még hozzátette, hogy az előkelő negyedben álló szálloda nyilvánvalóan borsos árai ellenére a három vezér kibérelte magának az egész emeletet, testőrei számára pedig az alatta levőt. Éjjel-nappal nem kevesebb,

mint nyolc kivételesen harcedzett volt idegenlégiós őrzi őket, és a vezérek ki sem mozdulnak a szállodából. Először úgy gondolták, hogy tanácskozásra ültek össze, de ahogy teltek a napok, a SDECE arra a meggyőződésre jutott, hogy egyszerűen szokatlanul nagy elővigyázatossági intézkedésekről van szó, nehogy ezúttal maguk váljanak emberrablás áldozatává, mint néhány hónappal korábban Antoine Argoud. Annak láttán, hogy a terrorszervezet főemberei egy római szállodában lapulnak félelmükben, Guibaud tábornok megkockáztatott egy mord mosolyt, aztán a szokásos módon irattározta a jelentést. Bár a Quai d'Orsay-i francia külügyminisztérium és a bonni német külügyminisztérium között még mindig tartott a heves jegyzékváltás Németország területi integritásának az Eden-Wolff Hotelben történt megsértése miatt, Guibaud-nak minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen az Akció Csoport embereivel, akik a vakmerő csínyt végrehajtották. A rémülten szűkölő OAS-vezérek látványa már önmagában is elégséges jutalom volt. Aztán Marc Rodin dossziéját tanulmányozva kissé nyugtalanító előérzete támadt, s bár elhessegette, mégiscsak föltette magában a kérdést: vajon mi lehet a magyarázata, hogy olyan ember, mint Rodin, ilyen könnyen beijed. Guibaud tapasztalt öreg róka volt a maga szakmájában, a politikai és diplomáciai életben sem járatlan, vagyis nagyon jól tudta, hogy alighanem soha többé nem fog engedélyt kapni újabb emberrablásra. De a valódi jelentőségét azoknak az elővigyázatossági intézkedéseknek, amelyeket a három OAS-vezér a maga biztonsága védelmére tett, a tábornok csak jóval később értette meg. A Sakál fegyelmezett és gondosan megtervezett tevékenységgel töltötte június második és július első két hetét. Londonba visszaérkezésének napjától azon fáradt, egyebek mellett, hogy elolvasson majd minden szót, amit Charles de Gaulle valaha is leírt, vagy amit róla leírtak. Ahhoz az egyszerű és gyakorlatias eljáráshoz folyamodott, hogy bement a kerületi kölcsönkönyvtárba, és az Encyclopaedia Britannicában fellapozta a francia elnökről szóló szócikket, amelynek a végén jó összefoglalót talált a tárgyban megjelent legfontosabb irodalomról. Ezután álnéven levelet írt különféle ismert könyvkereskedéseknek, és egy Paddington kerületi, Praed Street-i címet adva meg, postán szerezte be a szükséges műveket. Ezeket böngészte hajnalig a lakásán, lassan-lassan részletes képet alkotva magának az Elysée Palota lakójáról, az életéről, kisfiú korától egészen a jelen pillanatig. Az összegyűjtögetett információk legtöbbjének semmiféle gyakorlati értéke sem volt, de hol itt, hol amott

valami meglepő érdekességre bukkant, vagy a Tábornok jellemének valamely vonására, amit fel is jegyzett egy kis füzetben. A francia elnök jellemét illetőleg emlékirata volt a legtanulságosabb, A kard éle (Le Fil de l'Epée), amelyben Charles de Gaulle a legtöbbet árulta el arról, hogy mi a felfogása az életről, a hazáról és arról a sorsról, amely az ő szemében hazájára vár. A Sakál nem volt sem lassú, sem buta. Falta a könyveket, és aggályos gonddal dolgozott a terven; agyában óriási mennyiségű tényszerű adatot volt képes tárolni arra az esetre, ha később szüksége volna rá. Bár Charles de Gaulle műveit és a Tábornok legközelebbi munkatársainak könyveit elolvasva teljes képet kapott Franciaország méltóságteljes és gőgös elnökéről, a legfőbb kérdésre, arra, amely azóta járt a fejében, hogy június 15-én Rodin bécsi hotelszobájában elfogadta a megbízást a merénylet végrehajtására, ez sem adta meg a választ. Eltelt július első hete, és még mindig nem sikerült megtalálnia a választ – mikor, hol és hogyan történjen a dolog? Tanácstalanságában végül is a British Museum olvasóterméhez folyamodott, és miután szokott álnevén aláírta a kutatási engedélyt kérő űrlapot, hozzálátott, hogy átrágja magát Franciaország vezető napilapja, a Le Figaro régi évfolyamain. Habár a pontos dátum, hogy mikor talált rá a megoldásra, nem ismeretes, feltehetőleg a július 7-ét megelőző három nap valamelyikén történhetett. Ez a három nap azzal telt, hogy egy ötlet indíttatására, amelynek csírája egy 1962-escikkvolt, 1945-ig visszamenőleg az egész anyagot s de Gaulle elnökségének minden esztendejét áttanulmányozta, adatokat keresgélve és egyeztetve, míg végül választ kapott a kérdésre. Meghatározta, hogy melyik az a nap, amelyen – jöjjön bár betegség vagy rossz idő, és tekintet nélkül bármiféle veszélyre, amely a személyét fenyegeti – Charles de Gaulle feltétlenül a nyilvánosság elé lép, és semmiképp sem mulasztja el, hogy mutatkozzék. Az előkészületek ettől fogva kiléptek a kutatási szakaszból, és a Sakál belekezdett a merénylet gyakorlati megtervezésébe. Hosszú órák töprengésébe került, amíg hanyatt fekve, lakása krémszínű mennyezetét bámulva és egyik hosszú, füstszűrős cigarettájáról a másikra gyújtva, végre az utolsó részlet is a helyére került. Legalább tucatnyi tervet vett fontolóra, s vetett el, mire rátalált arra, amelyiknél végül is kikötött, s ezzel a már előzőleg eldöntött “mikor" és “hol" mellé valahára megvolt a válasz a “hogyan"-ra is. A Sakál tökéletesen tudatában volt annak, hogy de Gaulle tábornok 1963-ban nemcsak Franciaország elnöke, hanem egyben az egész nyugati

világ legjobban és legleleményesebben őrzött közéleti személyisége is. Amint ez később bebizonyosodott, a de Gaulle elleni akció sokkal nehezebb feladat volt, mint a John F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke elleni merénylet. Bár az angol bérgyilkos ezt nem tudta, azok a francia biztonsági szakértők, akiknek megengedték, hogy tanulmányozzák a Kennedy elnök életének védelmére tett óvintézkedéseket, hazatérve némileg lekicsinylőén nyilatkoztak az amerikai titkosszolgálat módszereiről. A francia szakértők véleménye később, amikor 1963 novemberében Kennedyt Dallasban meggyilkolták, be is igazolódott, míg Charles de Gaulle túlélte a merényleteket, békében nyugalomba vonult, és otthonában érte a halál. Azt is nagyon jól tudta a Sakál, hogy akikkel szemben áll, azok a világ legjobb biztonsági szakértői közé számítanak, s hogy az egész de Gaulle körüli biztonsági szervezet állandó készenlétben várja a védence élete elleni merényleteket, míg abból a szervezetből, amelynek ő dolgozik, minden titok kiszivárog. A maga javára csak ismeretlenségét írhatta és kijelölt áldozatának azt a szokását, hogy dühösen megtagad mindenfajta együttműködést a saját biztonsági szolgálatával. Büszkesége, csökönyössége, a rá leselkedő veszélyek semmibevevése a kiválasztott napon arra fogja késztetni a francia elnököt, hogy ha csak néhány pillanatra is, de kilépjen a szabadba, bármekkora legyen is a kockázat. A koppenhágai Kastrup repülőtérről érkező SAS-gép még egy utolsó félfordulatot tett, és ezzel beállt a kijelölt helyre a londoni repülőtér épülete előtt. Gördült néhány métert, aztán megállt. A motorok még néhány másodpercig visítottak, majd szintén leálltak. Egy-két pillanat, és lépcsőt gurítottak az oldalához, s az utasok egyesével megindultak lefelé, utolsó búcsút biccentve a gép ajtajában mosolygó légikisasszonynak. A teraszon a szőke férfi homlokára tolta napszemüvegét, és látcsövet illesztett a szeméhez. Aznap délelőtt már hatodszor vette ekképpen szemügyre a lépcsőn lesorjázó utasokat, de mivel a meleg napfényben fürdő terasz tömve volt az érkezőkre várakozókkal, akik mind azon igyekeztek, hogy azonnal felfedezzék ismerősüket, amint kilép a gép ajtaján, viselkedése egyáltalában nem keltett feltűnést. Ahogy a nyolcadik utas is kilépett a fényre, és kiegyenesedett, a teraszról látcsövező férfi egy pillanatra kissé megfeszült, aztán tekintetével követte, amíg a lépcső aljára nem ért. A Dániából érkező utas pap vagy lelkipásztor volt, kis fehér állógallért viselt és szürke öltönyt. Közepes hosszúságúra nyírt,

hátrasimított ősz hajából ítélve legalább ötvenéves lehetett, bár arca fiatalosabb volt. Széles vállú, magas férfi volt, romlatlan testi erőben. Termete nagyjából olyan, mint azé, aki a teraszról figyelte. Míg az utasok útlevél- és vámvizsgálatra mentek, a Sakál eltette a látcsövet a mellette álló bőr aktatáskába, becsukta, és áthaladva az üvegajtókon, lement a várócsarnokba. A dán lelkész mintegy tizenöt perc múlva lépett ki a vámvizsgálatról, kezében kistáska és bőrönd. Úgy tetszett, senki sem várja, és neki első dolga volt, hogy pénzt váltson a Barclay's Bank repülőtéri fiókjánál. Abból, amit a dán rendőrségnek elmondott, amikor hat hét múlva kihallgatták, az derült ki, hogy nem vette észre azt a szőke angol fiatalembert, aki mellette állt a pultnál, és szemlátomást a sorára várt, miközben valójában a dán vonásait tanulmányozta sötét szemüvege mögül. Legalábbis a lelkipásztor nem emlékezett ilyen személyre. Amikor azonban kilépett a várócsarnokból, hogy fölszálljon a BEA-buszra, amely a Cromwell Road-i városi végállomásra vitte, az aktatáskás angol ott haladt alig néhány lépéssel mögötte, és kétségkívül egyazon buszon mentek be a városba. A végállomáson néhány percig várnia kellett, míg a poggyászt szállító utánfutóból kirakodták a bőröndjét, aztán a jegykezelő pultok mellett elkanyarodva a kijárat felé indult, amelyet egy nyíl és ez a nemzetközi szó jelölt: “Taxi." A Sakál ezalatt, hátulról megkerülve a buszt, átvágott a várakozó buszok között, és a személyzeti parkolóhelyre ment, ahol a kocsiját hagyta. Beemelte a táskáját a nyitott sportkocsi ülésére, aztán beszállt, és indított. A végállomás épületének bal oldali falához érve leállította a kocsit, hogy szemmel tarthassa az árkádok alatt jobbra várakozó taxik hosszú sorát. A dán a harmadik kocsiba szállt, amely kikanyarodva a Cromwell Roadra fordult, és elhajtott Knightsbridge irányába. A sportkocsi követte. A taxi a Half Moon Streeten, egy kicsiny, de kényelmes szállodánál tette le a feledékeny lelkipásztort, a sportkocsi pedig elszáguldott a szálloda bejárata előtt, és néhány percen belül talált is egy üres parkolóórát a Curzon Street túlsó oldalán. Aktatáskáját bezárta a kocsi csomagtartójába, a Shepherd Market-i újságosnál megvette az Evening Standard déli kiadását, és öt perc múlva már a szálloda halljában volt. További huszonöt percig kellett még várakoznia, mire a dán lejött a szobájából, és átnyújtotta kulcsát a portásnőnek. A kulcs néhány pillanatig még hintázott a kampón, a hall karosszékeinek egyikében üldögélő férfi pedig, aki szemlátomást ismerősét várta, most, ahogy a dán az étterem felé menet elhaladt mellette, leeresztette az újságját, és a kulcsnehezékről egyetlen pillantással leolvasta, hogy a szoba

száma 47. Néhány perccel később, amikor a portásnő egy pillanatra hátrament az irodába, hogy utánanézzen az egyik vendég színházjegyrendelésének, a napszemüveges férfi csöndben és észrevétlenül fellopózott a lépcsőn. A 47-es szoba meglehetősen kemény rugójú ajtózárja ellenállt a két hüvelyk széles, hajlékony műanyag lemeznek, amely csak egy ügyes kis palettakéssel megmerevítve tudott megbirkózni vele. A rugós zár nyelve kattanva szaladt vissza a helyére. Mivel csak ebédelni szaladt le a szálloda éttermébe, a lelkész az éjjeliszekrényen hagyta az útlevelét. Harminc másodperc múlva a Sakál már ismét a folyosón állt. Az úticsekkfüzetet érintetlenül hagyta, abban a reményben, hogy ha nincs lopásra utaló jel, a hatóságok majd igyekeznek meggyőzni a dánt, hogy egyszerűen elhagyta az útlevelét, még valahol korábban, így is történt. Mire a dán befejezte a kávéját, az angol már régen eltávozott, és még jó darab eltelt a délutánból, mire a lelkész, aki tanácstalanul bár, de tüzetesen átkutatta a szobáját, megemlítette az igazgatónak az útlevele eltűnését. Az igazgató is átkutatta a szobát, aztán rámutatva, hogy az úticsekkeket tartalmazó tárcát is beleértve, minden egyéb érintetlen, latba vetette rábeszélőképességét, hogy meggyőzze riadt vendégét, miszerint szükségtelen dolog volna kihívni a szállodájába a rendőrséget, mivel nyilvánvalóan valahol útközben, a repülőtérről jövet vesztette el az útlevelét. A dán béketűrő ember volt, s amúgy is kissé bizonytalanul mozgott az idegen országban, elismerte hát jobb meggyőződése ellenére is, hogy csakugyan minden bizonnyal így történt a dolog. Másnap jelentette az esetet a dán főkonzulátuson, ahol útiokmányokat kapott, amelyekkel kéthetes londoni tartózkodása végén visszatérhetett Koppenhágába, és többet nem is gondolt a dologra. A főkonzulátus tisztviselője, aki kibocsátotta az okmányokat, s az útlevél elvesztését Per Jensen, a koppenhágai Sankt Kjeldskirke lelkipásztorának nevén vette nyilvántartásba, szintén nem gondolt többet a dologra. Aznap július 14-e volt. Két nappal később hasonló eset történt egy amerikai diákkal, aki a New York állambeli Syracuse-ból jött Angliába. New Yorkból érkezett a londoni repülőtér atlanti járatainak épületéhez, és az American Express fiókjánál még bemutatta az útlevelét, sőt be is váltotta első úticsekkjeit. Beváltván a csekket, a pénzt a zakója egyik belső zsebébe tette, az útlevelét pedig egy kis villámzáras tasakba, amit bőr útitáskájába gyömöszölt vissza. Néhány perc múlva, miközben hordárt próbált keríteni, egy pillanatra letette maga mellé, és három másodperccel utóbb a kézitáska már nem volt sehol. Először a hordárnak panaszkodott, aki a Pan American információs pultjához vezette,

ahol a legközelebbi rendőrőrszemhez utasították. A rendőr egy kis irodahelyiségbe vezette, ahol előadhatta a dilemmáját. Miután a rövid kutatás tisztázta, hogy nem véletlenül, a magáéval összetévesztve vitte el valaki a kézitáskát, jegyzőkönyvet vettek fel, amely lopásként rögzítette az esetet. Bocsánatot kértek, és kifejezték sajnálkozásukat a magas és atletikus amerikai fiatalembernek a nyilvános helyeken működő zsebtolvajok és a bőröndökre szakosodott tolvajok tevékenysége miatt, valamint tájékoztatták mindazon megelőző intézkedésekről, amelyeket a repülőtéri hatóságok tesznek az érkező külföldiek ellen elkövetett tolvajlások megakadályozására. Az amerikai nagylelkűen elismerte, hogy egy barátját New Yorkban, a Grand Central Stationon lopták meg hasonló módon. A jegyzőkönyvet szokás szerint kifüggesztették a londoni rendőrség valamennyi őrszobáján, az ellopott kézitáska és tartalma, valamint a villámzáras tasakban levő iratok és az útlevél leírásával együtt". Az esetet annak rendje és módja szerint nyilvántartásba vették, de mivel múltak a hetek, és sem a táska, sem a tartalma nem került meg, feledésbe merült az egész. Eközben Marty Schulberg felkereste Grosvenor Square-i konzulátusát, bejelentette az útlevél ellopását, és új útiokmányokat kapott, amelyekkel egyhavi vakációja után, amit a skót felföldön túrázgatva töltött Angliában tanuló barátnőjével, hazautazhatott az Egyesült Államokba. Az útlevél elvesztését a konzulátuson is nyilvántartásba vették, jelentették a washingtoni külügyminisztériumnak, majd mindkét helyen annak rendje és módja szerint meg is feledkeztek a dologról. Soha nem fogjuk megtudni, hogy a londoni repülőtér két érkezési csarnokának teraszáról hány utast pásztáztak végig a látcsővel, ahogy kilépett gépéből és megindult lefelé a lépcsőn. Bár koruk különbözött, a két utasnak, aki elvesztette az útlevelét, volt néhány közös vonása is. Mindketten körülbelül 180 centiméter magasak voltak, széles válluk volt, kék szemük és mindketten hasonlítottak arra a cseppet sem feltűnő angol fiatalemberre, aki a nyomukba szegődött, és kirabolta őket. Máskülönben Jensen tiszteletes úr negyvennyolc éves volt, ősz, és aranykeretes szemüveget hordott, bár csak olvasáshoz; Marty Schulberg pedig huszonöt volt, a haja gesztenyebarna, és vastag, szarukeretes szemüveget hordott, mégpedig állandóan. Ezt a két arcot tanulmányozta a Sakál oly hosszan a South Audley Streetről nyíló utcában levő lakásának íróasztalán. Egy teljes napjába került, amíg a kosztümösöket, optikusokat, meg azokat a West End-i férfiruhaüzleteket

végigjárva, amelyek amerikai jellegű és jobbára New Yorkban készült árut tartanak, beszerzett egy halványkék árnyalatú, ablaküveg kontaktlencsét; két szemüveget, egy aranykeretest és egy szarukeretest dioptria nélküli lencsével; egy teljes öltözet ruhát, amely csupa amerikai gyártmányú holmikból, egy pár fekete, bőr papucscipőből, garbóból, alsónadrágból, törtfehér nadrágból és égszínkék, elöl cipzáras, piros-fehér kötött mandzsettájú és gallérú nejlondzsekiből állt; valamint egy keménygalléros, fehér papi inget és hozzá fekete mellrészt. E három utóbbi ruhadarabból gondosan eltávolította a gyártó jelzést. Aznapi utolsó útja egy chelsea-i paróka- és pepiműintézetbe vezetett, amelynek két homoszexuális férfi volt a tulajdonosa. Itt beszerzett valami olyan készítményt, amely középszürkére árnyalja a hajat, és egy másikat, amely gesztenyebarnára. Pontos, szemérmesen előadott utasításokat is kapott melléjük, hogy miként alkalmazva érheti el a festékekkel a legjobb és legtermészetesebb hatást. Néhány apró hajkefét is vásárolt a szer felhordására. A teljes öltözék amerikai gyártmányú ruhán kívül minden holmit más-más boltban vásárolt. Másnap július 18-án a Le Figaro egyik belső oldalán, a lap alján kis cikk állt. Azt jelentette be, hogy a Police Judiciaire bűnügyi osztályának helyettes vezetője, Hyppolite Dupuy felügyelő Párizsban, a Quai des Orfévres-en levő hivatalában agyvérzést kapott, és kórházba szállítás közben meghalt. Utódjául Claude Lebel felügyelőt nevezték ki, a gyilkossági csoport vezetőjét, aki a nyári hónapok során a Brigade valamennyi osztályán felhalmozódott munkára való tekintettel azonnal átveszi új hivatalát. A Sakál, aki naponta elolvasott minden Londonban kapható francia lapot, elolvasta a cikket, mert a cím “bűnügyi" szaván megakadt a szeme, de máskülönben a dolog nem ragadta meg a figyelmét. Még mielőtt megkezdte volna rendszeres mindennapi vártáját a londoni repülőtéren, elhatározta, hogy az egész akció során mindvégig álnéven fog működni. Alighanem kevés egyszerűbb dolog van a világon, mint hamis brit útlevélre szert tenni. A Sakál ugyanazt az eljárást követte, amit a legtöbb bérgyilkos, csempész és mindenki más, aki álnéven óhajtja átlépni a határokat. Először is autóba ült, és apró falvakat keresve, végigjárta a Temze-völgyi grófságokat. Már a harmadik temetőben rábukkant a céljainak megfelelő sirkőre. Alexander Duggan emlékére állították, aki két és fél éves korában hunyt el 1931-ben. Ha életben marad Dugganék kisfia, 1963 júliusában csak néhány hónappal lett volna idősebb nála. Az idős vikárius udvarias és

segítőkész volt, amikor a látogató műkedvelő genealógusként mutatkozott be, aki a Dugganék családfáját kutatja. Megtudta tőle, hogy valamikor régen csakugyan élt a faluban egy Duggan család. Ekkor kissé bátortalanul célzást tett arra, hogy az egyházközség anyakönyve talán némileg segítségére lehetne a kutatásban. A vikárius maga volt a megtestesült jóindulat, és a templom felé útban elejtett megjegyzés a kis normann építmény szépségéről, valamint a látogató hozzájárulása a templom újjáépítésére gyűjtő persely tartalmához, még szívélyesebbé tette a légkört. Az anyakönyvből kiderült, hogy az elmúlt hét év során mindkét Duggan szülő elhalálozott, egyetlen fiuk, Alexander pedig sajnos immár harminc esztendeje nyugszik ugyanezen sírkertben. A Sakál szórakozottan lapozgatta az 1929-es esztendő születési, házassági és halálozási bejegyzéseit; a szeme április hónapban akadt meg a görcsös, papos írással bevezetett Duggan néven. Alexander James Quentin Duggan, született 1929. április 3-án, a Szent Márk egyházközségben, Sambourne Fishley községben. Följegyezte a részleteket, hálás köszönetet mondott a vikáriusnak, és távozott. Londonban bement a születések, házasságkötések és halálesetek központi nyilvántartójába, ahol egy készséges fiatal hivatalnok kérdezősködés nélkül tudomásul vette, hogy amint az a névjegyén állt, ő egy Shropshire grófságban, Market Draytonban bejegyzett ügyvédi iroda társtulajdonosa, valamint kérésének azt az indoklását is, hogy egy közelmúltban elhunyt ügyfelük unokáinak tartózkodási helyét nyomozza, mivel az illető az unokákra hagyta a vagyonát. Az unokák egyike Alexander James Quentin Duggan, aki Sambourne Fishley községben, a Szent Márk egyházközségben született 1929. április 3-án. Az angol hivatalnokok általában készségesen teljesítenek minden udvarias kérést. A nyilvántartó tisztviselője sem volt kivétel. A nyilvántartásból kiderült, hogy a kérdéses gyermek csakugyan szerepel a kartonokon, pontosan az érdeklődő eddigi információi szerint, azonban 1931. november 8-án közúti baleset következtében életét vesztette. A Sakál néhány shillingért kiváltotta a születési és a halotti anyakönyvi kivonat másolatát. Mielőtt hazament volna, még bement a munkaügyi minisztérium egyik kirendeltségére, egy útlevélkérő lapért, majd egy játékboltba is betért, ahol tizenöt shillingért gyermeknyomdát vásárolt, aztán még egy postahivatalba is, ahol egyfontos postautalványt váltott.

Lakásába érve kitöltötte a nyomtatványt Duggan nevére a pontos születési és egyéb adatokkal, de a saját személyleírására. A saját magasságát, szem- és hajszínét írta be; foglalkozásnak pedig egyszerűen csak azt: “üzletember". Az anyakönyvi kivonatról lemásolva kitöltötte Duggan apja és anyja teljes nevét is. Referenciának James Elderly tiszteletes úr nevét adta meg, a Sambourne Fishley-i Szent Márk egyházközség vikáriusáét, akivel aznap reggel beszélt, és akinek teljes neve és címe, LL. D. – azaz a jogtudományok doktora – ott állt előzékenyen kiírva a templomkert kapuján. Szálkás, öreges írással, vékony vonású, hegyes tollszemmel odahamisította a vikárius aláírását, és melléje nyomta a gyermeknyomdából összeállított “Szent Márk Egyházközségi Hivatal, Sambourne Fishley" feliratú bélyegzőt. A kitöltött űrlapot, a születési anyakönyvi kivonatot és a postautalványt föladta a Petty France-i útlevélhivatal címére. A halotti anyakönyvi kivonatot megsemmisítette. A vadonatúj útlevél négy nappal később épp akkor érkezett meg a megadott címre, amikor a Sakál az aznap reggeli Le Figaró-t olvasta. Ebéd után ment el érte. Még aznap késő délután lezárta a lakását, a repülőtérre hajtott, ahol felszállt a koppenhágai járatra. Ismét készpénzben fizetett, hogy ne kelljen a csekk-könyvét használnia. Aktatáskája dupla fenekében, egy képesújságnál alig vastagabb titkos rekeszben, amit csakis a legtüzetesebb szemrevételezés fedezhetett fel, kétezer font lapult. Aznap vette ki a rekeszéből, amit egy holborni ügyvédi iroda széfjében bérelt. Koppenhágai látogatása kurta és merőben hivatalos jellegű volt. Rögtön megérkezése után, még a Kastrup repülőtéren helyet foglalt magának a másnap délutáni brüsszeli Sabena-járatra. Mire beért a dán fővárosba, a vásárlásra már késő volt; kivett egy szobát a Kongs Ny Torvon álló Hotel d'Angleterreben, királyi vacsorát rendezett magának a Hét Nemzet nevű vendéglőben, kisétált a Tivoli parkba, ahol könnyedén elflörtölgetett két dán szőkeséggel, és éjjel egykor már ágyban is volt. Másnap Koppenhága központjában, a legismertebb férfidivatüzletben könnyű szürke papi öltönyt vásárolt, egy pár sima fekete utcai cipőt, zoknit, fehérneműt és három fehér inget. Csak olyasmit vett, amiben kis textilcímkén ott állt a dán gyártó neve. A három inget, amelyre nem volt szüksége, csak azért vásárolta, hogy a gyártó cég nevét feltüntető szövetdarabkákat átvarrja arra a papi ingre, gallérra és a hozzá tartozó fekete mellrészre, amit még Londonban vásárolt, végzés előtt álló hittudományi akadémistának adva ki magát.

Utolsó vásárlása egy dán nyelvű könyv volt a híres francia templomokról és katedrálisokról. Ebédre óriás hidegtálat fogyasztott a Tivoli park egyik tóparti éttermében, aztán 3.15-kor fölszállta brüsszeli gépre.

4. Miként történhetett, hogy olyan kétségtelenül tehetséges ember, mint Paul Goossens épp meglett korára elveszítse a lába alól a talajt, ez még kevés számú barátjának, ügyfelei némileg népesebb táborának és a belga rendőrségnek is valóságos rejtélyszámba ment. Harminc esztendeig volt a liége-i Fabrique Nationale megbízható alkalmazottja, és ezalatt tévedhetetlenül pontos ember hírébe került, márpedig a gépiparnak abban a szakágazatában, amelyben ő dolgozott, a pontosság létfontosságú. Becsületessége felől sem lehetett kétely. E harminc év alatt a kitűnő cég valamennyi gyártmánya tekintetében, a legapróbb női automata pisztolyoktól a nehézgéppuskákig, a vállalat legfőbb szaktekintélye lett. A háború alatt is nem mindennapi érdemeket szerzett. Bár a megszállás alatt sem lépett ki a német irányítás alatt a német hadseregnek dolgozó fegyvergyárból, a későbbi vizsgálatok minden kétséget kizáróan megállapították, hogy Goossens az ellenállás tagja volt, részt vett egy önkéntes szervezet munkájában, amely lelőtt szövetséges pilóták menekülését segítette, a munkahelyén pedig ő szervezte a szabotázsokat, amelyek következtében a liége-i gyárból kikerült fegyverek tekintélyes hányada vagy pontatlanul lőtt, vagy az ötvenedik lövedéknél felrobbant, és a másvilágra küldte az egész német kezelő személyzetet. Goossens olyan szerény és visszahúzódó volt, hogy mindezt csak jóval utóbb a védőügyvédei ásták ki róla, és mutatták föl diadalmasan a bíróságnak mint védencük mellett szóló bizonyítékot. Mindez csakugyan enyhítette is a kiszabott ítéletet, és az esküdtekre az is nagy hatást tett, amikor Goossens dadogva beismerte, hogy annak idején azért tartotta titokban a tevékenységét, mert kínosan érezte volna magát, ha a felszabadulás után mindenféle érdemrendekkel tüntetik ki. Az ötvenes évek elején, amikor egy jövedelmező fegyverszállítási ügylet során valaki nagy összeget sikkasztott egy külföldi vásárló pénzéből, és a gyanú őrá terelődött, már osztályvezető volt a vállalatnál, és a tulajdon főnökei bizonygatták a leghangosabban a rendőrségnek, hogy a feltétlenül megbízható M. Goossens elleni gyanújuk nevetséges.

A vezérigazgató még a tárgyaláson is mellette tanúskodott. A bíróság elnöke azonban azon a véleményen volt, hogy mivel bizalmi helyzetével élt vissza ilyen becstelen módon, ez még súlyosbítja is az ügyet, s ezért tízévi börtönbüntetésre ítélte, amit csak a fellebbviteli bíróság mérsékelt öt évre. Jó magaviseletéért három és fél év után kiszabadult. Ezalatt a felesége elvált tőle, és magával vitte a gyerekeket is. Régi élete, a Liége egyik csinosabb kertvárosában (nincs olyan sok) álló, virággal övezett családi ház elúszott, a múlté lett. Akárcsak az FN-nél befutott karrierje. Brüsszelben vett ki kis lakást, aztán egy házacskát a városon kívül, ahogy idővel egyre jobbra fordult a sora, s felvirágzott vállalkozása. A fél nyugat-európai alvilág nála szerezte be a fegyvereit. A hatvanas évek elején már leginkább L'Armurier-nek, azaz A fegyvergyárosnak ismerték. Minden belga állampolgár bemehet bármelyik sport- vagy fegyverüzletbe, és vásárolhat magának bármilyen, emberélet kioltására is alkalmas fegyvert a revolvertől az automata karabélyig, s ehhez csak a belga állampolgárságát kell igazolnia személyi igazolvány felmutatásával. Goossens sohasem a saját személyi igazolványát használta, ugyanis a boltban minden egyes fegyver- és lőszervásárlást nyilvántartásba vesznek, s a kartonra följegyzik a vásárló nevét és személyi igazolványa számát. Goossens mindig mások nevére szóló, lopott vagy hamisított igazolványt használt. Szoros kapcsolatot alakított ki a város egyik legjobb nevű zsebtolvajával, aki ha éppen nem a börtönben időzött az állam vendégeként, bármely zsebből könnyűszerrel kivarázsolta az irattárcát. Goossens készpénzben fizetett neki az igazolványokért. Kívüle még egy elsőrendű hamisító is a rendelkezésére állt. Az illető valamikor a negyvenes évek vége felé csúnyán rajtavesztett bizonyos nagy mennyiségű frank előállításán, melyről a “Banque de France" feliratból figyelmetlenségében kifelejtette az “u" betűt (még nagyon fiatal volt), s végül is áttért a hamis útlevelekre, amelyekkel már sokkal nagyobb sikereket ért el. Végül pedig, ha lőfegyvert kellett beszereznie valamelyik ügyfelének, a fegyverkereskedésbe szép, hamis személyi igazolvánnyal beállító ügyfél sohasem maga Goossens volt, hanem mindig valami munkanélküli vagy frissen szabadult jelentéktelen kis tolvaj vagy éppen két színpadi tündöklése között munka nélkül pihengető színész. “Személyzetéből" csak a zsebtolvaj és a hamisító tudta a valódi kilétét. Valamint néhány ügyfele, mindenekelőtt a belga alvilág vezérei, akik nemcsak hogy nem avatkoztak a dolgába, de még valamelyes védelmet is nyújtottak

neki azzal, hogy ha lebuktak, sohasem fedték fel, hogy honnan tettek szert a fegyverre, ugyanis Goossens nagyon hasznos ember volt a számukra. Mindez természetesen nem lehetett akadálya annak, hogy a belga rendőrség tudomást ne szerezzen tevékenységének legalábbis egy töredékéről, annak azonban mégiscsak elejét vette, hogy valaha is tetten érjék az áruval, vagy más olyan bizonyítékot találjanak ellene, amivel bíróság elé állíthatják és elítélhetik. Tudtak a Goossens átalakított garázsában működő, pompásan felszerelt kis öntőműhelyről, és gyanakodtak is rá, de a többszörösen megismételt vizitek alkalmával is mindig csak különféle brüsszeli szobrok érmeváltozatainak és egyéb brüsszeli emléktárgyaknak az előállításához szükséges holmikat találtak. Az utolsó alkalommal Goossens ünnepélyesen meg is ajándékozta a főfelügyelőt egy kis Manneken Pis-szobrocskával a törvény és a rend őrei iránt érzett nagyrabecsülése jeléül. A legcsekélyebb aggodalom sem gyötörte tehát, amikor 1963. július 21 – e délelőttjén egy angol jelentkezését várta, akit egyik legjobb ügyfele jelentett be telefonon, egy volt katangai zsoldos, aki kétévi szolgálat után 1962-ben hazatérve, nagyszabású zsaroló-védő szervezetet épített ki magának a belga főváros nyilvánosházai körül. A látogató a megbeszélés szerint, délben jelentkezett, és M. Goossens bevezette az előszobából nyíló kis irodába. – Megkérhetném, hogy vegye le a napszemüvegét? – kérdezte, miután látogatója helyet foglalt, és amikor a magas angolon tétovázás látszott, hozzátette: – Úgy vélem, hogy üzleti kapcsolatunk tartamára a leghelyesebb, ha a lehető legteljesebb bizalommal vagyunk egymás iránt. Talán egy italt? A férfi, aki az útlevele szerint Alexander Duggan volt, levette a napszemüvegét, és fürkészőn nézett az apró termetű fegyverművesre, aki eközben sört töltött. M. Goossens helyet foglalt az íróasztalnál, belekortyolt a sörbe, és csendesen ezt kérdezte: – Miben lehetek a szolgálatára, monsieur? – Gondolom, Louis telefonált, és bejelentett. – Persze – bólintott M. Goossens –, máskülönben ön most nem ülne itt. – Azt is mondta, hogy mi a foglalkozásom? – Nem. Csak azt, hogy Katangából ismeri magát, szavatolja a diszkrécióját, valamint hogy lőfegyverre van szüksége, és hajlandó készpénzzel fizetni, fontban. Az angol lassan rábólintott. – Nos, mivel én tisztában vagyok az ön foglalkozásával, nem látom különösebb okát, hogy miért ne tudhatná ön is az

enyémet. És különben is különleges fegyverre van szükségem, amelyet bizonyos szokatlan tartozékokkal kell majd ellátni. Én... nos... olyan emberek eltávolítására specializáltam magam, akiknek nagy hatalmú és gazdag ellenségeik vannak. Nyilvánvaló, hogy ezek rendszerint maguk is nagy hatalmú és gazdag emberek. A dolog nem mindig egyszerű. Az ilyen emberek megengedhetik maguknak, hogy különleges óvintézkedéseket tegyenek. Minden alkalommal gondos tervezésre és megfelelő fegyverre van szükség. Most is egy efféle megbízatáson dolgozom. Karabélyra van szükségem. M. Goossens ismét beleszürcsölt a sörébe, és nyájasan tekintett a vendégre. – Kitűnő, kitűnő. Specialista, akárcsak jómagam. Már érzem, hogy itt az én szakértelmemre van szükség. Pontosan miféle karabélyra gondol uraságod? – Nem is annyira a típus számít. A problémát inkább az elvégzendő feladat természetéből adódó kötöttségek jelentik; hogy megtaláljuk azt a fegyvert, amely az adott körülmények között is megfelelőképpen működik. M. Goossens szeme ragyogott az örömtől. – Kisipari munka – duruzsolta gyönyörűségesebb Testhez szabott fegyver egy bizonyos embernek, egy bizonyos feladatra, s soha többé meg nem ismétlődő körülményekhez. Uram, ön a megfelelő emberhez jött. Itt csak az én szakértelmem segít. Boldog vagyok, hogy felkeresett. Az angol kissé elmosolyodott a belgából kitörő szakmai lelkesedésen. – Én is, monsieur. – Most pedig halljuk, mik ezek a kötöttségek? – A legfontosabb megkötöttség a méret, nem a fegyver hosszúsága, hanem a mozgórészek terjedelme. A töltényűrnek és a závárzatnak együtt sem szabad nagyobbnak lennie ennél... – Feltartott jobb keze középső ujjának hegyét hüvelykje begyéhez érintve alig négy centiméter átmérőjű “O" betűt formált. – Ez azt jelenti, hogy ismétlőfegyver szóba sem jöhet, hiszen a gázkamra ennél feltétlenül több helyet foglal el, de ugyanezért bármiféle terjedelmes rugós szerkezetet is ki kell zárnunk – mondta az angol. – Azt hiszem, csakis valamiféle csapszeges elsütőszerkezet jöhet számításba. M. Goossens bólogatva bámulta a mennyezetet, miközben agya pontról pontra elraktározta mindazt, amit a látogató mondott, és a belga lelki szemei előtt megjelent egy páratlanul karcsú törzsű puska képe. – Folytassa, folytassa dünnyögte. – Másrészt azonban ennek a csapszeges elsütőszerkezetnek nem lehet oldalt kinyúló karja, mint a Mauser 7,92-esnek vagy a Lee Enfield 303-asnak. A golyó becsúsztatásához a zárnak hátra, a váll felé kell elcsúsznia, de úgy,

hogy hüvelyk- és mutatóujjal működtethető legyen. Továbbá az elsütőbillentyűt ne védje kengyel, sőt magának az elsütőbillentyűnek levehetőnek kell lennie, amit csak használat előtt közvetlenül illeszt a helyére az ember. – Miért? – kérdezte a belga. – Azért, mert a tároláshoz és szállításhoz az egész szerkezetnek el kell férnie valamiféle hengeres tokban, aminek nem szabad feltűnőnek lennie. Tehát a keresztmetszete nem lehet nagyobb annál, amit mutattam. Hogy miért, azt el fogom magyarázni. A levehető billentyű elképzelhető? – Persze, elképzelni elképzelhető majdnem minden. Semmi akadálya olyan egylövetű karabélyt tervezni, amely a csőfarnál töltődik, mint a vadászpuska. Ilyen módon nincs szükség a závárzatra, viszont valamiféle pánt feltétlenül kell, úgyhogy meglehet, nem sokat nyerünk ezzel a megoldással. Ezenkívül ilyen puskát csak egyedi darabokból lehet összeállítani, és egy tömbből kell esztergálni a töltényűrt és a zárt. Nem könnyű feladat egy ilyen kis műhelyben, de meg lehet csinálni. – És ez mennyi időt venne igénybe? – kérdezte az angol. A belga vállat vont, és széttárta a karját. – Attól tartok, jó pár hónapot, – Annyi időm nincs. – Ez esetben kénytelenek leszünk valami bárhol kapható gyári fegyvert átalakítani. Folytassa, kérem. – Helyes. A fegyvernek ezenkívül nagyon könnyűnek is kell lennie. Szükségtelen, hogy nagyöbű legyen, mert a kívánt hatást nem ezzel, hanem a golyóval akarom elérni. Rövid csöve legyen, valószínűleg harminc centi is megteszi... – Milyen távolságból fog lőni? – Ez egyelőre még nem tisztázott, de feltehetőleg legföljebb százharminc méterről. – Fejre vagy mellre fog lőni? – Valószínűleg fejre. Lehetséges, hogy mellre is lőhetnék, de a fej biztosabb. – Persze biztosabb az eredmény, legalábbis hajói eltalálja – mondta a belga. – Mellen viszont biztosabb a jó találat. Legalábbis rövid csövű, könnyű fegyverrel százharminc méterről, esetleges takaró akadályokat is figyelembe véve. Határozatlanságából, hogy fejre vagy mellre megy majd, feltételezem – tette hozzá-, hogy arra számít, elhaladó személyek zavarhatják a lövőszöget, így van?

– Igen, ez előfordulhat. – Gondolja, hogy másodszor is lövéshez juthat, holott több másodpercbe is beletelik, amíg el távolítja az üres hüvelyt, újra tölt, zár, és ismét céloz? – Majdnem bizonyos, hogy nem. Csak akkor juthatok másodszor is lövéshez, ha hangtompítóval dolgozom, és az első lövés messze mellé megy, annyira, hogy senki sem figyel fel rá. A hangtompítóra különben akkor is szükségem van a menekülésem érdekében, ha az első lövésem a homlokba talál. Perceket nyerhetek vele, ha eltelik valamennyi idő, amíg a közelben állók közül valaki magához tér annyira, hogy csak nagyjából is megbecsülje, honnan jött a lövés. A belga tovább bólogatott, de most már az íróasztala lapját bámulta. – Ez esetben robbanógolyót ajánlanék. Kap tőlem a puska mellé egy tucattal. Tudja, ugye, mire gondolok? Az angol bólintott. – Glicerin vagy higany? – Azt hiszem, inkább higany. Az a tiszta munka. Van még valami megbeszélnivalónk a puskával kapcsolatban? – Igen. Hogy minél karcsúbb legyen a fegyver, a cső alatti farészt el kell távolítani. Valamint a teljes tust. Olyan fémváz tusa legyen, mint a Sten-puskának, de fölső és alsó része, valamint a válltámasz legyen szétcsavarozható három különálló fémrúddá. Végül pedig tökéletes hangtompítója legyen, és távcsöves célzóberendezése. Tároláshoz és szállításhoz mindkettő legyen levehető. A belga hosszan elgondolkozott, és a sörét szürcsölgette, míg csak egy csöpp is volt a pohárban. Az angol kifogyott a türelemből. – Nos, vállalja? M. Goossens mintha révületből ocsúdna, úgy nézett rá. Bocsánatkérően elmosolyodott. – Kérem, bocsásson meg. Ön nagyon bonyolult rendelést adott. De, igen, elvállalom. Eddig még mindenkinek megszereztem a kívánt árut. Ön voltaképp olyan vadászexpedícióra készül, amelyben úgy kell átvinni a felszerelést bizonyos ellenőrző pontokon, hogy senkiben se keltsen gyanút. Vadászexpedícióhoz vadászfegyver kell, s ön ezt tőlem meg is fogja kapni. Huszonkét kaliberes túlságosan kicsi volna, mert az csak nyúlra való. A Remington 300-as pedig túlságosan nagy, mert nem felelne meg az ön méretbeli kikötéseinek. Már tudom is, hogy milyen fegyvert fogunk használni, könnyűszerrel beszerezhető itt Brüsszelben is egyik-másik boltban. Drága fegyver, valóságos precíziós műszer. Nagyon pontos, gyönyörűen

megmunkált, de egyben könnyű és karcsú. Általában zergére és más apróvadra használatos, de robbanógolyóval töltve nagyvadra sincs párja. Mondja csak, a... ööö... az illető úriember lassan vagy gyorsan fog mozogni, vagy esetleg egyáltalán nem? – Nyugalmi helyzetben lesz. – Akkor semmi gond. A háromrudas fémváz tus meg a csavarmenetes ravasz pusztán mechanikai kérdés. Azt a húsz centit a cső végéből magam is le tudom vágni, és a hangtompító fölcsavarozásához szükséges menetet is meg tudom vágni. De azzal a húszcentis kurtítással veszít a fegyver a pontosságából. Kár, nagy kár. Uraságod mesterlövész? Az angol bólintott. – Ez esetben százharminc méterről, nyugalmi helyzetű emberi célpontnál, távcsöves célzóberendezéssel, aligha lehet probléma. A hangtompítót is majd magam készítem el. Egyszerű dolog, de nehéz gyárit beszerezni, különösen a puskacsőre való, hosszú fajtát, amit vadászatnál nem szokás használni. Nos, monsieur, az előbb valami hengeres tokot említett, amelyben a szétszedett fegyvert tárolni és szállítani akarja. Milyennek képzeli? Az angol fölállt, és az asztalhoz lépett. Toronymagasan emelkedett a kis belga fölé. Benyúlt a zakója belső zsebébe, és ekkor egy pillanatra félelem villant a kisebb termetű férfi szemében. Csak most tűnt fel neki, hogy bármiféle kifejezés ül is a gyilkos arcán, a szemén ebből semmi sem látszott meg, mert mintha kis szürke ködök borítanák, füstpamacsok fedték el mindazt, ami gondolataiból talán mégis visszatükröződött benne. Az angol azonban csak egy csavaros ezüstceruzát vett elő. Egy mozdulattal maga felé perdítette M. Goossens jegyzettömbjét, és néhány percig gyors vonásokkal rajzolt. – Kiismeri magát rajta? – kérdezte a puskaműves felé fordítva a jegyzettömböt. – Persze – felelte a belga egyetlen pillantást vetve a pontos vonalakkal felvetett vázlatra. – Helyes. Nos, tulajdonképpen egymásba tolható üreges alumínium hengerekből áll az egész. Ez itt... – mondta ceruzája hegyével a rajz egy pontjára böködve – tartalmazza a tus egyik bordáját. Ez pedig a másik bordát. Mindkettő belefér azokba a hengerekbe, amelyekből ez a rész összeáll. Ez itt a válltámasz... tessék... változtatás nélkül. Vagyis ez az egyetlen elem, amely változtatás nélkül kettős szerepet tölt be.

– Itt... – mutatott az álmélkodástól elkerekedő szemű belga előtt fekvő vázlat egy másik pontjára...ahol a legvastagabb a henger, helyezkedik el a legnagyobb keresztmetszetű cső, amely a závárzatot tartalmazza. Fokozatosan elvékonyodva megy át a vele egybeépített puskacsőbe. Minthogy távcsövet használunk, célgömbre természetesen nincsen szükség, tehát ha a henger kupakját lecsavarják, az egész simán, akadálytalanul csúszik ki a tokból. A két hátralevő elem... ez és ez... tartalmazza a távcsövet és a hangtompítót. Végül pedig a töltények. Elférnek ebben a kis lapos tokban az alján. Összecsavarva az egésznek úgy kell hatnia, mintha az volna, aminek látszik. Szétcsavarozva pedig a hét elem: a golyók, a hangtompító, a távcső, maga a fegyver és a háromszögletű fémváz tus három bordája azonnal működőképes karabéllyá állítható össze. Oké? A kis belga néhány pillanatig még némán meredt a vázlatra. Aztán lassan fölemelkedett, és a kezét nyújtotta. – Monsieur – mondta hódolattal –, ez az elképzelés zseniális elmében született. Tökéletes rejtekhely. És mégis mily egyszerű! El fogjuk készíteni. Az angolon nem látszott sem elégedettség, sem az ellenkezője. – Helyes – mondta. – Most pedig beszéljünk a határidőről. Mintegy két hét múlva lesz szükségem a fegyverre, el tudja készíteni addigra? – Igen. A puskát három nap alatt megszerzem. Az átalakításokra elég egy hét. A távcső beszerzése nem probléma. A kiválasztását rám bízhatja; pontosan tudom, hogy százharminc méteres céltávolsághoz milyen fajtára van szüksége. Viszont jobb volna, ha a bemérését saját maga végezné. Aztán még a hangtompító elkészítése, a golyók átalakítása és a tok... igen, azt hiszem, ha ráverek, elég lesz a rendelkezésre álló idő. De azért jó volna, ha egy-két nappal korábban már Brüsszelben volna, hátha lesz egy-két apróság, amit még az utolsó simítások előtt meg kell beszélnünk. Itt tudna lenni, mondjuk, tizenkét nap múlva? – A mostantól számított egy hét múlva már bármikor. De ez a két hét a végső határidő. Augusztus negyedikére Londonban kell lennem. – Augusztus negyedikének reggelén átadom a legapróbb részleteiben is pontosan az ön elképzelései szerint elkészített fegyvert, amennyiben ön augusztus elsején Brüsszelbe érkezik, hogy a még esetleg felmerülő kérdéseket megbeszélhessük. – Helyes. Most pedig beszéljünk arról, hogy milyen költségei lesznek, és milyen tiszteletdíjat kér – mondta az angol. – Tudna már most valamilyen hozzávetőleges összeget mondani?

A belga eltöprengett. – Ilyen természetű megbízatásért, tekintve a ráfordítandó munkát, a különleges szolgáltatásokat és az én különleges szakismereteimet, legkevesebb egyezer angol font tiszteletdíjat kell számítanom. Elismerem, hogy ez jóval meghaladja a közönséges puskák árát. Ez azonban nem közönséges puska. Valóságos műtárgynak kell lennie. És azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember Európában, aki képes erre, aki tökéletesen fogja megoldani a feladatot. Akárcsak ön, uram, a magam területén én vagyok a legjobb a piacon. Azt pedig meg kell fizetni. Ehhez még hozzájön a fegyver, a golyók, a távcső és az alapanyagok bolti ára... ami kitesz, mondjuk, további kétszáz fontot. – Megegyeztünk – felelte az angol vita nélkül. Ismét a belső zsebébe nyúlt, és kötegnyi ötfontost húzott elő. Húszasával átkötve. Leszámolt öt húszas köteget. – Azt javaslom – mondta színtelen hangon –, hogy a kölcsönös bizalom megteremtése érdekében, fogadja el ezt az ötszáz fontot előlegbe és a kiadásai fedezésére. A többi hétszázat tizenegy nap múlva, visszatértemkor egyenlítem ki. Ez így megfelel önnek? – Monsieur – mondta a belga, és gyakorlott mozdulattal zsebébe süllyesztette a bankjegyeket-, számomra mindig öröm, ha igazi szakemberrel és úriemberrel köthetek üzletet. – Még valami – folytatta látogatója, tudomást sem véve a közbeszólásról. – Ön a továbbiakban meg sem kísérel összeköttetésbe lépni Louis-val, hogy tőle vagy mástól kilétem vagy a valódi személyazonosságom felől érdeklődjön. Továbbá nem nyomoz az után, hogy kinek dolgozom, s ki ellen. Ha ön erre kísérletet is tenne, tudakozódásának híre bizonyosan eljut hozzám. Ez esetben ön meghal. Ha a távollétemben valaki értesítené a rendőrséget, vagy megérkezésemkor csapda várna, ön szintén meghal. Megértette? M. Goossens arcán sértődöttség látszott. Fölpillantott az angolra, és félelem cikázott át a zsigerein. Hozzá jártak a különleges vagy szokatlan fegyverekért, de a közönséges, hétköznapi kis pisze orrú Colt Specialért is, így hát Goossens nemegyszer állt már szemközt a belga alvilág alakjaival. Nehéz fiúkkal. De ebből a látogatójából, aki a Csatorna túlpartjáról érkezett, és egy fontos, gondosan őrzött személyiséget szándékozik megölni, valami nem is evilági kérlelhetetlenség sütött rá. És az áldozata sem holmi alvilági bandavezérecske lesz, hanem egy nagy ember, valószínűleg politikus. Először tiltakozni akart, kikérni magának a gyanúsítást, aztán meggondolta magát.

– Monsieur – mondta csendesen –, én nem vagyok rá kíváncsi, hogy ön kicsoda, én semmit sem akarok tudni önről. A fegyvernek, amelyet átadok önnek, nem lesz gyári száma. Ebből is láthatja, számomra az a fontos, hogy bármit tesz is ön, hozzám ne vezessenek vissza a szálak, s nem pedig az, hogy az eddiginél többet tudjak meg önről. Bonjour, monsieur. A Sakál kilépett a verőfényes napsütésbe, és két sarokkal odább beszállt egy arra járó taxiba. A város központjába vitette magát, a Hotel Amigóba. Gyanította, hogy a fegyverek beszerzéséhez Goossens is tarthat magának valahol egy hamisítót, de szívesebben hagyatkozott arra, akit maga keres és bérel fel. Ismét Louis segített, akit még a régi szép katangai napokból ismert. Nem mintha különösebben bajos lett volna a dolog. Brüsszelben nagy hagyományai vannak a hamis személyazonosságiiparnak, és sok külföldi keresi fel a várost csupán ezeknek a bürokráciamentesen igénybe vehető szolgáltatásoknak a kedvéért. A hatvanas évek elején a fehér zsoldosok hadműveleti bázisa is Brüsszel lett, amíg fel nem tűntek Kongóban a francia és dél-afrikai-brit vegyes egységek, hogy végül teljesen kisajátítsák ezt az iparágat. A katangai vállalkozás bukása után a Csombe-rezsim több mint háromszáz munka nélküli “katonai tanácsadója" lebzselt a vöröslámpás negyed bárjaiban, s közülük nem egynek több sorozatnyi személyazonosságot igazoló irata is volt. A Sakál a Rue Neuve egyik mellékutcájában találkozott az emberével, egy bárban; a találkozót Louis szervezte meg. Bemutatkozott, aztán behúzódtak az egyik szeglet benyílójába. A Sakál elővette a valódi nevére kiállított vezetői igazolványát, amelyet a londoni városi tanács bocsátott ki két évvel korábban, s még néhány hónapig érvényes volt. – A tulajdonosa – mondta a belgának – meghalt. Mivel Angliában el vagyok tiltva a vezetéstől, kellene nekem ebbe egy új első oldal, ami az én nevemre van kiállítva. Elébe tette a Duggan nevére kiállított útlevelet. A szemközt ülő férfi előbb az útlevélre pillantott, felmérte vadonatújdonságát, s hogy a kibocsátás keltezése csak három nappal korábbi, aztán ravasz szemmel az angolra sandított. – En effet – dörmögte, s föllapozta a jogosítvány kis piros könyvecskéjét. Néhány perc múlva felnézett. – Nem lesz nehéz, monsieur. Az angol közhivatalokban úriemberek ülnek. Úgy látszik, nem is feltételezik, hogy valaki hivatalos okmányok hamisítására vetemedjék, s ezért alig tesznek elővigyázatossági intézkedéseket. Ezt a papírlapot... – meglebbentette a

jogosítvány első oldalára ragasztott kartonlapot, amelyen a vezetői engedély száma és a tulajdonos neve állt – ...egy gyerek is kinyomtatja a játéknyomdáján. A vízjel is egyszerű. Ez nem jelent problémát. Csak ennyit akart? – Nem, volna még két másik okmány is. – Áhá. Furcsállottam is magamban, ha meg nem sértem, hogy csak ilyen apróságért akarjon velem találkozni. Biztosan akad azért maguknál Londonban is olyan ember, aki egy-két óra alatt összedob egy ilyen egyszerű munkát. Mi volna az a másik két okmány? A Sakál részletesen elmagyarázta. A belga összeszűkült szemmel töprengett. Csomag Bastost vett elő, megkínálta vele az angolt, aki nem kért belőle, mire csak maga gyújtott rá. – Ez már nem lesz olyan egyszerű. A francia személyazonossági, az meglesz. Akad itt szanaszét elég, amit átpofozhat az ember. Biztos maga is tudja, hogy ha tökéletes eredményt akar elérni az ember, akkor eredetiből kell dolgoznia. De az a másik dolog. Azt hiszem, én ilyet még nem is láttam. Nagyon szokatlan kívánság. A Sakál odaintette az elhaladó pincért, hogy töltse tele a poharakat. Ezalatt a belga elhallgatott, majd mikor a pincér elment, folytatta. – Meg a fénykép. Az se lesz valami egyszerű. Azt mondja, hogy az arc csak hasonlítson önhöz, de a haj színe, hossza és az illető kora ne egyezzen. Aki hamis okmányt akar magának, általában azt kéri, hogy más személyi adatokkal, de a saját fényképe szerepeljen benne. Olyan képet csinálni, ami csak emlékeztet az ön mostani arcához, ez nagyon bonyolítja a dolgokat. Tekintetét a szemközt ülő angolra szegezve kiitta a söre felét. – Csak úgy megy, ha találunk valakit, aki hozzávetőleg olyan korú, mint az igazolvány tulajdonosa, és még nagyjából hasonlít is önre, legalábbis arcra és fejformára. Aztán meg kell nyírni a haját a kívánt hosszúságra. Ennek az embernek a képét ragasztanánk be az igazolványba. Ezután már az ön dolga, hogy a továbbiakban ennek az embernek valódi arcához igazítsa a saját elváltoztatott külsejét, nem pedig fordítva. Követi, amit mondok? – Igen – felelte a Sakál. – Mindehhez idő kell. Meddig tud Brüsszelben maradni? – Nem sokáig- mondta a Sakál. – Hamarosan el kell utaznom, de augusztus elsejére újra itt tudok lenni. És három napig maradhatok. Negyedikére vissza kell érnem Londonba.

A belga kis ideig ismét eltöprengett, miközben az előtte heverő útlevélfényképet bámulta. Végül becsukta, és visszaadta az angolnak, miután a zsebéből előhalászott papírszeletre felírta a nevet: Alexander Quentin Duggan. Aztán a papírszeletet és a vezetői jogosítványt is zsebre tette. – Rendben van. Össze lehet hozni a dolgot. De szükségem lesz egy jó fényképre magáról, amin olyan, amilyen most, szemből és profilból is. Ez időbe kerül. És pénzbe. Továbbá kiadásaim is lesznek... lehetséges, hogy Franciaországba is át kell mennem az ügyben, egy zsebtolvajlásban járatos kolléga társaságában, beszerezni azt a másik igazolványt, amit ön kér. Természetesen előbb Brüsszelben fogok tájékozódni, de lehet, hogy kénytelen leszek... – Mennyi? – szakította félbe az angol. – Húszezer belga frank. – A Sakál egy pillanatra elgondolkozott. Vagyis körülbelül százötven angol font. – Rendben van. Kap tőlem száz font előleget, a többit pedig amikor szállítja az árut. A belga fölállt. – Akkor talán az a leghelyesebb, ha most mindjárt megcsináljuk a fényképeket. Van saját műtermem. Taxiba ültek, és több mint másfél kilométernyi autózás után egy alagsori lakás lejáratánál szálltak ki. Kiderült, hogy ócska, ütött-kopott fényképészműterem, amely az utcára kiakasztott cégtáblája szerint kereskedelmi vállalkozásként működött, s helyben megvárható útlevélképekre szakosította magát. A bejárati ajtó üvege mögé kitéve a minden fotóműteremben kötelező felvételek, amelyeket az arra vetődő járókelők feltehetőleg a műterem eddigi tevékenysége csúcspontjainak véltek – két negédesen mosolygó lány elborzasztón kiretusált portréja, egy darab esküvői kép egy olyan visszataszítóan ellenszenves mátkapárról, hogy a felvétel súlyos csapás volt a házasság egész eszméjére, valamint két csecsemőfotó. A belga előrement az ajtóhoz levezető lépcsőn, kinyitotta a zárat, és bevezette vendégét a helyiségbe. A felvételek két óra hosszat tartottak, és közben a belga olyan szakértelemmel bánt gépével, ami aligha volt feltehető az ablakba kifüggesztett képek alkotójáról. Az egyik sarokban kulcsra zárt láda állt, amelyből méregdrága fényképezőgépek és villanólámpák sora került elő, továbbá maszkmesteri kellékek, hajtincsek, hajfestékek, fejtetőre való kis vendéghajak, teljes parókák és szemüvegek hatalmas választékban és még egy teljes színpadi arcfesték készlet is.

A felvételek félidejében jártak, amikor a belgában felötlött az a gondolat, amely feleslegessé tette, hogy más alanyt is keressenek az elképzelt képekhez. Épp félórás maszkmesteri munkája eredményét tanulmányozta a Sakál arcán, amikor hirtelen ötlettel belenyúlt a ládába, és egy parókát vett elő belőle. – Ehhez mit szólna? – kérdezte. Sötétősz, en brosse nyírt paróka volt. – Mit gondol, nem ilyen volna a maga haja is erre a hosszúságra nyírva és erre a színre befestve? A Sakál fogta a parókát, és szemügyre vette. – Próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk, hogy fest a képen-javasolta. Az ötlet bevált. Fél órával később a belga kötegnyi friss képpel a kezében lépett ki a sötétkamrából. Az asztal fölé hajoltak, és belemerültek tanulmányozásukba. A képekről öreg, megfáradt férfi arca nézett rájuk. A bőre hamuszürke volt, a szeme alatt kimerültségről vagy testi kínokról árulkodó fekete karikák. Sem bajsza, sem szakálla nem volt, de a teljesen ősz haj azt sejtette, hogy az illető legalábbis ötven múlt, és nem is tartja magát valami jól. – Szerintem tökéletes – szólalt meg végül a belga. – Csak az a baj – felelte a Sakál –, hogy még maga is fél óra hosszat készítette ki az arcomat, amíg ezt a hatást elérte. És még ráadásul a paróka. Egyedül ezt én nem tudom megismételni. És most mesterséges fényben vagyunk, márpedig nekem természetes fényben kell majd felmutatnom azt az igazolványt, amelyre szükségem van. – Ez éppenhogy nem számít – vetette ellen a hamisító. – Nem arról van szó, hogy az ön arca nem lesz pontosan azonos a fényképen látható arccal, hanem éppen fordítva; a fénykép nem lesz pontosan azonos önnel. Az iratokat vizsgáló ember a következőképpen jár el. Megnézi magának az arcot, az igazit, aztán kéri az iratokat. Ekkor megpillantja a fényképet. Csakhogy az előtte álló ember arca ekkor már ott van a fejében. És ez kihat az ítélőképességére. Önkéntelenül is a hasonlóságokat keresi, és nem az eltéréseket. – Másodszor, ez a kép huszonötször huszonöt centiméteres. Az igazolványkép viszont háromszor négy centiméteres lesz. Harmadszor, a tökéletes azonosság amúgy is kerülendő. Ha az igazolványt például néhány évvel korábban bocsátották ki, képtelenség, hogy az arc ennek ellenére mindenben változatlan legyen. Ez a kép önt csíkos, kihajtott gallérú ingben ábrázolja. Például ne hordja ezt az inget, ha az igazolványt használja, sőt más

kihajtott gallérú inget se. Viseljen nyakkendőt vagy sálat, esetleg magas nyakú pulóvert. – Végül pedig, semmi olyat nem tettem, amit ne végezhetne el ön is könnyűszerrel. A legfontosabb természetesen a haj. Hogy ezt a fényképet bemutathassa, mindenképpen rövidre kell vágatnia és befestenie őszre, talán kissé még őszebbre is, mint amilyen a fényképen, kevésbé őszre azonban semmiképpen sem. Az öregség, a kiéltség hatásának fokozására eresszen két-három napos borostát. Aztán húzza le késsel, de rosszul, úgy, hogy egy-két helyen még vágja is meg magát. Az idősebb férfiak hajlamosak rá, hogy megvágják magukat. Az arcszín elsőrendű fontosságú. Ha szánalmat akar kelteni, elengedhetetlen, hogy kissé szürkés legyen, Játszódjék magán fáradtság, legyen az arca viaszszínű és beteges. Tud korditot szerezni? A Sakál bámulattal hallgatta a hamisító kiselőadását, habár az arcán ebből mi sem látszott. Egyetlen nap során immár másodszor bukkan olyan profira, akinek kisujjában a mestersége minden csínja-bínja. Elhatározta, hogy nem fogja elfelejteni kellőképp megköszönni Louisnak a segítségét – miután elvégezte a feladatot. – Ha szükséges- felelte óvatosan. – Két-három darabka elég; megrágva és lenyelve fél órán belül hányingert idéz elő, ami kellemetlen, de nem veszélyes. A bőr is szürke árnyalatot kap tőle, és az arcon verejtékcseppek jelennek meg. A katonaságnál ezzel a trükkel bújtunk ki a szolgálatos a menetgyakorlatok alól. – Köszönöm a tippet. Ami a továbbiakat illeti, gondolja, hogy időre elkészül az okmányokkal? – A dolog szakmai részét tekintve semmi kétség. Problémát csak a másik francia okmány eredetijének beszerzése jelenthet. Ezzel, azt hiszem, igyekeznem kell majd. De augusztus első napjaira, azt hiszem, mindennel kész leszek. Bizonyos... ööö... előleget említett... ööö... a kiadásaim fedezésére... A Sakál benyúlt a belső zsebébe, és egyetlen, húsz ötfontosból álló bankjegyköteget húzott elő, amit átnyújtott a belgának. – Hogyan veszem fel önnel a kapcsolatot? – kérdezte. – Gondolom, ugyanúgy, ahogy ma. – Kockázatos. A közvetítőmmel történhet valami, vagy esetleg nincs Brüsszelben, és akkor én nem tudom, hol keressem magát.

A belga egy pillanatra eltöprengett. – Akkor állapodjunk meg abban, hogy augusztus első három napján este hattól hétig mindennap ott várom a bárban, ahol ma találkoztunk. Ha ön nem jön el, lezártnak tekintem az ügyet. Az angol már levetette a parókát, és az arcát törölgette az alkoholos lemosóval átitatott kendővel. Szótlan csendben felkötötte a nyakkendőjét, és belebújt a zakóba. Amikor végzett az öltözködéssel, a belgához fordult. – Egyet s mást még szeretnék tisztázni – szólalt meg csendesen. Előbbi barátságossága kiveszett a hangjából, s a szeme ridegen meredt a belgára, akár a Csatorna köde. – Feladatát elvégezve, ön az ígéretéhez híven megjelenik a bárban. Átadja nekem nemcsak az új jogosítványt, hanem a régiből eltávolított lapot is. Valamint a mostani fényképek negatívjait és valamennyi másolatot, nagyítást is, ami róluk készült. Továbbá azonnal elfelejti nemcsak a Duggan nevet, hanem a jogosítvány eredeti tulajdonosának a nevét is. Hogy a két francia okmányra, amit rendeltem, milyen nevet ír, azt magára bízom, csak annyi a kikötésem, hogy egyszerű és mindennapos francia név legyen. Miután átadta nekem az okmányokat, ezt a nevet is haladéktalanul elfelejti. Soha senkinek nem szól erről a megbízásról, egyetlen szót sem. Ha feltételeim akármelyikét megszegi, ön meghal. Megértette? A belga néhány percig szótlanul nézte megrendelőjét. Az elmúlt három óra során az a vélemény alakult ki benne az angolról, hogy csupán egy a sok megrendelő közül, aki egyszerűen autót akar vezetni Angliában, és ki tudja miért, középkorú férfinak akarja álcázni magát Franciaországban. Feltehetőleg csempész, aki kábítószert vagy gyémántot szállít Angliába valami isten háta mögötti breton halászkikötőből. De amúgy rendes fiúnak látszik. Most azonban meggondolta magát. – Megértettem, monsieur. Néhány másodperc múlva az angol eltűnt az éjszakában. Ötutcányit gyalog tett meg, aztán taxiba ült, és visszament az Amigóba. Épp éjfél volt, amikor megérkezett. A szobájába rendelte a vacsorát – hideg csirkét és egy üveg moselit –, nagy fürdőt vett, hogy a kikészítés utolsó nyomait is eltávolítsa magáról, aztán lefeküdt aludni. Másnap reggel kifizette a számláját, és a Brabant expresszel Párizsba utazott. Aznap július 22-e volt. A SDECE Akció Csoportjának vezetője ugyanaznap reggel két papírlapot tanulmányozott az íróasztalánál ülve. Mindkettő más ügyosztályok ügynöki jelentéseinek hozzá is rendszeresen továbbított másodpéldánya volt. Mindkét

halványkék átütőpapír tetején ott állt azoknak az osztályvezetőknek a listája, akik jogosultak a jelentés egy-egy példányára. Az ő neve ki volt pipálva. Mindkét jelentés aznap reggel futott be, és Rolland ezredes rendes körülmények között legfeljebb csak egy pillantást vetett volna rájuk, hogy kiszűrje belőlük azt, ami fontos, és ezt elraktározza félelmetes memóriája valamelyik rekeszében, a két jelentést pedig lerakatta volna az irattárba, mindegyiket a megfelelő címszóhoz. Akadt azonban egy szó, amely mindkét jelentésben felbukkant, s ez a szó gondolkodóba ejtette Rolland ezredese Elsőnek az R. 3. osztály (Nyugat-Európa) jelentése érkezett: a római állandó irodájuk táviratának kivonatát tartalmazó feljegyzés. A távirat arról számolt be, hogy Rodin, Montclair és Casson továbbra is legfölső emeleti barlangjukban tartózkodnak, és továbbra is nyolc testőr őrzi őket. Amióta június 18-án beköltöztek a lakosztályba, nem mozdultak ki az épületből. A római iroda kérésére az R. 3. erősítést küldött Párizsból, hogy továbbra is fenntarthassák a szálloda napi huszonnégy órás megfigyelését. Párizs utasításai változatlanok: kezdeményezéstől tartózkodni, megfigyelést folytatni. A szálloda legfölső emeletének lakói továbbra is a három héttel korábban kialakított (l. római jelentés, június 30.) módon tartják fenn kapcsolatukat a külvilággal. A küldönc továbbra is Viktor Kowalski. Vége. Rolland ezredes fölcsapott egy bőrdossziét, amely íróasztala jobb oldalán hevert, az öblös, hamutartóul szolgáló s Disque Bleue-csikkekkel mármost, reggel is félig teli, kettéfűrészelt, 105 mm-es lövedékhüvely szomszédságában. Végigfutott az R. 3. június 30-i római jelentésén, amíg szeme meg nem akadt a keresett bekezdésen. Az őrök egyike, szólt a jelentés, naponta elhagyja a szállodát, és gyalogosan elmegy a főpostára, ahol Poitiers néven poste restante fiókot bérelnek. Feltehetőleg azért nem kulcsra zárható postafiókot, mert attól tartanak, hogy azt kirabolhatják. Az OAS vezetőinek minden levelezése Poitiers névre érkezik, és a poste restante ablaknál ülő szolgálatos postatisztviselő őrzi. Megvesztegetési próbálkozásunk, hogy a küldeményeket az R. 3. emberének adja át, kudarcot vallott. A tisztviselő közeledésünkről jelentést tett feljebbvalóinak, aminek következtében más szolgálatra osztották be, és a poste restante küldeményekhez egy magasabb rangú tisztviselőt helyeztek. Lehetséges, hogy ettől fogva az olasz titkosrendőrség is ellenőrzés alá vette a Poitiers névre érkező küldeményeket, az R. 3. azonban utasításai értelmében nem kereste meg az olaszokat, hogy segítségüket kérje. Bár a megvesztegetési kísérlet végül is kudarccal járt, az iroda úgy vélte, ezt az

eshetőséget is meg kell ragadnunk. Az éjszaka folyamán érkező postáért mindennap megjelenik az őr, akit mint Viktor Kowalskit, az Idegenlégió hajdani tizedesét, Rodin indokínai századának katonáját azonosítottunk. Kowalski nyilvánvalóan megfelelő hamis iratokkal a postán Poitiers-ként igazolja magát, vagy valamiféle, a postán megfelelőnek minősített meghatalmazást mutat be. Ha leveleket hoz feladni, az épület főcsarnokában álló postaládánál kivárja a szekrény ürítése előtti utolsó öt percet, ekkor bedobja a leveleket, és aztán megvárja, amíg a szekrényt kiürítik, és tartalmát beviszik az épület szívébe osztályozásra. Bármiféle kísérlet, hogy akár a levelek feladásába, akár postai átvételébe beavatkozzunk, csak bizonyos erőszak árán képzelhető el, amit azonban Párizs már előzőleg megtiltott. Kowalski néhány külföldi telefonbeszélgetést is lebonyolított, szintén a főpostáról, de sem a hívott számot megszerezni, sem pedig a beszélgetést kihallgatni nem sikerült egyik esetben sem. Vége. Rolland ezredes visszahajtotta a dosszié fedelét, és a másik aznap érkezett jelentést vette kézbe. Rendőrségi jelentés volt a metzi Police Judiciaire-től, amely arról számolt be, hogy tervszerű razziázás során egy bárban igazoltattak egy férfit, aki az ebből keletkező dulakodás során félholtra vert két rendőri közeget. Előállítása után az őrszobán ujjlenyomataiból megállapították, hogy a kérdéses személy azonos Sándor Kovacs magyar származású, budapesti születésű 1956-os disszidens idegenlégiós katonaszökevénnyel. Kovács, mint a párizsi PJ közölte a metzi jelentéshez fűzött feljegyzésében, hírhedett OAS-bandita, akit régóta köröznek az algériai Bone és Constantine körzetében kormányhű személyiségek ellen 1961-ben elkövetett sorozatos terrorgyilkosságokban való bűnrészessége miatt. A jelzett időben Kovacs egy másik, még körözött OAS-bandita, Viktor Kowalski hajdani idegenlégiós tizedes társaként tevékenykedett. Vége. Mint már kerek órája, Rolland ismét eltűnődött a két férfi kapcsolatán. Végül is megnyomta asztalán a gombot, és a hangos telefonból felhangzó “Oui, mon colonel"-re azt válaszolta: – Hozza be nekem Viktor Kowalski dossziéját. Azonnal. A dosszié tíz perc múlva megérkezett az irattárból, és Rolland a következő egy órát azzal töltötte, hogy tüzetesen átolvasta. Egy bizonyos bekezdést többször is végigpásztázott a szeme. Miközben más, kevésbé fáradságos foglalkozást űző párizsiak ebédelni siettek odalenn az utcán, Rolland ezredes kis értekezletet hívott össze, amelyen rajta kívül személyi titkára, a három

emelettel lejjebb található dokumentációs osztály egyik írásszakértője és magántestőrségének két fegyverese vett részt. – Uraim – szólította meg őket-, azért jöttünk össze, hogy egy bizonyos távol levő személy cseppet sem szíves, ám annál nélkülözhetetlenebb segítségével megfogalmazzunk, megírjunk és postázzunk egy levelet.

5. A Sakál, akivel épp ebéd előtt futott be a vonat a Gare du Nord-ra, taxiba ült, és a Place de la Madeleine-re nyíló Rue de Suresne egyik kicsi, de kényelmes szállodájába vitette magát. Ez a szálloda aligha tartozott egy kategóriába a koppenhágai d'Angleterre-rel és a brüsszeli Amigóval, de a Sakálnak jó oka volt rá, hogy párizsi tartózkodásához némileg szerényebb és kevésbé közismert helyet válasszon. Részint itt tovább is szándékozott maradni, másrészt pedig július végén Párizsban sokkal nagyobb volt a valószínűsége, mint akár Koppenhágában, akár Brüsszelben, hogy összefut valami londoni ismerőssel, aki ha csak futólag is, de a valódi nevén ismeri. Bízott benne, hogy megvédi a leleplezéstől az utcán megszokott és fél arcát elfedő napszemüvege, amely a boulevard-ok verőfényében teljesen természetesnek is hatott. Veszély csak abban lehetett, hogy a szálloda folyosóján vagy halljában látja meg valaki ismerős. Éppenséggel nem hiányzott, hogy az előkészületek ilyen előrehaladott fokán valaki elébe toppanjon, és vidoran megszólítsa, hogy “Nahát, maga is itt van?", és aztán kimondja a nevét, méghozzá a recepciós füle hallatára, aki őt Mr. Duggannek ismeri. Nem mintha bármi olyasmire készült volna párizsi tartózkodása során, ami figyelmet kelthetett volna. Csendesen élt, még kifliből és kávéból álló reggelijét, s a szobájában fogyasztotta el. A reggelihez felszolgált feketeribiszke-dzsem helyett a szállodával szemközti csemegeüzletben beszerzett egy üveg angol narancslekvárt, és megkérte a személyzetet, hogy a dzsem helyett a narancslekvárt készítsék a reggelihez a tálcájára. Halkan, udvariasan érintkezett a személyzettel, alig egy-két francia szót ejtett ki, azt is csak az angolok hírhedten pocsék franciakiejtésével, és ha megszólították, udvariasan mosolygott. Az igazgatóság aggályos tudakolódására mindig megnyugtatólag válaszolt, hogy köszöni szépen, kitűnően érzi magát.

– M. Duggan – mondta egy nap a hotel tulajdonosnője a recepciósnak – est extrêmement gentil. Un vrai gentleman. – És ebben nem is volt vita. A szálloda kapuján kilépve, a turisták szokásos módján töltötte napjait. Mindjárt első nap vásárolt magának egy párizsi térképet, és ki s jegyzetfüzetéből kinézve megjelölte a térképen azokat a nevezetességeket, amelyekre feltétlenül kíváncsi volt. Ezeket a helyeket rendre végig is látogatta, figyelemre méltó alapossággal megtekintette, és némelyiküknek még építészeti szépsége, másoknak pedig történelmi jelentősége is megragadt fejében. Három napot a Diadalív környékén töltött el az utcán kószálva vagy a Café de l'Elysée teraszán üldögélve, ahonnan hol a Diadalívet nézegette, hol a Place de l'Etoile-t körülvevő hatalmas épületek tetejét pásztázta. Ha valaki követi ezekben a napokban (de senki sem követte, jócskán meglepődött volna, hogy milyen lelkes csodálóra akadt személyében a mégoly zseniális M. Haussmann építészete. Senki még csak nem is sejthette, hogy a kávéját kavargató halk és előkelő angol turista, aki órák hosszat elnézegette az épületeket, a fejében lövőszögeket számítgat, a felsőbb emeletek és a Diadalív alatt pislákoló Örökmécses közötti távolságot becsli fel, meg azt, hogy milyen esélye lehet az elmenekülésre valakinek, aki a hátsó udvarokba vezető vészlejárat vaslépcsőjén ereszkedik le, és aztán megpróbál elvegyülni a nyüzsgésben. Három nap után elpártolt az Etoile-tól, és a francia ellenállás vértanúinak montvalérieni közös sírját kereste fel. Virágcsokorral érkezett, mire a kegyhely egyik őre, meghatódva ettől a gesztustól, amellyel az angol az ő hajdani ellenállásbeli bajtársai emlékének adózott, hosszan végigkalauzolta az emlékhelyen, és mindenhez magyarázatot is fűzött. Aligha tűnt fel neki, hogy a látogató tekintete a csontház bejáratáról folyton a börtönépület magas falai felé kalandozott, amelyek a környező házak tetőablakai elől is eltakarták a kis udvart. Két óra múltán udvarias “Köszönöm"-mel és nagyvonalú, de nem szertelenül busás pourboire-t nyomva az őr kezébe, távozott. Felkereste a Place des Invalides-ot is, amelynek déli oldalát az Hôtel des Invalides uralja, s benne Napóleon sírja és a francia seregek dicsőségének szentélye. A Sakált az óriási kiterjedésű tér nyugati oldala érdekelte, a Rue Fabert, s ezért egy teljes délelőttöt töltött a kis sarki kávéházban, amely ott áll, ahol a Rue Fabert belefut az apró, háromszögletű Place de Santiago du Chilibe. A kávéház fölött emelkedő ház, amelynél a Rue de Grenelle derékszögben találkozik a Rue Fabert-rel, a Rue de Grenelle 146. hetedik vagy nyolcadik emeletéről becslése szerint tűz alatt lehetne tartani az Invalides

parkját, a belső udvar kapubejáratát, a Place des Invalides java részét és még két-három utcát is. Eszményi hely, ha valaki arra készül, hogy a végsőkig kitartson, orgyilkosságra azonban használhatatlan. Először is a távolság a fölső emeleti ablakok és a között a kavicsos út között, amely az Invalidusok Házától a nyilván a lépcső alján, a két tank között várakozó kocsikhoz vezet, kétszáz méternél is több. Másodszor pedig, a Rue de Grenelle 146. ablakainak kilátását legalábbis részben valószínűleg elfedik a Place de Santiagón álló dús lombú hársak felső ágai, amelyekről a galambok piszkosfehér hódolatukat potyogtatják Vauban szótlan tűrő szobrának vállára. A Sakál kifizette az elfogyasztott Vittel Menthe-et, és sajnálkozva távozott. A Notre-Dame katedrális környékén egy napot töltött. Itt, az Ile de la Cité házlabirintusában akadt elég hátsó lépcső, sikátor és átjáróház, de a katedrális bejárata és a lépcsők aljában parkoló kocsik között mindössze néhány lépésnyi volt a távolság, a Place du Parvis háztetői túlságosan messzire estek, a szomszédos apró Charlemagne tér háztetői viszont túlságosan közeire, s ezért a biztonsági szolgálat könnyen tele is rakhatja megfigyelőkkel. Utolsó útja a Rue de Rennes déli végén nyíló térre vezetett. Ide július 28-án ért. A valaha Place de Rennes nevű teret akkor keresztelték át Place du 18 Juin 1940-re, amikor a gaulle-isták hatalomra jutottak a városházán. A Sakál tekintete az újonnan csillogó utcatáblára kalandozott, és meg is állapodott rajta. Felötlött benne valami előző havi olvasmányaiból. 1940. június 18-a, ezen a napon állt Londonban a mikrofon elé a magányos, de gőgös emigráns, és szózatában azt mondta a franciáknak, hogy ha most csatát vesztettek is, a háborút még nem vesztették el. Volt valami ebben a térben, amelynek déli oldalán a Montparnasse pályaudvar tömbje gubbasztott, s amely csupa emlék volt a párizsiak háborús nemzedéke számára, ami megállásra késztette a gyilkost. Lassan körbehordozta tekintetét az aszfaltmezőn, amelyet most elborított a Boulevard de Montparnasse felé dübörgő autóáradat, amelybe még a Rue d'Odessából és a Rue de Rennes-ből előviharzó mellékfolyók is beleömlöttek. Végigtekintett a Rue de Rennes két oldalán sorakozó s szintén a térre néző magas, szűk homlokzatú házakon. Lassan sétálgatva a tér déli oldalára került, és a rácsok között belesett a pályaudvar előterébe. A térség nyüzsgött a kocsiktól és taxiktól, amelyek hozták vagy vitték a tízezernyi ingázót, hiszen ez Párizs egyik főpályaudvara. Ugyanazon év telén azonban már csak mint néma, kiürült váz merengett a sok köznapi és történelmi eseményen, amely

acélgerendás, füstös homályában megesett. A pályaudvar lebontása már elhatározott tény volt. * A Sakál hátat fordított a rácsnak, és végigtekintett a Rue de Rennes-en, Párizs egyik legfontosabb ütőerén. Éppen szemben állt a Place du 18 Juin 1940nel, és egyszerre biztosan tudta, hogy azon a bizonyos napon Franciaország elnöke még egyszer utoljára el fog jönni ide. A többi hely, amit az elmúlt héten végigjárt, mind csak lehetőség volt, ez azonban, biztosan érezte, maga a bizonyosság. Még néhány hónap, és a Gare Montparnasse nem lesz többé, az oszlopokat, amelyek annyi mindent megértek, be fogják olvasztani, és kerítés lesz belőlük valamelyik elővárosban, s ott, ahol most az a csarnok áll, amely tanúja volt Berlin megaláztatásának és Párizs megmenekülésének, rövidesen egy vállalati étkezde fog terpeszkedni, éppolyan, akár az összes többi. De mielőtt ez bekövetkeznék, ő a kepi-jében, rajta a két arany csillag, még egyszer utoljára el fog jönni ide. Csakhogy a Rue de Rennes nyugati oldalánál álló sarokház legfölső emelete és a pályaudvar előtere középpontjának távolsága körülbelül százharminc méter. A Sakál gyakorlott pillantással mérte fel a szeme elé nyíló terepet. A Rue de Rennes és a tér találkozásánál álló két sarokház lett volna a legkézenfekvőbb választás. Megfontolandó volna még a Rue de Rennes három első háza is, bár ablakukból csak eléggé kicsi szögben látni rá a pályaudvar előterére. Az utcában beljebb álló házakból már túlságosan meredek a szög. Hasonlóképpen megfontolandó volt a teret kelet-nyugati irányban átszelő Boulevard de Montparnasse első három háza is. Beljebb itt is túlságosan összeszűkül a lőszög, és a távolság is nagyon megnő. Több olyan épület, amely viszonylag közeli is, és uralja is a pályaudvar előterét, nem volt, csak az állomásépület maga. Ez azonban szóba sem jöhet, mivel az előtérre néző emeleti iroda ablakait feltehetőleg megszállják a biztonsági szolgálat emberei. A Sakál úgy határozott, elsőnek a Rue de Rennes nyugati oldalának sarokházát és a hozzá csatlakozó két első házat veszi szemügyre, és ezért lassú léptekkel az utca kelet felé eső sarkán álló kávéházhoz, a Café Duchesse Anne-hoz sétált. A kávéház teraszán foglalt helyet, alig néhány méternyire a dübörgő forgalomtól, kávét rendelt, és a szemközti házakat nézte. Három óra hosszat maradt. Aztán átment a túlsó oldalra és az Hansi Brasserie Alsacienne-ben A szerző jegyzete: A régi Gare Montparnasse épületét 1964-ben bontották le, és a helyére irodaház épült. Az új állomásépületet a sínek nyomvonalán, a régitől ötszáz méternyire építették fel. *

ebédelt, ahonnan az utca keleti oldalának homlokzatait tanulmányozta. A délutánt föl-alá sétálgatva töltötte, közelebbről is szemügyre vette a kiválasztott, a számba jöhető lakóházak kapuit. Végül sorra vette a Boulevard de Montparnasse-t szegélyező házakat is, de itt csupa irodaépület állt; valamennyi viszonylag új és forgalmas. Másnap is visszatért, föl-alá sétálgatott a házak előtt, átkelt az úttesten, letelepedett egy padra a fák alatt, és egy összehajtogatott újságot forgatva a kezében szemügyre vette az emeleteket. Öt- vagy hatemeletnyi kőhomlokzat, aztán alacsony mellvéd, fölötte meredek lejtésű, fekete cserepes, manzárdablakos tető, amely mögött valaha a cselédlakások húzódtak, s most a szerényebb sorsú pensionnaires lakásai vannak. A tetőket és valószínűleg a manzárdlakásokat is megfigyelés alatt fogják tartani azon a bizonyos napon. Az sem lehetetlen, hogy még a tetőkre, a kémények mellé is megfigyelőket ültetnek, akik távcsövekkel pásztázzák majd a szemközti tetőket és ablakokat. Azonban a tetőtér alatti legfölső emelet is eléggé magas volna az ő céljainak, feltéve, hogy eléggé hátra bír húzódni a szoba homályába, annyira, hogy az utca túloldaláról láthatatlan legyen. Azt, hogy az ablak nyitva áll, a párizsi nyár tikkasztó forróságában senki sem fogja különösnek találni. Csakhogy minél hátrább ül a szobában, annál kisebb szögben lát le, méghozzá amúgy is némileg oldalvást, a pályaudvar bejárata előtti térségre. Ezt megfontolva a Rue de Rennes mindkét oldalának harmadik házát kizárta a további számításokból. Túlságosan is lapos volna a lövésszög. Ezután már csak négy ház között választhatott. Mivel úgy számította, hogy a merényletre valamikor délután fog sor kerülni, amikor a nap már nyugatnak halad, de még eléggé magasan áll ahhoz, hogy sugarai a pályaudvar épülete fölött besüssenek az utca keleti oldalán álló házak ablakain, végül is az utca nyugati oldalán álló házak mellett döntött. Hogy megbizonyosodjon erről, július 29-én megvárta a délután négy órát, és megfigyelte, hogy a nyugati oldal legfelső emeletének ablakai még csak érintőlegesen kapják a sugarakat, míg a keleti oldal házait még mindig kegyetlenül süti a nap. Másnap feltűnt a házmesterné is. A Sakál már a harmadik napját töltötte hol a kávéház teraszán, hol egy padon üldögélve; olyan padot választott az üldögélésre, amely mindkét, még számításba jövő ház kapujától csak néhány méternyire állt. A háta mögött néhány lépéssel, a túlsó szélén a járdának, amelyen szakadatlan sorban haladtak el a gyalogosok, ott ült a kapualjban a házmesterné, és kötögetett. Egy ízben, valamelyik közeli kávéház pincére lépett oda az asszonyhoz, hogy néhány percig elcsevegjen vele. Madame

Berthe-nek szólította. Kedves jelenet volt. Szép, meleg idő volt, ragyogóan sütött a nap, s ami g még magasan fönn járt a tér túloldalán terpeszkedő pályaudvar teteje fölött a dél-délkeleti égen, méterekre bevilágított a homályos kapualjba. Meghitt, nagymamái jelenség volt a házmesterné, és abból, ahogy elcsiripelte “Bonjour, monsieur"-jét annak a néhány embernek, aki bement vagy távozott a házából, meg az ilyenkor válaszul kapott derűs “Bonjour, Madame Berthe"-ekből arra következtetett a húszlépésnyire levő padon ülő megfigyelő, hogy az asszonyt szeretik a lakók. Jótét lélek, aki csupa szánalom a földi élet elesettjei iránt. Délután két óra után néhány perccel ugyanis egy macska jelent meg a kapuban, mire Madame Berthe azonnal eltűnt a kapualj túlsó végében álló loge-ja sötét rejtekében, ahonnan néhány perc múltán csészealjban tejet hozott elő a szegény jószágnak, amelyet pici Minet-jének nevezett. Nem sokkal négy előtt Madame Berthe összehajtogatta a kötését, elsüllyesztette köténye egyik mélységes zsebébe, és amúgy papucsosan elcsoszogott a sarki pékségbe. A Sakál feltűnés nélkül felállt a padról, és bement a házba. A lift helyett a lépcsőházat választotta; hangtalan futólépésben indult fölfelé. A lépcső a liftakna körül csavarodott, és a ház hátsó fala felé eső fordulókban két emelet között kis pihenők szakították meg a lépcsőfokokat. Minden második fordulóban ajtó vezetett a pihenőről a ház hátsó falán lefutó vas vészlépcsőre. A padlástér alatti utolsó, hatodik emeleti pihenőre érve a Sakál kinyitotta az ajtót, és lepillantott. A vészlépcső a hátsó udvarba vitt, ahová a saroktömb többi házának hátsó bejárata is nyílt. Az udvar túlsó végében szűk, fedett sikátor törte át északi irányban a házak négyszögletű mély kútjának falát. A Sakál csendesen betette az ajtót, helyére rakta a zárópántot, és nekiindult a lépcső utolsó fél fordulójának, föl a hatodikra. A manzárdlakásokhoz innen, a hatodik emeleti folyosó végéről vezetett egy sokkal szerényebb külön lépcső. A folyosóról két udvari lakás és két utcai lakás ajtaja nyílt. Térérzéke azt súgta, hogy mindkét utcai lakás ablakai a Rue de Rennes-re néznek, vagy oldalvást a térre, azaz az állomásépület előterére. Ezeket az ablakokat tanulmányozta oly hosszan az utcáról. Az egyik utcai lakás csengője melletti névtáblán “Mlle Beranger" állt, a másikon “M. et Mme Charrier". Egy percig fülelt, de egyik lakásból sem hallatszott nesz. Szemügyre vette a zárakat, mindkét lakásnak süllyesztett

zárja volt, az ajtó fája pedig vastag és tömör. Mindkét zár feltehetőleg a biztonságukra oly kényes franciák országában legelterjedtebb kettőre csukódó típus, amelynek a nyelve vaskos acélrúd. Ehhez kulcsra lesz szüksége, állapította meg, de Mme Berthe-nek bizonyára minden lakáshoz van kulcsa valahol kis loge-ja rejtekén. Néhány perc múlva ahogy jött, már futott is lefelé a lépcsőn. Öt percet sem töltött a házban. Eközben a házmesterné is visszatért a boltból. Kis kapualji kutyaóla ajtajának opálüvegében egy villanásra megpillantotta Mme Berthe alakját, de a következő szempillantásban már el is haladt előtte és határozott léptekkel kisietett a boltozatos kapun. Balra fordult a Rue de Rennes-en, elhaladt két lakóház és egy postahivatal előtt. A háztömb sarkán szűk kis utca, a Rue Littré futott a Rue de Rennesbe. A postahivatal épületének falai mentén haladva, a Sakál befordult rajta. A posta épületének végében szűk, fedett sikátor nyílt. A Sakál megállt, rágyújtott, és miközben a lángot cigarettájához tartotta, oldalvást bepislantott a sikátorba. A postahivatal hátsó bejáratához vezetett, és a telefonközpont éjszakai váltása használta. A sikátor alagútjának végében napsütötte udvart látott, amelynek túlsó falán még az előbb szemrevételezett sarokház vészlépcsője utolsó fokainak árnyékát is ki tudta venni. Hosszan megszívta cigarettáját, aztán továbbsétált. Megtalálta a menekülés útvonalát. A Rue Littré végében ismét balra fordult, a Rue de Vaugirard-ra, és elsétált rajta a Boulevard de Montparnasse sarkáig. Kiérvén a főútvonalra, épp szabad taxit keresett jobbra-balra tekingetve, amikor egyszerre csak rendőrmotoros vágott be a kereszteződésbe, motorkerékpárját állványra rántotta, és leállította a csomópont forgalmát. Harsány füttyentgetése megállította a Rue de Vaugirard-ból kiömlő forgalmat, a Boulevard-on pedig a pályaudvar felől érkező kocsikat. Az ellenkező irányból, Duroc felől érkező kocsikat parancsoló mozdulattal az út jobb oldalára terelte. Alighogy sikerült föltartóztatnia a forgalmat, Duroc felől rendőrautók távoli szirénázása hangzott fel. Az utca sarkán álló Sakál Duroc felé nézett a kiürült Boulevard de Montparnasse-on, és épp elkapta azt a pillanatot, amikor tőle mintegy ötszáz méterre autókonvoj fordult be száguldva a Boulevard des Invalides-ről, és abba az irányba robogott tovább, ahol ő állt. Elöl két talpig fekete bőrbe öltözött motoros haladt szirénázva, fehér sisakjukon villogott a napsugár. Ezután két egymás mögött haladó Citroën DS 19-es harcsaorra tűnt fel. A Sakál előtt, az utca felé fordulva álló rendőr kihúzta magát, és mereven kinyújtott bal karjával a kereszteződés déli oldalán

nyíló Avenue du Maine felé mutatott, míg könyékben behajtott jobbját lefelé fordított tenyérrel a melle előtt tartotta, s így jelezte a közeledő konvoj áthaladási elsőbbségét. A két motoros, mögöttük a két limuzin, jobbra dőlt, és bekanyarodott az Avenue du Maine-re. Az elöl haladó kocsi hátsó ülésén, a sofőr és a hadsegéd mögött, egyenes derékkal, mereven maga elé nézve, magas, grafitszürke ruhás férfi ült. Egyetlen villanásra a Sakál is megpillantotta a magasra feltartott fejet és a jellegzetes orrot. Legközelebb, mondta csendesen a tovasuhanó arcnak, a távcső fókuszában foglak látni. Aztán talált egy taxit, és visszament a szállodába. Kissé lejjebb az úton, nem messze a “Duroc" metróállomástól egy fiatal nő állt, aki épp az imént jött fel a metróból, és szintén a szokásosnál nagyobb érdeklődéssel nézte az elhaladó elnöki kocsisort. Épp át akart kelni az út túloldalára, amikor a rendőr karmozdulata visszaterelte a járdára. Néhány másodperccel később a Boulevard des Invalides-ről kirobogó konvoj átszelte a macskaköves kereszteződést, és ráfordult a Boulevard de Montparnasse-ra. Az elöl haladó Citroënben ő is megpillantotta a jellegzetes arcélt, és láttára izzó szenvedély parázslott föl a szemében. A konvoj már rég elrobogott, de ő még akkor is meredten bámult utána, míg észre nem vette, hogy a rendőr már gyanakodva méregeti. Ekkor továbbindult, és sietős léptekkel átkelt a túloldalra. Jacqueline Dumas akkor huszonhat éves volt és nagyon szép, sőt még értette is a módját, hogy a legelőnyösebben mutassa be szépségét, ugyanis kozmetikus volt egy Champs-Elysées környéki drága és előkelő szalonban. Július 30-án hazafelé sietett kis lakásába, a Place de Breteuil egyik mellékutcájába, hogy felkészüljön az esti randevújára. Tudta, hogy néhány óra múlva meztelenül fog heverni gyűlölt szeretője karjaiban, és ezért lehetőleg minél szebb akart lenni. Néhány évvel azelőtt más se érdekelte az életben, mint a soron következő randevúja. Jó családból származott, szűk, de annál jobban összetartó családi körből; apja egy bankház megbecsült tisztviselője, anyja jellegzetes francia, kispolgári háziasszony és maman volt, Jacqueline kozmetikusnak tanult, és Jean-Claude a katonai szolgálatát töltötte. A La Vezinet nevű párizsi elővárosban laktak, ha nem is a legelőkelőbb környéken, de azért nagyon szép kis családi házban. A hadügyminisztérium távirata 1959 vége felé érkezett; épp reggelinél ültek. Az állt benne, hogy a miniszter végtelen sajnálattal tudatja Monsieur és Madame Armand Dumas-val, hogy fiuk, Jean-Claude, az Első Gyarmati

Ejtőernyős Hadosztály közlegénye Algériában hősi halált halt. Személyes holmiját a lehető legrövidebb időn belül eljuttatják a gyászoló családnak. Ekkor egy időre úgy tűnt Jacqueline-nak, hogy darabokra hullott körülötte a világ. Egyszeriben minden értelmét vesztette, a La Vezinet-i család csöndes biztonsága éppúgy, mint a lányok tereferéje a szalonban Yves Montand-ról vagy az Amerikából importált legújabb táncőrületről, a le rock-ról. Egyetlen gondolat dörömbölt a fejében, mintha végtelenített magnetofonszalag játszana folyvást, hogy Jean-Claude-ot, drága kicsi öcsikéjét, aki olyan nagyon kedves volt, olyan nagyon gyámoltalan, aki annyira utálta a háborút és az erőszakot, akit annyira szeretett kényeztetni, valami isten háta mögötti algériai vádiban agyonlőtték. Jacqueline-ban gyűlölet ébredt. Az arabok ellen, az undorító, piszkos, gyáva “dinnyék" ellen, akik megölték. Aztán jött François. Váratlanul, egy téli vasárnap délelőttjén, amikor a szülei rokonlátogatóban voltak, egyszer csak beállított. December volt, az utcát hó borította, ami a kis kerti úton jeges hártyává fagyott. Párizsban mindenki sápadt és elgyötört volt, François viszont napbarnította és életerős. Mademoiselle Jacqueline-t kereste. “C'est moi-même", válaszolta Jacqueline, és megkérdezte, hogy mit óhajt. Azt válaszolta, hogy ő volt annak a szakasznak a parancsnoka, amelynek tagjaként Jean-Claude Dumas közlegény elesett, és hogy levelet hozott. Jacqueline behívta a házba. A levelet Jean-Claude néhány héttel a halála előtt írta, és akkor is nála volt, a belső zsebében, amikor a szakasz egy dzsebel átfésülésére indult. Egy fellaghákból álló csoportot kerestek. A gerillákat nem találták meg, ellenben belefutottak az ALN, vagyis az algériai felszabadítási mozgalom kiképzett hadseregének egyik századába. A hajnali félhomályban elkeseredett csetepatéba keveredtek velük, melyben Jean-Claude tüdőlövést kapott. Még maga adta át a levelet szakaszparancsnokának, mielőtt meghalt. Jacqueline elolvasta a levelet, és sírdogált egy keveset. Egyetlen szó sem állt benne az utolsó hetekről, csak csupa jelentéktelen apróság a constantine-i laktanyaéletről, a rohamtanfolyamról meg a fegyelemről. A többit François-tól tudta meg; a négymérföldes visszavonulást a bozótban, miközben az ALN gyűrűje mégis bezárult körülöttük, a folyton meg-megismételt rádióhívásokat, amelyekben légitámogatást kértek, s hogy a vadászbombázók és mennydörgő rakétáik csak reggel nyolckor érkeztek meg. Meg azt, hogy az öccse, aki önként jelentkezett az egyik leghírhedtebb ezredbe, mert ezzel akarta igazolni a férfiasságát, csakugyan férfiként halt meg, vért köhögve egy tizedes ölében, egy sziklatömb fedezékében.

François nagyon tapintatos és kedves volt Jacqueline-nal. Pedig férfinak kemény volt, akár a föld azon a gyarmati vidéken, ahol a háború négy esztendeje hivatásos katonát kovácsolt belőle. De elesett katonája nővérével nagyon gyengéd. Jacqueline-nak ez nagyon rokonszenves volt, ezért elfogadta a meghívását, hogy vacsorázzanak együtt valahol Párizsban. Egyébiránt attól is tartott, hogy megjöhetnek a szülei, és itt találnák őket. Nem akarta, hogy megtudják, hogyan halt meg Jean-Claude, hiszen az elmúlt két hónapban már mindketten belefásultak valahogy a veszteségbe, és visszazökkentek az élet rendes kerékvágásába. A vacsoránál megeskette a hadnagyot, hogy hallgatni fog, aki hajlandó is volt ebbe beleegyezni. Jacqueline azonban attól kezdve mindent tudni akart az algériai háborúról, hogy mi is történik voltaképpen, miféle érdekekről van szó, mire megy ki a politikusok mesterkedése. De Gaulle tábornok az előző év januárjában lett miniszterelnökből államelnök ; a hazafias lelkesedés hulláma emelte az Elysée Palotába, mert Franciaország őbenne látta azt az embert, aki véget vet a háborúnak, de egyben Algériát is megőrzi franciának. Jacqueline először François szájából hallotta Franciaország árulójának emlegetni azt az embert, akit az apja olyannyira csodált. François egész szabadságát együtt töltötték; a fiú minden este érte jött a szalonba, ahol 1960 januárjában, a kozmetikus tanfolyam elvégzése után dolgozott. Tőle hallotta először, hogy a francia hadsereget elárulták, a párizsi kormányzat titkos tárgyalásokat folytat Ahmed Ben Bellával, az FLN letartóztatott vezetőjével, és hogy Algériát a közeljövőben át akarják adni a “dinnyék"-nek. Francois január második felében visszament a háborúba, és legközelebb csak augusztusban találkoztak rövid időre, amikor François-nak sikerült, ha csak egy hétre is, Marseille-be utaznia szabadságra. Jacqueline már nagyon várta a találkozást, François lett számára a megtestesítője mindannak, ami tiszta és férfias a francia ifjúságban. 1960 őszén és telén mindvégig a viszontlátásra várt, képe ott állt az éjjeliszekrényén, s amikor lefeküdt, hálóingébe csúsztatta a képet, a hasához szorította, és úgy aludt el. 1961 tavaszán, amikor utoljára volt szabadságon, megint Párizsba jött, s amikor végigsétáltak a boulevard-okon, François az egyenruhában, ő a legcsinosabb ruhájában, Jacqueline számára nem létezett nála daliásabb, erősebb és szebb férfi egész Párizsban. Az egyik lány a szalonból meglátta őket az utcán, és másnapra már az egész szalon Jacqui szívdöglesztő “pará"-ját tárgyalta izgatottan. Jacqueline aznap nem volt benn az üzletben; kivette a szabadságát, hogy az egész idő alatt együtt lehessenek.

François izgatott volt. Valami volt a levegőben. Az FLN-nel folytatott tárgyalások híre addigra már nyílt titok lett. A hadsereg, legalábbis az igazi hadsereg, már nem sokáig tűri ezt az árulást jósolta François. Az, hogy Algériának Franciaországhoz kell tartoznia, a harcokban edzett huszonhét éves katonatiszt és a rajongó, huszonhárom éves kismama szemében kétségbevonhatatlan hittétel volt. Hogy Jacqueline gyereket várt, azt François már nem tudta meg. 1961 márciusában tért vissza Algériába, ahol április 21 – én a francia hadsereg több egysége fellázadt a központi kormányzat ellen. Az Első Gyarmati Ejtőernyős Hadosztály szinte egy emberként vett részt a zendülésben. A hadosztálynak csak maroknyi sorkatonája ódalgott el a laktanyából, hogy a rendőrkapitányságon gyülekezzék a felhívásra. A hivatásos katonák nem akadályozták meg őket a távozásban. Egy hét sem telt belé, harcok törtek ki a zendülők és a kormányhoz hű csapatok között. François egy kormányhű egységgel vívott összetűzésben esett el, május elején. Jacqueline, aki az áprilisi események óta nem is várt levelet Algériából, semmit sem sejtett, mígnem júliusban meghozták a halálhírt. Nem szólt senkinek, hanem lakást bérelt Párizs egyik olcsó külvárosában, és megpróbálta gázzal megmérgezni magát. Öngyilkossága nem sikerült, mert a szobából túlságosan sok helyen szivárgott el a gáz, de magzatát elvetélte. Augusztusban a szülei magukkal vitték évi szabadságukra, és a nyaralás végére úgy tűnt, Jacqueline többé-kevésbé felépült a megrázkódtatásból. Decemberben belépett az OAS földalatti ügynökeinek sorába. Indítékai egyszerűek voltak: elsősorban François, és másodsorban Jean-Claude. Halálukat meg kell bosszulni; bármi eszközzel és bármi árat is kelljen fizetni ezért neki magának vagy akárki másnak. Ezen az egyetlen szenvedélyen kívül már semmi más nem számított számára az életben. Csak az bántotta, hogy legföljebb üzeneteket, apróbb feladatokat bíztak rá, meg olykor egy-egy kis darab cipóba ágyazott plasztik robbanóanyagot kellett a bevásárlószatyrában az egyik helyről a másikra szállítania. Meggyőződése volt, hogy többre is képes volna. Hiszen amikor a kávéházakban és a mozikban robbanó bombák után a "flic"-ek az utcasarkokon szúrópróbaszerűen motozták a járókelőket, ő csak egyet rebbentett hosszú, fekete szempillájával, egyet csücsörített ajkával, és mindig azonnal továbbengedték. A petit-clamart-i ügy után a körözött merénylők egyike három napot az ő Place de Breteuil környéki lakásán töltött. Ez volt Jacqueline nagy pillanata,

de aztán az illetőnek tovább kellett menekülnie. Egy hónappal később elfogták, de arról, hogy az ő lakásán is rejtőzködött, nem mondott semmit a rendőrségen. Talán meg is feledkezett róla. Sejtje vezetője azonban a biztonság kedvéért azt az utasítást adta Jacqueline-nak, hogy néhány hónapig, amíg a rendőrség le nem száll az ügyről, nem szabad részt vennie az OAS akcióiban. 1963 januárjában kezdte újra az üzenetek továbbítását. Így folytak a dolgok júliusig, amikor egy férfi kereste fel. A sejtvezető kíséretében jött, aki nagy tisztelettel vette körül. Neve nem volt a férfinak. Hajlandó volna-e végrehajtani egy különleges feladatot? Természetesen. Akkor is, ha esetleg veszedelmes, de legalábbis ízléstelen a dolog? Nem számít. Három nap múlva egy várakozó kocsiban ülve megmutattak neki egy bérház kapuján kilépő férfit. Azt is közölték vele, hogy ki ez a férfi, és milyen pozíciót tölt be. És azt is, hogy neki mit kell tennie. Július közepére már meg is ismerkedett a férfival, színleg véletlenül, amikor egy vendéglőben szomszédos asztalnál ültek, és Jacqueline félénk mosollyal elkérte tőle a sótartót. A férfi kezdeményezte a beszélgetést, Jacqueline tartózkodó és szemérmes volt. A fogás bevált. Szerény illedelmessége felkeltette a férfi érdeklődését. A beszélgetés szinte észrevétlenül indázott tovább; a férfi vitte a szót, ő pedig engedelmesen követte. Két hét múlva már viszonyuk volt. Eleget tudott a férfiakról ahhoz, hogy megállapítsa, kinek milyen az esete. Új szeretője könnyű hódításokhoz szokott, tapasztaltasszonyokhoz. Jacqueline viszont félénken viselkedett, figyelmesen követte a férfi szavait, de azért szemérmes maradt, külsőleg tartózkodó, s csak néha-néha érzékeltette, hogy pompás teste nem fog mindig parlagon heverni. A férfi bekapta a csalétket. Jacqueline meghódítása mindennél fontosabb lett a számára. Július végén sejtvezetője közölte vele, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor együtt kell hálnia a férfival. A vele egy lakásban élő feleség és a két gyerek azonban útban volt. Csak július 29-én utaztak el a család Loire-völgyi nyaralójába, míg a férjet a munkája Párizshoz kötötte. Alighogy a család elutazott, a férfi már a szalont hívta, és arra unszolta Jacqueline-t, hogy még aznap este feltétlenül vele kell vacsoráznia kettesben a lakásán. Hazaérkezve Jacqueline Dumas az órájára pillantott. Három órája volt még a találkozóig, s bármily alaposan akart is felkészülni, két óra erre bőségesen elég lesz. Levetkőzött és lezuhanyozott, aztán a ruhásszekrény ajtajának belső oldalára szerelt hosszú tükör elé állva szárítkozott, s érzéketlen közönnyel nézte, hogyan fut végig bőrén a törülköző. Ahogy magasra felnyújtotta a

karját, megemelkedett telt, rózsás bimbójú keble, Jacqueline azonban most mit sem érzett abból a várakozásteli gyönyörűségből, ami akkor töltötte el, amikor tudta, hogy nemsokára François tenyere fogja simogatni. Fásultan gondolt az éjszakára, és a hasfala egyszerre megfeszült az undortól. Megfogadta magában, hogy bármit kivánjon is tőle a férfi, megteszi neki, és kiállja ezt az éjszakát, íróasztala mélyének rekeszéből elővette François fényképét, aki ugyanazzal a kissé csúfondáros félmosollyal nézett rá, ami mindig akkor jelent meg az arcán, amikor megpillantotta a pályaudvari peronon elébe repülő Jacqueline-t. Puha, barna haj, a hűvös tapintású khaki egyenruha s alatta az izmos mellkas, amelyhez valaha réges-régen olyan nagyon szeretett odabújni, meg az ejtőernyősök szárnyas fémjelvénye, amely oly hűsen nyomódott forró orcájának. Mindez ott volt a képen most is – celluloidban. Hanyatt feküdt az ágyon, és maga fölé tartotta François-t, hogy úgy nézzen le rá, mint akkor, amikor ölelkeztek, s amikor oly fölöslegesen kérdezgette tőle, hogy “Alors, petite, tu veux? ..." Amire ő mindig azt suttogta válaszul: “Oui, tu sais bien..." és aztán megtörtént. Ha behunyta a szemét, még most is érezte magában François kemény és forró, lüktető férfierejét, és hallotta a gyengéden elmormogott bátorítást s a végső, fojtott parancsot: “viens, viens..." aminek ő mindig engedelmeskedett. Kinyitotta szemét, és keblére szorítva a fénykép átforrósodott üvegét, a mennyezetre bámult. – François – pihegte –, segíts, kérlek, segíts meg ma éjjel. A hónap utolsó napján a Sakál igen elfoglalt volt. A délelőttöt kezében ócska sportszatyorral a bolhapiacon töltötte, árustól árusig vándorolva. Vett egy megszalonnásodott, ócska béret-t, egy pár jól kitaposott cipőt, egy nem nagyon tiszta nadrágot, és hosszú keresgélés után egy hosszú, hajdanában kincstári köpenyt. Szívesebben vette volna, ha valami könnyebb anyagból való, de hát a katonaköpenyt nem a júliusi forróságra találták ki, s a francia hadseregben ráadásul még posztóból is készül ez a ruhadarab. Viszont elég hosszú volt, még neki is jócskán a térde alá ért, és most csak ez számított. Már távozóban volt, amikor megakadt a szeme az egyik bódén, ahol-csupa, az idők folyamán megkopott, megfoltosodott érdemrend volt kiaggatva. Kisebbfajta kollekciót vásárolt belőlük, meg egy füzetes kiadványt, amely a szalagok és érmék kifakult színes ábráinak aláírásában tájékoztatta az olvasót, hogy melyik kitüntetést melyik hadjáratban és miféle haditettekért osztogatták.

Könnyű ebédet fogyasztott a Rue Royale-on levő Queenie-ben, aztán sietős léptekkel megkerülve a tömböt, visszament a szállodájába, kifizette a számlát, és hozzálátott a csomagoláshoz. Új szerzeményei előkelő bőröndjei egyikének a legaljára kerültek. A tájékoztató füzet segítségével szép kitüntetéssorozatot állított össze magának a gyűjteményből; kezdődött a Medaille Militaire-rel, amelyet az ellenséggel szemben tanúsított bátorságért adtak, folytatódott a Medaille de la Libération-nal és öt különféle hadjárati érdeméremmel, amelyet a második világháborúban harcoló Szabad Francia Erők katonái kaptak. Kitüntette magát Bir Hakeimért, Líbiáért, Tuniszért és a partraszállásért, aztán feltűzte még azt az érdemérmet is, amit Philipe Leclerc tábornok Második Páncélos Hadosztályának katonái kaptak. A többi érmet meg az ismertetőt, külön-külön, a Boulevard Malesherbes lámpaoszlopaira szerelt szemétládákba dobálta. A portán megtudta, hogy a brüsszeli gyors, a káprázatos Etoile du Nord expressz 5.15-kor indul a Gare du Nord-ról. Még elérte az expresszi, remek vacsorát fogyasztott az étkezőkocsiban, és július havának utolsó óráiban befutott Brüsszelbe.

6. Viktor Kowalski Rómában másnap délelőtt kapta meg a levelet. Az óriás termetű tizedes a főpostáról jött az aznapi postával, amikor a szálloda halljában az egyik boy utánaszólt: – Signor, perfavore... Barátságtalanul, mint rendesen, megfordult a szóra. Nem ismerte ennek a digónak az arcát, de végtére is ebben nem volt semmi szokatlan. Akár a komor bika, mindig úgy vágott át a hallon a lift felé, hogy észre se vette őket. A fekete szemű fiatalember egy levelet nyújtva feléje, Kowalskihoz lépett. – É una lettera, signor. Perun Signor Kowalski... non conosco questo signor... É forse un francese... Kowalski egyetlen szót sem értett az olasz hadarásából, de az értelmét kivette, mert ráismert a nevére, ha rosszul ejtette is a boy. Kikapta a kezéből a levelet, és a macskakaparással fölvésett névre és címzésre meredt. A szállodában nem ezen a néven jelentkezett be, és mivel nem volt újságolvasó ember, egy párizsi lap öt nappal azelőtt megjelent szenzációs cikke is elkerülte a figyelmét, pedig az megírta, hogy az OAS három fővezére ide vette be magát, ennek a szállodának a legfelső emeletére.

Ő csak annyit tudott, hogy senkinek se volna szabad tudni a tartózkodási helyéről. De a kíváncsiság mégiscsak fúrta az oldalát. Ritkán kapott levelet, s ezért, mint az egyszerű emberek általában, fontos eseménynek tartotta, ha levele jött. Látta a kis olaszon, aki hűséges kutyaszemekkel nézett föl rá, mintha ő, Kowalski volna a tudás forrása, és most bizonyosan ki fogja segíteni tanácstalanságából, mert a személyzetből senki sem tud ilyen nevű vendégről, és sejtelmük sincsen róla, hogy mitévők legyenek a levéllel. Kowalski lepillantott az olaszra. – Bon. Je vais demander – mondta fensőbbségesen. Az olasz homlokán erre sem simultak el a gondterhelt ráncok. – Demander, demander- ismételte neki Kowalski, és fölfelé mutogatott, a mennyezetre. Ettől megvilágosodott az olasznak. – Ah, si. Domandare. Prego, signor. Tante grazie... Kowalski távozott, és magára hagyta a heves taglejtésekkel hálálkodó olaszt. Lifttel ment föl a nyolcadikra. A liftszekrényből kilépve a folyosón szolgálatot teljesítő őr íróasztala előtt találta magát, szemközt egy kibiztosított automata revolverrel. A két férfi egy másodpercig egymásra meredt. Aztán a másik rákattantotta a biztosítót, és zsebre tette a revolvert. Kowalski egyedül jött fel a lifttel. Ez volt a szokványos eljárás, ha a liftajtó fölötti fények azt jelezték, hogy a felvonó a hatodik emeletnél magasabbra emelkedik. Az asztalánál őrködő emberen kívül még egy másik őr is állt a folyosón, a túlsó végében, a vészkijáratnál, egy harmadik pedig a lépcsőház ajtajánál. A lépcsőházas a vészkijárat is alá volt aknázva, noha erről a szálloda vezetősége nem tudott, és az aknákat csak a robbanószerkezetekhez vezető áramkör megszakításával, a folyosón álló asztal lapjának aljára szerelt kapcsolóval lehetett hatástalanítani. A nappali őrség negyedik embere a tetőn tartózkodott, a kilencedik emeleti főnöki lakosztályok fölött, de az éjszakai őrség három tagja, akik most nyolcadik emeleti szobájukban aludtak, szintén kéznél volt támadás esetére, vagyis ha bármi történne, ez a három ember is teljes harckészültségben áll néhány másodpercen belül. Bár a kilencedik emeleti liftajtókat kívülről beforrasztották, ha a liftajtó fölötti fények azt mutatták, hogy a felvonó a legfelső emeletre tart, ez már általános riadót jelentett. Csak egyetlenegyszer fordult elő, akkor is tévedés volt: az egyik szállodai boy itallal megrakott tálcát vitt fel valamelyik szobába, és véletlenül a kilencedik emelet gombját nyomta meg. Sürgősen lebeszélték az efféle tévedésekről. Az asztalánál ülő őr felszólt telefonon, és bejelentette, hogy megérkezett a posta, aztán intett Kowalskinak, hogy felmehet. A neki címzett levél már a

belső zsebében volt, a főnökeinek érkezett posta viszont a bal keze csuklójához láncolt acél étui-ben. A bilincsnek és a lapos irattáskának is rugós zárja volt, s mindkettő Rodinnél. Néhány perc, s az OAS-ezredes kinyitotta a zárakat, Kowalski pedig visszament a szobájába aludni, addig is, amíg majd késő délután fel kell váltania a folyosói asztalnál ülő őrt. Nyolcadik emeleti szobájába érve Kowalski végre hozzájutott, hogy elolvassa a levelet; az aláíráson kezdte. Meglepte, hogy épp Kovacs írt, akit pedig már legalább egy éve nem látott, és akinek az írás legalább olyan nehezen ment, mint Kowalskinak az olvasás. Mindazonáltal némi erőlködéssel mégiscsak sikerült kisilabizálnia a levelet. Nem volt hosszú. Kovács azzal kezdte, hogy a levél keltezésének napján látott az újságban egy cikket, amit egy barátja felolvasott neki, és amiben az állt, hogy Rodin, Montclair és Casson abban a római szállodában lakik. Úgy gondolta, hogy régi cimborája, Kowalski is biztosan velük van, és reméli, hogy meg fogja kapni ezt a levelet. Ezután néhány bekezdés azzal foglalkozott, hogy milyen nehéz idők járnak mostanában Franciaországban, mivel a "flic"-ek lépten-nyomon igazoltatják az embert, hozzájuk pedig még most is egyre csak jönnek a parancsok, hogy hová, melyik ékszerészhez kell betörni. Ő személyesen négy ügyben volt benne, írta Kovács, és bizony elég ronda móka volt, különösen amikor át kellett adni a szajrét. Valamikor Budapesten, a régi szép időkben jobban ment az üzlet, ha nem is tartott tovább az egész két hétnél. Az utolsó bekezdés arról számolt be, hogy Kovács néhány hete összefutott Michellel, aki azt mondta, hogy beszélt Jojóval, aki azt mondta, hogy a kis Sylvie beteg, mert valami luké-izét kapott, ami valami olyasmi, hogy megromlik a vére, de ő, mármint Kovacs reméli, hogy nemsokára rendbe fog jönni a dolog, és ezért Viktor ne is legyen nyugtalan emiatt. Viktor azonban mégis nyugtalankodott. Nagyon is aggasztotta a gondolat, hogy a kis Sylvie beteg. Nem sok férkőzött közel Viktor Kowalski szívéhez életének addigi harminchat, viharos és kegyetlen esztendeje során. Tizenkét éves volt, amikor a németek lerohanták Lengyelországot, és csak egy évvel idősebb, amikor egy zárt, fekete teherautó elvitte a szüleit. Már elég idős volt ahhoz, hogy megértse, mivel foglalkozik a nővére a katedrális mögötti nagy szállodában, amit a németek maguknak foglaltak le, és ahová annyi tiszt járt, s ami annyira felháborította a szüleit, hogy panaszra mentek a városparancsnokságra. Ahhoz is elég idős volt már, hogy partizánnak álljon, s épp betöltötte a tizenötöt, amikor az első német katonáját megölte. Tizenhét

volt, amikor az oroszok bevonultak, de mivel a szülei mindig is féltek az oroszoktól, nem is tudva, miért, Kowalski lelépett a partizáncsapattól, és üldözött vadként menekült nyugatnak, Csehszlovákia felé. Aztán valahogy átverekedett Ausztriába, ahol a girhes, nyakigláb kamaszt, aki csak lengyelül tudott, és majd összeesett az éhségtől, bedugták egy hontalantáborba. A háború után Európa sarkai közt hányódó milliónyi ártalmatlan menekült egyikének nézték. Az amerikai szükségkonyha kosztján Kowalski újra megerősödött. 1946 tavaszán egy éjszaka megszökött a táborból, és autókra felkéredzkedve délnek indult, Olaszország irányába, onnan meg tovább, Franciaországba, egy franciául is beszélő lengyel társaságában, akivel még a táborban ismerkedett össze. Marseille-ben egy éjszaka betört egy üzletbe, és megölte a boltost, aki megzavarta. Újra menekülnie kellett. Társa, aki az eset után elvált tőle, utolsó jótanácsul azt hagyta rá, hogy csak egy útja van – az Idegenlégió. Másnap reggel aláírta a papírokat, és már rég Sidi-Bel-Abbesben volt, mire a háborútól szétzilált Marseille rendőrsége egyáltalán hozzáfogott a nyomozáshoz. A Földközi-tengerpartján fekvő város még ekkor is az Amerikából érkező élelmiszer egyik legfontosabb kikötőjének számított, és ezért gyakran fordultak elő gyilkosságok. Mivel közvetlen gyanúsított nem került, a boltos meggyilkolása ügyében néhány nap múlva megszüntették a nyomozást. De mire ennek a híre Kowalskihoz is eljutott, ő már az Idegenlégió katonája volt. Csak tizenkilenc éves volt, és ezért az öreg katonák eleinte “petit bonhomme"-nak hívták. Aztán bemutatta nekik, hogy tud ölni, és attól fogva Kowalski lett a neve. Hat év Indokína kiölte belőle az átlagos társadalmi lény lelkületének utolsó maradékait is, ezután pedig az óriás termetű tizedest áthelyezték Algériába. A két állomáshely között azonban hat hónapot egy Marseille környéki táborban töltött pótkiképzésen. Itt ismerkedett meg az aprócska, de annál züllöttebb Julie-vel, aki egy kikötői kocsmában volt mosogatólány. Julie összerúgta a port a mecjével, akit Kowalski egyetlen ökölcsapással hatméternyire repített, át a bárpult túloldalára. A mec utána tíz óra hosszat feküdt eszméletlenül, és olyan csúnyán összezúzódott az alsó állkapcsa, hogy még évek múltán is furcsa kiejtéssel beszélt. Julie-nek tetszett az óriás légionárius, úgyhogy hónapokra ő lett esténként a lány “védelmezője", ő kísérte haza munka után nyomorúságos kis Vieux Port-i manzárdlakásába. A testi vágy kötötte őket egymáshoz, különösen a lányt Kowalskihoz, de szerelemről szó sem volt, a legkevésbé azután, hogy Julie

észrevette, teherbe esett. A gyereknek, közölte a fiúval, kétségkívül ő az apja, aki elhitte neki, talán csak mert hinni akarta. Julie egyben azt is közölte vele, hogy nem akarja megtartani a gyereket, és tud is egy vénasszonyt, aki majd elhajtja neki. Erre Kowalski megpofozta, és megfenyegette, hogy megöli, ha el merészeli vetetni a gyereket. Három hónappal később vissza kellett mennie Algériába. Az utolsó három hónap alatt azonban összebarátkozott egy leszerelt lengyel légionáriussal, Josef Grzybowskival, akit Marseille-ben a lengyel Jojó néven ismertek, s aki Indokínában megrokkanván, végül is egy víg kedélyű özvegyasszony mellett kötött ki. Az asszony targoncáról frissítőket és szendvicset árult a főpályaudvar peronjain. 1953-ban házasodtak össze, és attól kezdve kettesben árusítottak; az asszony adta ki az árut, Jojó meg a felesége mögött bicegve szedte be a pénzt, és számolta ki a visszajáró aprót. Esténként, munka után, Jojo a legszívesebben azokban a bárokban töltötte az idejét, amelyekbe a közeli légióslaktanya katonái jártak, és velük beszélgetett a régi szép időkről. A legtöbbjük fiatalember volt, aki az ő idejében, amikor Tourane-ban, Indokínában szolgált, még nem volt sehol, de aztán egy este összefutott Kowalskival. Kowalski Jojóhoz fordult, hogy adjon neki tanácsot a gyerek dolgában. Jojó igazat adott neki, végtére is mindketten valaha katolikusok voltak. – El akarja vetetni a gyereket – mondta Viktor. – Salope – mondta erre Jojó. – Disznóság – hagyta helyben Viktor. Tovább ittak és bámultak borongva a tükörbe, amely a bárpulton túl az egész falat beborította. – Mit tehet róla az a kis poronty? – mondta Viktor. – Az – helyeselt Jojó. – Még sose volt gyerekem – fűzte hozzá Viktor némi töprengés után. – Nekem se, pedig hát nős vagyok meg mindenfelelte Jojó. Valamikor hajnaltájt, már nagyon részegen, megállapodtak a tervben, aztán a holtrészegek átszellemült ünnepélyességével áldomást ittak rá. Jojó másnap reggelre se felejtette el a fogadalmát, de sejtelme sem volt róla, hogyan adhatná be a dolgot a Madame-nak. Három napba telt. Egy darabig óvatosan kerülgette, mint macska a forró kását, aztán lefekvés után, az ágyban kibökte. Legnagyobb elképedésére, a Madame még örült is neki. Így aztán elrendezték a dolgot. Amikor eljött az ideje, Viktor visszament Algériába Rodin ezredeshez, aki a zászlóaljat az új háborúba vezette. Ezalatt Marseille-ben Jojó és a felesége hol fenyegetőzésekkel, hol hízelkedéssel kézben tartotta az állapotos Julie-t.

Mire Viktor elutazott Marseille-ből, a lány már különben is túl volt a negyedik hónapon, vagyis abortuszra már mindenképpen késő volt, amint ezt Jojó fenyegető hangsúllyal tudatta is a törött állú stricivel, aki mihamar újra kerülgetni kezdte Julie-t. Az illető óvakodott újra légionáriusokkal kezdeni, akár öreg és béna veteránokkal is, úgyhogy káromkodott egyet, és inkább lemondott a régi jövedelemforrásáról, és más után nézett. Julie 1955 végén szülte meg a gyerekét: kékszemű, aranyhajú kislányt. Jojó és a felesége Julie hozzájárulásával annak rendje és módja szerint benyújtotta az örökbefogadási kérelmet. Az ügy akadálytalanul lezajlott. Julie visszatért a régi életéhez, Jojóéknak meg lett egy kislányuk, akit Sylvie-nek kereszteltek. Viktornak is megírták a hírt, aki valami furcsa örömfélét érzett, amikor laktanyai ágyában rágondolt. De senkinek sem szólt róla. Amióta csak az eszét tudta, ha volt valamije, aminek igazán örült, azt végül mindig elvették tőle. Egyszer, három évvel később, mielőtt hosszabb bevetésre indultak volna az algériai hegyekbe, a tábori lelkész megkérdezte tőle, hogy nem akarna-e végrendelkezni. Kowalski erre még sohasem gondolt. Nem is volt még soha semmije, amiről végrendelkezhetett volna, hiszen ha nagyritkán szabadságot kapott, fölgyülemlett zsoldját mindig az utolsó fillérig elverte valamelyik város bárjaiban és bordélyaiban, minden egyebe pedig a Légió tulajdona volt. A lelkész megnyugtatta, hogy manapság már a légionárius is végrendelkezhet, úgyhogy Kowalski tetemes segítséggel bár, de megírta a végrendeletét, amelyben minden földi tulajdonát, ingó és ingatlan vagyonát bizonyos Josef Grzybowski leszerelt légionárius, jelenleg marseille-i lakos leányára hagyja. Az okmány egyik példánya Viktor Kowalski dossziéjának többi iratával együtt Párizsba került, a hadügyminisztérium irattárába. Amikor 1961-ben, a bone-i és constantine-i terrorcselekményekkel kapcsolatban, Kowalski neve is tudomására jutott a francia biztonsági szerveknek, sok egyéb dossziéval egyetemben az övét is előásták az irattárból, s ekkor figyelt fel rá Rolland ezredes Porte des Lilas-i Akció Csoportja. Meglátogatták Grzybowskiékat, és fény derült a történetre. Ezt azonban Kowalski sohasem tudta meg. Életében kétszer látta a lányát, először 1957-ben, amikor egy combsebével Marseille-be küldték lábadozásra, s aztán amikor 1960-ban szolgálati úton járt a városban; Rodin alezredest kísérte, akinek egy hadbírósági tárgyaláson kellett tanúskodnia. Az első alkalommal a kislány kétéves volt, legközelebb már négy és fél. Kowalski Jojóéknak szánt ajándékokkal és Sylvie-nek szóló játékokkal megrakodva érkezett. A kislány és az óriás, mackós Viktor bácsi

hamar összebarátkozott. Kowalski azonban senkinek sem szólt róla, még Rodinnek sem. Most pedig ez a kislány beteg, és valami luké-izéje van. Kowalski aggodalomban töltötte a délelőtt hátralevő részét. Ebéd után újra fölment a főnöki lakosztályba, hogy a csuklójára láncolják az acél étui-i, amelyben a postát hordta. Rodin fontos levelet várt Franciaországból, további részletekkel a Casson alvilági banditáinak múlt havi rablótámadásai során összeszedett pénz végösszegéről, s ezért azt akarta, hogy Kowalski aznap másodszor, a délutáni postáért is elmenjen a főpostára. A tizedesből egyszer csak kibukott a kérdés: – Mi az a luké-izé? Rodin, aki épp a láncot erősítette Kowalski csuklójára, meglepetten nézett föl. – Sose hallottam róla – felelte. – Valami vérbetegség – magyarázta Kowalski. Casson, aki a szoba túlsó végében olvasgatott valami könnyű képesújságot, felnevetett. – Nem leukémiára gondol? – kérdezte. – Bánom is én, csak mi az, monsieur? – Rák – felelte Casson –, a vér rákja. Kowalski az előtte álló Rodinre pillantott. Civilekben nem bízott meg. – És meg tudják gyógyítani a toubibs, mon colonel? – Nem, Kowalski. Gyógyíthatatlan. Miért? – Semmi – motyogta Kowalski –, csak olvastam valamit, és azért kérdem. Aztán távozott. Bármennyire meglepte is Rodint, hogy a testőre, akinek a napiparancsnál bonyolultabb olvasmányt még soha senki nem látott a kezében, könyvet olvas, amiben ilyen szavak fordulnak elő, nem mutatta meglepetését, és hamarosan el is felejtette az egészet. Ugyanis a délutáni postával megjött az a levél, amire várt, s ő megtudta belőle, hogy az OAS egyesített svájci bankszámlája már meghaladja a kétszázötvenezer dollárt. Rodin elégedetten ült le megírni az utasítást a banknak, hogy utalják át az összeget a bérgyilkos számlájára. A fennmaradó hátralékra nem volt gondja. Ha egyszer de Gaulle elnök már nem lesz az élők sorában, a szélsőjobboldali gyárosok és bankárok, akik a szebb napokban régebben is pénzelték az OAS-t, haladéktalanul elő fogják teremteni a hiányzó kétszázötvenezret. Ugyanazok, akik kérésére néhány hete még köntörfalazó kifogásokkal válaszoltak – hogy “az utóbbi hónapokban tapasztalható eredménytelenség és a hazafias erők kezdeményező készségének visszaesése" kétségessé teszi, hogy akár csak eddigi befektetéseik is megtérülnek-e valaha –, tolakodni fognak a

megtiszteltetés ért, hogy támogatásukban részesíthessék azokat a katonákat, akik ezután kisvártatva átveszik az újjászületett Franciaország vezetését. Alkonyodott már, mire végzett a levelekkel, de Casson, amikor meglátta, hogy Rodin arra utasítja a svájci bankokat, fizessék ki a pénzt a Sakálnak, ellenvetést tett. Egyetlen, de létfontosságú segítséget mindhárman megígértek az angolnak, érvelt Casson, mégpedig azt, hogy kapcsolatot létesítenek a számára Párizsban, amely folyamatosan ellátja majd a francia elnök programjáról szóló legfrissebb értesülésekkel, s egyben tájékoztatja az elnököt körülvevő biztonsági intézkedések esetleges megváltozásáról is. Könnyen lehetséges, és valószínűleg úgy is lesz, hogy ezek az információk döntő fontosságúnak bizonyulnak. Ha viszont már a dolgok mostani állásánál értesítik a pénz átutalásáról, magyarázta Casson, ezzel csak elsietett akcióra késztetnék. Abba nyilvánvalóan nincsen beleszólásuk, hogy mikor cselekedjék, de egy-két napos késedelem már aligha számít. Márpedig könnyen lehel, hogy majd épp a gyilkosnak nyújtott értesülés pontosságán áll vagy bukik – s ha bukik, végérvényesen – a siker. Őt, Cassont, épp az aznap reggeli postával értesítette párizsi főmegbízottja, hogy sikerült ügynököt telepítenie de Gaulle közvetlen kíséretének egyik tagjára. Az ügynök közeli viszonyban van a kérdéses személlyel, de néhány nap még beletelik, amíg lehetővé válik a számára, hogy tökéletesen megbízható értesüléseket szerezzen a tábornok hollétéről s mindenekelőtt útiterveiről és nyilvános szerepléseinek menetrendjéről, amit hivatalosan már nem jelentenek be előre. Kéri ezért Rodint, hogy még néhány napra függessze fel a további intézkedéseket, amíg ő, Casson nem lesz abban a helyzetben, hogy ellássa a gyilkost egy párizsi telefonszámmal, amelyről megkaphatja a vállalkozás végrehajtásához nélkülözhetetlen értesüléseket. Rodin sokáig mérlegelte Casson érveit, és végül igazat adott neki. Egyiküknek sem lehetett tudomása a Sakál szándékairól, s a bank utasítása, majd ezt követőleg a párizsi telefonszámot tartalmazó levél megérkezése Londonba valójában a legcsekélyebb részletében sem befolyásolta volna a gyilkos terveit. A Rómában székelő terroristák egyike sem sejthette, hogy a gyilkos már kijelölte a merénylet napját, és az óramű pontosságával halad előre a tervezésben és az előre nem látható véletlenek kiküszöbölésére tett óvintézkedéseiben. Fönn a tetőn, a meleg római éjszakában Kowalski behemót teste beleolvadt a légkondicionáló berendezés szellőztetőjének árnyékába; gyakorlott kezében lazán lógatva a Colt 45-öst, azért a kislányért aggódott, aki most valahol

Marseille-ben fekszik betegen, mert valami luké-izé van a vérében. Már hajnalodott, amikor egyszer csak eszébe jutott valami. Eszébe jutott, hogy amikor 1960-ban utoljára találkozott Jojóval, a hajdani légionárius valami olyasmit emlegetett, hogy beszerelteti lakásába a telefont. Ugyanaznap reggelén, amikor Kowalski a levelet kapta, a Sakál kilépett a brüsszeli Amigo Hotel kapuján, és taxiba ült. M. Goossenshez indult, de már az utca sarkán kiszállt a kocsiból. Reggelizés közben hívta fel a puskaművest, akinél Dugganként jelentkezett, ugyanis Goossens ezen a néven ismerte. Tizenegyre beszélték meg a találkozót. A Sakál fél tizenegykor ért az utca sarkára, és a hátralevő fél órát azzal töltötte, hogy az utca végében elterülő kis közkert egyik járdaszéli padján ülve az utcát kémlelte az újságja mögül. Csöndesnek látszott. Pontban tizenegykor becsöngetett; Goossens nyitott ajtót, és bevezette az előszobából nyíló kis irodahelyiségbe, előbb azonban gondosan kulcsra zárta a bejárati ajtót, és még a biztonsági láncot is beakasztotta. A kis irodába érve az angol a puskaműveshez fordult. – Minden rendben? – kérdezte. A belga zavartan nézett rá. – Sajnos, nem egészen. A gyilkos hűvösen, félig lehunyt szemmel, komor, kifejezéstelen tekintettel mérte végig. – Azt mondta, ha eljövök augusztus elsején, akkor negyedikére kész lesz a fegyver, és vihetem haza – mondta. – Ez így is van, és biztosíthatom önt, hogy nem a fegyverrel van probléma – mondta a belga. – A puska elkészült, és őszintén szólva egyik legnagyobb szakmai remeklésemnek tartom; gyönyörű példány. A másik darabbal voltam fennakadva, amit teljes egészében nekem kellett előállítanom. De hadd mutatom meg. Az asztalon mintegy hatvan centi hosszú, negyven centiméter széles és tíz centi magas tok feküdt. M. Goossens felnyitotta, s ahogy a teteje hátrahajlott az asztal lapjára, a Sakál belepillantott a tokba. A kinyitott tok lapos tálcára emlékeztetett, amely gondosan megformált, kimélyített rekeszekre oszlott, minden rekesz pontosan olyan alakú, mint a puskának benne elhelyezett alkatrésze. – Ez természetesen nem az eredeti tok – magyarázta M. Goossens. – Az ugyanis túlságosan hosszú lett volna. Ezt magam készítettem. Pontosan méretre.

Pontosan beleillett minden alkatrész. Legfölül a cső és a csővel egybeépített závárzat helyezkedett el, az egész nem volt hosszabb negyven centiméternél. A Sakál kiemelte a helyéről, és szemügyre vette. Nagyon könnyű volt, és leginkább géppisztolycsőre emlékeztetett. A závárzat keskeny zárszerkezetet tartalmazott, amely most zárva volt. A zár kis füles fogantyúban végződött, amely nem volt nagyobb a závárzatnál. A zár többi része a závárzatba volt beépítve. Az angol jobb keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a fület, és gyors csuklómozdulattal elfordította az óra járásával ellenkező irányban. A zárszerkezet kinyílt, és hátraszaladt a vájatban, feltárva a csillogó teknőt. ahová majd a töltény fekszik, és a csőfar feketéllő üregét. Visszatolta a zárat a helyére, és az óra járása szerint elfordította a fület. Simán, hangtalanul bezárult. Közvetlenül a zárszerkezet hátsó vége alatt szakértő kezek kis acélkorongot forrasztottak a szerkezethez. Körülbelül másfél centiméter széles volt, de az átmérője alig két és fél centiméter, s a felső felébe félhold alakú rést vágtak, nehogy akadályozza a hátrasikló zárt. A korong hátsó oldalának közepére egy centiméter átmérőjű lukat fúrtak; a luk fala menetes volt. – Itt illeszkedik a tus- mondta a belga csöndesen. A Sakál látta, hogy a závárzat alsó falán a régi tus illeszkedésének helyén végigfutó lapos bordákon kívül nyoma sem maradt az eredeti fegyver eltávolított falusának. A tust a fegyverhez rögzítő két csavar helyét nagy szakértelemmel kiöntötték, és bronzzal befuttatták. Megfordította a fegyvert, és alulról is szemügyre vette. A závárzat alatt szűk rés látszott. A résen át be lehetett látni a zárszerkezetbe, amely a lövedéket elsütő ütőszöget tartalmazta. Ebben a résben állt az elsütőbillentyű csonkja. Kiálló részét a csőfallal szintben lefűrészelték. A billentyű csonkjához kis fémgombot forrasztottak, amelybe menetet fúrtak. M. Goossens szótlanul két és fél centiméter hosszú, hajlított, egyik végén menetes keskeny acélkallantyút adott a kezébe. Menetes végét a fémgomb lukjába illesztette, hüvelyk- és mutatóujjával gyorsan belehajtotta. Amikor szilárdan megállt benne, az új ravasz kinyúlt a csőfal alá. A Sakál mellett álló belga ekkor egyik végén szintén menetes, vékony acélrudat emelt ki a tokból. – A tus első eleme – mondta. A gyilkos átvette tőle a rudat, és a závárzat végébe fúrt lukba illesztette, aztán szorosan belecsavarta. Oldalról nézve úgy tűnt, mintha a harmincfokos szögben lefelé hajló rúd a fegyver farából nőne

ki. Menetes végétől mintegy öt centiméternyire, a fegyver elsütőszerkezetének közvetlen közelében valamelyest ellapult az acélrúd, s a lap közepén, kissé szögben a rúd vonalára lukat fúrtak. Most, hogy a rúd a helyén állt, ez a luk egyenesen hátranézett. Goossens újabb, az előzőnél rövidebb rudat nyújtott át. – A felső merevítő borda – mondta. A Sakál ezt is a helyére illesztette. A két hátrafelé kiálló rúd közül a felső az alsónál sokkal kisebb szögét zárt be a puska csövével, vagyis a két rúd villásan szaladt szét, mint egy befogó nélküli, szűk és magas hegyesszögű háromszög két oldala. Ekkor Goossens kiemelte a tokból a háromszög befogóját is. Tizennégy-tizenöt centiméter hosszú, ívelt, fekete bőrrel kipárnázott fémlemez volt. A válltámasz mindkét végére egy-egy kis lukat fúrtak. – Itt nem kell csavarozni – mondta a puskaműves –, csak nyomja rá jó erősen a két rúd végére. Az angol az acélrudak végét beleillesztette a válltámasz megfelelő lukaiba, és az öklével a helyére ugrasztottá. Oldalról nézve most már megszokottabb látványt nyújtott a fegyver; ravasza is volt, és tusa is, bár csak körvonalakban, amiket az alsó és a fölső borda, valamint a válltámasz lapja adott ki. A Sakál vállához emel te a kipárnázott válltámaszt, bal keze tenyerébe fektette a csövet, jobb keze mutatóujját a ravaszra tette, bal szemét lehunyta, és jobb szemmel végighunyorított a cső mentén. A szemközti falra célzott, aztán meghúzta a ravaszt. A závárzatból halk kattanás hallatszott. A belgához fordult, aki egy huszonöt centiméter hosszú, fekete, csőforma tárgyat tartott a kezében. – A hangtompító – mondta az angol. Átvette a belgától a csövet, és szemügyre vette a puskacső végét. A csőre hajszálvékony, finom menetet vágtak. A hangtompítót szélesebb végével a csőre illesztette, és gyors mozdulatokkal addig csavarta, ameddig meg nem akadt. Ezután Goossens felé nyújtotta a tenyerét, s az belehelyezte a távcsövet. Egymástól szabályos távolságra kettős vajatok sorakoztak a puskacső tetején. A távcső aljára szerelt rugós illesztek épp beleillett ezekbe a vajatokba; ez biztosította a puskacső és a távcső párhuzamosságát. A távcső tetejének jobb oldalán apró süllyesztett csavarok szolgáltak a célkereszt szálainak igazítására. Az angol ismét vállához emelte a puskát, és hunyorítva célzott. Felületes pillantásra akárki előkelő, kockás ruhájú angol úriembernek nézhette volna, aki új vadászpuskát vásárol a Piccadilly valamelyik fegyverszaküzletében. De ami tíz perccel előbb még csak maréknyi különös

forma alkatrész volt, most már cseppet sem hasonlított vadászpuskára; nagy sebességű, messzehordó, hangtompított merénylő fegyver lett belőle. A Sakál letette a puskát az asztalra. A belgához fordult, és elégedetten bólintott. – Rendben van – mondta. – Tökéletes. Gratulálok. Gyönyörű munka. M. Goossens sugárzott az örömtől. – Még hátravan tehát a célkereszt beállítása és néhány próbalövés. Van lőszere? A belga az asztalfiókba nyúlt, és elővett egy százas doboz töltényt. A dobozt már felnyitották, és hat töltény hiányzott belőle. – Ennyi elég lesz a gyakorláshoz – mondta a puskaműves. – Hatot kivettem belőle, és átalakítottam robbanógolyóvá. A Sakál kiborított a markába néhány golyót, és szemügyre vette őket. Aggasztóan kicsinynek látszottak a feladathoz képest, amely egyikükre várt, de a Sakál figyelmét nem kerülte el, hogy a töltények hosszabbak voltak az ebben a kaliberben szokásosnál, vagyis a hozzájuk adagolt lőportöbblet különlegesen nagy sebességgel röpíti ki a lövedéket, amellyel következésképp pontosabban lehet célozni, és ami rombolóerejét is megnöveli. Továbbá hegyes is volt a lövedékek csúcsa, holott a vadászlőszer többnyire tompa hegyű, és míg a vadászathoz használatos lőszer tömör ólom, ezek réznikkellel voltak megfejelve. Az eredeti vadászpuskával azonos öbű sportpuskába való lövedékek voltak. – Hol van az átalakított lőszer? – kérdezte a gyilkos. M. Goossens újra az íróasztalhoz ment, és vattapapír csomagocskát vett elő belőle. – Rendes körülmények között természetesen ennél sokkal biztonságosabb helyen tartom – mondta –, de mivel tudtam uraságod érkezéséről, már előkészítettem. Széthajtotta a papírt, és tartalmát a fehér itatóslapra borította. A töltények első pillantásra semmiben sem különböztek azoktól a töltényektől, amelyeket az angol ugyanekkor öntött vissza markából a kartondobozba. Amikor felszabadult a keze, felvett egy lövedéket az itatósról, és tüzetesen megvizsgálta. A golyó csúcsa körül finom dörzspapírral kis területen eltávolították a réznikkel borítást, miáltal kiütközött alóla az ólommag. A lövedék éles hegyét kissé eltompították és mintegy fél centiméter mély, szűk lukat fúrtak a réznikkelbe. A lukba higanyt cseppentettek, majd ólommal lepecsételték.

Miután az ólom megszilárdult, lereszelték, és dörzspapírral finomítva pontosan helyreállították a töltény csúcsának eredeti hegyes alakját. A Sakál hallott már ezekről a töltényekről, bár még sohasem volt alkalma dolgozni velük. Ezt a fajta lőszert, kivéve, ha gyárilag állítják elő, túlságosan is bonyolult munka elkészíteni, semhogy tömegesen elterjedjen a használata, amit egyébként a genfi egyezmény is tilt, mivel ez az egyszerű, dumdumgolyónál is sokkal kegyetlenebb lőszer az emberi testbe hatolva valósággal felrobban, akár egy kisebbfajta kézigránát. Az elsütés pillanatában a higanycseppet a lövedék sebessége szűk ürege végébe szorítja, ahogy a hirtelen gyorsuló autóban is az ülésbe süpped az utas. Azonban amint húst, porcogót vagy csontot ér, a lövedék hirtelen veszít a sebességéből. Ennek hatására a higanycsepp a lövedék ólommal leforrasztott csúcsa felé csapódik, majd nekivágódva, energiája fölszakítja, és kiterjesztett ujjú kézhez vagy a nyíló virág szirmaihoz hasonlóan, szétfröccsenti az ólmot. Az ólommag szétszóródó szilánkjai csészealjnyi területen összekaszabolnak, szétszaggatnak, megőrölnek minden ideget és szövetet. Ha fejet talál, ez a lövedék nem távozik el az ellenkező oldalon, hanem a koponyába hatolva, szétroncsolja tartalmát, és a belül felszabaduló energia irtózatos feszítőereje szilánkokká veti a csontozatot. A gyilkos óvatosan visszahelyezte a töltényt a vattapapírra. A mellette álló szelíd emberke, a lövedék tervezője, fürkésző tekintettel nézett föl rá. – Úgy látom, megfelelők. Ön, M. Goossens, szemlátomást érti a mesterségét. Mi tehát a probléma? – Azzal a másik dologgal akadtam meg. A tokkal. Sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, semmint hittem volna. Először alumíniummal próbálkoztam, ahogy ön ajánlotta. De mindenekelőtt a fegyvert kellett beszereznem és elkészítenem. Ezért is alakult úgy, hogy a többi dologhoz csak néhány nappal ezelőtt jutottam hozzá. Azt reméltem, hogy az én szakértelmemmel és az én műhelyem felszereltségével viszonylag egyszerű feladat lesz. Azonban, hogy minél kisebb átmérőjű hengert kapjak, nagyon vékony fémet kellett használnom. Kiderült róla, hogy túlságosan is vékony. Amikor befogtam a menetvágóba, hogy majd össze lehessen csavarozni a részeket, úgy mállott szét, akár a selyempapír. A legkisebb nyomásra is behorpadt. Ha vastagabb lemezt használok, de megtartom a belméretet, hogy a legnagyobb átmérőjű pontján a závárzat is elférjen benne, olyan formájú tárgyat lettem

volna kénytelen készíteni, ami természetellenesnek hatott volna. Ezért döntöttem aztán inkább a rozsdamentes acél mellett. Nem is volt más választásom. Szemre éppen olyan, mint az alumínium, csupán kissé súlyosabb. Mivel azonban szilárdabb, vékonyabb is lehet. Bírja a menetvágást, és elég szilárd ahhoz, hogy ne horpadjon be. De természetesen megmunkálni is sokkal nehezebb, azaz időbe telik. Tegnap fogtam hozzá... – Helyes. Mindaz, amit elmondott, logikusan hangzik. A lényeg az, hogy a tokra szükségem van; mégpedig tökéletes tokra van szükségem. Mikor lesz kész? A belga vállat vont. – Azt, kérem, nehéz megmondani. A lényeges alkatelemekkel már úgyszólván megvagyok, hacsak nem merül fel valami újabb probléma. Amit nem hiszek. A technikai részletek már nem okoznak gondot. Öt-hat nap. Legföljebb egy hét... Az angolon nem látszott bosszúság. Kifejezéstelen, merev arccal figyelte a magyarázatait soroló belgát. S amikor az végzett a magyarázkodással, még töprengett egy darabig. – Rendben van – szólalt meg végre. – Ezek szerint meg kell változtatnom az útitervemet. De talán nem annyira, mint legutóbbi ittjártamkor hittem. Ez azonban bizonyos mértékben még egy telefonbeszélgetéstől is függ. De amúgy is mindenképpen némi időre van szükségem, hogy hozzászokjam a fegyverhez, gyakorolni pedig Belgiumban is éppúgy tudok, mint bárhol másutt. Ehhez egyelőre csak a fegyver kell, meg a gyári töltények és egy darab átalakított töltény. Továbbá valami nyugalmas hely, ahol békén hagynak és gyakorolhatok. Hová megy az ember Belgiumban, ha új fegyvert akar kipróbálni a nyilvánosság teljes kizárásával? Nyílt terepen, százharminc-százötven méteres távon? M. Goossens egy pillanatra elgondolkozott. – Az Ardennek erdeibe – mondta végül. – Hatalmas erdőségek, ahol órákig nem zavarja meg senki. Egy nap alatt megjárja oda-vissza. Ma csütörtök van, holnap már kezdődik a hétvége, azaz lehet, hogy az erdő tele lesz kirándulókkal. Amondó volnék, menjen hétfőn, 5-én. Én pedig remélhetőleg keddre vagy szerdára elkészülök a munka hátralevő részével. Az angol elégedetten bólintott. – Helyes. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha most mindjárt magammal viszem a fegyvert és a lőszert. A jövő héten kedden vagy szerdán ismét jelentkezem. A belga éppen azon volt, hogy tiltakozzon, de megrendelője elébe vágott szavainak.

– Úgy hiszem, mintegy hétszáz fonttal még adósa maradtam. Tessék... – néhány bankjegyköteget dobott az itatóslapra – ez ötszáz font. A hátralévő kétszáz fontot a teljes felszerelés átadásakor kapja meg. – Merci, monsieur – mondta a fegyverműves, miközben zsebébe gyömöszölte a huszonöt fontos címletek kötegeit. Aztán darabjaira szedte a fegyvert, és az elemeket egyenként a zöld posztóval bélelt tok megfelelő rekeszébe helyezte. Az egy darab robbanógolyót vattapapírba csavarta, és a tisztító rongyok, kefék mellé szintén a tokba helyezte. Majd összecsukta a tokot, és a doboz lőszerrel együtt átnyújtotta az angolnak, aki a dobozt zsebre tette, a kecses, irattáskára emlékeztető tokot pedig a kezébe vette. M. Goossens udvariasan kikísérte vendégét. A Sakál késői ebédre ért vissza a szállodájába. Mindenekelőtt elhelyezte szekrénye aljában a fegyvert tartalmazó tokot, az ajtót kulcsra zárta, és a kulcsot magához vette. Délután sietség nélkül elsétált a főpostára, és meghívott egy zürichi számot. Fél órába telt, amíg a központ kapcsolni tudta, majd újabb öt percbe, míg Herr Meiert a készülékhez hívták. Az angol egy számmal mutatkozott be, majd a valódi nevén is. Herr Meier elnézést kért, és két percre eltűnt. Amikor újra beleszólt a kagylóba, hangjában nyoma sem volt az előbbi óvatos tartózkodásnak. Az az ügyfél, akinek egyre nő dollár- és svájci frank betétje, udvarias bánásmódot érdemel. A brüsszeli telefonáló egyetlen kérdést tett fel, s a svájci banktisztviselő ismét elnézést kért, de ez alkalommal még harminc másodpercbe sem telt, és máris újra a vonalban volt. Addigra már nyilvánvalóan kivetette a széfből az ügyfél dossziéját és számlakivonatát, amit most a kezében tartott. – Nem, mein Herr – reccsent bele hangja a brüsszeli telefonfülkébe. – Az ön levele, amelyben azt kéri tőlünk, hogy minden újabb átutalásról expresszlégiposta értesítsük, itt van, azonban a jelzett időszakban egyelőre nem történt változás az ön számláján. – Csak azért érdeklődtem, Herr Meier, mert már két hete eljöttem Londonból, és úgy gondoltam, hogy távollétemben esetleg megérkezhetett az önök levele. – Nem, uram, egyelőre nem kaptunk semmiféle átutalást. Bármiféle befizetés történne, mi önt nyomban értesíteni fogjuk. Herr Meier jókívánságainak zuhatagát már végig se hallgatta, letette a kagylót, kifizette a beszélgetést, és távozott.

A hamisítóval este találkozott a Rue Neuve egyik mellékutcájában levő bárban. A Sakál röviddel hat után érkezett, és az emberét már ott találta. Az angol belépve, mindjárt észrevette, hogy az egyik sarokasztal szabad, és a fejével intve, odahívta a hamisítót. Leült, rágyújtott, és a belga néhány másodperc múlva letelepedett melléje. – Elkészült? – kérdezte az angol. – Igen, minden kész van. És ne vegye dicsekvésnek, de nagyon jól sikerült. Az angol kinyújtotta a tenyerét. – Mutassa – rendelkezett. A belga rágyújtott egy Bastosra, és nemet intett. – Kérem, értse meg, monsieur, ide mindenféle ember jár. Azonkívül ha alaposan meg akarja nézni, jó világítás is kell, különösen a francia iratokhoz. A műtermemben van az anyag. A Sakál egy percig hűvös tekintettel méregette a belgát, aztán rábólintott. – Rendben van. Menjünk el a műtermébe, ahol senki sem fog zavarni. Néhány perc múlva kiléptek a bárból, taxiba ültek, és annak az utcának a sarkára vitették magukat, amelyben a hamisító alagsori fényképész-műterme volt. Meleg, nyári alkony volt, a nap is sütött még, és az angol, mint mindig, ha az utcára lépett, óriási, álarcszerű napszemüvegét viselte, amely az arc egész felső részét elfedte, nehogy valaki felismerhesse. De az utca olyan szűk volt, hogy ide már nem is szűrődött le a napfény. Csupán egyetlen öregember haladt el mellettük, az ellenkező irányból, de az is kétrét görnyedt a köszvénytől, és földre horgasztott fejjel csoszogott. A hamisító előrement a lépcsőn, és kulcscsomója egyik kulcsával kinyitotta az ajtót. A műteremben olyan sötétség volt, mintha legalábbis éjszaka volna odakinn. A nappal néhány fakó sugara azért átszűrődött az ajtó melletti ablak üvegére belülről fölragasztott szörnyű felvételek között, úgyhogy az angol valamennyire kivette az elülső irodahelyiségben álló szék és asztal körvonalait. A hamisító ismét előrement, a bársonyfüggönyön át belépett a műterembe, és meggyújtotta a mennyezetvilágítást. Belső zsebéből lapos, barna borítékot húzott elő, kinyitotta, és a portréfelvételeknél használt “kellékre", a fal mellett álló kis kerek mahagóni asztalra borította, majd az asztalkát – mindenestül felemelve – a szoba közepére, a mennyezetvilágítás alá helyezte. A műterem túlsó végében felállított miniatűr színpad fölött lógó reflektorokat továbbra sem kapcsolta be. – Parancsoljon, monsieur. – Szélesen elmosolyodott, és lendületes karmozdulattal az asztalon fekvő három igazolványra mutatott. Az angol kezébe vette az elsőt, és a lámpa alá tartotta. A jogosítvány volt az; első

oldalán az előírásosan beragasztott papírlap, amely azt tudatta, hogy “Mr. Alexander James Quentin Duggan, London Wl. lakos jogosult az 1a, 1b, 2, 3, 11, 12 és 13 kategóriába sorolt géperejű járművek vezetésére 1960. dec. 10-től 1963. dec. 9-ig." A szöveg fölött következett a (természetesen képzeletbeli) sorszám, valamint a fejléc: “Londoni Városi Tanács" és “Közlekedésrendészeti Törvény, 1960." Majd ez a két szó: “vezetői engedély", és “ 15 shilling illeték leróva". Amennyire a Sakál meg tudta ítélni, a hamisítvány tökéletes volt, s az ő céljainak mindenképpen meg fog felelni. A második igazolvány közönséges francia carte d'identité volt André Martin ötvenhárom éves, colmari születésű párizsi lakos nevére kiállítva. Az igazolvány sarkából a maga húsz évvel öregebb, ősz és én brossé nyírt hajú képe nézett vissza rá bamba, feszengő tekintettel. Maga az igazolvány pecsétes volt és szamárfüles, nyilvánvalóan munkásember tulajdona. A legjobban a harmadik példány érdekelte. Az ebbe beragasztott fénykép némileg eltért a személyi igazolvány képétől, ugyanis a két igazolvány kibocsátási dátuma között több hónapnyi különbség volt, hiszen ha valódiak volnának, aligha eshetne egybe lejáratuk. Az igazolványkép a csaknem két héttel azelőtt készült sorozat egy másik felvétele volt, de ezen az ing kissé sötétebb árnyalatúnak tetszett, és a férfi állán enyhén kiütköző borosta látszott. Ez a gondos retusálás eredménye volt és azt a hatást keltette, mintha a két okmányban két, különböző helyen és ruhában készült, különböző felvétel szerepelne, de ugyanarról az emberről. A hamisító mindkét esetben remekelt. A Sakál fölpillantott, és zsebre tette az igazolványokat. – Remek – mondta. – Pontosan erre volt szükségem. Gratulálok. Ha jól emlékszem, még ötven fonttal tartozom. – Így van, monsieur. Merd. – A hamisító várakozón leste a pénzt. Az angol tíz darab ötfontosból álló köteget húzott elő a zsebéből, és átnyújtotta. De mielőtt még elengedte volna a hüvelykje és mutatóujja között tartott köteget, megkérdezte: – Még valamivel tartozik nekem, nem igaz? A belga értetlenséget próbált színlelni. Sikertelenül. – Monsieur? – A jogosítvány eredeti első oldalával. Megmondtam, hogy vissza akarom kapni. Most már nem volt kétséges, hogy a hamisító színészkedik. Eltúlozva a meglepetés arckifejezését, magasra húzta szemöldökét, és mintha csak éppen akkor jutott volna eszébe a gondolat, elengedte a pénzköteget, és elfordult. Fejét lehorgasztva, mintha mélyen gondolataiba merülne, kezét a háta mögött

összekulcsolva, megindult a műterem egyik sarka felé. Aztán megállt, és visszafordította lépteit. – Azt hiszem, monsieur, beszélhetnénk arról a bizonyos papírról. – Csakugyan? – A Sakál hangja semmit sem árult el. Az enyhe kérdő hangsúlytól eltekintve színtelen és kifejezéstelen volt. Az arcáról sem lehetett leolvasni semmit, és még a szemére is fátyol ereszkedett, mintha ez a szem csak a saját belső világába tekintene. – Az a helyzet, monsieur, hogy a jogosítvány eredeti első oldala, rajta, gondolom, az ön valódi nevével, nincs itt a műteremben. De, kérem, kérem... – és gondosan kidolgozott kézmozdulatot tett, mintha meg akarna nyugtatni valakit, akit rémület fogott el, pedig az angolon ennek semmi nyoma sem látszott...nagyon biztonságos helyen van. Egy bank páncélkamrájában bérelt rekeszben, ahol kívülem senki sem férhet hozzá. Tudja, monsieur, aki ilyen bizonytalan üzleti vállalkozásra adja a fejét, mint én, kénytelen bizonyos óvintézkedéseket tenni, afféle biztosítást kötni, ha úgy tetszik. – Mit akar? – Nos, drága uram, bátorkodtam abban reménykedni, hogy ön talán késznek mutatkozik majd üzletet kötni velem a kérdéses papírszelet tulajdonjoga kicserélésének alapján, s úgy gondoltam, hogy ebben az üzletben megegyezésünket bizonyos pénzösszegre építenénk, amely némileg meghaladja azt a százötven fontot, amely utolsó árként épp ebben a helyiségben hangzott el. Az angol halkan felsóhajtott, mint akit újfent elképeszt az embernek az a képessége, hogy szükségtelenül bonyolítsa létét e földön. Ezenkívül mással nem adta jelét, hogy érdekli-e a belga ajánlata. – Érdekli önt a dolog? – kérdezte a hamisító félénken. Úgy játszotta a szerepét, mint aki számtalan próbán készült erre a fellépésre, erre vallott, hogy milyen nehezen bökte ki, mit akar, s emellett szóltak a finomnak szánt célzások is. A Sakált rossz, másodosztályú filmre emlékeztette az előtte álló férfi. – Nem maga az első zsaroló, akivel dolgom akadt – mondta az angol, nem is vádlón, csupán egyszerű megállapításként, szenvtelen hangon. A belga döbbenten tiltakozott: – Megbocsásson, monsieur, de zsaroló? Én? Zsarolásról szó sincsen, hiszen a zsaroló folyamatosan követi el tettét. Én egyszerű kereskedelmi ügyletet javaslok önnek. Bizonyos összegért máris öné az egész áru. Végtére is, nemcsak az ön jogosítványának az eredetijét őrzöm abban a

páncélszekrényben, hanem az önről készített felvételeim negatívját és valamennyi felvétel nagyítását, valamint, sajnos, azt hiszem... – sajnálkozó fintort vágott, amivel azt akarta érzékeltetni, hogy tart a következményektől – ...ezeken kívül még egy felvételt önről, amit akkor készítettem sebtében, amikor egyszer smink nélkül állt a reflektorok alatt. Biztosra veszem, hogy önnek némi kellemetlensége származnék abból, ha ezek a dokumentumok a brit vagy a francia hatóságok kezébe jutnának. Ön azonban szemlátomást olyan ember, aki hozzászokott, hogy fizetnie kell, ha el akarja kerülni az élettel járó kellemetlenségeket... – Mennyit? – Egyezer fontot, monsieur. Az angol fontolóra vette az ajánlatot, és szótlanul rábólintott, mintha csak elenyésző, elméleti jelentősége volna a dolognak. – Ennyit megérne nekem, hogy újra hozzám kerüljenek ezek a dokumentumok – ismerte el. A belga diadalmas vigyorral felelte: – Őszinte örömmel hallom, monsieur. – A válaszom azonban az, hogy nem – folytatta az angol, mintha még tovább dolgozna az agya. A belga szeme összeszűkült. – De miért? Nem értem. Azt mondja, önnek megér ezer fontot, hogy visszakapja a dokumentumokat. Tiszta ügy. Mindketten megszoktuk, hogy olyasmit árulunk, amire az embereknek szükségük van, és ezért hajlandók megfizetni. – Két okból – felelte a másik szelíden. – Először is semmiféle biztosítékom sincs arra, hogy nem készült-e másolat az eredeti negatívokról, és ezért az első követelését nem fogja-e újabb követni. Továbbá arra nézve sincsen semmiféle biztosítékom, hogy nem egy barátjánál helyezte-e letétbe a dokumentumokat, aki amikor majd visszakérné tőle, nem fogja-e hirtelen meggondolni magát, és kijelenteni, hogy már nincsenek nála, hacsak persze őt is meg nem kenem újabb ezer fonttal. A belga láthatólag fellélegzett. – Ha csak ez aggasztja, akkor megnyugtathatom, hogy a félelmei alaptalanok. Elsősorban is saját érdekem, hogy ne adjam ki a kezemből a dokumentumokat, éppen mert előfordulhat, hogy az illető, akinél letétbe helyezném, nem akarja visszaadni. Márpedig nem hinném, hogy ön hajlandó volna megválni az ezer fontjától, amíg a kezében nem tartja a dokumentumokat. Tehát semmi okom rá, hogy kiadjam a kezemből. Megismétlem, valamennyit bankban helyeztem letétbe.

Ami pedig a megismételt követeléseket illeti, annak se volna értelme. Az eredeti jogosítvány fotókópiája valószínűleg nem nagyon érdekelné a brit hatóságokat, önnek pedig, még ha rajta is kapják, hogy hamis vezetői igazolványt használ, legföljebb apróbb kellemetlensége származna a dologból, ami nem érné meg önnek az újabb pénzeket. A francia iratok tekintetében; nos, ha a francia hatóságok tudomást szereznének arról, hogy bizonyos angol állampolgár egy André Martin nevű nem létező francia személyként szédeleg az országban, valószínűleg csakugyan letartóztatnák, amint ezen a néven megpróbálja átlépni a határt. Csakhogy ha én egyre újabb összegeket kérnék öntől, önnek kifizetődőbb volna egyszerűen eldobni az iratokat, és keríteni egy másik hamisítót, aki ellátja új papírokkal. És akkor önnek már nem volna félnivalója attól, hogy Franciaországban leleplezik mint André Martint, mivel ezzel Martin meg is szűnt létezni. – És miért ne tehetném meg ezt most rögtön? – kérdezte az angol. – Hiszen egy teljes sorozat új okmány se igen kerülne százötven fontnál több pénzembe. A belga tenyerét kifordítva széttárta karját. – Tervemet arra alapoztam, hogy önnek pénzt ér a minél egyszerűbb és gyorsabb lebonyolítás. Úgy vélem, önnek viszonylag rövid időn belül szüksége lesz az André Martin névre szóló iratokra, valamint az én hallgatásomra. Az újabb igazolványkészlet beszerzése viszont sok időbe telnék, és különben sem volna ilyen jó minőségű. Az én igazolványaim pedig tökéletesek. Önnek tehát ezekre az iratokra van szüksége, és hozzá az én hallgatásomra, mégpedig azonnal. Az iratokat már megkapta. A hallgatás ára ezer font. – Rendben van, ha maga mondja. De miből gondolja, hogy van nálam ezer font, itt és most Belgiumban? A hamisító elnézően mosolygott, mint aki minden kérdésre előre tudja a választ, a jóbarátságra való tekintettel most mégis hajlandó megfelelni a szeszélyes cimbora akadékoskodására. – Monsieur, ön igazi angol gentleman. Ezt a vak is látja. Mindazonáltal középkorú francia munkásnak akarja kiadni magát. Ön folyékonyán beszél franciául, és úgyszólván akcentus nélkül. Ezért is tettem meg colmari születésűnek André Martint. Tudja, az elzásziak beszélnek olyan árnyalatnyi akcentussal, mint ön. Ön André Martinnek fogja álcázni magát Franciaországban. Zseniális ötlet. Kinek jutna eszébe egy ilyen öregemberre gyanakodni. Tehát bármi légyen is az, amiben ön utazik, minden bizonnyal

értékes holmi. Talán kábítószer? Előkelő angol körökben manapság nagyon divatos. Marseille pedig egyike a legfontosabb beszerzési központoknak. Vagy gyémánt? Sejtelmem sincs. De az biztos, hogy jövedelmező vállalkozás. Angol milordok nem szokták zsebtolvajlásra vesztegetni az idejüket. Nézze, monsieur, hagyjuk már abba ezt a cigánykodást, hein? Ön most fölhívja a londoni barátait, hogy utaljanak át táviratilag ezer fontot az itteni bankba. Aztán holnap este kicseréljük a portékát, és ön akár azonnal útra kelhet, helyes? Az angol sűrűn bólogatott a belga szavaira, mint aki szánja-bánja eddigi elhibázott életét. De váratlanul felkapta a fejét, és megnyerőén rámosolygott a belgára. A hamisító most első ízben látta mosolyogni az angolt, és végtelenül megkönnyebbült, hogy a hallgatag angol végül is ilyen nyugodtan fogadta a dolgot. Csak a szokásos köntörfalazás, hogy valami kibúvót találjon. De végül is minden simán ment. Az angol bejött az ő utcájába. Érezte, hogy felenged benne az idegfeszültség. – Rendben van – mondta az angol –, maga nyert. Holnap délre itt lesz az ezer font. De még egy feltételem van. – Feltétele? – A belga ismét azonnal résen volt. – Nem itt találkozunk. A hamisító nem jutott szóhoz a meghökkenéstől. – Miért ne volna ez a hely megfelelő? Nincsen semmi baja; csöndes, senki se zavar... – Mindenféle baja van az én szempontomból nézve. Épp az imént vallotta be, hogy ugyanezen a helyen titokban lefényképezett. Semmi kedvem hozzá, hogy a portékánk kicserélésének szertartását netán megzavarja egy rejtett fényképezőgép halk kattanása, amit a maga valamelyik előrelátóan elbújt barátja süt el... A belga láthatólag megkönnyebbült. Hangosan felnevetett. – Ettől igazán nem kell tartania, cher ami. A helyiség az enyém, nagyon diszkrét hely, és csak az teheti be ide a lábát, akit én hívok. Az embernek diszkrétnek kell lennie, tudj a, ugyanis mellékfoglalkozásként turistáknak is készítek felvételeket, olyanfajta, nagyon népszerű képeket, amiket éppenséggel nem a Grand Place-i műtermekben szokás fölvenni... Feltartott bal keze mutatóujjával és hüvelykjével karikát formált, s jobb keze kinyújtott mutatóujját többször egymás után a kerek nyílásba döfödte, a nemi aktusra célozva. Az angol szeme felcsillant. Szélesen elmosolyodott, aztán kitört belőle a nevetés. A belga is elnevette magát a tréfán. Ekkor az angol elkapta a belga fél

karját, s ujjait szorosan rákulcsolva a karizmaira, szilárdan megragadta a hamisítót, aki eközben még egyre folytatta az erotikus kézmozdulatokat. A belga még akkor is kacagott, amikor egyszer csak úgy érezte, mintha teljes sebességgel robogó expresszvonat gázolna bele a nemiszervébe. Feje előrerándult, keze félbehagyta a mutogatósdit, és szétzúzott heréihez kapott, ahonnan épp ekkor húzódott vissza a karját vasmarokkal tartó férfi jobb térde, és a nevetés egyszerre hörgő sikolyba, öklendezésbe váltott. Félig eszméletét vesztve térdre rogyott, aztán megpróbált összegörnyedni, és a padlón oldalvást elheverve kúrálni magát. A Sakál hagyta, hogy lerogyjon a földre. Aztán átlépve, az összegörnyedt test mögé került, és terpeszbe állt a belga védtelen, kiszolgáltatott háta fölött. Jobb keze benyúlt a belga nyaka alá, és a feje másik oldalán bukkant elő újból, hogy megragadja vele a tulajdon bal karja bicepszét. Bal kezét a hamisító tarkójára helyezte. Egyetlen kegyetlen, rövid csavarintással hátrafelé, föl, aztán oldalt rántotta a belga nyakát. A megroppanó gerincoszlop reccsenése a valóságban aligha adott nagy hangot, a műterem csöndjében azonban szinte kisebbfajta pisztolylövésként hatott. A hamisító teste még egy utolsót rándult, aztán elernyedt, és már csak bénán csüngött a Sakál kezei között. Egy percig még tartotta a tetemet, majd eleresztette, s az arccal a földre zuhant. Nyaka oldalt tekeredett, ágyéka alá temetett keze még akkor is a heréit markolta, félig átharapott nyelve kissé kicsüngött összeszorított fogai közül, és nyitott szeme a padló linóleumának kifakult mintázatát bámulta. Az angol először is sietve a függönyhöz ment, hogy ellenőrizze, csakugyan egészen össze van-e húzva, majd vissza a hullához. Hátára fordította, végigtapogatta a zsebeit, míg végül a bal nadrágzsebben talált rá a kulcsokra. A “kellékeket" és sminkfelszerelést tartalmazó hatalmas láda a műterem túlsó sarkában állt. A negyedik kulcs nyitotta a fedelét, s a Sakál a következő tíz percet azzal töltötte, hogy kirakodta tartalmát, és rendetlen kis kupacokban a földre dobálta. Amikor kiürült, a gyilkos hónaljánál fogva felemelte a tetemet, és a ládához vonszolta. Minden nehézség nélkül elhelyezte benne, mivel az ernyedt tagok még könnyen idomultak a láda belsejének alakjához. Néhány óra múlva be fog állni a hullamerevség, ami majd mozdíthatatlanul beszorítja a tetemet abba a helyzetbe, amit most vesz fel a láda fenekén. A Sakál ezután hozzálátott, hogy visszategye helyére a ládából kirakott holmit. Parókákat, női fehérneműdarabokat, vendéghajakat és minden egyéb kicsi és puha darabot a

hulla keze és lába közötti üregekbe gyömöszölt be. Fölébe kerültek a kozmetikai ecsetkészletek tálcái és a kenőcsöstubusok. Végül pedig a maradék tégelyek, két pongyola, néhány pulóver és farmer, egy házikabát és több pár fekete neccharisnya, ami tökéletesen befedte a hullát, és színültig megtöltötte a nagy utazóládát. Kissé erőlködnie kellett, hogy rácsukódjon a fedél, de a hevederpánt végül is ráillett a lakatszemre, és a Sakál bekattintotta a lakatot. Az angol mindvégig csak a ládából származó rongydarabba burkolt kézzel nyúlt a tégelyekhez. Most a saját zsebkendőjével a lakatot és az egész ládát letörülgette, aztán az asztalról zsebre tette az ötfontosok kötegét, majd az asztalkát is letörölte, és visszatette a fal mellé, ahol belépésekor állt. Végül eloltotta a villanyt, és letelepedett a fal mellett álló különféle székek egyikére, hogy ott várja meg, amíg teljesen besötétedik odakinn. Néhány perc múlva elővette a cigarettáját, a maradék tíz cigarettát áttette zakója külső zsebébe, és rágyújtott. A kiürített dobozt használta hamutartóul, s amikor elszívta a cigarettát, az elnyomott csikket se dobta el, hanem gondosan megőrizve, eltette a dobozba. Nem ringatta magát abban a reményben, hogy a hamisító eltűnése örök időkig észrevétlen marad, azonban úgy gondolta, hogy az efféle ember feltehetőleg időnként kénytelen alámerülni vagy eltűnni a városból. Tehát ha valamelyik barátjának feltűnik, hogy egyszer csak sehol sem látja, ahol meg szokott fordulni, ezt valószínűleg ennek fogja tulajdonítani. Egy idő után azonban végül is meg fog indulni a nyomozás, de elsősorban azokat fogják elővenni, akik valamiképp kapcsolatban állnak akár a hamisítással, akár a pornófotó-üzlettel. Ezek között biztosan akad valaki, aki tud a műteremről, és fel is fogja keresni, de a zárt ajtó alighanem visszariasztja majd. Ha azonban valaki mégis behatolna a műterembe, tűvé kell tennie az egész helyiséget, hogy megtalálja a hullát, föl kell feszítenie az utazóláda lakatját, és aztán még ki is kell raknia a tartalmát. Ha valami alvilági figura jut el idáig, az aligha fogja jelenteni a dolgot a rendőrségnek, folytatta a Sakál a gondolatsort, ugyanis az illető feltehetőleg azt fogja hinni, hogy a hamisítót biztosan egy alvilági bandavezér tette el láb alól. Mert nincs az a mániákus perverz pornó vásárló, aki ilyen aprólékos gonddal rejtené el kéjgyilkossága áldozatának hulláját. Végül is a dolog persze mindenképpen tudomására jut a rendőrségnek. Semmi kétség, ekkor már a hamisító fényképét is közzé fogják tenni, és akkor talán a kis bár tulajdonosa emlékezni fog rá, hogy ez az ember augusztus elsején egy magas, szőke, kockás ruhás, napszemüveges férfi társaságában távozott a bárjából.

De még ettől a ponttól is nagyon messze van az, hogy hónapok múltán valaki megnézze a halott bérelt páncélszekrényét, ha ugyan egyáltalában a valódi nevén bérelte. A bár tulajdonosával egyetlen szót sem váltott a Sakál, a pincér pedig csak két héttel korábban hallotta a hangját, amikor italt rendelt nála. És páratlan memória kellene hozzá, hogy a pincér még a két sörre szóló rendelés elenyésző idegen akcentusára is emlékezzék. A rendőrség rutin-körözést fog kiadni egy magas, szőke férfi ellen, és még ha a nyomozás eljut is Alexander Dugganhez, még nagyon hosszú utat kell megtennie a belga rendőrségnek, amíg a Sakálra ráakad. Úgy számította, hogy mindent összevetve legalább egy hónap áll a rendelkezésére, s ennél többre nincs is szüksége. A hamisító megölése éppoly gépies cselekedet volt, ahogy az ember eltapos egy csótányt. Fél tíz lett, mire a szűk utcácskában leszállt az éjjeli sötétség. Kulcsra zárva maga után az utcai ajtót, csöndesen eltávozott a műteremből. Az utcában senkivel sem találkozott. Az azonosíthatatlan típuskulcsokat a műteremtől fél mérföldnyire az úttestbe süllyesztett lefolyóba ejtette, és hallotta, hogy méterekkel az úttest szintje alatt csobbanva hullanak a kanális vizébe. Késői vacsorára ért vissza a szállodába. A másnapot – pénteket – Brüsszel egyik munkásnegyedében vásárlásokkal töltötte. Egy kempingáruüzletben turistabakancsot, magasszárú gyapjúzoknit, pamutvászon nadrágot, kockás gyapjúinget és hátizsákot vett. Egyéb beszerzései között több vékony habszivacs lap, egy bevásárlóháló, egy gombolyag madzag, egy vadászkés, két keskeny festőecset, valamint egy doboz rózsaszín és egy doboz barna festék is volt. Fontolgatta, ne vegyen-e mindjárt egy nagy görögdinnyét is az egyik utcai zöldséggyümölcs árusnál, de aztán meggondolta magát, mivel hétfőre valószínűleg megromlana. A szállodába visszaérkezve új, immár az Alexander Duggan névre kiállított útlevéllel egyező jogosítványával sofőr nélküli bérelt kocsit rendelt másnap reggelre, és megbízta a főportást, hogy foglaljon neki a hétvégére egyágyas, fürdőszobás vagy zuhanyozós szobát valamelyik tengerparti üdülőhelyen. Bár augusztusban nehéz szálláshoz jutni, a főportásnak mégis sikerült szobát kerítenie egy apró kis szállodában, amely Zeebrugge festői halászkikötőjére nézett, és kellemes tengerparti víkendet kívánt a vendég úrnak. «

7.

Mialatt a Sakál Brüsszelben a bevásárlásait végezte, Viktor Kowalski a nemzetközi telefontudakozók szövevényes világával küszködött a római főpostán. Mivel nem tudott olaszul, végigkérdezgette az ablakok mögött ülő tisztviselőket, míg csak egyikük azt nem felelte, hogy kicsit tud franciául. Kowalski kínos fáradsággal elmagyarázta neki, hogy Franciaországba, Marseille-be akar telefonálni, de nem tudja az illető számát. De igen, a nevet és a címet tudja. Grzybowskinak hívják. Ez annyira meghökkentette az olaszt, hogy megkérte Kowalskit, írja le a nevet. Kowalski megtette, de az olasz, aki nem akarta hinni, hogy létezhet olyan név, amely “Grzyb"-bel kezdődik, a nemzetközi központnak “Grib"-bel betűzte a nevet, mert úgy gondolta, hogy Kowalski eltévesztette, és a “z"-t “i" helyett írta. A marseille-i telefonkönyvben nincsen Josef Gribowski, közölte a központ az olasz tisztviselővel, aki Kowalskihoz fordult, és valahogy megértette vele, hogy ilyen nevű személy nem létezik. Merő véletlenségből, csupán mert lelkiismeretes ember volt, aki kedvében akart járni a külföldinek, a tisztviselő Kowalskinak is kibetűzte a nevet, hogy bizonyítsa neki, ő jól értette. – Il n'existe pas, monsieur. Voyons... jay, air, eee... – Non, jay, air, zed... – vágott közbe Kowalski. A tisztviselő hökkenten nézett rá. – Excusez moi, monsieur. Jay, air, zed?? Jay, air, zed, yqrec,bay? – Oui – állította Kowalski-, G, R, Z, Y, B, O, W, S, K, I. Az olasz vállat vont, és újra beszólt a telefonközpontnak. – Kérem a nemzetközi tudakozót. Kowalskinak tíz perc múlva kezében volt Jojó telefonszáma és fél óra múlva már kapcsolták is. A vonal recsegése eltorzította a volt légionárius hangját, de mintha vonakodott volna megerősíteni a rossz hírt, amit Kovács leveléből tudott. Igen, nagyon örül, hogy Kowalski felhívta, mert már három hónapja próbálja felkutatni. Igen, sajnos igaz, beteg a kis Sylvie. Egyre csak fogyott szegényke, meg egyre gyengébb lett, és aztán mikor az orvos végre meg tudta mondani, hogy mi baja van, már ágyba is kellett dugni szegénykét. Igen, itt van a szomszéd szobában. Nem, ez már nem ugyanaz a lakás, mert nagyobba költöztek. Micsoda? A cím? Jojó lassan tagolva megadta a címet, Kowalski pedig csücsörítve, nyelve hegyét kiöltve, nagy nehezen leírta.

– Mit mondanak ezek a kuruzslók, mennyi ideje van még? – bömbölte a kagylóba. Negyedszerre, Jojó végül is megértette a kérdést. Hosszú csönd következett. – Allô? Allô? – kiáltozta, hogy nem kapott választ. Aztán végre megszólalt Jojó hangja. – Egy hét, legföljebb kettő vagy három – mondta Jojó. Kowalski hitetlenkedve meredt a kagylóra. Szó nélkül a helyére akasztotta, és kitántorgott a fülkéből. Kifizette a beszélgetést, majd fölvette a postát, bekattintotta a csuklójához láncolt táska zárját, és visszament a szállodába. Hosszú évek óta először teljesen összekuszálódtak a gondolatai, és senkihez sem fordulhatott parancsért, hogy megmondaná, hová üssön, hogy kivágja magát helyzetéből. Amint Jojó felfogta, hogy Kowalski letette a kagylót, marseille-i lakásában, ahonnan egyáltalában nem költözött el, ő is helyére tette a hallgatót. Amikor megfordult, az Akció Csoport két embere, kezükben a rendőrségi Colt 45 Speciallal, még mindig ugyanott állt, ahol az előbb. Az egyik Jojóra szegezte a revolverét, a másik a feleségére, aki hamuszürkén ült a rekamié sarkában. – Disznók – mondta Jojó gyűlölettel. – Szarok. – Jön? – kérdezte az egyik férfi. – Nem mondta. Szó nélkül letette a kagylót – felelte a lengyel. A korzikai kifejezéstelen fekete szeme nem mozdult róla. – El kell jönnie. Ez a parancs. – Hallották, mit mondtam: azt, amit maguk parancsoltak. Biztos nagyon megdöbbentette a hír. Ezért aztán letette. Hogy akadályoztam volna meg? – Remélem, Jojó, nagyon, hogy eljön; a maga érdekében – ismételte a korzikai. – El fog jönni – mondta Jojó megadóan. – Ha tud, el fog jönni. A kislány kedvéért. – Helyes. Akkor a maga szerepe befejeződött. – Akkor most már kifelé innen – kiáltotta Jojó. – Hagyjanak minket békében. A korzikai fölállt, a revolver még mindig a kezében. A másik ülve maradt; az asszonyt tartotta szemmel. – Elmegyünk – mondta a korzikai –, de maguk is velünk jönnek. Csak nem hagyhatjuk, hogy szétkürtöljék az egész városban, vagy netán fölhívják Rómát? Ugye, Jojó? – Hova visznek?

– Nyaralni. Föl a hegyekbe, egy szép kis szállodába. Nap, friss levegő. Jót fog tenni magának, Jojó. – Mennyi időre? – kérdezte a lengyel fásultan. – Ameddig muszáj. A lengyel kibámult az ablakon a Régi Kikötő képeslapszerű díszletei mögött rejtőző sikátorlabirintusra, és a halaskofák bódéira. – Most van a fő turistaszezon. Zsúfoltak a vonatok. Egész télen nem keresünk annyit, mint augusztusban. Évekig nem tudjuk összeszedni magunkat, ha kiesik ez az augusztus. A korzikai fölkacagott, mintha Jojó valami mulatságosat mondott volna. – Node, Jojó, inkább nyereségnek kellenete kintenie, nem veszteségnek. Végtére is Franciaországért teszi, fogadott hazájáért. A lengyel sarkon perdült. – Szarok a politikára. Engem nem érdekel, hogy ki van hatalmon, hogy melyik párt akar a hülyeségeivel disznóólat csinálni az országból. De a maguk fajtáját nagyon jól ismerem. Amióta csak az eszemet tudom, mindig volt dolgom ilyenekkel. A maguk fajtája Hitlert is kiszolgálná. Vagy Mussolinit, vagy az OAS-t is, ha megtalálják a számításukat. Vagy akárkit. Az egyik rendszer jön, a másik megy, de az ilyen szar disznók sohasem változnak... – Teli torokból üvöltözve bicegett a korzikai felé, akinek a kezében egyetlen milliméternyit sem rezzent a revolver csöve. – Jojó – sikította az asszony a rekamié sarkából. Jojó, jé t'en prie. Laisse-le. A lengyel megtorpant, és a feleségére bámult, mintha meg is feledkezett volna róla, hogy ő is itt van. Aztán körbetekintett a szobán, végignézett az embereken, sorban egyiken a másik után. Azok visszanéztek rá, az asszony könyörgőn, a két korzikai vagány, úgy tűnt, minden indulat nélkül. Megszokták az ilyen szemrehányásokat, amelyek mit sem változtattak az elkerülhetetlenen. Kettejük közül a főnök fejével a hálószoba felé intett. – Indulás csomagolni. Előbb maga, aztán a felesége. – És mi lesz Sylvie-vel? Négyre itthon van az iskolából. És nem lesz senki a lakásban – mondta az asszony. A korzikai még mindig az asszony férjén tartotta a szemét. – Majd arra kanyarodunk, és fölvesszük az iskolánál. Már minden el van intézve. Az igazgatónő úgy tudja, hogy haldoklik a kislány nagymamája, és az egész családot a halálos ágyához hívatták. Minden feltűnés nélkül fog lezajlani. De most már mozgás.

Jojó vállat vont, egy utolsó pillantást vetett a feleségére, aztán átment a hálószobába, hogy összecsomagoljon ; a korzikai utána. A felesége tovább morzsolgatta a zsebkendőjét. Kis idő múltán felpillantott a másik titkosszolgálati emberre, aki a rekamié végénél állt. Fiatalabb volt, mint a másik, és gascogne-i. – Mit fognak csinálni... vele? – Kowalskival? – Viktorral. – Néhány úriember szeretne elbeszélgetni vele. Ez minden. Egy óra múlva már az egész család együtt ült egy nagy Citroën hátsó ülésén, előttük a két titkosszolgálati ember, és a Vercors-hegység egyik, magasan fönn a hegyek között álló, igen eldugott és diszkrét szállodája felé robogtak. A Sakál a tengerparton töltötte a hétvégét. Fürdőnadrágot vásárolt, és az egész szombatot végignapozgatta a zeebruggei strandon, többször is megmártózott az Északi-tengerben, aztán sétálgatott a kis kikötővárosban és a mólón, ahol valaha, az első világháborúban angol tengerészek és katonák harcoltak, s haltak hősi halált a vér- és ólomzivatarban. A mólón tengeri süllőre horgászgató rozmárbajszú öregemberek némelyike, ha megkérdezi, talán még emlékezett is volna a negyvenhat évvel azelőtti eseményekre, ő azonban nem kérdezte őket. Angliát aznap néhány család képviselte, akik a tengeri strand hosszában szétszóródva élvezték a napsütést, miközben szemmel tartották a partra kifutó hullámokban játszadozó gyerekeiket. Vasárnap reggel összecsomagolta a bőröndjeit, és lassan, ráérősen átautózott Flandrián, megállt Ghent-ban és Bruges-ben, kószálgatott a szűk utcácskákban. Páratlan, fatűzön sült rostélyost ebédelt a dammi Syphon vendéglőben, és amikor esteledni kezdett, visszafordult Brüsszel felé. A szálloda portáján korai ébresztőt kért reggelivel és hideg élelmet ebédre, mivel, magyarázta, másnap az Ardennekbe szándékszik kirándulni, hogy felkeresse a bátyja sírját, aki ott esett el a hegyek közt, a katlancsatában, Bastogne és Malmédy között. A portás aggályos figyelemmel végighallgatta, és megígérte, hogy pontosan fogják ébreszteni, s nem fogja lekésni zarándoklatát. Viktor Kowalski hétvégéje Rómában sokkal kevésbé nyugodalmasan telt. Amikor rákerült a sor, hol a nyolcadik emeleti íróasztalnál, hol éjszaka, a

tetőn, pontosan megjelent, és átvette a szolgálatot. Nem sokat aludt két szolgálat között, jobbára csak heverészett nyolcadik emeleti szobájában, az ágyán cigarettázva és azt a kaparós vörös bort iszogatva, amit ötliteres palackokban hozattak az őrség nyolc exlegionáriusának. A híg olasz rosso zamata közelébe sem jön az algériai pinard-énak, gondolta, de a semminél ez is jobb. Kowalskinak rendszerint nagyon hosszú időbe telt, amíg valamire elhatározta magát, ha nem segítette ebben felsőbb parancs, vagy nem döntött helyette érvényes rendelkezés. Hétfő reggel lett, mire döntött. Nem lesz távol sokáig, talán csak egy napig, legföljebb kettőig, ha rossz a gépek csatlakozása. Mindegy, mindenképpen meg kell tennie. A patronnak majd utólag elmagyarázza. Biztosra vette, hogy a patron meg fogja érteni, még ha dühöng is majd miatta. Felmerült benne, hogy elmondja a dolgot az ezredesnek, és eltávozást kér tőle negyvennyolc órára. De úgy érezte, hogy az ezredes, akármilyen jó csapattiszt, aki a bajban sem hagyja magukra az embereit, most megtiltaná, hogy elmenjen. Nem értené meg, hogy hogyan van ő Sylvie-vel, Kowalski pedig tudta, hogy ő sohasem volna képes elmagyarázni az érzéseit. Soha semmit sem volna képes szavakkal elmagyarázni. Nagyot sóhajtva fölkelt, hogy átvegye a hétfő reggeli szolgálatot. Aggasztotta a gondolat, hogy először életében, amióta beállt a légióba, engedély nélkül távozik el. A Sakál ugyanebben az időben kelt, és hozzálátott aprólékos előkészületeihez. Először is lezuhanyozott és megborotválkozott, aztán elfogyasztotta az éjjeliszekrényére helyezett pompás reggelit. A bezárt szekrényből elővette a fegyvert tartalmazó tokot, és az alkatrészeket egyenként több rétegnyi habszivacsba göngyölte, majd madzaggal átkötötte, és a csomagocskákat a hátizsák aljába süllyesztette. Az alkatrészek tetejébe a festékes dobozok és az ecsetek kerültek, aztán következett a vászonnadrág és a kockás ing, a harisnya és a bakancs. A bevásárlóháló a hátizsák egyik külső zsebébe került, a lőszeres doboz pedig a másikba. A legutolsó, 1963-as divat szerinti csíkos ingjei egyikét vette fel, mint rendesen, s hozzá a megszokott, kamgarnszövetből készült ruhája helyett könnyű, galambszürke öltönyt és könnyű, puha, fekete Gucci papucscipőt. Kötött, fekete selyemnyakkendő tette teljessé az öltözéket. Kezébe fogta a hátizsákot, és lement a szálloda parkolóhelyén álló kocsihoz. A hátizsákot a csomagtartóba zárta. Visszament a hallba az ebédcsomagért, bólintva

megköszönte a portás bon voyage-át, és kilenckor már a régi E 40-es országúton robogott kifelé Brüsszelből, Namur irányába. A nap már kora reggel melegen sütötte a sík tájat, ami tikkasztóan meleg napot ígért. A térkép szerint kilencvennégy mérföldre volt Bastogne-tól, de ennél valamivel többet fog megtenni, mire valami nyugodalmas helyre akad a városkától délre eső erdők és hegyek között. Úgy számolta, hogy délig könnyedén megteszi a száz-egynéhány mérföldet, és nekieresztette a Simca Aronde-ot a vallon síkságot átszelő út újabb hosszú, egyenes szakaszának. Még mielőtt a nap delelőre ért, mögötte volt Namur és Marche; s ő tovább követte az útjelzőket, amelyek azt mutatták, hogy már közeledik Bastogne. Áthaladt a kisvároson, amelyet 1944 telén a földig romboltak Hasso von Manteuffel Királytigris tankjainak ágyúi, és déli irányban, a hegyek közé vivő úton haladt tovább. Az erdő egyre sűrűbb lett, és a kanyargó utat egyre többször borították árnyékba óriás szilfák és bükkök, s egyre ritkábban hasított át egy-egy árva napsugár a fák között. Öt mérfölddel a város után szűk földútra bukkant, amely az útról az erdőbe vezetett. Ráfordult, s újabb mérföld után újabb földútra talált, amely még mélyebbre vitt az erdőbe. Befordult rajta, s néhány méternyire az elágazástól elrejtette a kocsit az aljnövényzet bozótjában. Kis ideig várakozott a hűs árnyékban, közben elszívott egy cigarettát, és hallgatta a hűlő motorblokk pattanásait, s a fölső ágak között susogó szelet meg a távoli galambturbékolást. Lassan, ráérősen kiszállt, kinyitotta a csomagtartót, és a motorházra helyezte a hátizsákot. Tetőtől talpig átöltözött, a makulátlan galambszürke öltönyt összehajtogatva az Aronde hátsó ülésére fektette, és belebújt a vászonnadrágba. Meleg volt, úgyhogy kabát nélkül sem fázott; nyakkendős, kemény galléros ingét átcserélte a kockás turistaingre. Utoljára az előkelő városi cipő helyébe is bakancs és gyapjúzokni került, amelybe a vászonnadrág szárát is belegyürködte. Egyenként kicsomagolta és összeillesztette a fegyver alkatrészeit. A látcsövet az egyik zsebébe tette, a hangtompítót a másikba. Mintegy húsz töltényt dobozából az ing mellzsebébe töltött, a másik mellzsebbe pedig a még mindig selyempapírjába csomagolt robbanógolyó került. Amikor végzett a puska összerakásával, a motorházra helyezte, és újra hátrament a csomagtartóhoz, ahonnan elővette, amit az előző este vásárolt Brüsszelben, még mielőtt a szállodájába visszament volna, s éjszakára a kocsi csomagtartójában hagyott. A görögdinnyét. Lezárta a csomagtartót, a dinnyét

a kiürült hátizsákba ejtette, aztán melléje betette a festéket, az ecseteket és a vadásztört, a kocsit is bezárta, és nekivágott az erdőnek. Éppen akkor múlt dél. Alig tíz percen belül talált egy hosszú, keskeny tisztást. Az irtás egyik végében állva mintegy százötven méteres távon semmi sem zavarta a kilátását. A puskát letámasztotta egy fához, kimérte a százötven lépést, aztán olyan helyet keresett, ahonnan jól látszott az a fa, amelynél a puskát hagyta. Hátizsákja tartalmát kiborította a földre, lepattintotta a két festékes doboz fedelét, és munkába vette a dinnyét. Alul és fölül gyorsan barnára mázolta a sötétzöld héjat. A két barna folt közötti sáv rózsaszín lett. A még nedves festékre ujjával elnagyolt szemet, ont, bajuszt és szájat rajzolt. Végül a vadásztőrt keményen belevágta a fa törzsébe, mintegy két méterre a földtől, és a háló fülét a markolatra akasztotta. És a rózsaszínre-barnára pingált görögdinnye mint valami idétlen, testétől függetlenített emberi fej csüngött a fa zöld kérge előtt. Egy-két lépést hátrált, és szemügyre vette a művét. Százötven méterről nézve megteszi. Rázárta a fedelet a két festékes dobozra, és messzire behajította őket az erdőbe, ahol az aljnövényzeten áttörve, eltűntek. Az ecseteket nyelükkel előre a földbe döfte, és addig taposott rajtuk, amíg egészen el nem tűntek a szem elől. Fogta a hátizsákot és visszament a puskához. A hangtompító könnyen a helyére szaladt, végigpörgött a csövön, amíg meg nem szorult. A távcső is simán ráillett a cső tetejére. Hátrahúzta a zavart, és becsúsztatta az első golyót. Belenézett az irányzékba, és végigpásztázva a tisztás túlsó végén, megkereste a felfüggesztett célt. Amikor rátalált, meghökkent, hogy milyen nagy és mennyire tisztán látszik. Ha élő ember feje volna, úgy tűnne, harminc méterre sincs. Ahol a dinnye szétfeszítette, még a szatyor hálójának keresztfonadékát is kivette, sőt az arc ujjával rámázolt vonásait is. Kissé változtatott a tartásán, egy fának dőlt, hogy biztosabban tartsa a fegyvert, és ismét a távcsőbe pillantott. A távcső fonálkeresztje nem pontosan középre esett; jobb kezével előrenyúlt, és addig igazgatta a két csavart, amíg pontosan középre nem állt. Az eredménnyel elégedetten gondosan a dinnye közepére célzott, és tüzelt. A fegyver kisebbet ütött, mint várta, a hangtompító fojtott “püff"-je pedig egy csendes városi utca túloldalára is alig hallatszott volna át. Hóna alá fogva a puskát, a tisztás végére sétált, és megvizsgálta a dinnyét. A golyó a dinnye jobb fölső peremén súrolta végig a héjat, a háló egyik szálát is elszakítva és a

fa törzsébe fúródott. Visszament előbbi helyére és a távcső helyzetén mit sem változtatva, másodszor is lőtt. Az eredmény, fél hüvelyknyi különbséggel bár, de ugyanaz volt. Négyet lőtt változatlan távcsőállással, mire meggyőződött róla, hogy a célzás jó volt, csak a távcső hord magasra és kissé jobbra. Ekkor igazított a csavarokon. A következő lövés alacsonyra és kissé balra ment. Hogy megbizonyosodjon róla, ismét elsétált a tisztás végébe és megvizsgálta a golyóütötte lukat. A dinnyefej szájának bal alsó szögletébe fúródott. Még hármat lőtt a távcső újabb igazítása nélkül, és mind a három golyó ugyanoda ment. Végül is hajszálnyival visszaigazította a távcsövet tartó csavarokat. A kilencedik lövés a homlok kellős közepébe talált, pontosan oda, ahova szánta. Harmadszor is megtette az utat a célhoz, ezúttal krétát vett elő a zsebéből, és körülrajzolta az eddigi találatokat – a jobb félteke fölső részén és a száj bal sarka körül szóródott találatokat és a homlok közepébe fúrt lukat. Ezután sorra vette a két szemet, az orrnyerget, a fölső ajkat és az állat, majd a dinnyét profilba fordítva, az utolsó hat lövést a halántékra, a fülnyílásra, a nyakra, az orcára, az állkapocsra és a koponyára használta el, s a hat közül csak egy tévesztett célt némileg. Elégedett volt a fegyverrel. Megjelölte a távcső helyzetét szabályozó csavarok állását, majd kittes tubust vett elő a zsebéből, és kinyomta az alattomos folyadékot a két csavar fejére és a távcső műanyag falára a csavarok illeszkedésénél. Fél órával és két cigarettával később a ragasztóanyag megkötött és a puska célzóberendezése százharminc méteres távra, hajszálpontosan egyszer s mindenkorra az ő szeméhez volt igazítva. Ezután elővette másik mellzsebéből a robbanógolyót, kicsomagolta papírjából és a töltényűrbe helyezte. Gondosabban, mint eddig valaha, a dinnye közepébe célzott, és lőtt. Ahogy az utolsó kis kék füstbodor is elszállt a hangtompító végéből, a Sakál a fának támasztotta a fegyvert, és megindult a tisztás túlsó végében felakasztott bevásárlószatyor felé. Lazán, jóformán üresen himbálózott a golyóhorzsolta fatörzs előtt. A dinnye, amely húsz ólomgolyót épségben átvészelt, ettől az egytől szétmállott. A háló szemein átpréselődött roncsai a fűben hevertek szanaszét. Pépes húsa és leve a fa kérgén csörgött. Csak a dinnyehéj széthasadozott maradványai himbálóztak a fáradt, elnyűtt herezacskóként csüngő szatyor aljában. Leakasztotta a szatyrot a kés markolatáról, és a bokrok közé dobta. A célpontból, amely valaha benne függött, felismerhetetlen pép lett. A vadásztőrt

kirántotta a fatörzsből, és tokjába dugta. Visszament a puskájáért, és a kocsihoz sétált. A fegyver részeit gondosan visszagöngyölte habszivacs pólyájukba, majd berakosgatta a hátizsákba, a bakanccsal, a zoknival, az inggel és a nadrággal egyetemben. Újra városi ruhába öltözött, a hátizsákot a csomagtartóba zárta, aztán nyugodtan elfogyasztotta az ebédre magával hozott szendvicseket. Amikor végzett, visszakormányozta a kocsit az országúira, ahol balra fordult, Bastogne, Marche, Namur és Brüsszel irányába. Kevéssel hat után már a szállodájában volt, és miután szobájába vitte a hátizsákot, lement a hallba, hogy a portán kiegyenlítse a bérelt kocsi díját. Még fürdő előtt egy órát azzal töltött, hogy a fegyver valamennyi alkatrészét tüzetesen megtisztogassa, a mozgó részeket beolajozza, és visszahelyezze tokjába, amit ezután ismét a szekrénybe zárt. A hátizsák, a zsineg és a habszivacs csíkok még az éjszaka egy utcai szemétládába vándoroltak, a huszonegy töltényhüvely pedig a városi szennyvízcsatorna egyik lefolyójába bukfencezett. Ugyanezen a hétfő reggelen, augusztus ötödikén, Viktor Kowalski ismét a római főpostán volt, és ismét valaki franciául tudót keresett, hogy a segítségére legyen. Ez alkalommal arra kérte a tisztviselőt, hogy hívja fel neki az Alitalia tudakozóját, és kérdezze meg a heti Róma-Marseille és viszont járatokat. Kiderült, hogy a hétfői gépet már lekéste, ugyanis épp egy óra múlva indul Fiumicinóról, tehát semmiképp sem érheti el. A következő közvetlen járat szerdán indul. Nem, a Róma-Marseille vonalon csak az Alitalia repül. Ellenben mehet átszállással; ez a lehetőség is érdekelné a Signort? Nem? Akkor tehát a szerdai járat? Igenis. 11.15-kor indul, és néhány perccel dél után érkezik a marseille-i Marignane repülőtérre. Legközelebb másnap indul gép Marseille-ből Rómába. Egy jegyet? Csak oda vagy retúr? Igenis, és milyen névre? Kowalski a zsebében hordott iratokban álló nevet adta meg. Mivel a Közös Piacon belül eltörölték az útlevelet, az egyszerű személyazonossági igazolvány is megteszi. Még felhívták a figyelmét, hogy szerdán egy órával az indulás előtt kell jelentkeznie a fiumicinói Alitalia-kirendeltségnél. Miután a tisztviselő letette a kagylót, Kowalski átvette a reá váró postát, az étuibe zárta a leveleket, és megindult gyalog vissza a szállodába. Másnap délelőttre volt kitűzve a Sakál és M. Goossens utolsó találkozása. Reggeli közben hívta fel, és a puskaműves örömmel jelentette, hogy elkészült

a munkával. Volna-e szíves Monsieur Duggan 11-re a lakására fáradni? És szíveskedjék a végső összeillesztéshez szükséges tételeket is magával hozni. Megint fél órával korábban érkezett, a kis aktatáska forma tokot egy máskülönben teljesen üres és aznap délelőtt egy ócskásnál vásárolt vulkánfíber bőröndben hozta magával. Harminc percig figyelte az utcát, amelyben a puskaműves lakott, míg végül nyugodt léptekkel az ajtóhoz sétált. Amikor M. Goossens ajtót nyitott, a Sakál habozás nélkül rögtön a kis irodába ment. Goossens kulcsra zárta az utcai ajtót, aztán maga is utánament, és a kis iroda ajtaját is betette maga mögött. – Semmi újabb nehézség? – kérdezte az angol. – Azt hiszem, ezúttal végleg készen van. – íróasztala mögül zsákvászon göngyölegeket szedett elő az asztalra. Kibontotta, s vékony falú szűk acélhengereket rakosgatott egymás mellé. A fényezéstől alumíniumnak hatottak. Amikor az utolsó is az asztal lapján feküdt, a belga a fegyver alkatrészeit tartalmazó tokot kérte. A Sakál átnyújtotta neki. Ekkor a puskaműves a fegyver részeit egyenként a csövekbe csúsztatta. Mindegyik tökéletesen a helyére illett. – Hogy sikerült a lőgyakorlat? – kérdezte, miközben tovább dolgozott. – Nagy megelégedésemre. A távcsőhöz érve, Goossens észrevette, hogy az állító csavarokat gitt rögzíti. – Sajnálom, hogy az állító csavarok ilyen kicsik lettek – mondta. – Pontosan rovátkolt csavarokkal sokkal könnyebb dolgozni, csak hát az eredeti csavarok feje nagyon is útban lett volna, így aztán kénytelen voltam ezekhez a kis sima fejű süllyesztett csavarokhoz folyamodni. Másképp nem is fért volna bele a tokba. – Belecsúsztatta a látcsövet a számára szerkesztett hengeres acéltokba, s akárcsak a többi alkatrész, ez is pontosan a helyére illett. Amikor a fegyver öt alkatrészéből az utolsó is eltűnt a tokokban, Goossens az elsütőbillentyűként szolgáló kis acélkallantyút és a maradék öt robbanógolyót vette a kezébe. – Ezeknek más helyet kellett találnom – magyarázta. Felvette a fekete bőrrel párnázott tust, és megmutatta a megrendelőnek, hogy a bőr kis darabon fel van hasítva. A ravaszt belenyomta a párnázatba, és a hasítékot kis darab fekete szigetelőszalaggal lezárta. Alig is lehetett észrevenni. Ezután mintegy négy centiméter átmérőjű és 5,5 centiméter vastag gumikorongot vett elő az íróasztalából. A korong egyik lapjának közepéből menetes acélcsap állt ki.

– Ez az utolsó cső végére jön – magyarázta. Az acélcsap körül öt kerek lyukat fúrtak a gumikorongba. Ezekbe nyomkodta bele a puskaműves a golyókat, míg csak a gyújtókupak reze látszott belőlük. – A helyére illesztett gumikorong tökéletesen eltünteti a golyókat, s emellett magát a tárgyat is valószerűbbé teszi – magyarázta. Az angol nem szólt semmit. – Mi a véleménye? – kérdezte a belga árnyalatnyi aggodalommal a hangjában. Az angol szó nélkül átvette tőle a fémhengereket, és egyenként szemügyre vette őket. Megrázta őket, de az ütődés és zaj ellen kettős réteg szürke filccel kibélelt csövek semmiféle hangot sem adtak. A leghosszabb henger mintegy ötven centiméter hosszú volt; ez tartalmazta a puska csövét és a vele egybeépített závárzatot. A többi mind körülbelül harminc centi hosszú lehetett; ezekben volt a tus két bordája, a hangtompító és a távcső. A tus és párnázatában a ravasz, valamint a golyókat rejtő gumikorong külön volt. Mint vadászpuska, s mint orgyilkos fegyver még inkább, a puska nyomtalanul eltűnt. – Tökéletes – mondta a Sakál csendesen bólintva. – Pontosan ilyent képzeltem. – A belgán elégedettség látszott. Mestere volt szakmájának, és éppúgy örült a dicséretnek, mint akárki más, ügyfeléről pedig tudta, hogy a maga mesterségében szintén nincsen párja. A Sakál visszagöngyölte a puska részeit tartalmazó hengereket a zsákvászonba, és egyenként vulkánfíber bőröndjébe rakosgatta őket. Amikor rázárta a bőrönd fedelét az öt körülpólyált acélhengerre, a tusra és a gumikorongra, a rekeszes aktatáskát visszaadta a puskaművesnek. – Erre többé nem lesz szükségem. A fegyver használatig a mostani helyén marad. – Belső zsebéből elővette a kétszáz fontot, amivel még tartozott, és az asztalra tette. – Azt hiszem, M. Goossens, ezennel végeztünk is. – A belga zsebre tette a pénzt. – Igen, monsieur, hacsak nincs még valami, amiben a szolgálatára lehetnék. – Csak egy dolog – felelte az angol. – Kérem, ne felejtse el két héttel ezelőtti kis erkölcsprédikációmat a hallgatás erényéről. – Nem felejtettem el, monsieur – felelte a belga csendesen. Ismét rémület szállta meg. Lehetséges volna, hogy ez a halk szavú gyilkos most megpróbálja elhallgattatni, hogy örökre befogja a száját? Képtelenség. A gyilkosság nyomozása közben a rendőrségnek óhatatlanul még jóval azelőtt

tudomására jutnának a magas, szőke angol látogatásai, hogy használhatná a fegyvert, amely most a bőröndjében lapul. Az angol mintha csak a gondolataiban olvasott volna, futólag elmosolyodott. – Fölösleges aggódnia. Egy ujjal sem nyúlok önhöz. Különben is meggyőződésem, hogy ilyen értelmes ember, mint ön, nem mulasztott el bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket arra az esetre, ha valamelyik ügyfele megpróbálná megölni. Esetleg egy órán belül esedékes telefonhívás? Talán egy jó barát, aki ha nem vennék fel a telefont, idejön és megtalálja a hullát? Vagy ügyvédnél letétbe helyezett s az ön halála esetén felbontandó levél? Az ön megölése számomra több újabb gondot okozna, mint ahányat megoldana. M. Goossens elképedve bámult az angolra. Csakugyan létezett egy ügyvédi irodában letétbe helyezett, halála esetén felbontandó levél, amelyben arra utasítja a rendőrséget, hogy hátsó kertjében, egy bizonyos kő alatt kezdje a nyomozást. A kő alatt egy doboz volt található, benne az aznapra várt látogatók jegyzéke. A jegyzéket naponta helyezte el a dobozban. Mára csak egy üzletfél látogatása volt feljegyezve: magas, szemlátomást jómódú angol, aki Duggan néven mutatkozott be. Ez volt Goossens biztosítási kötvénye. Az angol nyugodtan nézte a kis belgát. – Gondoltam – mondta. – Ön azonban biztonságban van. De ha valaha is bárkinek, érti, bárkinek megemlíti itteni látogatásaimat, vagy azt, hogy mit vásároltam öntől, én habozás nélkül megölöm. Amint kilépek a házból, az ön számára megszűnők létezni. – Tökéletesen világos, monsieur. Minden ügyfelemmel ilyen feltételekkel dolgozom. Mondanom sem kell, hogy cserébe ugyanilyen diszkréciót kérek magam is. Ezért is marattam le savval az ön puskája csövéről is a gyári számot. Nekem is óvatosnak kell lennem. Az angol ismét elmosolyodott. – Akkor tehát megértettük egymást. A viszontlátásra, Monsieur Goossens. Egy perc múlva becsukódott mögötte az ajtó, és a kis belga, aki oly sokat tudott a puskákról és a puskák használóiról, ám oly keveset a Sakálról, megkönnyebbült sóhajjal húzódott vissza az irodájába, hogy megszámolja a pénzt. A Sakál nem akarta, hogy a szálloda személyzete az olcsó vulkánfíber bőrönddel lássa, ezért bármily , késő is volt már az ebédhez, taxiba ült, a főpályaudvarra vitette magát, és a bőröndöt beadta a csomagmegőrzőbe, a jegyet pedig lapos, gyíkbőr tárcája legbelső rekeszébe tette.

A Cygne nevű vendéglőben ebédelt, jól és nagyon drágán, hogy ezzel ünnepelje a franciaországi és belgiumi előkészítő szakasz végét, aztán gyalog visszasétált az Amigoba. Összecsomagolt és kifizette a számlát, majd jól szabott kockás öltönyében, fél arcát elfedő napszemüvegben, mögötte két bőröndje a hordár kezében, hajszálnyira úgy, ahogyan érkezett, távozott a járdánál várakozó taxival. Ezerhatszáz fonttal szegényebb volt, viszont puskája immár a brüsszeli főpályaudvar csomagmegőrzőjében várta egy szerény, feltűnésmentes bőröndben, zakója belső zsebében pedig három tökéletesen hamisított igazolvány lapult. A londoni gép kevéssel négy után szállt fel a brüsszeli repülőtérről, és bár Londonban egy vámos, igaz, felületesen, átvizsgálta az egyik bőröndjét, semmi érdekeset nem talált benne, és a Sakál hétkor már a lakásán zuhanyozott. Aznap a West Endre ment vacsorázni.

8. Kowalski szerencsétlenségére szerda délelőtt egyetlen telefont sem kellett lebonyolítania a római főpostáról; ellenkező esetben ugyanis valószínűleg lekéste volna a marseille-i gépet. Csak a posta várta M. Poitiers fiókjában. A csuklójához láncolt acéltáskába zárta az öt borítékot, és már sietett is vissza a szállodába. Fél kilenc volt, amikor Rodin ezredes megszabadította a táskától és benne a levelektől, ő pedig mehetett a szobájába aludni. Legközelebb csak este hétkor lép szolgálatba, a tetőn. Csak annyi időre tért be a szobájába, amíg magához vette Colt 45-ösét (Rodin sohasem engedné meg, hogy az utcán is magánál tartsa), és a hóna alá csatolt tokba dugta. Ha kissé jobban szabott zakót visel, a revolver és a tok akkora ráncot vetett volna rajta, hogy száz méterről is szemet szúr, Kowalski ruhája azonban olyan rosszul szabott volt, hogy rosszabb már nem is lehetett volna, s úgy lógott a megtermett emberen, akár a zsák. Fogta az előző nap vásárolt ragtapaszt és svájcisapkát, a zakója zsebébe gyömöszölte, aztán zsebre tette az összegöngyölt lírás és francia frankos bankjegyeket, félévi megtakarítását, és behúzta maga mögött az ajtót. A folyosói asztalnál ülő szolgálatos őr kérdőn pillantott rá. – Most meg telefonálni küldenek – mondta Kowalski, hüvelykujjával fölfelé, a kilencedik emelet irányába bökve. Az őr nem szólt semmit, csak némán végignézte, amíg meg nem érkezett a lift, és Kowalski be nem szállt.

Néhány másodperc múlva már az utcán volt. Orrára tette hatalmas napszemüvegét. Az utca túloldalán levő eszpresszóban egy férfi, aki az Oggi-t olvasgatta, hajszálnyival lejjebb eresztette a képeslapot, és áthatolhatatlanul fekete napszemüvege mögül szemügyre vette Kowalskit, aki jobbra-balra tekingetve az utcában taxit keresett. Egy sem jött arra, mire a lengyel megindult a sarok felé. A férfi, aki az előbb a képeslapot olvasta, fölállt, és az eszpresszó teraszáról a járda szélére sétált. A kissé lejjebb, az utcán parkoló kocsik sorából kis Fiat vált ki, és megállt a járdaszélen álló férfival szemközt, az utca túloldalán. A férfi beszállt, és a Fiat lépésben Kowalski után indult. A sarkon végre sikerült taxit fognia. – Fiumicino – mondta Kowalski a sofőrnek. A SDECE embere a repülőtéren is a sarkában volt, követte az Alitalia-kirendeltséghez, ahol Kowalski készpénzzel fizetett, s közölte a kisasszonnyal, hogy nincsen se bőröndje, se kézipoggyásza, és megtudta, hogy a 11.15-ös marseille-i gép utasait hatvanöt perc múlva fogják szólítani. Hogy az időt valahogyan agyonüsse, a volt légiós a büfébe ment, a pultnál kávét kért, aztán leült vele a nagy táblaüveg ablakoknál, ahonnan elnézegethette az érkező és induló gépeket. Kowalski imádta a repülőtereket, habár sohasem fért a fejébe, hogyan is funkcionálnak. Élete nagyobbik felében a repülőgépzúgás német Messerschmitteket, orosz stormovikokat vagy amerikai repülőerődöket jelentett a számára. Később légitámogatást jelentett. Vietnamban B-26-osokat és Skyraidereket, az algériai dzsebelben pedig Mystére-eket vagy Fougákat. De polgári repülőtereken mindig szerette nézni a gépeket, ahogy nagy, ezüst madarakként, tompított hangú motorral köröztek a leszálláshoz, majd ahogy közvetlenül a földet érés előtt, egy pillanatra mintha vékony szálon függve megállnának a levegőben. Sok ember között mindig félénk és félszeg volt, de a repülőterekben a végeérhetetlen nyüzsgést is szerette. Talán, révedezett, ha másképp alakul az élete, most ő is repülőtéren dolgozna. Azonban az lett belőle, ami lett, és most már nincs visszatérés. Sylvie-re fordultak a gondolatai, és az összpontosítástól egyszerre elkomorult Kowalski domború homloka. Nem igazság, jelentette ki magában komolyan, nem igazság, hogy az ő kislánya meg fog halni, annak a sok disznónak meg, aki fönn ül Párizsban, kutya baja. Rodin ezredes mindent elmondott neki róluk, hogy hogyan árulták el Franciaországot meg a hadsereget, hogyan ásták alá a Légiót, hogyan vetették oda az indokínaiakat

meg az algériaiakat a terroristák kényére-kedvére. Rodin ezredes pedig sohasem téved. A marseille-i járat utasait szólították, Kowalski beállt a sorba, és az üvegajtón át kilépett az előtér perzselően fehér betonjára, hogy megtegye a százméteres utat a gépig. Rolland ezredes két ügynöke a repülőtér teraszáról nézte a repülőgépbe szálló Kowalskit. Fekete svájcisapkában volt, s a fél arcán ragtapasz. Az egyik ügynök a társára pillantott, és unott arccal kérdőn felhúzta a szemöldökét. Amikor a turbólégcsavaros gép felszállt Marseille felé, a két férfi hátat fordított a korlátnak, és eltávozott. A repülőtér várócsarnokában megálltak egy telefonfülkénél, és egyikük felhívott egy római számot. Amikor amott felvették a kagylót, személyazonossága igazolásául a keresztnevét adta meg a telefonáló, aztán lassan, tagoltan ezt mondta: – Elindult. Alitalia négy-öt-egy. Érkezik Marignane-ra 12.10-kor. Ciao. Tíz perccel később az üzenet már Párizsban volt, és további tíz perc múlva már Marseille-ben vették. Az Alitalia Viscount gépe az öböl hihetetlenül kék vize fölé ért, aztán rákanyarodott a Marignane repülőtér bevezető sávjára. A csinos római légikisasszony mosolyogva végigment az ülések közötti folyosón, ellenőrizte, hogy mindenki bekapcsolta-e a biztonsági övet, aztán maga is leült ülésébe a gép törzse végében, hogy szintén bekapcsolja az övét. Feltűnt neki, hogy az előtte ülő utas olyan kitartóan bámul kifelé az ablakon a Rhône deltavidékének törtfehér fényben villódzó pusztaságára, mintha még sohasem látta volna. Az a nehézkes járású, nagy behemót férfi volt, aki egyetlen szót sem tudott olaszul, és akinek a franciaságán erősen érződött valahol Kelet-Európában elterülő hazája. Fekete, kurtára nyírt haján fekete svájcisapkát viselt, gyűrött, sötét öltönyt hordott és napszemüveget, amelyet egyetlen pillanatra sem vett le. Fél arcát csaknem teljesen elfedte egy óriás ragtapaszcsík; jól megvághatta magát, gondolta a stewardess. Pontosan menetrend szerint értek földet, olyan közel a repülőtér épületéhez, hogy az utasok gyalog tették meg az utat a vámhoz. Ahogy az utasok egyesével beléptek az üvegajtón, egy kis, kopaszodó emberke, aki az egyik útlevélvizsgáló mellett állt, egyszer csak finoman bokán rúgta a határőrt. – Az a nagy marha pasas, fekete svájciban, ragtapasszal a képén. – Majd feltűnés nélkül arrébb sétált, és a másik útlevélvizsgálóval is közölte ugyanezt. Az utasok két sorba álltak, hogy az útlevélvizsgálathoz járuljanak a két kis ablak valamelyikénél. A két tisztviselő egymással szemben ült kis rácsos

ablaka mögött, s a köztük nyíló háromméteres folyosóban sorjáztak el az utasok. Az utasok átnyújtották az útlevelüket és a kiszállókártyát. A két tisztviselő a belbiztonsági rendőrség, a DST embere volt, amelynek az volt a feladata, hogy a francia állam biztonságát őrizze, valamint ellenőrizze a Franciaországba érkező idegeneket és a hazatérő francia állampolgárokat. Amikor Kowalskira került a sor, a rácsos ablak mögött ülő kék zakós férfi jóformán rá se hederített a lengyelre. Ráütötte pecsétjét a sárga kiszállókártyára, egyetlen pillantást vetett a benyújtott személyazonossági igazolványra, bólintott, és intett a nagydarab férfinak, hogy mehet. Kowalski megkönnyebbülten folytatta útját a vámosok pultjához. Néhány vámos épp akkor hallgatta végig csöndesen a kis kopaszodó emberkét, aki az imént tűnt el mögöttük az üvegfalú irodahelyiségben. A rangidős vámtiszt szólította meg Kowalskit. – Monsieur, votre bagage. Abba az irányba mutatott, ahol a többi utas várakozott a futószalag mellett, amelyen rövidesen fel fognak tűnni a kinti napsütésben álló drótkeretes targoncán ideszállított csomagok. Kowalski odaballagott a vámoshoz. – J'ai pas de bagage – mondta. A vámos csodálkozva húzta fel szemöldökét. – Pás de bagage? Eh bien, avez-vous quelque chose á declarer? – Non, rien – felelte Kowalski. A vámos barátságosan rámosolygott, majdnem olyan barátságosan, mint amilyen barátságosan dallamos marseille-i tájszólása csengett. – Ehbien, passez, monsieur. – A taxiállomásra nyíló kijárat felé mutatott. Kowalski bólintott, és kiment a napsütésbe. Mivel nem szokott hozzá a költekezéshez, addig tekingetett jobbra-balra, amíg végre megpillantotta a reptéri buszt, s ezzel ment be a városba. Amikor a lengyel eltűnt a szem elől, több vámos is a rangidős tiszt köré gyűlt. – Kíváncsi vagyok, mi az ördögöt akarnak tőle – mondta egyikük. – Elég barátságtalan szivarnak látszik. – Majd kezes lesz, mire ezek a disznók kieresztik a markukból – mondta a harmadik, fejével a terem végében álló irodahelyiségek felé intve. – Na, gyerünk dolgozni – szakította félbe az idősebb. – Mára megtettük a magunkét a haza javára.

– A Hosszú Charlie javára, akarod mondani – felelte az, aki elsőnek szólt, miközben szétszéledtek, majd az orra alatt motyogva hozzátette –, hogy az isten rohassza meg. Épp ebédidő lett, mire a busz beállt az Air Francé marseille-i irodái elé, benn a város kellős közepében, ahol még sokkal melegebb volt, mint Rómában. A marseille-i augusztusról sok mindent el lehet mondani, de azt aligha, hogy nagy erőfeszítésekre serkentené az embereket. A forróság akár valami kór telepedett a városra, beférkőzve rostjaiba, és kiszívott belőle minden erőt, energiát, minden vágyat és akaratot azon kívül, hogy jó volna leeresztett redőnyű, hűvös szobában heverni, ahol teljes fordulatszámmal pörög a ventilátor. Halott volt még a Cannebiére is, amely máskor Marseille nyüzsgő, élettől zsibongó ütőere, ahol sötétedés után valóságos folyamként árad a fény és a vidámság. Az a néhány ember és autó, ami mégis az utcán volt, mintha derékig, tengelyig sűrű szirupban gázolt volna. Fél órába telt, amíg végre taxit talált; a taxisok legtöbbje a parkok árnyékos padjain sziesztázott. A cím, amit Kowalski Jojótól kapott, a városból Cassis felé kivezető főútvonal mentén volt. Amikor az Avenue de la Libération-hoz értek, Kowalski megállította a kocsit, mondván, hogy kiszáll, és a többi utat gyalog teszi meg. A sofőr “si vous voulez"-jéből minden szónál világosabban kitetszett, hogy mi a véleménye az olyan külföldiekről, akik ha csak néhány méteres távolságokat is, gyalog akarnak megtenni, holott kocsi áll a rendelkezésükre. Kowalski megvárta, amíg a taxi visszafordul a belváros felé, és eltűnik az úton. A pincértől kérdezte meg egy kávéház járdateraszán, hogy merre van a papírszeletre felírt utca. A háztömb viszonylag újnak látszott, amiből Kowalski úgy gondolta, hogy Jojóéknak jól beüthetett a targoncatologatás. Talán még azt a standot is megvették az állomáson, amit Madame Jojó már olyan régen kiszemelt magának, így legalábbis mindjárt érthető volna, hogy mitől megy nekik ilyen jól. És Sylvie-nek is sokkal jobb, ha ilyen környéken nő fel, mint a dokkok vidékén. Amint eszébe jutott a lánya, és rádöbbent, hogy micsoda ostobaságot is gondolt az elébb szegénykéről, Kowalski megtorpant a bérház kapualjának lépcsőinél. Mit is mondott Jojó a telefonban? Egy hét? Talán kettő? Képtelenség. Egyetlen iramodással futott fel a lépcsőkön, csak a lépcsőház aljában, a falra szerelt két sor levélszekrény előtt állt meg. “Grzybowski" – állt az

egyiken "23-as lakás." Úgy határozott, hogy gyalog megy fel, hiszen csak két emeletről volt szó. A 23-as lakás ajtaja éppolyan volt, mint az összes többié. A csöngő melletti kis foglalatban kis fehér névjegykártya, rajta gépírással: Grzybowski. Az ajtó a folyosó végében nyílt, mellette kétfelől, egymással szemben a 22-es és a 24-es lakás ajtaja. Kowalski becsöngetett. Nyílt az ajtó, a nyílásból ütésre emelt gumibot ugrott elő, és lecsapott a homlokára. A bőr felhasadt az ütéstől, de a csontról tompa dobbanással visszapattant. Ekkor kicsapódott a 22-es és a 23-as lakás ajtaja is, és emberek rohantak elő. Mindez fél másodperc alatt játszódott le. Kowalski féktelen tombolásba kezdett. Bár majd mindenhez nehéz fejű volt, egyvalamihez mesterien értett: a verekedéshez. Erejének és termetének a szűk folyosón nem sok hasznát vehette. Olyan magas volt, hogy a fejére zuhanó gumibot lefelé csapó íve nem érhette el teljes lendületét. Ezért, bár a homlokáról lecsurgó vér elborította a szemét, még kivette, hogy ketten állnak vele szemben az ajtóban, és kétfelől még ketten-ketten. Térre volt szüksége, hogy mozogni tudjon, ezért előre, a 23-as lakásba befelé támadott. A szemben álló férfi hátratántorodott a rohamtól, az oldalról támadók bekerítették, kezek ragadták meg a gallérját, zakóját. A szobába érve hóna alól előrántotta Coltját és hátrafordulva a bejáratra tüzelt. Az elsütés pillanatában megint gumibot csapott le a csuklójára, és lefelé ütötte a csövet. A golyó az egyik támadó térdkalácsából csippentett le egy darabot; az illető éles, vinnyogó sikollyal összeesett. Aztán kihullott Kowalski kezéből a fegyver, mert a csuklójára mért újabb csapástól bénán kinyíltak az ujjai. Egy másodperccel később a rávetődő öt férfi legyűrte. Három percig tartott a küzdelem. Az orvos később azt állapította meg, hogy a bőr bevonatú ólmosbottal legalább két tucat ütést kaphatott a fejére, mire elvesztette az eszméletét. Fél fülét egy lecsúszott ütés félig leszakította, az orra betörött és az arca sötétvörös volt. Kowalski jobbára csak az ösztöneinek engedelmeskedve verekedett. Kétszer is csaknem elérte a földön heverő revolvert, mígnem egy rúgás a nappali másik felébe penderítette a fegyvert. Amikor végül is arccal a földre került, támadói közül már csak hárman maradtak talpon, hogy eszméletlenre verjék. Amikor a hatalmas test végre eszméletlenül hevert a padlón, s csupán a felhasadt fejbőrből csordogáló vér jelezte, hogy még él, a mérkőzés három túlélője ziháló mellkassal, kegyetlenül átkozódva nézett le rá. A többiek közül

az, aki a golyót kapta a lábába, az ajtó mellett hevert a falnak hemperedve, viaszfehér arccal, és vértől vörösen csillogó kezét szétlőtt térdkalácsára szorítva, a fájdalomtól elszürkült ajkakkal monoton hangon trágár káromkodásokat mormolt végtelen sorban. A másik a térdére rogyva, mindkét kezét felszakadt ágyékára szorítva ringatta magát lassan előre-hátra. A harmadik a szőnyegen feküdt, nem messze Kowalskitól, és a bal halántéka, ahol a lengyel egyik cséphadarója teljes erővel telibe találta, helyenként már kékült. A csoport vezetője hátára hengerítette Kowalskit, és felhúzta egyik lecsukódott szemhéját. Az ablak mellett álló telefonhoz ment, feltárcsázott egy helyi számot, aztán várt. Még akkor is nehezen szedte a levegőt. Amikor a telefont felvették, így szólt bele: – Megvan a pasas... Hogy ellenállt-e? Persze hogy ellenállt... Még lőnie is sikerült egyszer, ráment Guerini térdkalácsa. Capettit tökön rúgta, Vissart pedig kinyúlt... Mi? Igen, a lengyel él, ez volt a parancs, vagy nem? Máskülönben nem lett volna alkalma ennyit balhézni... Hát igen, megsebesült, persze. Nem tudom, eszméletlen... Nem, szecskavágó (rabszállító autó) nem kell, hanem küldjön egypár mentőautót. De gyorsan. Lecsapta a kagylót. – Csibészek – mormogta maga elé, és általában az egész világra értette. Szanaszét a szobában összetört bútordarabok hevertek, akár alágyújtós a fáspincében; egyébre már nem is igen lehetett használni őket. Mindannyian arra számítottak, hogy még kinn a folyosón leterítik a lengyelt. Egyetlen bútordarabot sem vittek át a szomszédos szobákba, úgyhogy nagyon útban voltak a verekedésnél. Az egyik karosszék, amit a lengyel fél kézzel közéjük vágott, őt találta telibe a mellén, és bizony fájt a helye. Rohadt lengyel, gondolta, azok a disznók a központban egy szóval sem mondták, hogy mekkora az ipse. Tizenöt perccel később két Citroën mentőautó állt meg a ház előtt. Az orvos feljött az emeletre. Öt percig vizsgálta Kowalskit. Végül feltűrte az eszméletlen férfi kabátja ujját, és injekciót adott neki. Mialatt a két betegszállító a lift felé roskadozott a hordágyra fektetett lengyellel, az orvos a sebesült korzikait vette sorra, aki a fal menti vértócsából méregette vésztjóslón. Az orvos lefeszítette a korzikai tenyerét a térdkalácsról, megnézte, aztán füttyentett.

– Szép. Morfium, és aztán gyerünk a kórházba. Akkora adagot kap, hogy egy lónak is elég lenne. Itt most semmit sem tudok magával csinálni. Egyébként, mon petit, ebben a szakmában már nemigen fog dolgozni. Miközben a tű a testébe hatolt, Guerini trágár káromkodások özönével válaszolt. Vissart, mindkét kezével a fejét fogva, arcán kábult kifejezéssel, épp ekkor ült fel. Capetti már kiegyenesedett; a falnak dőlve öklendezett. Két társa ragadta hónaljon, és az összeszorított combbal ugráló férfit a folyosóra vezette. A csoport vezetője Vissart-t segítette talpra, miközben a másik mentőautó hordágyán elszállították a magatehetetlenül heverő Guerinit. A folyosóra érve a hatos csoport vezetője még egy pillantást vetett a szétrombolt szobára. Az orvos ott állt mellette. – Szép kis disznóól, hein? – jegyezte meg az orvos. – Majd a helyi iroda kitakaríttatja – mondta a csoport vezetője. – Az övék a lakás. Azzal becsukta az ajtót. A 22-es és a 24-es lakás ajtaja is tárva állt, de a berendezésük érintetlen volt. Ezt a két ajtót is behúzta. – Nincsenek szomszédok? – kérdezte az orvos. – Nincsenek – felelte a korzikai –, mi béreljük az egész emeletet. Az orvos előrement, ő pedig letámogatta a lépcsőn a még kába Vissart-t az utcán várakozó kocsikhoz. Tizenkét órával később, miután az autó átrobogott vele egész Franciaországon, Kowalski már egy Párizs környéki laktanyaerőd falai között feküdt cellája priccsén. A falak, mint minden börtöncellában, fehérre meszelve, amin átütöttek a nedvességfoltok és a doh. Itt-ott trágár felirat vagy imádság volt a falra karcolva. A cella levegője meleg és áporodott volt; karbolsav, verejték és vizelet szaga töltötte meg. A lengyel a betonba süllyesztett lábú keskeny vaságyon feküdt, hanyatt. A szalmával tömött matracon és a feje alá helyezett felgöngyölt pokrócon kívül más ágyruhája nem volt. Két vastag bőrheveder fogta át a combját és a csuklóját is. A mellét egyetlen bőrszíj szorította. Még eszméletlen volt, s ámbár szabálytalanul, de mélyeket lélegzett. Arcáról lemosták a vért, fülét és fejbőrét összevarrtak. Törött orrát gipszpólya fogta; nyitott szájában amelyen át sípolva szedte a levegőt, két letörött metszőfog csonkja látszott. Horzsolások és zúzódások borították az egész arcot.

A mellét, vállát és hasát borító sűrű, fekete szőrzet alatt is elkékült zúzódások voltak kivehetők: öklök, cipősarkak és ólmosbotok nyoma. Jobb keze csuklója vastagon be volt pólyálva és a pólya alaposan letapasztva. A fehér köpenyes férfi befejezte a vizsgálatot, felegyenesedett, és táskájába tette a sztetoszkópot. Megfordult, és intett a mögötte álló férfinak, aki megkopogtatta az ajtót. Az ajtó kinyílt, és mindketten kiléptek a cellából. Az ajtó bezárult mögöttük, és a börtönőr a helyére tolta a két hatalmas acélreteszt. – Mivel intézték el így, mozsárba rakták? – kérdezte az orvos, amikor már a folyosón jártak. – Hat ember kellett hozzá – felelte Holland ezredes. – Hát, szép munkát végeztek, ami azt illeti. Épp hogy megúszta. Ha nem olyan volna a szervezete, akár a bivalyé, ott marad. – Nem volt más választásuk – felelte az ezredes. – Három emberemet így is annyira elintézte, hogy többet nem is tudom használni őket. – Szép kis bunyó lehetett. – Gondolhatja. Na, de mik a sérülések? – Nem orvosi nyelven szólva: a jobb csukló valószínűleg eltörött – nem röntgenezhettem meg, mint ön is tudja –, beszakadt fül és fejbőr, törött orrcsont. Számos zúzódás, csekély mérvű belső vérzés, ami lehet, hogy rosszabbodni fog, és akkor belehal, de az is lehet, hogy magától fölszívódik. Ahogy mondani szokás: makkegészséges-mármint hogy volt. Csak a feje aggaszt. Az agyrázkódás ténye kétségtelen, hogy súlyos-e vagy enyhe, azt nem könnyű megmondani. Koponyatörésnek nincs jele, habár erről nem az ön emberei tehetnek. Olyan a koponyája, akár a tömör elefántcsont. Azonban az agyrázkódás könnyen komolyra fordulhat, ha nem hagyják békén. – Kérdéseket kell feltennem neki – jegyezte meg az ezredes, cigarettája parazsát nézegetve. Megálltak; az egyik irányban az orvos börtönkórháza, a másik irányban a földszintre vezető lépcső. Az orvos undorral pillantott az Akció Csoport vezetőjére. – Ez, kérem, börtön – mondta csöndesen. – Tudom, az állambiztonság ellen vétők börtöne. De mégiscsak én vagyok a börtönorvos. Ebben a börtönben mindenhol máshol az én szavam dönt a foglyok egészségét illető kérdésekben. Az a folyosó azonban – intett a fejével abba az irányba, amerről érkeztek – a maga birodalma. Világosan értésemre adták, hogy ahhoz, ami ott történik; nekem semmi közöm, és egy szavam se lehet benne. De hallgasson rám: ha elkezdi “kihallgatni" ezt az embert, mielőtt még teljesen felgyógyult volna, a maga módszereibe vagy belehal, vagy tökkelütött hülye lesz egész életére.

Rolland ezredes arcizmainak egyetlen rándulása nélkül hallgatta végig az orvos komor jóslatát. – Meddig tart még az eszméletlensége? Az orvos megvonta a vállát. – Azt lehetetlen megmondani. Lehet, hogy már holnap magához tér, lehet, hogy még napokba telik. De ha magához térne is – legalábbis orvosi szempontból –, még legalább két hét beletelik, amíg olyan állapotba kerül, hogy ki lehet hallgatni. Legkevesebb két hét. Mármint abban az esetben, ha az agyrázkódás nem súlyos. – Vannak bizonyos gyógyszerek – mondta csendesen az ezredes. – Igén, vannak. Nekem azonban nincsen szándékomban felírni ezeket a gyógyszereket. Lehetséges, sőt valószínű, hogy ön más úton is hozzá tud jutni ezekhez. Tőlem azonban nem fogja megkapni őket. Különben is, ebben az állapotban úgysem tudnak kiszedni belőle semmi értelmeset. Valószínűleg csak zagyvaságokat lesz képes mondani. Teljesen föl van kavarva az agya. Lehet, hogy kitisztul, lehet, hogy nem. De ha kitisztul is, siettetni nem lehet. Ha most elkezdik mindenféle szerekkel bombázni az agyát, csak az lesz a vége, hogy teljesen meghülyül, akkor pedig se maga, se más nem látja többé hasznát. Valószínűleg még legalább egy hétbe telik, amíg fölpislog. Nincsen más választása, várnia kell. Azzal sarkon fordult és visszament a kórházba. Az orvos azonban tévedett. Kowalski három nappal később, augusztus 10-én fölnyitotta a szemét, és még ugyanaznap sor került első és egyben utolsó kihallgatására. Brüsszelből hazaérkezve a Sakál három napot közelgő franciaországi küldetése előkészületeinek utolsó simításaira fordított. Alexander James Quentin Duggan nevére szóló új jogosítványával a zsebében elment az autóklub székházába, és ugyanerre a névre a nemzetközi jogosítványt is kiváltotta. Innen egy útiholmikkal kereskedő ócskáshoz vezetett az útja. Azonos gyártmányú, kisebb-nagyobb, bőrből készült bőröndöket vásárolt. Az első bőröndbe azok a ruhadarabok kerültek, amelyek szükség esetén Per Jensen koppenhágai lelkipásztornak fogják álcázni. Előzőleg azonban a Koppenhágában vásárolt három közönséges ingből kivette a cégjelzést, és átvarrta a Londonban beszerzett papi ingbe, gallérba és mellrészbe, amelyből eltávolította az angol gyártó cég címkéjét. Ezek a ruhadarabok is oda kerültek a bőröndbe, a cipő, a zokni, a fehérnemű és a könnyű grafitszürke öltöny

mellé, amelyre egy nap talán Jensen lelkipásztor úr személyének megalkotásához lesz szüksége. Ugyanebbe a bőröndbe rakta be az amerikai diák, Marty Schulberg ruháit is; a papucscipőt, a zoknikat, a farmert, a garbókat és a dzsekit. Ezzel végezvén, felhasította a bőrönd bélését, és a fedelét merevítő kettős bőrréteg közé becsúsztatta a két külföldi útlevelét, akiket, ha úgy adódna, alakítani fog. Végül ebbe a bőröndbe került még a francia katedrálisokról szóló dán nyelvű könyv, a két szemüveg, az egyik a dánnak, a másik az amerikainak, a gondosan vattapapírba csomagolt, kétféle, színezett kontaktlencse és a hajfestéshez szükséges szerek. A második bőröndbe a párizsi bolhapiacon vásárolt francia divatú és Franciaországban készült cipő, zokni, ing és nadrág került, valamint a bokáig érő, hosszú katonai köpeny és a fekete béret. Ennek a bőröndnek a bélésében a középkorú francia, André Martin hamisított iratait helyezte el. Ezt a bőröndöt félig üresen hagyta, ugyanis rövidesen néhány szűk, üreges acélhenger is kerül majd bele, amelyek az összeszerelhető mesterlövészfegyvert és a hozzá való lőszert tartalmazzák. A harmadik, némileg kisebb bőrönd Alexander Duggan holmijával telt meg: cipők, zoknik, fehérnemű, ingek, nyakkendők, zsebkendők és három elegáns öltöny. Ennek a bőröndnek a bélésébe tízfontos bankjegyek karcsú kötegei kerültek, összesen ezer font értékben, amit Brüsszelből visszatérve vett ki a magánszámlájáról. A bőröndöket gondosan bezárta, és a kulcsokat kulcscsomójára akasztotta. A galambszürke öltönyt kitisztíttatta, átvasaltatta, aztán beakasztotta a szekrénybe. Belső zsebében ott lapult útlevele, jogosítványa, nemzetközi jogosítványa és egy tárcában száz font készpénz. Az utolsó poggyászba, amely csinos kis kézitáska volt, borotvafelszerelése, pizsamái, mosdószivacsa, törülközői kerültek, valamint utolsó szerzeményei; egy finom kivitelű speciális heveder, egy kilós csomag gipsz, több tekercs nagy szemű mullpólya, fél tucat karika ragtapasz, három csomag vatta és egy tömzsi, életlen, de széles pengéjű olló. Ezt a táskát kézipoggyászként fogja magával vinni, mert tapasztalatai szerint a repülőterek vámosai a szúrópróba formán tartott vámvizsgálatokon kézipoggyászt csak a legritkább esetben nyittatnak ki. Minden beszerzendő együtt volt, poggyásza összecsomagolva: a Sakál végére ért előkészületeinek. Jensen lelkipásztor és Marty Schulberg álruhája remélhetőleg csak merőben elővigyázatossági intézkedés, és valószínűleg

sohasem fogja használni egyiket sem, hacsak nem történik valami előre nem látott dolog, amiért Alexander Duggant kénytelen volna ejteni. A terv szempontjából csak André Martin személye létfontosságú, s a másik kettőre talán nem is lesz szüksége. Ez esetben feladata elvégeztével a bőröndöt, egyszerűen ott felejti valahol egy csomagmegőrzőben. Mindazonáltal, töprengett tovább, lehetséges, hogy a menekülésnél jól jön majd valamelyik a kettő közül. André Martint és a fegyvert is egyszerűen eldobja majd, ha végzett a munkával, hiszen egyikre sem lesz többé szüksége. Három bőrönddel és egy aktatáskával fog Franciaországba érkezni, távozni viszont legföljebb egy bőrönddel és a kézitáskával fog. Miután ezt is átgondolta, nyugodtan letelepedett, hogy megvárja annak a két papírlapnak a megérkezését, amely megadja a jelt az indulásra. Az egyiken az a párizsi telefonszám áll majd, amely értesülésekkel fogja ellátni a francia elnököt körülvevő biztonsági erők mindenkori pontos készültségi fokáról. A másik a zürichi Herr Meier értesítése lesz arról, hogy számjeles bankszámlájára átutaltak kétszázötvenezer dollárt. Míg ezekre várt, azzal töltötte idejét, hogy lakásában fel-alá járkálva a sántítást gyakorolta. Két nap múlva elégedetten állapította meg, hogy már eléggé valószerűen tud sántítani, és aki látja, aligha gyaníthatja, hogy se a lába, se a bokája nincs eltörve. Az első levél augusztus 9-én reggel futott be. Rómában adták fel, s a következő üzenetet tartalmazta: “Barátjának telefonszáma Molitor 5901. Bemutatkozásul mondja azt, hogy »Ici Chacal. « A válasz: »Ici Valmy. « Sok szerencsét." A zürichi levél 11-e reggeléig váratott magára. Széles mosollyal olvasta az értesítést, hogy most már akármi történjen is, feltéve, hogy életben marad, gazdag ember lesz holta napjáig. Ha pedig a közelgő vállalkozás sikerrel jár, még ennél is gazdagabb lesz. A sikerben egyetlen pillanatig sem kételkedett. Semmit sem bízott a véletlenre. A délelőtt hátralevő részét a telefonnál töltötte; helyet foglalt magának különféle repülőjáratokra, és másnap, augusztus 12-e reggelre kitűzte az indulást. A pince csöndjét csak az asztal mögött ülő öt férfi súlyos, de ritmikus lélegzése és az asztal előtt álló terebélyes tölgyfa székre szíjazott férfi hörgése zavarta meg. A pince nagysága s a falak színe megállapíthatatlan volt. A helyiség egyetlen lámpájának fénye csak a tölgyfa széket és a benne ülő

foglyot fogta be. Közönséges lámpa volt, olyasféle, amit olvasólámpának szokás használni. Csakhogy hatalmas fényerejű körte égett benne, ami még jobban felforrósította az amúgy is tikkasztóan meleg levegőt. A lámpa az asztal bal oldalának peremére volt felcsavarozva, s ernyője úgy fordult, hogy a fény pontosan a kétméternyi távolságban álló székre esett. A fénynyaláb alja végigsöpört az asztal foltos lapján, és útjában hol egy kéz ujjainak a hegyét, hol egy kezet csuklóstul, hol egy-egy, ujjak közé szorított, keskeny kék füstcsíkot eregető cigarettát világított meg. Olyan éles volt a lámpa fénye, hogy körén kívül az egész pince sötétségbe borult. A fogoly számára láthatatlan volt az asztal mögött sorban ülő öt férfi. Csak úgy láthatta volna kihallgatok, ha föláll székéből, és oldalvást húzódik, hogy a lámpa visszavert, derengő fénye kirajzolja szeme előtt körvonalukat. A férfi azonban nem állhatott föl. Kipárnázott heveder szorította bokáját a széklábhoz. A széknek karfája is volt, s a karfára, szintén kipárnázott hevederrel, rákötözve a fogoly csuklója. További kipárnázott heveder kerítette derekát és boltozatos, szőrös mellkasát is. A hevederek párnázatát átitatta az izzadság. A tétlen nyugvó kezektől eltekintve, az asztal lapja jószerével üres volt. Egyetlen ékessége egy rézszegélyű, oldalt számozott skálájú hasadék volt. A hasadékból bakelit gombban végződő, keskeny rézkar állt ki, amit előre-hátra lehetett tologatni a hasadékban, a skála mentén. Mellette közönséges villanykapcsoló. Az asztal végében ülő férfi jobb keze mintegy csak véletlenül, közvetlenül a szabályozókar mellett nyugodott. A kézfejet apró kis fekete szőrszálak borították. Az asztal alól két huzal bújt ki, az egyik a kapcsolóhoz vezetett, a másik a feszültségszabályozót kötötte össze a székbe szíjazott férfi lába mellé a földre helyezett kis méretű transzformátorral. A transzformátortól az előbbi kettőnél vastagabb, fekete gumiköpenyes huzal vezetett az asztal mögötti falra szerelt nagy falicsatlakozóhoz. A pince sarkában, a kihallgatok háta mögött, kis asztalkánál, s a fal felé fordulva még egy ember ült. Halványzölden parázslóit az előtte álló magnetofon varázsszeme, habár az orsók nem pörögtek. A lélegzés neszétől eltekintve, szinte tapintható volt a csönd. Mindenki zakó nélkül volt, a verejtéktől nyirkos ingek ujja magasra feltűrve. Orrfacsaró bűz terjengett; verejték, fém, állott dohányfüst és emberi hányás bűze. De még az utóbbi csípős bűzét is elnyomta egy még ennél is áthatóbb szag, a félelem és a fájdalom kipárolgása.

Végre megszólalt a középütt ülő férfi. Udvarias, negédes, behízelgő hangon. – Ecoute, mon petit Viktor. El fogod te azt mondani. Lehet, hogy nem most. De végül is el fogod mondani. Bátor fiú vagy. Mi azt nagyon jól tudjuk. Tisztelünk is érte. De sokáig már te sem fogod bírni. Hát mért nem mondod el szépen nekünk? Biztosan azt gondolod, hogy Rodin ezredes megtiltaná, ha most itt volna. Pedig ő éppenhogy megparancsolná, hogy mondd el. Mert ő nagyon jól tudja, hogy hogyan megy az ilyesmi. De hát magad is tudod, hogy a végén úgyis beszél mindenki. N'est-cepas, Viktor? is láttad, hogy a végén mind beszél, hein? Aztán mehetsz vissza az ágyba. Aludni, aludni, aludni. Senki se fogja zavarni az álmodat... A székben ülő férfi a fénybe emelte izzadságtól csillogó, összevert arcát. Szeme csukva volt, nem tudni, hogy az éles fénytől-e, vagy mert a marseille-i korzikaiak lábától származó, kékülő, horzsolt daganatoktól nem bírta kinyitni. Arca egy darabig az asztalra és az asztal előtti sötétségbe meredt, aztán nyílt a szája, és szólni próbált. Kis adag hányás buggyant ki rajta, végigcsorgott szőrös mellkasán és belecsöpögött az ölében felgyülemlett tócsába. Ezután ismét lehanyatlott a feje, míg az álla a mellét nem érte. Csak jobbra-balra lebbenő kócos haja jelezte a választ. A hang az asztal mögül újra kezdte. – Viktor, écoute-moi. Kemény legény vagy. Mindenki tudja. Ezt mindannyian elismerjük. Már minden rekordot megdöntöttél. De még te sem bírod ennél tovább. Mi azonban bírjuk, Viktor, mi bírjuk akármeddig. Ha muszáj, akár napokig, hetekig is életben és ébren bírunk tartani. Ma már nem jön az enyhet hozó ájulás, mint a régi szép időkben. Manapság már a legmodernebb technikával dolgozunk. Vannak bizonyos szerek, tu sais. A harmadfokú már kiment a divatból, valószínűleg örökre. Hát mért nem beszélsz már? Nézd, mi megértünk téged. Mi tudjuk, hogy mennyire fáj. De azok a kis krokodilok nem. Ők nem értik, Viktor. Egyre csak harapdálnak... Nem akarsz beszélni, Viktor? Nem akarod elmondani, hogy mit művelnek abban a római szállodában? Mire várnak? Lassan, nehézkesen ingatta mellére bukott busa fejét. Mintha lehunyt szeme hol az egyik, hol a másik kis sárgaréz krokodilcsipeszt nézegetné, amely a mellbimbóját harapja, vagy azt a nagyobbat, amelynek fűrészfogai hímvesszője makkját fogják. Az elébb szóló férfi keze karcsún, fehéren, békésen nyugodott az asztalra vetülő fénykörben. Még néhány másodpercig várt. Ekkor a két kéz egyike

elvált a másiktól, a hüvelyk a tenyérbe bújt, a négy ujj szétterpeszkedett, és elnyúlt az asztalon. Az asztal túlsó végében, a villanykapcsolónál ülő férfi keze a skála kettes osztásáról a négyesre tolta a rézkart, aztán hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a kapcsolót. Az asztallap közepe táján nyugvó kéz összehúzta szétterpesztett ujjait; a levegőbe emelte mutatóujját, majd hegyét lefelé fordítva kiadta az “Indulj" nemzetközi jelét. A villanykapcsoló fölkattant. A székbe szíjazott férfi testére illesztett krokodilcsipeszek, amelyeket huzalok kötöttek össze az asztali kapcsolóval, halk zümmögéssel egyszerre életre keltek. A hatalmas test mintegy földöntúli erőtől megszállottan hang nélkül a levegőbe emelkedett, akárha láthatatlan kéz emelné a vékonyánál. A láb és a csukló úgy feszült neki a hevedernek, hogy már-már úgy tetszett, az a párnázat ellenére is a csontig fogja vágni húsukat. A szem, amely orvosi vélemény szerint nem láthatott ki gödréből a körötte felpüffedt hústól, kiguvadt a daganatok közül, és a mennyezetre meredt. A száj kinyílt, s mintha csak a meglepetéstől volna, tátva maradt, s fél másodperc is beletelt, míg a tüdőből kiszakadt a démoni sikoly. Mikor azonban megszólalt, nem akart vége szakadni... Viktor Kowalski délután 4.10-kor tört meg. Bekapcsolták a magnetofont. Amikor megszólalt, azaz belekezdett nyöszörgésektől és vinnyogásoktól megszakított, inkább csak összefüggéstelen nyögdécselésébe, az asztal közepén ülő férfi tiszta, metsző hangon belevágott a zavaros motyogásba. – Miért vannak ott, Viktor... miért vannak ott abban a szállodában... Rodin, Montclair és Casson... mitől félnek... hol jártak ez előtt, Viktor... kivel találkoztak... miért nem fogadnak senkit, Viktor... mondjad, Viktor... mondjad... miért Rómában... és mielőtt Rómába mentek... miért Bécsben, Viktor... és Bécsben hol... melyik szállodában... miért jöttek össze Bécsben, Viktor...? Kowalski ötven percig beszélt, s amit mondott, azt utolsó, már-már összeroskadva elmondott összefüggéstelen szófoszlányaiig szalagra vették. Az asztal mögül jövő hang még percekig noszogatta, már szinte gyengéden, míg csak világossá nem vált, hogy ennél több kérdésre már nem fog választ kapni. Ekkor utasításokat adott beosztottainak, és a kihallgatás véget ért. A magnetofonfelvételt levették az orsóról, és gyors kocsi vitte az erőd pincéiből az Akció Csoport Párizs környéki főhadiszállására.

A tündöklő délután, amely naphosszat melegítette Párizs barátságos kövezetét, arányló alkonnyá fakult, majd kilenckor meggyulladtak az utcai lámpák. A- Szajna-parton szerelmespárok kószáltak, mint minden nyári éjszaka, lassan, szürcsölgetve a félhomály, a szerelem és az ifjúság soha vissza nem térő zamatú borát. A folyópartot szegélyező teraszos kávéházakban nyüzsgött a nép; csevegés, poharak koccanása, köszöngetés és színlelt méltatlankodások, ugratás, csipkelődés és bókok, mentegetőzés és célozgatás és a francia társalkodás más elengedhetetlen kellékei, s az augusztus éji Szajna varázsa. Még a turistáknak is majdhogynem megbocsáttatott, hogy idetolakodtak a dollárjaikkal. A Porte des Lilas környéki kis irodahelyiségbe mi sem hatolt be ebből a gondtalanságból. Három férfi ült körül egy magnetofont, amelynek orsói lassan forogtak. Késő délután láttak munkához, s végigdolgozták az egész estét. Aki a kapcsolókat kezelte, szüntelen pörgette az orsókat hol előre, hol hátra, hol“indíts"-ra, hol “visszá"-ra kapcsolt társa utasításai szerint. Emennek fülhallgató volt a fülén, és homlokráncolva iparkodott értelmes szavakat kihámozni a szalagról szóló összefüggéstelen, zagyva hangokból. Cigaretta lógott a szája sarkából, a kék füsttől könnyezett a szeme, úgy intett ceruzát tartó kezével a magnetofon kezelőjének, valahányszor egy-egy szakaszt újra meg akart hallgatni. Egy-egy tíz másodperces részletet néha féltucatszor is meghallgatott, mire végre bólinthatott a magnetofonkezelőnek, hogy elég, és álljon le. Ekkor tollba mondta a felvétel lehallgatott szakaszát. A harmadik ember, a másik kettőnél fiatalabb, szőke férfi, írógépnél ült, és a diktálásra várt. Az erőd pincéjében készült felvétel kérdései tisztán, jól kivehetően szóltak a fülhallgatóban, megértésük nem jelentett nehézséget. A válaszok azonban annál összefüggéstelenebbek voltak. A gépíró interjú formájában gépelte át a szalagot; a “K"-val jelölt kérdéseket mindig új sorban kezdte. A “V"-vel jelölt válaszok szintén új sorban kezdődtek. Ezeket a sorokat sűrű egymásutánban pontok szakították meg, valahányszor végképp kihagyott a szöveg értelme. Éjfél felé járt, mire végeztek a munkával. Bár az ablak nyitva állt, a szoba levegője kéklett a füsttől, és olyan bűz volt, akár egy lőporraktárban. Elgémberedve, elgyötörtén állt fel a három férfi. Nagyot nyújtózkodtak, ki-ki a maga módján, hogy kiegyengessék megmacskásodott, fájó izmaikat. Egyikük fölvette a telefont, városi vonalat kért, és tárcsázott. A fülhallgatós férfi levette fejéről a kagylókat, és visszatekercselte a szalagot eredeti orsójára. A gépíró kivette a gépből az utolsó oldalt is, kihúzta a lapok közül az

indigókat, és hozzálátott, hogy a kis kupacokba rakott oldalakat szám szerint sorba szedve, összeállítsa a vallomás példányait. Az első példány Rolland ezredesé, a második az irattárba megy, a harmadikról pedig sokszorosított másolatok fognak készülni az osztályvezetők számára, mármint ha Rolland jónak látja. A telefonhívás a vendéglőben érte utol Rolland ezredest, ahol néhány barátja társaságában vacsorázott. Az elegáns, nőtlen tiszt gáláns és szellemes volt, mint mindig, s bókjai boldoggá tették a jelenlevő hölgyeket, ha a férjeiket nem is. Amikor a pincér a telefonhoz hívta, elnézést kért a társaságtól, és távozott. A készülék a pulton állt. Az ezredes csak annyit szólt bele: – Rolland – aztán várta, hogy telefonáló embere igazolja magát. Miután ez megtörtént, a megbeszélt jelszót a beszélgetés első mondatába belefűzve, Rolland is igazolta magát, Ha valaki kihallgatja, csupán annyit tudhatott volna meg a beszélgetésből, hogy Rolland javítóműhelybe küldött kocsija elkészült, és az ezredes bármely neki alkalmas időpontban átveheti. Rolland ezredes megköszönte az értesítést, és visszatért az asztalához. Öt perc elteltével azonban a legudvariasabb modorában elnézést kért a társaságtól, de mint mentségül felhozta, másnap nehéz napja lesz, és ezért kívánatos volna, ha nem mulasztaná el a szokásos alvásadagját. Tíz perc múlva már kocsiján robogott a még forgalmas utcákon a Porte des Lilas csöndesebb vidéke felé. Kevéssel éjjel egy óra után érkezett irodájába, levetette makulátlan sötét zakóját, kávét rendelt az éjszakai ügyelettől és becsöngette segédtisztjét. Kowalski vallomásának első példányát a kávéval együtt hozták be. Elsőre csak átfutotta a dosszié huszonhat gépelt oldalát, és megpróbálta a velejét kiszűrni annak, amit a megzápult agyú légionista mondott. A közepe táján a szemébe ötlött valami, amire összevonta a szemöldökét, de nem állt meg, hanem előbb végigolvasta az iratot. Másodszorra már lassabban, gondosabban olvasta, alaposabban megfontolva a szakaszokat. A harmadszori olvasáshoz fekete filctollat ragadott az itatóspárna előtt álló tálcából, és vastagon áthúzogatta azokat a részeket, amelyek Sylvie-re, luke-izére, Indokínára, Algériára, Jojóra, Kovácsra, korzikaiakra, disznókra és a Légióra vonatkoztak. Ezeket világosan értette, s ezek nem érdekelték. A zavaros szöveg legnagyobbrészt Sylvie-ről szólt és valami Julie nevű nőről, ami Rollandnak mit sem mondott. Miután mindezt kihúzta, már csak alig hat gépelt oldal maradt a vallomásból. Ebből próbált meg kihüvelyezni valami értelmet. Szó volt először is Rómáról. A három vezető Rómában van.

Nos, ezt eddig is tudta. De vajon miért vannak Rómában? Ez a kérdés nyolc ízben hangzott el. A válasz nagyjából-egészében mind a nyolcszor ugyanaz volt. Nem akarják, hogy elrabolják őket, mint Argoud-t februárban. Eléggé kézenfekvő, gondolta Rolland. Lehet, hogy csak az idejét vesztegette Kowalskival? A nyolc azonos kérdésre adott válaszaiban azonban volt egy szó, amit a légiós kétszer is kiejtett, azaz inkább csak elmotyogott. “Titok" vagy “titkos"; nem volt pontosan kivehető a szó. Melléknévnek értse? Nincs abban semmi titkos, hogy Rómában vannak. Akkor tehát főnév volna? Mi lehet az a titok? Rolland tizedszer olvasta végig a vallomást, és aztán tizenegyedszer is nekifogott. Az OAS három vezetője Rómában van. Azért vannak Rómában, mert nem akarják, hogy elrabolják őket. Azért nem akarják, hogy elrabolják őket, mert valami titkot őriznek. Rolland gúnyosan elmosolyodott. Nagyon is jól tudta, nem úgy, mint Guibaud tábornok, hogy félelemből Rodin sohasem bújna rejtekhelyre. Tehát valamiféle titkuk van. De miféle? Úgy tetszett, hogy ez az egész titok valami Bécsben történt esetből ered. Bécs, azaz Vienna, háromszor is előfordult a szövegben, Rolland azonban eleinte úgy gondolta, hogy bizonyára Vienne-ről, a Lyontól húsz kilométerre délre fekvő városról van szó. De lehet, hogy Kowalski mégiscsak az osztrák fővárost gondolja, nem pedig a francia kisvárost. A három vezér találkozót tartott Bécsben. Aztán Rómába mentek, ahol elrejtőztek, nehogy elrabolják és addig vallassák őket, amíg ki nem adnak valamiféle titkot. Csakis Bécsben lehet tehát a titok eredete. Teltek az órák, és számolatlan ürültek a kávéscsészék. Nőttön-nőtt a csikkek halma a lövedékhüvelyből átalakított hamutartóban. Mire azonban a hajnal vékony, az éjszakánál halványabb szürke csíkja kirajzolta az égen a Boulevard Mortier-től keletre elterülő iszonyatos gyárnegyedek körvonalait, Rolland ezredes már biztos volt benne, hogy végre nyomára akadt valaminek. Bizonyos részletek még hiányoztak. Vajon menthetetlenül és örökre veszendőbe mentek? Hajnali háromkor ugyanis telefonon jelentették, hogy Kowalskit soha többé nem lehet kihallgatni, mivelhogy meghalt. Vagy ott rejtőzködnek valahol abban az összefüggéstelen szövegben, amit a légiós ereje végső, pislákoló tartalékaival sajtolt ki meghibbant agyából? Rolland hozzálátott, hogy összeírja a kirakósdinak azokat a kockáit, amelyek sehogyan sem illettek bele a képbe. Kleist, valami Kleist nevezetű ember. Kowalski, lévén lengyel, helyesen ejtette ki a szót, s Rolland, aki

valamelyest beszélt németül, helyesen írta le, noha a gépirat készítője rossz, franciás helyesírással írta. Vajon csakugyan személy volna ez a Kleist? Vagy talán valami helyet hívnak így? Fölhívta a telefonközpontot, és leszólt, hogy vegyék elő a bécsi telefonkönyvet, és nézzék meg, van-e benne Kleist nevű személy vagy bármi egyéb. Tíz perc múlva visszahívták a válasszal. A bécsi telefonkönyvben két oszlop Kleist van, valamennyi magánszemély, valamint két ilyen nevű intézmény: az Ewald Kleist általános fiúiskola, és a Pension Kleist a Brucknerallén. Rolland mindkettőt feljegyezte magának, a Pension Kleistet azonban alá is húzta. Kowalski sűrűn emlegetett valami külföldit is, aki iránt nyilvánvalóan vegyes érzelmekkel viseltetett. Néhányszor a, jó" jelentésű bon szóval utalt rá, máskor fâcheur-nek, azaz kellemetlen fráternek nevezte. Reggel 5 óra után néhány perccel Rolland bekérette a szalagot és a magnetofont, és egy órát azzal töltött, hogy maga is végighallgatta. Amikor végül is kikapcsolta a magnetofont, dühösen cifrázva csendben elkáromkodta magát. Vékonyan fogó tollával számos helyen belejavított a gépiratba. Kowalski nem bon-nak nevezte a kérdéses külföldit, hanem blond-nak, azaz szőkének. Továbbá a felszakadt ajkairól fâcheur-nek leírt szó valójában faucheur volt, ami azt jelenti, hogy gyilkos. Ettől fogva már viszonylag könnyű munka volt összeszedegetni Kowalski ködös szavainak az értelmét. A “sakál" szó, amelyet az előbb, valahányszor előfordult a szövegben, kihúzott, mert úgy gondolta, hogy Kowalski foglyulejtőit és kínzóit gyalázza vele, egyszeriben új értelmet kapott. Világossá vált, hogy ez a szó a szőke gyilkos fedőneve, aki nem francia, hanem külföldi, és akivel a bécsi Pension Kleistben találkozott a három OAS-főnök, néhány nappal azelőtt, hogy megerősített római rejtekhelyükre vonultak. Mindebből Rolland már maga is kitalálta, hogy mi volt az oka az elmúlt nyolc hét során egész Franciaországot megrázó sorozatos bank- és ékszerrablásoknak. A szőke férfi, akárki légyen is, pénzt kér szolgálataiért. Márpedig csakis egyetlenegyféle szolgálat létezik, amelyért érdemes ennyi pénzt megmozgatni. A három fővezér nem azért vette fel a kapcsolatot a szőke külföldivel, hogy holmi csip-csup belviszályt igazíttasson el vele. Reggel hétkor Rolland felhívta a távközlési központot, és megparancsolta az éjszakai ügyeletesnek, hogy azonnal sürgönyözzön a bécsi SDECE-irodának, bár ez a szolgálati rend megszegése, aszerint ugyanis Bécs az R. 3., azaz a Nyugat-Európa Csoport illetőségébe tartozott. Ezután

bekérette Kowalski vallomásának valamennyi példányát, és a páncélszekrénybe zárta őket. Végül is hozzálátott, hogy megírja a jelentését, amelyen a “kapják" felirat alatt csak egyetlen név szerepelt, és amely ezekkel a szavakkal kezdődött: “Szigorúan bizalmas, másolat készítése tilos." Kézzel írta meg a fogalmazványt; röviden vázolta az akciót, amelyet saját kezdeményezéséből indított Kowalski kézrekerítésére; beszámolt a volt légiós marseille-i utazásáról, a cselről, illetőleg az álhírről, hogy közeli hozzátartozója kórházba került, amellyel kelepcébe csalták, beszámolt arról, hogyan fogták el az Akció Csoport emberei, továbbá röviden megemlítette, hogy a csoport emberei hallgatták ki, és hogy Kowalski zavaros és összefüggéstelen vallomást tett. Szükségesnek vélte továbbá kertelés nélkül beszámolni arról is, hogy a volt légionárius ellenállást tanúsított a letartóztatásnál, s eközben rokkanttá tette két ügynökét, és az öngyilkosságot is megkísérelte, minek következtében olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy mire sikerült legyűrni az ellenállását, nem volt mit tenni, mint kórházba szállítani az őrizetest. A kórházban, betegágyán tette meg vallomását. Jelentésének további része, vagyis zöme, magával a vallomással foglalkozott, valamint a szöveg értelmezésével. Amikor befejezte az írást, egy pillanatra szünetet tartott, kibámult az ablakon a keletről feltündöklő reggeli nap sugaraitól bearanyozott háztetőkre. Rolland-nak az volt a híre, és ezzel maga is tisztában volt, hogy sohasem túlozza el a dolgokat, nem ad a kelleténél nagyobb nyomatékot semmiféle ügynek. Az utolsó bekezdést így hát különösen nagy gonddal fogalmazta. “Jelentésem elkészítésének pillanatában is folyik a nyomozás a feltételezett összeesküvés tényét alátámasztó további bizonyítékok megszerzésének céljával. Kijelenthetem azonban, hogy ha feltevésünk a további nyomozás fényében is helyesnek bizonyulna, a fentebbiekben leírt összeesküvés véleményem szerint a terroristák minden eddigi tervénél jobban veszélyezteti Franciaország elnökének életét. Amennyiben az összeesküvés valóban a vázolt formában folyik, és a csupán Sakál fedőnéven ismert, külföldi születésű orgyilkost csakugyan felbérelték az elnök elleni merényletre, s ő most, e percben is a gyilkosság kivitelének előkészítésével foglalkozik, kötelességemnek tartom tájékoztatni önt, hogy véleményem szerint válságos helyzet előtt állunk." Rolland ezredes, merőben szokatlan módon, maga gépelte jelentése tisztázatát, a borítékot személyes pecsétjével zárta le, majd megcímezte és ráütötte a titkosszolgálatban használatos osztályozás szerinti legbizalmasabb

kezelést előíró bélyegzőt. Végezetül elégette a kézzel írt piszkozatot, a pernyét pedig az irodája sarkában elfüggönyözött mosdókagylóba szórta, és ráeresztette a vizet. Amikor végzett, kezet és arcot mosott. Miközben törülközött, a mosdó fölötti tükörbe pillantott. Bánatosan állapította meg, hogy a tükörből visszanéző arc mindinkább veszít csinosságából. Ez a keskeny arc, amely oly sugárzóan jóképű volt fiatalon, és oly ellenállhatatlanul vonzotta a nőket érett korában, egyre fáradtabb, nyúzott középkorú férfit mutatott. A fölösen sok élettapasztalat, fölösen bőséges tudása arról, hogy az embertelenség micsoda mélységeibe képes lesüllyedni az ember, ha az életéért kell küzdenie embertársai ellen, a fölösen sok cselvetés és fondorlat, a parancsok, amelyekkel meghalni vagy ölni küldött embereket, pincékben sikoltani vagy más pincékben, mások sikolyát hallgatni – mindez időnek előtte s ötvennégy événél sokkal öregebbé tette az Akció Csoport fejét. Az orra két oldalán, majd lejjebb, a szája sarkában, két vékony ránc húzódott, melyeket ha kissé elmélyülnek majd, már barázdának lehet mondani. Szeme alá immár örökre betelepedtek a fekete árkok, és barkójának elegáns őszessége már-már hófehérbe fordult, anélkül hogy előbb még ezüstösbe játszott volna. – Ha ez az év letelik – mondta magának –, most már tényleg kiszállok ebből a buliból. – Szikár arca elgyötört tekintettel nézett vissza rá. Hitetlenség vagy csupán beletörődés? Az arca talán többet tudott erről, mint az esze. Aki eltöltött bizonyos számú évet a szolgálatban, annak számára már nincs visszakozz. Marad, aki lett, immár élete fogytáig. Az ellenállásból a titkosrendőrségbe, onnan a SDECE-be, végül pedig az Akció Csoportba. Hány ember és mennyi sok vér? – kérdezte a tükörből kinéző arctól. És mindez Franciaországért. De törődik is ezzel Franciaország?! És a tükörbéli arc nem válaszolt. Mert anélkül is tudták mindketten a választ. Rolland ezredes parancsot adott, hogy azonnal jelentkezzék az irodájában egy motorkerékpáros küldönc. Ezenkívül tükörtojást, zsömlét és vajat rendelt, és újabb kávét, de ezúttal nagy csészében, tejjel és hozzá aszpirint a fejfájása ellen. Átadta a küldöncnek a pecsétjével lezárt csomagot, és ellátta utasításokkal. Elfogyasztva a tojást és a zsömléket, fogta a tejeskávét és a nyitott ablak párkányára ülve iszogatta. Az ablaknak abba a sarkába helyezkedett, ahonnan Párizs belvárosa felé láthatott. A sok mérföldnyi széles háztetőtenger fölött idelátszottak a Notre-Dame tornyai és a már ilyen korán is forró nyári reggel párájából a folyó mentén följebb emelkedő Eiffel-torony. Augusztus 11-ének délelőttje volt jóval elmúlt már kilenc óra, s a párizsiak

buzgó foglalatosságaikba merültek, talán épp azt a fekete bőrzekés, szirénázó motorkerékpárost szidták, aki a nyolcadik kerület felé vágtatott, motorját gyilkolva a forgalmon át. Lesz-e még az esztendő végén hivatala, amelyből nyugalomba vonulhat, az valószínűen attól függ, töprengett Rolland ezredes, hogy sikerül-e elhárítani azt a veszedelmet, amelynek leírását épp most viszi ez a-motorkerékpáros a csípőjére vetett táskában.

9. Ugyanaznap délelőtt, csak valamivel később, a belügyminiszter is komoran bámult ki íróasztalától a napsütötte kerek udvarba. Az udvar túlsó oldalát gyönyörű kovácsoltvas kapu zárta le, mindkét szárnyán a Francia Köztársaság címere; azon túl pedig már a Place Beauvau következett, ahol a Faubourg St. Honoréról és az Avenue de Marignyről beözönlő forgalom kerengett tülkölve a tér közepén állva dirigáló rendőr csípője körül. Elfüttyentett parancsára két másik autófolyam fog felbukkanni a térbe torkolló másik két útról, az Avenue de Miromesnilről és a Rue des Saussaies-ről, hogy átszelje a teret, majd a túloldalán eltűnve folytassa útját. A forgalomirányító rendőr úgy játszott az életveszélyes párizsi forgalom folyamaival, akár a torreádor a bikával, higgadtan, magabiztosan, méltósággal és fölényes szakértelemmel. M. Roger Frey e pillanatban nagyon irigyelte ezt az embert feladata áttekinthető egyszerűségéért, de magabiztosságáért is, amellyel ellátta azt. A minisztérium kapujánál két rendőr figyelte a tér közepén álló kolléga virtuóz mutatványát. Géppisztoly volt a hátukra vetve, s nyugodtan nézegettek kifelé a kétszárnyú kapu míves rácsozata mögül, amely a rácson túl elterülő dühödt világtól oltalmazta őket, hiszen biztosak lehettek benne, hogy havonta kézhez kapják a fizetésüket, ha eljön az ideje, előléptetik őket, és semmi sem fenyegeti helyüket a melegaugusztusi nap alatt. A miniszter őket is irigyelte, irigyelte tőlük életük bonyodalmaktól mentes egyszerűségét, irigyelte egyszerű vágyaikat. Papírzizegést hallott a háta mögül, ezért forgószékével ismét visszafordult íróasztala felé. Az asztal előtt álló férfi becsukta a dossziét, és tisztelettel visszatette az íróasztalra a miniszter elé. A két férfi egymásra meredt, s a csöndet csak a bejárati ajtóval szemközti kandalló párkányán álló aranyozott

bronz óra tiktakolása és a Place Beauvau-ról tompán beszűrődő utcai forgalom zaja törte meg. – Nos, mit szól hozzá? Jean Ducret felügyelő, az Elnöki Biztonsági Szolgálat vezetője, a mindennemű biztonsági kérdések egyik legfőbb francia szakértője volt, különös tekintettel az egy személy élete ellen irányuló merényletek elhárítására. Ez tette alkalmassá hivatala betöltésére, és ez a magyarázata annak, hogy a Franciaország elnöke elleni hat ismeretes merénylet mindegyike kudarcot vallott, mert vagy a végrehajtásuk nem sikerült, vagy még az előkészületek szakaszában leplezték le őket. – Rolland-nak igaza van – jelentette ki végül. Színtelen, érzelmek nélküli hangja végérvényes ítéletet sugallt. Mintha csak egy futballmérkőzés várható végeredményét közölte volna. – Ha mindaz, amit mond, igaz, ez a terv valóban rendkívüli veszélyeket rejt. Valamennyi francia biztonsági szolgálat teljes nyilvántartása és az OAS-ba beépült teljes ügynökhálózatunk tehetetlen a teljesen egyedül, kapcsolatok és segítőtársak nélkül dolgozó kívülállóval szemben, aki ráadásul külföldi is, sőt hivatásos gyilkos. Ahogy Rolland mondja... – föllapozta az Akció Csoport vezetője jelentésének utolsó oldalát, és felolvasta – “...minden eddigi tervnél jobban veszélyezteti Franciaország elnökének életét", és én el sem tudok képzelni ennél veszedelmesebb tervet. Roger Frey beletúrt rövidre nyírt acélszürke hajába, és ismét az ablak felé pördítette székét. Nem az az ember volt, aki könnyen elveszti a hidegvérét, augusztus 11-ének délelőttjén azonban nagyon is elveszítette. Hosszú évek óta volt de Gaulle odaadó híve, s az évek során az a kép alakult ki róla, hogy nemcsak eszes és jó modorú, aminek a miniszteri bársonyszékét köszönhette, hanem egyben nagyon kemény ember is. Csillogó kék szeme, amely egyformán tudott meleg barátsággal és vérfagylaló ridegséggel is nézni, férfiasságot sugárzó boltozatos mellkasa és széles válla, szép metszésű, kegyetlen arca, amely sűrűn vonzotta a hatalmasok társaságát kedvelő nők bámuló pillantásait, Roger Frey számára nem csupán a választási szónoklatok emelvényeit ékesítő kellék volt. Roger Frey azokban az időkben, s ráadásul gyakorlati oktatásban tanulta a politikai harc fogásait, amikor a gaulle-isták még az életükért küzdöttek az amerikai ellenszenv, a brit közöny és a giraudista becsvágy ellen. Valamiképpen mindig felülkerekedtek, és az az ember, akit vezérüknek tekintettek, tizennyolc év alatt kétszer is visszatért a száműzetésből és a kitaszítottságból, hogy ismételten átvegye Franciaországban a főhatalmat.

Most két esztendeje pedig újra kezdődött a harc, s ez alkalommal épp azok ellen, akik kétszer is visszasegítették a Tábornokot a hatalomba: a hadsereg ellen. Néhány perccel ezelőttig a miniszter úgy gondolta, ez az utolsó harc is immár a végére jár, ellenségeik ismét visszakényszerülnek a dühös tehetetlenségbe. Most azonban megtudta, hogy még korántsem ért véget a harc. Egy vakon rajongó szikár ezredes Rómában olyan tervet eszelt ki, amely ha sikerül, egyetlenegy ember meggyilkolásával még most is halomra döntheti az egész építményt. Vannak országok, melyeknek intézményei elég szilárdak ahhoz, hogy túléljék egy elnök halálát vagy egy király lemondását, amint Anglia példája is bizonyította huszonnyolc évvel azelőtt, s ahogy Amerika példája is bizonyítani fogja, még mielőtt letelik az év. Roger Frey azonban eléggé tisztában volt a francia intézmények 1963-as állapotával ahhoz, hogy semmiféle illúziói se legyenek, s pontosan tudja hogy az elnök halála csak előjáték volna a feltétlenül bekövetkező puccshoz és polgárháborúhoz. – Nos – mondta végül, még mindig a verőfényes udvart bámulva –, akkor tehát meg kell mondani neki. A rendőrtiszt nem válaszolt. Ő csak szakértőként szerepel az ügyben, s ennek egyik legnagyobb előnye, hogy az embernek csak a dolgát kell elvégeznie, mert a legfőbb döntéseket azok hozzák, akik ezért kapják a fizetésüket. Esze ágában sem volt önként magára vállalni ezt a szerepet. A miniszter ismét feléje fordult. – Bien. Merci, commissaire. Akkor ma délután kihallgatást kérek, és tájékoztatom az elnököt. – Száraz, pattogós, határozott hangon beszélt. Ismét egy feladat, amit el kell végezni. – Aligha szükséges figyelmeztetnem önt, hogy a legteljesebb hallgatást kérem öntől, mindaddig, amíg nem volt alkalmam megvilágítani a helyzetet az elnöknek, és amíg ő maga nem nyilatkozik arról, hogy milyen intézkedéseket kíván az ügyben. Ducret felügyelő fölállt, és távozott, hogy visszatérjen a tér túloldalán betorkolló főútvonalon száz méterre álló Elysée Palota főbejáratához. Amikor magára maradt, a belügyminiszter visszafordította maga felé az íróasztalára visszahelyezett bőrkötésű dossziét, és lassan újraolvasta az anyagot. Világos volt számára, hogy Rolland helyesen értékeli a helyzetet, Ducret egyetértése pedig mindenféle taktikázási lehetőséget kizárt. A veszély tehát letagadhatatlan és súlyos, következésképp elkerülhetetlen, hogy az elnöknek is tudomására hozza.

Kelletlen mozdulattal bekapcsolta az asztalán álló hangostelefont, és utasította a haladéktalanul felberregő műanyag rostélylemezt, hogy: – Hívja fel nekem az Elysée titkárságát. A hangostelefon mellett álló piros készülék egy percen belül megszólalt. Fölvette a kagylót, s egy másodpercig belehallgatott, mielőtt beleszólt volna. – M. Foccart, s 'il vous plaît. – Újabb szünet, aztán megszólalt a telefonban Franciaország egyik legnagyobb hatalmú emberének megtévesztőén lágy hangja. Roger Frey röviden elmagyarázta, hogy mit kíván és miért. – Minél előbb, Jacques... Igen, tudom, hogy előbb utána kell nézned. Várok. Kérlek, hívj vissza, amint lehet. A hívás egy óra múlva futott be. Aznap délután négyre tűzték ki a kihallgatást, közvetlenül az elnök sziesztája után. Az első pillanatban Frey tiltakozni akart, hogy ami most őelőtte fekszik az íróasztalán, az minden sziesztánál fontosabb, de aztán magába fojtotta. Mint az elnök környezetében mindenki, ő is nagyon jól tudta, hogy mennyire nem tanácsos ellentmondani a bársonyos hangú hivatalnoknak, akinek bármikor szabad bejárása volt az elnökhöz, s aki saját kartotékrendszert vezetett bizalmas értesüléseiről, amitől inkább csak féltek, semmint tudták volna róla, hogy mit tartalmaz. A Sakál ugyanaznap délután, húsz perccel négy előtt kilépett a Curzon Street-i Cunningham vendéglő ajtaján, ahol a londoni halvendéglők kínálatának egyik legfinomabb és egyben legdrágább ebédjét költötte el. Végtére is, meditált, miközben kocsijával a South Audley Streetre fordult, feltehetőleg hosszabb időre ez lesz az utolsó londoni étkezése, és igazán volt mit ünnepelnie. Ugyanebben a percben fekete DS 19-es szalonkocsi fordult ki a francia belügyminisztérium Place Beauvau-i épületének kapuján. A tér közepén álló forgalomirányító rendőr, akit kiáltással figyelmeztettek a kertkapunál őrködő bajtársai, minden irányból leállította a térbe torkolló forgalmat, majd vigyázzba vágta magát. Mintegy száz méterre a tértől a Citroën az Elysée Palota udvarának szürke kőkapuzata felé fordult. A már szintén riasztott szolgálatos rendőrőrszemek itt is leállították a forgalmat, hogy a szalonkocsi elég nagy ívben fordulhasson be a meglepően szűk kapun. A kapu két oldalán őrbódéja előtt álló két köztársasági gárdista tisztelegve a gépkarabély tarjához kapta fehér kesztyűs kezét, s a miniszter behajtott a palota előudvarába.

A kapuzat boltívének mélyén lecsüngő lánc tartóztatta föl a kocsit arra az időre, amíg a szolgálatos titkosrendőr, Ducret egyik embere, bepillantott a kocsiba. Biccentett a miniszternek, aki visszabólintott. A titkosrendőr karjelére a földre hullott a lánc, s a Citroën áthajtott rajta. A mintegy harmincméternyi, sárgásbarna kaviccsal borított udvar túlsó végében emelkedett a palota homlokzata. A kapun áthaladva, Róbert, a sofőr jobbra fordult, s az óra járásával ellenkező irányban kerülve meg az udvart, odavitte gazdáját a főbejárathoz fölvezető hat gránitlépcsőhöz. A két ezüstláncos, fekete frakkos ajtónálló egyike már nyitotta az ajtót. A miniszter kiszállt, felszaladt a lépcsőn. Az üvegajtónál a főkomornyik fogadta. Előírásosan üdvözölték egymást, s Roger Frey a komornyik nyomában belépett a palotába. Az előcsarnok boltozatos mennyezetéről hosszú, aranyozott láncon lecsüngő hatalmas kandeláberes csillár alatt várakoznia kellett egy keveset, amíg a főkomornyik a bejárattól balra álló márványasztalkán álló telefonon röviden bejelentette az érkezését. Amikor letette a telefont, a miniszter felé fordult, kurtán elmosolyodott, aztán szokott méltóságteljes, kimért lépteivel megindult a bal oldali, szőnyeggel borított gránitlépcsőkön. Az első emeletre érve végighaladtak a lenti előcsarnokra néző rövid, de széles lépcsőfordulón, s egy balról nyíló ajtónál álltak meg, amelyen a főkomornyik halkan bekopogtatott. Tompa, távoli “Entrez" hallatszott odabentről, mire a komornyik kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy előreengedje a minisztert a Sálon des Ordonnances-ba. Miután a miniszter belépett a terembe, hangtalanul becsukódott mögötte az ajtó, a komornyik pedig a maga ünnepélyes módján levonult a lépcsőkön az előcsarnokba. A szalon szemközti nagy déli ablaktábláin besütő nap meleg fényben fürdette a szőnyeget. A padlótól a mennyezetig érő ablakok egyike tárva állt, s a kert fáiról gerleturbékolás hallatszott be. Az ablakon túl ötszáz méterre elhaladó Champs-Élysées-t tökéletesen eltakarták a teljes nyári lombozatukban pompázó terebélyes hársak és bükkök, s az elhaladó forgalom moraja szinte a gerle turbékolásánál is halkabb duruzsolássá tompult. M. Frey, aki városban született, és városban nevelkedett, itt, az Elysée Palota déli termeiben mindig úgy érezte magát, mintha valamelyik eldugott, vidéki château-ban járna. Az épület túloldalán, a Faubourg St. Honorén zúgó forgalom itt már csak elmosódott emlék volt. Az elnök, mint Frey is tudta, rajongott a falusi életért.

Aznap Tesseire ezredes volt a szolgálatos segédtiszt, íróasztala mögül felállva, üdvözölte. – Monsieur le Ministre... – Colonel... – M. Frey a szalon bal oldalán nyíló aranyozott kilincsű kétszárnyú ajtó felé intett a fejével. – Be vagyok jelentve? – Természetesen, M. le Ministre. – Tesseire az ajtóhoz ment, röviden bekopogtatott, aztán az egyik szárnyát kinyitotta, és megállt a nyílásban. – A belügyminiszter, Monsieur le Président. Odabentről tompa, elmosódott igenlés hallatszott. Tesseire félreállt, rámosolygott a miniszterre, Frey pedig mellette elhaladva belépett de Gaulle dolgozószobájába. A miniszter mindig megállapította, hogy ebben a teremben minden arról az emberről beszél, aki megszabta, hogy milyen legyen a berendezése, a díszítése. Jobb felől három elegáns, magas ablak nyílt, szintén a kertre, akárcsak a Salon des Ordonnançes ablakai. Egy közülük a szobában is nyitva állt, s Frey most ismét hangosabban hallotta a kertből a galambturbékolást, amit arra a pillanatra, amíg átlépett a küszöbön, elfogtak a falak. Valahol a hársak s bükkök alatt néma férfiak lapultak, kezükben automata revolverrel, amellyel húsz lépésről is eltalálták a kör ászon a szívet. De jaj volt annak, aki olyan óvatlan volt, hogy megpillantották az első emeleti ablakból. A palota környékén immár legenda volt, hogy az a férfi, akinek ha úgy hozná a szükség, vak elszántsággal védelmeznék az életét, micsoda haragra gerjed, valahányszor a tudomására jutnak az ő oltalmára hozott intézkedések, vagy ha valamelyik óvintézkedéssel a magánéletébe avatkoztak. Ez volt Ducret egyik legnehezebb keresztje, és senki sem irigyelte, amiért olyan embert kell oltalmaznia, aki ennek minden formáját magához méltatlannak érzi, és a legkevésbé sem hajlandó figyelembe venni. Bal felől, a beépített, üvegezett könyvespolcok falánál XV. Lajos korabeli asztal állt, rajta XIV. Lajos korabeli állóóra. A padlót úgynevezett Savonnerie szőnyeg borította, amely a chailot-i királyi szőnyeggyárban készült 1615-ben. Az elnök egyszer elmagyarázta Freynek, hogy ez a gyár szappanfőzde volt, mielőtt szőnyeggyárrá alakították volna, s innen ragadt rá ez a név a szőnyegeire. Semmi olyasmi nem volt ebben a szobában, ami ne lett volna egyszerű, de méltóságteljes, semmi olyasmi, ami ne lett volna ízléses, s mindenekelőtt semmi olyan, ami ne Franciaország nagyságát példázta volna. S ez, legalábbis

Roger Frey szemében, arra a férfira is vonatkozott, aki most asztalától felállva jött elébe, hogy szokott választékos udvariasságával üdvözölje. A miniszternek megint eszébe jutott az a megjegyzés, amit Harold Kingtől, a Párizsban dolgozó angol újságírók doyenjétől, Charles de Gaulle egyetlen eleven angolszász jó barátjától hallott egyszer: az elnök modora és viselkedése nem is huszadik, hanem tizennyolcadik századi. Azóta valahányszor találkozott vele, Roger Frey mindig megpróbálta, hogy maga elé képzelje ezt a magas termetet selyemben, brokátban, amint ugyanezen udvarias mozdulatokkal üdvözli, de mindannyiszor hiába. A tizennyolcadik század és a Tábornok kapcsolata számára is szembeötlő volt, de a képet mégsem sikerült maga elé idéznie. S azt a néhány alkalmat sem fogja soha elfelejteni, amikor a méltóságteljes öregember ritka heves haragra gerjedve valamin, olyan félelmetesen durva kaszárnyanyelven szólalt meg, hogy egész kíséretének vagy kabinetjének elállt a lélegzete az elképedéstől. A miniszter nagyon is jól tudta, hogy azok az intézkedések, amelyeket ő mint a francia intézmények, s közülük a legfőbb, az elnök biztonságának őre szükségesnek tart, szintén azok közé a kérdések közé tartoznak, amelyek valószínűleg ilyen hatást váltanak ki belőle. Ezekről eddig még sohasem esett szó köztük, s ez irányú intézkedéseinek nagy részét Frey kénytelen volt titokban meghozni. Ha arra a dokumentumra gondolt, amit az irattáskájában magával hozott, s arra, hogy milyen kéréssel kell az elnökhöz fordulnia, válósággal beleremegett a gondolatba. – Mon cher Frey. A magas termetű, grafitszürke ruhás férfi megkerülte a terebélyes asztal sarkát, amelynél dolgozni szokott, és kezét üdvözlésre nyújtva elébe jött. – Monsieur le Président, mes respects. – Megszorította a feléje nyújtott kezet. Legalább jó hangulatban van az Öreg. Már ült, mire megilletődöttségében észrevette, hogy az íróasztal előtt álló két magas támlájú, első császárságbeli, Beauvais kárpittal bevont székhez vezették. Házigazdái kötelezettségének eleget téve, Charles de Gaulle visszatért az íróasztal túlsó oldalára, s háttal a falnak, helyet foglalt, majd tíz ujja hegyét az asztal fényezett falapjára helyezve, hátradőlt. – Úgy értesültem, kedves barátom, Frey, hogy ön valamely sürgős ügyben kívánt szólni velem. Nos, mi mondanivalója van a számomra? Roger Frey mély lélegzetet vett, és belefogott. Röviden és velősen előadta, hogy mi járatban van, ugyanis tisztában volt vele, hogy de Gaulle nem szenvedheti a hosszú szónoklatot, kivéve, ha maga tartja, s akkor is csak ha a

nyilvánosság előtt beszél. A magánéletben a tömörséget kedvelte, amit bőbeszédűbb alárendeltjei kínos tapasztalatok árán tanultak meg. Mialatt Frey beszélt, az íróasztal túloldalán ülő férfi szemlátomást egyre jobban megmeredt ültében. Egyre hátrább s hátrább dőlt székében, miközben mintha egyre növekedne is, s úgy nézett le orrának tiszteletet parancsoló kiugró hegyfokáról a miniszterre, mint egy mind ez ideig megbízható cselédre, aki most egyszerre mégis valami viszolyogtatóval merészkedett elébe a tulajdon dolgozószobájában. Roger Frey azonban nagyon jól tudta, hogy az elnök, aki a nyilvánosság előtt úgy leplezte rövidlátását, hogy csak olyankor hordott szemüveget, ha beszédet olvasott fel, másfél-két méter távolságból legföljebb ha rózsaszínű pacát lát az ő arca helyén. A belügyminiszter egy percnél alig hosszabb mondókáját Rolland és Ducret véleményének megemlítésével fejezte be, majd végezetül még hozzátette: – Rolland jelentése itt van a táskámban. Az elnöki kéz egyetlen szó megjegyzés nélkül átnyúlt az asztal fölött. M. Frey előhúzta irattáskájából a jelentést, és átnyújtotta. Charles de Gaulle elővette zakója mellzsebéből olvasószemüvegét, föltette, aztán kinyitva az asztalára helyezett dossziét, olvasni kezdte. A gerle abbahagyta a turbékolást, mintha megértené, hogy ez most nem erre való perc. Roger Frey a fákat nézegette, aztán az asztalon álló bronz olvasólámpát. Gyönyörű ívű, villanyra átalakított Flambeau de Vermeil volt, a restauráció idejéből, s de Gaulle elnökségének öt esztendeje alatt már ki tudja, hány ezer óra óta vetette fényét a megannyi államügyre, amely éjszakánként megfordult az alatta fekvő mappán. De Gaulle tábornok gyorsan olvasott. Rolland jelentésével három perc alatt végzett, akkurátusán behajtotta a dossziét, összekulcsolta fölötte a kezét, és föltette a kérdést: – Nos, kedves Frey, és mit óhajt tőlem? Roger Frey másodszor is mély lélegzetet vett, aztán belevágott, hogy velősen előadja, milyen intézkedéseket kíván tenni. Kétszer is használta ezt a kifejezést: “...Véleményem szerint, Monsieur le Président, a veszély elhárítására feltétlenül szükség volna..." Előadása harminchatodik másodpercében elhangzott az is, hogy “...Franciaország érdekében..." Tovább nem folytathatta. Az elnök közbevágott, s zengzetes hangján megrezegtetve Franciaország neve valósággal istenség nevének hangzott, ahogy se azelőtt, se azóta senki francia nem tudta kiejteni.

– Franciaország érdeke, kedves Frey, azt kívánja, hogy elnöke ne bújj ön gyáván odújába a világ szeme láttára egy nyomorúságos bérenc... – szünetet tartott, mialatt a szobát megtöltötte az ismeretlen merénylő iránti megvetése – ...egy idegen elől. Roger Frey azonnal átlátta, hogy veszített. Nem következett be az, amitől tartott: a Tábornok nem jött ki a sodrából. Tiszta, világos beszédbe fogott, mint aki nem akarja, hogy hallgatósága akár csak a legkisebb mértékben is félreértse a szándékát. Beszédének foszlányai kiszálltak az ablakon, és Tesseire ezredes fülébe jutottak. – La Francé ne saurait accepter... la dignité et la grandeur asujetties aux misérables menaces d'un... d'un Chacal... A kihallgatás két perccel később véget ért, és Roger Frey távozott az elnök színe elől. Komoly arccal biccentett Tesseire ezredesnek, aztán kilépett a Salon des Ordonriançes ajtaján, és megindult lefelé a lépcsőkön az előcsarnokba. – Ennek aztán – gondolta a fökomornyik, miközben a lépcsőn a várakozó Citroënhez vezette a minisztert, és utánanézett az elhajtó kocsinak – jókora gond nyomhatja a vállát. Kíváncsi volnék, hogy mit mondhatott neki az Öreg. – Mivel azonban fökomornyik volt, olyan mozdulatlan maradt az arca, akárcsak annak a palotának a homlokzata, amelyet immár húsz esztendeje szolgált. – Nem, szó sem lehet róla, hogy erről az oldaláról fogjuk meg a dolgot. Ezt félreérthetetlenül tudtomra adta az elnök. Roger Frey visszafordult irodája ablakától, és végigmérte azt a férfit, akinek az előbbi válasz szólt. Az Elysée-ből visszaérkezve, alig egy-két perc múlva hívatta chef de cabinet-jét, azaz titkársága vezetőjét. Alexandre Sanguinetti korzikai volt. Frey minisztersége két éve során jobbára Sanguinettire bízta a francia titkosszolgálatok ellenőrzésével és irányításával járó aprólékos munka nagyobb részét. Sanguinetti személyét és működését illetőleg következésképp igen eltértek a nézetek, mégpedig elsősorban a nyilatkozó személyes pártállása, illetőleg a polgári jogokról vallott felfogása szerint. A szélsőbal gyűlölte és egyben rettegte is, amiért habozás nélkül mozgósította ellenük a CRS rendfenntartó egységeit, valamint amiatt a “lényegretörő" taktikája miatt, amelyet a félkatonai szervezet negyvenötezernyi utcai verekedője alkalmazott.

Sok egyszerű embernek is ellenszenves volt, mivel az irodájából kiinduló drákói rendszabályok valamennyiüket érintették; az útelzárások, a nagyobb útkereszteződéseknél rendszeresített igazoltatások, a minden főútvonalon felállított útakadályok és a lapokban sűrűn látható felvételek, amelyeken fiatal tüntetőket gumibotoz a CRS. A viszonylag kicsiny gaulle-ista sajtó kivételével, az újságok sorozatosan szidalmazták. Ha egyáltalában hatott rá a közutálat, amely mint Franciaország legtöbbet bírált emberének kijárt neki, ezt sikerült tökéletesen ellepleznie. Vallásának istensége az Elysée Palota hivatali helyiségeinek szentélyében lakott, s ebben az egyházban Alexandre Sanguinetti volt a szent Kúria feje. Mogorván nézett maga elé a mappára, amelyen a Rolland jelentését tartalmazó bőr irattartó feküdt. – Lehetetlen. Kész lehetetlenség. Lehetetlen tud lenni az Öreg. Nekünk az a feladatunk, hogy az életét védelmezzük, ő meg nem hagyja. Ezt a Sakált is el tudnám fogni. De azt mondod, hogy nem. szabad ellenintézkedéseket foganatosítanunk. Hát akkor mi az ördögöt csináljak? Várjuk, amíg lecsap? Várjunk ölbe tett kézzel? A miniszter felsóhajtott. Nem is várt mást személyi titkárától, de ettől nem lett könnyebb a dolga. Visszaült az íróasztalához. – Ide hallgass, Alexandre. Először is az a helyzet, hogy egyelőre még nem is győződtünk meg róla, hogy Rolland jelentése csakugyan megfelel-e a valóságnak. Ez egyelőre még csak az, amit ő szűrt ki ennek a... Kowalskinek a dadogásából, aki különben azóta már meg is halt. Az is elképzelhető, hogy Rolland téved. Még nem fejeződött be a bécsi nyomozás. Folyamatos kapcsolatban állok Guibaud-val, aki szerint ma estére már eredmény várható. El kell ismernünk, hogy országos hajszát indítani egy külföldi ellen, akiről a fedőnevén kívül egyebet sem tudunk, az ügynek ebben a stádiumában aligha volna ésszerű és gyakorlatias lépés. Ennyiben egyetértek az elnökkel. – De különben is, ezt az irányelvet... sőt kifejezett parancsot adta. Még egyszer elmondom, nehogy bármelyikünk is félreértsen valamit. Tehát semmi feltűnés, semmi országos körözés, közvetlen környezetünk lehető legszűkebb körén kívül senkinek sem szabad még csak sejtenie sem, hogy valami nincsen rendben. Az elnöknek az a véleménye, hogy ha a dolog kiszivárogna, a sajtó diadalünnepet ülne, a külföld gúnyolódna, s minden, a szokásostól eltérő elővigyázatossági intézkedésünkben itthon és külföldön egyaránt csak azt látnák, hogy lám, Franciaország elnöke bujkálni kényszerül egy magányos ember, s ráadásul egy magányos külföldi elől.

– Ezt pedig nem hajlandó, ismétlem, nem hajlandó eltűrni. És még azt is... – fölemelt mutatóujjával adott nyomatékot annak, amit mondott – ...világosan értésemre adta, hogy ha az ügynek bármely részlete, vagy akár valami bizonytalan mendemondába köztudomásúvá válnék, fejek fognak gurulni. Én mondom neked, cher ami, még sohasem láttam ennyire hajthatatlannak. – Nyilvános megjelenéseinek eddigi menetrendjét azonban – ellenkezett a korzikai – mégiscsak meg kell változtatni. Ez kézenfekvő. Szó sem lehet nyilvános szereplésről, amíg a merénylőt el nem fogjuk. Ezzel bizonyára ő is... – Nem hajlandó lemondani semmit. Egyetlen órányi, egyetlen percnyi változás sem lesz a tervben. Az egészet a lehető legnagyobb titokban kell bonyolítanunk. A februári, Ecole Militaire-béli merényletkísérlet elhárítása és az összeesküvők letartóztatása óta először Alexandre Sanguinetti ismét úgy érezte, hogy ugyanott van, ahonnan elindult. Az elmúlt két hónap alatt, miközben a bank- és ékszerrablások hullámával birkózott, már megkocáztatta a reménységet, hogy a nehezén talán mégiscsak túl van. A belülről támadó Akció Csoport és a kívülről rohamozó rendőri és CRS-hordák kettős csapásai alatt egyre jobban málladozott az OAS apparátusa, s ezért Sanguinetti úgy értelmezte a bűnözési hullámot, hogy ez már a Titkos Hadsereg halálvonaglása; utolsónak megmaradt maréknyi gengsztere tombolja ki magát még egyszer utoljára, s próbál egyben összeszedni annyi pénzt, hogy aztán majd kényelemben élhessen a száműzetésben. Rolland jelentésének utolsó oldala azonban világossá tette a számára, hogy a több tucatnyi ügynököt, akit Rolland-nak sikerült beépítenie még az OAS legmagasabb köreibe is, az utolsó szálig kicselezték azzal, hogy a gyilkost senki sem ismeri, kivéve azt a három embert, aki megközelíthetetlenül és elérhetetlenül ül egy római szállodában. S ekkor Sanguinetti azt is belátta, hogy az a hatalmas archívum, amelyben mindenkiről vezetnek dossziét, aki valaha is, s akár csupán távolról, de kapcsolatban volt az OAS-szal, s amelynek biztos értesüléseire rendszerint számíthatott a belügyminisztérium, most egyetlenegy apró kis körülmény miatt egy csapásra haszontalanná vált. A Sakál ugyanis külföldi. – De hát mitévők legyünk, ha egyszer nem szabad cselekednünk? – Azt egyetlen szóval sem mondtam, hogy nem szabad cselekednünk – helyesbítette Frey. – Én csak azt mondtam, hogy nem szabad nyilvánosan cselekednünk. Titokban kell lebonyolítani az ügyet. Következésképp csak egyet tehetünk. Bizalmasan folytatott nyomozással meg kell állapítani a

merénylő személyazonosságát, majd fel kell deríteni a tartózkodási helyét, és akár Franciaországban, akár külföldön, de mindenképpen azonnal és habozás nélkül meg kell semmisíteni. –...mindenképpen azonnal és habozás nélkül meg kell semmisíteni. Ez, uraim, az egyetlen út, amely nyitva áll a számunkra. A miniszter végigtekintett a minisztérium tanácstermében tárgyalóasztal köré gyűlt értekezleten, és kivárta, hogy a szavai hatni kezdjenek. Tizennegyedmagával volt a teremben. A miniszter állt az asztalfőn. Tőle jobbra chef de cabinet-je, balra pedig a rendőrprefektus, Franciaország rendőri erőinek politikai irányítója. Sanguinettitől jobbra, lefelé a hosszú asztal mellett, először Guibaud tábornok következett, a SDECE feje, majd Rolland ezredes, az Akció Csoport feje s egyben annak a jelentésnek a szerzője, amelyből az értekezlet valamennyi résztvevője előtt hevert egy példány. Rolland ezredes után Ducret felügyelő következett, az Elnöki Biztonsági Szolgálat vezetője, és Saint-Clair de Villauban ezredes, az Elysée Palota személyzetéhez beosztott repülőtiszt, aki fanatikus gaulle-ista volt, de az elnök környezetében az volt a híre, hogy nem kevésbé fanatikus akkor sem, ha a karrierjéről van szó. M. Maurice Papon, a rendőrprefektus balján M. Maurice Grimaud ült, a francia bűnügyi rendőrség, a Sûreté Nationale főigazgatója, majd tovább balra egy sorban a Sûretét alkotó öt osztály igazgatója. Noha a regényírók szeretik népes bűnüldöző szervnek beállítani, a Sûreté Nationale voltaképp csak kicsiny és soványka létszámmal dolgozó hivatal, amely csak irányítja azt az öt szervet, amely a tulajdonképpeni munkát végzi. A Sûreté merőben adminisztratív feladatokat lát el, akárcsak az Interpol, amelyről a köztudatban szintén téves kép él, s ûreté a S munkatársai között egyetlenegy detektív sincsen. Az, aki a francia rendőrség nyomozó erőinek parancsnokolt, Maurice Grimaud mellett ült: Max Fernet, a Police Judiciaire igazgatója. Quai des Orfévres-i hatalmas főparancsnokságán kívül (amely önmagában is sokszorta nagyobb a Sûreté Rue des Saussaies 11. szám alatti székházánál, amely alig egy saroknyira áll a belügyminisztérium épületétől), a Police Judiciaire alá tartozik Franciaország tizenhét rendőri kerületének központja is. Ezek alá tartoznak a helyi rendőri erők: a 74 központi kapitányság, a 253 kerületi kapitányság és a 126 helyi őrszoba, összesen 453 egység. A hálózat Franciaország kétezer városára és községére terjed ki. Ez a bűnüldöző

szervezet. Vidéken és az országutakon a Gendarmerie National és a közlekedési rendőrség, a Gendarmes Mobiles látja el a rendfenntartási feladatokat. A nagyobb hatékonyság céljából a gendarmes és az agents de police sok helyütt közösen használják a különféle berendezéseket és objektumokat. A Max Fernet parancsnoksága alá tartozó Police Judiciaire-nek 1963-ban összesen több mint húszezer embere volt. Fernet baljától az asztal vége felé a Sûreté további négy osztályvezetője sorakozott: a Bureau de Securité Publique, a Renseignements Généraux, a Direction de la Surveillance du Territoire és a Corps Républicain de Securité főnöke. Ezek közül az első, a BSP feladata elsősorban az épületek, a hírközlési berendezések, utak és minden egyéb állami tulajdonban levő objektum szabotázs és egyéb károkozás elleni védelme. A második, az RG, azaz a központi nyilvántartó, a másik négy osztály emlékezete: Pantheon környéki épületének archívumában négy és fél millió iratgyűjtőt őriztek mindazon személyekről, akik a francia rendőri erők fennállása óta valamilyen módon magukra hívták a rendőrség figyelmét. Az öt és fél mérföldnyi polcot elfoglaló anyag keresztutalásokkal van ellátva a nyilvántartott személyek neve és aszerint, hogy milyen bűncselekmény miatt ítélték el az illetőt, vagy milyen bűncselekmény elkövetésével gyanúsították. A valamilyen rendőri ügyben kihallgatott tanúkat és a felmentett vádlottakat is nyilvántartják. Bár a nyilvántartó abban az időben még nem volt számítógépesítve, az irattárosok azzal büszkélkedtek, hogy néhány percen belül képesek előásni bármelyik kis faluban akár tíz évvel azelőtt elkövetett gyújtogatás részleteit vagy bármily jelentéktelen, még a sajtóban is csak alig megemlített bírósági tárgyalás tanúinak a névsorát is. A dossziékban az ujjlenyomatait is tárolják mindenkinek, akitől valaha is Franciaországban ujjlenyomatot vettek, közte számos, sohasem azonosított sorozatot. Ezenkívül tíz és félmillió bejelentőlapot is őriznek, az összes határátkelőhelyeken belépett turisták statisztikai lapjait, és minden Párizson kívüli szállodában megszállt turista bejelentőlapját. Kizárólag a hely szűkössége miatt, ezeket a bejelentőlapokat viszonylag sűrűn kell selejtezni, hogy elférjenek az évente hatalmas mennyiségben beérkező újak. A Franciaország területén kitöltött bejelentőlapok közül csak a párizsi szállodák lapjai nem kerültek az RG-re. Ezek a Boulevard du Palais-i Préfecture de Police-ra futottak be.

A DST, amelynek vezetője Fernet-től három székkel balra ült, Franciaország kémelhárító szolgálata, és feladatai közé tartozik Franciaország repülőtereinek, kikötőinek és határainak állandó felügyelete is. A Franciaországba belépő utasok statisztikai lapjait archiválás előtt a DST helyi embere nézi át, hogy kiszűrje a nemkívánatos elemeket. A sorban az utolsó a CRS feje volt, annak a negyvenötezer fős rendőri erőnek a parancsnoka, amely Alexandre Sanguinetti tevékenysége folytán oly hírhedett és szívből utált lett az elmúlt két év alatt. Csupán azért, mert másképpen nem fértek volna el az asztal körül, a CRS vezetője az asztal legvégére került, éppen szembe a hosszú asztal fő helyén ülő miniszterrel. Az övén kívül még egy hely volt az asztal alsó végében, a CRS feje és Saint-Clair ezredes között, kissé oldalvást, az asztal jobb sarkánál. Nagydarab, testes férfi ült itt, akinek pipafüstje szemlátomást ingerelte a bal oldalán ülő finnyás ezredest. A miniszter személyesen kérte meg Max Fernet-t, hogy ezt az embert feltétlenül hozza magával az értekezletre. Ez a férfi Maurice Bouvier felügyelő volt, a PJ bűnügyi csoportjának a vezetője. – Ez tehát a helyzet, uraim – foglalta össze beszámólóját a miniszter. – Önök valamennyien olvasták Rolland ezredes jelentését, amely önök előtt fekszik az asztalon. Tőlem pedig hallották, hogy Franciaország méltósága megőrzésének érdekében az elnök milyen jelentős mértékben megkötötte a kezünket minden intézkedésünkben, amit e személyét fenyegető veszély elhárítására teszünk. Ismételten hangsúlyozom, hogy mind a nyomozás lefolytatásában, mind pedig bármely ezután szükségesnek mutatkozó akcióban a legnagyobb titkossággal kell eljárni. Mondanom sem kell, önöknek valamennyiüknek teljes titoktartást kell fogadniuk, s e helyiségen kívül tilos bárkivel értekezniük az ügyben, míg csak s hacsak az illető nincsen beavatva a titokba. – Önöket azért hívattam ide, mert úgy vélem, hogy bármi tévők legyünk is, előbb vagy utóbb óhatatlanul szükség lesz az itt képviselt osztályok mindegyikének a közreműködésére, és azt akarom, hogy önök, ezen osztályok vezetői tisztában legyenek vele: fontossága folytán ez az ügy bármi másnál előbbre való. Minden esetben az önök azonnali és személyes intézkedését kérem. Nem adhatják ki a feladatot alárendeltjeiknek, kivéve, ha az elvégzendő feladat jellegéből semmi módon nem lehet következtetést levonni a parancs indítékaira. Ismét szünetet tartott. Az asztal két oldalán sorakozó fejek némelyike komolyan bólogatott. Mások az előttük fekvő irattartóra vagy a szónokra

szegezték tekintetüket. Az asztal túlsó végén Bouvier felügyelő a mennyezetet bámulta, és kurta füstgomolyokat eregetett a szája sarkából, akár egy füstjeleket adó rézbőrű indián. A mellette ülő repülőezredes minden eresztésre idegesen összerándult. – Nos – folytatta a miniszter-, azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy a véleményüket kérdezzem. Rolland ezredes, tud már valami eredményt mondani a bécsi nyomozásról? Az Akció Csoport vezetője felemelte tekintetét jelentése előtt heverő példányáról, oldalvást pillantott a SDECE-t vezető tábornokra, de se biztatást, se rosszallást nem tudott leolvasni az arcáról. Guibaud tábornok, aki a fél napját az R 3. szekció vezetőjének legorombításával töltötte, mert miként fordulhat elő olyasmi, hogy Holland hajnalban egyszer csak elhatározza, és a saját nyomozása lefolytatására kisajátítja a bécsi irodát, most mereven nézett maga elé. – Igen – mondta az ezredes. – Bécsi embereink ma délelőtt és délután nyomozást folytattak a Brucknerallén álló Pension Kleist nevű kis magánszállodában. Magukkal vitték Marc Rodin, René Montclair és André Casson fényképét. Kowalski képét, amely nem szerepel a bécsi kartotékokban, az idő rövidsége miatt nem tudtuk eljuttatni nekik. – A szállodaportás hármójuk közül kettőt biztosan felismert. De nem emlékezett pontosan, mikor látta az arcokat. Ekkor némi anyagi ösztönzésre átnézte a vendégkönyv június 12-e és 18-a közötti bejegyzéseit, az OAS három vezetője ugyanis ezen az utóbbi dátumon költözött be közös római szállására. – Végül is azt állította, hogy Rodinben felismerte azt az embert, aki június 15-én Schulz néven foglalt szobát. A portás azt is elmondta, hogy ez a Schulz aznap délután valamiféle üzleti tanácskozást tartott a szobájában, az éjszakát a szállodában töltötte, majd másnap elutazott. – Arra is emlékezett, hogy Schulznak társa is volt, egy mogorva, behemót férfi, ezért is maradt meg Schulz az emlékezetében. Schulzot a délelőtt folyamán két férfi kereste föl, üzleti megbeszélésre. Lehetséges, hogy a két látogató Casson és Montclair volt. Nem állította biztosra, de úgy vélte, a két arc egyikére legalábbis ráismer. – A portás azt mondta, hogy a három férfi az egész napot a szállodai szobában töltötte, kivéve azt a félórát, amikor Schulz és az óriás, ahogy Kowalskit nevezte, távol volt a szállodából. Egyikük sem rendelt ebédet, és az étterembe se jöttek le.

– És egyáltalában volt ötödik látogatójuk? – kérdezte Sanguinetti türelmetlenül. Rolland zavartalanul, éppoly színtelen hangon, mint a közbeszólás előtt, folytatta beszámolóját. – Az este folyamán, fél óra időtartamra, még egy férfi csatlakozott hozzájuk. A portás azt mondta, azért emlékszik rá, mert az illető olyan hirtelen lépett be az ajtón és olyan gyorsan vágott neki a lépcsőnek, hogy meg se nézhette magának. Úgy gondolta, hogy valamelyik szállóvendégük lehet, aki magánál tartotta a kulcsát. Már csak a kabátja csücskét pillantotta meg a lépcsőfordulóban. A férfi azonban néhány másodperc múlva visszatért a hallba. A portás a kabátjáról ismerte fel, hogy ugyanaz, aki az előbb fölszaladt a lépcsőn. – Az illető fölvette a pulton álló telefont, és kérte, hogy kapcsolja neki a 64-es szobát, Schulz szobáját. Két mondatot szólt a telefonba, franciául, aztán letette a kagylót, és újra fölment a lépcsőn. Fél órát töltött a szállodában, aztán szó nélkül távozott. Körülbelül egy órával ezután Schulz két látogatója külön-külön távozott. Schulz és az óriás a szállodában töltötte az éjszakát, és csak másnap távozott, rögtön reggeli után. – Az esti látogatóról a portás csak a következő személyleírást tudta adni: magas, kora bizonytalan, arca rendes, széles, sötét szemüveget visel, folyékonyán beszél franciául, meglehetősen hosszúra megnövesztett szőke haja van, amelyet homlokából hátrafésülve hord. – Elképzelhető, hogy a portás hajlandó volna segíteni az illető fantomképének összeállításánál? – kérdezte Papon, a rendőrprefektus. – Az embereim... illetve az embereink bécsi titkosrendőrnek adták ki magukat. Szerencsére egyikük eléggé jól beszél németül ahhoz, hogy akárki bécsi osztráknak nézze. Ezt a színházat azonban nem lehet a végtelenségig húzni. Kénytelenek voltak a portást ott helyben, a pultnál faggatni. – Ennél sokkal pontosabb személyleírásra van szükségünk – vetette közbe a nyilvántartó igazgatója. – Nevet nem említett? – Nem – felelte Rolland. – Amit az előbb elmondtam, az háromórás faggatózás eredménye. Minden részletre többször is visszatértek. Ezenkívül semmi egyébre nem emlékszik. Ennél jobb leírással csak akkor szolgálhatna, ha fantomképet csináltatnánk vele. – Nem lehetne ezt az embert is elcsaklizni, úgy mint Argoud-t, hogy aztán itt Párizsban csináltassuk meg vele a gyilkos fényképét? – érdeklődött Saint-Clair ezredes. A miniszter közbevágott.

– Szó sem lehet újabb emberrablásról. A német külügyminisztérium még most is acsarkodik ránk Argoud elrablása miatt. Ilyesmit csak egyszer lehet csinálni, többször nem. – De hát ha ilyen fontos dologról van szó, egy szállodaportás eltüntetését bizonyára sokkal diszkrétebben is meg lehet oldani, mint Argoud elrablását, nem? – próbálkozott a DST feje. – Mindenképp eléggé kétséges – szólt közbe Max Fernet –, hogy sokra mennénk-e egy napszemüveget viselő férfi fantomképével. Amikor végül is elfogjuk a tettest, rendszerint az szokott kiderülni a húsz másodpercig tartó esetek két hónapos emlékei alapján készült fantomképekről, hogy egyáltalában nem is hasonlítanak rá. Az ilyen képek legtöbbje legalább félmillió emberre hasonlít s némelyikük inkább éppenséggel félrevezető. – Ezek szerint tehát, Kowalski kivételével, aki halott, s aki elmondta azt az édeskeveset, amit tudott, csak négy ember van a világon, aki ismeri ennek a Sakálnak a személyazonosságát – mondta Ducret felügyelő. – Az egyik maga a Sakál, a másik három pedig egy római szállodában csücsül. Ahhoz mit szólnának, ha e közül a három közül próbálnánk begyűjteni valamelyiket? A miniszter újból a fejét rázta. – Erre nézve félreérthetetlen utasításokat kaptam. Emberrablás kizárva. Az olasz kormány kitérne a hitéből, ha ilyesmi történne a Via Condotti tőszomszédságában. Különben is kételyeim vannak, hogy egyáltalában ki vihető-e a dolog. Tábornok? Guibaud tábornok felemelte tekintetét és végignézett az egybegyűlteken. – A kérdéses személyeket folyamatos megfigyelés alatt tartó embereim jelentése szerint Rodin és két csatlósa olyan védelmi rendszert épített ki maga körül, ami merőben gyakorlati szemszögből is kizárja ezt – mondta. – Nyolc, illetve, ha Kowalskit nem pótolták, hét első osztályú volt légiós őrzi őket. Minden liftet, lépcsőt, vészlépcsőt, vészkijáratot őriznek, még a tetőt is. Ha legalább egyet élve akarunk megkaparintani közülük, nagyobbfajta tűzharcra kell számítanunk, amelyben valószínűleg könnygázbombákat és gépfegyvereket is be kell vetnünk. De ha ez sikerülne is, nagyon csekély az esélye, hogy a tomboló olaszok között ki is tudjuk hozni az emberünket az ötszáz kilométerre északra fekvő Franciaországba. Akad néhány emberünk, akiknél nagyobb tekintély kevés van a világon az efféle kérdésekben, s szerintük a dolog legföljebb kommandóakcióval volna megoldható. Ismét csönd szállta meg a termet.

– Nos, uraim – szólalt meg a miniszter –, van valakinek még valami javaslata? – Márpedig ezt a Sakált elő kell keríteni. Ez kétségtelen – felelte Saint-Clair ezredes. Az asztal körül többen egymásra pillantottak; egy-két szemöldök rosszallóan felszaladt. – Ez csakugyan világos – mormogta az asztalfőn ülő miniszter. – Most azonban azon igyekszünk, hogy ennek a módját megtaláljuk, mégpedig a cselekvésünknek szabott határok között. A leghelyesebb volna talán azt megvizsgálnunk, hogy az itt képviselt osztályok közül melyik a legalkalmasabb a feladat megoldására. – A köztársaság elnökének védelme – jelentette ki Saint-Clair fennkölt nagyképűséggel – végső soron, ha már mindenki más kudarcot vallott, csakis az Elnöki Biztonsági Szolgálatra és az elnöki hivatal személyi állományára vár. Biztosíthatom önt, miniszter úr, hogy mi meg fogjuk tenni a kötelességünket. A kérges lelkű profik némelyike ennek hallatára lehunyta szemét, nem is palástolva, hogy elege van az effélékből. Ducret olyan pillantást lövellt az ezredesre, hogy ha szemmel ölni lehetne, Saint-Clair azonnal holtan fordul le a székről. – Mi az, ez nem tudja, hogy most nem hallja az Öreg? – dörmögte Guibaud az orra alatt Hollandnak. Roger Frey fölemelte tekintetét, és belefúrva az Elysée Palota udvaroncának szemébe, megmutatta, hogy nemhiába lett belőle miniszter. – Saint-Clair ezredesnek természetesen tökéletesen igaza van – dorombolta. – Mi valamennyien meg fogjuk tenni a kötelességünket. És biztos vagyok benne, hogy az ezredes úr is megfontolás tárgyává tette azt a körülményt, hogy ha valamely szervezet magára vállalja ezen összeesküvés szétzúzásának feladatát, ám kudarcot vall, vagy akár csak olyan módszerekhez folyamodik célja elérésére, amelyek, jóllehet, szándékai ellenére, az elnök óhajaival ellenkezőleg az ügy kipattanásához vezetnének, ezzel az illető kudarcot szenvedett osztály vezetője óhatatlanul rosszallást von magára. A fenyegetés olyan tapinthatóan lebegett a hosszú asztal fölött, akár Bouvier pipafüstjének kék fátyla. Saint-Clair keskeny, sápadt arcán szemlátomást megfeszült a bőr, és a szemébe kiült az aggodalom. – Az itt jelenlevők valamennyien tisztában vannak vele, hogy mennyire korlátozottak az Elnöki Biztonsági Szolgálat lehetőségei – szögezte le Ducret felügyelő színtelen hangon. – Mi az elnök személyének közvetlen közelében

töltjük szolgálatunkat. Ennek a nyomozásnak azonban sokkal nagyobb körre kell kiterjednie, semhogy az embereim vállalhatnák anélkül, hogy ez ne vezetne elsőrendű kötelességünk elhanyagolásához. Senki sem mondott ellent neki, hiszen mindenki tudta, hogy az Elnöki Biztonsági Szolgálat vezetője csakugyan igazat mondott. De azt se kívánta senki, hogy Ducret helyett őrajta állapodjon meg a miniszteri tekintet. Roger Frey körbepillantott az asztalon, s szeme végül is az asztal túlsó végén ülő Bouvier felügyelő füstbe burkolt nagy testére esett. – Önnek, Bouvier, mi a véleménye? Ön még nem hallatta a hangját. A detektív kivette szájából a pipát, miközben sikerült még egyszer utoljára illatos füstgomolyt pöffentenie egyenesen a feléje forduló Saint-Clair arcába, aztán csendesen, mintha csak néhány épp most eszébe ötlött egyszerű tényt szögezne le, megszólalt: – Én úgy látom a helyzetet, miniszter úr, hogy a SDECE nem képes beépített ügynökei révén kideríteni a Sakál kilétét, hiszen maga az OAS sem tudja, hogy ki ez az ember; továbbá hogy az Akció Csoport sem képes ártalmatlanná tenni, mivel nem tudja, hogy kit kellene ártalmatlanná tennie. A DST sem tudja lekapcsolni a határon, mert sejtelme sincs róla, hogy kit keressen, az RG pedig azért nem tud adatokat szolgáltatni róla, mert nem tudja, hogy miféle dokumentumokban keresse az adatokat. A rendőrség nem tudja letartóztatni, mert nem tudja, hogy kit tartóztasson le, a CRS nem indíthat hajszát a kézrekerítésére, mert nem tudja, hogy kit üldözzön. Franciaország biztonsági erői mind tehetetlenek, mert nem tudják az illető nevét. Úgy látom tehát, hogy legelőször is az a feladat, s amíg ezzel nem végeztünk, minden más javaslat értelmetlen, hogy nevet adjunk ennek az embernek. Ha megvan a név, megtaláljuk hozzá az arcot is, ha megvan az arc, megvan az útlevél is, s ha megvan az útlevél jöhet a letartóztatás. Azonban a név kiderítése, méghozzá titokban, tisztán nyomozói feladat. Ezután elhallgatott, és visszadugta foga közé a pipaszárat. Az asztal körül ülők csendben emésztették, amit mondott. Senki sem talált kivetnivalót az okoskodásban. A miniszter mellett ülő Sanguinetti lassan rábólintott. – Na és, felügyelő úr, ki a legjobb detektív Franciaországban? – kérdezte a miniszter csöndesen. Bouvier néhány pillanatig gondolkozott, aztán ismét kivette szájából a pipát. – A legjobb detektív Franciaországban, messieurs, az én helyettesem, Claude Lebel felügyelő. – Hívassák ide – mondta a belügyminiszter.

Második rész EGY EMBERVADÁSZAT ANATÓMIÁJA 10. Egy óra múlva Claude Lebel riadtan és megzavarodva szédelgett ki a tanácsteremből. Ötven percig hallgatta a belügyminiszter eligazítását az előtte álló feladatról. A szobába lépve az asztal végére ültették, a CRS parancsnoka és a tulajdon főnöke, Bouvier közé. A többi tizennégy jelenlevő csendben várta, amíg Lebel, aki tudta, hogy eközben mindenfelől kíváncsi szemek méregetik, végigolvasta Rolland jelentését. Amikor visszatette az asztalra a jelentését, már dolgozott benne az idegesség. Vajon miért hívathatták? A miniszter beszélni kezdett. Nem a véleményére volt kíváncsi, és nem kéréssel fordult hozzá. Utasítást adott, amit részletes eligazítás követett. Saját irodát kap; korlátlanul rendelkezésére áll minden szükséges értesülés; rendelkezésére áll a jelenlevők által vezetett szervezetek valamennyi eszköze és erőforrása. Korlátlan költségkeretet kap. A teljes titkosság követelményére és az államfő személyes parancsára többször is felhívták a figyelmét. Miközben az eligazítást hallgatta, Claude Lebelen csüggedés vett erőt. Amit ezek kérnek – nem is kérnék, de követelnek tőle –, az maga a lehetetlenség. Semmi nyom, amin elindulhatna. Nincs bűntény – egyelőre. Semmi fogódzó. Nincs tanú, kivéve azt a hármat, akiket nem hallgathat ki. Csak egy név van, egy álnév, meg az egész földkerekség, hogy megkeresse rajta az emberét. Claude Lebel, amint azt maga is tudta, jó rendőr volt. Mindig is jó rendőr volt, lassú bár, de lelkiismeretes, pedáns és módszeres. Ihletett pillanatai, amelyek a jó rendőrt jeles detektívvé teszik, csak ritkán voltak. Azonban sohasem tévesztette szem elől, hogy a rendőri munka kilencvenkilenc százaléka rutinfeladatok elvégzéséből, kevéssé látványos tudakolózásból, ellenőrzésből és viszontellenőrzésből áll, az elemek egymáshoz illesztéséből, mígnem végül elkészül a háló, amelyben óhatatlanul fennakad a bűnöző, és a nyomozati anyag nemcsak az újságok címoldalán fog jól mutatni, de bizonyítékai a tárgyalóteremben sem fognak összeomlani.

A PJ-ben szorgalmas, de fantáziátlan embernek tartották, módszeres elmének. Nem szerette a nyilvánosságot, soha nem tartott olyan sajtóértekezleteket, mint azok a kollégái szoktak, akik ezen a módon építgetik a hírnevüket. Mindazonáltal egyenletesen haladt fölfelé a ranglétrán, minden ügyét megoldotta, a bűnösöket lecsukatta. Amikor három évvel ezelőtt megüresedett a bűnügyi osztály gyilkossági csoportja vezetőjének állása, még azok is elismerték, hogy Lebel volt a legalkalmasabb személy a betöltésére, akik maguk is pályáztak erre az előléptetésre. A gyilkossági csoport vezetőjeként is jó, megbízható munkát végzett, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ne tartóztatta volna le a tettest, noha egyet a bíróság valami eljárási hiányosság miatt végül is felmentett. Már új állásában figyelt föl rá Maurice Bouvier, az osztály vezetője, aki szintén régi vágású rendőr volt. Mikor aztán, csupán néhány hete, Dupuy váratlanul elhalálozott, Bouvier Lebelt kérte fel, hogy legyen a helyettese. A PJ berkeiben néhányan azt rebesgették, hogy Bouvier, akinek ideje nagyobb részét az adminisztratív részletek emésztették fel, azért választotta őt, mert olyan helyettest akart, aki a háttérben maradva, csendben intézi a nagy sajtóvisszhangot verő ügyeket, s így nem fosztja meg felettesét a dicsőségtől. De lehet, hogy ez csak rosszmájúság. Amikor az értekezlet véget ért, Rolland jelentésének példányait összeszedték, hogy elzárják a miniszter páncélszekrényébe. Csak Lebel tarthatta magánál Bouvier példányát. Lebelnek egyetlen kérése volt: engedélyt akart kapni, hogy bizalmasan együttműködésre kérhesse azon országok bizonyos bűnüldöző szerveinek vezetőit, amelyekről feltételezhető, hogy az ilyen Sakál-féle hivatásos gyilkos adatai szerepelnek nyilvántartójukban. E nélkül a segítség nélkül jelentette ki, még csak hozzá sem tud látni a kereséshez. Sanguinetti erre azt a kérdést tette fel, hogy vajon megbízhatnak-e ezekben az emberekben, hallgatni fognak-e a dologról. Lebel azt válaszolta, hogy személyesen ismer mindenkit, akivel feltétlenül szükséges felvennie a kapcsolatot, valamint hogy nem hivatalos formában fogja megkeresni őket, hanem a nyugati világ legmagasabb rangú rendőrtisztviselői közötti személyes jó viszony csatornáin. Némi töprengés után a miniszter megadta az engedélyt. Most pedig itt állt az előcsarnokban Bouvierre várva, miközben sorra haladtak el mellette az értekezletről távozó főtisztviselők. Egyik-másikuk elhaladtában kurtán odabiccentett neki; mások együttérző mosolyt is megkockáztattak a jó éjszakát mellé. Szinte üres volt már a terem, csak

Bouvier és Max Femet tanácskozott csöndben félrehúzódva, amikor az Elysée Palotában szolgáló, arisztokratikus megjelenésű ezredes távozott. Amikor az asztal körül ülők sorban bemutatkoztak, Lebel megjegyezte, hogy Saint-Clair de Villaubannak hívják. Megállt a tömzsi kis felügyelő előtt, és rosszul leplezett utálkozással mérte végig. – Remélem, commissaire, hogy nyomozása meghozza a sikert, méghozzá hamarosan – mondta. – Mi a palotában figyelemmel fogjuk kísérni az ügy előrehaladását. Ha pedig önnek mégsem sikerülne megtalálnia ezt a banditát, ne legyenek kétségei afelől, hogy ennek... kellemetlen következményei lesznek. Sarkon fordult, és levonult az előcsarnokba vezető lépcsőn. Lebel nem válaszolt, csak szaporán pislogni kezdett. Claude Lebel alkatának egy bizonyos vonása kiváltképp hozzájárult ahhoz, hogy a húsz esztendő alatt, amely eltelt azóta, hogy fiatalemberként Normandiában a Negyedik Köztársaság rendőrségének nyomozója lett, jobbára sikerrel derítette fel a bűneseteket; bizalmat ébresztett az emberekben, megnyilatkoztak neki. Lebelnek nem volt olyan lenyűgöző termete, mint Bouvier-nak, ami pedig a törvény tekintélyének hagyományos kifejezője. Nem is forgatta olyan ügyesen a nyelvét, mint sok fiatal, az új iskolából való nyomozó, akikből mostanában egyre több van, akik szavaikkal megfélemlítik a tanút, és a könnyekig megsanyargatják. Lebel azonban mindennek nem is érezte hiányát. Tudta, hogy a bűncselekmények legnagyobb részét mindig vagy a kisemberek, a boltos, az üzleti eladó, a postás vagy a banktisztviselő ellen, vagy az ő szemük láttára követik el. Ezeket az embereket pedig Lebel beszédre tudta bírni, s ezzel tisztában volt. Ennek részben épp a termete volt az oka; Lebel alacsony ember volt, és sok tekintetben a karikaturisták papucsférjére emlékeztetett, s bár hivatalában ezt senki sem tudta róla, csakugyan papucsférj volt. Lomposan öltözött; gyűrött öltönyben járt; és hozzá esőkabátot hordott. Szerényen, szinte bocsánatkérően viselkedett. Amikor a tanú elébe került, és Lebel tett föl neki kérdéseket, az annyira elütött mindattól, amit a törvénnyel való addigi találkozásaikor tapasztalt, hogy a tanú rendszerint azonnal rokonszenvet érzett a detektív iránt, és jószerével benne látta mentsvárát az alárendeltek durvaságával szemben. Nem ez volt azonban Claude Lebel egyetlen előnye. Előléptetése előtt Európa leghatalmasabb bűnügyi rendőrségének gyilkossági csoportját vezette.

Azelőtt tíz esztendeig volt a híres Police Judiciaire bűnügyi osztályának detektívje. Szerénysége és látszólagos együgyűsége mögött ravaszság rejtőzött, és az a makacs eltökéltség, hogy amikor a feladatát végzi, senkitől nem hagyja magát sem kihozni a sodrából, sem pedig megfélemlíteni. Megesett, hogy a legcudarabb francia gengszterfőnökök egyike-másika fenyegetőzéssel megpróbált hatni rá, s a sűrű pislogásból, amellyel Lebel az efféle közeledéseket rendszerint fogadta, úgy gondolták, hogy a detektív meg is fogadta az intelmeiket. Aztán már csak utóbb, a börtöncellában jutott idejük elgondolkozni azon, hogy mennyire alábecsülték azt a meleg, barna szempárt meg a kurta fogkefe-bajuszt. Gazdag és befolyásos személyek két ízben próbálták megfélemlíteni; először, amikor egy gyáriparos akarta elítéltetni sikkasztás vádjával egyik alkalmazottját csupán a revizor jelentésébe vetett futó pillantása alapján, másodszor, amikor egy playboy akarta rávenni, hogy szüntesse be á nyomozást, amit egy fiatal színésznő túlságosan nagy adag kábítószertől bekövetkezett halála ügyében folytatott. Az első esetben a gyáriparos ügyeinek átvizsgálása bizonyos más természetű és az eredetileg felmérőiteknél sokkal nagyobb hiányosságok leleplezésére vezetett, amelyekhez már a legcsekélyebb köze sem volta beosztott könyvelőnek, és aminek következtében az illető gyáriparos nagyon megbánta, hogy nem távozott Svájcba, amíg még ez módjában állt. A második eset azzal végződött, hogy az illető társasági úriember hosszabb ideig államköltségen vendégeskedett, miközben bőven volt ideje eltöprengeni azon, hogy miért is szervezett call-girl hálózatot előkelő, Avenue Victor Hugo-i lakásán. Lebel Saint-Clair ezredes megjegyzésére is csak pislogott, mint egy megdorgált kisdiák, és nem szólt semmit. Ez azonban a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta eljárását a nyakába varrt ügyben. Miután az utolsó ember is távozott a tanácsteremből, végre megjött Maurice Bouvier is. Max Fernet sok szerencsét kívánt Lehelnek, kezet rázott vele, aztán megindult lefelé a lépcsőn. Bouvier lapáttenyere a vállára csapott. – Eh bien, monpetit Claude. Így állunk hát, hein? Bevallom, én ajánlottam, hogy a PJ-nek kellene kezébe vennie a dolgot. Nem volt más lehetőség. Ezek csak a szájukat jártatták volna vég nélkül. Na jöjjön, majd a kocsiban beszélgetünk. – Lementek a lépcsőn, elöl Bouvier, aztán beszálltak az udvaron várakozó fekete Citroën hátsó ülésére.

Már elmúlt kilenc óra, és a Neuilly fölött lebegő lila fátyolon kívül mi sem maradt a nappalból. Bouvier kocsija végigsuhant az Avenue de Marignyn, aztán átvágott a Place Clemenceau-n. Lebel kipillantott jobbra, a Champs Elysées csillogó fényfolyamára, amelynek nyáréji pompája soha nem szűnő ámulatot és izgalmat jelentett a számára, noha már tíz éve múlt, hogy vidékről a fővárosba került. Bouvier szólalt meg végre. – Félre kell tennie, amin dolgozik. Mindent. Söpörje le az íróasztalát. Favier-t és Malcoste-ot utasítom, hogy vegye át a fontosabb ügyeit. Nem akar új szobába költözni erre az időre? – Nem, szívesebben maradnék a mostaniban. – Oké, rendben van, de a szobája mostantól átalakul a “Sakál-hadművelet" főparancsnokságává. Mostantól fogva csak ez létezik. Rendben? Akar valakit segítségül? – Igen. Caront – mondta Lebel. Caron az egyik fiatalabb felügyelő volt, s Lebel még a gyilkossági csoporttól ismerte, majd az új állásába is magával hozta. – Oké, Caron a magáé. Más? – Köszönöm, senki. De Caronnak muszáj lesz elmondani a dolgot. Bouvier elgondolkozott. – Szerintem bele fognak menni – mondta néhány perc múlva. – Végtére is csodákat nem várhatnak. Teljesen nyilvánvaló, hogy valami segítségre mégiscsak szüksége van. Amint visszaérek a hivatalba, fölhívom Freyt, és megkérem, hogy adjon hivatalos engedélyt. De másnak ne szóljon. Ha kiszivárog, két napon belül benne lesz az újságokban. – Senki másnak. Csak Caronnak – fogadta Lebel. – Bon. Még valami. Épp mielőtt otthagytam az értekezletet, Sanguinetti azzal a javaslattal állt elő, hogy a ma este jelenlevőket rendszeres időközönként tájékoztatni kellene a nyomozás előrehaladtáról és a fejleményekről. Frey beleegyezett. Mi Fernet-vel megpróbáltuk kivédeni, de nem sikerült. Tehát holnaptól minden este tájékoztatót fog tartani a minisztériumban. Pontban tízkor. – Jóságos ég – sóhajtott Lebel. – Elvben – folytatta Bouvier leplezetlen gúnnyal a hangjában – mindannyian ott leszünk, mégpedig azért, hogy jó tanácsainkkal és javaslatainkkal segítsük magát. Na, ne aggódjon, Claude, Femet meg én is ott leszünk, és megvédjük, ha a farkasok nagyon acsarkodnának magára.

– És a megbízatásom visszavonásig tart? – kérdezte Lebel. – Hát bizony úgy fest a dolog. Ez a legnagyobb feneség az egészben, hogy nincs határidő. Csak annyi, hogy meg kell találnia a gyilkost, mielőtt a Hosszú Charles közelébe férkőzhet. Sejtelmünk sincs róla, hogy a gyilkos csinált-e magának menetrendet, és ha igen, mi áll benne. Lehet, hogy már holnap reggelre tervezi a merényletet, de lehet, hogy még egy hónapunk is van addig. Magának megállás nélkül dolgoznia kell, ha belegebed is, amíg nincs a kezünkben a szivar, vagy legalábbis amíg meg nem állapították a személyazonosságát és a tartózkodási helyét. Aztán a többit már, azt hiszem, rábízhatjuk az Akció Csoportra. – Gengszterbanda – dörmögte Lebel. – Az – hagyta rá Bouvier készségesen-, de néha jó hasznát látjuk. Nézze, kedves Claude, hajmeresztő időket élünk. Nem elég, hogy őrületesen elszaporodtak a köztörvényes bűncselekmények, a tetejébe még a politikai bűnözés is divatba jött. És vannak bizonyos feladatok, amelyeket egyszerűen el kell végezni. Erre való az Akció Csoport. És különben is, magának most az a dolga, hogy ezt a szivart megtalálja. A kocsi bekanyarodott a Quai des Orfévres-re, és befordult a PJ kapuján. Tíz perccel később Claude Lebel már ismét az irodájában volt. Az ablakhoz ment, kinyitotta, kihajolt rajta, és átnézett a folyó túlpartjára, a bal parton végighaladó Quai des Grands Augustins-re. Bár a Szajna keskenyebbik, az Ile de la Citét megkerülő ága elválasztotta tőle, így is jól látta ablakából a folyópart mentén sorakozó teraszos vendéglők vacsoravendégeit, s hallotta a kacagást, a borospoharaknak ütődő palackok koccanását. Ha más fából faragták volna, talán felötlik benne, hogy az elmúlt másfél órában reá ruházott hatalom, ha csak átmenetileg is, de Európa legnagyobb hatalmú rendőrévé tette; hogy az elnök és a belügyminiszter kivételével senki a világon nem vétózhatja meg az akaratát, akármit kérjen is; s jószerével akár a hadsereget is mozgósíthatja, feltéve, hogy ez titokban végrehajtható. Továbbá az is eszébe juthatott volna, hogy bár szinte korlátlan a hatalma, ez a hatalom a sikeren áll vagy bukik. Ha sikerül elfognia a gyilkost, nagy diadallal koronázza meg a pályafutását, ha ellenben kudarcot vall, megeshet, hogy derékba törik a pályáját, amint Saint-Clair de Villauban burkoltan célzott is rá. Mivel azonban Lebel az volt, aki, s nem más, neki mindebből semmi sem jutott az eszébe. Ehelyett azon törte a fejét, hogyan fogja telefonon elmagyarázni Amélie-nek, hogy előreláthatólag egyelőre nem tud hazamenni. Kopogtattak az ajtón.

Malcoste és Favier felügyelő jött annak a négy ügynek az irataiért, amelyen Lebel dolgozott, amikor egy-két órája elhívatták. A következő félóra azzal telt el, hogy tájékoztatta Malcoste-ot és Favier-t a rájuk bízott két-két ügyről. Miután eltávoztak, nagyot sóhajtott. Kopogtattak. Lucien Caron jött. – Most telefonáltak Commissaire Bouvier irodájából – kezdte. – Azt üzente, hogy jelentkezzem önnél. – Helyes. Különleges feladatot kaptam, és további utasításig felmentettek minden egyéb feladatom alól. Önt adták mellém segítségül. Nem akarta elkapatni Caront azzal, hogy tudatja vele, ő maga kérte, hogy a fiatal felügyelőt jelöljék ki melléje. Asztalán megcsörrent a telefon, Lebel fölvette. Rövid hívás volt. – Szóval – folytatta – Bouvier telefonált, hogy megjött a jóváhagyás, és elmondhatom magának, miről van szó. Kezdetnek legjobb lesz, ha ezt elolvassa. Mialatt Caron az íróasztal előtt álló széken ülve Rolland jelentését olvasta, Lebel eltakarította asztaláról a maradék dossziékat és feljegyzéseket is, és fölrakta őket a háta mögé, a rendetlen polcokra. A kis irodahelyiségen nem nagyon látszott, hogy most a francia történelem legnagyobb embervadászatának idegközpontja lett. A rendőrségi irodák sose valami fényesek. Lebelé sem volt kivétel. Alig volt nagyobb húsz négyzetméternél, két déli ablaka a folyóra nézett, a Boulevard St. Michel körül szorongó Latin Negyed bájos labirintusára. Az egyik ablak nyitva állt; az éjszaka zsivaja s meleg, nyáresti levegő szállongott be rajta. Két íróasztal állt a szobában; Lebelé, az ablaknak háttal, s a titkáráé, a szoba keleti falához tolva. Az ajtó az ablakkal szemközt nyílt. A két íróasztalon és a hozzájuk tartozó két széken kívül még egy egyenes támlájú szék volt a szobában, s egy karosszék az ajtó mellett. A nyugati fal csaknem teljes hosszában hat darab jókora, szürkére festett iratszekrény állt, tetejükön kézikönyvek és jogi szakművek sora. A két ablak között évkönyvekkel és dossziékkal megrakott könyvespolc támasztotta a falat. A lakályosságot a Lebel íróasztalán álló bekeretezett fénykép jelentette, amely egy dús idomú, eltökélt pillantású hölgyet, Madame Amélie Lebelt, valamint két gyermekét ábrázolta; egy drótkeretes szemüveget viselő, csúnyácska copfos kislányt, és egy apjáéhoz hasonlóan szelíd, megfélemlített tekintetű fiatalembert. Caron végzett az olvasással, és fölpillantott. – Merde – mondta.

– Ahogyan mondja, une énorme merde – felelte Lebel, aki különben ritkán ragadtatta magát nyomdafestéket nem tűrő szavakra. A PJ főfelügyelőit közvetlen beosztottaik többnyire Le Patron-nak vagy Le Vieux-nek hívták, Claude Lebel azonban, talán mert egy kis pohár aperitifnél többet sohasem ivott, valamint nem dohányzóit, és nem káromkodott, és a fiatalabb detektíveket óhatatlanul valamelyik középiskolai tanárukra emlékeztette, a gyilkossági csoportban és később a rendőrfőnöki irodák emeletének folyosóin is a Le Professeur nevet kapta. Ha nem lett volna olyan jó szaglász, bizonyosan örökös tréfák célpontjába kerül. / – De azért most figyeljen rám – folytatta Lebel –, elmondom a részleteket. Most az utolsó alkalom, hogy erre időm van. Harminc percig tartott, amíg tájékoztatta Caront a délután eseményeiről, kezdve azon, hogy az elnök kihallgatáson fogadta Freyt, folytatva a minisztérium tanácstermében tartott értekezlettel s azzal, hogy Maurice Bouvier javaslatára ripsz-ropsz hívatták, és végezve az önálló iroda felállításán, amelyben most ültek, s amely mostantól fogva a Sakál után indított hajsza főhadiszállása. Caron némán hallgatta. – A mindenségit – szólalt meg, amikor Lebel befejezte –, ezt aztán jól a nyakába sózták, főnök. – Egy pillanatra elgondolkozott, aztán gondterhelt, aggodalmas pillantást vetett Lebelre. – Mon commissaire, tisztában van azzal, hogy azért kapta maga a feladatot, mert senki másnak nem akarózott elvállalni? Tudja, hogy mit fognak csinálni magával, ha netán nem sikerülne időben elfognia ezt az embert? Lebel halvány szomorúsággal bólintott. – Igen, Lucien, tudorra De nem tehetek semmit. Megbíztak a feladattal. Úgyhogy mostantól fogva nincs más választásunk, mint végrehajtani. – De hol az ördögbe kezdjük? – Először is szögezzük le, hogy olyan hatalmat kaptunk, amilyen még nem volt francia rendőr kezében – felelte Lebel vidoran –, mi pedig élni fogunk ezzel a hatalommal. – Kezdetnek pedig üljön le ahhoz az íróasztalhoz, és jegyezze, amit mondok. A titkáromat helyeztesse át valahova vagy szabadságoltassa további értesítésig. Kettőnkön kívül senkit sem szabad beavatni a titokba. Maga lesz a segédtisztem és a titkárom egy személyben. Hozasson föl magának a szükségraktárból egy tábori ágyat párnástul, ágyneműstül, valamint fehérneműt és borotvaszerszámot. Hozasson egy kávéfőzőt is, meg a büféből kávét, tejet és cukrot. Sok kávéra lesz szükségünk.

– Aztán hívja föl a telefonközpontot, és utasítsa őket, hogy állandóan tartsanak szabadon a számunkra tíz városi vonalat, és jelöljenek ki egy kezelőt, aki csak nekünk dolgozik. Ha akadékoskodnának, küldje őket Bouvier-hez személyesen. Egyéb kívánságaimmal is mindenhol a főnökökhöz forduljon, és hivatkozzon rám. Szerencsére parancs van rá, hogy minden rendőri szervnél mindenben elsőbbséget biztosítanak nekünk. Fogalmazzon körlevelet, én majd csak aláírom, a ma esti értekezlet résztvevőinek, amelyben tudatja velük, hogy most maga az én egyedüli segédtisztem és helyettesem, akit felhatalmaztam, hogy minden olyan kérdésben megkeresse őket, amivel különben személyesen mennék hozzájuk, ha nem volnék épp mással elfoglalva. Megvan? Caron leírta az utolsó szót, és Lebelre pillantott. – Megvan, főnök. Ezzel még az éjszaka elkészülök. Melyik a fontosabb a kettő közül? – A telefonközpont. És jó telefonost jelöljenek ki, a legjobbat. Aztán hívja fel a szervezési csoport vezetőjét a lakásán, és megint csak hivatkozzon Bouvier-re. – Igenis. Tőle mit akarunk? – A lehető leghamarabb közvetlen vonalat hét ország bűnügyi rendőrsége gyilkossági csoportvezetőjéhez. Szerencsére a legtöbbjük személyes ismerősöm Interpol-tanácskozásokról. De egyik-másik országban a helyettest is ismerem. Ha a főnököt nem tudják elérni, jó lesz a helyettes is. – A következő országokról van szó: Egyesült Államok, azaz a washingtoni Belföldi Nyomozó Iroda. Anglia, azaz a Scotland Yard (bűnügyi) helyettes főfelügyelője. Belgium. Hollandia, Olaszország. Nyugat-Németország. Dél-Afrika. Ha nincsenek a hivatalban, keressék őket otthon. – Beszélje meg velük az időpontot, amikor hívhatom őket, aztán rendeljen nekem hét személyes beszélgetést reggel hét és tíz között húszperces időközönként az Interpol hírközlési központjából. Amint a hét gyilkossági csoportvezető valamelyikével sikerül érintkezésbe lépnie, és megállapodnia vele, hogy mikor fogja várni a hívást a hírközlési központjában, maga azonnal hívja fel az Interpolt, és foglaljon vonalat a megbeszélt időpontra. Személyes beszélgetést rendeljen, az UHF-sávon, és gondoskodjon róla, hogy ne hallgassanak bele. Partnereinkkel értesse meg, hogy amit mondani akarok, azt csakis és kizárólag az ő fülüknek szánom, és a dolog elsőrendű fontosságú nemcsak Franciaország, hanem talán az ő országuk számára is. Reggel hatra

kérem a hét megrendelt beszélgetés jegyzékét, a hívások időpontjának sorrendjében. – Én addig lemegyek a Gyilkosságira, és utánanézek, előfordult-e már, hogy valamilyen ügyben idegen nemzetiségű gyilkost gyanítottak, de nem fogtak el. Bevallom, hiába töröm a fejemet, én nem emlékszem semmi effélére, és különben is, azt hiszem, Rodin sokkal óvatosabb, semhogy ilyen embert válasszon magának. Nos, tudja a dolgát? Caron kissé kábultan pillantott föl többoldalas, macskakaparással írt jegyzeteiből. – Igen, főnök, mindent fölírtam. Bon, azt hiszem, a legjobb lesz, ha mindjárt hozzá is látok – és nyúlt, hogy fölvegye a telefont. Claude Lebel kilépett az irodája ajtaján, és megindult a lépcsőház felé. A Notre-Dame toronyórája a sziget közepe táján épp akkor ütötte el az éjfélt, és Párizsban augusztus tizenkettedike lett.

11. Rauol Saint-Clair de Villauban ezredes nem sokkal éjfél előtt ért haza. Az elmúlt három órát azzal töltötte, hogy aprólékos figyelmet szentelve a feladatnak, legépelte az esti belügyminisztériumi értekezletről írott jelentését, amely másnap reggel már az íróasztalán fogja várni az Elysée titkárságának vezetőjét. Rendkívüli gondossággal készítette el a jelentést, két piszkozatot is széttépett, mire elégedett volt a fogalmazvánnyal, s nekiállt, hogy a harmadik, végső változat tisztázatát személyesen legépelje. Bosszantotta, hogy a gépelés alantas munkáját is magának kellett elvégeznie, sőt nem is volt gyakorlata a gépírásban, ez azonban azzal az előnnyel járt, hogy egyetlen titkárnőt sem kellett beavatni a titokba, s ezt nem is habozott kiemelni a jelentésében, valamint így már mindjárt reggel benyújthatja a dokumentumot, s ez a buzgalom remélhetőleg nem fogja elkerülni a főnöke figyelmét. Kis szerencsével a jelentés a titkárságvezetőjének íróasztaláról egy órán belül az elnöki íróasztalra kerül, ami szintén nem fog ártani. Különös figyelmet fordított a szavak megválasztására, mert érzékeltetni akarta, hogy a jelentés írója nem ért egyet azzal az intézkedéssel, amely ezt a nagy fontosságú ügyet, az államfő biztonságát egy rendőrfelügyelő

kizárólagos gondjaira bízta, aki képzettsége és gyakorlata révén is elsősorban csak kis kaliberű, szerényebb képességű bűnözők leleplezésében járatos. Helytelen lett volna ennél nyíltabban fogalmazni, hiszen lehetséges, hogy Lebel mégiscsak megtalálja ezt az embert. Ha azonban nem találja meg, nem lesz haszontalan, ha rámutathat: akadt egyvalaki, aki már annak idején is hangot adott a kételyeinek, hogy vajon okos dolog-e Lebelt választani erre a feladatra. Mindamellett nem is volt neki rokonszenves ez a Lebel. Közönséges kis tucatember; ez volt a magánvéleménye róla. A jelentésében így fogalmazta meg: “Kétségkívül dicséretes szolgálati múlttal rendelkezik." A kézzel írott első két példány fölött töprengve, Saint-Clair arra a meggyőződésre jutott, hogy a számára legelőnyösebb álláspont, ha most, a nyomozás kezdetén nem ellenzi kereken ennek a felügyelővé előléptetett sarki rendőrnek a kinevezését, mivel ezt az egész értekezlet jóváhagyta, s ha ő most ellenkezőleg nyilatkozik, magyarázatot fognak kérni tőle; hanem ahelyett, mint az elnöki titkárság képviselője, lépésről lépésre figyelemmel fogja kísérni az egész nyomozás menetét, s majd kellő józansággal elsőnek fog rámutatni a nyomozás irányításában mutatkozó hiányosságokra, ahogy és amikor ezekre rábukkan. Töprengését, hogy miképpen tarthatná a legjobban szemmel Lebel tevékenységét, Sanguinetti telefonhívása szakította félbe, amelyből megtudta, hogy a miniszter meggondolta magát, és mégis maga kíván elnökölni az este tízre kitűzött értekezleteken, amelyeken Lebel a nyomozás menetéről fog beszámolni. Saint-Clair megörült a hírnek. Ezzel megoldódott a problémája. Némi kis munkával napközben felkészülhet annyira, hogy este erélyes és egyben kínos kérdéseket tudjon feltenni a detektívnek, amiből a többiek meg fogják érteni, hogy ha más nem is, az elnöki titkárság nyitva tartja a szemét, és tudatában van a helyzet sürgető voltának és súlyosságának. Ő maga nem adott sok esélyt a merénylőnek, ha egyáltalában létezik ez a merénylő. Az elnököt a világ legtökéletesebb biztonsági rendszere veszi körül, és a titkárságon éppen őhozzá tartozik az elnök nyilvános szerepléseinek megszervezése, a követendő útvonalak kijelölése. Nem fájt a feje amiatt, hogy ezt az aprólékosan megszervezett és körültekintően megtervezett biztonsági rendszert esetleg kijátszhatja holmi külföldi merénylő. Kulcsával kinyitotta lakása ajtaját, s ahogy belépett, már hallotta is újonnan beszerzett barátnőjét a hálószobából. – Te vagy az, drágám?

– Igen, chérie. Persze hogy én vagyok az. Hiányoztam? A nő futva jött elébe a hálószobából, alul s a kivágásnál csipkével szegett fekete, áttetsző bébidolljában. A nyitott hálószobaajtón kivilágító éjjeli lámpa közvetett fénye kirajzolta a fiatal nő testének hajlatait. Mint mindig, ha megpillantotta a barátnőjét, Saint-Clair borzongató elégedettséget érzett, hogy ez a nő mindenestül az övé, és halálosan szerelmes beléje. Saint-Clair azonban olyan ember volt, hogy ezért nem a szerencsés véletlennek, a gondviselésnek mondott hálát, amiért összehozta őket, hanem csakis magának gratulált a hódításhoz. A nő pucér karjával átölelte Saint-Clair nyakát, és hosszan, szenvedélyesen szájon csókolta. Saint-Clair, aki még aktatáskáját és az esti lapot sem tette le a kezéből, tőle telhetőleg viszonozta a csókot. – Gyere – mondta, amikor elváltak egymástól –, bújj be az ágyba, és mindjárt jövök én is. – És a fenekére paskolva, előreküldte a nőt. A lány visszasurrant a hálószobába, és tagjait szétvetve, kezét tarkóján összekulcsolva, keblét kidüllesztve hanyatt vágta magát az ágy ön. Saint-Clair táskáját az előszobában hagyva lépett be a hálóba, és elégedetten pillantott végig a lányon. Az élveteg mosollyal válaszolt. Az együtt töltött két hét alatt a nő megtanulta, hogy csakis a legdurvább, félreérthetetlen célzásokkal párosított buja kéjvágy színlelésével válthat ki valami hatást. Jacqueline most is ugyanannyira gyűlölte Saint-Clairt, akár első találkozásukkor, de megtanulta, hogy könnyen rávehető bőbeszédűségre, kiváltképpen ha a dolgoknak az Elysée Palotán belüli rendjében betöltött fontos szerepéről beszélhetett. – Siess – suttogta neki –, kívánlak. Elégedett mosoly ömlött el Saint-Clair arcán; levetette a cipőjét, és szép rendesen egymás mellé állítva, a földön álló ruhafogas lábához helyezte. Majd a zakója következett; de előbb zsebei tartalmát a tükör előtti asztalkára rakodta. Ezután a nadrág volt soron; takarosán összehajtogatva, a ruhafogas kinyúló karjára fektette. Hosszú, vékony lába akár két szőrös, fehér kötőtű meredezett az ing szárnyai alatt. – Mit csináltál ilyen sokáig? – kérdezte Jacqueline. – Már mióta várlak! Saint-Clair komoran válaszolt. – Semmi olyasmit, drágám, ami a te fülecskédre tartozik. – Jaj, olyan kiállhatatlan vagy. – Térdét hirtelen mozdulattal felhúzva hátat fordított neki, és duzzogást tettetett. Saint-Clair a szoba túlsó végéből meglegeltette szemét a leomló gesztenyebarna hajzuhatagon s a telt csípőn,

melyről felcsúszott a hálóing, s ujjai a nyakkendője csomóját kezdték oldozni. öt perc múlva, lefekvésre készen, már monogramos selyempizsamáját gombolgatta. Végignyúlt az ágyon Jacqueline mellett, s végigsimította a nő karcsú dereka völgyéből kiemelkedő csípőt, majd ujjai végigsimították a kikerekedő, meleg tomport. – Mi baj van, drágám? – Semmi. – Azt hittem, hogy kívánsz. – Te nekem soha semmit nem mondasz. Azt is megtiltottad, hogy a hivatalban felhívjalak. Most meg már órák óta fekszem itt, és azon idegesítem magam, hogy valami bajod eshetett. Eddig még mindig telefonáltál, ha ilyen későn jöttél. Jacqueline hanyatt fordult, és fölpillantott a férfira. Saint-Clair félkönyékre támaszkodva szabad kezével benyúlt a hálóing alá, és simogatni kezdte a lány mellét. – Nézd, drágám, nagyon el voltam foglalva. Sürgős dolgok jöttek közbe, és még el kellett intéznem valamit. Hívtalak volna, de nem voltam egyedül, még mások is dolgoztak, és folyton benyitogattak az irodámba. Sokan tudják, hogy a feleségem elutazott. Furcsállották volna, hogy a központtól az otthoni számomat kérem. – Nem tudok elképzelni semmi olyan fontosat, amitől legalább ne szólhattál volna, hogy később jössz. Annyit idegeskedtem miattad. – Na de most már igazán nem kell idegeskedned. Gyere fölém, tudod, hogy úgy szeretem. Jacqueline felkacagott, és a kezével magához húzta Saint-Clair fejét, hogy a fülcimpájába harapjon. – Nem, nem érdemli meg. Még nem. Az ezredes lélegzése észrevehetően felgyorsult. Csókolgatni kezdte a lány száját, miközben keze olyan erősen szorított előbb az egyik, majd a másik mellbimbóján, hogy Jacqueline megvonaglott belé. – Gyere rám – mormogta. Jacqueline kissé oldalt csúszott, és kioldozta a pizsama madzagját. Raoul Saint-Clair látta, hogy a lány fejéről előrebukó barna sörény elborítja a hasát, aztán hanyatt dőlt, és kéjesen felnyögött.

– Úgy fest a dolog, hogy az OAS még mindig nem tett le arról, hogy kinyírja az elnököt- mondta. – Ma délután leplezték le az összeesküvést. De most már kézbe vettük az ügyet. Ezért kellett ma tovább bennmaradnom. – Ne beszélj butaságokat, drágám, már régen nincs is OAS. – De még mennyire, hogy van OAS. Most valami külföldi bérgyilkost fogadtak, hogy megölje. Fél óra elteltével Raoul Saint-Clair de Villauban ezredes arcát félig párnájába temetve mélyen aludt, s megerőltető fáradalmaitól csöndesen horkolt. Barátnője ébren feküdt mellette a sötétben, és a mennyezetet bámulta, amit halványan megvilágított az utcai lámpák fénye, amely a függönyszárnyak találkozásánál képződött apró résen szűrődött be a szobába. Az imént tudomására jutott hír megdöbbentette. Bár eddig mit sem tudott a tervről, maga is kiokoskodta, hogy milyen fontos értesülés Kowalski vallomása. Csendben várt, amíg az éjjeliszekrényen álló, világító számlapú óra mutatója a hajnali kettőre nem ért. Ekkor óvatosan kibontakozott a takaróból, aztán kihúzta a falból a hálószobai telefon csatlakozóját. Mielőtt kiment volna az ajtón, még lehajolt az alvó ezredes fölé, és hálásan gondolt arra, hogy milyen jó, hogy az ezredes nem az a fajta férfi, aki hálótársát átkarolva szereti aludni álmát. Saint-Clair horkolt. Csendesen behúzta a hálószoba ajtaját, átment a nappalin; ezt az ajtót is betette maga mögött. A hall asztalán álló készüléken egy molitori számot tárcsázott. Percekig kellett várnia, míg végre egy álmos hang beleszólt a kagylóba. Jacqueline két percig hadarva beszélt a telefonba, megvárta, amíg a hívott fél nyugtázza a hírt, aztán letette a kagylót. Egy perccel később már ismét az ágyban feküdt és megpróbált aludni. Aznap éjjel párizsi telefonhívás verte fel álmából öt európai ország, valamint Amerika és Dél-Afrika rendőrségének gyilkossági csoportvezetőjét. Legtöbbjük ingerülten és álmosan szólt bele a telefonba. Nyugat-Európában ugyanannyi volt az idő, mint Párizsban; kora hajnal. Washingtonba este kilenckor futott be a párizsi hívás, és az FBI gyilkossági csoportjának vezetője épp vendégségben vacsorázott. Caronnak csak harmadik próbálkozására sikerült elérnie, és a beszélgetést akkor is mindvégig zavarták a szomszéd szobában zajló vacsora pohárcsörrenései és a vendégek behallatszó csevegése. Végül is azonban sikerült megértetnie az amerikaival, hogy miről van szó, s az hajlandó is volt washingtoni idő szerint hajnali kettőre az FBI-központ

hírközlési termébe menni, hogy beszéljen Lebel felügyelővel, aki párizsi idő szerint reggel nyolckor fogja hívni az Interpol-központból. A belga, az olasz, a német és a holland rendőrség gyilkossági csoportvezetője ezzel szemben, úgy látszik, jó férj és családapa volt; rendre otthon csörgették fel őket, és miután végighallgatták Caront, rendre bele is egyeztek, hogy a Caron ajánlotta időpontban a hírközlőteremben fogják várni Lebel személyes hívását bizonyos nagy fontosságú, sürgős ügyben. A dél-afrikai Van Ruyst vidéken érte utol a telefon, ahonnan semmiképp sem tudott volna napfelkeltére a központban lenni, ezért Caron megkereste Andersont, Van Ruys helyettesét. Lebel, amikor megtudta a cserét, még örült is neki, ugyanis Andersont viszonylag jól ismerte, Van Ruyst viszont egyáltalában nem. Emellett élt is a gyanúperrel, hogy Van Ruys inkább politikus lehet, mint szakember, míg Andersen, akárcsak ő, szintén sarki rendőrből küzdötte föl magát. Mr. Anthony Mallinsont, a Scotland Yard helyettes főfelügyelőjét bexleyi házában, röviddel hajnali négy óra előtt érte el a telefonhívás. Dühösen rámorgott az ágya szélén kitartóan csöngő telefonra, aztán amikor nem akart elhallgatni, fölvette a kagylót, és belemotyogta, hogy – Itt Mallinson. – Mr. Anthony Mallinson? – kérdezte egy hang. – Az vagyok. – Derékig kibújt a takaró alól, és az órájára pillantott. – Lucien Caron felügyelő vagyok, a francia Sûreté Nationale-tól. Commissaire Claude Lebel nevében telefonálok. Az erősen franciás kiejtéssel, de jó angolsággal beszélő hang tisztán, jól érthetően hallatszott a vonalban. Feltehetőleg alig volt forgalom ebben az időben. Miért nem képesek ezek a nyomorultak valami emberi időpontban telefonálni? – Tessék. – Úgy tudom, Mr. Mallinson, ön személyesen is ismeri Commissaire Lebelt, ugye? Mallinson elgondolkozott egy pillanatra. Lebel? Ja, igen, az a köpcös emberke, aki a PJ gyilkossági csoportvezetője volt. Nem sokat nézne ki belőle az ember, de hát tagadhatatlanul eredményesen dolgozik. Két éve, annak a meggyilkolt angol turistának az ügyében nagyon készséges volt. Csúnyán helybenhagyta volna a Yardot a sajtó, ha akkor ők nem fogják el olyan pillanatok alatt a gyilkost. – Igen, ismerem Commissaire Lebelt – mondta a telefonba. – Miről van szó?

A felesége, Lily, akit megzavart álmában a hang, valamit mormogott, de aludt tovább. – Bizonyos nagy fontosságú s rendkívül sürgős ügyben dolgozunk, amely egyben igen bizalmas természetű is. Én vagyok az ügyben Commissaire Lebel asszisztense. Merőben szokatlan ügyről van szó. A Commissaire szeretne személyes beszélgetést folytatni önnel ma reggel kilenckor a hírközpontban. Megkérhetném, hogy a megjelölt időpontban fogadja a hívást a Yardban? Mallinson ismét elgondolkodott egy pillanatra. – Rendőri szervek között szokásos megkeresésről van szó? – kérdezte. – Ha igen, akkor használhatnák szokás szerint az Interpol hálózatát. Kilenc óra tájban nagy a nyüzsgés a Yardon. – Nem, Mr. Mallinson, nem szokásos megkeresésről van szó. Lebel felügyelő úr személyesen óhajt önhöz fordulni, és a bizalmas közreműködését kérni. Lehetséges, hogy az ügy semmilyen módon sem érinti a Scotland Yardot. Sőt minden valószínűség szerint ez a helyzet. Ez esetben pedig kívánatos volna mellőzni a hivatalos formákat. Mallinson átgondolta a dolgot. Természettől óvatos ember volt, és nem nagyon akarózott belekeverednie mindenféle külföldi rendőrségek bizalmas puhatolózásaiba. Ha valami bűneset történt, vagy valami bűnöző Angliába szökött, az persze egészen más eset. Akkor viszont mire való ez a titokzatosság? Aztán eszébe jutott egy évekkel azelőtt történt eset, amikor azt a feladatot kapta, hogy keresse meg és hozza haza az egyik miniszter leánykáját, aki megszökött otthonról valami jóképű fiatal csirkefogóval. A lány még nem érte el a nagykorúságot, vagyis félő volt, hogy ha ügy lesz a dologból, a hatóság kiveszi a lányt a szülői felügyelet alól, és állami gondozásba adja. Éppenséggel nem telivér rendőri feladat volt. A miniszter azonban feltétlenül úgy akarta elintézni a dolgot, hogy semmi ne jusson belőle a lapok fülébe. Amikor Veronában ráakadt a Rómeó és Júliásdit játszó párra, az olasz rendőrség készségesen segített. Rendben van, tehát az öregfiúk csapatát akarják mozgósítani. Helyes, az öregfiúk csapata éppen erre való. – Rendben van. Fogadom a hívást. Pontban kilenckor. – Köszönöm, Mr. Mallinson. – Jó éjszakát. – Mallinson visszatette a kagylót a helyére, az ébresztőórát hét helyett előreállította hat óra harmincra, és aludt tovább. Párizs még hajnali álmát aludta, de egy középkorú tanár föl-alá járkált dohos, büdös, zsúfolt kis egyszobás legénylakásában. Körülötte rendetlenség:

könyvek, újságok, magazinok és kéziratlapok borították az asztalt, a székeket, a kanapét, de még a szoba túlsó végéből nyíló alkóvba tolt keskeny ágy takaróját is. Egy másik benyílóban már-már kidőlt a mosogatóból a rengeteg mosatlan edény. Éjszakai körsétáján azonban korántsem szobája állapota járt a fejében, ugyanis amióta elmozdították a Sidi-bel-Abbes melletti lycée igazgatói állásából, és elvesztette az igazgatósággal járó, kétfős személyzettel teljes szép házát, már volt ideje beleszokni mostani életkörülményeibe. Más gond foglalkoztatta. Már bontakozott a hajnal a keleti külvárosok fölött, amikor végre leült, és belemélyedt az egyik újságba. Ismét átfutotta a külföldi hírek oldalának belső vezércikkét: “Az OAS vezérei beásták magukat egy római szállodában." Miután még egyszer utoljára elolvasta a cikket, végül is elhatározta magát, esőkabátot kapott, mert már hűvösek voltak a hajnalok, és távozott. A legközelebbi boulevard-on beült egy arra haladó taxiba, és a Gare du Nord-ra vitette magát. A taxi az indulási oldalon tette le, de amint elhajtott, a középkorú tanár hátat fordított a pályaudvarnak, átment az út túloldalára, és belépett a környék egyik egész éjszaka nyitva tartó kávéházába. Kávét rendelt, és kért egy telefonérmét. Kávéját otthagyta a pulton, és elment a kávéház végébe telefonálni. A tudakozó átkapcsolta a nemzetközi központnak, ahol egy bizonyos római szálloda telefonszámát kérdezte. Hatvan másodpercen belül megkapta a számot. Letette a kagylót, és távozott. Száz méterrel arrébb ismét betért egy kávéházba, s ezúttal azért hívta fel a tudakozót, hogy a legközelebbi éjjel-nappal nyitva tartó postahivatal címét kérdezze, ahonnan külföldi távolsági beszélgetést is le lehet bonyolítani. Azt a választ kapta, hogy – mint sejtette is – a pályaudvartól egy saroknyira most is nyitva van a posta. A postahivatalban a kapott római számot kérte, de anélkül, hogy a szálloda nevét megemlítette volna, aztán húsz percig várt feszült izgalomban, amíg kapcsolták. – Signor Poitiers-vel szeretnék beszélni – mondta az olasznak, aki Rómában felvette a kagylót. – Signor Che? – kérdezte a hang. – Il Signor francesi. Poitiers. Poitiers... – Che? – ismételte a hang. – Francesi, francesi... – hangzott Párizsból.

– Ah, sí, il signor francesi. Momento, perfavore... Sorozatos kattogások hallatszottak, aztán egy fáradt francia hang szólt bele a telefonba. – Ouay... – Figyeljen rám – mondta a párizsi férfi sürgető hangon. – Nincs sok időm. Vegyen ceruzát, és írja, amit mondok. Kezdem. “Valmytól Poitiers-nek. A Sakál lebukott. Ismétlem. A Sakál lebukott. Kowalskit elfogták. Halála előtt köpött. Vége." Megvan? – Ouay – felelte a hang. – Továbbítom. Valmy letette a kagylót, sietve kifizette a számlát, és kiosont az épületből. Egy perc, és beleveszett a pályaudvarból kiáramló ingázók tömegébe. A nap már a láthatár fölött állt, és sugarai már lassan átmelegítették a kövezetet és a hűs hajnali levegőt. Még fél óra, és a reggel, a friss kiflik, a frissen őrölt kávé illatát elnyomja a kipufogó gázok, a verejtékező testek és az állott bagó bűze. Két perccel azután, hogy Valmy eltűnt, egy kocsi állt meg a postahivatal előtt, s a DST két embere ugrott ki belőle. A telefonkezelőtől fölvették az előbbi telefonáló személyleírását, ami azonban bárkire ráillett volna. Rómában Marc Rodin 7.55-kor arra ébredt, hogy a nyolcadik emeleti folyosón éjszakai szolgálatról leváltott ügyeletes a vállát rázza. Azon nyomban felébredt, már félig kinn is volt az ágyból, s keze a revolvert kereste a párnája alatt. Csak aztán ocsúdott föl még nyugvó dörmögéssel, hogy a volt légionárius arca néz le rá. Egy pillantás az éjjeliszekrényre, s látta, hogy mindenképpen ideje fölkelni, mert már amúgy is elaludt. A trópusokon töltött évek alatt ennél sokkal korábbi keléshez szokott, most pedig már jócskán Róma tetői fölött állt az augusztusi nap. De a hetek óta tartó tétlenség, a Montclair és Casson társaságában örökös piquet-játszmákkal elütött esti órák, a fölösen fogyasztott karcos vörös bor, és mindennemű érdemleges testmozgás hiánya renyhévé s szinte álomkórossá tette. – Üzenet érkezett mon colonel. Most kaptam telefonon, és úgy vettem ki, hogy sürgős a dolog. A légiós egy jegyzetlapot nyújtott át Rodinnek, rajta Valmy macskakaparással följegyzett, összefüggéstelen üzenete. Rodin átolvasta az üzenetet, és pattanva ugrott ki a takaróként szolgáló vékony lepedő alól. Dereka köré kerítette a vászon szárongot; ez a szokása még a távol-keleti időkből származott, és újra elolvasta az üzenetet. – Rendben van. Távozhat. – A légionárius elhagyta a szobát, és visszament a nyolcadikra.

Galacsinná gyűrögetve markában a papírdarabot, Rodin hosszú percekig elkeseredett dühvel káromkodott magában. A fene, a fene, a fene egye meg Kowalskit. A Kowalski eltűnése utáni első két napban úgy gondolta, hogy a fiú egyszerűen lelépett. Az utóbbi időben, amióta az OAS közemberei között is lábrakapott az a meggyőződés, hogy szervezetük képtelen elérni fő célkitűzését, meggyilkolni de Gaulle-t, s ezzel elsöpörni a francia kormányzatot, egyre többen hagyták cserben az ügyet. Habár mindig azt hitte, hogy Kowalski a végsőkig megmarad majd a hűségében. Most pedig kezében a bizonyíték, hogy valami megmagyarázhatatlan okból Kowalski visszament Franciaországba, vagy ha nem a maga jószántából tette, akkor valószínűleg elrabolták, itt Olaszországban, és aztán átcsempészték a határon. Rodin őszintén meggyászolta halott fegyverhordozóját. Tekintélyes katonai és csapattiszti hírnevét jórészt annak köszönhette, hogy nagyon is törődött az embereivel. Az elméleti szakírók álmukban sem gondolnák, hogy mennyire hálásak a katonák az efféle gondoskodásért. Meghalt hát Kowalski, és Rodin nem áltathatta magát afelől, hogy hogyan. Most azonban az volt a legfontosabb feladat, hogy megpróbáljon utánagondolni, miről is tudhatott Kowalski. A bécsi tanácskozásról magától értetődően; tudta továbbá a szálloda nevét. Természetesen. Az, hogy ki volt az a három ember, aki részt vett a tanácskozáson. Ez azonban aligha újság a SDECE-nek. De mit tudhatott Kowalski a Sakálról? Nem hallgatózott az ajtónál, ez bizonyos. Legföljebb annyit szedhettek ki belőle, hogy egy magas, szőke idegen kereste fel hármójukat. Ez önmagában mit sem jelent. Az illető lehetett akár fegyverkereskedő is, vagy a szervezet valamelyik titkos anyagi támogatója. Nevekről nem esett szó. Csakhogy az üzenetben Valmy fedőnevén említi a Sakált. Ennek mi a magyarázata? Ezt honnan tudhatta Kowalski? És ekkor az elborzadó Rodin előtt földerengett a bécsi búcsúzkodás. Kikísérte a folyosóra az angolt; Viktor a folyosón őrködött, néhány méternyire a lépcsőház felé, még akkor is bántotta, hogy az angol fölfedezte őt, amint a benyílóban rejtőzködött: az egyik profi túljárt a másik eszén; s most várta, hogy mikor lesz szükség a beavatkozására, szinte leste az alkalmat. Mit is mondott ekkor ő, Rodin? – Bonsoir, M. Sakál. – Hát persze, az istenit, és a fene ott egye meg.

Újra átgondolva a dolgokat, Rodin rájött, hogy a gyilkos igazi nevét Kowalski semmiképp sem tudhatta. Azt csakis ő maga, Montclair és Casson tudhatta. Valmynak mindazonáltal teljesen igaza van. Most, hogy a SDECE-nek kezében Kowalski vallomása, már alighanem oda van minden remény. Tudnak a tanácskozásról, tudják a szálloda nevét; azóta valószínűleg már a portással is beszéltek, tudják, hogyan fest a gyilkos, tudják a kódnevét. Kétségtelen, hogy amire Kowalski rájött, azt ők is kitalálták – a szőke idegen bérgyilkos. Mostantól fogva még sűrűbb lesz de Gaulle körül a háló; lemondanak minden nyilvános programot, el sem hagyja majd a palotát, a legcsekélyebb lehetőségét is kizárják, hogy a gyilkos a közelébe férkőzhessek. Mindennek vége; az akciót leleplezték. Le kell állítani a Sakált; aztán a felmerült költségeket és az elvesztegetett időért és fáradságért járó bánatpénzt leszámítva visszakövetelni tőle az összeget. Ez most a legfontosabb és legsürgősebb teendője. Sürgősen figyelmeztetni kell a Sakált, hogy állítsa le az akciót. Rodinben még mindig volt annyi a csapattisztből, hogy senkinek se adjon olyan parancsot, amelynek a teljesítése lehetetlenné vált. Hívatta azt a testőrt, aki Kowalski távozása óta a főpostára járt a napi postáért meg az esetleges telefonbeszélgetések lebonyolítására, és részletes utasításokat adott neki. Reggel kilenckor a testőr már a főpostán volt, és egy londoni számot kért a telefonkezelőtől. Húsz percbe telt, amíg végre kicsöngött a londoni szám. A kezelő intett a franciának, hogy fáradjon be az egyik fülkébe, aztán letette a hallgatót, Rodin testőre pedig felvette a kagylót, és hallgatta, hogy brrrbrrr... szünet... brrr-brrr... szünet... brrr-brrr... kicsöng a londoni telefon. A Sakál aznap korán kelt, mert sok mindent kellett elintéznie. A három nagy bőröndjét már az este becsomagolta, sőt többször is átcsomagolta, s már csak a kézitáskába kellett betennie a szivacsot meg a borotvaszerszámot. Megitta szokott két csésze kávéját, megmosakodott, zuhanyozott, borotválkozott. Majd miután a még hiányzó toalettholmit is betette a csomagba, kézitáskáját is bezárta, és poggyászát kivitte az ajtóhoz. Reggelire összeütött magának egy rántottat, narancslét töltött és újabb csésze feketekávét, és a lakás kicsi, de mindennel fölszerelt konyhájában megreggelizett. Alapos és módszeres ember lévén, a tej maradékát kiöntötte a mosogatóba, aztán feltörte a két maradék tojást, és azt is ugyanoda öntötte. A narancslét az utolsó csöppig megitta, majd dobozát a szemétkosárba dobta. A

maradék kenyér, a tojáshéj és a kifőzött kávé a szemétledobóba került. Semmi romlandó nem maradt távolléte idejére a lakásban. Végül hozzálátott, hogy felöltözködjék. Könnyű, magas nyakú pulóvert vett és a galambszürke öltönyt, amelynek zsebében ott lapultak a Duggan névre szóló iratok, valamint száz font készpénzben. Sötétszürke zoknit húzott, és könnyű fekete mokasszint. Az elmaradhatatlan napszemüveg egészítette ki öltözékét. Kilenc óra tizenöt perckor, két-két csomagot fogva a kezébe, behúzta a magától záródó ajtót, és lement az utcára. Rövid gyaloglás után a South Audley Street sarkán taxit fogott. – A repülőtérre, kettes épület – mondta a taxisnak. A taxis gázt adott. A Sakál lakásán ebben a pillanatban szólalt meg a telefon. A légiós tíz órakor ért vissza a Via Condotti mellékutcájában álló szállodába. Jelentette Rodinnek, hogy harminc percig próbálkozott, de a megadott londoni szám nem felelt. – Mi a baj? – Kérdezte Casson, aki fültanúja volt a légiós jelentésének s annak, hogy Rodin elbocsátja az embert azzal, hogy térjen vissza őrszolgálatához. A három OAS-vezér lakosztályuk szalonjában időzött. Rodin papírszeletet vett elő a belső zsebéből, és átnyújtotta Cassonnak. Casson elolvasta, aztán továbbadta Montclairnek. Végül mindketten vezérükre pillantottak válaszra várva. De a válasz késett. Rodin gondterhelten összeráncolt homlokkal bámult kifelé az ablakon az áttüzesedett római háztetőkre. – Ez mikor érkezett? – kérdezte Casson végül is. – Ma reggel – felelte Rodin kurtán. – Azonnal le kell állítani – jelentette ki Montclair. – Fél Franciaország öt fogja hajszolni. – Fél Franciaország egy magas, szőke külföldit fog hajszolni – helyesbítette Rodin csöndesen. – Augusztusban pedig több mint egymillió külföldi tartózkodik Franciaországban. Tudomásunk szerint egyelőre nem tudnak nevet, és azt sem tudják, milyen arcot, milyen útlevelet keressenek. Mivel szakemberről van szó, feltételezhetjük, hogy hamis útlevelet használ. Hosszú időbe telik még, amíg a nyomára akadnak. Továbbá azt is majdnem biztosra vehetjük, hogy felhívja Valmy t, ebben az esetben pedig figyelmeztetni fogják a veszélyre, s még akkor is kiszállhat,

– Persze, ha felhívja Valmyt, megkapja a parancsot az akció leállítására – mondta Montclair. – Valmy egészen biztosan ezt a parancsot fogja adni neki. Rodin a fejét rázta. – Valmynak erre nincsen felhatalmazása. Valmy csak arra kapott utasítást, hogy vegye át a lánytól az értesüléseket, és aztán továbbítsa ezeket az értesüléseket a Sakálnak, ha az egyáltalán felhívja. Valmy ezenkívül semmit sem fog tenni. – De hát a Sakál maga is be fogja látni, hogy a dolognak vége – ágált Montclair. – Szerintem, amint beszélt Valmyval, hanyatt-homlok rohan, hogy minél előbb túl legyen a határon. – Elvben igen – felelte Rodin elgondolkozva. – Ha így tesz, ez azt jelenti, hogy lemond a pénzről. Csakhogy itt sok minden forog kockán; valamennyiünknek, őt is beleértve. Attól függ, hogy mennyire bízik a terveiben. – Te komolyan azt hiszed, hogy van még valami esélye... a történtek után? – kérdezte Casson. – Őszintén szólva, nem – mondta Rodin. – A Sakál azonban nem amatőr, és mestere a szakmájának. Aminthogy én is a magam szakmájának. És ez meghatároz bizonyos fajta gondolkodásmódot. Az ember nem szívesen állít le olyan akciót, amit saját maga tervezett meg. – Az ég szerelmére, hát akkor utasítsd te magad, hogy állítsa le – kérte Casson. – Nem lehet. Megtenném, ha lehetne, de nem lehet. Már nincs otthon. Úton van. Ő akarta így, hát most megkapta. Nem tudjuk, hol van, és nem is sejtjük, hogy mire készül. Teljesen egyedül dolgozik. Még azt sem tehetem meg, hogy felhívom Valmyt, és utasítom, parancsolja meg neki, ha telefonál, hogy állítsa le az akciót. Valmy lebukását kockáztatnám vele. Senki sem tudja leállítani a Sakált. Már késő.

12. Commissaire Claude Lebel néhány perccel reggel hat előtt ért vissza az irodájába. Caron felügyelő megfeszült idegekkel, fáradtan, kimerültén ült az íróasztalánál. Ingujjban volt. Az asztalt kézírásos feljegyzésekkel teleírt jegyzetlapok borították. A berendezésben is történt egy s más változás. Az iratszekrény tetején

elektromos kávéfőző bugyborékolt, frissen főtt kávé mennyei illatával töltve meg a helyiséget. Mellette papírpoharak tornya állt, egy doboz cukrozatlan sűrített tej és zacskó cukor. Mindez az alagsori büféből került ide az éjszaka során. A sarokban, a két íróasztal között, keskeny kis összecsukható tábori ágyat állítottak föl; rajta durva pokróc. A papírkosarat kiürítették, és most az ajtónál álló karosszék mellett talált új helyet. Az ablak azóta is nyitva állt, s Caron cigarettájának kék füstje halovány ködfellegként úszott kifelé a hűs reggelbe. Az eljövendő nappal első fényei már megvilágították a St. Sulpice tornyát. Lebel az íróasztalához ment, és székébe roskadt. Bár még csak huszonnégy órája volt, hogy utolsó álmából felébredt, akárcsak Caron, ő is nagyon kimerültnek látszott. – Semmi – mondta. – Töviről hegyire átnéztem az elmúlt tíz évet. Az egyetlen külföldi politikai merénylő Degueldre volt, ő meg már halott. Ő meg amúgy is OAS-tag volt, és így szerepelt a nyilvántartásban. Rodin pedig, ha egy csöpp esze van, olyan embert választott, akinek semmi köze nincs az O AS-hoz. Az elmúlt tíz év alatt csak négy bérgyilkos bukkant fel Franciaországban – a hazaiaktól eltekintve –, de csak három jön számításba. A negyedik az életfogytiglanját tölti valahol Afrikában. De ezek is mind kis gengszterkék, vagyis nem olyan kaliberű emberek, akik Franciaország államfőjére veszélyesek lehetnének. – Fölhívtam Bageront a központi nyilvántartótól, és most ő is átnézi az egész anyagot, de én már gyanítom, hogy a mi emberünkről úgysincs nyilvántartásunk. Különben Rodin fel sem fogadja. Caron ismét rágyújtott egy Gauloise-ra, kifújta a füstöt, és nagyot sóhajtott. – Szóval a külfölddel kell kezdenünk? – Pontosan. Az emberünk biztosan nem a kisujjából szopta a tudományát, és valahol a kellő gyakorlatot is meg kellett szereznie. Biztosra veszem, hogy szép sikersorozatot tud fölmutatni, másképpen mivel bizonyítaná, hogy a világranglista élén áll. Lehet, hogy államfők nincsenek a listán, de egypár fontosabb személyiség, és nem holmi alvilági bandafőnök, biztosan akad. Ami viszont azt jelenti, hogy valahol, valaki már egészen biztosan felfigyelt rá. Erre mérget veszek. Magának mit sikerült intéznie? Caron fölvette asztaláról a jegyzetlapok egyikét, és átnyújtotta a névsort, a nevek mellett balfelől oszlopban feltüntetett időpontokkal.

– Mind a hét időpont rögzítve-mondta. – Az FBI gyilkossági csoportvezetőjével kezd, hét óra tíz perckor. Washingtoni idő szerint hajnali egy órakor. Az amerikai időszámítás szerinti időpont késői volta miatt vettem őt legelőre. – Utána jön Brüsszel fél nyolckor, Amszterdam háromnegyed nyolckor és Bonn nyolc tízkor. Johannesburg nyolc" harminckor lesz a vonalban, a Scotland Yard pedig kilenckor. Az utolsó Róma, kilenc harminckor. – Minden esetben a gyilkossági csoport vezetőjét kérte? – kérdezte Lebel. – Igen, vagy az ennek megfelelő személyt. A Scotland Yard részéről Mr. Anthony Mallinsonnal beszéltem, a Scotland Yard helyettes főfelügyelőjével. Úgy látszik, az angol rendőrségnél nincs külön gyilkossági csoport. Ettől eltekintve mindenhol elértem a gyilkossági csoport vezetőjét, kivéve Dél-Afrikát. Van Ruysszal nem sikerült beszélnem, úgyhogy a helyettese, Anderson lesz a vonalban. Lebel egy pillanatra elgondolkodott. – Helyes. Jobban is örülök Andersonnak. Egyszer egy ügyben együtt dolgoztunk. Hátra van még az a kérdés, hogy milyen nyelven fogunk beszélni. Hárman közülük angolul beszélnek. A belga, gondolom, tud franciául. A többiek majdnem biztosan értenek angolul, ha kicsit megerőltetik magukat... – Dietrich, a német, tud franciául – szúrta közbe Caron. – Helyes, akkor kettőjükkel majd személyesen beszélek, franciául. A többi ötnél majd maga is bekapcsolódik a melléken, és tolmácsol nekem. Hát akkor talán indulhatunk is. Gyerünk. A rendőrségi kocsi tíz perccel hét előtt állt meg a két detektívvel az aprócska Rue Paul Valéry egyik házának ártatlan külsejű, zöldre festett kapuja, az Interpol akkori központja előtt. Lebel és Caron ettől fogva három órát ott gubbasztott az alagsori hírközpontban a telefon fölött, eszmecserét folytatva a világ legfőbb bűnüldözőivel. Az épület tetejének látszólag kibogozhatatlan antennabozótjából nagyfrekvenciás jelek sugároztak ki három kontinensre; fölszálltak a sztratoszférán túlra, hogy aztán az ionizált rétegről visszapattanva sok ezer mérföldnyire Párizstól újra a földre vetüljenek, egy másik alumíniumrúdra, amely egy távoli, cseréppel fedett épület tetejéből áll ki. A hírközpont olyan hullámhosszt és titkosító berendezéseket használt, hogy a közleményeket nem lehetett lehallgatni. Detektív beszélt a detektívvel, miközben a világ a reggeli kávéját szürcsölte, vagy a lefekvés előtti utolsó pohárkát hörpintette.

Lebel minden beszélgetésben nagyjából ugyanazt a kérést ismételte meg. – Nem, felügyelő úr, egyelőre még nem fordulhatok önhöz a hivatalos csatornákon... természetesen, hivatalos felhatalmazásból cselekszem... De egyelőre még azt som tudjuk biztosan, hogy megszületett-e már az elhatározás a bűncselekmény elkövetésére, s ha igen, megkezdődtek-e már az előkészületek... Egyelőre még csak figyelmeztetést kaptunk, és merőben rutinnyomozást folytatunk... Nos, keresünk valakit, akiről azonban nagyon keveset tudunk... még a nevét sem tudjuk... és csak igen silány személyleírásunk van róla... Lebel felügyelő minden esetben megadta a rendelkezésére álló gyatra személyleírást. A neheze azonban mindig ezután jött, amikor külföldi kollégái azt kérdezték, hogy miért van szükség az ő segítségükre, és hogy milyen nyomon indulhatnak el. Valahányszor idáig ért a beszélgetés, mindig feszült várakozás érződött a beálló hallgatásban. – Csupán ennyi: akárki is legyen a mi emberünk, egy fontos ismertetőjele mindenképpen van... kétségkívül egyike a világ legjobb hivatásos bérgyilkosainak... nem, nem alvilági kivégzőember, csak politikai gyilkosságokkal foglalkozik, és már több sikeres merénylet van mögötte. Arra volnánk kíváncsiak, hogy szerepel-e az önök nyilvántartásában ilyen személy, függetlenül attól, hogy működött-e már az önök országában. Vagy hogy nincs-e valami ötletük arra vonatkozólag, ki lehet az illető. Ilyenkor mindig hosszú hallgatás következett, amíg a vonal másik végén ismét meg nem szólalt a hang. Mindig-halkabban, mint azelőtt, és aggodalom érződött ki belőle. Lebel nem ringatta magát abban a hitben, hogy a nyugati világ legnagyobb rendőri erőinek gyilkossági csoportvezetői nem fogják elérteni, mi az, amire csak célozgat, és miért nem mondhatja ki világosan. Csak egy olyan célpont létezik Franciaországban, amelyhez első osztályú politikai bérgyilkos kell. A válasz kivétel nélkül azonos volt. – Hogyne, persze. Átnézzük a nyilvántartást. Megpróbálom még ma visszahívni. Ja és még valami, Claude, sok szerencsét. Amikor utoljára is letette a rádiótelefon hallgatóját, az jutott Lebel eszébe, hogy vajon mennyi időbe telik, amíg a hét ország külügyminisztere, sőt miniszterelnöke tudomást szerez az ügyről? Valószínűleg nem sokba. Ilyen horderejű dologról még a rendőröknek is tájékoztatniuk kell a politikusokat. Azt többé-kevésbé biztosra vette, hogy a miniszterek hallgatni fognak. Végtére is, a mindenféle politikai nézetkülönbség ellenére, és e

nézetkülönbségek fölött, a világ hatalmasait szoros szálak fűzik össze. Mindannyian ugyanannak a klubnak, a hatalom klubjának tagjai. A közös ellenség ellen mindig összetartanak, s ugyan mi lehet veszedelmesebb a számukra egy politikai bérgyilkosnál? Lebel mindazonáltal tisztában volt vele, hogy ha a nyomozás híre kiszivárog, és belekerül a lapokba, a sajtó azonnal szét fogja kürtölni az egész világba, és ez az ő pályája végét jelentené. Csak az angolok miatt nyugtalankodott. Ha olyan természetű a dolog, hogy megmaradhat rendőri szinten, Lebel feltétlenül megbízott volna Mallinsonban. Csakhogy nagyon jól tudta, hogy az ügy még a nap folyamán följebb kerül. És még csak hét hónapja volt, hogy Charles de Gaulle kereken visszautasította a közös piaci belépést kérelmező angolokat, s a Tábornok január 14-i sajtóértekezlete óta a londoni külügyminisztérium, amint ez még a politikával oly keveset törődő Lebelnek is feltűnt, szinte költői magaslatokba ragadtatta magát a lapok politikai rovatvezetői révén folytatott de Gaulle-ellenes propaganda-hadjáratban. Csak nem fogják felhasználni az alkalmat, hogy most bosszút álljanak az Öregen? Lebel még egy pillanatig szótlanul meredt maga elé az elnémult hangszóróra. Caron csendesen nézte. – Na, menjünk – mondta a tömzsi felügyelő felkászálódva a székről, és megindult az ajtó felé. – Megreggelizünk, aztán megpróbálunk aludni valamennyit. Egyebet úgyse igen csinálhatunk. Anthony Mallinson, a Scotland Yard helyettes főfelügyelője a homlokát ráncolva, töprengésbe merülve tette le a kagylót, és távoztában még annak a fiatal rendőrnek a tisztelgését se vette észre, aki a hírközpont éjszakai szolgálatosát jött leváltani. Még a lépcsőn fölfelé lépkedve, Temzére néző, tágas, de mértéktartóan berendezett irodája felé tartva sem tűntek el homlokáról a ráncok. Pontosan tudta, hogy mi iránt tudakozódott Lebel, s azt is, hogy mi késztette erre. A francia rendőrség fülest kapott, hogy valami osztályon felüli bérgyilkos jár a kertek alatt, és hogy a dolog az ő bőrükre megy. Amint azt Lebel is megjósolta magának, nem kellett nagyon éles ész ahhoz, hogy valaki kitalálja, ki lehet Franciaországban 1963 augusztusában az efféle gyilkos egyetlen valószínű célpontja. Mallinson az öreg rendőr szemével fontolgatta Lebel megbízatását. – Szegény ördög – mondta fennhangon, miközben az ablaka alatt elfolyó lomha, langyos folyót bámulta.

– Uram? – kérdezte a segédtisztje, aki főnöke nyomában lépett a helyiségbe, hogy a diófa asztalra helyezze a reggeli posta Mallinson személyes döntését kívánó részét. – Semmi – felelte Mallinson, s tovább bámult kifelé az ablakon, a segédtiszt pedig távozott. Bármennyire is együttérez Claude Lebellel, aki azon iparkodik, hogy megvédje az elnökét, hivatalos embervadászatot nem indíthat, neki is megvannak a maga főnökei. És előbb vagy utóbb tudomást kell szerezniük Lebel ma reggeli kéréséről. Tízkor, vagy fél óra múlva összeül az osztályvezetők napi értekezlete. Ott említse meg a dolgot? Meghányta-vetette magában a gondolatot, és úgy döntött, hogy nem szól róla. Elégséges lesz, ha jelentés formájában fogalmazott magánlevelet ír a főfelügyelőnek, amiben körvonalazza, hogy miben kéri Lebel a segítségüket. A dolog bizalmas természete utólag kellő indokul fog szolgálni arra, hogy miért nem említette meg a reggeli értekezleten. Abból azonban nem lehet baj, ha addig is megindítja a tudakozódást, anélkül persze, hogy felfedné, miért van rá szükség. Leült az íróasztalához, és megnyomta a hangostelefon egyik gombját. – Uram? – hangzott fel a segédtiszt hangja a szomszédos helyiségből. – Megkérhetem, John, hogy jöjjön be egy percre? A grafitszürke ruhás fiatal detektívfelügyelő jegyzetfüzettel a kezében lépett be az ajtón. – John, arra szeretném megkérni, hogy hívja fel a központi nyilvántartót. Személyesen Markham főfelügyelőt kérje. Mondja meg neki, hogy az én személyes kérésemről van szó, és hogy egyelőre nem szolgálhatok magyarázattal, miért kérem tőle, amit kérek. Kérje meg, hogy keresse ki nekem minden egyes Angliában élő hivatásos bérgyilkos minden létező adatát... – Bérgyilkost méltóztatott mondani? – A segédtiszt olyan ábrázatot vágott, mintha a főnöke arra utasította volna, hogy folytassák le az Angliában élő Mars-lakók szokásos ellenőrzését. – Igen, bérgyilkost. Nem egyszerű, tizenkettő egy tucat alvilági janik kellenek, akikről köztudott vagy feltehető, hogy hajlandók eltenni valakit láb alól, ha kitör a háborúság az alvilágban. Csak politikai gyilkosságra is kapható emberek érdekelnek, John, olyan ember vagy olyan emberek, akik nemcsak hajlandók, hanem képesek is pénzért meggyilkolni jól őrzött politikusokat vagy államférfiakat. – Azt hiszem, uram, hogy ezek inkább a Különleges Ügyosztály ügyfelei lehetnek.

– Igen, tudom. Át is akarom tenni az egész ügyet a Különleges Ügyosztályhoz. De előbb azért csak végezzük el a szokásos tájékozódást. Ja igen, és délre kérem a választ. Helyes? – Igenis, uram, azonnal intézkedem. Tizenöt perccel később Mallinson helyettes főfelügyelő helyet foglalt a reggeli értekezleten. Amikor az értekezlet után visszament a szobájába, átnézte a postát, félretolta, aztán kiszólt a segédtisztjének, hogy hozzon neki egy írógépet. Szobájába zárkózva, saját kezűleg jelentést gépelt a brit rendőrség főfelügyelőjének. Röviden megemlítette benne a hajnalban, lakására befutott telefont, a reggel kilenckor, Interpol-vonalon lebonyolított személyes hívást, valamint Lebel kérésének mibenlétét. A hivatalos feljegyzésekre szolgáló űrlap alját egyelőre üresen hagyta, s úgy zárta el az íróasztala fiókjába, és aztán hozzálátott napi munkájához. Tizenkét óra előtt néhány perccel kopogtattak az ajtón és a segédtisztje lépett be. – Az imént telefonált Markham főfelügyelő a központi nyilvántartóból – jelentette. – A jelek szerint a nyilvántartó senkiről sem tud, aki megfelelne a leírásnak. Tizenhét alvilági bérgyilkosról van tudomásunk ; ezek közül tízen jelenleg börtönbüntetésüket töltik. Heten vannak szabadlábon. De ezek valamennyien a nagy alvilági szervezetek szolgálatában állnak, vagy Londonban, vagy a többi nagyváros valamelyikében. A főfelügyelő szerint egyikük sem alkalmas valamely látogatóba érkező politikai személyiség meggyilkolására. Ő is azt ajánlotta, hogy érdeklődjünk a Különleges Ügyosztálynál. – Köszönöm, John. Ez nekem tökéletesen elegendő. Miután a segédtisztje eltávozott, Mallinson elővette asztalfiókjából a befejezetlen feljegyzést, és újra befűzte az írógépbe. Ezt írta a végére: “Érdeklődésemre a bűnügyi nyilvántartó jelentette, hogy olyan személy, aki megfelelne a Commissaire Leheltől kapott adatoknak, a mi nyilvántartásunkban nem szerepel. A kérést ezután továbbítottam a Különleges Ügyosztály vezetőjéhez." Az első három példányt aláírta, a többi a szemétkosárba ment, majd mint különleges kezelést kívánó hulladékot, egy erre való gépezet előbb milliónyi apró szeletkévé foszlatta, s aztán megsemmisítette. Az első példányt összehajtogatta, borítékba csúsztatta, és a borítékot megcímezte a főfelügyelőnek. A másodpéldányt a “Titkos Levelezés" feliratú

dossziéba helyezte, és a fali páncélszekrénybe zárta. A harmadpéldányt összehajtogatva a belső zsebébe tette. Az íróasztalán álló jegyzettömbre ezt firkán tóttá: “Cím: Claude Lebel főkapitány-helyettes, Police Judiciaire, Párizs. Küldi: Anthony Mallinson helyettes főfelügyelő, Scotland Yard, bűnüldözési csop. Üzenet: A mai érdeklődésére végzett alapos kutatás megállapította, hogy keresett személy nyilvántartásunkban nem szerepel. Stop. Kérése továbbítva Különleges Ügyosztálynak, további kutatás lefolytatására. Stop. Minden hasznos értesülést azonnal továbbítunk. Stop. Mallinson. Időpont: 63/8/12." Épp fél egy múlt. Felvette a telefont, és amikor a központos beleszólt, Dixon felügyelőt kérte, a Különleges Ügyosztály vezetőjét. – Halló, Alec? Itt Tony Mallinson. Ráérnél egy percre? Szívesen, de lehetetlen. Csak egy szendvicset fogok bekapni. Ez is olyan napnak ígérkezik. Szeretnék pár szót szólni veled, mielőtt elmész. Remek, máris indulok. Kilépett az irodájából, és az előszobán áthaladtában letette segédtisztje asztalára a főfelügyelőnek címzett levelet. – Felugrom egy percre Dixonhoz. Addig maga ezt juttassa el a főfelügyelőhöz. Személyesen. És adja föl ezt a táviratot. Gépelje le, ahogy kell. – Igenis. – Mallinson megvárta, amíg a detektívfelügyelő átfutotta a szöveget. Az utolsó sorhoz érve elkerekedett a szeme. – John... – Uram? – És ne nagyon beszéljen erről a dologról. – Igenis, uram. – Senkinek, John. – Senkinek, uram. Mallinson rámosolygott a segédtisztjére, és kilépett a folyosóra. A segédtiszt újra elolvasta a Lebelnek címzett üzenetet, eszébe jutott, hogy mit kellett ma reggel Mallinson megbízásából megtudakolnia a nyilvántartóban, elgondolkozott az összefüggésen, aztán így szólt maga elé csöndesen: – A mindenségit! Mallinson húsz percet töltött Dixonnal, és ezalatt sikerült tökéletesen elvennie kollégája kedvét a klubjában reá váró ebédtől. Átnyújtotta a Különleges Ügyosztály vezetőjének a főfelügyelőnek írott feljegyzése

harmadpéldányát. Már indult vissza a szobájába, de az ajtóból, keze a kilincsen, még visszafordult. – Ne is haragudj, Alec, de ez mégiscsak inkább a te asztalod. De ha a véleményemet kérdezed, szerintem nálunk nincs ilyen kaliberű ember, úgyhogy nézd át a nyilvántartásodat a rend kedvéért, és aztán táviratozd meg Lehelnek, hogy sajnos nem tudunk a segítségére lenni. Mondhatom, nem irigylem tőle ezt a munkát. Dixon felügyelő, akinek egyebek mellett az is a feladatai közé tartozott, hogy szemmel tartson minden kelekótyát és féleszűt, akinek a fejében esetleg megfordulhat az Angliába látogató külföldi politikusok valamelyikének meggyilkolása, nem is szólva az Angliában élő többtucatnyi elkeseredett és mindenre elszánt, hóbortos emigránsról, még Mallinsonnál is jobban átérezte Lebel helyzetének képtelenségét. Éppen elég nehéz mesterség volt az övé is, , hazai és külföldi politikusokat oltalmazni eszelős megszállottaktól, de ő legalább abban többnyire biztos lehetett, hogy mivel az üzletfelei amatőrök, nem sok esélyük van az ő tapasztalt profijaival szemben. Ennél sokkal nehezebb az ügy, ha egy hazai és volt hivatásos katonákból álló szervezet tör az államfő életére. De a franciák még az OAS-szal is megbirkóztak, s Dixon a szakmabeli elismerésével adózott nekik ezért. Külföldi, hivatásos bérgyilkossal szembeszállni azonban már egészen más dolog. Az egészben az az egyetlen kedvező mozzanat, legalábbis Dixon szemszögéből nézve, hogy ez a tény olyan szűkre vonja a számba jöhető gyanúsítottak körét, hogy olyan kaliberű ember, mint akit Lebel keres, valószínűleg nem találtatik majd a Különleges Ügyosztály nyilvántartásában. Mallinson távozása után Dixon elolvasta a feljegyzés harmadpéldányát. Azután behívta a segédtisztjét. – Kérem, szóljon Thomas detektív-főfelügyelőnek, hogy... – az órájára pillantott, megbecsülte, hogy meddig fog tartani az eredetileg tervezettnél jóval rövidebbre fogott ebéd... – pontban kettőre kéretem. A Sakál gépe néhány perccel déli tizenkettő után szállt le a brüsszeli National repülőtéren. Poggyásza három nagyobb darabját a repülőtér nagy csarnokának automata csomagmegőrzőjében hagyta, és csak a személyes holmiját, a gipszet, gézt és vattát tartalmazó kézitáskát vitte magával a városba. A főpályaudvarnál szállt ki a kocsiból, és azonnal a csomagmegőrzőbe ment. A fegyvert tartalmazó vulkánfíber bőrönd még most is ott állt a polcon, ahová egy héttel korábban a szeme láttára került. Átnyújtotta a

csomagmegőrzőjegyet, és ellenében megkapta a bőröndjét. , Az állomástól nem messze kis piszkos szállodára akadt. A világ minden főpályaudvarának környékén vannak efféle szállodák, ahol nem szokás kérdezősködni a vendégtől, aki viszont amúgy sem mondja meg az igazat. Egyágyas szobát vett ki, egyetlen éjszakára. Készpénzzel fizetett és előre, belga frankkal, amit még a repülőtéren váltott, aztán saját kezűleg vitte föl bőröndjét a szobába. Gondosan magára zárta az ajtót, teleeresztette a mosdót hideg vízzel, kirakta az ágyra a gipszet és a gézt, aztán munkához látott. Két órába telt, amíg az elkészült gipszkötés megszáradt. Addig bepólyált lábát zsámolyra helyezve üldögélt; és ablakából cigarettázgatva nézegette a kormos háztetők látképét. Olykor-olykor hüvelykjével megnyomkodta a gipszet, de mindannyiszor úgy döntött, hadd keményedjék még, mielőtt ránehezedik. A vulkánfíber bőrönd, amely a fegyvert tartalmazta, üresen tátongott. A maradék gézt és a megmaradt néhány deka gipszet visszacsomagolta a kézitáskába, arra az esetre, ha netán valamikor javítani kellene a kötést. Amikor végül is készen állt az indulásra, olcsó bőröndjét az ágy alá tolta, körülnézett a szobában, hogy nem maradt-e utána valami árulkodó nyom, a hamutartó tartalmát az utcára ürítette, aztán kilépett az ajtón. Megállapította, hogy a gipszkötés különösebb fáradság nélkül, magában is élethű sántításra készteti. A hallba érve, megkönnyebbülve látta, hogy a szurtos, álmos képű portás a pult mögötti fülkében tartózkodik, akárcsak érkezésekor. Ebédidő lévén, éppen evett, de a portáspultra nyíló tejüveges ajtó nyitva állt. A Sakál egy pillantást vetett az utcai ajtóra, hogy nem jön-e valaki befelé, aztán kézitáskáját a melléhez szorítva négykézlábra ereszkedett, és sebesen, hangtalanul átkúszott a kövezett padlójú hallon. Az utcai ajtó a nyári meleg miatt állandóan tárva volt, s a portás látómezejét elhagyva, az utcára vezető három lépcsőfok tetején már vész nélkül felegyenesedhetett. Kínos nehézséggel lebicegett a lépcsőn, és megindult az utcában a főútvonal felé. Fél perc sem telt belé, s egy arra haladó taxi megpillantotta. Beszállt, és már indult is vissza a repülőtérre. Útlevelével a kezében megállt az Alitalia kirendeltségénél. A kisasszony mosollyal üdvözölte. – Két nappal ezelőtt Duggan névre helyet foglaltam a milánói gépre – mondta a Sakál.

A kisasszony átnézte a délutáni milánói járat előjegyzéseit. Még másfél óra volt az indulásig. – Igen, itt van – válaszolt a kisasszony sugárzó mosollyal. – Meester Duggan. Még nincs fizetve. Most óhajtja kifizetni? A Sakál ismét készpénzben fizetett, átvette a jegyét, és megtudta, hogy egy óra múlva fogják szólítani a járat utasait. Egy ügybuzgó hordár segítségével, aki sopánkodva szemlélte begipszelt lábát és feltűnő bicegését, kivette a csomagmegőrzőből, majd föladta az Alitalia járatra három bőröndjét, átment a vámon, ahol, mivel látták, hogy távozó utas, csak az útlevelét ellenőrizték, aztán a hátralevő órát az indulási oldal váróterméhez csatlakozó étteremben töltötte késői, de annál ízletesebb ebédjével. Begipszelt lábának köszönhetőleg mindenki nagyon kedvesen és gondos előzékenységgel bánt vele. Fölsegítették a buszra, amely a géphez vitte az utasokat, és aztán aggodalmasan lesték, hogy biceg fel fájdalmas léptekkel a gép ajtajához vezető lépcsőn. A csinos olasz légikisasszony különlegesen széles mosollyal üdvözölte, és gondja volt rá, hogy a gép közepén hármasával egymásnak fordított ülések egyikén kapjon helyet. Itt kényelmesebb helye van a lábának, magyarázta. A többi utas is kínosan ügyelt, nehogy helyet foglalva véletlenül is nekiütközzön begipszelt lábának, a Sakál pedig mindeközben kényelmesen hátradőlt az ülésen és hősiesen mosolygott. A gép 4.15-kor kigurult a felszállópályára, és kisvártatva elindult délnek, Milánó irányába. Bryn Thomas főfelügyelő kevéssel három óra előtt lépett ki a főnöke szobájából, és nagyon nyomorúságosán érezte magát. Nem elég, hogy évek óta nem gyötörte ilyen makacs és súlyos nyári nátha, új megbízatása, amit az imént sóztak rá, az egész napját tönkretette. Ahhoz képest, hogy még csak hétfő volt, eléggé pocsékul kezdődött a nap; először is az a hír várta, hogy az egyik embere, akinek a városban tartózkodó szovjet kereskedelmi küldöttség egyik tagját kellett volna nyomon követnie, szem elől vesztette a kijelölt személyt, és még a délelőtt folyamán befutott az MI-5-ös osztály panasza is, amely igen udvariasan felkérte az ő osztályát, hogy szálljon le a szovjet delegációról, amivel félreérthetetlenül a tudtára adták, hogy szerintük okosabb ezt az ügyet teljes egészében órájuk bízni. A hétfő délután pedig még komiszabbnak ígérkezett. Kevés olyasmi van, amit akárki rendőr, Különleges Ügyosztály, vagy sem, jobban utálna, mint a

politikai merénylő mumusát. Ebben az ügyben pedig, amit az imént vett át a főnökétől, még egy nyomorult nevet sem kapott nyomnak, amin megindulhatott volna. – Nevet, azt nem tudok adni magának, de a bakancsomat, ha akarja, kölcsönadom a gyalogtúrához – ékelődött Dixon. – Próbálja meg holnapra tisztába tenni az ügyet. – Gyalogtúra – horkantotta Thomas az irodájába lépve. Bármilyen rövid lesz is a számba jöhető gyanúsítottak névsora, az összeállítása órákig tartó keresgélést jelent neki és az egész osztályának, amíg átnézik a politikai felforgató tevékenységről vezetett dossziékat és feljegyzéseket, s fontolóra veszik nemcsak a tényeket, mint a bűnügyi csoport, hanem a gyanúkat is. Az egész irattárat át kell nézni. Egyetlen biztos pont volt abban, amit Dixon mondott: az illető hivatásos gyilkos, és nem a légiónyi félnótás közül való, akik valahányszor külföldi államférfi vendégeskedik Angliában, a látogatás előtt és alatt megkeserítik a Különleges Ügyosztály életét. Magához hívatott két nyomozót, akikről tudta, hogy pillanatnyilag ráérős kutatómunkával foglalkoznak, és utasította őket, hogy akárcsak saját maga, hagyjanak mindent félbe és azonnal jelentkezzenek az irodájában. Thomas eligazítása kurtább volt, mint Dixoné. Csak arra szorítkozott, hogy kit kell megkeresni, de kimaradt belőle az, hogy miért. A francia államrendőrség gyanújának, hogy valami efféle ember de Gaulle meggyilkolására készül, nincsen szükségképpen köze a Scotland Yard Különleges Ügyosztály archívuma és nyilvántartója átkutatásához. Mindhárman eltakarították íróasztalukról a felhalmozódott iratokat és munkához láttak. A Sakál gépe röviddel hat után ért földet a milánói Linate repülőtéren. A figyelmes légikisasszony lesegítette a lépcsőn a betonra, ahol egy földi utaskísérő várta és betámogatta a repülőtér főépületébe. A vámvizsgálatnál beigazolódott, hogy megérte annyit fáradnia, s a fegyver alkatrészeit a bőrönd helyett kevésbé szembetűnő helyre csomagolnia. Az útlevélvizsgálat merő formaság volt, a kockázat akkor kezdett növekedni, amikor a gép rakteréből futószalagon beérkező bőröndöket sorba rakták a vámosok pultján. A Sakál hordárt fogadott magának és egymás mellé rakatta vele a bőröndjeit, aztán a kézitáskáját is melléjük helyezte. Az egyik vámtiszt észrevette, hogy odabiceg a pulthoz, s lassan melléje sétált. – Signor? Ez minden poggyásza?

– Ööö, igen, ez a három bőrönd és ez a kézitáska. – Van valami elvámolnivalója? – Nem, nincs semmi. – Üzleti út? – Nem, nyaralni jöttem, de úgy alakult, hogy lábadozás lesz belőle. A tavakhoz készülök. Szavai semmiféle hatást sem tettek a vámosra. – Szabad az útlevelét, signor? A Sakál átnyújtotta az útlevelét. Az olasz tüzetesen megnézte, aztán szó nélkül visszaadta. – Kérem, nyissa ki ezt. A három nagyobb bőrönd egyikére mutatott. A Sakál elővette a kulcscsomóját, kiválasztotta a megfelelő kulcsot; és kinyitotta a bőröndöt. A hordársegítségével lapjára fektette a bőröndöt. Szerencséjére, a vámos azt a bőröndöt nyittatta ki, amely a képzeletbeli dán lelkipásztor és az amerikai diák ruhatárát tartalmazta. Beleturkált a ruhák közé, de nem méltatta figyelemre se a sötétszürke öltönyt, se a fehérneműt, a fehér inget, se a tornacipőt, se a fekete utcai cipőt, sem pedig a viharkabátot és a zoknikat. A dán nyelvű könyvtől sem jött izgalomba. Borítólapján a chartres-i katedrális színes képe volt látható, a cím pedig, bár dánul volt, eléggé hasonlított az angolhoz, hogy ne tűnjön fel neki a különbség. Nem vette szemügyre az oldalbélés gondosan visszavarrt hasítékát sem, tehát a hamis személyi okmányokat sem találta meg. Alaposabb kutatás bizonyára rájuk akad, ez azonban csak szokványos, felületes ellenőrzés volt, amely csak akkor fordul komolyra, ha a vámos valami gyanúsra bukkan. A merénylőfegyver alkatrészei csupán egy méterre voltak tőle, a pult túloldalán, ő azonban mit sem gyanított. Visszahajtotta a bőrönd fedelét és intett a Sakálnak, hogy bezárhatja. Ezután gyors krétajelet tett mind a négy poggyászra. Kötelessége végeztével mosoly szaladt az olasz ábrázatára. – Grazie, signor. Kellemes nyaralást. A hordár taxit fogott, megkapta busás borravalóját, s néhány perc elteltével a Sakál már Milánó belvárosa felé tartott. A mindenkor lármás utcák most még hangosabbak voltak a hazafelé igyekvő ingázók forgalmától és a dudájukra büszke autósok öntudatos tülkölésétől. A Főpályaudvarra vitette magát. Itt ismét hordárt hívott, és nyomában a csomagmegőrzőhöz bicegett. Ollóját a kézitáskából még a taxiban áttette a nadrágzsebébe. Kézitáskáját és két bőröndjét a csomagmegőrzőben hagyta, s csak azt a bőröndöt tartotta

magánál, amelybe a francia katonakabátot csomagolta, s amelyben még jócskán volt üres raktér. Elbocsátotta a hordárt, és besántikált a férfivécébe. A vizelőkagylóktól balra számos mosdó sorakozott, csak egy volt használatban. A Sakál maga mellé állította a bőröndjét, és hozzálátott, hogy lassan, körülményesen megmossa a kezét, amivel nem is készült el, amíg a másik férfi nem végzett. Amikor egy pillanatra egyedül maradt a mosdóhelyiségben, gyorsan beugrott az egyik fülkébe és magára zárta az ajtaját. Lábát a vécécsésze peremére téve tíz percig csöndesen nyiszálta a gipszet, amíg a leváló darabok alól elő nem bukkantak a körülvattázott csomagok, amelyek lábának a töréskor alkalmazott gipszkötések szokásos vaskosságát adták. Amikor a gipsz utolsó maradékaitól is megszabadult, visszabújt selyemzoknijába és a karcsú mokasszinba, amelyet ragszalaggal a lábikrájára tapasztva hozott, amíg a gipszet viselte. A gipszkötés és a géz maradványait a vécécsészébe tette. Első öblítésre csak a felét nyelte el a lefolyó, s csak a második ragadta magával az egészet. Ezután a vécécsésze tetejére fektette bőröndjét, s a fegyver alkatrészeit tartalmazó keskeny fémhengereket sorba berakosgatta a kabát hajtásaiba, mígcsak tele nem lett vele a bőrönd. Feszesre húzta a belső leszorító hevedereket, nehogy összerázódjék a tartalma. Aztán lezárta a bőröndöt, és kilesett az ajtón. Ketten álltak a mosdóknál és ketten a vizelőkagylóknál. Kilépett a fülkéből, azonnal az ajtó felé fordult, s mire bárki is megfigyelhette volna, ha ugyan valakinek ez volt a szándéka, már fönn is volt a lépcső tetején, a pályaudvar főcsarnokában. Ilyen rövid idő elteltével épen és egészségesen nem mehetett vissza a csomagmegőrzőhöz, ahonnan az imént távozott nyomorékan, ezért magához szólított egy hordárt, elmagyarázta neki, hogy nagyon siet, pénzt is akar váltani, a poggyászát is ki kell váltani, és minél hamarább taxiba akar szállni. Ezer lírát nyomott a hordár kezébe meg a csomagmegőrző jegyet, és a ruhatár felé mutatott. Ő maga, magyarázta neki mutogatva, a pénzváltó irodában lesz, ahol az angol fontjait fogja lírára váltani. Az olasz lelkesen bólintott, és elügetett a csomagokért. A Sakál olasz pénznemre váltotta maradék húsz angol fontját, és éppen végzett, amikor a hordármegérkezett a három csomaggal. Két perccel később már nyaktörő tempóban vágtatott vele a taxi át a Piazza Duca d'Aostán, a Hotel Continentale felé.

A szálloda káprázatos halljában ezzel szólította meg a portást: – Két nappal ezelőtt Londonból telefonon szobát foglaltattam Duggan névre. Még nem volt nyolc óra. s a Sakál már a szobájában élvezte a zuhany és borotválkozás gyönyöreit. Bőröndjei közül kettő gondosan a szekrénybe zárva. A harmadik, amely a saját ruhatárát tartalmazta, nyitva hevert az ágyon, az estére kiszemelt sötétkék, tiszta gyapjú, könnyű nyári öltöny pedig a fogasán kikészítve, a szekrény ajtaján. A galambszürke öltönyt már a szálloda vendégszolgálata vasalta. Koktél, vacsora és korai lefekvés várt rá, mert a másnap, augusztus 13-a fölöttébb mozgalmas lesz.

13. – Semmi. A Bryn Thomas irodájába hívatott két fiatal nyomozó közül a második is becsapta az utolsó, átolvasásra kézbe kapott dossziét is, és a főnökére pillantott. A kollégája is végzett már a feladatával, és ő is ugyanerre a következtetésre jutott. Maga Thomas már öt perccel korábban végzett a dossziéival, és most az ablaknál állt, háttal a szobának. A kora esti forgalmat bámulta. Neki nem volt folyóparti kilátása, mint Mallinson főfelügyelő-helyettesnek, első emeleti irodájából csak a Horseffery Roadon elrohanó kocsikra látott. Pocsékul érezte magát. Rekedt volt a rengeteg cigarettától, pedig tudta, hogy náthásán egyetlenegyet sem lett volna szabad elszívnia, de nem tudott meglenni nikotin nélkül, különösen feszült idegállapotban. A feje majd szétment a dohányfüsttől és a délután szüntelen csöngő telefontól, ugyanis azonnal ellenőriztek minden érdekesebb nevet, amely a dossziékból és nyilvántartásokból felmerült. Az eredmény minden esetben negatív volt. Vagy az derült ki a kérdéses személyekről, hogy makulátlan alibijük van, vagy az, hogy egyszerűen nem alkalmasak olyan feladat végrehajtására, mint a francia elnök meggyilkolása. – Jó, hát akkor ezzel megvolnánk – mondta határozott hangon, és a szoba felé fordult. – Megtettünk minden tőlünk telhetőt, de egyszerűen nem akadtunk olyan emberre, aki megfelelne a hozzánk intézett megkeresésben körvonalazott személynek.

– Nincsen kizárva, hogy ennek ellenére létezik olyan angol állampolgár, aki effélével foglalkozik – vetette föl az egyik nyomozó –, csak éppen a mi nyilvántartásunkban nem szerepel. – Jegyezze meg magának, hogy a mi nyilvántartásunkban mindenki szerepel – morgott rá Thomas. Nem szívesen gondolt arra, hogy esetleg létezhet az ő “körzetében" ilyen érdekes madár, egy hivatásos bérgyilkos, aki sehol sem szerepel a nyilvántartásában, és amúgy sem volt valami jókedve ilyen náthásán meg fejfájósan. És ha rossz hangulatban volt, erősebben érződött beszédén a walesi kiejtés. Harminc éve már, hogy eljött a hazai völgyekből, de ez a hosszú idő sem tudta kitörülni beszédéből a dallamos lejtést. – Végtére is – szólalt meg a másik nyomozó – a politikai ügyekkel is foglalkozó bérgyilkos nagyon ritka madár. Nagyon könnyen elképzelhető, hogy nálunk egyetlenegy sincs. Nem is nagyon angolos dolog az ilyesmi, ugye? Thomas csak egy mordulással válaszolt. Ő maga jobb szerette briteknek nevezni az Egyesült Királyság lakóit, és most arra gyanakodott, hogy a nyomozó henye szóhasználata mögött talán az a célzás rejlik, hogy ha az angoloktól nem is, a walesiektől, skótoktól és írektől nagyon is kitelik az efféle. De nem rejlett. – Na jól van, szedjék össze a dossziékat, és vigyék vissza mindet az irattárba. Én megjelentem, hogy a tüzetes vizsgálat megállapítása szerint ilyen személy nem szerepel a nyilvántartásunkban. Ennél többet nem tehetünk. – Kitől jött a megkeresés, főnök? – kérdezte az egyik nyomozó. – Azzal maga, fiam, ne törődjön. Úgy nézem, hogy valakit nagyon szorít a cipője, de szerencsére nem mi vagyunk azok. A két fiatalabb férfi föltornyozta az átvizsgált anyagot, és megindult vele az ajtó felé. Mindkettőjüket várta otthon a család, egyikük pedig most már akármelyik nap apává lehetett, méghozzá életében először. Ő ért elsőnek az ajtóhoz. A másik homlokát ráncolva visszafordult. – Főnök, amíg az iratokat lapozgattam, eszembe jutott valami. Ha létezik ilyen ember, és brit állampolgár az illető, aligha fog épp itthon működni. Még az ilyennek is kell valami támaszpont. Valami menedékhely, ahová hazamegy. Könnyen elképzelhető, hogy az illető hazánk köztiszteletben álló polgára. – Hova akar kilukadni? Valami modern dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot képzel magának?

– Valami effélét. Azt akarom mondani, hogy ha létezik ilyen hivatásos bérgyilkos, mint amilyent mi kerestünk ma délután, és ha az illető elég fontos valakinek ahhoz, hogy ilyen nyomozást indíttasson utána, amit olyan magas rangú tiszt vezet, mint maga, főnök, akkor itt valami nagymenőről van szó. Ha pedig nagymenő a maga szakmájában, akkor biztosan nem ez az első megbízatása. Különben nem volna nagymenő, nem igaz? – Folytassa – mondta Thomas, figyelmesen hallgatva a fiatal nyomozót. – Hát csak arra gondoltam, hogy az ilyen ember biztosan csak a hazája határain kívül dolgozik. Vagyis nem kerül a belbiztonsági szervek szeme elé. Az viszont elképzelhető, hogy az Intelligence Service már belebotlott valahol... Thomas fontolóra vette az ötletet, aztán lassan megrázta a fejét. – Verje ki a fejéből, fiam, és menjen szépen haza. Én majd megírom a jelentést. És többet ne is gondoljon erre az egészre. De a gondolat, amelyet a nyomozó hintett el, megfogamzott Thomas fejében. Most már leülhetne, és megírhatná a jelentését. Tökéletesen negatív. Semmi eredmény. A nyilvántartás átvizsgálása alapján kijelentheti, hogy nem létezik ilyen ember. De hátha mégiscsak van valami a franciák megkeresése mögött? Mi van akkor, ha a franciák nem egyszerűen csak elvesztették a fejüket valami kósza hír miatt, hogy veszélyben a drágalátos elnökük? Ha csakugyan olyan elenyésző nyom van a kezükben, mint állítják, és ha semmi jel nem mutat arra, hogy a gyilkos angol, akkor most bizonyára az egész világon ugyanilyen nyomozás folyik. Az a valószínűbb, hogy nem létezik semmiféle gyilkos, vagy ha mégis, hát valamelyik olyan ország polgára, ahol régi hagyományai vannak a politikai gyilkosságnak. De mi van akkor, ha mégiscsak alapos a franciák gyanúja? És mi van akkor, ha végül is kiderül a gyilkosról, hogy mégiscsak angol, ha csak születésére nézve is? Thomas mindennél büszkébb volt a Scotland Yard és legfőképp a Különleges Ügyosztály hírnevére. Nekik még soha nem fájt ilyesmi miatt a fejük. Soha még egyetlen Angliába látogató külföldi nagykutyát sem vesztettek el szem elől, soha még csak a botrány szele sem legyintette meg őket. Bryn Thomas felügyelőnek még két éve volt hátra a nyugdíjig, addig, amikor majd visszavonulhat a bristoli csatorna zöldellő partján álló walesi házikójába, amit öreg napjaikra vásároltak maguknak a feleségével. Biztos, ami biztos, nézzünk utána mindennek.

Fiatal korában Thomas kitűnő rögbijátékos volt, és a Glamorgan hajdani ellenfelei közül még sokan emlékeztek rá, hogy nem volt tanácsos sokat cselezgetni, ha Bryn Thomas játszott a szélen. Most már persze öreg volt a rögbihez, de azért még lankadatlan érdeklődéssel csüngött a London Welsh csapatán, és ha sikerült elszöknie a hivatalból, mindig kijárt Richmondba az Old Deer Parkba megnézni a meccsüket. Személyesen is jól ismerte a játékosokat, mivel a meccs után mindig beült hozzájuk a klubba egy kis tereferére, a neve pedig elég jól csengett ahhoz, hogy mindig szívesen látott vendég legyen. Az egyik játékosról a többiek csupán annyit tudtak, hogy a külügyben dolgozik. Thomas azonban tudta, hogy ennél valamivel magasabb az illető beosztása; az a bizonyos osztály, amelyen Barrie Lloyd dolgozott, bár a külügyminiszter alá tartozott, nem külügyminisztériumi osztály volt, hanem a Secret Intelligence Service maga, az angol titkosszolgálat, a SIS, amit néha egyszerűen csak úgy volt szokás emlegetni, hogy a “Service", s amit a nagyközönség többnyire pontatlanul, az MI-6-os ügyosztálynak ismert. Thomas felvette az asztalán álló telefon kagylóját, és egy városi számot kért a központtól... A két férfi este nyolc és kilenc között találkozott egy csöndes folyóparti kiskocsmában. Thomas rendelte az italt, és eleinte egy darabig rögbiről beszélgettek. Lloyd azonban sejtette, hogy a Különleges Ügyosztály munkatársa nem azért kérette ebbe a folyóparti kiskocsmába, hogy erről a labdajátékról beszélgessen vele, amelynek az évadja majd csak két hónap múlva fog elkezdődni. Miután kihozták az italt, és futólag egymásra köszöntötték a poharat, Thomas egy kézmozdulattal kifelé invitálta Lloydot, a rakpartra kifutó teraszra. Odakinn csöndesebb volt már, mert a chelsea-i és fulhami fiatal párok már az utolsó poharakat hörpintgették, és lassan fölkerekedtek, hogy vacsorázni menjenek. – Van egy kis problémám, öcsi – kezdte Thomas. – Eszembe jutott, hogy te talán segíthetnél rajtam. – Hát... ha módomban áll – mondta Lloyd. Thomas elmagyarázta, milyen kérés érkezett Párizsból, meg hogy se a Központi Nyilvántartó, se a Különleges Ügyosztály nem ment semmire. – Aztán azt gondoltam magamban, hogy ha létezik egyáltalában ilyen ember, és méghozzá brit állampolgár az illető, akkor biztosan van annyi esze, hogy idehaza ne sározza be magát, és valószínűleg csak külföldi munkákat

vállal. Na, mármost, ha valamikor is hagyott maga után nyomot, akkor a Service biztosan szimatolt utána, nem igaz? – A Service? – kérdezett vissza Lloyd csöndesen. – Ugyan már, Barrie. Tudhatnád, hogy nekünk néha-néha mindenféléről tudomást kell szereznünk. – Thomas szinte alig hallhatóan suttogott. Sötét ruhájukban hátulról úgy festettek, mint két üzletember, akik a nap végén, az alkonyban úszó folyó túlparti fényeit bámulva a City aznapi ügyleteit tárgyalják. – Amikor a Blake-ügyben nyomoztunk, nagy csomó dossziét kellett átnéznünk. Sok külügyminisztériumi embernek is utánanéztünk, hogy mivel is foglalkozik tulajdonképpen. És te is köztük voltál. Mert az ő beosztottja voltál, amikor kitört körülötte a balhé. Innen tudom, hogy melyik osztályon dolgozol. – Értem – mondta Lloyd. – Nézd csak, lenn a pályán én is egyszerűen csak Bryn Thomas vagyok. De emellett a KÜ főfelügyelője is vagyok. És az ember nem őrizheti meg mindenhol a névtelenségét, nem igaz? Lloyd a poharába bámult. – Tekintsem ezt hivatalos megkeresésnek? – Nem. Arról egyelőre nem is lehet szó. A franciák is csak baráti segítséget kértek, Lebel, Mallinsontól. Mallinson nem talált semmit a központi nyilvántartóban, meg is táviratozta, hogy sajnos nem tud Lebel segítségére lenni, de azért szólt Dixonnak is. Aki viszont utasított engem, hogy nézzem át gyorsan a mi nyilvántartásunkat. De minden a legnagyobb csöndben folyt. Vannak dolgok, amiket a legjobb így intézni. Ez nagyon kényes ügy. Nem szabad kiszivárognia a sajtóhoz meg minden. Persze az a legvalószínűbb, hogy semmivel sem szolgálhatunk Lebelnek. De gondoltam, mégiscsak végigveszek minden eshetőséget, és te vagy az utolsó. – És ez az ember de Gaulle-ra pályázik? – A franciák idegességéből ítélve, igen. De ők is nagyon csínján bánnak a dologgal. Nyilvánvalóan azért, mert nem akarják, hogy híre menjen. – Nyilván. De miért nem fordulnak egyenesen mihozzánk? – A régi barátságra hivatkozva kerestek meg minket. Lebel személyesen Mallinsont. Lehet, hogy a francia titkosszolgálat és köztetek nincs ilyen öregcserkész-kapcsolat, amire hivatkozhatnának. Valószínű, hogy Lloyd figyelmét nem kerülte el a SDECE és a SIS hírhedten rossz viszonyára tett célzás, jelét azonban nem adta, hogy észrevette volna.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte Thomas kisvártatva. – Furcsa, eszembe jutott valami – mondta Lloyd a túlpartra merengve. – Emlékszel a Philby-ügyre? – Persze hogy emlékszem. – Még most se nagyon illik emlegetni mifelénk – folytatta Lloyd. – 61 januárjában lépett le Bejrútból. Az ügy persze csak jóval később pattant ki, de akkor aztán nagy kavarodás támadt belőle a Service-nél. Egy csomó embert áthelyeztek. Muszáj volt, lebuktatta jóformán az egész arab szekciót, meg még jó néhány más emberünket is. A sürgősen áthelyezettek között volt a karib-tengeri főrezidensünk is, ugyanis mielőtt a karibi térségbe került volna, hat hónapig Philbyvel dolgozott Bejrútban. – Körülbelül ekkortájt történt, hogy Ciudad Trujillo mellett egy elhagyatott útszakaszon merényletet követtek el Trujillo, a Dominikai Köztársaság diktátora ellen. A hírügynökségi jelentések szerint partizánok ölték meg – sok ellensége volt. Az emberünket közvetlenül az eset után hívták vissza Londonba, és az új kiküldetéséig egy-szobában dolgoztunk. Tőle hallottam azt a mendemondát, hogy Trujillo kocsiját egy mesterlövész állította meg, egyetlen lövéssel, és a partizánok csak azután rohanták meg, hogy kirobbantsák az ajtaját, és megöljék az utast. Gyönyörű lövés volt. Százötven méterről, robogó kocsira. A sofőr melletti kis háromszögletű szellőző ablakon ment be a golyó. Ez volt a kocsi egyetlen nem golyóálló ablaka. Egyébként az egész kocsinak páncélborítása volt. A lövés nyakon találta a sofőrt, és a kocsi az árokba fordult. Akkor rohanták meg a partizánok. Az a furcsa a dologban, hogy azt rebesgették, a mesterlövész angol volt. Hosszú hallgatásba merülve, a fülénél fogva himbálgatták a kiürült söröskorsót, és nézték a Temze immár megfeketedett vizét. Távoli, meleg ország rikító, szikkadt tája merült fel lelki szemük előtt; a száz kilométeres sebességgel száguldó autó leszalad a keskeny aszfaltcsíkról, neki a kanyar szikláinak; a roncsból egy arannyal felzsinórozott khaki egyenruhás öregembert ráncigálnak ki, aki harminc esztendeig vaskönyörtelenséggel uralkodott királyságán, és az útszélen a porban egy revolverrel megadják neki a kegyelemlövést. – És mondd csak... ez az ember... akiről a kollégád mesélt... a nevét is említette? – Nem tudom. Nem emlékszem. Mindennapos hivatali tereferében beszélt a dologról. Rengeteg bajunk volt akkoriban, ki az ördögöt érdekelt volna a dominikai diktátor?

– És ez a kollégád, nem készített véletlenül jelentést a kiküldetéséről? – Dehogynem. Biztosan. Ez a gyakorlat. De ne érts félre, ez csupán mendemonda volt. Szóbeszéd. Ellenőrizhetetlen híresztelés. Mi viszont tényekkel dolgozunk, csak bombabiztos értesülésekkel. – Valami irattárban biztosan megvan valahol az a jelentés. – Gondolom, igen – mondta Lloyd. – De ez nagyon sokadrendű értesülésnek számít, vendéglői pletyka, ami arrafelé bőven terem. – De azért utána tudnál nézni a dossziénak, nem? Hogy hívták-e valahogy azt a lesipuskást? Lloyd leszállt a rakpart vaskorlátjáról. – Menj haza nyugodtan – mondta a főfelügyelőnek. – Majd fölhívlak, ha találok valami érdemlegeset. Visszabandukoltak a kiskocsma söntéséhez, lerakták a poharukat, és a kijárat felé indultak. – Nagyon hálás lennék neked – mondta Thomas, és kezet szorított Lloyddal. – Lehet, hogy nem megyünk semmire, de azért nyugodtabb lennék. Csak a biztonság kedvéért. Mialatt Thomas és Lloyd a Temze partján társalgóit és a Sakál egy milánói vendéglő tetőteraszán Zabaglionéja utolsó csöppjeit hörpintette ki a pohárból, Claude Lebel felügyelő első helyzetjelentését tartotta a nyomozás menetéről a párizsi belügyminisztérium tanácstermében. A teremben ugyanazok voltak jelen, akik huszonnégy órával korábban. A belügyminiszter ült az asztalfőn, az asztal két oldalán a biztonsági szervek vezetői. Claude Lebel az asztal alsó végén ült, előtte vékony dosszié. A miniszter kurtán biccentve jelezte, hogy kezdődhet az értekezlet. A chef de cabinet kapott szót elsőnek. Az elmúlt huszonnégy óra alatt jelentette, Franciaország minden határállomásán, minden vámtisztviselőt utasítottak, hogy vizsgálják át minden beutazó magas, szőke külföldi férfi poggyászát. Az útlevelüket különleges alapossággal kell ellenőrizni, s átadni a DST helyi megbízottjának, aki ellenőrzi az okmány valódiságát. (A DST vezetője helyeslőleg bólintott.) Az intézkedés következtében valószínűleg a Franciaországba érkező turisták és üzletemberek is tapasztalni fogják a vámvizsgálat éberségének megnövekedését, az illetékes szervek véleménye szerint azonban a fokozott ellenőrzésnek alávetett beutazók nem lesznek tudatában, hogy az intézkedés az egész országra érvényes, és kizárólag a magas, szőke férfiakra korlátozódik. Ha esetleg éles szemű újságírók szóvá teszik a zaklatást, azt a magyarázatot fogják kapni, hogy csupán szokásos

szúrópróbaszerű ellenőrzéseket foganatosítunk. Az illetékes szervek szerint azonban ilyesmire nem fog sor kerülni. Még egy jelentenivalója volt. Az értekezleten felmerült az a javaslat, hogy meg kell vizsgálni a Rómában rejtőző három OAS-vezér valamelyike elrablásának lehetőségét. A Quai d'Orsay diplomáciai okokra hivatkozva erélyesen ellenzi az akciót (a külügyminisztériumot nem tájékoztatták a Sakál tervéről), és ebben az elnök is (aki viszont ismeri a javaslat hátterét) támogatja a külügyet. A problémának ilyetén való megoldását tehát el kell vetni. Guibaud tábornok, a SDECE vezetője arról számolt be, hogy nyilvántartásukat átvizsgálva, egyetlen olyan, az OAS-on vagy az OAS-szal rokonszenvező körökön kívül álló hivatásos politikai bérgyilkosra sem akadtak, akit valamilyen okból ne kellett volna kizárni a gyanúsítottak közül. A Renseignements Généraux vezetője jelentette, hogy a francia bűnügyi nyilvántartó átvizsgálása hasonlóképpen negatív eredménnyel végződött, noha nemcsak a francia állampolgárokra terjedt ki, hanem mindazon külföldiekre is, akik francia területen valaha is bűncselekményt követtek el. Ezután a DST vezetője tette meg jelentését. Aznap reggel 7.30-kor lehallgattak egy telefonbeszélgetést, amelyet egy Gare du Nord melletti postahivatalból folytattak azzal a római szállodával, ahol a három OAS-vezér tartózkodik. Nyolc héttel ezelőtt, amikor az OAS-vezérek mostani tartózkodási helyükre költöztek, a nemzetközi telefonközpont kezelői utasítást kaptak, hogy jelentsenek minden, ezzel a számmal folytatott beszélgetést. A ma reggel szolgálatos kezelő agya kissé lassan járt. Már kapcsolta a számot, amikor eszébe jutott, hogy a kért szám szerepel a jegyzéken, és csak aztán hívta fel a DST-t. De azért annyi esze legalább volt, hogy belehallgasson a beszélgetésbe. A következőképpen hangzott: “A Sakál lebukott. Ismétlem. A Sakál lebukott. Kowalskit elfogták. Halála előtt köpött. Vége." Hosszú percekre csönd ülte meg a termet. – Honnan tudták meg? – kérdezte Lebel csöndesen az asztal alsó végéről. Minden szem feléje fordult, csak Rolland meredt a szemközti falra mélyen gondolataiba merülve. – A fene egye meg – mondta tisztán és érthetően. A szemek ismét az Akció Csoport vezetőjére szegeződtek. Az ezredes lerázta magáról révületét. – Marseille-ből – mondta kurtán. – Kowalskit csellel csalogattuk át Rómából. A csalétek régi cimborája, bizonyos Jojó Grzybowski volt. Nős, egy lánya van. Amíg Kowalski a kezünkben volt, mindhármukat védőőrizetben

tartottuk. Aztán hazaeresztettük őket. Kowalskitól csak a főnökeiről akartam információt szerezni. Akkor még semmi okunk nem volt újabb merényletre gyanakodni. Következésképp – akkor – nem volt értelme eltitkolni előlük, hogy Kowalski a kezünkben van. Később persze megváltozott a helyzet. Csakis a lengyel Jojó lehetett az, aki leadta a drótot Valmynak. Sajnálom az esetet. – És sikerült letartóztatni Valmy t a postán? – kérdezte Lebel. – Nem, néhány percet késtünk, hála a telefonkezelő ostobaságának – felelte a DST főnöke. – A szakszerűtlenség gyönyörű példája – csattant föl Saint-Clair ezredes hangja. Válaszul néhány barátságtalan pillantás szegeződött rá. – Jobbára csak sötétben tapogatózunk, és nem ismerjük az ellenfelet – felelte Guibaud tábornok. – De ha az ezredes úr vállalja, hogy átveszi az akció irányítását s a velejáró felelősséget... Az Elysée Palota udvaronca dossziéi tanulmányozásába temetkezett, azt színlelve, hogy sokkal fontosabb és nagyobb horderejű dolgokkal foglalkozik, semhogy válaszra méltassa a SDECE vezetőjének burkolt fenyegetését. De azért megértette, hogy rosszul szólt. – Tulajdonképpen – töprengett a miniszter – talán nem is baj, hogy megtudták, lebukott az emberük. Most már nincs más választásuk, mint leállítani az akciót, nem? – Önnek tökéletesen igaza van – mondta Saint-Clair, hogy valamit jóvátegyen az előbbiből –, miniszter úr. Őrültség volna folytatniuk. Egyszerűen le fogják állítani az emberüket. – Lebukásról azért még korai beszélni – szólalt meg Lebel csöndesen. Már szinte meg is feledkeztek róla, hogy ő is itt van. – A gyilkos nevét továbbra sem tudjuk. Valószínű, hogy a figyelmeztetés csak további elővigyázatossági intézkedésekre készteti. Hamis iratok, külseje elváltoztatása... A miniszter szavai nyomán fellélegző optimizmus egy csapásra semmivé lett. Roger Frey tiszteletteljes pillantást vetett a tömzsi kis felügyelőre. – Azt hiszem, uraim, leghelyesebb, ha most meghallgatjuk Lebel felügyelő úr jelentését. Végtére is ő vezeti a nyomozást. Mi csak azért vagyunk itt, hogy ha csak tehetjük, támogassuk a tevékenységét. A felszólításra Lebel körvonalazta az eddigi intézkedéseket; egyre erősebb meggyőződését, ami a francia nyilvántartók átvizsgálásának eredménye is megerősít, hogy ha egyáltalában valahol is nyilvántartásba vették a gyilkost, ezek az adatok csakis valamelyik külföldi rendőrség nyilvántartásában

szerepelhetnek. Beszámolt arról, hogy engedélyt kapott külföldi tudakozódás indítására, és az Interpol útján lebonyolított meghívásos telefonbeszélgetéseiről, amelyeket hét jelentős ország magas rangú rendőrtisztjeivel folytatott. – A válaszok a mai nap folyamán beérkeztek – folytatta. – íme: Hollandia, semmi. Olaszország, több ismert bérgyilkos, de valamennyien a maffia szolgálatában. A maffia római capója a carabinierik bizalmas tapogatózására közölte, hogy a maffia gyilkosainak esküt kell tenniük, amely szerint csakis parancsra követnek el politikai gyilkosságot, a maffia pedig sohasem vállalkozna külföldi államférfiak meggyilkolására. – Lebel fölpillantott. – Személy szerint én hajlamos vagyok, hogy azt higgyem, ez így igaz. – Anglia. Semmi, de az ügyet áttették a Különleges Ügyosztályhoz a nyomozati anyag kiegészítésére. – Lassúak, mint mindig – dörmögte Saint-Clair az orra alatt. Lebel meghallotta a megjegyzést, és ismét felpillantott a jegyzeteiből. – Viszont alaposak is angol barátaink. Ne becsülje le a Scotland Yardot. – Folytatta a beszámolót. – Amerika. Két gyanúsított. Az egyik egy Miamiban, azaz Floridában székelő nagy nemzetközi fegyverkereskedő jobbkeze. Az illető tengerészgyalogos volt, majd a CIA alkalmazásába lépett és a Karib térségben működött. Azért bocsátották el, mert verekedésben megölt egy Castro-ellenes kubai emigránst, közvetlenül a Disznó-öbölben indított akció előtt. A kubai a vállalkozás egyik parancsnoka lett volna. Ezután fogadta fel őt a fegyverkereskedő, aki egyike volt azoknak, akiken keresztül a CIA fegyverrel látta el a Disznó-öbölben partraszálló inváziós erőket. Fennáll a gyanú, hogy része volt gazdája két üzleti vetélytársának kiderítetlen körülmények között bekövetkezett halálos balesetében. Úgy látszik, hogy a fegyverkereskedelem bizonyos foglalkozási ártalmakkal jár. “Chuck", azaz Charles Arnoldnak hívják az illetőt. Az FBI most igyekszik kideríteni pillanatnyi tartózkodási helyét. Az FBI második gyanúsítottja Marco Vitellino, korábban Albert Anastasia New York-i gengszterfőnök személyi testőre. Capóját 1957 októberében agyonlőtték egy borbélyszékben, Vitellino pedig az életét féltve lelépett Amerikából. Caracasban telepedett le, Venezuelában. Itt a saját szakállára próbált tovább működni, de kevés sikerrel. A helyi alvilág nem fogadta be. Az FBI szerint ha teljesen Jé van robbanva, elképzelhető, hogy megfelelő összeg ellenében hajlandó külföldi szervezetek számára bérgyilkosságot vállalni.

Tökéletes csönd uralkodott a helyiségben. A tizennégy férfi egyetlen hang nélkül hallgatta a beszámolót. – Belgium. Egy jelölt. Elmebeteg gyilkos, azelőtt Csőmbe szolgálatában, Katangában. 1962-ben az ENSZ-csapatok fogságába esik, kiutasítják. Belgiumba nem térhet vissza, mert kétrendbeli emberölésért körözik. Közönséges bérgyilkos, de az ügyesebbek közül. A neve Jules Bérenger. A belga rendőrség értesülései szerint szintén Közép-Amerikában telepedett le. Jelenlegi valószínű tartózkodási helyének felderítésére a nyomozás folyamatban. – Németország. Egy jelölt. Hans-Dieter Kassel volt SS őrnagy, két ország körözi háborús bűnökért. A háború utáni időkben Nyugat-Németországban élt álnéven, s az ODESSA, a volt SS-ek földalatti szervezete alkalmazta mint bérgyilkost. Kasselt gyanúsítják két baloldali szocialista politikus meggyilkolásával, akik állami támogatást sürgettek a háborús bűnök kivizsgálásának meggyorsítására. Később leleplezték mint háborús bűnöst, de a letartóztatás elől sikerült Spanyolországba szöknie, mert időben figyelmeztették a veszélyre; ez egy magas rangú rendőrtisztviselőnek az állásába került. A német rendőrség értesülései szerint nyugalomba vonult és Madridban él... Lebel ismét felpillantott. – Közbevetőleg jegyzem meg, hogy Kassel már kissé előrehaladott korban is van ahhoz, hogy ilyen megbízásokat vállalhatna. Most ötvenhét éves. – Utoljára, Dél-Afrika. Egy számításba jövő ember. Zsoldoskatona. A neve: Piet Schuyper. Szintén Csőmbe egyik hajdani főbérence. Dél-Afrikában hivatalosan semmi sincs a rovásán, de nemkívánatos elemnek tekintik. Mesterlövész, és gyilkosságait szereti egyedül elkövetni, társak nélkül. Az utolsó hír róla, hogy az év elején, amikor összeomlott a katangai szakadár rezsim, kiutasították Kongóból. A dél-afrikai rendőrség szerint most is valahol Nyugat-Afrikában tartózkodik. Különleges Ügyosztályuk megindította a nyomozást. Félbeszakította a beszámolót és fölpillantott. Az asztal körül ülő tizennégy férfi kifejezéstelen arccal nézett rá. – Természetesen – mondta Lebel mentegetőzve – tudatában vagyok, hogy mindez kissé még körvonalazatlan. Először is mert csak a hét legvalószínűbb országgal léptem kapcsolatba. A Sakál pedig éppígy lehet svájci, osztrák vagy bármilyen egyéb állampolgár is. A megkérdezett hét ország közül háromból azt a választ kaptam, hogy nem tudnak számba jöhető személyről. Azonban

lehetséges, hogy tévednek. Az sincsen tehát kizárva, hogy a Sakál olasz, holland vagy angol. De természetesen lehet olyan dél-afrikai, belga, német vagy amerikai, akinek a neve nem szerepel a listákon. Ki tudja? A sötétben tapogatózunk, és csak abban reménykedhetünk, hogy előbb-utóbb mégiscsak ráakadunk valami nyomra. – A reménykedés egy tapodttal sem viszi előbbre a nyomozást – fakadt ki Saint-Clair. – Talán az ezredes úrnak volna valami újabb javaslata? – tudakolta Lebel udvariasan. – Nekem személy szerint az a véleményem, hogy a gyilkost már figyelmeztették – jelentette ki Saint-Clair jeges hangon. – Most, hogy napvilágra került a terv, a legcsekélyebb esélye sincs közelébe férkőzni az elnöknek. Nem tudom, hogy Rodin meg a hóhérlegényei mennyit ígértek ennek a Sakálnak, de biztosra veszem, hogy most visszakérik a pénzüket, és lefújják az akciót. – Ön úgy véli, hogy a Sakált figyelmeztették – szólt közbe Lebel halkan -, és a vélekedés nem áll távol a reménykedéstől. Én amellett vagyok, hogy egyelőre folytatni kell a nyomozást. – És hogyan áll most ez a nyomozás, felügyelő? – kérdezte a miniszter. – Már kezdenek befutni telexen a felsorolt gyanúsítottak teljes dossziéi. Számításom szerint holnap délig az utolsó is beérkezik. A képeket is elektronikus úton továbbítják. Néhány országban tovább folytatják a nyomozást, és megpróbálják kideríteni a gyanúsított hollétét, hogy aztán mi vehessük kézbe a dolgot. – És gondolja, hogy tartani fogják a szájukat? – kérdezte Sanguinetti. – Semmi okuk az ellenkezőjére – felelte Lebel. – Az Interpol-tagországok vezető rendőrtisztviselői évente több száz esetben fordulnak egymáshoz bizalmas értesülésekért, s nemegyszer csupán a barátságra hivatkozva. Szerencsére, a politikai hovatartozástól függetlenül, minden ország egyformán üldözi a bűnözést. Vagyis minket nem érintenek a nemzetközi kapcsolatok politikai természetű viszályai. A rendőri erők között nagyon jó az együttműködés. – Még a politikai bűnök esetében is? – kérdezte Frey. – A rendőr szemében, miniszter úr, minden bűn egyforma. Ezért is fordultam inkább a kollégáimhoz, nem pedig a külügyminisztériumokhoz. Kétségtelen, hogy kollégáim főnökei is értesülni fognak a megkeresésemről, de nekik sem érdekük beleszólni a dolgunkba. A politikai gyilkos közellenség.

– De tudomást szerezve a maga tudakozódásáról, könnyen kitalálhatják, hogy miről van szó, és majd gúnyos megjegyzéseket tesznek az elnökre-csattant föl Saint-Clair. – Nem tudom, miért tennék. Legközelebb rájuk kerülhet a sor – mondta Lebel. – Maga édeskeveset tud a politikáról, ha nincs tisztában vele, hányan örülnének, ha tudnák, hogy merénylet készül Franciaország államelnöke ellenfelelte Saint-Clair. – Az elnök pedig éppen azt akarj a elkerülni mindenáron, hogy híre menjen a dolognak, és boldog-boldogtalan tudomást szerezzen róla. – Szó sincsen boldog-boldogtalanról – helyesbített Lebel. – Nagyon is kevesen tudnak róla, csupán maréknyi ember, akik olyan titkokat hordoznak a fejükben, hogy ha kiszivárognának, megbukna belé a tulajdon hazájuk politikusainak is legalább a fele. A beavatottak némelyike ismeri a nyugati világ biztonságát őrző berendezések legtitkosabb részleteit is. Másképpen ugyanis nem gondoskodhatnának a védelmükről. Ha nem volnának titoktartó emberek, aligha tölthetnék be mostani állásukat. – Mégiscsak jobb, ha ma néhány embernek tudomása van róla, hogy egy gyilkos merénylőt keresünk, mint ha holnap az elnök temetésére kellene meghívnunk őket – zsörtölődött Bouvier. – Két éve harcolunk az OAS-szal. Az elnök utasítása pedig csupán úgy szólt, hogy a dolognak nem szabad sajtószenzációvá és közbeszéd tárgyává válnia. – Uraim, uraim – szólt közbe a miniszter. – Elég legyen ebből. Én magam hatalmaztam föl Lebel felügyelő urat, hogy bizalmas tapogatózást folytasson néhány külföldi rendőri szerv vezetőinél, miután a kérdést... – Saint-Clairre pillantott – megtanácskoztam az elnökkel. Az értekezlet rosszul leplezett derűvel fogadta a sarokba szorított ezredes zavarát. – Van még valakinek jelenteni valója? – kérdezte a miniszter. Rolland jelentkezett. – Állandó irodánk van Madridban – kezdte. – Ugyanis számos OAS-tag emigrált Spanyolországba. Könnyűszerrel utánanézhetnénk ennek a Kassel nevű nácinak a nyugatnémetek közreműködése nélkül is. Ha jól tudom, még most is kissé feszült a viszonyunk a bonni külügyminisztériummal. Az Argoud februári elrablására és a rákövetkező bonni méltatlankodásra tett célzás néhány mosolyt csalt az arcokra. Frey szemöldökét kérdően felvonva Lebelre pillantott.

– Köszönöm – mondta a detektív –, nagy segítségünkre volna, ha megtalálnánk ezt az embert. Egyébként nincs több mondanivalóm, csak még szeretném megkérni az itt képviselt rendőri szerveket, hogy továbbra is legyenek a segítségemre, miként az elmúlt huszonnégy órában. – Akkor tehát a holnapi viszontlátásra, uraim – mondta a miniszter, és az iratokat rendezgetve felállt. Az értekezlet véget ért. Kiérve az épület lépcsőire, Lebel hálás gyönyörűséggel szívta tele tüdejét az éjszakai Párizs enyhe levegőjével. Az órák épp éjfélt ütöttek, s ezzel kezdetét vette augusztus 13-a, kedd. Alig múlt éjfél, amikor Barrie Lloyd felhívta Thomas főfelügyelőt chiswicki lakásán. Thomas, aki úgy gondolta, hogy a SIS-nél dolgozó barátja csak reggel fog telefonálni, épp készült eloltani az éjjeliszekrényen álló lámpát. – Megtaláltam annak a jelentésnek a másodpéldányát, amiről beszélgettünk – mondta Lloyd. – Nagyjából jól emlékeztem. Szokványos jelentés a szigetországban akkoriban közkeletű szóbeszédről. Szinte a beérkezés pillanatában rávezették a jelentésre, hogy: “Intézkedést nem kíván." Mint már említettem, akkoriban eléggé el voltunk foglalva egyéb dolgokkal. – Szerepel valami név is a jelentésben? – kérdezte Thomas halkan, nehogy felébressze alvó feleségét. – Igen, egy angol üzletember, aki a szigeten működött, és épp akkortájt nyoma veszett. Lehetséges, hogy semmi köze nem volt a dologhoz, de a szóbeszéd őt emlegette. Charles Calthropnak hívják. – Kösz, Barrie. Reggel utánanézek a dolognak. – Letette a kagylót, és lefeküdt aludni. Lloyd pedáns fiatalember volt, ezért rövid jelentést írt a főfelügyelő kéréséről és az ő válaszáról, és átküldte a Felvilágosításra. Itt a kora hajnali órákban az éjszakai szolgálatos egy percig tűnődve forgatta, hogy mitévő legyen vele, aztán mivel Párizsról volt benne szó, betette a külügyminisztérium francia referatúrájának dossziéjába, amit előírás szerint másnap reggel átvisznek a külügybe, és személyesen a francia főreferens kezébe fognak átadni, amikor majd valamikor a délelőtt folyamán megérkezik hivatalába.

14.

A Sakál szokása szerint 7.30-kor kelt, megitta az ágy mellé készített teát, megmosakodott, lezuhanyozott és megborotválkozott. Miután felöltözött, kivette a bőrönd béléséből az ezerfontos bankjegyköteget, zakója belső zsebébe tette, és lement megreggelizni. Kilenckor már a szálloda előtt, a Via Manzoni járdáján lépkedett bankokat keresve. Két óra hosszat járt bankról bankra, amíg mind az ezer angol fontját be nem váltotta; kétszázat lírára, a többi nyolcszázat pedig francia frankra. Tizenegy volt, mire ezzel a feladattal végzett. Pihenésképpen egy kávéház teraszán megivott egy csésze eszpresszókávét. Ezután munkához látott. Többszöri tudakozódás után a Porta Garibaldi környéki munkáskerület egyik kis mellékutcájában találta magát. Itt akadt rá végre arra, amit keresett; végig az utca hosszán garázsok sorakoztak. Az egyiket kibérelte a sarkon ácsorgó tulajdonostól. Két napra tízezer líra volt a helyiség bére, jócskán több a szokásosnál, de végtére is nagyon rövid időről volt szó. Egy környékbeli vaskereskedésben kezeslábast vásárolt, lemezvágó ollót, több méter vékony acélhuzalt, forrasztópákát és egy darab forrasztóónt. Mindezt belerakta az ugyanitt vásárolt vászon sportszatyorba, a garázsban hagyta az egészet, majd visszament a város előkelő központjába, és egy trattoriában megebédelt. Kora délután, miután előzőleg telefonon bejelentette magát, taxin egy kicsiny és nem túlságosan jó menetelű autókölcsönző cég telephelyére vitette magát. Használt, 1962-es gyártmányú kétüléses Alfa Romeo sportkocsit bérelt. A tulajdonosnak elmondta, hogy olaszországi nyaralásának két hetét az országban utazgatva kívánja eltölteni, vagyis két hét múlva fogja visszaszolgáltatni a kocsit. Útlevele, brit és nemzetközi vezetői jogosítványa rendben volt, egy óra leforgása alatt pedig még a biztosítást is megkötötték egy közeli cégnél, amely az autókölcsönző biztosítási ügyeit intézte. Szokatlanul nagy összeget kellett letétbe helyeznie, több mint száz fontnak megfelelő lírát, de a délután közepére már az övé is volt a kocsi; kulcs az indítóban, s már csak a cégtulajdonos jókívánságai voltak hátra. Előzetes tudakozódására még Londonban, az angol autóklubnál megtudta, hogy mivel Franciaország és Olaszország is tagja a Közös Piacnak, az olasz rendszámú kocsikat minden különösebb formaság nélkül átengedik a francia határon, feltéve, ha a jogosítvány, a kocsi forgalmi engedélye és a kölcsönzési okmányok rendben vannak, valamint a kocsi biztosítása Franciaországra is érvényes.

Az Automobil Club Italiano Corso Venezia-i irodájában érdeklődésére közölték vele egy tekintélyes és a közelben székelő biztosító nevét, amely elsősorban külföldre utazó autósok biztosítási ügyeivel foglalkozott. Kiterjesztette biztosítását Franciaországra is, és készpénzben fizetett. A cég, biztosította a hivatalnok, kitűnő kölcsönösségi viszonyban áll az egyik legnagyobb francia biztosítóintézettel, tehát szó nélkül fizetni fognak a kötvényükre. Innen visszament a Continentaléba, a szálloda parkolójában hagyta az Alfa Rómeót, és fölment a szobájába a fegyver alkatrészeit tartalmazó bőröndért. Még jószerével uzsonnaidőben már újra abban a mellékutcában volt, ahol a garázst bérelte. Gondosan bezárta maga mögött a garázsajtót, aztán a pákát a mennyezeti foglalatra csatlakoztatta, és a földre helyezett nagy erejű zseblámpával megvilágítva a kocsi alját, munkához látott. Két óra hosszat forrasztgatta a puska elemeit tartalmazó keskeny acélcsöveket az Alfa Romeo fenéklemezének behajló pereme mögé. Többek között azért esett Alfa Rómeóra a választása, mert még Londonban áttanulmányozta az autómagazinokat, és megállapította, hogy az olasz gyártmányú kocsik közül ennek van merev, acélvázas karosszériája, s következésképp a fenéklemeznek mély, befelé hajló pereme. A csöveket vékony zsákvászonba bugyolálta. A vékony acélhuzal aztán biztosan megtartotta őket a mélyedésben, ahol pedig a huzal a karosszéria szélét érte, ponthegesztéssel odafogta. Mire végzett a munkával, a kezeslábas merő piszok volt a garázs padlójáról rákenődött olajtól, és a keze sajgott az erőfeszítéstől, ahogy igyekezett minél feszesebbre vonni az acélhuzalt a karosszériaelemei köré. A csövek olyan jól rejtőztek, hogy csak tüzetes kutatás akadhatott rájuk, és amúgy is hamarosan belepi őket a por és a sár. Huszonnégy órával Milánóba érkezése után ismét a szobájában volt, hogy a zuhany alatt leöblítse magáról a nap fáradalmait, és égő kezét hideg vízbe áztassa, mielőtt koktélhoz és vacsorához öltözik. A bárba menet, hogy elfogyassza szokásos vacsora előtti campari-szódáját, megállt a portánál, és kérte, hogy vacsora utánra készítsék el a számláját, és másnap reggel öt óra harminckor ébresszék egy csésze teával. Második milánói vacsorája után maradék lírájából kifizette a számlát, és tizenegy óra után néhány perccel már az ágyában aludt.

Sir Jasper Quigley kezét a háta mögött összekulcsolva nézte külügyminisztériumi irodája ablakából a lovastestőrség makulátlan felvonulását. A lovastestőrség egyik egysége kifogástalan, fegyelmezett oszlopban vonult át lépésben a kaviccsal felhintett térségen a Pall Mall és a Buckingham Palota irányába. Hatásos látvány volt és öröm a szemnek. Sir Jasper sokszor állt itt reggelenként az ablakában ezt a legangolabb angol látványosságot szemlélve. Sokszor úgy érezte, hogy már csupán azért is, hogy itt állhat ennél az ablaknál és nézheti az elléptető kékzubbonyosokat, a napsütést, az ágaskodó turistákat, hallgathatja az összecsörrenő zablákat és lószerszámokat, egy-egy tüzes paripa horkantását, a sokaság áhítatos kiáltásait, érdemes volt leszolgálnia azt a sok hosszú esztendőt a különféle jelentéktelen országok követségein. Ritkán fordult elő vele e látványban gyönyörködve, hogy ne érezte volna úgy, mintha kissé szélesebb volna tőle a válla, kissé laposabb a pocakja csíkos nadrágjában, hogy a büszkeség érzése ne emelte volna kissé magasabbra a fejét, kivasalva nyaka ráncait. Néha, ha csak meghallotta, hogy megcsikordulnak a paták a kavicsos földön, már állt is fel íróasztalától, hogy neogót ablakába kiállva, végignézze a felvonulást, és csak aztán ült vissza újságot olvasni vagy az államügyekkel foglalkozni, amikor már elhaladtak. És ha arra gondolt, hogy a kontinensről hányan s hányszor mesterkedtek már azon, hogy véget vessenek ennek a világnak, és a pengő sarkantyúk helyén párizsi bakancsok vagy berlini bakancsok masírozzanak, egyszerre mindig úgy érezte, mintha valami a szemébe hullott volna, és ilyenkor sietve menekült vissza az iratokhoz. De nem így ma reggel. Ma reggel akár egy bosszúálló isten, olyan szemekkel meredt le a térségre, s amúgy sem éppenséggel telt s rózsás ajkát olyan feszesen összeszorította, hogy szinte el is tűnt egészen. Sir Jasper tombolt a dühtől, és egy-két apró jelből ez látszott is rajta. Természetesen egyedül volt a szobájában. Ő volt a francia főnök, nem abban a szó szerinti értelemben, hogy bármiféle fennhatósággal bírt volna a Csatorna túlpartján elterülő ország fölött, amelynek Angliával fenntartott kölcsönös baráti viszonyáról annyi üres szólam hangzott el, hanem a szónak abban az értelmében, hogy ő vezette a külügynek azt az osztályát, amely hivatala szerint ennek az átkozott országnak az ügyeit, becsvágyait, tetteit és nemritkán titkos összeesküvéseit tanulmányozta, hogy jelentést tegyen róluk a külügyminiszter állandó első helyettesének és végső soron magának Őfelsége külügyminiszterének.

Sir Jasper minden tekintetben a megfelelő ember volt erre a pozícióra, hiszen máskülönben nem ő töltötte volna be: hosszú, jeles, nem Franciaországban töltött diplomáciai szolgálat állt mögötte, józan és megfontolt politikai előítéletek, amelyek bár gyakran tévesnek bizonyultak, kivétel nélkül mindig összhangban voltak mindenkori felettesei véleményével; érdemdús pályát futott be, amelyre bárki joggal büszke lehetett volna. Soha nagy nyilvánosság előtt még nem kapták tévedésen, sem pedig azon, hogy kényelmetlen mértékben igaza lett volna, soha még nem állt ki népszerűtlen vélemény mellett, és soha nem hangoztatott semmi olyasmit, ami ne lett volna összhangban a diplomáciai szolgálat legmagasabb köreiben uralkodó nézetekkel. Házassága, amelyet a később külügyminiszter-helyettessé előléptetett berlini ügyvivő gyakorlatilag eladhatatlan leányával kötött, szintén nem vált kárára. Ennek köszönhető, hogy végül is hajlandók voltak szemet hunyni egy 1937-ben, Berlinben kelt kissé balkezes jelentése fölött, mely szerint a német újrafelfegyverkezésnek nem lesz számottevő politikai hatása Nyugat-Európa jövőjére. A háború alatt ismét Londonban, egy darabig a Balkáni Osztályon volt, s azt a nyomatékos tanácsot adta a kormánynak, hogy Jugoszláviában Mihajlovics csetnikjeit támogassa. Mikor az akkori miniszterelnök érthetetlen módon inkább egy ismeretlen fiatal százados, bizonyos Fitzroy MacLean szavára hallgatott, aki ejtőernyővel a helyszínen járt, és azt a tanácsot adta, hogy valami Tito nevezetű kommunista partizánt kell támogatni, az ifjú Quigleyt áthelyezték a Francia Osztályra. Itt azzal tüntette ki magát, hogy ő állt ki legbátrabban az algériai Giraud tábornoknak nyújtandó brit támogatás mellett. Nagyszerű politikai irányvonal volt, azaz lett volna, ha az a másik, s alacsonyabb rangú francia tábornok meg nem fúrja. Az illető egész idő alatt Londonban tartózkodott és valami hadsereg megszervezésén fáradozott, amit Szabad Francia Erőknek nevezett. A külügyminisztérium hivatásos diplomatái soha fel nem foghatták, hogy egyáltalában miért is állt vele szóba Churchill. A franciák persze mind egykutya. Soha senki sem vonhatta kétségbe, hogy Sir Jasper (1961-ben ütötték lovaggá diplomáciai szolgálataiért) a legmegfelelőbb ember a Francia Osztály vezetésére. Veleszületett ellenszenvvel viseltetett Franciaország és minden Franciaországgal kapcsolatos dolog iránt. De Gaulle tábornok 1963. január 14-i sajtóértekezlete után azonban, amelyben bejelentette, hogy nem járul hozzá Nagy-Britannia

közös piaci tagságához, s aminek következtében Sir Jasper húsz igen kellemetlen percet töltött a miniszternél, ez az általános ellenszenv semmivé zsugorodott ahhoz képest, amit a francia államfő ellen érzett. Kopogtattak az ajtaján. Sir Jasper sarkon fordult. Az előtte heverő mappáról hirtelen fölkapott egy kék átütőpapírra írt jelentést, mintha éppen azt olvasná. – Tessék. A fiatalember belépett, betette maga mögött az ajtót, és megindult az íróasztal felé. Sir Jasper rápillantott kettős üvegű szemüvegén át. – Á, maga az, Lloyd. Éppen most futottam át a ma reggeli jelentését. Érdekes, nagyon érdekes. Egy magas rangú francia rendőrtiszt nem hivatalos megkereséssel fordul egy magas rangú brit rendőrtiszthez. Aki továbbadja az ügyet a Különleges Ügyosztály egyik főfelügyelőjének, aki viszont az Intelligence Service egyik beosztott tisztjének segítségét kéri, természetesen szintén nem hivatalosan. – Igen, Sir Jasper. Lloyd elgondolkozva nézte az ablaknál álló cingár diplomatát, aki olyan elmerülten tanulmányozta jelentését, mintha még sohasem látta volna. Biztosra vette, hogy Sir Jasper már pontosan ismeri a jelentés tartalmát, fitogtatott közönye tehát valószínűleg csak póz. – Ez a beosztott tiszt pedig úgy látja jónak, hogy csupán a saját kezdeményezésére, anélkül hogy előbb feletteseihez fordulna, együtt is működjék a Különleges Ügyosztály főfelügyelőjével, és megadja neki a kért tájékoztatást. Méghozzá olyan tájékoztatást, amely minden alap nélkül azzal a váddal illet egy brit állampolgárt, hogy az illető üzletember valójában hidegvérű gyilkos. Hmmm? Hova akarhat kilukadni ez a vén marha, gondolta Lloyd. Hamarosan kiderült. – Az szúrt nekem szemet ebben a dologban, kedves Lloyd, hogy noha ez a, tudom, nem hivatalos kérés már tegnap reggel beérkezett, a külügyminisztérium azon osztályának a vezetője, amely a legelsősorban foglalkozik mindenféle franciaországi eseménnyel, csupán huszonnégy óra múltán értesül a dologról. Kissé különös helyzet, nem gondolja? Lloyd megértette, honnan fúj a szél. Hatásköri viszálykodás. Azzal is tisztában volt azonban, hogy Sir Jasper nagy hatalmú személy, aki évtizedek óta forgolódik már a hierarchián belül folyó hatalmi harcban, amelybe

résztvevői általában sokkalta több. erőt fektettek, mint az államügyek intézésébe. – Tisztelettel megjegyzem, Sir Jasper, hogy Thomas főfelügyelő, mint ön is említette, nem hivatalos kérésével tegnap este kilenckor keresett meg. Én még éjfélkor leadtam a jelentésemet. – Igen, igen. De úgy veszem ki a jelentésből, hogy ön a kérést még éjfél előtt teljesítette is. Tudna nekem erre valami magyarázatot adni? – Úgy véltem, hogy a kérés, amely csupán tájékoztató jellegű felvilágosításra szorítkozott, egy most folyó nyomozás elősegítésére, nem lépi túl a szerveink közötti szokásos együttműködés határait – felelte Lloyd. – Csakugyan? Csakugyan úgy vélte? – Sir Jasper levetette az ügy iránt felületesen érdeklődő felettes pózát, és már a sértődöttség is benne volt a hangjában. – Az ön hivatala és a Francia Osztály közötti együttműködésről viszont úgy látszik, megfeledkezett. – Sir Jasper, ön most is kezében tartja a jelentésemet. – Csakhogy kissé későn, kissé későn. Lloyd elhatározta, hogy visszavág. Tudta, hogy ha hibázott is azzal, hogy bárki megkérdezése nélkül maga cselekedett, akkor sem Sir Jaspertől, hanem a saját főnökétől kellett volna engedélyt kérnie. A SIS vezetőjét pedig éppen azért szerették az emberei és utálták a külügy boncai, mert nem tűrte, hogy kívüle bárki más is megdorgálja a beosztottjait. – Hogy érti ezt, Sir Jasper, hogy kissé későn? Sir Jasper jeges pillantást vetett Lloydra. Nem fog besétálni a csapdájába és beismerni, hogy most már késő közbelépnie és megakadályoznia Thomas kérésének teljesítését. – Ön természetesen tisztában van vele, hogy itt egy brit állampolgár nevének tisztaságáról van szó. Olyan emberről, aki ellen fikarcnyi bizonyíték sincsen, bizonyosságról nem is szólva. Nem gondolja, hogy kissé különös eljárás ilyen felelőtlenül játszadozni egy ember nevével, és a kérés természetét tekintve, becsületével is, ahogyan ezt ön tette? – Nem hiszem, uram, hogy felelőtlen játéknak minősülhet, ha egy nyomozási eljárás segítése végett kiszolgáltatunk egy nevet a Különleges Ügyosztály főfelügyelőjének. A diplomata azon vette észre magát, hogy haragja fékezésére kénytelen keményen összeszorítani az ajkát. Pimasz kölyök, és méghozzá ravasz is. Jó lesz vigyázni. Erőt vett magán.

– Értem, Lloyd. Értem. Tehát ön égett a vágytól, s ez természetesen igen dicséretes, hogy segítségére legyen a Különleges Ügyosztálynak, ám eközben úgy véli, túlságosan messzemenő követelmény azt is elvárni öntől, hogy a mások véleményét is kikérje, mielőtt beleveti magát a feladat elvégzésébe? – Úgy értsem a kérdését, Sir Jasper, hogy miért nem kértem ki az ön véleményét? Sir Jasper szeme előtt elvörösödött a világ. – Igen, tisztelt uram, úgy értse. Pontosan erre volnék kíváncsi. – Sir Jasper, mély tisztelettel az ön rangja iránt, szabadjon megjegyeznem, hogy én a Service állományába tartozom. Amennyiben ön kifogásolja az eljárásomat, helyesebb volna, ha panaszával nem közvetlenül hozzám, hanem a felettesemhez fordulna. Helyesebb? Helyesebb? Ez a senkiházi akarja kioktatni a Francia Osztály vezetőjét arról, hogy mi helyes és mi nem? – Meglesz, uram – csattant föl Sir Jasper –, meglesz. A leghatározottabban. Lloyd erre sarkon fordult, és anélkül hogy erre engedélyt kért volna, távozott az irodából. Tudta, hogy alapos fejmosást fog kapni az öregtől, ő pedig csak azt az enyhítő körülményt hozhatja majd fel, hogy úgy vette ki, Thomas kérése nagyon sürgős, s a siker esetleg éppen a gyorsaságon múlik. Ha az öreg arra a meggyőződésre jut, hogy a hivatalos csatornákat kellett volna használnia, akkor nem ússza meg a letolást. De legalább az öregtől fogja kapni, nem pedig Quigleytől. A fene ette volna meg Thomast. Sir Jasper Quigley azonban maga sem tudta eldönteni, hogy megtegye-e a panaszt vagy sem. Formailag tökéletesen igaza volt; a Calthropról szóló információ kiszolgáltatására, bármennyire is el volt már temetve az a jelentés rég elfelejtett iratgyűjtőkben, Lloydnak engedélyt kellett volna kérnie, ha nem is szükségképpen őtőle. Mint a Francia Osztály vezetője rendszeresen kapta a SIS jelentéseit, de a SIS ügyeibe beleszólni nem volt joga. Természetesen megtehetné, hogy panaszra megy ahhoz a bakafántos zsenihez (nem ő nevezte el így), aki a SIS-t irányítja, és jól begyújt nála Lloydnak, amivel talán még a pernahajder karrierjének is árthatna, de fennáll annak a veszélye, hogy neki magának is kijut a SIS főnökének hírhedten csípős modorából, amiért az ő megkérdezése nélkül kihallgatásra hívatta a hírszerzés egyik tisztjét; márpedig ez nem volt kellemes gondolat. S amellett a SIS főnökéről az a hír járta, hogy rendkívül jó viszonyban van a legmagasabb körökkel. Kártyapartnerük Bladesben; velük jár vadászni Yorkshire-be. És a királynő születésnapjáig már csak egy hónap van hátra. Sir Jasper pedig még egyre azon fáradozott, hogy meghívást kapjon egy-két fogadásra. Jobb lesz hagyni az egészet.

– A baj már úgyis megtörtént – töprengett kipillantva a Lovastestőrség felvonulási terére. – A baj már úgyis megtörtént – mondta ebédvendégének a klubban déli egy óra után néhány perccel. – Azóta már biztos folyik az együttműködés a franciákkal. Csak azt remélem, hogy nem fogják magukat nagyon megerőltetni, mi? Jó élc volt, és Sir Jasper módfelett élvezte. A vendégét azonban sajnos nem jól mérte fel, az illető ugyanis szintén nagyon közel állt a legmagasabb körökhöz. A rendőrfőnök személyes jelentése és Sir Jasper kis bon mot-ja csaknem egy időben jutott el a miniszterelnök fülébe, illetve a szeme elé, nem sokkal négy előtt, alighogy visszatért a Downing Street 10-be a Parlamentből, ahol interpellációkra válaszolt. Négy óra tíz perckor Thomas főfelügyelő irodájában megcsörrent a telefon. Thomas egész délelőttjét és a délután nagyobbik részét is azzal töltötte, hogy megpróbált a nyomára akadni egy embernek, akiről a nevén kívül mit sem tudott. Mint máskor is, amikor olyasvalaki után nyomozott, akiről biztosan lehetett tudni, hogy külföldön járt, a kiindulópont most is a Petty France-i útlevélhivatal volt. Személyesen ment oda reggel kilencre, a nyitásra, s meg is kapta hat darab különböző Charles Calthrop útlevélkérő lapjának fénymásolatát. Sajnos mind a hátuknak két keresztnevük volt, s mind más. Megszerezte továbbá a kérelemhez csatoltan beadott fényképeket is, de meg kellett ígérnie, hogy lemásoltatja őket, és az eredetieket visszajuttatja az útlevélosztály archívumának. A hat útlevélkérelem közül csak egy érkezett 1961 januárja után, ami meglehet, semmit sem jelentett, noha mégiscsak fontos tény, hogy az adatok szerint legalábbis ez a bizonyos Calthrop nem adott be útlevélkérelmet az előtt, amelyik most Thomas birtokában volt. Mert ha a Dominikai Köztársaságba más néven utazott be, akkor hogyan volna lehetséges, hogy a mendemondák, amelyek a személyét összefüggésbe hozták a Trujillo elleni merénylettel, Calthrop néven emlegették? Thomas hajlott rá, hogy ezt a Calthropot kizárja a gyanúsítottak közül. A fennmaradó öt közül egy túlságosan öreg volt; 63 augusztusában töltötte be a hatvanötöt. A többi négy azonban számba jöhet. Az most nem érdekelte,

hogy megfelelnek-e a személyleírásnak, amit Lebel adott, azaz, hogy magasak és szőkék-e; Thomas egyelőre kizárásos alapon dolgozott. Ha mind a hatról kiderülne, hogy nem jöhet szóba mint Sakál, csak annál jobb. Legalább tiszta lelkiismerettel jelentheti az eredményt Lebelnek. Az útlevélkérő lapokon természetesen a lakcím is fel volt tüntetve; kettőjüknek londoni címe volt, két másiknak vidéki. Nem volt elég egyszerűen felvenni a telefont, Mr. Charles Calthropot kérni, és aztán lerohanni azzal, hogy járt-e a Dominikai Köztársaságban 1961-ben. Hiszen ha járt is, könnyen letagadhatja. A négy fennmaradó gyanúsított egyikének űrlapján sem “üzletember" szerepelt a foglalkozási rovatban. Ez sem volt azonban perdöntő. Igaz, az a bárokban felszedett mendemonda, amelyről Lloyd jelentésében szó esik, üzletembernek mondja, ez azonban könnyen tévedés is lehet. Thomas telefonbeli kérésére az illetékes megyei és községi rendőri szervek a délelőtt folyamán megkeresték a két vidéki Calthropot. Az egyikre a munkahelyén akadtak rá, a hét végén készült nyaralni menni családostul. Az ebédszünetben hazakísérték, és megvizsgálták az útlevelét. Sem 1960-as, sem 1961es dátumú dominikai vízum vagy ki-be lépést jelző pecsét nem volt benne. Az útlevelet eddig csak kétszer használták, egy mallorcai és egy Costa Brava-i útra. Mi több, a munkahelyén folytatott tudakozódás kiderítette, hogy ez a Charles Calthrop 1961 januárja folyamán még csak ki sem húzta a lábát a levesporgyár könyvelőségéről, ahol már tizedik éve dolgozott. A másik vidékit egy blackpooli szállodában találták meg. Mivel nem volt nála az útlevele, felkérték, hatalmazza fel lakóhelye rendőrségét, hogy kérje el a háza kulcsát a szomszédtól, és tekintse meg az íróasztala legfelső fiókjában tartott útlevelet. Nem volt benne dominikai vízum, a munkahelyén pedig kiderült, hogy az illető írógépműszerész, aki a nyaralása idejét kivéve, 1961 folyamán nem mulasztott a munkahelyéről. Ezt a biztosítási szelvényekből és a jelenléti ívekből állapították meg. A két londoni Charles Calthrop egyike catfordi zöldséges volt, aki akkor is épp a boltjában árulta a zöldséget, amikor a két halk szavú, civil ruhás férfi fölkereste. Mivel a lakása a boltja fölött volt, néhány percen belül be is mutatta az útlevelét. Akárcsak a többiben, ebben sem volt nyoma, hogy tulajdonosa valaha is járt volna a Dominikai Köztársaságban. Amikor nekiszegezték a kérdést, válaszából a detektívek azonnal elhitték, hogy a zöldséges azt sem tudja, hol fekszik ez a sziget.

A negyedik és egyben utolsó Calthropot sokkal nehezebbnek bizonyult megtalálni. A négy évvel azelőtti keltezésű útlevélkérő lapon megadott címről kiderült, hogy egy, highgate-i bérház. A ház ügyeit intéző ingatlanügynök átnézte lakónyilvántartó könyveit, és kisütötte, hogy az illető 1960 decemberében elköltözött. Új címét nem adta meg. Most azonban legalább a második keresztnevét is megtudta Thomas. A telefonkönyv átlapozásával nem lettek okosabbak, és Thomasnak csak a Különleges Ügyosztály tekintélyének bevetésével sikerült megtudnia a főpostától, hogy mégiscsak létezik bizonyos C. H. Calthrop, Nyugat-Londonban lakik, de titkos telefonszáma van. A név két első betűje megegyezett a hiányzó Calthrop keresztneveinek kezdőbetűivel – Charles Harold. Ezután Thomas a telefonszám szerinti kerület elöljáróságához fordult. Igen, felelte egy hang az elöljáróságról, Mr. Charles Harold Calthrop valóban a megadott címen lakik, és a választói névjegyzék is ebben a kerületben tartja nyilván. Idáig érve a nyomozásban, felkeresték a címet. A lakást zárva találták és az ismételt csöngetésre sem nyitott senki ajtót. A házban senki sem tudta, hogy hol lehet Mr. Calthrop. A Scotland Yardra visszatérve, Thomas felügyelő új taktikával próbálkozott. Az adóhivatalhoz fordultak, hogy keressék elő bizonyos Charles Harold Calthrop adóbevallását, lakcím csatolva. Kérdés: hol dolgozik most, és hol dolgozott az elmúlt három év során? Idáig jutott a nyomozás, amikor megszólalt a telefon. Thomas vette fel, bemutatkozott, aztán néhány percig szótlanul hallgatott. Szemöldöke magasra ugrott. – Velem? – kérdezte – micsoda, személyesen? Hogyne, persze, átmegyek. Öt perc múlva ott leszek. Viszlát. Kilépett az épületből és átvágott a Parliament Square-en. Hangosan trombitálva kifújta eldugult orrát. A náthája nemhogy múlna, de mintha még rosszabbodott is volna, akármilyen szép és meleg nyári idő volt aznap. A Parliament Square-ről befordult a Whitehallra, majd az első sarkon a Downing Streetre. A szűk utcácska, akárcsak máskor, most is sötét volt és komor. A napsugár sohasem hatolt be ebbe a közönséges kis zsákutcába, amelyben Nagy-Britannia miniszterelnökeinek rezidenciája áll. A 10-es szám előtt kisebb csődület ácsorgott, amelyet két közönyös rendőr tartott kordában az úttest túloldalán. Az emberek bámészkodtak, nézték a kezükben barna borítékokkal sorban érkező küldöncöket, s talán abban reménykedtek, hogy ha

csak egy másodpercre is, megpillanthatják valami fontos személyiség ábrázatát valamelyik ablak mögött. Thomas a Downing Streetről jobbra fordult, kis gyöpös négyszöget körülfogó zárt udvarba. A 10-es szám hátsó bejáratánál állt, megnyomta a csengőt, amire az ajtó nyomban kinyílt, és a nyílásban hatalmas termetű, egyenruhás rendőr őrmester jelent meg, aki felismerve Thomast, tisztelegve köszöntötte. – Jó napot, uram. Mr. Harrowby utasított, hogy vezessem önt azonnal az ő szobájába. James Harrowby, aki néhány perce irodájában feltelefonálta Thomast, a miniszterelnök személyes biztonságáért felelős csoport vezetője volt. Negyvenegy événél fiatalabbnak látszott. Noha csíkos nyakkendőjén egy előkelő alma mater színeit viselte, fényes rendőrségi pályát futott be, mielőtt áthelyezték a Downing Streetre. Felállva üdvözölte Thomast. – Gyere csak be, Bryn. Rég láttalak. – Odabiccentett az őrmesternek: – Köszönöm, Chalmers. – Az őrmester távozott, és behúzta maga után az ajtót. – Miről van szó? – kérdezte Thomas. Harrowby meglepetten nézett rá. – Azt hittem, hogy majd tőled megtudom. Negyedórája idetelefonált, név szerint téged említett, és hogy azonnal hívassalak ide, mert személyesen akar beszélni veled. Belemásztál valamibe? Thomas csak egyvalamire gondolhatott, bár meglepte, hogy ilyen hamar és ilyen magasra felfutott a dolog. De ha egyszer a miniszterelnök nem óhajtja a bizalmába fogadni a tulajdon biztonsági emberét, akkor ő nem fog beleszólni a dolgába. – Nem én, vagy legalábbis nem tudok róla – felelte. Harrowby fölvette az asztalán álló telefont, és a miniszterelnök dolgozószobáját kérte. Kattanás, és egy hang szólt a kagylóba: – Tessék. – Itt Harrowby beszél. Excellenciás uram, itt van Thomas főfelügyelő... igen, uram. Azonnal. – Visszatette a kagylót. – Nyomás be hozzá, futólépésben. Valami mégiscsak lehet a füled mögött. Két miniszter vár kihallgatásra. Gyere. Harrowby irodájából kilépve egy folyosóra értek, és megindultak rajta a túlsó végében nyíló, zöld posztóval borított ajtó felé. Egy titkár nézett ki rajta, aztán meglátva őket, szélesre tárta az ajtót, és hátralépett, hogy utat engedjen nekik. Harrowby bevezette Thomast, és tisztán, tagolva ejtve a szavakat, ezt mondta: – Thomas főfelügyelő, excellenciás uram – aztán csendesen behúzva maga mögött az ajtót, távozott.

Thomas egy nagyon csöndes szobában találta magát; magas mennyezet, előkelő bútorok, szanaszét heverő könyvek és újságok rendetlensége, pipadohány és a falak faburkolatának illata; inkább egyetemi tanár dolgozószobájára emlékeztetett, semmint miniszterelnökére. Az ablaknál álló férfi megfordult. – Jó napot, főfelügyelő. Kérem, foglaljon helyet. – Jó napot, uram. – Thomas egy egyenes hátú széket választott, amely az íróasztallal szemben állt, és leereszkedett a peremére. Még sohasem volt alkalma ilyen közelről látni a miniszterelnököt, személyesen pedig mégúgy sem találkozott vele. Szomorú szem nézett rá, amelyből szinte vereség tükröződött. Megereszkedett szemhéjat látott; olyan volt, akár a vadászebé egy hosszú hajsza után, amelyben kevés öröme telt. A miniszterelnök íróasztalához ment, és leült. A szobában csönd volt. Természetesen Thomas fülébe is eljutottak a Whitehallon kerengő pletykák, hogy a miniszterelnök egészsége nem éppen a legjobb, s hogy mennyire megviselték a kormányzat megmentésére tett erőfeszítések, amelyekre a szennyes Profumo-ügy miatt kényszerült, amely épp hogy csak lezárult, és egyelőre továbbra is egész Anglia legfőbb beszédtémája volt. Thomast azonban még így is meghökkentette, hogy milyen kimerült és szomorú arc néz vele szembe az íróasztal mögül. – Thomas főfelügyelő úr, tudomásomra jutott, hogy ön pillanatnyilag a francia Police Judiciaire egy magas rangú tisztjének tegnap reggel telefonon hozzánk intézett kérésére folytat nyomozást. – Igen, uram... excellenciás uram. – És hogy azért fordultak hozzánk, mert a francia biztonsági szervek attól tartanak, hogy egy bizonyos személy... egy hivatásos gyilkos, egy bérgyilkos, feltehetőleg az OAS zsoldjában, merényletet készül elkövetni Franciaországban, valamikor a közeli jövőben. – Mi magyarázatot nem kaptunk, excellenciás uram. A kérés úgy szólt, hogy nevezzünk meg minden számba jöhető bérgyilkost, akiről esetleg tudomásunk van. Arra vonatkozólag nem közöltek semmit, hogy miért van szükségük erre az értesülésre. – Mégis, főfelügyelő úr, ön milyen következtetést von le a kérés lényéből? Thomas alig észrevehetően megvonta a vállát. – Ugyanazt, amit ön, excellenciás uram. – Helyes. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy az ember kikövetkeztesse, mi lehet az az egyetlen elképzelhető ok, amiért a francia hatóságok a nyomára

kívánnak akadni ennek a... ritka emberpéldánynak. És az ön következtetései szerint, ki lehet a kiszemelt áldozata ennek az embernek, feltéve, hogy a francia rendőrségnek csakugyan tudomására jutott egy efféle terv létezése? – Nos, excellenciás uram, én azt hiszem, attól tartanak, hogy ez a bérgyilkos az elnököt akarja megölni. – Helyes. Tudtommal nem ez volna az első merénylet ellene? – Nem, uram. Eddig már hat kísérlet történt. A miniszterelnök olyan tekintettel meredt az előtte heverő iratokra, mintha kiolvashatná belőlük, hogy miféle változásokon ment át a világ miniszterelnöksége utolsó hónapjaiban. – Tisztában van ön azzal, főfelügyelő úr, hogy a jelek szerint nálunk is akad nem is egy olyan ember, tekintélyes és jelentős pozíciókat betöltő személyiség, aki nem bánná, ha az ön nyomozása a lehetőségeknél kisebb eréllyel folyna? Thomas őszintén meglepődött. – Nem, uram. – Ezt a fülest meg vajon honnan kaphatta a miniszterelnök? – Megkérhetem, hogy foglalja össze számomra röviden a nyomozás pillanatnyi állását? Thomas a kezdet kezdetén kezdve beszámolóját, világosan és velősen előadta, hogyan vezettek a szálak a bűnügyi nyilvántartótól a Különleges Ügyosztályhoz, elmondta Lloyddal folytatott beszélgetését, Calthrop nevének fölbukkanását, és hogy meddig jutott a nyomozás a beszélgetés időpontjáig. Amikor befejezte, a miniszterelnök felállt íróasztalától, és az ablakhoz ment, amely a kis belső udvar napsütötte gyöpére nézett. Hosszú percekig bámult kifelé, s közben egyre jobban megroskadt a válla. Thomas kíváncsi lett volna, hogy mi járhat a fejében. Talán arra az Algír melletti tengerpartra gondolt, ahol valamikor régen séta közben hosszan elbeszélgetett azzal a gőgös franciával, aki most háromszáz mérfölddel arrébb szintén a dolgozószobájában ül, és a hazája sorsát igazgatja. Akkor még mindketten húsz évvel fiatalabbak voltak, és sok minden, ami később bekövetkezett, még nem történt meg, és nem állt közéjük. Lehet, hogy arra a nyolc hónappal korábbi pillanatra gondolt, amikor ugyanez a francia férfi az Elysée palota aranyozott nagytermében trónolva, zengzetes, kimért szavaival porrá zúzta az angol miniszterelnök reményeit, aki azzal akarta megkoronázni politikai pályafutását, hogy mielőtt visszavonulna az élete nagy álmát valóra váltott ember megelégedett nyugalmába, még bekormányozza Nagy-Britanniát az Európai Gazdasági Közösségbe.

Vagy talán az elmúlt gyötrelmes hónapokra gondolt, amikor egy selyemfiú és egy kurtizán leleplezései a szakadék szélére sodorták Nagy-Britannia kormányzatát. Öregember volt már, aki még olyan világban született és nőtt fel, amelynek szilárd elvei voltak jóról és rosszról, és ő hitt is ezekben az elvekben, s ezek szerint élt. Azóta azonban nagyon megváltozott a világ, új emberek népesítik be, akik új eszméket vallanak, ő pedig immár a múlté. Felismerte-e vajon, hogy új törvények uralkodnak, amelyeket ő már csak ködösen ért, és nem szível? Talán megértette, amint ott állt az ablaknál, és nézte a napsütötte gyöpöt, és talán tudta is, hogy mi következik. Már nem lehetett sokáig halogatni a műtétet, ez pedig azt jelentette, hogy le kell mondania vezető szerepéről. Hamarosan eljön az ideje, hogy az új emberek vegyék át a világ irányítását. Jórészt már amúgy is az ő kezükben van. De ezzel vajon nem selyemfiúk, ringyók, kémek és... bérgyilkosok kezébe fog kerülni? Thomas látta, hogy a miniszterelnök kihúzza magát. Az aggastyán elfordult az ablaktól, és Thomasra nézett. – Thomas főfelügyelő úr, szeretném közölni önnel, hogy de Gaulle tábornok nekem jó barátom. Amennyiben személyét a legcsekélyebb veszély is fenyegeti, és amennyiben feltehető, hogy ez a veszély brit állampolgár részéről fenyegeti, mindent el kell követni az elhárítására. Ön e perctől minden eddigit felülmúló eréllyel folytatja a nyomozást. Felettesei egy órán belül megkapják személyes felhatalmazásomat, hogy minden hatáskörük alá tartozó eszközt bocsássanak az ön rendelkezésére. Ön szabadon rendelkezik pénzzel és a rendőrség személyi állományával. Felhatalmazást kap, hogy nyomozócsoportjához vezényeltethessen bárkit, akinek a közreműködésére szüksége van, valamint arra is, hogy betekintsen az ország bármely hivatalos szervének irattárába, ha a nyomozás érdeke úgy kívánja. Személyes utasításom, hogy az ügyben a legcsekélyebb fenntartások nélkül, minden erejével működjön együtt a franciákkal. A nyomozást csakis abban az esetben szüntetheti meg, ha tökéletesen meggyőződött arról, hogy az a személy, akit a franciák keresnek, nem angol állampolgár, és nem is a brit szigeteket használja támaszpontjául. Ha idáig jut a nyomozás, ön jelentést tesz nekem, személyesen. Abban az esetben, ha ez ellen a Calthrop vagy bárki más ellen, aki brit útlevéllel rendelkezik, alapos gyanú merülne fel, hogy azonos azzal a személlyel, akit a franciák keresnek, ön, főfelügyelő úr, letartóztatásba helyezi

ezt az embert. Bárki légyen is, meg kell állítani. Világosan fejeztem ki magam? Világosabban már nem is lehetett volna. Thomas tudta, hogy valami a fülébe jutott a miniszterelnöknek, és ennek köszönheti a most kapott utasításokat. Gyanította, hogy a dolognak valami köze lehet ahhoz a rejtélyes megjegyzéshez, miszerint bizonyos személyek örömmel vennék, ha a nyomozás akadozna. Biztosan persze nem tudhatta. – Igen, uram – mondta. A miniszterelnök bólintott, és ezzel azt is jelezte, hogy a kihallgatás véget ért. Thomas felállt, és az ajtóhoz ment. – Öööö... excellenciás uram. – Igen. – Még egy megjegyzés, uram. Nem tudom, vajon helyesnek véli-e ön, hogy már most tájékoztassuk a franciákat a nyomozásról, amit a Calthroppal kapcsolatos, két évvel ezelőtti dominikai mendemondák dolgában folytatunk? – Van-e önnek jelen pillanatban alapos oka úgy vélni, hogy múltbéli tevékenységéből ítélve ez az ember azonos lehet azzal a személlyel, akit a franciák keresnek? – Nincsen, excellenciás uram. Az égvilágon semmit sem tudunk felhozni Calthrop ellen ezen a két évvel ezelőtti mendemondán kívül. És egyelőre még azt sem tudjuk, hogy az a Calthrop, akit a délután folyamán megpróbáltunk előkeríteni, azonos-e azzal, aki 1961 januárjában a Karib térségben tartózkodott. A miniszterelnök néhány percre eltöprengett. – Azt hiszem, szükségtelen volna az ön francia kollégájának az idejét két és fél évvel ezelőtti és meg nem erősített mendemondákon alapuló közlésekkel emészteni. Ne kerülje el a figyelmét, főfelügyelő úr, hogy azt mondtam, “meg nem erősített". Kérem önt, hogy teljes erővel folytassa a nyomozást. Amint úgy ítéli meg, hogy erről vagy más Charles Calthropról elegendő bizonyíték van a kezében, ami alátámasztja a Trujillo-ügyben játszott szerepéről elterjedt szóbeszédet, nyomban tájékoztassa a franciákat, és egyidejűleg kerítse elő ezt az embert, akárhol tartózkodjék is. – Értettem, excellenciás uram. – És kérem, küldje be hozzám Mr. Harrowbyt. Most mindjárt kiadom az önnek szóló meghatalmazást.

Thomas irodájában a délután további részében gyorsan folytak az események. A Különleges Ügyosztály hat legjobb nyomozótisztjéből válogatott kis kommandót gyűjtött maga köré. Egyiküket szabadságáról hívták vissza; kettejüket szolgálatból kellett leváltani, ugyanis éppen a Királyi Hadianyaggyár egyik alkalmazottjának házát tartották megfigyelés alatt, aki gyaníthatólag bizalmas értesüléseket szállított egy kelet-európai katonai attasénak. További egy ember éppen szabadnapos volt és kertjének melegházában dolgozgatott, amikor telefonáltak érte, hogy azonnal jelentkezzék az ügyosztály központjában. A két fennmaradó ember pedig az a kettő volt, akik az előző nap segítettek neki feltúrni az irattárat abban a reményben, hogy nyomára akadhatnak a névtelen bérgyilkosnak. Thomas részletes tájékoztatót tartott, megeskette az embereket, hogy hallgatni fognak és közben fogadta a szüntelen befutó telefonhívásokat. Hat óra után néhány perccel az adóhivatal jelentette, hogy megtalálták Charles Karold Calthrop adóbevallását. Az egyik embert azonnal elszalajtották, hogy hozza el az egész dossziét. A többiek letelepedtek a telefonokhoz, és munkához láttak. Egy ember pedig kiment Calthrop címére azzal a megbízatással, hogy járjon végig minden szomszédot s környékbeli boltot, és próbáljon megtudni tőlük valami olyasmit, amiből esetleg következtetni lehet Calthrop hollétére. Közben a fotólaboratórium elkészült a négy évvel korábbi útlevélkérelemhez benyújtott fényképről csinált felvétel sokszorosításával, s a kép most már ott lapult minden nyomozó zsebében. A keresett ember adóbevallásából kiderült, hogy az elmúlt esztendőben nem volt állása, azelőtt pedig egy évig külföldön tartózkodott. Azonban az 1960-61-es pénzügyi év nagyobbik részében egy olyan cégnél volt alkalmazásban, amelyben Thomas azonnal ráismert Anglia egyik legnagyobb kézifegyvereket gyártó és exportáló cégének leányvállalatára. Egy órán belül már tudta a cég vezérigazgatójának a nevét, akit szerencsére otthon talált a Londonhoz közeli Surrey grófság jobbára tőzsdeügynököktől lakott övezetében levő házában. Megállapodott vele telefonon, hogy azonnal indul, és fölkeresi, s a Temzére ereszkedő alkonyban rendőrségi Jaguárja bömbölve száguldott át a folyó hídján a Virginia Water nevű falucska irányába. Patrick Monson nem úgy festett, mint aki halált hozó fegyverekkel kereskedik, de hát, gondolta magában Thomas, ezek mind olyanok, hogy sose hinné róluk az ember. Monsontól megtudta, hogy Calthrop csaknem egy évig volt a cég alkalmazottja. Ennél azonban sokkal fontosabb értesülés volt, hogy 1960 decemberében és 1961 januárjában a cégmegbízásából Ciudad

Trujillóban járt, hogy megpróbáljon eladni egy tétel, a brit hadsereg raktártöbbleteként piacra került gépfegyvert Trujillo rendőrfőnökének. Thomas undorral méregette Monsont. És kit érdekel, hogy aztán mire használják azt a fegyvert, mi, öcsi, gondolta a felügyelő, de nem tartotta érdemesnek, hogy hangot is adjon ellenszenvének. – Miért kellett Calthropnak olyan sürgősen távoznia a Dominikai Köztársaságból? Monsont láthatólag meglepte ez a kérdés. Nos, természetesen azért, mert Trujillót megölték. Néhány óra alatt összeomlott a rezsim. És mire is számíthatott volna az új rezsim részéről az olyan ember, aki azért érkezett a szigetre, hogy a régi rezsimnek adjon el fegyvereket és lőszert? Természetes, hogy iszkolnia kellett. Thomas eltöprengett. Ez hihetőnek hangzott. Monson azt is elmondta, hogy Calthrop azt mesélte, épp ott ült a diktátor rendőrfőnökének az irodájában, és az üzletről tárgyalt vele, amikor megjött a tábornok elleni sikeres merénylet híre. A rendőrfőnök elsápadt, és azonnal a magánbirtokára távozott, ahol repülőgépe és pilótája állandó készenlétben várta. Néhány óra múlva már tomboló tömeg árasztotta el az utcákat, a megbukott rezsim híveit keresve. Calthropnak is csak úgy sikerült megmenekülnie, hogy lepénzelt egy halászt. Miért, kérdezte Thomas befejezésül, lépett ki Calthrop a cégtől? Elbocsátották, hangzott a válasz. – Miért? – Monson csak némi gondolkodás után válaszolt. – Főfelügyelő úr, a használtfegyver-piacon nagy a konkurenciaharc. Annak ismerete, hogy a konkurencia mit kínál eladásra és milyen áron, létfontosságú lehet annak a számára, aki ugyanazt az üzletet akarja megkötni ugyanazzal a vásárlóval. Engedje meg, hogy erről csak annyit mondjak, Calthrop vállalatunk iránti hűsége kívánnivalókat hagyott maga után. London felé menet a kocsiban Thomas átgondolta azt, amit Monsontól hallott. Az a magyarázat, amit Calthrop annak idején adott, hogy miért kellett olyan sürgősen távoznia a Dominikai Köztársaságból, logikus volt. Semmivel sem támasztotta alá, sőt inkább mintha cáfolta volna azt a szóbeszédet, amely a SIS karib-tengeri rezidensének jelentése szerint nevét összefüggésbe hozta a merénylettel. Másrészt viszont Monson szerint Calthrop olyan ember, akiről feltehető, hogy kétkulacsos játékot folytat. Elképzelhető, hogy míg színleg üzletet kötni érkezik az országba, mint egy kézifegyverekkel kereskedő cég megbízottja, valójában a diktátort megdöntő erők felbérelt embere?

Monson egy megjegyzése nagyon zavarta Thomas gondolatait: megemlítette, hogy Calthrop, amikor a cég alkalmazottja lett, édeskeveset értett a puskákhoz. Egy mesterlövész pedig feltehetőleg egyben a fegyvere szakértője is. De végtére is a cégnél töltött idő alatt meg is tanulhatta, amit nem tudott. Ha azonban újonc volt a puskalövészetben, ugyan miért éppen őt bérelték fel, hogy egyetlen lövésével állítsa meg a tábornok robogó autóját? Vagy lehetséges volna, hogy nem is bérelték fel? És Calthrop a színtiszta igazat mondta? Thomas vállat vont. Ez az apróság sem nem támaszt alá, sem nem cáfol meg semmit. Ott vagyunk, ahol voltunk, gondolta keserűen. Az irodájában azonban olyan hír várta, ami más megvilágításba helyezte az ügyet. Visszatért és jelentést tett a nyomozó, akit Calthrop lakására küldtek ki szaglászni. Beszélt Calthrop egyik szomszédjával, aki akkor tért haza a munkából. Az asszony azt mondta, hogy Mr. Calthrop néhány napja utazott el, és valami olyasmit emlegetett, hogy Skóciába megy túrázni. A ház előtt parkoló kocsi hátsó ülésén az asszony valami botokat látott, amiket horgászfelszerelésnek nézett. Horgászbotokat? Thomas főfelügyelőnek a hideg szaladt végig a hátán, pedig a helyiség fülledt és meleg volt. A nyomozó éppen befejezte jelentését, amikor egy másik embere lépett a szobába. – Főnök. – Tessék. – Eszembe jutott valami. – Mondja. – Tud maga franciául? – Nem, hát maga? – Én igen, az anyám francia volt. Ennek a gyilkosnak, akit a PJ keres, ugye a Sakál a kódneve? – Na és? – Hát a sakál franciául chacal. C, H, A, C, A, L. Érti már? Lehet, hogy csak véletlen egyezés. De mégiscsak furcsa véletlen, hogy épp olyan nevet választott magának franciául, amelynek az első három betűje a két keresztneve kezdőbetűiből áll, a második három betű pedig a nevének első szótagja. – Az isten áldja meg – mondta, és nagyot tüsszentett. Aztán fölvette a telefont.

15. A harmadik belügyminisztériumi helyzetmegbeszélés csak néhány perccel tíz után kezdődött, mert a miniszter késett, ugyanis egy diplomáciai fogadáson kellett részt vennie, és a minisztériumba menet a kocsija forgalmi dugóba került. Helyet foglalt, és tüstént intett is, hogy kezdődjék az értekezlet. Először Guibaud tábornok, a SDECE vezetője tett jelentést. Rövid és velős volt. A titkosszolgálat madridi irodájának ügynökei megtalálták Kasselt, a volt náci gyilkost. Madridban él, csöndes visszavonultságban. Társas viszonyra lépett egy másik hajdani SS-tiszttel, s virágzó üzleti vállalkozásból él, s amennyire megállapítható, semmiféle-kapcsolatban sem áll az OAS-szal. Mire befutott a párizsi kérés, hogy alaposabban ellenőrizzék Kasselt, a madridi iroda már mindenesetre felfektette róla dossziéját, de véleményük szerint Kasselnek soha nem is volt semmiféle köze az OAS-hoz. Tekintetbe véve korát, a lábát egyre sűrűbben megtámadó köszvényt és tekintélyes alkoholfogyasztását, Kasselt az általános vélemény szerint ki lehetett zárni a Sakálként számbajöhető gyanúsítottak közül. Amikor a tábornok befejezte a beszámolóját, minden szem Lebelre irányult. Lebel jelentése nagyon komoran hangzott. A nap folyamán befutottak a PJ-re a további jelentések abból a három országból is, amely huszonnégy órával korábban számba jöhető gyanúsítottakat jelzett. Amerikából az a hír jött, hogy Chuck Arnold, a fegyverkereskedő ügynök Columbiában van, és egy tétel kiselejtezett amerikai AR-10-es karabélyt próbál rásózni a vezérkari főnökre. Mindenesetre egész bogotai tartózkodása során megfigyelés alatt tartja a CIA, de semmi jele, hogy bármi egyebet is forgatna a fejében azon kívül, hogy nyélbe üsse az üzletet; ezt a fegyvereladást az USA hivatalosan helyteleníti. Mindazonáltal Chuck Arnold dossziéját is megtelexezték Párizsba, akárcsak Vitellinóét. Az utóbbiból kiderült, hogy bár a Cosa Nostra hajdani bérgyilkosának eddig még nem sikerült a nyomára akadni, Vitellino 165 centiméter magas, és feltűnően tömzsi, köpcös ember, a haja hollófekete, arcbőre kreol. Tekintve, hogy ez mennyire eltér attól a személyleírástól, amit a bécsi hotelportás adott a Sakálról, Lebel véleménye szerint őt is kizárhatják a gyanúsítottak közül. A dél-afrikaiak kinyomozták, hogy Piet Schuyper ez idő szerint egy gyémántbánya-részvénytársaság magánhadseregének a parancsnoka a Brit Nemzetközösség egyik nyugat-afrikai tagországában. Feladata őrjáratokat

tartani a társaság hatalmas kiterjedésű koncessziós területeinek határán, és ezzel elrettenteni a határon túlról beszivárgó illegális gyémántbányászokat. Az illegális bányászok elrettentésére alkalmazott eszközök tekintetében szabad kezet kapott. Munkaadói elégedettek buzgalmával. Főnökei igazolták Schuyper jelenlétét a színhelyen; tehát kétségen kívül nyugat-afrikai állomáshelyén tartózkodik. A belga rendőrség is nyomára akadt a hajdani zsoldosnak. Egy Karib térségi követségük irattárából előkerült egy jelentés, amely szerint a volt katangai zsoldos három hónapja életét vesztette egy guatemalai kocsmai verekedésben. Lebel az előtte fekvő irattartó utolsó jelentésének felolvasásával is végzett. Amikor fölpillantott, tizennégy szempár jobbára hűvös és ellenséges pillantása függött rajta. – Alors, rien? Rolland ezredes fogalmazta meg a jelenlevők közös kérdését. – Semmi, attól tartok – bólintott Lebel. – Minden gyanú alaptalannak bizonyult. – Alaptalannak bizonyult – visszhangozta Saint-Clair keserűen –, ide jutottunk tehát a maga “tiszta nyomozómunkájával"? Alaptalannak bizonyult? – Dühösen méregette a két nyomozót, Bouvier-t és Lebelt, mivel gyorsan felfogta, hogy ezúttal mellette állnak a többiek is. – Úgy látom, uraim – mondta a miniszter csendesen és többes számban, a két detektívfelügyelőt is bevonva –, hogy ott vagyunk, ahol voltunk. Kezdhetjük elölről, hogy úgy mondjam. – Igen, attól tartok-felelte Lebel. Bouvier elszánta magát, hogy Lebel mellett szálljon síkra. – A kollégámnak jószerével semmiféle nyom nem áll a rendelkezésére, amin elindulhatna, s akit meg kell találnia, a világ legillékonyabb emberfajtájához tartozik. Ezek az emberek nem csapnak nagy reklámot a foglalkozásuknak, és nem verik nagydobra a tartózkodási helyüket. – Ezzel valamennyien tisztában vagyunk, kedves felügyelő úr – torkolta le a miniszter hűvösen –, a kérdés azonban úgy szól... Kopogtatás szakította félbe a szavait. A miniszter összevonta a szemöldökét, azt az utasítást adta, hogy ne zavarják őket, csak a legszükségesebb esetben. – Tessék. A minisztérium egyik kapusa állt az ajtóban, félénken és zavartan.

– Mes excuses, Monsieur le Ministre. Lebel felügyelő urat keresik telefonon Londonból. – Megérezve a terem ellenséges hangulatát, azonnal fedezni próbálta magát. – Azt mondják, nagyon sürgős... Lebel fölállt. – Elnézésüket kérem, uraim. Öt perc múlva tért vissza a terembe. A légkör éppoly hűvös volt, mint amikor kiment, a civakodás, hogy mitévők legyenek, nyilvánvalóan a távollétében is folytatódott. Belépése éppen Saint-Clair ezredes keserű vádbeszédét szakította félbe, aki csak akkor hallgatott el, amikor Lebel ismét helyet foglalt. A kis köpcös felügyelő macskakaparással összefirkált hátú borítékot tartott a kezében. – Azt hiszem, uraim, megvan a keresett ember neve – kezdte. Harminc perccel később az értekezlet szinte emelkedett hangulatban ért véget. Amikor Lebel befejezte a londoni telefonüzenet ismertetését, egyszerre egyöntetű nagy sóhaj szakadt fel az asztal körül ülőkből, mint a mozdonyból, amikor a hosszú út végén befut az állomásra. Mindenki megértette, hogy most végre-valahára tenni lehet valamit. Fél órán belül megegyeztek abban, hogy a legnagyobb titokban is át lehet fésülni egész Franciaországot. Meg fogják találni ezt a Charles Calthrop nevű embert, s ha kell, elteszik láb alól. Tudták, hogy a Calthrop személyét érintő részletekre reggelig, a londoni telexig még várniuk kell. De a Renseignements Généraux addig is végignézheti a mérföldes polcokon álló határátlépő statisztikai lapokat és a szállodai bejelentő lapokat, hátha megtalálják azt, amelyiket ez az ember töltött ki, amikor az országba érkezett, vagy megszállt egy szállodában, bárhol Franciaországban. A párizsi prefektúrán is átnézhetik addig az ő nyilvántartásukat, nem valahol Párizsban szállt-e meg a Sakál. A DGST intézkedhet, hogy Calthrop neve és személyleírása ott legyen minden francia határállomáson, kikötőben és repülőtéren, és utasíthatja szerveit, hogy a körözvényben szereplő embert azonnal le kell tartóztatni, amint francia területre teszi a lábát. Az sem számít, ha még nem érkezett volna Franciaországba. Lesben fognak várni rá, amíg meg nem érkezik, s amint megérkezik, lecsapnak rá. – Már a markunkban van ez a gazember, ez a Calthrop – mondta Raoul Saint-Clair de Villauban ezredes a barátnőjének aznap este az ágyban.

Jacqueline-nak végül is sikerült kicsikarnia az ezredesből megkésett orgazmusát, hogy aztán végre aludni küldhesse. Épp éjfélt ütött a kandallón álló óra, és augusztus 14-e lett. Thomas főfelügyelő letette a telefonkagylót, amelyen Párizzsal beszélt, aztán hátradőlt székében, és végignézett a hat nyomozón, akik különféle feladataikat elvégezve, az irodájában gyülekeztek. Odakinn, a csöndes nyári éjszakában éjfélt ütött a Big Ben. Az eligazítás egy óra hosszat tartott. Egy ember azt kapta feladatul, hogy derítse fel Calthrop gyermekkorát, tudja meg, hol laktak a szülei, ha egyáltalában voltak szülei; hova járt iskolába; milyen lőeredményeket ért el az iskola-zászlóaljban, ha egyáltalában járt iskolába. Milyen szembeötlő jegyei, különös ismertetőjelei vannak stb... A másodiknak Calthrop ifjúságának kellett utánanéznie, attól kezdve, hogy kilépett az iskolából, folytatva a katonai szolgálaton, megtudni, hol szolgált, hogyan szolgált, és milyen lőeredményt ért el, majd hogy hol dolgozott, miután leszerelt, egészen addig az időpontig, amikor a fegyverkereskedő elbocsátotta, mert arra gyanakodott, hogy kétkulacsos játékot űz. A harmadik és a negyedik detektív 1961 októberében, utolsó ismert munkahelyénél vette fel a fonalat. Hol járt, kivel találkozott, miféle jövedelme volt, és milyen forrásból; mivel Calthrop nem szerepelt a nyilvántartóban, s következésképp ujjlenyomatát sem őrizték, Thomasnak Calthrop minden létező fényképére szüksége volt, a legfrissebbig bezárólag. Az utolsó két nyomozó azt a feladatot kapta, hogy derítse fel Calthrop pillanatnyi tartózkodási helyét. Töviről hegyire kutassák át a lakását, hátha ujjlenyomatra akadnak, derítsék ki, hol vette a kocsiját, menjenek el a londoni városházára, és nézzenek utána az irattárban, hogy mikor kapta a jogosítványát, és ha ott semmit sem találnak, akkor folytassák a kutatást a vidéki elöljáróságok közlekedési osztályain. Tudjanak meg mindent a kocsijáról, milyen gyártmány, milyen színű, hány éves, mi a rendszáma. Keressék fel a szerelőjét, és tudják meg tőle, hogy nem készült-e Calthrop hosszabb autóútra, ellenőrizzék a La Manche kompjáratait, járják végig a légitársaságokat, hogy nem foglalt-e helyet magának, az is mindegy, hogy melyik járatra. Mind a hatan serényen és bőven jegyzeteltek. Miután Thomas befejezte a mondanivalóját, fölálltak és libasorban távoztak. A folyosóra érve, az utolsó kettő egymásra sandított.

– Borotválás, hajvágás, bajuszigazítás – mondta az egyik. – Teljes nagyüzem. – A legfurcsább az egészben – jegyezte meg a másik –, hogy azt meg nem hajlandó megmondani az öreg, mit akarnak tőle, vagy hogy mit kell majd tenni. – Egy dolog biztos. Ilyen akcióhoz legfölső parancs kell. Engem az se lepne meg, ha kiderülne, hogy az emberünk a sziámi királyt akarta megmerényelni. Némi fáradság után sikerült felébreszteni a rendőrbírót, és aláíratni vele a házkutatási parancsot. És a nap hajnali óráiban, mialatt a kimerült Thomas az irodai foteljében szundikált, és a még nála is megviseltebb Lebel méregerős feketekávét szürcsölt az irodájában, a Különleges Ügyosztály két nyomozója apró lukú szitán szitálta át Calthrop egész lakását. Mindketten mesterei voltak a szakmának. A fiókokon kezdték, sorra lepedőre borították a tartalmukat, és szorgalmasan kiválogatták a holmit. Amikor a fiókok kiürültek, az íróasztal következett, hogy nincsenek-e rejtett üregei. A fabútorok után a kárpitozott darabok kerültek sorra. Amikor ezzel is végeztek, a lakás már úgy festett, akár egy pulykafarm karácsonykor. Az egyik ember a nappaliban működött, a másik a hálószobában. Majd a konyhán és a fürdőszobán folytatták. Miután végeztek a bútorral, a párnákkal, a dunyhákkal és a szekrényben lógó kábátokkal és öltönyökkel, nekiestek a padlónak, a falaknak és a mennyezetnek. Reggel hatra egy szög sem maradt a lakásban. A szomszédok összecsődültek a lépcsőházban, és értetlenül bámulva hol egymásra, hol Calthrop lakásának bezárt ajtajára, suttogva beszélgettek, majd amikor a két nyomozó kilépett az ajtón, egészen elnémultak. Az egyikük bőröndöt cipelt, amely Calthrop személyi irataival és holmijaival volt tele. Lement az utcára, beszállt a várakozó kocsiba, és indult vissza Thomas főfelügyelő irodájába. A másik belefogott a hosszasnak ígérkező faggatózásba. A szomszédokkal kezdte, mert tudta, hogy legtöbbjüknek egy-két óra múlva indulnia kell a munkahelyére. A környékbeli boltok ráérnek később is. Thomas hosszú percekig turkált az irodája padlóján szétrakott holmik között. A detektívfelügyelő végül egy kis kék könyvecskét emelt ki a halomból, az ablakhoz ment vele, és a felkelő nap fényénél lapozgatni kezdte.

– Főnök, ezt nézze meg. – Ujja a kezében tartott útlevél egyik lapjára bökött. – Nézze... “Republica de Dominica, Aeroporto Ciudad Trujillo, Diciembre 1960, Entrada... – Tehát ott járt akkor. Ez a mi emberünk. Thomas elvette tőle az útlevelet, megnézte, aztán kibámult az ablakon. – Igen, fiacskám, ez a mi emberünk. De nem tűnt fel neked, hogy az útlevelét itt tartjuk a kezünkben? – A szentségit... – fohászkodott a felügyelő, amikor megértette, hogy milyen következtetés adódik ebből. – Ahogy mondod – mondta Thomas, aki mivel vallásos neveltetésben részesült, csak ritkán ragadtatta magát ilyen szavakra. – Ha nem ezzel az útlevéllel utazik, akkor ugyan micsodával? Kérem a telefont, és hívd Párizst. Ebben az órában a Sakál már ötven perce úton volt, és már messze maga mögött hagyta Milánó városát. Az Alfa Romeo vászonteteje lehajtva, s a reggeli nap már szépen sütötte a Milánóból Genovába vezető 7-es számú autósztrádát. A széles, egyenes pályán jócskán százhúsz fölött száguldott, és a kilométeróra mutatója éppen a vörös mező előtt vibrált. A hűs szél cibálva kócolta szőke haját, a szemét azonban megvédte a napszemüveg. Az autótérkép szerint kétszáztíz kilométert kellett megtennie Ventimigliáig, a francia határállomásig, ami körülbelül százharminc mérföldet tesz; kétórásra becsülte az utat, de már majdnem a felét megtette. Genovában a dokkok felé tartó teherautó-forgalom reggel hétkor kissé feltartotta, de még negyed nyolc sem volt, amikor már az A10-esen robogott San Remo és a határ felé. Amikor nyolc óra előtt tíz perccel megérkezett Franciaország legálmosabb kis határátkelőhelyére, már ugyancsak sűrű volt a forgalom, és a nap is forrón tűzött. Harmincperces várakozás után a vámos intésére beállhatott vámvizsgálatra. A határőr elvette az útlevelét, tüzetesen megvizsgálta – Un moment, monsieur – mondta kurtán, és eltűnt vele a vámhivatal épületében. Néhány perccel később egy civil ruhás férfival tért vissza. Az útlevél a civil ruhás kezében volt. – Bonjour, monsieur. – Bonjour. – Ez az ön útlevele? – Igen. A civil ruhás is alaposan áttanulmányozta az útlevelet.

– Mi az ön franciaországi utazásának a célja? – Kirándulás. Még nem voltam a Côte d'Azurön. – Értem. Ez a kocsi az öné? – Nem. Béreltem. Üzleti úton voltam Olaszországban, de váratlanul alakultak a dolgaim, és most egy hétig semmi dolgom Milánóban. Erre kocsit béreltem, hogy egy kicsit túrázgassak. – Értem. Mutassa kérem a kocsi iratait. A Sakál átnyújtotta a nemzetközi jogosítványt, a kocsi bérleti szerződését és a két biztosítási kötvényt. A civil ruhás szemügyre vette az okmányokat. – A poggyásza, uram? – Három bőrönd a csomagtartóban és egy kézitáska. – Hozza be kérem valamennyit a vámhivatal épületébe. A civil ruhás előrement. A határőr segített a Sakálnak kirakodni a három bőröndöt meg a kézitáskát, aztán együtt becipelték a poggyászt az épületbe. Az ócska nagykabátot, André Martin, a nem létező francia rojtos nadrágját és ócska cipőjét még Milánóban gombóccá göngyölte és a csomagtartó mélyére dugta. Az iratok változatlanul a harmadik bőrönd bélésében lapultak. A többi ruhadarabot pedig egyenletesen szétosztotta a három bőröndbe. A kitüntetések a zsebében voltak. Két vámtiszt vizsgálta végig a bőröndöket. Mialatt ezek dolgoztak, a Sakál kitöltötte a szokványos űrlapot, amit minden Franciaországba érkező turistának ki kell töltenie. A bőröndök tartalma nem keltett gyanút. Az egyetlen izgalmas pillanat az volt, amikor a vámosok a hajfestő szert tartalmazó üveghez értek. A Sakál elővigyázatosságból ugyan borotválkozás utáni arcszesz üres üvegjébe töltötte át a szert, de akkoriban az after shave még nem volt divatban Franciaországban, sőt máshol is újdonságnak számított, és jóformán még csak Amerikában volt elterjedve. Látta, hogy a két vámos egymásra pillant, miközben visszahelyezik a kézitáskába. A szeme sarkából azt is látta, hogy kinn a parkolóban a harmadik vámos az Alfa Romeo csomagtartóját és motorházát kutatja át. Szerencsére a karosszéria alá nem nézett be. Kigöngyölte a csomagtartóban talált kabátot, nadrágot. Undorral nézegette; úgy gondolta, hogy a kabát a motorháztető letakarására szolgál téli éjszakákon, az ócska nadrág meg arra az esetre van a kocsiban, ha netán útközben valamit szerelnie kellene. Visszarakta a ruhákat a csomagtartóba, és rázárta a tetőt.

A Sakál éppen végzett az űrlappal, amikor a két vámos becsukta a bőrönd tetejét, és odabólintott a civil ruhásnak. Az elvette a Sakáltól az űrlapot, adatait egyeztette az útlevéllel, amit ezután visszaadott. – Merci, monsieur. Bon voyage. Tíz perccel később az Alfa Romeo már Mentőn keleti külvárosaiban száguldott. A vitorlásdokként szolgáló régi kikötővel szemközt egy kávéházban megkönnyebbülten megreggelizett, aztán ráfordult a Corniche Littorale-ra, a Monaco, Nice és Cannes felé vezető útra. Thomas főfelügyelő londoni irodájában a feketéjét kavargatta, s közben borostás állat simogatta. Kívüle még a Calthrop tartózkodási helyének felderítésével megbízott két nyomozó volt a helyiségben. Azt a nyolc embert várták, akiket – valamennyien a Különleges Ügyosztály emberei, őrmesteri rangban Thomas egy órával ezelőtti körtelefonjára mentettek fel a szolgálat alól, hogy az ő rendelkezésére állhassanak. Az emberek kilencre jelentek meg munkahelyükön, ahol megtudták, hogy áthelyezték őket Thomas csoportjához. Nem sokkal kilenc után lassan szállingózni kezdtek Thomas irodájába. Amikor együtt voltak, Thomas eligazítást tartott nekik. – Tehát, egy embert keresünk. Hogy miért keressük, az nem fontos; önöknek nem muszáj tudniuk. Az a fontos csak, hogy megtalálják, és minél előbb. Egyelőre annyit tudunk, azaz sejtünk, hogy pillanatnyilag külföldön tartózkodik. Többé-kevésbé biztosra vesszük, hogy hamis útlevéllel. – Tessék... – szétosztotta a Calthrop útlevélkérelméhez csatolt fénykép felnagyított másolatát – így fest az illető. Külsejét minden valószínűség szerint elváltoztatta, vagyis most nem feltétlenül hasonlít erre a képre. Önöknek az a feladatuk, hogy elmennek az útlevélhivatalba és elkérik az utóbbi időben kért útlevelek listáját. Az első menetben az elmúlt öt hét során beérkezetteket. Ha ez eredménytelennek bizonyul, még ötven nappal visszamennék. Nem lesz valami szórakoztató. Folytatásképpen vázolta, mi a hamis útlevél beszerzésének legköznapibb módja, amivel a Sakál is élt. – A legfontosabb – mondta befejezésül –, hogy ne érjék be a születési anyakönyvi kivonatokkal. A halotti anyakönyvi kivonatokból ellenőrizzék, hogy életben van-e még a személy. Tehát az útlevélhivatal listájával átmennek a Somerset House-ba, fölosztják egymás közt a neveket, és ellenőrzik, hogy nincs-e azonos nevű személynek halotti anyakönyvi kivonata is. Ha olyan

útlevélkérelmet találnak, amelynek benyújtója már nem él, akkor valószínűleg megvan a gazember. Indulás. A nyolc ember távozott, Thomas pedig vette a telefont, és felhívta előbb az útlevélhivatalt, majd a Somerset House-ban székelő Születési, Házassági és Halotti Anyakönyvi Hivatalt, hogy zöld utat biztosítson az embereinek. Két órával később, amikor épp az asztali lámpája foglalatába csatlakoztatott kölcsön villanyborotvával borotválkozott, telefonon jelentkezett a kis különítmény vezetője, két nyomozója közül a rangidős. Az elmúlt száz nap alatt nyolcezer-negyvenegy útlevélkérelem érkezett be. Nyár van, magyarázta, ilyenkor utaznak szabadságra az emberek. Ebben az időszakban mindig nagyobb a forgalom. Bryn Thomas letette a kagylót, és kifújta az orrát. – A franc ebbe a nyárba – fohászkodott. Ugyanaznap délelőtt tizenegy óra után néhány perccel a Sakál megérkezett Cannes városközpontjába. Mint mindig, ha valamit el akart intézni, a város legjobb szállodáját kereste, s most is, néhány percnyi körözés után, a Majestic parkolójába állt be. Összekócolódott haját fésülgetve belépett a hallba. Délelőtt közepe lévén, a vendégek nagy része nem tartózkodott otthon, és a hall jószerével üres volt. Előkelő nyári öltönyéből, magabiztosságából mindenki láthatta, hogy igazi angol úriember lépett be a bejáraton, és senki sem lepődött meg, amikor azzal fordult az egyik boyhoz, hogy hol vannak a nyilvános telefonok. A kisasszony, aki a pult mögött ült, amely a telefonközpontot elválasztotta a ruhatár és • a toalettek bejáratától, felpillantott a közeledtére. – Hívja nekem, kérem, Párizst. Molitor 5901mondta a kisasszonynak. A kisasszony néhány perc múlva intett, hogy beléphet a telefonközponthoz legközelebb eső fülkébe. A Sakál behúzta maga után a hangszigetelt ajtót. – Allô, ici Chacal. – Allô, ici Valmy. Hála az égnek, hogy hív. Már két napja próbáljuk elérni magát. Ha valaki figyelte volna a fülke üvegablakán át, láthatta volna, hogy az angol arca egyszerre megfeszül, és komor pillantást vet a telefonkagylóra. A tízperces beszélgetés alatt alig egy-két szót szólt. Csak néha mozdult az ajka egy-egy kurta, velős kérdésre. De senki sem leste; a telefonkezelő egy romantikus regény olvasásába merült. Csak akkor zökkent ki belőle, amikor a

vendég ismét a pult előtt állt, és sötét napszemüvege mögül lepillantott rá. A kisasszony leolvasta a számlát, a Sakál pedig fizetett. A Sakál leült egy kávéra a szálloda teraszán, amely a Croisette-re nézett, a csillogó tengerre, a zsivajgó, hancúrozó, lebarnult fürdőzőkre. Gondolataiba merülve, mélyet szívott a cigarettából. A Kowalskival kapcsolatos részt értette; emlékezett a behemót lengyelre a bécsi szállodából. Azt azonban már nem értette, hogy honnan tudhatta az ajtó előtt álló testőr az ő fedőnevét, és hogy mire bérelték föl. Lehetséges, hogy erre a francia rendőrség jött rá magától. Vagy Kowalski megérezte benne a gyilkost, hiszen maga is az volt, habár ostoba és otromba. A Sakál fölmérte a helyzetet. Valmy azt tanácsolta, hogy állítsa le az akciót, és menjen haza, de elismerte, hogy nincs felhatalmazása Rodintől parancsot is adni erre. A történtek beigazolták a Sakál alapos gyanúját, hogy az OAS megbízhatatlan. Ő azonban tudott valamit, amit az OAS nem tudott; és amiről a francia rendőrségnek sem lehetett tudomása. Azt, hogy álnevet használ, de erre az álnévre kiállított valódi útlevéllel utazik, és emellett még három más névre szóló okmánnyal is rendelkezik, köztük két külföldi útlevéllel, valamint ezeknek megfelelő álöltözékkel. Egyáltalában miféle nyomon tud elindulni a francia rendőrség, ez a Lebel felügyelő, akit Valmy említett? Van egy pontatlan személy leírásuk; magas, szőke, külföldi. Augusztusban ezerszám szaladgálnak az ilyenek Franciaországban. Mindegyiket nem tartóztathatják le. Az is az ő malmára hajtja a vizet, hogy a francia rendőrség azt az embert keresi, aki Charles Calthrop útlevelével utazik. Hát csak hadd keressék, sok szerencsét. Ő Alexander Duggan, és ezt igazolni is tudja. Mostantól fogva, hogy Kowalski halott, senki, de senki, még Rodin és cinkosai sem tudják, hogy ki ő és hol van. Végre magára maradt; mindig is ezt akarta. Mindazonáltal a veszély megnövekedett, efelől semmi kétség. Most, hogy tudják, merénylet készül, valóságos erődítményt kell majd megostromolnia, az egész riadóztatott biztonsági rendszert. A kérdés a következő: alkalmas-e a terve a biztonsági intézkedések kijátszására. Mindent egybevetve úgy döntött, hogy igen. Az a kérdés azonban továbbra is eldöntetlen volt, hogy folytassa-e, amit megkezdett, vagy hagyjon föl az akcióval? Ha visszafordul, az mindenképpen huzakodáshoz vezet Rodinnel meg a banditáival, hogy kit illet a zürichi

bankszámlájára átutalt negyedmillió dollár. Ha vonakodik visszaszolgáltatni a zömét, ezek előbb vagy utóbb elkapják, és kínzásokkal kicsikarják belőle az aláírást, amely hozzáférhetővé teszi számukra a pénzt, aztán őt szépen elteszik láb alól. A bujkálás és menekülés pedig pénzbe kerülne, sok pénzbe, lehetséges, hogy az egész vagyonát fölemésztené. Ha viszont folytatja a vállalkozást, ez további veszedelmeket jelent, amíg csak el nem végzi a feladatát. És minél közelebb a kitűzött nap, annál nehezebb lesz visszakozni. A pincér meghozta a számlát; a Sakál rápillantott, és nem hitt a szemének. Jóságos ég, micsoda árakat kérnek ezek! Ha valaki ezt az életet akarja élni, bizony gazdagnak kell lennie hozzá; sok-sok dollár kell hozzá, és aztán még több dollár. Kipillantott az ékszerként csillogó tengerre, a karcsú, napbarnította lányokra, a Croisette-en végigsuhanó Cadillacekre, a bömbölő Jaguárokra, a bennük ülő bronzosra sült fiatalemberekre, akik csak fél szemmel figyelték az utat, mert a másik szemük a járdán cikázott, hátha feltűnik egy lány, aki beszállna a kocsiba. Ez az az élet, amire már oly régóta vágyik, azóta, amióta fiatalember korában az utazási iroda kirakatüvegére nyomva az orrát, a plakátokat bámulta, amelyek egy másik világot mutattak, amely távol esett az ingázó vonatok hajszolt zsúfoltságától, a három példányban elkészítendő kimutatásoktól, a gemkapcsoktól, a langyos teától. Az elmúlt három év során már csaknem elérte, amire vágyott egy-egy pillanatra. De már hozzászokott a jó ruhákhoz, a drága ételekhez, a szép lakáshoz, a sportkocsikhoz, az elegáns nőkhöz: Ha most visszafordul, minderről le kell mondania. A Sakál fizetett, és szédítő borravalót hagyott az asztalon. Beszállt az Alfa Rómeóba, kigördült a Majestic parkolójából, és megindult Franciaország szíve felé. Lebel felügyelő az íróasztalánál ült; úgy érezte magát, mintha még soha életében nem aludt volna, és soha többé nem is alhatna. Lucien Caron a sarokba állított tábori ágyon horkolt, mivel az egész éjszakát talpon töltötte. A nyilvántartások átkutatását vezette; hátha kiderül belőlük, hogy Charles Calthrop valahol Franciaországban van. Lebel hajnalban váltotta fel a szolgálatban. Egyre növekvő papírhalmaz állt előtte: a különféle szervezetek jelentései, amelyek feladatuk szerint a Franciaországban tartózkodó külföldieket tartják szemmel. Mindegyiken ugyanaz állt. Ilyen nevű ember az év eleje óta

legálisan nem lépte át a határt. Ennél korábbi kimutatások nem állnak rendelkezésre. Ilyen nevű vendég nem szállt meg sem párizsi, sem vidéki szállodában, legalábbis nem ezen a néven. Nem szerepelt a nemkívánatos külföldiek listáján sem, még soha egyetlen hivatalos francia szerv sem foglalkozott a személyével. Sorra érkeztek a jelentések, Lebel pedig fásultan utasította a jelentés tevőjét, hogy folytassa a keresést, menjenek hátra az időben, mígcsak elő nem kerül valami nyoma annak, hogy ez a Calthrop járt már Franciaországban. Ebből a nyomból kiindulva talán meglehet majd állapítani, hogy nincsen-e valami kedvenc tartózkodási helye, valami barát lakása vagy szálloda, ahova talán azóta már meg is érkezett, csak álnéven jelentkezett be. Thomas főfelügyelő reggeli telefonja súlyos csapást mért minden reményre, hogy hamarosan elfogják ezt az illékony gyilkost. Ismét elhangzott az a kifejezés, hogy “ott vagyunk, ahol voltunk", de szerencsére ezúttal csak Caron és őközötte. Az esti konferencia résztvevői még nem tájékoztatták arról, hogy a Calthrop-nyom valószínűleg zsákutca. Ezt majd csak este tízkor kell közölnie. Már látta maga előtt Saint-Clair gúnyos arcát és a többiek csöndes szemrehányását – ha addigra nem tud egy másik névvel előállni. Csak két dolog vigasztalta. Az egyik, hogy most már legalább pontos személyleírásuk van Calthropról, meg egy szemből készült mellképük. Bár valószínűleg a hamis útlevélhez alaposan elváltoztatta a külsejét, ez azonban mégiscsak jobb, mint a semmi. A másik, hogy az értekezlet résztvevői közül senkinek sem volt jobb gondolata annál, mint amit ő beindított – mindent ellenőrizni. Caron azzal az elmélettel állt elő, hogy amikor az angol rendőrség kiszállt a lakásra, Calthrop talán csak az ügyeit intézte a városban; és nincs is másik útlevele; most pedig illegalitásba vonult, és leállította az egész vállalkozást. Lebel csak sóhajtott. • – Jó volna – mondta a segédtisztjének –, de ne reménykedjünk benne. Az angol Különleges Ügyosztályjelentése szerint a fürdőszobából hiányzott a borotva és minden egyéb mosdóholmi is, meg hogy valamelyik szomszédjának említette, hogy horgászkirándulásra megy. Ha Calthrop otthon hagyta az útlevelét, azért tette, mert nincs rá szüksége. Ne számítsunk arra, hogy ez az ember hibákat fog elkövetni ; azt hiszem, már kezdem kiismerni ezt a Sakált.

Az a férfi, akit már két ország rendőrsége keresett, úgy döntött, hogy kikerüli a Grandé Corniche Marseille és Cannes közötti gyilkos forgalmának dugóit, és az RN 7-es út Marseille-nél észak felé, Párizsnak forduló déli szakaszát is kihagyja. Tudta, hogy augusztusban mindkét szakasz valóságos földi pokol. Mivel biztonságban érezte magát felvett és okmányokkal is alátámasztott neve oltalmában, úgy döntött, hogy lassan, ráérősen halad Párizs felé, az Alpes Maritimes hegyláncai között, ahol sokkal hűvösebb, magaslati levegő várja, majd pedig Burgundia dimbes-dombos tájain. Nem volt sietős az útja, még nem jött el a merényletre kitűzött nap. A kelleténél kissé korábban érkezett Franciaországba. Cannes-nál északnak fordult, az RN 85-ös úton, útba ejtve Grasse illatszereiről híres, festői városát, majd továbbhaladt Castellane felé, ahol a néhány mérfölddel arrébb gáttal megszelídített, örvénylő Verdon folydogált immár sokkal engedelmesebben, hogy Szavojából kiérve Cadarache-nál a Duranceba ömöljék. Innen Barrême felé kanyarodott, s útba ejtett egy Digne nevű kis fürdővároskát. Már maga mögött hagyta a provencal sík tikkasztó melegét, a hegyvidéki levegő pedig még a legnagyobb nyárban is édes és hűs volt. Ha megállt, érezte a nap tűző sugarait, de amint elindult, üdítő zuhanyként csapta meg a fenyőerdők és tanyai tűzhelyek füstjének szagát hozó szél. Digne után átkelt a Durance-on és megebédelt egy apró, de takaros vendégfogadóban, amely a folyóra nézett. Még száz mérföld, és Cavaillonnál, a Plan d'Orgonra érve szürke, síkos kígyóvá változik a Durance, amely sziszegve siklik tova sekély medre napszíttá kavicsain. Itt a hegyek között azonban még igazi folyó, és úgy is fest, ahogy az igazi folyótól elvárható; látszik rajta, hogy hűvös, bőven termi a halat, árnyas fák kísérik a partjait, s zöldebb a fű, amerre elfolyik. Délután az RN 85-ös út széles kanyarral északnak fordult Sisteronon át, de továbbra is a Durance folyását követte, forrása felé, a bal parton, míg csak el nem ágazott az országút, ahonnan kezdve az RN 85-ös északnak haladt tovább. Alkonyodott már, amikor egy Gap nevű kisvárosba ért. Még mehetett volna tovább Grenoble felé, de úgy döntött, hogy felesleges sietnie, és augusztusban egy kisvárosban inkább talál szobát. Majd keres valami jó kis vidékies szállodát. Mindjárt a városból kiérve rábukkant a színes oromzatos Hôtel du Cerfre, amely valaha valamelyik szavojai herceg vadászlaka volt, s azóta is megőrizte rusztikus kényelmét és jó konyháját.

Válogathatott az üres szobákban. Szakítva ezúttal régi szokásával, a zuhannyal, ráérősen megfürdött, aztán fölvette galambszürke öltönyét, hozzá selyeminget húzott, kötött nyakkendőt vett, miközben a szobalány, néhány megnyerő mosoly után pirulva vállalta, hogy reggelre kivasalja a kockás öltönyt, amelyet egész nap viselt. A vacsorát egy faburkolatos teremben szolgálták fel, amely a szemközti erdős hegyoldalakra nézett, s a fenyvesekből odahallatszó hangos tücsökciripelés zenéje kísérte. Meleg volt, s már a második fogásnál tartottak, amikor egy hölgy vendég, aki ujjatlan, mélyen kivágott ruhát viselt, szólt a maître d'hôtel-nek, hogy csukják be az ablakokat, mert huzatot érez. A Sakál, amikor a maître az engedélyét kérte, hogy becsukhassa az asztala melletti ablakot, hátrafordult, és megnézte a nőt, akinek a kérését a pincér tolmácsolta. Egyedül ült az asztalnál; negyven felé járó szépasszony volt, lágy ívű kar, telt kebel. A Sakál bólintott a maître-nek, hogy becsukhatja az ablakot, aztán alig észrevehető főhajtással üdvözölte a mögötte ülő nőt. Hűvös mosoly volt a válasz. Az étel fenséges volt. A Sakál faparázson sült, tűzdelt folyami pisztrángot és roston sült, ánizskaporral és kakukkfűvel ízesített tournedos-t rendelt. Hozzá helyben termő Côtes du Rhône-t szolgáltak fel, címkétlen üvegben. Testes, bukés vörös bor volt, amit nyilvánvalóan a pincében fejtenek hordóból. Bizonyára maga a tulajdonos választotta ezt vin de la maison-nak. A vacsorázok közül majd mindenki ezt itta, s okkal. Épp kiitta sörbetét, amikor a háta mögül az előbbi nő halk, de parancsoló hangja ütötte meg a fülét, amint közli a maître-rel, hogy kávéját a közös szalonban kívánja elfogyasztani, amire a pincér meghajlással válaszolt, és “Madame la Baronne"-nak tisztelte a nőt. Néhány perccel később a Sakál is szólt, hogy szintén a közös szalonba kéri a kávét. Thomas főfelügyelőt negyed tizenegykor hívták föl a Somerset House-ból. Épp irodája nyitott ablakában ült, és az elcsitult utcát bámulta, ahová egy fia vendéglő sem csábított kései vacsorázókat vagy autósokat. A Millbank és a Smith Square között álló irodaépületek erődéi vakon, fénytelen és közönyösen hallgattak. Csak abban a névtelen háztömbben, amely a Különleges Ügyosztálynak otthont adott, égett most is, mint máskor is, ilyen késő éjszakáig a villany. Innen egy mérföldnyire, a nyüzsgő Stranden is égett még a villany, a Somerset House-nak abban a részlegében, amely az elhunyt brit

állampolgárok millióinak halotti bizonyítványait őrzi. Thomas kis különítménye, a hat detektívőrmester és a két felügyelő görnyedten ült a papírhalmok fölött, de percenként álltak is fel, és egy-egy újabb felbukkanó név ellenőrzésére ismét nekivágtak a csillogó iratrendezők hosszú sorainak, valamelyik irattáros társaságában, akinek a kollégái már régen hazamentek. A rangidős felügyelő, a kis különítmény parancsnoka telefonált. Fáradt hangján mindazonáltal optimizmus érződött. Érződött, hogy reméli, most olyasmiről tesz jelentést, amely mindannyiukat kiszabadítja a szörnyű taposómalomból, hogy százszám keressék olyan útlevéllel rendelkező brit állampolgárok halotti bizonyítványait, akik még élnek, tehát nincs is halotti bizonyítványuk. – Alexander James Quentin Duggan – közölte röviden Thomasszal. – Mi van vele? – kérdezte Thomas. – Született 1929. április 3-án Sambourne Fishleyben, a Szent Márk egyházközségben. Útlevelet a szokásos módon, a rendszeresített űrlapon kért, ez év július 14-én. Az útlevelet másnap állították ki, és július 17-én adták fel a kérelemben megadott címre. Valószínűleg ideiglenes lakhely. – Miért? – kérdezte Thomas, aki nem szerette, ha megvárakoztatják. – Azért, mert Alexander James Quentin 1931. november 8-án, két és fél éves korában autóbaleset áldozata lett a szülőfalujában. Thomas egy pillanatra elgondolkozott. – Hány útlevelet nem ellenőriztek még az elmúlt száz napban kiadottak közül? – Még körülbelül háromszáz van hátra – felelte a hang. – A többiek mindenesetre folytassák az ellenőrzést, hátha találnak még hamisat – utasította Thomas. – Maga adja át a parancsnokságot a kollégájának. Aztán ellenőrizze azt a címet, amelyre az útlevelet kiküldték. Amint megtalálta, jelentse telefonon. Ha van lakó, kérdezze ki. Tudjon meg mindent az ál-Dugganról, és kérem az űrlappal benyújtott fényképet. Kíváncsi vagyok, hogy fest a barátunk az új ábrázatával. Még tizenegy sem volt, amikor a rangidős felügyelő ismét jelentkezett. A megadott cím egy kis paddingtoni trafik volt, az a fajta, amelynek a kirakata tele szokott lenni magukat hirdető prostituáltak névjegyével. A tulajdonost, aki a bolt fölötti lakásban lakott, fölébresztette álmából. Az elmondta, hogy a törzsvásárlói postáját is át szokta venni, ha éppen nincsen állandó lakcímük. Szolgálataiért fizetséget számított. Duggan nevű törzsvásárlóra nem emlékezett, de lehetséges, hogy ez a Duggan mindössze kétszer járt nála,

egyszer, amikor megállapodott vele, hogy átveszi a postáját, és másodszor, amikor eljött azért az egy szem levélért, amire várt. A felügyelő megmutatta neki Calthrop fényképét, de a trafikos nem ismert rá a férfira. Ekkor a Duggan útlevélkérelméhez benyújtott fényképet is megmutatta neki, s a második férfira már emlékezni vélt a trafikos, de biztosra nem merte állítani. Azt mondta, valami azt súgja neki, hogy az illető napszemüveget viselt. A pult mögött kifüggesztett pornográf magazinok vásárlói közül is sokan napszemüveget hordanak. – Hozassa be a pasast – utasította Thomas –, és maga is jöjjön ide. Aztán fogta a telefont, és Párizst kérte. A telefonhívás ismét az esti helyzetmegbeszélés kellős közepén futott be. Lebel felügyelő éppen azt fejtegette, hogy Calthrop a saját nevén semmiképp sem tartózkodik Franciaországban, hacsak nem halászcsónakon vagy a szárazföldi határ valamely eldugott szakaszán szökött be az országba. Ő személy szerint kétli, hogy egy hivatásos gyilkos efféle módszerekhez folyamodna, hiszen így fennáll a veszélye, hogy bármely későbbi igazoltatásnál leleplezik, hiszen az útleveléből hiányzik a határőrség pecsétje. Továbbá semmiféle Charles Calthrop nevezetű személy sem jelentkezett be egyetlen franciaországi szállodába sem. Ezeket a tényeket a központi nyilvántartó vezetője, a DST főnöke és a párizsi rendőrprefektus is alátámasztotta, úgyhogy senki sem szállt velük vitába. A továbbiakban két eshetőséget kell figyelembe venni, fejtegette Lebel. Egyrészt azt, hogy a, gyilkos talán nem tett előkészületeket hamis útlevél beszerzésére, mert úgy vélte, senki sem gyanakszik rá. Ez esetben a londoni lakásán végzett házkutatás minden számítását keresztülhúzta. Kifejtette, hogy ő azért nem hisz ebben a változatban, mert Thomas felügyelő emberei szerint a szekrények tartalma hiányos volt, a fiókok félig üresek, és a fürdőszobából is hiányzott a mosakodáshoz szükséges holmi, valamint a borotvafelszerelés, ami arra utal, hogy a lakás tulajdonosa tervszerűen távozott, és hosszabb időre. Ezt erősíti meg az egyik szomszéd vallomása is, aki szerint Calthrop azt mondta volna, hogy autótúrára megy Skóciába. A skóciai utazásnak sem a brit, sem a francia rendőrség nem ad hitelt. A másik eshetőség az, hogy Calthrop hamis útlevelet szerzett. Ebben az irányban nyomoz e pillanatban a brit rendőrség. Ez esetben vagy még nem

lépte át a francia határt, és egyelőre valahol máshol fejezi be a végső előkészületeket, vagy ellenkezőleg, már Franciaországban van. Ez volt az a pillanat, amikor az értekezlet résztvevőinek jó néhánya felrobbant. – Azt akarja mondani, hogy talán itt van Franciaországban, mondjuk itt, Párizs kellős közepén? – kérdezte Sanguinetti szemrehányóan. – A legfőbb probléma- magyarázta Lebel –, hogy a gyilkos lefektetett menetrend szerint halad, de ezt kívüle senki sem ismeri. Hetvenkét órája nyomozunk. Sejtelmünk sincs róla, hogy a gyilkos által kitűzött menetrend mely pontján léptünk közbe. Csak egy dologban lehetünk bizonyosak, azon kívül, hogy tudjuk, az elnököt akarja meggyilkolni: a gyilkosnak nem lehet tudomása arról, hogy mi meddig jutottunk a nyomozásban. Következésképp nem lebecsülendőek az esélyeink arra, hogy amint tudjuk az új nevét, és megállapítottuk tartózkodási helyét, merőben gyanútlan embert tartóztassunk le. Az értekezlet légköre azonban ettől sem enyhült meg. Az a gondolat, hogy a gyilkos azon pillanatban is talán csupán mérföldnyire van tőlük, s hogy menetrendjében talán épp holnapra van kitűzve az elnök elleni merénylet napja, mélységes aggodalmat keltett mindenkiben. – Az is lehetséges persze – töprengett Rolland ezredes hangosan –, hogy miután az ismeretlen, Valmy nevű ügynöke útján, megtudta Rodintől, hogy az összeesküvést, legalábbis elvben, leleplezték, Calthrop éppen azért utazott el otthonról, hogy eltüntesse az előkészületek bizonyítékait. A puska meg a lőszer például nem is lehetne jobb helyen, mint egy skóciai tó fenekén, és lehet, hogy éppen most dobja bele, hogy aztán makulátlan hófehéren álljon oda a rendőrség elé. Ez esetben nagyon körülményes volna vádat emelni ellene. A tanácskozás fontolóra vette Rolland megjegyzését, és szemmel láthatólag hajlott rá, hogy a magáévá tegye. – Akkor most mondja meg nekünk, ezredes – szólalt meg a miniszter –, hogy ha magát bérelték volna fel erre a feladatra, és maga megtudta, hogy a tervét leleplezték, bár az ön kiléte még titok, ön így tenne? – Természetesen, Monsieur le Ministre – felelte Rolland. – Ha én tapasztalt bérgyilkos vagyok, akkor egészen biztosan azzal is tisztában vagyok, hogy valahol, valakinek bizonyára szerepelek a nyilvántartásában, és ha az összeesküvést leleplezték, akkor már csak idő kérdése, hogy mikor száll ki a lakásomra a rendőrség házkutatást tartani. Ezért természetesen iparkodnék

megszabadulni a tárgyi bizonyítékoktól, és hát létezik-e erre jobb hely egy skóciai tónál? A mindenfelől felfénylő széles mosolyokból látszott, hogy az egybegyűltek egyetértenek az ezredes okoskodásával. – Ez persze nem jelenti azt, hogy most csak úgy hagyjuk futni. Azt hiszem, jó lesz, ha továbbra is... gondot viselünk erre a Monsieur Calthropra. A mosolyok elpárologtak. Percekig tartó csönd következett. – Nem értem, mire céloz, mon colonel – mondta Guibaud tábornok. – Csupán azt akarom mondani – magyarázta Rolland –, hogy az utasítás úgy szólt, kutassuk fel, és semmisítsük meg ezt az embert. Meglehet, egyelőre letett tervéről. De egyáltalában nem bizonyos, hogy meg is semmisítette a felszerelést, talán csak elrejtette, hogy kijátssza a brit rendőrség éberségét. Majd egyszerűen ott folytatja, ahol abbahagyta, csak éppen úgy készül fel, hogy még nehezebb legyen leleplezni. – De hát, ha még Angliában van, és az angol rendőrség megtalálja, egészen biztos, hogy letartóztatják, nem? – kérdezte valaki. – Nem szükségképpen. Sőt, tulajdonképpen kétlem, hogy letartóztatnák. Bizonyítékuk valószínűleg nem lesz ellene, legföljebb gyanújuk. Angol barátaink pedig hírhedten kényesek arra, hogy elegendő bizonyítékuk legyen. Szerintem majd felkutatják, kihallgatják, aztán bizonyítékok híján futni hagyják. – Az ezredesnek természetesen igaza van – szólt közbe Saint-Clair. – Az angolok csak a véletlen szerencséjüknek köszönhetik, hogy belebotlottak ebbe az emberbe. Egyébként hihetetlenül ostobák tudnak lenni, és nagyon is feltehető róluk, hogy képesek szabadlábon hagyni egy ilyen veszedelmes embert. Fel kell hatalmazni Rolland ezredes csoportját, hogy egyszer és mindenkorra tegye ártalmatlanná ezt az embert. A miniszter figyelmét nem kerülte el, hogy Lebel felügyelő szótlan és mosolytalan maradt. – Nos, felügyelő úr, önnek mi a véleménye? Egyetért Rolland ezredessel abban, hogy Calthrop azóta már leszerelt, és rejtőzködik, vagy éppen megsemmisíti a felszerelését? Lebel végignézett a kétfelől sorakozó, várakozásteli arcokon. – Remélem – mondta csöndesen –, hogy az ezredesnek igaza van. De félek, hogy nincsen. – Miért? – hasított a miniszter kérdése, élesen, akár a kés.

– Azért – magyarázta Lebel szelíden –, mert ez az elmélet, bár logikus, amennyiben Calthrop csakugyan úgy döntött, hogy letesz a tervéről, azon a feltevésen alapszik, hogy Calthrop letett tervéről. De ha nem tett le? Ha nem kapta meg Rodin üzenetét, vagy megkapta, de úgy döntött, hogy mindazonáltal végrehajtja a tervet? Lehurrogó hangok hallatszottak. Csak Rolland nem csatlakozott a kórushoz. Elgondolkodva nézett az asztal túlsó végén ülő Lebelre. Az járt a fejében, hogy ennek a Lehelnek sokkal jobb koponyája van, semmint azt az asztal körül ülők képesek volnának felfogni. Lebel észjárása, állapította meg, éppoly realisztikus, mint az övé. Idáig jutott a tanácskozás, amikor Lebelt elhívták a telefonhoz. Ez alkalommal több mint húsz percig volt távol. Miután visszatért, megszakítás nélkül tíz percig beszélt a néma csöndben figyelő tanácskozás előtt. – Most tehát mitévők legyünk? – kérdezte a miniszter, miután Lebel befejezte. Ő pedig a maga csöndes módján, a sietség minden jele nélkül kiosztotta a parancsokat, akár egy csapatait vezénylő generális, az asztal körül ülők pedig, bár mind fölötte állottak rangban, egyetlen szóval sem tiltakoztak. – Összefoglalva tehát – fejezte be – a legnagyobb titokban országos hajszát indítunk az új ábrázatú Duggan kézrekerítésére, mialatt az angol rendőrség ellenőrzi a légitársaságok, kompok stb. utaslistáját. Ha ők akadnak nyomára előbb, azonnal letartóztatják, ha még angol területen érik, ha nem, értesítenek bennünket. Ha mi akadunk rá, itt, Franciaországban, mi tartóztatjuk le. Ha egy harmadik országban találunk rá, vagy megvárjuk, amíg gyanútlanul átlépi a határt, és akkor letartóztatjuk, vagy... más eljárást választunk. Azt hiszem azonban, hogy az én feladatom a gyilkos megtalálásával véget ér. Ám addig, uraim, hálás lennék önöknek, ha feladatomat a magam módján oldhatnám meg. Olyan hallatlan arcátlanság volt ezekben a szavakban, és akkora magabiztosság, hogy senki sem tudott rá mit válaszolni. Csak bólintottak. Még Saint-Clair de Villauban is csöndben maradt. Csak amikor néhány perccel éjfél után hazaért, akkor talált hallgatóságot kirobbanó dühének, hogy ennek a nevetséges kis senkiházi rendőrnek volt igaza, míg az ország legmagasabb rangú szaktekintélyei tévedtek. Barátnője rokonszenvvel hallgatta, és közben megértően masszírozta az ágyon hasonfekvő ezredes tarkóját. Már hajnalodott, mire elnyomta az álom, és a nő kilopózhatott a hallba, hogy elintézze szokásos kurta telefonját.

Thomas főfelügyelő az írómappáján heverő két útlevélkérelmet és a hozzájuk benyújtott fényképeket nézegette az olvasólámpa fényénél. – Ellenőrizzük még egyszer – szólt a mellette ülő rangidős nyomozónak. – Kezdhetem? – Igen. – Calthrop: magassága 178 centiméter. Stimmel? – Igen. – Duggan: magassága 180 centiméter. – Magasított cipőtalp. Négy-öt centivel is meg lehet emelni a testmagasságot. Alacsonyabb termetű színészek, énekesek rendszeresen művelik, hiúsági okokból. Meg aztán az a tisztviselő, aki az útleveleket ellenőrzi, nem szokta az emberek lábát nézegetni. – Helyes – hagyta helyben Thomas –, tehát magasított cipőtalp. Calthrop: haja színe barna. Ez nem sokat mond, a homokszínűtől a gesztenyebarnáig akármit jelenthet. A fényképen inkább sötétbarnának nézem. Duggannál is az áll, hogy barna, ő viszont inkább halványszőkének látszik a képen. – Igen, uram, fényképen általában mindenkinek a haja sötétebbnek látszik. De Calthrop be is festhette, amikor Duggannak fényképezkedett. Egyébként is sokat jelent az, hogy honnan világítják meg a modellt, meg hasonlók. – Helyes. Ezt is elfogadom. Calthrop: szeme színe barna. Duggan: szeme színe, szürke. – Egyszerű trükk, kontaktlencse. – Oké. Calthrop harminchét éves, Duggan áprilisban múlt harmincnégy. – Kénytelen volt megfiatalítani magát – magyarázta a nyomozó –, mert az igazi Duggan, az a kisfiú, aki két és fél éves korában meghalt, 1929 áprilisában született. És ezen nem lehetett változtatni. De senkinek se jutna eszébe gyanút fogni, amiért egy valójában harminchét éves ember útlevelében az áll, hogy harmincnégy éves. Mindenki gondolkodás nélkül az útlevélnek hinne. Thomas ismét a két fényképet vette elő. Calthrop izmosabbnak látszott, az arca is teltebb volt, robusztusabb termetű férfinak nézte. Persze, nagyon könnyen elváltoztathatta a külsejét, amikor Duggan akart lenni. Sőt, valószínűleg akkor is elváltoztatta, amikor az OAS-vezérekkel találkozott, és azóta is ezzel a külsővel járkál, és akkor is ezt a külsőt viselte, amikor útlevélért folyamodott. Az ilyen emberek, ha el akarják kerülni a leleplezést, néha biztosan hónapokig is illegalitásban, álnéven élnek. Calthrop valószínűleg ennek a ravaszságnak és körültekintő óvatosságnak köszönheti,

hogy a világ egyetlen rendőrségének a nyilvántartásában sem szerepel. Ha nincs az a kávéházi pletyka, sose akadnak a nyomára. Mostantól fogva azonban már Duggan lett, a haja megfestve, szemén színezett kontaktlencse, kissé karcsúbb lett, és magasított talpú cipőt visel. Duggan személyleírását, útlevélszámát és útlevélfényképét pedig már le is küldte a telexszobába, hogy továbbítsák Párizsba. Hajnali kettőre, gondolta az órájára pillantva, Lebelnek kezében lesz az egész anyag. – A többi már az ő dolguk – jegyezte meg a nyomozó. – Dehogyis, fiacskám – felelte Thomas kesernyésen –, még rengeteg dolgunk van nekünk is. Reggel például első dolgunk lesz végigjárni a légitársaságok jegyirodáit, a kompirodákat, az európai vonalakra jegyet árusító vasúti pénztárakat... mindent. Nemcsak azt kell kiderítenünk, hogy kicsoda most Calthrop, hanem azt is, hogy hol tartózkodik e pillanatban. Ebben a pillanatban futott be a telefon a Somerset House-ból. Az utolsó útlevélkérelmet is ellenőrizték, és valamennyit rendben találták. – Oké, köszönet a tisztviselőknek, s most leléphettek. Reggel pontban nyolc harminckor mindenki az irodámban jelentkezik – mondta Thomas a telefonba. Egy őrmester lépett be a trafikos vallomásával. Az illetőt a helyi őrszobán hallgatták ki. Thomas átfutotta az esküvel megerősített vallomást, amely alig mondott többet annál, amit a Különleges Ügyosztály detektívjei már a lakása küszöbén állva kiszedtek a trafikosból. – Nincs semmi, amivel benn tarthatnánk – mondta Thomas. – Szóljanak le Paddingtonnak, hogy küldjék haza a pasast az ágyába meg a disznó képeihez. – Igenis – tisztelgett az őrmester, és távozott. Thomas ismét elhelyezkedett a karosszékben, és megpróbált elaludni. Mialatt beszélt, telefonált, csöndben augusztus tizenötödike lett.

16. Madame la Baronne de la Chalonniére megállt szobája ajtajában, és az angol fiatalember felé fordult, aki idáig kísérte. A szállodafolyosó félhomályában elmosódott a férfi arca; csupán egy halvány foltot látott a helyén a homályban. Kellemes este volt, s a bárónő még mindig nem tudta eldönteni, hogy vajon véget akar-e vetni neki itt, a szobája küszöbén. Már egy órája ez a kérdés foglalkoztatta, ha öntudatlanul is.

Egyrészt, bár eddig is voltak szeretői, a bárónő tisztes, férjes asszony volt, aki átutazóban egyetlen éjszakára szállt meg ebben a vidéki szállodában, s akinek nem szokása, hogy hagyja magát elcsábítani mindenféle jöttment idegentől. Másrészt azonban a bárónő épp a legsebezhetőbb korban volt, és elég okos volt ahhoz, hogy ezt be is vallja magának. A napot a barcelonette-i tisztiiskolában töltötte, fönn, magasan az Alpokban. A fiát avatták tisztté. A Chasseurs Alpins hegyivadászoknál, apja régi ezredében lett alhadnagy. Habár a díszszemlén megjelent anyák között kétségkívül ő volt a legcsinosabb, az, hogy a fia megkapta első tiszti sávjait, s megkezdte szolgálatát a francia hadseregben, a döbbenet erejével idézte eszébe: néhány hónap múlva betölti a negyvenet, és immár felnőtt fia van. Noha akárki öt évvel fiatalabbnak nézhette, s néha ő még tízzel is fiatalabbnak érezte magát, maga a tudat, hogy már húszéves a fia, és valószínűleg nőzik is már, és többé nem fog hazajárni nyári szünidőre, nem fog vadászgatni a családi château-t körülvevő erdőségekben, felvetette benne a kérdést, hogy most mihez kezdjen magával. Nem utasította vissza az iskolaparancsnok, a nyekergő, vén ezredes nyakatekert udvarlását, és a tulajdon fia kipirult évfolyamtársainak bámuló pillantásait sem, de ettől egyszeriben nagyon magányosnak érezte magát. A házassága, s ezzel már évek óta tisztában volt, gyakorlatilag felbomlott, s legföljebb névleg állt még fenn, a báró ugyanis túlságosan el volt foglalva a párizsi fruskák hajkurászásával, semhogy a kastélyban töltse a nyarakat, vagy hogy akár csak a fia avatásán is megjelenjék. Útközben az Alpokból, a Gap melletti kis falusi szállodáig, ahol az éjszakát akarta tölteni, a nagy családi kocsi volánjánál ülve az járt a fejében, hogy ő még csinos és életerős, és mégis mennyire magányos. Mégse vár rá ezentúl más, csak koros gavallérok udvarias figyelmessége, olyanoké, mint az iskolaparancsnok ezredes; vagy frivol kis flörtök kis, fiúkkal, amelyek után csak a kielégítétlenség marad, mert arra semmiképp sem lesz hajlandó, hogy ezentúl már a jótékonykodásnak szentelje magát. Nem, egyelőre semmiképp. Nincs kínosabb, mint Párizsba menni, vállalni a megaláztatást, hogy a város fele Alfrédon nevet, aki a tinédzsereket hajkurássza, a másik fele meg őrajta. A szalonban kávézgatva is a jövőn merengett, sóvárogva, hogy jöjjön már valaki, akitől újra hallhatja, hogy ő nő, és méghozzá gyönyörű nő, nem pedig egyszerűen csak a Madame la Baronne. Ekkor lépett oda hozzá az angol, és megkérdezte, hogy mivel csak ketten vannak a szalonban, leülhet-e az ő

asztalához elfogyasztani a kávéját. Váratlanul érte a kérdés, és annyira meglepte, hogy igent mondott. Néhány perc múlva már a legszívesebben felpofozta volna magát miatta, tíz perc múlva azonban már egyáltalában nem bánta, hogy elfogadta a férfi ajánlkozását. Végtére is, egy becslése szerint harminchárom-harmincöt év körüli férfi társaságában volt, márpedig a férfiaknál ez a legjobb kor. Bár angol volt az illető, folyékonyán s gyorsan beszélte a franciát; egész jóképű férfi, s talán szórakoztató lesz. Élvezte ügyes bókjait, s újabb bókokra bátorította, úgyhogy már éjfél felé járt az idő, amikor felállt azzal, hogy másnap reggel korán kell indulnia. Az angol fölkísérte a lépcsőn s a forduló ablakához érve kimutatott a tündöklő holdfényben fürdőző szemközti hegyoldalra. Megálltak néhány pillanatra s elnézték az álmodó tájat, mígnem a bárónő a férfira pillantott, és észrevette, hogy az nem a vidéket nézi, hanem a keble közötti mély gödröt, ahol a holdfény alabástrom fehérségűre festette a bőrét. A férfi elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a bárónő kileste a pillantását, a füléhez hajolt, és ezt suttogta. A holdfény még a legcivilizáltabb embert is vademberré változtatja. – Erre a bárónő megfordult, és megindult fölfelé a lépcsőn, sértődöttséget színlelve, de belül kis csiklandós gyönyörűség futott át rajta az idegen leplezetlen csodálatától. – Nagyon kellemes este volt, monsieur. Kezét a kilincsre tette, és egy pillanatra felötlött benne a gondolat, hogy vajon megpróbálja-e majd megcsókolni ez az angol. Tulajdonképpen azt remélte, hogy igen. Bármily elcsépelt szavakat is mondott a férfi, a bárónő érezte, hogy hatásukra lassan feléled gyomrában az éhség. Persze lehet, hogy csak a bortól van, vagy a tüzes calvadostól, amit a férfi a kávé után rendelt, vagy a holdas tájtól, mégis tudta már, hogy ez az este másképp végződik, mint ahogyan hitte. Érezte, hogy az idegen karja a háta mögé csúszik, egyetlen szónyi figyelmeztetés nélkül átfogja a derekát, s az ajka az ajkára szorul. Forró, feszes ajkakat érzett magán. – Ebből elég legyen – mondta egy belső hang. Még egy pillanat, és viszonozta a csókot, bár összeszorított szájjal. A bortól kissé szédült, igen, csakis a bor lehet az oka. Érezte, hogy a derekát átölelve tartó karok megfeszülnek. Erős, izmos karok. A combja a férfinak feszült, s a szaténruhán át jól érezte a férfi kemény és merev testét. Egy pillanatra visszahúzta a lábát, aztán ismét nekiszorította.

Nem volt szó tudatos elhatározásról; egyszer csak átérezte, hogy kívánja a férfit, a combja közé akarja kapni, egész éjszakára. Érezte, hogy mögötte befelé megnyílik az ajtó, kibontakozott az ölelésből és behátrált a szobájába. – Viens, maga vadember. Az angol belépett a szobába, és betette maga mögött az ajtót. Az éjszaka azzal telt, hogy ismét átnézték a Pantheon minden nyilvántartását, csakhogy ezúttal Duggant keresték, s ezúttal több szerencsével is jártak. Előkerült az a határátlépő, amely szerint Alexander James Quentin Duggan július 22-én a Brüsszelből érkező Brabant expresszen Franciaországba érkezett. Egy órával utóbb még egy jelentés került elő, ugyanattól a vámosztagtól, amely a Brüsszel és Párizs között közlekedő expresszeken dolgozik, a mozgó szerelvényen, útközben. Duggan neve szerepelt a július 31-i Párizs-Brüsszel Etoile du Nord expressz utaslistáján is. A rendőrprefektúráról egy Duggan névre kitöltött szállodai bejelentőlap futott be, amelyen az útlevélszám egyezett Duggan útlevelének számával, amit Londonból kaptak meg. A bejelentőlap szerint Duggan július 22. és 30. között egy Piacede la Madeleine környéki kis szállodában szállt meg. Caron felügyelő a legszívesebben azonnal megrohanta volna a szállodát, Lebel azonban úgy döntött, hogy inkább hajnal felé tesznek csöndes, feltűnés nélküli látogatást, és majd eltereferélnek a tulajjal. Lebel örömére kiderült, hogy az az ember, akit keres, legalábbis augusztus 15-ig bezárólag nem szállt meg a szállodában, a tulaj pedig hálás volt a tapintatért, hogy nem ébresztették fel a vendégeit. Lebel egy civil ruhás emberének parancsot adott, hogy további utasításig vegyen ki magának szobát a szállodában, és ki ne mozduljon az épületből, hátha feltűnik Duggan. A tulaj boldog örömmel állt a rendőrség szolgálatára. – Ez a júliusi út – mondta Lebel Caronnak, amikor hajnali 4.30-kor visszaértek az irodába – felderítőút volt. A terve tehát készen van. Aztán hátradőlt székében, és a mennyezetet bámulva töprengésbe fogott. Miért szállodában szállt meg? Miért nem az OAS valamelyik támogatójának házánál, akárcsak a többi szökésben levő OAS-tag? Mert nem bízik az OAS támogatóiban, hogy képesek volnának a titoktartásra. És igaza is van. Tehát egyedül dolgozik, nem bízik senkiben, maga tervezi, maga szervezi az akcióját, a hamis útlevél oltalmában, és valószínűleg feltűnés nélkül, udvariasan viselkedik, s nem kelt gyanút senkiben. A szálloda tulajdonosa,

akivel az imént beszélt, szintén megerősítette ezt a feltevését; – Igazi úriember – mondta róla. Igazi úriember, gondolta Lebel, és veszedelmes, akár a kígyó. A rendőrnek mindig ezekkel van a legtöbb baja; az igazi úriemberekkel. Soha senki sem gyanakszik rájuk. A Londonból érkezett két fényképre pillantott; Calthrop és Duggan képére. Megváltoztatta a magasságát, a haja és a szeme színét, a korát és valószínűleg a modorát is, és Calthropból Duggan lett. Megpróbálta elképzelni, milyen is lehet ez az ember. Milyen volna találkozni vele. Magabiztos, kihívó, önhitten bízik a sérthetetlenségében. Veszedelmes, fondorlatos, aggályosán pontos minden dolgában, semmit sem bíz a véletlenre. Fegyver van nála természetesen, de vajon miféle fegyver? Automata revolver a bal hóna alatt? Dobókés, a mellére szíjazott tokban? Puska? De hová teszi a vámvizsgálatnál? Hogyan juthatna akár csak a közelébe is de Gaulle tábornoknak puskával a kezében, amikor az elnök köré vont húszméteres körben még a női retikülök is gyanúsak, és minden férfit, akinél hosszúkás formájú csomag van, minden teketória nélkül elterelnek még a környékéről is az elnök nyilvános szerepléseinek? Mon Dieu, és az az élysée-i ezredes még azt képzeli, hogy ez is csak olyan, mint a többi bandita volt! Lebel tudta, hogy egyvalami legalábbis az ő kezére játszik: tudja a gyilkos új nevét, a gyilkos viszont nem tudja, hogy ő tudja ezt. Ez volt az egyetlen aduja; ettől eltekintve minden a Sakál oldalán állt, de az esti értekezleten ezt senki sem volt képes, vagy legalábbis senki sem akarta belátni. Ha neszét veszi, hogy tudod, még mielőtt elkaptad, és újra alakot vált, akkor, Claude fiam, gondolta, szorulsz. – Bizony, szorulsz-mondta fennhangon. Caron fölpillantott. – Igaza van, főnök. A Sakálnak semmi esélye. Lebel ingerülten válaszolt, ami nagyon szokatlan volt tőle. A kialvatlanság jele lehetett. Az ablak mögül besütő halványuló hold fényujja lassan végigsimított a gyűrött takarón és eltűnt az ablakszárny mögött. Közben kirajzolta az ágy lábánál a földön halomban heverő szaténruhát, a szőnyegre vetett melltartót s a petyhüdt nejlonharisnyát. Az ágyon heverő két alakot árnyék borította. Colette hanyatt feküdt, és a mennyezetet bámulta, ujjai a hasán nyugvó fej szőke hajával játszottak. Az elmúlt éjszakára gondolt, s eközben ajka félmosolyra nyílt.

Ügyes volt ez a kis angol vadember, durva, de ügyes, tudta a szerelem módját. Még most is érezte testében a forróságot, és nagyon is tudatában volt, hogy mennyire rá volt már szorulva egy ilyen éjszakára, amihez foghatót évek óta nem élt át. Az éjjeliszekrényen álló kis útiórára pillantott. Negyed hat volt rajta. Belemarkolt a szőke hajba, és meghúzta. – Hé. Az angol félálomban motyogott valamit. Meztelenül hevertek a széttúrt ágyon. A központi fűtés kellemes meleget adott. A szőke fej kiszabadult a kezéből, és befúrta magát a combja közé. Ismét érezte a forró leheletet. – Nem. Elég volt. Gyorsan összezárta a combját, és belemarkolt a hajba, s felhúzta az angol fejét, hogy az arcába nézhessen. A férfi letérdelt, és telt keblére vetve magát, csókolgatni kezdte. – Azt mondtam, nem. A férfi fölpillantott rá. – Elég volt, szerelmem. Két óra múlva úton kell lennem, neked pedig vissza kell menned a szobádba. Ébredj, kis angolom, ébredj már. A férfi végre fölfogta, és rábólintott, majd nagy lendülettel fölugrott az ágyról, megállt a padlón, és körülnézett, hogy merre vannak a ruhái. A nő elrendezte a térde körül összegubancolódott takarót, alája bújt, és nyakig fölhúzta. Felöltözve, zakóját és nyakkendőjét a karjára vetve, a férfi lepillantott az ágyra, és ő a megvillanó hófehér fogsorról látta a félhomályban is, hogy a férfi mosolyog. Leült az ágy szélére, jobb kezével a nő tarkója alá nyúlt. Csak egy-két ujjnyira volt egymástól az arcuk. – Jó volt? – Mmmmm. Nagyon jó volt. És neked? A férfi ismét elmosolyodott. – Na, mit gondolsz? A nő felkacagott. – Hogy hívnak? A Sakál egy pillanatra elgondolkozott. – Alexnek – hazudta. – Nagyon jó volt, Alex. De most már igazán ideje volna, hogy visszamenj a szobádba. A férfi lehajolt, és szájon csókolta. – Hát akkor, jó éjszakát, Colette. A következő szempillantásban már nem volt sehol, az ajtó becsukódott mögötte.

Reggel hétkor, amikor már jócskán kelőben volt a nap, a helybéli rendőr kerékpárján karikázva megérkezett az Hôtel du Cerfhez, leszállt a nyeregből, és belépett a hallba. A tulaj, aki már talpon volt, és a porta pultja mögött sürgölődve intézte a reggeli telefonokat, és a szobákba rendelt café complet-ket, köszöntötte. – Alors, ki korán kel, aranyat lel, nem igaz? – Csak úgy, mint máskor – felelte a rendőr. – Hosszú az út ide ki a pokolba biciklin, úgyhogy mindig magukat hagyom legutoljára. – Na, ne mondja – mosolygott a tulajdonos –, az egész környéken nálunk a legjobb a kávé. Marie-Louise, hozz a monsieur-nek egy csésze kávét, és biztos nem haragszik meg érte, ha kibéleled egy kis Trou Normand-nal. A falusi rendőr kéjesen elmosolyodott. – Tessék, a bejelentőlapok – mondta a tulaj, átnyújtva az előző este érkezett vendégek kitöltött lapjait. – Tegnap csak hárman jöttek. A rendőr átvette a bejelentőlapokat, és a derékszíjára fűzött bőrtáskába tette őket. – Hát ezért nem volt érdemes ilyen hosszú utat megtenni- vigyorgott, de azért leült a hall kanapéjára, hogy megvárja a kávéját s a hozzájáró calvadost, majd amikor megérkezett a tálca, évődve elcsevegett Marie-Louise-zal. Nyolc lett, mire táskájában a bejelentőlapokkal visszatért a gapi őrszobára. A bejelentőlapokat a felügyelő vette át, aki felületesen átlapozta, aztán a polcra tette őket, hogy majd valamikor a nap folyamán beküldje őket a lyoni körzeti parancsnokságra, ahonnan pedig a párizsi központi nyilvántartó archívumába fogják továbbítani ezeket is, a többi beérkezett lappal együtt. A dolog értelmét persze ő sem fogta fel. Körülbelül ugyanabban az időben, amikor a gapi őrszobán a felügyelő a kis rekeszbe helyezte a bejelentőlapokat, Madame Colette de la Chalonniére lejött a szálloda halljába, rendezte a számláját, majd beült a kormányhoz, és nyugati irányba fordulva, nekivágott az útnak. Egy emelettel följebb, a Sakál aznap kilencig aludt. Thomas főfelügyelő elszunyókált, s a telefon éles csöngetésére riadt fel. A hangos telefon jelentkezett, amely az irodát a folyosóval kötötte össze, ahol a hat őrmester és a két felügyelő gyúrta a telefonokat, amióta csak az eligazítás véget ért. Thomas főfelügyelő az órájára pillantott. Tíz óra. A fene egye meg, pedig nem szoktam elszundítani. Aztán eszébe jutott, hány órát aludt, illetve nem

aludt, azóta, hogy még hétfőn délután Dixon hívatta. Most pedig már csütörtök délelőtt van. Újra felcsörgött a telefon. – Halló. A rangidős detektívfelügyelő hangja válaszolt. – Duggan barátunk – vágott bele bevezetés nélkül – hétfőn reggel utazott el Londonból menetrend szerinti BEA-gépen. A helyet szombaton foglalta le. A név kétségtelenül azonos. Alexander Duggan. A jegyet a repülőtéren fizette ki készpénzben. – Hová ment, Párizsba? – Nem főnök. Brüsszelbe. Thomas feje azonnal kitisztult. – Helyes, ide figyeljen. Lehet, hogy elutazott, de vissza is jött. Folytassák az utaslisták ellenőrzését, hogy nem foglalt-e helyet más járatra is. Különösen arra figyeljenek, hogy esetleg nem olyan járatra-e, amely még nem ment el. Ellenőrizzék az előjegyzéseket. Pontosan tudni akarom, hogy visszatért-e Brüsszelből. Bár nem hiszem. Azt hiszem, nyomát vesztettük, bár igaz, még el sem kezdődött a nyomozás, amikor elutazott Londonból, úgyhogy nem a mi hibánk. Érti a feladatot? – Igen. És mi legyen azzal a kutatással, amit idehaza indítottunk az igazi Calthrop előkerítésére? Rengeteg emberét leköti a vidéki őrsöknek, és éppen most telefonáltak a Yardról, hogy már panaszkodnak. Thomas egy pillanatra elgondolkozott. – Állítsa le – mondta. – Többé-kevésbé biztos vagyok benne, hogy már nincs Angliában. Fölvette a városi telefon kagylóját, és a Police Judiciaire-t kérte, Lebel felügyelő irodáját. Caron felügyelő már-már biztosra vette, hogy csütörtök estére az őrültekházában végzi. Először az angolok jelentkeztek, tíz óra öt perckor. Először ő akarta venni a hívást, de amikor Thomas főfelügyelő ragaszkodott hozzá, hogy Lebellel akar beszélni, felébresztette az iroda sarkában, a tábori ágyon alvó főfelügyelőt. Lebel úgy festett, akár az egyhetes vízihulla. De azért fölkelt. Amint tisztázta az angollal, hogy ő van a telefonnál, Caronnak azonnal ismét át kellett vennie a kagylót, mert Lebel nem tudott angolul. Caron fordította Thomas mondanivalóját, és Lebel válaszait.

– Mondja meg neki – szólalt meg Lebel, miután megemésztette a kapott információt –, hogy a belgákkal majd mi beszélünk. Azt is mondja meg neki, hogy nagyon hálás vagyok a segítségéért, és amint biztosra vehető, hogy a gyilkos valószínűleg inkább a kontinensen van, mint Angliában, azonnal értesítem, és ő leállíthatja az embereit. Miután letették a kagylót, mindketten visszaültek az íróasztalhoz. – Hívja nekem a brüsszeli Sûretét – mondta Lebel. Amikor a Sakál fölkelt, a nap már magasan állt a hegyek fölött. Szép, meleg nyári nap ígérkezett. Lezuhanyozott, megborotválkozott, átvette szépen vasalt kockás öltönyét Marie-Louise, a szobalány kezéből, aki a köszönetre ismét elpirult. Fél tizenegy után néhány perccel behajtott az Alfa Rómeóval a városkába. Megkereste a postahivatalt, és fölhívta Párizst. Húsz perccel később összeszorított ajakkal, sietős léptekkel távozott az épületből. Egy szomszédos boltban vásárolt egy doboz sötétkék és egy nagyobb doboz fehér lakkfestéket, hozzá két ecsetet, egy keskeny teveszőrűt a finom munkához és egy öt centi széles puhaszőrűt. Beszerzett továbbá még egy csavarhúzót is. Mindezt a kocsi kesztyűtartójába tette, aztán visszament az Hôtel du Cerfbe és a számlát kérte. Amíg az elszámolás készült, a Sakál fölment a szobájába összecsomagolni a holmiját, aztán a bőröndöket saját kezűleg levitte a kocsihoz. Miután a három bőröndöt elhelyezte a csomagtartóban, a kézitáskát pedig az ülésen, visszament a hallba, és kifizette a számlát. A nappali portás, aki akkor vette át a szolgálatot, később azt vallotta, hogy úgy látta, a vendég ideges és siet, s ropogós, új százfrankossal fizetett. Nem mondta el azonban, mert nem is látta, hogy amíg ő hátrament a portásfülkébe a visszajáró pénzért, a szőke angol belelapozott a szálloda vendégkönyvébe, amelybe a portás éppen akkor jegyezgette be az aznapra várt vendégek nevét. Egy lappal hátrább megpillantotta az előző napi vendégek listáját, s közte Mme la Baronne de la Chalonniére nevét, lakik Haute Chalonniére, Corréze. Néhány perccel azután, hogy rendezte a számlát, a szálloda előtt felhangzott az Alfa Romeo bőgése, és az angol eltűnt az úton. Még dél sem volt, de már sorra futottak be az újabb üzenetek Lebel főfelügyelő irodájába. A brüsszeli Sûreté azt jelentette telefonon, hogy

Duggan mindössze öt órát töltött a városban, hétfőn. A londoni BEA-járattal érkezett, de még délután továbbutazott Milánóba az Alitalia gépén. A jegyet a repülőtéren fizette, készpénzben, noha a helyet még az előző hét szombatján rendelte Londonból, telefonon. Lebel azonnal felhívta a milánói rendőrséget. Alighogy letette a telefont, újból csöngött. Ezúttal a DST jelentkezett, hogy a rendes napi jelentés szerint Ventimiglia határátkelőhelyen az előző nap belépett Franciaországba Alexander James Quentin Duggan, aki éppúgy, mint mindenki más, annak rendje-módja szerint kitöltötte a statisztikai lapot. Lebel fölrobbant. – Már majdnem harminc órája... – üvöltötte. – Több mint egy napja... – Lecsapta a kagylót. Caron kérdőleg nézett rá. – A statisztikai lap – magyarázta Lebel megtörtén – több mint egy napig utazott Ventimigliából Párizsba. Most osztályozzák a tegnapi határátlépők lapjait. Azzal mentegetőznek, hogy több mint huszonötezer ember lépte át a határt. Egyetlen nap, érti, egyetlen nap. Azt hiszem, nem lett volna szabad rájuk förmednem. De most már legalább biztosat tudunk – hogy itt van. Biztosan. Franciaországban van. De ha az esti értekezleten nem tudok mondani nekik valamit, ezek megnyúznak engem. Erről jut eszembe, hívja fel megint Thomas főfelügyelőt, és köszönje meg neki még egyszer a segítséget. És mondja meg neki, hogy a Sakál Franciaországban van, és hogy mostantól már mi tartjuk kézben az ügyet. Alighogy Caron a londoni beszélgetés után letette a kagylót, a PJ lyoni parancsnoksága jelentkezett a telefonon. Letel vette fel, belehallgatott, aztán diadalmasan pillantott Caronra. Tenyerével befogta a kagylót. – Megvan a barátunk. A gapi Hôtel du Cerfben szállt meg két napra, ma estig. – Elvette tenyerét a kagylóról, és beleszólt. – Figyeljen rám, felügyelő úr, nem áll módomban megmagyarázni önnek, hogy miért körözzük Duggant. Kérem, higgye el nekem, hogy nagyon fontos. A következőképpen járjon el... Tíz percig beszélt, és jóformán még be sem fejezte, amikor a Caron asztalán álló telefon szólalt meg. Ismét a DST jelentkezett azzal, hogy Duggan egy bérelt, kétüléses, fehér Alfa Romeo sportkocsival lépte át a francia határt, rendszáma: MI 61741. – Ne adassak ki országos körözést a kocsira? – kérdezte Caron. Lebel egy pillanatra elgondolkozott.

– Ne, még ne. Mert ha esetleg valahol vidéken sétakocsikázik, még majd egy falusi rendőr kapcsolja le, aki azt fogja hinni, hogy egyszerűen csak egy lopott sportkocsit keresünk. A Sakál pedig habozás nélkül megöl mindenkit, aki az útjába akar állni. A puskája egészen biztosan ott van valahol a kocsiban. Most az a legfontosabb, hogy két napra megszállt. Mire visszatér, egy egész hadsereggel veszem körül a szállodát. Ha egy mód van rá, szeretném elkerülni, hogy bárki is megsérüljön. Gyerünk, ha el akarjuk érni azt a helikoptert, akkor induljunk. Míg Lebel Caronnak magyarázott, a gapi rendőrség teljes állománya azzal foglalkozott, hogy acél útakadályokat állított fel a város minden kijáratánál, valamint a szálloda környékén; majd a torlaszok melletti bokrokban őrszemek foglaltak helyet. Lyonból kaptak parancsot az akcióra. Eközben Lyonban és Grenoble-ban géppisztolyos és puskás rendőrök szálltak a felsorakozott rohamkocsikba. A Párizs melletti Satory laktanyájában helikoptert készítettek elő a Gapba induló Lebel számára. Kora délután még a fák árnyékában is tikkasztó volt a hőség. A Sakál félmeztelenre vetkőzve, nehogy az elkerülhetetlennél jobban összefestékezze a ruháját, két óra hosszat dolgozott a kocsin. Gapot elhagyva, Veyne-en és Aspres-sur-Beuchön át észak felé indult. Az út nagyobbrészt lejtett, s úgy kanyargott a hegyek között, akár egy gondtalanul elhajított pántlika. Teljes sebességgel hajszolta a kocsit, csikorogtak a kerekek, ahogy befordult az éles kanyarokba, s kétszer is csaknem a szakadékba szorította a szemből jövő kocsikat. Aspres után az RN 93-as útra tért, amely a Rhône felé igyekvő Drôme folyó völgyét követte, keleti irányban. Tizennyolc mérfölddel arrébb fordult az út, s átvágott a folyón. Luc-en-Diois után nem sokkal úgy találta, elérkezett az ideje, hogy letérjen az országútról. Sűrűn tértek le mellékutak a hegyek és a hegyvidéki falucskák felé. Az egyiken találomra befordult, majd egy mérföld után jobbra tért róla egy erdei földúton. Késő délután lett, mire végzett a kocsi festésével. Szemügyre vette a munkáját. A kocsi mély-tengerkék színben csillogott; javarészt már meg is száradt a festék. Bár korántsem volt olyan, mintha dukkózó festette volna, alaposabb szemrevételezés nélkül, kivált sötétben, nem kelthetett figyelmet. A két lecsavarozott rendszámtábla a fűben hevert orra buktatva. Hátukra fehér festékkel képzeletbeli francia rendszámot pingált, amely 75-tel végződött. Ez

a párizsi körzet kódszáma, és a Sakál tudta, hogy ebből a rendszámból fut a legtöbb a francia utakon. A kocsi biztosítási és kölcsönzési iratai, amelyek a fehér és olasz rendszámú Alfa Rómeóra szóltak, a kék és francia rendszámú kocsival természetesen használhatatlanok voltak, vagyis ha valahol igazoltatják, akkor befellegzett. Ezzel azonban nem törődött, s miközben a benzintankba mártott ronggyal festékes ujjait tisztogatta, csak azon töprengett, vajon azonnal továbbinduljon-e, megkockáztatva ezzel, hogy a ragyogó napsütésben kiütközik a kocsi festésének silánysága, vagy várjon-e inkább napszálltáig. Úgy számította, hogy miután álnevét felfedték, azt is hamarosan ki fogják deríteni, hol lépett francia területre, amit rövidesen követni fog a kocsi körözése. Még több napja volt hátra a merénylet kitűzött időpontjáig, és feltétlenül találnia kellett valami helyet, ahol meghúzódhat addig. Ebből az következett, hogy el kell jutnia Corréze körzetébe, vagyis kétszázötven mérföldet kell megtennie, átvágva fél Franciaországon, és autóval haladhat a leggyorsabban. A vállalkozás kockázattal járt, de úgy határozott, hogy nincs más hátra, vállalnia kell. Ez esetben pedig jobb előbb nekivágni, mint utóbb, amikor már minden országúti fejvadász egy Alfa Rómeót fog keresni, amelyet szőke angol férfi vezet. Fölcsavarozta az új rendszámtáblákat, elhajította a maradék festéket, meg a két ecsetet, belebújt selyemgarbójába, fölvette zakóját, és beindította a motort. Ahogy újra ráfordult az RN 93-ra, megnézte az óráját. Délután 3 óra 41 percet mutatott. A feje fölött a magasban egy helikopter darált kelet felé. A legközelebbi falucska, Die még hét mérföldre volt. Éppen elég jól tudott franciául ahhoz, hogy ne angolosan, azaz “meghalsz"-nak olvassa a falucska nevét, a véletlen egyezés azonban szemet szúrt neki. Bár nem volt babonás, a fokozott figyelemtől összeszűkült szemmel hajtott be az utcákba. A főtéren, a háborús hősi emlékmű mellett, hatalmas termetű, talpig fekete bőrbe öltözött motoros rendőr állt az út közepén, és karlengetve jelezte a Sakálnak, hogy álljon le, és húzódjon a jobb oldali járdához. A Sakál tudta, hogy puskája még most is a kocsi karosszériájához drótozva lapul. Revolvert vagy kést nem hordott magánál. És egy pillanatra tétovázott, megállás helyett ne öklelje-e föl a rendőrt a kocsi bal elejével, hogy aztán továbbhajtva tíztizenkét mérfölddel arrébb, az útszélen hagyja a kocsit, és tükör meg mosdó tál nélkül megkísérelje átfesteni magát Jensen lelkésszé, ami továbbá még azzal is járna, hogy puszta kézzel kell boldogulnia a négy csomaggal.

A rendőr döntötte el a kérdést. A lassító Alfa Romeóra ügyet sem vetve, hátat fordított neki, és az ellenkező irányba kémlelt az úton. A Sakál leparkolt a járdánál, és feszült figyelemmel várta, hogy mi történik. A falu túlsó végéből szirénázás hallatszott. Bármi történjék, kiszállni most már mindenképpen késő. Négy rendőrségi Citroënből és hat rohamkocsiból álló konvoj futott be a falu házai közé. A motoros rendőr az út szélére ugrott, tisztelgésre kapta a kezét, s a konvoj a parkoló Alfa Romeo mellett elrobogva eltűnt abba az irányba, amelyből a Sakál érkezett. A sűrű hálóval fedett ablakokon bepillantva – ezekről nevezték el a franciák a rohamkocsit “szatyor"nak – látta, hogy a padokon sorban sisakos rendőrök ülnek, térdükön keresztbe fektetett géppisztollyal. Majd éppoly hirtelen, ahogy jött, el is tűnt a konvoj. A motoros rendőr leeresztette szalutáló karját, hanyagul intett a Sakálnak, hogy indulhat tovább, aztán a háborús emlékműnek támasztott motorkerékpárjához lépett. Még az indító pedálját rugdalta, amikor a kék Alfa Romeo eltűnt a kanyarban nyugat felé. 4.50-kor indult meg a támadás az Hôtel du Cerf ellen. Lebel, akivel a helikopter a városka másik végén, a szállodától egy mérföldnyire szállt le, s rendőrautóban érkezett a szálloda kocsifeljárójára, Caron társaságában lépett be az ajtón. Caron, a jobb karjára vetett esőkabát alatt töltött és kibiztosított MAT 49-es gépkarabélyt szorongatott. Mutatóujja a ravaszon. Addigra már a szállodatulajdonos kivételével a városka minden lakója tudta, hogy valami készül. A szállodaépület öt órája el volt zárva a külvilágtól, de a személyzetnek csak az tűnt fel, hogy késik a pisztrángos ember, akinek már meg kellett volna érkeznie az aznapi friss fogással. A portás hívására a tulajdonos előjött irodájából, ahol a számlákkal bajmolódott. Lebel szótlanul hallgatta Caron kérdéseire adott válaszait, és figyelte ideges pillantásait, amelyeket a Caron hóna alatt tartott furcsa formájú csomagra vetett. Hallgatta-hallgatta, aztán egyszer csak megroskadt a felügyelő válla. Öt perc múlva egyenruhás rendőrök árasztották el a szállodát. Kihallgatták a személyzetet, átkutatták a szobát, átfésülték a kertet. Lebel eközben kiballagott a kocsifelhajtóra, és végighordozta tekintetét a környező hegyeken. Ekkor lépett melléje Caron. – Gondolja, főnök, hogy tényleg elszelelt? – Lebel bólintott. – Bottal üthetjük a nyomát.

– De hiszen. két napra vette ki a szobát. Nem gondolja, hogy a tulaj esetleg cinkosa? – Nem. Nem hazudik, se ő, se a személyzet. Valamikor a délelőtt folyamán meggondolta magát, és lelépett. Most az volna a kérdés, hogy hová az ördögbe mehetett, és vajon gyanítja-e, hogy tudjuk a kilétét? – De hát honnan gyaníthatná? Erről neki sejtelme sem lehet. Szerintem csak valami véletlen jöhetett közbe. Csakis valami véletlen. – Reméljük, drága barátom, Lucien, reméljük. – Az egyetlen rendelkezésünkre álló nyom tehát a kocsi rendszáma. – Igen. Én hibáztam. Körözést kellett volna kiadnunk a kocsi ellen. Hívja föl valamelyik kocsiból Lyont, és adasson ki országos körözést. Sürgősséggel. MI 61741-és olasz rendszámú, fehér Alfa Romeo. Vigyázat, vezetője hihetőleg fegyvert visel, és veszedelmes lehet. A többit maga is tudja. Várjon, még valami, a sajtónak senki se szóljon egyetlen szót sem. Vegye bele még azt is, hogy a körözött személy valószínűleg nem sejti, hogy gyanúsítjuk, és én megnyúzom azt, aki elköpi a dolgot, és a barátunk értesül róla a rádióból vagy a lapokból. M őst megyek, és szólok Gaillard felügyelőnek Lyonból, hogy vegye át itt a parancsnokságot. Aztán indulás vissza Párizsba. Csaknem este hat volt már, amikor a kék Alfa Romeo megérkezett Valence városába, ahol a Párizs-Côte d'Azur forgalom jó részét lebonyolító 7-es számú országos főközlekedési útvonal, a Lyon és Marseille közötti főút acélzuhataga elmennydörög a Rhône partjai mentén. Az Alfa Romeo keresztezte a nagy észak-déli utat, és a folyó hídján áthaladva a nyugati parton haladt tovább St. Peray felé az RN 533-as úton. Odalenn, a híd alatt, a hatalmas folyó izzón ragyogott a délutáni napsütésben, ügyet sem vetve a délnek rajzó apró acélbogarakra, s zavartalan hömpölygött lassan, de rendületlenül a reá váró Földközi-tenger felé. St. Peray-t elhagyva, a háta mögött a völgyben már alkonyodott, s a Sakál egyre magasabbra hatolt kis sportkocsiján Auvergne megyébe, és a Massif Central hegyei közé. Le Puy után hirtelen meredekebb lett az út, a hegyek errefelé már magasabbak, szinte minden egyes útmenti városka gyógyfürdő, ahová a hegység szikláiból kifolyó, életet adó patakok tömegestül vonzzák a fájó tagú, ekcémáktól gyötört városlakókat, s egyben valóságos vagyont szereznek a ravasz auvergne-i parasztoknak, akik szívvel-lélekkel vetették bele magukat a gyógyfürdőüzletbe.

Brioude után elmaradt mögötte az Allier folyócska völgye, s az éjszakai levegőben a hanga és a hegyi kaszálókon száradó széna illatozott. Issoire-ban megállt tankolni, aztán megállás nélkül keresztülszáguldott a játékkaszinójáról ismert Mont Dórén és egy La Bourdoule nevű fürdőhelyen. Már csaknem éjfél volt, amikor a Dordogne forrásvidékére ért, ahonnan az auvergne-i sziklákból eredő folyó elindul, hogy előbb délnek, majd nyugatnak fordulva, fél tucat duzzasztógát után Bordeaux-nál az Atlanti-óceánba hordja vizét. La Bourdoule után az RN 89-es úton haladt tovább Corréze megye székhelye, Ussel felé. – Ön kötözni való bolond, Monsieurle Commissaire, kötözni való bolond. Már a sarkában volt, de maga hagyta kicsúszni. – Saint-Clair ültéből félig felemelkedve mondta ezeket a szavakat, s közben dühös tekintetét a fényes mahagóni asztal fölé hajló Lebel feje tetejére szegezte. A detektív a dossziéja iratait tanulmányozta, mintha Saint-Clair a világon se volna. Úgy döntött magában, csak így lehet bánni ezzel a pökhendi ezredessel, aki viszont nem tudta eldönteni, hogy a lehajtott fej illő szégyenkezést, vagy pedig kihívó közönyt jelent-e. Mivel számára ez volt a kellemesebb, az előbbi változatnál kötött ki. Amikor befejezte a mondanivalóját, és visszasüppedt székébe, Claude Lebel felpillantott. – Ha egy pillantást vet az ön előtt fekvő sokszorosított jelentésbe, kedves ezredes úr, ön is láthatja belőle, hogy egyáltalában nem volt a kezünkben – jegyezte meg szerényen. – A lyoni jelentés, amelyből megtudtuk, hogy egy Duggan nevű férfi tegnap este szobát vett ki egy gapi szállodában, csak ma déli 12.15-kor futott be a PJ-re. És pontosan tudjuk, hogy a Sakál már 11.05-kor hirtelen távozott a szállodából. Tekintet nélkül ami intézkedéseinkre, több mint egyórás előnye volt velünk szemben. Továbbá az ország rendőri erőinek hatékonyságát általában illető bírálatát is vissza kell utasítanom. Szeretném emlékeztetni önt, hogy az elnök parancsa szerint a legnagyobb titokban kell eljárnunk. Következésképp nem riadóztathattunk minden vidéki csendőrt, hogy bizonyos Duggan nevű egyént le kell tartóztatni, ez ugyanis nagy port vert volna a sajtóban. Duggan bejelentőlapja a szokásos időben és a szokásos módon került az Hôtel du Cerfből a csendőrségre, ahonnan a rendes úton küldték be a lyoni körzeti főparancsnokságra, és csak itt derült ki, hogy Duggan körözött személy. Ennyi késedelem elkerülhetetlen, hacsak nem akarunk országos hajszát indítani, ez azonban már kívül esik az én hatáskörömön.

Végezetül pedig, Duggan két napra vette ki a szállodai szobát. Nem tudjuk, miért gondolta meg magát ma 11 – kor, és miért döntött úgy, hogy továbbindul. – Valószínűleg attól a fölhajtástól, amit a maga rendőrei csaptak – vakkantotta Saint-Clair. – Már világosan megmondtam, hogy 12.15-ig nem volt semmiféle fölhajtás, akkor pedig a mi emberünk már hetven perce úton volt – mondta Lebel. – Rendben van, tehát balszerencsések voltunk, nagyon balszerencsések – vágott közbe a miniszter. – Mindazonáltal továbbra is megválaszolatlan az a kérdés, hogy miért nem adtak ki azonnal körözést a kocsi ellen. Felügyelő úr? – Elismerem, hogy a későbbi események fényében ez egyértelműen hiba volt. Én azonban joggal hihettem, hogy az emberünk még a szállodában van, sőt az éjszakát is ott szándékozik tölteni. Abból indultam ki, hogy ha valahol a környéken autózgat, és egy motoros járőr feltartóztatja, mert a körözött kocsival közlekedik, a Sakál majdnem biztosan lelövi a gyanútlan rendőrt, majd miután ekképp riasztva lett, azonnal elmenekül... – Ami meg is történt... – vágott közbe Saint-Clair. – Ez igaz, de nincsen bizonyítékunk arra, hogy azért, mert valamiből, gyanút fogott, mint ahogy egészen biztosan gyanút fogott volna, ha valahol az úton leállítja a járőr. Lehetséges, hogy egyszerűen meggondolta magát. Ha így van, s ma este ismét szállodában száll meg, erről jelentést fogunk kapni. Valamint arról is, ha valahol feltűnne a kocsija. – Mikor adták ki a körözést a fehér Alfa Rómeóra? – kérdezte meg Max Femet, a PJ főnöke. – 5.15-kor adtam ki az utasítást a szálloda udvarán – felelte Lebel. – Körülbelül hétkor vehették az útügyelet központjai, a nagyobb városokban pedig folyamatosan közlik az állománnyal, ahogy az éjszakára beosztottak szolgálattételre jelentkeznek. Tekintettel arra, hogy a letartóztatás foganatosítása veszélyes lehet, a körözésben azt írtam, hogy a kocsit ellopták, s észlelését azonnal jelenteni kell az illetékes körzeti főparancsnokságon, s utasításban hozzáfűztem, hogy magányos közeg ne tegyen kísérletet a kocsiban tartózkodó személy megközelítésére. Ha az értekezlet úgy döntene, hogy megváltoztatja ezt a parancsot, akkor kénytelen vagyok az esetleges következményekért minden felelősséget az értekezletre hárítani. Hosszas csönd következett.

– Bármily sajnálatos, de egy rendőr élete miatt nem kockáztathatjuk a francia államelnök életét – mondta ki végül halkan Rolland ezredes. Az asztal körül ülők közül többen egyetértésüknek adtak jelet. – Önnek teljesen igaza van – helyeselt Lebel. – Feltéve, hogy egy magányos rendőr képes föltartóztatni ezt az embert. Csakhogy városi és falusi rendőreink legtöbbje, a sarki rendőrök és a motoros járőrök zöme, nem lövészbajnok. A Sakál ellenben hivatásos gyilkos. Ha megpróbálják feltartóztatni, lelő egy vagy két rendőrt, aztán ismét meglép, és el is tűnik, nekünk pedig egyszerre két dolog miatt fájhat a fejünk: egyrészt a gyilkos ettől fogva résen lesz, és valószínűleg újabb álnevet vesz fel, amit már nem fogunk ismerni, másrészt a lapok tele lesznek a rendőrgyilkossággal, mi pedig hiába magyarázkodunk majd. Nagyon meg volnék lepve, ha csak negyvennyolc óráig is titokban maradna a Sakál franciaországi tartózkodásának igazi célja, ha egyszer a lapok megírják a rendőrgyilkosságot. A sajtó napokon belül ki fogja szagolni, hogy az elnököt akarja megölni. Ha a jelenlevők között akadna valaki, aki ezt hajlandó a Tábornok elé tárni, én készséggel benyújtom a lemondásomat, és átadom neki a nyomozás vezetését. Nem akadt vállalkozó. Az értekezlet, mint rendesen, éjféltájt véget ért. Harminc perccel később beköszöntött augusztus 16-a, péntek.

17. A kék Alfa Romeo néhány perccel éjfél előtt fordult be az usseli Place de la Gare-ra. Egyetlen kávéház tartott még nyitva, a pályaudvar főbejáratával szemközt, néhány késői utas szürcsölgette a kávéját vonatára várva. A Sakál végighúzta haján a fésűt, aztán a terasz egymásra tornyozott székei és asztalai között belépett, és a pulthoz ment. Hatvan mérföldes sebességgel robogva igencsak hűvös lett az éjszakai hegyi levegő, s ő nagyon átfázott útközben; combjában, karjában pedig izomlázat érzett a megszámlálhatatlanul sok kanyartól; valamint éhes is volt, mert a reggelire bekapott vajas zsömlétől eltekintve, az előző esti vacsora óta, azaz huszonnyolc órája nem evett. Két tartine beurrée-t rendelt, azaz hosszában kettészelt s megvajazott hosszúkás cipót, s hozzá négy keménytojást a hűtőpultról. Meg egy nagy tejeskávét.

Míg a vajas cipó készült és a kávé átcsöpögött a szűrőn, a Sakál körbepillantott a helyiségben, hogy merre van a telefonfülke. Fülke nem volt; a készülék ott állt a pult végében. – Van helyi telefonkönyvük? – kérdezte a pultostól. A cipóval s a kávéval foglalatoskodó férfi a pult mögötti polcon halomban álló telefonkönyvekre mutatott. – Vegye el – mondta. A báró neve így szerepelt benne: “Chalonniére, M. le Báron de la...", címnek pedig a La Haute Chalonniére-i kastély volt megadva. Ezt már eddig is tudta a Sakál, csakhogy a térképen nem volt feltüntetve ez a falucska. A telefonszám azonban az egletons-i központhoz tartozott, ezt a községet pedig már viszonylag könnyen megtalálta a térképen. Az RN 89-es út mentén feküdt, 30 kilométerre Usseltől. Leült az asztalhoz, és hozzálátott, hogy elfogyassza a tojást meg a szendvicseket. Hajnali két óra előtt néhány perccel haladt el az “Egletons 6 km" feliratú kilométerkő mellett. Úgy döntött, hogy kocsiját itt hagyja valahol az útmenti erdőben. Sűrű bozótos erdő szegélyezte az utat; valószínűleg valamelyik helybéli arisztokrata birtokához tartozott, s valaha vadaskert lehetett, ahol vadkant űztek lóhátról, vérebekkel. Meglehet, ma is űzik még, hiszen Corréze egyik-másik tája manapság is úgy fest, mintha a Napkirály uralkodása óta megállt volna az idő. Néhány száz méterrel arrébb keskeny földút vezetett az erdő sűrűjébe. Torkolatát sorompó zárta el, rajta felirat: “Chasse privée." A Sakál fölemelte a sorompót, behajtott kocsijával az erdőbe, majd ismét kiszállt, és visszatette helyére a rudat. Fél mérföldnyit haladt az úton; reflektorai fényében olyanok voltak a görcsösen tekergőző fatörzsek, akár a kísértetek, amelyek dühös ágaikkal lenyúlva el akarják kergetni a betolakodót. Megállt, eloltotta a reflektort, és a kesztyűtartóból elővette a drótvágót és az elemlámpát. Egy kerek órát töltött a kocsi alatt; hátán egészen átázott a ruha a harmattól, míg a puskát tartalmazó acélcsövek végre kiszabadultak a rejtekhelyről, ahol az elmúlt hatvan órára megbújtak. Újra visszacsomagolta őket a bőröndbe az ócska ruhák és a katonakabát mellé. Ezután még egyszer utoljára alaposan átvizsgálta a kocsit, hogy nem maradt-e benne véletlenül valami olyasmi, amiből ha valaki rábukkanna, kitalálhatná, hogy ki vezette ide, majd gázt adott, és mélyen belefúrta egy közeli rododendronbokor sűrűjébe.

A következő órát azzal töltötte, hogy a drótvágó ollóval ágakat vagdosott a környező rododendronbokrokról, és körbetűzködte velük azt a lukat, amit a bozótba behajtó kocsi tört a növényzetbe, mígnem teljesen elrejtette a szem elől. Ezután a nyakkendője egyik végét az egyik bőrönd fogantyújára kötötte, a másikat egy másik fogantyújára, majd mint a vasúti hordárok a hevedert, átvetette vállán a nyakkendőt úgy, hogy az egyik bőrönd a mellén, a másik a hátán lógott, két további csomagját két szabad kezébe fogva megindult vissza az útra. Lassan haladt. Százméterenként megállt, letette a csomagjait, és visszament, hogy egy lombos faágat söprűként használva, eltüntesse a mégoly könnyű nyomokat is, amelyeket az Alfa Romeo a mohával és rőzsével fedett erdei talajon hagyott. További egy órába telt, amíg kiért az útra, átbújt a sorompó alatt és legalább fél mérföldnyire maga mögött hagyta az erdei út torkolatát. Kockás öltönye sáros, piszkos volt, garbója zsíros makacssággal tapadt a hátára, az izmai pedig, úgy érezte, ezentúl mindig fájni fognak. Leállította egymás mellé a bőröndöket, aztán letelepedett a földre, s várt, miközben a keleti égbolt egyetlen árnyalatnyival haloványabb lett, mint a környező éjszaka. A vidéki távolsági buszjáratok, gondolta, korán indulnak. Szerencséje is volt. 5.50-kor feltűnt az úton egy teherautó, amely a közeli városka piacára tartva, szénát szállított pótkocsiján. – Lerobbant a kocsija? – kiáltotta ki a sofőr, és lelassított. – Nem. Eltávozást kaptam a hétvégére, és autóstoppal indultam haza. Az este csak Usselig jutottam el, de úgy gondoltam, hogy mégis megpróbálok továbbmenni Tulle-be. Van ott egy nagybátyám, aki majd szerez valami. Bordeaux-ba menő teherautót. Idáig jöttem. – Fölvigyorgott a sofőrre, aki visszanevetett rá, és a fejét csóválta. – Bolond dolog gyalog nekivágni az éjszakának itt fönn a hegyekben. Egy teremtett lélek sem jön erre napszállta után. Na, ugorjon föl a pótkocsira, beviszem Egletons-ba, aztán onnan megpróbálhat továbbjutni. Háromnegyed hétkor értek be a kisvárosba. A Sakál köszönetet mondott a parasztnak, megvárta, amíg az állomásépület sarkán befordul, aztán megindult egy kávéház felé. – Van a városban taxi? – kérdezte a pultostól a kávé fölött. Megkapta a telefonszámot, s fel is hívta a taxivállalatot. Megtudta, hogy csak fél óra múlva lesz szabad kocsi. A várakozás ideje alatt kihasználta a

kávéház illemhelyének hidegvizes mosdója által nyújtott szerény lehetőséget, hogy kezet s arcot mosson, átöltözzék, és megsikálja a fogát, mert érezte, hogy belepte a kávé és a cigarettafüst. A taxi 7.30-kor érkezett meg. Ócska, rozoga Renault volt. – Tudja, hol van Haute Chalonniére? – kérdezte a sofőrtől. – Persze. – Mennyire van? – Tizennyolc kilométerre. – Hüvelykujjával a hegyek felé bökött. – Fönn a hegyekben. – Vigyen oda – mondta a Sakál, és a tetőcsomagtartóra emelte csomagjait, egy kivételével, amelyet az ülésre fektetett. A falucska főterén, a Café de la Poste előtt tetette le magát. Fölösleges lett volna a szomszéd kisváros taxisofőrjének az orrára kötni, hogy a kastélyba igyekszik. Miután a taxi elhajtott, a Sakál fogta a csomagjait, és bement a kávéházba. A téren, ahol már perzselő volt a hőség, szénásszekér állt, az elébe fogott ökrök mélázva kérődztek, miközben szelíd, türelmes szemük körül kihízott, fekete legyek korzóztak. A kávéház sötét és hűs volt. Inkább csak hallotta, semmint látta, hogy az asztaloknál ülő vendégek megfordulnak székükben, és szemügyre veszik a jövevényt. Aztán facipő csattogott végig a padló kövén, és az egyik asztaltól, amelyet földművesek ültek körül, egy fekete ruhás, öreg parasztasszony a pult mögé ment. – Monsieur? – károgott rá a Sakálra. A Sakál letette a csomagjait, és a pultra könyökölt. A helybeli vendégek, állapította meg magában, mind vörös bort isznak. – Un gros rouge, s'il vous plaît, madame. – Mennyire van ide a kastély, madame? – kérdezte, miután az asszony kitöltötte a bort. A ravasz, fekete gombszemek jól megnézték az idegent. – Két kilométerre, monsieur. A Sakál elgyötört sóhajt hallatott. – Ez a féleszű sofőr azt próbálta bemesélni nekem, hogy nincs itt semmiféle kastély. Ezért aztán itt tett le a téren. – Egletons-i volt? – kérdezte az asszony. A Sakál bólintott. – Bolond lukból bolond szél fúj – mondta. – El kell jutnom valahogy a kastélyba – mondta a Sakál.

Az asztaloktól figyelő parasztok meg sem moccantak. Senki se sietett a segítségére tanáccsal, hogy miként juthatna oda. Ekkor a Sakál egy vadonatúj százfrankost húzott elő. – Mennyivel tartozom a borért, madame? Az asszony sandán pillantott a bankjegyre. A Sakál háta mögött fészkelődni kezdtek a kék vászoningek és nadrágok. – Nincs annyi apróm, hogy ennyiből vissza tudjak adni – mondta az öregasszony. A Sakál csak sóhajtott válaszképpen. – Ha volna itt valakinek teherautója jói megfizetném a fuvart – mondta. A háta mögött valaki felállt, és odalépett hozzá. – Van egy teherautó a faluban, monsieur – szólalt meg egy dörmögő hang. A Sakál színlelt meglepetéssel fordult hátra. – És talán az öné, mon ami? – Nem, monsieur, de ismerem azt az embert, akié. Lehet, hogy ha megkéri, hajlandó lesz felvinni magát. A Sakál bólintott, mintha fontolgatná az ötletet. – Addig is, mit iszik, jóember? A paraszt csak biccentett az öregasszonynak, s az már töltötte is a vörös bort. – És a barátai? Meleg nap van ma. Megszomjazik az ember. Mosolyra húzódott a borostás arc. A paraszt ismét biccentett a vénasszonynak, aki erre két teli üveget vitt a nagy kerek asztal körül ülő társaságnak. – Benoit, eredj és hozd a teherautót – rendelkezett a paraszt, mire az egyik férfi egyetlen hajtásra kiitta a borát, és kiment az ajtón. Az auvergne-i parasztok legjobb tulajdonsága, töprengett a Sakál a kastélyba vezető út két kilométerén zötykölődve, hogy mogorvaságukban alig nyitják ki a szájukat – legalábbis kívülálló előtt. Colette de la Chalonniére felült az ágyban, beleszürcsölt a kávéba, és újra elolvasta a levelet. Haragja, amely első olvasáskor elfogta, már elpárolgott, és most valami ernyedt utálkozás foglalta el a helyét. Az járt az eszében, hogy vajon mit is fog kezdeni a hátralevő életével. Előző nap délután érkezett meg Gapból, hosszú, de kellemes és ráérős autóút után. Ernestine, az öreg cseléd fogadta, aki már Alfréd apja idejében is a kastélyban szolgált, meg Louison, aki parasztfiúból lett kertész, amikor feleségül vette az akkor még csitri szolgálólány Ernestine-t. Az öreg házaspár szinte gondnoka volt a kastélynak, amelyben a szobák kétharmada állandóan zárva volt, s a bútorok porhuzattal letakarva álltak.

Colette rádöbbent, hogy egyszeriben lakatlan kastély úrnője lett, amelynek parkjában immár nem játszadoznak gyermekek, s amelynek immár nincs ura, aki lovát nyergelné az udvarban. Újra megnézte a párizsi társasági pletykalapból kivágott képet, amelyet jólelkű barátnője oly kötelességtudóan megküldött neki; férje arcát, aki gügyén vigyorgott a vakuba, félszemmel a fényképezőgép lencséjébe pillantva, félszemmel pedig a fiatal nőcske dús dekoltázsába, akinek válla fölött előrehajolva lekapták. A konzumnőből lett bártáncosnő a képaláírás szerint kijelentette, hogy reméli, “egy szép napon" feleségül mehet a báróhoz, aki “nagyon jó barátja". Az öregedő báró ráncos arcára és sovány nyakára pillantva, Colette-ben egy pillanatra felötlött a kérdés, hogy mivé is lett a partizánhadsereg csinos, fiatal századosa, akibe 1942-ben beleszeretett, és akinek egy év múlva, mikor már gyermekét várta, a felesége lett. Colette még húszéves sem volt, futárként dolgozott a földalatti ellenállási mozgalomban, így találkozott vele, valahol a hegyekben. Alfréd harmincöt év körüli, karcsú, sólyomarcú, parancsoló szavú férfi volt, aki a mozgalomban a Pegazus fedőnevet kapta. Colette azonnal beleszeretett. Titokban, egy pincekápolnában tartották az esküvőt, s az eskető pap is az ellenállás embere volt. Colette apja házában szülte meg gyermekét. A háború után Alfréd visszakapta a birtokait és minden javait. Apja, az öreg báró szívrohamot kapott, amikor a szövetségesek átszáguldottak Franciaországon, és meghalt, Alfréd pedig előjött az erdőkből, hogy apja után Báron de la Chalonniére legyen, s a környékbeli parasztok üdvrivalgásai közepette vonult be feleségével és kisfiával a kastélyba. A gazdálkodásra azonban hamarosan ráunt; Párizs és a kabarék fényeinek csábítása, a vágy, hogy pótolja az erdőkben elvesztegetett férfiéveket, olyan erősnek bizonyult, hogy nem bírt neki ellenállni. A báró most ötvenhét éves, de többnek látszik hetvennél. A bárónő a földre hajította az újságkivágást és a kísérő levelet. Fölpattant az ágyból, és a földig érő tükör elé állva, kibontotta a hálóköntös szárnyait összetartó zsinórt. Lábujjhegyre állt, hogy mintha magassarkú cipőben volna, megfeszüljenek combján az izmok. Nem is rossz, gondolta. Sokkal rosszabb is lehetne. Telt alakja van; érett asszony teste. Csípője széles, a dereka azonban szerencsére arányos maradt, mert hasizmai megerősödtek a lóháton töltött órák és a hegyekben tett hosszú túrák alatt. Tenyerébe fogta a mellét, és megemelgette. Kissé túlságosan is

nagy és túlságosan is súlyos, hogy igazán szép legyen, de azért még így is felizgulnak tőle a férfiak az ágyban. Nos, kedves Alfréd, gondolta, ezt a játékot kettesben is játszhatjuk. Megrázta a fejét, amitől kibomlott vállig érő, fekete haja, s egy fürtje orcája mellett előrehullva, a mellére terült. Elvette kezét a melléről, és végigsimította a combján; arra a férfira gondolt, aki csak alig több, mint huszonnégy órája vele töltötte az éjszakát. Jó volt. Most már bánta, hogy nem maradt Gapban. Talán elmehettek volna kettesben nyaralni, álnéven autózgattak volna, mint a szökött szerelmesek. Mi az ördögnek is jött haza? Zakatoló, ócska teherautó állt meg a kastélyudvarban. Összehúzta magán a hálóköntöst, és az ablakhoz lépett. A falubéli kis teherautó állt a bejáratnál, hátsó ajtaja nyitva. Két férfi rakodott le róla valamit. Louison a díszkert egyik füves ágyasa felől közeledett, ahol gyomlálgatott, hogy segítsen a csomagok cipelésében. A teherautótól takart két férfi közül az egyik most előrekerült, valami papírdarabot dugott a nadrágzsebébe, aztán beült a kormányhoz, és a csikorgó kuplungot lenyomva, gázt adott. Vajon mit hozhatott a kocsi? Ó nem rendelt semmit. Ekkor elindult a teherautó, és a bárónő hátrahőkölt meglepetésében. Három bőrönd és egy kézitáska állt a murván, s mellettük egy férfi. Megismerte a napsütésben megcsillanó szőke haját, és örömében felnevetett. – Te vadállat. Te gyönyörűséges vadállat. Utánam jöttél. Kirohant a fürdőszobába, hogy felöltözzön. A lépcsőfordulóra érve, elkapta az előcsarnokból felhallatszó hangokat. Ernestine azt tudakolta, hogy mit óhajt az úr. – Madame le Baronne, éllé est lá? A következő pillanatban Ernestine lélekszakadva sietett fölfelé a lépcsőn, ahogy csak öreg lábai bírták. – Egy úr keresi a bárónőt. Azon a pénteken korábban ért véget az esti minisztériumi értekezlet, mint máskor. Az volt az egyetlen jelentenivaló, hogy nincsen újabb fejlemény. A kocsi leírását huszonnégy órája körözték Franciaország egész területén, habár csak a szokásos módon, nehogy feltűnést keltsen a dolog. A kocsi azonban nem került elő. A Police Judiciaire valamennyi körzeti főkapitánysága utasította a hozzá tartozó városi és vidéki őrsöket, hogy a szállodai bejelentőlapokat legkésőbb reggel nyolc óráig juttassák el a főkapitányságra. A körzeti főkapitányságokon pedig azonnal átvizsgálták a tízezrével beérkező bejelentőlapokat, hogy nincs-e közöttük Duggan névre szóló.

Eredménytelenül. Következésképp a Sakál az éjszakát nem szállodában töltötte, vagy ha igen, nem Duggan néven. – Kétféleképp okoskodhatunk – magyarázta Lebel a némán hallgató értekezletnek. – Vagy még most is abban a hitben van, hogy nem gyanakszunk rá, vagyis távozása az Hôtel du Cerfből nem tudatos akció volt, s csupán a véletlen számlájára írandó; ez esetben nincsen oka rá, hogy ne használja az Alfa Romeót és a Duggan nevet a szállodai bejelentkezésnél. Ebben az esetben előbb vagy utóbb mindenképpen horogra akad. A másik lehetőség az, hogy valahol hátrahagyta a kocsit, mert úgy határozott, hogy nélküle könnyebben boldogul. Ez utóbbi esetben ismét két eshetőséggel kell számolnunk. Vagy nincsenek további hamis iratai, mely esetben nem juthat messzire, anélkül hogy előbb-utóbb ne próbáljon megszállni valami szállodában vagy valamelyik határállomáson elhagyni Franciaországot. Vagy további hamis iratokkal is rendelkezik, s már ebben a pillanatban is ezeket használja. Ez utóbbi esetben a Sakál továbbra is rendkívül veszedelmes. – Miből gondolja ön, hogy további hamis iratokkal is rendelkezik? – kérdezte Rolland ezredes. – Fel kell tételeznünk – felelte Lebel –, hogy ez az ember, akit az OAS feltehetőleg igen nagy összeggel bérelt fel a merénylet végrehajtására, a világ egyik legjobb hivatásos bérgyilkosa. Következésképp nem lehet kezdő a mesterségben. Mindazonáltal ez ideig hivatalosan még sehol sem merült fel ellene gyanú, nem szerepel egyetlen rendőrség nyilvántartásában sem. Ez csakis úgy elképzelhető, hogy vállalkozásait álnéven és elváltoztatott külsővel hajtja végre. Más szóval, a Sakál az álcázásban is mester. A két fénykép egybevetéséből tudjuk, hogy Calthrop magassarkú cipővel megváltoztatta a testmagasságát, néhány kiló lefogyasztásával a súlyát, kontaktlencsével a szeme színét, festékkel a hajszínét, és így alakult át Dugganné. Ha erre egyszer képes volt, nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy abban a hitben ringassuk magunkat, nem lesz rá képes másodszor is. – Azonban semmi okunk feltételezni, hogy gyanút fogott, miszerint lelepleződhet, még mielőtt közelébe férkőzik az elnöknek – vetette ellen Saint-Clair. – Ugyan miért fáradna olyan aprólékos elővigyázatossággal, hogy egynél több hamis iratot is beszerezzen? – Azért – felelte Lebel –, mert a Sakál a jelek szerint minden aprólékos elővigyázatossági intézkedést megtesz. Ellenkező esetben már elfogtuk volna.

– Calthrop dossziéjában, amit az angol rendőrségtől kaptunk, látom, hogy közvetlenül a háború után egy ejtőernyős ezredben töltötte a katonaidejét. Lehetséges, hogy a kiképzésben tanultakat hasznosítva, most valahol a hegyekben bujkál – vetette fel Max Fernet. – Lehetséges- helyeselt Lebel. – Ez esetben többé-kevésbé ártalmatlannak tekinthetjük. Lebel egy pillanatra elgondolkozott. – Tekintettel a szóban forgó személyre, én ezt csak akkor mondanám, ha már rács mögött van. – Vagy halott – tette hozzá Rolland. – Ha egy csöpp esze van, iszkol kifelé Franciaországból, amíg még életben van – mondta Saint-Clair. Az értekezlet ebben a hangulatban ért véget. – Bárcsak én is hinni tudnék ebben – mondta Lebel Caronnak, visszaérkezve az irodájába. – Én azonban ahhoz tartom magam, hogy a barátunk él, kutyabaja, szabadon jár-kel, és fegyvert hord magánál. Tovább keressük őt is, meg a kocsiját is. Három csomagja van, gyalogosan nem juthatott vele messze. Meg kell találnunk a kocsit, és azután onnan tovább kutathatunk. A férfi, akit kerestek, frissen húzott ágyban feküdt egy kastélyban Corréze kellős közepén. Fürdött, pihent, házi húspástétomot és nyúlragut vacsorázott, amit érdes vörös borral, feketekávéval és konyakkal öblített le. A mennyezetet beszövő aranyozott kacskaringókat bámulta, és azt tervezgette, hogyan fogja tölteni azt a néhány napot, amely még hátra van a feladat végrehajtásának kitűzött napjáig. Egy hét múlva, állapította meg, indulnia kell Párizsba, ami valószínűleg nem lesz egyszerű dolog. De azért nem lehetetlen. Majd kitalál valamit, hogy miért kell elutaznia. Nyílt az ajtó, és a bárónő lépett be. Haja leeresztve a vállára, s végig nyitott hálóköntösét csak a nyakánál fogta össze a zsinór. Ahogy lépett, egy pillanatra szétnyílt a köntös szárnya. Meztelen volt alatta, csak a harisnyát tartotta magán, amit a vacsoránál viselt, meg a magassarkú körömcipőt. A Sakál félkönyékre támaszkodva nézte, hogyan csukja be az ajtót, és indul az ágy felé. A bárónő megállt az ágynál, és némán nézett le a Sakálra. Aztán meghúzta a masnira kötött szalag végét, amely a hálóköntöst nyakánál összefogta. A szétlebbenő hálóköntös föltárta kebleit, a Sakál pedig felnyújtózva letolta a nő

válláról a csipkeszegélyes ruhadarabot. A könnyű anyag hangtalanul csusszant a földre. Colette de la Chalonniére hanyatt döntötte a férfit az ágyon, majd csuklójánál megragadva a párnára szögezte, fölébe térdelt, s kemény combja közé szorította a bordáit. Két, göndörödő hajfürtje előrebukott a mellbimbójára. Lemosolygott a két vállra fektetett Sakálra. – Bon, kis vadember, na lássuk, mit tudsz. S felemelkedve a férfi mellkasáról, előrehajolt. A Sakálnak három napja nyoma veszett, s az esti értekezletek egyre inkább hajlottak arra a feltevésre, hogy fülét-farkát behúzva, titokban megszökött Franciaországból. 19-én este Lebel már egyedül maradt azzal a véleményével, hogy a gyilkos továbbra is Franciaországban tartózkodik, elrejtőzött, s most vár. – Mire vár? – förmedt rá Saint-Clair aznap este. – Legföljebb arra, ha ugyan még Franciaországban van, hogy valami alkalom adódjék a menekülésre. De amint előjön a rejtekhelyéről, mi elkapjuk. Minden a mi oldalunkon van; nincs hová mennie, nincs, aki befogadja, mármint ha az ön feltevése, hogy a Sakál semmiféle kapcsolatot sem tart az OAS-szal és szimpatizánsaival, helytálló. Helyeslő hangok hallatszottak; az értekezlet résztvevőinek többsége egyre inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy a rendőrség kudarcot vallott, s Bouvier kijelentése, miszerint a gyilkos megtalálása merőben nyomozói feladat, tévedés volt. Lebel azonban makacsul rázta a fejét. Fáradt volt és kimerült a kialvatlanságtól, az állandó feszültségtől és a szüntelen idegeskedéstől, hogy folyton védekezni kénytelen, kiállni a beosztottaiért, s méghozzá olyan emberek szakadatlan szurkáló támadásai ellen, akik magas állásukat nem is szakmai gyakorlatuknak, hanem a politikai erőviszonyok alakulásának köszönhetik. Nem áltatta magát, pontosan tudta, hogy ha most téved, ezzel le is zárult rendőrségi pályája. Ám ha neki van igaza? Ha a Sakál továbbra sem tett le az elnök meggyilkolásáról? Ha átcsúszik a hálón és lecsap áldozatára? Tudta, hogy az asztal körül ülők azon nyomban bűnbakot keresnek majd. A bűnbak pedig ő lesz. Akármiként is alakul tehát a helyzet, az ő hosszú rendőrségi pályafutása véget ér. Hacsak... hacsak nem találja meg ezt az embert, és nem akadályozza meg a gyilkosságot. Csak akkor fogják elismerni, hogy mégiscsak neki volt igaza. Bizonyítékai azonban nincsenek; csak az a

különös meggyőződés dolgozik benne, amelyet természetesen soha nem mondhat ki hangosan, hogy az ellenfele is profi, olyan, mint ő, aki bármi áron végre akarja hajtani küldetését. Az alatt a nyolc nap alatt, amely eltelt azóta, hogy a nyakába szakadt ez az ügy, Lebelben valamiféle kelletlen tisztelet ébredt ez iránt a néma, kiszámíthatatlan puskás ember iránt, aki úgy látszik, a legapróbb részletet sem hagyta figyelmen kívül a tervezésnél, s még a váratlan eshetőségekre is gondolt. Fabatkát sem érne a pályája, ha hangot adna az érzelmeinek itt, ezek között az emberek között, akik politikusoknak köszönhetik a kinevezésüket. Valamelyes vigaszt csak a behúzott nyakkal az asztal lapját bámuló behemót Bouvier látványa nyújtott a számára. Ő legalább szintén detektív. – Nem tudom, mire vár- felelte Lebel. – De valamire biztosan, talán a kitűzött napra. Nem hiszem, uraim, hogy a Sakál többé nem fog hallatni magáról. Bár megokolni nem tudom, így érzem. – Érzelmek! – gúnyolódott Saint-Clair. – A kitűzött nap! Felügyelő úr, azt hiszem, ön túlságosan sok romantikus detektívregényt olvas. Ez azonban nem regény, ez a valóság. A Sakál meglépett, és kész. – Önelégült mosollyal dőlt hátra székében. – Remélem, hogy önnek van igaza – felelte Lebel csöndesen. – Ez esetben, miniszter úr, kötelességem felajánlani önnek, hogy készséggel lemondok megbízatásomról, és visszatérek a bűnügyi nyomozáshoz. A miniszter bizonytalan pillantással mérte végig. – Ön szerint, commissaire, érdemes tovább folytatni a nyomozást? – kérdezte. – Véleménye szerint fennáll még a veszély? – A második kérdésre, uram, nem tudok határozott választ adni. Az elsőre azonban azt felelem, hogy szerintem tovább kell folytatni a nyomozást, mindaddig, amíg nem szerzünk abszolút bizonyosságot. – Helyes. Egyelőre tehát a felügyelő úr folytatni fogja a nyomozást, mi pedig továbbra is megtartjuk az esti értekezleteket, hogy meghallgassuk tájékoztatóját a fejleményekről. Augusztus huszadika reggelén Marcenge Callet vadőr dúvadra vadászott gazdája Corréze megyében, Üssél és Egletons között elterülő birtokán. Megsebesített egy örvösgalambot, s a madár egy rododendronbokor ágai közé zuhant. Marcenge Callet utánaindult, és rá is akadt a bozót közepén. A tébolyultan verdeső galamb egy nyilvánvalóan gazdátlan, nyitott sportkocsi vezetőülésén hevert.

Ahogy a galamb nyakát kitekerte, először arra gondolt, hogy egy szerelmespár hagyhatta itt, aki az erdőbe jött piknikezni a tiltó felirat ellenére, amelyet saját kezűleg szegezett fel innen fél mérföldnyire, az utat elzáró sorompóra. De aztán észrevette, hogy a kocsit elrejtő bozót egyik-másik ága nem a földből nő ki, hanem csak valaki ledugdosta a talajba. További vizsgálódás után a szomszédos bokrokban megtalálta a csonkokat is, amelyekről az ágak származtak, a fehér metszési felületeket sárral feketítették be. A madárpiszokból, amely az üléseket pettyezte, megállapította, hogy a kocsi már napok óta itt állhat. Marcenge Callet ezután fogta a puskáját meg az elejtett madarat, és az erdőn át hazakerekezett a vadászlakba, s elhatározta, hogy majd amikor a délelőtt folyamán bemegy a faluba nyúlcsapdát venni, szól a dologról a helyi rendőrnek. Már csaknem dél volt, amikor a falusi rendőr fölkurblizta telefonját, és jelentette az usseli őrsnek, hogy a közeli erdőben egy gazdátlan személygépkocsi találtatott. Fehér-e az autó, kérdezték Usselből. A falusi rendőr megnézte a noteszát. Nem, kék. Olasz-e? Nem, francia rendszámtáblája van, gyártmánya ismeretlen. Helyes, mondták az usseli őrsön, még a délután autómentő megy érte, ő pedig álljon készenlétben, hogy a helyszínre irányítsa a kocsit, mert nyakig vannak a munkával, és kevés az ember most, hogy mindenki azt a fehér olasz sportkocsit keresi, amire a párizsi fejesek olyan kíváncsiak. A falusi rendőr megígérte, hogy készenlétben fogja várni az autómentőt. Délután négy lett, mire a kis sportkocsit beszállították az usseli rendőrségi garázsba, és csaknem öt óra, mire az egyik szerelőnek, aki szemrevételezte a kocsit, hogy elkészítse leírását, feltűnt, milyen gyalázatos a dukkózása. Csavarhúzót vett elő és megkarcolta az egyik sárhányót. A kék festék alól fehér csík tűnt elő. Szöget ütött a fejébe, megnézte a rendszámtáblákat, és észrevette, hogy mintha fordítva volnának felcsavarozva. Az első rendszámtábla néhány perc múlva ott hevert az udvar kövén lefordítva. Fekete alapon, fehér betűkkel ez állt rajta: MI 61741. A szerelő futva sietett az udvar túlsó oldalán nyíló iroda felé. Claude Lebelhez közvetlen hat óra előtt jutott el a hír. Valentin felügyelő jelentette, a PJ Clermont Ferrand-i, Auvergne megyei körzeti főkapitányságról. Lebel székében hirtelen kiegyenesedve hallgatta Valentin hangját.

– Jól figyeljen, ez nagyon fontos. Nem áll módomban megmagyarázni, hogy miért, de higgye el nekem, hogy így van. Igen, tudom, hogy ez szabálytalan, de nincs más választásunk. Azt is tudom, kedves barátom, hogy mire jogosítja önt a felügyelői rangja, de ha kételkedik a jogkörömben, forduljon egyenesen a PJ főparancsnokához. Ön most egy különítménnyel azonnal lemegy Usselbe. Szedje össze a legjobb embereit, és minél többet. Kezdjék a nyomozást a kocsi feltalálási helyén. Jelölje meg a térképen ezt a helyet, húzzon kört köréje, és fésüljék át a környéket. Menjenek be minden tanyára, kérdezzenek ki minden parasztot, aki rendszeresen közlekedik azon az úton, járjanak végig minden falusi boltot, kávéházat és szállodát, kutassanak át minden erdei kunyhót. Egy magas, szőke angolt keresnek, aki azonban kitűnően beszél franciául. Amikor utoljára látták, három bőrönd és egy kézitáska volt nála. Sok készpénz van nála, jólöltözött, azóta azonban feltehetőleg nyomot hagytak rajta a szabadban eltöltött éjszakák. Az emberei az iránt kérdezősködjenek, hogy merre járt, hová ment, mit próbált vásárolni. Ja, és még valami, a sajtót mindenáron távol kell tartani a nyomozástól. Mit akar azzal mondani, hogy nem lehet? Persze hogy a helybeli firkászok meg fogják kérdezni, mi történt. Mondja azt nekik, hogy autóbaleset történt, és a feltevések szerint az egyik utas öntudatlan állapotban bolyong a környéken. Igen, rendben van, tehát mentőakció. Mondjon bármit, csak altassa el a gyanakvásukat. Mondja azt nekik, hogy semmi olyan sztorira nincs kilátás, amiért a fővárosi lapok hajlandóak volnának fizetni, különösen ilyenkor, a nyári szezonban, amikor napi ötszáz autóbaleset történik. Csak semmi hírverés. És még valami, ha valami lukban ráakadnak a pasasra, a közelébe ne menjenek. Kerítsék be, és ne hagyják meglépni. Amint tehetem, én is ott leszek. Lebel letette a kagylót és Caronhoz fordult. – Hívja fel a minisztert. Kérje meg, hogy az esti értekezlet időpontját hozza előre nyolc órára. Tudom, hogy az vacsoraidőben van, de nem fog sokáig tartani. Aztán hívja Satoryt, és mondja meg nekik, hogy megint készítsék elő a helikoptert. Usselbe repülök az éjszaka, és jó volna, ha azt is meg tudnák mondani, hogy hol fogunk leszállni, mert azt akarom, hogy kocsi várjon. Amíg távol vagyok, itt maga veszi át a parancsnokságot. Az usseli kocsikkal megerősített Clermont Ferrand-i rohambrigád még közvetlen napszállta előtt fölállította főhadiszállását a kocsi feltalálási

helyéhez legközelebb eső falucska főterén. Valentin a rádióskocsiból osztogatta utasításait a környező falvak felé haladó tucatnyi riadókocsinak. Úgy határozott, hogy az első menetben a kocsi feltalálási helyétől számított öt mérföld átmérőjű kört kutatja át, még az éjszaka. Sötétedés után nagyobb az esélye, hogy otthon találja az embereket. Másrészt azonban az éjszaka azzal a hátránnyal járt, hogy a kanyargós völgyekben s a hegyi utakon az emberei könnyen eltévedhetnek, vagy a sötétség miatt nem vesznek észre egy erdei favágókunyhót, amelyben talán éppen a szökevény rejtőzik. Valentin még egy körülménytől tartott, amit nehezen tudott volna telefonon elmagyarázni Párizsnak, és már előre rettegett attól a perctől, amikor majd szemtől szembe kell beszámolnia róla Lebelnek. Valentin nem tudhatta, de az emberei már éjféltájt beleütköztek ebbe a bizonyos körülménybe. A különítmény néhány tagja egy parasztot faggatott, akinek a háza két mérföldre állt attól a helytől, ahol a kocsit megtalálták. A paraszt a háza ajtajában állt, hálóingben. Ellenszenvét azzal is kimutatta, hogy nem invitálta beljebb a rendőröket. A kezében tartott petróleumlámpa pislogó fényeket vetett a kis csoportra. – Ne vacakolj már, Gaston. Tudjuk, hogy gyakran jársz azon az úton a piacra menet. Nem mentél be Egletons-ba véletlenül péntek reggel is? A paraszt hunyorítva vizsgálgatta a rendőröket. – Lehet, hogy bementem. – Igen, vagy nem? – Nem emlékszem. – Nem láttál egy embert az úton? – Én csak a magam dolgával törődöm. – Nem azt kérdeztem. Nem láttál valakit az úton? – Nem láttam se senkit, se semmit. – Egy magas, vállas, szőke férfit se? Akinél három bőrönd meg egy kézitáska volt? – Nem láttam én semmit. J'ai rien vu, tu comprends. Ez így ment húsz percig. Végül a rendőrök elmentek, és az egyik nyomozó aprólékos jegyzeteket készített a kihallgatásról. A házőrző kutyák láncukat megfeszítve acsarkodtak a rendőrökre, s a lábszáruk felé kapkodtak, akik ezért kénytelenek voltak az út szélére húzódni, ahol belebotlottak a trágyadombba. A paraszt az ajtóból nézett utánuk, amíg vissza nem értek az útra, s autóba szállva el nem hajtottak. Aztán bevágta az ajtót, félrerúgott az útból egy kíváncsiskodó kecskét, és visszamászott az ágyba a felesége mellé.

– Ugye azt az embert keresik, akit a múltkor fölvettél a pótkocsira? – kérdezte az asszony. – Mi az ördögöt akarhatnak tőle? – Nem tudom – felelte Gaston –, de Gaston Grosjeanról senki se mondja, hogy föladta egy embertársát ezeknek. – Harákolt és beleköpött a parázsba. – Sales flics. Lecsavarta a kanócot, és elfújta a lámpát, fölhúzta lábát az ágyra, és beljebb húzódott az ágy közepe felé. Hozzásimult felesége telt idomaihoz, és közben azt mormogta: – Sok szerencsét, cimbora, akárhol is vagy. Lebel letette jegyzeteit, és az értekezlethez fordult. – Amint ez a megbeszélés véget ér, uraim, én Usselbe repülök, hogy személyesen irányítsam a kutatást. Csaknem egy teljes percig tartó csönd következett. – Ön szerint, commissaire, mindebből milyen következtetéseket vonhatunk le? – Két következtetés adódik, Monsieur le Ministre. Egyrészt tudjuk, hogy a kocsi átfestéséhez valahol festéket kellett vásárolnia, s gyanúm szerint a nyomozás azt fogja kideríteni, hogy amennyiben csütörtökről péntekre virradó éjszaka tette meg az utat Gap és Üssél között, a kocsi ekkor már kék volt. Ez esetben pedig, s most ebben az irányban folyik a nyomozás, azt kell feltételeznünk, hogy a festéket még Gapban vásárolta. Ha ez beigazolódik, akkor nyilvánvaló, hogy a Sakál figyelmeztetést kapott. Vagy valaki felhívta, vagy ő hívott fel valakit, vagy itt vagy Londonban, aki tudatta vele, hogy a Duggan álnevet felfedtük. Ebből jutott arra a következtetésre, hogy még a délelőtt folyamán biztosan lecsapunk rá, és a kocsiját is köröztetni fogjuk. Tehát távozott, mégpedig sürgősen. Lebel szinte várta, hogy mikor hasad meg a tanácsterem díszes mennyezete, olyan nyomasztó lett a csönd. – Ön komolyan úgy gondolja – kérdezte valaki millió mérföld távolságról –, hogy ebből a teremből szivárgott ki az értesülés? – Ezt nem állíthatom, monsieur. Telefonkezelők, telexkezelők, közép- és alsó szintű közegek óhatatlanul tudomást szereznek az utasításokról. Elképzelhető, hogy titkos OAS-ügynök van közöttük. Egyvalami azonban egyre világosabb. A Sakál értesült róla, hogy a francia elnök meggyilkolására szőtt összeesküvést felfedtük, mindazonáltal nem hátrált meg. Arról is értesült, hogy lelepleztük mint Alexander Duggant. Legalábbis egyvalakivel tehát mégiscsak kapcsolatot tart. Gyanítom, hogy ez csak az a bizonyos Valmy lehet, akinek római telefonját a DST lehallgatta.

– Az istenit-szitkozódott a DST főnöke-, el kellett volna kapnunk a disznót a postán. – És mi az ön második következtetése, commissaire? – kérdezte a miniszter. – Miután tudomására jutott, hogy az álnevét lelepleztük, a Sakál nem tett kísérletet Franciaország elhagyására. Ellenkezőleg: egyenesen Franciaország szíve felé indult. Más szóval, nem tett le az elnök meggyilkolásáról. Vállalta a harcot valamennyiünk ellenében. A miniszter fölállt, és összeszedegette a kiterített iratokat. – Nem tartóztatjuk, felügyelő úr. Találja meg ezt az embert. Találja meg, még ma. Semmisítse meg, ha másképp nem lehet. Megparancsolom az elnök nevében. Azzal távozott a teremből. Lebel helikoptere egy óra múlva emelkedett fel a satoryi repülőtérről, és a bíborból feketébe forduló égbolton délnek fordult. – A pimasz disznó. Hogy merészeli. Méghogy közöttünk, Franciaország legfőbb köztisztviselői között keresi a hibást. Ezt természetesen nem fogom elhallgatni a legközelebbi jelentésemben. Jacqueline lehúzta válláról kombinéja vékony pántját, és a könnyű, áttetsző anyag redőzve a csípőjére omlott. Majd megfeszített karizommal egymáshoz szorította melleit; úgy, hogy mély völgy keletkezett közöttük, s gyengéden odavonta szeretője fejét. – Mesélj, drágám – turbékolta a fülébe.

18. Augusztus 21 – e reggele is éppoly tiszta és verőfényes volt, mint a már második hete tartó hőhullám minden egyes reggele. A hangával benőtt domboldalakra néző Haute Chalonniére-i kastély ablakából békésnek s nyugodtnak tetszett a világ, s semmi sem árulkodott a lázas rendőri nyomozásról, amely ezekben a percekben is izgalomban tartotta a tizennyolc kilométerre fekvő kisvárost, Egletons-t. A Sakál meztelenre felkapott fürdőköpenyben állt a báró dolgozószobájának ablakában, és a rendes reggeli telefonbeszélgetését

folytatta Párizzsal. Szeretője még aludt, amikor az újabb, vad ölelkezésben töltött éjszaka után kikelt az ágyból, és lejött telefonálni. Amikor kapcsolták a számot, szokás szerint így jelentkezett: – Ici Chacal. – Ici Valmy – mondta az izgatottságtól fojtott hang a vonal túlsó végén. – Újra mozgásba lendültek a dolgok. Megtalálták a kocsit... A beszélgetés még két percig tartott; a Sakál csak néhány kurta kérdéssel szakította meg Valmyt. A merci után helyére tette a kagylót, és cigarettáját meg az öngyújtót keresve, végigtapogatta a fürdőköpeny zsebeit. Megértette, hogy az imént hallottak fényében akár tetszik, akár sem, meg kell változtatnia a terveit. Eredetileg még további két napig szándékozott a kastélyban maradni, most azonban távoznia kell, mégpedig minél előbb, annál jobb. Történt azonban valami a telefonbeszélgetés közben, ami aggasztotta, valami rendellenesség. Beszélgetés közben átsiklott fölötte, most azonban, ahogy megszívta cigarettáját, motoszkálni kezdett a dolog a fejében. Mire végigszívta a cigarettáját, és a csikket a nyitott ablakon át az udvar kavicsára hajította, jóformán gondolkodás nélkül rájött a megoldásra. Nem sokkal azután, hogy felvette a kagylót, halk kattanást hallott a vonalban. Már negyedszer telefonált a kastélyból, de az elmúlt három alkalommal egyszer sem hallotta ezt a kattanást. A dolgozószobai vonalhoz két készülék tartozott; a másik a hálószobában állt. De hát Colette mélyen aludt, amikor magára hagyta. Csak nem... Mezítláb, hangtalan, gyors léptekkel sietett fel a lépcsőn, és szinte berohant a hálószobába. A telefonkagyló már a helyén volt. A szekrény azonban tárva állt, és a három bőrönd nyitott fedéllel hevert a padlón. Mellettük kulcskarikája a bőröndkulcsokkal. A bárónő ott térdepelt a szerteszórt holmik között, s elkerekült szemmel bámult föl a belépő Sakálra. Körötte néhány karcsú acélcső, zárókupakjuk lecsavarva. Az egyikből fegyvertávcső, egy másikból hangtompító torkolata kandikált ki. A bárónő valamit tartott a kezében, ezt bámulta épp elborzadt tekintettel, amikor a férfi a szobába lépett. A puskacsövei egybeépített závárzatot. Percekig meredtek egymásra némán. A Sakál tért magához előbb. – Kihallgattad a telefont. – Csak... kíváncsi voltam, hogy kinek telefonálsz minden reggel. – Azt hittem, alszol. – Nem. Mindig felébredek, amikor fölkelsz. Ez a micsoda... ez egy puska; te gyilkos vagy.

Szavai félig kérdésként, félig megállapításként hangzottak, de valami reménység is volt a hangjában, hogy bárcsak magyarázná meg a férfi, mennyire téved, hogy merőben másképp áll a dolog, hogy az egész teljesen ártalmatlan. A Sakál lepillantott a nőre, aki most első ízben látta, hogy a férfi szembogarának kis szürke foltjai egyszerre az egész szemét ellepik, s ez a köd elrejti előle a tekintetet, amely hirtelen megdermedt, kifejezéstelen lett, mintha csak gépember nézne le rá. A bárónő lassan fölállt a földről, kiejtette kezéből a csövet, amely csörrenve hullott a fegyver többi alkatrészei közé. – Te meg akarod ölni őt – suttogta. – Te is közéjük tartozol, téged az OAS küldött. Te ezzel de Gaulle-t akarod megölni. A Sakál némasága volt a válasz. A bárónő váratlan lendülettel az ajtó felé vetette magát. A Sakál azonban könnyedén elkapta, és visszapenderítette az ágyra, majd három gyors lépéssel maga is ott termett. Még rugózott alatta az ágy, amikor Colette sikolyra nyitotta a száját. A nyaki verőérre lecsapó visszakezes ütés benneszakasztotta a sikolyt. A Sakál ezután bal kézzel a hajába kapott, és arccal előre az ágy szélére húzta a nő fejét. De la Chalonniére bárónő még egy másodpercre megpillantotta maga előtt a szőnyeg mintázatát, de aztán a tenyér élével mért ütés lecsapott a tarkójára. A Sakál az ajtóhoz ment, és hallgatózott, de egyetlen hang sem szűrődött fel lentről. Ernestine bizonyára a kávét meg a zsömlét készíti elő a reggelihez a ház hátsó frontjára néző konyhában, Louison pedig hamarosan indul a piacra. És szerencsére mindketten meglehetősen nagyothallanak. Visszarakta a fegyver alkatrészeit a csövekbe, a csöveket pedig a helyükre, a harmadik bőröndbe, a katonakabát és André Martin szennyes, ócska ruhái közé; a biztonság kedvéért még megtapogatta a bélést, hogy megvannak-e még az oda rejtett hamis iratok. Aztán lezárta a bőröndöt. Noha a bárónő a második bőröndöt, amelyben Per Jensen, a dán lelkész ruhái voltak, szintén kinyitotta, átkutatni már nem volt ideje. Öt perc alatt megmosakodott és megborotválkozott a hálószobából nyíló fürdőszobában. Aztán fogta az ollóját, és újabb tíz perc alatt gondosan fölfelé fésülve hosszú, szőke haj át, öt centivel megkurtította. Aztán addig kefélgette a hajszínezővel, amíg középkorú férfihoz illően őszes nem lett. A hajfesték benedvesítette a haját, úgyhogy egyúttal átfésülhette a frizuráját olyanformára, ahogyan Jensen lelkész úr hordta, akinek útlevelét a fényképnél kinyitva odatámasztotta a fürdőszobapolcra, mintául. Végezetül föltette szemére a kék kontaktlencsét.

Gondosan letörölgette a mosdókagylóról a reggeli készülődés és a hajszínező minden nyomát, összeszedte borotvaholmiját, és visszament a hálószobába. A padlón heverő meztelen tetemre ügyet sem vetett. A Koppenhágában vásárolt fehérneműt, zoknit és inget vette föl, nyakába gombolta a fekete mellrészt, aztán föltette a kemény papi gallért. Végül következett a fekete öltöny, amihez konzervatív szabású utcai cipőt húzott. Elhelyezte zakója mellzsebében az aranykeretes szemüveget, a borotválkozáshoz, mosakodáshoz szükséges holmikat visszarakodta a kézitáskájába, és betette melléjük a francia katedrálisokról szóló dán nyelvű könyvet is. A zakó belső zsebébe a dán útlevél és egy köteg pénz került. Maradék angol ruháit visszacsomagolta helyükre a bőröndbe, majd ezt is kulcsra zárta. Csaknem nyolc óra lett, mire végzett, vagyis Ernestine rövidesen megjelenik a reggeli kávéval. A bárónő igyekezett eltitkolni viszonyukat a személyzet elöl, mivel mindkét öreg cseléd rajongva szerette a bárót kicsit fiú kora óta, s ragaszkodásuk csak fokozódott, amikor ő lett a ház ura. Az ablakból látta, hogy Louison a csomagtartón billegő bevásárlókosárral végigkerekezik a kastélykert kapujához vezető széles úton. Ugyanebben a pillanatban Ernestine kopogtatott az ajtón. A Sakál némán kivárt. Ernestine ismét kopogtatott. – Ya vot 'café, madame- sipította a zárt ajtó mögül. Ezalatt a Sakál eltökélte magát, és álmos hangon, franciául kikiáltott neki. – Csak tegye le. Majd ha felkeltünk, kimegyünk érte. Ernestine szája szabályos “O"-ra kerekedett. Botrány. Mivé lesz a világ... és méghozzá az úr hálójában. Sietve szedte a lábát lefelé a lépcsőn, hogy megkeresse Louisont, de mivel ő már elment a piacra, kénytelen volt beérni azzal, hogy a konyhai mosogatónak tartott hosszas előadást a mai világ romlottságáról, s hogy mennyire másképp volt itt még minden az öreg báró úr idejében. Nem is hallott semmit abból a tompa puffanásból, amivel a hálószobaablakból, hurokba kötött lepedőn leeresztett négy bőrönd földet ért a ház előtti virágágyásban. S azt sem hallotta, hogyan fordul rá belülről a hálószobaajtóra a kulcs, miközben úrnője ernyedt teste természetes alvó helyzetbe rendezve fekszik az ágyban fülig betakarva, s nem hallotta azt a kattanást sem, amellyel a hálószoba ablaka bezárult egy ősz hajú férfi mögött, aki ezután ott kuporgott az ablakpárkányon, de nem hallotta azt a döndülést sem, amikor ez a férfi lendületet véve leugrott a fűbe.

Azt azonban meghallotta, amikor a kastély oldalán álló istállóból átalakított garázsban felhördült a bárónő Renault-ja, és a mosogatókonyha ablakán kilesve még látta is, ahogy befordul a homlokzati kertet megkerülő s a kapu felé továbbvivő kövesútra. – Ejnye, hát miben sántikálhat a fiatal bárónő? – motyogta maga elé, miközben ismét fölfelé csoszogott a lépcsőn. A hálószobaajtó elé letett tálcán a kávé még langyos volt, de érintetlen. Többször is bekopogtatott, és amikor nem kapott választ, megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt. A vendég úr szobája szintén zárva volt. És senki sem válaszolt a szólongatásra. Ernestine ebből arra következtetett, hogy itt bizony mindenféle dolgok történtek, olyasmik, amifélék azóta se, hogy valamikor régen a boche-ok hívatlanul beszállásolták magukat, és itt vendégeskedtek a bárónál, akitől mindenféle ostobaságokat kérdezgettek a fiatalúrról. Elhatározta, hogy megbeszéli a dolgot Louisonnal. Biztos a piacon van; majd telefonál a kávéházba, és valaki behívja a férjét a készülékhez. Nem értett hozzá, hogyan kell telefonálni; azt hitte, hogy csak föl kell venni a kagylót, mire mindenféle emberek beleszólnak, míg aztán végül előkerül az is, akivel az ember igazából beszélni szeretne. De nem sokat ér ez a vacak. Fölvette a kagylót, tíz percig fülelt bele, de senki nem szólt hozzá egyetlen szót sem. Azt nem vette észre, hogy a telefon zsinórja, ott, ahol eléri a könyvtárszoba padlószegélyét, el van metszve. Claude Lebel reggeli után nem sokkal visszaindult Párizsba. Mint később Caronnak beszámolt róla, Valentin első osztályú munkát végzett, pedig azok a fafejű parasztok nem könnyítették meg a dolgát. Reggelre már tudta, hogy a Sakál megfordult egy egletons-i kávéházban, ott reggelizett, majd az iránt érdeklődött, van-e taxi a városban, mire hívatták is a taxit. Míg a városban folyt a nyomozás, Valentin Egletons körül húsz kilométeres körben útakadályokat állíttatott; déltájt el is készülnek a munkával. Jutalmul, hogy ilyen jól működött, Lebel sejtetni engedte vele, miért olyan fontos elfogni a Sakált, mire Valentin kijelentette, hogy – a saját szavaival“olyan szűk gyűrűt von Egletons köré, mint a kisegér seggeluka". Haute Chalonniére-ből a kis Renault déli irányban, Tulle felé iszkolt kifelé a hegyekből. A Sakál úgy számította, hogy ha a rendőrség előző este óta nyomoz utána, egyre bővülő körben attól a helytől, ahol a kocsira ráakadtak, akkor körülbelül hajnaltájt jutottak el Egletons-ba. Az az ember, aki a

kávéházban kiszolgálta, bizonyosan beszélni fog, a taxis is, tehát a rendőrség délutánra már a kastélyban lesz, hacsak nincs szerencséje, és valami közbe nem jön. De ez esetben is csak egy szőke, magas angolt fognak keresni, arra pedig jól ügyelt, hogy mint ősz lelkipásztort senki se lássa. Mindazonáltal egyetlen hajszálon fog múlni a menekülés. Hacsak tehette, a mellékutakon kanyargott át a hegyeken, míg végül Egletons-tól tizennyolc kilométerre bukkant ki az RN 8-as útra. Tulle-ig még húsz kilométert kell megtennie. Az órájára pillantott: 9.40-et mutatott. Alighogy eltűnt a kanyarban a hosszú egyenes szakasz végén, Egletons felől kis autókaraván tűnt fel az úton. Egy rendőrségi kocsi és két teherautó. A karaván az egyenes szakasz közepe táján fékezett, és hat rendőr hozzálátott, hogy felállítsa az útakadályt. – Hogyhogy nincs itthon? – üvöltött Valentin egy egletons-i taxisofőr pityergő feleségére. – Hová ment? – Nem tudom, monsieur. Nem tudom. Minden reggel kimegy az állomásra az usseli vonathoz. Ha nincs utas, mindjárt hazajön és a garázsban dolgozgat. Ha nem jön mindjárt vissza, akkor az azt jelenti, hogy elment fuvarba. Valentin komoran nézett maga elé. Nincs értelme ordítozni az asszonnyal. A férfi egymaga taxizgat egyetlen kis kocsijával, és a kereset kiegészítésére autójavításokat is vállal. – Péntek reggel volt fuvarja? – kérdezte már szelídebb hangon. – Igen, monsieur. Először hazajött az állomásról, mert nem kapott utast, de aztán ide telefonáltak a kávéházból, hogy valaki taxit keres. Éppen le volt szedve az egyik kereke, és az uram még idegeskedett is, hogy nem megy-e el az illető egy másik taxival, mire ő odaér. Úgyhogy végigkáromkodta mind a húsz percet, mire sikerült visszaraknia a kereket. Aztán elment. Megcsinálta a fuvart, de hogy hová vitte az illetőt, azt nekem nem mondta. – Az asszony szipogott. – Nekem sose mond semmit – tette még hozzá magyarázatképpen. Valentin megveregette az asszony vállát. – Jól van, madame. Ne izgassa magát. Megvárjuk, amíg visszajön. – Az egyik őrmesterhez fordult. – Állítson egy embert az állomás elé, egyet meg a főtérre, a kávéház elé. A taxi rendszámát tudják. Amint előkerül, hozzák oda hozzám – de sürgősen. Azzal kilépett a garázsból, és beszállt a kocsiba.

– Az őrsre – mondta. Főhadiszállását az éjszaka folyamán áthelyezte az egletons-i rendőrőrsre, amely talán még soha nem látott ilyen sürgésforgást. Hat mérfölddel Tulle előtt a Sakál kihajította egy szurdokvölgybe az angol ruhákat és Alexander Duggan útlevelét tartalmazó bőröndöt: Betöltötték feladatukat. A bőrönd átrepült a völgyhíd mellvédjén, és recsegve-ropogva áttört a bokrok ágain, majd eltűnt a szurdok mélyének sűrű aljnövényzetében. Körbe-körbe autózva a városban, megkereste a tulle-i vasútállomást, majd három utcával arrébb feltűnés nélkül leállította a kocsit, kiszállt, és a két bőrönddel meg a kézitáskával gyalog tette meg a fél mérföldes utat a pénztárablakig. – Egy másodosztályújegyet kérek Párizsba, csak oda – mondta a pénztárosnak. – Mennyi lesz az? – Szemüvegkerete fölött átnézve kandikált be a rácsozott ablakon a kis pénztárfülkébe. – Kilencvenhét új frank, monsieur. – És mikor indul a legközelebbi vonat? – Tizenegy ötvenkor. Még majdnem egy kerek órája van az indulásig. A peron végében van a resti. A párizsi vonatok az egyes vágányról indulnak, je vous en prie. A Sakál fogta a bőröndjeit és megindult a peron felé. A kijáratnál kezelték a jegyét, majd újra fölvette a bőröndöket és kilépett a vágányokhoz. Kék uniformis állta el az útját. – Vos papiers, s'il vous piait. A CRS-egyenruhás fiatalember igyekezett komoly képet vágni, de a szigorúság nem nagyon illett fiatal arcához. Gépkarabély lógott a válláról. A Sakál ismét letette a bőröndjeit, és átnyújtotta neki dán útlevelét. A fiatalember átlapozta, de egyetlen szót sem értett a szövegből. – Vous êtes Danois? – Pardon? – Vous... Danois – mondta, és közben az útlevélre bökött. A Sakál szélesen elmosolyodott, és boldogan bólogatott igent. – Danske... ja, ja. A fiatal rohamrendőr visszaadta az útlevelét, és fejével a peron felé intett a Sakálnak, hogy mehet. Majd tovább semmiféle érdeklődést sem mutatva iránta, indult, hogy a következő utast is igazoltassa.

Csaknem egy óra volt már, mire Louison hazaért, és akkor már volt benne egy-két pohárral. Felháborodott felesége azonnal a nyakába zúdította keservét. Louison kézbe vette az ügyet. – Felmászok az ablakhoz – jelentette ki –, és benézek rajta. Nehezen birkózott meg a létrával. Sehogyan sem akart engedelmeskedni. Végül mégiscsak sikerült odatámasztani a bárónő hálószobaablakához, s bár bizonytalankodva, Louison mégiscsak felmászott rá. Öt perccel később újra a földön állt. – A Madame la Baronne alszik-jelentette ki. – De hiszen sohasem szokott ilyen sokáig aludni – ellenkezett Ernestine. – Márpedig ma ilyen sokáig alszik – szögezte le Louison –, és nem is szabad felzavarnunk. A párizsi vonat kissé késett. Pontban egy órakor futott be a tulle-i állomásra. Egy ősz hajú lelkipásztor is volt a felszálló utasok között. A fülkében, amelybe beszállt, kívüle csak két középkorú asszony utazott. A lelkész leült az egyik sarokba, aranykeretes olvasószemüveget vett elő, a táskájából előhalászott egy nagyalakú könyvet, amely a francia templomokról és katedrálisokról szólt, és olvasni kezdett. A vonat, mint megérdeklődte, este nyolc óra tíz perckor érkezik Párizsba. Charles Bobet az útszélen ácsorgott bedöglött taxija mellett, az órájára pillantott, és elkáromkodta magát. Már fél kettő van, ebédidő, ő meg itt vesztegel Egletons és egy Lameziére nevű falucska között, ezen a néptelen úton. Törött féltengellyel. Merde, és megint csak merde. Megtehetné, hogy itt hagyja a kocsit, és begyalogol a legközelebbi faluba, onnan busszal hazamegy Egletons-ba és aztán autómentővel visszajön a kocsiért. Rámenne legalább egyheti keresete. Csakhogy a kocsi ajtaját nem lehet lezárni, neki pedig a megélhetése függ ettől a rozoga taxitól. Jobb nem itt hagyni magára, hogy aztán ezek a tolvaj falusi kölykök mindent kilopkodjanak belőle. Inkább vár türelemmel, amíg nem jön erre valami teherautó, ami majd (némi ellenszolgáltatásért) bevontatja Egletons-ba. Reggel óta nem evett, de egy üveg bor akadt a kesztyűtartóban. Most már csaknem üres volt. Megszomjazik az ember, ha a kocsi alá mászva kell babrálnia. Beült a hátsó ülésre, és elhatározta, hogy vár. Iszonyú volt a hőség az útszélen, és aligha jön erre

teherautó, amíg alkonyattájt nem enyhül egy kicsit. Ilyenkor szunyókálnak a parasztok. Kényelmesen elhelyezkedett, és nemsokára el is aludt. – Hogyhogy még nincs itthon? Hát hová a fenébe ment az a hülye? – bömbölte Valentin felügyelő a telefonba. Az egletons-i rendőrőrsön ült, és azzal az emberével beszélt, akit a taxis házánál hagyott. A vonal túlsó végéről mentegetőző dadogás hallatszott. Valentin nem hallgatta végig, hanem lecsapta a kagylót. Az egész délelőtt és a déli ebédidő folyamán szakadatlanul érkeztek az útakadályokat őrző osztagok rádiójelentései. Az Egletons köré húzott húsz kilométeres körből senki olyan nem lépett ki, aki csak távolról is emlékeztetett volna a magas, szőke angolra. Az álmos kisváros elcsendesedett a nyári forróságban, s boldogan szundikált, mintha a kétszáz usseli és Clermont Ferrand-i rendőr még csak be sem tette volna ide a lábát. Már délután négy óra volt, mire Ernestine-nek végre sikerült keresztülvinnie az akaratát. – Mássz fel megint, és keltsd már végre föl a Madame-ot – nógatta Louisont. – Nem természetes dolog az, ha valaki átalussza az egész napot. Az öreg Louison nem értett egyet a feleségével, mert az volt a véleménye, nincs is annál jobb dolog a világon, és a reggeli italozás után ráadásul kissé kesernyés is volt a szája íze, de tudta, hogy ha egyszer Ernestine valamire eltökélte magát, úgyis hiába minden vita. Ismét fölmászott hát a létra tetejébe, ezúttal már kissé biztosabb léptekkel, mint első ízben, kinyitotta az ablakot, és belépett a szobába. Ernestine lentről figyelte a férjét. Néhány perc múlva megjelent az öreg feje az ablakban. – Ernestine – kiáltotta le rekedtes hangon –, úgy nézem, hogy a Madame meghalt. Már éppen jött volna lefelé, amikor Ernestine fölkiáltott neki, hogy nyissa ki belülről a hálószoba ajtaját. Aztán ketten együtt fölemelték a takaró szegélyét, az arc fölé hajoltak és belebámultak a párnára szegezett kifejezéstelen, merev szempárba. Ernestine vette kezébe az irányítást. – Louison. – Igen, drágám. – Rohanj le a faluba dr. Mathieu-ért. Fuss. Néhány perc múlva Louison már a kerti úton taposta a pedált, ahogy csak riadtan reszkető lábától tellett. Dr. Mathieu-t, aki már több mint negyven

esztendeje gyógyítgatta Haute Chalonniére lakosainak nyavalyáit, a kertje végében találta barackfái alatt szundikálva. Az öreg doktor nyomban kész volt az indulásra, így is elmúlt fél öt, mire az orvos kocsija bepöfögött a kastélyudvarba, és további tizenöt perc beletelt, mire a vizsgálatot befejezve fölegyenesedett, és az ajtóban tipródó két öreg cselédhez fordult. – A Madame meghalt. Nyakát szegte – mondta reszketeg hangon. – Ki kell hívni a biztos urat. Caillou csendőr módszeres ember volt. Tudatában volt, hogy milyen súlyos felelősséggel jár a rendőrének munkája, és hogy milyen nagy fontossága van a tények megállapításának. Sűrűn nyálazgatva a ceruzát, fölvette a konyhaasztal mellé telepedett Ernestine, Louison és dr. Mathieu vallomását. – Semmi kétség – jelentette ki, amikor az orvos is aláírta vallomását-, hogy gyilkosság történt. A legfőbb gyanúsított pedig kétségkívül az a szőke angol férfi, aki a kastély vendége volt, és aki a Madame kocsiját magával víve, eltűnt. Jelentem az esetet az egletons-i őrsön. Azzal kerékpárjára ült, és visszakerekezett a völgybe. Claude Lebel hat harminckor hívta fel Párizsból Valentin felügyelőt. – Alors, Valentin? – Még semmi – felelte Valentin. – Délelőtt óta útakadályok zárnak el minden kő- és földutat, amely a kijelölt körzetből kivezet. Benne kell lennie a körben, hacsak nem ment ennél messzebbre, miután elrejtette a kocsiját. Az az istenverte taxis, aki péntek reggel Egletons-ból továbbvitte, még nem került elő. Járőröket küldtem ki, hogy keressék meg... Tartsa egy percig a vonalat, épp most futott be egy újabb jelentés. Egletons elhallgatott, és Lebel hallotta, hogy valahol a háttérben Valentin tárgyal valakivel, aki hadarva válaszolgat neki. Aztán Valentin ismét beleszólt a kagylóba. – Az istenit neki, hát mi van itt? Gyilkosság történt. – Hol? – kérdezte Lebel felvillanó érdeklődéssel. – Valami kastélyban, itt a környéken. Épp most jelentette a falu rendőre. – Ki az áldozat? – A kastély tulajdonosa. Egy nő. Várjon csak egy percig... De la Chalonniére bárónő. Caron látta, hogy Lebel arcából kiszalad a vér. – Valentin, ide hallgasson. Ő volt az. Elment már a kastélyból?

Lebel hallotta, hogy az egletons-i rendőrőrsön újabb kérdések és válaszok hangzanak el. – Igen – mondta Valentin –, ma reggel lelépett a bárónő kocsijával. Kis Renault. A kertésze találta meg az áldozatot, de csak most délután. Addig úgy gondolta, hogy biztosan alszik. Aztán mégiscsak bemászott hozzá az ablakon át, és akkor megtalálta a tetemet. – Tudja a kocsi rendszámát és leírását? – kérdezte Lebel. – Igen. – Akkor adj ön ki általános riadót. Most már nem kell titkolózni. Gyilkost keresünk. Országos körözést adok ki a kocsira, maga meg, ha lehet, próbáljon valami nyomot találni a gyilkosság színhelyén. Próbálja megállapítani, hogy milyen irányba szökik. – Igenis, intézkedem. Most legalább rákapcsolhatunk. Lebel letette a kagylót. – Jóságos ég, úgy látszik, öregszem, és már lassabban forog az agyam. De la Chalonniére bárónő is az Hôtel du Cerfben volt azon az éjszakán, amikor a Sakál ott szállt meg. Rajta volt a neve a vendégek listáján. A kocsit egy őrjáratozó rendőr találta meg 7.30-kor egy tulle-i mellékutcában. 7.45-re ért vissza az őrszobára, de Valentinnel csak 7.55-kor sikerült kapcsolatot teremteni. Az auvergne-i felügyelő 8-kor hívta Lebelt. – Körülbelül ötszáz méterre a vasútállomástól – mondta Lebelnek. – Van kéznél vasúti menetrendje? – Kell lenni valahol egynek. – Mikor indult Tulle-ből a délelőtti párizsi vonat, és mikor fut be a Gare D'Austerlitzre? Siessen, az isten szerelmére, siessen! Egletons-ból dörmögő szófoszlányok hallatszottak a vonalban. – Csak két vonat van naponta – mondta Valentin. – A délelőtti tizenegy ötvenkor indult, és Párizsba érkezik... igen, megvan, nyolc óra tízkor... Lebel le sem tette a kagylót, és féllábbal már a folyosón állva kiáltott vissza Caronnak, hogy jöjjön ő is. A nyolc óra tízes gyorsvonat méltóságteljesen pöfögött be a Gare d'Austerlitzre, pontosan, menetrend szerint. Alighogy megállt, a szerelvény teljes hosszában kinyíltak az ajtók, és az utasok elözönlötték a peront. Némelyiket rokona várta, mások a csarnokból a taxiállomáshoz vezető folyosók felé indultak nagy léptekkel. Egyikük, magas, ősz hajú, papi galléros

férfi volt. A legelsők között érkezett a taxiállomáshoz, és sietve bevágta három csomagját egy Diesel-Mercedes hátsó ülésére. A sofőr lecsapta az órát, elhúzott a pályaudvar bejáratától, és az utcára kivezető úttorkolat felé kanyarodott. A pályaudvar előterén félkörös út vezetett a bejárathoz; egyik szára az érkező kocsiknak, a másik a távozóknak. A Mercedes taxi az utcai kijárat felé gurult a lejtőn. Ekkor a sofőr és utasa is egyszerre visító szirénák hangjára lett figyelmes, amely túlharsogta a sorukat kivárni türelmetlen, taxi után kiabáló utasok lármáját. Épp amint a taxi a félkörív kijáratához ért, és megállt egy pillanatra, mielőtt kifordult volna a forgalomba, három járőr és két rohamkocsi futott be a pályaudvar előterének bejáratán. A csarnokba vezető bejáratok előtt fékeztek. – Nem unatkoznak ma este, a franc beléjük – mondta a taxis. – Hová, Monsieur l'Abbé? A tiszteletes egy Quai des Grandes Augustins-i kis szálloda címét adta meg. Claude Lebel kilenckor már ismét az irodájában volt, ahol üzenet várta, hogy hívja fel Valentin felügyelőt a tulle-i rendőrségen. Öt perc alatt megkapta a számot. Míg Valentin beszélt, Lebel jegyzetelt. – Ujjlenyomatot vettek a kocsiról? – kérdezte Lebel. – Persze, és a kastélyban is. Teljes sorozatok, százával. És mind egyezik. – Küldje föl Párizsba minél előbb. – Igenis. Küldjem fel azt a CRS-embert is, aki a tulle-i állomáson igazoltatta? – Nem, köszönöm, nem kell. Úgysem tud többet mondani, mint amennyit már elmondott. Köszönöm a segítséget, Valentin. Leállíthatja a fiúkat. Most már a mi körzetünkben van. A mi dolgunk elbánni vele. – Biztos benne, hogy az a dán lelkész ő volt? – kérdezte Valentin. – Nem lehetséges, hogy csak véletlen az egész? – Nem – mondta Lebel –, biztos vagyok benne, hogy ő az. Az egyik bőröndjét valahol kihajította az ablakon. Maguk valószínűleg meg is fogják találni valahol Haute Chalonniére és Tulle között. Főképp a folyókban és szurdokvölgyekben keressék. De a másik három poggyászára nagyon is ráillik a leírás. Ő az, semmi kétség. Letette a kagylót. – Ezúttal lelkésznek öltözött – mondta keserűen Caronnak –, dán lelkipásztornak. Név ismeretlen, az az ember, aki igazoltatta, nem emlékszik,

hogy mi állt az útlevélben. Már megint az emberi gyarlóság, mindig az emberi gyarlóság. Egy taxisofőr elszundikál az útszélen, egy kertész nem meri fölkelteni az úrnőjét, aki szokatlan módon átalussza a napot, egy rendőr nem emlékszik, hogy milyen név áll az útlevélben. Mondok magának valamit, Lucien, ez volt az utolsó ügyem, nyugdíjba vonulok. Megöregedtem. Öreg vagyok, és nem vág az agyam. Legyen szíves, szóljon a sofőrnek. Kezdődik az esti kínvallatás. Az értekezleten feszült és ingerült volt a hangulat. Az asztal körül ülők negyven álló percig hallgatták a részletes beszámolót a nyomozásról, azon kezdve, hogy a tisztáson megtalálták a kocsit, folytatva az egletons-i kérdezősködéssel, a kulcsfontosságú tanú, a taxisofőr eltűnésével és a kastélybeli gyilkosság felfedezésével, egészen addig, hogy a magas, ősz hajú dán pap Tulle-ben fölszállt a párizsi gyorsra. – Summa summárum – mondta Saint-Clair jegesen, miután Lebel befejezte beszámolóját –, a gyilkos Párizsban van, új álnéven s új álöltözékben. Úgy látszik, kedves felügyelő úr, hogy ön ismét befuccsolt. – A vádaskodásra még ráérünk – szakította félbe a miniszter. – Hány dán lehet most Párizsban? – Valószínűleg több száz, Monsieur le Ministre. – Van rá mód, hogy valamennyit igazoltassuk? – Csak reggel, amikor a szállodai bejelentőlapok befutnak a prefektúrára – mondta Lebel. – Intézkedem, hogy éjfélkor, hajnali kettőkor és négykor újra minden egyes párizsi szállodát végigjárjanak az embereim – javasolta a rendőrprefektus. – A foglalkozási rovatba minden bizonnyal azt írta be, hogy “lelkész", máskülönben gyanút fogott volna a szállodaportás. Erre az ötletre felderült a terem. – Valószínűleg egyszerűen sálat kerített a papi gallér fölé, vagy éppenséggel levette az áruló jelet, és sima “mister"-ként jelentkezett be – vetette ellen Lebel. Többen szúrós szemmel néztek rá. – Ha egyszer idáig jutottak az események, uraim, már csak egyet tehetünk – mondta a miniszter. – Újra kihallgatást kérek az elnöktől, és megkérem, hogy függessze fel minden nyilvános megjelenését, amíg nem sikerül megtalálnunk és megsemmisítenünk ezt az embert. Addig is, holnap reggel mindenekelőtt igazoltatni kell minden egyes Párizsban tartózkodó dán

állampolgárt. Számíthatok a közreműködésükre, uraim? Commissiare? Monsieur le Préfet de Police? Lebel és Papon bólintott. – Akkor végeztünk, uraim. – Csak az piszkálja a csőrömet – mondta Lebel Caronnak, amikor visszatért az irodába –, hogy ezek egyre azt hiszik, azért nem kapjuk el, mert neki szerencséje van, mi meg hülyék vagyunk. Hát persze, szerencséje is volt, de közben ördögien ügyes is. Minket meg üldöz a balszerencse, no meg persze hibákat is követtünk el. Én, személyesen. De azért más is közrejátszik. Már kétszer is csak néhány órán múlott, hogy nem kaptuk el. Először, amikor csak egy hajszálon múlott, hogy az átfestett kocsin kicsúszott Gapból. Másodszor pedig most. Csupán órákkal azután, hogy megtaláljuk az Alfa Rómeót, a Sakál megöli a bárónőt, és lelép a kastélyból. És mind a két ízben másnap reggel válik kámforrá, azután, hogy az előző esti értekezleten bejelentem, a markunkban van, és tizenkét órán belül várható a letartóztatása. Drága barátom, Lucien, azt hiszem, én bizony most arra fogom használni korlátlan hatalmamat, hogy lehallgassak egy-két telefonbeszélgetést. Az ablakpárkányra könyökölt, s kinézett a szelíden folydogáló Szajnára, a Latin Negyedre, ahonnan ragyogó fények világítottak az éjszakába, és kacagás hangjai ömlöttek a fényben úszó folyó fölé. Tőle háromszáz méterre egy másik ablakon is kihajolt egy férfi a nyári éjszakába. A Police Judiciaire tömbjét nézegette elgondolkodva, amely a Notre-Dame kivilágított tornyaitól balra állt. Fekete nadrágot, utcai cipőt viselt, s magas nyakú selyemgarbót. A garbó fehér inget s papi öltözékhez tartozó fekete nyakrészt takart. Filteres, hosszú angol cigarettát szívott, s fiatalos arca meghazudtolta ősz fürtjeit. A két férfi, anélkül hogy tudott volna róla, szembe nézett egymással a Szajna vize fölött. A párizsi harangok bongása augusztus 22-e beköszöntét hirdette.

Harmadik rész EGY GYILKOSSÁG ANATÓMIÁJA 19. Claude Lebelnek rossz éjszakája volt. Még alig aludt valamennyit, amikor fél kettőkor Caron fölrázta. – Főnök, ne haragudjon, de eszembe jutott valami. Erről a Sakálról. Dán útlevele van, nem? Lebel kirántotta magát az álomból. – Folytassa. – Hogyan szerezte? Vagy hamisítvány, vagy lopta. De mivel az új útlevél mellé a haját is meg kellett festenie, én azt hiszem, hogy lopta. – Logikus. Folytassa. – Júliusi párizsi felderítőútja kivételével Londonban tartotta a főhadiszállását. Tehát az a valószínű, hogy vagy itt, vagy Londonban lopta. Namármost, mitévő lesz az a dán, aki elveszti az útlevelét? Elmegy a konzulátusára. Lebel föltápászkodott a tábori ágyról. – Drága barátom, Lucien, néha az az érzésem, hogy maga még sokra viszi az életben. Hívja nekem Thomas főfelügyelő lakását, aztán meg a párizsi dán főkonzuli. Ebben á sorrendben. A következő órát a telefonnál töltötte, míg sikerült Thomast és a dán főkonzuli is rávennie, hogy keljen fel, és menjen be az irodájába. Már csaknem hajnali három volt, amikor Lebel visszafeküdt az ágyba. Négykor a Préfecture de Police hívása ébresztette fel. Jelentették, hogy éjfélkor, illetve hajnali kettőkor összesen több mint kilencszáznyolcvan, párizsi szállodában megszálló dán állampolgár bejelentőlapja érkezeti be a központba, s hogy már folyik is az osztályozásuk a “valószínű", a “lehetséges" és az “egyéb" kategória szerint Már talpon volt, és éppen kávét iszogatott, amikor a DST műszaki csoportja jelentkezett, amely közvetlenül éjfél után kapta meg az utasítást a lehallgatásokra. Az akció máris eredménnyel járt. Lebel kocsiba ült, és a hajnali Párizson át Caron társaságában a DST központjába ment. Egy alagsori híradástechnikai laborban játszották le nekik a magnófelvételt.

Hangos kattanással kezdődött, aztán sorozatos surrogás következett, mint amikor az ember hét számot tárcsáz. Majd hallatszott, amint hosszan kicseng a telefon, végül újabb kattanás, ahogy valaki felvette a kagylót. Fojtott hang szólt bele: “Allô"? Női hang válaszolt: “Ici Jacqueline." A férfi így válaszolt: “Ici Valmy." A női hang hadarni kezdett: “Tudják róla, hogy most dán pap. Az éjszaka tizenkettőkor és kettőkor begyűjtik minden Párizsban tartózkodó dán állampolgár szállodai bejelentőlapját. Reggel pedig egyenként végigjárják őket." Szünet következett, majd a férfihang válaszolt: “Merci." Azzal letette a kagylót. Ugyanígy tett a nő is. Lebel dermedten nézte a lassan forgó orsót. – Tudja, hogy milyen számot hívott a nő? – kérdezte a technikust. – Igenis. Ki lehet számítani abból, hogy mennyi idő alatt pörög vissza a tárcsa a nullára. A Molitor 5901-et hívta. – A címet is tudja? A technikus papírszeletet nyújtott át a felügyelőnek. Lebel csupán egyetlen pillantást vetett rá. – Gyerünk, Lucien. Felkeressük Monsieur Valmy t. – Na és a lánnyal mi lesz? – Bíróság elé kerül. Hét órakor kopogtattak. A tanár épp a reggelijét kotyvasztotta a gázon. Bosszúsan elzárta a lángot, és a nappalin át elindult, hogy ajtót nyisson. Négy férfival találta magát szemben. Nem kellett bemutatkozniuk, azonnal tudta, hogy mit akarnak. Ketten egyenruhát viseltek, és úgy álltak ott az ajtóban, mintha mindjárt rá akarnák vetni magukat, de a szelíd arcú, tömzsi civil intésére veszteg maradtak. – Lehallgattuk a telefonját – mondta a kis ember csöndesen. – Maga Valmy. A tanáron semmiféle indulat nem látszott. Hátralépett, hogy utat engedjen látogatóinak. – Felöltözhetek? – kérdezte. – Hogyne, persze. Csupán néhány percig tartott, amíg a két egyenruhás rendőr felügyeletével nadrágot és inget húzott a pizsamára. A fiatalabb civil ruhás az ajtóban

őrködött. Az idősebb férfi ezalatt a lakásban feltornyozott könyveket és újsághalmokat nézegette. – Száz évig fog tartani, amíg ezt mind átnézik – mondta az ajtóban álló férfinak, aki válaszképp ezt dörmögte: – Hála az égnek, az már nem ránk tartozik. – Elkészült? – fordult a kis ember a tanárhoz. – Igen. – Vigyék le a kocsiba. Miután Caron és a rendőrök eltávoztak Valmyval, a felügyelő még a lakásban maradt. Azokat az irományokat lapozgatta, amelyeken Valmy láthatólag az előző éjjel dolgozott. Közönséges iskolai dolgozatok voltak. Valmy vizsgadolgozatokat javított az éjszaka. Otthon dolgozott; nyilvánvalóan ki sem húzta a lábát a lakásból, mert bármikor várható volt a Sakál hívása. Hét óra tíz perckor megszólalt a telefon. Lebel hosszú pillanatokig csak mereven bámulta a készüléket. Aztán felvette a kagylót. – Allô? Színtelen, száraz hang szólt bele a telefonba. – Ici Chacal. Lebel agya lázasan dolgozott. – Ici Valmy – felelte. Szünet következett. Nem tudta, hogyan folytassa. – Mi újság? – kérdezte a hang. – Semmi. Corréze-ben elvesztették a nyomot. Verejték ült ki a homlokára. Létfontosságú, hogy a Sakál még egy-két óra hosszat ott maradjon, ahol most van. Ekkor kattanás hallatszott a vonalban, és egyszerre süket lett a telefon. Lebel visszatette a kagylót a helyére, és lélekszakadva rohant le a lépcsőn a járdaszélen álló kocsihoz. – Vissza az irodába – kiáltotta a sofőrnek. A Sakál kissé értetlenül bámult ki a kis Szajna-parti szálloda halljában álló telefonfülkéből. Semmi? Ez valószínűtlen. Ez a Lebel felügyelő nem hülye. Lehetetlen, hogy ne találták volna meg az egletons-i taxist, tőle pedig egész biztosan eljutottak Haute Chalonniére-be. A kastélyban pedig meg kellett hogy találják a hullát, és az is képtelenség, hogy ne fedezték volna fel a Renault hiányát. Kizárt, hogy ne akadtak volna rá Tulle-ben a Renault-ra, mire a következő lépésben egészen bizonyosan kifaggatták az állomás személyzetét. Egészen bizonyosan... Kilépett a fülkéből, és a portáspulthoz lépett.

– Kérem a számlát – mondta a portásnak. – Öt perc múlva itt vagyok. Thomas főfelügyelő hívása épp akkor futott be, amikor hét óra harminc perckor Lebel az irodájába toppant. – Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig tartott – kezdte az angol nyomozótiszt. – De órákig tartott, amíg végre sikerült felzargatnom a dán konzulátus személyzetét, meg beráncigálnom őket az irodájukba. Egyébként magának igaza volt. Július 14-én egy dán pap bejelentette, hogy elveszett az útlevele. Gyanúja szerint West End-i szállodájában, a szobájából lopták el, bizonyítani azonban semmivel sem tudta. A szállodaigazgató nagy megkönnyebbülésére feljelentést nem tett. Per Jensennek hívják, koppenhágai lakos. Személyleírás: száznyolcvan centi magas, szeme kék, haja ősz. – Ez az. Köszönöm, felügyelő úr. – Lebel letette a kagylót. – Hívja a prefektúrát – szólt oda Caronnak. A négy fekete rendőrautó 8.30-kor állt meg a Quai des Grands Augustins-i szálloda előtt. A rendőrség fenekestül felforgatta a 37-es szobát. Végül úgy festett, mintha tornádó vonult volna át rajta. – Sajnálom, Monsieur le Commissaire – mondta a tulajdonos a gyűrött, kialvatlan detektívnek, aki a rohamot vezette: – Jensen tisztelendő úr egy órával ezelőtt kijelentkezett. A Sakál egy arra járó taxival a Gare d'Austerlitz szomszédságába vitette magát. Ide érkezett az előző este, s úgy gondolta, hogy errefelé biztosan nem fogják keresni. A puskát, a katonakabátot és a képzeletbeli francia, André Martin ruháit tartalmazó bőröndöt a csomagmegőrzőben hagyta, s csak az amerikai diák, Marty Schulberg ruháit és iratait tartalmazó bőröndöt meg a kézitáskát tartotta magánál, amelyben a maszk elkészítéséhez szükséges holmik voltak. Ezzel a poggyásszal, de egyelőre még a fekete öltönyben, bár magasnyakú garbója eltakarta a papi gallért, betért egy kis garniszállóba a pályaudvartól néhány saroknyira. A portás rábízta, hogy maga töltse ki a bejelentőlapot, és lustaságában még csak nem is egyeztette az adatokat az útlevéllel, noha így írta volna elő a szabályzat. Ennek eredményeképpen a bejelentőlap egyáltalán nem Per Jensen nevére szólt. Szobájába érve a Sakál nyomban munkába vette az arcát és a haját. Oldószerrel kimosta hajából a festéket, s ismét előtűnt eredeti szőkesége. A következő lépésben Marty Schulberg gesztenyebarna hajszínére festette. A két

kontaktlencse a helyén maradt, az aranykeretes okulárét azonban felváltotta az amerikai diák vastag szarukeretes szemüvege. A fekete utcai cipő és a hozzá tartozó zokni, ing, fekete mellrész és fekete öltöny egybegöngyölve a bőröndbe vándorolt, a koppenhágai Jensen tiszteletes útlevelével egyetemben. Ehelyett papucscipőt, farmert, rövid ujjú garbót és dzsekit vett, s máris átváltozott a New York állambeli Syracuse nevű városkából való amerikai egyetemi hallgatóvá. Még dél sem volt, s ő a dzseki egyik mellzsebében az amerikai útlevéllel, a másikban kötegnyi francia frankkal már készen is állt az indulásra. A Jensen tiszteletes maradványait rejtő bőrönd a szekrény aljában lapult, a szekrény kulcsa viszont egyetlen öblítésre eltűnt a bidében. A Sakál a tűzoltólétrán távozott; a szállodában többé hírét sem hallották. Néhány perc múlva ismét a Gare d'Austerlitz csomagmegőrzőjében állt. A kézitáskát is beadta, majd az elismervényt a farzsebébe tette, az előző bőröndről szóló elismervény mellé, aztán nekivágott a városnak. Taxival átvitette magát a bal partra. A Boulevard Saint Michel és a Rue de la Huchette sarkán szállt ki, s elmerült a párizsi Latin Negyed zegzugos utcáit elárasztó diákok és fiatalok özönében. Egy füstös kis kocsma mélyén telepedett le a diákhoz illő olcsó ebédhez, s közben most első ízben töprengett, hogy hol is fogja tölteni az éjszakát. Biztos volt benne, hogy Lebel mostanra már kinyomozta Per Jensen tiszteletest, és huszonnégy óránál többet Marty Schulbergnek sem adott. – A fene egye meg ezt a Lebelt – átkozódott magában, de közben széles mosolyt villantott a pincérnőre és hangosan így szólt: – Kösz, szépségem. Délelőtt tízkor Lebel már ismét Thomas londoni számát hívta. Thomas, amikor meghallotta francia kollégája kérését, halkan felsóhajtott, mindazonáltal meglehetősen udvarias hangon válaszolta, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Miután letette a kagylót, Thomas az előző heti nyomozóbrigád rangidős detektívjét hívatta. – Üljön le – mondta neki. – A franciák már megint nyaggatnak. Úgy látszik, megint lekéstek a szivart. Most már valahol Párizsban van, és azt gyanítják, hogy további hamis iratokkal is rendelkezik. Úgyhogy mi ketten most szépen végigtelefonáljuk az összes londoni konzulátust, és sorban megkérjük őket, hogy bocsássák rendelkezésünkre a július 1-je óta Londonban ellopott vagy elvesztett útlevelek jegyzékét. Négerek és ázsiaiak nem érdekesek. Csak a fehérek. Azt is kérdezze meg minden esetben, hogy milyen

magas az illető. Aki százhetvenöt centinél magasabb, az mind gyanús. Na, lássunk munkához. Eközben Párizsban a napi rendes minisztériumi értekezletet előrehozták délután kettőre. Lebel, a tőle megszokott monoton, ártatlan hangon adta elő jelentését, fogadtatása azonban jeges volt. – Az istenit ennek az embernek – fakadt ki a miniszter, amikor Lebel beszámolójának még a felénél sem tartott. – Ördögi szerencséje van! – Nem, Monsieur le Ministre, nem szerencséről van szó. Legalábbis nem csakis szerencséről. Folyamatosan értesült a nyomozás minden lépéséről. Ezért távozott Gapból olyan sebtében, és ezért ölte meg azt a nőt La Chalonniére-ben, s így sikerült elszelelnie, éppen mielőtt bezárult volna körülötte a gyűrű. Én mindenesetre jelentést tettem a nyomozás állásáról ezen az értekezleten. Három ízben is már csupán órák kérdése volt, és elkaptuk volna. Ma reggel Valmy letartóztatása késztette arra, hogy elhagyja tartózkodási helyét, és újabb álnevet vegyen fel, valamint az, hogy nekem csak igen tökéletlenül sikerült megszemélyesítenem az igazi Valmyt. Az előző két alkalommal azonban eljutott hozzá a figyelmeztetés, mégpedig a kora reggeli órákban, röviddel az után, hogy én megtartottam szokásos tájékoztatómat az ügy állásáról. Fagyos csend támadt az asztal körül. – Úgy emlékszem, felügyelő úr, hogy már máskor is hangot adott ennek a felvetésnek – mondta a miniszter ridegen. – Remélem, ezúttal tényekkel is alá tudja támasztani. Válaszképpen Lebel kis, hordozható magnetofont helyezett az asztalra, és megindította. A tanácsterem csöndjében fémesen, harsányan hangzott fel a lehallgatott telefonbeszélgetés. Amikor véget ért, a teremben minden szem a kis szerkezetre szegeződött. Saint-Clair ezredes hamuszürkére vált, és kissé reszkető kézzel rakosgatta vissza dossziéjába az előtte kiterített iratokat. – Kinek a hangja volt ez? – tette fel végül a kérdést a miniszter. Lebel nem szólt. Saint-Clair lassan felemelkedett a székről, és most minden szem feléje fordult. – Sajnálattal kell tudatnom önnel... miniszter úr... hogy ez... egy ismerősöm hangja. A hölgy jelenleg nálam lakik... Elnézést kérek.

Eltávozott a teremből, hogy visszamenjen a Palotába, és megírja a lemondását. A szobában maradottak nem néztek fel: a kezükre meredtek szótlanul. – Rendben van, felügyelő úr. – A miniszter hangja nagyon halkan szólt a teremben. – Folytassa, kérem. Lebel folytatta a jelentést, és beszámolt róla, hogy kéréssel fordult Thomas főfelügyelőhöz: járjanak utána minden útlevélnek, amely az utóbbi ötven nap során tűnt el. – Remélem – zárta beszámolóját –, hogy már ma este kezemben lesz a lista, amelyen feltehetőleg legfeljebb egy-két olyan személy fog szerepelni, aki megfelel a Sakál már ismeretes személyleírásának. Amint ez megtörtént, nyomban felkérem az illető országokat, amelyeknek állampolgárai Londonban járva elvesztették az útlevelüket, hogy küldjék meg a kérdéses személyek fényképét, ugyanis biztosra vehetjük, hogy a Sakál most már jobban hasonlít az új útlevelében látható képre, mint akár Calthropra, akár Dugganre, akár pedig Jensenre. Kis szerencsével holnap délre birtokunkban lesznek a képek. – Magam részéről – mondta a miniszter – arról számolhatok be, hogy beszéltem de Gaulle elnökkel. Kereken megtagadta, hogy a várható merénylet miatt bármiben is megváltoztassa kidolgozott útitervét. Őszintén szólva, erre számíthattunk is. Mindazonáltal egy engedményre sikerült rábírnom. Feloldhatjuk a hírzárlatot, legalábbis egy tekintetben. A Sakál most már közönséges gyilkosnak minősül. Behatolva de la Chalonniére bárónő otthonába, meggyilkolta a ház úrnőjét, akinek ékszereit el akarta rabolni. A feltevések szerint Párizsba szökött, s most ott bujkál. Ezzel egyetértenek, uraim? – Ezt a híranyagot fogjuk kiadni a délutáni lapoknak, az utolsó kiadásokban már biztosan benne lesz. Amint ön, felügyelő úr, biztosat tud a Sakál újabb álnevéről, vagy ha legalábbis annyit tud már, hogy mi az a két vagy három név, ami számításba jöhet, felhatalmazom önt, hogy ezt a nevet vagy ezeket a neveket a sajtó tudomására hozza. És akkor a reggeli lapok új fejleménnyel kiegészítve hozhatják a sztorit. Amikor pedig holnap reggel befut annak a boldogtalan turistának a fényképe, aki Londonban elvesztette az útlevelét, ön, felügyelő úr, a fényképet is rendelkezésére bocsáthatja az esti lapoknak és a tévéknek, hadd legyen újabb jelentenivalójuk a gyilkosság ügyében folyó nyomozásról.

Ettől függetlenül azonban, amint nevet tudunk, minden egyes párizsi rendőr és CRS-rohambrigádos kinn lesz az utcán, és igazoltat minden teremtett lelket. A rendőrprefektus, valamint a CRS és a PJ főnöke lázasan jegyzetelt. A miniszter folytatta. – Eközben a DST a központi nyilvántartó segítségével sorra vesz minden egyes OAS-szimpatizánst, akiről tudomásunk van. A DST és a központi nyilvántartó vezetője hevesen bólogatott. – A Police Judiciaire felfüggeszt minden folyamatban levő nyomozást, és valamennyi nyomozóját erre a feladatra állítja rá. Max Femet bólintott. – Ami a Palotát illeti, magától értetődően, mostantól számítva részletes jelentést kérek minden útról, amely az elnök napirendjén szerepel, még ha őt magát nem tájékoztatjuk is a védelmére tett különleges óvintézkedésekről. Ez most azon különleges esetek egyike, amikor éppen az ő érdekében kénytelenek vagyunk megkockáztatni, hogy esetleg kihívjuk a haragját. És gondolom, számíthatok rá, hogy az Elnöki Biztonsági Szolgálat természetesen olyan szoros kört von az elnök köré, mint eddig még soha. Commissaire Ducret? Jean Ducret, de Gaulle személyes testőrségének főnöke bólintott. – A Brigade Criminelle-nek... – a miniszter szúrósan Bouvier szeme közé nézett – nyilvánvalóan sok fizetett alvilági kapcsolata van. Azt akarom, hogy mozgósítsák minden emberüket; adják meg nekik a Sakál nevét és személyleírását, s az alvilág is tartsa nyitva a szemét, hogy nem bukkan-e föl valahol. Megértette? Maurice Bouvier mogorván bólintott. Titokban azonban kissé nyugtalankodott. Nem egy embervadászatnak volt már tanúja annak idején, amikor még alacsonyabb beosztásban szolgált, ez a mostani azonban gigantikus méretűnek ígérkezett. Amint Lebel bemondja a nevet és az útlevélszámot, a személyleírásról nem is szólva, a biztonsági szolgálat embereitől a beépített alvilági emberekig csaknem százezer ember fogja tűvé tenni az utcákat, a szállodákat, a bárokat és az éttermeket ezért az egy emberért. – Kérem, szóljanak, ha esetleg megfeledkeztem volna valamely számbajöhető információs forrásról – mondta a miniszter. Rolland ezredes gyors pillantást vetett Guibaud tábornokra, majd Bouvier felügyelőre. Köhintett.

– Talán az Union Corse. Guibaud tábornok a körmeit tanulmányozta. Bouvier vasvillaszemeket meresztett. A többiek java része is zavartan feszengett. Az Union Corse, a korzikaiak szövetsége, az Ajacciói Testvérek, azaz a vendetta fiainak örököse, Franciaország legnagyobb szervezett bűnszövetkezete volt, s azóta is az. Marseille-t és a déli partvidéket jórészt a kezükben tartották. Némely szakértő szerint a szervezet nemcsak régibb, de veszedelmesebb is, mint a maffia. Minthogy az Union Corse nem vándorolt ki Amerikába a század első évtizedeiben, mint a maffia, azt a nemkívánatos reklámot is sikerült elkerülnie, amelynek következtében a maffiából oly közismert szervezet lett. A gaulle-izmus eddig már két ízben szövetkezett az Union-nal. A szövetség mindkétszer nagyon hasznos volt, de egyben kínos is. Az Union ugyanis közreműködéséért mindig ellenszolgáltatást kért, s rendszerint a törvénybe ütköző tevékenységei fölötti rendőri felügyelet csökkentése formájában. 1944 augusztusában az Union segített a szövetségeseknek a dél-franciaországi partraszállás végrehajtásában, s azóta is gyakorlatilag korlátlan úr Marseille-ben és Toulonban. 1961 áprilisában az algériai telepesek elleni harcban sietett a francia állam segítségére, s jutalmul messze északra kinyújthatta a csápjait, s magát Párizst is behálózhatta. Maurice Bouvier, mint minden rendőr, szívből gyűlölte a korzikaiakat, de tudta, hogy Rolland Akció Csoportja sűrűn igénybe veszi a szolgálataikat. – Gondolja, hogy a segítségünkre lehetnek? – kérdezte a miniszter. – Ha ez a Sakál csakugyan olyan agyafúrt, mint ahogy mondják – felelte Rolland –, akkor vagy az Union találja meg, vagy senki. – Hány emberük van Párizsban? – kérdezte a miniszter kétkedve. – Körülbelül nyolcvanezer. A rendőrségnél, a vámőrségnél, a CRS-ben, a titkosszolgálatban és természetesen az alvilágban. És ez szervezett erő. – A belátására bízom – mondta a miniszter. Több javaslat nem volt. – Nos, akkor tehát végeztünk. Commissaire Lebel, öntől most már nem várunk egyebet, mint egy nevet, egy személyleírást és egy fényképet. Ha ez a három megvan, nem adok a Sakálnak többet hat óránál. – Egyelőre még van három napunk – mondta Lebel, aki eddig az ablakon bámult kifelé. Mindenkin meghökkenés látszott. – És ezt honnan tudja? – kérdezte Max Fernet. Lebel szaporán pislogni kezdett, aztán így válaszolt: – Bocsánatukat kell kérnem. Csak az én ostobaságom az oka, hogy eddig nem jöttem rá. Már egy hete meg vagyok győződve róla, hogy a Sakál terv

szerint halad, s már jó előre kiválasztotta az elnök elleni merénylet napját. Amikor Gapból eljött, vajon mért nem változott rögtön Jensen tiszteletessé? Miért nem ment a kocsiján Valence-ba, ahol azonnal fölszállhatott volna a párizsi gyorsra? Miért tölti idejét Franciaországban már egy hete? – Nos, miért? – kérdezte valaki. – Azért, mert már kijelölte a merénylet napját – mondta Lebel. – Ő már tudja, hogy mikor fog lecsapni. Ducret felügyelő, van az elnök mai, holnapi vagy szombati napirendjén olyan pont, amely a Palota elhagyásával járna? Ducret nemet intett. – És vasárnap, augusztus 25-én mi van? – kérdezte Lebel. Sóhajtás futott körbe az asztal körül, mint a szellő, ha végigsimít a búzatáblán. – Hát persze- sóhajtott fel a miniszter. – A felszabadulás évfordulója. Bosszantó, hogy előbb nem jutott eszünkbe, de az egészben az a legbosszantóbb, hogy a legtöbben, akik most itt ülünk az asztal körül, annak idején 1944 augusztusában is itt voltunk vele Párizs felszabadulásakor. – Pontosan így van – mondta Lebel –, ez a mi Sakálunk valóságos pszichológus. Tudja, hogy van egy nap az esztendőben, amelyet de Gaulle ha törik, ha szakad, itt tölt. Ez a nap, hogy úgy mondjam, az elnök életének nagy napja. És a Sakál éppen erre a napra vár. – Ez esetben – mondta a miniszter kurtán – máris a kezünkben van. Információforrásától megfosztva, többé egyetlen zuga sincs Párizsnak, amely elrejtené, a párizsiak egyetlen rétege vagy csoportja sem fogja befogadni, még véletlenül, tudtán kívül sem, hogy oltalmat nyújtson számára. A kezünkben van. Lebel felügyelő, a nevét kérem öntől. Claude Lebel fölkelt az asztaltól, és az ajtó felé indult. A többiek is szedelőzködtek, hogy ebédelni menjenek. – Még egy kérdés – kiáltotta a miniszter Lebel után –, honnét tudta, hogy éppen Saint-Clair ezredes otthoni telefonját kell lehallgattatnia? Lebel visszafordult az ajtóban, és vállat vont. – Nem tudtam – mondta –, s ezért a múlt éjjel az urak mindegyikének a telefonját lehallgattattam. Uraim, a viszontlátásra. Ugyanaznap délután öt órakor, a Place de l'Odéon tőszomszédságában egy kávéház teraszán sör mellett üldögélve, s arcát a nap elől ugyanolyan napszemüveg mögé rejtve, mint mindenki más, a Sakálnak eszébe jutott az ötlet. Az a két férfi adta, aki épp akkor sétálgatott el előtte a járdán. Kifizette a

sörét, és távozott. Száz méterrel lejjebb az utcában, megtalálta, amit keresett: egy női kozmetikai szalont. Bement, és vásárolt egyet s mást. Délután hatkor az esti lapok új főcímekkel jelentek meg. A késői kiadások fejlécén harsány szalagcím futott keresztbe. Assassin de la belle se réfugie á Paris. Alatta de la Chalonniére bárónő fényképe, amelyet egy öt évvel azelőtti párizsi estélyen készült felvételből vágtak ki. Egy képügynökség archívumából került elő, és minden lap ezt a képet hozta le. 6.30-kor Rolland ezredes a France Soir-ral a hóna alatt belépett egy kis kávéházba, valahol a Rue Washington környékén. A borostától sötét állú pultos szúrós szemmel nézett rá, aztán intett a fejével egy férfinak, aki a helyiség végében várakozott. A második férfi előrejött, és megszólította Rolland-t. – Rolland ezredes? Az Akció Csoport főnöke bólintott. – Kérem, kövessen. Előrement a kávéház végében nyíló kis ajtón át, föl az első emeletre, a tulajdonos lakására. Kopogtatott, mire egy hang bentről így szólt: – Entrez. Miközben az ajtó becsukódott a háta mögött, Rolland megszorította a karosszékből fogadására felemelkedő férfi kinyújtott kezét – Rolland ezredes? Enchemté. Én vagyok az Union Corse capu-je Ha jól tudom, ön egy bizonyos férfit keres... Este nyolc volt már, amikor Thomas főfelügyelő jelentkezett Londonból. Fáradtság érződött a hangjában. Nem volt könnyű napja. Némelyik konzulátus készséggel állt a rendelkezésére, másokkal csak nehezen boldogult. A nőket, a négereket, az ázsiaiakat és az alacsonyakat leszámítva, nyolc férfi vesztette el az útlevelét Londonban az elmúlt ötven nap során, jelentette. Gondosan tagolva, de röviden felolvasta a neveket, az útlevélszámokat és a személyleírásokat. – Most pedig lássunk hozzá, és szűrjük ki azokat, akik semmiképpen sem jönnek számításba-javasolta Lehelnek. – Hárman abban az időben vesztették el az útlevelüket, amikor a Sakál, azaz Duggan tudomásunk szerint nem volt Londonban. Július elsejéig visszamenőleg átnéztük a légitársaságok helyfoglalásait és utaslistáit is. Megállapítottuk, hogy július 18-án Koppenhágába repült az esti géppel. A BEA szerint a brüsszeli repülőtéri

kirendeltségen váltotta a jegyét, és készpénzzel fizetett. Augusztus 6-án este érkezett vissza Angliába. – Igen, ez egyezik a mi adatainkkal – mondta Lebel. – Kiderítettük, hogy a két dátum között eltelt idő egy részét Párizsban töltötte. Július 22-től július 31-ig. – Tehát – mondta Thomas a recsegő londoni vonalban – három útlevél azalatt tűnt el, amikor nem volt Londonban. Ezeket ki is húzhatjuk, helyes? – Helyes – felelte Lebel. – A fennmaradó ötből egy éktelenül magas, hat láb, hat hüvelyk, ami a maguk nyelvén több mint két métert tesz. Amellett olasz is az illető, vagyis az útlevelében a termete méterben és centiméterben van megadva, tehát a francia határőr is azonnal megértené az adatokat, és feltűnne neki a különbség, hacsak nem gólyalábon közlekedik a barátunk. – Egyetértek, ez az ember valóságos óriás lehet. Kihúzhatjuk. És a többi négy? – kérdezte Lebel. – Nos, egy közülük borzalmasan kövér, kétszáznegyvenkét font, azaz jóval több mint száz kiló. Ehhez az útlevélhez annyira ki kellene párnáznia magát a Sakálnak, hogy járni is alig bírna. – Kihúzhatjuk – mondta Lebel. – Ki maradt még? – A harmadik túlságosan öreg. A magassága egyezne, de elmúlt hetven. Ennyire öregnek a Sakál csak akkor látszhat, ha igazi színházi maszkmester festi ki a képét. – Őt is kihúzhatjuk – mondta Lebel. – Na és a fennmaradó kettő? – Az egyik norvég, a másik amerikai – mondta Thomas. – Mind a kettőre ráillik a leírás. Mind a kettő magas, széles vállú. koruk húsz és ötven között van. Két dolog azonban a norvég ellen szól. Először is az, hogy szőke; valószínűtlennek tartom, hogy a Sakál, miután lebukott mint Duggan, újra visszatérne a saját hajszínéhez. Túlságosan hasonlítana Dugganre, nem? Másodszor pedig; a norvég azt mondta a konzuljának, hogy biztosan tudja, akkor vesztette el az útlevelét, amikor a barátnője csónakáztatása közben ruhástul beleesett a Serpentine-ba. Megesküszik rá, hogy amikor beleesett a vízbe, a mellzsebében volt az útlevél, s amikor tizenöt perc múlva kimászott, már nem találta. Az amerikai viszont eskü alatt vallotta a londoni repülőtéri őrszobán, hogy a kézitáskáját és benne az útlevelét a repülőtéri épület főcsarnokában lopták el, amikor egy pillanatra levette róla a szemét. Na, mit szól hozzá?

– Küldjön meg, kérem – mondta Lebel –, minden részletet erről az amerikairól, Marty Schulbergről. A fényképét majd beszerzem a washingtoni útlevélhivatalból. És még egyszer köszönöm a fáradozását. Aznap este tízkor ismét értekezletet tartottak a minisztériumban. Ez lett az addigi legrövidebb értekezlet. Az állambiztonsági apparátus valamennyi osztályának vezetője már egy órával a kezdésre kitűzött időpont előtt kézhez kapta a gyilkosságért körözött Marty Schulberg anyagának egy-egy sokszorosított példányát. Még az éjszaka folyamán várhatólag megérkezik a fényképe is, éppen időben, hogy belekerüljön az esti lapok első kiadásába, amely délelőtt tíz óra tájt kerül az utcára. A miniszter szólásra emelkedett. – Uraim, amikor először jöttünk össze, valamennyien jóváhagytuk Bouvier felügyelő úr javaslatát," amely szerint a Sakál néven ismert bérgyilkos leleplezése merőben nyomozói feladat. Utólag meggondolva a dolgot, magam is egyetértek ezzel a diagnózissal. Szerencsénkre, az elmúlt tíz nap során munkatársunknak mondhattuk Lebel felügyelő urat is. Noha a gyilkos háromszor változtatott nevet, Calthropról Dugganre, Dugganről Jensenre és Jensenről Schulbergre, és bár folyamatosan értesülések szivárogtak ki ebből a teremből, Lebel felügyelő úrnak sikerült nemcsak lelepleznie, hanem a város területén nyomára is akadnia az emberünknek. Hálával tartozunk a felügyelő úrnak. – Meghajtotta a fejét Lebel felé, aki zavartan tekingetett körbe. Mostantól kezdve azonban már a mi vállunkon nyugszik a feladat. Tudjuk a gyilkos nevét, személyleírását, útlevele számát és nemzetiségét. Néhány órán belül a fényképe is a kezünkben lesz. Bízom benne, hogy a rendelkezésünkre álló erőkkel a fénykép megérkezése után már csupán órák kérdése lesz a letartóztatás. Már minden párizsi rendőr, minden CRS rohambrigádos, minden detektív megkapta az eligazítást. Reggelre, de legkésőbb holnap délre a Sakálnak már nem lesz hová bújnia. – Most pedig, Lebel felügyelő úr, engedje meg, hogy még egyszer gratuláljak önnek, és egyben levegyem válláról a nyomozás terhét és gyötrelmeit. A most következő órákban nem lesz szükségünk az ön felbecsülhetetlen segítségére. Ön elvégezte a feladatát, méghozzá nagyszerűen. Köszönöm önnek. Türelmesen várta a választ. Lebel sűrűn pislogva fölemelkedett székéről. Megbiccentette a fejét a gyülekezet felé, amelyben csupa nagy hatalmú férfi

ült, akik sok ezernyi beosztottnak és sok millió franknak parancsoltak. Visszamosolyogtak rá. Lebel megfordult, és elhagyta a termet. Commissaire Claude Lebel, tíz nap óta először, hazament lefeküdni. Épp éjfélt ütött az óra, amikor elfordította a zárban a kulcsot, s a nyakába zúdultak a felesége élénk szemrehányásai. Augusztus 23-a lett.

20. A Sakál éjfél előtt egy órával lépett be a bárba. Olyan sötét volt odabenn, hogy percekbe telt, mire nagy nehezen képes volt kivenni a helyiség körvonalait. Bal felől hosszú bárpult futott végig a fal mentén, mögötte halványan megvilágított tükörsor, s a polcokon palackok. A mixer leplezetlen kíváncsisággal méregette. A helyiség hosszú, szűk kályhacső volt, a bárpulttal szemben a jobb oldali fal teljes hosszában kis asztalkák álltak. A kályhacső végén a helyiség kis szalonná öblösödött, itt nagyobb, hatszemélyes asztalok álltak. A pult előtt bárszékek sorakoztak. A bárt csaknem megtöltötte az éjszakai törzsközönség; szabad ülőhely alig akadt. Az ajtóhoz közel eső asztaloknál fennakadt a beszélgetés; a vendégek a belépőt vizsgálgatták, majd ahogy egyre többen figyeltek fel társaik kíváncsi pillantásaira, s fordultak az ajtó felé, hogy szemrevételezzék az ajtónál álló magas, kisportolt testű fiatalembert, a csönd mind hátrább kúszott a helyiségben. Néhányan összesúgtak, kuncogás hallatszott. A Sakál észrevette, hogy a pult vége felé az egyik bárszék üres, s a pult és az asztalok közötti folyosón megindult feléje. Egyetlen lendülettel az ülőkére dobta magát. Hadaró suttogást hallott a háta mögül. – Oh, regarde-moi ça! Micsoda izmok jaj, mindjárt megbolondulok. A mixer végiglejtett a pult mentén, s vele szemben állt meg, hogy jobban szemügyre vehesse. Kipirosított ajkát kacér mosolyra húzta. – Bonsoir... monsieur. – Az asztaloknál kórusban hangzott fel a kaján kuncogás. – Donnez-moi un Scotch. A mixer üdvözült mosollyal elkeringőzött, hogy kitöltse a whiskyt. Egy férfi, egy férfi, egy igazi férfi. Ó, micsoda civakodás lesz itt ma este. Az asztaloknál ülő petites folles már köszörülik is a fogukat. A többség a “kandúrját" várja, de néhányuknak most nincs senkije, és éppen ezért vannak

itt, hogy felcsípjenek valakit. Hű, micsoda szenzációt fog kelteni ez az új fiú, gondolta. Szomszédja a Sakál felé fordult, és leplezetlen kíváncsisággal alaposan szemügyre vette. A férfi fémesen csillogó aranyszínre festett haját homlokára fésült, szabályosan göndörödő kis kihegyezett tincsekben hordta, s ettől úgy festett, akár egy ifjú görög isten az ókori frízeken. A hasonlóság azonban ezzel véget is ért. Szemhéja sötétre mázolva, a szája halovány korallszínre, arca kipúderezve. De még a sok festék sem tudta elrejteni a korosodó, ferde hajlamú férfi fáradt vonásait, sem a kiszíkkadt szemek éhes pillantását. – Tu m'invites? – kérdezte kislányosan affektáló hangon. A Sakál lassan ingatva fejét, nemet intett. A nőiesen kimázolt férfi vállat vont, és visszafordult beszélgetőtársához. Tovább folytatták rémületet és meglepetést színlelő apró sikolyokkal tarkított tereferéjüket. A Sakál kibújt lemberdzsekjéből, s ahogy előrenyúlt az italért, amit a mixer elébe tolt, válla s háta moccanó izmai látványosan kirajzolódtak a vékony garbón. A mixer elgyönyörködött a látványban. Vajon “normális" lenne? Nem, képtelenség, különben nem volna itt. De nem is olyan kandúr, aki cicát keres magának, különben ugyan miért koppintott volna az orrára szegény kis Corinne-nak, amikor megkérte, hogy hívja meg egy italra. Nem lehet tévedés... csodálatos! Ez a gyönyörű, fiatal kandúr azért jött ide, mert tapasztalt, öreg macskát keres magának, akivel szobára mehet. Be szép esténk lesz ma! A kandúrok nem sokkal éjfél előtt kezdtek beszállingózni a bárba. Hátul telepedtek le, onnan tartottak szemlét a vendégek fölött, oda-odaintették magukhoz a mixert, s összesúgtak vele. A mixer, miután visszatért a pult mögé, ilyenkor mindig odaszólt valamelyik “lány"-nak. – Monsieur Pierre szeretne beszélni veled, szépségem. Menj szépen oda hozzá, és próbálj meg szép és kívánatos lenni, de aztán nehogy nekem megint pityergés legyen a vége, mint a múltkor. A Sakál ideje néhány perccel éjfél után érkezett el. A helyiség végében üldögélő férfiak közül kettő már percek óta szemezgetett vele. Külön asztalnál ültek, és olykor vasvillaszemeket villantottak egymásra. Középkorúnál idősebb, korosodó férfi volt mind a kettő; az egyik kövér volt, apró szeme hájjal kipárnázott szemhéjak közül pislogott elő, tarkóján inggallérjára buktak a hurkák. Otromba disznónak látszott. A másik karcsú és előkelő jelenség; nyaka inas, mint a dögkeselyűé, s néhány szál maradék haját nagy gonddal tapasztotta keresztbe kopasz feje tetején. Tökéletesen szabott ruhát, feszes

nadrágot viselt, a zakója ujjából, szinte csak sejtésként, csipkés mandzsetta villant elő. Nyakában művésziesen megkötött könnyű, puha selyemkendő hullámzott. Valahol a művészvilág tájékán élhet, gondolta a Sakál, talán divattervező, esetleg fodrász. A kövér egyszer csak magához intette a mixert, és a fülébe súgott valamit. Nagy címletű bankjegyet dugott a mixer szűk nadrágja zsebébe. A mixer visszatért a pulthoz. – Az úr azt kérdezteti, hogy nem volna-e kedve önnek leülni az asztalához egy pohár pezsgőre – suttogta a Sakál fülébe, s közben huncutkásan rákacsintott. A Sakál letette a whiskyjét. – Közölje az úrral – mondta tisztán és jól érthetően, hogy a pult körül lebzselő homokosok is jól hallják –, hogy nem a zsánerem. Szavaira borzadva hüledezett, aki csak hallotta, s távolabb több késpenge karcsúságú fiatalember is gyorsan leszállt a bárszékéről, és közelebb húzódott, nehogy egyetlen szót is elmulasszon. A mixer szeme is elkerekedett a borzalomtól. – Meghívott, hogy igyál vele pezsgőt, nem érted, szépségem? Itt mindenki jól ismeri a vendég urat, akárki megmondhatja, hogy milyen vastag. Megfogod vele az isten lábát. Válasz helyett a Sakál leszállt a bárszékről, fogta a whiskyjét, és odaőgyelgett a másik öregemberhez. – Megengedi, hogy helyet foglaljak az asztalánál? – kérdezte. – Molesztálnak. A művészre maszkírozott piperkőc majdnem elájult a gyönyörűségtől. A kövér néhány perccel később, még mindig fülig vörösen a sértéstől, távozott a bárból, miközben vetélytársa, csontos, vén kezét hanyagul a fiatal amerikai kezén nyugtatva, arról beszélt új barátjának, hogy csakugyan megdöbbentő, mi több, felháborító, hogy milyen modort engednek meg maguknak manapság egyesek. A Sakál és új ismerőse éjfél után egy óráig maradt. A buzi, akit Jules Bernard-nak hívtak, néhány perccel korábban megkérdezte a Sakáltól, hogy hol szállt meg. A Sakál röstelkedést színlelve bevallotta, hogy bizony nincs hol lehajtania a fejét, vékonypénzű diák, aki az utolsó filléréből is kifogyott. Bemard alig merte hinni a jó szerencséjét. Mintegy csak véletlenül megemlítette fiatal barátjának, hogy neki viszont szépen berendezett, gyönyörű lakása van, ami még csendes is. Egyedül él, soha senki nem zavarja

hívatlanul, a szomszédokkal pedig szóba se áll, mert egyszer nagyon, nagyon gorombán bántak vele. És a legnagyobb örömére szolgálna, ha Martin nála szállna meg arra az időre, amíg Párizsban tartózkodik. A Sakál ezúttal mélységes hálát színlelve, elfogadta a meghívást. Mielőtt elmentek volna, néhány percre kisurrant az illemhelyre (nem volt külön női és férfi), és vastagon kifestett szemmel, kipúderezett arccal és kirúzsozott szájjal tért vissza. Bernard-on látszott, hogy bosszantja a dolog, de amíg ki nem léptek az utcára, uralkodott magán. Kinn a járdán hozakodott elő szemrehányásaival. – Nem tetszel nekem így kipingálva. Így úgy nézel ki, mini azok a ronda kis hímringyók a bárpultnál. Te nagyon jóképű fiatalember vagy. Semmi szükséged az effélére. – Ne haragudj, Jules, azt hittem, hogy így jobban fogok tetszeni neked. Ha hazaértünk, azonnal lemosom. Ettől Bemard kissé megenyhült. A kocsijához mentek. Bernard-nak nem volt kifogása az ellen, hogy mielőtt hazamennének, tegyenek egy kis kitérőt a Gare d'Austerlitz felé Marty csomagjaiért. Már az első útkereszteződésnél rendőr állt ki eléjük az útra, és leállította a kocsit. Amint a rendőr arca megjelent a vezető felőli ablakban, a Sakál felkattintotta a belső világítást. A rendőr egy pillanatig merően nézte őket, aztán undor jelent meg az arcán, és visszahúzódott. – Allez – intett nekik minden további kérdezősködés helyett. – Sales pédés – dörmögte az elhaladó kocsi után. Még egyszer leállították őket, mielőtt a pályaudvarhoz értek volna. A rendőr az igazolványokat kérte. A Sakál kacéran kuncogott. – Mást nem akar, rendőr bácsi? – Menjetek a francba – mondta a rendőr, és továbbengedte őket. – Ne ingereld őket – csitította Bemard a Sakált sotto voce. – A végén még letartóztatnak. A Sakál kiváltotta böröndjeit a csomagmegőrzőből, s még néhány undorodó pillantást is kapott ráadásul a ruhatárostól, aztán a csomagokat beemelte Bemard kocsijának hátsó ülésére. Útban Bemard lakására harmadszor is leállították őket. Ezúttal két CRS-rohamrendőr, egy őrmester és egy közlegény. Egy útkereszteződésnél meszelték le a kocsit, már nem messze Bemard lakásától. A közlegény lépett oda a jobb oldali ajtóhoz, lehajolt, és egyenesen a Sakál arcába pillantott. Aztán visszahőkölt. – Te jó isten. Hová mennek? – mordult rájuk.

– Na, mit gondolsz, szépfiú? A rohamrendőr undorral elfintorodott. – Hányhatnékom van ezektől a rohadt buziktól. Nyomás tovább. – Igazoltatnod kellett volna őket – mondta az őrmester a közlegénynek, miközben Bemard kocsijának vöröslő helyzetlámpái eltűntek az utca végén. – Ugyan már, őrmester – nyugtatta a közlegény –, mi egy olyan pasast keresünk, aki laposra kefélt egy bárónőt, aztán kitekerte a nyakát, nem pedig ilyen szar hímringyókat. Hajnali kettő sem volt még, amikor Bernard és a Sakál megérkezett a francia lakására. A Sakál ragaszkodott hozzá, hogy ő a nappali heverőjén tölti az éjszakát, Bemard pedig jobbnak látta lenyelni az ellenvetéseit, bár annak nem tudott ellenállni, hogy a hálószobából a kulcslukon át ki ne lesse a vetkőző fiatal amerikait. Nyilvánvaló volt számára, hogy bár sok körültekintést kíván, annál izgalmasabb vadászatnak ígérkezik az acélos izmú New York-i diák elcsábítása. A Sakál az éjszaka folyamán kiment a jól felszerelt, de nőies ízléssel kidekorált konyhába, belenézett a hűtőszekrénybe, és megállapította, hogy az élelem akár három napra is elegendő, legalábbis egy személynek, bár kettőnek semmiképpen sem. Reggel Bemard le akart menni friss tejért, de a Sakál visszatartotta, mondván, hogy jobban szereti a kávéját sűrített tejjel. A délelőttöt tehát a lakásban töltötték, beszélgetve. A Sakál ragaszkodott hozzá, hogy megnézzék a tévé déli híreit. Az első hír a negyvennyolc órával korábban meggyilkolt Madame la Baronne de la Chalonniére gyilkosának kézrekerítésére indított hajsza állásáról szólt. Jules Bemard felnyüszített a borzalomtól. – Jaj, nem bírom az erőszakot – mondta. A következő pillanatban egy arc töltötte meg a képernyőt: csinos, fiatal arc, gesztenyebarna haj, vastag keretes szemüveg. A bemondó szerint ez a körözött gyilkos, Marty Schulberg nevű amerikai egyetemi hallgató. Ha valaki látta ezt az embert, vagy tud a... Bemard, aki a kanapén ült, a Sakál felé fordult, és felpillantott. Az volt az utolsó gondolata, hogy a bemondó téved, ugyanis azt mondta, Schulbergnek kék szeme van; holott a torkára szoruló acélujjak fölül rámeredő szem szürke... Néhány perccel később az előszobái ruhásszekrény ajtaja rácsukódott Jules Bernard-ra, aki kidülledt szemmel, eltorzult arcvonásokkal, kicsüngő nyelvvel, kócosan hevert az aljában. A Sakál kivett egy képes újságot a

nappaliban álló újságtartóból, és letelepedett egy székbe, hogy a következő két napot várakozással töltse. Ez alatt a két nap alatt Párizst úgy átkutatták, mint. azelőtt soha. A legelőkelőbb és legdrágább hoteltől az utolsó kis mocskos garniszállóig minden szállodát fölkerestek, és ellenőrizték a vendégek névsorát; átkutattak minden penziót, minden éjjeli menedékhelyet és diákszállót. Civil ruhás nyomozók járták a bárokat, vendéglőket, éjszakai szórakozóhelyeket, kabarékat és kávéházakat, és a pincéreknek, mixereknek és portásoknak mindenütt megmutogatták a körözött gyilkos fényképét. Megrohanták és tűvé tették minden ismert OAS-szimpatizáns lakását. Több mint hetven, a gyilkosra futólag emlékeztető fiatalembert szedtek össze és szállítottak be kihallgatásra, hogy aztán a szokásos mentegetőzések közepette ismét eleresszék őket, s a bocsánatkéréssel is csak azért fáradtak, mert valamennyien külföldiek voltak, és külföldiekkel mégiscsak udvariasabban kell bánni, mint a bennszülöttekkel. Az utcákon, taxikban, buszokon százakat és ezreket tartóztattak föl és igazoltattak. A Párizsba vezető főútvonalakon útakadályok jelentek meg a város határában, s az éjszakai sétálókat egy-két kilométeres útszakaszon többször is megállították. Az alvilágban a korzikaiak láttak munkához; járták csöndben a selyemfiúk, prostituáltak, zsebesek, vagányok, csavargók, besurranok, csalók törzshelyeit, és mindenkit figyelmeztettek, hogy aki tud valamit, de nem jelenti a rendőrségen, az Union haragját hívja ki maga ellen, s mindazt, ami ezzel együtt jár. Az állam százezer alkalmazottja kereste, detektívfelügyelőktől katonáig és csendőrökig mindenki. Az alvilág és a csatolt üzletágak mintegy ötvenezer embere is csak az arcokat leste. Riadóztatták mindenkit, aki akár éjjel, akár nappal a turistaiparból élt, hogy tartsa nyitva a szemét. A diákkávéházakat, diákbárokat és klubokat, diáktársaságokat és diákszervezeteket ellepték a fiatalos külsejű civil ruhás nyomozók. Fölkeresték és figyelmeztették azokat az ügynökségeket is, amelyek azzal foglalkoznak, hogy külföldi diákoknak francia családoknál szereznek szállást. Augusztus 24-e este volt már, amikor Commissaire Claude Lebelt, aki a szombat délutánt kerti munkával foglalatoskodva töltötte kardigánban, foltozott nadrágban, telefonon a miniszter dolgozószobájába hívatták jelentéstételre. A kocsi hatra jött érte.

Lebel elképedt, amikor megpillantotta a minisztert. Franciaország belbiztonsági apparátusának mindig oly erélyes főnöke ezúttal fáradt és ideges volt. Mintha megöregedett volna az elmúlt negyvennyolc óra alatt, s szemét a kialvatlanság karikái keretezték. Intett Lehelnek, hogy foglaljon helyet az íróasztalával szemben álló széken, s maga a forgószékbe telepedett, amelyet azért tartott, mert szeretett a Place Beauvau-ra néző ablakától egyetlen lendülettel ismét az íróasztalához perdülni. Ez alkalommal azonban egyszer sem pillantott ki az ablakon. – Nem találjuk – mondta röviden. – Felszívódott, egyszerűen eltűnt a föld színéről. Meg vagyunk győződve róla, hogy az OAS éppúgy nem is sejti, hogy hol lehet, akár mi. Az alvilág sem látta nyomát, de még csak a hírét sem hallották. Az Union Corse szerint lehetetlenség, hogy Párizsban legyen. Szünetet tartott, felsóhajtott és az asztal túloldalán ülő kis detektívet nézte töprengve, aki csak sűrűn és szaporán pislogott, de egyelőre egyetlen szót sem szólt. – Azt hiszem, eddig tulajdonképpen sejtelmünk sem volt róla, hogy miféle ember is ez a gyilkos, akit ön két hete üldöz. Önnek mi a véleménye? – Itt van Párizsban valahol – mondta Lebel. – Mi az elnök holnapi programja? A minisztert akárha testi kínok gyötörték volna. – Az elnök a legkisebb részlet megváltoztatásához sem hajlandó hozzájárulni, és a tervezett menetrendhez is ragaszkodik. Ma délelőtt beszéltem vele. A holnapi nap programja tehát minden változtatás nélkül azonos a lapokban közzétett programmal. Délelőtt tízkor a Diadalív alatt meggyújtja az örökmécsest az Ismeretlen Katona sírján. Tizenegykor nagymise a Notre-Dame-ban. 12.30-kor magányos meditáció az ellenállás mártírjainak montvalerieni kegyhelyén, innen vissza a Palotába ebédre, utána szieszta. Délután még egy ünnepség, Médaille de la Liberation átadása az ellenállás tíz veteránjának, akiknek érdemeit és szolgálatait kissé megkésve most így akarják elismerni. A ceremóniára délután négykor kerül sor a Gare de Montparnasse előtti téren. Maga választotta ki a színhelyet. Mint ön is tudja, már folyik az új állomásépület alapozása, amely a mostanitól ötszáz méterre fog állni. A régi épület helyén irodaházat és bevásárlóközpontot fognak építeni. Ha a tervek szerint folyik az építkezés, valószínűleg ez lesz az utolsó évforduló, amikor még ugyanolyan a pályaudvar homlokzata, mint régen. – A rendfenntartást hogyan szervezték meg? – kérdezte Lebel.

– Ezúttal valamennyi ünnepségnél hátrább fogjuk megvonni a kordont, mint eddig. Az acélsorompókat már órákkal az ünnepségek megkezdése előtt felállítjuk, aztán a lezárt körzetet, a szennyvízcsatornát is beleértve, töviről hegyire átkutatjuk. Átkutatunk minden egyes házat és minden egyes lakást. A mesterlövészek már az ünnepségek megkezdése előtt elfoglalják helyüket a környező házak tetején, és onnan fogják szemmel tartani a szemközti házak tetőit és ablakait. A kordonon csak hivatalos személyek és az ünnepségek résztvevői juthatnak át. – Rendkívüli elővigyázatossági intézkedéseket tervezünk. A Notre-Dame-ot kívül-belül megszálljuk; még a párkányzaton, de a tetőn és a tornyokon is ott lesznek az embereink. A misén közreműködő papokat, de még a ministránsokat és a kórus tagjait is meg fogjuk motozni, hogy nem rejtegetnek-e fegyvert. A rendőrségnek és a CRS-nek holnap hajnalban különleges jelvényeket osztunk ki, mert hátha hatósági közegnek álcázza magát a gyilkos. – Az elmúlt huszonnégy óra során titokban golyóálló üvegre cseréltük ki annak a kocsinak az ablakait, amelyben az elnök holnap az ünnepségekre hajtat. De erről egy szót se senkinek; még az elnöknek sem szabad tudnia a dologról. Fel lenne háborodva. Marroux lesz a sofőr, mint máskor is; utasítottuk, hogy a szokásosnál gyorsabban hajtson, hátha útközben akar a barátunk rálőni az elnökre. Ducret kis különítményt szervezett a legmagasabb termetű rendőrökből és biztonságaiakból, akiknek az a feladatuk, hogy körülvegyék az elnököt, és a lehetőséghez képest próbálják testükkel fedezni, csak úgy, nehogy neki feltűnjön. – Továbbá kivétel nélkül mindenkit, aki belép a kétszáz méteres körbe, meg fogunk motozni. A diplomáciai testületben nagy lesz a felháborodás, és a sajtó máris zendüléssel fenyegetőzik. Holnap reggel kora hajnalban bevonunk minden eddig kibocsátott sajtó- és diplomáciai belépőt, s a helyükbe újakat bocsátunk ki, arra az esetre számítva, hogy a Sakál esetleg ilyen belépővel próbál majd átcsúszni az ellenőrzésen. Ezenkívül természetesen mindenkit, aki csomaggal vagy valamilyen hosszúkás tárggyal tűnik fel a környéken, azonnal lefogunk. Nos, van-e még valami ötlete? Lebel, akár egy kisiskolás, akinek az igazgató előtt kell kimagyaráznia magát, két térde között összekulcsolt kezét tördelve kis ideig eltöprengett. Az igazság szerint az Ötödik Köztársaság államgépezetének működése néha kissé zavarba ejtette őt, aki végtére is sarki rendőrként kezdte a pályafutását,

bűnözők hajkurászásával telt az élete, és mert kicsit jobban nyitva tartotta a szemét, mint mások, rendszerint el is fogta őket. – Nem hiszem – mondta végül –, hogy kockára tenné az életét. A Sakál zsoldos, pénzért öl. Nem akarja otthagyni a fogát, hanem élvezni szeretné a keresetét. A tervét pedig már régen kidolgozta, akkor, amikor július utolsó nyolc napját Párizsban töltötte felderítőúton. Ha kételyei volnának akár a sikert, akár pedig a saját egérútját illetőleg, már régen visszafordult volna. – Vagyis biztosra veszem, hogy még van a számunkra valami meglepetése. Kiokoskodta magának, hogy az évnek ezen az egy bizonyos napján, a felszabadulás évfordulóján, de Gaulle tábornokot önbecsülése és büszkesége egészen bizonyosan arra készteti, hogy a nyilvánosság elé lépjen, bármiféle kockázattal is járjon ez. Valószínűleg azt is kiokoskodta, hogy – különösen miután tudomásunk van a jelenlétéről – olyan rendkívüli biztonsági intézkedéseket fognak életbe léptetni, amilyeneket ön vázolt az imént, Monsieur le Ministre. A Sakál azonban mégsem fordult vissza. Lebel felállt, és bár ez a protokoll megsértése volt, fel-alá járkált a teremben. – Nem fordulhat vissza. És nem is fog. Miért? Mert meg van róla győződve, hogy képes végrehajtani az akciót, és bízik a menekülésében is. Következésképp olyan tervet eszelt ki, ami eddig még csak mégsem fordult senkinek a fejében. Vagy távirányítással robbanó bomba vagy puska – másról nem lehet szó. A bombát azonban könnyen felfedezheti az ellenőrzés, és akkor az egész terv dugába dől. Tehát csak puska jöhet szóba. Ezért is kellett autóval átlépnie a francia határt. A puskát a kocsiban hozta át, valószínűleg a karosszériához forrasztva vagy a belső borítás alatt. – De hiszen puskával a közelébe se férhet de Gaulle-nak! – kiáltott fel a miniszter. – Néhány ember kivételével senki sem juthat a közelébe, ezeket pedig meg fogjuk motozni. Hogyan képzeli, hogy a puskát átcsempészheti a kordonon? Lebel abbahagyta a járkálást és megállt a miniszterrel szemben. Vállat vont. – Sejtelmem sincs róla. Csak azt tudom, hogy ő képesnek tartja magát rá, és eddig még mindent keresztülvitt, pedig nemcsak neki volt szerencséje, hanem egyszer-kétszer nekünk is. Noha elárulták, és noha a világ két legjobb rendőrsége üldözi, most mégis itt van Párizsban. És a puskája is vele; elrejtőzött, ki tudja, talán egy újabb arc, újabb hamis iratok mögé. Csak egyvalami bizonyos, miniszter úr. Akárhol rejtőzzék is, holnap elő fog jönni.

És nekünk akkor kell lelepleznünk, amikor kidugja az orrát. Azaz, száz szónak is egy a vége – nyitva kell tartani a szemünket, ahogy a vén detektív mondta. Biztonsági intézkedések dolgában az eddig életbeléptetetteknél többet én sem tudok javasolni, miniszter úr. Az önök terve, azt hiszem, tökéletes, sőt lenyűgöző. Úgyhogy, engedelmével, én majd csak ott ólálkodom az ünnepségek környékén, hátha a szemem elé kerül. Egyebet most már úgysem tehetünk. A miniszter csalódott volt. Abban reménykedett, hogy a detektív, akiről két hete Bouvier azt mondta, nincs nála jobb Franciaországban, majd valami ihlettől megszállva, zseniális javaslattal fog előállni, ami megoldja a helyzetet. Ő meg csak annyit mond, hogy majd nyitva tartja a szemét. A miniszter fölállt. – Nos, persze, hogyne – mondta hűvösen. – Kérem, tegyen úgy, Monsieur le Commissaire. Ugyanaznap este, valamivel később a Sakál Jules Bemard hálószobájában kirakosgatta bőröndjéből a kellékeit. Kitette az ágyra a széttaposott fekete cipőket, a vastag szürke gyapjúzoknit, kiterítette a nadrágot, a kihajtós nyakú inget, a hosszú katonakabátot, a kitüntetések szalagjaival, végül a francia veterán, André Martin fekete béret-jét. Tetejébe odadobta még a Brüsszelben beszerzett hamis iratokat, amelyek új emberré varázsolják majd a ruhák viselőjét. Az öltözék mellé odafektette a Londonban csináltatott könnyű szövésű hevedert, és sorba kirakosgatta azt az öt alumíniumnak tetsző acélcsövet, amely a puskája tusát, zárját, csövét, hangtompítóját és távcsövét rejtette. Oda került melléjük az ágyra az a fekete tömör gumisapka, amelynek furataiba még a puskaműves nyomta bele az öt robbanógolyót. Két golyót kivett belőle, és a konyhai mosogató alatt álló szerszámosládában talált harapófogóval óvatosan lecsípte a hegyüket. A töltényekből kicsusszant a kis korditrudacska. A robbanóanyagot gondosan megőrizte; a két haszontalanná vált lőszert kidobta a szemétbe. Maradt még három golyója; s úgy ítélte, ennyi elég is lesz. Két napja nem borotválkozott, s állat már jól látható, aranylóan szőke sorté borította. Majd ha eljön az ideje, ezt lehúzza azzal az életlen borotvakéssel, amit mindjárt Párizsba érkezésekor vásárolt. A fürdőszoba polcán vártak rá azok a borotvaszeszes üvegcsék is, amelyek valójában az ősz hajfestéket és a hozzá való oldószert tartalmazták, amelyet Jensen tiszteletes úr maszkjához

egyszer már fölhasznált. Marty Schulberg hajának mogyorószínét már kimosta, és most a fürdőszobatükör előtt ülve, eredeti színére visszaszőkített haját nyírta egyre kurtábbra, mígnem már sörtésen égnek meredt a feje tetején, s fésületlen kóc kefefrizura nem lett belőle. Még egyszer utoljára ellenőrizte, hogy mindent előkészített-e másnap reggelre, majd rántottat ütött össze magának, leült vele a televízió elé, és a varietéműsort nézte, amíg el nem jött a lefekvés ideje. 1963. augusztus 25-én, vasárnap perzselő volt a forróság. Aznap tetőzött a nyári hőhullám, és épp egy éve és három napja múlt, hogy Jean-Marie Bastien Thiry ezredes és emberei a petit-clamart-i csomópontnál sikertelen gépfegyveres merényletet követtek el Charles de Gaulle ellen. Noha az összeesküvők közül, akik 1962-ben azon a bizonyos estén megkísérelték a merényletet, egy sem volt ennek tudatában, akciójuk az események olyan láncolatát indította el, amely végérvényesen csak egy esztendő múltán, azon nyári vasárnap délutánján ért véget, amely most porzsolté az ünneplő várost. Habár a párizsi nép munkaszüneti napon ünnepelte tizenkilenc évvel azelőtti felszabadulását a német megszállás alól, huszonötezrüknek kellett állig begombolt kék ingben, nadrágban, zubbonyban azon izzadnia, hogy valamiképp kordában tartsa a többit. A sajtóban elragadtatott hasábokban beharangozott felszabadulási ünnepségekre nagy tömegek gyűltek az utcákra. De a nézőközönség jó része legföljebb egy pillantást vethetett az államfőre, amint ellépdelt a Köztársasági Gárda és a rendőrök sűrű sorfala között, hogy részt vegyen a megemlékezéseken. Elfedték a tömeg szeme elől a köréje rendelt tisztek és államhivatalnokok, akik óriási megtiszteltetésnek vették, hogy meghívták őket a díszőrségbe, bár egyiküknek sem tűnt fel, hogy egyetlen közös vonásuk a termetük, s valamennyien egy-egy eleven pajzsként fedezik az elnök személyét, akit rajtuk kívül ezúttal még mind a négy testőre is őriz. Rövidlátása miatt, amit még az is súlyosbított, hogy a nyilvánosság előtt nem volt hajlandó szemüveget hordani, az elnök szerencsére nem vette észre, hogy a sarkában, mindkét felől ott lépdel két-két óriás termetű férfi: Roger Tessier, Paul Comiti, Raymond Sasia és Henri d'Jouder. A sajtó “gorilláknak" nevezte őket, és sokan úgy vélték, hogy ez az elnevezés csak a szerepüknek szól. Pedig egy igen gyakorlati okból kifolyólag valóban úgy jártak, akár a gorilla. Mindannyian képzettek voltak a fegyveres és a fegyvertelen közelharc valamennyi nemében; váll- és mellizmaik

kivételesen fejlettek voltak. Ugrásra készen, megfeszített izmokkal kísérték az elnököt, s ilyenkor a kidudorodó hátizomtól karjuk nem simulhatott az oldalukhoz, hanem testüktől jócskán távol ingázott. Ráadásul pedig mindegyikük ott hordta a bal hóna alatt kedvenc automatáját, ami szintén hozzájárult gorillaszerű testtartásukhoz. Tenyerüket is mindig félig nyitva tartották, hogy akármelyik pillanatban előránthassák válltokjából a revolvert, és haladéktalanul tüzelhessenek az első gyanús jelre. Most azonban semmi gyanús nem történt. A Diadalívnél rendezett ünnepség pontosan a tervek szerint zajlott, miközben a Place de l'Etoile-ra néző háztetők hatalmas karéjú amfiteátrumán köröskörül százával figyeltek és őrködtek a kémények mögött kuporgó, látcsővel és puskával felfegyverzett rendőrök. Amikor az elnöki kocsisor végre elhajtott a Champs Elysées-n a Notre-Dame felé, valamennyien megkönnyebbülten sóhajtottak föl, és megindultak lefelé őrhelyükről. A katedrálisnál ugyanez ismétlődött. A bíboros, Párizs püspöke celebrálta a misét fényes papi segédlettel, egyházi főméltóságoktól körülvéve – akik valamennyien rendőri felügyelettel öltötték magukra a miseruhát. Az orgona mellett kétpuskás ember gubbasztott (róluk még a püspök sem tudott), s fölülről figyelte a gyülekezetet. A hívők közé tetemes számban vegyültek civil ruhás nyomozók, akik nem térdeltek le, nem csukták be a szemüket, bár éppoly buzgón imádkoztak, mint a hívek, csakhogy ők a régi rendőrimát mondták: “Kérlek, Uram, tedd, hogy ne akkor történjen, amikor én vagyok szolgálatban." A templom előtt több bámészkodót is lekapcsoltak, csupán mert – ha kétszáz méterre álltak is a katedrális kapujától – benyúltak a zakójukba. Az egyik a hóna alját akarta megvakarni, a másik pedig a cigarettatárcáját akarta elővenni. És még mindig nem történt semmi. Nem dörrent puska a háztetőkről, s nem hangzott fel a robbanóbomba tompa puffanása. A rendőrök még egymást is szemmel tartották, s minduntalan ellenőrizték, hogy rendelkezik-e kollégájuk azzal a hajtókára kitűzendő jelvénnyel, amit aznap reggel osztottak ki, nehogy a Sakál még azt is lemásolhassa, és rendőrnek álcázhassa magát. Egy CRS-rohamrendőrt, aki elvesztette a jelvényét, azon nyomban letartóztattak, és betuszkoltak egy rabszállító kocsiba. Gépkarabélyát természetesen elvették, és öreg este lett, mire végre hazaeresztették. Húsz bajtársának kellett felismernie benne személyes ismerősét, jótállani érte, míg a rendőrség végre hajlandó volt elhinni neki, hogy ő csakugyan az, akinek mondja magát.

Montvalerienban már csupa elektromos feszültség volt a levegő; az elnök, ha észrevette is, jelét ennek semmivel sem adta. A biztonsági szolgálat úgy vélte, hogy amíg az elnök odabenn tartózkodik a tulajdonképpeni kegyhelyen, addig biztonságban van. Viszont nagyon is elképzelhetőnek tartották, hogy a gyilkos akkor próbálkozik majd, amikor a börtön felé menet a munkásnegyed szűk utcácskáin átkígyózva a kocsisor kénytelen lesz minden sarkon lassítani. E percben azonban a Sakál máshol volt. Pierre Valremynek már elege volt a napból. Izzadt, a zubbonya a hátára tapadt, a gépfegyver vállhevedere feldörzsölte a bőrét a verejtéktől lucskos szöveten át, szomjas is volt, és bár éppen ebédidő lett volna, tudta, hogy ebédről szó sem lehet. Már-már bánta, hogy beállt a CRS-be. Amikor mint létszámfelesleget elbocsátották abból a roueni gyárból, ahol dolgozott, és a munkaközvetítőben a tisztviselő a falra mutatott, amelyről egy plakát nézett le rá, rajta sugárzó ifjú a CRS egyenruhájában, aki azt tudatja a világgal, hogy szép jövővel kecsegtető állása van, érdekes, mozgalmas élet vár rá – igen, akkor minden nagyon szépnek és jónak tetszett. A plakáton úgy festett az uniformis, mintha maga Balenciaga szabta volna, így hát Valremy fölcsapott. De arról az életről, amely a börtönszerű kaszárnyában várt rá – mivelhogy az épület valaha csakugyan börtön is volt –, bezzeg senki sem beszélt. Meg a kiképzésről, az éjszakai gyakorlatokról, de a zubbony szúrós posztójáról sem, és arról sem, hogy majd órák hosszat kell ácsorognia cudar hidegben meg perzselő forróságban, rendületlenül várva a Nagy Letartóztatásra, amelyre végül is sohasem kerül sor. Mert az emberek iratai mindig rendben vannak, akárkit faggat, mindenki merőben közönséges és ártalmatlan úticéllal akar átmenni a kordonon; csoda, ha az ilyen életben ivásra adja az ember a fejét? Most meg ez a párizsi út; életében először húzta ki a lábát Rouenból. Azt hitte, hogy itt az alkalom, végre láthatja a Fény Városát. De erre semmi remény, hiszen Barbichet őrmester lett a szakasz parancsnoka. Ugyanolyan unalmas szolgálat, mint máskor. – Látja azt a kordont, Valremy? Azt fogja őrizni, és csak azt engedi át, aki jogosult belépni a lezárt körzetbe. Megértette? Jól vigyázzon, fiam, ez nagyon felelősségteljes megbízatás. Felelősségteljes! Ami azt illeti, kicsit mintha az agyukra ment volna ezeknek a párizsiaknak a felszabadulási ünnepség; ezrével rendelték fel vidékről az erősítést. Tegnap este a szálláson vagy tíz különféle vidéki városból felvezényelt bajtársakból állt a társaság. A párizsiak azt rebesgették,

hogy azért van ez a nagy készültség, mert valakik arra számítanak, hogy valami történni fog. Szóbeszéd; efféle szóbeszédet mindig lehetett hallani. Aztán végül soha nem történik semmi. Valremy hátrafordult, és végignézett a Rue de Rennes-en. Az ő őrizetére bízott kordon az utca házai között keresztben húzódott, mintegy kétszáz méterre a Place de 18 Juintől. Az utca torkolatától további kétszázötven méterre állt a pályaudvar, amelynek előterében a tulajdonképpeni ünnepségre sor kerül. Őrhelyéről látta, hogy messze, a pályaudvar elkerített előterében néhány férfi foglalatoskodik; kijelölik, hol fognak állni a veteránok, hol a hivatalos személyiségek, a zenekar, és hol a Garde Républicaine. Még három óra van az ünnepség megkezdéséig. Jóságos ég, hát sohasem lesz vége ennek a napnak? A kordonnál már gyülekezett a nézőközönség. Hihetetlen, micsoda türelme van egyik-másik embernek, gondolta Valremy. Órákat fognak várakozni ebben az iszonyú hőségben csak azért, hogy aztán jó háromszáz méterről megnézzék maguknak a tömeget, aminek a közepén valahol a fejek között ott lesz de Gaulle is, de ezt csak tudni fogják, mert látni semmit se lehet majd belőle. És mégis mindig eljönnek, ha tudják, hogy kivonul az Öreg Charlie is. Már két-háromszázán összegyűltek a kordon mentén, amikor Valremy megpillantotta a vénembert. Mankóval, fél lábon ugrálva jött végig az utcán, hogy az ember azt hitte volna, még pár száz méter, és összeesik. Átizzadt fekete bérét volt a fején, hosszú kabátja szárnya a térde alatt repdesett. Mellén kitüntetések sora fityegett össze-összecsörrenve. A tömegből sokan sajnálkozó pillantásokat vetettek rá. Az ilyen csóró vénemberek soha egy lépést se tesznek a kitüntetéseik nélkül, gondolta Valremy, mintha ez volna a legnagyobb kincsük. Hát persze, lehet, hogy egyik-másiknak nem is igen maradt egyebe az életben. Különösen az olyannak, akinek ellőtték a fél lábát. Lehet, hogy annak idején, amikor még fiatal volt, gondolta Valremy, és megvolt hozzá mind a két lába, ez is végigverekedte a fél világot. Most azonban úgy festett, akár az a vén csapzott sirály, amit Valremy egyszer Kermadecnál, a tengerparton látott. Jóságos isten, milyen érzés lehet, ha az embernek az élete végéig fél lábon kell ugrálnia, és egy lépést sem tehet ilyen alumíniummankó nélkül. Az öregember odabicegett a rohamrendőrhöz. – Je peux passer? – kérdezte félénken. – Mutassa az iratait, papa.

A veterán benyúlt az ingébe, amely jócskán megérett már a mosásra. Két igazolványt húzott elő, André Martin, francia állampolgár, ötvenhárom éves, született Colmarban, Alsace megyében; párizsi lakos. A másik igazolvány is ugyanerre a névre szólt. A tetején ez állt: “Mutilé de guerre." Hát bizony, az vagy, hadirokkant, gondolta Valremy. Alaposan szemügyre vette az igazolványképeket. Mindkettő ugyanarról a férfiról készült, de különböző időben. Fölpillantott a képekről. – Vegye le a béret-jét. Az öregember levette, és kezében gyűrögetve forgatta. Valremy egybevetette az arcot a fényképekkel. Egyezett. Az előtte álló férfi betegnek látszott. Borotválkozás közben belefaragott az arcába, s a vágásokra kis vécépapir-darabkákat tapasztott, amelyek alól kilátszottak az alvadó vér foltjai. Bőre hamuszürke volt, s az egész arc gyöngyözött a verejtéktől. A homloka fölött, akár a kóc, meredezett jobbra-balra ősz haja, amit a hirtelen lekapott béret-vel kuszáit össze. Valremy visszaadta neki az igazolványokat. – És minek akar odamenni? – Mert ott lakom – felelte az öreg. – A nyugdíjamból élek, és van egy kis manzárdlakásom. Valremy kikapta az öreg kezéből az igazolványokat. A személyazonosságiban lakcímként ez állt: 154 Rue de Rennes, Paris 6éme. A rohamrendőr megnézte a ház számtábláját, amely előtt állt. Az volt a 132-es. Igen, a 154-es valahol lejjebb lehet. Azt nem tiltja a parancs, hogy átengedjen egy öregembert, aki haza akar menni. – Jól van, mehet. De aztán vigyázzon magára. Egy-két óra múlva jön a Hosszú Charlie. Az öreg elmosolyodott, s ahogy eltette az igazolványait, majdnem felbukott a fél lábában meg a mankójában, s Valremy ösztönös mozdulattal nyúlt, hogy megtámogassa. – Tudom. Az egyik régi cimborámat is ki fogja tüntetni. Én már két éve megkaptam a magamét... de nekem csak a hadügyminiszter adta át. Valremy megnézte magának a medáliát. Ez volna hát a Felszabadulási Érdemérem. Érdemes egy ilyen kis semmi apróságért ellövetni az embernek a fél lábát?! Aztán észbe kapott, hogy őriznie kell a tekintélyét, és kurtán bólintott az öregnek. A féllábú veterán elindult az utcában mankóján ugrálva. Valremy hátat fordított neki, mert föl kellett tartóztatnia valakit, aki megpróbált átcsúszni a kordonon.

– Na, megálljunk, megálljunk, kérem. Tessék visszamenni a kordon túloldalára. Még látta, hogy az öreg katona kabátja eltűnik a térre néző házak egyikének kapualjában. Madame Berthe riadtan pillantott fel, amikor egyszerre váratlanul egy árny borult rá. Nehéz napja volt; rendőrök jöttek, és neki végig kellett vezetnie őket a lakások szobáin, és bizony nem tudta, hogy mit is szóltak volna hozzá a lakók, ha itthon lettek volna. Szerencsére három kivételével mindenki nyaralni utazott. Miután a rendőrök végre elmentek, és békét hagytak neki, valahára letelepedhetett szokott helyére, a kapualjba egy kicsit kötögetni. Az ünnepség, amit a háztól alig százméternyire, a tér túloldalán, a pályaudvar előtt fognak megrendezni, méghozzá csupán két óra múlva, Madame Berthe-et a legkevésbé sem érdekelte. – Excusez-moi, madame... nem kaphatnék... egy pohár vizet. Szörnyű ez a meleg, én meg itt az ünnepségre várok, kérem. Madame Berthe egy öregember arcát látta maga előtt, a férfi olyan kabátban volt, amilyet régen elhalt férje is viselt valaha. A kabát bal mellén, a kihajtó alatt kitüntetések fityegtek. A férfi mankóra támaszkodott, s a nagy kabát alól csak fél láb látszott ki. Elkínzott, verejtéktől gyöngyöző arc nézett le rá. Madame Berthe összegöngyölte a kötését, és köténye zsebébe gyömöszölte. – Oh, mon pauv', monsieur. Így járkál... és ebben a melegben. Az ünnepség még csak két óra múlva kezdődik. Korán jött... Jöjjön, jöjjön... Sietős léptekkel indult a házmesterfülkéből nyíló üveges ajtó felé, hogy vizet hozzon a katonának. A hadirokkant mankóján bicegve követte. Madame Berthe a konyhai csapból csurgó víztől nem hallotta, hogy becsukódik a házmesterfülke ajtaja; és szinte meg sem érezte, hogy a férfi bal kezének ujjai a háta mögül előrenyúlva gyors mozdulattal végigsiklanak az állkapcsán. És az összeszorított ököl csapása, amely épp fültövénél, a jobb oldali sziklacsonton találta, teljesen váratlanul érte Madame Berthe-et. A folyó vízcsap és a vízzel megtelő pohár képe vörös és fekete szilánkokká hullott előtte, s magatehetetlen, béna teste hangtalanul a padlóra rogyott. A Sakál kitárta a kabátját, derekán kicsatolta a hevedert, amely a jobb lábát felkötve tartotta. Ahogy kiegyenesítette a lábát, kinyújtotta elzsibbadt térdét, arca megfeszült a fájdalomtól. Percekig kivárt, amíg visszatért a vér a lábikrájába, s csak azután nehezedett rá.

Öt perccel később berakta a kamrába a mosogató alatt talált szárítózsinórral kezén-lábán megkötözött és széles ragtapasszal leragasztott szájú Madame Berthe-et, és rázárta az ajtót. Átkutatta a házmesterfülkét, s az asztal fiókjában rá is talált a keresett kulcsokra. Visszagombolta a kabátját, és fogta a mankót, amelyet tizenkét nappal azelőtt begipszelt lábán csempészett át a brüsszeli és a milánói repülőtér vámhivatalán. Kikémlelt az ajtón. A kapualj és a lépcsőház üres volt. Kilépett a lakásból, betette maga mögött az ajtót, és lopakodva megindult fölfelé a lépcsőn. A hatodikra érve, megkereste Mademoiselle Béranger lakását, és bekopogtatott. Semmi hang. Várt, aztán újra bekopogtatott. Sem ebből a lakásból, sem pedig M. és Mme Charrier szomszédos lakásából nem hallatszott semmi. Fogta a kulcsokat, kikereste a Béranger feliratút, és belépett a lakásba, majd kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Egyenesen az ablakhoz ment, és kinézett. Az utca túloldalán, a szemközti házak tetején épp akkor foglalt tüzelőállást néhány kék egyenruhás férfi. Az utolsó pillanatban érkezett. Kartávolságnyira állva az ablaktól, mindkét tábláját fölrántotta, amennyire csak lehetett, amíg a kilincs az ablakbenyíló falához nem ért. Majd hátralépett. Az ablakból egyetlen négyszögletes fényfolt hullott a szőnyegre. A szoba többi része ettől csak még sötétebbnek tetszett. Ha ezt a fényfoltot elkerüli, a szemközt őrködő rendőrök mit sem fognak észrevenni. Oldalt lépve, s ügyelve, hogy megmaradjon a félrehúzott függöny árnyékában, kitapasztalta, hogy oldalvást, lefelé pillantva, éppen belelát a pályaudvar százharminc méterre fekvő előterébe. Megragadta az asztalt; négyméternyire és kissé jobbra az ablaktól letette, levette róla a térítőt és a vázában díszlő művirágot, s ezek helyébe az egyik fotel párnáit rakta. Ez lesz a tüzelőállás. Kibújt a nagy kabátból, és feltűrte az inge ujját. A mankót néhány mozdulattal elemeire szedte. Lecsavarta végéről a fekete gumisapkát, s a fonákján megjelent a három maradék lőszer fénylő gyújtókupakja. Épp múlóban volt már az a hányinger és izzadás, amit a másik kettőből kiszedett kordit elfogyasztásával idézett elő. A mankó következő eleméből, a hangtompító csusszant elő. Majd a következőből a távcső. A mankó legvastagabb részéből, abból az elemből,

amelyből a kétvillás kartámaszték elágazik, előkerült a fegyver egybeépített csöve és zárszerkezete. Az elágazás fölötti Y forma keretet szétcsavarozva előszedte azt a két acélbordát, amely összeillesztve kiadja a tus vázát. Utolsónak maradt a mankó kipárnázott hónaljtámasza; ez már csupán a párnázatba dugott elsütőbillentyűt rejtette, máskülönben azon mód, ahogy volt, ráillett a tus két bordájára, és már át is alakult válltámasszá. Aprólékos gonddal összeszerelte a puskát – a zárral egybeépített csövet, a tus alsó és fölső bordáját, a válltámaszt és a hangtompítót meg az elsütőbillentyűt. Utoljára helyére illesztette a távcsövet is. Egy széket húzott az asztalhoz, leült, a puska csövét a párnákra támasztotta, és belenézett a távcsőbe. Egyszerre a szeme elé ugrott az ablak alatt tizenöt méter mélységben elterülő napsütötte tér. A közelgő ceremónián részt vevők helyének kijelölésével foglalatoskodó férfiak egyikének a feje áthaladt a célkereszten. A Sakál követte a célt. A fej hihetetlenül nagy és tiszta volt a távcsőben, akár az a görögdinnye az Ardennek tisztásán. Ez megnyugtatta, s a három golyót sorban, mint a katonákat, felsorakoztatta az asztal szélén. Mutatóujja és hüvelykujja közé fogva a kart, hátrahúzta a zárt, és belehelyezte az első golyót. Ez az egy is elég lesz, de ha mégsem, van még kettő. Visszatolta a zárt, amíg az ütőszeg a lövedék gyújtókupakjához nem ért, aztán csuklója fél fordulatával zárt. Ezzel is végezve, a fegyvert óvatosan lefektette a párnára, és cigarettát meg gyufát keresve végigtapogatta a zsebeit. Nagyot szívott az első cigarettából, és hátradőlt, hogy kivárja azt az egy és háromnegyed órát, ami még hátravolt az ünnepség megkezdéséig.

21. Commissaire Claude Lebel olyan szomjas volt, mintha még soha életében nem ivott volna. A torka kiszáradt, és a nyelve úgy tapadt a szájpadlására, mintha odaforrasztották volna. És nem is csak a hőség miatt. Hosszú évek óta először, Claude Lebel félt. Valami, biztosan érezte, valami fog történni ezen a délutánon, s még csak nem is sejtette, hogy hogyan, s mikor számítson rá. Délelőtt ott volt a Diadalívnél, a Notre-Damenál, és ott volt Montvalerienban is. Semmi sem történt. Ebéd közben, amit az utoljára aznap

hajnalban ülésező bizottság néhány tagjának társaságában költött el, tanúja volt, hogyan vált át a feszült, dühös és ideges hangulat valósággal mámoros boldogságba. Már csak egy ünnepség van hátra, arról pedig biztosították asztaltársai, hogy a Place de Juin 18-at töviről hegyire átkutatták, majd légmentesen lezárták. – Elszelelt – jelentette ki Rolland ezredes, ahogy kilépett az utcára a kis csapat, amely egy kis sörözőben ebédelt az Elysée Palota szomszédságában, mialatt az elnök odabenn ült asztalhoz. – Lelépett, elszelelt. És ennél okosabbat nem is tehetett. De előbb vagy utóbb majd megint felmerül, és akkor majd elkapják az embereim. Lebel kétségbeesetten kóválygott a tömeg peremén, amely a Boulevard de Montparnasse torkolatától kétszáz méterre vont kordon mögött szorongott, olyan messzire a tértől, hogy senki nem látott semmit abból, ami a pályaudvar előtt folyt. Minden egyes rendőr és CRS, akit megszólított, ugyanazt válaszolta. Azóta, hogy déli tizenkettőkor felállították a kordont, senki sem lépte át a vonalat. Lezárták a főútvonalakat, lezárták a mellékutcákat, lezárták a sikátorokat is. A háztetőkön őrszemek álltak, és szemmel tartották a velük szemközti háztetőket, magát az állomást is ellepték a rendőrök, s az előudvarra néző oromzaton alig fértek egymástól a biztonsági szolgálat emberei. Ott gubbasztottak a nagy fűtőházak tetején, messze fönn a magasban, a néma peronok fölött, amelyekre aznap délután egyetlen vonat sem futott be, mert mindet átirányították a Gare Saint-Lazare-ra. A lezárt körzetben a pincétől a padlásig átkutattak minden egyes épületet. A lakások többsége üres volt, mivel lakóik a tengerparton vagy a hegyekben nyaraltak. Vagyis röviden; a Place de Juin 18 környéke légmentesen le volt zárva, s akkora rés sem akadt a gyűrűn, mint “a kisegér seggeluka", ahogy Valentin mondaná. Lebel elmosolyodott, amikor eszébe jutott az auvergne-i rendőrfőnök szavajárása. De a mosoly azonnal el is tűnt az arcáról. Valentin sem volt képes útját állni a Sakálnak. A rövidebb utat választotta, s rendőrségi belépési engedélye segítségével átvágott a kis mellékutcákon; a Rue de Rennes-en bukkant elő megint. Itt is ugyanaz a kép fogadta, mint mindenütt; kétszáz méterrel a tér előtt az utca el volt zárva, a kordon mögött tömegek, előtte viszont üres az utca, az őrködő rohamrendőrökön kívül egy teremtett lelket sem látott. Lebel elölről kezdte a kérdezősködést.

Nem látott valakit? Nem, uram. Nem ment át senki a kordonon, akármiféle igazolvánnyal is? Nem, uram. A pályaudvar előteréből ide hallatszott a Köztársasági Gárda zenekarának hangolása. Az órájára pillantott. Most már minden pillanatban megérkezhet a Tábornok. Nem látott valakit, aki átment a kordonon, még ha igazolvánnyal is? Nem, uram. Itt nem ment át senki. Helyes, folytassa a szolgálatot. Lenn, a téren parancsszó hallatszott, és a Boulevard de Montparnasse-ról kocsisor fordult be a Place du Juin 18-ra. Lebel megállt, és nézte, hogyan fordulnak be az autók a pályaudvar előterébe a merev vigyázzban szalutáló rendőrök között. Minden szem a fekete, áramvonalas kocsikra szegeződött. Néhány méterrel Lebel mögött a tömeg nekifeszült a kordonnak. Fölpillantott a háztetőkre. Derék fiúk. A háztetőkre ültetett őrszemek ügyet sem vetettek az alattuk folyó ceremóniára; ott kuksoltak a tető mellvédjei mögött, és a szemük szüntelenül a szemközti házak tetőin és ablakain cikázott, lesve, hogy nem mozdul-e valami az ablakokban. Lebel átsétált a Rue de Rennes nyugati oldalára. Itt fiatal rohamrendőr őrködött, lábát szilárdan megvetve az utolsó acél útzáró elem és a 132-es számú ház fala közötti résben. Felmutatta az igazolványát, mire a CRS vigyázzba meredt. – Nem ment itt át senki? – Nem, uram. – Maga mióta van itt? – Tizenkettő óta; azóta, hogy lezártuk az utcát. – És ezen a résen se csúszott át senki? – Nem, uram. Azaz...csak az az öreg nyomorék, de ő itt lakik az utcában. – Miféle nyomorék? – Idősebb ember, uram. Úgy nézett ki, mint egy beteg kutya. Megmutatta a személyazonosságiját és a Mutilé de guerre-igazolványát. Lakcímnek 154 Rue de Rennes volt feltüntetve. Hát át kellett engednem, uram. Látszott rajta, hogy nagyon ki van készülve, és tényleg rosszul van. Nem is volt csoda, abban a marha nagy kabátban ebben a melegben. Bolond dolog ilyen időben. – Nagykabát? – Igen, uram. Hosszú télikabát. Kincstári, amilyent régen viseltek a katonák. Nyáron kicsit meleg. – És mi volt a baja? – Hát, azt hiszem, csak a meleg, mert hogy nagyon meleg van, ugye? – Azt mondta, hogy hadirokkant az öreg. Hát miféle rokkant?

– Fél lába van. Az egyik lába hiányzik. Mankón jár. A térről ekkor harsantak fel a kürtök első tiszta hangjai. “Előre ország népe harcra, ma diadalra hív hazánk..." Az összegyűlt tömegben is sokan felkapták a Marseillaise jól ismert dallamát. – Mankón? – Lebel azt hitte, hogy halkan szól, mintha valahonnan a távolból hallotta volna a hangját. De a rohamrendőr aggodalmas tekintettel válaszolt. – Igen, uram. Mankón. Olyan mankója volt, mint a féllábúaknak általában. Alumínium... Lebel ekkor már lélekszakadva rohant, s félvállról kiáltott vissza az őrszemnek, hogy kövesse. A kocsik legördültek a napfényes, kiürített téren, és szorosan felzárkózva megálltak a pályaudvar épületének homlokzata előtt. Az a tíz férfi, akit az államfő ki fog tüntetni az érdemrenddel, a kocsikkal szemben sorakozott, közvetlenül a rács előtt, amely a pályaudvar előterét a tértől elválasztotta. Az előtér keleti oldalán álltak a hivatalos személyek és a diplomaták ; valóságos tömör falként az egyöntetű grafitszürkében, amit csak a Becsületrend vörös rózsabimbója élénkített elvétve. Az előtér nyugati oldalán a Köztársasági Gárda vörös tollbokrétáinak és csillogó sisakjainak tömött rendje sorakozott; a zenekar kissé előbbre, mint maga a díszszázad. A pályaudvar homlokzata előtt álló kocsik egyike körül az ünnepség szervezőinek és a Palota személyzetének kiscsapata tömörült. A zenekar rákezdett a Marseillaise-re. A Sakál vállához emelte a puskát, és a távcsövön át lenézett a pályaudvar előterébe. A hozzá legközelebb álló veteránt választotta ki, azt, aki elsőnek fogja megkapni a kitüntetést. Az alacsony, köpcös emberke mereven kihúzott derékkal állt. Tisztán, jól látta a fejet a célkeresztben; csaknem az egész profilja belefért a távcsőbe. Néhány perc, s ezzel az emberrel szemközt megjelenik egy másik arc, körülbelül egy lábbal magasabban, egy kevély gőgös arc, s egy kekiszín kepi, amelyet elöl két aranycsillag díszít. – Marchons, marchons, á la Victoire... – Tárárám. A himnusz utolsó hangjai is elenyésztek, s helyükben mély csönd támadt. A díszszázad parancsnokának kiáltása visszhangozva dörgött a kis zárt előtérben. – Vigyázzz... Fegyverrel tiiisztelegj! – Három egyöntetű csattanás hallatszott, ahogy a fehér kesztyűs tenyerek pontosan egyszerre a fegyverek tusára, aztán

tárára csaptak, majd összevágódott a csizmák vasalt sarka. A kocsi körül tömörült fal egyszerre kettévált. Közepéből egyetlen magas férfi vált ki, és méltóságteljes léptekkel megindult a felsorakozott veteránok felé. Kísérete a kerítéstől mintegy ötven méterre lemaradt tőle, s csak a veteránügyek minisztere kísérte tovább, mert ő fogja bemutatni a kitüntetésre érdemesített hadastyánokat az elnöknek. A kitüntetéseket, a sorba rakott tíz érmet, s alatta szintén sorban az érmekhez járó színes szalagokat egy minisztériumi tisztviselő hozta utánuk bársonypárnán. Ezt a két embert nem számítva, Charles de Gaulle magában lépdelt a veteránok felé. – Ez az? Lebel megállt, és lihegve mutatott az egyik ház kapujára. – Igen, azt hiszem. Igen, ez volt az, a térről a második ház. Igen, ide ment be.

A kis detektív már a kapualjban járt, s Valremy utána. A rohamrendőr nem bánta, hogy eltűnhet az utcáról, mert az ünnepélyes alkalomhoz ugyancsak nem illő viselkedésük már kihívta a pályaudvar előterének rácsa előtt vigyázzban álló tisztek helytelenítő pillantásait. Ha előveszik érte, majd azt fogja mondani, hogy a kis köpcös rendőrfelügyelőnek adta ki magát, és ő azért kergette, hogy letartóztassa. A detektív dühödten rángatta a lépcsőházból nyíló házmesterlakás ajtaját. – Hol a házmester? – kiáltozta. – Nem tudom, uram. Valremy még fel sem ocsúdott, hogy ellenvetést tehessen, a kis ember már be is törte könyökével az ajtó tejüvegjét; benyúlt és belülről kinyitotta. – Jöjjön – kiáltotta, és berohant a lakásba. De még mennyire, hogy megyek, gondolta Valremy. Hát ennek a kis köpcösnek elment az esze. A kamra ajtajában érte utol a detektívet. A válla fölött átlesve látta, hogy ott fekszik a kövön a házmesterné, összekötözve és eszméletlenül. – A szentségit. – Hirtelen beléhasított, hogy ezek szerint a kis köpcös tényleg nem viccel. Csakugyan rendőrfelügyelő, és most csakugyan bűnözőt üldöznek. Ez az a nagy pillanat, amiről mindig álmodott, s alighogy erre rájött, már azt kívánta, bárcsak inkább a laktanyában volna. – A legfölső emeletre! – kiáltotta a detektív, és már rohant is fölfelé a lépcsőn, olyan fürgén, hogy a döngő léptekkel utánairamodó Valremy alig akarta hinni; hogy utolérje, futtában kapta le a hátára vetett gépkarabélyt.

Franciaország elnöke megállt az első veterán előtt, és kissé közelebb hajolva a miniszterhez, hallgatta a magyarázatot, hogy kicsoda az előtte álló férfi, és miféle hőstettet hajtott végre azon a tizenkilenc évvel azelőtti napon, amiért most kitüntetésre terjesztették fel. Miután a miniszter befejezte a mondatot, az elnök főhajtással köszöntötte a veteránt, majd a bársony vánkossal készenlétben álló férfi felé fordult az érdemrendért. A zenekar a “La Marjolaine"-t játszotta halkan, finoman, a hórihorgas tábornok pedig az előtte feszítő középkorú férfi kidüllesztett mellére tűzte az érmet. Majd egy lépést hátrált, megállt, és tisztelgett neki. Hat emelettel a tér fölött és mintegy százharminc méterre a Tábornoktól, a Sakál szilárdan megmarkolta a puskát, és belenézett a távcsőbe. Tisztán látta a vonásokat, a kepi ellenzője alatt árnyékba vont homlokot, az átható pillantású szempárt, a hajócsúcsforma hatalmas orrot. Látta, hogy a tisztelgésre emelt kéz eltűnik a sapka mellől, s a célkereszt közepében megjelent a fedetlen halánték. Finoman, puhán meghúzta a ravaszt... Villanásnyi idő múlva a Sakál olyan tekintettel meredt le a pályaudvar előterébe, mintha nem akarna hinni a szemének. A golyó még el sem hagyta a fegyver csövét, amikor Franciaország államelnöke egyszer csak merev mozdulattal váratlanul előrehajolt, és a bérgyilkos hitetlen szeme láttára ünnepélyesen kétfelől arcon csókolta az előtte álló férfit. Mivel egy fejjel magasabb volt nála, le kellett hajolnia, hogy hagyományosan csókkal gratuláljon a kitüntetettnek, amint az Franciaországban és néhány más országban is szokásos, ami azonban mindig annyira meghökkenti az angolszászokat. A vizsgálat később megállapította, hogy a golyó csupán néhány milliméterrel fütyült el az előrehajló fej mögött. Azt nem tudhatni, hogy az elnök meghallotta-e azt az ostorpattanásszerű hangot, amely a hanghatár áttörésekor keletkezett, s a golyó nyomában végigfutott a lőcsatornán. Jelét ennek mindenesetre nem adta. A miniszter és a vánkost tartó tisztviselő nem hallott semmit; az ötven méterre álló kíséretből sem hallotta senki. A lövedék a napon felpuhult aszfaltba csapódott, s csaknem három centiméter mélyen, ártalmatlanul robbant szét. A zenekar tovább játszotta a La Marjolaine"-t. Az elnök a másik orcáján is megcsókolta a veteránt, aztán kiegyenesedett, és nyugodtan továbblépett a következőhöz. A Sakál elfojtott dühvel, halkan átkozódott. Álló célpontot, százharminc méterről még soha életében nem hibázott el. Aztán lehiggadt; még van idő.

Gyors mozdulattal kinyitotta a zárt, és az elhasznált hüvely a szőnyegre hullott. Elvette az asztalról a második golyót, betöltötte, és rátolta a závárzatot. Claude Lebel kifulladva ért fel a hatodikra. Azt hitte, mindjárt kiugrik a szíve, és elgurul a lépcsőházban. A folyosóról két lakás ajtaja nyílt az utcai frontra. Lebel tanácstalanul tekingetett hol az egyikre, hol a másikra. Ekkor ért fel utána a rohamrendőr lövésre készen csípőjéhez szorított gépkarabéllyal. Lebel még akkor is habozott a két ajtó között, amikor az egyik mögül halkan, de azért jól hallhatóan kis pukkanás hallatszott. Lebel a zárra mutatott. – Lője szét-parancsolta és hátralépett. A rohamrendőr terpeszbe állt, megvetette a lábát, és tüzelt. Fa- és fémszilánkok meg ellapult, kilőtt golyók röpködtek szanaszét. Az ajtó megremegett, és részegen befelé lendült. Valremy rontott be elsőnek, Lebel a sarkában. Az ősz tüskehajra ráismert Valremy, de ennél több nem is maradt a veteránból. A szobában talált férfinak két lába volt, a nagykabát sehol, és a puskát izmos, fiatal kéz markolta. A férfi nem adott időt Valremynek a csodálkozásra; az asztal mögül ültéből fölemelkedve, térdét megroggyantva, egyetlen lendülettel az ajtó felé fordult, és csípőből tüzelt. A csőből hangtalanul repült ki a golyó; s Valremy füle még akkor is zúgott a maga iménti sorozatától. A lövedék a mellébe fúródott, s a szegycsontot érve, robbant. Valremy iszonyú nyilalló fájdalmat érzett, s mintha valami széttépné, szaggatná a belsőjét; aztán már semmit sem érzett, még fájdalmat sem. A fény elenyészett, mintha a nyár egyszeriben téllé változott volna. A szőnyeg egy darabja felugrott a padlóról, és az arcába csapódott. Az érzéketlenség leszaladt a hasába, a lábába, aztán föl a mellébe és a nyakába. Utoljára valami sós ízt érzett a szájában, mint a tengeri fürdőzés után Kermadecban, amikor azt a féllábú, vén sirályt látta egy póznán gubbasztani. Aztán minden elsötétedett. Teste fölött Claude Lebel nézett farkasszemet a másik férfival. Most nem ugrált a szíve; mintha meg is állt volna. – Chacal – mondta. – Lebel – mondta a másik. Keze a puskáján dolgozott; a závárzatot nyitotta. Lebel szeme elkapta a fémes villanást, ahogy az elhasznált töltényhüvely a földre pattant. A férfi fölkapott valamit az asztalról és a závárzatba dugta. Szürke szeme rezzenetlenül Lebelen. Hipnotizálni próbál, merült fel Lebelben valószerűtlenül. Lőni fog. Megöl.

Erőnek erejével a földre kényszerítette a tekintetét. A fiatal rohamrendőr oldalvást zuhant; fegyverét elejtette, s a gépkarabély most Lebel lábánál feküdt. Lebel fejében meg sem formálódott a gondolat, hogy mit tesz, csak térdre bukott, megragadta a MAT 49-est, fél keze már kapta is fölfelé a csövét, s közben másik keze a ravaszt kereste. Hallotta, hogy a Sakál helyére löki puskája zárját, de ugyanebben a pillanatban ujja rátalált a gépkarabély elsütőbillentyűjére. Meghúzta. A robbanva kirepülő lőszer döreje megtöltötte a kis szobát, és a térre is lehallatszott. A sajtónak később úgy magyarázták az esetet, hogy néhány utcával arrébb valami marha épp az ünnepség tetőfokán indította be hibás kipufogócsövű motorkerékpárját. Fél tárra való kilenc milliméteres golyó fúródott a Sakál mellkasába, a becsapódások ereje megemelte a testet, a levegőben féloldalt penderítette, majd a szoba túlsó sarkába, a kanapé mellett rendetlen kupacban a földhöz csapta. Estében magával sodorta az állólámpát. Lenn, a téren a zenekar akkor zendített rá a “Mon régiment et ma patrie"-ra. Thomas főfelügyelőt aznap este hatkor Párizs kereste telefonon. A beszélgetés után hívatta rangidős nyomozóját. – Elkapták a szivart – mondta. – Párizsban. Minden rendben van, de azért nem fog ártani, ha elmennek a lakására, és egy kicsit körülnéznek. Nyolc óra volt, s a nyomozó már épp utoljára nézte át Calthrop holmijait, amikor hallotta, hogy a nyitott előszobaajtón valaki belép a lakásba. Megfordult. Fenyegető tekintetű férfi állt előtte. Széles vállú, behemót ember. – Mit keres itt? – kérdezte a nyomozó. – Ezt én is megkérdezhetném maguktól. Mit művelnek maguk itt? – Na, ebből elég – szakította félbe a nyomozó. – Ki vele, mi a neve? – Calthrop – mondta a férfi. – Charles Calthrop. És ez az én lakásom. Most pedig magyarázatot követelek, hogy mit művelnek a lakásomban. A nyomozótiszt ebben a pillanatban nem bánta volna, ha van nála revolver. – Rendben – mondta fáradt hangon, csüggedten. – Bejön velünk a Yardra, és egy kicsit elbeszélgetünk. – De még mennyire – felelte Calthrop. – Csak győzzék a kimagyarázkodást. Végül is azonban Calthropnak kellett magyarázkodnia. Huszonnégy óráig tartották benn, amíg Párizs három különböző csatornán is meg nem erősítette, hogy a Sakál életét vesztette, és be nem futott a jelentés Skóciából, hogy Sutherland grófság legészakibb sarkában öt, isten háta mögötti vendégfogadó

tulajdonosa is tanúsítja, hogy Charles Calthrop az elmúlt három hetet hegymászó- és horgászszenvedélyének hódolva töltötte, s ez idő alatt az ő vendégfogadójukban szállt meg. – Ha a Sakál nem Calthrop volt – kérdezte Thomas a nyomozótiszttől, miután Calthrop végül is szabad emberként távozott az irodából –, akkor hát ki az ördög volt? – Arról természetesen szó sem lehet – mondta a londoni rendőrfőnök másnap Dixon felügyelőnek és Thomas főfelügyelőnek –, hogy Őfelsége kormánya valaha is elismerje, miszerint ez a bizonyos Sakál akár csak brit állampolgár is lett volna. Tehát a mi megítélésünk szerint a nyomozás bizonyos stádiumában egy angol állampolgárságú személyre is ráterelődött a gyanú. Az illető ártatlansága azonban ezennel beigazolódott. Kétségtelen, hogy franciaországi... ööö... megbízatása során ez a Sakál bizonyos ideig angolnak adta ki magát, s egy tévesen kibocsátott brit útlevéllel igazolta magát. Azonban éppígy kiadta magát dánnak, amerikainak, sőt franciának is lopott útlevelek, illetve hamisított francia személyi iratok segítségével. Ami a mi részünket illeti az ügyben, nyomozó szerveink megállapították, hogy a gyilkos Duggan névre szóló hamis útlevéllel tartózkodik Franciaországban, de az ezen a néven szereplő férfit bizonyos... Gap nevű francia helységben látták utoljára. Ennyi, uraim. Az ügyet lezártuk. Másnap Párizs egyik külvárosi temetőjében jeltelen sírba temettek egy férfit. A halotti bizonyítvány szerint a megboldogult megállapíthatatlan személyazonosságú külföldi turista volt, aki 1963. augusztus 25én, vasárnap autóbaleset áldozata lett a Párizsba vezető autópályán, a város határában. A gázoló segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. A temetésen egy pap, egy rendőr, a temetkezési vállalat egy tisztviselője és két sírásó jelent meg. A jelenlevők közül senki sem mutatott megrendülést, amikor a festetlen fenyőfa koporsót leeresztették a sírba. Érdeklődés is csak azon a magányos férfin látszott, aki rajtuk kívül végignézte a temetést. Amikor befejeződött, a kis, köpcös férfi sarkon fordult, a nevét sem volt hajlandó megadni, hanem azonnal indult a sírok közt a kijárat felé, magányosan, haza a feleségéhez és a gyermekeihez. A Sakál napja véget ért.