Franciaország Európa-politikája és a francia német együttmûködés történeti gyökerei ( )

Franciaország Európa-politikája és a francia– német együttmûködés történeti gyökerei (1945–1963) Fejérdy Gergely–Garadnai Zoltán „Európa jövõje tulajdonképpen egyértelmûen a mi két országunktól függ” (Idézet De Gaulle 1962. március 24-én Adenauernak írt levelébõl) „A francia–német kapcsolat nem hasonlítható semmihez. Ugyanakkor mindannyiunkat a jövõért kötelez.” (Idézet Jacques Chirac beszédébõl. Versailles, 2003. január 22.)

Bevezetés egyven évvel ezelõtt, 1963. január 22-én írta alá Charles de Gaulle francia köztársasági elnök és Konrad Adenauer német kancellár az Élysée-szerzõdést, amely nemcsak a két politikus személyes diplomáciájának kiemelkedõ eseményét jelentette, hanem az európai országok közötti kapcsolatok fõ rendezõ elemét is,1 mintát adva ezzel az európai kapcsolatok irányítói számára. Raymond Aron szerint a nyugati világ újjászervezõdésének folyamatában 1945–1964 között a legdöntõbb esemény a Fouchet-terv elejtése – vagyis Európa politikai egységesülése helyett a De Gaulle-i hazák Európája (l’Europe des patries) koncepció érvényre jutása és az 1963-as szerzõdés megkötése volt.2 Ez a két esemény szorosan kapcsolódott egymáshoz, és vizsgálatuk során bel- és külpolitikai események alakulását, illetve személyes tényezõket együttesen kell figyelembe venni. Bár tudjuk, hogy a „kiegyezéshez” vezetõ út minden részletét nincs módunkban bemutatni, de fõbb eseményeit szeretnénk összefoglalni – elsõsorban a francia diplomácia és De Gaulle szemszögén keresztül – a kölcsönös célok, az eltérõ nemzeti érdekek, a politikai vezetõk akarata, illetve mindezek összeütközésének diplomáciatörténeti vizsgálatán keresztül.

N

208

Külügyi Szemle

Franciaország Európa-politikája és a francia–német együttmûködés történeti gyökerei

A „vágyak és elõítéletek fogságában”. A francia–német kapcsolatok fõbb jellemzõi (1945–1950) A második világháború után – értelemszerûen – Párizs számára teljesen elképzelhetetlen volt egy francia–német közeledés. A hivatalos külpolitikát és a közvéleményt egy gyorsan feléledõ Németországtól való félelem és az elkövetett rémtettekbõl táplálkozó gyûlölet (a kollaboráció vádja miatti latens szégyennel kiegészülve) egyaránt befolyásolta. Döntõ mértékben pszichológiai okok folytán a franciák nagyon kemény terveket fogalmaztak meg a németekkel szemben, habár a politikusok,3 köztük De Gaulle tábornok is, tisztában voltak azzal, hogy a „német kérdés” hosszú távon a francia külpolitika kulcsfontosságú problémájának fog számítani. Hangsúlyozni kell azonban, hogy Párizs látványos, sokszor abszurd külpolitikai törekvései Németországgal szemben nem elhanyagolható mértékben a németellenes francia közvélemény nyomásának voltak köszönhetõk. Ez különösen megnyilvánult a hadifogságba esett németekkel és a volt szövetségeseik katonáival szembeni, a világháború alatti német brutalitáshoz hasonló bánásmódban. Ezzel párhuzamosan a megszállás több millió németet érintõ szörnyû valósága is hozzájárult ahhoz, hogy a háború utáni európai kontinens jövõje szempontjából kulcsproblémaként számon tartott „német kérdés” rendezésére szándék mutatkozzon.4 De Gaulle elsõ lépéseiben – az esetleges jövõbeli agresszió megelõzése és egy erõs európai hatalmi pozíció megszerzése érdekében – a francia diplomácia hagyományaiból kiindulva a legfontosabbnak Németország széttagolását, a Rajna-vidék megszállását tûzte célul. Vagyis a kora-újkori francia „németpolitika” idõszakáig visszanyúló „hagyományokat” követte, és a határos országokkal való szoros együttmûködéssel Németország „körülkerítését” (ennek tengelyében a szovjet(orosz)–francia kapcsolatokat) tartotta a francia biztonság szempontjából nézve elsõdleges feladatának.5 A szovjet–francia tárgyalásokon kijelentette: „A mi két országunk közvetlen szomszédja Németországnak, és ebbõl a ténybõl eredõen maximálisan érdekelt az ellene való közös védelemben.”6 Hasonló kezdeményezések voltak francia részrõl Csehszlovákia felé – 1945-ben – egy esetleges német agresszióval szembeni közös védelmi politika kialakításával kapcsolatban.7 De Gaulle tábornok ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy a kommunista terjeszkedés fenyegetést jelent Franciaország számára, és emiatt vetette fel (már 1945-ben), hogy a Szovjetunió ellensúlyozására egy olyan – a nyugat-európai országokat integráló – egységet kell találni, amelyben a németek is jelen kell, hogy legyenek.8 A Quai d’Orsay felelõs beosztottjai ugyanakkor többnyire bizalmatlanok voltak a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó államokkal folytatandó együttmûködés valós lehetõségeinek kérdésében.9 A francia diplomácia másik nagy problémája – a területi széttagolás biztosítása és „a körbekerítés” mellett – Németország ellenõrzése volt, az ezzel kapcsolatos „agresszív” francia politikát azonban Washington és London egyaránt visszautasította.10 Bár elfo2004. tavasz–nyár

209

Fejérdy Gergely–Garadnai Zoltán

gadták Franciaországot, mint negyedik megszálló hatalmat, Párizs a fontos határozatoknál egyáltalán nem vagy csak mint megtûrt fél vehetett részt.11 A lényeget tekintve a franciák számára csak politikai eszközök maradtak, amelyekkel egy központi – ellenõrizetlen – hatalom létrejöttét Németországban meg tudták volna akadályozni.12 A nyugati államok között a párizsi stratégia egyre komolyabb súrlódásokhoz vezetett, és az angolszász diplomaták körében már 1945 második felében Franciaország vált a „német kérdés” rendezésének fõ kerékkötõjévé. 1946 tavaszán Georges Bidault francia külügyminiszter amerikai kollégájának kifejtette – és ez rávilágít a francia diplomáciának a késõbbiekben is folyamatosan megjelenõ ellentmondásosságára – , hogy a német kérdés rendezetlensége miatt (annak ellenére, hogy a Szovjetunió valós fenyegetést jelent számukra is, mely ellen az Egyesült Államokban lát biztosítékot) nem akarja a francia németpolitika megváltoztatását.13 A politikai elképzelések mögött, a lényeget tekintve, Franciaország legfontosabb célja gazdasági okokkal volt magyarázható. A fõ cél egyrészt a német erõforrásoknak a saját újjáépítéshez történõ maximális kiaknázása (ellentétben az angolszászok „integráló” politikájával), másrészt Németország teljes gazdasági ellehetetlenítése és ellenõrzése volt. Ebben a kérdésben Franciaország (legalábbis 1947-ig) a valós nemzetközi súlyához képest viszonylag tág mozgástérrel bírt, mert Washington és London egyaránt félt túlzott nyomást gyakorolni Párizsra, tartván a kényes francia belpolitikai egyensúly felbomlásától.14 A franciák ennek a helyzetnek a kihasználásával elérték, hogy a Saar-vidéket egyre nagyobb mértékben ellenõrzésük alá vonják, és a Ruhr-vidék kérdését15 is napirenden tartsák. Párizs mindent megtett azért, hogy a Ruhr-vidékrõl Franciaországba szállítandó szénszállítmányokat növeljék és hogy ezt a területet a többi német tartománytól függetlenül kezeljék. A francia terveket, miszerint nemzetközi ellenõrzés alá kell vonni a fent említett területet, a szovjetek nyugati térnyerésétõl való félelem és a közben kialakított közös angolszász zóna tette lehetetlenné. Ugyanakkor 1947-re világossá vált az is, hogy – a valójában gazdasági csõdtõl sújtott – Franciaország az egyre élesedõ hidegháborús geopolitikai helyzetben kénytelen szembenézni külpolitikai mozgásterének valós korlátaival. Teljesen új helyzetet teremtett az év nyarán meghirdetett Marshall-terv, amelynek – az európai gazdaság talpra állítása mellett – fõ céljai között szerepelt a franciák németpolitikájának Washington számára jobban tetszõ irányba történõ megváltoztatása is.16 Ugyanakkor a szovjet–angolszász viszony kiélezõdése a német kérdésben, a szovjetek reakciója a Marshall-tervre, a prágai puccs és a Kominform megalakulása, illetve a belpolitikában az 1947 végén kirobbant általános sztrájk együttesen meggyõzte a párizsi vezetést arról, hogy az irányvonalán változtatni kell.17 Elsõ lépései között Quai d’Orsay az Angliával való szorosabb együttmûködésben látta Franciaország biztonságának és a közös Európának a jövõjét. Így jött létre a dunkerque-i szerzõdés, amely közös fellépést irányzott elõ egy esetleges német vagy szovjet 210

Külügyi Szemle


agresszióval szemben. A Londonnal kötött egyezménnyel Franciaország növelte a korábban (1945 márciusában) a Benelux államokkal létrehozott gazdasági és védelmi megállapodás súlyát. Ernst Bevin brit külügyminiszter azonban hosszú távon jobbnak látott egy az Egyesült Államokkal közös védelmi rendszerhez való tartozást. A dunkerque-i megállapodást csak átmeneti megoldásnak tartotta, és az 1948-ban megkötött úgynevezett brüsszeli szerzõdés (Anglia, Franciaország és a Benelux államok között) már csak néhány homályos pontot fogalmazott meg a német veszéllyel kapcsolatban, hiszen világossá vált, hogy Európa már kettészakadt az ideológiai szálak mentén.18 Ebben az új geopolitikai helyzetben egyre erõteljesebben az Egyesült Államok szempontjai határozták meg a nyugat-európai államok amúgy sem túl nagy mozgástérrel bíró külpolitikáját; és a szovjetek ideológiai terjeszkedésével szemben egyre többen látták úgy, hogy annak csak egy, valamilyen formában és valóban összefogó Nyugat-Európa tud ellenállni. Ez a felismerés vezetett a hágai konferencia megszervezéséhez, amelynek jelentõsége abban állt, hogy átmenetet teremtett a háborút követõ, alapvetõen a nemzetállami elszigetelõdésre építkezõ és a modern értelemben vehetõ nemzetközi politika között,19 és így a francia vezetés is arra kényszerült, hogy a németekhez való viszonyát fokozatosan megváltoztassa. A francia diplomácia tisztában volt azzal, hogy nincs más választása, mint hogy a megszállási zónájával elõbb vagy utóbb csatlakozzon az angolszászokhoz, de még mielõtt ez megtörtént volna, négy követelést akartak elismertetni: 1. a Saar-vidék Franciaországhoz való csatolását; 2. a Ruhr-vidék nemzetközi ellenõrzés alá vonását és ebbõl a németek kizárását; 3. az újjáalakuló tartományok lehetõ leglazább szervezeti egységbe fogását; 4. az államszövetség teljes leszerelésének garantálását. Bár a nyugati szövetségesek közötti tárgyalások nem vezettek eredményre, 1948 júniusában – Párizs jóváhagyásával – bevezették a nyugati zónákban és Berlinben a valutareformot, amire a Szovjetunió a berlini blokáddal válaszolt.20 Ez az esemény tovább gyorsította a francia politika változását, és a franciák egyre inkább hajlandók voltak érdemben részt venni a németországi katonai kormányzatok munkacsoportjában, ahol – többek között – a zónák közötti mozgáskorlátozásokat feloldották. Mindezek mellett a francia külpolitika továbbra is biztosítékokat keresett az angolszászok által egyre nyilvánvalóbban kezdeményezett egységes nyugatnémet állam létrehozásának esetére. Bidault külügyminiszter Washington értésére adta, hogy a Quai d’Orsay egy amerikai részvétellel létrehozott védelmi szövetség nélkül elképzelhetetlennek tartja a nyugati zónák összeolvasztását és ezzel egy egységes Nyugat-Németország létrehozását.21 Mivel az Egyesült Államok tisztában volt azzal, hogy a szovjet fenyegetéssel szemben egy közös biztonságpolitikai rendszer kialakítása feltétlenül szükséges, elfogadta a francia követeléseket, és az 1949. április 4-én létrehozott Észak-atlanti Szerzõdés Szervezete keretei között azonnal lépéseket tett a francia megszállási övezet és az angolszász zónák egyesítésére, amely így „de facto” az új nyugatnémet állam megalakulását eredményezte.22 2004. tavasz–nyár

211


A Schuman-terv meghirdetésétõl De Gaulle hatalomra jutásáig (1950–1958) Párizs németpolitikájának megváltoztatásához hozzájárult az a tény is, hogy az új külügyminiszter – Robert Schuman23 – azzal az elhatározással foglalta el hivatali székét, hogy Franciaországnak változtatni kell a „német kérdés”-sel kapcsolatos politikáján, és a francia–német kétoldalú kapcsolatok kiépítésének, illetve az angolszász tengelyhez való kapcsolódásnak volt a híve. Schuman egy nagy európai egységben gondolkodott, és a „német kérdés”-t is ennek a keretei között akarta megoldani.24 Ennek megfelelõen folytatta elõdei politikáját, de egyben tovább is ment, hiszen az Európa Tanácsba a frissen megalakult NSZK felvételét és a Saar-vidék bevonását is javasolta. Ugyanakkor Robert Schumanhoz hasonlóan Jean Monnet,25 a francia újjáépítési hivatal vezetõje is tisztában volt azzal, hogy a háború utáni Németország ellehetetlenítését kitûzõ párizsi politika zsákutcába torkollott. Washington állandó sürgetése és az eddigi politika sikertelensége egyértelmûvé tette számára azt is, hogy végérvényesen újra kell gondolni a francia–német problematikát, és ebbõl kiindulva egy radikális tervet dolgozott ki. Monnet alapötlete egy olyan szupranacionális fõhatóság létrehozása volt, amely ellenõrzi a francia és a német szén- és acéltermelést, valamint azon országokét is, amelyek csatlakoznak a szervezethez. A tervezet megoldást kínált a francia államférfiak számára állandó rémként jelentkezõ német „hintapolitika”, vagyis a német egyesítés érdekében Kelet és Nyugat egymással való kijátszásának újjáéledésével szemben. A nehézipar kulcsszektoraira alapozódó gazdasági integráció gyakorlatilag lehetetlenné tette a háborút a két fél között, hiszen a francia és a német gazdaságot ezer szállal kötötte egymáshoz. Monnet tervezete azonban politikai értelemben szélesebb távlatokat is kínált: Franciaország a tradicionális orosz–német kapcsolatoktól és az újonnan létrejövõ amerikai szövetségtõl is különbözõ választási lehetõséget nyújtott Németországnak.26 A titokban elõkészített tervet Robert Schuman 1950. május 9-én jelentette be, és ezzel új alapokra helyezte a francia Európa-politikát. Még ha a siker nem is volt biztosított, a „német kérdés”-hez való új hozzáállás elsõ, döntõ lépése megtörtént. Ez a történelmi fordulat már a bejelentés másnapján kézzelfogható – a francia külpolitikai döntéshozatal szervezeti felépítését is érintõ – változásokat eredményezett. A háború után ugyanis a német–osztrák kérdést elkülönítve egy miniszterközi bizottság kezelte 1945. december 26-ig, majd 1947 novemberig egy a külügyminiszternek alárendelt úgynevezett fõhatóság, végül egy a Quai d’Orsay-tõl félig független külön államtitkárság. A Schuman-terv bejelentésének másnapjától a francia külügyminisztérium politikai osztályának középeurópai részlegéhez27 került. Ennek a jelentõsége fõleg abban állt, hogy Párizs kizárólag az úgynevezett „problémás” külügyi eseteket kezelte kiemelten. Abban az esetben azon212

Külügyi Szemle


ban, ha az rendezõdni látszott, az ügyintézés a „normális” diplomáciai irányítás kezébe került vissza.28 A Szén- és Acélközösség tervét a hat nyugat-európai ország, köztük a Konrad Adenauer vezette NSZK is elfogadta, de azzal a feltétellel, hogy Párizs garanciát ad arra, hogy a Saar-vidék státusa nem változik ezzel, és nem kerül véglegesen francia fennhatóság alá. Robert Schumannak sikerült eloszlatnia az aggodalmakat azzal, hogy ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy Párizs addig nem fogja ratifikálni a szerzõdést, míg a Saar-parlament ezt meg nem tette.29 A Schuman-terv kivitelezésével kapcsolatos tárgyalások 1951 áprilisában befejezõdtek, az egyezményt megkötötték, és ezt a francia nemzetgyûlés is elfogadta.30 A nyugatnémeteknek az európai gazdasági vérkeringésbe való bekapcsolása mellett az 1950 nyarán kitört koreai háború újabb, Franciaország számára nehezen kezelhetõ kérdést vetett fel: az NSZK újrafelfegyverzését, ami a franciák számára szinte megemészthetetlen gondot jelentett. Ezen a területen a Quai d’Orsay-n belül is megoszlottak a vélemények. François Seydoux – az európai osztály vezetõje – elképzelhetõnek tartotta, hogy Bonn nemzeti hadsereggel rendelkezzen, de ebben a kérdésben semmilyen önrendelkezést nem támogatott.31 Lényegét tekintve két verzió viaskodott: a „se önállóságot, se saját hadsereget”, illetve a „német hadsereget, önállóság nélkül”. A német kancellár, párhuzamosan az újrafelfegyverzéssel, a megszállási státust egy multilaterális szerzõdéssel szerette volna teljes jogú önrendelkezési állapottá változtatni.32 A diplomáciai játszma másik fõszereplõje – Washington – is ragaszkodott az utóbbihoz, különösen miután az ázsiai események hatására egyre erõsödött a félelem egy Kelet-Németországból indítandó esetleges kommunista offenzíva miatt. A koreai sémára hivatkozva felvetették Németország kommunista alapú egyesítésének lehetséges bekövetkezését. A reménytelennek tûnõ helyzetbõl a francia kormány ismét csak elõre menekült, és 1950. október 24-én a Schuman-terv analógiájára bejelentették a Pleven-tervet. Ennek értelmében javaslatot tettek az európai intézményekhez kapcsolódó Európai Hadsereg felállítására.33 A tervezet, megjelenésétõl kezdve, óriási vitát váltott ki Párizsban. Többek között De Gaulle is több ízben kifejtette nemtetszését a javaslattal szemben, mondván, hogy bármilyen közös védelmi stratégia elõfeltétele egy már meglévõ és jól mûködõ gazdasági és politikai együttmûködés.34 Több fontos szempont azonban, mint a német militarizmustól és a Szovjetunió provokálásától való együttes félelem, az amerikai politikai nyomás és a Schuman-terv melletti elkötelezettség bizonyításának kényszere kompromisszumos megoldásra sarkallta a franciákat. Végül az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nélkül írták alá 1952. május 26-án a kvázi szuverenitásról szóló dokumentumot, illetve május 27-én az Európai Védelmi Közösség (EVK) szerzõdését.35 Fontos hangsúlyozni, hogy a francia külpolitika mindvégig – Robert Schuman és Jean Monnet politikáját is beleértve – a Hatok Európáját csak Franciaország vezetésé2004. tavasz–nyár

213


vel tudta elképzelni. Természetesen különbözött ez az új politika a közvetlen háború utánitól, mikor lényegében Párizs 1939 elõtti nagyhatalmi státusának visszaszerzéséért folyt a diplomáciai hadjárat, de nem kell azt gondolni, hogy ez az új keletû európai gondolat melletti elkötelezettség érdemben háttérbe szorította volna a franciáknak az Európa vezetésével kapcsolatos ambícióit.36 Sztálin halála és a koreai háború befejezõdése után a franciák részérõl újra megerõsödött az a nézet, miszerint Moszkva és Párizs között fontos megõrizni a jó viszonyt, mert csak ezzel lehet sakkban tartani Németországot és megakadályozni egy esetleges Franciaország-ellenes élû német–amerikai barátsági szerzõdést.37 Így viszont a „német kérdés” fokozatosan (leginkább a hatvanas évek közepétõl) a francia–szovjet viszony problémájává is vált. Sztálin már 1952 márciusában felvetette egy egységes, de semleges Németország gondolatát, amelyet egyértelmûen saját vezetése alatt látott megvalósíthatónak, és a jobb hihetõség szempontjából a potsdami szerzõdés betartására hivatkozott. Ez a felvetés, amely élt a Kremlben az 1953-as berlini felkelés idején is,38 nehéz helyzetbe hozta Párizst. A moszkvai próbálkozásban a legnagyobb veszély Franciaország számára az volt, hogy a szovjeteknek sikerül volna Németországot (Konrad Adenauert félresöpörve és a francia vezetésû Európai Védelmi Közösség szerzõdését elhagyva) a keleti régióhoz csatolni. Ugyan erre nem került sor, de ennek elkerülése érdekében a Quai d’Orsay újból Németország megosztásának fenntartásában kezdte látni az egyetlen kiutat.39 Ilyen körülmények között a nemzetgyûlési képviselõk 1954. augusztus 30-án leszavazták az EVK-t, s ez visszavetette a hatékonyabb nyugat-európai védelmi rendszerrel kapcsolatos terveket. A párizsi döntés Bonnt és az angolszászokat is érzékenyen érintette.40 A helyzet mentésére egy brit kezdeményezésen alapuló áthidaló megoldás fogalmazódott meg, miszerint készítsék elõ az NSZK csatlakozását a NATO-hoz, amit Párizs 1954 októberében – London megígért biztosítékai mellett – nagy nehezen elfogadott. Ehhez az is hozzájárult, hogy 1953 szeptemberében az Egyesült Államok megkötötte az amerikai– spanyol katonai egyezményt,41 amely Franciaország számára ismételten egy német–amerikai különszerzõdés megkötésének a rémét vetítette elõre. Párizs félt ugyanis egy számára ellenõrizhetetlen Németországgal megkötött katonai egyezménytõl.42 Mindezek mellett az atlanti keretek között való német felfegyverzést a francia közvélemény is könnyebben fogadta el, mint a korábbi terveket, mivel ebben a tervezetben az angolszász hatalmak részvételét biztosítottnak érezték. A londoni konferencia után (1954. szeptember 28.–október 3.) 1954. október 23-án Párizsban írták alá a megállapodásokat, melyek megszüntették a Szövetségi Köztársaság megszállási státusát, és így (bár a korlátozott szuverenitás továbbra is megmaradt) „de jure” is létrejöhetett az önálló Nyugat-Németország. Az új német államot a NATO miniszteri tanácsának határozata alapján felvették a katonai szervezet tagországai és a Nyugat-európai Unióvá kibõvített brüsszeli szerzõdés tagállamai közé, és így Franciaor214

Külügyi Szemle


szág is megõrizhette közvetlen befolyását a német ügyek rendezésében.43 A hidegháború újabb politikai konfliktusa, legalábbis a francia–nyugatnémet viszony szempontjából nézve tehát nem járt negatív hatással. A korábban lehetetlennek tûnõ, vagy az európai integráció keretei között vagy az Egyesült Államok közvetítésével elképzelhetõ kétoldalú kapcsolatfelvétel a szerzõdések megkötésével nemcsak hogy lehetõvé vált, hanem egyenesen kiindulási ponttá lett mind Bonn mind Párizs számára. Konkrét lépések történtek a Saar-vidék hovatartozásának végsõ rendezésére,44 a Mosel-csatorna közös megépítésére, a két ország kulturális és tudományos kapcsolatainak bõvítésére,45 tényleges államközi együttmûködésre (a katonai fejlesztések területén is),46 és a gazdasági kapcsolatok kiszélesítésére,47 melyek eredményeként a gazdasági együttmûködés 1955–1959 között a háború utáni szint négyszeresére növekedett.48 A korábbi ellenségek közötti viszony szembetûnõ javulását ugyanakkor alapvetõen a nemzetközi politika eseményei, a közös érdekek felismerése, és a kompromisszumkészség tették lehetõvé. A közeledés a két állam számára komoly lemondásokkal járt, de ugyanakkor mind az 1954es párizsi szerzõdések, mind pedig a három évvel késõbb megkötött, De Gaulle által szintén élesen bírált49 római szerzõdés50 új távlatokat nyitottak a két ország viszonyában,51 és megerõsítették Párizs és Bonn nemzetközi súlyát.

De Gaulle németpolitikája a colombey-i találkozótól az Élysée-szerzõdésig (1958–1963) Colombey és Bad Kreuznach (1958) 1958-ra tehát már a kétoldalú kapcsolatok fejlettségi szintjének lényegi elõrehaladásáról lehetett beszélni. Ebben a fejezetben elsõsorban azt vizsgáljuk, hogy a két államfõt milyen személyes indítékok vezették azon cél érdekében, hogy a kétoldalú kibékülés megteremtésével országuk érdekeit – a két ország érzékeny viszonyának figyelembevételével – a nemzetközi kapcsolatok korabeli viszonyai között érvényre juttassák. De Gaulle hatalomra jutásától kezdve ellentmondásos érzelmeket kavart fel. A francia–német együttmûködés támogatói elsõsorban a visszalépéstõl féltek az addig elért eredményekhez képest. Azonban a pesszimista várakozásoktól eltérõen a tábornok számára a németpolitika Európa-politikájának központi kérdését jelentette, és megértette a szoros és bizalmi személyes kapcsolat kiépítésének szükségességét. Semmilyen más országot nem ismert és tisztelt annyira, mint Németországot. Jól beszélt németül, ismerte a német kultúrát, alapvetõen becsülte a német katonai erényeket, ráadásul személyes gyökereiben is német származásúnak mondhatta magát, és így Németországot olyan államnak tartotta – ellentétben a németek Franciaországról alkotott képével – amely kultúrájában legközelebb állt Franciaországhoz. Ugyanakkor a kortárs értékelé2004. tavasz–nyár

215


se szerint De Gaulle-nak nem sikerült teljes mértékben uralnia azt az ellentmondásos helyzetet, amelyben a vonzalmai és félelmei, az érdekei és az azokból fakadó kockázatok együttesen jelentek meg.52 Az 1958-as személyes találkozók elõtt tehát De Gaulle-ról sem a német közvéleményben, sem Adenauer kancellárban nem élt pozitív kép. A német kancellár számára De Gaulle egy olyan politikust jelentett, aki diktátori hajlammal bír, és Clemenceau követõjeként megkötötte az 1944-es francia–szovjet szerzõdést, Amerika- és NATO-ellenes politikát folytat (De Gaulle elsõ intézkedése az volt, hogy a német–francia–olasz nukleáris együttmûködést felmondta), szemben áll az európai egyesítési folyamattal, és így összességében – mint az alapvetõ német külpolitikai célok fõ kerékkötõjére – gyanakvással tekintett rá. Ugyanakkor Adenauer azt sem tudta, hogy De Gaulle a frissen kinevezett bonni nagykövete – François Seydoux – elõtt nyíltan megfogalmazta a célját: a körülményeket maximálisan kihasználni és „…létrehozni Németország és Franciaország között a lehetõségekhez képest teljes enyhülést.”53 A személyes kapcsolatfelvétel fontosságának hangsúlyozása érdekében De Gaulle pozitív gesztusként értékelhetõ döntést hozott: Adenauert a saját családi házába hívta meg (1958. szeptember 14.), aki erre válaszul szintén „üzenet értékkel bíró” helyre, Bad Kreuznachba hívta (1958. november 26.) a francia elnököt.54 A két tárgyaláson a legfontosabb nemzetközi és kétoldalú kérdéseket mind megvitatták kerültek. De Gaulle és Adenauer nyíltan beszélt egymással a problémákról: 1. az amerikaiakhoz való viszonyuk; 2. a Közös Piac és az európai kereskedelem problémái; 3. a franciák és a németek egymáshoz való viszonya és a közös múlt öröksége; 4. a fiatalság nevelésének fontossága; 5. a német keleti határok kérdése; 6. ehhez kapcsolódóan az enyhülés kiterjesztése a kelet–nyugati kapcsolatokra stb. De Gaulle szinte azonnal egyértelmûvé tette álláspontját: „Magunkhoz kell vonni a többi országot. Németországgal a folyamatos kapcsolatok kiépítését kívánom. (…) Teljes Európa megteremtésérõl van szó, vagy különben nem lesz Európa”.55 Adenauer ugyanakkor nyíltan deklarálta De Gaulle elõtt azt, hogy egy erõs Franciaországot szeretne a németek háta mögött, és megkönnyebbülését mutatta a német újságíróknak tett nyilatkozata: „De Gaulle nem nacionalista, tökéletesen ismeri a nemzetközi helyzetet és a francia–német viszony fontosságát.”56 A két találkozó jelentõsége abban rejlett, hogy a legfontosabb kérdéseket áttanulmányozták. Ugyanakkor, mivel ezek eltérõ megítélése továbbra is megmaradt, fõ eredményként csak a személyi tiszteleten alapuló bizalmi kapcsolat kiépítésének a kölcsönös felismerését lehet kiemelni. A két ország eltérõ érdekeibõl következõ érdekellentéteket, melyek 1958–1963 között végig megmaradtak, az alábbiakban lehet összefoglalni. Az elsõ alapvetõ eltérés közvetlenül kapcsolódott a német egyesítés és Berlin kérdéséhez, illetve az NDK és a német keleti határok elismeréséhez kapcsolódó kelet–nyugati ellentétekhez, amelyek összességükben elsõdlegesen a Szovjetunióhoz való viszonyukban jelentkeztek. Ebben 216

Külügyi Szemle


a konfliktusban a szovjet fél De Gaulle számára hagyományosan a potenciális szövetségest, míg Adenauer számára azt a fõ ellenséget jelentette, amelyik az ország egyharmadát folyamatos megszállás alatt tartotta. Adenauer mindig is komolyan félt egy a németek kárára megvalósuló francia–szovjet közeledéstõl; miközben De Gaulle elõtt, fõképpen 1959–1961 között – a berlini válság idõszakában – egy esetleges „második Rapallo”, vagyis egy új német–szovjet különalku réme merült fel. A második fõ nézeteltérés a NATO refomja, az atomfegyverek birtoklásának és az európai integráció jövõjének kérdése körül bontakozott ki. Ezek egymástól elválaszthatatlanul és közvetlenül kapcsolódtak az amerikaiakhoz való viszonyukhoz, így közvetve az Európán belüli vezetõ szerep kérdéséhez. A franciákal ellentétben Adenauer egyszerûen nem tehette meg, hogy válasszon a két szövetségese között, miközben De Gaulle voluntarista módon – mivel úgy érezte, hogy megteheti – „túllépett” a valós nemzetközi helyzet által a számára adott lehetõségeken. A konfliktusban élesen jelentek meg a két ország hagyományos politikai és stratégiai ellentétei. Példaként említhetõ és a kölcsönös bizalmatlanságot is mutatja, hogy De Gaulle nem tájékoztatta Adenauert a NATO vezetésére létrehozandó hármas direktóriumra (angol–amerikai– francia) vonatkozó tervérõl (1958. szeptember 17-én, tehát két nappal Adenauer franciaországi látogatása után adták át a memorandumot Eisenhowernak és Macmillannek). Adenauer ezt utólag (az angolok indiszkréciójának köszönhetõen) megtudta, így politikusként és személyében is mélységesen megsértõdött, hiszen külpolitikájának fõ célja az NSZK teljes integrálása volt a nyugati szövetségi rendszerbe, amelyhez az utat a német–francia kiegyezésen keresztül akarta megtalálni. A harmadik területet a gazdasági kérdések jelentették, ahol a két ország érdekei az alábbi területeken tértek el egymástól: 1. Anglia csatlakozása és így az integrációs folyamat jövõje; 2. a közös mezõgazdasági politika bevezetése, amelyet lényegében a németek nem akartak; 3. a GATT kérdése, ahol a franciák protekcionistább politikát támogattak a németekhez képest, illetve; 4. az Afrikával való kapcsolat kiépítése, melyet a franciák a saját kiváltságukként kezeltek.57 A fentiekbõl következõen láthatjuk, hogy a két vezetõ – mint politikus – érdekei szinte csak a kölcsönös kibékülés szükségességének a felismerésében találkozhatott teljes mértékben. Ugyanakkor azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy – emberként – a hasonló világszemléletük (konzervatív-katolikus világképük, generációs élettapasztalatuk, a politikai felelõsségük és küldetéstudatuk mély átélése) számos olyan „szubjektív” érintkezési pontot teremtett közöttük, amelyeket késõbbiekben az országaik kapcsolatainak formálásában is kamatoztatni tudtak.

2004. tavasz–nyár

217


Kibékülés a nemzetközi konfliktusok árnyékában? (1958–1962) A két politikus személyes motivációi és kölcsönös jóindulata ellenére tehát az országaik egymáshoz való viszonyát – mint ahogy az 1958–1962 közötti évek nemzetközi kapcsolatait is – konfliktusok sorozata határozta meg.58 A berlini válságot a szovjetek provokálták, és a rendezését célzó genfi konferencia teljes kudarccal végzõdött. Berlin kérdésében ugyanakkor Franciaország – ellentétben az amerikaiakkal és az angolokkal – tántoríthatatlanul kiállt az NSZK mellett, és ez elgondolkoztatta és közvetlenül befolyásolta Adenauert. A franciák Marly-le-Roiban (1959. március 3–5.) és Bonnban (1959. május 6.) a genfi konferencián való közös tevékenységük harmonizálásáról egyeztettek a németekkel.59 Ugyanakkor De Gaulle sajátos, bonyolult és egyben ellentmondásos diplomáciáját mutatja a sajtókonferenciáján (1959. március 25.) deklarált álláspontja. Berlin kérdésében nem engedett a szovjeteknek, de a német egyesítést az 1945 utáni határok keretei között tartotta megvalósíthatónak (vagyis elutasította az úgynevezett Hallstein-doktrínát), miközben elõször beszélt szélesebb nyilvánosság elõtt az „Atlantióceántól az Urálig terjedõ Európa” ideájáról, de egyben bejelentette azt is, hogy a francia mediterrán flottát kivonják a NATO parancsnoksága alól.60 A berlini válság kezdetén Franciaország és Németország képviselõi a kétoldalú tárgyalásaik során (1959. december 1–2.) egyetértettek a nyugati csapatok berlini állomásoztatásának fenntartása, Berlin státusának módosítása és az NDK elismerésének elutasítása mellett, de az angolszászokhoz való eltérõ viszonyuk és ebbõl fakadóan az európai biztonsággal kapcsolatos eltérõ nemzeti érdekeik miatt érdemben nem közeledhetett egymáshoz az álláspontjuk. Ugyanakkor Couve de Murville is elismerte Adenauernak, hogy „Európa egyedül nem képes ellenállni egy szovjet támadásnak, különösen nukleáris téren”. De Gaulle látván az alapvetõ ellentétet, de tartván egy látványos és teljes kudarc politikai következményeitõl, elsõsorban a kétoldalú kapcsolatok további fejlesztésére helyezte a hangsúlyt.61 Az 1960-as év eseményei azonban tovább élezték a két ország közötti ellentéteket. A fõ konfliktust az jelentette, hogy Franciaország 1960. február 13-án elvégezte az elsõ kísérleti atomrobbantást, amely felerõsítette a NATO reformja körüli vitákat, és egyben negatív érzelmeket váltott ki a németek körében, mivel úgy látták, hogy a franciák kettõs játékot játszanak. Egyszerre keresik partnereik támogatását, miközben uralkodni is akarnak azokon. Ezt a véleményt kezdetben a német részrõl „franciabarátnak” tartott Adenauer is osztotta: „Nagyon szeretném tudni, hogy ez a bomba ki ellen lett kitalálva.”62 jelentette ki Seydoux francia nagykövetnek. A németek aggodalmát tovább növelték a Hruscsov látogatását övezõ (1960. március 23.–április 3.) – a francia sajtó részérõl megnyilvánuló – németellenes kijelentések, félvén egy a bõrükre megkötendõ titkos alkuról. A kudarcba fulladt párizsi konferencia (1960. május 16–17.) ugyanakkor alkalmat teremtett arra, hogy De Gaulle és Adenauer személyesen tisztázza egymással a félreér218

Külügyi Szemle


téseket, de egyben rávilágított a francia–német kapcsolatok ellentmondásos jellegére. Egyrészt ugyanis Adenauer valóban értékelte De Gaulle hûségét és kitartó munkáját a francia–német kibékülés érdekében, ugyanakkor a NATO vezetésével kapcsolatos hármas direktóriumra vonatkozó francia terv miatt – melyet teljes mértékben elutasított – a „véletlenül” Bonnban tartózkodó Antoine Pinay egykori pénzügyminisztertõl megkérdezte: „…megbízhatunk De Gaulle-ban?”63 Az év folyamán De Gaulle és Adenauer Rambouillet-ban (1960. július 29–30.) ismét találkozott egymással. A német kancellár ekkor a két országnak a NATO-n belüli szorosabb együttmûködését (közös refomjavaslatok kidolgozását) szorgalmazta, de erre a javaslatára De Gaulle-tól konkrét választ nem kapott.64 Ezzel szemben De Gaulle írásbeli javaslatot nyújtott át Adenauernak a kétoldalú együttmûködés lehetséges fõ területeire: 1. a NATO reformja és az európai védelem kérdése; 2. az európai integrációs szervezetek és Európa jövõje. Az összességében kilenc pontot tartalmazó szöveg francia részrõl egyben az 1961. évi európai politikai unióval kapcsolatos tárgyalások alapját is jelentette. A francia elnök a kétoldalú kapcsolatok vonatkozásában négy konkrét együttmûködési területet ajánlott: 1. a politikai együttmûködés; 2. a gazdasági kapcsolatok fejlesztése; 3. a kulturális együttmûködés; 4. a multilaterális védelem amerikai koncepciójának elutasítása. Adenauer elõször elfogadta ezeket a pontokat, de késõbb visszakozott a De Gaulle által a NATO reformjára vonatkozóan felvetett javaslattal szemben, és így a tárgyalások csak látszólag végzõdtek sikeresen. De Gaulle azt hihette, hogy Adenauer követni fogja õt, pedig a német kancellár elsõsorban taktikai okokból egyezett bele az együttmûködésbe, és a látszólagos egyetértés lényegében a kancellár lépése volt azon stratégiai célja érdekében, hogy a franciák és az amerikaiak közötti közvetítõ szerep felvállalása révén az NSZK pozícióját a nyugati szövetségesek között megerõsítse. Azonban Adenauer is tévedett akkor, amikor azt hitte, hogy De Gaulle-t irányíthatja. A tábornok 1960. augusztus 1-jén a következõt írta Couve de Murville-nek: „Ütnünk kell az európai szervezet vasát, mivel ez a vas forró. …ha erre vonatkozóan az olaszok és a beneluxok részérõl nehézségek lennének, akkor az októberi konferencia lehetne francia–német, és ez egy francia–német – a többi négy felé nyitott – szerzõdéssel fejezõdhetne be.”65 A kétoldalú francia–német szerzõdés megkötésére vonatkozó elképzelés megvalósítására 1960-ban még nem voltak meg a feltételek. A látszólagos megegyezést is hamar kikezdték a francia (algériai háború) és német (a franciabarátsággal vádolt német kancellárt még a pártján belül is komoly támadások érték) – belpolitikai változások által is felerõsített – eltérõ érdekek, de a kudarc ellenére is a lényeget tekintve ez a találkozó már közvetlenül kijelölte azt az utat, amely két év múlva az Élysée-szerzõdés megkötéséhez vezetett. Ugyanakkor a belpolitikai konfliktusok és az európai kérdésekben megmutatkozó lényegi külpolitikai eltérések miatt Adenauer ismét elbizonytalanodott, és bizalma 2004. tavasz–nyár

219


megingott De Gaulle-ban. Ezt az ismételt elhidegülést a francia miniszterelnök – Michel Debré – is tapasztalhatta a bonni tárgyalásain (1960. október 7–8.), ahol Adenauer részérõl durva elutasítást kellett elszenvednie. A német kancellár ugyanis éppen akkor kapta meg Eisenhower levelét az amerikai csapatok európai állomásoztatására vonatkozóan és a tájékoztatást De Gaulle grenoble-i beszédérõl, amelyben a francia elnök a nemzeti atomvédelem elsõdlegességét emelte ki, utalván arra, hogy ellenkezõ esetben az európai államok szatellitákká válnának.66 Meglepõ módon ebben az elhidegült helyzetben a francia–német kétoldalú kapcsolatokban a katonai együttmûködés terén történt elõrelépés. Megkötötték ugyanis azt a szerzõdést (1960. október 25.), amely lehetõvé tette a Bundeswehr számára, hogy katonai manõverekre és eszközei tárolására francia területeket, illetve légi támaszpontokat használhasson.67 De Gaulle számára 1961-re a Fouchet-terv maradt az egyetlen lehetõség, amelyen keresztül a francia–német közös európai jövõre vonatkozó elképzeléseit érvényre tudta volna juttatni. Kétoldalú találkozók keretében a két politikus Párizsban (1961. február 9.) és Rhöndorfban (1961. május 20.) – Adenauer családi házában – találkozott. Ezeken a találkozókon az amerikaiakhoz való viszonyt (Kennedy személyének és politikájának értékelése), melyben Adenauer De Gaulle-hoz képest optimista volt; illetve az európai politikai integrációt és a kétoldalú kapcsolatok kérdéseit vitatták meg.68 A két találkozó igazi eredménye az volt, hogy helyreállította a két politikus közötti bizalmi viszonyt, és a legfontosabb kérdések megvitatására (a Közös Piac második fázisának 1962. január 1-jei életbe lépése és Nagy-Britannia esetleges csatlakozása következményeinek megvizsgálására) közös munkabizottságot állítottak fel. A bizalmi viszony további épülését mutatja, hogy a francia elnök – immár figyelembe véve Adenauer érzékenységét – külön levélben tájékoztatta õt a Kennedyvel folytatott tárgyalásairól. Az újabb sikereken felbuzdulva De Gaulle Krone tanácsosnak (1961. június 16.) kifejtette álláspontját, miszerint a Szövetségi Köztársaságnak nem a szupranacionalitás és a konföderáció között – mint lehetséges orientáció – kellene választania, és a két országnak nem kellene egy harmadik védelme alatt maradnia. Erre a német diplomata válasza egyértelmû volt: Németország támogatóan viszonyul a francia elnök által felvetett megoldási javaslatokhoz, de megõrzi kapcsolatát Európához, a szabad világhoz és az atlanti szövetséghez.69 A következõ kétoldalú találkozót Lübke elnök hivatalos látogatása (1961. június 20–23.) jelentette, mely során Berlinrõl, a közös mezõgazdasági politikáról, a kétoldalú technológiai együttmûködésrõl és az atomkutatásokban való együttmûködésrõl beszéltek.70 Az év második felében a hatok kormány- és államfõinek találkozója Bad Godesbergben (1961. július 18–19.), a berlini fal felépítése (1961. augusztus 13.), és a németországi választások eredményei (1961. szeptember 17.) határozták meg a két220

Külügyi Szemle


oldalú kapcsolatok további alakulását. A hatok találkozóján, ahol a francia és német álláspont közötti hasonlóság lett kiemelve, a Fouchet-bizottság tevékenysége került a középpontba. De Gaulle ismételten felvetette a NATO reformjának kérdését: „…a NATO keretén belül egy olyan európai erõt kellene létrehoznunk, amelyik érvényre juttatná a terveket, utasításokat, eszközöket… Amikor nincs védelmünk, a mások politikájától függünk.”71 A Fouchet-bizottság a szerzõdés végleges tervezetének szövegét kezdte kidolgozni, amikor Nagy-Britannia tájékoztatta a hatokat a Közös Piacba való belépési szándékáról. A britek felvételével kapcsolatos újabb kétoldalú francia–német konfliktus kialakulását azonban megakadályozta a nemzetközi kapcsolatok újabb válsága: a berlini fal felépítése. Ugyanakkor a német választások eredményei is változásokat eredményeztek. A nyugat-németországi választásokon ugyanis a CDU–CSU koalíció elveszítette az abszolút többségét, és a Saar-vidéki származású új külügyminiszter – Gerhard Schröder – az amerikaiak és az angolok irányában nagyobb affinitást mutatott. A választások következtében Adenauer befolyása is csökkent a német külpolitikára, és így az új vezetés – Rapalló negyvenedik évfordulója is erre motiválta õket – nagyobb megértést kezdett mutatni a szovjetek irányában. Az évforduló kapcsán Moszkvában kidolgozott és a szovjetek által átadott memorandum nyilvánosságra került (1962. január 9.), melyben azok abban nyíltan a problémák megoldására szólították fel a németeket. Ennek hatása alatt Schröder arról tájékoztatta Couve de Murville-t, hogy a tárgyalásokat, amelyet a német közvélemény is óhajt, kevésbé tartja veszélyesnek, mint a semmittevést.72 Adenauer ebben a helyzetben – és ez egyre inkább személyes kérdéssé kezdett válni a számára is – ismét közeledni próbált De Gaulle-hoz, és a „nyugat–nyugat közötti” közvetítõ szerep felvállalásával igyekezett tovább bõvíteni a mozgásterét. Tárgyalásokat javasolt De Gaulle-nak az amerikaiakkal, aki azonban azt a gyengeség jelének tartotta, és minden elõzetes engedékenysége ellenére megmakacsolta magát. De Gaullenak a politikai unióra vonatkozó újabb tervezete sem az atlanti szövetséghez való viszonyra, sem az EGK intézményeinek a fentartására vonatkozóan nem tartalmazott utalást, és lényegében visszatért az 1960. júliusi rambouillet-i tervéhez, de egyben a vitás kérdések tisztázása érdekében újabb találkozót javasolt a német kancellárnak német területen.73 Az 1962-es év a két államférfi és országuk kapcsolatában jelentõs változást hozott. Az év folyamán a két politikus háromszor találkozott egymással. Az elsõ találkozás alkalmával Baden-Badenban (1962. február 15.) a berlini kérdést és a kelet–nyugati kapcsolatok alakulását, az amerikaiak politikáját – amellyel szemben Adenauer kiábrándultságot mutatott –, és az európai politikai unió lehetõségét vitatták meg. A politikai unió vonatkozásában (az Európai Parlament közvetlen választása és egy szupranacionális bizottság terve) De Gaulle továbbra is visszafogottnak mutatkozott, 2004. tavasz–nyár

221


és ismételten egyértelmûvé tette az álláspontját: „Franciaország nem játszhatja a szerepét egy olyan keretben, ahol nincs meg a saját személyisége. Ez egy abszolút szükség. Legyen szó politikáról vagy védelemrõl, Franciaország csak saját magára számíthat. Ez az, amiért egy európai politika kell, és nem amerikai.”74 Végül elfogadta, hogy a szöveg utaljon az atlanti szövetségre és az európai közösségre, de hangsúlyozta azt, hogy azok nem felelnek meg Franciaország és Németország érdekeinek, és kifejtette, hogy az amerikaiakkal, illetve a szovjetekkel szemben „hiányol egy valódi francia–német egyezményt”. A politikai unió lehetõségével kapcsolatban március 24-én azt írta Adenauernak: „Európa jövõje tulajdonképpen egyértelmûen a mi két országunktól függ”,75 aki ezzel egyetértvén és a hat külügyminiszter párizsi találkozójának kudarca által felzaklatva 1962. április 17-én az alábbi feljegyzést írta: „Csupán a Franciaország–Németország blokk marad meg”.76 A politikai kompromisszumnak köszönhetõen a kétoldalú kapcsolatok is kiegyensúlyozottan alakultak (leszámítva a nukleáris fegyverek kérdését), és így a kétoldalú francia–német „tengely” további tartalommal telítõdött. A berlini válság miatt kialakult feszült helyzetben és az amerikai politika változásai miatti nyugtalanságuk és kiszolgáltatottságuk érzésének következtében a két politikus álláspontja egyre inkább közeledett egymáshoz, bár hangsúlyozni kell, hogy a lényeget tekintve egyikük sem akart szakítani az Egyesült Államokkal.77 Ebben a helyzetben ismét a kétoldalú kapcsolatok jelentették azt a területet, ahol a konkrét együttmûködésük vonatkozásában érdemben elõre tudtak lépni. Adenauer franciaországi látogatása tehát (1962. július 3–8.) – amelytõl De Gaulle személyesen is sokat várt – kiemelt jelentõségû eseménynek számított. A fényes külsõségek között zajló találkozó és a két ország politikai uniójának terve egyértelmû politikai üzenetet jelentett. A fogadások légköre, a közös részvétel a misén a reimsi katedrálisban (amely akkorra már a két nemzet megbékélésének a szimbólumát is jelentette), a beszédek és a tárgyalások hangvétele megmutatta a két államférfi által õszintén átélt kibékülés és együttmûködés szándékát.78 A kétoldalú enyhülés újabb és ismételten látványos fejezetét De Gaulle németországi látogatása (1962. szeptember 4–9.) jelentette. A francia elnök, amikor elhagyta Németországot, teljes mértékben meg volt gyõzõdve arról, hogy a szoros francia–német együttmûködésre vonatkozó elképzelése megvalósul. Adenauer ugyanakkor a saját franciapolitikájának „nép által” történõ igazolását vélte felfedezni annak sikerében. A szerzõdés megkötésének elõkészítése végett Párizs (1962. szeptember 18.) egy memorandumot küldött Bonnba, amelyben olyan kétoldalú konzultációs és együttmûködési rendszert javasolt, amely a külpolitika, a védelem, az oktatás és az ifjúság területeire terjedne ki.79

222

Külügyi Szemle


1963. A fordulat éve? A hamarosan kirobbanó és a berlinihez közvetlenül kapcsolódó kubai válság80 lényegesen befolyásolta Adenauer és De Gaulle kapcsolatának alakulását, amely a levelezésük hangvételében is jól megfigyelhetõ. A két államférfiban már a berlini válság után – ugyan eltérõ alapvetésbõl – az amerikai külpolitika döntései kijózanító hatást eredményeztek. Ezt az érzést a kubai válság csak tovább erõsítette, és így De Gaulle ismét érvet talált önmaga számára annak bizonyítására, hogy az amerikaiak csak a saját érdekeikkel törõdnek, és Európának saját magának kell gondoskodnia a biztonságáról: „Természetesen az amerikaiak a szövetségeseink, de nem vagyunk biztosak a cselekedeteikben, és le kell vonnunk ebbõl a következtetéseket”.81 Ugyanakkor Adenauer is szembesülni kényszerült azzal a ténnyel, hogy a német kérdés megoldása milyen nagy mértékben a nagyhatalmi érdekeknek és az amerikai külpolitikai célok változásainak rendelõdik alá, és ezt csak erõsítette McNamara Athénban elhangzott beszéde. Abban a nemzetközi helyzetben tehát a kétoldalú szerzõdés megkötése politikai értelemben is „objektíve megérett”, és ezt a két politikus személyes érzései „szubjektíve” is megerõsítették. Ezt mutatja az is, hogy a kétoldalú elõkészítõ tárgyalások hangvétele egyértelmûen euforikus hangulatot tükrözött, ami mindkét fél részérõl kölcsönösen (és nemcsak Adenauer és De Gaulle, hanem a szûkebb elõkészítõ csapat tagjai között is) érzékelhetõ volt. De Gaulle 1963. január 14-ei sajtókonferenciája, amelyen bejelentette, hogy visszautasítja Nagy-Britannia felvételét a Közös Piacba, ugyan ismét nehéz helyzetbe hozta Adenauert, aki végül megmaradt az eredeti elképzelése mellett,82 mivel számára a szerzõdés megkötése már egyre inkább presztízskérdésnek számított. A német kancellár január 20-án érkezett Párizsba, és még aznap este találkozott Jean Monnetval, aki – mivel De Gaulle külpolitikájával alapjaiban nem értett egyet83 – megpróbálta lebeszélni õt arról, hogy a szerzõdést aláírja. A két államférfi között azonban már teljes egyetértés alakult ki a szerzõdés szövegére és a kétoldalú együttmûködés jövõjére vonatkozóan, és ez a közöttük lezajlott öt megbeszélés hangvételén is érzékelhetõ. De Gaulle a megnyugtatás szándékával kijelentette: „Franciaország (...) kész arra, hogy határidõ és kivételek nélkül mindenféle eszközét felhasználja az európai védelem érdekében.” Ugyanakkor Adenauer is azzal a megnyugvással hagyhatta el Párizst, hogy a hosszú munka révén létrejött francia–német megegyezés (közvetlenül százmillió ember sorsát határozza meg) az európai stabilitás és a bizalom alapelemét fogja jelenteni.84 A már elõkészített és a korábbi évek tapasztalatait magában ötvözõ és a jog nyelvére „átültetett” szerzõdés viszonylag hosszú terjedelmû, ugyanis három nagy fejezetet tartalmaz. Az elsõ fejezet négy cikkelye lényegében a kétoldalú politikai együttmûködés szabályait foglalja össze: szükség szerinti a kétoldalú konzultációk gyakorlatának bevezetése, de minimum két alkalommal az állam- és kományfõk számára, legalább 2004. tavasz–nyár

223


négy alkalommal a külügy- és védelmi miniszterek (a védelmi stratégiák összehangolása) számára és havonta a külügyminisztériumok fõtisztviselõi részére. A külügyi konzultációk során az alábbi témák megvitatását célozták meg: 1. az európai ügyek problémái és az azokban való együttmûködés; 2. a kelet–nyugati kapcsolatok kérdései a politika és a gazdaság terén; 3. a NATO-val és az euroatlanti integrációval kapcsolatos kérdések megvitatása. Ugyancsak szerzõdésbe foglalták a két ország titkosszolgálatai közötti együttmûködés szabályait. A gazdasági kapcsolatok fejlesztésében szintén a szoros konzultációk gyakorlatának bevezetését foglalták a szerzõdésbe. A védelmi kérdések vonatkozásában három fõ követendõ célt rögzítettek írásban: 1. a stratégia és taktika terén a doktrínák közelítését; 2. a közös koncepciók kidolgozását, és közös kutatóintézetek létrehozását, személyek (tanárok, diákok) cseréjének megtöbbszörözését (a nyelvtanulás ösztönzésével szándékoztak ezen könnyíteni ); 3. a közös fegyvergyártásban a tervezés és a finanszírozás összehangolását. Mindkét országban minisztériumok közötti szakbizottságokat hoztak létre a kétoldalú francia–német, illetve az európai ügyek közös intézése érdekében, valamint a problémák tisztázása végett a védelem, az oktatás és az ifjúsági ügyek területén. A következõ generációk gondolkodásának formálására is gondoltak, és feladatul szabták, hogy Franciaországban a német, Németországban a francia nyelv tanulását segítsék elõ, és így a két ország fiataljait közelebb hozzák egymáshoz (az már más lapra tartozik, hogy a fiatalok mindkét országban inkább az angol nyelv tanulását választották). Ugyancsak szabályozták a diplomák elismerését és a tudományos kutatás vonatkozásában az együttmûködés kereteit, illetve célul tûzték azt, hogy a két ország fiataljai minél nagyobb számban ismerjék meg egymás kultúráját.85 A szerzõdés megkötése természetesen mindkét országban felkavarta a politikai életet. A kétoldalú szerzõdés fõ francia ellenzõje – Jean Monnet – a francia–német kettõsre alapozódó európai integráció jövõjét hibás elképzelésnek tartotta, és örömmel üdvözölte a Bundestag által hozzáfûzött preambulumot, mert így a szerzõdés elveszítette a politikai szövetség „ízét”, és már jobban hasonlított a Schuman által tizenkét évvel korábban papírra vetett és adminisztratív alapokon nyugvó elképzeléshez. Monnet kritikája termékeny talajra talált Németországban is, és a preambulum hozzáfûzése lényegében az alapvetõ De Gaulle-i célok ellen hatott. Nem segítette a francia–német megegyezésre alapuló közös európai védelem kidolgozását, ehelyett továbbra is az euroatlanti szolidaritás szükségességét hangsúlyozta.86 A bel- és külföldi fogadtatás, illetve a németek pálfordulása miatti csalódottságát mutatja De Gaulle-nak az egyik bizalmasa elõtt tett nyilatkozata: „A szerzõdések látja, olyanok mint a fiatal lányok és a rózsák, addig tartanak, ameddig tartanak. Ha a francia–német szerzõdés nem valósulna meg, nem az lenne az elsõ alkalom a történelemben.”87 A két államférfi számára tehát a szerzõdés megkötése politikai karrierjük fordulópontját, illetve Adeanuer számára egyben annak a végpontját is jelentette. A De Gaulle 224

Külügyi Szemle


és Adenauer közötti utolsó hivatalos találkozó (1963. szeptember 21–22.) már nosztalgikus érzelmeket ébresztett. A politikájuknak 1958-tól kezdve egyre inkább fõ elemét képezõ kétoldalú francia–német kibékülésre rátették a „pecsétjüket”, és így az – hosszabb távon – már visszafordíthatatlanná vált. Ugyanakkor 1963-ban ez még egyáltalán nem tûnt egyértelmûnek, és az 1963–1969 közötti idõszak De Gaulle-i külpolitikája következtében a két ország viszonya kifejezetten elhidegült. Párizs a francia–német „détente” tapasztalataira építkezve szerette volna az enyhülést kiterjeszteni a közös – az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól egyaránt független – , „nagy” Európa-politikára is, melynek tengelyében a kelet–nyugati kapcsolatok kérdései (annak centrumában a német keleti határok és az NDK elismerésének problematikája) álltak. Bonn viszont nem tudott és nem is akart önállóan választani Párizs és Washington között, így a De Gaulle vezette Franciaország egyedül próbálta tovább folytatni a vezetõje által választott „magányos” utat.

Összegzés A tanulmány fõ céljának azt tekintettük, hogy De Gaulle személyén és a francia külpolitika vizsgálatán keresztül bemutassuk azt a bonyolult és ellentmondásos folyamatot, ahogyan az õsellenségnek számító két európai ország megtalálta azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az ellenségeskedéstõl a kétoldalú viszony enyhüléséhez és a közös érdekek mentén a kibékülésükhöz vezettek. Az általunk vizsgált korszakot három részre lehet osztani. 1945–1950 között a franciák külpolitikáját a hagyományos németpolitikájukhoz való visszatérés szándéka határozta meg, amit a belpolitikai (gazdasági-szociális problémák, politikai instabilitás) és a nemzetközi tényezõk (a hidegháborús frontvonalak megmerevedése) egyaránt irreálissá tettek. Mindezeket felismerve a francia politikai elit 1950-ben a – Schuman-terv meghirdetésével – merész, a korábbi (nem csak az 1945 utáni) külpolitikai vonalvezetésével szembenézõ politikai döntések meghozatalára kényszerült, melyekkel teljesen új alapokra helyezte Európa-politikáját. 1950–1958 között a francia–német viszony alakulása és Nyugat-Európa egyesítési folyamata lényegében egymáshoz kapcsolódott. Ebben a szakaszban az 1954-es párizsi szerzõdések jelentettek kiemelkedõ eseményt, mivel megteremtették a két ország új kapcsolatának nemzetközi jogi alapjait. Az 1958–1963 közötti idõszakra viszont elsõsorban De Gaulle személyisége nyomta rá a bélyegét, aki a saját elképzelései szerint formálta tovább Franciaország Európa-politikáját. Ebben egyenrangú partnerre talált Adenauer kancellárban. A korabeli francia Európa-politika fõ ismérvét (is) tehát a Németországhoz való viszony kérdése határozta meg. Láthattuk, hogy ez a „megbékélés” egy hosszú, ellent2004. tavasz–nyár

225


mondásos és „hullámzó” folyamat eredményeként jött létre, amelyben az Élyséeszerzõdés megkötése „csak” egy állomást jelentett. Összességében és minden ellentmondásosságával Franciaország németpolitikája „nagy” utat tett meg a háború utáni két évtizedben. A teljes elutasítástól kezdve a belsõ és külsõ konfliktusokon keresztül fokozatosan formálódott azon felismerés irányába, hogy az elõrelépés a közös Európa felépítésével a gyakorlati együttmûködés olyan területein lehetséges, amelyeket elsõsorban a klasszikus kétoldalú kapcsolatok kiépítésén keresztül lehetett kibontakoztatni. A két ország viszonyában bekövetkezõ változásokat ugyanakkor nagymértékben befolyásolták a korszak kiemelkedõ politikusai, akik közül is kiemelkedik De Gaulle és Adenauer személye. A két államférfi számára nem csak politikai kényszerbõl, hanem személyes okokból is a francia–német kapcsolatok rendezése kiemelkedõen fontosnak számított. A tábornok a francia–német kapcsolatok kiépítésével a hagyományos francia vezetõ szerep megtartását az európai ügyek alakításában tûzte célul. Ehhez a francia–német kapcsolatok teremtették meg az alapot, és ezt a „détente-entente-cooperation” fogalmaival összegezte. Ezzel párhuzamosan Adenauer a „francia kapcsolat” hangsúlyozásával egy tudatos „Nyugat–Nyugat” közötti közvetítõ szerep felvállalásával haladt a fõ célja felé, mely Németország teljes és egyenjogú partnerként történõ integrálása volt a nyugati szövetségi rendszerbe. A két államférfi fõ céljai és nemzeteik érdekei tehát alapjaiban eltértek egymástól. Mindezek, valamint a belsõ és külsõ válságok ellenére a két államférfi politikai érdekei és emberi érzései egy rövid idõre – elsõsorban 1962–1963 fordulóján – összetalálkoztak, és lényegében ez vezetett a szerzõdés megkötéséhez; de éppen a helyzetbõl fakadóan, a „benne lévõ” szubjektivitás miatt lehetett szinte azonnal a szerzõdés „válságáról” beszélni. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ez a kibékülés nem lett volna lehetséges anélkül a hosszú kapcsolatépítési folyamat – diplomáciai aprómunka – nélkül, amelynek elengedhetetlen szükségességét az 1945 utáni francia és német politikai elit egyaránt felismerte, és politikájának alapvetõ feladatává tette.

Felhasznált irodalom és forráspublikációk Aron, Raymond: Mémoires, 50 ans de réflexion politique. Julliard, Paris 1983. Aron, Raymond: Les articles du Figaro Tome II. La Coexistence 1955–1965. Fallois, Paris 1993. Baillou, Jean (szerk.): Les Affaires étrangères et le corps diplomatique français 1870–1980. II. Paris, CNRS. Bérenger, Jean: Le conflit entre les Habsbourg et les Bourbons (1598–1792). In: Revue d’histoire diplomatique, 2002. 3. sz. Binoche, Jacques: De Gaulle et les Allemandes. Complex, Bruxelles 1990.

226

Külügyi Szemle

Franciaország Európa-politikája és a francia–német együttmûködés történeti gyökerei Bonnefous, Édouard: La construction de l’Europe par l’un de ses initiateurs. Paris, PUF, 2002. Bossuat, Gérard: Les fondateurs de l’Europe. Paris–Berlin 1994. Courtois, Stephan–Lazar, Marc: Histoire de Parti communiste français. Paris, PUF, 2000. Documents Diplomatiques Français (DDF), Vol. 1954, 1955/I–II., 1956/I–II–III., 1957/I., 1958/II., 1962/I–II., 1963/I. Dulphy, Anne: La France et le pacte hispano-américain de 1953. Revue d’histoire moderne et contemporaine, 2002/t. 49. N° 4. Duroselle, Jean-Baptiste: Histoire diplomatique de 1919 à nos jours. Dalloz, Paris 1993. Eldin, Grégoire–Fournié, Pierre-Moinet–Le Menn, Agnès–Soutou, Georges-Henri: L’Europe de Robert Schuman, Paris, PUF 2001. Garabiol, Philippe: Berlin, 17 juin 1953. Une première tentative de réunification de l’Allemagne. Revue d’histoire diplomatique, 1990. 1–2. sz. Gazdag Ferenc: A francia–német együttmûködés évtizedei, Európai Utas, 2003. 1. sz. 21–24. o. Gazdag Ferenc–Kiss J. László: Együttmûködés és rivalizálás, francia–nyugatnémet kapcsolatok a második világháború után. Budapest, Mûvelõdési Minisztérium, 1983. Gaulle, Charles de: Mémoires, Gallimard, Paris 2000. Gaulle, Charles de: Lettres notes et carnets mai 1945-Juin 1951. Plon, Paris 1984. Gaulle, Charles de: Discours et messages, dans l’attente 1946–1958. Plon, Paris 1970. Grosser, Alfred: Affaires extérieures, la politique de la France 1944–1989. Flammarion, Paris 1989. Kessler, Marie-Christine: La politique étrangère de la France, acteur et processus. Paris, Press de Sciences PO, 1999. Lacaze, Yvon: Les rapports franco-tchècoslovaque de la Liberation au „coup de Prague” 1945- février 1948, Revue d’histoire diplomatique, 1998. 1. sz. Larcan, Alain: De Gaulle inventaire, la culture, l’esprit, la foi. Bartillat, Paris 2003. Mezei Géza: Németország és a hidegháború. A szövetséges hatalmak és a német kérdés. 1945–1961. Új Mandátum, Budapest 1999. Monnet, Jean: Mémoires. Fayard, Paris 1976. Poidevin Raymond: Robert Schuman, homme d’État, 1886–1963. Imprimerie Nationale, Paris 1986. Poidevin, Raymond–Bariéty Jacques: Les relations franco-allemandes 1815–1975. Armand Colin, Paris 1977. Pommerin, Rainer: La France, L’Allemagne et l’OTAN. In: La France et l’OTAN, 1949–1996. Complexe, Paris 1996. Réau du, Elisabeth: L’idée d’Europe au XXe siècle. Complexe, Paris 1996. Rémy, Pierre-Jean: Trésor et secrets du Quai d’Orsay. JC Lattès, Paris 2001. Rouche, Geneviève: Le Quai d’Orsay face au problème de la souveraineté allemande, Revue d’histoire diplomatique, 1990. 1–2. sz. Roussel, Érice: Charles de Gaulle. Gallimard, Paris 2002. Santia, Etienne: Les diplomates français en 1946: le problème sovietique au coeur de la déchirure, Revue d’histoire diplomatique, 1996. 2. sz. Soutou, Georges-Henri: A francia–német megbékélés, Rubicon, 2002. 9–10. sz. Soutou, Georges-Henri: L’Alliance incertaine. Les rapports politico-stratégiques franco-allemands 1954–1996. Fayard, Paris 1996. Soutou, Georges-Henri: La guerre de cinquante ans, les relations Est-Ouest 1943–1990. Fayard, Paris 2001. Szemlér Tamás: Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón. Külpolitika, 1998. 2. sz. Vaïsse, Maurice: Les relations internationales depuis 1945. Armand Colin, Paris 2002. Vaïsse, Maurice: La grandeur. Politique étrangère du général de Gaulle. Fayard, Paris 1998. Zorgibe, Charles: Histoire de l’OTAN. Complexe, Paris 2002.


227


Jegyzetek 1 A francia–német kibékülés francia szempontból történõ vizsgálatához és a következményeinek elemzéséhez franciaországi és svájci kutatásaink adták az alapot. A tanulmány megírásában a Georges-Henri Soutou professzorral folytatott beszélgetésünk inspirált. A témához kapcsolódó magyar nyelvû szakirodalomból alapmunka: Gazdag–Kiss J. (1983), illetve Mezei (1999). A jelenkori kérdésekkel kapcsolatban vö. Szemlér: Külpolitika, 1998. 2. sz., illetve Soutou: Rubicon, 2002. 9–10. sz., Gazdag: Európai Utas, 2003. 1. sz. 2 Vö. Soutou (1996) 203. o. 3 Így például az ideiglenes kormány külügyminisztere, Georges Bidault egykorú naplójegyzeteiben kijelentette: „semmi nem fog megoldódni, míg Németország kérdésére megoldást nem találunk.” Vö. Demory (1995) 222. o. 4 Raymond Aron a visszaemlékezésében bevallja, hogy egy 1946-os frankfurti konferencián való részvétele után fogalmazódott meg benne, hogy Németországot helyre kell állítani, és az emberi jogokat tiszteletben kell tartani. Mint egy megszálló hatalom állampolgára, az utazásnál kiváltságokban részesült, és érzékelte maga körül azt az elkeseredett és tehetetlen dühöt, amit az éhezõ és megalázott lakosság táplált a megszállókkal szemben. Vö. Aron (1983) 251. o. 5 De Gaulle Németországgal kapcsolatos politikájára nagy hatással voltak Maurice Barrès író és politikus megfogalmazásai. Vö. Larcan (2003) 353–357. o. 6 Rémy (2001) 861. o., illetve vö. Roussel (2002) 466–478. o. 7 Lacaze: Revue, 1998. 1. sz. 34–35. o. 8 De Gaulle személyes vallomása szerint már 1945-ben egyetértett Himmlerrel abban, hogy Franciaország számára a függetlenség és a nagyság megtartásának egyetlen lehetséges módja a legyõzött Németországgal való együttmûködés. A hírhedt birodalmi vezetõ egy titkos levélben a tábornoknak kifejtette, hogy az angolszászok és a Szovjetunió egyaránt – minden látszat ellenére – csak csatlós államnak fogják tekinteni Franciaországot. Vö. De Gaulle: Mémoires de guerre, le Salut, in Mémoires (2000) 761–762, illetve 631–633. o. 9 Vö. Santa: Revue, 1996. 2. sz. 141–156. o. 10 De Gaulle 1945. május 23-án Bidault külügyminiszternek írt levelében részletesen kitért azokra a megszállási zónákkal kapcsolatos francia követelésekre, amelyekbõl semmilyen engedményt nem volt hajlandó adni. A tárgyalások után megfedte Bidault, hogy túlságosan diplomatikusan tárgyalt a német kérdésrõl Londonban, mely Párizs érdekeit nézve nem megengedhetõ. De Gaulle: Lettres notes et carnets (1984) 23, 89. o. 11 Párizs a zónákkal kapcsolatban három alapelvet fogalmazott meg. A Saar-vidék leválasztása és vámunió formájában a francia gazdasághoz való csatolása, a Rajna nyugati partjának francia katonai megszállása, és a Ruhr-vidék katonai megszállása és ipari termelésének nemzetközi ellenõrzése. Vö. Poidevin-Bariéty (1977) 326–327. o. 12 Vö. Duroselle (1993) 432–435. o. De Gaulle mindvégig a tartományokra bomló, széttagolt Németországot tartotta Franciaország és egész Európa számára az egyetlen biztonságos megoldásnak. De Gaulle: Discours et messages (1970) 13–14, 149, 211. o. 13 Vö. Mezei (1999) 78–83. o. 14 1946 novemberében, a háború utáni elsõ parlamentiképviselõ-választáson Franciaország legerõsebb pártja az a Francia Kommunista Párt lett, amelynek szoros kapcsolata a Szovjetunióval közismert volt. Vö. Soutou (2001) 186–187. o. 15 A rendezésre vonatkozó francia javaslatok közül Jean Monnet-nak a kormányok által nem támogatott terve vált a legismertebbé. E szerint a nagy német folyók medencéjében található ipari létesítményeket egy nemzetközi fennhatóság alá tartozó, közös fõhatóság kezelné, az amerikai Tennessey Valley modellje alapján. Vö. Bossuat (1994) 106–107. o. 16 Soutou (2001) 178–181. o. 17 Soutou (1996) 10–11. o. 18 Soutou (2001) 197–199., illetve vö. du Reau (1996) 141–164. o.

228

Külügyi Szemle

Franciaország Európa-politikája és a francia–német együttmûködés történeti gyökerei 19 Bonnefous (2002) 23. Vö. Bossuat (1994) 113–118. o., illetve du Reau (1996) 172–177. o. 20 Vö. Vaïsse (2002) 21–26. o. 21 De Gaulle még ennél is tovább ment, és 1948. november 17-én a sajtó elõtt kijelentette, hogy az angolszászok döntése nyomán létrejövõ újabb német birodalom nem csupán Franciaország, de egész Európára számára súlyos következményekkel fog járni. De Gaulle: Discours et messages (1970), 229–231. o. 22 Soutou (2001) 200–201., 207–212. o., illetve Vö. Zorgibe (2002) 97–112. o. 23 Az Európa atyjaként is tisztelt Robert Schuman Lotaringia északnyugati határán született és élt, amely három nyelv és kultúra tökéletes ismeretét tette lehetõvé számára. Ezek a tényezõk nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy teljesen átérezze, megértse, és így megoldást keressen a francia–német problémára. Vö. L’Europe de Robert Schuman (2001). 24 Poidevin (1986) 208–209. o. 25 Binoche (1990) 113. o., Jean Monnet-ról bõvebben: Bossuat (1994) 151–154. o. 26 Véleményünk szerint a montánunió létrehozásának történelmi jelentõségét az adja, hogy francia részrõl az I. Ferenc király koráig visszanyúló francia németpolitikával való szakítást mutatja, vagyis egy olyan alapvetõ külpolitikai stratégiaváltást jelentett, amely a hagyományos ellenségeskedéssel szemben az együttmûködésre helyezte a hangsúlyt. Ennek megfelelõen kell a jelentõségét értelmezni. A történelmi elõzmények megértéséhez Vö. Berenger: Revue, 2002. 3. sz., 193–232. o. 27 Meg kell jegyeznünk, hogy egészen 1949-ig Magyarország és Lichtenstein is ehhez a közép-európai osztályhoz tartozott, de hazánkat a fenti idõponttól kezdve a kelet-európai osztályhoz csatolták, amely egyértelmûen azt jelezte, hogy Párizs véglegesen a szovjet érdekszférába sorolta a Kárpátmedencét. Vö. Baillou (szerk.) 683–684. o. 28 Kessler (1999) 97. o. 29 L’Europe de Robert Schuman (2001) 46–47. o. 30 Vö. Grosser (1989) 84–85. o. 31 Rouche: Revue, 1990. 1–2. sz., 40. o. 32 Uo. 44., 53. o. 33 Soutou (2001) 246. o. 34 Vö. De Gaulle: Discours et messages (1970), 565, 591. o. 35 Bonnefous (2002) 72–73. o. 36 L’Europe de Robert Schuman (2001) 66. o. 37 Soutou (1996) 14–15. o. Maga De Gaulle is megerõsíti ezt a gondolatmenetet az 1953. november 12én tartott párizsi sajtótájékoztatón. Vö. De Gaulle: Discours et messages (1970), 589–597. o. 38 Garabiol: Revue, 1990. 1–2. sz., 62–65. o. 39 L’Europe de Robert Schuman (2001) 80–81. o. 40 A francia külügyminiszter, Mendès France sietett megnyugtatni Bonnt és egyben az angolszászokat is, hogy a francia kormány minden tõle telhetõt megtesz, hogy az EVK parlamenti elutasítása ne vezessen a német–francia viszony megromlásához. DDF 1954. N° 123. 41 Vö. Dulphy (2002) 53–70. o. 42 Francia diplomaták számára 1954-re nyilvánvalóvá vált, hogy a németek felfegyverzése elkerülhetetlen, habár a genfi négyhatalmi találkozó után nem tartották valószínûnek a szovjet agressziót, amivel az angolszászok ennek a folyamatnak sürgõsségét magyarázták. DDF 1954. N° 1. 43 Grosser (1989) 120–121. o. Soutou (1996) 27–29. o. Soutou szerint a szerzõdés a két ország közötti közeledés és a valódi megbékélés kiindulópontja, mely egy valódi és õszinte kétoldalú együttmûködés kezdetét jelentette minden területen. Ugyanakkor az eltérõ nemzeti célokból, és érdekekbõl fakadó hátsó gondolatok az alábbi alapvetõ területeken jelentek meg: 1. az észak-atlanti szövetség szervezete és belsõ egyensúlya, 2. a Szovjetunióhoz való viszony, 3. a stratégiai és nukleáris problémák. Ezeket a megállapításokat támasztja alá az a körlevél is, amelyet a Quai d’Orsay küldött szét a nagykövetei tájékoztatására a párizsi szerzõdéssel kapcsolatban, DDF 1954. N° 298., illetve Franciaország németországi fõbiztosának, François Poncet-nak a beszámolója is. DDF 1954. N° 305. 44 DDF 1956. II. N° 233. 45 DDF 1955. II. N° 67.


229

Fejérdy Gergely–Garadnai Zoltán 46 47 48 49

50

51 52 53 54

55

56 57 58 59 60 61 62 63 64

65 66 67

230

DDF. 1956. III. N° 123. DDF 1955. I. N° 247. Poidevin-Bariéthy (1977) 343–345. o. De Gaulle szerint a Közös Piac által bevezetett, az ipari termékekre vonatkozó vámkedvezmények és a mezõgazdasági terményekre vonatkozó rendelkezések nem szolgálják megfelelõen Franciaország érdekeit, és elsõ lépést jelentettek egy – a tábornok által elfogathatatlannak tartott – szupranacionális Európa felé. A „római szerzõdés eredménye vagy csoda lesz, vagy pedig csõd!” Vö. De Gaulle: Mémoires d’espoire, Le Renouveau, in Mémoires (2000) 1040., 1001. o. ill., Monnet (1976) 498. o. Vö. Bossuat (1994) 200–201., 206–208. o. „Számos olyan probléma merült fel mind Franciaország, mind pedig Németország számára, amelyet kizárólag egy szoros együttmûködéssel lehet megoldani.” Lásd Couve de Murville bonni francia nagykövetnek Pineau külügyminiszterhez 1957. március 16-án küldött táviratát. DDF 1957. I. N° 247. Monnet (1976) 503. o. Vö. Maillard (2001) 13–36. o., illetve Vaïsse (1998) 226. o. Vaïsse (1998) 227. o. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tény sem, hogy az új francia külügyminiszter, Maurice Couve de Murville, a korábbi bonni nagykövet lett, aki szintén élvezte a német kancellár bizalmát. DDF 1958. II. Nº 155–156., o. illetve Nº 370. Bad Kreuznach fürdõváros az elsõ világháború alatt egy ideig a német tábornokok székhelye volt, melynek fürdõjében II. Vilmos császár is sokszor tartózkodott. A császár egykori székhelyén találkozott De Gaulle, von Brentano és Couve de Murville azért, hogy az egykori német háborús katonai központban a két ország együttmûködésérõl tárgyaljanak. Uo., illetve Vaïsse (1998) 229. o. 1958–1963 között a két politikus 15 alkalommal találkozott, mintegy száz órán keresztül tárgyaltak, és negyven levelet váltottak egymással. De Gaulle 1959. március 6án a következõket írta Adenauernak: „Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a személyes kapcsolat, amelyet kiépítettünk, nagy eredményt hoz. Bízom abban, hogy a szoros együttmûködésünk révén a ránk nehezedõ súlyos problémákra megoldást találunk.” Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a francia és a német közvélemény nehezen barátkozott meg a kiegyezés gondolatával, és a kölcsönös elõítéleteket a korabeli nemzetközi konfliktusok sorozata is erõsítette. Ezzel a ténnyel mindkét politikusnak számolnia kellett, ez csak tovább erõsítette a személyes viszonyukat. Vaïsse (1998) 229. o. Uo. 234–235. A kortárs visszaemlékezései közül Vö. Maillard (2001) 127–148. o. Vö. Soutou (2001) 357–358. o. Vaïsse (1998) 236. o. Uo. Uo. A francia nagykövet visszaemlékezése szerint Adenauer ezt a mondatot ujjának figyelmeztetõ mozgatásának kíséretében jelentette ki. A nagykövet visszaemlékezésébõl idézi Vaïsse (1998) 237. o. DDF. 1960. I. Nº 221. A beszélgetést Seydoux nagykövet visszaemlékezéseibõl idézi Vaïsse (1998) 238. o. DDF 1960. II. Nº 54. De Gaulle az atomfegyverkezésben való együttmûködést ellenezte, ellenben a hagyományos fegyverek gyártásában Franciaország – az amerikaiak után – a németek egyik legfontosabb partnerének számított. De Gaulle szóban továbbment a kétoldalú együttmûködésre vonatkozó javaslataival, és még egy közös állampolgárságon alapuló német–francia unió lehetõségét is felvetette. A német szóbeli jegyzék ezzel szemben Adenauer elképzelései szerint többször átdolgozásra került, amit ráadásul nem is tartott magánál. Ezek miatt olyan fordítási nehézségek és félreértések fakadtak, amelyek késõbbiekben német részrõl az antigaulle-istákat igazolták. Idézi Vaïsse (1998) 244. o. Uo. 242. o. De Gaulle ebben a beszédében a nukleáris fegyverekkel kapcsolatban kijelentette: „Azok nélkül már nem lennénk többet egy európai hatalom, egy szuverén nemzet, hanem csak egy egyszerû integrált szatellit.” Idézi: L’Année politique 1960. 103. o. Vö. Soutou (1996) 166–168., 177–178. o., illetve La France et l’OTAN, 247–264. o.

Külügyi Szemle

Franciaország Európa-politikája és a francia–német együttmûködés történeti gyökerei 68 Vaïsse (1998) 244–245. o. A németek újabb közeledési szándékát mutatja, hogy Blankenhorn nagykövet, személyes véleményeként, 1961. január 26-án azt mondta Pierre Maillardnak, De Gaulle külpolitikai tanácsadójának: „Németországot szorosan a Nyugathoz kell kötni, különösen Franciaországhoz.” A nagykövet javasolta azt is, hogy a további félreértések elkerülése érdekében – hivatkozván a kancellár hajlott korára és fáradtságára – a többi találkozón a külügyminiszterek is részt vegyenek: „…amivel az európai együttmûködés ügye és a francia–német enyhülés csak nyerhetne.” 69 Uo. 245. o. 70 Uo. 246. o. 71 Uo. 72 Uo. 247. A memorandumot Adenauer „ügyetlen cselszövés”-ként értékelte De Gaulle elõtt. A szöveg így kezdõdött: „A Szovjetunió és a Szövetségi Köztársaság a legnagyobb állam Európában.” Adenauer ezzel kapcsolatban nyíltan megfogalmazta, hogy a berlini fal felépítése utáni amerikai politika nem tetszik neki, és meglátása szerint németek Amerika-barátsága is nagyot csökkent augusztus 13-a után. 73 Uo. 247–248. o. 74 DDF 1962 II. N° 55. 75 De Gaulle számára tehát egyértelmû, hogy a közös Európa kizárólag a német–francia együttmûködésen alapulhat, melynek bázisát a kétoldalú francia–német kiegyezés jelentette. Vö. De Gaulle: Discours et messages, (1970) 276, 482. o. 76 Idézi Vaïsse (1998) 249. o. 77 Soutou (1996) 209., 223–224. o. 78 De Gaulle 1962. július 3-án az Élysée palotában rendezett fogadáson az alábbiakat mondta: „…a birodalmak romjain van egy hatalmas és állandó realitás. Az egységes Európa, mely mindenféleképpen alapvetõ cél Németország és Franciaország számára.” Idézi: Maillard (2001) 273–274. o. Adenauer a politikai unió létrehozásával kapcsolatban kijelentette: „azért (hozzuk létre), hogy szembeszálljunk azzal a veszéllyel, amit a Szovjetunió jelent, mivel ha ez az unió létrejönne, a Szovjetunió nem tudna már többé minket szétválasztani egymástól.” Idézi: Soutou (1996) 221–222. o. 79 Vö. Maillard (2001) 158. o., illetve Vaïsse (1998) 234–235. o. 80 A válságok következtében a hidegháború történetében is fordulat következett be, és a két nagyhatalom által korábban vezetett konfrontatív politika helyét egy kooperatív politikai irányvonal váltotta fel. A nagyhatalmak közötti „détente” tovább erõsítette a francia–német kiegyezés híveit. Vö. Vaïsse (2002) 75–77. o. 81 Vö. Vaïsse (1998) 254–256. Ill. Adenauer véleményének változásához az amerikaiak politikája miatt vö. Aron (1993) 1127. o. 82 Uo. 83 Vö. Monnet, (1976) 551. o. 84 DDF (1963) I. Nº 38. 85 Vaïsse (1998) 258. o. A szerzõdés szövegéhez vö. Soutou (1996) 445–448. o. 86 Uo. 260. Ill. uo. 449–451. o. 87 Vaïsse (1998) 261. o.


231

Franciaország Európa-politikája és a francia német együttmûködés történeti gyökerei ( )

Recommend Documents