Fotós villámtúra Finnországban, Magyarországon és Romániában A finn rétek egyik legérdekesebb tavaszi látványossága a nyírfajd dürgése.
70
71
Békaperspektívából a pelikánok szigetén. A felvétel készítésekor a legközelebbi madár mindössze harminc centire volt az objektívtől.
A kifejlett egyedek szárnyvégei között 3,5 méter távolság is lehet.
A ritka borzas gödény állománya világviszonylatban 12 000, Európában 1000 pár, amelyből 200 telepesen költ a Duna deltatorkolatában. Az emberek közelségére igen érzékeny madárfaj teljes háborítatlanságot igényel.
A pelikánok igazi társas lények, nehéz különbséget tenni, hogy mikor játszanak és mikor veszekszenek egymással komolyabban.
73
Az öreg pelikán egy sirály fészkéből lop építőanyagot a sajátjához.
Hiába a halfogásra specializálódott hatalmas csőr, gazdája ezzel is finoman, aprólékos mozdulatokkal vizsgálja át tollazatát.
A halászat mestere szomszédait fenyegeti, amit jobb komolyan venni: a fészekhelyekért folytatott párbajok során a gödények gyakran kiszúrják egymás bőrlebenyét.
74
Erős csőrével és bőrlebenyével egy 2 kg-os hal lenyelésére is képes, emiatt nem örvend túl nagy népszerűségnek a halászok körében.
75
Mint egy hatalmas utasszállító...
A pelikáncsapat tagjai a félidőhöz érkezve stratégiai megbeszélést tartanak.
Az egyik gödény egy laza mozdulattal lekanalazta tojásairól a végsőkig kitartó, kotló madarat, majd egy az egyben bekapta az egész fészket, és beépítette a sajátjába.
A rózsás gödény bőrlebenyének részletes mintázata csak testközelből látszik igazán.
76
77
Sztyeppi sirályok ürülékbombázással próbálják elhárítani a fészkük elleni támadást.
78
A sirályokkal összetűzésbe keveredett pelikán csőrébe vette a kotló madarat, lerángatta a fészkéről, majd az így védtelenül maradt tojást feldobta a levegőbe.
79
Képalá Képalá Képalá Képalá Képalá Képalá Képalá Képalá Képalá Képalá Képalá
Méretének köszönhetően a kifejlett pelikánnak nincs valódi természetes ellensége, állományuk – az élőhelyek szűkülése és az emberrel való folyamatos konfliktusok miatt – mégis világszinten veszélyeztetett.
80
81
ödények megfigyelésére alkalmas les építésére kaptam felkérést még 2006 telén a Borzas Gödény Life Project tagjaitól. Miután az interneten látták a féligáteresztő üveges technikával készült rejtekhelyeimet, szerették volna, hogy nekik is tervezzek hasonlót. Fizetségül a les használatát ajánlották. Több se kellett, máris szervezni kezdtem az építkezést.
A kárókatona Magyarországon a legnagyobb halpusztító hírében áll, ám a Fekete-tenger partvidékén még a dobogó legalsó fokáért is küzdenie kell.
82
A gödények egy teniszpályányi szigeten fészkeltek, pár kilométerre a Fekete-tenger partjától, ahová ember ritkán teheti be a lábát. Begyűjtöttem minden információt, amit erről a fajról találtam, és kifaggattam a helyieket a terepi adottságok felől. Február 8-án Barkóczi Csaba barátommal, és az akkor 23 éves „tajga réme” becenevű piros Zsigulimmal nekivágtunk az 1200 km-es útnak. Az üvegeket akkurátusan becsomagolva még Szegeden feltettük a kocsi tetejére, a többi építőanyagot pedig a szigethez legközelebbi faluban, Vaduban vásároltuk meg. A megállapodás szerint február 15-éig kellett elkészülnie a lesnek, mivel a pelikánok akár már február végén visszaérkezhetnek telelőterületükről. A megrendelők a természet kiszámíthatatlanságával azonban nem kalkuláltak, s az enyhe tél miatt már odaérkeztünkkor megjelentek az első madarak. Mivel a borzas gödény a háborgatásra kifejezetten érzékeny faj, jobbnak láttuk elhalasztani az akciót. Az illetékesek később mégis úgy döntöttek, elég korai az időpont ahhoz, hogy egy rövid otttartózkodással ne okozzunk gondot. A gyors összeszerelhetőség miatt át kellett terveznem, és le kellett egyszerűsítenem a lest. Három nap alatt el is készítettünk egy OSBlapokból és fenyődeszkákból álló, téglatest alakú megfigyelőállást, melynek lapra szerelt oldalait a helyszínen már csak össze kellett csavarozni. A szállításhoz kis motorcsónakunkhoz kötöztünk egy kenut, és erősen ködös időben nekivágtunk a szigetre vezető három kilométeres hajóútnak. A mindössze ötvenméteres látótáv miatt nagyon nehéz volt tájékozódni. A monoton motorzúgást hallgatva az előttünk álló építkezésen méláztam, mikor – körülbelül az út felénél – egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy meglazult a két csónakot összetartó kötél. Vízi járművünk pillanatok alatt szét is vált, melynek következtében a teljes rakományuk a vízbe borult. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a fából és nádból készült oldalak fennmaradtak a vízen, a négy üvegablakot pedig az utolsó pillanatban megmentettem az elsüllyedéstől. Az előttünk álló egy kilométeren már teljesen nyílt vízen csónakáztunk, és a szállítmányt az egyre erősödő hullámok miatt a természetvédelmi őrrel és a projekt vezetőjével hárman tartottuk. Ahogy megérkeztünk, felgyorsultak az események, elkezdődött az idővel való versenyfutás. Valóban várt már ott néhány madár, ezért legkésőbb egy óra múlva el kellett hagynunk a terepet. Nehezítette a dolgunkat, hogy senkinek sem volt elképzelése, merre lehet észak, ami
nagyon fontos lett volna a les tájolásához. Teljesen új volt számomra a helyszín, hiszen azelőtt csak egy pár gyenge minőségű képet láttam a fészektelepről, és élőben a sziget is másként nézett ki, mint a Google két évvel korábbi műholdtérképén. Az iránytűm persze szokás szerint otthon maradt, és hiányzott az a minimum félnapos elmélkedés is, amit egy új les elkészítése előtt a helyszínen, a pontos hely kiválasztásával szoktam tölteni. Így – jobb híján – mindent kidobáltunk oda, ahová a motorcsónak kikötött, és azonnal elkezdtünk építkezni. A falakat csak hevenyészve tudtuk összerakni, mivel az akkumulátoros csavarhúzó idő előtt lemerült. Betettük a les ablakait, lefedtük a tetejét fóliával, vastagon betakartuk náddal, és leléptünk. Ezek után két hónapig semmilyen információt nem kaptam az építményről, és lelki szemeim előtt már láttam, amint az első vihar az egészet beröpítette a tengerbe, mint egy papírsárkányt. Jó lett volna valamivel rendesen a földhöz rögzíteni, hiszen a méteres betonvasakat, amiket cövekek gyanánt vittem, olyan könnyű volt belenyomni a laza, kagylótörmelékes talajba, mint egy zsák kukoricába. Ráadásul a les teljesen nyílt, szeles helyre épült.
NYÍRFAJDKALAND FINNORSZÁGBAN A kutatók először április 4-én mentek ki a szigetre, ahol mindent használható állapotban találtak. Másfél napot töltöttek a megfigyelőállomáson, s ezalatt rengeteg érdekességet láttak, és filmeztek le. Örültem a pozitív visszajelzésnek, mire azonnal neki is láttam a fotózás megszervezésének. Nehézséget csupán az okozott, hogy a hír Svédországban, Hornborgán, egy lesben töltött darufotós hét elején ért, ahonnan az utam – terveim szerint – Finnországba vezetett volna nyírfajdozni, a hazaútra szóló jegyem pedig két héttel későbbre, 18-ára volt kiállítva. Így annak ellenére, hogy északon nagyon jókat fotóztunk, a fenti dátum duplán elkeserített. Egyrészt, mert a jegyem megvétele után hallottam, hogy Roger Waters 14-én koncertezik Budapesten, másrészt emiatt az egész pelikánfotózás veszélybe került. Otthon ugyanis április 25-étől kezdődött a tavaszi hajtás, amikor fotós vendégeim mellett kellett helytállnom, egészen a madarak költési idényének végéig. Maradt tehát hét napom, melyből – ha alvásra nem számolok időt, és nem jön közbe semmi komplikáció – elméletileg megoldható lett volna a Duna-deltai kiruccanás. Számolgatás közben az is eszembe jutott, hogy 20-án az egyik fotóiskola tizenkét tanonca jön majd hozzám fényképezni, így addig az otthoni leseket is rendbe kell szednem. Ekkor már majdnem úgy tűnt, hogy az akció eleve halálra van ítélve, épp ezért minden követ megmozgattam. Eszembe jutott, hogy Karai Csaba barátomnak a fotózáson túl a műrepülés is hobbija, mindehhez volt egy négyszemélyes kisgépe, s korábban már említette: ha tudok valami jó fotós helyszínt, ahová repülővel tudnánk elmenni, szóljak, hogy összeköthessük a kellemest a kellemessel. A hír hallatán fel is villanyozódott, így a retúr utazás terve három napról mindössze ötórányira csökkent. Mindezen szervezés melett Markus Varesvuo barátommal Svédországból időközben átkompoltunk Finnországba, ahol terveim között egy négynapos nyírfajdfotózás szerepelt. Őt ez a téma már nem hatotta meg
túlzottan, így a közös cimboránk, Arto Juvonen által javasolt, jól ismert dürgőhelyre egyedül mentem. Arto először ki sem akart vinni a helyszínre, odaadta inkább a GPS-ét, mondván, annak segítségével hajnalban egyedül is kijutok. Szerencsére meg tudtam fűzni, hogy a biztonság kedvéért aznap még világosban is nézzünk ki a leshez. A sátrat – ami az elmúlt napok szélviharainak köszönhetően jobban hasonlított egy fejbe vert tintahalra, mintsem sátorra – egy nagy hereföld közepén, cseppet sem idilli környezetben pillantottam meg. Kicsit kipofoztuk, miközben Arto elmondta, hogy másnap, amint kivilágosodik, a fajdok azonnal itt teremnek majd. Hogy miért pont oda jönnek dürögni? Az okát senki sem ismeri. A tízhektáros nyílt völgyben bőven találtak volna a fentihez hasonlót, ugyanilyen adottságokkal. A választ talán még maguk a nyírfajdok sem tudják… Másnap hajnali háromkor keltem, magamra rántottam néhány ruhadarabot, és kalóriapótlásként betermeltem azt a konzervpacalt, amit Arto még két éve hozott ajándékba Magyarországról a feleségének. A fotózás előtti hajnali mámorban a fotósmotyótól izzadva úgy kóvályogtam kifelé a félhomályban, mint egy alkoholista a kocsmához vezető úton, mikor már szájában érzi a Gondűző márkájú, mennyiségi fehérbor ízét. A mozgásom is hasonló lehetett, a küszöbben fel is buktam, és elejtettem a GPS-t, mire abból kiesett az SD-kártya, s ezzel a mozdulattal kockára tettem a sikeres fotózás esélyét. Tizenöt perc eredménytelen keresgélés után feladtam. Még huszonhat kilométernyi kanyargós út választott el az édenkerttől, a háziakat felverni viszont nem akartam, így más választásom nem maradt, mint nekivágni az útnak. Emlékezetből. Kilépve a kertbe, amint megpillantottam a teljesen felhőmentes, csillagos eget, még idegesebb lettem. Jó esély volt ugyanis a tiszta napfelkeltére, ami Finnországban ebben az időben ritka, mint a fehér holló. Fohászkodtam egy kicsit, majd igyekeztem előszedni minden emlékezőképességemet. Úgy rémlett, nagyjából hússzor kell elkanyarodni. Ötször tippeltem 50%-os valószínűséggel a választott irányra, négyszer szerencsém volt. A hibás tipp viszont tíz kilométeres kitérőt jelentett. Mindenütt ugyanazok a fenyőfák, ugyanolyan kanyarok... Közben vészesen közeledett a pirkadat, ami felhők híján a szokásosnál is korábban érkezett. Egyórás izzasztó keresgélés után végre megtaláltam a völgyet. Ekkor már világosodott, két kakas pedig a les előtt verekedett. Sovány malac vágtában leparkoltam a kocsit, és bevágódtam a sátorba. Az objektívet közvetlenül az aljára tettem, hogy a lekaszált hereszárak helyett csak homogén előtér látszódjon. Fél órát sem kellett várnom, napfelkelte előtt tíz perccel megjelent az első madár. Majd még kettő. Peregtek a kockák, minden úgy működött, mint a mesében. A szélcsendes levegő csípős hidegre hűlt, ezért a madarak lehelete nagyon jól látszódott a felkelő nap fényében. Ám hamar rájöttem, hogy a les sajnos rossz irányba néz. Ehhez a témához a kontrasztos ellenfény lett volna a legjobb. Első fotózásnak azért ez is bőven megtette, hiszen eddig a reggelig még csak könyvben láttam ilyen madarakat. A dürgés befejeztével átmozgattam a sátrat úgy harminc méterrel odébb, hogy ha másnap is mázlim lenne az időjárással, akkor már a madarak mögött keljen a nap. Nem kis szerepe volt a szerencsének abban, hogy ez még kétszer megismétlődött, és mindannyiszor hihetetlen jó körülmények 83
A pelikánok azzal foglalkoztak, hogy között fotózhattam. Az utolsó napomon hajnalban még a lesben nyomkodtam a gombot, estére pedig már otthon, a tanyámon, a számítógép előtt ülve válogattam a képeket. Csaba eközben minden engedélyt megszerzett a repüléshez, és úgy tűnt, már senki sem veheti el tőlünk a deltai fotózás élményét. 20-ára lett kitűzve a repülés napja, ezért arra gondoltam, 19-én még átpattanhatok Soltvadkertre egy jót itatózni, nehogy kiessek a ritmusból. Két barátommal aznap délután tüzesre lőttük a gépeink zárszerkezetét, összesen huszonkét fajt fotóztunk. Sötétedésre hazaértem, és elkezdhettem készülődni a másnap hajnali repülésre. Már az éjfélt is elhagyta a kismutató, mire feltöltöttem az összes akkumulátort, és letakarítottam az utolsó objektív frontlencséjét is. Nyugalmasan befeküdtem az ágyba, és szépen lassan elkezdtem szkennelni az agyamban, hogy mit mi után fogunk csinálni, mi az, aminek semmiképpen sem kéne itthon maradnia. Mindössze pár órám maradt alvásra, melyből Csaba hívása riasztott, aki csak ennyit mondott: Felszálltam, fél óra múlva „check-in” a pusztaszeri leszállópályán! Reggel nyolckor Szegeden még tankoltunk egyet, lepecsételtettük az útleveleket, majd irány a delta. Minden simán ment. Leszámítva a Románia légterének közepén érkező rádióhívást, melyben arra hívták fel a figyelmünket, hogy abban az irányban, amerre tartunk, épp vadászrepülők gyakorlatoznak, ezért le kell térnünk délre. Cseppet sem bántuk a kerülőt, hiszen ennek köszönhetően 3000 méteres magasságban repülhettünk át a Fogarasi-havasok csúcsai felett, ahonnan életre szóló látvány tárult elénk. Délben aztán leszálltunk Tulceában, ahol a felszerelések miatti rövid huzavona után beléptünk az országba.
ÚJRA A „PELIKÁNSZIGETEN” Ugyanaz a motorcsónak dobott ki minket a pelikánok szigetére, amiről két hónappal azelőtt kis híján alámerítettük az üvegtáblákat. A táskáinkat gyorsan berámoltuk a lesbe, lemostuk az ablakokat, és kezdődhetett a harmadik felvonás. Amint a csónak otthagyott minket, a szigetlakók máris kezdtek visszaszállingózni. Némelyeknek tojásai voltak, mások épp a családalapításon ügyködtek. Az előző évekkel ellentétben a madarak nem a természetes zátonyon, hanem egy számukra épített, úszó szigeten fészkeltek. Ez a műanyag csövekből és kerítéselemekből összeszerelt létesítmény nem volt valami dekoratív, ráadásul a legközelebbi fotótéma is tőlünk harminc méterre fészkelt. A kezdeti sikerek után némi bizonytalanság érződött a levegőben, órák teltek el anélkül, hogy egyetlen valamirevaló képet is készíthettünk volna. Mígnem estefelé, tőlünk alig tíz méterre kikötött a legszebb nászruhás öreg madár, és a tollászkodás valamennyi formáját bemutatta. Mivel hatalmas csőre – szerencsénkre – nem éppen ideális a kozmetikára, eltartott vagy két órát, míg rendbe szedte magát, s ezzel méltóképp megkoronázta napunkat. Így esett hát, hogy három egymást követő napon, három különböző országban, három – nem is akármilyen – lesből fotózhattam. Azt azonban ekkor még nem sejtettük, hogy a java csak ezután következik… Hajnalra a sziget zsúfolásig megtelt borzas gödényekkel. Hatalmas lakótelepi élet tárult a szemünk elé, melyet figyelve a legkevésbé sem tűnt úgy, hogy ezek a madarak kedvelnék fajtársaik közelségét. 84
Óriás bőrlebenyeiket felfújva fitogtatták erejüket, s gyakran véres összetűzések során lopkodták ki egymás alól a fészekanyagot, miközben hatalmas, hegyes csőrükkel sokszor összekapaszkodtak. Láttunk olyan példányt is, amelyiknek valószínűleg egy hasonló küzdelem során kilyukasztották a bőrlebenyét. (Szerencsétlennek azóta a lyuk a mércéje: annál kisebb halat sosem fog kihalászni a vízből.) A pelikánok teljesen körülvették a lest, és figyelmünket egy percig sem engedték lankadni. Két géppel, egy kölcsönkapott 300–800 mm-es és egy 2,8/300 mm-es objektívvel felváltva fotóztam. Kiszámíthatatlan volt, hogy milyen távolságban történik a következő akció, így a gyújtótávolságot folyamatosan változtattam. A zoomobjektívnek akkora hasznát vettem, mint azelőtt még soha. A fix 300 mm-es objektív csak akkor került a kezembe, amikor szükség volt annak gyors autofókuszára, például egy szemberepülő gödény fotózásánál. A madarak aktivitása egész napos, szüntelen éberséget kívánt. Az élmény ahhoz hasonlított, mint amikor 2005 februárjában halászó gémeket fotóztam. Ezek a madarak is legalább olyan fotogénül viselkedtek, viszont a hely varázsa és az, hogy a legközelebbi település távolsága miatt a déli harangszó is csak két órára ért oda, még izgalmasabbá tett mindent. Már a második napon úgy éreztem, ez életem addigi legnagyobb fotós élménye. Délutánra a pelikánok olyan közel jöttek, hogy a legnagyobb eredményt a táskámban várakozó 2,8/14 mm-es objektív hozta. A les nyugati és déli sarkán, alig egy-egy méterre tőlünk két sztyeppi sirály ült a tojásain. Láthatóan tartottak a közeledő pelikánoktól, mint később kiderült, joggal: egy fiatal gödény célba vette az egyik fészkén ülő sirályt, és addig-addig incselkedett vele, míg az végül nem bírta a nálánál húszszor nehezebb állat zaklatását, és elrepült. A levegőből ugyan tovább védekezett, párjával együtt ürülékbombázást indítottak leendő utódaik megmentéséért, ám az óriást ez sem tántorította el. Beigazította csőrébe a fészekben árválkodó két tojás egyikét, és lenyelte. A jelenet sajnos fotózhatatlan volt, mivel a „zsákmányt” egyszer sem lehetett látni. Minden eseményt a gép keresőjén keresztül néztem, így mikor rövid időre szabad szemmel is kipillantottam az ablakon, igazán meglepődtem. Az egyik pelikán már annyira közel volt a leshez, hogy el kellett fordítanom a fejem, ha a csőre hegyétől a farka végéig az egész állatot látni akartam. A sirályok ez idő alatt tovább próbálkoztak, mindhiába. A támadó a fészek mellett állva habozott még egy percig, majd villámgyors mozdulattal (amikor épp mindkét szülő elkanyarodott a levegőben) kiemelte a második tojást is, és feldobta a levegőbe. Mindez annyira gyorsan történt, hogy kis híján lekéstem a mozdulatról, pedig már egy perce erre a jelenetre vártam. A tojás a földre zuhant, és összetört. Már a gombnyomás pillanatában tudtam, hogy valami olyan ritkaságot sikerült lefotóznom, amit azelőtt még talán soha életemben. Alig bírtam kivárni, hogy a gép megjelenítse a fotót a kijelzőn. Éles! Éles! Éles! Próbáltam visszafojtott, suttogó kiáltással átadni magam a pillanat örömének. Alighogy visszatértem korábbi pozíciómba, a fiatal pelikán mellé társult még négy, és együttes, könyörtelen támadást intéztek a másik fészek ellen is. Válaszul a sziget összes sirálya összefogott a ve-
a les álcázásához használt nádszálakat módszeresen kihúzkodják a falból. Ráadásul az egyikük eredményesebbnek látta mindezt fentről véghezvinni, mire hatalmas puffanással landolt a vékony tetőn, aminek ettől tíz centivel nagyobb lett a belógása.
szély elhárítására, és valóságos guanóesőt zúdítottak a négyesfogatra. Ismét hiába. Az egyik gödény egy laza mozdulattal lekanalazta fészkéről a végsőkig kitartó, kotló madarat, majd egy az egyben bekapta az egész építményt, és beépítette a sajátjába. Sajnos ez az akció annyira a bal oldalamon zajlott, hogy nem tudtam ideális szögből fényképezni. A pelikánok nem sokkal ezután észrevették magukat a les ablakaiban tükröződve, és hatalmas csőrükkel komoly ütéseket mértek az üvegre. Némelyikük nem is állt messze attól, hogy betörje azt. De azzal együtt is, hogy rendesen összepiszkították és megkarcolták, rejtekünk szerencsére egyben maradt. Körülöttünk minden irányban jobbnál jobb jelenetek zajlottak, mial att mi X alakban, függönnyel választottuk el a les belső terét, hogy két, ellenkező oldali ablakon keresztüllátva a madarak ne vehessék észre sziluettünket. Csaba az egyik szekcióban figyelt, én a másikban. Normális esetben csak annyit hallottunk a túloldalról, hogy klatty, klatty, klatty-klatty, úúú ba… Bővebb verbális kommunikációra nem maradt idő, inkább csak fáradt nyögdécselések hallatszottak át a függöny másik oldaláról, ahogy egyikünk valami kényelmetlen pózban kínlódva várta a gombnyomásra alkalmas pillanatot. Amikor aztán a fényképezőgép hangja átváltozott csa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csacsa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csa-csatt-á, és úgy szólt, mint egy Kalasnyikov, izgatottan rántottuk fel az elválasztófalat, hogy lássuk, vajon mit fotózhat a másik. Annyira belemerültünk a munkába, hogy egész nap egyetlen falatot sem ettünk, aminek a másik oka az volt, hogy Csaba – kajafelelősként – kicsit alulméretezte a kettőnknek szánt kalóriamennyiséget. A reggelit, az ebédet és a vacsorát egy étkezésbe sűrítettük, ami az utolsó három zsömlénkre és két marhamájkrémre redukálódott. Ennek a mennyiségnek nagyjából a triplája tudta volna valamelyest enyhíteni étvágyunkat, így nem volt mit tenni, jobb híján a letöltött képek látványával táplálkoztunk, ami nálam a nap végére 1800 kockában teljesedett ki. Éjszaka a madarak akkora hangzavart csaptak, hogy nem tudtunk tőlük elaludni. Tizenegy óra körül aztán hirtelen minden elcsendesedett. Kinéztem az ablakon. A holdvilágnál jól látszódott, hogy egyetlen madár sincs a szigeten. Pár perc múlva az eső is szemerkélni kezdett,
a szigetlakóknak meg se híre, se hamva. Nem értettük, hiszen a tojások a hidegben könnyen kihűlhettek volna, de a szülők csak tudták, mit csinálnak. Körülbelül fél órát bírtam még nyitva tartani a szemem, ám ez idő alatt egyetlen állat sem jött vissza. Az tűnt a leghihetőbb magyarázatnak, hogy – mivel a pelikánok egész nap a fészkeiket védték, és csak néha-néha akadt egy-két példány, amelyik elhagyta a szigetet – talán éjszaka mehettek vadászni, amikor nem kellett tartaniuk a dolmányos varjak és sirályok fészekrablási kísérleteitől.
Nádkupacnak álcázott lesünk belül igazi főhadiszállás, melyben függönyök akadályozzák meg, hogy a madarak keresztülláthassanak az ablakokon.
TÁMADÁS A LES ELLEN Még épp csak világosodott, mikor felébredtem. Az előző naphoz hasonlóan a sziget már zsúfolásig volt tömve, ráadásul egy nagy csapat rózsás gödényt is a les előtt ért a hajnal. A zársebesség 2,8-as blendén 10 másodpercnyi idővel kezdődött. Csaba már a gépem csattogására riadt fel, de egy ideig még nem volt hajlandó kibújni a hálózsákból. A nap minden várakozást felülmúlva ébredt. Szélcsend, gyönyörű, tiszta, kék ég és narancssárga hajnali sugarak köszöntötték a gödénytelepet, az időnk viszont rohamosan fogyott. A motorcsónakossal tizenegy órára beszéltük meg a találkát, és Csaba már a hazafelé vezető repülőutat is leszervezte. A pelikánok persze minderről mit sem tudtak, inkább azzal foglalkoztak, hogy a les álcázásához használt nádszálakat módszeresen kihúzkodják a falból. Ráadásul az egyikük eredményesebbnek látta mindezt fentről véghezvinni, mire hatalmas puffanással landolt a vékony tetőn, aminek ettől tíz centivel nagyobb lett a belógása. Miután az első madarat kisvártatva követte a többi is, félő volt, hogy a tető hamarosan ránk szakad. Így az egyik kezemmel kénytelen voltam megtartani a fejem fölött ugráló pelikánokat, a másikkal meg azt fotóztam, amint egyre-másra röppentek fel a tetőre. Már hatan táncoltak felettünk, amikor Csaba előbányászta a felszerelések alól azt a vékony deszkát, ami még az építkezésből maradt. Ezzel kitámasztottuk a tetőt, és újra teljes erővel a fotózásra koncentráltunk. Az izgalmak közepette egyre kevesebb figyelmet fordítottunk arra, hogy csöndben maradjunk, és mondhatom, a vége felé már nem tudtunk olyan hangot kiadni, amitől bármelyik madár csak egy picit is megrezzent volna. Valóban olyan érzés volt, mintha mi is pelikánok lennénk. Fényképezőinkkel teljesen elvegyültünk közöttük. Az idilli madársziget hangulatáért 60 borzas gödény, 20 rózsás gödény, 40 kormorán, 40 sirály és egy fácán (!) volt felelős. Utóbbi a Robinson Crusoe nevet kapta, tekintettel arra, hogy a legközelebbi szárazföld három kilométerre volt, és ha nem szállhatott volna le a szigeten, akkor 500 kilométert kellett volna még repülnie a Fekete-tenger másik partjáig. Márpedig egy fácántól három kilométer is nagy teljesítmény. Az utolsó akkumulátoromat fogyasztottam, mikor ismét páratlan jelenet szemtanúi lehettünk. Két madár egymás csőrének bekapásával játszadozott, ami már csak a 105 mm-es objektívembe fért bele. Ilyet is ritkán használ az ember madár-akciófotózásra – gondoltam, miközben a távolból már hallani lehetett a motorcsónak hangját. Gyorsan elkezdtük hát összerámolni a felszerelést, tíz perccel később vízre szálltunk, s végül feledhetetlen élményekkel gazdagodva repültünk haza, ahol a tavaszi madárfotós szezon még csak ekkor kezdődött…
Ugyan csak egyszer fényképeztem ebből a lesből, azokat az órákat mégis életem legélménytelibb fotós pillanatai között jegyzem.
A pelikánok közelsége miatt a nagy teleobjektívek használata sokszor szóba sem jöhetett. Ekkor kerültek elő a fotóstáska mélyéről a madárfényképezéshez ritkán használt nagylátószögűek.
Onszigeten our second morning on the island,rejtekünk two peliA eltöltött második reggelen cans peered down atbámult us from the roof of our hide. tetejéről két pelikán felénk érdeklődően.
A ritka borzas gödény saját tükörképét látva nem sejtette, hogy centiméterekre tőle, az üveg másik oldalán „felfegyverzett ragadozók” leselkedtek.
A fotózás okozta izgalmakat tovább fokozta a hazafelé vezető repülőút, melynek során egy kis repülővezetési kiképzést is kaptam. Mindezt a lábunk alatt háromezer méteres mélységben elterülő Kárpátok felett.
85
