JELSZÓ
Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehető, továbbadható.
VIRÁNYI ELEMÉR DR.: KELETRE, MAGYAR! Keletre, magyar! Tekints keletre! Ott lelsz te dicső, nagy Rokon felekre! ........... ...........
A FINN-UGOR NÉPEK ÉLETTERE
Testvéreid közt Napkeleten Keress barátot Hős nemzetem! Zempléni Árpád
1941
1
2
A TURÁNI DALOK KÖLTŐJE ZEMPLÉNI ÁRPÁD EMLÉKEZETÉNEK
Tartalomjegyzék JELSZÓ .................................................................................................2 KELETRE, MAGYAR!......................................................................2 TARTALOMJEGYZÉK ......................................................................4 ELŐSZÓ ................................................................................................6 ÁBRÁND ÉS VALÓSÁG .....................................................................8 A FINNUGOR NÉPEK SORSFORDULÓN ....................................13 A KELET-EURÓPAI VÁLSÁG LÉNYEGE: RENDEZETLEN NAGYTÉRSÉGBEN SZERVEZŐDŐ KIS NEMZETEK.......16 A XIX. SZÁZAD EURÓPÁJA NINCS TÖBBÉ..........................................16 A FINNUGOR NÉPEK A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN ..............24 A FINNUGOR NÉPEK BEILLESZKEDÉSE AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGBE ...........................................................................30 A FINNUGOR NÉPTÖRZS SZÉTRAJZÁSA .................................40 AZ ÖRÖK FINNORSZÁG: SZABADSÁG A HÓ ALATT ............45 A FINN ÉLETTÉR ÉS A KARJALAI KÉRDÉS.............................48 KELET-KARJALA, A „FINN ERDÉLY” PROBLÉMÁJA...........52 AZ ÉSZT SZABADÁLLAM: SÚLYDÖNTŐ PARÁNY A MÉRLEG SERPENYŐJÉN .......................................................59 FINNTÖRZSI SZÓRVÁNYOK A PEJPUSZ-TÓ ÉS A VALDÁJHEGYSÉG KÖZÖTT.................................................................67 A ZÜRJÉNEK FÖLDJE ÉS NÉPE ...................................................78 A VOTJÁKOK FÖLDJE ÉS NÉPE ..................................................88
3
4
A CSEREMISZEK FÖLDJE ÉS NÉPE............................................99
ELŐSZÓ
A MORDVINOK FÖLDJE ÉS NÉPE.............................................108 HALÁL A JÉGMEZŐN ...................................................................118 KITEKINTÉS ÁZSIÁBA: AZ ALTÁJI NÉPEK SORSA.............126 ÖSZEGEZÉS .....................................................................................133 IRODALOM ......................................................................................140 NÉV-, HELY- ÉS TÁRGYJEGYZÉK. ...........................................143
Utazás a Balttenger vidékein című, 1871-ben megjelent műve első kötetének Előszavában Hunfalvy Pál a következőket írja: „A népek történetei és mai állapotja iránt általános az érdeklődés a mívelt nemzetek közt: hogyan ne érdeklődnénk mi hát rokonaink iránt? Azután, úgy látszik nekem, nem jó, hogy a magyar csak a nagy és hatalmasan kifejlett nemzetekre függeszti sóvárgó tekintetét, mert könynyebb ám az uraskodási színt utánozni, mintsem azt eltanulni, a m azokat hatalmassá tette; hasznos néha a kisebb és szegényebb nemzetek példája is, amelyeknél a lelkiösmeretes munkálkodást és az okos alkalmazkodást a döntő viszonyokhoz szemlélhetjük.” Hunfalvy e ma is időszerűen értelmezhető gondolataival az akkor még orosz uralom alatt sínylődő finnekre és észtekre akarta a magyar közvélemény figyelmét irányítani. Megállapításai napjainkban is helytállók, sőt korunk zajló eseményei egyre jobban igazolják őket. A történelmi fejlődés birodalmakat omlaszt a porba s új, frissen buzgó népi erőket állít fokozottabb ütemű munkába. Finn és észt testvéreink felszabadulása után, további teendőinket és kötelességeinket vizsgálgatva, szükségét érezzük, hogy könyvünkkel figyelmet ébresszünk az Oroszország keleti felében élő finnugor népek és várható sorsuk iránt. Tesszük ezt abban a szilárd meggyőződésben, hogy előbb vagy utóbb, de lehet, hogy sokkal hamarabb, mintsem azt gondolnók, e népek sorsában gyökeres változások történnek. Hunfalvy utazása után fél évszázaddal Finn- és Észtország önálló államként illeszkedett be az európai népek rendjébe. Reméljük, hogy e sorok megjelenése után nem kell ilyen hosszú ideig várni, s a ma még idegen uralom jármában görnyedő finnugor népek önállósítása a kelet-európai térség újjárendezése során mielőbb napirendre kerül. Úgy érezzük, hogy a népek és fajok mai nagy tusakodása idején évezredes rabigában senyvedő rokonainkról szóló fejtegetéseink minden igaz magyar ember szívéhez és lelkéhez szólnak.
5
6
Hisszük, hogy eszméink annál is inkább visszhangra találnak, mert e népek sorsának fordulása egybeesik a magyarság nagy sorsfordulatával is. Gondoljunk örökké a finn költő, Eino Leino versének (A turáni csatabárd) Vikár Béla fordította következő soraira: „...hogyha fajtánk fénye nincs, miránk is várhat rabbilincs." Budapest, 1941. augusztus 28—30. Tallinn és Viipuri szabadulásának napjain. Dr. Virányi Elemér az állami Verbőczy gimnázium tanára, a tartui észt egyetem volt magyar lektora
7
Ábránd és valóság A trianoni korszak lázas vergődéseinek első éveiben, egyrészt a sors kifürkészhetetlen akaratából, másrészt — sőt talán sokkal inkább — a világháború után önállóvá lett Észtország egyik igen magas polcán álló, régi magyarbarát államférfiának nagylelkű erkölcsi és anyagi támogatása folytán alkalmam nyílott, hogy 1922 nyarán tanulmányútra induljak Észt- és Finnországba. Ennek az útnak hatása életreszóló volt. Új világot ismertem meg, olyan világot, amelynek szellemi és anyagi rendje, meggyőződésem szerint, a magyar jövő alakítása szempontjából rendkívül meggondolkoztató és számunkra útmutató indítékokban igen gazdag. Ma is vallom, amit közel két évtizeddel ezelőtt írtam. „Mikor az ember Stettinben hajóra száll, hogy nekivágjon a Balti-tengeren a hideg északi tájaknak, úgy érzi, mintha békésebb, egészségesebb és harmonikusabb világ felé indulna. A német városok lázas lihegése után a tenger fenséges nyugalma régen múlt évek vigasztaló emlékezetét idézi az utas eszébe. Azt az életet, amely ma talán csak az észak-európai államokban őrzött még meg valamit a múltból. A beteggé marcangolt Közép-Európából a Balti-tenger partján elterülő országokba jutó ember ámulva szemléli az életnek ott mutatkozó egyenletes, nyugodt és egészséges lüktetésű fejlődésmenetét. Mintha a beteg Európának minden megmaradt életereje ide, a rideg északra koncentrálódott volna. Itt mintha elsimult volna az a sok ránc, amely Európa képét, görcsös vonaglásokban, véresre barázdálja. Talán itt, északon, van a golgotásarcú Európának redőtlen homloka, s e fenséges nyugalmú homlok mögött fog megszületni egykor az a megváltó gondolat, amely a béke, a rend és az osztó igazság szelíd vonásait rajzolja meg újra Európa soványra aszott, sebektől felhasadozott orcáján."
8
A két északi testvérállamban tapasztaltak alapján gyökeresedett meg bennem az a felfogás, hogyha „az utat tévesztett volgai lovas”, a külső és belső bajokkal küszködő magyarság megmentő kiutat akar találni a jövő felé, úgy a nyugati államokban való tétova keresgélés helyett, mielőbb, a nyugalomnak és a józanságnak e két északi országában, a csöndes tavak és komoran hallgató őserdők magányában kell egyetemes nemzeti lelkigyakorlatot tartania. Nem egyenként, de százával és ezrével kellene ideküldeni a fogékonylelkű magyar ifjúságot, hogy szerzett tapasztalatai birtokában biztos és célszerű új rendet teremtsen a magyar létkérdések összegubancolódott tömkelegében. Mert hit és becsület, tudomány és művészet, népi műveltség és gazdasági rendszer, nemzeti öntudat és faji egészség, politikai felfogás és társadalmi szervezettség, családi fészekrakás és országos államépítés tekintetében északi testvéreinknél nemzeti céljainknak legjobban megfelelő olyan helyes ösztönzéseket és hasznos gyakorlati útmutatásokat szerelhetünk, mint sehol másutt. Milyen kár volt, hogy annak idején, a „halzsíros atyafiság” tételét fitymáló hangoskodókra hallgattunk, s nem Sajnovics János, Dugonics András vagy Reguly Antal példáját követtük. Milyen kár volt, hogy csak a finnek meg az észtek vettek példát tőlünk és rólunk, — szerencsére a jobbik és örök magyarságunkról — s nem kerestünk mi is példákat náluk, már a XIX. század folyamán. Megvilágosodott előttem, hogy a XX. század magyarsága nem tehet okosabbat és célszerűbbet, mintha minél behatóbban tanulmányozza északi testvérei körében a nemzetépítés nehéz munkáját, amint ők cselekedtek ezt nálunk a XIX. század folyamán. Első északi utamon, majd a tartui egyetemen kifejtett működésem során nyilvánvaló lett előttem, hogy a magyarság és a vele rokonszármazású népek viszonya meghaladta már a csak tudományos kutatás, illetve tudományos kapcsolatok szövésének szűk körét. A finnugor nyelvtudomány, néprajz, régészet és őstörténet körülhatárolt területéről továbbhaladva új mesgyéket kell szabnunk, új kereteket kell készítenünk, mert sürgetően várnak reánk az eddigiektől eltérő, újszerű feladatok. A finnugor népekkel való foglalkozás eddig stúdium volt, a jövőben politikum lesz. 9
A múltban a finnugor népekkel való foglalkozást hol hiú ábrándkergetésnek, hol az egyetemes szellemi fejlődés szempontjából lényegtelen, elhanyagolható tényezőnek tartották. Kiderült, hogy azok voltak a reális jövő meglátói, akiket a bíráló szellemű jelen réveteg álmodozóknak tartott. Hivatkozhatunk egy múlt századi francia íróra, Thalès Bernard-ra, aki buzgó meggyőződéssel hangoztatta, hogy a finn—észt—magyar népi és műköltészet üdesége, eredetisége — több fiatal kelet-európai népével együtt — arra hivatott, hogy a kimerült nyugati irodalmakat felfrissítse. De még szentebb kötelességünk Zempléni Árpád alakját és szellemét idézni, aki a XIX. és XX. század fordulóján a néprokonsági gondolat egyik leglelkesebb és legtehetségesebb hirdetője volt. Az ural-altáji, más megnevezéssel turáni népek rokonságának eszméjétől ihletődött s e népek múltján, jövendő sorsán tépelődő Zempléni nem volt szaktudós, de nem volt a gyakorlati élet embere sem. Költő volt, aki nemcsak érdekes és értékes, hanem igen eredeti elveket vallott. Abból indult ki, hogy a magyarság mind számánál, mind történelmi múltjánál és magasfokú műveltségénél fogva hivatott, sőt köteles a vele nyelvi és faji rokonságban lévő népek élére állani, s a közös jövő építőmunkáját tervszerűen irányítani. Hogy ezt a sokfelé ágazó tevékenységet milyen módon képzeli, arra a maga tehetségének területén igen sikerült alkotásokkal példát is adott. Költő volt, s így nem adhatott mást saját lényegénél. Áttanulmányozta a nyelvtudósok és népleírók gyűjtötte költészeti anyagot, s a finn, vogul, osztják, cseremisz, töröktatár népköltészeti anyag olykor remekbe sikerült átdolgozásaival, illetve átköltéseivel gazdagította irodalmunkat. Felfogása szerint a rokonnépek költészete beletartozik a magyar szellemi élet kincsestárába is, sokkal inkább, mint a nyugati népektől átvett művelődési elemek. Turáni Dalok című, 1910-ben magyarul, majd német és angol fordításban is megjelent eredeti verseit, valamint költői átdolgozásait a magyarság és a vele fajilag rokon népek várható fölemelkedésének eszméjétől ihletve írja. Költői ábrándképe: a finnugor és az altáji népek művelődési törekvéseinek közös célok felé való irányítása, közös célok szolgálatába való állítása. A valóság rideg és józanelméjű szemlélői Zempléni eszményeit elnéző mosollyal, csípős gúnnyal fogadták s azokra legföljebb megvető ellenkezéssel válaszoltak. 10
De mindaz, ami Zempléni korai halála óta történt, az egykor terjengőnek tetsző ábrándokat, — ha sok szét is foszlott közülük, — mindinkább a megvalósulás szilárduló halmazállapotába sűríti. Zempléni 1919-ben halt meg, az ezeréves magyar állam összeomlásának komor esztendőjében. Talán nem is tudhatta még, hogy röviddel halála előtt, Finn- és Észtország állami önállóságának megteremtésével, voltaképpen költői ábrándjainak egyrésze máris megvalósult. A Zempléni halála óta eltelt két évtizedben, a finneken és észteken kívül, a finnugor néptörzs más tagjai: a zűrjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok, sőt vogulok és osztjákok sorsában is lényeges változások történtek. Az altáji, főleg török-tatár fajú népek fölemelkedésére pedig annál inkább számíthatunk, mert e népek — Törökország határain kívül is — összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekben élnek Kelet-Európában és Ázsiában, mint az összes finnugorok együttvéve. Az ábrándok nem mind valósulnak meg, de minden valóság ősképe a bizonytalan körvonalú ábránd. A tudomány tételei, a költészet színes képei mint úttörők előzik meg mindazt, ami később a gyakorlati életben megvalósul. S néha a valóság sokkal közelebb áll a bizonytalannak tetsző ábrándképekhez, mintsem azt még a legmerészebb álmodozó is sejtené. Napjainkban oly sok minden történik, amire kevéssel azelőtt nem számított a megfontolt higgadtság. A magyarság és a vele rokon népek sorsa fordulóban van. Erkölcsi kötelességünk, hogy a tudományosság jelmeze alá rejtőző, s még hellyel-közei jelentkező gúnyos gáncsoskodás vagy bíráló elvetés helyett rendületlenül higyjünk a népünk és népfajunk jövőjére vonatkozó legmerészebb álmokban is. Hinnünk kell az álmok maximumában, hogy a gyakorlati életben legalább a valóság minimumát érhessük el. A finnek és észtek józan, megfontolt emberek hírében állanak. Ennek ellenére köztük is vannak álmodozók. Álmaik az évszázadokon át félreszorított finnugor rokonnépek öntudatra keltésére vonatkoztak s ezek jobb jövőjét szövögették. Álmaik azonban nem csupán hiú ábrándok, hanem évtizedes, szorgos tudományos kutatások megfontolt számításain alapulnak. A bennük rejlő s elevenen ható faji öntudattól hevítve és ösztönözve, nem akarják tűrni, hogy a kelet-európai finnugor népek végleg eltűnjenek a történelem süllyesztőjében. Álmaikat megismertük, adatai11
kat áttanulmányoztuk és fenntartás nélkül magunkévá tettük. A számbelileg legnagyobb finnugor népnek, a magyarságnak, erkölcsi kötelessége, hogy szellemi és anyagi készültségének átütő erejével álljon e mozgalom élére. Valamikor azt írtam, hogy az észt állam megteremtése a tartui egyetem, illetve a tartui egyetemről kikerült észt értelmiség műve volt. Ha a ma még idegen uralom alatt élő volgai és uráli finnugor népek valaha önálló államiságra tesznek szert, ez is a tudomány, elsősorban a finnugor nyelvtudomány érdeme lesz. „Nyelvében él a nemzet!” Ahol él a nyelv, él a nemzet. A nemzeti közösség pedig előbb-utóbb szervezett formát, államot teremt magának. A finnugor nyelvek pedig élnek. Ezért hiszünk abban, hogy a kifürkészhetetlen akaratú sors, — amely népeket ront és országokat épít — előbb-utóbb új finnugor államokat állít az európai történelem színpadára.
12
A finnugor népek sorsfordulón A finnugor népekre vonatkozó szaktudományi ágazatok — az őstörténet, nyelvészet, néprajz — finn és észt művelőitől számtalanszor volt alkalmunk hallani ezt a nyilatkozatot: Oroszország a finnugor népek tömegsírja. E borúshangulatú vélemény alapja az a megállapítás, hogy az elmúlt ezer esztendő folyamán finnugor eredetű népek kiszámíthatatlan tömegei olvadtak be nemcsak a tőlük fajilag merőben különböző szláv gyökérzetű oroszságba, hanem az Oroszországban megtelepedett különféle török-tatár néptörzsekbe is. De tömegsír volt ez a terület a finnugorok számára azért is, mert társadalmi, művelődési és gazdasági szempontból évszázadok óta állandó hanyatlást, népi erőben való fokozatos zsugorodást jelentett számukra a rájuk súlyosodott orosz birodalom állami szervezete, különösen a cári uralom gyötrelmes korában. De igen sok és elfogadhatónak látszó adat van újabban arra is, hogy mintegy negyedszázad óta — nem szólva a teljes állami függetlenségre szert tett finnekről és észtekről — az oroszországi finnugor néptörzsek sorsában az 1917-ben kezdődő tanácsrendszer intézkedései következtében bizonyos változás következett be. E változás eredményeit ma még nem láthatjuk tisztán, s nem értékelhetjük kellőképpen. Annyi bizonyos, hogy a közelmúltban a vajúdás éveit élték a Volga folyó és az Urai-hegység között húzódó, közel 1 millió km² területen, hol szétszórtan lakó, hol sűrűbb népi csoportokban tömörült zűrjén, votják, cseremisz és mordvin nyelvrokonaink. A sorsukban bekövetkezett változáshoz hasonló tüneteket vehetünk észre az Ural-hegységtől keletre, irdatlan nagy kiterjedésű szibériai területeken tanyázó, az említett népeknél azonban sajnos jóval csekélyebb számú legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok életében is. Az elmúlt negyedszázadban e népek számára juttatott bizonyosfokú önkormányzat mindenesetre arra szolgálhat, hogy emberibb ás európaibb jellegű jövőjük, a napjainkban megvalósuló egyetemes világrendezés egyik következményeképpen megteremthető legyen. Így ők is részesei lesznek a most kialakuló Európában annak a társadalmi, 13
művelődési és gazdasági rendnek, amely igazságosabb elvek szerint épülő állami szervezetben a munkát, békét és méltányosságot biztosítja, remélhetőleg hosszú időre, minden embernek és minden nemzetnek. Világbirodalmak megrendülése, nagy és kis nemzetek életformájának megváltozása idején, úgy hisszük, nem végzünk fölösleges munkát, ha a hozzánk, magyarokhoz legközelebb álló s évezredek óta sanyarú sorsban tengődő nyelvrokonaink életkérdéseire hívjuk fel a figyelmet. Tesszük ezt azért, mert szilárd a hitünk, hogy e ma még sok tekintetben a fejlődés kezdetleges állapotában megrekedt népek nem azért maradtak meg, a történelmi végzet kifürkészhetetlen akaratából, napjainkig, hogy éppen most tűnjenek el nyomtalanul. Ha ez elmúlt négy-ötezer esztendő viszontagságait, — köztük a közel ezeresztendős orosz uralmat — megfogyva, de meg nem törve átvészelték, most, amikor Magyarország és Finnország jelentős súlyú tényezőkké váltak az új európai rend alakításában, amikor harmadik finnugor államként láttuk már és bizonnyal látjuk majd még szerepelni Észtországot, — erkölcsi kötelességünk, hogy Zűrjén-, Votják-, Cseremisz- és Mordvin-ország keletkezését és megszervezését, gyarapítását és fölvirágozását minden erőnkkel segítsük, támogassuk, sőt megvalósításukat az új európai rend követeléseinek sorába iktassuk. Fejtegetéseink során nem szólunk behatóbban a finnugor népek eredetéről, nem terjeszkedünk ki a rokonság nyelvi és egyéb bizonyítékainak ismertetésére. Ezek a tudományos kutatás szempontjából végleg tisztázott kérdések s nem is vágnak fejtegetéseink sorába. Igaz ugyan, hogy ebben a vonatkozásban szintén kívánatos volna az általános műveltséggel rendelkező magyar nagyközönség érdeklődését kielégítő s a szaktudományok eredményeit mindenkitől érthető és élvezhető módon tárgyaló kiadvány. De addig is, amíg ilyen célkitűzésű és ilyen rendeltetésű munkával előállhatunk, utalunk Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk című alapvető munkájára. Ennek a műnek minden öntudatosan művelt magyar ember könyvtárában meg kellene lennie. Noha elsősorban szakemberek számára készült, igen sok fejezetét az általános műveltséggel rendelkezők is okulással, az egész könyvet pedig élvezettel olvashatják. Ennél csak a java finn tudósok szerkesztette Suomen Suku (A finn néptörzs) című gyűjtemé14
nyes mű tartalmazza alaposabban és eddigelé legösszefoglalóbban az egyetemes finnugorságra vonatkozó ismereteket és tudnivalókat. Fejtegetéseink során gyakran merítettünk adatokat e két alapvető fontosságú munkából. A leningrádi Tudományos Akadémia kiadásában 1928-ban megjelent Finnougorszkij Szbornik (Finnugor kézikönyv) című munkára szintén tekintettel voltunk. Ez a könyv már azért is figyelmet érdemel, mert a finnugorság néprajzi elterjedésének térképét ugyanúgy ábrázolja, mint azt a finn és magyar tudósok szokták. A fejtegetéseinkhez csatolt térképeket is az említett három kiadvány térképeinek és adatainak figyelembevételével szerkesztettük. Műszaki okok miatt azonban kénytelenek voltunk eltekinteni e népek települési helyeinek aprólékos részletekig menő föltüntetésétől. Inkább csak e népek települési területeinek — mint élettereknek — szélső határvonalát húztuk meg. Akit a pontos néprajzi térkép érdekel, annak figyelmét ismételten Zsirai Miklós kitűnően és korszerű elvek szerint — a település sűrűségének pontozással történt jelzésével — készült néprajzi térképére hívjuk fel. Midőn a finnugor tanulmányok egyik nagynevű magyar úttörője, Hunfalvy Pál 1869-ben a Balti-tenger vidékén tett átjárói még ma is okulással forgatható művében számot adott, azt a véleményét hangoztatta, úgy érzi, mintha az észtek földjén egy most születő nép bölcsője előtt állana. S pontosan fél évszázad múlva, alkalmunk volt a Hunfalvytól bölcsőben szunnyadó csecsemőhöz hasonlított Észtországot mint független államot, lakosait mint országépítő népet megismerni. Abban a reményben s azzal a meggyőződéssel írjuk e könyvet, hogy a Volga és az Ural között élő nyelvrokonaink között is akadnak olyan népek, amelyek előbb-utóbb szintén eljutnak az állami önállósulás fokára.
15
A kelet-európai válság lényege: rendezetlen nagytérségben szerveződő kis nemzetek A XIX. század Európája nincs többé... Néhány évtized óta új szellemi és anyagi hatóerők alakítják azt a rendet, amelynek előbb-utóbb elkövetkező végleges megrögződését Európának mind a négy sarkában emberek százmilliói sóvárgó áhítattal várják. A társadalom szervezete, a közműveltség jellege és színvonala, a gazdasági élet rendszere, az államok belső viszonyainak és külső kapcsolatainak alakulása, illetve megnyilvánulása más lesz, az eddig megszokott formáktól elütő. De bármilyen legyen is, végső megállapodottságában, az elkövetkezendő új világ rendje, minden változott vonása lényegében a XIX. század arculatának finomulása, torzulása vagy satnyulása. Ami célszerű és egészséges volt, megmarad, illetve izmosodva kiteljesedik, ami idejét múlta, könyörtelenül elenyészik. Míg a XIX. század állambölcselete és törvényalkotása az egyén érdekeire volt tekintettel, a XX. század általános felfogása elsősorban az egyénekből tömörült közösség szolgálatát teszi kötelességünkké. De a törvényalkotás és az uralom jogát már a XIX. század elmélete is a nemzettől, tehát a szervezett népcsoporttól eredeztette, illetve arra ruházta. Minél tökéletesebb a népcsoport megszervezése, annál eszményibben valósul meg a nemzeti egység. Ezért a törvényalkotás, uralom és nemzeti közösség egymáshoz való viszonyulása a jövőben is nagy szerepet játszik. A múlt század államelméleti megállapításai sok olyan tételt tartalmaznak, amelyek egyfajú és egynyelvű népekre alkalmazva, bizonyos államokban szerencsés fejlődést idéztek elő. De csorbát szenvedett, sőt meg is hamisítódott az értelmezésük olyan területeken, ahol nem egyfajú és nem egynyelvű népek éltek egymás mellett, illetve egymással keverődve, akár a véletlen, akár a földrajzi elhelyezkedés, a történelmi fejlődés vagy a gazdasági kényszerűség következtében.
16
Az ilyen térségben a hatalom birtokosai és az uralmuk alá került népcsoportok között kialakuló viszony nem tudott a tartós egyensúly állapotába kerülni. Pedig a történelem folyamán mindig ez a viszony jelezte, nyugalom van-e vagy elégedetlenkedés, háború van-e avagy béke? S ha bizonyos területeken e viszonyban ingadozás, sőt bizonytalanság jelentkezett, ez ott olyan belső feszültségeket idézett elő, amelyeknek ártó hatását az egész európai közösség is megérezte, illetve megszenvedte. A XIX. század egyik nagy eredménye az volt, hogy megteremtette, Európa legműveltebb területein, az uralkodó szervek és a tőlük kormányzott tömegek érdekazonosságának megismerésén, illetve kölcsönös elismerésén alapuló államok egész sorát, akár személyes egyeduralmak, akár köztársaságok alakjában. Ezeknek az országoknak a fejlődése mindig egyenletesebb, mindig zökkenésmentesebb volt és lesz, mint azoké, ahol ez az érdekközösség nem világosodott meg kellőképpen, akár egyik, akár másik fél hibájából. Amazok társadalmi, műveltségi és gazdasági rendje szervesen fejlődő módosulás, még akkor is, ha köznapi szóval forradalomnak hívják az időnkint mutatkozó gyökeresebb változásokat. Ezek közé az államok közé tartoznak Anglia, a latin országok, a Német Birodalom és néhány szerencsés sorsú kisebbnagyobb országon kívül főleg a skandináv államok. Ez az eszményinek nevezhető állapot azonban Európának csak aránylag igen kis területén rögzítődött meg. A volt OsztrákMagyar Monarchia, a századunk elején még fennálló Oszmán Birodalom és a cári Oroszország hatalmas területei megoldatlan kérdések tömkelegétől voltak terhesek. Az uralkodók és az uralmuk alá vetett népcsoportok sokszor kiegyenlíthetetlen ellentétei jellemezték e birodalmakat. Ahol az uralkodók nem találtak idejekorán új rendezési elveket, nem tűztek ki új rendezési szempontokat, ott a történelmi fejlődés kérlelhetetlen logikája következtében előbb vagy utóbb bekövetkezett az összeütközés a két tényező között. Így történt ez az említett birodalmakban is. Nem akarunk terjengős részletezésbe bocsátkozni, sem pedig közismert tények ismételt említésével előhozakodni. Csak röviden reámutatunk arra, hogy az idejében ki nem egyenlített ellentétek következtében e három nagy birodalmi terület mindegyikén végül is idegen hatal17
mi tényezők próbálkoztak — legtöbbször a tények hiányos ismerete alapján — a rendezés megvalósításával. Ez azonban nem szolgálta sem az egykori uralkodó rétegek, sem az alattvalók tömegeinek érdekeit. Sor szerint először az Oszmán Birodalom balkáni impériuma semmisült meg, ezt követte az Osztrák-Magyar Monarchia központosított hatalmi rendszerének megszüntetése s napjainkban időszerűvé vált az egykori cári világhatalomnak, majd később tanácsrendszerű Oroszországnak olyan átrendezése, amely nemcsak ennek a hatalmas területnek, de egész Európának a sorsában is rendkívül döntő jelentőségűnek ígérkezik. Egy pillantás az 1914-es Európa térképére mindenkit meggyőzhet arról, hogy századunk elején, Írország nyugati partjaitól számítva, mindössze alig 30 földrajzi hosszúsági fokra terjedt az a terület, ahol a föntebb említett egyensúlyi állapot mutatkozott uralkodók és kormányzottak érdekazonossága között. Ezen a területen csak az írek fel-fellobbanó nyugtalankodása, meg a csehek rejtélyes kétszínűsége bírt nagyobb jelentőséggel. Olyan kérdések, mint Elzász-Lotaringia vagy Katalónia hovatartozása, esetleg a flamandok ügye szinte eltörpülnek a kelet-európai térség fölmeredő problémái mellett. A Danzig—Bécs—Fiume vonaltól keletre elterülő s az előbbinél mintegy másfélszer is nagyobb kelet-európai térségben ugyanis megoldásra váró kérdések szinte kibogozhatatlan csomója várta és várja ma is az új rendezést, meg az új rendezőt. Akadtak ugyan területrészek, amelyek ebben a térségben az új rendezés magjául szolgálhattak volna, így elsősorban Magyarország, földrajzilag a kárpáti medence, majd a lengyel központi térség, a Baltikum és Finnország, a Balkánon pedig leginkább Bulgária és a történelmi Románia. De ez az északról délre húzódó sáv is mindössze csak 10 földrajzi hosszúsági fokkal tolta volna keletebbre a jól rendezett és szerkezetileg egységes államalakulatok, egyszóval az európaiság határvonalát. Sajnos, mikor az első világháború után kedvező alkalom nyílott volna helyesebb és észszerűbb megoldásokra e roppant nagy térség új rendezésében, javítás helyett, e térben idegen hatalmi tényezők tájékozatlansága alapvető hibákat követett el. Szerencsére az intézkedéseik következtében kialakult helyzet csak két évtizedig tartott. Két évtized pedig elenyésző időtartam népek 18
sorsában és országok történelmében. Másrészt az elkövetett hibák egy részének helyreigazítása — mint az 1938 óta történt rendezések mutatták — kölcsönös megértéssel és aránylag minden nagyobb megrázkódtatás nélkül békés úton is lehetséges volt ezen a területen. De ha sikerülne is a Viipuri—Lemberg—Csernovic— Istanbul vonalig végérvényesen előretolni a rendezett Európa keleti határvonalát, még mindig marad több mint 30 földrajzi hosszúsági fokra nyúló területtömb — az Orosz Tanácsköztársaság európai része, — amely korszerű rendezésre vár. Korszerű rendezésre vár elsősorban imént fejtegetett szempontunkból: az uralkodók és a kormányzottak helyes érdekazonosságának megállapítása és a jövőben való harmonikus együttműködésük szempontjából. Másrészt véglegesen rendezni kell e terület szervesen összefüggő és zökkenésmentes kapcsolatba hozatalát Európa többi részével, a megszilárdult nyugattal és északkal. A jövendő művelődési, gazdasági és politikai célkitűzése: KeletEurópa egyszintezése a rögzített állami keretekben elhelyezkedett Nyugat- és Észak-Európával. A monarchikus eszme föltétlen tiszteletének korában lehetségesek voltak, sőt virágozhattak a vegyes nemzetiségű államok. A XIX. század racionalista állambölcselői megteremthették a politikai nemzet fogalmát. A XX. század — úgy látszik — módosítja ezt a felfogást és ezt a meghatározást. A népi gyökérzetű nemzet megszervezésére és körülhatárolására törekedve, a fajában és nyelvében egységes népi államalkotást tűzi ki céljául. Ha tehát Európának a Danzig—Bécs—Fiume vonaltól keletre eső és az igazi Európánál összehasonlíthatatlanul nagyobb területén a rendet, békét és jólétet akarjuk biztosítani, ha meg akarjuk akadályozni, hogy a rendezetlen belső viszonyokkal küszködő nagybirodalmi térségek szervezeti zavarai miatt az építő és hagyományőrző Európát időnkint újra meg újra irtózatos megrázkódtatások érhessék, úgy ebben a kelet-európai térségben kell tartós és új rendet teremteni. E terület átszervezésében mindenek előtt arra kell törekedni, hogy Nyugat-Európa minden időtállónak bizonyult régi vagy korszerűen új szellemi értéke és anyagi előnye minél könnyebben eljuthasson a keleti térségen élő tömegekhez is. Lépésről-lépésre haladva, elsősorban a hosszúságában Petsamotól Athénig, szélességében Bécstől Kisinevig, vagy a 19
Memeltől a Pejpusz-tóig húzódó területen kell kiküszöbölni a zavartkeltő érdekellentéteket s megtalálni az együttműködésnek új fejlődést csiráztató indítóokait. E térségben átmenetileg előretört egyes kisebb népeknek talán le kell mondani túlzott követeléseikről és téves irányú törekvéseikről. Ezzel a lemondással azonban fölér az a biztos nyugalom és mind szellemi, mind anyagi gyarapodás, amely meg nem valósítható eszményeik elvetése fejében osztályrészük lesz. Az új rendezésre váró másik területsáv a Viipuri— Lemberg—Kisinev vonaltól keletre eső terület. Míg az előbbi övezetben legfeljebb évtizedek eltorzult fejlődéscsökevényeit kell műtéti úton eltávolítani, emitt évszázadok, sőt talán egy egész évezred felgyülemlett bajait kell gyökeres rendezéssel helyesbíteni, illetve kiküszöbölni. Ebben az új rendezésben a magyarságnak tevékenyen és rendkívüli előrelátással kell közreműködnie. Nemcsak azért, mert részben közvetlenül érdekeltek vagyunk, hanem azért is, mert a kelet-európai térség elrendezésével olyan új államok alakulhatnak, illetve olyan népcsoportok fölemelkedése várható, amelyek nyelvi és faji eredet szempontjából rokonaink. A kétszáz év óta külső és belső problémáira lázas mohósággal megoldást kereső, de eddig megnyugvást nem talált keleteurópai óriásbirodalom, a különböző államrendszerekkel kísérletező Oroszország kérdését kell kölcsönös jóakarattal, de valamennyi érdekelt fél — elsősorban az ott lakó különböző fajú és nyelvű népcsoportok — közreműködésével és érdekeinek figyelembe vételével immár véglegesen megoldani. Csak ennek a feladatnak elvégzése után lehet arról szó, hogy a népeinek örökös marakodása során önmagát emésztő Európa a tartós béke világrésze legyen. Tekintettel arra, hogy nemcsak az európai, de az ázsiai Oroszországban is hatalmas területeken élnek velünk, magyarokkal, nyelvi vagy faji közösségű testvérnépeink: az ural-altáji nyelvcsalád tagjai, sorskérdéseikben kellő tájékozottságot kell szereznie s tisztán kell látnia minden öntudatos magyar embernek. A sokat ócsárolt „turáni álmok”-ról a történelmi fejlődés, éppen napjainkban, szemmel-láthatólag kimutatja, hogy nemcsak „ködképek a kedély láthatárán”, hanem művelődési, gazdasági és po20
litikai valóságok. Ezek a valóságok igényekkel rendelkeznek és elérkeztek arra a határvonalra, ahol nemcsak szemügyre, de tudomásul is kell venni őket. Az Oszmán Birodalom feloszlott, de Törökország ma éppen olyan reális hatalmi tényező, mint valaha is volt. Az OsztrákMagyar Monarchia megszűnt, de egykori népei ma új utakon keresik és találják meg boldogulásukat. Az Orosz Birodalomról is nyilván tudjuk, hogy fajilag sohasem volt egységes — becslések szerint ma 180-200 milliós — hatalom, hanem néprajzi szempontból a legtarkább egyveleg, körülbelül 180 nyelvet beszélő 150 népfaj egybeterelt sokasága. Az orosz nép semmit sem veszít azzal, ha a látszólag vezetése alatt élő nemorosz népcsoportokat kiengedi hatalmi köréből, s hozzájárul, hogy ezek népi fejlődésük irányítását önmaguk intézhessék. A Finn-öböl vagy az Atlanti-Óceán skandináv partvidékének megszerzése, a Boszporusz átjárójának elkaparintása nem jelenti Oroszország számára a szabad tengert, még kevésbé a nyílt óceánra való zavartalan kijutást. De kiutat jelent boldogulása felé, ha az orosz népet végre megtanítják a minél szorgosabb munkára, s arra szoktatják, hogy termelvényeit az említett utakon keresztül a világkereskedelem piacaira juttathassa. A közeli szomszédság ellenére Finnországban vagy a balti államokban nyomát sem lehetett találni jó minőségű orosz iparcikkeknek, ellenben meg lehetett kapni Nyugat-Európa, sőt Amerika mindenféle gyártmányát. Olyan közgazdasági tünet ez, amely mindennél világosabban beszél. Az orosz ipar még a belföldi polgári igényeket sem tudta, sem a múltban, sem a jelenben kielégíteni. Az ilyen állam minden talpalatnyi terjeszkedése indokolatlan. Hatása csak értékek rombolásában és fölösleges zavarkeltésben nyilvánul meg. Céltalanok és fölöslegesek tehát az orosz kikötők hadihajói, s hiú lázálmok az orosz erődök a Dardanellák sziklás partjain. Céltalanok az orosz hadihajók, amíg gyéren szállingóznak az orosz kereskedelmi hajók Tallinn, Riga, Helsinki vagy a Keleti és a Fekete-tenger annyi más kikötőjében.1 Az orosz kereskedelmi hajó 1
Jellemző adat: 1940-ben 59 orosz hajó érkezett Isztambulba, összesen 125.409 tonnatartalommal s csak 1 haladt tovább át a Dardanella-szoroson. Ugyanekkor Románia 141, illetve 50 hajóval és 546.816 tonnatartalommal Anglia
21
értékes szállítmánya mindig meg fogja találni az utat a távoli óceánokra is, de az orosz hadihajók előtt fokozott óvatossággal és bizalmatlansággal zárul be minden kikötő. A 6 millió km² területű és mintegy 140.000 millió lakosságú európai Oroszország tekintélyének csorbítása nélkül vetheti magát alá azoknak a területi rendezéseknek, amelyeken előbb-utóbb át kell esnie. A békés megoldás éppen az ő érdeke. Nem szabad ugyanis soha megfeledkezni arról, hogy a 4 millió km² területen lakó mintegy 350 millió lakosú többi Európa éppen olyan, sőt gazdasági és szellemi fölényénél fogva még nagyobb súllyal nehezedik a nyugati orosz határokra, mint az orosz tömb a magasabbrendű európai művelődés területének keleti határvonalára. A két erőtényező összecsapásakor az eredmény nem lehet kétséges. Ha Oroszország támadó föllépésével meg akarja semmisíteni a műveltebb Nyugatot, ez ösztönösen ellenáll és — minden erejével a leghatározottabban visszaüt. A vesztes, előbbutóbb, csak Oroszország lehet. Pedig okulhatott volna az oszmán birodalom és a Habsburg-monarchia sorsán, amelyeknek végzetét éppen ő idézte föl. A kelet-európai térség rendezésével kapcsolatos kérdések során nem foglalkozunk valamennyi nemorosz népfaj helyzetével, törekvéseivel és igényeivel. Csak a finnugor népek sorsát szeretnők megvilágítani. Ezért a továbbiak során, nagy vonásokban, főleg az oroszországi finnugor népek élettérigényeit és élettérviszonyait ismertetjük. De utalnunk kell arra is, hogy a volgai és uráli finnugorság közelében, sőt helyenkint vele keveredve, altáji származású, főleg törökfajú törzsek is élnek, mégpedig jelentős számban. Az összes oroszországi török-tatárok számát 36 millióra becsülik, s ez majdnem kétszer annyi, mint az egész finnugorság lélekszáma, a 12 milliós magyarságot is odasorolva. Míg a finnugor népek főleg a Volgától északra és keletre, valamint az Urai-hegység két oldalán élnek, a törökök — helyenkint a finnugorok közé ékelődve — ettől a területtől délebbre, leginkább a Kaspi-tenger és az Aral-tó környékén találhatók. Északnyugat-ázsiai rokonainkról, a szibériai vogulokról és után a második helyen szerepel, míg a Szovjet csak a nyolcadikon! Ez volt a helyzet a Keleti-tengeren is.
22
osztjákokról, valamint az altáji (török-tatár, mongol, mandsutunguz) néptörzsekről és várható sorsukról csak rövid utalásban emlékezünk meg könyvünk végén. E népek sorsa Szibéria jövőjével kapcsolatos és Nagy-Ázsia átrendezésének függvénye. Nem foglalkozunk a magyarság életterének kérdésével sem, hiszen ezzel mindnyájan tisztában vagyunk és álláspontunk világos, félremagyarázhatatlan. Nem ismertetjük közelebbről Finn- és Észtország viszonyait sem, mert ezek is eléggé ismertek. De taglaljuk a karjalai kérdést, mint a finn irredenta-mozgalom égető sebét, s utalunk a Pejpusz-tavon túl megtelepült különféle finn- és észt szórványokra. Elsősorban a volgai és uráli finnugor népek: zűrjének, votjákok, cseremiszek és mordvinok sorsának behatóbb fejtegetésére törekszünk, mert ezekről a népekről tudunk legkevesebbet.
23
A finnugor népek a történelem sodrában Népek sorsa: tündöklő pályafutásuk vagy zsugorodó elhanyatlásuk külső és belső körülményektől függ. Függ a bennük rejlő faji képességektől, valamint települési helyük földrajzi, éghajlati és egyéb viszonyaitól. De vannak ezeken kívül a történelmi fejlődésből kiiktathatatlan tényezők, amelyek nemcsak az egyes ember, de az emberekből néppé tömörülő közösségek életében és végzetében is döntően irányító hatásúak. Ilyen tényezők a munka, illetve a munkára való készség, a művelődésre, tehát a haladásra való fogékonyság és a közösség ügyei iránt mutatkozó érdeklődés, más szóval a szervezés és a szerveződés terén tanúsított magatartás. A munka önmagában véve nem elegendő a boldogulásra, akár egyénről, akár népi közösségekről van szó. A rabszolga hiába fárad mindhalálig, nem élvezi munkája és fáradozása gyümölcsét. Vannak népek, amelyek nemzedékeken át arcuk verítékét hullatják, de termelésük másoknak jelent hasznot, élvezetet és jólétet. A művelődés ott és akkor kezdődik, midőn a munkás munkájának eredményét helyzetének javítására tudatosan, sőt öntudatosan használja föl. Hogy ezt megtehesse, nem elég csupán dolgoznia, hanem szerveznie és szervezkednie kell. Elsősorban a megélhetésért kifejtett munkát kell megszerveznie. Hogy odáig eljuthasson, nemcsak dolgoznia, hanem igen sokszor harcolnia is kell. Harcolnia kell puszta kézzel, ököllel, szerszámmal vagy a legkorszerűbb fegyverrel. A finnugor népek sorsa az örökös munka és az örökös harc volt. Ebben az évezredek óta tartó végzetes küzdelemben csak néhány, az ősi közösségből idejekorán kiszakadt és kedvezőbb körülmények közé jutott csoportjuk tudott a szervezettség magasabb fokára emelkedni. S ha akadt is ilyen finnugor nép, mint a magyarok, a finnek s az észtek, a magasabbrendű megszerveződés ezekre nézve sem jelentett megnyugvást, megállapodottságot, még kevésbbé végső és tartós biztosítottságot. Hiába húzódott a nyugati finnség — közel 1500—2000 évvel ezelőtt — a népek tülekedésétől és az örökös szakadatlansággal átvonuló hadak országútjától félreeső mai hazájába. Az ősi végzet: a keserves mun24
ka és a reménytelen harc ott is nyomon kísérte. Hiába telepedtek a honfoglaló magyarok a Kárpátok koszorúzta természetes védőbástyába, a végletes örökségtől itt sem szabadultak. Arcuk verítéke arra a földre hullott, melynek legízesebb falatjait oly gyakran mások ragadták ki kezéből s vére olyan csatatereken hullott, melyekhez sokszor semmi önvédelmi érdek nem fűzte. S ha a műveltség és népi szervezettség magasabb fokaira emelkedett finnségnek és magyarságnak is ilyen áldatlanul kemény sors jutott osztályrészül, mit szóljunk a náluk hasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb körülmények között megrekedt többi rokonnemzetről? Ha múltjukat és jelenüket szemléljük, bizton állíthatjuk, hogy a közös végzet: a gyümölcstelen munka és az eredménytelen harc még keményebben sújtotta őket, mint a finnséget és a magyarságot. Ha az oroszországi finnugor népek — más néven a keleti finnek — települési helyét szemügyre vesszük, nem mondhatjuk, hogy a külső körülmények, elsősorban a földrajzi tényezők nem lettek volna számukra elég kedvezőek. Kelet felől az Ural hatalmas hegylánca természettől alkotott hatalmas védőbástyája ennek a területnek. Nyugat felé és déli irányban széles folyók — köztük Európa legnagyobb folyója, a Volga, egész vízrendszerrel határolták körül települési helyüket, északon pedig a Jeges-tenger teszi azt megközelíthetetlenné. Hátrányos viszont számukra a kontinentális elzártság, a tengerre való kijutásnak és így a távolabbi földrészekkel, elsősorban Európa egyéb tájaival való kedvező gazdasági és művelődési kapcsolatok megteremtésének nehézkessége, szinte lehetetlen volta. A számításba jöhető Jeges-tenger északon, továbbá a Fekete-tenger meg a Kaspi-tenger délen, miként a múltban, úgy az esetleg szerencsésebben alakuló jövőben is csak félig kielégítő megoldást jelent ebből a szempontból. Sajnos, a földrajzi adottságok nyújtotta előnyöket sem tudták az egykori őshaza környékén maradt rokonnépek kedvezően kihasználni. A közlekedési lehetőségek hiánya megvonta tőlük a fejlődés reményét, a haladás esélyeit. Európa mind jobban fejlődő művelődési területköreivel és gazdasági egységeivel nem sikerült kapcsolatokat teremteniük. Kénytelenek voltak olyan ősi és kezdetleges gazdálkodási rendszerben megrekedni — mint a halászat, vadászat, felszínes földművelés —, amely a puszta tengődésnél többet nem biztosít25
hatott számukra. A fölemelkedésnek egy módja lehetett volna: számbeli gyarapodás, majd ennek következtében a területi terjeszkedés könnyebben megközelíthető tájak felé. De éppen e tekintetben sújtotta őket legjobban a finnugor népek egyik közös és jellemző sorscsapása: nem tudtak elszaporodni, mint a tenger fövénye és a mennybolt csillagai. Szaporodásukat nemcsak a kedvezőtlen földrajzi körülmények, kezdetleges gazdálkodási viszonyok gátolták, hanem az örökös harc a rideg éghajlattal, a mostohán termő területtel, de sokkal inkább a kiapadhatatlan bőségben és szakadatlan rajzásban reájuk törő idegen fajtájú népekkel. Ma már tisztán látjuk, hogy a Magyarországtól észak felé, Lengyelországon, s a balti térségen át Finnországig húzódó terület évszázadokon át Nyugat-Európa hullámtörő gátja volt. De kevesen tudnak róla, s még kevesebbet beszélnék róla, hogy e védelmi sávtól messze keletre, a Volga és az Ural között elnyúló terület nem kevésbé volt hullámtörő gátja Európának. Ebben a védelmi zónában némán, ismeretlenül hullottak el az évszázadok folyamán éppen a mi nyelvrokonaink sűrű sorai. Amint a finnek és észtek az északi népek és a keleti szlávság harcaiban őrlődtek, mi magyarok pedig a Nyugat és a Kelet harcaiban morzsolódtunk, ugyanúgy küzdöttek, még reménytelenebbül és teljesen magukra hagyatva, volgamenti és uralvidéki rokonaink az őket nyugatról és keletről érő támadások ellen. A továbbiakban alkalmunk nyílik reámutatni, mennyire azonos volt a nyugatabbra, illetve északra került finnugor népek és az őshazában, illetve ennek tájékán maradt véreink sorsa. Az Altáj-hegység alól Nyugat felé zúduló hun vonulás, majd a tatárjárás első csapásait ők fogták fel, anélkül, hogy erről Európa közvéleménye tudna és hálával nyilatkoznék. A különböző törökfajú népek nyugatra tódulása őket tépte, őket szaggatta. De még végzetesebb lett a sorsuk, midőn délről és nyugat felől is ellenség jelent meg ősi életterük határmesgyéjén: a szlávság fenyegetően hömpölygő áradata. Hiába próbálták meg egyes törzsek, hogy hintapolitikát folytassanak s hol a tatárokkal szövetkezve az oroszok ellen harcoljanak, hol az oroszok pajzsa alatt a tatárság ellen védekezzenek. Az eredmény csak számukra lett végzetes. Ez a reménytelen küzdelem társadalmi szervezetük, gazdasági birtokállományuk, ősi műveltségük, leginkább azonban népi állományuk romlásával és pusztulásával járt. Csak töredékek 26
maradtak meg abból az ősi néptörzsből, amely ma — ha szerencsés körülmények közé kerül — Európa egyik leghatalmasabb és legrégibb műveltségű fajtája lehetne. De a finnugor népek élettere örökös harctér volt, nem annyira a termékenyítő élet, mint sokkal inkább az emésztő halál tere. Föltehető és elképzelhető, hogyha volgamenti rokonaink csak tespedő, csak meghunyászkodó rabszolgák módjára éltek és viselkedtek volna, ha nyugton tudtak volna maradni és állandóan szaporodtak volna mások harcai között, ma Kelet-Európában szám szerint talán igen hatalmas tömeget alkotnának, s e térségben is övék volna a vitathatatlan uralom. De nem tudtak, színreszóra, fejet hajtani s inkább választották — sajnos, éppen a legerősebbek és a legkiválóbbak — a késhegyig menő harcot, mint a föltétel nélkül való meghódolást. A gyengék így is kihullottak az idő rostáján és a fajok szűrőjén. Akiket nem mészárolt le mongol vagy szláv haderő, az beolvadt a hun, tatár, török törzsekbe, vagy az idők során legjobban kiterjeszkedett szláv tömegbe. Így lett Kelet-Oroszország valóban a finnugor népek sírja. E mostoha sors, a fajok közti küzdelemben való örökös morzsolódás ellenére mégis, szinte csodával határos módon, de mind máig fennmaradtak a finnugor népek. A XX. század magyarsága, amely egy ezredéven át, mint „testvértelen ága nemének” küzdött, beléje oltott életösztönével és élniakarásával a puszta létért, meglepődve veszi észre, hogy nincs többé egyedül. Már az első világháború után, az új európai elrendezésben kiderült, hogy a múltban szereplő latin, germán és szláv államok csoportjai mellett határozottan beszélhetünk egy negyedik európai faj, a finnugor népek hármas államcsoportjáról. Magyarország, Finnország és Észtország, mint teljesen önálló és saját főhatósággal rendelkező állam ezentúl már nemcsak a nyelvtudomány számára nyújtott kutatási lehetőségeket, lakosai nem csupán néprajzi különlegességül és érdekességül szolgáltak, hanem művelődési, gazdasági és politikai téren a többi európai állam egyenrangú társaivá váltak. S a népek állandóan folytatódó versengésében kiderült, hogy ezek az államok el nem hanyagolható tényezők. Kiderült, hogy tevékenységük eredményeit nem nélkülözheti sem anyagi, sem szellemi téren az európai közösség. Kiderült, hogy szellemük alkotásainak elmaradása homályba borítaná az európai arc egyik szögletét, s 27
kiderült, hogy fegyverforgató karjukra még ma is sokkal nagyobb szükség van, mint valaha is, a múltban. Mert ez a három állam mindenképpen kulcshelyzetet foglal el az európai közösségben. Sarokkő ez a három ország, s ezek kidöntése az egész európai rend omlását könnyítené meg, anélkül, hogy az omlás után jobb és tökéletesebb rendet lehetne teremteni. E három finnugor állam jelentőségének fokozódásával logikus módon terelődik a figyelem, elsősorban a finn, észt és magyar szaktudósok kutatásainak eredménye alapján, az egykori volgamenti és uralvidéki őshazában rekedt többi finnugor nép sorsának elemzésére. Kiderült, hogy zűrjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok, a bennük rejlő faji képességeknél fogva nem zúzódtak szét a történelem hullámverésének csapásai alatt. Feltámadt a remény, hogy ezek is értékesíthető tényezők lehetnek nemcsak a távolabbi, hanem már a közelebbi jövőben is, az európai közösség szolgálatában. Napjaink felmerült problémája az, milyen úton-módon hívjuk elő e népeket az ismeretlenség homályából, s miképpen emeljük ki őket az orosz térség tarka néprajzi egyvelegéből a tudatos népi élet, a társadalmi szerveződés, művelődési haladás, gazdasági jólét, végeredményben az önálló állami keretek között való elrendeződés magasabb szintjére. Ezt a munkát e népek csak a maguk erejére utalva, nehezen tudják elvégezni. Segítségre, mégpedig külső segítségre van szükségük. Az orosz tanácsrendszer e népek sorsában — a maga elvei szerint és céljai értelmében — máris törekedett bizonyos módosítások megvalósítására. A változtatások irányító szempontjait Lenin 1917. november 16-án kiadott manifesztuma tartalmazza, amely a nemzetiségek jogairól szól. Ez a manifesztum az egykori cári birodalom összes népeinek megígérte a szabadságot. A nemorosz lakosságnak lehetővé tette a népi nyelven történő szellemi művelődés tökéletesítését, másrészt bizonyos önkormányzati lehetőségeket nyújtott a népi kisebbségeknek, köztük a finnugor törzseknek is. Az új intézkedések azonban távolról sem jelentik azt, hogy e népek sorsán már nem volna változtatni és javítani való. Kelet-európai rokonaink jövő sorsukra vonatkozó további irányításokat elsősorban műveltebb és önálló államisággal ren28
delkező finn, észt és magyar testvéreiktől várhatnak. Távolabbi vonatkozásban olyan tényezők segítségére számíthatnak, amelyek döntően hatnak az egész európai szárazföld viszonyainak rendezésében és jövendő alakításában. Hinnünk kell abban, hogy amint a XX. század első világháborúja balra fordította e népek sorsát, úgy az 1941 júniusában megindult második, s Európa viszonyainak végleges elrendezéséért folyó háború után jobbra fordul a sorsuk, a szónak nemcsak képes értelmében, hanem a valóságban is.
29
A finnugor népek beilleszkedése az európai közösségbe Az egyes ember sorsa aszerint alakul, milyen fokú benne a társulási hajlam, a társadalmi élet formáihoz való alkalmazkodás készsége. Az emberi közösségek, a népek sorsában is meghatározó föltétel, miképpen tudnak beilleszkedni a nemzetek nagy együttesébe. Amint az egyes ember is hasznos vagy hasznavehetetlen tagja lehet a társadalomnak, úgy a népeknek is van társadalmi rangsorozása a nemzetek közösségében. A finnugor népeket a történelem elrendelése Európába irányította s itt is gyökereztette meg. Európában voltak már akkor, midőn még a görögök is csak lassan-lassan szállingóztak át a Balkán-félsziget déli nyúlványaira, s itt voltak már akkor, midőn a ma oly hatalmas germánok vagy a ma oly terjeszkedő törekvésű szlávok jövendő útjait még homály fedte, és Romulus sem vonta meg azokat a barázdákat, amelyek az „örök Róma” határait jelölték ki. Elfoglalhatták volna Európa kedvezőbb fekvésű területeit, de valami máig is megfejtetlen és megmagyarázhatatlan ösztön nem engedte, hogy teljes egészükben eltávolodjanak a Volga és az Ural között elfoglalt őshazájukból. Csak az együttélés évezredei után, kb. a Krisztus születése előtti időkben vágtak neki a merészebbek északnak, hogy a mai finnség alakuljon ki belőlük, s délnek, illetve keletnek, majd merész fordulattal nyugatnak, hogy a mai magyarokká váljanak. Az ősi finnugorság zöme így peremlakója maradt a tulajdonképpeni Európának. Elszigetelődött a nyugaton kialakult művelődési terület gócpontjaitól s a Krisztus születése óta eltelt közel kétezer esztendő elmúltával csak napjainkban mutatkozik lehetőség arra, hogy szorosabban kapcsolódjanak a tulajdonképpeni európai közösségbe. A népek boldogulásának titka: van-e bennük művelődési, tehát tökéletesedési hajlam, s rejlik-e bennük államalkotó képesség. Ezek a tényezők azonban csak akkor bontakozhatnak ki, ha érintkezésbe jutnak más népekkel, ha anyagi és szellemi javaik kölcsönös cseréjére módjuk és alkalmuk van. Boldog és szerencsés az a nép, amelynek művelődés iránt fogékony és haladásra képes 30
szomszédjai vannak. Rossz szomszédság török átok — e közmondás sehol sem volt olyan találó, mint a finnugor népek egyrészének, az általános európai fejlődéstől elmaradt törzseknek múltjában és jelenében. A finnek, észtek és magyarok mai helyzetének kialakulásában jelentős szerepet játszottak bizonyos népekkel való szerencsés szomszédsági viszonyaik. Magasabbfokú (belső-ázsiai eredetű) műveltséggel rendelkező török, majd elég korán árja és kaukázusi népekkel való érintkezése következtében már a honfoglaló magyarság is olyan művelődési értéktöbbletre tett szert, amelyet mai hazájában sikeresen fokozhatott és gyarapíthatott a latin és germán kultúra illetve e népek szomszédságának kedvező hatása. A Keleti-tenger partvidékére sodródott finnséget az északi germánokkal való érintkezés csiszolta és értékesítette. Az őshazában maradt finnugor népek fejlődésében is kimutathatók keletről származó török-tatár művelődési elemek, de ezek hatása nem volt olyan szerencsés és eredményes, mint a magyarság esetében. Sokkal végzetesebb volt azonban számukra, hogy a tulajdonképpeni európaiságtól, a latin és germán műveltségű népektől szinte egy évezreden át elszigetelte őket a szlávság hatalmas tömege. Pedig bennük is megvoltak, nyilván, ugyanazok az ösztönök, hajlamok és képességek, amelyeknek kedvező kibontakozása és érvényesülése megteremtette azt a minőségi különbséget, amely ma tapasztalható egyrészt a nyugati finnek és a magyarok, másrészt az őshazában maradt volgai és uráli rokontörzsek, az ú. n. keleti finnek között. Ezek a tatár iga és a szláv járom súlya alatt összeroskadva, tengődtek a legújabb időkig s így nem tarthattak lépést Nyugat-Európa vonzókörébe került testvéreik haladásával. A legkalandosabb sorsú, legtöbbet forgolódott s így legfinomabbra csiszolódott finnugor törzsben, a magyarságban a létért való harc igen értékes tulajdonságokat fejlesztett ki. A vándorlás során kifinomult tájékozódási ösztön nem tompult, a Kárpátmedencében való megtelepedés után sem benne. Miközben sorozatosan tűntek és véreztek el a hozzá hasonló jellegű, keletről jött népek a fölényt szerzett európai nemzetekkel való összeütközésük során, a magyarságnak sikerült gyökeret verni mai hazájában és korszerű alkalmazkodással beilleszkedett az európai közösségbe. A kereszténység önkéntes fölvételével, a nyugati államszervezés 31
céltudatosan átformált, saját viszonyaihoz idomított elfogadásával első bölcs uralkodói, szinte kölcsönös biztosítási szerződést kötöttek a Nyugattal. A magyarság vállalta a Nyugat védelmét s a Nyugat egyenrangú félnek ismerte el a magyarságot. Valahányszor bajunk volt a Nyugattal, annak végső oka e biztosítási szerződésnek egyik vagy másik, legtöbbször mindkét fél részéről való megszegésében vagy a tőle való eltérésben keresendő. A finnek s a tőlük csak az elmúlt évezred folyamán elkülönült észtek sorsa kevésbé volt szerencsés, mint a magyarságé. Nekik nem volt Szent Istvánjuk, pogányságuk alkonyán. A feléjük irányuló nyugati törekvésekben csak a veszélyt sejtették, de nem mérlegelték kellőképpen az önként vállalt szerencsés kiegyezés következtében számukra várható kedvező esélyeket. Számbeli törpeségük is végzetükké vált. Csak igen hosszú, szívós, szinte csodaszámba menő küszködés után tudtak végül, mind a finnek, mind az észtek, a XX. században odajutni, ahová a magyarság már egy évezreddel előbb eljutott: önálló főhatóságú államuk megszervezéséhez. Az őshazai rokontörzsek az övékénél is reménytelenebb harcot vívtak. Szerencsétlen körülményeiknél fogva ezt a harcot semmiképpen sem nyerhették meg. Pedig az Ural—Volga közti területen elhelyezkedett finnugor népek tulajdonképpen Ázsia és Európa határmesgyéjén arra lehettek volna hivatottak, hogy ezt a területet mintegy közvetítő és kiegyenlítő művelődési központtá fejlesszék. Csak a keletről érkező ősi ázsiai, valamint az újabbkeletű európai keresztény művelődés hatósugarait kellett volna felfogniok és új eredő irányában összesíteniök. Közlekedési nehézségek miatt azonban mind az ázsiai (kínai és indiai), mind a nyugat-európai (latin és germán) művelődésnek csak elgyöngült s szinte hatástalan hullámai értek el hozzájuk. S két egymástól és tőlük is távoleső művelődési területnek szárazföldi úton való megközelítése a múltban emberi erőt meghaladó vállalkozás volt. Sem e finnugor népek úttörői nem juthattak a távoli keletre, illetve távoli nyugatra, sem a távol-keletiek és a távol-nyugatiak nem közlekedhettek velük rendszeresen. A tengeri úton való érintkezés fölvétele (a Jeges-tengeren, illetve a Volgán és a Fekete-tengeren át) elméletileg ugyan lehetséges lett volna, s kétségtelen, hogy ezeknek a közlekedési utak32
nak igénybevétele jövőjükben bizonyára nagyobb szerepet fog játszani. De a főleg halászattal, vadászattal s kezdetleges földműveléssel foglalkozó népek tengeri hajósokká való átalakulása gyakorlati szempontból megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Elszigeteltségükben, melyet végzetessé tett a velük nyugatról határos tunya szlávság letelepedése, nélkülöztek minden frissítő és termékenyítő művelődési hatást. A keresztény középkor, majd az újkori Európa szellemi áramlatai egyáltalán nem, vagy csak igen elgyöngült és eltorzult formában jutottak el hozzájuk. Társadalmi szervezetük, illetve szervezetlenségük is megmaradt a maga szinte évezredes kezdetlegességében. Mindennemű egészséges kezdemény, természetes fejlődés, amely Európa többi népét oly magasra emelte, elcsökevényesedett náluk. A belső-ázsiai műveltségtől elszigetelte őket a kietlen Szibéria s a roppant nagy távolság. Különben is, mintha a kínai nagyfal megépítése azt jelképezné, hogy vele az ősi kínai műveltség régebbi szétsugárzását is körülhatárolták, éppen maguk a betörő harcosok ellen védekező kínaiak. Az államszervezésükről híres törökfajú népek közt sem akadt olyan törzs, amely azt a jótékony nevelőhatást gyakorolta volna példaadásával vagy a velük való egyesüléssel reájuk, mint amilyent a magyarság történetéből ismerünk. A törökségnek a mohamedánizmusra való áttérése viszont olyan művelődési megoszlást idézett elő, amely ahelyett, hogy egyszerűsítette volna, csak bonyolította e terület és a rajta lakó népek európaiasodásának lehetőségeit. Sajnos, nem sokat köszönhettek volgamenti rokonaink a hatalmukat idővel reájuk is kiterjesztő szláv oroszoknak sem. Az orosz nép társadalomszervező és államalkotó képessége mindmáig rejtélyes: és bizonytalan tényező. Az orosz birodalomra jellemző, hogy kialakítói tulajdonképpen mindenkor idegenek voltak: északi germánok, török-tatárok, balti német és lengyel főurak, újabban zsidók. E roppant térségben elég munkát adott mindenkor a központi állammag többé-kevésbé elfogadható módon való elrendezése és megszervezése. Régen egy-egy fejedelmi székhely: Novgorod, Moszkva, Kiev, majd a cári udvar színhelye: Szentpétervár, újabban a népbiztosok tanácsának fészke: Moszkva, illetve a Kreml palotája jelentett valamiféle bizonyosságot. A részletek kidolgozása, a távoleső tartományok, az idegenfajú nép33
csoportok kormányzása, a térség minden zugának és sávjának az összbirodalomba való szerves beiktatása örökösen másodrendű és megoldatlan, mert szinte megoldhatatlan kérdés maradt. Az orosz élet kavargó zűrzavara, a nagy magasságok és a rettentő mélységek között való tétova ingadozás és nyaktörő bukdácsolás, az örökös „Potemkin-falazás”, a tessék-lássék államrend, nyilvánvalóan nem gyakorolhatott utánzásra ösztökélő, példát mutató hatást a nem-orosz népcsoportokra, így a finnugorságra sem. Említettük, hogy a puszta tengődés, a létért való örökös küzdelem, a gyümölcstelen munka és az eredménytelen harc volt a finnugor népek sorsa, kivétel nélkül. Különösen illik ez a megállapodás az orosz uralom alá kényszerült rokonainkra. Míg a finnek, észtek, magyarok több-kevesebb nehézséggel ugyan, de mégis megtalálták azt a módot, ahogyan és azt a hivatást, amelynek szolgálatában állva beilleszkedhettek az európai népek közösségébe, volga-uralvidéki rokonaink számára ezt a kérdést a jövőben kell megoldani. A kérdés megoldását elsősorban a művelődés fejlesztése, a társadalmi szervezés és az államépítés útján kell keresnünk. Ezért mindenekelőtt finnugor műveltségű öntudatot, finnugor művelődési közösséget kell teremtenünk. Ebben a magyarságnak s a nyugati finnségnek kell irányítószerepet vállalnia. Meg kell gyökereztetni a köztudatban, hogy az európai latin, germán és szláv műveltségi közösségeken kívül, illetve ezek mellett kifejleszthető az európaiság szolgálatában álló s annak szellemébe illeszkedett finnugor közműveltségi együttes is. A nyelvi eredet azonossága következtében elsősorban nekünk magyaroknak s a balti finnségnek kell Európa műveltségének értékeit e népekhez juttatni, illetve kezdetben a közvetítés szerepét vállalni. Minden nemzet felemelkedése az anyanyelv művelésével kezdődik. A finnugor nyelvtudomány eredményei és megállapításai azok az indulási pontok, amelyekből a további fejlődés irányvonalai meghúzhatok s kifejleszthető a zűrjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok nyelvi, faji, társadalmi, majd nemzeti és állami öntudata. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy önálló kapcsolataikat más népekkel, így elsősorban a velük sorsközösségben élő oroszsággal, török-tatársággal, valamint a nyugat-európai né34
pekkel megszüntessék s azoktól mereven, vagy éppen ellenséges érzülettel elzárkózzanak. Sőt ellenkezőleg e kapcsolatok fokozásával és szilárdításával olyan folyamat indítható meg, amelynek mind e finnugor népek, mind az egyetemes európai közösség csak hasznát láthatják majd. A jövőben a Volga mentén s az Ural tájain lakó finnugor népek magasabb rendeltetésű hivatása az lesz, hogy közvetítő szerepet vállaljanak Európa és Ázsia szellemi és anyagi világának rendjében. A finnugor népek feltörekvésével mintegy megnövekszik s kiterjed az európai szárazföld, s a művelt Európa határvonala jelentős mértékben tolódik el kelet felé: a Kárpátoktól az Ural hegységig. A magyarság és a finnség határőri védőszerepét új finnugor népek veszik át. Ezért tehát e finnugor közösségnek nem lehetnek s nincsenek is támadó céljaik az európai közösség ellen. Éppen ellenkezőleg, ebbe a közösségbe való minél tökéletesebb beilleszkedés, ennek a közösségnek megvédése önállósításuk végső célja. Finnugor műveltségi közösségről szóltunk. Ha ez a közösség látszólag elkülönülést, kiválást is jelent a latin-germán-szláv művelődési körökből, mégsem szüntetheti meg e körökkel való további érintkezést. A fogalmak tisztázása céljából mindenekelőtt arra törekszünk, hogy megállapítsuk, vagy igyekezzünk megállapítani e finnugor közműveltségi közösség köreit, lényeges jegyeit és jellemző vonásait. Ma már elég élesen bontakoznak ki a finnugorság művelődési területeinek körvonalai. Négy finnugor művelődési terület körülhatárolásáról lehet szó: 1. a közép-dunai vagy Kárpát-medencei művelődési terület, melynek őrzője és munkálója a magyarság; 2. a keleti-tengermenti művelődési terület, melynek munkásai a balti-finnség (a nyugati finnség) népcsoportjai, elsősorban a finnek és észtek, valamint a Pejpusz-tó és a Valdáj-hegység közötti területen élő különböző elnevezésű finnfajú szórványok; 3. a Volga—Uralvidék művelődési területe, pontosabban a zűrjének, votjákok, cseremiszek és mordvinok (a keleti finnség) földje; 4. a szibériai művelődési terület, a vogulok és osztjákok (obi-ugorok) földje. E művelődési területek egyúttal e népek gazdasági és politikai tevékenységének színhelyéül is szolgálnak s így ezek a területek nevezhetők e népek élettereinek. Mivel ma még a finnugor népek nem mindegyike rendelkezik önálló és független állami35
sággal, ennek következtében a finnugor népek életterei túlnyomóan csak művelődési és gazdasági jellegűek. E négy élettérben kifejlődött és esetenként másmás színezésű műveltségi kör alapja mindenütt egy ősi, pogány réteg. Ennek az ősi, pogány kultúrrétegnek a kibontása, tárgyi és szellemi tartalmának minden vonatkozásában való megmagyarázása tisztán tudományos kérdés. Kibogozása a nyelvészet, néprajz, régészet, folklóré kutatóinak feladata. Habár e kultúra feltárásának ma már nem sok gyakorlati jelentősége van, mégis erkölcsi kötelességünk, hogy a népünk eredetére s egykori pogány őseink szellemi életére vonatkozó emlékeket minél élesebb megvilágításban lássuk s a hajdankor összefüggéseit e tekintetben is helyesen értékelhessük. Erre a régen volt pogány, hitregei kultúrára évezredek során újabb meg újabb rétegek rakódtak. A különböző művelődési területeken e rétegek más és más színt és jelleget mutatnak. A legváltozatosabb, talán a legmagasabbra emelkedett finnugor kultúra minden bizonnyal a magyarságé. Ezt a kultúrát vallási szempontból főleg a nyugati kereszténység csiszolta és finomította, pogány gyökereitől való elszakadása után. Alakította mind latin (katolikus), mind germán és neolatin (protestáns) változataiban. Nyomát leljük benne a szláv (görög-keleti) formájú kereszténység módosító hatásának is. Ezzel párhuzamosan világi műveltségünket, a csekélyebb török és szláv színezéstől eltekintve, főleg a latin és germán népekkel való érintkezés termékenyítette, mindenkor az egyetemes európaiasság korszerű áramlatainak megfelelően. A balti finnség művelődésében, az ősi pogány alaptól való fokozatos elszakadás után, vallási téren a középkori katolicizmus gyér és mégis kinyomozható hatásai jelentik az Európa felé való fordulás első jeleit. Mélyebb vallási életüket azonban csak újabb századok folyamán alakította ki az északi germán protestáns szellem. Világi műveltségük idegen elemei balti-szláv beszövődések, majd főképpen germán irányítások (dánok, svédek, németek) és némi szláv nyomok. Jellemző, hogy minél többet és minél sűrűbben érintkeztek a finn fajúak germánokkal, annál műveltebbeké váltak (finnek, észtek). De minél inkább elszigetelődtek e hatásoktól, illetve minél erősebb volt a szláv hatás, annál siralmasabb 36
maradt sorsuk és helyzetük nemcsak anyagi, de szellemi téren is. (Karjalai finnek, észtországi szetuk, a Pejpusz-Valdáj vidékének finn szórványai.) A volga-urali finnség még ma is közelebb áll a pogány ősműveltségi alaphoz, mint az előbb tárgyalt két csoport. Ezek a népek alig ismertek meg valamit Nyugat-Európából. A kereszténységnek keleti ágazatát, a bizánci formát vették át. Ezt is teljesen szlávosított felfogásban erőszakolták reájuk orosz hittérítőik. A latin szellem világosságától és a germán szellem rendszerező hatásától elzárva, babonák, hitek és balhitek örökös bizonytalanságában, a keresztény elvek és a pogány hagyományok elkevert zűrzavarában tévelyegve, náluk a vallás és a műveltség terjesztése azonosult az erőszak fogalmával s így örökösen bizalmatlanok, sőt ellenséges érzületűek maradtak a kereszténységgel szemben. A világi műveltség terén a török-tatárok közvetítettek és közvetíthettek hozzájuk bizonyos új művelődési elemeket, azonkívül a szlávok. Hogy e közvetítéseknek mi volt és mi lehetett volna a jelentősége, azzal igen érdemes és érdekes lenne behatóbban foglalkozni. Mélyreható ez a közvetítés nem volt s nem is lehetett, hiszen akkor ezek a népek nem maradtak volna a fejlődés, illetve a fejletlenség ama fokán, ahol ma állanak. Amit erre a harmadik csoportra vonatkozóan mondottunk, ugyanaz érvényes a szibériai területen élő negyedik csoportra, az obi-ugor népekre is, azzal a megjegyzéssel, hogy ősi pogány műveltségükön legkevesebbet változtattak a különféle idegen hatások. A kb. 30.000 főnyi vogulok és osztjákok Szibéria nomádjai közé tartoznak. Tragikus sorsukban csak őszinte részvét érzésével osztozhatunk. Az övékénél — az eddigi fejtegetéseink során még nem említett — észak-európai lappok helyzete is különb. Mindenesetre a lappok sokkal inkább beleilleszkedtek az európai kultúrközösségbe (jórészt protestáns vallásuknál, írni-olvasni tudásuknál fogva) mint az obi-ugorok. Érdekes, hogy ez a megállapítás is főképpen a norvég, svéd, finn területeken élő nyugati lappokra érvényes, míg a szlávokkal érintkező keleti lappok (Kólafélsziget lakosai), a műveltség alacsonyabb fokán maradtak. E művelődési területek egyúttal a finnugor népek életterei. A Kárpát-medence, a Keleti-tenger északkeleti partvonulata, a Jeges-tenger és a Pejpusz-Valdáj tájai, a Volga—Ural vidéke, vala37
mint Szibéria északnyugati térsége azok a helyek, ahol e népek gazdasági boldogulásukat is keresik, már évezredek óta. Ezek azok a térségek, amelyekhez részint az ősfoglalás, részint a munka és a harc árán joguk van! A Kelet-Európában várható átrendeződés idején, az új művelődési, gazdasági, társadalmi és állampolitikai célkitűzések során minden változtató kezdeménynek emez ősi foglalású területeken élő népek igényeinek és érdekeinek tekintetbevételével kell számolni. E változások során minden finnugor népcsoport feladata és célkitűzése csak az lehet, hogy minél öntudatosabban és hasznot hajtóbban munkálkodjék közre a jobb és tökéletesebb európai rend megvalósításában. Az új Európa munkaterve szerint az eddig elfojtott tehetségek — akár egyének, akár nemzeti közösségek — kibontakoztatását s ezeknek az európai közösségbe való beillesztését kell vallani, vállalni és megvalósítani. Ebből a tevékenységből nem maradhat el se nagy nemzet, se kis népcsoport. Ezért egyetemes európai érdek és általános emberi követelmény, hogy a kárpáti magyarság, a balti finnség folytassa eddig végzett hivatását az európaiság szolgálatában, a fejlődésükben megrekedt volga-urali finnugorok számára pedig a fölemelkedés és a boldogulás új lehetőségeit kell biztosítani. Hunfalvy Pál szavai szerint: „Azon európai népek közt, melyeknek irodalmi nyelveik vannak, az észt nép, számra nézve, nagyon hátul áll ugyan, nemzeti öntudata is csak az imént ébredt föl: de ha szellemi munkásai, vezérei a nép gazdasági fejlődésével haladnak, ha méltóan megfelelnek fogékonyságának, az nem lesz legutolsó, ha szinte legkisebb is Európában.”2 Napjainkban ezeket a szavakat méltán vonatkoztathatjuk volgai és uráli rokonnépeinkre. Amint a XIX. század fejlődésének iránya megteremtette a független Finn- és Észtországot, úgy a XX. század remélhető eredménye lesz a még megmenthető zűrjén, votják, cseremisz és mordvin nép társadalmi megerősödése, művelődési, gazdasági 2
Hunfalvy Pál id. m. I. k. 231. l.
38
fölvirágzása s lehetőleg minél előbb állami önállóságra való emelkedése. Hogy az erre szükséges képességek megvannak bennük, abban semmiképpen sem kételkedünk, de nem is szabad kételkednünk. Fajtánk jövőjéről van szó, s ha az összetartozásnak, a társadalmi és társas szervezkedés ösztönének csak parányi szikrája is szunnyad még bennük, úgy ezt ma hatalmasabb lángra kell lobbantanunk, mint valaha is, történelmünk folyamán. Kevesen vagyunk, szokták szemünkre vetni. A szám nem minden. Hunfalvy sem intett lemondóan az akkor félmilliós észt nemzet láttára s a fejlődés őt igazolta. Ha finn, észt és többi testvérnépünkkel összefogva, öntudatosan munkálkodunk különkülön nemzeti és együttes népfaji jövőnkön, úgy gazdasági erőnk, állami hatalmunk és művelődési értékünk jelentős mértékben gyarapszik, s a fejlődésnek eddig nem is sejtett lehetőségeit biztosítja valamennyi finnugor nép számára.
39
A finnugor néptörzs szétrajzása Mielőtt rátérnénk az észak- és kelet-európai nyelvrokonaink életterével kapcsolatos kérdések tárgyalására, célszerűnek tartjuk az ősi néptörzs feltűnésének, majd az egyes ágak szétrajzásának vázlatos ismertetését. Távolabbi vonatkozásban a magyarság és rokonainak nyelve az ural-altáji nyelvtörzshöz tartozik. E nyelvtörzshöz sorolják ama népek nagy számát, amelyeknek két szélső települési helye egykor az Ural, illetve az Altáj-hegység vidéke volt s jórészben ma is az. Különféle — de egyoldalú elnevezéseik közül említést érdemel a Müller Miksa angol nyelvtudós meghonosította turáni elnevezés. Ennek helyességéről sok vita folyt. Mellette szól, hogy rövid s így gyakorlati szempontból használatra alkalmas. Az ural-altáji nyelvtörzs az urali és az altáji nyelvcsoportra oszlik. A két csoport rokonságát sokan még nem látják teljesen bizonyítottnak. Ugyancsak kétségesnek tartják némelyek az altáji nyelvcsoport tagjainak: a török-tatár, a mongol és a mandsutunguz nyelveknek egymással való rokonságát is, nem beszélve a sokaktól idesorolt japáni nyelvről. Mindenesetre sokkal tisztázottabb az uráli nyelvcsoport tagjainak kérdése. Az uráli nyelvcsoport két nyelvcsaládra oszlik: a szamojéd és a finnugor nyelvcsaládra. A szamojéd nyelvcsalád 5 megkülönböztethetőleg elkülönülő nyelvre oszlik, azonkívül több mint 40 nyelvjárásra. A szamojédok létszáma megközelíthetőleg 20.000 lehet. Településhelyük beleesik a finnugor népek, különösen a zűrjének és a szibériai obi-ugorok életterébe, óriási területen élnek, mint sátorospásztor rénszarvastenyésztők. Kelet-Európa legészakibb részén, a Fehértengertől az Ural-hegységig tanyáznak, de Szibéria északnyugati részén is találhatók, egy másik finnugor nép, a vogulok életterében. A finnugor nyelvcsalád tagjai E. N. Setälä, valamint Szinnyei József megállapítása szerint a következők: lapp, finn; mordvin; cseremisz; — votják-zürjén || vogul, osztják; — magyar. Ennek a felsorolásnak az az előnye, hogy az első pillantásra kikövetkeztethető és megállapítható belőle a szorosabb vagy távolabbi ro40
konság az egyes nyelvek, illetve népek között, így legtávolabb esik egymástól a lapp és a magyar, viszont a mordvin közelebb esik a magyarhoz, mint a magyar a finnhez. Az is kiderül belőle, hogy a Volga és Ural táján élő nyelvrokonaink (votjákok, zűrjének, cseremiszek, mordvinok) tulajdonképpen sokkal közelebbi nyelvrokonaink, mint a finnek. Legközelebbi rokonaink a vogulok és osztjákok, akikkel együtt az ú. n. ugor-ágat alkotjuk, szemben a többi, összefoglalóan finn névvel illetett nyelvrokonunkkal. E két szélső ág nevének összetételéből alakult a finnugor elnevezés. A finnugorság közös őshazájául a tudományos kutatás európai területet állapított meg. Semmi jel nem vall arra, hogy ez az őshaza Ázsiában lett volna. Sokkal több jel utal azonban arra, hogy ez az őshaza Kelet-Európában, nem nagyon északon lehetett. A finn és magyar szaktudósok egybehangzó véleménye szerint ez az őshaza körülbelül a Volga középső folyása táján volt, ettől északra és délre. Déli határvonala az Oka és a Volga, északon a Volga és a Kama folyó. A szamojéd és finnugor együttélés korában a tudósoktól föltételezett uráli alapnyelvet beszélhette az ugyancsak föltételezett ősnép. Ez az együttélés valószínűleg évszázadokig — ha ugyan nem évezredekig — tartott, s a Kr. előtti IV. évezredig, tehát Kr. előtt 3000 évre visszamenőleg bizonyítható. Ebből az uráli alapnyelvből és népi egységből a mai szamojédok és a mai finnugorok őseinek elválásával fokozatosan új nyelvek és új népek sarjadtak. A szamojédokat most már figyelmen kívül hagyva, a finnugorok sorsának további alakulása érdekel bennünket. A finnugor nyelvi és népi egység korának megszűnését a Kr. előtti III. évezredben, kb. 2500—2000 között sejtik. Újabban Zsirai Miklós, szerinte nyomós okok alapján, még későbbre teszi a szétválás bekövetkezését. Zsirai feltevését magunk részéről is helyeseljük. Akármiképpen is oldódik meg ez a kérdés, annyi bizonyos, hogy a finnugor népek sorsát, — a Kr. utáni évezredek odaszámításával — 4000 esztendőre visszamenőleg kutatják és látják többé-kevésbbé tisztán a szaktudósok. Nem ábránd tehát, amikor fajunk ősiségéről beszélünk. Nemzeti kötelességünk tehát ennek a négy évezredes népi életnek szenvedéseit és örömeit, törekvéseit és tapasztalatait, céljait és vágyódá41
sait szellemi folytonosságukban kikutatva, faji öntudatunk tengelyévé tenni. E néptörzs egykori és némely ágának mai kezdetlegessége ne riasszon és ne kedvetlenítsen el senkit. A csodálatos éppen az, hogy a mostoha körülmények ellenére is, a fejlődésnek ama fokára jutottak, amelyen ma állanak. Hogy milyen okok idézték elő a finnugor egység megbomlását s az egyes ágak és nemek szétrajzásának kezdetét, ma még nem látjuk elég tisztán. Nyilván gazdasági természetűek lehettek egyrészt, másrészt erőszakos külső támadások. Általános tünet, hogy az ősi közösségből sorjában mindig a szélső településű törzsek szakadnak el, s mint a magyarok és finnek mai elhelyezkedése is mutatja, meglehetősen messzire vetődnek. A szétrajzás azzal kezdődött, hogy legkorábban Kr. előtt 2500 esztendővel, de lehet, hogy jó félezer évvel később, az ősnép egyik ága délidélkeleti irányban húzódott el az ősi tömbtől. Ebből a rajból alakult az ugorság. A legfontosabb változás sorsában az volt, hogy lovas néppé alakult. Az ugorság sorsát a további osztódás jellemzi. Kivált belőle az a még délebbre húzódó rész, amelyből a mai magyarság lett. A megmaradt népi tömb észak felé húzódott, s eleinte az Uralhegység európai lejtőin telepedett meg. Ráruházódott a jugra név s érdekes, hogy a zűrjének még ma is jugranak nevezik a vogul és osztják népet, a magyarok kiválása után együtt maradt ugorságot. Egykori lakóhelyük emlékét őrzi a Jugra vagy Jugria elnevezés. Az északi ugorok, valószínűleg évszázadokon át tartó szivárgás útján, lassankint teljesen áthúzódtak az Ural keleti oldalára, s mindmáig Szibéria északnyugati területén találhatók, két csoportra oszolva, mint a nyugatabbra élő vogulok és a keletebbre szakadt osztjákok. A vogulok és osztjákok szétválásának körülményei még sok kutatásra adnak alkalmat. Szibériába való átszivárgásuk véglegesen a Kr. utáni XIV. században fejeződhetett be. Az ugorságnak az ősi törzsről való leszakadása után a nyugati telepedésű népcsoportok indultak új utakra. Ezt az ágat finnpermi ágnak nevezik. Ebből először a mai zűrjének és votjákok közös őseiből tömörült permi ág vált külön, Kr. előtt 1000 körül, vagy néhány évszázaddal később. A permi ág széthasadása mintegy másfélezer évi együttélés után a Kr. utáni VIII—XI. század42
ban történhetett meg. Az északra húzódott részből a mai zűrjének lettek, a délebbre kerültek a votjákok. A permi ág leválása után együttmaradt népcsoportot finnvolgai névvel jelzik. A finn-volgai ág szétszakadozására is sor került. Ennek keleti telepedésű ágai és nemei ma cseremisz, illetve mordvin néven ismeretesek s jórészt ősi hazájukban maradtak. A nyugati népcsoport azonban, elválása után, igen messze szakadt az őshazától: eljutott — az észak-oroszországi folyók és tavak, főleg a Volga vonalát követve — a Balti-tenger tájaira. Ebből lett a mai finnség, illetve ennek számos törzse. Egy-ideig még megvolt az összefüggés a volgai törzsek (mordvinok, cseremiszek), valamint a balti-tengeri finnség között.. Ez volt az a korszak, amidőn a Balti-tenger partjaitól az Ural-hegységig terjedt a finnugorság élettere, sőt ha a magyarokat is tekintetbe vesszük, úgy egészen a Kaukázus vidékéig terjedhetett ez. De gyér lélekszámuk, majd idegenfajú népek föltünése és közéjük ékelődése szétszakította ezt a közösséget. A finnek a Kr. születése körüli idő táján érkezhettek a Balti-tenger mellékére. A Düna folyótól a Pejpusz-tó környékén át a Valdáj-hegységig és a mai Szentpétervár magasságáig elárasztották ezt a roppant nagykiterjedésű térséget. Ez volt a finn egység kora, más elnevezéssel a közfinn korszak. A finn egység korszaka a Kr. utáni I. évezredben fokozatosan felbomlik. Egy jelentős erejű had átkerült a mai Finnországba s azt — az őslakó lappok feljebbszorításával, teljesen elfoglalta. A Finn-öböl déli partján maradt törzsek közül csak az észtség állottá meg jelentősebb mértékben helyét. Az ősi finn egységes népi állomány tekintélyes része fölmorzsolódott s ma csak különböző elnevezésű szórványok mutatnak az 1000—2000 évvel ezelőtti helyzetre. A finnugor népek szétválásának időbeli körülményeit a szaktudomány más nyelvekből — elsősorban indogermán, majd indo-iráni és iráni, másrészt török, majd balti, szláv és germán nyelvekből vett kölcsönszókból tudja ilyen pontosan megállapítani. E módszer rendkívül érdekes és tanulságos, megbízhatósága vitán kívül áll. Fejtegetéseink során mégis mellőztük a példák fölsorolását, mert ezzel kizökkentünk volna tulajdonképpeni célkitűzésünk irányvonalából. A levonható tanulság az, hogy mióta a finnugorság körülményeit és sorsának alakulását figyelemmel kí43
sérhetjük, nagy általánosságban az indo-germán népek különböző csoportjaival látjuk őket szomszédságban és érintkezésben. Művelődésük fejlődésében e népek hatása állandóan kimutatható. Amikor jó szomszédjaik voltak, sorsuk is jobbra fordult. De ha műveletlenséggel kerültek kapcsolatba, sorsukban is tragikus zajlások történtek. Sajnos az utóbbi esett meg sűrűbben. Az alapvető kérdés ma is az, mint az elmúlt négyezer esztendő során mindig: szabályozni akarjuk és szabályozni kell a finnugor népek sorsát és helyzetét az európai indogermán (árja) népek közösségében. Egy népfaj kér életet és felszabadulást. NyugatEurópa népei csak őseik munkáját folytatják, ha mai műveltségük eredményeivel segítenek előmozdítani a kedvezőtlen körülmények miatt fejlődésükben megakadt finnugor népek boldogulását. A keleti finnugorok kultúrát kérnek, hogy cserébe munkát adhassanak és védelmet vállalhassanak Európa szolgálatában. Ha az elmúlt négyezer esztendőt a finnugorság szétrajzása folytán a szétszóródás, a pusztulás jellemezte, úgy napjainkban új tömörülésnek kell kezdődnie e néptörzs számára. Az örökös gazdasági válságokat, az önfeláldozó harcokat a kultúra és a munka váltja majd föl. A közös őshazában való letelepedés, illetve viszszatelepítés, éppen úgy, mint az egykori finnugor ősi népi és nyelvi egység megvalósítása, akár Finn-, akár Magyarország területén ma már lehetetlen s erre senki sem törekszik komolyan. De az elszakadás ellenére is megmaradt finnugor népeknek ma is van hazájuk, nyelvük és kultúrájuk. E népek gondolatvilágának a lehetőség szerint egymás közt való érzelmi és tartalmi egyszintezése, valamint a közös európai haza kultúrájába, politikai és gazdasági rendjébe való beilleszkedésük azonban nemcsak a finnugor faj külön sorskérdése, de egyetemes európai érdek is. Nagy-Magyarország, Nagy-Finnország és a Volga-Ural vidékének finnugor államszövetsége nem álomkép, hanem olyan valóság, amelynek mielőbbi megvalósításán 20—22 millió embernek kötelessége szüntelenül dolgozni s ha kell, harcolni.
44
Az örök Finnország: szabadság a hó alatt Hat évszázadig tartozott az ezer tó havas országa a svéd királyi korona legcsillogóbb ékszerei közé. Finn ezredek elhulló vére öntözte Európa feltúrt porondját, nemcsak a harmincéves háború zűrzavaros kavargásában, de mindannyiszor, amikor azt a svéd nagyhatalmi törekvések a közelebbi vagy távolabbi múltban úgy kívánták. S legújabban, az 1939—41-es hadakozások idején is voltaképpen Svédországot védte és védi a finn hadsereg, éppen úgy, mint 1918-ban, az állami önállóságért vívott első szabadságharcban. A nyugati és déli egyetemes keresztény kultúrközösség után való ösztönös sóvárgás hősi önfeláldozásra ihlette a svéd korona szolgálatában a finn nemzetet. Talán ez volt az oka, hogy az elszakadás vágya évszázadokig sorvadt csíra maradt lelkében s alig, vagy csak igen nehezen tudatosodott fiaiban a svéd és finn nemzeti törekvések előbb-utóbb mégis kiötlő különcélúsága. Annál váratlanabb volt, hogy a megduzzadt orosz nagyhatalom nyugat felé zuhant súlya alatt 1809-ben Svédország szinte ernyedt közömbösséggel engedte át ezt az értékes koronatartományt az orosz sas prédájául. Hiába süvöltött végig a fehérre sápadt havas északi tájakon, a nedvükdermedt komor fenyők végtelen erdőségein a Pori város honvédéiről nevezett vérforraló finn harci induló. A svéd diplomácia fáradt eleganciával engedett a keletről előtörő szlávság nyers tömegerejének. A svéd uralom hat évszázados megértő, emberséges, kultúrát rügyeztető korszaka után azonban az orosz cári hatalom a tizenkettedik évtizedet sem érte meg a finn földön. Nem tagadható, hogy a közel 110 éves orosz uralom nyomasztó korszakában bőven jutott a természeti kincsekben mérhetetlenül gazdag Oroszország aranyából és ezüstjéből majdnem minden finn földműves tanyájára és városi polgár otthonába. A gazdasági virágzás a finn nemzet anyagi megerősödését mozdította elő. Csak egyet nem tudtak adni az oroszok Finnországnak: új lelket, új kultúrát, új tájékozódású érzelemvilágot. A nyugatot mutató Svédországért vakon ontották a finnek utolsó csepp vérüket is, de az arannyal kopogtató keleti szlávság előtt makacs tagadással bezárult a lel45
kük. A svéd védőburok felpattanásával magára maradt a még gyámolatlan finnség, a még rögzítetten állami létű Suomi. De az anyag minden nyers ereje és csábító titokzatossága ellenére is, az oroszok már a hódítás pillanatában eleve elvesztették ezt a kincses és általuk oly régóta áhított tartományt. A középkorban s az újkor elején a svédek elvitték az ezer tó partjain rengő, pogány misztikummal tele berkekbe Róma, majd Wittenberg keresztény átszellemültségét. De a XIX. században a rejtelmes Moszkva orthodoxiája és a téli éjszakák kéjre ingerlő puha fehérségébe vattázott Szentpétervár képtelen volt a finn nemzeti lélek gránittalaján azt a humuszt elszórni, amelyre lelke mélyén már régóta szikkadó szomjúsággal áhítozott a töretlen s szűzi őserőktől nyugtalanított, ébredező finn nép. A finn nemzet lelkületének legtisztább kifejezői megérezték, hogy új nemzetet kell, vajúdó kínok között életre szülniök. Felhangzott a tömeget tudatosító jelszó: „Svédek többé nem vagyunk, oroszok lenni nem akarunk, következésképpen csak finnek lehetünk!” Államférfiak, mint Snellmann — a finn Széchenyi; tudósok, mint Castrén — a finn Körösi Csoma; költők, mint Runeberg — a finn Vörösmarty, és Lönnrot — a finn Arany János, a Kalevala csodás anyagának összegyűjtője és rendezője, állanak a nemzeti öntudatért és jobb, emberibb jövőért sóvárgó nép élére. A XIX. század végén, a fellobbant pánszlávizmus emésztő lángjaival és szemet maró füsttengerével kell megküzdeniök finn testvéreinknek. A századforduló idején európai jelentőségű problémává súlyosodott a finn-ellenes orosz törvénytelenségek zuhataga, de ez az összecsapás az egész európai kultúrvilág rokonszenvét szerezte meg az emberi létükért és nemzeti fennmaradásukért küzdő finnek számára. Európa legragyogóbb szellemeinek erkölcsi támogatása erősítette a finneket abban a harcban, amelynek közeledett az utolsó, de győzelmes aktusa. Az első világháború eseményei váratlan lehetőségek aranykapuit tárták fel a finnek előtt. De a felszabadulás és a teljes állami szuverenitás ígéretföldjére csak véres áldozatok bemutatása árán juthattak el. A cári korona porbahullása után, idejében meglátva és teljes jelentőségében megértve a Moszkva felől fenyegető új alakú és új álcázású szláv lidérc végzetes szárnyateregetését, 1917. december 6-án kikiáltották Finnország önállóságát. 1918. 46
tavaszán, háromhavi véres küzdelemben Mannerheim tábornagy katonai és Svinhufvud köztársasági elnök, valamint egész sereg polgári intéző politikai vezérletével a fenyegető belső és külső ellenséggel szemben függetlenségüket meg is védelmezték. A társadalmi rombolás rikácsoló vörös kakasa szárnyaszegetten zuhant Finnország behavazott térségeire, ahol minden újabb próbálkozása hasonló sorsra fog jutni. Nemcsak mi magyarok, de egész Európa legmélyebb tisztelettel és elismeréssel kell, hogy adózzunk finn testvéreink iránt, akik észak rémes árnyaival küszködve, a politikai sötétség szomszédságában és a természeti mostohaság ölében, mégis a műveltség világosságát, a jólét békéjét teremtették meg zúzmarás hazájuk gránitalapzatú földjén. A jégpáncélba burkolt tengerek és tavak, az ezüstös csillogású dérkristályoktól tündöklő mezők és a fehér hó tompa súlyával terhelt méltóságos fenyők hallgatag, mélabúsan szelíd országában időnként újra meg újra kitört a szabadságért való harc. Szorongó szívvel figyeljük mindannyiszor küzdelmüket s a szabadságért hangoztatott jelszavaikat figyelmesen hallgatjuk, mint valami távoli rádióleadó titokzatos hívójeleit. Mert idegen rabságban gyötrődő magyar testvéreinkre gondolva, törhetetlen lélekkel és bizakodva várjuk, mikor hangzik fel a Duna völgye népeinek bús kalodájában is újra őszintén, tiszta áhítattal az a szó, amelynek oly szívesen szeretnénk ismét új értelmet és a hajnali harang szavához hasonlatos, ércesen zengő hangot adni: szabadság!
47
A finn élettér és a karjalai kérdés Az 1917-ben önállóságát kivívott Finnország területe 388.279 km2, anyakönyvekben nyilvántartott lakosainak száma az 1938. január 1-én megejtett népszámlálás szerint 3,835.000. Külföldre távozott kb. 200.000, úgyhogy a lakosság valóságos száma 3,620.000. Az egész lakosságnak majdnem 90%-a finn nemzetiségű. A maradék javarésze svéd (10%), kisebb mennyiségben lapp és más nemzetiségű (½%). A lakosság 96%-a evangélikus. Finnország tehát nyugodtan mondható nemzeti államnak. A roppant nagy területen azonban, melynek legnagyobb hosszúsága 1160 km, legnagyobb szélessége 600 km, mégsem él együtt az egész finn (szuomi) nemzet. A legnagyobb vérveszteséget az 1905. után szinte óriási méreteket öltött kivándorlás jelentette. Közel 160.000 finn vándorolt ki, főképpen az Észak-Amerikai Egyesült Államokba, ahol az összes finnek számát kereken negyedmillióra becsülik. A jórészt ugyanakkor kirajzottak közül Ausztráliában 2000 finn található. Az 1938-as népszámlálás bizonysága szerint a kiszivárgás azóta is tart. A politikai határokon kívül, de még ezek közelében szintén találhatók finn települők. Ezek közül megemlíthetjük az Oroszországban szétszórtan élő mintegy 130.000 finnt, különösen Szentpétervárott és környékén s Szibériában, főképpen a tobolszki kormányzóságban. Az észt határ és Szentpétervár között tengerparti sávon, Inkeri-ben (Ingermanland) élő finnségről még külön szólunk. Elég tekintélyes számban élnek finnek Svédországban és Norvégiában. Svédország északkeleti részén, a finn határ mellett, a Tornio és Tuule folyók mentén található a nagyobbik rész. Jóval délebbre, a svéd Värmland és Dalarne vidékén él a kisebbik csoport, melynek telephelyei Norvégiába is átnyúlnak. A svédországi finn népcsoport létszáma közel 30.000. Ennek zöme a finn északnyugati határ mentén él, mintegy 29.000. A többi Värmlandban és Dalarnéban (finnül Vermlanti, Taalainmaa) található. Norvégia északi területén, Finmarken és Tromsö tartományokban, főleg Vadsö városka vidékén (a Jeges-tenger partján, Petsamotól nem messze) mintegy 7000 finn él. 48
A svédországi és norvégiai finnek a velük nyelvrokon lappokkal elkeverődve, tulajdonképpen egy másik finnugor nép, a lappok életterében laknak. A svéd és norvég állami határok sérthetetlenségének hangsúlyozásával, mégis meg kell állapítanunk, hogy e vegyes lakosságú finn-lapp élettér déli határa nagyjából az északi sarkkör, pontosabban svéd és norvég területen húzódó vonalrésze. A finn-lapp élettér északi határa a Petsamotól mintegy Narvikig terjedő Jeges-tengeri, illetve Atlanti-óceáni partvidék. Míg svéd és norvég viszonylatban a status quo megváltoztatásáról nem igen történik, nem is történhetik említés, annál súlyosabb és égetőbb kérdés a keleti finn államhatárokon túl élő finnek, illetve finneklakta területek sorsa. Ez, röviden, a karjalai kérdés, melynek megoldatlansága a finn-orosz viszálykodások kútforrása. A karjalai kérdés közel ezer esztendős. Egyidős az első orosz államképződmény megalakulásával. A régmúltban a svéd és orosz vetélkedések gyújtóanyaga volt. A finn nagyfejedelemségnek 1809-ben orosz főuralom alá való jutása után ez a kérdés elcsendesedett. Finnország is, Karjala is az orosz birodalomba tartozott, s így a határvonal nem volt köztük nagyon éles. Ennek bizonysága, hogy a Kalevala anyagának összegyűjtője, Lönnrot Illés, nyugodtan végezhette tanulmányútjait az ú. n. Kelet- vagy Orosz-Karjalában. A karjalai kérdés Finnországnak az orosz birodalomból 1917-ben történt kiválása után támadt fel újra teljes hevességgel sőt sokkal hevesebben, mint a múlt folyamán bármikor s talán napjainkban kerül végleges eldöntésre. Már 1906. és 1918. között is mindjobban öntudatosodott az ősi finn eredetű karjalai lakosság, s ezt a folyamatot bajosan lehet azóta megállítani. A karjalaiak már a cári uralom korában egyre határozottabban követelik népi jogaik érvényesülését. 1917-ben, az első orosz forradalom idején, megelégedtek volna az orosz birodalom keretén belül adott önkormányzattal. A bolseviki forradalom kitörése után a karjalaiak már a teljes elszakadásra, és az önálló karjalai köztársaság megalapítására törekedtek. Ennek az önálló köztársaságnak déli határa a Ladoga-tavat az Onega-tóval összekötő Syväiri folyó, majd északnak fordulva az Onega- és Uiku-tó keleti felében húzott s a Fehér-tengerig terjedő vonal lett volna. Ez a határmegvonás természetesen magával hozta volna a lappok lakta Kólafélszigetnek Oroszországtól való elválasztását is. Jellemző, hogy 49
a karjalaiak a nemzetek önrendelkezési joga alapján követelték önállóságukat, illetve ezt a keleti határvonalat. Követeléseikkel az 1919-es béketárgyalásokon elő is hozakodtak. A versaillesi szellemmel azonban ők sem bírtak. Hiába próbálkoztak meg az állami élet szervezésével, hiába hívták össze, 1920-ban Uhtua városkában nemzetgyűlésüket, az 1920. nyarán Tartuban, Oroszország és Finnország között megindult béketárgyalások azzal végződtek, hogy Karjala a tanácsköztársasággá átalakult Oroszországhoz került. Finn nemzetiségű kommunisták vették át a tartomány kormányzását és igazgatását, a nemzeti érzésűek pedig kénytelenek voltak Finnországba menekülni. Az erőszak győzött, de a menekültök nem nyugodtak. Karjala érdekében minden eddiginél erősebb mozgalom indult meg és szerveződött Finnországban. Ez a mozgalom nem szűnik meg, amíg csak ki nem terjesztik a finn fönnhatóságot Kelet-Karjalára is. Már 1921-ben kitört az ú. n. karjalai szabadságharc, mintegy előhírnöke annak az elkeseredett küzdelemnek, amelyre 1939. decemberében került sor Finnország és Oroszország között, hogy átmeneti fegyvernyugvás után 1941. nyarán folytatódjék, — a végső döntésig. Az eredmény nem lehet más, mint Finnország keleti határainak a nemzeti érzésű karjalaiak által már 1919-ben követelt vonalig való előbbre helyezése. Ezt követeli a magasabbrendű európaiság szolgálata is. Mert az oroszoknak Karjalára csak a jogtalan terjeszkedés, a nyers erő érvényesítése vagy a nyugtalanító zavarkeltés céljából volt szükségük. Finnország uralma ellenben a népi műveltséget, a társadalmi fölemelkedést és a gazdasági virágzást jelenti majd az évezredes rabigában görnyedő karjalai finnek számára. A sors kerekének forgása kiszámíthatatlan. De bizonyos, hogy a földrajzilag összefüggő s finnek lakta területrészek és a közös célokért küzdő testvérek előbb-utóbb mégis egyesülnek. A jogtiprás, a durva erőszak helyett végül mégis csak érvényre jut majd és győz az igazság. E sorok írása közben jelent meg a rendíthetetlen finn szabadságharcos, Mannerheim tábornagy napiparancsa, melyet az 1941. július havában új felszabadító háborúba indult finn hadsereghez intézett. E napiparancs történelmi dokumentum a karjalai kérdésben s éppen ezért legjellemzőbb sorait itt is közöljük: 50
„Az 1918-i szabadságharcban megmondottam a finneknek és a karjalaiaknak, hogy addig nem teszem hüvelyébe kardomat, amíg a távoli karjalaiak nem lesznek szabadok. Viena és Aunus tartományok huszonkét évig vártak ígéretem beváltására. Vitéz katonáim! Új mű kezdődik, Karjala feltámadt. Sorainkban ott menetelnek Karjala saját zászlóaljai. Karjala szabadsága és NagyFinnország képe lebeg előttünk a világtörténelmi események hatalmas dübörgésében. Vajha úgy adná a sorsot irányító Gondviselés, hogy a finn hadsereg beválthassa a karjalai törzsnek tett fogadalmamat.”
Kelet-Karjala, a „Finn Erdély” problémája
Mielőtt a fegyvereké lett volna a szó, több mint két évtizeden át szóval és írással, munkával és gondolattal küzdöttek a finnek legjobbjai Karjala felszabadulásáért. A karjalai kérdéssel foglalkozó számtalan közlemény közül talán legértékesebb és legösszefoglalóbb az 1934-ben megjelent Itä-Karjala (Kelet-Karjala) című kiadvány.3 Ezt a könyvet annak idején tüzetesen ismertettük egy szaktudományi folyóiratban.4 De a karjalai kérdés lényegének megvilágítása érdekében célszerűnek tartjuk, hogy az akkor megírottakat a következő fejezetben — lényegtelen változtatásokkal — ismét közöljük. Hat évvel ezelőtt kifejtett nézeteink meglepően illenek a mai helyzetre is. Úgy véljük, hogy a karjalai kérdés végső, igazságos és megnyugtató elrendezése nem más, mint a karjalaiak követelte keleti határvonal meghúzása Finnország és Oroszország között. Ezzel a ma 1000 kilométernél hoszszabb és így nehezen védhető finn-orosz határ, mintegy harmadára csökkenve, lényegesen megrövidül s így Északnyugat-Európa békéje és nyugodt fejlődése könnyebben biztosítható. Karjala felszabadítása tehát egyetemes európai érdek.
3
4
Itä-Karjala szerkesztette és kiadta az Akateeminen Karjala Seura, Helsinki, 1934, 217. lap krétapapírra nyomott 1—1 színes karjalai címerrel és karjalai zászlóval, külön térképmelléklettel (1:1,000.000), számos szövegközi képpel, statisztikai táblázattal és térképpel. Virányi Elemér: Kelet-Karjala, a „Finn Erdély” problémája. Szegedi Füzetek, szerkeszti Mészöly Gedeon, Szeged, 1935. jan.—ápr., II. évf., 1—4. füzet. Ezt az ismertetést a könyv szerkesztői és kiadói finn nyelven is közöltették.
51
Ha Finnországban valaki Karjaláról beszél, olyanféle érzelmek hullámzanak benne, mint az Erdélyre gondoló magyar ember lelkében. Bár Karjala nem játszott olyan fontos történelmi szerepet a finnek múltjában, mint a mienkében Erdély, igen sok körülmény mutat a két tartomány hasonlatosságára. A Kalevala anyagának kincses tárháza: Karjala is a népköltészet, a hegyek és erdők közt meghúzódott ősi szokások őrzője. Erdélyhez hasonlatosan Karjala is olyan terület, ahol a Kelet vallási orthodoxiája lábát megvetette, anélkül azonban, hogy a reformációnak népi műveltséget és nemzeti öntudatot fejlesztő áramlata felmelengette volna, miként Erdélyt. Faji szempontból örök harcot jelentett Karjala ügye a szlávosodás veszélye ellen. Nemzetközi politikai szempontból jelentősége túlnő a finn nemzeti problémán, ahogy Erdély területe is az a súlyozó, amelynek birtoka a Dunamedencében a hatalom mérlegét egyik vagy másik dinasztia, illetve állam javára billenti. Karjala területén vezet az út a Jeges-tenger felé s ezért nemcsak a finn és orosz vetélkedések tárgya. Anglia már a XVII. században sem tűrte, hogy Karjala és a föléje illeszkedő Kólai-félsziget a svéd-finn monarchia, az akkor legnagyobb északi, és tengeri hatalom részévé váljék, hanem a gyengébbnek és veszélytelenebbnek mutatkozó orosz birodalomnak juttatta. A világháborúval kapcsolatos problémák zűrzavarában is úgy döntött az angol külpolitikai érdek, hogy Karjala inkább maradjon orosz kézben, mintsem a németbarát finn anyaországhoz csatolva, idővel esetleg német hatalmi célok bástyája legyen. Karjala függetlensége, népének polgárosodása, a finn nemzeti és az egyetemes európai művelődés haladó sodrába való beiktatódása tehát igen bonyolult nemzetközi érdekektől függ. Karjala rabsága kiáltó bizonyíték korunk diplomáciai szellemének erkölcsi alsóbbrendűségéről: egy kikötő meg egy vasúti vonal ide- vagy odatartozása százezreket fosztott meg a boldogulástól, az anyaországhoz való tartozástól, s az európai művelődésben a teljesebb emberré való válástól. Karjala a Kólai-félszigeten végződő Murmann-vasút és a Murmann-partvidék kulcsa. A Murmann-vasút végállomását s a vele kapcsolatos kikötőt az angol világpolitika olyan pontul sze52
melte ki, mint délen Gibraltárt és Máltát, Keleten Ádent s a Távol-keleten Szingapúrt. Nemcsak az orosz Archangelszk szemmeltartását irányíthatja innen, de az egész euráziai szárazföld északi partvonalának ellenőrzését is. Nemcsak magyar, de egyetemes finnugor szempontból is megdöbbentő az a velünk szemben tanúsított rideg könyörtelenség, amellyel a nyugati hatalmak a szlávokat, elsősorban a szovjetorosz birodalmat ajnározzák. A Kelet-Karjaláról írott finn könyv kísérteties azonossággal mutat oly támadási irányvonalakat, amelyek bennünket, magyarokat is fenyegetnek, faji, kulturális, gazdasági és területi állományunkban. Bármilyen hosszú ismertetés is csak halvány képét adná azoknak a problémáknak, amelyek a Karjala-könyv olvasása közben a magyar olvasó lelkét ijesztő rémek fel-felvillanó sokaságával nyugtalanítják. Tulajdonképpen magyarra kellene fordítani az egész könyvet, mert nemcsak egy testvérsorsos nemzetnek, a finneknek legégetőbb kérdésével ismerkedünk meg benne, hanem mert hű képet nyerhetünk arról is, mily eszközökkel dolgozott a nyugati diplomácia, beleértve a Népszövetséget is, s mert tárgyilagos és hűvös szenvedélytelenséggel megrajzolt képet nyújt a szovjetorosz gazdálkodásról és országlásról. Csak azért mondjuk ezt a kiváló gonddal összeállított finn könyvet népszerűsítő jellegűnek, mert a szaktudományok megmérlegelt eredményeit a laikusok számára is érthető, sőt élvezhető formában tárja az olvasó elé. Az I. (földrajzi) fejezetben pontos felvilágosításokat kapunk a karjalai terület nagyságáról és geológiai alakulatáról, növény- és állatvilágáról, a légköri viszonyokról, a lakosság számáról, településéről, a falvakról és a városokról. A II. fejezet (lakosság és nemzetiségi viszonyok) említi a Karjalában lakó nemzetiségeket, amelyek egyrészt finnfajúak: karjalaiak, vepsäk és finnek, másrészt oroszok. Bőven foglalkozik e fejezet a nemzetiségek arányszámának százalékos alakulásával. A III. rész (történelem) Karjala múltját tárgyalja, kiemelve a világháború előtti időkben, majd különösen a világháborúval kapcsolatosan vívott szabadságharcokat s elmondja Tanács-Karjala megalakulásának körülményeit. A IV. fejezet a legterjedelmesebb, de a legérdekfeszítőbb is: a jelenlegi helyzetet ismerteti. Beszámol a gazdasági életről, Karjala természeti kincseiről (erdők, 53
bányák, vízierők), a közlekedési eszközökről (vasutak, vizi- és szárazföldi utak, repülőjáratok), a közművelődési és oktatásügyi állapotokról, a szovjetrendszerű közigazgatásról, pénzügyről, és a nép általános helyzetéről, amint mindez másfélévtizedes szovjetorosz uralkodás és irányítás eredményeképpen az „Önkormányzatú Karjalai Tanácsköztársaságban” kialakult. Az V. fejezet a karjalai kérdést feszegeti. Említi a finn anyaországgal való egyesülésre irányuló számtalan törekvést, boncolja a finnek jóhiszeműsége miatt balul sikerült tartui finn-orosz béke (1920. október 14) szerencsétlen következményeit. Majd ismerteti a nagyhatalmak és a Népszövetség elutasító magatartását a karjalai kérdésben, számot ad a karjalai menekültek sorsáról s végül hangsúlyozza a karjalai kérdés ma is fennálló nemzetközi fontosságát, illetve a megoldatlanságból eredhető vészes következményeket. Az ügy kibogozása, az orosz szerződési kötelezettségek meg nem tartása miatt, a karjalaiak álláspontja szerint, mégis csak a Népszövetség elé való — ha békés úton óhajtják a hatalmak elérni a jog és az igazság érvényrejutását.5 De az orosz szovjethez csatolt Karjala esetében is az derül ki, hogy sokszor bizonyos nemzetközi érdekek szinte megkívánják egyes népeknek vagy nemzettöredékeknek szolgaságban való tartását. Karjala területe 145.226 km2, tehát kb. 5000 km2-rel nagyobb, mint a volt Csehszlovákia. Lakossága azonban szinte elenyészően csekély e roppant területhez képest. Ez viszont, rendezett körülmények között, amilyen a finn uralom alá való kerülés volna, rendkívül nagy fejlődési lehetőségeket biztosít e területnek és a rajta lakóknak. Az orosz statisztikai adatok megbízhatatlansága miatt a lakosság számára nézve csak hozzávetőleges számításokat eszközölhetünk. Az első világháború előtt a történelmi Karjala lakossága kb. 170—180.000 fő lehetett, ebből ⅔ rész karjalai-finn, s ⅓ rész orosz volt. 1933-as adat szerint Karjala lakossága 350.000 fő. A százalékos arány megváltozott, természetesen a karjalai őslakosság hátrányára. Az okok a következők: a szabadságért vívott küzdelmekben elesettek, a Finnországba me5
Amit a Népszövetség elmulasztott, azt napjainkban, úgy látszik, Karjala eseteién is új hatalmi tényezők fogjak elintézni. Nem paragrafusokkal, hanem fegyverekkel.
54
nekültek és a szovjetdüh áldozatai csökkentik az őslakók számát. Másrészt a szovjet urai olyan kerületekkel egészítették ki Karjalát, amelyeknek lakossága túlnyomóan orosz, azonkívül százezrével telepítettek Karjalába orosz munkásokat s hivatalnokokat, végül pedig Karjala száműzetési helyül szolgált. A nagy állami közmunkákban — amelyek jórészt katonai jellegűek, vagy a mögöttes orosz terület gazdasági érdekeit szolgálják — százezrével dolgoznak a szovjet belsejéből való politikai és más foglyok. A Murmann-vasút gondozása s a szovjet nagyjelentőségűnek kikürtölt közműve: a Fehér-tengert az Onega-tóval (Ääninen) összekötő u. n. „Sztálin elvtárs-csatorna" megépítése során elhullt emberáldozatok száma, a rossz ellátás és a kedvezőtlen klíma miatt tízezrekre rúg. Ez a csatorna megoldja a Néván és a Ladogatavon átvezető folytatással, a Finn-tengeröböl és az Északi Jegestenger összeköttetésének problémáját. Hogy rideg klímája miatt Karjalát a szovjet a „politikai bűnösök” halálországának szánta, bizonyítja az is, hogy a kolostorból átalakított hírhedt Solovetskibörtön a karjalai partokkal szemben van a Fehér-tengerben. A Murmann-vasúttól nyugatra, a finn határig szinte kizárólag karjalai őslakosság él. A Murmann-tól keletre, az autonóm Karjala határig találjuk az orosz településeket. A területkapcsolás és munkástelepítések következtében ma több mint 200.000 orosz, több mint 111.000 karjalai és néhány tízezerre emelkedő számban vepsä-finn és emigrált finn kommunista él Karjalában. Az utóbbiak vezető állásokat foglaltak el a hadseregben és a közigazgatásban. A százalékos arány ma pontosan a fordítottja a háború előttinek, illetve a cári korszakbelinek. Papíron ez megdöbbentő hatású, de ha az iskolázás ügyét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az iskolakötelesek között az őslakosok gyermekei vannak majdnem mindenütt többségben. Érthető ez, ha arra gondolunk, hogy a szovjet felnőtt férfimunkásokat és foglyokat küldött százezerszámra Karjalába, akik nem élnek családi kötelékben. A tartomány természetes szaporodása tehát a finnfajúaknak kedvez. Ha az iskolázás ügyében nem áll be oroszosító irányzat, úgy remélhető, hogy öntudatos, finnkultúrájú nemzedék nő fel, amely előbb-utóbb megoldja a karjalai kérdést. A lakosság politikai állásfoglalására jellemző, hogy a kommunista pártéletben mindössze 3-4% vesz 55
részt s a karjalai őslakosság ösztönös ellenkezéssel viseltetik az orosz uralommal szemben. Az erőszakolt telepítési politika mellett legkirívóbb tünet a szovjet rablógazdálkodása. Karjala területét ¾ részben erdő borítja. A fakitermelésből százmillió pengőkre rúgó hasznot fölöz le a moszkvai központi kormányzat, megtagadva mindazokat az ígéreteket, amelyeket a karjalai önkormányzat ügyében a békeszerződésben tett. A statisztikai adatok alapján meglepetéssel látjuk, mily jómódban és virágzó gazdasági körülmények között élhetne a karjalai nép, amely ma éhínséggel küzd, földhözragadtan szegény, mert a tartomány hozadékát Moszkva elharácsolja. Hiába nevezik, port hintve a világ szemébe, a bolsevikiek Karjalát „önkormányzatú tanácsköztársaságnak”. A tények azt bizonyítják, hogy a legkizsákmányolóbb rablógazdálkodást űzik s ezt a területet a Murmann partvidék és a Murmann-vasút birtoklása érdekében egyáltalában nem hajlandók az önállósítás útjára engedni. Így torzul el a „nemzetiségek önrendelkezési joga” még a „tőkeellenes” kommunistagazdálkodás hónában is közönséges üzleti kérdéssé.6 A hangzatos szovjetorosz blöffpolitika beszédes bizonyítéka, hogy míg a világháború előtt Karjala lakossága főleg mezőgazdálkodásból élt, ma a mezőgazdálkodás hozama mindössze 20%ra zsugorodott, az „irányított ipar” hozama pedig mintegy 80%. Ez az ipar nem más, mint az erőszakolt fakitermelés, ami következményeiben igen könnyen megbosszulhatja magát. Az élelmiszerek hiánya viszont valósággal éheztetésre kárhoztatja a szerencsétlen és jobb sorsra érdemes őslakókat. Karjala fővárosa az Onega-tó nyugati partján fekvő körülbelül 50.000 lakosú Petroskoi (régebben Petrozavodsk), finnül Äänislinna. Katonai, közigazgatási és közoktatásügyi központ. Lakói közül alig 14% karjalai, a többi az új uralom folytán betelepedett orosz. Átvezet rajta a híres vagy inkább hírhedt Murmann-vasút, amelyet 1916-ban német és magyar hadifog6
Tanulságosak ezek a közlések, mert valószínűleg jellemzik az egész szovjetbirodalom területén uralkodó gazdasági állapotokat. Adataink vannak reá, hogy ehhez hasonló viszonyokat találhatunk volgai és uráli rokonaink ugyancsak „önkormányzatú tanácsköztársaságaiban”, a zűrjének, votjákok, cseremiszek és mordvinok földjén.
56
lyokkal fejeztek be. Ez a sok ember életébe került s irtózatos szenvedések árán elkészült vasút7 1343 km hosszú, a Leningrádtól északkeletre fekvő Zvanka nevű vasúti elágazóhelytől a végállomásig számítva. (Hosszabb, mint a Bécstől Aradon át Bukarestig haladó vonal). Karjalai területre 826 km. esik belőle. Petroskoi fekvését jelző adatok: Leningrádtól 407 km-re van északkelet felé, viszont a Murmann-végállomás és Moszkva majdnem egyenlő távolságra van tőle. (Az előbbi 1044 km., az utóbbi 1057 km). Nagyon tárgyilagos hangú és egyáltalán nem a szenvedélyek felkorbácsolására irányuló könyv az, amelyet nagy vonásokban ismertettünk. De a tények önmagukban is lázítanak s ez megkönnyítette a szerkesztők hangulati magatartását. A könyvet megjelentető Akateeminen Karjala-Seura (Egyetemi KarjalaTársaság), 1922-ben alakult, főleg azokból az egyetemi ifjakból, akik résztvettek Karjala függetlenségi harcában. Izzó fajszeretet, a testvérnemzetek érdekeinek képviselése, harc a szlávság, elsősorban a bolsevizmus ellen: ez a társaság célja. Tagjai közt immár másfélezer, kizárólag egyetemet végzett férfi van, a nemzet értelmiségének színe-java, akik szerte Finnországban hirdetik és gyakorlatilag meg is valósítják eszméiket. S ha távolabbi céljukat, az északi orosz területen a régészet, a finnugor nyelvtudomány, a településtan és a helynévelemzés vizsgálatai alapján egész a Dvina folyóig kinyomozható Nagy-Karjala, illetve NagyFinnország megvalósítását a közeli jövőben nem is érhetik el, szívósan küzdenek legalább a szerencsétlen sorsú Karjala önállósítása és alkalomadtán Oroszországtól való elszakítása érdekében. A kisebbségek védelmének elve alapján harcolnak ama 400.000 főnyi balti-finn kisebbségnek kulturális és gazdasági fölemelkedéséért is, amely a mai finn és észt államhatároktól keletre él, a történelmi Nagy-Karjala területén. A szovjeturalom kegyetlen nyomása alatt a cári korszaknál is nehezebb idők virradtak most a finnugor rokonnemzetek kisebb7
nagyobb törzseire. Ma, a nemzetközi helyzet furcsánál-furcsább alakulása közepette, jólesik olvasni, hogy fenn északon, vannak férfiak, akik nem alkusznak, s akik történelmi és emberi hivatás szolgálatában állanak akkor, midőn minden erejükkel igyekeznek az orosz hólyagot kipukkasztani, hogy megmutassák a világnak azt a nagy ürességet és komolytalanságot, amely benne tátong. Ebben a harcban nekünk magyaroknak szolidárisoknak kell lennünk a finnekkel. Mert a Dunamedencében ma sincs számunkra más élettérpolitika, mint a honfoglaló magyarságé: visszaszorítani a gáznemű terjedékenységgel áradó szláv támadást. Az Akateeminen Karjala-Seura tagjai férfias munkát végeztek, midőn elég vakmerőek voltak néhány ezer emberrel — 1921-ben — nekitámadni a híres Góliátnak s vérüket ontották nemcsak fajtestvéreik szabadságáért, de a nyugati civilizáció határainak kiterjesztéséért is. Ha nem is fűzne együvé a közös eredet finn testvéreinkkel, a Karjala-könyv elolvasása után csak megszilárdulhat bennünk az a meggyőződés;, hogy céljainkban és létérdekeinkben igen mélyrenyúló azonosságok nyilatkoznak meg. A dunavölgyi magyarság országlási rehabilitációja és Karjala felszabadítása az orosz uralom alól, Európához méltó cselekedet lesz. Ez teszi ezt a könyvet s ezt a kérdést éppen napjainkban oly aktuálissá.
Egy, a Murmann-vasút építéséről szóló könyv adatai szertat a vasút építésében részvevő 80.000 magyar hadifogoly közül 28.000 betegedett meg skorbutban, fekete himlőben, tüdővészben. Egyes hadifogolytáborokban 12.000 emberre jutott egy orvos. Gyógyszer nem volt, sőt hőmérő sem akadt.
57
58
Az észt szabadállam: súlydöntő parány a mérleg serpenyőjén 1922. augusztus havában, a sötét éjfélt is megvilágosító északi nyár estéinek egyikén, a Narva folyó partján álltam, a hasonló nevű észt határvárosban. A kelet felől előlopakodó homály szürke fátylat terített Ivangorod (Ivánvára) lomhán és laposan elnyújtózó falaira. A nyugati parton a lenyugvó nap bíborvörös fénycsóvái cirógatták a merészen égnek szökellő Hermanngorod (Hermannvára) bástyáit és falait. Nem az észtek építették ezt a két várat, — legföljebb köveit hordták össze robotos munkára hajtott észt jobbágyok, de a várak elütő külső alakjának jelképes értelmét felfogták s a maguk okulására nemzedékről-nemzedékre továbbmagyarázták. Két világot választ el a Hermanngorod és Ivangorod között sisteregve, tajtékozva tovazúgó Narva folyó. Hermanngorod éppen úgy a Nyugat határát jelezte, mint nem messze tőle északra Viipuri várának tornya és tőle másfélezer kilométer távolságra délen a brassói Cenkhegy. Ivangorod mögött a Kelet kezdődik, s rohamosan csenevészedik az európaiasság, hogy a végeláthatatlan orosz síkságon fokozatosan elenyészve, az Ural mögött eltűnjön Ázsia titkos méhében. Nyugat és Kelet, Európa és Ázsia között Észtország, vagy más szóval az észt nép élettere, olyan bástya, amelynek birtokáért évszázadokon át tartó harcok folytak. A Volga mentéről elhúzódott finn törzsek itt telepedtek meg először, midőn utat törtek maguknak az őshazából, ismeretlen folyók mentén, irdatlan őserdők rengetegén és idegen fajú (balti) népek gyűrűjén át északnyugat felé. A rigai öböl partjaitól a Narva folyóig, sőt egészen a Néva torkolatáig megszállták a Balti-tenger és a mai Finn-öböl egész partvidékét. Déli irányban ágaik és nemeik lehúzódtak egészen a Duna folyó mentéig. Kelet felé övék volt az egész végeláthatatlan Szarmata-síkság, a Volga és a Káma mentén hagyott rokon törzsek települési helyéig. Ez a hatalmas méretű terület azután fokozatosan szűkült. Megszakadt a népi összeköttetés az őshazában maradt törzsekkel. A Duna balpartján túl fekvő területek elvesz59
tek számukra s az egykor ott élt hatalmas és harcias törzsek legnagyobbika, a liv ma már csupán 1000—1500 főnyi törmelékben tengődik a Kur-félsziget északi csücskén, mert idők folyamán javarésze beleolvadt a balti eredetű mai lettekbe. A Narván s a Pejpusz-tón túl maradt törzsek apró szórványokká sorvadtak. Egy nagyobb és jelentősebb zömnek, a mai finnek őseinek, sikerült — akár tengeri úton, akár a pétervári földszoroson át — a mai Finnországba és Karjalába vándorolni s még ezek jártak legjobban. Ha nem követték volna vándorösztönüket, ma bizonyára nem volna se finn nemzet, se finn ország, s talán még hírmondó sem maradt volna a Keleti-tenger tájékán a különféle finn törzsekből. A Narva folyótól és a Pejpusz-tótól nyugatra, a Balti-tenger partjai mentén tanyázó törzsek mutatkoztak, a finnek után, a legszívósabbaknak és legéletrevalóbbaknak. Ezek utódai a mai észtek. A magyar honfoglalás idején, s az Árpád-kor első századaiban még szinte teljes volt azonosságuk a finnekkel. Azután fokozatosan különbözni kezdett az egykori közös anyanyelv. Más harcok morzsolták, más hatások érték őket s pusztulás, sorvadás lett az osztályrészük. Voltak korok, amidőn a ma 47,558 km2 kiterjedésű és közel 1,125.000 lakosú Észtország területén napi járóföldre nem lehetett embert találni, vagy a régi krónikás szerint kakasszót hallani. S hogy ma mégis vannak még észtek, ez a finnugor népek szívósságának, jövőben való elhivatottságának egyik tündöklő bizonysága. Ha valamely népre, úgy elsősorban reájuk illenek Hunfalvy szavai: „hasznos néha a kisebb és szegényebb nemzetek példája is, amelyeknél a lelkiösméretes munkálkodást és az okos alkalmazkodást a döntő viszonyokhoz szemlélhetjük.” Az észt nép hazájáról, az észt élettérről is elmondhatjuk, hogy inkább a halál tere volt, mint az életé. Közel két évezreden át egyének és fajok, világnézetek és vallások, gazdasági és politikai, kulturális és hatalmi érdekek ütközőpontja volt ez a terület. Itt küzdöttek finnfajú északi rokonaink balti-népekkel, majd germánokkal, szlávokkal. Itt csapott össze a finnek ősi pogánysága a nyugatról hódító útra indult kereszténységgel. A Hanza-városok itt kerestek kereskedelmi támaszpontokat, hogy Nizsnij60
Novgorod közvetítésével és az Oroszországot átszelő kereskedelmi utakon összeköttetést találjanak a mesés gazdagságú Kelet: Arábia és India kincses területei felé. Hajós vikingek és szárazföldi lovasok vagy gyalogosok mérték össze erejüket Riga, Tallinn és Narva falai alatt. Német lovagok és észt parasztok tusakodtak, hol egymás ellen, hol a Keletről feltűnt közös ellenség: a szlávok ellen, hol külön-külön, hol mindenféle szövetségi változatban. Majd lengyelek törtek elő dél felől, keresve a tenger felé vezető utat, vagy harcolva hol a nyugati németek, hol a keleti szlávok előtörése ellen. Pogányság és katolicizmus, majd katolicizmus és protestantizmus mérték össze nemcsak szellemi, de katonai fegyvereiket is. Innen akart Kelet ellen indulni a XVI. század második felében Báthory István, hogy már csirájában megsemmisítse a Rettenetes Iván cár idején Nyugat ellen ágaskodó s azóta is szüntelenül Nyugat ellen áskálódó orosz hatalmi törekvéseket. Az újkorban, a svéd nagyhatalmi állás kifejlődésével, új változatban folytatódtak a harcok: hol a németek, hol a lengyelek, hol az oroszok ellen. Ezen a területen, éppen Narva falai alatt, dőlt el XII. Károly svéd király és Nagy Péter cár harca, melynek kimenetele két évszázadra, egészen napjainkig, megszabta Európa népeinek sorsát és országainak hatalmi helyezettségét. Az észtek már rég kiállottak a küzdők sorából, s a Mindenhatón kívül, az ő érdekeiket, legföljebb egy-egy nemesebb gondolkodású svéd király, avagy a magyar Báthory István próbálták védeni vagy érvényesíteni. Vágyaik és terveik helyett dán kereskedők és hajósok, német polgárok, svéd vagy lengyel nemesek, majd német lovagok és bárók gazdasági meg politikai érdekei mozgatták a történések kerekét. S mikor ezek a tényezők is kikapcsolódtak a küzdelemből, akkor a titokzatos és rejtelmes Kelet: a vajúdó, a tengeri kiutat, állami formát, politikai hatalmat kereső Oroszország dühös csapkodásokban és tervszerűtlen kapkodásokban megnyilatkozó ösztönrohamai gátolták a nyugodt és szerves fejlődést. Szüntelenül rengett a föld s égett a talaj az észtek talpa alatt. S midőn egykori vezetőcsaládait már rég kiirtották, midőn a hatalomban való részvételtől végképpen elmarasztották őket, midőn csak az örökös igavonás meg a nyomorúságos életért való remegés maradt meg számukra, még mindig volt egy-egy reménysugár 61
életükben. Olyankor történt ez, amidőn az apró koncokon való marakodás és a helyi érdekek miatt való tépelődések helyett nagyvonalú és európai érdekek szerint gondolkodó embereket sodort földjükre a sors. A XVI. században végleg kialakult a jobbágyi rendszer az észtek földjén — akárcsak nálunk, 1514. parasztlázadása után. Hogy milyen lehetett az észtek sorsa, azt a Livoniát, a mai Dél-Észtországot és Észak-Lettországot meghódító erdélyi fejedelem és lengyel király, Báthory István szavai tanúsítják: „Die arme Bauernschaft wird von ihren Herren in einer Weise tyrannisiert und ausgebeutet, die in der ganzen Welt, auch bei den Heiden und Barbaren unerhört ist.” (Az észteket elnyomó német lovagokhoz intézett átiratból.) Ugyancsak az észtek javát akarta szolgálni Gusztáv Adolf, majd a XVII. század többi svéd uralkodója. De az 1680-ban kiadott ú. n. redukció-törvény (a magánkézre került állami birtokoknak a korona tulajdonába való visszaszolgáltatása), amely részben a jobbágyság sorsát is javítani akarta, minden jószándéka ellenére is, újból és végleg megpecsételte az észt föld és szerencsétlen népe sorsát. A XVIII. század elején dúlt északi háborút a balti német urak birtokaik visszaszerzésére akarták felhasználni s egyoldalú politikájukkal (Patkul árulása) az addig svéd uralom alatt álló észt területet odavetették Nagy Péter cár feltörekvő orosz imperializmusának zsákmányául. Ezzel az államcsínnyel az észt nép és az észt élettér két évszázadra elszigetelődött a Nyugattól, melynek addig — ha idegen főuralom alatt is — de szerves része volt. Egy teljes évszázaddal hamarabb került Észtország orosz uralom alá, mint Finnország, s ugyancsak az emberségesebb svéd uralmat kellett felcserélnie a kiforratlan, kiszámíthatatlan és kezdetleges orosz uralommal. Ez a száz évnyi különbség világosan mutatkozik a finn és észt nép mai körülményeiben is. De kétszázesztendős, megszakítatlan orosz uralom sem volt elegendő arra, hogy végleg elpusztítsa ezt a népet. Észtország legutóbbi két évszázados történelme is bizonyság arra, hogy az orosz uralom nem annyira félelmetes, mint inkább kellemetlen. A hatalmas mammutbirodalom ezzel a hozzá képest paránnyal szemben sem tudta érvényesíteni céljait, s mihelyt alkalom adódott, kiderült, hogy a fürgébb és mozgékonyabb parány egészségesebb és életképesebb, mint a lomha óriás. A történelem logikája napnál vilá62
gosabban bebizonyította, hogy véget lehet vetni és véget is kell vetni az orosz lázálmoknak, mert ezt kívánja a magasabbrendű és egyetemes európai érdek. Az észt élettérnek nem szabad a jövőben a halál teréül maradnia, hiszen minden külső és belső körülmény — földjének termékenysége, lakóinak szorgalma, művelődésre való fogékonysága — az életre predesztinálja. Az észt példa is a minőséget állítja szembe a mennyiséggel. Az 1918-ban kikiáltott állami függetlenség óta eltelt két évtized alatt az önmagát kormányzó észt nép megmutatta, hogy jobban és sikeresebben beilleszkedett az egyetemes és korszerű európaiságba, mint azelőtt a cári uralom két évszázada alatt. Már a cári uralom alatt is nyilvánvaló volt, hogy a birodalom fővárosához, Szentpétervárhoz való közelsége ellenére is, az orosz kormányzat képtelen volt ezt az aránylag kis területet fölvirágoztatni. A helyi kormányzatot és közigazgatást sokáig ellátó balti-németség is hanyatlásnak indult. Az előkelőbb származású családokat fölszívta a cári udvar vagy elhelyezkedtek a központi orosz kormányzás magasabb polcain (mint államférfiak, hivatalnokok, katonák, papok és tudósok). A városi polgárság kihalt, vagy beleolvadt hol az észt, hol az orosz népbe. A történelmi fejlődés bebizonyította, hogy az észt élettér csak úgy válik az élet terévé, ha a minden vihart és megpróbáltatást átvészelt őslakos észt népre ruházódik e terület kormányzásának joga és kötelessége. Az idegen hódítók jöttekmentek, építettek vagy romboltak, de végül is szinte nyomtalanul eltűntek. Az észt nép azonban nemcsak hogy nem tűnt el, hanem a XIX. század folyamán lélekszáma megkétszereződött. Valóban, csodálatra méltó az a szívósság, mellyel a maroknyi észt nép odatapadt az ősi röghöz s a hódítók özönének áradata ellenére is megmaradt az egyetemes embercsalád számára, s a rövid csaták, vagy hosszú háborúk viharos zúgásában is megőrizte lágyan csengő anyanyelvét az európai kultúra számára. Észtország történelmi hivatása sok tekintetben hasonlatos Magyarországéhoz. A Duna-Tisza táján is megpróbálkoztak különböző népek — köztük a világhódító Róma, a földrészeket uralma alá hajtó Attila, nem beszélve vagy két tucatnyi különböző nyelvű és fajú népről, már honfoglalásunk előtt —, hogy meggyökeresedjenek a Kárpátok medencéjében. Ez azonban csak a magyarságnak sikerült. Ugyanígy a Baltikumban sem sikerül ad63
dig tartós békét és biztos egyensúlyt teremteni, amíg e térben idegen vagy népi erőben gyöngébb elemek ki nem küszöbölödnek az impériumból. Nemcsak Észtországban, de az egész Baltikumban az oroszok térben idegen elemek, a németség pedig népi tömegek híján, sohasem tudta ezt a területet kizárólagosan német jellegűvé tenni. A városoknak adott ugyan bizonyos német színezetet, de még a nagyobb városokban is állandóan kisebbségben volt, — a vidék, a falu pedig észt, lett vagy litván maradt. De mégsem szabad figyelmen kívül hagyni azt a nyugatosító tevékenységet, amelyet a németség e területen hosszú időn át kifejtett. A balti németség — ha ugyan még van ilyen — hivatása a jövőben is a nyugattal való gazdasági és művelődési kapcsolatok fejlesztése, a térség lakosságának megfelelő érdekek szerint való irányítása kell hogy legyen, tehát a közvetítés, nem pedig a főuralom. Az orosz törekvések hiábavalóságát viszont az bizonyítja, hogy nemcsak Finnországot, de még a hosszabb ideig hozzá tartozott Baltikumot sem tudta gazdasági tekintetben birodalmához vonzani, sem a cári korszakban, sem a tanácsrendszer idején. Aki ezekben az országokban járt, hírét sem hallotta orosz iparcikkeknek, s Amerika is hamarabb talált ott piacot iparcikkei számára, mint a tőszomszéd Oroszország. Az 1940-ben bekövetkezett orosz megszállás pedig iparcikkek terén egyenesen katasztrofális hiányt idézett elő. A népek önrendelkezési joga alapján, de a népi elv szerint is a Baltikum a balti népeké. De ahhoz sem férhet kétség, hogy a Baltikumnak Nyugat-Európához kell tartozni. Ezért rendkívül fontos annak megállapítása és szabályozása, hogy e három államban, de különösen a legészakibb fekvésű Észtországban kié legyen és maradjon a hatalom. Észtország parány, de döntősúlyú parány a nagyhatalmak között zajló tusakodás mérlegének serpenyőjén. Akié az észt föld, azé a hatalom Észak-Európában. Ivangorod vagy Hermanngorod: mindent elnyomó laposság, avagy magasabbrendű európaiság felé való törekvés, ez a kérdés nyitja. Egyetemes európai érdek, hogy Észtország a nyugat védőbástyája, ne pedig a támadó Kelet előtere, ugródeszkája legyen. Észtország kulcshelyzetet foglal el. Megtartása, biztosítása és erősítése nemcsak az észt nép, hanem Európa érdeke is. Az észt hivatás a finnugor néptörzsek indokolt létének és történelmileg igazolt szükségszerűségének egyik döntő bizonysága. 64
Bármilyen vérzivataros is volt az észt nép múltja, sorsából azt láthatjuk, hogy valahányszor nyugat felől érték hatások, akár békés, akár harcias formában, ezek végeredményben fejlődést jelentettek. A keleti hatás azonban fojtó és lenyűgöző volt. A XIX. századi rendkívül jelentőségteljes fejlődés kialakította az észt nemzeti művelődést, mégpedig nyugat-európai szellemben. Megrögzítette a társadalmi rendet, ugyancsak nyugati mintára. Megerősödött a nép vallásos hite és egyházának nemzeti jellege, Luther tanainak szellemében. A Narva folyó és a Pejpusz-tó éppen úgy a protestantizmus terjedésének keleti határvonalát jelzi, mint a Kárpátok keleti és déli gerince. Amikor tehát az észt nemzet műveltségét óvja, hitét és társadalmi rendjét félti, egyúttal Európának is szolgálatot tesz, mert minden észt férfi nemcsak hazájának, de Nyugat-Európa kultúrájának és társadalmi rendjének őre is a Narva folyó és a Pejpusz-tó partján. Az észt nép csak ahhoz ragaszkodik, s azt követeli, ami az övé. Álláspontja ebben is egyezik a magyarságéval. Élettere eléggé szabatosan körülhatárolt, s ez egybeesik állami határaival. Állandóan hangoztatják, hogy határontúli törekvéseik nincsenek. Törődnek ugyan a Délkelet-Lettországban élő kb. 8000 főnyi, u. n. ludz-i észtek sorsával, de ez tisztán a kulturális kapcsolatok fejlesztésére és a népi jellegben való megtartásra vonatkozik. S még kevésbé vannak messzebbre menő terveik a Kur-félsziget északi csücskében lakó mintegy 1000—1500 finntörzsi liv halász öntudatra ébresztésével. A livek sorsával való törődés különben is inkább csak tudományos kísérletezés jellegével bír. Néhány nyelvész, régész, néprajzkutató anyaggyűjtésének és munkálkodásának alanya a liv nép. Finn, észt és részben magyar pénzbeli támogatással az elmúlt évek során felépült a livek Nemzeti Háza. Ebben őrzik a múltjukra és jelenükre vonatkozó legjellegzetesebb tárgyakat. Sajnos, az egész liv néptörmeléknek is már csak muzeális jelentősége van. Életterük a néhány kilométernyi szélességű homokos partvidék és a hullámzó tenger. Utolsó mohikánjai egy valamikor harcias és hatalmas finnfajú törzsnek, amely egykor a Baltikum egész középső sávját uralta. A zúgó csaták elültével a megmaradt harcosok összeházasodtak a lett leányokkal s ez a magyarázata, hogy a balti eredetű lettek között még ma is oly sok a 65
finn típus. De a livek nyelve eltorzult, népi öntudatuk elmosódott, s már-már szinte teljesen elveszett. Az orosz uralom alatt az észtek is kénytelenek voltak szétszóródni. Észak-Amerika, Új-Zéland, Szibéria és Krim-félsziget, valamint az orosz városok fogadták be és nyelték el a kivándorlókat. A külföldi észtek száma mintegy 150—200 ezerre becsülhető. Akadnak észtek ezerszámra Rigában, valamint a Narva folyó és a Pejpusz-tótól keletre eső tájakon is, főleg Pszkov vidékén. Ezen a területen meglehetős nagy számmal élnek finntörzsi szórványok is, akikre azonban a finnek szintén igényt tartanak. Ezekről lesz szó a következő fejezetben.
66
Finntörzsi szórványok a Pejpusz-tó és a Valdáj-hegység között A tanácsrendszerű orosz birodalom területét 21,837.900 km2-re becsülik. Ez mindenesetre pontosabban meghatározott és könnyebben meghatározható adat, mint e roppant kiterjedésű birodalom lakosainak a száma. Az 1926. december hónapi helyzetre vonatkoztatott egyik adat szerint a lakosok száma 144,805.000 lett volna, az 1925. január 1-én kimutatott 139,869.200-zal szemben. Két év alatt a lakosság száma tehát közel 5 millióval szaporodott volna.8 Ezt az adatot alapul véve, az 1927 január 1-e óta eltelt 14 év alatt a birodalom lakosainak száma 180,000.000 millióra volna tehető. Az 1939. és 1940. évek folyamár eszközölt területszerzések (Lengyelország keleti fele, Beszarábia, Finnország délkeleti sávja, a balti államok) a lakosság számát mintegy 18— 20 millióval gyarapíthatták. Ily számítási módszerrel keletkezett a 200 milliós szovjet birodalomról szóló hiedelem, illetve vélemény. Ezt a 200.000 millió embert azonban még senki pontosan meg nem számolta. Talán nem túlozunk, ha legalább 10%-os biztonsági tényezővel számolunk s a legutóbbi — remélhetőleg csak átmeneti — területgyarapodásokkal együtt is mindössze 170—180 millióra tesszük a szovjet birodalom lakosainak létszámát. Egy volgamenti török tudós 1933-ban 160 millióra becsüli a szovjet lakosainak számát.9 Ezt tartjuk mi is valószínűnek, de nem 1933-ra, hanem 1939-re vonatkoztatva. Az orosz statisztika adatai szerint 1933-ban 160 millióra becsült lakosságból azonban, az oroszok saját közlései szerint is, csak 75 millió az ú. n. nagyoroszok, vagy tulajdonképpeni oroszok száma. A birodalom népessége mintegy 180 nyelvet, illetve nyelvjárást beszélő, mintegy 150 népfajra oszlik. Ezt az embertömeget csak a külső kényszer és nem a gazdasági szükségszerű8 9
Otto Hübner's Geographisch-statistische Tabellen, 69. Ausgabe, Wien, 1927, Ss. 78—79. Ibr. Arifulla: Idel-Ural, Piirteitä Volgan turkkilaisten vapaustaisteluista (Volga-Ural, Adatok a volgai törökök szabadságharcairól), Helsinki, 1933, Prometheus-Kerho (kiadása) No. 1.
67
ség, a műveletlenségben való elmaradottság és nem a közös szellemi fejlődés, a rendezetlen tömeg tehetetlensége és nem a társadalmi egyensúly tartotta össze a múltban. Mihelyst e népfajok egyike-másika mégis mozdulni fog és moccanni mer, földrengésszerűén indul zajlásnak e roppant területen a dolgok mai rendje. A mesterségesen és erőszakkal összetákolt orosz hatalmi térség szerves részeire bomolva, új fejlődési lehetőségeket, új gazdasági rendszert, új kultúrát s kétségtelenül új államok egész sorát veti ki ménéből. Mihelyst ez a fejlődési folyamat megindul, KeletEurópa és Ázsia új történelme kezdődik. Azok a népcsoportok, amelyeknek megmozdulása elsősorban várható és nekünk, magyaroknak elsősorban érdekünk, egyrészt a finn és észt határtól keletre, a Volga és az Ural hegység vonaláig található finnugor népek, másrészt az oroszországi török törzsek. Régebben, gúnyos és megvető értelmezéssel, tatároknak nevezték ezeket a törököket, főleg az oroszok. De idők jele, hogy e „tatárok” újabban büszke öntudattal törököknek nevezik és neveztetik magukat. Számuk, orosz adatok szerint is, 36 millió. Kétszer anynyian vannak, mint amennyi a független Törökország lakosainak száma. Az említett finnugor népek száma sajnos jóval kevesebb, kb. 4—5 millió. A jelenleg orosz főhatalom alatt álló térség földrajzi, néprajzi, gazdasági és egyéb viszonyainak pontos megállapítása és szabatos leltározása még a jövő feladata. Kedvező változás esetén is, akár egy évszázadig is eltart, míg ebben a kérdésben tisztán lehet látni, s a legtöbbször csak hozzávetőleg vagy szlávosan szárnyaló képzelőerővel megállapított adatokat a tények pontos ismerete alapján ellenőrizhetjük. Az új rendezés szempontjából elsősorban azt kell tudni, hogy melyek a nem orosz lakosságú területek, másrészt, hogy a vegyes lakosságú területeken milyen az oroszok és a nem oroszok százalékos arányszáma.10 Amíg ez ki nem derül, mindenféle rendezésre és rendszerezésre való törekvés csak hozzávetőleges lehet. Az oroszországi finnugor néptörzsekre vonatkozó szaktudományos kutatás egy évszázad óta már meglehetősen sok körül10
Erre nézve Ibrahim Arifulla adatai alapján könyvünk utolsó fejezetében példát mutató számszerű összeállítás olvasható. (Kitekintés Ázsiába: az altáji népek sorsa.)
68
ményt tisztázott. Nem látjuk azonban még mindenütt világosan, különösen a kevert nemzetiségi részeken, az említett nemzetiségi arányszámot. Tény azonban, hogy vannak eléggé elhatároltan tiszta finnugor lakosságú területek és vannak olyan részek a szovjet birodalomban, ahol a finnugorok más nemzetiségűekkel keverten és valószínűleg kisebbségben élnek. Más megoldást kell alkalmazni a tiszta nemzetiségű, többségükben finnugor lakosságú területeken és más rendezés alá kell vonni a keverten vagy kisebbségben élő finnugor eredetű lakosság sorskérdéseit. Ilyen nyilvánvalóan kisebbségi viszonylatban és kevert nemzetiségű területen élnek azok a finntörzsi szórványok, amelyek különböző nyelvjárásokat beszélve, a Pejpusz-tó és a Valdájhegység közötti mintegy 200—250.000 km2-nyi területen találhatók. E terület szélső határvonala nagyjából a következőképpen állapítható meg: a Karjala déli határát alkotó Syväri-folyó mentén a Ladoga-tótól az Onega-(Ääninen-) tóig északkeleti, majd az Onega-tótól délkeleti irányban haladva a Bjelozero- (Fehér-) tó vidéken kb. Vologda városáig húzódik; innen egyenesen dél felé tartva eléri a Volgát, majd a Volga mentét követve Tver (újabban: Kalinin) városának érintésével először délnyugati, azután északnyugati irányban a Volga forrásáig kanyarodik, a Valdájhegységben. Átcsapva a Düna forrásához (ugyancsak a Valdájhegységben), erősen délnyugati irányban lenyúlik Vitebszk tájékáig, majd északnyugati irányban az észt—lett—orosz hármashatár környékén végződik. E terület nyugati határa a Pejpusz-tó és a Narva folyó. Bár ezen a területen a finntörzsi szórványok nyilván számbeli kisebbségben vannak, a jövő fejlődés szempontjából jelentős körülmény, hogy mindenütt a terület peremvidékén találhatók s így, szinte katlanba zárva, közrefogják a terület közepén megtelepedett oroszokat. Fontos tényező az is, hogy a Pejpusz-tótól nyugatra a tömör észt néprajzi tömbbel, a Syväri folyótól északra pedig a karjalai finnséggel érintkeznek. A fajrokonokkal való érintkezés felvétele, illetve megteremtése e két irányban, fejlődésükre és szaporodásukra a jövőben rendkívül kedvező következményekkel járhat. 69
Említettük az előzményekben, hogy valamikor — kb. 2000 évvel ezelőtt — még meg volt a Keleti-tenger partjára nyomult, ú. n. nyugati finnség és az őshaza tájékán maradt volga—urali finnség, az ú. n. keleti finnek között a területi összefüggés. Ez az öszszefüggés a szlávok észak felé való nyomulása, másrészt a normannok (varégok) délre ékelődése következtében megszakadt. Északon az egykori összefüggés nyomait, Kelet-Karjalából kiindulva, az Archangelszknél a Jeges-tengerbe ömlő Dvina-folyó mentéig vélik meglelni a finn szaktudósok. Ez azért fontos, mert innen már meglepően közel van a zűrjének földje. Az Észtország keleti határain túl található finntörzsi szórványok területétől, az Onega-tó, Fehér-tó (Bjelozero), Vologda, Tver-vonaltól pedig már csak kb. 500 kilométernyire esik a cseremiszek, illetve mordvinok földje. A területi összefüggés tengelye itt a Volga-folyó. A térképről napnál világosabban leolvasható, hogy a Volga mentén húzódtak, északnyugati irányban, azok az őshazából elszakadt törzsek, amelyeknek mai utódai a finnek és az észtek, másrészt a Pejpusz—Valdáj közti terület finntörzsi szórványai. Illetve e szórványok ősi maradványai, mert akadnak közöttük újabb települők is. Lauri Kettunen finn nyelvtudós felfogása szerint éppenséggel szó sem lehet ebben a térségben ősi finn törzsekről. Az itt élő szórványok finn, esetleg észt területről később kerültek ide. A Pejpusz—Valdáj térségben tehát egyrészt észt szórványok találhatók, másrészt olyan különböző tájszólásokat beszélő törzsi maradványok, amelyek voltaképpen finnek. A nyelvtudományi kutatás, amennyiben e törzsekre irányult, természetesen nagy buzgalommal vizsgálta nyelvjárásaikat, s igyekezett azok külön sajátosságait hangoztatni, igyekezett e nyelvjárásokat szinte önállósítani. A jövőben azonban e szórványok érdeke azt kívánja, hogy a nyelvjárási különbözőségek eltüntetésével ezek a szórványok a két nagy balti-finn ághoz kapcsolódjanak s vagy finnekké, vagy észtékké öntudatosodjanak. A nyelvtudományi kutatás talán veszít ezzel, talán szűkebb területre szorul ennek következtében. Gyarapodik azonban az öntudatos finn és észt népi állomány, ez pedig magasabbrendű követelmény éppen napjainkban s éppen ezen a területen. E finntörzsi szórványok helyzetét megnehezíti az a körülmény, hogy e területen nagy orosz városok találhatók 70
(Novgorod, Pszkov, Vitebszk, Kalinin [Tver]), sőt a volt főváros is, a többmilliós Leningrád. Kétszáz évvel ezelőtt azonban más volt a néprajzi helyzet. Köztudomású dolog, hogy Nagy Péter a róla elnevezett új fővárost, Szentpétervárt, tiszta finn településű vidéken építtette. Az elmúlt két évszázad halálos csapást mért ugyan e terület finnfajú őslakosságára, de azt teljesen elpusztítani mégsem tudta. Éppen ezért ezt a területet is a finnség életterének számítjuk, a történelmi jog címén. Ha egyelőre nem beszélünk e területnek Finn-, illetve Észtországhoz való csatolásáról, az ott élő szórványok számára követelhetjük, rendezettebb körülmények között, az anyanyelvi művelődésben való tökéletesedést és ezzel a népi öntudat izmosodását. Oroszországnak népcsoportok szerint való újjárendezése során a Pejpusz-Valdáj térségre nagy feladatok várnak. Ennek finn-észt érdekű megszervezésével valósítható meg a „finn-híd” (Suomen-Silta), amely a Finn-öböl északi és déli partját nemcsak egy képzeletbeli kulturális híddal köti egybe, hanem a leningrádi (karjalai) földszoroson át földrajzilag is megteremti a területi öszszefüggést. Mindenesetre erről a hídról sok szó esett és esik a Finn-öböl mindkét partján. A finn nemzetben rejlő rendkívüli szívósság, életerő és életkedv az „Acheronta movebo” jelszavával elszántan törekszik arra, hogy véget vessen annak a szláv szorongatásnak, amely erről a területről még írmagját is ki akarta irtani a finn törzseknek s nemcsak fölszabadítani, de valósággal föltámasztani akarják, halottaikból is, a Pejpusz-Valdáj közti térségben senyvedő testvéreiket. Az említett nagy orosz városokat tekintetbe véve, nyilvánvaló, hogy legalább tízszeres, ha ugyan nem húszszoros túlerővel szemben él e területen mintegy 4—500.000 főre rúgó finntörzsi szórvány. Sajnos vannak, illetve voltak e területen ma már kihalófélben levő, illetve kihalt törzsek is (vótok, krévinek). A finnekről azonban tudjuk, hogy megszokták az ötvenszeres túlerővel szemben való harcot is, és azt, ha vállalták a múltban, állani fogják a jövőben is. Ezért nem szabad lekicsinyelnünk e szórványok megmentésére irányuló törekvéseiket és harcaikat. Annál kevésbé, mert ezt a harcot a kultúra és a tudomány eszközeivel vívják. Testvéreiknek népi jellegükben való megtartására vonatkozó igényeiket pedig el kell ismernünk. Nemcsak a nagy népeknek van 71
erre joguk, hanem a kicsinyeknek is. S ha esetleg Leningrádnak el kell tűnnie a föld színéről, kövei jók lesznek arra, hogy a környékbeli finn falvak népe szilárd és biztos hajlékokat építsen magának belőlük. Midőn e sorokat írtuk, 1941. július havában jelent meg a Német Vezéri Főhadiszállás jelentése, mely a következő mondatot tartalmazza: „A Mannerheim tábornagy főparancsnoksága alatt álló finn haderő a Ladoga-tó mindkét oldalán támadásba lendült.” Ezzel a mozdulattal nemcsak a finn nemzet, de az északi finnség minden törzse elindult azon az úton, amely a „finn-híd”, a „Suomen-Silta” felé vezet. Hogy mit tartogat a jövő a finnek, észtek és a finntörzsi szórványok számára, nem tudhatjuk. De lehetetlen, hogy továbbra is a négyezeréves szenvedést és reménytelenséget juttassa osztályrészükül. A finn haderőnek ez a mozdulata új életet és új történelmet alakít. Ezt tudomásul kell venni hívőknek és hitetleneknek, a finnugor néptörzshöz tartozóknak éppen úgy, mint a másfajúaknak. Rendületlenül bízunk benne, hogy a finn-híd ívei a Ladoga- és a Pejpusz-tó partjaitól előbbutóbb az uráli bércekig nyúlnak. A finn szívósság és akaraterő a szétrombolt orosz városok köveiből fogja e híd pilléreit megépíteni. Tüzetesebb vizsgálat alá véve e terület néprajzi viszonyait, elsősorban a Narva folyótól és a Pejpusz-tótól keletre eső részek helyzetét kell megvilágítanunk, amennyire a rendelkezésünkre álló adatok lehetővé teszik. Zsirai Miklós könyvének pontos néprajzi térképe, valamint az orosz kiadású Finnugor kézikönyv (Finnougorszkij szbornik) térképe szinte teljesen egyöntetűen tünteti fel e szétszórtan élő finntörzsi törmelékek települési helyeit. E terület nyugati felében, tehát az észt államhatár felé eső részen észteket találunk. Ezek már a cári korszakban is a pszkovi, vitebszki és szentpétervári kormányzóság területén laktak. Számuk 100.000—150.000 között ingadozhatott. Hogy ma mennyi észt él e területen, az rejtély. Az észt állam önállósulásával sokan az anyaországba tértek, mások elvándoroltak s igen sok lehetett azok száma, akiket a tanácskormány, egyik szokásos rögeszméjének megfelelően, eltelepített innen. A másik jelentős finntörzsi szórvány a karjalaiáké. Az önkormányzatú Karjalai Tanácsköztársaság területén kívül ugyanis 72
jelentékeny számban élnek karjalaiak a Pejpusz-Valdáj közti térségben is, főképpen Kalinin (Tver) és Novgorod vidékén. Ilmari Manninen szerint ezeknek a XVII. században idevándorolt karjalaiaknak száma nagyobb, mint a Kelet-Karjalában és Aunus-ban található összes karjalaiak száma együttvéve. Nemzetiségüket, különösen a Tver környékén települtek, mind mostanáig eléggé megőrizték, s az iskolázás következtében csak az utóbbi időben terjedt el nagyobb mértékben köztük az orosz nyelv ismerete. Megmaradásuk oka, hogy elég sűrűn laknak, sok kerületben számuk a lakosság 90%-a. Az Iljmen-tó menti Novgorod vidékén élők azonban felszívódáson estek át. Míg 1835-ben még 27.076 karjalai élt e tájon, az 1926-os népszámlálás szerint már ezren sincsenek. A tveri és novgorodi karjalaiak száma 1926-ban még így is meghaladta a 140.000-et. A karjalaiak törzséhez tartoznak az aunusziak, akik a cári korszak idején az oloneci (aunuszi) kormányzóság területén laktak. Számukat a XIX. század végén közel 60.000 főre becsülték. A Ladoga-tó keleti és északkeleti partján települtek, s tulajdonképpen nem a Pejpusz—Valdáj közti élettérhez, hanem KeletKarjalához tartoznak. A nyelvészeti aprólékosság elkülönítette őket a karjalaiaktól, de teljés mértékben csatlakozunk Zsirai felfogásához, aki ezt helyteleníti, éppenúgy, mint az aunusziaktól keletre, vékony sávban húzódó, mintegy 10.000 főnyi lüdök nyelvi elkülönítését. A tveri és a novgorodi karjalaiak termékeny területen laknak. Foglalkozásuk a földművelés és az állattenyésztés. Mindkét foglalkozáshoz jól értenek az összes finn törzsek, s ezen még az orosz uralom sem tudott változtatni. A termelés korszerűsítése iránt érzékük van, újabban gépeket is használnak. A megfelelő helyeken kertgazdálkodással és gyümölcstermesztéssel is foglalkoznak. Még az orosz megfigyelők is észrevették és elismerik, hogy a tveri és novgorodi karjalaiak különbül gazdálkodnak, mint orosz szomszédaik. A Pejpusz-Valdáj közti élettérben — rendezett és békés körülmények között — tehát nem kell féltenünk e finn szórványokat. Csak gyarapodhatnak. E terület harmadik jelentősebb szórványcsoportja a vépsze (finnül vepsä). Három, eléggé összefüggő településhelyük van. Az északi csoport még a tulajdonképpeni Karjalában él, az 73
Onega-tó (finnül Ääninen) délnyugati partján, míg a középső csoport a Bjelozero-( Fehér-) tótól nyugatra, az Ojat folyó felső folyása mentén. A déli csoport az Ojat folyótól délre, Radogoscsa környékén található. A múlt század végén még az Onega-tótól keletre is éltek, több faluban. Nyelvük alapos kutatója, Lauri Kettunen számukat ma 30.000-re, Manninen 32.785-re teszi, 1926-os adat alapján. A vépsze szórvány maradványa egy hatalmas finn törzsnek, melyet as orosz Nestor (XI—XII. század) krónikájában veszj, több arab forrás visu, a gót Jordanes pedig vasina néven említ. Ez a törzs valamikor éppen úgy, mint a karjalaiak, jelentős szerepet játszott az északi kereskedelem lebonyolításában. Arab források szerint kereskedelmi kapcsolatban álltak a Volgamenti Nagy-Bulgáriával, sőt az északnyugati zürjénekkel is. Mint a finn törzsek egyik legkeletibb ága, ők tartották fenn a kapcsolatot kelet és délkelet, illetve a finnugor őshaza felé. A IX. századig, tehát a magyar honfoglalás koráig, övék volt a döntő szó az Onega-, a Ladoga- és a Bjelozero-tavak között elterülő vidéken. A krónikák adatai szerint jelentős szerepet játszottak az ú. n. novgorodi orosz állam keletkezésében is. Sajnos, éppen ez lett a vesztük. Az oroszok megerősödése lassan-lassan összébbzsugorította őket, gazdasági hatalmukat kivette kezükből s a XIII. század óta fokozatos hanyatlás a sorsuk. Ma már kétnyelvűek, s csak az asszonyaik őrzik még az anyanyelv ismeretét. Pedig ennek a csoportnak megmentése és megtartása rendkívül fontos. Ez a csoport alkotja az átmenetet az északi karjalaiak és a déli (tveri) karjalaiak között, északkelet felől pedig ők zárják le a PejpuszValdáj közti életteret. A karjalai tanácsköztársaságban 8587, a leningrádi kerületben 12.857, a Bjelozero-tótól délre, Cserepovec táján 11.328 vépsze él. Az előbbieknél sokkal nagyobbszámú finnség él a Narva folyó és a Leningrád közötti területen, a Finn-öböl déli partján. Ez a partsáv Inkeri (Inger-manland) néven ismeretes s a cári korszakban a szentpétervári kormányzósághoz tartozott. Találóan jegyzi meg munkájában Zsirai, hogy „ezen a végtelenül fontos területen lejátszódott események fenekestül fölforgatták az eredeti települési viszonyokat, s ezért a vidék néprajzi térképe egészen tarka mozaiknak tűnik föl. Inkeriben a sok nemzetiség között különféle néven szereplő, különféle kevert nyelvjárásokat beszélő finnek él74
nek.” (Id. m. 316.l.) Ezek közül név szerint is megemlítjük a tulajdonképpeni inkeri-ket (inkerikot), akik valószínűleg NyugatFinnországból kerültek ide, kb. 800 évvel ezelőtt. Újabb telepes csoportok húzódtak erre a XVII. században (Viipuri város környékéről és Savo tartományból), sőt még újabb finn telepescsoportok is költöztek erre a területre a XIX. században. Jelentős számban találhatók itt észtek is, ami az észt törzstelepülés közelségével magyarázható. Ez a partsáv a kihalóban levő vótok lakóhelye is, amely az északkeleti észt határon túl, annak közvetlen szomszédságában található. A finn szórványok sorvadására tanulságos példa a vótok sorsa. 1848-ban még 5148 vótot számoltak, míg az 1926-os orosz statisztika már csak 705 vótról tud. Wiedemann észt tudós 1871ben még az akkori Kurland területén, a mai Lettországban élt, de már kihalt krévin ág nemzetségéről és nyelvéről is értekezik. A krévinek Dél-Lettországba, a XV. század közepén telepített vót hadifoglyok utódai. A tulajdonképpeni inkeriek száma száz évvel ezelőtt 17.000 lehetett, 1897-ben 21.7000, 1926-ban már csak 16.137. A finnek száma viszont az 1848-beli 72.323-ról 1926-ig 125.884-re emelkedett. Az észteké 1848-ban 7736 volt, míg 1926-ban 66.333. Az összes finntörzsi szórványok száma tehát e területen ma is meghaladja a 200.000-et. Különböző adatok szerint a tanácsköztársaság Inkeri területéről csapatostul szállította el az őslakos finnfajúakat. Ez érthető is, mert az északnyugat felől szinte Leningrád közvetlen környékéig húzódott finnek és az Inkeriben található, ugyancsak Leningrádig terjedő különböző törzsű finn szórványok nyugatról és délkeletről harapófogóként övezik ezt a várost. A néprajzi összefüggés megteremtése szempontjából tehát rendkívül jelentős szerepet játszik, a Finn-öböl déli és keleti partvidékének e finnfajú lakossága, a finn-híd egyik számottevő pillére. Ezért is aggódnak értük annyira a finnek és az észtek. Inkeri finnfajú lakossága legnagyobbrészt evangélikus vallású és így jobban ellen tudott állani az orosz beolvasztó törekvéseknek. Már a múlt században is szép számmal rendelkeztek iskolákkal s a finn faji öntudatot megőrizték. Az 1917-es orosz forradalom idején ők is önkormányzatról álmodoztak. Az orosz uralom és az orosz szellem minden nyomát el akarták tüntetni. A ta75
nácsrendszer azonban végzett ezekkel a tervekkel. Az inkeri nép nemzeti öntudatát tűzzel-vassal el akarták tiporni. A dacosabbak azonban egyre nagyobb számmal menekültek részint Észtországba, főleg azonban Finnországba. Mindkét testvérnép szabadságharcáról tudomásuk volt. A finnektől kért katonai segítség, illetve beavatkozás elmaradt, a finnek azonban annál inkább támogatták anyagilag az Inkeriből menekülteket, önálló inkeri csapattestek alakultak s bekapcsolódtak az észt szabadságharcba, 1919-ben. A terv az volt, hogy Észtországon át felszabadítják Inkerit is. 1919ben inkeri szabadcsapatok partra is szállottak hazájuk földjén, de szerencsétlenségükre összeakadtak az orosz fehér hadsereg csapataival, amelyek elnyomták őket. Az orosz nacionalizmus ugyanis éppen olyan ellensége volt a finn nacionalizmusnak, mint a szovjetrendszer. Az inkeri szabadságharcosok későbbi törekvései sem sikerültek. Az 1920. októberében megkötött tartui finnorosz békeszerződés azután végleg eltemette az Inkeri tartomány szabadságáról szőtt ábrándokat. De vajon véglegesen-e? Az inkeri nép rendületlenül bízik szülőföldjének felszabadulásában. Inkeri önkormányzatának terve készen van. Inkeri az a láncszem, amely szárazföldi úton köti öszsze Észt- és Finnországot. Az egyetlen nehézség Leningrád kérdése. Ennek a városnak, az orosz imperializmus élő jelképének sorsa kettő lehet: vagy nemzetközi szabadkikötővé és kereskedelmi várossá nyilvánítják, vagy pedig rommá omlott palotáinak köveiből épülnek fel a Pejpusz-Valdáj közti finn élettér új falvai és új városai. Ismerve a finnek céltudatos akaraterejét, mihelyst a viszonyok csak némiképpen is változnak, Leningrád sorsa megpecsételődik. A finn paraszt szorgalma és az évszázados szenvedések összegyűlt robbantóereje ezen a területen nagy változásokat idézhet elő. Ne feledjük, hogy a Kalevala egyik legszebb része erről a vidékről való. A szerencsétlen sorsú Kullervo innen, Inkeriből indult bosszúálló hadjáratra, hogy elégtételt szerezzen minden szenvedéséért. Inkeri nem felejt. S ha Inkeri finn törzsei újra szabadon élhetnek, úgy megindul a terjeszkedés, Tver és Vitebszk irányában, hogy a Pejpusz-Valdáj közti élettér szélein köröskörül lakozó szórványok, aunusziak, lüdök, vépszék, karjalaiak, észtek, inkeri76
finnek a középső területeket is benépesítsék. Ha Mannerheim tábornagy megmozdult hadait útjukon szerencse kíséri, akkor a Pejpusztól a Fehér-tóig és a Finn-öböltől a Volga forrásvidékéig nyomukban fog haladni a magasabbrendű finn műveltség, munkakészség és szervezőerő is. Ezzel együtt pedig az igazi Európa területe is jelentősen meggyarapodik.
77
A zürjének földje és népe A Keleti-tenger vidékén önálló nemzeti államban élő finn és észt nép, teljes egészében a nyugat-európai gazdasági, művelődési és politikai közösséghez tartozik. E közösség számára szívós akarattal még megmenthető a Pejpusz—Valdáj közti térségben élő finntörzsi szórványok túlnyomó többsége is. Sokkal fogasabb kérdés azonban a Volga—Ural közti területen élő ú. n. keleti vagy volgai finnség különböző népcsoportjainak helyzete. A szlávság szélesen — de sekélyen — hömpölygő áradatából önálló szigetenkint való kiemelésük és körülhatárolásuk, tökéletes nemzeti öntudatosításuk, valamint műveltségük, gazdasági jólétük és lélekszámuk gyarapítása a jövendő nagy feladata. Ebbe a csoportba a zürjének, votjákok, cseremiszek és mordvinok tartoznak. Közülük elsősorban a zürjének érdemelnek figyelmet. A legnagyobb területen laknak, de lélekszámuk a legkisebb a volga— uráli nyelvrokonainké közül. Ami a velük való foglalkozást jelentőssé teszi, az elsősorban legrégibb és legfejlettebb sajátos kultúrájuk, meglehetősen tisztult nemzeti, illetve népi öntudatuk, gazdasági érzékük. Talán nem tévedünk, ha azt a véleményt nyilvánítjuk, hogy a szervezés, illetve szervezkedés iránt megmutatkozó képességük, munkakészségük és a művelődés iránt való fogékonyságuk alapján a finnugor népek közül a magyarok, finnek, észtek után a zürjének következnek a rangsorban. Ha újabb finnugor állam alakulásáról kezdünk és merünk beszélni, úgy elsősorban Zürjén-ország jöhet szóba. A zürjének az egykori finnugor őshazából a Kr. sz. előtti századokban délről jelentkező iráni, majd később bolgár-török nyomás hatására északabbra húzódtak. Legalább ezer éve élnek azon a területen, amely ma is lakóhelyük, de régebben még messzebbre nyúltak telephelyeik részint nyugati, részint déli irányban. A zürjén élettér kelet felé élesen határolt, mert az Urai-hegység gerincvonala zárja el. Északon a Pecsora, Izsma folyók mentén majdnem a Jeges-tengerig szóródtak a zürjének, nyugaton pedig a Mezeny, Vaska, délnyugaton a Vicsegda, Luza, Sziszola folyók jelzik népi életterük határát. Délen a Kama folyó alkotta szögletben élnek tömegesebben, Perm város tájékáig. Az utóbbi zürjén 78
tömböt az oroszok permi néven külön népnek tartják s a zürjénektől függetlenül kezelik. Ez azonban nyilván csak a „divide et impera” elvének szelleméből folyik s tiltakozni kell ellene. Az északon és délen élő zürjének magukat egyaránt komi néven nevezik, s országukat Komi Mu (Zürjénország) néven emlegetik. A régi orosz megkülönböztetést az északi és déli zürjének között a tanácsrendszer is alkalmazta, de csak azért, hogy a zürjének zömét kizárhassa a tulajdonképpeni Zürjénországból, amelynek egyébként önkormányzatot adott. A térképünkön jelzett zürjén élettér határvonala így nem egyezik az önkormányzatú zürjén föld területével. A tanácsrendszerű birodalomban a zürjén önkormányzatú terület nagysága 478.662 km2, s az 1926-os népszámlálás szerint 201.314 lakosa van. Ebből 191.245, tehát a lakosság 92 százaléka zürjén, a többi 6.6 százalékban orosz és 1 százalékban szamojéd. Az önkormányzatú Zürjénföldön kívül (Permben, a permi és a vjatkai kerületben) 23.100 km2-nyi területen élő zürjének száma 137.300. Az összes zürjének száma, egyesek óvatos becslése szerint, közel 330.000-re tehető. Valószínű, hogy az orosz népszámlálás, ahol csak tehette, az adatokat a zürjénség rovására állapította meg. Az önkormányzatú zürjén terület megalakulásának napja 1921. augusztus 22, fővárosa Usztj-Sziszolszk, zürjénül Sziktivkar, kb. 60.000 lakossal, a Sziszola és a Vicsegda egybefolyása helyén. Sziktiv a Sziszola folyó zürjén neve, Kar pedig várost jelent. Sziktivkar tehát olyanféle összetétel, mint a magyar Temesvár. Nyolc-kilenc évszázaddal ezelőtt az északi zürjének és a nyugati finnek, főleg a karjalaiak között még megvolt a kapcsolat. Abban az időben a Dvina folyóig terjedtek a zürjének lakóhelyei. A Dvina túlsó partján pedig a finnek (karjalaiak, vépszék) végső telephelyei kezdődtek. Ez az északi összeköttetés is megszakadt az idők folyamán. Tekintettel ennek az északi területnek aránylag gyér lakosságára, nem lehetetlen, hogy ez a részint őserdőkkel, részint tundrákkal borított vidék valamikor — talán a közel jövőben — megfeleződik a finnek és zürjének között s a közös határ az Archangelszknél a Jeges-tengerbe ömlő Dvina folyó lesz. A finnek s a zürjének jól bírják a rideg északi klímát. Jellemző, hogy még a Kólai-félszigeten is akad majdnem ezer zürjén tele79
pes. Az orosz nép tulajdonképpen nem északi fajta. Az igazi orosz település Moszkvától délre kezdődik. Akik ettől a vonaltól északra laknak, azok legföljebb elszlávosodott északi germán népek (varégok, normannok), részint ugyancsak elszlávosodott finnfajú népek utódai. Minde körülményeket azért említjük, mert e szempontokat e területek újjárendezésekor figyelembe kell venni. Mert ahhoz nem férhet kétség, hogy mihelyst a finnek helyzete még biztosítottabb lesz jelenlegi államukban, s a zürjének megszabadulnak az évezredes szláv nyomástól, hatalmas fejlődésnek fog indulni mind a két életerős néptörzs. A finnek faji kiválóságát nem kell külön bizonygatni. A zürjének élelmességét egy kiváló magyar nyelvtudós, Gombocz Zoltán akként szerette jellemezni, hogy a „zürjének Oroszország zsidói”. Ez róluk különben az oroszok véleménye is. Csakugyan, már évszázadok óta kitűnő prémkereskedők, hiszen a szibériai prémek az ő közvetítésükkel kerültek az európai piacokra. A rénszarvastenyésztés terén is nagy jártasságra tettek szert, de foglalkoznak földműveléssel és állattenyésztéssel is. Ügyes iparosokká nevelhetők. A háziipar ágai közül a bőrhímzés, szövés és agyagfeldolgozás terén jeleskednek. Értelmiségi rétegük elég nagyszámú és öntudatos. Már a cári uralom korában voltak közöttük sokan, akik egyetemet vagy magasabb iskolákat végeztek, a tanácsrendszer idején pedig százával lepték el az orosz főiskolákat, főképpen Leningrád és Moszkva egyetemét. A pénzgazdálkodáshoz — mint kereskedői hajlamú nép — értenek, földjük természeti kincseivel, azok értékével és jelentőségével tisztában vannak. A tanácsrendszer idején azt fájlalták talán legjobban, hogy saját nemzeti talajkincseik kihasználását és értékesítését nem ők intézhetik, Moszkva zsákmányoló gazdasági politikája miatt. Legfőképpen pedig nem szabad felejteni, hogy az Ural-hegyvidékének mérhetetlen bányakincsei — arany-, ezüst-, platina-, vasbányák, kőolajforrások tulajdonképpen az ő területükön találhatók. Kétségtelen, hogyha ez a tehetséges nép teljesen fölszabadul, s ügyei intézkedésének korlátlan hatalmú ura lesz, Zürjénország rendkívül nagy gazdasági virágzás színhelyévé válik. A fejlettebb finn, észt és magyar terstvérnemzet műveltsége rendkívül sokat segíthet a zürjén nép jövő sorsának kialakításában. Nyugat-Európa életérdeke is, hagy a zürjénség minél előbb 80
fölszabaduljon. A Jeges-tengeri kikötők felhasználásával Zürjénország sokkal könnyebben bekapcsolható a Nyugat gazdasági és kulturális vérkeringésébe, mint azt a múltban sejthettük. Közlekedési eszközök megteremtése (utak, vasutak építése) rendkívül sok munkaalkalmat nyújthat. Hiszen szinte tréfásan emlegették, hogy ez a közel félmillió négyzetkilométernyi területű ország önkormányzatának elnyerése idején mindössze 2 km hosszúságú vasúti vonallal rendelkezett. A zürjén nép életerejére vonatkozó adat, hogy míg száz évvel ezelőtt 123.169, addig 1897-ben már 258.336 zürjént számoltak, harminc év múlva, 1926-ban pedig ez a szám majdnem 120.000 fővel gyarapodott, s 375.890-re tehető. Ma, a vérmesebb becslések szerint, a zürjének száma minden bizonnyal meghaladja a 400.000 főt. Legsűrűbb a lakosság a Vicsegda folyó mentén, a főváros, Sziktivkar tájékán, valamint délen, a Kama folyó négyszögében. Keleten az Ural-hegység állja útját a terjeszkedésnek, délen a más nemzetiségű, de ugyancsak finnugor fajú népek csoportja. A zürjén kirajzás tehát nyugat felé mutat, Vologda irányában, ahol valamikor szintén éltek zürjének, s amerre az út a finn testvérnéppel való találkozást jelzi. Ezzel a nem is olyan régi múlt, a középkori helyzet állana vissza. Hiszen akkor még a Fehér-tenger partvidékét, Archangelszk tájékán, a Dvina torkolatától főleg nyugatra, de egy darabon kelet felé is, oroszul Korelszkij Bereg, „karjalai part” néven emlegették. De számos karjalai utalású helynév is tanúsítja a keleti finn-törzsek (karjalaiak, vépszék) másrészt a zürjének települési helyeinek összefüggő kapcsolatát. Ezen alapul a legmerészebb finn terv, amely történelmi jogon az Onega-tótól keletre eső északi orosz területről — amely amúgyis rendkívül gyéren lakott — vissza akarja szorítani az orosz állami főhatalmat. A följegyzések szerint és a helynévkutatási adatok alapján az oroszoknak e két finnugor nép közé való beékelődése a XIII. században történt. Az orosz hódítás célja gazdasági természetű volt. Ezen a területen át vezettek ugyanis azok a kereskedelmi utak, amelyek Északnyugat-Európát Déllel és Kelettel kötötték össze. A Kama folyón át déli irányban a virágzó bolgár-török birodalommal, a Dvina folyón és a Fehértengeren át Észak, illetve Északnyugat felé a norvégiai vikingekkel, az Ural-hegységen át pedig Keletre, Szibéria irányában te81
remtettek kapcsolatokat ezek a kereskedelmi utak. S ez a hármas útirány megszabja Zürjénország jövendőben kialakuló kapcsolatainak főirányait is. A zürjének földje ősi kultúrával rendelkezik. A kultúrának e területen történt kialakulását az említett kereskedelmi utak megléte és jelentősége magyarázza és teszi érthetővé. Ez az ősi kultúra az u. n. permi kultúra volt. A XI. század végén feltörekvő oroszoknak rendkívül kapóra jött a virágzó permi gazdasági terület jóléte. A régen és újabban egyformán kitűnően bevált kizsákmányolási módszerrel dolgoztak: adókat vetettek ki az őslakosságra, permiekre, sőt Jugria lakóira, a prémekkel kereskedő vogulokra, osztjákokra is. Az ú. n. novgorodi orosz uralom volt az, amely e kedvező jövedelmi forrást felfedezte, s hosszú ideig élvezte. De midőn Rostov és Moszkva orosz fejedelmei idővel ennek hírét vették, Novgorodot kezdték sarcolni. A XIV. században a zürjén föld Moszkva uralma alá került. Olyan harcokról, vagy összecsapásokról, amilyenekről nemcsak a nyugati, de a többi volga-urali finntörzsű nép történelméből tudunk, az idegen hódítók és az őslakók között, a zürjének története nem ad számot. Egy zürjén származású egyetemi tanár, K. F. Zsakov ezt a zürjének akkori szervezetlenségével magyarázza. De lehet sokkal kézenfekvőbb oka is: a kereskedő népek nem szeretnek hadakozni. Inkább megfizetik a sarcoló ellenséget, csakhogy békét hagyjon nekik. Így cselekedtek valószínűleg a zürjének is. Érdekes adat erre-nézve, hogy a permi név az orosz őskrónikában nemcsak csak nemzetiséget, hanem adófizetőt is jelent. Pjermi = zürjén = adófizető. Az orosz terjeszkedés azonban nemcsak anyagi vonatkozású volt, hanem — mint ebben a korban minden hasonló törekvés — a kereszténység terjesztésének szolgálatában is állott. Az orosz állam hatalmának szilárdulásával, hatáskörének terjeszkedésével együtt járt az egész irdatlan nagy terület — Európának több mint feléről van szó — lakosságának megtérítése is. Az összes finnugor népek közül, úgy látszik, a zürjének megkeresztelése ment a legsimábban. Ennek azonban kétségtelenül az volt az egyik oka, — mint már említettük —, hogy a kereskedő és jómódú zürjén nép a műveltségnek bizonyára magasabb fokán állott, s értelmével belátta a térítéssel járó szellemi és anyagi előnyöket. A másik 82
ok kétségkívül az volt, hogy a zürjéneknek is akadt a magyar Szent Gellérthez hasonlatos apostoli szelídségű hittérítője, István szerzetes, a későbbi Permi Szent István személyében. Permi Szent István sikeresen egyesítette magában a magyar Szent István vallásos áhítatát és államszervező, politikai képességeit. A zürjének apostola állítólag maga is zürjén származású volt. Ha ez igaz lenne, úgy ez is oka a térítés sikerének, amely a XIV. század utolsó negyedében fejeződött be, tehát századokkal későbben, mint akár a magyarok, akár a finnek és észtek megtérítése. Viszont megelőzte a többi finnugor nép sokhelyt még ma is csak névleges és színleges keresztény hitre való térését. Említettük, hogy a finnugor népek között a zürjéneket a negyedik helyre soroljuk. S a keresztény hitre való térésben is ez a sorrend, bizonyságul szolgálva arra, hogy a finnugor népeket a jövőben a keresztény európai művelődésbe való minél hathatósabb bekapcsolódás mentheti meg nemcsak a boldogabb mennyei, de a szerencsésebb földi élet számára is. Permi Szent István 1335. körül született s 1396-ban halt meg, mint Perm püspöke. Ha talán mégsem volt zürjén származású, kétségtelen, hogy jól ismerte ezt a nyelvet, s az Evangélium igéit a pogány zürjéneknek anyanyelvükön hirdette. Olykor-olykor neki is fegyveresen kellett szembeszállania az erőszakosan ellenszegülőkkel. Legsúlyosabb harca a zürjén Koppány, egy Pam nevezetű sámán vezetésével kitört zendülés leverése volt. Bölcsességét bizonyítja, hogy az egyházi szertartások nyelvévé a zürjént tette, s az oroszok és zürjének között támadt egyházi és egyéb viszálykodásokban a zürjének pártját fogta. Azt mondhatjuk, hogy a finnugor népek közül először a zürjéneknek volt nemzeti egyházuk, s ez Permi Szent István alakját az egyetemes európai szellemi fejlődésben is érdekes megvilágításba helyezi. Az oroszok iránt mutatkozó zürjén bizalmatlanság elhárítása végett Szent István külön zürjén ábécét is szerkesztett, amelynek betűi külsőben is élesen elütöttek a szláv írásmód jegyeitől. Egyházi vonatkozású iratok — szentképek föliratai, ábécérészlet, lapszéli jegyzetek, szertartási szövegek töredékei — örökítődtek meg ezen az írásmódon. A megmaradt zürjén egyházi nyelvemlékek azért is nevezetesek, mert a finnugor nyelvek közül a magyar nyelvemlékeken 83
kívül a zürjén nyelvből maradtak meg a legrégibb írásbeli följegyzések. Szent István halála után azonban megakadt ez az egészséges és szerencsés fejlődés. Az oroszok egyre erőszakosabban léptek föl, keletről pedig a hatalmukat féltő pogány vogul és osztják sámánok szították a támadásokat, azonkívül a tatárok terjeszkedése jelentett súlyos veszélyt. A zürjén vezetők hatalma és irányító szerepe fokozatosan csökkent. A XVI. században a zürjénség zöme éppúgy, mint ugyanakkor a magyar és észt parasztok, jobbágysorba süllyedt. Azóta ők is osztoztak a mérhetetlen orosz birodalom népeinek rabszolgasorsában. Szellemi fölényüket azonban még a legnehezebb körülmények között is megőrizték. Megtanultak oroszul, de anyanyelvüket nem felejtették el és népi öntudatukat nem adták föl. A tanácsrendszer önkormányzata rendkívül nagy jelentőségű változást idézett elő sorsukban. A már említett területi kettéosztásuk azonban továbbra is nehezítette a minél teljesebb népi erőgyarapodást, s a zürjén népnek közel fele tulajdonképpen ma is kisebbségi sorsban él, önkormányzatú anyaországának határain kívül. A zürjének mai életmódját vizsgálva, azt látjuk, hogy túlnyomó többségük földművelő és állattenyésztő. Terményeik és állataik a mieinkkel egyeznek, kivéve a melegebb éghajlatot kívánó növényeket és gyümölcsöket, mint a kukorica, vagy a szőlő. A halászat és vadászat még ma is kedvelt foglalkozásuk. Erre vonatkozólag érdekesek a következő adatok: 1923/24. telén elejtettek másfél millió mókust, 34.000 hermelint, 5000 görényt, 2000 rókát, 2000 kékrókát, 2600 ezüstrókát, 88.000 nyulat. A XVI. században még bőségesen vadászták a cobolymenyétet. Ma ez teljesen kiveszett a zürjének földjén. Újabban rendkívül föllendült a fakitermelés. Sajnos ennek haszna — éppen úgy, mint Kelet-Karjalában — nem az ő nemzeti vagyonukat gyarapítja, hanem a moszkvai központi kormány feneketlen iszákjában tűnik el. A szamojédok szomszédságában élve, megtanulták és tökéletesítették a rénszarvastenyésztést. A kereskedelem terén még mindig versenytárs nélkül állanak a maguk területén. Főképpen dél felé és az Uralon túl, a vogulok, osztjákok földje, Szibéria irányában vannak kereskedelmi kapcsolataik, amelyek a nyerstermények és a halászati meg vadászati zsákmány, másrészt az iparcikkek kicserélésében mutatkoznak. Ter84
mészetesen ennek elengedhetetlen föltétele a műveltségbeli emelkedettség. Már a múlt század utolsó éveiben, a lakosság 15 százaléka tudott írni-olvasni. Érdekesen alakul az arányszám, ha a nőket nem számítjuk. Több mint minden negyedik zürjén férfi tudott írni-olvasni (26%), míg a nők közül csak 3%. Igen sok zürjén végzett középiskolát, már a cári korszakban. Szellemi életük kiválóságai közül G. Sz. Lytkin és K. F. Zsakov neve érdemel említést. Lytkin, szentpétervári gimnáziumi tanár a finnugor tanulmányok terén szerzett Oroszország határain túl is elismerést, még a XIX. század folyamán. Népköltési gyűjteményeivel és Máté evangéliumának fordításával, népnyelvi szövegek kiadásával a XIX. században kezdődő új zürjén irodalmi virágzásnak életreserkentője. Schiller, Heine, Burns és Horatius műveinek fordításai jelentek meg már a múlt században zürjén nyelven. A tanácsrendszer meghonosította önkormányzat óta a zürjén iskolák száma még jelentősebb mértékben emelkedett. Népiskolákon kívül különféle szakiskoláik, mezőgazdasági iskoláik, sőt ú. n. „technikum”-aik is vannak. Felébredt a zürjén egyetem, illetve főiskola alapítására vonatkozó terv és szándék is. Mióta a tanítás és a hivatalos nyelv az önkormányzati területen zürjén lett, van értelme és célja a zürjén nyelvű oktatásnak. A XX. század harmadik évtizedében már mintegy 300 zürjén főiskolai és egyetemi hallgatót számoltak össze. Ezek közül Vaszilij Lytkin Finn- és Észtországon át Magyarországra is eljutott, a budapesti egyetemen szerzett doktori oklevelet a finnugor nyelvészetből. Tudomásunk szerint valószínűleg ő az első, aki magyar költeményeket (Petőfi, Ady egy-egy versét, valamint egy népdalt) zürjén nyelvre fordított. A zürjén múzeum, az állandó színház, öt újság, szépirodalmi folyóiratok, szaklapok az önálló utakra indult újabb zürjén művelődés közvetítő szervei. Legkiválóbb írójuk Szavin (Vittor Nyobdinsza). Különösen nagy hírre és megbecsülésre tett szert az eddig talán legnagyobb tehetségű zürjén ideggyógyász és önálló bölcseleti gondolkodó, F. A. Zsakov, a szentpétervári ideggyógyászati intézet, majd a rigai egyetem tanára. A tartui észt egyetemen is, az északiak hűvös természetét meghaladó lelkesedéssel hallottuk emlegetni. Tartui egyetemi tanársága idején nemcsak el85
sőrendű tudósnak, de kitűnő zürjén hazafinak is mutatkozott. Korai elhunytát Finn- és Észtországban őszintén sajnálták. A zürjének legújabb helyzetéről érdekes adatokat közölt a Magyar Nemzet című napilap 1941. április 13-án és április 22-én megjelent száma. Ezek szerint két zürjén főiskola, 15 technikum (valószínűleg gazdasági jellegű szakiskola), 31 középiskola és 508 elemi iskola működik. A tanulók száma 60.000 körül jár. A legutóbbi három év alatt 115 új iskola nyílt meg. Sok helyen a tanköteles gyermekek száz százaléka jár iskolába. A szétszórtan lakó tanulók iskolába szállításáról gondoskodnak. Sok helyen internátusokat szerveztek a távolabb lakó gyermekek számára. A főváros, Sziktivkar pedagógiai intézetének nyelvészeti és irodalmi fakultásán zürjén, orosz és német tanszéket szerveztek. Érdekes intézmény a távol északon élő zürjének számára alakult négy vándorklub. Sziktivkarban 250 személyes mozi működik, újabban 300 személyes mozi építését tervezik. A meglevő kórházakon kívül a fővárosban új poliklinikát szándékoznak építeni. Említettük, hogy a közlekedési eszközök hiánya sújtja legjobban az önkormányzatú zürjén területet. Újabban ezen is segíteni igyekeznek. Másfél millió rubeles költséggel utakat építenek. Elsősorban Leningráddal és Moszkvával igyekeznek közvetlen összeköttetést teremteni. Az 1941-iki költségvetési évben a népoktatás költségeire közel 46 millió rubelt (majdnem ugyanannyi pengőt), a népegészségügy céljaira 21 millió rubelnél többet, a nemzetgazdaság fejlesztésére 24 millió rubelnél többet irányoztak elő. Hogy ezt a tervet a jelenleg dúló háború mennyiben valósítja meg, az persze kérdéses. Föllendült, különösen a városokban, az építkezés is. A 20 millió hektárnyi erdőterület a zürjén mezőgazdaság alapja. Ők is bátran vallhatják azt, amit a finnek: (Suomen tuki on metsä) — Zürjénország ereje az erdő. Évenkint 10—20—24 millió köbméter fát termelnek. A fakitermeléssel kapcsolatos fűrészmalmok, cellulóze- és papírgyárak fejlődnek, számuk gyarapodik. A kutyaszánon és rénszarvasfogaton lebonyolított közlekedést új vasútvonalak váltják fel (Kotlasz—Pecsora—Vorkuta vonal). De szükség is van erre, hogy az Ural kincsei, főképpen a kőolaj, kőszén, ércek minél gyorsabban hozzáférhetők legyenek az európai gazdasági élet számára. Csak a legszükségesebb adatokkal igyekeztünk jellemezni a zürjén nép múltját és jelenét. 86
Ezek alapján jövőjükben rendületlenül bízunk. Ha az orosz statisztika adatai nem is felelnek meg mindenben a valóságnak, kétségtelen, hogy a zürjén földön új élet sarjad. A velük és többi volgamenti nyelvrokonaikkal való foglalkozásban az a meggyőződés vezet, hogy a jelenleg történő európai és főképpen keleteurópai átrendeződés következtében mindannyiokra, az elmúlt négyezer esztendő keservei és gyötrelmei után csak jobb jövő várhat.
87
A votjákok földje és népe A finnugor népek permi ágának másik csoportjába a zürjénektől délre lakó votják, saját elnevezésük szerint udmurt nép tartozik. A zürjének és votjákok nyelvének szerkezete és szókészlete meglehetősen egyező. A votjákok lélekszáma jóval felülmúlja a zürjénekét. Kár, hogy a nyelvi különbségek, elkülönült népi fejlődés megosztotta a permi ágat. Mert ha a permi népek egysége megmaradt volna, úgy már most is egymilliós néptömbről lehetne beszélni. Reméljük, hogy ezt az egységet a jövőben sikerül ismét megteremteni. A jövő fejlődésének mindenképpen erre az egységre kell törekedni. Ha a nyelvi tényezők elkülönítő jelleggel bírnak, úgy olyan magasabb szempontokat kell keresni, amelyek kiküszöbölik a nyelvi tényezők kizárólagos jelentőségét. Ezeket a nyelvi eltéréseket a finnugor faji öntudat kifejlesztésével, valamint a gazdasági, művelődési, társadalmi és politikai téren való együttműködéssel kell ellensúlyozni. A votjákok (udmurtok) szintén önkormányzatot nyertek a tanácsrendszer megvalósulása idején. Az önkormányzati terület nagyságára nézve különböző források különböző számokat közölnek. Egyes adatok alapján kereken 29.000 km2-re, más adat szerint 32.100 km2-re becsülhető. Központi helye, Izsevszk városa, hatalmas ipartelep. A votják önkormányzati terület lakosainak száma (különböző források egybevetése alapján) 750— 760.000 lehet. Ebből közel 400.000 votják (a lakosság 53 százaléka), a többi leginkább orosz és néhány százalékban tatár. A különböző tájakon szétszóródottságban élők számbavételével az összes votjákok számát (1926-ban) 505.000-re becsülték. Ennél is újabb adat szerint a votjákok száma 600.000-nél is több. Kétségtelen, hogy legalább 100.000, de lehet, hogy ennél is több votják nem élvezheti az önkormányzat nyújtotta gazdasági és művelődési előnyöket. A votják önkormányzat kihirdetésének, illetve elnyerésének napjára vonatkozólag is eltéréseket látunk a forrásokban. Zsirai szerint 1920. november 6., a finn I. Manninen szerint 1920. november 4., Langenscheidt szerint 1921. január 5. Többször említettük már a tanácsrendszerben a finnugor népeknek is nyújtott önkormányzatot. Ezt az alkalmat tartjuk megfelelőnek, hogy ennek mibenlétét röviden jellemezzük. Az 88
ennek mibenlétét röviden jellemezzük. Az Egyesült Orosz Szocialista Tanácsköztársaság tagozódása szerint — a balti államok és Kelet-Lengyelország csatlakozása előtt — tagállamokból: a tulajdonképpeni Orosz Szövetséges, Szocialista Tanácsköztársaságból, Fehéroroszországból, Ukrajnából, Kaukázusontúli Köztársaságból, Turkisztánból és Üzbegisztánból állott. Ezek az államok kisebb egységekre oszlottak, különösen az első helyen említett Orosz Szövetséges Szocialista Tanácsköztársaság Ez feloszlott az európai részre, továbbá a krimi és északkaukázusi területre, azonkívül az ázsiai részre: Szibériára, a Jakutok, a Kozákok és Kirgizek köztársaságára, valamint a távolkeleti köztársaságokra. Legtagozottabb közülük az európai rész, amely kormányzóságokra, kerületekre, azonkívül önkormányzatú területekre és önkormányzatú köztársaságokra oszlik. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy közigazgatásilag az európai rész a legjobban megszervezett, javarészt a régi cári korszak hagyományai alapján. A legfontosabb újítást a tanácsrendszer korszaka az új önkormányzati területek és köztársaságok életrehívásával valósította meg az orosz birodalomban. Közép-európai fogalmak szerint ez voltaképpen nem más, mint az oroszországi nemzetiségi kérdés rendezése, illetve a kisebbségi kérdés valamilyen formában való megoldása. Kétségtelen, hogy ezen a téren szembeötlő változások történtek a cári korszak kormányzási hagyományaival és közigazgatási rendszerével szemben. Ez azonban a tanácsrendszernek nem egyéni és eredeti találmánya. Közismert, hogy Nyugat- és Közép-Európa érdekelt államaiban az elmúlt évtizedek során ez a kérdés szintén a politikai érdeklődés homlokterében állott s azt hol jól, hol rosszul, inkább rosszul, mint jól, de szintén megoldani igyekeztek. Az orosz többségű lakosság közigazgatása általában a kormányzóságok és kerületek útján történik. A nem orosz lakosság az önkormányzatú köztársaságokban és területeken csoportosul. Nem térhetünk ki valamennyi nemzetiség ilynemű helyzetének ismertetésére, csak azt közöljük, hogy pl. a finnugor népek lakta területek közül Kelet-Karjala önkormányzatú köztársaság — ez politikai szempontból magasabbrendű fokozatot jelent — míg a zürjének, votjákok, cseremiszek földje csak önkormányzatú terü89
let. Ennél is korlátozottabb szabadsága van a mordvinoknak, akik nem területi, hanem csak művelődési, ú. n. kultúrautonómiával kellett, hogy megelégedjenek.11 Természetesen az önkormányzatú köztársaságok és területek határvonalainak megállapítása a központi kormányzat számára tág lehetőségeket adott az orosz jelleg megóvására. A szempont kétségkívül az volt, hogy inkább a nemzetiségek legyenek kisebbségben orosz többségű területeken, mint megfordítva. Így csináltak orosz többségű köztársaságot — mint láttuk — Kelet-Karjalából, s így rekesztődött a zürjén népnek fele, a votjáknak egyötöde kisebbségként idegen területekre. A tanácsrendszer nyújtotta önkormányzat tehát nem politikai jellegű. Még csak nem is gazdasági természetű, amint ezt a zürjének esetében kifogásoltuk. Még Karjala önkormányzata sem terjed ki gazdasági térre, noha köztársaság, nem pedig terület. A zürjének, votjákok, cseremiszek önkormányzata közigazgatási és közművelődési, a mordvinoké pedig csak közművelődési jellegű. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy a különböző nemzetiségek közigazgatási és közművelődési önkormányzatának ellenőrzésére, illetve irányítására nem ügyelne a moszkvai központi kormány. A közigazgatás berendezése és a műveltség ápolása csak formailag lehet nemzeti, illetve népi. Tartalma azonban szigorúan marxista-leninista elvek szerint kell, hogy telítődjék. Tanulságos adat erre az 1940/41. tanévben szovjetesített tartui észt egyetem sorsáról szerzett egyik adat. Még a finnugor nyelvtudományok ápolására hivatott tanszékek mellé is fölállítottak, a bölcsészeti karon, egy marxista-leninista tanszéket. A moszkvai elképzelés szerint ugyanis még ezt a nyelvtudományt is csak ilyen alapon és ilyen szempontok szerint lehet művelni. Hogy ez a felemás helyzet: a központilag irányított helyi önkormányzat milyen eredményekkel járt, azt ma még nem láthatjuk tisztán. Kétségtelenül segítette a finnugor népek anyanyelven történő művelődési és így társadalmi, sőt gazdasági fejlődését és haladását. A moszkvai központi kormányzati szellem megválto11
Tanulságos ezt a felosztást összehasonlítani azokkal a törekvésekkel, amelyek Magyarországnak hasonló módon való átrendezését akarták megvalósítani. A magyar állam és az orosz birodalom történelmi fejlődését és a jövőben való kialakulását azonban nem lehet egy kaptafára húzni.
90
zásával e népeknél is megváltozik majd az eddigi eszmei tartalom s előreláthatólag megfordul a helyzet. Ami eddig külső forma volt (népi nyelv, szokások stb. ápolása), lesz a jövőben a lényeges tartalom, amit pedig tartalomnak szántak, — a marxista-leninista eszmerendszer — arról kiderül, hogy csak forma, amely a rendszer változásával együtt szintén megváltozik, illetve eltűnik. Nagyon helyesen állapítja meg T. S. V.12 a következőket: „Az autonómia legfőbb eredménye a finnugor népek nyelvének újjászületése és továbbfejlesztése, írást kaptak és az írással lassan megszületik nemzeti irodalmuk is. Iskolákat kaptak, ahol nemzeti nyelvükön tanulhatnak és az iskoláztatással megnyílik egy kulturáltabb és talán jobb élet lehetősége is előttük. A saját földjükön tanítóképzők és más középiskolák, Leningrádban az északi népek intézete a finnugor fiatal értelmiséget gyarapítják, alkotják meg néha a semmiből. A közigazgatási autonómiában működő nemzetiségi tisztviselőkből, a társadalmi és politikai élet aktivistáiból lassankint kialakul a finnugor népek saját, nemzeti vezetőrétege. Mindez pedig elősegíti nemzeti öntudatuk ébredését, kifejleszti nemzeti összetartozásukat és új fejezetet nyit történelmük és nemzeti életük eddig oly gyér és homályos krónikájában. Mert mindezeket a fogalmakat húsz év előtt még alig ismerték ők, az ural vidéki és volgai finnugor népek.” Ezek az adatok, szempontok és nézetek alapvető fontosságúak az uralvidéki és volgamenti finnugor népek jövője szempontjából. Ha a közel jövőben megváltoznék az orosz birodalomnak nemcsak politikai rendszere, de egész állami szerkezete, úgy a kelet-európai térség átrendezése csak az imént idézett s az előzményekben általunk is hangoztatott elvek szerint történhetik. Visszatérve a votjákok sorsának és életterének tárgyalására, mindenekelőtt utalunk arra, hogy ettől a lélekszám szerint elég jelentős finnugor népcsoporttól a jövőben sokat várhatunk. Gondoljunk arra, hogy az észt nép lélekszáma a XIX. század 60-as, 12
T. S. V.: Kik a rokonaink és hol élnek? Magyar Nemzet, Budapest, 1941, ápr. 15, IV. évf. 84. sz.
91
70-es éveitől kezdve a világháborúig 600.000 főről jóval egy millió fölé emelkedett, szinte megkétszereződött. Bíznunk kell benne, hogy kedvező körülmények között ez a votjákok esetében is megtörténhetik s gondoljunk állandóan arra, hogy a népek száma, gazdasági és művelődési ereje nem elintézett akta, hanem naprólnapra változó élet. Utaltunk már arra is, sőt az előzményekben okait is kifejtettük, hogy az általunk élettérnek jelzett területek nem esnek egybe a tanácsrendszer megszabta határokkal. Minthogy ebben a tekintetben is sok a változtatni és helyesbíteni való, inkább az élettérterület határvonalait igyekszünk megállapítani, nem pedig a jelenlegi közigazgatási határokat ismertetjük. A votjákok esetében is az a helyzet, hogy az élettér határvonala nem esik egybe a politikai határvonallal. A szorosabban vett önkormányzatú területen kívül legtöbb votják él közvetlenül e határok mögött, nyugat felé, a vjatkai kormányzóságban (mintegy 40.000), a tatár köztársaság területén (közel 24.000), a baskír köztársaság területén (23.300), Szarapul város környékén (11.300), a távolabbi vidékeken (az orenburgi kormányzóságban, különböző orosz városokban) és Nyugat-Szibériában (16.000). Votják nyelvszigetekre akadunk a permi, ufai és a szamarai kormányzóságok területén is. A votják néprajzi terület északi részén, a glazovi kerületben lakó böszörmények (beszermánok vagy buszurmánok) voltaképpen elvotjákosodott tatárok. Számuk 10—12.000 lehet. A múltban a votjákok élettere is minden valószínűség szerint nagyobb lehetett a mainál. Valamikor nyugatabbra és délebbre nyúltak telephelyeik. Még száz évvel ezelőtt is tudott róla a votják szájhagyomány, hogy hajdan délebbre lakó fejedelmeiket a tatárok székhelyükről (a mai Kazán közelében) északra űzték. A települési nyomok arra mutatnak, hogy délen az Ural folyó mentéig laktak, vagy legalább is kalandoztak. A permi ág két sarja — zürjének és votjákok — tehát méltán nevezhetők az uráli finnugoroknak, mert amazok keleten az Ural-hegységre támaszkodnak mint elválasztó határvonalra, emezek pedig az Ural folyóig terjeszkedhettek. A votjákok földjének ma nem igen van természetes határa. Némi jóakarattal a Vjatka és a Kama tekinthető annak. E két folyó szinte ölelő karként veszi körül a votjákok lakta területet. Szom92
szédjaik — köröskörül — javarészt oroszok, akik helyenkint közéjük is települtek. Ez a keveredés az önkormányzatú terület különböző nemzetiségű lakosainak százalékos arányszámából is kitűnik. Délen és délkeleten tatárok, helyenkint baskírok (általános elnevezéssel volgai törökök) a szomszédaik. A Kama folyó délkeleti partján túl, valamint délnyugaton viszont a rokon cseremiszekkel határosak. A votjákok egységes szellemű fejlődését megkönnyíti, hogy meglehetősen tömött és zárt településben élnek, nyelvükben nyelvjárásbeli eltérések alig találhatók, illetve nem lényegesek. Az északi tájakon, óriási területeken szétszórtan lakó finnugor népek nyelvjárási eltéréseivel szemben mindenesetre feltűnő ez — a tömött együttélésből származó — nyelvi egységesség. Az emberiesség nevében is őszintén kívánjuk, hogy ez a nép, a benne rejlő képességeknél fogva jobb jövőt érjen meg, mert a múltja elég keserű volt. A sok szenvedés megtanította őket, hogy megfontoltak, türelmesek, békeszeretőek és óvatosak legyenek. Történelmüket igen messzire nyúlóan tisztázta, különösen a régészeti kutatás. A zürjénekkel együtt valószínűleg ők is részesei voltak a Perm városáról elnevezett ú. n. permi ősműveltségnek, melyről már a zürjénekkel kapcsolatban is említést tettünk. A zürjénektől való elszakadásuk a magyar honfoglalás korában, a IX. és X. században történhetett. Ettől az időtől kezdve lehet beszélni a votják nép önálló történelméről, illetve sorsáról. Ebben a korszakban körülményeik, különösen művelődési fejlődésük alakulásában nagy szerepet játszott az a volgai törökség, amelynek szerepe nemcsak a szomszéd rokonnép, a cseremiszek történetében mutatható ki, de a magyarság múltjában is jelentős tényező volt. Minden valószínűség szerint egy időben ők is beletartoztak a Nagy-Bulgária (Magna Bulgária) néven ismert államközösségbe, akárcsak mi, magyarok. Mint a magyar nyelvben, úgy a votjákok nyelvében is kimutatható számos bolgár-török szóátvétel. Ezek főképpen a földművelésre és házépítésre, valamint a gazdasági eszközök és szerszámok, a házi berendezés tárgyainak, a közlekedési eszközök, kézimunkák elnevezésére, továbbá a társadalmi és állami élet szervezésére vonatkoznak. Az északra szakadt zürjének rövidebb ideig élhettek bolgár-török fönnhatóság alatt, mert az ő nyelvükben az ilyen vonatkozású 93
kölcsön-szavak gyérebbek. Természetesen a bolgár-votják hatás kölcsönös lehetett, s a volgai törökség szókincsében votják átvételek is kimutathatók. Mint a bolgár-törökök és a magyarok, úgy a bolgár-törökök és a votjákok együttélése is békés jellegű volt. Ezt a szerencsés kapcsolatot Nagy-Bulgária felbomlása szüntette meg. NagyBulgária megsemmisülését a XIII. században keletről irtózatos erővel nyugatra törő tatárok idézték elő, 1236. körül. Ez volt az a hatalmas áradat, amely végső csapásaival főleg Magyar- és Lengyelországot is megsemmisíteni próbálta. Nyugat-Európa ugyan megmenekült, Magyarország is újjáépült, de volgai és uráli rokonainkat súlyosan érintette ez a történelmi változás. A korábban bolgár fönnhatóság alá tartozó népek tatár uralom alá kerültek. Ez az uralom virágzó városokat rombolt le, évszázados művelődési és társadalmi fejlődést akasztott meg. A votjákok sorsa is szerencsétlenül alakult az újonnan keletkezett ú. n. kazáni-tatár kánság idején, amely három évszázadig, 1237—1552-ig tartott. A tatár kölcsönszavak nem a művelődés magasabb-rendűségéről vagy fejlettségéről tanúskodnak, hanem a hódító tatár urak és a leigázott rabszolgák közt keletkezett helyzetre vetnek fényt. Ősi votják hagyományok szerint, ha a tatár úr lovára szállott, a körülötte tartózkodó votjákoknak négykézláb kellett előttük a földön csúszni-mászni. A régi votják törzsfők vagy fejedelmek hatalma megszűnt. Régi székhelyük, a mai Kazán közelében épült Arszk, elvesztette a votjákok számára jelentőségét. Aki tehette, menekült, északra, hogy az emberi kegyetlenség helyett inkább az éghajlat és a talaj ridegségével küszködjék. A tatár murzák a votjákokat magukkal sodorták hadjárataikban s így pusztult, oktalanul és céltalanul ez az ősi finnugor törzs. A tatár iga azonban a votják népet sújtó egyik csapás volt csupán. A bolgár-török birodalom bukása idején, tehát a XIII. század közepe táján kezdődik az érezhetőbb orosz érdeklődés e területek iránt. Ettől kezdve a szegény votják is elmondhatta, mint egyidőben a magyar: „két pogány közt agy hazáért omlik ki a vére”. Az első orosz próbálkozások Novgorod részéről és tájékáról, északnyugat felől jelentkeztek. A tatárok azonban visszaverték az oroszokat. Az oroszok erre a Vjatka folyó mentén olyan ütközőállamot szerveztek, melynek fővárosa, Hlynov azt a célt szolgálta, 94
hogy a cseremiszek, votjákok és tatárok ellen védje a novgorodi fejedelemséget. Midőn azonban a moszkvai oroszság megdönti Novgorod hatalmát (1489), Hlynov és a környező területek is Moszkva főhatósága alá kerültek. III. Iván orosz cár, Mátyás királyunk kortársa, a tatárok birtokállományát is kikezdi. A votjákok egyrésze, főleg a nyugati törzsek, ekkor kerül Moszkva uralma alá. A feltörő oroszság és a tatárság között zajló küzdelemben az ütköző szerepét játszó finnugor törzsek kiszámíthatatlan mértékben és mennyiségben morzsolódtak fel. A harc tulajdonképpen arra irányult, hogy a ma orosz birodalom néven ismert terület szláv, avagy török-tatár állam legyen-e? A vajúdás borzalmas kínjait nyelvrokonaink keserűitek meg. 1552-ben Moszkva megtöri a kazáni-tatárság hatalmát, jelentős részben éppen a votják törzsek segítségével. Hasznuk azonban nem volt ebből, mert most lettek csak igazán röghöz kötött és földre sújtott rabszolgák. Egy Stroganov nevű hatalmas hűbérúri család — amely szolgálatai jutalmául az egész Ural-vidék és Szibéria kizsákmányolója lett — , valamint a moszkvai adószedők sarcolták és hajszolták ezt a népet is. Meggondolkoztató adat, főképpen egyetemes európai szempontból, hogy a votjákok is a XVI. században válnak jobbágyokká, mint azt a zürjének, észtek esetében említettük, s amely változás a magyar parasztsággal is ebben a században történt, az 1514-iki jobbágylázadás következményeképpen. Hiába lázadoztak a votjákok, még a XVIII. században, II. Katalin cárnő idejében is, sorsuk jobbrafordítása érdekében. A híres Pugacsev-féle lázadásban való részvételük után (1775), beletörődtek a változtathatatlanba. Sorsuk hasonlatos, társadalmi szervezetük, életmódjuk és munkateljesítményük olyan lett, mint a többi orosz jobbágyé. Beleolvadtak — külsőleg — az orosz muzsikok százmilliós szürke tömegébe. Csak anyanyelvükre, hagyományaikra vigyáztak, mintha ösztönösen érezték volna, hogy ez az a kincs, amelyet minden viszontagságon át meg kell őrizniök egy jobb jövő számára. Közmondásaikban találtak vigasztalást és adtak kifejezést érzelmeiknek. A votják közmondás szerint „a tatár farkas, az orosz medve, a votják fürj”. Üldözöttnek érezve magát, a votják nép tartózkodóvá és bizalmatlanná vált a körülötte zajló élettel szemben. Hallgatagságát és mozdulatlanságát ügyefogyottságnak lehetett tartani. Pedig a votják rendkívül 95
szorgalmas, szívós és találékony, ha kedvére való a munka. Szorgalmukat minden útleíró kiemeli. Szinte kizárólag földműveléssel, s a nálunk is meghonosodott gabonafélék, meg főleg burgonya termesztésével foglalkoznak. Ha lassabban is dolgoznak, mint esetleg más fajtabéliek, kitartással végzik munkájukat. Szerény igényűek, takarékosak, s ínséges esztendőkben sem igen látnak szükséget, gazdaságos beosztásuk miatt. Az állattenyésztéstől idegenkednek, de sok lovuk van, mert ennek fuvarozás alkalmával nagy hasznát veszik. Vadászat, halászat és méhészet kedvelt foglalkozásuk. Az erre való hajlam ősi finnugor örökség bennük. Az iparosodás iránt fogékonyak, de a kereskedelemben — zürjén testvéreiktől eltérően — nem nagy kedvüket lelik. Műveltség tekintetében a zürjének után következnek. A múlt század végén 7% volt az írástudók száma. A férfiak közül 13% tudott írni-olvasni (tehát fele annyi, mint ugyanakkor a zürjéneknél). Míg a zürjén nők 3%-a volt írástudó, az írástudó votják nők száma éppenhogy meghaladta a fél százalékot (0.6%). Ez a helyzet a népesség nagyobb számával magyarázható. De közülük is sokan végeztek középiskolát. A XX. század elején a művelődés iránt való vágy fokról-fokra ébredt bennük. Már 1916-ban megjelenik az első votják újság, amelyet az 1917. évi tavaszi orosz forradalom után még néhány követett. A cári rendszer megdöntésével forradalmi változás következett be a votják nép életében. Ezt a változást nemcsak az új, tanácsrendszerű államforma okozta. Az állam csak a módokat és eszközöket adta meg, a külső formát. A mutatio rerum, a szellemi és anyagi téren való felszabadulás iránt érzett vágy ott szunnyadt a votják lélek mélyén. Az önkormányzat elnyerése után az eddig lomhának, faragatlannak tartott votják nép százezreiben egyszerre öntudatosodott a „most vagy soha” népeket formáló eszméje. 1927-ben már 409 népiskolájuk, 21 középfokú iskolájuk, 7 főleg mezőgazdasági szakiskolájuk, 81 népkönyvtáruk és 2 múzeumuk volt. Az önálló közigazgatás kiválasztotta a nép vezetőembereit, a népoktatók a nemzeti nyelvű műveltség úttörői lettek. Szépirodalmi, ismeretterjesztő, sőt főleg a nyelv- és néptudomány körébe vágó könyvek és tanulmányok jelentek meg, úgyhogy e művekről Gerd Kuzebaj nevű írójuk és népköltészet-kutatójuk könyvészeti összeállítást is közölt, finn nyelven. Akadtak színműíróik (Kedra 96
Mitrei, Timasev), elbeszélőjük (Bagaj Arkas), sőt költőnőjük (Asaljcsi Oki) és költőjük (Iljin Michail). Votják és zürjén rokonaink tulajdonképpen nem is állanak olyan nagyon messze az egyetemes európai szellemtől, mint azt általában gondolnók. Néhány évtizedes nevelő és népet művelő munkásságra van csak szükség, s egy nemzedék múlva minden valószínűség szerint rá sem lehet majd ismerni a XX. század elején élt votják és zürjén népre. Hogy a magasabbrendű szellemi tevékenység iránt van bennük készség és tehetség, azt gazdag népköltészetük, néphagyományuk és hitregei emlékeik is bizonyítják. Amit Zempléni Árpád megsejtett, s megvalósítani igyekezett nem kicsinylendő vállalkozás és programkitűzés. Nem vállvonogatással elintézhető dolog, mint azt, sajnos, még ma is megteszik egyesek. A világ teremtéséről, a vízözönről, az óriás ember kiveszéséről és a kis ember megjelenéséről szóló mondái töredékeik, történelmi eseményeket megörökítő mondáik régvolt hőseikről, tündér- és állatmeséik, a pogány művelődés korára visszamutató imádságaik, babonáik, ráolvasó igéik, varázslataik, esküformáik és átokszavaik, az emberi élet különböző megnyilatkozásairól szóló népdalaik (halottakat sirató énekek, menyasszony-búcsúztatók, katona-, szerelmi, lakodalmi és vendégségi dalok, gyermekversek), közmondásaik és találós kérdéseik, rejtvényeik olyan szellemi kincsestárra utalnak, amelynek alapján nemcsak a nemzetközi, s elsősorban a finnugor tudományos kutatás nyer értékes adatokat, hanem amelyre alapozódva megkezdődhetik egy új, népi szellemű votják és zürjén műirodalom kialakulása is. A múlt század orosz, magyar, zürjén és finn gyűjtői után most a votjákok arra illetékes férfiai kezdenek ezekkel a népköltészeti hagyományokkal foglalkozni, s ebben a tekintetben a jelenkor finn és magyar szakembereinek, amennyiben erre mód és alkalom kínálkozik, csak folytatni kell Rogov, Aminoff, Lytkin, Munkácsi Bernát, Wichmann György, Fokos Dávid megkezdett munkáját. A jövő feladata a gyűjtött anyag kiértékelése lesz. A votjákok is érzik, hogy a gazdasági rendszer jellegétől, s az állampolitikai szervezés módjától függetlenül, az ő népük sorsa is aszerint alakul — miként a legnagyobb nemzettől a legkisebb néptörmelékig minden finnugor nép sorsa is —, mennyire tud sajátosan nemzeti maradni s menynyiben képes beilleszkedni az egyetemes európai közösségbe, an97
nak egyik kiiktathatatlan láncszemeként. A tatártól, orosztól évszázadokon át sanyargatott votják nép fölemelte fejét, s tekintete, jövőjében való rendíthetetlen hittel, magasabb eszmények felé irányul. Nemcsak finnugor, de egyetemes emberi kötelesség, nemcsak finnugor, de egyetemes európai érdek, hogy támogató kezet nyújtva a múlt sötétjéből előbotorkáló testvérünknek, kijuttassuk a nemzetek örök életének terére.
98
A cseremiszek földje és népe Az Oroszországban lakó finnugor népek utolsó nagyobb csoportja, mely népi igényeivel egy általános kelet-európai rendezés során tekintetbe veendő, az ú. n. volgai finnség. Egyes rendszerezők a permi finnséget (zürjéneket, votjákokat) is volgai finneknek nevezik. Ez az eljárás azonban részint helytelen, részint értelmetlen.13 A tulajdonképpeni volgai finnugorság két népcsoportra oszlik. Egyik a cseremiszek, másik a mordvinok törzse. A volgai finnség külön élete akkor kezdődik, midőn a permiek, majd a nyugati finnek (mai finnek, észtek, karjalaiak stb. ősei) kiváltak az ősi finn-permi közösségből. Ez Kr. előtt kb. 1000 táján történhetett. A magára maradt volgai finnség együttes életében fokozatosan fejlődő társadalmi átalakulás, gazdasági téren való haladás (a földművelés, állattenyésztés fejlődése, kezdetleges kézműipar kialakulása) vehető észre. Ez a szomszédos népekkel való érintkezés következtében történhetett. A szaktudomány bizonyos árja törzsekkel való kapcsolatokat tételez fel, a cseremiszek és mordvinok nyelvében található kölcsönszavak alapján. A volgai finnség ősei mai települési helyeiktől valószínűleg nyugatabbra lakhattak. A finnek és észtek múltjával kapcsolatban említettük, hogy valamikor — Kr. születése körüli időkben — még megvolt a nyugati finnség és a volgai finnség között a területi összefüggés. Ezt a tényt igazolják a volgai finnek nyelvében kimutatható balti-szláv (litván, lett, kihalt ó-porosz) jövevényszavak is. E szavak egy-része megvan a balti finnség és a volgai finnség nyelvében. Vannak viszont olyan szavak is, amelyek már nem találhatók meg a mordvinban s még kevésbé van nyomuk a cseremiszben. Ebből azt következtetik, hogy a balti finnség és a volgai finnség között akkor szakad meg a kapcsolat, midőn az előbbiek kijutottak a Keleti-tenger partvidékére s egyideig baltiszláv népek közelében, esetleg azokkal összekeveredve éltek. Ez 13
Jellemző, hogy a német alapossággal készült Langenscheidt id. m. a csuvasokat is volgai finneknek nevezi, noha ezekről köztudomású, hogy török fajúak.
99
a helyzet Kr. születése előtt, az I.—II. században állhatott fönn. Azt tartják, hogy a volgai finnség települési helyei a mai Moszkva környékén lehettek, a balti finnek pedig innen is nyugatabbra, a Dnyeper és a nyugati Dvina forrásvidékén, a Valdáj-hegység tájékán tanyáztak. Ezt a finn-volgai egységet részint a nyugati finnek továbbvándorlása, részint idegenfajú elemek közbeékelődése szüntethette meg. Hogy a volgai ősnép mikor hasadt ketté — a mai cseremiszekre és mordvinokra — azt pontosan nem látjuk. A déli törzsekből lettek a mordvinok s az északiakból a cseremiszek. Ma is ez az elhelyezkedésük, noha mindkét csoport az elmúlt két évezred során általában keletebbre tolódott. A Kr. utáni VII. században már kétségtelenül megvolt az elkülönülés közöttük. Ezt — a balti-finnség kivételével — minden finnugor törzs múltjában nagy szerepet játszó bolgár-török nyelvi és művelődési hatás eltérő megnyilvánulása alapján bizonyítják. A cseremiszek önmagukat mari néven emlegetik. Egyes tudósok szerint a Kr. u. VI. században élt gót püspök, Jordanes 551ből való krónikája említi először a cseremisz nevet, amaz északi népek névsorában, amelyek Hermanarich keleti gót király uralma alá tartoztak a IV. században, akkor, amikor a hunok előretörése kezdődött. A Jordanes följegyezte alakból (scremniscans) talán mégsem magyarázható megnyugtató módon a cseremisz szó. Jordanes közli a merens elnevezést is és ugyancsak ezzel (merja alakban) találkozunk a szláv Nestor krónikájában. Egyes vélemények szerint a merja vagy merens törzsi a mai cseremiszekkel rokon nép, vagy annak nyugati s azóta kihalt ága lehetett. A helyneveken, a cseremisz mondákon és történelmi eseményeken kívül ez is csak azt bizonyítja, hogy a cseremiszek valamikor valóban nyugatabbra, egész az Oka folyó tájékáig tanyáztak. A cseremiszek mai települése nem mondható szerencsésnek. Két nagyobb csoportban élnek ugyanis, s ezt a kettőt a rokon votják nép sűrű és tömött településű élettere szakítja el egymástól. Így ők is abban a szerencsétlen helyzetben vannak, hogy önkormányzatú területükön kívül is jelentős számmal élnek testvéreik. Földrajzi helyzetük szerint három csoportba osztják őket: 1. hegyi cseremiszekre, 2. erdei vagy mezei cseremiszekre és 3. keleti cseremiszekre, akik az előbbi két csoporttól teljesen elkülönítve él100
nek. A hegyi és erdei vagy mezei cseremiszek eléggé körülhatárolt területen, a Vetljuga, Volga, Kama és Vjatka folyó között települtek (nyugati cseremiszek). A keleti cseremiszek a Bjelaja és Ufa folyók közében találhatók. Ezek a XVII. században húzódtak ide, részint katonai szolgálat teljesítésére, részint, hogy a súlyos adóktól és a keresztény hitre való térítéstől menekülhessenek. Bár túlnyomóan görög-keleti vallásúak, pogány hitüket még szinte a XIX. század végéig is megőrizték. 1897-ben az ufai kormányzóság területén élő 80.000 cseremiszből kereken 75.000 volt a pogányok száma. Szomszédaik oroszok, de a nyugati cseremiszek délen és délkeleten csuvasokkal és tatárokkal, keleten votjákokkal érintkeznek, míg a keletiek oroszok és baskírok szomszédságában élnek. A XIX. század közepén számukat 165.000-re becsülték, a század végén azonban ez már kb. 375.000-re emelkedett. Az 1926-os orosz statisztika szerint számuk már 428.192 volt. A cseremiszek példája is bizonyítja, hogy — egy-két tragikussorsú törzstől (vogulok, osztjákok) eltekintve — az összes finnugor népek életrevalók, s szaporodásuk, a kedvezőtlen körülmények ellenére is, emelkedő irányzatot mutat. Az önkormányzatú cseremisz terület lakosai a hegyi és erdei (nyugati) cseremiszek, fővárosa Krasznokoksajszk (Carevokoksajszk). Nagysága egyik adat szerint 19.000, a másik szerint 21.000, illetve 23.000 km2. Az önkormányzat elnyerésének napjára nézve sem egyeznek adataink. Egyesek szerint 1920. november 4, mások szerint november 25. A cseremisz önkormányzat összes lakosainak száma 428.101, míg az összes cseremiszek számát 428.192-re becsülik. A1926. évi orosz tanácsköztársasági statisztika adatai szerint a cseremisz önkormányzatú terület lakosainak 51 százaléka (247.979) cseremisz, míg 44 százaléka orosz és 4 százaléka tatár. Az önkormányzatú területen kívül kereken 177.700 cseremisz él. Ezek legnagyobb része a baskír köztársaságban (79.298), a vjatkai kormányzóságban (59.741), a Kungur kerületben (15.400), a tatár köztársaságban (13.130) és elszórtan 10.200 (köztük közel 3000 a votjákok területén) található. De ezek is csak megközelítő pontosságú számok, mert felhasznált forrásaink adatai nem egyeznek. 101
A cseremiszek múltja nemcsak változatos, de zivataros, sőt vérzivataros volt. Láttuk őket szerepelni a Hermanarich keleti gót király meghódította népek sorában, a hun előretörés idején. A hun kirohanás Ázsiából — amely a magyarokat is elsodorta az ugor együttélésből néhány századdal azelőtt — lehetett talán az oka a cseremiszek és mordvinok különválásának. Alig vészelték át a hun előretörés okozta nyugtalanságokat, Kr. után kb. 700 körül a volgai bolgár-törökök uralma alá kerültek, tehát abba az együttesbe, amelyben az ősmagyarság is részt vett. A bolgár-törökök birodalma a Volga középső folyása mentén, a Kr. utáni VIII. században kezdett kialakulni, hogy a következő századokban valósággal nagyhatalommá fejlődjék. A Volga mellett, a Kama folyó torkolatától délre épült fővárosáról, Bolgárról arab feljegyzés azt közli, hogy lakosainak száma elérte a 10.000-et. Jelentékeny szám abban az időben. A cseremiszek és a bolgárok, a nyelvi és egyéb emlékek tanúsága szerint, igen szoros kapcsolatban lehettek egymással. A cseremiszek félezernél több kölcsönszót vettek át a bolgár-török nyelvből, tehát jóval többet, mint mi magyarok, akikről egyesek azt tartják, hogy félig-meddig törökfajúak és nyelvűek volnánk. Ezek a szavak — akárcsak a magyar nyelv bolgár-török kölcsönszavai — a békés társadalmi szervezkedés, valamint a gazdasági fejlődés bizonyítékai. Az állattenyésztés, földmívelés, gyümölcsés növénytermesztés, házépítés, házberendezés, ruházat, ipar és kereskedelem fogalmaira vonatkoznak a cseremisz nyelv bolgártörök kölcsönszavai. Az anyagi világ dolgain kívül szellemi téren is változás jelentkezik. Ez főleg a társadalmi szokások és a vallásos felfogás módosulásában mutatható ki. A cseremiszek és bolgár-törökök érintkezése azonban nem volt egyoldalú, mert a bolgár-törökök mai utódaiul tekinthető csuvasok nyelvében is kimutatható cseremisz szavak átvétele. Ez azonban alig több mint tizedrésze a cseremisz nyelv bolgár-török szavainak. A finnugor népek közül a magyarságon kívül a cseremiszek voltak legszorosabb kapcsolatban a bolgár-törökökkel. Ez az oka, hogy a bolgár birodalomnak a tatárok részéről történt megdöntése után is élénk maradt a kapcsolat a cseremiszek és a bolgárok utódai, a mai csuvasok között, s a két nép még ma is egymás szomszédja. A nemzetiségi viszonyoknak e területen való kevertsége folytán ez fon102
tos és tekintetbe veendő körülmény az eljövendő kelet-európai térség rendezése során. A cseremiszek és bolgár-törökök együttélésének végét 1236ban a tatárok előretörése jelzi. A cseremiszek azonban kedvezőbb körülmények közt maradtak meg, mint azt a votjákok esetében láttuk. Ez kétségtelenül fejlett politikai, sőt diplomáciai érzékükről tesz bizonyságot. Bár adót fizettek a tatároknak és katonáskodni voltak kénytelenek, mégis számos kedvezményben részesültek, s szinte kiváltságot jelentő önkormányzati előnyöket biztosítottak a maguk számára. Fejedelmeik és birtokosaik megmaradtak. A katonai szolgálatra vállalkozók nem fizettek adót, s csak a nép többi részét terhelte az adófizetés kötelezettsége. Olykorolykor szinte szövetségestársi viszonyban éltek a tatárokkal. Ezek felismerték és megbecsülték a cseremiszek kiváló katonai tulajdonságait. Hadseregük legjobb csapatait cseremiszekből válogatták össze s a vezérek közé is szívesen fogadták a cseremisz fejedelmeket. A tatárok évszázadokon át foglalkoztatták a cseremiszeket az oroszok ellen vívott harcaikban. A tatár uralom korában a török nyelvi hatás és átszíneződés tovább tartott a cseremisz nyelvben. Ennek bizonysága a 650 tatár eredetű szó a cseremisz nyelvben. Ezek egyrésze a katonáskodás, az állami élet és közigazgatás, valamint az adózás körébe tartozó fogalmak kifejezésére szolgál, másrésze a békés polgári életre (gazdálkodás, háztartás, társadalmi élet) vonatkozik. A tatár hódoltság kora, — mint a votjákok, úgy a cseremiszek számára is — a XVI. század közepén, 1552-ben szűnik meg, midőn Rettenetes Iván megdönti a kazáni tatár birodalmat. Majdnem kilenc évszázadig éltek tehát cseremisz nyelvrokonaink a bolgár-török és a tatár-török fönnhatóság alatt. A legutóbbi évszázadokban bekövetkezett szláv (orosz) főhatóság sem tudta ezt a törökség felé való hajlást megszüntetni s még 1910-ben is azon panaszkodik egy öntudatos cseremisz (Karmazin), hogy népe szinte teljesen eltörökösödik. A magyar közvélemény, de még a tudományos felfogás is azt szereti hirdetni, hogy a magyarság voltaképpen finnugor és török törzsek egybeolvadásának eredménye, eltörökösödött finnugorság. A cseremiszek múltjából kiderül, hogy van egy nálunk még sokkal jobban eltörökösödött, illetve még törökösebb színezetű finnugor nép: a cseremisz. 103
A kétféle török-bolgár és tatár hatást, a törökséggel való évszázados együttélést a cseremiszek aránylag szerencsésen úsztak meg. De végzetük elől ők sem menekülhettek s elkövetkezett az az idő, midőn szembekerültek a nyugat felől támadó új hatalom: a moszkvai orosz fejedelmek terjeszkedési törekvéseivel. Az oroszok gyarapodása és terjeszkedése szigetelte el végleg a volgai finneket a nyugati finnektől, az orosz nyomás morzsolta föl a volgai finnek nyugati határőrtörzseit (merjákat) s szorította őket lassan-lassan kelet felé. A tatárok birtokállományának védelmében véreztek évszázadokon át a cseremiszek s az orosz történeti följegyzésekből kiderül, hogy kemény ellenfelek voltak. A Nestorféle orosz krónika már az adófizető népek sorában említi a cseremiszeket is. Ez azonban kétséges, hiszen a cseremiszek a bolgárok, illetve tatárok alattvalói voltak s így nyilván ezeknek adóztak. Az orosz nyomás a XIV. században kezd mind erősebbé válni. A kitűnő nyilasok hírében álló cseremiszek a XV. és XVI. század folyamán (1455-ben és 1530-ban) súlyos csapásokat mérnek az előmerészkedő oroszokra, de már 1546-ban a Volga jobb partján élő hegyi cseremiszek kénytelenek átpártolni a moszkvai oroszokhoz s megígérik nekik, hogy velük harcolnak a tatárok ellen. A mezei cseremisz hadak továbbra is tatár szövetségben maradtak. A tatárok között lábrakapott egyenetlenség — Moszkva könnyű győzelmének egyik oka — átterjedt a cseremiszekre is. 1552-ben összeomlott a kazáni tatár birodalom, s évszázadokra, szinte napjainkig eldőlt az orosz térség jövője. De a cseremiszek már 1553-ban föllázadnak az orosz uralom ellen, s a votjákokkal szövetkezve, négy évig állják a harcot Moszkva seregeivel szemben. A XVI. század többi cseremisz szabadságharca is vérbefulladt. Ezután már nem voltak képesek a fegyveres ellenállásra, nem maradt számukra más lehetőség, csak a fáradt lemondás, a csendes düh, a néma tűrés és a makacs ellenszegülés. A közéjük telepített oroszság túlkapásai, az adózás terhei és a keleti egyház térítő törekvései ellen már csak úgy védekezhettek, hogy csapatostul kerekedtek föl ősi települési helyeikről s keletebbre húzódtak, néptelenebb és félreesőbb tájakra. Ez a körülmény okozta, hogy a cseremiszek jórésze kivándorolt az ufai kormányzóság területére, a Bjelaja és Ufa folyók közti területre. Újabban, a tanács104
rendszer idején kapott önkormányzatuk így csak a nyugati cseremiszekre, a népnek alig felére terjed ki, míg a keleti törzs sorsa igen kétséges. Nem attól kell tartani, hogy eloroszosodnak, hanem sokkal inkább attól, hogy a baskir-tatár környezetben eltörökösödnek. Ezt a folyamatot megkönnyíti az is, hogy a mohamedán törökséggel szemben vallási és így művelődési tekintetben sem elég erősek. A kereszténységre való térítés a XVI. században kezdődik — az orosz uralom alá való jutás után — de a görögkeleti egyház csak a XVIII. században, Erzsébet cárnő uralkodása idején ért el tartósabb eredményt. A térítés nagyon egyszerű módon történt. Akik megkeresztelkedtek, azoknak adóelengedést ígértek, akik viszont pogányok maradtak, kötelesek voltak amazok adóját is megfizetni. Akik nem akartak se megkeresztelkedni, se adót fizetni, kivándoroltak kelet felé. Hiába alázkodtak meg, akik megalázkodtak, hiába keresztelkedtek meg, akik színleg megkeresztelkedtek, hiába fizettek adót, akik bírták, az orosz kormányzat könyörtelenül üldözte őket. Még a XIX. század folyamán is komor veszélyek fenyegették népi állományukat. Oroszokat telepítettek közéjük, s az egyház az iskolázást és a népművelést is az oroszosítás szolgálatába állította. Ilyen körülmények ellenére is sikerült a legbecsesebbet, anyanyelvüket megmenteni. A cseremisz nyelv is bizonyság arra nézve, hogy a finnugor nyelveket valami rendkívüli szívósság és ellenállóképesség jellemzi. Szinte csodával határos, hogy egy négy-ötezer évvel ezelőtt megvolt, kezdetleges és szegényes szókinccsel, de sajátságos, más nyelvekétől elütő nyelvtani szerkezettel bíró ősnyelv oly sokirányú elágazás, idegen hatás, fejlődésben való megrekedés ellenére is megállja helyét a hatalmas tömegek által beszélt nagy nyelvek mellett s különböző hajtásai szívósan várják, hogy eljöjjön az a kor, amely őket is művelés alá veszi, várják azt a kort, amikor őket is nemcsak százezrek, de majd milliók és milliók beszélik. A finnugor nyelvek felfedezése és rokonságuk megállapítása szinte izgalmas detektívregényre emlékeztet. A finnugor nyelvtudomány — a stúdium — e népek történetében a Gondviselés eszköze volt. A jövőben ennek az elméleti kutatásnak helyét elfoglalja majd a gyakorlati élet számtalan igénye és követelménye, — a politikum. E nyelveknek az évezredek 105
során reájuk szakadt idegen hatásrétegek alól való kiásása után következik megtisztításuk, ápolásuk s az emberi szellem — a műveltség szolgálatába való állításuk. Bármennyire is hadakozó természetűek voltak múltjukban a cseremiszek, bármennyire is pogányok maradtak, majdnem egyötöd részükben szinte napjainkig, nem mondható róluk, hogy a művelődés iránt nincs hajlamuk és fogékonyságuk. Már a régi leírások is értelmesebbeknek, ügyesebbeknek, tevékenyebbeknek és tehetségesebbeknek tartják őket, mint szomszédjaikat, a votjákokat. A vérzivataros harci századok elültével átalakultak — mint egykor a bolgár-török korban — békés földművelőkké s állattenyésztőkké, akár csak orosz szomszédaik. A Volga jobbpartján élő, hegyi cseremiszek kitűnően termő földekkel rendelkeznek, jól és szorgalmasan gazdálkodnak s ezért meglehetősen jómódúak. A Volga balpartján élő erdei vagy mezei cseremiszek területét jórészt erdők borítják, földjük homokos, vagy mocsaras rétség. Ugyancsak kedvező földrajzi körülmények között élnek a keleti — ufai — cseremiszek. A vadászat, halászat ősi finnugor foglalkozását ma is szívesen űzik, elsőrendű méhészek s szívesen foglalkoznak háziiparral. A XIX. század végén 10 százalékuk tudott írni-olvasni. A férfiak között az arányszám majdnem 17%, a nőknél csak 1.3%. Az önkormányzat elnyerése óta ők is olyan lázas igyekezettel vetették magukat a műveltség elemi ismereteinek megszerzésére, mint a zűrjének vagy a votjákok. 1927-ben már 320 népiskolájuk, 3 magasabbfokú népiskolájuk van s 20.000-nél több gyermek látogatta ezeket. Orosz főiskolákon, egyetemeken 150 cseremisz ifjút tartottak nyilván. Újságok keletkeztek, múzeumokat szerveztek s népköltési hagyományaikat, népművészeti emlékeiket buzgón kezdték gyűjtögetni. Az úttörők között megemlítendő V. M. Vasziljev nyelvtudós neve. A cseremiszek bekapcsolása és felemelése a nyugat-európai művelődési körbe igen érdekes és hálás feladat lesz. Említettük, hogy javarészük talán még most is pogány, a megkereszteltek zöme is amolyan denevérhitű. Külsőleg engedelmeskednek az egyház törvényeinek, de makacsul ragaszkodnak őseik pogány hagyományaihoz, szokásaihoz és szertartásaihoz. Még a keresztény lakosság is résztvesz a pogány áldozati összejöveteleken. 106
Hogy a tanácsrendszer eszméi mennyit és mit változtattak ezen az állapoton, az csak a jövőben fog kiderülni. A folklóre szempontjából mindenesetre nagy kár volna, ha a közelmúlt évtizedek alatt feledésbe ment volna a cseremiszek rendkívül érdekes ősi hitvilága, amely a pogánykori alaprétegnek tatár-mohamedán, majd orosz-keresztény elemekkel való különös színeződését mutatja. A pogánysághoz való ragaszkodás azonban nem azt bizonyítja, mintha a cseremiszeknek nem lett volna lelki szükségletük a hit, s nem törekedtek volna az igazság keresésére. Jellemző erre, hogy a múlt század vége felé, a 80-as években valóságos reformációs mozgalom indult meg a pogány cseremiszek között. Ez a mozgalom csökkentette a pogány istenek számát, megszüntette a véres áldozatokat, imára, lelki elmélyülésre s szigorú erkölcsi elvek szerint való életmódra késztette híveit. Ha Kelet-Európa átrendeződik, az új magyar Julián barátoknak is útra kell indulniok kelet felé. Bő alkalmuk lesz az igehirdetésre, egyházszervezeti szempontból pedig legalább is a jelenleg görög-keleti vallású nyelvrokonainknak a görög-katolikus rítusra való áttérését kell bölcs, higgadt és szeretettel teljes módon elérniök. A római egyházzal való unió megteremtése hatalmas lépés lesz volgai és uráli nyelvrokonainknak Európa felé való közelebbhozása terén is.
107
A mordvinok földje és népe A volgai finnség másik ága a mordvin nép. A Keleti-tenger mentén élő finnséghez ez áll a legközelebb, nyelvük pedig a magyar és a finn nyelv között, hasonlóság szempontjából, mintegy középre tehető. Ez a nép tartotta fenn a mai uráli és volgai, tehát keleti, másrészt a nyugati finnség közt legtovább a kapcsolatot, abban az időben — a Kr. sz. előtti évszázadokban —, amikor a mai Moszkvától északra, a Jeges-tengerig húzódó hatalmas terület a finn törzsek élettere volt. A mordvinok múltja, jelene és jövője egyaránt rejtélyes. Azt mondhatnók, hogy a legrejtélyesebb az egyébként oly változatos múltú és sorsú valamennyi finnugor népé között. Múltjuk rejtélyes, mert egyes föltevések szerint elődeik azonosak volnának a Herodotos említette, s a szittyáktól északra lakó „androfagoi” (emberevő) elnevezésű néppel. Jelenük kétséges, mert napjainkban erről a finnugor törzsről tudunk legkevesebbet. Noha számuk megközelíti a másfél milliót — sőt egyes mordvinok véleménye szerint 3—4 millióra becsülhető — s olyan hatalmas területen laknak, sajnos szétszórtan, mint a teljes Magyarország, a tanácsrendszer kialakulása idején mégsem sikerült területi önkormányzatot kapniok. E jog megtagadása egyúttal jövőjük rejtélyének nyitja is. Mert, ha ez a terület, mint önkormányzattal bíró közigazgatási egység, az öntudatos mordvin nép vezetése alá kerül, könnyen megfordulhat a mai helyzet. Ma, a közöttük élő oroszok és törökfajú népcsoportok mellett ők vannak kisebbségben. Az önkormányzatú mordvin területen azonban igen könnyen kifejlődhetik az egységes mordvin népi gondolat. Ebben az esetben a terület egész lakossága — odaszámítva a nem mordvin nemzetiségűeket is — a mordvin nyelv, szokások és hagyományok sodró hatásába kerülne, így könnyen felidéződhetik a történelmi múlt emléke, s újra megvalósulhat a szláv tengerből kiemelkedő „regnum morduanorum”, az a középkori Mordvaország, amelyről a XIII. században még megemlékezik a magyar Julianus barát. A moszkvai központ tehát jól tudta, mit cselekszik, midőn e finnugor törzs számára, amely lélekszáma szerint ma a magyarok és finnek után a harmadik legnagyobb finnugor nép, csak bi108
zonytalan értelmezésű közművelődési önkormányzatot engedélyezett, azt is csak hosszas húza-vona után. A mordvinok, mint a cseremiszekkel kapcsolatban már fejtegettük, valamikor nyugatabbra laktak, elég sűrű településben. Ezt a nyelvükben található balti eredetű jövevényszavak, s egykori településeik földrajzi helynevei bizonyítják. A XIII. században még övék az Oka folyó torkolatvidéke. A XVI. században a Szura folyótól keletre nem éltek mordvinok, ma pedig ez a folyó a mordvinok lakta terület közepe táján található. Az oroszok terjeszkedése során a mordvinok fokozatosan kelet felé húzódtak, s az első csapásokat felfogó nyugati törzseik jórészt felmorzsolódtak a két nép harcában. Az orosz Nestor-féle őskrónika még említi a muroma népet, amely a mai mordvinok nyugati vagy északnyugati törzse lehetett. Ez éppen úgy kihalt, illetve felszívódott a szlávságban, mint a cseremiszek nyugati ága, a merens vagy merja nép. Ma a mordvinok a votjákoktól és a cseremiszektől délre, a Volga két partján laknak. Életterük természetes határokkal eléggé körülkeríthető. Nyugaton az Oka s egyik mellékfolyója, északon a Volga, majd ennek délrefordulása — a Volga-könyök — után a Kama, északkeleten és keleten a Bjelaja jelzik a mordvinok szélső települési helyeit. Csak dél felé nyitott a határuk, amelyet leghelyesebbnek látszik az Orenburg városától Szaratovon át Balasov felé megvont, majd innen északnyugat felé kanyarított vonalban megállapítani. Ezen a tekintélyes nagyságú területen szétszórtan élnek a mordvinok. Sajnos, még egymás közt sem egységesek, mert két főbb csoportra oszthatók. Egyik az északkeleten és keleten lakó nagyobb, s általában kékszemű, szőkehajú erzä, a másik a délnyugati, s számranézve kisebb, sötéthajú és sötét-szemű moksacsoport. A két csoport elkülönülése a bolgár-török uralom korában, a X—XI. században történhetett. A mordvin nevet nem is ismerik, s önmagukat az említett erzä, illetve moksa néven emlegetik. Nyelvük is eltér s ez hellyel-közzel olyan mértékű, hogy a két csoporthoz tartozók nem is értik meg egymást. Egykori független országukban ma kisebbséget alkotnák az oroszok és a török-tatárok között. A mordvin falvak — legtöbbnyire tízesével — apró szigetek az idegen népek tengerében. De ezek a szigetek év109
századok óta szívós küzdelmet folytatnak a megmaradásért. Sokan elszlávosodtak a mordvinok közül, s ezeknek egyik csoportja a Volga s az Oka között 25 faluban élő, mintegy 13.000 főre becsült terjuchan nevű néptöredék. Csak néprajzi szokásaik és nyelvjárási sajátságaik bizonyítják, hogy nem oroszok, hanem nemzetiségüket váltott mordvinok. Egy másik mordvin csoport a kazáni kormányzóság három falujának a XVII. század óta eltatárosodott lakossága, akiket karataj néven tartanak számon. Igen sok mordvin vándorolt el az ősi földről, főleg Szibériába, a tomszki kormányzóságba és Közép-Ázsiába. De e kedvezőtlen tények és körülmények ellenére is kishitűség volna a mordvinok vesztéről beszélni. Mintegy száz évvel ezelőtt számukat 480.000-re becsülték. Az 1897-es orosz népszámlálás szerint 1,023.000-en, az 1926-os adatok szerint 1,343.106-an voltak. Közigazgatási (ú. n. önálló területi) önkormányzat nélkül, a különböző orosz kormányzóságok, illetve nem-orosz nemzetiségek önkormányzatú területein oszolnak el. Legtöbben és legsűrűbben a penzai kormányzóság területén élnek, közel 400.000-en, de itt is alig jelentik a lakosság 20%-át. A szamarai (251.374), uljanovszki — régebben szimbirszki — (179.000), szaratovi (154.874) és nizsnij-novgorodi (85.000) kormányzóság területén kívül a baskírok földjén (52.000), a tatárok földjén (35.000), a kozákok földjén (27.000) és a csuvasok földjén (24.000) találhatók mordvinok. Szibériában számukat 77.000-re becsülik. A tanácsrendszer államszervezése tehát alaposan szétszaggatta a mordvin népet, mintha tudat alatt érezte volna, hogy e rejtélyes múltú nép a jövőben is sok nehézséget okozhat a birodalmi egység megtartása szempontjából. A mordvinok első hitelesnek tekinthető említése a cseremiszekkel kapcsolatban is idézett gót történetíró, Jordanes püspök Getica című krónikájában olvasható (551). A Hermanarich keleti gót király birodalmába tartozó népek felsorolásában Jordanes mordens néven jegyzi fel őket s ezt az alakot egy föltehető „mordans” hibás írásmódjának tartják. Kereken négy évszázad múlva, 950-ben, Konstantinos Porphyrogennetos bizánci császár híres munkája: De administrando imperio (melyben a magyarokról is sok szó esik) említi őket, a besenyőkkel kapcsolatban. A bíborban született görög császár följegyezte, hogy a besenyők or110
szága tíznapi járóföldre fekszik Mordva földjétől. A már említett orosz Nestor-féle krónika is megemlékezik róluk, mordva néven. Részletesebben jellemzi a mordvinokat, hangsúlyozva harcias, vad természetüket, a földjükön (regrium morduanorum) 1236-ban átutazó magyar Julianus barát. Szerinte a mordvinok semmibe sem veszik azt, aki még embert nem ölt. Ha úton vannak, az általuk megölt ellenségek fejét maguk előtt vitetik. Minél több az ilyen diadalmi jel, annál nagyobb az illető becsülete. Az emberi koponyákból ivóedényeket készítenek. Aki még nem ölt embert, annak tilos megházasodnia. Néhány évvel később, 1241-ben, egy magyar püspök Párizs püspökéhez írt levelében a mordvinokkal kapcsolatban megállapítja, hogy válogatás nélkül megölnek mindenkit, s közülük senkinek sem szabad sarut kötni lábára, míg embert nem ölt. A magyar püspök kifejti azt a véleményét is, hogy valószínűleg mordvinok ölték meg azokat a hittérítőket, akiket Béla király hírszerzés céljából keletre küldött. Hogy mi igaz és mi a túlzás e leírásokban, azt ma még bajosan tudjuk ellenőrizni. A középkor krónikásai egymástól írják ki ezeket a jellemzéseket s a mordvinok vadságáról szóló hiedelmet a XVI. század híres oroszországi utazója, Herberstein is említi beszámolójában, sőt e vélemény még Herberstein után sem enyészik el a vonatkozó szakirodalomban. Kétségtelen azonban, hogy a mordvin vitéz és harcos nép lehetett, éppen úgy, mint a vele sokáig közösségben élt cseremiszek törzse. E két testvérnép elkülönülése a Kr. sz. utáni első századokban kezdődött. Sorsuk sok tekintetben hasonlatos maradt az elválás után is. Ütközőnép szerepe volt osztályrészük századokon át, őrlődve a keletről előre nyomuló tatár-törökség, valamint a nyugatról ősi területeikre áramló szlávság között. Ennek megfelelően közép- és újabbkori történelmük három korszakra osztható, éppen úgy, mint a cseremiszeké. A bolgár-törökökkel való együttélés kb. a Kr. születése utáni VII—VIII. századtól 1236-ig, a tatár uralom kora ezt követőleg 1552-ig, majd az orosz uralom és szétszóródás kora napjainkig tartott. Sorsukon az orosz cári birodalomnak 1917. után tanácsrendszerű köztársasággá való átszervezése sem változtatott sokat. A mordvinok és a cseremiszek szétválása után a Volgakönyök tájékán megalakult a nagyjelentőségű volgai török biro111
dalom. Lehet, hogy éppen a bolgár-törökök közbeékelődése idézte elő a két testvérnép elkülönülését. Már a votjákok és cseremiszek múltjának vázolásában is láttuk, hogy a bolgár-török nép és birodalom mily jelentős szerepet játszott a Volga mentén lakó népek sorsának további alakításában. A mordvinok és a bolgár-törökök érintkezése azonban feltűnően jelentéktelenebb. A mordvin nyelvben talált kb. 200 török eredetű kölcsönszó alapján arra következtethetünk, hogy mindössze valamilyen mértékű békés jellegű művelődési kapcsolat szövődhetett a két nép között, de a bolgár-törökök nem változtatták meg lényegesen a mordvinok sajátos társadalmi, gazdasági vagy politikai viszonyait. Ezzel ellentétben aránylag igen korán kerültek kapcsolatba a mordvinok nyugati szomszédaikkal, az oroszokkal. Nestor krónikája az oroszok adófizetői között említi őket is. A XII. század elején megverik a haddal reájuk támadó Jaroszláv muromai fejedelmet. A század végén (1184) Vszevolod vladimiri nagyfejedelem a bolgár-törökök ellen indított hadjáratából visszatérve, nekiront a mordvinoknak s feldúlja termékeny földjeiket. A XIII. század folyamán Vladimír, Muroma és Rjazán orosz fejedelmeinek támadásai egyre fokozódnak ellenük. A mordvinok védekeznek, de mind birtokállományuk, mind népi erejük a támadások következtében egyre pusztul. 1220. táján elfoglalják tőlük az Oka torkolatának vidékét s az oroszok ott alapítják meg NizsnijNovgorod várát, amely kelet felé való további terjeszkedésük hadműveleti alapja lesz. A mordvinok 1228-ban Purgasz nevű fejedelmük vezérletével Nizsnij-Novgorod ellen vonulnak, de vállalkozásuk balul sikerül, sőt az oroszoknak már meghódolt déli mordvinok szétverik a hazatérő sereget. Szomorú mozzanat múltjukban ez az áldatlan testvérharc. Az oroszok és a mordvinok között azonban nem került végső döntésre a sor, mert csakhamar megjelentek a tatárok, akik megsemmisítették a bolgár-török birodalmat, leigázták az oroszokat éppen úgy, mint a mordvinokat s az egész területet hatalmuk alá hajtották, a rajta lakozó különböző fajú néptörzsekkel együtt. A tatárok főhatósága csökkentette a mordvin fejedelmek és vezérek hatalmát. A népet adófizetésre kényszerítették. De felismerve a mordvinok kiváló katonai képességeit — akárcsak a cseremiszekéit — legjobb fiaikat besorozták hadseregükbe. A már 112
említett magyar püspök szerint ők indultak rohamra a tatár hadak élén, s egy másik feljegyzés szerint Nyugat-Európában is megfordultak, Alemannia (Németország) tájékán. Talán nem tévedés, ha ezt úgy értelmezzük, hogy a tatárok magyar- és lengyelországi hadjáratában ők is résztvettek. Közben a tatárok és a mordvinok eléggé alkalmazkodtak egymáshoz. A mordvinok szerették volna ugyan lerázni a tatár igát, de ehhez egymagukban gyengék voltak. Ha viszont megkísérlik, csöbörből-vödörbe jutnak. Ebben az esetben ugyanis a fenyegető orosz veszéllyel kellett számolniok. A tatár vezetőemberek (murzák) jórésze is beilleszkedett a mordvin környezetbe, sőt sokan el is mordvinosodtak. A tatár birodalomban kitört belső egyenetlenség azonban megbontotta ezt a békés fejlődést. A tatár vezérek viszálykodását a mordvinok keserülték meg, sőt a visszavonás szelleme őket is hatalmába kerítette s meddő pártvillongásokban emésztették erejüket. Pedig mordvinnak is, tatárnak is az lett volna érdeke, hogy résen legyen s erejét gyarapítsa. A XIV. században újra mozgolódni kezdtek az oroszok. Kelet felé szorították a mordvinokat s az elhagyott települési helyeiket oroszokkal népesítették be. A mordvinokat az oroszok azonban csak nagyon makacs, évszázadokon át tartott szívós ellenállás után tudták hatalmuk alá hajtani. Ebben a küzdelemben a tatárok is segítették a mordvinokat. Különösen súlyos harcok zajlottak a XIV. század folyamán. A század második felében (1377) az erzä törzs, tatárokkal szövetkezve megtámadta a Volga partján épült orosz falvakat, sőt NizsnijNovgorodot is feldúlta. Az oroszok rettenetes bosszút álltak. Irtó pusztítást vittek végbe a mordvinok szállásain, a nép aprajátnagyját felkoncolták, a mordvinok vezetőembereit pedig NizsnijNovgorod alatt a Volga jegén kutyákkal tépették szét. A mordvinok eme harcias korának emléke az Ének a nagy fehér cárról című epikus költeményük. A XV. és XVI. században az oroszok fölénye mindjobban érvényesül. A mordvinok nagyrésze főhatóságuk alá kerül, sőt ezek a kereszténység fölvételére is kényszerülnek. Ezentúl már az oroszok seregeiben küzdenek, régi uraik, a tatárok s a még meg nem hódolt, vagy a tatárok mellé szegődött testvértörzseik ellen. Mint a többi volgai finn törzset, úgy a mordvinokat is Rettenetes Iván cár tiporja le véglegesen, a híres 113
kulikovi ütközet után, amelyben megtört a tatárok hatalma s megszűnt évszázados uralmuk e kelet-európai térségben. 1552-ben az oroszok elfoglalták Kazánt s szétverik a tatárok utolsó szervezett ellenállását is. Ez az esemény fordulópont az újkori birodalom kialakulásában. Az oroszság előtt megnyílik a kelet felé való terjeszkedés lehetősége, de ugyanakkor évszázadokra megpecsételődik nyelvrokonaink, az évszázados küzdelmeket átvészelt finnugor törzsek, és fajrokonaink, az itt uralkodott török-tatár népek sorsa. A térség új urai, az oroszok, már Rettenetes Iván cár első intézkedései során, elkobozták az őslakók birtokait, amelyeket az orosz főurak rendje és a keleti szláv egyház kapott meg. A mordvinok megpróbálkoznak ugyan még, időnkint ki-kitörő lázadásaik során, az orosz iga lerázásával. Kísérleteik azonban kudarcba fulladtak, pedig az erőszakos térítés, a gazdasági kiszipolyozás olyikor-olykor valamennyi elnyomott törzset: cseremiszt, votjákot éppen úgy, mint a tatárokat és a baskírokat, közös lázadásra ingerelte. A keresztény hitre való térítésük ügyében Rettenetes Iván cár adta ki a parancsot. Az erzä népcsoport területén több kolostort alapítottak s e kolostorok szerzetesei kapták meg a környéken lakó mordvinok birtokait. Érthető, hogy ilyen beköszöntő után nem szívesen fogadták az új vallást, amelynek terjesztése érdekében az oroszoknak ismét erőszakhoz kellett folyamodniok. Eredményt csak a cseremiszeknél ismertetett eszközökkel tudtak elérni. Adóelengedésben és ajándékokban részesítették a megkeresztelteket, fölmentették őket a katonáskodás alól s ezeket a terheket a pogány hitben maradottakra hárították. Így is csak a XVIII. század utolsó éveiben fejeződött be az összes mordvinok keresztény hitre való térítése. Ez azonban még akkor is felszínes maradt, mert pogány hagyományaikhoz a legújabb időkig ragaszkodtak. A mordvinok utolsó jelentősebb felkelését az oroszok a XVII. század elején fojtották vérbe. Ezután megkezdődik a mordvinok szétszivárgása, különösen kelet felé. Ez a folyamat még a XVIII. században is folytatódott, s végzetessé vált a mordvin népre. Idegen fajok közé ékelődött csoportjaikat az elnemzetietlenedés fenyegette. Az aránylag nagy létszámú, bizonyos fokú műveltséggel rendelkező mordvin nép, miután évszázadokon át kemény harcokban bizonyította be faji kiválóságát, 114
széthullott, mint az oldott kéve. S mikor 1917-ben elkövetkezett Oroszország legújabbkori történelmének végzetes sorsfordulata, a mordvinok viszonyain ez sem sokat változtatott. A számbelileg hozzájuk képest csak felényi vagy harmadnyi votjákok, zűrjének és cseremiszek területi önkormányzatot kaptak, a mordvinok azonban — szétszórtságukra való hivatkozással — még ebben sem részesülhettek. Így a nemzeti megújhodás utolsó reményfoszlányai is eltűnni látszottak. Sorsuk egyezik a trianoni magyarság sorsával, amelyet hétfelé szakított a kegyetlen béke megfontolatlan parancsa. A mordvinokat öt orosz kormányzóság és négy önkormányzatú köztársaság területén osztották el. Hiába kaptak, hosszas követelődzések után, évek múlva, bizonyos fokú közművelődési önkormányzatot, egységes és egyöntetű népi fejlődésüknek számos akadállyal kellett megküzdenie. A mordvinokra még akkor sem mosolygott a szerencse, amidőn az orosz birodalomnak majdnem minden jelentősebb nemzetisége legalább népi jellegét zavartalanul megőrizhette, anyanyelvét ápolhatta és sajátos művelődését fejleszthette. Pedig ebben a vonatkozásban a mordvinoknál is megvoltak a kedvező előzmények. Már a XIX. század folyamán megkezdődik a mordvin irodalom fejlődése. A múlt század elejéről valók az első mordvin nyelvű vallásos irodalmi emlékek, köztük egy 1808ból való katekizmus. A század második feléből (1881) való az evangéliumok, majd a teljes szentírás fordítása. Egyéb vallásos műveken kívül mordvin népdalok, s népmesék gyűjteményei jelentek meg. Az irodalmi és tudományos munkásságot kifejtő öntudatos mordvinok közül Jevszevjev és Bondjakov neve említhető. Hogy széttagoltságuk és az ezzel járó eloroszosodottság ellenére is van, legalább egyes fiaiban, mordvin öntudat, bizonyítja az a makacs küzdelem, amellyel legalább a közművelődési önkormányzati jogát kikényszerítették a tanácsrendszer moszkvai uraitól. Egyes adatok szerint újabban a szamarai kormányzóságban 25.526 km2-nyi területen területi önkormányzatban is részesültek. Mostoha körülményeik ellenére is bízunk, sőt bíznunk kell a mordvin nép jövőjében. A munkát szeretik, s minthogy a kitűnő orosz televény földeken települtek, derék földművelők. Ügyes állattenyésztők, sőt az iparosodás iránt is van hajlamuk. Már a 115
XIX. században is azt állítják róluk az orosz szakírók, hogy különb gazdák, mint orosz vagy csuvas szomszédjaik. A vadászat, halászat és a méhészet kedvelt ősi foglalkozásuk. Télen, csoportokba verődve, felkerekednek falvaikból s messze vidékekre is elmennek, munkát vállalni. Ilyenkor maguk választotta vezetőjük köti meg a szerződést, veszi át és osztja ki a munkabért. Ezeket a szervezett mordvin munkáscsoportokat mindenütt szívesen alkalmazzák. Hogy szülőföldjüktől messze elszakadva is mennyire megállják helyüket a létért való nehéz küzdelemben, azt szibériai hadifogsága idején szerzett tapasztalatai és megfigyelései alapján jellemzően írja meg „Lovkin, a mordvin kovács” című cikkében Gyulai Zoltán, kolozsvári egyetemi tanár.14 A novonikolájevszki fogolytáborban 1921-ben Lovkin kovácsmesterrel, s 1916-ban a szibériai Barnaul-ban (ezen a környéken jelentős mordvin település van) egy mordvin katonával alkalma volt hosszabb ideig együtt dolgozni, illetve eszmecserét folytatnia. Mindketten tudtak a mordvin-magyar rokonságról s nagy tisztelettel beszéltek Magyarországról. Az öreg Lovkin, mordvin létére is, a község bírája (sztarosztája) volt. Sajnos, az orosz hatás szívóereje megmutatkozott benne. Minthogy kitűnően tudott oroszul, büszkén vallotta, hogy ő már orosz. A magyar hadifogoly főleg azzal nyerte meg bizalmát és bámulatát, mert megmagyarázta neki, miként kell egy elromlott pisztolyt megjavítani. Az öreg Lovkin ugyanis képtelen volt azt rendbehozni. „Ő volt a mesteri kovács, és mégis ő bámult engem, hogy én értem, miként működik ez az ördögi szerszám.” — írja cikkében Gyulai. Jellemző ez a részlet is: „Lassankint jóbarátság fejlődött ki közöttünk, kevés szavú, de megbízható. Havonkint egyszer hoztak neki hazulról tiszta fehérneműt, és ennivalót, egy egész zsákkal. Zöld kenyeret hoztak számára, amelyből mindig megkínált. Ez nekem, akinek nem hoztak soha csomagot, életmentően fontos volt.” Sok más apró-cseprő megfigyelés és személyes tapasztalat alapján a következőkben összegezi Gyulai Zoltán véleményét a mordvinokról: 14
L. a Magyar Nemzet, 1941 április 22-iki számát.
116
„Mindezen személyes benyomásaim nem keltették bennem azt az érzést, mintha ezek a népek tehetségtelenek lennének. Inkább az ősi életviszonyaik, az elhelyezkedésük a nagy orosz tengerben, a környezetük tette őket olyanná, hogy elmaradottabbak lévén az orosznál, látszatra mintha tehetségtelenek lennének. Az arcok, amelyeket gyakran láttunk, amelyekről lerítt a magyar rokonság, sohasem keltették az emberben a korlátoltság benyomását. Olyan eredeti falusi arcokat láttunk, mintha megszólalásig hű magyarok lettek volna. Csak a személyes benyomás tudja ennek súlyát érezni és mikor én több ilyen esettel találkoztam, nem kételkedtem a rokonságban. Szerény véleményem szerint ez a rokonság nemcsak közeli, de nem is kell szégyelnünk. Mert a sors és a mostoha viszonyok elcsenevészíthették őket, de meggyőződésem, hogy lappangva kiváló tulajdonságok lakoznak bennük a mai napig.”
Halál a jégmezőn Egy nép halódik északon, Igaz, jó testvér, hű rokon. Megfogyva már, megtörve már Zokszót se mond, ellent sem áll. Volt háborúja rengeteg. Menekült, harcolt, engedett. Irtotta khán, sejk, cár, mogul... Szegény vogul! szegény vogul!
Ez a mi meggyőződésünk is. „Lappangva kiváló tulajdonságok lakoznak bennük a mai napig” — ezt mondja egy magyar tudós, akinek alig 20—25 évvel ezelőtt alkalma volt személyesen ismerni a mordvinokat. A létszám szerint harmadik legnagyobb finnugor törzs nem pusztulhat el nyomtalanul, éppen most, amidőn új szelek nyögetik az ős Európa fáit. Hiszünk benne, hogy a mordvin nyelvszigetek egyre növekedve és terjedve, idővel kitöltik a mordvinság egész életterét s előbb-utóbb hatalmas új állam alakul az egykori Regnum Morduanorum területén.
Küzdött, futott, amíg tudott. Észak hónába így jutott. Jég ott a bérc, köd ott a nap, A sír se lehet zordonabb. Lelkét kiölte már a szláv És menekülni sincs tovább. Fenn, hol örök az éjszaka, Reszket az éjsark csillaga, Ködben a hő-sík tova vész, És minden élet elenyész…… Zempléni Árpád A finnugor népek különböző törzsei közül a legtragikusabb sorsra az obi-ugorok: a vogulok és osztjákok jutottak. Pedig éppen ezek a mi legközelebbi nyelvrokonaink. Szomorú végzetük érzelmileg bennünket kell, hogy legközelebbről érintsen s legmélyebben megrendítsen. A világon beszélt valamennyi nyelv
117
118
közül a vogul és az osztják nyelv az, amely mind szerkezetében, mind szókincsében és szólásmódjaiban a legtöbb hasonlatosságot, a legtöbb megállapítható párhuzamot mutatja anyanyelvünkkel. A magyarság, számos megpróbáltatása ellenére, ma az egyetemes művelődésnek értékes tényezője, nemcsak európai, de világviszonylatban is. Létszámánál fogva a közepes nagyságú nemzetek közé tartozik. Az osztjákok és vogulok osztályrésze azonban az örökös balsors és a fokozatos pusztulás lett, a felemelkedés lehetőségének vajmi csekély reménye nélkül. Vészes komorsággal illenek reájuk a magyar költő szavai: „Múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény.” A vogulok és osztjákok — közös néven obi-ugorok — Ázsia északnyugati térségének lakói s így sorskérdésük tulajdonképpen nem tartozik a kelet-európai rendezés megoldást váró feladatai közé. De mielőtt fejtegetéseinket befejeznők, nem mulaszthatjuk el, hogy legalább nagy vonásokban meg ne emlékezzünk róluk, már a velünk való szoros és közeli vonatkozásaiknál fogva is. Szibériában, az Ob és az Irtys folyó mentén, az Uralhegységtől keletre, roppant nagy kiterjedésű térségen, elenyésző csekély számban tengődnek. A terület nagyságát néhány adattal jellemezzük. Az Uraltól keletre, az Ob mellékfolyói mentén, körülbelül Nárim városkáig légvonalban mintegy 1500 kilométernyi hosszúságú, másrészt a Tavda folyótól északra, a Jeges-tengerig terjedő, legnagyobb szélességben mintegy 1000 kilométernyi sávon találhatók. Nyugaton, az Ural-hegységtől az Irtys folyóig s észak-déli irányban a Szoszva folyótól a Tavdáig a vogulok tanyáznak. Tőlük keletre, az Ob folyó mindkét partjától 4—500 kilométernyi szélességű sávban, körülbelül Nárim városkáig az osztjákok találhatók, megközelítőleg 1500 kilométer hosszúságú területen. A vogulok száma az 1926-os adatok szerint megközelíti a 6000-et, az osztjákoké meghaladja a 22.000-et. Az osztjákok létszáma a múlthoz viszonyítva némi gyarapodást, a voguloké hol csökkenést, hol emelkedést mutat. Említettük, hogy a finnugor ősi közösség megbontását a széleken települt keleti és déli törzsek elvándorlása indította meg. Ez a mozgalom egyes föltevések szerint a Kr. előtti III. évezredben, mások szerint esetleg ezer évvel is később, tehát a II. évezredben történhetett. Ezek a törzsek — az ugorság elődei — kelet felé hú119
zódtak s valószínűleg átkeltek az Ural-hegység könnyen járható hágóin és szorosain. A déli törzsek — a mai magyarság ősei — inkább lovak tenyésztésével foglalkoztak, az északiak — a vogulok és osztjákok elődei — megmaradtak az ősi finnugor életmód, a vadászat és a halászat mellett. Az ugor törzs egységének széthasadását a déli csoport elszakadása idézte elő. Hogy ez mikor, milyen okokból és miként történt, ma még teljes bizonyossággal nem állapítható meg. De nem kételkednek abban, hogy ez még a Kr. sz. előtti évezredben, gyaníthatólag ennek utolsó századaiban lehetett. Minden valószínűség szerint a hunok nyugatra való előnyomulása szakította el egymástól az északi és a déli ugorokat. Az európai területen levő finnugor őshazából való elvándorlásuk után Nyugat-Szibériába került elődmagyarok azután valamely törökfajú nép, nyilván a későbbi bolgár-törökök közösségébe kapcsolódtak. Mikor a keletről előzúduló újabb meg újabb népáramlások megkezdték mindent magukkal sodró mozdulataikat, a nyugat-ázsiai magyarság ismét visszakerült az Ural európai oldalán elterülő tájakra, a volgamenti finnugor őshaza vidékére. Föltevések szerint az avarok elől menekülő szabirok lökhették előre, a későbbi bolgár-törökök elődeivel együtt, a magyarokat s ez a Kr. sz. utáni V. századra tehető. Gróf Zichy István érvelése alapján elfogadható az a magyarázat, hogy e törökös környezetben élő magyarság szokásaiban, nyelvében, műveltségében, népi szervezetében maga is eltörökösödött, illetve az eltörökösödésnek erős jeleit mutatta. Ősi finnugor, majd ugor testvértörzseitől elszakadva, ebben a törökös jellegben és szervezettségben tűnik föl, a Kr. sz. utáni IX. század elején, a történelem világában, mint most már teljesen önálló és sajátosan magyar nemzet. Az ugorságot tehát nyilván törökfajú népek közbeékelődése hasította ketté. A magyarrá lett rész ügyesen alkalmazkodott a mindenkori viszonyokhoz, s átalakulások árán ugyan, de megmentette életét s népi lényegét. Új harcokba, de új művelődési áramlatokba is, szinte gondolkozás nélkül, csupán ösztönei sugallatára hallgatva, vetette belé magát. Ha olykor-olykor el is borították a reázúdult hullámok, elmondhatta magáról: „Fluctuat, nec mergitur.” Addig törte magát, míg a kimeríthetetlen ázsiai néptenger partjáról rajtázva, beleúszott az európai, sőt a nyugat120
európai népek közös életének a haladás irányában áramló folyamába. A Belső-Ázsiából előretört hadak elől megrettenve, északra húzódtak a kockázatok vállalásától visszariadó többi ugor törzsek. Az emberekkel való fegyveres harc helyett kedvükre valóbb volt a természet könyörtelenségével való küzdelem. Nyugaton az Ural-hegység, északon a jég és a hó örök birodalma, keleten messzenyúló lakatlan térségek, délen elég sűrű folyamhálózat majdnem akkora területen szigetelte el őket, amely fölér az európai orosz birodalom felével. Ez az elszigeteltség jóideig biztonságot jelentett számukra, de egyben sorsukat is megpecsételte. Közlekedési lehetőségeik alig voltak, idegen népekkel nem érintkeztek, fejlettebb művelődési formákkal nem találkoztak s így az évszázadok, majd immár évezredek óta tartó szüntelen morzsolódás, belső fölemésztődés lett osztályrészük. Megmentésükre még a legrózsásabb színű derűlátás sem szerkeszthet jobb jövőbe vezető szivárványhidat. Pedig valamikor ők sem voltak jelentéktelenebbek a többi finnugor népnél. Már a Kr. sz. utáni I. évezredben arab, majd orosz évkönyvek említik és megőrzik országuk régi nevét. Ez a név — Jugria — kezdetben az Uraltól nyugatra található Pecsora folyó menti területre vonatkozhatott. Nestor krónikája szintén említi az ugra (jugra) népet s az „ugor hegyeket” (Uralhegységet). Ez a nép a finnugorság északkeleti ága, melynek egyes rajai még a XI—XII. században is az Ural-hegység európai oldalán tanyáztak, főleg a Pecsora folyó mentén s leginkább prémekkel kereskedtek. Az oroszok fokozatos kelet felé való nyomulásáról tudjuk, hogy évszázados harcok során egyre-másra törte le és nyomta el az Ural-Volga vidékén talált őslakó finnugor-fajú törzseket. Ez a terjeszkedés idővel Jugria lakóit is fenyegette. A novgorodi oroszok már a XI. században rátörnek Jugria lakóira, s a XIII—XIV. században ezek mint Novgorod adófizetői szerepelnek. Szeretnének ugyan szabadulni a terhektől, de ellenállási kísérleteik kudarccal végződnek. A XIV. században (1364) erős novgorodi csapatok már az Ural-hegységen is átkelnek s meghódítják az Ob folyó mentét, egészen a torkolatáig. Ez a történelmileg is hiteles esemény egyúttal bizonyítja, hogy az ugorok ekkor már Szibériá121
ba is áthúzódtak, elfoglalták az Ob partvidékét s megtelepedtek mellékfolyói mentén. A novgorodi és a moszkvai orosz fejedelemségek között kitört hatalmi súrlódásoknak azonban neszét veszi az északi ugorság s ki akarja használni ezt a számára kedvező alkalmat. 1455ben Aszyka nevű fejedelmük vezetésével rátörnek a már Moszkva igájába került zürjének s az Ural-hegységtől nyugatra lakó ugor testvéreik földjére. Megölik a térítést irányító permi püspököt, feldúlják a zürjének városait és földjeit. Az ugorok eme vállalkozásáról a zürjének múltjának vázolásában már említést tettünk. E hadakozás oka a szláv fönnhatóság ellen irányuló küzdelmen kívül az ugor sámánoknak a kereszténység terjesztésétől, s így régi hatalmuk elvesztésétől való félelme is volt. Aszyka vállalkozása azonban csak arra szolgált, hogy a moszkvai oroszság figyelmét felhívja az Északnyugat-Ázsiában lappangó veszélyes tűzfészekre. A XV. század második felében az oroszok három ízben is vezetnek bosszuló hadjáratot Szibériába. A negyedik alkalommal, 1499-ben végleg megtörik az Ural-hegységen túl lakó ugorok ellenállását, s ettől kezdve a moszkvai uralkodók végleg fölveszik Jugria nagyfejedelmének címét. Ezt különben e hadjáratok egyik legerélyesebb vezetője, III. Iván cár használta először, 1488-ban, éppen a magyar Mátyás királyhoz intézett levelében. Ennek a levélnek a hatására kezdett Mátyás király behatóbban foglalkozni azzal a tervvel, hogy az Oroszországban élő rokonnépeket hazánkba telepítse. Hogy ilyen rokonaink vannak, arról Bonfini világosította föl, olasz forrásokból vett adatok alapján. Az ugorságot az oroszok ellen vívott harcaiban az Irtysvidéki tatár uralmi terület kánjai is bujtogatták. A hatalmi kérdés csak a XVI. században dőlt el végképpen, midőn Szibéria meghódítója, a Stroganov-családból származó, hírhedt kegyetlenségű Jermák mind az ugorokat, mind a tatárokat egyaránt leveri. A vogulok utolsó lázadása, 1606-ban, az előző évszázadok hasonló kísérleteinek sorsára jutott. Ettől kezdve a szibériai ugor törzsek, vogulok és osztjákok számára nem maradt hátra más, mint fogcsikorgatva bár, de tűrni a reájuk nehezedett orosz igát. A XVII. századtól kezdve az orosz politikai uralom kiterjesztését nyomon követte a keresztény egyház térítő munkájának megindulása is. Nagy Péter cár idejében egy Filofej nevű orosz 122
püspök apostolkodott a vogulok és osztjákok között. Sikerült megnyernie bizalmukat és sokat meg is keresztelt közülük. Az orosz egyház azonban, három évszázados térítő munkássága ellenére sem tudott tartós eredményt elérni. Az obi-ugorok javarésze pogány maradt s különösen az északi vidékeken tanyázó vogulok és osztjákok zöme még legújabban is ősi pogány isteneinek áldozott. Erdei manókat, vízi tündéreket és házi szellemeket tisztelnek, de közben keresztet vetnek s az „Uram irgalmazz!” könyörgést mondogatják. Mindössze ez ragadt reájuk a keresztény vallás tanaiból és szertartásaiból. Igaz ugyan, hogy ezen kívül még gyermekeiket megkereszteltetik, a házaspárokat megeskettetik s halottaikat keresztény módon temettetik el. Pogány hagyományaik jórészét azonban megőrizték, s ezeket a XIX., sőt a XX. század folyamán náluk járt tudósok föl is jegyezték. Feldolgozásuk és értelmezésük alapján az ősi magyar népi műveltség sok homályosnak látszó célzására és vonatkozására sikerült fényt deríteni. (Vasorrú bába, kacsalábon forgó kastély, stb.) A vogulok, akik manysi és az osztjákok, akik handa-hui néven emlegetik önmagukat, javarészt halászattal és vadászattal foglalkoznak. Nagy jelentősége van náluk a prémkereskedelemnek is. Sajnos, elmaradottságuk és műveletlenségük miatt a hozzájuk vetődő idegen (tatár, orosz) kereskedők kihasználják, sőt testben és lélekben megrontják őket. Különösen a vogulok pusztulásának egyik oka a szenvedélyes pálinkázás. A kereskedők rábeszélő szavainak engedve, a hozott csereárukból anyagi erejüket meghaladó összegben vásárolnak, s ez aztán a vagyonukból való kiforgatáshoz, majd a teljes nincstelenséghez vezet. A mértéktelen alkoholfogyasztás pedig testüket roncsolja. Szomorú tünet, hogy még az asszonyok is isszák a pálinkát. Ha szülnek is gyermekeket, ezek egyre jobban csenevészednek. A pálinkát a tatár kereskedők szállították hozzájuk, s jellemző, hogy a pálinka neve az ugor nyelvekben tatár eredetű. Az orosz közmondás pedig azt tartja, hogy „az osztják egy korty pálinkáért lelke üdvösségét is eladja”. Lelkiismeretlen és kalandortermészetű kereskedők vetődtek hozzájuk s ez lett az obi-ugorság veszte. Pedig valamikor gazdagok voltak, nemcsak anyagiakban, hanem szellemiekben is. Népi költészetük rendkívül változatos és eredeti. Zempléni Árpád helyesen gondolkozott, amikor azt 123
mondotta, hogy ez a költészet beletartozik a magyar szellem kincsestárába. A szaktudomány szerint népköltészeti alkotásaikat a következőképen lehet csoportosítani: a) a világ teremtéséről szóló hitregei mondák és énekek; b) az isteni tiszteletben részesülő fejedelmek tetteiről és harcairól szóló hősi énekek; c) szellemidéző igék (imádságok, könyörgések); d) az isteni eredetűnek tartott medvéről szóló medveénekek és medveünnepi színjátékok; e) más állatokról szólóénekek; f) vitézi énekek; g) a mindennapi élet köréből vett sorsénekek; h) mesék (ezek javarészt idegen eredetűek). Az obi-ugorság népköltészeti emlékeiből egy rég eltűnt művelődési korszak körvonalai bontakoznak ki a kutató szakemberek szemei előtt. Gyűjtésükben és elemzésükben az orosz Patkanov, a finn Karjalainen és Kannisto, valamint a magyar Reguly Antal, Munkácsi Bernát és Pápay József szereztek elévülhetetlen érdemeket. Az elmúlt években új világ derengő fénye vetődik a tundrás földbe, vagy a jéggé fagyott hóba süllyesztett obi-ugor jurták tájaira. Az orosz tanácsrendszer náluk is rendszeresítette az anyanyelvi oktatást. Az irodalom vallási vonatkozású művein kívül újabban vogul és osztják nyelven írt tankönyvek jelentek meg. S ámbár a halál jeges fuvallata már évszázadok óta ott lebeg a szibériai hómezőkön, legközelebbi nyelvrokonaink elkerülhetetlennek látszó végzetéről suttogva, mégis, és elsősorban nekünk magyaroknak, az „Acheronta movebo” jelszavával meg kell kísérelnünk a lehetetlent is, hogy ezt a két néptörmeléket megmentsük, vagy legalább is a lelket tartsuk bennük, — amíg lehet. A kelet-európai térség átrendezése s az új Európában előbbutóbb kialakuló nyugalmi helyzet minden bizonnyal lehetővé teszi majd, hogy könnyebben és nagyobb számmal juthassanak el lelkes magyar tudósok és jószándékú érdeklődők a vogulok és osztjákok földjére. Ez a két nép, még roncsaiban is, megmenthető, sőt megmentendő, nemcsak a magyarság érdeklődése számára, hanem az egyetemes embercsalád javára és hasznára is. Finn és észt testvéreink éppen az elmúlt évtizedekben tettek bizonyságot egy ilyen irányú tevékenységük sikeres végrehajtásáról. Az alig 1000 főnyi livségben fölébresztették a népi öntudatot, az élethez való kedvet s a művelődés iránt való fogékonyságot. A magyar 124
nemzeti vagyonnak parányi hányada elegendő volna ahhoz, hogy megsegítsük vogul és osztják véreinket s új életre ébresszük őket. Évi 100.000 pengővel csodákat lehetne művelni. S amellett ez az összeg meg is térülhetne, ha a vogul-osztják prémkereskedelem irányításába sikerülne belekapcsolódnunk. A vogul iskolák számára 1933-ban kiadott tankönyvekben ilyen mondatok vannak: Vasil-mini — Vászoly megy. Az osztják tankönyvekben ez olvasható: Vet amp tałet huł — öt eb halat húz. A vogul lu, az osztják lau a magyar ló megfelelője, bizonyítva ősi lovasnép voltunkat. A vogul kit pum luw — kétfű (másodfű) ló, vagy hurem pum luw — harmadfű ló csak mutatványok azokból a szólásokból, amelyek e két nyelvben egyeznek a magyar nyelv hasonló fordulataival.15 Amit az idegen szellemű és jellemű orosz tanácsrendszer kísérelt meg legközelebbi nyelvrokonaink érdekében, azt a jövőben nekünk, magyaroknak, erkölcsi és anyagi kötelességünk folytatni és minél eredményesebbé tenni. Ha ezt megcselekedjük, akkor talán nem következik el a költő borongó látomása: halál a jégmezőn. Sőt éppen ellenkezőleg, a vogul és osztják nép rendelkezésére álló gazdasági erőforrások segítségével új életet lehet sarjasztani még e térség tundrás, mostoha anyaföldjének zsombékos rögein is.
Kitekintés Ázsiába: az altáji népek sorsa A kelet-európai térség, közelebbről meghatározva Oroszország nem szláv nemzetiségű népei közül a finnugor törzséken kívül a török-tatár fajú népcsoportok sorsa kelthet fokozottabb érdeklődést. Míg a különböző finnugor népek helyzetén, a legkedvezőtlenebb megoldás alkalmazása esetén, kisebbségi sorsukból következő többé-kevésbé méltányos önkormányzati rendszer megvalósításával lehet segíteni, a török-tatároknak messzebbre törő céljaik és terveik vannak. Évszázadokon keresztül maguk is birodalmat alapító és birodalmat szervező tevékenységet fejtettek ki, éppen ebben a kelet-európai térségben, s egyidőben arról volt szó, szláv vagy pedig török-tatár jellegű birodalom alakul-e ki Kelet-Európának ezen a területén. Ezt a hatalmi kérdést Rettenetes Iván cár oldotta meg, midőn Kazán városának elfoglalásával (1552), majd Asztrachán meghódításával (1554) megdöntötte a tatárok birodalmát. Közel négy évszázad telt el azóta, s az orosz földön, valamint a vele határos nyugat-ázsiai térségben ma is nagy számmal élő különböző tatár törzsek ügye napjainkban ismét megoldásra váró probléma lett. Újabban e tatárok öntudatosan és büszkén vallják magukat törököknek s a térség jövő elrendezésében, jogaik érvényesítésével ismét tevékenyen akarnak közreműködni. E török törzsek sorskérdéseinek megoldását megkönnyíti az a körülmény, hogy létszámuk — a legutóbbi orosz statisztikai kimutatások szerint is — legalább tízszer annyi, mint a Volga és az Ural-hegység térségében élő finnugor törzseké, kereken legalább 36 millió.16 Egy nemrég megjelent török folyóirat17 az összes törökfajú népek létszámát 60 millióra becsüli. Ebből 15.5 millió a török köztársaságban él, 30 millió Oroszországban, a többi pedig Európa és főleg Ázsia néhány államában. Az orosz tanácsköztársaság határain belül tehát legenyhébb számítás szerint is éppen kétszer annyi török él, mint a független 16 17
15
L. Zsirai, id. m.
125
Ibrahim Arifulla, id. m. Bozkurt: Dünya Türklerine (Törökök földje). Bozkurt, Ankara, 1941, Temmuz, Sayi 11, 227. l.
126
anyaországban. Ez a törökség azonban számos önálló vagy legalább területi önkormányzattal bíró tanácsköztársaságban oszlik el. Nyelvjárási sajátságaik, elkülönült múltjuk, eltérő szokásaik alapján azonban még több törzsre szakadtak. Így például az egységes politikai és gazdasági egészet alkotó nyugat-ázsiai Turkesztán területén hat török köztársaságot találunk, de Turkesztán nevét a tanácsköztársaságban még csak említeni sem szabad. Még aprólékosabb részekre bontották a 3.5 (de a törökök szerint 5.7) milliós, 80%-ban török lakosságú Azerbejdsánt, a Kaukázusban. A tanácsköztársaság szervezői és kormányzói mindenféle mondvacsinált ürüggyel külön népeknek minősítettek olyan törzseket, amelyekben az egységes és közös törökséghez való tartozás öntudata él. Az alapvető ok azonban igen egyszerű: Azerbejdsán területén fekszik Baku, a kaukázusi petróleumvidék központja. A bakui petróleumforrásokért folyó évtizedes vetélkedésben mindenről szó van, csak éppen arról nem, hogy ez a terület néprajzilag török... Az orosz tanácsrendszer uralma alatt senyvedő 30—40 milliós törökség azonban — már vallási azonosságánál fogva is, hiszen amennyiben nem pogányok, úgy valamennyien mohamedánok — tudja, hogy fajilag egybetartozik. Minél kisebb részekre akarják őket szaggatni, annál inkább erősbödik bennük az egyesülésre való törekvés. Ez az új török faji mozgalom a Krimfélszigettől a Volga—Ural közti térségen, Kaukázus, Dagesztán, Azerbejdsán, Turkesztán hegyein, völgyein és mérhetetlen pusztáin át egész az egykor őshazául szolgált Altáj-hegység láncolatáig terjed. Olyan mozgalom ez, amely tömegerejénél fogva is sokkal jelentősebb tényező lehet az orosz birodalom szerkezeti átrendezésében, mintsem azt a nyugat-európai közvélemény nagy része még csak sejtené is. A következőkben csak vázlatosan ismertetjük mind a törökség, mind a Nyugat- és Észak-Ázsiában élő altáji eredetű más népek problémáit. E kérdés tisztázása és megmagyarázása teljesen önálló és újabb tanulmány megírását tenné szükségessé. Eddigi fejtegetéseinkkel kapcsolatban csak azért említjük ezt a kérdést is, mert az uráli és volgai finnugor törzsek életterét is érintő megoldás terve merült fel, éppen az oroszországi törökség részéről. 127
Ibrahim Arifulla már említett dolgozata — melyet éppen a finn fővárosban, Helsinkiben 1933. január 30-án tartott előadása alapján írt meg — az uráli és volgai területeken lakó népek függetlenségi törekvéseinek megoldására egy más tervezetet vetett föl. Bár ez a finnugor népek szempontjából kedvezőtlenebb, mint a jelen tanulmányban kifejtett kívánságaink, mégis figyelmet érdemel, mert lényegében nem teremthet rosszabb helyzetet, mint az orosz tanácsrendszerű kormányzat megvalósította jelenlegi rendezés. Arifulla javaslata egy Volga-Ural (Idel-Ural) elnevezésű s török jellegű állam szervezésére és függetlenítésére irányul. Ellene mond, hogy mind finnugor, mind török szempontból csak részletmegoldás, mert nem foglalja magában sem az összes finnugorokat, sem az összes törököket. Lényegében nem más, mint az 1236—1552 között fönnállott kelet-európai tatár birodalmi gondolat föltámasztása. Finnugor véreink ismét a tatár-törökök állami főhatósága alá kerülnének, éppen úgy, mint a jelenlegi évezred első felében. Kétségtelen előnye azonban, hogy az állami elaprózódás, a „Kleinstaaterei” helyett földrajzilag és gazdaságilag összefüggő nagyobb országot, szinte birodalmat teremtene a mai Oroszország délkeleti sarkában, sőt az Ural-hegységen is átnyúló ázsiai sávban. Hátránya, hogy vegyes nemzetiségű lenne, mert ezen a területen a törökség a lakosságnak csak 51 százaléka. A török és finnugor törzsek együttese azonban mintegy 65—70 százalékos többséget alkot, a 28 százalékos oroszokkal és a néhány százaléknyi egyéb nemzetiségekkel szemben. A török-finnugor többség szilárd alapja lehetne egy eszményi „turáni” államnak, amelyben tehát mind az urali, mind az altáji népcsalád megtalálhatná boldogulásának jobb lehetőségeit. A Volga-Ural Állam eszméje az 1917-es orosz forradalom idején született meg. Az állami főhatalmat a terület őslakosságának, a volga-urali finn népek s az ugyancsak elég régi török lakosság kezében összpontosítaná. Mindenesetre feltűnő, hogy az újabb orosz uralom négy évszázada sem tudta kiölni a törökök szívéből ennek az egykori török jellegű volgai birodalomnak az emlékét. Ez az eszmény századunk eleje óta ismét feltámadóban van s a volgai török lakosság egyre jobban követeli önálló állam alakjában való megvalósítását. A mozgalom központja Kazán, az ősi tatár-török város. A mozgalom harcosai az 1917-es orosz for128
radalom idején minden eszközt és minden alkalmat megragadtak, hogy e terület függetlenségét vagy legalább is komolyan értelmezhető önkormányzatát kivívják. A szláv elemnek azonban sikerült az uralom birtokában maradni s a Volga-Ural Állam eszméjét csirájában megfojtották. A kazáni törökség képviselői azonban nem nyugodtak bele az első sikertelenségbe és továbbra is szívósan küzdenek e gondolat valóra váltása érdekében. Tervük szerint ennek az államnak jellemző földrajzi tényezői a Volga folyó és az Ural hegylánca lennének. Nyugati határa a Volga mentén a Szura folyó torkolatától a Kaspi-tengerig terjedne. Északi határa a Szura-Volga torkolattól Perm városa alatt az Ural-hegységig érne, körülbelül a szibériai Tjumen város tájékáig. Keleti határát a Toboly, majd az Ural folyó jelezné, ennek Kaspi-tengeri torkolatáig. Déli határa a Kaspitenger északnyugati partvidéke. E terület lakosainak száma az orosz statisztika szerint kereken 13.5 millió. Ebből 6 millió (45%) török, 4,300.000 (31%) orosz, 3,200.000 (24%) finnugor (cseremisz, mordvin, votják). A kazáni törökök számítása szerint azonban nem egészen így áll a helyzet. A 15,350.000 főnyi lakosságból 6.6 millió a török (51%), 3,213.000 a finnugor (21%) és 4.3 millió az orosz (28%). Az orosz statisztika szerint tehát 69%, a török számítások szerint 72% a török és finnugor együttes többség. Mezőgazdasági és egyéb talajkincsekben olyan gazdag ez a terület, hogy szorgalmas és becsületes, főleg pedig rendszeres munkával életre képes, virágzó állammá alakulhatna. A volgaurali törökség nem veti el azt a reményét, hogy a 400 éves orosz uralom alól előbb-utóbb felszabadul s újra megszervezi a XIII. században, illetve már a Kr. sz. utáni VI. század körül alapított országát. Jellemző körülmény, hogy a török lakosság körében az írni-olvasni tudók száma százalékos arányban nagyobb, mint az oroszoké. A törökségre is érvényes tehát, amit általános elvként hangoztatunk: a kelet-európai térség sikeres újjászervezése és megnyugtató módon való elrendezése csak úgy lehetséges, ha a lomha szláv tömeg helyett a mozgékonyabb és értelmesebb kisebbségeket hagyják szabadabban érvényesülni. Az Ural-hegységtől a Csendes-óceánig nyúló hatalmas ázsiai térség szerves területi elemeire való tagolása ugyancsak a gazda129
sági lehetőségek kiaknázását, a művelődés terjedését s végeredményben a társadalmi és politikai rend célszerűbb kialakulását idézné elő. „Ázsia új rendje” nem ismeretlen elv, s aki csak némiképpen is kutatni kezdi az ázsiai viszonyokat, kénytelen elismerni, hogy a jelenlegi helyzet már sokáig nem tartható fönn. Történelmet alakító erők működnek e világrész minden sarkában s számunkra, magyarokra, nem lehet közömbös, hogy az Uraltól az Altáj-hegységig, sőt ezen túl is, a velünk nyelvileg és fajilag rokon ural-altáji (turáni) népek sorsának fordulása került napirendre. Az euráziai nagytérségbe való gazdasági, művelődési és politikai beilleszkedésük a történelmi fejlődésnek feltartóztathatatlan folyamata. Addig emlegették az „ébredő Ázsia” szólamát, míg Ázsia csakugyan felébredt... Csak röviden említünk néhány megoldásra váró kérdést. Ilyen elsősorban a Kaspi-tengertől keletre elterülő Turkesztán ügye. Az orosz tanácsköztársaságba tartozó nyugati Turkesztán nevet ma még emlegetni sem szabad. Ehelyett ez a terület hat részre szaggatva, mint Üzbekistan, Türkmenistan, Tadsikistan, Kazakistan, Kirgizistan és Kara Kalpak szerepel. Az első három önálló, a többi önkormányzatú köztársaság. Az önkormányzatú köztársaságok közvetlenül a moszkvai kormányzat alá tartoznak, így függetlenségük igen bizonytalan értelmezésű. KeletTurkesztán a kínai birodalom bomlásából keletkezett államalakulat, éppen úgy, mint a Tuva köztársaság, Mongólia és Mandzsúria. Kelet-Turkesztán, Tuva, Mongólia ma még (talán) orosz érdekterületek. De mi történik, ha engedve a faji ösztön sugallatának, Mandzsukuo mintájára Japán felé tájékozódnak?... Szibéria ma még ugyancsak a moszkvai kormányzat alá tartozik. De ha a Volga és az Ural-hegység között élő finnugor népek önkormányzati területei akár teljesen függetlenítik magukat Moszkvától, akár pedig megalakul a tervezett török-jellegű Volga-Ural állam, akkor a központtól elszigetelt Szibéria (a vogulok, osztjákok földje s az ettől délre eső terület) vagy automatikusan önállósul, vagy Turkesztánnal, esetleg keleti szomszédaival keres közelebbi kapcsolatot. A Szibériától keletre fekvő Jakutok Földje már jelenleg is elkülönített terület, amely többé-kevésbé önálló, éppen úgy, mint a tőle délre fekvő Burjátok Földje. A jakutok és a 130
burjátok szintén az altáji néptörzshöz és nyelvcsaládhoz tartoznak. Ezek a rendkívül nagyméretű, többmillió négyzetkilométernyi területek, aránylag gyér lakosságukkal, az ázsiai nagytérség gazdasági és politikai átrendezése során föltétlenül új rendezést igényelnek, sőt követelnek. E térség sorsának alakításában a Távolkelet nagyhatalma, Japán minden bizonnyal tevékenyen fog közreműködni. A turáni gondolat sokáig ábrándkergetésnek tartott valós lényege csak akkor fog teljes történelmi jelentőségében kibontakozni, amikor e rendezésre sor kerül. A Csendes-óceán partján elterülő ú. n. távol-keleti orosz tanácsköztársaságok (Arifulla szerint Új-Ukrajna) Vladivosztokkal, mint az orosz tanácsköztársaság egyik legnagyobb jelentőségű és legfontosabb kikötővárosával vajon megmaradhatnak-e majd akkor orosz kézen?... Mit hoz a holnap, nem lehet tudni. De Nyugat-Turkesztántól, sőt már a Volga jobbpartjától Mongólián át a Burjátok Földjéig, s talán már Archangelszktől (a Dvina partjától) a vogulok tundráin át a Jakutok Földjéig, röviden az Uraltól az Altáj-hegységig, sőt egész bátran mondhatjuk, hogy a Volgától a Csendes-óceán partjáig a mai orosz birodalom olyan sebezhető pontokkal van tele, amelyeknek bolygatásával Nyugat- és Észak-Ázsia jövendő politikai térképe egészen más lesz, mint a mai. Ebben az átrendeződésben finnugor és török-tatár, mongol és mandzsú-tunguz törzsek sorsa dől el, jobbra vagy balra. Azt kell hinnünk, hogy jobbra, e népek évezredek óta mellőzött sajátos érdekeinek megfelelően és szebb jövőjük javára. Mert ugyan miért merültek föl e problémák, éppen napjainkban? Az Altáj-hegység valamikor világrészeket hódító népek kiröpítő fészke volt. E népek ott rekedt maradványai új életre készülődnek. S nem szabad felejtenünk, hogy van egy távol-keleti nagyhatalom, Japán, amelynek politikai programja a nagyázsiai élettér megteremtése, illetve átrendezése. Ma még rejtélyes szavak, de az ural-altáji népek jövője szempontjából ígéretekkel terhesek. Az ural-altáji népek öntudatosítását célzó tömör jelszó: „Dévénytől Tokióig” 1910-ben hangzott el először.18 Akkor is, azután 18
is jó ideig, „turáni álom”-nak tetszett sokak szemében, soha meg nem valósítható nevetséges ábrándnak. Egy emberöltő múlva, napjainkban azonban úgy látszik, hogy a turáni álmok megvalósulása az új euráziai gazdasági és politikai rendezés függvénye lett, s a jövőben annak logikus következménye lesz. Az a kérdés, megvalósul-e ez az új rend? — kérdezik az örök kételkedők és bizonytalankodók. Megvalósul, mert mind Európának, mind Ázsiának igen nyomós gazdasági érdekei sürgősen követelik, s a két egybeszabott világrész minden téren mutatkozó fejlődése ebben az irányban mutatja a jövő felé vezető utat. A történelem országútja az ural-altáji népek életterei felé kanyarog. Tőlük függ, hogy eltiportatják-e magukat idegen fajú népek rohanó tömegeitől, vagy szorosan egymás mellé zárkózva, korszerű eszközökkel folytatják azt a harcot, amelyben elődeik nem éppen a legkisebb szerepet játszották.
L. Turán, 1913. I. évf. 1. sz. Paikert Alajos: Előszó.
131
132
Öszegezés Fejtegetéseinket befejezve, az elmondottak lényegét s a belőlük levonható tanulságokat a következőkben összegezzük. A Kelet-Európában évezredek óta, sajnos, csak tengődő, de népi jellegüket s anyanyelvüket a legkedvezőtlenebb körülmények ellenére is megőrzött finnugor nemzetek tevékenyebb közreműködését a jövőben Európa művelődési, gazdasági és politikai rendje nem nélkülözheti. Egyetemes érdek, hogy szunnyadó képességeik minél hathatósabb módon érvényesülhessenek s ennek következtében a kelet-európai térség jelenleg zilált és bizonytalan viszonyainak gyökeres megjavítására irányuló törekvések hasznos résztvevői, értékes munkásai és céltudatos fejlesztői legyenek. A XX. század magasztos feladata, sőt kötelessége, hogy Európa minden ízében és minden zugában európaivá váljék. Ennek elsőrendű követelménye, hogy a keleti és délkeleti peremterületek elmaradottsága és a Nyugat évezredek óta kialakult magasabbrendűsége között ma még mutatkozó színvonalbeli különbség eltűnjön, illetve kiegyenlítődjék. A jövő évtizedek fejlődését minden téren és minden vonatkozásban a gyorsaság és a mozgékonyság fogja jellemezni. A hatalmas keleti térségnek egyetlen központból való igazgatása és irányítása már a múltban sem járt kellő eredménnyel. A Kelet lomha, százmilliós tömege a tehetetlenség törvényeinek engedelmeskedve, nehezen volt alakítható, csiszolható és polgáriasítható. Ezért elsősorban azokra a kisebb népi egységekre és földrajzilag összefüggő kisebb területrészekre kell nagyobb gondot fordítani, amelyeknek célszerű elrendezésével e roppant terület igazgatása és politikai megszervezése, a terület lakosainak az ipari, mezőgazdálkodási, kereskedelmi és művelődési tevékenység körében való minél hasznosabb alkalmazása, sikerrel és szerencsés módon eszközölhető. A múltban katonai hadműveletek morzsolták e terület tarkabarka népegyvelegének erejét, leginkább a szüntelen szabadságharcok, amelyek voltaképpen a gazdasági és művelődési érdekek nemzeti jellegű és szellemű érvényesítését tűzték ki céljokul. Az uralkodás kiváltságát megszerzett nagyobb tömeg elnyomta eze133
ket a próbálkozásokat, anélkül, hogy a fejlődést a nyers erőszak, a központi autokratikus hatalom ellentmondást nem tűrő akaratának érvényesülésén kívül, lényegében előmozdította volna. Az újabb korban a katonai műveleteket a pártharcok, majd a társadalmi problémák forradalmi úton és erőszakos módon való megoldása váltotta föl. Ha pedig a néptömegek nem vetették magukat e pártharcokba, s csak néma és tűrő ellenállást tanúsítottak, úgy ez a magatartásuk szintén a fejlődés rovására történt, mert ha mást nem is ért el, de a haladást megakasztotta. A kelet-európai roppant térségben ennek az akár belső, akár külső harcokban való örökös emésztődésnek a jövőben meg kell szűnnie. Az évszázadokon át fecsérelt erőket az alkotó munka szolgálatába kell állítani, inert ez mind Kelet-, mind NyugatEurópának legfőbb érdeke, s egyúttal az emberiségnek tett legszebb és legértelmesebb szolgálat. A Kelet-Európa rendezetlen térségében élő népek lelkében hivatástudatot kell meggyökereztetni. Ez azonban nem lehet se „a világ forradalmasítása”, se esztelen támadás az ellen a Nyugat ellen, amely nem ártani, hanem — saját jól felfogott érdekében is — elsősorban és csakis segíteni akar a kezdetlegesebb Kelet-Európa sorsán. Ebben az egyetemes újjárendeződésben részt vesznek majd a Keleten található nagy szláv tömegek, s jelentőségüket megillető, az eddiginél fontosabb szerep jut a nem szláv nemzetiségű kisebb népcsoportok számára is. De akár szlávok, akár nem szlávok ezek a népek, meg kell isrnerniök és meg kell szokniok a kötelességteljesítésnek és a felelősségvállalásnak nyugat-európai értelmezésű fogalmát. Mert Keleten e két tényező hiánya a bajok egyik legmélyebb kútforrása. A nem szláv eredetű kisebb népcsoportok közül a finnugor törzsektől a jövendőben sokat várhatunk. Az a hatalmas terület, amelyet elfoglalnak (a vogulok és osztjákok honát nem is számítva), körülbelül 1 millió km2-re becsülhető. Európa műveltebb övezetének közvetlen szomszédságában (Finn- és Észtországtól keletre), Karjalában és a Pejpusz-Valdáj közti térségben közel 600.000 főnyi finnfajú népcsoport él, hol sűrűbb, hol szórványosabb településben. Európa keleti határsávjában (a Volga és az Ural-hegység között) pedig 3.5 millió a finnugor eredetű népcsoportokhoz tartozó lakosság száma. Vizsgálódásaink során reámu134
tattunk, hogy — egy-két kivételtől eltekintve — beszélni sem lehet e nemzetek kihalásáról, hiszen az elmúlt száz év alatt szinte valamennyi megkettőzte, sőt megháromszorozta lélekszámát. Velük tehát a jövőben is számot kell vetni, s felelőtlenség volna őket elhanyagolható tényezőkként kezelni. Ezért célszerű a jelenleg folyó s történelmi jelentőségű változások alkalmával a figyelmet e népekre felhívni, sorsproblémáikat ismertetni s ezek megoldását nyomatékosan szorgalmazni ország és világ színe előtt. Mivel szavuk még gyönge s nem is szokta meg az európai hangszerelést, műveltebb európai rokonaiknak: magyaroknak, finneknek és észteknek becsületbeli kötelessége, hogy minden ügyes-bajos dolgukra meg nem szűnő hajthatatlansággal hívják fel az egyetemes európai közvélemény figyelmét. Harc helyett béke, hadakozás helyett munka, néma ellenszegülés és közömbösség helyett a művelődési érzék felébresztése lehet a jövőben a finnugor törzseik elmaradottjai számára kidolgozandó és hangsúlyozandó hivatástudat. A közműveltség terjesztése, a gazdasági élet fölvirágoztatása, a társadalmi és politikai felfogás európaiasítása a legközvetlenebb teendő. A közműveltség terén a vallási élet ügyeinek célszerű megszervezése várja elsősorban a megoldást. Közöltük, hogy a keleti finnugor törzseket csak erőszakkal és csak látszólagos sikerrel lehetett keresztény hitre téríteni. Magyar, finn és észt papokra nagy és nemes feladatok várnak keleti rokonainknál. A még pogány vagy denevérhitű, s keresztény hitükben bizonytalan népcsoportoknál a térítésnek vannak lehetőségei. A görög-keleti vallású törzseket, nemzeti jellegű egyházuk megszervezésében kell segíteni. Legcélszerűbbnek látszik ezeket meghagyni régi hitvallásukban. De egyházszervezeti szempontból a görög-katolikus egyházba való átsorakoztatásukkal őket is a római pápa fönnhatóságának elismerésére, tehát a római egyházzal való egyesülésre (unió) kell bírni. A vallásos téren elkövetkező római hatás az a szál, amely elsősorban rögzíti majd őket a Latin-Európa felé s Rómában ihletődött papjaik tevékenysége minden bizonnyal megkönnyíti majd világi vonatkozásban is a kívánatos egyszinteződést. A világias műveltség nemzeti jellegének kialakításában az anyanyelven való oktatásra vár a legfőbb feladat. A finnugor nyelvtudomány kutatásainak s azok eredményeinek számukra 135
való föltárása legcélszerűbben a finnek, észtek és magyarok közvetítésével történhetik, sőt enélkül el sem képzelhető. Helsinki, Tartu és Budapest szellemi jelentőségének megismerése bizonyára olyan ösztönző hatással lesz e néptörzsekre, hogy utána könynyebbé, sőt kívánatosabbá válik számukra a latin-germán NyugatEurópa művelődési egységébe való kapcsolódásuk. A cirill írásjelek kiküszöbölése és a latin írásmód alkalmazása a következő alaki változtatás, amely a népeket újabb szálakkal fűzi Európához. Mindezek a változtatások csak formai vonatkozásúak, de bízunk benne, hogy elfogadásukkal a belső, szellemi tartalom kitöltésében az új élet küszöbére jutott finnugor népek nem kevesebb serénységet és leleményességet fognak tanúsítani, mint szerencsésebb sorsú nyugati testvéreik: magyarok, finnek és észtek. Nyugat-Európa gazdasági rendjébe való bekapcsolódásukat az egyes törzsek hazájának éghajlati, földtani, földrajzi és egyéb külső viszonyai szabják meg. Nyilvánvaló, hogy az erdőgazdálkodás, a mezőgazdálkodás, a bányászat s az őstermelés egyéb ágazatai lehetőségének felhasználását, illetve azok fokozását kell elsősorban számításba venni. De fokozódni fog az ipar fejlődése és virágzásnak indul majd a kereskedelem is. Szóvátettük, hogy e területeken már évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt is, igen fontos kereskedelmi utak vezettek Európából Kelet- és Dél-Ázsia felé. Ezek az utak — évszázados elrekesztődésük után — most újra jelentőségre tesznek szert. A mezőgazdálkodás terén kínálkozó nagyszabású lehetőségek célszerű kihasználása szempontjából a finn és észt erdőművelés színvonala keleti rokonaink számára iránytmutató lehet. De a magyar műszaki egyetem soproni erdészeti és bányászati karára is nagyjelentőségű hivatás várhat, ha a körülmények alakulása folytán az Ural-vidék rengeteg erdőségeit és talajkincsekben gazdag bányáit kiaknázó zürjén, votják, cseremisz mérnökök új nemzedéke ott is részesülhet magasabb kiképzésben. A magyar mezőgazdasági főiskolák fejlesztése és minél magasabb színvonalon való tartása olyan nemzeti jelentőségű ügy, amelyet nem lehet eléggé hangoztatni, s amelynek igazi fontosságára csak nagy távlatok meglátására alkalmas szemlélőpontokból eszmélhetünk méltóképpen. A kelet-európai finnugor népek életterének belterjes mezőgazdálkodási kihasználására ezeken a főiskolákon taníthat136
juk meg az ősrégi, kezdetleges gazdálkodási módszerekhez szokott testvérnépeinket. Tekintetbe jöhet állatorvosképzésük is, hiszen még az oly fejlett mezőgazdasági kultúrájú Finnországnak sincs tudomásunk szerint külön állatorvosi főiskolája.19 A magyar műszaki egyetem közgazdasági kara sem nélkülözheti a Kelettel foglalkozó szakembereket, akik az általunk taglalt térség kérdéseivel behatóan foglalkoznának. Kelet-európai rokonaink, számára tehát Budapest lehet az az előszoba, amelyen át Nyugat-Európába léphetnek. Mindezeket nem ábrándként említjük. Negyedszázaddal ezelőtt senki sem hitte volna, hogy éppen a megcsonkított és elszegényedett trianoni Magyarország egyetemei és főiskolái oly nagy számmal fogják vonzani Finn- és Észtország tanuló ifjait s kutató tudósait, amilyen számra a századelő boldog és virágzó „nagy magyar” korszakában senki sem gondolt. Államalkotás és társadalmi szervezés szempontjából is sokat tanulhatnak a keleti finnugor törzsek nyugati tanulmányútra induló fiai a rokonnemzetek országaiban. A jellegzetes finn-észt demokrácia és a magyar hagyományőrzés tapasztalataiból kielemezhetik, hogy miként és mindenkor mily korszerűséggel alkalmazkodtak nyugati és északi testvéreik az egyetemes európai fejlődéshez. Az orosz uralomtól nem sok jót tanulhattak, sem a múltban, sem a jelenben. A három önálló finnugor állam megalkotása azonban például szolgálhat számukra, hogy az állami berendezés módozatainak elsajátításával minél sikeresebben és zökkenésmentesebben iktatódhassanak be az európai államok összefüggő rendjébe. Az ő jövendő sorsuk is nagy mértékben függ majd attól, miként tudják ezt a kérdést sikeresen megoldani. * Csak vázlatosan és nagy vonalakban ismertettük a keleteurópai térségben évezredek óta szunnyadó s kifejlődéshez nem juthatott rokonnépeink viszonyait. A róluk közölt adatok sok esetben talán nem felelnek meg teljes pontossággal a való hely19
Ezért 1920—1930 között igen sok finn ifjú végezte tanulmányait a tartui észt egyetem állatorvosi karán.
137
zetnek. De a valóságot ezen a területen ma még a leglelkiismeretesebb utánjárással vagy kutatással sem lehet megtudni. Mert mindaz, ami a kelet-európai térségre vonatkozóan adatszerű, éppen olyan bizonytalan, mint ennek a térségnek egész lényege és helyzete. Ez a térség minden tekintetben gyökeres átigazítást igényel, egy magasabb európai rend sürgető érdekében. A rokonnépeinkre vonatkozó földrajzi és egyéb statisztikai adatokat — tudjuk jól — közölhettük volna pontosabban, múltjukra, kitérhettünk volna részletesebben, irodalmi életük emlékeit, szellemi tevékenységük megnyilvánulásait ismertethettük volna érdekesebben, néprajzi jellemzésüket festhettük volna színesebben. De nem akartunk aprólékos részletekben elveszni s nem akartunk egyoldalúan szaktudományi értekezést írni. Célunk csak az volt, hogy megpróbáljuk legalább föllebbenteni a fátyolt olyan homályba vesző területekről, s olyan népekről, amelyek napjainkban ébredeznek ismét öntudatra és napjainkban serkentődnek tudatosabb öntevékenységre. Az ő feladatuk és kötelességük lesz, hogy náluk és nálunk is hatalmasabb európai erőtényezők segítségére szolgáljanak e ma még titokzatos homályba burkolt, bizonytalan és megfoghatatlan körvonalú kelet-európai térség viszonyainak élesebb fényű megvilágításával, s a jövőben tevékenyen működjenek közre e térség jobb, igazságosabb és célszerűbb elrendezésében. E munkának sikerülnie kell. Sikerülnie kell, inert ezt kívánja nemcsak a megváltásra váró aprócska nemzetek érdeke, hanem egész Európa egyetemes új rendje is. Véget kell vetni annak az állapotnak, amelynek egyetlen megfogható eredménye, hogy ez a térség évszázadok óta tömegmészárlások tragikus színhelye volt, másrészt, különösen a legutóbbi két évszázadban, Nagy Péter cár kora óta, minden magasabbrendű európaiságot fenyegető tűzfészek lett. E térség belső rendezetlenségéből keletkezett zavaros állapotok nem szolgálhatnak indokolásul arra, hogy NyugatEurópa biztonságát és nyugalmát lidérces lázálmok gyötörjék a fiainak legjobbjait legyen kénytelen föláldozni időnkint KeletEurópa véres és tisztázatlan problémáktól göröngyös porondján. Az orosz nép, illetve vezetői, képtelenek voltak, bármilyen formájú kormányzati rendszert is követtek, megoldani e térség rendezésével kapcsolatos feladataikat. Új erőket kell tehát keresni, azokat amelyek e kérdések sikerültebb megoldására minden 138
valószínűség szerint alkalmasabbak lesznek. Így a Volga—Ural vidékén élő s megújhodásra készülő finnugor néptörzsek fiainak lesz nemes feladata a jövőben, hogy közreműködjenek e térségnek nemcsak szabatos és adatszerű feltérképezésében, de művelődési, gazdasági, társadalmi és politikai rendjének új és tartós érvényű felépítésében is. E fiatal népek tetterős fiaira az újjászülető Európának mindenképpen és múlhatatlanul szüksége lesz. Hiszszük és valljuk, hogy amikor Európa közösségébe fogadta a finneket, észteket, magyarokat, nem tévedett és nem csalódott értékükben. Ugyanígy hisszük és valljuk, hogy Európa nem fog csalódni a zürjénekben, votjákokban, cseremiszekben és mordvinokban sem, ha magához emeli őket. Könyvünket abban a szilárd hitben és azzal a rendíthetetlen meggyőződéssel írtuk, hogy a finnugor faj nem volt, hanem lesz. Történelme nem a múlté, hanem a jövőé.
Irodalom Akadémija Nauk: Finnougorszkij Szbornik. Leningrád, 1928. Arifulla, Ibr.: Idel-Ural, Piirteitä vapaustaisteluista. Helsinki, 1933.
Volgan
Turkkilaisten
Baráthosi-Balogh Benedek: Kisebb finnugor véreink. Budapest, 1931. Barna Ferdinánd: A votják nép múltja és jelene. Budapest, 1885. Bozkurt: Dünya Türklerine. Bozkurt, Ankara, 1941, Temmuz, Sayi 11. Castrén, M. A.: Über die früheren Sitze des finnischen Volkes. (Nordische Reisen und Forschungen V.) Csekey István: Északi írások. Budapest, 1928. Gombocz Zoltán: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. NyK. XLVI. Gyulai Zoltán dr.: Lovkin, a mordvin kovács. Magyar Nemzet, Budapest, 1941. április 22. Harkönen, Iivo: Karjalan kirja. Porvoo-Helsinki, 1932. Hunfalvy Pál: A vogul föld és nép. Pest, 1864. Hunfálvy Pál: Utazás a Balttenger vidékein, Pest, 1871. Hübner, Ottó: Geographisch-statistische Tabellen. 69 Jahrgang, Wien, 1927. Itkonen, T. I.: Suomensukuiset kansat. Helsingissä, 1921. Ita-Karjala: Toimittanut Akateeminen Karjala-Seura. Helsinki, 1934. Karjalan oikeus. Julaissut Karjalan Keskushallitus, Helsinki, 1921.
139
140
Krohn, Julius: Suomen suvun pakanallinen jumalan-palvelus. Helsinki, 1894. (Magyar fordítása: Bán Aladár: A finnugor népek pogány istentisztelete. Budapest, 1908.) Le droit de la Carélie. Publié par le Gouvernement Central de la Carélie. Helsinki, 1922. Leiviskä, I.: Finnland, Natur, Geschichte, Kultur und Wirtschaft. Helsinki, 1940. Manninen, I.: Suomensukuiset kansat. Porvoo, 1929. Moąąeg, I.: Hätähuuto kansojen vankilasta I—II. Helsinki, 1930—31. Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930. Pápay József: A finnugor népek és nyelvek ismertetése. MNyK. I, 4 Schlesinger M. L. dr.: Land und Leute in Sowjet-russland. (Langenscheidts Handbücher für Auslandkunde). BerlinSchöneberg, 1927. Sirelius, U. T.: Die Herkunft der Finnen. — Die flnnischugrischen Völker, Helsinki, 1924.
T. S. V.: Kik a rokonaink és hol élnek? Magyar Nemzet, Budapest, 1941 április 15. Virányi Elemér: Az észt nép társadalmi viszonyai. (Finnek — észtek c. kiadványban), Budapest, 1928. Virányi Elemér: Thalès Bernard littérateur français et ses relations avec la poésie populaire estonienne et finnoise. Tartu, 1928, Acta et Commentationes Universitatis Tartuensis, B XIV., 3. és különnyomat Virányi Elemér: A finnugor néprokonság eszméje az irodalomban. Budapest, Turán, XVIII. évf. 1935. Wiedemann, F. J.: Über die früheren Sitze der tschudischen Völker und ihre Sprachverwandschaft mit den Völkern Mittelhochasiens. Reval, 1838. Zempléni Árpád; Turáni dalok. Budapest, 1910. Zichy István gróf: A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig. MNyK. I. 5. Zsirai Miklós: Jugria. NyK. XLVII, XLVIII. és különnyomatban, Budapest, 1930. Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Budapest, 1937.
Suomen Suku I—III. Tolmittanut Kannisto—Setälä— Sirelius— Wichmann, Helsinki, 1926—1934. Szinnyei József: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége. Olcsó Könyvtár, 1569—71 és 71a), b). Budapest, 1919. Szinnyei József: Magyar nyelvhasonlítás. Budapest, 1927. Szinnyei József: Egyetemi előadásai. Budapest, 1920—23. Saját jegyzeteim kidolgozása. Teleki—Kogutowicz: Finnek — Észtek. Budapest, 1928. Tiittanen, Antti: Inkeri. Helsingissä, 1922. Trócsányi Zoltán: Észak nomádjai. Budapest, év n. 141
142
Név-, hely- és tárgyjegyzék. Ä Ääninen .................... 55, 69, 74 Äänislinna.............................56 Áden .....................................53 Ady.......................................85 Altáj-hegység . 26, 40, 127, 131 altáji10, 11, 22, 23, 40, 68, 126, 127, 128, 131, 132 Aminoff ................................97 androfagoi...........................108 Anglia ....................... 17, 21, 52 arab....................... 74, 102, 121 Arad......................................57 Arany János ..........................46 Archangelszk53, 70, 79, 81, 131 Arifulla ......... 67, 128, 131, 140 árja............................ 31, 44, 99 Árpád-kor .............................60 Arszk ....................................94 Asaljcsi Oki ..........................97 Asztrachán..........................126 Aszyka................................122 Athén ....................................19 Atlanti-óceán ........................49 Atlanti-Óceán .......................21 Attila.....................................63 Aunus ............................. 51, 73 aunuszi..................................73 aunusziak........................ 73, 76 Ausztrália .............................48 Azerbejdsán........................127 Ázsia11, 32, 35, 59, 68, 119, 126, 130, 131, 136 ázsiai20, 22, 32, 33, 89, 120, 126, 127, 128, 129, 131
B Bagaj Arkas .......................... 97 Baku ................................... 127 bakui................................... 127 Balasov............................... 109 Balkán .................................. 18 Balkán-félsziget.................... 30 balkáni .................................. 18 balti21, 26, 33, 34, 35, 36, 38, 43, 57, 59, 60, 62, 63, 64, 65, 67, 70, 89, 99, 100, 109 Baltikum................... 18, 64, 65 Balti-tenger..... 8, 15, 43, 59, 60 Barnaul ............................... 116 baskír ............................ 92, 101 baskírok ................ 93, 101, 110 baskir-tatár.......................... 105 Báthory István ................ 61, 62 Bécs .......................... 18, 19, 57 Béla király .......................... 111 Belső-Ázsia ........................ 121 belső-ázsiai ........................... 31 besenyők............................. 110 beszermánok......................... 92 Bjelaja ................ 101, 104, 109 Bjelozero ..............74. See . See bolgár-török93, 94, 100, 102, 103, 109, 112 bolgár-törökök94, 102, 103, 112, 120 bolseviki ............................... 49 bolsevikiek ........................... 56 Bondjakov .......................... 115 Bonfini................................ 122 böszörmények....................... 92 Boszporusz ........................... 21 brassói .................................. 59
143
Budapest7, 91, 136, 137, 140, 141, 142 budapesti .............................. 85 Bukarest................................ 57 Bulgária .................... 18, 93, 94 burjátok .............................. 131 Burjátok Földje................... 130 Burns .................................... 85 buszurmánok ........................ 92 C Carevokoksajszk ................ 101 cári udvar........................ 33, 63 cári uralom ......... 13, 49, 63, 80 Castrén ......................... 46, 140 Cenk-hegy ............................ 59 Csehszlovákia....................... 54 Csendes-óceán............ 129, 131 cseremisz10, 13, 38, 40, 43, 100, 101, 102, 103, 104, 105, 106, 129, 136 cseremiszek11, 23, 28, 34, 35, 41, 43, 56, 70, 78, 89, 90, 93, 95, 99, 100, 101, 102, 103, 104, 106, 109, 111, 115 Cseremiszország................... 14 Cserepovec ........................... 74 Csernovic.............................. 19 csuvasok ............. 101, 102, 110 D Dalarne ................................. 48 dánok .................................... 36 Danzig ............................ 18, 19 Dél-Észtország ..................... 62 Dnyeper .............................. 100 Dugonics András .................... 9 Duna ......................... 47, 59, 63 Düna ............................... 43, 69 Dunamedence ................. 52, 58 dunavölgyi............................ 58
144
Dvina.. 57, 70, 79, 81, 100, 131 E Egyesült Orosz Szocialista Tanácsköztársaság ........... 89 Eino Leino.............................. 7 Elzász-Lotaringia ................. 18 Erdély ............................. 51, 52 erzä ..................... 109, 113, 114 Erzsébet.............................. 105 Észak-Amerika..................... 66 Észak-Amerikai Egyesült Államok ........................... 48 Észak-Ázsia........................ 127 Észak-Európa ....................... 64 észak-európai ............. 8, 37, 40 Észak-Lettország .................. 62 észt6, 7, 10, 12, 13, 23, 28, 29, 38, 39, 48, 57, 59, 60, 62, 64, 65, 68, 69, 70, 71, 72, 75, 76, 78, 80, 84, 85, 90, 91, 124, 135, 136, 137, 142 észtek9, 11, 15, 24, 26, 31, 32, 34, 35, 36, 59, 60, 61, 65, 66, 70, 72, 75, 76, 78, 83, 95, 99, 136, 142 Észtország6, 8, 11, 14, 23, 27, 59, 60, 62, 63, 64, 70, 76, 85, 86, 134, 137 észtországi............................ 37 euráziai ................. 53, 130, 132 Európa8, 17, 18, 19, 20, 21, 22, 25, 29, 30, 31, 32, 33, 34, 35, 36, 38, 40, 45, 46, 47, 51, 59, 61, 64, 65, 77, 107, 117, 126, 133, 134, 136, 138, 139 európai6, 12, 14, 16, 17, 19, 20, 22, 27, 28, 30, 31, 32, 34, 37, 38, 41, 42, 44, 46, 51, 52, 62, 63, 64, 65, 78, 80,
83, 86, 89, 95, 97, 106, 119, 120, 121, 126, 127, 134, 135, 137, 138 evangélikus..................... 48, 75 F Fehéroroszország..................89 Fehér-tenger ....... 40, 49, 55, 81 Fekete-tenger ............ 21, 25, 32 Filofej .................................122 Finmarken.............................48 finn7, 10, 13, 14, 23, 28, 29, 36, 37, 39, 40, 41, 42, 43, 45, 46, 47, 48, 49, 50, 51, 52, 53, 54, 55, 57, 58, 59, 62, 66, 68, 70, 71, 72, 73, 74, 75, 76, 78, 80, 81, 88, 96, 99, 100, 108, 113, 124, 128, 135, 136, 137 finnek9, 11, 24, 26, 31, 32, 34, 35, 36, 41, 42, 43, 45, 46, 48, 49, 50, 51, 52, 53, 60, 66, 70, 72, 74, 75, 76, 77, 78, 79, 80, 83, 86, 99, 104, 108, 136 finnfajú35, 60, 65, 71, 75, 80, 134 finn-lapp ...............................49 Finn-öböl 21, 43, 59, 71, 74, 75 Finnország6, 14, 18, 21, 23, 26, 27, 44, 45, 46, 48, 49, 50, 51, 54, 57, 62, 67, 76, 85, 134 finnség24, 30, 35, 36, 37, 38, 43, 46, 70, 71, 72, 74, 78, 99, 100, 108 finntörzsi65, 66, 69, 70, 71, 72, 75, 78 finnugor6, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 22, 23, 24, 26, 27, 28, 30, 31, 32, 34, 35, 36, 37,
38, 39, 40, 41, 42, 43, 44, 49, 53, 57, 60, 64, 68, 72, 74, 78, 81, 82, 83, 85, 88, 89, 90, 91, 93, 94, 95, 96, 97, 99, 100, 101, 102, 103, 105, 106, 108, 114, 117, 118, 119, 121, 126, 127, 128, 129, 130, 131, 133, 134, 135, 136, 137, 139, 140, 141, 142 Finnugor kézikönyv........ 15, 72 finnugorok11, 13, 22, 38, 41, 44, 69 finnugorság15, 22, 30, 35, 41, 43, 44, 99, 103, 121 finn-volgai ............................ 43 Fiume.............................. 18, 19 flamandok............................. 18 Fokos Dávid ......................... 97 G Gerd Kuzebaj........................ 96 germán27, 31, 32, 34, 35, 36, 37, 43, 80, 136 Gibraltár ............................... 53 glazovi .................................. 92 Gombocz Zoltán........... 80, 140 görögkeleti.......................... 105 görög-keleti .. 36, 101, 107, 135 Gróf Zichy István ............... 120 Gusztáv Adolf ...................... 62 Gyulai Zoltán.............. 116, 140 H
Hermanarich....... 100, 102, 110 Hermanngorod................ 59, 64 Hermannvára ........................ 59 Herodotos ........................... 108 Hlynov.................................. 94 Horatius ................................ 85 hun.......................... 26, 27, 102 Hunfalvy. 6, 15, 38, 39, 60, 140 Hunfalvy Pál....... 6, 15, 38, 140 hunok.......................... 100, 120 I Ibrahim Arifulla.... 68, 126, 128 II. Katalin ............................. 95 III. Iván......................... 95, 122 Iljin Michail.......................... 97 Iljmen-tó............................... 73 indogermán..................... 43, 44 indo-iráni .............................. 43 Ingermanland........................ 48 inkeri .............................. 75, 76 Inkeri .......... 48, 74, 75, 76, 141 iráni ................................ 43, 78 Írország................................. 18 Irtys ............................ 119, 122 Istanbul................................. 19 Isztambul .............................. 21 Itä-Karjala ............................ 51 Ivangorod ....................... 59, 64 Ivánvára................................ 59 Izsevszk ................................ 88 Izsma .................................... 78 J
Habsburg-monarchia ............ 22 handa-hui............................ 123 Hanza-városok...................... 60 Heine .................................... 85 Helsinki21, 51, 67, 128, 136, 140, 141 Herberstein ......................... 111
145
jakutok................................ 130 Jakutok ................. 89, 130, 131 Japán........................... 130, 131 Jaroszláv............................. 112 Jeges-tenger25, 32, 37, 48, 49, 52, 55, 78, 79, 119 Jermák ................................ 122
146
Jevszevjev .......................... 115 Jordanes................ 74, 100, 110 jugra ............................. 42, 121 Jugria...... 42, 82, 121, 122, 142 Julianus....................... 108, 111 K Kalevala ............. 46, 49, 52, 76 Kalinin...................... 69, 71, 73 Kama41, 78, 81, 92, 101, 102, 109 Káma .................................... 59 Kannisto ..................... 124, 141 Kara Kalpak ....................... 130 karataj................................. 110 Karjala49, 50, 51, 52, 53, 54, 55, 56, 57, 58, 69, 89, 90, 140 karjalai23, 48, 49, 50, 51, 53, 54, 55, 56, 69, 71, 73, 74, 81 Karjalai............... 37, 54, 57, 72 karjalaiak49, 50, 51, 53, 73, 74, 76, 79, 81, 99 Karjalainen ......................... 124 Karjala-Társaság .................. 57 Karmazin............................ 103 Kárpát-medence ............. 31, 37 Kárpát-medencei .................. 35 Kárpátok............. 25, 35, 63, 65 Kaspi-tenger ........... 22, 25, 129 Katalónia .............................. 18 katolicizmus ................... 36, 61 katolikus ............... 36, 107, 135 Kaukázus............................ 127 kaukázusi................ 31, 89, 127 Kazakistan.......................... 130 Kazán ..... 92, 94, 114, 126, 128 kazáni94, 95, 103, 104, 110, 129 kazáni-tatárság ..................... 95 Kedra Mitrei......................... 97
Kelet11, 19, 25, 26, 27, 28, 38, 40, 41, 49, 50, 51, 52, 53, 59, 61, 64, 70, 73, 89, 107, 113, 126, 133, 134, 136, 137, 138 Kelet-Európa11, 19, 27, 68, 133, 134, 138 kelet-európai6, 10, 11, 18, 19, 20, 22, 40, 87, 91, 99, 103, 114, 119, 124, 126, 128, 129, 133, 134, 136, 137 Kelet-európai........................28 keleti finnség ........................35 keleti gót............. 100, 102, 110 Keleti-tenger21, 31, 37, 60, 70, 78, 99, 108 Kelet-Karjala .................. 84, 90 Kelet-Turkesztán ................130 keresztény32, 33, 37, 45, 46, 83, 101, 106, 114, 122, 135 kereszténység31, 36, 82, 113, 122 Kiev ......................................33 kínai........................ 32, 33, 130 Kirgizek................................89 Kirgizistan ..........................130 Kisinev ........................... 19, 20 Kóla-félsziget ................. 37, 49 Kólai-félsziget ................ 52, 79 kolozsvári ...........................116 komi......................................79 Komi Mu ..............................79 kommunisták ........................50 Koppány ...............................83 Korelszkij Bereg...................81 Körösi Csoma .......................46 kozákok ..............................110 Kozákok ...............................89 Közép-Ázsia .......................110 közép-dunai ..........................35 Közép-Európa................... 8, 89
Krasznokoksajszk............... 101 Kreml.................................... 33 krévin.................................... 75 krévinek.......................... 71, 75 Krim-félsziget............... 66, 127 Krisztus születése ................. 30 kulikovi .............................. 114 Kullervo................................ 76 Kungur................................ 101 Kur-félsziget................... 60, 65 Kurland................................. 75 L Ladoga-tó ................. 49, 55, 72 Langenscheidt................. 88, 99 lapp........................... 40, 48, 49 lappok....................... 37, 43, 49 latin17, 27, 31, 32, 34, 35, 36, 37, 136 latin országok ....................... 17 Latin-Európa....................... 135 Lauri Kettunen................ 70, 74 Lemberg ......................... 19, 20 lengyel ................ 18, 33, 61, 62 lengyelek .............................. 61 Lengyelország .... 26, 67, 89, 94 lengyelországi..................... 113 Leningrád57, 71, 72, 74, 75, 76, 80, 86, 140 leningrádi.................. 15, 71, 74 lett................................... 64, 99 litván............................... 64, 99 liv60, 65 livek...................................... 65 Livonia ................................. 62 Lönnrot........................... 46, 49 Lovkin ........................ 116, 140 lüdök............................... 73, 76 ludz....................................... 65 Luther ................................... 65 Luza...................................... 78
147
Lytkin ............................. 85, 97 M Magna Bulgária .................... 93 magyar2, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 14, 15, 20, 28, 29, 40, 41, 47, 52, 53, 56, 57, 60, 61, 65, 74, 79, 80, 83, 84, 85, 90, 93, 94, 97, 102, 103, 107, 108, 111, 113, 116, 117, 119, 120, 122, 123, 124, 125, 136, 137, 140 magyarok24, 26, 31, 34, 42, 47, 78, 83, 93, 94, 102, 108, 117, 136 Magyarország14, 18, 26, 27, 44, 85, 94, 108, 137 magyarság7, 9, 10, 11, 23, 31, 32, 33, 35, 38, 40, 42, 58, 93, 103, 115, 119, 120, 124, 141, 142 Málta .................................... 53 mandsu-tunguz ............... 23, 40 Mandzsukuo ....................... 130 Mandzsúria......................... 130 mandzsú-tunguz ................. 131 Mannerheim ....... 47, 50, 72, 77 Manninen.......... 73, 74, 88, 141 manysi ................................ 123 mari .................................... 100 Mátyás .......................... 95, 122 Memel .................................. 20 merens ........................ 100, 109 merja........................... 100, 109 merják................................. 104 Mezeny................................. 78 mohamedán ................ 105, 107 mohamedánizmus................. 33 mohamedánok .................... 127 moksa ................................. 109 monarchikus ......................... 19
148
mongol ............. 23, 27, 40, 131 Mongólia ............................ 130 mordens.............................. 110 Mordva ............................... 111 Mordvaország..................... 108 mordvin13, 38, 40, 43, 108, 109, 110, 111, 112, 113, 114, 115, 117, 129, 140 mordvinok11, 23, 28, 34, 35, 41, 43, 56, 70, 78, 99, 100, 102, 108, 109, 110, 111, 112, 113, 114, 115 Mordvinország ..................... 14 Moszkva33, 46, 56, 57, 80, 82, 86, 95, 100, 104, 122 Müller Miksa........................ 40 Munkácsi Bernát .......... 97, 124 Murmann partvidék.............. 56 Murmann-partvidék.............. 52 Murmann-vasút .. 52, 55, 56, 57 muroma .............................. 109 Muroma.............................. 112 muromai ............................. 112 murzák.......................... 94, 113 N Nagy Péter 61, 62, 71, 122, 138 Nagy-Ázsia........................... 23 nagyázsiai........................... 131 Nagy-Bulgária ................ 74, 94 Nagy-Karjala ........................ 57 nagyoroszok ......................... 67 Nárim ................................. 119 Narva59, 60, 61, 65, 66, 69, 72, 74 Narvik .................................. 49 német8, 10, 33, 52, 56, 61, 62, 64, 86, 99 Német Birodalom ................. 17 Német Vezéri Főhadiszállás. 72 németek .......................... 36, 61
németség......................... 63, 64 nem-orosz ............... 28, 34, 110 neolatin .................................36 Népszövetség.................. 53, 54 Nestor74, 100, 104, 109, 111, 112, 121 Néva ............................... 55, 59 Nizsnij-Novgorod....... 112, 113 normannok...................... 70, 80 norvég............................. 37, 49 Norvégia ...............................48 norvégiai......................... 49, 81 Novgorod33, 61, 71, 73, 94, 112, 113, 121 novgorodi73, 74, 82, 95, 110, 121, 122 novonikolájevszki...............116 Nyugat19, 21, 25, 26, 31, 37, 59, 61, 62, 64, 65, 75, 92, 133, 134, 136, 138 Nyugat-Ázsia......................127 Nyugat-Európa19, 26, 44, 80, 89, 94, 113, 137, 138 Nyugat-Szibéria..................120 Nyugat-Turkesztán .............131 O Ob............................... 119, 121 obi-ugor ........................ 37, 124 obi-ugorok35, 37, 40, 118, 119, 123 Ojat.......................................74 Oka ....... 41, 100, 109, 110, 112 oloneci ..................................73 Onega-tó49, 55, 56, 69, 70, 74, 81 ó-porosz................................99 Orenburg.............................109 orenburgi ..............................92 orosz6, 13, 14, 21, 22, 28, 33, 34, 37, 45, 46, 49, 51, 52,
54, 55, 56, 57, 58, 59, 61, 62, 64, 66, 67, 68, 69, 70, 71, 72, 73, 74, 75, 76, 79, 80, 81, 82, 84, 86, 88, 89, 90, 91, 92, 94, 95, 96, 97, 101, 103, 104, 105, 106, 107, 109, 110, 111, 112, 113, 114, 115, 117, 121, 122, 123, 124, 125, 126, 127, 128, 129, 130, 131, 137, 138 Orosz Birodalom .................. 21 Orosz Tanácsköztársaság ..... 19 Orosz-Karjala ....................... 49 oroszok26, 45, 46, 53, 61, 64, 67, 68, 74, 79, 80, 83, 84, 93, 94, 101, 103, 104, 108, 109, 112, 113, 114, 121, 122 Oroszország6, 13, 17, 20, 21, 22, 27, 45, 50, 51, 61, 64, 80, 85, 99, 115, 126, 128 oroszországi13, 22, 25, 43, 68, 89, 111, 127 őshaza25, 41, 44, 70, 74, 120, 140 ősmagyarság ....................... 102 Oszmán Birodalom... 17, 18, 21 osztják10, 40, 42, 84, 100, 119, 123, 124, 125 osztjákok11, 13, 23, 35, 37, 41, 42, 84, 101, 118, 119, 120, 122, 123, 124, 130, 134 Osztrák-Magyar Monarchia17, 18, 21 P Pam....................................... 83 Pápay József ............... 124, 141 Párizs .................................. 111 Patkanov............................. 124 Patkul.................................... 62
149
Pecsora ................... 78, 86, 121 Pejpusz-tó20, 35, 43, 60, 65, 67, 69, 72 Pejpusz-Valdáj37, 71, 73, 74, 76, 134 Pejpusz—Valdáj....... 70, 73, 78 penzai ................................. 110 Perm ................. 78, 83, 93, 129 permi42, 43, 79, 82, 88, 92, 93, 99, 122 Permi Szent István................ 83 pétervári................................ 60 Petőfi .................................... 85 Petroskoi............................... 56 Petrozavodsk ........................ 56 Petsamo .......................... 19, 48 pogány36, 37, 46, 83, 84, 94, 97, 101, 106, 114, 123, 135, 141 Porphyrogennetos............... 110 Potemkin .............................. 34 protestáns........................ 36, 37 protestantizmus............... 61, 65 Pszkov ............................ 66, 71 pszkovi ................................. 72 Pugacsev............................... 95 Purgasz ............................... 112 R Radogoscsa........................... 74 Regnum Morduanorum ...... 117 Reguly Antal .................. 9, 124 Rettenetes Iván61, 103, 113, 114, 126 Riga ................................ 21, 61 rigai ................................ 59, 85 Rjazán................................. 112 Rogov ................................... 97 Róma ................ 30, 46, 63, 135 Románia ......................... 18, 21 Romulus ............................... 30
150
Rostov .................................. 82 Runeberg .............................. 46 S Sajnovics János ...................... 9 Savo...................................... 75 Schiller ................................. 85 Setälä............................ 40, 141 skandináv ....................... 17, 21 Snellmann............................. 46 Solovetski-börtön ................. 55 Stettin ..................................... 8 Stroganov ..................... 95, 122 Suomen-Silta .................. 71, 72 Suomi ................................... 46 svéd .. 37, 45, 48, 49, 52, 61, 62 svédek ............................ 36, 46 Svédország ..................... 45, 48 svédországi..................... 48, 49 Svinhufvud ........................... 47 Syväiri .................................. 49 Syväri ................................... 69 szamarai ............... 92, 110, 115 szamojéd................... 40, 41, 79 Szarapul................................ 92 Szaratov.............................. 109 szaratovi ............................. 110 Szavin................................... 85 Széchenyi ............................. 46 Szent Gellért......................... 83 Szentpétervár 33, 43, 46, 48, 71 szentpétervári ........... 72, 74, 85 szetuk ................................... 37 Szibéria23, 33, 37, 38, 40, 42, 48, 66, 81, 84, 95, 110, 119, 122, 130 szibériai13, 22, 35, 37, 40, 80, 116, 122, 124, 129 Sziktiv .................................. 79 Sziktivkar ................. 79, 81, 86 szimbirszki ......................... 110
Szingapúr..............................53 Szinnyei József ............. 40, 141 Sziszola........................... 78, 79 szittyák ...............................108 szláv13, 27, 31, 33, 34, 35, 36, 43, 46, 58, 71, 80, 83, 95, 99, 100, 103, 108, 114, 118, 122, 126, 129, 134 szlávság26, 31, 33, 45, 57, 78, 111 Szoszva...............................119 szovjetdüh.............................55 szovjetorosz.............. 53, 54, 56 szovjeturalom .......................57 Sztálin...................................55 szuomi ..................................48 Szura........................... 109, 129 Szura-Volga........................129 T Taalainmaa ...........................48 Tadsikistan .........................130 Tallinn ........................ 7, 21, 61 Tanács-Karjala .....................53 tanácsrendszer13, 28, 64, 67, 76, 79, 80, 84, 85, 88, 89, 90, 92, 105, 107, 108, 110, 115, 124, 125, 127 Tartu .....................................50 tartui7, 9, 12, 54, 76, 85, 90, 137 tatár27, 31, 88, 92, 94, 95, 101, 103, 104, 107, 111, 113, 122, 123, 126, 128 tatárjárás ...............................26 tatárok22, 33, 37, 68, 84, 92, 93, 94, 101, 102, 103, 104, 109, 110, 112, 113, 126 tatárság ..................... 26, 34, 95 tatár-török ................... 103, 128 Tavda..................................119
Távolkelet........................... 131 Távol-kelet ........................... 53 Temesvár .............................. 79 terjuchan............................. 110 Thalès Bernard ............. 10, 142 Timasev ................................ 97 Tisza ..................................... 63 Tjumen ............................... 129 tobolszki ............................... 48 Toboly ................................ 129 tomszki ............................... 110 Tornio................................... 48 török10, 11, 13, 22, 23, 27, 31, 33, 34, 36, 40, 43, 67, 68, 78, 81, 93, 99, 102, 103, 104, 106, 111, 112, 126, 127, 128, 129, 130 Törökország.............. 11, 21, 68 törökség ................................ 33 török-tatár10, 11, 13, 23, 31, 40, 95, 114, 126, 131 török-tatárok ......................... 37 trianoni ................... 8, 115, 137 Tromsö ................................. 48 turáni7, 10, 20, 40, 128, 130, 131, 132 Turkesztán .................. 127, 130 Turkisztán............................. 89 Türkmenistan...................... 130 Tuule .................................... 48 Tuva.................................... 130 Tver .............. 69, 70, 71, 73, 76 tveri ................................ 73, 74 U udmurt .................................. 88 udmurtok .............................. 88 Ufa.............................. 101, 104 ufai ............... 92, 101, 104, 106 ugor41, 102, 120, 121, 122, 123
151
ugor törzs............................ 120 ugorok .................. 42, 121, 122 ugorság . 42, 119, 122, 123, 124 ugra..................................... 121 Uhtua .................................... 50 Uiku-tó ................................. 49 Új-Ukrajna.......................... 131 Új-Zéland ............................. 66 Ukrajna................................. 89 uljanovszki ......................... 110 Ural13, 15, 25, 26, 30, 32, 35, 37, 40, 41, 42, 44, 59, 67, 68, 78, 80, 81, 86, 92, 95, 121, 122, 127, 128, 129, 130, 136, 139, 140 Ural hegység......................... 35 ural-altáji .. 10, 20, 40, 130, 131 Ural-hegység13, 42, 43, 81, 119, 120, 126, 128, 134 urali ........................ 40, 70, 128 uráli12, 22, 23, 31, 38, 40, 41, 56, 72, 78, 92, 94, 107, 108, 127, 128 uralvidéki............ 26, 28, 34, 91 Usztj-Sziszolszk ................... 79 Üzbegisztán .......................... 89 Üzbekistan.......................... 130 V Vadsö ................................... 48 Valdáj-hegység35, 43, 67, 69, 100 varégok........................... 70, 80 Värmland.............................. 48 Vaska.................................... 78 Vasziljev............................. 106 vepsä-finn............................. 55 vepsäk................................... 53 vépsze................................... 73 vépszék..................... 76, 79, 81 Vermlanti.............................. 48
152
versaillesi ............................. 50 Vetljuga.............................. 101 Vicsegda................... 78, 79, 81 Viena .................................... 51 Viipuri ............ 7, 19, 20, 59, 75 Vikár Béla .............................. 7 vikingek................................ 61 Virányi Elemér ..... 1, 7, 51, 142 Vitebszk ................... 69, 71, 76 vitebszki ............................... 72 Vjatka ..................... 92, 94, 101 vjatkai..................... 79, 92, 101 Vladimír ............................. 112 vladimiri ............................. 112 Vladivosztok ...................... 131 vogul10, 40, 42, 84, 118, 119, 124, 125, 140 vogulok11, 13, 22, 35, 37, 40, 41, 42, 84, 101, 118, 119, 120, 122, 123, 124, 130, 131, 134 Volga13, 15, 22, 25, 26, 30, 32, 35, 37, 41, 43, 44, 59, 67, 68, 69, 70, 77, 78, 101, 102, 104, 106, 109, 110, 111, 113, 121, 126, 127, 128, 129, 130, 131, 134, 139 Volga-könyök..................... 109 volgamenti26, 27, 28, 33, 67, 87, 91, 120 Volga-Ural Állam............... 129 volga-urali 37, 38, 82, 128, 129 Vologda.................... 69, 70, 81 Vorkuta................................. 86 Vörösmarty........................... 46 vót ........................................ 75 votják13, 38, 40, 88, 92, 93, 94, 95, 96, 100, 129, 136, 140 votjákok11, 23, 28, 34, 35, 41, 42, 56, 78, 88, 89, 90, 91,
92, 93, 94, 95, 97, 101, 103, 106, 109, 112, 115 Votjákország.........................14 vótok............................... 71, 75 Vszevolod...........................112 W Wichmann György ...............97 Wiedemann................... 75, 142 Wittenberg............................46 X XII. Károly ...........................61 Z Zempléni............. 2, 10, 11, 142
Zempléni Árpád2, 10, 97, 118, 123, 142 Zsakov ............................ 82, 85 Zsirai14, 41, 72, 73, 74, 88, 125, 142 Zsirai Miklós .... 14, 41, 72, 142 zűrjén.............................. 13, 38 zürjének78, 79, 80, 81, 82, 83, 84, 86, 88, 89, 90, 92, 93, 95, 96, 122 zűrjének11, 23, 28, 34, 35, 40, 41, 42, 56, 70, 106, 115 Zürjénország....... 79, 81, 82, 86 Zürjén-ország ....................... 78 Zűrjénország......................... 14 zürjénség .................. 79, 80, 84 Zvanka.................................. 57
153