A FINN REGIONÁLIS REFORM

A FINN REGIONÁLIS REFORM HAJDÚ ZOLTÁN MTA RKK DTI, PÉCS [email protected] 1. Bevezetés Finnország Európa viszonylag rövid történeti múltra visszatekintő fiatal állama, bár a finn nép a kontinens északi részének egyik régi szállásterülettel rendelkező tényezője. Az ország történetét évszázadokon keresztül a svédek, majd több mint száz esztendőre az oroszok határozták meg. Az idegen hatalmi szempontok elsősorban a központi közigazgatás szintjén jelentek meg, a települési és a területi igazgatásban már inkább szerepet kaptak a finn hagyományok, sajátosságok is. A finn közigazgatást az ország történetileg változó helyzete, feltételei és szükségletei, valamint az objektívnek tekinthető természeti, gazdasági, térszerkezeti adottságok alakították és befolyásolták. 1917 decemberében Finnország szuverén állammá vált, fokozatosan létrehozta államiságának minden összetevőjét, kialakította a különböző részstruktúrák nemzeti karakterét. A közigazgatás jelentős szerepet játszott az állami akarat közvetítésében a függetlenség első éveitől kezdve, de megőrizte azt az alapvető, történetileg kialakult meghatározottságát, hogy a közigazgatás az adott területen élő népesség önszerveződésének, önkormányzatának a kerete. A II. világháború után a semleges Finnország sajátos külpolitikai, államközi viszonyt és gazdasági kapcsolatrendszert alakított ki a Szovjetunióval (finnlandizáció), de belső viszonyaiban megőrizte a piacgazdaság és a polgári demokrácia teljes intézményrendszerét. 1995-ben Finnország csatlakozott az Európai Unióhoz, így ettől kezdve sok tekintetben az EU struktúrái, folyamatai, elvárásai határozták meg, illetve erőteljesen befolyásolják a belső területi fejlődés és különösen a fejlesztések irányait. A szűkebb értelemben vett közigazgatás, s azon belül a regionális igazgatás mai struktúráit, nemzeti sajátosságait részben az ország hosszú távú történeti folyamatai, a földrajzi tér sok tekintetben egyedi jellege, a szervezhetőség szempontjából bonyolult volta, a társadalmi folyamatok és az önszerveződések tudatossága, s 1995 után az európai uniós csatlakozásból fakadó hatások formálták. Az 1990-es években Finnország jelentős módosításokat hajtott végre mind az önkormányzati, mind pedig az államigazgatási alrendszerekben. 2000-ben az alkotmányos viszonyokat módosították, 2002-ben pedig új személetű területfejlesztési törvényt fogadtak el. A közigazgatás egyik lényegi meghatározottsága, hogy rendszert képez, így az egyes részstruktúrák csak viszonylagos elkülönültségükben elemezhetőek. A finn közigazgatás – mint a legtöbb európai államé – önkormányzati és államigazgatási alrendszerre tagolódik. A területi megközelítésben központi, regionális és helyi közigazgatás működik. Finnország sajátos regionális közigazgatása, illetve annak problematikája nem érthető meg a központi

közigazgatás, de még inkább a kiterjedt jogosultságokkal rendelkező helyi önkormányzati igazgatás nélkül. 2. Külső történeti hatások a finn fejlődésben Finnország a keleti és a nyugati civilizáció találkozási, ütközési és együttélési területe volt történetileg. A finnek az utolsók között vették fel a kereszténységet Európában, s folyamatos volt a térségben a nyugati és a keleti kereszténység együttélése, részben küzdelme. A finn történeti folyamatokat évszázadokon keresztül Svédország, az északi térség domináns történeti-regionális hatalma határozta meg. 1157-1293 között a svédek három keresztes hadjáratban meghódították Finnország mai területét. A svédek alakították ki az egyházigazgatás területi rendszerét.1362-től a finn nemesi elit részt vett a svéd király megválasztásában. 1435-től a finnek képviselőket küldtek a Riksdag-ba, a svéd parlamentbe. 1556-ban hercegségként, majd 1581-től nagyhercegségként integrálódtak a finn szállásterületek Svédországba. A svédek közvetítették a reformációt is Finnország felé (1593). Az 1634-es svéd közigazgatási törvény hosszú időre megalapozta a finn közigazgatás fejlődését is. A később jelentőssé váló egyes történeti-területi egységek (maakunta) formálódása ekkor kezdődött meg érdemben. A svédek nem alakítottak ki a finn szállásterületeken „finn központi” igazgatást, hanem Stockholmból kormányozták a finn területeket. Finnország fokozatosan a svéd - orosz hatalmi vetélkedés terévé vált, s 1809-ben autonóm nagyhercegségként az orosz birodalom része lett. 1812-ben az oroszok a terület régi központja (Turku) helyett Helsinkit tették meg az ország fővárosává, így Finnország gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai súlypontját a svédek hatóköréből a saját befolyásuk alá vonták. Finnország sok tekintetben egyedülálló belső szabadsággal rendelkezett a cári Oroszországon belül. Finnország sajátos módon egyfajta alkotmányos monarchikus státuszban volt az abszolutisztikus cári birodalom keretei között. 1809-ben megindult a finn területeken a „helyi központi igazgatás” kialakítása. A központi közigazgatási szerv a Birodalmi Finn Szenátus lett. A cárt az általa kinevezett kormányzó képviselte Finnországban. A központi és a területi igazgatásban - 1863-ban, amikor a cár 1809 után ismét összehívta a Finn Diétát - 4700 fő tevékenykedett. A finn gazdaság ki kívánta használni az orosz piac nyújtotta előnyöket, s ezt oly sikeresen tette, hogy a cári kormányzat 1885-ben védővámokat vezetett be a finn árukkal szemben a többi orosz terület felé. Finnország 1917. december 6-án vált függetlenné, s rövid ideig tartó monarchikus törekvések és tervezgetések után 1919-ben parlamentáris köztársaságként határozta meg magát. (Az alkotmányt úgy értékelték, hogy az „kevert”, a parlamentarizmus és az erős köztársasági elnöki intézmény jegyei egyaránt megjelentek benne. A finn alkotmány „beskatulyázása” a későbbiekben is gondot okozott az alkotmányjogászok számára.) A véres polgárháború után Finnország megőrizte tőkés gazdasági és polgári demokratikus politikai berendezkedését, de folyamatosan számolnia kellett a Szovjetunió szomszédságával és hatásával. Az ország keleti határai többször, a mindenkori nemzetközi és kétoldalú erőviszonyoknak megfelelően változtak. Finnország 1920-ban megkapta Petsamo térségét Szovjet-Oroszországtól, 1939-1944 között folyamatosan változtak az „uralmi területek”.

1939 novemberében a Szovjetunió megtámadta Finnországot, mely a téli háborúban hősiesen védekezett, de végül is területi engedményekre kényszerült. A II. világháborúban Finnország a németek oldalán vett részt, s vereséget szenvedett. Ennek „természetesen” területi következményei is lettek. Svédország felé a modernizáció időszakában már stabilabb határokkal rendelkezett Finnország. Itt a svédek lakta Aland szigete okozott némi vitát a két ország között 1917-1920 között. A Népszövetség döntése értelmében 1921-ben Aland Finnországon belül maradt, de széles körű autonómiát kapott. (Ettől kezdve Finnország lényegében két közjogi egységre: Aland-sziget és a szűkebb értelemben vett Finnország – Manner Suomi - tagolódott.) 1945 után Finnország semleges államként a két eltérő gazdasági, társadalmi, politikai rendszer, értékrend határán, a ”Nyugat” peremén helyezkedett el. A semlegesség az autonóm belső fejlődés lehetőségeit maximálisan biztosította, a külső kapcsolatait a szovjet érdekek figyelembe vételével formálta Finnország. A különleges kapcsolatok a gazdasági együttműködés területén is megjelent. A finn külkereskedelemben a Szovjetunió részaránya 25-31% körül változott, s ez szinte megfelelt a Szovjetunió és a volt kis európai szocialista országok közötti arányoknak. Finnország hosszú távon jelentős gazdasági előnyöket élvezett a különleges híd szerep következtében. A skandináv államokkal mindenkor szoros kapcsolatokat ápolt Finnország. Az Északi Tanácshoz történt 1955-ös csatlakozása után az északi közösség teljes jogú tagjaként formálta térségen belüli viszonyait. 1955-ben beléphetett az ENSZ-be. 1961-ben csatlakozott az EFTA-hoz, 1973-ban szabadkereskedelmi megállapodást írt alá az Európai Közösséggel. 1975-ben a helsinki záró-értekezlet megrendezésével Finnország bevonult az európai történelembe. Valójában – mint utólag kiderült – ez a megállapodás indította el részben a szocialista világrendszer összeomlását. Az 1989-ben megkezdődött kelet-európai átalakulási folyamat, majd a Szovjetunió 1991. decemberi megszűnése, a korábbi kiterjedt gazdasági kapcsolatok összeomlása új feltételeket, új lehetőségeket és kényszereket teremtett Finnország számára. Az 1990-es évek eleje mély gazdasági válságot hozott Finnországban. Az OECD megállapítása szerint egyetlen tagállama sem élt át olyan mély strukturális-gazdasági válságot a II. világháború befejezése óta, mint ekkor Finnország. A korábbi nemzetközi gazdasági kapcsolatok jelentős részének összeomlása alapvetően megrendítette a finn gazdaságot, a munkanélküliség soha nem látott szintre emelkedett, (1990-ben 3,4%, 1995-ben 17,2%) a finn márkát radikálisan le kellett értékelni. A gazdaság teljesítménye radikálisan visszaesett, különösen nagymértékben csökkent az ipari termelés. Az 1990-ben még pozitív állami költségvetés (a GDP 5,4%-a) erőteljesen veszteségessé vált (1993-ban a GDP 8%-a). A GDP %-ában kifejezett bruttó államadósság radikálisan növekedett, az 1990. évi 14,5%-ról 1995-re 66,5%-ra. Finnország néhány év leforgása alatt alapvető strukturális átrendezések végrehajtására kényszerült. Viszonylag rövid időn belül átalakította külgazdasági kapcsolatait. 1994-ben már a finn export 46,5%-a ment az Európai Közösség országaiba, 17,1%-a az EFTA, 12,4%-a pedig az egyéb európai országokba, 10,5%-a a fejlődő, 13,8%-a pedig egyéb országokba. 1995-ben az infláció már csak 0,8%-os volt. Az ország így részben a megváltozott külső kényszerek és a felhalmozódott belső nehézségek közepette formálta át legalapvetőbb struktúráit. Az új helyzetben tudatosan készült az Európai Unióhoz történő harmonizációra, s nem csak a csatlakozásra. Az Európai Unióba történt 1995. január 1-i belépés lényeges változásokat hozott a finn társadalom,

gazdaság és politika számára. Finnország megkérdőjelezhetetlenül a ”Nyugat” részévé vált, bár semlegességi politikáját fenntartotta. 3. Nagy területű, kis népességű, sajátos településhálózattal rendelkező, fejlett ország (Amire a regionális politikának és a közigazgatási területszervezésnek tekintettel kell lenni) Finnország az északi szélesség 59° 48’ és 70° 05’, ill. a keleti hosszúság 20° 33’ és 31° 35’ között fekszik. Az ország területe 338145 km², melyből 304473 km² szárazföld, a többi pedig belső vízfelület. (Finnország 188 ezer tóval rendelkezik, melyek közül 22 területe haladja meg a 200 km²-t). Finnország mai szárazföldi országhatárainak a hossza 3671 km, melyből 586 Svédországra, 716 Norvégiára, 1269 km pedig Oroszországra esik. Ez abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy a finn-orosz határ az EU számára ma több szempontból problémás, hosszú távon azonban potenciálisan stratégiai jelentőségű. Finnország területének valamivel több, mint 1/4 része már az Északi-sarkkörön túl helyezkedik el. Az ország É-D-i irányban 1160 km hosszú, míg legnagyobb K-Ny-i kiterjedése csak 540 km. Az ország területe az izosztatikus emelkedés következtében évente mintegy 7 m²-rel növekszik. Finnország 33 ezer kisebb-nagyobb szigettel, így szinte valóságos szigetvilággal rendelkezik. Az ország átlagos tengerszint feletti magassága alacsony (152 m), legmagasabb pontja mindössze 1324 m. Az ország nagyobb részének éghajlata hideg-mérsékelt, összességében enyhébb, mint ami a földrajzi szélesség alapján várható lenne. A Golf-áramlat miatt még a sarkkörön túli területek éghajlata is ”kedvező”, kielégítő életlehetőségeket nyújt a lappok számára, bár itt már kiterjedt területeken megjelenik a szubarktikus éghajlat is. Finnország szárazföldi területének 75%-a természetes erdővel borított. Az erdő a finn táj és gazdaság egyik meghatározó eleme. Finnország Európa legerdősültebb országa. Az ország legjelentősebb természeti erőforrása az erdőállománya. A szántóterület részaránya alig éri el a 7%-ot, ezzel az értékkel az utolsók egyike Európában. Területére nézve Finnország a közepes nagyságú országok közé tartozik világviszonylatban. 2004-ben a világ „ország-rangsorában” területileg a 64-ik helyet, a népességnagysági sorrendben pedig csak a 109-ik helyet szerezte meg. Európában a nagyobb területű országok közé sorolják, a területi nagyságsorrendben a hetedik helyen áll a kontinens országai között. Az EU 15 tagállama között területileg az ötödik helyet foglalja el. Az ország népességszáma 2003-ban 5211311 fő volt, az ország népességszáma lassan növekszik. Finnország nemzetiségi-nyelvi tekintetben európai mércével mérve homogénnek tekinthető. Az ország népességének 93%-a finn, 6%-a pedig svéd anyanyelvű. Ennek ellenére a svéd hivatalos nyelv Finnországban. A lappok (4500 fő) és a cigányok (6000 fő) képezik az ország történeti nemzeti kisebbségeit, mellettük jelenleg nő a külső bevándorlás. 1995-ben, az EU csatlakozás időpontjában mintegy 56 ezer külföldi élt Finnországban. Finnország térszerkezetét egy É-D-i meghatározó térmegosztottság, s egy ehhez képest viszonylagos, de jól érzékelhető K-Ny-i különbség jellemzi. A regionális politikában és támogatási rendszerben az északi területek voltak kitüntetett helyzetben az 1950-as évektől kezdve. Ehhez képest kisebb jelentőségű volt a keleti területek felzárkóztatására irányuló tevékenység.

2000-ben az egy főre jutó GDP összege Finnországban 22156 USD volt, amivel a finnek a nemzetközi élmezőnybe tartoznak. A kiterjedt korábbi regionális politikai beavatkozások ellenére az országon belüli fejlettségi különbségek nagyok. Finnország történeti városhálózata az ország déli részén viszonylag fejlett. Turku az európai városfejlődés fő áramlataiba illeszkedve fejlődött. Helsinki és Tampere már a tudatos, politikailag motivált állami beavatkozások révén vált nagyvárossá. Az ország legjelentősebb és legnagyobb lélekszámú városa a főváros, Helsinki. A szűkebb értelemben vett város csak 550 ezer fős lakossággal rendelkezik, de a "NagyHelsinki" területén valamivel több, mint 1 millió ember él. Az ország demográfiai, települési, gazdasági alapstruktúráját így elemi módon meghatározza az, hogy az országterület 3%-án él az ország népességének több mint 20%-a. Uusimaa 1,3 milliós lakosságával az ország legnépesebb területe. Az ország népességének valamivel több, mint a fele a Pori – Tampere – Lahti – Kouvola - Lappeenranta vonaltól D-re él. Minden tekintetben ez a térség Finnország leggazdagabb és legfejlettebb területe. Finnország átlagos népsűrűsége 17 fő/km², de ez az érték rendkívül szélsőséges különbségeket fed. Az ország óriási északi területei gyéren lakottak, a déli területek népsűrűsége finn mércével mérve kiemelkedően magas. Uusimaa népsűrűsége 132 fő/km², Lappföld területén pedig csak 2. Egyes északi önkormányzatok népsűrűsége nem éri el az 1 fő/km² értéket. 4. A finn alkotmányos és közigazgatási fejlődés sajátosságai 1995-ig Finnország a svéd uralom időszakában viszonylagos belső különállással bírt, bár a svéd térszemléletben nem „Finnország”-ként, hanem a déli része „Österland”-ként, az északi pedig Norrland-ként jelent meg. A központi hatalom nem igen tartotta tiszteletben a finn szállásterületek sajátos jellegét.. A hosszú távú belső fejlődés eredményeként kialakultak az országban egyfajta történeti-területi egységek (Laponia, Karelia, Ostrobothnia, Satakunda, Savonia, Tavastia, Nylandia, Alandia), melyek elsősorban nem gazdasági, hanem kulturális, néprajzi, nyelvi meghatározottságúak voltak. A finn szépirodalom ezeknek a történeti-területi egységeknek a bemutatásán keresztül építette a területi és nemzeti identitást. Az 1624-1634-es közigazgatási reform során létrejöttek a stockholmi központi hatalom által formált és irányított területi egységek, melyek több évszázadon keresztül – egyes finn közigazgatás-történészek szerint egészen 1977-ig - (korántsem változatlan területi konfiguráció és funkcionális tartalom mellett) betöltötték az állami közigazgatási középszint meghatározó szerepét. Az 1809-ben megtartott porvooi országgyűlésen mind a négy rend képviseltette magát, így a parasztság maga is részt vett a helyi közigazgatás kialakításával kapcsolatos kérdések vitájában. (A finn országgyűlést ezt követően mintegy fél évszázadon keresztül nem hívták össze.) A helyi közügyek intézésében a XIX. század utolsó harmadáig meghatározó szerepet játszottak az egyházközségek. A század utolsó időszakában a világi községek egyre inkább átvették az oktatási és az egészségügyi funkciók ellátását az egyházközségektől. 1865-1873 között került sor a finn területeken az első modern és egységes elvek szerinti helyi közigazgatási struktúra kialakítására, illetve a helyi választásokra. A helyi

önkormányzatoknak két típusát (városok, falvak) alakították ki, s mindkét kategória lehetőséget kapott a helyi adórendszer kidolgozására és bevezetésére. Ebben az alaphelyzetben is bírt az ország egyedi sajátosságokkal. 1906-ban az oroszok megerősítették a Finn Nagyhercegség autonómiáját. (A feudális jellegű Diéta megszűnt, helyette az 1907-es választásokkal létrejött, mégpedig az általános, a nőkre is kiterjedő, választójog alapján az Eduskunta, az egykamarás parlament.) Az 1917-ben függetlenné vált, modern Finnország politikai berendezkedésének az alapjait az 1919-es alkotmány fogalmazta meg. A Finn Köztársaságot egyszerre tekintették 1919 után parlamentáris és elnöki típusú köztársaságnak. Az alkotmányos struktúra kialakításakor sajátos módon viszonyultak a svéd és az orosz örökséghez, mindkét korábbi uralkodó struktúrából emeltek be elemeket az alkotmányos megoldások közé, s ezeket vállalták is. A hatalmi ágak (törvényhozás, végrehajtás, bírói) elválasztása a törvényhozó és a végrehajtó hatalom tekintetében csak részleges volt. Az alkotmány széles jogokat biztosított a köztársasági elnök számára. (Az elnök nevezte ki a miniszterelnököt, vétó joga volt a parlament határozataival szemben, ő volt a hadsereg főparancsnoka). Ez részben összefüggött az új állam létrejöttének konkrét történeti körülményeivel, illetve a kibontakozó polgárháborúval is. A központi és területi államigazgatás nem vált túlburjánzóvá 1919 után sem az új ország történetében. A területi közigazgatás súlypontja a helyi önkormányzatokon volt. A finn társadalom döntő többsége a sajátjaként tekintetett az államra, a területi államigazgatásra, s nem valami idegen „közellenségre”. A területi igazgatás tekintetében Finnország sok sajátosságot mutatott fel, melyek részben a központi igazgatás sajátos megoldásaiból, de döntően sokkal inkább a helyi önkormányzati igazgatás kiterjedt és erős jellegéből fakadtak. A területi igazgatás a többi európai országhoz képest 1919 után szinte mindenkor viszonylag szűk körű, s egyben „gyenge” volt, s nem alakítottak ki választott testületeket ezen a szinten. Az ország kezdetben 9, a II. világháború után 10, majd 12 területi egységre (laani) tagolódott, melyek között mindenkor egyedi, nemzetközi jogi sajátosságokkal is bírt Aland szigete. Az 1917-es függetlenséggel új feladatok és lehetőségek teremtődtek a helyi önkormányzatok előtt. Az 1919-es alkotmány 51. §-a létrehozta az egységes helyi közigazgatási rendszert, méghozzá a demokratikus választások és a felelős, széleskörű önkormányzatiság bázisán. Minden önkormányzat számára az alkotmány kötelezővé tette a helyi képviselőtestületek (tanácsok) megalakítását. Az önkormányzatoknak két típusa (városi, falusi) jött létre, különbség csak az ellátandó feladatok nagyságában jelent meg közöttük. 1925-ben lényegesen módosították az önkormányzatok működési feltételeit, az önkormányzati területi struktúrát tudatosan elkülönítették az egyházközségi beosztástól, s a többi területi államigazgatási alrendszertől. 1932-ben a központi kormányzat forszírozni kezdte az önkormányzatok társulását, illetve az önkormányzatok közötti együttműködés fejlesztését. A finn politikai fejlődés sajátossága 1945 után – nagyrészt a külső veszélyeztetettség és a belső elvárások miatt is – a hatalmi-politikai konszenzusra való törekvés. Ezzel magyarázható, hogy az országos választások után sajátos koalíciós kormányok alakultak a legtöbb esetben. E nélkül a „konszenzusra való törekvés” nélkül feltehetően nem érthető meg a területi és a helyi közigazgatás sok összetevője sem.

1949-ben új önkormányzati törvényt fogadtak el, amely lényegében egy törvény keretei között szabályozta a helyi önkormányzatok működésének minden lényegi elemét. 1955-ben még 547 municípium (finnül kunta) tevékenykedett az országban, de számuk fokozatosan csökkent. Az 1976-os önkormányzati törvény átfogó modernizációt hajtott végre a helyi önkormányzatokban, nem érintve a kiterjedt önkormányzati jogokat. (A helyi önkormányzatok száma ekkor már csak 464 volt.) A törvény szerint helyi önkormányzatok képviselő és irányító testülete a Tanács (1785 között változhatott a tanács tagjainak a száma), melyet négy évre választottak. A finn helyi önkormányzatok egyik sajátossága az volt, hogy a finn választó polgárok megválasztásuk esetén kötelesek voltak ellátni a Tanácsban a szerepüket. (Csak az 1976-os önkormányzati törvény vezette be, hogy a megválasztott tanácstagok pénzügyi kompenzációt kapjanak tevékenységükért, s a tevékenység és a pénzügyi kompenzáció beszámítson a nyugdíjba.) A megválasztott önkormányzatok széles jogosultságokkal és feladatokkal rendelkeztek az önkormányzat működési területén: - iskolai oktatás, - helyi egészségügyi ellátás, - helyi szociális és jóléti ellátás, - a helyi utak kezelése, - ivóvíz és szennyvízrendszer fenntartása, - a helyi energia-ellátás szervezése. Az 1976-os önkormányzati törvény kötelezte az önkormányzatokat, hogy kidolgozzák az adott önkormányzat nyilvános öt éves tervét, melynek magában kellett foglalnia a közigazgatás fejlesztésével, a pénzügyi folyamatokkal, a gazdaság fejlesztésével és a földhasznosítással kapcsolatos kérdéseket. A terv elkészítéséhez az önkormányzatok segítséget kérhettek az állami szervektől, végső soron a belügyminisztériumtól. Az önkormányzatok helyi adókivetési joggal rendelkeztek. A helyi adóbevételek jelentették az önkormányzati működés alapját. Az önkormányzatok pénzügyi felelőssége így több szempontból is nagy lett, ezért a Tanácsban minden költségvetési kérdésben csak 2/3-os többséggel lehetett dönteni. A közös döntés rendkívül fegyelmezett munkát követelt minden szereplőtől. A Tanács végrehajtó szerve az Iroda lett, amely legalább hét főből állt, akik a Tanács megválasztott tagjai közül kerültek ki. A Tanács és az Iroda mellett különböző szakbizottságok működtek. Az egyes önkormányzatok lehetőségeit meghaladó feladatokra az önkormányzatok társulásokat hozhattak és hoztak létre. Társulási formában tartották fenn általában a nagyobb kórházakat, különösen a szakkórházakat. 1988-ban 400 önkormányzati társulás működött az országban. (1988-ban 94 városi és 367 falusi önkormányzat tevékenykedett már csak az országban.) Az 1977-es önkormányzati törvény felszámolt minden jogi, illetve adminisztratív különbségtételt a városok (kaupunki), a mezővárosok (kauppala) és a községek (maalaiskunta) között, egységes helyi önkormányzati struktúrát formált. 1977-ben városok és „egyéb községek” kategóriát használt a törvény. (1995-ben már csak egyetlen kategória került be az önkormányzati törvénybe a „municípium”, s amely helyi önkormányzat akarja, az városnak nevezheti magát.)

Az önkormányzatok egészében véve kiemelkedő szerepet játszottak Finnország életében. 1988-ban 430 ezer embert alkalmaztak, az ország összes foglalkoztatottjának 17%-a volt önkormányzati alkalmazott. Ebben az évben az országos közkiadások valamivel több, mint 2/3 részét az önkormányzatok használták fel. Az országban folyó beruházások több mint 10%-át az önkormányzatok bonyolították le. Ez mutatja igazán a helyi önkormányzatok kiemelkedő jelentőségét a finn közigazgatásban, gazdaságban és társadalomban. A központi és a helyi államigazgatás lényegesen kisebb személyi állománnyal tevékenykedett. 1988-ban a központi és a területi államigazgatás mintegy 215 ezer főt foglalkoztatott. A Finn Helyi és Területi Önkormányzatok Szövetsége rendkívül fontos szerepet tölt be a közigazgatás egészének a kutatásában, az érdekképviselet, az érdekérvényesítés, a szakmai képzés területén. A Szövetséget a helyi önkormányzatok hozták létre, de tagjai a Regionális Tanácsok, a kórházi ellátási körzetek, stb. is. A Szövetség 300 fős apparátusa kiterjedt tevékenységet folytat. A Szövetség Internetes megjelenése (http://www.kunnat.net) révén is a helyi igazgatás, gazdálkodás és politika egyik legfontosabb fórumává vált az országon belül. 5. A finn közigazgatás sajátosságai 1995 után Az európai és szomszédsági változások nem csak gazdasági és politikai tekintetben érintették Finnországot, hanem inspirálták a belső viszonyok új szemléletű megközelítésére, több vonatkozásban pedig számottevő reformjára is. A kormányzat nem csak a helyi önkormányzatok, hanem az egész állami berendezkedés és az államigazgatás egésze területén is jelentős reformokat hajtott végre az EU csatlakozás előtt és főként után. Az 1999-ben elfogadott, majd 2000-ben bevezetett alkotmány inkább már csak összegezte a végbement változásokat, s nem teljesen új irányokat szabott a folyamatoknak. Az 1989-1991 közötti gazdasági válság az állami pénzügyek egészére jelentős hatással voltak. 1993-ban (a nemzeti gazdasági válság, illetve bizonyos értelemben szanálás időszakában) jelentős változtatásokat hajtottak végre az állami pénzügyek és az önkormányzatok állami támogatások tekintetében. A költségalapú finanszírozást felváltotta a helyi önkormányzatok funkcionális alapú és lélekszám bázisú finanszírozása. A kormányzat külön figyelmet fordított a reform során az önkormányzatok közötti kooperációs kapcsolatok támogatására. 1993-ban az Eduskunta elfogadta a területfejlesztésről szóló új, már az EU tagság viszonyaira szabott törvényt. A területfejlesztés kérdésköre szervesen összekapcsolódott a közigazgatási struktúrával. A törvény rögzítette, hogy a helyi önkormányzatoknak, a megyéknek és az államnak egyaránt vannak területfejlesztési kompetenciái és ugyanakkor felelőssége is. A finn közigazgatás korszerűsítése a "Regionális közigazgatás 2000 projekt" keretében fogalmazódott meg. A közigazgatás korszerűsítése kiterjedt minden szintre és tevékenységre. A finnek a közigazgatás tekintetében nem szentimentalizmussal, hanem érdemi reformokkal készültek az új ezredfordulóra. A törvényhozás 1996-ban fogadta el a Helsinki nagyvárosi terület tanácsáról szóló új közigazgatási, részben pedig fejlesztési törvényt (1269/1999). Az ország számára kiemelkedő jelentőségű az egyetlen igazi nagyvárosi terület szinte minden tekintetben.

1996-ban az állam jelentős reformot hajtott végre saját helyi államigazgatási rendszerében. A reform során létrehozták a 90 területi egységből álló állami kerületeket. Ezek az egységek foglalták keretbe a rendőrség, az ügyészség munkáját, valamint többségük egyben a nyilvántartó iroda funkcióit is ellátta. Az állami kerületek számát 2005-ben fogják felülvizsgálni, mégpedig a közigazgatás szélesebb körű ismételt átvilágítása során. Az állam rákényszerült, hogy racionalizálja a közigazgatás, s benne a központi és a területi közigazgatás egészét is. (Ennek, s a technikai modernizációnak köszönhetően 2003 végén a központi és a területi államigazgatásban már csak mindössze 124200 alkalmazott tevékenykedett.) Az állam nem csak racionalizálási tevékenységet folytatott, hanem az Eduskunta törvényt hozott a kormányzati és közigazgatási tevékenység nyilvánosságának a biztosításáról (621/1999) is. (A nyilvánosság biztosításában jelentős szerepet kapott az Internet. Talán a finn közigazgatás a világ egyik leginkább áttekinthető alrendszere e tekintetben.) Az ország mintegy három évtizedes „alkotmányozási gondolkodás után” – részben az európai uniós csatlakozáshoz kapcsolódva – új alkotmányt fogadott el 1999-ben, (méghozzá nagy parlamenti többséggel, majdnem egyhangúan), s léptetett életbe 2000. március 1-én. Az új alkotmány szűkítette a közvetlenül, hat évre választott köztársasági elnök jogkörét, s egyértelműen a 200 fős, a nép által választott parlamentet (Eduskunta) tette meg a törvényhozó hatalom legfőbb letéteményesévé. (A köztársasági elnök hatalma a tekintetben megmaradt, hogy a parlamenttel közösen határozza meg az ország kül- és belpolitikáját, de a kormány szerepe az uniós csatlakozással a finn politikai elemzők szerint egyértelműen és folyamatosan növekszik. Az új alkotmány kidolgozása során már tekintettel voltak az EUtagság öt évének a tapasztalataira, az 1990-es években bekövetkezett belső fejlődés folyamataira és eredményeire is. Az új alkotmány 11. fejezete határozza meg a közigazgatás és az önkormányzatiság alapvető struktúráit, működésének értékeit, elveit. Az alkotmány külön szakaszban foglalkozik az államigazgatással, Aland sziget speciális státuszával, majd azt követően a helyi és egyéb területi önkormányzatokkal, a közigazgatási felosztással, az egyetemekkel, a közigazgatási feladatok másokhoz, s nem hatóságokhoz való delegálásával, a közhivatalok viseléséhez szükséges szakképzettségekkel, az állami hivatalokhoz történő kinevezésekkel. Az államigazgatás tekintetében az alkotmány meghatározza, hogy a kormány és a minisztériumok mellett az állam központi államigazgatása tartalmazhat ügynökségeket, intézményeket és egyéb szerveket. A központi szint mellett az állam létrehozhatja regionális és helyi szerveit is. Az államigazgatás konkrét működésének részletes szabályait törvényben kell elsősorban meghatározni. A helyi és területi közigazgatás felelőse a központi igazgatás szintjén a belügyminisztérium, mely egyben a területfejlesztésért és az ország belbiztonságáért is felelőséget visel. A minisztériumon belül egyértelmű munkamegosztás alakult ki a biztonsági terület (rendőrség, határőrség, bevándorlás) és a közigazgatás (helyi és területi közigazgatás, területfejlesztés) között. A továbbiakban a helyi, területi, központi igazgatás tekintetében végbement változásokat, reformokat érintjük, s bemutatjuk, hogy a területi igazgatás milyen sajátosságokkal küzd. Finnország esetében a helyi önkormányzatiság a meghatározó, járási szinten az önkormányzatok együttműködéséről, a régiók szintjén úgyszintén, de döntően

területfejlesztési társulásairól beszélhetünk. Az államigazgatás egyes ágazatokban települési, másokban csak nagy-regionális szinten van jelen. Matti Vanhanen miniszterelnök 2003-ban hivatalba lépett kormánya a kormány egyik meghatározó, stratégiai céljaként fogalmazta meg a további decentralizáció igényét az államszervezetben és a közigazgatásban egyaránt. A miniszterelnöki hivatal és a belügyminisztérium vezetésével megalakult a Regionalizációs Koordinációs Csoport, mely interszektoriális keretek között működik, s meghatározó feladata a regionalizáció további előre vitele. Minden minisztérium megfogalmazza a maga regionalizálási stratégiáját. 5.1. Helyi önkormányzati igazgatás A helyi önkormányzatok kialakításának természetes települési háttere rendkívül összetett volt mindig Finnországban. A falvak lélekszáma rendkívül alacsony, s azon belül is magas a külterületinek tekinthető népesség. 1995-ben a „helységként” meghatározott települések száma 906 volt, 60,2%-kukban a népesség száma 999 fő alatt maradt. Az országban mindössze 32 helység (3,7%) lakosságszáma haladta meg a 20 ezer főt, s mindössze csak hat város lélekszáma haladta meg a 100 ezer főt. 1995-ben részben újragondolták a helyi önkormányzatok szabályozásának kérdéseit. Az új helyi önkormányzatokról szóló törvény (365/1995) sok vonatkozásban finomította az 1976-os szabályozást. A törvény szerint Finnország helyi önkormányzatokra tagolódik, mégpedig a helyi lakosok autonómiája bázisán, melyet az alkotmány biztosít. A törvény az önkormányzati autonómia részekeként fogalmazta meg azt, hogy az önkormányzatok feladata a helyi lakosok jólétének és a területükön a fenntartható fejlődésnek a biztosítása. Az önkormányzatok helyzetének szabályozása előtt az alkotmány önálló részben határozta meg Aland önkormányzatának egyedi sajátosságait. Az új alkotmány 121. §-a fogalmazza meg a municípiumok és „egyéb területi önkormányzatok” helyzetét. Az alkotmány tételesen kimondja, hogy Finnország területe municípiumokra tagolódik, melyek igazgatását a helyi lakosok önkormányzatiságára kell alapozni. Az önkormányzatok működését, funkcióit törvényben kell szabályozni. Az önkormányzatok adókivetési jogát tételesen megerősítette az alkotmány. A municípiumoknál nagyobb közigazgatási területeken az önkormányzatisággal kapcsolatos rendelkezéseket törvény szabályozza. A számi (lapp) népesség nyelvi és kulturális önkormányzatát a saját szülőföldükön az alkotmány megerősítette. A 122. § a közigazgatási felosztások alapvető kérdéseként azt fogalmazza meg, hogy a finnül és a svédül besző közösségeknek egyaránt joguk van arra, hogy saját nyelvükön kapjanak közigazgatási szolgáltatásokat. A területbeosztást külön törvény szabályozza. A közigazgatási feladatok másokhoz, s nem közhatóságokhoz való delegálása csak törvényben lehetséges. Azok a feladatok, amelyek a közhatalommal való élést is megjelenítik, csak közhatóságokhoz delegálhatók. A helyi önkormányzat döntéshozó testülete a lakosok által négy évre választott tanács. A tanács tagjainak száma az önkormányzat lélekszámától függ, kétezer fő alatti önkormányzatban maximálisan 17, míg 400 ezer fő felett pedig 85 fő lehet. A tanács a maga körében elnököt és alelnököt választ. A tanács felelős az önkormányzat működéséért, valamint pénzügyi tevékenységéért. A tanács döntési és felelősségi körében a törvényben felsorolt 11 terület jelentős részben a pénzügyi finanszírozásokhoz tartozik. A helyi önkormányzatok kiemelt feladata a

közszolgáltatások biztosítása (víz, csatorna) az iskolák és az egészségügyi ellátás megszervezése, valamint a helyi utak kezelése. A törvény részletesen szabályozta az állam és a helyi önkormányzatok közötti viszonyokat. Az önkormányzatok működését és pénzügyi viszonyait általánosságban a belügyminisztérium ellenőrzi. A Tartományi Állami Hivatal ellenőrizheti, hogy az önkormányzat az elfogadott törvény szerint működik-e. 2003-ban még 446, 2004-ben már csak 432 helyi önkormányzat (finnül kunta, svédül kommun) működött (1. ábra). Az önkormányzatok területi nagyságának változása szemléletesen mutatja a korábban említett észak-déli és kelet-nyugati alapmeghatározottságát az országnak. Az önkormányzatok népességének száma észak felől dél felé növekszik. 2003-ban az önkormányzatok együttesen 31 milliárd eurós közös költségvetéssel rendelkeztek, a helyi önkormányzatok alkalmazottainak a száma némileg meghaladta a 430 ezer főt, amely azt jelenti, hogy az ország foglalkoztatottjainak 17%-át a helyi önkormányzatok alkalmazták. (Korábban a finn statisztika ezt a szintet a NUTS-5-ös szintként határozta meg.) A helyi önkormányzatokat a választott tanács irányítja az önkormányzati törvényben meghatározott módon. A tanács egészében véve jogilag teljesen autonóm, csak a választó polgároknak tartozik átfogó felelősséggel. A tanács tagjainak a száma alapvetően a települések lélekszámától függ: a legkisebb tanács kilenc, a legnagyobb Helsinkiben pedig 85 főből állt 2005 elején. Az önkormányzat nevezi ki a település közalkalmazottait. A 432 helyi önkormányzat közül 114 városnak neveztetik, 44 kétnyelvű közigazgatást folytat teljesen, 3 csak svéd nyelvű a finn anyaország területén, s 16 ismét csak svéd nyelvű Aland szigetén. A kormányzat folyamatosan támogatja az önkormányzatok közötti együttműködés elmélyítését. 2000-2004 között a belügyminisztérium kiterjedt kutatást finanszírozott a helyi önkormányzatok közötti, „szub-regionális” önkéntes társulások, illetve együttműködések feltárására. Az „AKSESTRA” kutatási program keretében (melyet a Finn Helyi és Területi Önkormányzatok Szövetsége koordinált) szinte mindenre kiterjedően feltárták a formálódó területi és funkcionális együttműködések rendszerét. 5.2. A „járási” felosztás problematikája Finnország 2004-ben 82 „járásra” (seutukunnat) volt tagolva (2. ábra), melyeket az önkormányzatok hoztak létre alulról szerveződően, a 20 régión belül. A járási felosztás inkább csak statisztikai számbavételi egységet képez, önálló, elkülönülő igazgatási apparátusa nincs. A „járások” területi konfigurációja az önkormányzatokéhoz hasonlóan alakul. Ezek az egységek az önkormányzatok együttműködésének a tereiként fogalmazhatóak meg leginkább. A svéd megnevezésük (ekonomiska regioner) inkább utal arra, hogy van egyfajta gazdasági, ingázási és területi szolgáltatási tartalmuk is. (Korábban a finn szakirodalom ezt a területi szintet NUTS-4-es kategóriaként kezelte.) 5.3. A középszint bonyolult kérdésköre Látszólag csak nevezéktani kérdés egy-egy ország esetében, hogy hogyan fordítjuk magyarra a közigazgatási területi egységek megnevezéseit. Valójában bonyolultabb kérdésről, részben

térszemléleti és nemzeti nevezéktani kérdésről van szó a fordítások, illetve az elnevezések használatakor. Az angol nyelvű finn jogi és statisztikai irodalom egyértelműen a 20 maakuntát tekinti és nevezi régiónak és a hat laani-t (Aland, Etela-Suomen Laani, Ita-Suomen Laani, Lansi-Suomen Laani, Lappi Laani, Oulun Laani) pedig provinciának. A Magyarországon megjelenő hivatalos finn kiadványok a laani-t/provinciát megyeként fordítják, illetve mutatják be: „A köztársaság közigazgatásilag öt megyéből valamint az Alandi autonóm tartományból áll. Ezek további járásokra és községekre bomlanak. A megyeigazgatási rendszer vezetését az államilag kinevezett helyhatósági kormányzó látja el, a községek ezzel szemben önigazgatási rendszerben működnek.” (Tudtad ezt Finnországról? Budapest, Finn Nagykövetség, 2002, p. 23.) A középszinten jelen vannak mind az önkormányzatok, illetve azok szerveződései, (de a finn közigazgatás nemzetközileg is meghatározó sajátossága, hogy nem jött létre választott területi önkormányzati testület), valamint az állam a maga középszintű közigazgatási intézményrendszerével. A középszint integrációját a 19 régióban inkább az önkormányzati szövetségként működő regionális tanácsok, míg a tartományokban az állam tölti be. 5.3.1. A „régiók” kérdésköre Az 1990-es évek elejének válságához kapcsolódóan, valamint az 1993-as területfejlesztési törvény következtében vetődött fel a maakunták igazgatási és fejlesztési kérdéskörének az újragondolása. 1994. január 1-én felálltak a regionális tanácsok. 2004-ben Finnország 19 régióra (maakunta) és Aland szigetére volt tagolva (3. ábra). A régiókat a regionális tanácsok irányítják, melyek valójában a régióban lévő municípiumok együttműködési szervezeteiként határozhatóak meg leginkább. A tanácsok az adott régiót a municípiumokkal, a lakossággal és a vállalkozásokkal közösen fejlesztik. 2002-ben új területfejlesztési törvényt (602/2002) fogadtak el. A törvény célja az ország területének kiegyensúlyozott fejlesztése, az európai pénzügyi lehetőségek racionális felhasználása. A törvény 3. §-a definiciókat ad a területiségre vonatkozóan: régiónak tekinti az 1977-es regionális felosztási törvényben (1159/1997) meghatározott egységeket, vagy azokat, amelyekben regionális állami hatóság tevékenykedik. A regionális fejlesztésért egészében véve a helyi önkormányzatok, a régiók és az állam a felelős. Minden régióban a regionális tanács tölti be a regionális fejlesztési hatóság funkcióját. A regionális tanács a régióban működő helyi önkormányzatok tagjaiból jön létre. A regionális tanács készíti el az adott régióra vonatkozó regionális tervet, mely tartalmazza a regionális fejlesztés fő irányait a régióra vonatkozóan. A regionális tanácsok funkcióit a törvény a következőkben határozza meg: - a tanácsok felelősek a régiójuk általános fejlődésért, mégpedig az állami hatóságokkal együttműködve, - felelősek a regionális fejlesztési stratégiai program kidolgozásáért, valamint a területi fejlesztési terv elkészítésért, - az éves fejlesztési kérdések elfogadásáért. A regionális tanácsok legfontosabb döntéshozó szerve a közgyűlés, mely az év folyamán többször ülésezik. A közgyűlés minden tagja a valahol megválasztott helyi

önkormányzati képviselők közül kerül ki. Az egyenjogúsági törvény bázisán a tagok legalább 40%-ának nőnek kell lenni. A tényleges munkát a tanácsok által kinevezett végrehajtó irodák intézik és szervezik az ügyvezető igazgató irányításával. Az irodák havonta üléseznek. A tanács önálló ellenőrzési irodával is rendelkezik. A régiók és a regionális tanácsok leginkább a területi tervezésben, a területfejlesztésben kapnak nagyobb szerepet, de szélesebb értelemben is képviselik az adott régió megfogalmazott érdekeit. A területi tervezés és a területfejlesztés szükségszerűen komplex, illetve interszektoriális jellegű. A finn tervezésben egyfajta tudatos hierarchia érvényesül. Az ország egészére vonatkozóan a kormány, az ágazatokra a minisztériumok határozzák meg a területfejlesztési célokat. Regionális szinte a régiókban megalakult regionális tanácsok a felelősek az adott régió általános fejlődéséért. A négyévente megfogalmazott regionális tervek kiinduló pontját a nemzeti tervek, illetve ágazati programok képezik. A 2002-ben elfogadott területfejlesztési törvény részletesen meghatározza a különböző területeken a feladatokat. A területfejlesztési törvény szerint a regionális tanácsok a saját régiójukra vonatkozóan egyben területfejlesztési hatóságok is. A tanácsok irányítják és koordinálják az adott régióban a területfejlesztési tevékenységet. A tanácsok hosszabb és rövidebb távú területfejlesztési terveket dolgoznak ki és hajtanak végre. A területi tervezés a tanácsok kiemelt feladata. A földhasznosítás tervezésén keresztül szinte mindenre kiterjedően befolyásolják, illetve irányítják az adott régió folyamatait. A regionális tanácsok egyértelműen érdekeltek a nemzeti és az európai uniós fejlesztési források megszerzésében. A tanácsok alanyi jogon részt vesznek a nemzetközi együttműködésben. A regionális tanácsok nagyobb területekre kiterjedően közös irodát tartanak fenn Brüsszelben. A régiók és központjaik között is rendkívül nagy népességi különbségek vannak. A régiók központjai funkcionálisan eltérően fejlettek, de a legtöbb esetben képesek a széles körű szolgáltatások nyújtására. 5.3.2. A „tartományok” problémája 1997-ben lényegi reformot hajtottak végre a területi szerkezetben, a 12 korábbi, részben történeti egység átszabásával (kizárólag az ország középső és déli részén) létrehozták a 6 „nagy provinciát” (Etela-Suomen Laani, Ita-Suomen Laani, Lansi-Suomen Laani, Lappi, Oulun Laani, Aland) alakítottak ki (4. ábra). A provinciák között – s nem csak Aland miatt – rendkívül nagy különbségek vannak mind területi, mind pedig népességi tekintetben. Lappföld – Alandhoz hasonlóan – egyszerre képez „régiót” és „tartományt”, a sűrűbben lakott területeken több régió (2-7) területe tartozik egy-egy tartományba. A provinciák (tartományok) a központi államigazgatás kihelyezett területi részeként tevékenykednek. A hat Tartományi Állami Hivatal valójában hét minisztérium közös, multiszektorális adminisztratív hivatalaként, hatóságaként működik. Az állam a tudatos decentralizációs folyamat keretében kihelyezett funkciókat, feladatokat a területi hatóságokhoz. Az Állami Hivatalok legfőbb feladatai:

- a szociális és egészségügyi ellátás, - az oktatás, a kultúra, a sport, az ifjúság, - a rendőrség, - a katasztrófavédelem, - a közlekedés, - a verseny, a fogyasztóvédelem, - és az igazságügyi közigazgatás területeire terjednek ki. Az állami hivatal vezetője és irányítója a kormányzó, akit a kormány javaslatára a köztársasági elnök nevez ki, maximum nyolc éves időszakra. A hivatalok belső szervezeti struktúrájában az osztályokra való tagolás jelenik meg, mégpedig a sajátos feladatoknak megfelelően. A hivatalok 250-350, egészében véve több mint 1000 szakembert foglalkoztatnak. A Tartományi Állami Hivatalok mellett az állam regionális igazgatása más területeken is jelen van. Az állam regionális igazgatási struktúrájában jelentős szerepet játszanak a foglalkoztatási és gazdasági fejlesztési központok (15 egység), a regionális környezetvédelmi központok (13 egység), a közúti igazgatás és fenntartás regionális központjai (6 egység). A tartományok és a városhálózat kölcsönhatása bonyolult. A reform bevezetésekor Finnország hat 100 ezer fő fölötti lélekszámmal bíró várossal (Helsinki – 525031, Espoo 191247, Tampere - 182742, Vantaa - 166480, Turku - 164744, Oulu - 109094, fő) rendelkezett, de ezek közül kettő szinte egybeépült az ország fővárosával. 6. A finn NUTS beosztás sajátosságai Az 1995-ös EU belépéskor Finnország a kialakított egységes statisztikai területi rendszert átgondolva alkalmazta a maga belső sajátosságainak megfelelően. Az ország két NUTS-1-es, (Aland, Manner Suomi) valamint hat NUTS-2-es egységre (Ita-Suomi, Vali-Suomi, PohjoisSuomi, Uusimaa, Etela-Suomi, Aland) tagolódott. Finnország esetében a NUTS beosztás mindenek előtt Aland miatt hordoz sajátosságokat a 2003-as újrarendezés óta is. Az ország két NUTS-1-es egységre (MannerSuomi, Aland) tagolódik. A felosztásnak alapvetően közjogi, politikai meghatározottsága van. A NUTS-2-es szinten a szárazföldi Finnország négy (Ita-Suomi, Etela-Suomi, LansiSuomi, Pohjois-Suomi) statisztikai egységre, valamint Aland szigetére tagolódik. A NUTS-3as szinten a 19 régió és Aland szigete jelenik meg egységként. A NUTS területi struktúra Finnország esetében így a 2-5-20 egységes formulával írható le. Az új struktúrában a helyi közigazgatás statisztikai beosztásának kérdéseit is két szinten fogalmazta meg az EU: LAU-1, mely korábban a NUTS-4-es kategóriaként szerepelt, s Finnországban kialakult, (seutukunnat), s 82 egységet jelent. A LAU-2 szint (korábban NUTS-5 kategória) minden országban, így Finnországban is létrejött, s települési igazgatási egységeket jelenti. 2005-ben a 432 önkormányzat fogalmazódik itt meg ezen a kategórián belül. 7. A finn közigazgatási modernizáció nem áll meg

A 2003-ban megalakult új kormány az államélet és a közigazgatás tekintetében is a decentralizációt fogalmazta meg egyik kitüntetett célként. A 2004 áprilisában elfogadott kormányprogram „interszektoriális” elemei közül több közvetve, illetve közvetlenül érinti a közigazgatást is: - információs társadalom fejlesztésének a programja, - foglalkoztatáspolitikai program, - társadalmi részvétel fejlesztésének politikai programja. A Belügyminisztérium a maga területén megfogalmazta a közigazgatás fejlesztésével kapcsolatos programokat: A kormány 2005 tavaszán fogalmazta meg jelentését a központi, a regionális és a helyi közigazgatás javítását szolgáló jelentését. A jelentést a belügy- és a pénzügyminisztérium készítette elő. A jelentés részben a hivatalban lévő kormány időszakára, részben pedig 2010-re előre tekintve fogalmaz meg általános jellegű javaslatokat a közigazgatás különböző szintjeinek javítására irányulóan. A jelentés szinte mindenre kiterjedően áttekintette a finn közigazgatás összefüggésrendszerét: - funkció, - területi struktúra, - központrendszer, - finanszírozás, - törvényi korrekciók lehetősége. A közigazgatás további reformjait a demokratizálás, a decentralizálás és az informatika új forradalma fogja érdemben meghatározni. A „polgárok részvétele” biztosítása minden szinten lényegi politikai célként és elvárásként fogalmazódott meg.

Irodalom AARIO, L. 1986: The original garden cities in Britain and the garden city ideal in Finland. - Fennia, No. 164, pp. 157 - 209 Aland in Brief. Mariehamn, Aland Government, 2004. ALANEN, A. 1997: Statistical Appendix. Helsinki, Statistics Finland, Economic Statistics. 24 p. DOLMÁNYOS I. 1972: Finnország története. Budapest, Gondolat Kiadó. ESKELINEN, H. - SNICKARS, F. (szerk.) 1995: Competitive European peripheries. Berlin, etc. Springer, Advances in spatial science, 271 p. Eurostat yearbook, 2003. The statistical guide to Europe, 1991-2001. European Commission. HAJDÚ Z. 1999: Finnország területfejlesztési rendszere. In: HORVÁTH GY. (szerk.): Bővítés és a nemzeti regionális politikák változása. Budapest, MEH Integrációs Stratégiai Munkabizottság, No. 4. pp. 33-65. HEDEGAARD, L. 1996: Nordic regional policy cooperation in transition. In: Bajtay P. (szerk.): Regional cooperation and the European integrational process: Nordic and Central European experiences. Budapest, Hungarian Institute of International Affairs, pp. 77-88. JUTIKKALA, E. (szerk.) 1949: Suomen historian kartasto. Helsinki, Porvoo, Werner Söderström Oy. KÄKÖNEN, J. (szerk.) 1996: Dreaming of Barents region. Tampere, Tampere Peace Research Institute, University of Tampere, 306 p. LIEBOWICZ, R. D. 1983: Finlandization: an analysis of the Soviet Union’s "domination" of Finland. - Political Geography Quarterly Vol. 2. No. 4. pp. 275 - 287. MALINEN, P. - JUSSILA, H. - HÄKKILÄ, M. (szerk.) 1993: Finland’s national rural policy facing the challenge of European integration. Oulu, Research Institute of Northern Finland, University of Oulu, 222 p. MIKKONEN, K, - LUOMA, M. 1996: The regional possibilities in the process of external integration of the Finnish economy. - Fennia, No. 174, 1. pp. 97 - 111. NURMINEN, E. 1987: Special topics in public administration. - Tampere, University of Tampere, Regional Studies Bulletin, No. 32. 28 p. PAASI, A. 1990: The rise and fall of Finnish geopolitics. - Political Geography Quarterly, Vol. 9. No. 1. pp. 53 - 65. PERKO, S. (szerk.) 1996: Nordic-Baltic region in transition. Tampere, Tampere Peace Research Institute, University of Tampere, 170 p. SJOHOLT, P. 1994- The role of producer services in industrial and regional development: The Nordic case. - European Urban and Regional Studies, Vol. 1. No. 2. pp. 115 - 129. Statistical yearbook of Finland, 2004. Helsinki, TERVAMÄKI, E. 1987: Migration in Finland, a multi-level system of regions. Fennia, No. 165. pp. 1-88. YLI-JOKIPII, P. - KOSKI, A. 1995: The changing pattern of Finnish regional policies. - Fennia, No. 173, 2. pp. 53 - 67.

Aluehallinto 2000. Uuteen alueelliseen työvoima- ja elinkeino-hallintoon. Komiteanmietintö 1996, No. 5. pp. 1 - 32. Aluehallinto 2000. Uudistuva lääninhallinto. - Komiteanmietintö 1996, No. 7. pp. 1 - 191. Aluehallinto 2000. Uudistuva aluehallinto. - Komiteanmietintö 1997, No. 2. pp. 1 46. Atlas of Finland. Helsinki, 1977. National Board of Survey, Geographical Society of Finland. Finnish regional policy in a period of radical changes - report from an evaluation initiated by the Nordic Council of Ministers, October, 1991. Nordiske Seminar-og Arbejdsrapporter, 1992: No. 555, 112 p. Ministry of the Interior. Duties and organization. Helsinki, 1995, 14 p. OECD Economic Surveys: Finland. OECD, OCDE, 1993. Portrait of the Regions, Vol. 4. Luxembourg, Eurostat, Finland, pp. 59 - 98. RAENTO, P.-WESTERHOLM, J. (szerk.) 2002: Finland: nature, society, and regions. – FENNIA, Vol. 180, No. 1-2. Special Issue. Regional development in Finland. European Commission, Ministry of the Interior Finland. Helsinki, 1997, F. G. Lönnberg Oy. 41 p. Regional development in the Nordic countries. - NOGRAN Periodic Report 1994/95. TemaNord, No. 633. 191 p. UOTILA, J. 1985: The Finnish legal system. Helsinki, Finnish Lawyers Publishing. VILKKONEN, E. 1985: The administrative system. In: UOTILA, J. (szerk.) pp. 6876.

1. ábra A helyi önkormányzatok területi struktúrája, 2004

2. ábra A „járási” felosztás területi rendje, 2004

3. ábra A „megyei” területi tagolódás, 2004

4. ábra A „tartományi” felosztás, 2004