Kádár György (Finnország):
A liberalizmus sikere a finn oktatási rendszerben (Errefelé tartunk mi is … ?) Megtudván a Pisa-felmérések (szövegértési felmérések) eredményeit, a magyar tanártársadalom megijedt: oktatásügyünk nagyon rosszul áll! Bezzeg a finn diákok milyen jól oldották meg a Pisa-teszteket! Jelen beszámolóm nem törekszik a finn tanügy átfogó bemutatására, inkább csak néhány tény felsorolására, melyet magában ki-ki továbbgondolva megpróbálhat képet alkotni a finn oktatás, benne a finn anyenyelvi oktatás állapotáról. Hadd kezdjem egy önmagáért beszélő történettel. Vaasaban valamikor 15-16 évvel ezelőtt felhívott egy kedves nyelvtan tanárnő azzal, hogy egy nagy kiadó felkérte 7-9. osztályos finn anyanyelvi nyelvtankönyv megírására (irodalomtanítás akkor már nem volt névleg sem). Elmondta, hogy a finnugor rokonságról is szólna egy külön részben, azon belül pedig a magyar nyelvről, kultúráról. Nagy örömmel és alaposan felkészültünk a kolléganő lehetséges kérdéseire. Asztalunk teli volt finnugor szakkönyvekkel, kikerestünk érdekes finn-magyar rokonszavakat, nyelvtani jelenségeket, elővettük Petőfi, Ady költeményeit. A kolléganő meg is érkezett, s a kávézgatás közben türelmesen végighallhatott bennünket, sőt még Petőfi és Ady versek finn fordításait is elolvasta, majd megszólalt: „Ezeket a verseket a mi diákjaink nem fogják tudni megérteni. Őt inkább az érdekelné, hogy hogyan mondják a magyar diákok, hogy „Moi!” (’Szia!’) - „Mi szivesen megmondjuk, de abban semmi finnugor sincs” - válaszoltunk meglepetve. „De nekünk az kell ebbe a most készülő könyvünkbe – hogy a diákjaink lássák, hogyan köszönnek egymásnak a magyar diákok.” (Csak később értettük meg, hogy nem a tankönyvíróval volt a baj. Ő - gyakorló tanárnőként mindössze csak tisztán látta a szakadékot egy Petőfi, vagy egy Ady vers és a finn diákok között.) Ez a kis történet frappánsan jellemzi a finn anyanyelvi oktatást: Finnországban nincs irodalomoktatás. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a finn diák nem ismeri a Kalevalát, s kivált énekelve nem ismeri annak runóit. Az én fiamnak alsótól-fölső tagozatig egyetlen kötelező olvasmánya volt:
1
Agatha Christi: Tíz kicsi néger. Egyetlen verset kivülről meg nem tanítottak neki. De a finn diákok könyveiben nincsenek is versek. Ha a sokféle finn anyanyelvi könyv közül valamelyikben találunk verset, az semmi esetre sem klasszikus. A finn diákok nem ismerik a finn népmeséket (nem feltétlen ismerik magát a finn syöjätär ’boszorkány’ szót sem), a finn írókat, se Väinö Linnát, se Teuvo Pakkalát, se Eino Leinot, se Waltarit, sem az európai klasszikusokat. A finn irodalomoktatás ugyanis a 80-as évekre megszűnt. Mintegy két-három éve visszahozták ugyan az általános iskolai oktatásba az irodalom oktatását, ami nem áll többől, mint hogy most kiadott tankönyvek alcímében ott díszeleg az „irodalom” szó. Valamire való irodalmi művek azonban most sem kerülnek e könyvekbe. Hogy miért e változás, visszatérés a klasszikusabb oktatáshoz? Nem azért, mert hogy valakik rájöttek volna, hogy a művészeti, az irodalmi nevelés az rendkívül fontos, ilyen kritikát egyet sem láttam, hanem, mert az érettségi munkákat elbírálók megdöbbenten tapasztalták, hogy a finn fiatalok nyelvi képességei hihetetlen mértékben romlottak. Ugyanezek a szakemberek a szaklapokban megjelent munkáikban felhívták a figyelmet arra is, hogy a PISA nem alkalmas a nyelvi képességek tesztelésére. A szomorú helyzeten csak az irodalomoktatás újbóli bevezetése tudhat majd segíteni - mondták. A tanügyminiszterium tehát (hogy Mikszáthtal szóljak) fölállított gyorsan egy „kigondoló bizottságot”, elrendelte az irodalomoktatás újbóli bevezetését, s így aztán a részvénytársaságok tankönyvkiadói most megteszik azt a szivességet, hogy kiadványaikra ráírják, hogy irodalom is van benne. A könyvek tartalma azonban mit sem változott. Mi van hát akkor a finn tankönyvben? Reklám, újságelemzés, képek olvasása, értelmezése (= például képregények olvasása), olvasásértés, egy kis nyelvtan, kommunikációs ismeretek (az is hiányosan), s sok-sok rajz, kép mindenféle bugyuta alakokkal. S mi ezen tankönyveknek a hivatalosan bevallott célja? Hadd válaszoljak az egyik tankönyv szerzőinek képregény formájában kifejtett szavaival, mely tankönyv megírásában részt vett a Jyväskyläi egyetem nyelvész professzora is (kapaszkodjanak meg): „Hogy tudjunk kolybászt venni” (kb. ilyen nyelvi szinten, mert így vicces). Ötödikeseknek írt tankönyvről van szó. Azonban ha az irodalomtankönyvekben hirtelen mégiscsak megjelent volna a szépirodalom, az sem sokat segítene: hiszen Finnországban irodalomtanári képzés már régóta nincsen, a finn tanárok egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az irodalmi művekkel.
2
A finn oktatás formai keretei
A finn oktatási rendszer reformjával a 6+3+3-as rendszert vezették be. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a hetedik életvébe lépő diák első iskolája 1-6. osztályos. Majd egy külön iskolában járja a fölsőt 7-9-ikig. Tapasztalataim szerint a lehető legrosszabb életkor intézményváltásra. A 12-13 éves diák éppen abban az életkorban van, amikor a legnagyobb szüksége volna a biztos fogódzókra, vezetőkre, a megszokott, jól bevált szabályokra. Erre rájöttek Helsinkiben is, de ahelyett, hogy beismerték volna a hibát, s korrigálták volna, eltagadták azt. Kijelentették, hogy mostantól pedig az alsó és felső tagozatokat össze kell vonni. A fizika és kémia oktatását pedig be kell vezetni az 5-6. osztályokban. Igen ám, csakhogy ezek ott külön intézményekként, külön épületekben működtek, minden egyes településen áthidalhatatlan gondot okoz, hogy melyik iskolát melyikkel vonják össze, s hogyan. Például az én városomban 6-7 alsó tagozat van a város legkülönbözőbb pontjain, fölső pedig összesen három. Melyiket melyikkel vonják össze. A fővárosból jött utasításnak úgy tettek eleget, hogy az alsó-tagozatos iskolák nevéből elhagyták az „alsó tagozat” kifejezést, s helyébe azt írták, hogy iskola. A probléma megoldódott. De a tanárképzés szempontjából is felelőtlen volt ez az intézkedés (ha az egyáltalán intézkedésnek nevezhető), ugyanis az alsós tanárok nem kaptak fizika vagy kémia tanári képzést. Hadd jegyezzem meg, irodalomtanárit sem. A finn 5. és 6. osztályosok úgy nevelődnek fel, hogy iskolájukban nincsenek irodalom-, kémia és fizikatanításra kiképzett tanárok!!! Röviden szólva a kigondoló bizottság elég jól kigondolta. Ezt ott senki nem mondja, nem is gondolja, de azt kell mondanom, hogy a finn alsó szintű oktatásban káosz van.
A finn oktatás tartalma
A finn tanügy áttért a piaci szabályozásra. Ez azt jelenti, hogy a központi tanterveket megszüntették, ezek megírásának kötelezettségét előbb a megyékre, később, a települési önkormányzatok, majd az egyes iskolák, a tanárok szintjére tolták le. Innen a végállomás a lejtőn, hogy a diák határozza meg az oktatás tartalmát és milyenségét. Lehetséges-e az ilyenfokú felelőtlen liberalizáció? A finn tanügy jelenlegi állapota bizonyitja, hogy lehetséges. Hogyan? Úgy, hogy az iskolát a diák választhatja (a körzetesítés tehát megszűnik), s hogy a fölsőben
3
(szolgáltatói egység), például a nyolcadikos diák (a megrendelő) maga választja meg, hogy a heti 30 órájából 12-ben mit tanul, hogy „mit kér a szolgáltatótól”. A következmény, mint azt sejthetjük, tragikus. 1. Teljes tévhit, hogy a diákok választani akarnának. Nem akarnak, viszont belekényszerítik őket abba a szerepbe, hogy ők nagyok, nekik tudniuk kell, hogy mit akarnak. S nem fog beletelni két év se, a diák elfogja majd hinni magáról, hogy igen, ő mindent tud, azt is, hogy neki az iskolában mit kell tanulnia szellemi-testi fejlődéséhez, az élethez. 2. 12 órájukat ebben az életkorban elveszítik 3. Mindezeknél is nagyobb bűn: ha eddig a finn társadalmi környezetnek nem sikerült volna minden tekintélyt lerombolnia, most ez is sikerülni fog: „én döntöttem így, mire fel akar az a tanár nálam okosabb lenni” - gondolhatja és gondolja is a finn diák, s tegyük hozzá, teljes joggal: a felnőttek mondták, hogy ő kompetens ilyen kérdésekben döntést hozni. Egy-két konkrét példa, hogy egyik ismerősünk nyolcadikosa milyen tárgyakból választhatott: golf, smink, konyha, kisállattartás, trópikus állatfajok, stb. A finn iskola a szülő általi ellenőrzést megszüntette. Bár papolnak arról, hogy fontos a szülői ház és az iskola együttműködése, de ellenőrző füzet nincsen. A szülők leghamarább az év végén tudják meg, hogy megbukott-e vagy akár kitünő lett-e a gyermekük. Ennél is nagyobb baj, hogy sok helyen az alsó tagozatokon már egyáltalán nincsen osztályzás. Semmi nem motiválja a gyermeket. Év végén kap egy összeolvashatatlan táblázatot, amelyben pl. a harmadikos gyermekhez szólóan ha netán mégis sikerül neki a vizszintes és függőleges sorokat összeolvasnia, ez áll: „a matematikát az alkalmazás szintjén segítség nélkül meg tudod oldani”. Így letegezve. A rendszer, aligha kell ezt bizonyítgatnom, súlyos motivációs problémákat okoz. A leckeírás és a számonkérés tulajdonképpen szivességi alapon megy. Ha a tanár netán nagyon erőlteti - miként egy általam ismert iskolában ez éppen néhány hete megesett -, akkor megeshet, hogy a szülő panaszra fog menni, hogy a tanár nem hagy a gyereknek békét, s bocsánatkérésre kötelezik a gyerekkel szemben.
4
A tankönyvkiadás
A finn oktatás liberalizálása a tankönyvkiadás ellenőrzésének megszűnésével kezdődött. Tankönyvet ma Finnországban bárki írhat, s azokból - ha az iskolaszékkel el lehet fogadtatni, de akár anélkül is - bárki taníthat. A kiadók pedig ontják a tankönyveket. Talán nem kell mondanom, hogy más dolog egy tankönyvet nagy eladási példányszámok, és más a fiatalok szellemi kiművelése céljából írni. A tankönyvírás liberalizásával más baj is van. Példának okáért az irodalomoktatásban. Az irodalomoktatás lényege lenne a klasszikusok oktatása. A klasszikusok állandóak. Ez azonban ellentétes a piaci igények szerinti tankönyvkiadás szellemével. Ha a tavalyi könyvben már benne volt Móra Ferenc, akkor az az újabban nem lehet benne, hiszen az akkor ismétlés, akkor miért kellett új tankönyvet írni, ha abban az van, ami az előzőben. No meg a szerzői jogokért is fizetni kell. Megismerve a globalista finn oktatási rendszer céljait és eredményeit, amely az oktatás alanyait, a gyermeket, a tanárt, az iskolát piaci tényezőknek tekinti, azt mondhatom, hogy mi magyar tanárok, a legnagyobb lelki nyugalommal bízhatunk abban, hogy megálljuk a helyünket a világban, s mondandóm végén csak azt kívánhatom, hogy még sokáig ne legyünk PISAelsők. Elhangzott a Beruházás az emberi tőkébe c. konferencián (Budapest, 2007. február 23-25.) Szervező: Nemzeti Pedagógus Műhely
5
