Fôtér Bánfalvi Attila: Mélység és trauma Kétszáz év három történet... 4 Szecsődy Péter: Hogy vagyunk?... 9

Fôtér Bánfalvi Attila: Mélység és trauma Kétszáz év – három történet .................................................... 4 Szecsődy Péter: Hogy vagyunk? ..................................................... 9 Macskakő Borbély Szilárd: A Helyek szekvenciája ........................................ Tandori Dezső: 13 : 87 Hat fejezet egy regényből („Maury-Morny”!) – Három, Négy ..... Marno János: Fékező motívum .................................................... László Noémi: Perspektíva Közben ................................................................................ Lackfi János: Naplót élni Jegyzetek ............................................................................ Czakó Gábor: A szingli és a zseni ................................................. Kapualj Koroknai Edit: Telepeken raktározott lakók ................................. Dávid Orsolya: Lakcím: utca, pince, átmeneti szálló ..................... Szatmári Éva: „De jó volna ünnepelni – odahaza” A Kenézy Gyula Kórház Pszichiátriai Osztályának Nappali Kórház Részlege ........................................................ Berényi András: Drogtérkép Debrecenről Elhallgatott függőségeink ..................................................... Kövesi Péter: Mit (t)ehet az ember? Gondolatok egészségről, életmódról ........................................ Gönczy Árpád: Ételkontroll Fejezetek a debreceni hatósági élelmiszer-ellenőrzés történetéből (1869–1993) .......................................................

14

Tartalom

Küszöb Szénási Miklós: Pollenkeringő és kukkolda .................................... 3

15 22 23 24 27 31 36

39 42 48

52

Árkádok Lukovich Tamás: Városok versenye Korunk urbanisztikájának kihívásai ....................................... 57 Golda János: Vissza a jelenbe (Megjegyzések a Péterfia, Hunyadi, Rákóczi, Egymalom utca határolta tömb mesteriskolai tervpályázatához) ...................... 68 Bun Zoltán: ArchitekTÚRA, avagy építészeti körúton Debrecenben (építészetkritikai sorozat, V. rész) „Lakjunk jól…” – Kováts Ákos munkái ................................ 74

Lépcsők Szakály Árpád: A „hang” megalkotása Tamás Attila: Határhelyzetben (Gondolkodás irodalomról, művészetekről) ...................................................................... 84 Valastyán Tamás: A semmi és a teremtés Kertész Imre: Felszámolás ...................................................... 86 Jagusztin László: A kultúra mint kiegyenlítő erő Hajnády Zoltán: Sophia és Logosz. Az orosz kultúra paradigmatikus-szintagmatikus rendszere (bináris oppozíciói, leküzdésük alternetívái) ......................................................... 90

DISPUTA

Tisztaszoba Makacsul őrzött igazságok Szirák Péter beszélgetése Tamás Attilával .............................. 80

1

Sebestyén Attila: „a história soha nem az, aminek valójában látszik” Regény és történelem – Debreceni Irodalmi Napok, 2004 ........... 93 Balogh Tibor: Erőtér és térerő A Csokonai Színház Kurázsi mama és gyerekei című előadásáról 96 Asztalos Márti: Találkozások a színházban A KonzervArtaudrium Előhívás című előadásáról ..................... 99 Műhely Fazakas Gergely Tamás: Elbeszélhetetlenségében elbeszélhető beszélgetés Olvasási javaslatok Borbély Szilárd Halotti Pompa című kötetének és a régiség irodalmának metszéspontján ............... 102 Huszonöt éves a termelési regény Imre László: Negyedszázados a Termelési-regény ................... 108 Szirák Péter: Egy meglett regény ........................................ 110

DISPUTA

E számunk szerzôi:

2

Asztalos Márti egyetemi hallgató, Debrecen Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Bánfalvi Attila filozófus, Debrecen Berényi András pszichológus, Debrecen Borbély Szilárd költő, irodalomtörténész, Debrecen Bun Zoltán egyetemi hallgató, Budapest Czakó Gábor író, Budapest Dávid Orsolya újságíró, Debrecen Fazakas Gergely Tamás PhD-hallgató, Debrecen Golda János építész, Budapest Gönczy Árpád vegyész, gépészmérnök, Debrecen Imre László irodalomtörténész, Debrecen Jagusztin László irodalomtörténész, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen Kövesi Péter természetgyógyász, Debrecen Lackfi János költő, író, Budapest László Noémi költő, Kolozsvár Lukovich Tamás építész, urbanista, Budapest Marno János költő, író, Budapest Sebestyén Attila PhD-hallgató, Debrecen Szatmári Éva orvos-pszichiáter, Debrecen Szakály Árpád tanár, kritikus, Debrecen Szecsődy Péter újságíró, Budapest Szénási Miklós író, újságíró, Debrecen Szirák Péter irodalomtörténész, Debrecen Tandori Dezső költő, író, Budapest Valastyán Tamás filozófus, Debrecen

Ez a házsor zsaluzott betonból épült. Kislakótelep a kertvárosban. Szemközt családi házak, nyáron zölden izzó természet. A függőfolyosóról mi a kerteket nézzük, ők meg, onnan ezt a hosszú, négyemeletes házsort. Virágillatot fúj a szél, és pollenek keringője készteti tüdőnket erőlködésre.

Vasárnap van, nézek a naptárra. Más időben ilyenkor az ember templomba indult. Nem látom azonban a sürgés-forgást, a szép ruhás embereket. Amit látok máskor, most azt sem. Hó van, halálosan hűvös, sáros idő. Ki mosna ilyenkor autót, adózva a tudomány és a technika szellemeinek? A kenőmájasra visszatérve: a kutya nem ette meg.

Pollenkeringő és kukkolda

Van, aki nem főz. Az, aki hétfőn és csütörtökön érkezik erre. Nincs értelme nagyon korán jönni. A kukákat hétkor húzza ki a ház gondnoka. Ott keresgél a kopott és koszos ruhát viselő férfi. Reklámszatyrában cipeli az életét.

Szénási Miklós

Albérlők egy emelettel feljebb s néhány lakással balra. Jólöltözöttek. Köszönünk egymásnak. A lépcsőházban, mikor ők le, én fel. Olykor hallom, amint a húszas évei elején járó, Barbie-anyuka közli a kislányával: hátba rúglak, te. Néha buliznak. Olyankor senki nem mer szólni nekik. Sokan vannak. Nagy autókkal járnak, ha letekerik az ablakot, iszonyatos zaj üvölt az utcára. Mintha Horváth Pistát mixelné a Scooter. Jól érzik magukat. Hajdan létezett egy életforma, ami hozzájuk tartozott. Ez most nincs. Ami van, az kétes. Az egykoriról szépen írt Gárdonyi az Egri csillagokban. Lehet azonban, hogy Gárdonyi rasszista? Hogy jön ő ahhoz, hogy olyanokat írjon, amilyeneket, róluk, mulattató mondatokat. Pedig ő csak azt mutatta meg, hogy vannak emberek. Magyarok, cigányok, törökök, németek. Mindegyik ember. De mindegyik más. Másképpen él. Másképpen ölel, másképpen hal. De mindegyiket anya szüli.

Az alattunk lakó fiatal nő túlsúllyal küszködött – szerintem világéletében. Mielőtt ideköltözött, a legenda szerint egy aerobikbébi lakta a földszinti lakást. Mindig nyitott ablaknál, villanyfényben csinosította magát. Ebben az egyben hasonlítottak az új szomszéddal. A szemközti házban lakó magányos férfi ha tehette, a torna órájában sétáltatta a kutyáját. Az eb a focipályán rohangált, a férfi meg állt, bámult. Kinek-kinek másért csorgott a nyála. A költözés idején a kutyás éppen nyaralt valahol. Hogy visszatért, indult kukkolni ismét. Látta, ég a szobában a lámpa. Aztán ordított nagyot. Mást várt, és mást látott. Kétszer akkorát éppen, mint amilyet szeretett volna. (Vagy két és félszer.) Elképedek néha, micsoda isteni illatok szállnak fel a konyhából, ha főznek a földszinten.

DISPUTA Küszöb

A

kenőmájast átlátszó műanyag fóliába csomagolták. A hűtőpult mesterséges fényében csábítóan mosolygott – már amennyire tud ilyet az az élelmiszer-ipari termék, mely nevétől függetlenül talán éppen májból tartalmazza a legkevesebbet. Ha az absztrakcióra képes civilizált városi ember elvonatkoztat attól, hogy ebben bizonyára minden van – húscafatok, ipari szalonna, engedélyezett ételszínezék, állományjavító, tartósítószer és más egyéb borzalmak –, akkor alapvetően jól nézett ki. Kértem az egészet. Azt az egész tizenöt dekányit. Abból kiindulva, hogy ez a legdrágább termék a maga kategóriájában. S hogy ez talán jelent valamit. Hogy ez az ár olyan, mint a cirkuszi artistának a háló, meg a biztosítókötél. De ez a háló olyan lyukas volt, és ez a kötél olyan foszló! Otthon lehántottam a cégemblémás csomagolást. Az árcédulát. Aztán le az átlátszó műanyagot. S akkor ott volt a kezemben, a maga valójában. Shakespeare jutott eszembe és Hamlet. Dánia. Ahol valami bűzlött. Ám ez most az én ujjaim között. Némileg barnán, zöldesen a szélén, sejtelmesen, kissé szivacsosan is talán.

3

Mélység és trauma Bánfalvi Attila DISPUTA Fôtér 4

Kétszáz év – három történet A vak zongorista – a tünet mint családi titok

fogják meg, a balt pedig csúsztassák alulról bal szomszédjukéba! Jól tartsák egymás kezét – de ne szorítsák, csak érezzék A 18. század végi (1777) Bécsben éldegélt a kontaktust. Lélegezzenek mélyeket, konegy fiatal hölgy, Maria Theresa von Paradies, centráljanak a kezek érintkezésére, a kötél akinek két feltűnő vonása vonta magára és testük kapcsolatára! Érezzék, ahogy a a kortársak, még inkább az utókor figyel- köteleken keresztül a szilfa ereje átáramlik mét. A hölgy igen szépen zongorázott, ám önökbe! Érezzék, amint a fluidum árama ez önmagában még nem lett volna rendkí- vándorolni kezd kezükön át! Elektromos vüli. A császári udvar közeeső csepereg önökön kelében nevelkedett hölgyek resztül! Most végighúzom esetében ez úgyszólván tera fán a mágnest! Csepereg mészetesnek lett volna teönökön keresztül! Most vékinthető. A fiatal teremtés gighúzom a fán a mágnest! azonban egyúttal vak is Lélegezzenek mélyen! Fovolt. Pontosabban úgy volt gadják magukba a fluidum vak, hogy egyébként minadományát! Engedjék, hogy denki tudhatta, hogy látnőjön a feszültség, és mahatna, ha „akarna”. De varadjanak az áramában!”1 Szó mi szó, a „fluidum” lami nem volt rendben a olyan jól áramlott Mesmer lelkével. (Csak ez lehetett, és fiatal páciense között, mert a látás testi mechahogy Maria hamarosan (ornizmusaiban nem találtak vosa jelenlétében) látni bajt.) Az orvosok ugyan kikezdett, viszont zeneművépróbálták a kor minden lészi készsége elillant. Lett is nagy ribillió! tező gyógyítási technikáját, de nem tudtak A család, féltve a tehetséges, ám sajnálatra megbirkózni e sajátos vakság rejtélyével. Nosza, hívatták a csodadoktor híré- méltóan vak lány miatt az Udvartól kapott apanázs megszűnésétől – hiszen, mi érdeben álló Franz Anton Mesmert, aki animális kes van egy látó és közepesen zongorázni magnetizmuselméletével és az erre épülő technikájával már komoly sikereket ért el. tudó lányban? – hamarosan „kiszabadítotMesmer, akit a hipnózis, sőt a modern pszi- ták Máriát az orvos karmaiból”, és Mesmert choterápia atyjaként is szokás emleget- elűzték Bécsből. A lány pedig ismét „viszszanyerte” vakságát és ezzel együtt a zonni, abban hitt, hogy az élő szervezetet a gorázás művészi képességét. Hátralévő élefizikai mágnesességhez hasonló erő hatja tét sikeres, európai hírű át, amely folyékony, és zongoraművészként élte. megfelelő ritmust követ… a „fluidum” olyan jól Még Mozart is komponált ve egyensúlyban kell lenáramlott Mesmer és számára egy darabot. nie. A betegség ennek az fiatal páciense között, Mesmer körül Párizsegyensúlynak a megbomhogy Maria hamarosan ban komoly mozgalom lása, a „fluidum” megreke(orvosa jelenlétében) szerveződött. Személyes dése, amelyet kezdetben látni kezdett, viszont sikereit azonban itt sem fémrudak, majd fára erőzeneművészi készsége tudta megkoronázni, mert sített kötelek, végül saját elillant. egy tudományos bizottkezének segítségével keság – Benjamin Franklin vezetésével, tagok zelt. Az eljárás nagyjából a következő volt: „A betegek széles körben helyezked- pl. Antoine Lavoisier, Jean Bailly, dr. Joseph tek el a szilfa törzse körül, és mindkét ke- Guillotin (a tagtársak közül többen az utóbbi találmánya révén veszítik el fejüket a zükkel kötelüket markolták. – Kezdhetjük! – kiáltotta Puységur kissé ünnepélyesen. – forradalom során) – megállapította, hogy Mesmer eljárása tudománytalan. Röviden Uraim, most zárják be a magnetikus kört! Nyújtsák ki oldalt a kezüket, míg jobb- szólva: működik, de a hozzá illesztett elra és balra elérik szomszédjuk kezét! Fog- mélet nem állja ki a modern tudományosság próbáját. Márpedig, ha a tudomány valaják meg! Alkossanak kört úgy, hogy jobb mit nem legitimál, akkor – ez a modernitás szomszédjuk kezét jobb kezükkel felülről 1

Peter Sloterdijk: A varázsfa, Balassi Kiadó, Budapest, 1995. 238–239.

nagy számára – el kellene ismerni a szexuális abúzus felettébb elterjedt voltát a közép- és felsőosztálybeli családok körében. A kor híres pszichiátere, Krafft-Ebing egyszerűen „tudományos tündérmesének”4 minősítette Freud elméletét. A szakmai elszigeteltségnek is része volt abban, hogy Freud teóriájában a valódi traumák helyett a lányok gyermekkori fantáziái kerültek A hisztéria – valódi vagy fiktív trauma előtérbe. Ez a váltás a pszichés belsőre és annak mélységeire helyezte a hangsúlyt, Majdnem pontosan száz évvel az előző tör- és ezzel jelentős lépést tett a pszichoanalíténet után Sigmund Freud, aki a hisztéria zis elméleti és terápiás berendezkedésében. rejtélyének megoldásán fáradozott, éppen Amikor utódjának is kiszemelt kedvenc taa hegyekben túrázott, amikor egy fiatal nítványa, Ferenczi Sándor – látszólag viszszolgálólány megszólítotszafordítva az idő kerekét ta: „Fulladok, kérem, nem – újra felvetette és gyakormindig, de néha annyiA lány története lati érvekkel támasztotra elővesz, hogy olyankor megfelelt a pszichiáter ta alá a neurózisok valóazt hiszem, bennem szaelőzetes ságos traumás eredetét, kad a szusz.”2 várakozásainak. akkor ez komolyan hozzáFreud ekkorra már feljárult ahhoz, hogy Freudállította azt a „paradigdal kenyértörésre kerüljön mát”, amelyben az ilyen és ehhez hason- sor. A professzor hívei annyira fenyegetőló hisztériás „eseteket” elhelyezte. Ennek nek érezték Ferenczi „visszalépését”, hogy a rendszernek alappillérei: a szexualitás, elterjesztették róla: vészes vérszegényséaz abúzus és az elfojtás. „Abból a gyakran ge miatti pszichózisa felelős ezért a tévelybeigazolódott tényből indultam ki – írta –, gésért. A magyar orvos halálával egy ideig hogy a fiatal lányok szorongásai megany- még a nők maradtak felelősek saját neunyi esetben arra az iszonyodásra vezethe- rózisukért – tudattalan fantáziáikért bűntők vissza, amit a szexualitás világának hődnek. A pszichoanalízis és származékai első feltárulkozása vált ki szűzi lelküle- azt tekintették terápiás feladatnak, hogy tükben.”3 a nők saját magukkal szembeni vaksága elA lány története megfelelt a pszichiáter múljon, és látókká váljanak. Egy később előzetes várakozásainak. (Azóta is vitatják, hogy mennyire támasztja alá a páciens emlékezete az elméletet, és mennyire az elmélettel „átitatott” terapeuta indukálja a teóriának megfelelő emlékezetet.) Először egy olyan jelenetet idézett fel a lány, amelyben akaratlanul szemtanúja volt a tilosban járó nagybátyja és unokahúga szeretkezésének, majd felidézte azokat az eseteket, amikor a nagybátyja őt magát is szexuálisan zaklatta. Freud a quod erat demonstrandum módjára igazolva látta feltevéseit. Ezt egy sok évvel később odaillesztett lábjegyzetben meg is erősítette azzal, hogy a főszereplőt zaklató férfi valójában nem is a páciens nagybátyja volt, hanem az apja. Az orvos komoly bajba kerül ezzel az elméletével. Ha ugyanis a hisztéria szexuális traumás eredetű, azaz az e betegségben szenvedőket gyermekkorukban megerőszakolták, akkor – figyelemmel a hisztériások 2 3 4

Sigmund Freud: Katharina… in: A Farkas-ember, Sigmund Freud művei, VII., Filum Kiadás, 1998, 18. U. o., 19. Freud levele Fliesshez 1896. április 26. The Complete Letters of Sigmund Freud to Wilhelm Fliess, trans and ed. J. M. Masson, The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge and London, 1985, 184.

DISPUTA Fôtér

üzenete – annak a léte is megkérdőjeleződik. A mesmerizmus néhány évtized után mozgalomként eltűnt (számos utódot hagyva maga mögött, pl. hipnózis, érintésterápia), a vak, majd látását visszanyerő Maria esete pedig egy ideig csak érdekes történet, színfolt maradt a lélekgyógyászat történetében.

5

DISPUTA Fôtér

megírt esettörténetben Katharina valószínűleg csak saját tudattalan működésének eredményeként látta volna az őt olyannyira megrémisztő jeleneteket, amelyek valóságossága alól apja fel lett volna mentve. Ferenczi viszont hitt pácienseinek, és azt állította, hogy a Freud berendezte analitikus ülés pontosan azt a helyzetet idézi fel, amelyben a trauma létrejött. Ezért az autoriter és hidegen objektív freudi szeánsz nem segít igazán a páciensen, inkább csak a trauma állandó ismétlésére késztet, anélkül, hogy tartósan enyhítené a szenvedést. Egyedül a páciens orvos általi őszinte és nyílt szeretete lehet igazán hatásos, mert éppen ez hiányzott az abúzust elszenvedett környezetéből. Önmagában nem az abúzus patogén, hanem az abúzust átélt gyermek közvetlen környezetének ridegsége és elutasító magatartása. Láttuk, sem Mariát, sem Katharinát nem szerették családtagjai. Mind a ketten csak mások vágyait szolgálták.

6

a személyzet osztotta a vezető meggyőződését. A terápiás ülések, melyek döntően a hipnózison alapultak, a szexuális abúzusra vonatkozó kérdések jegyében folytak. Az asszony rövid idő alatt háromszáz (!) személyiséget fejlesztett ki, és egyre világosabban emlékezett az ellene szülei által elkövetett visszaélésekre. Egy alkalommal pszichiátere a kórterméből távozóban, csak úgy mellesleg megkérdezte Patriciát, hogy embert evett-e. Mire ő igennel felelt, noha maga sem értette, hogy miért válaszolta ezt. „Bingo!” – kiáltotta terapeutája megütve az ajtófélfát, amely valami olyasmit jelentett az asszony számára, hogy „Tudtam, hogy így kell lennie!” Ezután sátánista szertartások emlékei „világosodtak meg”. Szülei szervezésében gyermekeket erőszakoltak, kínoztak és ettek meg. Ráadásul kiderült, hogy ezeket később Patricia immár felnőttként is gyakorolta férjével, gyermekeit is bevonva a rituálékba. Összesen körülbelül kétezer (!) gyermeket erőszakoltak és ettek meg a rítusban osztozók. Az asszonyt párducok, tigrisek és gorillák erőszakolták Többszörös személyiség és sátánizmus – meg a kultusztagok figyelmétől kísérve. a bebeszélt trauma Sőt, azt állította, hogy Kennedy elnökkel is szexuális kapcsolata volt. A pszichiáter Időutazásunk során immár a 20. század meg volt győződve arról, hogy hétvégi ösznyolcvanas éveinek Amerikájában járunk. szejöveteleken a hamburgerhúsba keverték Egy fiatalasszony, Patricia Burgus, akinek a megölt emberek maradványait. Ezért az második gyermeke születése olyan nehéz, egyik családi rendezvényről hamburgert a gyermeknek számos sérülést okozó volt, hozatott be, amelyet laboratóriumban vizshogy az asszony depressziós lett. Álter- gáltak meg. Az, hogy nem találtak embehességet produkált, melyben önmagára és ri maradványokat a húsban, a szakember „magzatára” a mi személyes névmást alkal- számára nem jelentett döntő bizonyítékot, mazta. Ez arra késztette terapeutáját, hogy mert „éppen most nem sütötték bele”. Hatöbbszörös személyiségűmarosan a két kisgyermek nek lássa Patriciát. Ez egy Egy alkalommal is a megfelelő pszichiátriakkoriban gyorsan terjepszichiátere a ai osztályon kötött ki. Az dő pszichiátriai megbekórterméből távozóegyiket azért hozatták tegedés volt, amely körül ban, csak úgy be, nehogy Halloween-kor nagy szakmai és sajtónyilmellesleg megkérdezte feláldozza őt a család. A vánosság, hírverés alakult Patriciát, hogy embert gyermekek is „bevallotki. Az asszonyt hamarosan evett-e. ták”, hogy részt vettek felvették egy neves kórezeken a szertartásokon. ház – akkoriban híressé váló, a többszörös Összesen három évet töltöttek a zárt oszszemélyiségűek gyógyítására létrehozott tályon. Egy ízben a gyermekpszichiátri– osztályára. Az amerikai nyilvánosságban ai részleg vezetője valódi fegyvereket hosztárnak számító pszichiátere megemlítet- zatott be az osztályra azzal a hipotézissel, te neki, hogy az ilyen esetek hátterében hogy ha a gyermekek természetes módon 97%-ban gyermekkori szexuális erőszak veszik kezükbe azokat, akkor ez azt igahúzódik meg. Hősünk azonban úgy emlé- zolja, hogy már korábban is használták a kezett, hogy hívő katolikus családjában lőfegyvereket – persze a sátánista rituálék boldog gyermekkora volt. Ezért azt felel- áldozatainak kivégzéséhez. te, hogy ő a maradék három százalékhoz Patricia két évet töltött a pszichiátritartozik. De a dolgok hamarosan megvál- án, ám ő és gyermekei kezelése olyan ösztoztak. Az osztály egész élete a pszichiáter szeget ért el, hogy a biztosító társaság nem már említett alapvetése körül szerveződött volt hajlandó tovább finanszírozni a benn meg. Mind a már bentlakó betegek, mind fekvő terápiát, így ambuláns státuszba

DISPUTA Fôtér

került át, ahol nagy lelki kínok kíséreté- mának. Ez még akkor is így van, ha Freud ben lassan feltisztult emlékezete, hogy ti. maga megpróbálta elfojtani saját korai ténincs mire emlékezni, ami a gyermekkori zisének jelentőségét. Harmadik lépcsőben abúzust és a sátánista szertartásokat illeti. pedig a huszadik század vége kétségbeesetEgykori terapeutája elleni perében a bíró- ten keres mélységet és értelmet ott, ahol a ság az amerikai pszichiátria történetének valóságos kulturális folyamatok alig hagyeddigi legmagasabb kártérítését ítélte meg nak teret az effélének. A keresés szenvedéa családnak. Nehéz azonban elképzelni, ho- lyének erejét éppen az mutatja, hogy csak gyan lehet helyreállítani a az egyik legnagyobb erszüleivel és férjével megA trauma éppen úgy kölcsi bűnt, az incesztust romlott kapcsolatát, ameosztotta belsőleg és a gyermekek elleni erőlyet az egyik legfőbb bűn, transzcendens (tudatszakot találja elég „méltóaz incesztus vádja árnyétalan) és immanens nak” arra, hogy betöltse kolt be. (tudatos) világokra a az értelemadó élettörtéPatricia esetében személyt, ahogy Isten nés szerepét. az erőszak valójában az annak idején Az első esetben Maria abúzus emlékének elméelválasztotta az eget még megelégedett és sijébe ültetése volt. Ez tette és a földet. keres életet élhetett anéltönkre viszonyát szüleikül, hogy tisztában kelhez és mostani családjához is. Ráadásul egy lett volna lennie vaksága eredetével, hogy olyan életrajzot írt terapeutái instrukció- nem-látását metaforikus értelemben kellejára, amely szörnyűséges szenvedésekkel ne felfognia: nem a szeme nem látó, hanem és bűnökkel teli életre emlékeztette. Gyer- az emlékezete vak múltjának egy elfogadmekeit pedig bevonta saját kreált bűneibe, hatatlan emléke iránt. A mélységet firtaúgyhogy azokat is abúzálta – nemcsak a tó elmélet a lelkire vonatkozó „fizikalista” rájuk vetített bűnökkel, hanem a zárt osz- hangzású, de tudományos paradigmába be tály „levegőjével” is. nem illeszthető mesmeri magyarázatával Korábbi szenvedéseit még azoknál is pedig leválasztható volt a gyógyítás realiszörnyűbb kínokra cserélte fel, abban a fo- tásáról. lyamatban, amelyben értelmet próbált taKatharina annak a korszaknak a betelálni depresszióba fordult élete számára. ge, amelyben az immár halottnak deklaA történet azonban nem egyedi, és rált Isten magára hagyta az általa létreéppen ebben van jelentősége. Egy kulturá- hozott kultúrát, az egységes, változatlan lis hullámnak csupán egyetlen mozzanata, én – vagy self – pedig tarthatatlanná vált. amely azokban az években teljesen plauzi- A lélek, teológiai „szennyezettsége” okán, bilis „orvosi esetként” láttathatta szerep- immár beilleszthetetlenné vált a tudomálőnk kálváriáját. Sokan osztoztak abban a nyos világképbe, miközben a megismeréhangulatban, amely a lelki problémák mö- sére létrehozott tudománynak, a pszichogött mindig gyermekkori traumát tétele- lógiának éppen abban a légkörében kellett zett fel. módszert találnia önmaga számára, amelyben „tárgya” marginalizálódott. Módszerét Traumát szenvedtem, tehát vagyok! – tárgyától elidegenedve – az akkor sikerei teljében lévő természettudományoktól A három „híres” történet legszembetűnőbb vette át. Tárgyának és módszerének invonása talán az, hogy éppen száz-száz év kompatibilitása azóta is kísérti. A lelki átválasztja el őket egymástól. Most azonban alakításának területét a szintén új specitartózkodunk attól, hogy valamilyen „ok- alitás, a pszichiátria képében a medicina kult” következtetést vonjunk le e szabá- kolonizálta, s a lelkit azonnal agyira forlyosságból. Inkább a következő folyamatra dította le. (A lélek agyi melléktermék, és érdemes figyelni: az első esetben rejtélyes, isteni eredete miatt különben sem lehet a kortársak számára szinte csodaszámba beteg.) Nos, Freud ebben a légkörben témenő gyógyulás, majd visszaesés meny- telezte a tagolt, részekre szabdalt lelket, nyire kézenfekvő magyarázat nélkül merül hogy azután az elveszett transzcendenciel a tudományos feledés homályába. Hogy ából származó értelmet a személyiség tuazután Freud olyan elméleti keretet talál- dattalan mélységeibe helyezze és ott keresjon és fogadtasson el az emlékezetből ki- se. A trauma éppen úgy osztotta belsőleg hullott, de az életet erősen befolyásoló, ké- transzcendens (tudattalan) és immanens sőbb szenvedést okozó eseményekre, amely (tudatos) világokra a személyt, ahogy Isten a lélek mélységbeli, noha metaforikus ta- annak idején elválasztotta az eget és a fölgoltságát feltételezve súlyt adott a trau- det. A trauma – akár annak reális, akár

7

DISPUTA Fôtér 8

fantáziabeli alakjában – a 19. század végi, hogy az ilyen tárgyak és célok el is tűn20. század eleji személyiség hasadtságá- tek a késő modern kultúra horizontjáról. nak, de egyben értelemlehetőségekkel bíró A 20. század végére elillanni látszik az, biográfiájának is kulcsmozzanatává vált. amit félre lehet érteni – a lét ürességéKatharina története a traumatikusan meg- ből nem lehet új értelmezésekkel kilépni. terhelt, de egyben az értelem megtalálása A valódi traumák felismerésének, majd elrévén helyreállított élet tiismerésének talaján képpikus narratívája, amelyet Áldozatnak lenni jó és zelt traumák növekedráadásul egy mind sikerekívánatos. nek fel. Ugyanis egyedüli sebb elmélet támaszt alá. Legalábbis ahhoz esélynek az látszik, ha az ürességhez méltó jelentőA magunk mögött haképest, ami ehelyett ségű és azért felelőssé tegyott század vége pedig adódni látszik. hető életeseményt lehet minden korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonít a traumának. találni. Ennek szörnyűsége és konkrétsáEgyenesen poszttraumatikus kultúráról, ga betöltheti és elhalványíthatja az értelposzttraumatikus társadalomról beszélnek. metlenséget. Ez adhat reményt arra, hogy Ennek egyik legfőbb jellegzetessége a trau- van még remény, és ha sikerül megtalálni azokat az életeseményeket, amelyek a váma mint értelemadó múltbeli életmozzanat iránti mind nagyobb éhség. A szétesett, ki- gyakat az üresség felé térítették el, akkor üresedett, értelemnélküli világ a traumá- nemcsak az életünk alapvető igazságának ban sajátos megoldást kínál az elrontott- juthatunk birtokába, hanem innen lendünak érzett élet igazolására és egyben az letet véve másik alternatívát is választhaújrakezdésre. tunk. A trauma esélyt ad arra, hogy a töFoucault az állítja, hogy a pszichoanalí- megesen elrontottnak megélt élet nem a zis a félreismert vágy feltárásának a folya- személyiség „természetes alkata”, orienmata.5 A trauma kultúrája nem egyszerűen tációja révén vezetett a mai helyzethez, arra utal, hogy a vágy immár nem megfe- hanem egyszer, meglehet egészen korán lelő tárgyakra és célokra siklott át, hanem, volt benne egy alternatíva, egy útelágazás, amelyet a trauma hozott létre azzal, hogy letérített az autentikus irányról, amelyre éppen e traumatikus múlt felismerésével vissza lehet térni. Újra lehet kezdeni azt, ami már szinte elveszett. Eközben megszabadulhatunk az életünkért viselt felelősség terhei alól is, mert – szemben a klaszszikus gyónással – nem saját bűneinkről vagy bűnös vágyainkról kell számot adnunk ezekben a terápiákban, hanem apáink, nagybátyáink, a sátánisták vagy az „ölájenek” (ufók) vágyairól. Ezekben a perverz más vágyakban gyökereznek a tömegesen elrontottnak, hiányokkal, űrökkel telinek érzett életek. A patológiás felnőttek pedig átadják beteges karakterüket az abúzált utódoknak, akik olyan kultúrát laknak be, amelynek szlogenje: Áldozatnak lenni jó és kívánatos. Legalábbis ahhoz képest, ami ehelyett adódni látszik. A traumakultúra azt a reménytelen reményt sugallja, hogy minden megváltozhat. Csak nekünk ne kelljen…

5

Vö.: „Mit jelent az, hogy a szubjektum nem ismeri fel a saját vágyait? – ez volt Freud állandó kérdése.” […] „a szubjektum nem ismeri fel önmagát és megtagadja a saját vágyát;” Michel Foucault: Szexualitás és hatalom, in: Nyelv a vélgtelenhez, Latin Betűk, Debrecen, 1999, 272–273.

Hogy vagyunk? Szecsődy Péter DISPUTA Fôtér

M

inden ember halandó. Fogantatá- más országokban. Ha lenne róla statisztika, sunktól kezdve életünk minden minden bizonnyal ijesztő lenne a depreszpillanata az elmúlás felé vezet. sziósok, pánikbetegek és a mindennapi felA statisztikák, amelyek egy-egy ország adataikat csak nyugtatók segítségével elegészségügyi helyzetét írják le, ezt magá- látni tudók aránya a népességben. De talán tól értetődőnek veszik. Azt vizsgálják, mi ide tartozik az is, hogy jóval több időt töltörténik az emberekkel születésük és ha- tünk a televízió előtt, mint Európa vagy láluk között, valamint, hogy milyen idős a világ bármely országának lakói. Csupán korukban és milyen módon éri el őket a az Egyesült Államok előz meg minket pár vég. Az erre vonatkozó adatok természete- perccel a napi tévénézés hosszúságában. sen minden országban, minden tájegységA felsorolt jelenségek akár egy sajátos, nél, sőt minden településen különbözőek. önpusztító magyar néplélek képét is felHazánknak is vannak sajárajzolhatnák, azonban feltosságai, s ha utánanézünk tehetően másról van szó. vagy utánagondolunk, biTalán nem mindegyik jezonyosan ok-okozati öszlenség függ össze a töbszefüggéseket is felfedezbivel, az sem biztos, hogy hetünk e sajátosságokkal valamennyi megállja a szikapcsolatban. Ezzel együtt gorúbb vizsgálódás próbáegy ország mentális állapoját, és az is elképzelhető, táról csupán általánossáhogy néhány esetben átmegokat, netán közhelyeket neti, ideiglenes állapotról lehet gondolni, írni. A vavan szó. Máshol azonban e lamivel több mint tízmillió mutatók – érzésem szerint állampolgár és az itt letele– olyan tendenciákat jelezpült más környezetből érnek, amelyek az egész tárkezett mindegyike a saját sorsát hurcolja, s sadalom gondjaként jelennek meg, érdemes a sorsa által hurcoltatik. eltöprengeni azon, milyen lépéseket lehet Hazánk az elmúlt tizenöt évben olyan tenni megfékezésükre. átrendeződésen ment keresztül, amilyenre korábban nemigen volt példa a világtörté- A jelenségek és hátterük nelemben. Két világháborús kataklizma, a veszteségek és egy bő emberöltőnyi társa- A befejezett, tehát halállal végződő öngyildalmi-politikai zsákutca, egy levert for- kosságok száma az elmúlt tizenöt évben radalom és egy lassú, hazugságokra épülő mintegy negyedével csökkent. A szuicid konszolidáció után nem csoda, hogy ná- kísérletek száma azonban majdnem azolunk több mentális probléma halmozódott nos évtizedek óta. A halálos áldozatok száfel, mint a szerencsésebb országokban. Ez mának alakulásában feltehetően szereaz állítás még akkor is igaznak tekinthe- pet játszik az is, hogy a forgalomban lévő tő, ha tudjuk, hogy az öngyilkosság és a gyógyszerek legtöbbjének ma már nincs haszeszesital fogyasztása telálos adagja, és általában kintetében – amióta sta…nem csoda, hogy náa gyógyszerforgalom eltisztikai népességkutalunk több mentális lenőrizhetősége megnőtt. tás létezik, tehát a XIX. probléma halmozódott Minden vényre kapható század hetvenes éveitől – fel, mint a szerencségyógyszerről kideríthető, ezek a mutatók első vagy sebb országokban. hogy melyik orvos írta fel, előkelő helyünket jelezték milyen kórisme alapján. (legalábbis a többi európai országhoz ké- Így jóval nehezebb halálos mérgeket beszepest) ebben a két devianciában. rezni, mint akár egy-két évtizeddel ezelőtt. Köztudomású, hogy Magyarország né- Átalakult az öngyilkosok koraránya is. Ma hány negatív összehasonlításban elő- már a súlyos betegségben szenvedő, magákelő helyet szerzett vagy tart fenn nyos, a tehetetlenségből eredő kiszolgáltaévek-évtizedek óta Európában. Közis- tottságtól félő idős emberek körében a legymert a befejezett öngyilkosságok, halá- gyakoribb a szuicidum. los közlekedési balesetek, alkoholizmus, a Ma Magyarországon havonta legalább terhességmegszakítások kimagasló aránya. száz ember hal meg közúti balesetben. Öt Kevesebben tudnak talán arról, hogy ná- ilyen esetből négy emberi hibára, rossz lunk a férfiak és nők várható élettartama döntésekre vezethető vissza. Mondhatközötti olló (az, hogy a nők tovább élnek, nánk, hogy ez az öngyilkosság egy sajátos mint a férfiak) jóval tágabbra nyílik, mint fajtája, amit gépjárművel követnek el, de

9

DISPUTA Fôtér 10

nem mindig a vétő veszíti életét, és leg- és viszonylag olcsón beszerezhető anyagotöbbször nem csak ő. Azonban a balesetek kat fogyasztanak. A szedatívumokkal viszoka az is lehet, ha egy sofőr túlértékeli a szaélők általában idősebbek, az oldószert képességeit, megpróbálja a legtöbbet ki- szippantók többnyire fiatalkorúak. Mindhozni magából és a járművéből. És akkor is két méregtípus visszafordíthatatlan károazt hiszi még, hogy ura a kocsinak, amikor sodásokat okoz az agyműködésben. már nem az… A művi terhességmegszakítások száAz alkoholfogyasztás az elmúlt 15 mában is a világranglista élén vagyunk. évben mintegy 10 százalékkal csökkent. Ez Annak ellenére, hogy már azok a nők is kiazonban nem feltétlenül kerültek a szülőképes korjelenti azt, hogy kevesebb …több gyerek nem szüból, akiknek a szülei az szeszes ital fogy. A kületik meg Magyarorabortusztilalom áldozalönbséget illegális importszágon, mint amennyi tai voltak, így dacreakciból és a házi pálinkafőzők megszületik… óról aligha lehet szó. Ma terméséből is fedezheis több gyerek nem születik. Az ellenőrizetlen mitik meg Magyarországon, nőségű italok ráadásul fokozottan egész- mint amennyi megszületik, és hiába tiszségkárosító hatásúak lehetnek. Azonban teljük a nők jogát, amivel meg akarják vákét mutatóból mégis az italozás meny- lasztani az időpontot (és talán a partnert), nyiségi csökkenésére lehet következtetni. amikor és aki mellett fel akarják nevelni A nyilvántartott alkoholbetegek és az al- gyereküket, ez az arány mindenképpen rikoholos májbetegségben elhunytak száma asztónak számít. a múlt évezred utolsó évtizedének közepén Ma a születéskor várható élettartam egyaránt látványos csökkenést mutatott, s a nőknél 77, a férfiaknál 68 év. Harminc azóta stagnál. évvel ezelőtt a különbség hat év volt, mosAz alkoholizmus így is az egyik legsú- tanra ez kilencre növekedett. Az, hogy a lyosabb közegészségügyi és társadalmi gon- nők tovább élnek, mint a férfiak, az egész dunk. Egész települések, körzetek általá- világon természetes (amióta a gyermeknos jellemzője, hogy a férfilakosság agórája ágyi lázat, a szüléskor kapott fertőzéseket a kocsma, ahol – ha már ott vannak – sze- kiküszöbölték). Ekkora különbség azonban szes italt fogyasztanak. Eleinte csak azért, nagyon ritka, s elsősorban a mai időszakhogy meg ne szólja őket a referenciacso- ra jellemző. port, az idősebb, nagyivó vagy alkoholfügA mai világ több olyan egészséget vegő törzsvendégek közössége, aztán már hi- szélyeztető elemet hordoz, amivel őseink ányzik is. Nem véletlen, hogy a legkisebb nem találkozhattak. Egy városi legenda településeken, ahol az élelmiszerbolt ráfi- szerint a mai ember szervezetében a száz zetéses, a kocsma még jól megy… évvel ezelőtti halálos ólomadag többszöröse A drogfogyasztás Magyarországon az van, amit a pár éve megszűnt kopogásgátló elmúlt tíz-tizenöt évben vált tömegessé. (ólom-tetraklorid) adagolásnak lehet tulajA magyar egészségügyi intézményrendszer donítani. De gondoljunk – ha már a tüdőről csak 1997 óta szolgáltat adatokat a hazai van szó – arra az állításra, hogy mindenkábítószer-fogyasztásról, így a korábbi kinek a tüdejében, aki a csernobili atomévekre vonatkozóan csak feltételezéseink baleset előtt született, radioaktív grafit talehetnek, de az 1997-ben regisztrált közel lálható. A levegő egyéb szennyezettsége, a 8500-as drogos száma három év alatt majd- vizek elkoszosodása, a fény- és zajszenynem a másfélszeresére duzzadt. A kórházak- nyezés csak szűk területeken, elsősorban ban kezelt kábítószeresek kétharmada napi az ipari körzetekben volt ismert a XIX. szárendszerességgel fogyaszt. Tudjuk, hogy a zad végéig. Az utóbbi évtizedek veszélyei „könnyű” és „diszkódrogok” élvezői elsősor- a táplálékok adalékanyagai és a televízióban a tizen- és kora huszonéves korosztály- zás, a teljesítménykényszer és általában a ból kerülnek ki. A cannabisszármazékok, megnövekedett stressz. amfetaminszármazékok és az „ecstasy” foElsősorban Budapesten, de nagyobb vágyasztóinak számát megbecsülni sem lehet, rosainkban is, lépten-nyomon találkozhade borúlátó források több százezerre te- tunk hajléktalanokkal. Rejtőzködő életszik azoknak a számát, akik több-kevesebb módjuk és a hatóságok közönye miatt a rendszerességgel élnek ezekkel a szerekkel. tömegkommunikáció főleg télen foglalkoKülön csoportba számítanak a szerves ol- zik velük, amikor arról tudósít, hogy hádószereket inhalálók, illetve a nyugtatókat nyan fagytak meg közülük. Ezek, a több(többnyire alkohollal együtt) fogyasztók. nyire középkorú férfiak, akik többnyire A két kör közös jellemzője, hogy legálisan vagy válásuk, vagy a lakásmaffia ügyes-

nek folyamatosan korlátoznia kell a szabadságát és egyeztetnie az érdekeit az őt megtartó közösség és a maga érdekében, lelkileg egyre hátrányosabb helyzetbe kerülünk. Meggyőződésem, hogy államunk polgárainak nagy része nehezen vagy egyáltalán nem tudja kezelni azokat a feszültségeket, konfliktusokat, amikkel napról napra szembe kell néznie. Állításom igazolására elég autóban dugóba kerülni, zsúfolt tömegközlekedési eszközre szállni, hosszú sorban várakozni. Az emberek többsége mindhárom esetben alapvető szükségletében, a kedve szerinti mozgásban korlátozva A háttér mögött traumához közeli állapotot él át. Erre pedig senki és semmi nem készítette fel. A család Magyarnak (csakúgy, mint bármelyik nem- – ahol van – a legritkább esetben óvja, védi zet fiának-lányának) lenni különleges ál- és regenerálja tagjait, a szabadidős és munlapot. Ma többek között azt jelenti, hogy kahelyi, iskolai közösségek többsége csak évente egy kisebb város erőszakos halál- felszínes kapcsolatokat támogat. Ezért forlal hal, autó-, egyéb baleset következtében, dulhat gyakran elő, hogy egy öngyilkosság, vagy önként vet véget az életének. Azt je- egy idegi-lelki összeomlás, lázadás, hirtelenti, hogy sok a magányos idős hölgy, és len haláleset váratlanul éri a környezetet. kevés az idős férfi, azt jelenti, hogy sokan Utólag természetesen megszületnek a jómérgezik magukat, jóval több nő esik te- rossz, de megnyugtató magyarázatok, minherbe, mint ahány szül. E jelenségek tekin- den mehet tovább a régiben. Pedig ezek – a télyes része feltehetően két okra vezethető sokszor sajnos végletes – jelzések a csoporvissza. Az egyik talán az, hogy nem tudunk tok rossz működésére utalnak, arra, hogy mit kezdeni a kor kihívásaival és a tech- aki kilépett-kizuhant belőlük, nem talált nikai fejlődés új és új játékszereivel, egy magának fenntartó közösséget. gyerek magabiztosságával kezeljük ezeket, Nem tanuljuk iskolában, nem leshetamíg el nem veszítjük az uralmat felettük. jük el a szüleinktől, mert keveset vagyunk A másik az önbizalom hiánya, amit hiába velük együtt, nem adja át nekünk a baráleplezünk időnként nagyképűséggel, túl- ti kör, mert maga sem tudja. Láthatnék a zott határozottsággal, agresszióval. A mai televízióban, hiszen az rengeteg olyan szitársadalom nemigen kínál fogódzót az em- tuációt kínál, amelyből a saját konfliktubernek arra nézve, ki milyen pozíciót fog- saink, élethelyzeteink kezelésére, megoldálal el a hierarchiában. Erre pedig minden- sára is találhatunk példát. De nem vagyok kinek szüksége lenne. Egy talán egyedül, amikor úgy tudásalapú vagy tekintélyEgy tudásalapú vagy érzem, hogy a – főképelvű rendszer éppen anytekintélyelvű rendszer pen kereskedelmi – tévényira működőképes lehet, éppen annyira műköcsatornák fő célja nem az, mint a pénzalapú társadadőképes lehet, mint hogy mindennapi konflom, de a három keveredéa pénzalapú társadaliktusaink, problémáink se éppen annyira frusztlom, de a három kevemegoldásában segítséget rálja a közösség tagjainak redése éppen annyira nyújtson. nagy részét, ahogy Pavlov frusztrálja a közösség A feladatok, kihívákutyája is kétségbeesett, tagjainak nagy részét, sok, gondok pedig szünamikor nem tudta, hogy ahogy Pavlov kutyája telenül jönnek. Kikerüaz etetést jelentő kört is kétségbeesett, amilésük, semmibe vevésük vagy az áramütést jelző kor nem tudta, hogy hosszabb távon mindenellipszist látja. az etetést jelentő kört képpen vesztes stratégia. Ha nem tudjuk, hogy a vagy az áramütést Azt a harminckét éves kotársadalom és annak megjelző ellipszist látja. rában környezete számájelenési formája, az állam ra váratlanul elhunyt volt és szervezetei eredetileg és céljaikban a élsportolót juttatja eszembe, akiről csak a mi érdekeinket szolgálják, ha nem tudjuk, halála után derült ki, hogy az utolsó és véghogy a szabályok akkor is értünk szület- zetes előtt tucatnyi apróbb infarktusa volt. tek, ha korlátoznak, ha nem sajátítottuk Ügyet sem vetett rá? Inkább némán, magáel annak az elfogadását, hogy az egyén- ban szenvedett, hogy elodázza a szembe-

DISPUTA Fôtér

kedése során kerültek az utcára, az esetek többségében akkor is képtelenek lennének visszailleszkedni a társadalomba, ha ehhez segítséget kapnának. Koldulással, guberálással foglalkoznak, amit a szemétben találnak, megpróbálják értékesíteni, egy részük feltehetően az apróbb bűncselekményektől sem riad vissza. Kéregetésük során az utcán járó-autózó emberek folyamatosan szembesülhetnek egyrészt azzal, hogy nem tudják mindannyiukat még aprópénzzel sem támogatni, másrészt azzal, hogy mi vár rájuk, ha kicsúszik alóluk a talaj.

11

DISPUTA Fôtér 12

nézést a veszéllyel, ami végül végzetes va- gyalogos sebességének huszonötszörösével lósággá nőtt? Tízezerszámra vannak, akik halad. Emellett egy-két tankolással annyi hasonló módon elhanyagolják panaszaikat, mérgező füstöt bocsát ki, amennyit egy domíg késő nem lesz. Nem mennek orvoshoz, hányos harmincévi intenzív pöfékeléssel. mert akkor el kell ismerniük, hogy bajuk Autó, televízió, társadalmi visszássávan. Az pedig nem fér össze azzal az egyet- gok minden európai országban vannak. len képpel, amit magukról őrizhetnek. Kocsmák, dohányboltok, drogdílerek is. Rossz és érthetetlen, átláthatatlan a világ. Más volt szocialista országokban ugyanúgy Minden igaz, és mindenfelléphetnek önértékelének az ellenkezője is. Kar…a magyar emberek si zavarok, ugyanúgy hat riereket lehet építeni hatöbbsége jobban rájuk is az értékek gyökezugságokra, kapcsolatok szeretne élni, mint res átalakulása. Mi lehet és ügyeskedés révén hiahogy megengedhetné mégis az, ami miatt honfihetetlen vagyonokat lehet magának. társaink egészségi állapoösszeharácsolni. Ugyanta rosszabb, életkedve és akkor egy nagyobb város polgármestere, kudarctűrő képessége alacsonyabb, a cseakinek a neve korábban egy komoly vissza- csemőhalandóság mutatói alapján várható éléssel került kapcsolatba, egy könyvfesz- élettartama kevesebb, mint bármelyik hativálon azért nem fogadott el ajándékba sonló fejlettségű ország polgárainak, nemegy kétszáz forintos könyvet, mert „hol- csak régiónkban, hanem az egész világon? nap megjelenne egy szennyújságban”. Ha Ahogy egyes korábbi következtetéegy felelős beosztásban, lévő ember nem seim is túl bátraknak vagy légből kapottudja, hogy mit engedhet meg magának és taknak tűnhettek, úgy a most következő mit nem, holott közéleti személyiség lévén megállapítást sem tudom semmilyen adatez lenne az egyik dolga, akkor mit várha- tal bizonyítani. Csupán úgy vélem, hogy a tunk azoktól, akiket inkább az ösztöneik magyar emberek többsége jobban szeretvezérelnek? ne élni, mint ahogy megengedhetné magáAz interneten köröztetik az egyik ki- nak. Erejét, energiáit nagyobb mértékben beszélő-show jelenetét, amelyben az egyik használja ki, mint más országok – talán szereplő trágár megjegyzésekkel körítve bölcsebb – lakói. Budapest és nagyobb vámeséli, hogy valaki felhívta az egyik mo- rosaink autóforgalma csak a Lajtán túli vibilcég telefonján. A műsorvezető ügyet sem dékekéhez mérhető. Honnan annyi autó, vetve a felettébb nagy számban elhangzó honnan annyi méregdrága benzin beléjük? négybetűs szavakra, arra kéri, hogy ne em- Nem lehet, hogy mindenki, aki a csúcsforlítse a telefontársaság nevét. Pedig annak galomban araszol, tisztességtelen úton juhallatán senki sem rohanna ahhoz a cég- tott járművéhez és törvénytelen eszközökhez „bunkofont” vásárolni. Vagy mégis? kel tartja fenn. Inkább még két-három órát Egy régebbi történet is jellemző lehet. ráhúz, vagy a munkahelyéről lohol máshoKözeli ismerősöm mesélte, hogy 1986 máju- va dolgozni, hagyja magát kizsákmányolsában, amikor a saláta ára soha nem látott ni és kizsákmányolja saját magát. Talán mélységekbe zuhant, és két fejet lehetett azt sem engedheti meg magának, hogy orkapni egy forintért, de úgy sem vették, a voshoz menjen, ha bajt érez a testében. Ki szülei, kinevetvén a pánikot, két hétig sa- fogja akkor fizetni a részleteket, ha kiesik látafőzeléket ettek minden nap. Úgy gon- a munkából? Ki fog akkor jólétet, de legdolták, jól jártak, szinte ingyen ebédeltek. alább tisztes megélhetést biztosítani a csaHárom év múlva egyikük sem élt, mindket- ládnak? Érdemes-e életben maradni, ha egy tőjüket daganatos betegség vitte el. Soha hosszabb kezelés után talán a hajléktalasenki nem mondta, de nem is cáfolta, hogy nok sorsa vár az emberre? Mert a lakás rehatvanas éveik közepén haláluknak köze zsijét akkor is fizetni kell, ha valaki kórvolt-e a csernobili katasztrófához. házban van, s ha nagyon összegyűlnek a Az ember csak kapkodja a fejét. Hol számlák, jöhet a végrehajtó, a kilakoltavannak az értékek, amik egyszerűvé, fe- tás… szültségtől mentessé tehetnék a világot, Az emberek tehát teljesítenek. Itt-ott s alig veszi észre, hogy maga is rég elve- nyugati színvonalon, de mindenképpen szett már az etikai káoszban. Beül az autó- erejüket meghaladóan. Újabb és újabb feljába, hogy kiszellőztesse a fejét. Pontosab- adatokat kapnak azonos bérért, ami tegban egy olyan monstrumba, aminek új ára nap még elég volt a munkáltatónak, a nöa mai minimálbér hússzorosa-hatvanszoro- vekedés kényszerétől hajtva ma már nem sa, aminek a súlya száz-százötvenszerese elég. Holnap pedig még jobban kell teljeannak, akit szállít, és autópályán egy siető síteni. Panaszkodni pedig bizonyos társa-

ságokban nem illik, ahogy a kocsmában is kinevetik azt, aki azon sopánkodik, hogy csalja az asszony. Más körökben pedig meg se hallgatják azt, aki mindig csak a maga bajával hozakodik elő. Az államon vagy a területi közösségek képviselőin nem lehet számon kérni ezeket a gondokat. Minden ember maga dönt a sorsa felől, még akkor is, ha ez a döntés rossz. Bármilyen hivatalos intézmény csak pénzt emésztene – pont annyit, amennyit belefektetnek –, de nemigen tudna segíteni, nincs is hogyan. Azok a tisztes akciók, amelyeknek során rákszűréssel, vérnyo-

másméréssel járják az országot, nemigen hatásosak a gondok összességének szempontjából. Egy barátom, aki alig múlt harminc a kilencvenes évek elején, akkoriban azt mondta nekem: „eddig azt mondogattuk, hogy ki kéne már halnia apáink nemzedékének. Meglett. Mostantól már nekünk kell kihalni.” Lehet, hogy ez a gondolat vezeti azokat, akik semmibe sem veszik legfőbb értéküket, a testi-lelki egészségüket. És ebben az a legszomorúbb, hogy a fiatalok ezt látják, ezt tanulják. Nekik sem az ép, teljes élet a legfontosabb.

DISPUTA Fôtér

Szabó István grafikája

13

Borbély Szilárd

A Helyek szekvenciája Mikor az Úrnak Angyala A Hajnal szelével szálla, És az egek harmatozzák, És a Mennyet földre hozzák; Mikor föltámad a szél, És a hajnal homályában, Az éjszaka hűs nyomában Nem jön más, csak Azazél; Mikor a madár, ha szólna, És a pára, mint egy sál, Föllebeg, és ének szóra A Halál a földre száll;

DISPUTA Macskakő

Mikor a föld, mint tavaszra Megpihen, de szomjazik, És senkinek nincs panassza, És a Hajnal elmúlik;

14

Mikor az Éj Fénnyé válik, És mögötte valami Allegória világlik, S nincsenek más szavai.

Ahogy álltam ott a rózsalugasos napsütésben – a lugasok a ház mellett, nyomban, furcsa módon védő labirintusként –, először vettem szemügyre a Bentley rendszámát. A betűkre nem emlékszem… sosem láttam viszont ezt a rendszámtáblát!… de 13 87 volt a négy szám. (Történetesen négy szám, fura mód errefelé. De hát egy Bentley, mely egy Hallhoz visz… miért ne.) Amin nem hagyott időt kérdezősködésre. A sofőr elhajtott a kocsival, s barátom, így nevezem őt, a nagy, kövér ember (holott nem volt olyan nagyon magas, nem tudom, mi tette a hatást), kurtára nyírt, kopaszka-haja tövénél kicsit verítékezve, itt nem gusztustalanul, azt kérdezte: – Joe, elhoztad, ugye, unokabátyád fényképét? Az íróasztalodról. Meg a Fivérek fotóját… Maury-Morny… – Miért hoztam volna el? Döbbent voltam. – Nézd – mondta, s oldaltáskájából előhúzta a két fotót. – Elloptad? – Ki tudja? – felelte ő. – Telefonálj haza… nézzék meg. – Kinek? – Aha, Gaby Garmischban jár a családjával. S a kis Anika… már nem bejáratos hozzád. – Anika csak a bejárónőm volt – feleltem. – Akkor rejtély marad a rejtély – tette el a fotókat Amin. Nem maradt időm a megrökönyödésre – azt már megszokhattam, hogy Amin mindenfélét tud rólam, s ennek egyszerű magyarázata lehetett: régóta nyomoz utánam, méghozzá Londonban csakúgy, mint Budapesten –, hogyan kerülhettek ide a fotók… s főleg időm nem volt, hogy ellenőrizzem: látszanak-e a sarkainál gyűrődések, az üveglapok nyomai, melyek közt asztalomon őriztem őket –, nem, mert ebben a pillanatban az egyik ódon, magas, barna ajtón kilibbent egy fehér jelenés. Egy meztelen nő. Gaby! Felszisszentem, s Amin, aki táskáink mellett, a nagy vidékies épület halljában velem szemközt állt, nem közölvén * Hat fejezet egy regényből. („Maury-Morny!”)

velem, kire-mire várakozunk, gúnyosan nézte megremegő számat. A nő, aki tisztára Gaby volt… ugyanaz a frizura, alak, bőrszín… Gaby sosem napozott, nagyon fehér volt nyáron is, lesülés elleni krémeket használt… ugyanaz a mozgás. – Gaby? – kérdezte tőlem Amin. Azt mondtad magadban? Tehát hogy őt is idesikerítettem a magas hegyek birodalmából? Hm? – De miért?! – törtem ki azonnal. – Gaby… – ezt kiáltotta most Amin az ajtón túlra. Vagy inkább: „Babi”, ezt nem tudom, mert ez a Babi nem volt az én félhajdani szerelmem, Gaby, az én messze távolodott, de szavakban minden bizalmaskodásra, ellenséges erotizálásra kész hölgyem. S jött a válasz. Valami idegen nyelven. – Ez hát akkor a mi Gabink – nevetett a jól sikerült tréfán, saját trükkjén Amin. – Valami nyugati-orosz, kelet-kelet-európai nyelv az anyanyelve. Ami az anyát illeti, Graduin Valtinin felesége gépkocsibalesetben vesztette életét, mikor Gabriella Valtinina… mellesleg Ninának hívjuk inkább, csak a te kedvedért volt most ez a „babizás”… tehát Babi, azaz Nina… csúfolódna? – A házigazdánk leánya? – S szinte beleizzadtam a gondolatba. Ilyen fogadtatás. Azt hittem… – Valami cseléd? – olvasott gondolataimban Amin. – Nem, ne csodálkozz, bátyuskám, – folytatta, bár idősebb volt nálam, folytatta hát, így, új szerepbe élve bele magát –, a lófogadásnál is az ihlet a fontos. Most, csak hogy tudd, két esélyem van még, egy jó és egy még jobb…holott ez utóbbi a rosszabb. Azt hittem, kettőnk közül valaki meghibbant. Nem az, hogy egy szót se értettem, de volt Amin hangjában valami… ijesztő. Nem is ijesztő, nem az… mert hát mitől kellett volna félnem? De a hirtelen, szinte révületes hév, hevesség, igen… s nem volt ez hittérítői, mert nyilvánvalóan tudhatta, engem aztán nem kell a lófogadás gyönyörűségeire hangolni… bár ami azt illeti,

Tandori Dezső

Három

DISPUTA Macskakő

13 : 87

*

15

DISPUTA Macskakő 16

kezdtem kifelé menni a sötét alagútból… majd javítják utánam ezt a képzavart… a tágas, zöld, esős, sáros, akadályos, síma, kanyaros, híres, szerény pályák sötét alagútjából, s valahogy nyugodt voltam. Bár elhunyt – eltűnt? – unokabátyám pénzén éltem, jól sáfárkodtam. Egy-két ezer font vesztést mondhattam magamnak hét-nyolc év alatt, annyit se, talán ezerhatszázat, és újabban egyre nyertem. Kis összegeket, de ha kiszámolom… – Na, hagyjuk ezt – mondta Amin. – Házigazdánk, a jó rokon… mert apai ágon valahogy az… úgyis szid majd engem épp eleget így, nem kell előkóstolóban részesülnöd. Szerettem volna megkérdezni, hogy házigazdánk hol van. De hát akárhol lehetett. Fogalmam sem volt, miféle rend szerint élnek e ház lakói. Gazdagok-e, szegényebbek? Ez utóbbira voksoltam. De nem volt időm, mondom, semmiféle fontolgatásra, mert jött – alkalmasint – az iménti hölgy, állig öltözötten… bár meggyőződésem volt, hogy testhez tapadó, álláig gombolt, bokájáig érő szűk, könnyű ruhája alatt nem volt őmeztelenségén semmi. S nekem ő továbra is őmeztelensége volt. – Megmutatom a szobádat – mondta. – Joe… Amin tehát bekonferált már neki. A hosszú ruha magasabbnak mutatta, haja szőke volt, tehát az imént parókát viselt, s ez annál rejtélyesebbnek ígérte az egész ügyet. Amin felkapta a táskáját, eltűnt a számos ajtó egyike mögött, de a résből még visszaszólt: – délután találkozunk. Magad ebédelsz, Nina gondoskodik rólad. Rokonom, a ház ura, estére már itt lesz. És nyilván meg akar ismerni téged. A nevezetes illetőt… – Kis szünetet tartott, majd gúnyosan hozzátette: –… aki nem is olyan nevezetes illető. Csinos sértés volt, bár jószerén bizonyíthatatlan. S eltűnt Amin, és az ajtónk mögötti hosszú folyosón már vitt Nina. Elvette egyik táskámat, tökéletes háziaszszonyként viselkedett. Megtippelni sem tudtam volna életkorát, mit mondjak: huszonöt…? Huszonkilenc…? De ez nem is érdekelt. Bár nem vagyok a nők „esete”, örök kényszerképzetek között élek. Ha belépünk egy szobába, egy nő meg én – s most Ninával beléptünk –, és ott egy nagy ágy, kényszerképzetem, hogy ez a hölgy az ágygyal kapcsolatban valamit vár tőlem. Holott ez baromság, Gaby primitívnek is nevezett érte, másrészt azt mondta: „Ki tudja…

vannak férfiak, akiktől ezt én is elvárnám, és ki tudja, hogyan viszonoznám”. Engem könnyen sértegetett mindenki. Unokabátyám is ezt tette, ezt tette Gaby… a nők többsége általában nem, a férfiak – bár Huba sem! –, s általában nők okán, inkább tették. Most pedig Valdernon Hallban ugyanez látszott folytatódni. (Majd javítja stílusomat az én író barátom. Megjegyzem, nevét – Tandori Dezső – mostantól, hogy Amin fenyegetőnek is nevezhető viselkedését oly félreérthetetlenül felmérhettem, nevét magamban sem mondtam ki. Hogyne, hogy még elkottyantsam: ezt én mind meg akarom írni, s kinek az áldását kérem majd rá. Nem, az én író barátomat ennek az Aminnak, aki róla feltehetően nem tud… nem adom ki. Jóllehet hogyan is ne tudna! Hiszen így érdekli Maury és Morny… az unokabátyám, aki teljesen belezavarodott a fivérek történetébe, s csúnya véget ért, ám ezt már mondtam… akkor miért nem esett szó eddig arról a könyvről? Vagy ha netán mégis… nem emlékeztem mindenre e pár zűrös nap történetéből… az író neve nem jött elő. Nem, az egészen biztos, hogy nem. Amin tagadta is, hogy tudná. Nina nem látszott csúfondárosnak. Ördög tudja, mi volt az az iménti meztelen előlibbenés, másrészt őrültség lett volna, butaság, ha röstelli magát, vagy ha olyan nagy esetet csinál belőle. Nina pedig nem látszott bolond lánynak, és ahogy szemébe néztem, butának sem. – – – Ó, hogy gyönyörű szemét nem láthatom soha többé. – – – Felrezzentem képzelt kötelességeimnek bűvöletéből. S visszakerültem Nina varázskörébe. Nem mondom többet: majd javítják ezt a dolgot is. Ügyetlen vagyok, ha választékosan kell kifejeznem magam. „Meg….nálak így farmeren keresztül hátulról!” Ahogy Gabyval beszélhettem, s újabban, hogy mást nem is tettünk közösen, főként így beszéltem, ez volt az én stílusom. (Már ha volt.) De Ninának igenis volt stílusa. Meggyőződésem, ezt a szobát ő rendezte be. Vagy az édesapja. Az ám, ki is Nina apja? Úgy értem, semmi kétségem nem lehetett felőle, hogy Graudin Valtinin… pillanatnyi tudásom, tudomásom, akármim szerint: nem volt okom kételkedni. (Később sem lett.) Nem szeretem a dimbek-dombok, kertek-kertecskék (s ha az ínyenc olasz kéjenc novellista felfogása szerint ezek akár hölgyek tájai, lankái, völgyei, vulkáni kúpocskái), a táj leírását. Itt sem mondok

fejem… Amin valami útlevelet mutatott… ezt tette? És ott is jelen volt a 13 87. Őrület. Nina közben megpaskolta párnáimat, kérdezte, ledőlök-e, s levetkőzöm, vagy csak végig a takarón, hogyan kérem… jóllehet mindegy, neki mindegy. Van minibár, mondta. Kis együttlétünk a legszebben haladt a végkifejlet felé. Vagyis, hogy ne történjék köztünk semmi. Miért is történt volna? (S nem is történt, jaj, végig semmi. És most már sosem tudom meg, Nina mit várt volna tőlem! Az életemet megmentette aztán, annyi szent, s ő maga… Mint egy rossz filmben.) Egyelőre azonban a másik rejtélyes dolognál tartottunk, s – ugye? Céloztam is erre. Nagy csend volt a házban. Kísérteties csend. Ha a falak voltak vastagok, az is borzongató, nem? Hát az is, az is. Milyen kísértetek járhatnak bennük? Ellenben Nina megtörte a csendet, arcát felém fordította, fejét minden kacérkodási szándék nélkül félrebiccentve, megkérdezett… azaz inkább intett: – Nem leszel rossz hatással, ugye, a lovagra? – Kire?? – A nemes lovagra… jaj, hát nem tudod? Mindig így beszélünk róla. A Baltikum Nemes Lovagja… épp csak hogy Algériában született, vagy Párizsban, nem is tudom. – A Baltikum? – Nos, apám… de nem erről akarok beszélni. Azt ne hidd, hogy… ahogy te nevezed, Amin, holmi arab, közönséges palesztin, titkos terrorista… Miért hittem volna ilyet? – … vagy hogy apám futballcsapat vásárlására készülő, kiugrott orosz olajherceg. Szó sincs ilyesmiről. – Nem gondolom én, dehogy gondolom. Az édesapádat ráadásul nem is láttam még. – Ő az – mutatott a falon függő képre. S ekkor megint valami balsejtelem fogott el. Szerencsére vagy szerencsétlenségre Nina, ugyanolyan önfeledten, ahogy az imént egyik ajtón ki-, a másikon belibbent, szándékosan így vagy sem, azt mondta: – Egy időben ez az én leányszobám volt. Ez a közlés furcsán hatott rám, de más, nem annyira „nyomozati” szempontból, nem Sherlock Holmes Watson doktorát ébresztette bennem. Kitalálta? – Csssss! – mondta, s kezével jószerén sliccemre mutatott.

DISPUTA Macskakő

mást: valami se nem oroszos, se nem lengyeles, nem bukovinai, nem galíciai stílus valósult meg a falakon, a faliszőnyegek s a képecskék révén, az ágy s a többi bútor faragásával… ez egy balti világ volt. Elég sokfelé megfordultam Európa keleti vidékein (is), tudom, amit tudok. A lóversenyezés elleni védekezésül is tettem ezt, s nyugodtan mondhatom, tettem még unokabátyám életében, aki szívesen finanszírozta az utazósdit, csak, hogy távol tartson az általa végzetesen kedvelt, de számomra károsnak tartott tereptől. Sajnos, nem is alakult ki semmiféle szenvedélyem. Kedvenc könyvem máig Camus „Közöny” („Az idegen”) című története maradt. Csak a kivégzéssel nem tudtam megbarátkozni a végén. Így nyugtalanított a magam választott neve is: Bitofabanter Joe. De itt akkor már nem akartam gyávaságból elállni ettől. Mielőtt azt mondanám, hogy Nina, aki segített kicsomagolni – Gaby soha! Anika volt ilyen, de fura –, igen, hogy Nina a gondolataimban olvasott, s azért hozott elő egy bizonyos témát, el kell mondanom még valamit. A magam neve, ez a Joe Bitofabanter… holott, már mondtam, Amin, azaz Bousse d’Amine a névtáblám mellett nyomta meg a kapucsengőt, unokabátyám nevére telefonált (nevünk azonos volt, az alighanem –megboldogulté s az enyém, és Amin tudta, engem hív, nem az unokabátyámra csörög rá!), tudta a nevemet. Jó, de már Amin, itt az egyszer még így írom, „Amin”, azaz Bousse d’Amine (báró? mit tudom én?!) nevénél elkezdődtek rossz érzéseim. Nem akarom érdemül feltüntetni – hiszen mit értem vele végül? –, már az ő nevénél elkezdődtek, s nem tévedtem nagyot. A hármasbefutót nem találtam volna el vele, de tisztességes tétnek örvendhettem volna. Vagy – ha erre lett volna mód – azon nyomban nekivágok a világnak, mezítláb akár, árkon-bokron túl legyek akárhol, csak ne itt a Valdernon Hallban… és környékén. És környékén, mint hamarosan ez is kiderült. De egyelőre nem derült ki semmi, s az én számomra ez maradt: a nevek rejtélye. „Nina”. Nem ismétlem el, hogyan jött ki ez a név. Ilyen nincs. Ezt semmiféle nyelv törvénye nem szentesíti. Hirtelen le is lohadtak Ninával kapcsolatos törvénytelen gondolataim… mit, gondolatok! Megnyugodtam. S a gépkocsi furcsa rendszáma. Bár miért lett volna az, mikor… zúgott a

17

DISPUTA Macskakő 18

Ilyenen járt máris az eszem. Miért mondta Nina azt, hogy ne helyezzem nagyon „politikai” összefüggésbe Valdernon Hallt és népét… itt főleg Aminra érthette a dolgot… nem is helyeztem volna eddig. Annál inkább mostantól. Ninát nem mertem már semmiféle öszszefüggésbe, összeállásba, összefekvésbe sem helyezni. Érdekes módon böhöm, golyókövér barátomról, távoli rokonáról (ezek szerint! ha igaz), Aminról gyengéd szeretettel beszélt, de közben megróvólag, mint aki javítani szeretne a rossz fiún. (Aki úgy negyvenötötven körül járhatott. De lehet, hogy még nem. Mint a nyilván hirtelen meghízott emberek, bocsánat, mivelhogy Amin barátunk hirtelen hízhatott meg, pár év alatt, nem lehet megmondani korukat, régi jellegüket, így szinte a múltjukat sem, vadul feltételezgetni lehet csupán… Hagyom.) Miért mondott Nina egyáltalán ilyesmit? Majdnem azt közölte ugyanis: „Ha történni fog valami, nem ilyen irányban kell keresni a megoldást”. S mintha ismét gondolataimba látna, gyorsan azt mondta: – Jaj, kérem, Joe, ne keresd a dolgok értelmét… nincs az. Itt semmit sem kell kombinálni, érezd magad jól nálunk. Nem lesz, nem lehet semmi baj. A Nemes Lovag bajai más természetűek. Én őrült, nem tettem fel a kínálkozó kérdést: „Miféle természetűek? Akkor hát?”. Ha nem futárkodva utazgat errearra, Amin, ha arabos külleme… ha oroszos múltja… ha ez a lóügy… A végén már hangosan dadogtam. Így mondhattam ki, mintegy álomban: – Ez a lóügy… – Joe – mondta Nina. – Nem is örültem volna, ha úgy teszel, mintha mit se tudnál. De vissza még valamihez. S apja képére mutatott. Illetlenség volt a részemről, ám egészen el is feledkeztem erről a mozzanatról. Visszatért rá. – Igen, ő az apám. Nem zavar, hogy itt marad, egy szobában veled, Joe? Ez egyértelmű volt. Legyintettem. S csodálkozó arcot vágtam. Először láttam egy… – Báró Valtinin. Igen. Ő valóban balti báró. De nagyon elszegényedtünk. Fura, ez a szempont milyen sokszor jön elő Ninánál. Céloz vele valamire? El nem képzelhettem! Tanulmányoztam a balti báró vonásait. Soványka volt, szegletes-széles arcú, szép szemöldök, alighanem szép szempár. Hullámos, de őszes-fáradtasnak látszó haj, vállig. (Fekete-fehér fotó volt.) Keserves rán-

cok a különben nyílt arcon, rejtelmesek. Zárkózottság. Erő. Az sugárzott a szemekből. Megtört erő. Hiába, gondoltam kicsit közönségesen, a rút anyagiak. De vajon? Képtelen voltam kinyögni, hogy szép ember. Ez a fogalom se így, se úgy nem illhetett Graduin Valtininre, Valdernon Hall urára. Nem is figyeltem, négy-öt évet mondott Nina, hatot-hetet, hogy azóta laknak itt. – A ház apám tulajdona – mondta. – Meg nem is. De ez bonyolult, nem tartozik ide. – Az unokabátyám – mondtam hirtelen, s talán a pénz szempontja hozta be –, ugye, négy-öt éve tűnt el. – Eltűnt? – kérdezte Nina. Vagy csak hümmögve megállapította? Mint aki tudja? Amintól nyilván. – Mi itt, tudod, Joe… eléggé szoros együttesben élünk. Tudom, hol járt ő, Joe… Amin. És miért, azaz… kiért. Közölte, kertelés nélkül. – De miért volt ez olyan fontos? – Teérted. Nagyon kínos volt. Elfordultam tőle is, a balti bárótól is. A fene enné a nemes lovagot. Én nem ejtettem ezt a becses becenevet olyan kezdőbetűkkel, mint Nina. – És ez az, amiért félek. Két okból – mondta a fiatal nő. – Nem lesz ez egy kicsit sok? Így, első látásra? Nem vette a lapot. – Nem, nem, Joe – mondta. – Ő… hm… – Vagy mintha azt mondta volna, „őm…”, de hát? Ez nem lett volna Nina stílusa. – A te Amin barátod már kezdett sínre kerülni… – Keskeny nyomtáv, nem? Itt, Sussex táján divat az ilyen vasút – mondtam. – De jók a helyismereteid – mondta Nina. Elhallgatott. – Jók az angolok utazási irodái, tájékoztatói – feleltem. A beszélgetés kezdett iszonyúvá válni. Fás karalábé, mondta mindig unokabátyám. Az ilyenre. De ez mérgezett zöldféle! Vagy…? – Annyiban – mondta Nina – rendben volt már, hogy belátta, szegények vagyunk, bár nem adta fel a kilábolás reményét. – Keskeny nyomtávon – folytattam ízetlenkedve. – Hm-hm – mondta Nina, mint aki erről nincs egészen meggyőződve. Ezt a lapot most vette hát, ezt mégis. A beszélgetést ő akarta irányítani. Nem lehetett kétséges. De hát itt, ilyennek éreztem a házat, a vidéket… itt, ennyire vadidegenben, mit is kezdeményezhetnék? Nina olyan volt, mint aki apja helyett mond el dolgokat.

De miért? Nem mertem a falon függő fényképre pillantani. Meg aztán a fényképek dolga, villant agyamba. Amin a rejtélyeskedésével. A fény… A fényképek, próbáltam elindulni ennek az érzésnek a nyomában. De Nina belevágott. – Ez a lófogadósdi – mondta. – Épp a legjobbkor kezdődött nála. Jaj, régen is fogadott, néha vadul, ez az, mikor még volt pénzük... pénzünk. E kis botlás feltűnt nekem. S majdnem megkérdeztem, jó ösztönömtől vezérelve: „Úgy egyébként milyen volt ez a Bousse d’ Amine, amikor még nem hízott el ilyen erősen?” Nina sebtén folytatta. – A mostani, vagyis ez a pár éve bekövetkezett új elszánás… – Furcsa szó volt ez! – … nem szenvedély. Eltökéltség ez, kísérlet, s bár kínos anyagi határai vannak, sőt, a játéknak ez a legfontosabb része, mégis

kiszámíthatatlan lelki hatások várhatók tőle… eredmények. És… mmm… a Nemes Lovag talán újra megtalálja önmagát. Kérdések, kérdések. Miután Nina kecsesen kilibbent a szobából egy „hát addig is”sel, jöttek a kérdések. De ezeket már csak a parkban, a ház nagy kertjében sétálva tehettem fel magamnak. Ahová hamarosan kiballagtam. Mi mást tehettem? Léleknek nyoma nem volt, nem is érződött sehol. Megjegyzem, nem bántam. Hamarosan a melléképületeknél jártam. Istállók... lovak nélkül. Pajta, benne alig valami szalma. Két garázs, három. Egyikből kopott amerikai mérföldzabáló orra lógott ki. Chevrolet, Dodge… nem, inkább… Nem néztem meg alaposabban. Hirtelen matatást hallottam a harmadik garázsból. Ott lehetett az a kocsi, melylyel érkeztünk. Mert a második garázs üres volt, érezhetően egy kis kocsi – Nina autója? – hiányzott belőle.

Tévedett a „megérzőkém” – az ilyen kifejezéseket az én író barátomtól és reményemtől tanulgattam, például, hogy „az ember tőkéje a felejtőkéje”, van tehát ilyen valami kis szerkezet, mely segít minket a felejtésben... ám én épp nem tudtam, a parkban csatangolva, a garázsokig vándorolva, akarjak-e felejteni, vagy épp emlékezni próbáljak. Emlékezni, de mire? Mert valami nagyon rémlett. Mondhatni, rémesen. Kezdek belejönni, és azt érzem, rám is illik, amit Ninától hallhattam, suttogva, hamarosan, a harmadik garázsból. A sötétzöld kis Ford kétüléses a park hátsó kijáratánál állt, láthatóan útra készen, de Nina, ahogy akaratlan rejtekemből, két bokor közül láthattam, egy szerelőruhás, vékony, fekete hajú alak nyakában lógott. Háttal nekem. Az alak meg a nyakát csókolgatta, szintén észrevétlen maradtam számára. Ha jól mondom. Öt méterre lehettem pedig. Ninától – és a „sofőrtől”. Így hallottam meg Nina rekedtes hangját – hát nem, annyi idő még nem telt el azóta, hogy szobámból – lányszobájából távozott, annyi nem, hogy lányságát, mely-

ről nyilván évtizede lemondott, megfelelő kéjjel, nem, hogy a sofőrrel-szerelővel bármit lebonyolíthatott volna. Nem hívhattak le egy fél numerát se. Legföljebb… – Legalább arányt tanul – ezt suttogta Nina. Furcsa szerelmeskedés, édelgés, gondoltam. – Ő sohasem fog – mondta az overallos. Miért nem nevezte nevén… ó, most már tudom, kit. De aligha változtatott volna a helyzeten itt már bármi. Én végképp nem. Sőt. S akkor, ott a bokrokból kihátrálva, sejtvén, nem rólam volt szó, nem gondolhattam azt sem: „Unokabátyám mit nem adott volna egy ilyen közellétért!” Ő, Maury és Morny rajongója. Vagy inkább az édesapjuké. A dologé. Két ilyen ellentétes fiúgyermek, Maury, a cingár, gonoszsovány, Morny az erőteljes, athosi alkat – Három testőr! –, Morny Athos, Maury inkább Aramis. De mert a sofőr-szerelő csak azt mondta, „ő”, és mert Nina elharapott „mmm”-jei sem keltettek bennem tudatos gyanút... hát csak elpályáztam onnét. Nem úgy, hogy vissza ne pillantsak. A kocsi rendszámtáblája nem 13 87 volt. Holott engem ez a kocsi hozott, és nem tudtam már, ezzel a sofőrrel-e, aki szere-

DISPUTA Macskakő

Négy

19

DISPUTA Macskakő 20

lőruhában állt ott, alighanem igen, s mert nem veti fel a házat a pénz, két embert ily célra aligha tarthattak. Hamar elbizonytalanodom így mindig. Kertészük egyáltalán nem lehet, ez mindenen látszott. A környezetleírás azonban nem erényem. Pszichiáterem ennyivel is elégedett lehetne: hogy úgynevezett gondolataimat és az úgynevezett eseménytörténetet vázolom. Használnak-e az ilyen dolgok? Ezen töprengtem, ahogy már kint jártam a szabadban, a kerítés túlján... a nyitott főbejáraton sétáltam ki. Mögöttem, ahogy hátranéztem, nem eresztettek le hirtelen semmi rolót, nem csapódott össze függöny, s Nina sem libbent fel, mit tudom én, kéményseprőkormos pucér testtel. De talán már egy pokrócon hever. Garázskurva, gondoltam. S mikből gyógyultam ki? Ebből nem: hogy mindenkit azonnal elnevezek. Nőket lekurvázok, mit tudom én, pezsgőkurva egy fogadás háziasszonya, tirolinadrágszarházi egy dél-ausztriai síbajnok, Gaby... nem is sorolom, mi minden volt már nekem. Huba, akitől Gaby akkor már rég elhidegült, csak a két gyerek miatt maradtak együtt, rendes volt velem, nem jelentett fel, mikor kocsijuk megannyi gumiját, ülését széthasogattam, az ülések bőrét apró óvszeres dobozokba pakoltam –, így hajigáltam be házuk csukott, az autógumi-darabokkal rendre betört ablakain át. Nem, csak a pszichiátriára kerültem, ezek a hosszú hónapok, akkor még, a sussexi dombvidék napfényében a kései ebéd előtt, a januárt meghazudtoló melegben, ezek a hónapok nem játszanak szerepet pillanatnyi sorsomban. Mekkorát tévedtem! Sőt, még annak örvendeztem, hogy Amin jóvoltából milyen jó kis történetem adódik, előre vártam a fejleményeket. Elkanyarítottam magamban Gabyt mindennek, egyedül Huba volt az, akit szentként tiszteltem, pszichiáteremet regényírató kurafinak (son of a bitch) neveztem, Ninát szűkölő szukának, apját pöcegödörből kihúzott balti bárónak… bár itt kicsit visszariadtam, Aminra már nem mondtam magamban semmit. Kitartott azonban az az érzékcsalódásom, hogy a most, a szerelővel adódott ölelkezés és csimpaszkodás és bizalmasság után, ennek láttán-tudtán, Nina-nimfa, „nimfomániás ágyazó!”, meztelen libbenését ártatlan játszadozásnak tekintettem csak, mintha egy ilyen meztelen-nő-kép lógott volna a nagy előcsarnokban (nem lógott, mint ki-

derült, Nina nem tűrt ilyeneket), kitartott az az érzékcsalódásom, hogy Gaby volt az... dehogy volt, jó, de azt képzeltem, hatalmas nemzetközi összeesküvés áldozata vagyok (nem is rossz! csak rajta rajta! eleve gazdagabbnak éreztem magam, mint egész Valdernon Hall, minden lakójával, személyzetével… csak a szerelő-sofőrt ismerhettem, gondolom, Nina monogám hajlamainak – honnan tudtam? – megfelelt ennyi… s nem voltak olyan félelmeim – miért nem voltak?! –, hogy le akarnak venni, tehát a pénzemre utaznak), de hátha már valahogy elrabolták? Tudtam, nem, ellenben mert fel akartam hívni mobilon, s erre akkor rögtön nem volt mód – Nina nyomban a nyakamon lógott, bár nem úgy, sajnos, ahogy a szerelő nyakában –, utána elfelejtettem… lévén hogy folyton azon gondolkoztam, mi az, hogy Amin tanul, fejlődik, jót tesz neki valami...és hogy a szerelőnek mit mondott Nina, meg nagyjából nekem is, hogy „tanul arányokat”, vagy mi… Jó ég, csak nem egy másik szalasztott őrülttel kerültem össze? Amin is pszichiátriáról szabadult, akár én? Csak én gyógyultan, lényegében… és mindent meg is akartam tenni a visszaesés ellen. Sajnos Valdernon Hallban nem jegyezgethettem fel semmit, tudnom kellett, holmimat akár naponként is átkutathatják… de miért? S mi ez a 13:87? Hoppá. Hol a kettőspont? Ezt csak én képzeltem. De miért? A számtáblán volt ott két ilyen dudor. A melyik számtáblán? Miért jár a kocsi más-másféle számtáblákkal? Egy bűnbandáról lenne szó itt? Ez nem volt épületes gondolat. Mármint a magam számára. De el sem fojthattam immár. Lélekbúvárom különben is könyörögve kért: semmi elfojtást. Engedjem el magam. S akkor nem jutok el, reméljük, odáig, hogy estélyeken bakancsban, páros lábbal beugrom a díszes asztal közepén sorakozó tálak közé, a háziasszony ruhatárát elkezdem lenyomkodni a vécén, „te szivarszar”-nak nevezem a ház urát, és már ég is a ház, mert minden szivarját, meg-, s ezzel a fél szobát felgyújtottam. Hubától rendes volt az. És Gabyt nyilván nem kellett rólam külön lebeszélnie. De most, hogy Ninát ezzel a – jó, korban hozzá illő – szerelővel vagy sofőrrel így láttam, s most már, húsz perc teltén, még úgyabbúl láthatnám nyilván, feltámadt bennem... …valami, aminek orvosaim nem örültek volna. Észvesztő sebességgel le kellett kurváznom Gabyt, el kellett mondanom minden-

– Joe, ha úgy tetszik, letéphetnéd. De egy vagyonba fog… – mondta ő is ugyanazt a szöveget. – Gaby, te ma nem voltál, nem is olyan rég, a Valdernon Hall előcsarnokában? – Hirtelen kijózanodtam, s eszembe se jutott, hogy egy hölgynek, akivel rég nem fekszem le, s ő velem főleg nem, ruhátlan állapotokra tegyek célzást. Próbáltam értékelni helyzetemet. Arányokat számoltam. Milyen százalékban vagyok gyógyult? 60, zzzz, 70–80 legalább, ez a százalék. Hirtelen azonban újra azt éreztem, a % jel két golyója az én két golyóm, és a / meg a… De nem mondtam ki. Magamban sem. Kezdett elhatalmasodni rajtam, mit mondjak, lélektanilag, hogy itten dolgok és dolgok és dolgok rendre nincsenek és nincsenek kimondva. Ez elfojtáshoz vezethet! El innen, menekülni. De hogyan? – Hogyan lehettem volna ott? Miért, valaki el akart csábítani? Akkor nem nekem kell eszedbe jutnom, Joe… én már soha – felelte Gaby. – De most… A vonal megszakadt. Nem hívtam vissza. Teljesen igaza van. Százalék… arány… mennyi is 13 és 87, együtt? Éppen 100. De fura ez. Száz százalék, gondoltam. S micsoda megérzés volt ez!! (Folytatjuk)

DISPUTA Macskakő

nek. Sajnos, még mindig ez volt a megoldás. Hívtam, Huba felelt. – Joe vagyok – mondtam. – A feleséged exszerelme – tettem hozzá, hogy őt is megbántsam legalább. Bár tudom, nem bánthattam meg, csak jelzőkkel nem akartam illetni őt. – Joe, vagy úgy! És hogy vagy úgy... vagy amúgy? – kérdezte Huba. – Csak nem megint a… Kihallotta a hangomból, pedig nem lélekbúvár. – Nem. Angliában. A déli vidékén. – Micsoda? Herdálod unokabátyád pénzét – sértett vissza, bár engem meg ezzel nem lehetett, nem ám. – Egy vagyonodba kerül majd. Remélem, a háziak készülékéről… – Nem, a mobilomról – mondtam. – Házigazdáim szegények, és… – Házigazdáid, a szegények. Gaby mondott valamit, hogy… De… Nem mondhatott. Ez Huba. – Jó, add Gabyt – kértem. S adta is nyomban. – Te síliftkurva – mondtam neki. – Letépném rólad a kötést. – Milyen kötést? – nevetett Gaby. – Vagy úgy, tévedés. A sílécek a falnak támasztva sorakoznak kint, mind a négy pár. – Letépném, a fejedre, de hogy többé ki se látszanál alóla, a dél-tiroli napot. Remélem, bikiniben síelsz. – Nem, Joe – mondta Gaby nevetve. – De mi ez a „Joe-mánia”? – Letépném rólad – mondtam. Nem segített ez se.

21

Marno János DISPUTA Macskakő 22

Fékező motívum Jégvirág nyílik az ablaktáblán. Hány napja eszi a penész az ágyban, anyja meg nem jön, s mintha sehol sem érne véget a lába; a körzetet járja, mely magába fogja a szomszéd falut. Anya mint út, amint elvész a ferdülő, hófútta tájba, és mint az érem, mely élén perdülve bontja szálára a múlt szövetét. Ki éli túl, hogyha fejére hull. Hasán ott hever a hősköltemény nyitva, hol kő repül, majd viszonzásul máj (marha bensőség) a felfejlő nap köszöbén. Egyszer talán még felindul ő is. És vele a fékező motívum.

Szabó István grafikája

László Noémi Perspektíva A világ szélén álmos tekintettel igyekszem elgondolni: mi lett volna, ha anyám nem ír levelet apámnak másnap reggel. A világ szélén higgadt fejjel értem: törölhetetlenül kirajzolódom a hozzám kapcsolódó változások szűk terében, akkora helyen, ami hajszálcsőben képződik a nedű s a fal közt, vagyok az idő ellen szemlélődő felelőtlen.

Két pont között az oda-vissza út nem egyenes. Jobbra tér, balra tér, madárcsapatra bámul, forrást keres. Két pont között az ácsorgás hatalma nő. Lassan kitágul, másnak mutat mindent a levegő. Két pont között a megszokott fogalmak megoszlanak, elválik sár a kőtől, víz olajtól, érctől a salak, elválik napfénytől meleg, széltől a levegő, földtől a por, az ember ottmarad, függőben, szótlan, valahol.

DISPUTA Macskakő

Közben

23

Lackfi János DISPUTA Macskakő 24

Naplót élni Jegyzetek Fordítás közben jópofa elgépelések serege tűnik fel a képernyőn. Amikor arról van szó, hogy a főhős a szerelmével töltött nyár édességéből tartalékol a télre, „eltelt év” helyett „eltett évet” írok, ami teljesen korrekt, a spájzolásra hajaz. „Család” helyett igen gyakran gépelek „csalást”, körülbelül sejtem, mit mondana erre Freud bácsi. Mai legjópofább elütésem a „bolygólya” volt, el is képzeltem egy olyan fajta gólyát, amely magányos életmód helyett csak bolyban hajlandó mozogni. Lám, az imént meg a „mozogni” helyett írtam „morogni”-t, ami pedig gólyától kifejezetten szép teljesítmény lenne. Ha már a madarakkal kapcsolatos félreértéseknél tartok, régebben a Mátrában rendezték a JAK-műfordítótábort, s több ismerősöm rémülten nézett rám, mikor mondtam: „megyek Bagolyirtásra”. Szadista állatnak, pontosabban állatokra (ráadásul védett állatokra) specializálódott szadistának gondoltak kapásból. Mikor mentünk „daruhúzást” nézni a Hortobágyra, megfordulhatott némelyek fejében, kalapból szokás-e húzni a darvakat vagy kötélen. Mindamellett madárvédő barátaink igazi szadistákról is beszámoltak. Volt egy erdőőr, aki a szigorúan védett szalamandrák ösvényén segédmotorozva egyéni csúcsot próbált javítani, úgy szlalomozva, hogy minél több gyíkocskát pukkantson szét. Egy másik erdész pedig macskára lőtt vaddisznóölő tölténnyel, minek következtében a cicus először hatalmasat röppent a levegőben sisteregve, majd tíz méterrel távolabb mint maroknyi égett szőrcsomó ért földet. Hát nem aranyos? – ahogy a Doktor Doktor című angol gyerekkönyvben mondja a címszereplő. Délelőtt Ágnessel játszunk egy kicsit, ha nem lenne más dolgom, naphosszat képes lennék elnézni egy ilyen apró gépezet mozgását: roppant szórakoztató, a legprofibb animáció a világon. Imreh András versbeli megfogalmazásának plasztikussága jut eszembe: a „körbeforgó gömbcsuklók”. Valóban ilyen mechanikus mozgással tornáztatja mindkét kézfejét a baba, míg cumiból issza reggelijét. Elképesztő jópofa trotytyossága, széles terpesze, ahogy jár, megingásai, amikor túlzott lendülettel lép a

lába alól kicsusszanó szőnyegre. És minden ügyetlenkedése mellett gumibabaszerű rugalmassága, ahogy hatalmas esések után minden porcika visszahajlik a maga helyére. Egy felnőtt összevissza törte volna magát. Igaz, egy ekkorka kis fickónak még puhák a csontjai. Egy időben nagyon jó kis vita bontakozott ki versbeli tartalom és versforma viszonyáról DOKK című, idestova három-négy éves honlapunkon. Valaki azt írta, nem venné meg a mustárt, ha nem lenne ízlésesen becsomagolva. Vagyis a forma afféle figyelemfelkeltő csinosság. Aztán valaki kontrázott, mondván, ő nem venne mustárt, ha nem lenne becsomagolva. Én kancsót és vizet szoktam emlegetni, de ez még plasztikusabb. Elképzelem, amint valaki merőkanállal méri a mustárt markomba vagy szatyromba. Megjegyzem, hány alanyi költő csinálja! Kenéz Ferenc szép verse kerül a kezembe, arról, ahogy a költő anyázza a pillangót, hagyja már abba a trükközést, mert most ő következik, ilyet ő is tud. Végül a lírikus már üvöltve küldi el a lepkét „az Üllői út 68. szám alatt”. Íme egy jó kis válasz a Dokkon ugyancsak nemrégiben felmerült kérdésre. Gyakran tanácsoljuk versfaragóknak, hogy agyszülemények és fantáziagyötrés helyett támaszkodjanak inkább önéletrajzi tényekre. Persze, kérdés, mikortól köz- és meddig csupán magánérdeklődésre számot tartó közlemény az ilyesmi. A kérdés (elméletben) egyszerű. Bonyolulttá ott kezd válni, amikor a gyakorlatban szövegminták alapján dönteni kell, értékelni, esetleg az átformálásra tanácsot adni. Hiszen olyan valakinek kell bebizonyítani szövege esendőségét, aki ennek ellenkezőjéről van (nem is érdek nélkül) meggyőződve. Egészen személyes és egészen személytelen mű persze éppúgy lehet nagyon jó, mint nagyon rossz. A dolog nem ettől függ, hanem a megírtságtól. A forma időnként pofonegyszerű, de az egyszerűséget megcsinálni már nem feltétlenül egyszerű. Olykor úgy tűnik, a költő mester csakcsupán megrímelt valami kisbetűs élettényt, ám ez merőben a látszat. Évek-évtizedek belső költői munkája áll a lazán odavetett, „bárki megélhette-írhatta volna” létrészlet mö-

A mai olvasmány Jézus testvéreiről avagy rokonairól szól, s ebbe az értelmezési kérdésbe számosan kapaszkodnak bele kritikai éllel. A héber szó állítólag testvért és unokatestvért egyaránt jelentett, a szkeptikusok tehát kárörömmel csapnak le: szép kis szűz az ilyen, most rajtakapták Máriát. Éppúgy félreértik a Mestert, mint a kortársak, akik szintén a most érkezett rokonokkal és egyéb hasonló eseti körülményekkel törődtek, s nem a mondandóval. Ám Jézus igyekszik még ezt is javukra fordítani, mindent, ami eseti, beleszőve az időtlenről való beszédbe. Az értelmezéssel különben ugyanúgy áll a dolog, mint a hétnapos teremtéssel, amelyet mellesleg meglepő könnyedséggel összhangba hoztak a tudományosan tételezett prehistorikus korszakok rendszerével is. Mindamellett itt sem az a lényeg, mint a szeplőtelen fogantatásnál: még ha felteszem is, hogy voltak Jézusnak testvérei, és csak metaforikus szüzességet kell Máriának tulajdonítatunk, a hitélményen az mit sem változtat. A dogmákat sokan egyszerűen másként gondolkodók rémisztgetésére kitalált kínzóeszköznek vélelmezik,

pedig egyszerűen sziklamászó szerelékek a hívő számára. Praktikusak, ellenállók. Igaz, hogy a középkorban nem rendeltetésszerűen használták őket, de hát a késre sem szokás fújtatni, csak mert öltek már vele. Sokszor épp egyszerű ismeretek is hiányoznak egy-egy mozzanat megértéséhez. Krisztus utolsó szavairól („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”) például már annyi ateista kommentárt olvastam, melyek mind tájékozatlanságon alapulnak. A fenti mondat ugyanis zsoltárrészlet, Jézus egyszerűen imádkozni kezd a kereszten, csak, érthető okokból, nem tudja folytatni. Lehet persze nyugodtan egy istentagadó Krisztusról (vagy Krisztust megtagadó Istenről) értekezni, csak épp nem e szavak alapján. Reggel Juliék rohannak a misére, én majd este megyek. Itthon maradunk a kicsikkel. Dorottya elolvassa egy pénzérme feliratát, kérdezi, ki az, hogy Magyar Kosztársaság. Két verzióm van: vagy a magyar koszok, vagy a koszos magyarok társasága. Attól függ, honnan nézünk. Hozza az érmét, mutatni, hogy az o-n tényleg nincsen ékezet. Odakinn a mínusz ötben elballag egy bácsi: télen-nyáron kihajtott galléros kockás ingben jár, hajadonfőtt. Igaz, most egy kigombolt, vékony munkászubbony is van rajta. Az ing kivágatába, bőrére vörös háromszöget perzselt a nap. Zsebre dugott kézzel megy, nem siet. Nem is fázik. Szemlátomást elpusztíthatatlan. A lakás ennyi gyerek mellett kaleidoszkóp módjára örökös változásban rázkódik, színesedik, mozdul el. Nincs két azonos pillanat. Ma már meg sem látszik a tegnapi rendrakás, a kislányok virágoskertet terítettek különböző mintás rongyokból a padlóra, ki is toloncolták a másfél éves Ágnest, ne zavarja köreiket. Aztán otthagyták az egészet, és Ágnes hatékony közreműködésével a nappali egyéb részeit terítették be ruhákkal, játékokkal és egyéb kiegészítőkkel. Mindeközben levagdosták az összes állatról a gyártó nevét tartalmazó címkét, merthogy idegesítőek, aztán elkezdték volna saját ruháik ilyen irányú csonkolását. Ez ellen azonban élénken tiltakoztam, mert azokon a címkéken a mosási ajánlások is szerepelnek... A kicsi a tizenegy éves Simon tornacsukáját bányászta elő, és próbálgatta, mire ráadták az ugyancsak iskolás Margit óriás papucsát: úgy nézett ki vele, mint egy Mikiegér. Ágnest, az egyik kór- és károkozót semlegesítettem, bebugyolálva kitettem aludni a teraszra, Dorottya és Johanna azonban kiterjesztették

DISPUTA Macskakő

gött. (Persze nem mindig, és persze profi költők könnyen beleeshetnek abba a hibába, hogy azt hiszik, ami velük történik, az már rögvest fontos másnak is, csak mert VELÜK történt stb.) Ha kezdő költő próbálkozik, talán jobb esélye van általa megélt, privát dolgot többé-kevésbé sikeresen verssé formáznia, mint idegen anyagból gyúrni valamit. A „talán jobb esély” viszont többnyire kemény munkát jelent, és ezt nem szokták szeretni. Mert hogy ki kell küzdeni az anyagból azt, amit az életben már egyszer kiküzdöttünk, és ez sokak szerint „nem igazság”. Ilyenkor vágják az ember fejéhez, hogy „mit tudhatod te, kötekedő kritikus, micsoda megszenvedett igazságok állnak e költemény mögött”. Jön a panel, a lyukas cipő, a vércukorszint, az öngyilkossági kísérlet, a cserbenhagyásos szerelem. Hát igen, csak sokszor ezek a dolgok tényleg a vers mögött állnak csak, és nem benne. Élés és alkotás nyilván két külön szinten zajlik, még ha vannak is köztük (hol szűkebb, hol tágabb) kommunikációs csatornák. Egy biztos: szerencsénk van a honi divattal, mert ma, Magyarországon többékevésbé „trendinek” számít önéletrajzi tényekből így-úgy verset írni. Franciaországban például sok helyütt afféle álfilozofikus homályoskodás van divatban, ami irgalmatlanul megnehezíti az induló lantosok dolgát…

25

a játékot és annak mellékhatásait a lenti tárolóra: pohárból itatják apró plüsskutyáikat, akik aztán viccből óriási sugárban vizelnek a mosdóba. A nappali („szálón”) elég megdöbbentő látvány, amihez hozzájárul, hogy tegnap egy műanyag-autón viharosan tologatták Ágnest körbe-körbe, s a kislány ezalatt vigyorogva, páholyból zabálta a mazsolát. Zajos mulatság volt, mára pedig már a látványelemek is mutatkoznak: a padlón szétkent mazsolaragacsba beleragadt a kosz, ott feketéllnek a foltok, úgyhogy alapos beáztatós felmosásnak nézünk elébe. Hát ez a Magyar Kosztársaság. Juli édesanyját látogatja meg, aki agyérgörccsel fekszik a János-kórházban. Elhatározom, hogy addig felszámolom a mazsolanyomokat. Felmosás közben jut eszembe, hogy könnyedén meg lehetne alkotni a házimunka-elmélet című tantárgyat, ahol a különböző szennyeződések és rendezetlenségek eltávolítása esztétikai, sőt, tán metafizikai dimenziót nyerhetne. Az egész a gyakorlaton alapulna, a különböző foltok felszedésére, levakarására irányuló erőfeszítés mikéntjén, a (most egyébként – hadd dicsekedjem – jóvoltomból ragyogó) ablakokon található rovarürülék feloldásának és körkörös eltörlésének módozatain, és így tovább. A magukat haszontalannak érző, rendszeresen depressziós anyukákat talán segítené szakmájuk teoretikus megalapozása. Persze meglehet, hogy mindez egy pihent agyú apuka leleménye. Aki visszamegy a gépéhez, fordításaihoz, esszéihez, előadásaihoz, és csak lazításként mos fel, mosogat, törölget, rak rendet. Vagyis koca háziasszony-utánzat.

DISPUTA Macskakő

Megjöttek a biztosító értesítései a számláról leemelt kötelező biztosításokról. Két

26

kocsiról persze, mint valami luxusháztartásban. Marha dühös vagyok, de csak magamra vethetek, hiszen mióta megvettük a 14 éves Peugeot-t, nemhogy nem volt időm a Skodát eladni, de még odáig sem jutottam, hogy biztosítását lemondjam. Ami azért vicces, mert nem csak kétszeresen fizetek, mint valami gavallér, de a bonusbesorolásomat sem írják át a Peugeot-ra (akkor csökken a biztosítási díj, míg így kedvezmény nélkül fizetek). Vagyis azért fizetek a Skodára, nehogy kevesebbet kelljen fizetnem a Peugeot-ra. Délután beállít két pofa, akik megvennék a Skodát, de valami rémesen alacsony áron. Alkatrészben ki lehetne árulni belőle a hússzorosát. No de mikor érek én rá alkatrészt árulni? Alkudozom, erről nem nagyon akarnak hallani. Mondják, őket nem érdekli, ők szétvágnák, és vinnék rögtön a MÉH-be. Igaz, ami igaz, a bontók sem nagyon veszik már át, még ingyen se. Csak tudnám, honnan szerzik akkor a használt alkatrészt. Elküldöm a hapsikat, mondván, nézzenek vissza pár hét múlva, ha addig nem sikerült eladni, talán megegyezünk. Befelé menet már bánom, hogy elküldtem őket. Vitték volna szegény öreg tragacsot a fenébe! Aztán feltámad bennem a méltatlankodás: na de öt kiló hús áráért? Mért, mikor jut nekem időm vevőt keresni rá? – így a replika. Á, csak kiteszek pár cédulát a fákra, és kész – vágok vissza. Aha, és egy uniós tagállamban pont húszéves Skodán akar furikázni mindenki – riposztozok magamnak. Na de akinek amúgy is Skodája van, azért jól jön egy ilyen alkatrészes láda – győzködöm magam magam. És mégis. És mégse. És mégis. És mégse. Mint valami képzelt libikóka, melynek mindkét végén én ülök.

* A szingli – a teniszből is tudjuk – egyest jelent. Esetünkben önként vállalt egyedüli életet, elszánt agglegénységet és vénleányságot, hogy az illető teljes egészében karrierjének, a pénzkeresetnek, s az általa megszerezhető örömöknek szentelhesse magát. Az izmus zászlóvivői azok a felső középosztálybeli, remekül képzett fiatalok, akiket amerikaiul yuppienak neveznek. A yuppie a barbi egyik alfaja. Semmi esetre sem sároslábú mezőgazdász, inkább banktisztviselő, tőzsdealkusz, jogász, biztosítási és egyéb tanácsadó. Munkaeszköze és terepe a telefon, a számítógép, az internet. Mindig elegáns. Ha éppen az elhanyagoltság a divat, ő akkor is illatos, borostája egyenletesre nyírott. Hajlamos minden trendire, jelesül a homoerotikára, meg a könnyűnek mondott kábítószerek élvezetére. Emiatt máris saját betegsége van, melynek tünetei a gyors beszéd, a szájszárazság, a szív-

zavar, az impotencia. Ritkán lakik a legdrágább negyedben, inkább abban, amelyik drága is, izgalmas is. Londonban például a yuppiek a használaton kívüli kikötői épületekben kialakított luxuslakásokat bérlik. Az ipar és a kereskedelem természetesen azonnal a szinglik szolgálatára állt: máris gyártja az egyszemélyes főző- és étkészleteket. * A szingli egyén. Tudjuk, hogy az egyén egytagú tömeg. Magányosnak is mondhatjuk, bizonyos megkötésekkel. Abban az értelemben föltétlenül az, hogy önmagát a közösségből kizárja. Bölcsességének lényege, hogy egy szál nád erősebb egy egész kévénél. A szingli szemlátomást feszül az önbizalomtól; ő egyedül is megállja a helyét, ő erős és büszke. Fölényesen mosolyog Thomas Mertonon, aki szerint „A büszke azt gondolja, hogy őt szeretnie kell Istennek és embernek egyaránt. Úgy tartja, hogy mindenki másnál méltóbb mások tiszteletére, szeretetére és megbecsülésére.” Naná! A szingli távolról biccent tisztelőinek, de kerüli a szeretetkapcsolatokat. Darwin és Lenin nyomán jár: ki kit győz le. A győztes kiválasztódik, az övé a hatalom és a dicsőség, meg a dohány – korunk hármas életcélja. Fütyül Jung tanítására: „Ahol a szeretet uralkodik, ott nincs hatalomvágy, ahol a hatalomé az elsőbbség, ott nyoma sincs a szeretetnek.” A szingli nem nyegle, hanem okos: ismeri a szeretet veszélyeit. Tudja, hogyha belebonyolódik, például, ha igazán szerelmes lesz, akkor örökké kedvesével vágyik lenni. A végén még megházasodik, és kiesik előkelő és egyre hatalmasodó kasztjából. * Aki hallott már remetéről és ismer szinglit, az tudja, hogy önként vállalt egyedüllétük ellenére a különbség közöttük ég és föld – a szó szoros értelmében is. Vegyük számba a komoly magányosok tapasztalatait. Kezdjük Hamvas Bélával: „A magány mágikus állapot a tisztultabb belátás elérése végett; dialógus Istennel.” Az első remeték, az úgynevezett sivatagi atyák úgy találták, hogy a tisztultabb belátáshoz, az Istennel való párbeszédhez a legalkal-

DISPUTA Macskakő

(A SZINGLI) A múlt század második felében az élenjáró, ha úgy tetszik, a haladó életmódkísérletet a kommuna jelentette. Mi tagadás, annak idején jómagam is elgondoltam néhány barátommal, hogy milyen remek lenne egy jókora házat építeni külön lakásokkal, de közös nappalival, ahol egymás remek társaságát élvezhetnénk. Kommunában éltek akkoriban a hippik, némely avantgárd művészek és Lukács György tanítványai. A kommuna beleillett a két világrendszer főcsapásának irányába: szűnjék meg a család mint a meghaladott vallási társadalmak közössége, elavult nézetek újratermelője. A kommuna jóféle kis házi-kommunizmusában szabad lett volna a szerelem, és közös a vagyon, a gyermek, azonban sem a nincstelen és képzetlen hippik nem bírták sokáig, sem a jómódú és teljes ideológiai vértezetet viselő marxisták. Utóbb bigott szektavezérek vették át a váltóbotot, s kihozták a kommunából a maximumot: a minden képzeletet fölülmúló szellemi és anyagi zsarnokságot, és számos esetben borzalmas tömeggyilkosságokat. Szegények és fiatalok bizonyára ma is álmodoznak valaminő közösségi létformáról, egymást szerető és támogató barátok együttéléséről, de a kommunaidő lejárt. Az Új Világrend korszerű életforma-ajánlatot dobott a világpiacra, a szinglit.

Czakó Gábor

A szingli és a zseni

27

DISPUTA Macskakő 28

masabb hely a sivatag, az ugyanis lerombolhatatlan, ezért értéktelen az emberek szemében. Vagyis puszta kívül, belül. Itt szólal meg a csend, mert „a magányos élet csöndes” – írja Thomas Merton. A magány Isten csöndjének, társaink csöndjének és saját benső csöndünknek az állandó keresése. „A magány a személyes sérthetetlenség érzése és saját valóságunk tudata. Isten birtoklásának reménye.” Úgy érheti el a rá vágyakozó, hogy „ráébred saját, elidegeníthetetlen magányára, és megsejti azt, hogy mindig magányos marad.” Igen, az ember boldog házasságban, népes család kellős közepén, önkifejező mesterség birtokában is gyakran érzi, hogy legmélyebb gondolatai és élményei megoszthatatlanok. A komoly emberek a prófétáktól József Attiláig és Weöres Sándorig rendre magányosok voltak. Merton után ismét Hamvashoz fordulunk: „A magányos a társadalom szakrális voltának őre; amikor a közösség a helyét elhagyta, s társadalmon kívüli életbe kezdett, akkor a magányosban szívódott föl a társadalom minden élettevékenysége: felelőssége, morálja, öntudata; a magányosban az erők fölgyűltek, némelyik magányos prófétává lett a hűtlen Izrael helyén, más magányosok törvényhozók, tirannoszok, emberi sárkányok.” A magányosság ebben az értelemben önfeláldozás. A szingli jót nevetne, ha fülébe jutna, hogy ő „a társadalom szakrális voltának őre”. Ő iskolázott ember, sem az egyetemen, de még a menedzserképzőn sem hallott soha a társadalom szakrális voltáról. S még hogy benne „szívódott volna föl a társadalom minden élettevékenysége: felelőssége, morálja, öntudata?” Frászt! Ő éppen azért fogott újszerű életvállalkozásába, hogy az ilyesmik őbeléje aztán ne szívódjanak! Ő pontosan azt a társadalmat képviseli a hamvasi mondatokban, amely „helyét elhagyta, és közösségen kívüli életbe kezdett.” Bejár ugyan a társadalomba pénzt keresni, és költeni, de ügyes-bajos dolgaiban nem vállal részt, és a felelősséget is elhárítja. Abban a tudatban rendezkedik be, hogy ő kívül van a slamasztikán, se az üvegházhatás, se a pusztuló természet, se a Föld országait gyötrő iszonyatos testi-lelki nyomor nem tartozik rá. A szingli önként vállalt státusza a csandala, a kaszton, vagyis társadalmon kívüli. Európai kifejezéssel: lumpen. Mi barbinak mondjuk. Ezért alkalmas arra, hogy a lumpenhatalmaknak, a multiknak, a magánállamoknak készséges tisztviselője legyen. *

A szerves kultúrákban a haldokló, majd a friss halott mellett a hozzátartozók virrasztottak. Többek közt azért, hogy az átlépés pillanatának rettenetes magányát oldják valamiképpen. Közismertek Jézus utolsó szavai a keresztfán: Atyám, atyám, miért hagytál el engem? Értelmezhetjük e mondatot úgy is, hogy a végső pillanat elhagyatottsága oly mindenek fölötti, hogy azon talán az Úr sem hatol át. A szingli a végső magányról sem vesz tudomást – összhangban civilizációjával. Valószínűleg az sem jut eszébe, hogy egyszer majd megvénül, s tehetetlen ügydarab lesz az egészségügyi-szociális ellátórendszer gépezetében. Az okoska egyénkedők úgy számolják, hogy nyerésre állnak, mert hízik a bankszámlájuk. Az összes mézet ők nyalhatják föl, nem kell osztozniuk se gyerekkel, se házastárssal, se hazával. Hogy egy nyalat mézet sem termelnek? Hogy büszke magányizmusuk terjedése akár a csontritkulás, törékennyé teszi az emberiséget a magánhatalmak roppant markában? Hogy ők is együtt törnek a többivel, hiába tudják hű szolgának magukat? A globalizáció a legfőbb tanulsága a beteljesedett hamvasi jóslat: mindenki, kivétel nélkül mindenki benne van a pácban… * (A ZSENI) Korunk zsenikultusza az arányérzék elvesztésével áll összefüggésben. Amióta napi sajtó létezik, azóta az újságolvasók kedvenc reggeli csemegéje az apagyilkos esszéje az árvaságról, a házasságszédelgő huszonhetedik holtodiglan-holtomiglanja. Kit érdekel már Pierre Coubertain olimpiai jelmondata, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos? Ugyan kérem, a győzelem emeli a versenyzőt az áruvédjegy rangjára, a hírnév és a dohány közelébe. Az Evangélium üzenete az, hogy mindenki, kivétel nélkül mindenki legyen szent. Korunk ellenben azt ajánlja, hogy inkább zsenik legyünk: rúgjuk szét, amit érünk, és találjunk ki bármi eredetit! Lehet hülyeség is. Hamvas Béla úgy véli, hogy a „Zseni kolosszális púp, olyan ember, akin egyetlen tehetség abszolutisztikusan és terrorisztikusan uralkodik, az egész ember ennek az őrületnek a szolgája; üdvértéke negatív – általában, de mindig attól függően, hogy milyen hatalom szolgája.” Aki nem számít a falujában legalább a legmocskosabb szájú bitangnak, az hiába élt.

A rend fölrúgása az egységnek az elvetését jelenti, tehát a zseni nem az Egésznek a megértője, hanem valamely résznek a specialistája. Ezért nem ismerték a zsenit a vallási társadalmak, amelyek egységben gondolkodtak, s ezért tiszteli Gazdaságkor, a szétszórtság világa. Ezért vélekedhet így Musil Tulajdonságok nélküli emberében valaki: „Ez a zseni több, mint akárki más: egyetemes specialista.” Mondhatjuk úgy is, hogy egyetemes szakbarbár. Hamvas figyelte meg, hogy Magyarországon, „ha valakiből a vásottság kitör, zseninek nevezik.” A vásottság kitörése és a rend fölrúgása azonos Isten és a közösség elutasításával. Vagyis a zseni egyrészt a társadalom egyénekre bomlásának jelzése, másrészt az üres égbolté: Gazdaságkor hőse köteles a többi egyént legyűrni, majd Isten trónjába beleülni. * Hunyadi János, a XV. század legkiválóbb hadművésze, volt szörényi bán, erdélyi vajda, pápai herceg, Magyarország kormányzója, ám a zseni címre aligha tartott igényt. Az ő idejében ilyesmi még nem jött szokásba. A hozzá hasonlók eszköznek, szolgának, végrehajtónak tartották magukat, aki Isten és a haza javára forgatja a föntről kapott tehetségét. Ez a gondolat a Megváltóig megy vissza. Ő mondta: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött. Aki kész megtenni az ő akaratát, felismeri majd, hogy tanításom Istentől való-e, vagy csak magamtól beszélek. Aki magától beszél, saját dicsőségét keresi. De aki annak dicsőségét keresi, aki őt küldte, az igazmondó, és nincs benne hamisság.” (Jn 7, 16, skk.) Jézus tökéletes, az emberi összességet érintő bölcsesség kinyilatkoztatója volt; igazságát másutt is föl kellett ismerni. Álljon itt két mondat Krisnától: „A tapasztaló nem mondhatja magáról, hogy alkotó.” S a másik: „azt kívánni, hogy mindenki tudja meg, ’én vagyok a szerző’, olyan ember kívánsága, aki még nem nőtt föl.” A modern zseni természetesen önnön dicsőségét keresi. Föntről kapott üzenet helyett rendszerint jobbról-balról lopott gondolatokat forgalmaz, s közben úgy tesz, mintha magától beszélne. A középkori művészek, írók ritkán szignálták műveiket, a síremlékeken nem az elhunyt földi vonásait örökítették meg, hanem a föltámadás utáni örök arcát gondolták el. A modern kritika hiányolja a mű-

tárgyak alakjainak, az eposzok hőseinek egyéni vonásait, pszichológiai elemzését, holott – Ananda Coomaraswamy szerint éppen ez az erényük. „Végső értelmezésben a hős mindig Isten, akinek egyetlen egyéni vonása az, hogy létezik. Képtelenség lenne egyéni jellemvonásokat tulajdonítani neki. Ezek akkor válnak fontossá, amikor a művész leginkább önmaga mutogatásában válik érdekeltté.” Vagyis amikor saját dicsőségét keresi. (A. C. Keresztény és keleti művészetfilozófia, ford.: Kelemen Renée Arcticus Kiadó, Bp. 2000.) Hamvas elvetette az ügyeletes zsenit, a kolosszális púpot, a szakbarbárt, ám tisztelte a zseniális embert. Ezt írja róla: „Ő a történeti időben élő szakrális szubjektum, aki általában erről nem tud, a lezárt életet a lét erői előtt meg akarja nyitni; megnyilatkozása a könyv, az ébredés lehetősége; magányos és tragikus figura.” Olyannyira az, hogy a szellemtől elfordult korunkban rejtőzködni kényszerül. * Csontváry, a „magányos és tragikus figura”, sokat foglalkozott a tehetség, a zsenialitás kérdéseivel. „Talentumon értjük azt a képességi fokot, amely az átlag-ember képességénél jóval nagyobb; használhatósága egy bizonyos X körre vonatkozik; világító ereje pedig a csillagéhoz hasonlít. A zseni ellenben maga a fényes nap, teljes igazsággal, kifogyhatatlan és elpusztíthatatlan energiával, amelyből az egész világ táplálkozhatik.” Föltűnő Coomaraswamy, Hamvas és Csontváry véleményének hasonlósága – túl a fogalmazási különbségeken. Az egybecsengés nyilván élettapasztalataik rokonságából ered. Leginkább abból, hogy ugyanazon a benső úton haladtak, tehát ugyanolyan héroszi erőfeszítéseket tettek „a lezárt életnek a lét erői előtt való megnyitására”, vagy ami ugyanaz, feladatukat „az egész világ” táplálásában látták. A zsenialitás nem elhatározás, hanem küldetés kérdése. Csontváry ezt így mondja: „Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott.” Lehetetlen nem tovább csipegetni A lángész c. írásából. Tehát az lehet zseni, aki „szerelemmel jött a világra, aki szerelmes volt a dajkájába (…) a napba, az üstökös csillagba, a hazájába, aki a munkát szeretettel végzé, aki le tudott mondani mindenről.” Szóval, aki mert szabad lenni. Viszont nem lehet zseni az, „aki elfecsérli testi, szellemi, szívbéli energiáját, aki önerejének támogatásra folyamodott segélyért, akinek kemény a föld és a kőpárna, aki káros szoká-

DISPUTA Macskakő

*

29

soktól szabadulni nem tud, aki a pénzt imádja, aki hajhássza a dicsőséget, aki embertársát nem szereti.” *

DISPUTA Macskakő

Mindig az ügyeletes zsenik a hangadók. Ők azok az írástudók, akik elárulják hazájukat, barátaikat, az emberiséget. Díjesőben zuhanyoznak, ők a művészeti vásár manökenjei. Ismét Csontváryt idézzük: „hitükben megtántorodtak, embergyűlölők lettek, tülekedve küzdöttek az elsőségért.” Egy fizetséget vártak tőlük: hazudjanak, legalábbis feledkezzenek meg a sorskérdésekről. Hogy ki ilyen mélyre süllyedt, azt könnyen kiszámíthatjuk, ha összeszorozzuk korabeli sikerét műveinek utólagos olvashatatlanságával. Ugyanakkor a szent értékőrzők, a szakrális szubjektumok, a Hölderlinek, Latinovitsok, Csontváryk vagy Hamvasok őrületbe, alkoholizmusba bújva, esetleg Tiszpalkonyán raktárosként rejtőzködve éltek és dolgoztak. Ám a kegyelem védelme alatt! Hamvas, Weöres, Pilinszky, Várkonyi Nándor, Kodolányi János hatalmas műveket alkottak a megjelentetés halvány reménye nélkül. Az árulókhoz képest nyomorogtak, ám Isten megóvta őket a kísértéstől: lehettek őszinték, szabadok, azt írtak, amit tiszta lelkiismeretük diktált. A zseniális ember természeténél fogva különbözik a közönségestől, ahogy a nagy festő írja, a zseni „követelő gőgös nem volt önkorában – habár felsőbbségséget érzett önmagában (…) a világhírű szellemeket vetélytársnak nézte (…) folyton küzdött önmagával, s küzdelmét nem tudatta a világgal”. Szóval a különbség-, ha úgy tetszik, felsőbbségtudat nem vezet gőghöz a zseniális ember esetében, mert ő az egész vi-

30

lágot táplálni akarja – leginkább azokat, akik kisebbek és gyöngébbek nála. Ezzel szemben a modern zseni általában ügyeletet lát el; az üzlet és a politika által koholt divat kiszolgálója. Lehet műve bármilyen kacifántos és cifra, értéke nulla. Tudjuk, a középkori magyar matematikusok a nullát cifrának mondták. Szegény ügyeletes zseniket sűrűn cserélik; rögtön kihajítják őket, ha nem tudnak lépést tartani a legfrissebb módival. * A zseninek különös megnyilvánulása a szent. Akinek van szeme, az hamar fölismeri, s meg is hökken, mert a szent nem szép, nem tehetséges, és a legkevésbé sikeres. Ha összejön neki valami, azt rögtön elkótyavetyéli. Intelligenciamutatója valószínűleg roppant alacsony, fénye mégis a napé. Ki a szent? Igazából egyedül Isten. Ámde mi, valamennyien útravalót kaptunk tőle, talentumot, amivel ki így él, ki úgy, ki sehogy. Mi a talentum? Az, hogy Teremtőnk a saját képmására alkotott minket. Van, aki röstelli és álarc alá rejti, van, aki büszke rá, s viseli veszéllyel, gúnnyal dacolva, nem érdekli, hogy ki fogják golyózni a haladó értelmiségiek közül. Ő a köztünk élő szent. Azért tudott a hősiességnek erre a fokára eljutni, mert képes elmondani a Miatyánkot – nem szóval, hanem azonosulva. Például ezzel a gondolattal: „legyen meg a Te akaratod.” Az ilyen ember nem a maga dicsőségét keresi, s rátalál a szabadságra. Többé nincsen alávetve körülményeknek, pénznek, rangnak, korrupciónak. Emberi mértékkel a szent a szabad ember.

Az iparosított technológiával készült lakások építése a hatvanas években indult el, s a következő két vétizedben szinte elárasztották az országot a betontömbök. Az így készült otthonok számát 800 ezerre becsülik. Mégis, a lakótelep mint az embert körülvevő mesterséges környezet hatásával kevesen foglalkoznak. Még azt is többen vizsgálják, miként befolyásolják életünket a csillagok és a bolygók. Így aztán az sincs tisztázva, hogy a telepek determinálják-e a lakókat, vagy épp fordítva, a lakók a telepeket. Sőt, az is vitatott, hogy mit is tekinthetünk egyáltalán lakótelepnek. A KSH (Központi Statisztikai Hivatal) maga is több meghatározást adott az elmúlt évek során. A legfrissebb szerint a lakótelep „olyan, telepszerűen beépített lakóépületek együttese, amely egyértelműen különválik a környezet beépítettségétől.

Telepeken raktározott lakók

Definíciókísérletek

Koroknai Edit

Csakhogy a lakótelepeken fent sem jobb. A szobák sok helyen kicsik, a falakon – lentről, fentről és oldalról – mindenhol minden áthallatszik, a fürdőszobában a mosógéptől el sem férni, a konyhában meg képtelenség leülni egy ötfős családnak közös edébhez vagy vacsorához. Pedig ötfős családok vannak szép számmal, miközben egy átlag panellakás 53 négyzetméter. Másfél vagy két szobával. Igaz, 1999 óta eljutottunk végre odáig, hogy a 100 szobára jutó lakók száma 100 alá csökkent, és ezzel átlépte a kritikus határt. Mert a minimum az lenne, hogy az embernek legalább egy kis, saját „lyuka” legyen. S bár a statisztika szerint ez ma már így van, a valóság ennél jóval összetettebb és megosztottabb. Sokszor épp a legnagyobb családok élnek a kisebb vagy legkisebb otthonokban, míg egy

80–90 négyzetméteres bér-, azaz társasházi lakásban gyakran két szülő egyetlen gyermeket nevel. Igaz, kényelmesen, mert van víz, villany, fűtés, csatorna, aszfalt, telefon és kábeltévé. Közel a bolt, az orvos, az iskola és a kocsma. Van zöldséges az egészségnek, videós a szórakozásnak, virágos a szeretetnek, bazáros az ünnepeknek, totózó a szerencsének és újságos a kultúrának. Nincs viszont közösségi tér, magántulajdoni érzés, sportolási lehetőség. Hiányzik az intimitás, a figyelem, a biztonság, a csend. Pedig az országban körülbelül kétmillióan élnek panelben, lakótelepeken.

DISPUTA Kapualj

N

e vedd ki a hintából azt a fehér gumis izét (azaz használt kotont – a szerző), mert beteg leszel tőle! Ne edd meg a homokgombócot, mert hányni fogsz! Ne nyalogasd a kezed, ha fogdostad a mászókát, az ajtót meg a kukát, mert rosszul leszel tőle! Ne ülj arra a padra, mert hajléktalanok alszanak rajta, és hazavisszük a bacikat! De ne ülj a homokozóba sem, mert ott meg kutyakaka van! Egyáltalán, ne ülj sehová, csak szaladgálj! Vagy inkább ne szaladgálj, mert elüt egy bicikli a járdán, vagy megkerget egy kutya! Inkább csak álldogálj és nézelődj. De talán ne is nézelődj, mert csak rosszat tanulsz abból, amit itt látsz. Leginkább ne csinálj semmit, sőt, talán le sem jövünk legközelebb!

31

Meghatározott építési terv szerint, közel azonos időben, azonos technológiával készült, azonos típusú, külső megjelenésében egységes stílusú épületekből áll. Az épületeket, épülettömböket parkosított területek (parkok, játszóterek stb.) kapcsolják össze. Magas népsűrűségű, elsősorban lakóhelyként szolgáló terület. Az ott működő létesítmények elsődlegesen az adott városrész saját lakosságának alapfokú ellátását biztosítják.” De szintén a KSH egyik kiadványában olvasható, hogy a lakótelepek kijelölésénél azt is alapul vették: a területnek önálló lakótelepi neve legyen, amelyen az illetékes közigazgatási szervek elnevezték, illetve nyilvántartják. Egy másik elképzelés szerint viszont a lakótelep olyan lakóterület, amelyet önmagában funkcionális egységként terveztek és hoztak létre. Négy-, illetve többemeletes házaiban legalább 500 lakás található. Túlnyomórészt a hatvanas évek után épült és a nagy lakáshiány csökkentését szolgálta. A lakótelep részét képezi a házakkal egy időben kiépített infrastruktúra-hálózat és a több zöld terület is. A homogén építési mód miatt a környezetétől könnyen elkülöníthető egységet alkot. Lakossága gyakran megközelíti egy kisebb város lakóinak számát. Egységes, de különválik

DISPUTA Kapualj

A definíciók első és fontos része szerint tehát a lakótelep egységes (vagy inkább egyforma, monoton és nyomasztó) képet mutat, miközben jól elkülönül (hiszen eltér) környezetétől. Béres Csaba állítja, nem az épített környezet határozza meg az életmódot, hanem elsősorban a társadalmi helyzet. Ugyanak-

32

kor azt a Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitikai Tanszékének egyetemi docense is elismeri, hogy a lakótelepek tulajdonképpen az emberek elraktározására szolgálnak. „A legfontosabb igényeket sem elégítik ki teljeskörűen, ám egy időben ez volt az egyetlen lakásépítési mód – magyarázza Béres Csaba. – Akkoriban pedig az elit is ezekre a telepekre költözött. Természetesen a »menekülés« is azonnal megindult, ahogy a magánlakások kezdtek »kinőni« a földből, hiszen a paneleknél nem az üzemeltetési, használati tényezőkre helyezték a hangsúlyt.” Ezt igazolják a KSH felmérései is, amelyek szerint a háztartások 30 százaléka elégedetlen lakáshelyzetével, egyötödének pedig problémát jelentenek a fenntartási költségek. Tavaly ezért mintegy 720 ezer család tervezte, hogy 5 éven belül elköltözik. A mobilitást azonban jelentősen befolyásolja, hogy a gyermekek mikor hagyják el a szülői házat, s ez az életkor az évtizedek során egyre jobban kitolódott. Míg ugyanis a hetvenes években a fiatalok átlagosan 25 évesen, az ezredfordulót követően már csak 28 éves koruk után költöztek el szüleiktől. Ez a tendencia pedig fokozottan érvényes a panelekben élőkre, hiszen ott általában az alacsonyabb vagy közepes jövedelműek laknak. Így lesznek helyenként zsúfoltak az otthonok vagy a telepek, de legalábbis magas népsűrűségűek, miként ez a definícióban is szerepel. Sokan, kis helyen A lakótelepek létesítésének alapelve az volt, hogy minél kisebb alapterületen minél több embernek fedelet nyújtsanak. Ez járt aztán együtt olyan – szociológusok által is elis-

mert – problémákkal, mint például az intimitás hiánya. A statisztikai hivatal 1999ben a háztartások 13,5 százalékát, vagyis 530 ezer otthont talált túlzsúfoltnak, azaz szűknek. Noha ez 2003-ra 290 ezerre csökkent, még így is több mint egymillióan élnek nap mint nap szűk lakásban. („Szűk az, ahol a szobánkénti laksűrűség meghaladja a két főt, vagy éppen két fő, de az együtt élők nem házastársak vagy testvérek.”) A zsúfoltság azonban nem csupán a szobák számától, hanem az egy főre jutó területtől is függ. Az átlagosan 53 vagy 54 négyzetméteres otthonok ugyanis korlátozzák az életminőséget. Ekkora helyre két családot például már bajos vendégségbe hívni. A gond azonban nem csupán a vendégekkel van. Igencsak törnie kell annak a panellakónak is a fejét, aki a biciklijét az otthonában akarja vagy kénytelen elhelyezni, aki a babakocsit nem hagyja a közös tárolóban (már ahol még létezik egyáltalán ilyen), de még

annak is, aki előre bevásárol tisztító- és élelmiszerekből egy hónapra. Évtizedekkel ezelőtt ugyanis az az elv érvényesült, hogy az ételt tartsuk az ABC-ben, és csak annyit vigyünk haza, amennyi épp estére kell. Így a bérházak nagy részében nem épült kamra, a konyhában meg nemhogy fagyasztó nem fér a hűtő mellé, de a legtöbb helyen egy nagyobb asztal sem. Pedig abban a szociológusok, családsegítők, pszichológusok és pedagógusok is egyetértenek, hogy a magyar családok egyik legfontosabb helye a lakókonyha – lenne. Közös ebédhez, meghitt vacsorához. Ez azonban egyre ritkább, miközben a szögletes és beszűkített tereket, a korlátozott lehetőségeket valahogyan oldani kellene. Így gondolja Gellénné dr. Nagy Valéria is, aki hivatása révén tapasztalja: a lakótelep egyre több gyermek és felnőtt életét keseríti meg. Mert a szakember biztos benne: az épített környezet nagyon is meghatározza az ott, illetve benne való életet.

A lakások szobaszám és alapterület szerint (2001-es adatok)

belváros lakótelepek villanegyed kertvárosias lakóövezet Debrecen összesen

1

2

3

4 és több szobás

lakások aránya %

átlagos alapterület m2

22.8 7.8 6.5 9.9

49.3 50.3 46.7 34

21.8 34.3 32.3 29.1

6.1 7.5 14.5 27

58 54 68 83

11.9

43.5

29.8

14.7

66

A lakások szobaszám szerinti összetétele az évek során jelentősen változott, mivel egyre több helyiséggel és nagyobb alapterülettel építik az új otthonokat. Debrecenben a kétszobás lakásokból van a legtöbb, ezek a lakásállomány 43 százalékát teszik ki. A háromszobások aránya 30, az ennél nagyobbaké 15 százalék, míg az egyszobásoké csak 12. A kétszobások aránya azonban a lakótelepeken a legnagyobb, 50 százalékos, de az Ispotály utca környékén, illetve az Újkertben ez a szám a 62–87 százalékot is eléri. Háromszobás otthonokból a Tócóskertben és a Tócó-völgyben épült a legtöbb. Alapterületet tekintve a cívisvárosban a 66 négyzetméter az átlag, a lakótelepeken azonban ennél 12–13 négyzetméterrel kisebbek az átlagos lakások.

DISPUTA Kapualj

Megnevezés

33

A zöld területek – hiánya

DISPUTA Kapualj

A lakótelepeket – helyenként csak elméletben – zöld területek, játszóterek és parkok tagolják. Ám ezek már rég nem szolgálják azt, amit tulajdonképpen sosem szolgáltak igazán. A közösségi életet, a pihenést, a mozgást. „Az egyik legszörnyűbb jellemzőjük a betonrengetegeknek, hogy az ott élőknek nincs lehetőségük intimitásra a lakókörnyezetben, és nem vagy alig alakul ki az ehhez való tartozás érzete – sorolja Gellénné dr. Nagy Valéria, a Városi Nevelési Tanácsadó vezetője, aki szerint már az is minőségi változást jelentene, ha akármilyen kis területen, de körbekerítenék a bérházakat. – Így azt sajátjuknak érezhetnék, gondozhatnák a lakók, a hely pedig védett teret biztosítana. Az idős emberek sokszor meg is teszik ezt, mert hiányzik nekik a saját kert. Lételemünk ugyanis a természettel való kapcsolat. Ezzel szemben sajnos rengeteg szülő egyszerűen nem veszi a fáradságot arra, hogy levigye gyermekét sétálni, játszani.” Aminek persze alapos okai vannak, válaszolják erre a szülők. A játszóterek ugyanis életveszélyesek, elhanyagoltak és koszosak, a homokozókba kutyák járnak, a hintákon és padokon hajléktalanok, olykor fiatalok élik szexuális életüket, a kocsmák veszélyesek, a boltok előtt meg kéregetnek. Ezenkívül nincs lent ivóvíz, nincs hol kezet mosni, ha pedig pisilnie kell a gyereknek, egyszerűen haza kell vele menni. Így sokan inkább a lakásban maradnak. Ám Gellénné dr. Nagy Valéria szerint ez a legrosszabb megoldás, mert a gyerekeknek nélkülözhetetlen a szabadban való mozgás. „Az apróságok tüdeje jóval kisebb, mint a felnőtteké, így ami oxigént napközben bent vagy az iskolában elhasználnak, azt délután mindenképp pótolni kell a szabadban való intenzív mozgással. Ha

34

ez elmarad, kezdődnek a problémák – hívja fel a figyelmet a szakember –, mint figyelmetlenség, fáradékonyság, koncentrációs zavar. Nagyon fontos, hogy naponta másfél-két órát a szabadban töltsön a gyerek, amellett, hogy ez a szülőnek is jó. Másrészt rá kell döbbenni arra, hogy azért a lakótelepeken is vannak lehetőségek, vannak terek, csak legfeljebb vigyázni, figyelni kell rájuk.” Ilyen is akad S vannak is olyan, betontól uralt városrészek, ahol látszik, az ott élők figyelnek és vigyáznak környezetükre. Mert ahogyan nem létezik átlagolvasó, úgy nem lehet egy kaptafára venni a lakótelepeket sem. Többek között erre helyezi a hangsúlyt írásaiban Csizmady Adrienne, aki az ELTE-n és a BME-n is tanít. Ő egyike azon keveseknek, akik mostanában ezeket az élettereket vizsgálják. Csizmady Adrienne egyetemi adjunktus szerint ugyanis a lakótelepek státusa nagyon eltérő, és nem lehet azt mondani, hogy ezek a szegények negyedei. Az azonban jól látható, minél nagyobb egy lakótelep, annál esélyesebb arra, hogy státusa közepes vagy rosszabb legyen. Mindezt pedig az ingatlanpiaci mutatók is alátámasztják. Míg ugyanis 1989ben a „rosszabb” és „jobb” telepek lakásainak négyzetméterenkénti ára között 10 ezer forint volt, addig ez a különbség mára 50 ezer forintra nőtt. Mindez épp az érintett városrészek heterogenitását tükrözi, ami három fő dolgon alapulhat: a városzszerkezeti helyen és fizikai tényezőkön, a társadalmi összetételen, illetve az ingatlanpiaci helyzeten. S természetesen egyik a másikból következik. 2003-ban egy átlagos magyarországi lakás értéke 9,3 millió forint volt, de földrajzi tekintetben és az épület típusa alapján nagyok az eltérések. Az azonban álta-

Debrecenben 11 lakótelep határolható körül, többnyire a hagyományos beépítésű övezet folytatásaként és egymás szomszédságában. Átlagos lélekszámuk 6600 fő, legnépesebb a Tócóskert és az Újkert, ahol a lakók száma meghaladja a 20 ezret. A debreceni lakótelepieknek körülbelül 41 százalékuk foglalkoztatott, míg a munkanélküliek aránya közel 4,5 százalék. Ez több, mint a belvárosban élőknél (3,5%), a villanegyed lakóinál (2,4%) és a kertvárosiaknál (3,6), viszont kevesebb, mint ipari, üzemi területeken (5,6%). A számok kedvezőtlenebb képet mutatnak, ha a gazdaságilag aktív népességet vesszük figyelembe, erre alapozva ugyanis a lakótelepeken a munkanélküliségi ráta 9,3%. A foglalkoztatottaknak ugyanakkor több mint fele szellemi munkát lát el. Mindezt alátámasztják az iskolai végzettségre vonatkozó adatok is. A 7 évesnél idősebb lakosok között lakótelepeken legmagasabb az érettségizettek aránya (27,5%), és további 20 százalékot tesznek ki a középiskolát érettségi nélkül zárók. A 8 évfolyamnál alacsonyabb végzettséggel rendelkezők aránya közel 15 %, a diplomásoké több mint 13% (ez utóbbi a villanegyedben 27%!). A lakótelepek közül a libakerti környék emelkedik ki, ahol is a diplomások aránya majdnem 19, míg ugyanez a Tócóskertben mindössze 11%. (Forrás: KSH)

lános, hogy a nagyvárosokban a lakótelepi lakások árai a legalacsonyabbak, miközben természetesen ezek is többszörösükre emelkedtek az elmúlt évek során. Mert míg 1999-ben például egy átlagos háztartás durván 3,5 évi összes jövedelméből meg tudott venni egy átlagos lakást, addig tavaly ehhez már 6 évi összes jövedelem kellett. A lakótelepek kiürülésétől azonban még évtizedekig nem kell tartani.

sem fent. Abban azonban mindenki egyetért, hogy ez ellen leginkább az ott lakók tehetnek. Mert bár az épített környezet determinálja az embert, azért az ember is meghatározza, meghatározhatja környezetét. Például azzal, hogy nem hagy kotont a hintában.

Mert önmagukban egységek „A lakótelepeken működő létesítmények elsődlegesen az adott városrész saját lakosságának alapfokú ellátását biztosítják.” Erre szükség is van, hiszen Debrecenben körülbelül hetvenezren élnek ma ilyen területen. Ezért itt rendel például a legtöbb (53) – alapellátást biztosító – orvos, sőt, ezeket a városrészeket eleve úgy tervezték meg, hogy földrajzi középpontjuk táján kaptak helyet a több orvosi rendelőt is magukban foglaló egészségügyi intézmények. Vagyis már a hetvenes években is gondoltak arra, hogy előbb-utóbb betegek leszünk. Zsúfoltságtól, mozgáshiánytól, bezártságtól és lustaságból is. Mivel a lakótelepek nem a legegészségesebb életterek. Sem lent, • Az allergia a nyugati, civilizált társadalmak betegsége. Afrika és Ázsia azon részein, ahol az emberek ma is önfenntartásra termelnek és természetközelibb életet élnek, gyakorlatilag nyoma sincs az allergiás betegségeknek. Ám az életmód változtatásával, a jólét fokozódásával ugrásszerűen nő az allergiások száma. A meleg, központi fűtéses, huzatmentes, vastag szőnyegekkel és bútorkárpitokkal kényelmessé tett otthonokban a háziporatka például korlátlanul szaporodhat. • Amerikai kutatók állítják, hogy azok a gyerekek, akik naponta ötnél többször mosnak kezet és kétszer fürdenek, majdnem kétszer nagyobb valószínűséggel kapnak asztmát, mint azok a társaik, akik legfeljebb kétszer mosnak kezet és csak minden másnap fürdenek. nak.

• A poratkák matracokban, párnákban, kárpitokban, plüssállatokban és szőnyegekben tanyáz-

• Manapság mindenki a tökéletes hőszigetelésre törekszik, ezért is cserélik ki sorra például a panelházak nyílászáróit. Eközben azonban elfeledkeznek a szellőzésről. A lakásban nap mint nap hatalmas mennyiségű vízpára keletkezik, ami, ha nem talál kiutat, emeli a levegő páratartalmát, így ideális körülményeket teremt a penészgombáknak és poratkáknak. Egy négyfős család becslések szerint hetente 70–140 liter vizet juttat otthona levegőjébe. • A penész a nedves, nyirkos, magas páratartalmú helyeken jelenik meg. Így a fürdőszobában vagy olyan helyiségekben, amelyek a lakás többi részénél hidegebbek vagy fűtetlenek, párakicsapódás léphet fel. A cserepes növények földjén penészgombák vannak, és a karácsonyfák tűlevelein is rendszerint apró, szabad szemmel nemigen látható penészgombák bújnak meg: ezeket a fával beviszszük a lakásba. Pedig télen a párakicsapódás miatt amúgy is több a beltéri penész. A zuhanyfüggöny, a hűtő, a fagyasztó alja mind veszélyforrás. • Pollenekből – a felszálló meleg levegő révén – a felső emeletek lakói kapnak többet. • Ha valaki allergiás állatra, ne tartson lakásban ilyet. Ám azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a kutya, macska a szőrével is sok virágport hurcolhat be a lakásba.

DISPUTA Kapualj

• Ki gondolná, hogy az allergiás tünetek nagy hányadáért a csótányok felelősek. A hideg telet ezek a rovarok elvileg nem bírják ki, a bérházakban azonban az egész évet kihúzhatják. Főleg a lakótelepeken, a távfűtőrendszer segítségével szaporodnak.

35

Lakcím: utca, pince, átmeneti szálló Dávid Orsolya DISPUTA Kapualj 36

T

iszta, ápolt férfi lép be a szobába. Fésült hajjal, borotvált arccal, kék kötött pulóverben, szürke élvasalt nadrágban. Mikor papucsos lábára téved a szemem, akkor veszem észre, hogy sántít. Az utcán nem mondanám meg róla, hogy hajléktalan, pedig saját otthon híján most átmeneti szálláson lakik, melynek egyik helyiségében beszélgetünk.

Komoly autóbaleset, egyéves ápolás a kórházban, kerekesszék, fogyó pénz, Pallagi úti szociális otthon. Lajos hajléktalan létének okai címszavakban. A szűkszavú, középkorú férfi lassan oldódik fel, nyilván nem szívesen beszél kudarcáról: az egykori szépen élő vendéglátósból miként lett földönfutó. – A balesetem után a szociális otthon egyik ápolónője fogadott be, neki köszönhetem, hogy a tolószékből újra felállhattam. Aztán családi problémák miatt éreztem, hogy felesleges vagyok. Bár nem küldtek el, mégis jobbnak láttam távozni. Korábban egy tanyán láttam el az állatokat, s cserébe ott is lakhattam, de rokkantan nem vettek vissza, így egy ideig az utcán tengődtem. Kilátástalan helyzetem depresszióssá tett, ezért inni kezdtem… Az utcáról hoztak be a menhelyre, olyan rossz állapotban voltam. Ennek egy hónapja. Belátom, rossz helyen kerestem a megoldást. Lajost leszázalékolták, de szeretne valami kisegítő munkát találni. Piacozó ismerőseinek szívesen besegítene. A családtagjaival régebben megszűnt már a kapcsolata, amiben az alkohol szintén közrejátszott. A kisebbik fiáról három éve semmit nem tud, a nagyobbik maga is albérletben sínylődik. A férfi arról álmodozott, hogy bánki 350 négyszögöles telkére felhúz egy kis szoba-konyhás házat, ám a lakásmaffiának éppen kapóra jött hosszú kórházi kezelése. Az átmeneti szálláson kapott lelki támogatás, hasznos jogi tanácsok újra bizakodóvá tették az elkeseredett embert. Most már értékelni tudja mentorai törődését, s szívesen áll meg bárkivel beszélgetni. – Az utcán állandó szégyenérzetem volt, nem tudtam mosakodni, pedig ha az ember teste tiszta, lélekben is könnyebb annak maradni. Két évig lakhatok itt, elsőként pénzszerzési lehetőséget szeretnék találni, és titkon abban reménykedek, hogy az ápolónő visszafogad. Hosszabb távú vágyam, hogy a telkemet visszaszerezhessem. A hajléktalanság okait talán mindenki ismeri. Legtöbbször az elvált férjek alkoholproblémájuk vagy munkanélkülivé válásuk

után, egy lecsúszási folyamat eredményeképpen kerülnek utcára. Károly életét alaposan megkeserítették a nők. Háromszor nősült, háromszor vált el, két gyermeke született. A válóok – szerinte – mindig az alaptalan féltékenység volt. Négy éve költözik egyik hajléktalan szállóról a másikra. Annak ellenére, hogy házasságaiból egyre szegényebben került ki, nem tett le arról, hogy egy józan életű, megbízható nővel ossza meg mindennapjait. – Egy év múlva szeretnék lakást venni. Hat-nyolcszázezer forint talán elég rá. Már nem iszom és nem is dohányzom, luxus dolgokra nem költök. A nyugdíjamból húszezer forintot minden hónapban bankba teszek, és három hónapja asztalosként is keresek. Kertész a szakmám, mindig megtermeltem magamnak, amire szükségem volt, a szálláson is én művelem a kertet. A hullámvölgyekből megpróbálok talpra állni – volt már néhány – most éppen felfelé igyekszem a lépcsőn. A legmélyebb pont az volt, amikor Martinkán egy hétvégi házban laktam albérletben, amit eladtak. Nem volt hova mennem, és néhány éjszakát a szabad ég alatt töltöttem télen. Lefagytak a lábujjaim, amputálták mind a tízet. Voltak olyan periódusaim, amikor kicsapongó életet éltem, a szülői örökségből a felgyülemlett gyerektartást kellett kiegyenlítenem. De ha igazán akartam, mindig feltaláltam magam. Szeretném a boldogulásomat önállóan megteremteni, hogy jogilag ne legyek kiszolgáltatva senkinek. Vannak olyan fiatalok, akik azt várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, de én már megtanultam, hogy a saját sorsunkat nem rendezheti más helyettünk, csak segíthetnek benne. A szociális segítők szerint a gödörből való kijutás egyik alapfeltétele, hogy az ember reális célokat tűzzön maga elé. Károlyt érdekli a számítógép, szívesen tanulna nyelveket, de most minden pénzét a lakásra teszi félre. Azért a jogosítványát már megújította, hátha szüksége lesz rá munkája kapcsán. A személyes kudarcokon, szenvedélybetegségen túl az otthontalanok számának növekedése a rendszerváltás utáni lakásszerkezet átalakulásában gyökerezik. Sok alacsony jövedelmű ember élt munkásszállásokon, ám 1995 után, amikor az utolsó is megszűnt, ez a réteg nem tudott magának otthont teremteni. Szemerédy Zsolt, a Rehabilitációs Foglalkoztatási és Szociális Szolgáltató Közhasznú Társaság (Refomix Kht.) vezetője úgy véli, a jelenlegi magyar

Joe történetére igazi „sikersztoriként” tekintenek a hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek. A fiatalember ugyanis kemény munkájának, takarékosságának és szakmai segítségnek köszönhetően két éve saját dombostanyai házában hajthatja álomra fejét. A 31 éves, akadozva beszélő fiú különösen nehezen találja a szavakat, amikor hányatott sorsáról beszél. Bár szüleit ismerte, állami gondozásban nevelkedett, ahol éppen karácsonykor verték ki egyik szemét, édesanyja tavaly karácsonykor halt meg. Eddig nem szívesen gondolt a szeretet ünnepére, ám idén először várja. – Az intézetből kikerülve 60 ezer forinttal a zsebemben vágtam neki a „kinti világnak”. Az állami gondozottakat nem tanítják meg arra, hogyan kell beosztani a pénzt, de arra sem, hogy jövőképpel rendelkezzen az ember. Ha volt pénzem, nem sokáig maradt meg nálam. Van, aki alkoholba fojtja bánatát, én nyerőgépbe dobáltam mindenem. A gond akkor kezdődött, amikor az építővállalat csődöt jelentett, melynek a munkásszállóján laktam. Albérletbe mentem, de a lakótársammal nem jöttem ki,

így kerültem utcára, majd hajléktalanszállóra. Két évet töltöttem a Szávay utcai védett szálláson, ahol a szociális munkások vezetésével terápián vettem részt. Időközben sikerült állást találnom a Piremonnál. Kigyógyultam a játékszenvedélyből, és két év alatt összegyűjtöttem félmillió forintot. Az utógondozómmal latolgattuk a jövőt, albérletbe nem akartam menni, inkább egy kis házra vágytam. Azzal viszont nem voltam tisztában, hogy ennyi pénzből csak a külsőségben kapok. A szállón tölthető két év vége felé már a kollégáim is noszogattak, együtt bújtuk a hirdetési újságokat, így sikerült rátalálnunk az otthonomra. Amikor az utcán laktam, koszosan jártam és mindenki elfordult tőlem, az volt a padló. Rájöttem, hogy borbarát van, de bajbarát nincs. Az akarat azonban bennem volt, hogy azért is megmutatom mindenkinek, lehetnek álmai egy hajléktalannak is. Ez a ház nekem maga a paradicsom, csak az enyém, senki nem küldhet el innen! A magam ura vagyok! Joe a fizetését szépen beosztja. Mosógépet vett, tetőt csináltatott, a fűtést is szeretné korszerűsíteni, tavasszal pedig az udvar rendbetétele következik. Már csak egy társ hiányzik az életéből, akivel családot alapíthatna. A fiatalember históriája példaértékűnek számít sorstársai körében, persze eleinte bőven akadt irigye is. Az, hogy élete száznyolcvan fokos fordulatot vett – saját akaratának, kitartásának és a debreceni ellátórendszer olajozott működésének eredménye. Az első menedékhely 1990-ben nyílt városunkban, de a szervezett, komplex és differenciált intézményi keret csak néhány évvel később jött létre. – Az elmúlt években összesen 1200 hajlék nélküli nevét regisztráltuk, de az állandó gondozotti kör mintegy 600–700 főre tehető. Számukban mérsékelt, nem túl látványos csökkenés tapasztalható; ezt a város lakossága nem így érzi, ha az utcákon, játszótereken, padokon, lakótelepeken tengődőket látja. Körülbelül háromszázan élnek közterületeken, kihasználatlanul hagyva az általunk biztosított lehetőségeket – meséli Szemerédy Zsolt. A társaság filozófiája, hogy egyetlen utcán lévő hajlék-

DISPUTA Kapualj

lakásstruktúra sem könnyíti meg a szegényebbek életét. Nálunk ugyanis a hajlékok 95 százaléka magántulajdonban van, míg Európa más országaiban – például Németországban – az emberek 30 százaléka rendelkezik csak saját házzal. A többség vagy önkormányzati és szociális bérlakásban él, vagy magánembertől bérli az otthonát. Hazánkban viszont tömegesen vásárolták meg az emberek a „tanácsi lakásokat”, ám sokan nem tudták fizetni a közüzemi díjakat, a hitelt. Ráadásul az albérletek ára is a magasba szökött. Megoldást talán az jelentene, ha nagy számban épülnének alacsonyabb komfortfokozatú bérlakások a kispénzűek igényeit kielégítve. Az okokat keresve a hajléktalanságnak ez csak egy szelete, a pszichiátriai és szenvedélybetegek intézményes ellátásának szűkülése is probléma, ugyanis nincs utógondozás. Ilyen hiánypótló céllal hoztuk létre a Szávay utcai védett szállást, ahol orvosok, pszichológusok is odafigyelnek a lakókra. A hontalanok jelentős hányadát képzik továbbá az állami gondozottak, börtönből szabadultak – ők mindenképpen hátránynyal indulnak a „nagybetűs életben”

37

DISPUTA Kapualj

talan is sok, hiszen ez emberhez méltatlan életforma. A Refomix Kht. utcai szociális szolgálata és nappali melegedője éppen ezt a réteget próbálja meg ellátni. A Dobozi utcai, ötven fő befogadására alkalmas épületben napközben élelmet, ruhát, takarót, gyógyszert kapnak, olvashatnak újságot, intézhetik hivatalos ügyeiket, és igény szerint a munkavégzés és egészségügyi alapellátás megszervezésére is lehetőség nyílik. Az utcai szociális munka során az intézményes ellátástól idegenkedőknek biztosítanak tisztasági csomagot, télen teát és szendvicset. Az éjjeli menedékhely ötven fő elszállásolására alkalmas; kapacitását a hideg, fagyos estéken konténer beállításával további 20-szal növelik. A város több pontján található átmeneti szállóban összesen hetven fő rendszeres jövedelemmel rendelkező otthontalan lakhatási gondja oldódhat meg maximum két évre. Ez idő alatt takarékoskodásra sarkallják őket a szociális segítők, így albérletben vagy kisebb vidéki házban megkezdhetik önálló életüket. A hajléktalanok rehabilitációs intézménye az aktív, munkaképes korosztály számára jelent megoldást – legfeljebb öt évre, mintegy húsz főnek. Az itt lakók önként vállalják a rehabilitációs folyamatot. Önálló életvitelre, jövedelmükből megtakarításra ösztönzik őket szociális munkások, pszichológusok. A társaság a létbizonytalanságban, a hajléktalanság fenyegetettségében élő családok együtt-tartására is törekszik. Intézményeikben húsz garzonlakás áll a veszélyeztetett családok rendelkezésére.

38

– Az intézményrendszerben összesen háromszáz férőhely adódik. Sajnos elég nagy a szakadék az utca és a szállások között. Ezért gondolkozunk rajta, hogyan tehetnénk vonzóbbá az utcán élők számára az intézményes ellátást. A megoldást egy kulturált, de alacsonyabb minőségű „fapados” szálló és melegedő jelenthetné. És ami még hiányzik, az egy olyan ápoló- és gondozóközpont, amely a beteg nem munkaképes korosztályt szolgálná ki; ez megyei kötelezettség lenne – teszi hozzá az ügyvezető. – A törvény előírja, hogy minden tízezer lakost meghaladó településen gondoskodni kell a hajléktalanokról. Ám ennek Hajdú-Bihar megyében Debrecenen kívül egyedül Berettyóújfalu tesz eleget, ott is

csak egy tízfős melegedőt üzemeltetnek. Így tehát vidékről is városunkba érkeznek az otthontalanok. Ennek ellenére a debreceni rendszert nem szabad tovább bővíteni, nem vállalhatjuk, hogy az adófizetőink pénzéből más városok helyett is mi lássuk el a rászorulókat – vélekedik Halász D. János, a szociális ügyekért is felelős alpolgármester. – A helyi ellátórendszer minden feltételnek megfelel, bár ha a hajléktalanok létszámát vesszük, akkor lenne igény a férőhelynövelésre, ám ha azt nézzük, hogy mindig van üres szálláshely, akkor nem. Sok embernek már életforma a hajléktalanság. Ők nem veszik igénybe az ellátási formákat. Esetükben inkább a humanitárius feladatokkal érhetünk célt, hogy például télen ne fagyjanak meg. Volt olyan hajléktalan, aki a fogadóórámon azzal keresett meg, hogy a város adja nekik bérbe az üresen álló lakásokat. Az ötlet önmagában nem rossz. Ám a hivatalnak céltartalékokkal is rendelkeznie kell, hiszen ha egy városrészben katasztrófa történik, akkor a lakókat valahová el kell helyeznünk. Egy hajléktalannak viszont legtöbb esetben nincs állandó munkája, így nem biztos, hogy tudná fizetni a lakbért. Aki dolgozik, az viszont az önkormányzat helyi rendelete szerint igényelhet támogatást – biztatja a hajléktalanokat Halász D. János. Az alpolgármester néhány – a hajléktalanhelyzetet enyhítő – elképzelésről is beszámolt. „A Városi Egészségügyi Szolgálat pályázatot nyújtott be a hajléktalan orvosi rendelő szolgáltatásának bővítésére, mely éjjel-nappal üzemelne. Emellett létrehoznánk egy olyan részleget, ahol a súlyosabb eseteket – akiknek bár nem indokolt kórházba befeküdniük, de az utcára sem mehetnek vissza – néhány napig ellátnák. Ezzel a megoldással jobb színvonalat lehetne biztosítani, mert normatív támogatást is kaphatna a város, ám eredményről még nem számolhatok be. Egy másik lehetőség is szóba került; eszerint a volt apafai laktanya épületében alakítanánk ki hajléktalanszállót. A több mint egymilliárdos költségekhez a város pályázaton szeretett volna támogatást kérni, ám ezt már négyszer elutasították. Az EU-ban vannak olyan kiírások, melyekre önkormányzatok nem is pályázhatnak, így a Refomixnek civil szervezetként több esélye lenne. A kht. ugyanis ellátási szerződéssel vállalta át a várostól a hajléktalanok ellátásának feladatát” – fűzi hozzá az alpolgármester.

„Közeledik a karácsony, zsúfoltságot érzek mindenhol… Félek a magánytól, egyedül leszek az ünnepek alatt.” Ezek a szavak a Nappali Kórház nagycsoportján hangzottak el, egyik páciensünk szájából. Szavai akár ellentmondásosságukban is általános életérzést fejeznek ki: valaki az ünnep előtti kavalkádban is magányosnak, kirekesztettnek érezheti magát. A Nappali Kórházban több hasonló sorssal is találkozhatunk. Nappali kórházunk 1991 áprilisában egy tíz éve működő munkaterápiás részleg hagyományaira támaszkodva alakult meg azzal a

céllal, hogy a fekvőosztályos gyógykezelés után sajátos környezetben és módszerekkel visszasegítse a betegeket a mindennapi „normális” életbe. Fő feladatunk a szkizofrén betegek rehabilitációja. E kórfolyamat egyik legfontosabb jellegzetessége az, hogy megszűnik a betegek kapcsolata a valósággal. Mai divatos kifejezéssel élve, egy szörnyű virtuális valóságba kerülnek. Erősen sérül alkalmazkodóképességük, életük érzelmi és gondolati káosszá válik. Sokan beszámolnak olyan érzésről, mintha nem lenne hatalmuk afölött, hogy saját életüket szervezzék. Úgy érzik, „mintha démon szállta volna meg” őket. Ahogy a betegség elhatalmasodik rajtuk, az életmi-

Szövőcsoport „A betegek megszokhatják, hogy egy közös cél érdekében működjenek együtt, de olyan munkafázisok is vannak, amelyekben önállóan dolgozhatnak, és az eredményt saját két kezük munkájának érezhetik. A legtöbben nagyon büszkék, amikor egy terítő, tarisznya vagy szőnyeg elkészül, és levágjuk a szövőszékről.” (Bodnár Eszter szövő iparművész) Vesszőfonás „Az egyik legősibb kézműves technika, lehetőségei ma is széles skálán mozognak. A legszebb benne az, hogy ma sem kell hozzá más, mint az ezzel foglalkozó legelső embernek: egy vágószerszám és maga az alapanyag – de nem hagyhatjuk említés nélkül a kreatív gondolkodást sem, ugyanis a formák variációja végtelen. Ez a munka ötletek megszületésére, türelemre, a természet tiszteletére késztet.” (Vincze Borbála kosárfonó) Fazekasság „Többekben tisztelet, alázat alakul ki az agyag iránt. Ez szükséges ahhoz, hogy szeressék, amit csinálnak, és igazat, szépet alkossanak.” (Diós Katalin fazekas)

„De De jó volna ünnepelni – odahaza”

„Karácsonyi rege, ha valóra válna”

Szatmári Éva

A Nappali Kórház új épülete

DISPUTA Kapualj

A Kenézy Gyula Kórház Pszichiátriai Osztályának Nappali Kórház Részlege

39

DISPUTA Kapualj

nőségük is leromlik. Talán az egyik legszomorúbb sajátosságként kell megemlíteni a kór gyakori fiatalkori megjelenését. Mondanom sem kell, hogy a családokat egy ilyen sors nagyon megviseli. Amennyiben lehetőség van rá, bevonjuk a családtagokat is a terápiába. Közösen beszéljük meg a segítés lehetőségeit, és így nem maradnak magukra.

40

Intézményünkben a „terápiás közösség” elvei alapján szerveztük meg. A munkaterápiás hagyományok és az intézmény rehabilitációs profilja miatt, változó hangsúllyal, de állandóan jelen van a tágabb értelemben vett terápiás közösségi koncepció azon eleme, amely a pácienseket strukturált életmódra ösztönzi. Ezzel segítjük társadalmi beilleszkedésüket, alkalmazkodásukat a realitáshoz. A stáb pszichoterápiás szemlélete a páciensek saját értékeinek, életmódjának megtalálását támogatja. Ennek a mindennapi küzdelemnek a „keresztjében” alakult ki intézményünk struktúrája. Nappali kórházunk kapuja az ambulancia. A kapu összeköt, mint a híd, de el is választ, a rajta való átlépés rituáléja, szabályozottsága által: Intézményünk létszámába csak két hét „próbaidő” után veszünk fel pácienst. Ezen idő alatt jogai és kötelességei megegyeznek a közösség többi tagjáéval, de ambuláns állományban van. A „próbaidő” letelte után a stáb és a páciens közösen dönt a „kapun való átlépésről”. Megállapodásunkat terápiás szerződésben rögzítjük. Az egyenrangúvá válás újabb állomásaként 1999-ben megalakult intézményünkben a hozzátartozók érdekvédelmi szövetsége, majd 2000-ben a betegeké is. Ezzel újabb, a betegek jólétét szolgáló, társadalmi kötelék szövődött. A hozzátartozókkal való szorosabb kapcsolat is támogatja azokat a gyógyító célokat, amelyeket a „szocioterápia” kifejezésben lehet összefoglalni. A szocioterápiák célja a személyiség kibontakoztatása: újra tanulni azokat a készségeket, amelyek a betegség során sérültek. A rehabilitáció elengedhetetlen eleme ugyanis a civil élet olyan készségeinek, ún. skill-jeinek megtanulása, amelyek az egészséges emberek számára magától értetődőek, de a mentálisan súlyosan sérültek eleinte szinte lehetetlen, elvégezhetetlen feladatokként nagy szorongásokkal élik meg az ezekkel való szembekerülést (vásárlás, ügyek intézése, hivatalok járása stb.). A Nappali Kórházban korábban is folyt fejlesztő felkészítés, mely főleg szőnyeg-

szövésből állt. A kosárfonást és a kerámiaműhelyt a Phare Access 2001 program keretében sikerült meghonosítani, sőt a Pacsi Alapítvánnyal közösen ez év szeptemberétől az Egészségügyi, Családügyi és Szociális Minisztérium támogatásával kutyaterápiás csoportokat is indítottunk. A kreatív tevékenységeknek önmagukban való értékük van, az ezekben való aktív részvétel megélése terápiás értékkel bír. Fejlesztő foglalkozásaink során (kerámia, szövés, kosárfonás) az anyaggal való közvetlen kapcsolatot élik meg pácienseink, az eredmény kézzelfogható, a tevékenységek sikerélményt, esztétikai élvezetet nyújtanak. Sok lehetőség van arra, hogy a pozitív szempontokra összpontosítsunk. Magyarországon a Nappali Kórházaknak – így a miénknek is – bizonyos menhelyfunkciójuk is van. A páciensek itt tölthetik el napjuk nagy részét, és az étkezés is biztosítva van számukra. A menhelyfunkció a terápiás funkció rovására növekedhet, azonban a pszichiátriai betegek esetében – ahol rendszeresen tapasztaljuk a betegség miatti életminőség hirtelen hanyatlását – mindkét intézményi feladat fontos. A környezet a hosszas kórházi tartózkodás során fontos tényező a pszichiátriai betegségek alakulásában. A hagyományos elmeosztályokon a beteg függőségi viszonyba kerül az intézménnyel. Elveszíti természetes kapcsolatait, önértékelése sérül. Távol kerül kapcsolataitól, kirekesztődik a társadalomból, elveszíti megtanult képességeit a hétköznapi életforma alakítására. A Nappali Kórházakban megértő, elfogadó környezet veszi körül a pácienseket, melynek célja a terápiás közösség kialakítása. Az ápoló személyzet szempontjából különösen nagy a szerepváltás. Az „őrző” funkciót a „terápiás” feladat váltja fel. Nővéreink állandó kapcsolatban vannak a betegekkel, megértést, együttérzést tanúsítanak bizonyos élethelyzetekben, és így mintát mutatnak a betegek számára. Nagy terhet ró a személyzetre a megváltozott szerepviselkedés, és ez sok konfliktus forrása lehet. Ezek feloldására a rendszeres, hetenkénti közös megbeszélések adnak lehetőséget. A személyzet tagjai itt cserélnek információt, és kidolgozzák a kezelési stratégiát. A beteg szerepe is megváltozik ebben a miliőben. Megszűnik a szigorú rendből adódó frusztráció. A kezelés passzív elszenvedőiből a gyógyulási folyamat aktív

méltóságot adni életének. A korábban említett intézményi lehetőségeket használva pedig, bár a betegségük által a többi embernél korlátozottabban, de a saját életüket élhetik. A betegség által akadályozott korábbi szabadságukhoz segíteni pácienseinket – ez szakmánk legfontosabb feladata. És ha karácsonykor kevesebben és kevesebbet szoronganak betegeink, akkor nekik is jobban indul az új esztendő. Hiszen Ady szavai a betegek vágyainak legmélyét fogalmazzák meg: „Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből – Úgy, mint régen – Fohászkodni, De jó volna megnyugodni.” (Karácsony) Reméljük, hogy a különböző terápiás lehetőségeinkkel hozzásegíthettük ezeket az embereket ahhoz, hogy életükben új értékeket találjanak, és beilleszkedhessenek saját környezetükbe.

DISPUTA Kapualj

részeseivé válnak. Sok betegnek a Nappali Kórházba való járással a családon belüli helyzete is megváltozik, napirendje alakul, s ez struktúrát ad életének, és ez jelentősen csökkentheti szorongásait. Nehéz lenne megmondani, hogy egy szkizofrén ember életében mit jelent a gyógyulás. Célunk az lehet, hogy a beteg meg tudjon felelni a mindennapi élet kihívásainak, és ne essen vissza betegségének súlyosabb fázisaiba. Érdekes megfigyelés például, hogy amikor a betegeknek délután haza kell menniük, már szoronganak, vagy elmondják, hogy az utcán hallucinálnak. Gyakran pedig hét végén jönnek a rosszullétek, amikor otthon tartózkodnak. Van olyan álláspont, hogy amennyiben a beteg a gyógyszeres kezelés mellett évekig tünetmentes, akkor már gyógyultnak tekinthető. Egy másik vélekedés szerint a betegnek egész életében gyógyszert kell szednie, hogy lelki egyensúlyban tudjon maradni. Egy újabb verzió azt fogalmazza meg, hogy a szkizofréniát nem lehet megygyógyítani, csak gyógykezelni. Mindezeket és sokéves tapasztalataimat figyelembe véve azt mondhatom, hogy a betegség tulajdonképpen sajátos életmódot, életformát jelent, amelyet úgy kell kialakítani és szervezni, hogy a páciens a legnagyobb szenvedések között is tudjon tartalmat és

41

Drogtérkép Debrecenről Berényi András DISPUTA Kapualj 42

Elhallgatott függőségeink A szenvedélybetegségnek külön lélektana van. Abban az értelemben is, hogy mindnyájunknak van ugyan élménye róla, mégis tabutémaként kezeljük, és nagyon ritkán beszélünk róla őszintén. A legtöbb embernek az jut eszébe valószínűleg: engem nem érint ez a probléma, hiszen nem vagyok alkoholista vagy kábítószeres, minek ezzel ennyit foglalkozni? Gyakran tapasztalhatjuk, hogy a szenvedélybetegségeket sokan nem tartják általános társadalmi problémának, elterjedt vélemény, hogy csak a gyenge akaratú embereknek van gondjuk a függőségekkel. Valamennyiünk tapasztalata, hogy a baráti és munkahelyi összejövetelek, szabadidős programok és rendezvények állandó kísérője az alkohol. De ma már egyre több alkalommal jelennek meg az illegális kábítószerek különböző fajtái is. A statisztikák szerint jelenleg Magyarországon csaknem 1 000 000 alkoholistát tartanak nyilván. A drogfogyasztók számát 30 000 – 70 000-re becsülik, ebből 3% már függő. A gyógyszerfüggők száma pedig eléri a 200 000 főt. A szenvedélybetegeknek van családjuk, barátjuk, kollégájuk, akik közvetetten szintén részesei a problémának, ami azt jelenti, hogy szinte nincs olyan ember ma Magyarországon, aki közvetlenül vagy közvetetten ne lenne érintve a szenvedélybetegségben. Mégis kevesen vállalják fel, hogy beszéljenek erről a gondról. Szemérmesek vagyunk, nem akarunk kellemetlenséget a másiknak és magunknak, félünk a fogadtatástól, inkább vállaljuk a falazást, a cinkosságot. Illegális és legális drog(fogyasztás) A drogozás egyesek számára csábító megoldás, hisz a kábítószerek eleinte kellemes érzéseket keltenek, s olyan világba visznek, amelyben nem léteznek vagy nem fontosak a problémák. A drogok fantáziavilágába menekülés „megkíméli” a fiatalt az iskolai problémákkal való szembesüléstől, „segíti” abban, hogy hasonló érzelmű barátot találjon, „elviselhetővé teszi” a szülők, tanárok, „papolását”, „megóvja” a félelmektől, melyek például a másik nemmel való kielégítő kapcsolatok buktatói lennének. A drog, a konfliktus- és kudarckerülők öntudatlan stratégiája, azonban már rövid távon is látszatmegoldás csupán. Mert a drogok megakadályozzák a fiatalt, hogy átélje azt a sikerélményt, amelyet a korosztályi fel-

adatok mindennapi leküzdése jelentene. Gátolják abban, hogy a drog nélküli világ szépségeit megismerje. A drogok a lelki és mentális fejlődés útjában állnak, és ha egy fiatal néhány év drogfogyasztás után mégis vissza akar térni a normális életmódra, rá kell eszmélnie, hogy az elmúlt évek visszavetették a fejlődésben, s ezután még nehezebben birkózik meg a feladataival. Ám nem egyértelmű, hogy melyek a legveszélyesebb drogok. Hisz tény, hogy 15ször annyian válnak függővé az alkoholtól, mint a herointól, és 15-ször annyian halnak meg túlzott alkoholfogyasztás, mint a túlzott heroinhasználat következtében, az erőszakos körülményeket és a közlekedési baleseteket nem számítva. A nyugtatóktól is 10-szer annyian függnek, mint a herointól, dohányzás következtében pedig egy hét alatt halnak meg annyian, mint heroinfüggőségben egy egész évben. A legális drogokról, az alkoholról, a nikotinról, a nyugtatókról ráadásul keveset beszélünk, az illegális kábítószerekről viszont sokat. Ennek következtében szinte az az érzésünk támadhat, hogy az illegális drogoktól függő viszonylag kis csoport szolgál bűnbakként, hogy elterelje a többség figyelmét saját szenvedélyeiről. Noha az érintetteket aligha vigasztalják a számukra „kedvező” statisztikai adatok. • A heroin például igen nagy potenciálú kábítószer, ami azt jelenti, hogy fogyasztásakor a testi és pszichés függés rendkívül gyorsan létrejön. Az alkohol esetén az első fogyasztástól a pszichés, biológiai és szociális hanyatlásig eltelt idő rendszerint több év (ez az idő az ópiumkészítmények esetén sokkal rövidebb). • A kábítószer-használat állandó életveszélyt jelent, s a haláleseteket – nem tudni, miért – tragikusabbaknak érezzük, mint az alkoholfüggőség okozta halált. Aki egyszer szembekerült egy drogfüggő halálával, az soha nem felejti el, és nem fog „érzelmi távolságot” tartani. • A kábítószer-fogyasztással gyakran együtt jár az érintettek morális lecsúszása, a prostitúció, a bűnözés. • A különböző legális és illegális drogok egyidejű fogyasztásának még erősebb az egészségkárosító hatása. • A fiatalok bizonyos életkorban a drogfüggőség ördögi körébe kerülnek, amelyben a lehetséges következményeket még nem akarják (s talán nem is tudják) reálisan felmérni.

Ezért a szenvedélybetegséget okozó – akár legális, akár illegális – drogok nem lehetnek számunkra közömbösek. Debrecen drogtérképe Debrecen és környéke a drogfogyasztás elterjedtségét tekintve az országos adatokhoz mérten közepesen fertőzött területnek tekinthető. Amennyiben összevetjük az ismételt országos adatgyűjtések (ESPAD – 1993, 1995, 1999/2000) adatait, valamint a város felsőoktatási intézményeiben (1996), a sorkatonák és munkanélküliek körében (1997) végzett vizsgálatokat, a fiatalok körében az illegális szerek és a szipózás kipróbálása valamint a visszaélésszerű nyugtatóhasználat 25–30%-ra tehető, az életkor előrehaladtával emelkedő valószínűséggel. Egyes kockázati csoportokban (sorkatonák, munkanélküliek, szórakozóhelyek látogatói) jelentősen magasabb lehet az arány. Alkoholt 90–100%-uk, míg a dohányzást 70–100%-uk próbált szintén korosztálytól függően. Az illegális szerek közül a marihuána, az amfetamin-származékok és a hallucinogének az elterjedtek. Az ópiumés kokainfogyasztás jelentősen az országos átlag alatt van. A szipózás viszont – ellentétben az országos tendenciával – növekszik. A statisztikák szerint kiugró még városunkban a nyugtatók visszaélésszerű használata, valamint több szer (gyógyszer, alkohol) egyidejű fogyasztása, ami az idősebb korosztályra is jellemző, s a fiatalokénál is súlyosabb és összetettebb pszichés és szociális problémát rejtjelez.

A drogfogyasztás és a vele összefüggő morális, pszichés és egészségügyi problémák a rendszerváltozás óta jelentős társadalmi gonddá váltak. A statisztikák számadatai ráadásul nem is tükrözik hűen a valóságot, híján vagyunk a helyzetfelmérésnek, a jelenség természetét (szociális okait) bemutató vizsgálatoknak; nem rendelkezünk a probléma mennyiségi és minőségi mutatóinak teljességére vonatkozó érvényes adatokkal. A kábítószer-fogyasztás és -terjesztés olyan tevékenységek, amelyek az egészségügyi, illetve a bűnözési statisztikákban teljességükben soha nem jelennek meg, bármilyen kifinomult eljárást is alkalmazzunk. Ez Debrecen és környékén is jellemző tapasztalat. A hozzáférhető adatsorokban megfigyelhető változások, valamint a szakemberek tapasztalatai mégis alkalmasak arra, hogy bizonyos tendenciákat megállapíthassunk. 2002-ben dr. Máté Valéria és munkatársai által Debrecenben végzett RAR-technikával végzett kutatást, amely kiscsoportos beszélgetésekből (fókusz csoport) és interjúkból állt szemben az eddigi kérdőíves kutatásokkal. A kutatás eredményeit öszszefoglalva elmondható, hogy a drog kipróbálása egyre hamarabb történik, gyakran már a 12 éves korúak is kipróbálnak „szereket”, bár leginkább 17 éves korban kezdődik el a rendszeres „szerhasználat”. Az általános iskolások körében elterjedt a szipózás, a szerves oldószerek inhalálása, míg a középiskolás korosztályra a marihuána és az alkoholfogyasztás jellemző. Veszélyeztetett csoportok az iskolából kimaradók, a „csellengők”, a „problémás családból” származó fiatalok, akiket egy szülő nevel, akiknek családjában szenvedélybeteg van, illetve ahol hiányzik a rendszeres szülői kontroll. A középiskolások közül

DISPUTA Kapualj

• A kábítószer-fogyasztás következményei serdülőknél és fiataloknál sokkal gyorsabban jelentkeznek és súlyosabb tünetekkel járnak, mint felnőtteknél.

43

DISPUTA Kapualj

a kollégisták és a bejárók a leginkább veszélyeztetettek. Az egyetemisták körében is egyre inkább terjed – az alkohol mellett – az illegális drogok használata. Gyakori a drogfogyasztás állami gondozottak, egykori állami gondozottak, romák és a különböző zenei szubkultúrát követő fiatalok körében (drum and base, rock, house, techno, punk). A különböző forrásból származó információk alátámasztották, hogy az iskolából való rendszeres hiányzás, majd az ebből következő kimaradás, az egyre több esetben tapasztalható magántanulói státusz megnöveli a drogfogyasztás általi veszélyeztetettséget. A kutatás külön kitér arra, hogy milyen drogok használata jellemző. A leginkább elterjedtek a marihuána, az amfetaminszármazékok (melyeket a közvélemény diszkódrogokként ismer), valamint alkohol és gyógyszer együttes használata. Ezután következnek a szerves oldószerek, illetve a hallucinogén anyagok. Egyre inkább nő a rendszeres kokain- és heroinfogyasztók, valamint az intravénás drogok használóinak száma is. A legális és illegális szerek használata leginkább a zenés, szórakozóhelyekre jellemző, amelyek hét végén szerveznek bulikat, vagy bizonyos szubkultúrák, a fiatalok speciális csoportjainak számára jelentenek találkozóhelyet. Debrecenben a szocialista városrendezésnek köszönhetően több nagy házgyári

44

lakótelep található, ahol a lézengő, unatkozó gyerekek körében egyre jobban terjed a drogok használata. A városunknak már kifejezett drogzónái is vannak: a Darabos–Bethlen utca környéke, a Bajcsy-Zsilinszky és a Simonffy utca, a Jászai Mari tér, a Domus és Centrum mögötti terület, a Hatvan utca, Honvéd utca (régi birkózócsarnok és a mögötte levő terület), a Kartács utcai erdőrész, a gyógyfürdőt körülvevő park, a Nagyállomás környéke – nincsenek is kevesen. A drogok kipróbálása a magánlakáson rendezett házibulikon, iskolai rendezvényeken, osztálykirándulásokon történik. A drogot napi rendszerességgel használók száma a RAR-kutatás alapján a vizsgált 5 évben 3,5-szörösére nőtt, az önként jelentkezettek száma közel 2,5-szörösére emelkedett. Tekintettel arra, hogy a szenvedélybeteg-ellátás kapacitása nem nőtt lényegesen az elmúlt 5 évben, a rendszeres használók és az önként jelentkezettek száma a droghasználók növekedését jelzi. Szenvedélybeteg-ellátás Debrecenben Debrecen városában és a megyében a szenvedélybetegek (alkohol-, gyógyszer- és kábítószerfüggők) utógondozása, reszocializációja a mai napig megoldatlan. A Debreceni Egyetem Pszichiátriai Részlegén és a Kenézy Gyula Kórház Pszichiátriai Osztály Addiktológiai Osztályán kezelnek szenvedélybetegeket. A felvett betegek közül mintegy 30–40% a szenvedélybetegség valamely formája miatt kerül kórházi kezelésre. A Hajdú-Bihar megyében Debrecenen kívül a berettyóújfalui területi kórház addiktológiai osztályán kezelnek függő betegeket. Súlyos gond, hogy a kórházi osztályok túlzsúfoltak és túlterheltek, mert a drogbetegeken kívül az akut pszichiátriai betegeket is el kell látniuk. Az ápolószemélyzet alacsony száma is nehézséget jelent az ellátásban. Gyakori probléma, hogy az osztályról elbocsátott betegek testi drogelvonása a kórházi kezeléssel nem fejeződik be. Az ambuláns ellátás csak gyógyszeres kezelésre korlátozódik, melynek ugyanakkor gyakori következménye a gyógyszerfüggőség kialakulása. A drogfüggőség mentális következményeit, a szociális és családi problémákat a jelenlegi ellátási formák képtelenek komplex módon kezelni. Gyakori tapasztalat, hogy a többszöri elvonókezelést a hozzátartozók sem tartják sikeresnek; ezt az magyarázza, hogy a családtagok nincsenek felkészítve, mi-

megtartásában támogatják a drogokról leszokni akarókat. Ezek nélkül a elképzelhetetlen az életforma változtatás. A szenvedélybetegek számára különböz� egészségügyi és szociális intézm segítséget, a Drogambulancia, RÉV Szenvedélybetegség-segít� szo szenvedélybetegek nappali a Debreceni Egyetem lyen változásokkal (agressziókkal is) jár ellátásai, az ható az 1999-ben hatályba lépő törvénymó- Centrum, vá egykori függő beteg számára a drogmen- dosítással, aminek következtében az alterpszichiátriai gondozók. tes (absztinens) élet. Ebben az időszak- natív terápiát választók száma a korábbi Abankezelésbe kerültújradrogfogyasztók száma 2000-ben kisséközött visszaesett, majd a családtagoknak kell tanulni- töredékére esett vissza. A kezeltek uk az egymás kommunikációt, sa az elmúlt öt évben folyamatosan növekszik kezdett. A közötti csökkenés magyarázható az 1999-ben hatályba lép� törvénymód szenvedélybetegségből kilábalni akaró sze- az önként jelentkező, többnyire súlyos szokövetkeztében választók számaproblémákkal a korábbi töredékére mélynek is újra meg az kell alternatív találnia helyétterápiát a matikus és pszicho-szociális családi rendszerben. küzdő, rendszeres drogfogyasztók száma. kezeltek között az elmúlt öt évben folyamatosan növekszik az önként jelen Gondot jelent az is, hogy a nyugat-eu- Az intravénás használat elterjedtségére és súlyos szomatikus és igen pszicho-szociális problémákkal küzd�, rendszeres rópai ellátáshoz képest jelenleg kevés a vele kapcsolatos kockázati viselkedésre olyan önsegítő csoport működik Debrecen- elterjedtségére (közös tűhasználat, stb.) megszáma. Az intravénás használat és anincsenek vele kapcsolatos kocká ben és környékén, amelyek a drogmentes bízható adatok, a szakemberek benyomása nincsenek megbízható adatok, a emelkedő szakemberek benyo (közös életformat�használat, megtartásában stb.) támogatják a szerint ez a fajta droghasználat drogokról leszokni akarókat. Ezek nélkül a tendenciát mutat. mutat. fajta droghasználat emelked� tendenciát csoportok nélkül elképzelhetetlen az életAz országos felmérések, valamint a forma-változtatás. kezelési adatok alapján tehátalapján feltéte- tehát feltéte Az országos felmérések, valaminthelyi a helyi kezelési adatok A szenvedélybetegek gyógyulását kü- lezhető, hogy az illegális szerek kipróbáláillegális szerek kipróbálása a fiatalok mintegy harmadára jellemz�, ami a lönböző egészségügyi és szociális intéz- sa a fiatalok mintegy harmadára jellemző, mények segítik, a Drogambulancia, ami azt is jelzi, hogy a drogfogyasztás Magas aten-legális szerek drogfogyasztás tendenciája RÉV továbbra növekv�. Szenvedélybetegség-segítő szolgálat, szen- denciája továbbra is növekvő. Magas a lehasználata A ellátásai, problémás használók között növekszik a napi vedélybetegek is. nappali a Debrecegális szerek visszaélésszerű használata is. használat, tö ni Egyetem Centrum, és megyei pszi- A problémás használók között növekszik kerüléskor többnyire súlyos pszichoszo alkalmazása is. városi A kezel�rendszerbe chiátriai gondozók. a napi használat, több szer együttes alkell drogfogyasztók számolnunk. kalmazása is. A kezelőrendszerbe kerülésszöv�dménnyel A kezelésbe került száma 2000-ben kissé visszaesett, majd újra növekedni kezdett. A csökkenés magyaráz-

kor többnyire súlyos pszichoszociális vagy testi szövődménnyel kell számolnunk.

A következ� grafikon a drogprobléma miatt kezeltek számát mutatja az elmú Drogprobléma miatt kezeltek száma az elmúlt 5 évben

1997-2001 között a megye intézményeiben kezelt drogfogyasztók számának alakulása (alkoholt kivéve) 300 250 200 150 100 50 0 1

2

3

4

5

DISPUTA Kapualj

Évek:1997-2001

Látható, hogy 1997 és 1999 között a drog- vénymódosítás, ami a kábítószerrel kapfogyasztás miatt kezeltek száma kifejezetten csolatos cselekmények megítélését gyökenőtt (kb. évi 150%-kal). 2000-ben valame- resen megváltoztatta. Továbbá jelentősen lyest csökkent, majd 2001-ben minimálisan szűkítette azok körét, akik az elterelés nőtt. A számok alapján azt gondolhatjuk, (büntetés helyett 6 hónapos gyógykezelés hogy javulthogy a helyzet. Érdemes az adatok lehetőségével miatt élhetnek. A köLátható, 1997 és 1999 közöttválasztható) a drogfogyasztás kezeltek száma kife részletes elemzésével árnyaltabb képet vetkező grafikon a kezelésre jelentkezettek évi 150 %-kal). 2000-ben valamelyest csökkent, majd 2001-ben minimálisan nyerni, mert az így megállapítható tenden- motivációját mutatja: ciák korántsem megnyugtatóak. 45 részl alapján azt annyira gondolhatjuk, hogy javult a helyzet. Érdemes az adatok Az egyik dolog, amire tekintettel kell lennünk, az 1999-ben bekövetkezett tör-

Továbbá jelent�sen sz�kítette azok körét, akik az elterelés (bün gyógykezelés választható) lehet�ségével élhetnek. A következ árnyaltabb képet nyerni, mert az így megállapítható tendenciák korántse jelentkezettek motivációját mutatja:

megnyugtatóak. Az egyik dolog, amire tekintettel kell lennünk, az 1999-ben bekövetkezett törvény ami a kábítószerrel kapcsolatos cselekmények megítélését gyökeresen meg Továbbá jelent�sen sz�kítette azok körét, akik az elterelés (büntetés helyett A kezel�helyeken önként és alternatív terápiára jelentkezett drogfogyasztók aránya az elm últ 5 évben gyógykezelés választható) lehet�ségével élhetnek. A következ� grafikon a jelentkezettek motivációját mutatja: A kezel�helyeken önként és alternatív terápiára jelentkezett drogfogyasztók aránya az elm últ 5 évben

300

300

250

5

200

200

118

137

137

53

53

118

Kezeltek száma 150

246

16

182

100

Kezeltek száma 150

102

50

147

121

246

0

16

1

2

3

4

5

Évek száma 1997-2001

182

100

50

5

250

147

121

102

Önként jelentkezettek

Alternatív terápiára jelentkezettek

Az alsó, világosabb rész mutatja az önként jelentkezettek arányát, a fels� rés elterelést választókat. A kezelési tapasztalatok azt mutatják, hogy a kétfajta mot 0 lényegesen eltér� populációt takar. Az elterelést választók nagyobb százalékb 1 2 3 4 5 használók, vagy kipróbálók. Abúzus, függ�ség, valamint pszichoszociális szö Évek száma 1997-2001 el� körükben. Ezzel párhuzamosan a motiváltságuk, a ritkábban fordulnak mutatott aktivitásuk csekély. A kezelés célja leginkább érzékenyítés, hiteles i szolgáltatása a drogokkal és fogyasztásukkal kapcsolatban, valamint kapcsolatép Alternatív terápiára jelentkezettek Önként jelentkezettek hónapos kezelés gyakran csoportos formában történik (a jelentkez�k választása al kisebb involválódást igényel a klienst�l, mint az egyéni terápia. Az önként jelent szemben többnyire napi használók. Gyakori körükben a függ�ség, abúzus. Szi valamilyen pszichoszociális szöv�dmény miatt keresik fel a kezel�helyet. A ter motiváltságuk A nagyobb, aktívabbak a kezelés során. Az esetek dönt� több Az alsó, világosabb rész mutatja az önként következő ábra a drogambulancián megfogalmazott cél az absztinencia, a kezelés leginkább egyéni vagy családterápiá jelentkezettek arányát, a felső rész jelölizajlik, az kiegészítve megjelentek számának alakulását mutatja: gyógyszeres kezeléssel, valamint szociális tanácsadással. elterelést választókat. A kezelési tapasztaA következ� két ábra a Drogambulancián megjelentek számának alakulását

kezeltek száma

Az alsó, világosabb rész mutatja az önként jelentkezettek arány elterelést választókat. A kezelési tapasztalatok azt mutatják, hogy latok azt mutatják, hogy a kétfajta motiváA napi használók számának változása választók nagy lényegesen eltér� ció két, lényegesen eltérőpopulációt populációt takar.takar. Az elterelést 1997-2001 között Az elterelést választók százalékbanAbúzus, függ�ség, valamint pszicho használók, vagy nagyobb kipróbálók. alkalmi használók vagy kipróbálók. Abúzus, függőség, valamint pszichoszociális szöEzzel párhuzamosan a moti ritkábban fordulnak el� körükben. vődmények ritkábban fordulnak elő körükmutatott csekély. A kezelés célja leginkább érzékeny ben. Ezzelaktivitásuk párhuzamosan a motiváltságuk, a kezelésben mutatott aktivitásuk csekély. szolgáltatása a drogokkal és fogyasztásukkal kapcsolatban, valami A kezelés célja leginkább érzékenyítés, mutatja: hihónapos kezelés gyakran csoportos formában történik (a jelentkez�k teles információk szolgáltatása a drogokkal és fogyasztásukkal kapcsolatban, valamint Egyeztető Fórumot (továbbiakban KEF) a mint az egyéni terápia. Az kisebb involválódást igényel a klienst�l, kapcsolatépítés. A hat hónapos kezelés városban működő állami és civil szervezegyakran csoportos formában történik (a je- tek részvételével Ifjúsági és Sportmiszemben többnyire napi használók. Gyakori azkörükben a függ�ség lentkezők választása alapján), ami kisebb nisztérium támogatásával. A KEF elnöke a miatt keresik fel a kezel valamilyen involválódást pszichoszociális igényel a klienstől, mint szöv�dmény az mindenkori alpolgármester, míg a szakmai egyéni terápia. Az önként jelentkezőkaktívabbak ezzel vezetőt aa tagszervezetek választják Az meg. esete motiváltságuk nagyobb, kezelés során. szemben többnyire napi használók. Gya- A KEF feladata koordinálni és elősegíteni a megfogalmazott cél azabúzus. absztinencia, a kezelés leginkább egyéni vagy kori körükben a függőség, Szinte következőket: mindigkiegészítve valamilyen pszichoszociális szö-kezeléssel, valamint szociális tanácsa zajlik, gyógyszeres vődmény miatt keresik fel a kezelőhelyet. A „Közösség, együttműködés – A társadaterápiára való motiváltságuk ak- lom váljon érzékennyé a drogkérdések ha- ala két ábra anagyobb, Drogambulancián megjelentek számának A következ� 300 200 100 0

1

2

3

4

5

46

tívabbak a kezelés során. Az esetek döntő tékony kezelése iránt, a helyi közösségek többségében a megfogalmazott cél az absz- pedig növeljék problémamegoldó készségüA napi használók változása tinencia, a kezelés leginkább egyéni vagy ket a számának kábítószer-probléma visszaszorításácsaládterápiás formában zajlik, kiegészítve ban”. 1997-2001 között gyógyszeres kezeléssel, valamint szociális „Esélyt teremteni arra, hogy a fiatalok tanácsadással. képesé válhassanak egy produktív életstílus kialakítására és a drogok visszautasítá300 A Debreceni Kábítószerügyi Egyeztető sára”. (elsődleges prevenció) Fórum tevékenysége „Segíteni a drogokkal kapcsolatba kerü200 lő és a drogproblémákkal küzdő egyéneket 2001 tavaszán az Ifjúsági és Sportminisz- és családokat (szociális munka, gyógyketérium pályázati 100 támogatásával alakítot- zelés, rehabilitáció)” – (másodlagos és harta meg Debrecen Megyei Jogú Város Ön- madlagos prevenció). 0 Kábítószerügyi kormányzata a Debreceni

kezeltek száma

DISPUTA Kapualj

évek

1

2

3 évek

4

5

„Csökkenteni a drogokhoz való hozzáférés lehetőségét” (kínálatcsökkentés). Jelenleg a prevenciós, a terápiás és a Rehabilitációs munkacsoport működik és megalakulóban van a kínálatcsökkentő munka csoport is. Eredmények

DISPUTA Kapualj

A KEF felmérést végzett a város droghelyzetével és az -ellátással kapcsolatban. Ezen ismeretek alapján kidolgozta Debrecen város drogstratégiáját, amit a város közgyűlése egyhangúlag elfogadott. A stratégia alapján megalkotta a szenvedélybeteg-ellátás akciótervét, amely a legfontosabb feladatokat és célokat fogalmazza meg.

A KEF konferenciákat szervezett a drogprobléma aktuális kérdéseivel kapcsolatban. Közreműködött a 2004 novemberében átadott Mezon Iroda Csomópont Drogprevenciós Információs Iroda szakmai programjának és működési rendjének kialakításában. Jelenleg a prevenciós munkacsoport a Kőr Dáma Egyesülettel közösen „Nevelj okosan!” címmel a szülők bevonásával komplex drogprevenciós program beindításán dolgozik. PHARE-pályázatokkal iskolai prevenciós és biztonságos szórakozóhely-programok kialakítását támogatta.

A cikkben szereplő adatok a Debreceni Kábítószerügyi Egyeztető Fórum által összeállított városi drogstratégiából származnak.

47

Mit (t)ehet az ember? Kövesi Péter DISPUTA Kapualj 48

Gondolatok egészségről, életmódról Egyre többet hallani a mai ember romló egészségéről és fizikai kondíciójáról, arról, hogy változtatni kellene, ám a legtöbben nem jutnak tovább az aggodalmaskodás, sopánkodás vagy az egészségügy hibáztatásának szintjén. Arra, hogy valamit változtatni kellene az életünkön, többnyire az a válasz, hogy arra se időnk, se pénzünk. Sajnos igaz a mondás: „Akinek nincs ideje (és pénze) az egészségére, majd lesz a betegségére.” Illetve, pénze még kevésbé lesz, mert azt gyógyszerekre és kezelésekre kell költenie. A fogyasztói társadalom az illuzionizmus nagymestere, képes azt a látszatot kelteni, hogy velünk minden a legnagyobb rendben van, ülünk otthon a képernyők előtt, színes képeket bámulunk arról, hogy más házát hogy rombolja le a forgószél, miközben a mienket meg a földcsuszamlás viszi éppen. Orvosok és természetgyógyászok egyre többet beszélnek az életmódváltás fontosságáról – sajnos, nem túl sok sikerrel. Azt pedig még kevesebben veszik észre, hogy azok az elvek, tanácsok, javaslatok, amelyeket be próbálunk tartani (már aki!), hovatovább kevesek, elégtelenek a jelen változásai közepette. Az alábbiakban történelmi keretbe ágyazva szeretnénk az életmód- és táplálkozás-váltás mai, minden eddigit meghaladó fontosságáról szólni. Rövid történeti körkép a táplálkozásról és életmódról Bár a táplálkozás lassabban és kevesebbet változik, mint a társadalmi-politikai korszakok, a táplálkozástannak is vannak jól elkülöníthető szakaszai. Az első korszak természetesen a gyűjtögető, majd a halászatot-vadászatot megtanuló elődeinkkel kezdődött. Az ember ekkor mindent megevett, amihez hozzá tudott jutni, és amit ízletesnek talált. Főleg gyümölcsöket, növényi részeket, rovarokat ehetett, ahogy ma a majmok. Ősünk nyilvánvalóan húst is fogyasztott, de valószínűleg kevesebbet, mint gondolnánk, mivel a vadászat nehéz és veszélyes mestersége nem biztos, hogy minden nap hozott zsákmányt. Később megtanulták a növények termesztését és az állattartást, ami biztosabbá tette a megélhetést, sőt elcserélhető, eladható felesleghez juttatta őket, a sütés-főzés feltalálása pedig változatosabbá tette az étkezést. Betegségeket ekkor főként a hiány

és esetleg az ismeretlen, vagy romlott étel okozhatott. A második korszak a nagy vallások elterjedésével kezdődik. Az első ókori „életreformerek” a vallásalapítók voltak, akik isteni parancsolatként számos táplálkozásegészségügyi szabályt vezettek be. Mózes törvényeiben is szép számmal találunk ilyeneket. Mellesleg a táplálkozásfüggő betegségek az ókor óta ismertek, már Hippokratész is fontosnak látta a helyes étkezést, noha az ő praxisában jóval kevesebb ilyen betegség fordulhatott elő, mint mai kollégáinál. A legfontosabb ilyen jellegű dokumentum, illetve tanítás Jézus Békeevangéliuma. Ezt az apokrif iratot hazánkfia, Dr. Edmond Székely, a Párizsban élő polihisztor találta meg a ’30-as években a Vatikán könyvtárában, arameus nyelven, majd egy ószláv fordítását is a Habsburgok könyvtárában. Jézus ebben a természet elemeivel („angyalaival”) való gyógyítást tanítja, a szabad levegő, víz, napfény gyógyhatását, gyakorlatilag ugyanúgy, ahogy ma az úgynevezett elemterápiák vagy fizikoterápiák is ismerik, majd a helyes táplálkozásról beszél. Elvei máig is a természetes táplálkozás alapját jelentik. Ezek: élő táplálék, minél természetesebb állapotban (már ami fogyasztható így), kevés főzés-sütés, sok nyers étel, helyben termő és szezonális ételek előnyben részesítése és a húsétel kerülése. Mint minden étkezési rendszernél, itt is tekintetbe kell vennünk a helyi lehetőségeket és klimatikus viszonyokat. Ami ott és akkor, az ott élőknek tökéletesen megfelelt, nem biztos, hogy másutt, mondjuk hidegebb égöv alatt is tökéletes lenne. A húsmentességet a romlandóságon kívül még erkölcsi megfontolások is alátámasztják. Jézus a mértékletesség, a napi egy-kétszeri, kis mennyiségű étel híve volt. Nem javasolta a napnyugta utáni étkezést sem. Ezek az elvek jelentették (volna) a helyes táplálkozásra vonatkozó ismereteket egészen az újkor végéig, a legújabb kor kezdetéig. Bár a Békeevangélium feledésre (és a vatikáni könyvtár hátsó polcaira) került – nyilván a keresztény egyház túlzónak találta a megkötéseit – , napjainkig sem tudtak az egészséges táplálkozás hirdetői jobbat kitalálni. Maga a táplálkozás (a konyhatechnika kisfokú fejlődésével és az idők során felfedezett és elterjedt Európán kívüli növényekkel együtt) alig változott az ókortól az ipari forradalomig.

séges összetevők aránya nőttön-nő. Néhány példa: lehet ízletes zacskós húslevest előállítani tasakonként néhány gramm szárított húsból vagy dobozos gyümölcslevet gyümölcs nélkül. (Némely élelmezésegészségügyi szakember szerint van olyan gyümölcslé, amely – függetlenül a doboz feliratától – nulla százalék gyümölcsöt tartalmaz.) Lassan bármiből bármit lehet készíteni. Hallisztből alpesi csokoládét, faforgácsból eperaromát – csak a megfelelő technológia kell hozzá. A vegyipar képes minden lehetséges illatot és ízt elemezni és szintetikusan előállítani. Az a néhány cég, amely ezt a piacot uralja, horribilis haszonnal dolgozik. Ráadásul milligrammos mennyiségekkel a természetesnél erősebb ízeket lehet előállítani, így a mesterséges jobban fog ízleni a természetesnél – de ez is a cél! Tény, hogy miközben egyre több, korszerűnek és egészségesnek reklámozott, mutatósan agyoncsomagolt terméket (táplálékot vagy csak élelmiszert?) eszünk, egyre kevésbé lehet fogalmunk arról, mit is veszünk magunkhoz, és a reklámígéretekkel ellentétben egyre kevésbé vagyunk egészségesek. „Elhízott éhezők” – így nevezik a fogyasztói társadalom tipikus gyermekeit. Elég egy séta mondjuk a New York-i utcán vagy a pesti Nagykörúton. Háromból ketten túlsúlyosak. Sokkal többet eszünk, mint kellene, és amit megeszünk, annak is egyre nagyobb százaléka értéktelen ballaszt, magyarán szemét. Az életmód változásainak feltérképezése némileg egyszerűbb. Korai elődeink nem panaszkodhattak sem a mozgáshiányra, sem a természet erőitől való eltávolodásra. Ők sokszor az életben maradásukért mozogtak és a kiszolgáltatottságuk miatt betegedtek, haltak meg. Ez egészen a polgárosodásig, a nagyvárosok kialakulásáig így volt. A kényelem keresése és a természetnek való kiszolgáltatottság megszüntetése az ember évezredes vágya. Egészséges keretek között ez a túlélést és fejlődést szolgál-

DISPUTA Kapualj

A következő korszakot valószínűleg az ipari forradalomtól és a polgári társadalmak kialakulásától lehet számítani. A változás kezdetben alig volt észrevehető, az iparilag előállított élelmiszerek csak a huszadik századra kezdtek elterjedni, akkor is főleg a városokban. A polgári környezetben a fokozódó jólét, amelyet a bőségesebb étkezés és a húsfogyasztás emelkedése jelzett, a városi, mozgásszegény(ebb) életmóddal együtt számos új vagy addig kevéssé ismert mozgás-, keringés- és emésztőszervi betegség elterjedését idézte elő. A XIX. század végén, XX. század elején már jelentkezett a ma életreformnak nevezett mozgalom, hirdetői (nagyrészt orvosok) a jézusihoz hasonló elveket kezdték hirdetni. Hazánkban a sokat gúnyolt Bicsérdy Béla mellett dr. Bucsányi Gyula, dr. Arany Lajos, dr. Oláh Andor, Ferencsik István és társai neve fémjelezték ezt a ’80-as évek végéig, ’90-es évek elejéig tartó időszakot. Következetes, olykor a kíméletlenségig szigorú emberek voltak. Sokaknak egyszerűbb volt (és ma is az) élcelődni rajtuk, mint kipróbálni, egészségesebbek lesznek-e egy tudatosabb és puritánabb diétával. Oláh doktor egyik vesszőparipája a méregtelenítés volt – erre alább még kénytelenek leszünk viszszatérni. Az elmúlt időszak az ő igazukat bizonyította. Sokan gyógyíthatatlannak vélt betegségekből gyógyultak ki receptjeikkel – ehhez persze sokszor nagy akaraterő és kitartás is kellett. Ma már látjuk esetleges korlátaikat és túlzásaikat is: nem csak egy üdvözítő táplálkozási rendszer van, mindenkinek az alkatához és állapotához illőt kellene megkeresni, a rugalmatlanul alkalmazott szabályok pedig esetenként többet ártanak, mint használnak. Ezt a korszakot az iparilag előállított élelmiszerek megjelenése és fejlődése jellemezte. Az addigi néhány feldolgozási technológiát fizikai és kémiai eljárások sorát használó nagyüzemi gyártás követte. Ezekben egyre nagyobb szerepet játszott a tartósítás és a termékek eladhatóságát segítő íz-, szín-, illat- és küllem„javító” anyagok alkalmazása. Kevesekben tudatosult, hogy észrevétlenül átléptünk a táplálkozás újabb korszakába. Ez néhány évtizede kezdődhetett, a fogyasztói társadalom és a multinacionális gyártó, forgalmazó cégek megjelenésével. Míg az előző korszakot az jellemezte, hogy az alapvetően természetes anyagokhoz vegyi adalékokat adtak, lassan afelé haladunk, hogy az élelmiszeripar egyre kevesebb természetes anyagot használ (olykor szinte csak alibiként), miközben a mester-

49

ta. Nem tudni pontosan, mikor lendültünk át a túlsó oldalra. Valószínűleg folyamatosan, ahogy a gyaloglás, ló és szekér után jöttek a közlekedési eszközök, egyre több munkát lehetett ülve végezni és a egyre több időt (beleértve a szabadidőt is) töltünk a falak között. Lassan elérjük, hogy a hagyományosan nehéz és kinti mezőgazdasági munkát is el lehet végezni szobában, a számítógép képernyője mellől irányítva a folyamatokat vagy mindent tudó munkagépek légkondicionált vezetőfülkéiben ülve. A nemes törekvés, hogy a falusi embernek se legyen nehezebb az élete, mint a városinak, oda vezet, hogy ne is legyen egészségesebb. Végtére is így igazságos, nem?

DISPUTA Kapualj

Mit tehet az ember – ha mégis egészséges akar maradni?

50

A gyártók és forgalmazók fel vannak készülve a műételeket illető okvetetlenkedő kérdésekre és logikusan érvelve elmondják például, hogy a szaporodó emberiség élelmezési gondjait csak így lehet megoldani – a „csúsztatás” csak ott van, hogy ez nem az éhezők gondját oldja meg, inkább csak a saját hasznukat növelik. A növényi túlsúlyú táplálkozás lenne képes az éhezők sorsán jobbítani, adott területen és energiabefektetéssel ugyanis sokkal több növényfélét lehet előállítani, mint húst, ráadásul környezetszennyezés nélkül. A valláserkölcsi és táplálkozási elvek mellett talán ez a legnyomósabb érv ma a vegetarianizmus mellett. Na és mi a helyzet az adalékokkal? Természetesen minden adalékanyag – azok a sokat emlegetett „e” betűs számok a csomagoláson – szigorú ellenőrzéseken megy át, és az illetékesek szerint mind ártalmatlan. (Valószínűleg azért vezették be ezeket a „titkos” kódokat, mert ha a vegyületek nevét írnák ki, mindenki borzadva tenné vissza az árut a polcra.) Azután némelyikről mégis kiderül, hogy ártalmas, és ki kell vonni a forgalomból. Más kutatók

szerint jelenős részüknél alapos a gyanú arra, hogy allergiát okoznak (miközben csodálkozunk, mitől van egyre több allergiás), de általánosan rákkeltőnek tartottak is vannak a naponta fogyasztott étkeinkben. Környezetvédő szervezeteknél több, e témával foglalkozó kiadvány szerezhető be. Nem kételkedhetünk abban, hogy vizsgálják az adalékokat (kérdés lehet persze, hogy ki finanszírozza a vizsgálatokat?), de soha, senki sem vizsgálta még meg, vajon gyomrunk, beleink vegykonyhájában a több százféle vegyület egymással reakcióba lépve nem hoz-e létre új mérgeket? Gyaníthatóan egy ilyen, több millió lehetséges reakciót vizsgáló kutatás aligha találna ma szponzort. Tény, hogy lassan egyre többeknek egyre kevesebb bizodalmuk van az adalékanyagokban, mégis vesszük-esszük őket, mert ugyan mi mást ehetnénk, és bizony nagy úr a pénztárca is: sokan, ha tudnak is biopiacokról, bioélelmiszerekről, nem vesződnek az utánajárással, és nem vállalják a magasabb árakat. A maguk szempontjából nekik is igazuk van: a napról-napra élő ember nem tud befektetni egy mégoly remek üzletbe se, az egészségébe befektetni pedig ilyen dolog. Lehet, hogy sohasem térül meg, de lehet, hogy egy életet nyerne rajta. Napi gondjainál ritkán tovább látó egészségügyünk is rájöhetne végre, hogy a legjobb hosszú távú befektetés és költségtakarékosság: a táplálkozásba (és egyáltalán az életmódba) beruházni és mondjuk a biotermékeket támogatni a multik ellenében (mert azt azért ne feltételezzük, hogy nekik „falaznak”)! A táplálkozást és életmódot illető kérdésekben még mindig óriási a tájékozatlanság és érdektelenség. Tíz emberből legalább nyolc még mindig azt hiszi, hogy a bőséges húsételtől lesz ereje, holott a szervezet a (mértékkel fogyasztott) szénhidrátból nyeri az energiát, a zöldséget és gyümölcsöt pedig inkább valami kiegészítésnek vagy luxusnak tekintik, mintsem alapvető tápláléknak. Az orvosegyetemen is alig tanítanak valamit a táplálkozásról és életmódról, arról pedig, hogyan lehetne kivédeni az egyre fokozódó veszélyeket, egyáltalán semmit. Az egyik ilyen sarkalatos kérdés a fentebb említett méregtelenítés. Sok orvos kézlegyintéssel intézi el, mondván, szervezetünk úgy van megalkotva, hogy képes a számára felesleges és káros anyagokat lebontani és kiüríteni. Kérem, gondolkodjanak el az alábbiakon: az ember szervezete sok százezer év alatt

A mesterséges étkekre és adalékokra pedig határozott nemet kellene mondanunk. Kettőt tehetünk: igyekezhetünk minél kevesebb nagyüzemileg előállított terméket venni – ez sajnos több pénz és több utánajárás –, vagy ha mégis szupermarketbe járunk, ne röstelljük végigolvasni az adalékok listáját, és ha fejből nem is tudjuk, melyik mit jelent, azt vegyük meg, amelyiken a legkevesebb „e” betűs szám szerepel. Ez a minimum, amit megtehetünk magunkért. Ne feledjük: a kereskedelem van értünk, és nem fordítva (még ha ők ezt is szeretnék elérni). Amit senki se vesz meg, azt nem fogják forgalmazni, se gyártani. Ezért buktak meg Indiában a gyorséttermi láncok, bár az se fogja a kólagyártók üzleti sikereit növelni, hogy rájöttek, a kólából kiváló rovarirtó permetezőszert lehet csinálni! Összességében meglehetősen egyértelműek a teendőink: több természetességet vinni az életbe. A táplálkozáson túl ez minél több mozgást jelent és minél több kapcsolatot az élő természettel. Sokan azt mondják: mozgok én eleget, lótok-futok, szatyrot cipelek, mi kell több? Sajnos ez nem elég. A városi utcán, kényszerből végzett mozgás nem egyenlő a mozgás öröméért végzett testedzéssel. A moziban vagy szórakozóhelyen töltött kikapcsolódás nem azonos értékű egy erdei sétával, kirándulással (ahol akár bulizni is lehet!), vagy akár a kiskertben céllal és örömmel végzett munkálkodással. A cél szót nem véletlenül írtuk: a céltalanul és örömtelenül végzett tevékenység nem sokat ér. Ezzel egy következő szemponthoz értünk: bár jelen írásunk főleg az életmód fizikai összetevőivel foglalkozik, nem feledkezhetünk meg a lelki és szellemi dimenziókról sem. Rohanó, eredmény- és sikercentrikus világunk egyre szegényebb érzékszervi és érzelmi élményekben. A legtöbben ezt (mivel tudattalanul, de mindenki érzi) televízióval, filmekkel pótolják. Ez is alig több a semminél. Több élményre, több személyesen megélt érzésre is szükségünk lenne. Lelki-szellemi lényünk belső igénye még a befelé és a transzcendens felé való fordulás is. Ezek emelik ki lényünket az állatvilágból, nélkülük biológiai robotok lennénk. Szerencsére egyre többen fordulnak a belső utak, a meditáció vagy éppen a vallásos gondolatok felé. Ez is az életmód fontos része, ha nem a legfontosabb, hiszen magasabb rendű célt és keretet ad annak is, ahogy az életünk fizikai síkját megéljük.

DISPUTA Kapualj

alakult ki. A salak- és méreganyagok kezelésének rendszere akkor alakult ki, amikor a mainál jóval kevesebb terhelésre kellett felkészülni. Az emberiség a jégkorszaktól a huszadik század közepéig (több mint tízezer év alatt) összesen nem fogyasztott annyi vegyi anyagot, mint az utolsó két-három évtizedben. Genetikailag nem arra vagyunk kódolva, hogy évi több kilogramm vegyszert bontsunk le. Lehet, hogy pár tízezer év alatt ehhez is hozzáalakul a szervezetünk, ám még valószínűbb, hogy előbb kipusztulunk, mint a dinoszauruszok, amelyek pusztulását is (valószínűleg) a környezethez való alkalmazkodás hiánya idézte elő. A ma emberének először a bőség csábításának kell(ene) megtanulnia ellenállni. Általában többet veszünk, mint kellene, és hogy ránk ne romoljon, többet is eszünk a kelleténél. A szupermarketek kínálata a soványabb pénztárcájúakat is állandó túlfogyasztásra csábítja. Éppen erre találták ki őket. Nagy valószínűséggel tévesek azok a táblázatok, amelyek a szükséges napi kalóriamennyiséget adják meg, figyelmen kívül hagyva az ételek összetételét és minőségét. A napi fehérje-, zsír-, szénhidrátbevitelünk is többszöröse a szükségesnek, nem is beszélve a cukorról, sóról és a káros élvezeti cikkekről. Minden állattartó tudja, hogy a túltáplált állat hamarabb ivarérett lesz, de hozama romlik, szaporulata gyengébb, betegesebb és végül hamarabb elhullik, mint a soványabb társai. Miért lenne ez másként az emberrel? Azt is tudjuk, hogy a túlzott cukorfogyasztás a kevés mozgással együtt csontritkuláshoz vezet, de inkább széttárjuk a kezünket, hogy ezzel együtt kell élni, mintsem változtassunk bevett szokásainkon. Hasonló a helyzet a gyerekek hiperaktivitásával: betegségként kezeljük, gyógyszerezzük, holott elegendő lenne kevesebb édességet és műételt adni nekik. Számos, mindmáig agyonhallgatott tudományos kutatás azt bizonyítja, Jézusnak volt igaza, kevesebbet kellene ennünk és több fizikai munkát végeznünk. Ráadásul, bármily meglepő is, jobban bírnánk, hiszen mindenki ismeri azokat a sovány, inas embereket, akik, noha nincsenek dagadó izmaik, hihetetlenül munkabírók. Katase japán professzor negyven évi kutatás nyomán bebizonyította, hogy nincs olyan szervünk vagy funkciónk, amelyet a jelenlegi táplálkozási szokások ne károsítanának. Miért nem kapnak e kutatási eredmények nyilvánosságot? Talán mert a multinacionális élelmiszeripar és -kereskedelem érdekeit sértenék?

51

Ételkontroll Gönczy Árpád DISPUTA Kapualj 52

Fejezetek a debreceni hatósági élelmiszer-ellenőrzés történetéből (1869–1993) Az élelmiszer evés, ivás útján, eredeti vagy feldolgozott állapotban emberi fogyasztásra (táplálkozásra és/vagy élvezetre) alkalmas anyag, termék, áru. Az az élelmiszer, amelyet nem az előírásnak megfelelő anyagokból és/vagy eljárással állítanak elő, az hamisított. Az élelmiszerek hamisítása mindennapi, azonban különösen katasztrófák, háborúk idején gyakori. A helyes táplálkozás érdekében az élelmiszereket megfelelő mennyiségben, kellő választékban és jó minőségben kell fogyasztani. A hamisított élelmiszerek sértik a vásárlók, a tisztességes előállítók, kereskedők anyagi érdekeit, veszélyeztetik az emberek egészségét, sőt életét, kedvezőtlenül befolyásolják az ország nemzetközi megítélését. Emlékezetes hamisítványok Becslések szerint Magyarországon a vásárlókat évente több milliárd forinttal károsítják meg. Az 1980-as években Spanyolországban a hamisított étolajtól, máig is

tisztázatlan körülmények között, négyszázötvenen haltak meg és több mint húszezren betegedtek meg, sokan maradandó egészségkárosodást szenvedtek. Magyarországon 1994-ben hamisított fűszerpaprika-őrleménytől csaknem százan betegedtek meg, és ennél az esetnél is maradandó egészségkárosodást szenvednek néhányan. Szintén az 1980-as években történt hamisítás miatt az osztrák borexport negyedére esett vissza. A hamisítások megelőzésének, a hamisítók leleplezésének ma is korszerű módja a hatósági élelmiszer-ellenőrzés. A klaszszikus hatósági élelmiszer-ellenőrzés több jogkövetkezménnyel nem járó reálcselekményből (mintavétel, helyszíni és/vagy laboratóriumi vizsgálat, minősítés) és egyetlen jogkövetkezménnyel járó cselekményből, a döntésből (aktusból) áll. A kockázata viszont abban van, hogy egy kis mennyiségű élelmiszer, a minta vizsgálati eredményéből egy nagy mennyiségű élelmiszer, a készlet sorsáról kell dönteni. Az előírások be nem tartásánál az esetek súlyosságától függően a döntés lehet az előállító, a kereskedő, a vendéglátós tevékenységének a korlátozása, megtiltása, utasítás az élelmiszerkészlet árának csökkentésére, átdolgozására (az előírt tulajdonságok helyreállítására), megsemmisítésére. Az ellenőrző intézmények emellett figyelmeztetéssel, helyszíni, minőségvédelmi bírság kiszabásával, fegyelmi, szabálysértési, büntetőeljárás kezdeményezésével is élhetnek. Az élelmiszerek minőségének alakulásáról pl. a kifogásolási arány alapján az irányító, felügyeleti, esetenként a társszerveket, a lakosságot rendszeresen tájékoztatják. (A kifogásolási arány azt mutatja meg, hogy száz vizsgált élelmiszer közül mennyi nem felel meg az előírásoknak. A minőségalakulást a tárgyévi kifogásolási aránynak az előző évihez viszonyított változásával – javult, változatlan, romlott – jellemzik.) A gyakorlatban a valóban hatékony hatósági élelmiszer-ellenőrzés megvalósításának számos akadálya van. A hagyományos

Egy hetvenéves ember élete során kb. 24 tonna vizet és 42 tonna különféle élelmiszert fogyaszt el. Az ember szélsőséges esetektől – például Guinness-rekord-kísérletektől – eltekintve egy-két hétig éhezhet, egy-két napig szomjazhat.

Ki miért elégedetlen? Az állampolgárok úgy látják, hogy a hatalmas költségek őket terhelik és ezek nincsenek arányban az intézmények hatékonyságával. Azt is kifogásolják, hogy az ellenőrző intézmények és az ellenőrzöttek egy és ugyanannak a szervnek az irányítása, felügyelete alatt állnak, és az utóbbiak részére díj ellenében szolgáltatást is – például tanácsadást – végeznek. Ezek öszszeférhetetlenek a hatósági működéssel.

Feltételezik, hogy ezért az intézmények elnézőbbek a jogsértőkkel szemben. Az előállítók, kereskedők szerint túl sok az ellenőrző intézmény és ezek többnyire ugyanazt ellenőrzik (párhuzamosság). Az ellenőrzések, mintavételek az indokoltnál gyakoribbak, nagy mennyiségű mintát vesznek, visznek el, a vizsgálati díjak pedig túl magasak. Szerintük ezzel a bevételeiket akarják növelni, ill. saját szükségleteiket (evés, ivás) kívánják kielégíteni. (Holott a valóságban az ellenőrzések, mintavételek gyakoriságát a minisztérium által jóváhagyott éves stb. terv határozza meg, a minta mennyiségét, a vizsgálatok módját, a vizsgálati díjat pedig kötelező előírás tartalmazza.) A szakemberek is elégedetlenek, sok az ellenőrző intézmény, és a feladatok elég elhatároltak. Ez, valamint az intézményeken belül dolgozó orvosok, állatorvosok, mérnökök alá-fölérendelése miatt gyakori az összeütközés, sértődés. A már idézett dr. Balló Mátyás szerint „harmonikus eljárást nem az adminisztratív viszonyok, hanem az által érhető el, ha a higiénikustól némi kémiai, a kémikustól pedig némi higiéniai ismeretet követelünk meg, csak annyit, hogy mindkét harcos egymást megértse …, a közös célt tisztán láthassa. Fő feltétel azonban, hogy mindkét harcos a saját fegyverét szabadon és önállóan használhassa, mert enélkül harcképességük hanyatlik”. Azt is sérelmezik, hogy fizetésük lényegesen alacsonyabb, mint a velük azonos képzettségű, gyakorlatú, beosztású ipari szakembereké. Nem képzettségüknek, beosztásuknak megfelelő és sok adminisztrációs munkát végeznek. Dr. Varga István, a

DISPUTA Kapualj

vizezés, súlycsonkítás stb. mellett megjelennek a mindenkori tudomány eredményeit felhasználó hamisítások. Hogy ez mennyire nem új keletű, azt jól mutatja dr. Balló Mátyásnak, a főváros vegyészének (aki 1898 és 1910 között a Fővárosi Vegyészeti és Élelmiszer-vizsgáló Intézet vezetője volt) feljegyzése, miszerint: „Az újkori hamisítók megokult, öntudatos, mondhatnám tanult hamisítók, akik a táplálószereket ésszerűen hamisítják.” A mai időkben különösen igaz ez. A hamisítások ellen csak korszerűen felszerelt laboratórium, jól képzett (élelmiszer-higiéniai, -kémiai, -mikrobiológiai, -technológiai, -analitikai és -jogi ismeretek), nagy gyakorlattal és leleményességgel rendelkező szakemberek segítségével lehet védekezni. A mezőgazdaság, az ipar fejlődésével új feladatok hárulnak az ellenőrző intézményekre. Ezt az irányító, felügyeleti szervek új intézmények létesítésével és/ vagy a régiek korszerűsítésével, létszámuk növelésével igyekeznek megoldani. Mindkét megoldás rendkívül költséges.

53

irányelvek kidolgozását nem a különböző ágazatok tevékenységének egyidejű, együttes tanulmányozása alapján határozzák meg. Ezen segíthet elvileg a hatósági élelmiszer-ellenőrzés modellje. A magyarországi hatósági élelmiszer-ellenőrzés kialakulása

debreceni Mezőgazdasági Vegykísérleti Állomás vezetője (1933–1949) egy, a korabeli minisztérium kérdőívére válaszolva írja: „az állomásvezetői teendők ellátásán kívül csupán kismérvű szakmunkásságot tudok végezni, tudományos munkát azonban semmit sem. Sorsom szolgáljon intő példaként a jövőben, hogy milyen veszteség egy vegyészből irodistát, számvevőt s majdnem kizárólag adminisztrátort csinálni …, ezt is kell végezni valakinek, de talán a köznek nem a legdrágább munkaerejével, a más célra szükséges szakemberrel! … A legfontosabb feladatnak kell lenni: az adminisztrációnak és a bürokráciának a végletekig menő csökkentését és a szakemberek őket jogosan megfelelő helyen való foglalkoztatását”. Mindezeket a problémákat az irányító, felügyeleti szervek gyakori átszervezésekkel, az intézmények számának, létszámának csökkentésével kívánják elérni. Gyakori, hogy még be sem fejeződik az egyik, elkezdődik a másik. Így sokszor maguk az intézmények vezetői sem tudják, hogy mi is a feladatuk. Egyébként az intézmények megszüntetése, a létszám csökkentése a szakemberek nem is eredménytelen ellenállásába ütközik. A feladatok növekedésével kezdődik minden elölről. Az átszervezések miatt keletkezett zavarok világszerte ismert jelenségek. A szakemberek szerint a sikertelen átszervezések oka, hogy az

A 19. század utolsó harmadában rövid idő alatt megkétszereződik a városi lakosság száma, az osztrák–magyar kiegyezés (1867) pedig lehetővé teszi a jelentős hasznot ígérő mezőgazdasági exportot. A nagy mennyiségű, jó minőségű mezőgazdasági termény, élelmiszer termeléséhez azonban fejlett mezőgazdaságra (jól képzett gazdák, mérnökök, kutatók, oktatók, korszerű eljárások, gépek, berendezések) van szükség. Ennek érdekében középfokú és kutatásokkal is foglalkozó felsőfokú oktatási intézményeket hoznak létre (például Keszthelyen, Magyaróváron). A termelés növekedésével egyidejűleg gyakoribbá válnak a hamisítások. A hamisítások megelőzésére, a hamisítók leleplezésére bírói ítélkezésre alkalmas, kémiai, mikroszkópos stb. vizsgálatokon alapuló szakvéleményekre van szükség. A németországi mezőgazdasági kutatásokkal, hamisításokkal kapcsolatos tudományos, műszaki eredmények nagy hatással vannak a hazai szakemberekre. Ezért szívesen töltenek több-kevesebb időt a németországi oktatási, kutatási intézmények neves szakemberei pl. Baeyer, Bunsen, Wislicenus stb. mellett. Azután hazatérve nagy lelkesedéssel hasznosítják, továbbfejlesztik tapasztalataikat. Így, kezdeményezésükre hozza létre a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi, 1889-től földművelésügyi minisztérium a vegykísérleti állomásokat (Debrecen: dr. Vedrődi Viktor

DISPUTA Kapualj

2717/1894.sz. VII./1-a

54

A Földmívelésügyi Magyar királyi Minister a m. kir. gazdasági tanintézet igazgatóságának Debrecenbe Mult évi november 27-én 593. számon kelt felterjesztésére értesítem, miszerint a jelentésében felhozott indokokat méltányolva a tanintézettel kapcsolatban f. évi márczius hó 1-től mezőgazdasági vegykísérleti állomást állítok fel. Az állomás vezetésével, valamint a felmerülő összes teendők ellátásával javaslatához képest dr. Vedrődi Victor tanintézeti vegytanárt bízom meg, a kinek ebbeli tevékenységért addig is amig tiszteletdíjáról a költségvetésben gondoskodva leend, a f. évre egyszázötven (150) frt jutalomdíjat helyezek kilátásba és a magán felek részére eszközölt vizsgálatok után befolyó díjak 50%-át engedélyezem … Budapest, 1894. március 10.

Bethlen András

A debreceni hatósági élelmiszer-ellenőrzés Debrecen több tájegység találkozásánál, a nagy jelentőségű kelet-nyugati kereskedelmi útvonal mentén fekszik. Az 1800-as évek közepén hatalmas, többnyire terméketlen vagy rosszul művelt földek veszik körül. Sok a kétlaki, azaz földet is művelő iparos. A mezőgazdaság fejlesztése érdekében 1868 őszén megkezdődik az oktatás a Ferenc (ma Bem) téren lévő Felsőbb Gazdasági Tanintézetben. A tanintézet kémiatanári állását 1869 őszén pályázat útján dr. Vedrődi (Schwarczer) Viktor nyeri el. Vedrődi a bécsi egyetemen szerez vegyészdoktori oklevelet és a hallei egyetemen tanulmányozza a mezőgazdasági kémiát. Külföldi tapasztalatai alapján mezőgazdasági kutatásokra is alkalmas laboratórium kialakítását kezdi meg. A tanintézet 1883-ban az Egyház tér 9. (ma Füvészkert utca 2.) alatti új épületbe költözik. Itt korszerűbb körülmények között dolgozhat. Tevékenysége annyira sikeres, hogy az ország minden részéből hatóságok, gazdák, gyárosok, kereskedők kérik fel vizsgálatok végzésére, szakvélemény adására. 1) A debreceni Mezőgazdasági Vegykísérleti Állomás (1894–1949) A földművelésügyi miniszter 1894. március 1-jétől Mezőgazdasági Vegykísérleti Állomás elnevezéssel engedélyezi Vedrődi la-

boratóriumának hivatalos működését. Az állomás a tanintézet, ill. 1913-tól a Dohánytermelési Kísérleti Állomás, 1921-től Debrecenben bérelt helyiségekben működik. Székhely: Egyház tér 9., 1901-től Debrecen–Pallagpuszta. Az állomás 1921-ben a Ferenc József út (ma Piac utca) 9., majd a Dégenfeld (1948-tól Tóthfalusi Sándor, ma Dósa nádor) tér 2. alá költözik. Az állomás rövid ideig a tanintézet közvetlen, majd a minisztérium felügyelete alatt áll. Kiadásait a vizsgálati díjakból és a minisztérium költségadományaiból fedezi. Az ellenőrzéseket az 1895:XLVI.tc. (I. Élelmiszer-törvény), a vizsgálatokat Vedrődi Vegyelemzési gyakorlatok című, 1886-ban megjelent tankönyve, ill. a minisztérium által összeállított és kiadott vizsgálati módszertani gyűjtemény szerint végzik. Az állomásvezetők feladataikat 1913ig kémiatanári állásuk megtartása mellett látják el. Kezdetben minden munkát, így az adminisztrációt is az állomásvezető végez. Az összlétszám, az állomásvezetővel együtt 1903-tól 2–3, 1913-tól 2–6, 1944-ben 19 fő. Vedrődi a felkérésekre végzett vizsgálatok mellett saját kezdeményezésből, a millennium tiszteletére 1895-ben 135 minta elemzését végzi el. Az összmintaszám 1912-ben 1300, 1928-ban 3600, 1944-ben közel 5000. Vedrődi szerint 1893-ban Debrecen és környékén az élelmiszerek alig vagy nem hamisítottak. Vedrődi a hamutartalmon, tanártársa, Pekár Imre pedig a színen alapuló lisztminősítő eljárást dolgoz ki, amelyeket ma is világszerte használnak. 2) A debreceni Megyei Minőségvizsgáló Intézet (1950–1969) A debreceni Mezőgazdasági Vegykísérleti Állomás jogutóda. Székhely: Debrecen, Tóthfalusi S. tér 2., 1967–1969 között a külső-belső felújítás mellett radiológiai laboratóriumot alakítanak ki. A Hajdú-Bihar Megyei Tanács V. B. (dr. Fülöp Imre) területi, a különböző elnevezésű, 1967-től Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (dr. Szilágyi József) irá-

„M. kir. Állami Vegykísérleti Állomás Debreczenben. A földmívelési m. kir. minisztérium f. é. 2717. sz. leíratával Debreczenben a gazdasági tanintézettel kapcsolatban egy v e g y k í s é r l e t i állomást létesített és ennek vezetőjévé dr. Vedrődi Viktor gazd. tanintézeti tanárt nevezte ki. Ezen vegykísérleti állomás részint a mezőgazdaságra vonatkozó tudományos és praktikus kérdések megoldásával fog foglalkozni, részint a hatóságok és a közönség megbízása folytán vállal munkát, a minisztérium által megállapított díjjegyzék szerint, a mely a gazd. tanintézet épületében megtekinthető.” Debreczen, XXVI. (1894) 68. 3.

DISPUTA Kapualj

1869-ben, Magyaróvár: dr. Ulbricht Rikárd 1873-ban stb.), a törvényhatóságok a vegyvizsgáló állomásokat (Budapest: dr. Balló Mátyás 1874-ben, Szeged: Csonka Ferenc 1884-ben). A természettudományok eme gyakorlati alkalmazásának jelentőségét elsőnek Bethlen András (1890–1894) ismerte fel. Darányi Ignác (1895–1903 és 1906–1910) idején épül ki az országos hálózat, amely korszerűségét tekintve Európában Svájc és Németország után következik.

55

nyítása, felügyelete alatt áll. Kiadásait a megyei tanács költségvetéséből fedezi. Az élelmiszer-ipari üzemek, a kereskedelem, a vendéglátóhelyek ellenőrzése, az élelmiszerek és egyéb termékek vizsgálata mellett a kialakulóban lévő élelmiszer-nagyipart segítik szaktanácsadással. Évente 3000–5000 mintát vizsgálnak meg. 3) A debreceni Megyei Élelmiszerellenőrző és Vegyvizsgáló Intézet (1970–1982)

DISPUTA Kapualj

A debreceni Megyei Minőségvizsgáló Intézet jogutóda. Székhely: Debrecen, Tóthfalusi S. tér 2., 1972-re a felújítások mellett több irodát, mikrobiológiai laboratóriumot alakítanak ki. A tetőszerkezet életveszélyessé válása miatt 1982-ben azonban néhány helyet, többek között a mikrobiológiai laboratóriumot alá kellett dúcolni, itt a munkát végleg be kellett szüntetni. A H-B. m. Tanács V. B. Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztály (Tóth Imre, Jakab Tamás) területi, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (dr. Szilágyi József, dr. Takó Éva) szakmai irányítása, felügyelete alatt áll. Kiadásait a minisztérium költségvetéséből fedezi. Az üzemek (élelmiszeripar, dohányipar), szükség szerint a kereskedelem, a vendéglátóhelyek ellenőrzése, mintavétel, az élelmiszerek, dohánygyártmányok vizsgálata mellett a mezőgazdasági termékértékesítési szerződésből származó minőségi vitákban döntéseket hoznak. A mindenkori igazgató ellátja a megyei polgári védelmi parancsnokság irányítása, felügyelete alatt álló megyei rbv. felderítő, adatszolgáltató és ellenőrző rendszer parancsnoki teendőit, a radiológiai laboratórium pedig rendszeresen vizsgálja az ivóvizek, élelmiszerek, takarmányok stb. radioaktív szennyezettségét. Évente 400–600 üzemi, 200–800 kereskedelmi, 200–400 vendéglátóhelyi ellenőrzést végeznek, 3700–7000 mintát vesznek, vizsgálnak meg. A kifogásolási arány:

56

8–19%. Évente 187–609 figyelmeztetéssel, 14–149 fegyelmi, 19–265 szabálysértési eljárás kezdeményezésével élnek. (A minisztérium a párhuzamos jogkörök megszüntetése, az ügyintézés egyszerűsítése, a működési költségek csökkentése érdekében elhatározza az irányítása, felügyelete alatt álló intézmények átszervezését.) 4) A Hajdú-Bihar Megyei Állategészség-ügyi és Élelmiszerellenőrző Állomás (1983–1993) A Hajdú–Bihar Megyei Állategészség-ügyi Állomás (Debrecen Diószegi út 30.), a debreceni Megyei Élelmiszer-ellenőrző és Vegyvizsgáló Intézet, a MÉM Élelmiszer-ipari Higiéniai Ellenőrző Szolgálat megyei kirendeltségeinek a jogutóda. Székhely: Debrecen, Diószegi út 30., 1984-ig, amíg a volt állategészségügyi állomás bővítése (emeletráépítés) el nem készül, az Élelmiszerminőség-ellenőrző Osztály, az Élelmiszer-vizsgáló Laboratórium kémiai, radiológiai részlege és az igazgatóhelyettes-főmérnök a Tóthfalusi Sándor tér 2. alatt marad. Regionális (nagyműszeres) laboratóriumot alakítanak ki 1990-ben. Az állomás a tanácsok megszűntéig a Hajdú-Bihar Megyei Tanács V. B. Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztály (Jakab Tamás, Karácsony Sándor, dr. Kosdi Árpád) területi, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, 1990-től Földművelésügyi Minisztérium (dr. Takó Éva) szakmai irányítása, felügyelete alatt áll. Évente 500–700 üzemi, 200-300 kereskedelmi, 10– 20 vendéglátóhelyi ellenőrzést végeznek, 1992-ben 2183 statisztikus mintát vesznek, vizsgálnak meg. Az élelmiszerek 15,8 %-a nem felel meg az előírásoknak. Ezért 18 fegyelmi, 149 szabálysértési eljárást kezdeményeznek. A csernobili katasztrófa (1986) idején több mint kétezer termék radioaktív szennyezettségét vizsgálják meg, havonta több ezer igazolást adnak ki.

A város természetesen sokkal több, mint egy materiális, építészeti együttes: gazdasági folyamatok rendszere, társadalmi kapcsolatok hálózata, kulturális miliő, amely meghatározások mindegyike más és más megközelítést kínál. A városok lényege több ezer éves történetük alatt nem változott: amellett, hogy az emberi kultúra foglalatai, az anyagi javak és szolgáltatások, valamint a gondolatok, eszmék cseréjének kitüntetett (sokszor megszentelt) helyei. Az őket formáló gazdasági alapok és társadalmi viszonyok viszont annál inkább átfor- A városépítészet, amelyek célja az embemálódtak. Mindenre kiható többdimenziós ri élet megfelelő négydimenziós fizikai (politikai, társadalmi, technológiai, kultu- kereteinek fejlesztése (a térbeliségen túl rális és környezeti) váltoa negyedik dimenzió az zások gyorsultak fel, ameörökös változásra, az időlyek együttesen jellemzik A városi környezet tényező szerepére utal). azt az új korszakot, ametervezése egyenlő a A kortárs nyugati városlyet a posztindusztriális kultúra tervezésével. építészet egyik figyelem– posztmodern jelzővel ilre méltó vonása: készséletünk. Az ezredfordulóra ge az együttműködésre a az információs és kommunikációs techno- társadalom- és viselkedéstudományokkal. lógiák fejlődésében bekövetkezett forra- A múltban, amikor az egyes kultúrák stabidalmi változásoknak köszönhetően az in- labbak és homogénebbek voltak, valamint formáció előállítása, gyűjtése, feldolgozása, sokkal szélesebb társadalmi megegyezés tárolása, továbbítása, elemzése nemcsak a volt a szimbólumokkal kapcsolatban, ritgazdaság mozgatórugójává, hanem egyene- kán volt szükség arra, hogy az ember és az sen a gazdasági siker kulcsává vált. Korunk őt körülvevő környezet közötti kapcsolatot kapitalizmusának információs módba való vizsgálják; a kettő között szoros volt a harátmenete az emberiség történetének har- mónia. Ma sokkal nehezebb az asszociációs madik nagy forradalmi átalakulása. Mind- világban tervezni, hisz a szimbólumok nem ez dinamizmust, alkalmazkodást és tudást állandóak, s nem közösek. igényel. Kortárs (fejlett) nagyvárosok Az urbanisztika, vagyis a tudatos város- fejlődésének sajátosságai tervezés (mint szakma és tudomány) alig több mint százéves története során rend- A posztindusztriális gazdasági hangsúly szeresen legitimációs és identitásválság- eredményeként egyrészt a fejlett nagyvába kerül(t). E válságoknak jelentős szere- rosok polgárai egyre inkább szimbolikus pük van: olyan felismerésekhez vezetnek, világban élnek, ahol a szimbólumok előálamelyek nagymértékben hozzájárulhatnak lítása fokozatosan nagyobb szerepet kap, megújulásához. Ezek közül emelek ki néhányat: – Alapvetően egy generalista, szintetizáló diszciplína, amelynek nincsen sem szimbolikus, sem materiális saját tárgya, ami segíthetné definiálni önmagát. Nincs saját, intellektuálisan koherens elmélete sem, csak ideológiái és technológiái. Intellektuális bázisa a városelemzés iskolája. – A településtervezés a fejlődés produktuma, és nem megfordítva. Önmagában nem vezet fejlesztéshez. Honkongi utca

Városok versenye

– Az urbanisztika/településtervezés nem politikamentes (értékeket és érdekeket kezel). – Az urbanisztikai szakembereknek demokratikus berendezkedésű társadalmakban olyan meghatározó folyamatok felett nincsen befolyásuk, mint a népességmozgás, a bevándorlás, a nemzetközi munkamegosztás vagy a spekulatív tőkemozgás. – A városi környezet tervezése egyenlő a kultúra tervezésével. Ez pedig roppant felelősség; sokkal nagyobb annál, hogy csak szakemberekre bízzuk!

Lukovich Tamás

Bevezetés

DISPUTA Árkádok

Korunk urbanisztikájának kihívásai

57

DISPUTA Árkádok 58

mint az anyagi javak termelése; másrészt a tásával való találkozás egyszerre kelthet nemzetállam keretein messze túlnyúló ru- egyfajta tiszteletet és kiábrándulást. galmasan szervezett termelés és fogyasztás A posztmodern város továbbra is a gazdag lesz a gazdasági siker kulcsa. Az új terme- tapasztalatok, izgalom, lehetőségek és az lési mód sajátosságait tekintve olyan kér- innováció színtere, gyakran egyfajta hedések kerülnek előtérbe, mint a versenyké- donista színház mágikus hangulatával kípesség, a kreativitás és az sérten. De szimbóluma az esztétikai tartalom. A csillagászati öszegyenlőtlenségnek, a veUgyanakkor többek szegeket mozgató viszélynek, a szennyezésközött az információs gazlágméretű pénzmosás nek, a deprivációnak, a daság eredményeképpen egyik kedvelt eszköze kizsákmányolásnak és a virágzó globális feketea spekulatív ingatlanszegregációnak is. gazdaság is egyre inkább fejlesztés, ami az invárosfejlesztési (vagy ingatlanpiacok instabiliTémaparkok kább városformáló) tényetását és a városalakzat zővé válik. A csillagászati hirtelen átalakulását A városépítészet évtizedeösszegeket mozgató világeredményezheti anélkig tartó háttérbe szoruméretű pénzmosás egyik kül, hogy a helyi tárlása után reneszánszát éli kedvelt eszköze a spekulasadalom és gazdaság a fejlett világban. Annak, tív ingatlanfejlesztés, ami hogy a nyolcvanas évekérdekeit, illetve az ingatlanpiacok instare ismét divatba jött, több hagyományait figyebilitását és a városalaklembe venné. oka van. Az egyik a világ zat hirtelen átalakulását nagyvárosai közötti erőeredményezheti anélkül, hogy a helyi tár- södő verseny. A tét a globális pénzügyi, sadalom és gazdaság érdekeit, illetve ha- szórakoztató és fogyasztási szerepkör erőgyományait figyelembe venné. sítése. Ennek során számos város vezetői A kísérő társadalmi folyamatokban a felfedezték, hogy a városépítészet megfeterületi elkülönülés, a szegregáció trend- lelő eszköz lehet e cél elérésében, hiszen dé válik. Hagyományos közösségek és ér- a városszépítés, az arculat vagy imázs jatékrendek bomlanak fel, amellyel párhuza- vítása összeköthető a gazdasági fejlődésmosan egyszerre figyelhető meg a globális sel. A városi látványosságok szervezése, ilegyféleség és a kulturális sokszínűség ki- letve manipulációja a tőke és a „kívánatos” alakulása. A kortárs nagyváros komplexi- társadalmi osztályok vonzásának eszközévé vált. A nemzetközi referencia megszerzésének ma már szinte egyedüli módja annak bizonyítása, hogy az adott város képes jelentős látványos rendezvényeket vonzani (például olimpiát, Forma 1-nagydíjat, világkiállítást, csúcsértekezleteket és kongresszusokat, divatshow-kat, művészeti fesztiválokat stb.). Ezen kívül a sikeres városoknak igazi – történelmi és kortárs – egyéniségekre (híres karmesterekre, írókra, képzőművészekre, sportolókra) is szükségük van ahhoz, hogy felépítsék, megváltoztassák és eladják imázsukat (hasonlóan a sikeres labdarúgóklubokhoz). Kertész Imre Nobel-díja felért egy jobb hitelbesorolással. Mivel a kapitalizmus információs módja ún. „áramlat-terekben” szerveződik, továbbá ezek az áramlat-terek a világ értékes (helyi) csomópontjait kötik össze és absztrahálják őket kulturális és társadalmi gyökereiktől, a posztmodern korszak építészete ezért olyan terekre koncentrál, mint a repülőterek, konferencia-központok és irodaházak. A városépítészet reakciója pedig a szervezett látványosság, befelé Oxford, lakóház

Mint láthatjuk, a tematikus parkok sok típusa fellelhető: kicsik és nagyok, tervezettek és spontán módon létrejöttek. Lényegük a sajátos atmoszférájú, befelé forduló, többékevésbé zárt világ, pszeudo (vagy privati-

• út menti lineáris kereskedelmi zónák • újrahasznosított, általában vízparti vendéglátásra orientált létesítmények • telepszerű, ún. campus jellegű létesítmények • megaprojektek

DISPUTA Árkádok

forduló mikrovilágokkal, pszeudo-közterü- zált) „közterületek”, valamint sok esetben letekkel, illetve -terekkel, amelyek közös (különösen a tervezett parkok esetében) a jellemzője a hagyományos utca gazdag mindenáron emlékezetességre való törekhangulatának szimulációja, a centralitás vés. Ha e szemléletet, illetve megközelítést nélküli változatosság, a tervezett áram- továbbfejlesztve alkalmazzuk, nem nehéz latok, valamint a minden Velencét (a hajdani keresáron emlékezetességre A nemzetközi referenkedelmi nagyhatalom extvaló törekvés a szervezett cia megszerzésének ravagáns „víziszínpadát”, látványosság és a különma már szinte egyedüa tipikus amerikai fehér féle utalások segítségével. li módja annak középosztálybeli előváA szórakozást és a fogyaszbizonyítása, hogy az rost, („a rasszizmus metást célzó hedonista aspiadott város képes jelegágyát”), Sowetho nyorációk a történeti város lentős látványos renmornegyedét, a Harlemet jól ismert és bevált eledezvényeket vonzavagy Budapest VIII. kemeinek manipulációjához ni (például olimpiát, rületét („a permanenvezetnek. Ennek eredméForma 1-nagydíjat, visen marginalizáltakat”), nyeképpen a városépítélágkiállítást, csúcsLondon Docklandsét („a szet eszköztára kiegészül, értekezleteket és globális üzleti primáa növekvő absztrakció vikongresszusokat, divattus gigantikus parkját”) lágában új fizikai formáshow-kat, művészeti vagy Manhattant („a kat igyekszik létrehozni, fesztiválokat stb.). megadollárok maszkulin a hagyományos helyi teküzdőterét”) sem egy-egy vékenységek és közösségek pedig kiköltöz- sajátosan címkézett tematikus parkként nek. felfogni. A városfejlődés sajátos fintora, hogy a Mindezek során a városi térből, mint erő- monofunkcionalizmus – melyet mint a moforrásból áru lesz, amit fogyasztani lehet. dernista városrendezés egyik negatív eredA (város)építészet fő funkciója a csábítás ményét ma már egyértelműen elítélünk és az elbűvölés lesz. Kialakul a középosz- – bizonyos típusú tematikus parkok formátálybeli tömegek fogyasztói turizmusa, jában ismét kezd kialakulni. valamint egy újszerű virtuális turizmus, amelyre példaként említhetők a különféle Az információs város témaparkok. Lefébvre markánsan mutat rá a lényegre: míg az ipari kapitalizmus korá- A világot egyre inkább behálózó, üvegszál ban a különféle árucikkek áramlottak az kábelek alkotta információs országút olyan emberekhez, korunk tömegturizmusa az mértékben alakítja át a tér–idő összefüggéembereket áramoltatja a különféle törté- seket, hogy életünk egyszer s mindenkornelmű vagy természetű helyek és terek kö- ra alaposan megváltozik. Ami Haussmann zött. A turizmus az ezredfordulóra az egyik báró idején az új sugaras úthálózat kiépílegnagyobb (legális) globális üzletté vált. tése volt Párizs középkori szerkezetének A tematikus parkokat intenzíven be- felszámolásával vagy a múlt századi vashálózzák, illetve összekötik a telekommu- útépítés okozta távolságrövidülés a sínszánikációs és közlekedési infrastruktúrák laknak és a gőzvontatásnak köszönhetően, hálózatai. Az eredmény a kollázsváros, kulturális sokszínűségével, ellentmondásaival, A posztmodern város mindinkább elveszíti régi illetve többértelműségével. A kollázsváros hagyományos értelemben vett városszerkezeszövetének mozaikjait az infrastruktútét, és a vázolt gazdasági és társadalmi váltora-hálózatok fogják össze. Ez a folyamat, zásoknak megfelelően egyre inkább tematikus parkok gyűjteményévé válik olyan témákkal, szinte laboratóriumi körülmények között, mint: legjobban az USA-ban, különösen Los An• szórakoztató parkok geles, San Francisco és New York környé• üzleti és ipari parkok kén figyelhető meg, de első elemei már Bu• védett, zárt privát lakótelepek dapesten és környékén a kilencvenes évek • nyugdíjas-közösségek • bevásárló-központok elejétől megjelentek.

59

DISPUTA Árkádok 60

teljesen láthatatlanok a városok polgárai számára, helyigényük igen csekély, valamint a klasszikus értelemben sohasem válnak mindenki számára elérhető közművekké. Sok hálózat lényege, hogy a társadalom bizonyos rétegeit kirekeszti a hordozott információból. A várospolitika és a várostervezők mindezidáig nem szenteltek elegendő figyelmet a területnek, pedig a memóriakapacitás és a képernyőtér egyre Singapore, multifunkcionális városi utca inkább olyan értékké válik, mint a telek és az ingatlan. az ma hihetetlen gyorsasággal, csendesen A városok fejlődésének történetét teés sokak számára észrevétlenül zajlik a te- kintve megállapítható, hogy azok alapvelekommunikációs forradalomban. tően az emberek közötti kölcsönhatások, A nagyvárosok egyre inkább a globális illetve a kommunikáció elősegítése érdetelekommunikációs és telematikai hálóza- kében fejlődtek. Arról, hogy a telekomtok gócpontjaivá válnak. E nagyvárosok- munikáció hogyan hat a város formájára, ban a fizikai környezeten túl a telekom- alapvetően kétféle utópisztikus-determimunikációs igények is nisztikus jövőkép létezik sűrűsödnek, így az üvegSok hálózat lényea szakirodalomban: a „felszál és a rézkábelek hálóge, hogy a társadaoldódó urbanizáció” és a zata, valamint a mikrohullom bizonyos rétegeit „város reneszánsza” forlámú és műholdsugárzások kirekeszti a hordogatókönyvek. Előbbi arra egyfajta idegrendszeri közzott információból. A hivatkozik, hogy a törtépontokká válnak. Egy várospolitika és a vánelem során először lehetmindezidáig legnagyobb rostervezők mindezséges az, hogy az ember szabású ember alkotta idáig nem szenteltek egy hegycsúcsra költözzön technológiai rendszer van elegendő figyelmet a fel és mégis valós idejű, kialakulóban, aminek haterületnek, pedig a hatékony, sőt intim kaptása alól senki sem vonmemóriakapacitás és csolatokat tartson fenn hatja ki teljesen magát. a képernyőtér egyre üzleti és más közösségekA telekommunikáció és inkább olyan értékké kel. A tele-város egyre ina városok fejlődése közötti válik, mint a telek és kább felszabadul a földkapcsolatról mindmáig felaz ingatlan. rajzi kötöttségek alól, és tűnően kevés valós ereda hely szelleme mellett ményt produkáltak a szakmai viták. Ezek a mind jobban meghatározza majd az intelsokszor meglehetősen bizonytalan jövőké- lektus. A kibernetikai térben létrejönnek a pek valószínűleg számos utópisztikus ele- távolságoktól független virtuális közössémet is tartalmaznak. Nem egyszerű a média gek. A tele-munka (otthoni irodából, távoli szenzáció keresését vagy az egyszerű tech- fiókirodákból), a tele-vásárlás, tele-ügyinnológiai determinizmust is tetten érni. tézés (például tele-banking), tele-rekreáció Annyi már biztosan megállapítható, (home entertainment) egyre inkább szükhogy a telekommunikáció és a telematika – ségtelenné teszi a fizikai jelenlétet, és ezért ahelyett, hogy hirtelen és egyszerű képlet- mind a decentralizáció irányába hatnak. tel leírhatóan forradalmasítaná a városokat A másik elemzés azt hangsúlyozza, – sokféle, többértelmű és komplex módon, hogy a fejlett telekommunikáció – amely differenciáltan alakítja át a városi életet. túlnyomórészt magántársaságok monopóliA hatások pedig nem egyformán érintenek uma – egyre intenzívebbé teszi a városi tér minden várost. feletti ellenőrzést. A történelem során a A hagyományos infrastruktúrákkal városok egyik lényege volt az akkori kom(például úthálózat) ellentétben a fejlett te- munikáció ellenőrzése: folyóké, csatornáké, lekommunikációs hálózatok fejlesztésének kikötőké, valamint útvonalaké. A telekomkülönös sajátossága, hogy nagyrészt vagy munikációs technológiák pedig nem képeA jövő városának nagyszabású forgatókönyveit a rangos külföldi szakirodalom a metaforák széles skálájával jelöli. „A hely nélküli városi világ”, „a virtuális város”, „az elektronikus ház”, „a huzalozott város”, „az információs város”, „a láthatatlan város”, „a televáros”, „Teletópia”, „a kibernetikai város”, „az intelligens város”, „a flexiváros”, „a virtuális közösség”, „a bitek városa”.

sek a tér-idő viszonyok mindenütt egyenle- ul ingázás) egy részét feleslegessé teszik, tes sűrítésére; egyes területeket kizárnak, számukat csökkentik míg másokat csomópontszerűen bekapcsolnak az Arról, hogy a • generáló hatások új termelési és fogyasztelekommunikáció bizonyos területeken az tási módokba. A globális hogyan hat a város információ, valamint az hálózatok csomópontjain formájára, alapvetőemberek és áruk fizikai történő információs szolen kétféle utópiszáramlása egymást genegáltatások így újabb centtikus-determinisztirálják, amire kiváló példát ralizációt okoznak. Az inkus jövőkép létezik a szolgálnak a konferenciformatika pedig további szakirodalomban: a ák: előkészítésük roppant segítséget nyújthat a vá„feloldódó urbanizáció” mennyiségű elektronikus rosi tevékenységsűrűségés a „város információcserét igényel ből adódó zsúfoltságok reneszánsza” (telefon, fax, e-mail, rekezelésére, például a közforgatókönyvek. pülőjegy-foglalás stb.), az műszolgáltatások vagy a eredmény azonban egy fiközúti forgalom szervezése (kapacitásopti- zikailag létrejövő találkozás százak vagy malizálás, információs rendszerek, úthasz- ezrek között, amely láncreakciószerűen nálat adóztatása) területén. további kontaktusok, elektronikus információcserék és későbbi találkozások egész • fizikai fejlődési szinergiák sorát válthatja ki. jó példája a posztmodern építészet „erődítmény” karaktere és a magánkézben lévő telematikai hálózatok kizáró jellegének egymást erősítő párhuzamossága vagy a meglévő fizikai infrastruktúra-folyosókat használó telekommunikációshálózatfejlesztések • helyettesítési hatások kétségtelen, hogy az informatikai szolgáltatások bizonyos típusú utazások (példá-

Las Vegas, az éjszakai Strip

Úgy tűnik, hogy város és telematika kölcsönhatásai életünkben sokdimenziós változást idéznek elő, ezért nem prognosztizálhatók egyszerű dichotómikus képletekkel. E komplex kölcsönhatások, illetve kapcsolatok az alábbi tipológiával írhatók le megfelelően

DISPUTA Árkádok

New Orleans, Piazza d'Italia

61

DISPUTA Árkádok

Las Vegas

62

lis szemtől-szembe találkozásoknak (kórházak, szaküzletek, magas szintű vezetői megbeszélések stb.). Megjelennek a tele-közösségi házak, amelyek az esélyegyenlőséget próbálják biztosítani (például Manchester, Edinburgh), az internetkávéházak, az intelligens épületek, a virtuális egyetemi campusok (például Antwerpen, Barcelona, Stockholm), tehát a távtanulás, valamint a tele-vásárlás, a tele-banking és a tele-szórakozás.

• elősegítő hatások A város fizikai és elektronikus terei egya fizikai hálózatok (vasút, közút, repülő- aránt újraértelmeződnek. Míg a városi (fitér stb.) optimális működését elősegíten- zikai) helyek társadalmi tagoltsága áltadő az elektronikus térben párhuzamosan lában jól érthető, addig az elektronikus intelligens informatikai tereké – ahol a földrajzi kontrollhálózatok jelenA hatalommal rendelelhelyezkedésnek a fizikai nek meg (elektronikus kező csoportok a teleterekkel éles ellentétben nyomon követés, monitokommunikáció segítnincs már semmi szerepe – ring, irányítás, ellenőrzés, ségével a városi tér és sokkal kevésbé. Az otthon diszpécserszolgálat, bizhasználata felett nöés munkahely, a magán tonsági rendszerek, díjfivekvő ellenőrzést gyaés köz, valamint a fizizettetés). korolnak, míg új kai és elektronikus közötfizikai és elektronikus ti határok egyre inkább A lényeg tehát, hogy a gettók jönnek létre a elmosódnak. A hatalomváros és a telekommunimarginalizált, a szemal rendelkező csoportok káció számtalan módon gény és a deprivált a telekommunikáció sekölcsönhatásba kerül egyháztartások számára. gítségével a városi tér és mással: egyrészt tovább Az információs város használata felett növekvő erősíti a fejlett nagyváegyre inkább polariellenőrzést gyakorolnak, rosok központi szerepét, zálódik, és a különbömíg új fizikai és elektromásrészt elősegíti bizoző fizikai és elektronikus gettók jönnek létre nyos tevékenységek denikus terek komplex a marginalizált, a szegény centralizációját, a fizikai „patchwork” (folt hátán és a deprivált háztartááramlatok egy részét áttefolt)-szerű sok számára. Az informáreli az elektronikus hálóciós város egyre inkább rendszerévé válik. zatokra, bizonyos terek és polarizálódik, és a különszolgáltatások használatát ellenőrzés alá böző fizikai és elektronikus terek komplex vonja, némely területen további igénye- „patchwork” (folt hátán folt)-szerű rendket gerjeszt, valamint további akadályokat szerévé válik. hárít el a városnövekedés elől. A városi sűrűsödésre egy sor olyan te- A kulturális gazdaság & a kreatív helyek vékenységnek, melyeket nem lehet áramlatokba transzformálni, továbbra is feltétlen A XXI. század sikeres nagyvárosainak szüksége van: specializált oktatási intéz- kulcsszava a minőség lesz: szolgáltatásokményeknek és termelési központoknak, ban, életmódban és kultúrában egyaránt. rekreációs területeknek, valamint speciá- Ugyanakkor a korszak gazdasági és kulturális értelemben meghatározó urbánus központjai azok a nagyvárosi régiók lesznek, amelyek az úgynevezett „kreatív hely” tulajdonsággal jellemezhetőek. (Ilyennek számítanak jelenleg többek között: Los Angeles, a Szilícumvölgy, Ottawa környéke, Párizs régiója vagy Lombardia térsége.) Természetesen egy kreatív hely kialakulása több feltétel szerencsés egybeesésének köszönhető: ezek között szerepelnek a kulturális hagyományok (az őslakóké és a Lisszabon, az 1998-as expo bejárata bevándoroltaké egyaránt), a kedvező regi-

Los Angeles, lakópark

berendezés, a személygépkocsi, a reklám, a könyvkiadás, a zene, a film, az építészet, a vendéglátás és a turizmussal összefüggő termékek és szolgáltatások teljes skáláját, illetve vertikumát. A zene esetében például ez horizontális értelemben a műfajok széles skáláját jelenti az operától, valamint a szimfonikus és a kamarazenétől az operetten át a dzsesszig, illetve a könnyűzenéig, míg vertikálisan az oktatástól kezdve a

A kulturális gazdaság egyrészt szerves kapcsolatban van egy másik, jelentőségében növekvő szektorral, az ún. szabadidő-gazdasággal (amelynek részei a helyi rekreáció, a turizmus, és a szórakoztatóipar), másrészt tevékenységi szinten – ha nem is önállóan, illetve átfedések nélkül, de – négy komponense különböztethető meg. Ezek: (1) a hagyományos kulturális szolgáltatások köre – közművelődés, kulturális intézmények: kiállítások, múzeumok, színházak, koncertek stb. (2) a kulturális termékipar – elektronikus és nyomtatott sajtó, marketingkommunikáció, könyvkiadás, rendezvény- és látványipar, filmipar, zene, szoftveripar, divatipar, formatervezés, építészet, felsőoktatás, kutatásfejlesztés és a speciális vendéglátás (3) a kultúrával összefüggő turizmus – operabál, tavaszi fesztivál, Pepsi-sziget, gyógyvízturizmus, vallási turizmus, konferencia-turizmus, valamint (4) a tudásipar – felsőoktatás, nyári egyetemek, tudományos konferenciák, K+F.

DISPUTA Árkádok

onális gazdasági kontextus, a hely intenzív bekapcsolódása a globális infrastruktúrahálózatokba, a helyi hálózatok gazdagsága (vagyis a szemtől-szembe találkozásoknak kedvező urbánus tereké és intézményeké; kávéházak, korzók, kiállítótermek, egyetemek), valamint az úgynevezett idegen elem jelenléte. Az új szervezési rendszer, illetve területi logika ellenére sem szabad megfeledkezni arról, hogy a személyes tapasztalat, a történelmi emlékezet és a kulturális identitás még mindig helyhezkötöttek. Egyrészt jó hír, hogy az információs társadalom korában is nagy szükség van a szemtől-szembe találkozásokra (nem csak társadalmi nosztalgiák, szociálpszichológiai igények felemlítése okán, hanem a kreativitás, vagyis a gazdasági siker érdekében is), másrészt a városfejlesztésre mindig megtermékenyítően hatott az idegen, bevándorló elem: jó példa erre London, Párizs, Hollywood vagy New York (ahol jelentős arányú a bevándorló népesség, köztük a zsidó közösségek). A kulturális gazdaság a nagyvárosi régiók egy sajátos gazdasági klasztere, az új posztindusztriális gazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő, a piacgazdaságba egyre mélyebben beépülő jellegzetes eleme. Természetéből fakadóan igényli a városi koncentrációt, illetve miliőt (urbánus tereket és intézményeket), valamint a kis- és középméretű vállalkozások rugalmas hálózatát, beleértve a fejlett IT hálózatokat és az együttműködési kultúrát. Része a tudásalapú gazdaságnak, ahol a termékek egy részének fogyasztását (és árát) nem hasznossági, hanem kulturális szempontok határozzák meg. A materiális, gyakorlati értéknél sokkal fontosabb kulturálisesztétikai-szellemi-szimbolikus tartalmuk. A kultúra mint üzlet egyik vezető szektora a posztfordista gazdasági fordulatnak és alapja számtalan nagyváros megújulási folyamatának. A kulturális iparágak magukba foglalják a divat (ruházat, ékszer), a bútor, lak-

63

DISPUTA Árkádok

fesztiválokon át a kotta-, CD-kiadásig, illet- más fejlett gazdasági ágakat is vonz, egyve a hangszerkészítésig. A jelenség termé- részt közvetlenül (például a turizmust), szetesen igen sokszínű, de a tematizálódás másrészt az életminőségen keresztül közfolyamata már jól megfigyelhető globá- vetett vonzerőt is gyakorolva (lásd például lis léptékben: London például a színházak az üzleti szolgáltatásokat). városaként említhető, míg Hollywoodra a mozi fővárosaként gondolunk, Lombardia a Budapest esélyei formatervezés központja (Olaszország általában véve is ékszer- és lábbelidivat-nagy- Az urbanisztika számára a globalizációs hatalom), Los Angeles a kozmetikai sebé- dilemmák két okból is fontosak. Egyrészt szet központjának lép elő, de ide sorolható az épített kultúra szempontjából eldöntena legutóbbi időben megjelenő brazil luxus- dő, hogy érdemes-e kritika nélkül egy unifogyasztási cikkek megjeformizáló globális erőfelenése is. …az épített kultúra szítést támogatni, amely A kulturális gazdaság szempontjából eldönvégső esetben magát az erősen helyfüggő és szertendő, hogy érdemes-e ezerszínű városi kultúrát vesen táplálkozik a helyi kritika nélkül egy unisemmisíti meg, másrészt hagyományokból (példáformizáló globális erőaz utóbbi évtizedek azt ul Lombardiában, Milánó feszítést támogatni, mutatják, hogy a globalikörnyezetében a szaléziamely végső esetben zálódó piac az egyneműánus rend négyszáz éve magát az ezerszínű váséggel szemben felértékeloktatja az egyszerű emrosi kultúrát semmisíti ni látszik az egyediséget. bereket a minőségi, igémeg… Christian Norbergnyes kézműves munkára). Shulz szerint a városépíA függés természete elsősorban társadal- tészet a genius loci láthatóvá tétele. Az mi, és kiterjed a képzettségre, a szaktu- identitás persze nem feltétlenül egyenlő dásra, az igényességre, a munkamorálra, a a PR-céllal létrehozott és eladott imázzsal. bizalomra és az együttműködési készségre. Egy komplex nagyvárosban a kulturális A kulturális gazdaság különösen igényes identitás kérdése meglehetősen bonyolult. a városi társadalom minőségére. A város- Felmerül a kérdés, hogy kinek az identitások versenyképességéhez pedig jelentősen elképzelése érvényesüljön? Azoké, akik a hozzájárul azáltal, hogy egyedi terméke- történelem összes relikviáját meg kívánket állít elő, a kölcsönös tanulás, sziner- ják őrizni, vagy azoké, akik a fejlesztések gia, kreativitás, innováció iránti igényével hatására emelkedő telekárakkal és lakbékvalifikált munkaerőt hoz létre, valamint rekkel költözésre kényszerítenek jelentős rétegeket? Azoké, akik turistáknak komponálnak kereskedelmi imázst, vagy azoké, akik a „hrabali” hangulatú szegénységben vélik megtalálni a hely igazi identitását? Mára már a természetes identitás koncepciója is megkérdőjeleződött, ami után csak az ember választotta kulturális identitás lehetősége marad. A városok esetében pedig a kulturális identitás megalkotói a különféle intézmények és médiumok, beleértve a (város)építészetet is.

64 Budapest, Józsefváros

Érdekes felfedezni Budapest nagyszerű örökségében, hogy a tematikus park egyáltalán nem új jelenség. A főváros rendelkezik néhány figyelemre méltó pozitív előképpel, mint például a Wekerle-telep (lakópark) vagy a millenniumi együttes a Városligetben (szórakoztatópark), de a gyalogos Váci utca exkluzív üzleteivel is egyre inkább egyfajta (nem feltétlenül pozitív) tematikus park. E hagyományok méltó folytatója a Millenáris Park. Budapest kulturális öröksége, illetve kulturális lehetőségei kiválóak. Amellett,

DISPUTA Árkádok

hogy az új gazdaság egyik legígéretesebb ágának, a kulturális és a szabadidő-gazdaság klaszterjellegű fejlesztésének komoly szerepe lehet a főváros gazdasági versenyképességének növelésében, egy lassan formálódó jövőkép, illetve fejlesztési stratégiai meghatározó eleme is lehet. A metropolisz régió kulturális gazdaságának fejlesztése magába foglalja a hagyományosan állami feladatként jelentkező kulturális szolgáltatások fejlesztését, az üzleti szféra e területén működő kis- és középvállalatok fejlődésének, illetve hálózati együttműködésének támogatását, valamint az intenzív nemzetközi helymarketinget is. A város minden időben a kultúra foglalata, kultúrát pedig feltalálni nem, csupán folytatni lehet. Természetesen egy nagyvárost sokfajta kultúra kölcsönhatása alakítja. Ha ránézünk Budapestre és azt mondjuk: nem tetszik nekünk valamelyik része vagy úgy egészben, akkor tulajdonképpen azt mondjuk, hogy nem tetszik az a kultúra, ami alakította, illetve alakítja. Jó lenne, ha fővárosunkat igazán szeretnék lakói, és Lakótelep – akárhol az országban a várost az optimizmus, a kedvesség és az egymással törődés kultúrája alakítaná. E közi kulturális fórumnak adott otthont. De tényezőknek talán még nagyobb a szere- a versenyben az európai városrangsorban pük úgy az életminőség, mint a gazdasági harmadrangúnak számító városok is jeversenyképesség fejlesztésében, mint a ha- lentkeznek: a 680 ezer lakosú Wroclaw pélgyományos „műszaki” tényezőknek. dául a 2010-es világkiállításra pályázik. A Hamvas Béla szerint az öt (európai) gé- korábban gazdasági depresszióval és terroniusz „a ködös észak”, „a mediterrán dél”, rista merényletekkel sújtott Bilbao Frank „kelet sztyeppéi”, „a polgárosodott nyugat” O. Gehry sztárépítészt szerződtetve néés „Erdély”. Magyarország – szerinte – attól hány éve Guggenheim múzeumot épített, különleges hely, hogy minden pontján egy- amely mára már több mint egymillió turisszerre van jelen mind az öt primer kompo- tát vonz évente. nens csak más-más arányban. Mindez perBátor és kreatív projektek (is) kellenek sze az időben is változhat. Önökre bízom, tehát a nagyvárosok sikeres fejlesztéséhez: hogy a mi Budapestünk géniuszában jelen- olyanok, amelyek „lenyomatot” hagynak leg melyik alkotórész donemcsak a város szöveminál. Az identitás persze tén, de a nemzetközi tuBudapestnek már most nem feltétlenül egyenrizmus térképén is. Megtemérdek látható és láthalő a PR-céllal létlepőnek tűnhet azoknak tatlan versenytársa van rehozott és eladott az attrakcióknak a sora, szerte Európában. A színimázzsal. amelyek ezt Budapestfalak mögött öldöklő vertel valamilyen mértékben seny folyik a megarendezvények jogának megteszik: a Sziget, a Száztagú Cigányzemegszerzéséért, valamint emblematikus nekar, a Kommunista Szoborpark, a Terror (kulturális) létesítmények megtelepítésé- Háza, a Millenáris Park, a Budapesti Tavaért. Minden aspiráns igyekszik jellegze- szi Fesztivál és az ecseri piac. Egyelőre nem tessé, összecserélhetetlenné tennie magát, több. és ennek megfelelően bőséggel áldoz a Budapest versenytársai közül már közfigyelemért. Glasgow – egy látványos jónéhánynak sikerült felépítenie és eladvárosrehabilitációs program betetőzése- nia arculatát. Bécs a szecesszióra épített, ként – 1999-ben „az építészet és a forma- mely témába komplex módon belefoglaltervezés fővárosa” volt. Tavaly Graz volt ta az építészetet, a képzőművészetet és a „Európa kulturális fővárosa”, idén pedig Ge- zenét (utóbbit az operettől az operabálig). nova, az olimpiát sikeresen megrendező, A császárváros mindezt városépítészeti reGaudi és Cerda Barcelonája pedig nemzet- konstrukcióval nyomatékosította. Kisebb

65

DISPUTA Árkádok

léptékben Salzburg is sikeresen épített a Mozart-kultuszra, a zenei fesztiváltól a bonbonig. Prága a cseh irodalom klasszikusaira „játszik rá” sikeresen, a városarculatot középkori skanzen jelleggel alakítva. Lukovich Tamás (1957– ) A Budapest-mítosz még Budapest várat magára, pedig van építész és építőmérnök, a Magyar Urbanisztikai Tármiből „gyúrni”. Ha Bécssaság alelnöke, től „csenne”, jobb kiadáa Pro Regio Közép-magyarsú szecessziós város leországi Regionális Fejlesztéhetne (gondoljunk csak si és Szolgáltató Kht. ügyveLechner Ödönre, Róth zető igazgatója. Főbb munkái: Miksára, Kós KárolyUrban Design and Local ra, Csontváryra vagy a Planning: An interdisciplinary Zsolnay-porcelánra), de approach, Proceeding of a kiválóan építhet a zenéSymposium, School of Town re is (Liszt, Bartók, KoPlanning, The University of New South Wales, dály, Dohnányi minden Environmental Planning and nehézség nélkül „értéManagement Series, Vol. kesíthető”), beleértve a 90/4. népzenét, a komolyze„Postmodern Streets, An nét, az operettet, a ciurban design perspective”, Ch. 9. In R. Freestone: gányzenét és a kortárs Spirited Cities. Federation könnyűzenét, illetve a Press, Sydney, 1994. dzsesszt. A páratlan maA posztmodern kor városépígyar zenepedagógiában tészetének kihívásai, Budapedig ott van a Kodálypest, 1997. Urbanisztika 2000. (szerk. módszer! Az is valóságos Lukovich, Csontos), Budacsoda, hogy Budapesten pest, 1999. egymással párhuzamosan közel egytucatnyi építészeti hagyomány alakult ki a pasaréti Bauhaustól a belvárosi szecessziós palotákon át Kós Károly budai, kispesti és állatkerti munkásságáig. Kínálja még magát – nem feltétlenül mai állapotában – az oktatás, a szakoktatás és az egyetemi képzés is („az egyetemi város” tematika, amely lehetővé tenné, hogy a délkelet-európai országok leendő elitjének képzőhelye legyünk), de egyes szakírók szerint egzotikumánál fogva még a századfordulós szegénység is „értékes”, illetve érdekes lehet a nemzetközi turizmus szemszögéből. Budapestnek azonban Béccsel és Prágával szemben egyik komoly hátránya, hogy nem „gyalogosváros”. Riválisai pedig azok. Nemcsak léptéküknél fogva, hanem kiterjedtebb gyalogosövezetekkel és fejlettebb szolgáltatási színvonalú tömegközlekedéssel rendelkeznek. Ne felejtsük el, hogy egy város megismerése, felfedezése – hasonlóan a kisüzletekben történő vásárláshoz – alapvetően gyalogos tevékenység. Ahhoz, hogy ne maradjon le a versenyben, Buda66 pestnek komoly fejlesztési forrásokat kell fordítania a közeljövőben egyrészt a közúthálózat még hiányzó elemeinek megépí-

tésére, másrészt a tömegközlekedés korszerűsítésére, illetve továbbfejlesztésére. E kettő adhatna lehetőséget további közösségi területek forgalomcsillapítására, illetve gyalogosítására. A (történelmi) városrészek tematizálása Ha mikroléptékben is, de bizonyos tematikus sűrűsödések elkezdtek spontán kialakulni az elmúlt évtizedben, a belső, elsősorban kereskedelmi városrészek területfelhasználásában. Ilyen például a belvárosban a Falk Miksa utca és környéke, amely műkincs-kereskedelem és az ehhez tartozó festményárverések központjává vált. A környéken tucatnyi, ma már patinás nevű magángaléria, valamint régiség/ műtárgykereskedés található, amelyeket előszeretettel keresnek fel a hazai elit mellett a tehetősebb külföldi turisták is. Hasonló sűrűsödés figyelhető meg a használt könyvek kereskedelmében is: a Múzeum körút és környéke számos antikváriumot kínál a bibliofil kincskeresőknek. Spontán előképek, majd lassú, de tudatos fejlesztés eredményeképpen itt említhető még a Nagymező utca és néhány száz méterre környezetében kialakuló „színházi-szórakoztató vigalmi negyed” is, beleértve a Liszt Ferenc tér–Jókai tér övezetét is. A térbeli sűrűsödés hiánya nem feltétlenül akadály. A tematizálásnak van egy másik, költséges beruházást nem igénylő, eddig még teljesen kihasználatlan módja: az ún. tematikus séták intézménye turisták számára, megfelelő térképpel és többnyelvű, gazdagon illusztrált útmutatóval, amelynek során egy-egy történelmi eseménysorozat vagy kiemelkedő személy életútjának állomásait keresik fel. A nemzetközi porondon számos példa van erre Dublin James Joyce sétájától a bostoni teadélután járdák piros csíkját követő urbánus szafarijáig. A budapesti témák között különlegesség lehetne például egy Krúdyséta, egy kávéházi körkép, egy Bauhausséta a Pasaréten vagy az 1956-os forradalom stációit követő barangolás (érintve a Terror Háza Múzeumot, a Köztársaság teret, a rádió épületét, a Kossuth teret és a Kommunista Szoborparkot Nagytétényben). Az innovatív projektek szerepéről szólva az új – vagyis az adottságokat előnynyé formáló – gondolkodásmód jó példája lehetne a Józsefváros belső területének átformálása. Ahelyett, hogy a városrész a rendőrség és a térfigyelő kamerák segítségével a legigénytelenebb prostitúció fantomjával küzd, félretéve a nyárspolgári

előítéleteket, előnyére formálhatná a kínos fózis a történelmi sebek begyógyításában hagyományt. A londoni Soho, az amszter- is segítene. S mint ahogy mára a „China dami belváros vagy a sydneyi Kings Cross Town” attrakciója is szinte kötelező látvákülönleges – nemcsak „vigalmi igényeket” nyossága már egy nagyvárosnak, fontolókiszolgáló – idegenforgalmi vonzerővel bír, ra lehetne venni egy „pozitív skanzenként” afféle „pozitív gettó”, átlátható helyzet- funkcionáló „Gipsy Town” létrehozását is, tel és virágzó turizmussal. a világszerte érdeklődést (Akinek ez nem tetszik a S mint ahogy mára keltő cigány folklórra és helyi lakosok közül, az a „China Town” muzsikára alapozva. De sem jár rosszul: korábban attrakciója is szinte lehetne koncentrálni az elértéktelenedett ingatkötelező látványossáolyan (városi) rekreácilanja hamarosan a sokszoga már egy nagyvárosós lehetőségekre, amelyet rosát fogja érni, amelyből nak, fontolóra leheta páratlan Duna-part kímásutt kényelmesen megne venni egy „pozitív nálhat (gondoljunk csak a oldhatja lakásgondjait.) skanzenként” funkcioHajógyári Szigeten sponA hátrányok előnnyé náló „Gipsy Town” tán kialakuló miliőre). formálása nagyobb léplétrehozását is… Budapestnek civilitékben is megkísérelhető; zációsan kell kitalálnia a szegregáció, a „gettósodás” okos város- önmagát, a maga kulturális-civilizációs politikát követve hallatlan érték is lehet. imázsát, amely nélkül a nagyvárosok verA régi pesti zsidónegyed (a Dob utca, Ka- senyében nem lesz képes felkerülni a tőke, zinczy utca, Síp utca és Dohány utca egy- a kultúra, a turizmus és a befektetések vibefüggő térsége) ma is páratlan kulturális lágtérképére. Úgy tűnik, hogy a kultúra, a és civilizációs érték, amely – bár nemré- kulturális gazdaság adottságainknál fogva giben az Andrássy úttal együtt felkerült az egyik nagy lehetősége Budapestnek és az UNESCO Világörökség listájára – mos- közvetlen környezetének, azon belül is a tanáig parlagon hevert az idegenforgalom vizuális/látványipar és a zene emelkedszempontjából. (A prágai kisebb.) A buda- het ki sajátos „vezértematikaként”, amelypesti abban is egyedi, hogy, szemben Euró- re egy versenyképes imázst, az arra épülő pa többi tradicionális zsidónegyedével, az komplex fejlesztési stratégiát, valamint az egykori gettó területén működik a mai zsi- abból következő helymarketing akcióit, ildóság intézményeinek jó része, beleértve letve a fejlesztési projekteket sikeresen a hitéletet, a kulturális rendezvényeket, a építeni lehet. kóser vendéglátást és a zsidó kultúrához kapcsolódó kiskereskedelmet is. Tudatos (A tanulmány a Mindentudás Egyeteméfejlesztéssel a budapesti „Jewish Town” a vel együttműködő Várostudás Kollégiumán maga etnokulturális világával a főváros Budapesten, 2004. november 11-én elhangegyik büszkesége lehetne, s ez a metamor- zott nyitóelőadás szerkesztett változata.)

DISPUTA Árkádok

Budapest, Vajdahunyad vár

67

Vissza a jelenbe Golda János DISPUTA Árkádok 68

Megjegyzések a Péterfia, Hunyadi, Rákóczi, Egymalom utca határolta tömb mesteriskolai tervpályázatához*

A szorosan vett debreceni belváros északi kapuja, a Péterfia–Hunyadi sarok jellegzetes ezredvégi városépítészeti képződmény: a gyökértelen és magányos historizmus a fáradt, formalista modernizmusnak és a zilált, széteső posztmodernnek ad itt találkát, persze az építés rohamosan csökkenő mesterségbeli színvonalán, öt-hat forgalmi sáv elviselhetetlen zajában-bűzében fuldokolva. Itt, a Nagytemplom és a Református Kollégium szomszédságában különösen feltűnő az építészeti múlt folytonossághiánya: megannyi térbe merevített reprezentációs – formai torzó emlékeztet az elmúlt évszázad zaklatott próbálkozásaira. A kereszteződés negyedik sarka viszont üres. Nincs épület, nincs tömeg, nincs forma, csak hiány van: egy felfeslett városszövet szakadozott maradványa. Ide, az üres saroktelek mögötti tömbbe kellett tervezni bevásárlóközpontot, irodákat, lakásokat, színházat. A Péterfia utcai büszke cívisházak homlokzata mögött ma már nincs valódi élet, pedig a XIX. század végi polgárházak fél évezred kulturális üzenetét hordozzák. Ahogy az emberi idegrendszer és agy kódolt jeleket és képeket tárol a múlt fedeles rétegeiből, a város is őrzi generációk életének térbeli lenyomatait. Egy utca házsora finoman ívelődik; ablakok feszes ritmusa ismétlődik újra és újra, unalom nélkül; a kapuk komplett világok titkait rejtik; nagy lomha tetők torlódnak egymásra. Felívelő, stagnáló és hanyatló ciklusok hurkolódtak itt egymásba a XVI. századi felemelkedéstől napjainkig. De az az egykori, erős, „kerítetlen”, kiváltságos mezőváros, az Alföld fővárosa itt van ma is érzékelhetően ezeken a fasoros utcákon,

szűk udvarokon, a furcsa, nagy kapuk mögött. Vásározás három ország határán, azután óvatos és rejtőzködő gazdagodás, majd ebből független (vagy ellenzéki) szellemi építkezés. Az elkésettség érzete évszázadonként menetrendszerűen kényszermodernizációs hullámokat generált, amelyek egyre nagyobb pusztítást végeztek a genetikailag talán még keleti (nomád) mintákat is őrző városszövetben. Végül jöttek a XX. századi tömegtársadalom rendszerekben utazó hatalomtechnológusai és tervezői, majd napjaink pénzügyi filantrópjai. Ők mindig utópiákban gondolkodnak. Ezeknek az elvetélt jövőképeknek a romjai között élünk. Agyontervezett jövő és elárvult múlt között kiürült a jelen térbeli és időbeli kerete egyaránt. Ennek a mesteriskolai tervpályázatnak éppen az a tétje, hogy található-e a korszellemnek megfelelő építészeti válasz a városban élés új, autentikus formái számára. Hogy egyensúlyba hozható-e a tőke megtérülési mutatója az örökölt városszövet optimális térarányaival. Hogy utca, tér, lakás, üzlet, áruház, munkahely, park, színház, gyerek, gépkocsi integrálható-e a múlt adottságaira épülő, összetett térbeli struktúrába. A pályázati tervek a „debreceniség” lényegét nem utángyártott reprezentációs nagyformák megidézésében keresték, hanem az adott hely, telek, utca, tér, tömb finomszerkezetének feltárásában. És a talált struktúra artikulálásában, az összetett térbeli-építészeti válaszok kimunkálásában találták meg. A jövőből elindultak vissza a jelenbe.

* A Péterfia, Hunyadi, Rákóczi és Egymalom utca határolta tömb rekonstrukciós beépítése nemcsak városképi jelentőségű vállalkozás, hanem Debrecen kulturális imázsát hosszú időre meghatározó projekt is. Folyóiratunk ezért közli időről időre a felmerülő tervkoncepciókat (első közlésünk 2004/5. számunkban), a nyilvánosság megteremtésével lobbizva a legjobb megoldásokért. (szerkesztő)

A pályázat A tervpályázat célja az, hogy a helyi és városi érdekeltségű tervezési program kiírásban megfogalmazott igényét ötletpályázati szinten, koncepciók bemutatásával elkészítse, figyelemmel a helyre, a meglévő debreceni hagyományokra, a funkcionális szabatosságra, az érzékeny építészeti megformálásra, a meglevő városszövetbe való beillesztésre, a szakaszos megvalósítás lehetőségére. A bíráló bizottság a megbízó PRO-ÉP 2000 Kft. képviselőjével, valamint az önkormányzat képviselőjével, a város alpolgármesterével egyetértésben az ötletpályázatot sikeresnek minősítette. Alkalmasnak találta arra, hogy a kiírónak átadott pályázat tervanyaga a továbbtervezés alapja legyen, elsősorban a kiemelt 1. és 5. számú pályázat révén. A bíráló bizottság részletes értékelés és vita után fenti ötletpályázatot eredményesnek minősíti.

Ajánlások a Debrecen, Péterfia-Hunyadi utcák sarkán létesítendő multifunkcionális épületegyüttes ÉME Mesteriskolai pályázathoz A bíráló bizottság a benyújtott tervek alapján megállapította, hogy a kiírásban megfogalmazott elvárások a pályázók munkája és ítélete alapján teljesíthetőek voltak, a munkák tükrözik ezeknek építészeti megvalósíthatóságait. A kiírásban megfogalmazott szabadabb asszociációs gondolkodás érvényesült és így a tervekben megvalósultak a kiírás III. fejezetében előírtak. Valamennyi pályázatról egy világos koncepció megfogalmazása volt az alapvető feladat. A pályázók éltek ezzel a lehetőséggel és így mind a 7 pályázatra érvényes ez a megállapítás. Valamennyi pályázat kerülte a feladatra vonatkozó rutinszerű, csak pláza szempontú válaszadást. Valamenynyi pályázó elkerülte a csak egytömbös

Bíráló Bizottság

plázamegvalósítás kézenfekvő, sematikus gondolkodását. Elkerülték a tömb peremén lévő lakások mechanikus lebontását, egy-egy épület rezervátumszerű megőrzését, s amennyiben számoltak azok megtartásával, akkor azt megőrzendő épületcsoportként tették, hiszen azok lakhatók, megőrizhetők. A feladat nagysága, egy teljes, meglévő múlttal rendelkező tömb új programként való használata építészetpróbáló feladat volt. A bíráló bizottság a hét terv teljesítményét pozitívan értékelte. Az adott válaszok különböző mélységben és sokrétűségben érvényesültek, – egy tekintetben közösek voltak, elkerülték egy idegen test, idegen tömb megjelenését a városszerkezetben. A részletes bírálat, valamint az előzőekben ismertetett szempontok alapján a beadott tervek közül két tervet „mint első díjast” ajánl a megbízó figyelmébe, melyekben a felsorolt szempontok a leginkább kompaktan valósulnak meg; alkalmasak a továbbtervezésre.

A pályázatok alapján a továbbtervezésnél, a megbízó, a tervezésben résztvevők legyenek figyelemmel: – az új tömbnek a városszerkezeten történő beillesztésére, azaz a szomszédos tömbök karakterére, – a déli és nyugati oldalon meglévő épületekre, az ahhoz történő érzékeny csatlakozásra, hasonló nagyságrendű vagy indokolhatóan eltérő tömegekkel, a Hunyadi körút forgalmára, – a tömbbelsőre kiható szerepére, a zaj, forgalom nagyságának kezelésére, – a Péterfia utca jellegére, a meglévő épületek állagára, – a tömbnél jelentkező kétféle szomszédos beépítés kezelésére, északon és keleten a meglévő kisléptékű kisvárosias beépítésre, számoljanak a zöld jelenlétével, a déli és nyugati oldalon legyenek tekintettel a nagyléptékű városias megjelenésre, továbbá legyenek figyelemmel a tömbbe való vizuális kapcsolat megvalósítására, a betekintés lehetőségére, – a belső közlekedő utcák, utak, sávok megteremtésére, – a léptékhelyes nagyságrendű épületekkel való operálásra, ez vonatkozik azok hosszára, nagyságára, belső fórum kialakítására, ünnepélyesebben vagy piazzaszerűen, – a mélységbe is lenyúló területek vizuális összekapcsolására, – a nem kereskedelmi funkciók olyan csoportosítására esetenként a kereskedelmi funkciókkal együtt is, hogy azok jelenléte egymást erősítsék, egymásnak feleletet is adjanak, – a plázaság mellett a tömb kulturális jellegének, lehetőségeinek bemutatására és használatának megteremtésére…, a terület ne csak a fogyasztás tömbje legyen, hanem a napi normális élet találkozóhelye is, – a térszint felett megjelenő, az adott településrésztől idegen építési nagyság elkerülésére, – a terepnívó alá kerülő kereskedelmi rész kulturált, értelmes megvalósításának lehetőségére, – a területre/garázsba beengedett autók mennyiségének korlátozására,

DISPUTA Árkádok

Budapest, 2004. június 28.

69

DISPUTA Árkádok

1. számú pályamű Tervezők: Fonyódi Mariann, Gereben Péter, Lévai Tamás, Molnár Réka Konzulens: Getto Tamás

70

Pláza helyett piazzát, hirdeti a műleírás, a bíráló azonban (megelégedéssel) úgy látja, hogy a szerzők a feladatot a program elfogadható értelmezésével a helyhez illő fennköltséggel oldották meg. Igaz, a bevásárlóközpont nagy része a térszín alá került, de a Hunyadi körút felől a kompozíció leghangsúlyosabb eleme szintén a kereskedelemé, benne a bank, felső

két szintjén az irodák. Megfelelően városias az is, hogy a piazzát alkotó lakóházak földszinti üzleti és fogyasztóterei kapcsolódnak az üzletközponthoz. Igaz, hogy a színházterem szintén a térszint alá került, így csak egyetlen homlokzata lett, ami a közönségbejárat számára tényleg nagyon kell. (A zsinórpadlás

Igaz, a tervezett tetők, mint valamely távoli idegenség, nem bűvölték el a bírálót, de a beépítési terv ettől még megáll. A gépjárműforgalom megoldása megfelelő. Az ütemezés lehetséges. Zöldfelület az udvarok, gyalogosutak mentén, a színházterem tetején elfogadható. A zsűri a tervet az értékmegőrzés, a meglévőség továbbépítése, a téralkotás és a hely szellemének átélése miatt elsőként ajánlja a megbízó és az önkormányzat figyelmébe.

DISPUTA Árkádok

persze látszik, jelzi a színházat, felületeit az építésznek majd meg kell oldani.) Igaz, hogy első látásra fura a meglévő régi házak udvarán átjárni, de végülis meggyőző a tervezett rendszer. A régi házakat rendbe kell hozni, az udvarokon hosszában új lakóegységek épülnek, az udvarok kertes gyalogutakká válnak és az új belső láncolaton is áttörve a piazzára vezetnek, amelyet a Piac utca után Színház utcának is nevezhetnénk.

71

DISPUTA Árkádok

5. számú bírálati pályamű Tervezők: Lasztóczi Péter, Papp Róbert, Szabó Árpád Konzulens: Cságoly Ferenc

72

a változásokat úgy, hogy az épületegyüttes tér- és utcarendszere megmarad. A városzszerkezeti kapcsolatok kötődnek a környező beépítéshez. A terv legkiemelkedőbb értéke, hogy differenciált épülettömegekkel jó arányú és építészetileg megfogalmazott utcák és terek létesítésére tesz javaslatot. Dél felé a meglévő városszerkezet építészetileg meggondolt kapcsolatot létesít, északi oldalon is a beépítés jól illeszkedik a meglévő kisvárosias beépítéséhez. Ezzel a megformálással a tervezett tömb része lett a városnak. Egy olyan eleme, ahová be lehet lépni, ahol élni lehet, a kialakított egységek egymásnak felelnek, kapcsolatot tartanak környezetükkel (körút, Péterfia utca, Rákóczi utca, piactér).

DISPUTA Árkádok

Tervezők a terület beépítésére funkcionálisan tagolt épületekkel megfogalmazva jó javaslatot adtak. A 2x2 sávos forgalmas utat (Hunyadi János utca) térben tagolt irodaházfallal zárták le. A kereskedelmi épületet az irodaház mögé lepényszerűen szervezte. A tömbbelsőben fedett-nyitott piazzát létesít, ami magában foglalja az éttermet és a színház épülettömbjét. A beépítést utcák közé szervezett sávszerű lakások zárják le. A tervezett beépítés jó javaslatot adott arra, hogy a funkcionális igényeket épület-„karakterekkel” is megfogalmazta, és nem csak egy sematikus struktúrát tervezett meg. A tervezett utcák és terek jó arányban vannak az épületekkel, jól megoldottak az épület belső funkcionális rendjük, és be tudják fogadni

73

ArchitekTÚRA, avagy építészeti körúton Debrecenben Bun Zoltán

DISPUTA Árkádok 74

„Lakjunk jól…” – Kováts Ákos munkái (V. rész) […] A föld „csinálásának” történelmi kényszeréből következően az építészet Hollandiában nem luxus, hanem szükséglet. A teret itt közösségi jószágnak tekintik. Bármi, ami nem tartja el magát, luxus. A francia építészeti tradíció szerint az építészet stílus, amit monumentális fókuszpontok létrehozásával, pénzzel és hatalommal bíró emberek sóznak a többségre. Minden más eltűnik ezek mögött. A központi tervezés [tervgazdálkodás] országaiban, mint amilyenek a kommunista országok vagy a fasiszta diktatúrák voltak, az építészet tökéletesen eltűnik a tervezési folyamatban. A demokráciában viszont az építészet az, ami a közösségi javakat látható formába önti, s pontosan ez az, ami miatt a demokrácia építészete jobb. […] Az építészek maradandó épületeket akarnak építeni, tökéletes épületet – emlékművet – akarnak tervezni, mert ez következik az építészet történetéből és az építészet definíciójából. Az emberek ezek között és ezekben az épületekben élnek, miközben életük folytonosan változik. Felnőnek, gyerekeik lesznek, megváltozik a gondolkodásuk. Minél monumentálisabb, a maradandóság szempontjából minél ideálisabb egy épület, annál nehezebben tudja ezeket az emberi változásokat elviselni. Aldo Rossi említi, hogy mivel a múltban ugyanazon a helyen éltük le egész életünket, idővel az épületet is elfogadtuk, magunkra szabtuk. Ma többször költözünk, ezért sokkal gyorsabban kell a dolgokba beépítenünk a történetet is. (Interjú Aaron Betskyvel, www.epiteszforum.hu)

A huszadik században, sőt az ezredfordulóra még inkább, jelentősen megváltozott az emberi élet – annak központi kérdései, ritmusa, általános színvonala, s mindezek által, illetve velünk együtt alakulva környezetünk is, létezésünk kerete. Az ember és az őt körülvevő világ fejlődése nyilvánvaló kölcsönhatásban áll egymással, noha napjainkban olybá tűnik, a „dinamikus rothadás” – finomabban szólva: a fogyasztói kultúra – ránktelepedésével önállóságunk (és tradicionális értelemben vett identitásunk) jelentősen átalakult, ha el nem is veszett. Ugyanakkor visszahatásként, a szérialét kritikájaként, Andy Warhol óta tudjuk, hogy az új (legújabb) világ sem egyértelműen destruktív hagyományos értékeinkre és életmintáinkra

nézve; pusztán más, az eddigiektől eltérő. De hát pontosan ezen másság létrehozása a cél: a társadalmi röghöz kötöttség megszüntetése és az átjárhatóság biztosítása, a kulturális akadémizmus egyeduralmának megkérdőjelezése, az egyén gondolkodásának felszabadítása vagy éppen a távolságok minél gyorsabb leküzdése. A létünk minden területét így vagy úgy átható sokrétegű mobilitás lép tehát elő alapvető mozgatórugóvá. Az élhetőbb környezet megteremtésében is. Az építészet reakciója erre a változásra – a „mozgáskényszerre” – nagyon széleskörű volt a valóban kinetikus utópiáktól és társadalmi felzúdulást is kiváltó kísérleti projektektől kezdve a posztmodern narratívák épületekben való elbeszéléséig. Mindez persze látványosan zajlott (zajlik) le középületeknél, nagyléptékű létesítményeknél. Azonban vajon mi történik a lakóházzal? Azzal az épülettípussal, amely az őskor óta folyamatosan változik, így jelentése, funkciója, feladata ma már egészen eltérő akár csak ötven évvel korábbi elődjéhez képest is. Maholnap már ott tartunk, hogy korunk követelményeinek megfelelő esetleges, változó konstrukciók jönnek (jöhetnek) létre, amelyek, ha úgy tetszik, biztosítani tudnak mindent „a flexibilis munkaidőtől az otthoni, háziköntösben végzett munkáig; az otthoni vásárlástól az on-line templomba járásig.” (Karim Rashid: Woom) Ahogyan az építész fogalmaz az új életteret leírva: „Kényelem és esetlegesség kéz a kézben.” A lakásnak tehát őszinte transzparenciával kell tükröznie lakója életmódját. Másképpen: biztosítania kell számára nemcsak az elvárt (és állandóan változó, bővülő) funkcionális követelményeket, hanem olyan környezetet (teret) is kell teremtenie, amelyben az ergonomikus és dinamikus életmintáknak lehet helyet biztosítani. Az épület ergonómiája persze nem csak kényelmet, jólhasználhatóságot jelent, hanem ésszerűséget és gazdaságosságot is. Ez a tényező azért is fontos, mert talán minden épülettípus közül a lakóháznál a legfontosabb a minőség/költség arány minél kedvezőbb beállítása. Mivel azonban a ház

A lakóház fejlődésének egyik legizgalmasabb kérdése az elmúlt évszázadban az urbanizációval bekövetkező tömeges lakásépítés problematikája volt. Az egyre dráguló és egyre kisebb területre minél több és – jó esetben – minél magasabb színvonalú lakás létrehozása mindig megmozgatta építészek és beruházók fantáziáját egyaránt; ezért éppúgy számos jól élhető, kísérleti telep született szerte a világon, mint negatív példa. A modern mozgalom határozottan zászlajára tűzte a „lakás” minőségének jelentős javításának célját. Leegyszerűsítve a folyamatot: a szűk, egészségtelen, sötét belvárosi utcák és hagyományos belsőudvaros házak helyett létrehozta a zöldben szabadon úszó lakóépületet, amely a vasbeton segítségével felszabadulhatott korábbi kötöttségeitől. Az így megszületett ház alatt és felett is parkosítani lehet, a szerkezet könnyedsége folytán pedig nagy mennyiségű fény engedhető be a belsőbe, amely egyébiránt szabadon variálhatóvá vált. A mai értelemben vett társasház-típus innen eredeztethető, ami azt jelenti, hogy alapvető feladata – a szükségképpen „közösségi” lakótér létrehozása mellett – az „egészséges” és a kor követelményeinek megfelelő környezet megteremtése (mivel mára alapvetően szükségessé vált a gépkocsik kezelése, az otthon való munka lehetőségének biztosítása stb.). A Komlóssy utca 62-ben, a Nagyerdő tőszomszédságában Kováts Ákosnak egy néhai villa helyére kellett soklakásos épületet terveznie. A megoldás tulajdonképpen egymásba tolt négy zárt tömeg kompozíciója lett, amely így lépcsőzetes kiképzésével kevésbé mutatja lakói nagy számát. A mindig problémát jelentő gépkocsi-elhelyezést úgy oldotta meg a tervező, hogy a tömb egyik oldalán süllyesztett terepszinten találhatók a garázsok, míg a túloldalon így összefüggő zöldfelület alakulhatott ki. Minden ilyen esetben persze még nagyobb kert nyerhető a közlekedési sávok lefedésével és zöldtető kialakításával, ám

ennek költségei általában meghaladják az építtető pénzügyi kereteit. Így ez a szeparált megoldás az adott körülmények között szerencsésnek tűnik. A házak belső közlekedési rendszere a négy tömbrész három metszetterében helyezkedik el, funkcióját a homlokzatra is kivetítve egybefüggő üvegsávok formájában. Ugyanez a (középületről kölcsönzött) homlokzatképzés még a sarkokon is megjelenik, csak ott a lakásokhoz tartozik a nagy üvegfelület. Mindegyik helyen azonban (szintén középületes technikaként) tükrös formában jelennek meg a nyílászárók, és ez a házat várszerűvé, a környezetétől elszakítottá teszi. Emellett a különböző funkciók azonos megjelenését formai egységesítő törekvésnek kell értékelni; sőt a lépcsőház egyáltalán nem követeli meg az átláthatatlanságot, és a lakások vakfelületei is csak nappal működnek, tehát jószerével feleslegesek. Ezek szerint a padlótól mennyezetig érő ablakok nemcsak építészetileg kétértelműek, hanem egyben létünk tudathasadásának jelképei is: miközben (szóban-elvben) a nyíltságra, a nyi-

DISPUTA Árkádok

szükségletet elégít ki, továbbá a fentebb leírtak értelmében a lakóval és az idővel együtt változó „jelenség”, az időtállósággal, maradandósággal vagy állandósággal megbélyegzett térformálás és anyagkezelés helyett akár mozgatható (mobilis) elemekből, újrafelhasználható vagy új, más területekről (pl. az iparból) kölcsönvett, de olcsó anyagokból is lehetne építkezni. Ez még nem jelentene sem radikális újdonságot, sem valamiféle utópiaképzetet: csak a lakás jelenben való létezését.

75

DISPUTA Árkádok

tott társadalomra, a kapcsolatteremtésre, az őszinteségre törekszünk, addig privát szféránkat (mit jelent ma a „privát”?) tűzzel-vassal meg akarjuk védeni minden „ártalmas”, betolakodó tekintettől. Ugyanakkor az épület túloldalán a lakásokhoz – azok egyik legfőbb erényeként – méretes, jól használható teraszok tartoznak. Ezek egyszerű, kubusos tömegei toronytorzókként állnak a sarkokon; formájuk kiugrik a tömbből, és színük is elkülönül a többi falfelületétől, azonban az archaizáló vakolatsávok és egyszerűsített párkányok végigvonulnak itt is (a már említett üvegfelületek között is), szalagokként összefogva az egész házat. A párkányok egyébiránt furcsa arányban tagolják a homlokzatot: olyannak tűnnek, mintha követnék a klasszikus hármas tagozódást, de miután a lábazati vakolatsáv „felcsúszott” az első emelet födémének sávjá-

76

ba, borul a hagyományos rend, és minden homlokzati elem puszta értelmezhetetlen dísszé degradálódik. Magának az épületnek az arányai követik a zömök debreceni formaképzés hagyományait, és azokhoz sajátos ízt adnak a Kováts Ákos-házaknál előszeretettel alkalmazott manzárdkialakítású tetővel, ami lezárja és összehúzza a tördelt tömeget is. Éppen emiatt a forma megjelenése jótékony, de nyilvánvaló az is (és a helyenként felbukkanó zavaró felépítmények ezt jelzik), hogy a manzárd a gazdaságos tetőkihasználás – a szabályozási rendelkezések alá még beférő négyzetméterek megteremtésének – egyik bejáratott (és hagyományos) eszköze. A ház egységességét, összefogottságát a horizontális sávok és a tömegformálás mellett elsősorban az aprólékosan kidolgozott homlokzati színképzés biztosítja, amit viszont részben hatástalanít a falsíkok tördelt csúsztatása. (Ez a technika később, az idegennyelvi intézet épületénél is előjön: ott az épületdobozt mintegy a helyükről elmozdított rizalitokként tagolja, díszíti.) A Nagy Lajos király téren nagyobb léptékben és nagyobb területre kellett lakásokat (és egyéb kereskedelmi és szolgáltató funkciókat) elhelyezni. Ez azt jelenti, hogy itt „összezárva” rendkívül sok (százlakásnyi!) ember él akarva-akaratlanul együtt, ami bizony nem könnyű. Az épület tehát

szerű vonalú nyílászáróképzések, illetve teraszok és erkélyek, amelyek jótékonyan csillapítják a „klasszikus”, avíttas ízeket és ugyanakkor kiemelik a tömb szikárságát, szigorúságát. Ez az összefogott, mondhatni szerves egyszerűség lenne hivatott felhívni a figyelmet a „nagy formára”, ami a szupertömb lényege: sok lakás elhelyezése egy egységes rendszerben, amihez valamilyen sajátos, a helynek identitást adó, nagyvonalú térformálás társul. Vagyis nem kell feltétlenül széttördelni egy a programból adódóan nagyléptékű házat, hanem éppenhogy ki lehet emelni annak „nagyságát”. Egy következetesen, megalkuvást nem tűrő módon végigvitt alapkoncepció segítségével lennének tehát elkerülhetőek a tervezés során szükségképpen mindig megjelenő tévutak. Az épület alapvető működési rendszere rendkívül egyszerű, de egyszersmind elavult is. Az ezredfordulón felépült ház ugyanis egy körfolyosós belső udvar köré szerveződik: egy olyan zárt szisztéma köré, ami ellen már vagy hetven-nyolcvan éve a modernség fellépett. Egy korridorról itt 3– 7 lakás nyílik, és noha ezek közül egy sem komfort nélküli vagy cselédlakás, továbbá maga az udvar is nagyobb, mint az egy évszázaddal korábbi elődöké, a lakások udvari része csak kevéssé használható (ami kivetül a folyosói homlokzatokra is), illetve a már korábban igényelt „nyitottságnak” ebben a konstrukcióban nyoma sem lehet. Továbbá az egyébként bámulatosan viszszafogott egyszerűség a gangos megformálással párosítva önmagába forduló, zárt neutralitásba csap át, amit az egyenlakások sorolása csak még tovább erősít. Így egy nyomasztó, falanszterszerű képzet tár-

DISPUTA Árkádok

azt lenne hivatott elősegíteni, hogy az egyes lakások külön-külön úgy legyenek jól használhatóak, hogy közben a lakók egymást ne zavarják, de akár egy összetartó, netalán aktív lakóközösség élettereként is szolgáljanak (aminek persze meg kell teremteni a fizikai feltételeit is: például könyvtárat, egy többfunkciós termet, grillsütőt stb.). Itt Kováts Ákos nem valamiféle additív szerkesztésmódot választott (mint a Komlóssy utcában), hanem egy ún. szupertömbként realizálta a beruházó elképzeléseit. Ez a hatalmas tömeg foglalja magában a lakásokat, a belőle kinyúló furcsa, leszakadni látszó csápok pedig a szolgáltató egységeket (kivéve az élelmiszeráruházat, mert az a tömb alatt helyezkedik el). A nagy lakásszám miatt itt szerencsére lehetőség nyílt a mélygarázs kialakítására, így a gépkocsikat (legalábbis a lakókét) el lehetett tüntetni a felszínről. Az előző társasházhoz hasonlóan itt is találkozhatunk sajátos, a múltból kiinduló analógiákkal. A zárt, merev tömb többszörösen szimmetrikus kiképzésű, sarkai rizalitokként kiemeltek – mint a teraszkubusok a Komlóssyn. Ezek a „bástyák” szemmel láthatóan az épület (sarok)pillérei; stabilitásukat az általános falfelületektől eltérő színezés is „aláhúzza”. Az alsó két szinten és az ereszeknél a már szintén látott módon a homlokzatok párkányokkal tagoltak, a vakolatsáv viszont már szerencsére elmaradt. Itt is rendelkezik néhány lakótér nagy bevilágító felülettel – csak nincsenek összekapcsolva szinteken keresztül, és nem tükrös a megjelenés sem. A bástyák sátorteteje közé a külsőben újra manzárd feszül be, ami belül egyszerű nyeregtetővé alakul át. Megjelennek ugyanakkor egy-

77

DISPUTA Árkádok

sul a valós tér mellé (mintha Terry Gilliam Orwell 1984-én alapuló Brazil című filmjének valamelyik belső terében járnánk): a szupertömbjelleg a legbarátságtalanabb arcát mutatja. Hogy (cívis) társadalmunk menynyire zárkózik el – szó szerint és képletes értelemben – a (kül)világtól és önmaga elől, az talán a fenti két házból is leszűrhető. A zömök, statikus debreceniség, a nyugodt klasszicizáló forma és szer-

78

kesztésmód továbbélése, a hagyományok (röghöz)kötöttségének romantikus íze, illetve a viszonylag új (építés)technológia, a technikai és információs determináltság, a dinamikus életmód (például az autóhasználat), a nyitottságra való igény ezredvégi paralel jelenléte zavart jelez. Kováts Ákos koherensnek tűnő házai erre az ambivalenciára éreznek rá, de azt inkább csak bemutatják és visszatükrözik; voksot nem tesznek le egyik oldalra sem.

Kováts Ákos Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorlógimnáziumában érettségizett, majd a BME Építészmérnöki Karának elvégzése után (1983) a Kelet-magyarországi Tervező Vállalathoz került. 1984-85-ben elvégezte a Magyar Építőművészek Szövetségének mesteriskoláját. 2000-től a debreceni Cívis Ház Rt. vezérigazgatója, a városi tervtanács tagja. Vezető építész-tervezőként számos lakóépületet és középületet tervezett, elsősorban Debrecenben és vonzáskörzetében. Közülük a legjelentősebb a debreceni Tóth Árpád Gimnázium, a berettyóújfalui bíróság, a DOTE Haemodinamikai Laboratórium, a tócóskerti tanuszoda, idegennyelvi laboratórium a Komlóssy utcán, Uniqa Biztosító irodaház a Sumen utcán, katolikus templom Ebesen, apartmanszálló Hévízen, Platán Hotel, társasházak a Simonyi úton, Nagyerdei körúton, Komlóssy utcán, Kürtös utcán. Épülő lakóház a Hadházi úton és az Apafi utcán. Jelenleg egy 200 szobás wellnesshotel terveit készíti. Több épülete részesült szakmai díjban.

Ars Poetica Vannak építmények és vannak Házak. Az építész ha azt mondja: „Ez az én házam”, az azt jelenti, hogy ő tervezte és büszkén felvállalja. Sok épületet terveztem, de Házam csak kevés van. A legtöbbről csak én tudom, hogy az enyém. Azokat szeretem közülük a legjobban, amelyek természetes módon állnak a szomszédaik mellett, de a szemünk egy picit megpihen rajtuk. Nem akarom, hogy vitát gerjesszenek, hogy a szakma és a közízlés egymásnak feszüljön miattuk. Olyan házat szeretek tervezni, amely sok mindenkinek tetszik, a többieket pedig nem zavarja. Ha csak egy ember is létezik, akinek a szemét bántja, amit csináltam, akkor úgy érzem, hibáztam. Ha pedig szándékosan építek irritálót, akkor bűnt követek el azok ellen, akiket rákényszerítek arra, hogy nap mint nap azt nézzék, amit nem akarnak látni. A festmény, ha nem tetszik, nem veszik meg. Ha megunják, ha kimegy a divatból, akkor leveszik a falról, esetleg odaadják annak, aki látja benne a szépet. Ezt egy házzal nem lehet megtenni. Azt nézni KELL. Ha tetszik, ha nem.

A Ház legyen magától értetődő, nagyvonalú és elegáns. Jó lenne, ha a város több tízezer szép, kulturált épületből állna és harmonikus egységet alkotna. (Mint a cívisházak. Azok szinte mind egyformák. Egy kapu és négy vagy hat ablak. És mégis ..., egyik szebb, mint a másik.) És a több tízezer ház között lenne „csak” ezer, ami igazán egyedi. Az ezer között lenne száz, amely különleges érték, és amelynek a hátteret több tízezer másik adja. Mértéktartóan, mint a sok-sok gyönyörűséges cívisház. Kováts Ákos

DISPUTA Árkádok

Nem szeretem a feltűnősködést. Nem szeretem, ha tele van minden öncélú elemekkel, tornyokkal. Nem szeretem, ha a tehetségtelenséget összelopott motívumok halmozásával akarják pótolni. Azt szeretem, ha valami tiszta, átlátható, logikus, élhető és élvezhető.

79

Makacsul őrzött igazságok DISPUTA Tisztaszoba 80

Szirák Péter beszélgetése Tamás Attilával Tamás Attila irodalomtörténészi pályája mintegy fél évszázada indult. Több mint három évtizede a Debreceni Egyetem Modern Magyar Irodalmi Tanszékének professzora. 1973-ban települt át Debrecenbe, számára az egyetemen való elhelyezkedés egyet jelentett egy új otthon megteremtésével. Hogyan emlékszel most Debrecenbe érkezésedre és az itt töltött évtizedekre? Máig jóleső érzés, hogy ebben a városban szívesen fogadtak, hogy itt családommal együtt otthonra leltem, de meg kell mondanom, hogy Debrecent én nem választottam, mint majd jövendő éveim színhelyét, hanem azért jöttem ide, mert előző munkahelyemről, a szegedi egyetemről, úgy éreztem, el kellett távoznom. Tehát idejövetelemet kényszerek váltották ki, de erről – a mindig is sok idevándorlót fogadó – Debrecen mit sem tehetett. Mint tudod, én Budán nőttem fel, a Böszörményi úton, nagyon kellemes környezetben, s számomra mindig is meghatározó maradt ez a városkép. Na meg aztán rengeteg érzés, hangulat, tapasztalat is kötődött ehhez a helyhez, ott éltem át az ostromot, az újjáépítést, 56-ot. Szerettem Budapestet, különösen a pezsgő kulturális élet – a hangversenyek, a képtárak, a színház – jelentett számomra sokat. A szüleimmel éltem együtt egy budai polgári lakásban, de minthogy nem volt viták és feszültségek nélküli a kapcsolatunk, mindinkább arra törekedtem, hogy végre önálló egzisztenciát teremtsek. Így aztán, amikor többéves szakmai „hányattatás” után Szauder József 1963-ban Szegedre hívott, azzal az érzéssel mentem vidékre, hogy immár igazán önálló életet kezdhetek, annak minden szabadságával, felelősségével és kínlódásával együtt. Szegedhez sok szép emlék köt, ott lettem egyetemi oktatóvá, ott alapítottam családot, ott születtek a lányaim, ott is találtam jó barátokat. Mégsem érezhettem magam igazán jól, mert ugyanebben a városban elég kíméletlenül „elbántak” velem. Színvonaltalan emberek súgtak be, áskálódtak ellenem. Mint megtudtam, a Kádár-rendszer egyszemélyi kulturális irányítóját, Aczél Györgyöt ingerültté tette néhány írásom. Például az

akkoriban a pártból kizárt és gyanús revizionistaként kezelt Lukács Györgyről a jugoszláviai Híd című folyóiratban írtam, egyszerre méltányló és bíráló hangvételű cikket. Ám az akkori felső vezetés és a szegedi vonalasok nem tűrték az efféle önálló gondolatokat, s hamar ellehetetlenítették a helyzetemet. Minden magyarázat nélkül leváltottak a tanszékvezetésről, s egyik reggel munkahelyemre bemenve láttam, hogy a névtáblámat is eltávolították az ajtómról. Elbocsátottak a Tiszatájtól is, ahol rovatvezető voltam. Gondolnom kellett a családomra is, így, amikor a legendás professzor, Barta János Debrecenbe hívott, ez az invitálás jószerével a megmenekülést jelentette. Jellemző, hogy aki miatt el kellett jönnöm, nyilvánvaló tehetségtelensége és képzetlensége ellenére mindenkit „túlélve” a rendszerváltozás után ment nyugdíjba a szegedi egyetemről. Míg Szegeden egyfajta ideiglenességgel éltem, a Debrecenbe jövetel azt jelentette, hogy már nem költözöm Pestre vissza. Mégsem éreztem igazán „száműzetésnek” az ittlétet, mert az egyetemre, egy nagyon szép környékre jöttem, ahol tisztességes, jószándékú, kedves emberek – mások mellett Imre László, Görömbei András, Fülöp László – vettek körül, s ahol a szegedi űzöttség és rosszkedv után az oktatói-kutatói munkához feltétlenül szükséges nyugalomra találtam. Debrecen csendes, kiegyensúlyozott helynek bizonyult, a töprengésre, a gondolkodásra igazán alkalmasnak. Persze meg kell vallanom, hogy ennek a nyugalomnak, ennek a csendnek nem egyszer volt némi köze az unalomhoz, a képtárak, a változatos hangversenyek, az izgalmas színházi előadások hiányához is. Erényei mellett ennek a városnak bizony se vize, se hegye. Egy helyütt konzervatív középosztálynak nevezted azt a réteget, amelyikből származol, s amelyik ma már csak emlékekben, gesztusokban, sokszor csak frázisokban létezik. Hogyan viszonyulsz több mint fél évszázad távlatából ehhez a „régi világhoz”?

1956 mély nyomokat hagyott benned. De mik is ezek valójában: eszmék vagy inkább hangulatok, szavak, arcok, villanások? Hát igen, eszme is, illúzió is, hangulat is. 56 számomra a Petőfi Kör nevezetes, nagy

felbolydulást, a szellem szabadságának ígéretét hozó rendezvényeivel kezdődött, és talán azt mondhatom: október 23-án este, a tragikus fordulat megsejtésével ért véget. Két ülésén vettem részt a Petőfi Körnek, a filozófiai és a sajtóvitán. Mindkettőn hatalmas tömeg volt. Főleg az utóbbi volt különösen emlékezetes, Méray Tibor és Déry Tibor hozzászólásával. Az emberekben fortyogtak az indulatok, megvolt a jobbító szándék, s közben nem is sejtettük, hogy mekkora veszélyben vagyunk: csak később tudtam meg, hogy az ÁVH közben az egész mozgolódás felszámolását tervezte. Október 23-án, ezen az enyhe őszi délutánon a Széchényi-könyvtárban olvasgattam, mikor megjelent egy barátom, s arra biztatott, hogy csatlakozzunk az egyetemisták felvonulásához. Az egyetemtől vonultunk végig a nevezetes útvonalon. Hallottam Sinkovits Imre szavalatát, s a nagy morajlás közepette inkább csak láttam Veres Pétert szónokolni. Megjelentek az első kivágott közepű zászlók, radikalizálódtak a jelszavak. Emlékszem, hogy a dolog menynyire lelkesített, hogy milyen felszabadító érzés volt, ahogy megnyilvánult ez a tömeges eufória. Aztán ott voltam a Kossuth téren is, a Parlamentnél, vártuk Nagy Imre megjelenését. Abban a helyzetben ő maga sem tudta még, hogy hányadán áll, de tudott váltani. Amikor nem tudni, kik, lekapcsolták a téren a világítást, a Szabad Népből fáklyák gyúltak. A tömegben találkoztam Juhász Ferenccel, s emlékszem, vele osztottam meg aggodalmaimat a szélsőségekbe hajló jelszavak miatt, de ő azt mondta, most csak az a fontos, hogy a tömeg lelkesedik. S azt a jelenetet is megjegyeztem egy életre, amint a Parlament déli kapujánál álló diákokhoz odahajtott két vagy három üres teherautó, leszállt egy izgatott nő, s azt kiáltozta: „A Rádióhoz! A Rádióhoz! A Rádiónál lövik a népet!” Nem értettem, s máig nem értem, honnan bukkant elő ez a nő, s az üres teherautókra miért szállította fel a gyerekeket? Miért kellett a fegyvertelen, tapasztalatlan diákokat az ostromlott Rádióhoz vinni? Utóbb tudtam meg, hogy ez a különös jelenet, ez a rejtélyes nő többeknek föltűnt. Amúgy meg Szerov NKVD-marsall már délelőtt Pesten volt, az oroszok tehát már „készültek” az eseményekre. Amikor a Kossuth hídon hazafelé mentem, s hallottam a lövéseket, úgy éreztem, hogy már minden elveszett. Ezt már visszafordítani nem lehetett, s katonai értelemben esélytelen volt a felkelés, bár az emberek nagy elszántsággal harcoltak. Nem véletlen, hogy a felkelés leveré-

DISPUTA Tisztaszoba

Noha abból származom, ehhez a réteghez, az igazat megvallva, soha nem kötődtem szívesen. Eszmélkedésem idején túlzottan konvenciókhoz ragaszkodónak, korlátoltnak, megalkuvónak és komolyabb szociális felelősségtudatot nem ismerőnek ítéltem. A kifogástalan jó modor és a mélység nélküli felületesség kiábrándító elegyének. Az úri középosztály sorsdöntő időkben alkalmatlan volt a helytállásra, a példaadásra, s csak tehetetlenül sodródott. Apám, tisztességes és szeretetre méltó ember, egy parasztfiúból lett vasúti pályamester fia, akinek pozsonyi jogi tanulmányait az első világháború, a frontszolgálat szakította félbe, s aki a húszas években került az MTI-hez, bizonyos mértékig alkalmazkodott ehhez a világhoz, de az „urizálást” mélyen megvetette. Ám odáig már nem ment el, hogy belássa a régi világ alapvető igazságtalanságát, s felszámolásának, a rendszer átalakításának szükségességét. Engem tehát egyrészt ízlésbeli különbség – a „magas művészet” iránti vonzalom –, másrészt a politikai meggyőződésem, vagyis a mélyreható változásokba, az erkölcsi megújulásba vetett hit is eltávolított attól a rétegtől, amelyből származom. Az 1944– 45-ös szörnyű összeomlás után, amellett, hogy láttam, ismét csak borzalmas dolgok is történnek, én a rendszer megváltozását meggyőződéssel támogattam, mert – nem függetlenül József Attila erős hatásától – hittem egy igazságosabb társadalom felépíthetőségében. Nyilvánvaló volt számomra, hogy valamilyen gyökeresen újnak kell következnie. A családom ezzel szemben nem bízott az új rendszerben, s ez nagyon sok feszültséghez, konfliktushoz vezetett otthon. Összeegyeztethetetlenek voltak az egymástól eltérő nézetek, az életformák. De bármekkora volt is a különbség köztünk, szeretném hinni, hogy apám nem gondolta azt, hogy magatartásomat végső soron karrierizmus irányítja. A múlt időkből most elődereng egy szó, amelyet keserves vitáinkban rám vonatkoztatva ismételten használt: „Ne úgy, mint egy megszállott”, ti. ne úgy vitázz. Vitáztam volna én másképpen is, ha ő nem minősítette volna előtte mondjuk „piszkos gazemberségnek” azt, amit én a „történelmileg elkerülhetetlen” kategóriájába utaltam…

81

DISPUTA Tisztaszoba

se később kivívta a hírhedt kínai pártvezér, Mao Ce Tung dicséretét: jól csinálták, elvtársak, provokálni kell őket, aztán lecsapni rájuk. Az elkövetkező napokban jártam a város utcáit, s meggyőződtem róla, hogy az emberek bizakodnak. Amikor egy orosz Tamás Attila 1930-ban szüharckocsi pásztázó löveletett Budapesten. 1952dékei elől egy kapualjben végzett a Pázmány Péter (később Eötvös Lóba hózódtam, a melletránd) Tudományegyetem tem menedéket kereső magyar–német szakán. Ezt nénitől azt hallottam: követően filmgyári dramaennek így kellett lenturg, iparitanuló-otthonie, ez elkerülhetetlen ni nevelőtanár, szerkesztő, gimnáziumi tanár. 1963-tól volt, meglátja, győzni 1972-ig a JATÉ-n, azután a fogunk, kiverjük az oroKossuth Lajos Tudományszokat! Őszintén megegyetemen tanít. 1973 óta döbbentem, hogy így él Debrecenben. Kandidáis lehet látni a világot. tus (1962), az MTA doktora (1975). 1982–84-ben, illetIlyen naiv bizakodásve 1995–96-ban vendégprosal. De hát ez is 56 része fesszor a Bécsi Egyetemen. volt, mint ahogy most 1990–93: rektorhelyettes a is előttem van az orosz KLTÉ-n. „Professor emeritus” páncélautó a Deák téren, (1998). Debrecen város díszpolgára (2003). Fő kutatási amelybe felülről beleterülete a huszadik századobtak egy gránátot. di költészet és az esztétika. A harci jármű berobbant, Művei: Költői világképek fejs két orosz katona kilődése Arany Jánostól József menekült a vezetőülésAttiláig (1964), Irodalom és emberi teljesség (1973), Líra ből. Szaladtak, az egyik a huszadik században (1975), a lábán megsérülhetett, Weöres Sándor (1978), A erősen bicegett, a másik nyelvi műalkotás jelentése a kezét fogva húzta (1984), Illyés Gyula (1989), maga után. Menekültek Töprengések az irodalmi értékről (1993), Értékteremtők a szerencsétlenek, mennyomában (1994), Határhelytették az életüket egy zetben (2003). távoli, idegen város kiismerhetetlen utcáin. Elfutottak egy közelben lévő tűzfalig, s aztán nem volt tovább: egy sorozattal lekaszabolták őket. Harmadnapra már rendeződni látszott a helyzet, lecsillapodtak a harcok. Ekkor került sor a Kossuth téri tüntetésre. Emlékszem, a tér felé indulva itt is volt egy különös mozzanat. Megjelentek valamifajta miniszteriális gépkocsik, amolyan luxusautók, amikből „Vesszen Gerő!” jelszóval tüntetésre buzdítottak. Többedmagammal közvetlenül a térre érkezésünk előtt, a Vécsey utcában járva hallottuk meg a szörnyű sortüzet. Hosszan lőttek. Kitartóan gyilkoltak.

82

Hogy emlékszel november 4-re és az azt követő időszakra? November 4-én hajnalban hallottam Nagy Imre rádióbeszédét. „Csapataink harcban

állnak. A kormány a helyén van.” (Később mindig felháborított, amikor pártpropagandisták ennek a mondatnak az igazságtartalmát vitatták. A kormány ugyanis – a szó legigazibb értelmében – valóban a helyén maradt. Nagy Imre az akasztófát is vállalta, de nem mondott le.) Amíg a Szabad Kossuth Rádió sugárzott, még szorítottam a felkelőknek. Aztán elhallgatott a rádió is. November 4. után jártam a szétlőtt várost, láttam a romokat, a szétroncsolt hullákat. Az ellenállás még egy darabig tartott. Nemcsak az aktív ellenállás formájában, hanem a közvélemény Kádárék iránti megvetésében is. Az ember nem adja fel olyan könynyen. Megpróbál tenni valamit. Tavasszal még Stoll Béla barátommal együtt, írógéppel illegális röpiratot másoltunk. Aztán a hírhedt május 1-jei nagygyűlés után már kilátástalanná vált a nyílt ellenállás. Az 56 utáni egyik írásom címe: Egy illúzió búcsúztatása. A Toldi estéjéről írtam, de részben ráillett a korra és a saját érzéseimre is. Nem lehettek többé illúzióim a rendszerrel kapcsolatban. Megértettem, hogy végérvényesen megcsúfolta az igazságosabb társadalom létrehozásába vetett reményeket. Ezzel együtt én a háború előtti rendszert soha nem kívántam vissza, s megvallom, később is hittem a szocializmus humanista változatában, s ebben a német, osztrák és svéd példa is megerősített, ami évtizedek múltával majd még – a Nyugat és Kelet közeledése és ötvöződése révén – több jót hozhat az embernek. Ez a remény, ez az óvatos bizakodás – nem tagadom – része volt az életemnek. Aztán persze nem így történtek a dolgok. 1989 után egy felemás új világ jött el, amelyben nagyon is sok a régi. De lényeges különbség, hogy most nemcsak „Kovács elvtársak” vannak, mert létezik ellensúly, s így mégiscsak korlátozottabb az önkény. Kivetted a részed az oktatás irányításából – voltál tanszékvezető, intézetigazgató, rektorhelyettes –, 90-től pedig egy darabig közéleti szerepet is vállaltál mint városi képviselő. Manapság miképpen viszonyulsz a politikához? Soha nem kedveltem a stallumokat, de a feladatok elől sem tértem ki. Az egyetemi tisztségeket, éppen ezért, ha nem is valami kitörő örömmel, de elodázhatatlan kötelességként vállaltam. Ami a politikát illeti: nagyjából ugyanez a helyzet. A közélet kérdései mindig is érdekeltek, s amikor úgy éreztem, hogy van értelme tennem valamit, akkor azt vállaltam. Az MDF alapítói közé

A hatvanas-hetvenes évek irodalomtörténeti terméséből kiemelkednek azok a magisztrális könyvek, amelyeket a modern költészetről írtál. Mostanában kik a kedvenceid, a klaszszikusok mellett kedvvel olvasod-e napjaink költészetét? Az az igazság, hogy a mai magyar próza egy részében több fantáziát látok: Nádas Péter, Esterházy Péter vagy Krasznahorkai László munkásságát igen sokra becsülöm. Valóban sokat írtam a költészetről, s manapság is igyekszem figyelemmel kísérni a folyóiratok verstermését. Nem mondom, hogy nem bukkanok rá szép versekre, de nem érzem a költészetnek azt a revelatív erejét, ami évtizedekkel korábban a sajátja volt. Valaha egy-két éven belül olyan versek születtek, mint az Óda, a Halotti beszéd vagy Az Egy álmai, manapság viszont nem tapasztalatok ilyen teljesítményeket. Másfél évtizeddel ezelőtt felfigyeltem például Zalán Tibor verseire, valamivel később Kovács András Ferenc költeményeire. Mindketten igen tehetségesek, de egyikőjük sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Talán azért sem, mert túl sokat írnak. Igazán jó vers csak ritkán születik. A költemény ugyanis ihlet és tömörség. Márpedig mostanság talán túl sok is a vers. Én is sok verset olvasok, de jellemző, hogy keveset veszek újra elő. Nagyon bő a termés, tengernyi a szöveg, s hiányzik az igazi szűrő. Legutóbbi könyvedben, a tavaly megjelent Határhelyzetben című tanulmánygyűjteményedben sem látszol feladni kezdetektől meglévő polemizáló kedvedet, józan érvekbe vetett hitedet, az eszmecsere és a meggyőzés lehetőségét. Nem ellentétes mindez azzal a világgal, amelyben élünk, s amely inkább

gyors felületességre, az eltérő vélemény értetlen megvetésére ösztönöz? Hát most mondhatnám, hogy nem tévedsz a kérdésben foglaltakat illetően, s szidhatnám a világot, nem minden alap nélkül, de hadd ne képzeljem magam a döntőbíró pozíciójára följogosítottnak. Hogy úgy van-e, ahogy a kérdésed sugallja, azt döntse el a könyv olvasója. Ha azt mondom: társiasság, magányos töprengés, konokság, alázat, szuverenitás, akkor mit mondanál, melyiknek van nagyobb jelentősége az életedben? Is-is. Egyetemi szobám falán nem véletlenül függ a Magányos cédrus – az ember végül is magányos, egyedül marad az igazán nagy kérdésekkel. S noha a magányosság nem kizárólagos az életemben, de valóban sokszor tudtam és tudom is vállalni a magányt a szuverenitás kedvéért. Mindig megvolt bennem a magam útját járás akarata. Ez részben alkati dolog, kényszerűség, másrészt tudatosan vállalt tulajdonság. Meggyőződésem ellenére soha nem választottam a könnyebb utat. Azok mellett az igazságok mellett, amelyek az életem részévé váltak, mindig igyekeztem kitartani. Kiderült nagyon sok mindenről – s ez keserű felismerés volt –, hogy olyan dolgok mellett is hitet tettem, amelyekről bebizonyosodott, hogy hamisságok. Mindazonáltal úgy érzem, hogy amit gondoltam vagy éreztem, abban mindig volt valami részigazság, amit érdemes volt képviselnem. Makacsul törekszem ezután is ezeknek a részigazságoknak az őrzésére.

DISPUTA Tisztaszoba

tartoztam, de a mérsékelt jobbközép irány híveként kiléptem onnan, s egy ideig a Néppárt tagja voltam. Onnan az MSZP-hez való közeledésük miatt távoztam, s ma sajnos nem látom egy kiegyensúlyozott jobbközép párt sikerének esélyét. Úgy tűnik, ahhoz, hogy az MSZMP utódpártjával szemben megfelelő ellensúly képződjön, szükség lenne egy erős jobboldali tömörülésre, ilyen körülmények között viszont csorbulhat az elvi politizálás esélye. Minthogy változatlanul fontosnak tartom, hogy a rendszerváltoztatás ténylegesen megtörténjék, ezért támogatom az utódpárttal szembeni ellenzék szerény, de tisztes erejét: tevékenyen részt veszek a Professzorok Batthyány Körének munkájában.

83

A „hang” megalkotása

DISPUTA Lépcsők

Tamás Attila: Határhelyzetben (Gondolkodás irodalomról, művészetekről)

84

Tamás Attila Határhelyzetben című kötetének valószínűleg az biztosít majd különleges státuszt a szerző életművén belül, hogy a sokféle műfajú, beszédmódú szövegsorból, azaz esszéből, hozzászólásból, vázlatból, kritikai elemző művekből, szöveginterpretációkból fölépülő kompozíció a korábbi alkotásokhoz képest összetettebb (jóval rétegzettebb) szólamszerkezettel és szokatlan retorizáltsággal jellemezhető. A kötet darabjait továbbá a konvencionális olvasói szerepeket fokozatosan elbizonytalanító talányos „poétika” is egyedíti. Jóllehet még a „…nincs nélküle, nem megy nélküle…” (Néhány alapgondolat) című kötetnyitó írás anélkül lépteti be a markáns értelmezés- és beszédkultúrájáról ismert szerző világába olvasóját, hogy az elveszítené a „már-ismert-hang” otthonosságából fakadó csalóka biztonságérzetét, ám ahogyan a befogadó előrehalad az olvasásban, egyre erőteljesebb az a tapasztalata, hogy az egymást követő szövegek nemcsak egymást olvassák, hanem magát az életművet is olvastatják. Azaz minden írás mögött megnyílik egy könyv, egy tanulmánykötet vagy épp elemző kritikák sora. Így születik meg az olvasási folyamatban az a „burjánzó narratíva”, amely az 1964-es Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig című kötet beszédétől kezdődően például a Töprengések az irodalmi értékről (1993) című alkotásig meglehetősen érzékenyen jelöli (ki) a pálya ívét, mutatja meg az irodalomszemlélet alakulását, (kérdező) horizontváltásait vagy éppen a megismerési érdekekben érzékelt módosulásokat. Tamás Attila életművét méltatva, jellemezve többen leírták már, hogy a totalitarisztikus diskurzusok uralmának idején a „kétfajta kollektivizmussal megterhelt hagyomány” (Kulcsár Szabó Ernő) jelentette legsúlyosabb szakmai, esztétikai és morális „csapdaszituációkra” is irigylésre méltóan elegánsan reagált. Elkerülte mind a lukácsi esztétika dekonstruálása előtti marxista diskurzus, mind (talán Keresztury Tibor szép szavával) a „népi fundamentalisták” ideologikus beszédmódjának az irodalomról való gondolkodást beszűkítő hatásait. A Visszatekintés vagy a Még egyszer a valóságtükrözés problémaköréről (Nem mindig ko-

moly hangszínnel, de korántsem komolyság nélkül) című írások tanúbizonysága szerint a szakmai és a személyes önazonosság megóvása tehát komoly intellektuális munkát igényelhetett. A polémiára való utalás, az ellenbeszéd, a dialógusból kibontakozó, majd újra dialógusba simuló vita visszatérő motívuma a Határhelyzetben szövegeinek. A Még egyszer a valóságtükrözés problémaköréről című tanulmányában Tamás Attila fölidézi Lukács György szemléletével folytatott, tudománytörténeti helyi értékkel bíró polémiáját, amelyben a korabeli kortárs irodalomértést megbénító lukácsi nyelv és fogalomkészlet (tükrözéskoncepciójú művészetszemlélet, realizmusfelfogás) határozott, kiérlelt szempontokat érvényesítő kritikáját végezte el. Amíg a 20. század jelentékeny elméletalkotóinak (Genette, Barthes, Jauss, Ricoeur, Iser, Žmegacˇ életművéből az általános szempontokat érvényesítő irodalmi antropológia kidolgozását hiányolja („…nincs nélküle, nem megy nélküle…”), addig Kulcsár Szabó Ernő véleményével szemben a Néhány polemikus gondolat a nyelvvel kapcsolatban (Részlet egy nyílt levélből) című egykori Alföld-publikációjában a „nyelvi megelőzöttség” koncepciójának legitimálhatósága ellen érvel. Kulcsár Szabó Ernőnek címzett nyílt levelében a következőket hangsúlyozza: „Azt azonban csak erős kételkedésektől kísérten tudom szemlélni, hogy szakmánk fontos köreiben hovatovább minden lényeges emberi megnyilatkozás nyelvi megközelítést kívánónak mutatkozik – mintegy »a nyelvi megelőzöttség« koncepciójából következően, kétkedés nélkül elismerve »a nyelv és a szövegek emberen túli hatalmát«, mondván, hogy az emberi világ alapvetően a nyelv(iség) megnyilvánulása”. (103.) Tamás Attila azért vitatja a kortárs irodalomértést jelentősen befolyásoló, szubjektumszemléletet, antropológiát megalapozó (nyelv)szemléleti fundamentumot, mert úgy tartja, hogy a „sokat emlegetett »nyelvi megelőzöttség«-nek a bizonyítása, illetve mibenlétének pontosabb megfogalmazása igazában hiányzik”. És azt gondolja, hogy „a korunkra már valóban bámulatosan gazdaggá fejlődött nyelvvel élő embereknek a

Amikor erre a másik, látens „narratívára” hívjuk föl a figyelmet, és a „hang” létesítésének vagy az írás általi önértésre törekvő szubjektumnak a történetét beszéljük el, akkor az érveinket a Határhelyzetben című kötet ’talányos’ poétikájának vizsgálatából nyerjük. Tamás Attila rendhagyóan szerkesztette, válogatta annak a könyvének anyagát, amely főképpen az értekező próza műfaji regisztereiből építkezik. Ám a Visszatekintés mint záró darab, a mű „kicsinyítő tükre”, sajátos nézőpontú és különleges modalitást érvényesítő szövegrész. A Határhelyzetben szövegkomponáló elve látszólag a kontingencia és az ellipszis. Noha a korábbi Tamás Attila-könyvek tapasztalatai nyomán „megképződő” olvasói beállítódásokat megidézi a jelen kötet „beszédmódja” (sic!) is, ám a fragmentum, a hiány poétikájával operáló szövegalkotó/szövegszerkesztő a kötet írásainak szigorúan koherens kötései helyett a lazább, asszociatív-analógiás kapcsolási módot választotta. Poetizált. Ahogy a könyv egésze újraolvastatja, arányaiban átrendezteti az életművet, úgy érteti-értelmezi újra a Viszszatekintés a kötet azt megelőző tizenkét írásművét. A kicsinyítő tükör szövegalkotó modellje, a személyes modalitás, a figuratív nyelv egyre meghatározóbb szerepe a jelentésszervezésben, mind-mind olyan szövegjellemzők, amelyeket az irodalmi alkotások kapcsán vizsgálunk. „Az irodalomtudomány történetének sokéves előadása során volt alkalmam észrevenni, hogy az eltelt évszázadok folyamán nem alakult ki még olyan irányzat, amely fölött előbb vagy utóbb valamiképpen »el ne szállt volna az idő«, másfelől viszont a legtöbb irányzatból »divatja múltán« is maradt azért fönn valami.(Majd több, majd kevesebb.)” (148). Tamás Attila kötetzáró mondatai közül azokat idéztem, amelyek a múlás–megmaradás általános törvényeiben próbálják nyelvileg „megmintázni”, megragadni az életművet és azon keresztül magát a szubjektumot. Ám „e kettő arányának a kérdései persze nyitottak”, mert maga a szubjektum is képlékeny, noha újra és újra megkísérli önmagát ’elérni’. A utolsó bekezdés interpretációjához találónak érzem Wolfgang Iser A fiktív és az imaginárius című művében körvonalazott irodalmi antropológiáját: „Az irodalmi színrevitel érzékelhetővé teszi az ember kivételes képlékenységét; azét az emberét, aki – éppen azért, mert nem rendelkezik meghatározható természettel – kultúrafüggő változatok majdhogynem végtelen sokféleségében mintázza meg magát. Az

DISPUTA Lépcsők

világában is létezik megannyi nem nyelvi formájú emberi megnyilatkozás”. (104) A közel másfél száz oldalas kicsiny kötet egymást látszólag kontingens módon követő írásai az intertextualizáló olvasást sugalló-szorgalmazó karakterük mellett tehát a polémiák sorozatával konstituálják ennek a sokirányú életműnek a „narratíváját”. Miközben megidézik a teoretikus, az irodalomtörténész, a kritikus és az interpretátor négy évtizedes tevékenységének jelentősnek tartott területeit, kérdéseit, a szerkesztés és szövegválogatás folyamatában, az önreflexiónak köszönhetően, az „újramondás” révén az életmű arányai módosulnak, erővonalai átrendeződnek. Azt a vélekedést, amit a kötet utolsó oldalán olvashatunk, miszerint „a korábban csak folyóiratokban és konferenciakiadványokban nyilvánosságot látott írások egymás mellé rendezetten segíthetik valamennyire egymás értelmezését, erősíthetik egymás érvelését”, megerősítik olvasói tapasztalataink. Az életmű egészét újraértő, arányaiban átrendező „narratíva”, egy másik szólam folyamatos jelenlétére is ráirányítja az olvasó figyelmét. A Határhelyzetben műfaji (tudományos értekező próza, esszé, hozzászólás, „vázlat”) és beszédmódbeli sokszínűsége arra enged következtetni, hogy a műfajok és nyelvek határán (között?, összjátékában?) megalkotott „hang” egy olyan személyiség „nyoma”, aki az olvasásban, a műalkotásokkal folytatott dialógusban és az írásban folyamatosan újraszituálja magát, miközben az identifikációs alakzatok között keresi az érvényeset, a számára legitimálhatót. 1996-ban a Szirák Péter által készített interjúban még így beszél erről: „A műalkotás lényegét tehát ma is abban látom – bármilyen alkategóriába legyen is besorolható –, hogy segíti az emberi specifikumok, nem utolsósorban a nyitottságra való készség kifejlődését: segíti az embereket »önmagukká válásukban«, ami – másfelől – magában foglalja rajtuk kívüli világukkal való ösztönös, tudatos, érzelmi, szemléleti és képzeleti kapcsolataik sokféleségének is a kialakítását”. („Hisz nem mentünk át a Kapun” Beszélgetés Tamás Attilával; Pályák emlékezete, 91.) Tamás Attila persze tudatában van annak is, hogy különös kockázatokat rejt ez a nagyon komoly játék. Az utolsó írás (Visszatekintés) személyessége explicitté „emeli”, transzformálja, alakítja mindazt, amit korábban a szigorú önreflexióval uralni vélt személytelen regiszter elfedett: a hang létesítése, az én újraszituálása, az írás általi önértés komoly próbája.

85

önmagunk számára való jelenlét lehetetlensége azt is jelenti, hogy olyan teljességként játszhatjuk el magunkat, amelynek nincsenek korlátai, hiszen akármilyen hatalmas is a lehetőségek tárháza, egyikben sem »ismerünk magunkra«. Ebből legalább sejthető, hogy mi az irodalmi színrevitel célja. Ha az ember képlékeny természete számos kultúrafüggő változatán keresztül korlátlan önfejlesztésre teremt lehetőséget, akkor az irodalom a lehetőségek panorámájává válik. Az irodalmat ugyanis nem szorítják keretek közé azok a korlátok, illetve megfontolások, melyek meghatározzák az emberi élet folyását egyébként megszabó intézményesült szerveződéseket.

Figyelemmel kísérhetjük önmagunk változó megnyilvánulásait, miközben egyik sem fed le bennünket: az irodalom önmagunk folytonos színrevitelét a vég elhalasztásaként tünteti föl.” (Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius. Ford. Molnár Gábor Tamás, Bp. Osiris, 2001, 20.) Igen. Múlás-megmaradás. Önmagunk folytonos színrevitele – a vég elhalasztása. Játék. (Csokonai Universitas Könyvtár, a DE Kossuth Egyetemi Kiadója, 2003) Szakály Árpád

A semmi és a teremtés Kertész Imre: Felszámolás

DISPUTA Lépcsők

Referencialitás

86

A kortárs irodalomértés praxisában a referencialitásra különösmód rájár a rúd. Nem is az ezzel a legfőbb gond, hogy ily módon az értelmezés lehetséges köreiből kiesik egy olykor-olykor nagyon is termékenynek bizonyuló szempont, hanem hogy a referencialitást legtöbbször a nyelvi-poétikai olvasási stratégia ellenében játszszák ki, mondván, a kettő kizárja egymást. Valaki vagy a referencialitásra tekintettel olvas, és akkor avítt és régimódi elveket vall, vagy a mű nyelvi szerveződését, poétikai felépítettségét veszi figyelembe, és akkor közelebb kerülhet a művilág voltaképpeni létének megértéséhez. Nos, mindezen elkülönítettség szerintem azon túl, hogy nem igaz, bizonyos művek értelmezhetőségét alapjaiban meg is gátolja. Ilyen regény minden bizonnyal Kertész Imre nagy műve, a Sorstalanság, és mostani új kötete is azon alkotások körébe sorolható, amelyek mintegy igénylik a többszempontú, sokféle, egyszerre referenciális és poétikai vagy irodalmi és történelmi olvashatóság érvényesítését az értelmezésben. A befogadói helyzetet persze bonyolítja, hogy Kertész Imre műveinek lehetséges referenciális tematikája az európai krízis-szituációban, a holokauszt genocídiumában, hovatovább feldolgozhatatlan borzalmában, valamint az erre való folytonos-kínzó reflexióban jelölődik ki, ami a mindenkori olvasót is próbára teszi, ami-

ként legutóbb Thomka Beáta fogalmazott a Sorstalanság kapcsán: „Ahogyan az elbeszélő erejét felülmúlja a leírhatatlanság nyelvének megtalálása, úgy szerényebb mértékben az olvasó is válságba kerül. Sokáig nem tud olyan distanciából tekinteni a regényre, ahogyan ezt a kritikai viszonyulás igényelné.” (Thomka Beáta: Glosszárium. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2003, 66.) Amikor a referencialitást szóba hozzuk Kertész új műve, a Felszámolás lehetséges értelmezésekor, természetesen nem a közvetlen történelmi referenciát kérjük számon a regényen. Mindez egyrészt ellentétes lenne az intencionált sokféleség elemzésünkben érvényesíteni vágyott elvével, másrészt az irodalmi műalkotás szükségképpeni absztrakciós-fikciós jellegének dimenzionalitása is sérülne. Azonban látnunk kell: Kertész Imre művei kihívóan és belső elrendeződésükben hangsúlyosan referálnak egy olyan világra, mely a megmásíthatatlanul megtörtént borzalmat, a történhetőség monstruóz defektusát hozta el az ember számára, Auschwitzot. Kertész Imre műveiben az Auschwitz-gép hol hangosabban, hol elhalkulón, de egyre csak vésztjóslóan-morajlón zakatol. Ezért „az empirikus, a történeti és az irodalmi fikció bonyolult belső viszonyának megsejtése” mellett az a „metaforikus referencia” kell, hogy motiválja a Kertész-művek olvasójátelemzőjét, amely révén nyilvánvalóvá válhat a különböző jellegzetességeknek, így a szerzői élettörténetnek és a megélt-megta-

Szegmentáció A magam részéről Kertész új művének ezt a bonyolult történeti-poétikai elrendeződését, megszerveződését a Deleuze– Guattari szerzőpáros nyomán rizomatikus vagy szegmentált narrativitásnak, illetve referencialitásnak fogom nevezni a továbbiakban. A francia szerzőpáros a rizóma elnevezés alatt a Sokféle (főnévként hazsnálva) változatos, különféle dimenziók, tagolódások által szerveződő viszonyulásait, kapcsolódásait érti természeti és írott képződmények vonatkozásában egyaránt. A rizomatikus elrendeződés nem egységekből áll, hanem mozgásban lévő irányokból, maga a tiszta intenzitás, amely valósággal áthat egy világot (az éppen akkor és ott létrejövő-alakuló világot). (Vö. G. Deleuze–F. Guattari: Rizóma [Gyimesi Tímea fordítása]. In: Bókay Antal és mások [szerk.]: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris, Bp., 2002, 70–86.) A szegmentum réteget jelent, egyfajta területet, fennsíkot, ahogy Deleuze-ék mondják, azt a helyet, ahol a kapcsolódások létrejönnek. A Felszámolásnak is mind a narratív kibomlása, mind referenciális vonatkozásrendszere ilyen mobil, egymással intenzív kapcsolatokat, heterogén viszonyokat fenntartó dimenziókból, szegmentumokból épül fel. A regény narrativitása részese annak a szerzőséggel, szerzői funkcióval űzött játéknak, amely a rejtettség–elveszettség– előkerülés lehetőségmezejébe szövi bele a maga – nem mindig követhető és regénypoétikailag igazolható – szabályszerűségét. Mindez azonban lényegében nem csorbítja az olvasás folyamán fokozatosan elénk tűnő különböző narrációszegmentumok által létrejövő sokféleséget. E sokféleség az elbeszélői pozíciók és diszpozíciók, narrációs áthelyeződések összessége révén valósul meg. Feltűnik ebben a narrációs univerzumban a mindentudó elbeszélő, a „Hívjuk emberünket, e történet hősét Keserűnek” nyitómondat többes szám első személyének általánosa, aki/ami gyakorlatilag mintegy a keretét adja az egész elbeszélni próbált történetnek, amennyiben a könyv 25. oldalán kezdődő idézőjelig, valamint a 154. oldalon

idézőjellel nem bezárt, így a váltást csupán a FÜGGÖNY szóval jelzett résztől beszél. Egyfelől persze nehéz lenne válaszolni arra a kérdésre, hogy amit mond, azt honnan tudja, másfelől azonban ez is részét képezi a Felszámolás rizomatikus összjátékának. Az általános elbeszélői alany mellett megjelenik narrátorként B., Keserű öngyilkos író barátja, akinek műveiből idéz a főhős, narratív síkot képez maga Keserű lamentáló, morfondírozó esemény-rögzítő és -értékelő beszédmódja, illetve helyenként egy-egy szereplő beszámolója-vallomása a történtekről. Ezek a narratív irányok keresztezik egymást a regényben, amelyet voltaképpen egy másik mű, Bének első felesége, Judit által elégetett kézirata, pontosabban annak hiánya éltet. A Felszámolás gazdagon rétegződő referencialitásának egyik szelvényét természetesen Auschwitz képezi. Mint annyiszor, Kertész most is újra kezdi az Auschwitz óta elkezdhetetlent, a róla való beszédet, az ott történtekkel s főként az azóta mindegyre könyörtelenül történővel való elszámolást. Első prózai művének, a Sorstalanságnak explicit referenciális vonatkoztatási pontja a megkreált semmi, a genocídium, a teremtés ember általi pontos, technikailag tökélyre fejlesztett (de)humanizált viszszavonása. A halálgyárak világtalan világa. Most, az új műben az egyik drámai csomópont éppen Auschwitz visszavonása, de szigorúan személyes szinten, és a maga voltaképpeni lehetetlenségében. És persze azért, hogy az élet lehessen. Hogy az élet visszakapja az ember által elvett élésének lehetőségét. Ha tetszik, így válaszol a Sorstalanságra a Felszámolás. E szegmentált referencialitás másik fontos síkját a jelenkor egyik kitüntetett eseményének, a rendszerváltásnak az időszaka jelenti. A regény tanúsága szerint Bé éppen ekkor lesz öngyilkos. És sokak számára éppen ekkor kezdődik egy új korszak, a folyamatos kiüresedés ideje. Kiüresednek a cselekvések, a remények. A regénybe szőtt, hajléktalanokról szóló részek által megjelenített történetnélküliség szólama mintha ezt erősítené az olvasóban. A következő fontos referenciális szegmentum a különbözőképpen megidézett-megjelenített szövegvilágok rétege. Mindenekelőtt persze az elveszettnek hitt, de voltaképpen tűz által megsemmisült kézirat, Bé regénye. Továb-

DISPUTA Lépcsők

pasztalt láger-, illetve legvidámabb barakkvalóságnak a narratív identitásba való beleszövődöttsége. (Vö. Thomka: i. m., 68.)

87

DISPUTA Lépcsők 88

bá a szabadversek, drámavázlatok, feljegyzések, levelek formájában önmaguknak lenyomatot találó egykor volt történések kuszált rendje, mely újabb és újabb rétegeket, szelvényeket iktat a regény világába. S van egy, a világirodalomban kitüntetett szövegkorpusz, mely meghatározó referenciális fennsíkként gyűrődik be a Felszámolás világába, Thomas Mann Doktor Faustusa. Ez ugyanakkor az új regény címének is ad egy magyarázatárnyalatot, hiszen Adrian Leverkühn személyének és világának fokozatos felőrlődése, végül totális összeroppanása metaforikus-intertextuális vonatkozást teremt a Felszámolás nomen est omen jellegével. De utalhatunk a viszszavonás gesztusának szerepére is, mely szintén intertextuális kapcsolódási pont a két regény között, valamint Keserűnek a Zeitbloméval hasonlatos krónikás szerepkörére, aki Bé élettörténetét a sajátjába szőve és viszont próbálja elmesélni, miként Zeitblom tette önmaga és Leverkühn életével. Végül, de nem utolsósorban Kertész eddigi műveinek történet- s motívumrészletei, az ezekre való visszautalások adnak ki egy újabb vonatkoztatási síkot. Kertész az irodalom valóságvonatkozásának rizomatikus jellegére többször reflektál művében, nem mindig szerencsésen, helyenként kifejezetten erőltetetten, de ez is része transzparens (nyelv)játékának. Ennek egyik legnyilvánvalóbb jele az „úgynevezett” befejezett melléknévi igenév mindkét jelentésárnyalatának (ti. a szakszerű-pontosító és a gúnyos-távolító megnevezésnek) többszöri hangsúlyos alkalmazása. Ezt a gazdagon szegmentált referencialitást mintegy átszeli, a rétegeket vonatkozásba hozza a Felszámolás voltaképpeni, a történetszálakat a kezében tartó hősének, Bének mániákus-őrült, végletekig feszített szándéka: megfejteni az Auschwitz szóból álló rejtjelet. Aminek révén ő megszületett s lett a halál megkreált semmijének gyermeke – aminek egyébként egy darabját saját testén, a combjába égetve viseli. Ily módon ér össze fikció és referencia, irodalmi ötlet és történelmi realitás, hogy aztán szétvesse őket újra valami önkényes hatalom, a történelemé vagy az íróé. Ha tetszik, így válaszol a Kaddis a meg nem született gyermekért-nek a Felszámolás. Reveláció és reflexió Kertész Imre regényeiben van két diskurzustípus, amelyek különösen egyénítőleg hatnak a művek olvasása során. Az egyi-

ket az egyszerűség kedvéért nevezzük revelatív, katartikus beszédmódúnak, a másikat pedig reflexív, esszéisztikus indíttatásúnak. Az eddigi művekben ezek különböző arányokban jelentek meg s az egyes regényekben is eltérő mértékben ragadható meg a különbségük. Mindazonáltal Kertész műveinek narrátorai nagyrészt entellektüelek, akik monoton elemeznek, moralizálnak, szinte mániákusan végzik élets gondolatmunkájukat – a leginkább elérni vágyott hallgatás ellenében. E monstruóz feszültség ott munkál valamennyi Kertészmű hátterében. A beszéd és a hallgatás feszültsége. Kertész narrátorai persze szívesebben adnák meg magukat a hallgatás (nyugalmat, megbékélést hozó?, valamiféle intenzív passzivitást, az életben halált teremtő?) hatalmának – „Megélni az élet szégyenét, és hallgatni: ez a legnagyobb teljesítmény”, mondogatja a Felszámolás egyik szereplője – de entellektüelekről lévén szó, a beszéd hatalma ragadja el őket. Kivételt képez persze a főmű, a Sorstalanság beszélője, Köves Gyuri, akinek viszont töredezett, a mondandó (a voltaképpeni elmondhatatlan) főcsapásától el-elterelődő, oda minduntalan visszataláló, szakadozott beszédét mintha a hallgatás hatalma uralná. Amikor Kertész Imre regényeiben a revelatív-katartikus dimenziók megnyílnak, szinte kivétel nélkül a hallgatás hatalma hatja át írás és olvasás egymásba folyó rizomatikus tereit. A Felszámolásban ilyen nyíló dimenzionalitást eredményez a haláltáborban megszületés ötlete és ennek a testen, a csecsemő combjában megjelenített lenyomata, a húsba égetett fogolynév. Egyrészt Bé leginkább a hallgatás enigmája alatt tartja saját születésének körülményeit, úgy is, hogy nem szívesen beszél róla, s úgy is, hogy voltaképpen elmondhatatlan a maga szövevényes és irreális valójában. Másrészt a regénybe dramaturgiailag is a hallgatás örvén kerül be Bé megszületésének fordulata: „Ott ültünk tehát [ti. Keserű kiadói szobájában – V. T.], és hallgattunk, hiszen mindannyian jól ismertük B. elmondhatatlan történetét.” Harmadrészt végső soron a hallgatás, ez az elemi hiányeffektus invertálódik abban a léthiányban, mely Bé születését övezi: ti. Bé önmagát „nemlétezőnek” nevezi és éli meg. A lét misztériumának megtapasztalhatóságát vonták meg tőle egy életre, neki Auschwitzot kell megélni mindújra, ezért ő csupán „nemlétező” lehet. Ez a csupán persze relatíve a legtöbb, ami lehet. A reflexív-esszéisztikus beszédmód gyakorlatilag az egész regényt uralma alatt

A pillanat kívüle A beszéd és a hallgatás monstruóz egymásnak feszülése további, a mű egészére kiható feszültséggócokat szül a regényben. Ez a belső és a külső, a beszéd, a művészet, a könyv bent-jének, belülre terelő, az irányokat valamiféle irányítható centrális erő által befelé fordító jellegének és a hallgatás, a teremtett-teremtődő dolgok kint-jének, az írás mínusz egy fokának, a valahonnan, valamiből mindig kivonódó irányulás és áramlás kifelé tartó jellegének feszültsége. Mindez a Felszámolásban a pillanat, a dolgok, létesemények történésében beálló hirtelen törések és váltások, fordulatok drámai rendjében érhető leginkább tetten. Regénypoétikailag-szerkezetileg és a hősök időnkénti viselkedésének, jellemük alakulásának tekintetében egyaránt. A regény történésrendje és a történések eredője voltaképpen a pillanatok, a drámai törések és fordulatok, felismerések és irányváltások rizomatikus összessége, a sokféleséget ömagában hordozó és megszülő intenzitása, ami pl. az olyan kifejezések sűrű és a történés szempontjából motivált előfordulásában érzékelhető, mint az egyszerre, egyszerre csak, hirtelen, pillanatnyi, egyetlen pillanatig, abban a pillanatban, egyszeriben stb. A Felszámolásban majdhogynem minden drámailag felfokozott, jelentősebbnek mondható fordulatot vagy történésmomentumot a pillanatnak ez a léttörténést hirtelen megsűrítő, majd mindazt szétfolyni engedő jellege alakít. Keserű regénybeli alaphelyzete az olva-

sás vagy a szobája ablakánál való álldogálás által jellemezhető, de ezeket az alapjában lassú és nyugodt léthelyzeteket szinte kivétel nélkül a pillanatszerű mozzanatok sűrítő és szétfolyató jellege határozza meg (ha tetszik, így válaszol A kudarcnak a Felszámolás): „Miközben a hajléktalanokat nézte, Keserű egyszerre arra eszmélt, hogy megint a hajléktalanokat nézi.” „Huss! – Keserű tekintete elől egyetlen villanással elröppentek a betűk...” Szintén a pillanat eszméltető ereje hasítja át és mintegy fordítja más létmezőbe a történést akkor is, mikor Keserű rádöbben, az őt kihallgató rendőrnek Bé öngyilkosságával összefüggésben feltett kérdéseire válaszolván, Bé élettörténetének elmondhatatlanságára: „Rettenetes pillanat volt, mert megértettem, hogy ezzel a történettel élt B.” És akkor is a pillanat szervezi az események dramaturgiáját, amikor Judit életében felmerül a boldogság lehetősége: „S egy délelőttön hirtelen azon kaptam magam, hogy egy kirakat előtt állok és nyakkendőket nézegetek.” De a kéziratégetés eseményét is átfordítja a hirtelenszerű váltás, ezennel mintegy inverz módon az állandósággal hangolva át a történésrendet: „Egyetlen pillanatig sem éreztem magam egyedül. Mintha együtt néznénk a tüzet.” A hallagatás dimenziójában, ebben az elemi kizökkentségben majdhogynem lehetetlen megmaradni. A hallgatást, a telített ürességet, motivált, intenzív hiányt körülveszik a beszéd és a nyelv hatalmainak különféle megnyilvánulásai, a mondanivalók, a jelek, mondatok, témák összessége. Nem könnyű a hallgatást választani. Feltehetően különben is inkább úgy áll a dolog, hogy a hallgatás talál az emberre s ömlik szét benne, s nem az ember dönt úgy, hogy hallgat. A Felszámolás narrátora és hősei sem képesek hallgatni, noha – mint olvashatjuk a regényben – „az a legnagyobb teljesítmény”. De a pillanat által váratlanul, hirtelen, élesen teremtődő kívülségben, úgy is, mint lét- és eseményszakadásban, a platóni és kierkegaard-i értelemben vett abszolút most-ban – amely éppen nincs, mert mindig máskor van – részük lehet e „teljesítményben”. Ezért is választhatta Kertész a pillanat érkeztének és elmúltának ritmusát szövegszervező elvül új művében: hogy a hallgatás, a szakadás szervezze a beszéd, a folytonosság hatalmát. (Magvető Kiadó, Bp., 2003) Valastyán Tamás

DISPUTA Lépcsők

tartja. Ez egyfajta homogenitást eredményez, amely a mű sikerületlenebb jellegére is fényt vet. Ti. akár Keserűt, akár Bét, akár Juditot olvassuk, mintha sok különbség nem lenne beszédmódjuk között. Mindez magyarázható volna entellektüel voltuk hasonlatosságával, vagy hogy ugyanazt a diktatúrát élték meg, mindazonáltal az árnyalatok hihetőbbé tették volna az egészet. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tudatáram-centrikus elbeszélésmód – amelynek eminens megnyilvánulása a reflexív-esszéisztikus beszédmód hangsúlyos mivolta – eleve sikerületlenségre lenne ítélve általában a regénydiskurzuson belül, de mintha a Felszámolás esetében nem lenne szerkezetileg eléggé beágyazódva a regény egészébe. Többször az volt az érzésem, hogy szervetlenek ezek a reflexiós betétek és gondolatfutamok a műben, nem találják meg a maguk illeszkedési pontjukat a regény poétikai kibomlásának rendjében.

89

A kultúra mint kiegyenlítő erő

DISPUTA Lépcsők

Hajnády Zoltán: Sophia és Logosz. Az orosz kultúra paradigmatikusszintagmatikus rendszere (bináris oppozíciói, leküzdésük alternatívái)

90

Hajnády Zoltán műfajteremtő könyvet írt. „A könyv az orosz kultúra tartópilléreit rajzolja fel. Szemléletes képet ad a hosszú távú folyamatokról. Nem deskriptív jellegű, hanem kultúrabölcseleti interpretáció, értelmez és átértelmez. Az orosz kultúra történelmi önszemléletének kritikus számbavétele, melynek lényege a jelenségek mögötti rejtett értelem megfejtésében és a különböző jelentésszintek feltárásában áll. Világosan eklkülöníthető a historizáló eseménytörténettől, amely részeket rak össze, adatokat halmoz fel, de nem magyaráz” – olvashatjuk a Bevezetésben. A mintegy ezer éves létről és létértelmezésről óriási mennyiségű tudás halmozódott fel. Ezt az ismeretanyagot időről időre rendezni kell, hogy kezelhető, gyarapítható legyen, ezért a szakírók kénytelenek metanyelvi fogalmak segítségével újraklasszifikálni, szelektálni. Jelen munkájában a szerző hasonló feladatra vállalkozott. Már a hármas címadás (főcím és két alcím) is azt reprezentálja, hogy a több száz filozófus, vallásbölcselő, történész, író által öszszegyűjtött tudást csak különböző metszetek és rendszerképző eljárások segítségével lehet és célszerű összefüggésekbe rendezni. A monográfia ennek eredményeképpen az orosz ember identitáskereső, csoportképző, nemzeti, állami, birodalmi, nembeli, társadalmi viszonyainak, s e viszonyok alakulásának kognitív alapú és szempontú áttekintését adja. Egyúttal kísérletet tesz annak bemutatására, hogy mindez hogyan őrződött meg az informatív létszférákban, a megismerő eljárások hierarchizálásában, az értékelő tudáskezelésben, a szubjektum, az etnosz és a démosz összeegyeztetésében. A könyv nyolc „szintagmatikus” fejezete a diakrónia és a kauzalitás viszonyait tisztázza, elemző módon mutatva be az orosz eszme, az orosz gondolkodás eseményeit, folyamatait, állapotait és fordulatait. A kultúra mint emlékezet és felejtés című fejezet a szemiotizáló emberrel foglalkozik. Hajnády Zoltán nem kronologikusan rendezi anyagát, hanem egy sok száz éves folyamat törekvéseit és eredményeit, „értelmét” próbálja összegezni. Eljárásai lakonikusak és elegánsak: mintegy megfordítja a fejezetcímbeli megfogalmazást, mivel az em-

lékezést és a felejtést vizsgálja kultúraformáló tényezőkként. Az egyes kronotopikus kultúrák (ázsiai, görög, római, orosz stb.) minőségét egyrészt az határozta meg, hogyan emlékeztek, hogyan rögzítették a tudást (verbálisan, tárgyakban, írásban, képekben, színekben, perszonifikált alakokban, számokban, geometrikus ábrákban, képletekben stb.). Másrészt döntő fontosságú volt az, hogy ki vagy kik férhettek hozzá a tudáshoz, kinek volt beszédjoga, ki adhatta tovább, és ki volt jogosult alkalmazni azt. A könyv írója gazdag példaanyagon demonstrálja, hogy az emberistenek, próféták, uralkodók, papok, gondolkodók, varázslók, művészek, milyen sajátos tudásbirtoklással és beszédjog-hierarchiával rendelkeztek, s ezt mire használták. Beszédük reprezentatív jellegű, azaz az Isten, az eszme, az ideológia, a hatalom, a nép vagy más teleologikus törekvés szól általuk. Az orosz közbeszédben végigkövethető a szociogenetikus, vallásos, egységesítő etnosz-beszéd, valamint a birodalomszervező és a birodalomvédő démosz-beszéd dialógusa, vitája. Talán csak a szovjet korszak tett eredménytelen kísérletet az egybeolvasztásukra. A második tematikus fejezet (A görög és a római elv oppozíciója) tézismondata így hangzik: „A görög és a római elv bináris oppozícióját nem földrajzi, történelmi, vallási kontextusban, hanem mint tágabb értelemben vett kulturális-civilizatorikus paradigmát vizsgálom, amely egy sor más duális ellentétpárt (nép – értelmiség, őserő – kultúra, Oroszország – Európa, apollói – dionüszoszi elv stb.) érint”. Az ellentétpárok összezártságában a különböző forrású és identitású tudások „idegen” bősége, az „orosz eredetiségre” való visszavezethetlensége, hiánya az orosz képi és fogalmi gondolkodásban nem pangást vagy káoszt eredményezett, hanem egy sajátos színezetű kultúrát, amely olykor élénk dialógussal vagy éppen hosszú hallgatással reagált az idegen kultúra kihívásaira. Ha az orosz kérdések nem is, de a válaszok azért többnyire specifikusak. Az orosz evolúciós, természetelvű tudás bizonyos tekintetben hátrányos, mert elmarad a revolúciós sebességű, tanult, civilizációs tudás

Belij, Fjodorov, Vernadszkij, Ciolkovszkij és mások teljesítményei orosz paradigmaként hatottak az európai gondolkodásra, filozófiára, irodalomra. Az eurázsiai kultúratörténeti paradigma című fejezet szintén egy orosz specifikumot tárgyal. A tatár betörés és jelenlét, illetve a Bizánctól való függetlenedés hatására az orosz gazdaság, geopolitika és kultúra erőteljesen Kelet felé orientálódott. A keleti vitalizmus elsajátításának következményeként az orosz öntudat küldetéstudattá teljesedett ki. Sajátos helyzetét felértékelve magát világhídnak vallotta. Az orosz gondolkodók (szlavofilek, nyugatosok, szkíták, utópisták) mindannyian világmegváltó elméletekkel rukkoltak elő. Az alapkérdés a következő volt: a megőrzött ősi, ösztönelvű mentalitás vagy pedig a Nyugatról eltanult civilizáció vezeti-e el Oroszországot nagyhatalmi szerepvállalásához. Kell-e szakítani valamelyikkel, vagy pedig elég szabályozni az Európára és Ázsiára való „ablakvágás” mértékét és sebességét? Részben erre a kérdésre is választ ad a Civilizációs raszkol című fejezet. A raszkol egyházjogi, vallásfilozófiai eredetű mozgalom volt, melyet a dogmatizált viszonyok felbontása elleni tiltakozás hozott létre. Az első raszkol jellegű mozgalom már a 10. század körüli egyházszakadásban (Róma-Bizánc szétválásakor) jelentkezett. Oroszországban I. Péter revolúciós reformjait követően nagyszámú óhitű vonult ki a társadalomból, sőt a birodalomból is. Az óhitűek mindent elvetettek, ami szerintük a két világminőség szertartásokkal, rítusokkal való markáns elkülönítettségét, átjárhatatlanságát megkérdőjelezte. A világok markírozottsága ugyanis funkcionális: tudásrögzítő és tudásközvetítő. A szerző számos megkülönböztető eljárást említ a tárgybeszéd, a testbeszéd, a verbális beszéd területéről (a kezdet és a vég jelölése, a keresztvetés gesztusrendje, a lent–fent, elöl–hátul irányjelentése, a számosság kauzalitása, a színek, írásformák rögzített jelentései, az éneklés és a zene szemantikus telítettségei, az „emlékezés városának”, Kityezsnek a stabilitást garantáló legendája stb.), és pontosan hangsúlyozza ezek rendszervező jelentőségét. A raszkollal kezdődik az orosz mentalitásnak az esszenciális és az egzisztenciális kérdések, a nemzeti, illetve a szociális konfliktusok felé fordulása. Felerősödik a hit alapú és a tudomány alapú tudáskezelés közötti szakadás.

DISPUTA Lépcsők

eredményességétől, de ugyanakkor előnyös is, mert kevésbé manipulatív és céltudatos. Az ortodoxia egy konzervatív beállítottságú, saját etnoszra, démoszra emlékező és építkező ideológia. Geografikus kivetülése (Rusz, pánszláv Rosszija, imperiális Eurázsia), valamint teologikus küldetésprogramja („Moszkva a harmadik Róma”) mindenkor megőrzi autentikus beállítódását. Az orosz útkeresés sajátos mentalitástörténeti teljesítményeinek tekinthetők az alábbi pólus-párok is: Nyugat – Kelet, Észak – Dél, közösségelvűség – személyelvűség stb., amelyek az orosz életben elveszítik megosztó vagy-vagy jellegüket, inkább feloldódnak az orosz képzelőerőben, az öntörvényeknek engedelmeskedő teremtésben és pusztításban, a szeszélyes önkorlátozásban és kiteljesítésben, a szent és profán egyidejű elfogadásában. Orosz sajátosság a középpont – periféria, a város – provincia teremtőelvének hangsúlyozása is (Kijev, Moszkva, Pétervár mitizált és misztifikált jelentőségének irodalmi textualizálódása), illetve az ehhez fűződő népi és elitkultúra reflexiója. A népi tudat és emlékezet panteizálóbb, pogányabb, mitizálóbb értelmet tulajdonít a világnak, s annak megismerhetőségét saját szövegalkotási szokásaihoz igazítja. A görög-római és a zsidó-keresztény világértelmezés a népinél rendezettebb, kozmológiájában hangsúlyosabbak a teoszofikus-antroposzofikus törekvések és az okkult, azaz a „fekete” tudás „kifehéríthetőségébe” vetett hitet tükröző megnyilvánulások. Ezen az optimizmuson nyugszik az apollói és a dionüszoszi elv orosz szintézisének, a Sophia és Logosz egybekapcsolásának, valamint az univerzalizmus és a poliverzalizmus viszonyának kérdése, amelyre Hajnády meggyőzően világít rá munkájában. A misztikus, ezoterikus tudás iránti felfokozott érdeklődés általában az uralkodó világnézet meggyengülésének vagy megkérdőjelezésének az eredménye. A kereszténység felvétele, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a 19. századvégi tudománykrízisek mind paradigmaváltásokat, újrarendezéseket eredményeztek, s új korrespondencia-elveket érvényesítettek. A 19-20. század fordulóján az orosz gondolkodás saját kutatási eredményekkel kapcsolódott be a tudomány-optimizmus és az ezoterikusoptimizmus kompetencia harcaiba. Az egzakt tudományokban az okkultnak nincs elfogadott modellje, helye és szerepe, az ezoterikus tudásban viszont érvényesítik a tudomány felülírhatóságát, meghaladhatóságát. Szolovjov, Merezsovszkij,

91

DISPUTA Lépcsők 92

Hajnády külön fejezetet szentel (Európa és Oroszország dichotómiája) a raszkol 18. századi és későbbi kiteljesedésének. I. Péter óriási képzelőerővel és energiával látott hozzá egy korszerű tudás- és teljesítményalapú társadalom megszervezéséhez, az európaival kompatibilis birodalomépítéshez, az idegen viselkedésminták elsajáttítatásához. Új középpontot építtetett: Szentpétervárt. Egy európai várost, a teoretikus tudás színterét, olyan várost, amely ugyanakkor az okkult, misztikus ismereteket is befogadja. Pétervár köré mind a népi, mind pedig az értelmiségi tudat három évszázadon keresztül mitizáló történeteket szőtt – Lomonoszovtól kezdve Gogolon és Dosztojevszkijen át Belijig, Pilnyakig, Ahmatováig. Hajnády, amikor a régi és az új kultúra sajátos viszonyairól, invertált modelljéről szól, felhívja a figyelmet arra, hogy minden hatalom monopolizálni, kisajátítani igyekszik a kultúrát. Orosz viszonylatban ez a törekvés markánsan mutatkozott meg már a kereszténység felvételekor, majd I. Péter korában, s különösen élesen az 1917-es ideologikus-civilizációs raszkol után, de megfigyelhető napjaink politikai mozgalmaiban is. Mindenkor más-más érdekeket hangsúlyoztak, attól függően, hogy a hatalmat birtokló elit miben látta a befelé és kifelé irányuló hatalom elfogadtatásának garanciáit. A hatalom ugyanis egyrészt eugenikusan manifesztálja magát, azaz deklarálja és garantálja a közösségek és az egyén számára a minőségi életet, illetve az ehhez vezető cselekvési, viselkedési programokat és feltételeket. Ezt hol ideológiákhoz köti (kereszténység, marxizmus), hol fajhoz (orosz, szláv, szovjet), hol vezértípushoz (cár, főtitkár) és a szabályokat követő, engedelmes egyénekhez. Másrészt a kudarc elkerülése végett minden hatalom felsorolja az eugenikus szándékok ellen ható erőket is (sátán, Antikrisztus, álcárok, idegen fajok, hamis próféták, engedetlen alattvalók), illetve felhívja a figyelmet a két erő harcára, melyek mentén civilizációs törések keletkeznek. Bizonyos értelemben a szlavofil és a nyugatos gondolkodás is ilyen fogalomrendszerben vélte érvényre juttatni az orosz eredetiség (szkíta keletiség) és a páneurópaiság összeegyeztetését. Talán a fejezetcím tartalmát pontosabban fejezné ki a többesszám: Európa és Oroszország dichotómiái. Hasonló korrekciót lehetne javasolni a következő fejezetcímmel, az „orosz univerzalizmuseszme” többes számosításával (eszmék) kapcsolatban is. A ho-

lisztikus szándékú, különböző minőségeket összekapcsoló, univerzalizáló eszmék egységesítő törekvéseket jelképeznek. Felbontásuk új képződmények alapjául szolgálnak, amint erre a fejezetcím második fele is utal: „a szobornoszty apológiája és dekonstrukciója”. A szobornoszty a megszentelt sokaságban megnyilvánuló egységkeresés, a szlavofil értékőrző törekvések központi kategóriája. Organikus létalapját az obscsinák (faluközösségek) szolgáltatták, amelyekben az ország és a nembeliség, a test, a szellem és a lélek harmonizálódhattak. A másik megközelítés középpontjában a homo univerzális, a küldetéses eszmehordozó idealizált, perszonifikált alakja áll (Krisztus, emberisten, a nőelvű Sophia, az archetípusok) – amelyben felsejlik a teozófia és az antroposzófia összekapcsolása mint az új világépítés középponti kategóriája. A fejezetet záró két gondolattal (az egyik: az internacionalizmus a kersztény univerzalitás elvéből kialakított orosz eszme eltrozítása; a másik: korunkban növekszik az univerzálékkal szembeni bizalmatlanság) a szerző tulajdonképpen előkészíti az összegzést, a rendező áttekintést. Ennek eleget is tesz a Teurgikus versus diabolikus művészet című fejezetben. A szerző a Sophia és Logosz című fejezetben „a pravoszláv hagyományú orosz kultúra két kulcsfontosságú paradigmájának, a Sophiának és a Logosznak az alakváltozatait mint a vizuális és verbális emlékezet legfőbb identitásképző szimbólumait in praesentia vizsgálja a középkorban, a felvilágosodás és az avantgárd korában”. A Sophia–Logosz polaritás azt a vibráló ambivalenciát közvetíti, amely az embert körülvevő világ megtapasztalásában, tudomásulvételében, az embert érő szenzuális ingerek feldolgozásában mutatkozik. Ezeket az ingereket részben lefordítjuk, részben pedig nem fordítjuk le a gondolkodás, a beszéd nyelvére. Természetesen mindenkor vizuális tapasztalataink tűnnek autentikusabbnak, melyeket a Sophiával kötünk össze, ugyanakkor ezen tapasztalatok analízise-szintézise már a Logosz eredménye és terméke. Az egészről, az egységről való ontikus szemléletű gondolkodás szintén a Logosznak köszönhető. A Logosz felülírja a Sophia geometriáját és aritmetikáját, és kauzalitásokba rendezi. A szerző helyesen állapítja meg, hogy a Sophia az embertől az Isten felé tartó elv, míg a Logosz fordított irányultságú. A görög Sophia név, amelyet az orosz kultúrában Szolovjov tett ismertté, a héber Hokhmá (Bölcsesség), a Kabbala második szefirájának a neve. Sze-

repe az egyén és a szent hármasság (teljesség) közötti kapcsolatteremtés. Érdemes lenne külön tanulmányban vizsgálni, hogyan kezelték az európai, az orosz és a keleti gondolkodók, filozófiák és művészetek a nincs, a semmi és a nulla viszonyát, a negatív Egyet és a negatív számosságot, az oszthatóság és az osztottság végességét, végtelenségét, a párhuzamosság euklideszi és lobacsevszkiji értelmezését, a jelek mint formák (nyugalmak) és a jelentések (mint nyugtalanságok) viszonyát. Az orosz avantgárd jellemzésekor ezeket a kérdéseket a szerző fel is veti, de nem kifejtő formában. Inkább a szemantikai–szintagmatikai osztottság alapján, illetve a világ mint világ és a világ mint szöveg megkülönböztetés kapcsán ír részletezőn a századforduló és a századelő orosz művészi gondolkodásának eredményeiről, a „nyelv mint a lét háza” elv glorifikálásáról. A könyv zárógondolatai között a szerző kiemeli a triadikus jellegű struktúrák, világszerkezetek fontosságát (pokol, purgatórium, paradicsom). Ez a hármas struktúra determinisztikus, egyfajta „ars obligatória”, amely kreatív és teremtő. Hajnády (Lotman gondolatát tovább folytatva) egy halaszthatatlan problémára hívja fel a figyelmet: „ha Oroszország a közeljövőben nem tér át a kétdiemenziós gondolkodás síkjáról, va-

gyis a merev binális kultúramodellről a rugalmasabb európai tercierre, akkor történelmi katasztrófa, kulturális robbanás fenyegeti”. Az orosz kultúra fejlődése, mint a könyvből kiderül, tele van ellentmondásokkal, melyek abból fakadnak, hogy a felülről diktált kánonok ütköznek az alulról szerveződött kánonokkal. Gazdag példáját szolgáltatja e kultúra az evolúciós-revolúciós ritmusú folyamatoknak, amelyekben a görög-római, s különösen a zsidó-keresztény hagyomány az európai kultúráktól eltérő sebességgel és más logikát követve asszimilálódott-disszimilálódott. A teleologikus elv lebontásának eredményei még ma sem látszanak pontosan, hiszen a kanonizáló-ellenkanonizáló folyamatok szüntelenül zajlanak. Hajnády ezekben a bonyolult folyamatokban segít eligazodni. Könyvének üzenete talán az, hogy „korunkban (egyéb tényezők mellett) a kultúra a legfőbb kiegyenlítő erő, amely féken tudja tartani a világegyetemben zajló és ható ellentétes folyamatokat (az entrópia törvényét), amelyek egyébként káoszhoz, pusztuláshoz vezetnének”. (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002 326 o.) Jagusztin László

„a história soha nem az, aminek valójában látszik” Városunk évről évre több fontos kulturális programnak ad otthont, ezek közt az egyik legkiemelkedőbb a jelentős múltra visszatekintő Debreceni Irodalmi Napok. A rendezvény központi részét – a hagyományoknak megfelelően – az idén is egy, a kortárs magyar irodalom valamely meghatározó fejleményét elemző konferencia alkotta. Ugyanakkor egy újabb gyakorlat is folytatódott: a tanácskozást további, kiegészítő programok kísérték. Így bővült a 2004-es Irodalmi Napok négynapos (november 17-étől 20-áig tartó) rendezvénysorozattá. A nyitónapon, szerdán, Bitskey István irodalomtörténész, a régi magyar irodalom professzora tartott előadást „Debrecen és

az irodalmi hagyományok” címmel. Az ezt követő koncerten – az emlékév aktualitásának megfelelően – Csokonai Vitéz Mihály versei szólaltak meg Kobzos Kiss Tamás előadásában. Csütörtök délután került sor a „Regény és történelem” című tanácskozásra, melynek részvevőit Kósa Lajos köszöntötte. A polgármester ezúton adott hírt arról a tervezett pályázatról, mely egy Csokonairól, a „rokokó emberről” szóló regény elkészülését támogatná, ezzel is segítve azt, hogy a költő és az akkori Debrecen világa(i) közelebb kerülhessen(ek) a 21. század emberéhez. Az idei Irodalmi Napok konferenciájának témája tehát a regény és történelem egy-

DISPUTA Lépcsők

Regény és történelem – Debreceni Irodalmi Napok, 2004.

93

DISPUTA Lépcsők

máshoz való viszonya, a történelmi regény műfaja volt. Bizonyára sokunk – több generáció tagjai – számára jelentenek kedves emlékeket azok a Szerb Antal-idézetek, melyekkel tanáraink egy-egy irodalomórát felvezettek. Érdemes a fentebbi tárgykör kapcsán is ehhez a szerzőhöz fordulni. A Thaly Kálmán által költött kuruc versek esetében például úgy fogalmaz, hogy ezeknek a verseknek olyanféle történelmi igazságuk van, mint a jó történelmi regénynek, amely sokkal több, egészebb történelmi igazságot mond el, mint az adathalmozó tudományos munkák tömege. A történelmi regény igencsak figyelemreméltó jelensége a kortárs magyar irodalomnak. A kilencvenes évek második felében és az ezredforduló esztendőiben egymás után jelentek meg olyan, mára már kiemelkedővé váló szépirodalmi művek, melyek – szakiro-

94

Juhász Ferenc

dalmi megfogalmazások szerint – jelentős mértékben alakíthatják át a történetiséggel kapcsolatos elképzeléseinket. Ezekben a regényekben ugyanis a történelem menetét nem kizárólag a megtörtént, de a kitalált és elképzelt események is alakítják; szétszálazódó/kibogozhatatlan szövetként jelenik meg; és lehetséges történetek alternatíváira oszlik szét. Vannak olyan értelmezések,

melyek az előbbiek mellett arra hívják fel a figyelmet, hogy eme újabb regények bizonyos értelemben irodalomtörténetünket is újraírják. Tulajdonképpen pótolják visszamenőleg a magyar regényirodalom sokszor hiányolt első félidejét, azaz annak 19. század előtti vonulatát. Mégpedig úgy, hogy ráirányítják a figyelmet a 17–18. századi erdélyi emlékiratok nyelvi teljesítményére. Ezen keresztül a magyar szépprózai hagyomány integráns részévé teszik ezeket a műveket – amelyekről pedig a 18. század végén és a 19. század elején megteremtett magyar regényirodalom egyáltalán nem vett tudomást. A fentebbiek értelmében vett történelmi regényként szokás emlegetni – többek között – Márton László (Jacob Wunschwitz igaz története; Testvériség-trilógia), Láng Zsolt (Bestiárium Transylvaniaetrilógia), Darvasi László (A könnymutatványosok legendája), Háy János (Dzsigerdilen) alkotásait. A tanácskozáson elhangzott előadások sorát Szegedy-Maszák Mihály szövege nyitotta meg. Az irodalomtörténész, aki Kemény Zsigmondról korábban már terjedelmes monográfiát is írt, ezúttal Kemény Zord idő és Jókai Fráter György című regényeit hasonlította össze. A művekben a regény- és történetírás egymáshoz való viszonyát (hasonlóságait), illetve az elbeszélő szerepét elemezve Szegedy-Maszák azt a következtetést fogalmazta meg, hogy Kemény regénye érdekesebbnek tűnik azáltal, hogy gyakran nem egyértelmű az elbeszélő személye, s így a szereplők különböző nézőpontjai váltakozva érvényesülhetnek. Ennek következményeként a tények eltérő, többször ellentmondó nyelvi megnyilatkozásokként jelennek meg, az egyetlen és kizárólagos érvényű történet/történelem képzete pedig szertefoszlik. Sándor Iván, regény- és esszéíró, a múlt és jelen közti törésekről és

Ferdinandy György

tett a díjazottakkal, azaz Juhász Ferenccel, Ferdinandy Györggyel és Simon Attilával. Pénteken két további rendezvény színesítette az Irodalmi Napok programját. Délután Fodor Péter, az Alföld munkatárasának vezetésével és bemutatásával tartottak felolvasást az elmúlt év Móricz Zsigmond-ösztöndíjasai – köztük debreceni, felvidéki és erdélyi illetőségű/kötődésű írók, költők. Ez az ösztöndíj a kortárs irodalom fiatalabb nemzedékeinek alkotóit támogatja, így az érdeklődök olyan szerzőkkel ismerkedhettek meg, akik talán évek múlva – másokkal együtt – meghatározói lehetnek a legújabb magyar irodalomnak. Este a pécsi Jelenkor című folyóirat mutatkozott be a debreceni közönségnek. A lap szerzőivel, munkatársaival Keresztury Tibor, az Alföld szerkesztője, a pécsi kötődésekről, az irodalmi

Simon Attila átveszi az Alföld-díjat Aczél Gézától

folyóiratok helyzetéről, illetve a Jelenkornak a második világháború utáni magyar irodalomban betöltött szerepéről beszélgetett. A zárónapon, szombaton, szavalóversennyel és könyvbemutatóval emlékeztek Niklai Ádám költészetére a „Kettétört életpályák” című sorozat szervezői, kiknek célja az, hogy minden évben emléket állítsanak egy debreceni származású vagy kötődésű művésznek. Sebestyén Attila

DISPUTA Lépcsők

összecsúszásokról, valamint a múlt és az arról alkotott narratívák, elbeszélések viszonyáról elmélkedett. Bényei Tamás elsősorban posztmodern (világirodalmi) alkotásokkal foglalkozó anglista előadásában a posztmodern történelmi regényeket a kollektív és egyéni emlékezet közti közvetítésben betöltött szerepük, a múlttal való foglalatoskodás intézményesültségének átalakulása és az emlékezés aktusának sérülései felől vizsgálta. Ezek mellett rámutatott arra a különbségre is, hogy míg az újabb magyar történelmi regények leginkább a múlthoz való viszonyunk, a történelem elbeszélésének nyelvi vonatkozásaira koncentrálnak, addig az angol nyelvűek a történetírás hatalmi-politikai kérdéseire, gyakran a volt gyarmatok apokrif, háttérbe szorított történeteire irányítják rá a figyelmet. Szirák Péter irodalomtörténész, az 1945 utáni magyar irodalom kutatója azt mutatta be, hogy a 20. századi irodalom milyen előzményekkel szolgált a kilencvenes évek fejleményeihez – Láng Zsolt, Márton László, Háy János, Darvasi László és Szilágyi István regényeihez. A történeti anyag kezelésének megváltozásában, a példázatosságtól a történelem újraírásáig/újraolvasásáig való eljutásban meghatározó szerepet játszottak például Mészöly Miklós szövegei a vendégszövegek alkalmazásának mikéntjével, a múlt szövegei olvasásának színrevitelével. De Grendel Lajos, Weöres Sándor és Esterházy Péter művei is jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a szépirodalmi alkotásokban a gazdag irodalmi nyelv váljék főszereplővé. A tanácskozás következő részében a meghívott szépírók előadásai hangzottak el. Grendel Lajos annak fontosságára hívta fel a figyelmet, hogy a történelmi regény írója ellen tudjon állni a romantikus mitizáló szemlélet és a példázatos didaxis kísértéseinek. Háy János arra kérdezett rá, hogy vajon az anyag milyen időbeli távolsága tesz történelmi regénnyé egy alkotást. Láng Zsolt egy érdekes esettanulmánnyal érkezett a konferenciára. A lovagregény műfajának korok közötti közvetítődését mutatta be egy olyan 15. századi francia lovagregény példáján, mely elindult kelet felé, különböző nyelvekre lefordíttatott, majd nyugat felé visszakanyarodva ismét bekapcsolódott a lovagregény-irodalomba, de immáron a 18. században, s némileg átalakulva. Márton László azzal foglalkozott, hogy vajon és miképpen önálló műfaj a történelmi regény. A tanácskozást követő esten Aczél Géza, az Alföld főszerkesztője adta át az idei Alföld-díjakat. Ezután Szirák Péter beszélge-

95

Erőtér és térerő A Csokonai Színház Kurázsi mama és gyerekei című előadásáról Az utóbbi évadok történetében nem először hökkentette meg közönségét repertoárváltoztatással a Csokonai Színház. A nyárelőn kelt hirdetmény szerint Sobol A gettó c. drámáját szándékoztak bemutatni, e helyett került színre most Bertolt Brechttől a Kurázsi mama és gyer(m)ekei. Rendezője Galgóczy Judit. Korábban, három-négy esztendeje, ő ajánlotta előadásra a művet, ám akkor – nem találtatván címszereplő a társulatban – Csehov Cseresznyéskertjét kapta/ választotta feladatul. Az idei évre Debrecenbe szerződött Dobos Ildikó színművésznő. A menedzsment drámaértői az ő alkatában vélték felfedezni azt a férfierejű Kurázsi mamát, aki három, más-más apától származó gyermekével keresztülkalmárkodja magát Európán a harmincéves háborúban, 1624 tavasza és 1636 januárja között.

DISPUTA Lépcsők

A becéző (m)

96

A magyar publikum Nemes Nagy Ágnes fordításában ismerhette meg a darabot. Galgóczy színpadán Ungár Júlia változatát mondják, amely a Zsótér Sándor kecskeméti rendezéséhez készült célnyelven íródott. A plasztikus és a brutális irány között való ingadozás avagy kalandozás lehetősége felvetődött már a Brecht-stílus keletkezésének időszakában is. A zürichi Schauspielhausban mutatták be először, 1939-ben. A főszerepet Therese Giehse játszotta, kemény elutasításra ösztökélve a nézőt a „csataterek hiénája” iránt. Az író saját rendezése (Deutsches Theater – Berlin, 1949) később némi fordulatot hozott az értelmezésben – Helene Weigel alakítása megengedőbb volt. Az utóbb etalonná emelt német előadásban a háború embertorzító hatása az egyén bűne elé helyeződik. Itthon – Major Tamás hegemóniája alatt – sok éven át tartotta még magát az államízlés rangjára emelt, akadémikussá avatott, jóllehet már a szülőhelyén, Németországban is sutba dobott képlet. Amióta csak bemutatták, hiába volt ez a mese a XVII. századból való, mindenki az éppen folyó világégésre gondolt. Azóta eltelt hatvanhárom év, Európa kihúzta részleges békében, bár nem fegyverropogás nélkül. Saját forradalmak és idegenből menekültek tudatosították újra és újra: a nyuga-

lom fogalma ismeretlen e tájon. Valakiknek mindig jó üzlet a vérontás. Még akár 2000ben is igaza lehetett Szász János rendezőnek, amikor a vígszínházi Brecht-előadást apokaliptikus képpel indította: sírok nyílnak, menekültek népesítik be a színt, kínai agyagkatonák és Bismarck-sisakos fegyveresek, szamuráj harcosok és antantszíjasok. Mindenféle hadviselőkről szól a játék. A szerzőre vonatkozó nézeteinket többnyire szerencsétlenül korlátozzák a gyermekded hidegháborús közhelyek. Azonban legújabban, idén tavasszal Zsótér István kecskeméti rendezése más irányt nyitott. Nála Vörös Eszter (Kurázsi) az előadás kezdetén csillogó szemmel ül gyerekei körében, a polgári bőség asztalánál. A végén, amikor magára marad, s utána kiáltja a leányát lelövő császáriaknak, „vigyetek magatokkal!”, a szeme felcsillan ismét. Elveszíti az övéit, tehát megszabadul tőlük. Ugyanazt a katartikus, passzív gyilkosságot viszi véghez, amit Zsótér előző rendezésében Medea (Csomós Mari), a Radnóti Színház-beli Jahndarabban: helyreállítva a szülés előtti állapotot, visszaszerzi mintegy a személyisége autonómiáját. A rendezői beállításokban (színészvezetésben) implicit utalások figyelmeztetnek a gyermekek ballépései mögött rejlő anyai gondatlanság akaraton túli szándékosságára. Kurázsi agyában két tudat hazudik egymásnak: az egyik, ellenszegülve/dacolva, de engedi érvényesülni a másik parancsát, amelyik a Sors, az istenek rendelése képében tetszeleg. Az engedelmesség viszonzásaképpen, a másik tudatlansággal ajándékozza meg az egyiket. A hazugság tétje a szabadság, az érvényesítendő identitás. Kurázsi nem mama! Ő Anna Fierling, független, zsigeri kényszervállalkozó (szenvedélykalmár), akin nem fog a halál és a gyász. Ezért hiányzik Ungár Júlia címfordításából a becéző sejtelmű ’m’ betű. A Galgóczy-mozi Galgóczy opusából kimarad az utolsó, „vigyetek magatokkal” mondat. Túri Erzsébet díszletterve nyomán egészen a hátulsó tűzcsapig nyílik játéktér a színpadon. Az erkélyi néző láthatja a hol földbarna, hol szederjes padlózatot a maga hullafoltoskráteres globalitásában. Az alulnézeti vagy frontális földszintiek tájékozódása céljá-

Késedelmi dráma Anna Fierling azután vet sorsot gyermekeinek, hogy már megszülte, felnevelte, veszélybe sodorta őket. Dobos Ildikó összetett figurát igyekszik teremteni: egyesíteni a falstaffi cinikus morált Niobé saját gyermekeit is elvesztő keménységével. Gyerekei életével is üzletel. Anyai érzéseinek szerepe és seftelő kapzsisága között kell döntenie kiélezett véghelyzetekben, ám egész életmenete a vétkes döntések túlélésének láncolata. Az emberiesség ritka, önkéntelen pillanataiban a hanglejtését némi fölös negéd nyomasztja. Erről nem ítélhető meg biztosan: instrukció alapján intonál vagy beidegződés szerint választ kifejezést ma-

Dobos Ildikó mint férfierejű Kurázsi mama

gának. Az ekhós szekér gyanánt telepített vasúti konténer környékét Eilif, az idősebb fiú hagyja el elsőként. Cservenák Vilmos, az „okos” beáll zsoldoskatonának, hogy majd kivégzéssel lakoljon a békében egy olyan rablásért, amilyenért a háborúban kitüntetést kapott. Következetes szerepformálás az övé, ami annyit tesz: leperegnek róla az elidegenítést kívánó utasítások. A természetéből fakadóan gátlástalan, egykedvűen brutális, közömbösen fatalista. Egyetlen szenvedélye az embermészárlás lehetett. Ha nem szabad, miért maradna élve. Szinte sportból szalad fel azon a létrán, amely feszületként szolgálja a főbelövendők üdvét. Típusának túlélő változata a szakács lenne, ha nem Bakota Árpád, hanem inkább Cservenák kapja ezt a szerepet is. Pipája az éltető szexualitás szimbólumaként kallódja át a darabot: hol a szájában van, hol visszaváróan rejtegeti valaki. A háború charmeurje, akibe sorra belezúgnak a nők: még a cselekményt megelőző időben Yvette Pottier, a hadikurva, majd Kurázsi és Kattrin. Bakota főz. Valóságos konyhára valóságos csirke érkezik, amely a takarásban majd levágottra alakul; egy kukoricafőző fazékból pedig kopasztott, műanyag bontottcsirkeként rántja elő a markotányosnő, mint bimbódzó szerelme zálogát. A színpadra vitt élőlények röhejes-banális effektusok letéteményesei. A felvonás végén eltévedő kisgyerek sem akármi! Ám a legfeszesebbre komponált jelenetbe, a Kattrin vértanúságába belebégető bárány – minden várakozáson túlmegy. A másik ikerkaraktert Szente Vajk játssza. Fejtő Kurázsi fiatalabb fia, egyúttal a fiatal paraszt. Az ezred eldugott zsoldpénze a vesztét okozza; paraszt alteregóként áru-

DISPUTA Lépcsők

ból pedig megjelenítődik egy ízben A Föld domborzata és vizei leltárnevű iskolai térkép maga. Értsék meg idejében az odagyűltek: meszet evett, aki az alcímnek bedől („Krónika a harmincéves háborúból”). A régi görögök óta tudjuk, hogy szoros kapcsolat van a matematika és az akusztika, a geometria és a színház között. A színházban kiszámítják a látott dolgok helyét: ha a rendező ide tesz egy látványelemet, akkor a néző ezt látja, ha máshova helyezi, akkor nem fogja látni. A takarás kihasználható az illúzió megteremtésére. A színpad voltaképpen az a vonal, melyet, ha megrajzolnak, hogy mettől meddig terjed, akkor egyúttal kijelölik a látómező határait. Így születik meg a zenével (és a szöveggel) szemben: az ábrázolás. Az ábrázolás nem merő utánzás: a befogadó alany (az olvasó, a néző vagy a kíváncsi leskelődő, de akár a szerző) tekintetét egészen a látóhatárig emeli, ahonnan „kivágja” annak a háromszögnek az alapját, melynek a csúcsa a szeme (vagy a tudata) lesz. A művészet szubsztanciája ekképpen szükségszerűen veszít valamit önmagábanvalóságából, s geometrikus, ábrázoló előadásként reprezentálódik, hiszen részleteket emel ki, hogy megfesse azokat – előadni (mondanák a klasszikusok) nem más, mint „megfesteni a tudatunkban létező képet”. Az előadó-művészet ekként dioptrikus művészet. Brecht epikus jelenetei, Eisenstein plánjai egyaránt ilyenek: képek, megrendezett jelenetek. Galgóczy pedig Eisenstein (Pudovkin?) szemével lát, s emiatt téved, amikor a Zsótér által megrendelt minimálszöveget használja. Brecht metaszíndarabjai ugyan nem tragédiák, ám ahhoz, hogy az utolsó mondatot papírra vethesse, hinnie kellett az „individuum valóságosságában”, és hinnie kellett a morális szenvedés fontosságában.

97

DISPUTA Lépcsők

Miske László

98

lásra is hajlandó, mert „az ökör mindennél fontosabb” neki. Az ökröt báránnyá változtatja Galgóczy. Tapasztalunk egyéb biblikus elemet is: a drámai csúcspontot megelőzően, kofferkulin tolják elébünk (középső tudatsík!) a feszületet. Advent táján. A pap szerepét „hivatott pap”, Miske László kapja, aki nem először találkozik a rendezőnővel. A Cseresznyéskertben már sikerrel megtalálta azt a kompromisszumot, amely kielégíti az alkata ellenében támasztott kívánságokat, de megőrzi színészi személyisége méltóságát is. Most sem történik másképpen. Mint Fejtő az ezredkasszát, úgy rejtegeti a gúny tárgyává tett hitet – például a célbadobó korongos, interaktív játékban – az éber rendezőnő szeme elől. Anyja ellenében növeli magasztossá Brecht a néma leány szerepét. Zsótér Kecskeméten a Narrátor szövegét adja neki, s hangot hozzá, nem is akármilyet! Bognár Gyöngyvér melitív altja szépítően vetül rá a személyiségre. A topánkával szövődött kapcsolata átível a játékon: szerelemszimbólumként jelenik meg, aztán a testi öröm tiltását fejezi ki általa az anyja (mintegy a párbaj választott fegyvernemeként), végül pedig ezzel dobol Kattrin riadót Halle polgárainak az előadás csúcsjelenetében. A leányt ekkor az igazság démona ragadja el. Az, amely ott lappangott korábbi mozdulataiban is (széket emel anyjára, aki nem adna ingeket sebkötözésre). Szabadságát az igazság és a szolidaritás mártíriumában éli meg. Abban a pillanatban dől dugába Debrecenben a rendezői koncepció, amint a Kattrint játszó Lapis Erika debilként mutatkozik be előttünk. Brechtnél a néma leány-

nak csak hangja nincs – az sem születési hiba, hanem baleset eredménye –, egyébként tiszta elme, romlatlan erkölcs, kivételes empátia és egészséges ösztönök jellemzik. A mocsok televényének tevékeny ellenpontja – lenne. A félreértés dacára a konténer tetejére való felkapaszkodása, majd csizmás dobolása sokat feledtet az addig elmúlt három óra furcsaságaiból. Különös szimbólumok köthetők Yvette Pottier, a tábori kurva személyéhez. Első kézből tudja a szakács pipája titkát; viseli a foglalkozását jelképező piros topánkát, Kattrin későbbi zsákmányát; a fején pedig turbánszerű vándormotívumot visel kalap gyanánt. Vándor, mert az árulók fején rendre feltűnik. A legmélyebb szimbólum azonban Kecskés Tímea alakítása. Ő válik a drámai térerőhiány áldozatává. Úgy vész el hangja a nyitott színpadon, mint maga a drámai erőtér ebben az expresszionista műgonddal kiképzett, semleges űrben. Mert alapvetően egy térbajos előadás tanúi vagyunk. Összevissza frappírozott színészek – mint az igát – vonszolják a mondatokat a színpad egyik szegletétől a másikig. A megtett méterek hossza véletlenül sincs arányban a szállított gondolatok szellemi terjedelmével. A játszó társaság: mondatszállító alakulat. Innen nézve még akár kötődhetnék is Galgóczy rendezése történelmi konkrétumhoz, nevezetesen az iraki magyar szerepvállalás talányához. Nekünk szegezhetné a kérdést Brecht kíméletlen modorában: mégis, kinek az érdeke, s milyen természetű érdeke, hogy ott szívjuk a port az újsütetű Gonosz elleni, globális táborozásban. Nem kérdez. Benedek Gyula, a Toborzó, Az írnok, s főképpen Külső hang galambszürke öltönyben kommentálja és idézi elő az eseményeket. Galambszürke hangon. Nem látom világosan a darab műsorra tűzésének okát. A rendezőnő eddigi életútján nincs előképe a Brecht-játéknak. Merész dolog az ebbéli étvágyat rögtön a legnagyobb falattal csillapítani. Különös vakmerőség továbbá olyan társulat élére állni, amelynek hiányzik a jártassága a szerző műveiben, és a megkívánt stílusban egyébkor sem sikerült még remeket alkotnia (Goldoni: A patikus, Racine: Phaedra). És itt fűzöm hozzá: a magyar közönség nem lelkes Brecht-fogyasztó, meg kell dolgozni a kegyeiért. Nem csak keményen és becsülettel. Hanem leginkább: zseniálisan! (Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyerekei. Rendező: Galgóczy Judit. Csokonai Színház) Balogh Tibor

Találkozások a színházban A KonzervArtaudrium elnevezésű színházi műhely 2004 novemberében több alkalommal is műsorára tűzte a Michael Mackenzie drámájából született Előhívás című darabot. A színházi műhely 2001 óta működik, a társulat otthona egy 6x7 m-es pincehelyiség (raktár) a DOTE II. kollégium alagsorában. Itt zajlanak a próbafolyamatok és a legtöbb előadás is. A társulat, ahogy az önmeghatározó név is mutatja, egyfajta totális, artaud-i színház megvalósítására törekszik, amelyben a szavak, dialógusok mellett rendkívül nagy szerepet kap a gesztusnyelv, a mimika, a test mint kifejező, színészi eszköz. A játszóknak szinte nincs is más eszközük, mint saját testük, hiszen a csapat egy kellékek és díszlet nélküli, brook-i üres térben hozza létre előadásait. A „játszó(-)térben” nincs más, csak a színészek maguk, a színésztestek, melyekből lehet minden, amit csak akarnak: tárgy, ember, állat, halott. Talán a „játszó(-)tér” kifejezés a legmegfelelőbb a pince leírására, hiszen nem más ez a hely, mint a csapat és a nézők közös játszótere, ahol nincs leválasztott színpad, nincs mélység, mely szakadékot, határvonalat jelenthetne a néző és a színész között. Gyakran karnyújtásnyira sincs egymástól játszó és a közönség, és az utóbbi, ezáltal, szinte testközelből érezheti a játszó mozdulatait, testének rezdüléseit, megfeszülését, izzadságának szagát. A pince rendkívül kis alapterülete és „viszonylagos” levegőtlensége is hozzájárul ahhoz, hogy a társulat előtt ne csak mint kitűzött cél lebegjen egy artaud-i kegyetlen színház megvalósítása (melyben az érzéki tapasztalás a színházélmény egyik legfontosabb összetevője és a közönség kimozdításának, felrázásának eszköze), hanem ’testi’ közelségben legyenek az idea megvalósításához. A társulat előadásaiban rendkívül fontos szerepe van az improvizációnak, a közönség előtt az adott pillanatban megszülető színháznak. A műhely megszületése óta minden hónapban legalább kétszer műsoron van a Konzerv címen futó, improvizációs helyzetgyakorlatokként kategorizált játék, mely során a társulat a Hajdú-bihari Napló aznapi cikkeit használva improvizál. Szeptember óta pedig a helyzetgyakorlatok középpontjában egy születő előadás (Madarak)

műhelymunkái állnak, és ebbe nyerhet betekintést a vállalkozó szellemű közönség. A Konzerv mellett a színházi műhely főleg kortárs és abszurd darabokat játszik, melyekből jelenleg a következők vannak műsoron: Lőrinczy Attila: Balta a fejbe; Mrožek: Sztriptíz; Mackenzie: Előhívás; Lőrinczy Attila, Schilling Árpád: Szerelem, vagy amit akartok. A társulat ötleteiből műhelymunka során létrehozott jelenleg is játszott darabok az Öngyilkosdi (műhelyunka), valamint a Plázaláza (színpadi jövésmenés). A 2003-as és az idei év a kilépésről, a nyitásról szól a társulat életében: játszottak Kazincbarcikán a XVII. Ifjabb Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon (Előhívás, Pallai Mara – legjobb színésznő díj), Balassagyarmaton a 29. Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napokon (Előhívás, legjobb előadás), Őriszentpéteren, Pesten a Mai Magyar Drámák Fesztiválján (Balta a fejbe – legjobb előadás, Bessenyei Zoltán – legjobb rendezés, Szurdoki Péter – színészi különdíj), Pécsett az Egyetemi Színházak Találkozóján (Balta a fejbe – legjobb előadás). Meghívás révén jártak Ausztriában és Belgiumban. Michael Mackenzie, kortárs kanadai drámaíró A Bárónő és a komorna (The Baroness and the Pig) című darabjából készült előadás címe: Előhívás (a magyar fordítás Török Tamara munkája). Ez a cím véleményem szerint sok szempontból találó és tökéletesen lefedi a darab, illetve a belőle készült előadás intencióit. A három cím különbözősége már önmagában is sokat elárul a történetről: mind az eredeti angol, mind magyar fordítása a dráma szereplőinek nemcsak felsorolását, de bemutatását is adja, mégpedig az események különböző stádiumaiban. Az angol cím a kezdeti állapotra utal, mikor is a Bárónő/Madame (Pallai Mara) az erdőben egy állati sorban élő, röfögő, mocskos kis lényre bukkan, és elhatározza, hogy felemeli magához és tökéletes komornát nevel belőle. A magyar fordítás címe azonban már a végső, tanulási/nevelési folyamat utáni állapotot örökíti meg, mikor is egy „kikupált”, csinosan felöltözött, értelmes és lelkes komorna áll előttünk, akinek neve is van: Emily (Oláh Tímea). Az előadás címe, mely magára a nevelődési folyamatra utal, egyfajta hídként ível át e két stádium között, köti össze a

DISPUTA Lépcsők

A KonzervArtaudrium Előhívás című előadásáról

99

DISPUTA Lépcsők 100

kezdetet a végeredménnyel. Az előadás folyamán tehát figyelemmel kísérhetjük, hogyan is lesz a disznószerű lényből Emily, hogyan „hívódik elő” a „nyersanyagból” különböző folyamatok és lépések során, illetve néhány „adalékanyag” (ruha, kötény, cipő) hozzáadásával a „mű”, a kulturált emberi lény. Az előhívás, a változás a történetben azonban nemcsak egyoldalú, hiszen nemcsak a röfögő közeledik a jól-nevelt felé, nemcsak Emily tanul illemet, beszédet, etikettet a Madame-tól, hanem a Madame is változik, alakul, érik a történet során. A darab elején egy affektált, a társasági úrihölgy álarcai mögé rejtőző, gőgős, ámde magányos Bárónő áll előttünk, akinek mindene a viselkedés, a tettetés. A darab végén pedig egy felszabadult, a társasági élet szabályaira fittyet hányó, az életet élvezni tudó nő hempereg, énekel együtt Emilyvel a szerte guruló almák között. A fényképelőhívás mint aktus magában a darabban is szerepet kap, hiszen az előadás egy-egy pontján elkattanó polaroid fényképezőgép megörökíti, megfagyasztja a pillanatot, és a film azonnali előhívásán keresztül megteremti a kívülről való rátekintés, az elidegenítés, a reflexió azonnali lehetőségét. A reflexió (mint olyan), a színház megkettőződése színházra és színházról szóló (meta-)színházra kulcsfontosságú szereplővé lép elő az Előhívásban, amely folyama-

tosan és rendkívül tudatosan reflektál önmaga darab voltára, ahogy a két színésznő is a maguk színész voltára és a színházcsinálás folyamatára. Bárónő: „… Várjuk a színészeket! Mi vagyunk a színészek? Mi vagyunk a színészek! Most képzeld azt, hogy mi vagyunk a színészek és készülődünk. Képzeld azt, hogy…” (részlet a drámából). Pallai Mara és Oláh Tímea nemcsak Bárónőt és komornát játszanak, akik baráti társaságuk előtt idézik föl, elevenítik meg egymásra találásuk pillanatait, hanem egyúttal az e két karaktert megformáló színésznőt is megjelenítik, akik időről időre kilépnek szerepükből, egyensúlyozva a játékteret és a civil teret, a kintet és a bentet elválasztó határvonalon, kísérletezve azzal, hogyan is lesz a színészből néző és a nézőből színész. A közönség bevonása az előadásba/előhívásba már a darab kezdetén megtörténik, hiszen a két színésznő mint régi ismerősöket, mint kedves, rég nem látott vendégeket üdvözli, borral és bonbonnal kínálja az érkezőket. Az előadás az Amerikában századelőn divatos szalonszínházak hangulatát idézi, hol ugyancsak mint vendég volt jelen a néző és élvezhette a vendégeskedés minden velejáróját. A közönség a darab több későbbi pontján is bevonódik az előadásba, e különleges kötéltáncba, megtapasztalva ezzel, hogyan lesz a nézőből nézett, a közönségből színész, a passzív voyeurből aktív cselekvő. Tehát a darab nemcsak egy szokványos színházi élményt nyújt a közönség számára, nemcsak megmutatja azt, hogy mi a színházcsinálás, hanem egyfajta sajátos határtapasztalattal is megajándékozza a résztvevőket. Mi több, a két színésznő játéka magával ragadó és szenvedélyes: kiváló, összehangolt párost alkotnak a darabban. Az áttetsző vörös fátylakkal/függönyökkel megalkotott színpadi tér szemet gyönyörködtető összhangban van a Nyulasi Lili által tervezett vörös jelmezekkel, amelyek a pince feketével bevont takarása előtt kiválóan érvényesülnek. A vörös leplek egy intim, bensőséges női teret hoznak létre, amely a fényképészet metaforikájával élve a Balta a fejbe rácsokkal körülvett, durva férfi terének negatívjaként is olvasható. Ezt az analógiát az is erősíti, hogy a közönség mindkét produkcióban a színpadi tér körül foglal helyet, körbezárva a színészeket, megbontva ezzel a hagyományos, frontális színházi térelrendezés mintáit. Ez a „rend-bontás” is hozzájárul az artaudi színházeszmény megvalósításához, a színészek és közönség közötti fal lebombázásához és a hagyományos színházi gyakorlat

hogy egymást csiszolva, lassan, de biztosan egymás felé araszolva elérjenek valamiféle egyensúlyi állapotot. A kölcsönös neveléstörténetet pedig megkettőzi és ezáltal komplexebbé teszi ama másik randevú, amely nem más, mint a színházi és civil tér egymással ismerkedése, egymásba bonyolódása. A vörös leplek jelképezik természetesen a színpadi függönyt is, mely ebben az esetben nem annyira elválasztja a nézőteret és a színpadot, a kintet és a bentet, mint inkább összeköti, játékba hozza egymással, találkozást teremt a kettő között. Mackenzie darabja Bessenyei Zoltán színészbarát, artaud-i, brechti és brooki eszközöket is alkalmazó rendezésében tehát alapvetően a találkozásról, a különbözőség tapasztalatáról, a határokról szól, arról a találkozásról, ami két ember, két világ között születik meg. (Michael Mackenzie: Előhívás. Szereplők: Oláh Tímea, Pallai Mara; zene: Alföldy Anna; jelmez: Nyulasi Lili; világítás: Geiger Krisztián; rendező: Bessenyei Zoltán) Asztalos Márti

DISPUTA Lépcsők

felforgatásához. Ezáltal megszűnik a takarás, a kulissza, minden civil esemény a néző szeme láttára, lehúzott fényben történik (lásd öltözködés, kellékcsere, a zenész instruálása). Ezek a civil beékelések, történetszál-szakadások egyfajta brechti elidegenítő hatásként is funkcionálnak és etűdössé, vágásokkal telivé teszik a darabot. Ezen epizodikus szerkesztés pedig rájátszik a fényképészet-metaforikára, hiszen az előadás megtekintése allegóriája lesz egy (a Madame által is forgatott) fényképalbum megtekintésének. A vörös leplek egyfajta budoár, szerelmi fészek képzetét keltik, és ez a megérzés talán nem is jár olyan messze a „valóságtól”, hiszen ez az a tér, ahol a Bárónő és a Komorna megtalálta egymást, ahol e két radikálisan különböző világhoz tartozó lény találkozott egymással – a találkozás szó legeredendőbb értelmében. A Bárónő és a Komorna történetét tekintve két (ellen)világ összeérésének helye ez a bensőséges „női” tér, egyfajta axis mundi, ahol az állati, elementáris, zabolázatlan szféra randevúzik a társasági, a modoros, az illemszabályokkal gúzsba kötött világgal,

101

Elbeszélhetetlenségében elbeszélhető beszélgetés Fazakas Gergely Tamás DISPUTA Műhely 102

Olvasási javaslatok Borbély Szilárd Halotti Pompa című kötetének és a régiség irodalmának metszéspontján Még jó, hogy van hagyomány, és van mibe beléfogóznom Jacques Derrida néhány hete halott. Ez a mondat, persze, korántsem jelölheti ki jelen írás beszédhelyzetét, bár kétségtelen, hogy kellően ki sem aknázható reflexiós bázis teremtődött általa. Hogy a Halotti Pompa megszólaltathat egy Derrida-szöveget, az nem azért van, mert a szerzője, történetesen, halott (lett). Derrida Kivéve a név című esszéjében1 Angelus Silesius 17. századi német költő Kerúbi Vándorának negatív teológiáját mint nyelvet gondolja tovább, s egyezéseket láttat meg a dekonstrukció tapasztalatával. Borbély Szilárd a Halotti Pompa három kitüntetett helyén is Angelus Silesius (egyébként más) szövegeit idézi. Milyen szerepe van Borbély könyvében ennek a régi irodalmi intertextuális háttérnek, és hogyan interpretálható az ilyen és ehhez hasonló szövegkapcsolat mint (az értelmezést meghatározó) kontextus, akár a Derrida esszéje által módosított recepciós helyzetben? Valamint: a „’régi’ és a kortárs szövegek közötti dialógus elbeszélése […] képes[-e] olyan szövegösszetettséget létrehozni, ahol a régi és az új közti párbeszéd a megalkotás és a feloldás egymásba csúszó határterületein kapcsol be megértésteljesítményeket”?2 A kérdést (a „régi-kortárs” terminológia megújításának szükségességét is igénylő) Oláh Szabolcs tette fel így, ezért az interpretációt ugyancsak az általa megfogalmazott módon kellene megkísérelni e konkrét esetben is: a Halotti Pompa mint kortárs mű, illetve régi szövegek közti beszélgetés elbeszélésével. Ugyanis Borbély Szilárd könyvének igen sok jelként felfogható nyelvi eleme utal más szövegre, s kötetének e szövegek közötti létmódja olyannyira meghatározó, hogy egy kritikának tényleg csak arra maradhat ereje, hogy rámutasson: a különböző nyelvek valódi pár-

beszédéről van szó. A szöveg emlékezetszegmentumainak feltárását, a kapcsolatok funkcionális és történeti értelmezését csak alapos irodalomtörténészi munkával lehetne megkezdeni. S mindez nagyobb összefüggésben, más kortárs irodalmi munkák vizsgálatával együtt, és, halkan jegyzem meg, komolyabb infrastruktúrával, akár kutatócsoport keretében is történhetne. Mert a Halotti Pompa talán minden eddigi műnél (például Kovács András Ferenc verseinél, Láng Zsolt, Darvasi László vagy Háy János regényeinél) is hatásosabban mutatja meg, hogy ez a fajta intertextualitás valódi párbeszéd a hagyománnyal, és nem illusztrációként, nem a Szigeti Csaba által bírált3 nyelvi archaizálásként működik. Az említett szerzők mellett most a Borbély teremtette dialógus sokkal inkább a formák, műfajok, rímtechnikák, prozódiai előírások és retorikai szabályrendszerek történetiségét mutatja meg, és a költészeti memória hagyomány- és kultúrateremtő funkcióját hangsúlyozza.4 Így teheti a hagyomány a régi és a kortárs szövegek, inkább nyelvek dialógusát, az irodalom emlékezetét − ahogy Borbély Szilárd is írja egyik esszéjében: − „ténylegesen megtörténő eseménynyé”.5 S hogy a Halotti Pompa látványosabb, a „kritikai bereknél” talán messzebbre látszó példája a hasonló kortárs-régi párbeszédeknek, annak csupán egyik oka a műalkotásszerű, a verseskötet jelentésmezejének integráns részeként érthető és termékeny párbeszédbe hozható illusztrációk, színvilág és tipográfia megválasztása: a mindenre kiterjedő könyvtervezés művészete, ami korábban talán csak Szőcs Géza Passió című drámájának kiadásában vált ilyen fontossá. I. A Halotti Pompát jelentős költészeti teljesítményként értékelő eddigi kritika nagyrészt kitért a cím értelmezése elől.

A cím Oláh Szabolcs Elbeszélhető beszélgetés? című írására utal (Alföld, 2001/2., 113–120.). 1

2 3 4

5

Jacques Derrida: Kivéve a név. In: uő.: Esszé a névről (ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán). Pécs, 1995, 52–104. L. ehhez: Oláh: i. m., 118. (Kiemelés az eredetiben.) Szigeti Csaba: Néhány szó a radikális archaizmusról. In: uő.: A hímfarkas bőre. Pécs, 1993, 16–19. L. ehhez Kulcsár-Szabó Ernő: Poesis memoriae – A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet „újraírása” Kovács András Ferenc verseiben. Kortárs, 1994/6., 73. Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról, Alföld, 2003/4., 52.

6

7

8 9 10

raként is értve a köteteket.) Ezzel az interpretációs döntéssel viszont éppen annak csökkenhet a jelentősége, hogy Borbély Szilárd könyveit tényleges kötetként olvashassuk. Persze, ha a kötet fogalma valami olyasmit jelöl, hogy az egyes részek állandó dialógusban vannak a műegésszel, de e párbeszéd egyik résztvevője sem uralkodik el a másikon. Éppen ilyen viszonyt mutat meg revelatív módon a Halotti Pompa. A cím által előhívott halotti pompák megszerkesztett kötetei az eddigieknél is határozottabban mutatnak rá Borbély költészetében a verseskötet és az egyes versek viszonyára. A mű alcíme (Szekvenciák) is jelentősen befolyásolhatja az olvasást. E műfaji jellegű utalást ugyanis érthetjük a missaléra (mint a kulturális hagyományban élő szerkesztett kötetre) tett intertextuális felhívásként. Hiszen e korpusznak integráns része a szekvencia, a neve is onnan származik, hogy a lectiót követi (sequor). A kérdés azért is különösen fontos ez esetben, mert nemcsak Borbély korábbi köteteihez képest tűnik újszerűnek a versek viszonya a műegészhez, hanem a Halotti Pompa mindezt újrafogalmazza a régiség horizontjában is.10 Borbély Szilárd könyve ugyanis a régi szöveg- és kötethagyományok megszólításával egy, a kortárs horizont számára halottnak tűnő filológiai kérdést tesz élővé. Gyakorlatiasan fogalmazva: hogyan adjunk ki, például, halotti pompákat, missalékat, sequentiariumokat vagy a középkori hagyománnyal szoros kapcsolatban lévő 17. századi katolikus énekgyűjteményeket (pl. Cantus catholici) és egyéb olyan versgyűjteményeket, amelyeknek szövegeit más-más szerzők írták, ráadásul eltérő műfajban, sőt akár különböző korban keletkeztek, s ezek miatt a legtöbb esetben akár át is vándorolhattak más kötetekbe? Ez azt is jelenti, hogy e verseknek önálló létformájuk van, ahogy a Régi Magyar Költők Tára sorozatának például kor- és szerző szerinti csoportosítása gondolja el? Vagy inkább a látszólagosan önálló szövegnek és a látszólagosan nem mértani pontossággal megszerkesztett kötetnek egymástól való elválasztása éppen a dialógust szünteti meg, de legalábbis akadályozza?

L.: pl. Szomorú Halotti Pompa […], Kolozsvár, 1674 (RMK I 1164); Exeqviae principales az az Halotti pompa […], Gyulafehérvár, 1624. (RMK I 539 = RMNy 1306) Szentirmay Dóra: A XVII. századi magyar nyelvű halotti költészet teljeskörű, sokszempontú gépi nyilvántartása (főként: A halotti költészet műfajai / Gyászversek című fejezet). In: http://magyar-irodalom.elte.hu/ gepesk/halal/f25.html Schein Gábor: A halott angyal (Ami helyet), Jelenkor, 1999/11., 1182. Orosz Judit: A helyettesítés poétikája (Ami helyet), Tiszatáj, 2001/6., 99. E tanulmányban nem foglalkozunk a Pilinszky-allúziókkal és más, hasonlóan későbbi intertextusokkal.

DISPUTA Műhely

E paratextuális jelzés azonban műfajtörténeti kontextusban mutatja meg, hogy felhívására párbeszédbe léptethető a „halotti pompák” hagyománya.6 Bár a pompa funebris nem kifejezett műfajként értendő a régiségben, hanem a temetésre írott öszszes verset és gyászbeszédet magában foglaló gyűjteményről van szó. Vagyis olyan (latin, vulgáris vagy vegyes nyelvű) kötet, mely egy adott − például barokk főúri − temetésre írott prózai és verses szövegeket tartalmaz. Tekintettel a pompa korabeli szóhasználatára, „a szövegekre nézvést a szókapcsolat jelenti […] a versek [és temetési beszédek stb.] sokaságát, a halottas versek pompázatos menetét”.7 Mind a tényleges funeráció aktusát megelőző és követő eseményeknek megvolt a maga pompázatos rendszere, mind az egyes kötetek szerkesztésének a szabályai. Annak a fontossága, hogy a gyászbeszédeknek, gyászelégiáknak, elogiumoknak pontosan kijelölt helyük volt a genusok rendszerében, éppen a Borbély kötete által megnyitott párbeszédben fogalmazódhat meg. Tudjuk ugyanis, hogy a főrangúak több állomásos temetési szertartásán sok beszéd hangzott el, a kötetek több szerző (közülük kerülhetett ki a szerkesztő) különböző műfajban írt szövegeit foglalják magukban (latin és vulgáris versek, előszó, bibliai idézetek, funerációs beszédek stb.). Vagyis az egyes (elhangzó vagy leírt) szövegek helyének kiemelten fontos a szerepe, mert a megszólalás retorikai tétje nem kisebb, mint az érzelmi hatás (affectus) elérése: a felindítás és megrendítés (movere). Ha tehát a Halotti Pompa a halotti pompák (nem műfajának, de) szerkesztett kötetének hermeneutikai kódjaként működik, akkor ez játékba hozza azt a szinte kizárólagos kritikai hagyományt, amely Borbély verseit nemcsak a Hosszú nap el, hanem más kötetei esetében is az egész poétikája alá rendeli. Eszerint Borbély könyvei „az egyes versekhez képest felettes szövegként” valósulnak meg8. Vagyis a kritika nemcsak az idézett művet, hanem más eddigi gyűjteményeket is akár hosszúversként9, de legalábbis egyetlen koherens szövegként értelmezett. (Persze, az alineáris olvasás fenntartásával, vagyis önálló versek tá-

103

DISPUTA Műhely 104

Ebben a hermeneutikai szituációban adódhat Borbély költészetének tényleges interpretációs lehetőségeként a textus(ok) és a kontextus viszonyának kérdése. A régiséggel való összefüggésben a Mutatótábla értelmezésbe történő bevonása is elképzelhető. A Halotti Pompa tartalomjegyzéke megerősíti, hogy a kora újkori könyvek mutatói kódolt olvasási javaslatot adó vagy az értelmezést segítő paratextusként vannak jelen a művekben. A Halotti Pompa esetében ugyanis a mutatóban válik áttekinthetőbbé a kötet bonyolult szerkezete, a sokszorosan egymásba fonódó „ciklusok” sora. (A zsolozsmázó körkörösséghez egyébként − már persze a Halotti Pompa távlatából − Borbély legutóbbi kötetének, a Berlin & Hamlet-nek a szerkezete tűnik hasonlónak.) A kompozíció úgy szcenírozza a barokk labirintusjellegét, hogy kezdettől, hiszen a kötet alcímétől kezdve középkori vagy legalábbis a középkortól jelen lévő szövegeket is bevon a párbeszédbe. Vagyis a Halotti Pompa nem egyszerűen a barokk és a középkori hagyományt szólítja meg, hanem a barokk rafináltan átdolgozott középkor-olvasatát olvassa, hogy a szintén jelen lévő, s az antikvitás hagyományát megidéző reneszánsz jegyekről (Ámor- és Psziché-mítosz, szonettforma) most csak említést tegyünk. A kötet felépítésének e bonyolultságát egészíti ki a szekvenciák átlátható szerkezete, hiszen e szövegek egyik típusa például szigorú párhuzamosságra épül. Mivel általában a kórus két része felelgetett egymásnak, két-két strófa azonos dallamra készült, azonos ritmussal és szótagszámmal, persze. Gyakori volt például a kétsoros strófákból fölépülő szöveg, majd a későbbi szekvenciaforma egyik legszebbje a hatsoros rímes strófa lett. Azzal, hogy Borbély Szilárd versei lenyűgöző precizitással, tehát akár még a jambikus vagy a trocheikus lejtést is betartva lépnek párbeszédbe ezzel a hagyománnyal, és feleltethetők meg kötete egyes szövegei az egyes formáknak, néhány nagy karriert befutott középkori eredetű költeménynek, a régi szerzői nevek egy részének ismertsége ellenére is ténylegesen „autoritás nélküli szövegek emlékezetének megújítását” végzik el.11 Sok-sok ezer himnuszról, sequentiáról, rosariumról stb. van szó, melyek latinul és vulgáris nyelveken óriási hatással voltak jelen a közép- és kora újkori Európában, s később is. Vagyis elsősorban a szövegek variabilitása jelentette létformájukat, s nem a szerzőhöz fűződő viszonyuk. 11

Borbély: i. m., 52.

Másrészről maga a kötet – bonyolult felépítése ellenére – is átlátható azáltal, hogy a két könyv: Nagyheti-szekvenciák és Ámor & Psziché-szekvenciák éppen 40–40 (ld. nagyböjt és liturgiája!) versből épül fel. Az is a pontos szerkesztéshez tartozik, hogy egy elterjedt középkori haláltáncének 17. századi magyar fordításának egyik versszaka nyitja a kötetet, egy másik strófája pedig elválasztja a két nagy részt egymástól. Továbbá mindkét könyv „mottójaként”, illetve a második lezárásaként Angelus Silesius versei szerepelnek eredeti szöveggel, melyekhez a szerző jegyzetben közli saját archaizáló fordítását. Végül a kötet egy jól ismert középkori eredetű himnusz barokk kori magyar fordításával zárul. Ez utóbbi szöveg hagyományosan – még a mai katolikus énekeskönyvekre is hatást gyakorolva – a completoriumba illeszkedett, a napi zsolozsma utolsó részéhez tartozott, így a Halotti Pompa végén is az elcsendesedést, megnyugvást kísérli meg színre vinni. Ez a műfaji jellegű intenció még határozottabban láttatja meg azt a hermeneutikai szituációt, melyben egy, a szövegek kötetbeli helyét fontosnak tartó irodalmi emlékezettel van dolgunk. S így a mű vége felől immár zsolozsmáskönyvnek is tűnik a Halotti Pompa. (Az utóbbiakban bemutatott precíz szerkezet azonban újra szétesni látszik, ha a kötet mint zsolozsmáskönyv kicsinyítő tükreként értjük a Szabálytalan zsolozsma című kisciklust, amely összekeveri és töredezetté teszi a Szent Benedekféle ősi sorrendet.) Mindez azt jelenti, hogy a versek úgy lesznek azonosak önmagukkal, ha betöltik helyüket a kötetben, s a kötet azáltal lesz kötet, hogy a versek a helyükön vannak. Csakhogy ezek a helyek nehezen rögzíthetőek az olvasat számára. II. A Halotti Pompa által kijelölt távlatból úgy tűnik, hogy talán nem az alábbi – egy kritikusa által megfogalmazott – kérdés a legfontosabb Borbély Szilárd költészetében: „az énnek milyen szerepe és jelentősége van vagy nincs a szövegek megalkotásában?” Még az olyan kritikai beszédmód is, mely azt állapítja meg, hogy „szabadabb a játék, ha nem az egységes én identitásképző stratégiáját keressük a szövegben”, illetve „nincs rögzített pozíció, ahonnan az én beszél”, s a „ki beszél a szövegekben” helyett inkább a „ki beszél a szó mögött”

génél fogva nem teszi egyértelműen felismerhetővé, hogy mi a különbség a „mottóul” választott, eredetileg német középkori haláltáncének latin változatát használó 17. századi magyar fordítás; Angelus Silesius 17. századi művei, valamint az ebből Borbély Szilárd által archaizáló módon elkészített mai fordításai; és a korpusz nagy részét kitevő, hatalmas szövegvilágot idéző, bár ténylegesen talán [Borbély Szilárd] által írt versek között. Másként fogalmazva: a jelölt vendégszövegek is sajáttá lesznek, valamint a jelöletlenül saját szövegek is elidegenednek a kötet borítójára írt névtől. Tehát a lényeg nem ez. A lényeg, mármint az a valahogy egyként (ráadásul ez is inkább egyszerre többként: Anyaként, Krisztusként stb.) körülírni próbált (nem „én”, hanem) ő nem más, mint a siratott. Andrea Mantegna A halott Krisztus című képének reprodukciója látható a borítón. Óriási festészeti teljesítmény a 15. század végén. Egészen új, háromdimenziós ábrázolás. Krisztus soha nem látott, merész, szinte frivol, de döbbenetes perspektívából. Hogy ki siratja? Igen, siratják, de többen is. Kettő látszik közülük, de nem is látszanak teljesen az arcok. Inkább a hangjuk, a hangjaik hallatszanak. Van siratás, de többen siratnak. Jelen vannak, de csak a szemünk sarkából látjuk őket, míg a siratás tárgyát, Krisztust nézzük. (Igaza van tehát Dérczy Péternek: „mindez azonban korábban sem, most sem egy személytelen, tárgyias költészethez vezetett-vezet.”12) A fentebb vázolt, sokszorosan összetett horizont-összeolvadási pontban van esély arra, amit korábban Borbély Szilárd szinte programszerűen megfogalmazott: „a szerzőkről leváló mű-, illetve versformák a textust helyezik vissza a líra főszereplőjének a helyébe”. Ezt ráadásul éppen a műfaji-architextuális olvasás felől közelítve fogalmazta meg: „a régiség sokszor szerzőket nélkülöző archívuma sok-sok elfeledett műfajt tartalmaz, amelyeknek megértése az irodalmi beszéd jobb megértését segítheti. Érdemes velük kísérletezni.”13 Érdemes volt. III. Az Angelus Silesiustól származó „mottók” szinte beláthatatlan hagyományra mutathatnak rá.

Dérczy Péter: A fájdalom katedrálisa. Élet és Irodalom, 2004. június 18., 27. 13 Borbély: i. m., 52. 12

DISPUTA Műhely

kérdését fogalmazza meg, ugyancsak valamilyen kísérteties [én] körül látszik keringeni. S Borbély korábbi köteteinek idézett kritikáihoz hasonló módon kerülgették az én /beszélő/ szerepek problémáját a Halotti Pompáról eddig megjelent írások is. Itt, a középkori és barokk kultúra metszéspontjának, valamint a mai irodalom horizontjának összeolvadásában válik lehetségessé, hogy a Halotti Pompa, e szerkesztett versgyűjtemények hagyományában álló kötet esetében ne egy (nem) énről, (nem) rögzített pozíciójú beszélőről vagy (nem) egy beszélő lírai szereplőiről beszéljünk, hanem mindezt kerüljük meg (végre). Nem azért tűnik kevésbé fontosnak a kérdés a kortárs és régi szövegek vázolt öszszefüggésében, mert a hangsúly azon van, hogy az „én” szó jelen van vagy nincsen jelen a szövegekben. (Kétségtelen, a Halotti Pompában alig van jelen, még a grammatikai egyes szám első személy is, s akkor is főként egy-egy szövegbeli szereplő megszólalásában; sőt a többes szám első személy sem túl gyakori. Viszont például egy középkori sequentia-gyűjtemény vagy a 17. századi Cantus catholici verseinek szinte mindig van grammatikai én-je vagy mije. Ennek teológiai tétje van, különösen a bűnbánó könyörgés miatt.) A kérdés azért fontos, mert a különböző korszakokból származó, változatokban és fordításban élő, csak esetleg ismert szerzőjű szövegeket tartalmazó középkori-barokk kötetek és a Halotti Pompa párbeszéde nem máshol, mint (latin, német, magyar / középkori, reneszánsz, barokk, 20. századi és kortárs) nyelvek találkozási helyén történik meg. E távlatban a Halotti Pompa mint soknyelvű, sokféle korból származó, különböző műfajú szövegek gyűjteménye nem teszi központi kérdéssé, hogy van-e bármiféle én-je. Csak fordítói lehetnek, csak biztos, bizonytalan vagy ismeretlen nevű német, latin, magyar nyelven író szerzői és szerzőket imitáló beszélői lehetnek (Angelus Silesius, Nagy Szent Gergely (?), Ismeretlen, Borbély Szilárd). Esetleg a szövegek egybeszerkesztőjéről lehet szólni (Borbély Szilárd), bár itt sem vagyok biztos az egyes szám használatában. (S persze nem elsősorban az impresszum miatt: „felelős szerkesztő: Mészáros Sándor”, hanem inkább a régiségben korpuszonként is hagyományozódó szövegcsoportok kötetbeli nyomaira gondolva.) A Halotti Pompa ugyanis jelle-

105

DISPUTA Műhely 106

Egyrészt a Borbély által a kötetbe emelt Angelusnak az antik szerelmi, valamint a Szent Bernátig visszanyúló keresztény jegyesmisztikája, az unio cum Christo misztikája idéződik meg. Viszont a feszültség nagysága is megdöbbentő a megszólított szövegvilág és a Halotti Pompá-ban olvasható „borzalom-misztika” között, ahol a szenvedésben Krisztus Máriával / az Anya a Fiúval cserélődik fel vagy azonosul. (Hasonlóan ellentétes a viszony az angelusi „mottó” és az Ámor & Psziché-szekvenciák szenvtelenül elbeszélő rímtelen szonettjei között is.) A sebek és a passió rendkívül naturalisztikus leírása viszont éppen újraír egy barokk hagyományt. A katolikus énekgyűjtemények több darabja rendkívül részletező módon beszél Krisztus szenvedéséről, s hogy egy másik regiszterből is hozzunk példát, Nyéki Vörös Mátyás tobzódó pokol- és pusztulásleírásai ugyancsak élővé válnak a Halotti Pompa felől nézve. Mindez vonatkozik a Nyéki Vörös és kortársai által kedvelt műfajokra, formákra, illetve például a négy végső dologról szóló szövegekre. S a magyar hagyományban talán csak Nyéki Vörösnél olvasható sajátos Aeternitas-felfogásról – a pokoli kín mint Örökkévalóság – még szót sem ejtettünk. Sőt, Borbély néhány verse felől olvasva Nyéki Vöröst, a 17. századi barokk szerzőnek a kérdés nyelvi jellegű megközelítései – az Örökkévalóság „Rettenetes kis szótska” – is belépni látszanak a régiséggel folytatott jelenkori párbeszédbe. S e dialógus a mindkét korpuszra vonatkozó megértési kísérletekhez hozzájárulhat. Másrészt a Sziléziai Hírnök, vagyis Angyal neve felől a kötetben szereplő angyal szavak is kontúrosabbnak tűnnek, s erősen késztetik az olvasót Borbély korábbi köteteinek e távlat felől történő újbóli megszólítására, az angyal mint metafora / allegória / név / nyelv (Schein Gábor) újragondolásá14

15

ra. A kritika (Orosz Judit, Valastyán Tamás) már korábban is engedett a Borbély-szövegek felhívásának, és érintőlegesen bekapcsolta az értelmezésbe Angelus Silesius néhány szövegét. Az értelmezők ráadásul a hely és a szó viszonyát színre vivő Angelus-sorokat idézték, kijelentve, hogy „[a] helyek mint az énkonstrukcióban szerepet játszó események ‘színterei’, metaforikusan szólva az én térképét eredményezik. A hely az én alakzatává válik.”14 Harmadrészt Angelus nem is negatív teológia. Jánossy Lajos is negatív teológiát emleget kritikájában15, de nem utal Derridára. Nála inkább abban az összefüggésben nyer értelmet ez a fogalom, hogy Borbély kötetének főszólama szerint a megváltás elmarad, nincs feltámadás, a fiú siratja az anyját. Valóban, ez a nagypéntek és a nagyszombat teológiája. Azért tarthatja Jánossy negatívnak, mert a keresztény hagyományban a szenvedéstörténetet a megváltás, a Missale Romanum nagyböjt utáni liturgiáját a húsvété követi. A könyörgők, bár nyomorúságban lehetnek, bár zokoghatnak Krisztus szenvedésén, de megtörténik a feloldódás, mert megtörténik a feltámadás, a halál fájából (lignum mortis) az élet fája (arbor vitae) lesz a középkori eredetű himnuszokban. Azonban Borbély mindkét ciklusának szövegeiben csak a Test marad, Thanatosz, a pusztulás. Ez minden teológia ellentettje, a formailag ugyan megegyező himnuszköltészeti hagyományt megrázó módon újraírva: „A Szörnyű Nap Rád bámulunk / a Testre, kit szült Mária. / Nem mozdul, hallgat, nem bocsát, / és nem támad fel már soha.” És akkor újból Derrida. A már említett Kivéve a név című szövegében az Angelus Silesiust ért vád, az apofázis (színtelen hang, a negatív teológia hangja) vádjának jogosságát kérdőjelezi meg, és a névadást, az Isten megnevezésének kérdését tárgyal-

Orosz: i. m., 101.; lásd még: Valastyán Tamás: E–O–A–E, Hely és idő viszonya Borbély Szilárd Berlin & Hamlet című kötetében. Debreceni Disputa, 2003/12., 64. Jánossy Lajos: Kereszt(k)öltés. In: http://www.litera.hu/celkereszt/kritika/19029.html

va. Az egyetlen hely, ahol szerepel, az egész kötetet lezáró utolsó vers, a már említett Te lucis ante terminum… 17. századi magyar fordítása. Ez a nyugovóra térők imádsága, amely (az ezt megelőző Angelus-szöveggel) a kötet végén az olvasó megnyugvását vihetné színre, ahogyan a könyvben egyedül itt szereplő doxológiában hangzik el az Úr neve. Mivel azonban itt is Atyaként szerepel, nyitva marad az a Derridától öröklődő kérdés, hogy miként történik meg a műben Isten nevének megtapasztalása. IV. Semmilyen referenciáról nem esett szó ebben az írásban. A kritika beszédmódja nem bírja el azt, amit Borbély Szilárd szövegének viselnie kell. Álljon itt ezért lezárásként egy másik referencia − Derrida esszéjének végéről. Egy utolsó kérdés. Ezt talán megsejtették jobban is, Angelus Silesius nem képvisel mindent, még csak a legjobb példáját sem a ’klasszikus’ vagy kanonizált negatív teológiának. Miért vezessünk mindent vissza őrá? − Hinnünk kell e ponton egy történet véletlenében vagy esetlegességében: egy önéletrajzi vakvéletlenben, mely ezen a nyáron történt meg velem. Ezt az adott könyvet, a Kerúbi Vándort (azt is alig, csak a kivonatát) választottam ki, hogy magammal hozzam e családi házba, hogy egy minket szelíden elhagyó anyát virrasszak, aki nem tud már nevet adni.”16 (Borbély Szilárd: Halotti Pompa. Kalligram, Pozsony, 2004.)

DISPUTA Műhely

ja. A nevet nem tartja a „dolognak”, amit nevez, s fenyegetőnek látja, hogy a nevet adó odaláncolja magához a nevezettet, holott a név nem tartozik ahhoz, aki kapja, és ahhoz sem, aki adja. Ennek az öndestrukciónak a tapasztalata, Silesiushoz hasonlóan, nem nevezi meg az ismeretlen Istent, sőt, az Isten istensége sem neveződik meg. Isten nevének kimondása vagy leírása negatív művelet. Csak körülír egy helyet / teret, ahol − mondja Derrida Angelus alapján − Isten nevének tapasztalása történik meg, de ez egy nehezen körülírható hely. Hogy mit bírhat szóra még a Halotti Pompában a Derrida-szöveg a régiséggel folytatott párbeszéd megtörténő intertextualitásában? Egyrészt rendkívül termékeny elemzésekre hívnak fel a szöveg nyelvvel folytatott játékai. Például: „Te jöjj el Este, Rózsakertem / elnémul, mint a Szóm. / Jöjj el Halál, te jöjj el értem, / legyél te Olvasóm” mint a szöveg által kijelölt hagyománnyal (a rosarium mint műfaj és a konkrét rózsafüzér / „olvasó”), illetve önmagával a beszélővel és az olvasóval való ironikus és bonyolult viszony. Vagy a nagyon ismert allegóriák szétszedése, öszszerakása, illetve mint retorikai funkcióját elvesztő szövegelemre történő utalás: „Legyőzve ott az Allegóriát, / Kezdődne a Feltámadás”, illetve: „ha a Holt föl támadna / s mint Pelikán, itt járna / az Allegóriája.” Másrészt viszont ott válhat ténylegesen izgalmassá a Derrida-szöveg játékba hozása, hogy a kötet (alig látszó) beszélői végig nem szólítják meg Istent. Az Anya, Krisztus és más hasonló megszólítások nem hiányoznak a szövegből, de Isten neve nincsen leír-

107 16

Derrida: i. m., 104.

25 éves a Termelési-regény DISPUTA Műhely 108

Negyedszázados a Termelési-regény Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mi is köti össze Esterházy Pétert Debrecennel, aminek révén a könyvszemle díszvendége lett, akkor erre azt válaszolhatjuk, hogy nagyon kevés és nagyon sok. Kevés, ha arra gondolunk, hogy Kelet-Magyarországon, a kálvinista Rómában mégiscsak egy dunántúli és katolikus tradíciójú családot képvisel. A népinek, nemzetinek, konzervatívnak mondott Debrecenhez képest műveltségének és érdeklődésének szálai a neoavantgárd, a posztmodern felé vezetnek. Ugyanakkor Debrecenben, az Alföld című folyóiratban jelent meg először, három évtizeddel ezelőtt, minthogy a legkészségesebb és leghozzáértőbb szerkesztők sem vállalták közlését, azaz megértést és támogatást tevőlegesen innen kapott a kezdet kezdetén. És később is akadtak itt, akik szerették és sokra értékelték. Minden különbözés mellett is észrevehető volt már a 70-es években is, hogy a meghökkentő gesztusok és a formai virgonckodás mögött nagyon is konzervatív (keresztény és nemzeti) értékrend nyújtja számára azt a biztonságot, mely Debrecen és a „keleti végek” szellemiségét is megtartotta a legnehezebb időkben is. Lehetett egy darabig nehéz olvasmány Esterházy Péter prózája (az is volt!), lehetett benne polgárpukkasztó fintorokon, érthetetlenségeken és illetlenségeken hökkenni meg, de a mindezt körülölelő romlatlanság és életbizalom a magyar kultúrával való tiszteletteljes azonosuláson alapult kezdettől fogva. S éppen negyedszázada, a Termelési-regény megjelentekor már elég világosan látni lehetett, hogy a magyar próza értékelvű megújulása azért várható tőle, mert másoknál inkább és tehetségesebben újító, és másoknál inkább és tehetségesebben hagyományőrző szerepet képes szintetizálni. Az irodalomértés jelen állapotában az egyik legkedveltebb megközelítésmód a befogadástörténet. Emlékezzünk tehát a Termelési-regény negyedszázados jubileu-

mára azzal, hogy a debreceni Alföld című folyóiratban 25 éve, 1979 októberében megjelent tanulmány méretű kritika tételeit szembesítjük akkori és mai megértési horizontokkal. A kiindulópont nem lehetett más, mint az akkor provokálóan kihívónak tűnő konstrukció (ikerregény, lábjegyzetek, egyenes vonalú cselekmény helyett töredékek, anekdoták összeillesztése stb.) és egyébb „mókák” történeti megindoklása: „A művészet többnyire hasonlítani akar a valósághoz, fejlődésének bizonyos pontján viszont azáltal jut a gondolat és a formálás új lehetőségeihez, ha művészet voltát hangsúlyozza. Esterházy új művének már külső megjelenése, címe és felépítése is arra mutat, hogy témája (részben legalábbis) az irodalmiság… Ily módon, miközben idézőjelbe kerülnek az irodalmi sablonok, minden korábbinál szokatlanabb, mesterkéltebb forma születik. Az irodalom konvencióival való játék az irodalmiasság ellen irányul, a bravúros mesterkedés azonban a valósághoz vezet el. Hiszen ha az írás az irodalom sémáit támadja, rombolja, akkor a sablonok alól maga az élet bukkan elő.” A debreceni kritikus igyekezett tehát a felmerülhető kifogások (öncélú játékosság, absztrakció stb.) ellenében foglalni állást. És eközben megkísérelte az Esterházy-próza újszerűségének betájolását is: „A regény és a jegyzetek egymásra vonatkoztatása a szöveg magasfokú, többszörös megterhelésével jár együtt, s ezzel az egyik alaptendenciát sugalmazza: a regénytér (Termelési-regény) hőseinek állandó helycseréje a szövegen túli világ (E. feljegyzései) szereplőivel az irodalmi egyezményesség leleplezését szolgálja. Az író nem a regény egyezményes nyelvére lefordított élethelyzeteket jeleníti meg, hanem magát az élethelyzetet. A jegyzetekben nem ad szabályos epikus kompozíciót (ahogy az élet sem ismer megformált cselekményt, csak zuhogó, alaktalan benyomásáradatot), a műfaji

kamaszosan tréfás, önironikus viszonyt. Az átlagos jelentéséből kiemelt szó alkalmi értelmet nyer, elveszíti közkeletű érvényességét, s mintegy megelevenedik… A burkolt vagy elferdített idézetek, az ismert irodalmi szövegekre történő nyílt vagy rejtett célzás növeli a szöveg szemantikai megterheltségét, s vérbeli irodalmi humorforrás: „Baittrok Péter lassan, ahogy a guanó, feláll.”, „Hogy a Túr siessen beléjjed, titkár elvtárs!”; „Túllépünk néhány a mai napra felállított kocsmán.”… Ezek az idézetek megosztják az olvasókat olyanokra, akik az allúziót nem is érzékelik, olyanokra, akik felfogják, de nem értelmezik, s olyanokra, akik az idézés kontextuális jelentését keresik.” Az értetlenséggel szemben a paródiajellegnek is mély értelmet tulajdonított az Alföld kritikusa: „a fiatalságot hagyományosan a lelkesedés és az alkotás korának szokás tartani. Csakhogy az ifjúság a lázadás és a szembeszegülés kora is, s éppen a saját hangjukat kereső fiatalok érzik egyik legelső dolguknak, hogy fellépjenek a hagyomány ellen, amelyet már nyűgnek éreznek. Nem jelenti ez ennek lebecsülését vagy teljes elvetését feltétlenül. A helység kalapácsát író Petőfi és Az elveszett alkotmányt író Arany aligha volt nyegle tradíciópusztító, mikor Vörösmarty eposzírói stílusát kicsúfolta. Cinikusak és öncélú művészek sem voltak, de mint igazán nagy költőket érdekelte őket az irodalom mint irodalom is. A fiatal író tehát joggal (s nem csak napjainkban) találja szembe magát a meghaladott, túlélt irodalmi formákkal, s számol le az előző korszak ízlésideáljával. S régen is, most is, a stílus mögött mást is eltalál: a játék már csak ezért sem öncélú.” Ezek után, s persze a cikk sok egyéb érvelése után a befejezés, a konklúzió nem lehet más: „egy modorában, öltözködésében, viselkedésében, műveltségében semmi korábbihoz nem hasonlító új nemzedék látásmódját fejezi ki a Termelési regény… A 70-es években felnőtté váló generáció konformizmustól mentes szemléletét adja vissza úgy, hogy ehhez megtalálja (Swifttől Bulgakovon át Salingerig sokaktól ihletve, persze) az eredendően egyéni, adekvát formát… A magyar próza Weöres Sándor-i fordulata várható tőle: a játék, a meglepetés, a szinte zsonglőri szintű nyelvbirtoklás és -alakítás ötletei szó szerint és minden lehető értelemben vonatkoznak világunkra… Így aztán az együgyű is érti részben, de a tanult sem teljesen. A teljesítmény igazi arányai ma még aligha határozhatók meg, de újdonságának, erede-

DISPUTA Műhely

normák figyelmen kívül hagyásával ugyanakkor kivételes életszerűséget, az ábrázolás megkapó közvetlenségét, természetességét éri el.” Mindeközben az elemzés sort kerít arra, amit aztán sokan, sokféleképpen (és nyilván nagyobb tudományos apparátussal) magyaráztak, utóbb pedig a posztmodern próza szembetűnő jegyeként híresült el. A regény szövegének intertextuális gazdagságáról, metanyelvi eszközeiről és ezek funkciójáról volt szó: „Esterházy regénye nemcsak elsodró erejű és szertelenül mulattató, hanem nehéz, komoly előképzettséget igénylő olvasmány is. Egy-egy kiragadott része önmagában nehezen érthető, egészében azonban szinte minden titkát kiadja. Bár mindenképpen feltételez bizonyos műveltségi szintet: jártasnak kell lenni valamennyire a kiegyezés utáni politikai életben, s az utóbbi harminc évében is ahhoz, hogy a kettő analógiáit érzékeljük. A gyanútlan olvasóra sokkírozó, sőt elkedvetlenítő hatással lehetnek az író hirtelen váltásai… Esterházy szinte semmire nem törekszik olyan kitartóan, mint arra, hogy minden pillanatban mást adjon, mint amit várnak tőle, hogy meglepjen… A rutinszerűségtől való megszabadulás tágabb igényét pillanatonként érzékeljük az olvasás folyamatában, mivel mindig azt kapjuk, amire nem voltunk felkészülve. Az üres lap és a szokatlan helyre illesztett fénykép, a különböző nyilak és szövegközi eligazító ábrák, az egyik helyen a szövegromlásból eredő kihagyás, egyszóval a szöveg metaszintje nem engedi, hogy megfeledkezzünk róla: irodalmi szöveggel van dolgunk. Nem hagyja, hogy elaludjon éberségünk, kényszerít arra, hogy fokozott figyelemmel keressük a jelentést.” A debreceni kritikus úgy érezte 25 évvel ezelőtt, hogy az átlagolvasó segítségére kell sietni, mert hiszen szinte megoldhatatlan feladatot jelenthet az újszerű nyelvhasználat megfejtése: „A nyelv szokatlan módon ötvözi a lírai fogantatású képiességet a köznyelv durvább, alsó övezeteivel, a múlt századi szónoki zsargont az 1950-es évek frazeológiájával, az iskolai dolgozat megszólalásmódját az értekezletek mondatfűzésével, az egyéni szóalkotast (pl. pajk) a jelentésátvitellel („jó orlovi mén”). Ez utóbbi szóhasználat (a mester úgy beszél autójáról, mintha ló lenne) jól illusztrálhatja a nyelvi lelemény hatásmechanizmusát: a „jó orlovi mén” egyezményes jelrendszer tagja lesz. Nem azért, hogy az olvasást szándékosan megnehezítse, hanem azért, hogy megteremtse, érzékeltesse a valósághoz való,

109

tiségének hatása alól senki nem vonhatja ki magát.” A 25 évvel ezelőtti Alföld-cikk írója szoronghatott is, hátha az ily nagyra tartott, mindössze 28 éves író nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Hátha megáll a fejlődésben, elkanyarodik, mint annyi nagy tehetség. Istennek hála, s a magyar széppróza javára, nem ez történt. Immár nemzetközi méretekben is kiemelkedő és valóságos (tehát szakmai és nem társadalmi, protokolláris testületek által adományozott) díjakkal visszajelzetten igazolja a 25 éve róla írtakat. Persze 1979 óta ren-

geteg cikk, írás jelent meg Esterházy Péterről, a mai próza, a filozófiatörténet és sokminden más párhuzamairól és egyébről. Az egykori debreceni kritikusnak azonban, aki fölött szintén elszállt 25 év, semmi oka, hogy visszavonja tételét: a magyar próza Weöres Sándor-i fordulata köszönhető Esterházy Péternek, amire azért volt indokolt visszatekinteni, mert a Debreceni Könyvszemle szervezői szerencsésen választották ünnepi tárgyul a negyedszázados Termelési-regényt. Imre László

DISPUTA Műhely

Egy meglett regény

110

25 éves a Termelési-regény. Jó neki. Már nem egészen mai gyerek, de még mindig igen fiatal. Friss, üde és sportos (ld. foci), ugyanakkor bölcs és komoly, mondhatni: meglett (nem annyira Isten, haza, család, mint inkább talált tárgy, ráadás, megőrzés, visszaadás bármikor.) Ki nem szeretne 25 éves lenni, illetve pontosítok: ki nem szeretne ilyen 25 éves lenni? S akkor ez, ha nem tévedek, nagyjából a „hány éves a kapitány” kérdésköre. Ahogy a könyv korát, idejét összekuszálja az olvasóé, és viszont. Amikor született, akkor nekem egy ilyen idős illető már reménytelenül öreg volt, arról nem is beszélve, hogy amennyi meg most vagyok, az meg az esztendők felmérhetetlen számosságának tűnt föl: minden év egy örökkévalóság. És akkor n-szer ennyi. (Vö. Egy megtört aggastyán reszketeg kézzel lapoz egy fóliánst. Egy arra járó csudálkozó vebdizájnör kérdésére, hogy mi is volna az, azt feleli lemondó büszkeséggel: múlt századi papírkönyv fiam, termelési kisregény, ha az neked mond még valamit…) Na de hess, rémkép! Nem így lett. S amúgy is, ez csak akkor válhatott volna szorongató távlattá, ha akkor tudom, hogy van Termelési-regény és még azt is, hogy negyedszázaddal később tiszteletemet tehetem a születésnapján. Akkor tudtam volna arra gondolni, hogy most indul egy 25 éves futamidő, egy fejlődés- vagy hanyatlástörténeti projekt, elkezdődik. Ketyeg. Pereg. Rohan. (Stirlitz tudta, az órák róják szüntelen az útjukat.) De akkor én még nem tudtam erre gondolni, mert hetedikes voltam, s körülöttem senki sem gondolt erre. Gyanús, küszködős felnőtt világ, zűrzavar a fejekben, főleg az enyémben. Mintha kezdett volna megren-

dülni az állványzat, ha jól emlékszem, felemelték az árakat, az első hűvösebb fuvallat meglegyintette a kispolgáriasult szocialista hazafiság kipirult arcát. A háztáji-gebines jólét magyar tengere fodrozódni kezdett. Minthogy családilag ebben sose lubickoltunk, nem is éreztük, hogy hűlne a feredővíz, inkább az ült ki otthon az arcokra, hogy na ugye. Na ugye, hogy dűl. Ez persze sovány vigasz volt, de hát az ember a kicsit is megtanulta becsülni. S persze a hajnalpírra még jócskán várni kellett, s nem mondhatnám, hogy nagy belső meggyőződéssel várakoztunk volna (Zsgyi minyá, i já vernusz – üzente Godot.) A dőlésszög oly csekély volt, hogy semmivel sem biztatott. Gyakorlatilag nem tudtuk, hogy várni kell. Vagyis 79-ben én sem dicsérni, sem temetni nem tudtam a rendszert. Volt ott még csatakiáltás, őrsi napló, őrizzük a lángot dögivel. S azt se mondom, hogy bírtam volna végig komoran ellenállni. Arccal a tengernek – á, nem. Nevettem eleget, s többnyire nem ki. Csak úgy derültem-borultam. S az évek során ebben volt olyan, ami a rendszer miatt volt, s volt olyan, ami nem. Tudtunk mi szomorkodni a rendszer nélkül is, ám, ha sírtunk, ha nevettünk, benne voltunk. Így aztán azt hihettük, hogy csak miatta. Ez – úgymond – illúziónak bizonyult. Amikor először olvastam a Termelési-regényt, akkor épp 5 éves volt, és én meg nem egészen 18. Engem ekkor ért el a mű, én ekkor értem utol a Termelési-regényt, pontosabban inkább még akkor is csak kapkodtam utána. De azt felfogtam, hogy épp erről a becsapásról van szó, erről a csapdáról, hogy a rendszert nem lehet eléggé komolyan venni. De nem is szabad. Hogy

hattunk el senkinek – mert nem találtuk a szavakat, vagy nem kerestük, vagy nem mertük – azt a kisssregény elmondta most mindenkinek. Szavakat, kifejezéseket tanultunk belőle, vagy ismertünk föl újra, vagy minősítettünk át magunkban, vagy felejtettünk el üdvösen, mert a Termelésiregény magába gyűjti a hetvenes-nyolcvanas évek nyelvi közérzetét, amikor nevetségessé teszi, kicselezi a hablatyot. Egy másik nyelvet szerkeszt nekünk – kis túlzással átszerkeszt bennünket. Amitől – csak így – nem lett könnyebb az élet. De amitől – amúgy – könnyebb lett. Elviselhetőbb. Könnyed. Mert az lett mondva általa, hogy nem így akarok élni. Nem a ti szabályaitok szerint. Nem a ti nyelveteken dicsérem az életet. Nem a ti nyelveteken szidlak benneteket. Nekem legyen saját nyelvem. Emberi beszédem. S ez a nyelv az én váram. A napokban megint újraolvastam a Termelési-regényt. Meg akartam nézni, hogy hányadán állunk. Hogy hány éves a kapitány, áll-e még a büszke vár stb. Hogy mit mond egy múlt századi könyv ebben a vadkapitalista-vadfanatikus világban, amelyben nem látszik az ellenség, mert többnyire itt van bennünk, nem látjuk a barátot, mert nem nézünk se közelre, se távolra. Nos a Termelési-regény továbbra is élénk, s ha archaikus, akkor is üdítő olvasmány. Nem ódon, babonás vár, hanem szellős, mobil oromzat. Furtonfurt átépül, ha ügyes az olvasó. Ahogy egykor, úgy most sem akarja megmondani, milyen a világ, de azt igen, azt ajánlja, sugallja, ösztönzi, hogy miképpen érdemes a világra nézni. Minthogy a világ értelme mindenekelőtt távlat kérdése. A távlat pedig nyelvi gazdagság, nyelvi lélekjelenlét, nyelvi előzékenység kérdése. Mindazé, ami a Termelési-regényt, s vele szerzőjét, naggyá teszi. Szirák Péter (A két köszöntő a Debreceni Könyvfesztiválon hangzott el, melynek díszvendége Esterházy Péter volt.)

DISPUTA Műhely

van a szomorúságnak és a derűnek olyan elegye, ami szembesít a környülállással és meg is szabadít attól. Vagy ha nem: segít máshogy látni. Vagy ha nem is: segít elfelejteni, hogy nem lehet máshogy látni. De nemcsak a rendszert, hanem ezen belül és kívül, egy másik látószögben: a halált, a megaláztatást, a verést, a szeretetet, az összezördülést, a családot, mely menny és pokol, az élet apró örömeit és fenséges kiszámíthatatlanságát. Egy olyan látószögből, aminek kevés köze van a Brezsnyev-doktrínához, az ideiglenesen hazánkban tartózkodáshoz, a demokratikus centralizmushoz, de mégis olyan regény által, aminek az anyaga, életünk közege mégis csak a kitelepítés, a szocialista realizmus, a kommunista szombat, a munkahelyi légkör, a Trabant és a zacskós tej. Hogy ettől az anyagtól, ami múlt, jelen és jövendő, nem lehet elvonatkoztatni. Hogy mögöttünk van Rákosi, de Mikszáth is. Hogy előttünk van a tervhivatal, de mellettünk mereng Weöres Sándor. Hogy a nap nyugaton nyugszik. Hogy szétesőben a csapat, de mindig kell egy. Hogy elkoptat a rendszer, de mi nyűtt stoplis cipőkkel labdázunk az égre. Hogy ez a pálya: az élet ebben a közegben zajlik. Nem úgy általában kell vagy lehet jónak lenni, hanem ilyen konkréten. Ami talán nehezebb, de legalábbis szöszölősebb, mint röviden összefoglalni a kétpólusú világ depolarizálásának ütemtervét, mint lazán összebékíteni a népeket, megnyerni az erkölcsi munkaversenyt. Nehezebb ugyanis a közelin élesíteni a távollátást. Nekem a Termelési-regény 1984-ben a barátom lett. Egy nálam okosabb, tőlem bölcsebb, nálam lilább, fesztelenebb, derűsebb, életemnél szellősebb, bővebb szókincsű, gazdagabban dokumentált, nagy sikerű, csábos jóbarát. Számíthattam rá. Kapcsolatunkat néminemű egyoldalúság jellemezte, én igyekeztem, ő meg olvastatta magát. Amit én nagy bőszen mondtam volna, azt ő csibészesre, rafináltra vagy egyszerűen csak arányosra fordította. Hol lejjebb, hol följebb vette a hangot. Amit nem mond-

111

Akhilleusz-sarok Legutóbbi számunk Pláza-rovatának cikkében (Novák Zoltán: Akhilleusz világa) sajnálatos technikai okokból kimaradtak a lábjegyzetek. A hibáért olvasóink és a szerző szíves elnézését kérjük. Az írás teljes terjedelemben, a lábjegyzetekkel együtt olvasható a Debrecen Online (www.deol.hu) Kultúra rovatának főoldalán. A szerkesztőség

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1.

Debreceni Disputa II. évfolyam, 11–12. szám, 2004. november–december Megjelenik 1000 példányban

Fôszerkesztô: S. Varga Pál

DISPUTA Műhely

Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

112

Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Nagy Gábor (Fotó) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô, Pláza) Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152