FOLYÓSZABÁLYOZÁS HATÁSÁRA FELGYORSULT HULLÁMTÉR FELTÖLTŐDÉS VIZSGÁLATA A MAROS MAGYARORSZÁGI SZAKASZÁN Oroszi Viktor György1– Kiss Tímea2 Bevezetés Mivel a Maros fontos vízi utat képezett, s áradásai több települést veszélyeztettek, így a magyarországi folyók között igen korán, már a XIX. század első felében sor került szabályozására. A mentesített oldal és a hullámtér eltérő felszínfejlődése ezért itt jól tanulmányozható. Az különböző fejlődés oka, hogy a korábbi áradásokkal ellentétben az üledék lerakódás és a folyóvíz mechanikai munkája már csak egy szűk sávban érvényesülhetett. A folyó esése megnőtt, a meder beágyazódott, egy méter körüli vízszintsüllyedés következett be, a folyó hordaléka továbbra is lerakódott, így a szélessé vált mederszakaszokon zátonyok és szigetek (15-20 db) alakultak ki (Sipos - Kiss, 2004). A hullámtéren a szervetlen üledék felhalmozódás felgyorsult, míg a mentesített oldalon csekély mértékű, dominánsan szerves üledék rakódik le. A folyó az elmúlt 150 év alatt viszonylag egységes hullámteret alakított ki, a régi, átvágott holtágak a hullámtéren ma már – egy-két kivételtől eltekintve – csaknem teljesen feliszapolódtak, légifotókon is csak nehezen azonosíthatóak. Célunk volt, hogy a folyó hazai szakaszának három hullámtéri öblözetében található feliszapolt morotvák környezeti változásait megismerjük illetve, hogy meghatározzuk feltöltődésük mértékét. Az üledéklerakódást ismert időben elterjedt, invazív növényfajok pollenejivel próbáltuk tovább pontosítani. A vizsgálati terület bemutatása A vizsgálatunkhoz terepbejárás után a Maros hullámterének két jobb, illetve egy balparti öblözetét választottuk ki (1. ábra). A mintavételi pontok kijelölésénél figyelembe kellett venni, hogy bolygatástól mentes területen legyen (pl. kubikgödörtől, csatornától távolabb), az egykori meander nyomvonala biztosan megállapítható legyen, és a fúrást az egykori folyószakasz sodorvonalában létesítsük (így a meder legmélyebb pontjától számíthatjuk a feltöltődést). A három mintavételi hely közül a Vetyeháti Holt-Marost a szakirodalom az egyetlen megmaradt hazai Maros-menti hullámtéri holtágként említi (Pálfai, 2001), ami a folyószabályozáskor az 1858-ban végrehajtott 26. átmetszés nyomán keletkezett. Az egykori folyókanyarulatot azonban csak nagyon ritkán borítja víz. Erősen feliszapolódott állapotú (csupán 0,5-1 m szintkülönbséggel jellemezhető), átlagos szélessége 35 m. Területe jelenleg lágyszárú növényzettel benőtt, tölgyerdővel övezett. Mindenkori vízszintje a Maros vízállásától függően alakul, de azt a Tisza vízjárása is befolyásolja. Amikor az a Marost visszaduzzasztja, a megcsendesedett vízből nagy mennyiségű üledék ülepedhet ki.
1 2
PhD hallgató, SZTE, Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék
[email protected] Adjunktus, SZTE, Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék
1
1. ábra A vizsgálati területek bemutatása A Marossal felülről a Csányi-foki, alulról a Bugri hullámtéri csatorna köti össze (Pálfai, 2001). A meander a folyó jobb partján található, a 7-9. fkm. között, a hullámtér legnagyobb szélessége itt 2250 m. A vizsgálatok céljából létesített mintavételi pont 1740 méter távolságban fekszik a Marostól, ezt azért fontos megemlíteni, mert a folyótól való távolság alapvetően befolyásolja az üledék lerakódásának mértékét (Asselman-Middelkoop, 1995 ill. Borsy, 1972). A terület 1:10 000-es térkép és terpbejárás alapján készült geomorfológiai vázlatán (2. ábra) az egykori meder futásának nyomvonala még viszonylag jól kirajzolódik, a felszínt nagy kiterjedésű ártéri lapályok, valamint övzátonyok és folyóhátak teszik változatossá.
2
2. ábra Vetyehát geomorfológiai vázlata A vetyeháti vizsgálati területtel ellentétben a Makóhoz közelebb eső, Zugolynak nevezett területen (3. ábra) az egykori folyószakaszt a Maros áradásai már teljesen feliszapolták, egyes szakaszainak azonosítása terepbejárás során is nehézkes.
3. ábra A Zugoly geomorfológiai vázlata
3
Ez az ártéri öblözet a Maros hullámterének bal partján található, a 22–24 fkm között, legnagyobb szélessége 1750 m. Mátéffy 1865-ben készült 1:7200-as méretarányú térképén látható felirat: „1840-42 ásott új csatorna” alapján az egykori kanyarulat átvágásának időpontja jól ismert (Tóth, 1992), azonban ezt az adatot tovább kell pontosítanunk, ugyanis a mederfoglalás ezen a területen nagy nehézségekbe ütközött. Több mint két évtizednyi próbálkozás után a Tisza-Maros Ármentesítő Társaság 1864-ben tartott ülésén úgy határozott, hogy a régi medret el kell zárni, az átvágás torkolatánál összegyűlt iszapot ismét ki kell hányni, és az „agyagkeménynek” bizonyult meder fenekén kotrógép igénybevételével vezérárkot kell létesíteni. Amennyiben ez is kevésnek bizonyult volna, a bal parti oldalon sarkantyú létesítésével tervezték a vizet a mesterséges mederbe terelni. A harmadik katonai felmérés 1:25 000 méretarányú térképlapja alapján viszont már elmondható, hogy 1881-re több évtizedes vajúdás után a Maros szabályozása a zugolyi átvágásnál befejeződött, sikerült a vizet az új mederbe vezetni. A műszaki nehézségekre a térképen feltüntetett tengerszint feletti magasságok is választ adnak. Makó fölött, a Fehérháznál 85, a város alatt, Kutaljnál 86 m magas a felszín, miközben a régi medernél a tengerszint feletti magasság 81 m, így a zugolyi kanyar átmetszésekor a vizet partnak kívánták vezetni (Tóth, 1992). A pontosítások után elmondható tehát, hogy a mederfoglalás 1870-80 között történt meg Zugolyban. A vizsgálat harmadik mintaterülete, a Makóhoz legközelebb eső jobbparti öblözet, a 27-30. fkm. között elhelyezkedő Csordajárás. A Maros kanyarulatának átvágására itt 184250. között került sor. A hullámtér legnagyobb szélessége a területen 1200 m, a mintavételi hely az egykori kanyarulat élő mederhez közelebb eső ágán található (attól mintegy 840 mre), mivel a távolabbi szakaszán megfigyelhető kubikgödrök bolygatottságot feltételeznek (4. ábra). Az öblözet 1999-ben országos védettséget kapott, és a Körös-Maros Nemzeti Park kezelésébe került. Az itt található kubikgödrök helyreállítására pályázatot adtak be, kikotorva és zsilipen keresztül a folyóhoz csatlakoztatva ívóhellyé kívánják alakítani őket. Továbbá problémát jelentenek a szocializmus idején kialakított és erőteljesen műtrágyázott, majd felhagyott és elgyomosodott szántók, melyek folyamatos utánpótlást biztosítanak a legelő gyomflórája felé. Mivel a környéken nincs természetközeli állapotú gyep, ezért a természetes fajok betelepülése sem nagyon várható. A kitűzött cél így elsősorban a tájidegen növényfajok visszaszorítása lehet (Makra, 2002).
4
4. ábra Csordajárás geomorfológiai vázlata Vizsgálati módszerek Az egyes morotvák feltöltődését a korabeli térképi ábrázolások jól szemléltetik, így azok felhasználását nem nélkülözhettük. A kanyarulatok feltöltődésének stádiumait nagyjából pontosítani lehet általuk, hiszen két térkép elkészülte közötti időszakban meanderrészletek tűnhettek el, az állandó vízborítás megszűnése is új információval szolgál, de a növényzet megváltozása is fontos tényezőnek bizonyulhat a vizsgálat szempontjából. Mintavételezés a szemcseösszetételi, pollenanalitikai és üledékkémiai vizsgálatokhoz 2002 ill. 2003 augusztusában történt. A mintavételi helyek az egyes mintaterületek geomorfológiai térképén kerültek bemutatásra. A mintavétel Földvári-fejes kézifúróval történt, a Vetyeháton 360 cm, a Zugolyban 400 cm, míg a Csordajárás esetében 420 cm-es mélységig lehatolva. A fúrás mélységét az egykori meder durva fenéküledékének elérése határozta meg. Ezzel a módszerrel viszonylag jelentős üledékmennyiség nyerhető, azonban 5-10 cm-nél finomabb felbontású használata már bizonytalan. Ennek megfelelően 10 cm-es osztásközt alkalmaztunk, ahol azonban a rétegsorban éles változás volt megfigyelhető, ezt 5 cm-re finomítottuk. Ezek alapján a Vetyeháton 39 db, Zugolyban 41 db, míg a Csordajárás területén 43 db mintát gyűjtöttünk be. 5
A minták szemcseösszetételét Köhn-féle iszapolással és száraz szitálással, a szervesanyag-tartalom meghatározást K2Cr2O7-os feltárással spektrofotometriás úton végeztük, majd tömeg%-ban adtuk meg. A pollenanalízis esetében a Zólyomi-Erdtman-féle cink-kloridos acetolízises feltárási módszert alkalmaztuk. A sporomorfákat 400-600-szoros nagyítással határoztuk meg species, genus, familia illetve phylum szinten. Az eredmények grafikus megjelenítését Tilia és Tilia Graph szoftver segítségével végeztük. Eredmények 1. A mintaterületek térképi ábrázolásai A, Vetyehát Szathmáry 1:7200-as térképe (5.1. ábra) a szabályozások előtti állapotot tükrözi 1829ből, tehát a feltöltődés szempontjából kiindulási állapotnak tekinthető. Jól kirajzolódnak az egyes parti zátonyok, a korabeli töltésen belüli területek fás vegetációja és a rajtuk kívül eső megművelt területek élesen elkülönülnek.
5.1. ábra A Szathmáry-térkép 5.2. ábra A III. katonai felmérés 5.3. ábra Buday szabályozási tervrajza 5.4. ábra Breuer térképlapja Az 1913-as évből származó harmadik katonai felmérés 1:200 000 méretarányú térképlapjának kivágata alapján (5.2. ábra), az egyes meanderek még jól rekonstruálhatóak. A feliszapolódásuk kezdeti stádiumban tartott, s csak kisebb részleteik töltődtek fel. Az ártéri öblözetben már ekkor is a fás vegetáció dominált.
6
A terület geomorfológiai vázlatán a terület jelenlegi állapotát láthatjuk (2. ábra). Szembetűnő, hogy a vetyeháti öblözet kanyarulatainak az aktív mederhez közelebb eső részei mára eltűntek a térképről, vagyis a feliszapolódás ebben a sávban érvényesül legerőteljesebben. B, Zugoly Buday M. 1820-ból származó szabályozási tervrajza (5.3. ábra), rögzíti számunkra a terület szabályozást megelőző környezeti állapotát. Feltünteti a Maros szigeteit, holtágát, a porondokat, a régi töltéseket és a folyó sodorvonalát. A kanyarulatot ebben az időszakban még fás vegetáció övezi. A szabályozással párhuzamosan zajlott le a makóiak és kiszomboriak közti területcsere. Ennek következtében 1839-ben „a zomboriak elvesztett erdeiknek és kaszálóiknak pótlására örökös birtokként megkapják Zugolyt, ezután pedig a régi tulajdonosok a kemény fákat tövig, a fűzfákat szokás szerint botolva levágják” (Tóth, 1992). Tehát az egykori vegetáció rövid idő alatt gyökeresen megváltozik, s az ártéri ligeterdő helyén kialakul a területre ma is jellemző kis parcellás szőlőkkel, gyümölcsösökkel, veteményekkel jellemezhető kertkultúra. Breuer G. készítette 1:14 000-es térképlapon is jól látszik, hogy a vezérárok 1861-re már elkészült a területen, ám a mederfoglalás váratott magára, s a zugolyi kanyarulat ekkor még aktív mederként funkcionál (5.4. ábra). Ezzel ellentétben, 1899-ben (6.1. ábra) a folyó már új medrében halad, s az egykori kanyarulat elkeskenyedik, gyors feltöltődésnek indul. Az 1910-es évek elejére az állandó vízborítás megszűnik benne, amit a III. katonai felmérés szelvénye alapján jelenthetünk ki (6.2. ábra).
6.1. ábra Az 1899-es állapot 6.2. ábra A III. katonai felmérés rögzítette állapot 6.3. ábra A Csordajárás Horváth térképén 6.4. ábra Az 1842-es térkép részlete
7
A terület 1:10 000-es geomorfológia vázlatán (3. ábra), az egyes formák könnyebb elkülönítése érdekében, a 83 m-nél magasabb tengerszint feletti magassággal jellemezhető területet külön színnel jelöltük. Az egykori meander így is csak rövidebb szakaszokon rekonstruálható pontosan, de jól kirajzolódik a korabeli töltés futásvonala. A felszínt a természetes felszínformákon kívül napjainkban bányagödrök teszik még tagoltabbá. C, Csordajárás Horváth I. 1804-ből származó 1:7200-as méretarányú térképén (6.3. ábra) a Maroson hat hajómalmot találunk, a kanyarulat nyakát töltés (Agger) zárja le. A mintaterületen már ekkor is füves vegetáció, legelők a jellemzőek. Közvetlen környezetében azonban megtalálhatóak a makóiak kertjei és szőlő területei. Az árvízi munkálatok déli tájolású 1:7200-as jegyzőkönyvi térképe (1842) ábrázolja a Maros sodorvonalát, parti zátonyait, valamint az 1840-42 között elkészült új töltéseket és vezérárkokat (6.4. ábra). A korábban Itatóként feltüntetett területen erdők találhatóak, valamint a már mentesített oldalon helyezkedik el a makóiak közlegelője. A szabályozási munkálatok végeztével a morotva feliszapolódása gyorsan megindul, az aktív mederhez közelebb eső ágát jóval keskenyebbnek tünteti fel az 1861-es térkép (5.4. ábra), mint a távolabb elhelyezkedőket. Közelebbi helyzete mellett ez a szakasz egyfajta üledékcsapdaként működhetett az áradások alkalmával érkező durvább hordalék számára, hiszen az áradás irányából nézve ez volt az első jelentős mélyedés a kiszélesedő hullámtéren. Az 1899-ben készült térképlap alapján tudjuk, hogy a morotva körülbelül 50 év alatt nagymértékben feltöltődött. A jelentős domborzati különbségek hamar kiegyenlítődtek, hiszen a Csordajárás területén ekkor állandó vízborítást már nem találunk, s az öblözet egészén legeltetést folytatnak. Ezt a III. katonai felmérés térképén ábrázolt gémeskutak is hangsúlyozzák (6.2. ábra). A meander töltéshez közelebb eső részében jelenleg kubikgödrök sorakoznak, az egykori töltés helyén árvízi lapály helyezkedik el (4. ábra). A hullámtér legmagasabb területeit jelentő övzátonysorok és a legmélyebben elhelyezkedő egykori meder, illetve kubikgödrök közötti maximális szintkülönbség napjainkban csupán két méter. 2. Szemcseösszetételi diagramok elemzése Az ATIVIZIG adatai alapján (ATIVIZIG, 1977) Deszk térségében a Maros által szállított lebegtetett hordalék 0,05 mm, a görgetett: 0,2-0,3 mm, a mederanyag pedig döntően 0,3-0,4 mm átmérőjű. Az általunk fenéküledékként meghatározott durvább homokszemcsék átmérője mindkét fúrás esetében maximálisan 0,2-0,32 mm-ig terjed. A két adat eltérése azzal magyarázható, hogy a folyószabályozás előtt a Maros még jóval hosszabb úton szállította hordalékát, ennek köszönhetően azok átmérője, így az általunk meghatározott fenéküledék átmérője is kisebb lehetett a mai viszonyokhoz képest. A, Vetyehát A szelvény 360 cm-es mélységig hatol a felszín alá (7. ábra). A mintavétel során a 10 cm-es osztásköztől 240-260 cm-es mélységben tértünk el, ahol a rétegsorban bekövetkező, jól látható változások miatt 5 cm-es felbontást alkalmaztunk. Homoktartalmának megváltozása alapján két zónára oszthatjuk a mintasort.
8
7. ábra A medret kitöltő üledék szemcseösszetétele és szerves anyag tartalma a Vetyeháton 1.zóna: (360-255 cm) A zóna homoktartalma 90%-os érték alá egyetlen esetben sem süllyed. Kizárólag ebben a mélység tartományban találhatóak meg a legdurvább frakciót jelentő 0,20,32 mm átmérőjű szemcsék (20-40 %-ban). A zugolyi mintasorhoz hasonlóan a fő alkotók a 0,1-0,2 mm nagyságú üledékszemcsék. Ennek a zónának a szervesanyag-tartalmáról elmondható, hogy az igen alacsony, 0,20,3 % körüli. Azonban 290-300 cm-es mélységben 1 %-ra emelkedik, az agyag ill. iszaptartalom változatlansága ellenére is. 2. zóna: (255-0 cm) A szelvény szemcseösszetételi képe alapvetően megváltozik. A homoktartalom 90% feletti értékről itt hirtelen 10-20%-ra esik. Azonban 245-250 cm között még egy 70%-os csúcs található, ami 220 cm-ig, fokozatosan csökkenve éri el a zónára döntően jellemző homoktartalmat. Az összes homoktartalom lecsökkenését követően - a zugolyi szelvényhez hasonlóan - 255-230 cm-en itt is megtalálható a 0,1-0,2 mm-es homokfrakció 20 %-ot elérő kettős csúcsa. A homokfrakció finomodik ebben a zónában, ugyanis a 0,1-0,2 mm-es szemcsék helyett a 0,02-0,05 mm átmérőjű szemcsék vannak jelen nagyobb mértékben. Az iszap és agyagtartalom nagyjából azonos mértékű. Megfigyelhető azonban, hogy 255-100 cm között az előbbi 40-50 %, míg utóbbi 30-40 % körül mozog, azonban a szelvény legfelső 100 cm-ben ez az arány megváltozik. Az iszaptartalom 30-35 %ra süllyed, míg az agyagtartalom 50-60 %-ra emelkedik. Tehát a szemcseösszetételi diagram további finomodás irányába mutat. A zóna szervesanyag-tartalma 0,6-0,8 % között változik. A felső 30 cm-en fokozatosan emelkedik 0,9-ről 1,6 ill. 3,4 %-ra. A zónát bemutató görbe ezen kívül kiugró értékekkel nem rendelkezik.
9
B, Zugoly A 400 cm mély szelvényben 50-70 cm-es mélységben 20 cm-es, míg 320-330 ill. 390400 cm között 5 cm-es felbontással történt a mintavétel. A szelvény (8. ábra) homoktartalma alapján alapvetően két zónára tagolható.
8. ábra A zugolyi szelvény szemcseösszetétele és szerves anyag tartalma 1. zóna: (400-170 cm) Homoktartalma 90-100 %-os érték között ingadozik. Döntően 0,2-0,1 mm-es szemcsék alkotják, a durvább szemű fenéküledék (0,2-0,32 mm) a legalsó mintában (395-400 cm) éri el maximumát, 35 %-ot, a zóna többi részében 10 % körül ingadozik. A homoktartalom kétszer csökken le jelentős mértékben, 390-395 cm-es mélységben 75 %-ra, míg 325-340 cm-között előbb 75, majd 38 %-ra. Mindkét esetben az agyag és iszaptartalom azonos mértékben emelkedik meg. Az 1. zóna szervesanyag-tartalma nagyon alacsonynak mondható, 0,3 % körüli, azonban három kiugró értéket produkál. Az első két esetben követi az agyag- és iszaptartalom megemelkedését és 0,5 %-ra emelkedik. A harmadik esetben 230-240 cm-en 1,35 %-os értéket mutat, ám ez nincs összefüggésben a finomabb frakciók arányának megváltozásával. 2.zóna: (170-0 cm) Az 1. zónától a homoktartalom drasztikus lecsökkenésével különül el, aránya 95 %-ról előbb 30, majd 15 %-ra zuhan. Az összes homoktartalom drasztikus lecsökkenése után 0,2-0,1 mm-es frakciónak 160-130 cm között egy enyhébb (20 %-os) kettős csúcsa jelentkezik. Ebből a zónából a legdurvább 0,2-0,32 mm-es frakció teljesen eltűnik. Eleinte az iszap és agyagtartalom 45-25 % körüli érétke jellemző, majd ez a felszínhez közeledve megfordul. Mind az iszap, mind az agyag esetében 100 cm-től a finomabb frakciók (0,005-0,002 mm ill. <0,001 mm) kezdenek dominálni, tehát a szemcseméret tovább finomodik. A szervesanyag-tartalom a finomabb összetételnek köszönhetően szintén megemelkedik 0,5-0,8 %-ra, majd a felső, talajosodott 40 cm-en 1,3 %-os értéket mutat. C, Csordajárás 10
A szelvényt (9. ábra) alaposabb áttekintés után három nagy egységre lehet osztani jellemzői alapján. Ezek a főbb zónák az alábbiak:
9. ábra A medret kitöltő üledék szemcseösszetétele és szerves anyag tartalma a Csordajárás területén 1.zóna: (420-380 cm) Ebben a zónában a homok mennyisége 77-92% között változik, hosszan tartó stabil csúcsot képezve. Számottevő mértékben szinte csak itt jelenik meg a középszemű homok (0,2-0,32 mm), az apró szemű homok (0,1-0,2 mm) aránya itt a legmagasabb (kb. 40%). Az iszap és agyag frakció aránya minimális, csak a durvább iszapfrakció van jelen említésre méltó mennyiségben (max. 10%). Mindezek alapján kijelenthető, hogy ezek a minták a Maros egykori medrének durvább, homokos fenéküledékét reprezentálják. A minták szerves anyag tartalma alacsony. 2.zóna: (380-170 cm) A középszemű homok időnként történő megjelenése megegyezik a finomabb homokfrakció maximumaival. Ezek a csúcsok igen élesen elütnek környezetüktől, ezekben a mintákban a homokfrakció 75% körül éri el maximumát. A hét csúcsból három esetében kisebb csak ez az érték, de nagyjából mindig 40% körüli. Ezekkel a kiugró értékekkel antagonisztikus viszonyban leglátványosabban az össziszap értékei állnak. A homok csúcsok alkalmával erőteljesen lecsökken és ez fordítva is igaz: a 20% körüli homok minimumok alkalmával éri el az iszap a maximumát, nagyjából minden alkalommal 50%-ot. Az iszaphoz hasonló tendenciát mutatja a minták agyagtartalma is, csak kisebb mértékben, kb. 25%-os csúcsokkal. A szerves anyag mennyisége a finomabb üledékfrakciókhoz hasonlóan változik, erősen ingadozó értékekkel jellemezhető. 3. zóna: (170-0 cm) Alapvető változás látható az előzőekhez képest. A 2. zóna utolsó tartós kiugró értéke után itt a homok összes százalékos értéke hirtelen lecsökken és a továbbiakban sem ér már el olyan jelentős értéket, mint korábban, néhol 50%, de leginkább a 30%-os maximális értékek a jellemzőek. A középszemű homok, említésre méltó mennyiségben már nincsen jelen. A homokcsúcsok észrevehetően kisebbek, jelentéktelenebbek, kivéve a 150 és
11
100 cm között elhelyezkedőt, amelyet főképp a homokon belül az igen finom homok (por) frakció (0,02-0,05 mm) alkot. Az iszap eloszlásának képe sokkal egyveretűbb, mint a homoké, illetve az agyagé. Nincsenek olyan jellegzetes csúcsai, de 30% alá sem csökken az aránya. Az agyagra ugyanez már nem mondható el, gyakran eléri az 50-55%-os értéket, de 5%-os értéke is előfordul. A homok megoszlása itt az agyag – és már nem az iszap – frakcióval mutat ellentétes viszonyt, de ez esetben a kisebb szemcseátmérőjű agyag javára, annak a változásait egyensúlyozza ki a homok részaránya. A szerves anyag tartalom az előző zónákhoz képest magasabbnak és kiegyenlítettebbnek mondható. 3. Pollendiagramok elemzése: Kutatásunk során mindhárom mintavételi helyről gyűjtöttünk mintákat pollenanalízis számára, azonban idő hiányában eddig csak a vetyeháti és a csordajárásról származó minták kerültek feldolgozásra. A diagramok elkészítésekor az egyes növényfajoknak a szokásostól némileg eltérő csoportosítását alkalmaztuk, annak érdekében, hogy elemzésüket a későbbiekben megkönnyítsük. A meghatározott fajokat 11 csoportba osztottuk, főként Simon (1992) növénycönológiai osztálybesorolását felhasználva. Mivel a korábbi, folyóvizi környezet idején és később az elöntések által szállított távolabbi területekről származó sporomorfákkal is számolni kell, a fákat alapvetően két részre tagoltuk, vélhetően a Maros vízgyűjtőjéről érkező allochton és a mintaterület környezetében előforduló helyi (autochton) fajokra. Ezek után megkülönböztettük a hínárnövényeket (Lemnetea), mocsári növényzetet (Phragmitetea), nedves rétek növényzetét (Molinio-Juncetea), száraz szikla- és pusztagyepek + vetési gyomnövényzet (Festuco-Brometea + Chenopodietea) csoportját. Valamint elkülönítettük még a füzesek nem fás növényeit (Salicetea NAP), allochton lágyszárú növényeket, az eddigiekből kimaradt nem fás növényeket, valamint a spórákat. Vizsgálatunknak fontos részét képezték a mintákban esetlegesen előforduló invazív növényfajok pollenei, így azokat is külön kategóriába soroltuk. A szakirodalomból ismert ugyanis az egyes invazív fajok hazai elterjedésének időpontja, amit tovább pontosíthatunk a mintaterületekre vonatkozó legújabb és korabeli botanikai felmérések adataival (Halász, 1889; Járainé, 1999; Makra, 2002; Obradovic, 1979; Priszter, 1960 ill. 1997; Tímár, 1948 ill. 1950; Tóth 1967). Elterjedésük ismeretében (ami így is csak szűk időintervallumban adható meg) az üledékben való előfordulásuk korjelzőnek tekinthető. Felhasználni azonban csak azokat a növényfajokat lehetséges, amelyek a szabályozás után terjedtek el hazánkban, megjelenésük tömeges, de kevés közeli rokonuk él hazánkban (Oroszi, 2004). A pollendiagramok végén az egyes osztályok, valamint a fák és az összes többi kategória összesítése található, de feltüntettük a tárgylemezenkénti pollensűrűséget is. Az adatok kiértékeléséhez abszolút pollendiagramot készítettünk, mivel a mintánként meghatározott pollenek száma nem minden esetben éri el a statisztikailag értékelhető 100 dbot, így a százalékos diagram esetleg torzíthatja az adatokat. A, Vetyehát A szelvényt alapvetően három fő zónára lehet tagolni a mintákban talált pollenek száma alapján (10. ábra). A felszínhez legközelebbi III. zónát, azonban további két alzónára osztottuk, a zónabeosztás tehát a következőképpen alakult:
12
10. ábra A vetyeháti mederüledékek összesített abszolút pollendiagramja 1. zóna: (360-255 cm) Ez a mélységtartomány alapvetően sterilnek mondható, csupán egyetlen mintában (330-340 cm) találtuk a polleneknek kiugró értékét. Ebben a mintában minimálisan megemelkedik a finomabb üledékfrakciók aránya (3 %), ami a 10 cm-es mintavételt tekintve egy igen vékony, ám a polleneket kiválóan megőrző lokális agyaglencsére utalhat a meder homokos aljzatában. Benne látszólag a lágyszárú növények pollenjei dominálnak, ez azonban a pitypang (Taraxacum) csak itt megfigyelhető maximumának (25 %) köszönhető. Jelentősebbnek tartjuk a tölgy (Quercus), fűz (Salix), nyár (Populus) ill. peszérce (Lycopus) jelenlétét, ami alapvetően vízben gazdag környezetre utal, valamint az allochton AP pollenek jelenléte sem elhanyagolható. Az invazív fajok közül a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) pollenjét többször megtaláltuk ebben a zónában. Véleményünk szerint ez a zóna képviseli az élő meder pollenekben szegény környezetét, a folyóvíz által szállított, a területre nem jellemző növények pollenjeivel. Az egyetlen pollenekben gazdag minta alapján az ártéri kemény és puhafa ligetek dominanciájára és a még szabályozatlan folyó pangóvizes, mocsárrétekkel övezett környezetére következtethetünk a Maros vetyeháti szakasza mentén. 2. zóna: (255-180 cm) A pollenek száma itt hirtelen megemelkedik, az egész szelvényben a legmagasabb. A zóna alján 250-255 ill. 220-240 cm-es mélységben két jelentős csúcsot produkál. A fás és lágyszárú növények aránya nagyjából megegyezik. Sok a Maros vízgyűjtőjének távolabbi pontjairól származó pollen, mint például a fenyő (Pinus), és bükk (Fagus), valamint azok korrodált (szállításra utaló) példányai. A helyi vegetációt a tölgy, nyár és mogyoró (Corylus) fajok uralják, de ki kell hangsúlyozni a hínárt képviselő süllőhínár (Myriophyllum) és a mocsári növényzet: mocsárhúr (Callitriche) és peszérce tartós megjelenését. A sás (Carex) fajok is nagy számban képviseltetik maguk. A szárazabb
13
környezetre utaló fajok közül a gyomtársulásokra jellemző libatopot (Chenopodium) kell kiemelni, valamint a kukorica (Zea) első megjelenését. A spórák előfordulása is ebben a zónában a legjelentősebb. Az invazív aranyvessző (Solidago sp.) pollenje itt jelenik meg egyedül a szelvényben, így nem használható fel vizsgálataink során. Mindezek arra engednek következtetni, hogy ez a zóna vélhetően a szabályozások során keletkezett fiatal morotva mélyvizű, hínáros, ártéri erdővel övezett, áradások által időnként felújuló állapotát reprezentálja. A pollenek megőrzése szempontjából ez ideális körülménynek bizonyult. A mentesített oldalon, a morotva közvetlen közelében, pedig teret nyert a mezőgazdasági tevékenység, amit a gyomnövények és a kukorica első megjelenése is alátámaszt. 3. zóna: (180-0 cm) A zóna alzónáiban alacsony a pollenek száma, azonban az „A” jelűben ennek ellenére is feleannyi található, mint a „B”-ben, valamint itt előfordulásuk is sokkal szórtabb képet mutat. Utóbbiban egy-egy faj jelenléte állandónak mondható a felszín felé haladva. 3/A: (180-110 cm) Az allochton polleneknek két jelentősebb csúcsa látható ebben az alzónában. Emellett a spórák és a nyárfa pollenek fordulnak elő viszonylag permanensen. A vízben gazdagabb környezetre utaló növényeknek csak egy-egy előfordulása látható. Az invazív fajok közül a gombvirág (Galinsoga) a szelvényben csak itt jelenik meg, így ez sem bizonyult kormeghatározásra felhasználhatónak. Elmondható, hogy ez a zóna vélhetően a morotva gyakran kiszáradó állapotát tükrözi, és az időnként előforduló, allochton polleneket szállító árvizek csak rövid időszakokra borítják el, így a pollenek sem tudtak a lerakódott üledékrétegekben konzerválódni. 3/B: (110-0 cm) Az allochton pollenek az alzóna legmélyebb részében és a felszínhez közel találhatóak, a spórákhoz hasonlóan. A helyi fás vegetációt viszont a nyár, fűz és tölgy képviseli állandó jelleggel. Gyakori a tócsákra, iszapnövényzetre jellemző mocsárhúr, valamint a tiszta állóvizekben, holtágakban a kishínárt képviselő békaszőlő (Potamogeton). A sás fajok állandó jelleggel jelen vannak a szelvénynek ebben a részében. A gyomnövények az alacsony pollenszám ellenére gyakran előfordulnak, ami nagyobb arányukat jelzi ebben az alzónában. Összességében a 3/A alzónához képest áradásokkal ritkábban jellemzhető, ám a vízinövények és a magasabb pollenszám által jelzett, tartósabb vízborítást feltételező környezeti kép tárul elénk. Ezt emberi behatás: a mederben történő vízvisszatartás is eredményezhette. B, Csordajárás A 11. ábra alapján az alábbi következtetések vonhatóak le:
14
11. ábra A medret kitöltő üledék összesített abszolút pollendiagramja a Csordajárásban 1.zóna: (420-380 cm) Ebben a zónában a pollenek száma közepes mennyiségű, uralkodóan az allochton és autochton fák, a vízinövények valamint a spórák pollenjei vannak jelen. A nedves rétek és száraz gyepek növényei nem fordulnak elő nagy számban, és invazív fajt sem találtunk. A távolabbi területekről érkező lágyszárúak (allochton NAP) nagy száma szembeötlő. Sok a fenyőfélék (Pinus és Abies) pollenje és annak korrodált, tört változata, a boróka (Juniperus) itt vesz csak fel kiemelkedő értéket. A környék fái közül a fűz és a tölgy dominál, valamint a mogyoró bokros vegetációja. A helyi fák aránya kisebb az allochton fafajokénál. Mindezek arra engednek következtetni, hogy vélhetően még folyóvizi környezet dominált, ami Erdélyből szállította a magasabb térszínek növényeinek pollenjeit, amelyek gyakran korrodáltak, míg a meander környezetében ártéri fás vegetáció dominált. 2. zóna: (380-245 cm) Az összpollenszám közepes, de időnként magas értékekkel jellemezhető. Az allochton fás vegetáció megjelenése már nem folyamatos, az allochton fajoknak ugyanazokban a szintekben időszakos csúcsai vannak. Ezek a maximumok egyezést mutatnak az összpollen maximumaival is. A helyi fás növényzet már sokkal dominánsabb, továbbra is a fűz, a tölgy és a mogyoró uralkodik, emellett már a nyár és a szil (Ulmus) is megjelenik. A lágyszárúak közül a Lemnetea fajok (hínárnövényzet) jelennek meg és uralkodnak, így például az állóvízi környezethez kötött süllőhínár és békaszőlő, valamint a tündérrózsa (Nymphea) is előfordul. Emellett a mocsári növényzet is jóval gyakoribb, mint korábban, főként a sás fajok említhetőek. Az ártéri erdő lágyszárúinak (Salicetea NAP) megjelenése szinte csak erre a zónára és határára koncentrálódik. A száraz gyepek növényeiből kiugró értékeket képvisel a pázsitfüvek (Gramineae) családja. Itt megemlítjük, hogy a mocsarak jellegzetes növénye, a nád (Phragmites) is ide sorolható, de meghatározásának nehézsége, bizonytalansága miatt külön besorolásra nem került. Emellett a taposást jelző útifüvek (Plantago) és a libatop fajok is megjelennek nagyobb mennyiségben.
15
Az invazív növények szórványos előfordulásai közül az elsők itt jelentkeznek: 310 cm-es mélységben a gyalogakác (Amorpha fruticosa) és 260 cm-nél a zöld juhar (Acer negundo). A spórákat a harasztok (Pteridophyta) dominanciája jellemzi. Összegzésként elmondható, hogy ez a zóna vélhetően a szabályozások utáni morotva mélyvizű, mocsarasodó állapotát mutatja, amely a pollenek megőrzése számára jobb körülményeket biztosított. Környezetét az ártéri fás vegetáció és a környék megművelt, legeltetett területei uralhatták. Az időszakos elöntések alakalmával érkeztek a Maros vízgyűjtőjéről, a mintaterülettől eltérő környezeti feltételekhez alkalmazkodott növények pollenjei. 3. zóna: (245-170 cm) A minták pollentartalma továbbra is magas. Itt is megfigyelhető az allochton fák áradásokhoz köthető időszakos, rövid maximuma. Az uralkodó tölgy, fűz és mogyoróhoz főképp a nyár csatlakozik, de a fa (AP) pollenek már közel sem dominánsak a lágyszárúakkal szemben. A hínárnövényzetnek már csak egy-egy maximuma van, inkább a mocsári növényzet képviselői, közöttük a gólyahír (Caltha), sás és peszérce fajok vannak jelen folyamatosan. A nád előfordulása is még valószínűsíthető. A szárazabb, művelés alatt álló térszínekről származhat a gabonafélék (cultur Gramineae), libatop, szádor (Orobanche), az útifű és az üröm (Artemisia) fajainak virágpora, az emberi behatás erősödését tükrözve. Az invazív fajok közül 220 cm-en jelenik meg először az aranyvessző, valamint 190 cm-en a gombvirág virágpora. A spórák közül továbbra is a harasztok vannak jelen nagyobb mértékben. Következtetésként levonható, hogy a zóna sekélyebb vizű, tocsogós mocsári környezetre utal, amelynek vízborítása az áradások alkalmával rövid időszakokra megnő, felújul. Ez a nedves térszín jó megőrző képességű a pollenek számára. A fás és a lágyszárú növények aránya a korábbihoz hasonló, a környék földterületeinek legeltetése és művelése egyre kifejezettebben jelentkezik. 4. zóna: (170-0 cm) A pollenek összes száma drasztikusan lecsökken, kiemelkedő értékek sem tarkítják. Az allochton fák csak egy-két alkalommal fordulnak elő jelentéktelen mértékben. Az autochton fás pollenek aránya is lecsökken, az erdő legfontosabb fafajai a fűz, tölgy, nyár, és a mogyoró voltak. A hínárnövényzet az egyetlen Potamogeton előfordulástól eltekintve teljesen eltűnik, a mocsári növényzetből csak a sás fajok vannak jelen. A nedvesebb és szárazabb rétek lágyszárúi is csak elszórtan jelennek meg, a pázsitfüvek dominanciája is kevésbé kivehető. A szádor, lóhere (Trifolium) és egyéb száraz gyepre utaló lágyszárú pollenek jelennek meg. Az invazív fajok közül a parlagfű 140 cm-es mintától kezdődően többször is megjelenik, az akác (Robinia pseudo-acacia) és a kálmos (Acorus) pedig 130 cm-nél fordul elő először. A spórák szinte eltűnnek ebben a zónában. A drasztikus változások vélhetően a mintaterület szárazabbá válásával magyarázhatóak. A nedvességkedvelő fajoknak megszűnik, vagy csak időszakosan alakul ki megfelelő élettere. A zóna képe nehezebben rekonstruálható. Az egykori mederben már nincs állandó vízborítás, esetlegesen csak az áradásokat követő periódusokban, így a pollenmegtartó képesség is erőteljesen lecsökken. Vélhetően a háttérbe visszaszorult ártéri ligeterdő és a feltöltődő morotva közelében legeltetés és szántóföldi növénytermesztés volt jellemző.
16
4. A szelvények párhuzamba állítása Az eddig tárgyalt részeredmények elemzése után kerülhetett sor párhuzamba állításukra (12. ábra), annak érdekében, hogy egy összetett, évszámokkal és környezeti adottságaival jellemezhető képet kapjunk mintaterületeinkről.
12. ábra A vizsgálati eredmények párhuzamba állítása Az eddigi eredmények alapján elmondható, hogy a szelvények szemcseösszetételi diagramján lehatárolt első zónák durvább, homokos üledékei jelölik a szabályozások előtti aktív meder durvább fenéküledékét. A pollendiagramok első zónája velük megegyező kiterjedésű, kis pollenszámukkal és az allochton pollenek nagy arányával szintén ezt a megállapítást támasztják alá. Az első zóna felső határa a Vetyeháton 255, a Zugoly esetében 170, míg a Csordajárásnál 380 cm-es mélységben található. Az egykori meanderek átmetszésének idejét ismerve ezeket a szinteket pontosan datálhatjuk. A Vetyehát esetében 1858-ra, Zugolyban 1870-80-ra, a Csordajáráson pedig 1842-re tehető a mederfoglalás időpontja. Az invazív fajok közül Vetyeháton már itt (340-350 cm-es mélységben) megjelenik a parlagfű, elterjedése viszont a korábban említett szakirodalmak alapján csak az 1960-as évekre tehető. Ebben a zónában tehát vélhetően a mintavétel során bekövetkezett szennyeződés kapcsán fordulhat elő. A vetyeháti és zugolyi szelvény második zónája a felszínig terjed, bennük már a morotvákban akkumulálódó, döntően iszap- és agyagfrakció található (kb. 80%). A felszín felé haladva az üledék további finomodása jellemző rájuk, az iszap-agyag arány agyag felé 17
való eltolódása, valamint az egyre finomodó homokszemcsék miatt. A vetyeháti pollendiagram alapján elmondható, hogy a morotva előbb egy juvenilis, mély vízzel, hínárnövényzettel jellemezhető állapotba kerül (255-180 cm). A pollenek megőrződése szempontjából ez ideális körülményeket biztosított. A mentesített oldalon, pedig az ármentesítés után közvetlenül megindult az intenzív szántóföldi növénytermesztés. Ezután a pollenszám hirtelen lecsökken (180-0 cm), ami egy feliszapoltabb, gyakran kiszáradó morotva állapotra utal. A szelvény képe 110 cm-en kissé megváltozik: vélhetően a területen található csatornák segítségével történő vízvisszatartás hatására valamelyest megemelkedik a pollenek száma és a vízinövények aránya. Az előzőektől eltérő karakterisztikájú a harmadik szelvény további üledéksorozata. A Csordajárás második zónája ugyanis 170 cm-es mélységig terjed, benne még jelentős (75 ill 40 %-os) homokmaximumok fordulnak elő. Ezt a zónát a 2. és 3. pollenzóna fedi le, a kettő határa 245 cm-es mélységben található. Előbbi a Vetyehát 2. pollenzónájával megegyező, mélyvizű, utóbbi pedig már egy sekélyebb, mocsári környezetet reprezentál. A morotva környezetében található földterületek legeltetésére, művelésére utaló növényei egyre kifejezettebben jelentkeznek. Itt figyelhető meg először az invazív zöld juhar (Acer negundo) pollenje, a növény elterjedését 1872-re datáljuk. A 3. szemcseösszetételi és 4. pollenzóna határa egyaránt 170 cm-es mélységben található. A homokfrakció maximumainak lecsökkenése és a szerves anyag tartalom kismértékű változása kiegyenlítettebb viszonyokra utal. A pollendiagram képe a 170 cm-es mélységtől (a vetyeháton 180-0 cm-es mélységben lehatárolt 3. pollenzónához hasonlóan) gyökeresen megváltozik. A pollenek száma drasztikusan lecsökken, csak a sás fajok utalnak gyenge vízzel való ellátottságra, a száraz gyepek lágyszárúi vannak legnagyobb mértékben jelen. A drasztikus változások vélhetően a mintaterület szárazabbá válásával magyarázhatóak. Az egykori mederben már csak az áradások utáni rövid időszakokban lehetett sekély vízborítás, így a pollenmegtartó képesség erőteljesen lecsökken. Ennek a maturus állapotnak a kialakulásával hozható összefüggésbe a 6.1. ábrán bemutatott 1899-ből származó térkép, ez ugyanis az első, amelyik a területen állandó vízborítást nem jelöl. Ebben a zónában jelenik meg először a parlagfű pollenje 140 cm-en. A pollendiagramokon jelölt, de még nem említett invazív növények nem feleltek meg a felhasználhatóság feltételeinek. Egyrészt elterjedésük a szabályozásokat megelőző időszakra tehető, így ezek a fajok az üledékrétegben korjelzőnek nem tekinthetőek, a fajok másik része, pedig jóval a mintaterületeken való elterjedése után jelent meg az üledékrétegben. Mindezek alapján elmondható, hogy az üledéklerakódás a Vetyeháton a szabályozástól (1858) napjainkig 255 cm volt, ez átlagosan 1,8 cm/év-es értéknek adódik. A zugolyi vizsgálati pontban, az 1870-80-as időszakban bekövetkezett mederfoglalást követően a morotva gyorsan feliszapolódott, a III. katonai felmérés térképlapja (1914) már nem jelöl rajta állandó vízborítást. A szabályozástól napjainkig 170 cm vastag üledékréteg rakódott le a mederben, ami 1,3 cm/év-es átlagnak felel meg. A Csordajárás területén az üledéklerakódás a meander átvágása utáni időszaktól (1842-50) a meder nagyjából történő feltöltődéséig (1899) tartó kb 50-55 év alatt 135 cm, azaz évente átlagosan 2,6 cm/év volt. Innentől kezdve napjainkig 245 cm üledék felhalmozódására mintegy 100 év állt rendelkezésre, ez 2,45 cm-es felhalmozódásnak felel meg átlagosan évente. A számadatokat tovább módosíthatjuk a parlagfű pollenjének 140 cm-en való megjelenésével. Elterjedését 1960-as évek elejére datálva, az utóbbi 40 évben a feliszapolódás mértéke 3,2 cm/év körülinek mondható. Azonban ennek megerősítése érdekében további hasonló pollenanalitikai vizsgálatokra van szükség. Összegzés Az eredmények összegzéseként elmondható, hogy a Maros hazai szakaszának hullámterén található mintavételi helyek a szabályozások során átvágott három egykori
18
kanyarulatában, a bolygatatlanság szempontjából ideálisnak mondható helyeken lettek kijelölve. A morotvák napjainkra nagymértékben feliszapolódtak, azonosításuk nehézkes, egyedül a Vetyeháton találunk időnként még ma is vízzel borított területet. A morotvákban a feliszapolódás megindulása között eltelt idő a szabályozási munkálatok elhúzódása miatt közel három évtized (1842-1880) volt. A két legtávolabbi morotva egymástól 23 fkm távolságra helyezkedik el. A mintavételi helyeknek az élő medertől való távolsága igen eltérő: a Vetyeháton 1740 m, a Zugoly esetében 450 m, míg a Csordajárásnál 840 m. Ez a körülmény alapvetően befolyásolhatta az üledék lerakódását. A Zugolyban a szabályozások után az erdőket kivágták és a makóiak kertkultúrát alakítottak ki, a Vetyeháton továbbra is döntően az erdők dominálnak, a Csordajárás területén, pedig napjainkban is legelőterületek jellemzőek. A három vizsgált morotva feltöltődése eltérő üteműnek adódott. A leggyorsabban a hordalékkúphoz legközelebb elhelyezkedő Csordajárás töltődött fel (2,5 cm/év), míg a vetyeháti holtág akkumulációja csak 1,8 cm/év. Ez a különbség vélhetően az aktív medertől való távolsággal magyarázható (840 ill. 1740 m). A zugolyi mintavétel történt legközelebb az élő mederhez (450 m), viszont a feltöltődés itt volt a legcsekélyebb, 1,3 cm/év. Ennek több oka is lehet: egyrészt a két évtizeddel később történt szabályozás és így az addig bekövetkezett elöntések elmaradása, másrészt okozhatja a mintavétel hibája is, amennyiben az nem az egykori meder sodorvonalában helyezkedik el, hanem annak egy zátonyát keresztezi. A Vetyehát esetében a Tisza visszaduzzasztó hatásának köszönhetően megnövekedhet a hordalék lerakódás, míg a Csordajárás területén, ezt a hullámtérnek az öblözet alatti erőteljes összeszűkülése okozhatja. A zugolyi mintaterület környezeti változásai pollenanalízis hiányában kevésbé ismertek, annak elvégzése az invazív növényfajok használhatóságának eldöntése és az adatok pontosításának érdekében is mielőbb szükséges. Az üledéklerakódás mértékének finomítását kíséreltük meg invazív növényfajok pollenjeinek segítségével. A vetyeháti mintasorban talált három faj közül a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) pollenjével vélhetően a mintavételkor az egész szelvény szennyeződött. A gombvirág (Galinsoga sp.) és aranyvessző (Solidago sp.) pollenek, pedig csupán egyetlen alkalommal fordultak elő a szelvényben, így azokat az üledékek datálására felhasználni nem ajánlatos. A Csordajárás esetében a zöld juhar (Acer negundo) és a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) pollenjei bizonyultak felhasználhatónak. A többi megtalált növény nem felelt meg a kormeghatározáshoz szükséges feltételeknek, illetve a szelvényben vélhető elterjedésük után hosszabb idővel jelentek meg.
19
IRODALOMJEGYZÉK Asselman, N.E.M. – Middelkoop, H. (1995) Floodplain sedimentation: Quantities, patterns and processes. Earth Surface Processes and Landforms Vol. 20. pp. 481-499. ATIVIZIG (1977) A Maros folyó 0-51,33 fkm közötti szakasza általános szabályozási terve. Szeged, p. 128 Borsy, Z. (1972) Üledék- és morfológiai vizsgálatok a Szatmári-síkságon az 1970. évi árvíz után. - Földrajzi Közlemények pp. 38-42. Halász, Á. (1889) Makó város és környéke növényzete. - Községi Polg. Leányisk. Ért. IX. évf. Makó, p. 31. Járainé Komlódi, M. (1999) Pollenháború. Budapest, pp. 115-119. Makra, O. (2002): A makói Csordajárás természetvédelmi szempontú botanikai állapotfelmérése és értékelése. (diplomamunka) Szeged, p.55 Obradovic, M. – Budak, V. (1979) Research into flora of the southern part of the Tisa basin. -Tiscia Vol. XIV. Szeged, pp. 123-130. Oroszi, V. – Kiss T. (2004) Egy Maros morotva feltöltődésének vizsgálata Makónál. – Acta Geographica Szegediensis (in print) Pálfai, I. (2001) Magyarország holtágai. Budapest, p. 82. Priszter, Sz. 1960: Adventív gyomnövényeink terjedése. A Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia Kiadványai 7. Budapest pp. 3-34. Priszter, Sz. (1997) A magyar adventív flóra kutatása. - Botanikai Közlemények 84. köt. 1-2. füzet pp. 25-32. Sipos, Gy. – Kiss, T. (2004) Szigetképződés és fejlődés a Maros határszakaszán. - Vízügyi Közlemények (in print ) Tímár, L. (1948) A Tisza- és Marosmente új növényei. - Acta Soc. Bot. Hungaricae, Sep. Borbasia Budapest, pp. 58-61. Tímár, L. (1950) A Marosmeder növényzete. Ann. Biol. Univ. Szegediensis pp. 117-135. Tóth, F. (1992) Makó régi térképei. – Makó monográfiája 1., Makó, p. 214. Tóth, M. (1967) A Maros hullámterének fitocönológiai jellemzése (doktori ért.). Makó, pp. 178
20
