Oroszi Gábor: Tolkien mitológiája
Nagy eséllyel mindenki ismeri Tolkien irodalmi mérföldkőnek számító alkotását, „ A Gyűrűk Urá”-t. Azt viszont már nagyon kevesen tudják, hogy az író valójában nem egy fantasy történetet akart létrehozni. Két fő célja volt a professzornak: egyrészt sajnálta, hogy az angoloknak nincsenek igazán nagy mítoszaik a Pendragon mondakörön kívül és ezt az űrt szerette volna betölteni, másrészt pedig nyelvészként létre akart hozni mesterséges nyelveket, ehhez viszont, mint rájött szüksége van egy világra is, ahol beszélhetik azt. A Gyűrűk Ura csupán ízelítő abból a hatalmas univerzumból, amit létrehozott. Több ezer éves történelmet alkotott, 14 nyelvet (ebből 2 majdnem használatra kész). A kereskedelem nincs beleírva a könyvekbe, de azért tisztán kivehetőek a kapcsolatok a városok között. És még napestig sorolhatnám, mi minden teszi valóban hihetővé és élővé a szerző világát. (Ironikus egyébként, hogy ebből a hatalmas időintervallumból a fő történet csupán egyetlen évet dolgoz fel. ) Nem csoda, hogy külföldön rengeteg Tolkien-kutató van, akik valóban valamilyen fajta tudósok. A történészek a történelmét kutatják, nyelvészek a nyelveket vizsgálják, mindenki a saját tudományágának megfelelően jár el és olyan részletességgel, mintha csak a mi valóságunkban levő dolgokról lenne szó. Kedvenc példám erre egy elismert francia térképész, aki az író könyvei és jegyzetei alapján, illetve saját szakmai tudását felhasználva létrehozta a több száz oldalas Középfölde Atlaszát, melyben feldolgozza A szilmarilok, A hobbit és A Gyűrűk Ura összes nagyobb csatáját, a főszereplők vándorlásainak helyszíneit, tematikus térképeket és sok mást. Illetve itt láthattam először a világtérképet is. Középfölde ehhez képest akkora körülbelül, mint a mi Európánk, ez persze nem véletlen. A könyv elemzésekor figyelembe kell venni, hogy keresztény jellegű műről van szó. Tehát hiába tűnhet úgy A szilmarilok alapján, hogy a görögökhöz hasonlóan itt is mindennek megvan a maga istene, valójában csak 1 Isten van, Ilúvatar. Az úgynevezett valák angyali szinten vannak, csak kicsit más a feladatkörük. Maga a történet is rengeteg teológiai kérdést hoz fel, főképpen persze a jó és rossz örök küzdelmét, meg egyéb, a Bibliában is szereplő témákat. Frodót pedig sokszor párhuzamba hozzák Jézussal, nem is véletlenül, hiszen ő is felvállalta önként a terhet, hogy megszabadítsa az embereket, ha kicsit másképpen is, és mindketten rengeteg szenvedést és kísértést kellett, hogy kiálljanak. Ebben a témában a kedvencem az írónak a halálról való vélekedése. Szerinte a halál nem büntetés, hanem Ilúvatar ajándéka az embereknek, mellyel egyetlen más lény sem rendelkezik olyan formában, mint mi. Eszerint mindegyikünk kivétel nélkül bekerül Mandos Csarnokába és ott újra találkozhatunk szeretteinkkel. Bár azt a részét nem fogalmazta meg világosan az író, hogy ott pontosan mi történik. Mindenesetre nála nincsenek menny- és pokolszerű helyek. Ezzel szemben például a tündék idővel egyszerűen eltűnnek a világból, még ha ez évezredeket jelent is és nem betegség vagy ilyesmi miatt (bár egy ork penge is sok mindent
megoldhat), hanem egyszerűen a világ mulandósága felett érzett bánatuk előbb-utóbb felemészti őket, ami szerintem sokkal szomorúbb. A Középföldét benépesítő lények nagy részét nem Tolkien találta ki vagy legalábbis merített más mitológiákból is és inkább a történetéhez illően formálta. Ez nem feltétlen hátrány, mert így közelebb érezhetjük magunkhoz őket. Ilyen például Ulmo is, aki ha jellemében nem is, de képességei és hatalma alapján eléggé Poszeidónra hajaz. Érdekesség, hogy a balrogok, amik talán a leghíresebb szörnyek a történetből, ugyanolyan rangon vannak, mint Gandalf vagy Saruman, tehát maiák, a valák szolgálói úgymond, csupán őket megfertőzte a gonosz és elbuktak. És ha már a gonoszoknál tartunk, maga Sauron is csak egy maia volt, egyszerű hadvezére az igazi gonosznak, Morgothnak. Aki egyébként a valák leghatalmasabbika, viszont pont ezért teremteni akart ő is, mint Ilúvatar, de csak elcsúfítani tudta a dolgokat, gyenge utánzatokat létrehozni. Így az lett a célja, hogy mindent elrontson, ami szép a természetben. Elfogott tündékből létrehozta az orkokat, az entek mintájára pedig a trollokat. Róla olvashatunk A szilmarilokban, mint főgonoszról. Fontos még megemlíteni Tolkien elképesztő természetszeretetét. Egyértelműen látszik műveiben, hogy az író nem örül a túlzott gépiesítésnek: Saruman fogaskerekeit és robbanószereit határozottan a gonosz oldalra sorolja. Az egyik legepikusabb jelenet „A Gyűrűk Urá”-ban, amikor a természet bosszút áll a sok pusztításért az entek képében és maga az erdő is megindul, hogy eltörölje ellenségét, mely oly sok szenvedést okozott neki. Ezenkívül egy sokkal rejtettebb helyen található a személyes kedvenc gondolatom a témáról, amit Frodó érzett Lórien erdejében: „Még soha ilyen hirtelen s ilyen élesen nem ébredt tudatára a fa bőrének, s a bőre alatt lüktető eleven életnek. Örömét lelte a fában és abban, hogy megérinti, nem erdészként, nem is ácsként: magának az eleven fának örült.” Szerintem ez egy gyönyörű idézet a könyvből és sok ember átérezhetné legalább egy kicsit, hogy nem csak a hasznot kell látni úgy a fákban, mint magában a természetben. Mindenesetre nem véletlen, hogy sok természetvédő használta már fel a történetet propaganda célokra. Mielőtt elkezdeném a művek részletesebb ismertetését, szót kell ejtenem még arról, amit a legtöbbször hallok negatív kritikaként a könyvekkel kapcsolatban. Ez pedig az, hogy unalmasak. Tény és való, Tolkien jó angol módon hosszan elidőzik az apróbb részleteknél, tájleírásoknál, és sokan ezt nem bírják sokáig, főleg a mai világban, ahol a legtöbb embernek szinte elképzelhetetlen egy lassúbb sodrású cselekmény. Én úgy gondolom viszont, hogy meg kellene próbálni élvezni mégis, mert nagyon stresszoldó hatású tud lenni kicsit visszább venni és belemerülni egy olyan világba, ahol még nem repültek el számlálatlanul a napok az emberek feje fölött. Persze ez csak azokra vonatkozik, akik alapból hajlandóságot mutatnak az ilyesfajta történetekre. A nagyon racionalista beállítottságú emberek így is ódzkodni fognak tőle már csak a fantasy-jellege miatt is. És van még egy dolog, amit fel szoktak hozni a mű ellen: nagyon elhanyagolja a nőket az író. Abban van igazság, hogy róluk nem kapunk olyan átfogó képet. De egyáltalán nem becsüli le őket, sőt a Boszorkányurat (aki az egyik leghatalmasabb gonosz és Aragorn, de valószínűleg még Gandalf sem tudná legyőzni) is egy
nő öli meg végül. Viszont ha az ember belegondol a könyvek jellegébe, aminek alapjául a régi mítoszok szolgáltak, akkor érthető, hogy mint a Beowulfban vagy más ehhez hasonló történetben, a nők nem kapnak akkora figyelmet, mint mondjuk a most futó „A tűz és jég dala” sorozatban. De ezt fiúként nagy eséllyel másként látom, mint a női olvasók.
A hobbit Kezdésként a filmváltozat miatt most felkapott A hobbitról fogok írni. Érdekes lehet megemlíteni, hogy híressé vált első mondatát az író egy dolgozat hátuljára jegyezte fel először. Ez a könyv még határozottan egy gyermekmese, sőt alaphelyzetben nem is szerepelt volna a nagy egész részeként, csak mikor az emberek még több hobbitról akartak olvasni és elkészült a folytatás, ami már a mitológia részeként készült, akkor lett a történet úgy igazítva, hogy illeszkedjen bele A hobbit is. Ez persze nem teljesen sikerült, viszont csak a legfigyelmesebb olvasók veszik észre az apróbb zökkenőket ezzel kapcsolatban, úgyhogy most ezeket nem is részletezem. A hobbit viszonylag könnyedebb sztori, sok humoros jelenettel. Nincs meg benne az a magasztos hangulat, ami az összes többi könyvben megtalálható, de ez nem is baj, ennek a műnek nem az a célja. Csupán egy békeszerető hobbit hirtelen jött kalandjáról olvashatunk sárkányokkal, trollokkal és mindennel, ami egy jó meséhez kell. A mű szerkezete is nagyjából úgy van felépítve, hogy minden fejezetben egy újabb kihívás vár főhősünkre, míg el nem érkezünk a kincs és a főellenség lakhelyére. Viszont (meglepő módon) a sárkány halála után itt még találunk egy hatalmas ütközetet is, amiben szegény hobbitunk körülbelül két perc után el is ájul és a csata végén ébred csak fel. A fő humorforrást a törpök és Bilbó nyújtják, akik mindig belecsöppennek valami kalamajkába s frappánsabbnál frappánsabb módokat eszelnek ki arra, hogy kijussanak belőlük. Gandalfnak sincs még itt akkora feladata, így ő is inkább a bölcs és kissé bolond mágus lesz, akire azért mindig lehet számítani, ha nagy a baj. A Gyűrű sem kapcsolódik még össze a gonosszal, csupán egy hasznos tárgy a főszereplő számára, amivel még jobban el tudja látni „tolvaj” szakmáját, amire alaphelyzetben felbérelték. Gollam is felbukkan már itt, abban a híres jelenetben, amikor Bilbó találóskérdés-párbajban egy kis csalással, de legyőzi őt és a bukott hobbit varázsgyűrűjének segítségével megszökik előle. (Nem mindenki tudja, de Gollam is ugyanolyan félszerzet volt, mint Frodóék.) Miután ezen a sok kalandon mind keresztüljutott, kincsekkel megpakolva hazatérhet és boldogan, nyugalomban élhet, míg sok-sok évvel később el nem megy még egy utolsó utazásra Valinorba, ahol a valák s tündék élnek az idők végezetéig. Tehát egy érdekes, rövid történetről van szó, melyet már kisebb gyerekeknek is nyugodtan felolvashatunk, mielőtt még meg nem érnek a további könyvekre.
A Gyűrűk Ura Ez Tolkien méltán leghíresebb könyve, mely számos más írót is megihletett, hatalmas rajongótábora van a mai napig és tényleg csak legekben lehet beszélni úgy a könyv-, mint a filmváltozatról. Sokan tévesen trilógiának nevezik, de a professzor többször is leszögezte, hogy egyetlen regényről van szó és csak az akkori szegényes körülmények miatt nem tudták
egyszerre kiadni az egészet. Frodóék történetét rengetegen ismerik: Sauron leghatalmasabb fegyverét, az Egy Gyűrűt Középföldén és kismillió ellenségen átjutva kell elvinni a Végzet hegyéhez és a lávába bedobva el kell pusztítani azt. Nincs már semmi különösebb újdonság benne, mégis valahogy még napjainkban is rengetegen olvassák/ nézik újra pár évente. Hogy miért? Nos, ennek valószínűleg több oka is lehet: van, aki egyszerűen csak újra és újra bele akar merülni ebbe a világba, van, aki a karakterek miatt, szerintem pedig sokan azért, mert nem lesz unalmas sokadik alkalommal sem, mert olyan mennyiségű és minőségű epikus tartalom van benne, ami nem halványul el többszöri ismétlés után sem. A Gyűrű Szövetsége is nagyszerűen fel van építve, biztosan mindenki megtalálja a saját kedvencét. Nekem Aragorn a kedvencem, olyannyira, hogy a középiskolai felvételin is róla írtam a fogalmazásom. Nem a legegyedibb karakter a világon, még csak nincs is igazán nagy jellemfejlődése, mégis, amit képvisel az nagyon megfogott és a mai napig nem változott erről a véleményem. Egy vándor, akiből király lesz. Ahol igazán nagyot nőtt viszont a szememben, az a történet végén volt, amikor megkoronázva letérdelt s fejet hajtott a hobbitok előtt. Őszintén: hány vezető tenne ilyet? (Akár fikcióvilágról, akár a mai valóságról legyen szó.) Ilyen egy igazi vezető szerintem, aki hatalma ellenére is képes alázatos maradni, és nem hiszi magáról, hogy ő a világ közepe, csupán mert ő került egy nép élére. Na mindenesetre ez egy nagyon szép gesztus volt és az egész karakter is példamutató véleményem szerint. Ha a többi Tolkien-könyvet nem is olvassa el valaki, ezt én mindenképpen ajánlanám. És nem is elég a film szerintem (bár sok hibája ellenére is az egyik legnagyszerűbb könyvadaptáció lett a filmtörténetben) mert rengeteg dolog máshogy van a regényekben, például Saruman vígan túléli Sauront és nem hal meg már a második részben, hanem sok problémát okoz még a Megyében a Sötét Úr bukása után is. Illetve a filmből több karaktert is kihagytak, közülük a legfontosabb talán Bombadil Toma, aki az egész mitológiában a legrejtélyesebb figura. Még külön verseskötet is van betétként csak az ő kalandjairól. Sokan azt mondják, hogy ő egy maia, de vannak, akik úgy gondolják, hogy Tolkien saját magát rakta bele a történetbe. Én mostanáig nem döntöttem el, hogy mit gondoljak erről, de az írós dolog eléggé megfogott, főleg, hogy a professzor csupán a Nyugatvégi Piros Könyv fordítójának mondja magát. Tehát amit Frodóék írtak könyveket a kalandjaikról, azokat ültette át a mai nyelvre, ami persze nem igaz, de még valóságosabbá teszi az érzést. Ami még a könyvváltozat mellett szól, az a több száz oldalas függelék, amiben a családfáktól kezdve az írásrendszereken át a királyok hosszú névsoráig és rövid ismertetésükig minden van. Illetve még itt található több kisebb történet is, közülük talán a legfontosabb Aragorn és Arwen novellája, ami azt meséli el, hogyan találkoztak és milyen akadályokba ütköztek már a Gyűrűháború előtt is. Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szeret a fantázia birodalmában elmerülni, mert ennél jobbat csak nehezen lehet találni.
A szilmarilok Végre elérkeztünk ahhoz a könyvhöz, amit az író a főművének tartott és egész életében dolgozott rajta, hogy minél jobban kidolgozza. Sajnos a halála megakadályozta a végleges változat elkészítésében. Mindenesetre a történetek legkésőbbi formáit a professzor fia
összeszerkesztette, és anélkül, hogy bármi lényegeset is változtatott volna bennük, kiadta apja halála után. Ebben megtaláljuk az összes szereplőt és eseményt, amire hivatkoztak a Gyűrűháború idején a karakterek. Ugyanolyan, sőt hatalmasabb epikusság jellemzi, mint A Gyűrűk Urát, viszont ebben nincsenek hobbitok, akik oldanák a hangulatot. Az egész történetből mérhetetlen szomorúság árad és itt egyáltalán nem garantált a happy end. A mű szinte olyat érzetet kelt, mintha ennek a világnak a Bibliáját forgatnánk, főleg az elején, ezért sokan nem is bírják addig olvasni, amíg elérünk a nagyobb ütközetekhez. Az elkövetkezőkben írok a fontosabb eseményekről a teljesség igénye nélkül. A könyv a teremtéssel kezdődik. Eszerint a világ a Muzsikából jött létre, melyet először csak Ilúvatar, később pedig a teremtett ainuk segítségével énekel és így alakítják ki egyre jobban a részleteket. Az Ea-t ( a bolygót, ahol játszódik a cselekmény) pár ainura bízza, akiket ott már valáknak hívnak. Már ekkor is megfigyelhető viszont egy közülük, Melkor (a későbbi Morgoth) aki mindig diszharmonikus dallamokat énekel, mert próbál önállóan teremteni, ami persze nem megy neki. Nem értem, mi baja van az embereknek ezzel a résszel, szerintem nagyon érdekes, de tény, hogy nehezen lehet bárkivel is azonosulni a szereplők közül. Az ezutáni rész az egyik legfontosabb, mert itt készíti el Feanor, a leghatalmasabb tündekovács a címadó szilmarilokat, melyek a leggyönyörűbb „ékszerek” a világon. Miután ezeket elrabolják, testvéreivel és hatalmas hadsereggel elindul, hogy visszaszerezze a gonosztól (még úgy is, hogy a valák ellene szavaznak). Így elhagyják Valinort és megérkeznek Beleriandba (ami a kor végén aztán elsüllyedt) és a tőle keletre levő Középföldére, ahol lassan már ébredeznek az emberek és törpök is. Hosszú és kínkeserves háborúk sora következik itt, melyben megszámlálhatatlanul sokan halnak meg. Rengeteg hős született és bukott meg ezekben az időkben, ez a legizgalmasabb része a könyvnek és egyben a legkegyetlenebb is. Beren és Lúthien: talán a legszebb történet az egész mitológiában. Róluk énekelt Aragorn egyszer a tábortűznél és ez nem véletlen. Valóban eléggé megegyezik a történetük, csak Berenéké sokkal nagyszabásúbb és nem is olyan boldog. Itt is egy tündelány és egy ember románca áll a középpontban. Lúthien apja, egy tündekirály azt a lehetetlen küldetést kéri lányáért cserébe, hogy Beren szerezze meg az egyik szilmarilt Morgoth koronájáról. Főszereplőnk el is indul és a lány segítségével végrehajtják az elképzelhetetlent. De ezzel még nem ér véget történetük, sok szenvedést kell még kiállniuk. Mandos Csarnokát is megjárják, ahonnan rövid időre még visszatérhetnek. Végül Arwenhez hasonlóan Lúthien is lemond halhatatlanságáról. Ő az egyetlen nem-ember, aki részesülhetett Ilúvatar ajándékában, hogy a halál után is együtt lehessen szerelmével. Ami pedig a leggyönyörűbb az egészben, hogy Tolkien és felesége sírján, az író neve alatt a Beren, a nő neve alatt pedig a Lúthien név szerepel. Húrin gyermekei: külön könyvként is megjelent és a kedvencem a Gyűrűháború története után. Nos, akinek az a problémája, hogy gyerekes volt a másik két könyv, annak ez a
tökéletes választás, sok helyen még a Tolkien-mitológia felnőtt változatának tartott Trónok harcán is túltesz. Húrin egy harcos volt, aki dacolt Morgoth hatalmával, így büntetésből a Sötét Úr egy székbe ültette, ahonnan láthatta, mi történik két elátkozott gyermekével, Túrinnal és Nienorral. Az egész könyv róluk szól, ahogy külön bejárják az akkori földeket, de a rajtuk levő átok miatt folyton meghalnak körülöttük az emberek, főleg Túrin esetében, aki „véletlenül” még a legjobb barátját is megöli. Sok évvel később pedig találkozik a két testvér és nem ismerik fel egymást, így egymásba szeretnek. Ekkoriban jelenik meg az első sárkány, Glaurung is. Túrin végül legyőzi, viszont a dög utolsó szavaival még elárulja a titkot, hogy ők ketten testvérek. Nienor nem bírja tovább a szenvedést és leugrik egy szikláról. A férfi pedig így, hogy teljesen egyedül maradt, megkérdi kardját, hogy utolsóként elveszi-e az ő életét is és a fegyver csodával határos módon válaszol neki. Így végül Túrin Turambar saját kardjába dől és beteljesíti Morgoth átkát. Ez már nincs a könyvben, de Tolkien egyik levelében elárulja, azt tervezi, hogy mikor eljön a világvége és Mandos Csarnoka kitárul, Melkor pedig visszatér a száműzetésből, a végső csatánál Túrin fogja legyőzni a Sötét Urat. Ez szerintem nagyon jól van kitalálva, hogy végül bezárul a kör, és ha mindennek a végén is, de Túrin bosszút állhat, már csak azért is, mert ő a másik kedvenc szereplőm a mitológiából. Szerény véleményem szerint neki van a legjobb karakterfelépítése. Az utolsó rész az Númenorról szól, és a másodkorban játszódik. Ez a szigetország bevallottan Atlantisszal egyezik meg és egyfajta összekötés világunk és az ő mitológiája között. Bár persze kicsit másfajta, mint a mai vagy például E. T. A. Hoffmann értelmezése, de azért több ponton egyezik. Itt egy emberbirodalomról van szó, mely a legtökéletesebb, ami valaha létezett, de végül, mikor a nagyravágyásuk miatt a valák halhatatlanságát is meg akarták szerezni, elbuktak és elsüllyedt a szigetük. Annak a pár hűséges túlélőnek a leszármazottai lesznek a gondori királyok, sőt maga Aragorn is. Ez volt tehát A szilmarilok dióhéjban és ehhez kapcsolódik még a 12 részes History of Middle-Earth, ami ezeknek a történeteknek korábbi verzióit, meg sok kimaradt eseményt és apróbb részletet mutat meg. Rengeteg érdekesség van ezekben is, de ez már tényleg inkább azoknak van, akiket a mítosz teremtése is érdekel, mert nagyon nehéz olvasmány. Ebben a hat oldalban igyekeztem minél több érdekességet, részletet bemutatni, de ez még mindig csak ízelítő a Tolkien-művek gazdagságából. Ez egy élő világ, mely csak arra vár, hogy felfedezzük. Bárki, aki erre késztetést érez, merüljön el benne és nem fog csalódni. Egész életünkben bármikor visszatérhetünk Középföldére, tárt karokkal fog várni egy újabb kalandra és hasonlóan érezhetünk majd akár évtizedek múlva is, mint Csavardi Samu a története végén: „Hazaértem.”
Idézetek forrásai: J. R.R. Tolkien: A Gyűrű Szövetsége és A király visszatér
