FÖLDESI LAJOS őrvezető. (sz. Hódmezővásárhely, június 13. a.: Cseri Mária)

FÖLDESI LAJOS őrvezető (sz. Hódmezővásárhely, 1897. június 13. a.: Cseri Mária)

HÁBORÚS

NAPLÓJA

Születésének 110. évfordulójára az itthoni eseményekkel összeszerkesztette Feri fia

Felesége: Imre Rozália (sz. Hódmezővásárhely, 1906. május 24. a.: Szél Rozália) GYEREKEIK: Lajos Ernő Rózsa Ferenc Gyula Dezső Eszter

(sz. H. Pál u. 25. (sz. H. Pál u. 25. (sz. H. Pál u. 24/a. (sz. H. Pál u. 24/a. (sz. H. Pál u. 24/a. (sz. H. Pál u. 24/a.

1927. április 3.) 1928. augusztus 15.) 1935. március 15.) 1939. november 17.) 1942. május 27.) 1944. november 12.) A háború után

Irma László

2

(sz. H. kórházban (sz. H. kórházban

1948. október 22.) 1950. október 5.)

(Az első oldal elveszett.) … de mint öreg katona, átsiklottam, de soha meg nem bocsájtom. A biblia írása mondja: Tűr az Isten, de nem felejt. 24-én vonultunk át Sándorfalvára. Ekkor már Makó felől szorongatják az oroszok a magyar határt. Sándorfalvára éjfél után fél 2-kor érve nem volt szállásunk, sokan az árokba feküdtünk az utcán elfáradva, dideregve. 25-én vasárnap lettünk elszállásolva a Szent Imre utca 39 szám alá. Nem akartak szállást adni. 26-án nem történt semmi. 27-én már hallottuk az oroszok betörését Újváros alá, minden bajtársammal olyan izgatottak lettünk; alig bírtunk magunkon uralkodni. 28-án találkoztam Kóti sógorommal. Azt az örömet, mikor meghallottam, hogy ott van! Azonnal mentünk, Kovács Pali és Kovács Ferenc barátaimmal segítettünk neki megvasalni a lovakat. És sógorom közben elbeszélte az oroszok be és kivonulását Újváros alól. 29-én nagy öröm ért bennünket, 2 napi eltávozást kaptunk, mentünk haza Tarján-vég felől mentünk be a kihaltnak látszó városunkba, fél kilenckor értünk haza, Zoli nevű gyerek vitt át bennünket a Dög-Tiszán. 30-án egész nap otthon voltam. Dörögtek az ágyúk Makó felől, annyira ideges voltam, nem tudtam a gondolatok forgatagába semmi érdemeset dolgozni, akkor már a 17. éves Lajos fiam nem volt otthon, minden kis nyomorult leventét 16. évtől felfele elhajtottak. Ott voltak nálunk szegény Pali sógorom családjai, nem mertek a nagy ágyúzás miatt otthon lenni. De nem is csoda, hisz akik eddig nagy legények voltak, azok menekültek fejveszetten. Én szegény családjaimat rá bírtam beszélni, hogy maradjanak, ne legyenek űző-futó hazátlanok. Október 1-én szép napos idő, dörögnek az ágyúk. Közeleg az idő, mert 12 óra után indulni kellett vissza, olyan ideges voltam, hogy ott kell hagyni a családjaimat, de nemhogy otthon maradtam volna, hanem még a pontosan érkező Lőkös barátomat se bírtam megvárni, megindultam. Közben leültem a Kalap utcán, Rózsa lányomat elküldtem Lőkös elébe, szegény feleségem pedig a Kalap utca végén nézett és integetett felém, tudom gondolta szegény, hogy még ezt a kis időt se bírom otthon vele eltölteni. 2-án újra Sándorfalván virradtunk, csúnya esős idő, dörögnek az ágyúk. 3-án szintén csúnya esős idő. Jött a parancs: Szatymazra átvonulni és vagonírozni, el voltunk keseredve, ott voltunk 3 nap és 3 éjjel. 6-án indultunk B.Pest felé, Félegyházán át. Cegléden álltunk egy fél napot, itt már láttuk a háború borzalmait, összebombázva az állomás környéke, egy búza magtár még mindig füstölgött. Jövőre meg úgy lehet, kenyér sem lesz, vetőmagról nem is szólva. Úristenem, mért van ez így, nem bírom megérteni. 7-én Ferencváros rendező, itt álltunk 1 nap egy éjjel, légiriadó, kiszaladtunk a közeli kukoricaföldre, nem történt bombázás. 8-án indultunk Hatvan felé Gödöllőn át, láttuk József főherceg birtokát. 9-én Hatvanból Füzesabony, itt már észlelhető volt, hogy bajok vannak, nyílt pályán álltunk, alig mentünk két óránként négy-öt kilométert, szedtük a szőlőt, csak sajnos már nagyon kicsi volt, itt már nagyon fogyott a hazai, a konyhára meg fölvételt nem igen kaptunk. Éjjel érkeztünk Abonyba. Másnap, 10-én már tudtuk, hogy szegény családjaink átélték az oroszok bevonulását, rettenetest beszéltek a borzalmakról, egyik azt mondta, hogy nagyon lőtték és bombázták a várost, a Kállay, Andrássy utcákat végigrabolták, a másik látta, hogy égett, a harmadik azt mondta a gyerekeinket mind összeszedték és elhurcolták, a nőket megbecstelenítik, az élelmet mind elvitték, jószágot stb. népkonyhák vannak. Mindnyájan olyanok voltunk, mint egy őrült,

3

kínunkban kimentünk a főútvonalra, itt meg láttuk a menekülés borzalmait. Debrecen felől kocsin, gyalog, autón, ki hogy tudott, emberek, asszonyok, gyerekek és a jószágok agyoncsigázva, fázva, elkeseredve a jövő reménytelen helyzetén. Így van az a nép, amelynek nagyjai nem értik meg egymást. 12-én indultunk Miskolc felé, Mezőkövesd, Nyékládháza, itt marad az 5-ik század, kimentünk a városba egy kis élelem beszerzésre, vettünk egy kis almát, 1 pengő kilója. Siettünk vissza, mert indul a vonatunk és mikor elindul, észrevesszük, hogy Kovács Ferenc barátom lemaradt. Megyünk Miskolcra, itt is légiriadó, de kiszálltunk, mert már annyira össze volt bombázva, mindenütt a nagy tölcsérek, éjjel van és lehetetlen menni. Szerencsénkre hamarosan indul a vonat Sajóecsegre. 14-én megérkeztünk Sajóecsegre. Ebéd után elszállásoltak bennünket, ami alig sikerült, nem akartak sehol sem még az istállóban sem helyet adni. Végre a Széchenyi utca 51 szám alatti csűrben lett helyünk. Itt érezzük, hogy milyen lehetetlen népek vannak, pedig tiszta szín-magyarok. Másfél heti éhező töredelmes út után nemhogy egy kis élelmet adtak volna, hanem még szállást sem. Ezek az agyonsújtott legszorgalmasabb tiszta magyar emberek. Itt ért utol Ferenc barátom, hiába maradt le, nem tudott almát venni. 15-én vasárnap szép napos idő, de az élelmünk nagyon hitvány. Reggel egy kis melegvíz, még csak zupának se lehet mondani, kimentünk a Sajóra fürdeni és tisztálkodni. Közben Somogyi bajtársam bement a faluba és jön vissza nagy örömmel, hogy leadta a rádió Horthy szózatát a fegyverszünet kérésével. Erre aztán mindnyájan bementünk a faluba. Izgatott volt mindenki, a németek pakoltak, várták az utazási parancsot, sajnos ebből nem lett semmi. 16-án kimentünk az állomásra vasútépítést csináltunk, este már hallottuk, hogy Szálasi lett a nemzetvezető. 17-én újra dolog közben fájó szívvel néztük, hogy hajtják a németek azt a sok agyondédelgetett magyar jószágot, nekünk meg alig van naponta egy kis lötty meg 23 dkg kenyér. 19-én újra munka. 20-án szintén. Közben már hallik Miskolc felől az ágyú, minden pillanatban szegény családunk jut az eszünkbe. 21-én munka közben riadó, ki a mezőre, délután 3 órakor lett az ebéd, olyan éhesek voltunk, alig láttunk. 22-én vasárnap tisztálkodás, utána elmentem a templomba, imádkoztam szegény családom jobb sorsáért. 23-án munka, rossz idő. 24-én munka, esős idő. 25-én munka. Itt utaztak Tóth kántor úrék, üzentünk tőlük haza, sajnos nem bízunk, hogy meghallják az otthoniak. 26-án munka. Helybelieknek bevonulás, 16-tól 48-ig. 27-én munka, napos idő. 28-án esős, rossz idő, 1 órakor ebéd, nagyon gyenge koszt. 29-én vasárnap templomba mentem. 30-án munka, napos idő. 31-én beteg lettem, rettentő fájt a derekam, 3 napi fekvést ajánlott az orvos és adott 2 aszpirint. 1-én fetrengek a szalmán, 2-án újra ezt csinálom, sajnos nem segít senki. 3-án újra orvoshoz mentem. Kis bajtársam támogat, mert alig tudok menni, és az orvos mégis azt mondja, nincs már semmi bajom. Igaz, hogy katonáéknál, ha nem lázas, vagy sebje nincs az embernek, akkor nem beteg, de szerencsémre van egy jólelkű szolgálatvezetőm, Bodrogi

4

tizedes, aki már volt ilyen derékfájásban és ezentúl jó darabig nem engedett kivonulni munkára. 4-én a szobában fekszek szalmán, óh miért is csúfolom szobának, hiszen egy nyomorult alsókonyha. 5-én fekszek a szalmán, 6-án ugyanezt csinálom, 7-én szintén, ekkor már Kovács Ferenc is orvoshoz ment, fáj a lába. 8-án munkaszünet a többi bajtársaknak, közeleg az orosz. 9-én csúnya esős idő. Jött a parancs a továbbmenésre, közeleg az orosz, lövi Miskolcot, vagonírozunk. 10-én indulunk Putnokra, 11-én megérkeztünk már, ekkor nemigen volt senkinek sem kenyere, Kovács Ferenc kiment a városba és találkozott sok vásárhelyivel, akik az ellonál voltak és adtak jó lágy kenyeret. Ő azt adott nekem is, nagyon jól esett, meg Kovács Palinak, ő is olyan éhes volt, csak úgy dülledt a szeme, de azért nemigen zúgolódott senki. 12-én munka a bajtársaknak, én meg Ferenc gubbasztunk, a vagonban. Hideg van, fázunk. Vonatkarambol volt Bánréve és Sajólénártfalva közt. 13-án ugyanez a munka tovább. 14-én indulunk Fülek felé. Sajólénártfalván álltunk tovább. Itt már javult a kosztunk, a sok magyar tehenekből jutott nekünk is 11 db, kaptunk egy kályhát is a vagonunkba. Kitapasztottam és tüzeltünk nagyon, hej milyen öröm volt ez! 15-én értünk Feledre. Itt meg egy szomorú eset történt a században több bajtársammal. Vették a legmérgesebb faszeszt, tudatlanul csinálták belőle a likőrt és itták, másnap már kettő meghalt, 5 meg beteg lett, de ezek meggyógyultak, de szegény őrmesterünket és egy őrvezetőt itt Feleden eltemették, mind a kettő makói volt, az őrmester Bakó Károly, az őrvezető Juhász József. 19-től december 1-ig vagyunk Balogfalán, itt már kezdett egy kicsit javulni a derekam, naponta vállaltunk egy kis dolgot is: Ferenc barátommal vágtuk a fát a konyhára, meg nekünk a kocsiba is. Itt lett 20-án kinevezve Kovács Pali barátom a tehenekhez felügyelőnek. 21-én jelentkeztem naposnak, Ferenc lett az ügyeletes, hogy a nyomorúságunkba ne együk hiába ezt a katona kosztot. December 1-én indultunk Füleken keresztül Losonczon át Szlovákiába, mert már megint közeleg az orosz. Szlovákiába nagy meglepetés ért bennünket, több barátsággal voltak hozzánk, mint a magyar testvéreink, itt már adtak ennivalót ingyen is, egy kis dohányért meg mindent lehetett venni, azt hittük mi alföldiek, hogy csak minekünk van, de itt aztán kisült, hogy hiába van minden, ha a nagyjaink nem férhetnek. 2-án Rutkán vagyunk, gyönyörű iparváros, meglepően emberszerető nép. 3-án Zólyom, üdülni gyönyörű, de a mi Alföldünk csak szebb. 4-én megyünk megint a magyar határ felé, Galántán át. Minden bajtársam örül, hogy újra magyar földön vagyunk. 5. Érsekújvár összebombázva. 6-án Komárom, egész nap itt vagyunk, ez is megbombázva. 7-én megyünk tovább, Győrön át Hegyeshalom. 6-án nagyon megbombázták, itt találtuk az 5. századot, ők átélték. Rettenetes pusztítás mindenfelől, már délután mennek a bajtársak csinálni a vasutat, mert nem tudnak közlekedni a vonatok, éjjel is dolgoznak. 8-án meglátogattam az 5. századot, örültünk, hogy láthattuk egymást, sok vásárhelyi: Szabó Laci, Kis János ácsmesterek, Kis Imre, Kis János, mind jó barátok, nem győzünk eleget

5

kérdezősködni és beszélni. Nagyon sok kekszük volt, adtak nekem is sokat, nagy örömmel vittem a bajtársaimnak. 9-én munka, tovább, én napos vagyok egyformán. Kezd egész jól viselkedni a derekam. 24-én meghallottuk, hogy a vásárhelyi leventék Komáromban vannak, azonnal mentem a hadnagy úrhoz eltávozást kérni, kaptam is. 25-én mentem Komáromba. Hideg van nagyon, kínos az utazás. Megérkeztünk Komáromba 4 apa, mindnyájan a fiúnkat keressük. Meghalljuk, hogy a monostori erődben vannak, bemegyünk vagy háromba, mindenütt sok a fiatal gyerek. A negyedikbe aztán két bajtársam megleli a fiait, de ketten nem leltük, nem is tudom leírni az érzésemet attól a lehetetlen állapottól, ami itt volt. Ezek a tiszta magyar szülőktől származott, még a széltől is féltett fiatal gyerekek piszkos töreken a földön, egészségtelen levegő, letetvesedve, rongyosan, éhen töltik itt ezt a szent ünnepet, a karácsonyt, Úr Istenem, miért van ez így? Sok vásárhelyi szomszédom, jó barátom gyerekeit megtalálom, de az én fiam nincs. Rettentő el vagyok keseredve, hogy hol lehet, ekkor jelentkezik egy kis levente, hogy ővele együtt jött a Dunán át Hercegfalváig, de itt ellopták a pénzét és a kenyérjegyét, és hiába ment az oktatóhoz, nem segítettek rajta. Lehet, hogy bánatába, de ki tudja nem-e elsodorta az az őrült forgalom, ami akkor tájon volt. Az oktatója mondta, hogy az ő csapatjában Kisteleken 750 indult el, és mikorra Komáromba értek gyalog, elcsigázva, akkor már csak 100 volt belőlük. Ki tudja, hol vannak szegények. Otthon, ha valamelyik szülőnek a gyerekét véletlenül szerencsétlenség érte, megbüntették a szülőt, mert nem jól vigyázott rá. Itt meg mi van? Ekkor aztán, 26-án, hogy nem leltem a fiam, visszatértem viszontagságos út után a századomhoz. A bajtársaim nagy örömmel fogadtak, tartogatták a számomra az ünnepre kapott kalácsot, húst és bort. Ekkor aztán magamhoz tértem az elkeseredésemből, a fiamról értesítést Szilágyi Lajostól és Bálint Jánostól kaptam, egy másik erődbe meg Török Palitól és Pálinkás Sándortól. 27-től 1945. I. hó 6-ig nem igen történt semmi érdemes velünk, 7-én jött a parancs, menni kell Komáromon keresztül Dorogra, de ahogy 8-án vasárnap Komáromból indulnánk, betörtek az oroszok észak-Komárom felől és lőtték a szerelvényt, széjjelfutott mindenki. A mi kocsinkbeliek mind a Csillag erődbe mentünk meghúzódni, akkor aztán 5 napi viszontagságos út után újra visszajöttünk Hegyeshalomra, és újra jártak az embereink dologra. 17-én aztán nagy öröm ért, amit leírni nem lehet, de a bajtársaimat is, ők is örültek velem. Jöttek a bajtársak az állomásról befelé este 8 órakor, és hozták a hírt, pedig már ekkor alszom, alig tudok felöltözni, hogy itt van a sógorom Hegyeshalmon, Imre Jani. Szaladva mentem ki az állomásra, meg is találtam. Azonnal bementünk a vagonjába és elbeszélgettünk a bánatainkról. Másnap kijött ő is hozzám, én meg újra bementem őhozzá. Közben légiriadó, de nem történt bombázás, jött aztán nekik a parancs, kivagonírozni és menni Mosonmagyaróvár mellé. Mondta ő, hogy melyik ki faluba, de elfelejtettem már, most azonnal kezdök meghülyülni, nyilván. Január 29-én történt megint egy szerencsétlenség. Egyik bajtársunkkal, Balla Ferenc zentai lakossal. Borzalmas ítéletidő volt, menni akart a faluba, nem vette észre, hogy jön a vonat, elütötte és darabokra tépte, itt temettük el Hegyeshalmon. Február 1-én megint találtunk egy fiatal rokont, Bodrogi Sándor tüzér szakaszvezetőt, elbeszélgettünk az otthon lévő hozzánktartozókról, családról, hogy megvannak-e, ki tudja ezt? 6-án még mindig itt vagyunk Hegyeshalmon, napos vagyok még mindig, a bajtársak járnak, dolgoznak az állomáson. 7-én szép napos idő, nagy örömmel virradtam fel. Reggel Jani sógorom eljött meglátogatni, együtt háltunk vele, Ferenc barátom egész éjjel kártyázott, hogy a sógorom könnyebben

6

férjen. Adtunk neki egy fél komiszt és egy konzervet Kovács Palival. Elment aztán újra szegény vissza a századjához. Ugyan látjuk-e még egymást? Bízunk a jó Istenben. 8-án reggel 4 órakor kelek, felköltöttem a szakácsokat, mert tésztát főznek, aztán sok baj van, ilyen ínséges helyen nagy dolog a tésztafőzés. A német nagyon szállítja a katonákat Komárom felé. Ugyan mi lesz? 10-én fél 5 órakor keltem fel, fél 6 órakor felköltöttem a századot, 6 órakor zupára sorakozó, 7 órakor kivonulás a munkára, 10 órakor légiveszély, de riadó nem lett. 11-én vasárnap fél hatkor ébresztő, utána 6-kor reggeli, utána fél kilenckor templom. Csőnya, esős idő. 12-én esős, havas idő, munka az állomáson, szegény kisnéném nevenapja. Ugyan megköszönthetem-e még valaha? leszünk-e még szabadok? 13-án húshagyó kedd, reggel fél négy órakor keltem fel. ébresztő a szakácsoknak, 5 órakor a századnak, mentek munkára egyik közeli faluba. Déltájon nagyon szép idő lett, jöttek is az angol gépek. Éppen ettük a száraztésztát. Egy gépet a mosonszentjánosi tüzérek eltaláltak. Lángra lobbanva lezuhant, 14 pilóta ejtőernyővel kiugrott, 1 meg összeégett. 14-én fél ötkor keltem fel. Begyújtottam a kályhába, vizet tettem fel a bajtársaknak mosdani, fél hatkor ébresztő a századnak, 6 órakor kávé, 7 órakor sorakozó munkára a szeles esős időben. Déltájon gyönyörű napos idő, jöttek is az angol bombázók, tele van a légtér mindenütt gépekkel, szerencsénkre nem bombáztak. 15-én jó idő, munka a bajtársaknak, déltájban riadó Bécs és Bécsújhely felé rettentő bombáznak, de itt nem került sor megint. Meddig, nem tudjuk. 16-án tavaszias idő, munka a bajtársaknak, délután riadó, ide most nem jöttek. Szerencsénk, mert még csak ki sem megyünk a vagonból. 17-én fél öt órakor költöm a szakácsokat, 5 órakor a századot, fél hétkor sorakozó. Eddig 7 órakor volt, nem tudják eltalálni ezek az elöljárók, hogy mit is csináljanak ezekkel a nagyon nyomorult emberekkel. Csak a nagyon jó Isten szabadítana meg már bennünket ettől a lehetetlen állapottól, ne gyűlölködnénk itt egymásra. Úr Isten, mikor lesz ez? 18-án fél öt órakor keltem fel, megtisztálkodtam, és hat óra után mentem Mosonmagyaróvárra Jani sógoromhoz. Meg is találtam könnyen, eltöltöttük együtt a vasárnapot. Olyan jó érzés volt, hogy együtt lehettünk, és elbeszéltük a család és a mi jövőnk bizonytalan helyzetét. Hegedűs bajtársam meg ment Mosonszentjánosra. úgy hallottuk, hogy ott van a fia. Megkértem, ha véletlenül megtalálja az én fiamat is, akkor okvetlen elhozza őket ide, és felírtam a Kóti sógorom nevit is, hátha találja, de sajnos nem találta egyiket sem, úgy szétsodort bennünket ez a szomorú sors, hogy talán sose látjuk egymást többet. Még mindig bízunk, hátha ebből a nagy ígéretekből lesz valami. 19-én 5 órakor kelek. Gyönyörű csillagos idő. Fél hatkor ébresztő a századnak, hét órakor sorakozó a munkára, már halljuk a kis pacsirták csicsergését ebben a szép tavaszi időben. De jó volna otthon, az áldott munka közben hallgatni, de itt csak az örökkévaló bombázást halljuk, most is már két és fél órás légiriadó volt Ausztriában. 20-án fél négy órakor kelek fel. Felköltöttem a szakácsokat 5 órakor, a századot fél hétkor, majd sorakozó munkára, szép tiszta idő, csak reggelenkint hideg. Délben jöttek is az angol gépek, borzasztó bombáznak Ausztria fele, csakúgy rezeg a vagonunk, pedig messze van. 21-én szép tiszta idő, megint itt vannak a Tomik, éppen hogy írom a sorokat, bombáznak nagyon Bécs felé. 22-én enyhe tavaszkezdeti idő. Megint nagy öröm ért, írt Jani sógorom. Írta, hogy megtudta Pali sógoromnak a hollétét, hogy merre van, sajnos nem tudtunk vele még találkozni, de bízunk a jó Istenben, hátha még láthatjuk egymást. Igaz, hogy kezd komollyá válni itt a cirkusz, jönnek az orosz gépek, már este is bombáznak, azt se tudjuk, hogy hova bújjunk. 23-án szép tavaszias idő, délben elvittük az ebédet a századnak, oda dolgoznak Magyaróvár mellett, onnét küldtem egy lapot Jani sógoromnak légiriadó közben, nem bombáznak.

7

24-én Mátyás napja, kissé hideg, most már félünk, hogy még sokáig fagy, pedig miránk jó idő kéne, ha már ilyen szomorú a sorsunk. Délben légiriadó, ide nem jöttek bombázni. 25-én enyhe tavaszias idő. Megint örömhír ért bennünket, egy század vásárhelyi levente jött Hegyeshalomra, mentek is a bajtársak érdeklődni az ismerősök után, énhozzám is eljött a fiamnak a legkedvesebb barátja, otthon egyik szomszédom fia, Kovács Imre. Annyira jólesett vele eltölteni egy kis időt, azt hittem, az én fiammal vagyok, megvendégeltem ennivalóval. Gyönyörűség volt nézni, olyan jóízűen evett. Volt aztán egy felesleges kenyerem, odaadtam szegénynek. Máma megint riadó, Ausztriában bombáztak. 26-án esős idő, nagy széllel, munka a századnak a vasúton. Idejöttek a leventék is, megint lett köztük ismerős, Juhász Károly és Salamon Péter. Nagyon elcsigázottak szegények. 27-én szép tavaszias idő, igen nagy a szél, munka a századnak. Megint jött két levente meglátogatni, a Verók István barátom fia és Kovács Imre. Megkínáltam őket kenyérrel, és dohányt adtam Verók Lacinak, a konyhán meg kaptak egy kis száraztésztát. Ettek nagyon szegények, nem olyan bélférgesek ezek, mint az öregek, mink már azt ennénk, ami nincs. Február 28. Emlékezetes nap, most 20 éve esküdtem örök hűséget a feleségemnek, hogy mindenben segítem, de úgy látszik ez a mindent eltipró hatalom nem engedi, hogy teljesítsem ezt a szent kötelességem. Bízok a jó Istenben, hátha megsegít, hogy nevelhessem tovább gyermekeinket.

8

28-án szép tavaszias idő, munka a századnak. Magyaróvár mellett egy makói bajtársam súlyos betegen elment kórházba. Március 1-én szép tavaszias idő, jöttek is az angol gépek, négy és félórás riadó, minden gép Németország felé ment. Nem lesz ennek a borzalomnak vége, még mindent tönkre nem tesznek. De ezt kívánja a tőke és a hatalom. Márc. 2-án hideg, szeles, hóviharos idő, munka a századnak Magyaróvár mellett. Kivittük nekik az ebédet. Olyan szél fújt, hogy nem kellett hajtani a hajtányt, vitt bennünket a szél vágtában. 3-án hideg szeles idő és hó, munka a századnak Magyaróvár mellett. Nagy kapkodás volt a reggeli készítéssel, lealudtak a szakácsok és alig tudtam elsimítani a késést. 4-én vasárnap hideg szeles és hó, minden ember kiment a munkára, alig tudtam annyi embert összefogdosni, hogy a krumplit megpucoljuk, itt volt nálunk a fiamnak az inas társa, árulta a tűzkövet, nagy üzleti szellem van benne. Délben légiriadó, két bajtárs elment Óvárra, üzentem tőlük Jani sógoromnak, este visszajöttek és hozták a rossz hírt, hogy beteges szegény. 5-én hideg, szeles idő és hó. Munka Óvár mellett. Két bajtárs elment Mosonszentjánosba, ott is sok vásárhelyi levente volt, de az én fiamat nem lelték. Ugyan hol lehet szegény? 6-án havazás, kissé hideg. Munka a századnak, Óvár mellett, délben kivittük az ebédet nekik, hajtányon, igen jó ebéd volt, pörkölt nokedlival, mostanában, tűrhető jó a kosztunk. Éjjel légiriadó, bombázás, azt nem tudtuk, hova bújjunk. 7-én hideg hóviharos idő, munka Óvár mellett. Délben kivittük nekik az ebédet, elhűlt, mert nem engedtek egy órán át közlekedni. Kovács Imre és Vízi Feri leventék jelentkeztek a híradósokhoz katonának. 8-án hideg szeles idő és hó. Munka Magyaróvár mellett. Riadó 11-órakor, 12 órától 3 óráig 36 kötelék bombázta Hegyeshalom állomást, borzalom volt végignézni, egy kis gödörben voltam Asztalos szakáccsal. 9-én hideg szeles idő, négy órakor ébresztő a szakácsoknak, fél ötkor a századnak. Mentek romokat rendezni az állomásra, borzalmasan összebombázták. Tegnap négy bajtársunk eltűnt: Palóc János tizedes, vásárhelyi, Vetró István földeáki, Kockás István és Tóth Antal makóiak. Még idáig a holttestüket sem leltük. Úristenem, meddig tart még ez a borzalom, nincs hatalom, ami ezt megállítsa? Légiriadó ma már kétszer. 10-én hideg szél, havas esős idő. Munka az állomáson. Még mindég nem lelték a négy bajtársat, már le is mondtunk róluk, még csak a holttestüket sem láthatjuk többet, gondolatban elbúcsúztunk tőlük. De ha így kívánja a hatalom, bele vagyunk szorítva. 11-én hideg szél, kissé havazás. Munka az állomáson. Csináltak olyan borzalmas rombolást, hogy aki ezt nem látta, el sem tudja képzelni. Most már aztán úgy szeretnénk, ha egy nap kész lenne a nagy kapkodás. 12-én esős, havas idő. Ébresztő négy órakor. Munka az állomáson. Úgy látszik, ezután még pihenni sem hagyják az embert, a tisztálkodásról nem is szólva, hétköznap, vasárnap egyformán 12 órakor légiriadó fél háromig, kint voltunk a földeken. Egy csutkakúp árnyékában jót szundikáltam, nem bombáztak. 13-án tavaszias idő, orvos elé vonult a század, de nagyon szaladósan vizsgáltak bennünket. Én és Ferenc és Somogyi bajtárs segédszolgálatos, Kovács Pali. 14-én szép tavaszias idő, munka az állomáson és Óvár mellett. Fél 11 órakor légiriadó, kimentem a mezőre egy kúp árnyékába, itt találkoztam Pánczél tanító úrral, együtt vártuk, hogy jöjjenek a Tomik, közben elszundított ő is, én is, itt nem bombáztak, 3 órakor lett vége a riadónak. 15-én Feri fiam születésnapja és szabadságünnep, de még idáig rabok vagyunk. Légiriadó Ausztriában, bombázás.

9

16-án szép tavaszias idő. Légiriadó, bombáznak Ausztriában, de ide most nem hoztak csomagot a Tomik. 17-én esős szeles idő. Munka az állomáson és Óvár mellett, kisriadó este 8 órakor. 18-án vasárnap Sándor napja. Munka az állomáson. Máma rumot kaptunk, most már elég jó a kosztunk is, kenyerünk is van bőven, csak szabadságunk nincs, ami után annyira vágyunk, hogy alig bírjuk türelemmel. 19-én József napja. Máma nincs kivonulás, mosnak a bajtársak, és jönnek a másik századtól komázni. Nálam is volt Kis Imre és Szathmári Sándor rokonom. Este Ausztriában bombázás. 20-án deres, hűvös idő. Munka az állomáson. Én elmentem orvosi vizitre, fáj a torkom, egy tű vastag csontszilánk volt benne, szerencsésen megúsztam, hogy nem ment lejjebb. Légiriadó, Pozsonyt bombázzák. 25-én vasárnap délben elmentem Jani sógoromat meglátogatni. Nem lett szerencsém, kint voltak gyakorlaton. Ugyan Istenem, beszélek-e még vele? Meg is jártam nagyon, elkértem Nagy Bálinttól a biciklit és M.óváron elvették a németek, a jó Isten büntesse meg őket. Megfizettem az árát Nagy Bálintnak. 21-én tavasz kezdet, szeles idő. Munka az állomáson, délben riadó, nem bombáztak. 22-én szép tavaszias idő. Munka az állomáson, délben légiriadó, este is riadó. 23-án szép tavaszias idő. Légiriadó, nem bombáztak. 24-én szép tavaszias idő. Munka az állomáson, nem volt riadó. 25-én vasárnap nem volt munka, propaganda beszédet tartottak nekünk, de mink már semmit se hiszünk. 26-án nagy szélvihar, alig lehetett hallani a repülőbúgást, pedig nagyon sok van, de itt nem bombáztak, csak Ausztriában. 27-én megint szélvihar. Most már nagyon furcsa hírek hallanak a politikai változásokról. Riadó, de itt nem bombáztak, megint közeleg az orosz. Estefelé kaptuk a parancsot, menni kell Ausztriába, ha mozdony lesz. Rettentő el vagyunk keseredve. 28-án nagy szélvihar, megint megkezdődött a magyar szomorú sors, menekülnek nagyon sokan Németországba, mink még itt vagyunk, de minden percben várjuk az indulást a biztos halál felé. Légiriadó, nem bombáztak. 29-én szép tavaszias idő, menekülnek nagyon, itt hagynak mindenüket, mink is éppen most indulunk Pozsony felé. 31-én Rajka, Oroszvár, Ligetfalván át megérkeztünk Pozsonyba délután, több légiriadó elvárása után indultunk Szlovákián át Morvaország felé. Malacky állomáson ért bennünket húsvét szombat estje. Jaj, de szomorú. Április 1-én Húsvét Sekules (Székelyfalva) állomáson virradtunk, még ilyen szomorú ünnep, nem volt ránk soha, de még mindég bízunk. 2-án újra itt virradtunk Székelyfalván. Minden percben a családomra gondolok, hogy nekik van-e húsvétjuk, mennek-e locsolni a kicsik. Hogy is gondolok ilyet, mikor minden percben az ötlik az eszembe, hogy nem él egy sem. Estefelé aztán mindnyájan megbeszéltük, hogy kiszállunk a vonatból, de valaki elárult bennünket, jött is egy mozdony, indultunk. 3-án Laji fiam születésnapja, ugyan Istenem, látom-e még valaha? Hogy is kívánhatok ilyet, mikor ezek a földi istenek mindent tönkretesznek, egy ember élete egyáltalán nem számít. Strasznicen láttunk olyan gyönyörű marhákat, hogy ezt érdemes megjegyezni. A morva határ felé mindenkinek úgy fel lett csigázva az idege, alig bírt magán uralkodni. 19-én lemaradtak, 30-án Holicspimorava állomáson virradtunk, több kis állomáson áthaladva átjutottunk Morvaországba, Strasznic állomásra. 4-én újra itt virradtunk. Egész nap kint nézegettük a népet a mezőn, hogy dolgoznak. 5-én még itt vagyunk Strasznicén, mennénk, de úgy látszik, nemigen van már hely számunkra.

10

6-án szintén itt virradtunk, élelmünk nagyon fogy. ugyan mi lesz velünk? 7-én is itt lelt még ránk a reggel, rettentő bajban vannak az uraink, mert megint közeleg az orosz, mozdonyt meg nem akarnak kapni, bár csak ne is kapnánk. 8-án is itt virradtunk. Elmentek uraink mozdonyért, sikerült egy másik szerelvényhez hozzákapcsolni a mienkből 14 kocsit, így aztán kilakoltattak bennünket a régi szállásból, 5 hónapig voltunk már pedig benne. Most meg véletlenül Novák Irén testvéréhez jutottunk be, nagyon szorosan, de jól jártunk velük, mert a másik kocsikban nagy szorosság és hideg van. 9-én kisebb utazás után eljutottunk Gaya Kizovi állomásig Veselin át, itt töltöttük az egész napot tétlenségben. 10-én nyomorúságos éjjel eltöltése után újra Gaya állomáson virradtunk, egész napot tétlenséggel töltöttük el. 11-én újra itt virradtunk, korán reggel loptuk a krumplit a század részére, mert már nagyon fogy az ellátásunk, de ezek a mi tisztjeink nem is mennek, hogy lenne. 12-én Gyuszikámnak a nevenapja, ugyan megsimogatom-e még azt az okos fejit? 12-én kint a nyílt pályán ébredtünk. A németek nem tűrtek bennünket az állomáson, jobb szeretnék, ha nem volnánk. Ha valaki lemarad, azt meg lelövik, mint a kutyát. Megint nagyon közel dörög az ágyú, hallgatjuk a kártya mellett. 13-án csak itt virradtunk. Egész nap tétlenségben vagyunk, otthon meg nincs, aki dolgozik. 14-én újra itt a nyílt pályán virradtunk, de nagyon közel dörögnek az ágyúk, és sűrűn jönnek a raták. 15-én reggel aztán indultunk is Brünn felé. Több kis állomáson áthaladva Nasice állomáson ebédeltünk, délben egy kis szerencsétlen babos ebéd után elértük Havkov állomást, itt töltöttük az éjjelt. 16-án a Raták megérkezése közben itt virradtunk, majdnem sokaknak az életébe került, pár halott és több sebesülés árán azonban ezt is átéltük. 17-én Slaczanice állomásról indultunk nagy keservesen, hol előre, hol hátra húzattak, nem bírt a mozdony. Dörög az ágyú, állandó légi veszéllyel. Brünnbe érve, ebéd nélkül, megállás. 18-án sok légiveszélyes éjjel után fél négy órakor ébresztő, Brünn állomásán menni akart dolgozni a század, de nagyon közeleg az orosz, így az elmaradt. Éjjel fél 12 órakor aztán keserves hajsza után indultunk a nagy útra. 19-én hatalmas hegyek közt ébredtünk a prágai vonalon, de még nem messze Brünntől. Hallik az ágyúdörgés, mert még 10 km-t jöttünk, de nem lehet haladni, annyira tele van szerelvénnyel. Éppen most mostam a fehérneműmet egy kis folyóban. Ugyan megérem-e még, hogy az én édes anyám mosson rám otthon? Soha. 20-án Adamovic kis állomás, nyílt vonalán virradtunk, egész nap itt tétlenkedtünk, nincs mozdony. 21-én újra itt virradtunk, szívjuk a jó hegyi levegőt, ennyi élvezetünk van még az életből, más semmi. 22-én is itt vagyunk még. 23-án szintén beteg vagyok. 24-én is itt vagyunk még, csak beteg vagyok. 25-én elébb jöttünk 5 kilométert, Blanz állomásra, kissé javultam a betegségből, de még elég nyomorult vagyok. 26-án megint egy kis haladás, Bürlich állomáson virradtunk, már most elhagytuk Morvát, a Szudéta vidéken vagyunk. Hogy meddig tudnak még bennünket hajszolni, fogalmunk sincs, már a hazamenésre rá se merünk gondolni. Itt már éjjel hideg vagy van. 27-én Prága felé haladva. Hogy meddig megyünk, majd elválik. Az Elba folyó partján tetvészkednek a magyarok. Délután aztán beértünk Kolinba. Jól meghajigálták ezt is a Tomik. 28-án itt virradtunk, menni kellett csinálni a vasútat. A soraimat is egy felvágódott sinen ülve írom, mert úgy mén itt a dolog, hogy rossz nézni. Úgy látszik, a magyarnak már nem érdeke,

11

hogy a cseheknek vasútja legyen. Mellettem van egy bombatölcsér, körülbelül 12 méternek nézem az átmérőjét, és a sok rom. 29-én vasárnap Kolinban vagyunk, még kimostam és tisztálkodtam, de ez se úgy mén, mint otthon. 30-án még Kolinban vagyunk. Kint vagyok a vasúton, riadó van, hogy e sorokat írom, jönnek a Tomik, közben igen jó hírek vannak, a csehek mondják, hogy Hitlert és Mussolinit kivégezték és Himmler az angoloknak megadta magát Berlinben. Igaz, hogy nagy lázítók ezek a csehek. Május 1-e a világ munkásság ünnepe, de most még háború van, mert már meg Bécs felől hallik az ágyúk dörgése, nem vált be a csehek propagandája. Az Úristen tudja, hogy meddig tart még ez az öldöklés. Május 2-án igen hideg van, fázunk nagyon. Igaz, hogy 600 kilométerre vagyunk már északra a szülőföldünktől. Szét is sodródott úgy a szegény magyar nép, hogy hiába figyel az ember, nem lel hozzátartozót egyet sem. Május 3-án dolgozunk a Kolini Rendezőben. Borzalmasan megbombázták, mellette van egy hatalmas gyártelep, ez is csupa rom. Május 4-én Kolinban vagyunk még. Vettem inget, nagyon kicsi dohányért adták a csehek, máma aztán nagymosást rendeztem. 5-én töltjük befele a bombatölcséreket, van elég és nagyok, de nagy dolgok vannak kialakulóban, a csehek kitűzték a nemzeti lobogójukat, és minket se engedtek dolgozni, azt híresztelik, hogy vége a háborúnak, nemzeti himnusz éneklése mellett tüntetnek. Közben lövések hallanak messziről, ágyú, közelről géppisztoly lövések. 6-án nagy csend után virradtunk. A csehek a vonatokat is leállították, de már nem tüntetnek. 7-én Kolinban vihar előtti csend. 8-án Kolin, talán most már igaz lett a sok hírből, hogy vége a háborúnak, de mindig hallik Prága felől az ágyúdörgés. Délután 3 órakor elhangzott Londonból a béke szózat, éppen vége lett: utána a nagy német lövöldözés. Azt se tudta a nép, hova bújjon. 9-én Kolin, még mindig dörög Prága felől az ágyú. Déltájon aztán néhol megjelenik az épületeken a piros zászló, fél tíz- kétórakor megérkeztek az oroszok, nagy örömmel fogadta a nép, délután lövöldözés. 10-én Kolin, áldozócsütörtök, mióta eljöttünk hazulról, a századparancsnokunk könnyelműsége miatt ez az ünnep lett a legborzalmasabb. A német halálfejes katonák agyonlőttek négy csehet, a kolini nemzetőrök meg ránk gyanúztak, és mivel a városparancsnoknál nem jelentkezett a hadnagy úr, partizánoknak bélyegeztek és egy pillanaton múlt, hogy meg nem tizedeltek bennünket. 11-én Kolin, a tegnapin borzalmasan felcsigázott idegekkel újra itt virradtunk. Máma már kezdett lanyhább lenni a csehek haragja, estefele az orosz katonák is megjelentek, elég barátságosak voltak. 12-én Kolin, kint van a századunk dolgozni. Kisebb lövöldözések elhangzása után el is telt a nap. 13-án Kolin, a rettenetes hazavágytól eltekintve szép vasárnap. 14-én Kolin, megkaptuk azt, hogy mehetünk haza. Lett aztán nagy készülődés, délután 3 órakor indultunk vonaton hazafele. 15-én reggel értünk Adamicbe, kiszálltunk a vonatból, nem tudnak közlekedni, már Brünnig, mert minden hidat felrobbantottak a németek. Gyalog, sok viszontagság után jutottunk el Brünnbe. 16-án Brünnben őrült néptömeg, várva a vonatok indulását, de egész nap nem indult egy sem.

12

17-én rettenetes éjjel után indult egy személyvonat, egymást taposva rohant rá a nép. Rettenetes melegben aztán gyalog haladva egy kis faluba ért bennünket egy szerelvény, nagy örömmel felrohantunk rá, így aztán este már Ladenburgon keresztül elértük Szlovákiát. 18-án újra itt ébredve Trencsényen haladva Nagyszombaton át szerencsétlen magyar hazánk szélére, Galántára értünk, 14 óra várakozás után. 19-én reggel indultunk Érsekújvárra, délben ideértünk sok ácsorgás után. 20-án Szob, ünnep, esik az eső a vagon tetején vagyunk, fázunk…

13

Mi történt Kolinban1? A kolini áldozó-csütörtök története katonás tömörséggel van leírva a naplóban. Nem valószínű, hogy ez a szűkszavúság csupán az apukámra amúgyis jellemző stílusjegy. Az átéltek okozhattak akkora megrázkódtatást, ami megbénította a tintaceruzát fogó ujjakat, és csak már itthon, a szóban fölidézés tárta föl a részleteket. A háborúnak Sztálin parancsa szerint is vége lett az előző napon, a nyugati szövetségesek pedig már május 8-án, kedden a győzelmet hirdették (Churchill az angol rádióban: „The blody dog is dead”; „A véres kutya halott” – idézte Shakespeare Harmadik Richárd című tragédiájának megfontolt elhatározásból gazemberré lett púpos gyilkoskirály végét jelentő mondatát. Nem csoda, hogy a hirtelen „ellenállókká” lett cseheknek még jobban kinyílt a szemük, s ha már a németekkel nem mertek szembeszállni, bosszúvágyuknak könnyű zsákmánya lett a fegyvertelen magyar munkásszázad. Körülkapták őket, mindenkit megmotoztak, elszedték óráikat, bicskáikat, aztán egy bombatölcsér szélére terelték őket. A géppuska hevederét befűzték. Hogy mi fog történni, minden magyar katona tudta: belelövik őket a bombatölcsérbe, mint azt korábban a zsidók sorsát látva már megtapasztalhatták. Hogy miért késlekedtek, miért nem intézték el gyorsan, csak futkostak és ordítoztak – nem tudható. De ez a késlekedés tette lehetővé, hogy Kövecs Balázs századparancsnok, aki a csehek megérkezésekor a körleten kívül volt, látván, hogy mi történik, elrohanjon az oroszokhoz. Hogy azok milyen messze voltak a körlettől, és Kövecs hogy tudott velük beszélni, azt sem tudtuk meg. Azt viszont elmesélte apukám, hogy egyszer csak megjelentek az oroszok, és leállították a cseh „partizánok” akcióját. Hogy ő mit élt át, mire gondolt közben, arról nem beszélt. De azt elmondta, hogy egyik bajtársuk, ahogy (másnap) észrevették, félelmében megőszült. Most, magam is ősz fejjel, hogy tudnám megérteni, hogy kinek legyünk hálásak apukám életben maradásáért? Kövecs Balázsnak? Az oroszoknak, akik ez esetben (is) tényleg a „fölszabadító” arcukat mutatták? A Jó Istennek? Vagy mindegyiknek?

1

Kolin: cseh város, Prágától Keletre (20 km), az Elba partján. Lakosságszám: 21.950 (1959); vasúti gócpont.

14

Mi történt közben itthon? Előbeszéd „Szegény feleségem pedig a Kalap utca végén nézett és integetett felém…” – írja a naplójában Földesi Lajos kőműves-segéd. Ő volt a mi édesapánk. Aki integetett neki, az édesanyánk volt. Gyerekeik közül hárman, akik akkori életkorunknál fogva már emlékezhetünk a Naplóban leírt időszakra, elhatároztuk, hogy leírjuk, mi történt itthon azalatt az idő alatt, amíg a Naplóíró újra beléphetett a Pál utca 24/a. szám alatti otthonába. Kinek írjuk le, és miért? Nehéz erre a két kérdésre felelni. Kinek? Reménykedünk benne, hogy gyerekeink, unokáink, vagy a még meg sem született utódaink közt lesz legalább egy, vagy talán több is, akit érdekel majd eleik élete. Nyilván magunkból indulunk ki, mert minket érdekelt, s örültünk, ha néha-néha, téli esti beszélgetések közben, újra életre kelt szüleink, nagyszüleink múltbeli élete, mindaz, ami velük, vagy környezetükben megtörtént. Események. Merthogy belül, a lelkükben mi minden történt, mit éreztek, mit gondoltak, arról nemigen beszéltek. Ezt tiltotta a szemérem és az illem. Hogy miért írjuk meg, amire visszaemlékszünk? Egyetlen indítékkal nem tudjuk megértetni. Nyilván az is az okok között van, hogy az az időszak nemcsak a tudós történészek szerint, a mi tudatunk szerint is sorsmeghatározó, sorsfordító korszak volt. Az a néhány hónap a világ, a nemzetünk, benne a családunk és a személyünk életére is jövendőt determináló volt. Mindez bennünk él, és kikívánkozik. Azt ugyan hosszúra nyúlt életünkben már megtapasztaltuk, hogy az emberiség nem tanul a múltjából. Nem igaz a történelemtanárok „Historia est magistra vitae” –féle diákbiztatása. De a Historia a maga módján bosszút áll: valami titkos praktikával belopja magát a génállományunkba, a „sík mezőben hármas út”-at meg kitapossa az emberiség jövőjének. A mindenkori Csongorok aztán törhetik a fejüket, hogy melyiken menjenek tovább… Hagyjuk a filozófiát, ami amúgy is csak szócséplő fontoskodás. Ha senki másnak nem is, nekünk hármónknak érdekes lesz az összehasonlítás: ugyanarról mi és hogyan marad meg három agyvelőben, meg a zsigerekben. Hogyan színezi át a múltat az életkori különbség, a családban kialakult feladatmegosztás, a későbbi megélt sors szépítő vagy torzító tükre? Aki emlékezésünket mégis elolvassa, ne lepődjön meg rajta, hogy mindenki azon a néven szerepel, ahogy akkor hívtuk. Még akkor is, ha később már nem szerette ezt a megszólítást…

15

Lajos emlékei A „Levente” értelme nem tudatosult bennem, emocionálisan sem jelentett semmit. A kb. kéthetenkénti kötelező foglalkozások értelem és érzelem nélkül teltek el. 1944. szeptember végén a kötelező bevonulás is rutinszerű volt. Nem fogtam föl a lényegét, a várható következményeit. Akkoriban a bevonulások – hozzátartozókra való tekintet nélkül – nagyobb drámai jelenetek nélkül zajlottak. Hogy ez mi volt: hazafias érzés, kötelességtudás, tájékozatlanság, félelem? – nem tudnám megmondani. Egykedvűen, vagy ahogy akkoriban a kisemberek sorsukat viselték, szó nélkül ment mindenki. Hogy belülről mit éreztek az emberek, azt nagyon nem kérdezték. Apukám bevonulása után nekem is ugyanaz jutott. Nyomorúságos menetelés volt, kb. 1 héten át. Ellátásról nem lehetett beszélni. Csak hézagosan, rendszertelenül éltünk. Szó nélkül hömpölygött a legfiatalabb korosztály: volt, hogy éjjel is. Nem volt semmilyen elképzelésem a jövőről, mígnem egyik kora reggel a „blazírtságomat” közömbösségemet felülmúlta a hazamenés vágya, illetve gondolata. Gyors reakciók sorozata, és máris szökésben gyalogoltam hazafelé (a tudatos vagy ösztönös felismerések azóta is gyors, bátor döntésekre bírtak). Voltunk vagy heten szökevények, jöttünk dinnyén, kukoricán keresztül, a legrövidebb útvonalon Vásárhely felé. Ménesi szomszéddal a dunaföldvári hídfő előtt, a dunántúli oldalon találkoztam. Az erdő szélén táborozó rendőrök között láttam meg, és beszéltem vele. Megmondtam, hogy szökésben vagyunk, immár heten. Hívtam, hogy jöjjön velünk. Ez gyerekes naivitás volt tőlem. (Hazaérkezésem után Ménesi néni alig várta hogy fölébredjek, és elmondjam neki ezt a találkozást, amit anyukám már kora reggel megmondott neki. Már magántervezői koromban a Jóska fiával találkoztam, aki azt mondta, hogy ezutáni sorsáról más információjuk nem volt. Egyébként Ménesi Feri azért nem volt velünk, mert ő Szegeden járt iskolába, így más leventekörzetbe tartozott.) Október 15-én szép napos vasárnapon a kiskunmajsai főtéren hallgattuk a sokasággal együtt a „Horthy-szózatot”. Mintha mindenki örült volna… Október 16-án délután mi heten (a nevekre már nem emlékszem) elindultunk az otthon irányába. Kömpöcpusztára, ami 9 kilométernyire volt Majsától, késő este értünk. Itt aludtunk a falu szélén lévő tanyán, a szalmakazalban. Másnap mi heten fegyelmezett sorban, tovább indultunk a senki földjéről Kistelek irányában, a kocsiúton. Egyszer csak a két oldali árokban jöttek szembe a román előörs katonái. Tudtak magyarul. Tovább engedtek bennünket, valamennyiünket. A város határában volt a frontvonal. Ott is voltak magyarul tudó katonák. Szót értettünk. Odaérkezésünk előtt a Stukák géppuskáztak, és bombázták a vonalat. A frontvonalról egy román katona bekísért bennünket a városi magasabb parancsnokságra, ahol kihallgattak, majd tovább küldtek bennünket. Itt már tapasztaltuk az előző napi harcok nyomait is. Temetetlen halottak, stb. Mindszentnél a román katona átadott bennünket a tiszai motorcsónakos oroszoknak. Akkor már nem volt se híd, se komp. A kompot akkor építették, állandó légitámadások között. A tiszántúli partra érkezés után a faluban lévő orosz parancsnokságra vezettek, ahol kihallgatás volt, repesz- meg töltényhüvely-hullások közepette. Három napos hídépítésre akartak invitálni, de mi a gyereket játszottuk, pl. „kifáradtunk az egyhetes út alatt stb”. Akkor káromkodtak egyet (fonetikusan sem tudnám már leírni), aztán elengedtek, de azzal, hogy este a kijárási tilalomig haza kell érkeznünk, különben visszahoznak. Annyi idő még volt, hogy az atlaszomat és a keresztanyámtól kapott karórámat elvették, aztán futás következett, s Mártélyon már esteledett, amikor szomjasan nekiestünk a falusi iskola kútjának. Asszonyok vettek körül bennünket azonnal, sajnálkozva, és edényt adva, hogy ne a tenyerünkből igyunk. Október 18-án este kopogtattam házunk ablakán, amit nem volt könnyű megtalálni a sötét csendbe borult utcákon. Anyukám örült!, és a félelem is elfogta, hogy mi lesz velem, ha visszavisznek. Én akkor már biztonságban éreztem magam. Az otthon melege, a sütőből előkerült meleg étel, utána a háromnapi alvás tudatos önbizalomra ébresztett!?

16

* A hogyan tovább? valószínű, hogy az anyukámmal közös, az élet által is diktált megoldás lehetett, az élet primér szükségleteinek fenntartásához. Nem kigondolva, de ösztönösen, olykor lelkesülve vállaltam a „családfő-helyettes” szerepet. Ebből konfliktusok is adódtak anyukám és köztem. Azóta is bizonyult, hogy anyám önállósági, kreatív értékeit is örököltem. Így aztán a kettő nem mindig ment párhuzamosan. * Őszintén szólva nem emlékszem a szekér és tartozékainak ajándékozóira. Úgy rémlik, mintha Elek sógortól kaptuk volna. Nem tudom, hogy atyám miért nem jött ki velünk Szőrhátra. Mintha ő már azelőtt is szerette volna a kényelmesebb megoldásokat. És hát én 17 éves voltam, meg már nem is voltam „ideális” unoka. Atyámnak valószínűleg nem tetszettek az én önállóskodásom formái. * A bő kukoricatermés lehetővé tette a bartell-kereskedelmet, különösen a só és a ruhanemű terén jött ez jól. A tejből, tejtermékből is lehetett némi pénzre szert tenni. Két tiszai favágásban is részt vettem. Jól csak az egyikre emlékszem, ahol Kovács Imre volt a társam. 44 telén Kishomokon, a Csáki-kúria körüli fairtásban Sadi bátyám is velem volt. A tehenes fogattal szállítottam haza a 35 mázsa fát. A kapu előtt le kellett pakolni, mert lesüllyedtek a kerekek a dobogón, no meg a tehenek se bírták. * A rühöt én nem kaptam meg akkor. De már korábban, mikor 44-ben a gyergyótölgyesi szorosban dolgoztam, mire hazaértem, tetves lettem. Ezt aztán újra elkaptam 45-ben is, mikor a Moson utcai iskolában is laktam. * A külvilágról csak a mende-mondákból értesültem. Jártam az Egyletbe, a MÉMOSZ-ba, 1944. február 16-án léptem be, s 1987. április 3-án léptem ki. Az Egyletben politizálás direkt módon nem volt, ilyenre nem emlékszem. A sakk meg a biliárd járta. Ott volt újság is. A szociáldemokrata pártba 1946. januárjában léptem be, és 1956 őszén elsöpörte tagságomat a forradalom. A ’48-as fúzióval nem volt tanácsos ellenkeznem… Szórakozni, főleg táncolni jártam a Szentesi utcai Tornyai-házba, a volt kaszinóba meg a Fekete Sasba. Moziba nem jártam. * Nekem sok örömet is okozott a hirtelen és felkészületlenül ért önállóság, az ebből származó kis sikerek. A sok kis öröm büszkeséggé is vált bennem, és mikor apukám 45. május 22-én újra Vásárhely földjére léphetett, belülről érzett lelkesedéssel (amit kívül koránt sem mutattam) csodálkozása közepette meséltem el, hogy is volt…

17

Szöcsi emlékei [Ez nem írásban megfogalmazott szöveg, hanem föltett kérdésekre, magnóra mondott élő beszéd leírása. Ezért a témakörökben való ide-oda táncolás, az időrend figyelmen kívül hagyása a kérdező (Feri) lelkiismeretét terheli. Az egyszerűség kedvéért a kérdéseket és közbeszólásokat mellőzzük, illetve csillaggal választjuk el Szöcsi szavaitól.] Apukám behívója úgynevezett SAS-behívó volt. Ez azt jelentette, hogy azonnal be kell rukkolni. Anyukám is, mi gyerekek is nagyon megdöbbentünk, és kétségbe estünk. * A bevonulásra nem emlékszem, viszont arra, amikor az eltávozásról visszament, amikor utoljára láttuk, nagyon jól. Kétnapos eltávozást kaptak Kisteleken. A szombatot és a vasárnapot töltötte otthon. Délután indult el. Az eresz alatt búcsúzott el tőlünk. Emlékszem, hogy én a kapun belüli első oszlopnál álltam. Anyukám nagyon sírt, ezért apukám nem engedte meg, hogy egy darabon elkísérje. * Mikor a „Meneküljünk ki a tanyára!” hisztéria kitört, végül is a mi szomszédaink közül csak Imre Lajosék mentek ki Tegehalomra, a Szentesi útfélen volt a tanyájuk. Velük ment ki Égető ángyikám is, az egyéves Jancsival és a kétéves Böbivel. De hamar vissza is jöttek, mert amikor az újvárosiak váratlanul Tabánba, hozzánk menekültek, akkor nem mindenkit mink szállásoltunk el. Gál ángyikám a két unokatestvérünkkel, Rózsával és Margittal, meg Pánczél sógor a feleségével volt nálunk, de Szombati sógoréknak Égető ángyikám adott helyet, mert az ő nagy házukban hármójukon kívül csak az öreg Sándor bácsi, az udvaros volt, így a menekültek is elfértek. * A géppuskázáskor Olasz bácsi szaladt át, és a sarokba állított bennünket, mert ott biztonságosabb. Én álltam az egyik sarokban, Dezsőt tartottam a karomban. A másik sarokban Olasz bácsi Gyuszit. A konyhában voltunk, az ablak Törökék felé nyitva volt, mint akkoriban mindig, hogy tudjunk egymásról és szót válthassunk. Arra rosszul emlékszel, hogy Sadi bátyám bejött volna megnézni bennünket. Lehet, hogy a géppuskázáskor nem, de különben gyakran átjött. * A Pösze születésére nagyon jól emlékszem. Én persze tudtam, hogy születni fog, te még kicsi voltál, ezért nem tudhattad. Akkor még kijárási tilalom volt, így Sadi bátyám ment el a bábaasszonyért, akit Kovácsné Apró Veronikának hívtak. A te meg a Gyuszi születésekor nem ő volt ott, hanem Ferencziné Viki néni, aki ott lakott az Agyag meg a Jókai utca sarkán. Lajos meg én nem a Hajnal utcán születtünk, ahol akkor laktunk, hanem a Pál utcában, az Imre-házban, mert anyukám akkor hazament Szél Rozália nagyanyánkhoz, a gyerekágyat ott feküdte ki. Pösze gyorsan és baj nélkül megszületett. Hat óra körül jött Sadi bátyám a bábaasszonnyal, mint Égető ángyikámmal a konyhában sürögtünk-forogtunk, forraltuk a vizet. 8 óra körül már meg is született a kislány. (Egyébként Égető ángyikám is ennél az Apró Veronikánál szült. Volt nekem, emlékszel egy Apró Irénke barátnőm, annak a nagynénje volt.) Aztán Sadi bátyám haza is kísérte Veronka nénit. * Az Imre-Szőrháton, karácsony előtt, Lajival én mentem ki Ambrus Pali bácsival. Ő volt ugyanis a harmados, ő kapálta tavasszal a kukoricát. Kőműves volt Kótiéknál. Egy éjszakát kint töltöttünk az Imre tanyában. Nagyon hideg volt, de Laji jól bedurrantotta a kemencét, így éjszaka nem fáztunk. Másnap befogtuk a teheneket, vittük a részét hazafele Ambrus Pali bácsinak, s ami fért még, magunknak. (A krumpli, amit fölszedtünk, és az istállóban a szalma közé tettük, mind megfagyott, olyan borzalmas hideg volt.)

18

A karácsony persze nem olyan volt, mint máskor. Fát nem állítottunk, nem is lett volna honnan. Anyukám sütött azért valamit. Karácsony estéjén átjöttek Sadi bátyámék, Vékony ángyikám, Pusza, Margit, a két kislány. Elbeszélgettünk. Ennyi volt az ünnep. Zsíros mécs mellett. * Azon nagyon sokat gondolkoztam már, mikor is kezdtük el a fonást. Arra jól visszaemlékszem, hogy az Árok utcában volt valami katolikus kör, vagy olvasókör, oda jártunk fonási tanfolyamra Kiss Mancival. Még fényképem is van róla; egy pár lány le van fényképezve. Először még rokkánk se volt. Egy kötélre volt föltéve a gyapjú, anyukám onnan húzta és fonta, én meg kötöttem. A birkagyapjút úgy vettük. A merinót kártoltattuk valahol, persze, előtte kimostuk. Fontunk kendert is, azt először gerebenezni kellett. Én reggeltől estig egyfolytában kötöttem. Kesztyűt, sálat, zoknit, pulóvert, érmelegítőt, sőt még valamelyőtöknek nadrágot is. Apukámnak meg meleg zoknikat, mikor már hazajött. * A nyulak akkor már nem voltak meg, csak a galambok, de galambfit csak nyáron lehet vágni. Meg voltak a szép strasszerek és karielek, de az anyagalambot nem vághattuk le. * Só annyira nem volt, hogy a disznóvágás után, amikor besóztuk a szalonnát, meg a lesütni való húst, még azt a levet, ami a vájling alján maradt – is fölhasználta anyukám, hogy ne menjen kárba az így megmaradt só se. Persze cukor se volt. A cukorrépát lereszeltük. Abból készült a cukorrépa-leves. A melasz készítését egymástól tanulták el az asszonyok. A zsírosmécs avas zsírból készült, a tatart rongyból fontuk bele. Főztünk kukoricát is. Emlékszem, egyszer a kemence mellett ettük a főtt kukoricát. Sadi bátyám meg is jegyezte: - Na gyerekek, most disznók vagyunk mindnyájan. * Gyerekbetegség, legalábbis nagyobb, szerencsére akkor nem volt. Korábban volt a Dezső tüdőgyulladása, aztán a kruppja, akkor nyitott ablaknál aludtam ott vele. Pöszének elég rossz étvágya volt, bár teje volt anyukámnak elegendő. Pösze két összetolt széken aludt az anyukám ágya mellett. * Az orosz tisztekkel a későbbi Kincsesné Kati, aki nagyon szép lány volt, meg a Pál utcán lakó barátnője, Fejes Juli kacsalgott nappal, aztán éjszaka nagyon nagy cirkusz volt, mikor rájuk verték az ablakot. De erőszaktételre, legalábbis a mi környékünkön, én nem emlékszem, nyilván nem is volt. * Azon az egy orosz katonán kívül, aki egy este embert keresett, én pedig lerohantam a szénakazalhoz, több a mi házunkban nem volt. Akikre te emlékszel, azok Sadi bátyáméknál voltak egy napig, ott láthattad őket. Sadi bátyám mesélte, hogy az egyik az ölébe vette a lányokat, és magyarázta, hogy neki is van otthon. Ángyikám főzött nekik. Barátságosak voltak, nem vittek el semmit. * Kiss rendőréknél négy pesti menekült is volt. Valamelyiküknek távoli rokonai. Ott voltak sokáig, még nyáron is. Tudom, hogy Mariska néninek már nagyon terhes volt az ottlétük, pedig a saját pénzükből tartották el magukat, ők főztek is. Kisséknek a négushoz elszökött fiuk a végén hazakerült, de itt Vásárhelyen már nem volt. Úgy emlékszem, a végén ő volt együtt aztán a már nagybeteg anyjával, mert Manci férjnél volt, Bán asztalos, a Vívó utcai vette el. A házat a Kiss rendőr halála után hamar eladták, így csak hallomásból tudtam róluk, meg Mancival néha találkoztam. Kiss Manci korán elhalt. Két

19

lánya volt neki. Az első nagy szerelme Kiss Jóska volt, finánc volt az, de ebből nem lett házasság. * A rokonok közül Szél Ferenc bátyám is meglátogatott néha bennünket. Neki három fia maradt oda a háborúban, a két paraszt: Ferenc és Imre, és az egy úr, Sándor, aki nagyon stramm, jóképű ember volt. * A zöldkeresztes kisasszony, Mecséry Ilma odajárására én csak az Irma születése utáni időkből emlékszem, de lehet, hogy már korábban is járt hozzánk Dezsőhöz és Pöszéhez is. Erdélyi menekültek voltak, úri család, az apja magas rangú táblai bíró volt. * Anyukám akkor még nem fáslizta a visszeres lábát, de a szívére sokszor panaszkodott. Már kislány koromból emlékszem, hogy voltak ilyen panaszai, vittem neki a vizes borogatást. Később meg is beszéltem Bánfi doktorral, aki azt mondta, hogy valószínűleg vérnyomásingadozásai lehettek, úgy, mint most Jolinak. * Nem voltunk verekedős gyerekek. Veled én biztos sosem veszekedtem. Lajos bátyám az rosszabb természetű volt, nagyon beképzelt volt már. El is volt kényeztetve. Első fiú volt. Szegény nagymamánk is azt mondta, hogy – Ne haragudjatok, gyerekeim, de ha száz unokám lesz, azokat se tudom úgy szeretni, mint ezt. – De visszaemlékszem, hogy Lajos bátyám engem mindig úgy lekezelt, gúnyolt is; soha nem volt vele nekem olyan harmonikus a kapcsolatom. Egy kicsit anyukám is hosszúra engedte neki a gyöplűt, aztán elszalajtotta. Sokszor elmondtam már, most is elmondom, hogy nem szabad lett volna megengedni, hogy Lajos bátyám ennyire uralkodjon. Nagyon jóképű gyerek volt, az igaz, de órákig fésülködött az egyetlen tükörnél a konyhában, engem nem engedett oda. Anyukám pedig soha nem szólt rá, hogy a lánynak is fésülködni kell, eredj már a fenébe onnan. Nekem mindig gyorsan össze kellett kapnom magamat, mert már elkéstünk volna, de Lajos bátyám istenuntig ott volt a tükör előtt. Igaz, kapós is volt a lányok között. Apukámmal már nem volt olyan jó a viszonya, ő kevesebbet engedett meg neki. A bátyám engemet lenézett, mert én nem jártam végig a polgárit. De megvan annak az oka. Nem az, hogy nem szerettem tanulni. Nem mertem anyukámnak se megmondani, mert nem úgy voltunk mi nevelve, de ő úgy volt vele, hogy a fiúnak kell tanulni, a lánynak nem, azt majd eltartja az ura. Ilyen szemlélet volt. Még szegény Jani bátyám is úgy tett anyukámnak, hogy – Mire mentem én vele, hogy a feleségemnek megvan a négy polgárija? Még ő is így beszélt. Szegények voltunk, de Lajos bátyámnak megvettek minden iskolai fölszerelést. Nekem meg nem volt rajztáblám. De a polgáriban már nem lehetett azt mondani, hogy nekem nincs, mert oda nem volt kötelező járni. Azt mondta anyukám, hogy Te majd viszed a Lajosét, ha kell. Igen ám, de volt olyan, hogy ugyan azon a napon volt a rajzóránk. Akkor persze, hogy ő vitte el. Soha nem volt az, hogy egyszer is azt mondták volna neki, hogy most ne te vidd el, add oda a húgodnak. Tudod mit csináltam? Bánfi Margit, az unokatestvérünk egy osztállyal járt fölöttem. Én meg ott rágtam a körmömet az osztályok előtt, vártam, hogy Margit kijöjjön már az óráról, s ide adja a rajztábláját. Nekem ez annyira megalázó volt, hogy nekem elegem lett a polgáriból. Az nagyon fájó pont, hogy én sose vihettem el a „közös” rajztáblát. Lajos bátyám gyakran mondogatja, hogy ő a saját erejéből tanult ki. Egyszer még csak megmondom neki: – Ide figyelj, az akkor nagy dolog volt, hogy kijáratták veled a négy polgárit, jó szakmát adtak a kezedbe. A háború előtt még nagyon kevés volt az ilyen egyszerű szülők gyereke, aki elvégezhette a négy polgárit. Hát az semmi? Apukám is azt akarta, hogy ő azt a fölsőfokú építész iskolát végezze el, amit Kóti Lajos. Ha őneki az kevés volt, akkor jól van, azt a maga erejéből csinálta. Gyuszi is a maga erejéből végezte el az egyetemet. Meg te

20

is. Kaptad az ösztöndíjat. De örökké nem hangoztatod ezt, hogy az az eltartásodra és néhány ruhadarabra volt elég. Tudom, hogy Lajos bátyámmal voltak nekem vitáim, mert rendkívüli önző volt. Kimentünk Kovács Szőrhátra kapálni. Megnézte, hogy melyik sor a nem olyan gazos. Ha tíz sorral arrébb volt, mint amelyik következett volna, akkor is abba állt bele. Most, ha elmondom neki, jókat nevet rajta. De akkor nem volt az olyan nevetséges, hogy a jó acatosat meg a folyondárosat én kapáltam, ő meg kiválasztotta a tisztábbakat. Na de nem is sokszor jött ő ki kapálni. * A disznóvágáskor nem tudom, hogy Laskai sógor mért volt ott segíteni, de biztos Korsós Lajos bácsi szúrta le és pörzsölte meg a disznót. Úgy emlékszem, Kovács atyánk is ott volt. Lidika néni biztosan, ő mindig jött segíteni belet pucolni. Hozzájuk is mindig elmentünk, ha disznót vágtak, mindig meg voltunk híva vacsorára. Sokszor voltam velük moziban is. Harmadosztályú jegyet váltottak, mindig úgy kellett nyújtani a nyakamat, hogy lássak is valamit. Lídia napokon azért nem emlékezhetsz a Magyar-gyerekekre, mert Magyar sógor olyan vadorzó ember volt, hogy őneki nem kellett a családi összejövetel. Szegény Pirit is, akkor nagyon aranyos, szép és szorgalmas volt, egyszer úgy megverte, hogy eltört a karja. Magyar Szűcs – a Cukor utcában volt a ház és a műhely – olyan rabiátus ember volt, hogy a gyerekeknek is vagy csak enni lehetett, vagy csak inni. Vacsora után nem engedte meg Pirinek, hogy inni adjon a gyereknek, mert akkor éjszaka bepisil. Pedig az a Piri nagyon helyes, szép asszony volt, sokkal barátságosabb, mint Lica, Kis Gyurkáné. A fiuk, az is Gyurka, fazekas lett, de rosszra ment, nagyon le van már épülve, annyira iszik. A lányuk, Sárika Szél Pistához ment férjhez, ő jól megvan most is. * Hogy a Pösze születése után is elment-e a templomba anyukám, arra nem emlékszem, de arra nagyon is, hogy a háború előtt karácsonykor, nagyobb ünnepeken apukámmal együtt mentek a templomba. * Nem volt semmi hírünk a hazajöveteléig apukámról, se Jani bátyámról, nem tudtuk, merre vannak, mi van velük. Tavasztól már néhány katona hazaszállingózott, anyukám el is küldött érdeklődni valakihez, hogy találkozott-e apukámmal. De nem tudott róla senki. * Mikor az új urak a kezükbe vették a hatalmat, az egyik első dolguk volt az igazoló bizottságok fölállítása. A Hoche által beszervezett nyilas-pártiak is nagy bajba kerültek. Fölk Bélát is becsukták a többivel együtt a Serház téri volt laktanyába. Fölkné ott maradt a négy gyerekkel, teljesen összeroppanva, idegösszeomlást kapott. Osztálytársa volt annak idején anyukámnak, és Korsós Licuska néninek. Ez volt a szerencséje, mert Török nyomdász, a Licuska néni ura mozgalmi ember volt már régóta, ő járt közben Fölk Béla, meg nyilván Korsós Lajos sógora érdekében is, így végül szerencsésen végződött a dolog. Hochéék persze elmenekültek, soha többé nem hallottunk róluk. Nyilván Németországban maradtak. Az elhurcolt ismerős zsidók közül csak a Gutfreundék hazajövetelére emlékszem, ők később Görög-re magyarosították a nevüket. A Laskai Peszu férjének, Szíver Jánosnak Novák volt a násznagya, a felesége nagyon szép asszony volt. Nem tudom, hogy ők hazakerültek-e a deportálásból. (Feri itt közbeszól: - Éva lányuk biztosan, mert gimnazista koromban a strandon gyakran beszélgettem vele. Szép és barátságos lány volt, a Katz Éva, a későbbi Török Sanyiné barátnője. Ő Svédországba ment ki 56 után. Nemrég halt meg, ahogy Katz Éva mondja.) * Az apukám hazajövetele előtti Petrikné-féle híradásra nem emlékszem, de arra igen, hogy Pünkösdkor te nem engedted, hogy levágjuk a szép nagy kakast. Elkezdtél nagyon sírni, hogy

21

ne vágjuk le, mert még nincs itthon apukám. Ezért aztán paprikás krumplit ettünk pünkösdkor. A hazaérkezése homályosan él bennem, de arra jól emlékszem, hogy hat hétig nagyon beteg volt a hazajövetele után. Ágyban fekvő. Olyan idegkimerültsége, idegösszeroppanása lehetett az átélt kollini megpróbáltatások után, meg hogy addig semmit se tudott rólunk. Gyenge idegzetű volt tulajdonképpen, nagyon érzékeny, csak hát olyan lobbanékony természetű, de nagyon szeretett bennünket.

22

Feri így emlékszik: „Megjött a levél fekete pecséttel…” Apukám behívójának megjötte előtt már majdnem félévi pásztorkodás töltötte ki napjaim java részét. A tanév ugyanis már március végén befejeződött, mert bevonultak a német csapatok. Németet keveset láttam. Egyszer a Szentesi utcán járva tűnt föl az akkor már beton úttesten néhány oldalkocsis motorbicikli, rajta zöldesszürke egyenruhás német katonák. Sokan és sokáig nem időzhettek Vásárhelyen, de hogy egynéhány mégiscsak itt maradhatott, azt onnan tudom, hogy otthon beszélték: néhány könnyűvérű nő kacsalgott a német katonákkal. Az országunk megszállása otthon nem volt beszédtéma: nyilván nem volt váratlan fordulat, mindahhoz képest, ami már évek óta kibillentette az életünket a békéből. Hogy a háború már nem olyan, mint korábban, azt onnan sejtettem, hogy a Reggeli Újságban szinte mindegyik harctéri jelentésben „rugalmas elszakadásról” és „tervszerű visszavonulásról” volt szó. De egészen szeptember végéig meg sem fordult a fejemben, hogy a mi városunkig is elérhet mindaz, amiről csak az újságból és a Jani bátyám (anyukámnak két évvel fiatalabb öccse) ukrajnai élményeiből kavargott a fejemben. Jani bátyámék akkor már elülső szomszédaink voltak. (1939. őszi esküvőjük után pár évig még a velünk srégen által lévő Imre-házban laktak, Sadi bátyámékkal osztozva az örökölt nagyportás Kalap utca sarki házon) Pál u. 25. Őt 42-ben hívták be, kerékpáros utász őrvezető volt, tábori posta száma: 202/25. Ez azért ragadt meg a fejemben, mert a feladataim közé tartozott ángyikám és az anyukám leveleit a kispostán (a Zsoldos utcában, a Pálffy utca sarki Koller szitakötő után a második házban volt) föladni, s ha a postaládába dobtam, utána kiáltani, hogy: „Sürgős!”. Az anyukám levele alján nekem is maradt egy sornyi hely, ahová csúnya betűimmel szépen akartam odaírni a rituális szöveget: „Csókolja szerető kisöccse: Feri”. Mai fejjel már tudom, hogy Jani bátyámat a Doni katasztrófa után valamikor 43-ban szerelték le, de hogy a Don kanyarban mi is történt, arról nem hallottam se tőle, se mástól. Akkoriban az újságok Sztalingráddal és Paulus tábornok hősi harcával voltak tele, de hogy a magyarokkal mi van, arról sem akkor, sem később nem esett szó. A bátyám hozott haza időnként Magyar Futárt, amelyikben néhány oldalt mindig a Tarnopolból indult el – című folytatásos történet foglalt el. Ebbe csak beleolvastam, de nem fogta meg belőle semmi se az értelmemet, se a képzeletemet, sőt inkább elriasztottak a csúf horgas orrú emberek, akiket belerajzoltak. Annál érdekesebb volt a kitüntetett katonák fényképeit nézegetni. A legtetszetősebbek azok a kitüntetések voltak, amelyek a „hadiszalagon a kardokkal”-szavakkal fejeződtek be. A kitüntetett főhadnagyok, századosok neve mindig szokatlanul hosszú volt. Ilyen nevekkel a valóságban sosem találkoztam: „alsó és felső várkonyi Bárkány Balázs”. Ezek bizonyára különleges, Vásárhelyen nem található emberek voltak. Az utcákon némelyik háznak a falán még a tarnopoliaknál is riasztóbb arcok néztek rám a plakátokról: bolsevik veszedelemmel fenyegettek, és óriási vércsöppek estek le egy szuronyról. A bolseviszta szót csak olvastam, beszédben a felnőttek se használták. A kommunistát viszont igen. „Véresszájú kommunista kőműves inas” – a bátyámék is így csúfolódtak időnként. Bánfi sógor, a néném keresztapja apukám Motta di Livenza-i katonabajtársa meg a csajkát emlegette, amivel majd sorbaállunk az ebédért. De hogy ez mikor lesz, az homályban maradt előttem. Csajkát addig csak az apukám katonai fölszerelésében láttam, amikor hol a Kárpátalját, hol a Délvidéket foglalták vissza, nem nagy örömmel. Én viszont annál jobban örültem a gumihernyótalpas kis tankomnak, amit Szabadkáról hozott nekem. Gyuszi öcsém meg a „szabadkai kis baszkának” örült, amíg a kis gumimacska ki nem lehelte lelkét. Laji bátyám repülőgépesen berregett sokáig, mert azonnal szétszedte, de az összerakás már nem klappolt. Hogy Szöcsi mit kapott, azt nem tudom: úgy látszik, nem lehetett vonzó a számomra. De ez visszakanyarodás volt, hiszen két évvel megelőzte a sorsfordító 44-es évet. Az élet egyre nehezebbé vált: új ruhaanyagok tűntek föl „műrostos” jelzővel. Korábban nem ismert

23

lábbelik: télen gyékénycipő, fatalpú cipő. De ilyet mi még nem hordtunk, csak láttunk. Tavasz végén új cipőt kaptam a Szentesi „Rothermere” utca eleji Gábor-féle boltból. Hogy lehet, nem tudom, de apukám is ott volt, s mikor kifizette a 25 pengőt, meg is jegyezte: „- Ennyi az egy heti keresetem.” Úgy látszik, háborús konjunktúra ide vagy oda, nem fizették agyon a szakmunkásokat. Akkor pedig még az ács és a kőműves a munkások krémjébe tartozott. A hierarchia tetején – legalábbis Vásárhelyen – a nyomdászok büszkélkedtek. Volt nyomdából jónéhány a belvárosban, élvezet volt bámulni az utcáról az újságlapokat okádó nagy gépeket. Mi a Reggeli Újságot járattuk. A legszebbek a református gyászjelentések voltak benne, a szomorúfűzfás kőfejfával, a gyászolók részletes fölsorolásával, befejezve az „és végső megtisztelői” formulával. Szóval 25 pengő nagy pénz volt nekünk. Ha nincs a 13 kishold föld, ahol megtermett a kenyérnekvaló és a disznóhízlaló kukorica, a két tehénnek takarmányt adó csuhéj és csutkaszár, takarmánytök és répa, ha nincs a Paperében 580 négyszögöl krumplit, babot, zöldséget megadó, de kissé messze fekvő „konyhakert”, akkor bizonyára mink is a szegények számát szaporítjuk. Így viszont nem számítottunk, és nem is éreztem magam annak. Szegények a cájgnadrágos Bartóki és Észak utcai osztálytársaim voltak, az „ebédösök”, akik a nagy kondér előtt sorakoztak föl, amikor mi indultunk hazafelé. Az esténként tejért jövők is szaporították az anyukám munkájával összekuporgatott filléreket. Az esti fejés után az eresz alatti asztalon állt a kimérendő tejesedény, a hitelesített mérő, tiszta asztalkendővel letakarva. Anyukám mindig bőven mért, ez volt a fő szabály. A kuncsaftok értéke attól függött, hogy pontosan jöttek-e, vagy késve, bevágták-e maguk után a kiskaput, vagy csöndesen becsukták. A lármásság jellemhiba. Aki például kapuzárás után túl hangosan veri az ablakot, az már csökkent értékű, még ha rokon is. A tej a mi életünkben főszereplő volt. Azon nőttünk föl. Pontosabban mondva ez volt a reggeli és a vacsora, mindig ad libitum adagban fogyasztható. Hidegen a legfinomabb, beleaprított kenyérrel. De a gurászta is nagyon finom, mert édes. A tejből készült fehér vászonzacskóban a túró, a szerdai dörölye és a szombati lepény lelke. A tejfölt gazdaságosabb volt megvenni. Vagy a két házzal följebb lakó Kovács nénitől, aki a mérés közben is állandóan hangos „hijja! hijja!” kiáltásokat hallatva csuklott, (lehet, hogy szívbeteg volt?), vagy téfölös Balog nénitől, aki a túloldalon lakott, a Ménesi rendőrék után kettővel következő hűvös folyosós nagy házban a sánta fiával, és a jól formált menyével, aki azonban nem volt jogosult a téföl kimérésére. Már ennyiből is elképzelhető, hogy a családi munkamegosztásban nekem jutott tehénlegeltetés fontos és bizalmi állás volt. Öt éves koromtól tíz éven keresztül tartott a tényleges pásztorkatonai szolgálatom, és akkor szerelhettem le, amikor már Gyuszi öcsém átvehette a marsallbotot, ami kicsit görbe volt, de erős. Ütni vele csak végszükségben lehetett, mert a tehenek érzékenyek, okosak is, értenek a szóból. A mérgét a tehénpásztor vezesse le a faágak csapkodásával, de a teheneket kímélje. De miért is ne kímélte volna őket, mikor szeretet fűzte hozzájuk. Különösen a szimentáli zsömletarka Jucihoz, Jucikához, aki ellés utáni legjobb formájában a maga napi 21 literjével akkoriban rekordernek számított. A Bimbó legalább két fokozattal alacsonyabb kasztba tartozott. A testtartása, szarva állása se volt olyan takaros, mint a Jucié, kevesebb tejet is adott. Lustább természetének majd később lett szerepe, ám ez a szerep 44 októberéig még a legijesztőbb álmaimban se fordult elő, sőt nem is ismertem. A legeltetés napi két műszakban folyt, kora reggeltől (még harmatos a fű, akkor a legízletesebb!) 11 óráig, délután 3-tól naplementéig, szürkületig. A reggeli műszak volt a nehezebb, mert fölkelni a marasztaló ágyból rettenetes. Reggel mindenki rosszkedvű. Különösen apukám, aki munkába indulása előtt még szemlét tart, és mindig sok hibát vesz észre. Ezekért anyukám a felelős, ő hallgatja a nem mindig ostyába adott kifogásokat, és nem bírja ki – hiába imádkozok magamban, hogy ne tegye -, hogy ne szóljon vissza. E reggelis

24

scénák hatására tettem azt a fogadalmat, hogy ha megnövök, én nem fogom ezt csinálni. (Hogy aztán megtartottam-e, nem vagyok jogosult eldönteni.) A legeltetés színhelye a ráta. Évenként rendezte meg a város a körtöltési ráták árverését. Apukámnak nagyon észnél kellett lennie, hogy jó rátához jusson, olyanhoz, ami a legközelebb van hozzánk, hogy a ki- és hazahajtás ne lopjon el túl sok időt, és ne fárassza a teheneket. A Kincses temető jobbfölső sarkánál fekvő töltésrész, vagy az ettől jobbra eső számított a legkedvezőbbnek. Itt kanyarodott el a Mámazugba vezető kocsiút, s a kanyarban csak föl kellett lépkedni a rampán, s már kezdhették is Jucikáék a harmatos fű hersegtetését. Reggel, különösen kora tavasszal még sokszor nagyon fázott a pásztor meztelen lába. Az éles levelű füvek, gyomok, apró vágásokkal jutalmazták a futkosó lábszárakat; a bőr bepirosodott és fájt. Az ajánlott gyógymód a lábszárak levizelése volt, s ez valóban hatékonynak bizonyult. A legelő olyan csatatér, ahol nem lehet sebesülés nélkül vitézkedni. Valamiféle sebe mindig volt az ember fiának, különösen a talpán. A temető szélén óriási korona-akácok magasodtak; letört ágaikon az öt-hat centi hosszú, tőr-szerű tövisbe óhatatlanul sikerült néha belelépni. Rosszabbik esetben a seb annyira fájt, hogy nem lehetett egész talppal járni, csak lábujjhegyen. Ez a napokig kényszerítő lábtartás nem tette kéjúttá a napi több kilométeres gyaloglást. De ez még mindig jobb volt, mint amikor valamelyik tehén kezdett sántikálni. Ez a pásztor lelkiismeretét terhelte. Persze a tehénlegeltetés nem unalmas szenvedés-történet. Volt abban öröm és játék nem is kevés. A töltés akkor be volt ültetve árnyat adó fákkal, amelyek ágai igen alkalmasak voltak kard vagy puska gyártására. A kard szólóban is kiváló hadiszerszám volt: a nagyra nőtt vadrepce kaszabolása győzelemittas háborús hőssé avatott, csak sajnos nem volt, aki méltányolja, és átadja az arany vitézségi érmet, hadiszalagon a kardokkal. Ha pedig a szomszédos rátán Mári Jósti legeltetett, mint 44-ben is, akkor nemcsak játszópajtásra találtam, de új ismeretekre is szert tehettem, hiszen ő két évvel öregebb volt nálam és már nemhogy gimnáziumba, még futballmeccsekre is járt. Meg lehetett tanulni tőle a Vívó és a Munkás kiválóságainak csapatrendi névsorát, sőt azt is, hogy az utcánk elején lakó Moháék Benedek fiát, aki az érthetetlenségig szuszkán beszélt, Mohamed Eleknek írta be a tanár az osztálykönyvbe, mert félrehallotta a Moha Benedeket. 44 nyarán ezek az együtt pásztorkodások oldották föl a félelmet, amikor először csak távoli mormogás hallatszott az égből, aztán nagy magasságban csillogni kezdtek a madárraj formátumban repülő angolszász bombázógépek. Apró sztaniolcsíkokat hullattak a földre, és egyenletes tempóban haladtak Dél felé. Ez megint valami új volt, a háború eddigre megszokott menetében. Megjelent az ellenség, de arctalanul, és nem volt benne semmi félelmetes. Mindaddig nem, amíg az egyik meleg nyári napon azt nem vettük észre, hogy messze távolban óriási füstfelhő emelkedik, és lángok is villognak. Jósti rögtön rájött, hogy mi történik: - „Bombázzák Szegedet”. Ez azonban csak látvány volt inkább, nem veszedelem, hiszen mink vásárhelyiek vagyunk, Szeged messzire, 25 kilométerre van tőlünk. Olyan messze, hogy még sose voltam ott, csak hallottam, hogy vannak, akik Szögedébe járnak. Talán most van itt az ideje, hogy arról is szóljak, milyen képzeteim voltak akkor a háborúról. Hogy ez valami nagy isten csapása, azt már 39 előtt is tudtam. Esti beszélgetésekben gyakran titokzatos szavak hagyták el az apukám különben nem túl beszédes száját. Tagliamento, Karszt-fennsík, lövészárok, digók, Motta di Livenza, ahol Bánfi körösztapánk olyasmit csinált, amit apukám nem tudott neki megbocsátani. Szereztek egy tyúkot, meg akarták főzni, de nem volt sójuk. Bánfi sógor azonban szerzett. Nagy röhögve mesélte el a bajtársainak, hogy ráfogta a szuronyos puskát egy olasz vénasszonyra, aki ijedtében összecsinálta magát, de lett só. Hogy milyen nyelven értették meg egymást, az nem derült ki, de akkor ez még nem okozott fejtörést. Inkább arra voltam büszke, hogy a front összeomlása után az arra lovagoló főhercegre apukámék rá se ügyítettek; hiába vezényelt a tiszt, nem voltak hajlandók tisztelegni, sőt volt olyan merész is, aki hangosan káromkodott. A „megtizedelés” fogalmát

25

már ismertem, annál inkább imponált ez a merészség. Volt azonban egy tiszt, akiről apukám tisztelettel beszélt: báró Scharitzer, aki nem hagyta magára a hazafelé tartó zászlóaljukat, hanem zárt kötelékben vezette őket, s csak Zágrábnál adták át a fegyvereiket a horvátoknak. Grázban már vagonba ülhettek, s irány hazafelé. Egy zsák dohány volt apukám hadizsákmánya, de azt a határon elkobozták a fináncok. Így a tizennyolc évesen az olasz frontra vitt apukámnak a hálás haza csak egy őrvezetői csillagot adott a parolijára, de az is valami, mert az őrvezetőnek már a söprűnyél nem parancsol. Kovács atyám, az anyukám mostohaapja az orosz fronton esett fogságba. Ő meg arról mesélt, hogy Szifiliszben volt a fogolytáboruk. Nem tudtam, mi ebben a nevetséges, mikor apukám és Jani bátyám összemosolyogtak. Tiflisz, Tbiliszi grúz főváros neve majd csak jó tíz év múlva lett ismerős. Akkor végre leesett a tantusz, de szegény atyámat már nem faggathattam Sztálin elvtárs szülőhazájáról, mert már a Kincsesben nyugodott. A békéből a háborúba való átmenet 41 nyaráig szinte észrevétlen volt. Kárpátalja apukámék általi visszafoglalása csak annyiban volt aggasztó, hogy ő nem volt itthon. Mikor hazajött, s néhány dolgot elmesélt, az engem is fontos személlyé tett az óvodában. Valami látogató volt, és Sebestyén Margitka óvónéni oda szólított, hogy mondjam el a bácsinak is, milyen századparancsnokuk volt apukáméknak. Én pedig mondtam: „- Nem azt mondta, hogy előre!, hanem azt, hogy „Utánam fiók!!” Ez szemmel láthatólag tetszett az óvónéninek és a vendégnek is. Nekem is tetszett apukám katonaruhája, amelyikben szabadságra hazajött. Különösen a bajnét. Pedig ez a bajnét pár nap múlva nagyon megrémített. Tehenet kellett venni, s apukám, hasznosítva a pár napos szabadságát, vett is egyet. Ám itthon kiderült a huncutság. A vásárban még jámbor volt a boci (nyilván boros kenyérrel jól megetették), de itthon kiderült, hogy rugós, ami az adásvételt semmissé tevő garanciális hiba. A gazdája, aki hogy hogy nem, ott volt nálunk, s az eresz alatt, a morzsoló mellett zajlott az egyre hangosabb vita. Apukám, amennyire jólelkű és érzékeny, ugyanannyira szangvinikus is volt. Egyszer csak azt látom, hogy előrántja a bajnétját, s nagyot káromkodva belevágja a morzsoló oldalába, s csak a nyele rezgett tovább, én pedig reszkettem. Nyilván az eladó is látta, hogy több kettőnél, mert a vásár visszacsinálódott. Hogy a bajnétot ki vette ki a morzsolóból, arra már nem emlékszem. Ez a hirtelen dühkitörés még megismétlődött egyszer, de akkor már nemcsak én, de Szöcsi és anyukám is megrémült. Ez pár évvel a bajnétos eset után történt. Kenéz Imre sógorral valami szénaföld-ügyben támadt vita. Imre bácsi ravasz paraszt volt, s be akarta csapni apukámat. Egyszer csak azt látom, hogy apukámnak zöld szikrák szóródnak a szeméből, s hirtelen szorongatni kezdi Imre bácsi nyakát. Anyukám és Szöcsi szaladt oda, s rángatták el sivalkodva, bár azt hiszem, maga is abbahagyta volna a fojtogatást. Legbelül szelíd volt és sérülékeny lelkű, csak az indulatosság örökölt aknái robbantak föl időnként. A nagyapánk – hallottuk néhányszor a történetet – olyan lobbanékony ember volt, hogy egyszer, mikor valamelyik fia ebéd közben feleselni kezdett, hirtelen fölkapta a nagykést, és odavágta az ellentmondóhoz. Még szerencse, hogy csak a kés nyele koppant a mellen… Apukámat csodáltam, féltem tőle, és szerettem. Legjobban a jól kifejlett karizmait csodáltam, de hiába hajlítgattam be könyökben a karomat, a bicepszemmel csak nem lehettem megelégedve. Sok teljesülhetetlen vágya van egy kisfiúnak… Érdekes módon ő sosem mondta, hogy világháború, mindig a világégés szót használta. Most már tudom, hogy ez sok évezredes fogalom. A káldeusoktól vették át a görögök, Herakleitosz is használja: „ekpüroszisz”. Az a hiedelem szülte, hogy évtízezredes ciklusokban egyetemes világégés pusztítja el a meglévőt, mindenestül, az egész kozmoszt, és azután a káoszból újra kezdődik a teremtés. Úgy látszik, ez a „világégés” fogalom beszivárgott a magyar hiedelemvilágba is. Volt egy másik, gyakran ismételt mondása is: „Az ember a sorsát nem kerülheti el.” Ez pedig a kálvini predesztináció-tan egymondatos leegyszerűsítése a magyar reformátusok életszemléletében.

26

Augusztus végén egy este nyugodtan ballagok hazafelé a két tehén után, s egyszer csak azt veszem észre, hogy Szöcsi jön velem szemben, rémülten: „– Apukám megkaptam a behívót!” – ez volt az egyetlen mondata, de ettől is elsötétült a világ előttem. Hát lehetséges ez? Hiszen eddig – 41 június végétől kezdve – csak fiatalokat hívtak be, apukám pedig már betöltötte a 47-et. És nagycsaládos. Mi lesz velünk? Ez már a világ vége. És mi lesz vele? Elmegy, és ki tudja, mikor jön vissza. Arra, hogy oda is maradhat, később se gondoltam soha: ez nem lehetséges. Pedig tudtam már, hogy sokan nem jöttek vissza. Azon a 44. júniusi napfényes vasárnap reggelen Terjék Jancsi bátyám, a Jani bátyám magas, jóképű barátja fordult ki a Kalap utcából, s még a házhoz se érve kiáltotta: – Kitört a háború! Számunkra akkor tört ki. A 38-ban kezdődött visszafoglalásokat nem éreztük háborúnak, de 39. szeptemberéről se hallottam soha. A lengyelekről, a franciákról, az angolokról sem, csak a finnekről, akikkel nem bírnak el az oroszok. 41-től a háborús szótár már nem volt azonos az első világháborússal: halálkatlan, zuhanóbombázás, Tigris, Rata, stuka, eszesz-katonák, cseka, gépéú – és a legfélelmetesebb fegyver: a lángszóró. Elképzeltem, ahogy beugranak a bunkerembe, és megégetnek a lángszóróval. Ez rettenetesebb érzés volt, mint a puskagolyó általi halál, amit álmomban már átéltem egyszer, amikor a csendőrök kivégeztek. Terjék Jancsi bátyámat soha többé nem láttam, csak a Botond utcai Szabó mester édesapját, meg a nálam pár évvel fiatalabb szép barna lányát. Apukámról, végső eltűnéséig csak egyetlen emlékem maradt. Azt meséli, hogy a hatodik századba osztották be, az utcánkbeli Kiss Pali bácsival együtt, s fegyvert nem kapnak, mert ők „munkásszázad”. Meg egy tisztről beszélt dühösen, aki megsértette, s ő visszaszólt neki, hogy egy olasz harcteret megjárt ötgyerekes apával így nincs joga beszélni. A tiszt ettől bizonyára nem hatódott meg, de apukám a sértést sosem felejtette el. (Sajnos, ezt én is örököltem tőle, bár jobb lett volna, a bicepszeit örökölnöm.) Jönnek az oroszok Augusztus végén már hallottam, hogy a „románok kiugrottak a háborúból”, ugyanúgy, mint 20 évvel ezelőtt az elsőből: átálltak az ellenséghez. Az oroszok már Erdélyben vannak. Hiába építette Laji bátyám tavaly Borszéken meg Gyergyótölgyesen a vasbeton erődítményt… Szeptemberben őt is elvitték: „Viszik a leventéket!” Tizenhat éven fölül minden leventeköteles fiúnak be kell vonulnia. Meg akarják menteni őket az oroszoktól… Minket nem. Öregek, asszonyok, kisgyerekek maradhatnak. Érdekes módon rádióhíreket most nem hallottam. (Lehet, hogy be kellett szolgáltatni?) Az utánunk lévő szomszédainknál, Törökéknél voltak lakók, Mihály János kőművesék. Alacsony, barna, mokány kis ember volt. Két velemkorú lányával, Marival és Zsuskával gyakran játszottunk apásat-anyásat, egyebet. Fontosabb viszont az, hogy nekik volt rádiójuk, s a műsor áthallatszott a szomszédból is. Micsoda szép dalos üzenetek voltak! „Muszkaföldön lassan jár a posta…”, „Megkérem a rádiótól szépen: közvetítse kívánságdalom”, „Sokkal jobban szeretlek, mint máskor…”, „Aranyvégű cigaretta, te utolsó, hű barát…”. Könnyű volt megtanulni őket, beleragadtak az ember fülébe. Meg az indulók: „Édes Erdély, itt vagyunk!”, „Ejtőernyős honvéd vadász, az ország legszebb katonája…”, „Szabadka Zombor Újvidék / Honvédsereg virágra lép / Visszatért szép Délvidékünk / Visszaadta Horthy nékünk” stb. Sajátos módon a német dalok közül a nem éppen harcias, inkább szomorkás „Kívül a kaszárnyán, kinn a kapunál…” (Vor der Kaserne, / Vor dem großen Tor / stand eine Laterne / und stecht sie noch Davor…) volt csak divatban. A magyar nép java akkor még nem volt hülye. Az erdélyi indulót ezzel a szöveggel fújtuk: „Elhangzott a szó, zeng az induló / örül a paraszt, csúszik a szánkó / Édes Erdély, itt vagyunk: három kiló fát kapunk / Cukrot is egy keveset / Korpás kenyeret.” A kenyér! A miénk nem volt korpás, mert megtermett a búza, a Csepregi malomban pedig jól őröltek, és nem csaltak a mérésnél. De Bodrogi boltosné megjárta a kenyérrel.

27

Tavasztól kezdve egyre több szó esett a „szegény zsidókról”. Egyszer megyek a Szentesi utcán a Gutfreund-patikába, s jön velem szemben egy nálam idősebb fiú, a mellén nagy sárga csillag. Ez meghökkentett, de nem éreztem vészjóslónak, vagy megbélyegzőnek. Nyilván azért, mert nem rajtam volt. Az viszont már riadalmat keltett, mikor hallottam, hogy Pálfiékat elvitték. A rőfös üzletük az utcánk elején volt, a Szentesi utcára néző sarokházban. Néhányszor voltam benne anyukámmal, aki ott vásárolt mindig rőfös árut. Pálfi úr nagyon barátságos ember volt, Pálfiné is, akit még szépnek is láttam. Volt egy gimnazista fiuk, de nyomorék. Egyik délelőtt boltba kellett mennem. Hát látom, hogy a Bodrogi bolt előtt, a Pál és a Hattyas utca sarkán két csendőr táncoltatja a lovát. Nem mertem odamenni, mert addigra volt már lovascsendőr-emlékem, kettő is. Másnap tudtam meg, hogy miért táncoltak a lovak. Mikor Bodroginé meghallotta, hogy viszik Pálfiékat, fogott egy szép nagy kenyeret, és átszaladt vele hozzájuk. Hogy ezt besúgta valaki, vagy a rendőrök kérdeztek rá, honnan van a kenyér, arról nem szólt a fáma, de Bodroginét egész délelőtt faggatták a csendőrök. El nem vitték, szerencsére. Pálfiékat viszont sose láttuk többet. Csak a nevüket láttam később a zsidótemplom mártír-tábláján. A fiuk nevét pedig magam írattam föl az iskolám aulájában elhelyezett emléktáblára. De most már szeptember vége van, s Makó felől ágyúdörgés hallatszik. Egyik délelőtt a Faragó boltosék Lajos fia jön katonaruhában, sántikálva hazafelé, s odakiáltja nekünk: – A körtöltéstől vertük vissza az oroszokat! Hát ez meg hogy lehetséges? Ide is eljutnak? Akkor még nem, de október első hetében a magyar katonák már eljutottak… A sziréna, érdekes módon nem szólalt meg. Pedig korábban, különösen 43-tól elég gyakran sivalkodott, félelmetes hangján a Lévay utcai iskolánk tetején. A légiriadót váltakozó hangerővel jelezte, a lefújást egyenletesen. A szomszédból pedig a rádió ismételgette: Légiriadó! Szabadka! Légiriadó Szeged! A gyöngébbek kedvéért németül is, – amit akkor így hallottam: „Ahtung! Ahtung! Fligelalarm Szeged!” Most, október első hetében se légiriadó, se Ahtung. Sőt Nyíri úr, a légóparancsnok se zörgeti ránk az ablakot esténként, holott korábban fontossága és hatalma büszke tudatában ezt gyakran megtette. A legkisebb rés is a jól záró spalétákra rárajzszögezett elsötétítő papíron okot adott neki a fensőbbséges korholásra. De Nyíri úr nem mutatkozott. Nem ellenőrizte az udvar hátsó részében kiásott óvóhelyet sem, holott az kétség kívül bombabiztos volt: jó két méter hosszú, másfél méter mély sírgödör. Mélyebb nem is lehetett volna, mert közel volt a talajvíz (a 40-es vizes esztendőben) teknővel csónakáztam az elöntött alsó udvaron. De ez kellemesebb passzió volt, mint azoknak a családoknak a kocsira pakolása, akiknek a nyugatabbra eső juhszélen (periférián) összedűtötte a belvíz a kis vályugházukat). Október 4-én, szerdán furcsa, merőben szokatlan, de még nem félelmetes napfényes délelőtt volt: az Agyag utcán véget nem érő sorban vonultak a Pálfy utca felől a magyar katonák. Gyalogosok. A kocsikon fölszerelés, egyiken másikon géppuska. Néhány tiszt lóháton kísérte a menetoszlopot. A járdán a megszeppent és kíváncsi nép nézte őket némán. Egy lóhátas tiszt azonban nem volt néma: hangos káromkodással szállított le az egyik kocsiról egy bakát, aki nyilván engedély nélkül ült a fogathajtó mellett. A baka lekászálódott, és sántikálva követte a gyalogosokat. Egy kis lábföltörés nyilván nem volt elégséges indok a kocsira ülésre. Ahogy bámulok tovább, sajnálva a sántikálót, egyszer csak azt veszem észre, hogy téfölös Balog néni egy szép, pirosbarnára sült kenyérrel tipeg a katonák felé. Egy élelmes huszár odakiált: „– Ide mama! Ide mama! – Balog néni előrenyújtja a két karját, a huszár lehajol a ló hátáról, és kiveszi a kezéből a szép nagy kenyeret. Balog néni csak állt tovább, és nézte a vonulókat. Később azt hallottam, hogy a Szegvári úton mentek tovább. Aznap olyat is láttam, amiről addig csak apukám katonaélményeiből hallottam: a három házzal lejjebb lakó magányos özvegy, Nagy néni udvarán kikötöttek egy katonát. Hogy mi volt a bűne, nem tudta senki. Ott lógott egy szilvafa derekához kötve, a lába nem ért le a földre, a feje lekonyult. A parancsot

28

adó tiszt nyilván úgy gondolta, hogy ennek a katonának a ráncba szedésével még meg lehet állítani az ellenséget, amelyik elől ő is menekült. Csütörtökön a visszavonulást megakasztotta egy közjáték. Dél volt, ebédhez készülődtünk, mert a sok évi megszokás, hogy 12-re az asztalon kell lennie az ebédnek, mert apukám hazaér az ebédszünetben, most is arra késztette anyukámat, hogy pontban délben ebédeljünk. De csak két-három kanál krumplilevest tudtunk lenyelni, mikor hirtelen repülőzúgást és jégesőszerű pattogást hallottunk. Kiszaladok az eresz alá, hát épp a fejem fölött száll, nagyon alacsonyan, szinte a kéményeket súrolva egy zöldre festett repülőgép (Rata?), és lő már veszettül, pedig még oda se ért az Agyag utcán vonuló katonákhoz, akik nyilván a fő célpont voltak. Megdermedve, és szótlanul álltunk a konyhában, amíg a lövöldözés tartott. Megszűntével azonnal ott termett Olasz Jani bácsi, a két házzal lejjebbi szép nagy házban lakó ácsmester, akit – öreg lévén – már nem hívtak be. Nagyon jó szomszédok voltak. A felesége, Rozika néni is jólelkű asszony. Csak a buta, kényes menye keserítette az életét, mert Manyi senkivel se tudott kijönni, anyukám is utálta. Két lányuk viszont, Mari és Zsuska jó játszótársak voltak, bár ritkábban, mint a Mihály lányok. Olasz bácsi megnézte, épségben vagyunk-e, s kioktatott bennünket, hogy légitámadáskor mindig a sarokban kell meghúzódni, mert ha bomba esik is a házra, a sarkokban életben maradunk. A megnyugtatás jól esett, de az ebéd nem: tovább folytatni az evést már nem bírtuk, jóllaktunk a félelemtől. Később megtudtuk, hogy a fedezéket nem találó magyar katonák közül egy meghalt, néhány megsebesült, s a visszavonulás folytatódott. Egyik óráról a másikra elterjedt a „Menjünk ki a tanyára!” pánik. Izgatott tanácskozások az utcán, a legtöbben a menekülés mellett voltak. Akkor még vagy saját tanyája is volt minden szomszédnak, vagy tanyai rokona. Mi is (én legalábbis) könyörögtünk, hogy menjünk, de anyukám hajthatatlan volt: – Ha úgy röndölte el a Jóisten, hogy elpusztuljunk, mindéggy, hogy itthon, vagy a tanyán. Nem mögyünk séhova, nem hagyjuk el a házunkat. – Hogy ki ment el végül, ki nem, arra már nem emlékszem. Az urak bizonyosan elmentek, mert azt hallottuk, hogy a városházán egy részeges tanácsnokon kívül nem maradt senki. Elpucoltak az uraink, de még arra sem érdemesítették a népet, hogy valami eligazítót mondjanak neki: – „Mi elmegyünk, de ti marhák, maradjatok, s ha jön az ellenség, ezt vagy azt csináljátok.” Nem, még ennyit se mondtak. Úgy látszik, kifulladtak a sokéves háborús biztatásban. A nép pedig – asszonyok, gyerekek, öregek, – itt maradt tudatlanságban és félelemben. Erre fizettünk rá mi is szombat este. Pénteken éjszaka egyszer csak repülőgépzúgásra és óriási robbanásokra riadtunk föl álmunkból. Mozgott az ágy is alattunk. Anyukám a családi ágyban aludt, az ablak felől mellette Szöcsi – köztük a kétéves Dezső öcsénk. A szobaajtó bal sarkától eső ágyban ketten aludtunk Gyuszi öcsémmel. Anyukám nyugodt hangon az ágy alá parancsolt bennünket. Ott feküdtünk rémületben, míg végre minden elcsöndesedett. Másnap derült ki, hogy két bomba a Botond utcában hullott le, az összedőlt házat még sokáig ugyanolyan állapotban láttam a Kalap és a Botond utca sarkán. Ez az éjszakai intermezzo már elégséges nyomaték volt anyukám számára is, hogy engedjen a „nem megyünk a sehovából”. A nagy engedmény az volt, hogy megbeszélte Török néniékkel: este ott alszunk majd náluk. Micsoda öröm! Hiszen ott mások is lesznek velünk! Ez már maga a sérthetetlenség. Török bácsi ugyan nem volt otthon, mert mint rendesen, kint volt a tanyán Sárika néninél. Azt soha ki nem mondták nálunk, hogy a csöndes és jószívű Terike néni mellett Sárika néni a második feleség, de ezt mégis sejtettük. Piaci napokon, mikor Török bácsi és Sárika néni is otthon volt, mindig hangos beszéd és nagy nevetések hallatszottak át a szomszédból. A legnagyobb hangú, a szóvivő a balkézről tartott asszony volt. Telthúsú, ami nyilván vonzóbb lehetett Török bácsi számára, mint Terike néni száraz termete. Most viszont csak ketten voltak otthon: Terike néni és a Pesten dolgozó, de gyakran hazalátogató húga, Erzsike néni (nem Bözsi!), aki fölvilágosodott pesti textilgyári dolgozó

29

volt. Ő mesélte el, hogy az igazgató úr azzal igazította el őket, hogy nemsokára a csőcselék uralma fog következni. Este hát áttelepültünk, s én boldogan nyújtózkodtam el Gyuszi mellett a konyha kövére terített szép, fehérhuzatú derékaljon, s húztam magamra a mosott, keményített, vasalt meleg dunnát. Úgy rendeltetett, hogy minden boldogság csak percekig tartson. Egyszer csak kopogtatás, folyosói hangos beszéd, sok láb lépteinek hangja. – Keljetek föl kisfiam, menjünk hazafelé! – mondja anyukám. Lehetséges ez? Lehetséges, sőt muszáj, márpedig a muszáj a legnagyobb úr, ezt már korábban megtanultam. Hogy mi történt? Egyszerű és természetes. Makó felől jöttek az oroszok, s Gál ángyikámék (Pali bátyám már rég oda volt valahol katonáéknál) Újvároson laktak, a Szécsényi utca 24 szám alatt. Viszont, hogyha a Volgától Makóig, esetleg Újvárosig eljutnak is az oroszok, Tabánig már lehet hogy nem. Ezért Szombati és Pánczél sógor a feleségükkel, Gál ángyikám a két jópajtás unokatestvéremmel, a nálam három évvel öregebb Rózsával (lyukadt az arca, mikor nevetett) és az egy évvel fölöttem iskolás Margittal, a jobbik pajtásommal megjelentek nálunk, mint biztos menedékhelyen. Hogy a szoba-konyhakamrás házunkban hogy-mint csinált fekhelyeket anyukám, azt nem tudom, de azt igen, hogy Szombati sógorban olyan vitéz védelmezőt találtunk, aki éjszaka nem mert kimenni az udvarra, a konyhában elhelyezett vödörbe vizelt inkább. Biztos ami biztos, legalább a fütyülő épségben maradjon. Hát ez volt a mi nagy nyugatra menekülésünk, mert Törökék húsz méterrel nyugatabbra laktak tőlünk. Hogy ángyikámék ennivalót hoztak-e magukkal, azt nem tudom. Vasárnapra virradóra arra ébredek, hogy nagyon sivítanak valami légi lövedékek. A hadászati dolgokban tájékozottságot mutató Szombati sógor azt mondta, hogy ezek Srapnelek, az oroszok lőnek a magyar csapatok után. Úgy délelőtt tájban kimegyek az utcára, elnézek a Szentesi utca felé, és kővé válok. Csapatok vonulnak Szentes felé, de látszott, hogy nem a mijeink. Itt vannak az oroszok! Máig sem értem, miért, de az az érzés járt át a kopasz fejemtől a bokámig, hogy megváltozott a világ, más, mint eddig volt. Különös érzés ez, hiszen körös-körül minden ugyanolyan volt, mint tegnap. A világ azonban mégis másmilyennek érződött. Titokzatosnak és félelmetesnek. Berohanok kiabálva: – Itt vannak az oroszok! Kitódul mindenki a házból, de már a szomszédok is. Egyszer csak azt látjuk, hogy egy csapat bekanyarodik a mi utcánkba, s már közeledik is a Hajnal utca sarokhoz. Gyors tanácskozás a fölnőttek között: Bemenni, vagy kint maradni? A döntés: maradjunk kint, mert még majd azt hiszik, hogy ellenségesen viselkedünk, s még rosszabbra számíthatunk, mint amiről nem tudtuk, hogy milyen lesz. Már ide is értek, de nem álltak meg, csak furcsa, hosszú derekú kocsikon ülve vonultak. A legtöbb vidám volt, és oda is szólt vagy intett, de volt olyan is, aki komor arccal ült a háztetők felé fordított csövű golyószóró mögött, és fürkészte a tetőket. Én udvariasan emelgettem a kis zöld kalapomat, amit a nyáron kaptam, hogy ne kapjak napszúrást a tehenek mellett. Az egyik katona odakiáltott magyarul: – „Gyüjjenek a Tiszára!” Meg se fordult a fejemben, hogy tudhat ez magyarul. – Most nem mönyünk – válaszolt bátran valaki az asszonyok közül. Az Agyag utca sarkon jobbra fordultak, s mentek arra, amerre előzőleg a magyar csapatok. Hosszú volt a menetoszlop. Volt néhány lovas katona is, de a többség a kocsin ült. Nem gyalogolt egyik se. Mikor vége lett a vonulásnak, bementünk a házba. Hogy ebédeltünk-e valamit, nem tudom. Bizonyosan. De ez most nem volt fontos, mint máskor, amikor délre már mindig nagyon éhes voltam. Oroszok – románok, magyarok Egy-két nap beletelt, mire a szórványos információk összegyűltek. Közülük a legfontosabb az volt, hogy Szöcsinek szükség esetén búvóhelyet kell találni. A megerőszakolások híre futott szét a leghamarabb. Néhány könnyűvérű menyecske azonban nappal nem félt. A Kalap utcai első házban lakó Julcsa, akinek a zsidó Kohn János ura már rég oda volt munkaszolgálatban, meg a szép Szabó Kati nappal elviháncolt az oroszokkal, csak éjszaka csudálkozott, mikor azok verték keményen a kaput, hogy behajtsák a nappali mosoly-ígéreteket. Keringtek

30

különféle történetek. Állítólag némelyik még az öregasszonyokat sem kímélte. Ez irányú tevékenységük élő bizonyítékát később magam is láttam: szalmaszín hajú, szőke-túrú kisfiú volt. Az Agyag utca végi egyik házban lakott az anyja. Mári Jóstiék mondták, hogy egy orosz (?) katona megerőszakolta. Ezzel a kisfiúval viszont nem a saját, hanem a mi népünk vérveszteségét pótolta… A zabrálás volt a másik új veszedelem. Hogy volt-e 24 órás szabad rablás a város elfoglalása után, mint a közhiedelem tartotta, nem tudom. De több hónapig tartó zabrálás bizonyosan volt. Első célpontja az óra: „davaj csaszi!” Hallottam olyan esetről is, hogy a csörögni kezdő vekkerbe beleeresztett egy sorozatot a szoldát, mert ezt a szerkezetet nem ismerte, azt hitte, valami időzített pokolgép. Gál ángyikámék szép kerek háziszappanjáról mást hittek. Mikor a tabáni menekülésből hazatérve szétnéztek a házukban, látják, hogy a szobában az asztal szépen meg van terítve, rajta a rózsás porcelántányérok, a tányérokon a fölszeletelt háziszappan. Az egyik szeletben látszott a harapás nyoma. Azt hitték, szegények, hogy sajt. A kölnivízről nem hitték, hogy vodka, de megitták vitézül. Nagy csalódást okozhatott az alacsony alkoholtartalma. Legtöbbjük hozzánk képesti primitívsége gyerekszemmel is föltűnő volt. Egyikük állítólag azt mondta (hogy ki értette meg a szavát, nem tudom, de volt egy-két első háborús, orosz fogságot is megjárt öreg, aki gagyogott a nyelvükön): – Ti mindnyájan burzsujok vagytok, mert nálatok még a szarnak is háza van. Néhány évtized múlva Szolzsenyicin egyik regényében olvastam: „Sztálin két hibát is elkövetett a háborúban: megmutatta a hadseregének Európát, Európának pedig a hadseregét.” Nekem az első föltűnő látvány a beszegetlen aljú katonaköpeny volt. Sok katonán volt ilyen. Úgy látszik, a szabászok nem sokat bíbelődtek: a méretet megoldották (vagy ők, vagy maguk a katonák) egy ollóval. Magyar katona bizonyosan nem vett volna föl egy ilyen köpenyt. (Szibériai hadifogolyként már lehet, hogy fölvette.) Disznó, aprójószág akkor még bőven volt Vásárhelyen. Volt, ahol a háziasszony önként levágta, amire rámutattak. De volt olyan is, hogy maguk intézték el a disznó, sőt liba levágást egy géppisztoly sorozattal. A rablás azonban nem egyetlen nép kiváltsága. Sok magyar szívesen becsatlakozott. Magam is láttam a Szentesi utcán pár nappal a bevonulás után a boltok betört kirakatüvegét, és a maradékot pakolászó magyarokat, bokáig gázolva a szétszórt gyufában. A megerőszakolást és a zabrálást követő harmadik veszedelem a bekvártélyozás volt. Miért – miért nem, az Agyag utcáig kikövezett Pál utca nem volt nekik olyan tetszetős. Legtöbb házat a Lévai utcában ért a bekvártélyozás szerencséje. Ott volt egy fegyverjavító műhely is. Sokszor egész nap hallatszottak a lövéssorozatok. Volt rémség, volt félelem, volt barbár vadság, ám ezek az idegen katonák mégis emberek voltak, nem vadállatok. A legelsőről, aki bejött a házunkba, remélem, nem esett el később Budapest vagy Berlin tájékán, és nem került szibériai lágerbe se. A vasárnapot követő csütörtök este veri valaki a kiskaput. Szöcsi már szaladt is a szalmakazal felé. Anyukám megy kaput nyitni, én hősi elszántsággal a nyomában. Belép egy magas termetű, jó arcú orosz, vállán egy géppisztoly, kezében egy zseblámpa. Már az eresz alatt elkezdi anyukámnak a mondókáját: – Paracki, paracki! Muzsik! Muzsik! – anyukám nézi, széttárja a karját: – Mit keres? A katona belép a konyhába, ismételgeti ugyanezt a két szót. Anyukámnak támadt egy sugallata: – Embör köll? – Da da! – bólint az orosz. – Nincs, elvitték! Nézzön szét! – s már nyitja is neki a kamraajtót, hogy szétnézhessen. A katona bevilágít a lámpájával a befőttesüvegekre, sarkon fordul, aztán indul a kapun kifelé. Szöcsinek kiabáltunk, hogy előjöhet. Másnap megtudtuk, hogy a fölrobbantott csongrádi hídon ácsolnak új fahidat, oda gyűjtögették azt a néhány lúdtalpú férfit, aki a finnyás magyar hadseregnek nem kellett. Azt hallottuk, hogy néhányan odamaradtak, mert beleestek a Tiszába és megfulladtak. Az egyik délelőtt új csodát láttam. A Jókai utcai kútról jövök a két kantával, s azt veszem észre, hogy két fiatal katona őrületes tempóban lóháton vágtat a járdán! Nyilván érdekesebb

31

szórakozás volt nekik a lelógó faágak alatt vágtatni, mint az üres kocsiúton. Hogy egy kiskapun kilépőt elgázolhattak volna, vagy eszükbe se jutott, vagy nem törődtek ilyen csekélységekkel. Égető ángyikám, Jani bátyám két gyerekkel (Böbi és Jancsi) meg egy öreg udvarossal itthon maradt feleségére nagy csapást mért egy orosz. Az Oroszlánék Lévai-Kalap utca sarki boltjából jövet látom, hogy egy fegyvertelen orosz vizslat a Pál utca sarkán. Odaérek, megszólít: – Konyá! Konyá! Bricská! Bricská! – Nézek némán és értetlenül. Odaér egy magas, nagyhasú ember, megáll, hallgatja a Konyát, aztán odamutat az orosznak a Jani bátyámék házára. Megindul az orosz, én utána. Nyitja a kiskaput, s indul a folyosón lefelé az istálló felé. Ángyikám rémülten szalad elő a konyhából. Az orosz meg se áll az istálló ajtajáig, benéz, meglátja a szépen csillogó szőrű pej paripát, s már ott is van a jászolnál, oldja el a kötelet. Sándor bácsi, az öreg udvaros készségesen segít neki levenni a lószerszámot a faszögről, ugyanilyen készségesen segít befogni a lőcsös kocsi elé. Ángyikám sírva könyörög, de az orosz rá se ügyít, már fönt ül a bakon, hajt ki a nagykapun. Ángyikám, gyors tanácskozás után elindul panaszt tenni, mert hallottuk, hogy a városparancsnokság a városháza általi Földes-palotában van. Hazaérve elmondja, hogy azt mondták neki, a zabráló csak katonaszökevény lehetett. Ha elfogják, majd visszakapja a fogatot. Nem kapta vissza. Felnőtt fejjel, mikor ezt emlegettük, mindig újra elmerengtem azon, hogy mit gondolhatott az a szerencsétlen marha. Talán azt hitte, megunván a háborút, hogy majd kétezer kilométert kocsikázva szépen hazaállít a falujába, ráadásul gazdag hadizsákmánnyal? Vagy azt se tudta, hol van? Akkor már sok olyan történetet hallottunk, hogy a GPU-sok a helyszínen főbe lövik nemcsak a szökevényt, de ha olyan parancsot kapnak, az erőszakolót is. Valószínűleg ez a konyás se juthatott messzire, s azóta itt porlad a magyar földben. Jó, hogy Jani bátyám nem tudta, mi történt a lovával, mert nyilván még keserűbb lett volna a szájában a komiszkenyér, valahol az Elba tájékán. Kora tavasz volt már, amikor egy fiákeren két vörös lampaszos, arany váll-lapon nagy csillagos, láthatóan magas rangú tiszt beszélgetett, tekintgetett jobbra-balra. Az Agyag utca sarkához érve nem hajtottak tovább, az onnantól már földutas Pál utcán, balra fordulva mentek tovább a tabáni templom felé. Lehet, hogy a hadseregparancsnokot láttam? Nem lettem boldogabb tőle, de érdekes volt. Románok a mi környékünkön nem voltak, de a városban igen. Megszállóként. Azt pedig már az oroszok bejövetelekor mondogatták, hogy nem a harcoló csapatoktól kell igazán félni, hanem az utánuk jövő megszálló csapatoktól. A harcolók mennek, vagy hajtják őket tovább, de a megszállóknak van idejük és kedvük is megtanítani a legyőzötteket kesztyűbe dudálni. A románokat a nép még jobban lenézte, mint az oroszokat. Viselkedésükről élt még a tapasztalat 1919-ből. Undorodva mondták róluk, hogy a tisztjeik festik magukat, mint a rosszféle nők. Zabrálásban nem maradtak alul, csak ők nem azt mondták, hogy davaj davaj, hanem azt, hogy hajde hajde! Kóti keresztapámék két gyönyörű vasderesét, meg a féderes kocsit ők hajtották el. Otthagytak helyette egy hosszú derekú, lőcs nélküli szekeret. Pár hét múlva kiderült, milyen jól tették. Román katonához egyetlen egyszer volt szerencsém, de ez csak akkor is nekem volt esemény, mert egyébként nagyon banális dolog. Ott ült a román egy hokedlin a Csáky Albin utcában, egy már üres bolt ajtaja előtt. Megállított, rámutatott a falon bekeretezve függő nagy képre. A kormányzó úr és legfőbb hadúr őfőméltóságának tengernagyi egyenruhás fényképe volt. 1943-tól, a 75. születésnapjától fogva ott volt a Faragóék boltjában is, így hát ismertem. A katona rámutatott a képre, és kérdezett valamit. Gondoltam, bár nem értettem, hogy mit, és tudásomra büszkén kivágtam: – Horthy Miklós! – A román nevetve mondta: – Horthy kaput! – és intett: – Hajde! – Mentem tovább. Bezzeg apukámnak se a románokról, se a kormányzó úrról nem voltak ilyen könnyű emlékei. Nem egyszer elmesélte mind a kettőt. 19-ben a románok még ő pedig már Vásárhelyen

32

voltak. Egy alkalommal a moziból mentek hazafelé az Andrássy utcán, s mint fiatal volt frontharcosok, katonásan egyszerre léptek a bajtársával. Egy román tisztnek ez szemet szúrt, talán tüntető kihívásnak vélte. Megállította, és pofon verte őket. Ilyenkor nem tanácsos hősködni, de a pofonokat sem lehet elfelejteni, mert az emlékezetben is sajognak. Hasonlóképpen sajgott az a virtuális pofon, amit őfőméltóságától kaptak. 920 nyarán tisztelte meg látogatásával városunkat a frissen beiktatott Legfőbb Hadúr. Fogadásához nem volt elég sem a városi méltóságok díszfogatos, csótáros lovas fölvonulása, sem a pártás lánykák koronája, díszszázad is kellett. Gyorsan összekapkodták és beöltöztették a fiatal frontharcosokat, akik feszes vigyázzállásban, kellő harcias hatást keltve várakoztak a nagyállomás nekik kijelölt placcán. Ez idáig rendben is volt, de a Kossuth térre is kellett volna egy század, hiszen az isteni nép odacsődült föl új király nézőbe. Annyi katona viszont nem volt a városban, hogy két díszszázadra is fussa, hiszen a többség Galícia és Doberdó földjében porladt. A katonai ész azonban nem ismer lehetetlent. A nagyállomási század az ottani ceremónia után futólépésben loholt föl a Kossuth térre, s mire a fogatok odaértek, már ők is ott feszítettek, bár kissé lihegve és izzadtan. Ám a végeérhetetlen díszbeszédek, a vigyázzmenetes szemle után még nem jött a megkönnyebbítő oszolj!, mert vissza kellett vonulni a vasútállomásra, és őrizni az ország-mentő különvonatát. Az éjszakai nyugodalmát is, mert valamiért nem volt jó neki a Fekete Sas szobája, kint aludt különvonata különkocsijában. (Lehet, hogy elmondták neki, hogy 1848-ban Kossuth a Sasban szállt meg? Ha Ferenc Józseffel is eldicsekedhettek volna, akkor nyilván nem a Pulmant választja. Ám Ferenc József nevét itt csak a Szentesi utca viselte…). Reggel indult tovább a vonatja. És itt érte a sérelem a silbakoló katonákat: Legfőbb Haduruk még arra se méltatta őket, hogy hálából az álma őrzéséért a búcsútisztelgésüket fogadja. Még csak ki se nézett az ablakán. Hát ennyire fontosak voltak neki a katonái. Ehhez képest akkor mit szóljanak a Voronyezsnél lefagyott lábúak? Ennél látványosabb utcai esemény volt, amit egy délelőtt a Teleki utcán láttam (sokat küldözgetett anyukám, mindig volt feladat): A Kokron gyár előtt állt egy-két nagy teherautó, és orosz katonák pakolták föl a bálákba kötött textilárut. Körülöttük ott ácsorogtak jó páran a Béla cigány utcából. Egyszer csak a katona odadobott közéjük egy nagy bála pulóverfélét. Azok rávetették magukat, és már vitatkoztak is, miközben cibálták széjjel. A románoknál különlegesebb, sosem látott arcfajtájú katonák is voltak az oroszok között. Széles pofacsontúak, ferde szeműek. A nép tatároknak hitte őket, pedig bizonyára kirgizek, kazahok, csuvasok voltak. Ilyen arcúak voltak a járdán vágtatók is. Mi persze mindenkit orosznak neveztünk, a szavaikat is orosz szavaknak hittem. Majdcsak gimnazista koromban jöttem rá, hogy ukrán szavak is megragadtak a fülemben: hlopec, nyima, csolovek. Alighanem több lehetett köztük az ukrán, mint az orosz. De nekünk az secko jedno volt, kitől kell félni. Az volt a jó orosz, akitől nem kellett. Többségüktől nem kellett. Hallottam azt is, hogy az öregebb katonák imádkoztak és hányták a keresztet. Sztalin akkor már ezt is megengedte, csak ne féljenek meghalni… A szókincsem gyorsan gyarapodott. Köszönni nekik, persze hogy tudtam: „Drasztutyi! A pasli, kleba, konya, csaszi, taváris, burzsuj, kaput, zsena, gyévuska, málcsik, voda, votka, sztari, oficer, bábuska és a többi, jó tabáni kiejtéssel, könnyen megragadt. Sadi bátyám, aki mint szerencsés lúdtalpas itthon verte a faszögeket, a hábormlábú suszterszéken ülve, a rissz-rossz cipőket talpalva, sarkalva, okos embernek számított az élet néhány területén. Például nem tudtunk a térképet böngészve sem olyan vásárhelyi utcát mondani, hogy ne vágta volna rá azonnal, hol van, melyik utcán kell befordulni, ha oda kéne menni. Ő tanított meg a számokra: jeden, dva, tri, stiri, piját, seszt, szem, voszem, deviját, desziját. Gyorsan bemagoltam, s csak később jöttem rá, hogy nem éppen a Puskin nyelvén számolok… Gyorsan megtanultunk néhány orosz dalt is. Ebben csak annyi a furcsa, hogy német dalra egyre sem emlékszem, a testvéreimtől se hallottam. Kivéve a „Stille Nacht, heilige Nacht”-ot,

33

amit polgárista korában Szücsi néném hozott haza a „Liebe Schwester, tanz mit mir” versikével együtt a polgári lányiskolából. Néhány orosz dalnak gyorsan támadt magyar szövege: „Sztalingrád piros lángban ég, / bíbor színű az ég / sír egy lány a romok között, / A sok vérből elég” stb; „Valahol a Volga mentén ezer éves erdő zúg, / Ezer lombnak suttogása vad habokkal összefut” stb. A dalok független életet éltek: nem hoztuk őket semmiféle kapcsolatba a közöttünk látható katonákkal. Egyszerűen csak szépek voltak. Hazaszökött a bátyám, kieszelte a hadigazdálkodást Egy héttel a bejövetel után örömhír futott végig a városon: - Horthy „szózatot” intézett a néphez, fegyverszünetet kötött, vége lesz számunkra a háborúnak! Rádiója ugyan elvileg senkinek se volt, mert be kellett szolgáltatni, de ez a hír mégis megtalálta a maga útját. Hogyne örültünk volna. Hazajönnek hamarosan! Másnapra lehervadt a remény: Szálasi vette át a hatalmat, a háborúból nem léptünk ki. Lajos bátyámnak azonban több esze volt, mint a kormányzó úrnak. Október 17-én, kedden este kopogtattak az ablakon. Szöcsi ugrásra készen a szalmakazal felé. De az ablak alatt megszólalt egy ismerős hang: – Én vagyok, anyukám! – Laji! A csókolózás nálunk rövid ideig tart, a következő filmkockán már a lavórt látom a konyhában a beépített sparhet előtt, benne állt a bátyám, és mossa le a hosszú útnak porát. Miután megvacsorázott, elmesélte vakmerő hazaútját. Már túl a Dunán, a Biatorbágy melletti Herceghalomnál járt a leventeszázad, mikor megérlelődött benne az elhatározás (és nyilván alkalom is nyílt rá), hogy nem akar se hősi halott, se hadifogoly lenni, jobb lesz lelépni, és hazafelé venni az irányt. Akkorára már elég világosan látta, mit akarnak velük a magyar ifjúságot, de a bőrüket még annál is jobban féltő parancsnokaik. Volt köztük olyan szerencsétlen elbutított fiú is, akit besoroztak „Hunyadi páncélosnak”, ami a magyar tankok páncélvédettségét tekintve majdnem annyi volt, mintha kamikázénak jelentkezett volna. Került egy-két társ is, aki csatlakozott, s egy alkalmas pillanatban lepattantak, és egy iskolai atlasz segítségével tájékozódva elindultak hazafelé. Mikor a kincstári élelmiszeradat elfogyott, a betakarítatlan földeken bőséggel található napraforgómagot, szöllőt, gyümölcsöt ettek. Ebben a kaotikus helyzetben ezt aztán igazán fafejűség lett volna lopásnak tekinteni. Szénaboglyában vagy csutkakúpban aludtak. Kistelek tájékán jöttek át a frontvonalon, ami szerencsére nem lehetett valami hézagmentes. Bakson ütköztek orosz járőrbe először. Különösebb atrocitás nem érte őket, csak a Laji óráját és az iskolai atlaszát vették el. Még tán valami ennivalót is kaptak, aztán elengedték őket. A mindszenti kompon jöttek át, aztán egytrappban hazáig. Azt is elmesélte még, hogy találkozott Ménesi bácsival. Ménesiék velünk szemben, egy kétablakos, utcahosszás házban laktak. Ménesi bácsi rendőr volt, akinek hosszú, ezüstfényű kardját mindig megcsodáltam, amikor megláttam, hogy biciklijén jön haza, vagy éppen indul szolgálatba. Feri fia a bátyám osztálytársa és jóbarátja volt a polgáriban, egymást hívó tá-titi-tá füttyjelüket gyorsan megtanultam, bár maga a fütyülés megtanulása beletelt vagy három hétbe. (Beszívni még csak könnyű csücsörített ajkakkal a levegőt, de kifújni, s a kettőt folyamatos összhangba hozni sokkal nehezebb. Minden esetre egy kisfiú sikerélményei közt az első helyen áll a fütyülés megtanulása, másodikon a váz alatti biciklizés, harmadikon a hősiesség csúcsa: az úszás, amire a korona az élő Tisza átúszása. De ez még odébb van.) Ménesi bácsit Pesten látták utoljára. Pannika néni hiába reménykedett évekig, hogy majdcsak hazajön. A bátyámnak már nagy élettapasztalata, fifikus esze, és kiváló kézügyessége volt. A polgári iskola kézimunka óráin készített mesterműve, a szép arányú, színes virágokkal kifestett díszdoboz évekig szolgálta anyukámat, mint a fontos iratok és a 10-20 pengős címletű papírpénzek őrzőhelye.

34

A legfontosabb feladat, ami a 17 éves férfira várt: a letöretlen kukorica betakarítása, utána a jövő évi kenyérhez a szántás-vetés elvégzése. Csakhogy mindehhez nem volt elegendő a munkára fogható nyolc kéz. Kocsi, ló, eke, borona is kellett volna hozzá. Egyik se volt. A bátyámnak hallatlan, szentségtörő gondolata támadt: fogjuk járomba a két tehenet. Akkoriban ökrösszekerek még voltak a tanyavilágban, de fejősteheneket befogva emberemlékezet óta senki se látott, de eszébe se jutott senkinek. Ez olyasvalami lett volna, mint amit az orosz frontot megjárt katonák megéltek, hogy Voronyezs környékén az asszonyok húzzák a faekét. Bennem fölszökött a rémület: mit szólna ehhez apukám, ha megtudná. Szólni azonban nem mertem. Nem volt szokásban az idősebbekkel ellenkezni. A hierarchia a családban kezdődött, a társadalomban tetőzött. Minden esetre Lajinak nem voltak skrupulusai, különben is látta tavaly Erdélyben, hogy ott a teheneket is járomba fogják. Jó, de honnan lesz kocsink? Ezen Kóti keresztapám nagylelkűen segített: ideadta a davajkocsit, amit a románok a szép féderes helyett otthagytak. Ő különben is nagyobb úr volt annál, minthogy szégyenszemre ilyen rontás kocsit használjon. A járom fölső részét is megszerezte valahonnan a bátyám, alsó részt maga gyártott hozzá, igen tetszetőset; a járomszögeket meg Korsós Lajos bácsi kovácsolta ki. Anyukám iskolatársa volt valaha, tartották a barátságot, csak a feleségét nem szívelte, mert elég rusnya asszony volt, főzés-takarítás helyett inkább az utcasarkon pletykált órákig Kis Palkó osztálytársam anyjával, akit „Sarki csillagnak” neveztek az éles nyelvű, rendes asszonyok. Persze mi is. Szegény Lajos bácsi ráfizetett a gyakori fröccsözésre Hoche Lajos kocsmájában. Hochének boltja és kocsmája volt a hajdani Bandula-bolt helyén, ahol most a tabáni orvosi rendelő van, meg két szép nagygimnazista lánya: Ilus és Manci. Hoche úr nyilván hallgatott a vér szavára, és a kocsmázókat, köztük Korsós bácsit is beléptette a nyilas pártba, néhány ingyen fröccsel méltányolva az aláírásokat. Később aztán Lajos bácsit sokszor berángatták az igazoló bizottság elé, mire valahogy ki tudta mosni magát. A politikához annyit értett, mint tyúk az abc-hez, de a fröccsöt szerette. Mi meg őt, mert – ha nem is olyan minőségben, mint a kétszáz méterrel föntebb, különösen a patkolásban jeleskedő Fehér kovács – mindent megcsinált, amire kértük, az üstfoldozástól a disznóölésig és pörzsölésig. Nálam pár évvel öregebb Margit lányával és a barna, mokány Lajos fiával barátságos viszonyban voltunk, de együtt nem játszottunk. Ekét is szerzett a bátyám, sőt tézslát is, ami a jármot és az ekét volt hivatva összekötni. Következhetett a két tehén gyorstalpaló kiképzése, hadrendbe állítása, a vezényszavak elsajátíttatása. „Cselő, hajsz – möhecc, amerre akarsz!” – ezt a szólást már én is hallottam, csak nem tudtam, mit jelent. Hát most megtanulhattam, a tehenekkel egy osztályba járva. Laji úgy döntött, hogy mivel a Juci okosabb, ő lesz a csás, a Bimbó az alacsonyabb rangú hajszás. Ez az értékrend nyilván a 40-ben bevezetett „Jobbra hajts, balra előzz!” új közlekedési szabály miatt volt fontos. A fogatvezető katona (ez esetben én, mint tudatlan újonc) fogta a kötőféket a bal oldalt befogott csás feje mellett. A vezényszó szerint vagy maga felé húzta, vagy tenyerével jobbra tolta a kiképzés kínjait szenvedő Jucikát. Néhány hétbe beletelt, mire az összerendezett mozgás kialakult, s már vezetni sem kellett, mert a Juci – és kissé retardáltan – a Bimbó a szóból is értett. Laji kezdettől fogva a kocsin ült, mondván, hogy az a nehezebb feladat, onnan irányítani, nekem könnyebb a dolgom, mert gyalogolnom ugyan kell, de a gondolkodás felelőssége őt terheli. Ez az agyafúrt magyarázat nem győzött meg ugyan, de ellenkezni nem mertem, mert ez a szolgálati szabályzattal és a tekintélytiszteletemmel se fért volna össze. Végül elkövetkezett a csatába indulás nagy napja: november 2-án, szerdán délután. A davajkocsin fent a vetőmagos zsákok, ennivaló, pokróc és minden, ami kell, s gyors búcsú után már kanyarodtunk is ki a Szentesi utca – Akasztófa dűlő – Rárósi út – 8km-es karónál jobbra kezdődő dűlőút térkép nélkül is jól ismert útvonalon. Csípős, hideg idő volt, előtte való napokban sok eső esett, ez is késleltette a bevetés időpontját. A Rárósi út akkor a tanyavilág

35

legforgalmasabb útja volt. A keddi és pénteki piaci napokon szó szerint egymást érték a fogatok. A jó kétlovas és kivagyi természetű gazdák azzal bizonyították magasabbrendűségüket, hogy mindenkit igyekeztek leelőzni. (A Jaguár – Mercedes - Trabant gőgjében, illetve lealázásában nincs tehát semmi új. Csak a versengés eszközei változnak, a versenyzők természete nem.) A makadám út keskeny volt, de jobb oldalt volt egy földes „aljút” is, jó széles. Aki kímélte a patkót meg a kocsit, inkább azon hajtott. Persze, ha nem volt nagy a sár. A patkolatlan teheneknek kizárólag az aljút volt a megfelelő terep. Már alkonyodott, mikor a dűlőbe befordultunk. A négy kishold itteni földünk még legalább két kilométernyire volt. Ennek a felét ha megtehettük, amikor egyszer csak olyan mélyre süllyedtek a sárba a kerekek, hogy se té, se tova. Elakadtunk. A bátyám egy ideig még nem adta föl, próbálkozott alápóckolással, jobbra-balra csavarással, de ez se ért semmit. Akkor hirtelen elképesztő vezényszót adott: - Kifogjuk a teheneket, a kocsit pedig itt hagyjuk, és bemegyünk a tanyába! – mármint a G. Kovács szomszédékéba, mert nekünk nem volt. A bombázáskor se fogott el olyan félelem, mint akkor: - Hogy tehetünk ilyet? Hát el fogják lopni a kocsit! – A bátyám rá se hederített a nyámnyila aggodalmamra, megindultunk a tanya felé. Vissza-visszatekintgetve nem sokáig láttam az árván hagyott kocsit, mert már besötétedett. Beértünk a Kovácsék tanyájába. Hogy kért-e a bátyám engedélyt az istállóba bekvártélyozásra, arra nem emlékszem, csak arra, hogy a jászolhoz kötötte a két tehenet, nekünk meg fekvőhelyet csinált az istálló sarkába szalmából. Lefeküdtünk. Egy darabig még a behumott szememmel is az elhagyott kocsit néztem, aztán elaludtam. Mit ad isten? Reggelre olyan vagy lett, hogy a két tehén könnyedén behúzta a kocsit a most már kopogós úton. Megvolt minden a kocsin. Annyira megkönnyebbültem, hogy még fázni is elfelejtettem. Aztán nekifogtunk a munkának. Fázisai már elmosódtak, de a hősies járőr feladatomat, amit minden nap teljesítenem kellett, máig életem kevésszámú férfias helytállásának tekintem. Ez abból állt, hogy miután Laji megfejte a teheneket, egy hatliteres kantát telemért vele, s ezt én vittem haza, hogy jusson az otthoniaknak is. Mikor hazaértem, várt még egy pótfeladat: vinni a tejből - már nem tudom, mennyit – Elek sógornak, az Árpád utca 5 alatti házába. Elek sógor bátyám rabiátus ember volt, de barátságosan fogadott, sőt, telerakta almával a kantát, miután kilötybölte vízzel, hogy ne maradjon tejes. Hogy miért volt ilyen fontos ember Elek sógor? Bizonyára azért, mert ő volt az apukám pár évvel korábban elhalt legidősebb nénjének, Rozika nénémnek az özvegye. A gyerekei akkor már házasok voltak, ő egyedül élt a hatalmas házban, amelyiknek a kamrája is akkora volt, hogy a mi konyhánk kétszer is elfért volna benne. Ameddig a tej-alma helycsere tartott, addig üldögéltem némán, mert nemigen kérdezett semmit. Aztán irány vissza a tanyára. Természetesen mindezt gyalog, hisz biciklizni még csak váz alatt tudtam, de különben se mertem volna kockára tenni az apukám munkába vivő biciklijét. Az útviszonyok se tették volna lehetővé. Néha-néha hátrasandítottam, reménykedve, hogy jön majd egy lovas kocsi, és fölvesz. Nem sokszor volt szerencsém, de amikor volt, az is balul ütött ki. Örömömben, hogy milyen jószívű ez az ember, kínálgatni kezdtem az almával. Túl sikeresen, mert amikor a dűlőhöz érve letett, alig zötyögött már néhány alma a kanta fenekén. Mit fog majd szólni a bátyám? Nem szólt semmit. Vagy elhitte a mohó emberről szóló vallomásomat, vagy úgy gondolta, biztosan én nem bírtam ellenállni, de hát legyen ez a gyaloglási teljesítmény jutalma. Ennél az almadézsmánál nagyobb baj volt, hogy az eltervezett menetúttól lesiklott a vonatunk, jobban mondva a fogatunk. A kukorica betakarításával megküzdöttünk, de a szántás az atyaistennek se akart sikerülni. Amit a tehenekkel szántás címén műveltünk, azt apukám csak karistolásnak nevezte volna. Bátyám gyorsan fölismerte a csődhelyzetet, és bejárta a környező tanyákat, hátha hajlandó lesz valamelyik lovas gazda elvállalni, hogy fölszántson. A jövő évi kenyér forgott kockán. Sikerült is, ám az időjárás közbeszólt, a vetés feliben maradt, a másik felire tavasszal került sor. A tavaszi búzavetés Vásárhelyen nem volt szokásban. Nyilván okkal, amint ez a 45-ös csépléskor majd kiderült. Ilyen kevés – olyan 8

36

mázsa körüli – búzánk még sose termett. Mindezt akkor, mikor a rossz idő miatt hazabaktattunk, még nem tudhattuk, úgy éreztük, megtettük, ami tőlünk elvárható volt. Ám Szőrháton még mindig lábon állt a kukorica. Ez a földdarab az anyukám öröksége volt, az Imre-tanya (Jani bátyám tulajdona) hátsó birtokfelében, ezért nem is a tanyabejáró felőli dűlőben, hanem a belsőszőrháti iskola dűlőjében volt ésszerű oda kijárni. Párszáz méterrel volt túl az iskolán, amelynek udvarán nagyon jó vizű volt az ártézi kút, az első világháborús emlékoszlop szomszédságában. Mindig onnan hordtuk a vizet. Az ásott kutak vize, kevés kivétellel, ivásra alig volt alkalmas. Persze, ha nyáron nagy volt a hőség, nem sokat finnyáskodtunk. Volt rá (a későbbi években) eset, hogy láttam a kútban a döglött vakondokot, mégis fölhúztam a vödröt, annyira szomjas voltam. Akkor hittem el azt is, amit némelyik első világháborús háryjános mondott: „Semiszlinél a lónyomból ittunk…” A szőrháti kukorica letörésére, részben haza – részben a tanyapadlásra fölhordására karácsony szombatján, már havas időben került sor, de ebből engem kihagytak: Laji és Szöcsi ment ki. Hogy emiatt megsértődtem volna, azt nem mondhatom, bár ez a háborús babérjaimból mégis elvett néhány levelet. Anya és gyermekei November 12-én, szombaton megszaporodott a család. Született egy takaros, egészséges, érett körmű, szőke hajú kishúgunk, aki a keresztanyám nevét kapta: Eszter. Így azonban csak fölnőtt korában hívtuk. Pösze volt az igazi neve, nem deviáltunk a vásárhelyi becenévi hagyományoktól, mint a Szöcsi esetében, aki tulajdonképpen Szöcske volt, mivel kicsiként fürge, ugrándozós természetű volt, viszont a jósága és engedelmessége miatt kiérdemelte a plusz becézést, ezért Szöcsi lett. Szöcskének csak akkor szólítottuk, ha kötözködni támadt kedvünk. Hasonló esetben én Ferkó voltam, különben Feri, Jani bátyámnak Fecuskám. Jellemzi akkori kisgyerek-világlátásomat, hogy mindaddig fogalmam se volt róla, hogy ilyen esemény is várható. Hogy a szülés az akkori viszonyok (kijárási tilalom este 8-tól reggel 5-ig) között hogy zajlott le, ki szólt a bábaasszonynak, s az hogy tudott odaérni, arról semmi emlékem nincs. Annál kevésbé is lehet, mert ilyenkor eltakarítottak a házból. Mikor Gyuszi öcsém, a kelleténél kicsit korábban megszületett, még csak 4 éves voltam, akkor Bánfi keresztanyáméknál aludtam. Hogy miért épp ott, és miért nem a szomszédban lakó Sadi vagy Jani bátyáméknál, az a szövevényes családi kapcsolatok rejtélye, nekem nem kötötték az orromra. Az viszont fájdalmas volt, hogy a kisöcsém satnya, vékonykezű-lábú, de méretes fejű csecsemő volt, s mikor a Kárpátaljáról, Perecsenyből hazatérő apukám meglátta, szomorú fejcsóválással így szólt anyukámhoz: - Körösztöltessük mög kedvesöm, mert löhet, hogy nem marad mög ez a kisgyerök. – Így is történt. Mármint a gyors keresztelés. Mert Gyuszi öcsém hamar bepótolta embrionális mulasztását, és erős kis fattyú lett belőle, aki később nem tűrte olyan engedelmesen az én regulázásomat, mint én a bátyámét. A természete is más volt, a korkülönbség meg kevesebb. Gyerekkorban egy-két év tudvalévőleg óriásibb távolság, mint fölnőtt korban a 10-20 év. Dezső öcsém 42 májusában született. Az ő megkeresztelésével nem kellett sietni, mert nagyon kifejlett, arányos testű, szép kis kerekfejű fiúcska volt. Hogy azonban az életkerék sose guruljon simán, itt más baj támadt egy jó esztendő múlva. Belázasodott nagyon, a priznicelés se használt. Az OTI orvosunk Vejszel doktor volt. Nem emlékszem, hogy Weichsel (Visztula) vagy Weisel (méhkirálynő) Imre volt-e a Med.univ. alá írva. (Mind a kettő szép név, ő mégis tanácsosabbnak gondolta a háború után Várhegyire változtatni, pedig a várhegy nem volt ismerősebb hangzású szó ebben a gyúródeszka laposságú városban, mint a jó német neve.) Mondták, hogy szerencsétlen sorsú ember, mert volt egy szép kisfiuk, aki az ő karjai közt halt meg valami gyermekbetegségben.

37

Most Weisel doktor tudománya csődöt mondott. A fényesen kopasz, óriási fejű doktor úr különben is szívesebben politizál apukámmal, mint a beteget kopogtatta, s tölcséres fülhallgatójával vizsgálgatta. Apukámék jobbnak látták elhívni Heller doktort, aki a város legkiválóbb gyerekorvosa volt. A magas, szigorú arcú Heller doktor új gyógyszert írt föl, s megparancsolta, hogy vigyük gyakran a szabad levegőre a beteg gyereket, s rakjunk a szobába fenyőágakat, mert tüdőgyulladása van. Fleming találmánya a Penicillin nálunk még a jövő zenéje volt, a tüdőgyulladásba bizony sokan belehaltak. Engem páni félelem fogott el. Mi lesz, ha a kisöcsémet úgy fogom látni, mint két évvel azelőtt a Jani bátyámék kislányát, két tízfilléressel az örökre behumott szemein? Az aggodalom itt nem elég, ezt éreztem, ezért állandóan tologattam a kocsijában, s közben imádkoztam, mert akkor még nem vesztettem el a hitemet: - Édes Jóistenem, ne vedd el a kistestvéremet! A Dezsőke még nem agyonzsúfolt memóriájában bizonyára jól megtapadtak a ringatás emlékei, mert később még sokáig vezényelt lefekvés után anyukámnak: - Ringass! – mikor megunta: - Né ringass! – és ez így ismétlődött, amíg az álom le nem birkózta. Hogy az ima volt-e hatékonyabb, vagy a Heller doktor tudománya, titok marad, a fontosabb az, hogy Dezsőke meggyógyult. Erre az ijedségemre később szegény Gyuszi öcsém fizetett rá, mert igazságszolgáltató bíróként bizony gyakran koppintottam a fejére, ha a két kisebb veszekedett. Mint öregebb, erre jogosult voltam, de a bíráskodásom pártatlanságához azt hiszem, szó férhet. Mintha az élet csak azért volna kitalálva, hogy bűneink számát halálunkig szaporítsuk… Megbántam ezt is, de későn, mint mindent. Pösze születése után betegséggondok nem voltak, tej is volt számára bőven. Most, hogy erre visszagondolok, esik le a húszfilléres: nyilván Szöcsi azért nem jött velünk azon a szerdai napon, mert akkor ők már tudták, mi fog hamarosan következni, s a mindenórás mellett kellett, hogy valaki otthon maradjon. Hálátlan agyam van, mert a bábaasszony nevére nem emlékszem, pedig három testvérem születését is ő vezette le, s utána is mindig jött még néhányszor a hatalmas, az orvosokénál nagyobb bőrtáskájával, benne csillogó szerszámok, kötszerek, üvegek. Ő nem volt ugyan madám, mint a kórházi szülésznő, mégis nagy tekintélynek és tiszteletnek örvendhetett. Szülés után jöttek a gyerekágyast látogatók, de nem üres kézzel, mert erős hagyomány volt még a komatál hordás. Többnyire galamb- vagy tyúkhúsleves, rántott combok, hátak, kompót vagy befőtt. Minden bőségesen, hogy a csorgó nyálú kisebb gyerekeknek is jusson. Jutott is. A legfinomabb kétség kívül a madártej volt; sok évszázad találékony asszonyainak, szakácsainak eddig még nem sikerült finomabb ételt föltalálni nála. Most, a kis Pösze születése után persze nem voltak ilyen dús lakomák, sőt, arról sincs emlékem, hogy ki jött el, ki nem a rokonok közül a gyerekágyashoz. Arról sincs, hogy anyukám most tartotta-e magát korábbi szokásához, és 6 héttel a szülés után elment-e a templomba, vagy sem. Megkérdezni már nem tudom, így hát csak eltöprengek rajta, mi lehet a magyarázata annak, hogy az apukám naplójában nem esik szó róla, hogy megvolt vajon már a szülés, fiúval vagy lánnyal gyarapodott a család. Pedig a gyerekek név- vagy születésnapjáról is megemlékezik. Az is lehet, hogy a tudata alá nyomta ezt a gondot. Korábban, Gyuszika, majd Dezsőke születése után el-eljött a zöldkeresztes „kisasszony” csecsemőnézőbe. De leginkább beszélgetni szeretett a barátságos Mecséry Irma, jó hosszasan. Bizonyára egy dzsentri származék, pártában maradt lány volt, akinek örülnie kellett, hogy álláshoz jutott. Hogy Pöszéhez is járt volna, arról nincs emlékem. Talán elmenekült ő is. Mostantól már 6 gyerek gondja-baja görbítette anyukám hátát. Azaz gyerök csak négy volt, kettő pedig lány. Ez a támasz nélkül maradt kisgyerekes anya akkor 38 éves volt. Akkor nem láttam fiatalnak. Fiatal 18 évesen volt, a dupla ágy fölött függő esküvői fényképen. De volt kislány is, egy másikon, ahol a 28 évesen megözvegyült szép, nyugodt arcú, okos tekintető

38

nagyanyám, Szél Rozália áll, karjában a csecsemő Jancsikával, jobb szélen a fényképeszkedési kötelezettség miatt komoran a lencsébe néző legnagyobb fia, a 7 éves Pali, középen szőke Sadi öccse, előttük egy fonott kisszéken ülve a 3 éves Rózsika, fodros ruhában.

39

Korán megtanulhatta, milyen sors a félárvaság, megtanulhatta, hogy az életben ritka madár az öröm, de minden nap suhogtatja pálcáját a legnagyobb úr, a Kötelesség. Bőven kijutott neki belőle, s ő ugyanilyen kemény törvénytartással a gyerekeit is megtanította tisztelni, ezt a legnagyobb urat, aki hallhatatlan és örökkévaló, mint a Teremtő. Szó sincs róla, hogy a Nagyúr pálcasuhogtatása félénkké, komorrá, örökké búval béleltté tette volna. Hiszen az életben voltak melegítő fénysugarak is. Gyerekkorban a pajtások, Bandula Pannika, Miska és a többiek, később a sok kedves rokon, a jó szomszédok, a fél város jobbik fele. Tudott szép hangon danolni, s ha az alkalom úgy hozta, énekelni is. A háború alatt is sokszor szólt a nóta, de ahogy sötétedett az égbolt, előkerültek az első háborúban a nagyanyjával együtt énekelt könyörgő dícséretek is. Mivel a nagyanya már régóta a Kincsesben porladt, velem kellett megelégednie, hogy együtt énekeljük az „O seregeknek Istene” kótájára: „A vérmező kiegyezett, a fegyver elkészíttetett, / Pusztulást kell várnunk magunkra. / Kedvezz, Uram, és könyörülj, / Veszedelmünkön ne örülj.” Nyilván mással volt elfoglalva az Isten, mert buzgó fohászunknak nem sok foganatja lett, a kedvezés és a könyörület egyre csak késett, inkább a csapások szaporodtak. Meg kellett próbálkozni másfajta segítő erővel is: a jósoltatással. Régebben is voltak hivatásos jósnők, iparengedéllyel nem rendelkező cigányasszonyok, de akkor még anyukám csak nevetett ezeken. Most azonban fordult a kocka. A pár házzal följebb lakó Kovácsné Bánfi Mariska néniről kiderült, hogy ért a kártyavetéshez. Hogy az ő férje hol volt, volt-e egyáltalán, már elhomályosult. Nevezetessége nem lehetett, mint például a nagy házas Bangának a nagy háza, mert akkor emlékeznék rá. Fia viszont nagyon is volt. Kovács Imris a bátyám egyik jó cimborája, sőt szaktársa volt, gyakran megfordult nálunk a két évvel korábbi tánciskolás időszakban. Nem volt túl beszédes, inkább csak fütyürészett, az utcán is, a szobában is. Viszont tudott citerázni. A tánciskolában tanultak elmélyítése végett sokszor összegyűlt nálunk néhány lány és fiú, és nagy nevetgélések közt szorgalmasan ismételgették a lépéseket a Kovács Imre tamburájának hangjaira. Én meg a kuckóból csodáltam őket. Különösen azt, amikor apukámnak is kedve kerekedett, és a keringő meg a rezgő csárdás titkaiba bevezette őket. Ez volt az életben az egyetlen eset, amikor apukámat táncolni láttam. Mindez a háború kellős közepén. Ha babonás volnék, azt mondanám, biztosan a vesztét érezte. A dolog azonban egyszerűbb: lélek és kedély képes függetleníteni magát a körülményektől. Ha ez a képessége hiányozna, mindnyájan meghalnánk az első sorscsapástól. Nos tehát, Kovács néniből kihozta a fia háborúba vitele a kártyavetési tudományát. Anyukám is átment hozzá egy-egy este, hátha jó hírt hall apukámról. Egyszer, talán jutalomképpen, én is átmehettem vele. A festett, színes lapokról kiderült, hogy az egyik egy barna férfi, a másik betegség, a harmadik jó hír. Ez kellett volna éppen, hát hogyne örültem volna. De a jó hír valamiért mégse jött. Az apa nélkül maradt család elkormányzása nem a legnagyobb gondja volt anyukámnak. Szöcsi már minden házbeli dologhoz értő jó segítség volt, Laji leleményesen eszelte ki a fő csapás irányát, a két kisebb gyerek föl-föllobbanó harci kedvét is le lehetett csillapítani egyegy rákiáltással vagy fenékre csapással, vagy ha több kettőnél, a törlőruha ostorhelyettesítő meglendítésével. A bátyám ugyan már sokszor „nagylegény” volt, csak a saját fejétől hagyta magát kormányozni, így az is előfordult, hogy a tehetetlenségtől súlyosbított mérget a nyútófával vert ágyvég szenvedte meg, mert egy ekkora, embernyi fiút már mégse lehetett pofoncsapással észre téríteni. Hét lélek vágya, érdeke, szándéka, szeszélye törvényszerűen össze-összeütközik, ezért kanálcsörgés nélkül elképzelhetetlen a családi élet. A legnagyobb baj a növekvő ínség, és az apahiány volt. És a sosem apadó félelem, hogy vajon merre van, hogy van, hazajön-e még.

40

Zsírosmécs, málé, melasz A bennünket is utolérő háború legelőször a villanyt oltotta el. Nem volt áram, de sötétben mégse maradhattunk esténként. Megvolt ugyan még a petróleumlámpa, hiszen Galyas sógor legényei alig négy évvel azelőtt verték a falat a bergman-cső befektetéséhez, hogy aztán egy új csoda teremtsen fényességet a takarékosra csavart tatarú petróleumlámpa helyett, de petróleumot már nem lehetett kapni, hiszen a három hadsereg minden kőolajszármazékot fölemésztett. Az oroszok a petróleumot ugyan nem itták meg, de tankjaik, teherautóik, sőt repülőgépeik nekik is voltak bőven. A sok nyomorúságot megélt népen azonban nem lehetett kifogni. Az évszázadok során fölhalmozódott ismereteket elzabrálni se lehetett. Mivel gyertya se volt (bár voltak a városban néhányan, akik tudtak önteni, de drágán), előkerült a kis findzsa, benne a zsírba helyezett tatar, és már adta is büdösen füstölgő gyönge fényét a zsírosmécs. Szép nagy árnyékokat vetettünk a falra, ha fölálltunk. Olvasni nemigen lehetett, de kedvünk se volt hozzá, viszont lehetett beszélgetni, a vacsorát meg vakoskodva se a fülünkbe raktuk. Éhezésről szó se volt, mert volt még kenyérnekvaló, krumpli, hagyma, sárgarépa, gyökér; megvolt a disznóvágásból télire esedékes zsír, szalonna; a tyúkólban a kotkodácsolók, a Laji pár éve gyártott galambpadlásán a szép karielek, strasszelek, akiktől a galambfiak majd várhatók voltak. Nem volt azonban cukor, és egyre nehezebb volt a Romániából becsempészett sóhoz hozzájutni. A világháború kisarjasztja az adómentes árucserét. Az első végén „láncoltak”, most „feketéztek” az erre kényszerülők, vagy szakosodók. Vonattetőn hasalva, vagy ütközőn ülve, zsákokban, batyukban hordták-vitték a hiánycikkeket a megfelelő helyre: Pestre élelmet, vissza iparcikket, meg ami kellett. Mivel a cigarettázó oda volt, a dohányhiány bennünket még nem sújtott, sőt, azt is külön élvezet volt látni, hogy Kovács atyám, mikor meglátogatott bennünket, hogy csihol szikrákat a fényes acéllal a kovából, a szikrák hogy kapnak bele a taplóba, hogy aztán annak parazsával a csibukjába tömött dohánymorzsa is meggyulladjon, és a szépen tekergő pipafüst szaga enyhítse a zsírosmécs büdösségét. (A férfiak közt akkoriban még több volt a pipázó, mint a cigarettázó. A választóvonal itt is jobbára a társadalmi pozíció volt. Egy béres pl. biztosan nem cigarettázott. Közrejátszott az olcsóbb pipadohány és a drágább cigarettadohány közti árkülönbözet is. A Teleki és a Kisfaludy utca sarkán volt a Pipakirály. A bolt kirakatában elelnézegettem a sokféle formájú és szárhosszúságú, fényes kupakú pipákat, csibukokat. A „Sárgarézből van a pipakupakom, / És ezzel szédítem a rózsámat” kezdetű akkor népszerű kuplé is elárulja a pipa rangjelző mivoltát.) A cukorhiányon a melasz segített. A cukorrépából vonta ki anyukám valamilyen trükkös eljárással, s ez a nyúlós, barna melasz került bele cukorpótlékként például a mákba. A mákostészta volt gyerekkorom legkedvesebb étele. Az igazi boldogság az lett volna, ha minden nap az kerül az asztalra. Most is rákerült néha. De ez a melasz! A finnyásság nem volt divatban nálunk, de ezt már alig lehetett kibírni fintorgás nélkül. De minden rossznál van még rosszabb is. A cukorrépaleves. Tavasz felé már arra is sor került. Hiába volt benne a finom rózsakrumpli is, annak is elrontotta az ízét ez az émelyítő, legföljebb nyersen lenyelhető cukorrépa. Ismeretbővítő hatása persze volt, mert az addig megismert íz-skálát egy új fajtával szélesítette. Most, vén fejjel már restellkedve számolok be ezekről az apró kellemetlenségekről, amelyek akkor nagy szerencsétlenségnek tűntek föl. Hiszen később már hallottam a hadifoglyok csalánleveséről, még később arról a rettenetes sorsról, ami a zsidókat sújtotta. Ezekhez, de az ostromot átélt pestiek szenvedéseihez képest is mindez szóra sem érdemes szúnyogcsípés. De a gyerek mérlege, helyzetérzékelése nem úgy működik, mint a felnőtteké. Ez mai fejjel már evidencia, amiről szólni sem érdemes. De én nem történelemkönyvet írok most, pusztán „az eltűnt idő nyomában” kószálok. Az étlapot kényszerítésből gazdagító pulicka meg a málé, ha idegen és nem túl finom íz volt is, már szívesebben fogadott étel volt az asztalon. Ezeket a kukoricalisztből készült oláh

41

ételeket nem lehetett ugyan a galuskával vagy a tejpitével összehasonlítani, de sokkhatással nem jártak. Január végén egy napra visszatért az eltűnt világ. Disznót vágtunk. A kisnéném férje, apukám Lídia nénje felőli sógora volt a böllér. Jólelkű, de kicsit anyámasszony katonájának számított a nagy családban, a közítélet szerint nem tudott gazdálkodni, pedig lett volna mivel. Korábban minden február 11-én este elmentünk a Búvár utcába kisnénémet megköszönteni. Itt nem volt akkora névestei trakta, mint a Szécsényi utcában Pál estéjén, de Pali bátyámmal nem is lehetett versenyre kelni vendégszeretetben és generózusságban. Itt viszont el lehetett gyönyörködni a szép Zsuzska unokanénémben, a még szebb Peszuban, aki már Szíverné volt, és Ecónak kellett becézni (ez urasabban hangzik), de a rőfös-segéd férje nem örvendett közszeretetnek. Pinke fiuk csak Lajival találhatott közös témát, mert nagyjából egykorúak voltak, de rám itt is csak az illedelmes hallgatás várt, viszont a nagyobbak beszédét hallgatni is nagyon szerettem. A már családos Lica és Piri néném gyerekei sem sokat fakajtottak. Most azonban Laskai sógor volt minálunk. Lefolyt a disznóvágás annak rendje módja szerint, de mikor estefelé asztalhoz ültünk, s már megeredt a nyálam a paprikás finom illatától, Laskai sógornak még volt egy olyan alakítása, amit mi, gyerekek, évek múltán is ironikus somolygással emlegettünk. Vacsora előtt Laskai sógor égnek emelte a szemét, és olyan hangon, mint az imára szólító pap a templomban, fölszólított bennünket: - Gondoljunk a távollévőkre! Mi persze az ő felszólítása nélkül is gondoltunk, ha nem is többes számban, de ezt a templomi stílust mulatságosnak találtuk, s a nevetési ingert alig tudtuk áhítatra változtatni. A rideg kálvinistaságunk nem passzolt ehhez a művinek érzékelt modorhoz. Pedig szegény Laskai sógor biztosan őszintén érezte amit mondott. Hát ilyen nehéz egyik embernek megértenie a másikat… Egy másik téli gond a tüzelés volt. Annyi szalma meg ízík nem volt, hogy naponta a kemencét fűtsük. Volt a szobában a kemence belső fal felőli sarkába egy henger alakú kiskályha beállítva, az izzott pirosra a csöves kukoricától, mert kukorica volt bőven, a fával ellentétben. Ez is új, hallatlan dolog volt: elégetni a disznóhízlaló, teheneket abrakoló kukoricát. A hőségtől kipattogó szemek finom, kesernyés szagot árasztottak. A tüzelőínség olyan méreteket öltött a városban, hogy a policájok se tudták megfékezni a fagyoskodókat: a végtelen hosszú Jókai utca két oldalán magasodó nyárfasort kivagdalták mind egy szálig. A temető fáit se kímélték. A bátyám a törvényes utat választotta. Néhány idősebb ember bevette a csapatába, és mentek a Tiszára fát vágni. Hogy a munkadíj hányadrész volt, ő tudja megmondani, nekem csak az volt az újdonság, hogy a részt nem mázsára mérték, hanem köbméterre, amit csak meternek mondtak. A konyhai berakott sparhetbe jó volt a csűcsutka, ami volt dögivel. Az itthoni favágással nem kevés bosszúságot okoztam a bátyámnak. Volt egy kecskebak, abba tette bele a többnyire jó, göcsörtös rönköket. Méretesre szabdalásukhoz nem volt alkalmas a kézi fűrész. A kétfogantyús, nagyfogú keresztfűrész ugyan kitűnő hangszer volt, két végét összefogva – elengedve szép hangot adott, de egyenletesen húzni, akadozás nélkül, már meghaladta a képességeimet. Hogy ez a túlsó oldalon állónak milyen bosszantó, azt csak pár év múlva tudtam meg igazán, mikor Gyuszi öcsém állt a velem szemközti oldalon. Rüh A háború, a katonák nemcsak elvisznek, hoznak is. A tetűt ugyan nem kellett nekik hozniuk, abból volt Vásárhelyen is elég. Az iskolában már első osztályos koromtól megszokhattam, hogy nemcsak rendszeres köröm és nyakvizsgálat van, de serke- vagy tetűkutatás is. Szegény ebédösök, ínségházbeliek néhányszor bűnösnek találtattak. A további intézkedést tanító néni velünk, ártatlanokkal nem közölte. Volt még tapintat az akkori pedagógiában. A fejvizsgálat elé annál inkább is bátran nézhettem, mert a rendszeres mosdási, fürdési kötelezettségen fölül nálunk dívott egy számomra fájdalmas prevenció: a nullásra kopaszított fej. Milyen irigykedve néztem Domján Tyutyus hosszú barna haját, de megnövesztési engedélyt majd

42

csak négy év múlva, a konfirmációm előtt kaphattam. Addig otthon működött rendszeresen a kétágú nyírógép. Hajat vágni mindenki tudott, de engedményt a testvéreimtől se kaphattam, csupán télen válthatta föl a nullást a hármas rátét. Ez a nyiratkozás nem számított büntető rangvesztésnek. Apukám is csak szép Kossuth-bajuszt növesztett, de a haját mindig levágatta. Igaz, ő csak hármas fokozatúra. Ahol jószág van, ott vérszívók is vannak. Márpedig a Pál utcában mindenkinek volt legalább szárnyas, vagy sertés háziállata. Nem szűkölködött hát a környék parazitákban. A tyúktetű volt a legártalmatlanabb, mert finnyás lévén, az embert békén hagyta. De a legyeket és a bolhákat nem fertőzte meg a fajelmélet: disznó, kutya, ember mind egyenlő volt nekik. Ebben a régi világban egyedül ők maradtak hívek a jakobinusok egalitarizmusához. A legyektől a tehenek szenvedtek legtöbbet, hiába csapdostak jobbra-balra a farkukkal. Jó meteorológusok is voltak: vihar előtt olyan vadul szurkáltak, hogy nem győztem az arcomat, karomat, lábomat csapdosni. Nyáron minden ajtón, a mennyezeten is lógott egy ragacsos légyfogó, de a fogságba esetteken kívül is maradt még légiónyi. Csodálva néztem apukám ügyességét, aki a fölröppenő legyet is a markába tudta szorítani. Sokáig kellett gyakorolni, mire - legalább ebben - utolértem. A bolhát se volt könnyű köröm közé kaparintani, és bosszúállón kettéroppantani, de ez a tiszta ágyneműk közt viszonylag ritka betolakodó volt. Most viszont megjelent valami új, szemmel nem is látható fenevad, aminek addig még a nevét se hallottam. Először azt hittem, hogy valami titkos eredetű bőrbetegség kínoz bennünket. Ilyen fokú viszketést még himlős napjaimban sem éreztem. Kivétel nélkül mindnyájan vakarództunk, sőt próbálkoztunk a cserépdarabos dörzsöléssel is. Nem ért semmit. Jópár szenvedésteli nap eltelt, mire anyukámnak sikerült szerezni valahonnan a szintén hiánycikknek számító kénport. Ez aztán, zsírral összekeverve, a bőrbe bedörzsölve véget vetett a rühkorszaknak. Pár évvel később a polgáriban természetrajz órán tanultunk a „galandféregről vagy trichináról” s egyéb élősdiekről, s én undorodva néztem a tankönyvben a rühatka ijesztően ronda ábrázatát. Szerencsére a szokványos házi ragadozók, az egerek nem használták ki a háborús konjunktúrát a túlnépesedésre. Ebben múlhatatlan érdemei vannak a Mircinek, a szép cirmos macskánknak, aki játszótársnak is bevált, mert legalább princelni hajlandó volt megtanulni. Öröm volt látni kecses ívű ugrását, amikor a Princ! vezényszóra átlendítette magát összekulcsolt kezeim fölött. Nem volt bigott húsevő, mert a mindennapi tejét is vígan kilefetyelte a macskatányérból. Későbbi, végelgyöngülésbeni kimúlásakor megadtuk neki Gyuszival és Dezsővel a végtisztességet. A hátsó udvarban temettük el, sírbeszéddel és temetési énekkel búcsúztatva húztuk rá a földet. Köztisztasági felügyelet, fertőtlenítő állomás nem volt a városban. Az új urak el voltak foglalva a pártházak szétosztásával, az igazoló bizottságok megszervezésével, no meg az orosz parancsnokság kívánalmainak teljesítésével. Iskola A Lévai utcai református elemi népiskola vastag, vörösbarna téglafalai, utcáról beláthatatlan óriási ablakai ugyanúgy komorlottak, mintha mi sem történt volna. Pedig történt: nem volt már olyan élet-halál fontosságú életszíntér, mint eddig, három éven keresztül. Előveszem az Értesítő könyvemet, s látom, jól emlékszem: a negyedik osztályban alig-alig koptattam szálkás, öreg padjait. Mulasztott napok száma: 93, ebből igazolatlan 8. Ez testvérek között is több mint 15 hét, a rendes körülmények közt 32 hetes tanévből. A körülmények pedig még kevésbé voltak rendesek, mint az előző, kurtára kényszerült tanévben. A tanítók java – a mi iskolánkból Pánczél László tanító bácsi – vagy katona volt, vagy elmenekült. Azóta már tudom, hogy a leghamarabb a Bethlen Gimnáziumban kezdődött meg a tanítás, november 6án. Ott is csak azért, mert a nyolcadikosok Szomor Gábor és Hajnal Imre vezényletével kitakarították a románok által földúlt, összerondított tantermeket, az ablakokat beüvegeztették, a nem katona Vörös Mihály tanár úr pedig összeszedett néhány nyugdíjas

43

tanárt, egy-két egyetemistát, a diákok naponta vitték a fát a kályhákba, és elkezdték a hadi tanévet. Odavették a lánygimnazistákat is, mert ott hadikórház volt, különben is elmenekült minden tanár. Hogy a Lévai utcában ki és mikorra teremtett tűrhető feltételeket, majd talán valaki még kinyomozza. Karácsonyig biztosan nem jártam iskolába, utána is csak a tavaszi legelő kisarjadásáig, leszámítva a szénszünetet. Pedig újra az a tanító néni tanított, akit másodikban, mikor Lencse Andor tanító úrtól ő vette át 63 létszámú osztályunkat, a világ legszebb és legkedvesebb nőjének láttam, és nagyon szerettem. Hullámos barna haja, zöldeskék szeme és különlegesen szép beszédhangja volt. Hogy kedvelhetett, és a bizalmába fogadott, az bizonyítja, hogy gyakran bízott meg olyan feladattal, amiért a Zsoldos utcai házukba kellett elmennem. Utcahosszás, hatalmas, szárazbejárásos ház volt, amelyikben a kapun belül balra is, jobbra is volt lakásbejáró. Ilyet addig nem is láttam. Szememben akkor a szárazbejárásos nagy házak álltak a rangsor élén, amelyekben a bejárat mennyezetén is volt egy ajtó, azon keresztül vitték a padlásra a búzát. A második helyen a zárt, színes üvegtől ragyogó gangú házak álltak, a harmadikon az egész portások. A mi házunk negyedrendű volt. Hogy hány grádicsa volt akkor a városi hierarchiának, nem tudhatom, de mi valahol az alsóközép szférában lehettünk. Első Zsoldos utcai küldetésemkor még a második osztályban, Samu bácsi, a tanító néni apja engedett be a csöngetésre, s miután megkérdezte a nevemet, az apám nevét, a harmadik kérdése ez volt: - Hány hold földetek van? - Megmondtam. A válasszal nyilván a helyére tette magában a családunkat, de nem volt barátságtalan. Samu Zsuzsánna tanító nénit a negyedik osztályban már Égető Györgynének hívták. Nem hiába jött hát sokszor elébe már másodikban az a stramm, egyenruhás hadapród, akiről most nyilván ő sem tudta, él-e még, s ha él, merre van. Más volt most minden, mint az első három évben. Kevesebben voltunk. Naponta vinni kellett valami tűzrevalót. Ebédösök már nem voltak, mert nem hozott nekik senki ebédet. Tankönyvem se volt, csak füzetem, egy kockás meg egy vonalas. Sajátos módon a háborúról se az órákon, se a szünetbeli beszélgetésekben nem esett szó. Nyilván az ilyesmit nevezik a pszichológusok elfojtásnak. A régi szünetbeli játékok közül a háttérbe szorult a bunkózás, amelyikben az összekapaszkodott, kígyóvonalban futó csapat végén álló „bunkó” egyszer csak óriásit repül, és elterül a földön, mint a gyalogbéka. Az „aggyuram katonát, erőset, velőset, hagy gyüjjön az a hírös – itt bekiáltották valaki nevét – akinek át kellett szakítania, ha bírta, az összekapaszkodott csatárlánc leggyengébbnek kinézett láncszemét” – szintén elvesztette varázsát. Előtérbe került a birkózás, néha a verekedés. A lányokkal nemigen foglalkoztunk, még szót is alig váltottunk velük. Zsoldos Kati osztálytársammal csak azért kerültem jó barátságba, mert temetőcsősz volt az apja, kint laktak a Kincses temetői csőszházban, így legeltetéskor néha odajött hozzám beszélgetni. A sok hiányzásom is belejátszhatott, hogy a számtanpéldák egyre ködösebbé váltak. Hogy az év végi bizonyítványomban mégis kizárólag „kitűnő” osztályzatok szerepelnek, az nyilván csak a tanító néni elnéző jólelkűségének köszönhető. A város és a nagyvilág A város és az óriási kiterjedésű tanyavilág életéről voltak közvetlen tapasztalataim, és hallomásból szerzett hírek meg rémhírek. Alig pár nappal az oroszok bejövetele után egy délelőtt meglátom az öreg esernyőjavító mester Vásárhelyit, hogy egy krétával írja a Ménesiék melletti és nagyon elhanyagolt ház, a Zsófi néni házának rozoga nagykapujára: Éljen a kommunista párt! Hogy kommunisták a valóságban is vannak, nem csak az inasgyerekek egymást csúfolásában, méghozzá már pártjuk is van, ezt innen tudtam meg. Lehet, hogy akkor Vásárhelyen még nem is volt, de az esernyős már szerette volna, hogy legyen. Pár hét múlva aztán kiderült, hogy tényleg vannak. Hallottuk, hogy Kiss Pál tűzoltóparancsnok lett a polgármester. Fölbukkantak a karszalagos

44

policájok, akiknek semmi tekintélyük nem volt, de állítólag ők vigyáztak a közrendre. Hogy mennyire sikeresen, azt a Jókai utcai nyárfák sorsa, meg a rablásokról szóló hírek is elárulták. Megjelentek falragaszok is, egyik az orosz városparancsnokság előírásaival, másik Kiss Pál polgármester aláírásával. Ezekből számomra egy volt nagyon fájdalmas: a flóbertpuskát, amit apukám valahonnat, talán még Szabadkáról hozott, s amely néhány veréb és gerle halálát okozta, s egyszer még én is lőhettem vele igazi golyóval, most a bátyám keze által a szivattyús kút fenekére feküdt. Nem kockáztatunk. Pedig a padlás nagygerendáján addig nagyon jó helye volt. El lehetett érni, a závárját tologatni, megtöltetlenül is célozgatni a padlásablakból a verebekre. Most ennek a katonás játéknak is fuccs, marad az ízikcsutkahegedű, fegyvernek pedig a madzaggal puskaként vállra akasztható járomszög. Ezzel már Gyuszi öcsém is tudott csatázni, ha nem is volt hajlandó mindig elterülni, ha lelőttem. Megtudtuk azt is, hogy a Kokron gyárosék hatalmas palotája, amelyik a hajnalonként a Harisnyagyárba siető munkások verejtékéből épült, már a kommunista párt székháza, ahol Oláh Mihály kőműves (nem a szakma kiválósága, de jó nagy hangja van) a főember. Pártház lett a tabáni templommal általi olvasókör is. Apukám egykori szaktársai – már akik itthon voltak – városszerte ismert nevű fejesek lettek: Karácsonyi Ferenc ácsmester karácsony táján már főispán, Takács Ferenc miniszter. Hogy lettek azok, azt nem tudtuk, mert a debreceni nemzetgyűlésről semmit se hallottunk. De volt már újság is, amiből sokat lehetett tanulni. Innen tudtam meg, hogy van egy Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, aki miniszterelnök. Itt láttam először Sztálin marsall arcképét, olvastam Churchill, Roosevelt, Eden nevét. Nekem azonban a főkatonák jobban imponáltak: Konyev marsall, Zsukov marsall, Montgomery tábornok, Eisenhower – ezek verik a németeket, tőlük várható, hogy a háborúnak egyszer vége legyen. Győzelmi jelentés minden számban volt, de a háborúnak csak nem akart vége szakadni. Ezzel szemben jöttek a hírek – nem az újságból –, hogy milyen sorsuk van a hadifoglyoknak, hogy az oroszok az utcai járókelőket is berángatják a fogolyoszlopba. Temesváron van a haláltábor, ahol a tífusz pusztítja a magyar foglyokat. Konstancában rakják őket hajóra. Pesten döglött lovakból vágnak húst az emberek. De rémségekért nem kellett messzire menni. Elszörnyedve hallottuk, hogy a susáni pap, az oroszok bejövetele előtt félelmében kiirtotta a családját, aztán magát is főbe lőtte. Szegénynél hatékony volt a „bolsevisták kiirtják a papokat” propaganda, nem tudta, hogy Sztálin nem rajta fogja kezdeni. A tabáni templomban most is harangoztak, s nekem, ha iskolába jártam, újra módom volt az orgonát fujtatni a vasárnapi istentiszteletkor, sőt, egyszer a harangkötelet is meghúzni. Elszaporodtak a feketézők, akik a vonat tetején ülve is följutottak Pestre, s az élelmiszerekért cserébe hiánycikkeket: gyufát, borsot, kötőtűt árultak, jó pénzért, vagy tyúkért, tojásért. A sót Romániából hozták. Csempészni nem kellett, mert fináncok még nem voltak, sőt, határ se. A Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszert, amit még a Horthy korszakban eszeltek ki, most a rekvirálások helyettesítették. Pontosabban: rekirálások. Hogy ez a szó mit jelent, egy éjszaka én is megtudtam. Álmomból arra riadtam föl, hogy idegen férfiak vannak a szobában, köztük egy orosz katona. Föl sem mertem ülni, csak fekve pislogtam oda a mellettem alvó Gyuszi mellől, s láttam, hogy anyukám sírva könyörög nekik valamiért. Mikor elmentek, megtudtam, miért a nagy ijedelem: reggel be kell szolgáltatni a mázsaháznál az egyik tehenet. Mi lesz most? Jó pár óra múlva derült ki a szerencsés fordulat. Anyukám elmondta a beszolgáltatási bizottság urainak, milyen helyzetben van itthon a sok gyerekével. Szerencsére köztük volt Takács Ferenc fia, akiben volt annyi jóérzés, hogy a saját szakállára alá merte írni a mentesítő igazolást. Leesett a kő az én szívemről is. Hétköznapok A hétköznapok tárgysorozatát nem kell hosszasan vitatni, mint a taggyűlésekét. Minden család sajátos összetétele, életkörülményei írják meg a napirendet, a végrehajtás felelőseit. Ép családban az apa kel föl elsőnek, a csonkítottban az anya. A jószágok már követelik jogos járandóságukat. Magot kell vetni a szárnyasok elé, vizet az itatócserepükbe, megkeverni a

45

nagyvödörben a korán követelőző disznók, malacok vályújába valót, megfejni a teheneket, leszűrni a tejet, közben oda-oda szólni a mindig álmos gyerekeknek: - Keljetek föl, kedveseim, mert már a hasatokra süt a nap! A fölkelés a nap legkeservesebb feladata. Az álom húz visszafelé az édes kábulatba, az ébresztgető hangokra keserűség, sőt harag ébred a szívben, de nincs kegyelem, föl kell tápászkodni, morcosan megmosdani a hidegvízben, aztán megkezdeni mindenkinek a maga keservesen beinduló munkáját. Dehogyis szürkék a hétköznapok. Mindegyiknek külön színe van. Aranyszínű csak egy: a vasárnap. Volt. De most már az sem az. Akkor ragyogott aranyfényben, mikor még békében és nyugalomban lehetett az eresz alatt megterített asztalhoz ülni, hallani a nyári napfényben csillogó alpakka kanalak csattogását, várni soromra az ebédosztásnál, de aggodalom nélkül, hiszen egy zúza, a kiscomb, egy darab mellehúsa bizonyosan az én tányéromba fog kerülni, s beoszthatom kedvem szerint, hogy a legfinomabb falat maradjon utoljára. Közben hallgatni, mert „magyar ember, ha eszik, nem beszél”, de a hallgatás jó volt, mert a kanalak nem hallgattak. Az ő csattogásuk volt a legszebb muzsikaszó. Ennek a világnak már vége van, most a vasárnapok is sötét árnyalatot kaptak, az asztalfőn nem ült senki, csak egy árnyék. A hétfői nagymosás napja volt ebéd szempontjából a legsoványabb. A mosás folyamatát nagyon ritkán láttam, mert legföljebb a végére értem haza, a hidegelésre, de akkor a ruhák már tiszták voltak, s még egyszer elmerültek a kékítőtől égszínt kapott vízben, s várták a visszeres, meztelen lábú, de erőskezű asszony csavarását, hogy ne csurogjanak az eresz alatt végig kifeszített manilla madzagon. A vasalást jobb volt nézni, mint a mosást. Az ágyneműknél a mángorlással kezdődött. A mángorló rőfnyi hosszú, vaskos, a nyelével ellentétes végén, a bal tenyér támasztékául szolgáló kiemelkedésű, szálkamentessé pácolt, jó nehéz szerszám volt. Fegyverként, vagy verekedésre nem használható, ám dohányvágásra már igen. Ezzel kellett görgetni a nyújtófára csavart lepedőket. Hogy miért, azt nem tudtam. A vasalást könnyebb volt megérteni, mert az eredménye, különösen az ingeknél nagyon látványos volt. A vasalóval mindig sok baj volt. A fölhevítésére szolgáló faszenet petróleummal kellett meglocsolni, hogy lángra kapjon. Aztán lóbálni kellett a vasalót, hogy a kerek lukakon keresztül levegőhöz jusson, és egyenletesen izzon a faszén. A lóbálást néha én is csinálhattam. Jó játék volt, bár a széngáz furcsa szagú, de a szájban jóízűvé tette a nyálamat. A legfontosabb ingeket, amelyek nyaka alá vasárnaponként keménygallér is került, most nem kellett vasalni… A visszeres láb sokszor fájt, a fásli se sokat segített rajta, a hát is elvesztette egyenes tartását, a szív össze-vissza kalapált, de mindez nem számított, a munka nem ismer kíméletet, belőle pedig van rogyásig, s közben még gondolkozni is kell, mert az élet feladatokat ad, mint egy szigorú számtantanár, s nincs, aki súgjon, mert most hiányzik. Nem is biztos, hogy fog még súgni valaha. Láttam én ezt, de segíteni nem tudtam rajta. Amit mi, nagyobbak tudtunk, azt megtettük mind a hárman. Szöcsi tán a legtöbbet, mert vele meg lehetett beszélni olyan dolgokat is, amit a bátyámmal és velem nem. A kenyérsütő napnak már előző este megkezdődtek az előkészületei: a liszt szitálása a nagyvájling fölött, a kenyértészta összeállítása, a kovász hozzáadagolása, aztán a homlokizzasztó gyúrás hosszasan. Végül előkerülhettek a gyékényből font szakajtó kosarak, amelyekben fehér ruhával leterítve pihennie kellett a tésztának, hogy reggelre fölpúposodva megkelhessen. A kemence befűtése ilyenkor különös gondosságot követelt. Nem mindegy, hogy gyorsan megégeti, vagy szép lassan, pirosas barnára, foszló bélűre, egy hétig biztosan jóízűre süti a kenyereket. Meg ami még a kenyérsütéssel vele járt, a nekünk, gyerekeknek életkor szerinti nagyságú cipót, az akár zsírral, akár tejföllel megkenve fölséges ízű lángost, néha bodagot is. Amikor a piszkavas szikrákat pattantott ki a kemencefenék izzó tégláiból, akkor kerültek a kerek alakúra formált kenyértészták a sütőlapátra. Az előtét sülés közben néha lehajtotta anyukám, hogy ránézzen a sülés előrehaladására. Jó három óra kellett hozzá,

46

hogy kisüljön, de nekünk ez már nem fájt, mert a lángos fél óra alatt kész volt, az aztán jól elverte az étvágyunkat. A kovászoláshoz szükséges korpaélesztőt anyukám maga gyártotta. Zsömle nagyságúra formálva száradtak ki az udvarra kitett, nyírfavesszőből font kétfülű szárítón, amely nyaranta aszalóként is működött. Az asztalt szilva önmagában is finom csemege; ebből, és aszalt almából készült a böjtös cibere-leves. A reformátusok persze nem böjtölnek, kizárólag nagypénteken tilalmas a húsétel. Nagyon nem is kellett tiltani, mert vasárnap volt kötelezően húsos nap. Szerda a száraztészta napja, ezt vártam a legjobban. A mákostészta, érdekes módon, nem volt kiadagolva: egy közös nagy tálból ad libitum villázgattuk. A szombatot a pite és a vékonyaljú, tejföllel följavított túróslepény már előünneppé tette. Ez még az este kötelező fejmosás, teknőben fürdés várható keserveit is feledtette. A keservet az elkerülhetetlenül szemet könnyeztető szappan okozta. Kétféle szappan volt: a lúgszappan és a fehér háziszappan. Az összegyűlt szappannak valót a Holló utcába kellett elvinni, ott főzte ki Kamocsai úr. Ez a periodikus rend szeptember óta kicsorbult. Minden szaggatottabbá, és sivárabbá, szegényesebbé vált. A rokka talán már az előző évben is bekerült télire a szobába. Sőt a kendertiloló gereben is. A lábbal hajtott rokkáról az anyukám vagy a Szöcsi balkeze húzta a gyapjút, a jobb kéz az orsót pörgette. A fonálnak egyenletes vastagságúnak kellett lennie, hogy ne nehezítsék később a kötőtűk munkáját, na meg a kesztyűk és pulóverek se legyenek göbösek. Ebben a munkában feladatot csak időnként kaptam: a fonálmotringozásához kellett a két öklömet fölemelni, és lehetőleg nem ügyetlenkedve úgy forgatni, hogy ne bosszantsam a gombolyítót. A gombolyagokkal jó lett volna labdázni, de tilalmas volt. Meg kellett elégedni a rongylabdával, ritka alkalommal a valahonnan odaszármazott kopott szőrű, vagy lemeztelenedett teniszlabdával. Sajnos, a dekázást – pláne váltott lábbal – megtanulni meghaladta a képességeimet. Ha jobb lábbal ötig eljutottam, lepattanás nélkül, az már jó eredménynek számított. A téli iszánkodást, az árok jegén sarkalást a cipőrongálás miatt mindig lelkifurdalás kísérte. Később. Mert a játék közben megszűnt a külvilág minden fenyegetése, csak a becsvágy lobogott, hogy sikerüljön 9-est formálva sarkalni. Korcsolyát csak a gazdag gyerekek lábán láttam, vagy az egykékén. A kis szánkó (nyilván ezt is a bátyám gyártotta) nem csak a „nagy gyöp” meredélyén való lesiklásra, meg a két öcsém szánkáztatására volt jó. Könnyebb volt rajta elhúzni az őröltetni való kukoricát, mint eltolni a saroglyás tajicskán. Darálómalomban is volt választék: R. Balogh a Szentesi utcán, Rácz molnár az Agyag-Pál utca sarkán, Korsósékkal által. Többnyire Rácz bácsihoz mentem, mert kedvesebb ember volt, megengedte a zsák önálló levételét is, nem csalt a vám kivételével. A felesége is barátságos, kedves asszony volt. Búzát őröltetni a Csepregi malomba kellett eltolni a zsákot, üres zsákokkal kiegészítve, mert külön tették a kenyérlisztet, a kalácsnak való 0-ás lisztet, és külön a korpát. Csepregi úr orvos-kinézetű, szemüveges, vékonydongájú úrféle volt. Nála sem kellett vámcsalástól tartani. A Szentesi országút elején álló gőzmalmában a falon egy felirat lógott: „Ha meg van elégedve, mondja el mindenkinek! Ha bármily panasza van, mondja el nekünk!” Jó szöveg volt, a fülébe ragadt az őröltetőnek. A három kicsivel szerencsére nem volt több baj, az életkorukkal velejárónál: súlyosabb betegségbe nem estek. Mert az lett volna az igazi nagy baj. Szerencsére az ember úgy van megalkotva, hogy a legkeservesebb viszonyok közt is talál vigasztaló, sőt jókedvre derítő dolgokat. Ott vannak mindjárt a kicsik simogatást érdemlő szoknyába kapaszkodásai, szófacsarásai, váratlan bemondásai, amiken nevetni lehet; némelyiket évekig emlegetni. Ott vannak a szomszédok, akikkel híreket lehet cserélni. Ebből áll a szórakozás. A bátyám és a néném is biztosan szerettek volna szórakozni is, de hogy ez mennyire sikerült, csak ők tudják, nekem erről nincsenek éles emlékeim. Mozi pedig már működött, azt az

47

újságból is tudtam. A bátyám bizonyosan el-elment időnként valahova, mert azt látom, ahogy a nagy tükör előtt gondosan fésüli hosszú, gesztenyebarna haját. A külcsínre is mindig sokat adott. Visszahallottuk, hogy sikerei vannak a lányok körében. Az én napi rutinom kitavaszodástól a régen kitaposott úton haladt. A tej már reggel is ízlett, az uzsonnát zsebre vágtam, kezembe vettem a fegyelmező botomat, aztán irány a töltésoldal. A ráta most a Kincses temető melletti oldalon volt. A vége felé, a kanálison túl volt egy rozoga tanya, benne egy cigányosan barna ember, a feleségével és öt gyerekével. Hogy miből éltek, nem tudom. De az ember még velem is szóba állt, s egyszer elmesélte, hogy egy orosz katona elmondta neki, hogy irtották ki a családját a németek. Valahogy csak megérthették egymást, mert nem hiszem, hogy hazudott volna, nem olyan fajta volt. Itt, a városon kívül orosz katonát csak kétszer láttam. Az egyik egy bőrsapkás pilóta volt, aki egy kisméretű, zöldre festett repülőgép mellett állt, s várt valamire. A gép a Cigányér végén szállt le. Egy ember azt mondta, ez postagép. Hogy a Kossuth téri parancsnokság hogy szerzett arról tudomást, hogy postagép hozott nekik valamit, az rejtély maradt előttem. A másik egy fegyvertelenül bőcörgő katona volt, aki a töltés túloldalán sorakozó gyümölcsfákat böngészte, pedig érettet még aligha talált. Szerethette a magányt, mert egyedül volt, hozzám se szólt egy szót se. Mári Jóska most nem volt a szomszédom, egyedül teltek a szorgalmi óráim, szórakozásról is magamnak kellett gondoskodnom. Az ürgéket csak meglesni tudtam, önteni nem, mert víz ugyan volt a kanálisban, de vödröm nem, a zöld kalapomat szentségtörés lett volna vízhordásra használni. Ha felhők mögött derengett a nap, azon lehetett elmélkedni, hogy most a nap halad-e olyan gyorsan, mert úgy látszott, hogy a felhők mozdulatlanok, de a nap megiramodott. Az idő mégis lassan telt. Néha megkérdeztem egy-egy biciklist: - Bácsi, hány óra? – aztán csalódottan hallottam, hogy még csak fél kilenc. Ha felhőtlen volt az ég, már percnyi pontossággal meg tudtam állapítani az árnyékom irányáról és hosszáról, hogy hány óra van. Mikor az árnyékomon majdnem a fejemre tudtam lépni, akkor indultam hazafelé. A legeltetés sikerét a tehenek horpaszán lehetett lemérni. Legjobb ízűen a reggeli és esti harmatos füvet csavarták csomóba érdes nyelvükkel. Mikor már kérődzni kezdtek, az a túllakottság jele volt. Az út is hozott változatosságot. A legrosszabb az eső utáni hideg saras, a legjobb a meleg, poros út volt, egészen a Vörös úr boltjáig, mert onnan már téglával kirakott volt az Agyag utca is. Ebéd után mindig deleltem a kanapén. Ezt csak a legyek irigyelték, nem szerették, ha elalszom. Az újra útnak indulás mindig rosszkedvű volt. A ház árnyékán láttam, mikor esedékes. Kellett vagy negyed óra, hogy a világ újra elviselhető legyen. Az idő nagy részében egyedül voltam, félni azonban nem féltem, se az oroszoktól, se a viharoktól. Valaki elmagyarázta, hogy a villámlástól azért nem kell félni, mert ha látjuk, biztosan nem belénk csapott, mert akkor nem látnánk. Ez ésszerűnek tűnt, ezért a legnagyobb nyári zivatarok sem zavartak. A teheneknek volt annyi eszük, hogy farral álltak a szélnek, én meg, ha volt a közelben boglya, ott kerestem menedéket az agyonázás elől. Ha nem volt, az se volt tragédia, mert a vihar múltán előbb-utóbb megszáradt az ingem. Nappal szorongás csak három helyen fogott el. Az ínségházak környékén, ahol sose lehetett tudni, melyik erősebb zsiványgyereknek támad kedve belém kötni. Kovács atyámékhoz a Király utcába menet Nagy Sándor régiségboltja volt félelmetes a Sarkantyú utcában. A boltajtón belül különféle fegyverek, furcsa tárgyak és öltözetek látszottak, s nem lehetett tudni, hogy még beljebb mit rejteget. A harmadik szorongáskeltő a szakállas, toprongyos öreg szatler volt, akinek a műhelye a Szentesi utcán, a Vágóék boltjához közel volt. A szatler nem szólt egy szót se, ha véletlenül találkoztam vele, ezért még félelmetesebb volt. Sötétben a szabadban nem féltem, de annál jobban bent a városban. Ha egyedül kellett menni valahová holdvilágnál, mindig a tetők felé pislogtam, nem mászik-e rajtuk egy holdkóros. Néhány évvel korábban egy esti fosztókában valaki azt mesélte, hogy a holdkórosok a tetőkön mászkálnak, és még a templom

48

tetejéről sem esnek le. Annyi eszem nem volt, hogy ha a tetőn mászkálnak, miért féljek én lent a járdán. Ám a félelmek elkerülik a józan észt, vagy megvakítják. Vizet hordani a két hatliteres kantával jó feladat volt, még ha útközben néha pihentetni is kellett, mert lehetett váltogatni a kútakat. Három ártézi kút közt lehetett válogatni: a „rendőrség kútja” a Lévai és a Szentesi utca sarkán csorgatta ki a vizet az oroszlán szájából. Rendőrség ugyan már régen nem volt itt, a sarki házban lévő őrsöt évekkel ezelőtt megszüntették. Most egy cigány család lakott a szobában. Ez a kút a forgalmas Szentesi utca miatt volt kívánatos. A másik, a négyágú kút az Agyag-Jókai sarkon állt, itt mindig sorba kellett állni. A Sarkantyú utca sarkán viszont a Mihály borbély üzlete falánál mindig snúrozott néhány gyerek, s ha volt egy-két filléresem, kipróbálhattam én is az ügyességemet és a szerencsémet. Az nyert, akinek a fillérje a legközelebb volt a faággal kihúzott vonalhoz. De nem rakhatta zsebre az összes pénzt, mert a szabály szerint először összerázta a markában, és elkiáltotta, hogy fillér! vagy korona!, és csak az maradt az övé, amelyik a kikiáltott oldalával fölfelé esett le. A késedelmes hazaérést el lehetett intézni annyival, hogy: – „Nagyon sokan voltak a kúton.” A harmadik kút volt a legmesszebb, a Pál utca végén. Ennek az volt az előnye, hogy az út Korsós kovács előtt vitt el, ahol mindig volt érdekes látvány, például egy rugós ló patkolása, akit csak úgy lehetett megfékezni, hogy kötélbe haraptatták, s egy pecekkel jól megcsavarták az orrát. A két öcsémet megtanítottam hukkozni is. A csészévé formált sárba bele kellett köpni, elmondani a varázsigét: „Hukk bele, hukk! Háromszor is hukk! Akkorát durranjon, mint a Vata Mári p….ája!” Ha jól a flaszterhoz vágtuk, tényleg akkorát durrant. Rokon ritkán jött, mert a java oda volt a háborúban. Kóti keresztapámra nem emlékszem, hogy megnézte volna, hogy is élünk apa nélkül. Rokoni feladatát ő nyilván letudta a román kocsi ideajándékozásával. Különben nekik is megvolt a maguk baja: Lajos fia is oda volt, a keresztanyám fia, Albert Feri bátyám is. Őt már csak azért is jobban hiányoltam, mert szerettem, szép Jávor Pál-típusú fiatalember volt, barna hajú, de a szeme sárgás-zöld, mint a keresztanyámé és az apukámé. Már mérnök úr volt, de a magatartása nem uras, hanem rokonias. Sose jött el egy nagy csomag selyemcukor nélkül. Anyukám anyai nagybátyja, Szél Ferenc bátyám cukrot nem hozott, de távozásakor mindig adott egy fényes húszfillérest. Ő és Kóti keresztapám volt az a két férfi, akinek kezet is kellett csókolni. Hja, a tekintély nagy úr! Neki is megvolt a bánata. Hat fia közül három úr volt, három paraszt. Úgy döntött, hogy elég, ha hármat taníttat ki, maradjon a százegynéhány katasztrális hold földön dolgozó ingyenmunkás is. A személyválogatást tudvalévőleg nem szereti az Isten, nyilván ezért büntette: egy úr és egy paraszt valahol Oroszországban maradt oda örökre. Mi se mentünk rokonlátogatóba, időnk se volt rá. Egyszer vagy kétszer ha voltam kint Újvároson. Gál ángyikám rituális szöveggel fogadott: „ – De jó hogy gyüttél, úgy óhajtottalak mán látni bennetöket!” – Trakta itt mindig volt, még ebben az ínségben is. Játszótárs meg pláne. Máshoz nem is igen lehetett menni, mert Égető ángyikám a szomszédunkban várta Jani bátyámat, és vergődött a két gyerekkel, meg a föld megműveltetésével, Sadi bátyámék is ott voltak átellenben, de Vékony ángyó és anyukám közt sosem volt felhőtlen a viszony, bár ekkor még nem került sor a végső kenyértörésre. Az utcában tavasszal újra kikerültek az árokpartra a kotlóskosarak, s az asszonyok saját hívó szót használva csalogatták a szétszóródó sárga pelyhes csirkéket. Az egyik pi-pi-pi-vel, a másik csire-csirével, a harmadik pirike-pirikével. Voltak már menekültek is. A négy házzal lejjebb lakó Kiss rendőrékhez beállítottak a pesti rokonok, hogy a szétdúlt fővároshoz képest gazdag vidéken meneküljenek meg az éhezéstől. Egy barna lányra emlékszem, aki sokáig ott vendégeskedett a Szöcsivel barátkozó Manciéknál. Ez a lány szigorúan e-vel beszélt, mintha mindig az iskolában volna.

49

A házunk előtt már virágzott a három akácfa, elmúlt a locsolkodás nélküli húsvét, már itt volt május 20-21-én pünkösd vasárnapja és hétfője, de az igazi ünnep csak nem akart eljönni. Apukámról még mindig nem tudtunk semmit. Hazajött! Április végén már tudtuk, hogy a németeknek hamarosan beföllegzik. Az újságban egyre szaporodtak a szovjet Legfelsőbb Parancsnok diadalmas napi parancsai. Hallottunk Roosevelt haláláról, s attól kezdve megtanulhattuk Truman nevét is. Május elején, ahogy kilépek a kapun, jön egy ember, és már messziről kiabálja: - A németek letették a fegyvert! Vége a háborúnak! – Olyan tetőtől talpig végighullámzó öröm fogott el, hogy a kalapomat fölhajítottam az akácfa tetejéig, és magamból kikelve kiáltottam: - Éljen! Vége a háborúnak! – Ez azonban csak múlékony boldogság volt. A napok teltek tovább, s mi semmit se éreztünk abból, hogy most már béke van. Csak a remény pislákolt: hátha! Augusztusban a rossz hírt is Szöcsi hozta, most a jóval is ő szaladt elém: - Gyün haza apukám! Anyukám a piacon összetalálkozott a Petrik boltosnéval, akinek az ura telefonált Szegedről, hogy jönnek hazafelé! – Érzelmeket mások számára is átélhetővé tenni csak zenével vagy költeménnyel lehet. Egyikhez sem értvén, megmaradok az emlékezetben megragadt tények, a valóságos cselekedetek elmondásánál. Valahonnan azt is kiderítették az asszonyok, hogy mikorra várható a szegedi vonat, ezért anyukám elmegy majd a kisállomásra, apukám elébe. Engedélyt kaptam, hogy a szokásosnál hamarabb hazahajtsam délután a teheneket, hogy otthon lehessek már, mire megjönnek. Nem is törődtem vele, hogy jöhetek-e már vagy nem, hajtottam hazafelé jó korán. Megkötöttem a teheneket az istállóban, akkorra már régen megtanultam a kunkötést, ami biztonságos volt, és egyetlen rántással el lehetett oldani. Szöcsi az utolsó kavarintásokat végezte a nem tudom már milyen levesben, de az bizonyos, hogy a lepény már kisült. Kiálltam a kapuba, és nem vettem le a szememet a járda Hajnal utcai kanyarulatáról, ahol már meg lehetett látni, ha jött valaki a Szentesi utca felől. Múltak a percek, de óráknak tűntek. Aztán egy pillanat, és már látom is apukámat, civil ruhájában, kalappal a fején, ahogy kettesben lépkednek. Később nem lettem futóbajnok, de most olyan iramot sikerült produkálnom, hogy mire a sánta Karácsonyi suszterék kapujához értek, már ott voltam. Apukám lehajolt, hogy megpusziljon. Nem gondolkoztam, hogy mit mondjak, valami belső kényszer, nyilván a bűntudat lökte ki elszorult torkomból az első mondatot: - Apukám, jármosak ám a tehenek! – Nyilván őneki is szokatlan volt ez a szóhasználat, mert félrehallotta a vallomásomat, és így szólt: - Álmosak, kisfiam? – Nem, jármosak! – Csoda történt, mert nem villant haragos szikra a szemében, csak még egyszer megsimította a kopasz fejemet. Ezek szerint megbocsátható, amit a tehenekkel műveltünk. Ülünk az asztal körül. Még be se fejeztük az evést, amikor megjelent a konyhaajtóban Olasz bácsi. Apukám fölugrott, összeölelkeztek, és megcsókolták egymást. Eddig ilyet se láttam még. Korábban a férfiak csak a gyerekeket csókolták meg, egymással csak kezet szorítottak. A beszélgetésből csak két történetre emlékszem. Az egyik a kolini, amiről az elején már volt szó. A másik a szegedi. Mikor a pesti vonat, amelyiken jöttek, beért a nagyállomásra, és a Vásárhely felé induló csabai szerelvény betolatására vártak, észre vették, hogy orosz katonák civil férfiakat fogdosnak össze. Gyorsan szétfutottak, mert nem lett volna kellemes 25 kilométerre a rég várt hazajutástól fogságba esni, ha már eddig el tudták kerülni. Apukám a trafik háta mögül leste, hogy merre tartanak az oroszok. Sikeres volt a rejtőzés, mert a katonák csakhamar elhajtották a létszámhiányt pótló friss emberzsákmányt. Sokáig csörgedeztek még a szavak, főképp apukám és anyukám szájából. Csak hallgattam, mert hallgatni és hallani volt a legjobb. Aztán véget ért az 1945. május 22-i keddi nap is. A nap reggel újra fölkelt, este pedig lenyugodott. Jöttek ezután is jó-rossz események, hol vígabb, hol szomorúbb, hol meg sötét, komor napok. De otthonunk már visszakapta fönntartó oszlopát, és olyan lett végre, mint régen. Biztonságos.

50

Kóda Érzelmekről csak költő írjon. Mivel az nem vagyok, ellopom egy tragikus sorsú orosz költőnő (poetessza) szavait. Némi módosítással ezt én is elmondhatom magamról. Nyírfa a mi udvarunkba nem volt. Szerszámfának, tüzelőnek is csekély értékűnek ítéltetett, ezért az akác helyettesítette. A Szentesi utcán is annyi volt belőle, hogy májusban bódultan járhattunk „akácfavirágnak édes illatában”, igazolva a népszerű nóta állítását.

51

Hódmezővásárhely, Pál utca 24/a.

52

Марина Цветаева Ты чьи сны ещё непробудны

Marina Cvetájeva Te, kit a múlt még nem gyötört el…

Ты чьи сны ещё непробудны, Чьи движенья ещё тихи, В переулок сходи Трёхпрудный, Если любишь мои стихи.

Te, kit a múlt még nem gyötört el, Kiben a vágy még szendereg, A Három Tó utcába jöjj el, Ha megkedveltél engemet.

О, как солнечно и как звёздно Начат жизненный первый том, Умоляю - пока не поздно, Приходи посмотреть наш дом!

Az Élet Könyve szép ígéret: Napfény, csillagtűz-ragyogás, Jöjj, míg nem késő, kérve kérlek, Nézd meg, milyen volt az a ház!

Будет скоро тот мир погублен, Погляди на него тайком, Пока тополь ещё не срублен, И не продан ещё наш дом.

E világot halálra szánták; Pillants rá lopva egy kicsit, Míg ki nem vágják azt a nyárfát S házunkat dobra nem verik.

Этот тополь! Под ним ютятся Наши детские вечера, Этот тополь среди акаций Цвета пепла и серебра.

A nyárfa! Gyermekkorunk sátra, Ott búvócskázik még a múlt; Az ákácok közt áll a nyárfa Ezüstös fénye nem fakult.

Этот мир невозвратно – чудный, Ты застанешь ещё, спеши! В переулок сходи Трёхпрудный, В эту душу моей души!

A múlhatatlan múlt ragyog fel, Siess, lépted még rátalál! A Három Tó utcába jöjj el A lelkem lelke volt e táj!

1913

1913 Fordította Sarkady Sándor

53

Felülnézetből

54

55

56

57