Földes András ERŐSS ZSOLT A HIMALÁJÁNÁL MAGASABBRA © Földes András 2012 Borító: Torsa Mátyás A borítóhoz használt portrét Miklóska Zoltán készítette
Erőss Zsolt 1968-ban született Csíkszeredán. A Mount Everest első magyar megmászója, aki nemzetközi szinten egy másik 8000 méteres hegy, a Nanga Parbat szólómászásával lett ismert. Hegymászóbalesetben elveszítette egyik lábát, de az alpinizmust sikerrel folytatja.
1972 – Erdély 1. A kisfiú egy havas lejtő alján állt, és sírt. Négyéves már biztos elmúlt, mert a lábán sílécek voltak, és amikor a nagyfiúk közül odacsúszott hozzá az egyik, azt is el tudta mondani, mi bántja. Fázom, hüppögte Zsolt, nem tudván, hogy később könyvünk főszereplője lesz. Kesztyűjével letörölte könnyeit. Nem jó, ha odafagynak, kicsípi az arcot, és később majd fáj a melegben. De a hideg ellenére sem mentek haza, a társaság még kipirult arccal száguldozott a fenyőerdő szélén, és Zsolt vigasztalásul egy lombos fenyőágat kapott a nagyfiútól. A kis erdélyi falu, Orotva nem tartozott a klasszikus síiskolák közé. Itt az emberek ahelyett, hogy megtanulnának síelni, egyszerűen síelnek, mivel van hó, és vannak hegyek. A technika kevéssé számított, a lényeg a hatékonyság és az élvezet volt. Zsolt hóna alá szorította a rövidke faléceit meg a lombot, és követte a többieket a meredek domboldalon. A tetőre érve elfelejtette a fagyot, átmelegedett a gyaloglásban, és ott voltak a pajtások is, már a léceket szíjaztak egyszerű bőrbakancsaikra, majd sorban nekilódultak a lejtőnek. Zsolt bajlódott egy ideig a szíjakkal, még a kesztyűjét is le kellett vennie, hogy meg tudja húzni a hidegtől kőkemény hevedereket. Végül lábai közé vette a lombot és siklani kezdett. Nyílegyenesen persze, ahogy mindenki más is, mert a fordulás ismeretlen technika volt a vidéken. A kantni nélküli lécekkel, rövid szárú bőrbakancsokban amúgy sem lett volna könnyű szlalomozni. Az orotvai technikában a fékezéshez a láb között tartott, lombos ág szolgált. Ha a síelő túlságosan begyorsult, csak lenyomta a hóba a végét. A csapatot a sötétség kergette vissza a faluba, Zsolt szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen a domboldalra zuhanó fagyban. A ház üres volt, anyja dolgozott még, ápolónő, sok a munkája, de legalább meleg volt, a kályhában égett a tűz. Lehúzta kesztyűit, és még kabátban állva a kályha fölé tartotta elgémberedett kezeit. Alig érezte őket. Aztán lassanként visszatért az élet a vöröslő ujjacskákba, és még több is, szúró fájdalom. Visszarántotta karjait, de a lüktető, maró érzés nem enyhült. Mire anyja hazaérkezett, már hólyagok borították mindkét kezét. Hiába rakták langyos vízbe, ez már nem segített. Zsolt évekig nem felejtette el élete első fagyását. Kezei hat évig viselték ennek a téli délutánnak a nyomait. Mai ésszel tudja, mínusz harminc fok lehetett akkor a domboldalban. A könnyek megfagytak az arcon.
2. Erdélynek volt azonban barátságosabb képe is. Kakukkfűillatú szél, vad zöld fenyvesek, csillogó víz, merész ívű hegyhátak, és a táj fölé emelkedő, szürke sziklák. Gyilkos-tó. A család: anya, a hétéves Zsolt és bátyja nem turistaként keveredtek a népszerű kirándulóhelyre. Véletlen az egész, anyja itt kapott munkát, mint a környék egészségügyi mindenese. Medve szaggatta pásztorokat kötözött be, szüléseket vezetett le, oltásokat adott be, receptet írt. Sőt, a környék szikláinál rendezett hegymászó-találkozókon, az alpiniádákon is ő tartotta ügyeletet. Manapság sorozatfőhősöket mintáznának róla, a hetvenes évek közepének Romániájában viszont, forgatókönyvírók és kasztingmenedzserek helyett alibi segítőket adtak mellé. Az állam, jutalom gyanánt, minden évben kihelyezett egy orvost a Gyilkos-tóhoz. Az indoklás szerint, az idény fokozott turistaforgalma miatt. Az orvosok viszont fizetett üdülésnek tekintették a kiküldetést, és a rendelő helyett inkább horgászcsónakban, büfékben vagy hegytetőkön üldögéltek. Zsoltot vonzotta a messziről érkezett, komoly emberek társasága, így a nyarakat hol horgászással, hol kirándulással, hol városnézéssel töltötte, az aktuális orvos hobbija szerint. A változatos éveket 1981 nyarán Beczási György doktor törte meg, egyszerűen azzal, hogy megismertette Zsolttal a sziklamászást. Eleinte mászócimborájával, Kőmíves Johánnal bocsátkoztak rendkívül veszélyes kalandokba. Zsoltnak legalábbis ilyeneknek tűntek a kirándulások, amelyeket a Gyilkos-tóhoz vagy a Békás-szorosba tettek. Lenn állva nézte a meredek sziklafalakon mozgó párost, és úgy érezte, mintha valami titkos szertartást lesne meg. A beszélgetés hirtelen szakadt meg, ahogy a két alpinista magára kötözte a kötelet, no akkor indulok, mondta egyikük, és néhány mozdulattal már a fejük felett kapaszkodott. Onnantól csak a kalapács visszhangos csengése hallatszott, néha egy kiáltás: indulhatsz!, vagy: fenn vagyok! A pár egyre kisebbnek látszott a magasban, és úgy tűnt, mintha már egy titkokkal és számukra soha meg nem ismerhető izgalmakkal teli világba másznának át. Zsolt biztos volt abban, hogy ez a dolog izgalmasabb, mint a kirándulás, férfiasabb, mint a városnézés, és fárasztóbb, mint a horgászat. Nem kellett több, csak néhány heti nyaggatás, és Beczási György a derekára csomózta a kötelet. A beülő akkoriban ismeretlen fogalom volt, a profi mászók – mint a doktor és Kőmíves is – mellest használtak. A kis csapat pedig nekivágott annak az útnak, amely – az olvasó már tudja – évtizedekkel később milyen távlatokba vezet. Akkoriban viszont úgy tűnt, a falnak nagyon is van vége, amelyet néhány órai mászással el is értek. A kaland nem volt problémamentes, igaz, a nehézségek nem felfelé jelentkeztek. A fiút a derekára csomózott kötéllel eresztették le, pokolian szorította, majdhogynem sírva fakadt. Aznap este mégis elővett egy füzetet, egyes számot írt a lap tetejére, és mellé a mászás adatait: 1981. VI. 20. Posta út (Postafal, Gyilkos-tó), Fok: 3A. A következő piros betűs bejegyzés két héttel később került a füzetbe: Oltárkő. Még leírva is tiszteletet keltett benne. A sziklamonstrum a környék legimpozánsabb sziklatornya volt, magasan kiemelkedett a hegyhátak közül. Zsolt június elseje reggeléig valójában nem is gondolt a megmászására. Mert talán nem is lehet. De mikor hatvan méterrel a föld fölött csüngött, hatalmába kerítette az addig ismeretlen érzés: émelyítő, édes szédülés, amelyet a kötél biztonsága nem engedett át a félelem mezsgyéire. Körülnézett, és mintha a megszokott világ színesebb másolatát látná, ahol minden ugyanolyan, csak éppen az arányok változtak meg teljesen, ahol az idő széllé és napsütéssé alakult, és a dolgok közepén ő maga lógott egy kötélen, kínai tornacipőivel kavarva a levegőt. A hat kötélhosszas útban ezúttal is a visszaereszkedés volt a nehezebb. Johán, talán, hogy megkímélje őt a kötél kínjaitól, talán, hogy a falról való mentést gyakorolja, kötelénél fogva magára akasztotta a gyereket, úgy ereszkedett alá. Csakhogy a fiút tartó kötél a fal felénél felcsúszott az alpinista hátáról, így Johán már a nyakával tartotta őt. Vagy úgy is lehet mondani, hogy Zsolt fojtogatta a hegymászót. Vezetője vöröslő fejjel, de épségben ért földet. További szerencse, hogy a fiú az esetből nem azt a következtetést vonta le, ez az ereszkedés helyes módja. A kettes számú mászás alá sokáig nem került újabb adat. Beczásiék ismét maguk járták a hegyeket, de Zsolt lelkesedését önkéntelenül sem hagyták kialudni: ellátták a fiút olvasnivalóval. Carl Lukan: Hegyek csavargója, Dimberger: Titokzatos nagy csúcsokon című könyve, Hillary Everest-mászásáról szóló munkája után Zsolt egy olyan Földön találta magát, ahol minden irányban hatalmas hegységek emelkednek a felhők fölé. A Kárpátokon túl kirajzolódott a hegymászás őshazája, az Alpok, a meseszerű távolban pedig felsejlettek a Karakorum és a Himalája vonulatai. Komoly hegyek, rettenthetetlen hősökkel. Olyan világ, ahová csak vágyakozni lehet. Ezt az akkor már kamaszodó fiú is érezte: a Ceauşescudiktatúra Romániája a legendák földjére űzött mindent, ami a határon túl terült el. Zsolt, és körülötte mindenki, erre a szűk életre rendezkedett be.
3. A család 1982-ben lakást kapott Gyergyószentmiklóson. Anyja a helyi a rendelőintézetben töltötte napjait, Zsolt és bátyja, Laci pedig az átlagos fiatalok életét élte, az iskola, a barátok és az utca háromszögében. Gyergyón ebben az időben élénk sportélet folyt, és Zsolt, erős testalkatú fiú lévén könnyen felvételt nyert a birkózó-, majd a hoki-, később a sífutószakosztályba. Rövid idő után mindegyik sportot abba is hagyta. Egyik sem kötötte le igazán. Inkább komolyabb sportokat űzött. A haverokkal, vonatokon bliccelve beutazták a környéket, dohányoztak, szipuztak, csavarogtak De egyik kaland sem volt olyan jó, mint az időtlen kalimpálás az Oltárkő magasában. Zsolt pedig minden züllés ellenére is mászópartnerek után kutatott. Rábukkant a Gyergyói Vasas Hegymászó Klubra, ahová fiatal kora miatt – tizennégy volt ekkor – nem vették fel. Maradtak a saját szervezésű vállalkozások. Barátaival kötelet loptak egy tűzoltószertárból, meg két darab, egyenként negyed kilós acélkarabinert, és a tapasztalt hegymászó, azaz Zsolt vezetésével vad kalandokba bocsátkoztak. Egy alkalommal még az Oltárkőig is eljutottak, amelyet nagy szerencsével és minimális előrelátással, de kimásztak. A lejövet módjáról csak a csúcson kezdtek el gondolkozni, ám még a végleges, talán végzetes döntés megszületése előtt megérkezett egy tapasztalt, román hegymászópáros, és leeresztették mindnyájukat. A kamikázekorszaknak Zsolt hegymászótagsága vetett véget. 1983- ban végül csatlakozhatott a Gyergyói Klubhoz, amelyet még Wild Ferenc alapított a 70-es évek elején. A klub a vidék legjobb mászóit gyűjtötte magába. Zsolt itt talált rá mentorára, Schönberger Jánosra, aki komoly, nemzetközi hegymászó tapasztalatokkal is bírt: túl Románia határain, egyszer volt a Lengyel-Tátrában. A klubvezetőjük az Erdély-szerte ismert Wild Ferenc volt. Ő írta az egyetlen magyar nyelvű hegymászó szakkönyvet, minden akkori alpinista bibliáját. A találó Hegymászók könyve című munka amúgy jól illeszkedett a Román hiánygazdasági viszonyok közé, mivel csak pult alól vagy ajándékba lehetett kapni. Zsolt ez utóbbit választotta. A klub csatlakozása idején élte a vezetőváltás viharos időszakát. Az idős, sokak által szeretett, Wild Ferenc helyét az egészségesebb életforma mellett kardoskodó fiatal Hargitai Szabolcs vette át. A rámenős új vezető személye, stílusa viharokat kavart a klubban, amelyekből azonban Zsolt nem sokat érzékelt. Magával ragadták a hirtelen kitáguló lehetőségek. Részt vett a klub edzésein, a gyűléseken, ahol végre kéretlenül és önzetlenül zúdították rá azokat a szakismereteket, amelyeket addig titkon lesett el, vagy a saját hibáin kísérletezett ki. Nem volt többé gond mászópartnert találnia, különösen azután, hogy kiderült: az új mászó, a legfiatalabb tag minden kalandra kapható, a veszélyes feladatoktól sem riad vissza. Miért is riadt volna? A klub állami támogatásából vásárolt felszerelés maga volt a biztonság. Már nem derékra csomózta, hanem mellesbe fűzte a kötelet. Megtanulta, hogyan kell biztosítani mászótársát, vállbiztosítással persze, mert az erre kifejlesztett eszköz ritka kincs volt akkoriban. Ez az az idő volt, amikor a hegymászók nem az aprólékosan megtervezett felszerelésekre támaszkodtak, hanem a leleményességükre. Házi gyártmányú karabinereket használtak, csavarból barkácsoltak éket És használatban volt még az ék őse is, a kőék: a mászó egy marék kavicsot rakott a zsebébe indulás előtt, és a falon kapaszkodva abból válogatta ki a repedésbe illő méretet. A kavicsot a repedésbe szorította, vékony kötéldarabbal körültekerte, és ebbe akasztotta a karabinert. Kipróbált, ősi módszer volt ez, csak nem szabadott nagyon terhelni. De az erdélyi stílus szerint a hegymászó úgyis inkább magát, semmint a felszerelést terhelte. 1983 februárjában, élete első téli túráján pedig rádöbbent, hogy az idősebb hegymászó-generáció ugyanakkor a fiatalabbat hajlamos terhelni. A retyezáti téli túrán az ifjú mászók jártak ki a forráshoz vízért, Zsolt elsajátította a főzés és hóban mosogatás ismereteit. Az otrombább tréfáktól csak Schönberger János, alias Süni óvta a fiatalokat, cserébe Zsolt kiásta őt a hó alól, mikor a gyengébben síelő mester hazafelé csúszva elütött egy fenyőfát. A fiatalokhoz Süni barátságos, atyai mentalitása hozta közel a hegymászást, de ő volt az, aki sokukat akaratlanul is örökre elűzött a hegyek közül. A dolog a Bucsecsben kezdődött. Süni néhány gyergyói és szentgyörgyi mászó társaságában a hegy legendás útjába, a Kék repedésbe szállt alá. Bár az út hosszú volt és nem is éppen könnyű, aggodalomra nem volt ok. A szokásos évi alpiniáda, az országos hegymászóverseny keretében másztak, a környéken mozogtak Románia legjobb mászói, és tartósan jónak látszott az idő is. A klubtársak már nem láthatták, hogy a parti igen lassan haladt, nehezen vette a fal akadályait. Csak a túlélők elmondásaiból tudták meg, hogy a folyamatos, kimerítő repedésmászás legyengítette a társaságot, néhányan pszichés teljesítőképességük határára jutva már-már feladták a küzdelmet. A csapat sötétben, kifáradva, élelem, lámpa és meleg ruha nélkül érkezett fel a gerincre. Összehangolt terv helyett kisebb társaságokra bomolva próbálták megtalálni az oromról lefelé vezető utat. A csapat amúgy sem túl biztató helyzetét végül az időjárás váratlan változása tette végképp kilátástalanná. Hideg eső érkezett, amely később jégesőbe váltott át. A vihar elszigetelte egymástól a mászókat, ki-ki a maga módján próbálta túlélni a pokoli éjszakát, miközben a hegymászóélet színe-java a válságos helyzetről mit sem tudva, odalenn mulatozott. Feltűnt persze, hogy a csapat hiányzik, de az ítéletidőben nem volt lehetőség mentést indítani. És persze bíztak abban, hogy az amúgy tapasztalt mászókból álló társaság hamarosan befut. A reggel hisztérikus sietséggel útnak induló mentőcsapat eleinte reménykedett. Szembetalálkoztak a lefelé támolygó Kőmíves Johánnal – Zsolt első mászópartnerével – és társával akiknek csodával határos módon sikerült túlélniük a kegyetlen vihart: a csapkodó szél és sűrű eső közepette, néhány szál gyufával lángra lobbantották felszerelésük éghető darabjait, és kalapácsnyél, cipőtalp, papírszemet melegénél húzták ki hajnalig. A következő páros már kevésbé volt szerencsés. Az éjszaka folyamán annyira kihűltek, hogy csak segítséggel tudtak lejönni a hegyoldalból, végtagjaikon a fagyás összetéveszthetetlen jeleivel. A mentőcsapat előtt azonban már csak magasan, a gerincen járva bontakozott ki az éjszaka kegyetlen drámája. Schönbergert és társát egy kő mögött találták meg, embriópózba merevedett testtel, hidegen. Nagy megrázkódtatás volt ez a román hegymászótársadalom számára, és különösen fájdalmas eset a zárt erdélyi, magyar hegymászókörnek. A tragédiát viták, értetlenség, felelőskeresés és vádaskodás követte. Később könyv is íródott a balesetről, csak megnyugtató magyarázatot nem sikerült találni. Egy egész hegymászó-generáció fordított hátat akkoriban a hegyeknek. A fiatal mászók nem tudták megemészteni Süni halálát, annak az embernek a balesetét, akit nem csak tanítójuknak, hanem mentoruknak, pártfogójuknak is tartottak. Zsoltot is megrázta a közeli barát halála, mégsem merült fel benne, hogy szakítson az alpinizmussal. Nem is nagyon értette barátai megdöbbenését: hiszen a bizonytalanság, a végletesség, a komoly következmények ugyanúgy hozzátartoznak a hegymászáshoz, mint az emlékezetes kalandok, a szép teljesítmények, a természet intenzív közelsége vagy a bajtársi együttlétek. De lehet, hogy egyszerűen csak nem vett tudomást a körülötte kavargó érzelmi viharokról, a közhangulat változásairól, levonta a következtetéseket, és megmaradt a maga útján.
4. Mindenesetre a sokkoló balesetet követően ő már nagy terven törte a fejét, mit sem törődve az intézményesített hegymászóéletben elfoglalt helyével. Zsolt, mint kezdő, és csupán korkedvezménnyel klubtaggá váló mászó, a tradíciók szerint leginkább másodmászó lehetett, és könnyű utakban kellett bizonyítania rátermettségét. Ő azonban nem ranglétrát akart mászni, hanem hegyeket, és minden bizonnyal fel sem tűnt neki, hogy lehetne másképp is csinálni. Elolvasva Reinhold Messner Cél a Mount Everest című könyvét Zsolt elérkezettnek látta az időt, hogy valami komoly célt tűzzön ki maga elé. A Fogarasi-gerinc megmászását. A Fogarasi-gerinc még nyáron is embert próbáló feladat. Az amúgy sem könnyű terepet télen a szélsőséges időjárás, a havas-jeges felszín és a rendszeres lavinák nehezítik. Teljesítésével a Román Hegymászó Szövetség listájának legmagasabb fokozatába sorolódik az ember. A nagy ívű tervhez sikerült társat is találnia, aki azonban az utolsó pillanatban mégis visszalépett. Zsoltban azonban élénken éltek a Messnerkönyv szavai, a himalájai mászás élménye, és mit sem törődve a rosszalló pillantásokkal, egyedül vágott neki az útnak. A Fogarasi-gerincben nem kellett csalódnia, valóban embert próbáló feladat volt. Tapasztalatlansága miatt a nehézségek pedig csak fokozódtak. A hegyvonulat legvégéből indult, másfél napig törte a mély havat, így kifulladva, fáradtan érte el az igazi nehézségek kezdetét, a szélnek és hidegnek kitett gerincet. A technikailag is sokat kívánó részeken hamar kiderült, hogy házi gyártmányú felszerelése – habár küllemre megfelelt az elvárásoknak – nem állja az extrém igénybevételt. Jégcsákányának alumíniumból készült nyele elgörbült, olyannyira, hogy időnként a térdén kellett visszahajlítania, ami viszont feltűnően könnyen ment. A saját maga hegesztette hágóvas lötyögött a lábán, nem tartott biztonságosan a jégen, firnen. Bakancsa orrával kellett lépéseket rugdosnia a hóba, aminek következtében nagylábujjairól hamarosan levált a köröm. A gerinc közepe táján kellett feladnia. Négynapos küzdelem után indult el a völgy irányába. Zsolt azonban nem kudarcként élte meg a túrát. Az új, izgalmas tapasztalatok maradtak meg benne, a ködös, semmibe vesző gerinc, az esték csöndes magánya és persze a nagylábujjak lüktető sajgása. Tavasztól kezdve már szinte minden idejét a mászással töltötte, ami megmutatkozott a teljesítményében, mind a sziklafalon, mind az iskolában. Eredményei a két helyen hiába álltak szöges ellentétben egymással, tanárai, mentorai mindkét oldalról ugyanolyan furcsán nézték a barátságos, de csökönyös fiút. Zsolt pedig mintha észre sem vett volna semmit ebből, csak a hegyekre koncentrált, méghozzá olyan intenzitással, hogy 1984-re elérte a jobb mászók technikai színvonalát. VI-os, VII-es utakat mászott, ami a modern sziklamászás szemszögéből visszatekintve csak akkor tűnik jelentős eredménynek, ha figyelembe vesszük a körülményeket is. Abban az időben ismeretlen fogalom volt a mászócipő, vagy a nagy biztonságot nyújtó nitt. Az utakban ritkán voltak előre elhelyezett biztosítóeszközök, a mászónak magának kellett gondoskodnia a biztosításról. Saját készítésű ékek, szögek kerültek a sziklába, és még ekkor sem számított különcnek az, aki a kőékelés technikáját alkalmazta. Az esést a társ egyszerűen vállbiztosítással, a testén körülhurkolt kötéllel tartotta meg. Az akkori stílustól idegen volt a szabadmászás ideológiája, a cél a sziklafal lehető leggyorsabb, és legcélszerűbb módon való legyőzése volt. A mászók, ahol kellett, puszta kézzel kapaszkodtak, de ha gyorsabbnak tűnt, és volt rá lehetőség, nem haboztak mesterséges eszközök, ékek, szögek, kötélgyűrűk segítségéhez nyúlni. Biztosra mentek. Az utak hosszúak voltak, és az akkori felszerelés mellett a mászó a legritkább esetben kockáztatott meg egy esést. A melles ugyanis könnyebb esetben fájdalmat, nagyobb zuhanás végén akár bordatörést is okozhatott. Életmódján az sem változtatott, mikor anyjával és annak új férjével Kolozsvárra költözött. Mostohaapja protekciójával egy exportra dolgozó gépgyárban kapott munkát, ahonnan sokan jutottak el Kínába, hogy ott konzervüzemek formájában építsék a román-kínai barátságot. Ő azonban csak vágyakozott a távoli vidékek után, egyszerű fémforgácsolóként nem volt esélye a kijutásra. Különösen, hogy a termelésben sem járt élen. Munkaideje egy részében hegymászó-felszereléseket gyártott a népgazdaság gépsorain. Így tett szert csavarokból fabrikált ékekre, továbbfejlesztett jégcsákányra, hágóvasra, sőt kezdetleges karabinerekre is. Húszéves korában, édesanyja kapcsolatának hullámvölgyében költöztek vissza a hegyek közelébe, Gyergyószentmiklósra. A nappali iskola padjába azonban már nem tért vissza, este tanult, nappal pedig egy vasbetonszerelő cégnél dolgozott. Papíron. A hegymászóklub vezetőjének magas szintű, személyes kapcsolatai révén ugyanis alig lehetett látni az üzem területén. Szüksége is volt minden idejére, mivel komoly célt tűzött maga elé: a környék összes jelentős útját meg akarta mászni. Váltott párokkal szinte napi rendszerességgel járt ki a sziklákra, Békásra, az Enyedi-szorosba, a Tordai-hasadékba. Olyan rettegett utakon jutott fel, mint a Függetlenség-repedés, amelyben csak húszméterenként lehetett elhelyezni egy szöget vagy éket. A köztes részeken pedig mászni kell, mégpedig gyorsan és félelem nélkül. Később új, mások által soha nem próbált utakon mászott fel, és próbálgatta magát a Magyarországról ekkoriban begyűrűző módszerben, a szabadmászásban is. Szerette a hangulatot, ami magasan a talaj felett lepte meg, mikor a kötélen lógva körbenézett: kellemes zsibbadás áradt szét tagjaiban, egyedül volt, de mégsem érezte a magányt. Azon kevesek közé tartozott, akik majdnem szabadon élhettek a nyolcvanas évek végének Romániájában. A diktatúrának nem volt baja a hegyekkel. Az élet azonban mind szűkösebbé vált, egyre többen hagytak el az országot, egyre több mászótárs tűnt el a határ mögött, és Zsolt családja is a kitelepülésben látta a jövőt. Mostohaapja kapcsolatai révén végül ők is megkapták a magyarországi letelepedési engedélyt. 1988 végén felszámolták gyergyói lakhelyüket, bőröndökbe tömték életük fontosnak tartott tárgyait, és kopott csomagjaikkal egy december közepi napon felszálltak a budapesti vonatra. Egyikükben sem volt izgatottság. Fásultan nézték szürkés távolba olvadó falvakat, lakótelepeket, pályaudvarokat. Egy idő után a hegyek sem látszottak már. Légüres térben suhant a vonat.
1989 – Magyarország 1. A Nyugati pályaudvar peronjáról nem látszott az új világ, az ígéretes jövő. A csarnokban szakadatlanul áramló tömeg visszhangos csoszogása, és az üvegfal túloldaláról beszűrődő, lankadatlan forgalomzaj rátelepedett mindnyájukra, összemosta az irányokat, a célokat, a terveket. Hiába volt enyhébb idő, mint Erdélyben, hidegnek és nyirkosnak tűnt a levegő. Nem mintha bármi mást vártak volna. Nem valahová, hanem valami elől menekültek. Csomagjaikat maguk köré gyűjtve, némán ültek egy padon. Pénzük nem volt. Anyja és férje végleg összevesztek az úton, többet nem szóltak egymáshoz, a gyerekeknek pedig nem volt mit mondaniuk. Figyelték a zakatoló várost, amely ügyet sem vetett rájuk, mintha nem is léteznének. Egyetlen, halvány kapocs kötötte őket a pesti valósághoz. Indulásuk előtt táviratot küldtek Zsolt egykori mászócimborájának, Bíró Zolinak, aki akkor már fél éve élt Magyarországon. Választ ugyan nem kaptak, de remélték, egyetlen ember talán tud róluk, és ha mással nem, legalább néhány hasznos tanáccsal ellátja őket. Csak itt, távol a veszélyes, de mégis ismerős hegyvonulatoktól és a nélkülözésben szolidárissá váló közegtől vált nyilvánvalóvá, hogy a mászók közt, a kötél leoldása után is megmarad a kötelék. Ismerős arc, Bíró Zoli tűnt fel a tömegben, és földijeit a legnagyobb természetességgel vezette egyszobás albérletébe. Sőt, a család hamarosan teljesen birtokba vehette a kis lakást, mivel a házigazda két hétre hazautazott Erdélybe, az ünnepekre. Zsolték lélegzetvételnyi időhöz jutottak. Két hétre fedél került a fejük felé. Intézni semmit nem tudtak, a hivatalokban leállt a munka, a család pillanatnyi súlytalanságban lebegett, és egyéb szórakozás híján a városban járkáltak. Ellátogattak a Moszkva térre, a Tátra téri piacra és Keleti pályaudvarra. Budapest 1988 végi, karácsonyi forgataga olyannak tűnt, mintha egy nyugati prospektus világába léptek volna be. Jól öltözött emberek, fények, nyüzsgő boltok, karácsonyi vásár, árubőség. Zsolt anyja a Béke Nevelőotthonban szerzett nevelőtanári állást magának, és a fiának is. A húsz árva és nehezen kezelhető gyerek felügyeletével Zsolt valamivel nehezebben boldogult, mint egy jeges hegyoldallal. Szívesebben sétált a közeli erdőben, mintsem hogy gyerekeket rángasson le a karnisról, vagy cigaretták után kotorásszon a zsebeikben. A munkához azonban járt szállás és ellátás is, ami rögtön megoldotta rövid távú gondjaikat. Sőt, Zsolt a hosszú távú tervei szempontjából is megfelelő helyre került. Az intézet igazgatója, Szabadka Péter nem csak pedagógusként, de alpinistaként is ismert volt akkoriban. A hetvenes években nehéz utakat mászott a Tátrában, és feljutott két hétezer méter feletti csúcsra, a Korzsanyevszkajára, a Kommunizmus-csúcsra és a hatezres Csetürjohra is. Továbbá a nevéhez fűződik a Kaukázus néhány csúcsának első magyar megmászása is. Mivel akkoriban egészen másként görbült a valódi Föld és a geopolitika által ismert bolygó, sokan azért néztek fel rá, mert a fentiek után eljutott az amúgy szomszédos Alpokba is. 1987-ben első magyarként mászta meg az Eiger rettegett északi falát. Szaktudását és pedagógiai ismereteit kamatoztatva hozta létre legendás egyesületét, a Hegyi Sport Clubot, ahová akkoriban a magyar hegymászóélet legjobbjai jártak. Zsolt tehát valójában egy elit hegymászóklubba költözött be. Neve nem volt teljesen ismeretlen a magyarok előtt. Lelkesedése és teljesítményeinek híre – áttelepülő csapattársai réven – eljutott a határon túlra is. A hegymászó-társadalom a nyolcvanas évek elején szűk és zárt közösség volt, az eredmények, kalandok híre hamar körbeért. Hamarosan együtt mászott az akkori feltörekvő generációval, a hozzá hasonló mentalitású Ferenczi Miklóssal. Sárközi András és Babcsán Gábor révén pedig közel került a sziklamászásnak itthon mind jobban terjedő válfajához, a szabadmászáshoz is. Eleinte nem értette, sőt, mesterkéltnek találta a sziklamászás ezen módját: hogy az előrehaladáshoz még akkor is a szikla, apró bütykeit kell használnia, ha történetesen az orra előtt van egy kiválóan megragadható szög, vagy ék, vagy egyéb segédeszköz. De nem esett nehezére az alkalmazkodás.
2. A HSC-ben érezte először, hogy volt értelme szerencsét próbálni, hogy kinyílt előtte a világ. Magyarország korántsem volt szabad a nyolcvanas évek végén, de a szabad világhoz való közelség mégis kézzelfogható valóság volt. Legendák helyett élménybeszámolókat hallott alpoki mászásokról, magashegyi túrákról. A klub szertárában olyan felszerelések sorakoztak, amilyeneket addig csak képen látott, vagy még ott sem: nyugati karabinerek, kötelek, jégszerszámok, megbízható, minőségi eszközök. Gyakorlata révén már 1989 tavaszán sziklamászó-tanfolyamon oktathatott, igaz, kis időbe telt, míg felvette a magyar ritmust. Furcsállta például, hogy leparancsolják az oszolyi mászóiskola egyik sziklacsúcsáról, miközben a felfelé mászó tanoncot biztosítja. Igaz, hogy egy bizonytalan ponton ülve, vállról biztosította a növendéket, de hát végül is a fal nem százötven, csak alig tíz méter magas volt. Otthon, ilyen helyzetből számtalanszor megtartott már nagy eséseket is. Magyarországon azonban nem lehetett vállról biztosítani, elfogadta, hogy mindenhez az arra kitalált, speciális eszközt kell használni, még akkor is, ha egyszerűbb és gyorsabb volna a hagyományos módszer alkalmazása. Biztonság, ez volt az itthoni mászás kulcsszava, mintha nem tudták volna, hogy sokszor a gyorsaság jelenti a legnagyobb biztonságot. Igen, valószínűleg nem tudták. A magyar mászók napsütötte sziklákon csiszolták képességeiket, nem a Kárpátok változékony égboltja alatt, magas és kiszámíthatatlan falakon, A stílusbeli különbségek azonban nem akadályozták abban, hogy a hazai mászótársadalom elismert tagjává váljon. A teljes felzárkózásban csupán pénztelensége akadályozta. Szűkös fizetéséből nem futotta komoly túrákra és a szükséges alapfelszerelésekre sem. Amennyire lehetőségeiből tellett, az élvonallal tartott, sőt, még kicsit azon túl is. A Tátrába jártak mászni, és persze vissza-visszatértek a Kárpátokba is. Hogy finanszírozni tudja az utakat, az újabb és újabb terveket, jövedelmezőbb foglalkozás után nézett. A VIII. kerületi Ingatlan Kezelő Vállalatnál helyezkedett el, mint főállású ipari alpinista. Fizetése hirtelen a négyszeresére nőtt, és végre napközben is olyannal foglalkozhatott, amihez értett. Az ifjúság nevelése nem az ő terepe volt. A váltás nem csak a munkahelyet érintette. Távoli lett a Béke Nevelőotthonban működő klub is. Átigazolt a Magyar Hegymászó Klubhoz, ahol akkoriban pezsgő hegymászóélet folyt. A hiánygazdaságban a klub volt a felszerelés beszerzésének helye is. Itt lehetett hozzájutni nyugatról származó eszközökhöz, vagy olyan darabokhoz, amelyet kinti mintára, itthon gyártottak maguknak a mászók. Néhányan szakosodtak valamilyen cikkre; volt, aki sátrat varrt, volt, aki ruhát, Kenderesi Attila már saját márkát is alapított, Bohem néven. Zsoltnak egy ilyen Bohem márkájú hátizsák volt az első, korszerű hegymászó felszerelése, részletre vette. Az MHK-ban szerveződött első komolyabb Tátra-túrája is, 1989 szilveszterén. Társaival, Ferenczi Mikivel, Medgyessy Árpáddal, Kenderesivel, és Faragó Annával a Risy alatt, az Ökörhát-torony szürke falán másztak nehéz utakat. Maradandó élményeit mégsem a sziklán, hanem az éjszaka folyamán szerezte. Volt már jó pehelykabátja és menő hátizsákja is, sátorra, hálózsákra és matracra azonban nem futotta. Társai legnagyobb megrökönyödésére hóba ásott barlangokban, hátizsákjára és egyéb felszereléseire kuporodva, vastag kabátjában húzta ki az éjjeleket. Szorító pénztelensége mellett 1990-től még a bürokráciával is küzdenie kellett. A romániai forradalmat követő menekülthullám a környező határok szigorodásával járt. Román útlevelével lassanként már sehova nem léphetett be. Egy alkalommal az osztrák határról fordították vissza, míg társai folytathatták útjukat az Alpokba. Később már Csehszlovákia, a Tátra is tiltott tereppé vált. Mind többször kellett valamelyik határról egyedül és rosszkedvűen hazatérnie. Furcsamód ismét a Kárpátok lett a fő mászóterepe, igaz, már hivatásos alpinistaként tért vissza a jól ismert helyekre. A gyergyói klub egykori vezetőjével, Hargitai Szabolccsal, és Bíró Zolival téli tanfolyamokat tartottak a fiatal magyar mászóknak. Egy ilyen túra alkalmával határozták el, hogy mászásaik finanszírozására – a magyar hegymászóklubok mintájára – egyesületet alapítanak. A recept adott volt, és bevált, legalábbis a kilencvenes évek elejének átmeneti viszonyai közt. A klubok ekkoriban önsegélyező szervezetekké alakultak, A tagok az egyesületen keresztül munkát vállaltak, leginkább kötéllel, magas házakon végzett iparialpin-munkát. A bevételről pedig – legalábbis a szabályzat szerint, és kezdetben – lemondtak az egyesület javára, A klub kasszájába került pénzt aztán közös felszerelés vásárlására fordították, ebből támogatták a tagok hegymászótúráit, sőt, a HSC-ben olyanra is akadt példa, hogy a. mászóteljesítményeket honorálták, mégpedig a nehézség alapján meghatározott összegekkel. A hegymászóklubok működése lenyomata volt nem csak a mászók, de minden akkori kelet-európai fejében kavargó eszméknek. A rendszer a romantikus naivitás, a közösségi eszmék és a kapitalizmusról alkotott, idealista kép egyvelege volt. Zsolt mindenesetre örült, hogy barátaival együtt végre kézbe veszik a sorsukat. A lehetőségektől elkápráztatva 1990 tavaszán beszáll élete első expedíciójába, a Ferenczi Miklós szervezte Kaukázus-túrába.
1990 – Kaukázus 1. Két napja várták a kijevi repülőtéren, hogy felkerüljenek valamelyik gépre. Két napja kártyáztak, és már kimozdulni sem volt kedvük a váróteremből. Délelőtt még kóvályogtak a város régi negyedében, pravoszláv templomokat néztek meg, de aztán mégis visszamentek a reptérre. Talán a Kijevig tartó, huszonnégy órás vonatúton vesztették el minden érdeklődésüket, talán csak a türelmetlenség dolgozott bennük. A csapat tagjai mind kezdő expedíciósok voltak, és mielőbb a hegyen akartak lenni. Ferenczi Miklós tudta csak közülük pontosan, mire vállalkoztak. Egyszer már járt a Kaukázusban, megtette ezt az utat egészen Grúziáig. A csapat az ő tapasztalataira támaszkodva utazott, hogy megmásszák az Elbruszt, és megpróbálják a környék egyik legnehezebb hegymászófeladatát, a 4710 méter magas Usba keresztezését. A túra kezdetben a terveknek megfelelően haladt. Az időrabló várakozások, a komfort nélküli repülőút, amelynek egyetlen szolgáltatása a szállításon túl egy pohárnyi ásványvíz volt, a kényelmetlen buszozás Terszkol falucskáig, mind természetes eleme volt az oroszországi utazgatásnak. A széthullóban lévő Szovjetunió kényelemmel, betartható időpontokkal, biztonsággal nem tudott szolgálni, de volt egy hatalmas előnye. Minimális anyagi ráfordítással lehetett eljutni a legtávolabbi vidékeire is, ha élelmes volt az ember, és nem túlságosan nagy igényű. Márpedig a magyar mászók pont ilyenek voltak. Július 18-án este érkeztek meg a Kaukázus lábánál fekvő Terszkolba, és rögtön éjszakázóhely után néztek. Bevették magukat a falu feletti erdőbe. A következő nap beruháztak egy komfortosabb szállásra: egy elhagyott házba tették át a székhelyüket. Heverésztek, a ház körüli dzsungelben sétálgattak, halkan beszélgettek, úgy várták a hajnalt, a mászás kezdetét, mintha akcióra készülő forradalmi szabadcsapat lettek volna. Igaz pisztolyok helyett a jégcsákányaikat tisztogatták. Zsolt nyugalmának a köd felszakadozása vetett véget. Magasan felettük megpillantotta az 5633 méter magas Elbruszt. „Kezdek eufórikus hangulatba kerülni”, írta a naplójába. Már hajnalban útra keltek. El akarták kerülni az esetlegesen felfelé tartó hegymászók kérdéseit. Engedélyek nélkül másztak ugyanis, összekötő tisztjük sem volt. Annak ellenére, hogy a gerillastílushoz ragaszkodva a járatlan ösvényeket használták, már délelőttre elérték az erdősáv végét. A legforróbb napszak a magashegyi legelőkön tört rá a társaságra. A tikkasztó hőség elől egy üres pásztorkunyhóba menekültek. A kőfalak hűvöse egyedül Zsoltot nem nyugtatta meg. A szinte karnyújtásnyira szikrázó hegyek látványa feltüzelte, és nem bírt várni a másnapi indulásig. Mindenki a maga módján töltötte a délutánt: Zsolt felmászott a közeli gleccserig, a lányok napoztak, Kenderesi Attila napszúrást kapott. Este már hiába készítettek nagy vacsorát. Attila, Rab Tamás és Fischer Andris rosszul voltak a magasságtól, fájt a fejük, enni sem kértek. 3600 méter magasan voltak ekkor. A következő reggel azért mindnyájan elindultak az Elbrusz alatti nyeregbe, a 4100 méteren épült Priut 11 menedékház felé. Céljuk egyelőre nem a csúcs volt, hanem rövid akklimatizáció, a szervezet szoktatása a magassághoz. Továbbá, hogy ne vegyék észre őket. Távol a Priuttól, egy sziklaborda takarásában ütöttek tábort. Zsolt, Fischer Andris és Oravecz Feri pihenés helyett inkább a ház felett emelkedő sziklatömbök, a Pasztuhov-sziklák megmászását választották. Első magashegyi túrájukon minden lépés újabb magassági rekordot jelentett. Kellemes napsütésben indultak útnak, de magasan a sziklafalon erős szél fúj, csontig hatoló hideget kergetve a hegyek között. Egyikük sem hozott magával meleg ruhát, Fischer Andris hamarosan vissza is fordult. Ketten folytatták a küzdelmet a faggyal és az addig ismeretlen elemmel, a magassággal. Tempójuk rohamosan lassult, Zsolt érezte, hogy egyáltalán nem fáradt, mégis, időről időre meg kellett állnia. Hiába feszült a tüdeje, mintha a semmit szívta volna be. A hirtelen mozdulatokért pedig hosszú, erőltetett zihálással fizetett. Egy ideig megpróbált úrrá lenni gyengeségén, erőltetett menetbe váltott, de néhány méter után szédülni kezdett, meg kellett állnia, csak így tért vissza az öntudata. Végül a lendület helyett az óvatos tempó, a kiszámított lépések bizonyultak célravezetőnek. Az addig dinamikusan vett akadályokat is öregesen, apró mozdulatokkal kellett legyőznie. A sziklaborda tetejéről nem élvezték a kilátást, sőt, valójában már semmi mást sem élveztek. Ruhájukat szaggatta a fagyos szél, és szinte azonnal indultak vissza a táborba. Odalenn azonban nem ujjongás, hanem egy szótlan, sápadt csapat fogadta a két mászót. Társaik fejfájásra panaszkodtak, a vacsora elmaradt, közérzetükön pedig már csak az időjárás tudott jelentősebbet rontani. A sötétben alattomos hóesés lepte meg a sátor nélkül, szabadban táborozókat. Nedvesen, átázva, ébren várták a reggelt. Akklimatizációnak ennyi éppen elég volt, a csapat tehát visszavonult a magashegyi rétre, a pásztorkunyhóig, hogy pihenjen, megvárja a jó időt, kiszárítsa a ruháit, napozzon, egyen. Élvezze az expedíciózás azon felét, amely alatt édesen nem csinál senki semmit. Zsolt és Anna közös főzéssel múlatták az időt.
2. Négynapos rekreációt követően indultak első célpontjuk, az Elbrusz felé. Az éjszakát egy hóbarlangban töltötték, a hőleadás mimalizálása végett Zsolt és Anna egészen közel feküdtek egymáshoz. Reggel pedig együtt hagyták el a kényelmes menedéket. Hideg volt, mínusz tizenöt lehetett, a tüdejüket égette a levegő, de Zsoltnak mégis sikerült folyamatosan mászni. A testközelbe került hegy kitörölt minden mást az agyából. Valójában nem is a csúcs vonzotta, hanem a tartomány, amit addig csak hallomásból ismert. Kíváncsi volt, milyen a világ ötezer méter felett, és hogy vajon képes lesz-e egyáltalán elérni a csúcsot. Anna lassabb volt, Zsolt átfagyott a várakozások alatt, és türelmetlensége is egyre nőtt. Végül a kölcsönös szimpátia ellenére sem várta be őt, remélte, hogy csatlakozni tud az alattuk haladó csapathoz. Egyedül kapaszkodott tovább a meredek hólejtőn. Már tudatosan alkalmazta a Pasztuhov-sziklákon szerzett tapasztalatát: lassan, egyenletesen lépkedett, mégis, minduntalan meg kellett állnia lihegni. Egy lankásabb részen tartott hosszabb pihenőt, nem akarta, hogy teljesen elszakadjon a többiektől. A barátai azonban csak fél órával később gyűltek össze, és legtöbbjükön látszott, hogy sebességük ezután sem növekszik majd. Rab Tomi fejfájásra panaszkodva visszafordult, majd később Kenderesi is feladta. De Zsolt már nem látott semmit a lejjebb zajló eseményekből, újra belezuhant a gyaloglás monoton ritmusába. Bár vaskos hófelhők takarták el a napot, átmelegedett. Kényelmes világából egy lett mászó zökkentette vissza a valóságba. Onnan tudta, hogy lett, mert elmesélte. Sőt, Zsolt hamarosan megismerkedett a lett-szovjet konfliktussal és a függetlenség kivívásának megannyi buktatójával is. Habár ő is fel szeretett volna hozni témába vágó történeteket saját tapasztalataiból merítve, végül mégis a folyamatos levegővétel mellett döntött. Igyekezett tartani közlékeny útitársa tempóját. Később a beszélgetés mégis megszakadt, a lett mászó ugyanis hallótávolon kívülre került. Zsolt a balti szabadságharcos nyomaiba lépkedve vánszorgott a csúcs felé, és közben bevezetett egy új, a hegyen praktikusabb mértékegységet: lihegésekben számolta a távot. Még három „a csákányra dőlök, és lihegek” a csúcsig, aztán már csak kettő, míg végül ott állt a csúcson, a környező hegyekről magyarázó lett mászó mellett, és rosszul érezte magát. Úgy érezte, sűrű folyadékba merülve nézi a tájat, élesen, de mégis távolról érkeztek felé a szavak, furcsán jelentőségteljesnek tűnt a felhők áramlása. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, míg sorban feltámolyogtak a többiek is. 5633 méter, gyönyörű a panoráma, legalul látszottak a zöld völgyek is. Gratulációk hangzanak el, Magda és Anna lehányják a csúcsot, ideje indulni lefelé. Az ereszkedés során Zsolton is elhatalmasodott a rosszullét, hányinger kínozta, lelassult. Tartalékait kiszívta a hegy, ereje egyik pillanatról a másikra hagyta el, úgy érezte, mintha végtagjai száraz, üres kórók lennének. Utolsóként ért be a táborba. A kimerítő napokat, a nélkülözést és fázást a csapat megpróbálta minden lehetséges eszközzel kompenzálni. Visszaereszkedtek a falu fölötti erdőbe. Fürödtek patakban, napoztak, mostak, egy zavarodott erdésszel hadakoztak, és a lehető legkevesebbet mozogtak. Egyedül a vidék gasztronómiai feltérképezésére nem sajnálták az energiát. A helyi piacon megismerkedtek a házi túróval, a kecskesajttal, a saslikkal, a töltött lepénnyel és a fánkkal. Zsolt unottan követte az ázsiai kavalkádban bolyongó társait. Ezt a fajta egzotikumot ő már jól ismerte Erdélyből. A keksszel és ötliteres almabefőttekkel feltöltött üzleteket nem találta érdekesnek, inkább a hajdani életét idézték fel. A napi ötszöri étkezésben azért lelkesen tartott a többiekkel. Az élvezetek halmozása az expedíciós hegymászásban a taktika részét képezi, csak a lehető legtöbb energiát felhalmozva érdemes komoly vállalkozásba csapni. Márpedig Zsolték a környék egyik legnehezebb mászását tűzék ki maguk elé: a két csúccsal rendelkező Usba keresztezését.
3. Bár az Usba alacsonyabb az Elbrusznál, csupán 4695 méter magas, mégis nehezebb hegymászófeladatnak számít. A Kaukázus Matterhornjaként is ismert csúcsra ugyanis egyáltalán nem vezet könnyen mászható út, a hegy minden oldalról komoly technikai nehézségeket állít az alpinisták elé. A csapat ráadásul a csúcs megmászása után a túloldalon, ismeretlen terepen akart visszaereszkedni az alaptáborba. Július 30-án indultak el a Bakszán-völgy egy mellékvölgyében a Kaukázus főgerince felé. Az ösvény dús, zöld erdőkön át vezetett fel a Becsóhágóra. A gleccserekkel fedett hágó nem csak Grúziába vezette át a csapatot. A Kaukázus túloldalán már egy másik földrész következett, Ázsia. A társaság azonban csak földrajzilag lépett új kontinensre, kulturálisán még ugyanabban a rendszerben mozgott, a keleti blokkban. A hegy utolsó falujában, Mazeriben így továbbra sem szállodát vagy kempinget kerestek, hanem egy ismerőst, akinél megszállhatnak. Ferenczi hajdanán barátságot kötött itt a falu erdészével, aki búcsúzásukkor, keleti szokás szerint, örök vendégszeretetét hangsúlyozta a hegymászónak. A társaság kötelességének érezte tehát, hogy tiszteletét tegye az öregnél. A farönkökből épült házak azonban ugyanúgy néztek ki. A faragott, zöld ablakkeretek, vaskos ajtók, sáros utcák nem adtak támpontot, és a faluban érdeklődve a csapatnak el kellett fogyasztania nagyobb mennyiségű kefirt, lepényt, sajtot és persze vodkákat, az örök grúz-magyar barátság végett. Végül az erdészhez is bekopogtak. A bőrcsizmás, szovjet katonaruhás öregember betessékelte a hegymászókat, és természetesen nem engedte, hogy sátorban éjszakázzanak. A ház legnagyobb szobájában üthették fel alaptáborukat, másnap pedig tisztességes reggelit, ebédet, vacsorát kaptak. A lerongyolódott csapatnak földöntúli örömet jelentett az ágyban alvás, és az étvágyukra sem volt panasz. Egyedül a hegy látványát hiányolták. A köd eltakarta előlük az Usbát. A következő nap már szerényebb volt az ellátás, de amúgy is indulni akartak. A még mindig katonazubbonyt viselő, de már kevésbé szívélyes bácsi elbúcsúztatta a csoportot, de azért a lelkükre kötötte, hogy ha újra a környéken járnak, mindenképpen meg kell látogatniuk szerény hajlékát. Délután már a gleccser előtti morénalejtőn sátraztak, és még sötétedés előtt felgyalogoltak a fal alá, hogy a kijelöljék a következő napi útvonalat. A sziklás, bizonytalan hegyoldal közepén futó, meredek kuloár mellett döntöttek. Bár úgy tűnt, a terep könnyen mászható, Ferenczi óvatosságra intett. A melegben a jégből kiolvadó kövek mind ebben a vályúban zuhannak lefelé. Hajnalban kell indulniuk, hogy még az olvadás előtt kiérjenek a veszélyes zónából Csak négyen, Ferenczi, Rab Tomi, Kenderesi és Zsolt vállalkoztak az útra. Hajnali háromkor fejlámpák fényében botladoztak a kőmezőn, kevés szó esett, csak a lépések zaja és a síbotok kopogása hallatszott, meg néhány elfojtott szó, mikor valamelyikük megbotlott. A szürke hajnal a gleccseren érte a csapatot, és mire kivilágosodott, már magasan a moréna felett jártak. A firn jól mászható volt, nehézségek nélkül érték el a kuloár felső szűkebb harmadát. Mind meredekebbé vált a lejtő, és Zsolt fásultsága átadta helyét a mozgás örömének. Csak egy jelentéktelen, de mégis hátborzongató hang rántotta vissza a földre: a csúszás és a szakadozó lélegzet összetéveszthetetlen zaja. Hátrakapta a fejét és egy zuhanó alakot látott, Attilát, ahogy nehéz zsákkal a hátán pörög, pattog lefelé a meredek lejtőn. Alattuk ezerméternyi mélység. A könnyen mászható, kemény felszínű kuloár váratlanul gyilkos meredéllyé változott. A meredek firnen, ha kicsúszik az ember, nagyon nehéz megállni. Különösen, ha még a fékezéshez elengedhetetlen jégszerszám sincs a kezében. Attila jégcsákánya ugyanis még mindig a hátizsákra szíjazva fityegett, a meredek terep ellenére is síbotokkal jött felfelé. Az egész néhány másodpercig tartott. Ferenczi ordított valamit, a többiek meg csak némán nézték a mind jobban gyorsuló testet. Aztán Attila egy mellékcsatornába sodródott, és nagy nyekkenéssel felkenődött a kőre. Csönd. A rémült döbbenetet Attila halk nyögései oldották fel. Zsolt közben már vágtatott lefelé, kezében fásli, ragtapasz. A fiú falfehér volt, tenyere felszakadt, csomagja darabokra szakadt, remegve állt fel, láthatóan sokkot kapott. Hamarosan azonban kiderült, nincs komolyabb baja, megúszta a halálos csúszást. Csak éppen képtelen volt folytatni a túrát. Ennyi volt? Forduljanak tehát vissza? Hosszas hezitálás után végül Tamás kísérte le a még mindig kóválygó túlélőt, Zsolt és Ferenczi pedig folytatták a mászást. Sajnos nem csak társaiknak, de a biztonságos mászásnak is búcsút kellett mondaniuk. A Nap időközben magasra kúszott az égen, és a melegben életre kelt a hegy. Először csak kisebb kövek, lavinák zúdultak le a vályúban, néha elég volt arrébb lépni, máskor viszont ki kellett rohanni valamelyik oldalba. Minden zajra felkapták a fejüket, figyelték, mi érkezik felülről, és figyeltek a lábuk alá is. Egy kicsúszás a legritkább esetben végződik ilyen szerencsésen. Délre fejeződött be a magashegyi orosz rulett. Elérték a nyerget, ahonnan egy platóra kellett ereszkedniük, hogy megközelítsék a hegy mászható oldalát. Zsolt meglepetésére Ferenczi lerakta a zsákját és nekiállt tábort verni. „Veszélyes most a hegy közelébe menni. Fáradtak is vagyunk a következő szakaszhoz, tíz órája nem ettünk semmit”, érvelt a társa. Zsolt valóban hallotta a kőomlások visszhangos zaját, emellett pedig gyomrának korgását is, de időpocséklásnak erezte, hogy erejük teljében abbahagyják a mászást. Mégsem volt más választása. A kényelmetlen, hideg éjszaka után törődötten bújtak elő a hálózsákjaikból. A programban ezután hideg reggeli, hideg sziklafal, nehézkes ereszkedés következett. A másik kötél Attiláéknál maradt, egyetlen szállal viszont csak többszöri standépítéssel értek le a fal lábához. Míg Zsolt összeszedte a kötelet, felpakolta a zsákját, Ferenczi eltűnt. Körbenézve döbbenten vette tudomásul, hogy társa már magasan a hófalon mászik. Biztosítás nélkül. Az előző napi szólózás még érthető volt, a kőhullás siettette őket. Ebben a helyzetben azonban vakmerőségnek tűnt kötél nélkül mászni. Inkább nem akadékoskodott, óvatosan a falba vágta jégszerszámait. A hó kemény volt, jégcsákányai szilárdan akadtak meg firn kérgében, és magasra érve már nem gondolt a kicsúszásra. A tempó sokat számított a hegyen, A fárasztó jégmászás a sziklák alatt, a Vörös-saroknál ért véget. Ezen a ponton akkor is megálltak volna, ha nem kapkodják ennyire a levegőt. Lenyűgöző volt a kilátás, szinte lebegtek a táj felett. A horizonton, a gleccsermezők felett kirajzolódott az Elbrusz tömbje. Zsolt sajnálta, hogy nem itt éjszakáztak. Órákig nézelődött volna a sziklapáholyból. Délben értek az út legnehezebb részéhez, a sziklafal alá. Ismét előkerült a kötél, felváltva másztak előre. A fal egyes helyeken meglepően nehéz volt, IV-es, V-ös betétek is előfordultak, és csak úgy haladhattak biztonsággal, ha elfelejtik a veszélyt, és egyedül a mászásra koncentrálnak. Ismeretlen, vad vidéken jártak, kövek, havas hegyoldalak, jégfolyamok dimenziójában. Időnként úgy tűnt, ők az első mászók a hegyen. Néhol egész gyorsan haladtak, hogy aztán fáradságosan dolgozzanak meg minden egyes méterért a fal csak mesterséges mászással leküzdhető részén. Estére értek a csúcsra. A sokat ígérő panoráma helyett ködben úszott a táj. Viszont volt elég levegő, majdnem ezer méterrel voltak alacsonyabban az Elbrusznál. Az idő is biztosnak tűnt, úgyhogy egészen hosszúra nyújtották a csúcsélményt. Leterítették a hálózsákjaikat, főzni kezdtek, majd álomba merültek. Zsolt éjjel vakító világosságra ébredt: eloszlottak a felhők, és holdfényben vibrált a táj. A hegyoldalak olyan túlvilági színekben fürödtek, hogy úgy érezte, talán csak álmodja az egészet. Felkönyökölve, a hálózsák melegéből nézte a földöntúli formákat. Elvarázsolt világban voltak. A hajnal azonban előhozta a valóság könyörtelen oldalát. Napfelkeltekor már a falban voltak. Siettek, még aznap a hegy alá akartak érni. Leereszkedtek a nyeregig, és kapaszkodni kezdtek a kettős csúccsal rendelkező Usba másik orma felé. Hiába volt vízszintes a terep, hó
tükörjeget rejtett. Rövid kicsúszást sem engedhettek meg, a nyereg két szélén meredek falak zuhantak a mélybe. Elővették a kötelet, és biztosítással csoszogtak át a falhoz. Könnyű, de élvezetes, vegyes terepen másztak a csúcsig, és ahogy méterről méterre kinyílt alattuk a táj, Zsoltot újra hatalmába kerítette a régi érzés: a semmi közepén kalimpál a lábaival. A csúcsról már egyenesen a hegy lábához vezetett az út. Nem sejtették, hogy ekkor értek el az út nehezéhez. Eleinte egy éles, jeges gerincen haladtak. Mintha valami dinoszaurusz taraján kellett volna végigharántolniuk a jégszerszámokkal. A taréj élébe akasztották a csákányt, a másik oldalán pedig lépték a meredélyt. Pihenni persze nem sok lehetőség volt, biztosítani is csak nagy nehézségek árán lehetett. Zsolt romantikus lelkesedését felőrölte a fáradtság. Ahelyett, hogy a szokásos módon, gyorsan leereszkedtek volna a hegyről, minden lefelé vezető méterért megküzdöttek. Sietségük délután majdnem tragédiához vezetett. Zsolt még a standot építette, mikor jégcsákányai kifordultak a hóból, és zuhanni kezdett. Tudta, hogy társa odafenn már leszerelte a maga biztosítását. Fellökte magát a levegőbe, hogy legyen ideje előrelendíteni a jégeszközöket. Reflexei mentették meg mindkettőjüket. Hágóvasának fogai belemartak a falba, lendületből mélyre vágta a jégcsákányokat, és megmerevedett. Érezte, hogy nem csúszik tovább. Nem volt idő kiértékelni az esetet. Beborult az ég, tíz fokot zuhant a hőmérséklet, ők pedig megkezdték hosszú ereszkedésüket a gerinc alatti hófalban. A rájuk telepedő ködben egybemosódtak a kontúrok, nem lehetett látni, hol válik el a hegy az égtől, mekkora mélység van alattuk. Végtelen, szürke térben ereszkedtek, számolatlanul csúszva le a kötélen, építve standot, várva a társ érkezését, majd kezdve elölről az egészet. Csak ólmos fáradtságuk és az ég mind sötétebb tónusa jelezte, hogy hosszú órák óta ereszkednek már. Aztán besötétedett, de ők még mindig a végtelennek tetsző, függőleges térben csüngtek. Késő éjjel felszakadoztak a felhők, és úgy tűnt, mégsem egy örökké tartó, rossz álom főszereplői. Alattuk, a hegyfalak karéjában széles hómező derengett, ahová egyszerűen csak le kell sétálni a lankás hómezőn. Pár lépés után derült ki, hogy a dombhajlat a fáradt elme érzékcsalódása csupán. Húszméteres szakadék tátongott előttük. Leereszkedtek, és az oldalában, egy védett hóbarlangban kiterítették hálózsákjaikat. Abban a tudatban zuhantak alomba, hogy másnap délelőtt elérik útjuk végpontját, az Usba-platót. Délelőtt bújtak csak elő a barlangból, későn vágtak neki az utolsó szakasznak. Rövid terepszemle után világos lett, hogy az a bizonyos utolsó szakasz még messze van. Az előző napi ködben rossz felé ereszkedtek. Éjszakázóhelyük csak köztes párkány volt hegyfalban, amelyet már kipihent állapotukban is végtelennek láttak. Sokat nem kellett gondolkozniuk a teendőkön, leeresztették a kötelet, és folytatták az idegőrlő ereszkedést. Hiába értek mind lejjebb, kínozta őket a bizonytalanság, hogy talán csak egy reménytelen, világtól elzárt katlanba tartanak. Kora délután érték el a platót, amelyről annyit tudtak, hogy az nem végcéljuk, az Usba-plató. Hosszú gyaloglas vart meg rajuk a mélyhavas mezőkön és kimerítő emelkedőkön keresztül. Körülöttük, a hegyek oldalában jégesések csillogtak a szűrt fényben. Két nappal később, élelem nélkül és kilókat fogyva érkeztek meg a Bakszán-völgybe. Újra elmerülhettek az oxigénben, élelemben és közlekedési eszközökben gazdag civilizációban. Az események váratlanul gyorsultak fel Zsolt körül: kaukázusi falvakon utaztak át, a piacokat járták, aztán már Kijev zajos, zsúfolt repülőterén álltak. Vad iramban váltakoztak a helyszínek, és csak a végtelen ereszkedés, a holdfényben úszó táj, a kék jégesések emléke maradt változatlan. Amikor egyedül maradt, nehezen tudta eldönteni, melyik világ a valóságos.
1991 – Tien-san 1. 1991 volt az Erdélyi Kárpát Sportegyesület fénykora, a közös iparialpin-munkák, egyre gazdagodó, szintén közös felszerelésbázis, és a nagy tervek ideje. Egy igazi vállalkozó szemével az alpintechnikai munkák nem számítottak az évszázad üzletének. A fárasztó, monoton munkáért járó fizetség csak akkor tűnt jelentősnek, ha a cég vezetői egyúttal a munkásai is voltak, ha nem gondoltak a terjeszkedéssel, a hosszú távú tervekkel, és ha a profitot az érte vásárolható hegymászó eszközök számában mérték. A tagok, Bíró Zoltán, Hargitai Szabolcs, Turczás István, Kállai Miska és Zsolt ez utóbbiak tekintetében igen elégedettek lehettek, és már merészebb álmokat is megengedtek maguknak. Néhány hónappal Zsolt hazaérkezése után mind jelentkeztek a Magyar Hegymászó Klub következő nyárra tervezett Tien-san-túrájára. Ez már valódi expedíció volt: költségei tízszeresen túlszárnyalták a kaukázusi mászás hatezer forintra tehető kiadásait, és már a szervezés is komoly erőket mozgatott meg. A rendszeres találkozókon a tagok feladatokat kaptak, amelyek teljesítését az MHK elnöke, Nagy Sándor rendszeresen számon is kérte. Mulasztásért, hibás végrehajtásáért, de ezektől függetlenül is, sajátos hangvételű elmarasztalás járt. Az erdélyi fiúknak azonban nem szegte kedvét az addigi túrák hangulatától eltérő, katonás légkör. A munka mellett rendszeres felkészülésbe kezdtek. Sziklát másztak a Pilisben, futottak, hegymászóedzésekre jártak, és sítúráztak a Fogarasi-havasokban. Szándékaik olyannyira komolyak voltak, hogy nem riadtak vissza egy légiós kiképzést idéző erdélyi edzőtúrától sem. A napi program ezerméternyi szint gyaloglása, kocogása volt, amelyet hosszú sziklamászás követett, hogy aztán késő délután, a hegytetőről kerülővel térjenek vissza a faluba. A társaság július elejére kirobbanó kondícióban volt, és meglepődtek volna, ha tudják, az expedíció néhány megpróbáltatásával szemben még így is védtelenek. A forró hangulatú szervezési procedúrán keresztülrángatott tervről az utazás során derült ki, hogy kialakításában egyetlen elv érvényesült, mégpedig, hogy a lehető legolcsóbban ússzák meg az expedíciót. A Tien-sanba igyekvő tizenhárom fős csapat első lépésben egészen Nyíregyházáig vonatozott, ahol felszerelésük halmaival gyors átszállási manővert hajtottak végre. Rövid szakaszon Záhonyig utaztak, majd egy még rövidebb úton megtették a jelentős lépést: elhagyták Magyarországot. Nem sokkal a határ után, az ukrajnai Csopon már rutinosan pakoltak át a zötyögős helyi járatra, amely végül Ungváron tette le a holtfáradt hegymászókat. Itt egy nagyobb ugrás következett. Mind a tizenhárom tag elrepült Moszkvába, ahonnan, egy sajnálatos szervezési hiba folytán már csak kilencen szállhattak fel az Almatiba tartó repülőre. Miközben Csató Bea, Hargitai Szabolcs és Hámori Pisti Moszkvában folytatott elkeseredett küzdelmet a továbbutazásért, a szerencsések elérték Kazahsztán fővárosát, és a baráti hegymászószövetség kalauzolásával még aznap este a hegység lábához buszozhattak. A Karkara-völgybeli táborért érdemes volt végigélni az utazás minden tortúráját. A sátrak egy 2050 méter magasan fekvő, zöld, lankás vidék oldalába kerültek. Tőlük nem is olyan távol további táborokat is láttak, igaz, hogy lakóik modern hegymászósátrak helyett még mindig a magasépítésű, nemezből készült jurtákra esküdtek. Az őslakosokkal gyakran találkoztak a dombokat járva. Lovon vágtattak el mellettük, esetleg lovaikról más lovakat hajtottak. A lovak sok egyéb mellett játszótérként is funkcionáltak, a magyar csapat elképedve nézte, ahogy a két-három éves gyerekek kényelmesen poroszkálnak hátasaikkal. A helybéliek viszont a hegymászók tevékenységét figyelték hasonló érdeklődéssel. Ezen egyébként nem sok néznivaló akadt, mivel a magyar kalandozók jó része, érthető okokból, ekkor még leginkább csak heverészett a napon. Egyedül az erdélyi törzs, Turczás, Doru és Zsolt tett rövidebb akklimatizációs portyát a szemközti, háromezres csúcsra. Hosszabb kirándulásra azonban idő sem volt, a következő nap ugyanis már jött értük a helikopter, hogy felszerelésükkel együtt az alaptáborba szállítsa őket. Szinte a repülés előtti pillanatokban futott be Moszkvából Hargitai és Csató Bea, így már jó arányban, tizenhárom indulóból tizenegyen landoltak az Ignilcsek-gleccser 3900 méteres magasságában fekvő táborában.
2. Várakozásról persze szó sem lehetett, a fejük felett szikrázott a Tien-san két nevezetes csúcsa, a Han Tengri és a Pobeda. Az azonnali cselekvést csak egy dolog hátráltatta, az akklimatizáció hiánya. A helikopter sok kényelmetlenségtől megkímélte a mászókat, de a hirtelen, majd kétezer méteres szintemelkedés talán mégis többet ártott, mint használt. Még az erdélyiek egynapos túrája sem jelentett elég felkészülést, Zsolt ugyanolyan elesetten kóválygott a táborban, mint a többiek. A fejfájás, hányinger, étvágytalanság azonban nem ijesztette meg a mászókat, a magasság elkerülhetetlen mellékhatásaként tekintettek a tünetekre. Néhány nappal később a leglelkesebbek már akklimatizációs túrára indultak Nagy Sándor vezetésével. Első célpontjuk, a Han Tengri felé vették az irányt. Bár már a gleccsernyelv felső végében, 4500 méteren kialakított táborban rosszabbodott az állapotuk, másnap folytatták a mászást. A jégtornyok és hasadékok szabdalta terepen szétszóródó társaság egyenként érte el az 5400-as magasságot, a Han Tengri felé vezető út második táborát. Furcsamód éppen az egyik legerősebb mászó, Orosz Doru vánszorgott be a legutoljára, és falfehéren, evés nélkül zuhant be a sátorba. Állapota másnap reggelre csak rosszabbodott. Koordinációs zavarok jelentkeztek nála, kába volt, szinte nem is volt eszméleténél. A magashegyi betegség súlyos tünetei láttán azonnal megmozdult a csapat. Rövid kötélre fogva vezették vissza társukat, felváltva hozták a felszerelését és támogatták a nehéz terepen. Bár az alaptábort estére épségben elérték, az orosz expedíció tagjai Doru láttán nem tűntek nyugodtnak. Zsoltot meglepte, hogy a magasság nem egyszerűen lefárasztotta őt, de akár halálát okozhatta volna. „Minél gyorsabban le kell szállítani”, mondta az oroszok magas, tréningruhás expedícióvezetője. Doru pedig a tábor és a város közt működő menetrend szerinti helikopterjárattal már másnap reggel elhagyta az alaptábort. Az expedíció a baljóslatú közjáték ellenére is tartotta magát a tervekhez. Másfél napos pihenőt követően egy délután Zsolt, Hargitai, Kállai Misi, Turczás Pisti, Nagy Sándor és ifjú tanítványa, Hirt Károly megindultak a már ismert úton, a Han Tengri csúcsára. Zsolt ezen az úton kezdte érezni, hogy szervezete végre hozzászokott a magassághoz. Estére elérték az első, a következő nap pedig a csúcs alatti nyeregben fekvő harmadik tábort. Az 5800 méteres nyeregbe már nem állítottak sátrakat. A helyi stílus szerint a szezon első mászói tágas barlangokat alakítottak ki a hóban, a környéket mind gyakrabban felkereső jól fizető, nyugati mászók részére. A Nagy Sándor szervezte expedíciót, baráti klub lévén, szintén kényelmes bivak várta. A hóbarlangok errefelé nem csak a sátorállítástól kímélik meg a hegymászókat. A Tien-san szeles, hideg vidék, egy erősebb vihar nem ritkán az ember feje fölött tépi darabokra a sátrat. Ez a nyereg pedig még a felülről érkező lavináiról is hírhedtté vált. A magyar csapat is hallott rémtörténeteket a sátrukban rekedt, élve hó alá temetett mászókról. Örömmel vették birtokukba a kényelmes üreget. Az éjszaka azonban rövid volt, Zsolt már öt órakor melegítette edényében a havat, készítette a reggelit, pirkadatkor pedig a többiek előtt elhagyta a barlangot. Sziklás, meredek falon mászott, érezte a magasságot, de nem akart megállni. Rettentő hideg volt, a Nap nem sütötte be az oldalt, és érezte, hogy percek alatt kihűlhet. Délelőtt már közel volt ahhoz, hogy levegye a bakancsát, és kézzel masszírozza át a mind érzéketlenebbé váló lábujjait, de végül inkább a folyamatos mozgás mellett döntött. Úgy érezte, lassan halad. Egyetlen pihenőt tartott, a 6400 méteres tábornál, egy orosz expedíció sátrának szélárnyékában. Korán ért fel a legmagasabb pontot jelző fém háromlábhoz, amelyet ismeretlen mesterek a csúcs oldalába helyeztek el. Sokáig bolyongott, amíg megtalálta a havas hegyhát legmagasabb pontját. Lefényképezte a csúcsra leszúrt jégcsákányát, háttérben a Pobedával, bizonyítandó, hogy fenn járt, majd várta a fergeteges érzést, ami az elképesztő, hétezer méteres magasság elérésekor lepi meg az embert hegymászóolvasmányai szerint. De csupán a hideget érezte. A kapucni résén át egy csokit dugott szájába, majd ereszkedni kezdett. Csak akkor futott össze társaival, mikor már a 6400 méteres tábort is elhagyta. Kállai Misi és Turczás Pisti kaptatott apró lépésekkel a csúcs irányába. „Messze van?”, kérdezték lihegve, és Zsolt hirtelen nem tudta mit válaszoljon. „Már túl vagytok a nehezén”, mondta biztatóan, és remélte, hogyha későre jár, lesz eszük akár a csúcs előtt is visszafordulni. Halálos lehet kinn tölteni az éjszakát ebben a hidegben. Valamivel lejjebb Nagy Sándor küzdött felfelé. – Mi van Zsolt, visszafordultál? – kérdezte. – Nem, már a csúcsról jövök. – Milyen messze van még? – Nem is tudom, pár óra talán. – Zsolt, nem is másztad meg a hegyet. Nem jutottál fel – jelentette ki a vezető, akivel Zsolt nem akart ellenkezni. – Akkor majd lenn találkozunk – búcsúzott el. Az ég már felhős volt, újabb néhány fokot csökkent a hőmérséklet. Zsolt délután négykor érte el a barlangot. Visszabújt a hálózsákjába, teát és levest főzött, aztán a hófalon mozgó kékes fényeket nézte a hálózsákjából. Az egyedüllétet társainak érkezése törte meg. Visszafordultak, tudták, hogy sötétedés előtt nem érik el a csúcsot. Karcsi elgémberedett lábujjaira panaszkodott, és sokáig dörzsölte őket a hálózsákban, de nem akart visszatérni beléjük az élet. Csendes srác volt, nem terhelte problémáival a többieket. Csak Kállai és Turczás maradtak még kinn a hegyen. Aggódtak értük, mínusz harminc fokban néhány óránál többet nem maradhattak odakinn. A páros sem hálózsákot sem sátrat nem vitt magával, a szabadban éjszakázás pedig végzetes lehet a kimerült mászók számára. Kállaiék az éjszaka sem jöttek meg, és reggelre egyértelművé vált, hogy vissza kell értük menni a hegyre. A lehetőségeiket korlátozta, hogy a csapatból egyedül Zsolt volt képes elindulni. Karcsi lábujjai továbbra sem mutattak életjeleket, Nagy Sándor és Hargitai pedig kimerülten hevertek. Már az induláshoz készülődött, amikor betámolygott a hóbarlangba két holtfáradt mászó. A baljós hangulat másodpercek alatt csapott át önfeledt sztorizásba. A páros hosszú vánszorgással végül elérte a csúcsot, de már ereszkedés közben rájuk sötétedett. Szerencsére elérték a 6400 méteren felállított tábort, és egy orosz mászó sátrában húzták meg magukat. Hálózsák nélkül, ruháikba burkolózva vészelték át az éjszakát. A kalandok azonban nem értek véget. Késő délután zajokat hallottak beszűrődni, Csató Bea, Balogh Géza és Hámori István érkeztek a völgyből, de nem akartak megállni ebben a magasságban. A biztonságos alaptáborban impozáns tervet kovácsoltak. Már másnap el akarták érni a csúcsot, és a siker érdekében közvetlenül az utolsó emelkedő alatt akartak táborozni. Bizonytalan léptekkel tűntek el a mind sötétebbé váló hólejtőn. Úgy tűnt, a mentés felsőbb szinten már eldöntött dolog volt. Néhány órával később rádióüzenet érkezett. Beán a magashegyi betegség tünetei mutatkoztak: félrebeszélt, mozogni is csak segítséggel tudott. Társai sem voltak sokkal jobb állapotban, ereszkedni talán tudtak volna, de Bea támogatásához semmiképpen nem volt erejük. Zsolt a nap végén felmászott hozzájuk, egy kötéllel magához kötötte a járni alig tudó Beát, hátára vette hátizsákját, és hosszú, lassú menetben levezette őket 5800 méterre, Aznap persze már szó sem volt további ereszkedésről. Mindnyájan a hóbarlangban éjszakáztak, amely barátságos, meleg kuckóvá vált. Pulóverre vetkőzve főztek, a hálózsákok pedig eláztak a plafonról csöpögő, olvadó hótól
3. Mindent megtettek, és most már a csapat épségen és teljes létszámban adhatta át magát az alaptábori pihenésnek. Bár csak hárman érték el első céljukat, a 6995 méteres magasságot, Hírt Karcsi pedig meg néhány fagyási sérülést is szenvedett, mindnyájan elszántan készülték a Pobeda 7400-as csúcsára. A készülődés persze nem külső jelekben mutatkozott. A hegymászók jellemzően a floridai nyugdíjas turistákat is megszégyenítő semmittevéssel töltik ezt az időszakot. A magyar csapat tevékenysége evésre, alvásra és kártyázásra szorítkozott. Sietni a beálló bizonytalan időjárás miatt sem kellett. A harmadik napon tisztult ki az ég annyira, hogy felvonulhattak a Pobeda jeges morénalejtőn kialakított táborába, majd a következő reggelen a széles, havas gerincen a második táborba. Zsolt hiába érte el már kora délután a nyerget, egyetlen üres hóbarlangot sem talált. Minden kényelmes bivakból jókedvű, teázó, főző, vagy csak a hálózsákjukban heverésző hegymászók néztek vissza rá. A Han Tengri után idegen volt a nyüzsgés. A sátraikban éjszakáztak, így másnap későn, csak tizenegy órakor indultak el. Fizikailag is nehéz volt összecsomagolni a fagyott ponyvákat. Az időjárás sem kedvezett nekik, egyre hidegebb lett, dideregve érték el a harmadik tábort, ahol ismét sátrazni kényszerültek. Délután felhőkbe burkolózott a hegy, és sötétedéskor már sűrűn havazott. A hó nemcsak a felhőkből, de a felettük emelkedő hegyoldalból is ömlött rájuk, alvásról szó sem lehetett. Ülve, hátukkal a sátor falát támasztva próbálták tehermentesíteni a mind nagyobb súly alatt hajló sátorrudakat. Az ülő helyzetben szunyókálás azonban csak kényelmetlenség volt az időről időre elkerülhetetlenné váló hólapátoláshoz képest. Bár a hegymászók nem pizsamába és mamuszba bújva toporogtak a hóban, mégis elázva és átfagyva bújtak vissza a mind nyirkosabbá váló menedékbe. Az éjszaka leeső hótömeg lehetetlenné tette a következő napi mászást. Az időt a sátrak kiásásával töltötték, aki pedig nem a hóval küzdött, rövid szunyálásba merülhetett, vagy vizet melegített a többiek számára. Csak újabb, kimerítő éjszaka után folytathatták az utat, és bár Zsolt szorgalmazta a mielőbbi indulást, azaz feszülten toporgott a sátrak előtt, végül megint csak délben kezdtek mászni. Csak 6400 méterig sikerült felverekedniük magukat. Az előző kalandban kimerült páros, Turcás és Kállai itt fel is adták, de a többiek sem voltak kirobbanó formában. Az ötödik napon csupán háromszáz méternyi szintet emelkedtek, és 6700-on is tábort kellett verniük. Zsolt aggódva figyelte társait, akiknek már nem csak a gyaloglás ment nehezen. Néha úgy tűnt, mintha sűrű folyadékba merülve mozogtak volna. A legegyszerűbb feladatot is hosszú idő alatt végezték el, némelyikük furcsa, már-már értelmetlen, aprólékos szöszmötölésbe merült, csomókat bogoztak kínos lassúsággal, ruhát hajtogattak körülményesen, a bakancs befűzése negyedóráig is eltartott. Zsolt segített, ahol tudott, sátrat hajtogatott, felszereléseket pakolt, de hiába. Képtelen volt a legyengült mászókat nagyobb sebességre ösztökélni. Látszott, hogy így is megtesznek minden tőlük telhetőt. Következő nekirugaszkodásra is csak a hétezer méteren kezdődő, hosszú gerincig jutottak fel. Zsolt pillantotta meg először a túloldalon sorakozó, lilás hegyeket. A mögöttük nyújtózó ködös síkság már kínai terület volt. A varázslatos lebegő érzést hamarosan legyűrte az aggodalom. Öt kilométert kell megtenniük az éles gerincen, amelynek mindkét oldalán meredek hegyoldalak zuhannak a mélybe. Mintha egy csapdába sétáltak volna bele: gond esetén csak a megtett, hosszú úton hátrálhattak vissza. Egy hirtelen érkező vihar lesodorhatja a gerincről a kimerült mászókat, a hideg pedig maradék energiájukat is kiszívja belőlük. A régióban található Lenin-csúcs egyik hasonló szakaszán néhány éve megfulladt a teljes orosz női hegymászó-válogatott, emlékezett vissza a hegymászóklubban hallott egyik sztorira. A több száz kilométeres szélben egyszerűen nem lehetett levegőt venni: erőtől, kitartástól függetlenül mindenki meghalt. Előresietett a gerincen, hogy találjon szabad hóbarlangokat, de hiába ért az összes mászó előtt a csúcs alatti sziklaalakzathoz, az Obeliszkhez. Sem teli, sem üres bivakra nem bukkant. Átkutatva a szikla alját, csupán néhány nagyobb, sátorponyvába tekert csomagot kapart ki a hó alól, minden bizonnyal egy előző expedíció felszerelésének depóit. Később tudta meg, hogy a hegyen ilyen módon temetik el a szerencsétlenül járt hegymászókat. Sátrat vert és aggódva várta a hosszan elmaradó társaságot. Hatodik éjszakájukra készültek a hegyen, olyan magasságokban, ahol három-négy napnál több már veszélyes lehet a végsőkig elcsigázott emberek számára. Barátai szerencsére még a sötétség előtt megérkeztek. Már csak sátorállításra futotta erejükből, a vacsora elmaradt, vizet olvasztottak, ittak és próbáltak pihenni. A magasság okozta fejfájás miatt a legtöbben álmatlanul forgolódtak az éjjel, ennek ellenére másnap ismét későn indultak a csúcsra. Ezúttal Zsolt hagyta el utoljára a tábort. Szeretett volna a többiekkel együtt felérni. Sokakkal találkoztak az úton, több orosz parti is tartott a Pobeda-csúcs felé. Kényelmes tempóban haladt, hamarosan mégis lehagyta a társait, aztán az oroszokat is, míg végül egy tiroli expedícióval együtt ért fel. Aggodalmát mintha lenn hagyta volna a táborban. Újra magával ragadta az ismerős, szárnyaló érzés, ami hol mászás közben, hol egy légiesen kitett ponton, hol a csúcson ragadja magával. Néhány pillanat csak, de áthatja az addigi, küszködéssel és erőfeszítéssel terhes időszakokat. Boldogan rázott kezet az osztrák hegymászókkal. Csapatával ismét ereszkedés közben találkozott. A sátorban tevékenykedett, míg órákkal később beesett a csúcsot járt négyes. Örömüknél csak kimerültségük volt nagyobb. Szó sem lehetett arról, hogy lejjebb induljanak. Ismét 7000 méter felett töltötték az éjszakát. Reggelre úgy tűnt, társai végképp átcsúsztak egy másik dimenzióba. Hargitai egy fél órával előtte indult útnak, de Zsolt, amikor észrevette, hogy magával vitte a még álló sátor tokját, néhány lépésben beérte, visszakérte a zsákot, váltottak pár szót, majd visszasétált a táborba. Hamarosan pedig csatlakozott a jó egy órája elindult csoporthoz. Mindazonáltal szerencséjük továbbra sem hagyta el őket. A. lefelé vonuló, vészesen lelassult társaságot megkímélte a rossz idő. A hegymászók elérték a hóbarlangok térségét, ahol végre találtak maguknak szabad helyet, egy órával korábbra hozva így a vacsorát. Közel egy héttel az indulás után, rekord hosszúságú túrát követően érkeztek vissza az alaptáborba. Az alacsonyabb magasságba érve aztán mindenki gyorsan visszailleszkedett a maga szerepébe. Nagy Sándornak sikerült kedvezményes áron helyet szereznie egy helikopteren. Igaz, az utasok, a kabin közepére tornyozott bőröndök, liszteszsákok és faládák miatt csak az ablakhoz tapadva fértek el, viszont nem unatkoztak. A túlterhelt gép nehézkesen imbolygott a hegyek közt, a kikerülhetetlen gerinceket pedig lendületből repülték át: a pilóta az utolsó pillanatban rántotta fel a gépet, és a felszálló légáramlatokat is kihasználva küzdötte le az akadályt. A lenti táborban az erdélyi srácok vették át a vezetést A hegy alatt még a sokat tapasztalt oroszokat is elképesztő bulit csaptak, amelyhez csupán egy szaunára és néhány üveg vodkára volt szükségük. Zsolt pedig egyedül téblábolt a meleg, kazahsztáni nyárban, élvezte a tengernyi friss gyümölcsöt, és a szólómászásról gondolkodott.
1992 – Alpok 1. Zsolt Oroszországból hazatérve hiába tervezgetett komoly túrákat. Az itthoni élet kiszámíthatatlanabb volt a hegymászásnál, és ezen már meg sem lepődött. Nem mintha értette volna, hogy miért került elérhetetlen távolságba nagy ívű terveitől, miért zuhant a pénztelenség és a mindennapos gondok sűrűjébe. Egyszerűen csak megszokta az érzést, hogy valójában két, párhuzamos világban él. Az egyikben – a hegyek közt – minden átlátható, tiszta rend szerint működött: egyértelműek voltak az irányok, a cselekedetek következményei, világosak a célok, és határozott volt a választóvonal siker és kudarc között. A másik világban – amelybe időről időre vissza kellett térnie – képtelenség volt tisztán látni. Magasság és mélység megkülönböztethetetlen volt, a boldoguláshoz nem kellett erő, sem odaadás egyszerűen csak volt, akinek mentek a dolgai, más pedig lemaradt. Hiába szerzett az egyesület újabb és újabb munkákat, hiába dolgozott ő maga is keményen, nem keresett többet. Értette, hogy az alapítók közül páran miért nem csákányozzák vele együtt a cementsiló homályos, poros katlanjában a masszív tömbbe keményedett cementport. Valakinek szerveznie kellett az egyesület ügyeit. Értette, hogy szükség van az Erdélyből frissen érkezett vendégmunkások alkalmazására is. Hetekig lógtak a kötélben, homokfúvóval tisztították a hatalmas betontorony falát. Szorgalmas és barátságos emberek voltak, akik közül néhányat még a régi időkből ismert. Együtt léptek ki minden nap a visszhangos, fülledt silóból a szürkületbe, együtt nevettek vastag, feketés porral fedett ábrázatukon, amelyből úgy világítottak a szemek, mintha nem Erdélyből, hanem Afrikából vetődtek volna erre a szomorú vidékre. A munkát nem bánta, az ilyen: piszkos lesz tőle az ember. De azt már igen, hogy egyre kevésbé látta fáradozása értelmét. Nem vettek már hegymászó felszereléseket, ritkultak az egyesületi túrák is, a bevételből munkaeszközök lettek, úgymond bővítették a céget. Kilátástalan helyzetében aztán egy levél nyitott távlatokat. Megkapta a magyar állampolgárságot. Egy papír, néhány aláírás, semmi dolgok, és mégis: a furcsábbik világban ezek, nem pedig páratlan kitartása, nagyszerű teljesítményei, vagy szorgalma pottyantották ölébe a rég várt lehetőségeket. Előbb szerzett magának útlevelet, mint személyi igazolványt, és néhány nappal később már útra is kelt. Egyértelmű volt a cél, oda akart eljutni, ahonnan annyiszor visszafordították. A mászás őshazájába, a gyermekkori vágyak terepére, az Alpokba. Szürke, hideg köd kavargott Osztyapenkó szobránál, amely akkoriban a szovjet-magyar barátság helyett már csak az autópálya kezdetét jelölte. Nagy ritkán autók rohantak el mellette, majd gyorsan beleolvadtak a téli derengésbe. Zsolt leengedte a kezét, és azon gondolkozott, hatalmas hátizsákja, vagy a gyér, karácsony előtti forgalom miatt nem veszi fel senki. Meglepődött, hogy terve éppen egy ilyen semmiségen bukik el. Késő délután ért a Balatonhoz, ahol egy ideig stoppolt, aztán már csak nézte a közömbösen elsuhanó fényeket. Hiába volt zsebében az útlevél, a rég vágyott hegység ugyanolyan távol maradt, mint egész addigi életében. Nagy reményű terve már az elején megfeneklett, gyalog mégsem mehet el Ausztriáig. A nagy autó már sötétben fékezett le mellette. Egy öltönyös, ötvenes úr integetett, szálljon csak be. Zsolt félszegen adta elő tervét, hogy ő az Alpokig menne, vagy bármeddig abban az irányban, végül is mindegy, ha ráesteledik, majd megalszik valahol, van hálózsákja. A barátságos úr azonban nem hökkent meg, hanem a további terveiről kérdezte, és érdeklődéssel hallgatta akkor is, amikor a hegymászásra terelődött a szó. Zsolt látva, hogy útitársa figyelmesen bólogat, elmesélte az erdélyi és kaukázusi kalandjait, és a Tien-san expedíció történetét is. Az úr továbbra is bólogatott. Ő maga is járt azon a környéken, egy ENSZ-program miatt utazta körbe Ázsiát. Ennek a szervezetnek dolgozik ugyanis. Hamarosan be is mutatkoztak egymásnak, az urat Zichy Aladárnak hívták, és mellesleg grófi címmel is bírt, amit Zsolt bizonytalan mosollyal vett tudomásul. Annál jobban felvillanyozta, hogy kiderült, a gróf nemcsak hogy Ausztriába tart, de úti célja közvetlenül az Alpok lábánál Dachsteinhez közel található. Hálózsákjára tehát nem lesz szükségé az út során. Zichy Aladár vendégszeretetének köszönhetően a hálózsák tovább maradhatott a hátizsákban, mint tervezte. Az éjszakát a család hajlékában töltötte, egy kúriában, kilátással az Alpok csúcsaira. Ez a kilátás pedig éppen elég volt, hogy másnap, a bőséges reggeli ellenére útbaigazítást kérjen első célpontja, a Totesgebirge felé, és megköszönje a vendéglátást. Zichyék, a karácsonyi misére menet elvitték egy darabon az egyre izgatottabb hegymászót, búcsúzóul pedig két héttel későbbre egy találkozót is megbeszéltek vele. Zichy úr ekkor tervezett visszautazni Magyarországra.
2. A találkozóra végül a tervezettnél előbb került sor. Zsolt nem találta a keresett hegyet, barangolt egy ideig a behavazott dombokon, majd délután újabb tanácsokért visszakullogott a kastélyba. Zichy úr autóval vitte ki a kért hegyhez, és a hegymászó hamarosan eltűnt a terepegyenetlenségek közt. Napokig vándorolt egyedül az éles gerincű hegyoldalakban, ott aludt, ahol ráesteledett, nehezen tudott betelni a tájjal A Dachstein vidékén igazi, magashegyi hideg fogadta, éjszakánként szikrázott felette a tiszta, csillagos ég. Élő teremtménnyel csak ritkán találkozott. Néhány napig tökéletesen egyedül volt, máskor pedig egész falkányi farkas lepte meg. Már távolról látta az állatokat, amint hömpölyögnek felé a havas dombokon, de csak egész közelről derült ki, hogy erdélyi tapasztalata ezúttal megcsalta. Nem farkasok, hanem huskyk közeledtek, ami a továbbiak szempontjából amúgy mellékes ténynek bizonyult. A falka körbevette, ő pedig szétvetett lábakkal, jégcsákánnyal a kezében várta. hogy elváljon, mit is akar tőle a nagyszámú értékes fajkutya. Végül az egyik husky kivált a némán várakozó körből kimérten odalépkedett hozzá, majd váratlanul átbújt a lábai közt. Zsolt beletúrt a kutya vastag bundájába, megvakarta a fejét, a többiek pedig feloldották a feszes gyűrűt, mintha valami színházi előadás ért volna véget. Rohangásztak kicsit körülötte, aztán visszahömpölyögtek a havas tájba. Zsolt ezután már azon sem csodálkozott, amikor újév másnapján pezsgőző emberekkel találkozott a Dachstein 2995 méteres csúcsán. Az ő kezébe is pezsgőspoharat nyomtak, és koccintottak az új, sikeres évre. Zichy Aladár Magyarország felé autózva Zsolt friss kalandjait hallgatta, és a lelkendezést a hegyen látott új sporteszközről, a big footról, amely egy rövid, könnyen szállítható síléc és nagyszerűen alkalmazható magashegyi környezetben. Legnagyobb megdöbbenésére a gróf a következő városban a vágyott sportszerrel lepte meg az alpinistát. Budapestre érve nyilvánvalóvá vált, hogy bármilyen varázslatos kalandok érték is a hegyen, ez a másik világ semmit nem változott. Az idő javulásával újra belekezdett az alpinmunkákba, miközben egyre nőtt a feszültség közte és társai között. Fizetésről folyt vita, amelyet ő kapott volna a munkájáért, miközben egyes tagok lassan vezetővé váltak, és sajátjukként irányították az egyesületet. Az egésznek egyre kevesebb köze volt eredeti céljukhoz, a hegymászáshoz. Zsolt végül feladta a küzdelmet, és néhány társával együtt kivált az Erdélyi Kárpát Sportegyesületből. Mindez persze nem könnyítette a helyzetét. Nem tudott annyi pénzt gyűjteni, hogy csatlakozhasson az MHK 1992-es afrikai hegymászótúrájához, a Kilimandzsáróra. Helyette saját munkákkal próbálkozott, vagy csatlakozott más vállalkozókhoz. Elszántan spórolt, és a következő télen jelentkezett a Nagy Sándor által meghirdetett expedícióra, a Pamírba.
1993 – Pamír 1. A Pamír-expedíció előkészületei a már ismert módon folytak. Rendszeres gyűléseket tartottak, ahol a vezető sorban elmarasztalta a tagokat a feladatok elégtelen végrehajtása vagy a nem megfelelő hozzáállás miatt. Zsolt is megrovásban részesült, mivel a tien-sani kalandokból okulva nem nevezett meg mászótársat maga mellé. Pedig a környék rettegett hegyét, a Lenin-csúcsot akarták megmászni. A csapatból amúgy sem talált volna partnert. A tagok egy részének volt állandó társa, a többieket pedig nem ismerte. Sok fiatal mászó is csatlakozott hozzájuk. Mécs László, Bacsa Béla, Bognár Mihály első expedíciójukra készültek. A Ferihegyi repülőtér júliusi forgalmában nem volt nehéz észrevenni az expedíció tagjait. A kánikula ellenére mindnyájan bakancsban voltak, kopott hátizsákjaikon pedig jégcsákányok, síbotok lógtak. Igazán feltűnő a támolygó Hámori István volt, aki elmondása szerint kezdődő hasmenését fertőtlenítette, vodkával. A kúrát Moszkvába érkezesük után is folytatta, noha közben kiderült, a hasmenés mellett családi problémákat is fertőtleníteni szeretne. Az expedíció meglepően simán vette az első akadályt, a moszkvai átszállást. Sikerült jegyet szerezniük a Taskentbe tartó vonatra, és még aznap megkezdték a háromnapos utat, amelyre Zsolt azóta is lázálomként emlékezik. Végtelen, kopár sztyeppéken csattogtak, a jellegtelen táj nem kötötte le a figyelmét, a második naptól pedig kínozni kezdte a bezártság és a hőség. A hosszú utazást, a szűk kabinokat, és a 35 fokos hőmérsékletet csak az oroszok által kikísérletezett módszerrel lehetett elviselni: ivással. Zsoltot azonban nem vonzotta a bódulat, így némileg elszigetelődött csapatának többi tagjától. A fiatalok első nagy kalandjukat ünnepelték, néhányan felejteni akartak, a többiek pedig csak túl szerették volna élni a vonatozást. Lerongyolódva érkeztek meg Kirgízia fővárosába, noha innentől szükség lett volna minden kitartásukra. A tervekben helikopterút következett, egészen a céljuk, a Lenin-csúcs alá. Az orosz valóság sajnos nem volt tekintettel az MHK számításaira, és az út ára éppen a duplája volt az ígértnek. Nagy Sándor hiányos orosztudása ellenére kiderítette, hogy nagyszerű helikopter-lelőhely található a városon túl. Buszt béreltek tehát a népes expedíció és csomagjai számára, majd azonmód nekivágtak a horizontnak. Néhány órai autózás után érték el a keresett helyet, ahol egy legelőn és néhány, azt rendeltetésszerűen használó kecskén kívül mást nem találtak. Továbbmentek tehát, immár egy ismeretlen cél felé, de persze az is lehet, hogy csak a tagok nem tudták, hova tartanak. Annyi volt csak biztos, hogy a buszvezető az est leszálltával kirakta őket a sztyeppe egy jeltelen pontján, majd visszahajtott a városba. A kaland elkezdődött. A hegymászók távol a hegyektől, csomagok halmai közt hajtották álomra a fejüket, reménykedve egy szebb holnapban. Nem volt szerencséjük. Az expedíció másnap, egyéb lehetőség híján stoppolni kényszerült, és a békés csúcsok közé vágyó alpinisták már csak arra lettek figyelmesek, hogy egy marhaszállító teherautó zárt dobozának ajtaját hajtják rájuk. Mielőtt a helyzet abszurditását végiggondolva, vérmérséklettől függően nevetésben vagy hőbörgésben törhettek volna ki, a gép megmozdult. A szerencsések egyből megtalálták a falakon csattogó marharögzítő gyűrűket, a tapasztalatlanabbak viszont egy ideig hánykolódtak a vaksötétben. Szovjetunió ekkor épp felbomlófélben volt, és a csapat ennek csak örülni tudott. Az út gyakran a keresztezte a ki tudja, milyen államok frissen meghúzott határait, ami rendszeres katonai ellenőrzéssel, és némi friss levegő beengedésével járt. A zár zörgése után vakító fény hasított dobozuk sötétjébe, a tündöklő sávban pedig megjelent néhány gépfegyveres katona döbbent arca. Nem volt gondjuk a továbbhaladással. A sötét, büdös vagonban hunyorgó, elcsigázott arcú európaiak látványa a legkérgesebb szívű katonára is meggyőző erővel hatott. A nap végén sikerült teherautójukat nyitott platósra cserélni, így kiderült, hogy gyönyörű vidéken járnak. Széles, zöld völgyben vezetett az út, később meredek falú kanyonba tértek be, vízesések zuhogtak a sziklafalakról, szemben pedig már látszottak a Pamír első vonulatai. Igaz, elveszítették a tudatlanok biztonságérzetét is. Teherautójuk néha omladozó szélű szakadék peremén egyensúlyozott, megroggyant hidakat keresztezett. Ráadásul a vezető technikai felkészültsége barbár lélekkel párosult. A magasan képzett gépkocsivezető a pihenőidő alatt felfedezett kis mormotákat például az erre a célra rendszeresített lapáttal verte agyon. Prémjük állítólag értékes cserecikk. A nyitott platónak is megvannak a maga hátrányai, derült ki a következő nap, ahogy eleredt az eső. A felhőszakadás után por terítette be a csapatot, aztán újra eső következett. Estére csak a szemük fehérje és fogaik világítottak az arcukban. A kalandos út kikezdte a csapat egészségét. Mire a hegy alá értek sokuknak volt hasmenése, esetleg hánytak vagy lázasak voltak. De még a legerősebbek is a fizikai és pszichés teljesítőképességük határán jártak. Nem vágytak másra, mint néhány napos pihenőre az otthonról szervezett alaptáborban.
2. Az Adzsik Tas alaptábor 1993-ban is a dicső szovjet időket idézte, noha szolgáltatásait leginkább már a nyugati hegymászók számára kínálta. A rendezett telepet zászlórudak határolták, amelyeken stabil árfolyamú fizetőeszközökkel rendelkező országok zászlóit lengette a szél. Mögöttük magas, kényelmes sátrak álltak sorban, volt továbbá szauna, kocsma, étkezőhelyiségek, helikopterleszálló: luxus 3500 méter magasban. Az elcsigázott magyar expedíció viharos, hideg időben esett be ebbe a paradicsomba, de még mielőtt akár csak egy almát foghattak volna a kezükbe, ki is űzettek azonmód. A tagok számára nem váltak világossá a részletek: vajon nem tudtak róluk, vagy nem is volt helyük a táborban? Egyszerűen csak visszaszálltak megszokott helyükre, az esőtől iszamós kamionplatóra. Szerencséjükre egy kilométerrel lejjebb meteorológiai állomásra bukkantak, ahol befogadták őket, tábort verhettek, és átadhatták magukat a pihenésnek. Az állomás környéke meglepően kellemes helynek bizonyult. Zöld dombok hullámoztak körülöttük, és olykor vágott szemű kirgiz pásztorok lovagoltak fel a legelőkről, hogy szemügyre vegyék a jövevényeket. A nemzetek közötti barátság végül nem mélyülhetett el, mert a csapat akklimatizációs túrára indult. Zsolt a két évvel korábbi tapasztalatait elégnek érezte, hogy saját taktikát alkalmazzon. Egy nappal később követte a többieket, hogy két nappal később együtt érjenek fel a második táborba. A Lenin-csúcs népszerű hegy, a legkönnyebb hétezres a környéken, így több tucat alpinista gyűlt össze a havas morénalejtőn. De bármilyen országból is érkeztek, mint ugyanaz csinálták: lézengtek és fájt a fejük. Zsolt nem esett kétségbe, tudta, hogy ez az akklimatizációval jár. Taktikájának részeként nem csatlakozott a lefelé gyaloglókhoz sem. Magashegyi körülmények közt akarta kipróbálni Zichy Aladár ajándékát, a szokatlan formájú, rövid, széles sítalpakat. Szinte látta magát, ahogy kényelmesen, big footon suhan, miközben a többiek lépésről lépésre ereszkednek a hegy lábához. Sajnos a valóság nem volt tekintettel élénk fantáziájára, így a sível később és fáradtabban érkezett meg, mint a hagyományos módszert követők. A big foot minduntalan kiszaladt alóla, nem tudta megfogni magát a jeges talajon, amikor viszont állva maradt, olyan sebességgel száguldott, hogy félt, végül belecsúszik valami hasadékba. Az időjárásnak köszönhetően a 4400 méteres táborban volt idejük kipihenni az akklimatizációs túra fáradalmait. Este havazni kezdett, a többiek az orosz mászókkal együtt visszatértek az alaptáborba, és Zsolt egyedül maradt. Ritkán bújt ki a sátorból, a hálózsákjában fekve főzött újabb és újabb lábos pudingos zabpelyhet, ami az akkori magyar hegymászókánon szerint a legjobb ételnek számított magashegyi körülmények közt. Az étkezések közt szunyókált vagy a lassú hóesést figyelte. A gleccseren visszhangot vetettek a falakról aláhulló sziklák. Nem sokat rágódott a hegymászáson, hallotta, hogy a Lenin-csúcson nincsenek technikai nehézségek, csak a hosszú, kimerítő emelkedőt kell bírni. Két nappal később hirtelen feltámadt a szél, eloszlatta a felhőket, mire Zsolt összepakolt, és elindult a csúcsra. Magával vitte a síléceket is. A korábbi kísérlet teljes kudarc volt ugyan, de a csúcsról lesíelés terve túl izgalmas volt ahhoz, hogy ilyen apróság miatt elvesse. Estére elérte a 6000 méteres magasságot, a harmadik tábort, ahol már állt a Straub-Bradács páros sátra. A két hegymászó szintén saját forradalmi elméletük alapján mozgott a hegyen. Nem fogadták el a klasszikus akklimatizáció tanait. Értelmezésükben a szervezet nem csak úgy szoktatható a magassághoz, ha a mind magasabbra emelkedést alacsonyabban eltöltött pihenőidő követi, hanem úgy is, ha a mászó folyamatosan halad felfelé, csak éppen lassan. A technika hatékonyságát másnap Zsolt a gyakorlatban is megtapasztalhatta. A terep könnyű volt. A meredek, de jól járható hólejtő szinte a csúcsig vezetett, a páros mégis csak vánszorgott. Ő sem volt gyorsabb náluk, bár míg Straubék a forradalmi elmélet következményeivel küzdöttek, Zsoltot az előző este odaégetett étel lassította. Minden mozdulat külön erőfeszítést igényelt, számolta a lépéseket, igyekezett legalább tízet megtenni, mielőtt kifulladva, kótyagosan megáll. A hegy sem lelkesítette. Felhőkbe vesző, kietlen hólejtőn kapaszkodtak. Az erőfeszítés monotonitása nyúlós, formátlan fantáziavilágba taszította mindhármukat. A lépések és zihálások fájdalmas ritmusában elenyészett az idő, néha úgy tűnt, mintha hetek óta vánszorognának szótlanul a szürke hegyen. A csúcs alatti hópárkányon álltak meg pihenni. Onnantól még meredekebb, töredezett jégfelszín vezetett tovább. A csúcs éppen olyan volt, mint a mászás maga. A gerincen téblábolva keresték a legmagasabb pontot, a sziklát, amelyikre valamikor állítólag egy réztáblát erősítettek Lenin domborművével. Végül anélkül hagyták el a gerincet, hogy a nagy ideológus képmásának nyomára bukkantak volna. A hó takarhatta el, vagy talán valamelyik nyugati mászó vitte haza emlékbe. Már sötétedett, mikor beértek a gerinc alatti technikásabb szakasz alá. Straubék a már ismert úton ereszkedtek tovább, Zsolt pedig kiharántolt az egybefüggő fal tetejére. Ledobta a zsákot és kicsit előresétált, hogy jobban belássa a terepet. Fejébe akarta vésni az irányokat, a kerülendő részeket, az optimális útvonalat. Később már nem lesz rálátása az egészre. Ahogy a hófalat nézte, furcsa érzések lepték meg. Háromezer méteres mélység szélén állt, odalenn kivehető volt a gleccser apró szalagja a táborokkal, amelyeket már csak sejtett, nem látott. Hirtelen egész lényével érezte a hegy és az előtte nyújtózó tér valódi méreteit, a tágasság embertelen léptékét. Elbizonytalanodott. Látta a völgyből mind feljebb gomolygó felhőket, és a függőgleccserekkel, jégfalakkal, hasadékokkal tarkított meredélyt, ahová, tudta, senki nem jön utána, ha baja történik. Ezen a falon soha nem járnak, a hó túl mély a mászáshoz. Tudta azt is, hogy terve őrültség, ugyanakkor nem volt kedve a monoton gyalogláshoz. Az órájára nézett, este hét volt, sietnie kellett. Előkotorta a big footot, meghúzta a hátizsák hevedereit, és nekilódult. Meghökkent, hogy a mély hóban mennyire másképp viselkednek a lécek, mint legutóbb a gleccseren. Gyönyörű ívekkel siklott a mélységbe, magával ragadta a zuhanás, és a mozgás harmóniája. Fárasztóak voltak a kanyarok, a híg levegőben szinte megszédült minden egyes erőteljesebb mozdulatnál, mégis élvezte a kalandot. Újra kizuhant az időből, akárcsak fölfelé jövet, de most egyhangúság helyett a felfokozottság túlcsorduló semmijében repült. Sajnálta, hogy nem engedheti át magát teljesen a síelésnek: végig kezében szorongatta a jégcsákányt, szemével a terepet pásztázta. Jó előre meg kellett sejtenie, hogy a dombocskák után újabb hómezők következnek-e vagy egy leszakadás. A megérzéseire hagyatkozott. Egy alkalommal mintha túl nagy lett volna előtte az űr. Meredekebb lejtő? Jégfal? Óvatosan közelítette meg a dombtetőt. Kékesen fénylő jég szakadt előtte a mélybe. Mintha tojásokon járt volna, úgy osont el a szakadék oldalában. Zsolt csak a firnes részeken veszítette el a kontrollt. Pontosabban nem is ott, a jégen csak felgyorsult, és aztán túl hirtelen lassult le, amikor visszaért a mélyhóba. Ilyenkor elvágódott, és ha már amúgy is feküdt, pihent egy kicsit. A hátára fordulva lihegett, várta, hogy lelassuljon a szívverése. Idővel egyre hosszabb ideig maradt fekve, és egyre rövidebb szakaszokat volt képes megtenni egyszerre. A fáradtság visszarántotta a valóságba, a felhős hegyoldalba, ahonnan már nem látszott a völgy. A szürkületben a letöréseket és hasadékokat is egyre nehezebben tudta kivenni. Pedig a fal feléhez érve mind veszélyesebb lett a terep. Odafenn még úgy tervezte, hogy az éjszakát már a táborban tölti, de rá kellett döbbennie, a továbbhaladással már csak az életét kockáztatja. Megállt, hogy szemügyre vegye a környéket, hogy kitalálja, a hegyoldal melyik részén járhat. Jégfalak, barátságtalan leszakadások rajzolódtak ki körülötte a derengésben, majd hirtelen megindult felfelé a gyomra. Zuhant. Hó takarta el a kilátást, záporozott rá minden irányból, majd hirtelen döccenéssel megakadt valahol. Jéghasadékba zuhant, amelynek rejtett hóval borított száján állt meg nézelődni. A puha réteg beszakadt a lábai
alatt, és csak a sítalpak mentették meg az életét, ahogy megakadtak a hasadék egy szűkületében. Jégcsákányával nehézkesen kikecmergett a spartni szélére. Tíz méter hosszú szakadék tátongott előtte, mintha egyenesen a hegy gyomrába látott volna bele. A szélesebb részen egy házat is el lehetett volna benne süllyeszteni. Derengő formák közt állt, egy ismeretlen kiterjedésű hasadékrendszer peremén. Rádöbbent, hogy komolyra fordult a helyzet. Újabb zuhanástól tartva elmozdulni is félt. Nehéz hófelhők érkeztek és egyre hidegebb lett. A kilátástalan helyzetben meglepő dolgot tett: visszamászott a hasadékba. A keskeny részbe hullott hó annyira összetömörödött a szűkület felett, hogy megtartotta a súlyát. Elővette a hálózsákját, maga fölé terítette a bivakponyvát, és vacsora nélkül nyugovóra tért. A feltámadó szél sem tudta felébreszteni, pedig egy idő után hordani kezdte a hasadékba a friss havat. Mikor félig betemette a porhó, kicsit megemelkedett fektében. Később felült, majd amikor már a válláig ért a hó, állva szunyókált tovább. Csak ezután eszmélt. Nyakig eltemetve állt a sötét hasadékban. Pánikszerűen kotorászni kezdett. A mélyben megtalálta a fejlámpáját, a hólapátot, a hágóvasakat, az üres hátizsákot, a ponyvát, majd semmi többet. Hosszas eredménytelen keresgélés után kikapaszkodott a hasadékból. Már nem tudott dühöngeni, helyzete olyan reménytelen volt, hogy inkább humorosnak tűnt az egész. Egy ember, éjfélkor a Pamír közepén, jeges, meredek terepen, néhány felszereléssel a kezében, egy mély szakadéktól két méterre, élelem, jégszerszámok és tervek nélkül. Buta helyzet. Jobb ötlet híján találomra ásni kezdett a hólapáttal, és néhány próbálkozás után apró, de komfortosnak tűnő hóbarlangba lukadt. Bedobta a hátizsákját, hálózsákját, utánuk mászott, a ponyvával pedig eltakarta a nyílást. Elég volt a kalandokból. Reggel semmi nem emlékeztette az éjjel viszontagságaira. Szikrázott a hó, tiszta volt az idő, messzire belátta a vidéket. A hófal közepén állt, alatta, kissé jobbra tisztán kivehető volt a 4400 méteres tábor. Színes hangyák mozogtak a sátrak közt. Egyedül hiányos felszerelése mutatta, hogy a lidérces kalandok valóban megtörténtek vele. Visszakecmergett a hasadékba, előásta a hiányzó darabokat, és elindult lefelé. Bocsánat, a big footokról megfeledkezett. Újra ásás a hasadékban, míg végül kilendülhetett a lejtő fölé. Megint magával ragadta a szárnyalás. Útközben integetett felfelé tartó társainak, a fiatal mászóknak, és a fejét csóváló Nagy Sándornak. Zsolt örömét azonban nem tudta elvenni, hogy hegymászóstílusa szabálytalannak találtatott, hogy igazi alpinista nem megy egyedül hegyre, hogy nincs sátra, hogy két nap alatt mássza meg a többieknek egy hétig tartó utat. „Hasadékokon át, csodás suhanás!”, ennyit írt az útról naplójába délelőtt, mikor lecsatolva a lécet, hátradőlt a matracán. Rálátott az egész, hatalmas falra, a 3000 méternyi egybefüggő hótömegre, amely ugyanolyan tiszteletet ébresztő volt, mint azelőtt, de amelyet mégis a magáénak érzett. Élményeit sokáig nem mesélhette el senkinek, mert az expedíció tagjai több csoportban, még napokig harcoltak a hegyen. Míg Zsolt egy gleccserpatakot követve bóklászott a völgyben, a Nagy Sándor vezette csapat a csúcsot próbálta bevenni. A fiatalok utolsó erejükkel elérték a hétezer méteres magasságban egykor kihelyezett Lenin-domborművet. Lefelé viszont már támogatni kellett némelyiküket. Egyedül Bacsa Béla hátrált meg a csúcs előtt, ő szinte önkívületi állapotban érte el a sátrakat, bemenni azonban nem tudott. Visszatámolygó társai egy szikla mellett kuporogva találtak rá, amit újra meg újra megkísérelt kizipzárazni, hogy befeküdve végre pihenhessen. Mialatt a srácok sebeiket nyalogatták az alaptáborban, Zsolt még megmászott egy jégutat az egyik szemközti csúcsra. Az expedíció augusztus 12-én bontott tábort, de nem a völgy és a baljóslatú utak felé vették az irányt. Az Adzsik Tas táborba gyalogoltak, ahová néhány nappal korábban láttak leszállni egy helikoptert. A magyar csapat kész volt szinte bármire, hogy légi úton hagyhassa el a hegyet, hogy megmeneküljön a napokig tartó, lázálomszerű zötykölődéstől egy marhaszállító teherautón, keresztül a forró és poros sztyeppén. Nagy Sándor – a kedvező viteldíj reményében – a táborvezető asszonyság megkerülésével rögtön a helikopter vezetőjét kereste meg az ajánlatával. Sajnos tervükre még a megegyezés előtt fény derült, és a biztató tárgyalások a testes bárisnya pofonjaival zárultak. Nem tudni, hogy Nagy Sándor diplomáciai zsenijének, vagy csak a sors szeszélyének volt köszönhető, de vesztes pozíciójuk ellenére a csapat végül szállást kapott a luxusalaptáborban, és ígéretet a másnapi helikopterútra. Az alpinisták, ha csak egyetlen éjszaka erejéig is, de igyekeztek kihasználni a jól felszerelt tábor lehetőségeit. Az időhiány lehetett az oka, hogy a végén sajnos csak a kantinra jutott idő.
1994 – Hópárduc 1. 1994 egy téli estéjén úgy tűnt, Zsolt nekivághat a hegymászás felnőtt osztályának számító Himalájának is. A Mészöly kocsmában vette észre a hirdetést, amely a tavasszal induló Broad Peak expedícióról számolt be. Nem lepte meg egyáltalán, hogy ilyen felhívással találkozik, a Mészöly ugyanis nem hagyományos szórakozóhely volt. Az amúgy álagos kinézetű, bokszos, biliárdasztalos sörözőben a figyelmes szemlélő szokatlan jeleket vehetett észre. A hátsó teremből időnként izzadt, magnéziaporos emberek kerültek elő, az asztaloknál vagy hegymászásról vagy a hegyekről folyt a szó, a falra tűzött cetlik pedig jégcsákányokat, hátizsákokat, hétvégi mászásokat hirdettek. A Mészöly kocsma egy hátsó termében működött ugyanis a Fradi hegymászó szakosztálya is, az asztalok körül találkozott az akkori aktív hegymászó-kompánia. Nyüzsgő, élénk esték voltak ezek, a társaság pedig fiatalabb, mint az MHK-ban. Zsolt leginkább az ismerősök és a klub könyvtára miatt járt le. Az egyik teremben kialakított műfal nem vonzotta, és amúgy sem edzett rendszeresen. Járt ugyan futni, túrázott a Kárpátokban, vagy kisebb mászóutakat tett az Alpokban, de mindezt akkor, ha volt ideje, és főleg ha volt célja. A Broad Peak éppen ilyen cél lett volna: ez már egyike volt a tizennégy nyolcezresnek, igaz, ezt tartották a legkönnyebbnek a tizennégyből. A lelkesedést néhány héttel később a tények hűtötték le. A túra költségei messze meghaladták azt az összeget, amit akár napi huszonnégy órás alpinmunkával össze lehetett volna gyűjteni. Visszalépett, és a szokásos téli elfoglaltságai felé fordult. A munka mellett síelt, néha futott. Csatlakozott a felkészültségéről, elszántságáról és teljesítményeiről nevezetes Dékány Péter és Ozsváth Attila párosához, és a Tátrában, a Lomnici- falon másztak nehéz, téli utat. A következő év elején pedig feliratkozott a már hagyományosnak számító Nagy Sándor szervezésű expedíció taglistájára. Természetes volt, hogy részt vesz az expedíción. Az évek során kialakult az a csapat, amelynek tagjai hasonló szenvedéllyel viszonyultak a hegyekhez. Szinte klubbá váltak, noha maguk nem állítottak nehézséget az új csatlakozók elé. Az expedíciós mászók közé tartozáshoz nem különleges teljesítmények vagy kivételes tapasztalatok kellettek, hanem csak annyi, hogy az ember hajlandó legyen részt venni az expedícióban. Azaz, hogy kész legyen a mindennapi életet, a munkáját, családját, terveit alárendelni a : hegymászásnak. Az expedíciózás ugyanis nem csak jelentős anyagi áldozatot követelt. A tagoknak felkészülési túrákat kellett tenniük, edzésekre, mászni jártak, részt vállaltak a szervezésben, és még csak ezek után következett a több hónapos távollét. Zsolt ismerte a tagok nagy részét, és a célpontot is. Ismét a Nagy Sándor által kedvelt Pamírba készültek, ezúttal a hegység nyugati oldalára, a Kommunizmus-csúcshoz és a Korzsanyevszkajához. A terv izgalmas volt. A Kommunizmus-csúcs 7495 méteres magasságával a Szovjetunió legmagasabb hegye volt. Már állandóan változó neve önmagában megelőlegezte a kalandot. Egy ideig Garmó-csúcsnak hívták, aztán átnevezték Sztálinra, 1962-ben pedig a Kommunizmus nevet kapta. Kalandjai később is folytatódtak, négy évvel később nevét egy egykori mozlim uralkodó után Iszmoilí Szomonira változtatták. A Korzsanyevszkaja minden szempontból egyszerűbb volt. Egyetlen néven ismerték, alacsonyabb volt, csupán 7105 méteres, és állítólag viszonylag könnyen el lehetett érni a csúcsát. Így hát Zsolt abban reménykedett, hogy az expedícióról az első magyar hópárducként térhet haza. Nem kell Pelevin-regénybe illő átalakulásra gondolni. A derék magyar mászó nem a farkasember ázsiai változatává szeretett volna válni. A hópárduc amellett, hogy ritka magashegyi ragadozó, a hajdani Szovjetunió legnevesebb hegymászóinak kitüntetése is. Az öt szovjetunióbeli hétezrest meghódító mászók az Orosz Hegymászó Szövetség Hópárduc fokozatát nyerik el, amely egy oklevélen kívül nem. jár ugyan semmivel, de akkoriban hegymászókörökben sokat jelentett, Zsoltnak a Han Tengri, a Pobeda- és a Lenin-csúcs után már csak ez a két hegy kellett a rang elnyeréséhez. Az Első Magyar Hópárduc versenyben még ketten indultak rajta kívül: Kunos Gábor, és jelenlegi expedíciós társa, Straub József. Zsolt és Straub azzal a szándékkal szállt fel a Záhonyba tartó vonatra, hogy visszafelé már hópárducként váltja meg a jegyet. Az út Moszkváig az ismert koreográfia szerint haladt. Az előző évekhez képest csak egy gödör hozott változatosságot a programba. A gödör a pályaudvaron helyezkedett el, és azért tett szert kétes nevezetességre, mert a reménybeli hópárduc óvatlanul belelépett. Hátán és kezében is nehéz zsákokat cipelt, nem tudta időben tehermentesíteni kifordult bokáját, így mikor a csomagokat leszórva földre huppant, már jókora daganatot tapogathatott. Eddig tartott tehát a túrája, lábra sem bír állni, nem hogy hegyet mászni, dühöngött. Volt ideje mérgelődni, mert a többiek néhány órára sétálni mentek a városba, csomagmegőrző helyett a mozgásképtelen Zsoltra hagyva a felszereléshalmot. A háromnapos vonatút alatt a düh és a kétségbeesés közt hányódott, időnként pedig megvizsgálta, mennyivel csökkent közben a duzzanat. Taskentbe érve már lábra tudott állni, ami szerencse, mert az út a hagyományoknak megfelelően nem volt könnyű. Először a taskenti helikopterbázisra utaztak, ahonnan nem indultak helikopterek sehová. A következő lépésben elmentek a buszpályaudvarra, és a váróteremben töltötték az éjszakát. Harmadik lépésben egy zsúfolt buszon elutaztak Ushanba, ahol a társaság egy újabb váróterembe vette be magát, Nagy Sándor pedig elment a városba helikopterre vadászni. A negyedik lépésben buszt béreltek, és elindultak Dusanbe városa felé. Az éjszaka egy részét a változatosság kedvéért a buszon töltötték, a hajnalig hátralevő órákat pedig kétezer méter magasan, egy hágón. Ötödik lépésben jött a kötelező elem, a teherautó-plató, amit egy repülőtéri váróban töltött éjszaka követett. Végül helikopterre szálltak, és a negyedik nap, happy end, megérkeztek a 4200 méteren kialakított Moszkovina táborba. Az alaptábor, az Adzsik Tashoz hasonlóan több volt egy vízszintes területnél. Hajdani alkotói azt akarták, hogy a Moszkovina méltó legyen a felette magasodó hegy, a Kommunizmus-csúcs nevéhez, így a hely leginkább egy jól felszerelt sportkomplexumhoz hasonlított. Voltak étkezőbarakkok, százötven főt is befogadó, házra emlékeztető sátrak, szauna, sportcsarnok pingpongasztalokkal, röplabdapályával, és a kiegyensúlyozott pihenéshez nélkülözhetetlen kantin. Az expedíciónak azonban a saját sátrait kellett használnia, így hamar fény derült arra, hogy Zsolt sátor nélkül érkezett. Nem tudatos súlycsökkentési terv része volt ez, vagy hanyagság, hanem egyszerűen nem volt pénze rá. Mindenesetre kivívta Nagy Sándor nemtetszését, aki ezt nem is nagyon takargatta. Végül tehát maga intézte el, hogy szállást kapjon összekötő tisztjük sátrában, az orosz Vologya mellett, aki rögtön átvette tőle a bűnbak kellemetlen szerepét is. Vologya, a Szovjetunió Sportmesteri fokozatának büszke tulajdonosa hatvan év körüli, pohos, szöszmötölős öregúr volt. Nagy Sándor az olajozottabb ügyintézés elősegítésére fogadta fel őt az expedíció mellé. Sajnos már az alaptáborban derült ki, hogy Vologya békés, magának való természete miatt teljesen alkalmatlan feladata ellátására, sportmesteri fokozatát pedig nem hegymászó tevékenysége, hanem birkózómúltja miatt kapta. De hegymászóvá akart válni, még akkor is, ha sem a tapasztalata, sem a kondíciója, sem a felszerelése nem volt alkalmas a célhoz. Fanyelű jégcsákánya, ócska hátizsákja, kötött pulóverei inkább hegymászómúzeumba illettek, mint magashegyre. Mindemellett állhatatosan kitartott vágyai mellett, hiába érvelt, kérlelt és kiabált Nagy Sándor. Vezetőjük szavai Zsoltot sem ráztak meg, sőt, tulajdonképpen célba sem értek. A bokája miatti aggodalmától vezetve már másnap elindult a
hegyre, mégpedig egyedül. Mielőbb meg akarta tudni, szorosra húzott sítúrabakancsában képes-e komolyan hegyet mászni. Első nap a legközelebbi csúcs, a Csetürjoh felé vezető morénalejtőn próbálgatta a bokáját, majd az éjjel egy szikla mögött felvert táborban pihentette azt. Másnap megvizsgálta, miként viselkedik a lába havas, jeges terepen. Délután háromkor pedig már azt is tudta, hogy mennyire fáj, ha történetesen egy 6299 méter magas csúcson áll. Elviselhető volt az érzés. Annál kellemetlenebbek voltak a hirtelen emelkedés okozta magashegyi betegség tünetei. Fájt a feje, hányt és lefelé tartva még a hasmenés is nehezítette helyzetét. Az éjszakát a hegy lábánál töltötte, az imént mászott csúcsra tartó társaival közösen. Mécs, Dora és Nádai Lászlók mellett ott ült a táborban a csöndes Vologya is. Másnap a furcsa négyes elindult a Csetürjohra, Zsolt pedig visszatért a nyüzsgő alaptáborba. Néhány órával később csatlakozott hozzá a csapata, akik a csúcs alól fordultak vissza, Vologya nélkül. Az idős orosz a három fiú győzködése ellenére sem akarta feladni célját. Sátor és rendes felszerelés hiányában maradt fenn a hegyen. Vologya a következő nap sem került elő, délután viszont befutott a magyar hegymászók másik fele, akik hiába próbálkoztak a Korzsanyevszakajával. Közülük egyedül a sajátos akklimatizációs taktikát követő Straub Józsi maradt a hegyen.
2. Az expedíció rövid pihenőidőt tartott, de Zsolt bízva egyéni stílusában nem csatlakozott hozzájuk. Ki akarta próbálni, hogy bokája valamivel nagyobb magasságban is bírja-e a terhelést. Reggel tehát elindult a Korzsanyevszkaja felé. A morénamező már nem okozott számára meglepetést, ahogy a meredek hólejtő sem. Jól vette a kényesebb traverz akadályát is, és minden különösebb gond nélkül érkezett meg a második táborba. Tíz sátor állt a meredek ívű domb oldalában, de Straubot hiába kereste a hegymászók között. Talán már elindult. Mivel volt még ideje sötétedésig, ő is folytatta az utat, és közel a 6000 méteres magassághoz, egy áthajló szikla alá húzódott be éjszakára. Hideg volt, gyorsan főzött magának levest és teát, aztán visszahúzódott a hálózsákba. Jól érezte magát, és másnapra komoly tervet tűzött ki maga elé. Alpesi stílusban folytatja a mászást: minimális felszereléssel megkísérel egészen a csúcsra jutni, és onnan vissza a bivakhelyig. Pirkadatkor kelt, gyors reggelit készített, majd hátizsákja tartalmát elrejtette a kő alá. Csokoládéval, fejlámpával, egy kulacs vízzel és meleg ruhával a hátizsákjában vágott neki a távoli csúcsnak. Kimászott egy meredek jégfalat, majd átharántolt a gerincre. Amikor a kiszélesedő gerincen magányos, üres sátrat pillantott meg, tudta, hogy közel lehet a harmadik tábor. Hamarosan valóban elérte a szűk hómezőt, ahol egymásra torlódva állt vagy tíz sátor, és néhány orosz mászó. Straub sehol. Kisebb csoportokat előzve haladt végig a lankás, havas gerincen. A bokája bírta, könnyű volt a terep, letaposott hó mutatta végig az utat. Egyedül a viharos, hideg szél lassított tempóján. Remélte, hogy nem csökken tovább a hőmérséklet Szürke volt az ég, de a felhők magasan a hegy felett lebegtek, talán egy ideig még nem jön a szél. Hosszú gyaloglás után, délután háromkor érte el a csúcsot. Csak halvány örömöt érzett, túlságosan fáradt volt, hogy sokáig nézelődjön. Negyedórával később megindult visszafelé. Sietett, sötétedésig vissza kellett érnie a felszereléséhez. Az alaptáborban a megszokott kép fogadta. A csapat a Moszkovina békés hétköznapjait élte. Ebédelni jártak a. kantinba, barátkoztak a nemzetközi csapattal, megismerkedtek egy kedves, kirgiz lánnyal, és még sportoltak is. Egyedül Vologya és Straub hiányzott, akik rejtélyes módon még mindig a hegyen voltak. Az idős orosz birkózó napokkal később került elő. Az öregúr nem jutott fel csúcsra, de jelentős kilókkal került közelebb hajdani versenysúlyához. Elejtett szavaiból derült ki, hogy nem csak a hegy szívta ki az energiáit. Megviselte, hogy gyakorlatilag élelem nélkül vágott neki az útnak. Sőt, élelem nélkül érkezett már a táborba is. Hosszas faggatózás után a csapat előtt kirajzolódott Vologya szomorú története: az egykori birkózót arról tájékoztatták, ellátásáról a magyar csapat gondoskodik majd. A megállapodásról az expedíció azonban mit sem tudott, Vologya pedig nem akarta a problémáival terhelni őket. Megkísérelte tehát a másfél hónapos túrát a nassolásra hozott földimogyorón és mazsolán kihúzni. Hegymászóink még a szomorú vég bekövetkezte előtt befogadták a sztoikus öregurat.
3. Zsolt egyéni taktikájára nem a kiszámíthatóság volt a jellemző, hanem valami nehezen átlátható belső ritmus. Ezúttal egy nappal a társai után indult a Kommunizmus-csúcsra. Igaz, barátait már a morénalejtő tetején, még a gleccser előtt beérte. A fejfájásra és rossz közérzetre panaszkodó Nádait kísérték lefelé. Zsolt számára nem látszott komolynak a probléma, így a jó erőben lévő Dora Lászlónak és Mécsnek is felvetette, másszanak tovább együtt. A fiúk hezitáltak, aztán mégis folytatták az ereszkedést, Zsolt pedig magányosan kapaszkodott tovább. Meredek sziklaoldalt és egy kitett jégfalat kellett átmásznia, de a korábbi hegymászók által elhelyezett kötelek miatt egyik sem volt veszélyes. Kora délután pillantotta meg a sátrak színes kupoláit. Angol és orosz beszédet hallott, ahogy átvágott a táboron, de jó erőben volt, beszélgetni pedig nem volt kedve: pihenés nélkül haladt tovább a Borodkin-pilléren. A stabil idő miatt úgy gondolta, megkockáztathatja, hogy addig megy, amíg rá nem sötétedik. Akár lámpafénynél is találhat alvóhelyet. A szürkületben még ki tudta venni a hómező jellegzetes hajlatát, ahol a feltorlódott hóban könnyen áshat magának hevenyészett bivakhelyet. Közelebb érve azonban ismeretlen jótevők által kibővített, többkamrás, tágas jégbarlangokat pillantott meg. A váratlan komfort és az elért 5500 méteres magasság elégedettséggel töltötte el. Úgy gondolta, megérdemel egy ananászkonzervet. Szüksége is volt az energiára, mert reggel meredek, mélyhavas lejtővel találta magát szemben. Még halvány nyomok sem látszottak a hegyoldalban. Úgy tervezte, folytatja a lendületes mászást, de ehelyett fáradságos és lassú hólapátolás várt rá. Ha nem a hólapáttal dolgozott, akkor a fixköteleken kapaszkodott keresztül a jégletöréseken. Szenvedései átmenet nélkül értek véget a gerincen. Könnyen haladt a kemény firnen, noha 6000 méter felett járt már. Az út innen lefelé, a Kommunizmus-csúcs alatti platóra, a harmadik táborba vezetett. A jeges hómezőn néhány borostás orosz fogadta, előmásztak a sátrakból, és figyelték az ebben a magasságban szokatlan, magányos embert. Hegyimentők voltak, balesetre gyanakodtak. Nem örültek a hírnek, hogy balesetről szó sincs, a magyar alpinista egyszerűen csak társ nélkül bóklászik a Pamírban. Zsolt ment volna tovább, de diplomáciai okokból elfogadta a hármas tábor őrzőinek meghívását egy teára. Ő maga csokoládéval bizonyította barátságos szándékait. A konyhasátorban, melyet az oroszok a legmeglepőbb magasságokba is képesek felcipelni, a hegymászásról beszélgettek. Zsolt elejtette a mágikus szavakat: Usba traverz, Korzsanyevszkaja, Han Tengri, Pobeda, és az oroszok megnyugodva engedték útjára. Kétujjas kesztyűikkel sokáig integettek még utána. Folytathatta a feszes iramú kapaszkodást át a hómezőn, rövid ideig tétovázva a kitaposott nyom elágazásánál Hirtelen döntéssel a halványabbikat választotta. Mély hóban kaptatott, amíg váratlanul véget ért a csapás. Nem. gondolkodott, hogy mi történhetett a nyomot taposó ismeretlen vándorral, hogy visszafordult-e vagy egy idegen bolygó lakói rabolták el ezen a ponton, csak azt remélte, új barátai nem látják a szerencsétlenkedését a táborukból Tudta, hogy eltévedt, de nem akart visszafordulni, inkább megmászott néhány kisebb jégfalat, és a hasadékok közt kanyarogva próbált átvergődni a hegy túlsó oldalára. Nagy kerülővel, sok időt veszítve ért vissza nyomba. Szürkületig viszont már csak annyi ideje maradt, hogy bivakhelyet keressen magának. Bemászott egy közeli jéghasadékba, és félóra ásással kuckót kapart magának a hóban. A hajnali kelés helyett stratégiai okból nyolcig aludt. Szüksége volt minden erejére, mert egyetlen menetben akarta elérni a csúcsot. Késői indulása ellenére a legfölső táborban még látta a nemzetközi csapat készülődését, és a tömeg előtt kezdhetett kapaszkodni a gerinc oldalában. Odafenn viharos szél fogadta, ami ugyan lesöpörte a mély havat, de legalább annyira lassította is a tempót. Vigyáznia kellett, hogy az erősebb lökések le ne taszítsák a meredek oldalba. Egy idő múlva még a síszemüveget is fel kellett vennie, mert a szeméből kicsorduló, majd rögtön megfagyó könnyek zavarták a látásban. A Korzsanyevszkajához képest nevetségesen rövid volt a gerincszakasz, és egy félóra múlva megpillantotta a Kommunizmus-csúcsot, amelyet meglepő módon kereszt díszített. Nem volt idő asszociációkra, egy osztrák hegymászóval kölcsönösen lefotózták egymást, aztán körülnézett. Délkelet felé sűrű, csipkés csúcsok látszottak a fagyosan tiszta levegőben. A Karakorum. Készített egy képet a nyolcezresek legendás vidékéről is, aztán már hópárducként indult visszafelé a gerincen. Az ereszkedés nem tartogatott meglepetéseket. Két nappal később, amikor sűrű hófelhők vették körül a hegyet, elérte a Moszkovina tábort. A csapat teljes létszámban hallgatta az utóbbi napok történetét, ő pedig örömmel üdvözölte a sikeres csúcsmászásáról visszatért Straubot. Zsolt innentől kezdve belevetette magát a társai által már alaposan megismert alaptábori életbe. Szaunázni jártak, pingpongoztak, a hosszú kártyacsaták fáradalmait pedig a kantinban pihenték ki. Izgalmat innentől csak a búcsúbuli hozott, amelynek még a beszélgetős szakaszában elfogyott a pezsgő, így kénytelenek voltak a Moszkovina kimeríthetetlen vodkatartalékaira alapozva folytatni az ünneplést. Az emelkedett hangulatú összejövetelen a fiúk beszélgettek a kedves kirgiz tolmácslánnyal, orosz nótákat tanultak, népek táncait gyakorolták és megmentették a mínusz tíz fokos éjszakában, pólóban üldögélő Mécs Laci életét. Az utolsó kihívást az utazás jelentette. A túlzsúfolt helikopter sorban leszállt a hegyi falvakban, hogy komor arcú, krumpliszsákokkal megrakott nomádokat vegyen fel. A végén még két birka is helyet foglalt a csomagok tetején. Mégsem volt olyan forró a helyzet, mint a taskenti pályaudvaron, ahol a kalauzok érvényes jegyük ellenére sem engedték vonatra szállni őket. Csüggedten nézték az induló szerelvényt, amíg egy hasonló sorsú orosz társaságra lettek figyelmesek. Ők ahelyett, hogy beletörődtek volna sorsukba, a hátsó ajtón nyomakodtak fel a vonatra, és a kalauzok ellenállása közepette az ablakokon keresztül adták fel csomagjaikat. Mikor pedig elindult volna a vonat, egyszerűen meghúzták a vészféket. A magyar csapat azonnal lemásolta a módszert. Ketten hátulról támadták a kalauzokat, Zsolt hátizsákokkal rohamozta az ajtót, időnként pedig ők is megrángatták a vészféket. Már elhagyták az állomás területét, mire minden felszerelésükkel együtt elfoglalhatták a helyjegyükön feltüntetett kabinokat. A kalauzok az indulás után udvariasan kezelték a jegyeket, jó utat kívántak, a társaság pedig nem értett semmit. A széteső Szovjetunióban azonban nem volt érdemes a dolgok magyarázatán rágódni. A hegyekből visszatérve nem is fogadhatta volna őket bizarrabb világ.
1995 – Ogre 1. A moszkvai vonat nem a megszokott Magyarországra futott be, nem a majd csak lesz valami légüres terében rakta le Zsoltot, hanem tervek és feladatok közé. Első magyar hópárducként művelődési házakba, iskolákba kapott meghívást, járta az országot diaképeivel és hegyi kalandjaival. Újságcikket írt a Turista magazin ba és a Hegymászóba, miközben már szerveződött az újabb expedíció. A világ legmagasabb hegyére akartak eljutni. A Mount Everest-expedíció méreteiben és feladatai terén is hatalmas lépés volt az előzőekhez képest, nemcsak neki, de a magyar hegymászás számára is. A töméntelen tennivaló miatt az előkészületeket már két évvel az indulás előtt elkezdődtek. Az MHK dísztermében zajló megbeszéléseken Nagy Sándor vezetésével összeállították a csapatot, kinevezték az expedíció vezetőjét, Nagy Sándort, és a technikai vezetőt, Dékány Pétert. Meghatározták az elvégzendő feladatokat, listákat állítottak össze, felmérték az expedíció költségeit, és Nagy Sándor minderről jegyzőkönyvet is írt. Összeírtak egy sor edzőtúrát, amelyekből azonban nem sok valósult meg. Zsoltban a téli Liptói-Tátra gerinctúra maradt meg mélyebben: a ködbe burkolózó, éles gerinc, a régi vártornyokra emlékeztető csúcsok, a szél és a hó alkotta szürreális formák, de leginkább expedíciós társa, Ozsváth Attila ötlete – egy Ogre-expedíció. Attila egy angol expedíciós beszámolóban figyelt fel a pakisztáni hegyre. A sziklatornyot nem a magassága tette különlegessé: csak egyike volt a Karakorum megszámlálhatatlan hétezreseinek. Azért vált legendássá, mert a legtöbb magashegytől eltérően csúcsát minden oldalról meredek sziklafalak határolják. A hó meg sem áll rajtuk, a hagyományos, magashegyi mászás helyett csak a sziklamászás és a mesterséges mászás együttes alkalmazásával lehet feljutni rajta. Sokat elárult a hegy neve is: az első európai mászók a skandináv mitológia emberevő szörnyetegéről nevezték el Ogrénak. A mászók nem túloztak. A gleccser felett három kilométerrel lebegő csúcsra a hetvenes évek óta próbáltak feljutni, míg végül 1977-ben két világklasszis brit mászó, Doug Scott és Chris Bonington bizonyították be, hogy a terv mégsem lehetetlen. Igaz, az is kiderült, visszatérni még a felmászásnál is bonyolultabb. Nem sokkal a csúcs alatt ereszkedtek, amikor Scott nekicsapódott a falnak és eltörte mindkét bokáját. így ereszkedtek a tükörsima gránitfalon 7000 méterig, ahol egy hóbarlangban várt rájuk két társuk. Innentől együtt folytatták az utat, amelyet napokig tartó vad viharok lassítottak, továbbá az, hogy egy újabb esés közben Bonington eltörte néhány bordáját és megsebesítette a kezét. Egy hétig tartott az út a völgybe. Scottot hol eresztették, hol a térdén, hasán csúszott, míg elérték az alaptábort. Társaiknak azonban csak hűlt helyét találták. A várakozást feladva elmentek mentőexpedíciót szervezni. Szerencsére hagytak hátra élelmet, és egy levelet, hátha valaki túlélné a mászást. Közel egy hétig fogyasztották a tartalékokat, míg végül megérkezett a mentőcsapat. Az angol expedíció volt egyébként addig az egyetlen, amely a csúcsra jutott. Rengetegen próbálkoztak még, de a nehézségek vagy a rossz időjárás minden expedíciót lekergetett, voltak, akiket nem sokkal a csúcs alól. A hegymászók néhány alapvető jellemvonásban eltérnek az átlagembertől. Míg a fenti történet sokakra inkább riasztólag hatna, Zsolt fellelkesült. Az Ogre hatalmas kihívás volt, technikailag magasan felülmúlta az Everestet is. A sziklamászás 7000 méter magasban megterhelőbb, mint hólejtőkön kaptatni. Mindemellett a falon nem lehet bárhol éjszakázni, és a töméntelen felszerelés mozgatása is nehézkes. A mászó pedig jóval védtelenebb a hegy veszélyeivel, a kőhullásokkal vagy a hirtelen időjárás-változással szemben, mint egy hólejtőn. Egy ilyen túra tehát technikailag, erőnlétileg és logisztikában is többet kíván az egyszerű csúcsmászásnál.
2. Zsolt és Attila mindennapjait innentől az expedíciós előkészületek határozták meg. Ebből az edzés volt a könnyebb feladat. Több energiát emésztett fel a szponzorkeresés, amelyben már nem számíthattak a hegymászóklub és Nagy Sándor segítségére. A támogatók felhajtásában Attila bizonyult sikeresebbnek, mentalitásán azonban nem hagyott nyomot az üzleti világában mutatott jártassága, és a támogatásokból jutott Zsolt számára is. Nagyszabású terveikről még így is le kellett mondaniuk. Először a legális expedíció lehetőségét vetették el, mivel pénzük nem lett volna elég az engedélyekre. Felszerelésből is kevesebbet vásároltak, mint amennyit a külföldi leírások ajánlottak. Remélték, hogy kilométer hosszúságú kötelek, magashegyi függőágyak és több száz karabiner nélkül is képesek lesznek megmászni a falat. Egy héttel az indulás előtt került sor első, és egyben utolsó közös edzőtúrájukra. A Tátra Lomnici-falának egyik nehéz útjába, a Peru emlékútba szálltak be. Felváltva másztak előre, tempósan haladtak, összeszokott csapat benyomását keltve. Úgy tűnt, nincs ok az aggodalomra. Ez az érzés a fal teteje felé enyészett el, akkor viszont egy csapásra. Zsolt éppen egy szögbe akasztott kötélgyűrűbe állt bele, amikor az kipattant a falból. Nem számított rá, hirtelen történt az egész, és már csak azt konstatálta, hogy tíz méterrel lejjebb himbálózik a kötélen. Továbbá hogy mindkét keze furcsán bizsereg. Jobb karját a sziklához csapódva zúzta meg, a bal kezén pedig egyik ujja sajgott, és nem csak sajgott, de meglehetősen furcsa szögben is állt. Zsoltnak bevillant, hogy komolyabb a baj, mint ahogy érzi, és amint kiürül ereiből az adrenalin, megérkezik a fájdalom is. Visszakapaszkodott a falra, és óvatosan érintve a sziklát lemászott a standba. A sérülés még nem gyűrte le a szervezet hormonjait. Attila elé tartotta az ujját, kérve, rántsa vissza a helyére. Az ilyesmi azonban csak a filmekben megy könnyen. Zsoltnak először meg kellett győznie társát, majd egész súlyával ellentartania, hogy az ízület a helyére pattanjon. Ezután érkezett meg a lüktetés. További mászásról szó sem lehetett, de még a visszaereszkedés is nehézkes művelet volt. Attila eresztette őt, amíg egy alkalmas párkányra vagy kiszögellésre ért. Itt óvatos mozdulatokkal helyezve el az ékeket, kötélgyűrűket, friendeket, standot épített, majd jelzett, hogy mászó- partnere követheti. Bár az ujjat később sínbe rakták, Zsolt nem akarta lefújni a pakisztáni utat. Végül a józan ész és Attila győztek. Másfél hónappal elhalasztották a túrát. Még így is fájó ujjal szállt fel a Pakisztánba tartó repülőre. Gondjait csak a megérkezés feledtette. Ázsiának ez a része minden ízében más volt, mint amit a volt Szovjetunióban megismert. Ravalpindi megdöbbentő forgataga, a színek, illatok, por és nyomor minden érzékszervet lefoglaló keveréke rabul ejtette Zsoltot. Az expedíciózás során addig sztyeppékkel és szocreál városokkal találkozott, nem pedig sikátorokkal, riksákkal és keleti bazárokkal. A bürokratikus akadályok leküzdése, kijátszása, hivatalnokok lefizetése helyett itt alkudozni kellett. Néhány nappal később már az Indus széles alföldjén buszoztak, szubtrópusi erdőkön vágtak át, míg végre beértek a hegyek alá. A Karakorum belső vidékeit egyetlen úton lehet megközelíteni, a hajdani selyemút nyomvonalán épült Karakorum Highwayen. A keskeny, csak részben burkolt utat egyesek a világ nyolcadik csodájaként emlegetik, amit a kétszemélyes expedíció akkor kezdett megérteni, amikor a busz mind nagyobb magasságokba emelkedett. Az Indus mentén kanyarogtak, a zöld táj felett megjelentek a kopár, perzselő hőségben izzó, vörösesbarna hegyek. Néhány órával később eltűnt a zöld szín, átadva helvét az űrbéli tájat idéző rozsdavörösnek. Az élettelen tájban néha patakok száguldottak a folyó felé. Ahol az utat keresztezték, megszűnt a burkolat, és a busz tengelyig gázolt a sziklák közt bukdácsoló patakban. Az élet jelei eltörpültek a Karakorum kopár formái mellett, növényeket már csak az Indus partján lehetett látni, és a települések környékén, ahol a parasztok csatornák rendszerével vezették földjeikre a vizet. Hajnalban érkeztek meg a Karakorum fővárosába, a hegység főútjainak találkozásában fekvő Gilgitbe. A poros falu egy magashegyi Mad Maxfilm színhelyére emlékeztetett. Dzsipek, felcicomázott teherautók, turbános férfiak, csadoros nők, napbarnított vagy ijedt képű turisták nyüzsögtek a főutcán. Sülthús és faszén illata keveredett a dízelolaj szagával, dobhártyájukat pedig a dudálás és a hamiskazetta-árusok rikácsoló zenéje tartotta ostrom alatt. Az egész felett pedig hat-hétezer méteres hegyek falai villogtak. A látvány elvarázsolta őket, és hipnotikus almukból csak akkor riadtak fel, amikor már kezükben voltak a hegység keleti felébe, Skardu faluba szóló buszjegyek. Nyolcórás zötykölődés egy túlzsúfolt és forró buszon, a világ legnagyobb hegységében, és már egy kopár település is virágzó városnak tűnik. Hát még Skardu, ahol a környék kereskedői, földművesei, zarándokai, a turisták és a hegyekből visszatérő vagy oda tartó alpinisták „a civilizáció utolsó bástyája” hangulatot teremtettek. A boltokként szolgáló kalyibákban szinte minden kapható volt, ami karavánutakhoz, törzsi leszámolásokhoz vagy expedíciókhoz kellhet. Néhány boltban beszerezhetőek voltak a legmodernebb magashegyi felszerelések is, hiszen a visszatérő expedíciók e helyütt adtak túl szükségtelenné vált eszközeiken.
3. Megvásárolták a hónapos túrához szükséges élelmiszert, a hiányzó felszerelést, majd dzsipet és hordárokat kerestek a hegy lábáig vezető, utolsó szakaszhoz. Üti céljukat nem titkolták, mivel Pakisztánnak ezen a részén hatezer méterig nem kell engedély a hegymászáshoz. Ilyen alacsonyabb csúcsok pedig bőven találhatók az Ogre körül. Zsolt az utcán ismerkedett össze a barátságos pakisztánival, aki az irodák árainál jóval olcsóbban ajánlott autót és teherhordókat is. Csak akkor lepődtek meg, mikor nagy halom felszerelésük szállításához csupán két segítőt hozott magával a dzsipen. Erős emberek ezek, bizonygatta a férfi, nem alaptalanul A pipaszár lábú, folyamatosan cigarettázó és beszélgető fiúk nem maradtak el a két hegymászótól, noha ők bakancs helyett kínai tornacipőben egyensúlyoztak a sziklákon és a hófoltokon. A Biafo-gleccseren haladtak felfelé, és a második nap, ráfordulva az Uzum Brakkgleccserre, megérkeztek az alaptáborba. A 3800 méter magasan fekvő rétről még nem látszott az Ogre, és Zsolt türelmetlenül várta, hogy kiépítsék alaptáborukat, felállítsák a konyhasátrat, szétválogassák a csomagokat, majd elteljen az akklimatizációhoz szükséges minimális idő. Két nappal később, a hirtelen jött köd ellenére elindultak a hegy alá. Mivel nem találták meg a vízszintes morénamezőt, amelyet Attila leírásai az előretolt alaptábor helyeként jelöltek meg, végül a jégfolyamon vertek tábort. Első akklimatizációs túrájuk a közeli Uzum Brakk-toronyra vezetett. Zsolt a gleccseren gyalogolva döbbent rá, hogy a világ leghatalmasabb hegységében jár. Százszámra emelkedtek körülötte soha nem mászott, magas csúcsok. A magasságtól, fejfájástól lelassulva estére csak a meredek jéglejtő végéig jutottak, és a nyeregben éjszakáztak. Másnap sziklamászás következett, de itt sem sikerült a tervezett ütemet tartani. Attilát, a magashegyi tünetek mellett még a városban összeszedett, Ázsiában amúgy szinte kötelező gyomorfertőzése is kínozta, Zsolt pedig megfázással bajlódott. Átmászták az első sziklafalat, de a gerincre érve látták, hogy estig már nem érnék el a csúcsot. Visszafordultak. Az akklimatizáció mellett volt még egy haszna az útnak Rábukkantak a fölső táborhelyre. Lebontották a sátrukat, amely az olvadás miatt már egy magas jéggomba tetején állt, és átköltöztek a morénamezőre, az éppen levonuló, fáradtan pakoló német expedíció helyére. A nemetek a szomszédos Latokra szerettek volna feljutni, de egyikük balesete miatt végül csak egy kisebb, de annál veszélyesebbnek tűnő toronyra másztak fel. A kisebb torony tetejéig hatvan kötélhossznyi út vezetett. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre többet gondolkodtak a továbbiakon. Bele merjenek vágni? A németekhez képest nevetséges mennyiségű kötéllel, karabinerrel és biztosítóeszközzel rendelkeztek. Nem volt falra szerelhető, magashegyi függőágyuk, fellógatható főzőjük, húzózsákjuk és alaptábori csapatuk sem.
4. Hajnalban értek be az Ogre alá. Egy ideig jégen kellett mászniuk, majd az első néhány óra után eltévedtek. Erőtakarékossági okokból nem akartak beereszkedni a váll mögött elterülő platóra, inkább harántolva megpróbáltak eljutni a fal alá, ami távban rövidebb volt ugyan, viszont kétszer annyi ideig tartott, A szürke fal alatt állva úgy érezhették magukat, mint R2D2 a Csillagromboló ajtaján kopogtatva. Gondolkodás helyett inkább mászni kezdik, Tiszta volt az idő, a napsugarak égették őket, alulról pedig a szikla verte vissza a forróságot. Felváltva másztak előre, a gyorsaság érdekében kihasználva minden kínálkozó lehetőséget. Ha kellett, mesterséges eszközökkel haladtak, ha ráleltek az előző expedíciók fix köteleire, azokra kattintották rá mászógépeiket jól haladtak, de éppen ez adott okot az aggodalomra. Elegendő kötél híján minden egyes méterrel mélyebbre jutottak a bizonytalanság zónájába. Bíztak abban, hogy feljebb is találnak majd hófoltokat, hogy vizet olvaszthassanak maguknak. Remélték, hogy egyiküket sem találja el egy lezuhanó kő, vagy nem szereznek súlyos sérülést egy nagyobb esés következtében. Ha lett volna elég kötelük, a váratlan helyzetek esetén egyszerűen visszaereszkednek a földre. így azonban fölfelé és lefelé is hosszú, és fáradságos módon keveredhettek ki a falból. Késő délutánra értek el egy negyven centi széles párkányra, ahonnan rövid tanakodás után már nem másztak tovább, félve, hogy később nem találnak alkalmas éjszakázóhelyet. Kiterítették matracaikat, kikötötték magukat a falhoz, és beülővel együtt bebújtak a hálózsákba. Korán volt még az alváshoz, komótosan főztek, teáztak, beszélgettek. A minden irányban kitáruló táj, a monumentális természeti formák aztán elhallgattatták őket. Lement a Nap, a szikla kisugározta a nap melegét, és mire besötétedett, csikorgó hideg vette körül őket. Csöndben nézték a csillagokat, úgy tűnt lélegzetük a világűrbe bodorodik bele. Észrevétlenül csúsztak át az álomvilágba. Zsolt később turistákra lett figyelmes. Egy lebegő repülőszerkezet korlátjánál tolongtak. Kicsit dühös volt, hogy ilyen arcátlanul fényképezik őket, de azért nyugodtan aludt reggelig. A második napon alig érintették a falat, szinte végig régi, egymásba bogozódott köteleken jumároztak. A csüngő kötelek közül kiválasztották a legbizalomgerjesztőbbet, és remélve, hogy odafenn biztosan van rögzítve, rácsimpaszkodtak. A kötél mellett saját biztosítást is raktak a falba, mert előfordulhat, hogy a kötelet csak a szél sodorta oda a fal egy másik pontjáról. Attilának jutott az egyik legizgalmasabb hossz: egy erősen áthajló falszakaszon függő kötélen mászott, és már át is jutott az áthajláson, amikor megpillantotta, min is mászik valójában. A kötél vége egy sziklakiszögellésre volt felcsavarodva, és már az is kérdés volt, addig hogyan volt képes megtartani a súlyát. Idő azonban nem volt a rejtély megoldására. A kötél a csökkenő terhelés hatására leoldódott, Attila pedig zuhant a mélybe. A biztosítókötél nagy rántása elmaradt, teste belegabalyodott a kuszán lógó kötelekbe, és puhán himbálózott fél kilométerrel a talaj felett. Az élmény kikezdte bátorságát, vissza akart ereszkedni, hogy átengedje társának a szerencsétlen hosszt. Zsolt viszont nem akart időt vesztegetni a nehézkes ereszkedésre, cserére, visszamászásra. Végül Attila választott egy másik kötelet, összeszorította a fogát, és felmászott az áthajláson. Az előző expedíciókra nem csak a falban hagyott kötelek utaltak. A párkányokon rengeteg felszerelést, elhagyott depót is találtak, Zsolt örömére, aki polárkabátokkal, edényekkel, kesztyűvel, karabinerekkel és élelemmel egészíthette ki eszköztárát. Az út felső harmadánál márkás magashegyi függőágyra leltek, amelynél alkalmasabb helyet nehezen lehetett volna elképzelni az éjszaka eltöltésére. Két probléma volt: még csak délután egy órára járt, továbbá hogy a függőágy akasztófülét hajdani tulajdonosai homályos okokból levágták. Attila maradni akart, hiába érvelt Zsolt, hogy sietniük kellene. A kényelmes éjszaka ígérete túl nagy csábítás volt. Megjavították a függőágyat, berendezkedtek, és 6000 méter magasan himbálózó ágyukból szemlélték a világ egyik legszebb táját. A következő délelőtt kiderült, hogy mászhattak volna még néhány órát. Széles, kényelmes párkány húzódott felettük, nem több mint száz méterre. Lett volna okuk a sietségre, mivel a fal utolsó szakaszából már hiányoztak a kötelek. Klasszikus sziklamászás következett, mintha az Alpok valamelyik napsütötte hegyoldalában tornáztak volna, csak éppen az arányok meg az oxigén mennyisége volt más. Szabadmászással küzdötték le a megerőltető, néha VI+-os nehézségű szakaszokat. Nem volt könnyű biztosítani sem, olykor egy-két köztesen kívül semmit nem tudtak elhelyezni a falban. Szárnyalás volt ez, már inkább tartoztak a levegőhöz, mint a földhöz. Attilán azonban nem látszott, hogy élvezi a mászást. Mind jobban lelassult, igaz, nem panaszkodott sem fáradtságra, sem rosszullétre. Kora délután kapaszkodtak ki a fal tetejére, és mászócipőjüket rögtön bakancsra, hágóvasra cserélték. Havas, jeges terep vitt a csúcs irányába, nem volt nehéz, csak azzal az érzéssel kellett megbarátkozni, hogy az esetleges kicsúszást ezerméteres esés követi. Néhány óra alatt elérték az Ogre kettős csúcsa alatti sziklafalat. Bár az idő némileg romlott, és felhőbe került a fal, úgy látták, egy nap alatt képesek megjárni a csúcsot. Esteledett már, rögtönzött bivakjukban hamarosan nyugovóra tértek. Nem volt jó éjszakájuk. Fejfájás és álmatlanság jelezte a 6400 méteres tengerszint feletti magasságukat. Éjszakázóhelyük kényelmetlennek tűnt, és a hajnalban meginduló havazás el is áztatta őket. Négykor keltek, és gyors, nem túl lelkes reggeli után indultak a csúcsra. Egy rövidebb sziklafelszökés után meredek lejtőre kerültek. Nem tudták eldönteni, hogy alkalmazzanak-e biztosítást, ezért összekötve, de standok építése nélkül folytatták a mászást. Amúgy sem gyors tempójukat ez a félmegoldás csak lassította, miközben veszély esetén mit sem ért volna a módszer. A kötélre a jéglejtő végétől volt igazán szükség. Hétezer méteres magasságban újra sziklára kerültek. Attila mászott előre, de Zsolt úgy látta, társa nem is mászik, inkább tétován kapirgál a falon. Eltelt egy óra, rákezdett a hóesés, és még mindig nem jutott a szakasz végére, noha mozdulatai egyre csak lassultak. Zsolt fázni kezdett, kiabált Attilának, hogy forduljanak vissza, de hiába. Mikor rá került a sor, dühösen mászott utána, akkor is csak azért, hogy visszafordulásra bírja. Társa azonban folytatni akarta, noha látszott, mindketten erejük végén járnak, vészesen közeledett az este és az időjárás is egyre romlott. Attila azzal érvelt, hogy már mindenképpen a szabadban éjszakáznak, legalább jussanak lel a csúcsra. Zsolt ezúttal nem engedett. Érezte, hogy végzetes kimenetelű lehet a sziklafalban, mélyen a fagypont alatt, élelem és hálózsák nélkül, fáradtan eltölteni egy éjszakát. Visszafordultak. Sötétben, hóesésben ereszkedtek. Ha bekapcsolták a lámpát, a kavargó hópelyheket látták, ha kikapcsolták, még azt sem. Inkább kikapcsolták, és emlékezetből tartották az irányt. Amikor sziklák csikordultak meg a hágóvas alatt, tudták, túl közel kerültek a hólejtő pereméhez. Korrigálták a menetirányt. Még annál is lassabban haladtak, mint fölfelé jövet, pedig lefelé tartottak, és már a biztosításról is lemondtak. Éjfélre érték el a bivak környékét, de hiába keresték a felszerelésüket rejtő követ. Tétován bóklásztak a lejtőn, és Zsolt majdhogynem hallucinációnak gondolta a felvillanó fényt, magasan a feje felett. Attila lámpája jelzett: rábukkant a túlélésüket jelentő csomagokra. Visszamászott a meredélyen, és ájultan zuhant be a hálózsákjába. Az idő másnapra tovább romlott. Hálózsákjaikból csak annyi időre mozdultak ki, hogy hosszabb tartózkodásra alkalmas hóbarlangot keressenek maguknak. Nem is messze, a domb és a sziklák találkozásánál kényelmes bivakra bukkantak, nagyszerű kilátással, vízszintes fekvőhelyekkel. A fekvésével adódtak gondok, mert a hőmérséklet soha nem emelkedett mínusz húsz fok fölé. A következő délre kifogytak a gázpalackjaik, és az élelmük is megcsappant. A csúcsot nem akarták feladni, ezért inkább rövid kirándulást tettek a sziklafalba, a sziklaperem alatti depóhoz. Némi gyaloglás és egy kötélhossznyi ereszkedés után német csokoládékkal, gázzal és
babkonzervekkel megerősítve folytatták a várakozást. A harmadik napon megjelentek rajtuk az ödémára utaló első duzzanatok. Zsolt társa beesett, elcsigázott arcára nézett, és tudta, ő maga is hasonlóképpen nézhet ki. Néhány szóban, csendesen egyeztek meg, hogy visszafordulnak. Délelőtt kezdtek ereszkedni, és a testmozgás új lendületet adott nekik. Néhány kötélhossznyi ereszkedés után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy pillanatnyi fellángolásról volt szó. Tartalékaik kimerültek. Az ereszkedés, kötélhúzás, standépítés monoton ismétlődő ritmusa egyre lassult. Nem csak fizikálisan, szellemileg is egyre fáradtabbak lettek, pedig minden figyelmükre szükség volt, hogy biztonságos standokat építsenek, hogy semmilyen hibát ne kövessenek el a nagy magasságban. Zsolt még képes volt kontrollálni a mozdulatait, de Attila mind gyakrabban kezdett lassú, értelmetlen szöszmötölésbe, vagy süllyedt hosszú hallgatásba. A gyakorlott szem felismerte mozdulataiban a végső kimerültség jeleit. A munkából azonban ugyanúgy ki akarta venni a részét, mint addig. Nem engedte, hogy Zsolt vezesse az ereszkedést, noha úgy tűnt, egyre kevésbé követi az eseményeket. A fal középénél aztán beleereszkedett egy áthajlásba, amelyről későn vette észre, hogy az útjukon kívül esik. Csak akkor eszmélt, amikor már el sem tudta érni a falat, és ezerméternyi űrben lógott. Megpróbálta, de nem volt ereje a visszamászáshoz, így végső megoldásként kinézett egy közeli sziklatüskét, és arra ereszkedett rá. Éppen hogy elérte a tömböt, rádobott egy hevedergyűrűt, magához rögzítette, és elengedte a kötelet. A két szál messzire pattant, és egyszeriben egyedül volt az Ogre falának közepén. Csak remélhette, hogy Zsolt képes lesz követni őt anélkül, hogy hasonlóképpen elveszítené a kötelet. Mit sem sejtő társát ordítva figyelmeztette a veszélyre. Zsolt a kötél végénél fejjel lefelé lógva hevedert dobott neki, és így rögzítve magát, csúszott le lassan, mindvégig szorosan fogva az egyik kötélszárat. Ha azt elengedi, kötél nélkül ülnek majd egy tükörsima sziklafalon, ezer méter magasan. Sikerült az akció, mégsem tudtak fellélegezni. A kőtömb, amin ültek bizonytalanul meredt a sziklafal oldalában. Amilyen gyorsan csak tudtak, tovább ereszkedtek. Felfelé tanúsított óvatosságuk az ereszkedés során nyom nélkül elpárolgott. Addig mentek lefelé, amíg rájuk nem sötétedett. Az éjszakát az első adódó párkányon töltötték, amely méretét tekintve egy valódi ablakpárkányt idézett. Kikötve, a hálózsákot magukra húzva üldögéltek egész éjjel. Ébrenlétük néha észrevétlenül mosódott egybe az alvással. Szürreális álmok és a még szürreálisabb valóság képei közt sodródtak. Már a hajnali derengésben folytatták az ereszkedést, és néhány órával később, nyolc nappal az elrugaszkodásuk után, ismét a földön álltak. Portré készült mindkettőjükről, komor, püffedt, borostás arcok néztek az objektívbe. Szótlanul vánszorogtak az alsó tábor irányába. Zsolt azon gondolkozott, hogy balul sikerült kalandja után hogyan volt képes a neves angol mászó, Doug Scott lekúszni a hasadékokkal szabdalt terepen, két törött lábat húzva maga után. A tábort elérve pedig azon, hogy mi történhetett Attilával. Társa négy órával később botorkált csak be a füves mezőre. Az eső és kimerültségük miatt nem is gondoltak továbbindulásra. Hevertek a hálózsákjaikban, ettek és aludtak. Csak a következő nap bontottak tábort. Költségcsökkentés végett minden felszerelésüket a saját hátukon szállították a legközelebbi faluig, Askoléig. Fejenként ötvenkilós zsákjaikba élelmiszer már nem is fért, így amikor betántorogtak a faluba, ahelyett hogy ők osztogattak volna édességet a kéregető gyerekeknek, maguk koldultak élelmet a falusiaktól. Egy pásztorcsalád készített ebédet számukra, és ahogy Zsolt a szűk ablakból visszanézett az Ogrét rejtő völgyre, öröm hullámzott végig benne. Nem csak élete legkomolyabb mászása miatt. Ez a túlélés, az új élet boldogsága is volt.
1996 – Mount Everest 1. A Mount Everest-expedíció szervezését tehát már két évvel az indulás előtt elkezdte a Magyar Hegymászó Klub. Az elején eldöntötték, hogy a hegy északi oldaláról, Tibet felől másznak. A kínai csúcsengedély ára csak töredéke a nepálinak, és az utazás is olcsóbb a kínai fennhatóság alá tartozó vidéken. A tagok később megszavazták, hogy az északi fal legkönnyebb útját, az északi normál utat választják. A döntéssel rögtön két fővel csökkent a csapat létszáma. A csapat két erős tagja, Dékány Péter és Ozsváth Attila a bejáratott, kereskedelmi expedíciók által használt útvonal helyett olyat szeretett volna mászni, amely a hegymászás aktuális és izgalmas irányait követi: kísérletező, technikailag összetett nyomvonalat javasoltak. A csoport viszont csökkenteni akarta a kockázatot, és azzal sem tudta meggyőzni őket, hogy hangsúlyozták, tartják magukat a korszerű hegymászás alapszabályaihoz: magashegyi teherhordók és mesterséges oxigén használata nélkül másznak. A hosszú, technikai kihívást nem jelentő, de veszélyes, viharoknak kitett gerincen vezető út azonban nem vonzotta a párost. A tagok pedig nem érezték szükségét, hogy a mászás koordinálásért felelős technikai vezető posztját Dékány távozása után betöltsék. Úgy tűnt, vannak fontosabb feladatok is. Nyolcezer méteres magasságban az embernek nem csak azzal kell számolnia, hogy többet kell gyalogolnia a végcéljáig, és kevesebb lesz az oxigén. A hegy méreteivel együtt hatványozottan nő a veszélyek nagysága, és egyre jelentősebb lesz az emberre ható mentális terhelés is. Az alpinistának remek erőnlét mellett tehát erős pszichés szilárdságra is szüksége van. Ezeket pedig csak a hegyen való rendszeres mozgással lehet megszerezni. A szervezők ezért hosszú időt szántak a fizikai és a mentális felkészülésre. Az edzéshez, felkészítő túrákhoz azonban több kellett terveknél és lelkesedésnél. Ekkora vállalkozás eseteben az addig megszokott expedíciószervezési gyakorlaton is változtatni kell. Az út anyagi hátterét már nem lehet a tagok befizetéseire alapozni, félig-meddig baráti forrásokból származó szponzorációkkal kiegészítve, ahogy az akkoriban jellemző volt a magyar hegymászásra. A feladathoz komoly támogatók kellenek, melyek felhajtását, az expedíció adminisztratív ügyeivel együtt egy erre felállított csapat végzi. A hegymászók mindeközben pedig azzal foglaltnak, ami majd a feladatuk lesz, azaz hegyet másznak. A világszerte alkalmazott rendszer azonban álom maradt, sőt, még az sem. A tagoknak nem volt gyakorlatuk a szervezésben. Az 1996-os Everest-mászásra nagyjából úgy készültek, mintha a Tátrába mentek volna, csak éppen mindenből kicsit többet terveztek: több szervezés kell, több levelezés a helyi hegymászóklubokkal, több utazás és mindehhez persze több pénz. 1995 telére már tisztán látszott, hogy az utóbbi pont alatt nem valamivel többet kell érteni. A szükséges pénz előteremtése uralta az expedíció készületeit. Fejenként négyszázezer forint befizetése volt a kiutazás feltétele, ami akkoriban hatalmas összeget jelentett. A támogatásokat keresők viszont Nagy Sándor ellenállásába ütköztek. A baráti hegymászószövetségek közti szívességek, és az állami dotáció rendszerében nevelkedett vezető számára nem csak idegen volt ez a mentalitás, hanem egyenesen a hegymászó komolytalanságának bizonyítékát látta benne. Úgy vélte, aki nem hajlandó áldozatokat hozni egy útért, az valójában nem eléggé elkötelezett célja mellett. Mivel a tagok sem voltak tudatában annak, hogy hogyan kellene szervezni az expedíciót, maradt a jól bevált módszer: a világhódítás önerőből. Amit más néven létharcnak is hívhatunk. A hegymászók túrák helyett dolgozni jártak, de ugyanezt tették edzések helyett is. Zsolt egész nap fizikai munkát végzett, házfalakon, gyárkéményeken lógott, homokfúvóval, kalapáccsal vagy fúróval a kezében. Este pedig nem volt képes másra, mint tévénézésre vagy alvásra. Nem is maradt sok emléke abból az évből. Voltak megbeszélések, ahol tervek és elhatározások születtek, de mindez Nagy Sándor akkurátus ülésezési rendjével, a jegyzőkönyvvel, meg annak bikkfanyelvével együtt csak arra volt jó, hogy megnyugtassák magukat, folyik a szervezés. A gyűlések révén el lehetett feledkezni arról, hogy sokan tennivalóik miatt rendszeresen távol maradnak, hogy a közös munkák csak döcögve haladnak. Vagy egyáltalán sehogy. Az élelmiszer beszerzésével megbízott Koncz Ákos például Dél-Afrikába utazott. Nem hegyet mászni, vagy oroszlánvadászatra, hanem pénzt keresni. Az ő feladatait azonban már nem volt kire rábízni. A véletlen segített a csapaton. Bakonyi Péter újságíró csatlakozott hozzájuk, hogy könyvet írjon az expedícióról. Kapcsolatai révén szerezték meg a környezetvédelmi minisztériumtól azt az egymillió forintot, amely végül pozitívba billentette az expedíció költségvetését. Miközben Nagy Sándor felkészítő hegymászótúrán járt valahol Dél- Amerikában, az egyik tag, Balogh Géza új szállítási lehetőséget talált több száz kilónyi csomagjuk számára. Nem éltek volna az ukrán-magyar hajózási társaság ingyen felajánlott, ámde hónapokig tartó fuvarjával, hanem a gyors és kedvező áron kialkudott légi szállítást akarták igénybe venni. így csak a legvégén kell majd összecsomagolniuk, a felszerelés pedig nem a távoli Bombaybe érkezett volna hanem egyenesen az út kezdőpontjába, Katmanduba. Vezetőjük hazaérkezésével azonban feje tetejére állt a terv. Nagy Sándor ragaszkodott a hajóúthoz. Lemondással fenyegetőzött, ha eltérnek a tervtől, noha az összepakoláshoz rövid idő, alig néhány nap állt rendelkezésükre. Ultimátuma mellett kitartott annak ellenére is, hogy a szállítandó készletek egy része, például a tartós élelmiszerek még hiányoztak. A csapatnak rövid idő alatt kellett beszerezni annyi élelmiszert, amennyi csak lehetséges. A hangsúly érthető okokból a minőségről a mennyiségre tolódott át. Az expedíció így végül az imperialistákat lerohanni készülő egykori Magyar Néphadsereghez hasonlított. Jelentős mennyiségű káposztafőzelék-, sóletbab- és májkrémkonzervre alapozva indultak a Mount Everest elleni harcba. Néhány hét múlva mégis úgy tűnt, feleslegesen törték magukat a feszített tempójú pakolással. A teherhajó késve indult, később úgy hallották, valahol a Krím félszigetnél vesztegel, majd hetekig egyáltalán semmi hírt nem kaptak felőle. Mikor már kezdtek volna romantikus tengeri kalandokat álmodni az ukrán-magyar teherhajó útja köré, végül ismét felbukkant, ezúttal Pakisztán partjainál. Örömüket csak az felhőzte, hogy a váratlan megkerülés ideje egybeesett a Bombaybe tervezett kirakodással és az expedíció első hullámának indulásával: Zsolt, Straub, a Cinóként ismert Vörös László, Csíkos József, Dési József és Bakonyi Péter március 30-án úgy hagyták el Ferihegyet, hogy még nem tudták, milyen felszereléssel másznak majd az Everesten. Erőtartalékaikat mindenesetre már a legelején fogyasztani kezdték. Delhiből repülő helyett buszokkal és vonatokkal döcögtek majd ezer kilométert a nepáli fővárosig. Katmanduban pihenés helyett a csomagok elvámoltatása volt a program. Nem minden dobozuk vesztegelt ugyanis Karacsi kikötőjében, felszerelésük egy részét légipostán adták fel. Kiváltásához és a tranzitengedély megszerzéséhez csupán egyetlen papírra volt szükségük, a kínai hatóságok expedíciós engedélyére, amelyről viszont a turisztikai minisztériumban tett látogatásukig nem is hallottak. Nagy Sándor faxolt számukra egy kézzel írt levelet, de azt hiába lebegtették az illetékeseknél. Még a Magyar Hegymászó Klub pecsétje sem tett hatást a nepáli hivatalnokokra. A szélmalomharcnak Bakonyi Péter újságíró határozott fellépése vetett véget. Kérte a hivatalnokok felettesét, akivel azon nyomban megbeszélték a nepáli krikettbajnokság állását, a főnök méltatta az MHK míves pecsétjét, mellékesen pedig kiállították a tranzitengedélyt. Időközben megérkezett az expedíció második hulláma, velük a Delhibe küldött ládák is. Találkoztak expedíciójuk osztrák tagjaival, Reinhard Wlasichcsal és feleségével, Ellivel. Legvégül pedig egy hír jött, miszerint a Karacsiban veszteglő hajó kapitánya egyszerűen feladta a csomagokat. Mégpedig légipostán, a saját költségére. Így az expedíció egy benzingőzös katmandui reggelen arra ébredt, hogy felszerelésük a sors kegyéből a
négy égtáj felől a Föld egyazon pontjára gyűlt. Kezdődhet az utolsó próbatétel, a tibeti út.
2. A hegymászók április 9-én kisétáltak a buszpályaudvarra, rámutattak egy szebb napokat látott helyközi járatra: „Nem jegyeket kérünk. Az egész busz kell. A határig”. Szerencsére a nepáliak rugalmas és jó üzleti érzékkel rendelkező emberek, így némi készpénz felvillantása után rögtön a szállásukra buszozhattak a csomagokért. Az első akadály maga a határ volt. Kétbusznyi csomagjukat teherautók szállították át Nepálból a szemközti hegytetőn elhelyezkedő kínai határátkelőhelyhez, a csapatnak viszont, az expedícióvezető alkujának köszönhetően nem kellett fizetnie az utazásért. Igaz, jármű sem jutott nekik. Háromórás gyaloglással értek el Kínába, stílszerűen egy bambuszerdővel borított hegyoldalon át. Az adminisztrációt követően csatlakozott hozzájuk kínai összekötő tisztjük, majd dzsipekbe szállva elindultak a tibeti fennsík irányába. A vízesésekben gazdag, szélsőségesen zöld völgykatlanból nem látták a hegyeket. Ködben úszott a táj és néha eleredt az eső. A furcsa nevű, egyetlen, sáros utcából álló faluban, Nyalamban éjszakáztak. Csak jóval a megérkezésük után jutottak vacsorához, Nagy Sándor ugyanis kiharcolta, hogy további pénzkímélés céljából a csapat ne a szokásos módon, egy összegben tudja le az utazás, szállítás és étkezés költségét, hanem csak azért fizessen, amit valóban igénybe is vett. Az ésszerűnek tűnő megállapodás már a kezdeteknél az ellentétébe fordult: összekötőjük a legdrágább hotelekbe és éttermekbe kalauzolta őket, és innentől küzdeniük kellett az olcsóbb szolgáltatásokért. Zsolt fásultan várta, hogy végre ételhez, fekhelyhez jusson. Katmanduban szerzett betegsége súlyosbodott, éjszaka fejfájás, láz, köhögés kínozta, és másnap fel sem tűnt neki, hogy reggeli nélkül indulnak tovább. Az eddig alpesi jellegű táj az orosz sztyeppékhez vált hasonlatossá. Széles síkságon jártak, lágy ívű dombok között, igaz, a síkság 3500 méterrel volt a tenger szintje felett, a dombok pedig a 4000 méter körüliek lehettek. Az ég tisztult, de egyre hidegebb lett. A valódi hegyeket délután pillantották meg, amikor elértek egy 5050 méter magas hágóra. Kisereglettek a dzsipekből, és a horizontot kémlelték, ahol, mint valami sorminta, fehér, csipkés csúcsok sorakoztak. Az egyik jelentéktelen kiemelkedés volt az Everest. Zsolt mintha jobban érezte volna magát, köhögése elmúlt, csak pulzusa gyorsult fel kissé, biztosan a magasságtól. Állapota estére, mire elérték Sigar faluját, mégis rosszabbodott, reggel pedig a magashegyi betegség tüneteire ébredt: fájt a feje és émelygett. Társai sem voltak jobb állapotban. Egynapos pihenés után folytatták a vándorlást, nem számítva arra, hogy utazás komfortfokozata Sigartól még tovább zuhan. Nagy Sándor visszaküldte a dzsipeket, és a hegymászók a teherautók platóján, az ingó csomagok tetején tették meg az utolsó szakaszt. A magyar expedíció akaratlanul is lefektette a magashegyi rodeó alapjait: a cél az volt, hogy fennmaradjanak a földúton vadul billegő teherautón. A testmozgás mellett kevés idejük maradt a tájra, pedig az Everest elfoglalta központi helyét a horizonton, és egy idő múlva már semmilyen terepalakulat nem volt képes eltakarni, noha csak estére értek el a hegy alá.
3. Sok idejük nem volt a nézelődésre, mert a kínai sofőrök a kézifék behúzása után már sürgették őket. Pakoljanak, hogy minél hamarabb elhagyassák a környéket. A kínaiak nehezen viselik a magasságot és Tibet kopárságát. Még a városokba is csak kedvezményekkel, olcsó lakással, segélyekkel tudják betelepíteni őket. Nem értik mit keresnek itt a tibetiek, azt pedig végképp nem, hogy miért utazik ide a sok külföldi. Ahogy a teherautó eltűnt a síkság végét jelző domb mögött, az öt hegymászó magára maradt a heggyel. Csípős, hideg szél nyargalt a morénamezőn, zöld színnek nyomát sem látták. Kövek különböző nagyságban, a legnagyobb éppen szemben emelkedett. Formáját, gerincét, falait már mind ismerték, de a valóság mégis mélyen érintette őket. A hegy méretei, a táj kietlensége mellett torokfájásuk is idegenné tett minden kimondott szót. Inkább nekiálltak pakolászni. Sorba rendezték a dobozkát, és aztán tétován álltak. Nem volt már mit csinálni, a konyhasátor, főző és az élelem egy része a következő nap érkező csapatnál maradt, sem feladatuk, sem a helyet komfortosabbá tevő eszközeik nem voltak. Néhányan főzni akartak, de Balogh Géza tiltakozott: a kis gázpalackokat a hegyre kell tartalékolni. Bekuporodtak a dobozokból épített sánc mögé, és szárazélelmet rágcsáltak, majd hideg vizet ittak rá. Zsolt leghőbb vágya már nem a hegymászás, hanem egy bögre tea volt. A délutáni, hideg szél érkezésekor felállították apró, magashegyi sátraikat, és ki-ki visszahúzódott hálózsákjába. A lelkesedést beléjük fojtották a magashegyi tünetek. Katmandu 1000 méteres magasságából szinte megállás nélkül emelkedtek az 5300 méteres alaptáborba. Az elhúzódó csomagmizéria és a költségcsökkentési mechanizmus végett lemondtak az akklimatizációs túrákról is. Majd az alaptáborban kipihenik magukat, gondolták. Ez volt az utolsó hely, ahol még valóban pihenni tudott a szervezet. A következő lépcsőfok, az előretolt alaptábor, az advanced base camp, vagy ABC már 6400 méteren feküdt. Abban a zónában, ahol a szervezet oxigén hiányában, a rövid távú túlélésért megkezdi önmaga lassú lebontását. Odafenn még nyugalmi állapotban is úgy pörög a szív, mintha tulajdonosa folyamatosan kocogna. Az ABC valójában magashegyi tábor, és csak a hegy sajátos elhelyezkedése miatt kell alaptábori kényelemmel felszerelni. A hegy ugyanis távol fekszik az alaptábortól, a mászás csak két-három napos, eszközöket egyáltalán nem igénylő gyaloglás után kezdődhet. Célszerű tehát a gyaloglós szakasz végére olyan tábort építeni, ahol a tulajdonképpeni hegymászáshoz szükséges felszerelést, élelmet tárolják, és ameddig az alpinisták súlyos felszerelés cipelése nélkül is eljuthatnak. Bármennyire is könnyű azonban az előretolt alaptáborig vezető út, az 1100 méteres emelkedés komoly próbatétellé tette a szakaszt. A csapat igyekezett minél tökéletesebben akklimatizálódni az alig két nappal későbbre tervezett indulásig. A rövidebb séták mellett kiépítették az alaptábort és felállították a konyhasátrat. Április 17-én megérkeztek az előretolt alaptáborba szánt felszerelés feljuttatásához rendelt teherszállítók. A jakok. A jak Tibet legfontosabb háziállata. Rendszertanilag a szarvasmarha és a puli között helyezkedik el, és szélsőségesen alkalmazkodott a zord tibeti körülményekhez. A zömök, fekete állatok nyáron szabadon kóborolnak a gyér füvű pusztákon, és csak télire hajtják be őket a településekre. Igénytelenségük miatt az első európai utazók komolyan osztották a nézetet, miszerint a jakok valójában kővel táplálkoznak. Teherbírásuk hatalmas. Egy állat 60-100 kilónyi teherrel játszva elboldogul. Míg a hegymászók csak teherhordásra használják a bizarr kinézetű jószágokat, az őshonos tibetiek fejik őket, tejükből vajat köpülnek, húsukat megeszik, szőrükből ruhát, szarujukból használati tárgyakat, bojtos farkukból pedig légycsapót készítenek. Hajcsáraik legalább ennyire egzotikusnak tűntek a társaság szemében, bár öltözékük már alig őrizte a hagyományos jegyeket: olcsó pulóvert, kínai zubbonyt, kitérdelt öltönynadrágot, olcsó tornacipőt viseltek. Biztos kézzel málházták fel komoran figyelő, néha pedig lendületeset öklelő jakjaikat. A karavánnal ismét csak a társaság egyik része indult el: Zsolt, Reinhard, Elli, Ákos és a Balogh testvérek. Nemcsak a hegyhez akartak közelebb kerülni, de kimondatlanul céljuk volt, hogy hátuk mögött hagyhassák a feszélyezett légkörű alaptábort. Nagy Sándor a szokottnál is erősebben ostorozta a társaságot a főzők, a nem megfelelő élelmek, a rosszul felállított sátrak és a könnyelműen kidolgozott csúcstámadó stratégia miatt. Az éjszakát egy gyors és zavaros vizű patak partján töltötték, közelükben a hajcsárok készültek az éjszakára. Míg a hegymászók a hálózsákjukat bontogatták, a tibetiek pokrócokba burkolóztak, ettek néhány marék árpalisztet és szénát szórtak a jakok elé. Ahogy alászállt a fagy, eloltották kormos benzinfőzőiket, és beszélgetés, nevetgélés közepette bebújtak egy ponyva alá. Mindez akár Malloryék idejében is játszódhatott volna. Másnap kevés reggeli fogyott, és az út sem hozta meg a lelkesedésüket. Fárasztó morénaoldalban gyalogoltak, aztán egy gleccserhátra vonszolta fel őket az ösvény, ahonnan ködbe burkolózó jég- és sziklaalakzatok közt kanyarogtak. A harmadik nap már olybá tűnt, sosem ér véget a gyaloglás, mindörökre ott kaptatnak majd az Everest alatt, egy távolban kolompoló jakcsorda után. Éltükben először pillantották meg örömmel a természetben szétszórt szemetet. Ponyvadarabok, rozsdás konzervdobozok és elgörbült sátorcövekek nyikorogtak a lábuk alatt. A civilizáció jelei. Csak ezután jelent meg maga az ember. Kusza sátoregyveleg tűnt fel a gleccser és egy meredek sziklafal közé ékelődött dombtetőn. Már kivehetők voltak a lassan mozgó vagy üldögélő emberek arcvonásai is, de még két pihenő és félóra gyaloglás volt elérni a tábort. Az apró, éles kövekből álló morénadombot teljesen ellepték a sátrak, világvégi, civilizáció utáni telep benyomását keltve Zsoltban. Az utolsó szabad négyzetméterekre állították táborukat, és pehelykabátjaikba burkolózva kiültek a sátor elé, hogy úgy nézzék a hegyet, mintha bekapcsolták volna a tévét. Tisztán látszott útvonaluk, az északi normálút kezdete. A szemközti falon, hétezer méteres magasságban helyezkedik el az első tábor. Onnan indul a gerinc, amelynek fölső élén, 7800 körül van a második tábor. A gerinc felső részét már nem látták. Felhőkbe burkolózott az éles forduló, ahonnan a gerinc egyenesen emelkedik a csúcs felé. Csak sejtették a harmadik tábor helyét, ahol a legtöbb mászó már csak néhány órát tölt. 8300 méteres magasságban már nem érdemes túl sokat tartózkodni, a szervezetet kikészíti a nagy magasság. Reinhard és Zsolt is tudta az összes trükköt: néhány óra pihenés után, valamikor hajnalban el kell indulni a csúcsra, hogy még sötétedés előtt visszaérjenek a sátrakhoz. Vagy ha lehet, még lejjebb, 8000 méter alá. A siker lényege, hogy minél kevesebbet tartózkodjanak a halálzónában. A magasság persze már 6400 méteren éreztette hatását, de a táborban folyó élénk társadalmi élet egy ideig képes volt feledtetni velük, hogy ez nem az alaptábor. A hegymászók minden lehetséges módon igyekeztek otthoni hangulatot varázsolni a rideg kőmezőre. A hatalmas, több mint harmincfős indiai expedíció sátrai között esténként lámpafüzérek világítottak, a németektől zene szólt, a norvégoknak fűthető sátraik voltak, az angolok baráti összejöveteleket rendeztek nagy közösségi sátrukban, és ott volt még egy népes orosz és japán kolónia is.
4. A jó idő érkezésével április 21-én Zsolt és Reinhard elindultak az első táborba. A morénahátat elhagyva Zsoltot elfogta az izgalom. De mielőtt büszkén végigtekinthetett volna az erdélyi falaktól a Himalájáig vezető életútján, elfogyott a levegője, és onnantól csak a mászásra koncentrált. A gleccser felett kezdődő hófal nem volt nehéz, és az indiaiak által kirakott fixkötelek is segítették a haladást. Már délután kettőkor elérték a nyerget, a szép számú egyéb sátor mellé felállítottak sajátjukat. Aznap este már az ABC-ben pihenték ki az első nagyobb szintemelkedés fáradalmait. Megérkezett az expedíció második része is. Csak Nagy Sándor maradt az alaptáborban, bár nem kérdezték az okát, úgy gondolták, még alaposabban fel akar készülni a nagy rohamra. A csapat a beköszöntő rossz időben nem tudott a 6400-as tábor fölé mászni, Zsolt és Reinhard pedig legyalogolt, hogy 5300 méteren pihenje ki az első fordulót. Sokáig nem bírták a tétlenséget, és expedícióvezetőjük ostorozását. Alig másfél nappal később már újra felfelé tartottak. Zsoltra túl erős benyomást tett a legutóbbi, háromnapos vánszorgás az alattomosan emelkedő terepen. Lerövidítendő a szenvedést, erőltetett menetben, egy nap alatt próbált meg felkapaszkodni a táborig. A gyaloglást valóban gyorsan letudta, de annyi energiát veszített, hogy azt az expedíción már nem sikerült visszanyernie. Másnap reggel fáradtan ébredt, mintha álmában is gyalogolt volna, és további két napjába telt, hogy talpra álljon. Lassan kialakult a tábori élet rendje. Délelőtt későn keltek, havat olvasztottak, reggeli teát főztek, aztán ebédet, délután pedig meglátogatták valamelyik expedíciót. A hegyen rengeteg közös téma akad, különösen hogy majd mindenki ugyanazon az úton tervezte a mászást. Csak az oroszok fontolgattak őrült tervet. A gerinctől balra eső, meredek, egybefüggő, még soha nem mászott hófalon keresztül akarták elérni a gerinc – felső részét, majd onnan a csúcsot. Serpáik nem voltak, de jól felszerelt expedíciónak tűntek, A legalább húszfős csapatban erős hierarchia uralkodott. Mászóik nagy része a kiválasztott legjobbak csúcsra jutását volt hivatott segíteni. A magyar expedíció jóval pluralistább módon működött, igaz ebben a demokrácia melletti elkötelezettségen túl közrejátszott a tagok eltérő fizikai állapota is. A sok különböző képességű mászó egységes terv nélkül, alkalmi csoportosulásokban folytatta a táborlánc kiépítését. A következő lépést is Zsolt tette meg. Ezúttal Várkonyi társaságában vitt felszerelést a hétezres táborba. Egyedül ért fel a nyeregbe, ahol meglepetésére nem találta az előzőleg felállított sátrat. Pontosabban csak a belső rész és a rudazat tűnt el, mert a külső ponyva ott volt az eredeti helyén, lecövekelve. A misztikus esetre nem talált magyarázatot, hiszen kinek kellene az értékes sátrak gyűrűjében éppen az övék, és ha már, miért nem vitte magával a tettes a használat szempontjából oly fontos külsőt is? Eredménytelen nyomozás után a felső táborba szánt felszereléseket Reinhard sátrába rakta, majd a megbeszéltek szerint lerádiózott a két alsó táborba. Bejelentkezett Nagy Sándor is, aki továbbra is az alaptáborban székelt, és ananászkonzervet követelt. A csapat, egy logisztikai baki folytán ugyanis csak őszibarackkonzervet hagyott odalenn, az ananászokat pedig felszállította a 6400-as táborba. Zsolt az ananászkérdés megoldása nélkül indult el visszafelé, de hamarosan találkozott a még mindig felfelé tartó társával. Átvette tőle a nyeregbe szánt csomagokat, visszamászott, beszórta a többi mellé, majd ő is elindult lefelé. Az ABC-ből csak Várkonyi folytatta az utat az alaptáborba. Zsolt maradt az előretolt táborban, és április 30-i menetre készült. Ákossal és Reinharddal tiszta időben indultak el a hófalon. Az Északi-nyeregbe érve derült ki, hogy a túloldalról erős szél fúj, és mínusz tíz fok körüli a hőmérséklet. Másnap mégis folytatták a mászást, immár a gerincen, a második tábor felé. A vihar miatt csak lassan haladtak, magukba fordulva, fázva kaptattak a széles, havas gerincen. A kitett, köves, sziklákkal tarkított szakaszra érve Zsolt már nem látta társait, de a vad széllökések miatt nem akart várni. Egyedül ért fel a töredezett kőlapokkal borított második táborba. A 7800 méteres tábornak csak annyi adott létjogosultságot, hogy nagyjából félúton helyezkedett el az előző és a következő táborok között. A felszín meredek volt és lazán egymásra csúszott palalemezek borították. A tomboló széllel együtt mindez táborozáshoz teljességgel alkalmatlan körülményeket teremtett. Zsolt első órája azzal telt, hogy a magasságtól zakatoló szívvel, nehézkes mozdulatokkal másfél négyzetméternyi vízszintes területet alakított ki. A következő órában pedig a viharban lobogó ponyvából sátrat fabrikált. Bebújva aztán megdöbbentő volt a szélcsend, a hőmérséklet is jó néhány fokkal melegebbnek tűnt, csak a csattogó vászon emlékeztetett a kinti viszonyokra. Később Reinhard is beért, elmondta, hogy Ákos visszafordult, aztán már indult is lefelé a nyeregbe. Zsolt egyedül töltötte az éjszakát, olyan fáradt volt, hogy a teázásról is megfeledkezett, pedig ebben a magasságban könnyen kiszárad az ember. A magashegyi levegő páratartalma minimális, akár a sivatagé, a fokozott zihálással pedig rengeteg vizet veszít a mászó. A szakemberek szerint hétezer méter feletti magasságokban napi három-öt liter folyadékot is el kellene fogyasztani. Bár jól aludt, étvágya reggelre sem tért vissza. A Katmanduban összeszedett torokgyulladása újra kínozni kezdte, még egy bögre teát is nehezen tudott magába erőltetni. Az akklimatizációs stratégia szerint szerencsére ismét pihenőidőszak következett. Már délután egy órakor elérte az előretolt alaptábort, de ismét csak sajnálta az időt és energiát az alaptábori pihenőre.
5. Zsolt, Reinhard és Ákos április 4-én indult újabb rohamra. Délután értek ki a nyereg feletti gerincig ahol az eddigieknél is erősebb vihar fogadta őket. A szél szinte anyagszerű tömeget adott a levegőnek, nekifeszült, tolta maga előtt a láthatatlan erőt. Később a légmozgás annyira felerősödött, hogy a sziklákba kapaszkodva, mögéjük lapulva tudott csak megmaradni. Ki kellett várni a pillanatot, mikor a szél enyhült, és újabb néhány lépést tehetett felfelé. Késő délután érte el a tábort, és rögtön megfejtette a nyeregből eltűnt sátor rejtélyét. Sátruk külső ponyvája itt is a földön hevert, de még megvolt a belső rész: egy szál madzagon lebegett a viharban. A széllökések széttépték a külső burok zipzárját, majd ezen keresztül kilökdösték a belső sátrat. A legutóbbi alkalommal Zsolt szerencsére lerögzített minden elemet, így nem szállhatott el a belső sátor, de hosszú időbe telt, míg ismét a megfelelő helyzetbe hozta az alkalmatosságot. Csak főzés után vette elő a rádióját, így értesült arról, hogy Nagy Sándornak még mindig nem vitt le senki ananászkonzervet, pedig azóta többen is jártak az alaptáborban. Kiderült még, hogy Ákos meg Reinhard a szél miatt visszafordultak. Zsolt következő napi tervét rádiózta le: tovább mászik a harmadik táborba. A szél reggelre enyhült, de a hideg még így is riasztó volt. Tizenegykor szánta el magát az indulásra, és félórai mászás után már kezdtek elfagyni a lábujjai. Tudta, hogy a gerincen csak rosszabbodni fog a helyzet, úgyhogy a lent kidolgozott B terv szerint a gerinctől jobbra eső széles hófal, a Nagy Kuloár felé vette az irányt. Nehéz, sziklás szakaszon mászott át, míg egy leszakadás után, egy órakor elérte a védett részt. Valóban kisebb volt a szél, kevésbé fáztak a végtagjai, de a fáradtságtól jelentősen lelassult. Egyedül küzdött a falban, és már nem csak a magasságmérőjéről tudta, hogy nyolcezer méter felett jár. Vészesen kevés volt az oxigén ha hirtelen lépett, egy pillanatra elsötétült előtte a világ, vagy csillogó pontocskákkal telt meg a képmező. Jégcsákányára dőlve zihált. Késő délután, víziónak tűnt, félig eltemetett sátrakat pillantott meg a kuloár jobb szélén. Nyomok nem voltak körülöttük, évekkel azelőtt állíthatták fel őket. A sátrak hátborzongató üressége és a kuloár csöndje tudatosították benne az arányokat. Rázuhant a felette függő fal nagysága, az elérhetetlen távolban lebegő csúcs, és a szinte másik dimenzióban létező táborok. Léteznek mások is rajta kívül? Vagy csak egyedül kapaszkodik ebben a havasjeges, embertelen univerzumban? Menjen tovább, vagy forduljon vissza? Elővette a rádióját. Várkonyi jelentkezett be. Hogy menjen-e tovább? Hiába várta a választ. Rábízták. Ahogy látja. Csalódottan csúsztatta vissza zsebébe a rádiót. Egyedül volt. Behúzódott a sátorba éjszakára. Odabenn jó minőségű matracot és főzőfejet talált, mindkettőt rögtön használatba is vette. A vacsorát erőszakkal kanalazta magába, aztán aludni próbált. A félig hó alatt álló sátor ponyvája az arcába lógott, lábai érintették a hófalat, érezte a felette nehézkedő hó súlyát. Megértette, mit jelent a klausztrofóbia. Frissen szerzett felszereléseivel együtt kibújt a sátorból. Nem akart már tovább mászni, a közelben nézett éjszakázóhely után. Ösztönei jól működtek, és rövid kutatás után, a puha hóban kis barlangra bukkant. Kimélyítette, eltömte a mélybe vezető, sötét nyílást és befeküdt a hálózsákjába. Éjszakája itt sem volt nyugodt. Álmában hölgyek és frakkos urak másztak elő a lukból, és hidegre panaszkodva sorban kimentek a barlangból. Zsolt felriadt. Báli ruhás párokat nem látott, de valóban nagyon hideg volt, mínusz ötven fok lehetett. Hajnalban kelt, vagy egy órán át főzött, de aztán alig evett valamit. A csúcsra készült. Hétkor túrta ki magát a hó alól a csöndes, mozdulatlan, kietlen hófalba. A Nap még nem sütött be a kuloárba, és úgy becsülte, mínusz harminc fok lehetett. Lassú kapaszkodással telt el két- három óra, de a hideg nem enyhült. Az alulról meginduló szél fagyasztotta a lábait, derekát, hiába vette magára minden ruháját, hogy már a hátizsák derékszíját sem tudta összekapcsolni, nem segített. Az sem, hogy kiharántolt a napos oldalra, az sem, hogy igyekezett folyamatosan mozogni. A kuloár tetejénél, egy szikla alatt újabb sátorra bukkant. Be akart húzódni melegedni, de a zipzár mögött az egész belső teret kitöltő jégtömböt talált. Mintha túllépett volna a valóság határán, és most egy rideg, groteszk fantáziavilágban tévelyegne. A sátor alól kicsúszott egy jó termosz, azt azért elrakta, inni még a másik valóságban is kell. Dél körül ért a kuloár tetejére. A csúcs még messze volt, de nemigen tudott már tervezgetni, egész tudatát kitöltötte a fázás. Nem egyes részeivel, hanem a testében legbelül érzete a hideget. 8300 méterről fordult vissza. A csontokba költözött fagyás hajtotta lefelé, csúszott, lépett, kapaszkodott, nem akart pihenni, csak melegre vágyott. Délután háromkor már 7800 méteren volt, és bár lett volna még ideje elérni akár az egyes tábort is, beköltözött a sátorba. Azok az órák mélyen az emlékezetébe vésődtek. Onnantól, hogy lehúzta a zipzárt, megszűnt a szél, mennyei csend vette körül, amit csak kiemeltek a kinti zörejek. Narancssárga fényben úszott a belső tér, és meleg volt, tagjai lassan olvadtak ki, erei mentén végigkúszott a tea forrósága. A főzéstől bepárásodott a belső levegő, pulóverre vetkőzve heverészett és meleg leveket kortyolgatott. A világ tetején érezte magát.
6. A csúcskísérletet Zsolt ismét csak az előretolt alaptáborban próbálta kipihenni, pedig ideje lett volna megjárni az alaptáborig vivő utat. Beköszöntött a rossz idő, az a vihar, ami napokkal később az egész világot megdöbbentő tragédiasorozatba torkollott. Egyetlen nap alatt nyolc ember halt meg a hegyen, köztük sokan már a csúcsról lefelé tartva. A szerencsétlenül járt expedíciók mindegyike a nepáli oldal felől indult, az északi tábor nyugalmát csak az indiaiak esete kavarta fel. Az indiai hegyivadász alakulat által szervezett expedíció tagjai május 11-én táborszerte újságolták a hírt: három társuk, a viharos idő ellenére valószínűleg elérte a csúcsot. Lelkesedésüket csak a lerádiózó japánok hűtötték le. Látták a három indiait 8500 méter körül: magatehetetlenül hevertek a havon, éltek még, de járni már nem tudtak. Egyikük mondott valamit, amit a japánok nem értettek, hiszen nem beszélték a hindit. Mindenesetre udvariasan kikerülték őket, és három serpájuk kíséretében, segítségnyújtás nélkül tovább másztak a csúcsra. Visszafelé vetettek egy pillantást az indiaiakra, akik közül már csak egy mozgott, de ezúttal nem mondott semmit, nekik pedig sietni kellett, mert fáradtak voltak, mielőbb el akarták érni a tábort. Az eset véget vetett az ABC jó hangulatának. Mindennaposak lettek az indiaiak és az addig csak apatikusan dohányzó japánok közti veszekedések. A tragédia megosztotta a tábor többi lakóját is. Egyesek azzal érveltek, nyolcezer méter felett még a legjobb kondíciójú mászó sem képes levinni, vagy akár csak megemelni egy magatehetetlen testet. Mások viszont úgy vélték, legalább kísérletet kellett volna tenni a mentésre, oxigént, vizet, esetleg élelmet adni a szerencsétlenül jártaknak. Megoldás azonban nem született, mivel javult az idő, és az expedíciók, feledve a morális kérdéseket megkezdték a felkészülést a további mászásra. Reinhard és Zsolt tudta, ez lesz az utolsó esélyük. Közeledett a monszun, ami az intenzív havazással és kiszámíthatatlan időjárással a szezon végét jelenti. Néhány expedíció már ekkor feladta. A szlovén mászócsillag, Davo Karnicar a csúcsról akart lesíelni, de komoly fagyásokat szerzett, így csapatával együtt levonult. Olyan gyorsan távoztak, hogy felszerelésük egy részét, köztük az oxigénpalackokat fennhagyták a hegyen. Zsolték darabonként 300 dollárért megvásárolták a második tábor felett elrejtett palackokat, a reduktort és a maszkot pedig a táborban kapták meg. A szintén lefelé tartó német expedíció pedig a legfölső táborban hagyott sátrukat ajánlotta fel a magyaroknak, így nem jelentett gondot, hogy nekik addig nem sikerült sátrat feljuttatni a csúcstámadó magasságba.
7. Május 14-en, négy nappal a tömeges tragédia után ismét beálltak a csúcsra igyekvők sorába, az indiaiak, angolok és norvégok mögé. A mászás 7800-ig csak annyiban hozott újat, hogy Zsoltot minden addiginál jobban kínozta a torokfájása. Amúgy sem erős tempója tovább csökkent, erősen lemaradva követte csak a menetet. Érezte, hogy az előző csúcstámadás fáradtságát már nem tudta kipihenni. Május 16-án nem indultak a palackok keresésére. Beharántoltak a nagy kuloár felé, és egy hómezőn sátorra leltek. Benn élelem, felszerelés és szemét kaotikus összevisszaságban, de oxigén sehol. Zsoltnak tetszett a sátor, és Reinhard rosszallása ellenére lebontotta. Még élénken munkált benne a keleti blokk szelleme, hogy a felszerelés ritka kincs, mindenáron meg kell menteni. Akkor is, ha 8000 méteren a többletsúly miatt elvesztegetett energia többet ért, mint bármilyen márkás sátor. Délután kettőkor már ismét a kettes táborban voltak. Pihennie kellett volna, de a köhögés nem engedte. Légcsöve kiszáradt, a levegő fájdalmasan siklott tüdejébe, torkán pedig mintha egy hajszál akadt volna meg, amit képtelen volt kiköhögni. Néha hosszú perceken át fuldoklott, és csak a fájdalom vagy a légszomj fojtotta el a köhögést. Az elindulásukat követő harmadik napon fáradtabban ébredtek, mint ahogy lefeküdtek. Lassan készültek össze, semmi nem esett kézre, minden kétszer annyi időbe tellett, mint máskor. Kora délután vágtak neki a hármas táborba, 8250 méterre vezető szakasznak. Minden lépésért meg kellett küzdeniük, a távok új dimenziót kaptak. A két méterre fekvő szikla elérése néha húsz percbe is tellett. Zsolt állapota tovább romlott, de még így is ő ment elöl. Nem beszéltek, nem is néztek egymásra, magukba fordulva kapaszkodtak a köves, havas gerincen. Útközben találkoztak a lefelé tartó norvégokkal és serpáikkal, aztán az indiai csapattal: mindkét expedíció járt a csúcson, de nem látszott rajtuk öröm, vagy megkönnyebbülés. Igaz, arcukat teljesen eltakarta az oxigénmaszk. Csak intettek egymásnak, majd mintha valami sűrű folyadékba merültek volna, tovább lebegtek. Kilencórás vánszorgás után pillantotta meg a valószínűtlen, színes pontokat a fekete sziklapalák és hófoltok végtelenjében. Egy újabb óra kellett, hogy elérje az első sátrat. Az egyik sátor ajtajában egy alak guggolt, Zsolt megismerte, a norvég orvos volt az, teával a kezében. Intett neki, és felmutatta a bögrét. Odabotorkált, és egy mosolynak szánt grimasszal elfogadta az italt. Két mászót látott a sátorban, vékony kesztyűbe bújtatott kezükben fázósan szorongatták bögréjüket. Hajnalban indulnak a csúcsra, mondta az orvos, és Zsoltnak bevillant, hogy nekik is útra kell majd kelni az éjszaka közepén, addig pedig már csak pár órája van hátra. Pihennie kell. Végigjárta a kis tábort, de nem találta a német expedíció sátrát. Valószínűleg a serpák vitték el, tudván, hogy a csapat már levonulóban van. Két sátor állt még szabadon, és mivel a többi expedíció már lement, beköltözött az egyikbe. Oxigénpalackok garmadája állt a sarokban, élelem, és pehelyruhák. Főzött egy levest, de Reinhard továbbra sem érkezett meg. Egyedül vacsorázott. Társa csak egy órával később tűnt fel, de mar annyi ereje sem volt, hogy a tábor közepéig vonszolja magát. Befeküdt a legközelebbi sátorba. Zsolt összepakolt, és átköltözött hozzá, remélve, hogy a nagy sátorban még kényelmesebben tölthetik az éjszakát. Csalódniuk kellett. Az a sátor valószínűleg még a szezon kezdeténél kerülhetett fel, mivel az állandó mozgásban lévő hófelszínnel együtt ekkorra már megdőlt, és tulajdonképpen csak az egyik oldalában maradt alvásra alkalmas hely. Mire Zsolt leterítette a zsákját, Reinhard mar csukott szemmel feküdt. Anélkül tértek nyugovóra, hogy megbeszélték volna a csúcstámadás tervét. Kora hajnal helyett nyolc órakor keltek. Fáradtak voltak, de nem fájt a fejük, úgy tűnt, világosan tudnak gondolkodni. Tudták, hogy a csúcs már felettük van, és egy nap alatt elérhetik. Csak éppen a fáradtságot kellene kipihenniük, hogy frissen indulhassanak az utolsó kalandra. A magasság lehetett az oka, hogy elfelejtették, 8000 méter felett már nincs pihenés. Vagy a csúcsra, vagy lefelé megy az ember, a várakozás a lassú csúszást jelenti az elmúlás felé. A szervezet állapota minden másodperccel csak romlik. Már nem a tartalékokat, hanem saját sejtjeiket bontják le a pillanatnyi túlélésért. Megbeszélték, hogy aznap nem mozdulnak, 8250 méter magasban várják ki a másnapot. Zsolt lustán heverészett, Reinhard pedig kiment hóért, teát főzött, és csak ebéd után bújt vissza a hálózsákba. Ekkor Zsolt unta meg a semmittevést, ő a sátor aljában összegyűlt kacatokat próbálta összerakni, hogy helyet nyerjenek. Reinhard közönyösnek mutatkozott az üggyel kapcsolatban, és tréfásan Zsoltnak kellett arrébb raknia a lábát, hogy az ő oldalát is eligazíthassa. Csak percekkel később, amikor a szemebe nezett, döbbent rá, hogy baj van. Reinhard nem mozdult, úgy tűnt, békésen figyeli a sátor belsejét. De a lassúság, ahogy a fölé hajló arcra reagált, hátborzongató volt. Zsolt kérte, hogy üljön fel, de hiába: minden erejét összeszedve is csak félig tudott felemelkedni, aztán visszahanyatlott. Magashegyi betegség, hasított Zsoltba a felismerés. Agyödéma. Egészségügyi csomagjuk a súlycsökkentés végett 7800-on maradt, a tábor pedig üres volt, a norvégok talán a csúcsról tarthattak lefelé, velük az orvos is. A déli rádiózásnál Nagy Sándor jelentkezett be, ananászkonzervjeit követelte, de a rossz hír elcsendesítette őt is. Tanácsot nem tudott adni, oxigén kell, és orvosi segítség. Nemsokára értesítették, hogy a mentőcsapat, Gárdos Sándor és Szendrő Szabolcs már elindultak felfelé. Reménykedett, hogy nemsokára minden jóra fordul. Csak azt az időt kell kibírnia, amíg a csúcsról visszaér a norvég orvos. Aztán társai segítségével már le tudják őt támogatni. Teát főzött, de itatnia is neki kellett a mindjobban elgyengülő társát. Reinhard már mozgását sem igen tudta koordinálni. Mellé nyúlt a bögrének, furcsa rángások futottak végig a testén és szavait sem igen lehetett érteni. A pánik vagy a nagy magasságban lassuló agyműködés lehetett az oka, hogy Zsolt az életveszélyre való tekintettel sem vett el egyet a szomszédos sátor palackjai közül, és hogy a délután érkező angol csapattól sem kért oxigént. Az angolok megérkezve közölték velük, a sátrat megvették tulajdonosától, az indiai expedíciótól a serpáik számára. A helyzetről értesülve azonban elálltak szándékuktól, és teherhordóikat egy tartalék sátorba költöztették be. Zsolt a másnapi mentéshez is kért segítséget, de a csapat ebben már kevésbé volt segítőkész. Itt fenn senki nem akarta kockára tenni a nehezen elért lehetőséget a csúcsra. Inkább serpáik segítségét ajánlották fel, hogy ő maguk, akár kalauzolás nélkül, de feljuthassanak. Mire a norvégok feltűntek a gerincen Reinhard már öntudatlan állapotban volt. A segítségre azonban várniuk kellett, mert a csúcsról érkező orvos kimerültségében még a tábor előtt húsz méterrel is lefeküdt pihenni. Zsolt ment oda hozzá tanácsért. Az orvos fektében, elfúló hangon annyit javasolt, hogy addig is, míg ő maga képes lesz megnézni Reinhardot, kérjen egy palackot a szomszédos expedíciótól. Az oxigén láthatólag felélénkítette az elkeserítő állapotban fekvő társát, pillanatokra visszatért az öntudata, de ez csak annyira volt jó, hogy letépje magáról a maszkot. Az első gondolat, ami a világos pillanatokban bevillanhatott neki, az etikus, oxigén nélküli mászás elve lehetett: a hegyen a gyenge használ ilyen segítséget. A norvég orvos csak este nyolc tájban húzta le sátruk cipzárját. Injekciója hatására Reinhard állapota tovább javult, megismerte az orvost, és néhány szót is szólt hozzájuk. Úgy tűnt, csak az éjszakát kell átvészelniük, hogy felfelé már nem, de lefelé még elindulhatnak. Aztán ismét magukra maradtak, Zsolt csendben főzött, és hallgatta az oxigénmaszk szelepeinek monoton klaffogását. Este tízkor lámpák villogása és zaj ébresztette a tábort. Orosz szavak hallatszottak kintről, majd éles fény hasított a sátorba. Három mászó keresett menedéket éjszakára és bezsúfolódtak a kívülről nagynak tűnő sátorba. Szomorúan konstatálták Reinhold állapotát, majd elfogadták Zsolt éjszakára készített teáját, és maguk is nekiálltak újabb adagokat főzni. Elmesélték, hogy hatalmas kockázatot vállalva sikerült feljutniuk a tervezett úton. Igaz, a legfelső szakaszt orosz rulettre emlékeztető technikával mászták ki. A gyorsaság miatt könnyített felszereléssel mentek, nem vittek
magukkal hálózsákot, sátrat, matracot. Remélték, hogy a gerincre érve megtalálják a tábort, és behúzódhatnak valakihez az éjszakára. A szűkös hely miatt végül csupán az egyik orosz maradt náluk éjszakára, a többiek pedig szétszóródtak a környező sátrakban. Annyit azért megígértek, hogy talán, ha tényleg kell, segítenek a mentésben. Éjfélkor aludtak el. Zsolt már csak egyszer riadt fel az éjszaka. A szelepek hangja , megszűnt, a sötétben csupán az oxigén sziszegését lehetett hallani. Felpattant, mesterséges légzéssel, szívmasszázzsal kísérletezett. De semmi nem segített. Reinhard meghalt. Zsolt hívta a tábort, Várkonyi nyomban válaszolt. A bekapcsolt rádió mellett aludhatott. A megdöbbentő hír még éjjel elterjedt, egyedül a feleségnek, Ellinek nem tudták megmondani. Csak másnap délelőtt álltak elé, amikor az asszony folytatta volna a mentőexpedíció szervezését. Elli nem zokogott. Annyit kért, hogy a diagnózist erősítse meg a fenn tartózkodó orvos. Miután az ő szájából is hallotta a hírt, csöndesen elhagyta a sátrat. Zsolt reggel indult lefelé, az élet zónájába. A második, nyolcezer méter felett töltött nap szétzilálta a mozdulatait. Bizonytalanul pakolt, nem tudta eldönteni, mit vigyen le Reinhard felszerelései közül. Távozása hírére beköltözött a sátorba az orosz expedíció, és a halott hegymászó meg a kómás állapotban készülődő társa mellett nekilátott a szokásos, csúcstámadás előtti tevékenységeknek. Főztek, heverésztek, Zsoltnak úgy kellett kirángatnia alóluk a matracát. Végül kilökte az ajtón a degeszre tömött zsákját, és magukra hagyta a fecsegő társaságot. Néptelen táboron vágott át, a norvégok már lefelé tartottak, az angolok pedig hajnalban elindultak a csúcsra. Úgy érezte, nem a valóságban jár. Hátizsákját egy pihenő alkalmával elvesztette, már csak azt látta, hogy gurul lefelé a hegyoldalban, A kiszóródott felszerelés mentén egy ideig követte a nyomát, aztán feladta. A 7800-as tábor idegen helynek int, mintha fényképről mutogatták volna valamikor, de semmi köze sem lenne hozzá. Tudta, hogy valamit kellene ott csinálnia, de rövid téblábolás után egyszerűen továbbment. A gerinc szélesebb részén járva két fáradtan vánszorgó alakot pillantott meg. Kik próbálkozhatnak még ilyenkor is csúcsra jutni? Csak közelről ismerte föl társait, Gárdost és Szendrőt, akik még mentési lázban tartottak felfelé. Szűkszavúan válaszolgatott csak. Mit, kit akarnak menteni? Továbbment, és egy órával a mentőcsapat előtt érte el a hétezres tábort. Csöndben telt az este, Zsolt fájó torkára hivatkozva tért ki a beszélgetés elől. Csak most, társai láttán érezte, mennyire leromlott az állapota. Az arcukról olvasta le, hogy nézhet ki. Ezután már tervek szintjén sem akart semmit a csapat. A visszatérő angoloktól hallották, hogy az oroszok a segédcsapat által felvitt oxigénpalackokra csatlakozva még napokig heverésztek a sátorban, és csak aztán bontották rá Reinhardra a ponyvát, hogy megmászták az Everestet és elindultak lefelé. Zsolt 2001-ben találkozott egy német hegymászónővel, aki egy furcsa halottról számolt be neki. A hármas táborban látta, a testét már kövek fedték, de az arca jól látható volt. Mintha csak aludt volna, mondta, de égül is minden halott úgy néz ki a hegyen, mintha csak aludna.
1997 – Garhwal-Himalája 1. Az 1996-os Everest-expedíció tragédiájának okairól számtalan elmélet született. Hallani lehetett a felkészülés hiányáról, a szűkös anyagi lehetőségekről, az oxigén nélküli mászás irrealitásáról, a technikai vezető szükségességéről, a helytelen akklimatizációs stratégiáról. Mindegyik magyarázatban volt igazság, de mégis inkább együttesen állták meg a helyüket. Egyetlen hiányosságuk volt, hogy mind az Everesttől távol született. Ott a Himalájában ugyanis már nem volt mit mérlegelni. A falon csak egy valóság létezik, az, amelyikben az ember megpróbál feljutni a csúcsra. Olyan eszközökkel, olyan körülmények közt, amilyenek adva vannak számára. Ez nem jelenti az ésszerűség elvetését, csupán a hegymászás lényegére világít rá. Az a hegymászó, amelyik a puszta racionalitás csapásán akar mászni, végül még a tábort sem hagyja el. A fenti sorok a hegymászás lényegéről mondanak el valamit, de segítik annak a megértését is, miért nem hagyott fel egyik expedíciós tag sem a mászással, és a tragédia ellenére Zsolt hogyan gondolkodhatott már a hazafelé úton a következő expedíción. Pontosabban nem is csak gondolkodott, hanem megkezdte a szervezést. Míg a többiek egyetlen hátizsákkal utaztak Delhi felé, ő négy, sátrakkal, tartós élelemmel, kötelekkel teli málhát mozgatott egyik vonatról a másikra. Az indiai követségre vitte a hegyen összeszedett felszereléseket, és azokat is, amikre az expedíciónak már nem volt szüksége. Zsolt számára az Everest-expedíció a központosított szervezés életképtelenségéről szólt. A merev keretek, úgy tűnt, csak hátráltatják a munkát, felesleges feladatokkal terhelik a mászókat, és megakadályozzák a rugalmas tervezést. És amit nem utolsó szempont, rányomják bélyegüket a hangulatra is. A hegymászás végül is nem a katonai kiképzés egy formája, miért ne lehetne baráti hangulatban expedíciózni? Rövid indiai tartózkodása alatt rájött, hogy ezt az országot mintha az általa kedvelt kötetlen stílusú mászásra találták volna ki. Az élet olcsó, a közlekedés kalandos, de jó, a hegyek pedig lenyűgözőek. Első saját szervezésű expedíciójához az indiai Himalája egy ismert régióját, a Momhil Sar-Himaláját választotta. A Gangesz forrásának vidéke nem volt ismeretlen a magyar mászók előtt. A térségbe vezetett 1983-as első magyar Himalája-expedíció. Bár a csapat nem érte el célját, a Satopantot, és a kísérlet egy mászó életét is követelte, sok hasznos információval tértek haza. Nagyobb szerencsével zajlottak a későbbi túrák. Ozsváth Attila és Szendrő Szabolcs 1989-ben a Kedar Dome keleti falának egy új útján mászva érte el a 6831 méter magas csúcsot. A két évvel későbbi Ozsváth és Dékány a 6961 méteres Thalay Sagarra mászott nemzetközi szinten is elismert, új utat. Információ tehát volt a vidékről, és lelkes, fiatal társak is akadtak. Zsolt barátnője, Nedeczky Júlia, Máthé László, Mécs László, Markos Huba, Bognár Mihály, Vincze Ákos és a Kádas házaspár csatlakozott a tervhez. Az expedíció rendhagyó módon szerveződött. Nem voltak gyűlések, részletbefizetések, jegyzőkönyv, de még konkrét célok sem. Tudták, hogy a vidéken számtalan izgalmas hegy található, hosszú sziklafalak, magas csúcsok, gleccserek. Minden tag egyénisége és kedve szerint nézett ki magának célokat, Zsolt például a Satopant megmászását fontolgatta. Még expedícióvezetőt sem neveztek meg. Zsolt úgy vélte, vezető nem azért lesz az ember, mert kijelölik, vagy mert pénze, összeköttetése, befolyása van, hanem mert jó mászó és a többiek önkéntelenül is hallgatnak rá. A forradalmi elvek ellenére még pénzt is kaptak az MHK-tól, igaz, csak személyre szabott módon. Mécs, mivel Nagy Sándor neheztelt rá, nem részesült támogatásban, míg a házaspárnak annak ellenére is jutott egy kevés, hogy ők nem is mászni, hanem lepkét gyűjteni mentek a Himalája lejtőire. Nem csak a módszerek, végcéljuk is különbözött az eddigiektől. Rideg morénalejtők helyett egy monszunban fürdő himalájai faluba, Gangotriba futottak be. Érezni lehetett a levegőben, hogy India szent vidékén, a Gangesz forrásvidékén járnak. De az is lehet, hogy csak a mindenhol égő füstölők illatáról volt szó, A helybeliek egy része megvilágosodással foglalkozott, a többiek pedig vegyesboltot vezettek vagy füvet árultak a külföldieknek. Az expedíció sportemberekből állt, a szükséges élelmiszereket pedig már beszerezték, így átadhatták magukat a tájnak, és a mind kellemesebb klímának. A falucskát meredek, óriás fenyőkkel borított hegyoldalak vették körül. Lejjebb gyönyörű, mászásra csábító gránitfalak zuhantak a szent folyóba. A vízesések tulajdonképpen már feleslegesek is voltak, nem tudták fokozni az idilli hangulatot. Hegymászók elvétve fordultak elő a környéken, a legtöbb külföldit a keleti bölcseletek vagy a hasis vonzotta oda. E két nevezetesség közös metszetében éltek a szaduk, a hindu szent emberek, akik meditáció mellett a kendernövény elfüstölésével töltötték napjaikat. A Gangesz forrásához vezető ösvényeket is a zarándokok koptatták ki. Naponta sok száz hindu búcsújáró, és nyugati követőik indultak a hegyek közé, a gleccser jeles pontjához, ahol a Gangesz vize a felszínre bukkan. A szent folyó eleinte csak bosszúságot okozott a magyar csapatnak. A jelentős turistaforgalom miatt csak hosszas alkudozással sikerült reális összegért teherhordókat fogadniuk. Végül, talán Sívának köszönhetően nyolc hordárukkal és néhány akciós áron bérelt szamárral elindulhattak céljuk, Tapovan felé. Az indiai kultúra azonban nem olyan, mint egy svájci zongorakoncert, aminek ha vége, a közönség mehet a dolgára. A burjánzó és szertelenül csapongó India az ország legutolsó szegletébe is befészkeli magát, így a csapat nem egy néptelen fennsíkra érkezett meg, hanem Bengáli Baba birtokára. Bengáli Baba foglalkozására nézve szent ember volt, aki felesége és szolgái társaságában élt a tágas, füves mezőn. Bengáli Baba mindenki, de főleg a külföldi utazók barátja volt. Zsoltékat is meghívta teára, és a holland turistalányokkal közösen pöfékelt pipára, azonban ők inkább táborhelyet kerestek. A távoli gleccser feletti mezőn táboroztak le, amelyet jellegzetességei alapján Eldorádónak keresztelték. A hely paradicsomi volt, patakocskával, magashegyi réttel, virágokkal. Egyedül megközelítése volt nehézkes. Az utazás és a kötelező ázsiai gyomorpanaszok miatt legyengült csapatnak négy napjába tellett, míg minden felszerelését átköltöztette a gleccser túloldalára. A környező csúcsokból arra következtettek, a rét az OzsváthDékány páros Kedar Dome-expedíciójának alaptábora. Valódi neve így nem a jól csengő Eldorádó, hanem Sundarban lehetett.
2. Főztek, ettek, heverésztek a mezőn, és ha nem volt nagyon felhős az ég, a Bagirati vonzó formáit figyelték. A gleccserekkel körülvett platót mintha egyenesen alaptábornak teremtette volna a hindu panteon valamelyik akklimatizációért felelős istensége. Nem csak tengerszint feletti magassága ideális. A dús fű, a zöld szín fizikailag is pihentette a hegyek szürke és fehér világába készülő mászókat. Vízért sem kellett messzire menniük, a patak délelőtt tizenegy órától délután hatig folyamatosan üzemelt. Egyéb időpontokban a tábor feletti gleccserek visszafagytak és a víz elapadt. Az aktív pihenés kedvelőit a hét minden napján várták a néhány méter magas kőtömbök, amelyeken boulder mászásokra nyílt remek lehetőség. Elmejátékokat pedig a néhány nappal később megérkező lengyel expedíció összekötő tisztjével vívtak. A mászásért felelős indiai bürokrata gyanította, hogy a jól felszerelt kirándulócsapat nem csupán a természeti szépségek végett kaptatott fel ebbe a magasságba. Az engedély nélküli mászásra azonban nem talált bizonyítékokat. Időnként meglátogatta az expedíciót, hogy beszélgessen velük az időjárásról, és hogy merre jártak, mik a terveik. Egy alkalommal, barátilag kacsintva még azt is felajánlotta, hogy megmászhatnák valamelyik szomszédos hegyet. A magyarok azonban nem éltek a lehetőséggel, mivel az nekik túl nehéz és túl veszélyes feladat lenne. Maradnának inkább a könnyű sétáknál.
3. Augusztus végén nagy sétára indultak, minden felszerelésükkel, a gleccseren felfelé, a Satopantnak nevezett csúcs irányába. Elhagyva a mezőt visszacsöppentek a hegyek zord világába. Piszkos, kőtörmelékkel takart gleccseren gyalogoltak estig. Zsolt úgy tervezte, hogy aznap már a hegy alatt éjszakáznak, de az alacsonyan csüngő felhők, meg a Satopant és a Gangotri-gleccserek találkozásánál fekvő vízszintes kőmező végül maradásra bírta őket. A hóesés érkezésével a társaság csöndben és gyorsan visszahúzódott a sátrakba. Zsolt ponyvából épített menedéket egy kőfal mellett. Bár nem volt túl komfortos, a meleg hálózsákban jól telt az éjszaka, és az egész következő nap is. A bivakból a hóesésen keresztül is látták a Kedar Dome csúcsát, mögötte a szép vonalú Sivlinggel. Tudta, hogy a rossz idő okozta egynapos várakozás csak jót tesz a kondíciójuknak Másnap hajnalban Zsolt és Máthé Laci elindultak a hegy irányiba Délelőttre felszálltak a felhők, és meleg, napos időben kanyarogtak a gleccser hasadékokból és falakból épített labirintusában. Estére érték el a fal alatti platót. Térdig szakadtak az olvadt hófelszínbe, és rövid küzdelem után nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú órákba telhet az alig háromszáz méternyi mező keresztezése. Még ha át is jutnak a kásás havon, nem érnek vele semmit, mert az olvadó hegyoldalban hulló sziklák előbb-utóbb úgyis végeznének velük. A hajnali fagyban próbálnak meg átjutni a frontvonalon, döntötték el, és azon nyomban beásták magukat állásaikba. Hólapátjaikkal fél méter mély, két személynek elég széles gödröt alakítottak ki a hóban és felülről befedték a ponyvával. Éjszaka éles fény ébresztette őket. A telihold még a ponyván is átvilágított, kékes derengéssel töltve fel hóba vájt menedéket. Taktikájuk bevált. Hajnalban félóra alatt keresztezték a keményre fagyott hómezőt, és már magasan a meredek oldalban jártak, amikor feljött a Nap. A déli fekvésű falban azonnal megindult az olvadás, jóval korábban, mintsem gondolták. Az olvadással pedig elkezdődött a kövek pergőtüze. Talán éjjel kellett volna indulniuk? A kérdés túl későn fogalmazódott meg. Egy órát még másztak a hófal feletti jégfolyosóban, figyelve a jellegzetes zajokat. Ha hallották a surrogást, ordítottak a másiknak, és kirohantak az őrülten pörgő szikla útjából a vályú valamelyik oldalába. A sziklára érve viszont már ezt a lehetőséget is elvesztették. Egy áthajlás alá húzódtak be, hogy a védett helyen vészeljék át a kritikus időszakot. A várakozást a szokásos hegyi tevékenységekkel töltöttek: nézelődtek és főztek. A zárótűz azonban csak fokozódott, míg már vízért sem mertek kimenni. Az áthajlásból csorgó vizet gyűjtötték lábosukba, amíg ki nem robbantotta kezükből egy arra pattanó szikla. Ekkor elégelték meg a kuporgást, és szélesebb párkány után néztek. A háborús filmekből ismert módon rohantak át a biztonságosabb fedezékbe. Az új helyen már védve voltak a kőhullás ellen, csupán az égből, zuhogó sugarak érték őket. Perzselő, magashegyi napsütés hevítette körülöttük a sziklákat, hogy sem ébren maradni, sem aludni nem tudtak. Legalább a gondolkodás nem nehezítette helyzetüket. Ernyedten hevertek napnyugtáig. A hőmérséklet zuhanásával ritkábbá váltak a csattogó zajok, és a páros felkészült a következő szakaszra. Meredek, töredezett kőfalat kellett mászniuk, amely Zsolt örömére végül elért egy jégfolyosóhoz. Értetlenül figyelte, hogy Máthé Laca a párhuzamosan továbbfutó sziklafalban kezdett mászni. Az út nem volt könnyű, különösen, hogy sem ékeik, sem friendjeik nem voltak a biztosításhoz. Kötélgyűrűkkel és sziklaszegekkel biztosították magukat, és figyeltek, hogy nehogy megcsússzanak, nem akarták kipróbálni, mit bírnak el a biztosításaik. A sziklát vékony jégréteg borította, de Máthé Laca. bátran mászta a rizikós szakaszt. A jégszerszámot csak óvatosan szabad a jégbe ütni, nehogy elváljon a kőtől, máskor pedig a szabadon maradt sziklába kell akasztani a csákányt. Tempójuk lassú volt, és sötétedéskor még mindig a falban voltak. Elhatározták, éjjel is folytatják a mászást, hogy kiérjenek a sziklás részről. A Hold hideg fényében olyan tökéletesen látszottak a fal legapróbb részlete is, hogy nem volt kérdés: a terápiás napokat követően megengedhetik maguknak az éjszakázást. A holdfény egyetlen, sejtelmesen parázsló masszává mosta a tájat. Megváltozott a tér, nem érezték a mélységet, a távok felbecsülhetetlenek lettek. A fal mintázata, a szeszélyesen kanyargó repedések valami kristályos rendbe illeszkedtek, amelynek mentén ők szinte folytak felfelé. A fal árnyékos foltjai hideg titkokat rejtettek, a holdfény takarásában anyagszerű sűrűséget öltött magára a sötétség. Csak a fal nehézségei tartották őket a valóságban, és az éjfélre mindjobban zsongító fáradtság. A délutáni heverészés inkább szívta belőlük az energiát, tagjaikat egyre nehezebben emelték. Úgy tervezték, a fejük felett derengő széles folton, egy hómezőn letáboroznak majd. A szikla és a jégfal találkozásánál azonban nem találtak semmilyen hómezőt. Jégcsákányaikkal kellett elegyengetni a felszínt, hogy legalább leülhessenek. Nemhogy főzésre, de lefekvésre sem gondolhattak. Kikötötték magukat egy sziklához, és néhány szelet csoki elrágcsálása után átadták magukat a kényelmetlenségeknek. Alattuk valószínűtlen formákba rendeződtek a derengő hegyek. A hajnal első jelére talpon voltak, és kevés reggeli után nekivágtak a meredek jégfalnak. A gyorsaság végett nem is biztosították magukat, a felszín jól tartott, és tarkójukon érezték az egyre erősödő forróságot is. Túl akartak lenni a nehezén, mire égetni, kezdenek a sugarak. A dél mégis a vakító jégoldalban találta őket, Laca ráadásul egyre jobban lassult. Az elmaradt étkezések, az álmatlan éjszaka és a forróság kiszívta minden erejét, Zsolt látta a végkimerülés jeleit. Annak az állapotnak a közeledtét, amely ijesztő hirtelenséggel képes meglepni az embert a hegyen. Le kellett táborozniuk, csak éppen nem. volt hova. Minden irányban egybefüggő jégtenger szikrázott, és mintha ők közepén úsztak volna. Nem lehetett leállni a tempózással. Egyetlen reményük a felettük magasodó függőgleccser oldala volt. Gyakran alakul ki mögötte keskeny, de kényelmes plató, néha akkora, hogy még a hálózsákot is le lehet teríteni, Zsolt előremászott, de ezúttal tévedett. A meredek oldal folytatódott a függőgleccser alatt is. Más választása viszont már nem volt. Berakott két jégcsavart, kikötötte magát és bevárta Lacát. Társa mind nehézkesebben rúgta hágóvasait a jégfalba, félórába tellett, hogy elérje a pillanatnyi fellélegzést jelentő jégcsavarokat. Zsolt bekötötte őt is, majd ismét előremászott, hogv ezúttal már végleges táborhelyet keressen. Felettük jégáthajlások törték meg a falat, és hosszas keresgélés után, jégcsapok függönye mögött tágas jégbarlangra talált. Kiabált Lacának, de csak nagy sokára jött válasz. Kérte, eresszen le neki kötelet, hogy azzal tegye meg az utolsó, meredek szakaszt. Félórával később a fiatal mászó arcára is kiült az elégedettség. A tágas barlangban jutott hely mindkettőjük számára, tudtak főzni, de védve voltak a hőségtől is. Az esztétikai élmény is biztosítva volt. A bejáratot takaró jégcsapok mögül elképesztő kilátás nyílt a vidékre. Mintha páholyból tekintettek volna végig a gleccserek szalagjai körül emelkedő csúcsokon. A délutánt főzéssel töltötték. Zsolt elkészítette a hegymászófilmekből ismert liofilizált egytálételét, amely a felirat szerint bélszín volt Stroganoff módra. A fennmaradó időben hirtelen fellépő hascsikarása miatt bosszankodott, fotózta a tájat és tervet kovácsolt. A gyomorgörcsök ellenére visszatért az ereje. Nem úgy, mint Lacinak, aki a hálózsákja melegéből már az ereszkedést tervezgette. Végül megbeszélték, hogy Zsolt a sötétség beálltával útnak indul, és igyekszik megjárni a csúcsot hajnalig. A következő nap pedig együtt ereszkednek vissza a táborba. Néhány óra szundikálás után kimászott a hálózsákjából. A barlang szája úgy világított, mintha kék nap sütne odakinn. A hidegben gyorsan bebújt a bakancsába. A. fagytól kemény cipőfűzők bántották a. kezét. Az ember bőre kiszárad a nagy magasságban, felrepedezik. A vér kiserkent a körmei alól, mire befűzte a műanyag bakancsokat. Kesztyűt húzott, és kilépett a földöntúli derengésében fürdő hómezőre. Meredek, de biztonságos firnen mászott, a jégszerszámok harapták a felszínt. Ha megcsúszott, csak belekapaszkodott a jégcsákányokba, és várta, hogy kis csúszás után megakadjon valahol.
A mozdulatok ritmusa magába fordította, olyasmi érzés lehetett ez, mint amiről a jógik mesélnek odalenn. Gondolkodása csak a pillanatnyi döntések idején indult be. Fontolgatta, hogy a sziklafalon folytassa útját, és így közvetlenül a csúcs felé másszon, vagy egyenesen haladjon tovább, a jégen a gerincig, és onnan gyalogolva közelítse meg a Satopant tetejét. Az utóbbi útvonalat érezte biztonságosabbnak. Éjfél után kapaszkodott ki a gerincre. A nehézségek azonban nem csökkentek. A gerinc mindkét irányban meredeken zuhant a völgybe, élét pedig puha, bizonytalan hó borította. Vissza kellett volna ereszkednie a gerinc alá, hogy az éllel párhuzamosan traverzálva érje el a húsz méterrel magasabban tornyosuló csúcsot, de nem akart biztosítás nélkül mászni a csúszós és meredek hófalban. Mielőtt visszafordult, körbefotózta a tájat. A fényes éjszakában kézből is tudott felvételeket készíteni. Pár perccel később kénytelen volt elrontani az ünnepélyes pillanatot. Hirtelen támadt hasgörcsei miatt széttaposta a havat a csúcson, majd óvatosan letolta a nadrágját. 7050 méteren volt ekkor. A meredek terepen ugyanolyan óvatosan és lassan tudott mászni lefelé, mint tette azt a csúcs irányába. A feszült figyelem közepette egymásba mosódtak a percek, aztán az órák, és csak egy éles hang rántotta vissza a valóságba. „Te vagy az Zsolt?” hangzott a feje fölül a szokatlan kérdés. „Igen, én vagyok”, kezdett udvarias párbeszédbe az éjszakai hegyoldalban. Laca volt az, aki a hálózsákjából hallotta a zajokat. „Továbbmásztál – mondta –, a bivak itt van fenn.” Hajnali három volt, mire magához ölelte az álom, és két órára átadhatta magát az ájult pihenésnek. Sötétben keltek, hogy még a „tüzérségi támadás” kezdete előtt elhagyhassák a falat. A már ismert módon ereszkedtek vissza a jégfalban, Laca ismét jó tempót diktált, és alig pirkadt, mire a sziklafal tetején voltak. Elővették a kötelet és végtelennek tűnő ereszkedések sorozatába kezdtek. Órákon át ismétlődtek a mozzanatok: ereszkedés, standépítés, kötéllehúzás, és ismét ereszkedés. A veszélyt a túlságosan rutinos mozdulatok jelentették. Az ember néhány óra múltán hajlamos kihagyni valamelyik létfontosságú műveletet. A beinduló kőhullás felrázta a fiúkat, legszívesebben már a faltól távol pihentek volna, amikor elakadt a kötelük. Zsoltnak kellett visszamásznia a frontra, hogy a kiszámíthatatlanul pattogó köveket kerülgetve kiszabadítsa a kötelet. Délután érték el a hómezőt. Kirohantak a fal alól, és néhány méterrel arrébb megkönnyebbülten rogytak le zsákjaikra. A felső táborban már összegyűlt az egész csapat és hosszú élménybeszámolók vették kezdetüket. Elismeréssel hallgatták Mécs Laci és Huba nehéz és technikás mászását a Karchakund 6612 méter magas csúcsára. Igaz, visszafelé jövet, ereszkedés közben kiszakadt velük egy stand és mindketten lezuhantak. Csodával határos módon élték túl az esést. Lacinak kiugrott a válla. és furcsa szögben álltak a csontok a kulcscsontja tájékán, Hubának pedig a bokája ficamodott ki. A mászók azonban nem a megszokott logika szerint értékelték az eseményeket. A kaland megérte, hiszen előttük csak egy angol expedíciónak sikerült megmásznia a csúcsot. Júlián kívül senki nem gondolt újabb mászásokra. Kinek az ereje, kinek a végtagjai fogytak el. Másnap a csapat, a sérültek felszerelését elosztva visszaereszkedett Eldorádó-Sundarbanba, hogy onnan minél hamarabb eljussanak a legközelebbi kórházig. Csak Zsolték maradtak fenn, egy utolsó, Júlia számára vonzó csúcs megmászására. Zsolt ugyan próbálta felhívni barátnője figyelmét arra, hogy a hegy látványa a táborból is elsőrangú, de végül kötélnek állt, és egynapnyi pihenés után elindultak a közeli Mandani Parbatra. Az út nem volt nehéz, de izgalmassá tette egy lavina, amely éppen mellettük zuhogott el a mélybe, továbbá, hogy Zsolt nem tudta kipihenni az előző mászás fáradtságát. Végül azonban kéz a kézben tekintettek körbe a Mandani Parbat tetejéről, hajukba belekapott volna a szél, ha nem viselnek sapkát. Zsolt elégedetten nézett végig az alig két napja mászott Satopant masszív falain. Ekkor még nem sejtették, hogy nincsenek túl a nehezén, sőt, a táborba érve kezdődnek az igazi megpróbáltatások. A sebesültjeikkel sietősen távozó csapat ugyanis rengeteg felszerelést hagyott az előretolt alaptáborban, és még egyszer annyit Sundarbanban. Az indiai összekötő tiszt aggódva fogadta, őket, és elmesélte: társai igencsak lerongyolódott állapotban, komoly sérülésekkel tértek vissza a szokatlanul hosszúra nyúlt kirándulásról. Zsolték fáradtan bólogattak, igen, a magyarok már csak ilyen szenvedélyes túrázók. Másnap pedig fejenként negyvenkilónyi felszereléssel a hátukon kiszédelegtek az alaptáborból. Az expedíció Uttarkasiban találkozott ismét. Mécsék sérüléseit a kórházban meg sem próbálták helyrerakni, hanem – talán az ajurvédikus gyógymódok jegyében – kenőcsöket és néhány ismeretlen pirulát javasoltak. Ezeket bizalmat1anságból nem vették be, pedig lehet, hogy kificamodott ízületeik maguktól a helyükre csúsztak volna. Laci két nappal később repülőre szállt, Huba pedig észrevette, hogy lába nincs is olyan rossz állapotban, hogy ne tudna még két hetet csavarogni a többiekkel Indiában.
1999 – Nanga Parbat 1. Előfordulhat, hogy a hegymászók nem akarnak hegyet mászni? Zsolt ilyesmit el sem tudott képzelni 1997 teléig. Vonzónak gondolt ötletéhez, a Nanga Parbat expedícióhoz azonban hiába keresett társakat, a barátok és ismerősök csak hümmögtek, mikor a hegy előnyeit ecsetelte. A 8125 méteres hegy a világ egyik legszebb nyolcezrese. És hiába fekszik a Karakorum könnyen megközelíthető részén, csupán néhány nap gyaloglásra a főúttól, nincs ez ideig túl sok megmászása. Gyönyörű, meredek falak vezetnek a csúcsig, amelyek sajnos kicsit lavinásak, néhol pedig elég erős a kőhullás, de nem kell sokáig a falban tartózkodni. Az lenne a legcélszerűbb, ha a csapat könnyű felszereléssel inkább csak felrohanna a csúcsig; semmi táborlánc, semmi felesleges időtöltés. Ez azért is praktikus, érvelt Zsolt, mert így kisebb eséllyel vennék észre a társaságot. Ugyanis engedélyek nélküli mászást javasolt, mivel a csúcsdíj többe kerülne, mint az egész expedíció. Nem segítette a megvalósítást, hogy Zsolt telket vásárolt a város szélén, és magashegyi stílusát az építőiparba átültetve, magányos házépítésbe kezdett. Az alapásás, téglarakás, gerendahordás futás helyett talán még megteszi, de a magashegyi felkészülő túrákat már nem helyettesíti a munka, a pénzkeresést pedig végképp nem. Megfelelő állóképesség és repülőjegyre való pénz nélkül pedig nem is álmodhatott pakisztáni hegymászásról. A Nanga Parbatot 1998 végén hozta szóba ismét, a kocsmának álcázott hegymászóklub egyik klubnapján. Mécs László csatlakozott volna, és tudott egy újabb jelentkezőről. A srác nem mászott még magas hegyeket, Inkább sziklamászó, de járt már a Himalájában, Pakisztánban, sőt, néhány éve trekkingezett a Nanga Parbat körül. Legalább a képeit megnézhetnék információgyűjtés végett, vetette fel Laci. A találkozót könnyű volt megszervezni, mert a jelentkező, András a söröző hátsó termében berendezett műfalon mászott. Mint kiderült, valójában nem a Nanga Parbat csúcsa volt a célja. Valamelyik környező, hétezer méter körüli hegyre szeretne feljutni, de szívesen segít az alaptáborig való eljutásban, cipekedésben. Tavasszal csatlakozott a negyedik tag, Deli Péter, aki társak nélkül éppen expedíciót keresett a nyárra. A tagok az indulásig szinte nem is találkoztak egymással. Dolgozniuk kellett, pénz után jártak, Zsolt pedig igyekezett az indulásig tető alá hozni a házát. Szinte a malteros kanál mellől rohant ki a repülőtérre. Az első komoly expedíciós megbeszélés már a repülőgépen zajlott, sőt, a tagok itt kezdték egyáltalán megismerni egymást. András a londoni átszállásnál kezdte felülbírálni a neves, magashegyi mászóról alkotott elképzelését. Zsolt a tranzitváróban elvesztette az útlevelét. „Ferihegyen még biztos megvolt. Különben nem is engedtek volna ki az országból” bizonygatta Zsolt. Később a fotóstáskájában megtalálta a fontos okmányt de közben eltűnt a beszállókártyája. „Kell egyáltalán az a papír? Biztos benne vagyunk a számítógépükben”, motyogta az orra alatt, miközben András felvette a földről a kártyát és Forrest Gumpra gondolt. András gondolatait onnan ismerjük, hogy jelen sorok írója. Most már persze tudom, hogy Zsolt a repülőtéren alig állt a lábán az építkezés fáradalmai miatt, és csak arra várt, hogy aludhasson néhány órát. Akkor viszont még szó sem volt közös könyvírásról., és bizalmaskodásnak éreztem volna megkérdezni: Zsolt, téged amúgy véletlenek sorozata juttat el általában a hegyig? Péter kevésbé volt fáradt, sokat mesélt a munkájáról. Rendőrként dolgozott, és úgy tűnt, naponta vesz részt nagyszabású akciókban. Szívesen beszélt kaukázusi kalandjaikról is, ott volt például, mikor a négyezer méterre épített Priut menedékház porrá égett, de arról nem ők tehettek, hanem a részeg oroszok. Ravalpindi egy olcsó hotelében szálltunk meg, a falakról hámlott a vakolat, de működött a ventilátor, és ami a legfontosabb, a szobákban volt zuhanyzó. Az európai ember huzamosabb ideig ugyanis csak a zuhany alatt állva képes elviselni a város klímáját. A párás hőség és a szmog keveréke a zuhanyrózsa kétméteres körén kívül ragacsos izzadsággal vonja be a testet, még messzebb merészkedve pedig félálomszerű kómába zuhan az ember. Ilyen állapotban vásároltunk több kiló lisztet, cukrot, levesport és rizst. Az éjjel-nappali boltra emlékeztető, de amúgy szupermarketnak nevezett egység tulajdonosa ötven tyúkhúsleveskocka vásárlása után a bizalmába fogadott minket, és megmutatta emlékkönyvét is, amelyben nagy hegymászók emlékeztek meg itteni vásárlásukról. Mi is írtunk néhány sort: Reméljük, hogy az Ön levesporaival sikerül feljutnunk a Nanga Parbat csúcsára.
2. A békés ázsiai utazgatás akkor ért véget, amikor buszunk kirakott minket a Nanga Parbathoz közeli faluban, és körülvettek minket a közvetlen, ugyanakkor heves vérmérsékletű pakisztáni férfiak. Tudták, hogy hegymászókkal van dolguk, akiknek szükségük lesz teherhordókra. Egymást túllicitálva bizonygatták, hogy mennyire jó teherhordók. Egyesek őszinte tenni akarásuk bizonyítékaként már egy-egy csomagot is megkaparintottak. Rádöbbentünk, hogy azonnal át kell alakítanunk imidzsünket. Toleráns, kulturálisan nyitott világjárókból túlélésért küzdő maroknyi csapattá alakultunk. Csomagjainkkal egy kőfalhoz hátráltunk, így csak három oldalról kellett állnunk a szőrös, turbános, kiabáló emberek rohamát. Helyzetünket az könnyítette valamelyest, hogy a belső villongások is megkezdődtek: a falusiak egymástól próbálták elragadni a megbízatást jelentő zsákokat. Rövid kitámadásokkal sikerült visszaszereznünk minden felszerelésünket, de további tervekkel mar nem rendelkezünk. A hőséget negyven fokra becsültük, vizünk elfogyott. A tömeg felverte a port, és csatakosak voltunk az izzadságtól. Végül megjelent egy alacsony, szintén szakállas, szintén mogorva pakisztáni. és kijelentette, ő a főnök, csak ő tárgyalhat a falusiak nevében Jeleztük, hogy felölünk lehet akárki, csak segítsen ki ebből a pokolból A férfinak valóban lehetett valami hatalma, mert hamarosan egy sor szikár fiatallal, és egy ráncos öregemberrel állt elénk. Rendben, bólogattunk, egyedül az öreg ne jöjjön. A kétnapos, kemény gyaloglás kikészítené az éltes urat. Érzékeny témát érinthettünk, ismét magasra csaptak az indulatok: jó lesz az öreg, erős, bírni fogja, hadonásztak negyvenen. A humánus európai azonban nem hagyta, hogy meggyőzzenek minket. Az idős férfi helyett egy fiú jön, ebből nem engedünk. Ekkor már csak az ár rögzítése volt hátra. Újabb másfél óra lökdösődés és kiabálás után kétezer rúpiában állapodtunk meg. Fizessünk, és indulhatunk, csapta össze tenyerét a főnök. Szerencsére ennyire nem voltunk kezdők. Tudtuk, ha most fizetünk, nem csak pénzünknek, de csomagjainknak is búcsút mondhatunk. Újra elszabadult az őrület. Már mi is ordítoztunk. Három óra kellett, hogy felvegyük a helyi szokásokat. Egyetlen felvonás volt még hátra Az általunk választott fiatal fiú az első faluban eltűnt, és a szikár öregember jelent meg csomagjával a menet élén. Mindvégig ő vezette a csapatot. A terep nehézségei hamar eltüntették a társadalmi egyenlőtlenségeket hordár és hegymászó közt. Látták, hogy mi is hasonló súlyok alatt görnyedünk, és ugyanúgy rontunk rá a száraz kövek közt csordogáló vízre, mint ők. A magassággal egyre barátságosabbá vált a táj, zöld magashegyi réteken vezetett az út. A mezők némelyikén sziklákból épített, egyszerű házak álltak, mint valami kőkorszaki falu, és jöttünkre sikító gyerekcsapat rohant hozzánk, hogy megnézzék a másik bolygóról érkezett lényeket, minket. Ahogy a helyiek a high tech-arzenállal felszerelt külföldieket, mi a teherhordóinkat bámultuk értetlenül. Összes felszerelésük az öntött gumicipő, vékony vászonruha, felpöndörített oldalú kerek gyapjúkalap és egy nagy kendő volt. Igaz, a kendő több funkciót is ellátott, ebben tárolták a négynapos útra hozott élelmüket, azaz néhány lepényt. Ebbe burkolóztak mikor megálltunk pihenni. Este pedig, míg mi pehelyhálózsákjainkba bújtunk be, a hordárok a kendővel takarózva, a puszta földön tértek nyugovóra. Az alaptábor meredek hegyoldalak közé ékelődött egyszerű mező volt, ami hatásában mégis fotótrükkre emlékeztetett. A komor sziklafalak és a gleccser ölelésében valószínűtlenül zöld volt a rét, a nagy programozó pedig még virágokat is helyezett a 4200 méter magasan fekvő földdarabra. Egy kolumbiai, két japán és egy nemzetközi expedíció sátrai vetettek véget időutazás-érzésünknek. A vaskorból visszakerültünk a rádióantennákkal, modern sátrakkal és sültkrumplival fémjelzett jelenbe. A sokkhatás elkerülése végett szerencsére volt egy köztes lépcső: a hordárok kifizetése. A pakisztániak átváltottak a faluban megismert stílusra, a lökdösődő tömegből kezek nyúltak a pénzkötegek felé, aki megkapta a részét, félre rohant, újraszámolta a bankjegyeket, méltatlankodott, vagy a „baksis, baksis” szavakat kántálta. A Kilimandzsáró alatt üveggyöngyöt osztó Teleki gróf érezhette magát hasonlóan.
3. A megpróbáltatások és a magasság hatására lerogytunk halomnyi csomagunk mellé, és egy ideig csak néztünk magunk elé. A Nanga Parbat fehér hófalai pasztellszínűvé váltak a délutáni fényben. Számomra úgy tűnt, már ennyiért érdemes volt ideutazni, Zsolt és Laci viszont már a lehetséges mászóutakról tárgyaltak. Próbálták megtalálni a normálutat, ami valahol a bal oldalon futhatott, de sok helyen nem volt egyértelmű az irány. Péter szerint viszont felesleges sokat morfondírozni. „Fel kell menni, és kész”, fogalmazta meg programját. Heverészésünknek a nemzetközi expedíció szakácsa vetett véget, teát hozott nekünk, és mintha egy brazil sorozat lefutott részeit foglalná össze számunkra, beavatott minket az addigi eseményekbe. Az ő csapatuk nemsokára megkezdi a csúcstámadást. A kolumbiaiakkal együtt a normálutat másszák, és nemrég indultak az utolsó rohamra. Az árnyékok hosszabbodásával felállítottuk a tábort, ponyvából és síbotokból általunk konyhasátornak nevezett hajlékot fabrikáltunk, majd megkezdtük a szokásos alaptábori tevékenységet. Főztünk, pihentünk, és fogadtuk a látogatókat. Megjelent nálunk mind a négy expedíció összekötő tisztje és udvariasan érdeklődtek, mi végre látogattunk el erre a csodás, de távoli vidékre. Elmondtuk, hogy lelkes túrázók vagyunk, és minket a távolság sem riaszt vissza, ha egy szép hegyi rétre vagyunk kíváncsiak. Laci a magashegyek titokzatos világáról kérdezgette az összekötőket. Kíváncsi volt, hogy másznak-e hegyet (nem, ők katonák, és ide vezényelték ki őket), szeretik-e ezt a munkát (igen, mert külföldiekkel találkoznak és mert nem kell semmit csinálniuk, az utóbbi miatt viszont rettentően unatkoznak is), és arról, hogy egyáltalán, miként is megy ez az egész hegymászás? Ennél a pontnál szállt be a beszélgetésbe a csapat többi tagja. Ki azt kérdezte, hogy láthatók-e a táborból a hegyen mászók, ki hogy a fal melyik pontján indul az út, vagy hogy hol alakítják ki a többi tábort? Hamarosan pontosan tudtuk a normálút vonalvezetését, a táborok elhelyezkedését, és azt is, hogy egy bizonyos magasságtól már nem látszanak a fentiek. Cserébe csendben végighallgattuk az egyik mohamedán tiszt kirohanását, amelyben azt bizonygatta, hogy ha úgy hozza a sors, harcolni fog Pakisztánért, India ellen, és lelő minden egyes elé kerülő indiai gyereket, felnőttet, még akkor is, ha nem katonák, mert csak így lehet rendet teremteni. Úgy gondoltuk, jobb, ha nem nyitunk vitát. Barátságosan megköszöntük a beszélgetést. Este a nemzetközi expedíció szakácsa egy tál rizzsel lepett meg minket, amit örömmel elfogadtunk. Sejteni kezdtük, hogy a ponyva alatti főzőcskézésünk nem kelti egy jól felszerelt, gazdag társaság képét a környező expedícióknál. Azonban nem hadakoztunk a feltételezés ellen, és persze a rizs is jólesett. Még aznap udvariassági látogatást tettünk jótevőink konyhasátrában. A nagy, házforma sátorban meglepetésünkre tizenöt pakisztáni férfit és egy szőke nőt találtunk. Néma csöndben ültek a gázlámpa éles fénykörében és homlokukat ráncolva hallgatták a rádiót. Az időjárás-jelentés ment, és csak a szignál után emelték ránk tekintetüket. „Jó idő lesz” mondta megkönnyebbülten a lány. Férje aznap mászta át az út legveszélyesebb szakaszát. „Az egyes és kettes tábor között szinte állandóak a kőhullások – mesélte. – Ráadásul nehéz a terep, olyan meredek, hogy nincs lehetőség pihenni, de arra sem, hogy elrohanj a fenyegető kövek vagy jégdarabok elől. A fal tele van régi, leszakadt kötelekkel, valamikori alumíniumlétrákkal, és mozgó kövekkel. De mostanra túljutottak a halálos részen, és az idő is stabil marad.” Kim, az amerikai lány komoran bólogatott, a tábori személyzet pedig együtt érző komorsággal hümmögött hozzá. Aztán a szakács mindnyájunknak töltött forró, édes, tejes teát, Zsolt és Laci pedig a 007-est megszégyenítő kérdezéstechnikával terelte a szót az útvonalra. Nem hallottak jó híreket. A normálút nehéz és veszélyes a kettes tábor után is. Az expedíció már többször visszafordult, rendszeresek a lavinák is, és nagyon kell figyelni az időjárást. A Nanga Parbat a Himalája első vonulatában helyezkedik el így csillapítás nélkül érik a síkság felől érkező időjárási frontok. Nem hiába nevezik gyilkos hegynek. Ezen a nyolcezresen vesztette életét a legtöbb hegymászó, pedig a világ csupán nyolcadik legmagasabb hegye. „Ugyan már! Gyere gombóc, hamm, bekaplak, így fogjuk megenni a hegyet”, vélte este a táborunkban Péter. Akklimatizációs stratégiánk kezdetben igen kellemes volt. Reggel kakasszóra keltünk, mert a koreai táborban népes, de egyre fogyatkozó számú baromfi élt. Délig reggeliztünk, majd pihenés következett és hamarosan elérkezett az ebédfőzés ideje. A rendelkezésünkre álló alapanyagok (krumplipürépor, tejpor, szalonna, méz, kolbász, csokoládé, rizs) minden kombinációját kipróbáltuk, hogy változatossá tegyük a menüt, mégis Zsolt minden receptje úgy kezdődött: piríts meg húsz deka szalonnát. A menübe végül Péter felfedezése vitt változatosságot: rebarbaramezőre bukkant a tábor közelében, így a megjelent az étlapon a rebarbarakompót, rebarbarasaláta és természetesen a szalonnás rebarbara- főzelék is. Az időjárás rendszeres periódusokban változott: három-négy nap tiszta időt ugyanennyi szeles, havas nap követett. Kim gyakran jelent meg a táborunkban. Egy nap, mikor az amúgy vidám mezőt éppen vastag hó borította, már kora délelőtt felkeresett minket. Férje, Nick és csapata hajnalban elindultak a négyes táborból a csúcsra. „Ma dől el, hogy érdemes volt-e másfél hónapig járkálni föl-alá a hegyen”, mondta mosolyogva, de tudtuk, ennél többről is szó van. Nagy szél volt odafenn, söpörte a havat, és nem láttuk a csúcsot a felhőktől. Délután két hegymászó ért be a táborba, egy dán meg egy pakisztáni, de semmit nem tudtak a többiekről „Nagyon hideg volt fenn, fagyott a lábunk, mi visszafordultunk. De a többiek másztak tovább. Biztos minden rendben van” nyugtatták Kimet. A fentiek azonban sem. délben, sem öt órakor nem jelentkeztek be. Időközben a többi expedíció is elindult felfelé. Üres táborban bóklásztunk, és figyeltük a hegyet. A szél elállt, csak a közeli oldalból leszakadó jégtömbök zaja törte meg a csendet. Békésen vonultak a felhők a hegy előtt, és Kim is, mi is tudtuk, ez odafenn komoly vihart jelent. Később rádióüzenet érkezett: a csapat 7800 méteren van, és még mindig másznak a csúcs felé. Aznap éjjel még több hó esett, a hegy pedig egészen eltűnt a szemünk elől. A völgyet feltöltötték a felhők. A ponyva alatt ültünk, és néztük a sűrű hóesést. Bevert a hó, alig maradt száraz rész. Nem volt jó kedvünk, indultunk volna mi is felfelé, de az elhúzódó front nem engedett. Zsolt szótlan 1epénysütéssel ütötte el az időt. Magashegyi benzin főzőn csapatit készíteni olyan, mintha az ember gyufalángon sütne szalonnát. Letargiánkból Kim rángatta ki a csapatot. Három alakot látott a kettes tábor alatt lefelé ereszkedni. Biztos, hogy ők lesznek azok, lelkendezett. Elgyalogoltunk a gleccserig, és távcsővel figyeltük a lassan közeledő pontokat. Próbálta kitalálni, kik lehetnek azok: az egyiknek élénk színű kamáslija volt, a másiknak nagy hátizsákja, a harmadiknak fekete kabátja. Két óra múlva ért el a gleccser széléhez az első mászó, Kim már távolról kiabált, de ő kimerültségében csak akkor válaszolt, mikor oda ért hozzánk. Hidegzuhany. A kolumbiai csapat mászója volt, és nem tudta, kik jöttek mögötte. Szemeiből úgy tűnt, talán azt sem tudja, ő maga kicsoda. Besötétedett, mire az egyik közeli gleccsertorony mögül felvillant a két fejlámpa. Sötét alakok lábai alatt ropogott a jég. „Hé, drága, te vagy az?”, Kim hangja egészen vékony volt. „Igen, itt vagyok”, jött a válasz a gleccserről. A lány idegesen toporgott a mező és a jég találkozásánál, és láthatólag csak azért nem ugrott férje nyakába, inert az alig állt a lábán. Mögötte egy francia mászó jött, átvettem tőle a zsákot, és kettesben gyalogoltunk vissza a táborba.
4. A jó idő érkeztével felborítottuk bejáratott napirendünket, hátizsákba tömködtük a felszerelést, és a következő hajnalban a kolumbiai expedíció sátraiba vittük a táborunk maradékát, megőrzésre. „Mi történt? Előkerült Mummery teljes felszerelése?”, tréfálkozott a kolumbiai expedíció vezetője, egy ősz, de stramm német úr, akitől udvariatlanságnak éreztem volna megkérdezni, mióta él Dél-Amerikában. Mummery egyébként az első hegymászó volt, aki megpróbált feljutni egy nyolcezer méteres hegyre. 1895-ben sodorta el egy lavina a Nanga Parbaton, testét sosem találták meg. Vidámabb témát keresve elmeséltük, mi most néhány napra kiköltözünk egy távoli gleccserre. Reméltük, elhiszik. Valódi célunk a 6606 méter magas Ganalo csúcs volt a Nanga Parbat mögött. Bár a fölénk magasodó hegy lenyűgöző volt, Zsolt mögött lépkedve ebből nem sokat láthattam. A bakancsai alatt először szürke, kőtörmelékkel fedett gleccser jött, amit aztán meredek, bizonytalan kőlejtő követett. Órákkal később rozsdás konzervdobozokat, szövetfoszlányokat és kiürült gázpalackokat pillantottam meg a kövek közt, míg végül felnézhettem. Elértük a Nanga Parbat normálútjának első táborát. Rajtunk kívül nem volt ott egy lélek sem, csak a szél szaggatta régi sátrak emlékeztettek a rengeteg, itt járt hegymászóra. A lakatlan táborból leereszkedtünk a hegy háta mögé, a gleccserre. Az erősen szabdalt, hatalmas jégmező fölött ott állt az elegáns vonalú Ganalo. Meredek oldalai szinte szabályos háromszöget formáltak, de ebben nem tudtam túlságosan elmélyedni. Zsolt nekivágott a jégszakadékokkal, tornyokkal, leszakadásokkal szabdalt gleccsernek. Hamarosan világos lett, egy gigantikus jéglabirintusba kerültünk. Szakadékok, meredek jégfalak, bizonytalan hóval fedett nyílások jelentették a zsákutcát, és csak reméltem, hogy nem valami kozmikus méretű kísérlet alanyai vagyunk. Zsolt ösztönösen vezetett minket az útvesztőben: veszélyes hasadékot rejtő hómezőket kerültünk, megkereste a legalacsonyabb falakat, kiszúrta a széles hóhidakat. Az éjszakát a gleccseren töltöttük. Tiszta idő volt, a jégre tettük matracainkat, sátrunk ugyanis nem volt, Zsolt szerint az csak felesleges súly. Vízért mentem a közeli gleccsertóhoz. A hó visszaverte a gyér világosságot, derengett a hómező, hátizsák nélkül könnyűnek éreztem magam, szinte lebegtem. A kristályos csendbe váratlanul hangok keveredtek. Énekszó. Társaim nyakig a hálózsákokba, bújva, kipirult arccal énekeltek, ellentmondva minden sztereotip hegymászóképnek. A kis plató felett kezdődött második napi utunk. Folytattuk a keringést a szűk járatokban, míg végül egy zárt udvarba értünk. Várjatok itt, mondta Zsolt, és eltűnt az egyik emelkedő folyosón. Egy órát vártunk. Minden mozdulatlan volt, mintha egy fényképben üldögéltünk volna. „Hol lehet?”, kérdeztem a többieket. A hangom szárazon csengett. A vállukat vonogatták. Végül egy jégfal tetején pillantottuk meg vezetőnket. Azt hittem meghaltatok, annyit kellett várni, közölte, amikor rövid jégmászás után leültünk mellé. „Elfelejtettél jelezni, hogy jöhetünk.” „Ja, tényleg”, ismerte el. A gleccser a hegy meredek falai alá futott be. „Három úton mehetünk – magyarázta Zsolt. – A meredek, de rövid lejtőn, jobbra a jégfalakon, vagy körben, fel a gerincre, és onnan a csúcsra. Ez utóbbi hosszú, de biztonságos”, mondta ki a végszót, majd elindult a rövid, meredek falon. Amelyről kiderült, hogy meredek, de nem rövid. Másfél napig másztunk felfelé. Tűzött a Nap, a hó visszaverte a fényt, izzadtunk. A mély hóban nehéz volt a haladás. A felettünk levő sziklás bordáról megindult a kőhullás. Ha valamelyikünk felüvöltött, hogy kő, fel kellett kapni a fejet, hallgatni az alattomos zúgást, keresni az őrülten pattogó sziklát, aztán szaladni a jégfolyosó valamelyik oldalára. Utána folytatódhatott a monoton kapaszkodás. Egyre sűrűbben álltunk meg pihenni. Már tízlépésenként rágörnyedtünk a jégfejszékre. Úgy figyeltem a testem, mintha egy érzékeny gép lenne. Vigyázni kell, nehogy túlhúzzuk a finom rugókat. A gondolatok elszálltak, nehéz volt a terep. Mélyről a Péter nevű pötty ordított: Nem bírom tovább! Itt alszom! Próbáltuk nem meghallani. Még állni is csak a jégcsákányokba kapaszkodva lehetett. Zsolt végül visszakiabált, hogy jöjjön, aztán majd segít neki. Hogy miként, nem értettük, de nem vitattuk meg. Zsolt és Laci eltűntek egy jégfolyosó fordulójában. Igyekeztem utánuk, de úgy tűnt, végtelenített filmben mászom. Talán mégis egy nagy kísérlet részesei vagyunk? A kanyarulat után üres hómező fogadott. A csúcsok délutáni árnyékai puha sávokat vetettek a felszínre. Hova tűntek? Váratlanul Laci vigyorgó feje bukkant elő a jégfalból. „Gyere, itt a táborhely.” Laci és Zsolt egy tágas hóbarlangban ültek átszellemült mosollyal, és tudtam, hogy ha lassul végre a pulzusom, én is hasonlóképpen érzek majd. Mindent összemosó nyugalom. „Visszamegyek Péterért” hallottuk Zsolt hangját már a bejárat alól. Lacival ólmos mozdulatokkal a barlangot szélesítettük. A hólapát könnyen hasította a havat, belefeledkeztünk a munkába. Faragtunk polcot, asztalt, erkélykorlátot, boltíves ajtót. Mögötte alkonyi fény borította be a hegyeket. Mire Zsolt megérkezett Péter zsákját cipelve, már főtt a vacsora. „Holnap mienk a csúcs!” lelkendezett Péter, mikor kifújta magát. Teáink tetején vékony jéghártya feszült. Éjszaka cserepes szájjal ébredtem. Ebben a magasságban már nagyon száraz a levegő, kiszívja a nedvességet az emberből. Nyöszörgés hallatszott. „Van vized?”, kérdezte Laci. Egyikünknek sem volt, de senki nem akart felkelni havat olvasztani. A kezünket sem dugtuk volna ki a fagyba, A hajnali derengés ébren talált mind a négyünket. Alig ettünk. A kevés oxigént a szervezet már nem akarta emésztésre fordítani. Napfelkeltekor már a jégfolyosóban voltunk. A szűkület végén újabb meredek havas rész következett, meg egy jégfal. Zsolt a legnagyobb természetességgel mászni kezdett. Felérni már nem láttuk, mert felhő telepedett a hegyre. Látótávolság tíz méter. Egy ideig tanácstalanul tébláboltunk, aztán inkább a mély hó felé vettem az irányt. A taposás kiveszi az erőt az emberből. Pár lépésenként meg kellett állnom pihenni. Ráhasalni a jégfejszékre és várni, míg enyhül a tüdő követelőzése. Végül fellebbent a köd, és láttam Zsoltot, a háromszögletű szikla alatt. A csúcs! Feltápászkodtam, és újra mászni kezdtem. Minden mozdulatomnak súlya volt, közelebb vitt háromnapi küzdelmünk értelméhez. Szinte kívülről láttam magam, ahogy megérkezem melle, arcomat a fénybe fordítom, és halvány mosollyal megjegyzem: „Aha, ez a csúcs?” „Nem, ez nem a csúcs”, állt fel Zsolt, ahogy odaértem, és folytatta útját. „A csúcs a gerinc végén van”, szólt vissza. Leültem és kiábrándultan néztem a hegyek karéját, míg beértek és elhagytak a többiek. Végül elindultam. Grízes hóval fedett jégen kellett mászni a gerinc púpjáig. A többiek éppen fényképezkedtek. Zsolt azonban egy másik hegyet nézett. Az egyetlent, ami magasabb volt nálunk. Megdöbbentő látvány volt. Mintha a Nanga Parbatnak, csak a lábánál álltunk volna. Elcsigázva, késő délutánra értünk vissza a gleccserre. Hó szitált, fagyott a kezünk, de már csak a hasadékokat kellett túlélni. Egy jégáthajlásba húzódtunk éjszakára, éneklés nem volt, ettünk, aludtunk. Csak délelőtt bújtunk elő a hálózsákokból. Szerettük a Napot, a meleget, egymást, még a csomagjainkat is. A jégfalak és hómezők közt pattogott a napfény. Aztán hevertünk a mezőn, fű csiklandozta a tarkómat, és úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, mikor hegymászósat játszottam.
5. A Ganalo után okkal dőlhettünk hátra. A vidéken nem számított különösen magas hegynek, de technikás mászás volt, szép terepen. Újra esett a hó, napjainkat a szalonként is funkcionáló konyhasátorban töltöttük olvasással, beszélgetéssel, Péter hegymászókalandjainak. hallgatásával. A Nanga Parbatot már csak Zsolt hozta néha szóba, de tudtuk, hogy nincs súlya a dolognak. Szemünk előtt zajlott négy expedíció hónapokig tartó küzdelme, pontosan ismertük a veszélyeket és már közvetlen közelből is megtapasztaltuk a hegy méreteit. Bár a Nanga Parbat csak a nyolcadik legmagasabb hegy a világon, fala közel kétszer akkora, mint a Mount Everesté. Az alacsonyan fekvő alaptáborból majdnem négyezer métert kell mászni a csúcsig. Érthető, hogy a serpákkal, oxigénnel és jó felszereléssel ellátott expedíciók is csak nagy nehézségek árán tudtak felkapaszkodni. De hogy nemcsak fedősztorijában, hanem félszereltségében is kirándulóknak tűnő társaságunk feljusson a csúcsra, nem volt realitása. Zsolt néha elővette a Nanga Parbat-témát, de mi úgy vettük, mint beszélgetési apropót: mit vennél, ha ötösöd lenne a lottón, mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre, hogyan másznál fel a Nanga Parbatra? Zsolt a Messner-úton mászna, a másik túl hosszú és észre is veszik az embert. Szívesen beszéltünk a nyomvonalról, végül is időnk volt, miért ne beszélnénk a világ egyik legjobb hegymászójának legendásan nehéz szólómászásáról? Zsolt azt firtatta: vajon miért iktatott a nagy mászó egy kerülőt a fal jobb oldalin futó útvonalba? Így abba a lavinaveszélyes hófalba került, ahol naponta szakadtak le hatalmas hótömegek. Talán, mert az 1970-es mászásakor éppen abban a kuloárban vesztette el bátyját? „Három nap alatt fel lehet jutni a csúcsra, úgy számolom”, mondta időnként Zsolt, mi pedig bólogattunk. „Három nap, épp egy hosszú hétvége. Az kellemes. Akkor játszol meg egy partit?” Július közepén javasoltam, hogy ha itt már úgysem mászunk semmit, menjünk trekkingezni a Karakorum északkeleti részébe. Zsolt azonban ismét felvetette a háromnapos gyorsmászás tervét. Hümmögtünk, én pedig másnap leléptem, negyvenkilónyi felszereléssel a hátamon. Úgy éreztem, elég volt a magashegyi szanatóriumból. Egy távoli völgy pásztorkunyhója előtt ettem a kézkrémért cserélt friss túrót, amikor Zsolt: pakolni kezdett. Véget ért a sztenderd, háromnapos havazás, kitisztult az idő, látszott a csúcs. Főzött egy utolsó adag rebarbarás szalonnát, extra adag zsírral, és délután ötkor Péterrel együtt elindult a táborból. „Egy kis séta”, kedélyeskedtek a kinn üldögélő összekötő tiszttel. Péter egyórányira kísérte Zsoltot, a gleccser fölötti, köves platónál fordult vissza. Még világos volt. Zsolt leült egy kőre, eszegetett, ivott, nézte a mind szűrtebb fényben fürdő völgyet, a mezőn álló apró sátrakat, a mellette húzódó jégfolyamot, a vad falakat. Lejjebb felhők lebegtek, azok alá bukott le a Nap, hogy néhány percre melankolikus filmrészletté varázsolja a világot. Már nem gondolt visszafordulásra. Érzékelése átcsúszott egy másik állapotba, nem érezte magát egyedül, nem félt, nem hezitált. Várt, hogy besötétedjen. Nyolc óra után végigkúsztak a tájon az este tompa színei. Elindult, Néhány órás könnyű mászásra számított a fal közepébe vezető hólejtőn, de csalódnia kellett. Amit egybefüggő mezőnek nézett lentről, szabdalt, alattomos hasadékokkal, hóhidakkal és jégtornyokkal vegyes labirintus volt. Mint a Ganalo alatt, csak itt derengésben haladt, és a méretek léptékekkel nagyobbak voltak. Feszült volt, túl akart lenni az alsó harmadon, de már itt lelassult. Nem is érezte kirobbanó formában magát, a szalonnás rebarbara nyomta a gyomrát, talán a hirtelen terheléstől állt le az emésztése, vagy túlságosan nagy volt az adag? Már mindegy, nem változtat a tényen, hogy a nehéz étel mintha szívta volna belőle az energiát. Hiába akarta végigmászni az éjszakát, inkább lepihent. Beköltözött egy tágas hasadékba, csak taposott néhányat a havon, és már szét is terítette hátizsákját, hogy ráfeküdhessen. A súlycsökkentés végett matracot sem hozott. Levest főzött és éjjel egykor elaludt. Háromkor frissen ébredt, enni sem akart, összepakolt, és félóra múlva már a széles kuloárban járt. A folyosó bal oldalát sziklák alkották, a jobb oldal pedig egy gleccser meredek fala húzódott. Bár a jeget néha áthajtások törték meg, mégis inkább ott mászott. A derengésben biztosabban mozgott a világos felszínen. Be akarta hozni az előző napi lemaradást, alig pihent. Keményen gyalogolta át a hajnali órákat. A mozgás melegen tartotta. Csak akkor állt meg, amikor a hajnali fények már elkülöníthető elemekre bontották a tájat. Lenézett a hegycsúcsok karéjába szorított, nevetségesen apró mezőre. Nem az emlékek miatt: arra volt kíváncsi, hogy még észrevehető-e. De elég magasan volt már, talán a kuloár közepénél járhatott. Csak akkor láthatták meg, ha célzatosan keresik. De melyik összekötő tiszt gondolta volna, hogy bárkit is talál a fal legmeredekebb részén? A néhány foknyi melegedés megindította a lavinákat a kuloárban. A hajnali csendben előre hallotta a zörgést, sistergést, és volt ideje berohanni a legközelebbi szikla fedezékébe. Legtöbbször feleslegesen, mert csak kisebb porhógörgetegek zúgtak el, amik csak úgy átrohannak az emberen. De nem akarta megkockáztatni, hogy egyszer mégis komoly lavinával találja magát szemközt, A kuloár tetején engedélyezett egy kis pihenőt. Tíz óra volt, meglepően jól haladt- Elővett egy csokit, és evés közben a sziklás hólejtő legideálisabb útvonalát vizsgálta. Kissé jobbra kellett tartania, hogy elérje a következő hófolyosót, ami közel hétezer méteren dobta volna ki őt. Ezzel azonban még várni kellett, volt néhány probléma lejjebb is. Amit hólejtőnek nézett, valójában jég volt, mély és puha hóval borítva. Hiába süppedt térdig, minduntalan megcsúszott. Bizonytalan és veszélyes volt minden lépés. Ki akarta kerülni az időt és még több energiát követelő részt, de hiába próbálkozott mindkét irányba, a meredek terepen még pihenni sem igen tudott. Végül egy sziklatoronyra kapaszkodott fel, hogy kiszuszoghassa magát. Tudta, hogy még jó néhány óráig nem változik a terep. Talán, ha eléri a kuloárt. Ott viszont lavinaveszélyes lehet a terep. A terep minden egyes eleme bizonytalanságot rejtett. A hó és jégmennyiség, a terepalakulatok, a távok, a kőhullások, lavinák, fagyás és olvadás, az időjárás olyan átláthatatlan rendszerbe bogozódtak, hogy egyetlen momentum volt biztos: a jelen. Nem volt értelme tervezni. Csak a cselekvés maradt. Ha mély hóban volt, gyalogolt. Amikor meg tudott állni, pihent. Amikor volt néhány négyzetméternyi vízszintes területe, főzött is. A hegy továbbra sem kedvezett neki. A kuloárban is mély volt a hó, annyira, hogy lapáttal kellett ásnia az utat maga előtt. De nem gondolkozott, hogy meddig juthat így. Csak dolgozott. Az árnyékokból vette észre, hogy már megy le a Nap. Derékig a hóban állva nézte végig élete egyik legszebb naplementéjét. A völgyet teljesen feltöltötték a felhők, mintha csak a végtelenbe sorjázó csúcsok, jég és kő létezne a Földön. A felhőkbe fúródó Nap felizzította a szürke gomolygást, és vibráló, narancsszínű fények borították be ezt a furcsa világot. Nem földi látvány volt. Már sötétben ért a kuloár tetejére. Annyira fáradt volt, hogy hóbarlangot sem keresett, havat szórt a kemény jégre, és arra terítette a szigetelésül szolgáló hátizsákot és a ruháit. Éjszaka megindult a szél, havat hordott rá, de nem ébredt fel, pirkadatig aludt. Reggel megint levest főzött, és kanalazgatás közben megállapította, hogy jelentős távot tett meg előző nap. Lehetett volna kicsit gyorsabb is, de most már csak egy platót kellett keresztezni, és a csúcstömb alatt volt. A szokásos mélyhavas küzdelem folytatódott, de már képtelen volt tartani a kívánt tempót. A taposás, és a néha elkerülhetetlen ásás hamar kifullasztotta, a fáradtság és a magasság keveréke egészen magába fordította. Néha csak azt vette észre, hogy áll, és lógatja a fejét, de nem tudta
volna megmondani, hány perce nézi így a havat. Magasan volt, elérte a hétezer métert. Tízkor úgy érezte, elfogyott az energiája, mintha egészen kiürült volna nem csak a szervezete, a szelleme is. Megállt főzni. Pihenés közben mintha mozgást látott volna a hómező túloldalán. Óvatosan felállt, és három hegymászót pillantott meg a hómező alsó szélén. A normálúton botorkáltak, ólmos lassúsággal emelték a lábaikat. Beléhasított a rémület, hogy felfedezhetik, sőt talán még a láboszörgés is elhallatszik odáig. De a három alak csak a következő lépéssel törődött, és Zsolt ráadásul éppen a Nappal szemben helyezkedett el A lebukás mindenesetre kellemetlen következményekkel járna, ha nem is a hegyen, de odalenn biztosan. Azok hárman viszont olyan lassan vánszorogtak, hogy nem tudta kivárni, míg eltűnnek a sziklaorom mögött Maga sem volt gyorsabb, a pihenés már nem tudta teljesen feltölteni. A hómező egy óra alatt kivette belőle az erőt, és maradt a lassú vánszorgás. Remélte, elég lesz, ha aznap eljut a mező végére, a csúcstömb alá. Onnan talán nyolc-kilencszáz méter lehet még a csúcsig, azt könnyített felszereléssel egy nap alatt megjárja. Már délután négyre a szikláknál volt. Egy kékes gleccserleszakadás alá harántolt ki, bivakhelyet keresve. Ezúttal nem működött a megérzése. Nem talált kényelmes kiöblösödést, és végül meg kellett elégednie egy keskeny hópárkánnyal, amit egyik oldalról mély hasadék, másik oldalról pedig a völgybe zuhanó lejtő határolt. De legalább vízszintes volt, és egy jégáthajlás védte a felülről hulló kövektől. Vigyáznia kellett viszont, hogy se önmaga, se a felszerelései ne csússzanak meg egyik irányba sem. Csak a legszükségesebbeket hozta magával, bármelyik darab hiányát megérezte volna. Főzött és próbált pihenni, de a környezet még akkor is szívta az erejét, ha mozdulatlan volt. Hiába volt 7200 méter magasban, szenvedett a melegtől is. A hó minden irányból visszaverte a napsugarakat, az árnyékban is lehetett vagy húsz fok. Kiszáradt a szája, a torka, nehezen nyelt, de nem kívánta a folyadékot. Fémes ízűnek tűnt a víz, hiába készített levest, teát, úgy is érezte. Aludni sem tudott, ült a hátizsákján, erőszakkal kortyolta a forró italt és merengett. Előtte volt az egész Karakorum és a Hindukus. Látta a völgyet is, ahol a tábor állt. Túl messze volt, egy olyan világban, ami talán nem is igazi. Ahol minden természetellenesen könnyen megy, ahol egy lélegzetvétel nem jelent semmit. A valóság a kényelmetlen éjszaka és a mínusz tizenöt fokos hajnal volt. Meg a mély hó. Térdig ért, mint eddig, mégis, talán az állaga miatt, de alig haladt előre. Pedig szinte üres volt a hátizsákja, majdnem minden holmiját a bivakban hagyta. Próbálkozott a párhuzamosan emelkedő sziklán is, ott a mászás volt túl nehéz. Visszatért a hóra. A kuloár felső szakaszán megszűnt a hó, és végre kemény firnen haladhatott. Tizenegy után kanyarodott be a barnás színű, repedezett sziklák közé. Mintha hóval befújt nyomokat is látott volna, néhány naposak lehettek, azokat követte, míg el nem tűntek. Magasan volt, de semmi nem utalt a csúcs közelségére. Minden megtett dombocska után újabbak következtek, keserves lassúsággal bolyongott a kő és jég rideg labirintusában. Tudta, hogy nagyon lelassult. Ötlépésenkent meg kellett állnia szuszogni, már talán többet állt, mint amennyit gyalogolt. Meddig bírja így? És meddig mehet még felfelé? Nem maradhat kinn éjszakara, legyengült állapotában nem biztos, hogy átvészelne egy szabad ég alatt töltött fagyos alvást. „Öt óráig mászom”, mondta hangosan. De lehet, hogy csak gondolta. „Bárhol is járok, akár a csúcs közeléből is visszafordulok.” Az elhatározás nyugalommal töltötte el. Egyetlen biztos pontot tudott meghatározni magának, és azt meg is tette. Ha rajta múlik, estére eléri a bivakot. Ismét gyorsabban haladt járhatóbb lett a felszín, palás, töredezett terepen mászott. Háromkor megállt, és a főzőt is elővette. Míg olvadt lábosában a hó, arra gondolt, mit mondanának a többiek, ha látnák csúcstámadás közben levest kavargatni. Mosolygott. Mindig ellenezte, ha valaki ilyen felesleges módon fecsérelte el az időt. Most azonban minden sejtje követelte az energiát. Feljebb irányt vesztett, nem tudta, merre kellene mennie, találomra haladt, mindig a legmagasabb pont felé. Egy kiszögellésen rongyfoszlányok csapkodtak a szélben, valami elhullott felszerelés lehetett talán. Felkapaszkodott a rongyokhoz. Imazászlók voltak. A jellegtelen köves dombocskát zászlócafatok és meghatározhatatlan szövetdarabok borították. Lefeküdt, a háta alatt ott volt az egész Nanga Parbat, arca előtt pedig a természetellenesen kék égbolt. 8125 méter magasból úgy tűnt, karnyújtásnyira van tőle a világűr. Aztán zsák nélkül körüljárta az apró területet, két kiemelkedést is talált, nem tudta, melyik az igazi csúcs, lefotózta mindkettőt, aztán az egyikre támasztva a gépet, lekapta magát a másikon. Pár percig csak állt, belelátott a túloldali völgybe, a Rupal-falba. Mintha az egész Karakorum köré gyűlt volna. Nem egészen fél órával később már lefelé tartott. Könnyű volt az út, sziklákon, hófoltokon vágott át, a legrövidebb úton, esésirányban. Meglepődött, hogy nyolc órakor meg mindig nem érte el a bivakot. Végül éppen sötétedéskor pillantotta meg a felszerelését rejtő jégáthajlást. Lehajolt, de a bivak üres volt. Egy döbbent pillanatig csak nézte lenn hagyott felszerelése hűlt helyét, aztán rájött, ez nem az a jégáthajlás. Hol lehet a bivakhely? Körbenézve belényilallt, hogy a saját nyomait sem látja, lehet, hogy száz méterrel tovább jött, vagy még felette van éjszakázóhelyének, esetleg eltért más irányba. Annyi ereje nem volt, hogy visszamásszon, és az utolsó biztos ponttól ereszkedjen alá. Hálózsákja, bivakponyvája, élelme nélkül viszont nem húzza ki ezt az éjszakát, sem a többit. Lerakta a hátizsákját, hogy legalább a környéket gyorsan bejárhassa. Kettőt lépett, majd beszakadt egy hasadékba. Reflexből támasztott ki a lábaival, és már csak arra eszmélt, hogy néhány méterrel lejjebb lóg egy sötét szakadékban, ismeretlen mélység felett. Határozott jégcsákányütésekkel kapaszkodott a perem felé, omlott az oldal, fejlámpája fény- csóvájában csak a hó kavargását látta. Remélte, hogy minden ütése eléri a puha felszín alatti jeget, és nem zuhan vissza a megcsúszó hóval együtt. A. hasadék lejtő felőli oldalára hemperedett ki, és mikor levegőhöz jutott, ráeszmélt, hogy ha lehet, még reménytelenebb helyzetbe került. Hátizsákja, maradék holmijával a túloldalon feküdt. Köztük pedig egy omlós szélű, ismeretlen kiterjedésű nyílásrendszer tátongott. Jobb ötlet híján négykézlábra ereszkedve ráóvakodott a porhanyós hóhídra. Nem volt vesztenivalója. Egy toll sem volt nála, hogy búcsúlevelet írjon. Megkönnyebbülten ölelte magához a zsákját, pedig akkor még csak az egy órával azelőtti, szintén reménytelen állapotot sikerült visszaállítania. Kioldalazott az áthajtás alól, és nyomokat pillantott meg. Tíz után már a hálózsákjában könyökölt, tésztát kanalazva. Öntudatlan álomban töltötte az éjszakát, csak egyszer ébredt fel, hogy fázik a lába. Lecsúszott a kiterített kabátról, és lábai már a hóban voltak. Visszakúszott, aludt tovább. Reggelre felhők töltötték fel a völgyet, sápadt fényben készülődött. Sietve hagyta el a bivakot. Néhány óra múlva megkezdődhet a havazás is. Maradék erejét összeszedve ereszkedett, néha pedig leült a hóba, és hagyta, hogy csússzon. Mikor délután kettő körül elérte a kuloár száját, már havazott, a kuloárban pedig lassan csorogni kezdett porhó. Sietett, a fal alá kellett érnie, mire megindulnak a komolyabb lavinák. Egy órával később már derékig merült a lefelé csúszó laza hóban, egyre kevésbé tudta kontrollálni a mozgását, néha métereket tett meg, míg meg tudta fékezni sodródását. Egy függőgleccser alá húzódott be, hogy átgondolja a taktikáját. Ki kell mászni a kuloárból, döntött, itt már bármikor magával ragadhatja a hó. Az oldalsó sziklabordán indult el felfelé, megcsúszott, és mire a meredek oldalból a vályúba ért, már hiába fékezett a jégcsákányaival. A szerszámok minduntalan kipattantak a jégből, verték a fejét, és ahogy ide- oda hengeredett, félt, még megsebzi magát. Volt ideje végiggondolni a helyzetet, mert nem tizedmásodpercekig tartott a zuhanás. Nem látta értelmét a további kísérletezésnek. A hátán csúszott, és mikor érezte, hogy a sziklás részre került, visszahengeredett a hóba. Később hasra fordult, de a hátizsák lenyomta az arcát,
nehezen kapott levegőt, visszafordult inkább. Egy ugratónál váratlanul fejjel lefelé került, és rájött, hogy ez így jó, mert látja az akadályokat, és ha megállni nem is tud, de kihengeredhet az útjukból. így kerülte el a szembe száguldó sziklákat, és így pillantotta meg a kuloár egy öblét. Lendületet véve kigurult, és rajzfilmbe illő módon belefúródott a mély hóba. Egy ideig nem gondolt a szerencséjére, nehézkesen a hátára fordult, és lihegett. Az adrenalin felgyorsította a pulzusát, zakatolt a szíve, de képtelen volt a ritmushoz mérten lélegezni. Csak percek múlva tudta kihámozni magát a hátizsák hevedereiből. Vérpöttyöket látott a havon, tapogatta magát, melyik csontja tört, hol sérült, de nem talált semmit. Egyetlen vesztesége fél pár hágóvas volt. Visszanézve megállapította, hogy nem sokat nyert ezzel a gyorslifttel, mert hiába tett meg háromszáz méternyi szintet öt perc alatt, ha utána fél óra alatt volt képes talpra állni. Este nyolckor ért a hegy lábához. A levegő párásnak és nehéznek tűnt, a szel a növények illatát hozta a gleccser túloldaláról. Nem érzett örömöt, csak fásultságot meg végtelen nyugalmat. Megvárta a napnyugtát, és sötétben tért vissza a táborba. Üres sátrak fogadták, de nem indult társai keresésére. Laciék a kolumbiaiaktól visszatérve ájultan alvó társukat találták a sátorban. Zsolt reggel csak kihúzta a matracát a sátorból és aludt tovább, míg le nem ment a Nap. A koreaiak összekötő tisztje örömmel üdvözölte a táborban, „Merre jártál?” kérdezte a tizenöt kilóval soványabb, napégette, elcsigázott hegymászót, „A gleccseren aludtam néhány napig. Imádok szabadban éjszakázni.” A történet meggyőző volt a tisztek számára, és mosolyogva integettek, mikor a magyar csapat másnap elhagyta a tábort. Nehezek voltak a zsákjaik, de Zsoltot inkább a kellemetlen bizsergés zavarta a lábujjaiban. Útközben néha levette a bakancsát, és tanácstalanul nézte a mind jobban felpuffadó, egyre feketébb ujjakat. Gyerekek gyűltek köré, csokoládét kéregettek, de ahogy megpillantották a lábát, élénk karattyolásba kezdtek. A legbátrabb a közelébe merészkedett, és mutatta: ezt le fogják vágni. Ők tudják, a hegyek közt élnek. Zsolt lábujjáról mit sem tudtam, amikor Gilgitben, sikeres mászása felett érzett örömömben ráraktam a hátizsákom. Akkor már képtelen volt cipőt erőltetni a lábára, és ez így is maradt az elkövetkező nyolc hónapban. Márciusig szandálban járkált, igaz, ha esett a hó, vastag gyapjúzoknit húzott rá. Végül inkább nem ment el orvoshoz. Újabb túrát tervezni pedig szandálban is lehetett.
2000 – Disteghil Sar 1. A Nanga Parbat szólómászása nemzetközi szinten is jegyzett teljesítmény lett volna, ha Zsoltnak van pénze csúcsengedélyt vásárolni. Őt azonban a kapcsolatépítésnél vagy a támogatási lehetőségek feltérképezésénél jobban foglalkoztatta a hegymászás. Ideje sem volt szponzorok után járni, és nem is nagyon tudta, hogyan kell. Tapasztalatai pedig azt mutatták, hogy nem csak a nemzetközi gyakorlatban bevált úton lehet eredményeket elérni. Szükségben kikristályosodott technikája, amit nevezhetünk kelet-európai alpesi stílusnak, hatékonynak bizonyult. Úgy tűnt, ezzel a módszerrel, a háttércsapatot, előkészületeket és pénzt erővel, kitartással és ügyességgel helyettesítve képes lehet akár a legnagyobb cél, az Everest elérésre is. A terv kockázatos volt, de nem teljesen szokatlan. A magyar hegymászókörökből indultak már csúcsengedély nélküli túrák a világ legmagasabb hegyére, igaz egyik sem járt sikerrel. A tervet Mécs Lacinak említette először, aki újszerű ötlettel állt elő: mi lenne, ha a lopakodásra szánt energiát is a hegymászásra fordítanák, és ezúttal felszerelkeznének engedélyekkel? Laci sógora, a jó kapcsolatokkal rendelkező üzletember, Mesterházy Ernő ugyanis hajlandó lenne egy Mount Everest-expedíció mögé állni. „Mögé állni? Ez mit jelent?” kérdezte Zsolt. „Hogy jól felszerelt expedíciót tudnánk indítani.” Már Zsolt szandálos korszakának idején elkezdődött a szervezés. A csapatban azért megmaradtak a régi reflexek, és az 1996-os expedíció nyomvonalát választották. A tibeti oldal útja olcsóbb, igaz kockázatosabb is. Az események a papírmunka kezdetekor lassultak le és az egyszerű feladat beleveszett a hótaposásnál is lehangolóbb bürokráciába, csúcsengedélyeket kellett szerezniük, ami a kínai állami hivatalok esetében nem ígérkezett könnyű feladatnak. Tudták, a hivatalos papírokat úgy szerzik meg a legkönnyebben, ha mögéjük áll a hivatalos hegymászószervezetet, a Magyar Hegymászó Klub. Szerették volna megtartani az eddigi túrák laza, modern taktikát követő jellegét, de Nagy Sándort nem akarták megkerülni. A kínaiaktól tehát ismételten az MHK vezetője kérte meg az engedélyt. Az expedíció MHK-s programként került be a köztudatba, de Zsolték azért remélték, a túra arculatát ők, és nem Nagy Sándor határozzák majd meg. Az engedélyeket 2001 őszi szezonjára kapták meg, másfél évük volt hát a felkészülésre. Edzésként minél több és minél magasabb hegyet akartak megmászni. Terveket nem kelleti sokáig keresniük, mert azt készen tálalta egy fiatal, feltörekvő hegymászócsoport: a Broad Peakre szerveztek túrát. A srácokról eddig csak annyit tudtak, hogy a Hindukusban másztak egy hétezres hegyet, a Tirich Mirt, és hogy Explorers Program néven futtatják magukat. Már az első gyűlésen kiderült, hogy a csapat gyökeresen új irányvonalat képvisel a magyar hegymászásban. Az érdeklődők nyomtatott brosúrát kaptak, amelyben pontokba szedve szerepeltek az expedíció céljai, a dátumokkal pontosított ütemtervek, a felkészülés módja és követelményei is. Zsolt is idegenkedve forgatta a füzetet. Az rendben van, hogy előzékenyen összeszedték számukra, mit kell tudni a hegyről, Pakisztánról, a lehetséges betegségekről, de nem értette, hogyan lehet külön fejezetet szentelni a megfelelő és elvárt hozzáállásnak, miért kell bejelenteni az Explorers Programnak, hogy ki mit és mennyit edz. Legjobban azonban a szerződés és kaució pontokat nem értette: a füzet szerint minden mászónak az indulás előtt szerződést kellett aláírnia, majd egy jelentősebb összeget befizetnie a program pénztárába. Nem ért a fejébe, hogyan lehet szerződés alapján mászni. A. hegyen kivel íratják alá a jelenléti ívet? Zsolt és a papírokat szintén értetlenkedve forgató Ozsváth Attila a nagyvállalati alpinizmus helyett inkább maguk fogtak expedíciószervezésbe. Az Ogre mászásánál használt Pakisztán-térképet nézegetve akadt meg a szeme a nyugati Karakorum legmagasabb csúcsán, a Disteghil Saron. Ha a világ legmagasabb hegyére készülnék, edzésnek jó lesz a 7885 méteres hegy. A magasságon túl azonban nem sok információjuk volt a hegyről. A neten bukkantak rá két rövid beszámolóra. Évekkel korábban egy angol csapat próbálkozott a hegy meghódításával, de még a hegy alá sem sikerült eljutniuk, a Shimshal-gleccseren elakadtak. A csúcsot később egy lengyel expedíció érte el, ők viszont a túloldalról, a Hispar-gleccser felől másztak. Adott volt a feladat. Az ismeretlen nehézségeket rejtegető Shimshal oldaláról kellene feljutniuk. Az előkészületek a megszokott mederben indultak. Zsolt, fagyott lábujjai miatt továbbra is szandálban építette a házát, és templomtetőket meg gyárkéményeket foltozott. Lába kora tavaszra jött rendbe annyira, hogy bakancsot tudott húzni. Nem sokkal később már egy csapat fiatal mászót oktatott téli hegymászótechnikákra a Fogarasihavasokban. A tanoncok közt ott volt a Nanga Parbaton megismert Deli Péter, és egy barátja, Keresztessy Koppány is. A csendes, háttérbe húzódó fiú sokáig nem tűnt ki az övénél sokkal színesebb történeteket mesélő társai közül. Zsolt csak a gerincen figyelt föl rá, amikor ketten maradtak, messze maguk mögött hagyva a többieket. Koppány erős tempót diktált és ügyesen mozgott a hegyen, és Zsolt örült, hogy Máté Laca, Markos Huba, Deli Péter mellett végül ő is csatlakozott az expedícióhoz. Utolsóként a csendes, de tapasztalt mászó, Dékány Péter jelentkezett be: a kínai nagy falat szerette volna végigfutni, de szponzorai az utolsó pillanatban visszaléptek.
2. Pakisztánt ismét a Rejtő Jenő-i vadromantika állapotában találták. Sőt, az északi tartomány központjában, Gilgitben tovább erősödött a civilizáció utolsó bástyája hangulat. A földszintes házak közt lépésben haladtak a Kínába tartó karavánok, a dzsipek és teherautók. A környék völgyeiből érkező kereskedők, vándorok, és a nyugati világ kalandturistái eközben nagyvárosi szmogot szívhattak a Karakorum közepén. Az expedíciók kiárusított holmijára a legmeglepőbb helyeken lehetett rábukkanni. Régi, patinás hágovasat és profi oxigénreduktort árulták a zöldségesnél, kifakult pehely kezeslábast a szőnyegboltban, magasságmérős órát a kínai számológépeket áruló fiúnál. A tomboló forrósághoz képest gyorsan, két nap alatt beszerezték a hiányzó élelmiszereket, és a már megszokott, komfortfokozatok alatti szolgáltatást nyújtó buszon folytatták az utat észak felé, tovább a Karakorum Highwayen. A világ legmagasabban fekvő nemzetközi főútját egy ideig széles, zöld mezők határolták, A rozsföldek és sárgabarack-ültetvények mögött emelkedő hegyek kilométerről kilométerre közelebb húzódtak az úthoz, míg végül már csak egy omladékos, a melegtől fénylő sziklájú hegyoldalt láttak az ablakból. Ha láttak valamit, mert a meleg, és a szélben lebegő függönyök lassan álomba ringatták az utazóközönséget, nemzetiségtől és vallási hovatartozástól függetlenül. Csak akkor riadtak fel, mikor a busz lelassított, hogy átdöcögjön egy kőomláson, vagy egy váratlanul az útra tévedt patakon. Az út bágyasztó szakasza a kínai határ közelében, a jelentéktelen Passu falucskában ert véget. Passu két széles jégfolyam, a Batura- és a Passu-gleccserek közt fekszik. Mintha valami posztapokaliptikus katasztrófafilmbe kerültek volna. A faluban semmi nem mozdult, az út néptelen volt, eddig már csak a Kínába tartó kereskedők, világjárók, vagy hegymászók jutnak el. A világ pereme hangulatot erősítette, hogy a hotel feliratú viskót is üresen találták. Hiába nyitottak be néhány ajtón, csak puritán berendezésű, avagy inkább berendezés nélküli szobákat találtak, lakók és személyzet nélkül. Később futva érkezett egy alacsony, kopasz ember, és Ázsiában szokatlan módon minden gondjuk egy csapásra megoldódott. Kaptak szállást és vacsorát. A tulajdonos még dzsipeket is szerzett, hogy folytathassák az utat kirándulóhelyükre, a Shimshal-völgybe. Másnap nyolckor már várta őket két öreg, horpadt oldalú de meggyőző felépítésű Toyota.
3. Bár a dzsipek olyanok voltak, mintha a második világháború vihara sodorta volna őket Pakisztánba, mégis lassú magabiztossággal gyűrték maguk mögé a meredek, sziklákkal, vízátfolyásokkal borított terepet. A hegyből kirobbantott, burkolat nélküli utakon döcögtek, és függőhidak vezettek a kétszáz méteres kanyonok alján robogó folyók felett, Hat-hétezer méteres hegyek árnyékában, egy szűk völgy bejáratánál ért véget útjuk. Az ösvényen már üldögélt néhány helybéli, mintha egyenesen őket várták volna. Igen, teherhordók, mondták, és felőlük rögtön indulhatnak is. Zsolték csak az alkudozás kezdetével bizonyosodtak meg arról, hogy nem Svájcban vannak. A tárgyalásokat magyar részről Zsolt és Dékány Péter, míg pakisztáni oldalról minden jelenlévő egyszerre vezette. A Nanga Parbat alatti véres alkudozás edzhette meg őket, mert gyorsan, alig két óra alatt túlestek a formaságokon. Igaz, olyan toleránsak voltak, hogy elfogadták, a távot nem kilométerekben vagy napokban, hanem a vidéken állítólag szabványosított szakaszban mérték. Egyes szakaszokra alkudtak ki árat. Az egyre szűkülő, meredek völgyben csak lassan tudtak haladni. Nehéz volt a terep, a papucsos falusiak óvatosan lépkedtek a sziklák közt. A tempót visszafogta, hogy sajnos túl sok szakasz volt. Kora délutánra értek el az első végére, és a hordárok nem haboztak hosszabb teaszünettel ünnepelni. Öt körül voltak túl a második szakaszon, itt lepényt sütöttek, és estére pedig a harmadik szakasznál voltak, a gleccser alatt. Az expedíció viszont úgy találta, a szép számú szakasz összességében mégsem jelentős táv, és félve kérdezték meg, hány ilyen szakasz van még a völgy végéig. Túl sok volt. Zsolt ment tárgyalni az éjszakára készülődő hordárokhoz. Elmondta, hogy szakaszokból számukra ez a három éppen elég volt, és innentől maguk vinnék tovább a felszerelésüket. Az addig tartalékolt energiák fellángoltak. Kívülálló számára úgy tűnhetett, nem üzleti megbeszélés, hanem vallási villongás veszi éppen kezdetét. A pakisztáni érveléshez ugyanis hozzátartozik a vitapartner arcába ordítás, a csapkodás, és a váratlanul előkerülő géppisztolyok ideges lengetése is. Először szó sem lehetett hordárok nélküli továbbhaladásról, aztán a visszafelé út megtérítésének díja vetődött fel. Az első menetnek az éjszaka vetett véget, és végül csak másnap reggel sikerült megszabadulni töltik, a három szakasz kifizetésével. A pakisztániak azonban nem tértek vissza a falujukba, a környéken kószáltak, fel-feltűntek a sziklacsúcsokon, vagy lejjebb egy mezőn várakoztak. Az expedíció tagjai nem voltak elegen ahhoz hogy egy menetben elszállítsák tömérdek felszerelésüket, de nem merték őrizetlenül hagyni csomagjaikat. Végül négynapos, erőltető munkával, délelőtti és délutáni turnusokban hordták fel zsákjaikat a hegy lábához, egy törmeléklejtő oldalába. Ezután a társaság a sátrakat is nehezen állította fel Teherhordók nélkül túlterhelték, magukat. Különösebb akklimatizáció nélkül ingáztak napokig a köztes táborok között. Bár a társaságnak hol egyik, hol másik, fele őrködött fél napokat a hátizsákoknál, nem tudtak feltöltődni energiával. Főzőik az élelmiszerekkel együtt a csomagok mélyén voltak. Majd egy hétig csokoládén és kekszen éltek. A tábor négyezer méteres magassága is fejbe kólintotta őket. Mászásra amúgy sem gondolhattak, havazott a hegyekben. Előkerültek a könyvek, a hosszú napokra hozott olvasmányok. Zsolt új kísérletével döbbentette meg a társaságot. Magvas könyvek helyett a bulvárlapok legaljából hozott magával széles választékot, mondván, ilyesmit soha nem olvas az ember, ezért bármilyen nagyregénynél jobban le fogja kötni őket. Az egyetemi tanárként is dolgozó Dékány csak csóválta a fejét, később ő is csatlakozott a Szandi tejhozamát, vagy Britney Spears körömfestési tanácsait ismertető cikkek megvitatásához.
4. Hosszú napok után indultak el akklimatizációs túrájukra a közeli Ambarin Sar 6200 méteres csúcsára. A terep eleinte nem volt nehéz, Dékány Péter azonban rögtön a gleccser után, a még fűvel borított emelkedőn lemaradt. Érthetetlen volt, hogy a sokat próbált hegymászó nem tartotta a tempót, sőt leült, a pulzusát számolta. „Semmi baj – nyugtatta őket. – ritmuszavar. Ritkán, de elő szokott jönni. Hamarosan elmúlik.”A mostoha körülmények hamarosan azonban elterelték figyelmüket a kérdésről. A domb feletti gleccseren próbálták megközelíteni a hegyet, de a kiirthatatlan hasadékok egy idő után visszakergették őket a párhuzamosan futó morénára. Négy óra körül a hideg eső is rákezdett. A csapat szóródva csúszkált a köveken, és a kaland már rég nem hasonlított könnyed bemelegítő túrához. Zsolt magasságmérője ötezer métert mutatott, amikor nekiállt éjszakázóhelyet fabrikálni. Ponyvát feszített egy szikla oldalába, majd Koppánnyal oldalfalat is készítettek a bivakra. Akkora területet nyertek, hogy az egész csapat kényelmesen beheveredhetett a védett zugba. Estig a csepegő esőt fiyelték. Dékány ment ki időnként, hogy megszüntesse a szivárgásokat. Főzéssel és csendes beszélgetéssel múlatták az időt. A havas eső másnapra sem állt el. Délig bírták türelemmel, majd elindultak a völgybe, ahol számtalan érdekes, és még csak kétszer olvasott bulvárlap várt rájuk. A szomorú felhők napokig lebegtek felettük. A lapokat megunva a sátorból is látható Momhil Sar csúcsára vezettek virtuális túrákat. A napsütés érkeztével pedig már csak meg kellett valósítani a szemmel bejárt utat. Az első nap a szokásos, de megszokhatatlan gleccsertúrával kezdődött. A hasadékok, jégfalak és bizonytalanul álló jégtornyok rendszere veszélyes és fárasztó terep, anélkül hogy a hegymászás legkisebb élvezetét is nyújtaná. Sötétedéskor, egy jégfoltokkal borított morénamezőn gyűlt össze a csapat. Az este csöndes volt, hallani lehetett a gleccser széléről leguruló kövek hangját. Hamar nyugovóra tértek. Hajnalban be akartak szállni a falba. Pirkadat előtt keltek, Zsolt kikászálódott a zsákjából, és pakolászni kezdett, a többiek a hálózsákban fekve ettek néhány falatot. Talán rövid éjszaka, talán a magasság tehetett róla, de nehézkesen készültek össze. A keskeny kuloárba érve lendültek be. A hold kevéske fénye világosságot varázsolt a jégmezőre, tisztán látszott az egész hegy. Zsolt élvezte, ahogy jégszerszámai harapják a havat, a mozgás bemelegítette, lassú tempóban, folyamatosan haladt. A kékesen derengő táj olyan mozdulatlan volt, mint egy emlékkép. Csak apró neszek hallatszottak, a hó roppanása, egy elpattanó jégcsap, a többiek lassú haladásának hangjai. Dékány jött mögötte, fejét kicsit leszegve, rövid, feszes mozdulatokkal ütve a jégfejszéivel. Alatta nem sokkal a vastagon bebugyolált Koppány áll: pihen, várja, hogy társa följebb kerüljön. Huba, Laca és Péter valahol lejjebb jártak még, a folyosó egy árnyékos fordulójában. Négy óra lehetett, amikor Dékány intett, hogy várják be a lemaradókat. A csapat szétszóródott, pedig még távolinak tűnt a kuloár vége. Helyet ástak a hátizsákjuknak, egy kisebb párkányt maguknak, és leültek. Megérkezett Huba és Laca, Deli Péter viszont csak egy óra múlva ért látótávolba. Látták, hogy erőfeszítésébe kerül minden mozdulat. Kiabáltak neki, de a kalandjait a táborban mindig nagy hangon mesélő srác ezúttal csöndes volt: felnézett, bólogatott talán, lépett párat, aztán lógatta a fejét megint. Negyven méterre lehetett tőlük, amikor megcsúszott. A meredek, firnes terepen megcsúszó embernek néhány másodperce van, hogy jégfejszéivel lefékezze magát, utána begyorsul, és már csak a szerencsében bízhat. Péter fáradt volt, nehézkesen mozdult, elszalasztotta azt a néhány másodpercet, iszonyodva nézték, ahogy siklik és pattog a vályúban. Tisztán hallották nyekkenéseit, amint odaverődött egy kőhöz, a jégfalhoz. A hangok éppen olyan szörnyűek voltak, mint a látvány. Péter szétvetett végtagokkal szaltózott bele az ezerméternyi meredek bobpályába. Aztán egy bucka megdobta, repülés, csobbanás, és csönd. A rongybabaként pattogó test elakadt a folyosó olvadékvízzel teli homorulatában. Zsolt és Máté Laca falfehér arccal ereszkedtek vissza. Siettek volna, de vigyázni kellett minden lépésükre. Péter már térdelt, mire odaértek, csupa víz volt, horzsolások az arcán, remegett, de mozgott, a hátizsák védhette meg a gerincét. Bizonytalanul állt a lábán, a térdét, a vállát fájlalta. Megtapogatták, és úgy tűnt, ép minden csontja. Zsákját Zsolt vette hátára, maguk mögé kötötték egy kötélen, és lassan, biztosítva kalauzolták a többiekhez. Péter állapota a mászás alatt sem javult, pihenésre lett volna szüksége. A kuloárt azonban ki kellett mászniuk. Biztosítva, kötélen ereszkedve huszonnégy óra sem lett volna elég a lejutáshoz. Felettük viszont legalább látótávolságban volt a köves váll. A túloldalán valószínűleg könnyebben visszakísérhetik a táborba. De ki kísérje el? Tétováztak. Egy ember segítségénél több nem kellett Péter mellé, de melyikük adja fel a csúcsot? A mászótársnak kell visszakísérnie, vetette fel Dékány, Koppány pedig bólogatott, igen, ő lemegy vele. Élete első expedíciójának talán egyetlen csúcsesélyéről mondott le, de mintha nem is bánná, olyan természetességgel vállalta a feladatot. A megpróbáltatások azonban nem értek véget. Péteren nem segített a pihenő. Ahogy Laca és Zsolt mögé kötve kilépett a falba, mozdulatai szögletesek lettek, bizonytalanságát a kötélen keresztül is érezték. Péter néhány méter után ismét megcsúszott, és mindkettőjük erőfeszítésére szükség volt, hogy megállítsák. Aztán újra gyaloglás jött, és még egy a csúszás, hasra vágódás, fékezés. Fizikailag és lelkileg kiégve érték a sziklanyerget. Nem gondoltak továbbhaladásra, tábort vertek a kényelmetlen, de vízszintes platón. Péterbe lassan visszatért az élet, főzés közben elmesélte mire gondolt, míg zuhant, a vacsora után pedig, hogy miért is történt az eset. Koppányt új tervvel vigasztalta: visszamennek és megmásszák az eső miatt kihagyott Ambarin Sart. A másnap hajnali derengésben már nélkülük kelt útra a csapat. Izgalmas, kitett úton másztak, néha felvetődött valamelyikükben, hogy a mászás szépségét nem csorbítaná, ha kötélbiztosítással haladnának, de távol voltak egymástól, hogy ezt megbeszéljék. Visszanézve látták, ahogy Koppányék kényelmesen reggeliznek és hátukat egy sziklának vetve nézik a mászást, tévéznek. Tíz tájban értek el egy jeges lejtőt, de szólóban másztak fel azon is. A gyorsaság Zsolt szerint a biztosítás egy formája. „Kevesebbet tartózkodsz a hegyen, kisebb az esélye, hogy eltalál egy szikla, vagy ilyesmi.” A négyszáz méternyi jéglejtőt kis fal zárta le, két határozott jégcsákány- csapás, és Zsolt kihengeredett a széles hómezőre. Jóleső érzéssel ült le a hátizsákjára. A csúcs egészen közelinek tűnt. A platóról, mint egy páholyból rálátott a nagy hegyre, a Disteghil Sarra. Komoly feladatnak tűnt az a jéggel, hóval összetapasztott kőhalom. Dékány is megérkezett, pihentek, csokit ettek, míg másfél órával később jelent meg Laca is. Huba zihálását már délben hallották meg. A hó annyira felolvadt, hogy a táv, amit percek alatt tettek meg, már jó órájába tellett. A srácok, mint egy focipálya lelátójáról, úgy magyaráztak a lassan kaptató, minduntalan visszacsúszó társuknak, zsákjukon ülve biztatták, és tanácsokat kiabáltak. Mire Huba melléjük rogyott, már nem volt ereje megbosszulni a tréfát. De esély sem volt a továbbhaladásra. A csúcs alatti plató felolvadt felszínén kín lett volna átvágni, így letáboroztak. Mivel 1400 méternyi szintet kellett megtenniük, már hajnali négykor mászni kezdtek. A napfelkelte magasan a hóoldalban találta őket. Legnagyobb meglepetésükre reggel nyolckor elérték a csúcsot. Igaz, 7400 méter helyett csak 6500-on voltak. Valamit elnézhettek, vagy ez a jelentéktelen bütyök nem került fel a térképre, de fogalmuk sem volt, milyen hegyet volt szerencséjük meghódítani. Nem estek kétségbe, Kolumbusz is hasonló tévedések révén tett szert világhírnévre.
5. Szerencséjükre még az esős periódus kezdete előtt visszaértek az alaptáborba. Az evés mellett új rosszidős szórakozást találtak: keresztrejtvényt készítettek és fejtettek meg. Az elkötelezettséggel végzett munkát az szakította félbe, hogy néhány nappal később eltűntek a felhők. A legutolsó túra tapasztalatain okulva több célpont felé rajzottak szét. A Disteghil Sar szemrevételezése után csak Zsolt és Dékány tartott ki az eredeti terv mellett. Huba és Laca a völgy túloldalán választottak egy 7000 körüli, havas lejtőkkel körülvett csúcsot, Koppány és Péter pedig továbbra is az Ambarin Sarra vágytak. A Disteghil Sar nemcsak meredek oldalaival riasztotta el a többieket. A veszélyes, mozgásban lévő gleccserre egyiküknek sem volt kedve még egyszer visszamenni. Zsolték is el akarták kerülni a hegy és a gleccser közötti, baljós szakaszt. A jégmezőn keresztül indultak a hegy felé. Mintha óriások birodalmába csöppentek volna. Házakat is elnyelő hasadékok peremén sétáltak, hóhidakon egyensúlyoztak. Egymásra dőlt jégtornyok darabjain mászták át a több méter magas lépcsőket. A labirintus néha zsákutcába vezetett, minden oldalról sötét fenekű hasadékok, vagy áthajló falak állták útjukat. Az elvarázsolt jégmező fárasztotta őket, és közben alig haladtak. Nyilvánvaló volt, hogy a nehezen megfejtett útvonalukat visszafelé nem fogják megtalálni. Képtelenség volt megjegyezni a zegzugos járatokat. Este egy jégfal mellé táboroztak le, korán nyugovóra tértek. Sötétben keltek. Dékány tanácsára nem sajnálták az időt a reggelire. Ki tudja, hol lesz lehetőségük megállni, ha egyszer mászni kezdenek a meredek falon, vélte. A kuloár valóban nehéz volt, de két tapasztalt mászóról volt szó, úgyhogy színes kalandok nélkül kapaszkodtak. Tizenegy órára érték el a gerincet. A magasból ráláttak a túloldali, széles hómezőre, amelynek végében a Disteghil Sar impozáns tömbje magasodott. Sietségük hiábavaló volt. A plató felszíne már megolvadt, kínos lassúsággal haladtak csak a mély hóban. Körben hétezer méteres hegyek figyelték őket, árnyékukban úgy tűnt, mintha helyben járnának. Csak fáradtságuk jelezte, hogy ha a távolság nem is, az erejük azért fogy. Délután a közeli Brularung oldalából szakadt le egy lavina. Morogva gomolygott a hótömeg, magas felhőt vetett, ahogy elérte a mezőt, majd, mint egy lassított felvételen, nyomult tovább a síkságon. A fergeteg szinte a lábuk előtt ült el. Hat tájban meg kellett állniuk. Látszott, hogy feljebb már nem találnak éjszakázóhelyet. Egy jégtömb mellé táboroztak 6300 méter magasságban. Maguk fölé feszítettek a ponyvát, hálózsákba bújtak, és a főzéssel piszmogtak sötétedésig. Úgy számították, hogy a hajnali fagyban megszilárdult havon gyorsan elérik a hegy lábát. A nehézségek azonban egyre szaporodtak. A hó felszíne nem fagyott össze, porhóban kellett gázolniuk. Felváltva taposták a nyomot, az első embernek még a hólapáttal is dolgoznia kellett. Reggel nyolcra érték el a hegy kezdetét jelző peremhasadékot. Bemásztak a három méter mély repedésbe, majd tükörjégen kikapaszkodtak a túloldalon. A rövid, de komoly technikát igénylő szakasz jó bemelegítő volt az ezután következőkhöz. A jeges, meredek falon nem állt meg a hó, tiszta, átlátható oldal emelkedett előttük a csúcs irányába. Örültek, hogy valóban megkezdhetik a mászást. Örömüket néhány méter megtétele után kiszorította a figyelem. A jégfelszín egyetlen biztos pontot kínált. Minden mozdulatot meg kellett fontolniuk, mert a kicsúszást a kemény terepen lehetetlen lett volna megfogni. Hágóvasaik alatt pedig egyre nagyobb lett a tér. Még rövid pihenőre sem tudtak megállni. Eleinte Dékány haladt elöl, remélve, hogy hamarosan elérnek valami kiszögellést, de semmi nem változott. Mászniuk kellett. Délután felé lassult a tempója, Zsolt került az élre, szótlanul kopácsolva a jégen. Dékány estére már száz méterrel elmaradva, komótos kimért csapasokkal kapaszkodott. Mozdulatai összeszedettek voltak, de sebessége aggasztóan lecsökkent. Zsolt bevárta, és csak arcáról olvasta le a kimerültség csalhatatlan jeleit. Pihenőhelyet kell keresniük, javasolta Dékány, noha világos volt, hogy ilyesmire esélyük sincs. Együtt haladtak tovább, miközben a Nap lebukott a fal mögé, és tíz fokkal zuhant a hőmérséklet. Zsolt kimászott oldalra, egy sziklafal alá, ahol rendszerint kis párkányt olvaszt a nappal felmelegedő kő. Ezúttal azonban nem volt szerencséje. Csak intett Dékánynak, és másztak tovább. Hétezer méteres magasságban elérték gerinc vízszintes szakaszát. Egy bivakponyvával letakart hógödörben éjszakáztak. A levegő száraz volt és hideg. A megtöltött kulacsokban egy óra alatt megfagyott a víz. Útjuk a hegyháton vezetett tovább, de hiába remélték, hogy ott már gyorsabban haladhatnak. Mély, puha hóval fedett gerincen másztak, A jégcsákány nem tartott volna semmit, ha kicsúsznak, és minden lépés bizonytalan volt az omlós felszínen. Ahol a gerinc meredekebbé vált, már nem állt meg a hó, egymásra csúszott, palás kőlapokon jártak. Csak a hideg miatt nem használtak biztosítást. Kötéllel lassabban haladtak volna, a várakozás közben átfagynak, kezük megdermed. A pihenések közben azért mindig megemlítették, majd elvetették a témát. Délután meredek sziklafal tűnt fel a gerincen. Látható volt, hogy ez lesz a mászás legnehezebb része. Aznap már meggondolatlanság lett volna beszállni. A szikláktól valamivel távolabb, egy homorulatban összegyűlő hóba ásták be magukat, és a szokásos módon, a ponyvával fedték a nyílást. Idejük és erejük is volt, hogy kiszélesítsék, elegyengessék barlangjukat. Kényelmes éjszakájuk volt. Reggel még a ponyva alatt pakoltak össze. Kibújva meglepte őket a hideg. 7000 méter környékén lehettek már. Csikorgó, bizonytalan palás felszínen másztak újra. Mintha a hegy egymásra hányt kőtörmelékből állt volna, amelyet csak a jég tartott össze. Minden mozgott, egy pillanatra sem emelhették fel tekintetüket a földről. Miután néhányszor megcsúsztak, mégis elővették a kötelet, Dékány előrement, standot épített, biztosította Zsolt útját. Olyan lassan tették meg ezt az ötvenméteres szakaszt, hogy inkább hagyták a biztonságot. Zsolt feltekerte a kötelet, Negyedórával később, egy kiszögellésnél vette észre, hogy társa jó ideje nem követi. Nem mozdult el arról a helyről, ahol a kötelet leoldották magukról. Nehézkesen szánta rá magát az indulásra. Lassan érte be Zsoltot, minden mozdulatán látszott, hogy mennyire csigázott. Meglepő volt, hogy egyik pillanatról a másikra így kiszállt belőle az erő. Zsolt sejteni kezdte, hogy talán nem is a kitartással van a gond. Terveikkel ellentétben csak tízre értek el a meredek rész alá. Dékány nem adott magyarázatot állapotára, hosszasan pihent. Zsolt várakozott, és a sziklafalat vizsgálta. Meredek volt, nehéznek is tűnt, de észrevett egy szeszélyesen kanyargó párkányrendszert. Talpalatnyi felületeket, egyiket a másik felett, amelyeken át talán elérhető a negyven méterrel feljebb folytatódó gerinc. Az út nem volt éppen biztonságos, a párkányokat hó, jég, kőtörmelék borította, de végül mindig találtak egy biztos pontot, hogy felhúzhassák magukat. Bizalommal töltötte el, ahogy mind magasabbra kapaszkodott; az összefüggő falon. Szellős, izgalmas mászás volt, és végre Dékány tudta követni. Csak a tetőre érve maradt szótlan. Ledobta a csomagját, nekitámaszkodott, és csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt egy ideig. A pihenés azonban mit sem használt, és egy sziklalépcsőhöz közeledve intett Zsoltnak: „Álljunk meg! Pihennem kell. Egy órát alszom, utána jobb lesz. Zsolt csöndben nézte a hegyeket, aztán elővette a főzőt, lábast, havat olvasztott. Társát az alvás sem tudta feltölteni. Útra kelve tempója vészesen lassú maradt, így csak késő délutánra érték el a platót. Alattuk majdnem összefüggő, sima hómező zuhant a völgybe. Zsolt megnyugodott: a veszélyes kuloár helyett könnyedén visszaereszkedhetnek majd. Elért magasságuk is megelégedésre adott okot. 7700 méteren voltak, a csúcs 185 méterre volt csak felettük. Megérdemelnek egy éjszakai pihenést. A leves kanalazgatása közben beszélték meg a csúcstámadás programját. Megállapodtak, hogy felfelé csak Zsolt indul el, Dékány a bivakban várja meg, és a hófalban együtt ereszkednek vissza. Mire a teához értek már Dékány is erősnek érezte magát a csúcshoz. „Az éjszakai pihenés jót
fog tenni”, bizonygatta. Sem távra, sem nehézségre nem tűnt nagy feladatnak a csúcs. Pirkadatkor a hegymászás legalattomosabb kihívása, a mély hó várt rájuk. Csak fél óra kellett, hogy felőrölje Dékány energiáit. Sok sikert kívánt Zsoltnak, és nyomaikban elindult a bivak irányába. Zsolt még egy órát folytatta küzdelmét a hóval, és csak ötven méterrel a csúcs alatt ért sziklás terepre. Egy jelentéktelen sitthalmon állt, ami magasságmérője szerint a Disteghil Sar csúcsa volt. A táj sem gerjesztett magasztos érzéseket: szürke ködben ült a hegy. Jó időben egészen a K2-ig ellátni, de ezúttal még a platót sem tudta kivenni, ahol partnere várt rá. Mikor a havazás is rákezdte, hátat fordított a világ tizenkilencedik legmagasabb csúcsának. A bizonytalan terepen ugyanolyan lassan tudott csak ereszkedni, mint ahogy néhány órával azelőtt mászott. A néhány méteres látótávolság miatt óvatosan vágott át a hómezőn, a bivakot rejtő sziklához. Pontosabban, egy sziklához, amelyik hasonlított ahhoz. Téblábolt a szürke hómezőn, a havazás már befedte a nyomait, fogalma sem volt, merre találja éjszakázóhelyüket. Hiába kiabált, hangja tompán elhalt a ködben, nem kapott választ. Kimerült, mire megpillantotta a ponyvát. Dékány mélyen aludt. Ő is becsúszott a hálózsákjába, és elszundított. Délben tértek magukhoz, ebédeltek, összecsomagoltak, és egy órakor már bontották a tábort. A hasadékok miatt összekötve vágtak neki a meredélynek. Jó tempóban haladtak, estére elérték egy függőgleccser párkányát, és a sötétedés beállta előtt Zsolt még jégbarlangot is talált, ahol kényelmesen nyugovóra térhettek. Kedvük az oxigénsűrűséggel együtt javult. Szép mászás állt mögöttük, és a tészta is szokatlanul ízletesre sikeredett. Csak Dékány liluló körömágyai felhőzték jókedvüket. A nehézkesen működő hágóvasaival bíbelődve idővel fagyások jelentkeztek ujjai végén. Jó lesz minél hamarabb a táborban lenniük. Másnap hajnalban még a reggeliről is lemondtak, hogy minél gyorsabban útra kelhessenek. Hol ereszkedtek, hol gyalogoltak a hófalban, és látszott, tervük nem kivitelezhetetlen: talán már a következő nap megérkezhetnek az alaptáborba. Még egy fal volt alattuk, és már csak gyalogolniuk kell, hogy elérjék a tábor már szinte földöntúlinak érzett kényelmét. Dékány előresétált, hogy kinézze az utolsó ereszkedés helyét, Zsolt a kötelet húzta le a jégfalról, ellépett az esetleg lehulló jégszilánkok útjából, aztán lehajolt, hogy összetekerje a kötelet. A kristályos csendbe hasító kiáltásra kapta fel a fejét. Még látta, amint Dékány átbukik a plató peremén. Csak egy pillanat volt az egész, nem tudta, mi történt. Aztán felsejlett benne, hogy nem kell már többet ereszkedniük: a hómező itt van alattuk, és Dékány egyszerűen csak leugrott két méternyit, a puha hóba. Aztán megpillantotta társát, amint előbukkan a perem takarásából, és komótos sebességgel csúszik az enyhe lejtőn. Tehát leugrott, és odalenn megcsúszott? Vagy mégis véletlenül történt, figyelmetlenségében leesett, és most hagyja, hogy szánkázzon pár métert, ha már ilyen ügyetlen volt? Semmi nem magyarázta azt, amit látott. Zsolt értetlenül kisétált a fal tetejére. A terep nem nézett ki vészesen, öt méter magas volt, leugrani kicsit sok, de a mély hóban semmiképpen nem veszélyes. De miért nem fékezi le magát? Dékány hátborzongató lassúsággal folytatta útját, akár puszta kézzel is megfoghatta volna magát. Félelem cikázott át rajta, a kötelet maga után húzva elrohant a jéglépcső legalacsonyabb pontjára, figyelmetlen mozdulatokkal lemászott, ugrott, kiabált is talán, ahogy barátja felé futott. Tíz percébe telt, míg a közelébe ért. Arccal a hóban feküdt, megfordította, nézte a lélegzését, semmi, pulzus, semmi. Kihámozta a hátizsákjából, mesterséges lélegeztetéssel kísérletezett, szívmasszázzsal. Az egész túra, az utóbbi napok egyetlen, sikító pillanatba sűrűsödtek, ahogy kétségbeesetten döngölte Dékány mellét. A hóban térdelt, elfagyó ujjai terelték vissza a valóságba. Dékány úgy feküdt előtte, mint két napja, a csúcs alatti bivakban szundítva. Arca nyugodt volt, sérülésnek semmi nyoma, teste is ép volt, csontjai rendben. Megmagyarázhatatlannak tűnt az eset. Jéghideg fejjel az okokat vette sorba, mintha valami rejtvényről lenne csak szó. Amíg a megfejtésen gondolkodik, nem kell tudomásul vennie, hogy nem csak egy élet szállt el. Hanem egy társ, egy barát, egy higgadt hegymászó fekszik előtte. Tervek, vágyak és célok vára dőlt össze bután. Felült a hátizsákjára, és csak nézett maga elé. A túrán gondolkodott, hogy milyen szép mászás volt. Felrémlettek a lassú beszélgetéssel töltött bivakok. Később elkalandozott, eszébe jutott az előző túra. És egyszeriben megvolt. Látta Deli Péter arcát, a kicsúszást követő remegést, az adrenalintól kitágult pupillákat, az egész test remegését. Bevillant saját őrült zuhanása a Nanga Parbaton. Emlékezett, hogy felpörgetett szervezete szinte megfullasztotta, képtelen volt olyan iramban szedni a levegőt, ahogy az izgalomtól kalapáló szíve követelte. Dékány sem az esést szenvedte meg. Az adrenalintól felhergelt szív nem bírta a hirtelen terhelést. Mászás közben meg tudott állni, ha veszélyesen felgyorsult a pulzusa. Esés közben azonban már nem volt ura helyzetének. Három órát üldögélt társa mellett, nem tudott elindulni. Főzött egy levest. Eszébe jutott, milyen bizarrul nézhet ki, ahogy egy halott mellett falatozik. Látta, hogy túl sok levest csinált, két személyre. Kilöttyintette a hóra a felét. Felpattant, és pakolászni kezdett. Ezt még furcsábbnak érezte. Összeszedte Dékány személyes tárgyait, toporgott egy ideig, aztán elindult lefelé. A hómezőn hallotta, hogy valami megmozdul, hátrafordult, hogy bevárja, de csak egy jégtömb gurult le a falról. Hosszú út volt meg előtte, erőltetett menetben gyalogolt sötétedésig. Csak este tört rá a magány. Ugyanott táborozott, ahol a túra kezdetén, még Dékánnyal. Addig soha nem értette, mit jelent, ha valaki egyedül érzi magát a hegyek közt. Idegenül magasodtak körülötte a csúcsok.
2001 – Mount Everest 1. Pakisztánból hazaérve nem a gyász, hanem a következő expedíció szervezése foglalta le Zsoltot. A pragmatikus hozzáállás ridegnek tűnhet a napi ember számára, a sikeres hegymászóknál viszont alaptulajdonság, hogy tudatában vannak tevékenysége kegyetlen oldalaival is. Aki a látóhatár fölé merészkedik, az a bizonytalanság világába lép be. Az egész csapat tudta, hogy odafenn bármelyik pillanatban bekövetkezhet a legrosszabb. Megfontoltan mászva, tapasztalat és erő birtokában az ember csökkentheti a veszélyt, de egy zuhanó kőre, alattomos hasadékra, váratlan időjárási frontra nem lehet felkészülni. A halál nem elvont fogalom, a hegyen, hanem a mindennapok valósága: szóba kerül, tréfák tárgya, hozzátartozik minden pillanathoz. Aki nem tudja megszokni ezt az érzést, előbb-utóbb abbahagyja. Aki viszont vállalja a veszélyeket, nem úgy gyászol, mint mások. Valami olyasmiben osztozik társaival, amiben nincs helye a tépelődő szomorúságnak. Mintha a hegyek világában született kapcsolat akkor is megmaradna, ha egyikük már nincs jelen a valóságban. Zsolt tehát expedíciót szervezett, ami hamarosan egész napos elfoglaltsággá duzzadt. Nagy Sándor már kevésbé volt aktív, mint az Everest expedíció előkészületeinek kezdetén. De talán csak nem találta a helyét egy mások által indított expedícióban, ahol gyűlések helyett konkrét feladatok voltak. Az első időben Mécs Lacinak is sok feladata volt. Az Explorers csapat által szervezett Broad Peak-expedíció egyik sikeres csúcsmászójaként sajtótájékoztatókon vett részt, tévéműsorokban beszélgetett, interjúkat adott. Zsolt látta, hogy miként kerül az expedíció a figyelem középpontjába, és hogy a laikusok elismerése hogyan készíti elő a terepet a következő túra számára. Az expedíciózás draga dolog. Hogy összegyűljön rá a pénz, a hegymászást ugyanúgy reklámozni kell mint egy mosóport. Mécs Laci családi kapcsolatai révén ismerkedtek meg későbbi mecénásukkal, Mesterházy Ernővel. A később politikai botrányok révén elhíresült üzletember profi stábot állított a csapat mögé, és Zsolt olyan helyzetben találta magát, mint aki kisvasútra vált jegyet, majd egy űrhajóban köt ki. Szponzorok nevével televarrt pólóban adtak interjúkat, a sajtó pedig kézről kézre adta őket. Nem bánta, tudomásul vette, hogy ezúttal a mosóporbizniszben kell versenyeznie ahhoz, hogy kijusson a hegyre. A szokatlan események pedig folytatódtak. Zsolt, életében először, azzal keresett pénzt, ami az életét jelentette. Az expedíció folyósított számára fizetést. Fizikai munka helyett pedig hegymászással készülhetett fel az Everestre. Dél-Amerikába utaztak, a földrész déli felének legmagasabb csúcsához, az Aconcaguához. És akárcsak a mesék birodalmában, mindezt valaki tokkal-vonóval fizette. Itthon közben kamionok hordták az élelmiszert a Nagy Sándor munkahelyén, a Kertészeti Egyetemen létrehozott bázisra. Az Ifjúsági és Sport Minisztériumtól pedig álomtámogatást, 25 millió forintot kapta. Többet, mint amiből az elmúlt néhány év mászásait fizették. Helyzetük csak az nehezítette, hogy a másik magyar Everest-expedíció, a velük párhuzamosan készülődő Explorers csapat is ugyanekkora állami támogatást kapott. Szakmai újságírás hiányában nehezen tudták elmagyarázni a közönségnek, hogy ami náluk felelősségteljes tervezés, az a rivális csapatnál szimpla nagyotmondás. Az Explorers eddig csak egyszer mászott, és különleges útvonalat nézett ki magának. Ez a reklámszövegekben persze jól mutatott, de a hegymászók tudták, a terv megvalósítására csak a világ legjobb és legtapasztaltabb alpinistái képesek. A sajtókritikák mellett pedig foglalkozniuk kellett Nagy Sándor kirohanásaival is. Vezetőjük sérelmezte, hogy bár ő az expedíció igazgatója, nem lát bele a pénzügyekbe, nélküle írják a szerződéseket, és felháborította a szerinte indokolatlan pénzpocsékolás. Eleinte csak a csapat tagjainak morgolódott, hogy az Everest-túra valójában csak a mecénás üzleti vállalkozása, később azonban kilépett a nyilvánosság elé. Néhány héttel az elutazás előtt hivatalosan is kivált az expedícióból Zsolt nem értette a helyzetet, neki ugyanis éppen hogy átláthatónak tűnt az expedíció: volt céljuk, a megvalósításra pedig elég pénzük, hol lenne probléma? Még az akklimatizációs túra szervezését sem hanyagolták el: egy hónappal az Everest mászása, előtt elutazhattak az indiai Himalájába, hogy végül feltöltődve, jó erőben érkezzenek meg az expedíció startpontjára, a szmogtól és esőzésektől sűrű levegőjű Katmanduba. Az expedíció különböző irányból és időpontokban befutó csoportjai egy számukra szokatlanul magas színvonalú szállodában egyesültek, baráti hangulatú ünneplésekkel hágva át a négy csillag által megkövetelt viselkedési normákat. Megérkezett az expedíció orvosa, Gárdos Sándor, aki ugyan jelezte: nem hivatalos orvosként, hanem egyszerű hegymászóként vesz részt az expedícióban, mégis hamarosan megkezdte egészségügyi előadásait, és a rendszeres orvosi vizsgálatokat. Később pedig feltűnt a háttércsapat, köztük Borszéki Ferenc operatőr, és az újságíró, aki tizenegy évvel később ezeket a sorokat írja.
2. Katmandu multikulturális nyüzsgésének emléke gyorsan halványodott; hogy buszunkkal magunk mögött hagytuk a várost. Néhány óráig dzsungellel borított hegyek közt utaztunk, aztán visszatértünk az ázsiai valóságba. Egyszer csak megszűnt az út. Helyét sáros meredély, több tonnás sziklák foglalták el, és lejjebb egy patak is csörgedezett valahol. Ha nem láttuk volna az aszfaltcsíkot befutni a monszunesők következében beomló hegyoldal alá, valószínűleg úgy gondoljuk, ezen a vidéken soha nem is épült ki az infrastruktúra. Úgy tűnt, a katasztrófa csak minket lepett meg, a helyiek számára természetes volt, hogy egyetlen közútjukat visszafoglalta az őstermészet. Karavánunkat, minden bizonnyal vidék magas munkanélkülisége miatt már bejáratott szolgáltatóipar fogadta. A kilométeres sártenger mindkét oldalán dzsipek, teherautók, személykocsik álltak. A járművek közt pedig a környékbeli falvakból érkezettek vártak munkalehetőségre. Nem hiába. Száznegyven dobozba csomagolt, háromtonnányi felszerelésünk rengeteg teherhordót igényelt. A feladat nehezebb része az alku volt, a szállítás mar olajozottan ment. A nepáliak akár a legnehezebb, negyvenkilós hordókkal a hátukon is nekivágtak a törmelékes, új patakokkal szabdalt hegyoldalnak, mi pedig takarékossági okból, és idegenkedve az üveggyöngyöt osztogató hajdani felfedezők mentalitásától, szintén cipekedve követtük őket. Délután már frissen bérelt buszunkon roboghattunk a kínai határ felé. Kodari, a nepáli határátkelőhely egy civilizáció utáni világ utolsó városára emlékeztetett. A rozzant épületek és bádogbódék közti egyetlen úton kamionok, dzsipek, ütött-kopott teherautók dagasztották a sarat. Mire eleredt az eső, mi már a szemközti hegytetőn elhelyezkedő kínai határállomás felé tartottunk. Az út egyenesen Tibet szívébe visz, gondoltuk, pedig nem jutottunk még a hegyoldal feléig sem. Sár és sziklák az út helyén: ismerős helyzet, megint földcsuszamlás állta utunkat. Mécs Laci kezdett tárgyalásokat a hordárokkal, a csapat többi tagja az útkarbantartók részére összetákolt sátrakból figyelte az égszakadást. A nehéz emberszagban gubbasztva nem látszott rajtunk, hogy előző nap még egy csillogó szálloda vendégei voltunk. Értékes csomagjaink pedig a Kína és Nepál közti senkiföldjén áztak, a sárba dobálva. Ezúttal hiába született megegyezés a hordárokkal, a tetteknek a kínai munkaverseny kérlelhetetlensége állta útját. A helyszínre érkező buldózer katonaruhás sofőrje, minden bizonnyal 150 százalékos vállalásával, annyi időre sem szüneteltette munkáját, míg csomagjainkkal áthaladtunk a tizenöt méteres szakaszon. A népgazdaság építését nem akadályozhatták olyan irracionális elvek, mint a türelem vagy a segítőkészség. A buldózer a nehéz csomagok alatt görnyedő emberek közé gázolva tolta a sarat és a sziklákat. A nepáliaknak azonban nem jelentett meglepetést a szituáció: a hátratolatás másodperceiben néhányan mindig előretörtek, és serényen gázolva a bokáig érő latyakban, igyekeztek még a következő munkafázis kezdete előtt elérni a túlsó oldalt. Nyugalmukat az sem zavarta, hogy a kínai katonák, tréfa gyanánt, sárral dobálták őket. A közjáték után már nem csodálkoztunk, hogy a határátkelőhelyen is fegyelem uralkodott. Kínába nem lehet bármikor beutazni. A határ délután hatkor bezár, hogy a fináncok megkezdhessék az előírt nyolc óra pihenést. Mi persze lekéstük a Kínai Népköztársaság nyitvatartási idejét, így az első városhoz, Zang Mou-hoz érve beszedték tőlünk az útleveleinket, és csak ezután léphettünk be ötemeletes panelszállodánkba. A kínai rendszer annyiban jó volt, hogy megkímélte az embert a választás gyötrelmétől. Az expedícióknak közel tizennégy és fél millió forintnak megfelelő dollárt kell befizetniük a Kínai-Tibeti Hegymászó Szövetség részére, amelynek fejében egy kivezényelt vezető végigkíséri csoportot a lefoglalt szállásokkal és betervezett étkezésekkel együtt jelölt útvonalon. A nehézségek úgy szaporodtak, mintha egy videojátékban teljesítenénk újabb és újabb pályákat. „Sajtot, húskészítményt, élő állatot tilos bevinni az országba!” állt meg a vámos másnap reggel a csomagjaink felett. Élő állatból ugyan egyet: sem csomagoltunk, sajtból, szalámiból, kolbászból viszont jelentős mennyiséget. Hogy van-e nálunk ilyesmi? Nincs, válaszoltuk határozottan. Hangunk remeghetett, mert az egyenruhás át akarta vizsgálni a csomagokat. Buzgalma csak a két teherautónyi doboz láttán hagyott alább. A munka könnyebb végét fogva meg inkább kérte a tételes és pecséttel ellátott csomaglistát. A helyzetet Mécs lélekjelenléte mentette meg. „A magyar nyelvű listát adjátok!” rendelkezett. A csapat a helyzethez illő komolysággal vette körül a hivatalos stílusba ragadt közeget. A vámos nem hátrált meg, rámutatott az egyes tételekre: fordítsuk, mit rejtenek az érthetetlen szavak. E sorok írója pedig fordított, lerázva magáról a valóság súlyát: konzerv, bakancs, tészta, napernyő, igen napernyő, hiszen meleg lesz, ez pedig kakaó, rengeteg kakaó, nagyon szeretjük. A valóságtól azonban csak rövid időre lehetett elrugaszkodni, mint hogy levegő nélkül sem bírja sokáig az ember. Visszatértünk társasutazásunk köztes realitásába. Kényelmes kisbuszunkon inkább tűntünk haknizó rockegyüttesnek, mint hegymászó expedíciónak. A valódi világ, az utat építő, követ törő tibeti munkások és munkásnők, és az őket irányító, sárga sisakos kínaiak csak pillanatokra tűntek fel előttünk, majd beleesztek a zöldes árnyalatú ködbe. A Kínai-Tibeti Hegymászó Szövetség Nyalam városában szállásolt el minket, estére pedig pazar kínai vacsorával kápráztatta el a csapatot. Az egyetlen kellemetlen bejelentést, miszerint az innentől rendelkezésünkre bocsátott dzsipek csak egy nappal később érkeznek meg, doktorunk, Gárdos Sándor meglepetésünkre örömmel fogadta. Nem azért, mert így lehetőségünk nyílt megismerkedni a várossal, azon ugyanis nem volt mit megismerni. Hagyományos házait az 1996-os expedíció óta betonépületekre cserélték A poros, szocreál településen az ember még akkor sem szívesen töltötte idejét, ha történetesen egy haknizó rockzenész lezserségével járt-kelt. Doki örömének oka az 1996-os tapasztalatokban keresendő. Az akkori expedíció gyorsan, pihenőnapok beiktatása nélkül emelkedett az ezer méter körüli magasságban fekvő Katmanduból az 5200 méteres alaptáborba. Az akklimatizáció hiánya megviselt mindnyájunkat, mesélte Doki, és a kezdeti megterhelést odafenn már nem tudtuk kiheverni. Szerinte az első Everest-expedíció a tudatos akklimatizációs stratégia hiánya miatt volt sikertelen. Doki mindent megtett, hogy hasonló hiba ne fordulhasson elő még egyszer. A rendszeres pulzusszám-, oxigénszaturáció- (a vér oxigéntelítettsége) és vérnyomásmérést ezúttal felkészítő előadás is követte: „Innentől minden méternyi emelkedés egy pofon a szervezetnek – kezdte Doki drámai hangon. Mielőtt néhányan megváltoztatták volna a terveiket, áttért a konkrétumokra: – A magassághoz való alkalmazkodás nem a vér vörösvértesteinek szaporodását jelenti. A nagyobb magasságban jelentkező kellemetlen tünetekért, mint a fejfájás, hányinger, étvágytalanság, álmatlanság és fáradékonyság, a vér kémhatásának váltzása okolható. A fokozódó légzésintenzitással ugyanis a normálisnál több szén-dioxid ürül ki a szervezetből, aminek következtében a testnedvek a normális, enyhén savas kémhatásúból lúgossá válnak. A veszélyes tünetek elkerülése érdekében az alvási magasságot csak napi ötszáz méterrel szabad emelni. A vér kémhatásának rendeződéséhez időt kell adni a szervezetnek, és sok folyadékot kell inni. A normális kémhatás csak úgy áll vissza, ha testünk a kilélegzett szén-dioxidnak megfelelő mennyiségű lúgot ürít, mégpedig a vizelettel. Ez utóbbi mennyiségét pedig a folyadékbevitellel maximalizálni kell.” A társaság olyan buzgón követte az instrukciókat, hogy hamarosan magával ragadta a csapat legszkeptikusabb tagját, Zsoltot is. Egyedül Kertész Zoli felbuzdulása volt alaptalan, Doki felvilágosította: a növelt folyadékbevitel nem a sör vagy a hazai körtepálinka-fogyasztásának emelését jelenti, az alkohol ugyanis gátolja a légzőközpontot. Hosszú napok utazása után a tibeti fennsíkra kellett megérkeznünk, hogy átérezzük, a világ teteje felé közeledünk. Dzsipjeink kopár, sárga dombok közt, nyílegyenes úton rohantak a horizont felé. Ritkán, a völgyekben porszínű, mozdulatlan falvak tűntek fel. Embert csak a mezőkön láttunk. A tibetiek sarlóval tépték, a legenda szerint az istenektől, kapott öt drágakő egyikét, az árpát. További négy gabona neve szerepel még a mennyei ajándékok listáján. A téli búza nincs ezek között, azt egy ötvenes évekbeli kínai kormányrendelet adta a tibeti népnek, kötelező jelleggel. A
téli búza sajnos az állami propaganda ellenére sem akart beérni a Tibetben, Ahol viszont termést hozott, hamar kizsigerelte az őshonos növényekhez szokott földet. Így vagy úgy, de hamarosan éhínség köszöntött Tibetre. Mára már újra engedélyezett az őshonos növények termesztése. Ennyit az istenekről és az emberekről. Tingri, az egyutcás, kínai helyőrség uralta város volt az alaptábor előtti utolsó, nagyobb település. Itt már szervezett programunk ellenére sem lehetetett távol tartani tőlünk a tibeti valóságot. Bőséges fogásokkal szolgáló éttermünk ajtajában kócos, nomád nők kéregettek élelmet. Rongyos ruhájú gyerekek játszottak egy kibelezett teherautó kabinjában. Férfiak kockáztak az utca porában ülve: odacsapták a poharat egy bőrkorongra, elfojtott hangon kiáltottak, ahogy óvatosan belestek a pohár sötétjébe: vajon milyen számokat választottak az istenek? A kagylókból és kopott rézpénzekből formált kör fölött hosszú, fonott hajú emberek ültek, és közönyös arccal figyelték az eredményt. Mintha ők nem, csak a véletlenek játszottak volna. Mintha nem lett volna érdekes, ki nyer, de nem lett volna érdekes az a két fiatal kínai katona sem, akik elhaladnak mellettük. Az erőszakosan kéregető gyerekek és nők azonban arról tanúskodtak, hogy a tibetiek itt már tudatára ébredtek: létezik más étel, mint a tradícionális árpaliszt és a jakvajas tea keveréke, és hogy a gazdagságot nem feltétlenül a szép jakcsorda és a derűvel szemlélt élet jelenti. Tingribeli tartózkodásunkra mégsem a borongós gondolatok nyomták rá bélyegüket. Néha, mikor a szél szétkergette a felhőket, hívogató, fehér csúcsok jelentek meg a látóhatáron. Köztük az egyik, nem a legnagyobb, nem is a legimpozánsabb, csak egy a sok közül, az Everest volt. S ahogy kisereglettünk a házak mögé, már érezhető volt: nem vagyunk többé lézengő rockegyüttes. A hegy egyszeriben elfoglalta az őt megillető helyet tudatunkban. Attól kezdve, hogy megpillantottuk, az Everest beköltözött minden mondatunk mögé, és beszélgetéseink e pillanattól fogva szükségszerűen itt kötöttek ki.
3. Az alaptábor érkezésünkkor nem volt több barna hegyhátak közt húzódó morénamezőnél, amelynek egyhangúságát csak északi irányban törte meg az Everest fehér tömbje. Félórával később dobozok százai hevertek körben, hogy az embernek az a furcsa érzése támadhatott, mintha lakása teljes berendezését költöztette volna ki egy kietlen kőmezőre. Az érzés pedig akkor teljesedett ki, mikor a teherautók és a dzsipek visszafordultak, és eltűntek egy domb mögött. Elcsendesedtünk. A megérkezés, a látótávolságba került, konkréttá vált feladat és a hegyek méretei összezavarták, elbizonytalanították néhányunkat. Őszi legyekként bóklásztunk a felszereléshalmok között, találomra kibontottunk néhány ládát, egyesek kabátokat kutattak a mind hidegebb időben. A központilag meghatározott útiterv végére érve irányt vesztettünk. Aztán kibontottuk konyhasátrat. Igen, azt kell először felállítani. Ki mondta? Nem tudni, valaki a csapatból, de igaza van. Többen is így gondolhatták, mert együtt kezdték összerakni a szakács nagy, zöld sátrát. „A szélirányra merőlegesen állítsuk, mert úgy nyerünk egy kis helyet mögötte!” Újabb spontán ötlet valakitől. Közben néhányan már az étkezősátorral bajlódtak. Rákezdett az eső. Oda jó lesz majd bepakolni az érzékenyebb csomagokat. A tábor alapjait önszerveződően, néhány óra alatt felállítottuk. A körülmények szorításában, a tagok természetes reakciói révén közösségként működtünk. Másnap hasonló szellemben folytatódott a munka. A spontán tevékenységek furcsamód nem káoszt, hanem rendet eredményeztek. Elkezdődött a dobozok felbontása, az étkezősátorban pedig felállt a kommunikációs sarok a laptoppal, a napelemekkel, az akkumulátorral és a műholdas telefonnal. A következő nap pedig megkezdődött az, amit orvosilag akklimatizációnak, köznyelven pedig henyélésnek hívhatunk. Pihentünk, ettünk és rengeteg folyadékot ittunk. Néhány nappal később pedig már a környéken barangoltunk. Az Everest nepáli oldalával ellentétben az itteni alaptábor 5200 méteres magasságában már komor, magashegyi a táj. Növényzet nincs, csupasz kő uralja a tájat. Az a kő, amelyet a gigantikus méretű, egész völgyeket kitöltő gleccserek morzsolnak le a hegyek oldaláról, majd tolnak lejjebb és lejjebb. A mi táborunk is ilyen morzsolt kőmezőn állt, melybe az időnként megjelenő, majd eltűnő patakok vájtak árkokat, feltárva: a szürke kavicsréteg változatlanul és végtelennek tetszően folytatódik lefelé is. Furcsamód a kövek ezen a vidéken nem az állandóság érzetét keltették. A felszín olyan volt, mintha homokon állnánk, szinte érezni lehetett az egész mező lassú vonulását a völgy irányába. Amilyen bizonytalan felszínen álltak sátraink, olyan bizonytalanul néztünk mi is a jövőbe. Semmi nem volt kiszámítható, csak az időjárás monoton ritmusa, mely egyelőre semmi jót nem ígért. A délelőtti napfényes órák szinte pontosan délután kettőkor véget értek, a hegyet felhők takarták el a szemünk elől, és megérkezett a gleccserek felől fújó, hideg szél. Akik addig a sátrak előtt üldögéltek, behúzták székeiket az étkezősátorba, és innentől rendszeres étkezésekkel megszakított olvasás, vagy beszélgetés folyt. Amikor pedig a Nap lebukott a hegyek mögé öt fok körülire zuhant a hőmérséklet. Késő délután néha még hó is szállingózott, ami egyértelművé tette, egyelőre csak elméleti hegymászást folytathatunk. Egy este megismerkedtünk a hegyre induló másik csapattal. Étkezősátrunkban megjelent a szomszédos, amerikai expedíció háromfős küldöttsége, és baráti információcserébe, programegyeztetésbe kezdtünk. Hamar kiderült, hogy az amerikaiak ugyanazon az úton, de teljesen más stílusban tervezik a feljutást. Minden olyan eszközt használtak volna, melyről a mi csapatunk az etikus mászás jegyében lemondott: 7800 métertől oxigénpalackokkal kapaszkodtak volna a csúcsra, és több ezer méter fix kötél beépítését tervezték, az alaptábortól egészen a csúcsig. Az ő céljuk azonban nem a tiszta mászás volt, hanem hogy expedíciójuk vezetőjét mindenképpen a csúcsra juttassák. Mégis elismeréssel tekintünk rájuk. Ed, a vezető ugyanis mozgássérült volt, és két speciális műlába segítségével akarta megmászni az Everestet. Az amerikaiaktól tudtuk meg, hogy különleges időszakban látogattunk az Everestre. A szezonban már nem érkezik újabb expedíció, így a megmászásának hőskorát idéző körülmények között táborozhattunk a néptelen alaptáborban. Sőt, a hegyet Nepál felől sem másszák, a bizonytalan politikai helyzet miatt az ottani csapatok mind lemondták az utat. Az északi oldal két expedícióján kívül még egy társaság tartózkodott a hegyen: az Explorers csapat, akik a nehéz Kangsun-falon át terveztek a csúcsra jutni. Mikor már kezdtük úgy érezni, az expedíciózás tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember egy napégette kőmezőn kellemes semmittevéssel múlatja az időt, megérkezett a jakkaraván, hogy felszerelésünket az előretolt alaptáborba szállítsa. Ez a tábor lesz az, ahonnan a tulajdonképpeni mászást indítjuk majd, és a táborok felállítása után ide térünk vissza a hegyről. Az előretolt tábor kiépítése legalább akkora gondosságot igényel, mint az alaptáboré. Felszereltségében átmenetet képez az egyszerű hegyi táborok és az alaptábor közt: ott fenn, saját sátrainkon kívül lesz egy konyhasátor, lesz napelemünk és elektromos világítás is. A megérkezésig azonban még hátravolt néhány megpróbáltatás, hiszen Ázsiában voltunk. A csapat a legrosszabbakra volt felkészülve, miután Zsolt és Doki felidézték komor emlékeiket: a 6400 méteren fekvő táborig hosszú, és alattomosan kimerítő út vezet. A táj unalmas, és az ember még annak is örül, ha végre megérkezik arra a csupasz törmelékhalomra, amit előretolt alaptábornak hívnak. Az indulás körüli bonyodalmak igazolni látszottak a jóslatokat. Jakok és tibeti hajcsáraik özönlötték el az addig csendes táborunkat. Az állatok felmálházása és indulás helyett vad alkudozás következett. Némelyik doboz túl nehéz volt, a másik túl nagy, a harmadiknak valószínűleg a színe nem ment a jakhoz. Csak a megtermett, rövid lábú, de jámbor tekintetű jakok figyelték békésen az eseményt. Leheveredtek a bágyasztó hőségben, és időnként meglebbentették a fülükbe fűzött, színes szalagokat. Közelükben azonban érezni lehetett, hogy szelídségük látszat. Több száz kilós, őstulkot idéző testük mozdulatlan maradt ugyan, de szemük éberen követte minden mozdulatunkat. Nem volt helye a bizalmaskodásnak. Délután nekilendült a karaván, és hamarosan furcsa hangulat lett úrrá a társaságon. A hajcsárok kurjantásai, dallamtalan, lebegő fütyülésük, a jakok kolompolása egy távoli múltba vitt minket, ahol nincs kulturális forradalom, vagy születésszabályozás, nincs Mao és nincsenek meggyalázott kolostorok. A tibetiekkel való kapcsolatunkra eleinte az úr-szolga viszony volt a jellemző, ételt, pénzt, felszerelést koldultak tőlünk. De mikor látták, hogy hátizsákjaink súlya ellenére sem maradunk le mögöttük, közvetlenebbé vált a viszony. Délben már közösen fogyasztottuk ebédünket. Ők durvára őrölt árpaliszttel, a campával kínáltak minket, amit keksszel és csokoládéval viszonoztunk. Üzletileg nem volt szerencsés, de a hangulatnak jót tett. Az oldódó légkörben végül összesúgtak, majd a legidősebb rámutatott a nyakamban lógó, fehér, áldást hozó sálra. „No good” mondta röviden, a többiek pedig helyeslően mormogtak. „De hát ez tibeti”, magyaráztam, rámutatva a tradicionális kendő mintáira, a végtelenségjelére, a kancsóra, az ernyőre és egyebekre. „Szerencsét hoz”, tettem hozzá. De az öreg csak csóválta a fejét. „Ez kínai – és mutatja a szentelés mozdulatait. – No rinpoche. This chinese.” Ekkor értettük meg, hogy a kendő, amit indulásunknál kínai összekötő tisztünktől kaptunk, önmagában semmit nem jelent. Ezeket a fehér kendőket, melyeket útjukra induló vándorok kapnak, vagy amelyeket hidakra, hágókra, útkereszteződések környékére aggatnak a tibetiek, vallási vezetőik, a rinpocsék szentelik meg. Amit viszont mi kaptunk, az a kínai turisztikai marketing leleménye volt, a nem létező kulturális szabadságot bizonyító szuvenír. A borús gondolatokat elűzte a mind meredekebb ösvény és a lenyűgöző táj. Ház magasságú, cápauszonyra emlékeztető jégtarajok jelentek meg az út mellett. Figyelmünket mégsem ezek az egyedülálló természeti alakzatok, hanem az a néhány jak vonta magára, amelyek, ormótlan testükhöz képest meglepő egyensúlyérzékkel, egy jéghídon egyensúlyoztak. A jéghíd nem lehetett szélesebb fél méternél, de legalább huszonöt méter hosszú
volt. Két oldalán rémülten rohangászó hajcsárok, alatta pedig vagy harmincméternyi mélység tette még félelmetesebbé a látványt. Megálltunk, vártuk az elkerülhetetlen véget: a nehéz csomagokkal megrakott állatok szép sorban belecsúsznak majd a hasadékba. S valóban, az egyik állat már meg is bicsaklott, előredőlt, a hátára tett zsák pedig, elszabadulva, fennakadt a szarván. Itt a vég. A jak viszont nem véletlenül maradt fenn az evolúció kegyetlen versenyében: megrázva a mélybe lökte a csomagot, majd mintegy megelégelve a felesleges időhúzást, határozottan megindult a meredeken felfelé ívelő jéghíd túlsó pillére felé. Társai pedig egykedvű arckifejezéssel követték a jégpallón, amire mi a lábunkat nem tettük volna rá. Nem sokkal ezután elértünk az 5800 méter magasságban fekvő köztes tábort. A felszínt itt már nem a gleccser által lehordott gömbölyű kövek borították, hanem éles sziklák, amelyeknek még utazniuk kell pár száz évet a jéggel, hogy az alaptáborig jussanak. Érezni lehetett, hogy vaskos jégréteg van a kövek alatt: fagy áramlott a talpunk alól. Nem volt nyugodt éjszakánk. Egyeseket az egyre csökkenő oxigénmennyiség tartott ébren, Zsolt pedig a kényelmetlen fekhelyre panaszkodva forgolódott. Már korán talpon voltunk, és gyors reggeli után sorban elindultunk. Csak Huba szöszmötölt, míg végül Doki kérdésére kibökte. Fáj a feje, sőt mintha láza is lenne. Sándor, az elővigyázatosság embere azt tanácsolta, maradjon még egy napig, és csak a pihenő után kövessen minket. Huba tehát, mint egy születésnap magára maradó ünnepeltje, integetett nekünk, ahogy a jakok után eredtünk. Nem csak ő, de néhány sátor is maradt a köztes táborban, némi élelemmel feltöltve. Részben a magasság által fejbe kólintott barátunk számára, részben pedig azért, mert még sokszor meg kell tennünk majd ezt az utat. Az ösvény egy gleccserháton vezetett, ködbe burkolózó jég- és sziklaalakzatok közt. Mégsem tudtuk átadni magunkat az esztétikai élvezeteknek. Helyzetünk olyan volt, mint egy rémálom, amelyben az ember rohanni akar, de csak ólmos mozdulatokra képes. Délután óriási jégtornyok tövébe állított kis sátorhoz érkeztünk, az amerikai expedíció második köztes táborához. „Most vagyunk a felénél”, mondta Zsolt, én pedig reméltem, hogy csak viccel. Újabb három óra vánszorgás után vettük észre lábunk alatt az első szemetet, ami Zsolt elmondása alapján tábor közeledtét jelezte. Majd egy dombocska tetejéről sátrak tűntek elő, az amerikaiak tábora, mögötte pedig egy jakkoponyával díszített totemoszlop mellett már állt néhány a sátraink közül. Ismét Zsolt és Koppány érkezett először, és rögtön munkába kezdtek. A boldog megérkezésig kínosan hosszú percek teltek még el. Az amerikaiaktól csak két megállóval lehetett eljutni az alig ötvenméternyire felállított konyhasátorig. Pihenésről azonban szó sem lehetett: közeledett az este, a jakokról lekerült dobozok, hordók kaotikus összevisszaságban vártak ránk a lejtőn, ráadásul a hó is szállingózni kezdett. Mire berendeztük a tábori lét alapját jelentő konyhasátrat, szürkülni kezdett. Hiába nehezítette tagjainkat a 6400 méteres magasság, hiába mélyített ráncokat a szemünk körül az egész napos gyaloglás, legtöbbünk nem is gondolt a pihenéssel Aki tudott, dolgozott, nemcsak magáért, hanem a társaiért is. Ági és Zoli főztek, Feri és Zsolt a legszükségesebbeket kaparták elő a dobozok mélyéről, Doki aszpirint osztott. Este pedig dobozokon és köveken ülve ugyan, de már meleg levest kanalaztunk.
4. Gárdos dokinak igaza volt: a szervezet a megérkezést követő tíz-tizenkét órában még a tartalékaiból gazdálkodik, később azonban elengedhetetlenül felveszi a magasság diktálta ritmust. És az a ritmus nem éppen feszes rock'n'roll. Másnap a szerteszét heverő dobozainkat terveztük rendbe szedni, de tevékenységünket a tengerszinten inkább szöszmötölésnek hívtuk volna. Kibontottunk, megmozgattunk néhány csomagot, de minden maradt a régiben. A rádiót és antennáját azért felállítottuk, kiderült, hogy az összeköttetés meglepően jó. Tisztán hallottuk alaptábori szakácsunkat, Tapát. A rendszert még az előző expedíció kommunikációfelelőse, Balogh Géza állította össze. Ez csak az egyik olyan volt, amikor nagyban támaszkodtunk az 1996-os tapasztalatokra. Doki minduntalan figyelmeztetett minket, hogy nem szabad az előző expedíció stratégiai hibáit elkövetnünk. Az akkori csapat meg nálunk is elcsigázottabban, kifacsarva érkezett az előretolt alaptáborba. Úgy gondolták, hogy tartalékaikat akkor őrzik meg legjobban, ha a mászások közti szüneteket tiszta pihenéssel töltik, és nem teszik meg minduntalan az alaptáborba vezető utat. Döntésük logikája érthető volt, hiszen a lefelé vezető út egy, a visszafelé pedig két napot vesz igénybe. Azzal, hogy ezt kihagyják, három nap tiszta pihenőhöz jutnak. A gondolatmenet csak egy helyen hibázott: ebben a magasságban nem létezik pihenés. Szinte minden készen állt a feladatra: már állt két nagy és egy köztes táborunk is, felszerelésünk hiánytalan, csupán a legfontosabb hiányzott. A hegy megmászásának stratégiája. Senki nem tudta, hogy mi fog következni azután, hogy feljöttünk a hegy lábához. Spontán szerveződő dolgaink közt nem láttunk előbbre néhány napnál. Pedig megfelelő taktika nélkül ezt a hegyet nem lehet meghódítani. Az Everest csúcsa ugyanis taktika, kitartás és szerencse kérdése. A mászás nem a nagy technikai kihívás miatt fárasztó. Nem kell különösebben nehéz terepen mászni, az út a gerincen vezet a csúcsig, egyszerűen gyalogolni kell felfelé. Csak éppen hosszan kell gyalogolni, egy szélnek kitett gerincen, miközben az oxigén mennyisége vészesen csökken. Ha nincs pontosan kiszámítva, melyik tábor hol áll, ha hamarabb kimerülnek a szervezet tartalékai, mint számították, ha odafenn kell várakozni a megfelelő időjárásra, könnyen végzetessé válhat a kaland. A stratégia kidolgozása persze nem egyszerű feladat, mert a hegymászás nem sportcsarnokban, hanem zabolátlan természeti körülmények közt zajlik. Minden pillanat hozhat új, nem várt fejleményeket. Nehéz számolni az olyan meglepő fordulatokkal, mint például Huba betegsége. A rádiózás során ugyanis nem csak az derült ki, hogy hibátlan a rendszerünk, hanem az is, hogy Huba, mivel állapota nem javult, visszatért az alaptáborba. Bár még csak az expedíció kezdeténél voltunk, tudtuk, hogy az esetnek könnyen lehetnek hosszabb távú következményei is. Előfordulhat, hogy kimarad a legesélyesebbek csapatából, ahova eddig sorolódott. Stratégiára egyelőre azonban csak elméletben volt szükség, mert akár bevallottuk, akár nem, mindnyájan megéreztük a magasságot. A sátrakban heverésztünk, vagy óvatosan ismerkedtünk az új világgal. Egy meggondolatlanul gyors lépésért néhány perces lihegéssel kellett fizetni. Bár az idő nem javult, Zsolt vezetésével egy reggel rövid kirándulás indult az út beszállásához. A 6700 méteres magasság nem tartogatott újdonságokat. Az egyetlen figyelemre méltó dolog egy sátorponyvába csavart hulla volt. Az Everesten ugyan meglehetősen gyakori, hogy szerencsétlenül járt hegymászók tetemébe botlik az ember, de ebben a magasságban szokatlan a baleset. Laci szerint a hegy felsőbb részein érte a végzete. Ott csomagolhatták be, és dobták az egyik hasadékba, a jég vándorlásával juthatott le idáig. Zsolt, a gyakorlat embere, síbotjával óvatosan megpiszkálta a csomagot. Egy karabinert sikerült kibontania, de érintésére porladni kezdett. Nagyon régi lehetett. Többet nem látott, mert olyan büdös áramlott kifele, hogy inkább hagyta az egészet. Az eset haszna annyi volt, hogy később hosszú estéken át vitatkozhatott a társaság, hogy tulajdonképpen mi is volt a csomagban, és mennyi ideje hányódhatott már a gleccser ölelésében. Az 1200 méterrel alacsonyabban fekvő alaptáborba érve úgy éreztük, hazaérkeztünk. Saját sátraink vártak minket, szakács gondoskodott a változatos ételekről, és ami a legfontosabb, mindezek élvezetéhez volt elég oxigén is. Eszünkbe sem jutott, hogy alig egy hete ezt a környéket még rideg kőmezőnek láttuk. A külvilág valami távoli, homályos dologgá vált, amiről értelmünk persze sokat tudott, de vajmi kevés köze volt a mindennapi valósághoz. A külvilág azonban nem Csipkerózsika: képtelen csendben ülni a fenekén, várva, hogy a távolban kalandozó hercegek visszatérjenek, és újra életet leheljenek belé. A külvilág féktelenül csinálja, amit szokott – a zűrzavart –, még akkor is ha az ember már éppen kezdett volna megfeledkezni róla. Amikor Huba kiabált nekem az étkezősátor ajtajából, hogy nem érti, amit az amerikai srác magyaráz, még úgy tűnt, egyszerű nyelvi problémáról van szó, nem a nagypolitika kopogtat be táborunkba. „Valami olyasmit értettem, hogy repülőgépek szálltak bele a World Trade Centerbe, meg a Pentagonba. Lefordítanád?” Jóindulatúan bólintottam, persze, valami félreértés lesz, Carlhoz, az amerikai mászóhoz fordultam, aki remegő hangon annyit mondott; New York romokban hever, és valami gáz van a Pentagonnal is. A romok alatt több ezer halott. A sztori úgy hangzott a Himalája közepén, mintha valaki arról próbálna meggyőzni minket: ufók foglalták el a Fehér Házat, mellesleg kiderült, az amerikai elnök maga is földönkívüli. „Huba, én ugyanazt értettem”, vallottam be. Az internetről letöltött hírek azonban már nem lehettek a magashegyi betegség tünetei. Csöndesen ültünk a sátorban. Úgy éreztem, mintha a Hév Tibetben című könyv Henrich Harrerje lennék: világtól való elvonultságom aurájába váratlanul betört a világpolitika. Egyik pillanatról a másikra pozíciója lett a helyzetünknek, és ez a pozíció – Harreréhez hasonlóan – védettsége mellett elszigeteltséggel is fenyegetett. „Öngyilkos merénylők tették”, vélte Koppány. „Arabok. A dzsihád – találgatott Borszéki Feri. – Boldogan mentek a halálba, hiszen a sok hitetlen elpusztításával azonnal a mennybe kerülnek.” „Igen, ez a hihetetlen fanatizmus a vallásból fakad. Gyermekkoruktól nevelik ezekbe az emberekbe, és fel sem vetődik bennük a kételkedés”, ezt Laci mondta, én meg elgondolkoztam, hogy az Everest megmászása nem ugyanilyen fanatikus dolog-e. Egy eszméért, egy érzésért mi is készek vagyunk feláldozni magunkat. Ahogy az öngyilkos merénylő is odadobta magát az iszlám nevű eszméért és érzésért. Hiszen tudjuk, az Everest megmászása nem kirándulás, nem olyan, mint mikor a jó muzulmán ellátogat a templomba. Ez is életre-halálra megy. A politika végül nem jött közelebb, az időjárás viszont egyre javult. Minél többet láttuk a hegyet a tábor felett, annál kevesebbet gondoltunk a világgal. Volt elég dolgunk. A szervezet követelte elveszett tartalékainak feltöltését. Napjainkat így az evés és pihenés töltötte ki. Ha a két tevékenység közül éppen egyikkel sem voltunk elfoglalva, kirándulást tettünk a másfél órai járásra fekvő Rongbukba. A hely leginkább kolostoráról nevezetes, mivel azt a korabeli lámák a hegyoldal egyik fotogén részére építették. Azt a turistát, aki itt járva nem készített fényképet a zászlókkal díszített kolostorról, háttérben a Mount Everesttel, valószínűleg ki sem engedik az országból. Rongbuk fekvése meggyőzhette a kínai hivatalnokokat is, így kerülhette el a környék legtöbb kolostorának sorsát, a földig rombolást. Egyszerűen elüldözték a szerzeteseket: látogatásunkkor már csak egy ráncos, tibeti öregasszony lakott a környéken, aki öt jüan fejében kinyitotta az egykor több száz láma lakhelyéül szolgáló komplexumot, és megmutatta az egyik, poros Buddha -szobrokkal és életkerék-ábrázolásokkal telezsúfolt termet. Néhány nap alatt, ahogy az a hasonló hullámhosszon lévő embereknél szokás, kialakult a szokások rendje, és a napi rutin. Expedíciónk egyre inkább hasonlított egy indián törzshöz. Nem arról van szó, hogy bölényvadászatba kezdtünk volna. A közösség működése vált olyan olajozottá és egyértelművé, mintha időtlen idők óta éltünk volna a prérin. Csapatunk hatékonyan működött, mert létezett egy közös pont értékrendjeinkben. Mindnyájunkat ugyanaz hozott ide, ugyanaz volt az apropója minden mondatunknak, minden gondolatunknak. Olyan ez, mint egy közös vallás. Akár
egy indián törzsé. De nem mindenben. Mert az indiánok ott is élnek, ahol a sátruk áll. Az indiánok bebarangolnák a környéket, figyelnék a levegőben párosával keringő gorakok röptét, mi viszont leginkább csak a hegyet figyeltük felettünk. Olyan volt nekünk, mint az aztékoknak a Napisten. A Csomolungma ugyanis valóban istenként tartja kezében a sorsunkat, Szeszélyétől függ majd az elkövetkező hónap minden fontos eseménye: és nemcsak az, hogy felérünk-e a csúcsra, hanem az is, hogy hogyan alszunk majd éjszakánként, és, hogy mennyire fázunk majd, mert fázni fogunk, az biztos. Sőt, még ennél is több: hogy leérünk-e majd épségben. Élet és halál ura volt a hegy. Már akkor éreztük ezt, mielőtt igazán közel merészkedtünk volna hozzá.
5. A körülmények kegyesek voltak a csapathoz. Második utunkra indultunk az előretolt alaptáborba, és a legrosszabbakra voltunk felkészülve. A testet és lelket felőrlő nehézségek azonban várattak magukra. Mintha nem is ugyanazon az úton jártunk volna. Néhány óra alatt elértük az első tábort és a következő délután már 6400 méteres magasságban sütkérezhettünk a napon. Később a konyhasátorban izgatott hangulatú gyűlést tartottunk. Zsolt a stabil időjárásra és jó kondíciónkra való tekintettel indulást javasolt. A cél már a 7000 méteren elhelyezkedő tábor volt. Este ahogy a hirtelen érkező fagy elől visszahúzódtunk a konyhasátorba, meglátogattak minket az amerikai expedíció követei, Carl és Mike. A rádiónkat szerették volna használni, az övékkel nem lehetett elérni az alaptábort. A hegyek közt, úgy látszik, tényleg bármi megtörténhet: a magyar barkácselektronika segítette ki az eszközarzenállal rendelkező amerikai expedíciót. A szívélyes légkörben megismerkedhettünk expedíciójuk problémáival is. A mi termékeny, de kaotikus szervezésünkkel szemben ők a klasszikus, hierarchikus rendszerben működtek, ami azt jelentette, hogy expedícióvezetőjük az alaptáborból irányította a többiek fenti munkáját. Ed, tartva attól, hogy kimerülnek, lerendelte a társaságot, akik kihúzták ugyan a köteleket az egyes táborig, de felszerelést már nem volt idejük felszállítani. Laci jó diplomáciai érzékkel felvetette, hogy a magyar csapat segítene a transzportban, ha használhatjuk a köteleiket. A felvezetés tökéletesen sikerült, így amerikaiak jobban örültek, mint mi magunk. A társaság az indulás reggelén sem zökkent ki a megszokott, kényelmes tempóból. Szórakozottan pakolásztunk, aki kész volt, útnak eredt. A mászás váratlan nehézségével a fal alá vezető gleccserre érve szembesültünk. A hóról visszaverődő napsugarak minden irányból perzseltek, de a forróság ellenére is talpig beöltözve kellett másznunk. Csak napszemüveg, kalap, magashegyi napkrém. és hosszú ujjú ruhák fedezékében kerülhettük el az égési sérüléseket. Rákapcsolódtunk a kötélre, mint a trolibuszok a vezetékre, és megindultunk a nyeregbe vezető hólejtőn. Az 50-70 fokos meredély szétzilálta a jó kondíciónkról alkotott képünket. Néhány lépés után hosszas lihegés következett, a táv nem fogyott, a víz viszont annál inkább. Szomjan lehet halni egy havas hegyoldalban? Büszkeségem maradékát egy Rongbukból odatévedt vidám kutya döntötte romba. A Rongbuk Erzsi névre keresztelt állat pajkosan rohangászott nyomainkban, ha lett volna bot az Everesten, örömmel hozta volna vissza azt is. Néha megállt valamelyikünk előtt, és farkcsóválva nézte, mit csinálunk, és miért ilyen lassan. Zsolt egy idő múlva beérte az amerikaiak serpáját, és az utolsó szakaszon már együtt húzták ki a kötelet, és taposták a nyomot. A jégfal alatt, 6900 méteren értük be a szűz terepen lelassult párost. Az árnyékban húsz fokkal hidegebb volt, egyszeriben előkerültek a vastag kabátok, kesztyűk. A hideg végre visszafordulásra késztette a kutyát, nem kellett tovább aggódnunk az épségéért, és kicsit hegymászósabban is éreztem magam nélküle, A táborhelyet nevezhetnénk akár festőinek is, ha bárki hajlandó volna odafenn festegetni. A függőgleccser oltalmában meghúzódó mezőről mindkét irányban feltárult a Himalája végtelennek tetsző csúcsrengetege. De a mélyben még a tábornak otthont adó morénahátat is nehéz volt felfedezni. Közelebbinek tűnt a csúcs, és tisztán kivehető volt a felfelé vezető útvonal, végig a gerincen. Mindenki gratulált mindenkinek, fényképek készültek változatos felállásban, aztán felállítottuk a sátrakat, bedobáltuk a hálózsákokat, főzőket, és mire a száraz levegőtől mindnyájan köhögni kezdtünk, már indultunk lefelé. Három órával később úgy, ahogy voltunk, műanyag bakancsban zuhantunk be a konyhasátorba, ahol a táborban maradt Zoli és Huba osztotta a forró teát. Száraz köhögések közepette szürcsöltük a folyadékot, ettünk valamit, majd rögtön aludni tértünk. Másnap már kezdett kirajzolódni a majdani csúcsesélyesek köre: Zsolt, Koppány, Laci, Ági és Doki tervezték megtenni a második táborba vezető utat. Huba nem érezte magát jól, Zoli csak a 7000 méteres magasság elérését tervezte, én pedig a szerződésemben foglaltak értelmében nem tarthattam velük. Zsolt délután már a pehelykabátokat próbálgatta, Koppány hómaszkban járkált, láthatóan ők ketten viselték legrosszabbul a várakozást. Doki magashegyi továbbképzést tartott vacsora előtt. Megismerkedtünk a tüdővizenyővel, az agyödémával, a fagyással, a kiszáradással, és mindezek kezelésével. Az előadás kedélyes légkörben zajlott, senkinek sem vette el a kedvét a mászástól. Szeptember 22-én délben végül csak négyen, Zsolt, Koppány, Ági és Doki indultak el. A korábbihoz hasonló körülmények között, szélcsendes, meleg időben kapaszkodtak fel a hólejtőn. Az előző mászáshoz képest annyi változott csak, hogy a kutya egészen a táborig kísérte a csapatot, és az éjszakát a hóba gömbölyödve töltötte. Az időjárás a következő nap sem változott, teljes szélcsendben haladtak a gerincen, ott, ahol öt évvel azelőtt Zsolt és Ági őrjöngő viharban, lépésről lépésre tudott csak haladni, azt is csak akkor, mikor percekre alábbhagyott a szél. Koppány vezette a menetet, mögötte a kutya, majd Zsolt következett. Nehezen tudott velük lépést tartani, csak azon igyekezett, hogy ne maradjon el túlságosan. Ha megállt lihegni, a gerinc alatti gleccsereket nézte. Ezer méterrel alatta, mindkét irányban, széles jégmező húzódott. Legutóbb ezeket sem tudta szemügyre venni. A vidám eb végül 7200 méteren unta meg ezt a játékot, visszafordult, néhány perc múlva elérte a vánszorgó Dokit és Ágit, üdvözölte őket, majd eltűnt a gerincen. A táborhelyet hó borította, és kérdéses volt, hogy egyáltalán tudnak-e sátrat állítani. Mindketten köhögtek, de tudták, hogy a pihenés és a meleg leves enyhíti majd a magasság okozta tüneteket. Egy szikla alatt fedeztek fel kisebb vízszintes részt, amit hólapátokkal próbáltak sátornyivá szélesíteni. Keserves munka volt, a puha hóban szinte lehetetlen szilárd alapot kialakítani. Beléjük mart a fagy is, pedig még fenn volt a Nap, Zsolt nem érezte a lábujjait. Háromnegyed órás munkával ástak ki egy másfél négyzetméternyi helyet, de a sátor egyik oldala még így is szabadon lógott. Közben feltűnt a Doki, és Zsolt leereszkedett hozzá, hogy segítsen sátrat állítani. Míg Doki zihált, ásni kezdett. Hamarosan régi szemét, törött sátorrudak, ponyvadarabok kerültek elő a hó alól. Sátor állhatott ott a tavaszi szezonban. Kétórai munkával állították fel a tábort, de mégsem voltak kényelmes fekhelyeik. A sátrak belső terének egy részét nem lehetett használni. Egyik oldalon a fölöttük emelkedő hófal nyomta össze a ponyvát, a másikon pedig a lejtő vett el területet. Ágiék később gyomorforgató bűzről is panaszkodtak, és remélték, hogy nem egy hulla rejtőzik a sátruk alatt. Az éjszaka további része se volt könnyebb. Főztek, de csak keveset tudtak enni, Doki a teaivás fontosságáról kiabált át Zsoltéknak. Csak a rádiózás javított a hangulaton. Odalentről ováció fogadta a teljesítményüket. Biztató jel volt, hogy az expedíció első harmadában sikerült elérni a 7800 méteres magasságot. Korán nyugovóra tértek, de éjjel csak forgolódtak a szűk helyen. Reggel vastag zúzmara borította a sátruk belsejét, hullott a hó a hálózsákjukba, átnedvesítette a ruhájukat, és Zsolt gyorsan ki is kászálódott a szabadba. Míg Koppány főzött, körbekamerázta a mozdulatlan, fagyos vidéket. Koppány a tea közben említette meg, hogy éppen aznap van a születésnapja. Az ideális körülményeknek köszönhetően két óra alatt visszaereszkedtek az Északi-nyeregig. Már a hófalban találkoztak a szintén 7800-ra tartó Lacival, Anitával, Ferivel, Hubával és Júliával. Két nappal később pedig újra az alaptáborban ült az egész csapat. A körülmények otthonosnak tűntek. Már az a hely számított otthonnak, ahol volt elég oxigén. Egy hónap telt el az indulás óta, és a tény, hogy normálisnak éreztük 5300 méterre jellemző körülményeket, világosan jelezte: a csapat készen áll a csúcsra.
6. Megváltozott az alaptábori hangulat. Lassan múltak a napok, a tábori élet is kezdett egyhangúvá válni. Egyetlen vágyunk az volt, hogy mielőbb a hegyen lehessünk. Addig viszont pihenni kellett néhány napot. Vártunk. Egyik este beszélgetésünk a taktika körüli heves vitába csapott át. Hogyan támadjunk csúcsot? Laci azt szerette volna, ha mindenki egyszerre indul, egy bolyban halad a csúcs felé. Zsolt viszont egyéni teljesítmények alapján szerveződő csapatokat javasolt. Doki helyeselt. „Nem jó, ha különböző képességű mászók mozognak együtt. Lacinak, Koppánynak és Zsoltnak kell együtt mászni. A többiek pedig a következő hullámban követhetnék őket.” Egy óra és egy kanna tejes tea után rajzolódott ki a menetrend. Három hullámban támadjuk a hegyet. Az addig sikertelenül próbálkozó Júlia és Huba tapossák a havat 7800-ig. Őket Doki és a másik két lány követi, és útjuk végén felállítanak egy sátrat 8300 méteren. A sort a három esélyes mászó zárja. Tökéletesen felépített stratégia volt. Egyetlen dolog zavarhatta csak meg. A valóság. Sűrű havazásban értük el az előretolt alaptábort, ahol egyéb szórakozás híján főzéssel töltöttük az időt. Júlia kreativitásának köszönhetően a tábori alapanyagokból flekkent, sült kolbászos krumplipürét, kukoricasalátát, túrógombócot és császármorzsát készítettünk. Az idő sem javult, csúcstámadás helyett hógolyóztunk, főztünk, heverésztünk estig. Zsolt egész nap a hegyet fürkészte. „Holnapra kiderül”, mondta az arra járóknak. De nem derült ki sem másnap, sem azután. Az idő változékony maradt, mi pedig vártuk az alkalmas pillanatot. Közeledett a szezon vége, októberben jártunk már. Az amerikaiak helyzete még kilátástalanabb volt. Vezetőjük műlábai nem bírták a megpróbáltatásokat. Egyikük sem járt még a hétezres tábor felett, és már csak nyolc napjuk volt az alaptáborukat leszállító karaván érkezéséig. Minket nem szorítottak határidők, de 6400-on mi sem várakozhattunk sokáig. Folyt a visszaszámlálás, ahogy Doki mondogatta. A társaság jókedvű volt, de a reggelinél egyre kevesebben jelentek meg. Hiába tettünk ki ínycsiklandozó ételeket az asztalra, csak a tea meg a kakaó fogyott, az étkezés végeztével félig teli konzervdobozok és megrágott szendvicsek maradtak utánunk. Kevés volt az oxigén normális emésztéshez. Október harmadikán tisztult ki az ég annyi ra, hogy Júlia és Huba útnak indulhatott. Zsolt meg Koppány zsákjaikba tömte az utolsó rohamoz szükséges felszerelést. Csak Laci lődörgött tovább a táborban, ahogy minden indulásnál, és ezúttal sem lehetett tudni, vajon csak lustaságból teszi-e, vagy azért, mert ez taktikája részét képezi. Zsolték mindenesetre Indultak, velük tartott az operatőr és én magam is, hogy 7000 méterig elkísérjük a csúcstámadó csapatot. Így láthattam, amikor a hegyoldal felénél, váratlan gyorsasággal megváltozott az időjárás. Felhőbe burkolózott a hegy, a meginduló, sűrű hóesésben hamarosan eltűnt előlünk a gerinc is. Zsolt és Koppány előrébb járt, és bár reménytelennek látszott a helyzet, nem mutatták jelét, hogy ezt tudomásul vették volna. Négykor találkoztunk a lefelé tartó barátainkkal. Borzalmas az idő odafenn, lihegték, a gerincen akkora a szél, hogy lehetetlen továbbmenni. Júliát megemelte egy erősebb széllökés. Meglepő volt, hogy Zsolt és Koppány a viszonyok érzékletes leírása ellenére is folytatták a mászást. Egyre mélyebb hóban gázoltunk, a nyereg alatti traverzben már nem tartottak a lépések, visszacsúsztunk, néha egy helyben tapostuk az omladozó felszínt. Mire a komor, szürke nyeregbe értem, Zsolt és Koppány már a sátorban ült. A délután csendesen, főzéssel telt, étvágyunk ugyan nem volt, de teából több litert is fogyasztottunk. Később rádión megtudtuk, hogy az előretolt alaptáborban is mínusz tíz fok körül van a hőmérséklet, és hogy Laci végül nem indult el utánunk. Átkiabáltuk a híreket a másik sátorba, aztán megkezdődött a klausztrofóbiás éjszaka. Zuhogott a hó, egy óra alatt befedte a sátor oldalait, fejünkhöz, lábunkhoz szorította a ponyvát, úgy éreztük, ránk tapad, a földhöz nyom a sátor. Időnként valamelyikünk arra riadt, hogy a homlokán érzi a hó súlyát. Ököllel kellett leverni a ponyvára rakódott havat. Egyikünk sem aludt egy óránál többet. Reggel a sátorajtón kilesve vastag, porcukorszerű hórétegen tekinthettünk végig. Miközben reggeli gyanánt egy szelet csokit igyekeztem magamba erőltetni, zuhogó, reccsenő hangokra lettem figyelmes. „Lavinák”, mondta Feri falfehér arccal. Gondoltam, hogy baj van, mert Zsolt nem rohant előre, valami nehezen érthető útmutatást kiabálva annak, aki éppen meghallja. Megvárt minket. „Vissza kell mennünk a táborba. De odáig is elég lavinaveszélyes a helyzet. Túl sok hó esett az éjjel.” Mindezt vigyorogva adta elő, és aki nem tudta, miről van szó, azt hihette volna, viccel. A háttérből felmorajló, majd elhaló zajok azonban egyértelművé tették, szó sincs tréfáról. Koppány közömbös arccal hallgatta, Feri filmezett, nekem sem jelentett többet egy puszta ténynél mindaz, amit mondott. Benne voltunk, itt már csak cselekedni lehetett. „Egyenként ereszkedünk vissza. Tartsatok legalább húsz méter távolságot a másiktól, és figyeljétek egymást. Ha valakit elvisz a lavina, ússzon, a többiek pedig ne veszítsék szem elől, hogy tudjuk, hol kell ásni.” Csak villanásokra emlékszem az útból: derékig állok a hóban, és várom, hogy Feri elérje a traverz végét. A kötél mentén siklom lefelé, nem is lépek, csúszom inkább a laza hóval. Aztán újra állok, míg távolabb kerülnek a többiek. Felülről kis lavinák rohannak át rajtam, hideg permettel szórják be a nyakam, az arcom. Amikor beértem az élen haladókat, éppen egy széles hasadékot vizsgáltak. „Ez eddig nem volt itt – mondta Koppány. – A kötél nem vezetett keresztül ilyesmin” Zsolt alaposabban körülnézett. Habos, friss hóban álltunk. „Egy lavina volt. Talán fél órája söpörhetett itt végig. Az vitte el a kötelet. Letértünk az útról.” Visszahúztuk a kötelet a helyes irányba, ereszkedtünk tovább, és senki sem gondolkodott el azon, mi lett volna, ha fél órával előbb indulunk fentről. Az előretolt alaptábort csak az utolsó morénadomb tetejéről pillantottuk meg. Lelassultunk, oldódott a feszültség. Néhányan a hóesés ellenére odakinn álltak és integettek. „Egész délelőtt a lavinák hangját hallgattuk”, mondta Kertész Zoli a konyhasátorban. Nevetve meséltünk a félórás szerencsénkről. A hegy mégsem hagyta, hogy sértetlenül távozzunk. Koppány másnap dagadt, vöröslő szemekkel ébredt. Hiába volt odalenn derengő szürkeség, az alattomos fények hószemüveg nélkül kikezdték a látását. Gárdos doki közepesen súlyos hóvakságot diagnosztizált, szemcseppeket adott, és alaptábori pihenést rendelt el. A csúcsesélyes tag másnap rezzenéstelen arccal összepakolt és elhagyta a felső tábort. Csatlakozott hozzá Huba is, aki nem szűnő fejfájását szerette volna kikúrálni. Végül néhány nap alatt mindenki visszatért az alaptáborba. A terv az volt, hogy 5300 méteren várjuk meg a mászásra alkalmas időt. A hangulat ekkor már gyökeresen más volt, mint legutóbbi pihenőnk alatt. Mintha turnusváltás után a hegymászókat egy csapat először táborozó kisdiákra cserélték volna. A szülői házból frissen kikerült nebulók napokon át ültek az étkezősátorban, olvasgattak, halkan beszélgettek. Amikor valamelyikük elcsendesedett, tapinthatóvá váltak az otthon körül járó gondolatok, a szürke kőmező helyére addig eseménytelennek hitt vasárnap délutánok, távoli asztaltársaságok, és meghitt pillanatok képei vetültek. Mindez persze érthető volt, az expedíció magja már közel három hónapja volt távol. Nem segített a hangulaton, hogy az újságíró és az operatőr végül hazautazott. Minden számítás szerint lejárt a csúcsmászás ideje, úgy tűnt, már csak a csomagolás és lassú levonulás van hátra, minket viszont követeltek haza a távoli főszerkesztők. A táborban maradók közül egyedül Zsolt nem vett részt a mit csinálsz majd, ha hazaérsz? kezdetű beszélgetésekben. A mászáson morfondírozott. Az idő azonban továbbra is bizonytalannak tűnt, és még ha hirtelen ki is tisztult volna, a hó leülepedésére akkor is napokig kellett volna várni.
7. Október közepén, egy enyhébb napon mégis megkezdték a csúcstámadást. Az előretolt alaptáborból Koppány, Doki és Zoli indultak előre, hogy nyomot tapossanak a csúcstámadó csapat, Zsolt és Laci számára. Koppányék feladata volt, hogy a csúcstámadáshoz egy sátrat is felállítsanak 8300 méteren. Az utóbbi napok erős szelei lefújták a hóréteget a lejtőről, kemény firnen haladtak. Csak Zoli fordult vissza, mert hágóvasait hetekkel azelőtt az első táborban hagyta, gondolván, hogy az eszköz csak onnan kell majd. Ezek nélkül azonban a kemény felszínen már nem tudott feljutni. A társaság látcsővel figyelte a párost, amint jó tempóban másznak a nyereg irányába. Ismét stabil volt az idő, talán az utolsó lehetőségük volt ez a hideg, szeles szezon érkezése előtt. Az első aggasztó jel Dokiék rádióüzenete volt a nyeregből. Egyik sátrukat széttépte a szél. Koppány az esti rádiózásnál mar erős szélről számolt be, pedig a tábor védett helyen állt. A reggel sem hozott megnyugvást. Tiszta volt az idő, de a gerincen tombolt a szél. A felhők úgy buktak át a gerincen, mint egy gyorsított felvételen. Koppányék mégis elindultak, ám az orkán hamarosan visszakergette őket a nyeregbe. „Lehetetlen tovább menni”, rádiózták. Doki azonban bizakodott. Míg 1996-ban csak 7000 méterig jutott, ezen a túrán könnyedén elérte a 7800as magasságot, és többször elmondta, hogy erősnek érzi magát akár a hármas tábor elérésére is. „Kellő óvatossággal 8000 méter fölött is vannak esélyeim”, mondta egy tábori beszélgetésen, Zsolt pedig kiérezte a hangjából, hogy Doki valójában mar a csúcsról beszél. „Egy napot várunk idefenn – rádiózták – Ha holnap sem javul a helyzet, visszafordulunk.” Másnapra elállt a szél, és mínusz tíz fokra melegedett a hőmérséklet, Koppány délben már a gerinc közepéről jelentkezett be: „Jók a körülmények, kemény firnen haladunk, stabil az idő. Gyertek!” Zsolt összepakolt, de Laci ezúttal sem volt lelkes: „Várjunk még, nem olyan biztos ez a dolog.” Vártak. Zsolt egyre feszültebb lett, elindult volna, ha Laci nem fogja vissza: „A háromórás rádióidőnél döntünk”, javasolta. Koppány lelkesedése három órakor sem csökkent, buzdította társaságot. „Mindjárt fenn vagyunk. Már látom a sziklás részt.” De Laci a kedvező hírek ellenére sem szánta rá magát az indulásra. Zsolt duzzogva, de letett a mászásról. Rendben, majd a következő hajnalban indulnak. Vagy ki tudja? Érezte, hogy kicsúszott az irányítás a kezükből. Az első néhány hét biztató eseményeit a teljes bizonytalanság váltotta fel. Várták az időjárási ablakot, úgy emlegették a könyvekből, statisztikákból ismert néhány napos stabil időt, mint valami különös istenséget. Koppány az esti rádiózásnál is optimista volt, bár még az előzőnél is ziláltabb tábor fogadta őket. Mindkét sátrukat megrongálta a szél, de az egyikbe azért be lehetett költözni. Az előretolt alaptábor konyhasátrában aznap este elmaradt a szokásos tervezgetés. Majd holnap meglátják. Reggel azonban hiába keltek korán Az idő tiszta volt, de csontig hatoló hideget lehelt a hegy odafent pedig ismét őrült iramban száguldottak felhők. Szabad szemmel is látták, ahogy sodorja a gerincen a havat a szél. A páros tízkor még a sátorból jelentkezett. Kemény éjszakájuk volt, a sátor szinte a fejük felett szakadt ronggyá, a hátukkal kellett tartani egész éjjel. Koppány hangja mögött hallották, ahogy valami ponyvát csapkod a szél. A táborban aggódva figyelték a gerincet, amelynek egyik pontján, a szakadozott ponyvák védelmében Doki és Koppány várta, hogy elindulhasson. Lefelé. Szó sem volt már csúcstámadásról, Egyszerűen vissza akartak érni a hegyről. Odalenn folyamatos vételre állították a rádiót. A két hegymászó étlen-szomjan ült a mind jobban szétszakadó sátorban. Az alapjaiban rázkódó tákolmányban nem lehetett beindítani a főzőt, így még vizet sem tudtak olvasztani, hogy a szomjukat csillapítsák. Ennek ellenére a hangjuk nyugodtnak tűnt. Háromkor határozták el magukat az indulásra. Annyit kértek csak, hogy aki tud, jöjjön eléjük segíteni. Aztán megszakadt az adás. Zsolt, Laci és Huba azonnal nekivágtak. Zsolt hat órakor ért a nyeregbe, nem látott senkit, rádiózott, de csak Kertész Zoli jelentkezett be a mindig vételre kapcsolt, előretolt alaptáborból: „Koppány egy órája rádiózott, és azt mondta, hogy már a nyereghez közelítenek. Menjetek eléjük.” Hét órakor érték el a gerinc alját. Tombolt a szél, meg-megtaszította őket, de a látási viszonyok jók voltak, elláttak egészen 7700 méterig. A gerincen azonban semmi nem mozdult. Zsolt a kamera zoomjával végigpásztázta az útvonalat, aztán tanácstalanul toporogtak. Visszafordultak volna? A kapott információk szerint látniuk kellett volna őket. Talán ő értett félre valamit? Ahhoz késő volt, hogy Zsolték elinduljanak felfelé. A következő tábor szerencsés esetben is nyolcórai gyaloglásra volt ebben a szélben. Visszatértek a nyeregbe, és előkészültek az éjszakára. Zsolt és Huba főztek, Laci pedig a sátrak közt téblábolt. Kilenc órakor rekedt kiabálást hallottak a sötétben. A lámpák fénycsóváiban Koppány alakja rajzolódott ki. Szakálla összefagyott, merev csimbókokban csüngött az arcán, szemei mélyen ültek, beszélni is alig tudott. „Doki visszafordult”, mondta, és berogyott a sátorba. Egy óra múlva, már teával a kezében mesélte, hogy egy meredekebb részen leereszkedve látta, Doki már nem követi. A vad szélben várt fél órát, nem látta pontosan, de mintha intett volna neki. „Intett nekem, és aztán eltűnt a perem mögött. Mi mást jelenthetett volna mindez, minthogy visszamegy a táborba? Én nem akartam visszamászni. A kötélen amúgy is hosszú idő lett volna felkapaszkodni. És nagyon fáztam, rettentő hideg volt. Átfújt rajtam a szél. Jöttem lefelé.” Dokinál nem maradt rádió. Majd holnap segítenek neki lejönni. Koppány ujjai másnapra belilultak. Talán a sokk miatt, de elfelejtette felvenni a vastag kesztyűjét, és egy vékony gyapjúkesztyűben szorította órákig a jégcsákányát. Szerinte azonban csak felszíni sérülés lehetett, kicsit fájtak az ujjvégei és elszíneződtek, de rendbe jön. Egyedül tért vissza az előretolt alaptáborba. Zsolt, Huba és Laci is bizakodva készültek fel a további mászásra, még reggelizni is tudtak egy keveset, a szél is csillapodott. A hőmérséklet azonban még mindig nagyon alacsony volt, és Zsolt furcsállta, hogy Laci nem a vastag pehelynadrágjában, pehelykabátjában indult útnak. Zsolt hamarosan a többiek előtt járt. Figyelte a gerincet, de hiába. Laci órával később visszafordult, nem tudta miért, mert már hallótávon kívül járt. Az egyre erősödő szélben Huba is lassult, és időnként mintha intett volna, hogy visszafordul, de Zsolt mindannyiszor jelezte, jöjjön csak tovább. Segítenie kell. A sziklák alatt érthetetlen látvány tárult a szeme elé. Doki hátizsákja feküdt a földön, kinyitva. Rossz előjel volt, hogy holmija mellett ott hevertek a síbotjai és a jégcsákánya is. A jégcsákány, amit az ember még két sátor közt mozogva is magánál tart. A jégcsákány, amely nélkül lehetetlen megállni, ha az ember megcsúszik egy lejtőn. Gondolkodásra nem volt sem lehetőség, sem idő sem elég oxigén. Zsolt behúzta a zsákot, egy karabinerrel a szikláról csüngő, kifakult kötélre akasztotta, majd folytatta az utat. Félóra múlva megpillantotta a sátrak foltjait. Szemei könnyeztek a szélben, annyit azonban látott hogy az egyik dombon Doki áll, és integet. De nem, csak az egyik sátor volt az. A szél lesodorta helyéről, és rúdjával a hóba fúródva, szélkakasként forgott a szélben, Erőltetett menetben gyalogolt a táborig,. Hátborzongató látvány tárult a szeme elé. Mindkét sátor romokban hevert, a felső még a helyén volt, de rúdjait elpattintotta a vihar, oldalai bedőltek, ponyvája verdesett a szélben. Végigtapogatta a sátor tartalmát érezte, hogy üres hálózsákokat, és egyéb kacatokat tapintanak csak kezei. Körbejárta a területet, de csak egy kibontott sátorrúdcsomót talált. Egyedül volt. Huba is megérkezett, és egy ideig csak néztek egymásra. Tekintetükben nem az ijedtség, hanem a fáradtság és a tanácstalanság tükröződött. Lerádióztak a völgybe, de nem tudtak mit mondani. „Nincs itt a Doki.” Pont ennyit éreztek Hogy nincs ott. Nem gondolták tovább a dolgot. „Itt aludhatnánk. Nagyon hideg van”, mondta bizonytalanul Huba. De Zsolt tudta, hogy nem maradhatnak fenn. „Akár sötétben is, de le kell mennünk. Lehet, hogy hamarosan még erősebb lesz a vihar.”
8. Zsolt másnap egy sötét pontot pillantott meg a hómezőn, éppen a kettes tábor alatt. Hátizsákjaikat ledobálva vágtak át a gleccseren. A távolság csökkenésével emberszerű formák bontakoztak ki a fehér háttér előtt De ez nem lehetett ő. A felpuffadt végtagok, a barna szilánkokká fagyott hús, a dagadt csuklóba vágó óra, mind egy több éves tetem benyomását keltette. A groteszk szögben álló lábak és karok közt nem látszott az arc. Eltakarta a kabát. Ami viszont éppen olyan volt, mint Dokié. A tetem félig a jégbe fagyva feküdt, nehezen tudtak hozzáférni. Lassan kerültek elő az ismerős ruhadarabok. A sál, a jellegzetes óra, a bakancs. „Halló, előretolt alaptábor? Itt Zsolt. Megtalaltuk a Dokit.” A mindig zajos, nyüzsgő tábor sikítóan csendessé vált. Koppány hazautazott: kezének fagyásai mégsem csak felületi sérülések voltak. Ujjvégei fekete, duzzadt hólyagokká puffadtak. Mielőbb kórházba kellett kerülnie. Vele tartott Huba is. Laci lement az alaptáborba, hogy a levonulást szervezze. Odafenn pedig maradt a csönd. Talán ez az űr hozta vissza a hetekkel azelőtti hangulatot. Eltűnt egy barát, megszűnt egy cél, de az utóbbi hónapok emlékei ott lebegtek közöttük. És ezekben az emlékekben még élt a Doki is. Júlia volt az első, aki kimondta: tudja, hogy mi történt, de mégsem érzi úgy, hogy az a valóság. Az idegőrlő várakozásban széteső expedíció maradéka újra közösséggé vált. Borzalmas feladatok vártak még rájuk. Az otthoniak kérésére előkészítették a tetemet a hazaszállításra. Miközben Zoli a testet kiszabadítani a mind jobban rázáródó jégboL Zsolt körbesétált a környéken. Egy kilométerrel arrébb rábukkant a sátorponyvára, amelyet Gárdosék vittek magukkal. Kibontva hevert a havon. Zsoltnak felrémlett a szétszakadt sátor mellett talált rúdköteg, és összeállt a kép. Doki sátrat akart állítani. Elfáradt, pánikba esett, ledobta a hátizsákját, előkaparta belőle a sátrat, és minden mást hátrahagyva kapaszkodott vissza a táborig. Ahogy kibontotta a sátrat, belekapott a szél, kibillentette egyensúlyából, és a meredek oldalba lökte. Jégcsákánya pedig néhány száz méterrel arrébb, a hátizsákja mellett volt leszúrva. Testét végül a sátorba csavarva temették el egy gleccserhasadékban. Később emléktáblát faragtak neki az alaptábor feletti jelképes temetőben. Reinhard Wlasich kőtáblája mellé helyezték el.
2002 – Mount Everest 1. Zsolt és Mécs Laci az expedíció szomorú végkifejlete ellenére is új tervekkel érkezett meg Ferihegyre: nem adják fel, és a következő szezonban újra megpróbálják. Még halomban álltak szobájukban, a mosatlan jégcsákányok, de már telefonáltak a magyar hegymászás elismert alakjának, Ozsváth Attilának, hogy meghívják az expedíció technikai vezetőjének. Nem volt alaptalan a bizalmuk, a tapasztalt alpinista olyan tervvel állt elő, amire a fejlett hegymászónemzetek legjobbjai is megemelték volna a jégcsákányukat. A kereskedelmi expedíciók által bejáratott, kreatív megoldásokat nem kívánó normál út helyett a tibeti oldal Nagy Kuloárját akarta megmászni. A nehéz és veszélyes útvonal új taktikát követelt. Nem alkalmazhatták a klasszikus expedíciózás táborláncokon alapuló módszerét. A Nagy Kuloárban csak alpin stílusban volt érdemes mászni, azaz minimális felszereléssel, egyetlen, gyors rohammal kellett elérni a csúcsot. Ez a tiszta, a környezetet alig terhelő, viszont jó erőnlétei és technikai felkészültséget igénylő módszer már a korszerű hegymászás szellemiségét képviselte. Hasonló volt Zsolt lenyűgöző, engedély nélküli Nanga Parbat-mászásához. Zsolt nemcsak hegymászó szempontok miatt támogatta a tavaszi expedíciót, hanem mert ekkorra állt végleg a feje tetejére az élete. A Pest határában vásárolt kis háza három év alatt bedöntötte amúgy is ingatag anyagi helyzetét, és a megélhetésért zajló versenyfutásban csak az előző évben volt némi szünet, amikor profi sportolóként fizetést kapott a hegymászásért. Ez azonban hosszú távon csak arra volt jó, hogy elveszítse maradék munkakapcsolatait is, így végül az a furcsa képlet állt elő, hogy számára a hegyek jelentették a biztos, polgári létet. Az expedíción voltak feladatai, volt ellátása és élelme. Mindezek ugyanakkor nem voltak elmondhatók magyarországi hétköznapjairól Mielőbb menni akart,- inkább az igényeit igazította a körülményekhez arra a rövid időre, amíg otthon tartózkodik. Előadásokat tartott az országban, ebből jutott szerény bevételhez. Az előkészületek sarkalatos pontja persze nem a tervek kidolgozása, hanem a támogatások megszerzése volt. A helyzetüket az expedíciók körüli negatív sajtóvisszhang nehezítette. Egyre több helyen vetették a szemükre, hogy meggondolatlanság volt 2001-ben két expedíciónak is állami támogatást adni, különösen, hogy egyik sem volt sikeres. A felvetésekre nehezen tudtak válaszolni, a közvélemény nem értette volna, ha elmondják, hogy terv és terv közt mekkora különbségek lehetnek. Szakmai újságírás hiányában olyan volt a helyzetük, mintha autót még sosem látott újságíróknak kellene megmagyarázni, hogy a Forma-1-en miért kénszerültek kereket cserélni, és versenytársuk miért maradt le a Skodájával. Az ellentmondásos helyzetben sok szponzor visszalépett, és így mindkét csapatnak az Ifjúsági és Sport Minisztérium támogatása jelentette az egyetlen esélyt. A minisztérium pedig a biztosabb cél felé hajlott. Míg a Nagy Kuloár nemzetközileg jelentős teljesítmény lett volna, de sok kockázattal járt, az Explorers jó érzékkel a másik végletet képviselte, szakítottak előző évi imidzsükkel: ezúttal nem a világ egyik legnehezebb hegymászófeladatával keltettek érdeklődést terveik iránt, hanem a biztos feljutást célozták meg. A kereskedelmi expedíciók által bejáratott nepáli oldal felől hirdették meg túrájukat Az Everestet ebből az irányból serpák százaival kísért expedíciók ostromolják, és a normál út a csúcsig végig kötelekkel biztosított. Veszély esetén ezen az útvonalon van a legnagyobb esély a tragédia elkerülésére, és a hegymászóipari módszerekke1 jóval könnyebb, de persze még így sem biztos a csúcs elérése. Laci március elején jelentette be: vagy csatlakoznak az Explorers tervéhez, vagy abban az évben nem mennek sehova. Ozsváth Attila számára egyértelmű volt a válasz. Ő csak egy saját stílusába illeszkedő expedíció miatt lett volna hajlandó hosszabb időre elhagyni a családját és a munkáját, Laci és Zsolt viszont választhatott a Magyarországon töltött szezon, vagy az Everest normálútja között. Legyen közös nemzeti expedíció, bólintottak. Az expedíció a kompromisszumok és hallgatások révén kívülre egységes arculatot kapott, és a kényes kérdések feszegetésére amúgy sem volt sok idő. Két hét alatt kellett összekészülniük a több mint két hónapos expedícióra. Dolguk szerencsére csak a saját felszerelésükkel volt, minden egyebet, az engedélyeket, serpákat, sátrakat, élelmet, kommunikációt, technikai hátteret az expedíciót szervező cég, a Himalayan Guides emberei intéztek. A repülőn igyekezték kipihenni magukat, mert Nepálba érkezve sem lazult a program. Megismerkedtek az expedíció főnökével, Henry Toddal, aki sajnos nem kísérhette őket tovább. A szimpatikusnak tűnő Henryt azért tiltották ki a régióból, mert az alaptáborban megvert egy újságírót. A baráti hangulatú sörözésen ott volt két helyettese, az angol Jeffry Stanford és az amerikai Mike Morris is. Csak néhány szót váltottak majd folytatódott a rohanás: a másnap hajnali indulás előtt szállítható állapotba kellett hozniuk a Nepálban raktározott felszerelést. Egész éjjel csomagoltak, és inkább érezték magukat túlórázó munkásoknak a futószalag mellett, mint hegymászóknak. Két óra alvás után támolyogtak ki a repülőtérre, hogy az Everest alaptáborához legközelebbi településre Laklába repüljenek. Innen néhány napos gyaloglással érhető el az alaptábor. Az Everest nepáli oldala szárazföldi úton csak nehezen közelíthető meg. Autóval a táv feléig lehet eljutni, onnan gyalogösvényeken két hetes menet az alaptábor. Érthető, ha a mai expedíciók inkább a légi utat választják. Az Everest első megmászóinak persze még az autós-túrázós megoldás is könnyebbség lett volna. Hillarynek és Norgaynek 1953-ban utak hiányában a mai táv tízszeresét kellett legyalogolnia. A repülőút alatt Zsolt néha úgy érezte, a légi út helyett szívesen vállalná a többhetes gyaloglást. A tizenkét üléses, légcsavaros gép nem a hegyek felett, hanem azok közt szállt, az ablakokból látni lehetett a dzsungelt, és a völgyekben megbújó, bádogfedeles házakat. A pilóta csak a kikerülhetetlen hegyhátakhoz közeledve emelte meg a gépet, komolyabb mennyiségű adrenalin mégis már a leszállás során szabadult fel az utasokban. A gép egy hegyoldalba vájt, apró betoncsík felé vette az irányt, és csak percek múlva vált egyértelművé, hogy a pilóta valóban a leszálláson gondolkodik. A betonfelület elképesztően kicsi volt, de legalább nem lehetett túlfutni rajta: végét határozottan jelölte sziklafal. A tervezők a pálya rövidségét annak lejtésével próbálták ellensúlyozni, habár egyértelmű volt, hogy hiába emelkedik meredeken a betonszalag, azért a hegyoldalba csapódva kétségkívül szörnyethalnának. Miután mégsem borították lángba a környező dzsungelt, az izgalomtól, a magasságtól és a fáradtságtól szédelegve útnak indultak. A túraösvényről hamarosan kiderült, hogy az valójában a helyiek főútvonala. A vidék nem bővelkedett letelepedésre, házépítésre alkalmas területekben, így a házak a gyalogösvény mellé szorultak. Egyik falukkal a meredek hegyoldalra támaszkodtak, vagy a túloldali szakadék fölé lógtak. Úgy tűnt, mintha, egy keskeny, de több kilométer hosszú faluban gyalogoltak volna. A vidéken pezsgő élet folyt, mindenki szállított valamit valahová, mégpedig leginkább emberi erővel. Nők, férfiak, gyerekek cipeltek terményeket szárított jaktrágyát, kólát a homlokukkal tartott hátikosarakban. Jakokat vagy egyéb jószágot keveset láttak. Valószínűleg nem volt elég az állattartáshoz szükséges legelő. A falusiak annak ellenére sem tekintették járkáló pénzeszsákoknak a turistákat, hogy már megjelentek az olyan civilizációs vívmányok, mint a pizza, amit a környék központjában, Namche Bazaarban fogyasztottak, vagy a hotel tradicionális berendezésű szobájában a műholdas internetkapcsolat. Időnként jakkaravánok érték be őket, dobozok, hordók, összecsukható tábori székek, gázpalackok zötyögtek el mellettük, több ezer kilónyi csomag, amelyben, összekeveredve más expedíciók felszereléseivel, ott utazhatott az ő holmijuk is. Az Everestnek sokáig nyomait sem látták, bár már egyre kopárabb terepen vezetett az út. Zsoltot a kíváncsiság hajtotta előre, így ő láthatta, először a hegy nepáli oldalának legmarkánsabb jellegzetességét, a Khumbu-jégesésnek nevezett hatalmas, töredezett gleccserfelszínt. A jég előtti
csupasz morénamezőn pedig sátrak tarka foltjai tűntek fel jóval több, mint amennyire számított. Az alaptábor.
2. Az utolsó morénadombról ereszkedett alá, amikor meglátta a felé siető serpát. „Jó napot, uram. Melyik expedícióra jött? Himalayan Guides? Akkor adja ide a zsákját, kérem. Bekísérem.” Zsolt csak hebegni tudott, hogy ha már idáig cipelte, akkor a sátrakig igazán elviszi a csomagját, aztán megdöbbenesét néhány botlással leplezve követte a serpát egy kőépületbe. Kezébe nyomtak egy bögre teát, egy tál kekszet toltak elé, és megkérdezték, hogy már most vacsorázna-e, vagy megvárják az estét. A következő napokon befutottak a csapat további tagjai, kialakult a napirend: reggel kávéval ébresztették őket, aztán a sátrak köz heverésztek, a hegyet figyelték, vagy sétát tettek a környező dombokra. Ebéd után, a desszert közben megérkeztek a felhők, a hó, ők pedig az étkezősátorba húzódtak vissza. Zsolt gyakran beszélgetett a táborukban lakó icewall doctorokkal. Ők a serpák, akiknél senki nem ismeri jobban az 5400 métertől 6100 méteres magasságig húzódó, gigantikus jéglabirintust, a Khumbu-jégesést. A „doktorok” nem tagjai egyik expedíciónak sem, de mégis minden expedíciótól közösen kapnak fizetést. Nekik kellett kiépíteni és karbantartani az állandóan mozgásban lévő gleccserfolyam járható útját. Minden szezon kezdetén feltérképezték a jégtornyok, hasadékok és jégfalak átláthatatlan és veszélyes rendszerét, köteleket húztak ki az aljától a tetejéig, a hasadékok fölé pedig könnyű alumíniumlétrákat helyeztek. A gárdának ezzel azonban nem fejeződött be a munkája. A jégesés állandó mozgásban volt, napi egy métert haladt a völgy irányába, jégtömbök dőltek le, hasadékok nyíltak szét. Az icewall doctorok folyamatosan járőröztek, karbantartva a kuncsaftok áramlási útvonalát. Zsoltot meglepte, hogy a doktorok némelyike még sosem járt a gleccser felett, a hegyen, noha volt köztük, aki már évtizede űzte az ipart. Egy délelőtt Laci és Zsolt ellátogattak a gleccserre, ahol megismerkedtek a helyi mászóstílussal. Egy hasadék pereménél kis csoport hegymászóra lettek figyelmesek. A társaság iszonyodva nézte, amint egyik társuk életveszélyes feladatot hajt végre: remegő lábakkal átkel a hasadék fölé fektetett létrán. A kuncsaftot nemcsak egy kötél, a kezét fogó serpa is biztosította. „Ezek akarnak felmenni az Everestre?”, néztek össze, aztán helyet kérve átsétáltak. A serpák figyelme váratlanul rájuk irányult. Úgy reagáltak, mintha Zsolt és Laci egy vékony jégcsapba kapaszkodva hintáztak volna a mély hasadék felett. Nehezen tudták megnyugtatni őket, hogy segítség nélkül is elboldogulnak a vidéken. A napok múlását csak lassuló pulzusuk, és a serpák visszaszámlása jelezte. Reggelenként bejelentették, hogy hány nap van még hátra pudzsáig, a táborba érkező tibeti láma szertartásáig. Mindez nem csak a folklór miatt volt érdekes a hegymászóknak. Igaz, hogy színes ceremónia, ahogy a láma megáldja a mászókat, a serpákat, és a felszereléseiket, e legalább olyan fontos, hogy a serpák csak a pudzsa után hajlandók elindulni a hegyre, és ezt elvárják a hegymászóktól is. Ha valaki az áldás előtt az alaptábor fölött éjszakázik, balsorsot hoz az expedícióra. Zsolt bírta a serpákat, de azt vallotta, hogy a hegyen jobb, ha az ember magára támaszkodik, nem pedig különböző istenségekre, így napokkal a pudzsa előtt egyedül vágott neki a hegynek. A Khumbun gyorsan átért, a kiépített út nem sok nehézséget támasztott, és onnan már csak rövid gyaloglás vezetett az egyes tábor helyéig. Nyugati hegymászó még nem járt ott a szezonban, csak a serpák által felhordott felszerelések álltak halomban. Zsolt felvert egy sátrat, és a hideg miatt már négykor bebújt hálózsákjába. Visszaérkezésekor pezsgett a tábor. Látott egy apró, vörös köpenyes embert, aki mormogott valamit a kőből emelt szentélynél, de csak reggelije végeztével tudatosult benne, hogy miért csoportosul táboruk minden tagja a hajlongó és mantrázó láma körül. A szentély egyik oldalán almák, kólák, viszkisüvegek, édességek sorakoztak. A túloldalon az áldásra váró felszereléseket halmozta fel a csapat: hágóvasak, jégcsákányok, kötelek hevertek a kövön. Elfelejtette odavinni a szerszámait, de lelkesen részt vett a szertartást lezáró rizs- és lisztszórásban. Végül felállították a póznát, amiről öt irányban futottak le imazászló füzérek, ezzel hivatalossá vált, hogy a Himalayan Guides is megkapta a mászáshoz szükséges áldásokat. Bár talán hangsúlyosabb jel volt, hogy a sátraik közül hamarosan zajok, nevetgélés és csörömpölés hangjai szűrődtek ki: kezdetét vette a pudzsát követő buli. Zsolt visszabújt a sátrába, nem ment el a többiekkel a szomszédos tábor pudzsájára sem, ahonnan a srácok csak este és feltűnően jó hangulatban kerültek elő.
3. Az első, hivatalos mászásra a jó idő beköszöntével, április 16-án indultak el. Fél hétkor elhagyták a tábort, de a tömeget így sem tudták elkerülni. A gleccseren egymást érték a színes ruhás mászók, a nehezebb részeken pedig negyedórákat is kellett várni. Már tízkor elérték az egyes tábort és Zsolt a sátorban pihenve úgy döntött, hogy délután tovább mászik. Nem volt fáradt és a magasság sem zavarta. Egyedül vágott neki a Hallgatás völgyének, és alig két óra alatt elérte a 6400 méteres tábort. Itt is csak egy depósátor állt még, ledobta a csomagját, és mivel id és ereje is volt, elindult a völgy végébe. A Hornbein-kuloár beszállását szerette volna megtalálni. Megérkezésük óta tervezte, hogy nem áll be a normálúton vánszorgók sorába, hanem inkább a nehéz, de gyors mászással próbálkozik meg. A Hornbein-kuloár éppen a normálúttal ellentétes irányból közelíti meg a hegyet. A mászó a nyugati gerincen átkel a hegy túlsó oldalára, Tibetbe, és a kuloárba csatlakozva éri el a csúcsot. A beszállás felé vezető hómező érintetlen volt, és a hóval fedett hasadékoktól félve inkább visszafordult. Az éjszakát egyedül töltötte. Fájt a feje, megpróbált mihamarabb elaludni. Másnap a gleccseren vonuló, színes hangyák képe újra felpiszkálta a motivációját, és megint nekivágott a Hornbein-kuloárba vezető útnak. Órákig bolyongott a jégfalak és hasadékok közt de csak a táv feléig jutott. Akkor indult vissza, amikor mozgást látott a tábornál. Mécs Laci, Ács Zoli és Konyi állították sátraikat. A háromnapos túrát követően átadták magukat az alaptábori mászó-szanatórium örömeinek. A szokásos programok mellé felsorakoztak a zenés előadói estek: Mező szerzett egy gitárt és népszerű magyar slágereket adott elő, az amerikai és angol csapattagok megrökönyödésére. Később ők is ráéreztek az élőzene ízére, és míg a magyarok előadták Demjén Rózsitól a Szerelemvonatot, ők a Born To Be Wild ot énekelték el. A programokat színesítette egy amerikai kutatóexpedíció technikai felszerelése. Az elektronikus arzenált azért cipelték fel, hogy megvizsgálják, miként hat a magasság az emberi agy beszédközpontjára, de volt velük egy laptop, ami abban az időben még nem volt alapfelszerelés a hegyen. A gép DVD-lejátszójának köszönhetően a Himalája közepén tekinthették meg A sólyom végveszélyben című filmet, amiben amerikai katonák szomáliai lakosokat mészárolnak, valamint egy Jackie Chan-mozit, amiben a kínai srác más kínaiakat pofoz, és egy olyan filmet, amiben Brad Pitt nem rugdos meg senkit, de hosszú időre Tibetben ragad. Három nap mozizás után kitisztult az idő, és Zsolt már pakolta a felszerelését, hogy túlessen a következő akklimatizációs fázison, a hármas táborbeli éjszakázáson. Gyorsan formába akart lendülni, hogy ha beköszönt a jó idő, készen álljon a csúcsrohamra. A mászás a második tábor felett vált izgalmassá. A Lhoce és az Everest közti falon vezető út meredek volt, és technikailag is nagyobb kihívást jelentett. Végtelennek tetsző, szinte függőleges jégfalakon és 60-70 fokos hólejtőkön kapaszkodtak. A szakasz a legtöbb fizetős mászó számára legyőzhetetlen akadályt jelentett volna a serpák által kihúzott kötél nélkül. Így viszont hosszú sorban vonultak előtte és mögötte a mászók, beülőjükre erősített mászógépüket tologatva fölfelé a kötélen, hogy ha kicsúsznak vagy elfáradnak, ne kelljen mást csinálni, mint egyszerűen leülni. A szakasz közepén jégbe fagyott sátormaradványok, rudak, szemét kandikált ki a felszín alól. A centiméterről centiméterre lefelé csúszó gigantikus jégmassza ragadta magával a hajdani táborok huladékát. A 7200 méteres tábor helyét nem a terepadottságok jelölték ki. A hármas tábort a hegyoldalnak arra a részére helyezték a serpák, ahová egy nap alatt még rossz időben is el lehet jutni. Így viszont a meredek gleccserfalból kellett helyeket vájni a sátraknak. Minden sátor egy külön kis erkélyen állt, és minden sátorhoz külön kötél vezetett. Úgy tűnt, hogy még a szomszédoláshoz is szükség lesz a jégcsákányra és a hágóvasra. Zsolt beköltözött az egyik déli fekvésű sátorba, ivott egy teát a többiekkel, aztán egyedül maradt. Mindenki más visszatért a kettes táborba. Délutánra erős szél támadt. A tábor egy domb alatt helyezkedett el, és a lezúduló hó néhány óra alatt betemette a sátrat. Időnként ki kellett bújnia, hogy hólapátjával könnyítsen a ponyvára nehezedő súlyon. Reggel hideg, viharos időben ereszkedett vissza a kettes táborba, amelynek helyét most levegőben röpködő sátrak jelezték. A morénanyelven felállított sátrak némelyikét tízméteres magasságba emelte a szél. Serpák rohangáltak kétségbeesetten kuncsaftjaik hajlékai után, a magyar csapat pedig hegymászó kötelekkel fogta le saját táboruk darabjait. A következő reggel pedig, visszatértek az alaptáborba, csak Laci és expedíciószervezőjük egy angol kuncsaftja, Peter Legate maradt a hegyen.
4. Zsolt már az alaptáborban értesült arról, hogy egyik serpájukat sürgősen útnak indították odafentről, mivel a hármas táborban súlyos fagyási sérüléseket szenvedett. Tudták kiről van szó, a fiatal serpa mindig kitűnt erejével és sebességével. Első szezonját töltötte a hegyen, az előző években csak mint konyhafiú kísérte az expedíciókat. Sajnálták, hogy éppen ezt a törekvő, szorgalmas serpát érte baleset. Mire a fiú hatalmas, kölcsönbe kapott pehelykesztyűiben elérte az alaptábort, már értesítették az orvost, és a konyhasátorban előkészítették az elsősegélydobozt. A serpa könnyes szemmel tűrte, ahogy a hegymászók lehúzzák a húszfokos meleg ellenére hordott kesztyűket. Majd a vállukat vonogatták. Zsolték nem fekete, üszkösödő csonkokat pillantottak meg, hanem csupán néhány lilás foltot az ujjak végén. Aztán hátba veregették, hogy kicsit hámlani fog, de néhány hét alatt rendbe jön. A srácot megviselte az eset. Rádöbbent, miért keresnek néhány hónap alatt egész éves jövedelmeket a kollégái. Rájött, hogy számára a sors a konyhai munkát jelölte ki, de azt is csak a következő szezontól. Már másnap elhagyta a hegyet, hogy visszatérjen a falujába. Mindeközben, bár erős szél fújt, Laci és Peter Legate elindultak a hármas táborba. Laci a vihar ellenére hamar, öt órával az indulás után már a táborban főzőcskézett, Peternek kilenc órájába telt elérni a sátrakig. Annyira elcsigázott volt, hogy Lacit meg sem kereste, beköltözött a legközelebbi erkélyre felállított sátorba. Megérkezéséről csak az alaptáborban tudtak, Lacinál nem volt rádió. Peter értesítette a lentieket, hogy elérte a 7200 méteres magasságot, és hogy sikeresen bebújt a hálózsákjába. Hangjából érezni lehetett a kimerültséget és a gyámoltalanságot. Még a főzéshez sem volt ereje. Étlen és főleg szomjan hevert a sátorban, egyedül. Az expedíció a szél erősödésével kezdett igazán aggódni. Az alaptáborban mínusz tíz fokra zuhant a hőmérséklet, a hármasban mínusz harminc is lehetett. Buzdították az angol mászót, hogy keresse meg társát, mert együtt nagyobb biztonságban vannak. Déltájban már Laci jelentkezett be a rádión. Megtalálták egymást, főznek, és várják, hogy elüljön a vihar. Egy napra a sátorban rekedtek, és csak a következő nap kezdtek ereszkedni. Nem sokkal később sokkoló hír futott végig a táboron. Valaki lezuhant a hegyen. Elborzadtak, de nem lepődtek különösebben. Sok gyakorlatlan hegymászó volt a hármas táborban, néhányuknak még egy alpoki mászás is komoly feladatnak számított volna. Egy órával később érkeztek meg a részletek: Peter volt az áldozat. A holtfáradt, és megtört Laci két nappal később számolt be a lidérces napról. Már indulásnál nyilvánvaló volt számára, hogy a táborban valóban ő a leggyakorlottabb mászó. Vállalta, előremegy és kiszabadítja a hóval betemetett köteleket. A fal alsó harmadánál járhatott, amikor kiáltásra kapta fel a fejét, majd egy alak zúgott el mellette. Megismerte, Peter volt az. Kicsúszott a meredek lejtőn, valamit elszúrhatott a biztosítással, megfogni viszont már nem tudta magát. Vércsíkot húzott a jégen, majd becsapódott egy hasadékba. Laci sietett volna utána, de a veszélyes terepen csak lassan ereszkedhetett. A hasadék csendes volt, mély, és a sötétben nem mozdult senki. Pár percig hallózott, figyelt, aztán elindult a második táborba kötélért és segítségért. Késő délutánra ért vissza. A hasadék mélyén már csak a kihűlt tetemet találta. Peter személyes tárgyaival botorkált vissza a kettes táborba. A baleset elszomorította, de nem bénította le a csapatot. Ha nem is beszéltek róla, mindenki tudta, hogy a szezon végén sok esetben kevesebben mennek haza, mint amennyien érkeztek. Természetes volt tehát, hogy tartalékai feltöltése után Zsolt újra elindult, ezúttal már a Délinyeregbe. A négyes táborba a hegymászók rendszerint csak a csúcstámadás során másznak fel, de ő sajátos technikát talált ki magának. Úgy gondolta, egy éjszaka 8000 méter körül segíthet a megfelelő kondícióba kerülni. Ha majd egyedül mászik a Hornbein-kuloárban, fontos lesz az akklimatizáció.
5. Négy óra alatt érte el a kettes tábort, olyan gyorsan, mintha néhány hete nem is ezen a vidéken mászott volna ólmos lassúsággal. Ebédidőben már a konyhasátorban ült. A tábor a tibeti oldal előretolt alaptáborához hasonló funkciót töltött be, csak itt még saját szakácsuk is volt, úgyhogy hamarosan nepáli levest kanalazgatott. Másnap, ahogy az már megszokott volt, az egyik fiatal serpa ébresztette őket. „Sir, black tea or milk tea, you want?” Zsolt pedig szokás szerint elküldte, hogy ő nem kér, csak az amerikai mászók teáznak reggel. Optimista hangulatban hagyta el a tábort. Jól haladt, nem kellett számolnia a lépéseit, a többiek elmaradtak mögötte. Ismét az üres hármas táborba érkezett, felmászott az egyik sátorig, és nem sokkal később a teáját főzte. Hideg volt a ponyva alatt, bebújt a hálózsákba, és álomba merült. A cipzár éles hangja rántotta vissza az oxigénhiányos szendergésből. Ács Zoli tűnt fel az ajtórésben, mögötte már csak derengett a táj. Egy újabb óra múlva érkezett meg Mezei, Várkonyi pedig rádión jelentkezett be, hogy visszafordult, a hágóvasával történt valami. Reggel hegymászó eszközök csörömpölése ébresztette őket. Egy csapat serpa mászott el a sátrak mellett. „A Déli-nyeregbe mennek. Most építik ki a tábort odafenn – állapította meg Zsolt. – Nagyon korán elindulhattak lentről. Talán már kettőkor úton voltak.” Mire ő is beállt a sorba, kötél vezetett az addig szűz hegyoldalban. Az elöl mozgó, könnyebb zsákokat cipelő serpák húzták ki a kötelet, csavarták be a jégcsavarokat vagy szúrták le a hóba a hószegeket. A terep továbbra is meredek volt, de a délelőtti hideg szaporább mozgásra ösztönözte. Serpákat hagyott le, úgy tűnt, ebben a magasságban már ők sem olyan fürgék. Melegedett az idő, de a meredek terepen képtelen volt megszabadulni a reggeli fagyban magára húzott pehelyruháitól. Izzadva, kiszáradva vánszorgott. A Genfi-sarkantyúnak nevezett, fekete, palás sziklaoldalban már csak rövid szakaszokat tudott megtenni. Nehezítette a mozgást, hogy a sziklát kötelek kaotikus szövedéke borította, a régebbi expedíciók gyakran többéves, elkopott kötelei mellett újabb, de gyanús szögben futó szálak is csüngtek, amelyeket valószínűleg a viharos szelek téptek ki helyükről. Valahol ezek közt bújtak meg az újonnan kihelyezett kötelek, csak éppen meg kellett találni őket. Már a felső párkány alatt járt, amikor felülről zerge módjára elviharzottak mellette a serpák. Biccentettek, némelyik mondott is valamit, „igen, miszter, már közel van”, de nem álltak meg. Minél hamarabb vissza akartak érni 6400 méterre. A serpák csak akkor aludtak a hegyen, ha már a csúcs felé tartottak. Furcsának tűnt, akár a sötétben ereszkedést is vállalták, csak hogy a kettes táborban vagy alatta éjszakázhassanak. Fél ötre ért ki a Genfi-sarkantyú tetejére, ahonnan számításai szerint hamar elérheti a tábort. A vízszintes szakaszra érve érezte meg, hogy a nehézséget addig sem a szikla meredeksége okozta. Mintha délelőtt még egy másik univerzumban indult volna útnak. Itt a vízszintes terepen is nehezen emelte a lábát. Látta a kopár, sziklás nyeregben virító csomaghalmokat, de az utolsó ötven méter leküzdéséhez újabb félórára volt szüksége. Aztán lerogyott egy kőre, fejét lógatva lihegett. Bakancsai alatt a megszokott sátorcafatok lobogtak a szélben, távolabb összetört rudazat és egyéb, azonosíthatatlan szemét virított. Megérintette a 8000 méteres magasság vibráló üressége. A legmagasabb táborban volt, innen már nem lesz megállás, sem tábor, sem pihenés. A Déli-nyereg utáni senkiföldjén csak a gerinc húzódott felette, meredeken emelkedve, egészen a csúcsig. A Tibet felől érkező szél csontig hatoló hidege zökkentette ki a melankóliából. Feltápászkodott, és elsétált az öt focipályányi nyereg azon pontjáig, ahová a serpák a hátizsákokat dobták. Külön halmokban állt minden expedíció holmija. Sátrat állított, bebújt a hálózsákba, fejére a kapucnit, várta, hogy tagjaiból felengedjen a fagy. A didergés nem akart alábbhagyni, érezte, hogy a hálózsák már nem segít, sürgősen élelemre, energiára van szüksége. Az egész napos erőfeszítés és a nyeregben rátörő hideg kiszívták belőle a tartalékokat. Bizsergő ujjal kotorta elő a főzőt, de képtelen volt begyújtani. A sátorban mínusz harminc fok alatt lehetett a hőmérséklet és a gáz belefagyott a palackba. Hosszas rázogatás után új taktikát választott, betette a főzőt a hálózsákba, és várta, hogy felmelegedjen. Ha nem sikerül főznie, akkor inkább elalszik, merengett a sötétben. Elszunyókált, a szomjúság riasztotta fel. Előhúzta a főzőt, és egy óvatos mozdulattal megnyitotta a csapot. Pislákoló lánggal, de belobbant. Reggel éles napfény tűzött át a sátorponyván, felpattantak a szemei és azonnal készülődésbe fogott. Mielőbb le akart érni. A reggeli teafőzés közben vette észre, hogy milyen korán van, fél hétre járt az idő. A korai időpont következményeivel csak a sátorponyvából kibújva szembesült. Arcába mart a hideg, bekúszott a kabátja alá, az enyhe szél rögtön elfagyasztotta az orrát. Csontig hatoló fagyban látott munkához, le kellett bontania a sátrat, mert a tíz nappal később esedékes csúcstámadásig elvitte volna a szél. Vastag kesztyűjében képtelen volt cipzárakat húzogatni, pányvákat oldani, az ötujjasban viszont fél percnél tovább nem bírta ki. Csak egy kevéssé szalonképes módszerrel tudta fenntartani a keringést. A sliccén keresztül a nadrágjába, dugta a kezeit, és melegebb testrészével adott át hőt meggyötört végtagjainak, A körülményes technika miatt a pakolás két órán át tartott, A sátrat összehajtotta, letakarta vele a csúcstámadáshoz összekészített felszerelést, kövekkel fogta 1e depót, majd elindult a völgybe. A Genfi-sarkantyú alján tört rá a szomjúság, olyan erővel, hogy lerádiózott a hármas táborban tartózkodó Ácsnak, hogy mire odaér, készítsen számára egy lábosnyi teát. Rettentően ki volt száradva, másra sem tudott gondolni, mint az ivásra. Ács nemcsak teát főzött neki, de megvárta a sátorban, együtt ittak, és akkor indult el amikor Zsolt néhány órás relaxációra bebújt a hálózsákjába.
6. Sűrű havazásban érte el az alaptábort. A megérkezés öröme nyomban el is párolgott, amint megpillantotta a tábor közepén éktelenkedő üres foltot, ahol néhány napja még Peter sátra állt. Gyötrelmesen lassúnak tűntek a csúcstámadásig hátralévő napok, Sűrűsége volt a semmittevésnek. Reggeli után teázgattak ebédig, délután szieszta következett, néhányan meglátogatták ismerőseiket a szomszédos expedíciók sátraiban, és már jött a vacsora, utána pedig mozizás, majd a megérdemelt alvás. A 200l-eshez hasonló, összetett taktikát nem kellett kidolgozniuk. Százak másznak majd felfelé, nem kell nyomot taposni, a kötélpálya is ki lesz építve a csúcsig. Oxigénpalackokkal sem kell törődni, mert azt nem is visznek magukkal. Azon kevesek között akartak lenni, akik még a tradicionális, és a nemzetközi hegymászó- szervezet által is elfogadott módon másszák meg a hegyet. A taktika, egyszerűen annyi volt, hogy együtt elindulnak, és mindenki addig mászik, amíg bír. Május 12-én indult meg az áradat a hegyre. A konyhasátorból látták a színes pettyek láncolatát vonulni a gleccseren. A következő hajnalban csatlakoztak a menethez. Az idő még nem volt tökéletes, de úgy számolták, a 16-ára jósolt időjárási ablak éppen a csúcstámadó napjukon éri majd el a térséget. 6400 méteren igyekeztek kihasználni a tábor nyújtotta lehetőségeket, azaz pihentek és ettek. Zsolt a szokottnál is csöndesebb volt, nézte a folyamatosan érkező és induló serpákat, a nyüzsgő tábort, „Laci, én inkább a Horbein-kuloárban fogok mászni”, motyogta mintegy mellékesen, amikor kettesben maradtak a konyhasátorban. „Ezt hogy érted?” kapta fel a fejét Laci, de igazából nem kellett neki megmagyarázni, régóta ismerte Zsolt extravagáns ötleteit. „Nem Zsolt, ez nem jó ötlet. Együtt kell mozognunk, az expedíció vezetői nem fognak ebbe belemenni. Övék a felelősség, és nem akarják majd kockáztatni, hogy esetleg... Zsolt, az egy veszélyes útvonal.” „Ez az útvonal veszélyes – mutatott Zsolt felfelé. – Az oxigénpaackosokkal kell majd tolonganunk, lassúak, bénáznak állhatunk mögöttük a sorban. A várakozás ki fog minket készíteni 8000 felett.” „Ha viszont nem sikerül, ha valami gond van, akkor senki sem tud menteni, és otthon kitör a botrány.” Laci nem mutatott megértést. Nem lesz gerillamászás, fontosabb a biztonság. Ezért szabta meg az expedíciót támogató minisztérium is a legkönnyebb útvonalat. Zsolt kifogyott az érvekből. Végül is Laci volt a csapat vezetője. A hármas táborba már csak négyen értek fel. Konyi torokfájása miatt visszafordult. Zsolt és Laci költöztek a nagyobbik sátorba külföldi expedíciós társukkal, Randyvel. „Főztök? – fogadta őket az idős rakétatudós – mert én egész nap nem ettem.” A két magyar vacsorát csinált, később pedig Randy kérésére teát is készítettek. Randy éjszaka sokat forgolódott és már hajnali ötkor azzal keltette őket, hogy éhes. Zsolt reggelit főzött, aztán míg ő evett, visszaaludtak. De újra felrázta Zsoltot, hogy adja oda a zacskót, amiben a főzéshez használt havat tartották. „De hát tele van”, motyogta Zsolt. „ Akkor szórd ki, légy íves." Percekkel később elviselhetetlen bűz ébresztette őket. Zsolt riadtan felnézett, és egy feneket törlő kezet látott a zacskó felett. Túlélési ösztöne nem hagyta el, fejét a pehelyzsákba fúrta, és igyekezett tudata távoli zugába űzni a riasztó valóságot. Laci azonban nem hagyta szó nélkül. „Randy, nem tudtál volna kimenni?” méltatlankodott. Az idős hegymászó azonban csak mormogott, ami körülbelül annyit jelentett, hogy „hát ez csak nem olyan nagy baj, srácok”, aztán összeszedte a holmiját, és magukra hagyta őket. Ami lent csupán a jó ízlés ellen elkövetett merényletnek számított volna, 7000 méter felett nem csak a lelki, de a kényes fizikális egyensúlyukat is felborította. Egy falatot sem bírtak reggelizni, Zsolt úgy érezte, minden ételbe és italba beleette magát a fekáliaszag. Délelőttre heverték ki annyira a megpróbáltatást, hogy útnak tudtak indulni. Nem volt bizakodó a csúcstámadással kapcsolatban. Ha minden jól megy, két nap múlva lesz a csúcs alatt, május 16-án. Napra pontosan hat évvel az után, hogy a hegy másik oldalán Reinhard életéért küzdött. Majd társa a szeme láttára meghalt. Köveken csikorgó hágóvas hangja zökkentette ki gondolataiból. Laci tűnt fel alatta, és jó tempóban elhagyta. „A szikla tetejétől egy fél óra a tábor”, szólt utána. 7900 méteren elviselhetőbb volt a klíma, mint legutóbb. Vastag kesztyűbe burkolt kezei meg sem érezték a fagyot. A Déli-nyereg is új arcát mutatta. A puszta kőmezőn színes sátrak álltak, egy űrhajósruhába öltözött mászó bújt elő, majd eltűnt egy másik sátorban. A feltámadó, gyenge szél kristályos, jéghideg levegőt sodort a csúcs felől. Könnyen ráakadt a sátrukra, a legelsők egyike volt, virított rajta az expedíciószervező cég monogramja: HG. Laci már a hálózsákjában feküdt, csak a hangjából tudta, hogy ő az, mert az orráig beburkolózott. Nem, nem evett, mondta, egyből lefeküdt. Zsolt, úgy ahogy volt, felöltözve elfeküdt a matracon, lehunyta a szemét, és érezte, hogy a kimerültség örvényként húzza lefelé. A szomjúság riasztotta fel. Főzniük kell. De hol a felszerelés? Nem láttam, motyogta Laci, igaz, nem is kereste. Zsolt kihátrált a sátorból. Ha enni és inni akarnak, meg kell találnia a múlt héten elhelyezett depót, a főzővel, élelemmel és italporokkal. Odakinn, a szürke mezőn, a kövek közé szorult rongyok lobogásán kívül semmi sem mozdult, a nyüzsgés mégis a levegőben volt, a ponyvák alatt negyven-ötven ember készülődött a végső rohamra. Edények csörrentek, gázfőzők duruzsoltak, néhány szó és köhögés ütötte meg a fülét. Végigbotorkált a táboron a depójukig, de a helyén egy sátrat talált. „Nem láttatok itt egy ponyvába csomagolt, kisebb depót?”, szólt be a sátorba. Nem láttak. A francia-svájci expedíció tagjai hevertek odabenn, és idegesen válaszolgattak: Semmi nem volt ezen a helyen, nekik elhiheti. Biztos eltévesztette a helyet. „Ha együtt akarunk működni a hegyen, akkor ne zavarj minket, rendben van? Mi nem tudunk semmiről”, zárták le a kérdést, és a cipzár lehúzódott. Zsolt tétován állt. Nem volt se főzőjük, se élelmük. Jobb ötlet híján végül saját expedíciójuk serpáihoz fordult. Ha kelletlenül is, de ők legalább adtak főzőt s edényt. Az adományokat bedobálta a sátrukba aztán elment hóért. Két órával megérkezésük után tűntek fel Mezőék. Mindenki előkaparta a biztonsági tartalékként felhozottakat. Volt kekszük, valami főzős ételük, de igazától egyikük sem volt éhes. Szomjúság kínozta őket, csakhogy a száraz levegőtől reszelőssé vált torkon nem ment le akármi. Az olvasztott hólé undorító ízét Ács Zoli hibiszkuszteája éppen csak enyhítette, de egyikük sem tudott egy bögrénél többet inni. Mint négy elhasznált, üres zsák, feküdtek a sötétben. Nem volt nyugodt éjszakájuk, 8000 méter felett már nincs nyugalom. A tüdő a légkör határán már alig szív be oxigént. Minden belégzéssel újabb adag üresség kerül a szervezetbe, lassan, lélegzetvételről lélegzetvételre szorítva ki az életet. Az ember minden szívdobbanással egyre mélyebbre süpped az ásványvilágba. Az élet azonban nem akar távozni, nehezen adja át magát az enyészetnek. Odafenn már senki nem aludt, mozgolódás és a smirgli szárazságú torkok ugatása hallatszott a fagyos éjszakában. Laci feltépte az ajtót és hányni próbált, aztán úgy maradt egy ideig, az öklendezéstől kitikkadtan, ernyedten lógva ki a sátorból. Időről időre cipzárak éles hangja ütötte meg a fülüket. Beszéd, hátizsákok tompa puffanása hallatszott, fénycsóvák villantak fel, aztán beszűrődött a hágóvasak nyikorgása, ahogy a fogak belemartak a kemény hóba. Egy újabb csoport indult el a csúcs félé. A legtöbben már egészen korán, este kilenckor útra keltek. Ács Zoli is a csúcstámadást tervezgette, bár beesett arcán mély nyomokat hagyott a kimerültség. Társai csak morogtak, hogy később indulnak, így tizenegykor egyedül bújt ki a sátorból. Zsolt hosszú fénykígyót pillantott; háta mögött. A hegymászók fejlámpáinak fényei voltak. Hiába próbált visszaaludni. Szája, torka olyan száraz volt, hogy nyelni sem tudott. Nemsokára inkább ő is készülődni kezdett. Pehelykabátja zsebeibe tömött néhány csokit, egy kulacsot, egy zászlót. Mező szavaiból úgy tűnt, ő feladja, Laci pedig később indult.
7. Éjfél után állt be a menet végére. Sötét éjszaka volt, hatalmasnak és súlyosnak tűnt a sötét égbolt. A fény furcsamód alulról jött, parázslott a hómező, és ez a parázsló folt meredeken emelkedve végül belefúródott a feketeségbe. A derengő hósávon fénypontok sora kúszott felfelé, mint ha furcsa vallási menet zarándokolna az űrbe. Félóra sem kellett hozzá, hogy a sötétben kaptatva elveszítse idő- és térérzékét. Csak az a kis fényfolt létezett, amit fejlámpája vetett lábai elé. A világos folt felé gyalogolt, mintha helyben járna. Lába a kitaposott ösvény ellenére bokáig süppedt a hóba. Hideg volt, a hószemcsék nem álltak össze, csak félrecsúsztak a talpak nyomása alatt. Nem tudta, hogy milyen sebességgel megy, lehet, hogy túl lassú? A legközelebbi 1ámpafényhez viszonyította a sebességét, nem akart elmaradni az előtte haladóktól. Mikor már a fejlámpák alatti mozgó alakokat is ki tudta venni, megnyugodott: oxigénpalack nélkül is gyorsabb volt náluk. Hamarosan elhagyott néhány oxigénmaszkba burkolt arcú mászót. Ács Zolit már távolról megismerte. Az ezermester Konyi készített neki egy ledes izzót az alaptáborban, kék fénye messziről vibrált. Aztán már mögötte volt, a nyomában gyalogolt, míg Zoli félre nem állt, hogy utat adjon. Egy ideig hallotta Zoli fújtatásat, aztán elmaradt mögötte, és hajnal felé már újra csak a hideg, kék fény mutatta, merre jár a társa. Még sötétben érte el az Erkélyt. A lentről szabad szemmel nem látható váll az út jellegzetes pontja volt. 8400 méter magasan érte el a hófal a gerincet. Leült, elernyesztette az izmait, erőt gyűjtött a következő szakaszhoz. Körülötte tíz-tizenöt oxigénpalack hevert a hóban, ez az utolsó palackcsere helye, az Erkélyről egy palackkal járják meg az utat a csúcsig, és vissza. Tudta, hogy a palackok egy része tele van, a visszafelé vezető útra hagyták ott. Régieket nem látott, mindet ezen a hajnalon dobálhatták el. Azoknak az időknek szerencsére vége, amikor halomban álltak a hegyen a kiürült oxigéntartályok. A serpák már pénzt kapnak minden lehozott darabért. Keskeny, vörös sávra lett figyelmes a keleti égbolton, a csúcsok sötét masszája felett. Lassan készülődött a hajnal, aztán a Nap egyszerűen csak horizont fölé pattant, és vakító világosság ömlött végig tájon. Odalenn látta a tábort, néhányan már mászkáltak a sátrak közt. Laci merre lehet? Hiába üldögélt, percekkel később már úgy érezte, mintha nem is pihent volna. Minden lépéshez külön össze kellett szednie az erejét. 8600 méteren tovább lassult. Már csak négy lépést bírt egyszerre, aztán már csak hármat. 8700 méteren adta fel, hogy valaha beéri az előtte haladókat. Fekete, meredek sziklán vezetett át az út. Magában dühöngött. Ha valaki kitaposta volna a havat, nem kellene sziklán elfecsérelnie az erejét. Az előtte haladó páros egy pillanatra még feltűnt az orom. tetején, aztán eltakarta őket a sziklaperem. Zsolt rádöbbent, hogy sebessége a kritikus érték alá csökkent. Még előtte volt a Déli-csúcs, ahonnan jó pár órát kell gyalogolni a gerincen. És nem csak ideje volt kevés, ereje sem maradt. Elmélkedését a sziklafalról a nyakába szálló hó szakította félbe. Szuszogás hallatszott, felszerelések csörgése, és megjelent a kötélen expedíciós társuk, Mike Morris. – Sikerült? - kérdezte Zsolt. – A csúcsról jövök, kilenckor értük el. Elöl menteni a serpákkal, mi raktuk ki a kötelet is. – Mike lecsatolta, arcáról a maszkot, és felfelé mutatott: – Még nagyon messze van. Jobb, ha visszafordulsz. Nincs elég idő. – Milyen messze van a Déli-csúcs? – Mély a hó, taposni kell, lassan lehet csak haladni. – Mike lihegett gy kicsit. Beleszívott az oxigénjébe, és folytatta: – Gyere le! Zsoltot döntötte a méreg. Miért okoskodik ez a kínevezett expedícióvezető-helyettes, aki egyszer járt a Himalájában, a Cso-Ojunál, de még azt sem tudta megmászni? – Menj csak, én azért felmászom itt – vetette oda, és mászógépét felkapcsolta a kötélre. De már az is kimerítette, amíg a hóról a falra kapaszkodott Kezeivel alkalmas fogásokat keresett, hágóvasának frontfogai a sziklát kapirgálták, felhúzta magát, majd belelógott a kötélbe. Zihálás. Újra egyméternyi kapaszkodás következett, majd ismét csüngés a kötélben. Negyedóra alatt küzdötte fel magát a felső párkányra, nekitámaszkodott a falnak, és kapkodta a levegőt. Csak utána tudta felemelni a tejét, hogy észrevegye: a Déli-csúcsig még hosszú, meredek lejtő vezet. Dél volt. Tudta, hogy nincs esélye. Nem érzett semmit, a fáradtság mellé csak az a tény fért még el tudatában: a csúcskísérlet kudarcot vallott. Intett a lassan távolodó Mike-nak, hogy ő is jön le. Az ereszkedés gyorsan ment, földet érve már azon gondolkodott, hogy melyik táborig érhetnek el. Talán még a kettes tábor sem lehetetlen? De az volt. Maga számára is megdöbbentően lassan haladt. Lefelé száguldani szokott, fogja a kötelet, és szinte zuhan. Ehelyett újra csak küzdenie kellett minden lépésért. Serpák húztak el mellette, porzott körülöttük a hó, olyankor félre állt, összegörnyedve lihegett, majd anélkül, hogy pihentebbnek érezte volna magát, folytatta a vánszorgást. Zolit az Erkély felett érte utol. Már ő is lefelé tartott, de még nála is lassabban. Leült a hóba, sokáig gubbasztott, aztán lépett néhányat. Zsoltnak feltűnt, hogy Zoli nem csak lassú volt, de mozdulatai bizonytalanságról árulkodtak. ~ Mike mondta, hogy te is visszafordultál. Gondoltam, akkor már nekem sincs esélyem. – Zoli szavait nehezen lehetett érteni kapkodó légzése mellett. – Nincs vized? Az enyém elfogyott. Együtt mentek tovább, Zsolt hosszan ült a hóban és várta hogy Zoli újra és újra beérje. Nem szóltak egymáshoz, a beszéd is fájdalmas energiaveszteségnek tűnt, és a száraz levegőtől amúgy is fájt a torkuk. Zsolt az Erkélynél várta be utoljára társát. Fáradt volt, és az idő is elromlott, felhők takarták el a nyerget, hol előtűnt, hol újra ködbe veszett a tábor. Egy kimerült serpa állt be mögé, együtt érték el a nyereg szélét. Egy kilométeres gyaloglás várt még rájuk a szürke, jeges, sziklás mezőn. A gomolygó felhőben hamar elveszítették a nyomot, lassan, tétován botorkáltak, és Zsoltban minden egyes perccel tovább nőtt az aggodalom. A hatalmas területen ilyen kis látótávolság mellett könnyen előfordulhatott, hogy rossz irányba tartanak, ahogy az az 1996-os tragédia során történt. A hegymászók akkor órákon át keringtek a tomboló viharban, a sátrakat keresve. Néhányan megfagytak, mások súlyos fagyási sérülésekkel élték csak túl azt az éjszakát. Bár vihar még nem volt, az idő egyáltalán nem tűnt stabilnak, és láthatóan a serpán is eluralkodott a bizonytalanság. A legfontosabb az volt, hogy elkerüljék a nyereg keleti szélét, ahol könnyen belegyalogolhattak a meredek Kangsung-falba. Igyekeztek délnek tartani, a tábor valahol azon a peremen állt. A megkönnyebbülés adott erőt az utolsó méterekhez. A fellebbenő felhők, alatt megpillantották a sátrakat, alig százméternyire. Sokan álltak odakinn, színes ruhákban, furcsa, álomszerű képben. Egyikük kivált a csoportból, integetett, és lassú léptekkel eléjük ment. Mező volt. Örült, bár arcán látszott a magasban töltött órák nyoma. Laci hajnalban kezdett mászni, tudta meg Zsolt, de hamar visszafordult, és már ereszkedik is lefelé. A hármas tábornál lehet. És Zoli? Mező el akart indulni, hogy lesegítse a táborba, de Zsolt lebeszélte, „Késő van már, négy óra, és Zoli talán még a nyerget sem érte el. Nagyon lassan jön. Ha te sem vagy jó formában, felesleges kockáztatnod. Úgysem tudsz segíteni neki.” Bebújtak a sátorba, Zsolt percek alatt félálomba merült. Tompa zsibbadás áradt szét a testében, eldönthetetlen volt, hogy jó vagy kellemetlen érzés, de nem is nagyon gondolkodott rajta. Ahhoz sem volt ereje, hogy a ruháitól megszabaduljon. Teljes felszerelésben, pehelyruhákban hevert odabenn, és csak akkor riadt fel, ha Mező felébresztette egy-egy adag teával. Minden korty fájdalmasan csúszott le a torkán, aztán újra visszazuhant abba az állapotba, amikor hallja a visszatérők zaját, a felszerelés csilingelését, a gratulációkat, a sátrak lobogását, de ebből a valóság helyett mégis egy különös, nem létező világ képe állt össze a fejében.
8. Estig még újabb és újabb csoportok érkeztek, de Zoli sehol nem volt. Hét órakor már mindketten a. visszatérőket ügyelték, hiába. Nem szóltak egymáshoz, Zsoltot rossz előérzet gyötörte. Sötétedett, amikor amikor a köveken csikorgó hágóvasak hangja ütötte meg a fülüket A tábortól alig tizenöt lépésre furcsa csoportosulást pillantottak meg. Két mászó támogatott valakit, egy pillanatig nem is tudták, ki az, mert lógott a feje és oxigénmaszk takarta el az arcát. Lépni is alig bírt, ketten vitték, lábait inkább csak húzta maga után. Egyszerre döbbentek rá: a csapattársuk az. Befektették a sátorba., és míg Zsolt a. hágóvasat csatolta le társa bakancsáról, jeges félelem kúszott végig a gerincén: Zoli most rosszabbul mint Reinhard volt, pontosan hat évvel azelőtt. Az ijedtséget a gyakorlati teendők gyűrték maguk alá. „Van nálatok oxigén?” hajolt be a sátorba az egyik megmentő, egy argentin hegyivezető. Oxigénre kapcsolták Zolit, és elkezdték kibontani ruháiból Arca riasztóan beesett volt, haja csapzottan lógott és testnedvek csípős szaga áradt szét a sátorban. Hálózsákba bújtatták, inni adtak neki. Mindez azonban mit sem segített. Heves köhögési rohamok rázták, hogy minduntalan le kellett tépnie magáról az oxigénmaszkot. Addig rázkódott, míg a fulladástól való félelem le nem győzte az ingert, és sípolva vehetett néhány szippantás levegőt. Aludni nem tudott, jó volt, ha egyáltalán nyugodtan feküdt kis ideig. De utána újra jött a fájdalmas, ugató köhögés majd a kétségbeesett hápogás a levegőért. Mező kilenckor úgy döntött, beadják a tüdőödéma elleni injekciót. Pár percig úgy tűnt, a gyógyszer használt, de aztán újra kezdődött az egész. Hallgatni is fájdalmas volt. Tízkor rádióztak az alaptáborba, kérték Konyit keresse a tábor egyik orvosát. De onnan lentről csak annyit tudtak javasolni, hogy adjanak neki oxigént, akár négy-öt litert is percenként, és minél hamarabb szállítsák le egy alacsonyabb táborba. Zoli állapota egyre romlott, és hajnali háromkor Zsolt felvetette: próbálkozzanak meg az agyödéma elleni injekcióval is. „Ha nem pihen, képtelen lesz lejönni innen, így aludni sem tud, oxigént sem. szív. Próbáljuk meg.” Meglepetésükre Zoli tíz perc alatt álomba merült. Reggel hétkor élénk tábori zajok ébresztették őket. Beszéd, lépések, sátorponyvák zaja, csörgés. A fizetős mászók sorban hagyták el a tábort, a serpák pakolták a sátrakat, halomban állt a felszerelés. Míg Zsolt pakolászott, Mező átment Mike-hoz. Jó hírrel tért vissza: Mike két serpa segítségével lehozza Zolit, ők elindulhatnak előre. Zsolt a sikertelen kísérlet ellenére sem kedvetlenedett el. Kérte. Mike-ot, hogy az ő sátrukat ne vigyék le. A következő alkalmas időben még egyszer megpróbálkoznak. Mire összekészült, Mező már úton volt. Zoli is megnyugodott, két serpa és Mike nemsokára útra kel vele. Nehezen érte el a Genfi-sarkantyút, lassan botorkált a sziklán, de lejjebb érve mintha visszatért volna az ereje. Délre elérte a 6400 méteres előretolt alaptábort, A sátrak felé tartva szinte megrészegült a sűrű levegőtől, és már egy kiadós ebéden törte a fejét, Étvágya azonban hamarosan elszállt. Megérkezve nem ujjongás fogadta. „Baj van Zolival. Mike most rádiózott”, dünnyögte Laci a konyhasátorban. A Genfi-sarkantyúról jött az adás. Zoli nagyon gyenge, lassan haladnak és fogy az oxigénjük is. Sürgős segítségre van szükségük. Zsolt nem értette a helyzetet: úgy volt két serpával jönnek lefelé. Van náluk oxigénpalack. Nem vittek magukkal? Vagy nincsenek ott a serpák? Az esetet a néhány órával később megérkező Mező sem értette. Igaz, őt saját problémája is nyomasztotta. Egy folt jelent meg a látóterében, amit szemfenékbevérzésnek vélt. A magasságtól és a megerőltetéstől alakulhat ki ilyesmi. Közben a helyzet egyre válságosabbá vált a hegyen. Mike kétségbeesett bejelentkezéseibő1 kirajzolódott, hogy ismeretlen okból végül ketten maradtak a táborban, és csak a menet végén indultak lefelé. A recsegő rádión Kaminoru, a szirdar hangját is hallották: kérte a serpáit, hogy valamelyikük menjen vissza egy palack oxigénnel. A serpák azonban fáradtak voltak, előző nap mindegyikük megjárta a csúcsot, nem volt erejük, hogy pihenés nélkül visszamásszanak a Déli-nyereg alá. Mike-tól pedig nem tudtak meg további részleteket, csak azt ismételgette: „Nagy baj van. Segítség kell, mégpedig most azonnal!” A rádióból áradó pánik felbolydította az alaptábort. Újabb expedíciók kapcsolódtak be a szervezésbe, és egy óra múlva jelentkezett egy serpa, ki hajlandó volt oxigénpalackot vinni a lefelé botorkáló párosnak. Zsolt és Laci megnyugodva indultak el a legalsó táborba, ahol már biztató hírek várták őket. A serpa az oxigénpalackkal elérte Zoliékat. Később újabb segítők csatlakoztak, és már azt hallották, hogy Zolit két serpa és Mike kötélen ereszti, vontatja a hármas tábor felé. Rosszabbodik az állapota? Vagy gyorsabb így? Értetlenül figyelték a rádiót. Késő este a hármas táborból jött az üzenet. Megérkeztek és aznap már nem jönnek lejjebb. A serpák, akik valami furcsa, okból sosem alszanak abban a táborban, még az éjszaka magukra hagyták őket, és fentről már csak Mike kétségbeesett üzenetei érkeztek: „Elfogyott az oxigénünk! Valaki hozzon fel egy palackot. Zoli kritikus állapotban van.” Kaminoru szervezési kísérletei kudarcba fulladtak. Nem volt már a kettes táborban olyan kipihent serpa, aki képes lett volna visszamászni a Lhoce-falba. Végül utolsó kétségbeesésében a konyhafiút vette rá, hogy másnap vigyen fel egy palacknyi oxigént. Az alaptáborba délelőtt érkezett a biztató hír, hogy a fiatal serpa oxigénnél és egy kulacs teával elérte Zoliékat, és már ereszkednek. Délután pedig már Zoli jelentkezett be a rádión, a biztos túlélést jelentő kettes táborbó1: „Megérkeztem, minden rendben. Most már jobban vagyok.” Erőtlenül szólt a hangja, de feloldotta a többnapos feszültséget.
9. A következő reggel Zsolt és Laci is felkapaszkodtak a Khumbu-gleccserre, hogy segítsenek áthozni társukat az alsó szakaszon. Még kimerültek voltak, lassan haladtak, csak a gleccser közepén találkoztak a továbbra is oxigénmaszkban gyalogló Zolival és kísérőivel. Az üdvözlés azonban elmaradt. „Gyilkosok vagytok! – üvöltötte Mike. – Magára hagytátok szerencsétlent, felőletek akár meg is halhatott volna!” És mielőtt válaszolni tudtak volna, otthagyta őket. Letámogatták Zolit a táborba, és az egyik expedíció orvosához kísérték, de már nem volt szükség ellátásra. Pihenést és alacsonyabb magasságba ereszkedést ajánlott. Mező közben az orosz expedíció táborát kereste, Konyi ugyanis esküdött rá: az ő szembevérzését évekkel azelőtt, valahol a Pamírban, egy orosz orvos gyógyította ki, mégpedig egy görbe tűvel a szeme beadott injekció segítségével. Sajnos vagy szerencsére az orosz expedíció már elhagyta a tábort, így Mezőnek meg kellett elégednie a gyógyszeres kezeléssel. A táborba visszatérve kiabálást, ordítást hallottak. Közelebb érve ismerték fel Mike hangját. A konyhasátorban magából kikelve taglalta a magyarok hibáit, belépésükkor pedig ismét szitokáradatot zúdított rájuk: „Gyilkosok vagytok!” Egyikük sem tudta, mi lenne a helyes válasz. Hálával tartoztak Mike-nak, hiszen valóban ő mentette meg Zoli életét. Ugyanakkor kis híján tragédiához vezetett, hogy nem a megbeszélt terv szerint cselekedett. Csöndben ültek le az asztalhoz, de Mike szűnni nem akaró támadásai végül veszekedést robbantottak ki. Mező és Mike már-már összeugrottak, amikor Konyi felvetette, nézzék át a rádiónaplót, hiszen jegyzetelt minden rádiózást. A kedélyek hamarosan megnyugodtak: a szövegből világossá vált, hogy Zsolték a kezdetektől értetlenkednek, miért maradt egyedül Zolival Mike. De hogyan alakulhatott ki a kritikus helyzet? Odafenn félreértették volna Mike-ot? Vagy az ő fejéből ment ki, hogy megbeszélték, két serpa kell a mentéshez? Esetleg hegyimentő karrierjét akarta építeni az egyszemélyes vállalkozással, csak aztán komolyabbá vált a helyzet? Nem kaptak választ, és a bizonytalanság rátelepedett a táborra. Fagyos légkörben teltek a napok, a tagok kerülték egymás társaságát, az étkezősátorban csönd uralkodott, senki nem szólt a másikhoz. De már nem is akartak a másiktól semmit, mindenki készülődött haza. Egyedül Zsolt és Konyi tervezett még egy csúcstámadást, noha Zsoltnak nem múlt el a torokfájása. Odalenn is köhécselt, légcsövét bántotta a hideg levegő. Tervüket az sem könnyítette, hogy az újabb mászással kapcsolatos szervezésért Mike volt a felelős. Egy ideig azzal hergelte őket, hogy talán meg sem adja az engedélyt az akcióhoz. Később a távolból irányító Henry Todd utasítására mégis lehetőséget kaptak, egy feltétellel: ha használnak mesterséges oxigént. A kérés jelentéktelennek tűnik, pedig arról volt szó, hogy Zsoltnak fel kell hagynia az etikus hegymászással, hogy saját erejéből, külső segítség nélkül mozog a hegyen. A megbeszélés kiabálássá fajult, egyik fél sem akart engedni. „Én az Aconcaguán már voltam, az egyszer elég volt. Márpedig az Everest oxigénnel annyi, mintha csak a hétezres Aconcaguát másznám meg!”, vágta Mike arcába a magyar hegymászó. A szemléletes hasonlat nem tett jót az ügynek, és két napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyezség szülessen. Konyi javaslatára elfogadták az oxigénes mászást. „Aztán majd fenn eldöntjük, hogy használunk-e gázt, vagy sem”, tette hozzá magyarul Konyi. Két serpát rendeltek melléjük segítségül. Ők szállítottak oxigént a nyeregbe, és nekik kellett a csúcstámadás után elbontaniuk tábort.
10. Zsolt még sosem indult hegyre ilyen lelombozott hangulatban. Távozását nem kísérték baráti kézrázások, szerencsekívánságok, senki sem szólt utána, hogy hamarosan találkoznak az egyik felső táborban. Laci, Zoli összepakoltak, és elindultak haza. A többi expedíció is elszállingózott, az elbontott sátrak nyomai még jobban kiemelték a tábor ürességét. Magára maradt a borongós, szürke időben. Gyalogolni kezdett. Motivációját a kettes tábor sem növelte. A sátrak nagy része már itt sem állt, a menü üres lencsefőzelék volt, amit a konyhasátorban evett meg, mert hiányzott az étkezősátor is. Keserűsége reggelre kezdett párologni. A jégfalon kapaszkodva először a borús gondolatok távoztak, aztán az összes többi is, Újra elmerült a jégfejszecsapások, a lépések és a szakadozó lélegzet monoton világában. Rutinos mozdulatokkal, tempósan haladt, és háromkor már a táborban volt. Főzött, heverészett, szunyókált a sátorban, élvezte a nyugodt matatást. Ismét a helyére került minden. Csak sötétedéskor vall nyugtalanná, a zajokat figyelte, Konyinak már érkeznie kellett volna De csak éjjel tizenegykor hallotta meg a hó ropogását. Társa fáradtan zuhant be a sátorba, és hamar elaludt. Reggelre viszont megérkezett a jósolt tiszta idő. Zsolt felbátorodott, erős iramot diktált, de csak az első nagyobb meredélyig bírta. Térdeire támaszkodva lihegett és nem esett jól újra meg újra nekilódulnia: Ez már nem a mozgás fáradtsága volt. Az izomrostok, a sejtek kimerültségét érezte. A tüdejéig érezte a hideg levegő útját, fájt a légzés, és néha köhögőrohamok lettek úrrá rajta. Kora délután bukkantak fel a Déli-nyereg színes sátrai. Már az is nehezére esett, hogy a sűrűn felállított sátrak közt egyensúlyozva a depójukig eljusson. Megpillantva a hóval fedett, keményre fagyott ponyvát pedig rádöbbent, messze van még, hogy a hálózsákjában ülve forró levest kanalazzon. Ólmos mozdulatokkal tépte ki a sátrat a hó alól, a rudakkal szerencsétlenkedett, hiányzott egy elem, a tartófülek kicsúsztak a kezéből. Legszívesebben csak befeküdt volna a ponyva alá. A közeli sátor előtt álló serpák mintha olvastak volna gondolataiban. Egy fiatalabb srác teli bögrét nyomott a kezébe, a többiek pedig segítettek a sátorállításban. Félórával később a meleg hálózsákból kavargathatta a levesét. Torkán azonban a folyadék sem segített. Köhögött, nyelve a szárazságtól a szájpadlásához tapadt, és nem érzett magában egy szemernyi energiát sem. Legutóbb kilenc napja járt ugyanebben a magasságban. Három hét alatt harmadszor mászott fel 8000 méterre. A szervezetnek már nem voltak mozgósítható tartalékai. Zavaros álomba merült. A megérkező serpájuk ébresztette. Bedobta mellé a hálózsákját, fáradtan, szótlanul ült egy ideig, de aztán ahelyett, hogy lefeküdt volna, főzni kezdett. Csak akkor pihent le, amikor már tányér gőzölgött Zsolt kezében. Konyi és a másik serpa. napnyugta után ért hozzájuk. Újra főztek, és a két európainak csak fogyasztania kellett. Két segítőjük ment ki hóért, ők bíbelődtek a főzővel és a lábasokkal. Este pedig megkérdezték, mikor akarnak indulni, majd az alváshoz összerakták nekik az oxigénpalackokat. Zsolt állandó köhögése, égő légcsöve miatt gondolkodás nélkül az arcára illesztette a maszkot. Valamikor olvasott arról, hogy zavarni fogja a szerkezet, hogy a ritka levegőben az ösztönök tiltakozni fognak a klausztrofóbiás érzést keltő maszk ellen. Úgyhogy ezekkel nem törődött, hátradőlt, és hagyta, hogy az éltető gáz eljusson minden fuldokló sejtjéhez. 8000 méter környékén már nincs sok különbség alvás és ébrenlét között. Aludt, de hallotta, hogy kinn néha összekoccannak a kövek, ahogy valaki végigmegy a sátrak közt. Gázfőző zúgott, és amikor elzárták, újra mély csönd borult a táborra. A némaságban mindenfelől hallotta az oxigénmaszkok szelepeinek jellegzetes, nyálkás csapódását. A ponyvák alatt élő testek hevertek, mint a bábuk, arcuk helyén rovarszerű maszkok néztek a sötétbe. „Miszter, kilenc harminc. Menni kell!” Lassú mozdulatokkal öltözködtek, újabb bögre teát kaptak, már kabátban szürcsölgették. „Együtt menjünk?”, kérdezte Konyi. Zsolt lerakta a bögrét. „Mindenki menjen a saját tempójában. Sokan másznak ma is. Nem lehet baj.” A serpák kibújtak velük együtt a dermesztő éjszakába, segítettek elrakni az oxigénpalackokat, felsegítették a hátizsákot, majdhogynem integettek is utánuk, mint az aggódó szülők. Zsolt indult előbb, beállt a kuloárban vonszolódó sor végére. Világító csigolyája lett a fénykígyónak, amely valami halhatatlan zene bűvöletében nyújtózott a magasba. Mi volt ez a zene, ami az éjszaka közepén képes volt kilökni harminc-negyven embert a hálózsák anyaméhmelegéből, hogy sipító tüdővel feltuszkolja őket a fagyott, sötét és kemény vílágvégére? A súlyos, lassú mozdulatokból, a plazmavilágban bóklászó gondolatokból, a kétségbeesett ritmusra rángó szívből nem lehetett kiolvasni a választ. Az élet alapvető dolgaira ugyanis nincs felelet. Miért ébred; ember, ha tudja, hogy hamarosan elalszik, miért eszik, ha úgyis kiszarja, miért szeret, ha egyszer úgyis elmúlik az érzés, és miért él, ha a végén biztosan meghal? Egészen közelről nézve a miértnek nincs értelmezési tartománya. A lépésről lépésre küzdők, a bioszféra határára merészkedők, a világ peremén vánszorgók önmaguk voltak a válasz. Tettük teljes racionalitással végrehajtott irracionalitás volt. De mégis közelebb kerültek a lényeghez, mint odalenn, a hegyek lábánál élők, akiknél a rendetlenség rendnek tűnik, és a kérdésekre mindig akad valamilyen felelet. A csikorgó jégen, a meredek hólejtőn, a málló sziklagerincen nem volt válasz semmire, de nem volt kérdés sem. Minden egyszerű volt. Az Erkély felett lerogyott a mély hóba. Várta Konyit, de már nem tudta megmondani, a meredély melyik imbolygó fénypontja jelzi társát. A fényfüzér egy pillanatra vidámnak, ünnepinek tűnt. Lába alól hórögök indultak el és lassú tempóban levetették magukat a gerincről. Nem látta zuhanásukat, mert eltakarták előle a szakadék fölé nyúló hótarajok, de néhány száz méterrel lejjebb érhettek földet. Csukott szemmel ült, a torkából szétáradó fájdalom, az utolsó tartalékaikat égető sejtek bizsergése, a fejében kavargó tompa gondolatok összekeveredtek a szemhéján átvilágító Nap narancsos fényével. Néhány másodpercre álomba merült, amiből ugyanolyan hirtelen vissza is tért. Felpattantak a szemei, már fényben úszott körülötte minden, ropogott a hó, két hegymászó közeledett felé a nyomban. Angolul beszéltek, a National Geographic expedíciójának tagjai lehettek. Indulnia kell, és még ellenőrizni akarta oxigénpalackját. Szinte üresen kongott a kezében. Már csak egyetlen palackja maradt, amivel tudta, nem húzza ki a csúcsig, majd vissza a táborba. Elmélkedését a körben ülők szedelőzködése szakította félbe. Zsolt nem sietett, hagyta, hogy előremenjenek. Úgy számolta, húszat is lépnek egyhuzamban, ami elképesztő fizikumra vallana 8000 méter felett. De tudta, hogy fürgeségük oka az extra adag oxigén. Ezek az emberek óránként négyliternyit lélegeztek belőle, nem kellett takarékoskodniuk, serpák cipeltek mindegyikük számára két tartalék tartályt. Ő eddig másfelet szívott, de visszaállította az adagolót egy literre. Reggel fél nyolckor látta meg a sziklákat, amelyek tetejéről legutóbb visszafordult. A törmelékes, összefagyott, barna sziklán csikorogtak a hágóvasai, lassan haladt, az intenzív mozgásnál alig számított az oxigénpalack segítsége. De ahogy lassult a pulzusa, érezhetővé vált a gáz jótékony hatása. Képes volt továbbmenni. A Déli-csúcsig vezető ötvenméternyi szintet fél óra alatt gyűrte maga alá, az élcsapat szinte az orra előtt pihent, de még kétszer meg kell állnia, hogy lerogyhasson melléjük a hóba. Kilenc óra volt. A hátizsákjának támaszkodva pihent, karjai ernyedten lógtak, még arra sem akart erőt fecsérelni, hogy kibújjon a hevederekből. A kis társaságot hallgatta. Egy vörös pehelykabátos, idősebb figura az elkövetkező szakaszról magyarázott, ő lehetett a csoport vezetője. Az idilli képben egy serpa a kliensek hogyléte felől érdeklődött. Fáradtsága ellenére hatalmába kerítette a derű. Egyszeriben nem tűnt távoli lehetőségnek a csúcs.
A Déli-csúcs után kitárult a táj, a gerinc elkeskenyedett, nyilvánvalóvá váltak a hegy méretei. A gerinc mindkét oldaláról meredek falak zuhantak a mélybe: balról Nepál, jobbról a Tibeti-fennsík látszott. Csúcsok, gerincek minden irányban. Szárnyalásának a legendás sziklafal, a Hillary-lépcső vet véget. Az alig tizenkét méteres felszökést a csúcs előtti utolsó kihívásként tartják számon. Zsoltot azonban nem nyűgözte le a tradíció. Hillary 1953-ban érthetően választotta a nagyobb biztonságot jelentő sziklát, akkoriban még nem létezett frontfogas hágóvas. De nekik könnyebb lenne körben mászni, a havon. Ehelyett fárasztó mászás várt rá 8760 méter magasban. Két ember vonaglott a sziklán, egy serpa osztogat utasításokat a fal végén tétovázó kliensének. A mászó szemlátomást erőtlenül próbálkozott a sziklapárkányról a fölé hajló hómezőre lépni, a döntő mozdulat előtt untalan visszaretten. Zsolt nem bírta kivárni a krízishelyzet feloldását, elindult. Bal lábával a sziklát, jobbal a hófalat taposva, terpeszben lépegetett felfelé. Óvatosan kikerülte a hóátfújást, aztán fellendült egy kiszögellésre. Negyedórával később a Hillary-lépcső tetejénél ült, és csalódottan szemlélte az előtte magasodó dombot. Remélte, hogy innen már a csúcsgerinc következik, ehelyett ismét csak a gerinc tárult elé. Vagy három dombot átmászott, míg végül a távolban, egy újabb kiszögellésen nagy csoport embert pillantott meg, akik már nem igyekeztek sehová. Az órájára pillantott. Kilenc óra ötven volt. Tízkor rádiózás, de a csúcsig már nem akart energiát vesztegetni. Erőltetett menetbe kezdett, azaz megpróbált öt lépést is megtenni két pihenés közt. A klasszikus csúcshangulatba érkezett meg. Szikrázott a Nap, vigyorogtak a mászók, csak a világ legmagasabb pontját nem látta. Végül kis csoport fényképezkedő alpinista epicentrumában, egy letaposott hóbuckán megpillantotta a póznát és a zászlókat: az Everest csúcsát. Aztán ő is világ legtetején állt. És nem tudta lerakni a hátizsákját Mindenhol emberek nyüzsögtek, figyelnie kellett, nehogy lelökjön valakit, és nem érezte, hogy megérkezett. Lerádiózott a Déli-nyeregbe: „Elértem a csúcsot.” Serpa angolsággal érkezett a gratuláció, a csapattársak Katmandu felé tartottak, csak két. magashegyi teherhordó várta őt a nyeregben. Megkért egy serpát, hogy fényképezze le. A serpa készségesen segített, bár közben kiderült róla, hogy valójában mexikói mászó. Végül elfogytak a feladatok. Elővette a kamerát, az arcába fordította és mondott valamit. Csak később tudatosultak a szavai: „Itt vagyok az Everest csúcsán. Végül feljutottam, miközben elveszítettem néhány barátomat: Reinhard Wlasich, Gárdos Sándor, Peter Legate. Ők már nem lehetnek velünk.”
2003 - Gasherbrum 1. Hiába jutott fel végül a világ legmagasabb csúcsára, Zsolt nem győztes hadvezérként indult haza. Nem látott okot az ujjongásra. A legkönnyebb úton mászott, egy kereskedelmi expedíció tagjaként, pedig eredetileg a technikás Hornbein-kuloár volt a célja. Etikátlan módon palackos oxigént is használt. Ráadásul az expedíciójuk kis híján tragédiába fulladt, Ács Zolit csak több csapatot megmozgató hadművelettel tudták lehozni a hegyről. És még a sikeres mentés sem hozott katarzist. Kérdéseket és bűntudatot hagyott hátra. A repülőtéren a legrosszabbakra volt elkészülve, ám meglepetésére nem vádló kérdések és mérsékelt érdeklődés fogadták. A reptéren vakuk kereszttüzébe lépett ki, rajongók vették körül, és senki nem firtatta a siker körülményeit. Úgy tűnt, a Mount Everest megmászása olyan volt a közvélemény számára, mintha egy teljesen reménytelen sportágban, mondjuk fociban nyertünk volna váratlanul világbajnokságot. A lapok és tévék érdeklődése a Ferihegyről kilépve sem lanyhult. Napi négy-öt újságíró hívta, hogy interjút készítsen vele, vagy azon melegében feltegye azokat a frappáns kérdéseket, amelyekről csak Zsolt tudta, hogy úgy ismétlődnek interjúról interjúra, mintha a Médiamunkás Nagy Kérdezős Könyvéből olvasnák mindannyian. Mi tett a médiaroham láttán Zsolt? Menekült az újságíróktól? Belevetette magát a szereplésbe? Okította az embereket? Nem. Hagyta, hogy az újságírók csinálják a dolgukat, ő pedig foglalkozott azzal, ami érdekelte, a hegymászással. „Meddő meló, hogy az újságírókat kezeljük – nyugtatgatta a felfokozott érdeklődés miatt dohogó társait. – A média mindenképpen felületes, ezt nem mi fogjuk megváltoztatni.” Sztoikus nyugalommal fogadta a hívásokat, mintha a hegyen arcába fújó szélről lenne szó, amit el kell viselnie, mert ez is hozzátartozik a körülményekhez. Ha nem gondol rá, nem is olyan kellemetlen. Úgy esett túl a tortúrán a legegyszerűbben, ha minden kérésnek eleget tett. Nem törődött azzal, hogy megnézze, országos napilap, amatőr színvonalú kerületi tévé, jobbos vagy balos beállítottságú orgánum kereste. Ugyanígy nem fárasztotta magát azzal sem, hogy utánanézzen, elismert újságíró, bulvársztár vagy valami gyakornok volt a mikrofon másik végén. Mindenkivel szóba állt, mindenkinek adott interjút és mindenkivel ugyanolyan előzékeny volt. Véleményét sem alakította a kérdezőhöz, és ha már úgyis ott volt, kijavította a félreértéseket, amikkel újra és úra találkozott. A legtöbb újságíró a Himalája megmászásáról kérdezte, noha a Himalája egy hegység, sok ezer csúccsal, köztük a 8000 méteresekkel, és ezek mindegyike megmászható. Az Everest csak egy közülük. Meglepetésére ezt az információt nem sikerült elültetnie a médiamunkások fejében. Frei Tamásnak is elmondta a műsor előtt, hogy a Himalája hegység, nem csúcs, de a sztárriporter aztán mégis a Himalája megmászásáról faj . Jobban bosszantotta a Havas Henrik-féle vonal, ahol a műsorvezető önmaga felsőbbrendűsége tudatában firtatta, miért kell olyan helyre menni, ahol hideg van, kevés a levegő és még fárasztó is? Zsolt nem értette, ilyen alapon miért nem kérdezik meg focistáktól, hogy mire föl kergetik a labdát álló nap? A laikusok akadékoskodásával szembesülve gondolkozni kezdett azon, amit addig ösztönből és teljes természetességgel csinált. A gondolkodás pedig nem ismeri a témahatárokat, így interjúról interjúra világnézetet is csiszolt magának. Felismerte, hogy a hegymászáshoz a közvélemény hajlamos ellenségesen hozzáállni. A közönséggel összekacsintó kérdések mögött az állt: hegyre mászni, kockázatot vállalni: hülyeség. Zsolt látta, hogy milyen könnyű bármilyen elhivatott tevékenységből viccet űzni a nagy nyilvánosság előtt, és ennek leple alatt mentesülni attól, hogy alternatívát mutassanak fel. Mintha az lenne a jó élet, amikor nem csinálunk semmit, passzívak vagyunk, hátradőlhetünk, magyarázta beszélgetésekben. Hogy válaszolni tudjon, elméleteket kellett kitalálnia. „Végül is, ha a passzivitást nézzük, minek van értelme? A táplálkozásnak meg a szaporodásnak. De akkor kár volt lejönni a fáról. Az ember azért állt két lábra, hogy feladatokat találjon ki magának, és azokat megvalósítsa. Például felmenjen a hegyekre.” De nem csak a hegymászást védte. Elfogadta volna, ha a viccelődő riporterek azt mondják, a hegymászás kockázatos, de milyen jó, ha valaki futni jár, megvéd egy kivágandó erdőt vagy civilszervezetekben dolgozik. A sok századik interjúban már inkább azt akarta elmagyarázni, hogy bármi, amit az ember szívvel csinál, érték. A tévészereplések és újságcikkek elsődleges hatása mégsem az volt, hogy Magyarország egyszeriben szebb hellyé vált, hanem hogy Zsoltot megismerték, és attitűdje miatt meg is kedvelte a közvélemény. Ahogy a hegymászás nemzeti ügy lett, már az is odafigyelt: rá, aki addig azt hitte, a Mount Everest valami parfümmárka.
2. Az Everest meghódításának legmeglepőbb hozadéka mégis egy személyre szabott öltöny volt. Telefonhívást kapott, hogy jelenjen meg egy szabónál, aki a kormányzati kitüntetés átvételéhez illő öltönyt készíti számára. Zsolt örült élete első, és egyben állami finanszírozású öltönyének. Annyira megbecsülte, hogy évekkel később abban ment az esküvőjére is. Egyedül a felhajtást sokallta. Úgy vélte, számos más magyar hegymászó-teljesítményért adhattak volna kitüntetést. Megérdemelte az ismeretlenségben is nemzetközi teljesítményt nyújtó Ozsváth Attila és Dékány Péter, de neki is inkább a Nanga Parbatért járt volna plecsni. Igaz, nem ismerte a mechanizmust, amely alapján a politika örömmel száll be minden olyan ügybe, amelynek kapcsán csilloghat a médiában. Zsolt tisztikeresztet, Várkonyi László lovagkeresztet, Ács Zoltán, Mezey László és Mécs László pedig arany érdemkeresztet kaptak. Életének egyre szokatlanabb fordulataira válaszul Zsolt egyszerű taktikát választott: sodródott az eseményekkel. Úgy tűnt, a módszer beválik. Hirtelen annyi előadásra hívták el, hogy életében először naptárt vásárolt, mert nem tudta fejben tartani a meghívások és interjúk kavalkádját. Az előadásaiért járó honorárium pedig szerény, alaptáborinak mondható életmódja mellett olyan életszínvonalat biztosított, elvethette az Everest előtti tervét, hogy elhagyja Magyarországot, és valamelyik nyugat-európai országban, esetleg Kanadában próbál szerencsét. A kétségbeesett forgatókönyv úgy szólt, hogy segédmunkát vállal, mert már a legegyszerűbb melóval is jobb helyzetbe kerülne, mint otthon. A hegyektől pedig úgysem szakadna el, például sípálya-karbantartóként előbb-utóbb belekerült volna a megfelelő társaságba, szólt a terve. De végül nem kellett kipróbálnia, miként működött volna elmélete a gyakorlatban. Igaz, annyi pénzt sem keresett, hogy csatlakozhasson Ozsváth Attila tervéhez, aki ezúttal a K2-re szeretett volna eljutni. Ozsváth nem csak mászótudásával tűnt ki a hazai mezőnyből, hanem azzal is, hogy a legjobbakkal ellentétben képes volt egzisztenciát teremteni magának. Neki nem az expedíciókhoz szükséges pénz előteremtése volt a legnehezebb, hanem hogy társakat találjon nem szokványos hegymászó céljaihoz. Mécsnek és Zsoltnak évek óta sorolta izgalmas terveit, és most, hogy pénz hiányában ismét visszautasították, úgy tűnt, megelégelte a várakozást. A hegymászókörökben ellentmondásos megítélésű Banai Tiborral indult el a Karakorum néhány nehéz, 6000 méter körüli, de technikás mászást kívánó csúcsára. Banait sokan ismerték, mivel ügyesen kezelte a médiát, mászóteljesítményei azonban csak a képernyőn mutattak jól, a szakma porhintésnek tekintette tevékenységét. Zsolték egyetlen expedíciót terveztek vele, de Banai sosem érkezett meg hozzájuk, valahol elkalandozott Ázsiában. Júliusban jött a hír, hogy Ozsváth eltűnt a hegyekben. Egyedül vágott neki egy kétnapos mászásnak, lavinával elsodort felszerelésüket akarta felkutatni, de sosem tért vissza. Banait augusztusban a hegymászók dühe fogadta Magyarországon. Ozsváth édesapja be akarta perelni, a szövetség tagjai meghallgatásra hívták, és keményhangú, de konkrétumok nélküli nyilatkozatot adtak ki. Az ellenséges légkör ugyanakkor inkább az önmagát alap nélkül sztároló férfi rossz megítélésének szólt, mint a valós eseményeknek. Mindenesetre Dékány után eltűnt a magyar hegymászóélet másik jeles alakja is, és Zsolték azon vették észre magukat hogy egyedül maradtak a magashegyes mezőnyben. Évekkel korábban a legtöbb fiatal azzal a vágyképpel kezdett mászni, hogy egyszer majd igazán nagy hegyekre is eljut. És ha ez sokaknál nem is volt reális terv, általános volt az elképzelés, hogy az expedíciós hegymászás a műfaj legmagasabb szintje. A hegymászás technikai fejlődésével, és azzal, hogy mind többen engedhettek meg maguknak kiruccanásokat az Alpokba, esetleg olasz, vagy spanyol sziklamászó helyekre, már nem a Himalája volt az álom. Kevesebb idővel és pénzzel is komoly kalandokba keveredhetett az ember. És már a világ élvonalába tartozó mászók is az alacsonyabb, de speciális ügyességet igénylő falakat keresték. A műfalmászás terjedésével pedig megjelent az a generáció, akiknek a hegymászómagazinok címlapjain tündöklő, rendkívül nehéz sziklamászó utakat mászó, bohém amerikai srácok voltak a példaképeik. A magyar expedíciózás utánpótlás nélkül maradt, amit az is jelzett, hogy Zsolték nem néhány zöldfülűt fogadtak maguk mellé, hanem a szcénából ismert régi világjáróval, Kollár Lajossal kezdték tervezgetni a következő expedíciót. Az ötvenes Kollár nem hegymászóként volt ismert. Azért figyeltek fel rá, mert megszervezett két Grönland-expedíciót is, Zsoltot pedig elvarázsolta az a hatékonyság, ahogy Lajos szponzorokat talált vállalkozásukhoz. Kollár a fiúk legnagyobb csodálkozására ráadásul nem úgy látta önmagát a közeljövőben, mint aki magyar zászlót lenget egy nyolcezres csúcsán állva. A csapat szervezőjeként és irányítójaként akart velük utazni, maga a mászás nem vonzotta. Bár Zsolt kitartott Ozsváth terve, a K2 mellett, Lajos vezetésével lebeszélték. A 8611 méteres hegy az egyik legnehezebb nyolcezres, már a szervezéshez is több idő kell, mint amennyi a következő szezonig rendelkezésiikre áll, érvelt Mécs és Kollár. Helyette a pakisztáni Gasherbrum-csoportot javasolták, ahol egymás közelében emelkedik két nyolcezres, a Gasherbrum I., vagy más néven Hidden Peak, és a Gasherbrum II. Zsolt elfogadta a módosítást, mert új társuk csak úgy ontotta az ötleteket, amelyektől azt remélte, mostantól biztosított lesz az évi egy himalájai expedíció. Kollár Lajossal találták ki a „Magyarok a világ nyolcezresein”- sorozatot. A lendületes elnevezésű program keretében pont ugyanazt szerették volna csinálni, amit addig, de remélték, hogy a név és a logó céltudatosságot sugall, és könnyebben azonosítható a szponzorok számára. Kollár végül kijárta, hogy a kormányváltás miatt kis híján visszavont hárommilliós állami támogatást is megkapják. Érve volt, hogy a két csapat újra együtt megy a hegyre, nem lesz széthúzás, a nagy magyar összeborulást testesítik meg. Így ismét egy táborba kényszerültek az explorerses mászókkal. Zsolt ugyan azon a véleményen volt, hogy ne diplomáciai alapon válasszanak csapattagokat, hanem eredmények szerint, amelyeket egykori riválisaik szerinte nem tudtak felmutatni. De ha ezen múlik a támogatás, akkor neki mindegy volt, ő valójában mindenkivel kijön. Azt sajnálta, hogy ezzel esetleg fiatal tehetségektől veszik el a helyet. A népfrontos vonulatnál izgalmasabb és progresszívebb jellemzője volt a túrának, hogy négy női mászó is csatlakozott hozzájuk: Csollány Katalin, Várkonyi Bea és a 200l-es Everest-expedíción is próbálkozó két lány, Nedeczky Júlia és Ugyan Anita.
3. Pakisztánba érkezve olyan érzése volt, mintha időgépből lépett volna vissza a múltba. 2000-ben ugyanezeket a viszonyokat hagyták maguk mögött. Az ország semmit nem változott: szmog, egzotikus illatok, harsogó zene és hevesen alkudozó emberek masszájában törték magukat észak felé. Megnyugtató volt, hogy Lajos szervezésének köszönhetően már volt engedélyük a hegymászásra. Az engedélyek mellé pedig egy összekötő tiszt is járt. Az ő semlegesítésének hadművelete hozott újdonságot az időutazásba. Klein Dávid ötlete volt, hogy amennyiben a muszlim tisztet valamilyen ürüggyel le tudják itatni, akkor a lekötelezettjükké válik. Elmélete szerint a másnap kijózanodó muszlim rádöbben, hogy a magyarok tudnak a bűnéről, miszerint megszegte vallásának alkoholtilalmát, és jobbnak látja majd, hogy mindenben a segítségükre legyen az expedíció végéig. Sőt, talán utána is. A terv tökéletesen működött. Hatalmas álszületésnapi mulatságot rendeztek a hazai italkészleteik megcsapolásával. Az összekötő tiszt boldog volt, és ugyan egy kortyot nem ivott, de aztán egész úton a segítségükre volt. A támogatásra szükségük is volt, a Karakorum mélyén fekvő faluból, Askoléból ugyanis egyhetes gyaloglás várt rájuk a Baltoro-gleccser felső szakaszáig. Felszerelésüket közel 160 teherhordó cipelte. A heves vérmérsékletű hegyi embereket sikerült is kordában tartani egészen a megérkezésükig, hogy aztán az alaptáborban szabaduljon el a pokol. Már csak a bérek kifizetése volt hátra. Az emberek a helyi etikettnek magfelelően szorosan körbevették a hegymászókat, ordítoztak, a tömegből kezek erdeje nyúlkált a pénz felé. Mindez természetes volt, zavart a béren felüli juttatás, a kötelező ajándék kiosztása okozott. A napidíjon felül mindenkinek járt egy gumicipő és egy esőköpeny. Akadt viszont, akinek volt már gumicipője, és annak inkább az árát szerette volna elkérni, volt, aki esőköpennyel rendelkezett, és ahelyett akart pénzt. És voltak a többiek, akik mindent akartak, továbbá baksist is. Két matematikai modell feszült egymásnak, és történetesen a porterek több pénzt kalkuláltak ki végül, mint az expedíció. A tudományos vita egyre hevesebbé vált, Ács Zoli ellökdöste az arcába kiabáló matematikusokat, mire egy csapat hordár botokkal szerette volna bebizonyítani elmélete helyességét. Csak a magyar és pakisztáni tudományos munkatársak együttes erőfeszítései miatt maradt el végül a vérbosszú. A borostás, gyapjúsapkás, villogó szemű pakisztániak távozása után hirtelen csend lett, mintha valójában egy decens alpoki hegymászótáborba. érkeztek volna meg. A morénadombon felállították táborukat a többi márkás nyugati sátor mellé, amelyek körül osztrák és spanyol mászók szöszmötöltek. Láthatóan már beleszoktak az alaptábori létbe. Mindez persze nem jelenti, hogy hónapokat töltöttek volna a környéken. Az étkezések, sétálgatás, szunyókálás ritmusát hamar meg lehet szokni. Néhány nappal később, amikor egy csapat olasz mászó nézett körül fáradtan a táborban, már a magyarok is azzal a bágyadt mosollyal néztek rájuk, amire csak magashegyi semmittevéssel tehet szert az ember.
4. A lustálkodás szerencsére nem okoz lelkiismeret-furdalást a hegymászóknál, erre ugyanis szükség van az akklimatizációnál, különösen, ha már az alaptábor 5200 méteren fekszik. Csak a kellemes hétköznapok után derült ki, hogy nagy expedíciójuk valójában nem tud csapatként működni. A sok különböző tapasztalatú, mentalitású és korú résztvevő már az első táborba vezető úton egymástól függetlenül mozgó mászók laza csoportjává szakadozott. Zsolt és Júlia hajnalban indult el, hogy a táboruk oldalában kezdődő gleccseren még a déli olvadás előtt átkelhessenek. Útjuk így sem volt könnyű, alattomos hasadékokat kerülgettek, de akkor sem lett jobb kedvük, amikor kiértek a hegyoldalba, és megkezdték a kapaszkodást. Ha belegondolnak, tudták volna, hogy valójában az oxigénhiány tehet minden kellemetlenségükről, de ilyesmiket csak az alaptáborban képes végigvenni az ember, akkor viszont már minek. Hegyi körülmények közt igen nagy távot, több mint tíz kilométert kellett gyalogolniuk a táborig. Monoton, idegőrlő kaptatás volt. A terep nem volt nehéz, ilyenkor a legegyszerűbb, ha a mászó beleréved világába, távoli gondolatok és érzések közé. Itt a hó alatt azonban alattomos hasadékok húzódtak, így nem hagyhatták, hogy gondolataik kalandozzanak az egyhangú hómezőről. Ez hasonló érzés, mint amikor az ember álmos, de nem hagyhatja, hogy elszundítson. Öt óra alatt érték el a tábort, felállították a sátrukat, majd a klasszikus akklimatizációs stratégia szerint visszatértek az alaptáborba. Útközben találkoztak felfelé tartó társaikkal, Méccsel és Anitával, akik jól haladtak, de későn indultak, továbbá Csíkossal és Cinóval, akik viszont korán startoltak, ám a tempójuk volt gyenge. Konyi és felesége Bea pedig vissza is fordultak, nem jutottak el az első táborba. A lefelé út a megolvadt gleccseren még kellemetlenebbé vált: a térdig érő hóban gázolás, és a bolyongás a veszélyes, latyakos felszínen feldühítette Zsoltot. Mire a táborba értek kikristályosította egyéni akklimatizációs technikáját. Úgy vélte, a szakirodalom climb high-sleep low technikája értelmetlen. Az elmélet szerint, ha az ember felmászik egy bizonyos magasságig, akkor utána vissza kell ereszkednie, hogy egy táborral lejjebb pihenjen. Zsolt azonban állította, ez erőpocsékolás. Ha már egyszer felmászott egy bizonyos magasságig, akkor érdemesebb ott aludnia. Így egyrészt hosszabb ideig lesz kitéve a magasság hatásának, másrészt aznap már nem kell fárasztania magát: alszik egyet és reggel ereszkedik le. Harmadrészt nem a legmelegebb időben, hanem reggel éri el a hegy alsóbb zónáit, így nem kell a felmelegedett hómezőkön, gleccsereken kockáztatnia a biztonságát. A Zsolt-féle iskolával az expedíció nagy része nem értett egyet, hiába adta elő véleményét rendkívül szemléletesen. Ha működik is a módszer, ehhz olyan speciális fizikum kell, mint Zsolté, mondta valaki. Aztán egymás szavába vágva sztoriztak arról, hogy ki milyen taktikában hisz, majd a délután kártyázásba torkollott. A vita egyébként is elméleti volt, a legtöbben nem tudták tartani a tempóját. A második menetre is órákkal a többiek előtt indult el Júlia társaságában. Ő tudott vele együtt mozogni, és a habitusát is ismerte: korábban évekig volt a barátnője, míg kapcsolatuk meghitt barátsággá alakult. A haladást segítette, hogy a második táborig vezető út sem számított technikailag nehéznek. Szinte vízszintes terepen kellett begyalogolniuk a hegy alá, majd lankásan emelkedő dombokon kaptattak. Az út legfárasztóbb szakasza egy sziklagerinc mentén emelkedő hófal, a Banana Ridge volt, amelynek tetején, egy vállon sejtették következő táborhelyüket. Az expedíció többi tagja akkor érkezett meg 5900 méterre, amikor ők ketten már a vacsora utáni teát kortyolgatták. És bár este a sátrak közt álldogálva hosszasan tervezték a második táborba vezető útvonalat, másnap, az egész napos monoton kaptatás végén ismét kettesben állítottak sátrat. Annyi változott, hogy ezúttal már csak Laci és Anita érkezett meg, a többiek visszafordultak. Zsolt elégedetten gondolt új taktikájára, amikor a hálózsákja melegéből a-távozó párosra nézett. Rájuk még jó néhány óra fárasztó menetelés várt, hogy az általánosan elfogadott módszer szerint az alacsonyabb táborban éjszakázzanak. Júliával pedig átadhatták magukat a szaggató fejfájásnak, amely az új magasság elérésének szükségszerű velejárója. Az éjszakai forgolódás után nem volt nehéz tartani az új irányzat által előírt korai kelést. Már hajnalban megkezdték az ereszkedést, úgyhogy rggel Laciékkal és Konyiékkal együtt teázhattak az egyes táborban. A sátorból kilépve az expedíció megint csoportokra szakadt. Mécsék kényelmesen készülődtek, Konyi és Bea az ellenkező irányba, felfelé indult, bár végül nem érték el a második tábort. Zsolték pedig már útközben találkoztak Cinó, Csíkos, Klein és Rigó állhatatosan, de lassan kapaszkodó csapatával. A gleccserre érve aztán ők is veszítettek tempójukból: hiába járták már be sokadszor a jégfolyamot, újra eltévedtek, bár az is lehet, hogy az út tűnt el. A folyamatosan formálódó jégmasszában naponta jelentek meg új hasadékok, szakadtak le jégtömbök. A szakasz veszélyes és kimerítő útként maradt meg mindenkiben, úgyhogy amikor az expedíció végül összegyűlt az alaptáborban, szabályt hoztak, hogy a gleccserre mindenki csak párban, kötéllel, beülővel és fejlámpával mehet. Az álmosító napok végül e szabály megszegésének köszönhetően kaptak némi izgalmat. A csapat az alaptábori program várva várt pontjához a vacsorához készülődött, amikor recsegett a rádió. Konyi jelentkezett be: Az egyes táborból ereszkedtek vissza Rigóval, elakadtak a gleccseren, egy jéghasadékon kellene átkelniük, de nincs náluk kötél, ahogy lámpa sem. Talán az utat is elvesztették, úgyhogy a kamerájuk lámpájával villognak majd, hova kell menni értük. Lacival indultak el menteni. Meglepetésükre Konyira nem egy házakat elnyelő szakadék, hanem kis lendülettel átugorható hasadék mellett találtak rá. Kötélre vették azért, és a vacsorát már a szabályok, egyéni felelősség élénk megvitatása közepette fogyasztották el.
5. A zsúfolt alaptábor pezsgése is csökkentette az expedíción belüli feszültségeket. Ebben különösen nagy szerepe volt Klein Dávidnak, aki a csapat önkéntes diplomáciai küldöttjeként építette a nemzetközi kapcsolatokat. Három nap havazás után már bejáratos volt minden expedíció étkezősátrába, tudta a legfrissebb pletykákat, amelyek áramoltatása az emberi kapcsolatok erősítésének köztudottan leghatásosabb eszköze, így a magyarok mindig újabb érdekes témát tárgyalhattak meg a vacsoraasztalnál. A havazás jót tett az információáramlásnak, de nehezítette eredeti céljukat, a hegymászást. Zsolt Júliával, Cinóval és Csíkossal indult a hegyre hogy az akklimatizáció újabb fázisát teljesítsék. Bár a két idős mászó tempója elmaradt az övétől, tapasztalatuk és nyugodtságuk miatt mégis harmonikusan tudtak együtt mozogni. A sebességbeli különbségek a kettes tábor felett amúgy is megszűntek, ahogy nekivágtak a kettes táborból a hármasba vezető szakasznak. A hegyoldalt az utóbbi napokban lehullott puha hóréteg borította. Zsolt taposta az utat, többiek kényelmes tempóban lépkedtek a nyomában. Csak a szezon egyik első expedíciója által kihelyezett kötelek mutatták, hogy jó helyen járnak, és nem keveredtek el a hegy sosem járt vidékeire. Délutánra érték el a combig érő hó zónáját, ahol már taposni is lehetetlen volt. Zsolt hólapátot vett elő, nekikezdett, hogy folyosót ásson maguknak. A bizarr munka néhány óra alatt kivette az erejét, és nyilvánvaló lett, ilyen sebesség mellett aznap már képtelenek lennének elérni céljukat. A koreai expedíció által kihúzott kötélre kötötték a csomagjaikat, és visszafordultak. A hegymászásnak fontos eleme a taktika. Hamarosan szembetalálkoztak a spanyol expedícióval, amely az ő nyomaikban, pihenten kaptatott felfelé, hogy frissen kezdhessenek hozzá a lapátoláshoz. Zsokéknak azonban már nem volt erejük a visszaforduláshoz. Az egyes táborban találkoztak csapatuk lemaradt felével, akiknek ezúttal szintén segített a kényelmesebb iram. A spanyolok nyomán végül rajtuk kívül az egész magyar csapat elérte a harmadik tábort. Dávid, Laci, Anita, Konyi és Bea, Rigó, Ács Zoli és Kati is elégedetten érkeztek vissza két nappal később az alaptáborba. Készen álltak a csúcsmenetre. A hegy azonban nem hagyta, hogy elfelejtsék: nem a pedánsan kidolgozott menetrend dönt a sikerükről. Dávid hozta a hírt, hogy a szomszédos Gasherbrum I.-re mászó spanyol szervezésű expedíció két tagja halálos balesetet szenvedett. Mindketten kicsúsztak egy meredek részen, a fiú menthetetlenül lezuhant, az argentin lány viszont hosszú esés után megakadt egy sziklapárkány szélén. Nem volt magánál, de élt, amikor csapattársai elindultak utána. Hiába kiabáltak neki, hogy óvatosan mozogjon, talán eszméletvesztéséből ocsúdva, vagy a pánik miatt nem hallgatott rájuk. Már a közelében voltak, mikor újra csúszni kezdett és eltűnt egy hasadékban. A tragédia nyomot hagyott a tábor hangulatán. Kedvüket tovább rontotta, hogy a hármas táborból visszatérő Kati szeme a magasságtól bevérzett. Igaz, a lány olyan eltökélt volt, hogy nem is gondolt arra, kisebb magasságban kúrálja ki magát, pedig a tünetek akár maradandó látáskárosodással is járhattak volna. Zsolt nem bírta sokáig az alaptábori pihenőt, és túrát tett a Gasherbrum I. lábához. A tagjait akarja megmozgatni, mondta búcsúzóul a többieknek, noha titkos célja is volt. Kíváncsi volt, hogy talál-e olyan izgalmas útvonalat, amelyen a saját ritmusában, szólóban juthat fel a csúcsra. Átvágott a morénadombokon, egy darabig a gleccser oldalában haladt, aztán egy tisztább részen ráfordult a jégfolyamra. Észre sem vette, de ahogy egyedül volt, megváltozott a mozgása. Gyorsabb, határozottabb lett. Átugrott néhány jéghasadékon, és végül a hólejtőn elindult a hegy oldalában. A hó laza volt, meg-megcsúszott a lába alatt: érezte a felette függő puha hólejtőben feszülő energiákat. Fél szemmel figyelte a nagyobb köveket, sziklabeszögelléseket, hogy ha mégis megindul a felszín, legyen hova bújnia. Óvatosan araszolt felfelé, szemügyre vette a sziklagerincekkel elválasztott folyosókat. Úgy tűnt, az egyik egészen magasra fut, és valahol a csúcstömb alatt ér véget. Aztán jellegzetes csattanást hallott a feje fölül, és tudta, megérzései nem csaltak. Valahol a magasban több tonnányi hó robog lefelé. Fogalma sem volt, mennyi ideje lehet az érkezéséig. Felrémlett a valamivel lejjebb látott sziklaüreg. Zihálva rohant lefelé, aztán észrevett egy sziklafülkét a feje felett, a falban. Kapkodva mászott, beugrott az üregbe. És nem történt semmi. Várt, a pulzusa lassult, kétségek közt figyelte a hófalból látható szeletet. Úgy érezte magát, mint a katona, aki egy ágroppanásra sebesen lövészárkot ás, beleveti magát, miközben az ellenség kilométerekkel arrébb, az ellenkező irányba gyalogol. Óvatosan kinézett, és arcát beterítette a fagyos hópermet. Úgy érkezett meg a lavina, mint egy gyorsvonat. Fülsiketítő robajlással zakatolt mellette, semmit sem látott, porhó töltötte ki a fülkét, és félt, hogy levegőt sem fog kapni. A szája elé húzta a sálját, próbálta arcát belefúrni a kabátjába is. Fogalma sem volt, percek vagy csak másodpercek teltek el, míg derengeni kezdett, enyhült a dübörgés, és újra a szeme elé tárult a külvilág. Fülében dobolt a pulzusa, ahogy kimászott a friss hóval borított lejtőre, elővette a kameráját, és az objektívbe nézve lefilmezte a túlélés felett örömét. „Hallottátok az óriás lavinát?”, kérdezte az étkezősátorba toppanva, de a többiek nem tudták, melyikről beszél. Az alaptáborban egész nap hallatszanak a környező hegyekről lezúduló hótömegek tompa reccsenései. Ami közelről maga az apokalipszis, az néhány kilométernyi távolságból már csupán az idő haladását jelző ketyegés. Este Laci születésnapját tartották, bár Zsolt úgy érezte, ez valójában az ő túlélésének ünnepe. Jókedvűen koccintgatott, hajnalig táncoltak a generátorok hajtotta laptop zenéjére. A mulatság hangjai elnyomták hegyek neszezését, ahol továbbra is házak elsöprésére képes lavinák zuhantak alá „csendesen”.
6. Zsolt nem elégedett meg a túléléssel, hátravolt még egy feladatuk, a hármas tábor elérése. Hatan vágtak neki a friss hóval fedett mezőnek. Az előző este fogyasztott tortából merített erő csak a kettes táborig tartott. Laci és Anita, tartva attól hogy feljebb még jobban elfáradnak, inkább a már ismert magasságban maradtak. Zsolték mellett a két idős mászó, Cinó és Csíkos vágott neki a 7000 méterre vezető útnak, Meglepetésükre a viszonyok jók voltak, még az előző társaságok nyomai is látszottak, így a tervezettnél hamarabb pillantották meg a hegy oldalában gömbölyödő színes sátrakat. A ritka levegőben, és a lengedező szél kavarta hópermetben irreális látványnak tűntek a vad hegyekhez sem színükben, sem formájukban nem illeszkedő alakzatok. A meredek oldalba ásott lépcsőkön álló sátrak közt Zsolt hamar megtalálta az övékét, és mire Júlia felhúzta a cipzárt, ő már a főzőt szerelte, átfázott lábujjait dörzsölte életre. Két társuk késő délután érkezett, amikor a tea és az emberi testek melegétől már szinte irreálisan meleg volt a ponyva alatt. A sátorponyva nem csak szigetel, de közvetíti is a külvilágot, így amikor a gyorsrizs kanalazása közben finom neszezést hallottak a fejük felett, tudták, hogy elkezdődött a havazás. Reggel az ajtót kihúzva kristályos hópermetet lökött az arcukba a szél. Csíkosék úgy döntöttek, a csontig hatoló hideg ellenére is elindulnak, Zsolt ezúttal a kivárásra játszott. „Pár óra, és jövünk utánatok”, búcsúzott a ködben hamar eltűnő társaitól. Az idő azonban nem tisztult. A hőmérséklet mínusz húsz fokra süllyedt, erősödött a havazás, és egyre távolibbnak tűnt a jó idő. Hálózsákjaiban feküdve Júlia meséivel szórakoztatták magukat, szójátékokat játszottak, és a külvilág kreatív kizárásának, meg persze meleg hálózsákjaiknak köszönhetően elfelejtették, hogy nem otthon heverésznek, hanem 7000 méter magasan, és komfortos kis buborékjuktól karnyújtásnyira tombolnak az elemek. Két éjszaka ebben a magasságban már Zsolt speciális akklimatizációs taktikájának is sok volt, így amikor végre visszaértek a biztonságos alaptáborba, nem terveztek mást, csak hosszú pihenést és rendszereres, bőséges étkezést. A természet azonban megint figyelmen kívül hagyta a hegymászók terveit. Másnap megnyílt a rég várt időjárási ablak, és a előrejelzések szerint napokig nem csukódik majd be. A csapat jó része kipihenten várt erre a pillanatra, így a következő reggel elindulhattak csúcsra. Csak Zsoltot és Júliát kötötte a táborhoz kimerültségük. Az arcukon ülő kifejezés különös hasonlóságot mutatott a gyerekekéhez, akik bárányhimlőjük miatt az ablakból nézik állatkertbe induló barátaikat. „Semmi gond, egynapos pihenés után könnyedén felzárkózunk”, nyugtatta Júliát, és komor arccal járkált a sátrak közt. „Itt lenn azért sokkal jobb a kaja, mint a felsőbb táborokban”, törte meg komoran a ebéd csendjét. „Egész végig mi jártunk a csapat előtt, most viszont kénytelenek vagyunk a végére maradni. De lehet, hogy a jó idő késik, és a legjobb pillanatban leszünk majd a csúcsnál”, mondta később feszült arccal.
7. Egy napot pihentek csak, és pirkadatkor már úton voltak. Céltudatosan haladtak az egyes táborig, ahol beérték a sátrak közt pakolászó Konyit és Beát. Nem tudták, hogy éppen előveszik a felszerelésüket éjszakázáshoz, vagy készülnek tovább emelkedni. Zsolték nem álltak meg kideríteni. A hófalon rákapcsolódtak a kötelekre, és olyan állhatatossággal kaptattak órákon át, mintha küldetésük lenne a kettes táborban, földönkívüliek csoportja várná őket, hogy rajtuk keresztül gyümölcsöző kapcsolatokat alakítsanak ki a földlakókkal. Délután bukkantak ki a meredek hegyoldalból, és megpillantottak a vállon kuporgó tábort, vele együtt pedig csapatuk felét. Csak hatan indultak tovább a felső táborokba. Mivel Zsolt felgyülemlett lendülete a következő éjszaka folyamán sem csökkent, másnap reggel már Mécset és Anitát ébresztették 7000 méteren. Akkor kezdtek reggelizni, amikor Zsolték kimerülten lehuppantak zsákjaikra, várva, hogy a megerőltető hajnali menet után visszaálljon a pulzusuk. A hajnali fagy elől behúzódtak az egyik sátorba, és amíg Júlia mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt a matracon, Zsolt teát főzött. A forró folyadékba kortyolva érezték, az intenzív tempó és a 7000 méteres magasság száraz levegője kifacsarta tüdejükből a nedvességet. Evés után Zsolt is ledőlt, és másodpercekkel később már csak távolról hallotta a karabinerek csörömpölését, a fojtott beszédet, ahogy Laciék, és a tábor többi lakója felkerekedett a hígabb levegőjű zónába. Hirtelen ébredtek, túl nagy volt a csönd. A fények élesek voltak, jó órája feküdhettek a sátorban. Kótyagosan pakoltak össze, de a hó szikrázása hamar észhez térítette őket. Még mindig havas terepen haladtak, egy gerincen vezettek a nyomok. A gerincen úgy hajlott a mélység fölé a hóátfúvás, mintha egy gigantikus, megfagyott hullám ágaskodna. Ezek azok a részletek, ahol az ember szembesül a hegy méreteivel. Ilyen hótarajok léteznek a Tátrában vagy az Alpokban is, de itt, az ólmos lassúsággal vonuló mászók alatt nem méteres, hanem háznyi méretű hullámok domborodtak. Tempójuk egyre lassult. Szeles falba értek ki. Bakancsuk alatt megjelent a hegy teste, kövek csikorogtak a hágóvasuk alatt. Bár csak kétszáz méternyi szintet kellett emelkedniük, estére érték el a csúcstámadó tábort. Ez volt a csúcstömb alatti utolsó vízszintes rész. Minden talpalatnyi hely kincs volt. A hegygerincen, a meredek felszínbe ásott platók rendszerén egymásra torlódva álltak az expedíciók sátrai. Laci integetett nekik, a kabátjáról ismerték fel, arcát beburkolta nagy kabátja kapucnija. Letaposott nekik egy részt, oda állították fel Zsolt kikönnyített bivaksátrát. A sátor belső részét a súlycsökkentés miatt nem hozta fel, a külső ponyva alatt a hóra terítették matracaikat. Miközben dolgoztak, megtudták, hogy a csapat jó része is ott van. Cinó, Csíkos, Dávid és Rigó doki délután óta heverészik a hálózsákban a másnapi csúcsmászásra készülve. Zsolt nem gondolt bele, hogy mennyivel kevesebb idejük lesz pihenni. Főztek, csendben ettek, és már kilenckor lefeküdtek. Még egy ideig hallották a tábor finom, de szűnni nem akaró zajait. Csoportok érkeztek, gy rendezték felszerelésüket, a csúcstámadás előtti izgalom rezgett a ritka levegőben. Hajnali kettőkor jelzett az órája. A fejlámpák hideg fényében csillogott a ponyvára fagyott lélegzetük. Kellemetlen volt, ahogy pakolás közben a nyakukba hullott a hideg permet, pedig lúdbőrözésük és a fagyott pára az élet halvány jelei voltak ebben a magasságban. Zsolt megszokta az állapotot, amelyben mozdulataik lelassulnak, mintha víz alá merült volna. Júlia pedig kitartóan követte, erőfeszítését csak onnan lehetett sejteni, hogy már nem szólalt meg. A beszéddel sem akarta fecsérelni energiáit. Ment a nyomában, vagy előregörnyedve lihegett, de nem kommentálta, ahogy acélos színekkel megérkezik a hajnal, majd fények szabdalják háromdimenzióssá a derengésben még egynemű tájat. Nem pihenhettek sokat, csontig hatoló volt a hideg, lábujjaikba alattomos gyorsasággal kúszott be a fagy. Később kellett volna indulni, gondolta Zsolt, de már távol voltak ahhoz, hogy visszatérjenek a táborba. Derengett, amikor egy lefelé tartó alak bontakozott ki felettük a falban. Rigó volt az, nem érezte a kezeit, bárhogy mozgott, képtelen volt életet lehelni belé. Ahogy a magassággal csökken a belélegzett oxigén mennyisége, úgy jut egyre kevesebb a test fűtésére is. A vészforgatókönyv szerint az élet ilyenkor a perifériát adja fel először. Az egyetlen lehetőség az ujjak megmentésére, ha alacsonyabbra ereszkedik a test tulajdonosa. Később elhagyták Dávidot, és a legkorábban induló spanyol csapat mögé álltak be. Reggel kilenckor érték el a csúcsot. Kiterült előttük a Gasherbrum-csoport, a Gasherbrum I. és a hétezer méteres G III. és IV., a Broad Peak és még a K2 is látszott Átölelték egymást Júliával. Ő volt az első magyar nő, aki 8000 méter föl jutott. Később megérkezett Anita is, második magyar nőként, a következő nap pedig Csollány Kati ért fel a csúcsra. De a G II.-expedíció az egyik legsikersebb magyar hegymászótúra is volt egyben. A hegyet első nap öten mászták meg: Zsolt, Júlia, Dávid, Anita és Laci. Zsolt alaptábori megérzése helyes volt: másnapra alakult ki tökéletes hegymászóidő. Így a sikeres csapat legideálisabb körülmények közt már a 6400 méteres táborban konyakozott az ukránokkal. A vidám csapat a Lhotséra tartott, nem akarták kiütni magukat, ezért az alkoholt a bábuska drinknek nevezett ribizliszörppel higították. Mialatt újabb kör itallal koccintottak, elérte a 8035 méteres magasságot Cinó, Csíkos, Csollány Kati és Ács Zoli is. Végül csak Konyi, Bea és Rigó doki fordultak vissza.
8. Az expedíció a sikeres csúcsmászással még nem ért véget. Az alaptábor felett magasodott egy másik nyolcezres, a Gasherbrum I. is. Nem csak közelsége miatt volt esélyük feljutni a Hidden Peaknek is nevezett csúcsra, hanem mert tökéletesen akklimatizálódtak. Miután napokat töltöttek 7000 méter felett, és megjárták a 8000 méteres magasságot, egyetlen menetben rohamozhatták meg a hegyet. Két dologra kellett csak ügyelniük. Az egyik, hogy ne teljenek el hetek a két mászás közt, mert a szervezet igen gyorsan visszaszokik az oxigéndús klímába. A másik pedig a motiváció fenntartása. Egyetlen nyolcezer méteres csúcs megmászása is nagy szó, így a siker után nehéz az agyat ráállítani egy másik nehéz és veszélyes feladatra. Mint kiderült, erre végül csak Zsolt volt képes. Két nap pihenés után indultak el. Zsolt a lavinás kalandja idején kinézett, sosem mászott úton akart mászni. Csábította Lacit is a kalandra: tudta, hogy fizikálisan és technikai tudása alapján is képes lenne rá. Az új út mászásakor ismeretlen viszonyok közt vállal kockázatot a mászó. A legmegfelelőbb nyomvonal megtalálása rengeteg tapasztalatot igényel, a normál útnál nehezebb terephez pedig fizikálisan kell kiemelkedő formában lenni. Nem véletlen, hogy a hegymászás Oscar-díján, a Piolet d'Oron ezekért a teljesítményekért adnak csak díjat. Egy ilyen feladatot pedig nem vállalt volna bárkivel. Laci azonban inkább a barátnőjével, Anitával mászta a normál utat, Zsolt pedig egyedül vágott neki a rövid délelőtti kiránduláson kinézett, monumentális falnak. Kora hajnalban lépett be a szűk hófolyosóba és innentől, mintha egy leállíthatatlan körhintába ült volna be. Napfelkeltekor már magasan a plató felett járt, a hosszú és óvatos gyaloglással keresztezett gleccser már csak összegyűrt papír zsebkendő volt alatta. Ahogy a nap a jégre kúszott, megindult a kőhullás. Lentről kinézhette, melyik hófolyosó vezet a csúcs alá, melyiknek a meredeksége tűnik ideálisnak. Arra viszont semmi nem utalt, hogy melyik járat biztonságos, és melyikben kell sziklák zárótüzével szembesülnie. A kövek történetesen abban zuhogtak, amelyikben már visszafordíthatatlanul nagy magasságban járt. Már nem csak a biztonságos mászásra, a kiegyensúlyozott légzésre kellett figyelnie, hanem a lezuhanó kövek jellegzetes, surrogó hangjára is. Sziklák takarásába ugrott be, sasszézott, néha métereket rohant, amikor a fent kiolvadt kövek több száz méteres zuhanásuk után a közelébe értek. A legrémisztőbb az volt, amikor a jégen pattogó bombát már csak maga alatt pillantotta meg, jóval azután, hogy elszáguldott mellette. A gerinc magasan lebegett a feje felett, félt, hogy sosem éri el ebben a monumentális flipperben, ahol nem kap újabb életet, ha eltalálja az egyik golyó. Kimászott a vályú melletti hófalba, de mély volt a hó, térdig süppedt a déli melegben felolvadt felszínbe. Egy óráig fúrta magát előre benne, de amikor visszanézett látta, hogy csak métereket haladt. Néhány felesleges irányba tett lépés is hatalmas időkiesést és energiapazarlást jelentett, így amikor egy sziklafalhoz ért, lerádiózott a táborba: ha látják a hófalban, mondják meg, merről kerülje a tömböt, hol tűnik enyhébbnek a lejtő. Rigó jelentkezett be, és irányította Zsoltot, mintha a flipperből valami bizarr videojátékba lépett volna át. Kínosan lassan haladt, így taktikát váltott. Pihen napnyugtáig, gondolta, és a megszilárduló felszínen könnyedén jut majd előre. Csak azt felejtette el, hogy ilyesmivel évekkel ezelőtt már próbálkozott, és akkor sem bírta cérnával. Ezúttal két órával később fogyott el a türelme. Inkább újra belekezdett a kásás hó túrásába, minthogy tétlenül üljön a hátizsákján. A fal meredeken emelkedett a gerincig, ahogy feljebb ért, már egyetlen lankásabb részt sem talált, egyszerűen nem tudott megállni pihenni. Hó és jég váltakozott, minden figyelmére szükség volt, miközben vádlijai égtek a megterheléstől. Egy ponton kétségbeesésében berakott egy jégcsavart, és arra lógott rá, hogy kinyújthassa a lábait. Kétezer méternyi mászás után, már sötétben ért ki a gerincre. Egyetlen napon annyit emelkedett, mint egy hagyományos expedíció négy alatt. Annyira fáradt volt, hogy egyet lépett a gerinc mély havában, a keletkezett árokba leterítette a matracát és lefeküdt aludni. A gerinc olyan keskeny volt, hogy lábai két kilométernyi űrbe lógtak. Hajnalban ismét úton volt, csak néhány órai menetelés után állt meg reggelizni. Kekszet rágcsálva az alaptábort nézte kétezer méterrel lejjebb. A vöröses barna morénán, a széles gleccserek szorításában szürreálisnak tűnt a színes kis sátrak csoportja. Olyan volt a tábor, mint egy optimista kiáltvány, amit palackba dug és az óceánba vet az ember. Délben ért a gerinc végére. Végignézett a csúcstömb alá futó hómezőn, és azonnal elindult. Tudta, hogy nem értek véget a nehézségek. Mély volt a hó, a 7000 méter felett tomboló nap és az oxigénhiány elbódította. Este alig valamit tudott felidézni a napból. Egyszer megállt egy jégfal árnyékában, de azon kívül csak a bakancsai képére emlékezett, ahogy egymás után süppednek a hóba. Az éjszaka rövid enyhülést hozott, reggel ott folytatta, ahol abbahagyta. Változatosságot csak az hozott, hogy a terep egyre meredekebb lett, és tempója lassult. Egy meredek oldalban tátongó jéghasadékba költözött éjszakára. Óraja 7600 métert mutatott. Evett egy keveset és bebújt a hálózsákba. Éjszaka forgolódott furcsa hangokat hallott maga körül, mintha valaki mormolna az egyik jégoszlop mögött. Reggel folytatódott a nyomasztó álom. A magasságmérő már 9000 métert mutatott, ami vagy azt jelentette, hogy véletlenül felfedezett egy Mount Everestnél is magasabb hegyet, vagy elromlott a műszer. De elromlott az időjárás is, a csúcstömb körül szürke felhők sűrűsödtek. Készített néhány fotót a feje felett magasodó hegyről, hogy képes legyen tájékozódni, ha a köd végleg beborítaná a tájat. Már nem a csúcsmászás volt a fő szempont. Tudta, hogy biztos halált jelent, ha ott próbálna meg visszaereszkedni, ahol jött. Úgy emlékezett, hogy a csúcs alól indul egy lankásabb folyosó, ami visszavezetheti a gleccserre. Az életbe. Enyhe sziklás, havas lejtőn kaptatott felfelé. Délelőtt megindult a havazás, és enyhe szél mozgatta előtte a hófüggönyt. A látótávolság méterekre csökkent, elveszetten bolyongott a terepalakzatok közt. Néha sziklafalak tűntek elő a ködből, akkor tudta, hogy irányt kell változtatnia. Magasságmérő hiányában azt sem tudta, hogy percekre vagy órákra van a csúcstól. Tizenegy körül a lejtő íve enyhült, érezte, hogy talán tíz méterre lehet a hegy legmagasabb pontja, de fogalma sem volt, merre induljon a lankás terepen. Ha van cél, akkor gondolkodás nélkül haladt volna felé, de a formákat összemosó szürkeségben elbizonytalanodott, és ez feszültséggel töltötte el. Egyedüli támpontot az időnként megreccsenő rádiója jelentett. Társai egyre több aggodalommal jelentkeztek be, tudták, hogy milyen esélyei vannak az embernek 8000 méteren, ha megérkezik a vihar. Hiába volt közel a csúcs, vissza kellett fordulnia. A hajnalban készített fotóját nézve megtalálta a lefelé vezető folyosót és megkezdte az ereszkedést. Remélte, hogy abban a vályúban megy lefelé, amiben szeretne. Jó iramban haladt, a ködbe burkolózó terepalakulatok nem adtak ugyan támpontot, de már az oxigénsűrűségből is érezte, hogy sokat haladt. Reggelre kitisztult az idő, és amikor kinézett a bivakjából, az első nap elért gerincet pillantotta meg éppen szemben. Kellemetlen érzés kúszott végig a gerincén. Alig süllyed lefelé valamit. Melyen a halálzónában jár még, és csak ezután kezdődik a veszélyes szakasz. Nem sokkal később már úton volt. Egy jégleszakadás állta útját, betekert egy jégcsavart és leereszkedett a lábához. Két út tárult elé. A lankás jéglejtő, amelyet hasadékok szeszélyes rendszere borított. És egy meredek jégfolyosó, amely a szikla és a jég közt húzódott. Gyorsan kellett döntenie. Az utóbbit választotta. A lejtő alattomos hasadékaira nem lehet felkészülni, beszakadhat, eltévedhet az ember. A meredek kéményben legalább tudta, mivel kell szembenéznie. Döntéséről nem tudta értesíteni a többieket, rádiójában ugyanis lemerült az elem. Kattogással tudtak még értekezni. A sztatikus recsegésen túl hallotta, hogy valaki beleszól: „Jól vagy Zsolt? Élsz?” Amire a gomb kétszeri megnyomásával válaszolt, hogy igen. Remélte, hogy úgy értik, ahogy ő szeretné. A szikla és a jég közti hasadék meredek és szűk volt, alig fért el benne, de éppen ez mentette meg. A résbe jókora jégtömbök szorultak be, és
azokon átvetve a kötelet, sebes iramban ereszkedhetett. Úgy használta a természetes biztosítópontokat, ahogy mászókarrierje legelején az erdélyi mászók a kőéket. Órákon át ereszkedett, csak azért nem fáradt bele a monotonitásba, mert figyelnie kellett, hogy mindig találjon egy újabb beszorult tömböt, mielőtt a kötél végére érne. Éppen kiért egy havas folyosó tetejére, amikor a csendet a jellegzetes csattanás hangja törte meg. Valahol fenn elszakadt a hófal, és gyilkos mennyiségű hótömeg száguld lefelé. Még a kötélen volt, nem volt hova mennie szorosra húzta magát hogy a hó ne sodorhassa el, és behúzódott a vályúba. A lavina csodával határos módon nem érintette, de szinte az orrát súrolva robogott el előtte. Olyan volt, mint egy lovasroham, amit egy szekrénybe bújva veszel át. Késő délután mar botladozva gázolt a gleccseren, és meg mindig nem tudta, hogy túléli-e. Az ismeretlen terepen láthatatlan hasadékok fenyegették, minden lépésnél számított arra, hogy megnyílik a mélység a talpa alatt. Kora este volt, amikor egy botra tűzött piros nejlondarabot pillantott meg. A túlélés jele. A gleccseren kitűzött biztonságos útvonal. Kihalt táborba érkezett meg. Barátai a sátraikban feküdtek, nem is szóltak már egymáshoz, Zsolt iránti aggodalmuk túl nagy pszichés terhet jelentett, A hangulat ráült a szakácsra is, aki egész nap a hegyet kémlelte, és elfelejtett vacsorát készíteni. így Zsolt a várt lakoma helyett száraz élelemmel köszöntötte már második újjászületését. A hangulat mágikus gyorsasággal engedett fel, pálinkásüvegeket nyitottak fel, és azt csak később vették észre, hogy Zsolt már rég nincs velük, ájultan alszik a sátrában. Másnap reggel került elő, de újra csak üresen találta a táborukat. A konyhasátorban elé táruló látvány, a felborult székek, üres palackok, az elgörbült sátorrudak, étel és piszkos edények jellegzetes keveréke mutatta, hogy sokáig és intenzíven, ünnepelték megérkezését.
9. Két nappal később már úton voltak a civilizáció felé. Fotó készült róla egy gyönyörű, 6000 méteres hágón. Arcán nem az életért folytatott négynapos harc látszott. A képről egy másik ember nézett vissza ránk, arcának barázdái, réveteg tekintete mintha nem is hozzá tartoztak volna. Mintha teste egy részét otthagyta volna a hegyen. A fővárosba, Iszlámábádba érve úgy rontott a hegymászókra az impulzusok tömege, mint egy színes és forró lavina. Két hetük volt a repülő indulásáig. Zsolt a feketepiacon megvette a Grand Auto Theft nevű lövöldözős, autózós játékprogram kalózverzióját, feltöltötte a laptopjára, és onnantól nem lépett ki a hotelből. Behúzta a függönyöket és két hétig játszott a félhomályos szobában, bezárkózva abba a saját szabályokkal rendelkező világba, ahol, ha nem néz fel az ember, életre-halálra megy a küzdelem.
2004 – Építkezés 1. Egy újabb vödör lomot öntött a konténerbe, aztán állt a kertben, ahonnan háza már nem egy alaptábor elhanyagolt közösségi sátrának látszott, hanem olyan közösségi sátornak, amit szeretettel gondoznak ideiglenes tulajdonosai két mászás között. Az ajtóból hegymászó felszerelések, hátizsákok, gerendák, szigetelőanyagok és azonosíthatatlan lomok tárultak a szeme elé. Olyan dolgok, amiket három év alatt hordott be a házába, hogy majd komfortosabbá teszi azt, és amik aztán ott maradtak, ahol landoltak, mert edzeni kellett, és szervezni az expedíciót, és aztán hirtelen elutazott, hónapokkal később folytatva csak a feladatok halogatását. A Karakorumból hazaérkezve azonban elhatározta, kipakolja az összes hátizsákját, hogy már ne azokban kelljen turkálnia tiszta ruha után, hanem a szekrényekben, ahogy szokás. Volt ideje a munkára, mert ismertsége miatt nem kellett egyből szponzorkeresésbe fognia. Rengeteg helyre hívták előadásokat tartani, céges rendezvények sztárja volt, időbeosztását egyre inkább ezek a rendezvények határozták meg. Meglepve látta, hogy az alpinizmus körül is megjelentek azok az emberek, akik soha egy métert nem másztak még életükben, nem is akarnak, viszont rettentően érdekli őket a téma, ismerik a nagy neveket és az aktuális teljesítményeket. Szórakoztatónak találta ezt a társaságot, különösen, hogy nekik nem kellett hosszan magyaráznia, mit és miért csináltak a hegyen. A közönség nagyobb része azonban a lelkesedés ellenére sem került közelebb a hegymászás lényegéhez. Továbbra is az Everest körül forogtak a kérdések. Századszor is elmesélte, hogy a világ legmagasabb hegye nem a fő cél a hegymászóknak, hanem csak egy a sorban. A lényeg, hogy az ember szép kihívásokat keressen magának, és azokat megpróbálja, teljesíteni. Ezt a megközelítést azonban nem tudta magasabb szinten is terjeszteni. Szomorúan gondolt az állami kitüntetésekre, amelyeket a világ hegymászásában nem is jegyzett teljesítményért kaptak. Viszont legutóbbi kalandjuk, ahol három nő is feljutott egy nyolcezres csúcsára, nem mozgatta meg sem a médiát, sem a politikát. Csak a szűkebb hegymászó szcéna tudta azt is, hogy sikertelen mászása a Gasherbrum I.-re nagyobb teljesítmény, mint az utóbbi két nyolcezrese együtt. A legutolsó kőszikláig feltérképezett normál utakkal szemben az új utak mászásához sok tapasztalat, rendkívüli erőnlét és technikai tudás kell. Nem véletlen, hogy még nemzetközi szinten is kevés példa akad a világ legmagasabb hegyeire vezető, egyedi utaknak. Az egyedül végrehajtott mászás pedig még annál is ritkább. Zsolt nem büszkeségből sajnálta az egyéni ötleteit övező értetlenséget, hanem mert ilyen tervekre támogatót is nehezebben lehetett találni. A szponzoroknak nevezetes csúcsok kellettek, nem kockázatos vállalkozások. Ahogy a Horbein-kuloár megmászásáról letiltották az Everesten, ugyanúgy hiába hozakodott elő a világ második legmagasabb hegyére, a K2-re vezető nehéz nyomvonal, a Magic Line ötletével Társai a valamivel könnyebb Dhaulagirit nézték ki arra az évre.
2. Miközben a hegymászó célokban válogatós volt, munkában bármit elvállalt, amivel megkeresték. Telente általános iskolák szerveztek sítúrát Szlovákiába, a szülők pedig néhány olyan oktatót hívtak meg, akik olcsón vállalták a munkát. A legendásan jó üzleti érzékkel rendelkező Zsolt volt az egyik ilyen szerencsés. A munka élvezetes volt, és megértette azt is, miért mesélgetik a síoktatók egymásnak a viccet: Tudod, mi a különbség isten és a síoktató közt? Hogy Isten nem tudja, ő síoktató. A diákokkal tartó kísérők nőtagjai elérzékenyültek a hegyoldalban elegánsan csóváló oktatók láttán, és a varázst még Zsolt kicsit darabos udvarlási módja sem tudta szétszakítani. így az egyik lelkes kísérő, Móni a különórák végén már mint a barátnője tért haza. A kapcsolat néhány hónap után új, addig nem fontolgatott kérdések elé állította: vajon fel kell adnia a hegymászást az érzelmi biztonság kedvéért? Móni számára a hegymászás vonzó és férfias tevékenység volt, de nehezen barátkozott meg a sport azon jellemzőjével, hogy amikor az alpinista a hegyekben van, akkor nincs otthon. Zsolt néhány hónap után kényelmetlennek érezte a helyzetet. Móni mintha áldozatnak tekintette volna a közös túrákat, és inkább elviselte, mint támogatta barátja szenvedélyét. Az ellentétek feloldására magával vitte a Kilimandzsáróra, ahová egy tehetős magyar vállalkozót kellett felkísérnie. A trópusi kaland azonban újabb konfliktusok forrása lett. Talán abba kellene hagynia a mászást? Példaként ott volt az a hegymászó barátja, aki néptáncos lánnyal járt, és a kedvéért ő is rendszeres táncházlátogató lett. Talán nekik is valami közös tevékenységet kellene találniuk? Aztán eszébe jutott, hogy a barátja közben nem hagyta abba a mászást sem, úgyhogy végül arra jutott: aki a hegymászásról lemond egy kapcsolat kedvéért, az előbb-utóbb úgyis a kocsmában köt ki, ami még nagyobb problémákat okoz. Remélte, hogy a problémáik maguktól elülnek.
3. Álláspontját ugyanilyen határozottan képviselte a hegymászó-társadalmon belül. Nem volt forradalmártípus, de zavarta, hogy hivatalosan semmilyen támogatása nincs az általa képviselt hegymászóstílusnak. A hegymászóklubot még mindig a nyolcvanas évek állami expedícióinak stílusán szocializálódott Nagy Sándor képviselte, ami olyan helyzetet teremtett, mintha a Forma-1 versenyek főszervezője gyanakodva tekintene a kocsikba szerelt elektronikára, a mechanikus berendezések mindenhatóságát hirdetve. A vezető húsz éve nem mászott, nem követte a trendeket, nem tudta, a csúcsmászások, a hatalmas és nehézkes expedíciók már a poros múltat jelentik. Friss szemléletű terveihez pedig még elvi támogatást sem nyújtott, sőt, a vezetőség nyilvánosan kritizálta azokat. Zsolt nehezményezte, hogy a hivatalos hegymászás ósdi attitűdje eltávolította az új generációt, akik gyűlések és sajátos rendszerben szervezett túrák helyett inkább maguknak szerveztek túrákat. Ennek persze volt jó oldala, viszont végeredményben egymástól független csoportok alakultak ki, a tapasztalatokat nem lehetett átadni, és lehetetlen volt a hegymászók közös érdekképviselete is. Nyílt levelet írt a vezetőségnek és a magyar hegymászás meghatározó tagjainak, remélve, hogy a harcos kiállás végül a fejlődéshez vezet. Vita azonban nem alakult ki. A vezetők nem reagáltak a tartalmi felvetésekre, Zsolt tiszteletlenségét kifogásolták, és hogy nyílt levélben kezdeményezett párbeszédet, nem pedig a hivatalos utat követte volna. Zsolt közben tudta, hogy a hegymászáshoz határozottság, technika, erő, felszerelés mindenképpen kell, szövetségek viszont kevésbé. Kilépett a szervezetből. Karakán lépése ugyanakkor nem vitte közelebb valódi céljához, a hegyekhez, A zaklatott év közepére világossá vált, hogy a hírneve önmagában nem hoz szponzorokat. A Dhaulagiri-expedíció terv maradt, a csapat nem tudott annyi pénzt összegyűjteni, hogy elindulhasson. Volt ideje rendbe szedni a kis házát.
2005 – K2 1. Zsolt elmélete a szponzorkeresésről szembement az összes aktuális önmenedzselési elvvel, így érthető, ha nem karrierépítési tanácsadóként lett sikeres. A támogatók vagy megtalálják őt maguktól, vagy úgysincs esélye, ezen a lelkesedés sem segít, morogta, amikor szóba került a téma. Céges meghívásoknak is inkább az érdeklődés és a honorárium miatt tett eleget, így amikor a MOL-nál tartott előadása végén az egyik vezető megkérdezte, melyik hegyre mennének legközelebb, mert támogatnák az expedíciót, úgy kapkodta a levegőt, mint a vizsgázó, akinek belekérdeznek a tételébe. Végül kinyögte a K2 nevét. A hegy nemcsak azért izgatta, mert ez a világ második legmagasabb csúcsa, hanem mert már a normál útja is izgalmas. A meredek falakkal és jégletörésekkel határolt csúcsra vezető legkönnyebb nyomvonal is komoly technikai kihívást jelent. A cégvezető olyan természetességgel bólintott az ötletre, mintha egy álmos délutáni golfozásról lenne szó. Zsolt biztosította őt, hogy jól haladnak az ügyek, és az ő támogatásukkal néhány hónapon belül gyorsan célba érhetnek. Majd elrohant, hogy izgatottan értesíthesse társait, megvan az új célpont, a K2. Mivel hatékony munkavégzéshez szokott multicégről volt szó, amelynek a célországban, Pakisztánban is működött kirendeltsége, hamarosan fény derült arra, hogy a magyar K2-expedíció egyelőre még csak a tagok vágyaiban létezik, a valóságban elhatározásuknak semmi nyoma. A cég azonban eltökélt maradt, és így megkezdődhetett a nagyvállalatok másik jellemzője, a hivatali ügymenet. A PR-osztály azt javasolta, hogy ne magyar expedíció induljon, hanem egy olyan nemzetközi csapat, amelynek tagjai megjelenítik az országokat, ahol a MOL működik. A terv szép volt. csak azt hagyta figyelmen kívül, hogy a hegymászó expedíció alapvetően különbözik a céges tréningtől, amely esetében elég meghívót küldeni minden osztálynak, és biztosra vehető a remek mulatság. A hegymászótúrák inkább baráti kapcsolatokon keresztül szerveződnek, így hiába küldtek felkérést a horvát, szlovák és román hegymászószövetségeknél, nem tolongtak a jelentkezők. Végül horvát mászót nem is találtak, Romániából Dan Borcea, Szlovákiából pedig Jaro Dutka jelentkezett. A magyar csapat adta az expedíció törzsét: Csollány Kati, Markos Huba és Mécs Laci bólintottak a tervre, a háttérember pedig ismét Kollár Lajos lett. A szervezést nehezítette, hogy a támogatás jelentős papírmunkával járt, ezért az indulás napján még hiányzott néhány aláírás a pénzek átutalásához. A hegyek azonban megtanítják az embert, hogy miként működjön a bizonytalanság régióiban. A bizonytalan helyzet ellenére is jegyet vettek Pakisztánba, repülőre szálltak, remélve, hogy a támogatás valahol majd csak utoléri őket. Már a repülőút olyan volt, mintha a rátermettségük tesztelésére állították volna össze. A legolcsóbb jegyeket választották, így gépük Bécsből indult. A repülőtéren értesültek arról, hogy a szlovák mászó autójának műszaki hibája miatt késik. Az addig sosem látott Jaro Dutkát az utolsó pillanatban találták meg a forgatagban. Végül a szigorú osztrák ellenőrzés nem engedte át túlsúlyos hátizsákjukat, így a júniusi hőségben magukra vették a vaskos pehelykabátokat, bakancsokat, a sátrakból pedig kézipoggyász lett. Magashegyi megjelenésük különösen Dubai repülőterén keltett érdeklődést, ahol a hegymászók a monumentális üvegépület aranylaméval borított díszlethegyei, pálmafái, és a mennyezeten köröző, vízgőzt pöfögő, fénycsóvákat lövellő ufók közt próbáltak úgy viselkedni, mint egy átlagos utazó. Hajnalban értek Iszlámábádba, ahol kiderült, hogy még mindig gyorsabbak, mint a pénzügyi osztály. Szerencséjükre a pakisztáni magyar kolónia számára egy csoport nemzettárs megjelenése olyan hatásúnak bizonyult, mintha egyszerre toppanna be hozzájuk a Nemzeti Színház, egy teljes évadnyi valóságshow-szereplő és a száztagú cigányzenekar. A MOL-dolgozók diplomatanegyedbeli rezidenciájukra cipelték a társaságot, és meg aznap hajnalban megérkezési bulit rendeztek nekik, vagy inkább miattuk, amely a pálinkák és a fáradtság miatt végül csendes elájulásukkal ért véget reggel kilenckor. A vendéglátás hőfoka másnapra sem csökkent, kedvüket csak a továbbutazáshoz szükséges pénz elmaradása hűtötte. Tudták, hogy ha napokon belül nem indulnak, lekésik a szezont. Végül az egyik önfeláldozó munkatárs, Katona Péter segítségével indulhattak útnak.
2. A Karakorum mélyébe vezető utazásuk szinte eseménytelen volt. A kezdő pakisztáni utazót sokkoló műsorszámok nem lepték meg őket, mint ahogy az ember negyedjére nézve A birodalom visszavág ot már nem lepődik meg azon, hogy kinek az apja is Darth Vader. Álmosan nézték a busz ablakaból a világ nyolcadik csodájaként emlegetett Karakorum Highwayt. Olyan természetességgel pakolták át felszerelésüket a második világháborús filmekből ismert dzsipekbe, mint akik a Deák téren váltanak metrót. A hegyi utakat időnként patakok mosták el, akkor ki kellett szállniuk. A köveken ülve nézték, ahogy terepjáróik lendületből gázolnak át a túloldalra. Egy poros faluban tartott pihenőnél tűnt fel a társaságnak, hogy növényeknek már órák óta nyomát sem látják, újra elérkeztek a különböző méretű kövek világába. Az egészen nagy kövek sziklatornyokként magasodtak föléjük, vagy monumentális, vörös hegyeket adtak ki, a mikroszkopikus méretű köveket pedig fújta a szél, leülepedett a ruhájukra, beette magát arcuk redőibe. De ugyanígy szivárgott be a fejükbe is, hogy végül minden gondolatuk a környék legnagyobb kövének viszonylatában jelenjen meg. A K2 vonzó volt, de közeledésével az aggodalmuk is nőtt. „ A House's Chimney talán nem olyan nehéz rész, ott mindig van kötél.” „A Fekete Piramis lelassítja a haladást. Majdnem 7000 méteren kell sziklát mászni” „Az azért nem tiszta szikla, van ott jeges szakasz is.” „A Bottleneck szakasza az, ami igazán jeges lehet. Ha hideg van, ott komoly jégmászásra kell készülni, 8300 méteren.” A 8611 méteres hegy minden markáns szegletének neve volt, jelezve, hogy megmászása tragikus fordulatokban is bővelkedő kalandregény is, nem csak sportteljesítmény. Esős időben érkeztek meg a magas hegyek közé szorított zöld folthoz. A szabálytalan formájú parcellák epicentrumában az oázist éltető falu állt. A szegényes kőházak lakói évszázadokon át a szűkös folyóvíz terelgetésének, a csatornaásásnak és földművelés rutinjában éltek. A teljes elszigeteltségből egy véletlen zökkentette ki őket. Askole faluja történetesen annak a völgynek a bejáratában áll, amely négy 8000 méter feletti hegy lábához vezet. A hegymászók megjelenésével a falucska lakói minden évben felhagynak néhány hétre az árpatermesztéssel, kecskepásztorkodással és a Kalasnyikovval lövöldözéssel, hogy teherhordóként keressék meg éves bevételük jelentős részét. Talán az alacsonyan függő felhők álmosító hatása miatt, az expedíció a szokásosnál enyhébb közelharc árán állapodott meg a teherhordókkal, és még aznap elindultak a Karakorum mélységei felé. Egy széles folyóvölgyben gyalogoltak. A magas hegyláncok közé szorított meder közepén futott csak egy keskeny patak. Mire ideért a víz, elpárolgott vagy elszivárgott a kövek közé. 3000 méter fölé érve Zsolt meglepődve vette észre, hogy fáj a feje. A tüneteket eddig csak 5000 méter felett tapasztalta, addig nem is nagyon értette, hogy egyesek miért panaszkodnak rosszullétre már a trekking alatt. Nem értette, mi változott, mindenesetre összeszorította a fogát és szótlanul gyalogolt estig. Egy délután a hordárok tempója felgyorsult, noha még napokra voltak az alaptábortól. Zsolt megértette a sietséget, ahogy megpillantotta a zöld mezőt. A kopár vidéken töltött napok után fizikai élvezet volt növényeket látni. A pakisztániak hamar felállították a tábort, és mire a társaság felvette a pehelykabátjait, már lobogtak a tüzek. A Padzsu nevezetű mező az út nevezetes állomása volt: a folyók találkozásánál még néhány alacsony fa is nőtt, és már ez ok volt az ünneplésre. Huba és Zsolt felkapaszkodott az egyik hegy oldalába, és onnan nézték a makettfalura emlékeztető színes táborukat, amelynek lakói boldog örömükben igyekeztek nem felnézni a komoran föléjük hajló csúcsokra. Az ember világképét könnyen összezavarja, ha huzamosabb ideig szembesül saját mérete és környezete aránytalanságával. Mire visszaértek, a falusiak már levágtak és megnyúztak egy dzót, azaz jak-tehén keveréket, hogy lakomával tegyék még intenzívebbé örömüket. A csapat egy napot pihent a tisztáson, ami felett a kövek és a jég világa húzódott. A táj a maga kitartott monumentalitásában egyszerre volt lenyűgöző és monoton. Zsolt előtt összefolytak a gyaloglással töltött napok, és csak az alaptábor előtti utolsó nevezetes pontra, a Concordiára érve nézett körül jobban. A gleccserfolyamok kereszteződése a világ egyik legszebb és legmocskosabb helyeként maradt meg az emlékezetében. Vakító fehér hegyek törtek az ég felé, északra már látszott, bár még csak egy volt csúcsok közt a K2. Vad folyamok szöktek elő a gleccserek alól, torokfájdítóan hideg vizet görgetve a kövek közt. Nem messze állt a pakisztáni katonaság egy helyőrsége, amely ezt a kristályos idillt bűzlő szeméthalmokkal, olajfoltos hómezőkkel domesztikálta. A csöndet időnként visszhangos dübörgés oldotta: a legszűkebb környezetük tisztaságára igényes katonák az üres olajoshordókat a patakba hajigálták. A háború nem tartozik a környezetbarát tevékenységek közé. Június 10-én, a hegymászószezon derekán érték el az alaptábort. Az éles gerincű csúcsok szorításában eltörpült a morénacsíkokkal tarkított gleccserfolyam. A jégfolyó egyik kanyarulatánál jelentéktelen domb húzódott meg. Annak egyik fodrában álltak az expedíciók sátrai. Az apró, színes pontok nevetségesen optimistának tűntek a könyörtelenül nagy geológiai formák közt, és csak a táborba érve derült ki, hogy a civilizáció előretolt helyőrsége közelről is optimista hangulatot áraszt.
2. Az atmoszférát meghatározta, hogy a K2-re nem szerveznek kereskedelmi expedíciókat. Nem voltak lelkes PR-szakemberek, akik New Yorkban majd a hegyi kalandjaikkal szeretnének csajozni, sem idős japán asszonyok, akik a legidősebb 8000-es mászó címéért versengtek, vagy éltes bankszakemberek, akik végül megvalósítanak fiatalkori álmukat. A morénalejtőn amerikai, bolgár, lengyel expedíciók mellé állították táborukat. A profi hegymászók által benépesített tábort azonban nem fegyelmezett katonai posztként kell elképzelni, ahol a lakók komor arccal reszelgetik jégcsákányukat, és néha összehúzott szemmel feltekintenek a hegyoldalra, hogy ha olyan a helyzet, bármelyik pillanatban startolhassanak. Az amerikaiak asztalokat és műanyag székeket telepítettek a sátrak közé, hogy mint egy kávézóban, kényelmes helyen gyűlhessen össze a tábor. Aki társaságra vágyott, átsétált az asztalokhoz, ahol mindig ültek néhányan, és teával a kézben diskuráltak. Ha havazott, akkor egy tetszőlegesen választott étkezősátorban lehetett társaságot találni. Összeismerkedtek a híres lengyel mászónővel, Anna Cerwinskajával, és egy kevésbé ismert, de annál humorosabb amerikaival, Fabrizio Zangrillivel, akinek a K2 a mániájává vált, évek óta próbált feljutni a csúcsra. A céges szempontú szervezés ellenére a magyar csapaton belül is baráti volt a hangulat. A szlovák mászó, Jaro Dutka kedélyes természetének köszönhetően annak ellenére is beilleszkedett, hogy egy szót sem beszélt angolul. A kapcsolatok erősödésének jót tett, hogy Csollány Kati tartott neki angol felzárkóztató órákat. Furcsamód az angolul tudó román mászó, Dan Borcea szigetelődött el. Úgy vették ki, családi probléma emésztette, ami a hegyen a fogfájásnál is kellemetlenebb dolog. 8000 méter fölé csak tökéletes kondicióban különleges felszereléssel tudja elverekedni magát az ember. De lehetnek a körülmények bármilyen jók, ha fejben nincs ott a mászó, biztos a kudarc. A halálzónában csak úgy lehet előrejutni, ha mindig egy kicsit többet teljesítünk, mint amennyire képesnek érezzük magunkat. Miközben annak is tudatában kell lenni, hogy meddig mehetünk el tragédia kocláztatása nélkül. Ezt a kényes egyensúlyt nem lehet úgy megvalósítani, hogy közben a gondolataink máshol járnak. Borceán egyedül üldögélt a sátrában, vagy cigarettázva bolyongott a tábor körül, amikor két nap pihenés után indulni kellett az egyes táborba. A szlovák és a román mászó került egy párba, és a magyarok már rögtön az elején eléjük kerültek. Zsolt Hubával és Katival vágott neki az útnk. A K2~nek már a lábánál elkezdődnek a nehézségek: hosszú és veszélyes úton kell begyalogolniuk a hegy alá. Órákig csak a hasadékokat és a kisebb háznyi gleccsertarajokat kell kerülgetniük, amelyek közül, ha előbukkan a mászó, csak azt konstatálhatja, hogy szintben még alig emelkedett valamit. Háromórás gleccsertúra után érték el a hegy lábát, hogy megkezdhessék a kapaszkodást. A nehézségek 5900 méteren kezdődtek, és mivel már későre járt, alig 200 méternyire a tábor alatt visszafordultak. 5400 méteren találkoztak társaikkal, akik nem is akartak tovább jönni, itt építettek köztes tábort. Az első akklimatizációs túra sűrű havazással zárult. Meleg, nyúlós időben, puha hóban gázolva értek vissza a táborba, hogy néhány órai pihenés után csatlakozzanak valamelyik expedíció asztaltársaságához. Később kiderült, hogy lassúságuk előnyhöz juttatta a csapatot. Néhány nappal később, a következő mászásra alkalmas nap végén ugyanis lidérces látvány fogadta őket 6100 méteren. Egyetlen sátrat sem láttak a széles hegyvállon. Csak a tábor helyére érve tűntek elő a sátorrudak és ponyvacafatok, jelezve: nem sokkal korábban itt még tábor állt. A puha, habos hófelszínből kikövetkeztették, hogy lavina söpört végig az egyes táboron. Lerádióztak az alaptáborba, ahonnan megerősítették: senki nem aludt fenn az elmúlt időszakban, csak a felszerelésekben tett kárt a tonnányi hótömeg. A társaság nem gondolt bele, hogy ezt tartják a hegy legbiztonságosabb táborának: a felette húzódó sziklagerinc miatt eddig lavinabiztos helyként szerepelt a szakirodalomban. A szerencsétlenség miatt felszabaduló helyekre kényelmesen állították fel sátraikat, és nekiláttak a hegymászás legkellemesebb időtöltésének, a főzésnek. Zsolt új videokamerájával filmezte a jó hangulatú nyüzsgést, így az utókor számára is fennmaradt a nyelvi nehézségek okozta ügyetlenkedés. Dutka mintha még sosem olvasztott volna vizet hóból, feldobta a főzőre a hóval teli lábast, majd csendes szöszmötölésbe bonyolódva várta, hogy friss vízzé alakuljon. Hiába mondták neki, hogy kavargassa, nem értette, csak mosolygott, egészen addig, amíg le nem emelte a tetőt. A hó kevergetés nélkül nem világos fizikai törvényeknek engedelmeskedve odakozmál, és bűzös folyadékká löttyed. Kati igyekezett mielőbb megtanítani neki a kanál és a kavarni szavakat. Egyedül a román hegymászó nem volt velük, rosszullétre hivatkozva a hegy lábától visszafordult, és onnantól az expedíció végéig nem nagyon mozdult az alaptábor közeléből. A jó időben egy norvég expedíció csilingelt el mellettük, hogy a kettes táborban éjszakázzanak. Sokkal feljebb azonban ők sem juthattak: estére újra hófelhők borultak a hegyre. A bizonytalan időben végül 6100 méteren rekedtek. Összegyűltek Katiék sátrában, főztek és a velük lévő keresztrejtvényújságot töltögették. Egyetlen feladvány sem maradt kitöltetlenül, még a képek közti hét apró különbséget is bekarikázták. Az időjárás enyhülésével a csapat vissza tudott menekülni az alapborba, de annyira nem javultak a viszonyok, hogy túlléphessenek a társasági hegymászáson. Az expedíciók vacsorákat adtak, az energiafelesleggel küzdő mászók közösen kirándultak a vidéken. Egy új taggal is bővült a tábor. A szomszédos Broad Peaken állandósult havazás miatt ott már minden expedíció levonult a hegyről. Egyetlen kitartó kanadai, Don Bowie maradt csak, de annyira unatkozott a maga néptelen kőmezején, hogy hajlandó volt naponta több órát gyalogolni a K2 alá a társaságért. A hangulat merőben különbözött a kereskedelmi expedíciók által is lakott alaptáboroktól. Míg ott a rossz időben a kliensek a sátorban heverve gyűjtenek erőt a későbbi megpróbáltatásokra, itt olyan volt hangulat, mint egy játszótéren. Jégmászásra tanították a pakisztáni összekötő tiszteket, ami egész délelőttre lefoglalta a tábort, hiszen pakisztáni turisztikai minisztérium által kirendelt emberek inkább hivatalnokok voltak, mintsem hegymászók. Márpedig a hivatalnokok igazán viccesek, ha kizökkentik őket a rutinjukból. Program volt az is. amikor Don Bowie beleejtette fényképezőgépét a gleccserpatakba. Minden más helyen szomorúan néztek volna a gyors sodrásban eltűnő gépre, de mivel itt hemzsegtek az energiatúltengéssel küzdő emberek, versengő kutatás indult a gleccserhidak alatt, a kövek közt, míg meg nem találták a szerkezetet. Csodával határos módon a fényképezőgép a szárítás után tovább működött.
3. Hiába volt azonban a hosszú pihenő. A hólejtőre lépve Zsolt nem érezte, hogy úgy rohanna a hegyen, mint az alaptábori laptopon látott hollywoodi film hegymászói, igaz, nem volt nála nitroglicerin sem. Hubával kapaszkodtak a kötelek mentén. Az egyes tábor felett tempójuk tovább lassult, igaz, itt már elkezdődtek a technikai nehézségek. Elérkeztek a hegy első jellegzetes pontjához, a House's Chimney-hez. Az ötven méter hosszú, szűk kémény előtt feltorlódtak a mászók, várni kellett, hogy a sorban Zsolt is rákapcsolódhasson a kötélre. Fújtatva, néhány lépésenként megállva kapaszkodott előre a vályúban. Nem csak a meredekség és a 6600 méteres magasság jelentett nehézséget, hanem az évtizedek expedíciói által lerakódott kötelek és kötéllétrák kusza rendszere is. Rutin kellett, hogy kiszűrje, az újnak látszó kötelek közül melyik az, amelyikben megbízhat. Más problémákkal kellett megküzdenie a szűkület névadójának, Bill House-nak, aki még ismeretlen terepen, sziklát mászva kapaszkodott fel ezen a helyen. Nem csak a létrákat kellett nélkülöznie, de minden egyéb modern felszerelést is: 1938-ban bőrbakancsban, derekára csomózott kenderkötéllel küzdötte le a kettes táborig emelkedő kéményt. Zsolt után Kati szuszogott, de a légzésritmusából arra következtetett, a lány jó erőben van, csakúgy, mint Dutka. Mécs Laci maradt el a csoporttól, nehezen vette a második akadályt. A „kémény” barátságtalan terepre dobta ki a csoportot. A meredek, jeges oldalban minden vízszinteshez közelítő párkányon sátrak álltak. Ahol nem, ott régi sátrak romjait cibálta a szél. Nem volt más lehetőségük, Hubával egy eltiport sátorra telepedtek rá. Éjjel, a hó alól rejtélyes bűzök szivárogtak elő: kicsi a valószínűsége annak, hogy hulla legyen alattuk, nyugtatta magukat Zsolt, ebben a magasságban még nem szoktak meghalni. Az akklimatizációs túra utolsó stációja a rettegett Fekete Piramis megmászása lett volna. Bár az idő jó volt, lassan haladtak, és csak késő délután érték el a 400 méternyi jeges sziklameredély felső szélét. További mászás helyett sátrat állítottak, és 7300 méteren sátraztak a kristályosan tiszta éjszakában. Elalvás előtt mínusz húsz fokot mértek a táborban. Tudták, hogy legközelebb akkor jönnek fel ebbe a magasságba, ha a csúcsra mennek. A csúcstámadás ideje azonban nem rajzolódott ki a Magyarországról küldött időjárás-jelentésekből sem. Egyre több időt fordítottak a friss jelentések begyűjtésére. Táboruk a két nyolcezer méteres hegy, a K2 és a Broad Peak szorításában állt, és naponta csak néhány órát volt műholdas összeköttetésük, ezalatt kellett lebonyolítaniuk az otthoni kapcsolattartást, és beszerezniük a meteorológiai előrejelzést. A hegymászás dinamikája alapvetően változott meg néhány év alatt. Zsolt még emlékezeti azokra az időkre, amikor minden expedíció egy sátorba járt össze, hogy DVD-t nézzen egy laptopon. Most már MP3-lejátszók, hangfalak, laptopok és műholdas telefonok működtek minden csapatnál. A pontos előrejelzéseknek köszönhetően szemre jónak tűnő időjárásban már nem indultak el a hegyre. Az alaptábori klubélet intenzitása is csökkent, mivel a tartós rossz időben egymás után adták fel az expedíciók. Egy nap arra keltek, hogy már csak a lengyelek és az amerikaiak sátrai maradtak a morénadombon. Zsolt a kevésbé havas napokon kijárt a gleccserre, hogy sétáljon, és hogy megmártózzon az élet zónáján túli valóság egyszerre lenyűgöző s hátborzongató világában. A gleccserfolyamra mindkét nyolcezresről érkeztek lavinák, magukkal sodorva régmúlt expedíciók nyomait. Zsolt jégtűk közt kirándulva talált hószöget az alpinizmus hőskorából, de néhány évesnek tűnő bakancsot is, ami körül egy halálos baleset aurája lengett. Laciék később még közvetlenebbül találkoztak a hegy brutalitásával. Fagyott, meztelen lábszárra bukkantak, amit irtózatos erejű lavina, vagy könyörtelen lassúsággal mozgó jégfolyam téphetett le egy testről, valahol messze felettük, a hegyoldalban. Léptei zajára néha kis rókák rebbentek szét, magukkal cincálva ismeretlen eredetű húscafatokat. A komor élmények nem ingatták meg Zsoltot Aki évek óta mászik nyolcezreseket, rég tudatosította, hogy milyen közel van a halál az élethez. Ez a fajta végletesség nem csak velejárója a magashegyi alpinizmusnak, de talán az egyik vonzereje is.
4. A csendes hétköznapokat egy újabb expedíció érkezése bolydította fel. A kazah csapatnak már érkezésesükkor olyan volt a híre, mintha egy háborús propagandagépezetet küldtek volna előre. „A kazahok rettentő eltökéltek, folyamatosan a himalájai csúcsokat járják, amit elterveznek, azt meg is másszák.” „Különlegesen jó a fizikumuk. Mindegyikük hivatásos katona, de nincs más dolguk, minthogy hegyet másszanak.” „Kamikáze módra másznak. Olyan veszélyeket vállalnak, amiknek mi már a közeléből visszafordulunk.” „Gyorsasági mászók, lehetetlen tartani velük a tempót.” Villámgyorsan terjedtek a hírek és rémhírek, amelyek mintha lelombozták volna az amerikai csapatot. Megunva a havazást ők is összepakoltak, és csak Zsolték barátja, Fabrizio és ausztrál társa maradt, aki a nemzetek közti barátság jegyében beköltözött a magyarok táborába. A kazah legendák igazságtartalmát végül azért nem tudták feltárni, mert kedvező időjárás-jelentések érkeztek. Nem időjárási ablakról szóltak a hírek, a kétnaposra jósolt szélcsendet és tiszta időt a legjobb indulattal is legfeljebb időjárási résnek lehet nevezni. Minden csapat ugyanazt a taktikát követte. Viharban kell felmenniük a hármas táborig, majd a kedvezőre forduló körülmények közt küzdik le a csúcsig vezető szakaszokat, és menekülnek vissza olyan mélyre, amennyire csak tudnak. A mászás nem csak testi erőt, hanem teljes pszichés ráhangolódást is igényelt. Hideg, viharos időben indultak el a hegyre, amelynek magassága megközelíti a Mount Everestét, de megmászása annál sokkal többet követel. A monstrum alattomos módon már az elején kiveszi az erőt a bizonytalankodókból. A román mászó el sem indult velük, Mécs Laci az egyes tábor alatt fordult vissza, Huba pedig nem sokkal felette adta fel. Olyan hideg volt, hogy teljes pehelyruházatban vonszolták magukat a hólejtőkön. Az áldatlan viszonyok közt nem vágtak neki a megerőltető House's Chimney-nek, alatta táboroztak le. A viharos szélben Dutkával állítottak sátrat. Összerakták a szlovák mászóét, majd Zsolt menedéke következet. A kaotikus viszonyok közt a rúd azonban kicsúszott Dutka kezei közül, és leszánkázott a hóviharos mélységbe. Zsolt azonnal utána akart menni, csak társa tartotta vissza: kicsi az esélye, hogy ilyen időben megtalálja a rudat, de még ha szerencséje is lenne, a kockázat túl nagy. Tétován állt a csapkodó orkánban. Az egyes táborba visszaereszkedés azt jelentené, hogy feladja a csúcsmenetet, miközben nyilvánvaló volt, hogy még egy esélyük nem lesz. Mássza ki a veszélyes sziklakéményt, és keressen magának helyet a kettes táborban? Közben megérkezett Kati, befeküdt a már álló sátorba, és a bizonytalankodását megelégelve a szlovák mászó is elfoglalta mellette helyét. A cipzár behúzódott, Zsolt pedig dacosan felrántotta a szélben csattogó sátor cipzárját, és bedőlt a ponyva alá, amely belülről olyan volt, mintha az elvarázsolt kastélyban lenne egy kevéssé átgondolt műsorszám. A sátor csapkodott a feje körül, arcába takart a nejlon, mégis tudott aludni. Másnap nehezen keltek útra. Megérzései tiltakoztak a mászás ellen, csak a tudata hajtotta, hogy a jelentés szerint a tomboló szél hamarosan elcsitul. Lassabban verekedték át magukat a sziklavályún, mint legutóbb, pedig az akklimatizáció után repülniük kellett volna. Aztán függőlegesen száguldó hóesésben vánszorogtak a hólejtőn, olyan rossz látási viszonyok közt, hogy néha egymást is szem elől tévesztették. Mintha nem is ezen a terepen filmezett volna két hete, kedélyesen csevegve a pihenők alatt. A csúcs és a hegy lába is eltűnt a szemük elől, pedig a cél vagy a kanyargó gleccseren biztonságot jelentő színes kis sátrak látványa is erőt adott volna. Olyan szürkület telepedett a hegyre, mintha örökre megállt volna az idő egy kellemetlen kora estén. Sötétedésig csak a kettes tábornak hívott jéglejtőt érték el. Keveset ettek, teavíz olvasztásához sem sok erejük volt. Ájultan aludtak hajnalig.
5. A reggel olyan volt, mintha egy láthatatlan rendező a ,,Túlélés a hegyen” című filmből átpakolta volna őket a ,,K2 csodás tájai” című darabba. Vakító ég feszült felettük, az a szemfájdító kékség, aminek már több köze van a világűrhöz, mint a földi éghajlathoz. A hegy meglepő reakciókat hoz ki az emberekből: Zsolt energikusabb, de egyúttal feszültebb is lett. A hármas tábort még rossz körülmények közt kellett volna elérniük, ehelyett a csúcsmászó időben vágtak neki a hegy technikailag legnehezebb szakaszának, a Fekete Piramisnak. A sziklás, jeges meredélyt néhány óra alatt legyűrték. Nyilvánvaló volt, hogy a kétnapos stabil idő derekán járnak. Céljuk nem is a hármas, hanem egyből a négyes tábor volt, 8000 méteren. Tempójuk és az enyhülő idő optimizmussal töltötte el őket. Hiába voltak 7500 méter felett, levehették a pehelykabátokat. Csak rövid időre lélegezhettek fel: délutánra tíz fokot esett a hőmérséklet, és bár még messze volt a sötét, Kati arról panaszkodott két ziháló lélegzet közt, hogy kezdenek elérzéketlenedni a lábujjai. Zsolt is érezte, hogy értékes tartalékait szívja ki a rájuk zuhanó fagy. Mintha a világűrbe bodorodott volna bele a lélegzete. Dutka azonban messze előttük járt, és csak félórával később érték be annyira, hogy jelezhessenek: táborozzanak le. A szlovák mászó nem értette a helyzetet. Lendületben volt, és javasolta, most már csak a négyes táborban álljanak meg. Még előttük volt egy felhőkarcoló magasságú jégfelszökés, majd a kanyargás a hasadékok közt, a táborig. „Ki tudja, mikor érnénk oda. Lehet, hogy csak hajnalra. Mi addig szétfagyunk. Holnap pedig indulni kell a csúcsra”, mondta Zsolt, amit a szlovák mászó nem értett ugyan, de társai elcsigázott arcát látva ő is nekiállt hogy sátornyi helyet tapossanak maguknak a hóban. Benn az első dolguk volt lerántani a bakancsot, hogy életre dörzsöljék lábujjaikat. Csak miután beindult a vérkeringés, vették elő a lábasokat. A hangulatot tovább javította az alaptábor bejelentkezése. Mécs rádiózta a hírt, hogy a lengyel és kazah csapat nem sokkal felettük, a négyes táborban várja az éjjel tizenegy órát, amikor megkezdik a csúcsrohamot. Éjfélkor keltek. Dutka készült össze először, kiment, hogy a szűkös sátorban helyet adjon a többieknek. Zsolt arcába mart a hideg, amikor maga is kibújt a szabadba. Gyors menetre készült. Energiagélt, egy kulacsot, fényképezőt tömött a pehelykabátja zsebeibe, mert még hátizsákot sem akart vinni. Néhány száz métert haladtak a sötétben, csikorgó havon, amikor meghallotta Kati elfúló hangját. Nem érzi a lábait, a kezei is kezdenek elfagyni, vissza kell fordulnia. A sátorban vár rájuk. Hamarosan Dutka is csatlakozott hozzá, Zsolt pedig egyedül vágott neki a sötétben derengő csúcsnak. Nem csak fizikailag maradt egyedül. Kiesett a viszonyítások rendszeréből is. Sebességét már nem másokhoz mérte, egyszerűen csak kaptatott a hegyen, a számára legideálisabb módon. A sötétben a térnek sem volt teljes tudatában: saját univerzumának elemeivel küzdött. Még teljes volt a sötétség, amikor fejlámpája fényében sátrak jellegzetes formái rajzolódtak ki. Csak Zsolt ruhájának surrogása hallatszott, a lakóik nyilván valahol előtte jártak. 8000 méteren volt, belépett a halálzónába, ahol rövid ideig képes működni a szervezet, ahová úgy érdemes bemerészkedni, mintha víz alá merülne az ember vesz egy nagy lélegzetet, majd igyekszik minél hamarabb újra felszínre kerülni. Már derengett, amikor néhány fényfoltot pillantott meg maga felett, A csúcstömb lábánál állt, és közelebb volt a cél, mint gondolta. A hó ezen a szakaszon mélyebb volt, de az előtte haladók taposták a nyomot. Aztán végigömlött a hómezőn a fény, és bár jó öt órája talpon volt, új energiák szabadultak fel benne. Széles, tompán fénylő jégfal tört az égbe a hómező szélén. Egész épülteket elnyelni képes repedéseiből, szoborszerű kiszögelléseiből felismerte: ez alatt kell traverzálnia, hogy elérje az üvegnyaknak nevezett jégszűkületet. Ez az utolsó nehézség a csúcs előtt. A 8200 méteren kezdődő, százméteres jégfolyosó nemcsak technikai kihívást jelentett, mert ha jeges, akkor a K2 legveszélyesebb szakasza is egyben. A K2 halálos áldozatainak legtöbbje itt zuhant le, hogy 100 méteres siklás után belerepüljön a keleti fal több kilométeres mélységébe. A csapat lassan haladt, mély volt a hó, és ezen a részen már kötelek sem voltak. Biztosítva kellett volna másznia. Egy jeges szűkület bejáratánál érte utol az előtte haladókat. Nem a lengyelek voltak, hanem a négy rettegett kazah. Háborúban edzett zsoldosok helyett harmincas, vidám fiúkkal szembesült. Ketten pihentek, miközben a másik páros törte magát előre a jégszűkületben. Az üvegnyakban is mély volt hó, ami kicsúszás veszélyét csökkentette, ahogy a sebességüket is. Zsolt és az expedíció vezetője, Maxut békésen diskuráltak, miközben társaik méterről méterre törték magukat előre a kuloárban. Maxut felajánlotta, hogy nyugodtan menjen előre, de Zsolt nem élt a remek lehetőséggel. Fáradt volt, az előremászás, hótaposás úgy fogyasztották volna az energiáit, hogy méterek múlva már kénytelen lett volna feladni. Előttük szűz havas meredély futott a távoli vállig. „A lengyelek nem előttetek vannak?” „Nem, mi senkivel nem találkoztunk. Csak mi öten megyünk a csúcsra”, lihegte a kazah mászó. Zsolt nem értette, hova tűnt lengyel hegymászónő és csapata a négyes táborból? Délre értek ki az üvegnyak végére. Feltárult előttük a széles, lépcsőzetesen emelkedő hómező, amely legtávolabbi pontján széles púpban végződött. A csúcs. Zsolt csak egyet lépett, és tudta, a mélyhavas mező egészen a csúcsig folytatódik. Ezt jó időben már nem érhetik el. Tépett felhőfátylak is megjelentek a csúcs felett, amire normális esetben nem figyelt volna fel, de az időjárás-jelentés miatt úgy következtetett: azok már az időjárási ablak záródását jelzik. Közeledik a húsznaposra jósolt ítéletidő. „Vissza kell fordulnunk. Túl mély a hó, reggel héttől délig alig néhány száz métert haladtunk. Nem érjük el a csúcsot estig sem”, mondta Zsolt a jégcsákányára görnyedve. A kazah hozzáállás azonban más volt. „De hiszen még csak dél van” mondta Maxut. Egyedül fordult vissza. A kazahok nem hagytak köteleket az üvegnyakban, a jégcsavarokat is kiszedték, igazi alpinstílusban másztak. Ami a hegymászóetika szempontjából előny volt, veszélyeztette Zsoltot. Biztosítás nélkül kellett visszaóvakodnia a meredek jégfolyosóban. Lassan haladt, felidézte, melyik nehezebb részt hogyan mászták át. Mindkét jégeszközét használnia kellett, mert tudta, nem hibázhat. Egy esést semmiképpen nem élhet túl. Még ha nem is zuhan be a mélybe, a ficam vagy törés is halálos lehet, ebből a magasságból nem tudja lementeni senki. Délután kettőkor pillantotta meg a négyes tábor sátrait. Meglepetésére hangokat hallott. Felhúzta a cipzárt, és a lengyel mászókat pillantotta meg, kedélyes teázás közepette. El sem indultak a csúcsra, mélyen aludtak, amikor éjszaka elhaladt mellettük. „Jön a vihar, el kell indulni lefele”, mondta, és ereszkedett tovább. Kati és Dutka teával várták. Lassan kortyolva ivott két bögrével. A folyadék enyhítette torkának kínzó szárazságát, reszelős hangon, tudta mesélni a csúcs alá vezető útját. Aztán félálomba merült, míg társai pakolászása fel nem riasztotta. A hegy csalóka napfényben vibrált; felettük, amikor végül kibújtak a sátorból. Kezdeti lassúságuk, amely miatt a hármas táborukat a Fekete Piramis tetejére építették, ezúttal szerencsét jelentett. Míg a lengyel mászók megálltak 7400 méteren, ők még szélcsendben ereszkedtek le a köves, jeges meredély száz méterein. A nehéz szakaszon végig kötelek voltak, így csak az lassította őket, hogy az egyik kötélről a másikra kapcsolódásnál Kati leejtette az ereszkedőnyolcasát. Itt mutatkozott meg, hogy bár erős és lelkes volt, nem állt mögötte komoly hegymászómúlt. Zsoltnak kellett megmutatnia, hogyan használhatja karabinerét ereszkedésre. Már a sziklafal alatti sátrukban ültek, amikor a hegyre rátört a vihar. Egész éjjel tépte, rángatta a ponyvát, és másnap újra a hegyi túlélőfilm keretei közt folytatták útjuk. Rádióztak társaiknak, hogy aki tud, jöjjön fel az egyes táborba, segítsenek a táborok lebontásában. Zsoltban csak villanások maradtak meg az útból. Áll a csapkodó szélben, hószemüvegét percenként kell megtörölnie, hogy lásson. Várja, hogy Dutka elérjen, a House's Chimney következő köteléig, és ő is beszállhasson a liftbe. Nyakába ömlik a fentről csorgó hópatak. Végül kibontakoznak a hegyvállon álló sátrak.
A tábor felett hirtelen kiért a viharzónából. Bár feje fölött tomboltak az elemek, ott már teljes szélcsend volt, szinte melegnek érezte a klímát. A nyugodt környezetben lelassult, békésen ballagott a feles táborig, ahol Huba, kompót, tea és keksz várta. Csak néhány órát pihent, de úgy érezte, napok óta él a szunyókálás, nassolás, szunyókálás ritmusában.
6. Az alaptábori pihenést a Broad Peak magányos hőse, Don Bowie szakította félbe. Feldúltan toppant be Zsolték konyhasátrába. „Alig éltem túl a csúcskísérletet” kezdte a történetét, ami eddig még nem lett volna szokatlan. A kritikus helyzetet azonban nem a hegymászó ügyetlensége vagy a kiszámíthatatlan környezeti viszonyok okozták, hanem az emberi kapzsiság. A fáradtan ereszkedő mászó alól 6000 méter körül eltűntek a kötelek. Valakik összeszedték, és elvitték a túlélést jelentő segítséget. A teherhordók gyakran gyűjtik össze a hegyen maradt felszerelést, ez érthető, hiszen sokszor csak ilyen módokon tudnak szert tenni a számukra munkaeszközt jelentő tárgyakra. Mindez mellékesen pedig a környezet tisztán tartása miatt is fontos. De a gyűjtögetés gyilkossági kísérlettel ér fel, ha még hegyen lévő ember felszerelését viszik el. A kanadai mászót csak kitartása, lélekjelenléte, és persze a szerencséje segítette vissza. A kaland utolsó fejezetét a kazah mászók írták. Az alaptábor feszült figyelemmel nézte a viharba burkolózó hegyet. A csúcs alatt hagyott expedíció műholdas telefonjai le merültek, és sorsukról csak az időjárásból következtethettek. Az pedig nem ígért semmi jót. Két nappal később pillantották meg a gleccseren támolygó alakokat. Mind a négyen túlélték. Élményeikről sokat elmondott, hogy egy szót sem szóltak, mindnyájan beájultak sátraikba. Kitartásukról pedig az vallott, hogy Maxut Zumajevet és Vaszilij Pivcovot már a másnapi reggelinél viszontlátták. Míg társaik tikkadtan aludtak, elmesélték: 200 méternyire közelítették, meg a csúcsot, de végül a vihar visszafordulásra késztette őket. Kritikus viszonyok közt ereszkedtek át a Fekete Piramison, a köteleket gyakran meg sem találták, bolyongtak a sziklatornyok és jégleszakadások erdejében, és megérzéseik segítségével találták rá a hármas táborra. A csapat egyébként csak pihenni jött le, felszerelésüket az egyes táborban hagyták, hogy rövid pihenő után újra nekivágjanak. Zsolt úgy érezte, nem alaptalanok a teljesítményeik körül lebegő legendák. A szezonon azonban átok ült. A magyarok már rég a MOL-os dolgozók kerti partijainak sztárjaiként koktéloztak Iszlámábádban, amikor utolérte őket a hír. A kazahok táborát is kifosztották, így felszerelés híján dühösen nekik is fel kellett adniuk. Abban az évben egyetlen hegymászó sem jutott fel a K2 csúcsára.
2006 – Dhaulagiri 1. A K2 csúcsa felé gyalogolva Zsolt úgy érezte, hogy lefagynak a lábujjai, halálosan elfárad a csúcsmenetben, kis híján eltévedt, amikor ereszkedett vissza a viharos hómezőn, a levonulásnál támolygott a nehéz hátizsák alatt, de egyszer sem gondolta, hogy megrázó dolgok történnének vele. A katasztrófa otthon kezdődött. Egy osztrák múzeumban csoszogott a barátnője után, és Mozart egykori zongorája, íróasztala és tükre közt elveszettebbnek érezte magát, mint a Fekete Piramis sziklalabirintusában. Meglátogatták régi barátját, Zichy grófot, akinek rezidenciája szerencsére mély hatást tett a lányra, így Zsolt bátortalanul felvetette: ha már itt vannak az Alpokban, elmehetnének megnézni az egyik csúcsot közelebbről is. De végül inkább további kastélyokat tekintettek meg, ő pedig engedelmesen vánszorgott a barokk termek során, remélve, hogy ezzel kiengesztelheti barátnőjét hosszú távolléte miatt. És persze lehetőséget teremt arra, hogy különösebb szemrehányások nélkül mehessen ú a következő expedícióra. Amíg nem kelhetett újra útra, a hegyen készült fényképeit rendezgette, filmet vágott a kalandjaiból és DVD-re rendezte az anyagait az expedíciókról, hogy azokat vetíthesse az előadásain. Élménybeszámolói továbbra is népszerűek voltak, pedig már két éve nem volt sikeres expedíciója. Erdélyben olyan sűrű előadókörutat szerveztek neki, mintha ő lenne Mick Jagger, aki történetesen barátnőjével és anyukájával turnézik, buddhai nyugalommal tűrve a turnébuszban zajló torzsalkodásukat. Csak magában fogalmazta meg, hogy ez az egész fárasztóbb, mint egy csúcstámadás. Decemberben hozakodott elő régóta érlelődő elhatározásával. Feszélyezi, hogy barátnője inkább elviseli a hegymászást, mintsem támogatja, pedig ő nem tervezi, hogy a közeljövőben visszavonulna. A hosszadalmas felvezetés persze szakításba torkollott, ami Mónit megviselte, Zsoltot pedig meglepte. Barátnője ugyanis nem tudott arról, hogy köztük problémák lettek volna. Zsolt nem sokkal később további erős benyomásokat szerzett arról, hogy a világot és a hegyeket is sokkal több szempontból lehet megközelíteni, mint azt addig gondolta. A néhány éve állandó szponzorává vált pénzügyi cég, a Brokernet támogatta legújabb tervét, a Dhaulagiriexpedíciót is. Megkértek, hogy ha már úgyis Ázsiába utazik, vegyen részt a legjobb dolgozóiknak szervezett szolid indiai kirándulásukon. Zsolt tervet is letett az asztalra: utazzanak el a Himalája lábához, az általa már ismert Gangotri térségébe, és ha már elolvadt a hó az utakról, bejárják a környéket, ha pedig még állnak a torlaszok, akkor valahol alacsonyabban találnak maguknak érdekes elfoglaltságot. A szállás és az étkezés pedig nem gond, Indiában mindkettőben széles és olcsó a választék. Alaposan kidolgozott utazási ajánlata azonban nem győzte meg a vezetőséget. A helyszínen értette meg, hogy miért. Zsolt azt hitte, Ázsia minden arcát ismeri, tudta, hogy vannak drága hotelek is, amelyekben például légkondicionáló működik. Sejtelme sem volt ugyanakkor arról, hogy létezik ilyen foka a luxusnak: nem Indiában, hanem úgy általában, a világon. A jutalmazott pénzügyi szakemberekkel együtt maharadzsapalotákban szállásolták el, selyem ágyneműben aludt, és végignézve egyetlen svédasztalos reggelin, megállapította, ebből egy egész expedíciót el lehetett volna látni. Mivel a kirándulás nem függhetett olyan bizonytalan tényezőktől, mint a hóolvadás, egy Himalája lábánál fekvő hotel volt a végcél, ahol az úszómedence körül suhogó pincérek segítették a felkészülést. A felkészülést egy erdei sétára, amelynek ő volt a túravezetője. Kellemetlenül érezte magát a szerepben: egy dombra kellett felsétálniuk. Egyúttal azonban érdekesnek találta a helyzetet. Meglepve látta, milyen izgalomba jöttek a pénzügyi szakemberek attól, hogy néhány kilométerre eltávolodnak a civilizációtól, és ebben az örömteli hangulatban ő is osztozni tudott. Ha magasabban is, de rendszeresen átélt hasonlót. A kalandok csúcsa a rafting volt, amelynek megterhelő hatását csak az ebéd enyhítette. A változatos fogásokat félúton, a folyó partján, ezüsttálcákon szervírozták. A túra záró attrakcióját Zsolt már edzetten fogadta: további kétszáz ügynök csatlakozott hozzájuk. Delhiben ért véget a szürreális utazás. Felvette az ötcsillagos szállodában hagyott hátizsákját, végigsétált az aranysújtásos inasok közt, fogott egy riksát, és elvitette magát a belváros olcsó hoteljébe, a hippik, világjárók, furcsa szerzetek, és legfőképpen az indaiak közé. Másnap pedig repülőre szállt, hogy Nepálban várja be expedíciós társai érkezését. Az elmúlt két hét úgy maradt meg benne, mintha filmben szerepelt volna. A mozinak azonban nem akart vége szakadni. Nem arról volt szó, hogy a behízelgő személyzet tovább üldözte az ezüsttálcákra halmozott lazacos szendvicsekkel. Inkább mintha egy lendületes James Bond-filmbe került volna át: a luxus után egzotikus kalandok sűrűjében találta magát.
2. Elrepült Katmanduba hogy egy hátizsákos utazókkal teli kávézókban üldögélve várja meg társai érkezését. A poszthippi idill helyett azonban megvadult tömegek és agresszív rendőr kommandók várták. Nepálban időközben kitört a polgárháború, és ahelyett, hogy az ázsiai egzotikum és a nyugati hedonizmus keverékét élvezte volna, sikátorokban menekült a rémült lakossággal. A rendőrség azon a vidéken nem a nyugati tömegoszlatási technikákat használta. Nem szólították fel a királyság ellen tüntetőket az oszlásra, nem idézték az idevonatkozó törvényeket, hanem kipattantak a minibuszokból és hosszú botokkal csépelték az embereket, akik rohantak, amerre láttak. Katmandu végül nem a hegyek előtti utolsó pihenőpont, hanem a megpróbáltatások első állomása lett. A boltok, üzletek, bárok és pizzériák mind bezártak, részben mert nem maradtak turisták a városban, részben mert a maoisták is megfenyegették őket, hogy felgyújtják, aki a forradalmat profitcentrikus tevékenységgel szennyezi be. Ráadásul kijárási tilalom volt. Zsolt végül mégsem gubbasztott magányosan a hotelszobájában. Mivel a hegymászóboltok zárva voltak, biciklit bérelt, hogy a kulturális és katasztrófaturizmus sajátos keverékével üsse el napjait. Megnézte a főváros turistanevezetességeit, a buddhista kolostorokat és az óriás sztúpákat, amelyek környéke olyan üres volt, mintha évekkel járnánk Nepál leghíresebb felfedezője, Indiana Jones előtt. Ha rendőrök vonták kérdőre, akkor a naiv turista arckifejezésével mondta, eltévedt, és éppen a hoteljébe igyekszik. Mindig elengedték. Amikor társai megérkeztek, már egy haditudósító lezserségével kalauzolta őket a barikádok, zúgolódó tömegek és néptelen utcák rengetegében. Nem mintha Zsolt tudta volna, hogyan kell reagálni például arra a helyzetre, amikor a békésen utcaköveket gyűjtő tüntetőkre hirtelen rárontanak a rendőrök, az emberek szétspriccelnek a sikátorokba, hogy váratlanul csak néhány riadt hegymászó nézzen farkasszemet az erőszakszervezettel. Szerencsére a rendőrök némi tanakodás után inkább nemzettársaik után vetették magukat. Az utcán tomboló erőszak volt az expedíció kisebb problémája. Nehezebb helyzetet teremtett, hogy a forradalom miatt leállt az ország. Az utakat vagy a kormányerők vagy a maoisták tartották uralmuk alatt, és csak emberek lefizetésével, kerülő utakon, repülővel lehetett közlekedni. A polgárháború jól kezelhető a háborús tudósítók számára, a hegymászókat, különösen, ha kelet-európaiakról van szó, azonban megbénította a helyzet. Velük volt a magyar hegymászás legendás alakja, Szendrő Szabolcs, aki évtizedekkel ezelőtt egy vonatbalesetben vesztette el egyik lábát, művégtagjával azonban magas hegyek egész sorát hódította meg. Szerénysége miatt teljesítményeitől függetlenül is szeretet övezte a hegymászók körében. A hegymászószenvedély Magyarországon már önmagában biztosítja, hogy az ember tisztes szegénységbe kényszerüljön. Ha viszont a szenvedély szerénységgel és mozgássérült viszonyokkal találkozik, akkor biztosítva van a teljes anyagi lehetetlenség. Szabolcs tehát annyira kiszámított költségvetéssel érkezett, hogy már egy kisebb inflációs mozgás gondot okozott volna számára. A háborús helyzet pedig maga volt a világgazdasági válság. Egyértelmű volt ugyanis, hogy repülővel hagyják el a várost, vagy hegyek helyett továbbra is a polgárháború növeli a pulzusszámukat. Az expedíciószervező irodákat járva találkoztak azzal a korábban megismert, rettegett kazah csapattal, amelynek minden tagja valójában barátságos srác volt. Maxut elmondta, hogy ők a hegyhez közeli Jomson városába repülnek. Zsoltéknak erre azonban még úgy sem volt elég pénzük, hogy szponzora, a Brokernet, a különleges helyzetre való tekintettel még utalt nekik félmillió forintot. A jóval közelebbi Pokharába tudtak csak repülőjegyet venni, ahonnan akár gyalog is elindulnak. A helyzet kezdett olyanná válni, mintha egy századfordulós expedíciót akarnának modellezni: egy csapat elszánt ember, bizonytalan vidékek, rengeteg gyaloglás, és végtelen kalandok már jóval a hegy megpillantása előtt. Később jött az ötlet, hogy egy darabon bérelt biciklikkel haladjanak, így rögtön húsz évet ugrottak előre, abba a korba, amikor az Eiger fiatal német hegymászói hetek alatt, kerékpárral jutottak el a svájci hegy alá. Szerencséjükre a következő nap megállapodás született a kormányerők és a felkelők közt, és már buszablakból győződhettek meg arról, milyen naiv terv volt a hegyeken kerekezés ötlete. A megpróbáltatások ezzel azonban nem értek véget. A választott felmeneti út ugyanis nemcsak jóval hosszabb volt, de – a hegymászás hangulatától a lehető legtávolabbi módon – vad dzsungeleken is vezetett keresztül. A maharadzsák luxusa és az egzotikus polgárháború után mintha egy vietnami háborús filmbe léptek volna be Napokon keresztül vándoroltak a párás esőerdőkben kanyargó ösvényeken. Energiájukat lassan emésztette a meleg, a nedves avarból a lábukra kúszó piócák, és a véget nem érő ösvény Sarkukat feltörte a bakancs, Szendrő Szabolcs különösen sokat szenvedett lábprotézisével. Zsolt a pihenők alatt, a liánokkal benőtt fák alá rogyva arra gondolt, hogy akár élvezhetnék is az utat, ha dzsungeltúrára jönnek. A nehézségek ellenére is gyönyörű volt a táj, érdekesek az emberek, és egzotikus a kultúra. Néha gyerekcsapatok kísérték őket, máskor kislányokat láttak óriási köteg tűzifával a hátukon. Mécs Laci megemelte az egyik halmot, és húsz kilóra becsülte. Az összehasonlítás végett felkapta volna a kislányt is, de ez már a barátságos népeknek is sok volt, és elhajtották őt. Mindenesetre úgy saccolták, a kis teherhordók nem lehettek sokkal nehezebbek a hátukra vett csomagoknál Zsoltot a magorok falvai villanyozták fel. A névbeli hasonlóságból ugyanis arra következtetett, ők lehetnek a magyarok ősei. A hegymászó mégsem lett kortárs Körösi Csorna Sándor, a magorok ugyanis nem voltak nyitottak a közös múlt boncolgatására. Számukra minden fehér ember amerikai volt, és ebbéli meggyőződésükből Zsolt naiv lelkesedése sem tudta kimozdítani őket. A csapat a kalandok ellenére sem érezte, hogy a dzsungelben lenne a helyük, és ez idegőrlővé tette vándorlásukat. Csak azok a pillanatok jelezték, hogy nem valami rossz álomba gabalyodtak, amikor egy-egy tisztásról távoli, havas csúcsokat pillantottak meg. A látvány nem hagyhatott tartós nyomot hangulatukon. A tisztások után falvak következtek, amelyek a maoista gerillák fészkei voltak. A lázadók mimikrijüknek köszönhetően az egész vidéket az uralmuk alatt tarthatták, a katonaság képtelen volt kézbe venni az irányítást. A harcosok ugyanis egyszerű falusi embereknek néztek ki, koszos atlétában és rövidnadrágban. De ha úgy adódott, elővették a Kalasnyilcovot, és a forradalom nevében pénzt követeltek az arra vetődő idegenektől. Mecs Laci elvi alapra helyezkedve nem akart engedni a nem is burkolt erőszaknak. Az expedíció hordárai azonban rettegtek a maoistáktól, ahogy nepáli expedícióvezetőjük is. Nem is az volt a veszély, hogy helyben kivégzik a vonakodó hegymászókat, hanem hogy a megfenyegetett hordáraik ledobják a több száz kilónyi felszerelésüket, és fejvesztetten visszamenekülnek falujukba. Végül Kollár Lajos állt le alkudozni a népi forradalom vámosaival, ami már csak azért is oldotta a hangulatot, mert sem ő, sem a maoisták képviselője nem beszélt semmilyen nyelvet a sajátjukon kívül. Végül persze fizettek, és meglepetésükre számlát is kaptak a forradalmi szponzorációjukról. A vicces papírdarab később jó szolgálatot tett, a következő falu maoista vámszedőjének feltűnésekor ugyanis csak meglebegtették számlájukat: ők korábban már támogatták a mozgalmat, úgyhogy nem fizetnek. A módszer működött. Négy nap menetelés után a terep emelkedett, és Zsolt egy falu iskolájában erőt adó jelet pillantott meg. Az órakezdést jelző gong egy felfüggesztett régi oxigénpalack volt.
3. Kálváriájuk hosszát jelzi, hogy mire a magyarok megérkeztek az alaptáborba, a kazah expedíció már megmászta a Dhaulagirit, sőt le is vonult a hegyről Az ő megüresedett táborhelyükre verték fel sátraikat, és végre belevethették magukat az alaptábori életbe. Népes és jó hangulatú tábor készült az egyik legnépszerűbb nyolcezresként számon tartott csúcsra. Az alaptáborban nyüzsögtek hollandok, irániak, továbbá egy spanyol csapat, a neves Carlos Paulaner vezetésével Az olasz csapat sztárja pedig Nives Meroi volt, akit szinte mindenki személyesen is ismert, mivel évről évre feltűnt valamelyik nagy hegy alaptáborában, hogy ő lehessen az első nő, aki minden nyolcezresre feljutott. (Végül lemaradt a versenyben, mert öt évvel később az osztrák Gerlinde Kaltenbrunner mászta meg mind a tizennégy nyolcezrest.) Miközben a nemzetközi társaság már mélyen járt az akklimatizációs felkészülésben, Zsolték egy ideig szinte ki sem mozdultak a konyhasátorból A dzsungeltúra után képtelenek lettek volna rögtön havat taposni és jégfalakat mászni. Az út első szakasza ráadásul közismerten nehéz és veszélyes volt, pont olyan kihívásokat tartogatott, amilyenekre nem vágyik az ember egy hét vietnami háború után. Három nappal később vágtak neki az alaptábor feletti, Eigernek nevezett sziklafalnak. A mászóknak a fal alatt kell eltraverzálniuk: az olvadt hómező lelassítja, kimeríti a mászókat, miközben fentről folyamatos az életveszélyes kőhullás. Ezek után jutottak a hosszú, hullámos hólejtőre, végén az egyes táborral A kimerítő útra csak négyen indultak el, Babcsán Gábor, Mécs Laci, Ugyan Anita és Zsolt. Az este viszonylagos nyugalomban telt, ami a hegyen azt jelenti, hogy a sátrukat nem cibálta a szél, nem robogtak körülöttük lavinák, viszont a magasság miatt nem is aludtak olyan jól, mint megszokott alaptábori sátrukban. Zsolt már korán reggel elindult, hogy biztosan elérje a kettes tábort. A terep azonban bonyolultabb volt, mint lentről tűnt. Mélyhavas domboldalakon kellett áttörnie, egyes helyeken a hasadékok miatt kellett óvatosan haladnia, és az út végén rátört a vihar. A hőmérséklet mínusz húsz fokra esett, kabátját cibálta a szél. Még csak 6000 méter körül járt, amikor sátrakat pillantott meg a kavargó hóban. Nem értette, hiszen a kettes tábornak messze felette kellett volna lennie. Valakik köztes tábort létesítettek a hegyoldalban. Bárki is volt az, megszabadította a magyarokat attól, hogy bemutassák a szélben sátorállítás bravúrjait. Zsolt bebújt az egyik sátorba, amelyet a ledepózott kekszek feliratából következtethetően olaszok állították tel. Három társa pedig egy iráni datolyákból azonosítható sátorban húzta meg magát. Lassan telt az éjszaka, a szél csapkodása és a sátorponyván pergő hó mérte ki az időt. A havazás betemette a sátrakat ami a magashegyeken edződött Mécset és Ugyant nem zavarta, a mellettük fekvő Babcsánban viszont felidézte a hó alatt megfulladó hegymászókról szóló történeteket. Többször is kimászott a rideg éjszakába, hogy kiássa a sátrukat. Agilitásával egyedül maradt, Zsolt is inkább a teljes rekreációra koncentrált éjjel, így napfelkelte után csak tompa hangját hallották a teljesen eltemetett sátorból. Nem volt nála lapát, Babcsán ásta ki őt is, hogy felszínre bukkanva megállapíthassa: továbbra is komoly vihar tombol. Ettek pár falatot, és lemenekültek az alaptáborba. A megerőltető napokat a menetrend szerint az a fajta alaptábori pihenés követte, amelynél akkor is nehezebb lenne lazábbat kitalálni, ha egy erre szakosodott kutatócsoport dolgozna a projekten. A bizarr, gleccserre telepített nyugdíjasotthonban meg az olyan események is izgalmat hoztak, mint hogy a spanyol csapat egy helikopterrel elhagyja a hegyet. A tábor, mintha egy focimérkőzésre gyűlt volna össze, együtt nézte, ahogy a nagy gép nehézkesen felemelkedik, a moréna felett haladva eléri annak élet, és alázuhanva eltűnik mögötte. „Lezuhant”, mondta Kollár Lajos. „Dehogyis, ezek így szállnak fel”, emlékeztetett Zsolt, hogy a gépek ezen a vidéken gyakran csak elbillegnek a meredély széléig, bebuknak mögé, és zuhanás közben tesznek szert akkora sebességre, ami már elég a biztos repüléshez. A gravitációt használják a motorok ereje helyett. A látványosság végén aztán nagy csődület támadt a morénamező peremén. Odarohantak, és megpillantották a jégen a fél oldalra fordult helikoptert, körülötte már ott kavarogtak az utasai. Csodával határos módon nem sérült meg senki. A szemtanúk szerint a gépet a szél nyomta le a jégre, ahol olyan szerencsés módon csúszott lefelé, hogy rotorjai nem ütköztek bele a párhuzamosan futó morénadombba. Néhány nappal később a spanyolokat elvitte egy másik gép, a helyszínen hagyva néhány kétségbeesett szerelőt, akik a szezon végéig hiába próbálták üzemképes állapotba hozni a helikoptert. Még akkor is a roncs melletti sátruknál ültek bús képpel, amikor az utolsó expedíció is összecsomagolt, és levonult a hegyről.
4. A bizonytalan időjárás miatt a napok lassan, de jó hangulatban teltek, a magyar csapatot összekovácsolták az átélt kalandok. A különböző motivációjú és hátterű mászó közti különbségek csak akkor jöttek elő, amikor a pihenőnapok után a hegymászás lett a főprogram. A havazásnak vége szakadt és újabb időjárási ablak nyílt meg, amelyen átbújva szinte az egész tábor elindult a csúcsra. A menetben volt Nives Meroi, aki a férjével mászott, hollandok, akik magashegyi serpák és oxigén segítségével másztak, továbbá egy kis csapat iráni és egy nagyobb társaság zajos spanyol. Egyedül Zsolt körül nem volt nagy mozgolódás. Szendrő Szabolcs felsebzett lába miatt lemaradt az akklimatizációval, neki még nem volt reális cél a csúcs, ahhoz fel kellett volna mennie legalább 6000 méterre. Kimondatlanul persze mindenki tudta, a szezon végére jutna el ebbe a stációba, amikor viszont már lehetetlen vagy nagyon kockázatos a csúcstámadás. Babcsánt a lelkiismerete fogta vissza. A sziklamászóként elismert alpinista megszokta, hogy a kötélparti a két mászó elválaszthatatlan kapcsolatát jelenti, és így annak ellenére sem akart Szabolcs nélkül mozogni, hogy a többiek bátorították: itt a magashegyeken az egyedül mászás vagy a lazább csapatokban mozgás a jellemző, hiszen a mászók ritkán kötik össze magukat. A párosok néha inkább visszahúzzák, hátráltatják egymást. Mécs Laci és Ugyan Anita pedig korainak érezte a csúcstámadást, inkább pihentek még néhány napot. Zsolt azt gondolta, a csúcskísérlettel csak nyerhet. Ha új magasságba jut, akkor az akklimatizációja javul, ha viszont a menetben halad, a váltott nyomtaposás előnyeit kihasználva akár a csúcsig is ellavírozhat. Úgyhogy a következő, fagyos, de tiszta hajnalon egyedüli magyarként ő is elhagyta az alaptábort. Biztató volt, hogy a kettes táborban már az a hír terjedt a mászók közt, hogy az olasz csapat a várt csúcsmászó idő érkezése előtt egy nappal feljutott. Csak egy bivaksátorral indult el a csúcstámadó hármas táborba. Tudta, hogy ott úgysem tölt majd sok időt, néhány órai alvás után indulnak a csúcsra. Másnap délutánig jósoltak jó időt, addig vissza kell érnie a biztonságos egyes táborba, vagy akár az alaptáborba. Felesleges súlyt sem akart cipelni, hiszen csak 6000 méterig akklimatizálódott, és úgy számította, hogy hétezer felett rohamosan fogy majd az energiája. Meglepve tapasztalta, hogy a hármas táborba viszonylag jó erőben érkezett, már amennyire egyáltalán jól lehet az ember 7400 méteren. A nemzetközi csapat éjjel indult a 8167 méteres csúcsra. Hideg volt, mínusz huszonöt fok körül lehetett a hőmérséklet, de tempója még mindig jó volt, tudott úgy mozogni, hogy melegen tartsa testét. „Eszerint a hatezer méteres akklimatizációs magasság már elég ahhoz, hogy nyolcezer méterre mehessek”, gyártott új stratégiát, miközben lassú monotóniával lépkedett az irániak nyomában. Fontos tapasztalatnak érezte ezt, hiszen későbbi csúcsokon majd nem kell hétezer méterre kapaszkodva lefárasztania magát, több erőt spórolva, korábban mehet a csúcsra. Utolérte, majd elhagyta az előtte botorkáló csapatot. A test lassú ritmusából hóropogás zökkentette ki. Három alak tűnt fel a sötétben, szembe jöttek. A hollandok voltak, akiket ráadásul erős serpák segítettek. Nem jó az idő, mondták, nem lehet most a csúcsra menni. Zsolt ismerte ezt az érvet, a magashegyen mindig van két-három olyan tényező, ami teljes joggal fordítja vissza az embert. Sikeres mászó abból lesz, aki ezeken átlátva érzi, melyek azok a tényezők, amik valóban kritikusak, és melyeken kell keresztülgázolni, nem törődve fájdalommal és veszéllyel. Bizonyossága akkor ingott meg, amikor végül a spanyolok is feladták. Egyedül maradt a hegyen. Előtte már csak a fénytelen éjszakába burkolózó csúcsvidék terült el. Veszélynek azonban nyoma sem volt. Bokáig érő hóval borított, sziklás lejtő futott előtte a magasba. Bizonytalanul, de folytatta az utat. Az időjárásjelentés szerint ez a nap lesz a szezon legjobbja. Rálátása nyílt a sziklás gerincre. Ez a Dhaulagiri utolsó és rettegett nehézsége. A hegymászónak hosszú órákon keresztül kell egy kitett gerincen egyensúlyoznia, miközben bakancsai alatt az egyik oldalon 4-5 ezer méteres fal szakad a mélybe. Megértette, hogy miről beszéltek a hollandok. A gerincet vihar csapkodta, és még ha a fagyásoktól nem is tartott volna, a keskeny sziklaélen ilyen körülmények közt olyan lett volna végigmenni, mintha kötéltáncot vállalna be 8000 méter közelében. Az időjárási ablak egynaposra szűkült, és a korán induló olaszok döntöttek jól Visszafordult. Már pirkadatkor találkozott az egyik, a csúcstámadás kezdetén leelőzött iránival, aki azóta is rendületlenül, de életveszélyesen lassú léptekkel küzdötte magát felfelé. Látszott rajta, hogy már órákkal korábban elszakadt a valóságtól, és képtelen felmérni: már jó időjárási körülmények közt sem lenne esélye. Zsolt annyit tudott kiszedni belőle, hogy két társa már feladta, de ő folytatja a mászást.
5. Zsolt már egy napja túl volt a roham zsibbasztó fáradtságán, amikor az iráni csapat végül bebotladozott az alaptáborba. Túlélték az elkeseredett kísérletet, Mehdi Etemadfar kétszáz méterre megközelítette a csúcsot, de a célba végül nem ért el. Viszont úgy kimerítette magát, hogy gondolni sem tudott újabb csúcstámadásra. Nem csak Mehdi került letargikus hangulatba, az egész táboron eluralkodott a szezonvégi hangulat. Nem lesz már újabb csúcstámadó idő, mondogtták az alpinisták az étkezősátrakban teázva, az e-mailen küldött időjárás-jelentések felett mélázva, vagy a nap közbeni rendes időtöltés, a közös hegybámulás közepette. Egymás után jelentették be a csapatok, hogy levonulnak, és a tanácstalan magyarok egy héttel később arra keltek, hogy üres a tábor. A nyüzsgés elcsitult, csak ők maradtak, és az egyre feszültebb, hazamenésre készülődő tábori személyzet. Kétségeiket az időjárás sem oszlatta el. Napokig havazott, a tábor így hamar felvette a terápiás ritmust. A hegymászók későn keltek, a reggeli egybefolyt az ebéddel, amit aztán csendespihenő követett. A lelassult tempó kellemes volt, de észrevétlenül zabálta fel a tagok motivációját. Amikor egy héttel később tisztulni kezdett az idő, emlékeztetni kellett magukat, hogy nem szanatóriumban vannak, azért jöttek, hogy hegyet másszanak. Négyen szánták rá magukat az útra. Zsolt párja Babcsán Gábor volt, Mécs Laci pedig Ugyan Anitával készült a csúcsra. Tétován pakolásztak a táborban a másnapi rohamra készülve, de az előkészületek ellenére nem reggel, hanem késő délelőtt startoltak. Tiszta volt az idő, ami a hegyen azt jelenti, hogy a hegymászó úgy érzi magát, mint egy ruhában perzselődő grillcsirke. A hóról visszaverődő napsugárzás miatt az embert felülről és alulról is perzseli a hőség. Levetkőzni viszont nem lehet, a direkt napfény akár égési sérüléseket okozhat. Hiába voltak megfelelő kondícióban, a hőség és a puha hó taposása lelassította a társaságot. Estére csak a másfeles tábort érték el. De a társaság másnap sem mutatta egy túledzett versenyló formáját: kényelmesen reggeliztek, és újra csak a melegben törték a mély havat. Zsoltban a nap folyamán egyre nőtt a tehetetlen düh. Mintha egy rossz álomba került volna, ahol haladni akar, lépked előre, csorog az arcán az izzadtság, de mégsem jut előre, helyben áll, és csak a kásás havat gyűri maga alá. „Többet nem megyek nappal – jelentette ki délután, amikor kitikkadva elérték a kettes tábort ez csak kiveszi az energiát. Éjjel kell másznunk, amikor kemény a felszín, és nem döglünk ki a melegtől” A lassú tempó miatti feszültség olyan lendületet adott neki, hogy ötlete egy gyors csúcstámadási tervvé terebélyesedett. A 6500 méteres táborból egyenesen a csúcsra kell menniük, javasolta. Nem érdemes a hármas táborban alvással tovább vesztegetni az időt. Ott csak pihennek pár órát, majd egyetlen gyors rohammal feljutnak a csúcsra. Mivel a hármasban állnak még sátrak, azt nem érdemes vinniük, ahogy főzőt, és élelmet sem. Elég lesz némi rágcsálnivaló. Még aznap este elindulhatnak. A terv szokatlan volt, de lelkesítően hatott. 1600 métert kell emelkedniük, ami sok ugyan, de felszerelés nélkül, kemény firnen kivitelezhetőnek tűnt. Este tízkor a visszaforduló Babcsán Gábor nélkül indultak el. És mire benne jártak az éjszakában, már egyértelmű volt, hogy a valóság mégsem akart alkalmazkodni hozzájuk. A terep nehéz volt, lassabban haladtak a tervezettnél. Ráadásul az előző expedíciók által bennhagyott kötelek is hó alatt voltak, keresgélniük kellett a sötét és hideg éjszakában. Csak reggelre érték el a 7200 méteres tábort. Nagyobb baj volt, hogy nem voltak csúcstámadó hangulatban. Huszonnégy órája meneteltek, újra tombolt a hőség és felpuhult a hó. Zsolt improvizált. Akkor most mégis pihennek a hármas táborban, csak éppen nem éjjel, hanem napközben. És újra csak este indulnak el felfelé. Anita már bepakolt az egyik sátorba, amikor észrevették, hogy Laci tétován áll odakinn. „Ez teljesen reménytelen terv. Nincs vizünk, nincs mit enni, fáradtak vagyunk. Lehetetlen így feljutni a csúcsra,” mondta. Meglepődött, hogy társai nem állnak mögé azonnal. Anita vonakodott, és csak hosszas érvelés győzte meg, hogy a terv kivitelezhetetlen. Nem sokkal később Zsolt egyedül maradt a köves gerincen, a széltápázta sátrak közt. A legtöbb sátrat már tönkretette a hegy, egyet talált, aminek külső burkát letépte ugyan a szél, de a belső sátor még állt, védve őt a széltől és a napsütéstől. A sátorban hagyott üres energiaitalos zacskókból próbálta kitalálni, kik állíthatták a sátrat. Olaszokra, tippelt, akik a kazahok után végül elérték a csúcsot. Élelem nem maradt fenn, de nem is volt éhes, csak a szomjúság kínozta. Főző nem volt nála, hogy havat olvasszon, így folytatta az improvizációt. Pillepalackjába havat töltött, és azt a sátron kívülre, a napégette sátoroldalra rakta. Amíg a hó olvadt, ő szunyókált, időnként pedig kinyúlt a palackért és felszürcsölte a felolvadt vizet. Az árnyékok már hosszúak, voltak, amikor készülődni kezdett. Nem kellett kapkodnia, hiszen a ruháin kívül nem volt nála szinte semmi. Felkészülve az éjszakai hidegre felhúzta a pehelynadrágját, pehelykabátját, és nekivágott a meredélynek. Terve ezúttal működött. A hó 7000 méter felett végre kemény volt, így gyorsan haladt. A korábbi csúcskísérleténél bejárt sziklás részen váratlanul vihar tört rá. Mintha minden oldalról egyszerre fújt volna a szél, kavarta a havat, eltűntek az éjszaka is derengő hóformák, és szürke, kiterjedés nélküli térben fúrta magát előre. Hamarosan rájött, hogy támpont nélkül letérhet az útról, eltévedhet vagv akár veszélyes zónába keveredhet. Nem sokat gondolkodott, befeküdt két egymásra borult szikla közé. Mintha egy hangszigetelt stúdióba bújt volna be, amit extravagáns hangmérnökök kövekből alakítottak ki 7800 méter magasban. A vihar zaja elült, pehelyruhájában nem fázott, csak a lábai lógtak ki a viharba. „A telekamásli talpa is szigetelt, de ilyen szélben ez talán nem sokat számít – morfondírozott. – Ha a lábam átfagy, le kell vennem a bakancsot, hogy megmasszírozzam a talpam, ez pedig hosszadalmas és bonyolult öltözködést jelent.” Végül azonban mégsem mozdult meg, a szikla belső felületén csillogó kristályokat nézegette, egy mellette heverő, csillogó darabot zsebre is tett. Most emlék a könyvespolcán. Riadtan ébredt. Mióta heverhet itt, bizarr módon egyedül, az éjszakában, egy vad vihar közepette, a lét peremén? Úgy tűnt, a fél éjszakát átaludta, és csak az időt nézve nyugodott meg: alig egy óráig pihent. A szél mérséklődött, kibújt odújából és mászott tovább. A hómezőn az olasz mászók megmaradt nyomain emelkedett tovább. A nyomok azonban lassan elenyésztek, és fokozódó feszültséggel bolyongott az utat keresve. Érezte, hogy a teljesítőképessége határán jár, és minden egyes felesleges lépés, elfecsérelt perc a csúcssikerbe kerülhet. Ha eltéved, ha kifárasztja magát, vissza kell fordulnia. Rábukkant valami halvány lábnyomra, azt követte, de egy idő múlva rájött, hogy csak a megcsúszó hó repedését követi. A megérzéseire hagyatkozva mászott tovább. Lassult, de nem csak azért, mert magasan járt már, vagy mert tudta, takarékoskodnia kell az erővel, hanem mert visszafogta a bizonytalanság. Legutóbbi csúcsmászásáról nem ilyennek emlékezett a tájra. Már világos volt, mikor megpillantotta a gerincet. Ujjongó érzés áradt szét benne, innen már csak a sziklacsipkét kell követnie, és a csúcson van. De emlékezett a többi mászó beszámolóira. A gerinc nem csak hosszú, de nagyon kitett is, oldalai meredeken zuhannak szinte a hegy lábáig. Hosszú, fáradtságos út vezet még a közelinek tűnő csúcsig. Kétségek dúltak benne. Egyedül van, már minden expedíció rég levonult a hegyről, társai is feladták. Lehet, hogy itt kellene visszafordulnia? Talán már eddig is túl sokat vállalt? Utólag sem lehet kideríteni, hogy milyen tényekre támaszkodva hozott döntési Valószínűleg csak megérzés volt. Érezte a kényes egyensúlyt, hogy van még ideje a visszafordulásra. A gerinc olyan volt, amilyennek leírták. Egy monumentális, behavazott késpengén mászott 8000 méteres magasságban. A gerinc egyik oldalán lépegetett, a másik oldalra akasztotta a jégcsákányát. Lassú volt, de megnyugtató jelek kísérték az útját. Kiürült oxigénpalack feküdt egy sziklamélyedésben. Egy helyütt a hó volt letaposva, láthatóan valaki itt pihent meg. Bár a gyakorlatban semmit nem jelentettek, mégis bizonyossággal töltötték el az emberi lét nyomai. A gerinc túloldalán a világ legnagyobb fala tátongott, ha ledob egy csokoládét, 6000 méterrel lejjebb falja fel egy róka. Csak éppen nem volt már
nála csoki, szárított sárgabarack és keksz maradt a zsebében. A gerinc egy kiszélesedésénél leült pihenni, a lábai alatt látta a tábort. A társai ott ülnek, és talán éppen felfelé néznek. Eszébe jutott, hogy rég nem tájékoztatta őket, úgyhogy elővette a rádiót, és elmondta, a mászás finisében van. Kollár csak annyit mondott: „Hajrá, Zsoltikám, vigyázzál!” de érezni lehetett hangjában a büszkeséget. Gyorsabb vagyok, mint gondoltam, mosolyodott el megpillantva a csúcsot. A kiszögellésen azonban nem voltak zászlók, mögötte folytatódott a sziklagerinc szenvtelen ritmusa. Megint hagyta magát megtéveszteni, még csak az előcsúcson járt. Zsolt tudata átbillent azon a finom határon, ami elválasztja a tudatosságot az ösztönös cselekvéstől. Sziklatűket mászott meg, egy pillanatra sem gondolt arra, hogy mi történik, ha lezuhan. Araszolt a keskeny gerincen. Megkerült egy sziklabástyát és felkapaszkodott az oldalán. Majd zászlók és kötelek kusza fonadékát pillantotta meg. Ekkor tért vissza a tudata. Felért a Dhaulagirire. „A GPS szerint május 27-e, 2006 van, 11 óra 21 perc – mondta bele a kamerájába – Akkorát küzdöttem, mint még soha. Még az Everesten sem küzdöttem ekkorát. Rettenetes hosszú gerinc volt, le is merített nagyon. Itt pihenek fél órát, és megyek le. Veszélyes lemenet lesz, de a mászás még veszélyesebb volt. Gyönyörű, olyan szép itt minden.” Az örömhír ugyanolyan magányos volt, mint maga a mászás. Nem találta a rádióját, talán leejtette valahol. De nem ez volt a fő gondja. Egy ilyen gerincen a lefelé mászás ugyanolyan kihívás, mint felfelé haladni, A gerinc ráadásul hullámzott, végig 8000 méter felett tartva a mászót, így valójában ereszkedésről sem volt szó. Nem szabad a megérkezésre gondolnia, sem az alaptábori pihenőre. Még itt van fenn. Másfél óra után ért vissza utolsó pihenőhelyére. A hóban a rádióját pillantotta meg. Felkapta és elújságolta a hírt. Olyan gyorsan válaszoltak neki, hogy egyértelmű volt, társai tűkön ültek, már a legrosszabb forgatókönyveket forgatva fejükben az órákra eltűnt mászóról. Kollár azt javasolta, hogy ereszkedjen egészen az egyes táborig, de Zsolt tudta, ennyi ereje már nincsen. Célja az volt, hogy még a sötétség beállta előtt megtalálja azt a sziklabordát ami levezeti a hármas táborba. A hómezőn már semmi sem emlékeztetett arra, hogy valaha is ott járt volna. Tudta, amennyiben eltéved, sziklaleszakadásokhoz, döbbenetes méretű falakhoz, hasadékokhoz jut, ahonnan már nem lesz ereje visszamászni, az éjszakázáshoz pedig semmilyen felszerelése nincsen. Feszülten figyelt, igyekezett felidézni a környezet jellegzetes pontjait, meg azokat a helyeket, ahol valamiért megállt és körülnézett. Végül sziklán csikorogtak a hágóvasának fogai. Ez az a borda, ami alatt a tábor fekszik. Megnyugodott. Rövid, ájult álom várt rá a 7200-as táborban, majd folytatta az ereszkedést. Délután hatra, 48 órányi küzdelem után támolygott be a kettes táborba. Senki nem várta, Laci és Anita előző nap lementek az alaptáborba. Legszívesebben csak ledőlt volna, hogy meleg teát kortyolgatva hozza vissza szervezetét a normális működésbe. De előtte még havat kellett olvasztania, ami kínosan lassú művelet. Alig evett valamit, a gyomra összeszűkült, inkább egymás után főzte a teákat, itta az egyiket, de már készítette a következőt. Majd elájult, és mozdulatlanul feküdt hajnalig. Másnap hárman várták az egyes táborban. Babcsán, Szendrő és Kollár jöttek fel, hogy lesegítsék a végsőkig kimerült társukat. Ellazulni az utolsó szakaszon sem tudott. Szendrő és Kollár beleereszkedtek egy meredélybe, vissza kellett mászniuk. Az expedícióvezető később beleejtette Zsolt sátrát egy hasadékba. De őt semmi sem tudta kizökkenteni repeső hangulatából. Sem a nehézségek, sem sátrának elvesztése, de még társai korholása sem. „Felelőtlenség volt sátor és hálózsák nélkül elindulni dohogott Babcsán, és Zsolt nem tudott vele vitatkozni. Igazuk volt, benne is dúltak a kétségek, hogy felszerelés nélkül, utolsó hegymászóként van-e keresnivalója a hegyen. Azt érezte, hogy hülyeséget csinált, de ő ezzel a hülyeséggel képes együtt élni.
6. Az expedíció kalandos jellegétől idegen lett volna, ha ezek után a szokásos módon levonulnak a hegyről. Először a hordárok nem érkeztek meg. Lelki szemeik előtt mar látták, hogy Nepálban időközben újra fellángolt a polgárháború, és a hordárok ahelyett, hogy az ő felszerelésükre gondolnának, maoista jelszavakkal az ajkukon barikádokat emelnek, számukra pedig nem marad más út, mint várni, amíg a hegyen elfogy az élelem, aztán pedig gyalog nekivágni a bizonytalan távolnak. Három napig bírták a bizonytalanságot, aztán Zsolt és Babcsán gyalog indultak el, hogy segítséget hozzanak, A terv egyszerű volt. Nem a dzsungel felé mennek, hanem a rövidebb úton, két hágón átkelve törnek ki a Himalájából, Dzsomszon felé. Az indulás előtt tábori szakácsuk tudakolta céljukat, majd csendesen ingatni kezdte a fejét. „Figyeljenek oda, mert könnyű eltévedni”, tanácsolta, de Zsolték megnyugtatták, hogy ők gyakorlott hegymászók, nem lesz gond. Egy-két nap alatt lenn vannak, úgyhogy felszerelést és élelmet sem nagyon kell vinniük. A túra kedvező jelekkel indul, mert fél nappal később találkoztak a táborba tartó teherhordókkal. Ők ugyanúgy ingatták a fejüket, hallván, hogy a hegymászók térkép és helyismeret nélkül vágnak neki a völgybe vezető útnak. „A második hágó után balra kell tartani”, tanácsolták, amit Zsolték nem értettek, hiszen ha átérnek a hágón, egyszerűen majd leereszkednek a völgybe. A második hágó után azonban végtelen hegyoldalak tárultak a szemük elé. Kőmezőket, füves lejtőket kereszteztek, gerinceken másztak át, míg végül eltűnt alattuk a nyom, és a szürkületben, egy meredek mezőn rádöbbentek: a tervektől eltérően aznap nem ágyban alszanak. Reggel éhesen keltek, és délig folytatták kilátástalan harántolásukat a hegyoldalban, míg végül megpillan tották maguk alatt Marfa falucskát. A később érkező Kollárnak és Szendrőnek nem volt ilyen szerencséje. Néhány szelet csokival vágtak neki az útnak, amelyek már akkor elfogytak, amikor az elején egy bambuszerdőbe keveredve eltévedtek. Egy napjukba tellett visszakapaszkodni az elvesztett ösvényre. Reggel a távolban egy embert pillantottak meg, kétségbeesetten üldözték, míg a nyomába érve elmondhatták, azonnali segítségre van szükségük, mert fogalmuk sincs, hol vannak, és hogyan juthatnának el az első lakott településre. Ezer rúpiásokat lobogtattak az elképedt jakpásztor előtt, akinek végül fény gyúlt a szemében, és egy nap alatt az expedícióvezetőt is levezette a völgybe. A csapat Pokhara városában egyesült az őserdőn át legyalogló Mécsékkel, és együtt nézték az utcákon boldogan vonuló tömeget, amely azt kántálta: „Demokraci, huj, huj!”
2006 – Hilda 1. Vakító nyárra érkeztek haza, de az éles fény csak arra volt jó, hogy még jobban látsszon, Zsolt két világa semmiben nem hasonlít egymáshoz. A hegyen ő irányította a dolgokat, életerős volt, tudta honnan hova tart. Érezte a világot irányító kényes egyensúlyt, amelyre reagálva sikeresebb volt a környezeténél. Hazaérve csapattársai azonban beszálltak barátnőjük, feleségük, családjuk kocsijába, csak Zsolt ment haza egyedül az üres és puritán házába. Az elgazosodott kertben, munka és tervek nélkül egyszeriben távolinak tűnt, hogy ő bármilyen helyzetben szupermenként működhetett. Otthonában nem a derékig érő fű aggasztotta legjobban, hanem hogy egyedül van, és reménye is kevés, hogy megismerkedjen egy kedves, elfogadó, szép, továbbá a hegymászás iránt elkötelezett nővel. A lányregények és a hollywoodi filmek hegymászóképével ellentétben Zsolt a civilizációban nem volt sem határozott, sem rámenős. Furcsának érezte, ha ismeretlen nőkkel kell beszélgetést kezdeményeznie, és történeteit is csak akkor osztotta meg, ha kérték rá. Egy nyári sziklamászáson hallotta először, hogy ezek a képességek már nem is szükségesek a párkereséshez, mászópartnere internetes párkereső oldalon talált társra, ráadásul nem is egyre, hanem többre, egymás után, vagy időben kissé átfedésben. Zsolt nem értette, hogy miként működik a rendszer, de este azért feliratkozott egy ilyen oldalra, hogy napokkal később azzal szembesüljön: továbbra sem érti a rendszert Ő maga nem írt senkinek, hiszen pár kép és néhány mondatnyi bemutatkozás alapján kit válasszon, és annak mit mondjon? Kapott viszont néhány levelet idősebb, kedves asszonyoktól akik a szemét dicsérték, és ez épp elég volt ahhoz, hogy felhagyjon a párkeresés ezen módjával is. Néha befutott még pár levél, de csak egyen akadt meg a szeme, mert az kedves szavak helyett pikírt stílusban közölte, szánalmas, hogy valaki nem vállalja az arcát, sőt, a nevét sem, és egy népszerű alak álcájában vadászgat nőkre a neten. Zsolt értetlenkedő levélben válaszolt, de hiába. Levelezőpartnere szembesítette a ténnyel: felesleges a további alakoskodás, ő valóban ismeri Erőss Zsoltot, sokat olvasott róla, így őt nem fogja átverni. A hegymászó szórakoztatónak találta a félreértést, de azért szerette volna tisztázni a helyzetet, úgyhogy megírta, hogy ő azonos önmagával, és ha erről meg szeretne győződni, akkor jöjjön el a hétvégi Grossglockner-túrára, ott kiderül az igazság, és mellesleg megmásszák Ausztria legmagasabb csúcsát is. Zsolt nem tudta, hova vezet ez az egész, de gondolta, majd másznak egy jót, hegyivezetőként végül is hozzá volt szokva, hogy kezdőket vezessen a hegyekben. Egy augusztusi délutánon tehát begurult a Déli pályaudvar előtti parkolóba, ahol kissé sápadtan valóban várakozott egy magas, vékony, barna hajú lány, hátizsákkal a lábainál. Ő volt Hilda, akinek egyszeriben világossá vált, hogy nincs átverés, valóban Erőss Zsolttal levelezett. Az út kellemesebb volt, mint ahogy azt a hegymászó gondolta volna. Végül is nem randevún hanem mászótúrán voltak, előttük ült Zsolt két mászótársa is. Útközben kiderült ült Hildáról, hogy tanárnő egy kis, Esztergom melletti faluban, és osztálykirándulások révén ismerkedett meg a túrázással. Már a magyarországi hegyek olyan hatással voltak rá, hogy elkezdett teljesítménytúrákra járni. Egy idő után nyilvánvalóvá vált számára, hogy az izgalmas tevékenységet nemcsak hazai dombokon végzik, hanem nagyobb terepegyenetlenségeken is, és ezt a dolgot hegymászásnak hívják. Beiratkozott hát egy hegymászó tanfolyamra, ahol megismerkedett a sziklamászással, és volt egy háromezer méteres hegyen is. Fél éve mászott, amikor egy délután végül beült Zsolt mellé a kocsiba.
2. A társaság a hegymászótúrák feszített tempója szerint egész éjjel vezetett, és hajnalban érkezett meg a hegy lábához. Sötét volt még, így Zsolt felvetette, felesleges lenne a kocsiban gubbasztva várni a pirkadatot, inkább induljanak el a legalsó menedékházhoz. Szikrázó napsütésben érték el a hüttét, ahol Zsolt újabb ötlettel állt elő. „Fáradtak vagyunk, de nappal úgysem lehet aludni, úgyhogy menjünk fel az út beszállásához.” A csapat a Stüdl Grat nevű gerincet szerette volna mászni, ami izgalmas, hosszú, de nem túl nehéz sziklagerincen vezet fel a 3798 méteres csúcsra. Zsolt sem mászta még, gondolta, ha már ott vannak a beszállásnál, akkor nézzék meg, milyen az út kezdete. Két partira oszlottak, Zsolt került egy kötélre Hildával, de mivel a sziklás részek nem voltak túl nehezek, párhuzamosan másztak. Azaz Zsolt néha berakott valamilyen biztosítást a falba, amit a mögötte haladó Hilda vett ki. Egyszerre mozogtak, de ha leesnek, akkor a köztük lévő biztosítóeszközök valószínűleg megóvjak őket a nagy zuhanástól. Zsoltnak sokáig nem tűnt fel semmilyen szokatlan dolog, és csak órákkal később eszmélt rá, hogy folyamatosan haladnak, Hilda egyáltalán nem lassítja a tempót. Így végül ahelyett, hogy rövid felderítés után visszafordultak volna, délután négykor elérték a csúcsot. Az alpinista elismerően nézett a lányra, és azt gondolta, ha nem is lesznek egy pár az életben, azért mászni eljárhatnak majd. Már délután hétkor visszaértek a menedékházba, ahol estig beszélgettek, főztek, és mint két rendes hegymászó, végigaludták az éjszakát. Csak hajnalban ébredtek fel, amikor a másik páros is visszaérkezett a hegyről, majdnem fél nappal utánuk. Hildát nem gyors csúcsra jutásuk lepte meg, hanem hogy Zsolt egyáltalán nem olyan volt, mint gondolta. Rámenős, nagy dumás, vad sztorikkal hódító hős helyett kedélyes és csendes ember volt, akiről ha nem tudja, nem jutna eszébe, hogy nyolcezres csúcsokat hódit meg. Az idő másnapra elromlott, egész nap túráztak, és annyi jelezte, hogy nem csak közös hegymászó programon vesznek részt, hogy utolsó éjjel Zsolt megfogta a kezét.
3. Kapcsolatuk Magyarországon sem szakadt meg. Mászni jártak, majd találkozóikból lassan kihagyták az outdoor részt, míg végül már nem csak a kötél két végén voltak társak. A kapcsolatuk ennek ellenére sem nélkülözte az izgalmakat. Hildát munkája egy távoli faluhoz, Dághoz kötötte, így mindennapjaikat hajnali kelések és sok vonatozás fűszerezte. Zsolt biztatónak találta, hogy kapcsolatuk kiteljesedése nem oltotta ki Hilda hegymászószenvedélyét. Első hosszú hétvégéjükre sem a Balatonra utaztak, hanem újra a Grossglocknerhez, igaz, ekkor már kettesben. Zsolt a kedvező tapasztalatok miatt izgalmasabb célt választott, a Palavicsinijégfolyosót, ami normál esetben is kihívás, de különösen az októberben, téli viszonyok közt. A kirándulás romantikus volt, bár számos tényező nehezítette. Hilda bizonytalanul mozgott hágóvasával a jégen, különösen, hogy a Zsolttól kölcsönkapott darab lötyögött is a bakancsán. Útközben hatalmas vihar tört rájuk, így végül nem a jégfolyosó volt a kihívás, hanem hogy elérjék a bivakházat. Idilli körülmények közé estek be. Rajtuk kívül senki nem volt a házban, kettesben töltötték az estét, kinn tombolt a vihar, odabenn pedig barátságosan pislákoltak a fejlámpák. Az időjárás reggelre sem javult, a hegyet is alig látták a tomboló hóviharban, és Zsolt elég kalandnak ítélte meg azt is, hogy valamiképpen visszajussanak a hegy lábához. Rossz látási viszonyok közt, meredek terepen ereszkedtek, ezért kötélre vette barátnőjét. Ezzel egyszerre nőtt és csökkent a biztonságuk. Ahhoz, hogy biztosíthassa a lányt, neki kellett hátul mennie, mert ha kicsúszik, a jégcsákányait a jégbe vágva megfékezheti a zuhanást. A minimális látótávolság miatt viszont jobb lett volna, ha ő megy előre utat keresni. Úgyhogy Zsolt hol hátulról irányította Hildát, hol pedig ő ment előre, óvatosságra intve a lányt. Már a hegy lábánál jártak, Zsolt lemászott egy darabon, és végre észrevette a jégfolyosót, ami kivezeti őket a lankás domboldalba. A következő, amit észlelt, a jellegzetes csikorgó, kaparászó hang volt. Tudta, hogy a felette álló Hilda kicsúszott, és most száguld lefelé a firnlejtőn. Két dolgot tehetett: megpróbálja elkapni, vagy félreáll, és hagyja hogy el száguldjon mellette, majd lerántsa őt is a kötéllel. Az előbbinek nem sok értelme lett volna, a nagy sebességgel zuhanó testet úgysem tudja megfékezni. Viszont nem volt lelkiereje félreállni, az érzelmei azt diktálták, hogy tennie kell valamit a lányért. Századmásodperc alatt döntött. Hilda rázuhant, fejbevágta a hátizsákjával, és már ketten pörögtek, bukdácsoltak a jégen. Igazán nagy baj nem történhet, villant át a fején, hiszen a lejtő végén ellaposodik a hegy, arra kell csak vigyáznia, hogy egyiküket se sértse meg a jégcsákányokkal. Egy ideig lihegve feküdtek a hóban, aztán kigubancolták magukat a kötélből. Zsolt szeme alatt nőni és színesedni kezdett egy monokli, Hilda pedig hüppögött, a lábát fájlalta, és titokban meg volt győződve róla, hogy ilyen baki után nyilván faképnél hagyják. Szép kapcsolatnak indult, de Zsolt nem nézi el neki, hogy kicsúszott. Teátrális szakítás helyett Zsolt átvette Hilda zsákját is, és megkezdték lassú, bicegős vánszorgásukat, át a gleccseren, le a hólejtőn, órákkal később elérve a parkolót. A hegy lábánál őszies idő fogadta őket. Megnyugodhattak, hogy vége a kalandjaiknak. Persze ha a hegyen elkezdődnek a nehézségek, nem lehet úgy elzárni azokat, mint egy nyomasztó filmet a tévében. Reggel hóvihar ébresztette őket, és már térdig érő szűz hóban indultak a völgy felé szerpentinen. Zsolt az az ember, aki a hegymászásban is a legegyszerűbb módszerek híve, így érthető, ha az autózásban sem tulajdonít jelentőséget az olyan találmányoknak, mint a téli gumi. Ezúttal is kiderült, hogy a fejlesztés csupán útjuk kalandfokozatát csökkentette volna. A kimerült és megviselt pár még órákig nem szabadult a hegy fogságából. Autójuk akaratuktól függetlenül pörgött, csúszott az úton, néha csak a szegélynél feltorlódott hókupacok fogták meg őket, megmentve őket a szakadékba zuhanástól. Végül leállították az autót, és azt tervezgették, hogy gyalog menekülnek a hegyről, amikor jármű tűnt fel a hóviharban. Az osztrák őslakos egy pillanatra visszahőkölt, amikor egy monoklis férfi és egy bicegő nő indult el kocsija felé, de Hilda anyanyelvi németje meggyőzte, hogy nem egy hegyi horrorfilm forgatásába csöppent, hanem a segítségére van szükség. A szerpentin végéig kölcsönadott nekik egy hóláncot, aminek segítségével kiverekedték magukat a hóviharból és délután Zsolt már azon gondolkodhatott, hogy még sok ilyen szép hétvégét töltene el ezzel a lánnyal.
4. Februárban tovább mélyült a kapcsolatuk, Zsolt ugyanis túrát vezetett a Kilimandzsáróra, és elvitte magával barátnőjét is. Bár a hegy Afrika legmagasabb csúcsa, a kihívást itt nem a magasság jelenti, hanem hogy a mászásokat gyorsan, szinte akklimatizáció nélkül bonyolítják le. A túra különös odafigyelést igényel a vezető részéről is, és feladatait most már Hilda is szaporította. Zsoltnak figyelnie kellett a lemaradó, vánszorgó kuncsaftokra, miközben óvnia kellett a lányt, nehogy túlerőltesse magát. Barátnője ugyanis vidáman fecsegve gyalogolt velük, néha előrement a teherhordókkal, aztán bevárta őket, majd újra elsietett. Láthatóan felpörgette a magashegyi dzsungel, a kihívás, a hegy. Ötezer méteres magasságban a lány is rosszul érezte magát, mint az összes mászó, éjjel egykor azonban a teherhordókkal indult a csúcsra, mert lassúnak találta a kuncsaftjaihoz alkalmazkodó Zsolt ritmusát. Már lefelé jött, amikor szembetalálkozott a még felfelé botladozó magyar turistákkal. Mivel amúgy a táborban, a sátorban fekve kellett volna várnia rájuk, inkább melléjük szegődött, és még egyszer felment a csúcsra. Zsoltot megdöbbentette hogy milyen állóképessége van a diákokat túráztató tanár néninek. A mászásban egyedül a dzsungel pókjai és bogarai zavarták a lányt, de barátja tudta, hogy ilyenek már nem élnek a himalájai alaptáborokban. Úgyhogy semmi akadálya, hogy a következő expedíciójára a lánnyal együtt menjenek.
2007 – Gasherbrum I. Broad Peak 1. Zsoltnak úgy kellett volna a Karakorumba utaznia, mint egy természetbarátnak a Lajos-forráshoz. Hiszen sokadszor érkezett meg Pakisztánba, tudta milyen párás és nyüzsgő város Iszlámábád, elvileg nem okozott neki meglepetést hat-hétezres hegyek közt kanyargó Karakorum Highway sem, ahol a dzsipben döcögve vagy a lenyűgöző hegyek látványával szórakoztatja magát az ember, vagy azt nézi, hogy miképp küzdi le a sofőr a kőomlás, esetleg vízátfolyás elsodorta útszakaszt. Nem ismeretlen helyre tartottak, alig két éve járt a Gasherbrumok vidékén, amikor kis híján megmászták a Föld második legmagasabb hegyét a K2-t. Azelőtt két évvel pedig a Gasherbrum II.-nél járt. Ezúttal bemelegítésként a Gasherbrum I.-et, más néven a Hidden Peaket akarták meghódítani, – hogy aztán újra megpróbálkozzanak a K2-vel. Mégis, minden teljesen más volt, mint eddig. Vele volt Hilda, és mintha az ő szemével látta volna az ismert, de ismét egzotikussá színesedő világot. Társai otthon még furcsállták bejelentését, hogy csatlakozik hozzájuk a barátnője is. A lánynak nem volt magashegyi tapasztalata, de mivel Zsolt javasolta őt az expedícióba, elfogadták. A „Magyarok a világ nyolcezresein” csapata amúgy is a tagok meghívásai alapján szerveződött. Mécs László például a két lelkes mászót, Juhász Bálintot és Csizmadia Pétert szervezte be. Ők sem voltak még nyolcezreseken, de jártak 7000 méter körül a Himalájában, és a harmincas éveik elején jártak, ami szintén sokat jelentett a már közel tíz évvel idősebb törzsgárdának. Hilda mellett még két lány, Ugyan Anita és Csollány Katalin is velük volt. Kollár Lajos pedig az egykori Grönland-expedíciós társát, Tarjányi Istvánt csábította be. Az egy generációval idősebb nemzedékből pedig a Cinóként közismert Vörös László és Csíkos József jött velük, akik a K2 helyett a Broad Peaket akarták mászni. Zsolt már csak pszichés beállítottsága okán sem aggódott Hildáért, de kételyei azért voltak. A lány még otthon szörnyülködve olvasta Klein Dávid beszámolóját a Cso-Oju megmászásáról, majd riadtan kérdezte barátját, mi élvezet van ebben a sok szenvedésben. Zsolt hiába magyarázta a nyolcezresek szépségét egy közös vacsora közben, nem tudta tüntetni a barátnője arcára ülő kis fintort. Hilda mégis igent mondott az invitálására, a helyszínen pedig már úgy viselkedett, mint mikor először voltak együtt a Grossglockneren. Egy pillanatig sem csodálkozott semmin belevetette magát az eseményekbe, és úgy szervezett, pakolt, gyalogolt, alkudozott mintha egy expedícióban nevelkedett volna. Hilda vidáman gyalogolta végig az alaptáborba vezető, közel egyhetes túrát. Részt vett az alaptábor felállításában, azzal az állhatatos szívóssággal dolgozott, ami a vadnyugat pionírasszonyaira volt jellemző. Településük sem volt nagyobb azoknál: tíz-tizenöt expedíció 50-60 sátra gubbasztott a morénamező lapályán. A csapat rövid pihenő után indult a már ismert egyes táborba. Az út nem volt nehéz, viszonylag enyhe emelkedőn kell kaptatni a 6000 méteres magasságig. Hildát elvarázsolták a hegy lábánál húzódó a gleccser monumentális jégformái. Látott már ilyeneket Zsolttal az Alpokban, csak ott a formák mérete tizede volt ezeknek. Kanyarogtak a folyómeder szélességű hasadékok és háznyi jégtömbök közt, amelyek olyan cirkalmasak voltak, mint a Sagrada Familia. A tapasztalatot igénylő szakasz után enyhe hólejtőre értek, ahol az egyetlen nehézséget az egyre csökkenő oxigénkoncentráció okozta. Zsolt kimérten kaptatott, és csak a pihenőknél látta hogy Hilcia elszakadt tőle. Igaz, nem mögötte, hanem, messze előtte járt, csatlakozva a gyorsabb tempói diktáló Mécs Lacihoz és Csollány Katihoz. Érezhető volt, hogy bizonyítani akarja, joggal van itt az expedíción. Ugyanakkor nem akart elszakadni barátjától sem. Időnként tehát bevárta Zsoltot, aztán előrement, majd újra bevárta őt. A hatezres táborban hideg, hóvihar és rengeteg sátor fogadta őket. Mintha egy vidám kempingbe érkeztek volna, amelyet történetesen ilyen lehetetlenül magasra helyezett a tulajdonosa. Vagy harminc sátor állt a széles hómezőn, piros, sárga és kék gömbök vidám kavalkádja. Még egy nagyméretű konyhasátrat is láttak, ami furcsa módon a rendszerint puritán stílust követő cseheké volt. Később derült ki, hogy titokban az expedíció tagja volt egy cseh miniszter, Martin Bursik, aki kinevezése ellenére sem akart felhagyni hobbijával. Viszont úgy tűnt, neki azért a hegyen is járnak bizonyos előjogok. A magyar csapat jó iramban érte el a tábort, és állított sátrakat. Zsolt egyedül Tarjányi István mászóstílusát találta aggasztónak. Rengeteg felszereléssel, sok élelemmel indult el az első táborba, mintha nem a magashegy lebegne a szeme előtt, ahol a magasság miatt alig eszik az ember, hanem még mindig Grönland végtelen hómezőit akarná meghódítani. Későn ért fel, és már mindenki a sátrában rágcsálta a porterektől vásárolt szárított jakhúst, amikor ő pihenés helyett nekiállt tábori latrinát építeni.
2. Az első akklimatizációs túra után visszatértek az alaptáborba, és megkezdődött az expedíciók idegőrlő része: a várakozás. Lassú és végtelennek tűnő havazás kezdődött, napokra eltűntek a szemük elől a hegyek, pedig a látvány már önmagában is izgalmas volt. A Gasherbrum I. mellett látszott a G II., a G III, a K2, a Broad Peak, és még egy csomó név nélküli csúcs, amelyek közül, ha egy is Európában lenne, hegymászók ezrei ostromolnák. Itt talán még a lábukhoz sem ment fel senki. Zsolt tudta, hogy a lassú napok alatt nem csak a későbbi mászásuk sorsa dől el, hanem a kapcsolata Hildával is. Lehet ugyanis járni lányokkal Magyarországon, az együttélés sem különösebb kihívás. A civilizáció annyira tompítja a konfliktusok élét, hogy az otthoni problémák könnyen kezelhetők. Egy ázsiai expedíció azonban kihívások és konfliktusforrások sorozata. Minden pillanatban reagálni kell valamire, baj, ha az ember mindig a másikra számít, de az is, ha csak magára gondol A furcsa és fárasztó helyzetekben könnyű türelmetlennek lenni, összekapni. A gyakorlott expedíciós tagoknak az ilyen, helyzetekre persze létezik megoldásuk. Ha már nagy a feszültség, mindenki visszavonul a sátrába, és inkább lehiggad, mint hogy az expedíció működését tegye kockára. 5000 méter felett más pszichológiai törvények érvényesek. A problémákat nem kell feltétlen megoldani, legtöbbször jobb átlépni azokon. De ha két hegymászó ugyanabba a sátorba vonul vissza, akkor minden más. A békés hegymászás akár pokollá is változhat. Ilyen veszélyeknek azonban az árnyéka sem vetült rájuk. Zsolt és Hilda külön csapattá vált, meghitt, kellemes és biztonságos buborék zárta őket körbe, amelyen belül semmilyen konfliktus nem kaphatott teret. Pedig Hilda nem volt béketűrő típus. A többiekkel az első perctől kiállt minden olyan ügyben, amiben úgy érezte, igaza van. Jó alanyra talált ebben Kollár Lajosban, aki megdönthetetlenül hitt elképzeléseiben, legyen szó a szélsőjobb igazáról, a lebbencsleves fűszerezéséről, vagy hogy hova ürítsék a táborban a kávézaccot. Hasonló konfliktusai adódtak az elveihez hű Mécs Lacival is. Hilda kiállt olyan dolgokért, amelyeket Zsolt ráhagyott a többiekre. Dinamikájuk mégis szerencsés módon egészítette ki egymást, Zsolt a viták után úgy vigasztalta barátnőjét, hogy állást foglalt volna, szerinte kinek volt igaza. Valószínűleg el sem gondolkozott a kérdésen, nem igaz-hamis ellentétek kettősségében látta a világot, hanem problémák sorozataként, amelyeket az embernek a legegyszerűbb módon kell megoldania. Éppen ezért nehéz volt belehelyezkednie az expedíción belüli új helyzetébe. Őt választották technikai vezetőnek, akinek a klasszikus expedíciós felállásban az a feladata, hogy döntsön a taktikáról, felépítse a csúcsmászás ritmusát, kitűzze az indulás idejét. A magyar hegymászás rajongott ezért a XIX. században kikristályosodott rendszerért, amelyet még az angolok honosítottak meg a Himalájában és térségében. A technikai vezetői, alaptábor-vezetői pozíciókat annak ellenére is kijelölték, hogy ez a rendszer a nemzetközi hegymászóéletben, már a nyolcvanas években elavulttá vált. Amikor Reinhold Messner szólóban és oxigén nélkül megmászta a Mount Everestet, nyilvánvalóvá vált, hogy a hadsereg módjára mozgó, tömeges expedíciók korszakának vége. Az alpinizmus a gyors, rugalmas, egyéni teljesítményeken alapuló mászásokról szól. Ezzel szemben pedig nem a múlt századi, expedíciós rendszerek állnak, hanem a kereskedelmi expedíciók, amelyeket helyi irodák szerveznek, utazást, teherhordókat, magashegyi serpákat és a normál útban elhelyezett fix köteleket biztosítva a hegymászóknak. Zsolt nevetségesnek érezte a rangok osztogatását, hiszen úgyis akkor indulnak, amikor jó időt mondanak. Minek vitázzanak bizonytalan dolgokról, gondolta. Amúgy is voltak égetőbb problémái: megfájdult a foga, feldagadt az arca, és szappantartóból faragott töméssel kísérletezett. A többiek közben csúcstámadó taktikák párhuzamos rendszereit dolgozták ki a konyhasátorban, rengeteget vitázva, igaz, aktívan eltöltve az étkezések közti időt. A tanácskozásoknak végül nem a végleges terv megszületése vetett véget, hanem hogy javult az idő, és a csapat útra kelt, hogy a következő akklimatizációs lépcsőfokra lépjenek, azaz elérjék a kettes tábort. Zsolt nem érezte kirobbanó formában magát, fogfájása kiszívta az erejét Szinte az egész csapat lehagyta, mintha a többieknél sűrűbb közegben kellett volna mozognia. Hilda időnként bevárta, aztán újra előrement. Mindez nem zökkentette ki a ritmusából, tapasztalata azt tanította, hogy a 6000 méteren zajló dolgoknak nem sok közük van ahhoz, amit majd 8000-en átél. Most csak az a feladata, hogy eljusson a következő táborba, és vérének összetétele alkalmazkodjon az egyre nagyobb magassághoz. Nem kell sietni, sőt, az árt is, csak feleslegesen kimeríti a szervezetet. A poroszkálásból csak a vihar érkezése zökkentette ki. Arra eszmélt, hogy a szélben száguldó hópelyhek csipkedik az arcát, és lábujjai gyorsan érzéketlenednek el a fagyban. Nem tudott tiszta szívéből örülni, amikor a szürkületben megpillantotta a sátrak színes derengését. A kettes tábor egy lankás vállon állt, lavinától védett, tágas területen, viszont akadálytalanul száguldott keresztül rajta a szél. Ide már új szerzeményeiket, a szuperkönnyű amerikai bivaksátrakat hozta magával a csapat. Úgy állítottak tábort, mint egy összeszokott katonai alakulat. Volt, aki sátorhelyet ásott a mély hóban, mások a ponyvákat feszítették, vagy a rudakat helyeztek be. Nem telt el sok idő, és a hajlongó alakok eltűntek a ködös hómezőről, a sátrakon belül pedig megkezdődött a tábori idill. Benn elhaltak a széllökések hangjai, Hilda főzött; ő pedig elrendezte a ledobált felszerelésüket, hogy legyen helyük enni és heverészni. A többiekkel ellentétben Zsoltnak nem tetszett a tesztek és a felszereléstudatos mászók által ajnározott sátor: a szimpla ponyvás kivitel miatt a kicsapódó víz megjelent a falakon. A saját átalakítású magyar sátra tágasabb is volt, továbbá nem párásodott be, mert szellősebb volt, járt benne a levegő. A többi mászó éppen e két tulajdonsága miatt igyekezett meggyőzni Zsoltot a technikai vívmányok jelentőségéről. Zsoltot azonban nem zavarta, ha történetesen havas lesz a hálózsákja, és felesleges pénzkidobásnak ítélte, hogy egy fél repülőjegynyi pénzt költsenek sátorra. A vihar reggelre sem csitult, Zsolt kiásta magukat a hó alól, és míg a többiek sátráról lapátolta a havat, Hilda összepakolt és reggelit csinált. Mikor visszabújt a sátorba, már csak be kellett kanalaznia azt. Nem beszéltek sokat, egyértelmű volt, hogy jó csapatot alkotnak. Aztán sorban lebontották a sátrakat és indultak vissza az alaptáborba. A nyugodt időben rutinszerű ereszkedés a csapkodó szélben és minimális látótávolságban egyszeriben kockázatos vállalkozás lett. Az expedíció köteleket vett elő, mert a lejtő a ködben hasadékokkal és leszakadásokkal teli, alattomos tereppé vált. Csak sejteni lehetett az irányokat, nem tudták, mikor gyalogolnak bele valamelyikbe. A társaság kimerülten bolyongott a szürke térben, és sokáig úgy tűnt, talán az egyes tábort sem találják meg. Végül inkább a megérzéseikre, mint a tereptárgyakra hagyatkozva eljutottak a 6000-es táborba, ahonnan már csökkent a vihar ereje, és nyomok erdeje vezetett lefelé. Láthatóan egy csapat a közelmúltban hagyta el a tábort. Megpróbáltatásaiknak azonban nem volt vége. A tábor felett, a gleccseren egy tétován álló társaságba ütköztek. A ködben elvesztették az utat, és keresték, hogy miként juthatnának át a hasadékok és jégbástyák labirintusán. Zsolt megértő mosollyal intett nekik nyugodtan kövessék őket, elmentette a biztonságos út koordinátáit a GPS-ébe. Mécs Lacival vezették a menetet, hegymászók uszálya követte őket. Lassan haladtak, néha zsákutcákba futottak bele, egy ilyenből hátráltak ki éppen, mikor újabb csoport hegymászó érte be őket. Ők is intettek, hogy semmi gond, majd segítenek. Egy fél órával később már mögöttük tömörült a tömeg, miközben bizonytalanul keresték az egérutat. Az egyik srác hasadékba esett, de szerencsére mindenki kötéllel összekötve haladt, ki tudták húzni, csak az arcába hulló jégtörmeléktől prüszkölt. Később Mécs Laci szakadt be, majd Zsolt, csak a hátizsákja fogta meg, lábai szabadon kalimpáltak a sötét mélység felett. Később egy lány tűnt el az egyik hóval befedett hasadékban. A botjaival integetett Zsolt lehajolt, hogy elvegye tőle, de a lány úgy kapaszkodott bele, mintha a túlélés utolsó esélye lenne. Zsolt alig tudta kicsavarni a kezéből, a vékony túrabotnál fogva nem lehet kihúzni senkit, magyarázta, miközben azt gondolta: a lány egyike azoknak a kezdőknek, akik előbb akarnak nyolcezrest mászni, mint hogy a legalapvetőbb technikákat elsajátították volna.
Végül a kötele segítségével segítette felszínre. Már úgy tűnt, örökké a szürke térben bolyonganak, mintha valami pesszimista avantgárd színdarab szereplői lennének, amikor oszlani kezdett a köd, és a birkanyájként összetartó tömeg váratlan sebességgel oszlott szét, hogy ki-ki a maga útján rohamozza meg az alaptábort.
3. Zsolt az expedíciózás új oldalát ismerte meg Hilda mellett. Nem ez volt az első alkalom, hogy barátnőjével osztozik egy sátron, tíz éve Júliával voltak együtt az indiai Himalájában. Míg azonban a lány figyelt arra, hogy ne kivételezzen párjával, és barátként kezelte őt is, Hilda vállalta, hogy szoros kötelékek fűzik össze őket. A buborékvilágban más tempóban folyt az idő, és a következő emléke az volt, hogy a hegyek felett tisztul az idő, és nyüzsögni kezd az alaptábor. Ezúttal akár már a csúcsra is elindulhatnak. A csapat egyből a második táborig emelkedett. Az akklimatizáció megtette a hatását, jó erőben érték el a havas kiszögellést, ahonnan a legutóbbi látogatásukkal szemben lélekemelő kilátás nyílt. A Karakorum csúcsai vad technozene ritmusgörbéjére emlékeztető módon hullámoztak a látóhatárig. A valódi hegymászás a kettes tábor felett kezdődött. Egy havas, sziklás folyosón, a Japán-kuloáron kellett mászniuk közel hatszáz métert, hogy elérjék a következő táborba vezető hólejtőt. A terep meglepően kitett volt, a hó pedig mély, így Zsolt és Hilda kiharántoltak a sziklabordára. Szerencséjük volt, mert nem sokkal korábban járt a csúcson egy pénzes kínai expedíció, akiknek a serpái kikötelezték a kuloárt. A kötelek még épségben hevertek a havon, nem csak a biztonságos és gyors feljutáshoz járulva hozzá, de egyúttal a hegyen oly sokat jelentő pszichés megerősítést is megadták. Egész más ugyanis a legelső mászók helyzete, akik soha nem járt úton haladnak, bizonytalanul, hogy vajon a sziklaborda nem fut-e bele később egy falba, visszafordulásra kényszerítve a csapatot. Zsolt szerette az új út mászásának kihívásait. Legutóbb éppen ezen a hegyen döbbentette meg társait heroikus csúcskísérletével, amely nem járt ugyan sikerrel, viszont annyi kalandot gyűjtött össze, mint a hegy első megmászói, Pete Schoening és Andy Kauffman még 1958-ban. Zsolt akkor a normál úton tervezte a leereszkedést, igaz, végül minden másként alakult. Ezúttal viszont jó volt a könyvekből is ismert nyomvonalat követni, a kötelek mentén, amelyek minden lépésnél biztosították arról, hogy olyan helyen jár, ahol aztán vissza is térhetnek. A 7200 méteres placc mar magán viselte a magashegyi táborok minden jellegzetességét. A tábor körül szemétmaradványok, az évek alatt széttépett sátrak romjai látszottak. Innen az ember már csak magára figyel, a környezetvédelmi vonatkozások másodlagosak lesznek. Egy régi sátor maradványaira verték fel sajátjukat. Zsolt látogatást tett a szomszédban táborozó ukránoknál, hogy hamarosan ajándék szárított hallal térjen vissza, amely elmondása szerint hatásosabb energiabomba, mint a speciális energiagélek. Zsolt élete 7200 méteren is kényelmessé vált, Hilda a vasaláson kívül mindent elvégzett: főzött, vizet melegített, míg ő nyugodtan elmélkedhetett azon, hogy miként másszanak másnap. Érezte, hogy az akklimatizációjuk még nem tökéletes, de egy olasz csapat is készült a csúcsra, és talán velük együtt nekik is sikerülhet. Sötét éjszaka volt inkább, mint hajnal, amikor készülődni kezdtek. Hilda első nyolcezresére készülve hirtelen mintha elveszítette volna minden addig gyűjtött tapasztalatát. Hosszasan pakolászott, tétován tett be majd vett ki felszereléseket a zsákjába. Olyan akkurátusan fűzte a bakancsát, mintha bakancsszépségversenyre készülne. Amikor a hágóvasával babrált, Zsolt nem bírta tovább. „Elindulok, te majd úgyis beérsz”, mondta már az ajtórésben. Hilda bólogatott, rendben van, csak nem akarja, hogy úgy billegjen a lábán a hágóvas, mint az első Grossglockner-túrájukon. Akkor is emiatt csúszott ki. Zsolt lassan halad, tüdeje így is mélyen megtelt a karcos levegővel. Feszültsége elszállt, úton volt, és nem kételkedett, hogy barátnője nemsokára beéri. A sötétkék égbolt éppen azzal foglalatoskodott, hogy enyhébb színárnyalatokat húzzon magára, amikor lámpák fénykörei jelentek meg alattuk. Az olaszok jó tempóban jöttek, néhány szót váltottak, amikor beérték őket, majd eltűntek egy sziklagerinc mögött. Nem sokkal később végre megjelent Hilda is. Mosolygott, amennyire fagyott arca engedte, majd beállt Zsolt elé, és lassan, állhatatosan gyűjtötte a távot maguk közé. Beérte, majd lehagyta őt Mécs Laci, aztán Csizmadia Péter is. Egyedül maradt hátul, fújtatva haladt az egyre meredekebb terepen. De nem csak a magasság fogta vissza. Látta, hogy feljebb úgy korbácsolja a havat a szél, mintha gőzölögne a felszín. Nőttek benne a kételyek. A hó is bizonytalan volt, lazán ült a firnes felszínen, a roppanásokból úgy ítélte meg, a meredek részeken bármikor elindulhat egy lavina. Már Anita és Kati is mellette álltak, amikor látták, az olasz expedíció visszafordult. A csúcstömb alatt jártak, ez az a zóna, ahol a hegymászókat megzavarja a szinte kéznyújtásnyira magasodó cél. De Zsolt tudta, hogy a csúcs még órákra van, ami nagy kockázatot jelent a szeles, dermesztően hideg, lavinás körülmények közt. Tarjányi Pisti már akkor érkezett melléjük, amikor megbeszélték, hogy visszafordulnak. „Én továbbmegyek”, jelentette ki általános meglepetésre a mindig óvatos Mécs Laci. Lettek volna érveik, de túlságosan kiélezett volt a helyzet, Laci pedig határozottnak tűnt. Több energiát fektettek Tarjányi meggyőzésébe. Ő is folytatni akarta a mászást, noha egyértelmű volt, hogy túlvállalja magát. Az ember első nyolcezres csúcsának közelében az ítélőképesség megbicsaklik, és nem tudja, meddig szabad feszíteni a húrt. Tarjányi azonban hajthatatlan volt, és mivel idejük is fogyott, ereszkedésbe kezdtek, két órával később elérve a hármas tábort. Zsolt és Hilda szívesen mentek volna tovább, odafenn úgy gondol az ember az alacsonyabb régiók oxigénbőségére, mint a koplaló egy tányér húslevesre, majd kacsasültre tört burgonyával és párolt káposztával. Mivel azonban társaik kritikus körülmények közt vállalták a mászást, fennmaradtak, hátha szükség lesz a segítségükre. Késő délután lassú lépések hangjait hallottak. Laci és Pista érkeztek vissza. „Fenn voltam”, mondta Laci, vigyorgott, bár az arcán látszott, hogy mennyire kihajtotta magát. Pista állapota még kétségbeejtőbb volt, azon is csodálkoztak, hogy követni bírta partnerét a lefelé vezető n. Már felfelé annyira elfáradt, hogy végül a csúcs alatt visszafordult. Elterültek a sátrukban, kész volt a tea, csak szürcsölniük kellett a folyadékot, ami lassan oldotta a hidegtől és a zihálástól kiszáradt torkuk fájdalmát. Laci elmesélte kitartó küzdelmét a csúcsra, Zsolt pedig elismerően, de csodálkozva hallgatta. Társa eddig csak olyan kalandokat vállalt, amelyekben minden tényező kontrollálhatónak tűnt. Ezúttal viszont halmozottan rossz körülmények közt, nagy kockázatot vállalva jutott a csúcsra. A csúcstömb alatti kuloárban combig ért a szűz hó, és Laci szerint is bármikor megindulhatott volna. Olyan rossz idő volt, hogy csak egy sziklán lengedező rongyokból tudta, célhoz ért – a kilátás alapján akár egy szürke gödörben is ülhetett volna. Néhány óra pihenés után Zsolték elindultak a kettes táborba, hogy a következő nap már az alaptáborban dőzsöljenek. Pontosabban a hegyen még így tervezték, de a valóság egyre kevésbé illeszkedett álmaikhoz. A csapat a kereskedelmi expedíciók mintájára egy expedíciószervező cég segítéségével hozta tető alá a túrát. Ez a cég volt hivatott eljuttatni őket az alaptáborba, ők biztosították az alaptábori ellátást, a szakácsot, a kuktát, a sátrakat, és a base camp legfontosabb létesítményét, az egész napos tartózkodásra szolgáló, nagy étkezősátrat. Továbbá az élelmezést a több hetes mászáshoz. Az élelem mennyisége és minősege azonban egyre csökkent, és már nem lehetett nem észrevenni, hogy minden este éhesen állnak fel az asztaltól. Egy dohos levesporból készült leves és a szerény mennyiségű konzervzöldségből álló főétel után végül kitört az éhséglázadás. Kollár Lajos lehordta a szakácsot, bőségesebb étkezést és jó minőségű fogásokat követelt, hiszen legyengülve nem lehet mászni. Szavainak annak ellenére is volt foganatja, hogy az expedícióvezető nem beszél idegen nyelveket, és angol, német, szlovák és magyar keveréknyelven adta elő panaszaikat. Estére javult valamelyest a helyzet, reggelire pedig már tojásrántották kaptak. „Vásároltuk a szomszéd expedíciótól”, magyarázta a szakács a színvonal gyors emelkedését. A történetet csak az árnyalta, amikor a következő este látták, hogy a személyzet lopakodva keresi fel a szomszédos
csapat konyhasátrát. A morális aggályoknál azonban fontosabb volt a megfelelő táplálkozás, mivel alig pár napjuk volt feltölteni a tartalékaikat. A sikeres csúcstámadás után levonulásra készülő koreai expedíción és Mécs Lacin kívül az egész tábor újra extázisban volt: állítólag közeledett a szezon utolsó időjárási ablaka. Igaz, nem lesz széles, és ha ki akarják használni, még viharos időben kell elindulni, hogy a csúcs közelében tisztuljon ki az ég a mászók körül.
4. Az elégedetten pihenő Mécs Lacin és Kollár Lajoson kívül az egész csapat csatlakozott a csúcsrohamhoz. A nemzetközi társaság egy bolyban, a kötelek mellett felsorakozva vonult a hegyen. A színes ruhákba öltözött, közel harminc főből álló sor vidám kirándulásnak is tűnhetett volna, ha körülöttük történetesen nem tombolnak az elemek. Lendületük az egyes táborig tartott. A vihar nem csitult, és bár a teljes menet elindult a kettes tábor felé, Zsolt bizonytalankodott. Ha belegyalogolnak a rossz időbe, és várakozás után végül ismét le kell jönniük, akkor csak az energiáikat vesztegették, és a későbbi sikert kockáztatják. Egy nappal később a kettes táborban még mindig kétségek közt feküdtek a sátorban. Az idő dél felé járt, a csapatok már messze felettük jártak, mikor megszólal a rádiójuk. „Biztos, hogy jön a jó idő”, adta meg a jelet Kollár. Rögtön megmutatkozott persze, hogy a világ problémaállandója nem változik. A kedvező hírrel együtt jött a dilemma: ha azonnal elindulnak, csak estére érnek a csúcstámadó táborba, ahonnan már hajnalban kell indulniuk tovább. De ha egy napot késlekednek, akkor talán kicsúsznak az időből. Zsolt elővette azt az előző évben már alkalmazott technikát, amelyről megígérte, hogy sosem alkalmazza többet. Azonnal elindulnak, de nem visznek magukkal sem sátrat, sem főzőt, hiszen így több, mint öt kilóval kevesebb felszerelést kell cipelniük. A minimális élelem volt az egyetlen luxus, amit engedélyezett. Jó iramban haladtak, és sötétedésre elérték a hármas tábort is. A hegymászók már a sátrakban ültek, a ponyvákon keresztül hallani lehetett, ahogy zúgnak a gázfőzők, bugyog a teavíz, csörögnek a kanalak, susognak a hálózsákok. Zsolt nekiállt bivakgödröt ásni, de a szél minduntalan befújta a sírhantra emlékeztető gödröt. Amúgy is, a hó kemény volt, és nem is találtak bivakhelynek való, szélvédett részt. Fel is adta egy idő után, felvették vastag pehelyruhájukat, leültek a hátizsákjukra, és megkezdték az esti pihenést. Az ellazulást nem csak a hideg nehezítette, hanem idegességük is. Tudták, hogy még vizet sem tudnak melegíteni, és a nagy fagyoskodás után esélytelen a csúcstámadás. Fél óra didergés után felálltak, és kétségbeesetten helyet kerestek a már nyugovóra tért táborban. A legtöbb sátor feszesre volt tömve hegymászókkal, ami érthető, hiszen ebbe a magasságba minimális felszerelést hoznak magukkal az emberek. Végül Hildát befogadta egy újzélandi csapat. Úgy tűnt, Zsolt kinn marad a fagyban, de Juhász Bálint és Csizmadia Péter annak ellenére is megszánták, hogy apró, kétszemélyes sátorban szorongtak. Hárman olyan szűken voltak, hogy bele sem tudtak bújni a hálózsákba, félig ülve, pehelykabátokban bóbiskoltak az indulásig. Zsolt éjfélkor kelt, egykor bújt ki a sátorból, hogy megállapítsa, a jóslat helyes volt. A szél mérséklődött, az idő tisztult, ezért is volt furcsa, hogy Hilda miért néz rá olyan rémülten. „Már egy fél órája kereslek. Azt hittem, elindultál nélkülem. Hogy itt hagytál”, mondta, Zsolt pedig nem értette, hiszen együtt mozogtak a hegyen. A magasság valóságtorzító hatásának tudta be a jelenséget, úgyhogy inkább praktikus tevékenységek felé terelte: teát főztek, majd elindultak. Nyolc magyar volt a csúcsmenetben. A hajnali derengésben egy furcsa, aszketikus vallás zarándoklatának tűnhettek. Jobban haladtak a többi expedíciónál, így egy idő múlva ők vezették a sort. A filmekben dicsőségesnek beállított pozíció a valóságban inkább hátrány volt. Nekik kellett taposni a havat, keresni az utat. Szűz hómező szaladt bele a sötét magasságba ott, ahol legutóbb visszafordultak. Éppen Csizmadia került élre a nyomtaposásban. Jól bírta, még nyolcezer méter közelében is képes volt öt-hat lépést megtenni egyszerre, de az is érezhető volt, hogy nincs meg a rutinja. Átvágott egy hómezőn, ami szemléltető ábra lehetett volna a lavinabaleseti kurzusokon. Bár baleset nélkül vágott át a kritikus zónán, a csapat nem az ő nyomait követte hanem egy sziklabordán kerülve jutott fél a domb tetejére. Kora reggel beérte őket egy ausztrál mászó, és egészen a csúcs alatti szűk kuloárokig vezette a menetet. „Ez itt túl veszélyes”, torpant meg egy kuloárnál, de Zsolt megnyugtatta, az alig öt méter széles sziklavályúban megindulhat ugyan a hó, de a hely elég keskeny ahhoz, hogy kiugorjanak a sziklás részre. Innentől beállt az élre, és reggel hétig taposta a nyomot. Világos volt már, mikor az ausztrál mászóval ketten keresték az utat hólejtők és jeltelen teknők rendszerében. Néhány egyszerű szóból és intésből megértették egymást, pedig még egymás nevét sem tudták, és a vastag ruhák takarásában abban sem voltak biztosak, látták-e egymást az alaptáborban. Egyre gyorsabban haladtak, mert az idő tisztult, és a hó is csak bokáig ért a meredek hegyoldalban. Aztán firnes terepre értek, végül a firn jégre váltott, és a csapat arra eszmélt, hogy kemény, és meredek jéglejtő közepén áll. A hágóvasnak már csak a frontfogait tudták berúgni a felszínbe, ami elég a biztos haladáshoz, viszont a legkisebb technikai bizonytalanság a biztos zuhanást jelentette. Segített volna, ha kötélre tudják venni gyakorlatlanabb társaikat, de nem volt náluk. Így csak izgultak, hogy a három lány biztosan haladjon a jéglejtőn. Amikor Zsolt le-le nézett, a három feszült, apró mozdulatokkal mászó lányt látta, alattuk Cinót, lejjebb pedig színes ruhák sorát. Naracs, piros, sárga és zöld pehelykabátok sora ékelődött a fehér, steril térbe. Később engedte, hogy lehagyja őt Hilda és Kati, jobb erőben voltak nála, és így könnyebben nyomon tudta követni a mozgásukat. A fém és a jég találkozásának hangjait kiáltás, szaggatott beszéd zaja törte meg. Kavarodást látott mélyen a sor végén, amitől összeszorult a gyomra. Ez csak rosszat jelenthet, valaki lezuhant, vagy összeesett a kimerültségtől. Miközben megpróbálta kivenni, ki áll a kavarodás középpontjában, beérte Anita. „Egy cseh mászó lezuhant. Mellettem mondta valaki”, lihegte. Arcán látszott a rémület, de az eltökéltség is. Közelben a csúcs, tovább kell mennie. Segíteni persze nem tudtak volna, társai odalenn már ereszkedni kezdtek, bár sok lehetőségük nekik sem volt, ha a lezuhant alpinista komoly sérüléseket szenvedett. Talán a baleset lassította a sort, de lehet, hogy a magyarok voltak jobb erőben, mindenesetre a többiek lemaradtak. Zsolt és Anita araszolt a jegfalon, felettük Hilda és Kati mászott. A jég felett újabb hómező következett, felső szele eltakarta a kilátást, és fogalmuk sem volt, merre kell menniük. Zsolt fedezte fel, hogy egy sziklavonulat oldalában mintha kötelek vezetnének felfelé. Bíztak benne, hogy nem egy elátkozott expedíció halvány nyomait követik, amikor elindulnak mellettük. Később újra derékig érő hóban gázoltak, Zsolt lassú volt, előre engedte Anitát, aki méterekkel odébb váratlanul a csúcsra bukkant ki. Ő volt az első magyar nő a csúcson, ami egyúttal a második nyolcezrese volt. Vakító napsütésben, szélcsendben álltak a csúcson, és sorban fogadták érkező társaikat. A halálzóna a legszebb arcát mutatta, mintha nem is ebben a magasságban fagynának meg, tévednének el, esnének össze a kimerültségtől elcsigázottan az emberek. Hilda arcán széles mosoly ült, nemcsak a csúcs miatt, hanem mert nagy tehertől szabadult meg. Bebizonyította a többieknek, hogy nem csak Zsolt barátnőjeként volt helye a túrán. Félórával utánuk még a nagy csomaggal és felesleges mennyiségű élelmiszerrel leterhelt Tarjányi Pisti is megérkezett. Csak Vörös László és Juhász Bálint fordultak vissza, de még így is a magyar hegymászás legsikeresebb expedíciója lettek: hatan álltak egyszerre a csúcson, példátlan módon három női hegymászó, és az új generáció egy tagja, Csizmadia Péter is sikert ért el. Hamarosan özönleni kezdtek a világ minden részéből a Himalájába sereglett alpinisták. A csúcs hirtelen olyan lett, mintha egy síterep felső felvonójánál várakoztak volna. Ilyen helyzetben jellemző hiba, hogy a tapasztalatlanabb hegymászók úgy is érzik, most már csak gyorsan el kell érni hüttét. A hangulatot rontotta, hogy a beérkezőktől megtudták: a lezuhanó cseh mászó életét vesztette. Kicsúszott, átszáguldott egy sziklabordán, és végül egy kiszélesedő platón találták meg. Zsolt csak a csúcson mesélte el Hildának az esetet, és lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a visszafelé vezető úton. A lányok komolyan vették a szavait, és néha már bosszantóan lassan másztak a jégfalon. Majd húsz órával később érkeztek meg a hármas táborba, ahol Zsolték szerencséjére találtak egy üres sátrat. Másnap hajnalban pedig már úton voltak az alaptábor felé.
5. A tábort szilveszteri hangulatba kergető csúcsörömöt a cseh mászó tragédiája hűtötte le. A csehek ráadásul a magyarokat okolták a balesetért. Azt állították, valamelyikük lelökött egy jégtömböt, az billentette ki egyensúlyából az alpinistát. Cinó azonban állította, a baleset a meredek, jeges lejtőn történt, ahol nem voltak jégtömbök, legfeljebb a jégcsákányok által kiszakított jégtányérok csúszhattak le, de azok viszont kicsik egy ilyen balesethez. A nyomasztó vita később elült, és a sajtóba már csak az került be, hogy a 46 éves cseh mászó a meredek terepen lezuhant. Nem kedvezett a hangulatnak, hogy Mécs és Kollár neheztelt Zsoltra, mondván a sátor és hálózsák nélkül levezényelt csúcsmászásuk ismét felelőtlen volt, és tragédiába torkollhatott volna. Még azoktól is kaptak csipkelődő gúnynevet, akik kevésbé voltak vele szigorúak. Zsolt és Hilda lettek a buszmegállós mászók, akik odakinn várakoznak, és ha nagyon rosssz az idő, bekéredzkednek valahová. Az expedíció menetrendje a sikeres csúcsmászás után nem a szokások szerint alakult. Gondolataik közé nem engedhették be otthonuk képeit, nem gondolhattak még szeretteik viszontlátására, a hazatérés utáni családi vacsorákra, és az alacsony fekvésű világrészek nyújtotta civilizációs javakra. Rövid pihenő után ugyanis nem haza, hanem a világ második legmagasabb hegyéhez, a K2-höz indultak. Nem őrült tervről volt szó, éppen ellenkezőleg. A K2 ugyanis a Mount Everestnél is nehezebben megmászható és veszélyesebb hegy. Jobb, ha az alpinisták egy könnyebb nyolcezresen akklimatizálódnak, és ahelyett, hogy a K2-n lifteznének az egyes táborok közt, rögtön a csúcsra törnek. Az alaptábori várakozás és a készülődés Zsoltot nem zavarta. Hilda miatt úgy érezhette, otthon van. Elégedettségét fokozta, hogy csapatuk új tagja, a 35 éves Csizmadia Péter is sikeres volt. Torzsgárdájuk évek óta nem bővült, pedig a vérfrissítésre szükség volt: ahogy Zsolt és Mécs Laci feltűnése is dinamizmust, az új technikák ismeretét és új célokat hozott a kilencvenes években, úgy a megújuláshoz most is szükség lett volna új és lelkes tagokra. A kaland után Csizmadia elindult ugyan Magyarországra, de továbbra is velük maradt Juhász Bálint. A néhány napos pihenő megtette a hatását, és a magyarok feldobódva, vidáman indultak vissza a völgyben, hogy a gleccserek találkozásánál fekvő, már ismert Concordia tábornál a K2-felé vegyék az irányt. Két nappal később ítéletidőben, fáradtan estek be az alaptáborba. A sátrakat havazás csépelte, néhány arc jelent meg az ajtónyílásokban, majd eltűntek a védettséget nyújtó ponyvák mögött. A háborús filmekben érkeznek így az újoncok a megviselt, már sokat látott katonák közé. Végül az egyik étkezősátor előtt ismerős figura bukkant fel, az amerikai Fabrizio Zangrilli, akivel már több alaptáborban töltöttek el kellemes, havas délutánokat. Látva a csapzott társaságot, behívta őket egy teára, majd levesre, amit sült krumpli követett. Amíg teherhordóik felállították a táborukat, a magyarok megismerték a szezon lehangoló híreit. Volt egy néhány napos jó idő, és azok, akik már túl voltak az akklimatizáción, óriás csúcsrohamot indítottak. így éppen aznap, amikor Mécs Laci feljutott a Hidden Peakre, rekordszámú mászó, pontosan tizennyolc ember fotózkodott a K2-n. Azóta viszont nem látták a kék eget, a felhők hetek óta alacsonyan csüngenek, és minden délután menetrendszerűen érkezik a havazás. A táborban maradt expedíciók lelkesedése a hó mennyiségével fordított arányban változott. A táboron eluralkodott az enerváltság, és már senki sem nem hitte el, hogy a jó idő nem valami legenda, ami szájról szájra terjed a várakozó hegymászók közt. Két csapat maradt csak aktív. Megérkezésükkor is a hegyen volt egy megszállott orosz expedíció, akik a nyugati fal egy sosem mászott részén akartak a csúcsra jutni. A hadseregnyi csapat akkor kezdte a mászást, amikor a magyarok még otthon voltak, és végül akkor fejezték be, sikeresen, mikor ők már újra Magyarországra értek. Mániás határozottsággal küzdöttek az osztrákok is, akik összeszorított foggal jártak a hegyre akkor is, amikor látható volt, hogy esélyük nincs továbbjutni a már ismert táborokból. Talán azt remélték, hogy állhatatosságuk előnyhöz juttatja őket egy, a többiek által nem ismert világelv szabályai szerint. Az osztrákok küldöttséget menesztettek Zsoltékhoz, hogy egyesítsék erőiket, és túrják a havat közösen. A magyarok azonban nem ismerték a titkos világelvet, úgyhogy csak a vállukat vonogatták. Ők már akklimatizálódtak, és nekik egy esetben érdemes a hegyre menni: ha stabil az idő, és megpróbálkozhatnak a csúccsal. Addig pedig jobb pihenni. A pihenés persze kétélű dolog, a túl sok henyélés ugyanis elbágyasztja az embert, és alattomosan kiöli a motivációt is. A bizonytalan időben jobb híján összejártak az amerikaiakkal, filmet néztek, kártyáztak, aludtak, Zsolt és Hilda pedig a közös buborékvilágukban töltötték az időt. Ha az alaptábori lakók bizarr izgalomra vágytak, felkeresték az oroszok táborát, ami lassanként egy őrült osztag bázisának képét öltötte magára. A millió dolláros csapatként emlegetett expedíció a levágott jakok fejeivel vette körül területét, és további bizarr elemként építettek maguknak egy magashegyi szaunát. A hegyről visszatért tagok kimerülten, egykedvűen üldögéltek sátraik előtt, amíg társaik odafönn küzdöttek, függetlenül attól, hogy havazott, vagy éppen tiszta volt az idő. Úgy jártak a K2-re mintha munkába, vagy harcba indultak volna. Ha rájuk került a sor, mentek, vitték magukkal a köteleket, és folytatták a munkát: új úton az alaptábortól a csúcsig húzni ki a fix köteleket. A jelentések szerint augusztus közepén mégis megnyílik az időjárási ablak. Igaz, csupán két napra oszlanak el a felhők. Ennyi idő arra sem elég, hogy a K2-n kicsit ülepedjen a hó. „Menjünk fel akkor a közeli Broad Peakre – állt elő Zsolt improvizatív ötlettel. – Ennyi időnek elégnek kell lenni. Az indulás előtti este pedig nyugtatólag mondta Hildának. „Ez könnyű hegy. Jól vagyunk akklimatizalódva. Csupán egy nagy caplatás lesz” Úgy aludtak el, mintha egy könnyű, élvezetes kirándulás várna rájuk. Az egyetlen izgalmas dolognak a hegy titkos megközelítése ígérkezett. Csúcsengedélyük ugyanis csak a K2-re szólt. Viszont sejtették, hogy amennyiben sikerül észrevétlenül elhagyniuk a tábort, már senki nem figyel rájuk, a pakisztáni összekötő tisztek jobban koncentrálnak a kellemes étkezésekre, az expedícióktól kapott whiskyre, mint arra, hogy rájuk nem is tartozó hegyek hófalait vizsgálják. Csak Mécs Laci nem vett részt a kalandban. 2000-ben egy Klein Dávid vezette expedícióban ugyanis már feljutott erre a csúcsra, úgyhogy ő folytatta maratoni, közel egy hónapja tartó alaptábori pihenését. Akcióra készülő kommandós csapatként, hajnalban surrantak ki a táborból, és mivel megfelelő erőben voltak, rögtön a kettes tábort célozták meg. A gleccseren, egy monumentális sziklapillér árnyékában begyalogoltak a fal alá, ahonnan meredek, sziklás, jeges havas terepen másztak egy hómezőig. Jó iramban haladtak, az akklimatizáció mellett segítette őket, hogy már a szezon végén jártak, és az itt megfordult expedíciók kötelek kötegeit, és jól követhető nyomokat hagytak hátra. A hómező után egy kuloárban másztak az egyes táborig, ahol rövidet pihentek csak. Már délután feltűnt előttük a 6200 méteres, kettes tábor. Sátrak vidám kavalkádját pillantották meg a hómezőn, és a kép csak akkor öltött baljós színezetet, amikor közelebb értek. A tábor néptelen volt, üres sátrakat zörgetett a szél. Az expedíciók rég levonultak, felszerelések tömegét hagyva hátra, hogy a hó, a jég és a viharok takarítsák el, morzsolják szemétté a hónapokkal korábban még csúcstechnológiásnak számító tárgyakat. Saját sátrukat fel sem állították, mindenki választott magának egy szimpatikus méretű és márkájú darabot, és hamarosan kívülről újra szellemtábornak látszott a hely. Kiderült, hogy tartalékaikhoz sem kell hozzányúlniuk, Zsolték háromkilós sajtkonzervet, olívabogyót és kukoricakonzervet találtak elhagyott lakhelyükön. Nyugodt éjszakájuk volt, és pihenten indultak a 7150 méteres hármas táborba. Továbbra is lankásan emelkedő hólejtőkön haladtak, már elégedetten gondoltak a csúcsra, és néhányan szinte kívülről látták magukat, ahogy rettenthetetlenül haladnak fölfelé, a hétköznapi ember számára veszélyes, számukra azonban könnyedén meghódítható zónák felé. Délután érték el a magas hófal oldalában húzódó párkányon álló hármas tábort. Zsolt terve szerint itt pihennek, és mivel erősek, meg jól
akklimatizáltak, a 7150 méteres magasságból hajnalban egyenesen a csúcsra mennek. Az ötven feletti Csíkos József és Vörös Cinó László azonban tapasztalataikra hagvatkozva azt javasolták, hogy inkább aludjanak magasabban, a 7600 méteres csúcstámadó táborban, onnan biztosan elérik a csúcsot. Zsolték azonban inkább az alacsonyabb magasságon pihenést választották, és míg a két mászó eltűnt a csúcstömb alatt végigfutó széles hórámpán, letáboroztak. Sátorállításra most sem volt szükség. A legkönnyebb nyolcezresek közt számon tartott, és ezért expedíciók tucatjai által ostromolt hegy felső táborában is sorban álltak az amatőr mászók által elhagyott sátrak. De amikor Zsolt és Hilda beköltözött egy tágas, négyszemélyes hangárba, érezték, hogy a hegy itt már megkezdte az emberi emlékek bekebelezését. A sátor a lassan csúszó hómezővel együtt elindult a mélység irányába. Egyik fele a levegőben volt, megrogyott, másik oldalát hó nyomta össze, belül pedig felgyűlt a beszivárgó hólé. Mivel felmosórongyot ritkán visznek magukkal ilyen magasságba, Zsolt jobb ötlet híján kivágta az aljzatot, hogy lecsapolják a tócsát. Pedig szinte új sátor volt, mondta is Hildának, hogy visszafelé magukkal viszik, jó lesz otthonra. A csapat szokatlan kényelemben készült a csúcstámadásra. Anita és Kati a szomszédban főztek, Juhász Bálint pedig egyedül foglalt el egy hatalmas sátrat. Éjfél után indultak, és bár láttak nyomokat a hómezőn, a felettük emelkedő sziklafalról annyi hó szánkázott alá hogy taposniuk kellett. A traverzálás után a nyom meredeken a csúcs irányába fordult, és a csapat belemerült a hegy mély csendjébe. Meglepetésükre jóval a négyes tábor alatt botlottak bele Cinóék sátrába. Nem érték el a 7600-as magasságot. Viszont olyan mély álomba merültek, hogy a lentről induló társaik ébresztették őket. Később elporoszkáltak egy készülődő szlovén csapat mellett is. Éppen felkelt a Nap, amikor a nyeregbe értek, és a vöröses fényben rémisztően szép táj képe rajzolódott ki. A csúcsgerinc csipkés kis csúcsok során át nyúlt bele a végtelenbe. A fotón gyönyörű látvány rémálommá válik, ha az embernek végig kell másznia egy ilyenen. A gerinc csúcsai meredekek, és miután a hegymászó feljutott egyre, ereszkedhet vissza, hogy jöjjön a következő kihívás. Ráadásul az sem könnyít a helyzeten, hogy nem látható, meddig tartanak a nehézségek. A kötelek is elmaradtak, és biztosítás nélkül kapaszkodtak át az éles sziklafelszökéseken. Nem erre készültek. Hildának még a fülében csengtek Zsolt előző napi szavai: „Ez egy könnyű hegy lesz.” Ehhez képest minden méterért meg kellett küzdeniük. Kitett hógerincen imbolyogtak, alattuk látszott a gleccserfolyam, amin hetekkel ezelőtt eljutottak az alaptáborukba. Mintha műholdas térképet böngésznének, Zsolt úgy követte végig az útvonalukat, miközben a többieket várta. Látta a Concordiát, a nevezetes kereszteződéseket, és a jellegzetes csúcsokat. Hilda előtte haladt, és ő ért fel először a csúcsra. Nem sokkal később Kati és Anita befutott, habár a futás ebben a magasságban másodpercenként egy lassú lépést jelent. Kati karnyújtásnyira állt tőlük, de vagy fél perc kellett, míg a pihenőkkel együtt odaért, és összeölelkezhettek. A csapat három további férfi tagja végül nem jutott fel, így Zsolton kívül megint csak a három lány állt a csúcson.
6. Kettő körül kezdtek ereszkedni, izgatottan érték be a még felfelé tartó mászókat, de nem Cinóék voltak, hanem a két szlovén. Látszott, hogy nagyon eltökéltek, bár tudható volt, az életveszélyt vállalják, ha ilyen későn a csúcsig másznak. Társaikkal már a négyes tábor alatt találkoztak, és együtt ereszkedtek a hármas táborig. Mindenki a már kipróbált sátrában aludt; olyan erős kötődésük alakult ki szálláshelyükkel, hogy reggel Zsolt összepakolta a magukét, ahogy azt idefelé kitervelte. Bálint egyenesen úgy érezte magát, mintha egy magashegyi outdoor bolt megnyitóján ingyenes vásárlást nyert volna: három-négy sátrat is magára aggatott, hogy aztán mindnyájan imbolyogva hatalmas terhekkel hagyják el a 7200 méteres magasságot. A fáradtság és a súlyok ellenére is komoly célt tűztek maguk elé. Egészen az egyes táborig akartak lemenni. Örömmámoruk a kettes táborban múlt el. Merev combizmokkal, összeszorított fogakkal, némán botladoztak lefelé, néha valamelyikük lerogyott a hóba, és kifejezéstelen tekintettel ült, míg társai utolérték, és továbbindulásra ösztökélték. A mélyebb részek nagyobb oxigénsűrűsége azonban olyan csábító hatással volt a csapatra, hogy úgy döntöttek, az 5600-as tábor alatt is folytatják útjukat. Csak Zsolt nem akart továbbmenni, mondván, ezen a pár órán már semmi nem múlik, másnap pedig már úgyis a kényelmes konyhasátorban ebédelnek. Különben is, a tábor alatti meredek lejtőn a délutáni melegben megolvad a hó, biztonságosabb lesz a reggeli fagyban teljesíteni azt a szakaszt. Nem így történt. A hajnali hidegben a megolvadt hólejtő tükörjéggé fagyott, a gleccsermozgás pedig zongorahm feszességűre húzta a rögzí tett köteleket. Ereszkedő eszközt nem is lehetett ráfűzni, csak a csupasz karabinert akasztották be, hogy ha kiesnek, az ötven méterenként elhelyezett rögzítési pontok mégis megfogják őket. Vagy legalább lassítsák a zuhanást. Zsolt váratlanul Hilda sikítását hallotta felülről. Felkapta a fejét, de a lány ugyanúgy rúgta a hágóvasait, csapta a jégcsákányait, mint előtte. Balesetnek, esésnek jele sem volt. „Csak a feszültség miatt volt – magyarázta később. – Valahogy ki kelleti adnom magamból a figyelem görcsét.” Késő délután lopóztak be a táborba, fedőtörténetek egész sorával felfegyerkezve, hogy megmagyarázhassák, hova tűntek napokra, majd miért érkeztek vissza végsőkig lefáradva. Sajnos nem mondhatták el, mennyire szeretnek ásványokat gyűjteni, továbbá túrázgatni, és étlen-szomjan meditálni egy jéghasadékban. Érkezésükkor már állt a bál. Az összekötő tiszt tajtékozva fogadta az engedély nélkül mászó csapatot. Lajos sem tudta lehűteni őt, hiába bizonygatta, hogy a K2-re igyekeztek, de úgy látszik eltévesztették a hegyet. A nevetéstől fuldokló külföldi mászók is egymás szavába vágva védték a magyarokat, mondván, tényleg csak jót akartak, és a gyakorlatlanságuk miatt történhetett, hogy a világ legnehezebb hegyét végül összetévesztették a legkönnyebb nyolcezressel. Egyedül az osztrákok helyeselték az összekötő tiszt határozott fellépését. Mint kiderült, előző nap ők hívták fel a figyelmét a szabálytalanságra. A rend iránti elkötelezettségük mellett az is motiválta őket, hogy a magyarok visszautasítottak a közös K2-mászás ötletét. Igaz, nem a magyar csapat, hanem az időjárás dolgozott ellenük. Abban a szezonban ugyanis már csak a millió dolláros orosz csapat jutott fel a K2-re, de nekik is hetek kellettek a sikerhez. A bürokrácia gépezete azonban egyelőre olyan távol volt, hogy a botrány inkább groteszknek tűnt. Örömmámorban úszott a tábor. A sikeres hegymászók annak örültek, hogy élnek és elérték céljukat, a sikertelenek annak, hogy élnek, és a hónapos várakozás után végre hazamehetnek, a tábori személyzet pedig azért lett izgatott, mert a külföldiek végre abbahagyták ezt az értelmetlen pepecselést, és baksissal kistafírozva visszatérhetnek falujukba. A jelek szerint a táborban a pakisztániak voltak a legboldogabbak, mert míg a hegymászók pakolászni kezdtek, a helyiek azonnal előszedték az üres műanyag hordókat, kannákat, és dobolós, éneklős buliba kezdtek. A magyarok beálltak táncolni, majd később az amerikaikat is elkapta a láz. Előkerült a muszlim országban egyébként tiltott whisky, és a pálinka, amellyel azonmód megismertették a kulturális érdekességekre nyitott amerikaiakat. Az országimázs olyan jól sikerült, hogy éjjel Fabrizio támolygott be kétségbeesetten a konyhasátorba, egyik hegymászóját keresve. Mivel társának az edények és főzők közt sem volt nyoma, átfésülték a tábort. Az amerikai alpinistát egy hógomba tövében találták meg, békésen összegömbölyödve. Zavartalan álmát nem sokáig élvezhette volna – az éjszakai mínusz húsz fokban minden keményre fagy. Végül azonban ezt a tragédiát is elkerülték, így a 2007-es mászás a magyar expedíciózás egyik legsikeresebb vállalkozása lett. Nem történtek tragédiák, a csapat jó hangulatban töltötte a közel két hónapot, amely során két csúcsot is megmásztak, és a három női tag elérte a Hidden Peaket és a Broad Peaket is. Egyetlen rossz tapasztalatuk volt. Juhász Bálint hiába hozott le 7000 méterről sátrakat, életét és energiáit nem kímélve, az értékes csomagot hazafelé ellopta az egyik teherhordó.
2008 – Makalu 1. Az a tétel, hogy egy barátnővel átvészelt expedíció felér egy évtizedes házassággal, igaznak bizonyult. Hazaérkezésük után Hilda olyan természetes módon költözött Zsolthoz, mintha a világ egy más pontján tényleg éveket töltöttek volna együtt. A lány kézbe vette a házvezetést, és követte azt is, melyikük mennyit költ, hogy ne legyenek egyenlőtlenségek, amelyek később nehézségeket okozhatnának. Életük nyugodt volt, kiszámítható, szinte kispolgári, legalábbis a szó hegymászós értelmében. Hilda egy nyelviskolába járt tanítani, Zsolt pedig szinte naponta utazott az ország valamelyik részébe előadást tartani, vagy túrát vezetni. Zsolt úgy érezte, minden tökéletesen alakul az életében és a hegymászásban, ami esetében ugyanazt a dolgot jelentette. Erdélyben kirándultak, mászni jártak, vagy a ház körül tevékenykedtek. Azt is könnyen elfogadta, hogy a világ az eredményeikről nem akar tudomást venni. A legsikeresebb magyar expedícióról szinte csak a tagok és néhány hegymászó barát tudott. Egy alkalommal a teljes csapatot meghívták a Fábry Show-ba, ahol számára a legmeglepőbb az volt, hogy láthatta a három alpinistalányt profik által sminkelve, mint három filmszínésznőt. A vicces műsorvezetőnek eleinte azonban nem esett le, a sztori nem az, hogy ki kivel jött össze a hegyekben, és mennyi pálinka fogyott, hanem hogy a dekoratív lányok mellesleg két nyolcezres hegyet másztak meg egymás után, és ezzel akár nemzetközi hírességek is lehettek volna. Az expedícióban azonban hiába voltak komoly hegymászók, ha a sajtójukkal csak társadalmi munkában foglalkozott egy sportújságíró. Mindez nem véltetlen alakult így. Kollár Lajos rendhagyó médiastratégiát követett: a sajtótájékoztatókon és interjúkban azt a véleményét hangoztatta, hogy az újságírók a tények elferdítésében, a médiahisztéria-keltésben érdekeltek, és nekik egyetlen lehetőségük, ha szigorúan bánnak velük, és csak száraz szakmai információkat szolgáltatnak az érdeklődőknek. Az újságírókat ostorozó nyilatkozatok elrettentették ugyan a hivatalos módon, az expedícióvezető felől közeledő újságírókat, de mivel Zsolt továbbra is a nyíltság mellett volt, rajta keresztül mégis eljutott a közönséghez némi információ. Igaz, a felemás helyzet feszültségekhez vezetett az expedíciós tagok közt. Kollár és Mécs úgy látták, ha közös programjukról, a „Magyarok a világ nyolcezresein” projektről van szó, akkor Zsolt az, aki a központban van, pedig tevékenységük lényege Kollár szerint az lenne, hogy népszerűsítsék a hegymászást, és úgy általában, a testmozgást. Nem látták az ellentmondást, amely az expedíció elzárkózó taktikája és Zsolt médiamegjelenéseinek bírálata közt volt, a hegymászó azonban ugyanúgy nem foglalkozott ezzel a problémával, ahogy nem érdekelte, hogy az újságírók mit írnak le abból, amit elmond nekik. A tél második felében amúgy sem töltött sok időt Magyarországon. Sítúrákat vezetett, Hilda pedig átvette az agglegényház irányítását. Ami egyébként felért a következő expedícióra való felkészüléssel, hiszen fával kellett fűteni, amit előtte fel is kellett hasogatnia. A hideg reggelre pedig mindig visszalopózott a szobákba. Tél közepére már megvolt a következő cél, a 8462 méteres Makalu, ahová Hilda már teljes jogú tagként jöhetett. Kollár és Mécs elfogadták Hilda jelenlétét, mert ha voltak is súrlódások, hegymászóként bizonyított, és az expedícióban ez volt a lényeges. Probléma más vonalon jelentkezett: nehezen lehetett expedíciónak tűnő csapatot felállítani. Eddigi társaik nem tudtak elszakadni otthonról: kit a család, kit a munka, kit pedig az anyagiak tartottak vissza, csupa olyan kérdés, amely szükségszerűen lesz fontos a középkorú generációnak. Ambiciózus és gyakorlott fiatalok azonban már nem álltak sorban a himalájai expedíciók toborzóirodái előtt. A fiatal generációt más hegymászó kihívások tartották lázban. A mászólapok nem fagyott szakállú alpinistákkal voltak tele, hanem inas boulderezőkkel, akik kötél nélkül másztak meg 5-10 méter magas, problémás kőtömböket, vagy rasztahajú sportmászókkal, akik néhány évtizede még elképzelhetetlen nehézségű utakat másztak meg a világ festői elhelyezkedésű sziklafalain. A világ hegymászása nem fordult el a havas, sziklás hegyoldalaktól és a Himalájától sem, de már nem számított, hogy ki milyen magasra mászik. A lényeg az volt, hogy ki milyen összetett hegymászófeladatot old meg, és azt milyen tiszta módszerrel teszi. Az új stílus már nem számolt nagy csapatokkal, fixkötelekkel, serpákkal és normálúttal. A nagymenők párokban vagy egyedül mozogtak a hegyen, minimális felszereléssel, úgy, hogy nem hagynak maguk után egy gyufaszálat sem, nem hogy sátrakat, és a táborozás szükségszerű hulladékait. Jól jelzi a változást, hogy a magashegyi hegymászás Oscar-díját, a Piolet d'Ort 2006-ban egy hétezres hegy új úton történő megmászásáért ítélték oda, a magyar Makalu-expedíció évében pedig három első díjas volt, kettő egy hatezres, egy pedig egy hétezres hegyen mászott új utat. (2007-ben technikai okokból nem osztottak díjakat.) A nyolcezres hegyek persze ettől nem lettek alacsonyabbak, a kihívás, a nehézség és a veszély maradt ugyanakkora, és Zsolték amúgy sem a külvilág elismeréséért másztak. A hírnévért mászók az Everestre mennek, mert az a legmagasabb, vagy a Cso-Ojura, mert az a legkönnyebb. De a közvélemény által teljesen ismeretlen, ugyanakkor nehéz nyolcezresek, mint például a Makalu, csak azokat vonzzák, akik egyszerűen csak rajonganak a hegyekért.
2. Ezúttal tehát négyen indultak útnak Nepálba. Zsolt, Hilda, Mécs és Kollár szálltak le Katmandu szmogos repterén, hogy aztán apró, kétcsavaros repülőre szálljanak, és gyorsan elutazzanak a Himalájától távol eső, trópusi dombvidékre, Tumlingtar falujába. A gép egy futballpályára emlékeztető mezőn rakta ki a magyar expedíciót. Az első kihívás az volt, hogy az agysorvasztó hőségben átvágjanak a gazoson, és begyalogoljanak a fogadóépületként működő, bádogtetős viskóba. Hilda érdeklődve figyelte, hogy a nepáli expedícióknak a jelek szerint nem sok közük van a hóhoz, jéghez, meg úgy egyáltalán, a hegyekhez. Nepál egyik legalacsonyabb régiójában jártak, 500 méter magasan. Apró, zsúfolt és trópusi klímájú városokon vágtak át, ahol több gondjuk volt az elszemtelenedett szent tehenekkel, mint a gleccserhasadékokkal. Nem teherhordókkal kellett tárgyalni, hanem, az utcán nyomukba szegődő gyerekekkel, akik meglepően jól beszéltek angolul. Az egyikük még az otthonukba is meghívta az expedíciót, és ők egy egzotikus este reményében el is fogadták az invitálást. Meglepetésükre a család idősebb tagjai nem beszéltek nyelveket, így csoportjuk kínos mosolygások közepette ült az egyszerű falusi ház gyékényein. Teát szürcsölgetve megértették, a gyerekek nem otthonról hozták választékos angoljukat. Szegény nepáli családból származnak, ahol a szülők nem tévére, hanem a gyerekek taníttatására fordították a pénzüket. Hiába indult el a túra, egy ideig nem a hegyekhez, hanem csak a nepáli valósághoz kerültek közelebb. Sátrukban változatos rovarvilág jelent meg éjszakánként, ami Hildát jobban riasztotta a lavináknál vagy jégomlásoknál is. Az útnak sem volt sok köze a hegymászáshoz. Egyszer még 1500 méteres magasságot is elértek a buja zöld dombok közt, hogy aztán újra 500 méterre ereszkedjenek. A túra kedélyes volt, Num faluban megnézték a poros főtéren zajló röplabdamérkőzést, a barátságos helyiekkel itták a tejes teát, és éjszaka hallgatták az erdőkből behallatszó zajokat. A Himalájával annyiban kerültek kapcsolatba, hogy másnap egy ingatag függőhídon keresztül átkeltek a meredek völgyek szorításában rohanó Arun folyón. A két oldalon úgy csüngtek a vad színű virágokba burkolózó fák és liánok, mintha el akarnák vonni a figyelmüket a tényről: az Arun messze a tibeti fennsíkról ered, vizét nyolcezres hegyek, az Everest és a Kancsendzönga gleccsereiből gyűjti. És valahol a közelében ott van úti céljuk, a Makalu is. A folyó felett azonban nem havas hegyek voltak, hanem megművelt teraszos parcellák, és azon serpák falvai, akik szintén a völgyet követve szivárogtak le a barátságosabb klímájú vidékekre a Himalája mélységeiből. Néhány nappal később érték el a völgy utolsó települését, Tasigaont, ahonnan Zsolt megszűnt Hilda vezetője lenni. A zöld dzsungelből ugyanis átértek egy rododendronerdőbe, amelyhez foghatót még ő sem látott. Nem magyarázta már barátnőjének gyakorlott utazóként, hogy miként értelmezze a szembejevő élményeket. Maga is tágra nyílt szemmel gyalogolt a tenyernyi, vörös virágokat ringató erdőben, amelynek talaját mélyvörös szirmok borították, mesebeli tájjá varázsolva a vidéket. A felkelés, táborbontás, gyaloglás, táborverés ritmusából csak azok a napok zökkentettek ki a csapatot, amikor számukra jeltelen határhoz értek, ahol teherhordókat kellett váltaniuk. Minden régió csak a saját embereit látta ugyanis szívesen. A porterek személye változott ugyan, de felszerelésük annak ellenére sem, hogy idővel végül egyre magasabbra jutottak. Már havas hágók közt vezetett az út, de embereik gumipapucsban taposták a havat, majd este vékony pokrócok alatt húzták meg magukat. A teherhordók helyett azonban a hegymászók borultak ki az út miatt. A Shipton-hágó négyezren húzódó, havas vonulatai után újra ereszkedniük kellett, és Zsolt feszültsége a tengerszint feletti magassággal fordított arányban nőtt. Pokolba kívánták az újra előtűnő csodás rododendronokat, cédrusligeteket, idegesítette őket a sok kis szarvas, a csicsergő madarak, és a puha mohaszőnyeg. Zsolt sziklákat, jeget, gleccsereket akart, a hegyek némaságát, amit csak néha tör meg egy lezúduló lavina dörgése. Úgy érezte, a napokon át tartó hullámvasúttal csak lefárasztják magukat. „A többi expedíció helikopterrel jut el az alaptáborba, mi pedig jól kifárasztjuk magunkat még a hegy előtt”, dohogott Hilda az expedíciót szervező Kollár Lajosnak. Hilda, aki az út elején még könnyed lendülettel sétálgatott a hegyi ösvényeken, egyre fásultabbá vált, úgy tűnt, útjuk sosem ér véget. Minden elzárt, távoli völgy után feltűnt egy következő, és hiába láttak csodás erdőket, őskorinak tűnő nyári szállásokat, ahol jakpásztorok gyerekei nézték őket elkerekedett szemmel, már csak az alaptábori pihenő lebegett előttük. Pedig még az utolsó szakaszért is meg kellett küzdeniük. A nehéz, jeges, morénás terepen Hilda lelassult, és végül Lajos segítségével jutott el a táborba. A Makalu lábánál, a 4800 méteres táborban már hegymászókat is láttak. Zsolt boldogan üdvözölte a neves Andrew Lockot, aki első ausztrálként mászta meg mind a tizennégy darab nyolcezrest. Ismerték egymást a 2002-es Everest-expedíció óta, amikor az ausztrál a szomszédos Lhocét mászta. Lock, és a spanyolok expedíciója, akikhez csatlakozott, szintén úton voltak még. Hilda rendhagyó módon igyekezett javítani komfortérzetén: hajat mosott, aminek köszönhetően ismerős illatok vették körbe, bár rögtön meg is fázott. Fejfájása reggelre azonban enyhült és már Zsolttal együtt ért be az 5700-as felső alaptáborba. A gleccserhalmok közt már sátrak egész városa állt, vagy tíz expedíció készült a csúcsra. Végre nem láttak mást, mint a morénadombok barnáját és a szürke sziklafalakat. Az életet ebben a zónában a színek jelzik. A narancssárga, kék, piros foltok az emberek jelei, ruháik, sátraik úgy ütöttek el a környezetüktől, mint a kínai agyaghadsereg közé keveredett műanyag Transformers-bábuk.
3. A táborállítás lassabban ment a szokásosnál, a tábor magasan volt, fájt a fejük, nehezebben szedték össze a gondolataikat, a legegyszerűbb művelet is céltalan babrálásba torkollott. Csak az olyan kötelező gyakorlatok vonták el figyelmüket fájdalmaikról, mint a hegymászó felszerelések áldása a tábori szentélynél Az imazászlófüzérek találkozási pontjánál álló emelvénynél már ott sorakoztak a sörös- és kólásüvegek amelyeket a korábbi expedíciók ajándékoztak a tibeti istenségeknek. A tibeti imát egy baseballsapkás, polárpulóveres láma mondta el, a hegymászók a serpákkal együtt rizst szórtak, minden úgy zajlott, ahogy egy rendes Tibetben játszódó filmben kell. Ezekből a mélyen emberi és spirituális filmekből csupán az olyan jelenetek maradnak ki, mint hogy a hegyi népekkel való interakció során nyoma veszik néhány létfontosságú felszerelésüknek. Hilda az első táborba vezető útra készülődve hiába kereste a teherhordókra bízott zsákba csomagolt magashegyi bakancsát. Valószínűleg a számos teherhordóváltás egyikénél már nem utazott velük tovább az értékes darab. Ha az ember a papuccsal a hóban csúszkáló serpákra gondol, sokat veszít súlyosságából az eset, ugyanakkor ilyen bakancs nélkül öngyilkosság elindulni a világ ötödik legmagasabb hegycsúcsára. Szerencséjükre Lajos hozott egy leértékelésen vásárolt műanyag bakancsot is, ami extra zoknikkal már használható volt a lány számára. A három hegymászó havazásban indult el az első táborba. Hideg volt a gleccseren, fújt a szél, de az akklimatizációs túrához ilyen idő is megfelelő volt. Már délután elérték a széles hóháton álló tábort, és a sátrak erdejében ők is tábort vertek. A panelház méretű jégfal takarásában álló sátrakat nem rázta a szél, kényelmesen heverésztek odabenn, beszélgettek, még énekeltek is. Hilda közben havat olvasztott, teát és vacsorát csinált, Zsolt és Laci pedig elégedetten fogyasztotta el, amit a lány eléjük rakott. Hilda olyan természetesen végezte a dolgát, hogy Laci nem érezte, tőle is elvárják a részvételt a munkában. A feszültségek azonban nem bontakoztak ki, mert másnap már visszatértek az alaptáborba, és a tábori szakácsok vettek át az étkezések irányítását. A működésükre szükség is volt, mert az időjárást mintha a hosszú és kényelmes tábori étkezésekhez találták volna ki. Szállingózott a hó, a felhők közül csak néha tűnt elő a hegy. Az étkezések közti időt a két alapvető magashegyi tábori programmal töltötték ki. Az időjárás alakulásáról dolgoztak ki elméleteket. Továbbá a csúcstámadás taktikáját elemezték. „Ez egy veszélyes hegy – mondta Kollár Lajos nagyon oda kell figyelni.” Hilda csendben és elhűlve hallgatta, hogy a világ egyik legkomolyabb magashegyi mászófeladatába csöppent, és mélyen igazat adott annak az elhangzó véleménynek, hogy a Makalu nem nőknek való csúcs. Önbizalmának nem tett jót a 96-os tömeges Everest-tragédiát feldolgozó könyvből készült film sem, amelyet egyik este néztek meg laptopon. A filmben sorban hullottak el azok a hős mászók, akik már elérték a csúcsot, és boldogan ereszkedtek volna vissza learatni a dicsőséget. Ennek ellenére, de talán éppen a bizonyítási vágy miatt a fiúkat meghazudtoló tempót diktált, amikor néhány nappal később elindultak a kettes táborba. Az egyes táborig mindhárman együtt haladtak, ám onnan Zsolt lemaradt. Az út a tábor feletti meredek jégfalon vezetett. A szakasz technikailag nehéz lett volna, ha ők a hegy első megmászói. Így azonban több fix kötél is futott egymás mellett, csak rá kellett kapcsolni a mászógépet, és lassan araszolni felfelé. Erővel kellett bírni. Laci és Hilda eltűntek a magasban, és Zsolt délután mar egyedül kerülgette a gleccserhasadékokat, és mászta a jégfalakat. Akkor ért be a 7000 méteren elhelyezkedő táborba, amikor társai már a havat taposták a sátorállításhoz. Kényelmetlen éjszakájuk volt, Zsolt úgy érezte, szűkös a hely, pedig a sátor nem lett kisebb a legutóbbi menetük óta. Az oxigénhiány teremtett halvány klausztrofóbiás állapotot. Bár közel nyolc órát aludtak, reggel olyan állapotban keltek, mintha éjjel egy kicsit tovább buliztak volna a kelleténél. Annyi különbséggel, hogy több száz kilométeres körzetben nem volt semmilyen buli. Ez a fajta gyűröttség azonban hozzátartozik az akklimatizációhoz, és leszámítva a szükségszerű tüneteket, jó formában voltak. Elindultak a 7400-as táborba. A Makaluról hamarosan kiderült, hogy miért tartozik a legnehezebben megmászható hegyek közé. Néhány jó erőnlétet követelő hódomb után meredek, sziklás havas falak emelkedtek föléjük. Maguk is érezték, milyen nevetséges arányokat mutatnak a hegy formái mellett. Legömbölyített, kávébarna sziklák labirintusa csüngött felettük, amelyben elveszettnek érezték volna magukat, ha nincsenek ott az előző expedíciók kötelei. Lassú, kimért mozdulatokkal kapaszkodtak a sziklafal távoli pereme felé. Lassan mindhárman némaságba süppedtek, csak a hágóvasak csikorogtak a kövön. A sziklatetőn kis csoportba botlottak, bár piros és narancs pehelykabátokat viseltek, Zsoltot elhagyott madárfiókákra emlékeztették. Úgy álltak, mint akiket egy biztonságos és meleg zugból kidobtak erre a szeles platóra. Lett mászók voltak, végletesen elfáradva a hármas tábor felé vezető úton. Újabb meredek sziklafalak következtek, a kötelek ellenére figyelni kellett a mászásra, és Zsolt ismét, egyedül találta magát a falban. Már esteledett, amikor kiért a felső szakaszra, egy gerincre, és mellbe vágta a szél. A kavargó hóban Hilda alakját pillantotta meg. Jóval korábban kiért, de egyedül képtelen volt megtalálni az utat. Zsolt vette át a vezetést, és azzal az érzékkel, ami csak évtizedes hegymászással élesíthető ki, megtalálta a tábort. Csontig hatoló hideg volt, Mécs Laci az egyik apró sátorba bújva várta őket. A csapkodó szélben támolyogva nekiálltak sátrat állítani. Hilda főzött is, de nem volt étvágyuk, alig ettek, csak bebújtak a hálózsákba, és nyugtalan álomba merültek.
4. A köteleknek köszönhetően másnap egészen az alaptáborig ereszkedtek, hogy minél hamarabb visszailleszkedhessenek a magashegyi nyugdíjasotthonba. Három napig lebzseltek az egyre komfortosabbnak tűnő 5700 méteren. Csak akkor tűnt fel, hogy a Mont Blanc-nál ezer méterrel magasabban vannak, amikor a rájuk törő havazásban sietni akartak egyik baráti expedíció sátrától a másikig. Az időjárás ugyanis csak a kapcsolatépítésnek kedvezett, a hegymászáshoz bizonytalanok voltak a körülmények. Pedig sietniük kellett volna. Május közepén jártak már, nem volt messze a szezon vége. De ennél is szorosabb határidőt szabtak szervezetük igényei. A kényelmes étkezősátor, a személyzet által készített ételek, a békés álmot biztosító, tágas sátraik alattomosan elterelték a figyelmüket arról, hogy 5700 méteren csak illúzió a pihenés. A szervezet ebben a magasságban már nem tud regenerálódni, egyre kevesebbet ettek, mert éhségét sem éreztek. Ha sokáig várnak, elvesztik a csúcstámadáshoz szükséges erejüket. Az idő május 15-én tisztult ki, és a csapatok legtöbbje elindult a hegyre. Estére ők is a kettes táborban voltak, és a következő nap pedig az ismert útvonalon eljutottak a hármasba. A táborban alig láttak embert, de a levegőben benne volt a csúcstámadás izgalma. A sátrakból neszezés, a felszerelés csörgése hallatszott ki. Ők is beköltöztek, de nem kezdtek lázas főzésbe, majd készülődésbe. Zsolték jelentése egy nappal később jósolt ideális időt, így taktikai okokból egy napot töltöttek ebben a magasságban. Nem volt könnyű tétlenül nézni, ahogy sorban eltűnnek a speciális ruházatba öltözött, felmálházott ismerősök. A lemaradás minden szempontból jó döntés, biztatták magukat, hiszen az elvonuló csapatok jól kitaposott nyomokat hagytak hátra a számukra. Másnap este tízkor akartak indulni a jó ezer méterrel feljebb lévő csúcshoz. Zsolt lehúzta az ajtó cipzárját, hogy egyből vissza is hőköljön. Arcát dermesztő hideg csapta meg. Meg benn magukra húzták minden pehelyruhájukat, zsebükbe vizet, energiagéleket raktak, és egyetlen hátizsákkal, jégcsákánnyal felszerelkezve indultak a sötét hegygerincre. Csak a később induló Laci maradt a sátorban. A mozgás hamar felmelegítette őket, Zsolt egy fél órával később már csak a lábán érezte a hideget. A lábujjai tornáztatására koncentrált gyaloglás közben is. Egy órával később vette észre, hogy egyedül van. Laci messze alattuk járt, Hilda pedig előrement, eltűnt az indigókék éjszakában. Csak saját hágóvasainak csikorgása hallatszott, és furcsa érzés szállta meg. Az egyedüllét. Sosem érezte magányosnak magát a hegyen, a csúcs vonzása, a mozgás ritmusa, a sziklák kihívásai izgalmas világot teremtettek maga köré, amelynek közepén mászva nem volt lényeges, hogy egyedül vagy társaságban van. Talán túlságosan hozzászokott Hilda jelenlétéhez? Barátnőjét sehol nem látta, a vaksötétben meresztgette szemeit. Nem akart megállni, be akarta érni őt, de egy újabb óra után arra eszmélt, hogy bal lábán már nem érzi a lábujjait. Mínusz 35 fok lehetett, amiben még az enyhe szél is percek alatt okoz komoly fagyásokat, ha valahol leáll a vérkeringés. Menni akart tovább, de más volt a fontosabb. Leült, levette a hágóvasat, aztán hámozni kezdte bakancsáról a vastag és bélelt telekamáslit. Nehezen ment, le kellett vennie a kesztyűjét, amitől másodpercek alatt az ujjai érzéketlenedtek el. Gyorsan visszavette a kesztyűket, és érezte a megnyugtató fájdalmat. Könny szökött a szemébe a szúrós, égető érzéstől, ami azt jelentette, hogy nincs baj, folytathatja a munkát. Végül kibontotta a ruhák rétegei alól a lábát, és zokniban addig masszírozta, míg ott is megjelent a lángoló fájdalom. A vér újra lüktetni kezdett a hajszálerekben. A jobb lába is fázott, de ott érezte minden ujját, úgyhogy azzal nem akart időt tölteni. Amúgy is, már a vetkőzés és öltözés is olyan kimerítő volt, hogy egy ideig csak lihegni tudott, és nehezen indult újra útnak. Később beérte Laci, és együtt vágtak neki a hólejtőnek. Méretei akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor a tetején megpillantották a fejlámpák pislákoló fényeit. Nem érezte az ismert harci kedvet, már ott akart lenni, ahol azok, miközben feltámadt a szél, és lábszárán újra kúszni kezdett felfelé a hideg. Ráadásul a nyomokat sem látták, a szél betakarta az előttük haladók csapását, szűz hóban kellett taposniuk. Egyetlen dologra nem gondolt, hogy visszaforduljon. Dühöngött a mély hó miatt, lehangoló volt barátnője eltűnése, fázott, de a problémákat olyan természetesnek vette, mint a gravitációt. A nehézségeket nem úgy kell megoldani, hogy elfutunk előlük, magyarázta később. De valójában úgy értette, hogy a problémákat nem is biztos, hogy meg kell oldani. Egyszerűen csak csinálni kell tovább, amit szeretnénk, és akkor majd sikert érünk el. Vagy nem. De az egy újabb probléma, amin keresztül kell gyalogolni. Idegtépően lassan ért fel a meredély peremére, ahol meglepetésére egy alakot látott a sötétben és havat kergető szélben. Hilda volt az. Megint csak kiderült, hogy a lány bátor, erős, de nem gyakorlott hegymászó. Be akarta várni őket, a csoport, akikkel eddig jött, elment, ő pedig ott maradt a vaksötétben, egyedül, bizonytalanul. Nem akart tovább menni, de közben rettenetesen fázott, végül pedig már azt sem tudta, merre induljon. Végre megérkezett Zsolt, és noszogatni kezdte, hogy menjenek, mert megfagy. „Nyugalom, pihennem kell”, fújtatott barátja, lerogyva a hóra. A meredek emelkedő kivette belőle az erőt, egy ideig meg sem tudott szólalni. A párkányon magányos sátor hajladozott a szélben, de hiába reménykedtek, hogy ott húzhatják meg magukat. Két vagy talán három test feküdt odabenn, nem értették, hogy lefelé vagy felfelé tartanak, mindenesetre hely nem volt számukra. A szél fújta az arcukba a havat, Hilda türelmetlenkedett, úgyhogy vánszorogni kezdtek. Visszatértek a sötét, kiterjedések nélküli térbe, taposták a mély havat, kínos lassúsággal küzdötték át magukat az előttük kirajzolódó gerinceken. Belezuhantak egy szubjektív időbe. Mintha amúgy nem is lenne más életük, mintha mindig ebben a tompa sötétségben éltek volna, és a napsütés, az alaptábor, vagy az, hogy vannak helyek, ahol könnyű ruhában sétálhatnak, csak valami hamis álom lenne. Hajnalban tértek vissza a valóságba. Talán a fény tette, talán, hogy keményebb lett a hó, de tempójuk gyorsult. Hilda előrement, és végül ismét eltűnt a fehér dombok hullámai közt. Elkapta a csúcslendület. Laci már elmaradt mögötte, mikor egy csapatot pillantottak meg maguk felett. Zsolt már azt is ki tudta venni, hogy Hilda ott áll a nemzetközi társaságban, de mégis, vagy egy óra volt, mire hozzájuk ért. A társaság elakadt egy veszélyes, hasadékos helyen. Néhány serpa és egy ambiciózus mászó kereste az utat, a többiek lerogytak, hogy ne vesztegessék az energiáikat, és várták, hogy elindulhassanak a nyomokon. Jól látszott, hogy a modern alpinisták már nem csak a fejlett technika miatt vannak előnyben pionír elődeikhez képest. Hatalmas segítség a magashegyeket elözönlő tömeg is, amelynek uszályán a gyengébbek is nagyobb eséllyel juthatnak fel a csúcsra. Míg a nyolcezresek első megmászói nevetséges eszközökkel, ismeretlen terepen másztak, ma már űrtechnológiás ruházat és felszerelés segíti őket, az útvonal már az otthoni tervezgetésnél pontról pontra ismert, a helyszínen pedig be kell állni a sorba, és ha az ember élelmes, még havat sem kell taposnia. Zsolt a várakozásnál érte be az élbolyt. Rádiózott Lajosnak, aki biztatta őket. Ez lesz a szezon legjobb napja, csitul a szél, jók lesznek a körülmények. Még akkor is érdemes megpróbálni, ha kicsit lassabb az ember, lelkesítette őket. Végül is a messze alattuk haladó csapathoz képest vállalható a sebességük, gondolta Zsolt, és szólt Hildának, hogy folytatják. A lánynak nem kellett sok noszogatás, újra lehagyta, és egy órával később már újra egyedül mászott a csúcs alatti, meredek falon. Dél volt, elcsigázottan gubbasztó mászókat hagyott el, némelyikük arca nem látszott az oxigénmaszktól, csak a szelep nyálkás csattogása jelezte, hogy élnek. Kora délután látta újra barátnőjét. A viszonyokhoz képes nagy sebességgel ereszkedett lefelé. „Nem bírom tovább, kifáradtam, vissza kell fordulnom”, mondta az elképedt Zsoltnak, aki percekig hiába érvelt, hogy láthatóan ebben a kifáradt állapotban is olyan tempót diktál, ami nehezen lenne követhető a legtöbb még felfelé tartó és optimista mászónak. A lány azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ez a hegy túl nehéz neki, és inkább majd a hármas táborban megvárja őt. Zsolt sejtette, hogy a lány még bírja, csak mentális blokkról van szó, de éppen, ez a helyzet aggasztotta is. A hegymászásban a tudat ereje
fontosabb, mint az izmok, a technikai tudás vagy a felszerelés. Ha valaki feladja, akkor csökkennek az esélyei, még ha amúgy olyan erőben is van, mint Hulk. Hilda a csúcs felé fordult ugyan, de már csak mögötte botorkált. A távolság állandó maradt kettőjük közt, ha havas emelkedőn kaptattak, ha sziklás terepen húzták magukat előre a köteleken. Aki így tudja tartani a távolságot, azt nem az erőnléte limitálja. A horizont lassan kinyílt előttük, a gerincek elkeskenyedtek, és éles, csupasz sziklahátakon kellett mászniuk. Bár a csúcsot még nem látták, érezni lehetett a közelségét. Beértek néhány lassuló csapatot, franciák majd spanyolok maradtak el mellettük, oxigénpalackjaikból szipogva. Lajos rádión üzente, hogy Laci visszafordult, valahol 8200 méteren adta fel. A rádiózás után még nehezebben tudta elindítani Hildát. Kimerültségről panaszkodott, és néha szinte hisztérikusan jegyezte meg, hogy úgy érzi, az életük forog veszélyben. A menetelés szerencsére elcsitította, kiértek a csúcsgerincre, és megpillantották az előcsúcsot. „Onnan már nincs messze”, próbálta lelkesíteni elcsigázott élettársát, aki csüggedten követte. Végül megpillantották a csoportosulást az egyik kiszögellésen, és Zsolt megnyugodott. Mindkettőjüknek megvan a csúcs, odáig már pókjárásban is el lehet jutni. Felért a csúcsra, de nem jött mögötte senki. Hilda még az előcsúcson ült, alig harminc méterre tőle. Megkönnyebbülten integetett, mintha hétvégi turista lenne Dobogókőn, hogy hahó, itt vagyok, gyere. Barátnője azonban nem osztozott lelkesültségében. A keskeny hógerincen ült, térdeire támaszkodva, és a fejét ingatta. Zsolt kiabált, hogy jöjjön, amire érthetetlen választ kapott: „Nem megyek.” A nyolcezer méter viszonyai közt is alig kétperces út választotta el őket egymástól, Hilda azonban nem volt hajlandó megmozdulni. Nagyobb csapat mászó indult lefelé, fel kellett állnia, hogy helyet adjon nekik, Zsolt pedig noszogatta, hogy ha már áll, akkor tegyen huszonhét lépést. A lány azonban egyre dacosabb lett, neki ez nem megy, ő tudja, eddig eljött, de tovább nem bír, ezt higgye csak el neki. Zsolt dühöngött, de nem tudott mit tenni. Olyat még nem hallott, hogy valakit erőszakkal, háton cipeltek fel egy himalájai csúcsra, mintha valami extrém lányszöktetés zajlana. Húzta az időt, készített néhány fotót, rádiózott Lajosnak, végül megbeszélte a franciák serpáival, hogy aludhassanak abban a táborban, amit a négyes tábor felett terveznek felállítani. Tizennyolc órája talpon voltak, és már az elég kihívás volt, hogy a legfelső, négyes tábort elérjék. Itt nekik nem álltak sátraik, hajnalban értek ide, és még csak meg sem pihentek. Hilda továbbra sem mozdult. Később mesélte, el hogy a magasságtól és a fáradtságtól megváltozott tudatállapotában furcsa kényszerképzet töltötte ki a gondolatait. Az alaptáborban látott hegymászófilm képei lebegtek előtte. Azok a karakterek, akik az Everestről visszatérve, a csúcs alatt eltévedtek és megfagytak. Meg volt győződve arról, hogy ha felmegy a csúcsra, ő is így végzi. Logikusnak tűnt: csak úgy kerülheti el végzetét, ha tovább nem közelít a balszerencsét okozó kiszögelléshez. Zsolt erről akkor még mit sem tudott, és felpaprikázva indult vissza. A magashegyi mászásban szinte nem léteznek szabályok, az ember bármilyen módon mászhat, használhat bármilyen felszerelést, korábban jellemzőek voltak a doppingszerek, sőt az amfetamin használata is. Egy dolgot vesznek komolyan. Csak az számít csúcsmászásnak, ha valaki pontosan a csúcson állt. Ez a harminc méter távolság ugyanolyan bukott kísérletet jelentett, mintha ki sem mozdult volna az alaptáborból. Idő azonban nem volt a további lelki masszírozásra.
5. Délután öt óra volt, és hullafáradtak voltak. Elhagyták az egyre hosszabb árnyékot vető csúcsot. Szerencsére az időjárás javult, és Hilda, ahogy túl volt a lelki nyomáson, megint átvette a vezetést. Siettek, hogy még világosban lejussanak a meredek sziklafalakon. A kimerítő, de nem túl technikás hólejtőn sötétedett rájuk. De még mindig 8000 méter felett voltak, és nem akartak pihenőt tartani a franciák táboráig. Este tízkor pillantották meg a fényeket. Megnyugodva, de ólmos lassúsággal vonszolták magukat a csapástól távolabb tevékenykedő csoporthoz. A franciák serpái voltak, emlékezett rájuk a csúcsról. „Akkor melyik sátorba telepedhetünk be?” kérdezte őket. „Hát, hol a ti sátratok?”, kérdeztek vissza enerváltan matatva a hóban. Zsolt megdöbbent. Ezek azt hitték, arra kérték meg őket, hogy majd állítsák fel a saját sátrukat? Tétován állt a serpák mellett, és rádöbbent, hogy azt sem tudná megmondani, mivel foglalatoskodnak ezek itt négyen. Az egyik a havat lapogatta az ásójával, a másik pakolt valamit, a harmadik tétován bolyongott a sötétben. Lehet persze, hogy csak a huszonnégy órája tartó mászás fáradtsága tette szürreálissá a képet, de lázas elméje nem tudta kisilabizálni az események lényegét. Végül megkérdezte, melyik úton jutnak le a hármas tábor felé, majd csüggedten folytatták az ereszkedést. Az útmutatást követve hamarosan jégszakadékhoz érkeztek, ahonnan vad és gyilkos gleccservidék derengett a szűrt, éjszakai fényben. A serpa rossz irányba mutatott, döbbent rá. Visszamásztak a táborhelyre, ahol a serpák még mindig a megmagyarázhatatlan tevékenységüket folytatták, noha közben eltelt egy óra. Megjelent egy spanyol pár is, de ők is úgy tébláboltak a területen, mintha az elveszett kulcsukat keresnék. Miután egy órát vesztegettek a felesleges körrel, jobbnak látták, ha visszakapaszkodnak az eredeti ösvényükre, és a többiek nyomában folytatják az utat. Éjfélre értek le a négyes táborba, ahol felfelé menet még csak pihenni sem álltak meg. Hilda fokozódó kétségbeeséssel nyitogatta ki a sátrakat, de mindegyikben fáradt emberek, mormogás és értetlenkedés fogadta őket. Mindenhonnan embertelen fáradtság hangulata csapott az arcukba, a sátorban szorongók még azt sem kérdezték meg, hogy legalább egy bögre teával nem segíthetnek-e. Visszahanyatlottak a sötétbe, hálózsákjuk áporodott langyosságába. Hilda megmakacsolta magát, hogy ő akkor is itt alszik, és Zsolt csak nehezen győzte meg, hogy ezt legfeljebb akkor tudná megtenni, ha ráfekszik valakikre. Újra úton voltak, fásult mozdulatokkal vonszolták magukat az ismét kristályossá váló hidegben. Eszükbe jutott az a köztes sátor, amely mellett Hilda várta őket még felfelé jövet, egy távoli, talán évekkel ezelőtti időben. Csendben vánszorogtak az irdatlan méretű hegyen, egy alkalommal elhagytak egy nőt, aki egyedül ereszkedett lefelé, még csak rájuk sem pillantott, amikor leelőzték. A vágyott sátor újabb csalódást okozott. Lettekkel volt tele, akik viszont valami langyos folyadékot azért kiadtak nekik. Az ital fájdalmasan csúszott le a magasságtól és megerőltetéstől száraz nyelőcsövükön. Ennyi csalódás sem volt azonban elég ahhoz, hogy kiölje belőlük a reményt. Folytatták az utat, és immár a hármas táborban képzelték el az italok, ételek és kényelem olyan tobzódását, amellyel egy egész wellness szállodát el lehetne adni. 27 óra folyamatos mászás után pillantották meg a hármas tábort, ahol egyetlen dologban nem kellett csalódniuk: a sátruk állt. Laci aludt benn, és bár tudta, hogy a csúcsról érkeznek, nem melegített nekik vizet, nem várta őket tea vagy leves. Álmosan hallgatta meg Zsolt rövid beszámolóját, miközben Hilda havat hozott, vizet olvasztott, és végre csillapíthatták kínzó szomjúságukat Végül darabos mozdulatokkal bebújtak a hálózsákjukba, és nyálkás álomba zuhantak. Zsolt utolsó érzetei közt volt valami furcsa bizsergés a jobb lábának ujjaiban. Talán kicsit megcsípte a fagy, gondolta, majd elvesztette az öntudatát. Reggel még tétován pakolásztak, mikor Laci összepakolta a csomagját, és elindult lefelé. Nem voltak éppen gyorsak, órákig tartott, amíg maguk is kikászálódtak a sátorból Nekik kellett lebontani az összefagyott sátrat, majd lecipelni a közös felszerelést. Eszükbe sem jutott, hogy mint a nyugati expedíciók, ők is otthagyhatnák mindazt, ami nem kell a hazafelé vezető úthoz. Nehéz zsákokkal indultak a völgybe. Az egyes tábor felett a tábori szakácsukba botlottak. Nem lepődtek meg, olyan volt, mintha a kedvenc éttermünk pirospozsgás, kerekded séfjét pillantanánk meg egy hólejtő közepén. A szakács serpanemzetségből származott, náluk a hegyen lenni olyan, mint a városi embernek tömegközlekedni. A szakácsot sem úgy kell elképzelni, mint aki évekig tanulja a szakmáját, hogy a végén a hegymászóknak készítsen válogatott ételkülönlegességeket. A tábori személyzetet munkabírás alapján válogatják, és a fogások minőségéből úgy tűnt, a helyszínen derül ki, hogy melyik serpából lesz teherhordó, és melyikből szakács. A tábori emberük elvette Hildától nehéz hátizsákját, és együtt gyalogoltak az egyes táborig, ahol Kollár Lajos várta őket, hogy segítsen lebotorkálni a csúcsról érkező, fáradt csoportnak. Már a tábor felett jártak, azon a részen, ahonnan biztos a túlélés, amikor Hilda halkan mondogatni kezdte, hogy ott volt a csúcs közelében. És nem ment fel. Felmehetett volna. De visszafordult. Megmászhatta volna a világ egyik legnehezebb csúcsát. Amit nők különösen kis számban értek el. De ő mégsem. Mire a táborba értek, Hilda az önvád olyan magas fokát érte el, hogy arról talán egyenesen a Makalu csúcsára léphetett volna át. Rádöbbent, milyen lehetőséget szalasztott el, és hol önmagát ostorozta érthetetlen dacossága miatt, hol pedig azt tervezgette, miként indulnak újabb csúcsrohamra. Zsolt igyekezett nyugtatni, a többiek pedig magyarázták, hogy az idén már nem mehetnek vissza a hegyre, jön a monszun, fáradtak, és minden expedíció levonul, egyedül kellene küzdeniük az elemekkel. Bármilyen fáradt volt, éjjel alig bírt elaludni, forgolódott, és újraélte azt a fél órát a. hegytetőn, csak éppen felállt, és átsétált Zsolthoz. De a végén sosem látta magát a csúcson,
6. Az alaptábor a hazaindulás lázában égett, Zsoltot sem nagyon zavarta, hogy bakancsát levéve feketedő lábujjakat pillantott meg. Megcsípte a fagy, magyarázta. Akkor nagy a probléma, ha nem érzi az ujjait, de mivel még mozgatni is tudja azokat, felszíni fagyásról van szó. Csak a levonulásnál kezdte sejteni, hogy elmélete talán nem helyes. Ujjai fájtak, nedvedzettek, és egyre feketébbé váltak. Lassan bicegett volna, de a teherhordók kemény tempót diktáltak, és még panaszkodni sem tudtak, mert elképesztő súlyokkal megpakolva kapaszkodtak hágóról hágóra, A fájdalmakat egy időre feledtette, hogy leereszkedtek az élet zónájába, a vörös rododendronerdők, fenyvesek majd buja dzsungelek vidékére. Megérkezett a monszun is. A természet monumentalitásának és a csuromvizes ruházat varázsát banális és szomorú esemény tudta csak megtörni. Az egyik pocsolyában nagy csomagot csépelt az eső, a csomag egyik végéből két emberi láb lógott ki. Letakart hulla volt, Az egyik expedíció teherhordóját megkéselték, ő feküdt vérbe fagyva. Nem az évszázad bűnügyével volt dolguk: a teherhordó két társa szövetkezett össze, hogy elveszik a pénzét. Megkéselték, majd a következő faluban vad költekezésbe kezdtek a zsákmányból A rendőrök pedig nem sokkal utána le is kapcsolták a gyilkosokat. A sokkoló emlékek azonban mintha beleragadtak volna az esőbe és a sárba. Távolivá és szürreálissá vált a gyilkosság, Hilda pedig már csak negyedóránként tért vissza arra, hogy mit kellett volna tennie a csúcstól harminc méterre. Egyedül Zsolt lábujjai nem gyógyultak be a trópusi Katmanduba érve, bár azt is tudta, hogy mindez csak idő kérdése. Az idő valóban sok mindent begyógyít, a fagyási sérülések azonban nem tartoznak ezen dolgok közé. Hazatérve visszazökkent a rendes életébe. Túrát vezetett, igaz, a bakancsban fájt a lába, úgyhogy csak akkor vette fel, amikor a szandálban már egy nepáli serpának is szokatlan lett volna a hótaposás. Pozitív attitűdje nem ragadt át a lábujjaira, amelyek a legkisebb hidegre is érzékenyen reagáltak, és egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ujjvégei elhaltak. Pihenésre azonban nem volt ideje, naptára tele volt túraidőpontokkal, hegymászótanfolyamokkal, úgyhogy maga állt neki lába kezelésének. „Ugyanilyen volt a helyzet a Nanga Parbat után is. Az elhalt részeket le kell farigcsálni, az orvosok is csak ennyit csinálnának”, nyugtatta Hildát, amikor esténként nekiállt, és egy sniccerrel levagdosta az érzéketlen részeket lábujjairól. „Csak olyan, mintha körmöt vágnék, nem fáj” magyarázta, Hilda pedig megszokta, hogy mielőtt agyba bújnának, barátja mindig műt magán egy kicsit. Zsoltnak természetes volt, hogy nem az orvost választja az olyan, fontosabb és lelkesítőbb program helyett, mint például az erdélyi sziklamászótábor, ahol minden évben lelkes rajongók gyűltek össze, hogy nappal a mászást tanulják Zsolttól, esténként pedig bográcsozzanak és beszélgessenek. Barátok egész sorát szerezte itt, megismerkedett például Horváth Tiborral, aki a csapat legérdeklődőbb tagja volt. Élvezettel hallgatta magashegyi történeteit és bár látni lehetett, hogy nem olyan rég kezdte a mászást, különösen lelkes volt. Alpesi nagyfalas utakat szeretett volna mászni, és egyszer talán valamelyik himalájai csúccsal is megpróbálkozna, vallotta be egyszer Zsoltnak, amire ő a legnagyobb természetességgel válaszolta, hogy ha ilyen kitartó és elkötelezett, akkor ez könnyedén valóra válhat. Késő ősszel volt egy lyuk a programjában, és mivel a lábfaragásban az utóbbi időben nehézségekbe ütközött gondolta egyik délután benéz egy orvoshoz. Negyedórával később már nyilvánvaló volt, hogy esti előadását le kell mondania. A röntgenből kiderült, hogy az a dolog, amit az utóbbi időben vagdosott, már a lábujjcsontjai vége volt. Fagyása olyan erős volt, hogy mélyen elhaltak a szövetei. Hiába érvelt, hogy túrákat kell vezetnie, és nemhogy kórházra, de rendes edzésre sincs ideje, az orvos nem engedte el. Hamarosan már a műtőben feküdt. A nagylábujjából fél percet, a mellette levőből pedig másfél percet vágtak le, és ami ennél is nagyobb baj volt: három napig nem mozdulhatott a kórteremből.
7. A kórházból végül nem hazament, hanem Hildával leautózott Sopronba, hogy megtartsa a korábban leszervezett élménybeszámolóját. Tudta, hogy nem engedhet ki, már tervezték a következő expedíciót a Manaszlura, és edzenie is kellett. Ez a programpont egyébként szokatlan volt nála, a futás az utóbbi években már nem volt mindennapos eleme felkészülési rutinjának, és csak Hilda miatt kezdett újra futni. Barátnője a számára azóta is rémálomnak tűnő makalui tapasztalatok hatására olyan elhatározott volt, mint egy olimpiára készülő sportoló. Futni járt, és Zsolt összes alpesi túrájára el tudott már menni. A mászások nem is azért voltak fontosak, hogy kitartóbb és erősebb legyen. A technikai tudását kellett fejlesztenie. Hiába mászott nyolcezreseket, nem volt rutinos a kötélhasználatban, biztosításban, ahogy azt az ösztönös módszert is el kellett sajátítania, hogy miként tájékozódjon a hegyen. Az egyik Grossglockner-túrán mégis lassú és elkínzott volt, Zsolt csodálkozva nézte, ahogy a csoport mögött vánszorog. Nem aggódott, tudta, hogy a magashegyi betegség minden előzmény nélkül is lecsaphat. Annyi, hogy nem szabad feladni, nyomni kell tovább, a szervezet meg teszi a dolgát. És amúgy is, alacsonyabb régióba érve mindenképpen elmúlnak a tünetek. Zsoltnak igaza volt, a kisebb tengerszint feletti magasság számtalan bajra gyógyír, de történetesen a gyerekáldás nem tartozik ezek közé. Az émelygés állandósult, és rövid vizsgalattal Hilda maga állapította meg, hogy áldott állapotba került. Vígjátékba illő helyzet állt elő. A fiú lelkendezett, a lányt viszont a kétségbeesés kerülgette: hogy fog így nyolcezreseket mászni a nyáron? Örül, persze, de néhány himalájai expedíció utánra tervezte a családalapítást. Decemberben házasodtak össze egy házasságkötő teremben. A szertartásról szinte senki nem tudott, rajtuk, néhány családtagjuk és a tanúk kivételével. Sem hegymászókat, sem az expedíciós tagokat nem hívták el, pedig Mécsék lassú expedíciós napok hosszú során tervezgették, milyen lesz majd az esküvőjük. A végére helyettük meg is tervezték a nagyszabású lakodalmat, pappal, vőféllyel, zenekarral. Az ifjú pár másnap elutazott Gyergyóra, hogy átvegyék a város díszpolgári címét. Örült szülővárosa megemlékezésének, de fontosabbnak tartotta, hogy másnap Hildát sikerült rábeszélnie a síelésre. Hilda eleinte rettegett, és a kanyarok után könyörgött Zsoltnak, ne hagyja magára. Amit ő ugyanúgy nem értett, mint a kapcsolatuk kezdetén, a Grossglockneren, a lány félelmét, hogy esése után kiábrándul belőle. Meghökkenését azonban nem mutatta, és a figyelmét amúgy is elvonta Hilda technikájának gyors javulása. A télen Hildát már ugyanúgy nem lehetett leállítani a síelésről, mint ahogy korábban lehetetlenség volt rábeszélni arra. Pocakosan csóválva siklott lefelé, férje pedig elragadtatottan nézte. Szilveszterkor pedig nagy hassal mászott vele a Tátrában. A beülőt már nem tudta felvenni, ezért mellbekötőt adtak rá. Szerencsére az út nem volt túl nehéz, nyugtatta meg magát Zsolt, kis sziklafelszökéseket, jégfalacskákat kellett átmászni, úgyhogy jórészt biztosítás nélkül másztak. Ebben az idillben telt házasságuk első fél éve. Zsolt expedícióját és kis házuk bővítését tervezgették. Erdélyből rendeltek előre gyártott faházat, amellyel néhány hét alatt családi ház méretűre növelhették a valamikori víkendházat. A gyorsaságra szükség is volt, a barátokkal közösen zajló alapozással ugyanis éppen hogy végezni tudtak az expedíció előtt. Indulnia kellett a Manaszlura.
2009 – Manaszlu 1. A világ nyolcadik legmagasabb hegyére vezető expedíció a Zsolt számára megszokott idillben indult. Hildával autóba ültek és kihajtottak Ferihegyre, hogy elvegyüljenek a nehéz hordókat pakoló expedíciós társak, búcsúzni érkező hegymászó barátok és rokonok kavalkádjában. Csak akkor szakadt szét körülötte a burok, amiben két éve élt, amikor elindult az útlevél-ellenőrzés felé. Hilda nem jött vele, nagy pocakkal állt a repülőtér várójában, és integetett utána. Rögtön hiányozni kezdett a felesége, de emlékeztette magát, hogy alig másfél hónap múlva újra látják egymást. Ebben az időszakban különben sem tudna segíteni neki, jobb lesz, ha Hilda visszaköltözik a szüleihez, és a nagymama lesz mellette a szülés utáni hetekben. Egy apa csak láb alatt lenne ebben az időszakban. Hilda sem neheztelt ezért, elfogadta, hogy Zsoltnak az expedíciózás az élete, ennek révén ismerkedtek meg, a hegymászás határozta meg életük kereteit, és különben is, legszívesebben maga is velük tartott volna. Zsolt csak a tranzitba érve tudatosította, hogy csapata nem csak felesége hiánya miatt szokatlan. Nem volt velük Mécs Laci, mivel abban az évben nem sikerült szponzorokat találnia. Kollár mellett két új fiú volt a csapatban. Barna Dániel, a harmincas fizikus, aki amellett, hogy Svájcban kutatja az antianyagot, megmászta Dél- Amerika legmagasabb csúcsát, az Aconcaguát, és Kazahsztánban a hétezres Han Tengrit. Bár ennél magasabbra eddig nem jutott, Mécs Laci ajánlotta őt az expedícióba. Negyedik társuk Szabó Levente még tapasztalatlanabb volt. A közel hétezres Aconcagua mellett a technikailag nehezebb, de ezer méterrel alacsonyabb Denalira jutott még fel. Míg Barna Dani szerzett magashegyi jártasságot Svájc négyezres hegyein is, Levente szakmáján keresztül kötődött a nagy magasságokhoz. Magashegyi orvoslással foglalkozott, és úgy tervezte, a helyszínen is végez majd kísérleteket. Zsolt nem aggódott a csapat tapasztalatlansága miatt. Bár a szakiródalom fizikailag és technikailag is nehéz hegyként ismeri a Manaszlut, az expedícióban terjedő nézet szerint a nehézséget az időjárás változékonysága jelentheti. A régióban rengeteget havazik, és rövidek a jó idős időszakok, tehát a gyorsaság és a jó taktika lényeges. Technikai nehézségekkel azonban nem kellett számolniuk. A hegyet 40-45 fokos hólejtők határolják, a jeges, sziklás részeken pedig úgyis lesznek fix kötelek. Jó jel volt, hogy az expedíció már a kezdetektől olajozottan működött. A két új tag lelkes, nyitott és vidám volt, ráadásul jó társaságnak is bizonyultak. Hol a részecskefizikáról beszélgettek, hosszasan, amely témában mindenkinek volt egy remek javaslata a kutató számára. Hol a magashegyi orvoslás volt a téma. A fennmaradó időben az előttük álló nehézségeket elemezték. A bevásárlásból, a civilizációs vívmányok, utolsó cseppjeinek élvezetéből álló katmandui programot egyetlen esemény bolygatta meg. Apa lett, tudta meg az anyósától kapott e-mailből. Bekapcsolta a telefonját, és kiderült, Hilda már előző nap megírta neki, hogy megszületett a kislányuk, Gerda. Zsolt nem szereti nyomkodni a telefonját, ha a hegyre mennek. Életének olyankor rendszerint már nem sok köze van a virtuális térből érkező információkhoz, a heggyel kapcsolatos kérdésekkel van tele a feje. Ez a jól bevált rendszer egyszeriben azonban kettéhasadt, és a résen át olyan erővel ömlött be az a másik, távoli világ, mintha valami lavina sodorta volna el, amellyel szemben, hiábavaló minden erőfeszítés. Helyzetét még reménytelenebbé tette, hogy ez a lavina nem az ismert, hideg, kegyetlen és csontokat összetörő hófergeteg volt. Éppen ellenkezőleg. Addig nem ismert melegség és torokszorító érzelmek ragadták magukkal, hogy egyszeriben Katmandu vált illúzióvá, és gyereke meg a felesége voltak az ő valódi környezete. Nem tudta elhelyezni magát ebben a térben. Keveset beszélt a többiek számára úgy is tűnhetett, egykedvűen lézeng csak. Ha eltűnt, kedvenc éttermükben, a Yakban kellett keresni, ahol egy bambuszkorsónyi tongpa mellett találhatták meg. Az egzotikus alkoholos italt, a tongpát néhány éve ismerték meg. A tibeti törzsek által kikísérletezett ital erjesztett kölesből állt, amelyet hosszú bambuszkorsóba helyeznek, majd felöntik forró vízzel, hogy a jámbor tibeti vagy az érdeklődő turista egy szívószállal hörpintse le róla az enyhen alkoholos italt. Nem lehet tőle berúgni, nyugtatta a többieket Zsolt. A trópusi hőségben szürcsölt forró sörféleség csak elzsongítja az embert, hogy a külvilág puha lesz és távoli, a gondolatok pedig mélán hullámzanak a fejben. A következő, amire eszmélt, hogy egy alacsonyan fekvő dzsungelfaluból gyalogolnak a Manaszlu alaptábora felé. A természet ott villogtatta körülötte bizarr szépségéit, de minden virág, madár és törpeszarvas csak homályos kép volt, miközben fejben a gyerekénél járt. Legszívesebben megfordult volna, hogy még aznap foglaljon magának repülőjegyet az első, Budapestre induló járatra. Hogy fog így mászni? Gyönyörű helyeken jártak, kedves emberekkel volt körülvéve, minden tökéletes volt, csak éppen nem itt volt a helye. Meglepődve tapasztalta magán azokat a tüneteket, amiket addig értetlenül figyelt másokon. Látott már ilyen kudarcokat, szerelmek, családok, otthon hagyott problémák miatt kudarcba fulladt, végigszenvedett expedíciókat. Eszébe jutott román társuk a K2-n, és még egy sor barátja, akik hiába jöttek el a Himalájába, csak a testük volt a hegyen, belül az otthoni ügyeiken rágódtak. Ez pedig a biztos kudarc. A hegymászásban a tudat a legfontosabb, az, hogy az ember mindennél jobban akarja a csúcsot. Ha nincs meg benne az elszántság, lehet bármilyen erős, az a legnagyobb sikere, ha élve lejut a hegyről. Néhány nap múlva jutott eszébe a megoldás. A gyerek a hegyen túl van. A Manaszlu másik oldalán vár rá a kis Gerda, és anyukája, és csak úgy juthat el hozzájuk, ha felmászik a csúcsra, hogy leereszkedve végre átölelhesse őket. Nem gondolt pszichológiára, a motivációk és a tudat irányításának progresszív módozataira. A karrierépítő tréningeken is alkalmazható módszer neki csak egy praktikus trükk volt, ami után nyugalom áradt szét benne. A hegymászás és a család egyetlen tervben olvadt össze
2. A megmenekítő gondolat időben érkezett ahhoz, hogy már teljes valójában léphessen be az alaptábor alatti utolsó településre. Samargaon normál esetben apró tibeti falu lenne annak az ösvénynek a partján, amelyen keresztül a kínai elnyomás elől folyamatosan áramlanak át a tibetiek a szabad Nepálba. A hegymászóbiznisz felvirágzásával a falu azonban olyanná vált, mint a Mont Blanc-nak Chamonix vagy a Monte Rosának Zermatt. Igaz, neves filmsztárokkal kisebb valószínűséggel lehet találkozni, és a boltok kínálata is elmaradt a svájci vagy francia luxustól, de a helyi viszonyok közt a világi élvezetek magas fokait tapasztalhatták meg. A helyiek olyan barátságosak voltak, mintha évszázadokon keresztül készültek volna a hegymászó expedíciók fogadására. Noha mindez ugyanúgy a legújabb kor vívmánya volt, mint a műholdas internet. Az 1954-es japán expedícióra a falusiak még kövekkel és botokkal támadtak, hogy végül céljukat módosítva a Garhwal-Himalájába kellett visszavonulniuk. A tibetiek azzal vádolták a japánokat, hogy két évvel korábbi próbálkozásukkal felbőszítették az isteneket, akik lavinával sújtották falujukat, megölve tizennyolc embert és elpusztítva a kolostorukat. A valóság az volt, hogy a falu feletti gleccsertavat leszakadó jégtömbök torlaszolták el, gátként duzzasztva fel a vizet. A helyiek a gátat áttörő vizet értelmezték isteni bosszúként. Félelmüket és haragjukat az 1956-os expedíció adományai sem enyhítették, noha abból újjáépítették a kolostort is, és a japánok sokáig nem voltak szívesen látott vendégek a vidéken. A fájdalmakat végül ötven év, és a hegymászóktól érkező jelentős bevételek feledtették. A hegymászók ugyanis nem csak az alaptáborba menet töltöttek itt időt. A hosszabb havazások idején sokan ereszkedtek le ide, hogy több oxigén és változatosabb élelem mellett töltődjenek fel. Zsolt addig nem nagyon gondolt a hegymászás utáni jövőre, de Samargaonban eszébe jutott, ezen a helyen szívesen lenne polgármester. A helyiek kezdetlegesen használták ki a falu adottságait, míg ő látott már befutott hegyi kisvárosokat, hogy tudja, miként tudná hegymászó-paradicsommá varázsolni a környéket. Ahogy az utcák feletti látképet, úgy a magyarok tudatát is kitöltötte a Manaszlu. Kettős csúcsának puritán formái és fehérsége annyira elütött a bokrokkal, mezőkkel vegyes tájtól, mintha egy másik dimenzióhoz tartozott volna. Zsolt sajátos időszámításában kilencnapos volt Gerda lánya, amikor nekivágtak a falu feletti meredélynek. Expedíciószervezőjük furcsamód szinte csak nőkből válogatta össze az utolsó szakasz teherhordóit, de ez nem jelentette, hogy lassabban vagy nehézkesebben haladtak volna. Egyszerűen csak a hangulat változott. Mintha egy láthatatlan, de nagyon is sok közlendővel rendelkező csoport is haladt volna velük együtt. Csak közelről látszott, hogy nem könnyeden sétálgató emberek hanem a nehéz terhet cipelő nők fecsegtek folyamatosan, a pihenőkön pedig serpa nyelven viccelődtek a hegymászókkal. Akkor sem csöndesedtek el, amikor meredekebbé vált a ciprusbokrokkal tarkított hegyoldal, és kitárult alattuk a völgy. A lábuk alatt terült el az isteni átkot beteljesítő tó, a falu, és a széles völgy, amelynek ködbe vesző végén terült el a civilizáció. Eltűntek az utolsó fűcsomók is, gleccserfoltokon vágtak át, majd már havon vonultak, míg kemény, közel nyolcórás menetelés után egy domb mögött újabb falu tárult a szemük elé. Első látásra is úgy tűnt, legalább annyian lakják, mint Samargaont, de javai, ellátottsága annál sokkal jelentősebb volt. Különbség volt még, hogy kőházak helyett sátrakból állt, és nepáliak helyett nyugatiak voltak a lakói. Az alaptáborban annyian voltak, hogy nem is fértek el a morénadombok közt, sátrak álltak a dombtetőn, a morénahalmok közti térségeken. A hegymászók érkeztek meg elsőként, ledobták a hátizsákjukat és rájuk fagyott az izzadt ruha. Sokkoló volt a változás, néhány órája hagyták el a még kellemes klímájú völgyet, itt viszont már fagyot lehelt a felettük magasodó nyolcezres. Dideregve várták, hogy megérkezzenek teherhordóik a felszerelésükkel, feltéphessék a hordójuk tetejét és előtúrják a kabátjaikat. Míg öltöztek, az asszonyok, ahogy voltak, papucsban leültek a kövekre, és folytatták a beszélgetést. Néhány óra alatt felállították a sátrakat, és elkezdhették tábori életüket, azaz a kedélyes semmittevést. Meglátogatták a körülöttük táborozó tajvani, orosz és iráni sátrakat, uzsonnáztak, majd az 5000 méteres magasságtól elpilledve vacsoráig szunyókáltak. Programjuk az elkövetkező napokban sem lett stresszesebb. Mivel a Manaszlu a Himalája első vonulataiban magasodik, környékét akadály nélkül érik el a délről szálló csapadékfelhők. Minden délután zuhogott a hó, betemette a sátraikat, olyannyira, hogy legfőbb testmozgásuk a sátrak kiásása volt. Egyedül az oroszok hanyagolták el a munkát, aminek köszönhetően több ezer dolláros konyhasátruk egy délelőtt összerogyott a hóban, rúdjai eltörtek, kiszakították az anyagot, használhatatlanná téve az alkalmatosságot. Az alaptábor felállításának utolsó lépése volt, hogy összerakták a műholdas kommunikációs rendszert, és hamarosan Zsoltnak újra a motivációja visszaállításával kellett küszködnie. Kivételes engedményként letölthette azt az e-mailjét, amelyhez Hilda egy fotót csatolt a kislányukról. Ahogy lassan megjelent a bélyegnyi kép, Zsoltot úgy ragadta magával a kétség, hogy mi keresni valója van egy rideg hegyoldalban, száz furcsa alakkal, akik az életüknél is fontosabbnak tartják, hogy feljussanak az egyik nagyobb kőhalom tetejére. Erőszakkal kellett elcsitítania érzelmeit, és tudatát újra ráhangolni arra, hogy itt most hetekig csak egyetlen dologra szabad koncentrálnia, a csúcsra.
3. Zsolt a tudati finomhangolás ellenére is egyéni időszámításra tért át. Gerda lánya tizenkettedik napos születésnapja volt, amikor elindultak az egyes táborba. Könnyű, havas terep vezetett a hegyre, csak a gleccser lett volna veszélyes, de az útvonalat már kijelölték a korábbi expedíciók. „Nem kell sietni – tanácsolta két újonc mászótársának. – Nem az a lényeg, hogy gyorsan felérjünk, hanem hogy az akklimatizáció alatt ne fárasszuk ki magunkat.” A fiúk betartották a tanácsát, így jóval utána érték el a tábort. Akkora hó volt, hogy gödröt kellett volna ásniuk a sátraik számára. Szerencsére éppen távozott egy csapat, és az ő sátorhelyeik mély vermeibe táboroztak. Vidám beszélgetéssel telt az este, két társa a kezdődő fejfájás ellenére is fel volt dobva, mintha kedvenc hegymászós filmjükben lettek volna, amelyben ők maguk voltak a főszereplők. Másnap a rövid napos időszakban tértek vissza az alaptáborba, és nem sokkal megérkezésük után újra leszakadt az ég. Nagyon rossz az idő, mondogatták, hiszen minden nap egy méternyi friss hó alól kellett kiásni a tábort. Csak hetekkel később jöttek rá, hogy az számít jó idős napnak, amikor legalább délelőtt nem esik. Az étkezősátorban rekedt társaság a részecskefizika rejtelmeit boncolgatta, és a szubatomi részek meghatározásában segítettek a fizikus Daninak. Szabó Levente a mobil agyhullámmérő készülékével vizsgálta a magasság agyműködésre gyakorolt hatását. Állandó program volt a tagok egészségi állapotának ellenőrzése is. Legkedvesebb szórakozásuk a tévézés volt. Mivel táboruk egy kisebb dombtetőn állt, ha éppen nem havazott, kihúzták székeiket a sátruk elé, és úgy nézték az alattuk zajló alaptábori életet, mint valami valóságshow-t. A lassú ritmusú napokat egy francia csapat érkezése kavarta fel. A jól felszerelt, serpákkal bőven ellátott társaság vezetője az egyik este, nyájas leereszkedéssel elmesélte, hogy forradalmi módszerrel fogják elérni a csúcsot. Nem ingáznak a felső táborok és az alaptábor közt, ahogy az akklimatizáció unalmas módszere előírja, hanem folyamatosan haladnak majd, kis lépésekben ugyan, de visszafordulás nélkül. A szervezet így is alkalmazkodik, viszont rengeteg felesleges kilométertől szabadítják meg magukat, és mellesleg ez az egész a hagyományosnál sokkal környezetbarátabb módszer, tudatták az érdeklődőkkel. A módszer sokakat elgondolkoztatott, különösen a kereskedelmi expedíciók tagjai közül, de végül már csak serpáik tanácsára is maradtak az ortodox módszereknél. A franciák elindultak a hegyre, és első látásra úgy tűnt, nekik van igazuk. A második táborba igyekvő magyarok ugyanis sűrű havazásba kerültek, és az egyes táborból vissza is kellett fordulniuk. Miközben a forradalmi módszert alkalmazó hegymászók letáboroztak, és pihentek, hárman a ködben bolyongtak, és megpróbálták megtalálni a jó időben nevetségesen egyértelmű utat lefelé. Végül szerencséjükre néhány serpa érkezett az alaptáborból, és az ő nyomaikon botorkáltak vissza sátraikhoz. Majd egy héttel később látták viszont a franciakat, de akkor már senki nem irigyelte a helyzetüket. A havazást a legtöbb hegymászó kényelmes alaptábori sátrában vészelte át, napi tizennégy-tizenhat óra alvással és bőséges étkezéssel. A franciák ezalatt valahol az egyes tábor felett kialakított köztes zónában kucorogtak a sátraikban. Zsolték a következő napos idős periódusban, 5500 méter tájékán érték be a hólejtőn lassan botorkáló, gyűrött arcú pioníreket. És bár kimért tempójuk állítólag a módszer része volt, nem akartak volna a. helyükben lenni. Az időjárás-jelentés szerint a stabil idő akár napokig is kitarthatott, így a régebben a hegyen tartózkodó oroszok, koreaiak és irániak már a csúcsot célozták meg. Zsolt azonban nyugalomra intette társait. Tudta, hogy nincsenek felkészülve a nyolcezer méteren uralkodó viszonyokra, hiszen még a kettes táborban sem aludtak. Az előre kitűzött tempót azonban tartani akarta, így ebben a körben már érinteni szerették volna a hármas tábort.
4. Az egyes tábor felett kezdődtek a nehézségek. Zsolt jó erőben volt, csak a felhőtlen égből zuhogó napsugarak lassították. A hó megolvadt, a visszaverődő fényben pokoli volt a hőség. A felette húzódó gleccserfalakról a meleg miatt ráadásul leolvadó jégtömbök zuhantak le. Minden idegszálával a jellegzetes roppanó hangra figyelt. Ha időben észreveszi a zuhanó jégbombát, még van ideje elugrani. Koncentrációjából csak az zökkentette ki, amikor az egyik nyomban fél pár hágóvasat pillantott meg. Ilyet még nem látott hegyen. Elveszíteni menet közben egy hágóvasat olyan, mintha egy maratoni futó a verseny közben elhagyná az egyik futócipőjét, és ez fel sem tűnne neki. A magashegyek divatjával egyre több olyan ember jelent meg az expedíciókban, akiket nem a hegymászás szépsége vonzott, hanem a csúcsok körüli hájp, a majdani könnyű csajozás vagy pasizás ígérete, vagy esetleg valami olyan civilizációs frusztráció, amivel inkább egy pszichológust lett volna érdemes felkeresni az alaptábor helyett. Nem sokkal később Zsolt egy fejet látott kibukkanni magasan, az egyik jéglépcső pereménél. A lejtőt kémlelte, és apró meghajtásokkal fejezte ki örömét, amikor a magyar fiú mellé érve átnyújtotta a magashegyi túléléshez elengedhetetlen eszközt. A japán mászó sűrű szajonárázással és pár korty kólával hálálta meg, hogy nem neki kellett visszaereszkednie a hágóvasért. Zsolt megmutatta, hogyan szorítsa biztonságosan a bakancsára, majd folytatta útját. A 6400-as kettes táborban csak rövid pihenőt tartottak, innen ugyanis alig két óra alatt lehet eljutni a hármasba. Alig négyszáz méter volt a magasságkülönbség a két tábor közt, de mégis, a hegymászók mintha egy láthatatlan határvonalat léptek volna át a kellemes magashegyi séta és az embert próbáló mászás közt. A függőgleccserek peremén kezdődő, védett hómezőről szeles, barátságtalan nyeregbe értek. Zsolt és Levente értek fel először a jeges oldalban kuporgó sátrakhoz. Dani messze alattuk vánszorgott. Lesz itt jobb hely is, biztatta a feltűnően csendes Leventét Zsolt, és elindultak a közeli jégfalakhoz. „Ott majd találunk szélvédett, nyugodt placcot”, ígérte. De nem véletlenül álltak a sátrak a szél útjában. Veszélyes hasadékok közt bolyongtak, vagy a mélységtől, vagy a kő- és jéghullástól kellett tartaniuk, a biztonságosabb helyeken pedig nem volt vízszintes terület. Végül visszaóvakodtak a táborba, amelynek szélén éppen feltűnt Dani elcsigázott alakja. Viharban kellett dolgozniuk, Zsolt irányította a két fiút. Gödröt ástak bivaksátruknak, hogy biztonságosan rögzíthessék, majd bezuhantak a menedékükbe. Dani és Levente csukott szemmel igyekeztek úrrá lenni fejfájásukon. Zsolt sem érezte tökéletesen magát, de egyértelmű volt, hogy ez a kellemetlenség olyan, mint a vonatjegy: fizetni kell azért, hogy folytathassák az utat. Havat olvasztottak, sokat ittak, alig ettek, majd igyekeztek aludni. A forgolódásból ítélve egyiküknek sem sikerült. Míg az oroszok és az irániak a csúcs felé vették reggel az irányt, ők ereszkedni kezdtek. A sátrukban hagyták a jégcsákányt, mászógépet és a beülőt, mert erre majd szükségük lesz a csúcsmászásnál, addig viszont csak felesleges terhek lettek volna. A terep eddig a magasságig olyan enyhe volt, hogy elég volt a síbot és a hágóvas. A magasság csökkenésével a két fiú egyre felszabadultabb lett, vidáman kurjongattak, a tájban gyönyörködtek, néha pedig erőtakarékosságból fenéken csúsztak a lejtőkön. Zsolt szólt, hogy bár ez jó módszer, de csak ott alkalmazható, ahol biztosan látszik a csúszda vége. Ezen a területen viszont nem éri meg a kockázatot. Levente és Dani – talán versengésből – azonban próbált minél több helyet csúszni, néha olyankor is, amikor az egésszel még fáradság is járt. Levente egy alkalommal ferdén futó kötelet fogva csúszott, alig öt métert. Mivel csúszni oldalirányban nem lehet, lefelé tartott, elhagyva a nyomot, és alig öt méterre állt meg egy hasadék felett. Havat taposva, kifulladva ért vissza az ösvényre. Ennek nem sok értelme volt, mondta Zsolt a. fejét csóválva. A táborba azonban már teljes egyetértésben érkeztek. Kollár Lajos whiskyvel és kompóttal, várta a. hegymászókat, akik örömmel vetették bele magukat a néhány nappal korábban még elátkozott semmittevésbe. A sátrak előtt diskurálva figyelték a csúcs környékén a fehér párát, ami arról tanúskodott, hogy vad szél korbácsolja a gerincet. Két nappal később csüggedten érkezett meg az orosz csapat: végigmászták a csúcsgerincet, de végül vissza kellett fordulniuk. Közben kiderült, hogy az őrült francia kísérletnek volt még egy előnye. Témát szolgáltatott a hosszú napokra, Serpáik, akik addig folyamatosan hordták fel nekik az élelmet, ugyanúgy nem tudtak kimozdulni a táborból, így megszakadt velük minden kapcsolat. Vajon egy hét alatt éhen haltak? Felfalták egymást? Megfagytak? Elpusztultak magashegyi betegségben, esetleg az unalomban? A kérdésekre sok válasz létezett, és ők mindent végigvették. Az oroszok voltak aktívabbak, lejártak Samargaonba pihenni, de mindig másnaposan tértek vissza az alaptáborba. Május közepén, amikor már úgy látszott, sosem áll el a hóesés, végül levonultak a hegyről. Egy rövid, napos délelőtt néhányan nekivágtak a lejtőnek túralécekkel, de csak az egyes táborig jutottak. Azt is csak onnan ismerték meg, hogy a háborítatlan, sík, fehér területen járkálva egyikük beszakadt a hóba, amely alatt az eltemetett sátrak bújtak meg. Történetesen Zsolték sátrát zúzták össze véletlenül. Minden jel arra mutatott, hogy elátkozott vidéken élnek, ahonnan talán sosem fognak szabadulni. Egyre távolabb került tőlük az otthon, vagy akár a tény, hogy a szürkeségen túl létezik a napsütés. Csak valami homályos emlék tartotta őket a hegyen, hogy nekik itt feladatuk van, amit nem szabad félbehagyni.
5. A mély letargiából a legapróbb pozitív hír is képes volt kirángatni a hegymászókat. Az időjárási grafikonok csapadékgörbéjének zuhanása általános izgalmi állapotot keltett a táborban, még úgy is, hogy a valóságban mindebből semmi nem látszott, fújt a szél, csapkodta a havat a sátrakhoz. Az expedícióknak május 18-ra jósoltak jó időt, akkorra kellett a csúcson lenni. Egyedül a magyarok időjárás-jelentése helyezte 19-re az optimális időt, és mint kiderült, Pártai Lucia ezúttal lekörözte a nemzetközi mezőnyt. Zsolt a bevált taktikát alkalmazva hagyta, hogy a féltüzelt csoportok előremenjenek, és ők inkább a második napra tartogatták az erejüket. így ha késik a jó idő, nekik nem kell valamelyik felsőbb táborban várakozniuk, ráadásul az egymást követő expedíciók kitapossák nekik a nyomot, könnyebben tudnak majd haladni. Egy napig tehát tűkön ültek a néptelen alaptáborban. Ettek, pihentek, és keveset beszéltek. Hajnalban vágtak neki a szeles gleccsernek, hogy már délben elérjék az egyes tábort. Lehangoló látvány tárult a szemük elé. A legtöbb sátor mélyen a hó alatt rejtőzött, az övék helyén egy kráter tátongott, amelynek mélyén hóval keveredve feküdt a felszerelésük. A sátor, amibe néhány nappal korábban beszakadt valaki, használhatatlan volt, pedig ezt vitték volna magukkal a kettes táborba. Szerencsére volt benn egy kis, kétszemélyes sátor is. Kiásták a hó alól, hogy majd ebben alszanak, jobb híján, mind a hárman. Délután indultak a kettes táborba, de a meredek, szélvédett jéglejtők lelassították őket. Rájuk tört a hosszú idő óta nem tapasztalt meleg. Izzadtak, lassan haladtak, látható volt, hogy csak éjjel érnék el a 6800 méteres magasságot. „Nem kell sietni”, nyugtatta a társaságot Zsolt, jobb lesz, ha egy alkalmas helyen sátrat állítanak, és másnap érik el a kettest. Már reggel a 6400-as magasságban voltak, amely meglepetésükre frissen felállított sátrakkal volt tele. Az extrém módszerrel próbálkozó franciák építettek itt újabb tábort, mielőtt továbbhaladtak volna. Zsolt megállapította, hogy fényes tervük méltatásánál arról sem volt szó, hogy a hosszú hegyi tartózkodás miatt nemcsak rengeteg serpára van szükségük, akik élelemmel látják el őket, hanem töméntelen mennyiségű sátorra is. Útjukat üresen hagyott sátorfalvak jelölték a hegyen. A 6400 méteres táborból csak a zene és egy büfé hiányzott a hangulathoz. Nagy számban nyüzsögtek itt a francia expedíció tagjai, továbbá spanyolok, tajvaniak és még számos nemzet hegymászói. Az emberek a mély hóba taposott folyosókban közlekedtek. A csapatok a magyarok jóslatához alkalmazkodva átrakták a csúcstámadást a következő napra, és kvaterkázással, étkezéssel igyekeztek eltölteni a magashegyi szünnapot. Az egyetlen aggasztó jel az volt, hogy mindenki csak deréktól felfelé látszott. Az önfeledt légkört végképp megzavarta, hogy Zsolték sátra helyén szűz havas mező húzódott. GPS-szel megkeresték a sátor helyét, ástak, de nem. találták felszerelésüket. Aztán síbottal szurkálták a környéket, de az sem akadt meg semmiben. A következő az lett volna, hogy akkurátusan felássák a mezőt, de nyilvánvaló volt, hogy ilyen munka után a megérdemelt alaptábori pihenő a következő lépés, nem pedig a csúcsmászás. A helyzet kritikus volt, mert minden, a következő szakaszban létfontosságú eszközük a hó alatt maradt. Nem volt beülőjük, karabinerük, mászógépük és ereszkedő eszközük. Levente még a két jégcsákányát is ott hagyta. Rádióztak Lajosnak, aki nyelvi korlátai ellenére is sikeres diplomáciai munkát végzett. Az oroszok hamarosan visszatérnek a csúcsról, és átadják nekik a felszerelésüket, üzente. Egy svájci páros Zsolt kérésére megengedte, hogy a sátrukban pihenjenek, mielőtt nekivágnak a hármas táborba vezető meredélynek. Hajnalban jó erőben lendültek neki. A hegy egy felkapott síterep képét mutatta. Nagy csoportok ereszkedtek lefelé, vagy tartottak a csúcs irányába. Egy spanyol expedíció porzott el mellettük. A csúcs alól jöttek vissza, mert viharos volt még a helyzet. Zsolt taktikája helyesnek bizonyult, a nyugodt idő napja késett 24 órát. Az oroszokkal a sátraiknál tudnak majd találkozni, amelyek valamivel feljebb állnak, egy gleccserfal melletti párkányon, szólt Lajos utasítása. A viharos időjárás ellenére is hosszú sor vonult a négyes tábor felé. Zsolték beálltak a menetbe. Társai lassanként lemaradtak mögötte, egy serpával gyalogolt, ő mutatta meg neki a hajlatot, ahol az oroszok tábora volt. A sátrak a csapástól távolabb álltak, egy szürkéskék, csipkés jégtömb takarásában. Oldalról nem is lehetett látni a menedéket, csak alulról tűntek elő a színes ponyvák. Zsolt intett a serpának, majd lekanyarodva az ösvényről beharántolt a jégfal mögé. Társai már a távolban sem látszottak. Gondolta, majd együtt állítanak sátrat. Bebújt az oroszokéba, és a főzőjük meg az edényeik segítségével vizet melegített, levest és teát csinált. A magashegyen a tulajdonviszonyok éles határai elmosódnak, kimondatlanul is élt a szabály, hogy a hegyen hagyott felszerelés azé, aki ott van és használni szeretné. Egyedül elvinni vagy megenni tilos, hiszen az ilyesmi a tulajdonos életébe is kerülhet. Nem sokkal később felszaladt a sátor cipzárja, és meggyötört, havas szakállú arcok néztek be. Az oroszok a vihar ellenére is megjárták a csúcsot. Már hallottak a magyarok szorult helyzetéről, úgyhogy néhány beülőt, karabinert, hevedert adtak be, otthagyták a főzőjüket is, majd támolyogtak tovább. Nem sokáig szöszmötölhetett csöndben, mert megérkezett a hegyen lévő franciák első csoportja. A serpáikkal együtt nekiálltak sátorhelyeket ásni, hogy az alig 300 méterrel lejjebb táborozó 10-15 társuknak is helyet csináljanak. Időnként kimászott a sátorból, hogy a plató széléről figyelje a társait, de senkit nem látott. Késő délután megritkult a mászók menete a domboldalon, és már a távolban sem mozgott senki. Lerádiózott Lajosnak, ám ő sem hallott a fiúkról, akik órák óta nem jelentkeztek be. Végül öt után jött az adás. Dani elfúló hangját hallotta. Már hétezer méter felett jártak, tehát egyértelmű volt, hogy nem vették észre, ezért elmentek az oroszok tábora mellett. „Gyertek vissza” dörmögte Zsolt, a páros azonban kimerült volt, nem akartak visszaereszkedni a fájdalmas küzdelemmel leküzdött távon. A kezdők egyik tipikus hibája, hogy már csak akkor kérnek segítséget, ha végképp elakadtak, eltévedtek, és tanácsokkal már nem lehet segíteni nekik. A másik klasszikus hiba, ha a lelkes mászó percenként jelentkezik be, hogy beszámoljon a hó állapotáról, kedélyének alakulásáról, hirtelen támadt gondolatairól. A fiúk képtelenek voltak újra útra kelni, úgyhogy Zsolt dohogva összepakolt, és a nyomukba eredt. A csúcsmenet előtt semmi nem jött rosszabbul, mint pihenés helyett újabb tábort építeni, majd két sátor helyett egyetlen, két személyre tervezettben összepréselődve tölteni az éjszakát. Szerencsére Leventéék az érkezéséig már kiásták a sátorhelyet a szürkülő hegyoldalban, és sötétre mindannyian a hálózsákjaikban feküdtek. A program innentől tovább bonyolódott, a szűk sátorban egyszerre csak egy ember tudott mozogni, a másik kettőnek múmiaként kellett feküdnie, míg az főzött, evett vagy pakolt.
6. Az éjjeli indulás is hasonló logisztika mellett zajlott. Zsolt felöltözött, összepakolt, kibújt a sátorból, a többiek csak ezek után kezdhettek bele a műveletsorba. A hófalban hideg volt, bakancsába bedugott egy önmelegítős párnát, mert megmaradt lábujjai az előző évi fagyás óta sokkal érzékenyebbek lettek, A fagy ennek ellenére is szorongatni kezdte, úgyhogy nekivágott a hegynek. Nem sokkal később megjelentek alatta társainak lámpái. Egy meredek, balról jobbra emelkedő hórámpán kapaszkodott. Sötét hajnalban érte el a platót, ahol az utolsó táborhely állt. Itt azonban már nem volt célszerű megállni. Magasan is volt, közel 7300 méteren de nagyobb gondot okozott a szél. Emiatt lehetett, hogy a csúcstömb alá vezető platót már nem hó borította, hanem csupasz jég. Kötelek vezették, míg meg nem pillantotta a sátrakat. Azt remélte, hogy nyüzsgés fogadja, de mellbe vágta a halotti csönd. A sok sötét kis sátor csak kihangsúlyozta a magányt és végtelen teret. Nem tudta, hogy a mászók még alszanak-e, vagy talán már el is mentek. Leült, ivott néhány kortyot, és folytatta útját. A sötétben, valamivel távolabb ember formájú torzót pillantott meg a jég felett lebegve. Nem lepődött meg, nem is lassította a tempóját. Már hallott a hegymászóról, aki valamivel feljebb lelte halálát, a jég befedte, majd ahogy a gleccser évek alatt lassan formálódva csúszott lefelé, kiemelte a testet hogy most bizarr útjelzőként mutassa az utat. A látvány nem sokkolta, a hegymászásnak ugyanúgy része a halál, mint a végletes fáradtság, az oxigénhiány okozta lassúság vagy a fagyások. A jeges lejtőn lelassult, gondolatai elkalandoztak, és már későn kapcsolt: eszébe jutott a gyereke, akit ugyan még csak egyetlen fotón látott, de úgy érezte, élete legfontosabb szereplőjévé lépett elő. Tudatosan fordította vissza a gondolatait. A jeges hegyoldalra koncentrált, és fények kis felhőjét vette észre feljebb. Eszerint a felső tábor lakói már korábban elindultak. Társait nem látta, de nem akart várni, ahhoz túl hideg volt. A meredek emelkedőn széthúzódott a csapat, és hajnalra beérte az első embert. Egy japán mászót, aki oxigénpalackjával is lassabb volt, mint Zsolt. Egy újabb amatőr, akinek az élete hajszálon függ ebben a magasságban. Ha optimális körülmények közt így botorkál, hogy menekül, amikor rájuk tör egy váratlan front? Sorban hagyta le az előtte haladókat, akiket vastag ruháikban legtöbbször fel sem ismert. Néhány spanyol lányt tudott csak azonosítani, akik úgy buliztak lenn az alaptáborban, hogy a legvisszafogottabb hegymászó is tudta, kik ők. Igaz, itt fenn falfehér arccal álltak, ahogy lassú léptekkel megkerülte őket. Egy serpával együtt haladt, míg kis csoportosulást vett észre valamivel feljebb. Meredek hómező vitt fel a tömbhöz. Mély volt a hó, taposniuk kellett, és még akkor is félórába tellett felérni, amikor már rég ki tudta venni a felette állók arcát. A kiszögellésen a csúcsöröm jól ismert tombolása fogadta. Emberek tolongtak az asztallapnyi területen, kezet fogott egy régi ismerősével, a magas szikár, még az alaptáborban is cigarettázó Marióval, meg egy szótlan amerikaival. Ezt a párost nem tudta lehagyni, olyan jó tempóban másztak előtte. Közben megérkezett egy újabb csoport serpa, meg egy csomó japán, és újra csak egy hütte hiányzott a teljes képhez. Az emberek boldogan gratuláltak egymásnak, ami meglepő volt, mert nem a csúcson voltak. Zsolt még az indulás előtt levelezett egy német szakértővel, aki felhívta a figyelmét arra, hogy a csúcsnak kinéző kiszögellés csak előcsúcs, a valódi Manaszlu-csúcs egy éles és veszélyes gerinc végén található. Bár legfeljebb félórányira található, az út olyan veszélyes, hogy a legtöbben annak ellenére sem kockáztatják a mászást, hogy az előcsúcsot nem fogadják el hivatalos megmászásként. Ledobta a hátizsákját, és nézte a beérkező spanyol lányok ünneplését, ahogy a serpák fotózzák ügyfeleiket, és láthatóan senkinek nem akarózott nekivágni az utolsó szakasznak. Végül az amerikai nekivágott, Zsolt rögtön a nyomába szegődött, és egyszeriben felsorakoztak az emberek. Az éles gerincet puha hó borította, amelyen ha megcsúszik az ember, több száz méternyit zuhanhat valami ismeretlen falba, ahonnan már nincs menekvés. Szerencsére a hó valamivel lejjebb már firnes volt, így a gerinc alatt harántoltak végig. Aztán kis sziklamászás következett, amelynek végén már jött vele szemben Mario. Ködös tekintettel, lassan oldalazott el mellette. Végül felmászott egy hó tarajra, ami olyan volt, mintha egy monumentális vaníliafagyi tetejére kent tejszínhab fodorra kellett volna kikapaszkodnia. A csúcson volt, minden oldalán veszélyes mélység, amelyet úgy kellett elkerülnie, hogy mellette négy japán és egy amerikai mászó igyekezett már visszafelé. Egy serpát kért meg, hogy róla is elkészülhessen a kötelező csúcskép, majd egyedül maradt odafenn. A távolban, az előcsúcson tolongtak a boldog mászók, akik közül már senki nem akarta megkockáztatni a veszélyes befejezést. Rádiózott Lajosnak, aki azonnal hívta Hildát, így ha közvetetten is, de beszélhettek egymással. Hilda izgult, mert tudta, a blogjukon megjelent hír a hó alatt eltűnt felszerelésről komoly problémát jelent. Üzente, hogy jöjj ön le élve, majd Hilda újra eltűnt a távoli, talán nem is létező világban. Már arra az információra koncentrált, hogy Levente visszafordult, de Dani nem adja fel, valahol még felfelé tart.
7. Nyugodt és stabil volt az időjárás, nem izgult érte. Visszaóvakodott az előcsúcsra, ahol tombolt az osztálykirándulás-hangulat. Majd húsz ember érte el aznap a Manaszlu csúcsát. Nyugalom és boldogság szállta meg, úgy üldögélt a 8156 méteres magasságban, mintha egy pilisi réten piknikezne. Csokit majszolt és a tájat nézte. Körülötte csúcsok óceánja hullámzott, látszott a Dhaulagiri, az Annapurna, a Machupuchare. Az időtlenség állapotában lebegett, mondhatnánk, ha végül nem néptelenedett volna el a csúcs. Hirtelen olyanná vált a vidék, mint a strandidő vége a parton. Ekkor tűnt fel neki, hogy már két órája fenn van, és még mindig hiába várja Danit. Lajos rádión állította, hogy nincs baj, tart felfelé, és jó lenne, ha megvárná, de Zsolt nem akart tovább üldögélni, Talán valami történhetett is vele, olyan rég meg kellett volna érkeznie. Egyedül ereszkedett a vidéken, így hamar kiszúrta a távolban, az idegtépőén lassan közeledő alakot. A csúcslejtő alatt találkoztak össze. Dani volt az. Egy óra volt, éppen az az idő, amikor már vissza kell fordulniuk. Tudták, hogy délután jön a rossz idő, több mint 12 órája másztak már, és a fiún látszott, hogy nagyon kimerült. Egyedül az elszántsága nem csökkent. „Még tíz perc a csúcs, de csak akkor indulj el, ha tudsz gyorsulni. És a főcsúcsra már ne menj fel, az újabb félóra – tanácsolta. – Lassan elindulok lefelé, be tudsz majd érni.” Néhány lépés múlva visszafordult, és úgy tűnt, Dani összeszedte minden erejét, és jobb tempóban folytatja útját. Ő pedig elindult az élet zónája felé. Elhagyta az egyre lassabb amerikai mászót, majd beérte a kényelmesen, hosszú pihenőkkel ereszkedő Leventét. Együtt folytatták az utat, beszélgettek, néha leheveredtek a hóba, és figyelték, mikor tűnik fel a társuk. Elgyengülten, de diadalittasan újságolta nekik egy óra múlva: fenn voltam. Megmutatta a fotót is, amit akár egy gőzfürdőben is készíthetett volna. Csak az arca látszott, mert a tájat körülötte már elborították a felhők. Sietniük kellett, most hogy hárman voltak, nagyobb sebességre kapcsoltak. Egy jeges lejtőre érve csökkent le a tempójuk. Nem emlékeztek ilyen veszélyes szakaszra a felfelé úton, nyomok sem vezettek lefelé. Dani lemaradt, Zsolt és Levente keresték az utat. Fejében sikított a feszültség, kockázatos területen bolyongtak, fáradtan és egyre lazuló koncentrációval. Főleg Dani miatt aggódott de nem tudott rá figyelni, mert minden lépésére ügyelnie kellett. A hágóvasa csikorgott a kemény vízjégen, felhők úsztak köréjük, és néha hasadékok tűntek fel előttük a szürkeségben. A rámpát keresték, ami a platóról a hármas táborba viszi majd őket, de fogalmuk sem volt, hogy melyik irányba keressék. Hatalmas kockázatot jelent, ha egyszer betévednek egy ismeretlen falrendszerbe; A fix kötelekre számítva nem volt náluk kötél, és csupán rajta volt beülő. De még ha teljes felszereléssel tévelyegnek is a hegyen, erejük nem lett volna arra, hogy vad falakat mászva találjanak vissza az ösvényre. Egy szellő mentette meg őket. Fellebbentette a felhőket néhány pillanatra, és ahogy megjelent körülöttük a táj, egyértelművé vált, merre kell tartaniuk. Bizarr módon a hátul lassan, araszoló Dani került jobb helyzetbe egy hófalon legyalogolva elérte a rámpa kiszélesedését. Zsoltéknak viszont olyan kemény tükörjégen kellett óvakodniuk, hogy a hágóvasuk csak karcolta a felszínét. Végül alig tíz méterre megpillantották a köteleket. Levente nagy léptekkel indult el a menekülést jelentő pontra, mintha aszfaltozott úton sietne a busz után. De bátor, gondolta Zsolt, aztán azt gondolta, hogy Levente talán rá akarja vetni magát a kötélre, végül viszont csak iszonyodva figyelte az eseményt… Levente a jégen elvesztette az egyensúlyát, még megpróbált a kötél után nyúlni, majd pörögve száguldani kezdett a lejtőn. De nem csak őérte kellett aggódnia. A. lejtő alján a társuk ült, és a fáradtságtól módosult tudatállapotban nézte a lélekemelő tájat. Levente éppen felé száguldott. Zsolt fejében végigcikáztak a lehetőségek. Beleütközik, elsodorja, és mindketten lezuhannak. Beleszáll a hágóvasával, és halálos sérüléseket okoz barátjának, aki ezek mellett talán még a mélybe is csúszik. Mindketten összetörik magukat, és 8000 méter körüli magasságból kell lementeni őket. Végül a leghihetetlenebb dolog történt. Levente becsapódott a lejtő alján, Dani háta mögött, valamivel távolabb. Nem mozdult. Társa csak a nagy puffanásra fordult hátra. Zsolt leszáguldott a kötél mentén, de mire melléjük ért, Levente már feltápászkodott. Alig kapott levegőt, az adrenalin úgy felpörgette a szervezetét, hogy ebben a magasságban, szinte lehetetlen volt elég oxigént lélegezni hozzá. Csak sokára tudott válaszolni: nem fájt a lába, a hágóvas nem csavarta meg a bokáját, tudott járni. Beülő híján hevederből akartak neki mellbekötőt csinálni, hogy biztonságban ereszkedhessen tovább, de Levente talán büszkeségből, talán a gyorsaság miatt ragaszkodott hozzá, hogy úgy menjen le, ahogy jött felfelé. Kézzel fogva a kötelet. A. legtöbben egyébként így haladtak a hegyen, az enyhébb emelkedőkön a karjukon körbetekerve hagyták csúszni a fix köteleket. Zsolt ahhoz ragaszkodott, hogy legalább a síbotot rakja el, és jégcsákánnyal jöjjön tovább, mert azzal tudja fékezni magát, ha megcsúszna. Az elővigyázatosság azonban, úgy tűnt, felesleges volt. Bár Dani egyre lassabb volt, a lejtő enyhült, már mély hóban gyalogoltak. A fiúkban is enyhült a feszültség, Levente olykor lemaradt, hogy aztán újból mellé szegődjön. Egy alkalommal Zsolt hó surrogását hallotta, majd a kötelet fogva, nagy hógörgeteg kíséretében leszánkázott mellé Levente. Zsolt feddően ránézett, de nem szólt, hiszen felnőtt ember, az alaptáborban is megbeszélték, hogy jobb nem erőltetni a fenéken csúszást. Levente bohókásan nézett vissza, felállt, és folytatták az utat. A csúszásnak amúgy értelme sem volt, az erőlködésben kifulladt, ült a hóban, míg Dani is beérte, és újra csak ő került hátulra. Már látták a sátrukat, alig húsz méterre voltak, azon a helyen, ahol a lefelé vezető nyomokból ki kellett lépni, hogy elérjék a táborhelyüket. Ekkor újabb hóvonatok érkeztek a hátuk mögül. Levente csúszott megint, Zsolt rosszallóan ingatta a fejét pár pillanatig, aztán ismét rémület nyilallt belé. A fiú egyenesen csúszva elhagyta a kanyarodó utat, és szánkázott bele a hegyoldalba. Nyilvánvaló volt, hogy nem uralja a zuhanását. Bukfencezett, néha talpra esett, aztán újra átbillent, és pörgött tovább lefelé. Nem csúszott gyorsan, csak éppen olyan sebességgel, hogy nem tudott lassulni. Talán ha szép óvatosan nyomja bele a puha hóba a bakancsát, sikerülhetett volna, de ilyesmihez szerencse és nagy tapasztalat kell. Az látszott, hogy néhány másodpercre megpróbálja megfogadni Zsolt utána kiáltott tanácsát, jégcsákányát belevágta a hóba, de aztán elszáguldott a sátor mellett, és belecsúszott a ködbe. Eltűnt a szemük elől. Danival ketten álltak a csöndben. Körbenéztek, de csak egy döbbenten figyelő japán csapatot láttak. Mindenki tétován fúrta tekintetét a ködbe. Elképzelhető volt, hogy a derengésben megjelenik Levente alakja, akit megállított egy hófal, és most bosszúsan kaptat vissza a sátorhoz. De tudták, hogy ehhez legalább akkora szerencse kell mint amekkorában néhány órával korábban már részesült. Gleccserleszakadások, hasadékok szaggatta lejtő volt alattuk, annak, aki mindet elkerülve meg tud állni, érdemes lottóznia is. Ekkor már délután öt volt, szürkült, és esett a hó. A civilizációban elsajátított reflexek szerint tábort kellett volna bontaniuk, hogy azután a keresésére induljanak. A civilizáció azonban nem számol azzal, hogy a keresés a mentőcsapat tagjainak életét is veszélyezteti. Két fáradt ember, egy nyolcezres meghódítását követően, 16 órányi mászás után, a sötétben bolyong ismeretlen, veszélyes terepen: ez a magashegyi öngyilkosság receptje. Értelme sem sok volt. Ha Levente túlélte, visszajön, vagy elbotorkál egy lenti táborba. Ha meghalt, vagy súlyos sérülést szenvedett, akkor nem tudnak mit csinálni vele aznap éjjel sem. 6800 méteren képtelenség kettőjüknek biztonságos helyre vinni egy magatehetetlen testet. Zsolt maga felé fordította a kamerát, és tényszerűen elmondta, Levente épp az imént zuhant le. „Alattunk jégletörések vannak. Az ilyesmit nem szokták az emberek túlélni.” A két hegymászó a sátorban húzta meg magát, miközben Kollár a visszatérő mászóktól érdeklődött, hogy nem látták-e társuk nyomát, de a csúcsról érkezés harci visszavonulást idéző káoszában nem sikerült információt szereznie. A hegyen csöndes estéjük volt. Egy ideig az esetet
elemezték, de hamar kifogytak a szóból, hiszen nem volt túl sok kérdéses elem. A tábor látványától felszabaduló Levente visszatért kedvelt technikájához, a fenéken csúszáshoz, és ezúttal valóban megtörtént az, amitől addig óvták. A tépelődő csendet, a fájdalmas gondolatokat csak az oszlatta el, amikor mindketten elaludtak. Reggel hatkor, már csomagolás közben döbbentek rá, hogy le kell számolniuk az elméleti lehetőségekkel, és ott helyben döntést hozni. Valószínűnek tartják még, hogy Levente életben van? Ha igen, akkor minden fáradtságuk ellenére is magukkal kell cipelni a felszerelését, hiszen mindenre szüksége lehet még az alaptáborig. A hálózsák, élelem, karabinerek ott maradtak a havon, az üres sátorhelyen. Lassan ereszkedtek, nyomokat kerestek a távolban, tudván, hogy a hasadékok miatt talán sosem derül ki, mi történt a társukkal. Zsolt egy színes foltot szúrt ki egy közeli hómezőn, de Dani intett, csak egy kabát az, már felfelé is látta, valakinek a hátizsákjából eshetett ki. Már a hármas tábor közelében voltak, amikor behavazott alakzatra figyeltek fel a csapás mellett. Arányai emberszerűek voltak, így Zsolt óvatosan nekivágott a hómezőnek. Alattomos, hasadékos területre került, minden lépését megfontolta, mert a süppedő hó bármikor megnyílhatott volna alatta, hogy lába alatt feltáruljon egy mély hasadék szája. Félóra alatt ért a közelébe, ahonnan már egyértelmű volt: ember van a vékony hóréteg alatt. Fejjel a völgy irányában feküdt, arccal lefelé. Csak a bakancsai voltak láthatók. Levente bakancsai voltak. Ledobta a zsákját, leült, és fásult hangon beleszólt a rádióba. „Halló, alaptabor, itt Zsolt. Vétel. Megtaláltam Leventét. Már nem él. Vétel.” Míg Dani a távolból közeledett, Leventét nézte. A nem is oly rég még vidám hegymászó nyomasztóan csendes volt. Igyekezett a tényekre terelni gondolatait. A zuhanást már nem élte túl, hiszen akkor legalább megfordult volna. Érthető: háromszáz méternyi csúszás kegyetlen ütéseket jelent. Közben már mellette állt a társa, aki szintén a túlélők fagyos nyugalmával látott munkához. Párkányt ástak, amelybe gödröt mélyítettek, oda fordították be a testet. Alatta feltárult a fagyott, vörös hó. Betakarták egy magyar zászlóval, eltemették, majd GPS-szel bemérték a sír helyét. Eszükbe sem jutott, hogy levigyék a holttestet, maguk is alig álltak a lábukon. Már majdnem dél volt, mikor elindultak a völgy irányába.
8. Közben felpezsdült az élet az alaptáborban. Kollár felhívta régi expedíciós társukat, Csíkos Józsit, hogy közölje a hírt a családdal. Zsolték még lefelé tartottak, mikor visszajelentkezett: járt Levente szüleinél, akik rövid beszélgetés után furcsa mód kezébe nyomták a telefont, hogy hívja most fel a hegymászó húgát is, mert számára is neki kell a tragédiát bejelentenie. Olyan volt a helyzet, mintha ő maga lett volna felelős a történtekért, noha csak hegymászó volt, aki szomorú kötelességét teljesítette. Közben a hegymászók elérték az egyes tábort. Tűzött a Nap, 15-20 fok volt, a hó kásássá olvadt a lábuk alatt. A hőség elől befeküdtek a sátorba, onnan rádióztak, hogy Lajos küldjön fel valakit segíteni, ketten nem tudják lehozni a sok felszerelést. Fejük zúgott a fáradtságtól és a melegtől, némán feküdtek egymás mellett. Néha Zsolt hangosan folytatva a fejében kereplő párbeszédet megszólalt: ugye, pedig sokszor mondtam, hogy ne csúszkáljatok? Dani pedig bólogatott. A Nap már oldalról sütött, mikor rádöbbentek, hogy túl régóta várnak, talán nem is érkezik a segítség. Összepakolták a tábort, és a súlyok alatt rogyadozva elindultak. Negyedóra múlva találkoztak szembe a szakácsukkal. Ingatta a fejét, de mosolygott is, hogy ők legalább élnek. Elosztották a súlyt és csendben leereszkedtek. Otthonról közben megérkeztek az első hírek, a döbbenet hangjai. Hiszen alig egy napja még a sikeres csúcsmászásukról számoltak be, ami után még sokkolóbb volt a tragédia. A csönd közéjük telepedett az alaptáborban is. Szinte kötelességből ettek, ittak, kielégítve a kitikkadt szervezet vágyait. Zsolt lábát megcsípte a fagy, de csak hümmögtek, hogy talán majd elmúlik. Levente családja üzente Zsoltnak hogy hívja fel őket. Megpróbálta leírni az otthoniaknak a helyzetet, de egy idő után kizökkent. A szülők keresztkérdésekkel, furcsa megjegyzésekkel olyan helyzetet teremtettek, mintha ő lenne a hibás a fiuk haláláért. Zavart lett, nem értette, hiszen Levente a barátja volt, segíteni akart a családnak is, akik mind ellenségesebbek lettek vele. Le akarták szállíttatni a testet a hegyről, és nem használtak az érvek. Egy 75-80 kilós testet csak egy csapat jó erőben lévő hegymászó tudna lehozni abból a magasságból A feladat kockázatos, és egy mentőexpedíciót még akkor is megfontolnak, ha a szerencsétlenül járt még él. Halottak miatt azonban a legritkább esetben indítanak ilyen vállalkozást. De még ha terveztek is volna ilyet: az alaptáborban csupa leharcolt, fáradt alpinista és serpa pakolászott. Embereket kellett volna rendelni, akik megérkezése és akklimatizációja heteket vesz igénybe. A szezon közben véget ér, jönnek a viharok és már csak az életük kockáztatásával juthatnak fel. Érthető volt a család akarata, de a hegyen a kegyeletnél keményebb és gyilkosabb szabályok érvényesülnek. Mint később kiderült, ezekről Levente családja azonban hallani sem akart. Inkább a megoldandó feladatokra koncentráltak, mert helyzetük amúgy sem volt könnyű. Az összekötő tisztjük Katmanduban maradt, az expedíciós iroda azt tanácsolta, hogy jöjjenek le mielőbb, és a tragédiával járó adminisztrációt elintézhetik majd a fővárosban. Lassú, emlékeiben kusza útjuk volt Katmanduig. Csak néhány szilánkot tudott később felidézni: kendőkbe bugyolált nepáli nők érkeznek a felszerelésükért az alaptáborba. Ködös időben, havasesőben gyalogolnak a szürke hegyek közt. Dzsungelfolyók felett húzódó függőhidakon kelnek át. Gyerekek sikoltozva kergetnek egy nagy, zöld kígyót. A nyúlós érzéseket Katmandu impulzusai kergették szét. Nyilvánvaló volt, hogy ahogy kikerülnek a vad természeti viszonyok közül a rendezett civilizációba, a tragikus helyzet kezelhetőbbé és elviselhetőbbé válik. Hamarosan azonban még nyilvánvalóbb lett, hogy a civilizáció vadabb, mint egy jéglavina. A turisztikai minisztériumban a helyszínen készült rendőrségi jelentést kérték, amit az összekötő tiszt segítségével kellett volna elkészíttetniük. Hiába érveltek, hogy a tiszt el sem hagyta Katmandut, a szervezőiroda pedig a fővárosi rendőrséget jelölte meg illetékesként, az unott hivatalnokot nem lehetett kizökkenteni. A legközelebbi település rendőrségén kellett volna papírt kérniük, mondta, még akkor is, ha ez az állomás több napos járóföldre volt a hegytől, már mélyen a trópusi területen. Ráadásul mivel megtalálták, de nem hozták le a holttestet, nem kaphatják vissza a depositként minden expedíciótól beszedett környezetvédelmi díjat. Azt az összeget, amelyből egy következő expedíciót is meg lehet alapozni. Elkeseredettségüket látva a hivatalnok megenyhült. „Ilyenkor azt szokták írni, hogy a társukat lavina vitte el, és nem találták meg”, javasolta. Bár ezzel a trükkel sikerült visszaszerezniük a pénzüket, a távoli helyőrségre visszautazó összekötő tiszt révén pedig a halotti bizonyítványt is kiállították, helyzetük csak látszólag lett egyszerűbb. így ugyanis két egymást követő nap két eltérő történet is eljutott Magyarországra a balesetről. Az események egy ideig csak a háttérben forrtak, és Zsolt számára úgy tűnt, most már nem a halállal, hanem az élettel kell foglalkoznia. A repülőtéren végre átölelhette a kislányát, úgy, ahogy közel két hónappal korábban megálmodta.
9. Az idillből Lajos telefonja ragadta ki. Levente családja ragaszkodik hozzá, hogy mindnyájan egyszerre mondják el, mi történt a fiukkal. Érthető kérés volt, talán együtt akartak lenni azokkal az emberekkel, akik utoljára látták szeretett gyereküket. A közös emlékezés csendje helyett azonban ellenséges viszonyokkal találták magukat szembe. A mama felszólította őket, hogy legyen vége a hazudozásnak, mondják el az igazságot. Elmesélték, miért jelent meg két különböző történet az esetről, de az igazság nem győzte meg őket, A húga állította, hogy Levente mindig is óvatos volt, elképzelhetetlen, hogy ilyen hibát követett volna el. Itt valami gyanús. A család úgy kezelte az expedíciót, mintha egy hivatalos szervezet lenne, amelynek tagjai teljes anyagi és büntetőjogi felelősséget vállalnak egymásért. így ők okolhatók a tragédiáért. Ami érthető volt, hiszen a fájdalmat nehéz benntartani, az ember mindig keresi a magyarázatot, az okot, az okozót. Nem sikerült elmagyarázniuk, hogy az expedíció a hegyekért rajongó emberek társulása, akik érzik magukban az erőt, a bátorságot egy himalájai csúcs meghódítására, és van is lehetőségük elutazni. A tagok persze felelősséget vállalnak egymásért, de közben tudnivaló, hogy mindenki önszántából, saját felelősségére van a hegyen. Nehéz átadni ilyesmit, hiszen míg a gyász perzselő, hosszan tartó dolog, a halál egyszerű, rövid és gyors. Hajnali kettőig folyt a meddő magyarázkodás, a család nem akarta elfogadni, hogy Levente saját hibás döntése miatt szenvedett tragikus balesetet. Végül kábán álltak fel, és hagyták magukra a dühödt szülőket. Kollár néhány hónap múlva véletlenül értesült a hírről, hogy feljelentették őket. A család ügyvédet fogadott, aki hamarosan a médiához fordult. A lapok kaptak az ügyön, hiszen a civilizáció viszonyai közül nézve valóban sokkoló, hogy a hegymászók a hegyen hagyják társukat. Zsolték sorban járták a szerkesztőségeket, tévés műsorokat, ahol az újságírók kérdéseire igyekeztek felvázolni, miben különbözik a mentés és a baleset a tengerszinten és hétezer méter magasan. Visszás volt a helyzet, mert szerették Leventét, az lett volna az utolsó, hogy bajtársuknak bármilyen kárt okoztak volna. Az ügy eközben kimondatlanul is egyre inkább olyan színezetet öltött, mintha valami titok lappangana az expedíció körül, mintha a tagok elveszejtették volna szerencsétlen társukat. Az ügyvéd nyeregben érezte magát, azzal vádolta a fiúkat, hogy elmulasztották értesíteni a hegyimentőket, és spórolásból nem vitték magukkal az összekötő tisztet, pedig neki a csúcsig kellene követnie a mászókat. A vádak bizarr módon az expedíciót segítették, az ügyvéd megszólalásaiból ugyanis világossá vált, hogy milyen alaptalan a vád. Hangzatos kijelentéseire már érdemi válaszokat lehetett adni. Hegyimentők csak civilizált vidékeken vannak, a Himalájában ezer kilométeres körzetben nem hallottak ilyesmiről Az összekötő tiszt pedig egy helyszínre küldött hivatalnok. Utazásának költségeit az expedíció által hónapokkal előre befizetett engedélyből fizeti az állam, ezen tehát nem is lehet spórolni. Csak a 2009-es tavaszi szezonban tizenhárom hegymászó halt meg a régió valamelyik hegyén. Közülük ketten a Manaszlun vesztették, életüket. Tizenháromból öt alpinistával – Leventéhez hasonlóan – kicsúszás végzett. Szó sincs konspirációról. Cserbenhagyás vádjával kerültek az ügyészség elé, de miután Zsolt megtartotta a Bevezetés a magashegyi hegymászás alapjaiba című előadását az érdeklődő ügyésznek, ejtették a vádat. A lassan csituló média-hisztériát Zsolt a családjának köszönhetően vészelte át. Hilda az expedíció alatt a szüleinél lakott, most viszont hazaköltözött, és Zsoltnak hirtelen családot kellett faragnia a három emberből A gyerekkel foglalkoztak, folytatta a házépítést, pénzt keresett. Kemény, de emlékezetes hónapok voltak, fontosabb dolgokkal, mint egy pénzéhes ügyvéd hadjárata. Gerda két hónapos volt, mikor elvitték első túrájára, igaz, nem a hegyekbe, hanem egy tiszai vízitúrára. Féléves korában már Erdélyben táboroztak, az Enyedi-szorosnál, annak a sziklamászó tanfolyamnak a tagjaival, akik az évek során baráti társasággá kovácsolódtak össze. A Broad Peak egyik felső táborából lehozott sátorban laktak, benzinfőzőn melegítettek fürdővizet, megkezdődött a gyerek mászóélete. Nem sokkal később pedig Horváth Tibor barátjuk osztrák hegyi szállodájába utaztak, hogy könnyed túrákat tegyenek. Az egyik kiránduláson elfelejtették védeni Gerdát a napsütéstől, és már csak azt vették észre, hogy csúnyán leégett. Hilda sírva fakadt. Itt van ez a kis gyerek, védelemre van szüksége, és ő csak hibázik mint anya. Zsolt sztoikusan tűrte a panaszokat, tisztába rakta a gyereket, bekente, és újra elindultak. „Nem maradhatunk itt az ösvényen, menni kell tovább.” És mentek tovább, előre, ezt kell csinálni, rakni egyik lábukat a másik elé, fáradhatatlanul. Hilda közben megnyugodott. Családjuk lett.
2010 – A baleset 1. Zsoltnak néhány év alatt sikerült megvalósítania, ami a legtöbb hegymászónak csak álom. Nem különült el a munkája, a szenvedélye és a családja, minden területen egyszerre lehetett jelen úgy, hogy közben a másikról sem kellett lemondania. Ehhez persze nem csak a sikerek kellettek, hanem ugyanennyire az a naiv elkötelezettség, amivel kitartott az elképzelései mellett, ha igazolta azokat az élet, ha nem. 2009 legvégén a családjával és nagy létszámú baráti-ismerősi körével elutazott a Tátrába, hogy ott szilveszterezzenek, és mellesleg másszanak is. A Poprádi házban laktak, egy csakis festőinek nevezhető tengerszem partján. A környék olyan volt, mint egy magashegyi játszótér: csúcsok, szikla- és jégfalak emelkedtek mindenfelé. Hiába voltak vagy harmincan, baráti hangulat uralkodott, és változatos felállású csoportokban barangolták be a környéket. Január másodikán, az utolsó nap a Poprádi ház feletti gerinc jégfalán másztak. Mivel estig meg volt némi idejük, Zsolt két kezdő mászóval – Hajdú Péterrel és Kamlusz Marcellel – nekivágott a jég tetejéről induló kuloárnak. Gyorsan, felmásznak a csúcsra, leereszkednek a másik oldalon, ami azért is jó lesz, mert Mécs Laciék pont ott jönnek majd lefelé a Tátra egyik csúcsáról. Ha a sok kezdővel mozgó csapatuknak szüksége van segítségre, akkor jól jön majd a társaságuk. A hó tartott, még biztosítani sem kellett, hamar felért a keskeny gerincre. Társai még másztak, míg ő körülnézett, és megállapította, könnyen le tudnak ereszkedni az alattuk induló folyosóban. Mivel a lejtő meredeken indult, a megérkező párosnak az javasolta, hogy kössék össze magukat. A gyakorlottabb Péter indult elsőként, a tapasztalatlan Marcellt középre vették, Zsolt pedig a gerincen állva biztosította őket, míg biztonságos helyre nem értek. Akkor elindult ő is utánuk. A terep nem volt olyan kompakt, mint a másik oldalon. Az északi falban jártak, ezért a hó nem fagyott össze, csak a felszíne kérgesedett be, és visszhangosat roppant minden lépésénél A lavinaveszély azonban elenyésző volt, elég hó sem volt hozzá. Tíz métert ereszkedett, a lejtő enyhült, már megfordult, hogy két lábra állva haladjon tovább, amikor gyenge hangokat hallott a többiek felől. Felkapta a fejét és látta, aztán rögtön érezte is, hogy felette elrepedt a hómező, és megindul lefelé az oldal Hasra vetette magát, csákányát gyakorlottan bevágta a felszínbe, így a fékezéstől kiszaladt alóla a megcsúszó réteg, és a firnbe kapaszkodva meg is állt. Rutinművelet volt, inkább izgalmas, mint veszélyes. Még össze voltak kötve, úgyhogy tudta, jön még egy rántás. A fiúkon is átrohan a hó, ők is fékeznek, az egészből pedig este jó sztori lesz, elmesélik, hogy rájuk ijesztett az a kis lavina. A kötél megrándult, erősen ráfogott a csákányra, hágóvasának körmeit belemélyesztette a hóba és várt, hogy felengedjen a feszültség. A kötél azonban nem lazult, megindult lefelé, a havat karmolva, mint a bádogtetőn a macska. Nem értette a helyzetet, miért nem fékeznek, hiszen akkor már rég túllennének az egészen, rajtuk is átszaladna a hó, és folytathatnák az utat. Egyre gyorsult, meglepő, kegyetlen súly húzta lefelé, de megfeszítette minden izmát, hogy tartsa ezt a hason fekvő, fékező pozíciót. Egyszer csak megpattant a lába, egy sziklába ütközött talán. Hágóvasának körmei mindenesetre már nem fogták tovább, és tudta, most kezdődik a zuhanás. Nem volt vészes a terep, ha az ember uralja a mozgását. De amikor csak úgy bucskázik lefelé, akkor egy ilyen helyen is a legrosszabbra kell felkészülnie. Háromszáz méterrel alatta volt a kuloár vége, ha addig nem sikerül megfognia magát, komoly következményekkel számolhat. Próbálta bevágni a csákányait a hóba, de hiába. A lábaival pedig valamiért egyáltalán nem tudott fékezni. Begyorsult, szikláról sziklára pattogott, forgott a sziklafolyosó falai közt, és tudta, itt már nincs más, tűrnie kell Olyan volt a helyzet, mint egy évtizeddel korábban a Nanga Parbaton, ahol ugyanígy adta át magát a sorsának. Egy-egy nagyobb ütés után bevillant, hogy ez vajon mi lehetett, mekkora a valódi baj. A tudat világosan, precízen működik ilyenkor, kívülállóként elemzi a helyzetet. „Vajon most már szétszakadtam? Ez az ütés darabokra zúzta a mellkasom, leszakította a vesémet?” Aztán hirtelen csak ez a hidegen precíz agyműködés maradt. A zajok elhaltak, a mozgás véget ért. Csönd. Robbanással felérő zaj volt, elemelte a fejét. A kötelük felakadt egy sziklán, úgy lógtak két végén, mint egy háromszemű cseresznye az ágon. Egyik oldalon a két sárc, a másik oldalon ő. Lassan de kegyetlen határozottsággal tértek vissza az érzések. A jobb lábára rátekeredett a kötél, feszítette, majd néhány másodperc múlva már azt érezte, felrobban a fájdalomtól. Megpróbálta kiszabadítani a végtagjait, de szánalmas kis mozdulatokra telt csak tőle. Társai már felültek, és szinte kedélyesen beszélgettek, jól vagy?, igen, megvagyok, hallotta. Azt hitte, szétszakítja a kötél, de nem csak mozogni, beszélni sem tudott. A tudatában visszhangzott csak, hogy álljatok fel, lazítsátok meg a kötelet, mert elpusztulok a
fájdalomtól. Mivel a tudatalatti energiákban nem hitt, csak a véletlen lehetett, hogy Péterék végül feltápászkodtak, amitől meglazult a kötél, és ő le tudta tekerni a lábáról. Megpróbált felállni, de úgy rogyott össze, mint egy köteleiről levágott marionettfigura. A jobb lába használhatatlan volt, lifegett a térde alatt. Bal lába épnek tűnt, csak valami furcsa, szúró érzést detektált a talpában, mikor ráállt. Nem fájt, az adrenalin jó, az adrenalin szépen elintéz mindent, bár tudta, a kegyelmi állapot csak néhány negyedórát tarthat, addig kell elintézni ami megtehető, utána már csak a fogait tudja majd szorítani. Mellé ért a két fiú, párkányt ástak a hóba, felvették minden ruhájukat, és felkészültek a várakozásra. Egyértelmű volt, hogy innen nem jutnak le segítség nélkül. Társai is nehezen mozogtak, Peti arcát csúnyán szétverte a zuhanás, válla lógott, talán kiakadhatott. Marcell pedig teste számos pontját fájlalta, össze is zuhant, csendesen rogyott le hátizsákjára. Elővették a telefonjaikat. Zsoltén széttört a képernyő, nem látszott semmi, Petién viszont nem volt térerő. Legyalogolt, hogy a völgy szá- jc 011 segítséget. Magukra maradtak, néhány percig szótlanul ültek, majd Zsoltnak eszébe jutott, hogy próbaképpen beüti a 112-es számot. Hamarosan angolul beszélt egy diszpécserrel, majd visszahívták a hegyimentők. A kommunikációt csak az nehezítette, hogy nem tudták a völgy nevét. Nem tartotta éppen nagy problémának, hiszen leírta számukra: a Rysy völgyéből másztak fel a gerincre, most a Vysoka vagy más néven a Tátra-csúcs van előttük. A mentők mégis értetlenkedtek, Közben Peti felhívta egy pesti barátját, aki tudta a Tátra-csúcson mászók számát. A lefelé tartó csoportból kivált Mécs Laci és még két társa, hogy egy órával később szerencsétlenül járt társaiknál legyenek. Ruhákat adtak rájuk, fájdalomcsillapítót nyomtak Zsolt szájába, pedig inkább attól félt, hogy elfagynak a lábai. Dörzsölte a combját, lábszárait. Minden mozdulata fájt, ahogy előredőlt, fájdalom hasított a mellkasába, jelezve, eltörtek a bordái is. Világos volt, hogy ha nincs rajta sisak és hátizsák, még súlyosabb sérüléseket szerzett volna. Mécs Laciék a kuloár aljáról villogtak a lámpáikkal. Onnan látszott a ház, és kivehető volt, ahogy megérkezik egy autó, majd egy csoportnyi fény lassan gomolyogni kezd a kékülő hegyoldalban. Besötétedett, keveset beszéltek, segítőik összeszedték szétszóródott felszerelésüket, és aztán már csak várniuk kellett. Négy órával a baleset után érkeztek meg az első mentők, majd több hullámban továbbiak, míg végül vagy negyvenen hemzsegtek körülöttük. Mielőbb menni kell, ez egy lavinás kuloár, kapkodtak a hegyimentők, bár Zsolt nyugtatta őket, hogy ami hó megmozdulhatott, az már alattuk van. Aztán berakták egy szánra emlékeztető hordágyba, beszíjazták, és elindultak a megmenekülés felé. Egy ideig eresztették, a mentők rutinosan
dolgoztak, rövid vezényszavak hallatszottak, és fél órával később lenn voltak a lankásabb részen. Nehéz terepen húzták, néha át kellett emelni egy kusza törpefenyőn, zötykölődött, de az egész nem volt kellemetlen. Melegség járta át a testét. Elpilledt, félálomba merült, próbált ébren maradni, hogy legalább figyelmével vegye ki a részét a munkából, de aztán feladta a kísérletezést. A fátyolos ködök közül sárga fény rántotta vissza. A házban voltak, Hilda hajolt fölé. Nem sírt, azt mondta, hogy aggódott, de most majd rendberakják. Zsolt sem izgult. Túlélte, lábai nem fagytak el, lélegzik, nem köp vért. A csontokat meg majd begipszelik. Nem zökkentette ki, amikor levették a bakancsait, és szembesült szétroncsolódott lábaival. Nyílt törés, suttogta valaki.
2. Szerencséje volt, hogy mindez a világ legkisebb magashegységében történt. Ha az ember a Tátra közepén mászik, akkor úgy tűnik, mintha a Himalája legmagasabb csúcsai közt járna, de a civilizáció mégis ott van tőle harminc kilométerre. Dzsipbe ültették, és valóban, egy óra múlva a poprádi kórházban feküdt a röntgen alatt. Hamarosan már sejtette, hogy nagyobb a baj, mint számította. Az orvosok csak stabilizálták, az egyik lábába helyeztek csak el egy keresztirányú vasat, hogy annál fogva húzhassák szét az összecsúszott csontokat. Akkor lepte meg az első fájdalom, amikor a mentőautóval elindultak Budapestre. A nővér odalépett, és egy határozott mozdulattal kirántotta a lábából a rudat. Zsolt sosem volt ájulós típus, de akkor jobb lett volna csendesen elveszíteni az öntudatát. Mire hazaértek, a média már az ő balesetétől harsogott. Kollár elintézte, hogy a baleseti sebészeten egy jó nevű orvos, Sárvári András vizsgálja. Újra a röntgen alatt feküdt, minden oldalról lefényképezték, miközben sziszegett az összetört bordáiból szétspriccelő fájdalom miatt. Amúgy nem nagyon kérdezte, hogy mit látnak. Megműtik, a csont összeforr, és néhány hónap múlva újra mászhat. Negyedikén reggel két begipszelt lábbal ébredt. A törzséből elágazó két fehér tuskó csak annyiban különbözött, hogy a jobboldaliból fémpálcák álltak ki, amelyeket egyetlen hosszú, lábával párhuzamos sín kötött össze. Sokáig nem volt ideje merengeni, mert megrohanták az újságírók. Nem lepődött meg az erőszakosságukon, egymáson átgázolva törtek az ágya felé, a kinnrekedtek pedig sorban álltak a kórterem előtt. Az egészet inkább viccesnek látta, mintha váratlanul kiderült volna, hogy ő valójában valami király, aki sorban fogadja az elé járuló médiamunkásokat. A felhajtás inkább a barátait akasztotta ki, akiknek a tévésekkel és újságírókkal kellett megvívniuk, hogy néhány szót válthassanak vele. Néha még Hildával is nehéz volt kettesben maradnia. Lajos megpróbált rendet tenni, és beosztani az interjúk rendjét, de Zsolt tudta, könnyebb egy csapat jetit társastáncra tanítani, mint megrendszabályozni egyetlen újságírót. Amúgy sem zavarta a helyzet, a napokon at tartó nyüzsgés elterelte figyelmét a kórházi hangulatról. Ezerszer elmondta ugyanazt a történetet, és türelmesen válaszolt minden bugyuta kérdésre. Inkább, mint hogy a bajaival foglalkozzon. Az antibiotikumok tönkretették az emésztését, fájt a gyomra, hasmenése volt, de még a vécére sem tudott kimenni egyedül. Nem a fájdalom viselte meg legjobban, hanem a kiszolgáltatottság. Az egész életét úgy rendezte be, hogy bármit megold egyedül, és most enni, inni, még vécére menni sem tudott egyedül. Inkább beszélt, mesélt, a múltra és a jövőre koncentrált, mert: a jelen hírei nem voltak vidámak. Sárvári doktor szerint a bal lábával minden rendben van, a jobb viszont nehezen gyógyul. Röntgenreaktív anyagot fecskendeztek az ereibe, ami kirajzolta: a véráramlás csak a bokájáig akadálytalan, onnantól viszont már csak a vékony, perifériális hálózat szállít kevéske vért a lábfejébe. Úgy tűnt, a törésnél megszakadtak az erek, és lábfeje haldoklott. Zsolt már értette, mi történt. Nem eséskor tört el ez a lába, hiszen a bokáját masszív bakancs védte. Mikor hason fekve, fékezve csúszott, megrántotta a rajta lógó két fiú, és a rájuk zuhanó hó súlya. De nem engedte magát, állva maradt, és az iszonyatos tömeg álltában összeroppantotta a bokáját. Nem egy sziklán akadt meg a lába, a törés volt az a pattanó érzés, ami után pörögve zuhanni kezdett. Az orvosok értágítókkal is próbálkoztak, ám a helyzet nem javult. Talán ha ott helyben, a baleset pillanatában elvégzik a műtétet, nem halnak el a fontos erek, de így nem sok esély volt. Sárvári doktor konzíliumot hívott. „Még sosem láttunk együtt ennyi nagy koponyát”, árulta el neki később az egyik ápoló. Sorban kimondták: amputálni kell. Egyikük hezitált csak, hogy talán mégis menthető a helyzet. „Ha sokat tornáztatom, dolgozom érte, és megműtik, akkor jó láb lesz?”, kérdezte Zsolt. „Hát, jó láb ebből sosem lesz, de azért nem hal el.” Egyértelmű volt a helyzet. Akkor inkább amputálják a jobb lábát. A megbeszélésen jelen volt az ország legjobbnak tartott amputáló orvosa. „Csinálhatjuk most?” kérdezte. „Persze, csak még telefonálnék egyet.” Felhívta Hildát, hogy közölje vele a hírt. Levágják a jobb lábát. Nem emlékezett pontosan, hogy reagált a lány, valószínűleg csendesen tudomásul vette. Már tolták be a műtőbe, hogy a következő élménye az legyen: Nedeczki Júlia és Mécs Laci állnak az ágya mellett. Nevetgéltek kicsit, hogy biztos a jó testrészét vágták-e le, majd újra elaludt.
3. Egy napot töltött az intenzíven, morfiumfelhőben. Csak egy momentum zavarta meg, a telefon, amit orvosa dugott az orra alá. Mivel nála nem volt mobil, az ő vonalán kereste a celeb riporternő, Liptai Claudia, akit azzal sem lehetett lerázni, hogy Zsoltot alig néhány órája műtötték. Egyenesen a reggeli műsorból, élőben hívták. Udvariasan válaszolgatott neki, majd délután visszakérte a telefonját Hildától, hogy ne az orvost zavarják az újságírók. Ahogy visszakerült a kórterembe, életritmusát újra az újságírók határoztak meg. Ha szenzáció lett, hogy a híres hegymászót baleset érte, hát kétszer akkora hír volt, hogy levágták a lábát. A médiajelenlét az egekbe csapott a kórteremben. Napirendje szerint korán ébredt, nyugodtan reggelizett, olvasgatott, Hildával beszélgetett, míg tíz óra tájban meg nem érkezett az első túláradóan nyájas, lezserül közvetlen és engedély nélkül is gyorsan helyet foglaló tévés, rádiós, újságíró vagy fotós. Közben rendszeres időközönként csörgött a mobilja. Láza néha negyvenfokosra kúszott, és elbódították a gerincbe kapott fájdalomcsillapítók. Olyankor elpilledt, és ha egyetlen diktafont sem dugtak az orra alá, aludt néhány órát. De még ilyen állapotban sem volt nehéz válaszolnia, hiszen annyira egyértelmű volt a helyzet. Meg amúgy is, mindenki ugyanazokkal a kérdésekkel jött. „Nem, nem zaklat fel, hogy elveszítettem a lábam. Amikor pörögtem, zuhantam a sziklák közt, meg is halhattam volna. A baleset után beszéltem Hildával, és mondtam, annak örülök, hogy élek. Bárhogyan is, de élek, és ez a lényeg.” „Igen, folytatni akarom a hegymászást. Ott van Szendrő Szabolcs barátom példája. Teljes életet él fél lábbal is, mászott expedíciókon sziklán, nem rossz az az élet, amit ő csinál. Nincs világvége-hangulatom. Ha a gerincem sérült volna, elmegyek valamilyen mozgássérült sportot űzni. Például vívni, azt lehet tolószékben is. De az orvosok biztosak benne, hogy talpra tudok állni.” Valóban, alig telt el két hét, és már a talpra állás volt a cél. Kapott egy kerekes széket, aminek köszönhetően véget ért az ágyhoz kötöttsége. Ennél is nagyobb segítséget jelentett Zsolt korábbi médiatűrése, az hogy a legrosszabb perceiben sem bújt el az újságírók elől. Címlapos megjelenéseinek köszönhetően könnyen kapott beutalót az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, ami presztízsintézményként nem a magyar, hanem a nyugat-európai egészségügy állapotát tükrözte. Az intézet feladata volt, hogy komplex módon, orvosi, pszichológiai és szociális foglalkozások révén segítsenek a betegeknek a visszailleszkedésben. A budakeszi erdők melletti épületeket úgy alakítottak ki, hogy kerekes székkel is teljes életet lehessen itt élni. Zsolt egyszeriben mar nem szorult senki segítségére, nem kellett ágytálazni, nem kellett vízért vagy ételért szalasztania senkit. Mintha visszakapta volna az életét. Figyelmességből a szobájába helyezték a vele együtt szerencsétlenül járt Hajdú Pétert. Egyetlen probléma az volt, hogy a megérkező beteget egyáltalán nem ismerte, ő ugyanis egy másik Hajdú Péter volt. A kórházi vezetés rögtön intézkedett, a névrokont elvitték, és hamarosan hegymászótársával beszélgethettek a Tátráról, mászásról, és a mindkettőjük előtt lebegő csúcsról: a gyógyulásról. Bár a baleset helyszínén úgy tűnt, Péter csak könnyebb sérüléseket szenvedett, végül nála is komolyabb töréseket diagnosztizáltak a kulcscsontjánál. Ahogy Zsolt a talpra állásért küzdött, úgy neki az volt a cél, hogy újra tudja mozgatni a karját. A balesetből a helyszínen még fájdalmairól panaszkodó Marcell jött ki a legjobban, ő néhány zúzódással megúszta az esetet. Az intézet stábja bizalmatlanul fogadta Zsoltot. Nem sokkal korábban volt ugyanis egy szinten celeb státuszú betegük, egy fiatal lány aki autóbalesete és lábamputációja miatt került a bulvárlapokba. Dongtak körülötte az újságírók, mint a legyek, ahogy bevonult az intézetbe; minden lépéséről beszámoltak. A lányt azonban kényessé és szeszélyessé tette a váratlanul jött figyelem. Nem volt szorgalmas, nem fektetett elég figyelmet a rehabilitációra, és végül nem is sikerült lábra állnia. Kerekes székben távozott. Hasonlót vártak a médiasztár hegymászótól is. Ő azonban csak később értesült a hideg fogadtatásról, ugyanis el volt foglalva új feladatával: hogy lábra álljon. Koncentrációját semmi sem zavarta meg, mert az intézetet mintha direkt a számára alakították volna ki. Gyógytornászok jártak hozzá, hogy felépített edzésprogrammal segítsék a talpra állást. Volt uszoda, és célja eléréséhez szükséges eszközökkel felszerelt tornaterem. Edzés után megmasszírozták. A felépülést támogató étrendet kapott. Mintha exkluzív felszereltségű expedíción lett volna, ahol nem egy hegy a cél, hanem történetesen a járás. Egy hónapig élt tolókocsiban. Sokan látogatták, és akik nem ismerték eléggé, azzal a döbbenettel távoztak, hogy Zsolt mintha nem bánná ezt a helyzetet. Vidáman fogadta barátait, és rossz érzés nélkül ment emberek közé. Időnként elhagyta az intézetet, hogy előadásokat tartson. Hatalmas figyelem fogadta mindenfelé, és nehézséget is csak az emberek túltengő segíteni akarása okozta. A lépcsőknél mindig tömegek ugrottak hozzá, hogy a kocsiját megemeljék, a karfájánál fogva. Zsoltnak már előre tiltakoznia kellett, a kerekes székek karfája ugyanis mozgatható, ha ott ragadják meg, egyszerűen csak kiborítják a földre. Újra elfogadta a meghívást a Fábry Show-ba, ahol nem ő, hanem a pikírt műsorvezető jött zavarba. Zsolt olyan természetesen beszélt a balesetéről és az amputációjáról, mint más egy tengerparti nyaralásról, kizökkentve Fábryt és a közönséget egyaránt. A riporter, aki korábban könnyed tréfákat faragott a hegymászásról, meghatódott. Csak Zsolt maradt közvetlen. Nem a hurráoptimizmus munkált benne, sem pedig beletörődő egykedvűség. Azért nem változott, mert meggyőződése volt, hogy hamarosan mászni fog. Nincs miért aggódnia.
4. Ott érte sokk, ahol a legkevésbé számított rá, otthon. Két hét után hazamehetett néhány napra. Hilda ugyan megszervezte, hogy a szomszéd segítse lehozni Zsoltot a házukig vezető szűk lépcsőn, de a nehézségek odabenn is folytatódtak. Míg az intézetben szinte teljes értékű embernek érezte magát, itt szembesült a korlátaival. Az apró házban lépcsők emelkedtek mindenfelé, a küszöbön is nehezen hajtott át, így ha a székben maradt, akkor egyetlen szobába volt bezárva, amikor viszont kiszállt, hogy keze segítségével, a padlón közlekedjen, házának civilizációs vívmányai váltak elérhetetlenné számára. Nem érte el a hűtőt, az asztalt, nehezen használta a fürdőszobát. Saját bőrén érezte, világa nem úgy van megszerkesztve, hogy ott láb nélkül is lehessen élni. Nehézséget jelentett, hogy Zsolt családját az ő távolmaradása miatt felkészületlenül érte a tél. Nem volt a házban elég tüzelő, Hildának pedig a gyerekkel kellett foglalkoznia, nem volt ideje fáért menni, fuvarozást szervezni. Zsolt látogatói mind azt kérdezték, miben segíthetnek, és ő mindig azt mondta: vigyenek tüzelőt a feleségének. A felajánlás azonban csak egy esetben lépett túl az udvariasság körén. A gyergyói hegymászóklub vezetője, Hargitai Szabolcs annak ellenére is, hogy évekkel azelőtt összekülönböztek, nagy rakás brikettel jelent meg a házuknál egy délután. Már egy hónapja élt láb nélkül, megszokta a kerekes széket, a kellemes délutánokat, amikor filmet néztek, vagy az amputált lábú amerikai hegymászó önéletrajzi könyvét olvasgatta. Tom Whittaker már az Everestet ostromolta a lapokon, amikor Zsolt új feladatot kapott. Lábra kellett állnia. Körvonalazódott az a jövő, aminek érkezésében annyira hitt. Eleinte járókerettel, majd mankóval sétált, és délutánonként a műlábakat gyártó és forgalmazó cégekkel tárgyalt. Már attól lekötelezettnek érezte magát, hogy a szakemberek ennyire komolyan veszik a problémáját, ezért kényelmetlen is volt versenyeztetni őket. Hiszen végül is amellett kellett döntenie, aki a legtöbbet és legjobbat kínálja. Neki pedig ez kellett, hiszen a Himalájában elég erős lesz az igénybevétel. Végül az Ortoprofillal állapodtak meg, mivel ott nem csak a kívánt protéziseket kaphatta meg, de a cég fejlesztőnek is felvette. A megállapodás szerint részmunkaidős alkalmazottként segít majd a tervezésben. Eleinte felfújható műlábát kapott, hogy megszokja testének új egyensúlyi helyzetét. A fejlesztést vezető gyógytornásznak szokatlan dolga volt mellette: noszogatás, bátorítás helyett vissza kellett fognia őt. Ha Zsolton múlt volna, kipróbálta volna a sétát, amint felállt, és kocogott volna, ahogy sikerült néhány lépést tennie. Fáradhatatlanul gyakorolt. Ez is ugyanolyan kihívás volt, mint a csúcs. Jól körülhatárolható, egyértelmű cél, amelynek eléréséért mindent bele kellett adnia. Ugyanakkor azonnali visszajelzést kapott a sikerről. Fejlődését az vetette vissza, amikor bal lábáról lekerült a gipsz, és kiderült, mennyire elgyengült az izomzata. De ezt is úgy fogta fel, mint mikor a kitaposott nyomot egy éjszaka betemeti a hó. Nincs más hátra, újra neki kell állni a munkának. Tornáztatta a lábát, a gyógytornász nyújtotta, feszítette, ami fájt, viszont érezhetően erősödött minden nappal. Kényelmes, olvasgatós élete véget ért: úszni járt, hidroterápiát végzett, tornateremben edzett, gyógytornásszal végzett gyakorlatokat. Ha pedig nem volt kötelező feladata, akkor fogta a mankóit és lépcsőzött. A szanatóriumi program kitöltötte az életét, és a továbbiak miatt nem nyugtalankodott. Még jól is jött ez, gondolta, időnként mindenkinek szüksége van arra, hogy kikapcsolódjon a napi pörgésből, a rengeteg telefonálásból, a megbeszélésektől, előadásoktól, utazásoktól sűrű napokból, amikor az életét a Google-naptára és a telefonja szervezi. Közben, ami a legfontosabb volt az életében, az vele maradt: Hildával a bajok csak még szorosabbra fűzték a kapcsolatukat. Mint egy újabb közös expedíció. Közben észrevétlenül azért kezdett visszakúszni mindennapjaiba a kinti élet. Megkereste két filmes csapat, hogy dokumentumfilmet készítenének a gyógyulásáról. Összeismertette a hasonlóan gondolkodó társaságokat, akik meglepetésére nem sokkal később munkához is láttak. Zsolt arra számított, majd a hegyekben tett első lépéseit veszik fel, hiszen a rehabilitációs intézetben nem sok érdekes történik. Járni tanul, küzd, műlábakkal kísérletezik. Próbálta őket meggyőzni, hogy későbbre tartogassák a nyersanyagot és energiájukat, de ők furcsa módon a hegyek nélkül is érdekesnek találták őt. Úgyhogy hagyta, ha nekik ez az izgalmas, ő nem akar beleszólni.
5. Szótlanul tűrte az elbocsátásával járó médiafelhajtást is. Újra nyüzsögtek körülötte az újságírók, plusz már egy filmes stáb is, de a nagyobb probléma amúgy is az volt, hogy fájt a lába a sok edzéstől, fáradt volt, az utóbbi napokban megerőltette magát. Hilda viszont késett, ő tehát csak állt a kamerák közt, és legszívesebben otthon lett volna a kislányával, a feleségével és a felpolcolt lábával. De mivel volt ideje, bemutatta, hogy már képes mankó nélkül lemenni a lépcsőn, aztán kétszer elköszönt az orvosától, a megfelelő felvétel végett. Végül befutott Hilda, és visszatért abba az életbe, amit negyed éve maga mögött hagyott. A házhoz közeledve elérzékenyült. Legutóbb a segítőkész szomszédjuk cipelte azon a lépcsőn, amin most egyedül bicegett le. Március közepe volt, friss, hűvös szél érkezett a dombok felől. Életük egy dologban változott meg gyökeresen. Beköltöztek hozzájuk a filmesek. Hilda eleinte neheztelt, hogy mindenhol ott voltak, amikor főzött, Gerdát fürdette, vagy amikor Zsolt futni ment, esetleg számítógépezett. Végül Zsolt meggyőzte, ha valakit tényleg az érdekel, hogy ő mit csinál otthon és hogyan biceg új lábával, hát legyen, ne akadályozzák meg őket ebben. Rájuk hagyták a dolgot, Hilda is elfogadta a helyzetet. Fél év kellett, hogy Zsolt újra elkezdje a hegymászást. Meglátogatták barátjukat, az osztrák Alpok lábánál élő Horváth Tibort. Úgy jelentek meg, mintha egy Gerald Durrell-könyv bohém szereplői lennének. Velük volt kislányuk, Gerda. Hilda szülei. Egy hatfős stáb, vágóval, hangmérnökkel, operatőrrel. Továbbá egy csomó rajongó, akik egy túraszervező cég szervezésében kísérték őket. Első csúcsuk egy birkalegelő volt a falu felett. A népes társaság végigvonult a meredek főutcán, amelynek végénél kidőlt a stáb fele. Az operatőr a mező közepén kapott napszúrást, így végül a rendező, Kollmann András és a producer, Tősér Ádám cipelték és kezelték a teljes technikai apparátust. Zsoltnak fájt a lába, leizzadt, érezte, hogy felszedett magára néhány kilót és erővel sem bírja jól, de amikor néhány órával később a dombtetőn álltak, háromezres csúcsok koszorújában, újra elkapta a leírhatatlan érzés: mennyire jó a hegyen lenni. A kísérletnek ezután jött a lényegesebb része. Tudta, hogy a felfelé kaptatásnál nagyobb megpróbáltatás az ereszkedés. Ezer métert kellett visszajönniük Ekkora szintkülönbség a hagyományos lábakat is igénybe veszi, a merev műlábbal azonban még sokkal jelentősebb a terhelés. Fogalma sem volt, hogy bírja-e majd a csonkja, amin a lábprotézise ül. A meredek lejtőn bicegve fájdalmak szurkálták, olyankor oldalt lépett, a síbotjaira támaszkodott, trükközött a lépéseknél. Távolról is látható volt, hogy baj van a lábával, de nem a látvány érdekelte, hanem a teljesítmény. Fontos volt kideríteni, mire képes. Egész héten kirándultak, megpróbált felmászni egy havas csúcsra is, ám olyan lassú volt, hogy végül nem ért fel. De nem esett kétségbe, mert most azt kellett megtanulnia, hogy meddig feszítheti a húrt. Nem a kínok aggasztották, hiszen a fájdalom személyes ismerőse volt. Az orvosok azonban figyelmeztették, hogy amennyiben túlerőlteti a lábát, a csonkja kisebesedhet, és hosszú időre képtelen lesz használni a műlábát. Ő viszont egy napot sem akart újra ágyhoz kötve tölteni. Sajátos módszert dolgozott ki az ellen, hogy a protézise feltörje a lábcsonkját. Rendszeres időközönként megállt, lecsatolta a műlábát, megtörölte az izzadt csonkot és a protézis illeszkedő végét. Lehettek éppen szeles sziklagerincen, vagy elegáns étteremben. Sokat beszélgetett Szendrő Szabolccsal, így neki már nem kellett begyűjtenie azokat a fájdalmas tapasztalatokat, amelyek révén egykori expedíciós társa megtanulta, hogyan másszon hegyet egy lábbal. Arra koncentrálhatott, hogy minél több helyzetben próbálja ki művégtagját. Sziklát mászott Erdélyben, a Békás-szorosban, és megmászta az Oltárkőt, azt a sziklatornyot, ahol harminc évvel korábban hegymászóvá vált. Nem volt az érzelmek embere, nem árasztották el emlékek, és nem vont párhuzamot akkori és mostani lépése közt. Az idő egyirányú folyamat volt számára, amiben előrefelé kell haladnia neki is, a visszatekintgetésnek nincs sok értelme. Erre megvoltak amúgy is az önként vállalkozók. Az újságírók fél évvel a baleset után sem szálltak le róla, követték a túráira, táboraiba, hogy beszámoljanak a szenzációról: a féllábú ember továbbra is hegyet mászik. Furcsállta ugyan, de beletörődéssel tűrte a rohamot. És értetlenül állt a mindegyikük által feltett egyenkérdés előtt is: Nem gondolja, hogy a baleset után át kellene gondolnia az életét, hogy a hegymászás helyett más célokat válasszon magának? „Ezek az emberek vajon úgy gondolták, hogy eddig ész nélkül éltem az életem, és harminc éven keresztül nem tűnt fel, a hegymászásban vannak veszélyek?”, csóválta ilyenkor a fejét. Nem akart átgondolni semmit. A halál lehetőségével mindig is számolt, a tragédia leheletével már a Nanga Parbaton találkozott, amikor kontrollálatlanul zuhant lefelé a világ egyik legveszélyesebb nyolcezresén. Akkor sem arra gondolt, hogy feladja, hanem hogy még jobbnak kell lennie. Harmincévnyi hegymászást csak úgy lehet túlélni, ha az ember észben tartva a lehető legrosszabb következményt is, tudatosan cselekszik. Zsoltot nem billentette ki egyensúlyából a médianyomás, hogy úgy döngtek körülötte a firkászok, mintha Brad Pitt testvére lenne. Közömbös maradt a hírnévvel szemben. „Nem kell törődni velük – magyarázta egyszer a riporterek miatt feldúlt Hildának. – Hülye, aki celeb akar lenni, mert az később rosszul viseli, ha hirtelen elfelejtik az újságok. De az is baj, ha nem akarsz celeb lenni, és menekülsz előle, mert akkor meg ez keseríti meg az életed. A legjobb nem foglalkozni az egésszel, sem azzal hogy híresség vagyok, sem azzal, hogy nem vagyok az. Inkább csináljuk azt, ami a mi dolgunk.”
6. Dolguk pedig volt. Folytatták a baleset miatt félbemaradt házbővítést. Felhúzták az Erdélyből érkezett faházat, szigeteltek, festettek, ablakokat építettek be, és egy hajnalban, a tetőn állva, kalapáccsal a kezében, arra eszmélt, hogy visszatért az életbe, amit január másodikán maga mögött hagyott. Felkereste Kollár Lajos is, hogy végre komolyan is tárgyaljanak a hónapok óta pedzegetett expedíció tervéről. A csapat a tavaszi készülődést Zsolt betegsége miatt fújta le, és most olyan célt választottak, ahol eséllyel indulhat a „Magyarok a világ nyolcezresein” program legsikeresebb mászója. „Rehab expedíció”, talált hangzatos nevet uj céljuknak Lajos. A Cso-Oju megmászását vetette fel, mivel a tibeti nyolcezrest az egyik legkönnyebbként tartják számon, technikai nehézségek helyett a mászóktól csak kitartást igényel. Zsolt nem hezitált, egyértelmű volt, hogy felépülésének következő lépcsőfoka egy himalájai mászás lesz. A felkészülés már nemcsak futást és sok hegymászást jelentett, hanem egy magashegyi mászásra alkalmas lábat is terveznie kellett. Bár több, műlábbal mászó alpinista is ismert volt a világban, eszébe sem jutott felvenni velük a kapcsolatot, a saját tervezésben hitt inkább. A műlábas cégnek nem sikerült olyan sílábat szereznie, amelynek lapos lábfejére lehetett rögzíteni a kötést, ezért egy sztenderd lábfejet rendeltek, és ráöntötte műanyag bakancsának héját. Augusztus közepén nagy reményekkel vágott neki a Monte Rosának jelen sorok szerzőjével, valamint egy operatőr társaságában. Ez volt a főpróba, mert hetekkel később már Tibet felé utaztak. A kísérlet azonban tragikusan sikerült. A bakancs nehézzé tette a lábat, bizonytalanul mozgott vele, botladozott a köveken, és az ormótlan protézis estére feltörte a csonkját. „Szerencsére a társaságot ez nem zökkentette ki, jól haladtunk, igaz, a csúcsra végül is nem tudtunk felmenni”, emlékezett vissza, bizonyítva végletesen optimista hozzáállását. A szerző Zsolt szubjektív megítélésével ellentétben ugyanakkor riadt tekintetekre és aggodalomra emlékezett vissza. A túratársak vívódtak, amikor Zsolt a morénán botladozott, vagy a havas lejtőn csúszkált. Az empátia arra ösztökélte az embert, hogy kezet nyújtson az összeszorított foggal küzdő mozgássérültnek. Ugyanakkor vissza kellett fognunk magunkat, hiszen mégiscsak egy neves hegymászóval volt dolgunk, aki heteken belül a Himalája vad körülményeivel harcol majd. Minden formaság nélkül kívántunk neki szerencsés utat. Zsolt hazaérkezve még gyorsan újratervezte hegymászólábát: a bakancsát könnyű szivacshabbal bélelte ki, hogy legalább a súlyából lefaragjon valamennyit. Érezte, hogy újra kellene gondolnia a koncepciót, de nagyobb fejlesztésre nem volt ideje, mert augusztus 29-én találkozója volt csapattársaival Ferihegyen.
2010 – Cso-Oju 1. Úgy indult a Cso-Ojura, mintha az első himalájai expedíciójára készülne. Megvoltak az ismeretei, akárcsak annak a lelkes kezdőnek, aki rengeteget olvasott a vágyott hegycsúcsairól, ám bizonytalanul tekintett a jövőbe. Bírni fogja? Milyen problémákkal szembesül majd, és azokat miként fogja megoldani? Az expedíció jórészt ismeretlen tagokból állt, ami nem zavarta, mert vele volt Horváth Tibor, akivel az osztrák látogatásai és közös túrák során is jól megértették egymást. Kollár Lajos volt velük még a régi csapatból. Csatlakozott hozzájuk a Zsolttal egyidős hegymászó, Szlankó Zoltán. Mécs Laci néhány nappal később utazott utánuk Katmanduba, két olyan taggal akiket ő szervezett be hegyivezetői munkája révén: az ötvenhez közeledő Gál László és a negyven feletti síoktató, Wetzl Péter kísérték. A csapatot a csak túrázni szándékozó Kelemen Ferenc, és két filmes, Kollmann András és Tóth Zsolt tették igazán vegyessé. A filmesek miatt találkozott Katmandu és a hegymászás új arcával. Nekik ugyanis oxigénre volt szükségük, hogy a nagy magasságokban is kísérni tudják a hegymászókat. Amikor a jól ismert hegymászóboltokban megemlítették, hogy oxigénre van szükségük, a kereskedő hátra vezette a társaságot. A sikátorból nyiló, félhomályos raktárban plafonig rakva álltak a palackok, a hegymászás különböző korszakaiból. A legjobbnak tartott, narancssárga orosz darabok, meg amerikai, japán, koreai típusok, változatos méretben, színben, és a használat különböző szintű jeleivel. Katmanduból esőáztatta, sáros utakon, döcögtek a kínai határ felé. Vízmosásokon, leszakadt útszakaszokon, esőáztatta dzsungeleken vágtak át. A kaland azonban addig tartott, míg igazán közel kerültek a hegyekhez. A határtól a harmadik világbeli csapások tökéletes minőségű műútra váltottak, és csak a korábbi expedíciókon megszokott bürokrácia emlékeztetett arra, hogy egy térkapun keresztül nem Svájcba, hanem a világ egyik leghatékonyabb diktatúrájába, kaptak bebocsátást. Sikeres Everest-mászásakor járt a vidéken utoljára. Dzsippel száguldottak Tibet mélyére, és a kínai szervezés megoldotta, hogy a figyelmetlen szemlélőnek, ne tűnjön, fel a vidék áldatlan helyzete. Nyalam városa, amely egykor a letarolt tibeti házak helyére felhúzott szocreál betonbarakkokból állt, újra tradicionális településnek tűnt. Persze csak ha távolról, hunyorogva nézték. A tibeties jegyekkel ellátott hotel vasbetonból épült, és toronyház magasságú volt. A fűtetlen, rideg szállodában egy ideig a bőséges étkezéssel szórakoztatták magukat, a rengeteg kínai csatorna közt szörföltek, majd magukra öltötték a minden szobához járó, rikító színű nejlonotthonkákat és abban ijesztgették.egymást a. folyosókon, így futottak bele az Explorers csapat tagjaiba, Klein Dávidba, és az akkor már akklimatizációs problémákkal küzdő Ács Zoliba, akik a Sziszapangmára igyekeztek Rövid találkozó volt csupán, a két csapat viszonya az utolsó, 2003-as közös expedíció óta inkább hűvös volt. Zsolték másnap reggel amúgy is indultak tovább, igaz nem a Cso-Oju, hanem az Everest alaptáborába. Egykori táboruk ugyanis 5300 méter magasan volt, könnyen megközelíthető helyen, így gyors és könnyű akklimatizációs lépésnek tűnt itt tölteni egy rövid időt. Arra azonban nem számítottak, hogy ennyire könnyű lesz ez a lépés. A hegy közelében várták, hogy mikor térnek át az ismert kőútra, amin csak dzsipek képesek felkapaszkodni. Akkor értette meg, hogy mekkorát változott a vidék, amikor még mindig a jó minőségű műúton haladva megpillantotta a Rongbuk kolostort. A kínaiak szinte az Everest lábáig vezették fel az utat. A kolostor felett kis hotelt húztak fel, körülötte pedig nejlonlapokból álló bódéváros terpeszkedett. A buszok idáig hozták fel a turistákat, akik elvegyülhettek a nejlonsátrak közt. Némelyikre a „hotel”, másokra a „restaurant” vagy a „souvenir” szavakat mázolták tel. Kívül fóliát lengetett a szél, belül padok és jaktrágyával működő kályhák álltak, amelyek mellett tibeti ékszereket, sült krumplit vagy rizstésztát árultak. A lehangoló település felett egy épülő mobilátjásztó-állomás vasállványzata magasodott. Meg a Mount Everest, amelynek látványa mégsem hatott lelkesítően a csapatra. A hirtelen emelkedéstől kótyagosak voltak, volt, akinek a feje fájt, mások hányingerre panaszkodtak, Zsolt csak erőtlennek érezte magát. De ez természetes, mondogatta, majd megszokjuk. Elvetették tervüket, hogy még aznap magasabbra túrázzanak. Az egyik benzinfőzőktől szmogos nejlonétteremben üldögéltek, a két tibeti szakácslánnyal viccelődtek, és várták, hogy elmúljon fejükről a szoros vasabroncs. Este hamar visszavonultak a szállodájukba, és ágyba zuhantak. Zsolt éjjel zajokat hallott, de olyan kába volt, hogy még a szemét sem nyitotta ki. Reggel derült ki, hogy a csapat trekkingese rohant ki éjjel pisilni, de közben valaki bezárta a hotel ajtaját, és Kelemen Feri kinn rekedt az ötezer méteres magasság kegyetlen hidegében. Dörömbölt, mert érezte, alsónadrágban nem sok esélye van a túlélésre, de sokáig úgy látszott, az expedíció már az elején és a legváratlanabb helyen tragédiába torkollik. Végül valaki feltápászkodott és megmentette. A társaság reggelre sem került jobb állapotba. Zsolt a reggelinél még arról beszélt, hogy feltúrázik a Horbein-kuloár alá, az alaptáboron túlra. Az egy szép séta, jó akklimatizáció, magyarázta, de valójában még mindig motoszkált benne évtizedes terve, hogy egyszer majd megmássza az északi fal rettegett útját. A meredek bevágást nézegette már az 1996-os expedíción, és 2002-ben szinte el is indult benne. A valóság egyelőre azonban nem kedvezett az extrém mászásnak. Már a Rongbuk feletti morénagerincen szétszakadt a társaság. Rosszkedvűen vonszolták magukat előre a nyúlós ködben, és bár Zsolt ment az élen, egyértelmű volt, hogy az alaptáborba sem érnek el. Csak Horváth Tibi volt lelkes, ez volt élete első expedíciója, felvillanyozta, hogy a világ legmagasabb hegye felé tartanak. A társaság kora délután visszafordult. Lefelé tartva botlottak bele a lemaradtakba, akiket útközben letartóztatott a kínai katonaság, de miután kiderült, hogy nem Tibet elszakadásáért küzdő gerillák, hanem őszi légyként kóválygó hegymászók, elengedték őket. A két filmes volt a legrosszabb állapotban, falfehéren botladoztak a sor végén. A délutánt nem a hotel bárjában töltötték, már csak azért sem, mert ilyen több száz kilométeres körzetben nem volt. Bedőltek ágyaikba, és csak sovány vacsorájukat elfogyasztani keltek fel.
2. Zsolt néhány nap nyugalomra vágyott, de az éjszaka nem volt pihentető, másnap pedig indultak a Cso-Oju felé. Dzsipjeikkel visszaereszkedtek a széles tibeti fennsíkra. Nyílegyenesen utakon szelték át a szél korbácsolta, ritkás füvű síkságot. A végtelennek tetsző tájon semmi nem mozdult, úgy tűnt, mintha Tibet a világ többi részéhez képest tényleg közelebb lenne az időtlenséghez. Néha bő ruhás, jakszőr ködmönbe burkolózott tibeti pásztorok mellett száguldottak el, akik hosszasan néztek a konvoj után. A valóságba, csak az alaptáborba érkezve zuhantak vissza. A 4700 méteren fekvő zöld mezőn már álltak a sátraik és a konyhasátruk. Csak le kellett ülniük, és a személyzet, már hozta is az ebédet. De nem ez volt az egyetlen luxus. A kínaiak egy kőépületet is felhúztak a műúthoz közeli táborban. A félhomályos helyiségbe lépve Zsolt úgy érezte, egy Tibetbe telepített vadnyugati film jelenetét látja. A házban állt a füst, kínaiak kártyáztak egy asztal körül, és ahogy felnéztek, látni lehetett, hogy egyikük sem józan. Összekötő tisztjük bizonytalanul felállt, és a pultra mutatott, hogy nála lehet venni sört meg pálinkát, de vannak jó hegymászó felszerelései is. Kifordult a helyiségből. A bizarr kunyhó nem sokáig rontotta a hangulatukat, mert másnap a megérkező jakokkal és jak hajcsárokkal elindultak a felső alaptáborba. A jakok azok az állatok, amik ha nem a valóságban léteznének, akkor csakis A csillagok háborúja egy egzotikus bolygóján lennének elképzelhetők, A tagbaszakadt, csupa izom, félig vad, loncsos kérődzőket sem viselkedésük, sem felépítésük nem jámbor teherhordóknak predesztinálta. A zsíros hajukat befonva hordó tibeti férfiak is úgy bántak velük, mintha egy falka oroszlánnal kellene elszállíttatniuk az expedíció felszerelését. Óvatosan málházták fel a mogorva állatokat, és minduntalan félreugrottak, ha azok váratlan mozdulatot tettek. Késő délelőttre mindegyikük hátán csomaghalmok magasodtak, és a. menet elindult a völgy irányába. Kétnapos, könnyű út lesz, magyarázta vezetőjük. Zsolt pihenni szeretett volna, és örült, hogy könnyed sétával juthat el végcéljukhoz. Az ösvény azonban minden órával egyre meredekebb lett. Egy ideig döngölt földúton haladtak, amelyen motorokkal száguldoztak a helyiek. Jövetelüket visító zajok jelezték. Ami az európai városok külső kerületeiben az autóalvázra szerelt kék fény, az itt a motorbicikli tankjára erősített mp3-lejátszós boombox volt. A tibetiek pendrive-ról bömböltetett helyi slágerekre motoroztak fel-alá a pusztában. A felvert por még akkor is hosszasan emlékeztetett rájuk, amikor már rég elhaltak a turbófolk hangjai. Zsolt fáradt volt, és úgy érezte, fenségessége után a tibeti fennsík felvillantja az összes rossz tulajdonságát. Hideg, száraz szél csapott le rájuk, vadul égette a nap, miközben fáztak az ujjai. Az este sem hozott megnyugvást. Egy mocsaras, bűzös réten táboroztak le, birka- és jakürülék halmaira állították a sátraikat, aminek köszönhetően az étkezősátorban olyan gyomorforgató szag terjengett, hogy a társaság alig evett valamit. Este pedig megérkeztek a környék pásztorai, hogy felkeressék a mező szélén álló, lehangoló bódékocsmák valamelyikét. Elcsigázva kúsztak be sátraikba, de még ilyen helyzetben is feltűnt, hogy az operatőr különösen rosszul viseli a megpróbáltatásokat. Állítólag ez volt a könnyebb nap. Másnap már nem voltak illúzióik. A táj nem változott, a poros, motorbiciklikkel is járható úton gyalogoltak tovább. Néha jól felszerelt katonai táborok mellett haladtak el. A drótkerítésen belül szépen karbantartott barakksorok, takaros ösvények, szélkerekek és őrtornyok látszottak. Innen lövik a tibetieket, akik a közeli völgyön keresztül Nepálba próbálnak menekülni. A hágó túloldalán, a gleccsermezők alatt ugyanis már a Kumbuvölgy kezdődik, ahonnan az expedíció szakácsa is származott. Szerencséjének köszönhetően ő legálisan térhet majd vissza a szabad világba. A vánszorgás kínját enyhítette, hogy mellészegődött Tibi. A fiú még a nehéz körülmények közt is vidám volt, tájékozott és kellemes beszélgetőpartner. Régi vágya vált valóra, éveken át csak álmodozott a Himalájáról, Erőss Zsoltról olvasott, ismerte a kalandjait, ismerte a hegyeket, és most együtt gyalogolnak egy nyolcezres hegy alaptáborába. A patakon átkelve megszűnt az út, és meredek, mozgóköves, kellemetlen terepen haladtak tovább. Rég volt ilyen rossz felmenetük, magyarázta Zsolt. Pedig a kétnapos gyaloglás amúgy rövidnek számított, volt, amikor egy hétig is kellett túrázniuk. Most azonban figyelnie kellett, hogy egy rossz lépés miatt a protézise ne törje fel a lábát, és félóránként le is kellett vennie, megtörölni. Időnként jakcsordák jöttek szembe, terhek nélkül, jelezve hogy több expedíció is elérte már az alaptábort. Végre az alacsonyan függő, szürke felhők alatt színes pontokat pillantottak meg: a felső alaptábor. Hiába érték el a sátrakat, nem rogyhattak le, hátizsákjukat a földre dobva. Az alaptábor akkora volt, mint egy kisebb falu. Fél órán keresztül vánszorogtak a sátrak közt. A Cso-Oju a legnépszerűbb nyolcezres volt, kereskedelmi expedíciók sora szervezett ide túrát a nagyravágyó bankszakembereknek, reklámguruknak, és a fejlett világ gyors, igaz limitált hatósugarú hírnevet kergető kalandorainak. A végtelennek tűnő táborban vánszorgók helyzetét az extrém magasság is rontotta. A hegy lábánál fekvő tábor ugyanis 5700 méter magasan volt, magasabban, mint a legtöbb helyen az első tábor. A Mont Blanc csúcsánál közel ezer méterrel magasabban álltak a sátrak. Közben rákezdett a havazás, és a táboron átszelő túra lidérces álommá vált. Mintha egy végtelenül ismétlődő filmben gyalogolnának, hasztalan reménykedve, hogy egyszer kikerülnek az időhurokból. Végül csak megpillantották ismerős teherhordóikat. Itt senki nem állította fel a táborukat, mint a nepáli túráikon megszokták. Hevenyészve felhúzták a sátraikat, és végre beájulhattak a hálózsákjaikba. Amióta elindultak, folyamatosan úton voltak, semmire nem vágytak jobban, mint hogy néhány napig ugyanazon a helyen hajtsák álomra a fejüket.
3. A pihenés helyrerázta a csapatot. Egyedül az operatőr pulzusa nem normalizálódott, így végül úgy döntöttek, vonuljon le ő is a civilizációba visszatérő trekker társukkal. Zsolt izgatottan várta a hegymászás kezdetét, amikor kiderül, hogy visszatérhet-e a magashegyi mászáshoz. Az első táborba vezető út nem volt nehéz, olyan sok mászó járt fel-alá, hogy szabályos ösvény vezetett a hegyre. Ennek ellenére a menet kivett belőle minden erőt. Csúszkált a jégen, billegett a köveken, csak erőből tartotta magát, erősen támaszkodva a túrabotjaira és ép lábára. De még nehézségei ellenére is lehagyott néhány kereskedelmi expedíciós tagot. Szlankó Zoli és Horváth Tibi eltűntek felette a hegyoldalban, és egyedül küzdött a gleccser feletti morénalejtő billegő köveivel. Lehangoló, monotóniatűrést és kitartást követelő terepen haladt. Még a bakancsot sem kellett felvenniük, sportcipőben érték el az első tábort. Hatalmas, morénás terület húzódott előttük, sátorhelyet azonban mégis nehezen találtak. Annyian voltak a hegyen, mintha egy különleges helyre telepített nyári fesztiválon járnának. A hangulat is olyan volt, mint egy hosszabb buli utolsó napján. Elgyötört arcú emberek bóklásztak a sátrak közt, mindenfelé szemét, üres oxigénpalackok úszkáltak a kis gleccsertóban. A látvány megdöbbentő volt. A magashegyi mászás hangulatának változása évek óta érzékelhető volt, de amit itt tapasztaltak, új korszakot jelentett. Az a cirkusz, ami eddig az alaptáborokig jutott, most már a hegyen folytatódott. Az alaptábor és az első tábor közt folyamatosan ingáztak a teherhordók, hogy elegendő élelmet és kényelmi felszerelést hordjanak fel a kereskedelmi expedícióknak. Csak a 6100 méteres magasság hatása nem változott. Nehézkes mozdulatokkal ástak maguknak sátorhelyet a havazásban. Reggel pedig egyikük sem volt éhes, sem pedig kipihent. Reggeli helyett összepakoltak és délben már az alaptáborban voltak. Zsolt rögtön a konyhasátorba ment, lecsatolta a lábát, és hámosító krémmel vette kezelésbe meggyötört csonkját. Ha felsebesedik, nemhogy mászni, de menni sem fog tudni, úgyhogy nagyon kellett vigyáznia. Néhány napig szinte ki sem mozdult a közösségi helyiségből, csak este bicegett el a sátráig. Elégedetten látta, hogy a lába gyógyul. A hosszabb pihenés nem zavarta, mert a táborban jó volt a hangulat. Tiborral beszélgettek, a laptopján a fotóit szerkesztette, és mivel nagy volt a csapat, mindig történt valami érdekes. Megérkezett Mécs Laci, Gál Laci és Wetzl Péter is, egy serpával, aki az egyedül maradt filmesnek segít majd a hegyen. A derült idő érkeztével a szokásos forgatókönyv szerint Zsolt, Szlankó Zoli, Tibi, Kollmann Andás és a serpája elindultak a kettes táborba. A nehézségek már egészen alacsonyan elkezdődtek. A gleccseren kiderült, hogy hiába tartottak hosszú pihenőt, Zsolt lassú volt, nehezen mozgott, nyoma sem volt annak az erőnek, ami más expedíciókon hajtja. A többiek is nehezen vánszorogtak. Az időjárás nem lelkesítette őket, a szürke égbolt néha lassú havazással burkolta be a tájat, hogy időnként úgy tűnt, inkább valami szűk folyosóban gyalogolnak, nem a tágas Himalájában. Nem is érték el a 7100 méteres kettes tábort, egy hosszú és lankás hólejtő végén, a 6800 méteres köztes táborban éjszakáztak. A csomag nélkül, serpájával mozgó filmes jutott csak feljebb. Már akkor kapta a hírt a táborállításról, mikor 7000 méter környékén járt. Így Kollmannék végül egy nehéz éjszakát töltöttek odafenn, amely arra volt jó, hogy megfigyelje: a serpákat ugyanúgy gyötri a magasság, mint az európai halandókat. Éjszaka állandósult a havazás, és a csapat megbeszélte, hogy visszavonulnak. Rádión értesítették Kollmannékat, akik nem sokkal később megjelentek ideiglenes táboruknál. Mécsékkel az egyes táborban találkoztak, és az egész csapat egyszerre ereszkedett vissza. Az út fájdalmasabb volt, mint korábban. Minden egyes lépésnél ütést kapott a csonkja, igyekezett finoman lépni, de ezt a hegyen legtöbbször nem lehet megtenni, hiszen az elsődleges, hogy ne csússzon ki és a lába rendesen kapszkodjon meg a hóban, a köveken. Bakanccsal kiegészített műlába nehéz volt, gyötörte, csavarta az érzékeny amputált részt. Szeme előtt a sátra és a közösségi helyiségük lebegett, ahol kényelmesen felrakhatja a lábát egy székre, és pihenhet. Kínlódva, és halálosan kimerülten érte el a tábort.
4. Szinte szerencseként élte meg, hogy a havazás állandósult, és egy hétig ki sem lehetett mozdulni a sátrakból. Beszorultak az étkezősátorba, megnézték A Karib-tenger kalózai nak összes részét, melyeknek szórakoztató faktorát csak növelte Lajos átkozódása. Az expedícióvezető a polgári életben színházban dolgozott, igaz hogy adminisztratív munkakörben, ügyelőként, de még így is a magas művészet kérlelhetetlen elkötelezettjeként szállt síkra a popkultúra ellen. A fennmaradó időben a tagok intenzíven blogoltak. Volt saját oldala Mécs Lacinak, Horváth Tibinek és Gál Lacinak, és mindegyikük örömmel olvasta fel az aznapi beszámolóját. Zsolt jól szórakozott, de a vidám sorok el is bátortalanították. „Én nem tudok ilyen vicceseket írni, meg a többiek jobban, érthetőbben foglalják össze az eseményeket – magyarázta Hildának, hogy miért ritkultak meg a levelei. – A blogokból minden kiderült, én meg jól vagyok, és hallom, otthon is minden rendben, nincs miért izgulni.” A hosszú tétlenséget kihasználva négyen lementek egy napra pihenni az alsó táborba. Zsolt nem tartott velük: „Igaz, hogy az 5700 méteres tábor magasan van, de ilyen rövid idő alatt nem lehet feltöltődni”, érvelt a passzivitás mellett. Míg a többiek napokra eltűntek, ő arra koncentrált, hogy a lába jó állapotba kerüljön a csúcsmászásra. Keveset mozgott, az alacsony oxigénszint miatt kellemes volt lelassulni, krémezgetni a csonkját, miközben a csúcstámadáson mélázott. A tespedésből nem a jó idő rázta fel, hanem a szomszédos kínai expedíció nyugtalanító lépése. A tábor legnagyobb expedíciója vállalta magára, hogy a csapatoktól beszedett díj ellenében kifeszíti a csúcsra jutást segítő köteleket. A kereskedelmi expedíciók korszakában a legtöbb mászó már csak akkor lépett a hegyre, ha a csúcsig húzódott az eltévedést és esést megakadályozó kötélrendszer. Még tartott a rossz idő, de már útnak indítottak a magashegyi munkásokat. És ahogy várható volt, lavina sodorta el a serpákat. A tábor felpezsdült, egymás sátraiba jártak át friss információkért. „Nem lehet tudni, hányan haltak meg.” „A kínaiak kivárják a havazás végét.” „Mégsem várnak, mentőcsapatot indítanak.” Végül megnyugtató hírek csordogáltak. „Nem történt tragédia. Négy embert hoznak le a hegyről.” A szerencsétlenül jártakat egy lhászai kórházba szállították végül.
5. Újabb hét vesztegelés után végül egy reggel kristályosan tiszta ég alá léptek ki a mászók. Kezdődhetett a mászás. Pontosabban annak első lépései a félbeszakadt kötéllánc kiépítése. A kereskedelmi expedíciók serpákat adtak a kínai csapatnak, hogy befejezhessék a munkát. A körülmények nem voltak ideálisak. A rengeteg friss hó felső rétege fagyott csak össze, bizonytalan, könnyen megcsúszó felszínt alkotva. De a kuncsaftok hegymászásra fizettek be, és ehhez kellettek a. kötelek. Néhány nappal később Zsolt is elégedetten figyelte a távolban, a csúcs alatt mozgó apró, fekete pontokat: a köteleket hószögekkel rögzítő serpacsapatot. Mire a magyarok odáig jutnak, kitapossák a nyomot, lesznek kötelek és a hó is leülepszik. Az alaptáborban már mindenki a hágóvasát élesítette, mikor újabb sokkoló hír érkezett. A fent dolgozó serpákat is elvitte egy lavina. Az információk kínosan lassan érkeznek ilyenkor, és órák teltek el, mire kiderült, hogy csodás módon ezúttal is elkerülték a tragédiát. A teljes történet csak akkor állt össze, amikor egy nappal később betrappoltak a feldúlt serpák. Már a felső régióban rögzítették a köteleket, amikor az egyik hószög alatt elvált a kérgesre fagyott lejtő, és a gyilkos deszkalavina elragadta a csoportot. Szerencséjükre mindnyájan rögzítették magukat a kötélre, és a legfelső biztosítási pont sem szakadt ki, így a hó kirohant alóluk, ők pedig ott maradtak a kötélen lógva. De nem folytatták a munkát. Erőltetett menetben menekültek le a hegyről, és még magashegyi bakancsaikat sem vették le, amikor bejelentették, nem mennek fel többet. Az alaptábor magashegyi munkásai összefogtak, és együtt mondták ki: a hegy most életveszélyes, az időjárás rossz, több serpa nem kockáztatja az életét. A döntés nem csak számukra jelentette a szezon végét. A kereskedelmi expedíciók a kötelek hiányában reflexszerűen a levonulás mellett döntöttek, és néhány nappal később a felére zsugorodott az alaptábor. Az expedíciózás pszichológiailag kritikus pillanata ez: tömegek csomagolnak össze, és ettől még a szélsőséges optimistákon is úrrá lesz a kétség. Talán igazuk van, és mostantól jobb esetben az időt fecsérelik, de az is lehet, hogy az életükkel játszanak? A sátrak közt állva beszélgettek, az előnyöket és a kockázatokat vették sorba. Nyilván nem véletlen, hogy sorban vonulnak le a hegyről a mászók. „Mások tapasztalata alapján nem akarok döntést hozni”, zárta le a tépelődést a Zsolt. Nem a megérzéseiben bízott, egyszerűen azt a taktikát követte, hogy amíg van lehetőség, próbálkozni kell. Az időjárás is javult, és aki alapvető alpesi hegyi tapasztalatokkal bírt, az már el tudott indulni a csúcsra. A tömeges levonulás ellenére is népvándorlásra emlékeztető menet lódult meg a csúcs felé. Zsolt megdöbbenve vette észre, hogy hiába megy harmadszorra a hegyre, a formája nem javult. Egy orvos szemével az állapota nem volt aggasztó. Még csak kilenc hónapja élt egy lábbal, miközben a rehabilitáció ideje egy-másfél év szokott lenni. Ő maga sem volt elkeseredve: „A kereskedelmi expedíciók mászói haladnak ilyen tempóval – gondolta –, és sokan el is érik a csúcsot. Nekem is van esélyem.” Az expedíció többi tagja sem volt jó kondícióban. A többhetes tétlenség elgyengítette őket, az 5700 méteres magasságban töltött hosszú idő pedig nem csak az erejüket, de mintha a motivációjukat is tönkretette volna. De nehéz volt úgy küzdeni a csúcsért, hogy szemből közben folyamatosan érkeztek a felsőbb táborok felszerelését leszállító serpák, és a levonuló hegymászók. A 6800 méteres köztes táborban jártak, amikor egy japán expedíció elkeserítő hírt hozott. 7500 méterről fordultak vissza. Már átmásztak a nehezebb részen, a sziklapadokon, ahonnan lankás hómezők vezetnek a csúcs alá. A hó azonban továbbra sem szilárdult meg, ropogott a lábuk alatt, jelezve, hogy bármikor elszakadhat, magával sodorva őket is. A magyar csapat gyorsan hozta meg a döntést: feladjak, nem próbálkoznak tovább. Egy fentről érkezett serpa is helyeselte a döntésüket: „Tizenhat alkalommal voltam nyolcezer méteres hegyen. Ezt is megmásztam már 93-ban. De most nem lehet, veszélyes”, mondta nevetve Zsoltnak, majd rágyújtott egy cigarettára. Mivel még messze volt az este, elhatározták, hogy sportból felmennek a 7200 méteres táborba. Látszott, hogy Mécs Laci van a legjobb erőben, ő akár még egy gyors csúcsmenetbe is belevághatott volna, de végül csak rövidet pihent a kettes táborban, majd egyből ereszkedett is vissza. A később érkező társainak kellett összepakolniuk a tábort, és levinniük a közös felszerelést. Wetzl Péter végül innen, és nem a csúcsról síelt le, a többiek pedig leereszkedtek az egyes táborig.
6. Másnap reggeltől Zsolt számára megint elkezdődött a gyötrelmes időszak. Teljesen fel kellett számolniuk ezt a tábort is, így végül harminc kilós hátizsákkal billegett lefelé a bizonytalan terepen. Nehezítette helyzetét, hogy szorosan felzárkózott mögé a filmes fiú serpája, hogy megtartsa, ha eldőlne. Ami a segítőkész serpa karmája szempontjából hasznosnak tűnt, idegesítette Zsoltot. Hallotta, hogy a tibeti ott liheg a tarkójában, és mellé ugrik, amikor megtántorodik. Úgy kellett elhessegetnie, mondván, egyedül is tud járni. A gleccser végéhez feljött Lajos is, de már akkor vette át a zsákját amikor lábát csúnyán feltörte a protézis. Összeszorított foggal csoszogott be a táborba. Az alaptábor a teljes levonulás lázában forrongott. Egyetlen ember arcán ült csak elégedett arckifejezés: Egy német mászó végül egyedül elérte a csúcsot. „ Mintha tojáshéjon kellett volna járnom, olyan bizonytalan volt a hó a csúcs alatt. Nagyobb társaságokat meg sem tartott volna. De én már sokszor próbálkoztam azelőtt, tudtam, hol kell figyelni”, mondta, és áhítattal kortyolt bele a teájába. Az alaptáborban nem volt idő pihenni, és a sebeit kezelni. A menettel együtt hamarosan ők is úton voltak. Kínosan lassan botorkált, egy ideig beszélgetett Tibivel, aztán már csak ő beszélt hozzá, míg végül nem emlékezett másra, mint a fájdalom keltette ködökre, és hogy egyetlen cél lebegett előtte: leérni a civilizációba. Az utat elérve egy motoros állt meg előttük. A jóval lejjebb járó Mécsék küldték elé a tibeti srácot, hogy némi pénzért szállítsa le meggyötört társukat. A motor sem volt megváltás. A gép pattogott a köves terepen, a lábtartó verte a lábát, és fülsértő zene üvöltött a tankra szerelt hangszórókból. Ráadásul a végén újra talpra kellett állnia, mivel tilos volt a turistákat motoron szállítani, így még egy kilométernyi vánszorgás várt rá. Amikor végre beült a dzsipbe, fájdalmas vízhólyagok és zúzódások borították a csonkját. Innentől néhány méternél többet nem mozgott, amíg Magyarországra nem értek. Katmandui szállodáját egy hétig nem. hagyta el. A társaság felszabadult volt, nem kudarcként élték meg az expedíciót, Zsolt is sikeres rehabilitációs túrának fogta fel az elmúlt másfél hónapot, „Akár még a csúcsra is feljuthattam volna, ha jobb a hóhelyzet” mondogatta. Máskor viszont arról beszélt, hogy még meg kell tapasztalnia, milyen szintre képes visszajönni. Ha nem lesz belőle nyolcezres mászó, akkor az Alpokban mászhat izgalmas utakat. Lajosék mindenesetre maradtak a Himalájánál, és még nem érték el Budapestet, de már arról folyt a szó, hogy a Lhoce vagy az Annapurna legyen a következő célpontjuk. Zsolt az utóbbi iránt lelkesedett, mert kalandos, igaz, veszélyesnek tartott hegy volt. A többiek viszont a Lhoce mellett voltak, mert ott biztosabb a siker. Szinte végig az Everest csúcsára vezető úton kell mászniuk, csak a végén térnek le onnan. Rengeteg lesz az expedíció, kitapossák az utat számukra. Zsolt ugyanezen okból tartotta volna távol magát a hegytől. A megoldást végül a hazaérkezés késleltette. Hilda és Gerda várták a reptéren, kislánya odarohant hozzá, szorította, ölelte, és emiatt nem látszott, hogy Zsoltnak kicsordulnak a könnyei.
7. Percek alatt lépett vissza a közös buborékvilágukba. Az expedíció szélsőséges nyugalma után azt sem bánta, hogy a feladatok hóviharként csapnak le rá. Előadásokat tartott, de már nem aggódott amiatt, hogy egy sikertelen expedíció után üresen maradnak a széksorok. Nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek nem a csúcssikerekre kíváncsiak. Magyarországon a hegymászás úgysem annyira elismert sport, hogy a hallgatóság tudja, mi a lényegi különbség a Cso-Oju és a K2 közt. A Zsoltot mozgató lelkesültség, erő és elszántság varázsolta el a közönségét. A média eszközeivel felépített celebek, a súlytalan kihívásokból várat építő sztárok közt kirívó volt Zsolt alakja. Sugárzott belőle, hogy ő akkor is kitartana szenvedélye mellett, ha senkit nem érdekelne a téma. És lelkesültsége ugyanakkora, legyen szó a Tátráról vagy a Himalájáról. Mindenfajta hátsó gondolat nélkül, megindító naivitással szereti a hegyeket. Folytatta a lábfejlesztési munkálatokat is. Nyilvánvaló volt, az igazi lábat imitáló, bakancsot is tartalmazó protézis zsákutca. Egy ilyen protézis nehéz, emiatt rosszabbul tudta mozgatni, bizonytalanabb volt vele a mozgás. Rájött, hogy azokból a lapszerű sílábakból kellene kiindulnia, amelyekre csak rá kell kattintani a síkötést. Vagy akár a hágóvasat. Felesleges a nagyméretű bakancs, amelynek tömegét a számára lényegtelen szigetelő és stabilizáló rétegek adták. Rendelni viszont nem tudtak ilyet, ezért két pár karbonlábat alakított át. Egy nagyot síelni, hegyet mászni, és egy kisebbet a sziklára. A munkát az utazásai akasztották meg rendszeres időközönként, ezért amikor decemberben síterepre került, megint csak a régi, bakancsos lábát kellett elővennie. Súlyos kudarcélménnyel tért vissza a pályáról. Kisgyerek kora óta síelt, olyan volt számára csúszni, mint másnak a biciklizés. Készségszinten siklott a lejtőn, oda sem kellett figyelnie. A műlábbal ezt is újra kell tanulnia. Csetlett, botlott, a lécek időnként váratlan irányokba futottak szét, úgy tűnhetett, mintha egy ígéretes kezdő lépett volna pályára. Órák kellettek, hogy valamelyest rendbe szedje a mozgását. A szűzhavas síelést pedig egyelőre fel kellett adnia, annyira nem tudta uralni a léceit, pedig korábban ez volt a specialitása. Nem hozott sikereket a szilveszteri útja Hildával. Ausztriába utaztak, kislányukra a nagyszülők vigyáztak, míg ők romantikus túrára, indultak a hegyekbe. Az Alpokban azonban rengeteg hó esett, néhol derékig ért, úgyhogy egy fél nap után vissza kellett fordulniuk, hogy a hotelben kettesben töltsék el az időt. Az év elején döbbent rá, hogy hamarosan kezdődik a síoktatói munkája Ausztriában, és még mindig a használhatatlan bakancsra van kárhoztatva. Gyors ütemben kezdtek neki a fejlesztésnek. Az egyszerű, de strapabíró fémlapból álló lábra bakancstalpat ragasztatott. A műlábas cég pedig különlegesen párnázott tokot készített, amelyben zselés betét óvta a csonkját a kisebesedéstől. A rohamtempóban elkészült láb meglepően jónak bizonyult, és hazaérve újult erővel vetette bele magát az edzésbe.
2011 – Lhoce 1. A felépülésével és a jövőjével kapcsolatos kérdések végül tél végén, a Kilimandzsáróra vezetett túráján oszlottak el. A lába jól bírta, a nem sokkal korábban kifejlesztett lábfej könnyű volt, jól tudott mászni vele. A téli, elkeseredett, összeszorított foggal végzett edzés is éreztette hatását. Az út legnehezebb szakasza a háromezer méteres lefelé gyaloglás volt, de ezt is gond nélkül teljesítette. Hazaérkezve kétségek nélkül bólinthatott rá az új tervre, a Lhoce megmászására. Míg hónapokkal korábban minden nehézkesen ment, a mászás, a túravezetés, a Hildával közös programok, most egyszeriben újra egyenesbe került az élete. Biztató jel volt, hogy januárban őt választották az év extrémsportolójának. Nem a díj lelkesítette, hanem hogy közönségszavazás döntött, jelezve: a hegymászás talán Magyarországon is kitör abból karanténból, ahová az emberek a meghökkentő érdekességeket soroljak, a foggal történő vonathúzástól a sárban birkózásig. Remélte, ahogy egy focistának sem kell elmagyaráznia, mi értelme van kilencven percen keresztül rugdosni egy labdát, ugyanúgy túlléphet a lehangoló kérdésen, hogy minek kell felmászni hegycsúcsokra. Nem sokkal nepáli útjuk előtt érte a legnagyobb öröm: felesége pozitív terhességi teszttel lepte meg, és már Katmanduban kapta a hírt, hogy a magzat szívhangját is érzékelték, második gyereke szépen fejlődik. Szárnyalt a boldogságtól. A csapat is jó volt, Wetzl Pétert és a filmeseket leszámítva a Cso-Ojun összeszokott társaság ült kedvenc éttermükben, a Yakban. Velük volt még tizenegy túrázó, akiket Mécs Laci szervezett be, hogy az ő befizetéseikből egészítsék ki az expedíciós költségvetést. Míg Zsoltnak évek óta biztos volt a támogatásí háttere, a többiek alkalmi szponzorok és állami pénz segítségével jutottak ki az expedíciókra. A trekkerek lelkesek voltak a kalandtól, az egzotikus helyszíntől, és hogy hamarosan az újságokban látott hőseikkel vághatnak bele a kalandba. Kalandból pedig már a kezdetektől megadatott nekik. A terv az volt, hogy megmásszák a Lhoce alatt magasodó hegyet, az Island-csúcsot. Amelyhez el kellett repülniük a vidék kapujába, Luklába. A katmandui reptéren teljes volt a fejetlenség, először nem találtak számukra helyet a kis gépeken, aztán a túlsúly miatt kellett összecsapniuk a körülményes repülőtéri személyzettel, majd váratlanul a társaság egyik felét betuszkolták egy kis, kétpropelleres gépbe, és Zsolt meg Lajos döbbenten nézett utánuk a tranzitban. A Himalájában tomboló esőzések miatt egy ideig az sem volt biztos, hogy mikor követhetik őket. Végül felkerültek egy gépre, hogy néhány órával később kiszálljanak a ködös, és teljesen üres luklai repülőtéren. A csoportjukat szállító repülő útközben műszaki hiba miatt visszafordult, és információ hiányában a helyiek is annyit tudtak javasolni nekik, hogy várjanak türelemmel. Buddhista vidéken jártak, ahol egy ilyen tanács megfelelőnek tűnt az őslakók számára. Késő délután landolt a társaikat szállító gép, de a csomagok persze Katmanduban ragadtak. Azonban nem akartak a sáros és lehangoló Luklában várakozni, ezért a menet elindult a hegyek felé, Lajos pedig a helyszínen maradt, hogy megvárja és teherhordóik segítségével útnak indítsa a felszerelésüket. Ami a hegymászók számára az ázsiai utazgatás megszokott eleme volt, amelyhez úgy viszonyultak, mint egy sokszor elmondott vicchez, az csak feltüzelte a trekkereket. Az izgalmaktól lelkesülten vágtak neki az útnak. Még alacsonyan jártak, háromezer méter körül, és a csapat úgy lódult meg, mintha teljesítménytúrán lenne. Zsolt nehezen tartotta a tempót, a lába is fájni kezdett, de nem volt sok ideje, hogy leszerelgesse és megtörölje a protézist. Este derült ki, hogy az erőltetett menetben kisebesedett a lábcsonkja. Dühös lett, hiszen ezzel az egész mászását veszélyeztette. Dacosan határozta el, hogy nem érdekli a társaság, ha akarnak, akkor rohanjanak, de ő megtartja kényelmes tempóját. Tibi továbbra is mellette volt, beszélgetve ballagtak a kényelmes ösvényen. Második este érték el a környék központját, a serpa fővárosnak is nevezett Namche Bazaart. Zsolt alig ismerte meg a várost. Kilenc éve, a sikeres Everest-mászásakor járt itt, amikor a település még a túrázók fő pihenőhelye volt, éttermekkel, boltokkal és kis hotelekkel. A Kumbu-völgy egy kiszélesedésében épült falu időközben egy svájci üdülőfaluhoz vált hasonlatossá. Pékségek pizzériák, elegánsabb hotelek nyíltak, a falu felkúszott a környező domboldalakra ahonnan egész nap hallották az építkezések zajait. A civilizációs vívmányok lelombozók lehetnek az autentikus kultúrát keresők számára, de mivel a látogatók többsége nem néprajzkutató, hanem a magasabb régiók felé tartó túrázó vagy alpinista, boldogan vetették magukat a kényelmi szolgáltatások közé. Zsolték megismertették társaikkal a helyi alkoholos italt, az erjesztett kölesre öntött forró vizet, a tongpát. Az egyliternyi sörszerűség végéhez közeledve már üzleti tervet is kieszeltek, mert biztosnak látszott, hogy a forró, élesztőízű folyadék hatalmas siker lenne Magyarország alkoholpiacán is. A hangulat a tongpától függetlenül is kellemes volt, a Himalája a nyüzsgő utcákból nézve nem halálos, rideg és embert próbáló hely volt, hanem maga az anyatermészet.
2. Hogy a Himalája a remek fahéjas kalácsok ellenére sem vidám osztrák síterep, akkor vált világossá a trekkerek számára, amikor végül valóban hegymászásra került a sor. Kétnapos gyaloglással érkeztek el a hegy alatti Dingbocséba. Nem volt könnyű menet, de Zsolt már érezte, ha tartja a tempóját és rendszeresen megáll, hogy megtörölje a lábát, nincs mitől tartania. A trekkerek is bizakodók voltak, minden úgy alakult, mintha egy nagy expedíció zajlana. Az alaptábor pezsgett a 6189 méter magas hegy lábánál: nyugati hegymászók válogatták a felszerelésüket fontoskodva, serpák csoportjai diskuráltak vidáman a köveken ülve, teherhordók érkeztek csomagokkal megrakottan. Ők is felállították a sátraikat, majd Zsolt körbesétált a táborban. Egy sziklás oldalban köteleket helyeztek el a hegyivezetők, hogy jumározni, ereszkedni tanítsák a kuncsaftokat. Talán ez is a show része, gondolta, hiszen a neten trekkingcsúcsként emlegették az Island Peaket. Azaz olyan hegyként, amire minden különösebb felkészülés nélkül fel lehet sétálni. Csupán kitartásra van szükségük, hiszen az alaptábortól 10-12 órányira van a csúcs. Zsolték éjjel egykor keltek, nem volt nehéz az ébresztő, mert az 5000 méteres magasságban mindnyájan csak forgolódtak. „Főzzünk reggelit?”, kérdezte sátortársaitól, akik inkább a gyors csomagolás mellett döntöttek. Már indulás előtt vetette fel egyikük, hogy mégis egyenek valamit, de Zsolt széttárta a kezét: most már nincs idő. A sötét hegyoldalban imbolygott a fejlámpákból összeálló füzér. Vagy ötven ember vánszorgott a köves hegyoldalban. A menet közelről inkább exodusnak tűnt, ahol a meleg hálózsákokból kivetett nép sajátos hitének engedelmeskedve megindul egy távoli és fagyos kiszögellés felé. Időnként megtört, út szélére rogyott túrázókat hagytak el, és sorban álltak ki saját csapatuk tagjai is. Hajnalban már csak három magyar trekker volt velük. A fény végigcsorgott a hegyen, és ahogy színek meg távlatok jelentek meg körülöttük, kiszakadtak a lidérces hangulatból. A havas szakaszra érve hágóvasat vettek, A hegymászók segítettek felkapcsolni a vasakat, majd erőltetett menetben indultak neki. Meredek jégfal látszott felettük, és Zsolték tudták, hogy ha nem ők érnek oda először, hosszú várakozásra lesznek kárhoztatva. Verseny indult a csoportok közt, és végül az első harmadban érkeztek. A fal alatt derült ki, hogy az Island Peak egyáltalán nem a szó „kilimandzsárós értelmében” vett trekkingcsúcs. A jégfalon kötél vezetett át, tudni kellett jumározni, és visszafelé nyilván ereszkedni is. Itt értették meg, hogy miért gyakorlatoztak a hegyivezetők a kuncsaftjaikkal előző délután. Zsolték gyorstalpalót tartottak az életmentő eszközök használatából, megmutatva, hogyan kell a mászógéppel haladni a meredek terepen. Úgy tűnt, hogy a bemutató végül nem volt elkésett, vagy ha igen, akkor elkésett lett volna már egy nappal korábban is. A kitett terepre érve a nemzetközi tömegen úrrá lett az a fajta rémisztő káosz, amit a Mont Blanc-ra és más népszerű, de nem veszélytelen hegyre igyekvők ismerhetnek. Csönd helyett az Island Peak oldalát felszereléscsörgés, kiabálás, jégdarabok pattogása töltötte meg. A legfőbb veszélyt már nem a hegy jelentette, hanem hogy a bizonytalanul mozgó kuncsaftok egymásra rúgják a jégcsapokat, technikai felkészületlenségük miatt lassan mozogva hátráltatják az egész menetet, órákkal nyújtva meg a hegyen, veszélyes viszonyok közt töltött időt. Csak egy kisebb csoport volt a csúcson, amikor egy meredek, havas gerincet végigmászva végül elérték a 6189 méteres magasságot. Zsolt azonnal elfelejtette a zavaros körülményeket. A boldog hegymászók hangjai elhaltak, ahogy végignézett a csúcsok óceánján. Mintha hazaért volna. Balra messze látszott a Makalu, ott másztak utoljára együtt Hildával. Középen az Ama Dablam, amelynek klasszikus csúcsa előtt a sorban érkező mászók fotóztatták magukat. Jobbra pedig célja, a Lhoce tömbje tornyosult. A hegy mintha egy másik dimenzióban lett volna, úgy magasodott föléjük. Révületéből visszatérve, meglepve konstatálta, hogy a csúcs közben olyanná vált, mint egy furcsa helyre meghirdetett szabadtéri mulatság. Gyorsan elindultak lefelé. Nem számítottak rá, hogy az ereszkedés lesz a túra legnehezebb része. A köteleken egymásba torlódott a felfelé törekvő mászók és a csúcsról érkező, elcsigázott emberek menete. A tapasztalatlan alpinisták ügyetlenkedtek a kötelekkel, miközben serpáik és hegyivezetőik ugráltak körülöttük, hogy nehogy fordítva szereljék be az ereszkedőeszközüket, vagy a mászógépet. Rángatták, tépték a köteleket, miközben kövek pattogtak a felettük haladók bakancsai alól. A kuncsaftok néha egyszerű terepen estek pánikba, hogy aztán a veszélyes terepen gyanútlanul könnyelműen viselkedjenek. A magyar csapatban négy tapasztalt mászó jutott három trekkerre, így ők jól haladtak. A spanyol, német, holland hegyivezetők viszont kisebb csoportokat terelgettek, és Zsolt meg volt győződve arról, hogy hamarosan valaki tragikus balesetet szenved. Egy alkalommal ő bogozott ki a kötelek közül valakit, majd segített egy tétova nőnek, aki nem tudta, hogyan rakja fel ereszkedő nyolcasát a kötélre. Elszáguldott mellettük egy leejtett hátizsák, nem sokkal alattuk pedig egy mászó fordult le a mélybe. Szerencsére két méterrel lejjebb fennakadt egy hópárkányon, és tétova mozdulatokkal folytatta útját. Késő délutánra értek ki a veszélyzónából, ahol már nem eshetett a fejükre kő, jégcsákány, vagy korpulens holland turistanő. Még órákig kellett gyalogolniuk a már elbontott alaptábortól messze eső faluig, hogy végül elégedetten foghassák kezükbe a teásbögréket. Zsolt főpróbája tökéletesen sikerült, lába bírta a megpróbáltatásokat. A három trekker boldogan mesélte kalandjaikat. Néhányan azonban morogtak, hogy a szervezés elégtelenségei, és az elmaradt reggeli miatt nem volt esélyük a csúcsra. A kísérletet, hogy a hegymászás és a neves hegymászók rajongóival szervezett túrával támogassák meg expedíciójukat, sikeresnek nyilvánították. A legtöbben azzal az elhatározással mentek haza, hogy a következő expedícióra is elkísérik a csapatot.
3. A vidám búcsúzkodás után váratlanul zuhant az expedícióra a Himalája csöndje. Elmaradt mögöttük a túrázók csevegése, némán gyalogoltak az Everest alaptábora felé. A jórészt első nyolcezresükre készülő hegymászókra rátelepedett a feladat súlya. Hamarosan élet és halál közt választanak majd döntéseikkel. A terhet az utolsó település pezsgése enyhítette. Lobucse rendelkezett az összes olyan tulajdonsággal, amely meggátolja, hogy élénk turisztikai központ legyen. Jellegtelen, barna hegyhátak közt gubbasztott, autentikus nepáli házak helyett néhány, a közelmúltban felhúzott betonépület határozta meg a képét. Ráadásul élhetetlenül magasan, 4900 méteren helyezkedett el. A poros utcákon mégis tolongtak a jól szituált nyugati túrázók, mindenfelé sátrak álltak, és lehetetlen volt szálláshelyet találni. Lobucse volt ugyanis az Everest alaptáborába vezető túraútvonal utolsó faluja, innen már csak egy pásztortelepülés volt, továbbá morénahátak, gleccserek és vad hegyek. A Mount Everest lázában élő tömegek pedig néhány év alatt turizmusból élő hegyi központtá tették a helyet, ha megvoltak ehhez a feltételei, ha nem. Az egész település lázban égett, túracsoportok érkeztek és távoztak, a trekkerek az utcán is olyan hévvel sétáltak, mintha a Csomolungma csúcsára lépnének fel, az egyik hotel lépcsőjén vérző orral ájult el egy, a magassági betegség tüneteit mutató idős, holland asszony. Csak a főváros legmenőbb hoteljeinek áráért találtak szobát, és már arra készültek, hogy sátrat állítanak, mikor Horváth Tibor megtalálta útjuk legemlékezetesebb éjszakázó helyét. Véletlenül lépett be egy természeti katasztrófák helyszínén elterjedt, falapokból és nejlonlepedőkből összetákolt barakkba. A hosszú, tömött helyiségben elhallgatott a beszéd, a vidék minden szegletéből összesereglett figurák nézték végig a tétova társaságot. Mintha A csillagok háborúja emlékezetes kocsmájába léptek volna be sugárkardokkal a kezükben. De ártalmatlannak bizonyultak, újra felerősödött a zaj, ők pedig szállást kaptak néhány vékony furnér- lapokkal határolt szobában. Éjszaka a szél csapkodta a tetőként szolgáló fekete műanyag fóliát. A csapat jó tempóban érte el az alaptábort. A túrával és a hatezres hegy megmászásával megfelelően akklimatizálódtak, így már rögtön a teljes valójában vehették szemügyre lakhelyüket. Zsolt az előző évi Cso-Oju-alaptábor után már nem lepődött meg a látottakon. Itt is egy egész falu épült a hegy lábához: sárga és narancsszínű sátrak, zöld és kék vécé- és zuhanyzósátrak, hatalmas, piros, kék és sárga étkező- meg konyhasátrak foltjai hullámoztak a messzeségbe. Imazászlók csapkodtak vidáman a szélben, és mindenfelé nyüzsögtek a technikai ruházattal borított, nett alpinisták. A tábor infrastruktúráját tekintve még az előző évinél is fejlettebb volt. A trekkingesek miatt az egész völgyben kiépítették a mobilhálózatot, és a lefedettség az 5300 méteres magasságig is elért. így a műholdas telefon mellett jó időben a hagyományos mobiljaikat is használhatták. A táborban teljes kényelemben pihenhettek, a hangulat pozitív volt, mint egy ifjúsági filmben. A magyar csapat is részesült az expedícióknak járó buddhista áldásban. A ceremónia az alaptábori várakozás egyik kedvelt elfoglaltsága, mert látványos fotótéma és kiszakítja a hegymászót az étkezések és szunyókálás rutinjából. Volt idejük elintézni a formaségokat is. Befizették a díjat a jégdoktoroknak, akik a veszélyes Kumbu-gleccseren átvezető utat építették ki, és tartották karban. A többi expedícióhoz hasonlóan fizettek a hegyre köteleket kifeszítő serpacsoportnak is. Minden szakasznak külön ára volt, ők a 7200 méteres hármas táborig vettek jegyet. Onnan, ha van kötél, ha nincs, már feljutnak a csúcsra. A szó szerint szürke napokat két expedíciós társuk színesítette meg. Az ő expedíciószervező cégükhöz fizetett be egy japán és egy indiai lány is, jelenlétükkel izgalmas programot biztosítva a magyar mászóknak. „Nem együtt vannak, külön próbálkoznak”, szólt az első megfigyelés. Majd a lányok megjelenéséből és gesztusaiból kiderült, hogy mindketten kezdők, és romantikus hevülettől vezéreltetve vágtak neki a világ legmagasabb hegyének. Mindez hamar kiderült a 25 körüli, japán lányról, aki gyakran beült hozzájuk az étkezősátorba, végigkóstolta Lajos magyar főztjét, maga pedig japán algaételekkel kedveskedett. Az indiai lány körül viszont titokzatosság köde lebegett: alig hagyta el a sátrát, ha pedig a táborban látták, szótlanul, földre sütött tekintettel suhant el mellettük. Furcsa volt, hogy egyikük sem csatlakozott saját nemzetük népes alaptábori kolóniájához. Amikor pedig elállt a havazás, mindketten egyedül, saját serpájukkal indultak a hegyre. A párost egy időre szem elől tévesztették, mivel a havazás mérséklődésével a magyarok is a hegyre koncentráltak.
4. A Lhocéra vezető út szinte csak a csúcs alatt ágazik le a Mount Everest útvonaláról, így Zsolt és Tibi hajnalban már egy hosszú sorhoz csatlakoztak. Első menetben rögtön a kettes táborba akartak menni, mert 2002-ben szinte nem is használták az egyeset. Emlékeiben az út is könnyebb volt, és úgy számította, délelőtt elérik az egyes tábort. Délben, tomboló hőségben azonban még csak a hatalmas hasadékokkal szabdalt gleccseren jártak. A hasadékokon átívelő fémlétrákon egyensúlyoztak, és a föléjük magasodó jégtornyok közt bolyongtak. A jégdoktorok munkájának köszönhetően végül biztonságban értek át a veszélyzónán a hegyoldalba. A mászás innentől sem lett könnyebb, különösen, hogy hátizsákjuk is súlyos volt a felsőbb táborokba szánt felszereléstől. Tibi lelkesültségét azonban ez sem tudta letörni. Ismerte az összes helyszínt, már jóval azelőtt, hogy valaha látta volna azokat. Évek alatt könyvek egész sorát olvasta el a himalájai mászásokról, és feldobta, hogy azokon a helyszíneken jár, ahol hősei is küzdöttek. „A Hallgatás völgye”, mondta a Hallgatás völgyébe érve, olyan hangsúllyal, mint aki mögött egy egész forgatócsoport áll. Az Everest és a Lhoce közt húzódó széles völgy az expedíciós híradások állandó eleme, mert bármelyik csúcsra indul is az ember, ezen át kell vágnia. Sőt, a nyom innen is közösen halad felfelé, mégpedig a Lhoce csúcsa felé. Az Everest normál útja ugyanis valójában a mellette magasodó Lhoce oldalában kanyarog, és csak a 7200 méteres tábortól oldalaz be a magasabb csúcs alatti nyeregbe. A páros éppen azon tanakodott, hogy félúton letáborozna, amikor megérkezett a később startoló Mécs Laci, majd az idős Gál László is. Végül együtt folytatták az utat. A csapat a völgyben tomboló hőségben hamar szétszakadt, pedig egyikük sem diktált erős tempót. Tovább lassította őket a tábor előtt tátongó, jó tíz méter széles hasadék, amelynek mélységét nem is látták a szikrázó fényben. Nem hiába fizették be tetemes összeget az útépítésért. Az amúgy akár órás késlekedést okozó hasadékot öt alumíniumlétrából összetoldozott híd keresztezte, kétoldalt pedig vállmagasságban kifeszített kötelek szolgálták biztosításra. A széles hómezőn a tömeg ellenére is bőven volt hely. Laci és Tibi sátrat állítottak, míg Zsolt havat olvasztott teának és levesnek. Épp kényelmesen elhelyezkedtek a sátorban, amikor bebotorkált Gál Laci. Toporgását hallva kibújtak meleg hálózsákjaikból és újra nekiálltak sátorhelyet ásni, sátrat állítani, hogy a fáradt mászó mielőbb lepihenhessen. Zaklatott éjszaka után másnap néhány óra alatt visszaereszkedtek a táborba. Lefelé menet találkoztak a japán, később pedig az indiai lánnyal. Mindketten olyan arccal néztek rájuk, mint akik vásárolgatni indultak a városba, hogy aztán valami gonosz ármány eredményeként hirtelen egy alattomos hófalban találják magukat. Rémületük annyiban érthető volt, hogy az alaptábor túlságosan is civilizált hangulata miatt a felkészületlen alpinistát meglephették a vad körülmények. A táborlakók nem is a hegyen, hanem barátságos edzőtáborban érezhették magukat odalenn. A hegyről visszatérő magyarokat a sátrak közt álldogálók spontán fogadóbizottsága teával kínálta. Erre szükség is volt, mert a tábor méretei miatt a mászóknak akár fél órát is kellett botladozniuk a saját területükig. A mellettük táborozó népes spanyol expedíció gratulációkkal és kérdésekkel halmozta el őket, hogy Zsolték hősöknek érezhették magukat. A táborban a magyar expedícióval haverkodni amúgy is a bennfentesség magas szintjeit jelentette, mert azon néhány expedíció közt voltak, akik nem serpákkal, oxigénnel és előre felállított sátrakkal másztak. A két csúcsra készülő több száz fős hadsereg főleg kereskedelmi expedíciókból állt, így bizarr módon visszájára fordult a hegymászás megítélése: a háttércsapattal és infrastruktúrával támogatott, limitált tapasztalattal rendelkező mászó volt a normális, a tisztább módszereket használókra pedig úgy néztek, mint Európában azokra a bohém idealistákra, akik esővízben fürdenek, vagy nem hajlandók mobiltelefont használni. Bár a magyarok is igénybe vették a fix köteleket, létrákat, továbbá a mások által taposott nyomban másztak, de mivel maguk építették a táboraikat, és ezért nehéz zsákokat cipeltek a hegyen, az extrém alpinizmus hőseinek tűntek. A közös pihenők alkalmával a hegymászók mindentudóan hümmögtek, hogy hát, igen, a kelet-európai stílus. A serpák pedig azt nem értették, hogy ha megengedhetik maguknak, miért nem veszik igénybe ők is az összes létező kényelmi szolgáltatást. Csapatuk leginkább mégis Zsolt miatt volt az érdeklődés középpontjában. Ha megérkeztek a táborba, sorban jelentkeztek be a szomszédok, hogy érdeklődjenek hogyléte felől, és elismeréssel hallgassak rövid beszámolóit. A serpák a nyugatiakra jellemző udvariaskodás nélkül rajongták körül. „Robotláb”, tapogatták a protézisét, a hegyen pedig elismerően ráztak vele kezet. A pihenőnapjaihoz az indiai lány mászása biztosított izgalmat és szórakozást. A hegyről érkező rádióüzenetek szerint a lány és serpája érthetetlenül lassan haladt előre. Gigászi, 24 órás küzdelem után érték el azt az egyes tábort, ahová a magyar csapat korábban négy-öt óra alatt mászott fel.
5. Az expedíció következő felmenete a terveknek megfelelően zajlott. Korai indulást határoztak el, majd a szokásoknak megfelelően a megbeszélt időben csak Zsolt volt menetkész. Egyedül indult útnak, nem akart a napsütésben olvadt havon mászni. A többiek amúgy is gyorsabbak voltak, neki félóránként el kellett végeznie a rutinfeladatot. Leült a hátizsákjára, lekapcsolta a lábát, azt egy hurokkal a beülőjére erősítette, mert tragédiához vezetett volna, ha véletlenül lecsúszik a hegyoldalon. Aztán letörölte a csonkját és a láb szilikonbélését, majd visszacsatolta, és folytatta útját. Tibivel szürke, szeles időben érték el a kettes tábort. Már forrt a víz a lábasukban, amikor hallották Mécset, majd később Gál Lacit. A korát meghazudtoló módon nyüzsgő és kissé szertelen mászó elhadarta, hogy sajnos későn indult, már melegben, kis híján rádőlt egy olvadó jégtorony. Majd azért maradt le, mert élőben akart bejelentkezni egy rádióadásba és ehhez hosszasan várakozott a gleccser tetejénél. A történetei után bebujt a sátorba és hamarosan aludt. A korai indulás megint elmaradt, már csöpögött a ponyvára fagyott jégréteg, amikor kikászálódtak, és nekivágták a Hallgatás völgye végén emelkedő Lhoce-falnak. Kimerítő három órát töltöttek a meredek, néhol ötvenfokos hegyoldalban. Egy jégomlás zökkentette ki a kötél mentén kapaszkodó hosszú sort a kaptatás monoton ritmusából. A lezúduló tömbök a mászók felé száguldottak, menekülni sem volt esélyük. Mielőtt tudatosítottak volna a veszélyt, a halálos vonat eltűnt egy előttük húzódó hasadékban. Nem sokkal később már úgy meneteltek tovább, mintha elfeledkeztek volna a percekkel korábbi életveszélyről. Az 7100 méteren levő táborban ledepózták a felszerelésüket, és befeküdtek a spanyolok üresen álló sátrába. Másnap délelőtt Zsolt már ismét a kettes táborban volt, ahol meglepetésére a mostanra halottként elkönyvelt indiai lányt pillantotta meg egy sátor ajtajában. Ijedten húzódott vissza, így nem volt esélye megtudakolni, hogy miként képzeli a csúcs meghódítását. A hangulat a hegyen gyökeresen más volt, mint kilenc éve, legutóbbi mászásánál. Akkor is voltak kereskedelmi expedíciók, ám azok tagjai csak a gyakorlott hegymászók közül kerülhettek ki. Ezúttal azonban már a kettes tábor környékén láttak oxigénpalackkal szipogó mászókat, jelezve, hogy ők ebben a csúcs méretéhez képest jelentéktelen magasságban sem létezhetnének külső segítség nélkül. Visszatértében pedig már a gleccseren találkozott olyan csoporttal, amelyik az életéért küzdött. A jégen botladozó indiai expedíció vezetője kétségbeesetten kérdezte tőle, hogy még hány hasadékon kell átkelniük, hogy az első táborba érjenek „Csak az elején vagytok – nyugtatta meg a drága hegymászó ruházatba burkolt, minden bizonnyal a felső tízezer fiataljaiból verbuválódott csapatot Zsolt – Még rengeteg a hasadék, utána viszont meredekebb lesz a terep. De inkább élvezzék a helyzetet, mert az egyes táborig tart a mászás könnyű része”, búcsúzott. Az indiaiak arcára kiült a felismerés, hogy a bulikban egyszer majd elmesélhető hegymászós sztorijuk mégsem éri meg ezt a vesződséget.
6. A magyar csapat nyüzsgő alaptáborba érkezett vissza. Az expedíciók a csúcsmenetre készültek, egymás közösségi sátrait látogatták, hogy összehasonlítsák az időjárás-jelentéseiket, tanácsot kérjenek és adjanak. A pezsgésbe a tábort időről időre elözönlő trekkerek vittek további színt és hangot. Az Everést-trekking csúcspontjára érkező túrázók úgy járkáltak a táborban, mintha belekerültek volna kedvenc filmjükbe, ahol bármikor beszédbe elegyedhetnének George Clooney-val vagy Scarlett Johanssonnal. Zsolték azt a néhány expedíciót látogatták sorba, akik szintén oxigén nélkül próbálkoztak. A kereskedelmi expedícióknál a limitáló tényező nem az időjárás volt. Megfelelő mennyiségű oxigénpalackkal az embernek még nagy hidegben sem kell lemenekülnie a hegyről, csak a viharokat kell elkerülnie, úgyhogy az ő taktikájuk számukra nem sokat jelentett. A csak saját erejükre támaszkodóknak viszont a legkisebb időjárás-változásra is fel kellett készülniük. A kavarodást fokozta, hogy egy nap betoppant az indiai lány serpája. Komoran pakolt a hátizsákjába élelmet, vagy hat oxigénpalackot, hogy a két hete a hegyen küzdő lányt életben tartsa. „Nem kellene inkább lejönnie?” kérdezte Mécs Laci, de a serpa csak a fejét ingatta egy fájdalmas grimasz kíséretében. „Magashegyi cirkusz”, mondta Zsolt, végigtekintve az alaptáboron. A csapat már készült a tragédiára, expedíciók jöttek-mentek, de a két lány maradt a hegyen, hetek óta. Közben a jelentések, a havazás végét jelezték, és gyakorlatlan hegymászók karavánja indult a hegyre. A levegőben volt a baleset lehetősége. Május 10-én valóban meg is érkezett a sokkoló hír. A hegyen meghalt a világ legidősebb Everest-mászója címre pályázó nepáli úr. A 82 éves férfi a 2008-as rekordot akarta megdönteni, amikor egy 76 éves nemzettársa jutott fel a csúcsra. Az egykor nepáli külügyminiszterként tevékenykedő mászót az sem zavarta, hogy egyáltalán nincs hegymászó tapasztalata. Az Everest körül a kétezres évekre kialakult médiahisztéria hatására ez már nem tűnt lényegesnek a számára. A férfi elérte az 5700 méteres tábort, majd nem sokkal később elájult és meghalt. A szervezete összeomlott, nem bírta azt a terhelést, amiről keveset írnak a magazinok. Zsolték másnap álltak be az Everest és a Lhoce felé kacskaringózó sorba. A jégesésen eldübörgött felettük a nepáli katonaság helikoptere, hogy egy fél órával később a csúcslázban meghalt bácsi testével visszatérjen a biztonságos síkság felé. A kettes táborig nem javult az idő, de szerencséjükre este megfeledkezhettek a külvilág kellemetlen körülményeiről. Két amerikai srác, akik arra készültek, hogy lesíeljenek a Lhoce csúcsáról, meghívta őket vacsorára. A vendégségben csak kapkodták a fejüket, a két hegymászó egy társukkal ugyanis nagyobb sátorban lakott, mint az ő alaptábori közösségi sátruk. A padlót szőnyegek borították, középen asztal állt, amire a szomszédos konyhasátrukból folyamatosan hordták az ételt és a forró teát. Kellemes lámpafényben diskuráltak, majd húst és tésztát fogyasztottak abban a magasságban, amelyben ők már csak sovány levesporaikat szoktak kavargatni. Egy órára távolivá vált a valóság, hogy ők a világ legmagasabb hegyének oldalában vannak, 6400 méter magasan. Csak akkor tértek vissza a rideg tények dimenziójába, amikor elhagyták a sátor kikövezett járdáját, elhalványult a külső világítás, és megpillantottak a Lhoce-fal tömegét. A csúcsokat eltakarták a felhők, amelyek másnapra sem szakadoztak fel. Hosszú sorok vonultak a csúcs felé, de a magyarok megálltak a fal lábánál, mert a jelekből nem úgy tűnt, hogy elérkezett a jósolt tiszta idő. Végül visszafordultak, így az összes többi mászónál órákkal előbb az alaptáborban voltak. A várakozás napjait a kommunikációs rendszerük megerősítésére fordították. Megkeresték a jégesésen azt a helyet, ahol a legerősebb a mobiljel, majd oda kis sátrat állítottak, hogy kulturált körülmények közt internetezhessenek, telefonálhassanak. Az állomás leggyakoribb látogatója Gál Laci volt, aki ha nem a közösségi sátorban matatott, akkor a családjának telefonált, interjúkat adott és blogolt. Zsolt hetente egyszer hívta fel Hildát, mert – ahogy magyarázta – a blogokból úgyis tud mindent, a többit pedig úgysem lehet telefonon megbeszélni. Az egyik jelentkezésénél kapta a hírt, hogy felesége veszélyeztetett terhes lett. Tudta, hogy Hilda nem az a lány volt, aki kíméli magát, járt futni, végezte a ház körüli munkákat. Feleségét megviselte a helyzet. Nem csak futni nem járhat, de az emeléstől is tartózkodnia kell, miközben egyedül van otthon a kislányával. Ekkor kezdődött Gerda hegymászókarrierje, mivel Hilda könyvekből, székekből épített neki lépcsőket, hogy felmászhasson az etetőszékébe vagy a mosdóhoz. Zsoltot nem zökkentette ki az eset, nem gondolta, hogy éppen a csúcsroham előtt haza kellene mennie. Tudta, hogy Hilda sem akarná másképp, másrészt nem is tudna sokat segíteni a helyzeten, gondolta. Az angol hegymászónő, Alison Hargreaves hat hónapos terhesen mászta meg az Eiger rettegett északi falát, emlegette, ehhez képest az otthoni feladatok nem jelentenek nagy kihívást. A csúcsra koncentrált, nem hagyta, hogy a hírek elvonják a figyelmét a célról. „Olyan ez, mint mikor az ember mögött szurkolók állnak, vagy éppen ellenszurkolók. Egyik sem szabad, hogy befolyásolja az embert. Az a lényeg, hogy csináljam, amit kell.” Telefonálgatás helyett inkább a gleccseren sétált, és régi hegymászó felszereléseket gyűjtött. Ötvenes, hatvanas években jég alá került hószögeket, ruhákat, főzőfejeket, amelyeket előbb betemetett a hó, a jéggel együtt néhány évtized alatt a táborig csúsztak, kiolvadtak, és újra a felszínre kerültek. A hegymászó-történelem jelent meg a talpai alatt. Ügyelt arra, hogy eleget mozogjon, és ne kövesse el az előző évi hibát, amikor lábát féltve heteket ült a sátorban, így a csúcsmenetnél úgy érezte magát, mint akinek kellemes tévézgetős napok után kell letennie a sört, hogy fusson egy maratont. A tábort a meteorológiai jelentések mellett a hegyről élve visszatérő indiai lány tartotta még lázban. A hármas táborban látták utoljára, majd néhány nappal később az alaptáborban mesélte, hogy megmászta az Everestet. A környező expedíciók értetlenkedve fogadták a lány bejelentését, mivel senki nem látta őt a csúcson. Az összekötő tiszt is felkereste hogy mutassa meg a csúcson készült képet, de a lány fotó helyett meggyőzőnek szánt történettel állt elő: szerinte a serpa, aki hegyi táborai és az alaptábor közt ingázott, hogy élelemmel és oxigénnel lássa el őt, válójában ellene dolgozott. Ezért az áskálódást megelégelve egy barátjaval vágott neki az utolsó szakasznak. A csúcson elkészítették a fotókat, de a gép a titokzatos barátnál maradt, aki sajnos közben elhagyta az alaptábort. A lány sorba kereste fel az expedíciókat, hogy támogatókat keressen történetéhez. Majd néhány nappal később leverten távozott. Időközben megjelent a táborban a csontsoványra aszott japán hegymászólány is. Őt valóban látták a csúcs környékén. Már átmászott az utolsó akadályként számon tartott Hillary-lépcsőn is, a serpája a csúcsról integetett neki, de a lány egyszerűen megfordult, és levánszorgott a hegyről. A mindig kedves, közlékeny lánynak a hangját sem lehetett hallani, tüdőödéma-gyanús állapotban volt, magában üldögélt és néha csúnyán felköhögött. Egy délután helikopter érkezett érte, és elszállította. Közben a magyarokhoz kiszállt a környezetvédelmi hatóság munkatársa, mivel kommunikációs sátruk szabályellenesen került a gleccserre. A környék természetvédelmi terület, és csak az alaptáborban engedélyezett a sátrazás, mondta, így a világ első magashegyi internetkávézóját alig egy hét után el kellett bontaniuk. A kor még nem volt elég érett ezekre a forradalmi újításokra. A tábori cirkusz maximális fordulatszámra pörgött. Az időjárási grafikonok kisimultak, csapatok jöttek-mentek a hegyen, serpák hordták a felszerelést, délutánonként pedig turisták csoportjai özönlötték el a morénalejtőt. Az Everestre készült egy 72 éves japán nagymama és egy 58 éves kínai nagypapa is, de egy hónapos próbálkozás után mindketten feladták. Egyre több lett az üres táborhely körülöttük.
8. Zsolték az oxigén nélkül próbálkozó spanyol csapattal konzultáltak. Négy napot számoltak a csúcs elérésére, és mivel május 21-e tűnt a legbiztosabb napnak, 18-án kerekedtek fel a táborból. Az utolsó este Tibi végigvette Zsolttal a csúcsmászás menetrendjét. A fiatal mászó volt a lelkesebb, Zsolt tudta, hogy úgyis a hegyen dől majd el, milyen ütemben haladnak. Tervezgetni felesleges. Ahogy az egész expedíción, úgy a csúcsmászásnál is ketten akartak mozogni. Tibi jó erőben volt, és megbízott Zsoltban, aki viszont számított barátja segítségére. Méccsel már nem tervezett közös akciót, az utóbbi években nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudnak együttműködni. Stílusuk is különbözött, Zsolt a nyers és egyszerű módszerek híve volt. „Most sem hozol sátrat a felső táborba?”, kérdezte élesen Laci az utolsó este, mivel felelőtlenségnek érezte, hogy társa elveti a fejlett hegymászóeszközök használatát. Zsolt nem válaszolt, csak magában dohogott, hogy hiába a high tech cuccok, ha a gyors és erős hegymászó valahogy mindig feladja a csúcs közelében, aztán lemegy, a többiekre hagyva a közös felszerelést. Gál Lacira pedig mindnyájan csodabogárként tekintettek, akinek lelkesedése majd elhal, ha 8000 fölé érnek. A csapat útja a hármas táborig kemény és jórészt eseménytelen volt. A tábor elhagyása közben spontán összeomlott a tábori oltár, és Tibi jót nevetett, hogy ha babonásak lennének, akkor most el sem indulnának. Az állandó mozgásban lévő Kumbu-jégesés olyannyira átalakult az utóbbi hetekben, hogy ha nincsenek a jégdoktorok frissen kihelyezett kötelei, akkor úgy érezték volna, soha nem járt terepre tévedtek. A kettes tábort estére érték el, de mivel meghívást kaptak egy kereskedelmi expedíció konyhasátrába, mentesültek a hóolvasztás kényelmetlenségeitől. Korán kerültek hálózsákba és hajnalban már a Lhoce-falon küzdöttek. Következő táboruk, a 7100 méteres hármas is átalakult. A népes spanyol expedíció annyi sátrat húzott fel, hogy alig találták meg a sajátjukat. Mivel volt elég szabad hely, Lacival nekiálltak összepakolni a saját, félig eltemetett sátrukat. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a táborlakók éppen ezt a helyet használták vécének. Hiába fagyott, a szagokra a kopogós mínuszok sincsenek hatással, derült fény egy érdekes tudományos tényre. Felkavarodott gyomorral ástak, és a 2002-es Everest-mászás rémlett fel mindkettőjükben: amikor amerikai sátortársuk a csúcstámadó sátrukban, a szemük láttára végezte el a dolgát. Mécs ezzel az élménnyel magyarázta, hogy akkor képtelen volt komolyabb teljesítményre. Zsolt hajnalban, még egyedül hagyta el a sátrat az utolsó, csúcstámadó tábor irányába. Hideg volt, szürke fellegek vonultak az égen, de már hosszú sorok vonultak a hegyen. Itt még együtt futott az út a két szomszédos csúcsra, és minden expedíció egyetlen nyomba terelődött össze. Próbált olyan tempót tartani, hogy átmelegedjen. Csak akkor járta át a fagy, amikor megállt, lecsatolta és megtörölte a lábát. Laci az Everest és a Lhoce tömbjét körülfutó sziklavonulatnál, a Sárga-padnál érte utol. Lehuppant melle, megfogta a műlábát, és amíg Zsolt elvégezte a rutinfeladatot, váltották pár szót, majd jó iramban folytatta útját. Mint mindig, most is remek kondícióban volt. A sziklapadok után furcsa társaságot pillantott meg. Serpák gomolyogtak egy csoportban, néha megálltak, vonszoltak valamit. Egy csapat serpa hosszú szánt próbált leereszteni a meredek hegyoldalban. A ponyva alól mereven lefelé mutató kar állt ki, mintha mutatna, hogy merre menne. „Japán mászó, magasság miatt nagy baj. Meghalt”, mondta neki az egyik serpa. Nem kezdő volt, már kétszer járt az Everesten, és hat másik nyolcezrest is megmászott, mesélték, miközben Zsolt a lábát törölgette. A Déli-nyeregben, közel 8000 méteres magasságban a japán mászó zavarttá vált, dührohamok vettek erőt rajta és rátámadt a körülötte álló serpákra. A jámbor nepáliak értetlenül védekeztek, de mielőtt nagyobb baj lett volna, a férfi zihálni kezdett, összeesett és percekkel később megállt a szíve. A világ legmagasabb pontja közelében verekedni szokatlan dolog, az viszont kevésbé, hogy tapasztalt alpinistákat is leteríthet a hegyibetegség. Az ödémák különböző fajtái váratlanul, a sokadik expedíción is rátámadhatnak a magabiztos hegymászóra. A szerencsétlenül járt japán a tengerszint közelében neves operatőr volt, akinek tehetős családja rögtönzött mentőexpedíciót szervezett. A serpák a 6500 méteres táborig cipelték le Ozaki Takasi testét, hogy onnan helikopter szállítsa el, ugyanúgy, mint napokkal korábban a nepáli exminisztert. Zsolt dél körül tért le az Everest útvonaláról egy kevésbé kitaposott nyomba. Hosszú, fárasztó kaptatás következett, már csak tíz lépést tudott tenni pihenés nélkül, érezte, hogy az élet zónájának pereméhez érkezett. A 45 fokos hólejtő technikailag nem volt kihívás, különösen, hogy fix kötélre rögzítve haladt. De tudta, kötél nélkül minden lépését még jobban meg kellett volna fontolnia, mert a kicsúszás a biztos halált jelenti. A hólejtőn felfelé haladva egyre több kacat tűnt fel. Hószög, egy oxigénpalack, fél pár pehelykesztyű. Érezte, hogy közeledik a tábor, és hogy a tárgyak nem jelentenek jót. Lelassult tudatában víziónak tűnt a tábor. A narancsszínű sátrak egymásra torlódva álltak a szűk hópárkányon. Olyan nyüzsgés fogadta, mintha nem 7850 méter magasan járna, hanem egy népszerű tengerparti kempingben. Érthetővé váltak a lejjebb látott felszerelések. Amit itt leejtettek, az nagy valószínűséggel alászánkázott a sátrak végénél leszakadó lejtőbe. A serpák már felállították a még úton lévő spanyol expedíció sátrait, és annyi hely sem maradt, hogy a hátizsákjukat lerakják. Mécs Laci a sátrak alatt, a hegyoldalban próbált egy sátornyi helyet rugdosni magának. Nyoma sem volt korábbi fürgeségének, a víz alatt mozognak így a búvárok. Zsolt elővette a hólapátot, és együtt ásták ki a sátorhelyet, majd felállították a sátrat. Egy óra alatt estek túl a lenn tíz perc alatt elvégezhető feladaton. Laci tüdejét kikészítette a száraz és hideg levegő, hosszasan köhögött, ami aztán öklendezésbe fulladt. Próbált hányni, de csak hápogott a hóra dőlve. A nagyobb magasságokban szinte nem eszik az ember, nem tudott semmit kiadni magából. Ahogy elkészült a sátor, bebújt, és elaludt. Zsolt egyedül állt neki a saját éjszakázó helye kialakításának. Egy rézsűbe vájt vízszintes területet, hogy fölé feszíthesse a bivakponyváját. Elcsigázottan mozgott, majd a szűk, félig kiásott rész fölé feszítette a ponyvát, és bebújt pihenni egy kicsit. Ájultan feküdt a matracán, aztán fektében próbálta tágítani az alvóhelyet. Egy óvatlan mozdulatával kilökte a lapátot, ami leszánkázott a ponyva végétől induló, több száz méteres falba. Kinézett a lejtő peremén, de nem látta az eszközt. Nem volt ereje, hogy akár csak egy métert is visszamásszon, inkább csákánnyal folytatta a munkát. Órákkal később botorkált be Gál Laci. Nem látta a lapátot, lihegte, de meg sem állt a sátorig. Zsolt újra egyedül volt szeles fekhelyén. Hol pihent, hol dolgozott kicsit. Már sötét volt, amikor végül feltűnt Tibi is. Alig állt a lábán, kétségbeesetten nézett végig a hajléktalansátorra emlékeztető alkalmatosságon, ami alól Zsolt bakancsai lógtak ki a hóba. Egyértelmű volt, hogy a ponyva alatt legfeljebb a rideg körülményeket jól bíró Zsolt lesz képes pihenni, számára az éjszaka a túlélésről szól majd. Különösen, hogy a két neves mászót követő, ámde tapasztalatlan Tibi két hibát is vétett: Zsolt nyomdokain haladva a sátrat hagyta lenn, Laci tanácsára, pedig hálózsákot nem hozott, mondván, úgyis rövid lesz az éjszaka, azt a vastag ruháiban kibírja. Az alaptáborban még érvényesnek tűnő taktika 7850 méter magasban állva érthetetlen döntésnek tűnt. A kitikkadt fiú körbejárt a táborban, de sehol nem talált üres sátrat. Nem kapott bebocsátást társai sátrába sem, Mécs Laci mondta, hogy a kétszemélyes sátrukban nincs hely harmadik embernek, és pedagógiai célból sem fogadják be, hiszen odalenn elmondták többször, bivakponyvával életveszélyes dolog a hegyre menni. Tibi végül bebújt a szélben lobogó ponyva alá, és a matracán pihegett, míg, Zsolt a jégfalat farigcsálta, a lebontott darabokat pedig lábasban olvasztotta fel, hogy ihassanak. Az éjszaka nehezen telt. Tibit hiába fűtötte a vastag pehelykabátja, pehelynadrágja és pehelykesztyűje, a ponyva alól kilógó bakancsos lábába belemart a fagy. Zsolt kinyitotta a hálózsákját, hogy bedughassa a lábait, de a nyitott zsákba rögtön bekúszott a hegy mínusz 35 fokos hidege.
9. Sokáig erőltették az alvást, és végül igyekezetük túl jól sikerült. Átaludták az indulás időpontját. Zsolt előző expedícióin a GPS-ébe épített ébresztővel kelt, de mivel ezt ezúttal Magyarországon felejtette, gondolta, társai vagy az induló spanyolok majd ébresztik őket. Valamiért természetesnek vette, hogy a táborból valaki felkelti, annak ellenére is, hogy ezt nem beszélte meg. „Mi van, ti nem indultok?”, kérdezte a menetre kész Mécs Laci a ponyva alá kukkantva. Zsolt riadtan nézett fel. Társa mögött már derengett az ég. Belehasított a felismerés, hogy órákkal a tervezett startidő után járnak. Laci mindig utolsóként szokott elindulni a táborból. Laci elindult, ő pedig dühösen rángatta magára ruháit, közben a szájába tömött néhány falat kekszet. Kapkodó mozdulatokkal vette fel bakancsát, de a szűk telekamáslit nem sikerült a bakancsára erőltetnie, annak ellenére sem, hogy ezt használta a Manaszlun is. Nem sokáig volt türelme, a bóbiskoló Tibitől elkérte azt a bicskát, amiről addig azt gondolta, hogy csakis a drámai hegymászófilmekben kaphat szerepet, mert jegesmedvék nincsenek a hegyen, és kötelet elvágni is csak a forgatókönyvekben szoktak. Felhasította a kamásliját, hogy akkor talán fel tudja rángatni. Aztán hagyta az egészet, visszadobta a ponyva alá, és kibújt a szabadba. Épp akkor bukott át a nap a hegygerincen, és ragyogni kezdett felette a hómező. Ingerülten behajította a lámpáját is. Erre sem lesz szükség. Intett Tibinek és összeszorított foggal átvágott a teljesen üres táboron. Nem sokkal járt a sátrak felett, amikor szembetalálkozott Mécs Lacival. Erőtlenségre panaszkodott állapota éjjel sem javult, feladja, mondta. Zsolt bólintott, és kaptatott tovább. Rácsatlakozott a kötélre, és mint egy trolibusz, haladt előre. Már ha a trolibusz hóban közlekedne, 8000 méter közelében. Délelőtt tíz körül embereket pillantott meg magasan a feje felett. Kezdett megnyugodni valamivel gyorsabban halad, mint a menet. A hómezőn futó kötelek sziklagerincekkel határolt kuloárba vezették A Lhoce-kuloár, ami nagyjából 100 méterrel a csúcs alatt rakja ki a mászót. A folyosóban kemény hó volt, mégis lassan haladt. De nem gondolt másra, csak hogy a legrövidebb pihenőkkel a leggyorsabb tempót diktálja. Az alsó szakaszban járt, amikor hógörgetegek futottak el mellette, és kis csoport jelent meg a távolban. Az amerikai csapat volt. Ami felfelé egy-két óra mászást jelentett, lefelé néhány perc volt csak. Nem sokkal később a mászók egymás szavába vágva magyarázták, hogy a folyosó felső vége életveszélyes, hullanak a kövek, jobb elkerülni. Zsolt már számtalan rémtörténetet hallott mászóktól, tudta, hogy érdemesebb az okokról személyesen is megbizonyosodni, mert nagy magasságban az ember tudata sok mindent megtesz, hogy igazolja a visszafordulást. A nyom egy idő után kiharántolt a sziklákra, ahol könnyebben haladt, igaz, technikailag nehezebbé vált a terep. Később szilárdabb lett a hó, a kuloár is összeszűkült, néhol sziklás részeken kellett átmásznia. A hó olykor egészen kérges, jeges volt, és sziklatörmelék borította. Azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbálta elgondolni, vajon hogy síelne le a kuloárban a két amerikai. Csak a sziklás részek vonták el a figyelmét a játékról. Ahol kevés volt a hó, csupasz sziklák állták útját, és a kötélbe kapaszkodva, csikorgó hágóvasakkal kellett átmásznia rajtuk. Már jóval 8000 méter felett járhatott, de mivel nem volt sem órája, sem magasságmérője, folyamatos bizonytalanságban lebegett. Az időérzék a hegyen felmondja a szolgálatot, A hosszú, monoton kaptatás óráknak tűnhet akkor is, ha csak tíz perce emelgeti a lábát a mászó. Egy veszélyes sziklafelszökés átmászása viszont percekig tart a tudat számára, miközben a nap jó darabot haladt közben előre. Mások mozgásából próbálta megsaccolni, hogy milyen tempóval haladhat. Feljebb sárga kabát villant, ez Gál Laci lesz, állapította meg örömmel. Felgyorsult, ami ebben a zónában olyan tempót jelentett, amit egy idős néni diktál a zebrán, ha már villogni kezd a zöld. Beérve a mászót, kiderült, hogy a spanyol csapat egyik kitikkadt tagját érte be. Korán induló társa még mindig előtte járt. Egyre több spanyol mászó mellett haladt el. Egy spanyol lánnyal szoba is elegyedett. A barátját várta a kötélbe kapaszkodva. Zsolt mondta, hogy fél órája látta, és csigalassúsággal haladt. A kuloár végén sziklás terepen botladozott, amikor végül megpillantotta expedíciós társát. Szembe jött, lassú, de kimért mozdulatokkal. Bármilyen fáradt volt, gyors és kissé csapongó beszámolót tartott Zsoltnak, hogy miként érte el a csúcsot. Látszott rajta a csúcsöröm minden jellemző tünete: a siker látszólag erővel töltötte el de mozdulatai bizonytalanok voltak, jelezve, hogy ereje utolsó tartalékait mozgósította a szervezete. Rádióznunk kellene, beszélték meg, de aztán kiderült, hogy mindketten úgy tudták, a másiknál van a rádió. Akkor Tibinél maradt, állapították meg, mit sem tudva arról, hogy az alaptáborban időközben hisztérikussá vált a hangulat. Tibi feladta a küzdelmet, és Méccsel elindultak lefelé. Laci rádióján jelezték, hogy a másik kommunikációs eszköz valamelyik fiúnál van, miközben az valójában Tibor hátizsákjában lapult. Lajos a legrosszabbra volt elkészülve, hiszen sem Zsolt, sem Gál Laci nem jelentkezett. És ekkor még nem szabadult el az őrület a hegyen. Zsolt konok határozottsággal mászott tovább. A csúcs közelségét a jövő-menő csoportok nagy száma jelezte. A kuloár végénél egyáltalán nem tapasztalta az amerikaiak által említett veszélyeket. Lerakta a jégcsákányát, mert az utolsó részhez már erre sem volt szüksége, és minimális súllyal akarta megtenni az utolsó szakaszt. Nem érzett különösebb örömöt. A világ negyedik legmagasabb hegyén állt. „Kilencedik nyolcezresem csúcsán vagyok, mondta a kamerába, pihent pár percet, nézte a szomszédos Everestet. Délután fél négy felé járt az idő egy serpa órája szerint, nagyon késő van már.
10. Megdöbbenésére a spanyol nő még felfelé tartott, pedig Zsolt volt az egyik utolsó a csúcson. Ráadásul látszott, hogy ő is, és a messze lemaradva kapaszkodó barátja is kritikusan lassan vonszolja magát. Figyelmét azonban hamarosan elterelte, hogy nem találta az alig egy órája lerakott jégcsákányát. Elvitte egy serpa, aki azt hitte, már senki nincs a csúcson, és valamelyik amatőr mászó a hegyen felejtette ezt a létfontosságú eszközt? Vagy nem erre a helyre rakta, csak fáradt tudata kavarta meg? Nem volt sok ideje gondolkodni, végül rákapcsolódott a kötélre, és megkezdte az ereszkedést. A felfelé viszonylag mászható kuloár több áldozatot is szedett már a visszatérők közül az évek során. A kifáradt mászók könnyen kicsúsznak a havas, jeges szakaszokon, vagy elvétik a mozgást a sziklán. Óvatosan, minden lépését megfontolva haladt, és igyekezett nem figyelni az egyre szürkülő tájra. Már a folyosó aljánál járt, amikor a Hallgatás völgye mögött lebukott a Nap. Örült, hogy túljutott a legnehezebb szakaszon, és amilyen gyorsan csak tudott, azaz ólmos léptekkel elindult a sziklás részen. Mivel a bivakban hagyta a lámpáját, olyan mélyre akart jutni, amennyire csak lehetett. Egy idő múlva azonban érezte, hogy túl nagy kockázatot vállal. Felfelé nem tűnt fel, hogy a kötelek sorában hézagok lennének. Ahogy véget ért az egyik, megpillantotta a következő szakasz végét. A vaksötétben azonban a néhány méteres kihagyás is a teljes bizonytalanság zónájába vetette. Csak sejtette a lefelé vezető utat, néha vissza is kellett kapaszkodnia, hogy a kötél végétől indítsa újra a tapogatózást. Amikor lámpafényt. pillantott meg magasan a feje felett a kuloárban, inkább leült. A spanyol nő lesz az, megvárja, és együtt folytatják az utat, gondolta. A lámpa azonban lassan közeledett, néha billent párat, mintha elindult volna, de aztán megint egyhelyben pislákolt a szívszorítóan sötét és monumentális falban. Inkább újra útra kelt. Órákkal később pillantotta meg a sátrak sötét halmait, és néhány lámpa fényét. Tudta, ha most koncentrál, akkor már túlélheti. Mécsék szerencsére nem vitték el a sátrat, amelyben úgy ült Gál Laci, mint egy tyúkketrecben. Az óvatlan mászó ugyanis pehelykabátjával ráült a hágóvasra, kiszakítva az anyagot. A toll hatalmas felhőkben szállt, amikor csak megmozdult, beterítette a sátrat, az eszközeiket, az élelmet. Edénycsörömpölésükkel ők is hozzájárultak a tábor halk neszezéséhez. Minden sátorban főzők sisteregtek, halk, reszelős hangok szálltak bele a hideg, csillagtalan éjszakába. Éjjel Zsolt furcsa hangokat hallott. „Help, help”, kiabálta valaki, mintha valamelyik szomszédos sátorból jött volna a hang. Elaludt, de nyugtalanul forgolódott: „A spanyolok, segítsen valaki, meg fognak halni”, szűrődtek be álmaiba a zavaró hangok. Nem kelt fel, a tábor tele volt spanyolokkal, ha ők nem mozdultak, akkor az egész csak valami lázálom lehet. Zsolt azt hitte, hogy látta már a magashegyek hátborzongató arcát, görcsökben vonagló mászókat, fagyott testeket, fekete végtagokat, gleccserekben morzsolt hullákat. De reggel, a sátrából elé táruló látvány még így is meglepte. A spanyol lány állt az egyik sátor előtt. A kabátjáról ismerte csak fel, mert az arca teljesen elváltozott. Márványfehér volt a bőre, a szeme élettelenül meredt egy távoli pontra, és csak azért lehetett tudni, hogy él, mert két lábon állt. Társai elmesélték, hogy a lány a barátját várva éjjel nem ment le a táborba, hanem együtt botorkáltak a sötétben, míg fáradtságukban elveszítettek az utat, leültek egy kőre, és a mínusz negyven fok körüli, a lelket is megfagyasztó hidegben várták ki a reggelt. Nem voltak messze a tábortól. Hajnalban a fiziológia szabályainak is ellentmondva végül a saját lábukon botorkáltak be a táborba. A 7850 méteres tábor akkor már szinte teljesen üres volt. A spanyol expedíció tagjai, mit sem törődve azzal, hogy három társuk eltűnt, már korán elindultak az alaptáborba. A magyarokon kívül egy iráni maradt még velük. Ő kiabált segítségért az éjjel, és most ő próbálta leültetni a márványszoborként álló nőt. A férfi akkor már a sátorban feküdt, szinte eszméletlenül. Zsolték is összepakoltak, hogy mielőbb elhagyják a halálzónát. Egy ideig együtt haladt Gál Lacival, aki láthatóan nem tudta összeszedni magát az éjjel. Lassú volt és szétszórt, gyakorta megállt pihenni, akkor mindig pakolt a hátizsákjában, sorban elszórva a felszerelését. Zsolt kétszer szerencsésen elkapta a lefelé csúszó kesztyűit. „Ezekre vigyázz – figyelmeztette -, mert nélkülük elfagy a kezed.” Gál végül lemaradt mögötte. Sorban hagyta el a Lhocéról érkező, kínos lassúsággal botorkáló spanyolokat, és délelőtt 11 körül egyedül ért be a hármas táborba. Lerogyott a hómező szélén, pihent, feje üres volt a fáradtságtól, még csak terve sem volt, hogy továbbmenjen, vagy ott éjszakázzon. Váratlanul Tibor lépett ki. az egyik sátorból Az egyik serpa ajánlotta fel nekünk, itt éjszakázhatunk, mondta vidáman. Mécs már nem volt ott, kora reggel leviharzott a hegyről. Tibi láthatóan ereje végén volt. Kicsit beszélgettek a sátorban fekve. Elmesélte, hogy a csúcstámadás reggelén sokáig pihent, remélve, hogy visszanyeri az erejét. A visszatérő Mécs győzte meg, hogy ebben a magasságban már nincs pihenés, a szervezet fektében is csak elkezdi bontani önmagát. Vagy felfelé megy, vagy elindul ő is lefelé. Bár nem szívesen tette, de végül Lacival tartott, és ahogy kiléptek a hólejtőre, rádöbbent, mennyire jól döntött. Lefelé is alig bírt menni, örült, hogy eddig leért. „Ebben a táborban találtam meg a rádiót. Mégis nálam volt, a hátizsákomban, pedig többször is megnéztem, de valahogy elbújt”, jegyezte meg vidáman. Igaz, ezért a kis figyelmetlenségért ősz hajszálakat varázsolt volna Lajos fejére, ha a táborvezető történetesen nem lett volna kopasz. Tibi csak egy nappal a csúcsmászás után tudta megnyugtatni az alaptábort, hogy két csúcsmászójuk nem eltűnt, hanem rádió hiányában maradtak csöndben. Szerencsére a hegyen kibontakozó dráma miatt ekkor már eljutott a völgybe a hír, hogy a mindenki által ismert féllábú mászó épségben érte el a négyes tábort. Nem sokkal később Tibi álomba merült, de mivel kezeit kesztyű nélkül, szabadon hagyta, ujjvégeit megcsípte a fagy.
11. Míg Zsolték a sátorban fekve gyűjtöttek erőt a további ereszkedéshez, tudtukon kívül mentőexpedíció indult a spanyol csapat tagjainak megmentésére. Nem csak az általuk látott pár került bajba. A csúcsról nem érkezett vissza egy másik spanyol mászó, Manuel Gonzales sem. A lefele tartó csapat több tagja pedig annyira kimerült a csúcsmenetben, hogy saját lábukon képtelenek voltak folytatni az ereszkedést. A tömeges szerencsétlenség váratlanul érte az alaptábort, mert a spanyol csapatban nemcsak amatőrök másztak, hanem több nehéz nyolcezrest is meghódító sztárok is. Aznap reggel két, az Everest csúcsáról érkező argentin hegyivezetőt riasztottak a táborból, hogy látnak-e a Lhoce csúcsa alatt valakit. Damian Benegas és Matías Erroz a Föld legmagasabb csúcsának megmászása után is vállalták, hogy az eltűnt mászó keresésére indulnak. Visszakapaszkodtak a négyes táborba, ahol sokkolta őket a spanyol lány és barátja állapota. Lefektették őket, fagyás elleni gyógyszereket és vizet adtak nekik, továbbá a helyben talált palackokból oxigént, amely nélkül képtelenek lettek volna mozogni. A hegyen tomboló tébolyra jellemző, hogy a nő félholt állapotban is elfordította fejét az oxigénmaszktól, mert azzal érvénytelenítette volna a tiszta stílusú csúcsmászását. Kétórás kezelés után a páros képes volt felállni, és a megérkező serpák segítségével ereszkedni kezdtek. Nem mászást vagy gyaloglást kell elképzelni. A félhalott hegymászókat kötélre kötve eresztették, vonszolták a hólejtőn. Az argentin hegyivezetők közben elindultak felfelé, és a Lhoce-folyosó alatt, egy távoli sziklán narancssárga foltot pillantottak meg. Mint kiderült, a harmadik eltűnt hegymászó éjjel, visszatértében megcsúszott, száz métert zuhant, de hatalmas szerencsével fennakadt a kövön. Az ő pehelyruhája virított a hómezőn. A hegyivezetők mozgásképtelen állapotban, de csodával határos módon élve találtak rá. Köteleken vontatták le a négyes táborba, majd az alaptábori főhadiszállás szervezőmunkájának köszönhetően folyamatosan érkező serpák segítségével őt is elindították a biztonságos mélység felé. Egy nyolcezres hegyen azonban nem oldódnak meg ilyen könnyen a problémák. Időközben megérkezett Zsolték sátrába Gál Laci és a mögötte gomolygó pehelyfelhő is. A pehely szálldosott, Gál mosolygott, örült a sikerének, de aztán elkomorodva mutatta elhalt ujjait. Lefelé jövet végül elejtette mindkét pehelykesztyűjét, és egy vékonyabb kesztyűben gyalogolt órákon keresztül. „Ez sajnos elfagyott, állapították meg, de egyúttal megnyugtatták, hogy talán csak felszíni fagyásról van szó. Gál érkezése éppen kapóra jött, mert el kellett volna indulniuk, de egyikük sem tudta rászánni magát arra, hogy felüljön, zúgó fejjel összerakja a hátizsákját és kiaraszoljon a hidegbe. A csúcsmászásra jósolt időjárási ablak bezárult, szél tombolt a hófalban, csontig hatoló hideg volt a hálózsákon kívül. Még jó ideig hevertek mozdulatlanul, mindegyikük a másikat várta, hogy készülődni kezdjen. Hágóvasak csikorgására nyitották ki a szemüket. Zsolt kikukucskált az ajtórésen, és egy lerongyolódott csapatot látott a tábor szélén imbolyogni. A spanyol expedíció néhány tagja volt. Arcukon nyoma sem volt a csúcsörömnek, gyilkos hegyi ütközetből megmenekült túlélők csoportjának tűntek inkább. Szótlanul álltak egy ideig, aztán már csak azt hallották, hogy botladoznak tovább, folytatták az útjukat. „Indulnunk kell” rázogatta életre társait Zsolt. A szabadba lépve cibálni kezdte őket a szél, könnyű hátizsákjuk is elviselhetetlen súlynak tűnt. Végignéztek a meredek oldalba épített táboron. Lejjebb egy serpa készülődött az egyik sátor előtt. Némi pénz ígéretével rávették, hogy vigye le a csomagjaikat a következő táborba. Hamar beérték a spanyolok menetét. A köteleken lógva, rongybábuként botladoztak a meredek, néhol jeges terepen. Ha a serpák nem húztak volna kötelet végig a hegyre, egyikük sem élte volna túl az ereszkedést. A jeges szakaszokon be kellett állniuk a rémisztő lassúsággal araszoló menetbe, de a havas részeken Zsolt lekapcsolta magát, és sorban hagyta maga mögött a kritikus állapotban vergődő embereket. Az egyik lankásabb szakaszon egy pehelyruhába burkolózott szobor állt. Akkor sem mozdult, amikor mellé ért, és közvetlen közelről nézett az arcába. Az ismert hegymászó volt, Juanito Oiarzábal, a világon negyedik ember, aki mind a tizennégy nyolcezrest megmászta oxigén nélkül. A három legmagasabbat pedig kétszer is. Hiába volt idős, és fagyott már le szinte az összes ujja, nem tudott felhagyni a szenvedélyével, így azon dolgozott, hogy első emberként érje el mind a 14 nyolcezrest kétszer is. Állapota azonban nem tükrözte elhivatottságát. Olyan ember képét mutatta, aki még soha nem járt hegyen. A kettes tábor fölött egyre nagyobb lett a mozgás. Serpa- és hegymászócsoportok indultak felfelé, hogy lehozzák a kötél mentén sorban összerogyó spanyolokat. A tábor érkezésükkor már a magashegyi hangulat maradékát is elvesztette. Embereket támogattak a sátrak közt, valaki hordágyat cipelt, néhányan leszállópályát takarítottak a helikopter számára. Egy lány intett neki az egyik konyhasátornál. Belépve látták, hogy a sátrat átalakították kórházzá: ödémás, fagyott, dehidratálódott hegymászók feküdtek körben, néhányan teát osztottak, meleg vizet öntöttek tálakba, hogy kiolvadjanak az elfagyott végtagok. A helyszín inkább illett volna egy első világháborús, téli csatatérre, mint a hegymászás hősi és háborítatlan helyszínére. Kérdés nélkül levest nyomtak az ő kezükbe is, és amíg kanalazták, felfedezték a felső táborban, márványszoborként álló lányt és a barátját. A lány arca már fekete volt a fagyásoktól, a fiúnál csak mellkasának mozgása jelezte, hogy életben van. Mellette nyálkás oxigénmaszk feküdt a matracon, láthatóan az imént vették le az arcáról Kezén fekete, elszáradt gallyaknak tűntek az ujjai. Egy fiatal spanyol lépett hozzájuk. „Elfagyott valamitek?”, kérdezte, majd Laci és Tibi fagy csípte ujjaira nézve vérkeringés serkentő gyógyszereket adott. A sátorba időnként bevonszoltak egy hullaszerű testet, lehámozták róla a ruhát, megmasszírozták a kezét, a lábát, életre melegítették, majd egy serpa teát diktált bele. Zsolt ezek után már csak egy teljesen ujjak nélküli lábfej látványára kapta fel a fejét. Oiarzábal volt az, akinek néhány éve, a második K2-mászásakor fagyott le minden lábujja. Nem sokkal később a világhírű Carlos Paunert is betámogatták. A magasságtól állítólag megdagadt az agya. Hányt, szinte eszméletlen volt, semmi nem utalt arra, hogy ő lett volna a csapat tapasztalt vezetője. Az orvosok és hegyivezetők egész éjjel dolgoztak, a magyarok egy idő után feleslegesnek érezték magukat. Elindultak megkeresni a serpa által lehozott felszerelésüket, de a megbeszélt helyen nem találtak semmit. Pehelyruházatukba burkolózva aludtak a sátorban, és csak reggel fedezték fel hátizsákjaikat, alig néhány méterre alvóhelyüktől. Este nem érezték kritikusnak az állapotukat, de az apró jelek mutatták, hogy az elmúlt napok mennyit gyengítettek rajtuk. Hajnalban egy másik serpára bízták a hátizsákjaikat, és már a gleccser felett jártak, amikor megérkezett a helikopter, hogy elszállítsa a 8000 méter környékéről lehozott Manuel Gonzálezt, és a pár férfi tagját, a félholt Roberto Rodrigot. A magyar csapat lassú volt, de még így is beértek egy társaságot. Az Oiarzabalt kísérő mentőcsapat volt. A hegymászó összeesett, oxigénpalackra kellett rakni, majd háton vitték le a táborba.
12. Zsolt ebédre ért be a táborba. Lerogyott az étkezősátrukban, nepáli szakácsuk vigyorogva hordta elé az édes kompótot, a teát, majd az ebédet. Néhányan bekukkantottak a sátorba, és gratuláltak. Megvan a kilencedik nagy csúcsa is. A sátor ajtaján kitekintve minden olyannak látszott, mint a korábbi sikeres expedícióknál. A hegyről érkező szél lebegtette az ajtószárnyakat, a hegy kékesfehér oldala villogott a résben. Előtte étel, ital, testében bizsergő fáradtság. De mégis, inkább egy bizarr és őrült játék akaratlan nézőjének érezte magát. Társai késő délután érkeztek meg. Gál Laci felkeresett egy orvost, aki megállapította, mind a tíz ujján fagyási sérüléseket szenvedett. Zsolt pedig kisétált a gleccser szélére, hogy elmondhassa Hildának, épségben van. Nem sok ideje volt pihenni, Lajos másnapra rendelte a teherhordókat. A kimerült mászók úgy botladoztak a menet után, mintha menekülnének a hegyről. Felettük zúgtak a helikopterek, mint Saigon kiürítésénél. Sorban menekítették le az elgyengült hegymászókat. A magyar csapatot hősökként fogadták Ferihegyen. Zsolt teljesítménye nyilvánvalóan beszélt arról, hogy az akarat és az elszántság többet ér a testi adottságoknál. Napi rendszerességgel tűnt fel a tévékben, újságírók próbáltak közel férkőzni titkához. Az embereket már nem csak a hőstettek érdekelték, elvarázsolta őket, hogy a naiv lelkesedés igenis sikerekhez vezethet, szóval a világ néha mégis lehet olyan, mint a népmesékben. A közönség magához az alpinizmushoz nem került közelebb, így nem láthatta, hogy közben mennyire átalakult a magashegyek világa. A nemzetközi sajtó forrt a Lhocén zajló, és kis híján tragédiába torkolló események miatt. A spanyol csapat vezetője, Carlos Pauner apró hibának titulálta a történteket, kiemelve, hogy végül teljes létszámban tért haza a csapata. Több szót vesztegetett annak bizonyítására, hogy a helyszíni jelentésekkel szemben nem kapott a hegyen palackos oxigént, így csúcsmászása teljes értékűnek számít. Szavai felháborították a hegyivezetőket, akik azért kockáztatták életüket, mert vezetőjükkel az élen egy egész csapat feledkezett meg az alapvető biztonsági elvekről, csak hogy az ésszerűség határán túl merészkedve is csúcsra jussanak. Ötven ember összehangolt segítsége kellett ahhoz, hogy végül ne hullákat, hanem elgyötört, de élő alpinistákat szállítsanak le a helikopterek. A magashegyi őrület azonban a negatív hangok ellenére sem csillapodott. Túl sok pénz volt a gépezetben, és túl nagy volt a médiaszenzáció ahhoz, hogy a himalájai mászás visszatérjen a tiszta gyökerekhez. Ahhoz a korhoz, amikor magas volt ugyan a kockázat, de azt nem hétvégi hobbimászók vállalták, hanem elkötelezett, hozzáértő és címlapok helyett magukért a hegyekért lelkesedő emberek. A csúcs alól mentett férfinak a hüvelykujján kívül az összes ujját amputálni kellett, barátnője pedig maradandó fagyási sérüléseket szerzett az arcán. Ennek ellenére interjúikban már arról beszéltek, hogy a következő évben újabb nyolcezrest terveznek. Az idős Oiarzábal pedig már ősszel útra kelt, hogy másodszor mássza meg a Manaszlut. A csúcson könyörgött a körülötte állóknak, hogy szánják meg egy kis oxigénnel, majd később újra csak egy összehangolt mentőcsapat tudta lehozni a hegyről.
2012 – Annapurna 1 A Lhoce megmászásának sikere már nem csak a szakmának volt hír. A gleccsereket, kuloárokat és jégcsavart nem ismerő közönség is izgatottan olvasta a hazaérkező expedícióról szóló riportokat. A Zsolttal készített interjú kötelező kör volt minden bulvármagazin számára. A hegymászó pedig ugyanúgy élte át ezt a rohamot, ahogy egy hóvihart vagy egy kemény jégmászást szokott, ha már benne van a közepében: nem hagyta magát eltéríteni, tette a dolgát. Folytatta az évek óta húzódó küzdelmét a házépítéssel. Szigetelt, ablakokat illesztett be, lambériázott. Sietnie kellett, mert karácsonyra várták második gyereküket. A kisfiú zökkentette csak ki a nyugalmából, mert a vártnál egy hónappal korábban született. A híres magyar utazó és nyelvtudós után Csomának keresztelt gyerek azonban nyolc hónaposan is egészséges volt. Zsolt szívéről nagy kő esett le, bár kívülről nem látszott sem az aggodalom, sem a megkönnyebbülés. Tette a dolgát. Novemberben kezdődött a felépülésétől forgatott film reklámkampánya, és a szerencsés szülés estéjén már egy PR-vacsorán vett részt, ahol visszafogottságával nyerte meg a résztvevőket. Miközben arcképével plakátolták tele a várost, a ház fűtését hozta rendbe, hogy legalább lakhelyük egy részében meleg legyen családja érkezésekor. Fiúgyereke azonnal elvarázsolta. Egy csapásra váltak köddé el a külvilág kihívásai és elvárásai. Legszívesebben otthon üldögélt volna négyfőssé bővült családjával. A kis Csoma élénk volt, így hamar megismerkedett a magasság és a lebegés hatásaival. A sokadik ébren töltött éjszaka után Hilda Zsolt kezébe adta a gyereket, hogy ő ringassa álomba. Zsolt babusgatás helyett még hajnalban gerendára függesztett kis padot rakott össze, arra rögzítette a gyereket, aki a lassú pörgéstől elaludt, hosszabb nyugalmat biztosítva szülei számára is. Zsoltot a Lhocén elért sikere is megnyugtatta, így visszatért a balesete előtt kidolgozott edzésmódszeréhez: azaz nem edzett, bízott abban, hogy túravezetései, síelései felkészítik a következő expedícióra. Pedig élete legnehezebb feladatai tornyosultak előtte, öt nyolcezresre nem jutott még fel. Igaz, két könnyűnek számító feladat is volt köztük: a Cso-Oju és a Sziszapangma. De ott volt még a három gyilkos hegy: a világ második legmagasabb, viszont a legnehezebb csúcsa, a K2. A szintén magas és nagy technikai kihívást jelentő Kancsendzönga. Végül pedig a csupán 8091 méteres, ám lavinás hegyoldalai miatt különösen veszélyesnek számító Annapurna. A „Magyarok a világ nyolcezresein” program végül ezt választotta, mert az öt közül három hegyen, a K2-n, a Kancsendzöngán és az Annapurnán meg sosem próbálkozott magyar. A csapatnak az utóbbin voltak a legjobb esélyei. Még így sem lehetett könnyű expedícióra számítani. Az Annapurna időjárása ugyanis bizonytalan, mivel a Himalája első vonulataiban magasodik, és szinte akadály nélkül érik el a kontinens felől érkező frontok. A szakirodalom arról számolt be, hogy az utóbbi években egyre szűkültek a csúcsmászásra alkalmas időjárási ablakok. A hegy ráadásul lavinaveszélyes oldalakkal határolt, amelyeket csak extrém nehéz útvonalakon lehet elkerülni. A normál utat választók inkább vállalják, hogy egy veszélyes kuloáron vágjanak keresztül. Érthető, ha az Annapurnát mászták meg a legkevesebben. Míg az Everestre több mint hatezren jutottak fel, itt a kétszázat sem éri el a sikeres próbálkozások száma. És ami a legriasztóbb: a megmászások számához hasonlítva ez a hegy követeli a legtöbb halálos áldozatot. Nem tolongtak a jelentkezők, Zsolt és Mécs Laci részvétele volt biztos. Horváth Tibor is lelkesedett, remélve, hogy harmadik expedícióján végül sikerül csúcsra jutnia. De Zsolttal közös alpoki túráin egyre csüggedtebben beszélt a szponzorkeresésről. A csapat végül a közös támogatásból járult hozzá Tibi útjához. Zsolt kimaradt a szervezésből. Kisgyereke, túrái és házépítése mellett egy újabb feladattal lett sűrűbb az élete: a hegymászó pályájáról szóló könyv szerzőjével folytatta a kilenc évvel azelőtt lezárult munkát. Nekiálltak könyvvé rendezni az Everest megmászása óta zajló kalandjait. Interjúkat készítettek ahhoz a könyvhöz, amelyet az olvasó éppen a kezében tart. A szerzőt, azaz jelen sorok íróját pedig a kiadó delegálta az expedícióba, hogy az utolsó fejezetet a helyszínen írja meg. Senki nem gondolta, hogy ez lesz az az út, amelyen felszínre kerülnek a csapatban és magában az expedíciózásban is évek óta lappangó problémák.
2. A felkavaró végkifejlet azért is meglepő volt, mert a túra jó hangulatban indult. A csapat szűk volt, nem viselte magán azokat a klasszikus expedíciós jegyeket, amelyek a tizenegy évvel korábbi Everest-expedíciót jellemezték. Inkább két együtt utazó baráti társaságnak tűntek: Zsolt és Tibi félszavakból is megértették egymást, láthatólag összecsiszolódtak az utóbbi években. Mécs Laci pedig Kollár Lajossal töltötte az időt. Úgy érkeztünk meg Katmanduba, mint akik a szülőfalujukba térnek haza. Zsolt irányította a taxist a sikátorok útvesztőjében kedvenc hoteljükhöz, nem sokkal később pedig összehozták a találkozót az expedíciószervező cég vezetőjével „Már minden az alaptáborban van, a sátrak, az élelem. Helikopterrel felvitettem a múlt héten”, mondta első megbeszélésünkön Mingma serpa, olyan hangon ahogy az ember azt szokta bejelenteni, hogy már látja a hetes buszt a sarkon. Én viszont úgy fogadtam a hírt, mint aki eddig csak a lovaskocsit ismerte: az expedíciószervezés láthatóan hatalmasat fejlődött az utóbbi évtizedben, a romantikus, de fárasztó utazás helyett már profi irodák olajozott gépezete juttatja a mászókat a hegyre. Mingma serpa egyébként megjelenésre sem a marcona hegymászót idézett, feltűnés nélkül lehetett volna pincér egy katmandui étteremben. Ennek ellenére ő volt a huszonhetedik a világon, és az első Nepálban, aki megmászta mind a 14 nyolcezrest. Csak néhány perces beszélgetés kellett ahhoz, hogy kiderüljön, mennyire mást jelent a hegymászás a helyieknek. Mingma tíz évig mászta a nyolcezreseket, majd minden átmenet nélkül négy évre elutazott Japánba a feleségével együtt hogy mobilvécék karbantartásával gyűjtsön pénzt. Nem hegymászásra, hanem expedíciószervező cége beindítására. Aztán hazajött, két év alatt megmászta a hátralevő öt hegyet (ebből négyet egyetlen évben), és amint megvolt a szakmában utolérhetetlen referencia, belekezdett a vállalkozásába. Értetlenkedve nézett, amikor kérdeztük, jön-e velünk a hegyre. „Én már nem mászom többet” válaszolta olyan természetességgel, hogy megértettük: Nepálban az alpinizmus nem sport, hanem megélhetési lehetőség. Az ember nyugati expedíciók segítőjeként pénzt gyűjthet, egzisztenciát teremthet, hogy végül elérje a csúcsot: családot alapítson. A különböző célok ellenére látható volt, hogy a nepáliakkal remekül lehet együttműködni. Az expedíciós menetrendre terelve a szót kiderült, hogy a hegyi rétre szállított csomagjaink körül nem a magányos hegyi szél jár, hanem 30-40 ember. Már a helyszínre szállítottak ugyanis néhány csapatot. „Egy nagy expedíció éppen ma indul az egyes táborba”, fokozta a hangulatunkat Mingma. „Mire megérkezünk, ők már magasan járnak majd. Lehet, hogy a négyes tábort is elérik akkorra”, mondta Laci, ábrándos hangon hozzátéve: „Az már a csúcsmászó tábor.” „A negyedik táborig ki lesz kötelezve a hegy addigra”, ismételgette elégedetten serpánk mondatait Zsolt és Tibi. Késlekedésünk, úgy tűnt, a terv része. Nem az alaptábor volt ugyanis az első célunk, hanem egy túra az Annapurna csúcsa körül. Ezzel expedíciónk programja olyan multifunkcióssá vált, mint egy svájci bicska. A túrához Laciék szerveztek egy csapatnyi lelkes túrázót, akik részvételi díja segített az expedíció költségvetésén. A második alkalmazás az akklimatizáció volt: a trekking felénél emelkedő csúcs megmászásával a hegymászók biztonságosabban alkalmazkodhatnak a magassághoz, mint a veszélyes Annapurnán. A harmadik funkció pedig a kivárás volt: míg mi biztonságban túrázunk, a gyalogos megközelítési útvonalról jórészt elolvad a hó. Negyedikként az Annapurnán mozgó csapatok kihúzzák a köteleket a hegyen, kitapossák a nyomot, mi pedig biztonságosabb, felderített terepen vághatunk neki a csúcsnak.
3. Az ötödik praktikum spontán adódott: az utunk első lépéseinél kiderült, hogy az Annapurna-kör nem véletlenül vált a világ egyik legnépszerűbb trekking-útvonalává. Természetfilmek közt kapcsolgató tévéző élheti át még a tájak és növényzet ilyen villódzását. Eleinte burjánzó dzsungellel borított meredek hegyek közt gyalogoltunk, és ha túrabotok helyett M-16-osokat viszünk, akkor könnyedén le lehetett volna forgatni velünk egy vietnami háborús film vonulós jelenetét. Egy nappal később a táj olyan hitelességgel vette fel az osztrák Alpok fenyveseinek stílusát, hogy kis híján Grüß Gott-tal köszöntünk a szembejövő bennszülötteknek. Végül a Dolomitok meredek hegyoldalaiban kaptattunk. Csak a folyón átívelő függőhidak, és az időnként feltűnő buddhista építmények, a sztúpák jelezték, hogy Cortina messzebb van, mint gondolnánk. Az izgalmakat a hegyi népek kultúrájának jelenléte fokozta. Nepál sajátos településszerkezetű ország. A himalájai völgyek sűrűn lakottak, falvak sorai követik egymást, de ezek közt a terepadottságok miatt nincs aszfaltozott út. A túrázó így nemcsak hegyeket és erdőket lát, hanem falvakat látogat sorban, közel kerül a helyi kultúrához. Továbbá esténként kis hegyi hotelekben alszik, jókat eszik, és néha e-mailezhet is az otthoniakkal. Talán az ideális körülmények miatt történhetett, hogy lélekben egyre távolabb kerültünk a magashegyek rideg világától. A csapat, amiben ugyanúgy volt egyetemista, mint pénzügyi felsővezető, vidám volt, az esték kártyázással, csevegéssel teltek. A napokat a csodás táj és a háromszori étkezés tette kellemessé. És hiába közeledtünk hatezres csúcsunkhoz, a közelében felhúzott menedékház is a civilizáció barátságos vívmányaival ringatott el minket. A csúcs alatti épületben nem csak a havas hegyoldalakról, de időnként 5000 méter feletti magasságunkról is megfeledkeztünk: a faborítású közösségi helyiségben lampionok lógtak, alattuk a világ minden közepesnél jobb GDP-jű országából származó túrázók itták a tejeskávét, térképeket nézegettek vagy, ahogy a mi csapatunk tette, kártyáztak. A pultnál egy rasztahajú nepáli ült a MacBookja mögött, aki vagy intellektuális DJ-tevékenységet folytatott, egymás után játszva a Dave Matthews Bandet, Miles Davist, Led Zeppelint, vagy rendelést vett fel csokis palacsintákra, fahéjas csigára és sajtos momóra. A levegőt a csevegés moraja mellett wifi-hullámok töltötték be, laptopok parázslottak az asztalokon, és az interkontinentális csetfolyamnak köszönhetően olyan volt a hangulat, mintha nem is közel a Mont Blanc csúcsának magasságában, amúgy pedig a Himalája közepén lettünk volna. Hajnalban a hágó tele tartva pedig egy Jack London-regényben érezhettük magunkat, ahol aranyásók és szerencsevadászok tarka tömege tart a gazdagságot jelentő távolba. Csak akkor lepődtünk meg, amikor lefordultunk az ösvényről a 6100 méteres csúcs irányába. Az expedíció és a nyomaikban lépkedő, első hatezres hegyükre vágyó túrázók a magashegyek vad viszonyaival találtak szembe magukat. Ösvény és fotogén lankák helyett jeges hegyoldalak magasodtak minden irányban. Kiderült, hogy az internetről gyűjtött információk nem elegek egy ilyen csúcs megmászásához. Laci tett egy negyedórás kört a veszélyes firnlejtőkön, megállapítva, hogy több felszerelés, rögzített kötelek, és idő kell a csúcshoz. Alig kétszáz méterrel a hágó felett fordultunk vissza, hogy a hegy lábánál a mászásra készülő serpákkal. találkozzunk. Tőlük tudtuk meg, hogy ők másnap hajnali négykor, nem délelőtt tízkor kezdik a csúcstámadást, jégcsavarokkal és kötelekkel felszerelkezve. A visszafordulás azonban nem rontotta el a hangulatot. Különösen, hogy tudható volt, a hágóról leereszkedve újra magához ölel minket a civilizáció. A túracsapat hosszas búcsúzás után szétszóródott Nepál különböző vidékei irányába, az expedícióban rövid időre pedig olyan lett a hangulat, mint amikor véget ér az osztálykirándulás, és a tantestület csöndesen dől hátra a tanáriban. A bensőséges szöszmötölés félórát tartott, amikor megérkeztek a hordárok, a szakácsunk és a konyhafiú. Hirtelen nepáliak tömegei kavarogtak szállásunk udvarán.
4. A helyiek mágikus realista attitűdjének tudtuk be vezetőnk leírását az alaptáborba vezető út nehézségeiről. Hamarosan kiderült, nem volt alaptalan óvatosság eltanácsolni a csatlakozni kívánó túratársainkat. Az odavezető út megerőltető volt, és az erőleadás közben nem kalandozhatott el a figyelmünk sem. Érthetővé vált, hogy a tábori felszerelést helikopter helyett miért nem olcsóbb teherhordókkal oldotta meg a szervező cég. Kezdetben apró, folyóparti falvakon vágtunk át, a férfiak és nők az alacsony kőházak kapuiból nézték karavánunkat, a gyerekek pedig a település végéig ugráltak mögöttünk. A meredek domboldalon sűrű bambuszerdőben kapaszkodtunk, az időt az orrunkról csöpögő izzadtság mérte ki. Változást az hozott mikor a cseppek már piros sziromszőnyegre hullottak. Háromezer méteres magasságban vörösen tomboló rododendronerdőbe érkeztünk. Alig vártuk, hogy lerogyjunk esti táborhelyünkön, amelyet néhány pillanatig hegycsúcsnak gondoltam, de felnéztem a felettünk tornyosuló Dhaulagiri 8167 méteres csúcsára, és gyorsan átneveztem dombtetőnek. A hegymászók gyorsan alkalmazkodnak az új helyzetekhez, így alig huszonnégy órával később tudatukban már csak távoli emlék volt a palacsinta, a wifi és az ágy is. Félálomban, feküdtem, mélyen a hálózsákomban, és minden tagom bizsergett. „Sosem volt még ilyen nehéz felmenetünk – dörmögte mellettem Zsolt. – A Dhaulagiri is nehéz volt, napokig a dzsungelben, aztán meg a gleccseren. A Makalu meg hosszú volt, de ilyet még nem láttam.” Valóban, a második napi utunk már hegymászás volt, nem gyaloglás. Mély hóban tapostuk az utat a hordároknak, 4500-as hágókon keltünk át. Egy meredek sziklaoldalban előkerültek a jégcsákányok is. Alattunk több száz méternyi hófal szakadt le a mélységbe. Mindez nekünk nem jelentett életveszélyt, csak figyelni kellett, ahogy az ember akkor koncentrál, ha egy középkategóriás autóval 160-nal dönget Balatonra, hogy még odaérjen a kerti parti csúcspontja előtt. Szó sincs a határok őrült feszegetéséről. Ha jó a felszerelés, nem történhet baj. A hegyen pedig még traffipax sincs. A hordárok viszont mintha egy huszonöt éves Trabanttal követtek volna minket az M7-esen, lapos gumikkal, a tetőcsomagtartóra kötözött konyhaszekrénnyel. Serpáink félretaposott sportcipőben, mackónadrágban és zsíros zakóban harántoltak a 70 fokos meredekségű, jeges lejtőn, hátukon 30 kilónyi felszereléssel. Tibor biztos volt benne, hogy kevesebben érkezünk meg, mint ahányan elindultunk. Ehhez képest hordáraink teljes létszámban bukkantak fel a hágókban, ledobták hátukról a hordókat, cigarettára gyújtottak, és úgy énekelgettek, mintha egy kiránduló nyugdíjaskörrel pihennénk a Lajos-forrásnál.
5. Négynapos, kemény mászás után olyan volt megérkezni az alaptáborba, mint amikor egy átverő show legnehezebb pillanatában hirtelen leleplezik: ez az egész csak azért volt, hogy lássák, miként reagálsz a vadabbnál vadabb helyzetekre. A Himalája mélységébe érve a megpróbáltatások varázsütésre értek véget. Nyüzsgő alaptáborba léptünk be, már állt az étkezősátrunk, ahol egy megnyerő nepáli srác azzal fogadott minket, hogy ő lesz a pincérünk. Nem a konyhafiú, az alaptábori szakács, vagy az egyik expedíció serpája, hanem a pincér. Még ebédeltünk, mikor az alaptábori személyzet már felállította a sátrainkat, a vacsoránál pedig mar kandikamerás tréfára gyanakodtam: a pincér forró kéztörlőket osztott csipesszel, hogy aztán puha kézzel a sült csirkét fogyasztva azt lessem, mikor vonul be végül az alaptábori személyzetből verbuválódott kamarazenekar, hogy reneszánsz dallamokkal segítsék emésztésünket. Nyugalmunkat csak a hegyről visszatérő csapatok zavarták meg. A békés tábort másnap délelőtt elözönlötték a hegyről lejövő mászók. „Orosz rulett”, mutatja, két ujját a fejéhez emelve a török mászó (aki inkább borotválatlan argentin tangótáncosnak tűnik). Svájci illetőségű társa bárszintetizátoros küllemének ellentmondó lendülettel folytatja: „A hármas tábor alól jöttünk vissza. Életveszély. Őrület. Egy kuloárban vezet az út, ahol folyamatosan jönnek a lavinák. Az irániak sátrát elvitte a hármas táborban, ott álltak mellette, mindenük elment, bakancs, minden, de ők túlélték. A mexikóiak meg éppen keresztezték a hómezőt, mikor jött a lavina. Az egyik egy jégletörés alatt bújt el, láttam, fölötte rohant át az egész. Hihetetlen, de mind az öten megmaradtak.” „A kettes táborig oké. Onnantól kezdődnek a bajok.” A hírek megerősítették, nem egy szanatóriumba érkeztünk, valóban a világ egyik legveszélyesebb hegye magasodik felettünk. Az elmondottak egybevágtak azokkal, amiket katmandui szállásunkon vitatott meg Zsolt, Tibi és Laci. A hármas tábor alatti kuloár szed áldozatokat. A tábor mégsem került letargikus hangulatba. A lavinás nap előtt ugyanis átjutott a kuloáron egy amerikai hegymászónő, néhány kínai és indiai mászó, és jelentős háttércsapatuk is: serpák, akik a nyomot taposták nekik, köteleket feszítettek ki, és mire a táborba érkeztek, felállították a sátrukat is. Alig két nappal a megérkezésünk után, április 19-én meggyulladtak az alaptábor buddhista szentélyeiben az illatos fenyőágakból rakott tüzek. „Most indulnak a csúcsra”, suttogták a késő éjjelig ébren maradók. Huszadikán a reggelinél nyüzsgés támadt a tábor központjában. „Egy csapat elérte a csúcsot. 11 óra gyaloglás után.” Egy kínai mászó, oxigénpalack és három serpa segítségével az idényben elsőként állt az Annapurna csúcsán. Nem sokkal később pedig az összes csúcsmászó sikeréről szóltak a rádiójelentések. A felforrósodott hangulatban expedíciónk azonnal tervezni kezdte első útját az 5500 méteres második táborba. Zsolt rögtön indulni akart, de Laci érvei hatottak: logikusabb kora reggel útra kelni. A megbeszélés után rövid délutáni pihenővel akartam jutalmazni magam, mikor Zsolt utánam szólt, mégis indulunk. A váratlan döntés láthatóan nem zökkentette ki Tibit, aki hozzám hasonlóan gyorsan csomagolni kezdett a sátránál. Csak Laci és Lajos üldögéltek tovább békésen, ők maradtak a korábbi tervnél. Az expedíciós alpinizmusban nem szokatlan fejlámpa fényében mászni, a csúcstámadás például szinte mindig éjszaka indul. Az, hogy már az első akklimatizációs túránk második órájában fejlámpák fényében kapaszkodunk a sziklán, lehet az edzés része, magyaráztam magamnak a helyzetet, miközben a megfelelő lépést kerestem a hágóvasam számára. A helyzetet könnyítette, hogy a kereskedelmi expedíciók derék serpái kötelet feszítettek ki a gleccser végétől az első táborig, erre kattintottuk rá biztosítóeszközünket. Azt sajnáltam egyedül, hogy a pompás tájból csupán egy ötméteres fénykört látok. Zsoltnak időnként meg kellett állnia, hogy művégtagját levéve megtörölje a lábcsonkját. A normál esetben zavarba ejtő műveletet olyan természetességgel végezte, hogy senkinek nem jutna eszébe, fél lábbal az ember nem mászik hegyre, vagy ne csinálhatna bármit, amihez kedve van. Tibi jó erőben volt, messze elhagyott minket, egy ideig még figyeltem a fejlámpáját, de aztán kiderült, hogy az csak egy csillag. Váratlanul bukkant elém a néptelen tábor. A sátrak úgy gömbölyödtek a sötétben, mint a parton pihenő bálnák. Befeküdtünk az egyik üresen álló sátorba, hogy másnap már korán elindulhassunk. Reggel kiderült, hogy egy magashegyi óriásposzterbe másztunk bele. Havas csúcsok karéjában álltunk, egy vízszintes hómező szélén. Zsolt már akkor útra kész volt, amikor én még csak a hálózsákomat csomagoltam. Ruhában feküdt le vékony hálózsákjában, nem is reggelizett indulás előtt; „Majd a kettes táborban”, mondta. Meglepődtem, az általam ismert iskolák szerint mászás előtt szénhidrátot kell fogyasztani, és legalább egy liter folyadékot, hiszen lehet, hogy csak este ehetünk ismét. Az út nem volt nehéz, kereszteztük a hómezőt, amelytől biztonságos távolban lavinák szakadtak le a hegyoldalakban. Aztán a szemközti meredek lejtőn nekivágtunk az ismeretlennek, felfedező hangulatomból csak akkor zökkentem ki, amikor felettünk két alak porzott lefelé, lazán, fél kézzel fogva a kötelet. Óriás pehelyruhákat viseltek, de egyikük baseballsapkát hordott, mintha már az alaptáborban lenne. Az első csúcsmászók voltak, egy kínai srác és a serpája. Elmesélték, hogy aznap tizenegyen jutottak fel, két kínai, két indiai, egy amerikai mászónő, továbbá a serpáik. Egy normál esetben izgalmas, az elhelyezett kötelek miatt azonban inkább csak megerőltető jégfalon kapaszkodtunk tovább, majd következett a szokásos vánszorgás egy olyan emelkedőn, amely ha a Budai-hegyekben van, akkor indiánszökdelésben, medicinlabdával a kézben sem lenne bonyolult feladat. A négy óra kapaszkodás ebben a magasságban soknak számít, de kevésnek, ha a nap egészét nézzük. Délelőtt tizenegykor érkeztünk meg 5500 méterre, a hódomb és a jégfal közt kuporgó sátrak közé. Már nem volt szükség megbeszélésre, egyértelmű volt, hogy elfoglaljuk az egyik néptelen sátrat, hogy elkezdhessük a másnap reggelig tartó akklimatizációnkat. Amíg a testünk tette a dolgát, elménknek nem sok feladata volt. Kinn eleredt a hó, a fejünkben pedig megjelent az a tompa fejfájás, amelynél tengerszinten azt szokta, mondani az ember, hogy nahát, pedig azt hittem, azon a helyen normális bort adnak. Az előttünk álló tizennyolc óra szabadidőt Zsolt sudokufejtéssel, Tibi szunyókálással, én zenehallgatással kíséreltem meg kitölteni. A program délután vett új irányt. Serpák érkeztek a táborba, a csúcstámadó csapatot kísérték, előrejöttek előkészíteni a tábort, hogy mire leérnek, meleg tea és étel várja őket. Vidám beszélgetés töltötte meg a ritka levegőt, aztán lehúzódott a sátrunk cipzárja és megpillantottunk egy pehelyoverallba öltözött nepálit, akinek szeme körül világosabb foltot hagyott a hetek óta viselt napszemüveg. A gödör alján összetömörült és ürgeként pislogó társaságunkat megpillantva elvigyorodott, ezért gyorsan megszólaltam, hogy nyilvánvalóvá tegyem, tudunk beszélni, csak az látszik rajtunk, hogy hat órája heverünk tétlenül. A serpáról néhány mondat után kiderült, hogy expedíciónk szervezőjének, a mind a 14 darab nyolcezrest legfiatalabbként megmászó Mingmának az öccse. Neki ez volt a tizenegyedik nyolcezrese, és ahogy testvére, ő is a teljes szett begyűjtésére hajt. A serpákat talán már gyerekkoruktól arra nevelik, hogy segíteni kell a fehér hegymászókat. Annak ellenére, hogy a csúcsról jött, és hogy nem az ő csoportjába tartoztunk, fordult egyet, és egy csomag étellel, italporral jött vissza. Az amerikai mászónő feleslegessé vált tartalékait nyújtotta be nekünk az ablakon, boldog órákat biztosítva ezzel számunkra. Délután megérkezett Laci is, a csapat másnap pedig együtt ereszkedett vissza, hogy folytassa békés alaptábori életét.
6. A tábori élet ritmusa úgy alkalmazkodott az időjáráshoz, mint egy indiánregényben. Annyi különbséggel, hogy a reggeli napsütésben nem doboltunk, hanem az étkező elé húzott székeken, arccal a hegynek kávéztunk és reggeliztünk. Spontán összeverődött nemzetközi társaságok csaptak bele a megunhatatlan témába, hogy milyen menetrend szerint vergődnek majd át a veszélyes zónán. Az eszmecsere nem csak a szokásos információszerzést szolgálta. Úgy tűnt, véget ért az önálló expedíciók korszaka. A magyarokon kívül szinte csak szólómászók vagy mászópárok voltak, akik a közös expedíciószervező cég miatt kerültek össze. Látható volt, hogy a jól működő háttér miatt már nincs szükség a klasszikus expedíciós felállásra, a csúcstámadó csapatok ezen alkalmakkor szerveződtek össze. A beszélgetésekben a szerzőn kívül az érdeklődő, a hegyről írt szakirodalmat betéve tudó Tibi vett még részt. Zsolt kitartott egyéni stílusa mellett: ha alkalmasak a körülmények, menni kell, nem pedig szervezgetni. Csapatunk egy szerencsés véletlen folytán mégis bekerült a vérkeringésbe. A mi sátrunkban épült ki a generátorral működtetett elektromos hálózat központja – érthetőbben: nálunk voltak a konnektorok. Hozzánk járt a tábor a laptopjait, telefonjait és rádióit tölteni, így ki sem kellett mozdulnunk, hogy értesüljünk a pletykákról. Ez praktikus is volt, mivel a napsütés csak délután egy óráig tartott. Ekkor gyűlni kezdtek a fellegek, és kettőkor már úgy zuhogott a hó, mint egy karácsonyi kólareklámban. Ebéd után a tábor kiürült, nemzetiségtől függetlenül vonultak vissza sátraikba a mászók, hogy sziesztával készüljenek fel a délutánra. A generátor ötórás indulása volt az ébresztő. Laptopos emberek siettek a hóesésben, mindenki belemerült kedvenc virtuális szórakozásába. Zsolt a fotóit szerkesztette, Tibi és jelen sorok szerzője blogot írtak, Lajos a következő expedíció szponzorügyeit intézte, Laci pedig türelmesen várt, hogy felszabaduljon egy gép, és maga is megírhassa aznapi beszámolóját. Az alaptábori napok fénypontja a levelek letöltése volt, amely után mindenki úgy számolt be az otthoni hírekről, mint ahogy a kapott csomagból osztogat kóstolót az ember. A válaszírást csak egy alkalommal zavarta meg Zsolt. „Nem írnád meg helyettem a levelet Hildának, neked sokkal könnyebben megy”, fordult hozzám. A felhők egy hét után maradtak el, és elindulhattunk a következő, és remélhetőleg utolsó akklimatizációs utunkra. A terv szerint egy nap alatt felmegyünk a kettes táborba, másnap pedig Zsolt, Laci és Tibi nekivágnak a hármas táborba vezető ösvénynek. Mivel az odáig vezető kuloár veszélyes, csak kétszer teszik meg ezt az utat: nem érdemes kockáztatni, a következő alkalommal már a csúcsra mennek. Gyanúsnak kellett volna lennie azonban, hogy az indulás előtti este bejött hozzánk a főserpa, egy alacsony, izmos srác, röviden érdeklődött, ízlike a vacsora, majd javasolta, hogy másnap vigyünk magunkkal vagy 200 méter kötelet, az övéből természetesen, szóra sem érdemes. Használjuk csak abban az esetben, ha a kihelyezett köteleket a kettes tábor feletti részen szétszaggatták volna a lavinák. Más fordításban: végezzük el a munkájukat, ők egyáltalán nem akarnak most felmenni. Később egy másik serpa ugrott be az étkezősátrunkba, azzal, hogy rádiózzuk majd le, állnak-e még a kettes tábor sátrai, vagy mindet szétverte a hó. Hajnalban indultunk, angol lovagregényeket idéző ködben botorkáltunk végig a gleccseren. Érzékeim akkor élesedtek ki, amikor nekivágtunk a hegyoldalnak. Ahol legutóbb nyomok vezettek a keményre fagyott emelkedőn, ott most puha hóval fedett meredély magasodott. Térdig süppedtem a felszínbe, minden lépésért meg kellett küzdeni. Zsolt és Laci lemaradtak, Tibivel tapostuk a nyomot. Ötvenlépésenként váltottuk egymást. Időnként bevártuk Zsoltot, akinek lábprotézisét kellett megigazítani, és Lacit, aki kényelmes tempóban jött. Akkor értünk az 5000 méteren álló táborba, amikor a tervek szerint már az ebéden kellett volna gondolkoznunk a kettesben. A sátrakat megpillantva olyan érzés hatalmasodott el rajtam, mintha egy kellemes buliról érnék haza hajnali kettőkor, tudván, hogy most egy nagy alvás következik. Azzal a különbséggel, hogy olyankor nem egy ködös hegyoldalban állok, mínusz 5 és plusz 15 fok közt ingadozó hőmérséklettel, attól függően, hogy épp előbukkan a Nap, vagy eltűnik. A sátrak egy része még állt, beájultunk egy szuperkönnyű, egyrétegű csúcsmodellbe, amit a neves amerikai alpinista, Ed Viesturs tervezett. Idilli környezet fogadott minket, kellemes klíma és felfújható matracok. Ettünk, aztán már csak Tibi álmos motyogására emlékszem: „Egy órája alszunk, indulni kellene.” Laci egy másik sátorból mászott ki, Zsolt viszont maradt ott, ahová bebújt. „Nem megyek tovább, olyan mély a hó, hogy a műlábammal a kövekig süllyedek. Holnap hajnalban a kemény havon megyek utánatok”, mondta. Délután kettőkor már csak hárman indultunk tovább. Fél óra kellett, hogy nyilvánvalóvá váljon: másnap nem lesz semmilyen hármas tábor. A hó mély volt és alattomosan zabálta az energiáinkat. A felhők ellenére úgy tombolt a meleg, mint valami strandon. A lejtők aljában összetorlódott hó a mellünkig ért, úsztunk benne, az oldalakban térd fölé ért, ott csak simán taposni kellett. Mintha nem is ezen a vidéken jártunk volna egy hete. Ráadásul továbbra is csak ketten tapostuk a nyomot. Jobb lett volna hárman váltani egymást, de Laci messze lemaradt, ha közelebb ért, hallani lehetett, ahogy a térdére dőlve fújtat. „Jól vagy?”, kérdeztem. „Gyenge vagyok”, mondta elhaló hangon, fejét fel sem emelve. Ez a fajta kimerültség normális lenne hétezer méter felett, de érthetetlen 5200-on. Ebben a magasságban ráadásul már jártunk is, felette pedig aludtunk. Az Ázsiában jellemző gyomorpanaszok magyarázhatták volna elerőtlenedését, de a tábori konyhánk tiszta volt, egyikünk sem rontotta el meg a gyomrát. Ötvenlépésenként váltottunk Tiborral. Taposol huszonötöt, aztán előredőlsz, fejedet a túrabotra támasztod, és várod, hogy 100 alá süllyedjen a pulzus, hogy aztán újra ugyanennyit mássz. Végül aztán már mindegy is. Csillogó hókristályok permeteznek körülöttem, a lépés-belégzés-túrabotlendítés-kilégzés ritmusába gondolatok már nem férnek be, szinte lebegek, és eszembe sem jut a tábor felettünk. Ha kifulladok, kilépek a nyomból, Tibi előrelép, én pedig követem. Lebegés valójában azonban nem létezik, a zuhanás néhány élvezetes pillanata tűnik csak súlytalanságnak. A Nap lebukott a hegygerinc mögé, derékig a hóban álltam. Tapostam, de mintha szobabicikliznék, egy helyben álltam, a puha hó mintha eltűnt volna a talpam alatt. Az órám hatot mutatott és 5300 métert. „Nyolc óra lesz, mire felérünk”, mondtam, pedig éreztem, hogy nem vagyok képes még két órát küzdeni. Nyolc órája tapostuk a nyomot felváltva. „Most egy kicsit én”, mondta Laci, és megindult felfelé, mi pedig a nyomában, néha beérve őt, de többnyire inkább lemaradva. A csúcsok karéja rózsaszín, majd acélkék lett, a mélykék égen átfénylettek a csillagok. A világűr hidege zuhant ránk hirtelen. Vastag bakancsomban fázni kezdtek a lábujjaim, ami mínusz húsz fokot jelzett. Rideg, pusztítóan gyönyörű tájon vánszorogtunk, aztán beértem Lacit, aki megrázta a kezem. Megérkeztünk. Egyetlen sátrat sem láttam. A tábor hó alatt volt, csak néhány színes folt jelezte, hogy a felszín alatt sátrak lehetnek. A lapátolás kimelegített, és üzemi hőmérsékleten zuhantam be a sátorba. „Mi történt veled, hogy a végén így erőre kaptál?”, kérdezte Lacitól Tibi. „A kiélezett helyzetek motiválnak.” Mikor Zsolt reggel megérkezett, mi még a sátorban pepecseltünk. Nem tudtunk dönteni, a körülmények nem voltak jók a további emelkedéshez, ugyanakkor a mászás sikere forgott kockán, ha kihagyjuk a következő akklimatizációs lépcsőfokot. Objektíven nézve egyértelmű volt, hogy vissza, kell fordulni, túl mély a hő, de a döntést nehéz volt meghozni. Végül Tibivel elindultunk vissza. Zsolt és Laci pedig maradtak, de csak azért, hogy másnap reggel jelenjenek meg az alaptáborban.
7. Helyzetünk nehéz volt, mert elmaradt az akklimatizáció döntő lépése, hogy a mászók 6400 méteren álló következő táborban éjszakázzanak, szoktatva szervezetüket a magassághoz. Közben a táborban az expedíciók már úgy emlegették a május 2-a és 6-a közti időszakot, mint a szcientológusok Xenu eljövetelét. Ha a szektaalapító Hubbardnak igaza van, akkor május elsején el kell hagyni a tábort, hogy megkezdődjön a csúcsroham. Aki kimarad a menetből, annak lehet, hogy hetekig kell majd várnia. Ráadásul amennyiben a többség sikerrel jár, a kivárásra játszó hegymászó később már nem oszthatja meg a hótaposás és kötélkihúzás feladatát 3-4 expedícióval, mindent egyedül kell tennie. Az idilli alaptábori napokra árnyékot vetett a tépelődés: csapatunk két rossz közül választhatott. Elindul a menettel és megpróbál úgy felmenni, mintha akklimatizációra nem is lenne szükség. Vagy az akklimatizáció alaptörvényeinek engedelmeskedve felmegy a hármas táborba, lejön, pihen, míg a többiek a csúcsot rohamozzák. Majd egy távoli, bizonytalan időben, társak nélkül indul el 8091 méterre. A csúcsroham előtti délután egy újabb tényező is gyengítette a csapatot. Laci bejelentette, hogy feladja, és nem indul el a hegyre semmilyen körülmények közt. Zsolt és Tibi értetlenkedtek, mondván legalább a hármas táborig érdemes lenne elmenni. Aztán ha nem sikerül, akkor már akklimatizálódva készülhetnek a következő rohamra. Laci hümmögött. Szerinte már nem lesz következő menet. Hetekig kellene várniuk, amíg már talán véget is ér a szezon. A bizonytalan jövő kedvéért pedig nem akarja kockáztatni az életét a hármas tábor felé vezető, lavinaveszélyes kuloárban. Zsolt és Tibi ugyanakkor az indulás mellett döntöttek. Patthelyzet. Mindenkinek ugyanannyira volt igaza. A csúcs elérésének esélye valóban csekély volt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a magashegyek meghódítása éppen arról szól, hogy az ember olyan zónákba merészkedik, ahova a józan ész szerint nem lenne szabad. Laci döntése a mászópárosra nem hatott, de Lajost megingatta. „Nem tudom, hogy van-e értelme így folytatni”, szűrte le a sommás véleményt. Ha nem is akar a csúcsra menni, legalább a kettes táborig vihette volna társai felszerelését, vagy akklimatizációval felkészülhetett volna egy esetleges következő rohamra, magyarázta. Zsolték már a hegyen voltak, amikor megfogalmazta: újra kell gondolni a „Magyarok a világ nyolcezresein” programot. Valóban sok minden megváltozott a hegymászásban a projekt indulása óta eltelt tíz évben.
8. A csúcstámadás reggelének alaptábori eseményei is jó összefoglalóját adták annak, hogy miért torpant meg a régóta várt roham. Megreccsent a rádió a szakács kezében, mert úgy látszik, a tészták túlfőzése mellett rábízták a kommunikációt is, és nepáli szóáradat töltötte meg a levegőt. A köré gyűlt nepáliak egyre szélesebben vigyorogtak, majd váratlanul csomagolni kezdtek. „Vége a csúcstámadásnak, jönnek le – mondta leplezetlen mosollyal a szakács. – Magas a hó, tükörjég van, nagyon veszélyes.” Döbbenten néztünk, hiszen az idő jónak tűnt, előző este pedig volt egy táborgyűlés, ahol vagy 30 mászó és serpa egyeztette a taktikáját. Eldöntötték, hogy miként fogják kifeszíteni a köteleket a legveszélyesebb részen, azaz a kuloárban, ahol lavinák söpörték el a korábbiakat. Mindenki tettre kész volt, és egyértelműnek tűnt, hogy ezúttal nagy erőket vetnek be a kettes és hármas tábor közti lavinás folyosó leküzdésére. Zsolték a tábori megbeszélés szerint hatkor indultak az 5600 méteres magasságban kezdődő kuloárba, és mivel reggel kilenckor meg nem jelentkeztek be, reméltük, hogy minden a terv szerint halad, javában másznak. Közben megjelent az egyik konyhafiú, tiszta pólóban, világos dzsoggingban, frissen mosott hajjal, belevetette magát a székbe, és úgy mosolygott ránk, mintha mindnyájan amnesztiával szabadulnánk egy magashegyre telepített börtönből. „Katmandu holnapután”, tette egyértelművé a helyzetet. Öröme érthető volt. A nepáli stáb már két hónapja időzött az alaptáborban, úgy, hogy a fizetése nem függött az expedíció hosszától. Attól, hogy a mászók már az érkezés másnapján csúcsra érnek, majd mennek haza, vagy a szezon végéig szöszmötölnek a hegyen. Mi azonban még szöszmötöltünk volna, és a nagy felbuzdulás másnapján furcsa volt a visszavonuló. A hírek lassan csordogáltak. A főserpa rádión a mély hó helyett az erős szélre panaszkodott, mondván, az időjárás-előrejelzés változni látszik. Csodálkozva néztünk, hiszen ebben semmi meglepő nem volt, a következő két napra jósolták ugyanis a jó időt. Ezért tervezték éppen ilyen ütemben a csúcsmászást. Tibi tízkor jelentkezett be, de szavai nem tették tisztábbá a helyzetet. „Vissza kell fordulni, mindenki lejön.” A helyzet a két héttel ezelőtti csúcstámadást idézte. Akkor első világháborús veteránokhoz illő harctéri történetekkel traktáltak minket a visszamenekült mászók. Szavaikból egyértelmű volt, hogy a lavinák és rossz időjárás közepette nem volt más választásuk. Aznap végül mégis feljutott a hármas táborba néhány csoport, hogy aztán elérjék a csúcsot is. Kérdésekkel halmoztuk el a két mászót: a lavinák, a mély hó, a tükörjég vagy a szél a fő probléma? Ha ezek, akkor miért javulna a helyzet két nappal később? Amennyiben az elkövetkező időjárás-változás a gond, miért rohannak le az emberek most azonnal? Zsolték leereszkedtek a kettes táborba, és onnan jelentkeztek újra. A csapatok jó része szedte fel a sátrait, hogy soha többet ne nézzen vissza az elátkozott hegyre. Végül heves tárgyalások végén úgy döntöttek, hat mászó társaságában másnap újra megpróbálnak átjutni a kuloáron. A következő nap olyan volt az alaptáborban, mintha egy gladiátorküzdelem élő közvetítését hallgattuk volna rádión. Tibi délelőtt a kuloár szájától, az utolsó biztonságos helyről tudósított. „Brutális lavina zúgott el az imént, ketten kirohantak az útjából, egy mászó elbújt, és átsöpört felette. De valakit elkapott”, szólt a megrázó jelentés. A lavina távolról indult, úgy tűnt, mintha lassított felvételt néznék, ahogy az irdatlan hótömeg végighullámzott a szűk részen, majd kiterülve, porhófelhőt bontva ki maga előtt alászáguldott. Arra is volt idejük, hogy elővegyek kamerájukat, és lefilmezzék, ahogy a kuloár oldalához tapadó emberek mellett elrobog a vonat, egyenesen a folyosó közepén tartó mászók irányába. Eltűntek a hófelhőben, de fél perc múlva élve bukkantak elő. A vonatnak csak a szele csapta meg őket. Zsolték sejtették, hogy ha valamikor, akkor egy lavina után közvetlenül biztonságosabb az átjutás. A kritikus részhez érve értették meg, miért olyan veszélyes ez a szakasz. Mély hóban kellett meredeken felfelé harántolni. „Ha valami baj történik, nem tudsz szaladni, van egy-két mozdulatod, de csak a szerencsédben bízhatsz. Lefelé ereszkedve más, akkor lehet csúszni a kötélen.” A veszélyes helyet elhagyva sem lélegezhettek fel. A terep technikásabb mászást igényelt, mint gondolták. Üvegjeget, meredek sziklás falakat kellett leküzdeniük. Tibi kora délután jelentkezett be a tábor alól: „Ezen meg egyszer nem fogunk feljönni.” Szavaiból érthető volt, hogy mindketten az utolsó csúcstámadásra készülnek, most beleadnak mindent, és nem lesz második menet. Az alaptábor eközben békésen élte életét. A személyzet a napon sütkérezett, a hegyről levonult mászók olyan tekintettel pakoltak, mint akik már Katmanduban eszik a croissant-t. Aztán jött egy helikopter, és egy óra alatt kiürítette a placcot. Az alaptábor csöndes lett, mint a novemberi Balaton-part, a hóesés is rákezdett, csak a bezárt büféket nem zörgette a szél. Alaptábori drukkerkocsmánk idegtépő feszültségben töltötte az estét. Laci és Lajos olyan történetekkel szórakoztatták egymást, amelyben Zsolt vagy Tibi napokig nem jelentkeztek be a hegyről, miközben nem volt semmi baj. A kommunikációs szünet felelőtlenségnek tűnhetett az alaptáborból, de szükségszerű volt a hegyen. A hármas tábor ugyanis csak egy keskeny vízszintes sávot jelentett a hegyfal oldalában. A sátrak egymásra torlódva álltak a kakasülőn. Zsolték hiába igyekeztek komfortos platformot faragni maguknak, a belső sátor nélküli bivaksátorba éjszaka befújta a szél a havat, kényelmetlenül feküdtek, hajnali kettőkor még helyet is cseréltek, hátha úgy jobb lesz. Megváltás volt a pirkadat. Viszontagságos éjszakájuk ellenére frissen ébredtek, élvezetes volt a mászás. A tiszta időben kinyílt előttük a hegy, jégfalakat kellett átmászniuk és fogkrémkék jégtüskék labirintusában bolyongtak. Késő délutánra estek be a 6800 méteres táborba, és akkor még hátravolt a sátorhely kiásása és a sátorállítás. Zsolt hegymászóstílusának megfelelően bivakoltak: egy gleccserhasadék szűk, felső nyílásába bújtak be, még sátrat sem állítottak. Az akcióval könnyű népszerűségre tettek szert, a technika hívő nyugati mászók sorban jelentek meg, hogy lefotózzák a szokatlan éjszakázóhelyet. A gyors módszer miatt hamarosan már a hálózsákjaikban felehettek. Ajándékot azonban nem könnyen kap az ember a hegyen: az egyszerűségnek hátulütője is volt, mégpedig a kényelmetlenség. A szűk helyen, és a közvetlenül a hóra terített matracokon nehezebb volt pihenni, a körülmények különösen Tibit viselték meg. Szervezetük nem kívánta, az élelmet, inkább csak heverni akartak, mozdulatlanul. Sokára tápászkodtak fel, hogy legalább vizet melegítsenek hóból. Tibi reggel jelentette be, hogy visszafordul, nem megy tovább a csúcstámadókkal. Döntése logikus volt: egy normális hegyen, amit nem oszt ketté ilyen veszelyes kuloár, ez az akklimatizáció bevett módja. 5500 méterről felmentek 6800-ra, ezután az alaptábori pihenő a következő lépés. Társainkat az alaptáborból is inkább a visszafordulásra buzdítottuk rádión. Az időjárás bizonytalannak tűnt, és ha valóban korábban érkezik a front, magashegyi csapdába gyalogolnak bele. Nem voltunk meglepődve, hogy a nemzetközi csapat és Zsolt is inkább a továbbhaladás mellett döntött. Az ég ragyogott, Zsoltról pedig tudtuk, hogy különleges teljesítményekre képes. Ahogy egyedül megmászta a Nanga Parbatot, vagy másfél évvel a lábamputációja után feljutott a Lhocéra, úgy az Annapurnán is lehet esélye.
9. Az események innentől két szálon futottak tovább, és eleinte mindkettő lelkesítőnek tűnt. Üdvözöltük Tibi döntését, mert tartottunk attól, hogy követni akarja barátja és mentora, Zsolt példáját, aki különlegesen jó adottságainak köszönhetően képes akklimatizáció nélkül is a csúcs megközelítésére. Elhatározásának azonban csak másnap reggelig tudtunk örülni. Nemcsak a hármasig akart menni, hanem akár az alaptáborig is, keresztülvágva a veszélyes kuloáron. „Várd meg a többieket a hármasban, mert egy-két nap múlva jönnek – javasolta Lajos. – Zsoltnak is jó lesz, ha meleg teával várod.” „Nem olyan vészes a kuloár, hamar leereszkedem rajta, és akkor este már kényelmesen alszom”, mondta meglepetésünkre, azok után, hogy négy expedíciót is hetekig ennek a szakasznak a leküzdése tartott lázban. Ismertük a Tibiben munkáló, sürgető érzést. A felső táborokban az embernek fáj a feje a magasságtól, nem tud aludni, vizesedik a hálózsákja. És ha meghozta a döntést, hogy visszatér, akkor hirtelen olyan közelinek tűnik az alaptábor, mintha már az asztalnál ülne. Csak néhány kötélhossz ereszkedés, és némi gyaloglás az ismert terepen. A rádiózás után indultam el, hogy élelmet vigyek neki a kettes táborba, és segítsem a visszatérését. Hat óra küzdés után, alig kétszáz méterrel a tábor alatt azonban vissza kellett fordulnom. Hóvihar tombolt a hegyen, a látótávolság két méter volt. A körvonalak összemosódtak, egyedül álltam a szürke és hideg térben, miközben magam mögött hagyott nyomaim percek alatt vesztették el körvonalaikat. Hiába voltam túl az út nehezén, a jégfalon, tudtam, hogy ilyen viszonyok közt egy egyszerű hógerincet is lehetetlen követni. Esetleg már csak akkor veszem észre a hasadékot, amikor megnyílik alattam. Vagy csak akkor tudatosul, hogy rossz irányba megyek, amikor már elképzelésem sincs, melyik irányból jöttem. Visszafordultam, hogy még azelőtt lekeveredjek a veszélyes részekről, mielőtt végleg eltűnnek az utat jelző nyomaim. A történet csak annyiban érdekes, hogy éppen visszafordulásom perceiben, délután négykor jelentkezett be rádión Tibi az alaptáborba. Míg menekültem a hegyről, ő arról számolt be, hogy már a hármas tábor alatt van, mellig ér a hó, és hiányzik az egyik, lefelé jutáshoz szükséges kötél De megoldja a helyzetet. Rögzít egy darab kötelet, leereszkedik, és megkeresi a továbbvezető részt. Akkor még nem tudtuk, hogy ez volt barátunk utolsó bejelentkezése.
10. Zsolt fáradtan indult el, igaz, tempójával nem lógott ki a csapatból Egy spanyol és egy cseh mászó is lassan botorkált előtte. Épp utolérte a spanyol srácot, amikor észrevette, hogy a kabátja zsebéből hiányzik a vizes műanyag palackja. Egy olyan flakon, ami pár ezer méterrel lejjebb értéktelen szemét lenne, itt maga volt az élet. Ha nincs, nem tud vizet vinni a csúcstámadásra, kiszárad, vére még jobban besűrűsödik, teljesítménye pedig a töredékére esik vissza. Nem volt más választása, ledobta a zsákját és visszabotorkált a nyomban, és szinte már a tábornál meglelte az értékes palackot, majd indult megint felfelé. Az út nem támasztott technikai nehézségeket, egyszerűen csak sokat kellett mennie egy alattomosan emelkedő, mélyhavas hegyoldalban. Ez már a csúcsra futó rámpa volt. Háromkor érte el a 7150 méteres magasságot. A spanyol srác épp előtte ért be a táborba, úgyhogy magában megállapította, talán lassan halad, de nincs lemaradva a csapat végétől Ha még az éjjel elindulnak, és az időjárás kedvez, egy hosszú meneteléssel délelőtt akár a csúcson állhat. Befeküdt a sátrába, főzött, evett valamit, és közben érkezett a hír az alaptáborból Tibi aznap már nem jelentkezett be. Tompa düh áradt szét benne. Mondta Tibinek, hogy kapcsolja ki a rádióját. Többször volt, hogy a zsákjából érkező csipogásról jutott eszükbe, a rádió készenlétben maradt, és a hátizsákban véletlenül bekapcsolódott. Persze, hogy lemerült. Más nem lehet, Tibi óvatos, nem vállal felesleges kockázatot. Zsolt később zavaros álmokba merült. Egyszer riadt csak fel, amikor valaki beszólt, hogy este kilenckor indulnak. A társaság állapotára jellemző volt, hogy a megbeszéltnél egy órával később hagyták el a tábort. Bár nem érezte magát rosszul, nyilvánvaló volt, hogy gyengébb, mint gondolta. Sorban leelőzték a leglassabbak is, míg végül egyedül botorkált a sötét hólejtőn, a rémisztően üres égbolt alatt. Végtagjaiban érezte a mínusz 30 fok alatti hőmérséklet, de folyamatosan tornáztatta ujjait, így azokkal nem volt baj. Viszont későn jutott eszébe felvenni az arcmaszkot. Mire észbe kapott, kabátjából és szakállából vastag jégburok képződött arca köré. Levette a hátizsákját, hogy leszedje a jeget, és már csak azt vette észre, hogy nincs rajta az egyik pehelykesztyűje. A könnyű darab lesodródhatott a hátizsák mozgatásánál. Volt pótkesztyűje, de nem pehely, pedig csak az hatásos az egész éjszakás csúcsmenetben. Nélküle előbb-utóbb biztos a fagyás. Magasan már megjelent valami fény az égbolton, amikor 7400 méterről visszafordult. Lefelé haladva döbbent rá, milyen jól döntött. Azt hitte, hamarosan újra a táborban van, de még órákkal később is a lejtőn vánszorgott. Megnyugvás volt berogyni a sátorba, még ha csak percekig is tartott a nyugalom. Rádión bejelentkezett az alaptáborba. Mintha évek óta nem szólalt volna meg, olyan nehezen csikart ki hangokat a torkából. Fájdalmas rekedtségéről a letaglózó hír vonta el a figyelmét: Tibi az elmúlt másfél napban sem került elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy szó sincs a rádió hibájáról. A 7150 méteren felállított sátorban mintha felkapcsoltak volna a villanyt, olyan hirtelen jelentek meg a reggeli fények. Teljesen egyedül volt a táborban. Drámai gondolatok kavarogtak benne: „Jól elcsesződött minden. Tibi eltűnt, és már gondoltam, hogy ha két napig nem került elő, akkor tragédia van. A mászótársam volt, de a legjobb barátom is. Én is rossz állapotba kerültem, súlyos légúti fertőzéssel. Csak az volt bennem, hogy vánszorogjak le a hegyről, éljem túl valahogy.” Megrázó volt a helyzet, de nem meglepő. Tibi fáradtan, egyedül, mellig érő hóban, fokozottan lavinaveszélyes körülmények közt, minimális látótávolság mellett indult neki a veszélyes szakasznak. Ezen körülmények közül egy tényező is elég lett volna a tragédiához. Persze a magashegyi mászásban a szerencsének nem kis szerepe van. Leérhetett volna, ha a véletlenek mind egyszerre rámosolyognak. De a normalitás erősebb volt. Az alaptáborban eközben nem csak Zsoltért kellett izgulnunk. Rémülten figyeltük, hogyan bontakozik ki előttünk a hegymászó-tragédiák klasszikus forgatókönyve. Az időközben a csúcs alá érő mászók már képtelenek voltak racionális döntést hozni, és folytatták útjukat, órákkal a visszafordulási idő után is. Reggel kilencig csupán három mászó érte el a csúcsot, 11-kor pedig még mindig haladtak felfelé kisebb csoportok. A véletlenen múlt, hogy a mászás nem torkollott tömeges tragédiába, ahogy az ilyen helyzetekben már számtalanszor előfordult. A délutánra jósolt és több napig tartó havazás szerencsére késett, így az utolsó erejét kisajtoló csúcsmászó is elindulhatott lefelé. Hárman végül súlyos fagyási sérüléseket szereztek, az egyik mászó pedig 48 órával a többiek után botladozott be az alaptáborba, a kegyes időnek köszönhetően élve.
11. Zsolt reggel kezdett ereszkedni a harmadik táborból Csak néhány szót mondott a rádióba, de kihallottuk belőle mindazt a megpróbáltatást, amin keresztülment. Nem is a mondatai: annyit közölt csak hogy jöjjön fel valaki a kettes táborba, mert a közös felszerelés leszállításához segítségre van szüksége. A hangja volt sokkoló: reszelős, elfúló hörgésből kellett kibogoznunk a kérést. A tennivaló egyértelmű volt az alaptábori csapat számára: előző este már megbeszéltük, Laci felmegy segíteni Zsoltnak a visszatérésben, Lajos a táborban marad a rádióval, én pedig az előző felmenet miatt belobbanó lázamat kúrálom, és újságírói funkciómnak megfelelően írom az aznapi blogbejegyzést. A reggel azonban a megszokott nyugodt kávézással telt, amit a csendes tétovázás kavart csak fel Laci és Lajos azt fontolgatták, hogy felmenjenek-e Zsoltért, ha igen, mikor, és egyáltalán, kicsoda? Laci előző nap járt az egyes táborban, kimerült, talán beteg is lett, érvelt. De nem volt idő tépelődni, úgyhogy az aznapi cikkírást és betegségemet félretéve elindultam. Jó iramban haladtam, tiszta volt az idő, úgy számítottam, öt óra alatt elérhetem a kuloár alatti tábort. Másodjára is meglepetésszerű vihar tört rám a semmiből, ráadásul éppen akkor és ott, ahol két nappal korábban. Mintha egy démoni történetbe csöppentem volna, ahol az egyik utcasarkon mindig bőrig ázom, legyen bármilyen is az idő amúgy. A kettes tábor alatt jártam, amikor szíven ütött Lajos rádióüzenete. Zsolt elindult felém a táborból, ahol nem látott Tibi megérkezésére utaló nyomokat. Kétségbeesetten még abban reménykedtünk, hogy társunk 5500 méteren pihen, lemerült a rádiója, és valamiért nem jön le az alaptáborba, inkább megvárja Zsoltot. Fúrtam magam előre a táj körvonalait egybeolvasztó, szürke masszában. Derengő alak bontakozott ki a hógerinc tetején. „Te vagy az, Zsolt?”, kiabáltam, amire fütty volt a válasz. Nem értettem, integettem, mentem tovább, aztán lemerevedtem. Nem láttam még Zsoltot ilyen állapotban. Valójában embert nem láttam meg ilyen állapotban, igaz, burokban születtem, sem tömegbalesettel, sem kegyetlen utcai verekedéssel, sem durva járványos megbetegedésekkel nem szembesített az élet. Zsolt ledobta elém a zsákot, ráült, köhögni kezdett, arcának nyílásain vér és különböző nedvek csorogtak, majd ráfagytak arcszőrzetére. Nem tudtam, hogy reagáljak, azt mondtam volna szívem szerint, milyen jó, hogy épségben vagy, de az épségben kifejezés nem volt adekvát. Felnézett, a szemével intett, hogy itt a csomag. Mondott valamit, de nem tudtam kivenni a szavakat. Elindultunk. Lassabban haladtunk, mint csomagokkal megrakottan felfelé mászva. Zsolt negyedóránként leült a hóba, hogy a távolsági buszt váró ember csüggedt beletörődésével nézzen a semmibe. Sötétben értünk le a gleccserre, már úgy véltük, a táborban vagyunk, amikor köd szállt a völgyre, és eltűntek előlünk a támpontot jelentő hegyoldalak. Hasadékok és jégtornyok rendszerében bolyongtunk, eleinte határozottan, aztán egyre tétovábban. Beállt mögénk egy csúcsról visszatérő perui mászó is, hogy a nyomunkban érjen ki a labirintusból. Fél óra után mindhármunk számára nyilvánvaló lett, hogy nem tudjuk: még sokat kell menni a kijáratig, vagy pont fordítva, már rég elhagytuk. Elővettem a rádióm, hogy riasszam Lacit. Ha egyórás gyaloglással kijönne a kötél felső végéhez, és világítana, könnyen be tudnánk lőni a pozíciónkat. Csüggesztő módon azonban csak tanácsokat kaptunk tőle a rádión, hogy milyen módon találhatjuk meg a kijáratot. Azzal az ígérettel tértünk vissza a bolyongáshoz, hogy ha még jó ideig nem találunk ki, segít nekünk. Akkor még szerencsés véletlennek tűnt, hogy a gleccsertornyok közt fénypontot pillantottunk meg. Hallózásunkra furcsa, inkoherens válaszok jöttek. Oscar volt az, az egykor neves spanyol mászó. A csúcsról jött, a depóját kereste, kicsit bizonytalanul nézett rám, motyogott. Az utat azonban tudta, intett, kövessük. Mintha fényes nappal lenne, végigvezetett minket a kritikus részen. Több mint fél óra alatt értünk a kötélhez. Lerogytunk egy utolsó pihenőre. A perui mászó csomagja sem volt könnyebb az enyémnél: sátrak, hálózsákok csüngtek róla, mindaz, amit a csúcstámadásig tartó hetek alatt felvitt a hegyre, hogy végül aztán egyszerre hozza le az egészet. Váratlanul mögötte termett megmentőnk, Oscar, és szó nélkül kapcsolta le a zsákra aggatott csomagokat. „Milyen kedves, innentől segít cipelni”, gondoltam, ám Oscar tevékenysége egyre furcsább lett, már merev, kényszeres mozdulatokkal tépte a perui felszerelését. A tulajdonos hápogott, igyekezett eltolni az ember kezét, de az csak nyúlkált és motyogott. „Ellopta”, ennyit vettem ki a szavaiból. Akkor már a perui is állt, és hessegette Oscart, hogy: ember, hagyjál már békén, mit akarsz? Oscar ordított. „Ellopta a felszerelésem!” A perui zavartan próbálta távol tartani: „Ez itt mind az enyém, csak viszem le a hegyről.” „Akkor pakold ki”, állt elő lehetetlen kéréssel a spanyol. Éjjel, hullafáradtan, a sötét gleccser szélén még igazsága teljes tudatában sem pakol ki az ember 30 kilónyi felszerelést a jégre. „Elloptad”, bőgte Oscar, kezében jégcsákány villant. A perui tétován lökdöste, én ordítottam, hogy nyugodjon meg, és tegye le a csákányt, Zsolt csendben ült. A tébolyult mászó olyan vadul hadonászott a csákányával, mint aki Trockijt látja előbukkanni a sötétből. Ekkor újabb fordulatot vett az ügy. Az addig tétova perui letépte saját jégcsákányát a zsákról, rácsapott az egyik sziklára, hogy csak úgy szikrázott (pszichológiai hadviselés). Közéjük álltam és kiabáltam. Saját szavaimat hallva úgy éreztem magam, mint akinek a South Parkban az a feladata, hogy édeskés zenére elmondja a közhelyes tanulságot. „Megőrültetek? Semmilyen felszerelés nem lehet olyan fontos, hogy meghaljatok. Az élet a legfontosabb. Ti csak tudjátok, most jöttök a csúcsról. Mindketten hegymászók vagytok. Most az a feladatunk, hogy túléljük, hogy segítsünk a másiknak, nem az, hogy meggyilkoljuk egymást!” A perui előrelendítette a csákányt, azt hittem, ez Oscar végét jelenti. De ahelyett hogy szétloccsantott a volna a koponyáját, csinált egy csavart az eszközzel, mintha évek óta gyakorolta volna, és már mindkét fegyver a kezében volt. Oscar azonnal leeresztett, mint akiből kihúzták a. dugót. Ernyedten hadovált. Aztán már csak annyi volt, hogy a perui a kezembe nyomta a csákányt, én visszaadtam a tulajdonosának, és mint egy gyereknek, elszótagoltam, hogy arra használja, amire való. Még egy óra út volt hátra. Belépve a táborba mintha nem oda érkeztünk volna meg, ahonnan elindultunk.
12. A túlélés öröme ezúttal elmaradt. Eleinte a fáradtság miatt nem tudtuk átgondolni az elmúlt napokat. Aztán a levonulás izgalma terelte el a figyelmünket. Helikopterrel néhány perc alatt megszokott, puritán környezetünkből a dzsungel közepén találtuk magunkat. Semmi nem utalt arra, hogy a két világnak a kopár hegyi környezetnek, meg a zölden burjánzónak barmi köze lenne egymáshoz. Kiszállva a helikopterből egyszeriben kellemetlen érzés szorította össze a gyomorszájam. Fenn, a steril hegyvidéken még úgy gondolkoztam: Tibi technikai hibát vétett, emiatt nem jön le az alaptáborba. Tudat alatt azonban nyilvánvalónak tűnt, hogy egyszer belép majd az étkezősátorba, és senki még csak fel sem kapja a fejét, hiszen előbb-utóbb azért le szokás jönni a hegyről. Akkor majd újra beszélgetünk, végül is alig három hete ismertük egymást, a szimpátia megvolt, de magashegyi teendőink közepette nem volt idő kibontani a felvetett témákat, hogy mikor mászunk együtt a Mont Blanc gerincén, hogy miért bújja a Mérő László-könyvet, meg a lányok. A hegy alatt hirtelen más lett a helyzet: messze elhagytuk az Annapurnát, és ő hogyan is jöhetne utánunk? A helikopterleszálló szélén állva rádöbbentem: Tibi tényleg és végleg eltűnt, és már biztos nem fejezzük be a beszélgetéseinket, és nem tart velünk azon a zavarba ejtően bonyolult úton, ahova indulni készülünk. Zsolt hangját is alig hallottuk. Már rég Katmanduban voltunk, de a fáradtsága mintha nem akart volna múlni, a rengeteg oxigén, pihenés és élelem dacára sem. Csak a honlapjára felrakott rövid megjegyzés jelezte, hogy milyen érzések dúlnak benne: „Elvesztettem legjobb barátomat: Horváth Tibort” foglalta össze egyetlen mondatban az egész csúcstámadást. A krízis feldolgozására tett kísérlet volt, hogy a blogomban leírtam az utolsó napok történéseit. A cikk szembenézés helyett meglepő módon azonban további feszültségeket szított. Mécs Laci sérelmezte azt a szövegrészt, amelyből kiderült, hogy nem ment fel a hegyre Zsoltért. Lajos a pártjára, állt, igaz, nem a tényeket vitatták, hanem azt, hogy szabad-e a hegymászókat nem heroizáló módon bemutatni. A vitát elmérgesítették az ügyet felkapó bulvársajtó cikkei. Bár a csapat egy emberként állt ki a ferdítő írások ellen, Laci nem enyhült. Egy éjjel összepakolt, és titokban magára hagyta a csapatot. Zsolt és Laci közt a nyilvánosság előtt zajló hosszú és kellemetlen vita vette kezdetét. Jót is hozhatott volna, hogy végre kibeszélik az évek óta feszülő ellentéteket, Zsolt önfejűségét, Mécs Laci csapatmunkájának hiányát. De mivel a vita a lapokban, interjúkban és blogokon zajlott, nem volt esélye a megegyezésnek. Az a folyamat, amely már jó tíz éve zajlott a magashegyi mászásban, és amely alapjaiban alakította át a sportot, végül a szakmai körökön túllépve a nyilvánosság elé került. Ahogyan az olimpiai sportolókról is köztudott, hogy különleges teljesítményre képes emberek, de esendők, ugyanúgy a hegymászókról is lekerült a félisteni páncélzat. Zsoltot azonban mindez nem zavarta. Rengeteg minden átalakult körülötte a hegyek közt töltött több mint negyed század alatt. Megváltozott az alpinizmus stílusa, technikája és közössége is. Elveszítette több barátját, egyik lábát, olykor magányos életét pedig családja kerekítette egésszé. De hiába fordult meg körülötte a világ, nem volt miért aggódnia. Két dolog úgyis állandó marad: a hegyek szeretete, és hogy a csúcsok közt a világ egyszerű lesz. Ott – bármi történjék is idelent – még mindig a legősibb dilemma irányítja a sorsot: élni vagy meghalni. Ő pedig minden kaland ellenére életben maradt. És a végén csak ez az, ami számít.
Hegymászó szakkifejezések AKKLIMATIZÁCIÓ: A magashegyi hegymászás nem túrázás. A nagyobb magasságban uralkodó viszonyok speciális taktika bevezetését teszik szükségessé. Egy átlagos fizikai állapotú, tengerszint körüli magasságban élő ember 2-3000 méterre érve találkozik először az oxigénhiány tüneteivel, fejfájással, bágyadtsággal, fáradékonysággal. Pedig ebben a magasságban a tengerszinti oxigénmennyiségnek még csak a negyede hiányzik. 5000 méter felett változik drasztikusan a levegő összetétele: 5500 méteren a tengerszinten mért oxigénmennyiség fele, 8000 méter felett pedig már csak a harmada jut a hegymászó szervezetébe. A mostoha körülmények nemcsak a teljesítmény drasztikus csökkenését okozzák, de a magashegyi betegség különböző fokozatait, akár halálos agy- vagy tüdőödémát is okozhatnak. A magassághoz lehet alkalmazkodni, ezt a folyamatot hívják akklimatizálódásnak. Az akklimatizáció nem testedzést jelent, hanem a test hozzászoktatását az oxigénhiányos állapothoz. A módszer lényege egyszerű: rövid időkre nagyobb magasságokban kell tartózkodni, majd egy időre vissza kell térni a már megszokott magasságú helyre. Vizsgálatok azt mutatják, hogy az alvási magasságot napi 5-600 méterrel szabad emelni. Az akklimatizáció és a magashegyi mászás helyszíne általában összetartozik: az alpinisták a meghódítani kívánt hegy mászása során alkalmazkodnak a magassághoz. Azaz nem egyszerűen elindulnak a csúcsra, hanem nagyobb magasságokba másznak, aztán visszaereszkednek pihenni, majd ismét egy újabb magassági szint meghódítása következik. A folyamatban nagy szerepet kap az alaptábor, ahol a legtöbb időt töltik a hegymászók, és ahol a lehető legnagyobb kényelmet igyekeznek teremteni a maguk számára. Egy négy táborral mászható csúcsra tehát az alábbiak szerint juthatnak fel a mászók: Az alaptáborból felkapaszkodnak egy bizonyos magasságba, és ott egyetlen éjszakára letáboroznak. A hegymászók nem sokat alszanak aznap este, és nem azért, mert egymás szavába vágva sztoriznak hajnalig, hanem mert magashegyi betegségük van. Másnap örömmel térnek vissza az alacsonyabban fekvő alaptáborba. Sátraikat, felszerelésük egy részét azonban fenn hagyják a hegyen, ezzel lerakva az első tábor alapjait. A visszatérést követő néhány napos pihenő alatt a mászók szervezete megteszi a szükséges lépéseket, így a következő alkalommal már jóval az első tábor fölé juthatnak, és az ott felállított kettes táborban élik meg az előző alkalommal már tapasztalt fejfájást, rosszullétet. Másnap reggel pedig a már ismert módon visszatérnek az alaptáborba. A harmadik tábor általában olyan magasan van, hogy onnan már csak az első, vagy második táborba ereszkednek vissza a mind elcsigázottabbá váló mászók. A legfölső tábor után pedig a csúcs következik, majd még aznap vissza addig, ameddig csak bírják. ALPESI TECHNIKA: A magashegyi mászás haladó stílusa. A hegymászók táborlánc építése nélkül, minimális felszereléssel és rendszerint kisebb csoportban vagy egyedül kísérelnek meg a csúcsra jutni. Általában a nehezebb, technikásabb utakat másszák alpesi stílusban. Az 1996-OS EVEREST-TRAGÉDIA: A fizetős expedíciók által uralt déli falon, május 9-én több mint száz hegymászó – legtöbbjük pénzért vezetett amatőr – indult a csúcsra. A felsőbb részeken a torlódások következtében lelassult a menet, a váratlanul kitörő vihar pedig sokakat már a csúcs közelében ért. Nyolcan haltak meg egyetlen napon közük két világhírű hegyivezető, Rob Hall és Scott Fischer. Néhány hegymászót csak súlyos fagyási sérülésekkel tudtak megmenteni. BEÜLŐ, MELLES: Széles hevederekből varrt eszközök, amelyekhez a mászó a biztosítókötelet rögzítheti. Kezdetben a felsőtestre húzható, kényelmetlenebb változat, a melles volt ismert. A combokat és derekat körülölelő beülő kényelmesebb és biztonságosabb is. BIVAK: Eredeti jelentésében alkalmi éjszakázóhelyet jelent. Manapság azt is bivakolásnak hívják, ha valaki a felszerelés könnyítése miatt nem visz magával sátrat, és ezért a szabadban éjszakázik. A magashegyi mászás gyorsabb formájában gyakran használják ezt a módszert, mert a kevés felszerelés nagyobb tempót tesz lehetővé. ELŐRETOLT ALAPTÁBOR: Az alaptáborhoz hasonló felszereltségű tábor, amelyet már nagy magasságba, de még komoly mászást igénylő szakasz elé telepítenek. Hosszabb tartózkodásra a magasság miatt nem alkalmas, de nagy kényelmet nyújt a nehezebb szakaszok mászása előtt. EXTRÉM JÉGÚT: Nagy technikai tudást igénylő, meredek vagy áthajló jégfalon vezető út. A falon gyakran sziklás részek is találhatóak. ÉK: Biztosításhoz használatos, fémből készült eszköz. A szikla repedéseibe helyezhető, majd onnan könnyen el is távolítható. ERESZKEDŐ NYOLCAS, FÉLSZORÍTÓ: Fémből készült, nyolcas alakú eszköz, amelyet ereszkedéshez és a társ biztosításához használnak. A félszorító nyolcas egy ugyanilyen funkciójú csomófajta. FIRN: Leülepedett, kemény felszínű hó. FIX KÖTÉL: Tartósan a hegyoldalba vagy sziklafalba rögzített kötél. FOKOZAT: Olyan skála, amellyel a sziklautak nehézsége osztályozható Különböző számozási rendszerek ismeretesek. Magyarországon a Nemzetközi Hegymászószövetség (UIAA) I-A1-ig terjedő osztályozása terjedt el. FRIEND: A biztosítást forradalmasító rugós fémeszköz, amelyet Ray Jardine amerikai repülőgépmérnök fejlesztett ki 1973-ban. A friend fémpofái alkalmazkodnak a repedések szélességéhez. Az eszköz biztonságát fokozza, hogy a fémpofák a terhelés növekedésével arányosan feszülnek a repedés oldalaihoz. HÁGÓVAS: Bakancs talpára szerelhető fogas fémeszköz, meredek jeges, havas terepen történő mászásához. HALÁLZÓNA: Egyesek szerint 7500, mások szerint 8000 méteres magasságtól kezdődő tartomány, ahol a levegő oxigénszintje a normálisnak csupán a harmada körül mozog. Ebben a régióban még a sikeresen akklimatizálódott hegymászók sem tartózkodhatnak 36-72 óránál többet károsodás nélkül. A halálzónában fokozott veszélyt jelent az agy- és tüdőödéma kialakulása, amelyek még tapasztalt alpinistáknál is
előfordulhatnak, akár a sokadik magashegyi mászást követően is. Egyesek alkatilag képtelenek alkalmazkodni a zóna szélsőséges körülményeihez. HEGYIBETEGSÉG: A magassággal együtt csökkenő oxigénszint és légnyomás következtében fellépő tünetek: fejfájás, étvágytalanság, fáradékonyság, szédülés. Érzékenységtől, akklimatizációs állapottól függően 2500-3500 méter között jelentkezik. Enyhébb formája néhány napos pihenés után elmúlik. A hirtelen túl nagy léptékű emelkedés azonban súlyosabb tüneteket produkálhat, akár halált is okozhat. HILLARY-LÉPCSŐ: Az Everest délkeleti gerincén, a csúcs alatt található 12 méter magas sziklafal. Nevét első megmászójáról kapta. A falon való túljutáshoz minden évben újabb kötelet helyeznek ki, így a mászást mára nagy köteg régi kötél nehezíti. HÚZÓZSÁK: A nagyfalas mászásnál használt erős anyagú zsák, amelyben a felszerelést húzzák maguk után a mászók. KÖZTES: A falba helyezett rögzített pont (ék, friend, nitt stb.) és a kötél közti kapcsolatot biztosítja. Általában egy hevedergyűrű, két végén egy- egy karabinerrel. KULOÁR: jégfolyosó OXIGÉNPALACK: A magasság okozta tünetek enyhítésére kifejlesztett eszköz. A palack csak az egyik eleme a rendszernek. Nyomáscsökkentő szeleppel (reduktor) és maszkkal együtt használják. Az Everest felfedezői már a húszas években alkalmazták, 1953-ban Hillary és Norgay is oxigénpalack segítségével érték el a csúcsot. Az első oxigén nélküli csúcsmászást csak 25 évvel később hajtotta végre Messner és Habeler. A Nemzetközi Hegymászószövetség (UIAA) 1997 óta csak a mesterséges oxigénbelégzés nélküli megmászásokat regisztrálja. ÖSSZEKÖTŐ TISZT: Az engedéllyel mászható hegycsúcsok esetében az expedíciók mellé kirendelt hivatalnok, aki munkaköre szerint segít az expedíció ügyeinek intézésében, a gyakorlatban azonban legtöbbször csak a táborban lézeng és a többi összekötő tiszttel bulizik. MAGASHEGYI FÜGGŐSÁTOR: A nyugágy, a sátor és a függő virágtartó keresztezéséből született eszköz, amely függőleges falon is lehetővé teszi a kényelmes alvást. MALLORY, GEORGE: Az Everest mászás hőskorának brit hegymászója. 1921-ben a hegy környékét feltérképező expedíció tagjaként felmászott az északi nyeregbe. 1922-ben, oxigénpalack használata nélkül 8100 méteres magasságot ért el. Következő csúcskísérlete során az északi nyereg alatti hófalon mászva társaival véletlenül lavinát indítottak el, amely hét serpa halálát okozta. Az expedíciót követő előadásai egyikén, egy újságíró kérdésére – miszerint: Miért akarja megmászni az Everestet? – adta sokat idézett válaszát: Azért, mert ott van. Az 1924-es expedíción társa, Norton oxigénpalack nélküli, 8580 méterre vezető kísérlete után Mallory és Andrew Irvine mesterséges oxigénnel indultak a hegyre. Utoljára 8450 méteren látták őket, de mivel soha nem tértek vissza, azóta sem lehet tudni, sikerült-e végül a csúcsra jutniuk. A rejtély megoldására indított 1999es kutatóexpedíció megtalálta Mallory holttestét és a felszerelési tárgyait, döntő bizonyítékokra azonban nem leltek. Valószínűbb, hogy a páros még a csúcs előtt visszafordult. MÁSZÓGÉP: Egyik modelljének neve után jumárként is ismert. A kötélen mászáshoz használatos eszköz, amely kötélre kattintva egyik irányban szabadon csúszik, a másik irányban azonban stabilan tart. MORÉNA: A gleccserek lassú mozgása által lemorzsolt kőtörmelék. MŰANYAG BAKANCS: Magas hegyekre és jégmászáshoz kifejlesztett, a kilencvenes évekig igen elterjedt bakancstípus. A külső, kemény burok kivehető, hőszigetelő belső cipőt takar. Manapság már kamáslival egybeépített, bőrszerű anyagból készült bakancsokat használnak inkább. MŰFAL: Beltéri mászófal. Nagy falfelületre erősített mesterséges fogásokból áll. Eredetileg téli sziklamászó edzéshez használták, de a műfalas mászás mára külön ággá nőtte ki magát. NAGYFALAS TECHNIKA: A sziklamászás azon formája, ahol a mászók akár több napig is falon tartózkodnak. A technikai és fizikai felkészültségen túl speciális felszereléseket (függőágy, dupla kötél, nittfúró, stb.) is igényel. NITT: A falba fixen elhelyezett, a biztosítást nagyban megkönnyítő, a mászás biztonságát fokozó fémgyűrű. NORMÁLÚT: A csúcsra vezető legkönnyebb út. A normálút általában azonos az első megmászók útvonalával. PARTI: Csapatot alkotó, együtt mozgó, egymást biztosító hegymászók. STAND: A mászás során a falban kialakított, rögzített pont. Innen biztosítható az, aki tovább mászik. Végső esetben akár az éjszaka eltöltésére is alkalmas lehet. SZABADMÁSZÁS: Az a technika, amelynek során a mászó a szikla képződményeit használja az előrejutáshoz. A kötél, ékek, szögek és egyéb eszközök csak biztosításhoz és a visszaereszkedéshez szolgálnak. TECHNIKAI VEZETŐ: A csapat irányító tagja. A technikai vezető felelős a hegymászás taktikájáért, stílusáért és a mászás során felmerülő problémák megoldásáért. Jó stratégiai érzékkel rendelkező, tapasztalt hegymászó, aki azonban nem feltétlenül tagja a csúcsmászó csapatnak. Az utazás előtti és utazás alatti ügyeket az expedícióvezető intézi, és ő képviseli az expedíciót a nyilvánosság előtt is. TELEKAMÁSLI: Az egész bakancsot, még a talpat is befedő, hőszigetelő anyagú kamásli, amit magashegyi mászásoknál hordtak. A kétezres évektől elterjedő, bélelt kamáslival egybeépített bakancsok kiszorították a piacról TRAVERZÁLÁS: Oldalazva mászás, harántolás.
Már csak öt maradt Zsolt négyévesen szenvedte el első fagyási sérülését. Mínusz harminc fokban síelt. Akkor még nem tudta, hogy négy évtizeddel és kilenc nyolcezres megmászásával később éppen ezzel az erdélyi történettel kezdődik majd a róla szóló könyv. A siker elérésenek útját legtöbben egy lineáris vonalnak képzelik, pedig a csúcsra vezető út bizony göröngyös, és komoly megpróbáltatásokkal teli. A siker viszont minden esetben egyenesen következik a megoldandó helyzetek kezeléséből – és persze a rengeteg, következetesen elvégzett, sok áldozattal járó munkából. A külső szemlélő gyakran már csak a cél elérésének önfeledt és dicső pillanatait látja, de az odavezető út részleteit és embert próbáló feladatait nem, miközben utóbbi a fontosabb – érdekes paradoxon ez. Az Erőss Zsolt életéről szóló könyv azonban pontosan, részletesen és sajátos humorral mutatja be az utat magát. Talán ez a legnagyobb erénye. Nemcsak a sikernek, az intelligenciának is rendkívül sok arca van. Érdekes, hogy milyen összefüggésben áll e két fogalom. Sokféle IQ és EQ (érzelmi intelligencia) -teszt látott napvilágot az elmúlt évtizedekben, melyek segítségével több nézőpontból vizsgálták és mérték e két hányadost. A jelen kihívásokkal teli, intenzív változásában e klasszikusnak mondható hányadosok mérése mellett megjelent egy új „trónkövetelő” is, mely nem helyettesíti, sokkal inkább kiegészíti és árnyalja egy ember intelligenciájának mérését. Az EQ (Emotional Quotiens), illetve az AQ (Adversity Quotiens (megpróbáltatás-kezelési képesség hányadosa) értékeinek komplex ismerete sokkal többet elmond egy ember személyiségéről és potenciális sikereiről, mint intelligenciahányadosának értéke. A magas érzelmiintelligenciahányadossal (EQ) rendelkező ember jól tud bánni a többiekkel, szinte „belelát a fejükbe”. Empátia, önismeret, önkontroll jellemzi, szinte bárkivel megtalálja a közös hangot. A magas AQ-val rendelkező ember aktív és sikerorientált, nem pedig passzív és kudarckerülő. Sok esetben ahelyett, hogy letörné, gátolná a kudarc, szinte nem is ismeri ezt a rosszul csengő szót. Számára inkább tapasztalat a sikertelenség, ami arra. ösztönzi, hogy tanuljon a hibáiból Ezek a tesztek a magas AQ-val rendelkező embereket „hegymászó típusnak” aposztrofálják. A mentálisan erős emberek már a csúcs elérésének pillanatában kiszemelik az újabb „meghódítandó hegye(ke)t”, hiszen tulajdonképpen ez élteti őket, ez ad értelmet és tervezhető keretet aktív életüknek. Erőss Zsoltot több mint egy évtizede van szerencsém ismerni. (És e közhelyes kifejezés ezúttal helyénvalóbb, mint valaha.) Amikor 2002 májusában – első magyarként – feljutott a világ csúcsára. (Mount Everest), már rögtön hazaérkezése után azt mondta nekem, hogy legközelebb oxigénpalack nélkül megy fel. Akkor meg nem tudta, hogy kilenc évvel később a Mount Everest társhegyének csúcsára (8516m, Lhoce) már egy művégtaggal fog feljutni. Amikor 2010 januárjában bent jártam nála a kórházban, megértettem, hogy miért döntött az amputáció mellett: így biztos lehetett abban, hogy a jövőben is tudja mozgatni a térdét, és műlábbal ugyan, de (szinte) biztosan folytatni tudja a hegymászást. Kollmann András dokumentumfilmje, A Hópárduc talpra áll arról a 488 napról szól, ami a Zsoltot és két társát a Tátrában ért baleset és a Lhoce csúcsának elérése között telt el. Erőss Zsolt életének megismerése után nehezebb kifogásokat találnunk, ha megfutamodunk a nehézségek elől. Ha mégis elgyengülnénk az előttünk tornyosuló akadályok láttán, gondoljunk a büszke Hópárducra, aki talán épp most mondja kissé gondterhelten Hildájának, Gerda lányának és a kis Csomának: „Már csak öt nyolcezres csúcs maradt a tizennégyből…” Kutvölgyi Pál BRÓKERNET Zrt. vezérigazgató
KÉPEK
Földes András 1971-ben született Budapesten. Újságíró. Erőss Zsoltról írt könyve mellett egy Budapestről szóló novelláskötete jelent meg, Le a
Halászbástyával! címen. Húsz éve aktív hegymászó.
Erőss Zsolt a Tien-Sanban 1991-ben
1994-ben a Korzsanyevszkaja előtt
A pakisztáni Ogre előtt 1995-ben
Zsolt pakisztáni teherhordókkal alkudozik a Nanga Parbatra menet Fotó: Földes András
Zsolt egy hóbarlangban várja Mécs Lászlót akklimatizációs mászáson, a Ganaló tömbjén Fotó: Földes András
A Nanga Parbat csúcsán 1999-ben
A 2001-es Mount Everest-expedíció. Balról: Mécs László, Gárdos Sándor, Bradács Ágnes, Kertész Zoltán, Nedeczky Júlia, Erőss Zsolt, Borszéki Ferenc, Földes András, Keresztesi Koppány, Ugyan Anita, Markos Huba
Totemoszlop a Mount Everest előretolt alaptáborában
A 2002-es expedíción, a Hillary-lépcsővel szemben, a Déli-csúcson
A Mount Everest csúcsán 2002-ben
A Gasherbrum-expedíción 2003-ban
A Gasherbrum-expedíció (2003) csapata. Áll: Mécs László, Vörös László, Várkonyi Beáta, Rigó Zoltán, Klein Dávid, Nedeczky Júlia, Erőss Zsolt, Ács Zoltán, Csollány Katalin, gugol: Ugyan Anita, Várkonyi László, Kollár Lajos, Csíkos József
A Gasherbrum csúcsai alatti gleccseren Nedeczky Júliával és Rigó Zoltánnal
A Gasherbrum csúcsán 2003-ban
A 2006-os Dhaulagiri-expedíció csapata: Ugyan Anita, Mécs László, Kollár Lajos, Erőss Zsolt, Szendrő Szabolcs, Babcsán Gábor
Hildával a Hidden Peak csúcsán 2007-ben
A Broad Peaken 2007-ben
A Manaszlu csúcsán 2009-ben
Az első műláb próbája
A Lhoce alatt 2011-ben
A Lhoce csúcsán 2011-ben
Az Annapurna-trekkingen Fotó: Szalai Berzeviczy Attila
Az Annapurna négyes táborában
Műholdas kommunkiáció az Annapurna alaptáborában Fotó: Földes András
Horváth Tibor és Zsolt a fotóikat rendezgetik Fotó: Földes András
Horváth Tibor az Annapurnán Fotó: Földes András
Zsolt megigazítja a protézisét mászás közben Fotó: Földes András
Az Annapurna második táborába tartva Fotó: Földes András
Időtöltés az Annapurna második táborában Fotó: Földes András
Kimerülten a csúcstámadás után Fotó: Földes András
Horváth Tibor emléktáblájánál Fotó: Földes András
Az Annapurna csúcstámadás éjszakáján Fotó: Földes András
TARTALOM 1972 – Erdély 1. 2. 3. 4. 1989 – Magyarország 1. 2. 1990 – Kaukázus 1. 2. 3. 1991 – Tien-san 1. 2. 3. 1992 – Alpok 1. 2. 1993 – Pamír 1. 2. 1994 – Hópárduc 1. 2. 3. 1995 – Ogre 1. 2. 3. 4. 1996 – Mount Everest 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 1997 – Garhwal-Himalája 1. 2. 3. 1999 – Nanga Parbat 1. 2. 3. 4. 5. 2000 – Disteghil Sar 1. 2. 3. 4. 5. 2001 – Mount Everest 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 2002 – Mount Everest 1.
2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 2003 - Gasherbrum 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 2004 – Építkezés 1. 2. 3. 2005 – K2 1. 2. 2. 3. 4. 5. 6. 2006 – Dhaulagiri 1. 2. 3. 4. 5. 6. 2006 – Hilda 1. 2. 3. 4. 2007 – Gasherbrum I. Broad Peak 1. 2. 3. 4. 5. 6. 2008 – Makalu 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 2009 – Manaszlu 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 2010 – A baleset
1. 2. 3. 4. 5. 6. 2010 – Cso-Oju 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 2011 – Lhoce 1. 2. 3. 4. 5. 6. 8. 9. 10. 11. 12. 2012 – Annapurna 1 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. Hegymászó szakkifejezések Már csak öt maradt KÉPEK
