Filozófiai előadás az univerzum logikájáról

Némedi Mária Margareta

Filozófiai előadás az univerzum logikájáról

A zsidó genocídium áldozatainak emlékére

5772

Semmilyen jog nincs fönntartva! Terjessze, fénymásolja, adja kölcsön, adja ki! Fordítsa le! Beszélgessen róla! De előtte olvassa el! Felelősséget vállal a szerző: Némedi Mária Margareta -szociológus;

Első kiadás Köszönet a HTSART-nak! - www.htsart.hu Vagyis köszönetet mondok örökös pártfogómnak, Halász Iván barátomnak, hogy ismét igénybe vehettem a segítségét. Kedves Iván, KÖSZÖNÖM! A borítót szerkesztette: Magyar László A szöveget természetesen mARI írta, de nemcsak írta, hanem szerkesztette és tördelte is! - [email protected] A Könyvműhelyben készült 50 példányban: - www.konyvmuhely.hu -

©

Munkám jogtulajdonosa:

AZ EMBERISÉG VILÁGTÁRSADALMA; A Nemzeti Kulturális Alap elutasította a könyv megírására „alkotói támogatás” témában benyújtott szerzői pályázatot, indoklás nélkül és fellebbezhetetlenül… mARI a könyvet mégis megírta!

mARI szerzői kiadása: Budapest 2011 ISBN 978-963-08-0386-1

Tartalomjegyzék Bevezető…………………………………………………………….4 Létezik-e a világ?..............................................................................5 Két tétel…………………..………….……………………………...6 II. tétel bizonyítása ………………………………………………..7 I. tétel bizonyítása………………………………………………....9 Miből áll a világ?............................................................................11 Létezik-e az Isten?..........................................................................14 Az univerzum lehetőségeinek kutatása………………………..15 Az anyag és a semmi kölcsönhatása…………………………...18 Az univerzum ontológiai kezdete…….….….…………………22 Az eseménytér kiértékelése……………………………………..25 Az eseménytér racionális modifikálása………………………..28 Az egységgondolat keletkezése………………………………...30 Az univerzum definíciója………………………………………..33 Determináció……………….……………………………………..38 Illúziók és valóság a determináció kontextusában…...……….44 Cselekvéselmélet…………………………………………………47 A memória járulékos információforrás………………………...50 Az oktatási rendszer memóriaüzem …………………………..52 Cselekvéselméleti példák………………………………………..57 A tudás keletkezésének elmélete……………………………….61 A messiás kultúrtörténeti funkciója……………………………64 A demokrácia kritikája…………………………………………..66 A társadalomszervezés elmélete ……………………………….69 Az univerzum célállapotának kialakulása …………………....74 A materiális metamorfózis szintézisteremtődései……………79 A tömegvonzás magyarázata……….…………………………..85 Az ősrobbanás filozófiai elmélete……………….……………...88 Az idő vizsgálata……………………………………………..…..91 Élőlények keletkezése……………………………………………97 A materiális létezés nem vagylagos……………………………99 A világ kultúrtörténeti logikája………………………………..102 Utószó a választott néphez, gój emberekhez és Istenhez...…135

Bevezető Szeretettel köszöntöm gondolataim érdeklődőit! Ha figyelemmel kísérik filozófiai értekezésemet, megérthetik a világ struktúráját. Az előadásom címét értelmezve észrevehetik, hogy sugalmazom, hogy a létezésnek van logikája. Ezzel egyidejűleg észre kell venniük azt is, hogy tulajdonképpen a világ létezésének tényét is sugalmazom. Tudománytalan megnyilvánulást jelent a sugalmazás, és természetesen megengedhetetlen, hogy egy tudományos előadás tudománytalan legyen. A létező világ logikus rendszerének megérthetőségére vonatkozó utalás azonban csak a címe az előadásomnak, és mint minden címnek, úgy ennek is az a funkciója, hogy sugalmazzon. Kérem tehát a szíves türelmüket, filozófiai kutatásom tudományos színvonala haladéktalanul kritériummá válik, mihelyt a címét interpretálom és hozzákezdhetek a gondolatvezetéshez. A gondolati építkezés logikai tökéletességére garanciát vállalok. A hibák kiiktatását Önök ellenőrizhetik, és az ellenőrzésben segítségükre leszek. A logikai igényességre vonatkozó ígéretem ezen a módon kezelhető lesz, ellenben súlyosabb csúsztatást jelent az előadáscímben az a konstelláció, hogy hallgatólagosan elfogadtatom Önökkel azt az univerzumra vonatkozó lételméleti tényállást, hogy a világ létezik, létező, létezést jelent, holott metafizikai kérdések kizárólag bizonyítás eredményeképp válhatnak tudományos igazságokká. Egyelőre még eldöntetlen, és episztemológiai dilemmát jelent, hogy: Vajon létezik-e a világ, amelynek logikus megértését ígérem? Az előadáscímben létezőként exponált univerzum metafizikai lehetőségeit kutató ismeretelméleti téma a címben megfogalmazott létezéssugalmazás megalapozatlansága miatt - tüstént vizsgálatra szorul!

4

Létezik-e a világ? Az elméleti gondolkodás tudományos minőségének alapfeltételét jelenti, hogy le kell fedni a logikai lehetőségek eseményterét, mert csak a lefedett eseménytérben kutatható tudományos („igaz/hamis”) információ. Ez a kritérium úgy érvényesíthető, hogy az elméleti lehetőségek összességét fel kell sorolni. Ennek a feltételnek eleget téve most meg kell fogalmaznom egy abszurd állítást is. Természetesen totális képtelenségnek tartom azt a feltételezést, hogy az univerzum nem létezik. Ugyanakkor hiába tűnik képtelenségnek ez a lehetőség, az állításra elméletben szükség van. Ezt a különös körülményt az okozza, hogy csak két állítással lehet lefedni a metafizikai eseményteret, azaz a világ (létezésre vonatkozó) lehetőségeinek eseményterét. Az egyik állítás - „A)” állítás szerint nem létezik az univerzum, a másik állítás - „B)” állítás - szerint létezik. Harmadik hipotézis nem fogalmazható meg, mert a két állítással le van fedve az eseménytér. „A világ vagy létezik, vagy nem.” - állítás egy feltétlenül igaz elméleti állítás, (100%-os logikai bizonyosság), amin nem változtat az a körülmény, hogy itt a két állítás külön szerepel: „A) Univerzum = 0” (Az univerzum semmivel egyenlő). „B) Univerzum ≠ 0” (Az univerzum nem egyenlő zéróval). Empirikusan igazolható, hogy „A)” hamis, és „B)” igaz. „B) = 100%” kijelentés empirikus igazság, hiszen tapasztaljuk, hogy létezünk. Az empíria információja azonban nem használható elméleti bizonyítékként. Az empíria információja az elméletalkotás kiindulópontjaként hasznos támpont lehet, de a kizárólag tapasztalatra hivatkozó kijelentéseknek nincs elméleti relevanciájuk. Elméleti szinten kizárólag az igazolható, hogy a két állítás összeadott valószínűsége igazságot jelent, vagyis 100%, mert „a világ vagy létezik, vagy nem” kijelentés egy lefedett eseménytér, ami egyben elméleti bizonyosság.

5

Két tétel A tapasztalati információk elméleti értékelésére Az univerzum létezésének kutatása céljával megfogalmazott tapasztalati és elméleti igazság kétféle állítása kétféle igazságnak tűnik, annak ellenére, hogy a kutatás tárgya azonos. Az elméleti igazság állítása szerint a világ létezése vagy zéró, vagy nem zéró és mindeközben empirikus igazságot jelent, hogy a világ létezése nem zéró. A kétféle (elméleti és empirikus) igazság különbségének vizsgálatához két tételt fogalmazok meg, majd bizonyítom a tételek hitelességét. Míg a második tétel új gondolatot jelent, az első tétel kikövetkeztethető az előbbi gondolatvezetésből: I. A tapasztalati és az elméleti igazság nem ekvivalens. II. A tapasztalati és az elméleti metafizikai igazság kijelentései nem lehetnek ellentmondásban. Az első tételre azért van szükség, mert vizsgálatra szorul, hogy valóban különbözik-e illetve különbözhet-e a kétféle (empirikus és elméleti) állítás, ha mindkét ontológiai állítás jelentéstartalma ugyanannak az univerzumnak a létezésének vizsgálatára vonatkozik. Továbbá, elemzést követel az, hogy: ha az empirikus ontológiai állítás az elméleti ontológiai állítástól valóban különbözhet és különbözik, akkor a különbség miként definiálható és hogyan értelmezhető. Az első tételt úgy bizonyítom, hogy kimutatom a világ elméleti konstrukcióját empirikus valóságtól megkülönböztető komponensét. Márpedig, ha definiálom a különbséget, elméleti szint és tapasztalati szint között, akkor a különbség ténye bizonyítva lesz. Ennek az első tételnek a bizonyítására a második bizonyítása után, és annak eredményére építve fogok sort keríteni. Most tehát hozzálátok a második tétel bizonyításához.

6

II. tétel bizonyítása Az összeférhetetlenség kizárható Az összeférhetetlenség lehetőségének kizárása reductio ad absurdum módszerrel megoldható, azaz bizonyítva, hogy az állítás tagadása hamis. Az állítás tagadása úgy hangzik, hogy: Lehetséges az összeférhetetlenség a világ metafizikai állapotát leíró elméleti kijelentés és tapasztalati kijelentés között. Két összeférhetetlenséget jelentő eset van: 1) . Tapasztalható, hogy létezik az univerzum, de elméletben állítható, hogy nem létezik. 2). Elméletben állítható, hogy van univerzum, azonban tagadhatónak bizonyul, hogy tapasztalható. Kedves előadásom iránt érdeklődő közönségem! Kérem, hogy most csípjék meg egymást. Erősen tegyék, mert tutira akarok menni! Ha fájdalmat éreznek, akkor beláthatják, hogy van tapasztalat. A csipkelődés fájdalmait elszenvedve a létezés tapasztalhatónak értékelhető. Ebből az következik, hogy létezik valami az univerzumban, ami az empíria alapjául szolgál. Ezt a létező valamit anyagnak nevezzük. Talán az egész világ létezése kizárólag anyagot jelent, erről még nincs tudományos információm, de bizonyos, hogy az anyag létezését megtagadni nem lehet. A létezőnek tapasztalható anyag szó szemantikai tartománya végső esetben a világ szó jelentéstartományával egyezik, ezt még majd pontosítanom kell a gondolatvezetés során, de immár bizonyosságnak tekinthető, hogy tapasztalható anyag biztos, hogy van, ami az univerzum minimum anyagminőségben való létezését igazolja. Ezt a tényt figyelembe lehet, és figyelembe kell venni az ontológiai elméletalkotás során. Azt ígértem az előadás elején, hogy segíteni fogom Önöket filozófiai előadásom logikai precizitásának ellenőrzésében. Az ígéretem miatt most ki kell térnem egy gondolati elágazásra. Előfordulhat, hogy van olyan ember, aki - tapasztalva, hogy megcsípték, - a csipkelődés fájdalmait elszenvedve is

7

ragaszkodna ahhoz az összeférhetetlenséget jelentő állításhoz, hogy nincs még anyag se, de az univerzum mégis létezik. Ezt a kifogást keresgélő, kötekedő megnyilatkozást ugyanakkor nem javasolom a legvitatkozóbb szándékú érdeklődőnek se, mert erre azt válaszolhatnám, hogy a csípés nem volt elég erőteljes. A csipkedés intenzitását ezt követően halálba lehetne fokozni, márpedig halottakat nem kell meggyőzni semmiről... Beláthatják, hogy nincs értelme vitának… Ha elismerné a kötekedő személy, hogy van anyag, mivelhogy fájna neki a csípés, majd könyörögne, hogy ne fokozódjon a kellemetlen hatás, azonban fontoskodva mégiscsak összeférhetetlenséghez ragaszkodna, és azt állítaná a kis makacs, hogy a világ nem létezik, akkor az illető személy figyelme újra felhívható lenne arra a minimális körülményre, hogy a világ szó végső esetben az anyag szó szinonimájának tekinthető. Emlékeztetni lehet a vitázó személyt arra a tényre, hogy az anyagnak a létezését a fájdalom hatására már bölcsen elismerte, majd felvilágosítható arról, hogy ezzel a belátással elismerte a világ minimum anyagminőségben való létezését is. Ha az elméleti vizsgálódás és a tapasztalati vizsgálódás ugyanannak az univerzumnak a metafizikai megértésére irányul, akkor - miként a fenti aprólékos bizonyítás exponálása előtt is sejteni lehetett - a kétféle vizsgálódás megállapításainak összeférhetetlensége evidenciával kizárható. Mivelhogy az elméleti és az empirikus állítás ugyanannak az univerzumnak a metafizikai megértésére irányult, és ezzel a kijelentések összeférhetetlensége kizárható lett, a világ nemcsak a posteriori, hanem a priori is létezőnek tekinthetővé vált. További előnyös körülmény, hogy az összeférhetetlenség lehetőségének fenti bizonyítással történő kizárása immár lehetővé teszi azt, hogy a tapasztalat információját az ontológiai elméletalkotás során felhasználjam.

8

I. tétel bizonyítása Empirikus információ és elméleti gondolkodás különbözőségének meghatározása Az elméleti állítás matematikai alakja: „PA) + PB) = 1”, ahol a P matematikából ismert jel a valószínűség kifejezésére. A felírt egyenlőség szerint annak a valószínűsége, hogy nem létezik a világ összeadva annak a valószínűségével, hogy létezik, eggyel egyenlő, a lefedett eseménytér 100%-os bizonyosságának elméletileg belátható ténye miatt. A tapasztalati metafizikai állítás „B) Univerzum ≠ 0” matematikai alakja „B) = 1”, mert tapasztalat szerint 100%, hogy létezik a világ. Az anyag tapasztalható, következésképp az „anyagtapasztalat létezése = 100%”. Az összeférhetetlenség bizonyítottan kizárható tényét (vagyis az II. tétel bizonyítási eredményét) felhasználva megállapítom, hogy: ha „B) = 1” akkor nemcsak a B), hanem a B) valószínűsége is 1, azaz a PB) is 1-el egyenlő. Ha „PB) = 1” akkor az első bekezdés első sorában szereplő egyenlőségbe helyettesítve megkapom, hogy „PA) = 0” és ezt követően arra következtethetek, hogy „A) = 0”. A „PA) + PB) = 100%” elméleti állítás számokkal helyettesíthető alakba rendezhető: „0 + 1 = 1”. A tapasztalati állítás egyenlősége, „B) = 100%”, felírható „100% = 100%”, azaz „1 = 1” változatban is, mert a 100%-osan anyagi jellegű tapasztalat tapasztalati szinten 100%-ban igaz. Jóllehet (!), vitatható, hogy valóban csak anyagot tapasztalunk-e, mivelhogy nyilván tapasztalunk gondolkodást is. Ha gondolkodást is tapasztalunk, akkor az első kutatási fázisban bizonytalanná válhat, hogy tapasztalatunk 100%-osan materiális kvalitásnak tekinthető-e. Belátható azonban, hogy a gondolkodás mindig anyagra hivatkozik, anyagtapasztalatból ered, nem haladja meg az anyag minőségét. Természetesen kivételt jelent az, amikor az eseménytér-lefedő elméleti

9

gondolkodásra kerül sor, ami valóban meghaladja az anyag tapasztalati szintjét, és tulajdonképp cáfolhatja a tapasztalatot. Az elméleti gondolkodást ugyanakkor eseménytér-lefedéssel reprezentálom. Az anyagtalan gondolkodástapasztalat állításai materiálisan nem bizonyíthatóak, „csak” beláthatók. A belátás, gondolkodás „a világ vagy létezik, vagy nem” „0+1=1” elméleti kijelentéssel van szemléltetve előadásomban, ami a 100%-ban materiális tapasztalati szinttől különbözik, és elméleti minőséget jelent. A tapasztalati információ tehát kizárólag (100%-os mértékig) anyagra vonatkozhat ebben a gondolatvezetésben, és e lényeges körülmény miatt az elméleti állítástól való megkülönböztetése alapvető. Az elméleti állításnak azért van létjogosultsága, mert empirikus információk alapján csak az anyag létezése lehet 100%-os bizonyosság, ugyanakkor az anyag 100%-os tapasztalata nem informál például arról, hogy egy nem tapasztalható létező létezése kizárható-e, és arról se, hogy a tapasztalat 100%-os bizonyossága miként értékelhető. A tapasztalati állítás tehát nem teljesen megbízható. Ugyanakkor a tapasztalati információ nyilvántartása pontatlansága ellenére nélkülözhetetlen, mert az elméleti gondolkodás lefedett eseménytere elsősorban épp a tapasztalati információra épül, mivelhogy tapasztalati állításból és az állítás tagadásának összegződéséből áll. Az univerzum eseménytere egy tapasztalati szintet és egy elméleti szintet nyilvántartó elsőfokú, két-ismeretlenes egyenlettel exponálható. Ez az egyenlet az anyag elméleti szinttől való különbözőségét határozza meg: „A) + B) = 1” , ahol tapasztalat szerint „B) = 1” következésképp „A) = 0”. Az első tétel bizonyításához összehasonlítom az „1 = 1” a posteriori kijelentést a „0 + 1 = 1” a priori kijelentéssel. Igazolható, hogy van különbség a két kijelentés között, mert a világ létezését vizsgáló tapasztalati és elméleti kijelentés nem egyforma. A konkrét különbséget a két igaz metafizikai állítás között az elméleti kijelentésben szereplő zéró jelenti.

10

Miből áll a világ? A létező egészet részeinek vizsgálatával lehet megérteni. A következőkben felsorolok különböző válaszlehetőségeket, hogy felkutassam az igaz kijelentést, ami feleletet ad a fenti passzuscímben feltett kérdésre. Eseményteret lefedő kritérium szerint dolgozom, hogy az igaz kijelentés mindenképp szerepeljen a felsorolható kijelentések között: 1). Semmiből áll a világ. 2). Egy komponensből áll a világ, (anyagból). 3). Két komponensből áll a világ, (anyagból és még egy komponensből, ami nem anyag). Negyedik állítást nem lehet megfogalmazni, mert a harmadik állítás eseményterében újabb komponens számára már nincs hely, azaz újabb variációs lehetőség nincs. Az első állítás hamis állítás, az anyag létezésének tapasztalati igazsága miatt, amit már bizonyítottam. Ez a felvetés tulajdonképpen csak azért szerepel a hipotézisek között, mert összesen három állítás van, amivel le lehet fedni a „Miből áll a világ?” – kérdéskörre reflektáló válaszlehetőségek eseményterét. Kérem tehát, hogy ne aggódjanak, természetesen nem kell újra megcsipkedniük egymást. Nyugodjanak meg! Tudom, hogy fájdalmas volt, de túl vagyunk rajta, és nem kell megismételni, mivelhogy kizárólag esztétikai szerepe van annak, hogy az eseményteret lefedő felsorolásban az első (nyilvánvalóan hamis) állítás - már bizonyított hamissága ellenére - ismét szerepeltetve lett. Miután az első állítást kizártam, a második állításról megállapítom, hogy lehetséges, hogy a három állítás közül a második az igaz állítás, ellenben értekezésem folytatásaképp most használhatatlannak minősítem a második állítást. Ellehetetlenítené a további elemzést, ha arra a következtetésre jutnék, hogy a világ szónak csak a szinonimája az anyag szó. A második állításról ideiglenesen hamis minőséget feltételezek. A harmadik állítást ezzel egyidejűleg hipotetikus

11

igazságnak tekintem. Belátom, hogy e fineszes gondolati lépéssel keletkezett egy hiba, amit sürgősen korrigálni kell, hiszen önkényesen választottam ki a második és harmadik állítás közül a harmadikat igazként, ami csak hipotetikus szint, azonban arról kellett döntenem, hogy folytassam-e az előadást vagy elköszönjek Önöktől. Még van mondanivalóm Önök számára, ezért vállalom, hogy a - hipotézis igazolását megkövetelő - restanciát azonnal elszámolom. Evidens, hogy az anyag nyilvántartásának elsődleges szempontja nem lehetett kérdéses, a - „Miből áll a világ?” kérdéskör kutatásakor, mert ez az egyetlen olyan létező, aminek a létezését elméletben nem, de legalább empirikusan igazolni lehet. Következésképp helyes, hogy a fentebb megfogalmazott logikai leltár anyagdimenzióra fókuszál. Hiba lett volna például élőlényre és nem élőlényre bontanom az univerzum eseményterét, mert nem definiálható, hogy az élőlény miben különbözik az anyagtól. Azt ellenben lehet definiálni, hogy az anyag miben különbözik az univerzum eseményterétől! Az univerzum - gondolkodással és egyben anyaggal is lefedett - eseményterét exponáló elsőfokú, kétismeretlenes egyenlet értelmében az anyag a semmiben különbözik az univerzum eseményterétől: Anyag (Tapasztalat: 100%) = 100% (Eseménytér) Anyag (Tapasztalat: 100%) + Semmi = 100% (Eseménytér) Az eseménytér anyaggal való lefedettsége 100%-osnak tapasztalható. Elméleti gondolkodás során a 100%-os tapasztalati élményt csak zéróval szabad túllépni. Az elméleti igazság ugyanis 100%-osnál nemcsak kisebb, de nyilván nagyobb se lehet, az eseménytérből ugyanis nem lehet kilépni. A világ eseménytere akkor is 100%, ha kiértékelésének alapja a tapasztalatra hivatkozás, és akkor is 100%-os az eseménytér, ha értékét elméleti szinten definiálom, a tapasztalat felülvizsgálata céljával.

12

Ha tapasztalat szerint 100% képviseli az anyagot az univerzum a posteriori és a priori is 100%-os kiterjedésűnek gondolt eseményterében, és bizonyított, hogy nem lehet összeférhetetlenség tapasztalati szint és elméleti szint között e 100%-os kiterjedésű eseménytérben, akkor csak 0% képviselheti azt a komponenst az eseménytérben, ami nem anyag. Következésképp, ha van anyagtól különböző komponense a világnak, akkor az a komponens nem lehet más, mint a semmi. A materialistán fölvázolt, azaz 100%-os mértékben anyagi világ a posteriori eseményterének anyagkomponenséhez a priori hozzágondolom a semmit, és a priori csak a semmit gondolom hozzá, mint eseménytérben lévő, anyagtól különböző komponenst. A világ eseménytere anyagból és semmiből áll. Ezzel a gondolatvezetéssel most elszámoltam Önöknek a fentebb keletkezett adósságomat, amire én magam hívtam fel megtisztelő figyelmüket. Bár a három felsorolt lehetőség közül először csak önkényesen választottam ki azt a feltételezést, hogy az anyagra és nem anyagra felosztott eseménytér exponálja az igazságot a - „Miből áll a világ?”- témakör kutatásának eredményében, immár bizonyos, hogy nem követtem el hibát. Közben felhívom a figyelmüket arra a nem mellékes körülményre is, hogy épp az alternatíva lett volna hibás, vagyis, ha a második állításról feltételeztem volna igaz relevanciát, ami szerint a világ kizárólag anyagból van. Nyilvánvaló ugyan, hogy a világrend elméleti rekonstrukciója során az anyaghoz hozzágondolni csak a semmit lehet, ugyanakkor egyben szükséges is hozzágondolni a semmit az anyagkomponenshez, mert a világmagyarázó elméleti kijelentés pontatlan, ha az anyaghoz nem gondolom hozzá a semmit. Másik esetben nem lehet ismertetni azt a tényt, hogy a világmagyarázó „0 + 1 = 1” elméleti állítás a világmagyarázó „1 = 1” tapasztalati állítástól különbözik a semmiben! A világrendet exponáló elméleti kijelentésben nyilván nem merő véletlenségből „éktelenkedik” egy zéró! Felületesség lenne, ha semmibe venném a semmit olyankor, amikor jelen van.

13

Létezik-e az Isten? Az emberiség kultúrtörténetének talán legizgalmasabb kérdése képezi kutatásom következő témáját, mert megvizsgálom, hogy: „létezik-e az Isten?” Isten létezésének kutatásához eseményteret lefedő kritériumrendszerrel mutatom be a válaszlehetőségeket, majd ki fogom választani az Isten ontológiai állapotára vonatkozó igaz választ az összes felsorolható lehetőség közül. 1). Az Isten nem létezik. 2). Az Isten létezik a világ eseményterében. 3). Létezik az Isten, de nincs a világ eseményterében. A harmadik állítás hamis. Az eseménytér attól eseménytér, hogy minden univerzumbeli komponens benne van, mivelhogy az eseménytér a korábbi bizonyítások eredménye szerint még a semmit is tartalmazza, nemcsak a valamit (anyagot). Következésképp megállapítom, hogy Isten vagy nem létezik, vagy nem lehet más, mint a zéró. Bátorkodom egy javaslattal élni. Tekintettel arra, hogy nincs semmi logikai akadálya annak, hogy a zérót tekintsem Istennek, azt tanácsolom Önöknek, hogy fogadják el ezt a javaslatomat, mert egyszerűsítheti a logikus gondolkodást, ha létezőnek gondolják az Istent, aki nem más, mint az elméleti kijelentésből mellőzhetetlen zéró. Amíg nincs kizáró ok, addig mindegy, hogy zérónak, vagy Istennek van elnevezve ez a nem semmibe vehető semmi komponens. Ha lesz kizáró ok a gondolatvezetés során, akkor természetesen korrigálnom kell majd a módszert, addig azonban célszerű egyszerűsíteni a gondolkodást. Egyúttal be kell számolnom arról, hogy számomra nem mellékes előnyt jelent, ha a zéró elméleti komponenst Istennek gondoltatom, - [„Isten = 0”] - mert így könnyebb illusztrálnom Önök számára azt a tagadhatatlan körülményt, hogy ennek a zérónak az univerzumban jelentős, vagyis egészen pontosan fogalmazva istenfunkciója van.

14

Az univerzum lehetőségeinek kutatása Megvizsgálom, hogy milyen műveletek végezhetők a zéróval és az 1-el, - kutatva ezzel az univerzum lehetőségeit. A „0 + 1 = 100%” egyenlőség exponálja, hogy melyek az univerzum komponensei a logikailag 100%-os kiterjedésűnek gondolható materiális eseménytérben (anyag, ami 100%-al, azaz 1-el egyenlő és Isten, aki zéróval egyenlő). Mivelhogy számokkal is illusztrálhatók az univerzum eseményterének a komponensei, feltételezhető, hogy a két matematikailag definiálható komponens matematikai műveleti lehetőségeinek eredményei jelentik az univerzum lehetőségeit. Az univerzum sorsa nyilván a két komponense kapcsolata/kölcsönhatása szerint alakul. A két komponens kapcsolódása/kölcsönhatása nem lehet ellentmondásban a matematika szabályaival, mert számokkal is definiálhatók a komponensek. Ha a két komponens univerzumbeli kapcsolata ellentmondana a matematika szabályainak, akkor nem lehetne matematikailag definiálni, illetve nem matematikailag (azaz nem mennyiségileg) lehetne definiálni a komponenseket. Olyan matematikai lehetőséget kutatok, ami demonstrálja, hogy a világnak folyamata van. A kutatott művelet eredményének meg kell haladnia a két felsorolt szám kategoriális minőségét, mert a materiális tapasztalás nem jelent kategorikus egységélményt, és/ellenben több a semminél. Összeadás, kivonás, osztás, szorozás, hatványozás, és gyökvonás végezhető a zéró és egy számokkal: 1 + 0, 0 + 1, 1 - 0, 0 - 1, 1 X 0, 0 X 1, 1/0, 0/1, 1°, 0¹, √1, √0; Ezeken a műveleti lehetőségeken kívül más műveleti lehetőség nincs. Vizsgálva a felsorolt műveletek eredményeit, észrevehető, hogy a műveletsor eredménye csak egyetlen esetben nem 1 vagy 0. Az 1-est 0-val osztó művelet kivételt képez, mivelhogy végtelenségig tartó folyamat az eredménye: „1/0 → ∞”. A kivételes műveleti lehetőséget úgy értelmezem, hogy: a számlálóban az univerzum anyagkomponense szerepel, ami

15

egy végtelenségig tartó (idő)folyamatban van. Matematikai hibát jelent zéróval osztani, a nevezőben lévő zéró azonban bizonyára nem osztásról informál, hanem például arról, hogy a számlálóban lévő anyag az adekvát időpillanatokban (tulajdonképpen végtelenségig és állandóan) kizárólag zéróval osztható, mert folytonosan oszthatatlan, egységet jelent. Továbbá lehetséges, hogy nem egy abszolút zéró érték van a nevezőben, hanem csak egy zéróhoz közelítő szám. A matematikatudomány úgy korrigálja a zéróval osztás lehetetlenségét, hogy „tart a zéróhoz” értékre módosítja a törtben eredetileg zéróként leírt nevezőt… Az „1/0” osztási művelet zérómennyiségű osztójának - itt most univerzumra vonatkozó filozófiai jelentésének - szabatos elemzése fontos gondolati elágazása lesz az előadásomnak, de ezen a szöveghelyen még nem analizálható, hogy miként kell kommentálni a zérót a nevezőben. A matematikai szabályok figyelembevételének szándékával később még visszatérek a kérdésre, meg fogom vizsgálni, hogy miként interpretálható a nevezőben lévő zéró. Ideiglenesen azonban nyitva hagyom a témát, és azzal az érvvel haladok a gondolatvezetésben, hogy mivel ez az egyetlen művelet az összes között, amellyel meg lehet haladni a két számszerűsíthető komponensből álló univerzum számkategóriáit, elfogadom, hogy kétségtelenül ez az a műveleti lehetőség, amellyel az univerzum anyagának, vagyis az 1-es értéknek a folyamatos változása elemezhető. A számlálóban lévő matéria oszthatatlan egységének időben megváltoztathatatlan tulajdonságáról informál a művelet „tart a végtelenhez” eredménye. A művelet szerint az egység a számlálóban (anyag az univerzumban) egységként „állja az idő (végtelen) próbáját”. A művelet folyamatot jelentő eredménye azonban változásra (is) utal, hiszen változás nélkül nincs folyamat. Következésképp vagy a számláló, vagy a nevező, vagy mindkettő változik a végtelen folyamatban. A számlálóban lévő anyag egységességének ténye időben nem változhat, ez végtelenségig tartó permanens jellemző. Ellenben az anyagelrendeződés egységességének mikéntje

16

(minősége) állandóan módosul. Az anyagváltozás úgy definiálható, hogy minden újabb időben más-más anyagelrendeződés szimbolizál egységet. Az idő függvényében nyilván számos anyagelrendeződési mód alakulhat ki, de egy konkrét időpillanatban csak egyetlen anyagelrendeződés lehetséges, mert a változásban lévő anyag egységességet jelentő tulajdonsága permanens érvényű. A művelet eredménye nincs az univerzum materiális eseményterében, mert az univerzum időben épp aktuális materiális eseménytere csak 100%-os mértékben terjedhet ki, és ebbe a végtelen nem fér bele. A materiális eseménytér változik, de mindig 100%-ra terjed ki, mert az eseménytérnek nem a 100%-os kiterjedése változik, hanem a 100% elrendeződésének a minősége a változó. Van hely nagyobb anyagkiterjedésre a végtelen semmiben, és folyamatosan nő az anyagelrendeződés térfogata, továbbá végtelen ideig eltart a végtelen semmiben a növekvő űrtartalmú anyagelrendeződés folytonos módosulása, de az eseménytér képtelen tartalmazni a végtelent közelítő növekedés tényét, mert a 100% a végtelennél kisebb érték. Az eseménytér térfogata növekszik, de mindig az a kiterjedés 100%, ami épp aktuális. Mivelhogy a művelet eredménye nincs az univerzum materiális eseményterében, megállapítható, hogy a „1/0 → ∞” matematikai összefüggés nem az univerzum 100%-os materiális eseményterét reprezentálja, (ami a „0 + 1 = 1” kijelentéssel értelmezhető), hanem az univerzum működését. Az univerzum tehát különbözik saját eseményterétől. Az univerzum végtelen sorsa a materiális eseménytér függvénye, aminek végtelenhez tartó tér/jelenidő(k) folyamata van. Tekintettel arra, hogy a végtelen időfolyamat nem fér bele a mindig „csak” 100%-os kiterjedésre képes materiális eseménytérbe, mert minden időpillanatban csak egyetlen aktuális anyagelrendeződés lehetséges, ami sosem érinti a végtelent, sem időben, sem térben, ezért az univerzumban lévő anyag transzformációjára jellemző az, hogy múltja már nincs, jövője még nincs, de mindig van egy konkrét jelenje.

17

Az anyag és a semmi kölcsönhatása Az univerzum anyagkomponense a zéró komponensre érzékeny, és ennek függvényében, - azaz nem függetlenül, hanem a zéró által (ergo Isten által) determináltan – változik. Ez az állítás ugyanakkor még nem bizonyított, ezért igaznak feltételezett minőségét felülvizsgálom reductio ad absurdum módszerrel, vagyis a kijelentés tagadásának elemzésével. Ha a matéria mindentől független lenne, vagyis nem lenne érzékeny a zéróra, akkor értelmezhetetlen lenne a folyamatos anyagváltozás. A változó anyag fokozatosan elveszítené a változáshoz szükséges energiáját, ha nem rendelkezne külső energiaforrással (ami egyébként zéróra való érzékenységként lenne definiálható), és arra se lenne magyarázat, hogy egyáltalán honnan rendelkezik energiával, amit elveszíthet. Ha nem egy külső energiaforráson alapulna az anyagváltozás, akkor nem létezhetne a folyamat. Az univerzum csak két szám lenne, ha nem lenne folyamata. Az anyag folyamatos változásának a tapasztalata alapján azonban kizárható annak a valószínűsége, hogy az univerzum a semmi és az egy csupáncsak kategoriális (gondolati) minőségét jelentheti. Másik argumentatio a contrario módon bizonyító érv az, hogy az anyagnak lenne egy mindentől független lehetősége az univerzum befolyásolására, ha az anyag nem lenne érzékeny a zéróra. Ez azonban szintén lehetetlenség, mert a totalitás (univerzum) eleme (ezúttal az anyagról van szó) mindentől függetlenül nem változtathat a totalitáson, ha a totalitásnak van egy másik eleme is, (ami a zéró). Ha a totalitás egyetlen elemből állna, (ha például a semmi semmibe vehető lenne) akkor az egyetlen elem képes lehetne meghatározni a totalitást. Két komponens jelenlétében lehetetlenség, hogy csak az egyik komponensnek legyen totalitás-meghatározó funkciója, úgy, mintha a másik komponens nem létezne. Ha a totalitásban két komponens van, akkor totalitás-meghatározó függetlensége csak a kölcsönhatásukból kialakuló totalitásnak

18

lehet. Következésképp bizonyos, hogy az anyag csak a zéróhoz való viszonyulásának függvényében változtathat a totalitáson. Az univerzum anyaga következésképp nyilván zéró-érzékeny, ami egyben azt jelenti, hogy az anyagelrendeződés mikéntje az univerzumban Istentől függ. Nem az anyag egésze érzékeny a zéróra, hanem az anyag részecskéi egyenként, azaz minden érzékeny a zéróra, aminek a mennyisége zérótól különbözik. Az univerzum egységét szimbolizáló anyag legapróbb részei a totalitás végtelenségig tartó materiális metamorfózisfolyamatának az egységességkritériumára érzékenyek a zéró által, és érzékenységük függvényében viselkednek. Argumentatio a contrario bizonyító érv a következő: ha és amennyiben az egyes legparányibb anyagrészek nem lennének egyenként és általános érvénnyel érzékenyek a zéróra, akkor nem teljesülhetne az egység (számlálóban lévő eseménytér) oszthatatlanságának kritériuma, ami az 1/0 tört számlálójának tulajdonsága. A nem kizárólag materiális totalitásban az anyag részleteinek zéró-érzékenysége garantálja a számlálóban reprezentált matéria összességének egységességét. Az egységet jelentő matéria csak a zéróhoz viszonyítva egység. Zéró jelenlétét mellőző aspektus szerint a matéria nem oszthatatlan, hanem klasszifikálható. A zéró univerzumbeli jelenlététől azonban csak ideiglenességgel lehet eltekinteni. A matéria egységének zérótól elvonatkoztató, önkényes elméleti megbontása anyagra redukálja a megállapítások érvényét. A materiális empíria információval szolgál, de az empirikus információ megbízhatatlan, hiányos, pontatlan, mert csak egy lefedett eseménytérben lehet tudományos eredményt kutatni, (beazonosítva, hogy mi igaz és mi hamis). Következésképp az anyagot rendszerező a posteriori információk a priori kiértékelésétől a tudományban nem lehet eltekinteni. Ha a tudományos kutatás mellőzi a semmi univerzumbeli jelenlétnek figyelembevételét, akkor az adekvát kutatás eredményként feltüntetett információja torzíthatja a tudomány hitelességét. Az anyag kategorizálása praktikus módszer a

19

kutatások empirikus fázisában, de az elméleti szint vizsgálata nem mellőzhető. Az elméleti szint kutatásakor nem az anyag bomlik kategóriákra, hanem az univerzum bontható két komponensre, amely komponensek összegzése lefedett eseményteret alkot. Lefedett eseménytérben hiteles tudományos eredmény kutatható, mert a lefedett eseménytér számol az anyag zéró-érzékenységével. Az anyag zéróérzékenysége olyan tulajdonság, aminek figyelembevétele alapján az anyagkategorizáló empirikus kutatások igaznak vélt információi olykor teljesen megcáfolhatók, máskor csak pontosíthatók, illetve ellenőrizhetők. Az eseménytér változásfolyamatában az eseménytér elemei (Isten és anyag) viszonyulnak egymáshoz. A kölcsönhatásuk eredményeképp meghatározódik a totalitás időfolyamatban lévő eseményterének a jelenidő-állapota. Első vizsgálódási fázisban a két elem (Isten és anyag) kölcsönhatása egyenrangúnak feltételezhető, mert amíg nincs, ami kizárja az egyenrangúságot a két elem között, addig indokolhatatlan (önkényeskedés lenne) hierarchiát feltételezni. A két elem egyenrangúnak feltételezett viszonya azt jelenti, hogy a kölcsönhatás során a semmi csak annyira határozhatja meg az anyag metamorfózisának folyamatát, amennyire az anyag is visszahathat a semmire és meghatározhatja a semmit. A két elem egyenrangúságát feltételező munkahipotézisem azonban haladéktalanul korrekcióra szorul, mert van érv, ami kizárja az egyenrangúságot, ami miatt kizárólag hierarchia lehetséges a zéró és az egy között. A semmit (is) tartalmazó totalitásnak az a nyilvánvaló jellegzetessége, hogy minden történés az egységet jelentő anyagban manifesztálódik, és a zéró komponensben közben nem történik semmi. A semmiben ugyanis nem tud megnyilvánulni semmi, mert a semmi csak úgy tud semmi lenni és semmi maradni, ha a semmiben, mint komponensben nem történik soha semmi. Következésképp a semmire érzékeny anyag nem képes visszahatni a semmire, képtelen a semmiben változást előidézni. Az anyag semmire érzékenysége ilyen körülmény között nyilván az anyagra hat

20

vissza. A két elem kölcsönös egyenrangúsága tehát kizárható. Csak az anyag metamorfózisának folyamatát határozhatja meg a két komponens kölcsönhatása. Az anyagi kezdeményezések anyagra való visszahatásai a materiális metamorfózisfolyamatnak járulékos energiaforrást biztosítanak. Ennek az energiamennyiségnek a posteriori értelmezhetetlen az eredete, mert az összes energiamennyiségnek az a hányada is az anyagváltozásban használódik el, amely energiamennyiséggel az anyag hatna a másik komponensre a kölcsönhatás során, ha a másik komponens nem épp a semmi lenne, amire lehetetlenség hatni, és amiben lehetetlenség változást előidézni. A semmi független totalitás-meghatározó funkciót tölt be az univerzumban, annak ellenére, hogy nem totalitás, mert anyagtól függetlenül befolyásolja az anyagot, - ami totalitásnak tűnik. Ez az elméleti eredmény azonban ellentmondásban van az előbbiekben megfogalmazott állítással, ami szerint a totalitás eleme nem változtathat úgy a totalitáson, mintha a másik elem nem létezne. Az állítás korrekciójával az antagonizmus feloldható: a totalitás eleme abban az esetben változtathat a másik elemtől függetlenül a totalitáson, ha a független elem mennyisége zéró. Az anyag zéró-érzékenysége tulajdonképpen önmagán való változtatási lehetőség, ami a semmi kontextusában egyúttal totalitáson való változtatási lehetőségnek tűnik, hiszen csak a semmitől kell eltekinteni, (amely semmi úgyse változhat) és a változás ténye totalitásra vonatkoztatatható. Minden zéróhoz való materiális viszonyulás minden következménye az anyagban manifesztálódik, ami majdhogynem totalitást jelent. Az anyag a semmi kontextusában olyan komponensnek tűnik az univerzumban, ami egyetlen komponens, azaz ami látszólagosan totalitást jelent, amelynek ellenben van egy meglehetősen rejtélyes (asztrofizikában sötét energiának nevezett) energiaforrása. Ugyanakkor az anyag nem jelent totalitást. Bár a semmi csak semmi, e semmi létezésének tényétől nem lehet eltekinteni.

21

Az univerzum ontológiai kezdete A semmi nem tudna létezni olyan univerzumban, ahol örök időktől fogva mindig volt valami, mert a valami mellé képtelen lenne beférkőzni. A világ metafizikai történelmében a semmi minden bizonnyal öröktől fogva létező. Ha az univerzumban öröktől fogva jelen van a semmi, például mert a valami ideiglenesen hiányozhat, akkor arra is lehet számítani, hogy örökre ott is marad a semmi, hiába keletkezik közben a valami. A semmi ugyanis nem képes eltűnni az univerzumból, amelyben elkezd létezni valami, mert a semmi csak semmire képes. (A semmi se eltűnni nem képes, se beférkőzni nem képes, csak létezni képes, ahol öröktől fogva létezik). Az anyag tehát nyilván később keletkezett, mint a semmi, mert a semmi nem tudna az univerzumban lenni, ha nem lenne korábbi a valaminél, márpedig a semmi benne van az univerzumban. A semmi nem keletkezett, mert keletkezni se képes, mert nem tud eleve nem ott lenni, ahol a valami még hiányzik. A semmi ergo mindig volt, van és lesz. Tekintettel arra, hogy az univerzum olyan, hogy a semmi komponense öröktől fogva, a valami komponense nem öröktől fogva létező, evidens egy olyan időpillanat nyilvántartásának az elméleti relevanciája, amikor a valami létezni kezdett, - ami teremtésnek, teremtődésnek, és ősrobbanásnak is nevezhető. Az anyagteremtődéshez minden bizonnyal az „1/0” művelet alkalmazására volt szükség, hiszen az összes többi zéróval és eggyel végezhető művelet eredményével csak önmagát ismételhette volna az univerzum, ami anyagtalan minőségének legutolsó fázisában csak két számszerűsített gondolati komponens összegződése volt, ami csak anyagtalan univerzum létezéséhez volt elégséges. A kivételes eredményű művelet alkalmazására került sor, azért hogy létrejöhessen a (materiális) folyamat. A folyamat létrehozásával a két számból álló, csak gondolatban nyilvántartható univerzum semmi állapota mennyiségileg is meghaladhatóvá vált.

22

A legutolsó anyagtalan gondolati fázist megelőzően az univerzum valahogyan két számszerűsíthető komponenssé vált a semmiben. Ez nyilván úgy történhetett, hogy valamilyen ok miatt felmerült a valami létezéslehetőségének a gondolata (információja) a semmiben. Az univerzumnak feltételezhetően volt egy igen korai időszakasza, amikor az univerzum állapotára még nem volt jellemző a valaminek még gondolati szinten való létezése se. Ekkor még nem létezett a két számszerűsíthető komponens. Volt tehát egy korábbi idő, amikor az univerzumnak még gondolatban sem volt eseménytere. Ekkor még nyilván nem a „0+1=1” eseményteret definiáló egyenlőséggel exponálható a gondolati állapota, hanem az annál egyszerűbb „0 = 0” kijelentéssel. A „0 = 0” kijelentésben, - ami leírja a világmindenség materiális eseménytér nélküli, de gondolati eseménytérrel már rendelkező állapotát, - nem a zérónak van jelentőssége, hanem az egyenlőségjelnek, vagyis annak, hogy a semmi valamilyen ok miatt ekkor már nem volt képes kevésbé létezni, mint amennyire önmagát a semmivel azonosítani tudta: „Én vagyok a semmi. Rajtam kívül semmi nincs, azaz tulajdonképpen sajnos lehetséges, hogy az is én vagyok, ami rajtam kívül van”. - Ezt gondolhatta az Isten a kezdetek kezdetén. - „Létezésemet úgy tudom önmagamnak bizonygatni, hogy értem a Semmi = Semmi kijelentést…”… Descartes - „Gondolkodom, tehát vagyok.” megállapítása voltaképpen Isten kezdeti tudatállapotát szemlélteti. Ember által állított állításként értelmezhetetlen a descartes-i kijelentés, mert az ember nem létezhet, csak az univerzum, benne a két komponenssel. Descartes tehát tévedett, mert nem azt kellett volna megállapítania, hogy „Gondolkodom, tehát vagyok”, hanem azt, hogy „Gondolkodom, tehát létezik gondolkodást generáló elem”. Persze figyelembe vehető, hogy Descartes a saját korában még nem volt honnan tudja, hogy a gondolkodás nem egyéb, mint az emberi agy információfeldolgozása (zéróhoz viszonyulása), és ezért tulajdonképpen tolerálható, hogy a gondolkodás

23

élménye a filozófus számára tudományos naivitás miatt kizárólag a létezés evidenciáját jelenthette. Isten, a világ első filozófusa, hasonló élményben részesült, mint fiatalabb létezéskutató kollégája, és ő sem állapíthatott meg mást, csak azt, hogy: „Gondolkodom, tehát vagyok?”. Isten azonban precízebb volt, mint Descartes, mert nem mulasztotta el a kérdőjel használatát a mondata végén, a kételkedés szükségességének univerzumra jellemző kritériuma miatt, amely kételkedés szükségszerűségében még Descartes sem kételkedett, csak sajnos ez esetben hibázott az írásjelek alkalmazásakor. Descartes - „Gondolkodom, tehát vagyok.” - kijelentése nem azért hibás, mert nem tudhatta, hogy az emberi gondolkodás az agy információfeldolgozása, következésképp nem az ember létezik, hanem az információforrások létezők, hanem azért hibás, mert tudományos eredményeivel eljutott a kételkedés szükségszerűségének megállapításához, de ő maga ez esetben elmulasztott kételkedni. Descartes - „Gondolkodom, tehát vagyok.” – kijelentése tehát korrekcióra szorul, mert a mondat végéről hiányzik a kérdőjel, amit joggal elvárhatnánk a kételkedés fontosságát felismerő Descartes-tól. Isten - „Gondolkodom, tehát vagyok?” - ontológiai témájú töprengései közepette időnként úgy vélte, hogy ő egy létező, ami a semmi, és/de létezik, mint semmi a semmiben. Ez a vélekedés azonban igencsak nyugtalanító lehetett, és nyilván további töprengést okozott, mert kérdésessé vált, hogy: „Létezhet-e a semmi a semmiben?” Ebben a „0 = 0” állapotban semmilyen létezés lehetőségére vonatkozó bizonyíték nem létezett. A gondolkodás lehetősége, - ami ekkoriban kizárólag a „0 = 0” matematikai kijelentésen való gondolkodás lehetőségét jelenthette, - rendelkezésre állt, de nem volt kivel és mivel és nem volt hogyan leellenőrizni a gondolkodás lehetőségének a tényét.

24

Az eseménytér kiértékelése Az univerzum „0 = 0” állapotú igen korai és meglehetősen kezdetleges létezési fázisában Isten különbözni kezdett a semmi állapotú univerzum eseményterétől, ami ekkor még úgyszintén zéró állapotban volt. Isten úgy kezdett különbözni az univerzumtól, hogy a „0 = 0” univerzumot exponáló kijelentés egyenlőségjelének egyik oldalán önmagát azonosította, míg másik oldalán nyilvántartásba vette a zéró állapotban lévő eseményteret. Megállapította, hogy „Isten = Eseménytér”, mert úgy tűnt neki, hogy mindkettő semmivel egyenlő. Ugyanakkor az Isten és az eseménytér az egyenlőség ellenére különbözőségnek tűnt Isten számára. Azaz miközben „Isten = Eseménytér”megállapításra jutott az Isten, egyúttal az „Isten ≠ Eseménytér” megállapítás érvényét is fenntartotta, és ezzel az önmagát eseménytértől megkülönböztető gondolattal öntudatra ébredt. Ezt az önmagától megkülönböztetett eseményteret a különbözőségről való meggyőződés lehetőségének hiányában Isten csak gondolatban észlelhette különbözőnek. Töprengései közben nem lehetett biztos abban, hogy ő maga egy létező, azonban a gondolkodásélmény gyanakodással töltötte el. Isten megfogalmazta, hogy nem biztos, hogy ő semmiként a semmiben létezik. A „0 = 0” egyenlőség Isten lehetőségeket vizsgáló gondolatvezetése eredményeképp átalakult: „Isten (0) = Létezés gondolati bizonyossága (100%) + Létezés objektív bizonyosságának hiánya (-100%).” A zéróértékű eseménytér ezzel az új gondolattal lett – zérónak tűnő állapotában minőségileg és mennyiségileg is kiértékelve. A gondolkodás kétségtelen élményének apropójával kitalált létezésfogalom a minőség létezéslehetőségét jelentette, a bizonyosságfogalom, (létezés kétségességének ténye), a mennyiség hiányzó lehetőségeként szerepelt Isten kritikájában. Az eseménytérrel mennyiségileg egyenlőnek tűnő Isten létezésének, (és az Istentől minőségileg különbözőnek tűnő

25

eseménytér létezésének) gondolati bizonyítékát a „0 vagy = vagy ≠ 0” kijelentés bizonyosságának az értése szolgálta (+100%), de ez a gondolati bizonyosság egyúttal a bizonyíték hiányát is jelentette (-100%), mivelhogy „csak gondolati” volt a bizonyosság, nem konkrét. Isten tudta, hogy (mennyiségileg) nem létezik semmi (az univerzum üres), de érezte egyúttal, hogy úgy nem létezik semmi, hogy a semmi (ő maga) ellenben létezik, amiről azonban nem volt lehetősége meggyőződni, mert hiányzott hozzá a bizonyíték, hiszen mennyiségileg ő maga is zéró volt. A létezés mennyiségtől független lehetőségnek tűnt Isten számára a logikus gondolkodási lehetőség élménye miatt, amit valahogyan le kellett ellenőrizni a végtelen nagy semmiben. A bizonyosságfogalom mennyiségi értelmet (is) kapott az eseménytér létezéslehetőséget vizsgáló értékelése során: egy semmitől különböző „nem semmi” (valami) létezéslehetőségét (is) jelentette. Ez az isteni metafizikai „eszmefuttatás” azt eredményezte, hogy az univerzum gondolati szinten két számmá alakult. Ekként történt az, hogy a gondolkodási lehetőség bizonyosságélménye (100%) és a bizonyosság objektív hiányolása (-100%) is az univerzum zéróval egyenlő eseményterébe került. Az eseménytér értéke mindeközben nem módosult és persze nem is módosulhatott volna. Kritérium volt, hogy az eseménytér értéke maradjon zéró. Az eseménytér zéró értékének megváltoztatása önkényeskedés lett volna. Isten nem önkényeskedhetett. Ha a totalitásnak egyetlen eleme van, (a semmi, mivelhogy a „valami” ekkor még nem létezett) akkor nyilvánvaló ugyan, hogy kizárólag az egyetlen létező elem, a semmi határozhatja meg a totalitás sorsát, de az egyetlen elem ilyenkor nem intézkedhet úgy, mintha a totalitásnak lenne másik eleme is, hanem csak totalitással azonosulva járhat el. Ha Isten önkényt gyakorolt volna az eseménytér értékének megváltoztatásával, akkor képtelen lett volna az anyagot megteremteni, mert az univerzum nem hagyja magát modifikálni, csak akkor, ha a modifikáló a modifikálttal azonosul. Ez a kritérium kizárja a

26

rációval indokolhatatlan módszerek alkalmazásának a lehetőségét. Az Isten csak úgy tudott azonosulni a totalitással, hogy az eseménytér zéró értékét nem módosította mindaddig, amíg ő maga létre nem hozta benne a másik elemet az eseménytér modifikálása nélkül, aminek a logikus, racionális gondolkodás volt a feltétele. A másik elem racionális gondolkodással történő létrehozása csak logikai és matematikai szabályossággal történhetett, nem történhetett logikátlanul és irracionálisan. Az univerzum „0 = 0” kezdeti állapota matematikailag helyes. Istennek ezzel az állapottal kellett azonosulnia. Az azonosulás feltétele az volt, hogy miközben az egyenlőség egyik oldalán zéróként önmagát azonosította, a másik zéró értéken nem módosíthatott. Az eseménytér zéró értéke úgy nem módosult, hogy csak kételkedéssel lett növelve. A „0 vagy = vagy ≠ 0” gondolatra alapozott értés és tudáslehetőség létezésbizonyosságnak tűnt (+100%). A konkrétum hiánya (-100%), a létezés objektív bizonyossághiányaként realizálódott. Az összegződés „(+100%) + (-100%)” az eseménytér zéró értékét nem változtatta meg. A „-100%” szerepeltetését a tárgyi bizonyíték hiánya indokolta, ugyanakkor a „+100%” feltűntetésének is létjogosultsága volt, mert Isten nem tudta mire vélni, hogy semmiként gondolkodik a semmi jelentésén, és ezért a logikus gondolkodás lehetőségét a létezéslehetőség bizonyosságának tűntette föl az egyenlőségben. Lehetséges, hogy az eseménytér modifikálhatatlanságára úgy jött rá az Isten, hogy először önkényeskedett, modifikálni próbálta, de nem járt sikerrel, majd beérte azzal a lehetőséggel, ami egyetlen lehetősége volt. Az is lehet, hogy azonnal racionálisan gondolkodott az Isten, mert megérezte, hogy az eseménytérnek zéróból kikövetkeztethető befolyásolhatatlan határai vannak. Próbálkozhatott közvetlen gondolati úton és gondolati kerülőutakon is, hiszen semmi nem sürgette, illetve „csak” a semmi sürgette (!), - hogy az univerzum mennyiségileg zéró állapotában kitalálja az egyetlen zéróból kikövetkeztethető mennyiségi lehetőséget.

27

Az eseménytér racionális modifikálása A bizonyosság hiánya (-100%), az „Isten = 100% - 100%” egyenlőség túloldalára került. Az átrendeződéssel az objektív bizonyosság létezéslehetősége pozitív előjelet kapott, hogy ne hiányozzon, hanem legyen: „100% + Isten = 100%”. Az átrendeződés a világ eseményterének egységgé változását eredményezte: „1 + 0 = 1”. A valami létezéslehetősége és Isten létezéslehetősége egységjelentésű eseménytérré összegződött. A bizonyosság objektív létezéslehetősége Isten létezéslehetőségével összegződve lett az eseményteret lefedő logikus gondolkodás lehetőségének a bizonyosságélményével egyenrangú. Ez a változás egyúttal az eseménytér-lefedő, bizonyosságot garantáló, vagylagos gondolkodásmódot is megalapozta. Innen eredeztethető az eseményteret lefedő gondolkodásmód, ami megbízható tudományos módszer, tapasztalásból és tapasztalástagadásból összegződik, Descartes nyomán kételkedésként is definiálható. A kijelentés előadásom elejéről már ismert, és ősrobbanás utáni anyagi világunkban úgy olvasható, hogy: „Bizonyos, hogy a világ vagy létezik, vagy nem”, ami Isten perspektívájaként is megfogalmazható: „Biztos, hogy vagy létezem, vagy nem”. A bizonyosság objektív létezési lehetőségének logikai rendje az Isteni gondolatvezetéssel kialakult. E vagylagos gondolkodás bizonyosságnak tűnő élménye alapján definiálódott az eseménytér, illetve eseménytér-lefedő gondolkodásmód alakult ki az anyag létezéslehetőségének és az Istenlétezés egyidejű nyilvántartásának gondolati lehetőségéből. Amikor a „0 = 0” eseményteret kiértékelő „0 = 1 - 1” egyenlőség átrendeződött „1 + 0 = 1” egyenlőséggé, az eseménytér értéke zéró helyett „100%” lett, amivel az eseményteret lefedő gondolkodásmód terepe maradt, de immár az eseménytér objektív létezéslehetőségét is feltételező jelleggel. A végtelen univerzum, ami eredetileg a létezésről gondolkodás lehetősége volt, részben a létezésről gondolkodás

28

lehetősége maradt, másik részében az objektív bizonyosság 100%-os létezési valószínűségének materiális eseményterévé válhatott, feltételezve, hogy a bizonyosság gondolkodás által megteremthetőnek bizonyul, vagyis amennyiben Istennek sikerülhetett kiviteleznie azt, hogy a zéróhoz hozzáadott „valami” ténylegesen különbözzön a semmitől. Az eseménytér-lefedő szabályos gondolkodásmóddal Isten megőrizte az univerzum kezdeti „0 = 0” állapotának racionalitását. Isten gondolatában nemcsak önmaga, hanem az univerzum is létezni kezdett, mint (nemcsak minőségileg, hanem) mennyiségileg (is) zérótól különböző létezési lehetőség. Az zéróállapotú univerzum tartalma (zéróállapotú eseménytere) ezzel az egyenlőséget racionálisan átrendező eljárással vált két különböző számmá, azaz zérótól különböző eseménytérré. Az univerzum így egy Istentől részben különböző, eseménytérrel rendelkező univerzummá változott. Isten bizonyított létezésének, (illetve a létezési lehetőség bizonyításának) az lett a feltétele, hogy Istenen kívül (és Isten által) létezzen az is, ami az Istentől különbözik. Ahhoz, hogy létezhessen az is, ami a zérótól gondolatilag különbözött, ahhoz zérótól objektív módon kellett különböznie, azaz egy következő fázisban a valaminek meg kellett teremtődnie. A semmitől csak mennyiségileg különbözhetett bizonyíthatóan a valami, mert gondolati szinten bizonyíthatatlan volt, hogy az egység (eseménytér) minőségileg különbözik a semmitől. A 0 és az 1 teremtés nélkül azonos minőségű gondolatnak tűnt. E körülmény miatt mennyiségileg kellett bizonyítani, hogy a zéró az egytől különbözhet. Istenre hárult a teremtés, hogy bizonyítsa, hogy különbözik mindattól, amire gondolni képes, és ezáltal bizonyítsa, hogy a létezés lehetősége nem mennyiségfüggő, de a mennyiség létezése létezésfüggő.

29

Az egységgondolat keletkezése A következő gondolati lépésben Istennek kutatnia kellett, hogy mi legyen az a valami, ami a zérótól különbözik. Megvizsgálom, hogy Isten hogyan találta ki azt, hogy a bizonyosság 100%, vagyis hogy 1-el egyenlő értéket jelent. Első megközelítésem szerint mindegy, hogy az 1-es helyén milyen szám vagy milyen fogalom szerepel, mert csak az alapvető, hogy létezhessen a zérótól különböző komponens. A zérótól különböző komponensre vonatkozóan kizárólag annak a kritériumnak kell teljesülnie, hogy valóban különbözzön a zérótól. A semmitől csak a valami (a nem semmi) tud különbözni, bármi legyen is az a valami. Ha Isten úgy látott volna hozzá a „0 = 0” egyenlőség szemantikai kutatásához, hogy a „létezés bizonyossága” és „létezés bizonyosságának hiánya” fogalmak helyére azt gondolja, hogy teknősbéka, illetve teknősbéka hiánya, aminek akkor még ő sem értethette a jelentését, nyilván akkor is ugyanaz a világ alakult volna ki, ami kialakult, csak lehetséges, hogy például a teknősbékát univerzumnak hívnánk, és az univerzumot teknősbékának. Egy következő gondolkodási fázisban Istennek definiálnia kellett a valamit (vagy épp a teknősbéka szó jelentését). Miért épp egységjelentésű a valami létezésének a lehetősége? A „0 = 1 - 1” kijelentésben a valami létezéslehetősége (ami a bizonyosság bizonyítéka) miért az 1-es értékhez kötődik, például miért nem a 2-es értékre vonatkozik? Akármilyen minőséget és akárhány mennyiséget jelent a valami, a valami csak egy komponensben különbözhetett az univerzumban lévő „valami” materiális eseményterétől. A valami a valami eseményterétől csak a semmiben különbözhetett, mert csak úgy lehetett az eseménytér-lefedő gondolkodásnak megfelelni, hogy a semmi a valamihez hozzáadódott. Azért volt alapfeltétel, hogy a következtetés összhangban legyen az eseménytér-lefedő gondolkodással, mert eseménytér-kiértékelés alapján keletkezett a valami

30

gondolata. Következésképp ekkor még lehetett volna bármi a valami, de a következetesség megkívánta, hogy a valami a semmiben különbözzön a valami kitalálásának gondolati eseményterétől. Ez az anyagra (valamire) általánosan érvényes tulajdonság annyira 1-féle volt, hogy a „valami” egy legmagasabb, azaz zéróhoz illetve univerzum eredeti állapotához viszonyító értelmezési szinten csak 1-est jelenthetett. Az anyaglétezés lehetőségének az eseménytértől a semmiben különböző egyedisége, egyetlen fő tulajdonsága lett minden anyagrésznek, és ez a valami 1-esként elgondolását okozta. Az egységesen érvényes tulajdonság, aminek lényege a zérótól különbözés, egyféle szemantikai lehetőséget determinált. Az egyféleség nem jelenthetett például kétféleséget, háromféleséget, stb.… nem jelenthetett részlegességet se, mert az összes részletre érvényes egyféleségről van szó, ami semmitől 1-féle különbözést jelent. A valami 1-nél se kisebb, se nagyobb nem lehetett zéróhoz viszonyító definiálás szerint, márpedig a zéró volt a viszonyítás kizárólagos alapja, mert csak a semmi létezett. Az anyag objektív megnyilvánulása - zérótól különbözőségének egységesen érvényes tulajdonságán túlmutató sokfélesége – a gyakorlati életben (zérótól elvonatkoztatva) osztályozható. Az anyag további kategóriák szerint történő klasszifikálása egységből származtatott módon történik, ugyanis a valamit zérótól elvonatkoztatva tovább lehet osztani. Az osztás eredményei azonban csak alárendelt kategóriái az egységnek, és a zéró univerzumbeli jelenléte miatt csak önkényes elméleti képzetnek tekinthetők, ugyanis az időt nem lehet megállítani, és emiatt a mozgásban lévő anyagrész megváltozhat, mire meghatározódik, hogy melyik kategóriába sorolható. (Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni1 … és egyébként ugyanazzal a lábbal sem lehet kétszer lépni sehová…). Persze, vannak anyagrészek, amelyek viszonylag „lassabb tempóban” változnak (nem a folyó, 1

Hérakleitosz

31

hanem a folyóba lépő láb). A lassabban változó anyagok kutattatják és megismertetik az emberekkel az univerzum materiális és eszmei, mennyiségi és minőségi jellegzetességeit. Nyilván a praktikum az oka annak, hogy az 1-esként definiált valami általában 100%-ra vált, mert csak az a kritérium, hogy ahány részre osztódik az egység, annyi részt kell a későbbiek során nyilvántartani. Bizonyára annyifelé érdemes elosztani a totalitás matériatartalmát, ahány rész a vizsgálat keretei között valamilyen tapasztalati ok miatt nyilvántartásra jogosult. A zéró jelentéstartományával egyenrangú jelentéstartománya ellenben csak az oszthatatlan egységnek van/lett, mert a zéró egytől megkülönböztetése elméletileg megalapozott, midőn az anyag kategorizálása önkényes. Csak az 1-nek van olyan jelentése, ami totálisan a zéróból ered, ezért a zéró közvetlen és kizárólagos következménye az egység (lett). Mivelhogy a valami mennyisége 1 lett, az eseménytér is felvette ezt az értéket, mert a következetesség megkívánta, hogy az „1 + 0” egyenlőség mennyiségi egyenlőség legyen. Itt figyelembe kellett venni azt a tényt, hogy Isten jelenléte az eseménytérben az egyelőre csak gondolatilag létező valami mennyiségét nem növelhette meg, mivelhogy Isten mennyiségileg nem létezhet/létezhetett/létezik, illetve nem mennyiségileg létezhet / létezhetett/létezik. Miután az egységfogalom jelentése konkréttá vált, az „1 / 0” művelet (először csak gondolati) végrehajtásának végtelenhez tartó eredménye létrehozta azt a következményt, hogy a három értéknek (0, 1, és ∞) egymáshoz viszonyítható mennyiségtulajdonsága lett. Amíg csak a 0 és az 1 létezett, addig mindegy volt, hogy az 1 mit jelent, csak a 0-tól kellett különböznie. Mihelyt azonban a végtelen bekerült a gondolati eseménytérbe, - a kivételes eredményű művelet (először csak gondolati) végrehajtásával, - a 0, az 1, és a ∞ elrendeződött egy elméleti skálán, amelyre további értékeket lehetett rágondolni.

32

Az univerzum definíciója Istennek a világmindenséget is definiálnia kellett, miután definiálta az eseményteret, vagyis miután megfogalmazta az eseményteret lefedő gondolkodásmód „0+1=1” matematikai egységeredményét. A világmindenség nagyobb szemantikai tartománnyal realizálódott, mint amekkora jelentéstartományt az eseménytér-lefedő gondolkodásmód foglal el az univerzumban, ami csak egy részlet, amely egy zérót is tartalmazó 100%-os kiterjedésű materiális terepet jelent. A zéróból és egyből összegződő egységet meghaladta a két szám – mennyiséget nyilvántartó (matematikai) gondolkodással kikövetkeztetett – folyamatos kölcsönhatásának a lehetőséggondolata. Ez a gondolati következmény a zéróból és egyből összegződő materiális terep elemeinek kölcsönhatáslehetőségének a feltételezése alapján keletkezett és egységmeghaladó intervallumot indukált a „1/0” matematikai művelet eredményében, ami a végtelen jelentéstartományát lehetőségként prognosztizálta. Isten értette azt, hogy az 1 zéróval elosztása „tart a végtelenhez” folyamatot eredményez. Először csak egyszer osztotta el az egységet, majd a keletkező részeket még egyszer, stb.. Minél többször osztotta el az egységet, (minél nagyobb volt az osztó), annál kisebb lett az eredmény mennyisége. A fordított esetet is megvizsgálta az Isten, és meggyőződött arról, hogy minél kisebb szám az osztó, annál nagyobb az eredmény. Végül annyira kicsi osztót gondolt az egységnyi osztandó elosztásához, ami majdnem zéró. Minél inkább zéróhoz közelített az osztó az Isten gondolatában, annál nagyobb értéket kapott eredményként. Mivelhogy az osztót gondolatban a végtelenségig lehetett a zéróhoz közelíteni, az eredményt végtelenig tudta növelni, következésképp a gondolkodás eseményterének a végtelenben lett vége. A „0+1=1” egyenlőséggel definiálható - kezdetben csak gondolati - eseményteret tehát meghaladta az eseménytér két

33

mennyiségileg nyilvántartott komponensének - további permanens kölcsönhatás-lehetőségét feltételező műveleteredménye, ami a végtelenfogalom. Ezt az eredményt mennyiség-nyilvántartó, (matematikai) gondolatvezetéssel lehetett a priori kikövetkeztetni. Ennek a matematikailag megérthető gondolati eredménynek az univerzum definícióját tekintve azonban következménye van/ következménye lett. Lehetetlenség ugyanis, hogy a világ eseményterét jelentő két számszerűsíthető komponens matematikai módszer alapján kikövetkeztetett (mennyiség-nyilvántartó) rendszerének létezzen olyan eleme, ami az univerzumot valamilyen szempontból meghaladhatja - a benne elvégezhető művelet eredményeképp, - mert az univerzum totalitás. A totalitás definíció szerint attól totalitás, hogy semmi nem haladhatja meg, azaz még Isten se haladhatja meg, azaz még a zéró se haladhatja meg, de még csak gondolati dimenziókban se haladhatja meg soha még a semmi se. Miközben az univerzum materiális eseménytere, (eseményteret lefedő gondolkodásra alapozottan) permanens érvénnyel 100%-os lett, a materiális eseménytérnek további gondolati következményét jelentette a gondolati eseménytér, ami végtelenhez tart. Ennek a végtelen lehetőségét megengedő gondolati eseménytérnek ugyanakkor „bele kell/kellett férnie” az univerzumba. Az univerzum értéke emiatt végtelennek tekinthetővé vált, mert az univerzumnak legalább akkorának kell/kellett lennie, amekkorának a materiális eseménytér komponenseinek összes lehetséges műveleti eredménye, kölcsönhatás-következménye alapján gondolhatónak tűnt. Az univerzum, vagyis a gondolati eseménytér következésképp nagyobb jelentéstartalommal definiálódott, mint az univerzum materiális eseménytere, mert az eseménytérből eseményteret meghaladó gondolati elem is kikövetkeztethető volt, amely következménynek feltétlenül benne kellett lennie az univerzumban, mert a totalitást lehetetlenség lett volna meghaladni. Az univerzum nem lehet / nem lehetett kisebb annál az értéknél, mint ami az eseményteréből mennyiség-

34

nyilvántartó módszerrel, (matematikailag) kikövetkeztethető, és ez azt eredményezte, hogy az univerzum a végtelennél nem lehetett/nem lehet kisebb. A gondolatban két számszerűsíthető komponenssé átváltozó univerzum zérótól különböző komponensének az egységdefiniálást követően meg kellett teremtődnie, hogy a zérótól ténylegesen különbözhessen a világmindenség, aminek gondolatban végtelenként kellett konkretizálódnia az egységet szimbolizáló materiális eseménytér anyagának semmivel történő folyamatos kölcsönhatás-lehetőségének, gondolatban elvégzett műveleteredmény alapján prognosztizálható - következményei miatt. A gondolati eseménytér (az univerzum totalitása) ellenben „picivel” feltétlenül nagyobb lett, mint a materiális eseménytér összes lehetséges következménye. Az univerzum végtelen miközben a materiális eseménytér következménye – a két komponense kölcsönhatásának eredményeképp - „csak” tart a végtelenhez. Kritérium volt ugyanis, hogy az eseménytér garantáltan mindig férjen bele az univerzumba, ne legyen ugyanakkora. A végtelenhez közelítő, de azt soha el nem érő materiális eseménytér hiába veszi üldözésbe a végtelent, vagyis a gondolati eseményteret, a totalitást, - nem érheti el az univerzum határát, mert az univerzum, vagyis a gondolkodás terepe határtalan. Bár növekedhet a materiális elrendeződés térfogata az univerzumban, az elméleti értéke mindig 100% marad. A gondolati eseménytér totalitást jelent, ami a 100% értékkel nyilvántartott és „csak” materiálisan létező hányadot (gondolatban) mindig meghaladja. Az univerzum nem egyéb, „csak” egy végtelen gondolati eseménytér, ami tartalmazza a materiális eseményteret, ami eseményteret lefedő gondolkodásra alapozottan (zéróhoz hozzáadott 1-es értékkel) mindig 100%-ot jelent, és ami a végtelen univerzum végtelen tér és végtelen időhatáraihoz permanens módon „közelít” az anyag zéró-érzékenysége folytán. Az univerzumban nemcsak az anyag eseményterének kellett elférnie, hanem a gondolkodás eseményterének is, („ha

35

már úgy alakult”, hogy lehet benne gondolkodni…). - A kialakuló világ nem lehetett ellentmondásban a matematikával, mert a zéró állapottal gondolkodásra alapozottan nem lehetett másképp mit kezdeni, márpedig gondolkodásra alapozva kellett valamit kezdeni vele, mert e kezdeti fázisban még csak gondolkodni lehetett benne, tapasztalni nem. Más módszer nem kínálkozott, csak matematikai. A zéró jelentésének filozófiai, azaz létezési lehetőségének kutatása az anyagtalan állapotban (vagyis a mennyiség hiányában) csak matematikailag (mennyiséget nyilvántartó szempont szerint) volt értelmezhető, mert a minőség létezéslehetősége mennyiség hiányában kutathatatlan volt. A minőség létezésének hiánya és létezésének léte ugyanis mennyiségileg egyenértékű jelentéstartalom: „- 0 = + 0”, ami tehát nem mennyiségileg nem egyenlő, hanem csak létezésszempontból nem egyenlő. E minőséglétezésre jellemző matematikai patthelyzet miatt a világrend mennyiségi lehetősége konkretizálódott Isten tudatában. A tér zérótól (ősrobbanást jelentő origótól) egyig terjedő intervalluma mindig 100%-os űrtartalmat jelent, és ezt a részt „használhatja” az anyag a zéró által, folyamatosan átértelmezve, hogy mi a 100%, mi jelent eseményteret. Az egységen túlmutató végtelenig terjedő rész az univerzumban van, űrtartalma mindig csökken, amennyire terjed (tart a végtelenhez) a materiális eseménytér különböző időpillanatokban összehasonlítható térfogata, de a csökkenés a végtelenhez képest jelentéktelen. Az univerzum ekképpen akkorává definiálódott, amekkorának az eseménytér összes lehetséges (időtől függő) következménye alapján gondolni lehetett. Az univerzum így egy végtelen gondolati eseménytér lett, ami az eseményteret lefedő gondolkodásra alapozva tartalmazni kezdte a materiális eseményteret, ami szinte „üldözésbe vette”, illetve folyamatosan „üldözi” a végtelent. Azonban hiába tart a végtelenhez a materiális eseménytér, elméleti értékének

36

kiterjedése minden múlt-, jelen- és jövőbeli pillanatban konkrétan „csak” 100%. Bár az univerzum materiális eseménytere az egységet soha nem fogja meghaladni, és annál kisebb se lesz soha, az egységet csak képzeletben meghaladható, univerzumban lévő, időben és térben végtelenig tartó intervallumon az egységnél nagyobb számoknak is van/lett gondolati értelmük, van/lett értelme prognosztizálni, és - a prognosztizálás jelentől elvonatkoztató analógiájára építve, - lett értelme emlékezni is. A materiális méreteket tekintve végtelen nagyságúnak gondolható (elméletileg létező) eseménytér a világ totalitását jelenti. A materiális eseménytér viszonyítható a totalitáshoz, vagyis viszonyítható az univerzumhoz, ami végtelen nagyságú elméleti eseménytér. A materiális eseménytérnek van olyan része, ami materiális minőségben (már vagy még) nem létezik, de az univerzumban a materiális eseménytérnek a materiálisan (már vagy még) nem létező része is benne van, mert az univerzumban benne van az anyag múltja és jövője is. Tekintettel arra, hogy az univerzum a végtelenről való gondolkodás téridő-terepe lett, és mivelhogy a végtelenben csak a jövőre és a múltra lehet gondolni, a múlt és a jövő nyilvánvaló módon belegondolható és egyben feltétlenül belegondolandó az univerzumba. A múlt nyilván csak az eseménytérből hiányzik, nem az univerzumból. Az univerzum több annál, mint ami épp (100%), mert az univerzum összegződése annak, ami volt, és ami lesz. A jelen csak egy kis részlet, ami benne van az univerzumban, de csak a múlt és a jövő határaképp, vagyis „csak” az univerzum materiális létezésének eszközeként.

37

Determináció Az univerzum eseménytér-változásának alternatívát nem tűrő, azaz totálisan determinált folyamata van. Se az anyagtalan állapotban, se a materiális metamorfózisban nem volt, most sincs és a jövőben sem lesz lehetőség az univerzum változásának egyféleképp alakulásától eltérő történésre. Kezdetben „csak” gondolkodásra, éspedig univerzumot mennyiségileg kiértékelő gondolkodásra volt determinált a semmi állapotú univerzum. A semmire alapozott matematikai gondolkodás alternatívát nem tűrő módon determinálta a semmitől különböző „nem semmi” gondolati eredményt. A nem semmi (szintén determináltan) az egység lett, mert a nem semmi egységesen és egyféleképp, - azaz nemcsak részlegesen és nem is többféleképp - különbözött a semmitől. A következő fázisban az egységjelentésű valami kivitelezése jelentette az univerzum determinációját. Ez sem történhetett másképp, mint ahogy történt. Mihelyt fölmerült a bizonyosság létezéslehetősége, semmitől különbözősége, egységgondolata, az egység mennyiségjelentésre determinálódott. Az egység voltaképpen nem gondolat, hanem gondolattól különböző, racionalitásból eredő, de determinációját tekintve attól elkülönülő elem, mert az objektív bizonyosság lehetősége mennyiséget feltételez, ami nem gondolat, nem racionalitás. Csak a zéró jelentése lehet gondolat, csak a zéró jelent minőséget, racionalitást. Az univerzumnak következésképp az volt a determinációja, hogy konkretizálódjon, hogy mi a gondolat (zéró), és mi az, ami gondolati (a semmitől különböző valami létezéslehetősége). A gondolati elemnek manifesztálódnia kellett, hogy a gondolat (zéró, mint racionalitás) ne keveredjen azzal, ami gondolati, azaz racionális. Csak a zéró eszme, minden, ami semmitől különbözik, nem eszme, „csak” eszmei. A mennyiségjelentés lehetőségének objektív létezésbizonyítékát követelő

38

egységgondolatnak az volt/lett a determinációja, hogy zéróra egységesen érzékeny komponensként megteremtődjön. Bárhogyan is történt a valamit semmitől egységesen megkülönböztető tárgyi kivitelezés, az anyag megjelenése szintén nem történhetett másképp, mint ahogyan történt. Ha lett volna például két teremtődési lehetőség, akkor választást követelt volna, hogy melyik teremtődési lehetőség alapján jöjjön létre a nem semmi. Bizonyos, hogy amennyiben választásra került volna sor, akkor a választásnak okának kellett volna lennie. Ez az ok kizárólag az univerzumra visszavezethető ok lehetne. Arra az időre vonatkozóan, amikor még semmi más nem volt, csak a semmi, a választás oka konkrétan a semmire vezethető vissza, a semmi öntörvényűségéből eredeztethető. Ezzel a belátással azonban evidenssé válik az is, hogy nem kerülhetett sor a teremtés módjának a megválasztására. Olyan okra alapozva, ami semmi, nem létezhet választási lehetőség, mert a semminek csak egyféle következménye van/lett/lehetett: a nem semmi, ami már bizonyítottan és kizárólag, azaz alternatívát nem tűrő módon egységjelentésre determinált, mert a semmi egyetlen kizárólagos okként nyilván nem képes csak semmitől egységesen és egyféleképp különböző következményt okozni, ami azt jelenti, hogy csak egységet képes okozni, egyféleséget, és egyféleképp. Minden további ok-okozati következmény is alternatívát nem tűrő módon determinálódott, mindig csak egyféleképp, és determinálódik továbbra is. Minden történés mindig egyféleképp alakulhat. Az egység ugyanis egyféleség, mert összes jellemzője egyféle zéróból következik, mert egyféle zérótól különbözik, mindig egyféleképp. Persze, az egység csak zéróhoz viszonyítva jelent egységet és nem önmagához viszonyítva. De épp ezért egységet, egyféleséget jelent, hiszen nem önmagához kell viszonyítani, hanem a semmihez! Az egységkritériumnak minden téridőben csak egyféleképp lehet megfelelni, mert csak zéróhoz viszonyítva („Isten akaratához viszonyulva”) lehet megfelelni az egységkritériumnak. Az anyag valóban mindig a semmihez

39

viszonyul egészében és részleteiben is. Ezért ebből a kölcsönhatásból alternatívát nem tűrő determináció következik egészében tekintve és részleteiben is. A jelen az univerzumban kétséget kizáró módon mindig egyféle, aminek nyilván a múltja is egyféle volt, hiszen azt nevezzük múltnak, ami az egyféle jelen nyilvántartása alapján keletkezik. Az univerzum materiális térbeli metamorfózisa, vagyis az anyag transzformációja időben nem tűr alternatívát, ezért bizonyos, hogy gondolati szinten a jövő is készen van már. A jövőt is nyilvánvalóan jellemzi az egyféleség, mert egyféle jelen lesz belőle egyféle múlt alapján, és a jelen nyilván csak egyféle jövő szerint válhat egyfélévé, vagyis mivelhogy jellemző, hogy mindig egyféleképp rendeződik jelenné a jövő, ezért indokolhatatlan többfélének tekinteni a jövőt, ergo indokolt egyfélének tekinteni, ha indokolhatatlan többfélének. Az eseménytér egységének végtelenségig tartó megőrzése az oszthatatlanság teljesülésének kritériumával ekvivalens. Az oszthatatlansági kritérium is mindig egyféleképp teljesül, éspedig úgy, hogy minden anyagrész, (minden, ami a zérótól különbözik) minden térben és időben és mindig eleget tesz az oszthatatlansági kritériumnak, a zéró-érzékenység alapján. Nyilván minden anyagrész betölti a szerepét az oszthatatlanság fenntartásában, ameddig szerepe van az egység oszthatatlanságának fenntartásában. Vajon eltűnhet-e, átalakul-e egy-egy anyagrész, mihelyt nincs oszthatatlansági funkciója, és elveszítheti-e ezt a funkcióját, bomlaszthat-e? Amíg a matéria valamely részének egyértelmű funkciója van az egység oszthatatlanságának megőrzésében, addig nyilván nem tölthet be egyéb funkciót, mint azt, hogy az egység oszthatatlanságát fenntartja. Amikor úgy tűnik, hogy nincs, illetve alig van oszthatatlansági állapotot generáló funkciója egy-egy anyagrésznek, akkor elkapkodott vélekedéssel megállapítható, hogy bomlasztási funkciót kezd betölteni az anyagi részecske. Ez azonban nem fordulhat elő, mert az oszthatatlanságban való részvétel funkciója nem csökkenhet, és különösen nem csökkenhet negatív értékké.

40

Egyrészt azért nem létezhet bomlasztási funkció, mert ha egy adekvát feltételezés szerint valamely anyagrésznek egy megfigyelés eredményében maximális az oszthatatlanságban való részvételének a funkciója, majd látszólagosan bomlasztási funkcióra vált univerzumbeli szerepében, akkor valójában nem válthat bomlasztási funkcióra, csak látszólag, mert egyrészt logikusan bizonyítható, hogy legföljebb az oszthatatlansági funkcióját veszítheti el a részecske. Ha ugyanis valami elveszíti azt a tulajdonságát, amivel rendelkezik, akkor nem veszítheti el jobban azt a tulajdonságát, mint amennyire rendelkezett vele. Mindez azt jelenti, hogy legföljebb zérót kaphatunk eredményként, amely zéró az univerzumban nem bomlaszt, hanem oszthatatlanságot generál. Negatív értéket (oszthatatlanság helyett bomlasztást) nyilván azért sem kaphatunk eredményként, mivelhogy az univerzum jellemzője, hogy a zéróhoz viszonyítva oszthatatlan egységet jelent, és az anyag a semmi kontextusában így nyilvánvaló módon képtelen az oszthatatlan dimenzióban negatív értéket produkálni. Látszólag mindig olyan anyagrészecske dominál az anyagelrendeződés egyféle meghatározásában, amelynek az univerzum oszthatatlansági állapotában betöltött funkciója jelentősnek tűnik, és alárendelt az olyan anyagrészecske, amelynek valamely megítélés szerint lejárt az ideje univerzumbeli funkciójának teljesítése szempontjából. Ugyanakkor a priori szinten indokolhatatlan azt gondolni, hogy valamely anyagrésznek csekélyebb az oszthatatlansági funkciója, mint egy másik elemnek. Inkább arról van szó, hogy a kutatók nem értik meg az adekvát történés vonatkozásában azt, hogy a bomlásnak/bomlasztásnak tűnő történés hogyan illeszkedik a totalitás eseményterének oszthatatlanságának fenntartásába. Ez azért bizonyosság, mert a zéró jelenléte az univerzumban, (amire az anyag érzékeny), az anyagra vonatkozóan csak oszthatatlansági állapotot generálhat, mert a zéró csak az egységet (zérótól minden részletében egységesen különböző nem semmit, azaz valamit) tudja

41

okozni, és oszthatatlanságtól, zéróhoz viszonyított egységességtől, egyféleségtől különböző okozatra képtelen. Az univerzum matériájában tehát semmi nem történhet véletlenszerűen. A legyek röptének a pályája sem térhet el attól az egyetlen pályától, ami az univerzum oszthatatlansági állapotát garantálja az adekvát repülés vonatkozásában. Ha két repülési pálya lenne, akkor a légynek lenne választási lehetősége. Ha egy légynek lenne választási lehetősége, akkor egyúttal feltételezhető lenne az is, hogy a többi anyagrésznek, (a többi légynek illetve az embereknek, pillangóknak, protonoknak, neutronoknak, csillagoknak, stb.) is van/létezhet választási lehetőségük. Márpedig, ha egyetlen materiális elemnek lenne választási lehetősége, akkor az azt jelentené, hogy az univerzumot többféle módon lehetne egységessé, illetve oszthatatlanná tenni. Ahhoz, hogy az univerzumot többféle módon lehessen oszthatatlanná tenni, arra is szükség lenne, hogy például ne csak két főkomponense legyen, hanem legalább három. Ha az univerzumnak lenne legalább három főkomponense, akkor a három főkomponens variálódhatna a tekintetben, hogy mikor melyik kettő teremt egységet, amikor a harmadik főkomponens az egységet teremtő funkciója vonatkozásában szünetelhetne. Három főkomponens azonban nincs, csak kettő, amelyek közül az egyik ráadásul a semmi, és emiatt az oszthatatlanság kritériumának teljesítése végül mindig és teljes mértékben a zéró-érzékeny, és ezáltal egységességet garantáló anyagra hárul. Egyetlen konkrét matematikai feltételnek egy valami, egy konkrét pillanatban csak egyféleképp felelhet meg, egészében tekintve és részleteiben is. Az anyag metamorfózisa ok-okozati történéssorozat, amely láncreakció-komplexum kombinálódási módjától lehetetlenség eltérni olyan univerzumbeli kontextusban, ami időben mindig csak egyféleség. A zéró-érzékenység objektív egységet megteremtő eredménye ilyen körülmény közepette minden anyagrészecskére vonatkozóan mindig csak egyetlen módon teljesülhet, ami a két elem (a zéró és a zéróra érzékeny

42

anyag) egységet garantáló viszonyaként definiálható. Ez egyféle minőséget jelent, nem kettőt vagy többfélét. Egyféle viszonyminőségnek mindig csak egyféleképp lehet megfelelni, különösen, mert a semmiben nem történhet semmi. A determináció ténye miatt a világban minden történés az univerzum eseményterének egyetlen időfolyamatba illeszkedő térbeli törvényszerűsége. (Ideértve a pillangók szárnycsapását, a Holocaust tragédiáját, és a hetente kihúzott lottószámokat is.) Ha lenne lehetőség történéstől különböző történésre, az egyben az univerzum egységének megbomlását, kétféle jelenidő létezésének lehetőségét, azaz a világ darabokra való széthullását eredményezné. Az univerzum nem hullhat darabokra. Ha az univerzum darabokra hullana, akkor a széthulló „daraboknak” ki kellene esniük az univerzum eseményteréből. Ha bármi kiesne az univerzum eseményteréből, nem eshetne máshová, mint a totalitásba, amin kívül semmi nincs csak a semmi, ami benne van, - azaz mégse eshet ki belőle semmi, hanem örökre benne marad minden. És érdemes tudomásul venni, hogy ha egy anyagrész az idő folyamán látszólag kívül helyezkedne a materiális eseménytéren, akkor az eseményteret kell gondolatban hozzáigazítani a kieső részhez, és nem azt gondolni, hogy bármi eseménytéren kívül helyezkedhet el. Az eseménytér attól eseménytér, hogy a zéró határolja és azon kívül semmi nincs csak a végtelen semmi, aminek a létezőt jelentő semmi része benne van. Az eseménytéren kívüli rész végtelen és egyelőre, - azaz a mindenkori jelenben mindig - üres. A világ összes történelmi tragédiája, egy-egy faj kipusztulása vagy evolúciója, kultúrák felvirágzása, vagy kihalása, és minden, ami történésként említhető, determinált, mert minden mindig egyetlen időfolyamatba illeszkedik egyféleképp. A tragédiák bomlasztónak tűnnek, a történések azonban az egység oszthatatlanságának determinált céljára valók. E körülmény belátásához azonban holisztikus szemléletmódra, és a világrend értésére van szükség.

43

Illúziók és valóság A determináció kontextusában Az emberi agynak (is) a két főkomponens kölcsönhatásán alapul a cselekvésbefolyásoló funkciója. Az agyműködés a determinált világműködés által determinált. A cselekvést totálisan determináló agy információforrása az anyagból és semmiből álló világ. Az emberi agy információfeldolgozóközpont, aminek a két univerzumkomponens a kontextusa. Az agy a materiális világ lehetőségeit felméri és elbírálja, a semmihez viszonyítva. Az ember a 100%-osan anyagi világot a zéróhoz viszonyítva (Isten által) értékeli, és az értékelés eredménye szerint cselekszik. Az elméletileg két komponens kölcsönhatására redukálható determinált világrendben az embereknek beláthatóan nincs cselekvési terük felülírni, azaz befolyásolni ezt az öntörvényű univerzumot. Az emberek az univerzum marionett-bábúiként vannak különböző cselekvésekre késztetve az univerzum két főkomponense által. A zéró komponens jelenléte az agyban rejtett az emberi tudat elől, annak ellenére, hogy az agyműködésre permanens hatást gyakorol. A semmi észlelhetetlen, az anyag észlelhető információforrás a tudat számára. Az ember azért nem sejti, nem gondolja, hogy a világ determinált, mert nem érzékeli, hogy két eleme van az univerzumnak, mert a semmi nem észlelhető. A tudat csak arról képes meggyőződni, ami anyagi. Meggyőződésre ad alkalmat a személyes tapasztalás, illetve a tapasztalásra hivatkozó ismeretszerzés. Ismeretekre és tapasztalatokra alapozva úgy tűnik, hogy felfoghatatlanul sokféle megnyilvánulási módja van az anyagnak, ami látszólag hajlamos darabjaira hullani, és a darabok elrendeződései általában variálható struktúráknak tűnnek térben és időben is. Az anyag részeinek kategorizálható jellege, számossága és sokfélesége a tapasztalatok alkalmával illúzióban részesíti az emberi cselekvőket. Illúziókra alapozottan úgy vélik a cselekvők, hogy a sokféleképpen

44

kategorizálható anyag elrendeződési módjának számtalan lehetősége van. Az anyagelrendeződések kombinációs lehetőségei emberek által (is) befolyásolható lehetőségeknek tűnnek, főképp azért, mert a társadalmi és az egyéni élet történései jelentős arányban emberi cselekvések következményeinek illetve cselekvéseket megelőző döntések következményeinek gondolhatók. Ez az illúzió azért tudja becsapni az embereket, mert az anyag a zéró tapasztalatának hiányában nem tűnik egységesnek, hanem variálható kategóriákra oszlik. Az univerzum nem a két főkomponens kölcsönhatásának tűnik az egyének tudata számára, mert a posteriori csak az anyag létezése kétségtelen. Az anyagkategóriák kombinációja rengetegféle változatban megmutatkozik, és a cselekvők variációkat és különböző kombinációs lehetőségeket észlelve fölfedezni vélik a saját cselekvéseik által befolyásolható variálási lehetőségeket is a rengetegféle anyagkomponens között - egységre törekvő igyekezetük közepette. Az egységet teremtő igyekezet törvényszerűség, mert kényszernek való engedelmességet jelent, ami az egész univerzum minden anyagkategóriájának minden részletére jellemző. Az egységre törekvés kényszerétől így az emberi tudatok se mentesülhetnek. Az anyagtalan cselekvésbefolyásoló létező figyelembevételét a praktikus gondolkodás mellőzi, mert a mindennapi élet gyakorlatában az ismeretelméleti téma tudományos vizsgálata nem indokolt és nélkülözhető. Másfelől jellemző, hogy az anyagtalan létező létezésének illetve cselekvésekre gyakorolt hatásának logikai felületességet megengedő laikus vizsgálgatása általában csak demagóg vallásos fikciókat illetve babonákat intézményesített a kultúrákban, amiket a kultúrák etikátlanságot, (logikai igénytelenséget) konzerválva ideologizáltak és átörökítettek a generációváltásokon. További jellemzője a kultúrtörténetnek, hogy a tudományos igénnyel készített filozófiai kutatások elméleti eredményei torzítottak, - többnyire a felületesen definiált módszertani fogalmak alkalmazása miatt. Isten

45

funkciójának definiálása, illetve cselekvéseinkre gyakorolt hatásának szabatos elemzése – disszertációm gondolati eredményeinek megjelenéséig - évezredeken keresztül megoldatlan illetve pontatlan volt. Isten a tudatban rejtőzködik észrevétlenül és tapasztalhatatlanul, és a cselekvésekre permanens hatást gyakorol. Az agy, mint minden anyag zéró-érzékeny, azaz Istenre érzékeny anyag. A gyakorlatias gondolkodások során a zéró-érzékeny agy - nem gyanítva a semmi (Isten) jelenlétét - észleli, hogy általában rendelkezésre áll például legalább három materiális komponens, amely vonatkozásában dönteni lehet, és dönteni kell, hogy szükséges-e mindhármat felhasználni egy-egy egységélmény megteremtéséhez, avagy elégséges csak kettőből egységet teremteni. Ha rendelkezésre áll legalább három anyagrész, akkor variálhatónak tűnik a világ a cselekvő számára, és természetesen legtöbbször háromnál több anyagrész, anyagelrendeződési mód kínálkozik, mert az anyag zérótól elvonatkoztatva nem oszthatatlan, hanem osztható. A különböző élethelyzetek a különböző lehetségesnek gondolt variációk vonatkozásában döntést követelnek, és a bőség zavarát valahogyan kezelni kell. A világ szinte mindig befolyásolhatónak észlelteti magát. Ugyanakkor miközben az emberi cselekvők variálni igyekeznek az anyag komponenseit, semmi más nem történik az anyag metamorfózisában, csak információ érkezik a cselekvők agyába, (a két komponens kölcsönhatásának folyamatában kialakuló eseménytér időfüggvényének megfelelő pontossággal), arról, hogy a variálást épp hogyan tegyék. Ez azért van így, mert mindent felülír az a körülmény, hogy az univerzum két komponensének csak egyféle lehet az egymáshoz való egységet teremtő viszonya. Ez a konstelláció felülírja az anyag variálhatónak vélt tapasztalati szintjét, ami csak illúziója az egyébként totálisan determinált emberi életnek, ami csak az élmények szintjén nem determinált. Az anyag komponenseinek számossága nem kínál lehetőséget a variálásra, mert a zéró komponens irányítja a döntést.

46

Cselekvéselmélet Az emberi cselekvés totálisan determinált folyamata teljes szinkronban van az univerzum determinált működésével. A cselekvő cselekvés előtt fogadja az eseménytér komponenseinek értékelésére vonatkozó információkat az Istentől (zéróhoz viszonyít) és az anyagból is (amit viszonyít). Minden (emberi és nem emberi) cselekvés egy számlálóban eseményteret, nevezőjében zérót szerepeltető, univerzumműködéshez hasonló „1 / 0” osztásművelettel szemléltethető, ami a cselekvés célját tekintve – értelemszerűen most cselekvésként értelmezve a törtet - az épp aktuális eseménytér jelenben történő oszthatatlanná tételére irányul. Például a kenyérszeletelés is oszthatatlanná tételért van, annak ellenére, hogy szeletelés. A cselekvés, végső célját tekintve egységállapotnak a fenntartását, avagy létrehozását szolgálja ki, csak nyilván nem annak a kenyérnek az egységét, amit a cselekvő szeletel, hanem például egy szendvicsnek az egységének megteremtésére jelent előkészületet, illetve lehetséges, hogy a cselekvő éhségének közvetlen csillapítására való, azaz teste egységének megőrzésére… Az egységre törekvés tehát permanens. Az adekvát anyagrész zéróval osztása (az adekvát eseménytér oszthatatlansági állapotának, egységességének létrehozása) tulajdonképpen az állatvilág egyedeinek tudatműködésének is attribútuma, illetve minden élőlényre vonatkozóan az oszthatatlansági állapot létrehozásáért, fenntartásáért jön létre egy-egy cselekvés/történés. Ugyanakkor jellemző, hogy nem minden cselekvő, és nem minden cselekvés során sikerül eszmei minőséggel kivitelezze a cselekvési műveleteket. Az eszmei minőség kivitelezésének az a feltétele, hogy cselekvéstervezés során a tört számlálójának létrehozásakor a materiális környezet értékelésre kerülő komponenseinek az összessége lefedje a leltározásra érdemes materiális eseményteret. A művelet

47

számlálójában akkor van lefedve az eseménytér, ha a cselekvő a cselekvéstervezések során az 1-es értékhez először hozzágondolja a zérót, majd az eseménytérből mellőzésre ítéli az eszmeileg zéróértékűnek vélt gondolatokat. Az emberi cselekvéseket szemléltető művelet matematikai alakja: „(1 ± 0) / 0”, ami az agyban történő információfeldolgozást jeleníti meg, úgy, hogy a „± 0” a cselekvéstervezéskor leltározásra ítélt anyagrészek kiértékelésének lehetőségét demonstrálja. Az emberi cselekvések az univerzum oszthatatlanná tételének részfolyamatai. Az oszthatatlan számlálót az „1 ± 0” művelettel, vagyis az eseménytérben észlelt komponensek leltározásával és értékelésével, azaz elvileg az univerzum anyagkategóriáinak totális kiértékelése alapján lehet létrehozni. A cselekvést megelőző gondolkodás funkciója a materiális eseménytér komponenseinek leltározása és kiértékelése. A gondolkodás folyamán oszthatatlanná van téve az eseménytér valamely részlete úgy, hogy a történéseket megelőzően értékelésre kerül, hogy a számlálóban mi képviselje az egységet, és mi jelentsen zérót az univerzum eseményterének egységre törekvő (cselekvéseink által befolyásolt) kis részletének vonatkozásában. A pluszjel jelzi, hogy a gondolat minden lehetőséget feltérképez, a mínuszjel exponálja, hogy a kivitelezésnél a zéróvá értékelt lehetőségek mellőzöttekké válnak. A számlálóban lévő „1 ± 0” eseményteret a zéróvá értékelt illetve a 100%-ba tartozónak ítélt anyagrészek jelentik. Az emberek többsége sajnos nem képes úgy létrehozni a cselekvésszimbolizáló tört számlálóját, hogy annak értéke „egy plusz-mínusz zéró” legyen, mert az eseményteret lefedő kritérium szerint kialakított számláló létrehozása fejlett agyat kíván, és a fejlett agyú emberek létszámaránya csekély. A cselekvők megítélése szerint mindig le van fedve az eseménytér, de a külső megfigyelő hibákat/hiányosságokat észlelhet, és ő maga is lehet felületes. A felületesen feltérképezett eseménytér negatív okozata a jó megoldások

48

mellőzése, és ez a körülmény látszólag (!), torzítja és késlelteti a világ eszmeiségét. A felületesen feltérképezett eseménytérből hiányozhat a jó megoldás, amit ezt követően nem lehet a kínálatból kiválasztani, mivelhogy eleve hiányzik. A felületesen megítélt döntési helyzetek következményeiben az egység kivitelezése hiányos, pontatlan helyzetmegoldásokat eredményez, hibák elkövetését okozza. Valaminek azonban mindig történnie kell. Az ember tehát nemcsak arra képes, hogy egy tökéletesen feltérképezett eseménytérből kiválassza az egyetlen helyes megoldást, hanem arra is, hogy a felületesen feltérképezett eseménytérből kiválassza a rossz megoldások közül a kevésbé rosszat. Ilyenkor eszmehiányos cselekvés lesz az adekvát szituáció kezelésének a következménye. A kevésbé fejlett agyú cselekvők információfeldolgozását jellemzően a társadalmi háttér (kultúra) agyban memorizált hamis ideológiái torzítják. A kultúra memóriából előhívható információi hasznosak lehetnek, de a kultúráknak sokszor vannak eszmeiséget torzító kényszerei, amelyek egy-egy történést (látszólagosan!) értelmetlenné tesznek. A cselekvés azonban sosem értelmetlen, csak látszólag lehet értelmetlen, mert az értelmetlennek tűnő és hibás cselekvések negatív következményeinek megértésében tanulási lehetőség rejlik, ami az idők folyamán tudásként rögzül. A tudás eszmei profitot jelent az emberiség számára, mert a tudás (ami a megértést és a lehetséges negatív következmények ismeretét jelenti) nélkülözhetetlen a világban való racionális, tudatos boldoguláshoz. A helyes cselekvés preferálásának ugyanis az a feltétele, hogy a döntés során már ismert és érthető legyen a helytelen.

49

A memória járulékos információforrás Az ismétlődésnek tűnő cselekvéshelyzetekben mellőzhető az eseménytér-lefedő gondolkodásmód, éspedig a memória igénybevételével. Az univerzum két főkomponenséből fogadott információk sorozatos feldolgozásának eredményeképp a memória, - mint további információforrás, kialakul az agyban az élet során, és az egyre gyorsabb gondolkodás valamint a rutincselekvések biztosítékává válik. Az élet élhetetlen lenne, ha az emberi agy információforrása az univerzum két komponensére redukálódna, vagyis ha nem változhatna a csecsemőkori tudatállapot. A memória kialakulása járulékos információforrás, jelenléte az agyban élhetővé teszi az életet. A memóriára alapozva azonban nem garantálható, hogy sor kerül minden cselekvés szempontjából releváns információ értékelésére, mert minden cselekvési helyzet kissé különbözik a korábbitól, és emiatt az épp aktuális, leltározásra és kiértékelésre váró eseménytér a memória kínálatával általában nem teljesen egyezik. E különbözőségnek az a következménye, hogy a memóriára redukált információfeldolgozás felületes cselekvéseket indukálhat, illetve előfordulhat, hogy a memória épp cselekvő hibás cselekvéseit ismételteti meg a cselekvővel. A memória jelenléte az agyban, abban az illúzióban részesíti a cselekvőket, hogy az egyén létező, holott csak a memória létezik, nem az egyén. A memória a két komponens információfeldolgozásának emlékeit tartalmazza, azaz eredetileg voltaképpen csak két univerzumkomponens létezik, a memória csak egy csalóka, az emberi létezés lehetőségének illúzióját megteremtő képződmény az agyban. A cselekvők általában azért veszik igénybe a memóriájukat, hogy praktikussá és élhetővé tegyék az életüket, illetve egyéb esetekben csak azért, hogy épp a hibás cselekvéseik megismételhetőségének a lehetőségével éljenek, és ilyen alkalmakkor az önáltatás erejéig saját létezésüket, egyéniségük

50

jellegzetességét szereplési vággyal, fontoskodó szándékkal önmaguknak és környezetüknek bizonygassák. A memória gyakran torzíttathatja a cselekvőkkel a világ eszmeiségét. Az emberi memória cselekvés-meghatározó funkciójának függvényében a memória optimális tartalmi minősége elméletileg definiálható. Az optimális tartalom a diszfunkcionális memóriatartalom lehetőségének kiiktatását jelenti, és ez a témakör az egyén társadalomhoz való viszonyának a függvénye szerint elemezhető. Kívánatos, hogy a memóriában minden olyan információ jelen legyen, ami az egyén számára hasznos, de csak úgy, hogy mindeközben semmilyen információ (hamis ideológia) ne férjen meg, ami a (világ)társadalom sorsára nézve káros lehet. A társadalmi minőségű emberi memóriák statisztikai méretekben is kialakíthatóak, a társadalom érdekében történő szocializálás eredményeképp. A nevelés történhet például családban is, de kizárólag a társadalmilag szervezett memóriakialakítási gyakorlat lehet olyan garancia, ami feltétlenül az emberiség érdekében jelent szocializációt, éspedig az oktatási rendszeren keresztül, mert a családok életvitelének (világ)társadalmi érdekhez viszonyított erkölcsi minősége elsősorban a szülők és nagyszülők heterogén iskolázottsági indexeinek a függvénye, következésképp erkölcsileg heterogén memóriaminőségeket eredményez. Amit a társadalom nem szervez meg memorizálható tananyagként az egyének számára a békés világtársadalom morális biztonsága érdekében, azt negatív társadalmi következményeiben az egyénektől nem kérheti számon, mert igazságtalan olyan erkölcsi normákat általánosságban számon kérni, amelyeket az egyéneknek csak esetlegesen van/volt alkalmuk elsajátítani, megérteni.

51

Az oktatási rendszer memóriaüzem Az oktatási rendszer memóriakialakításra specializált intézmény, ami a békés világtársadalom kialakuláslehetőségének a bázisa. Szocializációs hatású (memóriaalakító, azaz tudatformáló) intézményként definiálhatóak a média intézményei is, de a média pozitív (világ)társadalmi funkciója az oktatási rendszer funkciójához képest másodlagos és esetleges, azaz elméletileg nem értékelhető. A média nemcsak ok, hanem okozat is a társadalomfejlődésben. Az oktatási rendszer minősége nem okozata a társadalomfejlődés erkölcsi minőségének. Az oktatási rendszer a folyamatban okként azonosítható, aminek lehetséges okozata a társadalmi lét pozitív tendenciájú morális változása. A társadalom elméleti értelemben nem hat pozitívan az oktatási rendszerre, mert az ideális oktatási rendszert nem a társadalom egésze, hanem csak annak tudós és művész cselekvői határozzák meg a tananyagi tartalom alakításával. A médiának is van/lehet szocializációs funkciója, ellenben ha a társadalom az oktatási rendszerének etikai minőségét a békés világtársadalom kialakulásához és/vagy megóvásához szükséges tartalmúvá szervezi meg a tudósok és a művész szakemberek közreműködése által, akkor egyetlen generációváltás ahhoz is elegendő, hogy a média is erkölcskommunikáló minőségűvé alakulhasson, az oktatási rendszer átalakulásának spontán következményeként. Ellentétes irányú hatással nem lehet számolni, mert a média elméletileg nem hathat előnyösen az oktatási rendszerre. Az oktatási rendszer kizárólagos meghatározója a művészet és a tudomány, nem a média (és sem egyéb gazdasági hatalomból eredő szerv nem lehet). Az oktatási rendszer tananyaga akkor garantál valóban (világ)társadalmi érdekkövetésre szocializáló tartalmat, ha a tanított tananyagi tartalomról szociológiai kutatással is bizonyítható, hogy memóriakialakító (tudatformáló) funkciója ténylegesen társadalmi érdeket szolgál. Az indokolhatatlan

52

tananyagtartalom tudatformáló funkciója társadalomromboló, míg az indokolt tananyagtartalom társadalomépítő. A tudatmanipuláló, társadalomromboló tananyagtartalmak a társadalom tagjainak attitűdjeit lojalitásra és/vagy közömbösségre szinkronizálják a mindenkori hatalmi rend iránt. Hiszékenységre, és/vagy érzelmi reflexiókra, illetve kritikátlanságra szocializálják a tudatokat az ésszerűség igényének általános motiválása helyett. A társadalomromboló tartalmak lehetnek pártpolitikai elgondolások céljával kitalált tartalmak, vagy lehetnek valamilyen vallásos ideológiának a haszontalan diktátumai. A manipulálók sok esetben maguk is kritikátlanságra, vallásos hiszékenységre és/vagy hatalom iránti lojalitásra szocializált emberek közül rekrutálódnak, akik hisznek cselekedetük értelmében, társadalmi hasznában, és nincsenek tudatában társadalommanipuláló aspirációiknak. Extrém esetekben előfordulhat az is, hogy egy-egy társadalomellenesen manipuláló tananyagi tartalom valóságos agymosás-eljárást jelent, ami nyilván elsősorban szándékos gazdasági manipulációk térnyeréséhez jelenthet eszközt. A tudatmanipulálók általában nincsenek tudatában cselekedetük erkölcsromboló minőségének, mert az önkritikus magatartáshoz a tudatukban nincs viszonyítási alap. A „társadalmi érdek” és a „társadalom” fogalmak tehát szociológiai definíciót követelnek,2mert definíció hiányában a viszonyítási szándékoknak nincs mérőeszköze. Mérőeszköz hiányában a társadalomkritikai megnyilatkozások, - így szociológiatudomány hatásköre is (!), - ugyanazoknak a manipulált tananyagi tartalmaknak (és egyéb hamis ideológiáknak) kiszolgálására és legitimációigazolására terjed 2

A definíció létezik. In: Némedi Mária Margareta: A szociológiatudomány elmélete, Egy új gnoszeológiai, de elsősorban szociológiai nagyelmélet összefoglalása asztrofizikai magyarázattal, HTSART Budapest 2008, ami Némedi Mária Margareta: „Zeneoktatással a társadalomért” című – Szamizdat kiadású - könyv gondolatvezetése alapján készült - www.nemedimari.fw.hu;

53

ki, amelyek ellen a társadalomkritikai megnyilvánulás, - az emberiség érdekében - egyébként küzdeni lenne hivatott. A tudományos módszerrel szabatosan definiált „társadalomfogalom” és „társadalmi érdek” fogalom általános megértetése társadalmi érdekként realizálható. A megértetés az oktatási rendszer keretei között lehetséges. A szociológia tantárgy tanítása következésképp olyan tananyagi tartalom oktatását jelenti, aminek morális tétje a békés világtársadalom kialakításának és megóvásának lehetőségével ekvivalens. A szociológiaelmélettel definiált és megértetett „társadalmi érdek” fogalom oktatási rendszerben történő általános megtanításával ki lehet alakítani az olyan emberi memóriákat, amelyek a társadalmi érdeket követtetik a cselekvőkkel, mivelhogy a cselekvők a tanulás folyamatában megérthetik cselekvéseik következményeinek társadalmi tétjeit. A társadalmi háttérnek (például családi szocializációnak) is van/lehet társadalmi tudatot fejlesztő hatása. A családi szocializáció azonban az oktatási rendszer, - azon belül különösen a szociológiaelmélet-oktatás - hatásához képest esetleges, mert egyénenként változó az egyének társadalmi hátterének társadalmi minősége (például mert változó a szülők és a nagyszülők iskolázottsági indexe) és mert a családi nevelés nem oly következetes, és a tudatmanipuláló média hatása alatt nem olyan védett, mint a logikus és konkrét tudományos gondolatvezetésre alapozott iskolai nevelés. A társadalom érdekét megértető és memorizáltató oktatási rendszerben jelentős pozitív nevelő funkciója van a művészetoktatásnak is, nemcsak a társadalmi érdeket definiáló szociológiatudomány-oktatásnak. A zeneoktatásnak például rendkívül jelentős a pozitív hatása az emberi memóriákra, mert alacsonyabb a zenei észlelés ingerküszöbe a társművészetek információészlelésének ingerküszöbénél. Az alacsony ingerküszöbön közölt művészeti kommunikációban egyértelmű és gyakori a kudarc a tanulási folyamatban, így a sikeres vagy sikertelen kommunikáció ténye konkrét, a közlés pontos és félreérthetetlen. A sikeres művészeti kommunikáció

54

esztétikai élmény, amire általános az emberi igény, mert az esztétikai élmény általános érvénye a totális közmegegyezés lehetőségét sejteti a tudatokban. A művészeti élmény a konszenzus lehetőségét észlelteti, és ez társadalmi tudatot fejleszt. A társadalmi minőségű tudatok általánossága társadalomgeneráló, a társadalomfejlődés végeredményében ez (világ)kommunizmuskialakító hatást jelent. A kórusoktatás tananyagi tartalommal működő, Kodály Zoltán által elgondolt ének-zenei iskolatípus hatványozza a társadalomszerveződés sikerességének morális garanciáit, mert a kóruséneklés élménye meggyőzi a kórustagokat a kórussal reprezentált társadalom kialakulásának konkrét lehetőségéről. A kórusénekléshez, - az egyénenként egyforma és ezzel a konszenzus lehetőségét sejtető, közösségivé váló életérzés miatt, - pozitív élmény társul, ami társadalom iránti elköteleződésre szocializáló hatást jelent, mert a kórus a társadalmat leképezi. A társadalom érdekeiért kórusénekléssel elköteleztetett egyén társadalomtudatos magatartású egyénné válik a szocializációs folyamat eredményeképp. A zeneművészet automatikusan és a társművészeteknél gyorsabban szocializálja társadalmi tudatúvá a zenehallgató növendékeket. A gyakori kudarc a zenetanulási folyamatban alázatra kényszeríti a tanulót az eszmei társadalom iránt, és feledteti azt a hamis illúziót, hogy az egyénnek a társadalomtól független és a társadalmi érdeknél fontosabb, azzal szembehelyezkedő egyéni érdeke lehet, mivelhogy univerzumtól független egyénisége van. A zenetanulás azonban nem lehet kényszer. Az alkalmassági vizsgán nem megfelelő zenei képességűnek ítélt, avagy a zenetanulás lehetőségéhez nem kellő affinitással viszonyuló növendékek szocializációjában a balettoktatás helyettesítheti a társadalmitudatot formáló funkciót, különösen, mert a kartáncban szereplés pozitív élménye pótolhatja a karéneket, így annak társadalmi-tudatot fejlesztő hatását is helyettesítheti. A tökéletes memóriaformálásra fókuszáló oktatásrendszer függvényében a művészetoktatás pozitív társadalmi

55

transzferhatásokat profitáló közvetett eszköz. A társadalmi érdeket definiáló szociológiatudomány oktatása a megértés közvetlen lehetőségét garantálja a művészetoktatás intuitív transzferhatásához képest. A művészetoktatás transzferhatása alkalmassá teszi az egyént arra, hogy társadalomban éljen, anélkül, hogy tudatában lenne annak, hogy művészetoktatás transzferhatása következtében szocializálódott társadalmi tudatú emberré. A társadalmi érdeket elmélettel definiáló szociológiatudomány oktatása, - a társadalmi érdek fogalom logikusan érvelő megértetésével, - a szocializálás társadalmi tudatosságot garantáló eszköze. A kétféle tárgy (művészet és társadalomtudomány) oktatásának profitja garantálja azt, hogy az egyének akkor is társadalmi érdeket szem előtt tartva cselekedjenek, ha tudatosan szervezik cselekvéseiket, és akkor is, ha spontán. A társadalom tagjaival konszenzusteremtésre vágyó egyén társadalom iránti feltétlen tiszteletet tartalmazó memóriája minden olyan cselekvést megismételtet a cselekvővel, amiből a cselekvőnek haszna van, de egyetlen olyan cselekvést sem ismételtet meg, ami a társadalom sorsára vonatkozóan káros következményekkel jár. Az anyagismeret (pl. a természettudomány tudása) a memóriában az anyag gyakorlati elrendeződésének már megtanult módozatait kínálja választási alternatívákként a cselekvési lehetőségek értékelésekor. Minél jelentősebb egy ember (memorizált) tudása a világról, annál pontosabban képes memóriáját hasznosítva feltérképezni illetve leltározni a cselekvési lehetőségek eseményterét. A pontosan feltérképezett eseménytérben az összes ismert anyagelrendeződési lehetőség felsorolásra kerül, amiből ki lehet választani a tökéletesen eszmei cselekvési alternatívát, mert a „cselekvési lehetőségek eseményteret lefedő leltározása” után a lehetőségek kiértékelése garantáltan eszmei minőséget eredményez. Az optimális oktatási rendszer olyan memóriaüzem, aminek spontán következménye az egymásért felelős tudatú emberekből álló békés, kommunista világtársadalom.

56

Cselekvéselméleti példák Az agy cselekvésindukáló információfeldolgozásának elemzését példákkal is szemléltetem, azért, hogy az agyban végzett „(1 ± 0) / 0” művelet cselekvésekre vonatkoztatott értelmezése Önök számára is egyértelmű legyen. A zeneművész cselekvő mindig a következő zenei hangot keresi, amikor komponál. A cselekvési lehetőségek értékelése során a zeneelméleti/zeneesztétikai eseménytér zéró és egy kategóriákra bomlik a zeneszerkesztésen gondolkodó agyban. A zeneelméleti eseménytér a tört számlálója. A zeneszerzőnek tulajdonképpen ki kell próbálnia az összes zeneszerkesztési lehetőséget ahhoz, hogy lefedje az eseményteret. A próbálkozások során „az Isten küldi az információkat” (Istenhez viszonyuló / zéróhoz viszonyító információk keletkeznek) arról, hogy sorozatosan értékelhetetlenek-e az ötletek, az értékelésre kínált hangok vajon a zérót vagy az egyet szimbolizálják. Ha a komponista nem kérdezi meg Istent az összes lehetőségről, (nem fedi le az eseményteret) - ami a zongorán például kivitelezhető, mert nem végtelen sok hangot kell „megkérdezni”, hanem csak 88-at, - hanem türelmetlenül választ egyet az egyébként zérónak értékelhető megoldások közül, akkor a számlálóba olyan szám kerül, amelyik a 87 rossz megoldást, (illetve eszmei megoldás hiányát) jelentő billentyű közül az egyik. Ez matematikai alakjában „1/87” A zeneszerkesztés felületes munka eredményeképp nem lehet eszmei, mert a 87-es számra alapozva nem lehet egységes a mű, mivelhogy a 87-es szám nem tartalmazza az oszthatatlanság információját, hanem oszthatóságról informál, ami az univerzumban hamis információ. Az univerzumban keletkező zenemű nem tartalmazhat olyan információt, ami univerzum matériájának zéróval determinált egységességének természetétől függetlenedik, mert az univerzumtól nem függetlenedhet semmi… Az eseménytér kiértékelésének precíz módszere a „tiszta lelkiismeret”. A tiszta lelkiismeret

57

matematikailag úgy definiálható, hogy miután minden lehetőség (88 billentyű) ki lett próbálva (le lett fedve az eseménytér), kiválasztódott az a hang, amelyik az 1-est szimbolizálhatja 87 zérót szimbolizáló zenei hanghoz képest. A gyakorlás (tanulás) hasznos, mert előidézhető a fejlődés úgy, hogy az eseménytér kiértékelése során ne zavarja a cselekvő az Istent olyan kérdésekkel, amiket Isten egyszer már megválaszolt. (Például a komponistának általában nem kell 88 zenei hangot „végigkérdeznie”, átgondolnia, mert korábbi tanulmányainak zenei ismeretanyagát is tartalmazó memóriájában lehetnek emlékei arról, hogy igen sok zenei hang szóba se jöhet, mint lehetséges jó megoldás). Az Isten által eszmeiként ajánlott zeneszerkesztés (vagy egyéb szakmák normáit követő cselekvés) módja a memóriában tanulással rögzíthető, és onnan később bármikor előhívható. Ezt követően csak új kérdések keletkezhetnek, (új helyzetekben), amelyek hozzáadott értékekké válnak, és egyben a kultúra fejlődését is garantálják. Az iskolai képzésben való részvételnek (illetve az oktatási rendszer társadalmi jelenlétének) eszmei funkciója van, mert arra teremt lehetőséget, hogy ne csak a saját memóriája tartalmát hasznosítsa a cselekvő, hanem a más(ok)ét is, például a tanárokét és a tankönyvírókét is. Az előnyös társadalmi háttér (ami például jelentheti azt, hogy jelentős mértékben iskolázottak a szülők és a nagyszülők) úgyszintén hozzásegítheti a cselekvőket az Istennel folytatott kommunikáció sikerességéhez, mert ilyenkor a közvetlen környezet memóriája is hasznosítható. Az előnytelen társadalmi hátterű egyének nem rendelkeznek ilyen lehetőséggel. Előfordulhat azonban, hogy előnyös a cselekvők társadalmi háttere, tökéletes az iskolai szocializációjuk, jól működik a memóriájuk, de az agyban történő sorozatos információfeldolgozások eredményei mindennek ellenére csak egy epigon minőségű személyiségeknek a kifejlődését eredményezik. A kontextus (iskolai nevelés, társadalmi háttér) tökéletessége nem garancia az Istennel folytatott

58

kommunikáció (zéróhoz viszonyító információfeldolgozás) sikerességére, mert a kontextus valójában nem lehet tökéletes, legföljebb csak tökéletesnek tűnhet, mert tökéletes kontextusa csak a végtelenben lévő célállapotnak van. Következésképp a cselekvőnek jó kritikusnak kell lennie. A jó kritikus érdeklődik a kultúrája iránt, tanulja az iskolában megszerezhető tudást, érdeklődéssel fogadja társadalmi kontextusa információit, de az információkat nem fogadja el automatizmussal, hanem mindig újra kiértékeli, és csak akkor hitelesíti, mint eszmei megoldást, ha az Istenhez viszonyító eljárással keletkező információ értelmében is eszmeiként hitelesíthető. A cselekvés nem mindentől függetleníthető. A legfüggetlenedőbb cselekvők zsenik. A zsenik felülírják a kultúrát, gyakran szembehelyezkednek társadalmi hátterük információival, újítanak, de Istenhez (semmihez) viszonyulva teszik, nem önkényesen, vagyis lefedett eseménytér alapján gondolkodva, az egyetlen oszthatatlan világtársadalomért. A legáltalánosabb emberi cselekvést is megértető céllal kielemzem a gulyásleves-főzést, ami a példa értelmében részfolyamatot jelent az univerzumban. A gulyásleves univerzumtól emberi önkénnyel elkülöníthető - egységének lehetősége jelenti a példában elemzésre szánt cselekvés célját. A gulyásleves egységét, vagyis oszthatatlanságát az jelenti, ha egyetlen íze van, azaz ha gulyásleves íze van. Ahhoz hogy a gulyáslevesnek oszthatatlanul gulyásleves íze legyen, a cselekvőnek értékelnie kell az univerzum eseményterét. El kell döntenie például, hogy mi tartozzon az egységhez, és mi jelentsen gulyásleves szempontból értelmezhetetlen, zéróvá minősítendő komponenst. A gulyáslevesbe nyilván belefőzhető a répa. A gulyásleves „1 ± 0” számlálójának 1-es értékébe belegondolható az univerzum répakomponenseinek bizonyos hányada, ellenben nem gondolható hozzá a kavics. Azért nem gondolja hozzá a kavicsot a gulyásleveshez a cselekvő, mert zérónak értékeli a kavicsot, mint lehetséges gulyásleves-tartozékot. A kavicsot azért értékeli zéróvá, mert információ érkezik az agyába arról, hogy a kavics jelentsen

59

zérót. Az információ érkezhet a kultúrából, (például szakácskönyvből), érkezhet a memóriából, (mert a cselekvő már kipróbálta és nem volt finom) és tulajdonképpen érkezhet közvetlenül az Istentől is, azaz a semmihez viszonyítva. Az Istentől érkező információ „tegyem /ne tegyem” lehetőségek szerint értékel. Az Istenhez viszonyító eljárással keletkező információk eszmeileg nyilván tökéletesek, de jelenlétük az agyban nem garancia a cselekvés tökéletességére. Isten információit torzíthatja egyrészt a kultúra információja, és torzíthatja másrészt egy hamis illúzió, amely értelmében az ember ura akar lenni az általa megélt helyzetnek. Az ember kompetensnek akarja érezni önmagát a tekintetben, hogy felülírhatja az Istent, azaz befolyásolhatja az univerzumot. Az univerzum azonban nem befolyásolható öntörvényűség, amit még Isten se alakíthatott másmilyenre. Az Isten mindeközben semmiként semmit nem tud tenni a „kavicsevéssel próbálkozó” ember érdekében. Csak arra van lehetőség, hogy a kultúrában (vagyis az univerzum anyagkomponensében) rögzüljön az Istentől érkező információ megtagadásának a negatív következménye, mivelhogy minden zéróra való hatásgyakorlási kísérlet (minden istentagadás) az anyagra hat vissza, mert a semmiben nem történhet semmi. Valahányszor megtagadja a cselekvő az Istent, illetve az univerzum öntörvényűségét, az anyagra visszaható negatív következmények alapján tanulási alkalom adódik az egyén és a környezete számára arról, hogy mi helytelen és mi helyes. Az Isten megtagadásának keletkeznek megtanulható információi az anyagra visszaható negatív következmények alapján. Az ember (illetve az emberiség) idővel minden tudással rendelkezni fog, mert érteni fogja a hibás cselekvések negatív következményének összes további lehetséges negatív következményeit is, és emiatt idővel kerülni fogja az összes helytelen cselekvést. Az emberek a tudás birtokában érteni fogják, hogy az univerzumban miként és miért kell alkalmazkodni az univerzum öntörvényűségéhez.

60

A tudás keletkezésének elmélete Az eseménytér anyagtapasztalásának lehetősége tanulási alkalom az emberiség számára az univerzum működésének szabályosságairól. A tapasztalás eredménye a tudás. A tudás olyan igaznak gondolt, de valójában vagy igaz, vagy hamis információkból álló (múltra és jövőre vonatkozó) ismeretanyag, ami a jelenben, - az eseménytér személyes anyagtapasztalatra hivatkozó kiértékelése által, és/vagy az embertársak anyagtapasztalatának élményinformációmegosztásával - keletkezik, és a múltban rögzül. Az univerzum anyagtapasztalatának igaz és hamis (félreértett/hibás) információkból álló ismeretanyaga felhalmozódik az emberi memóriákban, illetve tárgyiasulhat könyvekben és egyéb adathordozókon is. A tapasztalattal szerzett élmények eltűnnek az eseménytérből, (igaz vagy hamis) információkká alakulnak, és ezzel jelenből a múltba kerülnek. A jelen olyan energia, ami anyagból van, a múlt anyagtalan következésképp olyan energiaforrást jelent, ami információkból áll. A jelen múlttá alakulása az anyag információvá való átalakulásaként értelmezhető. Az emberi agy az egész univerzumra érzékeny, vagyis érzékeny az eseménytér (információkból álló) múltjára, érzékeny az univerzum anyagból álló jelenjére (az agy emberi testhez kapcsolódása által), és érzékeny az eseménytér információból álló jövőjére is. A memóriában tudásként rögzülő információk nem lehetnek ellentmondásban se önmagukkal, se az eseménytérben tapasztalatszerzéssel keletkeztetett újabb információkkal, mert az univerzum nem tűri az antagonizmust a múlt és a jelen között. Az esetleges ellentmondások a hibásan értelmezett illetve felületesen kiértékelt tapasztalatok miatt fordulhatnak elő. Az ellentmondások feloldásának kényszere létrehozza a jövőt. A múlt tehát nem tűri meg a hamis információt, hamis információt következésképp nyilván csak a jövő tartalmazhat.

61

Ebben a - jövő (hamis információ) jelenné (anyaggá) majd múlttá (igaz információvá) - rendeződő időfolyamatban az ember az anyagi testével a jelenben van jelen, információkra érzékeny tudatával a múltra (igaz információkra) és a jövőre (hamis információra, azaz Istenre) érzékeny. Az igaz és hamis információra, azaz a múltra és a lehetetlen jövőre érzékeny tudat a test által rendezteti az anyagot az eseménytérben. Az anyagelrendeződésekre jellemező, hogy minden újabb elrendeződés egyre több igaz információn alapul, mert minden újabb jelen-időnek egyre több a múltja, azaz egyre több igaz információja van, aminek hasznosítása által egyre egységesebb minőségűvé rendeződhet az eseménytér, ami a jelen. Az anyagelrendeződés az eseménytérben így egyre kevésbé kezdetleges. A tendencia végeredményét tekintve olyan jelentős tudásfelhalmozásra épülő anyagelrendeződési mód prognosztizálható, ami az emberi életeknek teljes kényelmet és totális társadalmi biztonságot véglegesít. A múltra és jövőre érzékeny agy emberi test általi jelenben tartózkodása tapasztalatszerzésen alapuló információszerzés, ami tanulási folyamatként, ismeret-felhalmozásként illetve múltidő-felhalmozásként értelmezhető. Mivelhogy a tudat nemcsak a tapasztalatszerző test élményeit konvertálja igaz információvá, hanem az embertársak információvá alakított élményeire is fogékony, a folyamatban realizálható az igaz információk társadalmi felhalmozása is. A társas és egyéni kognitív kondicionálási folyamatnak az lesz a végeredménye, hogy az emberiség tudásra alapozott hatalmat gyakorolhat az univerzum fölött. A tudás olyan univerzum fölötti hatalom, amely hatalomnál jelentősebb hatalom ember számára nem létezhet, (és nem létezhet Isten számára se). Az univerzumban nem létezik az univerzum racionalitásának megértésénél és a racionalitáshoz való alkalmazkodás szükségszerűségének belátásánál jelentősebb hatalom. Ez a hatalomtípus tehát korlátozott, voltaképp azért, mert az univerzum nem befolyásolható, hanem befolyásolhatatlan, mert racionális. A racionalitás egyféleség. Isten se befolyásolhatta másmilyenre

62

az univerzumot, nem önkényeskedhetett a világ teremtésekor. Az univerzum zéróból kikövetkeztethető determinációja csak 1-féle lehet, mert minden jelenpillanatra vonatkozóan egyetlen egységet szimbolizáló eseménytér keletkezik, a múlt jövőhöz ütköztetésével, vagyis az igaz és a hamis információ viszonyítása által. A múlt jövőhöz viszonyításával keletkező materiális jelen egyféleségét azonban van értelme érteni, mert az univerzum determinációjának értése hatalmat ad értőinek. Ez tehát korlátozott, de egyúttal maximális hatalom az univerzum fölött. Az értés és megértés lehetőségével az emberiség kiiktatja a kultúrtörténetéből a bosszankodást, a nyomort, a tragédiákat, a kegyetlenkedést és a konfliktusokat, mert tudás birtokában a negatív következményekkel járó cselekvések eleve elkerülhetők. Az igaz információk Isten általi leellenőrzése/korrigálása során Isten egyre tökéletesebben rendezteti az emberiséggel az eseményteret. Tudás hiányában az ember csak egy kiszolgáltatott anyag lenne az anyagban, amelynek metamorfózisa bármikor bárkit áldozattá tehet. Értés hiányában csak azt állapíthatná meg az ember, hogy az anyag metamorfózisa érthetetlen, következésképp értelmetlen folyamat. Értés hiányában úgy tűnik, hogy az ember ebbe a folyamatba fölöslegesen belekerült és alapélmény, hogy az élet lényegében nem több annál, hogy értetlenkedve és kiszolgáltatottan elviselhető. Ugyanakkor az univerzum determinált működésének, logikai rendszerének tudása/értése olyan tudáshatalommal ruházza fel az emberiséget, amely birtokában az emberi élet értelmessé tehető. Az értés lehetősége ugyanis felszámolja az értetlenkedést. Az értetlenkedés megszűnése kiiktatja a kiszolgáltatottság érzetét. Ha megszűnhet a társadalmi kiszolgáltatottság érzete, akkor létrejöhet az eszmei világtársadalom, melyben minden ember társadalmi érdeket követve, felelősen, és szociális biztonságban él.

63

A messiás kultúrtörténeti funkciója A generációváltások tudásfelhalmozásának tanulási folyamatába beavatkozhat egy messiás az emberiség sorsának végleges jóra fordításáért. Ennek a személynek az a funkciója, hogy gyorsítsa az univerzum öntörvényű működésének az értését oly jelentősen, ahogyan e könyvnek a gondolatvezetése is gyorsítja az univerzum öntörvényű működésének az értését. A messiás nem tehet többet az emberiségért, „csak” megértetheti az univerzumműködés logikáját, mert az univerzum befolyásolhatatlan működésű rendszer, ergo messiás által sem befolyásolható. E körülmény miatt a megértésnél jelentősebb haszon az emberi lények számára nem létezhet. Mivelhogy a messiásról feltételezhető, hogy az emberiség számára a legnagyobb hasznot okozza, bizonyos, hogy a messiásnak az a szerepe a kultúrtörténetben, hogy megértesse az univerzum logikáját az emberiséggel. A messiás filozófiaelméleti gondolatvezetésével kutatott, - univerzum működésének logikáját feltáró - tudományos munka eredményeképp jelentős igaz információmennyiség keletkezik az univerzum múltjában, amit az emberiség hasznosíthat a mindenkori jelenben a cselekvések által befolyásolható eseménytér egyre egységesebb elrendezése érdekében. Ha nem érkezhetne messiás az emberiséghez, akkor az emberiség csak tapasztalás útján fejlődhetne, mert az embereknek nem lenne hozzáférésük azokhoz az igaz információkhoz, amelyek a messiás tudományos elméleti munkáival keletkeznek. Léteznek ugyan hasznos tudományos munkák a kultúrtörténetben a messiás kutatási eredményeitől elvonatkoztatva is, ellenben csak a messiás munkájára jellemző, hogy a gondolatvezetés hamis információtartalma kizárható. A messiás elméleti munkájának igazságtartalma teljes, mert az állításainak érvénye az egész univerzumra releváns igazságok. A messiás elméleti munkájában megfogalmazott állítások azért érvényesek a végtelen

64

univerzum egészére, mert eseménytér-lefedő következtetések, vagyis mert a messiás nemcsak a valamit érteti meg, hanem a semmit is és mindazt, ami a semmi és a valami konzisztens következménye lett/lesz. Az olyan filozófiaelmélet, ami nemcsak a valamit magyarázza meg, hanem megérteti a semmit is, úgy, hogy a gondolatvezetésben kizárható az összeférhetetlenség, totalitás-magyarázó elméletet jelent. A totalitás-magyarázó antagonizmusmentes elmélet csak igaz információt tartalmaz, amelyhez viszonyulva nincs helye kételkedésnek. A különböző tudományok messiási kor előtti eredményei természetesen hasznosak, sőt a messiás sem tudná létrehozni a totalitás-magyarázó elméletét, ha nem lenne min gondolkodnia, azaz, ha nem léteznének középszintű tudományos elméletek, amiken gondolkodni lehet, vagyis amelyeknek az állításai ellenőrzésre szorulnak. Az emberiség számára azonban a teljes hasznot csak a messiás elmélete hozhatja meg, vagyis az olyan elmélet, amelyik nem szorul ellenőrzésre, teljes igazság, konzisztens és totalitást magyaráz. A tapasztalatra és középszintű tudományos elméletekre redukált kognitív kondicionálás túlzottan lassú fejlődést biztosítana az emberiségnek, túlnépesedéssel, ennek következtében békétlenséggel és kihalással fenyeget. Az időigényes tapasztalatszerzés körülményességét kiiktató, kizárólag igaz információszerzésre alapozható tanulási lehetőség a hirtelen bekövetkező morális fejlődés garanciája. Az elméleti értés általánossága az egyetértés általánosságát alapozza meg ember és ember között. Az egyetértés általánossága majd világtársadalmi békét okoz Önök számára. A messiás által kommunikált információk hatására az emberek társadalmi magatartása exponenciális növekedésű morálfejlődési folyamattá válik a tapasztalásra alapozott fejlődési lehetőség időben lineáris növekedésű függvényéhez képest. A társadalomfejlődés exponenciális morálnövekedési taralmának lehetősége hirtelen változással iktathatja ki az emberiség életéből a nyomort, a kegyetlenkedést, a tragédiákat, a konfliktusokat, stb.

65

A demokrácia kritikája A demokrácia ideológiájának politikai intézményesítése etikátlan társadalomműködést eredményez. A népakarat érvényesítésének jóhiszemű szándéka hamis ideológia, mert egyrészt nem biztosítja a morál társadalmi térnyerésének feltétlen lehetőségét, másfelől nem garantálja az etikátlan tartalmak kiiktatását a társadalomműködésből. E két ok miatt a demokrácia többnyire önkéntelen társadalmi mechanizmussal társadalomellenes manipulációkat legitimál. A demokratikus társadalomberendezkedés nem biztosítéka a békés világtársadalom kialakulásának. A demokrácia emberiségellenes momentumát az a körülmény váltja ki, hogy a (tudományos és művészeti) szakmák szakértőinek véleményét a laikusok véleménye - a választójoggal rendelkező többség érdekérvényesítőire bízva a döntéseket – felülírhatja/felülírattathatja. A szakmák szakértőinek társadalom számára hasznos véleménye az erkölcs és az igazság térnyerésének garanciája lenne, de a demokráciában ez az erkölcsi tartalom védtelen és közvetlenül a laikus többségnek, vagy laikus többséget képviselő laikus képviselők vitáinak kiszolgáltatott. A demokrácia hamis erkölcsi állapotot legitimál, mert hozzá nem értő többségi véleménynek szolgáltatja ki a szakemberek tudásának profitját, amely olyan profitot jelent, ami az emberiség boldogulásának a tétje. A demokratikusan berendezkedő társadalomban például definiálhatatlanná válik az, hogy a kisebbségvédelem vonatkozásában mi jelent (társadalmi érdek szempontjából) védelemre érdemes tartalmat, és definiálhatatlan az is, hogy a többség akarata mennyiben hibás (társadalmi érdeket tagadó), ha a kisebbség külön védelemre szorul. Ideológiák harcában elvesződhet/elvesződik a társadalmi érdekérvényesítés valós lehetősége a társadalomszervezésben, illetve a társadalmi érdekkövetésnek nincs garanciája.

66

Az állampolgári lét jogállami kontextusa, a jog formálgatása, az államszervezés hatalommegosztása stb. – rapszodikus kimenetelű, figyelemelterelő eszközöket jelentenek, amik sokszor csak igazságtalan pénzmanipulációs és/vagy ideológiai diktatúrák kialakításához elegendők. A demokratikus társadalomberendezkedés félrevezeti az egyéneket. Az ideológia arra hivatkozva álcázza a rendszer legitimációjának hamis jellegét, hogy a népakaratot többségi érdekre hivatkozva érvényesítteti. Ezzel az értelmezéssel a demokrácia ideológiájának méltányolt tartalmává válik, hogy a társadalmi berendezkedés tökéletlensége szükségszerű, következésképp elfogadható hivatkozásnak tűnik, hogy a rendszer tökéletlenségének legalább nem a többség látja kárát. A rendszer azért hamis, mert a többségi véleményre hivatkozó motívum morálisan értékelhetetlen, ergo erkölcstelen, mert az erkölcs és az igazság kilóra se és darabszámra sem mérhető, azaz nem függvénye annak, hogy épp hogyan alakul a társadalomban egy-egy többségi attitűd. A politikában nem a nép akaratát kell érvényre juttatni, hanem az Isten akaratát. A demokratikus társadalomszerveződés a többséggel hiteti el a hamis ideológiai tartalmat, akiket a politikai hatalomban többnyire képviselők által érdekeltté avat, azaz a többség önmagát nevezi ki társadalomszervezőnek. A többség többségként materiális hatalom. A többség többségi érdekre hivatkozva bármilyen kényszert használhat bármire, amivel a többség egyetért, megfeledkezhet a kisebbségről, ha azzal a többség egyetért… Az ilyen társadalmi kapcsolatháló az igazságtól és az erkölcstől függetlenedik. A társadalomszervezési folyamatban a népakarat érvényesítésének lehetősége a választott képviselőkre redukált szisztémában elvesződik, és a társadalomberendezkedés végeredményében csak pénzügyi piramisjátékra marad lehetőség, amiben az uralkodó oligarchia érdekelt. Ez azonban nem kritikus aspektusa a demokratikusan szervezett társadalomberendezkedésnek, mert a népakarat nem az erkölcs garanciája. A népakarat csak abban az esetben lehetne

67

az erkölcs garanciája, ha a nép a kommunizmus iránt lenne elkötelezett, és elkötelezettségének a szaktudása és a szorgalma társadalmi hasznosításával akarna érvényt szerezni az általános szociális biztonságért. Mivelhogy a népakaratot nem jellemzi az egyénekre visszavezethető kommunista szellemiség, ezért sajnálhatatlan, hogy népakarat-érvényesítési lehetőség tulajdonképpen még demokráciában sincs. A demokrácia ugyanakkor mégis képes többség által legitimált rendszerként létezni, mint erkölcsileg hamis, de valójában nem lehetetlen és nem élhetetlen rendszer. A demokrácia azért nem élhetetlen rendszer, mert a többség nem gonosz, „csak” laikus, naiv és manipulálható. A gonoszság, (ami önmagában nem létezhet, csak az erkölcstelen, erkölcshiányos, helytelen anyagelrendeződés címkézéseként), a többségből „szerencsére” elutasítást vált ki, amely elutasítás az egyéni cselekvési terek szintjén általában érvényre jut. Az egyének társadalmi rendszerbe, azaz egységbe való szerveződését (ami általános emberi igényt jelent az emberi agyak zéró-érzékeny kontextusában, azaz Isten egységre kényszerítő hatása miatt), a demokráciában a „szerencse” alakítja, ami az egyének erkölcsi fejlettségére visszavezethető szinten jut érvényre, ahelyett, hogy laikusoktól védett társadalmi garancia épülne be a társadalmi rendszerbe, ami az egyének heterogén morális fejlettségi szintjétől függetlenedik. Ha az Isten hatása miatt globalizálódó társadalmi rendszerekből egyre inkább egységbe rendeződő közösségek politikai szerveződése tartalmazna garanciát az erkölcsi tartalmak védelmére (akár többség akaratának ellenében is), akkor az emberiség védetté válna a pénzmanipulációs és egyéb diktatúrák hatalmi törekvéseivel szemben. Ha az emberiség védetté válna a pénzmanipulációs és egyéb ideológiák mentén szerveződő rendszerek ellenében, akkor kialakulhatna a békés világtársadalom, amelyben minden ember felelősségteljesen és társadalmi biztonságban élhetne.

68

A társadalomszervezés elmélete A társadalomszervezés az alábbi mátrixszal elemezhető: Tól – Ig Vagy/Vagy Kisebbség uralma Többség uralma

Diktatórikus

Liberális

E klasszifikálásnak két eseménytér-lefedő aspektusa van. Egyrészt szempont, hogy milyen arányok szerint uralkodnak a társadalomban a vezetők, míg a másik dimenzióban azzal operálok, hogy hogyan teszik. Belátható, hogy vagy a kisebbség uralkodik, a többség fölött, vagy fordítva. A kisebbség szélsőséges esetben legalább egy fővel kevesebb létszámú csoportot jelent, mint a többség létszáma, illetve másik szélsőséges esetben jelenthet legalább egy embert. A diktatórikus/liberális uralkodói magatartáslehetőségek egy skála két szélső értékének elnevezései, amit további intervallumokra lehetne bontani, de most szükségtelen intervallumokat szerkeszteni, mert fölöslegesen bonyolítaná az elemzést a skála többértékű mérőeszközzé átalakítása. Bár egy skálát jelent a diktatórikus/liberális dimenzió, elméletben a két érték szerint minden társadalom kategorizálható. A liberális fogalom jelentése a diktatúra szemantikai tartományával ellentétes szemantikai tartomány, mert csak akkor jelent egy skálát a diktatórikus/liberális dimenzió, ha a két fogalom ellentétes jelentésű, éspedig átfedés nélkül. A diktatúra jellegzetessége, hogy az uralkodó(k) kényszert alkalmazhat(nak) az alárendeltek irányításakor, a liberalizmus jellegzetessége, hogy semmiféle kényszert nem alkalmaznak, és nem alkalmazhatnak a társadalomirányítás szereplői. A kényszeralkalmazás elméletileg többféle fokozatú és eszközkombinációjú változatban lehet társadalomirányító módszer a diktatúrában. E többféle változat miatt lenne skála

69

a diktatórikus/liberális dimenzió, amit azonban kategorikus változópárként kezelek. A skála kategorikus váltóként való alkalmazása azt jelenti, hogy minden társadalomszervezés diktatúrának gondolható, ami bármilyen kényszert alkalmaz, beleértve a legenyhébb kényszert is, és csak az a társadalom liberális társadalom, amelyik teljesen kényszermentes. Létezhet olyan kényszeralkalmazás, ami totálisan veszélyezteti az életet, amilyen például a halálbüntetés. A kényszerítés további módszere az egyének materiális létminimumtól (életbemaradási lehetőségtől) való megfosztása. Egyik legenyhébb kényszeralkalmazási módszer az egyének luxus életviteltől való megfosztásának lehetősége illetve annál is enyhébb kényszerítő eszköz a pénzbírságolás. A kényszer tehát lehet fizikai, és/vagy gazdaságpolitikai, pénzügyi illetve rendkívül kegyetlen és enyhe. Valójában soha nem lenne szükség kegyetlenül diktatórikus társadalomszervezésre ahhoz, hogy egy-egy uralkodó vagy uralkodói csoport vezetői pozícióban maradjon. A pénz automatizmussal megteremtheti önmaga diktatúráját, azaz a társadalom lehet oligarchia vagy egyetlen diktátor által uralt demokrácia, kegyetlen kényszerítő módszerek alkalmazása nélkül is, amennyiben a pénzzel rendelkezés határozza meg a pénznek kényszerítő eszközként való alkalmazását a társadalomban. Diktatúrában az irányítottak nem értenek egyet az uralkodó(k) elveivel, de tehetetlenek modifikálni az aktuális társadalmi állapotot, mert az uralkodó(k) különböző kényszereket alkalmaz(nak) az uralomnak ellenszegülő személyekkel szemben (akiknek vagy igazuk van, vagy nincs). A liberális társadalom a diktatórikus oppozíciója, ami azt jelenti, hogy a társadalomban szükségtelen bármilyen kényszert alkalmazni az irányítottak fölött. Az ilyen társadalomban az uralkodó(k) elveivel nyilván egyetértenek az uralt személyek. Ez a liberális társadalom jellegzetességére vonatkozó definíció azért állja meg a helyét, mert elképzelhetetlen, hogy egy társadalom úgy legyen liberális,

70

hogy az uralkodók kényszert alkalmaznak az alárendeltek fölött, hiszen minden kényszer alkalmazása (legyen az akár kegyetlen fizikai, akár a legenyhébb pénzügyi) szabadságkorlátozó, ami nem jelenthet liberális társadalomszervezést. A liberális társadalom, (ha létezhet ilyen társadalom) kényszermentes társadalom. Liberális társadalomszervezésre azonban csak akkor van lehetőség, ha kényszer nélkül is úgy cselekszenek az alárendeltek, ahogy az alárendelők azt elvárják, és hatalmi pozíciójukban előírják. Elméletileg ez azt jelenti, hogy nyilván mindenki szabadnak érzi magát a társadalomban, annak ellenére, hogy a cselekvések bizonyára társadalmi korlátok közé vannak szorítva, ellenben nem az uralkodó(k) által vannak korlátok közé szorítva az egyének cselekvései, hanem önmaga által szorítja önmagát mindenki korlátok közé. Csak így lehetséges az olyan társadalmi állapot, ami liberális társadalmi állapot, vagyis nem alkalmaz kényszert, mégis társadalmat jelent. A táblázatot tanulmányozva azt kell eldönteni, hogy melyik cella társadalomszerveződése lenne kívánatos az emberiség számára. A liberális társadalomszervezés szemlátomást szimpatikusabb társadalomberendezkedésnek tűnik. Vizsgálatra szorul, hogy létezhet-e ilyen társadalom, és ha igen, akkor miként definiálható az olyan liberalizmus, amelyben például a kisebbség uralmával a többség egyetért, úgy, hogy az egyetértés következtében az alárendeltek is uralkodónak gondolhatók az egyetértés miatt. (Itt egybecsúszik a mátrix liberális társadalomberendezkedés oszlopának két cellája, mert mindkét társadalomtípusra jellemző, hogy mindenki uralkodónak tekinthető, aki egyetért, és jellemző, hogy mindenki, a kisebbség és a többség is egyetért, és épp ennek az általános egyetértésnek köszönhető, hogy egyáltalán nem kell kényszert alkalmazni). Másik közelítés szerint a társadalom akkor liberális, ha a tagjai jellemzően szabadnak érzik magukat, ami azonban a determináció ténye miatt értelmezhetetlen gondolat és társadalmi szinten lehetetlenséget jelent. A szabadság

71

optimális esetben maximum azt jelentheti, hogy az emberek azért érzik szabadnak magukat, mert jelentős tudás birtokában vannak és belátják, hogy társadalmat veszélyeztető szabadságra nem tarthatnak igényt. Ez a belátás szabadságérzés illúziójában részesíti az egyéneket, mert amikor megértik, hogy a szabadságról le kell mondaniuk, (mivelhogy lehetetlenséget jelent) akkor saját szabad akaratuk érvényesülésének érzékelik a szabadságról való lemondást. Ha nem értik meg, hogy a szabadság nem létezik, nem létezhet, és közben kényszerítve vannak, hogy a szabadságukról mondjanak le, akkor bár egy nem létező valamiről kell lemondaniuk, és nincsenek megfosztva semmitől, a kényszer miatt úgy érzik, hogy a szabadságuktól meg vannak fosztva. Ilyenkor megkárosítottnak érzékelik magukat az egyének, mert a szabadságot egyébként lehetséges állapotnak gondolják. Ha ragaszkodni próbálnak a szabadságukhoz a társadalom tagjai, vagyis ragaszkodnak a lehetetlenséghez, akkor előbb-utóbb a mátrix alsó sorának baloldali oszlopba gondolható társadalmát hozzák létre, vagyis egy olyan társadalmat, amelyben demokrácia van, és a szabadság illúziója létezik. Az illúzió szintjén létező szabadságot ilyenkor „csak” a pénzhasználat korlátozza, ami fölött azonban már nem a többség rendelkezik, hiába van a többség által előidézett állapot, azaz demokrácia. A társadalmat kétféleképp lehet megfosztani nem létező szabadságától. Egyrészt érzékeltetni lehet különböző kegyetlen fizikai módszerek hatalom általi alkalmazásával azt, hogy a társadalom tagjai a szabadságuktól indokolhatatlanul is megfoszthatók különböző pszichopata uralkodók népirtó vagy emberkínzó módszereinek alkalmazása által. A kegyetlen kényszerítő módszert alkalmazó társadalmak patológiás társadalmak. Másik változat szerint azt érzékelteti a társadalomirányítás, hogy tiszteletben tartja az egyének (nem létező) szabadságát, és a szabad akaratok érvényesítésére ilyenkor a pénzhasználat szabályozásával teremt látszólagos lehetőséget. Az ilyen társadalmi berendezkedés úgy

72

érzékelteti, hogy létezik szabadság, hogy példálózik a történelem patológiás társadalmainak szabadságot korlátozó kegyetlen módszereivel, (halálbüntetés, emberkínzás, népirtás) amit, lám, nem alkalmaz, mivelhogy tiszteletben tartja a szabadságot. Az ilyen társadalom demokratikusan szerveződik, mert a többség általában egyetért abban, hogy a társadalomszerveződés során a legkegyetlenebb népirtó és emberkínzó kényszerítő eszközöket és módszereket ne alkalmazza senki. Az egyetértés azonban ezt a véleményt nem haladja meg, azaz másban nincs többségi egyetértés. Amiben nincs egyetértés, ott vita keletkezik, és ott a pénz a szabadságkorlátozó. A többség, szabadsághoz ragaszkodását kifejezve, a pénzhasználattal kapitalizmust teremt, vagyis megteremti a pénz diktatúráját. A demokrácia önkéntelenül pénzügyi oligarchiára bízza a társadalomirányítást. A pénzzel rendelkezés szűkösen rendelkezésre álló javak fölötti rendelkezést jelent. A pénz funkciója szabadságkorlátozó. A pénz a demokratikus diktatúra, a szabadsághoz ragaszkodó társadalom által önként vállalt kapitalista diktatúra eszköze. A nem létező szabadságról való lemondás vagy a nem létező szabadsághoz ragaszkodás a megértés lehetőségének a függvénye. A társadalomszerveződés csak akkor lehet liberális társadalom, ha jellemző, hogy a pénz se kényszerít. A pénzhasználat akkor szűnhet meg a diktatúra eszköze lenni, ha mindenki megérti, hogy szabadság nem létezik, és a kényszermentes társadalomszervezés érdekében saját szabad akaratából a szabadságáról önként mindenki lemond, azaz ha mindenki önként vállalja, hogy a társadalomhoz igazodik, cselekvéseivel az erkölcshöz ragaszkodik. A jobboldali oszlop celláinak társadalma azonban nem demokráciát és nem oligarchiát jelent, hanem a tudás uralmát mindenki fölött. Istennek köszönhető megértés lehetőségét jelenti ez az állapot, ami olyan kommunizmus, amit szinte nem is kell kialakítani, mert a megértés által mindenkit fegyelmezetté tesz, azaz spontán kialakul. A kommunizmus kialakulása feltételes, mert a megértés lehetőségéhez mindenkinek hozzá kell férnie.

73

Az univerzum célállapotának kialakulása Az anyag metamorfózisát totálisan determináló két komponens kölcsönhatásának (az „1 / 0” – egységjelentésű materiális eseményteret eredményező - művelet „tart a végtelenhez” eredménye szerint) soha sehol nem lesz vége, illetve a végtelenben lesz vége, amely végkifejlet nyilván a célállapot elérésének majd folytonos újratermelődésének a lehetőségét determinálja. Az univerzum célállapota hibátlan, tökéletesség lesz. Törvényszerű, hogy a célállapot eléréséig eltartó kialakulási folyamat részletei az előzményekben, a különböző téridők anyagelrendeződéseit tekintve nem lehetnek oly tökéletesek, mint amilyen tökéletességet a célállapot jelent. Ha tökéletes lehetne az előzmény (is), akkor az előzmény nem különbözhetne a célállapottól. Ha a célállapot nem különbözne a célállapot előzményeitől, akkor nem létezne folyamat. A folyamat hiánya csak állóképet jelenthetne, ami csak gondolati szinten lehetséges. Mihelyt a tökéletesen eszmei célállapotról megszületett az elképzelés (a semmiben), és mihelyt alkotásra kényszerült az Isten, megkülönböztetve önmagát mindattól, ami nem ő maga, hanem „csak eszébe jutott”, rákényszerült arra, hogy folyamatot hozzon létre. A semmitől különböző valamit nem tudta azonnal létrehozni, csak folyamatban, ami tart a semmitől különböző valami kialakulásának célállapota felé. Gondoltban létre lehetett hozni a tökéletes valamit, de a kivitelezésre is szükség volt, és a kivitelezés csak folyamatban történhetett/történhet. A „múlt - jelen – jövő” folyamat téridők egymásutánja, aminek jelenjében permanens módon nő a matériaelrendeződés egységességének tökéletessége. A „minőség/jelen-idő” függvény az egyre tökéletesebb egység lehetőségét szimbolizálja. E tökéletesedésre lett megtervezve az univerzum matériájának egységre törekvő alakváltozása.

74

Az Isten által kigondolt valaminek manifesztálódnia kellett, hogy különbözhessen a semmitől, és a teremtődés a tér három koordinátáját feltételezi. Térbeli létezéshez két szám gondolati létezése elégtelen volt. Ahhoz, hogy a tér három koordinátája anyagot tartalmazhasson, - idővel úgy, ahogyan az eredetileg tökéletesre, egységet szimbolizáló minőségűre lett megtervezve, - egy negyedik koordinátára is szükség volt/szükség van. A negyedik koordináta az idő. A zérót és egyet (semmit és valamit) tartalmazó gondolati univerzumból nem lehetett a háromkoordinátás térbe úgy áthelyezkedni, hogy előzetesen egy negyedik koordináta, (az időfolyamat múlásának koordinátája) ne legyen használatba véve. Ez a körülmény azzal magyarázható, hogy a zéróval és az eggyel nem végezhető a két számtól különböző eredményű művelet, csak az „1 / 0 tart a végtelenhez” folyamat létrehozásával. Ha lenne olyan műveleti lehetőség, ami a zéró és egy számokkal végezve egy harmadik kategoriális számot hoz létre konkrét jelentéssel, akkor a tökéletesség folyamat nélkül is létrehozható lenne például varázslással. Ha lenne ilyen lehetőség, akkor az emberiség mentesülne a tragédiáktól és a nyomortól, stb.. Ha például a „0 + 1 = 2” igaz egyenlőség lenne, akkor ki lehetne találni azt, hogy a kettes jelentsen eszmeileg tökéletes világrendet, amelyben az emberiség kommunista közössége békében, általános embertársi felelősséggel él, kényelemben, nem ismerve nélkülözést, szenvedést, és a művelet végrehajtásával ez létrejöhetne. A kettes jelentésének ugyanakkor egyeznie kellene az egyes jelentésével, mert az egyenlőségjel arról informál, hogy csak a zérót kell hozzáadni a valamihez, ahhoz, hogy a tökéletesség létrejöjjön. Sajnos azonban, ha a kettes jelentése az egyes jelentésével egyezne, az egyúttal azt is jelentené, hogy a próbálkozás sikertelen, mert nincs harmadik különböző érték, ami a térbehelyezkedés, azaz a „valami” kivitelezésének alapfeltétele. A két kategoriális szám ugyanis csak gondolkodáshoz elég, kivitelezéshez nem.

75

A folyamat létrehozása elkerülhetetlen volt. A folyamat (a matéria térbeli elrendeződésének folyamata) egységre törekvő minőségi eredményeivel tart a tökéletesség felé. Az egység mennyiségének ténye állandó, de az egység egységességének minősége folyamatosan változik, javul és tökéletesedik. A tökéletesség felé tartó folyamat nyilván nem lehet oly tökéletes a mindenkori előzményeiben, mint a mindenkori előzmények mindenkori következménye, mert csak így lehet megoldani, hogy az a folyamat jöjjön létre, aminek a célállapota a tökéletesség. Ha nem az lenne a cél, hogy eszmeileg legyen tökéletes az egység a célállapotban, hanem az lenne a cél, hogy például legyen piros a célállapot, akkor a tökéletesség jellemezhetné az előzményeket is, amelyek értelemszerűen a rózsaszín különböző árnyalataiban sötétednének fokozatosan pirossá, ellenben nem lehetnének pirosak a célállapot bekövetkezése előtt. A célállapot azonban nem az anyag színe szerint definiált, hanem egységességének tökéletességében, mert ez a matéria zéróból kikövetkeztethető determinációja. Mivelhogy a végső okozatot tökéletesség jellemzi, az előzmények a folyamatban nem lehetnek oly tökéletesek, mint amilyen tökéletes a célállapot lesz. A tökéletes cél (tökéletes térbeli elrendeződés, mint végső okozat) „szentesíti” legitimálja az eszközt, vagyis az eszmeileg silányabb okokat (amik egyben okozatok is, az időszerűség függvényében). Az eszköz (jelen-idő) mindenkori következménye nem lehet oly tökéletes, mint a tökéletes végcél, mert különben nem létezhet tökéletesség felé tartó folyamat, és idő (folyamat) hiányában a két számból álló gondolati univerzumot nem lehetne meghaladni. Az elméleti szint elégtelen ahhoz, hogy konkretizálódjon, hogy mi jelent eszmét, és mi az, ami nem eszme, „csak” eszmei. Istennek olyan folyamatot kellett létrehoznia, ami előzményeiben nem oly tökéletes, mint amilyen tökéletes maga a mű, ezért az előzményekben lévő hibák (tragédiák) nélkülözhetetlenek. A tökéletesen eszmei világ kialakításához a tökéletlen történelmi szereplőkre szükség volt és szükség van. Az erkölcs

76

tetőzése a tökéletes egység garanciája lenne, az erkölcsi kulmináció azonban csak a célállapotot jellemezheti. Az erkölcs addig nem álladó jellemző, ameddig nincs célállapot. Az aljasság azonban nem létezik még a célállapot előzményeiben se, mert csak az erkölcs hiánya létezhet. Az erkölcstelenség (bár aljasságnak nevezzük) nem negatív értékű fogalom, hanem a pozitívum lehetőségének a hiánya. A pozitívum nem hiányozhat jobban önmagánál. Ha valamiből kivonjuk önmagát, akkor nem negatívumot kapunk eredményként, hanem a semmit. A semmi (Isten) értékes anyagformáló komponens. A semmi úgy formálja az anyagot (többek között az emberi gondolkodást), hogy folyamatosan visszahat rá. Ha a semmi csak úgy van jelen, hogy hiányzik az erkölcs (ami a világtársadalmi egységesség garanciája lenne), akkor - az Isten társadalommal való kölcsönhatásának folyamatában - az erkölcs hiányának ténye hatványozottan megbosszulja magát, mert a semmi visszahat az anyagra (az emberi társadalomra), amivel (a következmények alapján) okítja az embert és az emberiséget. Az erkölcshiányos matéria hatna a zéróra, ha a zéróra lehetne hatni, de az erkölcshiányos matéria zéróhoz viszonyulva csak társadalmi bumeránghatást tud kiváltani: erkölcshiányos minőségben megbosszulja magát. Az erkölcs hiánya (az aljasság) eszmei anyagformáló hatású, mivelhogy tanulási lehetőséget rejt magában. Minden történelmi tragédiának megvan az oka. A történelmi tragédiák a jelentős történelmi cselekvők hibás cselekvésének/cselekvéseinek a következményeit jelentik. Az erkölcstelen (aljasnak titulált) cselekvők azonban társadalmi funkciójukat tekintve nélkülözhetetlenek, mert csak az általuk előidézett társadalomromboló következmények birtokában van lehetőség konszenzust eredményező megértésre. A tanulás alapvető, mert tanulás nélkül nem lehet megérteni az univerzum determinációját. (Tragikus kultúrtörténeti adatok hiányában a messiásnak se lenne módja felkutatni az univerzum racionalitását, és további lényeges szempont, hogy

77

hivatkozási lehetőség hiányában az állításait a messiás nem tudná megértetni az emberiséggel). Az erkölcs szerencsére „csak” addig hiányozhat az emberiség kultúrtörténetéből, amíg az emberek meg nem tanulják, hogy jobb, ha nem hiányzik. Különböző tanulságos történelmi tényeket megítélő konszenzusok indukálják az idők folyamán azt, hogy az emberek kommunista közösséget alkotva erkölcsileg elköteleződjenek egymás iránt. A célállapot erkölcsi elköteleződést jelent, mert csak az erkölcsi elköteleződés garantál egységet az emberi világtársadalom számára. Az emberi társadalomnak egységként kell a totalitás kontextusába illeszkednie, mint ami tökéletesen illeszkedő részegység az egységben. A konszenzust eredményező tanulás és a priori megértés történhet bármilyen lassan, Istent ugyanis nem sürgeti az idő. A cselekvések erkölcsi minőségéről az a körülmény informál, hogy az adekvát cselekvés úgy hasznos-e, hogy a sokmilliárd önérdek a szociológiatudomány által definiált (világ)társadalmi érdeknél nem lehet fontosabb. A világtársadalmi érdek egyféleséget jelent, békét, világtársadalmi biztonságot, amihez idővel minden kultúra minden tagja igazodni fog a célállapotban.

78

A materiális metamorfózis szintézisteremtődései Az „(1 ± 0)/0 tart a végtelenhez” matematikai összefüggés leírja a totalitást, és alkalmas a részfolyamatok leírására is, de a részfolyamatok elemzése pontatlan, mert a tér, és az idő kategorizálása megoldhatatlan torzítás nélkül. Bár az univerzum részfolyamatainak elemzése önkényes eljárást feltételez, torzító következtetésekkel, az univerzum tudományos megismeréshez nélkülözhetetlen az univerzum részfolyamatainak empirikus, anyagot osztályozó módszerrel történő vizsgálata. Az anyag összessége felírható tetszőlegesen kategorizált bontásokban is, például az „X%+ Y% + Z% = 100%” felosztásban. Erre az egységet kategorizáló állításra alapozva az univerzumműködést szemléltető „(1 ± 0)/0 → ∞” összefüggés „(X% ± 0)/0 + (Y% ± 0) /0 + (Z% ± 0) /0 → ∞” formában oszlik eseményekre, eseményterekre, amely elméleti példának az értelmében az univerzum működése három részfolyamat összességét jelenti. Így illusztrálható az univerzum anyagkategorizálással elemezhető működése, amely kategóriák száma önkényes, és természetesen sejthető, hogy a valóságot szimbolizáló ésszerű eljárás bőven meghaladhatja az iménti példában három anyagkategóriára bontott felosztást. A részfolyamatokra bontott elemzés matematikai alakja torzít, mert az „X%+ Y% + Z% = 100%” hányadok nemcsak a semmivel vannak kölcsönhatásban, hanem egymással is, vagyis mert az egység felbonthatatlan, mert minden mindennel összefügg az oszthatatlanságban. A részfolyamatok szintézisnek gondolhatók. Minden anyagrész szintézisre tör egy másik anyagrésszel, hogy a két anyagrész megteremtett szintézise újabb anyagrészként újabb szintézisre törekedjen egy újabb anyagrésszel. A szintézisek egységek az egységben és tökéletes illeszkedésre van igényük az egységes totalitásban.

79

A hím a nősténnyel egyedszintézist hoz létre, amelynek arra van hajlama, hogy illeszkedjen a totalitásba, azaz voltaképpen úgyszintén szintézisteremtésre van hajlama. Az egyedek születésével a generációk száma és létszáma nő, amely generációknak úgyszintén szintézisre van hajlamuk. A generációk együttélései családnak nevezhető szintéziseket hoznak létre, amelyek úgyszintén illeszkednek a totalitásba, amely hajlamukat úgy juttatják érvényre, hogy saját kontextusukban más családokkal szintézist teremtenek. A családok szintézisei kultúrákat hoznak létre, amelyeknek úgyszintén arra van hajlamuk, hogy illeszkedjenek a totalitásba, azaz a kultúrák szintézisére (konszenzusára) van hajlamuk, aminek a legmagasabb rangú szintézisét az jelenti, ha elfogy az újabb szintézisteremtődés lehetőségének azonos rangú partnere. Az emberiség el fogja érni a szintézisteremtés legmagasabb fokát, amikor szintézisteremtésének eredménye egyetlen békés világtársadalmat jelent. Az egyetlen békés világtársadalom önszerveződésének akadályait az univerzum emberek társadalomszervezése által befolyásolt materiális metamorfózisa tendencia szerint folyamatosan törekszik kivetni magából a kultúrtörténet során, mert a szintézisteremtési (egységesülési) kényszer nem tűr akadályt. Akár kémiai, történelmi, csillagászati, vagy zeneelméleti (stb.) pillanatképet választunk ki egy-egy részfolyamat elemzéséhez, az univerzum részletéről készített pillanatfelvételen látható lesz, hogy a pillanatkép különbözik az azt megelőző pillanatképtől. Ez azért vitathatatlan, mert az univerzum permanens materiális metamorfózisának egyik pillanatfelvétele nem lehet ekvivalens a másik pillanatfelvétellel, midőn a pillanatfelvételek folyamatra vonatkoznak. A folyamat létezésének feltétele a változás. Két univerzumról készített pillanatfelvétel emiatt garantáltan különbözni fog. Ugyanakkor nemcsak különbözik, hanem hasonlít is két egymáshoz viszonyított pillanatkép, mert az univerzum egységet jelent, nem összefüggéstelen, darabokra hulló létezőt. A változás - az önkényesen, elemzés céljával

80

kiválasztott részfolyamatban - azért tekinthető szintézisnek, mert minden újabb összerendeződése az elemeknek részben hasonlít az összerendeződés módjának előzményére, és részben különbözik is attól. Amikor az eseménytér a szintézisteremtő emberi igyekezet során kiértékelődik (például amikor megállapítást nyer, hogy répa X% kell a gulyásleveshez „100%”, de a kavics „+ 0%” nem kell „- 0%”), akkor az elemek úgy rendeződnek egységgé, hogy termelődik hulladék. Például a levesben a répa megtisztítva fő, a felületéről eltávolított anyagrész nélkül. A répának az a része, ami megtisztítása során hulladékká minősül, nem az univerzumban hulladék, hanem csak gulyásleves készítése szempontjából hulladék. (Ezért jelent önkényeskedést a részfolyamatok elemzése, ugyanis, ami hulladék az egyik pillanatfelvételen, az épp konszenzusra tör, illetve szintézisben rendeződik a másikon). Jellemző, hogy az elemek a szintézisekben elveszítik önazonosságukat (a répa fölveszi a többi komponens ízét, miközben a többi komponens átitatódik a répa ízével). A szintézis (jelen példában a gulyásleves, de példa lehetne akár az Európai Unió létrejötte, vagy Beethoven valamelyik zongoraszonátájának mondatszerkezetű zenei periódusa, illetve egy gyermek fogantatása stb.) nem az elemek szimpla összeadását jelenti, hanem olyan egységesülést, amely során minden elem veszít önmagából, azért, hogy részese lehessen a konszenzusnak. Minden elem egységre törekszik, mert a totalitás tendenciája állandóan egységet determinál. Minden szintézisfolyamat ehhez az egységkritériumhoz igazodik. A totalitás nem szintézis, hanem csak egy zéró-érzékeny materiális metamorfózis, amelyben szintézisek zajlanak. A szintézisfolyamat definícióm szerint attól és annyiban szintézis, amennyiben jellemző, hogy legalább két elem egységre tör, úgy, hogy mindegyik veszít önazonosságából, azaz egyrészt jellemző, hogy az egységesülésnek minden anyagkategória részéről hulladéktermelése van, másrészt jellemző, hogy nem szimpla összeadódás történik a két (vagy

81

több) elem részéről, hanem vegyülés. Két szintézisre törekvő elemnek másodlagos a tézis-antitézisként leírható oppozíció jellegzetessége, mert elsősorban közös vonásaik vannak, amik a megtervezhető egységesülés sikerességének a garanciái. A történelmet szemlélve természetesen az jelent látványosságot, ha megállapítható, hogy két összeférhetetlennek tűnő elem szintézisre volt képes összeférhetetlensége ellenére. A jövőt kutatva azonban abban van információ, hogy prognosztizálható-e két elem szintézise. Két elem szintézisét nem az összeférhetetlenségük garantálja, hanem épp ellenkezőleg, akkor valószínűsíthető két elem szintézise a jövőben, ha mindkét elem rendelkezik közös tulajdonsággal vagy érdekkel, amire a szintézist alapozhatják. Két elem összeférhetetlensége, tézis-antitézis jellegzetessége nem a szintézisteremtés garanciája, hanem a szintézisteremtés során keletkező hulladék termelődésének a biztosítéka. Hulladéktermelésre azért van szükség, hogy a materiális metamorfózis szintézisteremtődései során bekövetkező anyagelrendeződések egységminősége folyamatosan tökéletesedjen úgy, hogy ne rendeződhessen vissza a korábbi állapot, aminek az eszmei minősége egyébként „silányabb” lenne. Az univerzum hulladéktermelő matériájának folyamatosan meg kell szabadulnia az egységteremtés(ek) szempontjából feleslegesnek tűnő elemektől. Az egységberendeződések minősége úgy lehet egyre tökéletesebb, ha mennyiségileg mérve egyre jelentősebb mértékben jellemzi az egyes részfolyamatokat az egységbe rendeződés (vagyis, ha folyamatosan minden a „helyére” kerül). A jelentősebb mértéket úgy kell érteni, hogy a részfolyamatok egyre nagyobb anyagmennyiséget rendeznek szintézisbe, valamint úgy értelmezhető a jelentősség, hogy a szintézisek egységberendeződései egyre tökéletesebbek, mert egyre több szempontból egységesek a részek. Megvizsgálom, hogy lesz-e hulladéka az utolsó szintézisnek, illetve, hogy létezhet-e olyan szintézis az univerzumban, amit utolsónak lehet gondolni. A matériát

82

elméletben két materiális elemre bontom, amely két elem egy utolsó szintézisre kényszerül. Feltételezhetően lesz hulladéka az utolsó szintézisnek is (ha létezhet olyan szintézis, ami utolsónak tekinthető), mert az egyszerű összeadódás nem jelenthet egységesülést. A szimpla összeadódás lehetőségében benne rejlik a különválás lehetősége is, ami az univerzum egységre törekvő folyamatának determinációját tekintve lehetetlenség. A mindenkori hulladéktermelés a garancia arra, hogy soha nem tud visszarendeződni a korábbi állapot. Az idő nem fordulhat visszájára, mert nincs, ami, és nincs, hogyan előidézze a visszaváltozást. Az univerzumműködés matematikai összefüggés értelmében „1/0 → ∞” alakban leírható - folyamata permanens, egyetlen tendenciával, ami modifikálhatatlan, mert a totalitás folyamatába képtelenség beavatkozni. A korábbi állapot tehát soha nem rendeződhet vissza. Az utolsó hulladéknak következésképp az lesz a sorsa, hogy szintézist teremtsen a meglévő egységgel, amely szintézisnek ismét lesz hulladéka, ami ugyanerre a sorsra determinált. Belátható, hogy a folyamatnak nem lesz vége, tart a végtelenhez, ahogy a művelet eredménye is mutatja. Utolsó szintézis nem létezik. A mindenkori szintézisek mindegyikére jellemző, hogy az idők folyamán egyre konkrétabban jelenítik meg az anyag egységességre törekvésének tényét, mint az időben korábbi szintézisek. Az idők folyamán egyre több részfolyamatra jellemző, hogy egyre kiválóbb minőséggel jelenítik meg az univerzum egységességre törekvő tendenciájának tényét, mert az egységesség minősége folyamatosan javul. Ez a jellegzetesség a „végtelen mínusz 1” sorszámú szintézis legfőbb jellemzője. Ekkor nem lesz mit hulladékká minősíteni, mert a hulladék is eszmei minőségű lesz. A folyamat ekkor majd átválthat újratermelődésbe, ami már nem hulladéktermeléssel járó szintézisteremtésként elemezhető, hanem az elemek játékának gondolható, mert a hulladék minőségének eszmeisége is el fogja érni azt a kvalitást, ami ugyanúgy egységet szimbolizál, mint amilyen egységet az a

83

konkrét egységesülés jelent, ami hulladékká minősítette az adekvát szintézisteremtődésből felszabaduló részt. Azok a történések, amelyek úgy részei az univerzum szintézisfolyamatának, hogy emberi cselekvéshez köthetők, a konkrét szintézisteremtéssel az egyetlen kommunista világtársadalom létrejöttét indukálják. Az egységben gondolkodás általános emberi kényszere jelenti azt a valamit, ami békés világtársadalmat generál. A folyamat lassú, először csak kis közösségek kialakulásához elég az egységre kényszerítő hatás. Az idők folyamán az emberi közösségek sokszor gazdasági kapcsolataik pénznemeket egységesítő („hulladéktermelő”) hatására, máskor („hulladéktermelő”) háborút viselve, vagy („hulladéktermelő”), kompromisszumra törekvő béketárgyalások következtében - kulturális szintézisre törnek, a kultúrák világtársadalmi egységgé rendeződnek, amely egységnek minden vitás kérdését (hulladékká minősítendő kulturális elemekhez való viszonyulások vitáit) a kommunizmusban csak szakmai párbeszédek dönthetik el. A cselekvés(ek) folyamatában a zéró az emberi agy(ak)at az egység oszthatatlanságára, a világtársadalom oszthatatlansági állapotára kényszeríti. Az egyre fejlettebb agyú emberek végső kulturális szintézistetőzése a békés világtársadalom. A folyamat fékjét jelentik az iskolázott embereknél jelentősebb arányban szaporodó iskolázatlan emberek. Az iskolázatlan emberek az emberiség ellenségeinek gondolhatók, mert a társadalmi érdeket nem ismerő, fejletlen emberi agy hibásan működik, hibákat generál a cselekvések során, amik következményeikben az emberiségre negatívan visszahatnak. A negatív tendenciák megfékezése az iskolázott emberek felelőssége, mert az iskolázatlanok iskolázatlanul nem dönthetnek olyan meghatározó kérdésben, amihez nélkülözhetetlen az univerzum racionalitásának értése, vagyis amihez a művészeti és tudományos iskolázottság biztosítja a legfőbb döntési kompetenciát.

84

A tömegvonzás magyarázata Kérem Önöket, hogy képzeljék el az univerzumot egy első elméleti modell szerint úgy, hogy csak egy pingponglabda jelenti az eseményterét. Semmi más semmitől különböző elem nem létezik ebben az univerzumbeli eseménytérben, csak egy pingponglabda, és kérem, most ne foglalkozzanak azzal a kérdéssel, hogy a pingponglabda vajon hogyan kerülhetett bele az univerzumba. A második univerzumot modellező változatban gondolják azt, hogy két pingponglabda jelenti az univerzum eseményterét, és kérem, ezúttal se foglalkozzanak azzal, hogy a két pingponglabda vajon hogyan került bele az univerzum eseményterébe. E két elméleti modell értelmében két különböző esetet különböztek meg, aszerint, hogy egy vagy két pingponglabda jelenti az univerzum eseményterét. A pingponglabdák nyilván zéró-érzékenyek, minden esetben. A totalitás állapota a totalitás elemeinek kölcsönhatásától függ, ami a részben „semmi”-t, másrészt „valami”-t (pingponglabdákat) tartalmazó totalitás esetén a „valami” (pingponglabdák) zéró-érzékenységét jelenti. Az univerzum egy-pingponglabdás változatát képzeletben megfigyelve nyilvánvalóan megállapítható, hogy az egyetlen pingponglabda úgy fog zéró-érzékenyen „viselkedni” az univerzumban, a semmi kontextusában, hogy Önök, - akik képzeletbeli külső megfigyelőként szemlélik az univerzum egy pingponglabdás eseményterét - se a helyváltoztatás, se az állapotváltozás, se az alakváltozás tényét nem tudnák megállapítani az egyetlen pingponglabdára vonatkozóan. Az időtlenségig eltartó változatlanságon Önök nyilván nem csodálkoznának, hiszen ha csak a semmi van az univerzumban a pingponglabdán kívül, akkor a semmi nyilván „csak” semmi hatást tud kiváltani a pingponglabda sorsára vonatkozóan, ami végtelenig tartó változatlanságot jelent, ami egyben zéró-érzékenységnek is nevezhető.

85

Ha Önök a két pingponglabdás univerzum eseményterének lennénk a képzeletbeli külső megfigyelői, akkor azt észlelnék, hogy a két pingponglabdának tömegvonzása van. Kérem Önöket, hogy az univerzum képzeletbeli megfigyelőiként ne essenek abba a jellegzetes hibába, ami a tudósok hiúsága miatt sajátos jelenség a tudományban. A tudományos megfigyelőknek sajnos sokszor fontosabbnak tűnik eljátszaniuk egy önámító színjátékot, midőn tudományos megállapítás és gondolkodás helyett sürgősen elnevezik azt a jelenséget, amit nem értenek. Ilyenkor egy illúzió ereéig urai lehetnek a helyzetnek, de ez önbecsapás, és sajnos a tudomány iránt érdeklődő közönséget is félrevezeti. Kérem Önöket, hogy most ne az legyen a legfontosabb, hogy elnevezzék, amit nem értenek. Önök nem keresztelőn vannak, hanem egy tudományos előadás közönségét jelentik, amikor követik a gondolatvezetésemet! Most azon kell elgondolkodniuk, hogy midőn az univerzum egy pingponglabdás változatában nem történik semmi a pingponglabdával, a másik, két pingponglabdás eseményterű univerzumváltozat eseményterében tömegvonzást észlelhetnek. A hetyke megfigyelők, - ahelyett, hogy gondolkodnának, - a „graviton” létezésével megmagyarázzák a tömegvonzás jelenségét, és belátják, hogy a graviton létezése, mibenléte tulajdonképpen definiálhatatlan. Gondolkodni nem tudnak, de nyilván jó keresztapák, keresztmamák lennének a hetyke megfigyelők, hiszen elnevezik, amit nem értenek, és végül is szép név a graviton! ☺ Ellenben ha a megfigyelők gondolkodnának, akkor értenék, hogy a graviton nem létezik, nem neveznék el, ami nem létezik, és a legtermészetesebb lenne számukra a tömegvonzás jelensége a két-pingponglabdás változatú univerzumban, mert tudnák, hogy épp az lenne értelmezhetetlen, ha nem lenne benne tömegvonzás, mivelhogy a zéró-érzékenység ténye bizonyított. Ha ugyanis elvárják, hogy a zéró-érzékeny pingponglabdával ne történjen semmi az egy-pingponglabdás változatú univerzumban, (vagyis a semmi kontextusában,

86

amire érzékeny), akkor nem várhatják el, hogy a zéróérzékeny pingponglabda ugyanúgy „viselkedjen” a valami (egy másik pingponglabda) kontextusában is, mint ahogy a semmi kontextusában „viselkedik”, mert különben nem tudna zéró-érzékenységének érvényt szerezni. A kétpingponglabdás változatú eseménytérben valaminek történnie kell, ha az egy-pingponglabdás változatú eseménytérben, a semmi kontextusában nem történik semmi! A világ úgy normális, ahogy létezik, és nem úgy, ahogy létezése logikátlan lenne. Evidens, hogy midőn a semmi kontextusában nincs történés, a valami kontextusában lennie kell történésnek, mert ezáltal van érvénye a semmi valamitől való különbözőségének és a zéró-érzékenységnek. A tömegvonzás tulajdonképpen nem vonzást jelent, hanem az anyag azon képességét (energiáját) jelenti, hogy midőn leggyakoribb esetben valószínűsíthetően nincs öntudata, (nincsenek érzelmei, nincs egyéb energiája), minimális jellemzője, hogy zéró-érzékeny. A zéró-érzékenység azt jelenti, hogy helyváltoztatással képes abban az irányban megmozdulni, amelyik irányban önmagához hasonló, azaz semmitől megkülönböztethető anyagot (valamit) „észlel”, de úgy, hogy tulajdonképpen nem a valamit észleli, hanem „csak” mindazt, ami a valamitől semmiként különbözik. Az anyag logikája tehát fordított. Voltaképpen nem az jelenti az anyag képességét, hogy tömegvonzással képes megmozdulni, hanem az, hogy csak a semmi kontextusában képes változatlanul egy helyben maradni, ergo a valami irányában megmozdul. Az anyagnak zérótól független lehetősége nincs, semmitől függőként csak a semmire nem reagál sehogy, emiatt anyag-anyag kölcsönhatásra (elsősorban/többek között tömegvonzásnak nevezett jelenségre) determinált. Amit előadásomban zéró-érzékenységnek neveztem, nem más, mint amit tömegvonzásként észlelünk. A tömegvonzás indukálja a részfolyamatok egységbe rendeződését, vagyis azt, hogy a semmi hatására idővel majd minden a helyére kerülhessen az univerzum anyagának végső szintézisében.

87

Az ősrobbanás filozófiai elmélete Kezdetben a valami ideiglenesen hiányozhatott az univerzumból, de a semmi mindig létezett benne, mert ha hiányozhatott a valami, valami hiányában minimum a semmi létezhetett, tehát létezett. Az univerzumnak azonban nyilván volt egy olyan legkezdetibb állapota, amikor már benne volt az Isten, (mert Isten semmiként nem tudott nem öröktől fogva benne lenni), de úgy volt benne, hogy még nem ébredt öntudatra. Ez az univerzumállapot fizikailag értelmezve tökéletes vákuumállapotot jelent. A vákuumállapot végtelen ideig tartó fennmaradása nyilván valamilyen fizikailag és filozófiailag is értelmezhető ok miatt lehetetlenség lett volna ergo a vákuumállapot megváltozott. A vákuumállapot megváltozása filozófiailag úgy értelmezhető, hogy a semmi egy idő után nyilván nem volt képes nem öntudatra ébredni. A létezésészlelés lehetősége filozófiailag értelmezve nyilván olyan tulajdonságot jelent, ami matematikailag nem definiálható, de informatikailag definiálható. Mennyiségi dimenzióban lehetséges a létezés zéró értéke, mert a létezésnek bináris (igaz/hamis) gondolati értéktartománya van, ami hamis érték esetén mennyiségileg nem mérhető, igaz érték esetén mennyiségi is. A vákuumállapot homogén semmi, a mennyiség hiánya, ami egy hamis információt jelent, vagyis egy olyan állapotot, amikor még Isten nem ébredt öntudatra. A vákuumállapot ezt követően szert tett mennyiségi jelentésre is (Isten öntudatra ébredt), mert az univerzumban lehetséges volt a mennyiségi jelentés is, és ami lehetséges, az biztos bekövetkezik. Azért bizonyos a lehetőségek általános bekövetkezése az univerzumban, mert egyrészt nyilvánvaló, hogy vagy a lehetőségnek vagy a lehetetlenségnek be kell következnie, majd az is megérthető, hogy a két egymást kizáró lehetőség közül nem a lehetetlenség következik be, hanem a lehetőség. A lehetőség azonban nem jelenti a lehetőségek bőségét, mert

88

lehetetlen, hogy ne egységet, egyféleséget jelentsen, ami lehetséges, azaz ami a semmitől, mint lehetetlenségtől különbözik, az csak a valami lehet, ami mindig egységet, egyféleséget jelent egyféleképp. A nem létezés (pl. egy „alvó” Isten) egy hamis információ erejéig mindig létezhetett, mert a hamis információ, mint a létezés minimuma, mindig létezett. Az abszolút nem létezés létezése lehetetlenség, mert - vagy a nem létezés nem létezése miatt, vagy a nem létezés létezése miatt - minimum egy hamis információ, (a homogén semmi állapot) létezett. Ahol létezik egy hamis információ, vagyis a homogén semmi állapot, ami egy tökéletes vákuum, ott már létezik a létezés lehetősége, (a nem homogén semmi állapot létezésének lehetősége), mert ott nem létezik az abszolút nem létezés, hanem létezik a „0 ≠ 0” hamisnak tűnő információ létezéslehetőségének észlelése. A két zéró valóban nem egyenlő egymással a „0 ≠ 0” egyenlőtlenségben, mert Isten elgondolkozott az eseménytér zéró mennyiségjelentésén, az eseménytér közben nem gondolkozott el a zéró létezésjelentésén. A „0 ≠ 0” hamis információ tehát tulajdonképpen nem hamis információ. Voltaképpen se a „0 = 0”, se a „0 ≠ 0” nem értékelhető igaz állításnak, és hamis állításnak se, mert amikor még semmi nem létezett, csak a semmi létezett, akkor abszolút igazság se létezett, mert az értékelési szándék során nem volt mihez viszonyítani. Abszolút igazság hiányában minkét állítás hamis információ. Két hamis információra alapozva azonban lehet igaz információt következtetni, mert az egyenlőség mennyiségi igazság, a különbözőség minőségi és egy öntudatra ébredő Isten a vagylagos bizonyosságot észreveheti: „0 = vagy ≠ 0”. Ebben a bizonyosságot értő, logikus gondolati fázisban az univerzum elvesztette vákuumállapotának tökéletes homogenitását. Amikor létrejött az igazság, vagyis az első igaz gondolat, éspedig a minőségi különbözőség lehetőségéről, (amikor Isten öntudatra ébredt), akkor az igaz gondolattal azonban mennyiség is keletkezett. A valami lehetősége, vagyis az eseménytér kiértékelése igaz gondolat,

89

ami nem minőségileg különbözik a semmitől, hanem mennyiségileg, mivelhogy a különbözőség ténye mindaddig rejtett, ameddig nincs mennyiségi különbözés. Mindez azt jelenti, hogy a homogén vákuumállapotban megjelenő igaz információ (Isten első gondolata) már nem jelenthet anyagtalanságot. Az anyag, az első igaz gondolattal együtt keletkezett, mert az igaz gondolat nem képes ugyanolyan anyagtalan vákuum lenni, mint a hamis gondolat, mert attól nem tudna különbözni, márpedig az igaz gondolat a hamis gondolattól különbözik. Ez alapján valószínűsíthető, hogy Isten az anyagot nem teremtette, hanem anélkül, hogy akarta volna megteremtődött. A „semmi vagyok a semmiben” gondolattal az önészlelés megbontotta a vákuumállapot tökéletes homogenitását. Az eseménytér Isten általi minőségi és mennyiségi kiértékelésével anyag keletkezett. Ezt követően a második igaz gondolat is megjelent az univerzumban, amivel Isten az egység és a semmi kölcsönhatását feltételezte, az „1/0 tart a végtelenhez” matematikai összefüggés szerint. Isten nem tehetett róla, hogy bekövetkezett az ősrobbanás, mert ahhoz, hogy ne következzen be, ahhoz arra lett volna szükség, hogy vagy egyáltalán ne gondolkodjon, ne vegye észre a létezést se, vagy legalább a második igaz gondolat ne jusson eszébe. A második igaz információval ugyanis ismét anyag keletkezett, anélkül, hogy akarta volna. Mihelyt azonban a másik gondolat is eszébe jutott, bekövetkezett az ősrobbanás is, - az univerzumműködés „1/0 tart a végtelenhez” összefüggése szerint - mert Istennek ezzel a megértéssel meglett a második „pingponglabdája”, és a két zéró-érzékeny igaz információ semmitől mennyiségi különbözőségének tömegvonzás miatti ütközése ekkor már elkerülhetetlen volt. Az ősrobbanás első materiális szintézis. E szintézisnek térdimenziója lett. A világ ezzel sínre került, vagyis időpályára rendeződött azzal, hogy elkezdett létezni az eseménytér múltja, (igaz információja), ami a lehetséges jövőhöz (Istenhez/lehetetlenséghez/hamis információhoz) viszonyulva rendezteti a jelenben a materiális eseményteret.

90

Az idő vizsgálata Az univerzum abszolút vonatkoztatási rendszere az ősrobbanás térkoordinátáinak origójában modellezhető, amely origó egy végtelen sugarú gömbnek a középpontja. Ez azért bizonyosság, mert ha keletkezett anyag, akkor az kizárólag valamilyen téridőben (valahol és valamikor) keletkezhetett. Az univerzumnak nem létezhet olyan materiálisan használható pontja és időpillanata, amelyből valamely térkoordináta vagy az időkoordináta ne lenne végtelennek gondolható. Nyilván az ősrobbanás origójában is minden irányban végtelennek gondolható a tér. Következésképp a tér nem lehet más, mint egy végtelen sugarú gömb, aminek az ősrobbanás helye és pillanata jelenti a középpontját, origóját. Kérem Önöket, hogy az idő kutatásának céljával modellezzük együtt a világot! Gondoljuk azt, hogy abban a téridőben, amikor és ahol az ősrobbanás történt, az univerzum három értéket (szélességet, hosszúságot, magasságot) mérő tér-koordinátarendszere - a benne keletkező matéria alakváltozásával szinkronban - elkezdett mozogni az idő pályáján. Időpályán mozogva elkezdett távolodni a tapasztalati koordinátarendszer az ősrobbanás origójú vonatkoztatási koordinátarendszertől. A modellszerű vonatkoztatási rendszerben, (ősrobbanás origójú, végtelen sugarú gömb) - amiben többek között asztrofizikai történelem (is) dokumentálható, (mert ez egy végtelen időpályát is tartalmazó vonatkoztatási koordinátarendszer), - benne van a világ múltja és jövője is. A stabil, - ősrobbanás origójú, végtelen sugarú gömböt jelentő - vonatkoztatási rendszer tulajdonképpen az univerzummal ekvivalens, amelyben az ősrobbanás térideje megkülönböztetett pontot jelent. Az ősrobbanás pillanatában az elméletivé (múlttá) váló (viszonyításra alkalmas) koordinátarendszer origójától elkezdett (időpályán) távolodni a tapasztalati koordinátarendszer origója, mert a tapasztalati

91

koordinátarendszer e modell szerint időpályán mozog, és a vonatkoztatási koordinátarendszer a kiindulási pontja. Az idő pályájának (kezdeti feltételezés szerint) matematikailag leírható vagy matematikailag leírhatatlan alakzata van. A tapasztalati koordinátarendszer valamilyen sebességgel mozog ezen a pályán. A pálya alakzata és a tapasztalati koordinátarendszer sebessége jelenti az idő jellemzőit. - E modellel arra teszek kísérletet, hogy térben ábrázoljam az időt. Az idő imént modellezett pályája nincs benne az univerzum materiális eseményterében, mert az idő végtelentől végtelenig tart, és a végtelen nem fér bele a tapasztalható eseménytérbe. Az időnek mindig csak a jelenje van a materiális tapasztalás eseményterében, de az idő végtelen pályája az ősrobbanás origójú vonatkoztatási rendszerben, (az univerzumban) benne van, mert nyilvánvalóan csak az eseménytérből hiányzik a múlt, nem az univerzumból. E modellezés keretei között az anyagrészeknek az eseménytérben feltételezhetően nincs sebességük, csak szintézisre törekvő hajlamuk van a zéróra való érzékenységük miatt, és ennek függvényében sorsukat tekintve beteljesedik rajtuk az „időváltozás” minden tömegvonzás-következménye. Az anyag önként nem mozog. Az anyag változását az idő okozza, (ami egy pálya, amin a tapasztalati koordinátarendszer „zéró-érzékenységtípusú üzemanyaggal” halad). A mozgásnak tűnő változásnak e modellezés szerint az idő jelenti az okát. Az időváltozásáról pillanatképek készíthetők a vonatkoztatási koordinátarendszer origójából. Ha nagyon gyors egymásutánban fotózzuk az anyagot, akkor úgy fog tűnni, hogy az anyag mozog, de valójában nem az anyag mozog, hanem az időnek van olyan tulajdonsága, ami az anyag mozgásának illúzióját teremti meg. Tapasztalati koordinátarendszerben szemlélődve úgy tűnik, hogy az idő sebessége nagyon gyors, mert mozgóképpé rendeződik az anyag. Vonatkoztatási koordinátarendszerből szemlélődve azonban azt lehet megállapítani, hogy az emberi érzékszervek nem oly fogékonyak, hogy az idő keletkezési és elmúlási

92

tempóját ne anyagmozgásként, anyag-anyag kölcsönhatásként észleljék. A zéróra érzékeny anyag változása olyan folyamat, aminek a pillanatfelvételeit majdnem zérórövidségű periódusokban érdemes fotózni, azaz filmezni érdemes, a vonatkoztatási rendszer origójából, ahhoz, hogy pontos mozgóképet kapjunk. A mozgókép alapján felismerhetjük materiális világunkat. Ha nem rekonstruáljuk mozgóképpé a fotózott világot, akkor az időt tanulmányozhatjuk a pillanatfelvételek részleteinek különbözősége alapján. Pl. a leggyorsabb mozgású anyag az idő sebességének maximumát exponálja. A modellezés eredményében az idő pályája lehet például spirál alakú, lehet szinuszgörbe, gömbalakzatot formáló stb., - bármilyennek gondolható addig, amíg nem sikerül definiálni, hogy ténylegesen milyen. Ha ez a modellezett időpálya valahol véget érne, akkor nyilván leállna az anyagmozgás, ami olyan lenne, mintha megszűnne a tömegvonzás, (ami zéró-érzékenység fonákul), azaz olyan, mintha megszűnne létezni az Isten. Ebből a megállapításból azonban az következik, hogy az idő csak gondolati képződmény, ami valójában nem létezik, csak valamiért létezőnek észlelteti magát. Az időjelenségnek az jelenti az okát, hogy vannak materiális szabályosságok, amik a háromvektoros térdimenzióban nem értelmezhetők, mert meghaladják azt, és a múltra érzékeny emberi agy memóriája (amiből egy az én nyakamon hordozott fejben is használatban van) nem képes nem észrevenni a szabályosságokat. Azonban nem az idő szabályos, hanem Isten anyagra hatásának vannak gondolati szabályosságai, amit a totalitásra érzékeny emberi agy időjelenségként érzékelhet, ellenben nem az idő létezik, hanem a szabályosság. Az Isten-anyag kölcsönhatásnak a szabályosságai háromkoordinátás térben nem mérhetők csak térkoordinátákat meghaladó gondolati szinten léteznek, mint igaz információk. Az olyan történéstulajdonságot, aminek az értelmezése a térkoordinátákat meghaladja, időnek nevezzük, de csak az anyag tulajdonsága, hogy időszerűnek (szabályosnak) illetve időszerűtlennek (szabálytalannak)

93

tűnhet a transzformációja a totalitás eseményterében, és ezzel időjelenséget okoz. Az időfogalom használata hétköznapokban nem mellőzhető, de a filozófiában torzítja a megértést az időjelenség figyelembe vétele. Ha ismét a két pingponglabdás eseménytérrel modellezett univerzumot teszem vizsgálat tárgyává, amelyben tömegvonzás-jelenség észlelhető, akkor bizonyíthatóvá válik, hogy az idő pályája térhez igazítva nem modellezhető. Nincs olyan egyetlen időpálya, ami a két pingponglabda mozgásával szinkronba helyezhető, hanem olyanná válik a világ, mintha mindkét pingponglabdának (vagyis voltaképpen mindennek, ami anyagként jelen van) saját ősrobbanás-origóhoz viszonyítható ideje lenne, valamilyen rettenetesen bonyolult fogaskerék rendszerben. Az idő például görbíti a két pingponglabda közötti távolságot, éspedig úgy, hogy az időpályán mozgó tér-koordinátarendszerből kicsúszik a tömegvonzási pálya folyamatosan múltba kerülő része. Ez a térgörbülés azonban fölösleges gondolat, hiszen bonyolítja az értést, ha azt gondoljuk, hogy a két pingponglabda tömegvonzásának a pályája nem a két pingponglabda közé húzható egyenes. Továbbá csak önkényesen dönthető el, hogy az idő miatt meggörbülő pálya merre görbüljön, hiszen nem tudhatjuk, hogy a tapasztalati tér-koordinátarendszer milyen alakzatú időpályán mozog. Ha csak önkényesen dönthető el, hogy jobbra, balra, előre, hátra, fel vagy le, stb. irányba görbül a tér, akkor érdemes azt gondolni, hogy nem görbül semerre, hanem egy helyben van. Idő nincs, és ami nincs, azt nem lehet modellezni és matematikailag definiálni se, illetve ott van, ott volt és ott marad mindörökre, ahol az ősrobbanás történt. Az univerzum és az idő nyilván ekvivalens fogalmak. Az univerzumnak nincs olyan része, ami ne lenne benne az időben is, és az időnek sincs olyan része, ami ne lenne benne az univerzumban is. Az univerzum totalitás, amiben minden benne van, még az idő is. Az idő jelentése három kategóriára oszlik: múltra, jelenre, jövőre, az univerzum szó e tekintetben

94

nem cizellál jelentéseket. Csak ennyi különbség van az idő és az univerzum szó szemantikájában. A jelen anyagi, a múlt és a jövő gondolati. A múlt a jelen (anyag) jövőhöz (vagyis a lehetetlenséghez, Istenhez, ergo hamis információhoz) viszonyítása eredményeképp, azaz materiális zéró-érzékenység alapján keletkezik és igaz információkból áll. A múlt létezik, információtartalomként létezik, mint ami anyagként jelenben már viszonyult a semmihez és információvá alakult. A materiális jelen nemcsak zéró-érzékenység alapján változik, hanem a múlt jövőhöz viszonyításával is, vagyis igaz információ hamis információval való ütköztetése által is változhat, amennyiben élőlények a résztvevők, akik érzékenyek a múltra. Jövő azonban nincs és sose lesz. Mindig csak a jelen van, mert csak a jelen lehetséges. A jövő lehetetlenség, és gondolatilag örök időktől örök időkig jelen van az univerzumban, mint ami lehetetlenség a lehetőséghez (a múlttal rendelkező és abból következő) jelenhez képest. A jövő Istennel ekvivalens hamis információ. Az eseménytér a jelen és a jövő összegződése, múlt nélküli. Az idő (univerzum) egy perpetuum mobile, aminek az energiája végtelen. Az energia nagy része semmiként van jelen. A semmi üzemanyag-tartalék, végtelen ideig tartó mozgást, szintézisteremtődést biztosít, tömegvonzás alapján, (emberek esetében gondolkodás alapján), amit a matéria zéróérzékenysége biztosít. Az energia másik hányada igaz információként van jelen az univerzumban, vagyis múltként van jelen. Az igaz és hamis információkból valamint háromdimenziós térből álló időstruktúra perpetuum mobile, amiből nem szökik az energia, mert nincs hová szöknie. A semmi olyan energiaforrás, ami végtelen részre osztható, és egy kis semmi mindig jut a jövő jelenjeinek is. Az univerzum első igaz információja a „0 = vagy ≠ 0” logikus gondolat alapján keletkező „1 + 0 = 1” igaz matematikai kijelentés volt. Ezzel az információval létezni kezdett múlt az univerzumban. Amikor létezni kezdett a múlt, ami igaz információ, az anyag is létezni kezdett, ami a jelen. A

95

legelső jelen-idő a legelső múlt idővel egyezik, és egyszerre keletkezett. A múlt és a jelen azonban kettévált, külön útra tértek, mert anyagi-része jelenben maradt, információ része múltat kezdett jelenteni már a jelenben is. Ami a jelenben maradt anyagként, az a jövővel lépett kölcsönhatásba és újabb múltlerakódásokat (igaz információkat) eredményezett az információgyűjteményben. A zéró (hamis információ) állandóan és minden irányból hat az anyagra, hogy az anyag egy helyben maradjon változatlanul. Csak ott nincs hatása a semminek, ahol anyag árnyékolja a térbeli hatást. Árnyékolt kontextusokban az anyag irányába az anyag kimozdul. Minél nagyobb tömeg árnyékolja a semmit, annál jelentősebb tömegvonzásra van lehetőség. Minél kisebb anyagot próbál egy helyben rögzíteni az Isten, annál valószínűbb, hogy kudarcot vall, különösen mert valószínű egy nagyobb tömegű test árnyékolása. A tömegvonzás folyamatában azért következik be gyorsulás, mert minél közelebb kerül két test, annál jelentősebb a zéróérzékenység materiális leárnyékolása. Az idő így létezőnek tűnik, mert gyorsulások és tempók észlelhetők, (másfelől, mert az agy nemcsak a jelenre érzékeny, hanem a múltra is). A ciklusok szabályos ismétlődései időt észleltetnek. Az idő akkor lenne észlelhetetlen, ha minden történésnek azonos és állandó lenne a sebessége. Ez azonban lehetetlenség, következésképp az időt észlelni véljük, ami nem más, mint szabályosság a tömegvonzásokban, amik nem lehetnek szabálytalanok, mert minden, ami a semmitől különbözik, ugyanahhoz a semmihez viszonyul. Fordított gondolkodásra vall azonban sebességet mérni egységnyi idő alatt megtett távolsággal, mert az egységnyi idő fogalma önkényes. Helyes gondolatvezetés lenne az időértelmezés olyan kísérlete, ami a távolság és a sebesség alapján definiálja az időt, úgy azonban, hogy a sebességet anyagminőséggel (tömeggel, sűrűséggel, hőmérséklettel, stb.) összefüggésben fejezi ki.

96

Élőlények keletkezése Az élőlény olyan anyag, ami nemcsak eseménytérre érzékeny, hanem totalitásra is. A totalitásra érzékenység azt jelenti, hogy nemcsak zéró-érzékeny az anyag, hanem a múltra is. A „csak” semmire érzékeny anyag jövőhöz viszonyuló (élettelen) anyag a jelenben, ami a semmi kontextusában semmire képes, a valami kontextusában (valamire) tömegvonzásra képes. A jelen anyagának lehetetlenséggel (jövővel/Istennel) való kölcsönhatása zéróérzékenység. A totalitásra érzékenység ezt meghaladja. Az anyag újabb típusa érzékennyé válhatott a múltra is, és ezzel a múlt jövőhöz viszonyítására is képes lehetett. Az ilyen anyag nem élettelen. A múltra érzékenység a memória kialakulásának a lehetőségén múlik, ami nyilván nem volt lehetetlenség, következéséképp, mint lehetőség, bekövetkezett. Az élőlény öntudatra ébredése feltételhez kötött, de mihelyt a feltételek teljesülnek, azonnal bekövetkezett az igaz információ érzékelésének képessége. Az élőlény öntudatra ébredése Isten öntudatra ébredésének analógiájával magyarázható, azzal a különbséggel, hogy az élőlény önészlelés során nem a semmit észleli, hanem a valamit. Az élőlénynek kevésbé időigényes öntudatra ébrednie, mert - a „semmi vagyok a semmiben” bizonyíthatatlanságához képest, - tapasztalattal azonnal bizonyítható, hogy „valami vagyok a valamiben” (vagyis egység vagyok az egységben). Az első élőlény, olyan anyag, ami képes legalább egy igaz információt tárolni memóriában, mert van memóriája. Az igaz információ tárolásával az élőlény képessé válik a „valami vagyok a valamiben” gondolat észlelésére, ami matematikailag „1 = 1” egyenlőségre érzékenység és egységélményt nyújt. Az univerzumnak volt egy olyan térideje, amelyben megjelenhetett az első élőlény. Az első élőlény keletkezése olyan anyag-anyag szintézisteremtés, aminek élettelen volt a

97

tézis és az antitézis-komponense is, de az adekvát szintézis eredményeképp létrejött az első élőlény-generáció első élőlény-egyede. Ez az új materiális struktúra annyiban különbözött a korábbi materiális szintézisteremtődések eredményeitől, hogy alkalmas lett memóriával rendelkezni, amiben tárolhatott legalább egy igaz információt. Ez a szintézistípus úgy mozog a térben, hogy nemcsak anyagi testével viszonyul a semmihez, hanem elsősorban az igaz információ alapján, amit tárol. Az élőlények elsősorban múlt jövőhöz viszonyítással rendezik az eseményteret, nem úgy, mint az élettelen anyagok, amik zéró-érzékeny részecskék, amik csak a jövőhöz viszonyulva tartózkodnak a jelenben, és közben az igaz információkra érzéketlenek. A múlt-érzékelés kompetenciája tudat, ami megkülönbözteti a jelent, és a múltat, vagyis időt észleltet. A tudattal rendelkezés eleinte kezdetleges volt, de megalapozta a további tudatfejlődés lehetőségét, evolúciós folyamatnak lehetett a kezdete, és ez végezetül emberi lények kifejlődését eredményezte. Az élőlény keletkezése olyan lehetőség, ami egy idő után már nem volt lehetetlenség, ezért bekövetkezett. Azért kellett előbb-utóbb feltétlenül bekövetkeznie a lehetőségnek, mert a „0 = 0” gondolat létezése determinálta az „1 = 1” gondolat relevanciáját is, már az idők kezdetén, ezért idővel feltétlenül bekövetkezett a lehetőség. A bekövetkezett lehetőség olyan feltételhez kötött, ami szerint az adekvát anyag a tömegvonzás-jelenségtől mentesült, vagyis mert olyan anyagelrendeződés alakult ki, aminek kontextusában a ráható tömegvonzás kvázi kiegyenlítődött. Amikor az anyag semerre nem mozdult, annak ellenére, hogy nemcsak a semmi volt a kontextusában, akkor egy első alkalom adódott arra, hogy az anyag az „1 = 1” „valami vagyok a valamiben” gondolatot igaz információként megértse, és anyagként tárolja. Az eseménytér elrendeződésének a minőségét immár ennek tudatában (és nem tömegvonzásai alapján) határozta meg, mint ami az élettelenhez képest élő, mert tömegvonzástól mentesülve tudattal (igaz információval) rendelkezik.

98

A materiális létezés nem vagylagos A „0 + 1 = 1” egyenlőség az eseményteret lefedő gondolkodást szemlélteti, nem az univerzumot, mert az eseménytérre vonatkozó eseményteret lefedő gondolkodás különbözik a végtelen univerzumtól. Előadásom legelején a vagylagosság bizonyosságaként olvasható „0 + 1 = 1” egyenlőségnek csak addig volt világmagyarázó relevanciája, amíg az anyag létezésében kételkedtem. A „Bizonyos, hogy a világ vagy létezik, vagy nem.” - kijelentés nem az anyag létezésének logikájára, hanem az eseményteret lefedő gondolkodás logikájára ad magyarázatot. Előadásomban nem az eseményteret lefedő gondolkodás logikáját kell elemeznem, hanem az anyagot is tartalmazó univerzum logikáját, az eseményteret lefedő gondolkodás logikája által. Az eseményteret lefedő gondolkodás az anyag keletkezése óta már nem totalitás, hanem csak egy univerzumtól különböző elméleti szint, ami a 100%-os tapasztalati szinttől különbözik a semmiben, és az univerzumtól pedig „végtelen - 1” értékben különbözik. Mivelhogy a „Bizonyos, hogy a világ vagy létezik, vagy nem.” - állítás, csak részben magyarázza a világot, (mert az anyag létezését nem magyarázza, csak a gondolkodást), el kell gondolkodni, hogy ennek mi lehet az oka. Ennek az oknak a felkutatása az anyag létezésének jellegzetességére vonatkozó információt tartalmaz. Nyilván valami oka van annak, hogy „a világ vagy létezik, vagy nem” állítás csak részben (csak elméleti szinten) anyagtalan állapotban írja le az univerzumot. Ha „a világ vagy létezik, vagy nem = bizonyosság” állítás eseményteret lefedő jellege ellenére alkalmatlan az anyagot is tartalmazó világ létezésének leírására, és közben az anyag létezésének lehetősége adott, azaz nem lehet kérdéses, akkor az (anyagot is tartalmazó) univerzumot leíró (a világ vagy létezik, vagy nem) mondat csak azért lehet használhatatlan,

99

mert a létezés lehetősége nyilván nem vagylagos. A létezés nem kategoriális változót jelent, hanem folytonos változót. A mindennapi élet is szolgál hasonló példával. Eseményteret lefedő állítás, azaz bizonyosság, hogy: „Az ember vagy öreg, vagy nem”. Ez egy igaz állítás, mert lefedi az eseményteret. Egy ideig bizonyára lehetne vele dolgozni, egy másik tudományos témában, de lenne egy pont, ahová elérkezne a gondolatvezetés, amelyen azonban nem lehetne továbbhaladni, mert hiába igaz ez az állítás, hasznavehetetlen, mert nincs mérőeszköz arra vonatkozóan, hogy ki kategorizálható öregnek. Az öregség ugyanis nem lehet vagylagos, mert tartalmazza az időt, amit nem lehet megállítani. (Például, aki kategorizálás szerint nem öreg a kutatás elején, az öreggé válhat, mire a kutatást befejeződik). Másfelől problémát jelent, hogy a tudományos eredmény épp annyira lenne megbízhatatlan, és használhatatlan, amennyire az öregség operacionalizálása önkényes, azaz teljesen megbízhatatlan lenne. Ha lenne mód megállítani az időt, és senki nem öregedne, amíg a kutatás tart, még akkor se lehet tudományosan indokolni a kategorizáló eljárás szempontrendszerét. Vélhetően csak hasra-ütésre lehetne hivatkozni, ami nem tudományos perspektíva. Ez azért van így, mert az öregség változó nem kategoriális, - miként a létezésváltozó sem kategoriális. Mindkét változó folytonos változó. Kutatói önkényeskedésre utal az, ha folytonos változó kategorizálttá változik egy kutatásban. Az önkényeskedés nem a kutatott témáról informálja a tudomány iránt érdeklődőt, hanem a kutató személyéről. Márpedig Önök bizonyára nem énrám kíváncsiak, hanem a világ logikájára, és én ez ügyben nem okozhatok Önöknek csalódást. Ezért mellőzöm, illetve korrigálom ezt az önkényeskedést jelentő, „a világ vagy létezik, vagy nem” állítást. Az Ősrobbanás előtti időket (esetleg!) jól exponálja, és az eseményteret lefedő gondolkodásmód megbízható tudományos módszere lett, ami hiteles tudományos eljárás, de az anyag keletkezése óta használhatatlan a létezés elemzésére.

100

Ha a létezés nem lehet vagylagos, mert a létezés folytonos változót jelent, akkor a folytonosságot a következő egymást kizáró lehetőségek szerint lehet értelmezni: 1). A világ egyre kevésbé létezik. 2). A világ egyre inkább létezik. Tendencia szerint a világ majdnem zérótól halad nagyobb érték felé. Következésképp a két folytonos változót leíró lehetőség közül „a világ egyre inkább létezik” állítás igaz. A létezés függvénye időben növekvő tendenciát mutat, következésképp megállapítható, hogy az univerzum mindig is létezni fog, és egyre inkább, és valamikor régen alig létezett. Tekintettel arra, hogy minden történés az anyagban történik, mert a semmiben nem tud történni semmi, az anyagról is megállapítható, hogy mindörökre és egyre inkább létezni fog, azaz nemcsak az univerzumról mondható el e növekvő tendenciát mutató folytonosság. A materiálisan egyre nyilvánvalóbban egységes minőségre törekvő tendenciának az esetleges megszűnése együtt járna „a világ egyre inkább létezik” tendencia megszűnésével. A létezés függvénye azonban időben növekvő, ezért csökkenés, vagy törés csak az idő visszájára fordulásával lehetséges. Az idő visszafordulásának nincs valószínűsége, mert az „1/0” művelet eredménye azt mutatja, hogy az idő (univerzumműködés) már meglévő tendenciája végtelenségig fog tartani. Ez a körülmény kizárja az idő irányának a megváltozását. Valamikor régen nyilván alig-alig létezett a világ, de az idők folyamán egyre inkább létezővé vált, és tendenciáját tekintve prognosztizálható, hogy egyszer majd nagyon létezni fog, és minél inkább telik fölötte az idő (gyűlik igaz információtartalma), annál inkább jellemző lesz a világra a létezés.

101

A világ kultúrtörténeti logikája Istennek van választott népe, mert van nép, amelyik matrilineáris leszármazást nyilvántartva Isten választott népének azonosítja önmagát és ez elégséges kritérium. Hipotetikus állításokat elemezve feltételezhető egyrészt, hogy a választottság identitástudata igaz történelmi tényen alapszik, és ebből az következik, hogy a választottság igazság, mert igaz történelmi tényre csak igazság épülhet. Állítástagadást elemezve – megkülönböztetve a másik logikai esetet, - feltételezhető, hogy a választottság identitástudata blöffölésen alapul. Bizonyos ugyanakkor, hogy a zsidó választottságról szóló kultúrtörténeti állításnak az univerzum működésével szinkronban kellett keletkeznie, mert az univerzumban semmi nem keletkezhet úgy, hogy keletkezése egyúttal összeférhetetlen az univerzum rendszerével. Ergo a zsidó választottság releváns állítás az univerzumban, és a választott nép akkor is Isten választott népe, ha Mózes találkozása Istennel a Sínai hegyen nehézkesen értelmezhető. Az emberi agy információfeldolgozása nemcsak cselekvéseket indukál. Az információfeldolgozás eredményeképp ideológiák is keletkezhetnek. Ideológiák keletkezésekor a cselekvő (pl. Mózes) kritizálja az eseményteret (a zsidó népet), úgy, hogy gondolkodás során az univerzum Istenkomponenséhez viszonyítja az anyagkomponenst (zsidó kultúrát). Az így keletkező vélemény terjedhet a kultúrában, ha van rá lehetőség. Bár felületes megítélés szerint valótlanságot is jelenthet az Istennel találkozás, bizonyos, hogy a találkozásra hivatkozás Istenhez viszonyító (erkölcsi célú) gondolkodás alapján eredményezte Mózes agyában a zsidó nép választottságának ötletét. Nem minden valótlannak tűnő illetve bizonyíthatatlan állításnak van eszmei természete, ritka kivételt jelent az eszmei invenció. Az invenciók általában nem eszmeiek. Fondorlatos igazolhatatlan állításokból általában ártalmas

102

hamis ideológiák keletkeznek. A történelem ideológiái közül azonban egyes esetekben még a hazugságok is méltányolhatók, éspedig amelyek az adekvát téridőben ártalmatlannak tűnnek, ellenben erkölcsileg hasznosak. Nyilvánvaló, hogy az Istennel találkozás híresztelése ártalmatlan gondolat volt. Mózes nem azért állította, hogy választott nép a zsidó, hogy a gójoknak árthasson a zsidó nép (nem gójokhoz viszonyult), hanem azért, hogy a zsidók közösségének erkölcsileg (tehát Istenhez viszonyulva) használjon az Istenre hivatkozó választottság tudata. Mivelhogy Mózes Istenhez viszonyult, ez egybevág azzal, mintha találkozott volna vele, mert Istennel ennél jobban nem lehet találkozni. Bárhogyan történt Mózes találkozása a semmivel a Sínai hegyen, a zsidó Isten választott népe, és a zsidó választottság ember által nem kritizálható igaz tény. Tekintettel arra, hogy Istennek van választott népe, e körülménynek kell, hogy legyen oka, éspedig olyan oka, ami az univerzum működésével összefügg. Nyilván a célállapot kivitelezéséhez van nélkülözhetetlen funkciója a zsidó választottságnak, hiszen - az univerzum kultúrtörténeti folyamatának logikáját vizsgálva - csak a világtársadalmi célállapotot indokolt megkülönböztetni. Hiába van a célállapot előtti tökéletlenségeknek / erkölcstelenségeknek számtalan variációja, minden változat csak a tökéletestől különbözik, ezért a tökéletlen előzmények sokfélesége ellenére csak két megkülönböztetésre érdemes kategória van, a tökéletes és a tökéletlen. Mivelhogy a kultúrtörténeti célállapot erkölcsi elköteleződést jelent ember és ember között, a kutatott választottság-funkció nyilván erkölcsi jelentéssel bír. Bizonyos, hogy a célállapotra jellemző általános erkölcsi elköteleződésnek erkölcstelen társadalmi állapot az előzménye, mert csak akkor tud különbözni a célállapot erkölcsi tökéletessége a célállapot előzményeitől, ha az előzmény erkölcsi minősége tökéletlen. Megvizsgálom, van-e társadalmi funkciója a választott népnek az erkölcstelen előzményekben (is), illetve van-e társadalmi funkciója a

103

választott népnek az erkölcsi garanciák megteremtésében (is). A két erkölcsileg megkülönböztethető társadalomminőségi kategória fordulópontját a messiás érkezésének ideje jelenti, mert a választott nép úgy gondolja, hogy a jelentős kultúrtörténeti fordulópont a messiás érkezésével következik be. Eseményteret lefedő kritérium szerint összesen kilenc logikai lehetőség divergálódik a választott nép világtársadalmi funkciójának vizsgálatakor: 1). A választott népnek a messiás érkezése előtt és után egyaránt erkölcstelen társadalmi funkciója van. 2). A választott népnek a messiás érkezése előtt és azután is az erkölcs térnyerését garantáló társadalmi funkciója van. 3). A választott népnek a messiás érkezése előtt erkölcstelen funkciója van, de a messiás érkezése után erkölcs térnyerését garantáló funkciója van. 4). A választott népnek a messiás érkezése előtt erkölcs társadalmi térnyerését garantáló funkciója van, de a messiás érkezése után erkölcstelen funkciója van. 5). A választott népnek csak a messiás érkezése után van társadalmi funkciója, ami az erkölcstelenség garanciája. A messiás érkezése előtt nincs semmilyen társadalmi funkciója a választott népnek. 6). A választott népnek csak a messiás érkezése előtt van társadalmi funkciója, ami erkölcstelenség. A messiás érkezése után nincs társadalmi funkciója a választott népnek. 7). A választott népnek csak a messiás érkezése után van társadalmi funkciója, ami az erkölcs térnyerésének társadalmi garanciáját jelenti, a messiás érkezése előtt nincs társadalmi funkciója a választott népnek. 8). A választott népnek csak a messiás érkezése előtt van társadalmi funkciója, ami az erkölcs térnyerésének társadalmi garanciáját jelenti, a messiás érkezése után nincs társadalmi funkciója a választott népnek. 9). Se a messiás érkezése előtt, se a messiás érkezése után, nincs se erkölcsöt, se erkölcstelenséget garantáló funkciója a választott népnek.

104

Igaz hipotézist kutatok a felsoroltak között. A kilencedik hipotézis nyilvánvalóan hamis, mert a választottság jelentését értelmezhetetlenné teszi. Az első, negyedik, ötödik úgyszintén hamis hipotézisek, mert a messiás érkezésének végleges erkölcs-garantáló jelentősége van a célállapot felé tartó univerzumban élő emberiség sorsa meghatározásában, és ezért kizárható, hogy erkölcstelen társadalmi funkciója legyen bárkinek a messiás érkezése után, következésképp a választott népnek se lehet a messiás érkezése után erkölcstelen a társadalmi funkciója. E gondolati részeredmény alapján az igaz hipotézist a második, harmadik, hatodik, hetedik és nyolcadik hipotézis valamelyike jelentheti. A második és a nyolcadik hipotézis igazságvalószínűsége egy lényeges körülmény miatt úgyszintén lehetetlenség. Nem jelentheti az erkölcs garanciáját a zsidó nép jelenléte a világban a messiás érkezéséig, mert ha erkölcsöt garantálna a zsidó nép világtársadalmi jelenléte, akkor szükségtelen lenne messiásnak érkeznie az emberiséghez, márpedig épp a zsidó nép állítja, hogy az emberiséghez messiásnak kell érkeznie. A második és a nyolcadik hipotézist azonban csak észrevétel megfogalmazásával lehet elvetni. Nem gój kultúrák ideológiái képezik etikai vizsgálatom tárgyát, hanem a zsidó választottság. Ami nem képezi morális vizsgálat tárgyát (gój ideológiák), - mert helyette más kínálkozik vizsgálatra (zsidó választottság), - az a kutatott erkölcsi szempont szerint nyilván nem értékelhető, más szóval erkölcsileg nem létezik. A gój népek ideológiái bizonyára hasznavehetetlenek etikai minőségükben és értékelhetetlenné degradálhatók, mert szemlátomást csak a zsidó vallásnak van korrelációja az erkölccsel. Tehát, bár a második és a nyolcadik hipotézist elvetem, egyúttal észrevételezem, hogy a választott nép erkölcsi funkciója - a különféle gój ideológiák nyilvánvaló minősíthetetlensége miatt - a messiás érkezése előtt is felülmúlja a gój népek nulla erkölcsi szerepét, mert a zsidó nép egyetlen nép, amelynek az erkölcsre legalább a jövőre vonatkozó vágyakozás és reménykedés szintjén a mindenkori

105

jelenben is makacs igénye van. Bár a zsidó nép jelenléte a kultúrtörténetben nem garantálja az erkölcs térnyerését a jelenben, - a jövőre vonatkozó reménykedéssel - morális fölényre tesz szert a különféle gój kultúrák etikailag értékelhetetlen ideológiáihoz képest. A gój kultúrák nyilván sem múltan, sem jelenben, sem jövőben nem voltak és nem lesznek kompetensek konkrétan felismerni és/vagy legalább vágyakozva megfogalmazni az erkölcsi garanciák lehetőségét az emberi kapcsolathálók szervezéséhez, mivelhogy nem a gój kultúrák, hanem a választott nép funkciója kínál etikai témát a vizsgálódáshoz. A zsidó vallás kisajátítási kísérlete, a tízparancsolat átvételével történő plagizálása nem biztosítja a társadalomszervezés lehetőségét, nyilván azért nem, mert a szabályozásoknak nem egyénekre kellene vonatkozniuk, hanem népre. A népre vonatkoztatás lehetőségét azonban Mózes a zsidók számára már lefoglalta. Az erkölcs térnyerésének lehetőségéről való döntés joga így a zsidó népet illeti. A gój népek azért minősíthetetlenek erkölcsileg, mert nincs olyan ideológiájuk, ami minden egyént egymás iránti erkölcsi elköteleződésre késztet. Társadalomszervezésre így csak a zsidó nép lehet képes, mert csak olyan nép lehet képes, amelyiknek az eszmeisége az erkölcs lehetőségével korrelál. A gój kultúrákban az erkölcsi tartalom egyéni szintekre redukálódik, ami azonban nem az erkölcs hanem „csak” a jóság megnyilvánulásának lehetősége. A gój közösségek tagjai egyénenként természetesen igyekezhetnek jóságosan élni. A jóságos gój emberek sztochasztikus, összefüggéstelen és vagylagos gyakorisága azonban nem okoz társadalmat. A választottság a zsidó kultúrában olyan gondolat, ami népre vonatkozik, ergo társadalomokozó hatása van, és a társadalmi lét nem jóságra nevel, hanem erkölcsre. A zsidó emberek kapcsolathálója társadalmi, mert nem összefüggéstelen a zsidó emberek előfordulása, hanem egy matrilineáris hálózat és a társított ideológia nem plagizált, hanem eredeti (felülírhatatlan, mert Istenre hivatkozik) etikai tartalmú és konkrét. A gój népek ilyen körülmények között csak akkor

106

lennének erkölcsileg értékelhető népek, ha a zsidó nép Isteni választottságát elismernék. A jövőre vonatkozó erkölcsi igényt messiásvárásban juttatja érvényre a zsidó nép. Ebben az értelemben erkölcsre garancia a társadalmiságra érzékeny zsidó nép kultúrtörténeti jelenléte, ugyanakkor nem a messiás érkezéséig jelent erkölcsi garanciát, hanem a messiás érkezésekor. Ezzel egyúttal bizonyosságot jelent, hogy a választott nép az egyetlen hivatott nép, amelyik a messiás személy elfogadásának témakörében kompetens dönteni. A világállapot erkölcstelen előzményeit követő sorsdöntő pillanatban nyilván a választott nép világtársadalmi funkciója garantál majd váltáslehetőséget az erkölcs általános és világtársadalmi tetőzésének megvalósításához az emberiség számára. A messiás érkezése után minimum annyi erkölcsgarantáló funkciója van a választott népnek, hogy a messiás személyét megítélve egyetértésre jut, majd helyesen informálja az emberiséget a zsidó nép meggyőződéséről. Tehát van erkölcsi funkciója a választott népnek a messiás érkezése után, ezért a hatodik hipotézis elvethető, és igaz hipotézis már csak a harmadik, vagy a hetedik közül választható. A zsidó választottság ideológiájának morálfilozófiai elemzésekor két jelentéstartalmat társítok a választottsághoz, mert két jelentése biztos van, és három jelentése biztos nincs (amely utóbbi tény még, bizonyításra vár). Egyrészt erkölcsi tökéletességet, világtársadalmi békét garantál az emberiség számára a választott nép annyiban, hogy egyetlen nép, amelyik az erkölcs általános tetőzésének lehetőségéhez legalább a vágyakozás és a reménykedés szintjén ragaszkodik. A választottság fogalmához ezzel az elgondolással egy első jelentés társul, a messianizmus. A messiásvárással a zsidó nép erkölcsi igényességének bizonyítása mellett azonban elismeri saját erkölcsi tökéletlenségét is, amiről árulkodik az a körülmény, hogy a messiás erkölcsteremtő szerepére egyáltalán szükség van. A világtársadalmi erkölcsi garanciák megteremtéshez a zsidó nép kultúrtörténeti jelenléte ezek

107

szerint nyilván nem elegendő. Ebből következik, hogy a zsidó nép annak ellenére nem gondolja a saját kultúrtörténeti jelenlétét az erkölcs garanciájának a messiás érkezéséig, hogy a választottság-ideológiával Istenre hivatkozik. A messianizmus-ideológia önkritikus zsidó jelenlétre vall. Az ideológia inherens szemantikája értelmében kétségtelen, hogy a zsidó nép Isten választott népe, de ez nem jelenti azt, hogy minden zsidó ember, minden pillanatban Istenhivatkozásra méltóan él. Ez az inherens második jelentéstartalom bizonyos, mert messiásérkezésre nem lenne szükség, ha a zsidó nép minden tagja mindig erkölcsi tökéletességgel töltené életidejét. (Legalábbis a messiásnak nem maradna szerepe, és cselekvési tere arra redukálódna, hogy megdicsérje a választott népet, és a gójoknak mondja azt, hogy „ejnye!”.) Ha a zsidó nép jelenléte etikai értelemben csak részlegesen tökéletes, akkor kizárásos alapon következik, hogy a választottság értelmezésének – az első, erkölcsi tökéletességet garantáló, messiásváró ideológiáját meghaladó – másik kutatott jelentése csak erkölcsi tökéletlenséget jelenthet. Ezzel egyúttal az is bizonyossá válik, hogy harmadik jelentése a választottságnak valóban nincs, mert az erkölcsi tökéletesség és az erkölcsi tökéletlenség olyan kategóriák, amik az egyetlen erkölcsi skálának minden lehetséges értékét lefedik. A zsidó vallás morális tökéletlenségének ténye, - ami az Istenre hivatkozás miatt disszonancia és messiásvárással oldódik, - egy olyan járulékos ideológia létezésére utal a választott nép kultúrájában, ami a választottság első ideológiájával, a messianizmusra redukált, etikailag kifogásolhatatlan jelentéstársítással nem elégszik meg. Ennek az egyelőre definícióra váró, erkölcsileg megkérdőjelezhető járulékos ideológiának két funkciója valószínűsíthető. Egyrészt nyilván szerepet hagy a messiásnak, (akinek egyébként fölösleges lenne megérkeznie, ha a zsidó nép önmaga is képes lenne erkölcsi tetőzési állapotot garantálni az emberiség számára) másfelől (és ez még bizonyításra vár) megóvja a zsidó kultúra fennmaradását a messiás érkezéséig.

108

Ezekben a párhuzamosan létező tényekben meg kell látni azt, hogy az erkölcsileg tökéletlennek vélhető járulékos ideológia is nyilván az erkölcs térnyerése érdekben létezik, hiszen ha nem maradhatna fenn a zsidó kultúra a messiás érkezéséig, akkor illetéktelenek döntenének a messiás személyét megítélő kérdésben. Ha illetéktelenek döntenének a messiás személyét megítélő kérdésben, akkor hibásan döntenének, hiszen az illetékesek (választottak) épp attól illetékesek, hogy ők képesek helyesen dönteni. A döntés minőségének tétje az emberiség boldogulása. Mindebből egyúttal az is következik, hogy az összes olyan emberi cselekvés, ami a zsidó kultúrával kapcsolatba hozható, erkölcsileg kifogásolhatatlan cselekvést jelent, még olyan esetekben is, amikor erkölcsileg helytelen tartalmúnak tűnő cselekvésre adódik alkalom, mert a messiás érkezése előtt az erkölcsi tökéletlenséget garantáló ideológiára szükség van. Nyilvánvaló kivételt jelent ellenben az olyan lehetőség, amikor az önmagát erkölcstelenségre felhatalmazó zsidó cselekvő cselekvésének a károsultja is zsidó. Bizonyos, hogy zsidó zsidónak nem szabad kárt okozzon, (még e második erkölcstelenségre felhatalmazó ideológia értelmében se), mert megtagadná azt a társadalmat, amit a választottság ideológiája generál, azaz a választottságot tagadná, ha a második ideológia zsidók elleni erkölcstelenségre hatalmazná fel a zsidó nép tagjait. A második ideológia nem jelentheti az első ideológia, (egy messiásváró választott nép) megtagadását, ha a második ideológia épp az első létezése érdekében létezik. Ebből azonban azt a további következtetést lehet levonni, hogy zsidó gójnak nyilván okozhat kárt a második ideológia értelmében, mert valahol lennie kell erkölcsi hézagnak, amit csak a messiás számolhat fel, és kizárásos alapon következtethető, hogy csak a gójok irányába érvényesülhet erkölcsi hiba, ha a zsidók közötti interakciókban nincs helye. Ez az erkölcsi hiba olyan hiba, amire szükség van. A hiba hiánya, vagyis a választottság sajátos, erkölcsileg tökéletlen értelmezésének hiánya eltűntetné a zsidó kultúrát, ami egyébként egyetlen garancia arra, hogy - legalább a messiás

109

érkezésekor, - tehessen egy sikeres kísérletet a világkommunizmus kialakítására az emberiség. A zsidó nép „csak” arra képes, hogy választott népként definiálja önmagát. A választott nép képtelen arra, hogy a választottság jelentését szabatosan definiált fogalmakat alkalmazva, logikus argumentációkkal bebizonyítsa. Amennyiben nem társítana (argumentációk hiányában) önkényesen jelentéseket a választottsághoz a zsidó nép, akkor a gójok az idők folyamán megfosztanák a zsidó népet a választottságától. A „választottak vagyunk” állítás megjelenése az emberiség kultúrtörténetében maga után vonja a ”nem vagytok választottak” állítás megjelenését is, elsősorban, mert minden kultúrtörténeti állítás a jelentésének tagadásával ellenőrizteti önmagát az emberiséggel. A választottságról szóló kultúrtörténeti vitából csak akkor kerülhet ki győztesen a zsidó nép, (és messiás érkezésekor az egész emberiség), ha elméleti bizonyítás hiányában, a gyakorlati életben kísérli meg azt, hogy Isten akaratát bebizonyítsa. Elméleti bizonyításra csak a messiás képes, és amíg nem érkezik messiás addig a választott nép kénytelen a gyakorlati életben érvényesítve bebizonyítani a választottságának tényét. Ha a választott nép nem reagálna a gójok választottság-ideológia elleni tiltakozására, sehogyan nem bizonyítana, akkor olyan állapot alakulna ki, mintha a zsidók tétlenül belenyugodnának a gójok választottság-tudatot megtiltó véleményébe, mintha választottságukról gój tiltakozás miatt lemondanának. Ha a zsidó nép a választottságáról lemondana, akkor megszűnne a zsidó vallás, tehát belátható, hogy a gójok iránti erkölcstelenségre felhatalmazó ideológiának az erkölcstelen tartalma ellenére erkölcsi funkciója van az univerzum kultúrtörténeti logikájában, hiszen a zsidó vallás megőrzése az emberiség boldogulásának (az erkölcs világtársadalmi tetőzési lehetőségének) a tétje. Amióta a messiásvárás lehetőségét zsidóktól elvitató kereszténység létezik, nyilvánvaló módon elégtelen a messianizmus-ideológia a választottság krédó megőrzéséhez.

110

A zsidó nép emiatt második jelentést is társíthat, cionista magatartással előjog-ideológiát is alkalmazhat a választottság értelmezésekor a választottság tényének gyakorlati életben történő bebizonyításához. Isten a választottság tényéhez társított, erkölcsi tökéletlenségre felhatalmazó jelentés igazolásához partnere a zsidó népnek, mert Isten és a zsidók között szövetség kötetett, ami nemcsak a zsidóknak, hanem az egész emberiségnek is érdeke. A cionizmusnak így erkölcsi létjogosultsága van annak ellenére is, hogy tartalmilag erkölcsi tökéletlenséget sejtet az ideológia gyakorlati alkalmazása. A cionisták erkölcsi felelősségét jelenti a zsidó választottság kultúrtörténeti érvényességének megőrizése a messiás érkezéséig. Cselekvéseik a zsidó vallás eszmei érvényességében kételkedők elleni folyamatos küzdelmet jelentenek a világban. A cionista ideológia gyakorlati alkalmazása etikailag kifogásolhatónak tűnhet, mert a választottság jelentésének erkölcsileg kifogásolható értelmezésére teremt lehetőséget. A gójok kárára irányuló cselekvés olyan különféle társadalmi előnyökhöz ragaszkodást jelenthet, amit csak választottságra hivatkozással indokolhat a zsidó lelkiismeret. Míg a zsidó nép messianizmusideológiára redukált választottság-jelentéssel megelégedő jelentősebb hányada a gójok irányába is tökéletes erkölccsel tölti/töltené az életidejét, az előjog ideológiát érvényesítő csekély hányad a választottság tényéből szándékosan profitál. A cionista cselekvés a gyakorlatban morálisan kifogásolhatónak tűnik, de elméleti szinten vizsgálva (Isten szándéka miatt) erkölcsileg is legitim. A választottság ideológiáját a keresztények elvitatják. A zsidó vallást e társadalmi körülmény miatt valakiknek valahogyan védeniük kell, és más lehetőségük nincs. A tulajdonképpen önvédelmi funkciójú, de a végeredményben gójoknak kárt okozó, előjog-ideológiát érvényesítő szándéknak zsidók a nyertesei, azonban az azt követő dühös gój reflexió csatáinak nem feltétlenül gójok az áldozatai. Az előjog-ideológia érvényesítésének akkor tűnne igazságosnak a következménye, ha lenne biztosíték arra, hogy

111

a gójok felháborodása és bosszúja csak azokat a zsidó cselekvőket érheti utol, akik a világban előjogot próbálnak érvényesíteni. Az előjog érvényesítésén fáradozók azonban csekély hányadot jelentenek és épp sebezhetetlenek, mert Isten partnere a zsidó népnek abban, hogy a zsidó nép a választottságát akár előjogként is érvényesíthesse a messiás érkezéséig, mert előjog-ideológiára a zsidó kultúra megóvásáért, az egész emberiség érdekében szükség van. Isten az előjog-ideológiát elutasító, vagyis gójok irányába is erkölcsi igényű attitűddel élő zsidó embereket nem tudja védeni, mert ők nem társítanak előjog-ideológiát a választottsághoz, hanem csak a messianizmus-ideológia (morálisan kifogásolhatatlan) keretei között élnek és gondolkodnak. A messianizmusra redukált értelmezés szerint a választottság a messiás érkezésekor érthető jelentésű lesz, és azt türelmesen, jó erkölcsű életvitellel kell kivárni. A zsidók többsége elégedett a messianizmus-ideológiával, és a világban védtelen, sebezhető, mert Isten is úgy értelmezi az ő igényüket, hogy jelentősebb védettségre (erkölcstelen attitűdöt megengedő előjogra) nincs szükségük. A zsidó nép egység, mert minden tagja választott, de a különböző választottság-értelmezések sokszor antagonisztikus vélemények, amikhez egyet nem értően viszonyulnak a nép tagjai. Csekély a számaránya azoknak, akik a választottságot a különböző társadalmi előnyökhöz ragaszkodás lehetőségeként értelmezik. Jelentős a számaránya azoknak, akik nem kívánják erkölcstelenségre használni zsidó származásukat. A második világháború így milliószámra szedte ártatlan zsidó áldozatait, hiszen csak az előjog-ideológia hívei sebezhetetlenek Isten előtt, akik csekély hányadot jelentenek. Aki nem értelmezi előjogként zsidó választottságának tényét, az a világ zsidógyűlöletének legártatlanabbul a legkiszolgáltatottabb. Az előjog-ideológiát érvényesítőknek fáradozniuk kell azon, hogy a választottság messianizmus-ideológiára redukált jelentésével megelégedő zsidók - különösen a keresztény hitű gójok környezetében - a gójokhoz bizalmatlanok legyenek. Ha

112

a zsidó nép gójokhoz is erkölcsi attitűddel viszonyuló, cionizmustól idegenkedő tagjai nagyobb bizalommal lennének az árjákhoz, mint az előjog-ideológiát érvényesítő zsidókhoz, az azzal járna, hogy a messianizmus-ideológiával megelégedő zsidók idővel asszimilálódnának a különböző árja társadalmakba, megkeresztelkednének, és Jézust messiásként elismerve egyúttal felhagynának a messiás várásával. A messianizmus az egyetlen vitathatatlan gondolat a választott nép vallásában. A zsidó nép egyébként vitatkozik és vitatkozhat a lehetséges választottság-jelentéseken. Azonban a messiásra várás vitathatatlanságának nem szabad változnia. Ha a személyes interakciók során az erkölcs teremtene köteléket a társadalomban ember és ember között, mielőtt még a messiás megérkezik, akkor felbomolna a zsidó nép egysége, mert átvenné a szerepet az erkölcs egységteremtő ereje. Az erkölcsnek azonban csak akkor szabad átvennie a világtársadalmi egységteremtő funkciót a választott nép előjog-ideológiához ragaszkodó csekély hányada által predesztinált sorsú zsidó néptől, ha az erkölcsnek létrejönnek, megteremtődnek a garanciái. Az erkölcs garanciáit csak a messiás tudja megalkotni, megértetve az univerzum logikáját. Ha csak az erkölcs térnyerésének illúziójára adódna alkalom a bármilyen származású ember és ember között, garanciák nélkül, vagylagos kimenetelű jóhiszeműségre alapozva, és a zsidó emberek egy hányadát a megbízhatatlan lehetőség megtévesztené, akkor megsemmisülne a választott nép funkciója. A választott népnek az a funkciója, hogy csak akkor mondjon le a választottság előnyeiről, ha az erkölcs konkrét garanciáiról meggyőződhet, és nem bármikor, amikor a nép egy csekély hányada - illúziók erejéig - hamis ideológiák megtévesztő hatása alá kerülhet. A „zsidó – gój” személyes interakciók esetleges problémamentessége, társadalmi eredményessége arra teremt lehetőséget a gyakorlati életben, hogy a választottság messianizmus-ideológiára redukált jelentésével megelégedő zsidók a gójokban megbízzanak, és azt követően árja

113

társadalmakba asszimilálódjanak. Az árja gójoknak már van kinevezett messiásuk, és a választottság messianizmusideológiára redukált jelentésével megelégedő zsidók a megkeresztelkedéssel „kipipálhatnák” a messiáskérdést. Ahhoz, hogy ilyen tragédia (a morális garancia mellőzése) ne fordulhasson elő, mert az egyben az emberiség tragédiája lenne, a zsidó nép előjog-ideológiához ragaszkodó csekély hányada kénytelen rendszeresen gójok iránti bizalmatlanságot előidézni a zsidó nép körében. A bizalmatlanságot a zsidógyűlölet ideológiájára hivatkozva, a zsidógyűlölet tényét bizonyítva, zsidógyűlöletet generálva lehet garantálni. Elsősorban azokon a világrészeken kellett a zsidógyűlölet tényét (esetleg zsidógyűlöletet indukálva) bebizonyítaniuk az előjog-ideológia híveinek az évszázadok során, ahol jelentős a kereszténység számaránya, azért, hogy a messiáskérdést szemtelenül lezáró keresztény ideológia erkölcsi ürességéről az előjog-ideológiától idegenkedő, csak messiásváró zsidók is meggyőződhessenek és a kereszténység zsidó vallás hátrányára történő terjedését ezzel meg lehessen akadályozni. Az árja társadalmi kontextusban nem kínálkozott egyéb lehetőség a hamis messiás kiiktatására, mint gyakorlatban zsidógyűlöletet provokálva bizonyítani a keresztényég erkölcsi ürességét. Morális veszélyt jelentett az emberiségre, hogy zsidók árja társadalmakba történő asszimilációja miatt az előjog-ideológia hívei idővel egyedül maradnak messiásváró hitükkel. Ez nem fordulhatott elő, mert a messiás nem tudna megérkezni az emberiséghez, ha még a zsidók is összetévesztenék, hogy ki a messiás, ami egyébként olyan lenne, mintha nem lenne választott nép, aki fogadja, és személyének fogadásáról vagy elutasításáról dönteni hivatott. Nem alakulhatott ki olyan állapot, hogy csak a cionista zsidók várják a messiást, mert a messiás számára is kezelhetetlen lenne magyarázatot adni arra, hogy miért épp egy olyan embercsoport várja őt, amelyik a gójok irányába akár erkölcstelenségre is felhatalmazhatja magát. Egy ilyen lehetőség elméleti következménye az lenne,

114

hogy a keresztények messiása látszólag különb lenne annál a messiásnál, akit a zsidók várnak, hiszen Jézus legalábbis nem hirdet erkölcstelenséget, amilyen erkölcstelenséget a gójok irányába erkölcsi tökéletlenséget is megengedő előjogideológia legitimálása jelent. A messiást következésképp minden zsidónak várnia kell, akik között van cionizmustól idegenkedő zsidó és van cionista is, aki (társadalmi kulisszák mögött, részben titkosan tevékenykedve) védelmezi a cionizmustól idegenkedőt az árja társadalmakba beolvadástól. A világ kultúrtörténeti logikája következésképp a harmadik hipotézissel exponálható, és így a hetedik hipotézis elvethető, mert a zsidó nép egy hányada - az emberiség érdekében, a valódi messiás érkezéséig - kénytelen erkölcstelenül bánni a gójokkal, kénytelen előjog-ideológiához ragaszkodva élni. A cionistáknak egyszerű előidézniük a keresztény kultúrkörökben a zsidógyűlöletet, mert messiásra várakozás tényével a zsidók idegenkedést váltanak ki a keresztény gójokból. A világ keresztény hányadának zsidógyűlölő lobbanékonysága azért jelentős, mert a keresztény gójok agymosottak. Mire az árják életükben először hallhatnak a messiásváró zsidó népről, addigra már megtanulják a családi szocializáció során, illetve az oktatási rendszer keretei között is, hogy a messiást szükségtelen várni, mert már megérkezett. A világ keresztény ideológiával megfertőzött területein a keresztény edukáció rákényszeríti a népesség tudatára azt, hogy tagadással („már járt messiás a Földön, szükségtelen várni” véleménnyel) reagáljanak a zsidó választottságra. A gyerekek gondolkodását manipulálják az árja társadalmakban, karácsonykor, pl. ajándékokkal is megvesztegetik őket, azt állítva, hogy az ajándék Jézustól van. Úgy válnak felnőtté az egyének, hogy a környezetükben élők keresztény hagyományápolással tömik a memóriájukat. A keresztény hitre szocializált agyak memóriái képtelenné válnak antagonisztikus információt befogadni az agymosás után, mert az agy nem tűr összeférhetetlen tartalmakat. Ezzel törvényszerűvé válik az árják idegenkedése a zsidó vallástól.

115

Az agymosott ember a saját agyában a saját agyával képtelen észrevenni a hiba valószínűségét. A gnoszeológiai paradoxon csak fejlett agyú árjáknál következhet be, akik a saját agyuk tartalmát nemcsak a saját agyuk tartalmával kritizálják, hanem Isten által, ergo semmihez viszonyítva, éspedig úgy, hogy képesek mindig mindenben kételkedni, ami a priori nem bizonyos. A fejlett agyú emberek számaránya azonban csekély. Az agymosásra specializált kereszténység terjedése azért veszélyeztette a zsidó vallás fennmaradását, (így az egész emberiséget) mert a keresztény társadalmi közeg alkalmat teremt arra, hogy előjog-ideológiától idegenkedő, messianizmus-ideológiával megelégedő zsidó emberek jóságossá nevelt keresztény gójokkal kapcsolatot építve - úgy vélekedjenek, hogy erkölcsi tartalom nemcsak a zsidó vallásban létezik. Ez a tartalom azonban nem erkölcsi, csak látszólagosan, de a látszólagosság ténye a társas interakciók során észrevétlen. Konfliktusmentes történelmi időkben a keresztény ideológia erkölcsi üressége nem nyilvánvaló, ezért a kereszténység ideológiai hatása alatt élő, messianizmusideológiával megelégedő zsidók a keresztény ideológiához viszonyulva teljesültnek vélhetik a messiásérkezés zsidó próféciáját, és a zsidó előjog-ideológia cionista magatartású érvényesítésétől egyúttal idegenkedhetnek. Árja társadalomba asszimiláló politikai aspirációk társadalmi kényszere alatt töltve az életüket, sajnos nagy valószínűséggel dönthetnek úgy a messiásváró zsidók az idők folyamán, hogy megkeresztelkednek. Az előjog-ideológiához ragaszkodás jelentéstartalmát a történelem formálta cionizmussá a gyakorlati életben. Az előjog-ideológia erkölcsileg kifogásolhatatlan jelentése lenne az a vélemény, hogy a messiást megítélő kérdésben a zsidó népnek van előjoga dönteni. Mihelyt a kultúrtörténetben megjelent ennek az ártalmatlan előjognak az árja elvitatása, célszerűvé vált erősíteni az előjog-ideológián. Mihelyt az erősített előjog-érvényesítés bosszúkövetkezményének lett egy

116

első zsidó áldozata, az előjog-ideológia hívei gyilkolásra is felhatalmazhatók lettek, mert önvédelemnek tekinthetővé vált a cselekedet. A zsidó vallásban az önvédelem népvédelem. Tragikus megtapasztalni azt, hogy a „zsidó – gój” társadalmi mérkőzések áldozatai jellemzően nem azok közül kerülnek ki, akik a legártatlanabb zsidó előjog igazságtalan elvitatásának a felelősei. Az előjog-erősítés, vagyis a szélsőséges cionizmus szükségességének fő felelősei a megkeresztelkedett zsidók és az egyéb árja cselekvők, vagyis a világ kereszténységet jelentő hányada. A cionisták azonban nem tudják megoldani, hogy „választottság-töltényeiket” kizárólag az előjogot elvitatókra használják el, és azt se, hogy az ártatlan áldozatokért bosszút követelők ne úgyszintén ártatlan zsidókat bántsanak. Az előjog-ideológia zsidó érvényesítésének és gój elvitatásának az a legtragikusabb következménye, hogy a második világháborúban milliószámra szedte zsidó áldozatait. A keresztény agymosáson átesett, illetve keresztény hitre szocializált egyének a második világháborúban logikus módon voltak erkölcstelen magatartásúak, hiszen az agymosott emberek érzéketlenek az erkölcsre, mert az agymosás következtében Isten léte többé nem jelenthet ingert a gondolkodáshoz. A keresztény ideológiával fertőzött agyak számára vallásfilozófiai értelemben érthetőnek tűnt az, hogy Isten megbünteti azokat, akik Jézust messiásként nem fogadják el. Gyilkolni ugyan nem akartak, de agymosott tudattal normálisnak tűnt számukra közömbösnek lenni. Ellenkező esetben képtelenek lettek volna magyarázatot adni arra, hogy miért kockáztatják életüket Krisztus árulóiért, aki az agymosás dogmája szerint - az emberiség érdekében gonosz zsidók miatt kereszthalált szenvedett. A keresztény ideológiával agymosott tudatok így közömbösségre voltak determinálva, és az árják többségsége a második világháború zsidógyilkoló politikáját tétlenül végigasszisztálta. Elenyésző hányadot jelentenek azok az árják, akiknek az agymosása sikertelen volt, és próbálták az üldözöttek életét életük árán is menteni, mert csekély a fejlett agyú emberek számaránya,

117

akiknek igényük van a logikus gondolkodásra, nem manipulálhatók, mert nemcsak a saját agyukkal, hanem Istennel is tartják a kapcsolatot. Ha a világ nem logikusan működne, hanem logikátlanul, és a kereszténységgel agymosott tudatok erkölcsileg helyt álltak volna a második világháború genocídiumában, akkor a zsidók az erkölcs garanciáját vélhették volna felfedezni a keresztény ideológiában. Ha azonban zsidó nép keresztény hitre térne, akkor a zsidó nép által várt, Isten akaratát képviselő, erkölcsi garanciákat teremtő valódi messiás nem tudna az emberiséghez megérkezni, ezért törvényszerűség, hogy a kereszténység erkölcsi ürességét felfedte a történelem. A messiás a második világháború tragédiája előtt sajnos nem érkezhetett meg az emberiséghez, mert a kereszténység erkölcsi hamissága csak a második világháború tragédiájára hivatkozva bizonyítható. A kereszténység kialakulásával és terjedésével vagy annak kellett bebizonyosodnia, hogy az erkölcs garanciája a kereszténység, vagy annak, hogy nem garancia az erkölcsre. A bizonyításba a messiás nem avatkozhatott be. Ha bebizonyosodott volna, hogy az erkölcs garanciája a keresztténység (mindaddig, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az erkölcs garanciája), akkor a messiás személye diszfunkcionális lett volna a kereszténység felszámolására, mert lehetetlenség lett volna, hogy felszámoljon valamit, amiről nem bizonyosodott be, hogy nem az erkölcs garanciája. A keresztény gójoknak nem tudta volna bizonyítani a zsidók genocídium előtt érkező messiása azt, hogy a messiás személyét megítélő kérdésben kizárólag a választott népnek van jogosultsága dönteni. Provokatív lett volna azzal indokolnia Jézus messiásként való elutasításának szükségességét, hogy a választott nép egyetértésére szükség van a kérdés eldöntésekor. Ha azt állította volna egy második világháború előtt érkező messiás, hogy a messiás személyéről születő döntéshez a zsidó nép egyetértésére van szükség, akkor minden bizonnyal a messiás lett volna az a személy, aki a zsidóellenességet feléleszti a világ agymosott keresztények

118

által lakott területein, illetve lehetséges, hogy az árja népek megölték volna a túl korán érkezőt. Ezzel úgyszintén bebizonyosodhatott volna, hogy a keresztények a zsidó nép választottságát gyilkosságok elkövetésével illetve gyilkosságok néma végigasszisztálásával – elvitatják, és érkeznie kellett volna egy újabb messiásnak, aki erre felhívja a figyelmet a háború után. Jó esetben nem gerjesztett volna zsidógyűlöletet a túl korán érkező messiás, de nem is tudott volna meggyőzni állításaival senkit, azaz még a választott népet se, mert a választott nép egy hányada egyetértett volna az állítással, de nem vállalta volna fel a keresztények provokálását, mert ha felvállalta volna, az zsidóüldözéshez vezetett volna. Egy messiásnak szükséges, de nem elégséges azt állítania, hogy a messiást megítélő kérdésben csak a zsidó népnek van előjoga dönteni. Azért nem elégséges ezt állítania a messiásnak, mert nem hiányozhat a bizonyítéka. Nem helyénvaló, hogy a bizonyítást épp a messiás vigye véghez, az árják zsidóüldözését provokálva. A messiásnak nem háborút, hanem világtársadalmi békét kell okoznia. Szélsőségesen aljas zsidóüldözés után, amit az árja társadalmak és a keresztény egyházak végigasszisztáltak, megérkezhet a messiás az emberiséghez, és a zsidó népet ekkor már nem sodorja tragédiába, ha azt állítja, hogy a messiás személyét megítélő kérdésben kizárólag a zsidó nép hivatott dönteni, mert a messiás megítélése erkölcsi kérdés, amit pl. az emberiség agymosott keresztény hitű hányada alkalmatlan érteni. A messiás nem érkezhetett meg az emberiséghez a kereszténység kialakulása előtt se. Mielőtt a messiás megérkezik, a kereszténységnek már léteznie kell. A „választottak vagyunk” állítás reflexiókínálata az elismerés vagy a tagadás lehet. Ha a gójok azonnal elismeréssel reagálták volna le a választottságot, akkor a zsidóknak és a gójoknak közösen kellett volna találgatniuk azt, hogy a választottság milyen különbséget jelent, mert ahhoz, hogy jelentsen valamit, ahhoz a különbözés szemantikai tartalomra szükség van. A különbségjelentés első megítélés szerint vagy hátrányt, vagy

119

előnyt jelenthet. Ha azt gondolták volna, hogy hátrányt jelent a választottság, akkor kipusztult volna a választott nép. Ha azt gondolták volna, hogy előnyt jelent a választottság, akkor érdekellentét keletkezett volna zsidók és gójok között az előjog értelmezésének érvényesítése miatt, amit a gójoknak csak egy hamis messiás elfogadtatási kísérletével lett volna lehetőségük lereagálni, vagyis épp az történt volna, ami történt… Amíg a gójok nem kísérleteznek egy hamis messiás elfogadtatásával, addig az előjog érvényesítés elleni gój küzdelem kudarcra ítélt küzdelmet jelent, mert Isten partnere a zsidó népnek az előjog-ideológia érvényesítésében, mert nem akarja elveszíteni az ő választott népét, amely népnek a messiás személyéről döntenie kell. A hamis messiás elfogadtatásának a kísérletének tehát mindenképp be kellett következnie, mert a gójok előbb-utóbb mindenképp belefáradtak volna az Isten által is kudarcra ítélt zsidók elleni küzdelembe, és egyetlen esélyük maradt volna azzal próbálkozni, hogy beavatkoznak a zsidó vallásba, azt állítva, hogy a messiás már megérkezett. Nyilván sokat gondolkodtak a választottság lehetséges jelentésein a zsidók az ókorban, a kereszténység kialakulása előtt, és vitáik eredményeképp megfogalmazták a bölcs választ. A bölcs, vagyis erkölcsileg kifogásolhatatlan válasz a „nem tudjuk mit jelent a választottság” kijelentés megfogalmazása volt. Az emberi gondolkodás azonban ezzel egy újabb témát is teremtett, éspedig a „ki tudja, mit jelent a választottság?” - kérdésen való gondolkodást idézi elő a beismerés. Két logikus válasz kínálkozik a kérdés reflexiójának alternatívájaként: „senki” vagy „valaki”. E szűk kínálatból a zsidó nép kénytelen volt előbb-utóbb a „valaki” választ választani. A „senki” válasz választása visszavezetne a kérdés válaszkutatásának elejéhez: vagy hátrányt jelent, vagy előnyt jelent a választottság, ergo jelentsen előnyt, ami azonban indoklással nem bizonyítható, csak gyakorlatban, ami végtelenségig tartó békétlenséget von maga után a zsidók és a gójok között, ami sok ártatlan zsidó és gój áldozattal jár, ami a

120

zsidókat is elriasztaná az előjogra feljogosító értelmezéstől, legalábbis megosztaná őket az attitűd alkalmazásának a lehetősége. Amikor azonban a gondolkodás eredményeképp a „valaki” választ választotta a zsidó nép a választottság jelentését kutató kérdés pontos megválaszolóját meghatározva, nem tudott produkálni egy valódi személyt. Ekkor a zsidó nép kénytelen lett a jövőre vonatkoztatni. Így jött létre a messianizmus-ideológia: valaki egyszer majd meg fogja tudni válaszolni azt, hogy a zsidó nép miért választott népe az Istennek. Mihelyt azonban a messianizmus-ideológia létezni kezdett aktuális lett a messiás megérkezésének a lehetőségét türelmetlenül megvariálni a kultúrtörténetben, ugyanis ismét két lehetőség kínálkozott a világ forgatókönyvének alakítására: mindaddig nem érkezett senki, és nem történt semmi, amíg vagy a valódi messiás, vagy egy hamis messiás megérkezhetett. A valódi messiás nem érkezhetett meg a szélhámos messiás előtt, mert a messiásnak meg kell válaszolnia a választottság jelentését, és a választottság-jelentés csak akkor tárható fel, ha már létezik a cionista előjog-ideológia, mint ami a hamis messiás elutasításának szükséges és erkölcsileg legitim következménye. Erkölcsileg legitim vagy illegitim előjog-ideológia hiányában a megérkező messiás nem tudna mást válaszolni a választottság definíciójaképp, csak azt, hogy azért választott nép a zsidó, hogy őt várják és fogadják. Ez a válasz elfogadhatatlan, mert meg kellene indokolni, hogy: „miért fontos a messiás érkezése?”. Ismét két válasz kínálkozik: „zsidóknak fontos”, vagy „az egész emberiségnek fontos”. A „zsidóknak fontos” választ választva kénytelen lenne azt állítani a messiás, hogy a választottság előjogot jelent, amit azonban erkölcsileg nem lehet indokolni, ezért elvethető ez a válasz, messiással együtt, illetve háborúskodáshoz vezet, és előbb utóbb érkeznie kell egy újabb messiásnak, aki mást mond. Ha „az egész emberiségnek fontos” választ adja a messiás, akkor léteznie kell előjog-ideológiának, hogy a messiásnak legyen min változtatnia az emberiség érdekében. A messiásnak

121

azonban olyan korban kell érkeznie, amikor a cionizmus erkölcsileg legitim, és nem, amikor még illegitim. A cionizmus erkölcsileg csak akkor legitim, amikor a gójok a messiás érkezéséről már helytelenül gondolkodnak, és azt a zsidóknak önvédelemből kell cionizmussal lereagálniuk. Amikor a cionizmus a kereszténység előtti korszakban még illegitim volt, mert nem önvédelemből létezett, hanem csak a választottság önkényes értelmezéseként, mert még nem érkezett hamis messiás az emberiséghez, ami miatt önvédelemből be kellett volna vezetni a cionista előjogideológiát, akkor a messiás a cionizmust nem helyeselhette volna, mivelhogy ilyenkor az még csak egy erkölcsileg indokolhatatlan bántó attitűdöt jelentett a gójok felé. Ha a kereszténység kialakulása előtt érkező messiás azt állította volna például, hogy az erkölcshöz ragaszkodás lehetőségét jelenti a választottság, akkor igazságot mondott volna, de definiálnia kellett volna, hogy mi az erkölcs. Ha még nem érkezett hamis messiás, akkor csak az előjog-ideológiának a kiiktatása, mint erkölcstelenségnek az elutasítása lehet az erkölcs lehetősége. Ha egy ilyen messiás érkezett volna az emberiséghez a kereszténység előtti korban, akkor tiltakozott volna az ellen, hogy a zsidó nép a választottságát a gójok ellen elkövetett erkölcstelenségekkel, előjogként értelmezze. Bizonyíték hiányában nem lett volna igaza, de a megérkezése nem volt lehetetlenség, mert követőkre találhatott azok között a zsidók és gójok között, akik az előjog-ideológia létezését erkölcsileg helytelenítették. Ez a kultúrtörténeti forgatókönyv nem különbözik a hamis messiás, Jézus szerepeltetésétől, aki bizonyíték hiányában erkölcsi ürességet ideologizált. Jézus messiásként szerepeltetése így nyilvánvalóan az előjogideológia felszámolásának ügyetlen kísérletét jelenti. Másfelől elemezve bizonyára Jézus messiásként szerepeltetésével reagálta le az Isten azt, hogy a zsidó nép egy hányada az ókorban önkényesen előjogként értelmezte a választottságot. Az Isten a választottság előjogként értelmezésének világban történő alkalmazását észlelve meggyőződhetett arról, hogy a

122

választott nép cionista hányada megértette őt. Ugyanakkor „örült” az Isten annak, hogy az ő választott népének jelentősebb hányada nem lett cionista. Isten örömmel észlelte, hogy a zsidók többsége annyira ragaszkodik az erkölcshöz, hogy még az ő cionizmusra feljogosító szándékát is hajlamos elutasítani. Isten a cionizmust többségében elutasító zsidó nép erkölcshöz ragaszkodásának ugyanannyira „örült”, miként annak is, hogy a cionistákkal közben sikerült fölvennie a kapcsolatot. Istennek azonban ekkor gondoskodnia kellett arról, hogy a cionisták előjog-ideológiához ragaszkodása a világban erkölcsileg ne legyen kifogásolható. Isten egy szélhámos személy messiásként szerepeltetésével biztosította azt, hogy a cionista jelentéstársítás önvédelemnek számítson, és ezzel erkölcsileg legyen legitim. A cionizmusnak már a kereszténység előtt léteznie kellett, mert Isten csak akkor küldhetett (először csak egy szélhámos) messiást az emberiséghez, amikor sikerült fölvennie a kapcsolatot az ő választott népének cionista csoportjával, aminek feltétele, hogy létezzen a cionista csoport. Isten csak a cionizmus létezésekor lehetett biztos abban, hogy a szélhámos messiás a szélhámosságaival legalább a cionistákat biztosan nem lesz képes félrevezetni, ergo a szélhámost küldheti. Isten végső célja az igazi messiás érkezése utáni messiási kor bekövetkeztetése, ami kizárólag általános erkölcsi elköteleződést jelenthet ember és ember között, azaz nemcsak zsidó és zsidó között. Ahhoz, hogy a valódi messiás ezt megfogalmazhassa, olyan korban kell megérkeznie, amikor az erkölcs garanciája elméletileg csak zsidó és zsidó ember között érvényesül, azért, hogy zsidókhoz érkezhessen, de úgy, hogy legyen mit modifikálnia (a gójok erkölcsi védtelenségét védettségre változtatva), azaz messiásként legyen szerepe. Ahhoz, hogy az erkölcs elméletben csak zsidó és zsidó között legyen garantált egy bizonyos korszakban, ahhoz gójok irányába léteznie kell előjog-ideológiának. Az előjogideológiának azonban morálisan legitimnek kell lennie, mint ami a szélhámos messiás téves elfogadása elleni küzdelem

123

okozataként létezik. A messiás tudniillik bizonyíthatja, hogy a cionizmus erkölcsileg legitim, ha már létezik kereszténység, de nem bizonyíthatja, hogy illegitim, ha még nem létezik. Tehát egy hamis messiásnak az igazi előtt érkeznie kellett, aki bizonyítás nélkül állította, hogy illegitim az előjog-ideológia, ezért bizonyítás hiányában ködösített, szeretetről prédikált, és varázsolgatott. Bizonyítás hiányában azonban maga a messiás illegitim, nem az előjog-ideológia, aminek legitimációját épp a hamis messiás teremtette meg. Az előjog-ideológia erkölcsi legitimációját a gójok választottság elleni tiltakozása adja, de olyan tiltakozása, ami a zsidó kultúrába történő beavatkozást jelent. A kereszténység beavatkozást jelent a zsidó vallásba. A gójok zsidó vallásba beavatkozó tiltakozása előbb-utóbb mindenképp bekövetkezett. A gójok permanens módon választottság definíciót követelhetnek a zsidóktól, akik permanens messianizmus-ideológiával válaszolnak a gójok érdeklődésére. Törvényszerű, hogy a gójok előbb-utóbb minden lehetséges reflexiót kipróbálnak. A gójok úgy tiltakozhatnak a zsidók választottsága ellen, hogy nem várják a messiást. Vagy azért nem várják, mert azt gondolják, hogy soha nem jött és nem is fog jönni, vagy azért nem várják, mert azt gondolják, már megérkezett. Az első lehetőség nem jelent zsidó vallásba való beavatkozást és egyúttal hatástalan is. A választott nép a „soha nem jött és nem is fog jönni” gój véleménytől függetlenül is állíthatja, hogy „márpedig jönni fog, mi várjuk, Isten választott népeként, és addig is, míg meg nem érkezik, előjogot érvényesítünk a világban. Tesszük ezt zavartalanul, mindaddig, míg ti gójok ki nem találtok valami hatékony ötletet ellenünk, az előjog-érvényesítés elleni küzdelmetek során”. A zsidó előjog-érvényesítést valóban csak zsidó vallásba történő beavatkozással lehet fékezni, így bizonyos, hogy valamikor időszerűvé vált és bekövetkezett a kultúrtörténetben a zsidó vallásba beavatkozás. Valaki (vagy butaságból, vagy fondorlatos céllal, vagy türelmetlenség miatt stb.) azt állította, hogy a messiás már megérkezett. Ez az állítás már nem maradhatott hatástalan, mert zsidó vallásba történő

124

beavatkozást jelent. A zsidó népnek ezt le kellett reagálnia, elfogadással, vagy elutasítással. Elfogadni nem lehetett az elfogadhatatlant. Az elutasításnak előjog-ideológiával lehetett érvényt szerezni, ami első elméleti definíció szerint semmi erkölcstelenséget nem jelent, csak annak kihangsúlyozását, hogy a választott népnek van előjoga a messiás személyét megítélő kérdésben konszenzusra jutni és dönteni. Ha ezt a gójok nem veszik tudomásul, akkor az előjog ideológia gójok ellen értelmezett egyéb jelentései is bevezethetők az évszázadok során, amit mellesleg támogat az Isten is. Az előjog-ideológia érvényesítésének különféle értelmezésekkel történő erősítése azonban elkerülhetetlenül zsidógyűlöletet generál a világban. Akik közben keresztény agymosáson esnek át, azoknak nem lehet következmények nélkül azt mondani, hogy a messiásuk hamis, mert minimum érzéketlenek lesznek azok zsidóüldözés problémájára, akik a messiás hamisságára utalnak. Az erkölcsileg érzéketlen keresztény társadalmi kontextusokban azonban időnként mindenképp erősíteni kellett az előjog-ideológián, mert a zsidó népet csak előjog-ideológia erőteljesebb alkalmazásával lehetett hitében (ergo árják iránti bizalmatlanságában) megőrizni, azután miután a kereszténységideológia beavatkozott a zsidó vallásba. Az előjog-ideológia érvényesítésének zsidógyűlöletet indukáló következményének további lényeges és nélkülözhetetlen okozata a messiáshívő zsidó nép zsidógyűlöletre reflektáló bizalmatlansága a zsidógyűlölő árják iránt, ami a cionizmus eredményességét bizonyítja. A cionizmus kultúrtörténeti célja és funkciója a zsidó nép bizalmatlanságának előidézése, és fenntartása az árják iránt, szinte bármilyen módon, azért, hogy a cionizmustól idegenkedő zsidók se keresztelkedjenek meg. A 20. századi tragédiához képest viszonylag eseménytelenül teltek az évszázadok, majd azt megelőzően, hogy a náci ideológia vagy bármilyen fajelmélet terjedni kezdett volna, valószínűsíthetően minden korábbinál

125

jelentősebb lett a zsidó nép asszimilációs hajlandósága a különböző árja társadalmakba. Az árja környezetben élő zsidó nép számára társadalmi előnyökkel járt feladniuk zsidó hitüket, és hátrányokkal járt megőrizni azt. Ennek a messiáshívő, de cionizmustól idegenkedő zsidókat érintő társadalmi szituációnak (hatékony árjásításnak) be kellet következnie az idők folyamán. Az évszázadok során mindig voltak megkeresztelkedő zsidók. Ez a zsidó vallású népességszám csökkenését eredményezte, ami a zsidó vallás vesztesége volt, ami ellen nem volt mit tenni. Ez a társadalmi jelenség azonban az idő múlásával elért egy olyan küszöbértéket, ami által a történelem egy tragédiába vezető pályára került. A megkeresztelkedett, árja társadalmakba beolvadó zsidók ugyanis társadalombefolyásoló pozícióba kerülhettek, hiszen senki nem tilthatta meg nekik, hogy asszimilációt követően, vegyes házasságokat kötve boldoguljanak a társadalomban, mint bárki más. A társadalombefolyásolásuk, (amikor aktuálissá lett), természetesen önmaguk igazolásáról szólt, azaz nyilván árjásítást ösztönöztek. Ha a zsidó oldalon folyamatos veszteséggel kell számolni, (mert minden korban voltak, akik úgy döntöttek, hogy megkeresztelkednek), akkor az árjáknál evidens a zsidó származásúak létszámának növekedése. Bizonyára évszázadok kellenek ahhoz, hogy a tendencia elérjen egy küszöbértéket, azonban ha létezik a tendencia, akkor bizonyos, hogy idővel elér egy olyan küszöbértéket, aminek már visszafordíthatatlan következménye van, hiszen a küszöbérték attól küszöbérték, hogy visszafordíthatatlanná tesz valamit. Ha a tendencia hibás döntés következményeként létezik, mert a messiás hamis, akkor a küszöbérték elérése utáni következmény tragédiát predesztinál, mert hibás döntésnek nem lehet előnyös a következménye. A küszöbérték elérése a 19. században következett be, amikor a társadalomirányítást befolyásolni képes zsidó származású megkeresztelkedettek létszáma elérte azt a szintet, hogy társadalomszervezésbe beavatkozó árjásító törekvésük már

126

nem lehetett eredménytelen, ergo eredményes volt. Elérték, hogy minden korábbinál jelentősebb legyen a (szinte egyszerre) megkeresztelkedő zsidók létszáma. A zsidók árjásításának politikai ösztönzése ekkor nemcsak egyéneket olvasztott a társadalomba egyenként, hanem hirtelen demográfiai változással járt, mert új társadalmi csoportot hoztak létre az árjásítók. A csoport természetesen más társadalmi következményekkel viselkedett, mint néhány egyén. (Nem indifferens, hogy egy szervezetben egyetlen rákos sejt kalózkodik, vagy kitüremkedik egy rákos daganat.) A cionizmustól idegenkedő zsidók is igényt tartottak a választottság jelentésének megértésére. A cionizmustól idegenkedtek, vagyis elutasították azt, hogy zsidó előjogon megszerezhető társadalmi előnyöket jelentsen a választottság. Ha a megkeresztelkedés lehetőségét is elutasították volna, midőn az előjog-ideológia alkalmazását elutasították, akkor egy olyan definíciót kaptak volna önmaguk számára, hogy a választottság nemhogy előnyt nem jelent, de társadalmi hátrányokat jelent. Lehetetlenségnek tűnt, számukra, hogy Isten szándéka szerint hátrányt jelenthet a választottság, ezért sokan megkeresztelkedtek a 19. században, amikor a (részben gój, részben árjásodott zsidó) politikai vezetés hatékonyan ösztönözte a megkeresztelkedést. Ez a társadalmi jelenség következményeit tekintve a 20. századi tragédiához vezetett. Az árjásodott csoport a 20. század elején egy zavart identitású generáció megszületését eredményezte a vegyes házasságok eredményeképp. A megkeresztelkedett illetve vegyes házasságot kötő zsidók gyerekei nem tudták eldönteni, hogy melyik vallást igazolja a tudatuk. A zavart identitástudat az agymosott gójok tudatállapotánál veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb cselekvőket eredményezett. A kereszténység történelmi kihívása miatt cionizmussá alakuló előjog-ideológiaerősítés különösen provokálta azoknak a tudatát, akik asszimilálódott zsidó családok utódai voltak. Ezek a személyek nem gondolták, hogy noha erkölcstelenségnek tűnhet az előjog érvényesítése, a cionizmus

127

a messiás érkezéséig egy szükséges rossz a világműködéshez. Számukra erkölcstelennek tűntek a zsidók, és elviselhetetlenül zavarta őket, hogy az ő felmenőik között is van zsidó. A fejlett (Istenhez viszonyuló) agyúak kivételével (amely kategória természetesen bármilyen származás esetén előfordulhat) ezek a vegyes származású személyek kognitív disszonanciát szenvedtek el, ami zsidóellenes gyilkosságok elkövetésére tette hajlamossá őket. Gyilkosságra elszántan keresztény szülőjüket is igazolta az agyműködésük, és igazolni vélték zsidó szülőjüket is, annak ellenére, hogy zsidó szülőjükkel azonos származású emberek meggyilkolásának lehetőségével értettek egyet. A zsidó szülőjét akkor is igazolta a gyilkolás lehetőségén gondolkodó zavart identitású cselekvő, ha épp tisztelete a zsidó szülőjét, és akkor is, ha nem. Ha valamilyen valós erkölcstelenség miatt nem tisztelte a zsidó szülőjét a vegyes származású utód, akkor személyes tapasztalata alapján általánosítva meggyőződni vélt a zsidó nép erkölcstelen hajlamáról és közvetlenül látta igazoltnak a náci ideológiát. Ha tisztelte megkeresztelkedő zsidó szülőjét, akkor elvárásai lettek a világ felé is. Azt gondolta, hogy ha a saját asszimiláció lehetőségét elfogadó zsidó szülőjének megfelelt a kereszténység, akkor a lehetőségnek elfogadhatónak kellett volna lennie a többi zsidó ember számára is. Vagy a zsidó szülője iránti megvetés, vagy a zsidó szülője iránti tisztelet miatt a világban is rendet követelt a tudata, és tiltakozott a kereszténységtől független zsidók létezése ellen. A társadalom gój származású keresztény agymosottjai a második világháborúban előre megfontolt szándékkal nem gyilkoltak a genocídium során, „csak” jellemzően tétlenek voltak agymosott állapotukban. Ellenben a felmenőik között zsidó származást tudó megkeresztelkedettek lelkesen vettek részt a halálgyárak megtervezésében. A felmenőik között egy vagy két zsidó nagyszülőt nyilvántartó cselekvők a keresztény társadalmi kontextusban töltve gyermekkori szocializációs éveiket kognitív disszonanciával éltek, és nem tudták rendszerezni az agyukban keletkező ellentmondásokat. Ők

128

hatványozottan követelték azt, hogy a zsidó vallás a kereszténység javára szűnjön meg, és ne létezzen az erkölcstelen előjog-ideológia. Anélkül, hogy bárki megtervezte volna a zsidó nép mérnöki pontossággal kialakított halálgyárakban történő kiirtását, ezek a zavart identitású cselekvők a gyilkolás lehetőségével egyetértettek, úgy mintha összebeszéltek volna, majd ezt követően összebeszéltek, keresték a kapcsolatot Hitlerrel. A zavart tudatúak minden társadalmi pozícióban jelen voltak, és saját cselekvési terükben szorgalmazták a genocídium halálgyárainak kivitelezését. A zsidóüldöző gyilkosságprogramnak a második világháborúban négy szociálpszichológiai csoportkategóriája van. Az áldozatok csoportja megkülönböztethető a gyilkosok csoportjától továbbá megkülönböztethető a közömbösök csoportjától és a megmentők csoportjától. A zsidó genocídium gyilkosainak és közömböseinek csoportja erkölcstelen ezért ezeket a csoportokat kell kutatni. Ha származás alapján definiálom az áldozatokat, akkor a származás vizsgálata kell, hogy legyen a gyilkosok és a közömbösek vizsgálatának a tárgya is. A közömbösek csoportja agymosott keresztény gójokat jelent. Az áldozatok származása azonban nemcsak a közömbösek csoportjának származásától különbözik, hanem a gyilkosok csoportjának származásától is, de úgy, hogy a gyilkosok csoportjának az áldozatok és közömbösök csoportjától is különböznie kell. Ha két megkülönböztethető viselkedéskategóriát jelent az erkölcstelenek (nem áldozatok és nem megmentők) csoportja, akkor két különböző kategóriát kell jelentenie a származásuknak is. A gyilkosok úgy különbözhetnek az erkölcstelen közömbösöktől (gójoktól) és az áldozatoktól (zsidóktól) is, ha asszimilálódott zsidók keresztényekkel kötött vegyes házasságkötésének vegyes utódait jelentik, akik (a fejlett agyú kivételektől eltekintve) identitászavarral élő egyének voltak a társadalomban. A zsidó népben volt hajlam asszimilációra, és a társadalomirányításba beavatkozó keresztény egyház is ösztönözte az árjásítást. A századforduló tájékán az izraelita

129

névváltoztatók (megkeresztelkedők) aránya a nagy Magyarországon például körülbelül megháromszorozódott a korábbi évtizedek tendenciájához képest.3 Ezt az előjog ideológia hívei, vagyis a zsidó vallás védelmezői nyilván az előjog egyre erőteljesebb érvényesítésével próbálták ellensúlyozni. Az előjog-ideológia érvényesítés erősítése eredményeképp gyakoribb lett az antiszemita attitűd, amire szükség volt, hogy végre valami árják iránti bizalmatlanságot generáljon a zsidó népben. Az antiszemitizmus bizalmatlanná tette a zsidó népet, de nem az asszimilációs folyamat legelején fékezte az árjásítás tendenciáját, hanem amikor már létrejött egy jelentősebb létszámú csoport, amelyik zsidóként megkeresztelkedett és megnemzette, megszülte utódait. Az antiszemitizmussal lefékezett árjásítással a keresztény társadalmak újra problémaként észlelték a zsidó nép társadalmi jelenlétét, éspedig főképp azért, mert az identitászavarral élő vegyes házasságok új generációi felnőttek és a ’30-as évek tájékán már a legkülönbözőbb politikai pozíciókban (bizonyára a genocídiumasszisztens keresztény egyházban is!) jelen voltak. A vegyes házasságok utódai a cionisták által előidézett antiszemitizmusra jelentősebb egyetértéssel reagáltak, mint azt a fajelméletek és a náci ideológia terjedése előtt valaha sejteni lehetett. A fasizmussal egyetértve megkövetelték a társadalomtól a saját tudatukban lévő disszonancia felszámolását, amire csak a gyilkolás kínált kiutat, miután az árjásítás újra stagnált. Az árja társadalmak politikus vezetői, (akik között igen sokan lehettek vegyes származásúak) első bosszús hangulatukban „csak” különböző társadalmi jogaiktól és lehetőségeiktől fosztották meg a zsidó népet, majd egyetlen végleges eredményre vezető politikai megoldásnak tűnt számukra, ha mindenkit megölnek. A történelem zsidó genocídiumhoz vezető folyamata tulajdonképpen zsidók közötti vitát jelent, ami eltart, míg a 3

In: Gyáni Gábor – Kövér György: társadalomtörténete, Budapest, Osiris, 2001, 153. old;

130

Magyarország

messiás meg nem érkezik. Jézus zsidó volt, a kereszténységet terjesztő Pál apostol zsidó volt, egyes források szerint Hitlernek is részben zsidó származása van, és vizsgálatra szorulna a keresztény egyház egésze és az SS is. Ha Jézus gój lett volna, és Pál apostol is gój lett volna, akkor a kereszténység még nem létezne, mert a zsidó nép csak akkor vitatkozik, ha egymás között vitatkozhat, gójok abba nem avatkozhatnak be. A gójok csak beállnak a különböző sorokba, amelyeket a zsidók vitái tesznek különbözővé. A zsidók nem tudnak arról, hogy a vitáik során a gójok többnyire csak néma asszisztensek, bábuk, akik manipulálódnak és manipulálhatók, majd egymás ellen illetve zsidók ellen is bevethetők és bevetődnek a zsidók vitáinak eldöntésére. Elsősorban nem gójok tiltakoztak a kereszténységgel az előjogideológia létezése ellen, hanem olyan zsidók, akik lehetetlenségnek tartották, hogy a választottság gójok ellen gyakorolható előjogot jelenthet. Ezzel a vélekedéssel inkább megkeresztelkedtek, semhogy sorsközösséget vállaljanak egy erkölcstelenséget felvállaló cionista embercsoporttal. A cionisták azonban helyesen gondolkodtak, és helyesen gondolkodtak mindazok, akik saját életükben idegenkedtek ugyan a cionizmustól, de inkább elfogadták a cionizmust, semhogy megkeresztelkedjenek. Ugyanakkor a világ működéséhez a tévesen vélekedő megkeresztelkedő zsidók társadalmi részvételére is szükség van, mert a valódi messiás nem tudna megérkezni az emberiséghez, ha a zsidók közül senki nem lenne, aki azt állítaná, hogy a messiás már megérkezett. A történelem a zsidók vitájának kultúrtörténeti fázisai szerint elemezhető a következő összefoglalásban: 1. A zsidók választottság-tudata zsidók közötti vitatkozást eredményezett az ókorban, aminek a témája a választottság jelentésének összes lehetséges értelmezése volt. 2. A zsidók - vitájuk erkölcsi eredményeképp - a messianizmus-ideológiát és a társadalmi előnyökre feljogosító előjogjelentés lehetőségének a gondolatát is megfogalmazták.

131

Az előjog-vita megbontotta azonban zsidó nép egységét. A választottság előjog-ideológiajelentésének hívei egyetértettek a messianizmus-ideológiával is, vagyis azzal, hogy valóban majd a messiás fogja pontosan definiálni a zsidó választottság tényének pontos jelentését, de leleményesek voltak, mert azt gondolták, hogy messiásérkezésig úgy is értelmezhetik a választottságot, hogy gójok kárára érvényesíthető előnyöket jelentsen. Azt gondolták, hogy majd a messiás esetleg kijavítja az értelmezést, amennyiben hibás, de amíg nem jön messiás, addig indokolatlan ostobaság azt gondolni, hogy nem jelenthet előjogot. Ebben a fifikás érvelésben az ókor cionistáinak igazuk volt. A gójok elleni erkölcstelen attitűd lehetőségével azonban a zsidó nép többsége nem értett egyet. A cionizmustól idegenkedő, jó erkölcshöz ragaszkodó többségnek is igaza volt. 3. Amikor a választott népnek Jézushoz, mint messiáshoz kellett viszonyulnia az előjog-ideológia gyakorlati érvényesítésével egyet nem értők csoportjának az egysége is megbomlott. Egy csekély hányad hajlamos volt elfogadni Jézust messiásként, azért, mert zavarta őket a cionizmus létezése. A zsidó nép jelentősebb hányada azonban megőrizte hitét. Ők tudták, hogy Jézus nem lehet messiás, mert a zsidó nép nem kapott tőle erkölcsileg hiteles választ, hogy miért választott nép a zsidó, és bóvlinak tűnt számukra a keresztény ideológia. Ez a jelentősebb létszámú csoport immár kevésbé idegenkedett a cionizmustól, mint attól, hogy elfogadja Jézust messiásként. A cionizmus ettől az időtől kezdve erkölcsileg is legitimálható magatartást jelent. A kereszténység megalakulásával és terjedésével az lett a cionisták feladata és erkölcsi felelőssége, hogy őrködjenek azon, hogy a választott nép az árjákhoz bizalmatlan legyen az évszázadok során. 4. Bár nem volt népszerű a zsidók körében Jézust messiásként hitelesíteni, mégis voltak, akik a kereszténységet vélték megoldásnak és immár megkeresztelkedve fölvették a harcot a cionisták ellen, (ergo terjesztették a kereszténységet). Ezek a keresztény hitre tért zsidó emberek asszimilálódtak az árja

132

társadalmakba, és pozícióba kerültek a keresztény egyházban is, és a gójok között is terjedő keresztény ideológia népszerűségének eredményeképp erősítést kaptak a gójoktól. A cionista - árja harc kulminációs pontja a zsidó genocídium lett a 20. században. Az árja környezetben születő zsidó generációk minden tagjának minden évszázadban erkölcsi kihívást jelentett, hogy a keresztény valláshoz milyen attitűddel viszonyuljanak. Amíg a cionizmus sikeresen őrködött a zsidó nép egységén, addig az erkölcsi kihívás alig volt jelentős. A cionizmus zsidó társadalom egységén őrködő funkciója azonban valószínűleg a 19. század második fele tájékán erőtlenedett, mert a politikai vezetők között igen sokan lehettek már, akiknek részben zsidó származásuk volt, és ösztönözték az árjásítást. A politikai vezetők (gyakran megkeresztelkedett zsidók) a keresztény egyházzal karöltve (ahol szintén voltak megkeresztelkedett zsidók) társadalombefolyásoló döntéseikkel ösztönözték a zsidó asszimilációt. Mire a cionisták (antiszemitizmus tényével bizalmatlanságot gerjesztve a zsidók között) lereagálhatták a zsidó vallást megcsonkító társadalompolitikai tendenciát, addigra az antiszemitizmus ismételt felélesztése tragédiához vezetett. Ekkorra már megszületett az a generáció, amelyik számára identitászavart okozott az, hogy keresztény agymosáson esett át, annak ellenére, hogy a választott néphez is tartozhatna szülei vagy nagyszülei vegyes házasságára hivatkozva. Az ilyen tudatok gyilkosságra elszántan keresték identitásukat egy antiszemitára sikeredett társadalmi kontextusban. A cionisták ebben a társadalmi kontextusban zsidó bizalmatlanság mellett genocídiumot is előidéztek. Visszafordíthatatlanul tragédiába sodorták a választott népnek épp azt a csoportját, akik Istent semmi áron nem árulták el, kitartottak zsidó hitükben, annak ellenére is, hogy a választottság az ő életükben csak hátrányt jelenthetett. 5. Genocídium után megérkezhet a messiás az emberiséghez, mert ekkorra a zsidó nép több ezer éves tragédiához vezető vitája - az igazságot megértetve a választott néppel - lezárható.

133

Az igazsággal szembesülve a választott nép konszenzusra juthat végre. A választott nép azért választott nép, hogy jusson egyetértésre a messiás személyét megítélő kérdésben, amikor aktuális egyetértésre jutnia, és amíg nem sikerül egyetértésre jutnia, mert épp nem időszerű, addig vitatkozzon a lehetséges jelentéseken. Ennek az az oka, hogy Isten semmiként csak a sok ártatlan áldozatot követelő, világtörténelmen átívelő, zsidók közötti vitának - a szociológus messiással való megértetésével képes eljuttatni az emberiséghez az üzenetét, miszerint erkölcsöt akar a világban ember és ember között. Ha Istennek nem lenne választott népe, akkor a messiásnak nem lenne lehetősége közvetíteni Isten üzenetét, mert Isten üzenetét a messiás csak a választott nép vitáját megértve közvetítheti. Ha nem erkölcsöt akarna az Isten, hanem erkölcstelenséget, háborút, túlnépesedést és nyomort, akkor nem lenne szükség arra, hogy messiás érkezzen az emberiséghez, és nem lenne szükség választott népre se, amely nép messiásra várakozva világtörténelmet meghatározó módon vitatkozik. Ha nem lenne szükség választott népre, akkor nem lenne választott nép, és akkor Mózes nemcsak nem találkozhatott volna Istennel a Sínai hegyen, de még álmában se lehetett volna ilyen élménye, hogy találkozott vele. Az univerzumban mindennek oka van, és mindennek van okozata is, mert minden történés az egyetlen időfolyamatba illeszkedő egyetlen és egyféleképp alakuló jelen idő. A jelen idő egyetlen módon történő anyagelrendeződést jelent és egyféle múlt idő egyféle okaként létezik, és egyféleképp hoz létre mindig egyféle okozatokat, amik mindig újabb egyféleképp alakuló és már épp időszerűvé váló jelen idők. Nyilvánvaló, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, mert semmi nem történhetett másképp, mint ahogyan történt a determinációban. Az esetleges félreértések elkerülése végett tájékoztatom azonban Önöket, hogy Jézus nem halt mártírhalált az emberiségért. Jézus hisztériáinak az erkölcshöz semmi köze nincs. Az emberiség számára zsidók millióinak genocídiuma jelent erkölcsi információt tartalmazó tragédiát.

134

Utószó A választott néphez, és gój emberekhez: Felszólító levél az Istenhez

135

Idefigyelj Zéró! Gratulálok világteremtő gondolatodhoz, miszerint semmi lettél, a semmiben. Tájékoztatlak azonban, hogy a világ, amit ez a gondolatod determinált, - az emberiség sorsát nézve megváltásra szorul. Tragédiáinkat tekintve az a mentséged, hogy determináció van. Nyilván, ha akartál volna, se tudtál volna jobb világot teremteni nekünk. Az a szerencsénk a sok szerencsétlenségben, hogy egy Mózes nevű fickó valamikor régen összefutott Veled a Sínai hegyen. Örülök, hogy sor kerülhetett a találkozásra, mert azt követően sikerült elhitetnie a zsidó néppel az inspirációd, miszerint ők a választott néped. Képzeld el, Isten, a választott néped azóta egyfolytában arról vitatkozik, hogy a választottság vajon mit jelent, és vitázva várják a messiást, hogy a jelentést határozza meg. Nagy mázli, hogy várják a messiást, mert ha a választott néped nem várna messiást, akkor hiába írtam volna ezt a könyvet, a gondolataimmal nem tudnék kihez fordulni, és a világ, amelyben sok ostoba ideológia terjed, ezzel a könyvvel se lenne megváltható. Így azonban látok rá esélyt, hogy könyvemmel jóra fordíthatom az emberiség sorsát, és ami nem lehetetlen, az idővel mindenképp bekövetkezik… A választott néped azonban sajnos elkényelmesedett a messiásvárásban. Alig-alig szándékoznak fogadni engem. „Tájékoztató levél Embertársaimhoz” című tavalyi kiadványomnak például semmilyen visszhangja nincs. Hiába fáradtam? Súlyos hiba, Zéró, hogy nem segíted a folyamatokat. Tüstént segíts nekem abban, hogy a választott néped fogadjon! Megértetted? Tüstént! Ne totojázz, Zéró, mert az emberiség túlnépesedésének folyamatát azonnal le kellene állítani, hogy mihamarább megszűnjön a Földön az indokolatlan szenvedés. Feladat vár a választott népedre. Meg kell határozniuk az optimális népességszámot a Földön, és az alapján kell motiváló szociálpolitikát alkalmazniuk az iskolázott emberek

136

szaporodását és az iskolázatlanok kihalását ösztönözve. A most következő messiási kor zsidó társadalomirányítóinak el kell érniük azt is, hogy a gójok hagyjanak fel ostoba vallási hiedelmeikkel. Intézkedj úgy, hogy aki a zsidó vallás elméleti relevanciáját elismeri, és a gyakorlatban egyéb vallását feladja, és egyúttal a békés világtársadalom érdekeit követve él, aszerint szaporodik, aszerint tanul, és aszerint dolgozik, élhessen szociális biztonságban. Ellenben, akik életvitelükkel elutasítanák a zsidók által szervezett békés világtársadalom lehetőségét, (például úgy, hogy lustán töltik majd az életidőt, és/vagy fegyelmezetlenül szaporodnak, és/vagy iskolázatlanok maradnak, és/vagy továbbra is kétségbe vonják a zsidó nép választottságát, és/vagy nehezítik társadalomszervező munkájukat), azok az emberek a demokratikus kapitalista diktatúra szabályai szerint legyenek alázatos szolgái a választott népednek. Amíg a gójok belátásra nem térnek, feltétlen társadalmi biztonságra ne számíthassanak, csak szolgaságra a zsidók szolgáiként. Fontos ugyanakkor, hogy a zsidó vallás legyen befogadóbb, mint amilyen eddig volt, és például apai ágon is öröklődhessen a zsidó származás. Aki se apai ágon, se anyai ágon nem zsidó, de életvitelével, szorgalmával, tudása hasznosításával és folyamatos gyarapításával fegyelmezetten tölti majd az életidejét a zsidó nép által szervezett békés világtársadalom kialakulásáért és fennmaradásáért, feltétlen számíthasson a zsidó nép tagjainak teljes bizalmára. Felszólítalak Zéró, hogy ne piszmogj, haladéktalanul hass könyvem által a választott népedre és az emberiség gondolkodására is, majd védd a világbékéjét mindazoknak, akiket elér a hatás! Egyébként jól vagyok, köszönöm a sok szép gondolatot! Szívélyes üdvözlettel: Messiás - akit a zsidó nép vár; Budapest, 5772 (ősz);

137