1
É
bredjen!
– Tessék? – Azt mondtam, ébredjen, kapitány! – válaszolta Norton tudományos tiszt. Ashley Norton szõke jelenés a fedélzeti lámpák halvány fényében. A kapitány csak a sárga hajkoronát látta; a nõ arca eltûnt a kabin gyenge háttérfényétõl rávetülõ árnyékban. A hangjában rejlõ izgatottság azonban elég egyértelmû jelzés volt: – Találtunk egy anomáliát... – Ha egy kicsit lefekszem aludni, rögtön jön valami anomália – morgott Daryl Corgan, miközben felült a priccsen. Az ûrhajó mesterséges gravitációját viszonylag alacsonyra állították, nagyjából a Föld holdjáéval egyenlõre, ezért a férfi óvatosan állt fel. Bármilyen gyors, ügyetlen mozdulat eredményeképpen beverhette volna a fejét az alacsony mennyezetbe. És
13
még ezt nevezték ûrhajónak; a mennyezet többnyire alacsony, a kóterek és a folyosók szûkösek. Felállt, egy egész fejjel Ashley fölé magasodott – aki tömör kis nõ volt, apró kézzel és lábbal, de roppant nagy szakértelemmel –, és a kabin szûkösségébõl adódó közelségben hirtelen megbánta, hogy tusolás nélkül, atlétában és sortban heveredett le aludni. A tudományos tiszt jelenlétében mindig kényelmetlenül érezte magát; mert annyira vonzódott hozzá, és mert a maga részérõl a nõ egyáltalán nem ösztönözte bizalmas testi kapcsolatra, nem nyújtott érzelmi fogódzót – legalábbis nyíltan sohasem –, és úgy tett, mintha észre sem venné a kapitány iránta táplált érzéseit. Persze, a férfi sem mondta ki soha; nem közeledett. De attól Ashley még tudta! Corgan hangjába mindig idegesség költözött, amikor testileg túl közel kerültek egymáshoz... – Huh, Ashley...! Megtenné, hogy... kellene egy kis hely, hogy... – A nõ közelében szinte arra is képtelen volt, hogy befejezzen egy mondatot. Kivéve persze, amikor átkapcsolt „kapitány üzemmódba”. Ekkor a kiképzése és személyiségének tekintélyt parancsoló része vette át az irányítást. Viszonylag fiatalnak számított a kapitánysághoz, még csak a harminchatodikat taposta, és a legénység java része idõsebb volt nála, de sohasem adódott problémája a parancsnoki pozíciójával. – Persze, kapitány, de siessen! Ez tényleg jó. Lent vagyunk a NyiMében. A NyiMe a Nyitott Megfigyelõ volt, azon kevés helyek egyike a hajón, ahonnan ki lehetett nézni az ûrbe. Az Egyesült Nemzetek Bolygóközi Társaságának hajója, a Hornblower pályára állt a Szaturnusz körül, és a legénység egészen sok idõt töltött a NyiMében – kevés grandiózusabb látványt tudtak elképzelni a naprendszerben. Felvette kapitányi kezeslábas-egyenruháját, az égszínkéket cipzáras zsebekkel, rangjelzésekkel és ENBT logóval a válla-
14
kon. Felhúzta kapcsos csizmáját, és kisietett a folyosóra, közben rápillantott az órájára, hogy megnézze, mennyit aludt. Többet, mint gondolta: hat órát. Nem rossz. Végigsietett a derengõ kék fényben a csövekkel, résekkel barázdált panelekkel és szenzorokkal díszített falú, ötszög alakú folyosón. Mindezek színe a gimnáziumi záras szekrényekre emlékeztette, és szinte azt kívánta, hogy a mesterséges gravitáció kapcsoljon ki – ha tudod, mit csinálsz, akkor egy perc alatt végigrepülhetsz a hajó teljes, nyolcszáz méteres hosszán. Corgan elérte a liftcsövet, rátenyerelt a „Le” gombra és átzuhant három fedélzeti szinten, közben elkapta Dix, a fekete másod-karbantartómérnök rosszkedvû pillantását, aki épp összevont szemöldökkel drótozott valamit a kettes fedélzeten. A kapitány felemelte a kezét, hogy elhaladtában odaintsen, de tovább zuhant, mielõtt Dix viszonozhatta volna. Dix a Holdbázisra jelentkezett, de áthelyezték a hajóra, ami sokkal szûkösebb környezetet jelentett – állandóan ezt szidta, mióta felszerelték a Heim-burkolatot a külsõ bolygókra vezetõ út lerövidítése érdekében. A Hornblower legénységének tizenhat tagja közül senki sem örvendezett egyfolytában, de Dix volt köztük a legkomorabb. A lift megállt a bázisfedélzeten, és Corgan végigment a NyiMe felé vezetõ folyosón. A fémvázas buborék kívülrõl bogárszemnek látszott, ahogy kidülledt a hajó jobb oldalának alsó részén. Persze, az „alsó” és a „felsõ” relatív az ûrben, de a legénység ragaszkodott ehhez a megfogalmazáshoz; szükségük volt rá, hogy megõrizzék irányérzéküket. Lecsúszott a létrán, és átvágott a nagy, sík üvegtáblára, ahol Ashley, Beresford tizedes, Dorea Rondell hadnagy és Nate Eusebius fõhadnagy bámulták a Japetust, a Szaturnusz tizenhetedik, legkülsõ holdját. A kapitány csak a Japetus különös, fakószürke, gerinccel kettévágott ábrázatát látta a megfigyelõkupola jobb alsó részén, és a bal felsõ részen a Szaturnusz roppant, fenyegetõen függeszkedõ igazgyöngyét. Semmi különös.
15
– A jó hír az, kapitány – kezdte Ashley –, hogy a Navi-Grippet ráállítva a látóterünkben tarthatjuk az anomáliát. A rossz hír pedig az, hogy találtunk egy KÁNE szondát a közelben. Úgy véljük, rövid hatótávú irányított szonda lehet, ami azt jelenti, hogy a hajójuk itt van a közelben. És ha elõttünk elérik azt a valamit, vagy ha csak azt állítják, hogy elõbb elérték... – Nem akarok úgy beszélni, mint egy paranoiás biztonsági tiszt – jegyezte meg Nate, egy köpcös férfi rövid szemöldökkel és cinikus modorral –, de kétlem, hogy a kínaiak ügyet csinálnának az elsõbbségbõl. Szerintem egyszerûen csak lerobbantják ezt a hajót az égrõl, és lenyúlják azt a valamit... – Miféle valamit nyúlnak le? – kérdezte Corgan, kissé talán túl ingerülten. – Nem látok semmit odakint. A mûszerek jelezték? – Persze. Mindjárt lehívom – válaszolta Ali „Berry” Beresford. Kevert származású, sötét bõrû, mély hangú férfi, aki akkor volt a legboldogabb, ha becsatlakozhatott valamilyen virtuális térbe. Nem csoda, lévén kommunikációs és letapogatóspecialista. Odafordult a könyökénél lebegõ hordozható munkaállomáshoz; a repülõ képernyõhöz és klaviatúrához, amely sziklaszilárdan megállt a levegõben, amint érzékelte, hogy hozzáérnek a billentyûihez. – De hát ott van, kapitány! – bizonygatta Ashley lemutatva. Corgan elnézett a mutatott irányba, és egy acélszínû ívet pillantott meg; valami szoros körgyûrû egy részét a Japetus felsõ domborulatán. Simán összetévesztette volna egy felszíni jellegzetességgel. – Ez... mozog? ...Magától? A nõ bólintott, közben tágra nyílt szemmel bámulta a jelenséget. – Szóval ez lenne az az anomália... de mi is ez egyébként? – kérdezte a kapitány.
16
– Valamiféle hajó lehet – dünnyögte Beresford, miközben kivetített egy holografikus képet a munkaállomás fölé. – Lehet, hogy személyzet nélküli. Csak az biztos, hogy kurva nagy. Közel két és fél kilométer hosszú. – Lehet, hogy egy ismeretlen KÁNE hajó, vagy... – De Corgan tudta, hogy téved, elég volt ránézni a holoképre, amely ott lebegett elõttük. Acélszínû, tojásdad objektum – a Japetus sarkköreihez viszonyítva az „oldalán” lebegett. Az efféle jármûdizájn nem volt ismeretlen a Földön, de bizonyos felszíni jellemzõk nem hasonlítottak semmi olyasmire, ami az emberiség ûrhajóin lenni szokott. Mindemellett abban a pillanatban, amikor meglátta, amikor igazán jól rálátott, azt is rögtön tudta, hogy Nate feltételezése nem alaptalan; a Kínai/Ázsiai Nemzetek Együttmûködése – a kommunista KÁNE – bárkit lepuffantana, hogy rátegye a kezét arra a dologra ott. – Kettõ és egynegyed kilométer lehet az átmérõje középen – mormolta Corgan félhangosan olvasva az adatokat, amelyek sötétlila betûkkel és számokkal íródtak ki a levegõben lebegõ kép alá. Körbejárta, megnézte a felszín mintázatait, amelyeknek egy része a felszínbe vésett hullámhosszgrafikonokra hasonlított, a másik pedig írásra – de ilyen írást még sohasem látott. Visszapillantott az ablaktáblára, és hunyorogva nézte az acélos ívet. Épp akkor kezdett leereszkedni a Szaturnusz holdjának horizontja mögé. – Elveszítjük? – Mindig ezt csinálja. Ezt csinálta fél órával vagy negyven perccel ezelõtt is – válaszolta Ashley. – Akkor követtük; alacsony fokozatra állított hajtómûvekkel utolértük... azután megint lesüllyedt a láthatár mögé. Mintha azon erõlködne, hogy a Japetus mindig közöttünk maradjon. Szerintem elkaphatjuk, mert egyenletesen lassú sebességgel mozog, de hirtelen kell ráugranunk.
17
– Negyven percenként? Krisztus szerelmére, Nate! Miért nem ébresztettek fel korábban? A többiek zavartan néztek. Nate megköszörülte a torkát: – Túlságosan elcsodálkoztunk... – lenyûgözött ez a dolog, és elveszítettük az idõérzékünket. Azután néhány perce felfedeztük azt a szondát... Corgan megvetõ arckifejezéssel rázta meg a fejét. Már eléggé „kapitány üzemmódban” volt. – Legközelebb, ha bármi szokatlant észlelnek, azonnal értesítsenek! Ez eddig is az istenverte szabályzat része volt. – Igen, uram... Csak... Úgy értem... nézze! Lehagyott! – Látom. Tényleg azt gondolja, hogy elõlünk bujkál? – Igen, a Navi-Grippnek folyamatosan dolgoznia kell, hogy rajta maradjunk. Még nem sikerült utolérnünk – bár nem is próbálkoztunk igazán. – Oda kell jutnunk. Küldjenek ki egy felderítõcsapatot! Ellenõrizzék, hogy valóban mesterséges-e, és tényleg annyira idegen-e, mint amilyennek látszik. Idegen. Már magától a szótól hevesebben vert a szíve. Lehetséges lenne? Végre megtörténhet az annyira várt first contact, és pont õk találtak rá? 2058-ra általánossá vált, hogy Heim gravitációtorzító szerkezetének használatával lerövidítették a naprendszeren belüli utazás idejét – lényegében valamiképpen meghajlítva a teret a jármû elõtt, létrehozva egy gravitációs tekintetben alacsony nyomású zónát, amelynek segítségével még elképzelhetetlenül magas sebességnél is elkerülhetnék az einsteini halálos tömegnövekedést –, és az utóbbi idõben az ENBT robotvezérlésû szondákat küldött más csillagrendszerekbe, a Heim-berendezés pedig egy éven belül eljuttatta õket a célterületre. Mindenki tudta, hogy az idegenek ott vannak valahol odakint. Lehet, hogy õk elõbb találták meg az idevezetõ utat? Nagyon úgy tûnt, hogy igen.
18
– És... Nem gondolod, Nate, hogy az ott kint valamiféle... anyahajó? – kérdezte Beresford. Szerette a régi, huszadik századi sci-fi filmeket, amelyeknek az elképzelései hirtelen egészen eredetinek tûntek. – Meglehet – válaszolta Nate. – De ha megnézzük azt ott... – odafordult a hologramhoz, és rámutatott egy pontra az idegen hajón. – Úgy néz ki, mint egy becsapódási kráter. És amott is van egy másik. Ashley bólintott: – Én is észrevettem. Arra utal, hogy már elég régóta kint lehet. Ugyanakkor a becsapódások nem úgy néznek ki, mintha áttörték volna a hajótest burkolatát. Csak behorpasztották, de mégis lebeg körülötte némi szemét... – Elvégezhetne egy kormeghatározó vizsgálatot – javasolta Corgan. Nate bólintott, és begépelte a szükséges parancsokat; hasonlított a szénizotópos módszerhez, hosszú hatótávval. A pulzussugár kiment, eltalálta az anomáliát és visszatért, mire Nate fintorgott, szemöldöke megemelkedett. – Az a dolog legalább ezeréves. Az ötvözetek biztosan ilyen idõsek. A fémek... némelyikük ismert, mások nem. Szilikonalapú szintetikus anyaggal dolgozták õket össze. Közvetlenebb elemzés kellene, hogy pontosabban meghatározzam, mibõl rakták össze. – Ezeréves! – mormolta Dorea, és csodálkozva nézett az idegen hajóra. A baszk-francia navigációs specialista, Dorea Rondell hadnagy, általában közönyös hangulatú, magas nõ volt, az elõírásokat megszegõ módon derékig érõ, mézbarna hajjal és barna szemmel. Corgan eltûrte a hosszú hajat, rég megtanulta már, hogy a morál szempontjából fontosak ezek az apróságok. – Lehet, hogy azóta figyelik a Földet? – kérdezte. – Úgy értem, innen? – Talán – válaszolta Ashley tûnõdve. – Akár valamiféle megfigyelõberendezés is lehet. Ellenõrizték, hogy nem jelentünk-e veszélyt a civilizációjukra, bármilyen legyen is az.
19
– Milyen messze van a KÁNE szonda? – kérdezte Corgan. – Úgy háromezer kilométerre, és a pályája keresztezi az anomáliáét – válaszolt Beresford az elõtte lebegõ adatokat olvasva. Megérintette a billentyûzetet; elavult megnevezés egy rugalmas, érintésreagens anyagból készült lapra, amelyen megjelennek a felhasználó által keresett szavak és számok. – Állítsa be a Navi-Grippet, Dorea, hogy próbálja megközelíteni az anomáliát nyolcszáz méterre! – mondta Corgan. – És Ashley! Összeállítunk egy felderítõcsapatot. Magam is megyek. Dorea megérintette csuklópántját, és a fal egy kiugró részébõl munkaállomás emelkedett ki, odalebegett a nõhöz. Az állomást úgy programozták, hogy az akadályoknál megálljon vagy körözzön. A navigációs tiszt kiadta a parancsot a NaviGrippnek, és a hajó azonnal válaszolt; enyhén megremegett, majd könnyedén gyorsítva az anomália után indult. Nem voltak vészhelyzetben, de Corgan tudta, hogy ez is könnyen elõfordulhat. Nagyon is nyilvánvaló veszély leselkedett rájuk. A remélhetõleg még detektortávolságon kívül lévõ KÁNE jelenléte mellett ott volt maga az anomália is. A kapitány feltételezte, hogy – lévén ezeréves – az idegen hajó valószínûleg elhagyatott. Ugyanakkor még mûködött – bár meteorok horpasztották be és sértették fel a burkolatát. A Hornblowert erõtér vette körül, amely eltérítette a kisebb meteorokat, illetve a fejlett ütközésvédelem segített elkerülni a nagyobbakat. Egy teljes mértékben mûködõképes idegen ûrhajó, amely egy másik naprendszerbõl érkezett, nyilvánvalóan ennél is jobb védelemmel rendelkezik. Elhagyatott vagy sem, lehet rajta behatolásvédelmi rendszer; robotfegyverektõl kezdve önmegsemmisítõ parancsig bármi. Feltéve, hogy valaha is számítottak behatolókra. Természetesen a szabálykövetõ hajlamú Nate fogalmazta meg a következõ kérdést: – Mi van a felsõbb utasításokkal,
20
mielõtt bemennénk? Úgy értem, nem ez a feladatunk. A Szaturnusz belsõ összetételét kellene letapogatnunk radarral, és röviden felmérnünk a Japetust... – Éppenséggel – válaszolta Corgan – ha visszamegy, és gondosabban áttanulmányozza a küldetésnyilatkozatot, akkor talál benne egy utasítást arra, hogy járjunk utána a szondák által jelzett „magas fémkoncentrációnak” ezen a holdon. Ami annyit jelent, hogy az ENBT már rendelkezik valamelyes ismerettel ennek a dolognak a jelenlétére. – Persze – vonta meg a vállát Nate. – Azt akarják, hogy felmérjük a Japetust, alkalmas-e katonai bázisnak, és a magas fémérckészlet, alkalmassá teheti. De ez nem jelenti azt, hogy le kell szállnunk egy istenverte idegen ûrhajóra. – Szerintem már sejtik, hogy valami ilyesmirõl van szó; az eddigi elemzések is különös eredményeket mutattak – bizonygatta Corgan. Tudta, hogy vad feltételezésekkel él, de már személyes kihívásnak érezte az ügyet, és szó szerint vágyott rá, hogy felfedezze azt a dolgot, ezért kifogásokat keresett. Persze erre volt egy másik fogalom is: kezdeményezés. Valami más is piszkálta: végeredményben ki állt az egész küldetésük mögött? Lehetett a Társaság – ez volt az általános megnevezése annak a karjaival polipszerûen mindent átfogó, egyre növekvõ hatalmú konglomerációnak, amely már vagy ezer multinacionális céget falt fel és olvasztott be; a globális társaságnak, amely szellemszerûen jelen volt az Egyesült Nemzetek és az ENBT számos kezdeményezése mögött, és ezzel régóta nyugtalanította Corgant. Már a Nemzetek több képviselõjét is rajtakapták, hogy korrupciós pénzt fogadott el a Társaságtól. Az utóbbi idõben sokkal ügyesebben eltitkolták a lefizetéseket, de közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a következõ évszázadban merre kell majd keresni a hatalom forrását. Az üzleti és társadalmi érdekek közti feszültség már vagy százötven éve egyre csak fokozódott, és már megközelí-
21
tette a robbanáspontot. Amikor otthagyták a Földet, kezdett úgy tûnni, hogy a Társaság gyõz; engedélyt kapott arra, hogy képviselõt küldjön az EN Általános Tanácsába. Amellett szóltak szóbeszédek arról is, hogy a Társaság ûrháborút akar vívni Kína ellen; az idegen anomália – gazdátlan új technológia – felfedezése éppen az a szikra, ami kirobbanthat egy ilyen háborút. A Társaság fegyvereket gyártott, seregeket látott el élelemmel és szolgáltatásokkal. A háborús nyerészkedés teljes mértékben illett a Társaság nem hivatalos profiljába... Elhessegette a gondolatot. Túl sok volt a kiszámíthatatlan tényezõ. Hinnie kellett benne, hogy csak és kizárólag az Egyesült Nemzeteknek dolgozik – ha másért nem is, legalább a saját lelki békéje miatt. Ez a felfedezés annyira izgalmas, hogy felülmúlja a Társaság intrikáit is, gondolta. Vagy talán mégsem? – Szóval, miért ne kérhetnénk engedélyt? – kérdezte Nate ismét a vállát vonogatva. – Ha tényleg azt akarják, hogy szálljunk le arra az izére, akkor erõsítsék meg. Úgy értem... biztonsági tisztként az a véleményem, hogy a behatolás nagyon nagy kockázattal jár... – Hogy õszinte legyek, nem akarok engedélyt kérni – válaszolta Corgan, és õ is megvonta a vállát –, mert ahhoz, hogy felvegyük a kapcsolatot a kutatási központtal, ki kell lépnünk a Szaturnusz rendszerébõl. Azután várnunk kell a válaszra. És mire az megjön, meg mire visszaérünk ide, a KÁNE hajója rég ott lesz az idegen jármûnél, és akkor felesleges volt az egész. Ashley vitriolosan kuncogott, és még hozzátette: – Mibe fogadjunk, hogy a kutatási központ minket okolna a késlekedés miatt? Dorea bólintott. – Akkor is minket okolnak, ha nem kérünk engedélyt, és rosszul sül el a dolog; és akkor is, ha az enge-
22
dély miatt késlekedünk, és a kommunisták ráteszik a kezüket a cuccra. Ashley körbejárta az acéltojás hologramját, nem vette le róla a szemét, miközben beszélt: – Ki tudja, mit találhat a KÁNE odabent? Lehetnek ott olyan fegyverrendszerek, amelyekkel leküzdhetetlen elõnybe kerülnek. Letarolhatják velük az egész nyugati világot. Corgan is bólintott: – Bemegyünk. – Magáé a felelõsség, kapitány – jegyezte meg Nate halkan. Barátok voltak, de a fõhadnagynál a kötelesség élvezett elsõbbséget; valahogy ennek a segítségével õrizte meg a józan eszét. A kötelesség egyfajta iránytû volt számára, amelyben mindig megbízhatott. – Le is írja, oké? Corgan nyelt egyet. Egy ilyen döntés a karrierébe kerülhet. Feltéve, hogy nem okozza a halálát. Amikor azonban ismét vetett egy pillantást az anomália holografikus képére, így szólt: – Igen, enyém a felelõsség. Bemegyünk.
23
2
R
eynoldsot nem ébresztette fel? – kérdezte Corgan meglepetést színlelve, miközben õ a leszállóegység üzemanyagszintjét, Ashley pedig a kommunikációs berendezést ellenõrizte. A hangárban dolgoztak a hajó hátsó részén, kettesben. A többiek épp beöltöztek. Õk már mindent magukra rángattak, kivéve a sisakot és a kesztyût. Ashley bánatosan rázta meg a fejét: – Ugyan már; maga is tudja, miért nem ébresztettem fel. – Végignézett a szerszámain, és még hozzátette: – A transzmitterek rendben vannak. – Viszont õ az exobiológusunk. Az üzemanyagtartály tele. A Hornblower civil utasa Reynolds, közutálat tárgya volt a legénység köreiben. Cyril Dix és Don Bayfield is bosszantó alakok voltak, fõleg Bayfield, ha talált valamit, amin elkérõdzhetett egy ideig. A házilag fõzött szesz kisebb szakértõjének számított, de józanon kifejezetten normálisan viselkedett.
24
Ugyanakkor Reynolds mindenkinek szemet szúrt. A pszichoaktája szerint „fennáll a személyiségzavar lehetõsége” – ez a megfogalmazás elég homályos ahhoz, hogy problémák sokaságát sugalmazza, és elég baljós ahhoz, hogy Corgan elcsodálkozzon; egyáltalán hogyan engedhették fel bármilyen ûrhajóra? Bayfield, Reynolds, Dix – mindhárman túl hirtelen kerültek fel a legénységi listára. Ha jobban belegondolt, eléggé elkapkodottnak tûnt az egész küldetés. Az ENBT kijelölte az elsõ rendelkezésre álló legénységet – még ha akadtak is benne problémás hátterû személyek –, és kiküldte ide, a Szaturnuszhoz. Az egész arra utalt, hogy valami különlegeset véltek felfedezni a Japetuson, és sürgette õket az idõ. Emellett azt sugalmazta, hogy a Társaság árnyékkeze mozgatja a figurákat a sakktáblán, miközben többen is hátat fordítottak. Ha hirtelen embereket helyeztek át, és az okok rejtve maradtak, akkor a Társaságnak általában köze volt a dologhoz... – Kapitány! – kiáltott Reynolds éles hangon, ahogy besétált a hangárba. – Mit jelentsen ez az összeesküvés? – Sápadt, idomtalan arc kis, hegyes orral, egymáshoz túl közel ülõ szemekkel és olyan magas homlokkal, ami mintha sohasem akart volna véget érni, mivel kócos, barna haja csak fejtetõnél kezdõdött. Ha nem csinált velük valamit, akkor kezeit mindig ökölbe szorította – vagy a körmét rágta, vagy a ruháját söprögette le; szinte kényesen tisztán tartotta exobiológusi fehér köpenyét, hogy az mindig vakító, makulátlan fehér maradjon. – Összeesküvés? – kérdezte Corgan olyan ártatlanul, amilyennek csak sikerült tettetnie magát. – Az emberei majdnem készen állnak, hogy elinduljanak az anomáliához! – Lesöpört egy adag láthatatlan port a köpenyérõl, hangja még magasabb tónust vett fel. – Nélkülem akart átmenni egy idegen ûrhajóra! – Nem megyünk maga nélkül. Itt van, nem?
25
– Csak tíz perccel ezelõtt informáltak! Én vagyok a hajó exobiológusa! Maga után engem kellett volna értesíteni elõször, Corgan kapitány! Corgan összeszorított ajkakkal bólintott. – Igaza van. Nagyon igaza van, Reynolds, tényleg sajnálom. Feltételeztem, hogy már értesítették. Figyelmetlenség lehetett csupán... – Figyelmetlenség? Mint amikor a legénysége két tagja egyszerre öntötte le kávéval az egyenruhámat? Mintha az nem lett volna megtervezve! – Véletlen egybeesés volt csupán. Összeütköztek a C folyosó sarkán, és maga épp ott... – Egy rakás szart! – vágott közbe Reynolds. Corgan felsóhajtott. – Nézze, Reynolds, nem kiabálhat szart a kapitányra. Próbálok kevésbé hivatalos lenni, de azért vannak bizonyos határok. Reynolds rábámult, az alsó ajkát elõretolta, majd beszívta, keze ökölbe szorult, azután kiüresedõ tekintettel megeresztett egy ragyogó mosolyt. Ismerõs passzív-agresszív próbálkozás a vidám hallgatóság arckifejezésének felvételére – avagy gúny. – Bocsásson meg, kapitány! Én kérek elnézést! Corgan már így is elég feszültnek érezte magát, és közel került ahhoz, hogy visszaparancsolja a férfit a szállására. Azonban az ET hajóján szükségük lesz egy exobiológusra. – Csak öltözzön be. És lehetõleg gyorsan. Megközelítjük, és két leszállóegységgel átmegyünk. Ashley, Beresford, maga és én leszünk az Egyes Leszállóban. Ashley vágott egy grimaszt, de nem szólt semmit. * * *
Fél órával késõbb a két leszállóegység fékezve közeledett a földön kívüli gigantikus szerkezethez. Az Egyes Leszállót Ashley Norton vezette, Corgan volt a másodpilóta, Beresford
26
és Reynolds az utasok. Beresford türelmesen elmondta Reynoldsnak mindazt, amit eddig megtudtak az ET-hajóról. A Kettes Leszálló vezérlõjénél Dorea Rondell ült „Immy” Cruzzal, a flegmatikus kubai mérnökkel az oldalán. Hátul Jim O’Neil, a szõke, hallgatag testépítõ medikus társult az exogeológusukkal, a köpcös, szénfekete és mindig elemezgetõ Horus Collindale-lel. Corgan távollétében a hajó biztonságáért felelõs Nate parancsnokolt, és vele együtt heten maradtak a Hornblower fedélzetén: Julie Murteno, életvédelem (Corgan még mindig bánta rövid és fájdalmas viszonyát a fiatal, naiv lánnyal); Collin Hesse, számítógépek; Joel Dinswood, elektronika; John Chang, hajtómûvek és Heim-berendezés; Bayfield és Dix, karbantartás és mechanikus üzemeltetés, illetve a mérnök-szerelõ Harl Buxton. A leszállóegységek egymás mellett ereszkedtek le az idegen hajótestre. Nyílhegyre hasonlító alakjukat kinyújtható, mozgatható hajtómûvek egészítették ki alul; a fékezõrakéták lüktetve lángoltak, ahogy folyamatosan igazodtak az ereszkedés kívánt sebességéhez. Corgan kinézett a mennyezeti megfigyelõpanelen a Hornblower hosszú és keskeny, hirtelen törékenynek tûnõ alakjára. Gömbökkel összekapcsolt hengerek sorának nézett ki, és háromszor akkora volt, mint a régi ûrhajók. Elöl lapos korongban végzõdött, amely kicsit oldalra állt a hengerek tengelyéhez képest; a híd. Ebbõl a távolságból játékszerûnek tûnt az egész, különösen ha összehasonlította az idegen jármû hatalmas tömegével és a Szaturnusz roppant, mindent betöltõ gömbjével. A Hornblower az emberiség kis utazóbarlangja volt; apró, meleg, biztonságos kuckó az ûr hideg végtelenjében. A kapitány szó szerint fázott. Talán mert a leszállóegységek hõmérséklet-szabályzása nem volt olyan tökéletes, mint a hajóé, és a kis jármûvet a Szaturnusz régiójának mélyûri hidege vette körül, vagy talán azért, mert kirázta a hideg a felvállalt
27
felelõsségtõl. Egyébiránt mind idegeskedtek és védtelennek érezték magukat, amikor kimentek a leszállóegységekkel, vagy ûrruhában kellett jármûvön kívüli munkát végezniük. Ha nincs fölötted több mérföldnyi élhetõ atmoszféra, akkor szinte tapinthatóan úgy érzed, mintha a külsõ ûr mindent betöltõ végtelensége be akarna szippantani. Corgan próbálta lerázni magáról ezt az érzést. Már döntött, és elindultak; el kellett szánnia magát. – Felmerült még bármiféle kételye a tárgy földön kívüli mivoltával kapcsolatban, dr. Reynolds? – kérdezte. Próbálta kizökkenteni az exobiológust a szokásos érdektelenségébõl. – Lehetetlen biztosan megmondani – válaszolta Reynolds. Keserûen tette hozzá: – Különösképp, ha figyelembe vesszük, hogy kevesebb idõm volt foglalkozni az üggyel, mivel egészen az utolsó percig nem avattak be a felfedezés tényébe. – Azonban ahogy kinézett az idegen szerkezetre a külsõ kamerákon keresztül, azt mormolta magának: – Viszont egyáltalán nem tûnik a bolygónk termékének... A kapitány is érezte a lassan forgó jármû idegenségét. Nem voltak rajta látható számok, betûk, lobogók vagy bármilyen jelzés, amit a földi ûrhajókon keresni sem kell. Mi több, a jelölésnek vélhetõ mintázatok megdöbbentõen ismeretlennek tûntek; egyik végétõl a másikig sûrûn egymás mellé rendezett, hullámhosszgrafikára hasonlító bevésések borították. Ha azonban mereven nézte, és próbálta bizonygatni magának, hogy az egész leginkább hullámhosszmintázatra hasonlít, a vonalak mintha hirtelen megugrottak volna, hogy más alakzatot vegyenek fel. Látta, hogy belemetszették õket a burkolatba – azzal együtt hajoltak meg ott, ahol a meteorok horpadásokat okoztak –, de valahogy biztosnak tûnt, hogy nem csupán dekorációról vagy írásról van szó. Rendelkeztek valamilyen fizikai funkcióval; Corgan ösztönösen érezte, hogy a töredezett vonalaknak van valami közük a hajó mozgékonyságához és ta-
28
lán a letapogató berendezésekhez is. – Nincs látható meghajtása – mondta Beresford Reynoldsnak. – Chang és Cruz is átvizsgálta, és nem jöttek rá, hogyan mozog, amikor arrébb húzódik. Nem érzékeltünk erõs radioaktivitást vagy mikrohullámú sugárzást, nincs jele Heim-burkolatnak sem. De... látja ott fent azt a szakaszt, ahol a vonalak örvényszerû alakzatba rendezõdnek? Úgy véljük, az lehet a bejárat. Bemélyed, mint egy köldök, és a szondázás eredményei szerint lehet alatta egy akna. Liftakna is lehet... Úgyhogy ott szállunk le, a köldök szélén... Ahogy közeledtek, és a tárgy egyre növekedett, Corgan egyre kisebbnek érezte magát. Mibe keveredett? Lehet, hogy Natenek igaza volt, gondolta. Határozottan túlvállaltam magam. Jelentéktelenségérzetét csodálat váltotta fel, amikor elérték az acéltojás felszínét, és az lett a láthatára, a roppant, fémszürke felszín – nagyobb volt, mint némelyik aszteroida, amelyen addig járt. A valaha látott legnagyobb ûrhajó volt; önmagában is egy apró bolygó. Az is meglehet, hogy pusztán egy kisebb minta a technológiából, amely megalkotta. – Veszünk bármilyen jelet? – kiáltott hátra Beresfordnak, miközben még jobban lelassítottak, majd egy pillanatra ismét gyorsítottak, hogy úgy tíz métert csússzanak a burkolat felszíne felett a köldök felé. Beresford a letapogató doboza fölé görnyedt, úgy morgott vissza: – Semmi. Sehol egy átkozott jel. Elküldtem a standard üdvözlõcsomagot, ahogy parancsolta, de nem jött válasz. Még egy letapogatójel sem. Ha figyelnek, akkor olyan frekvencián teszik, amit nem tudunk befogni. – Mi ez az üdvözlõcsomag? – kérdezte Reynolds. – Ó – válaszolt Ashley látva, hogy Corgan túlságosan elmerült az idegen ûrhajó látványában, és valószínûleg meg sem hallotta a kérdést –, az ENBT rakta össze arra az esetre, ha belefutnánk valami idegen jelenlétbe. Minden hajón van ilyen csomag, de még senkinek sem kellett használnia.
29
Ahol ült, onnan a kapitány nem látta Reynolds arcát, de el tudta képzelni a vonásaira kiülõ savanyú kifejezést: – És engem miért nem értesítettek errõl? Én vagyok az exobiológus! Ez az én hatásköröm! – Nem igazán biológiai – mondta Ashley, de figyelmét már inkább az irányítókarra fordította. – Inkább... kulturális. Egyfajta béna módon. Matematikai formulába ágyazva küld jeleket sípjelek formájában, és képeket arról, hogy mit tartunk barátságos viselkedésnek... kereskedelemrõl meg ilyesmikrõl... – Mint azok a zenei alapú üzenetek a Harmadik típusú találkozásokban – jegyezte meg Beresford. – A miben? – kérdezte Reynolds. – Ne törõdjön vele, csak egy régi film. – Hát ebben nincs semmi zenei – magyarázta Ashley. – Sohasem értettem, hogy minek nézed azokat a régi filmeket. Csak kétdimenziósok. A három dimenziós holó minõsége tökéletes. – Á, egy kispolgár! Sohasem fogod megérteni a mozimûvészetet. – Ahogy akarod. Kapitány! Olyan közel vagyunk, amennyire a biztonság szem elõtt tartásával megközelíthettük. Engedélyt kérek a leszállásra. – Engedély megadva – válaszolta Corgan alig hallhatóan. Már a köldököt bámulta, és úgy érezte, megszédül, ha megpróbál belenézni. Néhány pillanat múltán megálltak, a talp elérte a burkolatot, és hangos, fémes kondulás rezonált végig a leszállóegységen. Felhúzták kesztyûiket, amelyek automatikusan rázáródtak a szkafander ujjára, és felcsatolták sisakjaikat is. Végigfuttatták a rutinokat, ellenõrizték a légnyomást és a sûrített levegõt, a légzõkészüléket és az öltözékek akkumulátorait, azután kiléptek a kis légzsilipbe – négyen épp csak elfértek az apró helyiségben. A leszállóegység kiszivattyúzta a levegõt a zsilipbõl – viszsza a belsõ térbe, hogy késõbb még elhasználhassák –, és az
30
ajtó kinyílt elõttük. Corgan mászott le elõször a létrán, óvatosan lelépett az idegen ûrhajó testére... ...És majdnem elesett a különös felszínen; hirtelen ülve találta magát egy fémgerincen, mint valami végtelen korláton, amely úgy negyven centiméter magas és nyolc széles lehetett. Három méteren át futott a következõ hasonló képzõdményig – mind különbözött a többitõl, legalábbis ott. Az acéltojás felszínébõl kiemelkedve ezek alkották a különös mintázatot, és sokkal nagyobbak voltak, mint amekkoráknak messzirõl látszottak. – Minden rendben, kapitány? – kérdezte Ashley, és a kezét nyújtotta. Hangját statikus zörejek kísérték a sisakrádióban. Corgan nem vette igénybe a felajánlott segítséget, és könynyedén felállt az alacsony gravitációban; egy kicsit el is lebegett a felszíntõl. Mégiscsak szüksége volt a kézre, hogy visszahúzza magát. – Igen, jól vagyok. Csak nem gondoltam, hogy ezek az izék ennyire kiállnak... A többiek óvatosabban ereszkedtek le, Ashley és Corgan segített nekik, azután oszlopba rendezõdve indultak el. A kapitány mögött Ashley és Beresford, a végén Reynolds, és mellettük a Kettes Leszálló legénysége. – Nézzék a Szaturnuszt! – szólalt meg Ashley elhaló hangon. Csodálata még a statikus zajon keresztül is érezhetõ volt. Mind felnéztek a gázóriásra; a hatalmas, sápadt aranyszín gömb ezüstös-kék gyûrûkkel betöltötte felettük a bibliai feketeséggel borított eget, mintha egy istenség bámult volna le rájuk. Félelmetes látványt nyújtott. Corgan sietõsen lepillantott inkább az alattuk lévõ hajótestre, de a köldök sem nyújtott biztatóbb képet – a korlátokból képzett vonalak spirálisan csavarodtak lefelé, enyhe lejtõt képezve, amely lentebb meredekebbé vált. Mintha egy megfagyott örvényben ereszkedtek volna lefelé. Lehet, hogy a nyílás csak egy kivételesen erõs ütközés eredményeként szüle-
31
tett? De minél tovább nézte az „örvény” sima falait, azok annál inkább mesterségesen alkotott felületnek, a dizájn megtervezett részének tûntek. – Túlságosan hívogató – jött Beresford mély hangja a statikus zörejen át. – Láttak már csótánymotelt? – A csótánymotelbe lépcsõ vezet? – kérdezte Ashley elõremutatva. – Maga szerint az lépcsõ? – Corgan nem érezte biztosnak az állítást. Ahol a korlátszerû vonalak véget értek, a fémtestbe mélyedõ örvényszerû alakzatban félkorongformák álltak ki egyenlõ, ereszkedõ mintázatú közönként. Az elsõ baloldalt, a másik a jobboldalon, le és egyre lejjebb az árnyak közé, láthatatlan hosszúságú láncolatban. – Ha az, akkor az idegeneknek sajátos járásmódjuk lehet. – Természetes, hogy sajátos a járásuk – mondta erre Beresford. – Hiszen idegenek. – Nonszensz! – horkantott Reynolds. – A járásuk hatékony és egyenletes, mint minden lénynek. Hacsak nem rendelkeznek szárnyakkal, vagy nem képesek valamiképpen a repülésre. Ez esetben a lépcsõfokok csak olyanok, mint nálunk a lépcsõforduló. De ehhez meg túl közel vannak egymáshoz... több adatra lenne szükség... – Ahogy Reynolds elhallgatott, a hangjában rejlõ különös remegésbõl Corgan úgy sejtette, az exobiológust hatalmába kerítette a feszült izgalom. Az eset hatalmas lépést jelenthetett a karrierjében. Corgan megállt közvetlenül a legfelsõ lépcsõfok elõtt, és lenézett. Úgy vélte, lát lent egy platformot, talán az örvényalakzat alját, de odalent minden sötétbe burkolózott, nem látszott jól. – Ha valaki nem kíván továbbjönni, akkor az térjen vissza a leszállóegységekhez. Hadd tegyem hozzá, hogy bölcs döntésnek tartom. – Huh... én visszamennék – szólt O’Neil. – Csak... arra gondoltam, valakinek ott kéne maradnia... tudja, a leszállóegysé-
32
