Fél lábbal a jövőben Amikor önök kézbe veszik ezt a lapszámot, még december van (aki szereti gyorsan elolvasni, annak a karácsony is a jövő zenéje), de mi már javában dolgozunk a jövő évi tervek megvalósításán. Elképzeléseink szerint ugyanis 2010-ben minden eddiginél korábban kezdjük a könyvek kiadását, már januárban a boltokba kerül a várva várt Kipling SFnovelláskötet és Jean-Claude Dunyach neves kollégájával, Ayerdhallal közösen írt folytatása a Halott csillagokhoz. A Lakott sziget sikerén fölbuzdulva újabb Sztrugackijköteteket jelentetünk meg, ez évben előreláthatóan a Bogár a hangyabolyban javított, bővített, szerzői utószóval ellátott kiadását, valamint egy magyarul először olvasható kötetet két, a Delelő-univerzumban játszódó kisregénnyel. Továbbbi meglepetésünk Robert J. Sawyer izgalmas regénye, a népszerű tévésorozat alapjául szolgáló Flashforward - A jövő emlékei. Befejezéséhez érkezik Frederik Pohl hícsí-ciklusa, Ken MacLeod Fénynél sebesebben- és Robert Silverberg Lord Valentine-trilógiája. Ez azonban csupán néhány kiragadott példa az évre tervezett több mint 50 kiadványból! (ebben benne foglaltatik az immár 31. évfolyamába lépett Galaktika is), melyek minden eddiginél szélesebb merítést mutatnak be a világ SF-terméséből. És hiába vége a kerekszámos évfordulónak, 2010-re ugyanúgy tervezünk rendezvényeket, sőt ha minden az elképzeléseink szerint alakul, két külföldi sztárszerzőt is vendégül látunk majd Budapesten, hogy rajongóik élő valójukban megismerhessék őket. Remélem, az új esztendőben is velünk tartanak.
Németh Attila
irodalmi szerkesztő
6
Samuel R. Delany: Az idő mint féldrágakövek spirálja (befejező rész)
20
Játékajánló
22
Greg Mellor: A birodalom védelme
30
Ember
a csatatéren
38
Clifford D. Simak: Hídfőállás
54
Filmajánló
56
Antal József: Vénuszlakók - A városban
65
66
68
70
78
Filmajánló
A mérhető jelen - Interjú William Gibsonnal
Játékajánló
Joe R. Lansdale: Lekésett vonatok
Felügyelet
80 Hargitai Henrik: Planetológia és SF (második rész)
84
86
Megvalósult sci-fi
John Wyndham: Ideje megpihenni
Samuel R. Delany: Az odö mint féldrágakövek spirálja
Aki azt hiszi, a mai világban nehéz eligazodni, azt óriási meglepetések érhetik, ha olvasni kezdi ezt a briliáns írást, melynek még mintha a nyelvezete is a jövőből érkezett volna.
BEFEJEZTÉK, kinyitották a szemüket, és körülnéztek - olyan arckifejezéssel, ami éppúgy jelenthetett elfogódottságot, mint megvetést. Sólyom előrehajolt, tekintete elragadtatott helyeslést sugárzott. Edna udvariasan mosolygott. Az én arcomon az a fajta vigyor ült, ami olyankor jelenik meg, ha mélyen meghatódik vagy túláradóan boldog az ember. Lewis és Ann fantasztikusan énekelt. Alex újra lélegezni kezdett, és szétnézett, hogy lássa, milyen állapotban vannak a többiek. Nyugtázta a látványt, majd megnyomta a gombot a bárpulton, ami felzümmögött és törni kezdte a jeget. Taps nem volt, de az elismerő hangok megszólaltak: az emberek bólogattak, beszélgettek, sugdolóztak. Regina Abolafia odament Lewishoz, hogy mondjon
neki valamit. Próbáltam hallgatózni, míg Alex meg nem bökte a könyökömet egy pohárral. - Ó, bocsánat... Áthelyeztem az aktatáskát a másik kezembe, és mosolyogva elvettem az italt. Amikor Abolafia szenátor otthagyta a két Énekest, ők egymás kezét fogták, és kissé zavarodott pillantásokat váltottak. Aztán újra leültek. A parti beszélgető csoportokban sodródott keresztül a kerteken és a ligeteken. A fejünk fölött kopott zergebőrszínű felhők nyíltak szét és zárultak össze a hold előtt. Egy darabig egyedül álltam a fák gyűrűjében, és hallgattam a zenét: egy kétrészes de Lassus-kánon volt, audiogenerátorokra programozva. Felidéztem egy cikket az egyik nagy példányszámú irodalmi
folyóirat múlt heti számából, mely azt állította, hogy ezzel az egyetlen megoldással, lehet eltávolítani az ütemvonalak érzetét, amit öt évszázadnyi ritmizálás kényszerített rá a modern zenére. Ez még vagy két hétig elfogadható szórakozás lesz. A fák egy sziklamedencét öveztek... ...amiben nem volt víz. A műanyag felszín alatt absztrakt fények szövődtek és fonódtak egymásba, folyamatosan változó fényjátékban. -Elnézést... Megfordultam, és megpillantottam Alexist, akinek ezúttal sem pohara nem volt, sem elképzelése, hogy mit is kezdjen a kezével. Tényleg idegesnek tűnt. - ...de ifjú barátunk szerint van önnél valami, ami engem érdekelhetne. Elkezdtem felemelni az aktatáskámat, de Alex keze leereszkedett a füle mellől (időközben rnár körbejárta a derékszíját, beletúrt a hajába, és megigazította a gallérját), és megállított. Újgazdagok. - Nem szükséges. Most még nem akarom megnézni. Sőt igazából egyáltalán nem akarom. Van önnek egy ajánlatom. Bizonyára érdekelne, ami az ön birtokában van, ha valóban olyan, amilyennek Sólyom leírta. De egy vendégemet még jobban érdekelné. Ez furcsán hangzott. - Tudom, hogy ez furcsán hangzik - állapította meg Alexis -, de feltételezem, hogy önt pusztán csak az üzlet anyagi oldala foglalkoztatja. Jómagam különc gyűjtő vagyok, és olyan árat ajánlanék, ami megfelel annak, amire használnám ezeket a dolgokat: különc beszélgetések tárgyaiként. A vásárlás természeténél fogva pedig jelentősen le kéne szűkítenem a lehetséges beszélgetőpartnereim körét. Bólintottam. - A vendégemnek azonban lényegesen nagyobb hasznára válnának. - Meg tudná mondani, ki ez a vendég? - Végre megkérdeztem Sólymot az ön kilétéről, és ő azt a benyomást keltette bennem, hogy egy súlyos társadalmi indiszkréció mezsgyéjén járok. Hasonló indiszkréció lenne részemről, ha megosztanám önnel a vendégem nevét - mosolygott. - De az indiszkréció a jobbik összetevője annak a hajtóanyagnak, ami a társadalom kerekét mozgásban tartja, Mr. Harvey Cadwaliter-Erickson... - jegyezte meg mindentudó mosollyal.
Soha nem neveztem magam Harvey CadwaliterEricksonnak, ugyanakkor Sólyom mindig is találékony kölyök volt. Aztán egy második gondolat is beugrott: nevezetesen az izzólámpamágnás Cadwaliter-Erickson család, akik Tethys városából, a Tritonról származnak. Sólyom nem egyszerűen találékony volt, hanem épp annyira briliáns, amilyennek a magazinok és az újságok állandóan beállították. - Feltételezem, a második indiszkréciója az lesz, hogy elárulja, ki ez a rejtélyes vendég. - Nos - kezdte Alex, egy kanárin hízott macska mosolyával -, Sólyom egyetértett velem, hogy a Sólymot bizonyára érdekelné, amit ön idebent tartogat - (rámutatott) -, es valóban érdekli. Összeráncoltam a homlokomat. Aztán rövid, gyors gondolatok futottak át az agyamon, amelyeket a megfelelő pillanatban majd szavakba öntök. - A Sólyom? Alex bólintott. Nem hiszem, hogy tényleg mogorván néztem volna rá. - Ideküldené fiatal barátunkat egy pillanatra? - Ha gondolja... - Alex meghajolt, és sarkon fordult. Talán egy perccel később Sólyom jött fel a sziklákon át, a fák között, vigyorogva. Amikor látta, hogy nem mosolygok vissza rá, abbahagyta. - Mmmmm... - kezdtem. A feje félrebillent. Az államat vakargattam a bütykömmel. - ...Sólyom - folytattam -, ismerős neked a rendőrségnek az a részlege, amit Különleges Ügyosztálynak neveznek? - Hallottam már róluk. - Hirtelen fokozottan érdeklődni kezdtek irántam. - Jesszus! - mondta őszinte ámulattal. - Ök állítólag hatékonyan dolgoznak. - Mmmmm... - ismételtem. - Most mondd meg - társalgott tovább Sólyom -, mit szólsz ehhez? Ma este a névrokonom is itt van. El se hinnéd. - Alex sose hagyna ki egy jó szóviccet. De van fogalmad róla, hogy miért van itt? - Lehet, hogy üzletet akar kötni Abolafiával. A szenátor asszony holnap kezdi a nyomozást. - Ó. - Ismét végiggondoltam néhány dolgot, amik az imént már eszembe jutottak. - Ismersz egy bizonyos Maud Hinkle-t?
Tanácstalan arckifejezése elég meggyőző „nem"et jelentett. - Úgy mutatkozott be, mint az általam említett misztikus szervezet egyik prominense. - Igen? - Az est korábbi szakaszában egy kisebb erkölcsi prédikációval zárta le a beszélgetésünket. Sólymokat és helikoptereket emlegetett. Azt, hogy mi nem sokkal ezután találkoztunk, véletlen egybeesésnek tulajdonítottam csupán. Ám most úgy veszem észre, hogy ez az éjszaka kezdi igazolni Maud többértelmű célzásait - csóváltam a fejemet. - Sólyom, hirtelen egy paranoid világba csöppentem, ahol a falaknak nem csak füle, de talán szeme és hosszú, karmos végű ujja is van. Körülöttem bárki, igen, még te magad is, kémnek bizonyulhat. Félek, hogy minden szennyvízcsatorna, minden második emeleti ablak távcsöveket, géppisztolyokat vagy még szörnyűbb dolgokat rejteget. Az egyetlen, amire nem tudok rájönni, hogy ezek az álnok, omniprezens erők (még ha valóban jelen vannak is mindenütt), hogy tudtak téged rávenni, hogy becsalogass engem ebbe a tekervényes és ördögi... - Ó, fejezd már be! - dobta hátra a haját. - Nem csalogattalak... - Talán nem tudatosan, de a Különleges Ügyosztály holografikus információtárolással dolgozik, a módszereik pedig alattomosak és kegyetlenek... - Mondom, fejezd be! - Megint kicsi, kemény dolgok játszódtak le az arcán. - Tényleg azt hiszed, hogy én...? - Aztán, gondolom, észrevette, hogy mennyire megrémültem. - Nézd, a Sólyom nem egy kisstílű zsebes. Ő ugyanabban a paranoid világban él, amibe most te csöppentél, csak ő állandóan. Ha itt van, biztos lehetsz benne, hogy legalább annyi embere (szeme, füle és ujja) jött vele, ahányat csak ide tud hozni ez a Maud Hickenlooper. -Hinkle. - Mindegy, nekem egyre megy. Egyetlen Énekes sem fog... Tényleg azt hiszed, hogy én képes lennék...? És (bár tudtam, hogy azok a kicsi, kemény dolgok vardarabkák, amik sebeket takarnak) azt feleltem: - Igen. - Egyszer tettél értem valamit, én pedig... - Kaptál tőlem még egypár heget. Ennyi. - Letéptem az utolsó vardarabkát. - Sólyom - mondtam -, hadd nézzem őket!
Mély levegőt vett. Aztán elkezdte kigombolni a rézgombokat. Kabátja két szárnya szétnyílt. A fényjáték folyamatosan változó pasztellszínekkel festette meg a mellkasát Éreztem, ahogy az arcom ráncokba húzódik. Nem akartam elfordulni. Inkább sziszegve szívtam be a levegőt, ami ugyanolyan rossz húzás volt. Sólyom felnézett. - Sokkal több van, mint amikor utoljára itt jártál, ugye? - Meg fogod ölni magad. Sólyom - mondtam. Vállat vont. - Már azt sem tudnám megmondani, melyiket kaptad tőlem. Elkezdte mutogatni őket. - Ó, ne csináld már! - kiáltottam, túl éles hangon. Három lélegzetvételnyi idő telt el, ő pedig egyre nyugtalanabbá vált. Végül láttam, hogy a legalsó gomb felé nyúl. - Kölyök - mondtam, és próbáltam kiszorítani a kétségbeesést a hangomból -, miért csinálod? - Végül mindent kiszorítottam belőle. Semmi sem kétségbeejtőbb egy kiüresedett hangnál. Vállat vont, látta, hogy nem örülök neki, és egy pillanatra harag villant zöld szemében. Ennek sem örültem. Úgyhogy azt mondta: - Nézd... megérintesz valakit, lágyan, finoman, talán megszeretettél is. Aztán az információ felmegy az agyadig, ahol valami örömként értelmezi. Lehet, hogy az a valami az én fejemben rosszul értelmezi az információt... Megráztam a fejem. - Te Énekes vagy. Persze, az Énekesekre jellemző a különcködés, de... Most ő rázta a fejét. Aztán elszabadult a haragja. És láttam, ahogy egy kifejezés kiindul teste fájdalmat sugárzó pontjairól, áthalad a vonásain, és eltűnik anélkül, hogy szavakká formálódott volna. Sólyom még egyszer végignézett a sebeken, amik sovány testét behálózták. - Gombolkozz be, kölyök! Sajnálom, hogy egyáltalán szóba hoztam. A hajtóka felénél megállt a keze. - Tényleg azt hiszed, hogy feladnálak? - Gombolkozz be! Megtette. Aztán így szólt: - Ó! - Majd: - Tudod, már éjfél van. Ednától épp most kaptam meg a szót. - Mi az? - A gát. Bólintottam.
Begombolta a gallérját. - Min gondolkozol? - Teheneken. - Teheneken? - kérdezte Sólyom. - Mi van velük? - Jártál rnár valaha tehenészetben? Megrázta a fejét. - Ahhoz, hogy a legtöbb tejet lehessen kinyerni belőlük, a tehenek életfunkcióit gyakorlatilag felfüggesztik. Intravénásan táplálják őket egy óriási tartályból, amiből csöveken folyik le a tápanyag, a csövek pedig egyre kisebb és kisebb ágakra oszlanak, míg végül elérik azokat a magas tejhozamú élőhalottakat. - Láttam róla képeket. - Emberek, - ...és tehenek? - Te átadtad nekem a Szót. Es most elkezd lefelé folyni, szétterjedni, mert én elmondom másoknak, és ők is továbbadják másoknak, míg holnap éjfélre... - Megyek, es idehívom a... - Sólyom! Visszafordult. - Mi az? - Ha jól értem, te nem hiszel benne, hogy hamarosan áldozatául esem valamilyen hókuszpókusznak, mely azoknak a rejtélyes erőknek tulajdonítható, akik többet tudnak nálunk... Rendben, ez a te álláspontod. De amint megszabadulok ettől a holmitól, végrehajtom a legelképesztőbb távozást, amit valaha is láttál. Két apró vonás jelent meg Sólyom homlokán. - Biztos vagy benne, hogy ezt még soha nem láttam? - Ami azt illeti: de igen, azt hiszem, már láttad vigyorodtam el. - Ó - mondta Sólyom, aztán olyan hangot adott ki, ami szerkezetében nevetésre emlékeztetett, de puszta levegőből állt. - Idehívom a Sólymot. Lehajolt, és elsiklott a fák között. Felpillantottam a lombokon átszűrődő holdfény rombuszaira. Lenéztem az aktatáskámra. A sziklák között, a magas fűben lépkedve megérkezett a Sólyom. Szürke frakkot viselt, hozzá szürke selyem garbót. Érdes arca fölött kopaszra borotvált koponya csillogott. - Mr. Cadwaliter-Erickson? - nyújtotta a kezét.
Megráztam: apró, éles csontok lötyögő bőr alatt. - És önt hogy szólíthatom, Mr...? - Arty. - Arty, a Sólyom. - Próbáltam úgy tenni, mintha nem mérném végig szürke ruházatát. - Arty, a Sólyom, igen - mosolygott. - Amikor felvettem ezt a nevet, még fiatalabb voltam, mint ifjú barátunk odalent. Alex szerint van önnél... nos, valami, ami nem kimondottan az öné. Ami nem az ön tulajdonát képezi. Bólintottam. - Mutassa meg! - Alex elmondta önnek, hogy mi... Félresöpörte a mondat végét: - Gyerünk, hadd lássam! Aztán kinyújtotta a kezét, nyájasan mosolyogva, mint egy banki alkalmazott. Körbefuttattam hüvelykujjamat a nyomásérzékelő záron. Cck, szisszent. - Mondja - kérdeztem, miközben ő lehajtott fejjel várta, hogy megmutassam az árut -, mit lehet kezdeni a Különleges Ügyosztállyal? Úgy tűnik, hogy a nyomomban vannak. A fej felnézett. Meglepettsége lassan érdes gúnyba fordult. - Hogy érti, Mr. Cadwaliter-Erickson? - Nyíltan végigmért, tetőtől talpig. - Törekedjen rá, hogy egyenletes legyen a jövedelme! Amíg az stabil, nem lehet probléma. - Ha ön csak megközelítőleg annyiért veszi meg ezeket, amennyit érnek, a dolog máris egy kissé komplikált lesz. - El tudom képzelni. Persze fizethetnék önnek kevesebbet... Cck, szisszent ismét a zár. - ...vagy, ha ez nem felel meg, megpróbálhatná használni a fejét, hogy túljárjon az eszükön.. - Ön bizonyára túljárt már rajta egyszer-kétszer. Lehet, hogy most simán siklik a hajója, de valahonnan önnek is el kellett jutnia idáig. Arty, a Sólyom bólintása leplezetlenül gúnyos volt. - Gondolom, akadt egy kis nézeteltérése Mauddal. Nos, ha jól sejtem, esedékes a gratuláció. Es a részvétnyilvánítás. Szeretem mindig azt tenni, ami esedékes. - Úgy látom, ön tudja, hogyan vigyázzon magára. Észrevettem például, hogy nem vegyült el odakint a vendégekkel.
- Két parti zajlik ma este - jegyezte meg Arty. Mit gondol, hová tűnik el Alex öt percenként? Összeráncoltam a homlokom. - Az a fényjáték lent, a sziklák között nem más mutatott a lábam alá -, mint egy különféle színekből álló, folyton változó mandala a mi mennyezetünkön. Alex lerohangál a kövek alá - kuncogott -, ahol egy keleti pompával berendezett pavilon várja... - ...és egy külön vendéglista az ajtónál? - Regina mindkettőn szerepel. Jómagam is. A kölyök is, Edna, Lewis, Ann... - Nekem erről tudnom kéne? - Nos, akivel érkezett, mindkét listán szerepel. Azt hittem... - elhallgatott. Tévedtem. Hát igen. Egy átöltözőművész viszonylag gyorsan megtanulja, hogy amikor egy, a társadalmi ranglétra csúcsán álló személyt utánoz, a hasonlóság mértékét nagyban meghatározza a magabiztosság, amellyel a tévedéshez való elidegeníthetetlen jogát gyakorolja. - Majd elmagyarázom - mondtam. - Mit szólna, ha odaadnám ezeket - előrenyújtottam az aktatáskát -, cserébe némi információért? - Tudni szeretné, hogyan kerülheti el Maud karmait? - Egy pillanattal később megrázta a fejét. - Elég nagy ostobaság lenne részemről, ha elmondanám... még ha el is tudnám. Ráadásul önnek ott van a családi vagyona, amire támaszkodhat. - Hüvelykujjával bökdöste az inget a mellkasán. - Higygyen nekem, fiam: Artynak, a Sólyomnak nem volt ilyesmije. Nekem aztán nem volt. - Keze a zsebébe csúszott. - Lássuk, magának mije van! Újból kinyitottam az aktatáskát. A Sólyom nézte egy darabig. Néhány pillanattal később felvett egy pár holmit, körbeforgatta és viszszatette őket. Aztán visszadugta a kezét a zsebébe. Hatvanezret adok értük, ellenőrzött kreditzsetonokban. - És mi lesz az információval, amit kértem? - Nem mondok semmit - mosolygott. - Nem árulom el a trükkjeimet. Nagyon kevés sikeres tolvaj él ezen a világon. (És még kevesebb a többi ötön.) A lopás vágya nem más, mint vonzalom az abszurd és az ízléstelen iránt. (Elvárás némi költői és színészi tehetség, egyfajta fordított karizma...) De attól még vágy, akárcsak a rend, a hatalom vagy a szerelem iránti vágyakozás. - Rendben - mondtam.
Valahol a fejem fölött tompa Zümmögést hallottam. Arty gyöngéden pillantott rám. Benyúlt a zakója hajtókája alá, és elővett egy maroknyi kreditzsetont - skarlátcsíkos zsetonokat, amiből tízezret ér egy darab. Kihúzott egyet. Kettőt. Hármat. Négyet. - El tud helyezni ennyit biztonságosan...? - Mit gondol, miért van Maud a nyomomban? Öt. Hat. - Rendben - mondtam. - Nem csapná hozzá az aktatáskát? - kérdezte Arty. - Kérjen egy papírzacskót Alextől! De ha akarja, el is küldhetem őket... - Adja ide! A zümmögés egyre közeledett. Feltartottam a kinyitott táskát. Arty mindkét kezével beletúrt. Betömködte a dolgokat a kabát- és nadrágzsebébe: a szürke szövetet szögletes dudorok duzzasztották. Körülnézett balra, aztán jobbra. - Köszönöm - mondta -, köszönöm. - Azzal megfordult, és elsietett a lejtőn, zsebében mindenféle olyan dologgal, ami már az övé nem volt. Felnéztem a lombok között, hogy megtaláljam a zaj forrását, de nem láttam semmit. Ekkor lehajoltam, és lefektettem a táskát. Kinyitottam a hátsó rekeszt, amiben a saját dolgaimat tartottam, és sietve turkálni kezdtem közöttük. Alex éppen egy újabb pohár whiskyvel kínálta meg Gyulladt Szemet, miközben az úriember azt kérdezgette: - Látta valaki Mrs. Silemet? Mi ez a zúgás odafent...? Hirtelen egy tünékeny fátyolba burkolt, nagydarab asszonyság támolygott át a sziklák között sikoltozva. Keze lefátyolozott arcát karmolászta. Alex üdítőt löttyintett a mandzsettájára, a férfi pedig így kiáltott: - Uramisten! Ki ez? - Ne! - sikoltotta az asszony. - ó, ne! Segítség! integetett ráncos, gyűrűktől ragyogó ujjaival. - Nem ismeri fel? - ezt Sólyom súgta oda valakinek bizalmasan. - ö Henrietta Comtesse, Effingham grófnője! Alex, aki kihallgatta mindezt, gyorsan a hölgy segítségére sietett. A Comtesse azonban lebukott
két kaktusz közé, és eltűnt a magas fűben. Az egész vendégsereg követte Alexist. Éppen a hölgy nyomát ütötték bottal az aljnövényzetben, amikor egy kopaszodó úriember, fekete szmokingban, csokornyakkendővel és széles selyemövvel, köhögött egyet, és nagyon aggodalmas hangon megszólalt: - Elnézést, Mr. Spinnel... Alex megpördült. - Mr. Spinnel, az édesanyám... - Maga kicsoda? - Alexet borzasztóan felháborította, hogy megzavarták. Az úriember kihúzta magát: - Honorius Clement Effingham! - jelentette be, és megremegett a nadrágszára, szakasztott úgy, mintha összecsapta volna a bokáját. Ám a szavak cserbenhagyták. A méltóságteljes kifejezés leolvadt az arcáról. - Ó, én... az édesanyám, Mr. Spinnel. Odalent voltunk, a parti másik felén, amikor az édesanyámat valami szörnyen feldúlta. Felrohant ide... ó! Kértem, hogy ne tegye. Tudtam, hogy ön dühös lenne miatta. De most kérem, segítsen! - aztán felnézett. A többiek is felnéztek. A helikopter elsötétítette a holdat, és enyhén ingadozva letelepedett áttetsző árnyként köröző rotorszárnyai alatt. - Ó, kérem... - könyörgött az úriember. - Maguk nézzék meg arra! Talán visszament az alsó szintre! Muszáj... - kapkodta a fejét jobbra-balra -, muszáj megtalálnom! - Elsietett valamelyik irányba, míg a többi vendég is elsietett valamelyik másikba. A zúgást hirtelen csattanás szakította félbe. Aztán morajjá erősödött, miközben az átlátszó tető műanyag szilánkjai potyogtak az ágak között, kopogtak a sziklákon... Bejutottam a liftbe, és már összepattintottam hüvelykujjammal az aktatáskám oldalát, amikor Sólyom beugrott a széttáruló fémlemezek között. Az elektromos szem észrevette, és azonnal nyitni kezdte az ajtót. Ököllel vágtam rá a zárógombra. A fiú megtántorodott, Vállával két falnak ütközött, aztán visszanyerte a lélegzetét és az egyensúlyát. - Hé, abból a helikopterből rendőrök ugrálnak ki! - Semmi kétség: Maud Hinkle saját kezűleg válogatta ki őket - téptem le a másik ősz hajcsomót a homlokomról. Bekerült a táskába a plasztiderm kesztyűk
mellé (ráncos, vastag, kék erek, hosszú, kárminvörös körmök), amelyek azelőtt Henrietta kezei voltak, most pedig a szárija sifonredőin pihentek. Aztán a lift rándult egyet lefelé: megálltunk. Honorius Clement még mindig félig az arcomon volt, amikor az ajtó kinyílt. Szürkén és még jobban elszürkülve, arcán mélységes fájdalommal a Sólyom szökkent be a liftbe. Mögötte emberek táncoltak egy keleti pompával koszorúzott, díszes pavilonban (amelynek menynyezetén egy mandala váltogatta a színeit). Arty még nálam is gyorsabban ért az ajtózáró gombhoz. Aztán különös pillantást vetett rám. Sóhajtottam, és lehámoztam magamról Clem maradékát. - A rendőrség odafent van? - erősítette meg a tényállást a Sólyom. - Arty - mondtam, miközben begomboltam a nadrágomat -, nagyon úgy tűnik. - A felvonó felgyorsult. - Maga viszont majdnem olyan idegesnek látszik, mint Alex. - Lerángattam a szmokingot a karomról, közben kifordítottam a kabátujjat, kiszabadítottam az egyik csuklómat, letéptem a merevített, fehér ingmellet a fekete csokornyakkendővel, és a táskába gyömöszöltem a többi ingmellem mellé, aztán kifordítottam a kabátot, és felhúztam Howard Calvin Evingston jó öreg, halszálkamintás öltönyét. Howard (akárcsak Hank) vörös hajú (de nem olyan göndör). A Sólyom felhúzta ritkás szemöldökét, amikor lehántottam Clement kopasz fejbúbját, és kiengedtem a hajamat. - Úgy veszem észre, hogy már nem cipeli magával azokat a nagydarab dolgokat a zsebében - jegyeztem meg. - Ó, azokról már gondoskodtam - felelte nyersen. - Jó helyen vannak. - Arty - igazítottam a hangomat Howard bizalomgerjesztő, őszinte baritonjához -, bizonyára szégyentelen önhittségem indított arra, hogy azt higygyem, a hagyományos rendőri erők csakis miattam jöttek ide... A Sólyom vicsorgott. - Annyira azért nem bánnák, ha engem is elkaphatnának. Sólyom pedig rákérdezett a sarokból: - Magával itt vannak a testőrei, igaz, Arty? - Na és?
- Csak egyféleképpen juthatsz ki innen - sziszegte felém Sólyom. Kabátja rnár félig szétnyílt roncsolt mellkasán. - Úgy, ha Arty kivisz magával. - Briliáns ötlet - állapítottam meg. - Visszaadjak néhány ezrest a segítségért cserébe? Artynak azonban nem tetszett az ajánlat. - Magától nem akarok semmit - mondta, majd Sólyomhoz fordult. - Tőled viszont igen, kölyök. Tőle nem. Nézd, nem voltam felkészülve rá, hogy Maud megjelenik. Ha azt akarod, hogy kijuttassam a barátodat, valamit meg kell tenned nekem. A fiú zavarodottnak tűnt. Egy pillanatra mintha elbizakodottságot láttam volna Arty szemében, ám az arckifejezése végül aggodalommá oldódott. - Ki kell találnod valamit, hogy megtöltsd a hallt emberekkel, mégpedig gyorsan. Rá akartam kérdezni a miértre, de nem tudtam, meddig terjed Arty bizalma. Rá akartam kérdezni a hogyanra is, de a padló a lábamnak nyomódott, és szétnyílt az ajtó. - Ha nem tudod megcsinálni - mordult rá a Sólyom Sólyomra -, egyikünk sem jut ki innen. Egyikünk sem! Fogalmam sem volt, mivel fog próbálkozni a kölyök, de amikor ki akartam lépni utána a haliba, a Sólyom megragadta a karomat, és rám sziszegett: - Maradjon itt, maga idióta! Visszaléptem. Arty az ajtónyitó gombra tenyereit. Sólyom a medence felé rohant. És belecsobbant. Elérte az olajserpenyők négyméteres, háromlábú állványát, és mászni kezdett. - Meg fog sérülni - suttogta a Sólyom. - Persze - feleltem, de nem hiszem, hogy Arty kihallotta a cinizmust. Sólyom a hatalmas, lángoló serpenyő alatt matatott. Valami kilazult odalent. Valami más kondult egyet: Klang! Megint valami más szétfröccsent a vízen, a tűz végigszáguldott rajta, és elérte a medencét, pokolian bömbölve és tajtékozva. Aranyhegyű, fekete nyílvessző. Sólyom fejest ugrott a medencébe. Belülről harapdáltam az arcomat, miközben megszólalt a riasztó. Négy egyenruhás közeledett a kék szőnyegen. Egy másik csoport a másik irányba haladt, meglátták a lángokat, és egy nő felsikoltott. Kifújtam a levegőt, mert eszembe jutott, hogy a szőnyeg, a fal és a mennyezet valószínűleg tűzálló
anyagból készült. Erre a gondolatra próbáltam összpontosítani (nem volt könnyű) a huszonvalahány pokoli méter előtt állva. Sólyom feljött a felszínre a medence szélénél az egyetlen olyan ponton, ami még nem égett -, és a szőnyegre hemperedett, kezét az arcára szorítva. Hempergett. És hempergett. Aztán talpra állt. Egy újabb lift érkezett, és a haliba zúdította utasait, akik a tüzet bámulták levegőért kapkodva. Ugyanakkor egy kis csapat jött be az ajtón, tűzoltófelszereléssel. A riasztó még mindig harsogott. Sólyom megfordult, és végignézett a hallban álló tizenvalahány emberen. A víz pocsolyába gyúlt a szőnyegen elázott, csillogó nadrágszára körül. Arcán és haján a cseppeket a vibráló lángok réz- és vérszínűre festették. Öklével vizes combjára csapott, mély levegőt vett, és túlzengve a morajt, a riasztókat és a suttogást, Énekelni kezdett Egyszerre két ember ugrott be két liftbe. Az egyik ajtóból hat másik bukkant elő. A liftek fél perccel később visszatértek, egyenként egy tucat emberrel. Megértettem, hogy most járja be a Tornyot az üzenet egy Énekes Énekel a hallban. A terem megtelt. A lángok morajlottak, a tűzoltók bliccelve ácsorogtak, Sólyom pedig szétterpesztett lábbal állt a szőnyegen, az égő medence mellett, és Énekelt: egy bárról, a Times Square-től nem messze, tele tolvajokkal, morfadinfejűekkel, bunyósokkal, részegesekkel, nőkkel, akik túl öregek, hogy áruba bocsássák testüket (és az üzlet már amúgy is túl szennyes és mocskos nekik), ahol ma este verekedés tört ki, és egy öregember halálosan megsebesült a csetepatéban. Arty megrántotta az öltönyöm ujját - M i van...? - Gyerünk! - sziszegte. A lift ajtaja bezárult mögöttünk. Átballagtunk a lenyűgözött hallgatóság sorai között, időnként meg-megállva, hogy lássuk és halljuk az Éneket Nem igazán tudtam méltányolni Sólyom előadását, mert ballagás közben főként azon tűnődtem, milyen biztonsági erői lehetnek Artynak.
Épp egy fürdőköntösbe burkolózott pár mögött álltam, akik hunyorogtak a hőségtől, amikor rájöttem, hogy a válasz nagyon egyszerű: Artynak tömegre volt szüksége, amin keresztül észrevétlenül kisurranhat, ezért vette rá Sólymot, hogy összecsődítse az embereket. Hogy eljussunk az ajtóig, át kellett vágnunk egy kordonon, amit a hagyományos erők rendőrei alkottak. Nekik - ha jól sejtem - semmi közük nem volt mindahhoz, ami a tetőkertben zajlott: egyszerűen csak idejöttek, hogy megnézzék a tüzet, és itt ragadtak meghallgatni az Éneket. Amikor Arty megérintette egyikük vállát, és udvariasan megkérte, hogy engedje át, a rendőr rápillantott, elfordult, aztán végrehajtott egy Mack Sennett-féle „későn kapcsoltam"-jelenetet. Egy másik azonban észrevette, mi történik, megérintette az első karját, és ideges kis fejmozdulattal jelzett neki. Aztán mindkét zsaru nagyon határozottan elfordult, hogy tovább hallgassák az Énekest. Miközben lecsillapodott szívemben a földrengés, megállapítottam, hogy a Sólyom biztonsági rendszere - a lángoló hallban manőverező és mesterkedő ügynökök és ellenügynökök hálózata bizonyára annyira ravaszul megtervezett és bonyolult, hogy az ember már azzal is totális paranoiára kárhoztatja magát, ha csak megpróbálja kibogozni. Arty kinyitotta az utolsó ajtót. Kiléptem a légkondicionált helyiségből az éjszakába. Lesiettünk a lejtőn. - Hé, Arty... - Maga arra megy - mutatott az utcára. - Én meg erre. - Ööö... és mi van arra? - mutattam a nekem kijelölt irányba. - A Tizenkét Torony földalatti-alatti állomás. Nézze! Kihoztam magát. Higgyen nekem, egyelőre biztonságban van. Most szálljon fel egy vonatra, és menjen valami izgalmas helyre! Viszlát. Menjen már! Elindultam, a fal mellett haladva, és azt vártam, hogy valaki egy fuvócsővel végez velem egy elhaladó autóból, vagy egy halálsugárral a sövény mögül. Elértem a metrót.
És még mindig nem történt semmi. Az Agát átadta helyét a Malachitnak, aztán jött a Turmalin, a Berill (abban a hónapban töltöttem be a huszonhatot), a Porfír, a Zafír (a hónap, mikor fogtam a tízezret, amit még nem szórtam el, es befektettem a Gleccserbe, egy teljesen törvényesen működő fagylaltozóba a Tritonon - az első és egyetlen fagylaltozóba a Tritonon -, és az üzlet azonnal beindult: minden befektetőnek nyolcszáz százalékot fizettem vissza, nem viccelek; két héttel később aztán a bevétel felét elvesztettem néhány újabb ostoba és törvénytelen ügyleten, és ez eléggé letört, a Gleccser azonban továbbra is hozta a pénzt), aztán jött az újabb Szó, a Cinóber, a Türkiz, a Tigrisszem... Hector Calhoun Eisenhower végre nekigyürkőzött, és ez alatt a három hónap alatt megtanulta, hogyan váljon az alvilág felső középosztályának megbecsült tagjává. Ez már önmagában is hosszú történet. Pénzarisztokrácia, vállalati jog, segítők felbérlése... huhh. De az élet bonyolult oldala mindig is izgatott. Ezen is túljutottam. És az alapszabály még mindig ugyanaz: alapos megfigyelés, hatékony utánzás. A Gránát, a Topáz (elsuttogtam ezt a szót a Műholdközi Áramelosztó tetején, és a felbérelt embereim elkövettek két gyilkosságot - és tudjátok, mit? nem éreztem semmit), a Taafit... A Taafit végén jártunk. Visszatértem a Tritonra, szigorúan Gleccser-ügyekben. Ragyogó, kellemes reggel volt, és az üzlet remekül ment. Úgy döntöttem, kiveszem a délutánt, és elmegyek kirándulni a Zuhatagokhoz. - ...kétszázharminc méter magas - jelentette be az idegenvezető, mire körülöttem mindenki a korlátra támaszkodott, és a műanyag folyosó falain át felnézett a fagyott metánsziklákra, amelyek a Neptunusz tekintetének hűvös, zöld ragyogásában
szöktek a magasba. - Hölgyeim és uraim, ha még néhány lépést haladnak a járóhídon, önök elé tárul az Evilági Kút, ahol több mint egymillió éve egy rejtélyes erő hatására, amelyre máig sincs tudományos magyarázat, ötvenöt négyzetkilométernyi fagyott metán vált folyékony halmazállapotúvá, mindössze néhány órára. Ennek leteltével egy örvény, amely kétszer olyan mély, mint a földi Grand Canyon, megszilárdult az utókor számára, amikor a hőmérséklet ismét visszaesett... Az emberek elindultak a folyosón, amikor megláttam a' mosolygó nőt. A hajam aznap épp fekete volt és gyapjas, a bőröm pedig gesztenyebarna. Túl magabiztos voltam, gondolom, úgyhogy igyekeztem a közelében maradni. Még az is megfordult a fejemben, hogy megszólítom. Ő azonban megtörte az egészet azzal, hogy hátrafordult, és teljesen szenvtelen arccal így szólt hozzám: - Micsoda meglepetés, Hamlet Caliban Enobarbus! A régi reflexek átrendezték a vonásaimat, zavart homlokráncolást párosítva az elnéző mosolyhoz. Sajnálom, de azt hiszem, összetéveszt... Nem, nem mondtam ki. - Maud - kérdeztem -, azért jött, hogy közölje velem: eljött az időm? A kék számos árnyalatát viselte, és egy nagy, kék melltűt a vállánál, ami nyilvánvalóan üvegből készült. Ugyanakkor - vettem észre, ahogy végignéztem a többi turistán -, a pompás öltözékek között kevésbé volt feltűnő jelenség, mint én magam. - Nem - felelte -, igazság szerint vakáción vagyok. Akárcsak maga. - Komolyan? - Lemaradtunk a tömeg mögött. Biztosan tréfál. - A földi Különleges Ügyosztály, bár együttműködik más világok Különleges Ügyosztályaival, nem rendelkezik hivatalos hatáskörrel a Tritonon. És mivel maga pénzzel érkezett ide, és nyilvántartott bevételének nagy része a Gleccserből származik, a Triton hagyományos rendőrsége talán szívesen kézre kerítené, de a Különleges Ügyosztály egyelőre nincs a nyomában. - Elmosolyo-
dott. - Még nem voltam a Gleccserben. Nagyon szeretném, ha elmondhatnám, hogy az egyik tulajdonos vitt oda. Mit gondol, megihatnánk ott egy üdítőt? Az Evilági Kút örvényben formált falai opálos ragyogással ereszkedtek a mélybe. A turisták bámészkodtak, az idegenvezető pedig tovább magyarázott a törésmutatókról és a hajlásszögekről. - Azt hiszem, maga nem bízik bennem - mondta Maud. Tekintetem igazat adott neki. - Akadt valaha dolga kábítószerekkel? - kérdezte hirtelen. Összeráncoltam a homlokom. - Nem, komolyan kérdezem. Szeretnék elmagyarázni valamit... átadni egy információt, ami mindkettőnk életét megkönnyítené. - Érintőlegesen - feleltem. - Biztos vagyok benne, hogy minden ezzel kapcsolatos információ szerepel az aktáikban. - Én éveken át jóval több mint érintőleges kapcsolatban voltam velük - mondta Maud. - Mielőtt a Különleges Ügyosztályhoz kerültem, a hagyományos erők Kábítószer Részlegénél dolgoztam. Az emberek, akikkel a nap huszonnégy órájában foglalkoztunk, drogfogyasztók és drogdílerek voltak. Ahhoz, hogy elkapjuk a nagyobbakat, össze kellett barátkoznunk a kisebbekkel. Hogy elkapjuk a még nagyobbakat, a nagyobbakkal is összeálltunk. Átvettük a napirendjüket, beszéltük a nyelvüket, néha hónapokig jártunk ugyanazokon az utcákon, laktunk ugyanazokban a házakban, mint ők. - Hátralépett a korláttól, hogy elengedjen egy fiatal fiút. - Engem kétszer kellett morfadin-elvonókúrára küldeni, amíg a kábszeres egységnél dolgoztam. És én jobban jártam, mint a többség. - Mire akar kilyukadni? - Csak erre: maga és én most ugyanazokban a körökben mozgunk, ha más miatt nem is, a választott szakmánk okán. Meg lenne lepve, hogy máris hány közös ismerősünk van. Ne döbbenjen meg, ha egy nap véletlenül egymásba botlunk Bellona főterén, aztán két héttel később ugyanabba az étterembe térünk be ebédelni Luxban, a Iapetuson. Bár a körök, amikben mi ketten mozgunk, világokat ölelnek fel, mégis ugyanazok, és nem is túl nagyok. - Jöjjön - nem lehetett túl boldog a hangom -, hadd hívjam meg egy fagylaltra! - Elindultunk viszszafelé a járóhídon.
- Tudja - folytatta Maud -, ha elég kitartóan ki tud csúszni a Különleges Ügyosztály kezei közül itt és a Földön, végül elérheti, hogy hatalmas jövedelme legyen, és egyenletesen emelkedjen a bevételi görbéje. Beletelhet néhány évbe, de lehetséges. Nincs okunk rá, hogy személyes ellenségek legyünk. Talán egy szép napon eléri majd azt a pontot, ahol a Különleges Ügyosztály elveszíti az érdeklődését maga iránt, és abbahagyja a vadászatot. Persze azután is találkoznánk, összefutnánk néha. Az információink nagy részét azoktól nyerjük, akik odafent vannak. Időnként mi is tudunk maguknak segíteni. - Már megint hologramokat hasogatott. Vállat vont. Arca kimondottan kísértetiesnek tűnt a sápadt bolygó fényében. Amikor elértük a város mesterséges fényeit, így szólt: - Nemrég találkoztam két barátjával, Lewisszal és Ann-nel. - Az Énekesekkel? Bólintott. - Ó, nem ismerem őket igazán. - Úgy tűnik, ők sokat tudnak magáról. Talán attól a másik Énekestől, Sólyomtól. - Ó - ismételtem -, mondták, hogy van? - Két hónapja azt olvastam, hogy szépen gyógyul. De azóta semmit. - Nagyjából ennyit tudok én is - bólintottam. - Az egyetlen alkalom, amikor találkoztam vele - mondta Maud -, közvetlenül azután volt, hogy kihúztam. Arty és én már kiértünk a haliból, mielőtt Sólyom végzett volna. Másnap a hírfelvételekből tudtam meg, hogy miután befejezte az Éneket, kibújt a dzsekijéből, ledobta a nadrágját, és visszasétált a medencébe. A tűzoltók hirtelen magukhoz tértek, az emberek pedig rohangálni és sikoltozni kezdtek. Sólymot kimentették: teste hetven százalékát másod- és harmadfokú égési sérülések borították. Buzgón igyekeztem nem gondolni rá. - Maga húzta ki? - Igen. Ott voltam a helikopterben, ami leszállt a tetőn - magyarázta Maud. - Azt gondoltam, mély benyomást tesz majd magára, ha meglát. - Ó - mondtam. - Hogy tudta kihúzni? - Miután maguk elindultak, Arty testőrei sikeresen leállították a lifteket a hetvenegyedik emelet fölött, úgyhogy csak azután értünk le a haliba, hogy
maguk kijutottak az épületből. Es Sólyom épp akkor próbálta... - És tényleg maga volt, aki kimentette? - A tűzoltók azon a környéken már vagy tizenkét éve nem láttak tüzet! Szerintem azt sem tudták, hogyan kezeljék a felszerelést. Parancsot adtam az embereimnek, hogy árasszák el habbal a medencét, aztán begázoltam, és kirángattam... - Ó - mondtam ismét. Nagyon igyekeztem elfelejteni, és majdnem sikerrel is jártam az elmúlt tizenegy hónapban. Nem voltam ott, amikor történt. Nem az én ügyem volt. Maud így folytatta: - Azt hittük, a fiú talán a maga nyomára tud vezetni minket. De mire kiértem vele a partra, már elvesztette az eszméletét. Nem volt más, csak egy darab nyílt, gennyedző... - Tudhattam volna, hogy a Különleges Ügyosztály is használ Énekeseket - szóltam közbe. - Hiszen mindenki használja őket. A Szó ma változik, nem igaz? Lewis és Ann nem adta át magának az újat? - Tegnap találkoztam velük, a Szó pedig csak nyolc óra múlva változik. És amúgy sem mondanák
el nekem. - Rám pillantott, és elkomorult. - Tényleg nem. - Menjünk, igyunk egy kis üdítőt! - javasoltam. - Csevegni fogunk, figyelmesen hallgatjuk egymást és gondtalanságot tettetünk, míg maga olyasmit próbál majd megtudni tőlem, ami segíthet, hogy elkapjon, én pedig figyelek, hátha elárul valamit, ami megkönnyíti, hogy elkerüljem magát. - Mm-hm - bólintott. - Egyébként miért szólított meg abban a bárban? Fagyos tekintet: - Mondtam már, egyszerűen csak ugyanazokban a körökben mozgunk. Nagy a valószínűsége, hogy ugyanabban a bárban legyünk ugyanazon az éjszakán. - Gondolom, ez az egyik dolog, amit nem kell az orromra kötnie, igaz? A mosolya kellően rejtélyes volt. Nem erőltettem tovább. Nagyon unalmas délután volt. Képtelen lennék bármit is felidézni abból a sok ostobaságból, amiről a
tejszínhabhegyek cseresznyecsúcsai közt gagyogtunk egymással. Rengeteg energiát fektettünk bele, hogy fenntartsuk a szórakozás látszatát, ezért kétlem, hogy bármelyikünk talált volna módot, hogy megtudjon valami lényegeset a másikról (már ha egyáltalán elhangzott valami lényeges). Maud elment. Én még tűnődtem egy darabig a szénné égett főnixen. A Gleccser gazdasági igazgatója behívott a konyhába, hogy kérdezősködjön a csempészett tejszállítmányról (a Gleccser maga állítja elő a fagylaltját), amit a legutóbbi földi utam alkalmával sikerült megszerveznem (elképesztő, hogy az elmúlt tíz évben mennyire nem fejlődött a tejipar; szinte nyomasztóan könnyű volt átejtenem azt az ügyefogyott vermontit), és amíg én a fehér fények és az óriási, műanyag keverőkádak alatt próbáltam tisztázni a dolgokat, ő viccelődni kezdett a „Hősies Cuclilopás Esetével", ami egyáltalán nem esett jól. Mire az esti tömeg megérkezett, játszani kezdett a szintetizátor és ragyogtak a kristályfalak; a táncosokat - e heti szerzemények - hízelgéssel sikerült rávenni, hogy mégis fellépjenek (egy bőröndnyi jelmez eltűnt szállítás közben [vagy lenyúlták, de ezt nem terveztem megosztani velük]), és az asztalok között bóklászva én, személyesen, elkaptam egy nagyon koszos kislányt (láthatóan nem volt magánál a morfadintól), aki megpróbálta elemelni egy vendég tárcáját egy szék háttámlájáról - csak elkaptam a csuklóját, kivettem a kezéből, és az ajtóhoz vezettem (finoman), míg ő kitágult pupillával pislogott rám, a vendég pedig az egészből semmit sem vett észre -, és a táncosok, miután úgy döntöttek, egye fene, ádámkosztümben adták elő a számukat, es mindenki olyan jól érezte magát, mint a régi szép időkben, én nagyon rosszkedvű lettem. Kimentem, leültem a széles lépcsőre, és fejmordultam, valahányszor arrébb kellett húzódnom, hogy kivagy beengedjem az embereket. Nagyjából a hetvenötödik mordulásnál az, akire rámordultam, megállt, és azt dörögte: - Gondoltam, hogy megtalállak, ha nagyon figyelek! Mármint ha igazán figyelek! Ránéztem a kézre, ami a vállamnál csapkodott, majd követtem a kart felfelé, egy fekete garbónyakig, amin egy húsos, kopasz, vigyorgó fej ült. - Arty - kérdeztem -, maga meg...? - De ő még mindig csapkodott és kacagott, áthatolhatatlan Gemütlichkeitjével.
- El sem hinnéd, mennyi időbe telt, míg találtam rólad egy képet, öcskös! Meg kellett vesztegetnem valakit a tritoni Különleges Ügyosztálynál. Ez az átöltöző szám... Óriási trükk! Egyszerűen óriási! - A Sólyom leült mellém, és kezét a térdemre ejtette. - Csodás helyet találtál magadnak. Nagyon, nagyon tetszik. Apró csontok az erezett tésztában. - De még kevés ahhoz, hogy ajánlatot kapj rá. Azért gyorsan tanulsz, meg kell hagyni. Nekem elhiheted, tényleg gyorsan. Egyszer még büszke leszek, ha elmondhatom magamról, hogy én segítettem az első igazi szökésedben. - Elvette a kezét, és a másikat kezdte dagasztani vele. - Ha majd nagyban akarsz dolgozni, fontos, hogy legalább az egyik lábadat stabilan megvesd a törvény jó oldalán. A lényeg az, hogy a megfelelő emberek számára tedd magad nélkülözhetetlenné. Ha ez megvan, máris a kezedben tartod az összes kincseskamra kulcsát a rendszerben. De gondolom, ezzel semmi újat nem mondtam neked. - Arty - mondtam -, biztos benne, hogy jó, ha kettőnket együtt látnak itt...? A Sólyom az öle fölé emelte a kezét, és helytelenítő mozdulattal rázogatta. - Senki sem tud lefényképezni minket. Az embereim mindenütt ott vannak. Soha nem megyek nyilvános helyekre a testőrségem nélkül. Azt hallottam, hogy mostanában téged is foglalkoztat a biztonságtechnika. - Így volt. - Remek ötlet. Igazán remek. Tetszik, ahogy intézed a dolgaidat. - Köszönöm. De Arty, nem érzem magam túl jól ma este. Csak azért jöttem ki, hogy szívjak egy kis friss levegőt... Arty megint a kezét rezegtette. - Ne aggódj, nem maradok tovább. Igazad van. Nem szabad, hogy lássanak. Csak erre jártam, es köszönni akartam. Csak köszönni. - Felállt. - Ennyi az egész. - Elindult lefelé a lépcsőn. - Arty? -szóltam utána. Visszafordult. - Nemsokára visszajössz, és meg akarod majd venni a részemet a Gleccserből, mert addigra túlságosan megerősödöm. Én pedig nem fogom eladni, mert úgy gondolom majd, elég erős vagyok, hogy megküzdjek veled. Úgyhogy egy darabig ellenségek leszünk. Megpróbálsz majd megölni. Én is megpróbállak majd megölni Arcán először a zavar ráncai jelentek meg, aztán az elnéző mosoly. - Látom, kezdesz megbarátkozni a holografikus információtárolás gondolatával. Ez remek. Igazán re-
mek. Ez az egyetlen módja, hogy túljárj Maud eszén. Minden meglévő információt társítani a szituációról alkotott teljes képhez. Az én eszemen is csak így járhatsz túl. - Mosolygott, el akart fordulni, de meggondolta magát. - Ha elég sokáig vissza tudsz verni, még tovább terjeszkedsz, és tip-top formában tartod a testőrségedet, előbb-utóbb eljutunk majd arra a pontra, ahol újra megéri majd mindkettőnknek, hogy együtt dolgozzunk. Ha ki tudsz tartani addig, megint barátok leszünk. Valamikor. Csak figyelj! És várj! - Köszönöm, hogy elmondtad. A Sólyom az órájára nézett. - Hát... minden jót. - Azt hittem, most tényleg elmegy. De megint felnézett. - Tudod már az új Szót? - Tényleg - feleltem -, ma éjjel változott. Mi az? A Sólyom megvárta, amíg a lépcsőn lejövő vendégek elmennek. Kapkodva körbenézett, közelebb hajolt hozzám, és kezéből tölcsért formálva, rekedten suttogta: - Pirit! - és nagyot hunyorított. - Most hallottam egy csajtól, aki közvetlenül Colette-től tudta meg. (Colette a Triton három Énekesének egyike.) Aztán megfordult, ledöcögött a lépcsőn, és utat tört magának a járdán sétálók tömegében. Ültem ott, az elmúlt évet emésztgetve, míg végül fel kellett állnom, hogy sétáljak egyet. A séta mindig ugyanúgy hat a depressziómra: hozzáadja a paranoia meggyőző ritmusát. Mire visszafelé indultam, már sikerült kidolgoznom egy összetett téveszmerendszert: a Sólyom a biztonság kedvéért máris elkezdett valamilyen tervet szövögetni ellenem, ami azzal ér véget, hogy mindannyian csapdába esünk egy szűk sikátorban, én segítséget akarok hívni, és elkiáltom magam: „Pirit!", de kiderül, hogy ez valójában nem a Szó, hanem a jel, amiről a fekete kesztyűs ember felismer, és pisztoly/gránát/gáz segítségével végez velem. A sarkon volt egy bisztró. Az ablakból kiszűrődő fényben, egy járdaszegélynél parkoló roncs körül egy csapat lepusztult alak gyülekezett (á la Triton: láncok a csuklójuk körül, dongócsíkos tetoválás az arcukon, magas sarkú csizma azokon, akiknek volt rá pénze). A szétvert fényszórón lovaglóülésben ott ücsörgött a kis morf-lány, akit nemrég kihajítottam a Gleccserből. Hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem hozzá:
-Helló! Felnézett letaposott szénára emlékeztető haja alól. Szemében szinte csak pupillát láttam. - Tudod már az új Szót? - kérdeztem. Megdörzsölte az orrát, amit rnár amúgy is vörösre vakart. - Pirit - mondta. - Most kaptuk meg, egy órája. -Kitől hallottad? Végiggondolta a kérdésemet. - Egy pasastól, ő meg azt mondta, hogy egy másiktól, aki ma este jött meg New Yorkból, és ott hallotta egy Sólyom nevű Énekestől. A három legközelebb álló csöves szándékosan nem nézett rám. A távolabbiak nyíltan méregettek. - Ó - mondtam. - Ó. Köszi szépen. „Occam borotvája" és bármilyen valós információ a biztonsági szolgálatok működéséről: ezek együttes erővel általában elsimítják az ilyen paranoiás képzelgéseket. Szóval Pirit. Az én szakmámban a paranoia bizonyos mértékig foglalkozási ártalom. Legalább abban biztos lehettem, hogy Arty (és Maud) is ugyanúgy szenved tőle, mint én. A Gleccser bejárata fölött már kialudtak a fények. Aztán eszembe jutott, hogy mit hagytam odabent, és felrohantam a lépcsőn. Az ajtó zárva volt. Néhányszor dörömböltem az üvegen, de már mindenki hazament. Ami még roszszabb volt, hogy megláttam: a ruhatári fülke pultján hevert, a narancssárga villanykörte alatt. Talán a gazdasági igazgató tette oda, azt remélve, hogy viszszaérek, mielőtt mindenki elmegy. Ho Csi Engnek másnap délben kellett átvennie az előre lefoglalt Körömvirág Lakosztályt a Titánhattyú nevű bolygóközi utasszállítón, ami egy óra harminckor indult Bellonába. A foglalási papírok ott hevertek a Glecscser üvegajtaja mögött, a megfelelő parókával és a mongoloid bőrredővel együtt, ami elfelezi majd Mr. Eng lassú mozgású, szurokfekete szemét. Még az is megfordult a fejemben, hogy betörök. De praktikusabb megoldásnak tűnt, ha kilencre ébresztést kérek a szállodától, és bejövök a takarítóval. Megfordultam, és elindultam lefelé a lépcsőn. Ekkor villant be a gondolat, ami rettenetesen elszomorított (annyira, hogy reflexből pislogni és mosolyogni kezdtem): akár nyugodtan ott is hagyhatom reggelig, hiszen úgy sincs benne semmi, ami nem az enyém. Tamás Dénes fordítása
BORDERLANDS Csillió-trillió-gigamegahipermilló fegyver, ezernyi ellenfél, deformálódott törpe mutánsok, robbanó fejek, repülő végtagok... ezeket a csodákat ígérte nekünk a Gearbox Software a Borderlandsben. fogtak egy, a Mad Max filmekére hasonlító posztapokaliptikus világot (technikailag ugyan nem az, mert a bolygó mindig is ilyen volt, apokalipszis sem kellett hozzá, de a hangulat eltéveszthetetlen), megtöltötték idióta karakterekkel és lepukkant autókban őrjöngő maszkos bűnözőkkel, majd a kezünkbe nyomtak egy fegyvert, és közölték, hogy „menj, van még ott, ahonnan ez jött". A FEJLESZTŐK
Pandora szelencéje
A történet szerint a távoli jövőben az emberiség néhány bolygón ősi, idegen eredetű technológiákat és csodafegyvereket fedezett fel, s az ismert univerzumot behálózó lelketlen nagyvállalatok körében éppen ezek feltárása a legnagyobb őrület. Senki nem szeretne lemaradni a vonatról, így ha valahol felmerül a gyanúja annak, hogy az idegenek szomszédjának a kiskutyája egyszer meglátogatta a helyet, azonnal archeológus-kommandók érkeznek oda, és bőszen ásni kezdenek. Így járt Pandora bolygója is: elözönlötték a tudósok, a kincskeresők
és a kétes erkölcsű szerencsevadászok. Az ásatások azonban hamarosan abbamaradtak, mert véget ért a hét földi évig tartó pandorai tél és a bolygó finoman szólva is agresszív élővilága, magához térve a téli álomból, lelkesen nekilátott a táplálékszerzésnek. Az ásatásokat szponzoráló Atlus Corp. ekkor úgy döntött, hogy valójában nincs is itt semmi látnivaló, és sietve visszavonult, csak néhány eltökélt tudóst, csóró kereskedőt és tízmillió zakkant banditát hagyva hátra. Mi játékosként jó néhány évvel a leírt események után csatlakozunk a történethez, amikor négy újonnan (azaz eléggé késve) érkezett szerencsevadász valamelyikének bőrébe bújva elkezdünk a futurisztikus technológiákat rejtő legendás Vauit után nyomozni.
Karakteres karakterek?
Sajnos a történet - az ígéretes felütés ellenére - nagyon butára sikerült, és az utolsó félórát leszámítva képtelen volt lekötni a figyelmemet akár egy percre is. Lényegében elejétől végéig a Vaultot nyitó kulcs darabjait gyűjtögetjük, és ennek érdekében a) megölünk valakit/ valamit, vagy b) öszszegyűjtünk valamiből X darabot. Motivációnk ezen kívül nincs, más lényeges dolog nem történik, az első öt percben szembesülünk mindennel, amit a sztori nyújtani fog a következő 20-25 órában, és attól kezdve csak ürügy arra, hogy
egyik helyről a másikra menjünk. A különböző NPC-k hasonlóan sekélyesek.
A gazillió nem is egy szám
A történet tehát éppen csak funkcionál, de szerencsére nem is ezzel akarták eladni nekünk a játékot, hanem a „gazillió" különböző fegyverrel. FPS-ben eddig nem látott arzenál áll a rendelkezésünkre. Van 8 különböző fegyverkategória (shotgun, assault rifle stb.), 6-8 különböző gyártó (egyik fegyverei pontosabbak, másikét könnyebb újratölteni) es számos egyéb speciális tulajdonság, amelyek felbukkanhatnak egy-egy puskán. Ráadásul némelyik fegyver elemi sebzést is végez: áramot vezet az ellenfelekbe, felgyújtja őket vagy savval marja le róluk a páncélt (és a húst). Érdemes azért elköteleznünk magunkat egy adott típus mellett, mert a használattal növekszik a hozzáértésünk, és ez különböző bónuszokkal jár (plusz minden karakternek vannak képességei, amelyek egy adott kategóriát erősítenek).
Puszta, ameddig a szem ellát A Borderlands marketingjének másik sarkalatos pontja a könnyed szerepjáték-elemek megjelenése volt (el is keresztelték a műfaját büszkén RPS-nek, azaz Role-Playing Shooternek). De amennyire látszik a tapasztalat az FPS-részekben, sajnos ugyanannyira látszik a hiánya a szerepjátékos oldalról. Összesen négy fő pont van, amelyben a játék más, mint egy hagyományos FPS: egyre jobb felszerelést
gyűjtünk, szinteket lépünk, küldetéseket teljesítünk es egy hatalmas, nyílt világot járunk be. Ebből a négyből pedig sikerült kettőt teljesen elszúrni. A felszerelés fejlesztése jól sikerült, a szintlépéssel sincsenek gondok (legalábbis játékos oldalról, az ellenfelekéről majd a következő bekezdésben beszélek): az egyes képességek megfelelően erősek, megéri beléjük pontokat ölni, érezhető lesz a hatásuk. Annál nagyobb problémák vannak a küldetésekkel és a nyitott világgal, ugyanis a játék veleje egy MMO-kat is megszégyenítő darálás, minden egyes küldetés a „gyújts össze X darab ezt", „ölj meg Y darab azt" párosból kerül ki, és ismétlődik addig, amíg rosszul nem leszünk tőlük, és még annál is tovább. A nyitott világ pedig igaz, hogy hatalmas, de minden helyszín szinte teljesen ugyanolyan: szürke sziklák egymás hátán, ugyanazok az ellenfelek mindenhol. Összességében a játékban nagyon sok potenciál van, és nagyon sok dolgot remekül valósít meg, de sajnos a pozitívumokat maga alá temeti az élettelen világ es a szörnyű monotonitás, amitől az egész átkerül az „egyszer végig lehet játszani" kategóriába. Ha a Gearbox tanul a hibáiból, és itt-ott alakit a formulán (nem sok hiányzott, hogy Diablo-méretű függőséget váltson ki), a folytatás akár Év Játéka esélyes is lehet, de most nem sikerült teljesen megfelelni az elvárásoknak. Csoma ,,Zarathos" Péter GameStar magazin
Greg Mellor: A birodalom védelme
Amióta világ a világ, a háborúkból a katonák testileglelkileg megváltozva tértek haza - már ha hazatértek egyáltalán. Semmi okunk azt feltételezni, hogy a jövőben ez másképp lesz.
TŰZFAL, NAPRENDSZER EMPATIKUS RÁCS, 2234 Fényesen suhanok keresztül a bronzvörös égbolton. Hógolyó rám villantja egyik őrült mosolyát. Ikertestvére, Néró ott van mögötte, ijesztő, mint mindig. Egy kilométerrel előrébb, a megadott helyen Raz éppen a hernyó indításával foglalatoskodik. A célpont mögötte tűnik fel, egy hatalmas, borotvaéles tüskékkel borított gömb, ami olyan fekete, mint maga a pokol. Gyorsan alkalmazkodik fázisunkhoz. Még van egy szilánkunk. Ugrok. Most Razt támogatom, rnár az oldalánál vagyok. Az ikrek a másik oldalán csusszannak be. Nem siettétek el. Pupillái kissé kitágulnak; szemöldöke felemelkedik. Hógolyó megvonja a vállát. Jobb későn... ...mint soha - fejezi be Néró, mint mindig. Az idegen árnyéka rideg, formája állandóan változik, miközben lassan mozogva halálos, tüskékkel borított nyúlványokat ereget magából. Sürgetem Razt. Mozogj, mintha élnél!
Platinaszín minták fodrozódnak végig a felszínén. A nyúlványok egyre céltudatosabban mozognak, felénk jönnek. A szilánk keskenyedik. Kimondom azt, ami egyértelmű. Felzárkózik! Elég legyen már! - morogja Raz, majd lelki támogatásra számítva ránéz az ikrekre. Azok tovább duzzognak. Rendben, a hernyó felpörgött. A csuklóján lévő aranyszín alakzat mozgásba lendül, és szabadon lebegni kezd, a számos apró darabka gyorsabban csapkod, mint azt pikoérzékelőink követni tudnák. Átszeli a közte és az idegen között lévő távolságot, majd becsusszan a nyúlványok közé, és eltűnik. Vissza! Elkapom Razt, ahogy lenullázódik. Az ikrek fedezik visszavonulásunkat. Valami nincs rendjén. A pillangó nem emelkedik fel. Razt a vállamon cipelve már szinte kiabálok. Fázisváltás! Nem elég gyors. A polimorf fázist vált, és elkapja az ikreket. Fekete-fehér lábaik idétlenül lógnak ki
belőle. Hagyom, hogy Raz szabadon lebegjen, és fázist váltok, oda, amiről még én is azt gondolom, hogy biztonságos. Az idegen elképzelhetetlen sebességgel követ. Érzem a jelenlétét körülöttem. Idegen programok csomagolódnak ki tarkabarka fényáradat közepette, miközben keresztülvágják magukat tűzfalamon. Dermesztő hideg szivárog be, de nincs idő sikoltani Átváltok attofázisra, és egy utolsó, elkeseredett lehetőségként, magasabb motoros funkcióimat átviszem a mozgásképtelen, polimorf alá temetett hernyóba. Az újra életre kelve, hatalmas éhséggel kezdi emészteni az idegen struktúrát. A pillangó felemelkedik, es a jég visszavonul zombivá vált formámról. Az ikrek szabadon lebegnek, miközben a polimorf hüvelye úgy válik semmivé, mint füst a könnyű nyári fuvallatban. Ezért hívnak Deus Zee-nek. HARMONIKUS KÖRNYEZET NAPRENDSZER EMPATIKUS RÁCS 2 2 3 4 Hógolyó néz le rám, kifehérített haja gyémántként ragyog a fején. Csak nyugalom... ...csukd be a szemed, és pihenj egy kicsit! Néró abban a függőágyban ásítozik nyújtózkodva, ami a sziget két pálmafája közé lett kifeszítve. Árnyéknak tűnik albínó testvére mellett. Hallom a hullámok csapkodását. A nap es a homok forrón égeti bőrömet. Az idő lustán telik, miközben egyre inkább álomba szenderülök. Hol van Raz? Kint... ...a cápákkal. Szédülés kap el, es hamarosan visszatérek a normál idő édeskés állapotába. Rég nem tapasztalt érzések villannak fel látóterem szélén. Felmentem lifttel a Parramatta-kráter nyugati peremén álló nyugdíjas torony 91. emeletére. Innen jól látszik, hogy az újjáépítés üteme felgyorsult Fényes pengékre hasonlító, ragyogó tornyok nyújtóznak az ég felé a régi Sydney romjain. Még ezt a gyors fejlődést látva is nehéz volt elhinni, hogy a von Neumann-féle szondák okozta krátereket valaha eltüntetik. Több száz elfeketedett bemélyedés szerte a földgolyón, melyek mindegyikét a nanokrit rozsdavörös rétege borít - rideg emlékeztetői annak.
hogy a világ egy évtizeddel korábban majdnem elpusztult. A mesterséges intelligencia hangja köznapi stílusban üdvözölve törte meg a csendet. - 'Napot, Mr. Lawson. - Gondját viseli az öregemnek? - Nem akartam goromba lenni, de mindig sötét hangulat kerített hatalmába, ha visszatértem Ausztráliába. - Jól van, amennyire lehet - mondta. - Még mindig magányosan él, de azt hiszem, ő már csak ilyen. A benti szórakozási lehetőségeket sem használja ki, de szeret sakkozni, es próbálgat festeni. - Festeni? - Hát, már arra gondoltam, hogy piros hó esett. - Kicsit magas a vérnyomása, de azt szemmel tartom. A fájdalomirányítási rendszer állapota olyan, mint korábbi látogatása idején, de a ciclosporínszintje egy kicsit megemelkedett. Nem segít, ha iszik. Éreztem a néma üzenetet az MI hangjában. - Már 73 éves, es nem igazán tervezem, hogy megfosztom kevés örömeinek egyikétől. - Legyen hát. - A lift megállt es ezzel vége lett a beszélgetésnek. A lakás egy romhalmaz volt. A sarokban félig elkészített mikroképeket láttam. Csipkézett szélű tornyok, rézvörös és zöld színek kék háttéren. Az egyik képre sietősen rádobtak egy szőnyeget, de az sem tudta teljesen eltakarni az ismerős dekoltázst - Boldog karácsonyt, apa! - Szinte sokkolt, ahogy évről évre egyre öregebb lett. Az ajándékát letettem az asztalra. - Szólhattál volna, hogy meglátogatsz - mondta, szintetikus hangja közel járt eredeti baritonja csengéséhez. - Talán kitakarítottam volna. - Tudod, hogy minden karácsonykor eljövök. A Szervók halkan zümmögni kezdtek, ahogy felállni készült. - Ne kelj fel! - szóltam rá, mert nem akartam még jobban felkavarni. Arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna, ha a Szilícium-völgyben maradok. - Jól vagyok - felelte grimaszolva, majd kibicegett a konyhába, hogy csináljon egy kis kávét. Az ezt követő hosszú, kínos csend után átadott egy gőzölgő csészét. Bal keze olyan volt, mintha bőre pöttyös lenne, a maratott ötvözetű jobb keze pedig piszkos és fakó. - Hallom, szépen fejlődsz sakkban.
- Már megint azzal a büdös MI-vel beszélgettél? - Mintha lenne választásom - vágtam rá gyorsan. Mély lélegzetet vettem, és merészen folytattam. - Sajnálom. Nézd, tudom, hogy rnár egy éve, de annyira lefoglal a kutatás. És úgy látom, hogy te is elfoglalod magad. Örülök, hogy más dolgok is érdekelnek. Nem kellene rejtegetned a munkáidat, nagyszerűek. - Mit akarsz, Scott? - Borostyánsárga Nikonjai szkeptikusan fürkésztek. Hezitáltam, és így ö hozta fél a témát. - Meg fogod öletni magad, igazam van? - Hangja élesen csengett. - Láttam ilyet a hírekben. Kölykök, akik feltöltődnek a kibertérbe, majd kiég az agyuk a koponyájukból. A világ teljesen megőrült. - Ez nem igaz, apa. Az egész a képességeink felfedezéséről szól. Ismerek olyan ikreket, akik hatalmas áttörést értek el a személyiség leképezésében. És találkoztam egy lánnyal. Egy olyan szoftver kifejlesztésén dolgozik, ami a legextrémebb időfázisban is képes működni. Parancsvégrehajtása nagyságrendekkel gyorsabb, mint bármelyik virtuális személyiség számítási képessége. És végre jutottam valamire az idegen adatfolyam dekódolásával. Már igazi fenyegetést jelentenek. Olyan struktúrákat hoznak létre, melyek segítségével átfúrják magukat a tűzfalakon. Közbevágott, emberi kezével az ablakon kívül látható panoráma felé intve. - Az igazi háború odakint zajlott - Arcán megjelentek a fájdalom ráncai. - Gépek harcoltak gépek ellen, a földön és az űrben egyaránt. Elpusztítottuk mindegyiküket, és nanotoxinokkal borítottuk be az összes krátert. Nem mintha emlékeztetnem kellene rá magam mindennap. - Elfordult az ablaktól. - Tudom, apa. Millióan haltak meg közületek. Mindennap eszembe jut anya. Az én generációm fel sem tudja fogni, hogy milyen szenvedésekben volt részetek. - Senki sem érti meg, és senkit sem érdekel igazán. Éreztem, hogy elpirulok. Olyan bosszantó tud lenni. - Várjunk csak egy kicsit! A ti segítségetekkel vészeltük át eddig, de még messze van a győze-
lem... a bolygót célzó támadásoknak ugyan vége, de egy olyan láthatatlan háború folyik most is, ami legrosszabb rémálmunk lehet. Ha a struktúráik feltörik a Naprendszer tűzfalat, végünk. Vírusaik megfertőzik az empatikus rácsot és vele együtt minden embert meg alrendszert, ami hozzá van csatlakoztatva. - Vártam egy kicsit, majd még hozzátettem: - Amit ti csináltatok, az, hogy a biológiai támadás után visszamentetek a könyörtelen légüres térbe, a legbátrabb dolog volt, amit valaha láttam. Meglepetten bámult, ahogy elméje elkezdte létrehozni a szükséges kapcsolatokat, majd hangos puffanással dőlt hátra. Eltelt néhány perc, mire haraggal vegyes jókedvem elszállt, átadva helyét az acélos határozottságnak. Biztosan észrevette - Nikonjai a legkisebb különbséget is észlelték -, mert vonásai megenyhültek egy kicsit. - Nem kellett volna fejest ugranod ebbe az egészbe. Gondold át, hogy mit csinálsz! Az életeddel játszol. És mi a helyzet a lelkeddel? Felhorkantam. - Nézzenek csak oda, te őszülő vén konzervdoboz! Biztos vagyok benne, hogy belül még érző szív dobog. - Nem mintha bárkinek elmondanám - nevetett fél rekedten. Megállt egy kicsit, mintha ez megelégedéssel töltötte volna el. - Szóval beszélj arról a lányról! Azt mondod, cápák? Megfogom Hógolyó kinyújtott karját, és felállok. A tenger kelettől nyugatig zöld, a homok pedig forró a talpam alatt. Tudod, keményen dolgozik, biztosan szeretne egy kicsit távol lenni a hozzánk hasonló ultraférfiaktól. Jót nevetnek. Akarsz beszélni azokról a régi érzésekről... ? Hógolyó egész délelőtt pityergett. Sajnálom, nem akartam, hogy mindezt ti is átéljétek. A nekrotizáló bőnyegyulladást okozó exo-törzzsel megfertőződött veteránok közül csak kevesen
voltak képesek visszatérni a harctérre. De hála nekik, megfordult a háború menete. Új reményt adtak a világnak. Utálta már a gondolatát is, hogy feltöltöm magam, mert párhuzamot vélt felfedezni azzal, amit ő átélt - soha nem lett a régi, miután rendbe hozták. A pokolba is! Ki ne változna meg, ha elveszíti a fél testét? Lehet, hogy nem értünk mindenben egyet, de belül tiszteljük egymást. Raz a derekam köré fonja nedves karját, és hasát a hátamhoz nyomja. Ez igaz, de mindketten túl önfejűek vagytok, hogy elmondjátok a másiknak. Neki ott van a sok fájdalom, neked meg a bűntudat, hogy nem lehetsz mellette. Utálom, ha igazad van. Megfordulok, és lassan megcsókolom, beletúrva kezemmel sötét, nedves hajába. Talán itt az ideje, hogy felbérelj egy hasonmást, és kis időre visszavonszold sajnálkozó énedet a valódi világba. Válaszom alázatos. Erre még nem gondoltam korábban. Deus Zee. Raz csípőre teszi a kezét. Az utolsó percben érkező csodatévő. Képes vagy megakadályozni, hogy az idegenek betörjenek a kibertérbe, de nem tudsz megoldást találni arra, hogyan látogasd meg az öregedet. Biztosan mókásan festek, ahogy leszid egy hosszú lábú nö, akin csak egy falatnyi bikini van. Hógolyó majd megszakad a nevetéstől. Néró szája meg sem mozdul. Rendben, megteszem. De most már hagyj békén! Megmentettem odakint a hitvány kis irhádat. A behatolások egyre rosszabbak lesznek, van valami furcsa ezekben a struktúrákban, ahogyan alkalmazkodnak és egyre gyorsabbak lesznek nálunk. De nem gyorsabbak a hernyónál. Raz magabiztossága előnyt jelent. De vajon meddig? És mi okozta a problémát? A következő alkalommal mindennek óramű pontossággal kell mennie. Ezen még dolgozom. Az ikrek megérzik következő szavaimat, és dühödt átkokat mormognak. Akkor hát dologra!
ÚJ SYDNEY, FÖLD, 2 2 3 5 Az emberi részek, az arcának és testének olyan 40 százaléka, végig lefelé a bal oldalon, hihetetlenül soványnak tűntek. A kifakult kiborg-alkatrészek megpróbáltak kompenzálni, amennyire lehetett, de járása még mindig lassú és görnyedt. Elállta az ajtót, borotválatlan volt és zavarodottnak tűnt, ahogy bandzsán nézett rám vizenyős Nikonjain keresztül. - Csak én vagyok az, apa. - Talán észrevette ügyetlenségemet, ahogyan irányítani próbáltam a szintetikus testet. Megfeledkeztem az anyagi világ fizikai tényezőiről. Bandzsitott még egy kicsit, majd beengedett. A lakás sötét volt és hűvös. A mikroképernyős alkotásokat mind elpakolták valahova, vagy rosszabb esetben kidobták. A múlt heti vacsorák maradványai még szerteszét hevertek a konyhapulton. Az MI felelni fog ezért! - Mit akarsz? - Feszengve ült le szakadozott, foltozott székére, amiből fűcsomók gyanánt türemkedett ki a tömítésre használt okos-hab. - Megnézni, hogy vagy. - Szóval arra gondoltál, hogy örömet okozol nekem, mintha ettől valamiért jobban érezném magam? Talán csak meg akarsz szabadulni a bűneidtől, es rnár itt sem vagy. Megfordultam, hogy elmenjek, de előrehajolt, és megfogta a kezemet. Szorítása még mindig erős volt, de éreztem, hogy öreg csontjai már pihekönnyűek, bőre érintése ráncos. Mély levegőt vettem. - Tudod, én sohasem akartam fájdalmat okozni neked. Szeme a távolba révedt, valahova a kráter szélére, a sorokban álló tornyok mögé. - Amikor még gyerek voltál, néztem, ahogy alszol, olyan csodálatos volt, anyád es én olyan büszkék voltunk. Az apaszerep egyik áldása, hogy gyermekeid szemén keresztül újra leélheted az életed. És én, Scott, én figyeltem, ahogy felnősz, támogattalak mindenben, amiben tudtalak. Te segítettél át a nehéz időszakokon. De most már meg sem ismerlek ebben
az utánzatban. Talán az én hibám, hogy látnod kellett azt a sok változást, amin keresztülmentem, de engem belekényszerítettek, neked pedig volt választásod. Tehetetlenebbül már nem is érezhettem volna magam. Nem volt szívem elmondani neki, hogy csak egy béta másolat vagyok. Az alfa verzió valahol kint volt, a harc sűrűjében. - Szerinted könnyű döntés volt? Raz... Rosalinda, John, Jacob és én, mind személyes okokból határoztunk úgy, hogy feltöltődünk. Olyan sok mindent lehet megtapasztalni az empatikus rácsban, el sem tudod képzelni, milyen érzés megosztani másokkal a gondolataidat és az érzéseidet... hogy valóban ők legyél, hogy egy másik ember szemével tekinthess a világra... mámorító érzés! - Nem várhattál volna, míg a technológia fejlettebb lesz? - A katonaság anyagi támogatásának hála minden gyorsan történt... ultragyors fegyverekre és virtuális személyekre volt szükségük. De még most is az vagyok, aki voltam, apa, rendelkezem minden emlékemmel. Az igazság az, hogy tisztábbak és hozzáférhetőbbek, mint valaha. Emlékszel arra a háború előtti őrült nyaralásra, amikor az idegenvezető megfeledkezett rólunk, míg mi a Valles Marineris-tenger közelében lévő tavakban búvárkodtunk? Felejthetetlen látvány volt az arca, mikor két nappal később besétáltunk az irodájába azon a mólón. Neked kellett visszafognod anyát, nehogy megfojtsa. Arca fanyar mosolyra húzódott. - Es emlékszel arra az alkalomra, mikor megpróbáltál megtanítani ejtőernyőzni azokban a mókusszerű ruhákban az Angyal-vízesés felett? Venezuelában? Na? Elvesztetted a türelmedet, és átlöktél a peremen... még csak nyolcéves voltam, apa. Halálra rémültem! - Igen, de a ruhában mikrofúvókák voltak, amiket arra programoztak, hogy biztonságban földet érj, ha valami történne. - Ezt nem tudtam! Már csillogott a szeme. - Nos, végül megtanultad, nem? - Lassan felkelt, a Nikonok jobban fókuszáltak. - Nézd, nem tudom, képes leszek-e valaha elfogadni, amit tettél... egy apának nem lenne szabad túlélnie a saját fiát. De igazából azt sem fogadtam el, ami velem történt. Bár az okokat értem, és nem vagyok olyan zárkózott, hogy ne nézzem meg azokat a hololeveleket. Nagyszerű
munkát végzel odakint. Es Raz is rendes nőnek tűnik, ragaszkodnod kellene hozzá. Hasonmásom képtelen volt könnyezni, de mindent megtettem, hogy sírásra bírjam, amikor a megkönnyebbülés hulláma gyógyító balzsamként söpört végig rajtam. Apa csendesen köhintett, arcának emberi felén kisimultak ráncai, mintha nagy teher esett volna le a válláról. Témát váltott, hogy mindkettőnket kimentsen e kínos helyzetből. - Nem jössz ide, hacsak nem történik valami nagy dolog, szóval ki vele! - Az idegen struktúrákról van szó - kezdtem. - Mutálódnak és sokszorozódnak, egyre erősebbek lesznek. Nem tudom, meddig képes feltartóztatni őket a tűzfal. Sikerült nyomon követni néhány hardveres rácsot, amit a von Neumann szondák hagytak hátra. Néhányuk a Titan metántengereinek mélyére süllyedt, ami tökéletes hűtőfolyadék, de nem tudjuk, hány rejtőzik még a Naprendszerben. Az egyetlen lehetőség, hogy a harcteret áthelyezzük az ő kiberterükbe, és inaktiváljuk a teljes hálózatukat. Nem tetszett a szemében hirtelen megjelenő szomorúság. - Akkor valószínűleg nem látlak többé. Már csak néhány hetem van hátra. Nekitámaszkodtam a konyhaszekrénynek. Felkészültebb is lehettem volna, de túlságosan hozzászoktam már halhatatlan életem szürreális valójához. Olyan sok mindent akartam mondani neki - a sikereket, amiket a hernyókkal értünk el, a darazsakkal végzett próbákat -, de mindez elhalványulni látszott kegyetlennek tűnő halandósága mellett. - Ó, apa... - szipogtam. Kinyúltam, es felkapcsoltam a lámpát, aztán elkezdtem letakarítani a szemetet a konyhaszekrényről. IDEGEN CSOMÓPONT, KIBERTÉR 2 2 3 5 A zenit felől süvítünk előre, négy tündöklő fáklya, távol az otthontól. Az idegen birodalom indigószín árnyalatai beszivárognak harci rendszerünkbe. Attofázisba váltottunk, és van egy-két szilánk a tarsolyunkban. Célpontok... ...befogva. Az idegenek kibertere terül el alattunk. Mindenhol ott vannak, mindenféle alakban és formában, olyan, mintha kék és fekete hangyák fészke lenne.
Egyként fordítják felénk zord tekintetüket. Érezzük, ahogy érzelemszikráik regisztrálják behatolásunkat, először mint valami viszkózus olaj, majd később sötét nóvaként száguldva. Mi lenne velem a barátaim nélkül? De koncentráljunk az itt és mostra! Pillangók emelkednek fel, színt hozva oda, ahol korábban nem volt semmi. Az idegenek koncentrikus körökben rezzennek szét. Hernyók újabb sorozata tűnik el nihilisztikus yoktofázisban. Pillangók második hulláma emelkedik fel szinte azonnal, halott hüvelyeket hagyva a harcmezőn. Itt az idő... ...Raz. Az ikrek makulátlannak tűnnek, monokrómban csillogva. Raz vakító élénkvörösben pompázik, mint mindig. Néró, a semmiből előkerülve, pajzsot von elém. Csúszott - fel-le váltogatja a fázist. Zavarodottságom csak pillanatnyi. A rendszer tűzfala cafatokban, helyén több száz polimorf és egyéb, furcsa entitás jelenik meg - folyékony, rézszín szemek, madárszerű testek tetején. Hógolyó nincs többé. Raz csak egy paca, egy szilánk előttünk, tüzelő hernyók mindenfelé. Füst lepi el a harcmezőt. Most mi legyen, Deus? Néró hangja rángat vissza a valóságba. Érzem a félelmét, és most először látom saját halandóságomat fekete íriszén keresztül. Ennyi elég is nekem, hogy végre lerázzam magamról az évek óta bensőmet pusztító kínzó érzést. Itt az idő, Néró! Hógolyó lenullázott formáját egy lefelé ívelő röppályán találom meg, az egyik fémszemű madárforma karmai között. Megragadom, és egy hernyót küldök az idegenre. Érzem a hernyó végtelen éhségét, ahogyan belülről emészti fel az idegen programot. Nyugtalanító, de ugyanakkor csodálatos látvány is. A pillangó átlátszó szárnyai megcsapnak, aztán az is semmivé foszlik. A madárszerű formák a leginkább alkalmazkodóképesek. Érzem a program biológiai eredetét, nem úgy, mint a polimorf formák gépi intelligenciája esetén. Több is rászáll Razra és Néróra, ők már csak egy szilánk mögöttem. Ilyen veszélyes ütemben nincs sok időm hátra. Saját szoftverem es a hernyóké kombinálásával
halálos koktélt hozhatok létre, de nincs más lehetőség. Elrántom Nérót három madárszerű forma útjából. Lassan fordítják felém csúnya fejüket, ahogy odébb libbenek. Raz az utolsó. Mint mindig, neki jut a legtöbb figyelem. Elindítok öt hernyót. Kondenzcsíkot hagyva maguk mögött, küzdik le az előttük lévő távolságot A polimorfok és a madárszerű fonnák belülről robbannak fel. Besurran az első madárszerű, mely alkalmazkodni tud a fázisomhoz, azzal a céllal, hogy elkapja Razt. Észrevesz látótere szélén. Ledobom az ikreket, és kilövök rá három hernyót. Félrelöki az elsőt, majd a másodikat is. A harmadik eltalálja duzzadt mellkasát Semmi A lény felemeli az egyik kannát, féltépi a villódzó hernyót, majd félredobja. Nem jó. Néró már velem van. Raz csatlakozik hozzánk. Ezúttal nem hagyom, hogy te arasd le az összes babért, Deus Zee. Miért nem? Onnantól mást se hallanánk. Az idegen hezitál, aztán vörösréz szemei magabiztosan felduzzadnak, ahogy több társa is sikeresen fázist vált. Fekete folyamként özönlenek felénk. Szabadjára engedem a darazsat. Van benne egy apró késleltető mechanizmus. Néró tarkójánál fogva kapja fel Hógolyót. Kiadom a megszakítási parancsot, és mindenki a zenit felé száguld. Az ikrek eltűnnek a nullapontban. Raz követi őket, válla fölött még rám néz, aztán mögém, és szeme csodálkozással teli. Eltűnt. Érzem a kapcsolódást a sarkamnál. Veszem a bátorságot, hogy visszanézzek. Szépsége felülmúlja a képzeletet. Sárga és fekete, higanyszerű foltokkal tarkítva, úgy ereszkedik le, mint valami halálos avatar, fullánkja mint a rombolás fénylő pengéje. Az idegenek tömege egyként fordul. Aztán sötétség takar be, hidegebb, mint a csillagok közötti űr.
ÚJ SYDNEY FÖLD 2 2 3 6 Őszi szél csörgette a faleveleket a temetőben. A lézerrel vágott gránit sírkő csak egy volt a sok ezer között. Óvatosan elvettem a kiszáradt virágokat, es frissekkel pótoltam őket. Jó volt újra igazi illatokat érezni. Még egyszer, utoljára elolvastam a bevésett sorokat. Timothy James Lawson örök emlékére 2160. február 1. - 2235. április 19. A Hosszú Háború kitüntetett veteránja Georgia szerető férje Scott édesapja Emléked örökké velünk marad Raz megszorította a kezemet. - Büszke lehetsz magadra, kölyök. - Akkor miért érzem magam olyan erőtlennek? - Ne légy szigorú magadhoz! Megtetted a lehetetlent. Nyerésre állunk, kitartásodnak, na meg az övének hála. - Sohasem mesélte el, hogy mi történt igazából, amikor visszament, hogy az utolsó szondák ellen harcoljon. Úgy tűnt, elvesztette az eszét, az életcélját, miután hazatért. Húsz évig csak a háborúról szólt az élete, elvesztette anyámat, elvesztette a testét, elméje egy részét, nem csoda, hogy utálta még a gondolatát is, hogy részt vegyek benne. Csak a vége felé kezdte igazán értékelni azt, amit teszek. Remélem, nem úgy halt meg, hogy bolondnak tartott. - Eltekintve attól, amit a harag és a fájdalom mondathatott vele, jobban szeretett annál, hogy rosszat gondoljon rólad. Mindig a fia maradtál, bármi is történt, és erről soha nem feledkezett meg. Akár felfogtátok, akár nem, mindketten jobb emberré tettétek a másikat Nem így kell ennek lennie apa és fia között? Kezével megérintette a kőbe vésett szavakat, hasonmásának finom ujjaival követve végig a betűk vonalait. Bacsó Csaba fordítása
Ember a csatatéren
Évezredek óta az emberek úgy indulnak a csatába, hogy ölni akarnak, egyszer és mindenkorra végezni az ellenséggel. De vajon tényleg képes erre egy átlagember? Mi rejlik a háborús hősök mítosza mögött? Hogy viselkedik valójában az ember a csatatéren? A HÁBORÚK ÉS A CSATÁK az emberek
emlékezetében felmagasztosulnak. A mi katonáink hősök, bátran küzdöttünk, az ellenség a megvert, megfutamított gyávák gyülevész hordája. A szörnyűségek eltompulnak, lelkünk mélyére temetődnek. Csak a rémálmokban bukkannak elő ismét. Az emberben genetikailag benne van a küzdelem, a harc. Gyerekkorukban a fiúk fegyverekkel játszanak, a háborúsdi az egyik legizgalmasabb játék. (Ha a szülők elvi okokból nem vesznek játékfegyvert, a gyerek ugyanúgy lövöldözik bottal, csővel, egy faággal.) Tudnánk ölni egy csatában. Ha száz férfit megállítunk az utcán, csaknem mindenki azt válaszolja, hogy igen: a családjáért, a hazáért, a saját élete védelmében. Ha rálőnének, visszalőne. De ők még nem lőttek emberre.
Ma már tudjuk, a helyzet nem ilyen egyszerű. A háború sokkal mélyebb sebeket ejt az emberek lelkén. Az igazság más. A pszichológiai bomba a második világháború után robbant.
A Marshall-jelentés
S. L. A. Marshall tábornok végigharcolta a két világháborút és a koreai háborút. Katonai történészként közel harminc könyvet jegyzett. Legnagyobb vihart a II. világháborúról szóló, Men Against Fire című kötete kavarta 1947-ben több ezer katonával beszélt, akik az európai és a csendes-óceáni frontokon harcoltak. Csupa olyan veteránnal, akik az első vonalban küzdöttek, az igazi kemény fickók, akik végigcsináltak minden borzalmat. Nem volt köztük szanitéc, utász vagy egyéb, a hátsó vonalakban harcoló katona. A vizsgálat eredménye megdöbbentette
az egész nyugati hadvezetést. Közvetlen harci cselekmény során a katonák negyede sem nyitott tüzet az ellenségre. Sőt mindössze a katonák 2(!) százaléka próbált valóban embert ölni. Az eredményeket senki sem akarta elhinni (többen még ma is úgy tartják, a hadtörténet legnagyobb átverése). A hadvezetés gyakorlatilag megrémült az eredményektől. Újabb és újabb vizsgálatokat végeztek, amelyek ezt az eredményt igazolták. A légierénél kiderült, hogy a légipárbajok felét a pilóták egy százaléka nyerte meg. A szövetségeseknél végrehajtott vizsgálatok összehasonlítása is hasonló eredményt mutatott. A kutatásokat kiterjesztették a régi katonai feljegyzésekre is, egészen a waterlooi csatáig. Az eredmény ugyanaz volt: az ütközetekben mindig egy maroknyi ember végezte el a mocskos munkát. Bár a felmérést rengetegen kritizálták, és tiltakoztak a megállapítások ellen, a hadvezetéseket tettekre sarkallták. Komoly kutatómunka kezdődött az okok felderítéséért, hiszen ez a tény alapjában rendítette meg a kiképzés hatékonyságába vetett hitet, a háborús költségek és veszteségek túlnyomó többsége ablakon kidobott pénz volt.
A téma egyik legnagyobb jelenlegi szakértője Dave Grossman alezredes, a hadtudományok professzora az arkansasi egyetemen, a Warrior Science Group vezetője, ex-ranger. Ő azoknak egyike, akik tisztában vannak a Marshall-jelentés igazával, és hosszá ideje kutatja azt. Elmondása szerint a harcoló alakulatok veterán vezetőit nem lepte meg ez a jelentés. Saját tapasztalataik alapján tisztában voltak annak igazságával. Egy átlagos fiú, ha célba vett egy másikat a csata közben, nem bírta meghúzni a ravaszt. Pedig mindennapi tapasztalataink nem ezt mutatják. A hősökről szóló mítoszaink, a tény, hogy az erőszakos bűncselekmények 95 százalékát férfiak követik el, hogy az evolúció-kutatók is egyfajta zsákutcának tekintik az emberi majmot, aki képes a saját fajtársait megölni. Az első magyarázat az volt, hogy a harcterek kavarodása letöri a lelkesedést. Ez azonban nagyon kevés. Köztudomású, hogy a harctéri stressz mekkora igénybevétel a katonák számára. 5-10 perc fegyveres harc akkora igénybevétel a szervezetnek, mint egy egésznapos nehéz, fizikai munka. Lehet, hogy a stressz és a félelem a felelős az egészért? Vagy valami bonyolultabb dolog?
A legnagyobb szégyen ...Egy gránát csapott be mögöttünk, és az őrmester azt mondta: „Beszarok! Megint csak beszarok!" Megkérdeztem, hogy eltalálták-e, mire furcsa mosollyal azt felelte: „Nem, csak összevizeltem magam." Mondta, minden csata előtt mindig összevizeli magát, de utána rnár jól van. Hirtelen valami meleg folyt végig a lábamon, és látom hogy nem vér, csak vizelet melegít. „Én is bevizeltem, őrmester!", mondtam, ő meg elvigyorodott: „Üdv a háborúban"... (részlet egy katona visszaemlékezéséből) Richard Gabriel, a pszichológia professzora, vietnami veterán ismeri ezt a jelenséget. Az orvosok állítása szerint - bár érthető módon senki sem vallja be - a legtöbb katona a harctéren összevizeli vagy -csinálja magát. Rettegnek, elbújnak a fedezék mögé, összecsinálják magukat, hánynak, és mindenki egyfolytában reszket. Reszketés és összepiszkolás: a félelem megnyilvánulása az egyszerű ember s/mára. ...Mikor az igazi balhé elkezdődött, lőttek ránk, miközben harcállást próbáltunk elfoglalni a hegyen. Es hullottak az emberek. Mindnyájan halálra rémültünk, el sem tudok képzelni annál ijesztőbb helyzetet. Rettegtünk, de ugyanakkor végig is akartuk csinálni. Ólomlábakon jártunk, legszívesebben lekuporodtunk volna, amíg eltűnik fölöttünk az őrület, amibe önként jöttünk... (egy légideszantos a Falkland-szigeteki háborúból)
A lélek legmélyén
A dologra akkor bukkantak rá, amikor komolyabban kezdték venni a harctéri stresszt. Észrevették, hogy a fronton járt katonák furcsa tüneteket produkálnak. A polgárháborúban harcoltaknak megbénult a fegyvert tartó kezük, a német katonák mutatóujja ráfagyott a ravaszra. Nem azért betegedtek meg, hogy kikerüljenek az első vonalból, ahhoz elég lett volna egy hasmenés vagy egy üszkös seb. A tünetek a lélek mélyén élő tiltakozásra utaltak a gyilkolás ellen.
Grossman alezredes évtizedes kutatómunkája szerint a probléma nem a frontokon van, hanem az agyakban. Lényünk leglényegesebb része parancsolta a katonáknak, hogy ne öljenek. Ha akarták volna, megtehették volna. Mégsem tették. De miért? Mi akadályozta meg? Az agy évmilliós fejlődés eredménye, jól elkülöníthető régiói vannak. Az előagy közvetlenül a koponya alatt van, ez felel az ésszerű gondolkodásért. Alatta terülnek el az évmilliók óta változatlan ősi részek, amelyek az ösztönös viselkedés felelősei. Bizonyított tény, ha az ember megrémül, az előagy leáll. Egy rémült emberrel beszélgetni, sőt vitatkozni sem lehet, mert „nincsenek nála otthon". Ennek jó oka van. Ha megijedünk, agyunk egy ősi része veszi át az irányítást: az amigdala. Ez mint egy félelem-érzékelő központ mindössze 12 ezredmásodperc alatt tudomást szerez az ijesztő jelenségről, és olyan válaszreakciókat indít be, amiket megfelelőnek ítél a helyzet kezelésére. Efféle helyzetet egy hozzáértő szakember egy pillanat alatt képes elérni egy átlagembernél. Pánik, csőlátás és ösztönös reakciók. Az emberi agy kikapcsol, az állati agy bekapcsol, és a katona tudata két tűz közé kerül. Lehet, hogy az életösztön egyúttal a faji túlélés ösztöne is? Az állatvilágban a küzdelem során a legfontosabb fegyver a pózolás. Megmutatom, hogy én vagyok az erősebb, a nagyobb, az alfa-hím, jobban teszed, ha visszavonulsz. Néhány látványos, de általában ritkán veszélyes összecsapás után az egyik visszavonul, és a másik ezt elfogadja. Ezt igazolják az antropo-
lógiai kutatások is. A törzsi konfliktusok nagy részére szintén igaz ugyanez, csak ordibálás és fegyvercsörtetés, halálos áldozatok csupán elvétve fordulnak elő. Ha igaz ez az állatokra, az emberre is igaz lehet. Ha leblokkol az előagy, eltűnik a sok-sok racionális érv. Csak a faj egy másik példányát látjuk, és úgy érezzük, nem is kell egymás ellen harcolnunk.
Az igazi harc
Ha ez igaz, akkor miért van az, hogy a legtöbb háborús felvételen a katonák lőnek mindenre, ami mozog? Grossman alezredes elmélete szerint ez sem más, csak pózolás. A többség vaktában lövöldözik, hogy az ellenfél lássa, neki fegyvere van és ezért veszélyes. A levegőbe lődöznek, mert a lőfegyverek igen hatásosak az ilyen dominancia-játékokban. A férfiak a harctéren csak el akarják ijeszteni az ellenséget. De a pózolás nemcsak a törzsi körülmények között jól működő taktika, hanem szinte napjainkig a harcászat része volt. Dr. Gary Shaffield angol akadémikus, hadtörténész, a 19-20. századi háborúk szakértője. Ő is ezt az elméletet
támasztja alá. Általában úgy hisszük, hogy a napóleoni ütközeteket hadrendben vonuló katonák vívták, akik puskával lőttek egymásra. Szerinte a lélektan ennél sokkal nagyobb szerepet játszott. Ez volt a színpompás egyenruhák időszaka. Rikító színek, hatalmas sujtások, váll-lap, paszomány - mai szemmel mindez nevetséges és értelmetlen. Mint az élő céltáblák. És pontosan ez is volt a cél, a láthatóság. Az ellenfél hadd lássa jól, mi vagyunk a nagyobbak. És a hangzavar: dudák, csatazajok, ordibálás, fegyverropogás, fegyvercsörgés. A cél: elijeszteni az ellenséget. Hiszen akkor is én nyerem a csatát, ha az ellenfél küzdelem nélkül elfut. Ne feledjük, a szabadságharc legfényesebb csatájában, a pákozdi ütközetben mindössze hét magyar katona halt meg, és 37-en sebesültek meg. A horvát halottak és sebesültek száma az akkori becslések szerint száz körül lehetett. De mi történt akkor, ha egyik fél sem hátrált meg? Mészárlás kezdődött? Nem. A korabeli feljegyzések szerint a legtöbben nem gyilkoltak. Az 1700-as évek végén a porosz hadseregben
Honnan az áldozatok? HA IGAZAK EZEK az elméletek, akkor fel-
merül a kérdés, hogy halt meg a világháboru több millió áldozata. A tudósok véleménye szerint többségükkel bombázás, tüzérségi tűz, gránátok, géppuskák és tankok végeztek. De ha ezeknek a gépeknek a kezelői legyőzték ösztönös irtózásukat, akkor ez miért nem sikerült a gyalogságnak? hosszasan vizsgálták a gyalogság harckészségét. Céltáblákra lőttek muskétákkal különböző távolságokról. Jó eredményeket értek el, akár 60-70 százalékos találati aránnyal. De ezek az egységek egészen másképp lőttek a harctéren. A lőtéri tapasztalatok alapján egy ezerfős egységnek közelről tüzelve akár 500 találatot is el kellett volna érnie. A valóságban mennyi volt? Mindössze három! Ha ezekben a háborúkban az angolok valóban le akarták volna mészárolni az ellenséget, sosem fogtak volna muskétát a kézbe. Az angol hosszúíjjal percenként akár 12 lövést is le lehet adni nagy távolságra, halálos pontossággal. Egy muskétával csak kettőt-hármat, és gyakran be is ragadt. Viszont dörgött, füstölt és rémítő volt. Egy csatában könnyű mellélőni, csak egykét milliméterrel kell arrébb célozni, és a golyó már el is kerüli az ellenséget. Grossman arra is talált bizonyítékot, hogy sokan nem is lőttek. Az amerikai polgárháború gettysburgi csatája után összegyűjtött sok tízezer fegyver többsége töltve volt. Némelyikben több töltényt is találtak, némelyikben huszonhármat. Teli volt a fegyver csöve. A katona ott állt a csatában, körülötte fütyültek a golyók, töltött, célzott, nem lőtt, és újra töltött. Ezt nem lehet gyávasággal magyarázni, hiszen nem hagyta el az alakzatot, nem próbált menekülni, csak nem akart lőni. Az átlagember nem tud szembenézni a halállal, nem tud gyilkolni. Nem tud szemtől szembe ölni. Ha látni az áldozat arcát, hallani a sikolyát vagy a könyörgését, látni szemében a rémületet, embertelen feladat így ölni. Pont ezért van az, hogy a katonák által végrehajtott kivégzé-
A magyarázat a távolság. A fegyver kezelőle nem állt szemtől szemben áldozatával. Nem tudatosult benne, hogy a fegyver hatáskörében cinberek vannak. Aki messziről öl, nem látja az áldozatait. Nem látja arcukat, halálukat, borzasztó pusztulásukat. Nem is tudatosul benne, mit csinál. Csak egy könnyed rutintevékenység az egész. Nagyon jó példa erre Heinrich Himmler 194l-es oroszországi látogatása. A Holokauszt szülőatyja Minszkben ellenőrizte a halálosztagok tevékenységét. A visszaemlékezések szerint jó hangulatban volt, tréfálkozott tiszttársaival, amikor kocsival a zsidó foglyok szokásos kivégzésére vitték. Néhány perccel érkezése után látta, ahogy az első embert főbe lőtték. Olyan rosszul lett, hogy azonnal távoznia kellett. Pedig nála kevésbé senki sem érzett együtt az áldozatokkal. A személyes találkozás a halállal egészen más ügy. És erre az első vonalban minden katona rájőn.
Ki az a kettő? S Z Á Z KATONA közül kilencvennyolc nem akar gyilkolni. Ez a normális emberi reakció. De akkor ki az a kettő, aki hajlandó erre? A pszichopaták. A legtöbbször normális és csendes, sokak szerint kedves emberek. Ók mégis remekül érzik magukat a csatatéren. I ehet, hogy a hősök nem normálisak? A hősök mind örültek? Azt nem lehet állítani, hogy mindegyik olyan, mint Hannibál Lecter, de az ő agyuk megbirkózik a gyilkosság gondolatával. Nap mint nap. Milyen tulajdonság teszi az embert született gyilkossá? Az arc az emberek számára nagyon fontos jelzés, sok mindent elárul arról, mit gondolnak embertársaink. Az emberi arc izmainak java része nem is szolgál másra, mint hogy jelezze a többieknek, mit gondolunk. Egy konfliktushelyzetben az arckifejezések folyamatosan változnak, és a résztvevők ezekhez a jelekhez alkalmazkodnak. A pszichopaták azonban nem tudják helyesen kódolni ezeket az érzelmi jeleket, mivel hiányzik belőlük a mások érzelmeinek észlelési képessége, nem is ismerik azokat. Talán a saját érzelmeiket sem. Mikor gyilkolnak, nem érzik úgy, hogy bármi rosszat tennének, nem értik a félelmet, nem latiak át a következményeket.
Ez manapság rnár egy viszonylag egyszerű vizsgálattal kideríthető, csak az arcot kell figyelni. Egy hang hatására megijedünk, egy szép kép után kevésbé, egy riasztó kép után jobban. A pszichopatáknál nem jelentkezik ez a különbség.
seknél a tarkólövést választották. Igy nem kell szembenézni az áldozattal. Kivégzéskor az elítélt szemét a hóhér kedvéért kötötték be. Két amerikai pszichiáter is végzett egy felmérést, amelyben arra voltak kíváncsiak, hogyan viselik el a katonák a modern háborúk borzalmait. Olyanokat vizsgáltak meg, akik a partraszállás után két hónapig voltak állandó harcérintkezésben. Bizonyos időközönként a katonák pihenhetnek, kivonják őket a frontvonalból, nem kell állandóan harcolni. De a partraszállás után nem volt hátország, ahova viszsza lehetett volna vonulni pihenni. Folyamatos életveszély állt fenn. A felmérés szerint hatvan napnyi harc után a katonák kilencvennyolc százaléka szerzett maradandó lelki sérülést. A két szám nagyon jól kiegészíti egymást. 98% nem akart lőni és 98% lelki sérüléseket szenvedett. Hihetetlen, de mégis el kell fogadnunk, hiszen több oldalról megerősítették az eredményt. Most is igaz a mondás, hogy más az elmélet, és más a gyakorlat. Teljesen más elképzelni, hogy ölünk, mint megtenni azt szemtől szembe. A harcterekre rövid alaki és fegyveres kiképzés után kiküldött emberek nem tudnak ölni. Ki kell képezni őket az ölésre, hogy el tudják fogadni azt. Megváltozott a kiképzési módszertan. Ennek hatására a vietnami háborúban már a katonák 50 százaléka lőtt, az iraki háború idején már a kilencvenöt százalék. Győz az emberi akarat az érzelmek felett. De vajon ezt hogy viseli el az értelem? Az már egy másik történet. Kovács „Tücsi" Mihály
Clifford D. Simak: Hidföállás
Minden ismeretlen világ ismeretlen veszedelmeket rejt, amikre a legalaposabb felkészülés sem készíthet fel minket.
EGY FÖLDI
BOLYGÓFELDERÍTŐ
különít-
ménynek semmi, de semmi sem állhatott útjába. E módfelett szakosított egységek mindegyikét kifejezetten azzal az egyedüli céllal hozták létre és indították útnak, hogy hídfőállást létesítsen valamely idegen bolygón; felperzselje annak környékét, lehetőséget teremtve ezzel egy támaszpont felállításához, amely már elegendő mozgásteret nyújt a csapatnak; végül mindenfajta jövevénnyel szemben addig tartsa azt, míg el nem érkezik az idő hazaindulni. A támaszpont felállítása után lát munkához az agytröszt, hogy fenekestül felforgassa a helyet. Szalagra rögzítenek, szimbólumok láncolatává fordítanak le minden részletet, ákombákomokkal firkálva tele a felmérési jegyzőkönyveket. Lefényképeznek, feljegyeznek, lerajzolnak mindent, majd az egészet rejtjelezett és szimbolikus adatok takaros kis halmazává kicsinyítve, a galaktikus archívumba beilleszthetővé formálják.
Ha - mint olykor megesik - életre bukkannak a bolygón, addig-addig ösztökélik, míg valamiféle reakciót nem váltanak ki belőle. Időről időre ez a reakció rendkívül erőszakos; máskor leheletfinom - ami összehasonlíthatatlanul fenyegetőbb. Ezzel együtt mind az erőszak, mind a kifinomodottság kezelésére vannak alkalmas eszközeik: légionáriusaikat és robotjaikat megtanították borotvaélen táncolni, és azok csaknem mindenfajta fellépésre képesek megadni a helyes választ. Mondom, egy földi felderítő különítménynek a világegyetemben semmi, legalábbis semmi ismert dolog nem állhatott útjába. Szódás whiskyjében a jégkockát kavargatva, Tom Decker ellazultan, elégedetten üldögélt az üres társalgóban, és a raktér gyomrából elsőként előbukkanó robotokat szemlézte. A tétlenül ücsörgő férfi figyelő tekintete mellett a gépemberek egy futószalagot vonszoltak maguk után,
majd felszerelték azt a talajba előzőleg belevert támasztékokra. Decker háta mögött kattant az ajtó, amire hátrafordította a fejét. - Bejöhetek, uram? - tudakolta Doug Jackson. - Persze - felelte Decker. Jackson a méretes, ívelt ablakhoz lépdelt, és kitekintett rajta. - Milyennek látja a helyzetet, uram? - firtatta. Decker vállat vont. - Ez is csak egy feladat - közölte. - Hat hét, hat hónap... Attól függ, mit találunk. Jackson helyet foglalt mellette. - Ezúttal kemény diónak tűnik - vetette fel. - A dzsungelvilágok valahogy mindig komiszabbak, mint a többi. Decker felhorkant. - Mondom, hogy csak egy feladat. Nem több, nem kevesebb, mint egy újabb elvégzendő feladat. Újabb jelentés az irattárnak. Hogy aztán vagy munkásbrigádokat küldjenek ki, kiaknázni az ásványkincseket, vagy egy csapat szánalmasan bégető telepest. - De az is lehet - vetette közbe Jackson -, hogy az egész anyagot hagyják ezer évig porosodni. - Úgy van, azt is megtehetik - hagyta rá Decker. - Mi csak benyújtjuk. Aztán hogy valaki más mit kezd vele, az már az ő dolga. Csendben figyelték, amint a hat robot kigördíti az első csomagolóládát, majd a burkolatot lehántva, kipakolja belőle a hetedik robotot, csinos sorokba rendezve annak különféle alkatrészeit a letaposott, amúgy derékmagasságú fűben. Végignézték, amíg a gépek elhibázott mozdulat nélkül, pedáns csapatmunkában összeszerelik társukat, betekerik a héjazatba burkolt agyat a fém koponyába, a kapcsoló felpöccintésével feszültség alá helyezik, végül a mellkas burkolatát is a helyére pattintják. A hetes számú egy ideig rogyadozva állt, bizonytalanul lóbálva karjait, a fejét egyik oldalról a másikra ingatva. Majd miután ekképp betájolta magát, fürgén előrelépett, hogy segítsen hat társának leemelni a futószalagról az újabb csomagolóládát, mely a nyolcas számú robotot zárta magába. - Így persze több időbe kerül - magyarázta Decker -, de legalább megtakarítunk vele egy csomó rakodóteret. Ha minden egyes küldetés befejeztével nem csomagolnánk be őket, felére kellene csökkentenünk a robotszemélyzetet. Így sokkal jobban elférnek.
Tűnödve kortyolgatta az italt. Mellette Jackson rágyújtott. - Egy szép napon majd - gondolkodott hangosan - valami olyasmibe futunk bele, amit nem leszünk képesek kezelni. Decker felhorkant. - Talán éppen itt és most - erőltette Jackson a gondolatot, kifelé mutatva az impozáns méretű megfigyelőablak görbülete mögött húzódó, lidércnyomásos őserdőre. - Maga romantikus lélek - nyilatkoztatta ki Decker. - Imádja a váratlan dolgokat. Ráadásul újonc a szakmában. Higgye el, fél tucat ilyen kirándulás tapasztalataival a tarsolyában majd másként látja az egészet. - Mindazonáltal megeshet - jelentette ki Jackson. Decker álmosan biccentett. - Talán - hagyta rá. - Ami azt illeti, éppenséggel megtörténhet. Soha az életben nem volt még rá példa, de azért, felteszem, lehetséges. És ha ez bekövetkezik, akkor mi szépen lelépünk. Az ugyanis nem része a küldetésünknek, hogy az utolsó csepp vérünkig védjük az állásainkat. Ha netán olyasmibe botlunk, amibe beletörhet a bicskánk, nem szívóskodunk tovább. Nem vállalunk semmiféle kockázatot. Újabb korty. - Még kiszámított kockázatot sem - zárta le a témát. A hajó egy alacsony domb tetején pihent, kisebbfajta, magas fűvel borított tisztáson, melyet imittamott egzotikus virágok sávjai színeztek. A domb aljában folyó hömpölygött lomhán; széles mederben elterülő, csokoládébarna vize álmosan hatolt keresztül az összegabalyodott kúszónövényektől átláthatatlan erdőségen. Amerre a szem ellátott, a tájat vészterhes sötétséget árasztó dzsungel uralta. Még a megfigyelőablak kvarcüvegén át szemlélve és szagolva is, mintha a veszély részegítő, áporodott aromáját izzadta volna ki magából, mely a fű borította dombtetőre is felkúszott. Noha az életnek semmi jele nem mutatkozott, az ember ösztönösen úgy sejtette, hogy a végeláthatatlan erdőség mélyén rejtező ösvényeken és alagutakban őrszemek lopakodnak. Amint a nyolcas számú is megkapta első energialöketét, a robotok két csoportra oszlottak, miáltal egyszerre két csomagolóládát tudtak kivontatni a
hajó rakteréből. Hamarosan tizenketten sorakoztak fel, három csapatot alkotva. - Tessék, itt vannak például ezek - szedte fel Decker ismét a beszélgetés fonalát, kiürült poharával a jelenet felé intve. - Semmi kiszámított kockázat. Először a robotok mennek ki. Kicsomagolják és öszszeszerelik a társaikat. Aztán az egész társaság fogja magát és kipakolja a gépeket, felállítja, üzembe helyezi őket. Az ember az orra hegyét se dugja ki, amíg a hajót acél védőgyűrű nem veszi körül. Jackson felsóhajtott. - Azt hiszem, mégiscsak önnek van igaza - adta meg magát. - Semmi sem történhet. Nem vállalunk rizikót, egyáltalán nem. - Miért is vállalnánk? - tette fel a költői kérdést Decker. Felkászálódott a karosszékből, hogy kinyújtóztassa a tagjait. - Ideje utánanéznem egy-két dolognak - közölte. - Tudja, néhány utolsó ellenőrzés meg ilyesmi. - Én még maradnék - mondta Jackson. - Szeretem nézni. Ez az egész még új nekem, és annyira lenyűgöző. Irodájába visszatérve, Decker az előzetes jelentések paksamétája után nyúlt. Komótosan, figyelmesen olvasott, agyának különféle zugaiba elraktározva a kinti világról eladdig összegyűjtött, alapvető tényeket. Egykedvű célszerűséggel rágta át magát az anyagon, a takaros iratkötegből megnyálazott hüvelykujjával maga elé pöccintve a beszámolók soron következő lapját, majd fejjel lefelé, kevésbé csinos halomba rakva őket jobb felől. Légkör - a nyomás kissé meghaladja a földit. Oxigéntartalom magas. Gravitáció - valamivel nagyobb, mint a Földön. Hőmérséklet - igen magas. A dzsungelvilágok már csak ilyenek. Most szellő fújdogál odakint, gondolta. Lehet, hogy mindig van valami légmozgás. Az sokat segíthet. Tengely körüli forgás - harminchat órás napok. Sugárzás - helyi eredetű semmi, csak egy kevés a keményebb fajtából, ami a napból a légkörön átjut.
Gondolatban feljegyezte magának: Figyelni erre! Baktériumok és vírusok száma - a szokásos, vagyis töméntelen. Nyilván nem túl veszélyesek. Legalábbis nem az olyanoknak, akiket tetőtől talpig agyonfertőtlenítettek és immunizáltak meg hormonokkal nyomtak tele. Mindazonáltal... az ember sohasem tudhatja. Nem lehet száz százalékig biztos. Semmi kiszámított kockázat, ezt mondta Jacksonnak. Itt viszont létezett valamelyes kiszámított kockázat, ami ellen ráadásul semmit se lehetett tenni. Mondjuk, van egy átkozott bogár, amelyik beteszkeli magát a testedbe. Hacsak nem töltötted dupla csőre a jó öreg medveölőt, hát kénytelen leszel eltűrni a hívatlan vendéget, és csak remélheted a legjobbakat. Életjelek - temérdek emanáció. A növénytakaróban, sőt feltehetően magában a talajban is ott nyüzsög az életnek valamennyi förtelmes neme. És több mint valószínű, hogy némelyik ártalmas az emberre. Az ilyesmire azonban ő már rutinszerűen ügyel. Semmi értelme kockázatot vállalni. Ahol nem látszik élet, az ember ott is kimerészkedik a terepre... pontosan azért, hogy meg is bizonyosodjon efelől. Kopogtattak, mire kiszólt, hogy szabad. Carr kapitány, a légiós egység parancsnoka jelentkezett. Carr feszesen szalutált. Decker nem kelt fel, a katonás mozdulatot is szándékoltan trehány tisztelgéssel viszonozta. Mi haszna engedni, gondolta magában, hogy a fickó a kettejük közötti egyenlőség tévképzetébe ringassa magát? Nincs itt semmiféle egyenlőség. A Légió kapitánya egyszerüen nem egyenrangú egy galaktikus felderítő különítmény parancsnokával. - Jelentem, készen állunk a kiszállásra - adta tudtul Carr. Decker rádörrent: - Helyes, kapitány. Nagyon helyes. Mit képzel az átkozott bolondja?! A Légió mindig készen áll, készen kell állnia. Az egész nem más, mint puszta hagyomány. Ugyan mi végre ez a kiüresedett, merev formalitás? Az olyanoknak, mint Carr, mindez tán a legbenső természetéhez tartozik, fu-
tott át rajta a gondolat. A maga szigorú fegyelmével, a szolgálat és hagyomány iránti ősi büszkeségével a Légió mindig is mágnesként vonzotta a Carr-féléket, és tökéletes embernyúzót faragott belőlük. Ólomkatonák, gondolta Decker, annak viszont egytől egyig tökéletesek. A leghajthatatlanabb harcosokból álló bagázs, amit a galaxis valaha a hátán hordott. A legvégsőkig gyakorlatoztatott és fegyelmezett, az idegen világokban fellelhető, minden ismert betegség ellen szérumokkal és hormonokkal beoltott, az idegenek pszichológiájára kioktatott társaság, mélyen beidegzett túlélési képességekkel, melyek révén a legellenségesebb körülményeken is felül tudtak kerekedni. - Ami minket illet, egy ideig még nem fogunk készen állni, kapitány - oktatta ki Decker. - A robotok épp hogy csak hozzáfogtak a kipakoláshoz. - Igenis, uram - vágta rá Carr. - Várjuk a parancsait, uram. - Köszönöm, kapitány - válaszolta Decker, nem is titkolva, hogy alig várja a katona távozását. De mikor az már éppen sarkon fordult volna, utánaszólt. - Parancsol, uram? - tudakolta Carr. - Azon tűnődöm... - fogott bele Decker - szóval kíváncsi lennék, el tud-e képzelni olyan körülmé-
nyeket, amelyekkel a Légió nem lenne képes megbirkózni. Kész gyönyörűség volt látni a Carr ábrázatán megjelenő arckifejezést. - Attól tartok, uram - habogta -, nem értem a kérdést. Decker felsóhajtott. - Nem is számítottam rá. Mielőtt leszállt az este, a teljes létszámban felvonult robotseregnek sikerült elegendő gépet kicsomagolnia ahhoz, hogy mint vészjelzőkből szűk gyűrűt vonhasson belőlük a hajó köré. A dombtetőn lángszóróval lecsupaszított kört alakítottak ki, mely a hajóval a középpontjában minden irányban úgy ötszáz lábnyira nyúlt. Ezután a keménysugárzás-generátor került sorra, mely aprólékos munkával vegytiszta halált zúdított a talajba. Az áldozatok száma iszonyú lehetett. Egyes szakaszokon a talaj szinte forrt, mintha a helyi létformák egy pillanatig még meddő küzdelembe bocsátkoztak volna a halállal, mely végül letarolta őket. A robotok hatalmas lámpaütegeket állítottak fel, amitől a dombtető nappali fénybe borult, és a munka folytatódhatott tovább.
A hajóból mindaddig egyetlen ember sem tette ki a lábát. Belül, a társalgóban a robotpincérek felállítottak egy asztalt, hogy a legénység étkezés közben is figyelemmel kísérhesse a kint zajló eseményeket. A körletükben maradó légiósokat kivéve már az egész kompánia összegyűlt vacsorára, mikor Decker a helyiségbe lépett. - Jó estét, uraim - köszöntötte őket. Az asztalfőhöz lépdelt, míg a többiek sietősen felsorakoztak kétoldalt. A parancsnok helyet foglalt, majd a széklábak csikorgó zaja mellett mindenki letelepedett. Decker imára kulcsolta a kezét maga előtt, fejét ráhajtotta, szája megnyílt a megszokott szavak elsuttogására. Ám azok akadozva buktak elő, és akkor is igencsak eltérően az eladdig ezerszer, gépiesen elszavalt szólamoktól. - Atyám, a Te szolgáid vagyunk egy ismeretlen földön, és kérlelhetetlen felfuvalkodottság van a mi szívünkben. Taníts meg minket az alázatra, és amíg nem késő, vezess el minket a tudáshoz, hogy az ember, messzi utazásai és csodálatos tettei ellenére, csak erőtlen gyermek a Te szemedben. Könyörgünk Hozzád, áldd meg a mi kenyerünket, és tarts meg minket könyörületességedben, mindörökké, ámen. Felemelte a fejét, tekintetét nem szakítva el az asztallapról. Fél szemmel többeken meghökkenést vett észre, másokat inkább mulattatni látszott a dolog. „Azt hiszik, becsavarodtam", gondolta. „Lámlám, a Vénember kezd darabokra hullani. Amenynyire én tudom, ez akár igaz is lehet. Habár délután még semmi bajom sem volt. Jó, megengedem, amíg a fiatal Jackson..." Az ezüstnemű és porcelán közhelyszerű, otthonos zörgése közepette tálak és tányérok jártak körül. - Érdekes egy hely ez, uram - fordult hozzá Waldron, az antropológus. - Nem sokkal naplemente előtt Dickson és én felmentünk a megfigyelőtoronyba. Úgy gondoljuk, láttunk valamit lenn a folyónál. Valami életformát. A tálból éppen sült krumplit lapátolva a tányérjára, Decker felhorkant:
- Csodálkoznék is, ha nem szaladnánk bele folyton életformákba errefelé. A sugárkocsi jó csomót felbolygatott ma délután. - Amit Waldron és én láttunk - vette át a szót Dickson -, emberszerűnek tűnt. Decker a biológusra sandított. - Biztos benne? - tudakolta. Dickson a fejét rázta. - Rosszak voltak a látási viszonyok, ezért nem lehetek száz százalékig biztos. Nekem úgy tűnt, ketten-hárman vannak. Olyan... pálcikaemberkék. Waldron rábólintott. - Mintha csak egy gyerek rajzolta volna őket magyarázta. - Egy vonal a test. Két-két vonás a karok meg a lábak. A fej egy karika. Kicsit szögletes. Idomtalan. Csupa csont. - A mozgásuk ellenben kecses - folytatta Dickson. - Amikor elindultak, mintha egy macska lépdelt volna. Siklottak, úgy valahogy. - Hamarosan rengeteget fogunk tudni róluk nyugtatta meg őket Decker. - Egy-két nap, és felverjük őket a vackukban. Fura, gondolta magában. Szinte nincs olyan küldetés, amelyben valaki elő ne állna, hogy emberszerű lényeket vélt felfedezni. Rendszerint persze egyáltalán nem léteztek ott ilyenek, csak a képzelet játszott az emberekkel. Alkalmasint az örök ábránd, gondolta, a saját fajtársaiktól elszakadt emberek vágyakozása egy idegen bolygón olyan életforma felfedezése után, mely megnyugtatóan ismerős a szemüknek. A valóság ezzel szemben az, hogy az átlagos humanoid, mihelyst a maga hús-vér valóságában végre megmutatkozik, olyannyira visszataszítóan idegen, hogy mellette egy polip is kifejezetten emberszámba menne. Ezúttal Franey, a vezető geológus emelkedett szólásra: - Eltöprengtem azokon a hegyeken nyugat felé, amelyeket ereszkedés közben fedeztünk fel. Újkeletűnek látszanak. A fiatal hegyekkel egyszerűbb dolgozni. Még nem volt idejük lekopni, ezért az
ember könnyebben hozzáfér ahhoz, amit a mélyük rejt, akármi legyen is az. - Akkor hát abban az irányban jelöljük ki az első külszíni méréseket - határozta el Decker. A megfigyelőablak ívelt üvegén túl a lámpaütegek lobogó fénye nyüzsgő éjszakai munkálkodásra világított le. Csillogó robottestek szorgoskodtak csapatokban. Súlyos gépek vánszorogtak tova, a kisebbek felriasztott rovarok módjára tülekedtek. Déli irányban roppant lángnyelvek lövelltek szerteszét; az ég alját vörösre festették a szakasznyi, akcióba lendülő lángszóró fellobbanásai. - Leszállópályát harapnak ki - kommentálta Decker a látványt. - Ahol az a nyelv alakú rész nyúlik ki az erdőből, tökéletesen sík a terep, akár a padló. Nem kell sok hozzá, hogy landolópályát alakíthassunk ki rajta. A robotpincér kávét és brandyt kínált körbe, mellé egy doboz jóféle szivart. Decker és az emberei kényelmesen elnyúltak a székeken, gondtalanul szemlélve a hajón kívül folyó munkálatokat. - Gyűlölöm ezt a várakozást - bukott ki Franeyből, miközben komótosan nekilátott a pöfékelésnek. - Ez is része a dolognak - szögezte le Decker, és még egy kis brandyt töltött a kávéjához. Hajnalra az utolsó gépet is sikerült összeszerelni, s most mindahányan kijelölt posztjukon vagy a gépparkban várakoztak. A lángszórókkal leégetett, immár megnagyobbított területen három sugárkocsi rótta a köröket. Délen befejeződött a repülőtér kialakítása, melyen most kifogástalan vonalban felsorakozva, ott álltak a sugárhajtású felderítőgépek. Munkája végeztével a robotok némelyike tömör sorokba, abból csinos és rendezett, ugyancsak tömör négyzet alakzatba igazodott, ily módon a lehető legkisebb helyet foglalva el. A robotflotta, a munkaerőnek ez a gyűjtőmedencéje, türelmesen várta, hogy ismét munkába állítsák. Végre lecsapódott a kiszállóhíd, és a légionáriusok - csörömpölve és csillogva-villogva, a gépeket megszégyenítő, könyörtelen precizitással - kettős
oszlopban előmasíroztak. Lépteiket nem kísérte zászlók lobogása vagy dobszó, mert ezek mihaszna dolgok. Végtére is, minden csörömpölés meg csillogás-villogás ellenére, a Légió a lélektelen hatékonyságot volt hivatott megtestesíteni. Az oszlop elkanyarodott és egy sorba rendeződött, majd a sor részekre bomlott, és a szakaszok megindultak a hídfőállás peremvonala felé. Gépekkel, légiósokkal és robotokkal felszerelkezve, a Földnek ez az előretolt állomása ezennel megvetette a lábát az idegen világ talaján. A sürgő-forgó robotok kicövekeltek és felállítottak egy, a friss szélben hullámzó, rikító csíkos sátorlapokból álló, nyitott pavilont; asztalokat és székeket helyeztek a sátorlapok árnyékába; frissítőkkel feltöltött, külön jégkockatartó rekeszekkel ellátott hűtőszekrényt telepítettek melléjük. Végre biztosítva volt az átlagember kívánta tökéletes kényelem és biztonság, hogy elhagyhassa a hajó menedékét. „Az egész csak szervezés kérdése", mondta magában Decker, „meg hatékonyságé. Hogy semmit se bízzunk a véletlenre. Minden repedést betömni, mielőtt még igazi réssé tágulhatna. Minden lehetséges ellenállást letörni, mielőtt még valódi ellenállássá fejlődhetne. Tökéletesen átvenni az ellenőrzést a bolygó meghatározott négyzetméternyi területe fölött, és onnan irányítani a dolgokat." A későbbiekben persze mindig sor kerül némi kockázatvállalásra, ami nem küszöbölhető ki maradéktalanul. Ott vannak, példának okáért, a terepbejárások. Még a robotok, gépek meg a légió nyújtotta óvintézkedések mellett is, bizonyos fokú kockázat mindig fennáll. A légi felderítésben is mindenkor ott rejlik a vakszerencse néhány eleme, amit persze a lehetséges minimumra kell visszaszorítani. Éppen ezért mindig szükség van egy száz százalékig biztonságos és bevehetetlen támaszpontra, ahová a szárazföldi vagy légi terepfelderítő különítmény visszavonulhat; ahonnan erősítést lehet kiküldeni vagy ellencsapást megindítani. Egy hibabiztos bázisra, fűzte tovább a gondolatot.
amennyire hibabiztosat megépíteni csak lehetséges. Eltűnődött, vajon mi lehetett vele a gond előző este. Biztos az a fiatal szamár, az a Jackson... Meglehet, ügyes biokémikus, de hogy egy ilyesfajta küldetésre alkalmatlan, az fix. Valami hiba csúszhatott be; a sorozóbizottság útját kellett volna állja egy ilyen Jackson-félének; ki kellett volna szúrnia benne ezeket a... kedélyhullámzásokat. Nem mintha a fiú képes lenne igazi kárt okozni, viszont nyugtalanságot kelthet a többiekben. Egy istenverte szarkeverő, az, állapította meg végérvényesen. Decker gondosan elrendezte ölnyi cókmókját a vidám pavilon árnyékában télállított, hosszú asztalon. Kiválasztott belőle egy feltekert térképet, kisimította maga előtt, és a négy sarkánál rajzszeggel odaerősítette az asztallaphoz. A folyó egy részét és a nyugat télé elnyúló hegységet ábrázolta vázlatosan. A térképlapon iksszel megjelölt négyzet mutatta a támaszpont helyét, máskülönben teljesen üres volt. Persze a nap előrehaladtával majd alakot öltenek a részletek, és kitöltödik az egész.
A leszállótértől déli irányban egy sugárhajtású gép hussant a magasba, lustán kanyart vett, majd elsüvített nyugat felé. Decker elballagott a pavilon nyújtotta árnyék széléig, és hunyorogva követte a szemével, míg ponttá nem zsugorodott. Bizonyára Jarvis és Donnelly, akiket a támaszpont és a nyugati hegyek között fekvő, délnyugati szektor előzetes felderítésére jelölt ki. Most újabb gép emelkedett el lomhán a talajtól, kipufogógázok csíkját vontatva maga után, majd begyorsult és eliramodott az ég felé. Az meg ott Freeman és Johns, vélte. Visszaballagott az asztalhoz, és letelepedett egy székre. Felkapta a ceruzát, és lustán kopogtatni kezdett vele a csaknem üres térképlapon. A háta mögül jellegzetes zajával egy harmadik gép indult felderítő útjára. Tekintetével átfogta a bázis egészét, melynek lángszóró formálta, kopár külleme máris kezdett magára ölteni valamit, mely a Földdel tette hasonlatossá. Lassacskán eluralkodott rajta a hatékonyság, a józan ész és a „gyerünk, csináljuk meg"-féle hozzáállás légköre. Kisebb csoportokban mindenfelé emberek álldogáltak, beszélgetésbe merülve. Egyikük guggolva
magyarázott valamit három, szintén a földön kuporgó robotnak. Mások fel-alá járkáltak, utasításokat osztogatva, tervek részletein vitatkozva, felmérve a helyzetet. Decker elégedetten horkantott. Hasznavehető kis csapat, állapította meg. Legtöbbjük igazi bekapcsolódása a munkába még várat magára, míg az első felderítők be nem futnak az adatokkal, de a többiek itt addig sem csellengenek tétlenül. Talajmintákat vesznek és analizálnak. A vigyorba merevedett ábrázattá robotokkal begyűjtetik és a táborba hozatják a talajban nyüzsgő élet mintapéldányait, hogy aztán az ádázul tekergő, kiszögezett lényeket - fényképezőgéppel, röntgenkészülékkel és bonckésekkel - mindenfajta vizsgálódásnak, elemzésnek, megfigyelésnek és reakciópróbának vessék alá. Fákat, növényeket, füveket ásnak ki, hogy a talajrétegeket közelebbről vehessék szemügyre. Analizálják a folyó vizét, vonóhálóval fogságba ejtik a benne rejtező életet. Kutakat fúrnak a talajvízszint megállapításához. Ráadásul mindez pusztán átmeneti, miközben az első, előzetes télderítő repülések eredményeire várakoznak, hogy azok alapján további, vizsgálatra érdemes térségeket jelölhessenek ki hajszálpontosan.
Amint a jelentések befutnak, az egész erőfeszítés hirtelen véresen komollyá válik. Geológusok és ásványtani szakemberek indulnak útnak, hogy szerszámaikkal kutakodva behatoljanak a bolygó mélyébe. Meteorológiai megfigyelő állomásokat állítanak fel. A botanikusok a növényzet minden fajából és neméből ellenőrző mintákat gyűjtenek be. Mindenki végzi a feladatot, melyre kiképezték. A felderítési jelentések egész áradata indul meg a támaszpont felé, hogy ott minden apró darabka a helyére illeszkedhessék az öszszefüggések nagy mozaikján. Munka, munka és munka, éjjel és nappal. De mindvégig a támaszponttal, az idegen világ minden mesterkedése ellenére sértetlenül megőrzött, néhány négyzetméternyi otthonnal a háttérben. Kényelmesen elterpeszkedve, Decker élvezte a sátorlapok alá besurranó, lágy szellőt, mely felborzolta a haját, megzörgette a papírlapokat az asztalon, megcibálta a rajzszögekkel rögzített térképet. Milyen kellemes itt, gondolta. De rnár nem sokáig. Szinte soha nem tart sokáig. „Egy szép napon", merengett el, „majd találok egy kellemes bolygót - egy igazi édent, ahol az időjárás mindig gyönyörű, az érett gyümölcs a fáról kínálja
magát, ha megéhezik az ember, és a bennszülöttek elég értelmesek meg barátkozóak egy jó kis tereferéhez -, és soha többé nem hagyom el. Amikor a hajó készen áll a hazaindulásra, én nem megyek velük. Életem hátralévő éveit ott fogom leélni, egy elragadó zugában ennek a tetves galaxisnak, mely rideg, könyörtelen és minden elképzelhető mértéken túl magányos." Ábrándozásából felriadva felfigyelt a pavilon szélénél toporgó Jacksonra. - Mi az rnár megint? - vonta kérdőre hirtelen támadt ingerültséggel. - Mi a fenének nem...? - Egy bennszülöttet hoznak, uram - lihegte Jackson. - Tudja, amilyent Waldron és Dickson látott. A robotok kapták el, uram. A bennszülött emberszerű volt ugyan, de nem ember. Waldron és Dickson találó jellemzést adott róla, amikor „pálcikaemberkének" nevezte: a lény hús és vér megtestesülése volt a rajznak, melyet egy négyéves földi gyermek kanyarított volna. Koromfekete volt, testét semmiféle ruha nem takarta, de tökfején Decker az értelem fényét látta megcsillanni a reá meredő szemekben. Ahogy azokba a szemekbe belepillantott, megfeszült. Kénytelen volt elkapni a tekintetét, így a pavilon körül felfedezhette saját embereit, amint ott állnak néma csendben, szoborrá dermedve. Óvatos mozdulattal Decker kinyúlt a mentográfhoz kapcsolt két fejhallgató egyike felé. Miközben ujjai rákulcsolódtak, bizonytalan eredetű, mégis erőteljes vonakodást érzett attól, hogy a fejére illessze. Felkavarta a gondolat, hogy kapcsolatba lépjen egy idegen tudattal, vagy legalábbis kísérletet tegyen arra. A dolog émelyítő érzést keltett a gyomra mélyén. Olyasmit készül átélni, futott át az agyán, ami minden emberi szándéktól és tapasztalástól teljességgel idegen. Kiszámított mozdulatokkal felemelte és fejére rakta a fejhallgatót, tétován intve a készülék párja felé. Azok az idegen szemek kis ideig csak figyelték; a lény mereven állt, mozdulatlanul. Van benne kurázsi, állapította meg magában Decker. Kell ahhoz valami kendőzetlen, nyers bátorság, hogy csak úgy itt álljon rezzenés nélkül, egy számára váratlanul ismeretlen környezetben, mely
egyik napról a másikra nőtt ki az otthoni földből, olyan teremtményekkel körülvéve, melyek mintha legszörnyűbb rémálmából léptek volna elő. A lény tett egy lépést előre, kinyúlt a fejhallgató felé, felemelte. Egy ideig sután babrált az ismeretlen dologgal, majd a feje köré igazította. Folyton figyelő, éber tekintetét eközben egy pillanatra sem vonta ki Deckeréből. A férfi kényszerítette magát, hogy ellazuljon, hogy tudatát béke és nyugalom járja át. Óvatosnak kell lennie, nehogy megriassza a szegény párát. Meg kell nyugtatnia, le kell csillapítania; éreztetni vele szándékainak barátságos voltát. Elég egy kósza gondolat, az emberi ridegségnek akár csak egy futó árnya, s a lény nyugalma úgy pattan el, mint a túlfeszített órarugó. Kétségkívül intelligens faj, mondta magában, higgadtságot erőltetve saját elméjére; jóval intelligensebb, mint a külleméből gondolná az ember. Mindenesetre eléggé értelmes ahhoz, hogy a fejhallgatót a fejére tegye, és persze elég mersze is van hozzá. Ahogy sikerült megragadnia a pálcikaemberke első gondolatfoszlányait, görcsbe rándult a gyomra, és fájdalom járta át a testét. Semmi értelmezhetőt nem vett ki belőle, legalábbis semmi olyat, amit szavakba tudott volna önteni, csak a dolog tökéletes idegenségét érzékelte úgy, ahogy egy szag lehet idegen. Volt benne valami rejtett, nem emberi jelentésárnyalat, amitől végigfutott a hátán a hideg. Nagy keservesen leküzdötte feltörő undorát, mely át próbált törni a tudatára erőltetett szimpátia gátjain. „Baráti szándékkal jöttünk", kényszerítette magára Decker a gondolatot. „Jó barát. Jó barát. Jó barát..." „Nem kellett volna idejönnötök", sugározta a választ a pálcikaemberke tudata. „Nem bántunk benneteket", sugallta viszonzásképp Decker. „Jó barátok vagyunk. Nem bántunk benneteket. Nem bántunk..." „Soha többé nem mentek el", közölte az emberszerű lény. „Legyünk barátok", sugalmazta Decker. „Legyünk barátok. Ajándékokat hoztunk nektek. Segítünk nektek..." „Nem kellett volna idejönnötök", bukkant elő ismét a korábbi gondolat a lény elméjéből. „De mivel itt vagytok, többé nem mehettek el." A kedvében kell járni, ötlött fel Deckerben. Gyerünk, járjunk a kedvében!
„Rendben", sugallta. „Maradunk. Maradunk, és jó barátok leszünk. Maradunk, és tanítunk benneteket. Ajándékokat adunk nektek, és veletek maradunk." „Soha többé nem mentek el", erősködött a pálcikaemberke, s valami oly hűvös, logikus tényszerűséggel sugározta a gondolatot, hogy Decker szíve jéggé dermedt a hirtelen felismeréstől. Ez komolyan gondolja, minden egyes átkozott szót komolyan gondol. Nem drámai hatást akar kelteni, nem hőbörög... még csak nem is blöffnek szánja. Szó szerint érti, hogy az emberek soha nem fogják elhagyni ezt a bolygót. Decker magában lágyan elmosolyodott. „Meg fogtok halni", folytatta a humanoid. „Meghalni?", firtatta Decker. „Mi a halál?" A pálcikaemberke elméje ekkor merő ellenszem re váltott. Kimérten felnyúlt, lehántotta magáról a fejhallgatót, és szándékoltan óvatos mozdulattal az asztalra helyezte. Majd sarkon fordult, és elsétált. Senki még csak meg sem próbálta megakadályozni ebben. Decker is levetette és az asztalra dobta saját készülékét. - Jackson! - kiáltotta. - Hívja a Légiót, hogy engedjék át! Hadd menjen. Egy ujjal sem szabad megakadályozni. Kis ideig ernyedten gubbasztott a köréje gyűlt emberek figyelő tekintetének kereszttüzében. Waldron nem bírta tovább: - Mi volt ez, Decker? - Halálra ítélt minket - világosította fel Decker. Közölte velem: nem engedik, hogy elhagyjuk a bolygót. Közölte velem, hogy mindannyian itt fogunk meghalni. - Kemény szavak - dörmögte Waldron. - Ráadásul komolyan is gondolta - tette hozzá Decker. Bágyadtan intett. - De hát persze nem tudhatja - folytatta. - Csak hiszi, hogy megakadályozhatja a távozásunkat Őszintén hisz abban, hogy meg fogunk halni. Igazán mulatságos egy helyzet volt. Hogy egy csupasz, emberszerű kis lény csak úgy kisétáljon az őserdőből, és azzal fenyegetőzzön, hogy elpusztít egy egész földi felderítő különítményt! Hogy komolyan azt higgye, képes erre! Hogy ennyire magabiztosan higgyen ebben! Valahogy mégsem nevetett rajta senki. - Nem hagyhatjuk, hogy összezavarjon minket javasolta határozottan Decker.
- De azért - vetette közbe Waldron - minden óvintézkedést meg kell tennünk. Decker helybenhagyta: - Azonnal riadókészültségbe állunk - utasított mindenkit. - És addig maradunk így, amíg meg nem bizonyosodunk afelől, hogy... Amíg meg nem... Dühödten elharapta a szót. Miről is bizonyosodunk meg?! Hogy egy ruhátlan, teljességgel kulturálatlan vadember úgysem képes eltörölni a föld színéről egy acél, gépek meg robotok gyűrűjétől körülvett es olyan harcosok által őrzött embercsapatot, akiknek az ellenség gyors és könyörtelen megsemmisítésének minden kifinomult módszere a kisujjában van?! Hogy ez nevetséges? Naná, hogy az! De mégis. Azok a szemek intelligenciát hordoznak. Az a teremtmény nemcsak értelemről tett tanúbizonyságot, hanem bátorságról is. Ott állt a számára idegen lények gyűrűjében, és arcizma sem rándult. Szembenézett az ismeretlennel, habozás nélkül közölte a mondandóját, majd embert is megszégyenítő méltósággal távozott. Tudta, hogy a támaszpont szűkös határain belül tartózkodó idegenek nem az ő bolygójának szülöttei, mert hiszen közölte velük, hogy nem kellett volna idejönniük. Megértette, hogy azt várják tőle: vegye fel a fejhallgatót, de hogy ezt puszta bátorságból cselekedte-e vagy a megértés késztetésére, nem tudható. Nem tudható, vajon felfogta-e, mire való az a dolog. Biztos tudás híján a cselekedete mögött megbújó, kikezdhetetlen bátorságnak ez a foka szinte mérhetetlen volt. - Maga mit gondol? - tudakolta Decker Waldrontól. - Hogy óvatosnak kell lennünk - felelte amaz egyenesen. - Ügyelnünk minden lépésünkre. Most, hogy megkaptuk a figyelmeztetést, minden óvintézkedést meg kell tennünk. Mindazonáltal szerintem nincs semmi, amitől meg kellene rémülnünk; semmi olyan, amivel ne tudnánk elbánni. - Szerintem meg blöffölt - jelentette ki Dickson. Meg akart rémíteni, hogy elmenjünk. Decker megrázta a fejét.
- Nem hinném - közölte. - Én is megpróbáltam blöffölni, de nem jött be. ö éppen olyan magabiztos a saját hitében, mint amilyenek mi vagyunk. Folytatódott a munka. Támadás nem érkezett. A sugárhajtású gépek sorban felbőgtek és elzúgtak, hogy feltérképezzék a vidéket. A legnagyobb elővigyázatosság mellett felderítő osztagok indultak útnak, robotoktól és légiósoktól kísérve, vánszorgó gépek nyomában, melyek a legcsökönyösebben ellenszegülő terepen is utat hasítottak, vágtak, égettek maguknak és az embereknek. Távoli pontokon rádiós meteorológiai megfigyelő állomásokat létesítettek, és a támaszponton elhelyezett műszerek kattogva regisztrálták a visszasugárzott időjárási adatokat. További felderítő osztagokat repülőgépek szállítottak azokba a különleges térségekbe, melyeket tüzetesebb felderítésre és vizsgálatra éppen a korábbi felderítő repülések során jelöltek ki. És mindeközben semmi sem történt. Múltak a napok. Hetek teltek el. A gépek és robotok figyelő tekintete, örökös készenlétben álló légiósok őrizete mellett az emberek sietősen végezték dolgukat - a mielőbbi hazaindulás reményében. Felfedeztek és feltérképeztek egy széntelepet. Máshol vasércre bukkantak. Rájöttek, hogy a nyugati hegység egyik térsége zsúfolásig tömve van radioaktív ércpadokkal. A botanikusok huszonhét különféle ehető gyümölcsfajtát vettek számba. A támaszpont nyüzsgött az élőlényektől, melyeket vizsgálati mintapéldányként befogtak, és attól kezdve háziállatként tartottak maguk körül. Ezenkívül rábukkantak a pálcikaemberkék falujára. Nem volt az valami komoly település. Kezdetleges kunyhók. Köztisztaság semmi. Békés helybéliek mindenfelé. Decker odahagyta kényelmes karosszékét a pavilon csíkos sátorlapjai alatt, hogy maga vezesse a faluba induló különítményt.
Körültekintően léptek a falu területére, ujjukkal a ravaszon, ám óvakodva attól, hogy túl nagy lendülettel vonuljanak, hangos szót ejtsenek vagy éppen olyan mozdulatot tegyenek, melyet ellenségesnek lehetne értelmezni. A helyiek a kunyhóik bejáratánál gubasztottak, bámészkodva. Egy szót se szóltak, nem moccantak, csak figyelték, amint a különítmény bemasírozik a falu központjába. Ott a robotok felállítottak egy asztalt, és elhelyeztek rajta egy mentográfot. Decker leült az asztal mellé, fejére biggyesztette az egyik fejhallgatót. A többiek felsorakoztak mögötte, és kezdetét vette a várakozás. Decker várt, és a többiek is csak vártak, a bennszülöttek meg ültek a kunyhójuk ajtajában, és lesték őket. Egy órán keresztül várakoztak anélkül, hogy akár egyetlen helyi lakos megmoccant volna. Senki sem lépett az asztalhoz, hogy magára öltse a másik fejhallgatót. Végül Decker fáradtan legyintett, és levette a sajátját. - Semmi értelme - közölte. - Egyszerűen nem működik a dolog. Nyomás, csináljatok néhány képet! Csináljátok végig a szokásos hercehurcát! De ne zargassátok a helyieket! És egy ujjal se érjetek semmihez! Kihúzott egy kendőt a zsebéből, hogy megtörölje izzadságtól csöpögő arcát. Waldron odalépett hozzá, és közel hajolva megkérdezte: - Maga mit gondol erről? Decker csak ingatta a fejét. - A frászt hozza rám - mondta. - De egyvalamit nem tudok kiverni a fejemből. Biztosan tévedek. Egyszerűen nem lehet igazam. De egyszer csak beugrott, és azóta is ezen agyalok. - Megesik az ilyesmi - vigasztalta Waldron. - Nem számít, mennyire ésszerűtlen a dolog, ha egyszer befészkeli magát az ember agyába, és megtapad, mint a pióca. - Tudja, mi jutott az eszembe? - kezdte Decker. - Hogy már biztosan mindent elmondtak nekünk, amit el kellett mondaniuk. Hogy már semmi egyéb mondanivalójuk nincs a számunkra. - Szóval így gondolja - hagyta rá Waldron. Decker bólintott. - Vicces, mi? Úgy vágott belém, mint derült égből a villámcsapás. De valahogy nem stimmel az egész.
- Nem is tudom... - tűnődött Waldron. - Itt semmi sem stimmel. Észrevette, hogy nincsenek vasból készült szerszámaik? Sehol egy darabka fém. A főzőedények mind kőből vannak. Furcsa portéka, mintha zsírkő lenne. Az a kevés szerszám, amijük csak van, mind kőből készült. - És mindennek ellenére - erősködött Decker - értelmesek. Nézzen csak a szemükbe! Ha ez nem értelem, hát akármi legyek. Az a kis fickó is, aki eljött a bázishoz. Tudta, mit kezdjen a fejhallgatóval. Tudta, hogy nem erről a bolygóról valók vagyunk. Waldron elgondolkodva szívta a fogát. - Jobb lenne, ha visszaindulnánk - javasolta. Későre jár. Egy pillantást vetett a csuklójára. - Hm, megállt az órám - fedezte fel. - Magánál mennyi az idő, Decker? A parancsnok maga elé húzta a karját, és Waldron hallotta, amint elakad a lélegzete. Decker ráérősen a társa arcára emelte a tekintetét. - Az enyém is megállt - állapította meg suttogásnál alig hallhatóbban. Egy pillanatra állóképpé merevedtek, tekintetüket a másikéba függesztve, majd Waldron sarkon perdült. - Gyülekező! - kiáltotta. - Vissza a bázisra! Gyorsan! Az emberek futva érkeztek, a robotok felsorakoztak, és az oszlop nekilódult. A helyiek csak gubbasztottak a kunyhók ajtajában, és némán bámultak a távozók után. Decker a tábori széken üldögélt, hallgatta a széltől megelevenedő, magukban motyogó és kacarászó sátorlapok halk csattogását. Feje fölött lágyan lengett gyűrűjén a lámpás, elevennek tetsző, ám kérészéletű árnyakat vetve ide-oda. A pavilon egyik rúdjánál robot álldogált csendesen. Decker lustán beletúrt a fogaskerekek és rugók aprócska halmába. Milyen baljóslatú, gondolta. Baljóslatú és bizarr. Az órák zsigerei, így, kiterítve az asztalon. És nemcsak az övé meg Waldroné. Hanem mindannyiuké, melyeket sorban lecsatoltak a csuklójukról. Mind-mind elnémítva, az idő mérésének feladatától megfosztatva.
Noha az este már órákkal azelőtt leszállt, az egész tábor pezsgett az egyszerre lázasan és tolvaj módra űzött munkálkodástól. Emberek mozogtak a sötétben, keresztezve, majd elhagyva a hetekkel előbb felállított lámpafüzérek által vetett, ragyogó fénysávokat. Úgy tűnt, mindannyian a balvégzet kísértő sejtésétől hajtva sodródnak ide-oda, miközben lelkük mélyén valamennyien tudják, hogy nincs ott semmi, amitől félniük kellene. Legalábbis semmi megfogható, amit megnevezhetnének. Semmi konkrét irány, melyből e balvégzet közeledtét várhatnák. Egyetlen apró dolgot kivéve. Megálltak az órák. Egyszerű dolog, melyre nyilván van valami egyszerü magyarázat. Leszámítva persze, vélekedett Decker, hogy idegen bolygón lévén, nincs az az egyszerű dolognak minősíthető történés, bonyodalom vagy jelenség, melyre szükségszerűen egyszerű magyarázat adható. Mert meglehet, hogy az okok és okozatok mátrixa, a valószínűség matematikája egy idegen bolygón nem ugyanazt az igazságot hordozza magában, mint odahaza a Földön. De akkor is: egyetlen szabály létezik, hangoztatta Decker ádázul. Egyetlen szabály: Ne kockáztass! Ez az egyetlen üzembiztos, az egyetlen követendő szabály. Ezért hát az összes felderítő egységet visszarendelte a bázisra; utasította a legénységet, hogy készítsék elő a hajót vésztélszállásra; riadóztatta a robotokat, hogy álljanak készen felvinni a gépeket a fedélzetre - vagy akár hátrahagyva őket, azonnal beszállni az űrhajóba, ha a körülmények netán azt diktálnák. Ezek után nem volt más hátra, mint várni. Várni, hogy a felderítő egységek visszatérjenek előretolt táboraikból. Várni, amíg valami ésszerű magyarázatot nem találnak az órák megállására. Nincs ebben semmi, nyugtatta magát, ami riadalomra adhatna okot. Addig rendben, hogy tényként fogadjuk el, és nem vesszük semmibe. Sőt bizonyos óvintézkedéseket teszünk. De közben azért meg kell őriznünk az arányérzékünket. Mégsem térhetünk vissza a Földre azzal, hogy „tudják, megállt az óránk, így aztán..." A közelgő lépésekre megpördült a széken. Jackson volt az. - Mi történt? - kérdezte Decker.
- Az előretolt táborok, uram. Egyik se válaszol felelte Jackson. - A rádiós megpróbálta riadóztatni őket, de nem jött válasz... egy árva hang sem. Decker felmordult. - Ugyan már, ne vegye a szívére! Majd válaszolnak. Csak adjon nekik egy kis időt! Magában meg azt kívánta, bárcsak a töredékét érzené annak a magabiztosságnak, amit megpróbált a hangjába csempészni. Egy pillanatra annyira torkon ragadta a rémület, hogy erőszakkal kellett elfojtania. - Na, üljön már le egy percre! - unszolta Jacksont. - Megiszunk egy sört, aztán együtt szépen visszaballagunk a rádiós sátorba, és megnézzük, mi az ábra, rendben? Rákoppintott az asztalra. - Sört kérek. Kettőt. A pavilon rúdjánál ácsorgó robot a füle botját sem mozgatta. Ezúttal emelt hangon, Decker megismételte a parancsot. A robot nem mozdult. Rátámaszkodva az asztalra, Decker megpróbált felemelkedni, de lábában az izmok mintha vízzé váltak volna, nem tartották meg a testét. - Jackson - zihálta -, menjen oda, kérem, és veregesse meg annak a robotnak a vállát! Mondja meg neki, hogy hozzon nekünk sört! Amint a férfi fölkelt és kimért léptekkel megindult a robot felé, Decker megpillantotta rémülettől elfehéredő arcát, és belsejében, a gyomra mélyéből kiindulva, ugyanazt az ostorcsapásszerű iszonyatot érezte mohón a torka felé emelkedni, mely láthatóan a biokémikust is a hatalmába kerítette. Jackson megállt a robot mellett, vonakodva kinyúlt, és óvatosan vállon veregette, majd egyre keményebben ütötte, mikor egyszer csak... a gépember arcra bukott! A pavilon felé tartó, dobogó léptek zaja záporozott a keményre döngölt talajon. Decker körbefordult a széken, és egyenes derékkal, megingathatatlanul várt az érkezőre. MacDonald volt az, a főgépész. Egészen az asztal széléig lépdelt, szutykos kezével megkapaszkodott a deszkalapokban. Az arca annyira eltorzult, hogy az ember azt hihette, tüstént kitör belőle a zokogás. - A hajó, uram... A hajó... Decker, már-már unottan, csak biccentett.
- Ne is folytassa, Mr. MacDonald! A hajó nem működik. MacDonald nagyot nyelt. - A nagyja még csak hagyján, uram. De az apró, finom kis bigyók... A befecskendező szerkezet mega... Hirtelen elakadt a szava, és Deckerre meredt. - Maga tudta - állapította meg. - De honnan tudta?! - Csak azt tudtam - magyarázta türelmesen Decker -, hogy ez egyszer majd bekövetkezik. Talán nem éppen így képzeltem. Mert több lehetséges módja is van. Tudtam, eljön az idő, amikor kifogyunk a szerencséből; amikor hiába készülünk fel egy híján minden eshetőségre; az az egy, amelyikre senki sem számít, az okozza a bukásunkat. Eltöprengett: A bennszülötteknél nem láttunk fémet. Legalábbis a falujukban nyoma sem volt. Az edényeik mind zsírkőből készülnek, ékszereket sem viselnek. A szerszámaik alapanyaga is kő. Mindazonáltal elég értelmesek, civilizáltak és kulturáltak ahhoz, hogy fémeket állítsanak elő. Mert a nyersanyag megvan hozzá... hatalmas készletekben arrafelé, a nyugati hegység mélyén. Annak idején talán meg is próbálkoztak vele. Szerszámokká, ékszerekké formálták a fémet, hogy aztán néhány hét leforgása alatt mind-mind darabokra hulljon a kezeik között. Waldron óvakodott be a pavilonba. - A rádió süket - jelentette. - A robotok meg úgy hullanak, mint a legyek. Minden tele van velük, egy halom ócskavas az egész. Decker bólintással nyugtázta. - Először az apró alkatrészek, a precízen megmunkált dolgok mondják fel a szolgálatot - magyarázta. Mint a karórák meg a rádiók létfontosságú elemei. A robotok agya, a befecskendező szerkezetek. Aztán következnek a nagyobb darabok. A hajó is... hamarosan egy rakás salakká porlad szét. - Az a bennszülött figyelmeztetett minket - ismerte fel Waldron. - Idejött, hogy megmondja: soha többé nem fogjuk elhagyni ezt a helyet. - Bizony, és mi nem értettük meg - fűzte tovább a szót Decker. - Azt hittük, csak fenyegetőzik; hogy túlságosan nagyok vagyunk hozzá képest, túlságosan jól védelmezzük magunkat, semhogy árthatna nekünk. Most már nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem állt szándékában fenyegetőzni. Csak el akarta monda-
ni. Esetleg óva inteni, bár talán már akkor is túl késő volt ehhez. Még az is lehet, hogy megsajnált minket. - Reménytelenül felsóhajtott: - Egyáltalán mi okozhatja ezt? - Nem is sejtjük - modta Waldron csendesen. Legalábbis most még nem. Talán később rájövünk, nem mintha az bármin is segítene. Egy mikroba, talán. Vagy egy vírus. Valami, ami hőkezelésnek kitett vagy más fémekkel ötvözött vassal táplálkozik. És nem tűri a fémötvözeteket ezen a bolygón. A vasérc nem érdekli. Ha érdekelné, az a bánya már rég eltűnt volna. Talán még a radioaktív telér is. - De miképpen sikerül neki túlélni? - firtatta tovább Decker. - Ha nincs mit ennie, miből él? - Fogalmam sincs - tárta szét a kezét Waldron. - Még az is lehet, hogy nem egy fémmel táplálkozó organizmusról van szó. Lehet, hogy ez valami más. Valami a légkörben. - De hát elemeztük a légkört! Mire kimondta, már tudta is, mennyire nevetségesen hatnak a szavai. Persze, elemezték a légkört, de hogyan is észlelhették volna azt a valamit, ha korábban még sohasem találkoztak vele?! Az ember ítéletének megvannak a maga határai: arra korlátozódik, amiről ismeretei vannak; bezárva saját tapasztalatainak szűk körébe. Megvédi magát a kézenfekvőtől, az elgondolhatótól. De a tudhatatlannak vagy elképzelhetetlennek nem képes elejét venni. Decker felállt, nyugtázta Jackson jelenlétét, aki azóta is ott állt a pavilon támasztórúdjánál, lába előtt az elvágódott robottal, melynek fémburka meg-megcsillant az imbolygó lámpa tényében. - Így hát maga is megkapta a választ - közölte a biokémikussal. - Tudja, első nap. Amikor a társalgóban beszélgettünk. Jackson biccentett. - Emlékszem, uram - válaszolta megbékéléssel a hangjában. Minden átmenet nélkül Decker felfedezte, hogy az egész támaszpontra csend borul. Széllökés söpört elő az őserdő fái közül, megcsattogtatva a pavilon sátorlapjait. A lámpás hevesen lengett. És első ízben földet érésük óta, a szélben Deckert megcsapta az idegen föld idegen lehelete. J. Magyar Nelly fordítása
AVATAR
ADOTT EGY RENDEZŐ, aki pályafutása
során megalkotta az SF-filmművészet több meghatározó alapművét. Kisujjában van, amit a trükkökről, kamerákról tudni lehet, sőt sok mindent maga talált ki. Majd megcsinálja minden idők leglátványosabb, legnagyobb sikerű, és legnagyobb bevételű romantikus katasztrófafilmjét. Ezután eltűnik tizenkét hosszú esztendőre. James Cameronról csak annyit lehetett tudni, hogy két film körül forognak a gondolatai, az egyik az Avatar: igazi, eredeti Cameron-SF. Csak egy aprócska probléma adódott: még nem létezett a technológia, amellyel meg lehetett valósítani. De ez nála nem okoz gondot, türelmes emberként addig is csiszolgatja a forgatókönyvet, amíg a technika utoléri az ötleteit. Azután eljött 2003, és egy kis új-zélandi cég, a WETA lenyűgözte a világot A Gyűrűk Urával. Cameron tudta, hogy meg kell válnia eddigi trükk-partnerétől, az ILM-től. És beindult a fejlesztés, hogy megalkossák az eddigi legrealisztikusabb 3D komputer-animációt. Szükség volt arra is, hogy kidolgozzanak egy teljesen új digitális kamera- és filmrögzítő rendszert. A módszer érdekessége, hogy a rendező nem a zöld háttér előtt látja a szereplőket, hanem a komputer valós időben elhelyezi
a generált környezetben. Úgy mutatja a képet, ahogy a mozivásznon lesz látható. Mindehhez természetesen egy olyan történet kell, amely ki is használja ezt a lehetőséget. A távoli jövőben az emberiség súlyos nyersanyagproblémákkal küzd. Kutatóűrhajók eljutottak a legközelebbi csillaghoz, a négy és fél fényévre lévő Alfa Centaurihoz. A csillag körül kering a Jupiternél kétszer nagyobb Polyphemis gázóriás, amelynek egyik holdja az élettől hemzsegő Pandora bolygó. Itt található egy csodálatos ásvány, amely megoldhatná a Föld energiagondjait. Azonban két gond akad: a légkör alkalmatlan az emberi életre, és a bolygó lakott. Az AVATAR program keretében a genetikusok kidolgoznak egy ember-na'vik hibrid klónt, amely tökéletesen alkalmazkodik a felszíni viszonyokhoz. A lény alkalmas arra, hogy befogadja a távoli tudat irányítását. Az irányító egy gépben fekszik, de úgy éli át, mintha a testben élő tudat lenne. Jake Sully, a tolókocsis veterán katona lehetőséget kap, hogy részt vegyen a programban. Sully az új testben újra élvezi a mozgás szabadságát. Harc közben azonban ráébred, hogy az ember szándékai nem tisztességesek ezen a bolygón. És Sullynak dönteni kell, a kirobbanó háborúban melyik oldalra áll... Kovács „Tücsi" Mihály
Antal József: Vénuszlakók - A városban
A vénuszi telepesek története tovább folytatódik, és kiderül, a széthulló családra az idegen bolygón is leginkább az emberek veszélyesek.
- És menni fognak az emberek? - Az emberek mindig mennek. Mindig. Mindig azt hiszik, hogy jobb életük lehet, mint a régi világban. Orson Scott Card: Végjáték Az ember nemcsak ásóval és kapával szelídít meg egy tájat, hanem azzal is, amit ásás és kapálás közben gondol. Márai Sándor: Napló 1945-57
Patricia fülelt. Az utcáról süvítés hallatszott. „Apa légpárnása"- ujjongott magában a kislány. - A bal első papucs ereszt - mondta a spánielnek. - Megismerem a hangját. Gyerünk, Toby! Felpattant az ágyról, megragadta a kutya nyakörvét, és maga után vonszolta. A galérián megtorpant, lenézett az ivóba. Sean hangja betöltötte a termet. A bárpultnál állt, jobb kezében a Cápaorrúval. Baljában az olasz fickándozott. A pisztolyt Renato arcának szögezte.
- A torkodba dugom, és szétdurrantom a seggedet! - üvöltötte Sean. - Hol a lányom? Az olasz hápogott. Patricia halkan felvihogott, és lekushadt a korlát mögé. - Buli van! - suttogta a kutyának. - Légy csöndben, Toby! Az ivóban néhányan megindultak az apja felé. Sean a falhoz ugrott, és magával rántotta Renatót. - Vissza, vagy sütőtököt csinálok a fejetekből! Előrependerítette az olaszt, és fél kézzel a levegőbe emelte. - Na, most utoljára kérdem, te kis digó seggdugasz: hol a lányom? - Nem jöhet velem, signorina! Az olasz sarkon fordult, és elindult a beszállófolyosó felé. Patricia összeszorított szájjal nézett utána, míg el nem takarta a folyosó kanyarulata. - Na, te digó! - morogta dühösen. - Most megmutatom neked!
Felkapta a kutyát, és kirohant a váróteremből. Az ormótlan légpárnás busz szuszogva kanyarodott ki az állomás kapuja mögül. Patricia a sarok felé vágtatott, elérte, befordult, és meglapult mögötte. A busz még nem gyorsult föl, a városon belül a turbinák töredék erővel működtek, a gépszörnyeteg ráérősen úszott elő a sarok mögül. - Ügyes légy, Toby! - biztatta a kutyát Patricia, és feldobta a légpárnás széles légterelőjére. A spániel kétségbeesetten kaparászott a lakkozott burkolaton, aztán sikerült megkapaszkodnia egy rácsban. Viszszavakkantott Patriciának. - Maradj! - kiáltotta a kislány. Kiszemelt egy szerelőfogantyút a hátsó beömlőrács mellett, nekirugaszkodott, elkapta, és könnyedén felhúzódzkodott. - Jók vagyunk! - vigyorgott a síkos burkolaton meg-megcsúszva feléje imbolygó kutyára. A spániel leült elé, és csodálattal nézett rá. Patricia rákacsintott. - Jó lenne bemenni, mi? A légpárnás meglódult, a kislány megtántorodott, megkapaszkodott egy fogantyúban, és elkapta a lecsúszó kutyát. Botladozva, szinte négykézláb télrohant a fedélzetre. - Ez meleg volt - lihegte, és nekitámaszkodott a kabin falának. - Mindjárt benn vagyunk, Toby. A szellőzőrendszer rácsa kényelmes bejárónak kínálkozott. Levette a hátizsákját, és szerszámkészletet kotort elő. - Mint tudjuk, Toby, Königet kivéve a Vénuszon nincs bűnözés - magyarázta a kutyának, és szakértő szemmel méregette a rácsot. - Tehát ezeket a csavarokat csak mechanikailag biztosították. Szerintem még úgy se.- Szinte oda sem figyelve már kotorta is elő a megfelelő szerszámot. - És egy nyolcas imbuszkulccsal nyilvánvalóan egy hülye is ki tudja csavarni őket. - Felvihogott. Az első csavart már félig kitekerte a menetből. - Még Renato is ki tudná! Nem kellett tíz perc, és a rács szabadon függött zsanérjain. - Szuper! - csettintett a kislány. Gondosan elrakta a szerszámait és a csavarokat, előkotort egy guriga ragasztószalagot. Felnyitotta a rácsot, és betuszkolta a kutyát. Utánamászott. - Várj, Toby! - Megfordult, és a ragasztóval rögzítette a rácsot. - Egy darabig megteszi.
Végigkúsztak a légkondicionáló csatornáján, kikitekintve a rácsokon, megpróbálta azonosítani az olasz lábát. Szerencséje volt, Renato a jobb oldalon utazott, és egyedül a dupla ülésen. Aludt. A műanyag kiömlőrácsot lyukklipszek tartották a helyén. Patricia felsóhajtott, előkotort egy csípőfogót, és lecsipkedte a klipszeket. Lassan a padlóra fektette a rácsot, és átnyomakodott a résen. Kibújt az ülés alól, visszafordult, kihúzta a zsákját és a kutyát. Felkapaszkodott az ülésre, ölébe kapta Tobyt, kényelmesen elhelyezkedett, aztán kedélyesen megbökdöste az olasz vállát: - Szia, Renato! Az éjszaka hirtelen szállt le Észak Egyre, ahogy a Tükör a Nap elé fordult. Patricia észre sem vette, mikor tűntek el az emberek, egyszer csak egyedül maradt a bántó élességgel megvilágított téren. A spániel érzett valamit, közelebb húzódott a kislányhoz, és felborzolt szőrrel bemorgott az egyik sötét utcába. Csörömpölés, majd rekedt káromkodás hallatszott. Egyre közelebbről. Némelyik csörömpölés után elégedett morgás. Aztán a sarkon kibukkant a fénybe egy idomtalan alak. A marsi bányászok hőszigetelt zöld kezeslábasát viselte, a nyomástartó fajtát, még a légkördúsítás előtti időkből. A recirkulációs rendszer vezetékei és csövei groteszk sziluettet rajzoltak köré. Seannál is megtermettebb, nagyon öreg férfi. Degeszre tömött fóliazsákot húzott maga után. Időnként megállt, összegörnyedve nyögdécselt valamit. Körüljárta a teret, télrugdosta a szemetestartályokat, pálcájával belekotort a kiömlött hulladékba. Ha nem talált semmi érdekeset, ocsmányul káromkodott. Patricia lenyűgözve, bénultan követte minden mozdulatát. Toby fel-felhördülve morgott. Feltámadt a szél. A kislány orrát fertelmes bűz csapta meg. Az öreg hirtelen megpördült, Patríciára meredt, és meglepő fürgeséggel feléje csörtetett. Egy pillanat alatt ott volt, hegyként tornyosulva a gyerek fölé. A spániel nem bírta tovább, eszét vesztve az öreg lábának ugrott. - Dög! - sziszegte az öreg, és mint a pelyhet, elrúgta a kutyát.
- Toby! - sikoltott tel Patricia, és körmeivel a fölébe magasodó rémség télé kapott. Valahonnan a sötétből tompa puffanás és fájdalmas vinnyogás jelezte, hogy a kutya földet ért. - 'Inye, te bék'! - Az öreg elrántotta az arcát a karmolás elől. Megragadta a kislány karját, és messzire eltartva magától, felrántotta a magasba. Kit'kerem a nyak'dat! - Hrrr! - Patricia az öreg hasába rúgott. Aztán még egyszer. És újra. Akkor az öreg elvigyorodott, és Patricia megbénult attól a vigyortól. Dermedten bámult az óriási, darabos arcba. A sebhelyektől eltorzult vastag ajkakkal keretezett barlangnyi szájba, a sárga, töredezett agyarak es fekete marsi kerámiafogak közé. A rálehelt iszonyú bűz térítette magához; hátrahőkölt, és hirtelen támadt nyugalommal még egyszer szemügyre vette támadóját. Csupa sebhely arc, régi hegek és még lüktető, rózsaszín vágás, tenyérnyi égésnyom hártyavékony, ráncolódó bőre, ritkás, csomókban kiálló ősz borosta, durván kivágott szemterminál után maradt mély ragyák. Köztük jégszilánkok. Szemek? Hoszszú, mocskosszürke fürtök csimbókjai a csonka fülek mögött. Patricia ilyennek képzelte a mumust. Elájult.
Durva tapogatás téritette magához. - Kisl'ny! Egy kislány! - morogta az óriás. Megint elvigyorodott. - 'kor mégse öllek meg r'tön. Elszórakozunk elébb! Gurgulázva felnevetett. Két rántással felszakította Patricia kezeslábasát. A kislány kihasználva, hogy két keze felszabadult, az öreg szeme télé kapott. Ujjai valami természetellenesen keményhez ütődtek, aztán érezte, hogy az anyag enged, behorpad, és halk, kellemetlen hang kíséretében eltörik. Felsikoltott. A rém vadul megragadta a karját, és néhány mozdulattal szinte összecsomagolta a gyereket. Felröhögött, lusta mozdulattal a szeméhez nyúlt, megcsavart valamit, és kirántotta az üregéből. Feldobta a levegőbe, elkapta, és nyitott tenyerén Patricia elé tartotta. Lassan összezárta ujjait. Halk reccsenés, a markában maradt port a háta mögé szórta. - Látod, l'tod? Vigyorgott. - Csak egy légy vagy K'nignek. Én erős vagy'k. Nagyon erős. - Hangja megremegett. - V'lamiko' én voltam lege'sebb az egész Mars'n. Egész Naprendszerbe. Vénusz kikészít. Gazemberek!
Kiköpött, és még ocsmányabbul vigyorodott el. - De most leg'lább elszórak'zunk kicsit. Gombolgatni kezdte a cirkoruha patentjeit. Meleg volt, kegyetlenül meleg a téren. Toby logó nyelvvel hevert a kislány előtt a betonon, és hangosan lihegett. Éhesek voltak mindketten. Patricia szomjazott is, és már azon volt, hogy követi a spániel példáját, ha legközelebb inni megy a szökökúthoz. Kínjai betetőzéseképpen úgy tűnt, hogy a környéken minden járókelő eszik valamit. - Zabálnak - morogta Patricia, dühösen előrángatta hátizsákját, és - délután már tucatodszorra átkutatta valami uzsonnamaradék után. „Mert mindig odaadom a felesleges kajámat a zabagép Alekszeknek!" Patricia dühös volt magára, az Alekszejev fiúkra és az egész világra. Nem mert azonban elmozdulni a helyről, ahonnan a teljes teret belátta. Az olasz hétkor itt lesz, és hazaviszi az apjához. Hátizsákjaikat rugdosva, nyerítve váratlanul egy csapat suhanc rontott a térre. Falka: kerestek valamit, ami elfeledteti a bezártságot, az iskola egyhangúságát, a nyomasztó kiszolgáltatottságot, mely egyre zavaróbb lesz, ahogy az ember távolabb kerül a kisgyerekkor biztonságától. Benyomultak a térre, és az emberek szétváltak előttük, mint a vízmosta homokszemek. Kiszúrták Patriciát. Egy pillanat alatt körülvették a padot, lapos pillantásokkal méregették. Alacsonyabbak voltak nála mind. „Friss földi hús" - gondolta a kislány. „Ez hiányzott nekem!" Tudta jól az iskolából, mit jelent ez. Az övében ugyan nem sokat, az ő generációjában többségben voltak a régebben Vénuszra érkezettek. A mesterséges gravitáció nélküli pionírhajókon jöttek. Az elfek. De a nagy, forgószektoros kolóniahajókon később érkezettek gögjét így is időbe telt letörni. Itt a városban, úgy látszik, többségben voltak... a törpék. - Egy elf! - állapította meg az egyik suhanc ellentmondást nem tűrően. Vékony, kefehajú srác, láthatóan a falka vezetője. - Koszos vénuszi prosztó - folytatta érezhető New York-i akcentussal. Patricia felállt, észrevétlenül felvette azt a laza, védekezésre és támadásra egyaránt ideális testtartást, amelyet apja nemrégiben tanított neki. Végignézett magán, a kopott khakiszínű kezeslábason, amit
Helen varrt Sean régi, elnyűhetetlen gyakorlóruháiból, és összehasonlította a ruháját a „törpék" menő cuccaival. „Még igazuk is van..." Összehúzott szemmel végignézett rajtuk. - Menjetek el! - mondta csendesen. - Menjetek el, mert baj lesz. - Egy mérges elf! - A kefehajú ajakbiggyesztve közelebb lépett. - Fiúk! Én beszartam a félelemtől! Harsány röhögés, a kefehajú körbenézett, besöpörte az olcsó sikert. - Akkor annak a szagát érzem... - jegyezte meg Patricia. - A tehénszart érzed a zsákodban, prosztó! - Lássuk a tehénszart, Gil! Röhögés. Gil a hátizsák után nyúl, Patricia jobb karja kicsapódik, ökle gyomorszájon találja a kefehajút, a fiú kétrét görnyed, de mielőtt összerogyna, a kislány térde az orrán csattan. Patricia hallotta a csont reccsenését, és majdnem elsírta magát. A tarkóütést már nem is vitte be, hátrafelé meredek ívben mellbe rúgta a falka egy másik tagját, aki elhaló kis kiáltással hanyatt zuhant. A többiek szétrebbentek, riadtan felszívódtak a tér forgatagában. Olyan gyorsan történt minden, hogy a nyüzsgő felnőttek alig észleltek valamit a kis összecsapásból.
A kislány a kefehajú fölé hajolt, megragadta a karját, és talpra rántotta. A fiú orrából ömlött a vér, levegő után kapkodott, de nem sírt. Patricia kis félelmet látott a szemében. De leginkább csodálatot. Hátba verte: - Jól bírod. Nincs valami kajád? Meglátta anyját az automata pénztár előtt, s először azt hitte, Helen eltévedt. Várt egy ideig, de az asszony nem mozdult a gép mellől, sőt úgy tetszett, szóváltásba keveredett vele. Közelebb óvakodott. - Tycho Bázis. Siklóról átszállás Aphrodité Űrállomáson Bolivar gyorshajóra. Kettőezer-négyszáz napdollár - mondta az automata, és Patricia megértett mindent. A hirtelen utazást a két bőrönddel, melyekbe anyja beletömködte minden holmijukat, Helen riadt hátrapillantásait, a fellobbanó türelmetlenséget, amikor a légpárnás lerobbant. „A Földre akar szökni! Otthagyja apát, és engem is magával akar vinni! Miért? Miért nem kérdezett meg? A Föld... Sohasem kérdezett meg... A Föld..." Emléktöredékek rohanták meg. Lombok között átszüremlő napfény, magasházak, mint némán előlépő óriások, nyaka merevsége, ahogy megpróbál elnézni fölöttük, az égre, a nagyváros bűze, autófolyam az utcán, a gumik harsogása, emberek, emberek mindenfelé, Baynes bácsi, a nagy sárga-piros játékház az oviban, és lakója, a beszélő játék mackó, puha és selymes, a másik kutya bundájának szaga, amit mindig érezni lehetett a nagyvárosi lakásban, a másik kutya, aki Toby volt és mégsem Toby... „Klónozás"- biggyesztette le az ajkát Patricia. „És amikor a másik Tobyt apa kivette a tartályból, hogy csodálkoztam! Toby, Roby, Toby, Roby..." Árnyék futott át az arcán, hirtelen egészen világosan megjelent előtte a kőhalom, amely a másik kutyát takarta. Amikor kicsi volt, mielőtt Toby újjászületett, mindennap meglátogatta azt a kőhalmot. Jóságos, okos Roby... Anya!" És Sean arcát látta maga előtt, abban a pillanatban, amikor felnézett, és meglátta apja állán azt az egyetlen könnycseppet. „Te ölted meg! Megölted a kutyámat!" A gyűlölet ellenállhatatlan örvénye magába rántotta egész lelkét. „Elmegy, itt hagyja apát! Miért nem kérdezett meg?" Még előrébb lépett.
- Anya? - kiáltotta, és magához szorította Tobyt. - ...azt a büdös kutyát! - Patricia csak a dühtől fröcskölő utolsó szavakat értette. Döntött. „Itt maradok. Sohasem szeretett engem. Csak apa. Itt maradok. Itt maradok!" - Szaladj, Toby! - suttogta a kutyának, és lassan a padlóra eresztette. A spániel megértette, vakkantott, és nekiiramodott a lábak között. A kislány utána. Sokáig rohantak, Patrica már rég utolérte a kutyát, mellette futott, valami egészen vad iramban. Kerülgette az embereket, oda sem figyelt a meghökkent kifakadásokra, ha a kutya véletlenül a lábak közé keveredett, és nem figyelt saját testére sem, mely egyre követelődzőbben próbált megálljt parancsolni őrült futásuknak. Már jócskán kint jártak a sivatagban, amikor égő tüdeje végre megállította. A homokba rogyott, levegő után kapkodva, és lába még mindig a futás mozdulataival rándult össze. Még futott volna. Kirohant volna a világból, mert aközben nem gondolkodott, nem tudott gondolkodni. A spániel aggódva megnyalta az arcát, és ez magához térítette. Felállt, lihegve elindult a város felé. Ha nincs az út, hiába nőtt fel a mély sivatagban, nem könnyen talál vissza. Észak Egy földszintes város, ha az ember túljut két dűnén, és visszanéz, már nem látja a házakat. Hirtelen kinn találja magát a sivatag közepén, a lehangoló egyformaságban... Ez az emberek többségét megviseli, de Patricia szerette a sivatagot, és más körülmények között talán felderítő útra indul az ismeretlen dombok között. Akkor azonban, valamiféle ködös bűntudattól hajtva úgy határozott, hogy helyrehoz mindent. - Visszamegyek anyához - magyarázta a mellette ügető spánielnek. - Megígérem, hogy ezután mindig jó leszek, és nem megy el... „Tudnom kellett volna, még reggel, indulás előtt, hogy anya készül valamire. Olyan vidám volt. És úgy járta körbe a házat, mintha búcsúzna. Tudtam, mindent tudtam, és hagytam, hogy elmenjen. Mit mondok apának?" - Siessünk, Toby! - Futni kezdett, az apjától tanult energiatakarékos, lecsiszolt mozdulatokkal. Végigügettek az Észak-Dél sugárúton a mindenféle fajtájú, de egyformán fiatal fák szegélyezte széles járdán. Alacsony, alakra egyező, de különböző színű házak között. Az emberek mindenfelé mosolyogni
látszottak. Ráérősen ballagtak dolgaik után, és kedvtelve nézték az elfutó gyereket a kutyával. A téren lelassított, karjába kapta a tiltakozó Tobyt, és határozott léptekkel belépett a siklóállomásra. A csarnok üvegén túl egy emelőgép, hátán a félakkora siklóval épp végiggördült a rövid kifutópályán, és a motorok egyre áthatóbb dübörgésétől kísérve a magasba lendült. - Anya! - sikoltott fel Patricia, túlkiabálva a motorzajt. Ledobta a spánielt, és az üvegfalhoz rohant. Tenyerét nekíszorítva lassan leroskadt. - Elment - zokogta. - Elment... Hallod, Toby? Dühösen belecsimpaszkodott az utána ügető spániel bundájába, és megrázta. - Elment! A kutya fájdalmasan felvinnyogott, kitépte magát az ujjai közül, elszaladt néhány lépésnyire, és szemrehányóan visszanézett. Olyan szomorúan, ahogy csak egy spániel tud nézni. Patricia elmosolyodott a könnyei között. - Igazad van. Bocs. Felállt, felkapta a kutyát, és a fejéhez szorította nedves arcát. - Elment! Hagyjanak békén! Mogorván szétlökdöste a lassan köréje gyűlő „Jaj, szegény gyerek!" arckifejezésű embereket, és kisietett az állomásról. (Alig negyven méternyire, a beszállási oldalon, Helen várta hogy Patricia felbukkanjon, és végre elfoglalják helyüket az Aphroditére tartó délutáni járaton. Még reménykedett, hogy a kislány megtalálni a kutyát, és visszatér...) Patricia egy ideig céltalanul ődöngött, megbámulta az idomtalan lánctalpas homokkúszót, melyet az Átalakítás névtelen hőseinek emlékére alacsony talapzaton a tér közepén helyeztek el. Karjában a kutyával fel is kapaszkodott rá, végigsétált a lehajtott, széles, csúszós kerámiával bevont fémrámpákon, melyek az utcát helyettesítették, ha a monstrumok összekapaszkodva megálltak egy felállítandó átalakító-állomás helyén. A jármű megviselt volt, a páncél sok helyütt horpadt, a biztonsági színjelek festéke felhólyagosodott az ős-Vénusz kíméletlen hőjétől. Patricia mégis valami nagyságot érzett benne, valamit, ami azonos volt az általa ismert es szeretett Vénusszal. Széttárt karral az átforrósodott páncélzathoz lapult. - Már tudom, hogy mit csinálunk, Toby! Anya átverte a digót is. Renato idejön hétre. Megvárjuk, és megkérjük, hogy vigyen vissza apához.
Körbesétált a rámpán, meg-megtapogatta a páncélzatot, majd leereszkedett a durván faragott kövekből összerótt lépcsőn, és elballagott a térnek abba a sarkába, ahová az olaszt várta. Leült egy padra. Éhes volt. A kutya lefeküdt elé. „Hagytam, hogy elmenjen! Pedig szólhattam volna, hogy ne hagyjon itt, hogy én nem megyek. Hogy ne hagyjon itt bennünket... Kényszerített volna... Szólhattam volna... Tudtam, hogy el akar menni... Kíváncsi voltam, megteszi-e. Tönkretettem apát. Mit csináljak? Mit csináljak?" De Patricia csak tízéves volt, és önvádló gondolatai csakhamar elillantak, s mindenről megfeledkezve bámulta a Vénusz legnagyobb városában, a Vénusz legnagyobb terén kavargó embertömeget. Akkortájt hetvenötezren éltek Észak Egyen, és bár Patriciának úgy tetszett, mindannyian ott nyüzsögnek a forró betonon, a tér mégsem látszott zsúfoltnak, az emberek nem lökdösődtek, boldognak látszottak, és jókedvük csakhamar átragadt a kislányra is. Egy férfi vágott át céltudatosan a téren, aztán megtorpant, táskájából elektromos hegedűt húzott elő, és játszani kezdett. Csatlakozott egy fuvolás is, majd előkerült egy harmadik ember, altszaxofonnal. Azonnal közönség verődött köréjük, noha csak egyetlen számot játszottak, és a hangszerek eleinte ügyetlenül kóstolgatták egymást. A végén tapssal jutalmazták a produkciót, aztán a zenészek, ahogy jöttek, szétszéledtek. A kislány nem látott még hasonlót. Homályos emlékképei a nagyvárosról egészen mást sugalltak. Komor, űzött arcok, rohanó emberek, emberek, emberek az elviselhetetlenül zajos utcákon. Nem volt zene... Idegen világ. „És anya oda repül. Vissza. New Yorkba... Nem fogja jól érezni magát. Visszajön hozzánk. Haza." Patricia otthon volt. Otthon. Tobyval bekebelezték Gil egész uzsonnáját, és a világ máris egészen vidámnak tűnt.
A suhanc áhítattal figyelte minden mozdulatát. Orrából vastag hengerré sodort papírzsebkendő hengerek meredeztek. - Lehet, hogy eltört - jegyezte meg Patricia csámcsogva, és a sonkás szendvics maradékával a fiú orra felé bökött. - Jó lesz, ha orvoshoz mégy! - Oké, oké! Már egyáltalán nem fáj. Hol tanultál meg így verekedni? - Apám ENSZ-katona volt a Földön. Tudod... Patricia elhallgatott. Az olasz bukkant föl a tömegben. - Ne haragudj, Gil! Beszélnem kell vele. Elviharzott, sarkában a kutyával. Persze az olasznak esze ágában sem volt eltűnni. Idétlenül topogott a járdaszélen, és sűrűn az órájára pislogott. „Ez hogy kicsípte magái!" - álmélkodott Patricia. „Meg is borotválkozott." Az olasz valóban kiöltözött a randevúra. Sötétkék, földi szabású öltönyt viselt, nyakkendővel. |obb kezében hatalmas csokor sárga rózsa. Megkönnyebbülten vigyorgott az elébe toppanó Patríciára. - Üdvözlöm, signorina. Édesanyja hol? - Jó estét, Foschi úr! - Patricia igyekezett nagyon, nagyon illedelmesen viselkedni. Szeretett volna már hazajutni. És erre ebben a jelentéktelen külsejű olaszban látta az egyetlen lehetőséget. - Anya elment, Foschi úr. Elrepült. A Földre. - A Földre? - Renato levegő után kapkodva elvörösödött. - A Földre... - nyöszörögte. - A Földre! Hirtelen a megszokott szapora olasz káromkodásban tört ki, a járdához vágta a csokrot, és ráugrott. - Elmenni? - kiabált vadul gesztikulálva. Itthagyni engem? Patricia vállát kezdte lökdösni, megint olaszul hadart, a kislány egyetlen szavát sem értette, csak hátrált előle. Egy járókelő megállt mellettük. - Mit művei, ember? - Hagyni béke! Hagyni béke! - Az olasz minden dühe az ismeretlen ellen fordult. - Elmegy Földre, érted? Itthagy engem, itthagy kislány, itthagy kicsi kutya. Elad mindent! - A mel-
lét döngette. - Elad légpárnás, elad alkatrészek, elad szerszámok. Elad minden! Becsap, hazud nekem! Elmegy Földre! Én hozom ide! Váratlanul lehiggadt, otthagyta a járókelőt, viszszaballagott Patríciához. - Te mit akarsz? - Vigyen haza, Foschi úr! - Haza? Haza farmra? Patricia szomorúan bólogatott. Az olasz megint kitört: - Haza édesapjához?! - Hisztérikusan felnevetett. Nevetett, nevetett, nevetett. Patricia megrettenve bámulta. - Édesapja... - nyögte végül - megöl, ha meglát. Hagyjon béke engem! Megfordult, és elsietett. Patricia tétován nézett utána. Minden reményét elvesztette, hogy hazajusson. Lassan lehajolt, maga sem igazán vette észre, hogy mit csinál, felemelte az összetaposott csokrot. Letörte az egyetlen épen maradt virágot, és visszafutott a fiúhoz. - Ez nem jött be. - Gilnek adta a rózsát. - Ne haragudj, hogy betörtem az orrodat! - Széttárta a karját. - Még a nevemet se tudod. Patricia O'Meanny. - A kutyára mutatott. - Ő meg Toby. - Gil Leicht. Nézd! Már nem is vérzik! - Kirántotta a zsebkendőket az orrából. A vér azonnal ömleni kezdett. Patricia felkacagott. Gil vele nevetett. Patricia felsikoltott. Hangot azonban nem sikerült kiadnia. Hatalmas, mocskos tenyér szorult a szájára. Csak egy elcsukló „aaarrh" hallatszott. Aztán nem történt semmi. Az óriás visszanyomkodta a patentjeit. - Ha jobb'n meggond'lom, a zarabok ezerötszáz grand't is megadn'k érted! A tenyér továbbra is a szájára tapadt. Érezte, hogy elfogy a levegője. Kapálódzni kezdett. - Jóvanna! - morgott az óriás. Lazított a szorításán. Patricia vett néhány nagy levegőt, és a roppant kézbe harapott. - 'Zanyád! - Az iszonyú öregember elkapta a kezét, és ugyanazzal a mozdulattal a kislány arca felé legyintett. A legyintéstől Patricia újra elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, sötétség vette körül. „Megvakultam!" - gondolta. „Apa! Megvakultam!"
Elsírta magát. A vakság volt az egyetlen dolog, amitől félt. Hánykolódni kezdett. Válaszul az eddig lágyan himbálózó világ gorombán megrázkódott, és az ajkát beleütötte valami kemény, kerek dologba. Hirtelen rádöbbent, hogy fejjel lefelé kucorog a hátán. Sós ízt érzett. Az ajkából vér szivárgott. Ahogy lassan visszatértek érzékei, hirtelen iszonyú rothadásbűzt érzett maga körül. Sajgott az állkapcsa, és a száját valami érdes dolog dörzsölte. Kiáltani akart, de csak valami nyöszörgésszerű hang lett belőle. A rémség bekötötte a száját! Súrlódó, recsegő műanyagfólia hangja hatolt kitisztult fülébe. „A zsák! Nem vakultam meg! A zsákban vagyok. A vállán visz." A bűz lassan elviselhetetlenné vált. Öklendezni kezdett. „Ha most hányok, megfulladok!" - gondolta józanul, és legyűrte a felfelé igyekvő gombócot. „És most hogyan tovább? Az öreg lökött, és tényleg el akar adni az araboknak... Előbb kell lelépnünk. Toby! Hol lehet Toby? Kiskutyám... Remélem, nem ölte meg ez az állat! Ha valahol megáll, kibújok valahogy a zsákból." Az óriás hirtelen megtorpant. - He? - hallotta meglepett horkanását. Aztán egy ismerős hang azt mondta: - Tedd le a zsák, Könik! Lassan. „Ez a digó!" Érezte, hogy csúszik lefelé a széles háton. A fején landolt, de számított rá, azonnal átfordult, és amennyire a zsák engedte, feltérdelt. „Nincs bekötve!" - vette észre, és lassan talpra állt. Lerázta magáról a zsákot, megfordult. Az olasz farkasszemet nézett az óriással. Negyedakkorának látszott. - Fuss! - kiáltotta Patriciának. - Szökjél! Az óriás felhördült, az olaszra vetette magát, úgy látszott, egy pillanat alatt elsöpri, de amaz könnyedén félrelépett, valami megvillant a kezében. Folyadék fröcskölt elő az óriás asztalnyi hátából. Patríciára is jutott jócskán. Azt hitte, vér, de amint beleszimatolt a levegőbe, azonnal rájött, hogy csak
víz. Elképzelhetetlenül poshadt víz. Évtizedekig lötyöghetett a tönkretett cirkoruha gyűjtőrekeszeiben... Renato felnevetett, amikor az öreg elzúgott mellette. Valami kegyetlen, nem is emberi nevetéssel. Olyan nevetéssel, amelyet Patricia sohasem várt volna ettől az embertől. - Ne próbálj még egyszer, Könik! Még egyszer a husod vágom. Hasad vagy torkodat. Takarodj vissza szeméttelep! König fújtatott. Tétován az olasz felé sújtott, de Renato megint eltáncolt az ütés elől. Az a valami megint megvillant. Az óriás felordított, a karjához kapott. - Megvágtá! - üvöltötte. - Megvágtá! - Megmontam, te! - mondta hidegen az olasz. - Menj, Könik! El! El! - Jóvanno... - válaszolt az öreg meghunyászkodva. - Veszem a zsák'm... Patricia felé lépett, rámordult, mint egy veszett kutya, és a kislány ijedt hökölését elégedett vigyorral nyugtázta. Felkapta a zsákot, és morogva elsompolygott. - jöjjön, signorina! Kicsi kutya is itt van. - Ó, édesanyám! - horkant föl az olasz. - Álmodok! Nem lehetséges! Utánam jött... - Vigyen haza, Renato! - Nem lehet, signorina! Édesapja megöl. - Ez valószínű - mérlegelte Patricia -, de én haza akarok menni. Egyáltalán, hová megyünk? - Megyünk Carmina. Jó messzire innen. Onnan indul csővasút délre. Tudja, mit, signorina? Ott hagyom Carminán szálloda. Onnan felhívja édesapja, ha én már elmentem. - Jó lesz. Mondd, Renato! Az éjjel miért jöttél vissza? - Én lecsillapod... tam. Valahogy megérez... megéreztem, hogy signorina bajban. Visszamegy... tem. Ott találtam kicsi kutya. Kutya sír, téren halom szemét: gondoltam találkoz Könik. Könik bolond, de veszélyes. Kicsi kutya követte nyoma. Elzavartam csavargó.
- És... mi volt az a fegyver? - Borotva - mosolyodott el a férfi. - Otthon, Olaszországban gyermekek használják. Kicsi, éles, nagyon fáj. Csúnya sebet hagy. Patricia lebiggyesztette a száját. - Borotva... Renato! Mesélj Königről! - Ez a Könik párszor stoppol. Elvisz... tem őt platón több helyre... Tudja, signorina, ez a Könik valamikor volt a legerősebb ember a Naprendszer... A mese közepén Renato lepillantott Patríciára. A kislány félrebillent fejjel, nyitott szájjal aludt. Renato elmosolyodott. Nem tudta, hogy a gyerek szívében elfoglalta a második helyet. Rögtön az apja után. - Apa! - sikoltotta Patricia. - Apa! Itt vagyok! Lefutott a lépcsőn. - Pattie! - Sean elengedte az olaszt. Renato összecsuklott, levegő után kapkodott. Sean átlépett rajta. - Kislányom! A pisztolyt még mindig a markában szorongatva, valószerűtlenül súlyos léptekkel a lépcső felé cammogott. Az ivó népe szétvált előtte. - Merre vagy, Pattie? - Itt vagyok! Mozduljanak már arrébb! Patricia morogva lökdöste szét a köztük állókat. - Engedjenek már! Aztán az utolsó ácsorgó is eltűnt, Sean felkapta a lányát, pisztolyt markoló kezével magához szorította. Egy pillanatig ugyanúgy álltak, mint öt évvel azelőtt a kutya sírjánál, és mindkettőjüknek ugyanez jutott eszébe; Sean zokogni kezdett. És Patricia megdörzsölte a hátát: - Jól van! Jól van! - Éljen! - mondta valahol hátul az olasz. - Tegyél le, apa! Nehéz vagyok! Gyerünk haza! - Igen - motyogta Sean, és lassan leeresztette a kislányt. - Haza. Megyünk haza. Kézen fogva léptek ki az ivóból. Fejük fölött skarlátszínben villogott a felirat: „BORSCS"
Egy hegyes mosoly mögött sikersorozata, a True Blood - Inni és élni hagyni sikere nem véletlen. A történet több területen is megújította a vámpírmítoszok világát. Egyaránt szakított a gótikus-romantikus múlttal és az elmúlt évtizedekre jellemző tini-horror besorolással. A sorozat esetében igencsak indokolt a felnőtt besorolás, mégis, a realisztikus ábrázolás okán, olyan érzésünk van, mintha egy dokumentumfilm-csatorna más népeket bemutató sorozatát néznénk. Ezért nem kis mértékben a trükköket gyártó ZOIC stúdió a felelős. A cég olyan sorozatokban működött már közre, mint a C.S.I.: A helyszínelők, a Csillagközi romboló vagy A rejtély. Munkájuk sikere abban rejlik, hogy a trükkökkel nem természetfelettien látványossá, hanem éppen ellenkezőleg, szinte hétköznapian realisztikussá tették a vámpírokat. Ezért a realizmusért keményen megdolgoztak, jó példa rá az a jelenet, amikor a negyedik részben a karóval szíven szúrt Hosszú Árnyék (Raoul Trujillo) elpusztul. A sugárban fröcsögő vér mellett szemtől szembe láthatjuk, ahogy a lény gyakorlatilag elolvad. Ezt a jelenetet Az elveszett frigyláda fosztogatóiban még viaszfejjel oldották meg. A ZOIC komputer-trükköket alkalmazott. Fogták a forgatáson felvett anyagot, és kezdték rápakolni a különböző grafikai rétegeket. Összesen ötvenet! A grafikusok először előállították a színész digitális mását, amelyet tetszés A H B O VÁMPÍROS
szerint lehetett módosítani, nyújtani, torzítani. Külön figyeltek arra, hogy az apró mimikai mozgásokat is átvigyék a digitális fejre. Ezután létrehozták a különböző rétegeket is, amelyek java része megvilágítás volt, hogy életszerűvé tegyék a fejet. Létezik egy külön bemozdulási vektorréteg, hogy ha az arc mozdul, akkor a trükkök is kövessék a vonásokat. Például a lifegő húscafatok jobban elmozdulnak, mint a fej. Külön rétegek feleltek azért, hogy a digitális tárgy megvilágítását a filmre felvett környezetéhez igazítsák, vagy a digitális mélységélességért. A ZOIC szakemberei azonban nemcsak a színészt, hanem annak egész környezetét is módosítani tudják. A főszereplő Bill próbálja megmenteni halandó kedvesét, Sookie-t, ezért kimegy a napfényre. Ebben a jelenetben a vámpír szemszögéből láthatjuk a világot. A grafikusok megnövelték a kontrasztokat, és hőtől reszkető levegőt, éles fénysugarakat adtak a képhez. Stephen Moyer égett arcát már elkészítették a felvétel előtt a trükkmesterek, és a füst egy része is a gallérja alól szivárgott elő. Erre segítettek rá még speciális effektekkel: további látványos füstöt és perzselődő bőrt generáltak. Az ilyen apróságok miatt lesz a jelenet olyan valóságos, hogy még kikockázva is élethűnek látszik. A sorozatot kedd esténként látható a magyar HBO műsorán. Kovács „Tücsi" Mihály
A mérhető jelen Írhatsz nekem a kiadómon keresztül. Ők aztán érlelik a leveled, engedik hónapokig erjedni, majd alkalomadtán továbbküldik nekem. Ezt követően nem fogok válaszolni, kétségtelenül komolyan növelve a negatív karmádat. Rajtad múlik. - A fenti mondatok William Gibson honlapjának „Hogyan vegyük fel a kapcsolatot" részében olvashatóak. Nos, nekünk válaszolt. Árnyvilág című regénye kapcsán beszélgettünk a kanadai íróguruval. GALAKTIKA: Ahogy telnek az évek, az elképzelései valóra válnak, a jövő bizonyos értelemben felzárkózott a regényeihez. Továbbra is SF-nek tekinti az írásait, vagy egyszerűen csak kortárs irodalomnak? WILLIAM GIBSON: Mindig is azt gondoltam, hogy a munkám alapvetően az írás idejének jelenét tükrözi. Az SF sohasem egy aktuális jövőről szól, sokkal inkább arról, hogy az adott kor hogyan képzeli el a jövőjét. Minden irodalom kortárs irodalom a megírásának idején. Az enyém épp a jelenről szól, amit esetünkben egy SF-szerző írt. G: Az Árnyvilágban rengeteget hivatkozik popkulturális ikonokra (pl. James Bondra vagy River Phoenixre). Milyen érzés, hogy ön is eggyé vált közülük? W. G.: Bármilyen kis mértékben is történt ez velem, mindig próbáltam megvizsgálni a folyamat működését. A hírességek a posztmodern világ döntő fontosságú termékei. A Mona Lisa Overdrive óta az írásaim újra és újra ezt boncolják. Ez napjaink nagy rejtélyeinek egyike. G: A regényben Hollis, Tito és Milgrim mind egy titokzatos összeesküvés részeseivé válnak. Az, hogy a főszereplői ilyen jellegű bajba keverednek, visszatérő téma az írásaiban. Miért? W. G.: Szeretem keverni a hagyományos cselekmény-felépítést a szokatlan fordulatokkal. Nem vagyok összeesküvéselmélet-hívő. Ennek ellenére
tény, hogy vannak összeesküvések, a kultúránk pedig reagál rájuk. G: Az Árnyvilágot olvasva volt egy olyan érzésem, hogy a szereplőknek nincs igazi személyisége és múltja, úgy tűnt, inkább egyfajta megfoghatatlan sötét, szürke hangulat lengi körül őket. Ez volt a szándéka? W. G.: Az Árnyvilág alapvetően a Bush kormány regénye. Ezért olyan ködös, borzongató és abszurd az atmoszférája. G: Hogyan jött az ötlet, hogy használja a Santería-kultuszt a regényben? Mikor ismerkedett meg ezzel a furcsa vallással? W. G.: A Santería olyan vallás, amelynek több millió híve van az Egyesült Államokban. Érdekelnek az olyan dolgok, kultúrák, amelyek a domináns kultúrák repedéseiben bújnak meg, gyakran láthatatlanul. Már a húszas éveim elején tudtam, hogy létezik a kultusz, és érdekelt is. A Számláló nullára a vuduval foglalkozott ugyanilyen mélységben. Ezek hasonló hitrendszerek. G: A lokatív művészet olyan, mintha a kibővített valóság (AR) egy művészi formája lenne. Volt már AR, amikor az Árnyvilágot írta? És ha volt, ismerte? W. G.: A „kibővített valóság" kifejezés hihetetlenül homályos volt, amikor az Árnyvilágon dolgoztam. Ugyanakkor létezett már „lokatív művészet", és felület is, ahová készülhettek az alkotások: az internet. Ennek ellenére az Árnyvilágnak sikerült meglehetősen hatékonyan megjósolni az
AR jövőjét. Ezzel megnehezítettem a dolgát az utánam következőknek. G: Az Árnyvilág prózája szikár, de valahogy mégis költői. Ez volt az alkotói szándéka? W. G.: Olyan ez, mint a hegedűkészítő története, aki elmagyarázza, hogy egy darab fával kezd, majd lefarag róla mindent, ami nem a hegedű. G: Mondana pár szót most készülő regényéről, a Zero Historyról? Sokan azt mondják, az Árnyvilággal és Trendvadász-szal együtt sorozatot alkotnak, amit Blue Ant trilógiának neveznek. Tényleg trilógia lesz? W. G.: Az új könyvben szerepelnek Hollis, Milgrim és mások is az Árnyvilágbó\ meg a Trendvadászból, így hát már jelen időben beszélhetünk a trilógiáról. G: Az írásai filmadaptációinak, a Johnny Mnemonicnak és a New Rose Hotelnek vegyes volt a fogadtatása, néhányan kultuszfilmeknek tekintik őket, mások szerint nagyon gyengék. Önnek mi a véleménye róluk? W. G.: Ha az írásaidból filmeket csinálnak, az olyan, mintha végtelen sokszor mutatnának be újra és újra egy idegennek, akiről mindenki azt feltételezi, hogy a házastársad. Egy nem feltétlenül vonzó idegennek. G.: Ön blogot, mostanában twitterezik is, ennek ellenére szinte lehetetlen elérni. Hogyan áll hozzá napjaink technikai fejlődéséhez? Ön szerint jó, hogy életünk szinte minden mozzanata digitalizálódik? W. G.: Hiszek benne, hogy a technológia erkölcsileg semleges, amíg nem használjuk. „Az utca mindennek megtalálja a saját felhasználási területét."* És azt gondolom, életünknek ez a digitális része sem új, csak korábban nem digitálisan csináltuk. G.: Mikor ismerkedett meg a steampunkkal? Hogyan született A Gépezet alapötlete? Előbb határozta el, hogy Bruce Sterlinggel közösen ír, vagy a könyv ötlete korábbi? W. G.: Valójában Sterling akasztotta a steampunk jelzőt A Gépezetre. A regény a Charles Babbage-ről folytatott beszélgetéseinkből született. Elég hirtelen történt, egy nap úgy döntöttünk, hogy írunk egy könyvet ezek alapján. G.: Sokan azt mondják, hogy a kiberpunk halott. Mi az ön véleménye? Érdekli egyáltalán a kiberpunk mozgalom sorsa?
W. G.: Sosem gondoltam rá „mozgalomként". Manapság ez egy különleges íz a popkultúránkban, méghozzá meglehetősen átható. G.: Akár azt is mondhatnánk, hogy eltávolodott az SF-től. Olvas kortárs SF-et? W. G.: Az SF-ből jöttem, de nem ott élek. A legtöbb SF csak fantasy, mindössze több bennük az ezüstös csillogás. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el Cory Doctorow Makers című regényét. Annyira kortárs, hogy már fáj. G.: Tervez újra SF-et írni a jövőben? W. G.: Elképzelhetőnek tartom, hogy fogok. Ahhoz, hogy olyan SF-et írjak, ami szerintem működőképes, szükségem van egy colstokra, amivel lemérhetem a jelen furcsaságát. A colstok, amit a Neurománchoz használtam, egy kora nyolcvanas évekbeli colstok volt. A legutóbbi három könyv, amit írtam, megadta számomra a kora 21. századi méretét a jelen furcsaságának. * Bóday Tamás fordítása. A szállóigévé vált idézet William Gibson „Izzó króm" című novellájából származik, annak leírására szolgál, milyen furcsa, kiszámíthatatlan módokon alkalmazzák a felhasználók a technológiákat. az interjút Csordás Attila készítette
Machinarium
A „ P O I N T A N D C L I C K " kalandjáték műfaját kicsit megreformáló játék a kitartásról, a szerelemről, a hatalomról és a leleményességről szól - a blődség és a giccsesség teljes fogalomtárát félretéve. A Machinárium tökéletes, letisztult egyszerűségével úgy varázsol el minket, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Főhősünk, Josef robot, akit városából szeméttelepre száműztek a gonosz, korrupt bádogemberek. Első feladatunk visszajutni a városkába. Ez olyan öszszetevőkből áll, mint megtalálni szerelmünket, mindeközben újra széppé és korrupciómentessé tenni a világot, valamint kiszabadítani barátainkat, egyszóval: segíteni. Utunk során feladványokkal, fejtörőkkel találkozunk, amiket megoldva előrébb jutunk a történetben. Machinarium város robotjai szerethető, leginkább C3PO-jellegű lények, akik szóban sosem kommunikálnak egymással. A játékban csak gondolatbuborékokat és gesztikulálást látunk, konkrét párbeszédet nem. A helyszín, a tárgyak és gyakorlatilag minden, amivel találkozunk, olyan bizarr, ugyanakkor humoros, hogy el sem képedünk azon, amikor egy bagoly lenyeli kirakónk egyik darabját, majd utánozza mozgásunkat. A Machinariumban a humorból van bőven, a játékos végig mosolyog a játék sajátos komikumán és fejtörőin. A tárgykombináláson kívül akadnak még klasszikus, kalandjátékos feladatok is, mi-
szerint „az egyik helyszínen látott kombinációt használd a másikon" vagy „oldj meg egyszerűnek látszó, de erős gondolkodást igénylő fejtörőket". Az alkotók felkészültek és jelesre vizsgáztak abból a kalandjátékoknál igen gyakran előforduló szituációból, hogy a játékos sajnos néhanapján elakad és csúnya módon végigjátszás kereséséhez folyamodik. Az egy gombafajról elnevezett Amanita Design olyan minijátékot épített a Machinariumba, amelyet bármikor elő lehet varázsolni a jobb felső sarokból, hogy kisebb szenvedés után megkapjuk a konkrét pályarészhez tartozó végigjátszást (és kizárólag azt). Csupa pozitívum és áradozás után meg kell említeni a Machinarium hiányosságait is. Nagyon rövid: gyakorlatilag egy este alatt végigjátszható (normális időben való lefekvéssel). Bármennyire is aranyos és zseniális, az újrajátszási faktora kevés, így ezek mindenképpen negatívumként említhetőek. Ennek ellenére azt mondom, ne törődjünk ezekkel a dolgokkal, játsszon mindenki a Machinariummal, mert kevés olyan játék van, amely az alkalmi és a hardcore játékosokat (és az egyáltalán-nem-játékosokat) is érdekelni tudja egyszerre. És igen, érdekelje, mert érdemes kipróbálni. Páll „Sophiaso" Zsófia GameStar magazin
Joe R. Lansdale: Lekésett vonatok táncolt a vonat keleti oldalán. A vágány mentén magasodó, hatalmas cseresznyefák lombjai a sínek felé nyúltak és majdnem megérintették a kocsikat, de csak majdnem; szándékosan úgy nyírták meg őket, hogy ez csak majdnem maradjon. James Butler Hickok azon tűnődött, vajon meddig tart a cseresznyefák sora. A Pullman-kocsi ablakának dőlt, és megpróbált lenézni a sínekre. A vonat sebessége, a fák árnyai és megromlott látása miatt nem igazán járt sikerrel. A sötét vonalnak azonban, ami megnyugtatta a szemét, nem akart vége szakadni. Viszszahúzódva az ablaktól, nem kis SZŰRT NAPFÉNY
hozzá, inkább elővette zsebóráját, és megnézte. Ügy tűnt, épp csak egy órácskát aludt. Ő és Mary Jane korán reggeliztek, majd úgy döntöttek, hogy beülnek a szalonkocsiba, figyelni az embereket. Ám utazópartnereiket nem találták érdekesnek, ahogy egymás társaságát sem, így elaludtak. Igazából Hickok nem hibáztatta nejét, amiért visszament aludni, bár mostanában igen sok időt töltött ágyban. A férfi ugyanis általában, ahogy ma reggel, lehangoló társaság volt. Egy termetes ember szőke kecskeszakállal és bajusszal a folyosón sétált, s amikor meglátta a Hickok melletti üres helyet, leült oda. Elővett egy pipát meg egy dohányos
Egész életünk alakulása múlhat azon, mit teszünk vagy nem teszünk meg egy adott pillanatban, egy sarkon jobbra vagy balra fordulunk... esetleg milyen vonatra szállunk. ámulatot érzett. Magukat a híres Western Plains-i japán cseresznyefákat látja; a cseresznye sugárutak egyikét, amely a kontinens közepétől a dakotabeli Black Hillsig kísérte a vonatsíneket. Elfordult, és feleségére pillantott. Az asszony aludt, vonzó, éles vonalú arcát elcsúfították kidudorodó ajka és a szeme körül húzódó vékony ráncok. Ez a grimasz az utóbbi néhány évben állandó részévé vált feleségének, és akár ébren volt, akár aludt, mindig rajta maradt. Régen csak nevetés, szépség és remény ült az arcán, de most Hickoknak fájt ránéznie. A férfi egy ideig ismét a fáknak szentelte figyelmét, engedve, hogy a sínek ütemes kopogása, a vonat szuszogása és a cseresznyeágak árnyai a tejfehér semmibe űzzék gondolatait. Kis idő múlva kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy felesége elhagyta a helyét. Valószínűleg visszatért a hálókocsijába. Hickok nem sietett csatlakozni
bőrerszényt, s a tárgyakat reménykedve tartotta kezében. - Zavarhatnám egy tűzadás erejéig, uram? Hickok talált egy kénes gyufaszálat, és meggyújtotta az úriember pipáját, majd a férfi elkezdett pöfékelni. - Köszönöm - mondta. - A nevem Cody. Bill Cody. - Jim Hickok. Kezet ráztak. - Először utazik Dakotaföldre? - kérdezte Cody. Hickok bólintott. - Csodálatos vidék, Jim, egészen csodálatos. Régen lehet, hogy a japánok sok galibát okoztak, de tudják, hogy kell kertté változtatni a világot, az egyszer szent! A fehérek még egy ürmöt vagy egy mohát se tudtak volna ültetni azokon a helyeken, amiket ők megszépítettek.
- Ez valóban így van - mondta Hickok. Papírt, dohányt vett elő, és sodort magának egy cigarettát. Lassan, precízen csinálta, mintha a várakozás és az előkészület fontosabb lett volna, mint maga a végső esemény. Amikor kielégítőnek találta munkáját, odatartott a cigarettához egy gyufát, és kinézett az ablakon. Egy apró, csinos kőoltár, mely a cseresznyefák között lapult, suhant el a vonat mellett. Visszanézett Codyra, és ismét megszólalt: - Úgy hiszem, ez nem az első útja, vagy tévedek? - Ó, nem az első, nem bizony. A munkám politikai jellegű. Afféle diplomata vagyok, azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Sokszor így vagyok kénytelen utazni. Segítek bebetonozni a kapcsolatunkat a japánokkal. Hogy egy kicsit magamat dicsőítsem, barátom, elmondhatom, hogy én vagyok a felelős a cseresznye sugárút kibővítéséért, az Egyesült Államok egész területére. Egyfajta diplomatikus gesztus, amit sikerült elintéznem a japánokkal. - Maga szerint lesz újabb háború? - Az egész ügy bizonytalan. De abból, ahogy a sziúk és a sájenek most újból készülődnek, úgy hiszem, a sárgáknak meg a fehéreknek akad majd bőven dolguk a rézbőrűekkel. Különösen az után, ami múlt héten történt. - Múlt héten? - Szóval maga még nem hallotta. Hickok megrázta a fejét. - A sziúk meg néhány sájen Őrült Ló és Ülő Bika vezénylete alatt megsemmisítették Custer tábornok és Mijamoto Josii japán tábornok hadseregét. - Az egész sereget? - Mind egy szálig. Az amerikai lovasságot és a szamurájokat egyaránt. - Istenem! - Szörnyű. De azt hiszem, ez lesz a rézbőrűek utolsó diadala, és nem akarok morbid lenni, barátom, de szerintem ez még jobban bebetonozza a japán-amerikai kapcsolatokat. Ami jól jön, ha azt vesszük, hogy Cherrywoodban számos fehér és sárga bányász aranyat talált. Ilyen esetben jó, ha van egy közös ellenség. - Erről sem tudtam. - Hamarosan az egész kontinens tudni fog róla, és olyanok rohamozzák majd meg Cherrywoodot, akikhez hasonlót még nem látott. Hickok megdörzsölte a szemét. Az ördög vinné el! Sötétben és árnyékos helyeken jól látott, de a közvetlen napfény szúrta, mint a tű.
Amint újra kinyitotta a szemét, és az enyhülést nyújtó árnyékos folyosó felé pillantott, egy kissé túlsúlyos nőt pillantott meg, aki egy rövidnadrágos fiú fülét szorongatta. - John Luther Jones! - mondta a nő. - Számtalanszor megmondtam neked, hogy hagyd békén a mozdonyvezetőt! És ne kérdezősködj annyit! - A nő továbbráncigálta a fiút. Cody Hickokra nézett, és halkan azt mondta: - Még soha nem láttam olyan kisfiút, aki ennyire szerette volna a vonatokat, mint ő. Mindig próbál előremenni, de az anyja minden lépését követi. A nő legalább háromszor elverte a fenekét annak a gyereknek tegnap. A mozdonyvezető szerintem egyáltalán nem bánja, hogy a fiú kérdezősködik. Hickok elmosolyodott, de a figyelmét elterelte egy vonzó nö, aki nem messze követte a molett hölgyet és a fiút. A ponyvaregényekben „látomás"-ként írták volna le a lányt. Szív alakú arca egészséget sugárzott, mint ahogy feleségének arca elégedetlenséget. Haja színe akár az érett búza, s a szeme olyan üde zöld, mint a tavaszi fák levele. Karcsú volt, kék és fehér vászonruhában, vékony dereka körül vastag fekete, japán szövetövet viselt. A világ minden öröme öltött testet benne, de Hickok nem akart ránézni és nem akarta összehasonlítani a feleségével, ám nem is akarta elveszíteni a lányt, és szinte zavartan leste, ahogy elhalad mellette, míg csípőjének örömteli ringatózása búcsút nem intett neki, eltűnőben a következő kocsi felé. Amikor Hickok visszadőlt az ülésébe, kissé megviseltnek érezve magát a gallér alatt, észrevette, hogy Cody mosolyog rajta. - Megragadja az ember tekintetét, nem igaz? kérdezte amaz. - A nejem, Louisa észrevette, hogy felfigyeltem a fiatal fruskára tegnap, és azóta felvette azt az irritáló szokást, hogy „véletlenül" mindig a képembe csapkodja az újdonsült japán legyezőjét, valahányszor elhalad mellettem. - Sokszor látta őt? - Azt hiszem, van egy hálófülkéje a következő szalonkocsi után. Sokszor gondolok arra a hálókocsira. Valószínűleg az összes férfi, aki látta már a lányt, sokszor gondol arra a hálókocsira. - Valószínűleg. - Ön agglegény? -Nem. - Ó, a házasság néha nyűg az embernek, nem igaz? Nos, barátom, vissza kell mennem az asz-
szonyhoz, mielőtt azt gondolná, hogy a csinos kis fruskát vettem üldözőbe. Ha az öreglány nem jött volna el velem, valószínűleg nem is tévedne. Cody egy kézrázással és egy politikusi intéssel felállt, végigsétált a folyosón, majd eltűnt. Hickok megfordult, hogy ismét kinézzen az ablakon, kicsit hunyorgott, hogy kímélje a szemét. Valójában elég keveset látott. Tekintetét inkább befelé összpontosította. A lányra gondolt. Többet érzett egy kis fellángolásnál. Először az életében a hűtlenség merült fel gondolataiban. Amióta elvette Mary Jane-t és hivatalnok lett, soha nem gondolt arra, hogy felrúgja házassági megállapodásukat. Mostanában azonban feleségének látványa olyan volt számára, mint egy sóval hintett seb. Miután sodort magának és elszívott egy cigarettát, Hickok felállt, és visszasétált a hálókocsijába, miközben elképzelte, hogy nem fájdalmas arcú feleségéhez tér vissza, hanem a szőke lány karjai közé, egy szexuális mennyországba. Úgy képzelte, hogy a lánynak ez az első kiruccanása egyedül. Nyugatra utazik, hogy találkozzon álmai férfijával. Apja valószínűleg katonatiszt a Cherrywood melletti erődben, és most, hogy az amerikai-japán kapcsolatok jelentősen megjavultak, magához hívta őt. Talán a nő a kisfiúval az anyja volt és az öccse. Tovább álmodta ezt a csinos fantazmagóriát, amíg el nem érte a hálókocsit és meg nem találta a kupéját. Amikor belépett, Mary Jane még aludt. Ott feküdt szétterülve az ágyon, egyik karját a szeme előtt tartotta. Szomorú, ráncos ajka nem veszített keserűségéből. Felfelé dudorodott, mint egy aktív, kitörni kész vulkán szája. Felesége lefekvés előtt levette ruháit, amelyeket szépen egy szék háttámlájára fektetett, és kissé szögletes teste kilátszott, mivel a takaró, amit magára húzott, félig lecsúszott róla, és csak jobb lábát meg az ágy szélét takarta el. Hickok észrevette, hogy a kisasztalon álló whiskysüvegből az ital nagyobbik fele hiányzik. Reggelig még csak egy-két pohárnyi fogyott belőle. Felesége többet ivott belőle, mint ami elég ahhoz, hogy kényelmesen visszaaludjon, ez is egy újabb szokása volt a mostani termésből. Hickok engedte, hogy tekintete végigszaladjon a nö testén, valamit keresett, ami régi érzéseket éleszt fel benne, nem szexuális, hanem szeretetteli érzéseket. Mary Jane fekete haja göndörödött a nyaka
körül. Válla éles volt, mint a hadi szablya, ez volt a másik szembetűnő jellemvonása. Az ablakon beáramló fény megvilágításában az alabástromszín bőrét pettyező, parányi szeplők valamiféle himlőkiütésnek tűntek. Dereka és csípője, ami régen izgalomba hozta a férfit, még mindig darázsvékony volt, de az érzékiség és testének élénk természete eltűnt. Egyszerűen csak lesoványodott az elégtelen étkezéstől. Mostanában gyakran volt whisky a reggelije, ebédje és egyben vacsorája. Szomorúság öntötte el Hickokot, amint erre a dühös, alkoholista asszonyra tekintett, akinek élete és férje nem ért fel romantikus és gazdag álmaihoz. Az utóbbi két évben elvesztette reményteliségét és a szívét, s az üveg lett éltető ereje. Mary Jane-ben meghalt a férjébe vetett hitt, s ugyanígy semmivé lett rég volt, kislányos, csillogó tekintete. Hát neki is megvoltak a maga álmai. Közülük néhány talán egy kissé vad, de segítségükkel átábrándozta unalmas kansasi hivatalnokságát, ami a test igényeit finanszírozta ugyan, de a szellemét nem. Egy pohárral töltött magának a palackból, leült a falra szerelt padra, és még egy kicsit nézte a feleségét. Amikor ebbe belefáradt, kezét letámasztotta, de a fadeszka helyett könyvet tapintott ki. Felemelte a tárgyat, és szemügyre vette. Ez állt rajta: A Whiskey folyó kék vizén, írta Edward Zane Carroll Judson. Hickok maga mellé tette az italát, és végiglapozta a könyvet. Nem nyűgözte le különösebben. Mint Judson összes többi regénye, ez is a kor érzelmes és túlságosan költői megfogalmazása volt. Egyszóval unalmas. Vagy talán azért nem tetszett neki, mert felesége annyira szerette ezt a művet. Vagy azért, mert Mary Jane értésére adta, hogy a ponyvaregények, amiket ő olvas Sam Clemenstől, továbbá Walt Whitman versei szemétre való firkálmányok. Felesége úgy fogalmazott, hogy ő az érzékenyebb kettejük közül. Judsonnál és John Wallace Crawfordnál, no meg Cincinnatus Hinernél nem adta alább. Hát, ha tetszenek neki, tartsa meg őket! Hickok letette a könyvet, és feleségére pillantott. Ez az utazás nem vált be. Azért tervezték az egészet, hogy újraformálják azt, ami elveszett, de Mary Jane nem tett semmilyen látható erőfeszítést a maga részéről. Hickok próbált bűntudatot érezni, megállapítani, hogy ő sem tett eleget az ügy érdekében, de
ez egyszerűen nem volt igaz. Mary Jane keserűsége őt is rossz társasággá tette. Amikor nekikezdtek, még őrült felderítőként bányászott régi szerelmük után, mintha arany után kutatna egy rég kimerült bányában. Befejezte az italát, a könyvet párnaként a feje alá tette, felrakta a lábát a hosszú padra, és elnyújtózott, majd hosszú ujjú kezével megdörzsölte a szemét. Úgy tapasztalta, hogy elégedetlenségének súlya még Morpheusnál is hatásosabban hoz álmot rá. Felébredt, mert felesége végighúzta ujját az arcán, kitapintva állkapcsát. Hickok belenézett a fölé hajló, mosolygó arcba, és egy pillanatig azt hitte, csak álmodta a rossz időket, és a dolgok jól alakultak, ahogy kell; elképzelte, hogy az idő nem nehezítette meg a kapcsolatukat, és hogy nemrég házasodtak össze, amikor még a szerelem tüze égett bennük egymás iránt. De a vonat dübörgése megerősítette abban, hogy nem így van, és hogy az az idő valóban elmúlt. Házasságkötésük pillanata messze mögöttük volt. Mary Jane rámosolygott, és egy pillanatra mosolya telve volt azokkal az elvesztett reményekkel s álmokkal. Hickok visszamosolygott rá. Abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak lennének gyerekeik. De sohasem működött a dolog. Egyikőjükben hiba volt, és szerelmeskedésükből nem született gyermek. Mary Jane lehajolt, hogy megcsókolja, és ez egy forró csók volt, ami minden porcikáját megbizsergette. Abban a pillanatban nem akart mást, csak a házasságukat, és azt, hogy jó legyen. Még a fiatal lányt is elfelejtette, akit Codyval folytatott beszélgetése közben látott meg. Nem szeretkeztek, bár remélte, hogy fognak. Mary Jane azonban többször, szenvedélyesen megcsókolta, és azt ígérte, hogy fürdés és vacsora után ágyba bújnak. Olyan lesz, mint régen. Amikor gyakran végezték el az élvezetek efféle ceremóniáját. Miután a cseroki inas feltöltötte vízzel a kádat, és miután Mary Jane fürdött, ő is megmosdott ugyanabban a vízben, s végül, mikor szárazra törölték magukat, nevettek, miközben öltözködtek. A férfi megcsókolta a nőt, aki visszacsókolta, testük ismerős szertartással összeért, a szertartás azonban nem lépett az utolsó fázisba. Mary Jane hallani sem akart róla.
- Majd vacsora után - mondta. - Mint régen. - Mint régen - ismételte Hickok. Kart karba fonva az étkezőkocsiba sétáltak, ki voltak öltözve és mosolyogtak. Egy dollárért odavezették őket az asztalukhoz, ahol az étkezés előtt itallal kínálták őket. Hickok, mintha későbbre tartogatná a dolgot, visszautasította, de Mary Jane nem követte a példáját. Egyik italt kérte a másik után. Amikor már a harmadikat töltötték neki, és a vacsorát kezdték felszolgálni, a napsugármosolyú, szőke lány belépett a kocsiba, és leült tőlük alig háromasztalnyira. Asztalát a nagyasszonyos hölgygyel osztotta meg, és azzal a kisfiúval, aki szerette a vonatokat. Hickok úgy érezte, nem tudja levenni a szemét a fiatal szépségről. - Gondolkodsz valamin? - kérdezte Mary Jane. - Nem, nem igazán. Csak elkalandoztam - válaszolta Hickok. Feleségére mosolygott, és észrevette, hogy Mary Jane tekintete alig észrevehetően csillog a részegségtől. Szinte teljes csendben ettek, és felesége ivott még két pohár whiskyt. Mialatt visszasétáltak a kupéjukhoz, Mary Jane a vállának dőlt, és Hickok elszomorodott. Ismerte a jeleket. Beléptek a kupéba, és remélte, hogy felesége még nem olyan részeg, amilyennek gondolta. Mary Jane megcsókolta és nekidörgölőzött. Hickok vágyat érzett iránta. Felesége az ágyhoz sétált, és levetkőzött, a férfi pedig a padnál vetette le ruháit, amiket az ülésen rendezett el. Eloltotta a lámpát, és odabújt felesége mellé az ágyba. Mary Jane rnár elaludt. Lélegzése részeg horkolásként hagyta el orrát. Ma este nem lesz szeretkezés. Hickok egy darabig ott feküdt, és nem gondolt semmire. Aztán felkelt, felöltözött, és átsétált a kocsikon, hogy valami elfoglaltságot keressen magának, talán egy pókerpartit. Nem volt sehol pókerparti, és senki sem hívta magához barátilag. Egy szalonkocsiban telepedett le, ahol a mennyezeti lámpát már eloltották, és senki sem ült a közelben. Elővette a papírt, a dohányt, és sodort magának egy cigarettát. Épp egy gyufát tartott hozzá, amikor Cody lehuppant vele szemben az ülésre. A férfinál volt a pipája, mint múltkor.
- Azt gondolná az ember, hogy mostanáig biztosan találtam már magamnak gyufát, nem így van? Hickok pontosan ezt gondolta, de megkínálta Codyt a még mindig lángoló gyufaszállal. A másik előrehajolt, és tüzet élesztett tömött pipájában. Amikor az meggyulladt, Cody hátradőlt az ülésen, és megszólalt: - Azt hittem, korán lefeküdt. Láttam, ahogy elhagyta az étkezőkocsit. - Én nem láttam magát. - Nem nézett arra, ahol én ültem. A közelben voltam. Hickok megértette, Cody mire célzott, de nem ismerte be neki. Csak dühösen szívta a cigarettáját. - Egészen elragadó hölgy - mondta Cody. - Azt hiszem, bolondot csináltam magamból, hogy egyáltalán ránéztem. Fele olyan idős, mint én. - A feleségére gondoltam, de valóban, a lány is gyönyörű. És egészen csalfa a tekintete, nem gondolja? Hickok egyetértően dörmögött. Úgy érezte magát, mint egy iskolásfiú, akit azon kaptak, hogy a tanárnő szoknyája alá lesett. - Én is figyeltem ám a lányt - mondta Cody vidáman. - Tudja, nem nagyon érdekel, mit mond az asszony. No és maga hogy van ezzel? - Én próbálkozom, de a feleségem nem könnyíti meg a helyzetet. Olyanok vagyunk, mint két vonat, amelyek külön vágányokon haladnak. Elég közel megyünk el egymás mellett, hogy integessünk, de nem elég közel, hogy megérinthessük egymást. - Te jó ég, barátom, maga egy igazi költő! - Nem igazán így akartam kifejezni magam. - Hát igenis akarja! Nem ártana egy kis színfolt és költészet az életemben. - Egy diplomata élete színesebb, mint egy hivatalnoké. - Egy diplomata alig több, mint egy utazó hivatalnok. Talán nem ennyire lehangoló a dolog, de nem érzem, hogy ezt a munkát rám szabták volna. - Akkor egyikünknek sem megfelelő a szabója, Cody. Hickok elszívta a cigarettát, és kinézett az éjszakába. A cseresznyefák elsuhanó árnyalakjai úgy néztek ki, mint sokkarú emberek, akik kedvesen búcsút intenek. - Úgy tűnik, nem kezdtem semmit az életemmel - mondta Hikock egy idő után, de közben
nem nézett Codyra. Tovább figyelte az éjszakát és a fákat. - Ma, amikor Custerről és Josiiról mesélt, nem szomorodtam el. Meglepődtem, igen, de nem szomorodtam el. Most már tudom, miért. Irigylem őket. Nem a halálukat, hanem a dicsőségüket. Száz év múlva, talán azután is, még mindig emlékezni fognak rájuk. Engem egy hónappal az után elfelejtenek, hogy meghaltam, ha nem hamarabb. Cody az ablak felé nyúlt, és kinyitotta. A szél hűvös és kellemes volt. Cody megkopogtatta pipáját a vonat külső oldalán, hogy kirázza belőle a hamut. Parázsszemcsék repültek ki belőle, és a vagonok mentén elszálltak, mint szentjánosbogarak a hóviharban. Cody nyitva hagyta az ablakot, és visszatette pipáját a zsebébe. - Tudja - mondta -, ki akartam menni Nyugatra a japánok elleni háború idején, amikor azok épp Coloradóba próbáltak benyomulni, mert tudták, hogy aranyat találtunk a területen, és mert régen elvettük tőlük az államot, amikor még Új Japán része volt. Fiatal voltam abban az időben, el kellett volna mennem. Katona akartam lenni. Nagyszerű felderítő lehettem volna, vagy bölényvadász, ha akkor máshogy döntök. - Gondol néha arra, Cody, hogy amit álmodik, az a valódi élete? Hogy ha eléggé reménykedik benne, akkor valósággá válik? Talán az álmaink lekésett vonatok. - Folytassa! - Lehetséges jövőink. A dolgok, amelyeket akkor tettünk volna, ha egy kicsit másfelé vesszük az irányt. - Nem igazán gondoltam erre, de tetszik a dolog. - Ki fog nevetni, ha elmondom az én álmomat? - Hogy tehetném? Épp most mondtam el magának az enyémet. - Az álmom, hogy lövész vagyok, ami ezekkel a fényérzékeny szemekkel teljesen nevetséges. De ez vagyok én. Az egyik hosszú hajú lövész, mint a ponyvaregényekben, vagy mint a valóságos Wild Jack McCall. Még azt is álmodom, hogy arccal lefelé fekszem egy kártyaasztalon, a lövészkarrieremnek egy aljas gazfickó vetett véget, akinek nem volt mersze szembeszállni velem, úgyhogy hátba lőtt. Ez egy szép álom, még a halállal együtt is, mert emlékeznek rám, mint azokra a katonákra, akik a Little Big Horn-i csatában küzdöttek. Annyira élénk a
kép; szeretem azt hinni, hogy tényleg megtörténik valahol, és az az ember vagyok, akiről álmodom. - Azt hiszem, értem magát. Én Morse-ot irigylem meg ezeket az átkozott vonatokat; ő meg a telegráf meg a „pulzáló energiája". Azok a felfedezések halhatatlanná fogják tenni. Minden alkalommal, amikor egy üzenet suhan át az országon, vagy amikor egy vonat robog el a vezetékekből nyert tűz szikrázó erejével, az olyan, mintha ezernyi ember üvöltené a nevét. - Néha... legtöbbször azt kívánom, bárcsak egyszer átélhetném a valóságban egy álmomat. A két férfi csendben ült tovább. Az éjszaka és a cseresznyefák árnyékos koronái tovasuhantak, olykor előbukkant a hold is, s a csillagok halvány fénye. Végül Cody megszólalt: - Irány az ágy! Kora reggel érünk Cherrywoodba. - A férfi kinyitotta zsebóráját, és megnézte. - Kevesebb, mint négy óra. Ha az asszony felébred, és nem talál ott az ágyban, riasztani fogja a lovasságot. Ahogy Cody felállt, Hickok azt mondta: - Van valamim az ön számára. - Átnyújtott Codynak egy marékra való gyufaszálat. A másik elmosolyodott. - Legközelebb, amikor találkozunk, barátom, talán lesz nekem is saját gyufám. - Amint kilépett a folyosóra, ismét megszólalt: - Élveztem a kis beszélgetésünket. - Én is - válaszolta Hickok. - Nem érzem magam boldogabbnak, de kevésbé érzem magam egyedül. - Talán ez a legtöbb, amit elérhetünk. Hickok visszament a hálófülkébe, de nem próbált meg nagyon halk lenni. Nem volt rá szükség. Mary Jane, amikor berúgott, úgy aludt, mint a bunda. Hickok kibújt a ruháiból, és bemászott az ágyba. Ahogy ott feküdt, érezte feleségének melegséget árasztó vállát és csípőjét; érezte az alkoholaromájú leheletet. Emlékezett arra az időre, amikor ők ketten nem tudtak ágyba bújni anélkül, hogy megérintették volna egymást, és anélkül, hogy kifejez-
ték volna egymás iránt érzett szerelmüket. Hickok most nem akarta megérinteni feleségét, és azt sem akarta, hogy az asszony megérintse. Nem tudott visszaemlékezni a legutóbbi alkalomra, amikor felesége törődött volna azzal, hogy azt mondja, szereti, és nem tudott visszaemlékezni a legutóbbi alkalomra, amikor ő mondta azt, s ne lett volna részben hazugság. Korábban, a vacsora előtt, felidézték a régi szép időket, és Hickok néhány pillanatig csodálta Mary Jane-t. Most, ahogy ott feküdt mellette, dühöt érzett. Dühöt, mert felesége nem akarja megpróbálni, vagy nem is képes rá. Dühöt, mert mindig ő volt az, aki kísérletet tett rá, aki bocsánatot kért, még akkor is, amikor úgy érezte, nem ő a hibás. Különböző vágányokon futó vonatok, amelyek egymással szemben haladnak, sebesen elrobognak egymás mellett az éjszakában, s nincs úti céljuk. Ezek voltak ők. Miután becsukta a szemét, azonnal elaludt és a szőke gyönyörűségről álmodott, aki kék és fehér vászonruhába öltözött, s derekát vastag, fekete, japán öv díszítette. Álmodott róla vászonruha nélkül, a lány ott feküdt mellette, fehér volt a bőre, s gyengéd volt, szenvedélyes, minden, ami a felesége nem. És amikor az álom elillant, Hickok felébredt. Felkelt, felöltözött, és átment a szalonkocsiba. A helyiség sötét volt és üres. Hickok leült egy ülésre, és rágyújtott, amikor pedig elszívta a cigarettát, kinyitotta az ablakot. Arcán és orrában érezte a szelet. Szép éjszaka volt. Szerelmesek éjszakája. Aztán érezte, hogy a vonat lassít. Már Cherrywoodban lennének? Nem, ahhoz még túl korán van. Mi történhetett? Egy kocsival lejjebb meggyújtottak egy lámpát, és megjelent mellette a cseroki inas szoborarca. Mögötte állt három ember, lábuknál csomagok: a nagyasszonyos hölgy, a fiú, aki szereti a vonatokat, és a gyönyörű, szőke lány. A szerelvény tovább lassított. Te jó ég! - gondolta Hickok. Ezek leszállnak. Elővette a kis, gyűrött menetrendet, és kiterítette a térdére. Meggyúj-
tott egy gyufaszálat, és a huzattól óva úgy tartotta, hogy lásson valamit. Ezután elővette a zsebóráját, és a láng közelébe emelte. Negyed három. A zsebóráján lévő idő és a menetrenden lévő egyezett. Ez tehát tervezett megálló volt, egy kisvárosnál és erődnél nem messze Cherrywoodtól. Álmodozásában ráhibázott. A lány ide tartott a vonattal. Hickok visszagyömöszölte a zsebébe a menetrendet, és a leégett gyufát a földre dobta. Még onnan is látta a szőke lányt, ahol ült; most is mosolygott, mint mindig. Az inas élvezte ezt a mosolyt, és viszonozta is. A vonat fékezett. Egy pillanatra Hickok elképzelte, hogy ő is itt száll le, és a szőke lány az ő kedvese. Vagy még jobb, majd csak az lesz. A vonatállomáson fognak találkozni, és szóba elegyednek egymással, és a lány olyan lesz, mint azok a modern nők, akik nem bánják, ha egy férfi nyilvánosan meghívja őket egy italra. De ő nem olyan lenne, mint Hickok felesége. Csak az alkohol íze miatt inna, nem a hatása miatt. Azon nyomban egymásba szeretnének, és olykor a holdfényben sétálnának a sínek mentén, odaállnának a cseresznyefák alá, és néznék, ahogy a vonatok tovasuhannak. És utána lefeküdnének a fák alá, és szeretkeznének, csillagfény és árnyék lenne a takarójuk. Amikor végeznek, kielégüléstől fáradtan, kart karba fonva sétálnának vissza a kisvárosba, vagy az erődbe, attól függ. Az álom szertefoszlott, amint a szőke lány lesétált a lépcsőn, és lelépett a földre. Hickok nézte, ahogy az inas lesegíti a csomagjaikat. Azt kívánta, bárcsak látná még a fiatal lányt, de hogy láthassa, ki kellett volna hajolnia az ablakon, és elég öreg volt hozzá, hogy ne akarjon bolondnak tűnni. Viszlát, Gyönyörűség, gondolta. Sokszor gondolok majd rád, és álmodom rólad. Hickok hirtelen észrevette, hogy arca nedves lett a könnyeitől. Istenem, hát boldogtalan és magányos volt. Azon tűnődött, vajon a lány a mosolya mögött ugyanilyen magányos-e. Felállt, és a fény felé sétált, még akkor is, amikor az inas épp le akarta kapcsolni a lámpát.
- Bocsásson meg! - szólította meg Hickok. Szeretnék itt leszállni. A cseroki pislogott. - Igenis, uram, de a menetrenden csak három személy szerepel. - Cherrywoodig szól a jegyem, de meggondoltam magam. Szeretnék itt leszállni. - Ahogy kívánja, uram. - Az inas felkapcsolta a lámpát. - Jobb lesz, ha siet, a vonat indul. Vigyázzon, hová lép! Van poggyásza? - Nincs. Hickok sietősen lerohant a lépcsőfokokon, és kilépett az éjszakába. A három ember, akit követett, eltűnt. Megerőltette egy kicsit a szemét, és egy cseresznyefasoron meglátta őket, amint a vonatállomás fényei felé igyekeznek. Visszafordult a szerelvény felé. Az inas eloltotta a lámpát, és már nem látszott sehol. A vonat rákezdett a nótájára. A tetőn kékesfehér szikra villant a fémvezeték körül. A jármű olyan hangot hallatott, mint egy sisegő teáskanna, és mozgásba lendült. Egy pillanatra a felesége jutott eszébe, aki az ágyon fekszik. Arra gondolt, hogy majd felébred Cherrywoodban, és nem találja maga mellett a férjét. Nem tudta, Mary Jane mit tenne, azt sem, hogy ő mit tenne. A szőke lányt talán nem is érdekli majd. Vagy talán, gondolta hirtelen, már házas, esetleg vőlegénye van. Nem érdekes. A lányért való vágyódás emelte le a halotti máglyáról. És mint egy frissen a lángokból kiemelkedő főnixmadár, ki akarta tárni szárnyait, és a magasba repülni. A vonat egyre nagyobb sebességgel haladt, s árnyékokat rebbentett szét. Hickok hátat fordított neki, és végignézett a cseresznyés ösvényen. A hármas elérte a vonatállomást, és belépett. Hickok kiegyenesítette a gallérját és begombolta a zakóját, miközben az állomás és a csinos, szőke lány felé sétált, kinek arca olyan volt, mint egy reménnyel teli szív. Utasi Péter fordítása
FELÜGYELET
K E T T Ő T C S I P O G O T T az elektromos zár, és kivágódott a megfigyelő ajtaja. Egy fiatal férfi nyomta be a Vállával, egyik kezében kávésbögrével, másikban egy infopanellel. Még egy férfi és egy nö követte. - Üdv mindenkinek! Itt a váltás! - rikkantotta hangosan a kávés, lepakolt az asztalra, és körülnézett. - Istenem! Mennyire nem hiányzott ez nekem három hétig! Csak egy tópart, halak és sör. - Hirtelen rámeredt az egész falat beborító képernyőre. - Paul! Ez már az új szoftver? - Szia, Robert! - válaszolta a kényelmes fotelben hintázgató hirtelenszőke férfi. - Igen, teljes frissítés. Új megjelenítés, módosított kezelőfelület, további kétszáz kamera, újabb 900 szenzor, továbbfejlesztett mesterséges intelligencia. - Mennyivel nőtt a megfigyelt terület, Mitch? - húzott közelebb egy széket a csoportvezetőhöz Robert, miközben a háttérben a többiek megkezdték a váltáskor esedékes hivatalos átadás-átvételi protokollt. - Három újabb középiskola, körülbelül 14 hektár külterület, több mint kilencven helyiség és folyosó. Meg a környező utcák. - Atyaég! Fogjuk ezt bírni? - Az új szoftverrel gond nélkül. Hacsak nem tör ki egyszerre mindenhol diáklázadás. - Attól azért nem tartok. De nem is a mi gondunk.
- Félek, hogy már túl sok intézményt kell figyelnünk. Kevés lesz rá az emberi kapacitás. - vetette ellen Robert. - Eddig nagyon jól teljesít a mesterséges intelligencia. Elvégzi a kamerák képének előzetes szűrését, keresi a krízishelyzeteket, a problémákat. Ebben a pillanatban vörös keretben egy kamera képe jelent meg a panelon, egy férfi közeledett az egyik középiskola kapuja felé, virágcsokorral a kezében. Az élő kép mellett a férfi fotója, nyilvántartott adatai. Lejjebb a kiválasztható lépések felsorolása. Robert gyorsan átfutotta az információkat, és a képre mutatott. - Látod, most itt egy jó példa. Az MI, ha gyanúsat érzékel, kiértékeli az eseményt, bűncselekményre, veszélyhelyzetre utaló dolgot lát, vagy éppen nem tud dönteni, beadja a képet nekünk a szükséges információkkal. Ez a férfi egy ismert drogkereskedő. Kis hal, de megfigyeljük, hogy ne árulhasson az iskolák környékén. Az arcfelismerő rendszer azonosította, de a kép nem egyezik egyik megszokott szituációval sem. A virágcsokor az új elem. Újabb ablak bukkant fel egy röntgenképpel és adatokkal. - Most haladt el egy fegyverdetektor mellett. Láthatod, semmilyen fegyver nincs nála, csak egy tárca van a zsebében. A virág is csak virág. - Leütött egy újabb gombot, újabb adatok bukkantak fel. - Ez az iskola napi programja. Itt a megoldás. Tizenöt perc múlva kezdődik a ballagás. Valakihez jön. Nincs vészhelyzet, de értesítjük a rendészetet, hogy feltűnt a fickó. - Rábökött az egyik menüpontra, mire az összes információ eltűnt. - A figyelmeztetés elküldve, de a rendszer kiemelten figyeli a tagot. Mitch elégedetten hátradőlt a székében. - Így azért sokkal könnyebb. De a szalagavató miatt még lesz jó néhány riasztásunk. Fegyver- és bombariasztások. Mindig van néhány olyan diák vagy rokon, akinek valami fegyvernek minősülő tárgy lapul a táskájában vagy a zsebében. A múlt héten az egyik nagyon okos szülő, aki utazó ügy-
nökként dolgozik, sikeresen magával hozta a táskájában a mintakollekciót: egy tizenkét darabos késkészletet. Volt ugrálás miatta rendesen. Robert elégedetten kuncogott. - De miért vársz bombariasztást? - Mert néhány hete megjelent egy új, genetikailag módosított virágfaj, ami nagyon népszerű lett hirtelen. Csak az a probléma vele, hogy az egyik illatvegyülete megegyezik az NDL-10 robbanószer egyik azonosító molekulájával. Minden ilyen nyomorult csokornál jelez a robbanóanyagdetektor. Keresik a megoldást. Addig kérték a rokonokat, ne hozzanak ilyen virágot, de tesznek a figyelmeztetésre magasról. Közben újabb és újabb figyelmeztető ablakok bukkantak fel, amelyek kisebb anomáliákról tettek jelentést. Mitch csak jóváhagyóan rábökött mindegyikre. - Ezt leszámítva egyébként elég nyugodtak mostanság a műszakok. Úgy látszik, lassan kezdik megtanulni az emberek, hogy az iskolák és azok környéke kiemelten védett területek. Szép lassan megtanulják a szabályokat is, ami ezzel jár. Többé nem menő kést vagy lőfegyvert hozni a suliba, mert már a kapuban lebukik vele, és annak ko-
moly következményei vannak. A bandák is megtanulták, hogy nem cirkálnak arra a kocsijaikkal. A bűnözők is inkább elkerülik a helyet. Nem akarják felhívni magukra a figyelmet. - De miért foglalkozol ennyire kiemelten ezzel a sulival? - kérdezte Robert. - Egyrészt mert ma csak itt van ballagás, előrehozták egy nappal. Holnap keményebb lesz. Másrészt mert ide jár a két gyerekem. És amíg én itt vagyok, ott nem lesz lövöldözés vagy gyilkosság. Riasztó hangjelzéssel újabb kép bukkant fel a monitoron. A videón egy tizenéves kölyök a halántékához emelte a kezét. Mintha pisztoly lenne benne. Robert le akart csapni a riasztó gombjára, de Mitch megállította. - Várj! Nincs vészhelyzet. - Kinagyította a képet, és látszott, hogy csak az ujjak formázzák a pisztolyt. Robertre nézett. - Hadd mutassam meg neked a legújabb köszönési módit: a „bumm a fejbe". Az egyik idióta, depresszió-imádó csoport találta ki. Hátradőlt a székében, és borúsan mondta: - Egyébként üdv újra itt. Ebben a szép új világban... Bálint László
Hargitai Henrik
Planetológia és SF 2. Planetológia az SF-ben „Helyszín: Voltaképp két változat lehetséges: vagy a Hold meg a Mars, vagy egy másik naprendszer bolygója, amely sok száz fényévre kering tőlünk. A Vénusz szóba sem jöhet, erről a bolygóról a regényhősök csak múlt időben és a legnagyobb undorral beszélnek. Például: »Emlékszik, Ruben Tigranovics, amikor majdnem elnyelt bennünket az az átkozott mocsár a Vénuszon?« Vagy: Emlékszel, René elvtárs, hogy majdnem odavesztünk, amikor a Vénusz déli pólusán belebotlottunk a mérges pókokba? A Szaturnusz, Jupiter, Uránusz és a többi bolygó teljességgel alkalmatlan - kietlenek, és még nem is tanulmányozták eléggé őket, valami baj van rajtuk a nehézkedéssel és a tömeggel. De az AD/115-70-es bolygó az Alfa-Rómeó csillagképben (216 fényév), ez már döfi." (Nyikita BOGOSZLAVSZKIJ: Fantaszták előnyben! (Tanácsok kezdő íróknak), Galaktika 7,1974.) A Naprendszer égitestjein játszódó történetekben a környezet leírása akkor, amikor egymást érik a korábbi, általánosan elfogadott nézeteket felülíró felfedezések, óhatatlanul idővel elavulttá válik. Mit
tehet az író, ha ilyen világra helyezi a cselekményét? Ragaszkodhat a már biztos tényekhez, átveheti a kor tudományos elméleteit, továbbfejlesztheti ezeket, vagy valamelyes tudományosság látszatával szabadon engedheti fantáziáját. Előbbiek inkább az SF, utóbbiak inkább a fantasy kategóriájába tartoznak. (Megjegyzés: a jelen írásban nem foglalkozunk egy másik, legalább ilyen izgalmas határterület, az SF és az asztrobiológia/exobiológia kérdésével.) TITAN. Vegyük példának a még ma is titkát rejtegető Titant. Az író tehet ilyen titokzatos és semmitmondó megjegyzéseket: „Az első automata szondák megoldottak néhányat a titani rejtélyek közül, de szokás szerint egy sereg új problémát is föltártak"; „A Titan a kulcs az összes többi bolygóhoz". (Ebbe a kategóriába tartozik a következő, bővebben nem kifejtett leírás: „Az Oberon csúnya egy világ." Nemere István: Túl a Plútón, 1989.) Feltehet releváns kérdéseket, melyekre később válasz születhet: „Egy világ, amely alig nagyobb a Föld légkör nélküli holdjánál, hogyan képes megtartani a légkört (...)?" vagy állíthat „nagyokat": „Mindenki nagy meglepetésére a Titan bizonyult a Naprendszer legbarátságosabb helyének". És megadhat a kor tudományos nézeteinek - elméleteinek! - megfelelő leírásokat, amivel kockáztatja, hogy később hamissá válnak: „A légkörben levő metán a hideg zugokban kicsapódik, és nagy kiterjedésű [...] tavakban gyűlik össze. [...] Ezek felszínén ammóniumból álló jéghegyek és jégtáblák úsznak" (Arthur C. Clarke: Birodalmi Föld, 1975). (Jelenleg a Cassini radarképei alapján a tó-elképzelés tűnik reálisnak.) Vagy ha kevéssé óvatos, mint Kurt Vonnegut (A Titán szirénjei, 1959), hagyatkozhat a megérzéseire: „A Winston-tenger vidéke bővelkedik titani tőzegben, alig 60 cm-rel a felszíni talajréteg alatt", jósolhat olyasmiket, melyek vagy bejönnek, vagy sem: „A Titanon három tenger van, mindegyik akkora, mint a Földön a Michigan-tó. Mind a három édesvizű, és tiszta, akár a smaragd." Vagy teljesen elszakadhat a tudományosságtól: „A
Titan légköre olyan, mint egy földi pékség hátsó ajtaja előtti levegő egy tavaszi reggelen". Az SF-írók rnár Verne óta együtt dolgoznak az illusztrátorokkal. A planetológiai információkat a jó illusztrátornak még jobban ismernie kell, mint az írónak. A vizuális művészek éppúgy elkövették pl. az alábbi „hibát", mint Vonnegut: „A Titanról felülmúlhatatlan kilátás nyílik a Naprendszer legdöbbenetesebben gyönyörűséges jelenségeire, a Szaturnusz gyűrűire." (A Titan légköre [mint 1980-ban kiderült] átlátszatlan - de ezt a kutatók sem gondolták volna addig.) A Space Art művészek pedig megülhetik mindkét lovat: az SF-könyvek illusztrálása, filmek világainak elképzelése mellett az űrügynökségek is alkalmazzák őket; szinte már nincs olyan exobolygó-felfedezés vagy új küldetés, melyet az adott űrügynökség PR-anyagában a hír első publikálásának pillanatában ne illusztrálnának hivatásos képzőművészek realisztikus 3D-animációkkal, melyeket (mint pl. a Gliese 581 c felfedezésének bejelentésekor) gyakorlatilag minden sajtótermék leközöl, az olvasó pedig elhisz, hiszen saját szemével látja. EUROPA. Jelenleg két elmélet csatázik a tudományban az Europa viszonyait illetően. Az egyik, a „hivatalos" NASA-álláspont az „elszigetelt óceán" modell, ebben a felszín alatti óceánt vastag jégkéreg borítja, mely teljesen izolálja azt a felszíntől és a világűrtől; a másik az „áthatolható jégkéreg" modell, melyben a jégkéreg van olyan vékony, hogy repedések mentén az óceán vize a felszínre juthasson. Egy SF-író dönthet, melyik Europát teszi meg története helyszínének. A hivatalos nézetet képviseli pl. Jack CoHENnek és Ian STEWARDnak a Nature-ben megjelent, „Monolith" c. novellája (2000). MARS. A Mars-csatornák esetében a tudósok és írók egymásnak adták a stafétabotot. Az 1940-60as évek a képes Mars-történet legkülönösebb kora: a leghíresebb űrművész, Chesley BONESTELL a Coronet magazin 1946. augusztusi számában képzeletbeli űrutazást tesz a Marshoz. Ahogy közelednek, a csatornák hálózata egyre élesebben vehető ki a bolygó felszínén... A képet az 1960-as években a Marsra űrmissziókat tervező NASA is átvette anyagaiban. A csatornaépítő civilizáció képét az amerikai Percival Lowell csillagász hirdette
megszállottan. 1906-os elmélete szerint a látott vonalak a csatornák mentén öntözött növényzet borította sávok. Más kutatók valamilyen természetes módon magyarázták a jelenséget (árkok, törések, gerincek stb), megint mások nem hittek létezésében sem. Azonban olyan erős volt Lowell elméletének hatása még a kutatók egyes köreiben is, hogy a Mars globális feltérképezése után erre komolyan ki kellett térni az eredmények ismertetésekor. Érdemes felidézni a nyakatekerten óvatos fogalmazást, melyben Carl SAGAN és Paul Fox a tekintélyes Icarus című planetológiai szakfolyóiratban 1975ben összefoglalja az első, Mars körüli pályáról végzett térképezés eredményeit: „A Mariner 9 olyan felbontással és lefedettséggel fényképezte a Mars felszínét, mely egy, a miénkhez hasonló nagyságú és fejlettségi szintű civilizációt kimutatott volna, ha lenne ott efféle. Olyan képződmények, melyek kifejezetten utalnának értelmes életre, nem voltak elkülöníthetőek. Az adatok ellentmondanak az 1. számú feltevésnek" (ez Lowell elmélete). Edgar Rice BURROUGHS és a Viking űrszondák korának Mars-világképe közti különbséget talán
legjobban Gardner Dozois, Jack Dann és Michael Swanwick „A Mars istenei" (Galaktika 89,1986) c. novellája tükrözi, ahol az SF és a valóság az SF valóságában kerülnek egymás mellé (sajátosan rímelve a Mars-csatornák helyzetére, mely a tudósok elképzelt valóságából került át az SF-írók fantáziájába). De itt is előkerül annak nehézsége, hogyan lehet tudományos ismereteket egy novellába beágyazni. A sajátos megoldás általában arra épül, hogy egy tankönyvi mondatba beültetik az „átkozott", „rohadt", „nyavalyás" stb. szavakat (pontosabban: ezeket a szavakat így szokták lefordítani magyarra). Ez már nem Verne ismeretterjesztése: „Az ég szerelmére, még az Olümposz-hegyet sem látom. A legnagyobb rohadt vulkán a Naprendszerben" (a fent említett novellából; mindemellett ez az írás korrekten bemutatja a Mars természeti viszonyait, ahogy a 80as években látták). Közbevetés: a fentihez hasonló stílusjegyekkel bármely tudományterületen lehet ismeretterjesztést végezni, igyekezvén beleélni magunkat a reménybeli olvasó tudományos érdeklődésébe: „Kréta - tűnődött -, milyen messze van az az én időmtől? - Á, körülbelül százmillió esztendő, néhány millió év ide vagy oda - jelentette ki a
Nyeremény. - A kréta kor hetvenmillió évig tartott. - Carmodynak nem okozott semmi nehézséget, hogy mindezt megeméssze: meg sem próbálkozott vele. Mindössze annyit kérdezett a Nyereménytől: - Honnan tudod ezt az egész földtani micsodát?" (Robert SHECKLEY: Kozmikus főnyeremény, 1969). Vagy egy hasonló világ tömör s érzékletes leírása még sarkosabban: „Dűnék. De sehol az óceán. (...) - Bassza meg - szólt Shapiro" (Stephen KING: „Világnagy strand"). VÉNUSZ. A Vénusz esetében történt meg talán a planetológia-történet legnagyobb tévedése: a kutatók (és nyomukban az SF-írók) sokáig a Föld ikertestvérének hitték a bolygót. Lévén, hogy a Földhöz hasonló méretű, állandóan felhőkkel borított, és közelebb van a Naphoz, logikus a következtetés helyi megfigyelési adatok híján -, hogy az állandóan esők öntözte felszínen a megtestesült )ura-park dzsungelei találhatók. Howard Phillips LOVECRAFT „Eryx falai közt" c. novellájában (1935) a Vénuszon „a dzsungelek szinte áthatolhatatlanok eső után. Bizonyára a nedvesség teszi ezeket a tekergő indákat és kúszónövényeket
olyan bőrszerűen keménnyé". Ez tökéletesen meg is felel a korabeli elképzeléseknek. A tudósok se látták másképpen: Svante August ARRHENIUS Nobel-díjas kémikus 1918-ban így ír (The Destinies ofthe Stars): „A páratartalom valószínűleg a földi hatszorosa. Ügy kell véljük, hogy a Vénuszon minden csöpög a nedvességtől. A növényfejlődés a magas hőmérsékleten felgyorsult, az élőlények élettartama tehát kicsi lehet. [...] A Vénusz nagy része kétségtelenül mocsarakkal borított." Ray BRADBURY „Esik az eső, egyre esik" (1951) c. novellája is a Vénuszon játszódik. „Az eső egyre csak esett. Záporozó eső volt, ömlött szakadatlanul: hideg felhőszakadás volt, áradás, az embernek a szemébe csapott, bokájáig magasodott, az esők történetében elmosta minden eddigi esők emlékét. Tonnaszámra zúdult alá, lehántolta a dzsungeleket és megnyirbálta a fákat, akár az olló, leborotválta a füvet és kilyuggatta a talajt, tönkreverte a bokrokat." Az, hogy e művekben a napszakoknak a földihez hasonló a járása, nem róható fel az íróknak, mert akkor még nem tudták, hogy 116 földi napig tart egy vénuszi. (A korabeli tankönyvek két adatot is megadtak forgási időnek, de csak később derült ki, hogy nemcsak ez nem stimmel, a vélt forgási irány sem...) A pályaelemek adták a Merkúr legizgalmasabb vonását is: egyik oldala mindig napos, a másik mindig árnyékban van - legalábbis 1965-ig ezt hitték, és
eszerint írtak róla. Ekkor derült ki, hogy mégsem kötött keringésű: ilyen bolygó tehát nincs a Naprendszerben. De máshol lehet - lásd a napjukhoz közel keringő exobolygókról szóló spekulációkat. A Vénuszról szóló nézetek 1961-re sem nagyon változtak meg, mikor Botond-Bolics György Idegen bolygón született c. SF-je megjelent. „A Vénusz áthatolhatatlanul sűrű, soha fel nem szakadó felhőtakarója alatt fojtóan meleg, párától dús a levegő. Irtózatos erejű, vad viharok korbácsolják a végtelenbe nyúló óceánok felszínét, a toronymagasra csapkodó hullámok fakófehér levelű növényekkel kuszán benőtt, földrész nagyságú szigetek partjait ostromolják. A mocsaras, süppedékes lápok mélyén sudár óriásfák és kuszán-buján összefonódó bokrok közt hüllők, csupaláb kétéltűek, tollatlan gyíkmadarak vívják [...] élet-halál harc[ukat]." (Természetesen mindegyik író értelmes lényekkel is benépesíti Vénuszát.) Több szerző az egész bolygót óceánvilágként ábrázolja (Olaf STAPLEDON: AZ utolsó és az első emberek, 1930; Isaac Asimov: Űrvadász - A Vénusz óceánjai 1954). A sors fintora, hogy Naprendszerünkben a Vénusz a legszárazabb bolygónak bizonyult: a 450 fokos felszínen még a kőzetekben kötött víz is eltűnt. Ez már Ben BOVA regényének (Venus, 2000) világa.
(folytatjuk)
Ez már nem toll...
A H E T V E N E S ÉVEK sztárjai a négyszínű és a vetkőzős tollak voltak. A nyolcvanas éveké a kvarcórás toll. A Livescribe Pulse Digital Smartpen a 2010-es évek kihívója. De ez már sokkal több, mint egy íróeszköz. Ha már minden okosabb nálunk, miért ne legyen a tollunk is az... Legfontosabb tulajdonsága, hogy digitálisan eltárol mindent, amit írunk, rajzolunk vagy firká-
lunk vele. A tárolt információkat át tudja küldeni komputerünknek, amely rendszerezi jegyzeteinket, szöveggé alakítja a kézírást, ezáltal kereshetünk is benne. A jegyzetek exportálhatóak, elküldhetjük vagy akár megoszthatjuk őket az interneten keresztül. Manapság természetesen ez már nem elég. Zenét hallgathatunk vele, diktafonként használható, az audiofájlok konkrét szövegekhez, ábrákhoz rendelhetőek. A toll szoftverek futtatására is alkalmas. Kapható hozzá a szótárprogramtól a kockapóker játékig sok kiegészítő. Természetesen - ahogy manapság már szokás - ingyenesen közzétették a fejlesztői környezetét, így bárki fejleszthet rá szoftvereket. El is indították webáruházukat, ahol a programok megvásárolhatóak, általában 1-10 dollár közötti összegekért. A 4 gigabyte memóriával rendelkező toll 199 dollárba kerül az Egyesült Államokban.
A klingonok dicsőségére KI G O N D O L T A VOLNA, hogy
a Star Trek univerzum legerősebb birodalma a klingon lesz, amelyik még a való világba is képes átszivárogni, kulturális hídfőállást kiépíteni. Köztudomású, hogy elkészült az angol-klingon szótár, rajongó nyelvészek kidolgozták a nyelvtanát, megvásárolható nyelvkönyv is. Ez nem volt meddő munka, elvégre könyvek jelennek meg ezen a nyelven, hiszen köztudomású, Shakespeare klingonul a legszebb. Sőt a Google keresője is működik klingon nyelven, de természetesen (vagy sajnos) csak angol karakteres átírással. Hiába, a birodalom betűkészlete nem túl egyszerü. De ennek a divatnak (vagy inkább mániának) behódolt az egyik legjobb számítógépes kiegészítő cég, a Cherry is. Elkészítette a számítógéphez a klingon billentyűzetet.
A hagyományos kábeles eszköz a mogorva faj ábécéjének mind a 26 betűjét tartalmazza, a
többi billentyű megfelel a standard szabványnak. Stílszerűen csak fekete színben kapható, ára a gyártó webáruházában 44 Font (kb. 14 000 Ft).
Ökozuhany É R D E K E S , EGYEDI és elsősorban környezetbarát megoldás bukkant fel az interneten. Hogyan lehet a zuhanyozás vízszükségletét tovább csökkenteni? Az azonnali tisztítással és újra felhasználással.
Az Ökozuhany egy csaknem teljesen zárt, környezetbarát rendszer. A szemlélő mindössze annyit lát, hogy a zuhanyt körbenövik a növények, mintha egy kis szigeten állna. A víz a lefolyón át a zuhanytálca alá kerül, ahol lehűl. A víz ezek után átszivárog a vízinövényekkel beültetett csatornán, ahol a növények gyökérzete megtisztítja minden szennyeződéstől. A mikroorganizmusok tovább tisztítják a vizet, végül egy szénszűrőn keresztül kerül vissza a vízgyűjtő tartályba, ahonnan melegítést követően szivattyúval jut fel a zuhanyfejhez. A zuhanyrendszer természetesen napfényes fürdőszobát kíván, különben a növényzet hamar elpusztulna. Időnként pótolni kell az elvesző vizet is, hiszen a nedves testen mindig víz távozik a rendszerből, és a növényzet is párologtat.
John Wyndham: Ideje megpihenni
A pusztulás árnyékában is ott a remény az újrakezdésre. Az embernek csak meg kell találnia azt a célt, amiért érdemes tovább élnie.
I.
A látvány nem volt semmi különös. A földi tájakon nevelődött szemnek nem is volt ez látvány, csupán egy szeletke a megszokott marsi vidékből. Elöl és balra selyemlepelként sima vízfelület nyújtózott a látóhatárig. Jobbra egy mérföldnyire a lapos partvonal mögött sárgásvörös homok villant elő a szegényes növényzet szittyószerű nyalábjai között. Messze a távolban bíborvörös hegyek fehér koronái magasodtak. A déli melegben Bert rábízta magát a hajójára. Mögötte apró hullámok legyezője terjedt tova lágyan, és olvadt bele ismét a felszín nyugalmába. Még hátrább újból bezárult mögötte a végtelen csönd, és semmi sem árulta el, hogy az imént még arra haladt az útja. A táj alig változott a többnapi és több száz mérföldnyi egyhangú pöfögés során. Hajója különös egy alkotmány volt. Semmi hozzá hasonló nem létezett a Marson, de sehol a világon. Ugyanis saját maga eszkábálta össze, méghozzá úgy, hogy nem is konyított a hajóépítéshez. Először kialakított magában valamilyen
tervet - inkább egy nyers elképzelést -, ezen azonban menet közben annyit kellett változtatnia, hogy a műve végül is a föllelhető lemezek és más anyagok tapasztalatainak összegzéseként készült el. A végeredmény keresztezése volt a dzsunkának, a dereglyének meg a víztartálynak, Bert azonban elégedett volt vele. Hanyag kényelemmel elterpeszkedett a hajócska tatján. Egyik - viseltes ingujjba burkolt - karját átvetette a kormányrúdon, a másikat a mellére fektette. Foltos nadrágszárba bújt hosszú lába furcsa csizmában végződött: a vászon felsőrészt és a növényi rostokból font talpat szintén maga mesterkedte össze. Sovány arcán a rőtes szakáll hegyesre volt nyírva; sötét szeme közönyösen nézett a világba a nemezkalap szakadozott, pecsétes karimája alól. Hallgatta a kivénhedt motor pöfögését, mint ahogy egy barátságos cica dorombolását hallgatta volna; valójában úgy is viseltetett iránta, mint egy régi barátja iránt: féltő gondoskodására válaszul az hálás elégedettséggel nyögdécselve siklott vele
a vízen. Időnként biztató szavakat dünnyögött hozzá, vagy megosztotta vele a gondolatait; ezt a szokását maga is elítélte, és elhallgatott, ha rajtakapta magát, gyakorta azonban el sem jutott a tudatáig, hogy a motorjához beszél. Ettől függetlenül barátságot érzett a tüsszögő vén alkotmány iránt, nemcsak azért, mert az ezer mérföldeken át cipelte őt a vizek hátán, hanem mert elűzte közeléből a csöndet. Bert nem szerette a csöndet, amely a halál jeleként lebegett a sivatag és a víz fölött, de nem is félt tőle. A legtöbb embertől eltérően a csönd nem kergette őt a telepekre, ahol szomszédság, zaj és a remény illúziója egyaránt megtalálható volt. Nyughatatlansága legyőzte benne az üres térségektől való idegenkedését, és továbbűzte őt, miközben azok a kalandkeresők, akiket elkerült a kaland, visszafordultak, és átadták magukat a kétségbeesésnek. Kevéssel beérte, csak hogy akár a cigány - folyton úton lehessen. Évekkel ezelőtt még Bert Tasselként ismerték öt, ám már olyan régen volt, hogy a vezetéknevét hallotta emlegetni, szinte maga is elfelejtette azt; mások meg még kevésbé emlékeztek rá. Egyszerüen Bert volt, méghozzá tudomása szerint az egyetlen Bert a környéken. - Hamarosan látszódnia kell - dörmögte a türelmes motornak és saját magának, s fölült, hogy jobban lásson. A partvidék alig észrevehetően változni kezdett; egy bizonyos növényfajta egyre gyakrabban mutatkozott a sovány bokrok között, egy cingár szárú, magas növény, amelynek fémes csillogású levelei a legkisebb szellőre is megrezzentek. Mind sűrűbben szemébe villant a rezgő levelekről viszszaverődő napsugár, s ha most leállítaná a motort, többé nem a halott csönd ölelné körül, hanem meghallaná az apró, kemény levelek miriádjainak csörömpölését is. - Bádogcsengettyük - mormolta. - Igen, már nincs messze. A keze ügyében lévő szekrénykéből előkotort egy agyonnyütt térképet, és tanulmányozni kezdte. Aztán egy hasonlóképpen elnyűtt füzetet vett a kezébe, és végigböngészte az egyik lapra fölrótt névsort. Ajka még mindig a neveket dünnyögte, miután a papírokat elrakta, és figyelmét a hajó előtti térségre összpontosította. Félóra múlva va-
lamilyen építmény sötét tömege törte meg a partvonal egyhangúságát. - Nemsokára ott leszünk - mondta, mintha a motorba akarna lelket önteni a hátralévő néhány mérföld legyűrésére. A távolból is furcsa alakzatnak tünő épületről a közelség elárulta, hogy rom. A négyszögletes alapfalakat valaha reliefszerű mintázat díszítette, mostanra azonban ez annyira lekopott, hogy a finomabb részletek felismerhetetlenné váltak. Az alapépítmény egykor valamilyen tornyot hordozott, ennek milyenségéről azonban a belőle megmaradt öt-hat méternyi csonk nem sokat árult el. Ezen is látszottak még a vésett díszítés nyomai, s akárcsak az alap, ez is sötétvörös kőből épült. Az a százméternyi távolság, amely az építményt elválasztotta a parttól, csalóka látszatot kölcsönzött neki: csak a közvetlen közelébe érve lehetett felmérni az idő és az átépítés okozta megpróbáltatás teljes nagyságát. Bert tartotta az irányt, és csak akkor fordított esetlen hajóján, amikor a házzal egy vonalba ért. Ekkor lendített a kormányrúdon, és lassan a part felé siklott, mígnem lágyan megfeneklett a lankás homokon. Leállította a motort, és a helyi zajok átvették az uralmat: a bádogcsengettyűk fémes csörömpölése, egy lomhán és akadozva forduló, ütött-kopott vízkerék panaszos nyikorgása bal kéz felől, ütemes pufogás a rom irányában. Bert előrement a kabinhoz. Ez elég védelmet nyújtott neki az éjszakák hidegétől, csak fényt kapott keveset, mivel ablaküveghez nehéz volt hozzájutni. A sötétben motozva előkotort egy szerszámos tarisznyát meg egy üres zsákot, s a vállára vetette őket. A bokáig érő vízben kigázolt a partra, kikötötte a hajót - bár kicsi az esélye annak, hogy bármi is fölkorbácsolná a nyugodt vízfelületet -, és hosszú, ruganyos léptekkel megindult az épület felé. Kétoldalt meg hátul apró parcellákon üde zöld vetemények sorjáztak a keskeny öntözöárkok között, mint sorok a könyvben. A kocka alakú kőépület egyik falához nyers kövekből durván összetákolt karám és szín tapadt: építőanyaguk bizonyára a néhai toronyból származott. Kontár jellegét meghazudtolva szépen rendben volt tartva; belsejéből időnként apró állatok mordulása hallatszott. A kocka elülső oldalát ajtó, tőle jobbra
és balra pedig egy-egy szabálytalan alakú nyílás szakította meg; ez utóbbiak, bár üveg nem volt rajtuk, ablakok lehettek. Az ajtó előtt egy asszony mindkét kezével egy köböl faragott rudat markolt, s gabonát tört vele egy kopott, lapos kövön. Bőre vörösesbarna, sötét haja magas hullámokban födte a fejét; egyetlen öltözéke egy durva, rozsdaszínű szövetből varrt, cirkalmas, sárga figurákkal mintázott szoknya. Középkorúnak látszott, izmai és testtartása azonban még őrizték fiatalságát. Fölpillantott a közeledő Bertre, és helyi nyelvjárásban üdvözölte: - Helló, földlakó! Már vártunk, de elég sokáig elmaradtál. Bert ugyanazon a nyelven válaszolt: - Azt mondod, soká jöttem, Annika? Nem tartom számon az időt, de éreztem, hogy ideje ismét errefelé fordítanom a hajóm orrát. Ledobta terhét, amelyet azon nyomban tucatnyi apró bannikuk vett vizsgálat alá. Aztán csalódottan a lába köré kuporodtak, és kérdő nyávogással rá emelték apró selyemmajom-arcocskáikat. Bert a zsebébe nyúlt, és egy marék mogyorót szórt közéjük, majd leült egy alkalmas kőre. Fölidézte magában a jegyzetfüzetében felsorolt neveket, és tudakolózott a család többi tagja felől. Úgy tetszik, mind megvannak. Yanff, a legidősebb fiú oda van valahol, Tannack azonban, az ifjabbik testvér itthon, ahogy a két lány: Guika és Zaylo is, valamint Guika férje meg a gyerekei, és amióta utoljára járt itt, született egy újabb unoka. Ez utóbbi kivételével mindnyájan kint dolgoznak a távoli földeken, de hamarosan haza kell jönniük. Az asszony mutatta irányban Bert észrevette a távolban a takaros sorok között sürgő-forgó sötét pontokat. - Szépen fejlődnek a másodvetések - állapította meg a férfi. - A Nagyok emlékeznek - felelte az asszony tárgyilagosan. Bert figyelte a tevékenykedő asszonyt. Bőrének színe meg a környezete is emlékeztette őt
bizonyos, sok-sok ével ezelőtt látott festményekre - Gauguin vagy ki? -, ámbár ez az asszony más volt, mint Gauguin asszonyai. A festő talán mint eleinte Bert - meg sem látná benne a szépet. Amikor először megpillantotta a Mars-lakókat, könnyebb fölépítésük és finomabb csontozatuk miatt törékenyeknek és girheseknek látta, később azonban megszokta őket; egy földi asszony - ha valaha még láthatna egyet - ma rnár furának és vaskosnak tűnne a szemében. Annika megérezte a férfi tekintetét, abbahagyta a munkáját, és feléje fordult. Arcán nem volt mosoly, sötét szemében azonban kedvesség és megértés tükröződött. - Elfáradtál, földi ember - mondta. - Én már régen elfáradtam - felelte amaz. Az asszony megértően bólintott, és visszatért a munkájához. Bert megértette, és tudta, hogy a maga csendes módján Annika is megértette. Szelíd, együtt érző emberek voltak, és komolyak. Micsoda tragédia és ez csak egy a hasonló tragédiák hosszú sorában -, hogy az első földlakók, akik a Marsra tették a lábukat, egy gyenge, kiélt fajt láttak bennük: „bennszülötteket", alsóbbrendű lényeket, akikkel kényükre-kedvükre packázhatnak, és akiket tetszésük szerint kizsákmányolhatnak. Ma már ez nincsen; vagy jobban megismerték a marsiakat, mint ő, vagy pedig mert a telepekre összezsúfolódva alig-alig találkoznak velük; őt azonban még mindig elöntötte a szégyen a saját fajtája miatt, valahányszor visszagondolt azokra az első időkre. Néhány perc múlva az asszony törte meg a hallgatást: - Mennyi ideje is már, hogy csavargásnak adtad a fejed? - Van vagy hét éve a ti naptárotok szerint; a miénk szerint kevés híján tizennégy esztendeje. - Rengeteg idő - bólogatott az asszony. - Különösen ha nincs kivel megosztani. De hát ti, földi emberek, mások vagytok, mint mi. - Olyan pillantást vetett a férfira, mintha annak az arca mögött akarná kifürkészni ezt a
különbséget. - És mégsem nagyon mások - tette hozzá tempósan bólogatva. - Én jól megvagyok - vágta el kurtán Bert. Aztán más vágányra terelte a beszélgetést: - Most mi lesz a munka? - kérdezte, és csak fél füllel figyelt az asszony szavaira, aki elősorolta a foltozni való fazekakat, meg hogy újakra is szükség volna, aztán hogy a kerék valahogy nem húz annyi vizet, mint korábban; és hogyan próbálta Yanff visszaszögezni az ajtót, amikor az leesett a sarkairól, de nem nagyon sikerült neki. Figyelme másik fele messze elkalandozott - nyilván ez is egyik következménye annak, ha az ember sokat van egyedül.
II.
Az „én jól megvagyok" csak védekezésül fölállított barikád volt; és tudta, hogy az asszony is ugyanolyan jól átlátott a szitán. Egyik földlakóra sem lehetett ráfogni, hogy „jól megvan". Volt olyan, aki el akarta ezt hitetni magáról, és olyan is, aki nem, belül azonban mindegyiket ugyanaz a féreg rágta. Egyesek nyughatatlanul barangoltak, mint ö; legtöbbjük azonban a lassú és alkoholgőzös rothadást választotta a telepeken. Néhányan, az álmokat kergetők fajtájából, marsi lányokat vettek magukhoz, és megpróbáltak beilleszkedni. Bert sajnálta őket. Megismerte őket fölgyúló arcukról és mohó beszélgethetnékjükről, ha velük találkozott - és egyébre sem tellett tőlük, mint az emlékekre és a múltba vágyó nosztalgiákra. Bert a vándorló életet választotta. A telepen egykettőre megmutatkozott a tunyaság hatása, és nem kellett valami élénk képzelőerő annak meglátásához, hogy mi lesz a végkifejlet. Egy egész marsi évet fordított arra, hogy megépítette a hajóját, fölszerelte, fazekakat és lábasokat készített eladásra, s megrakta a hajóját szerszámokkal és élelemmel; és miután egyszer ráadta a fejét a drótostót-életre, a nyughatatlanság nem hagyta többé megpihenni. A telepek nem sokat láttak belőle, kivéve ha üzemanyagra volt szüksége, vagy ha telente megtelepedett arra az időre, amíg elegendő mennyiségű edényt és más hasznos eszközt készít kereskedelmi célokra, ám amint ezzel végzett, boldog volt, hogy továbbállhat. Minden egyes megállásakor egyre több és több jelét vette észre a romlásnak, és ismerősei közül egyre többen kerestek megnyugvást abban, hogy halálra itták magukat.
Mostanában azonban valami megváltozott benne. A nyughatatlanság még mindig idejében tovaűzte őt a telepekről, a sürgetés azonban rnár nem volt olyan követelő, mint korábban, s a megtervezett utak és fordulók sem hozták meg számára a régi megelégedettséget. A telepek továbbra sem csábították, de kezdte megérteni az embereket együvé láncoló társas ösztönt, meg azt is, ha valaki a pohárhoz menekült. Időnként nyugtalanul döbbent rá, hogy lám, rnár annyira elharapózott rajta a változás, hogy együtt érezni is képes az ilyenekkel. Mindezt nagyrészt a korának tulajdonította. Alig volt még huszonegy éves, amikor első és utolsó rakétaútját megtette, míg a legtöbben tíz, tizenöt, húsz évvel is idősebben ragadtak itt; úgy látszik, csak most kezd érzésekben is fölzárkózni hozzájuk: őt is kikezdi a céltalanság, a reménytelenség, a soha vissza nem térő múlt utáni vágyakozás. Hogy pontosan mi zajlott le a Földön, senki sem tudta, és nem is fogja megtudni soha. A Mars-
ra indított űrhajó négy napja, hogy maga mögött hagyta a holdállomást. Akkor történt. Egyik, nála valamivel idősebb társa rázta föl a priccsről, és rángatta az ablakhoz. Együtt meredtek rá a látványra, amely mindörökre belevésődött az emlékezetükbe. A Föld szétnyílt, és fehéren izzó lángok lövelltek elő a táguló repedésekből. Volt, aki azt mondta, hogy az egyik atommáglya túlléphette a kritikus tömeget, és láncreakciót indított el; mások ezt elvetették, mondván, hogy ez esetben a Föld nem szétnyílt volna, hanem ködfelhőként ellobban a semmibe. Sok tudálékos érvelés következett még ezután arról, hogy talán csak egyes elemekre terjedt ki a láncreakció, és egy-egy ilyen okfejtés időnként még most is föl-fölbukkan. Az igazság az, hogy senki sem tudhatta. Egy dolog biztos volt: a Föld meghasadt, és megszámlálhatatlan aszteroidára bomlott szét, amelyek kozmikus kőzáporként folytatják keringésüket a Nap körül. Egyesek csak nagy sokára tudták elhinni, amit láttak; ám amikor a tény vég-
re eljutott a tudatukig, őket sújtotta fejbe a legerősebben. Mások elkönyvelték magukban, hogy hiába is próbálnák fölfogni a történteket - számukra a Föld, ha örökre elérhetetlenül is, de még mindig tovább élt valahol. A hajón fejvesztettség lett úrrá; volt, aki követelte, hogy forduljanak vissza, mert nekik ott a helyük, és segíteniük kell; később nem volt menekvés örökös szemrehányásuktól, hogy ebben meggátolták őket. A kapitány úgy döntött, semmit sem tehetnek, kivéve hogy folytatják útjukat a Mars felé. A navigátorok egyre növekvő aggodalommal regisztrálták, hogy a keringési pályák megváltozása mind pontatlanabbá tette táblázataikat; ámulva figyelték az elszabadult Holdat, amint kiszámíthatatlan erőknek engedelmeskedve úszott az űrben, mígnem végül is befogta az óriás Jupiter; nekik azonban még jóval ez előtt sikerült nagy nehezen - félig számított, félig becsült pályán elvergődniük a Marsra. Más hajók is jöttek: kutatóhajók a kisbolygóövezetből és azon túlról, kereskedőhajók, amelyek hazatérőben a Jupiter-holdakról itt kerestek menedéket. Voltak olyanok is, amelyekre hiába vártak. A végén összegyűlt vagy két tucat hajó, hazai kikötőiktől örökre elszakadva, tétlenségre kárhoztatva. Több száz ember is itt ragadt velük. A legénységen kívül voltak velük bányászok, mélyfúrók, kohászok, talajkutatók, fölfedezők, állomás-karbantartók, adminisztrátorok és ki tudja még, mifélék, összezárva egy idegen világon, amellyel örökre be kell érniük. Volt közöttük két nő is, utaskísérő-félék. Jóravaló lányok, kedvesek is eleinte, bár nem valami szépek. A körülmények azonban ellenük dolgoztak, nagy nyomást gyakoroltak rájuk. Egykettőre lezüllöttek arra a mélypontra, ameddig a jóravaló lányok el szoktak jutni, ha egyszer megindulnak a lejtőn. Úgy számolják, hogy egyenként legalább húsz-húsz ember halálában ludasak, mígnem kiderült, hogy ők maguk sincsenek bebiztosítva a leszámolásnak eme módja ellen. Ettől kezdve nyugalmasabb lett az élet, és az ivászat vált a legfőbb szórakozássá.
Ám rosszabb is lehetett volna - mondogatta magában Bert. Azok mindenképp rosszabbul élték meg, akik feleséget, családot hagytak hátra. Az ő személyes vesztesége nem volt olyan nagy: anyja már néhány évvel korábban meghalt, apja is a sír szélén állt. Igaz, volt egy lány is, egy édes-aranyos teremtés, aranyló vörös hajjal, akit a növekvő messzeség még jobban megszépített. Elsának hívták; igazában azonban nem jelentett neki túl sokat, és bár utólag is kellemes bizsergéssel töltötte el a gondolat, hogy esetleg feleségül is mehetett volna hozzá, ő azonban úgy istenigazából sohasem próbálta kiugratni a nyulat a bokorból. Aztán az a sovány vigasz is táplálhatta, hogy ő a Marson van, ahol mégiscsak jobb, mint azoknak, akik a Vénusz gőzös forróságában vagy a Jupiter-holdak jégmezőin rekedtek. Itt az élet többet is kínál a fennmaradásért folytatott vég nélküli küzdelemnél, és ha ez nem is valami sok, inkább induljon el az ember ennek keresésére. Ezért aztán nekifogott a hajó építésének. Bert ma is meggyőződéssel vallja, hogy életének ez volt a legjobb és legbölcsebb elhatározása. A munka nem hagyott neki időt a rágódásra, amikor pedig útra kelt, felfedezőnek, úttörőnek érezte magát a sok ezer mérföldnyi csatorna bebarangolásával. Közben megismerte a marsiakat, akik egyáltalán nem olyanok voltak, amilyennek leírták őket. Elsajátított egy csomó, az övétől homlokegyenest eltérő szerkezetű nyelvet és helyi nyelvjárást: a végén bármelyik földinél jobban beszélt négy bennszülött dialektust, és elég jól eligazodott még további néhányban. Ma már gondolkodni is rendszerint az egyik itteni nyelven gondolkodik. Egyik lakott helyről a másikra pöfögött bárkájával a helyenként hatvan-nyolcvan mérföld széles, másutt meg egyetlen mérföldnyire összeszűkülő csatornákon. Minél jobban megismerte ezt a hatalmas és szövevényes vízrendszert, annál tovább mélyült kezdeti csodálata iránta, ám a csatornahálózaton való többéves barangolása vezette közelebb annak megfejtéséhez, hogy kik és miképpen hozták azt
létre. A marsiak is csak annyit tudtak mondani, hogy valamikor réges-régen a Nagyok építették meg. A végén elfogadta a csatornákat olyanoknak, amilyenek, és hálás volt a Nagyoknak - bárkik lehettek is azok -, hogy e kátyútlan utakkal behálózták az egész bolygót. Megszerette a marsi embereket. Csendességük, nyugalmuk, megfontolt bölcsességük, a hajsza hiánya megnyugtató ellenszerül szolgált az ö űzöttségének. Hamarosan rájött, hogy az, amit a társai restségnek és enerváltságnak véltek, nem volt más, mint a marsiak bizonyos értelemben eltérő lelkivilágának félreértése. Az biztos, hogy ők másként látják a világot, erkölcsi rendjük gyökeresen idegen, és ő megtalálta annak módját, hogy az élelemért cserébe, amit azok jól megtermelnek, hogyan pótolhatja az ő képességeivel a hiányosságaikat. Így hát ide-oda jártában iparkodását és kézügyességét adta cserébe a kosztért-kvártélyért, ügyelve rá, hogy sehol se ragadjon meg túl sokáig. És csak mostanában kezdett tudatosulni benne, hogy a nyughatatlanságot, amely még mindig a hatalmában tartotta, többé nem képes csak a barangolással lecsillapítani - ha egyáltalán lehet azzal valamennyire. Bert észre sem vette, hogy Annika elhallgatott, amikor az ő gondolatai elkalandoztak. Fogalma sincs, mennyi idő telhetett el, amíg az asszony abbahagyta a döngölést, és fölemelte a fejét. - Már jönnek is - mondta. A két férfi jött elöl, lehajtott fejjel, beszélgetésbe mélyedve. Földi mércével mérve légies, szinte csenevész volt a testalkatuk, Bert azonban régen elszokott a nem e világi mércétől: arányosnak és erősnek látta őket. A férfiakat követték az asszonyok. Guika a legkisebb gyermekét cipelte, míg a másik kettőt húga vezette kezüknél fogva, és nevetgélt velük. Guika - földi számítás szerint most úgy huszonöt éves lehet, gondolta Bert, míg a húga, Zaylo négy évvel fiatalabb nála. Akár az anyjuk, ők is durva szövésű, élénk mintákkal díszített szoknyát viseltek, hajuk ezüsttűkkel volt
magasra föltornyozva; mozgásuk, akár az anyjuké, lágyan ritmikus. Első pillantásra alig ismerte fel Zaylót: utolsó két látogatásakor a lány nem volt itthon, és amióta legutóbb látta, alaposan megváltozott. Tannack, a fiúgyerek megpillantotta Bertet, és vidáman előrefutott. Kedves és örömteli üdvözlés tört ki belőle. A többiek is szokás szerint odasiettek hozzá, és közrefogták, olyan pillantásokat vetve rá, mintha magukban összemérnék Bert látványát a földi emberekről őrzött emlékképeikkel. Annika összesöpörte a lisztet, és bevonult a torony kőalapzatába, amely lakásukul szolgált. A többiek is követték őt, vidáman nevetgélve Berttel, akinek láthatóan megörültek. Étkezés közben Tannack még egyszer elősorolta az összes holmit, ami elhasználódott, eltört vagy elromlott. Egyik hiba sem hangzott valami komolynak, amit egy ügyes ember ne hozhatott volna egykettőre rendbe, ám épp itt mutatkozott meg Bert értéke: ha egy hibát fölismerni neki öt percébe tellett, addig nekik legalább ugyananynyi hétig kellene törni rajta a fejüket, és még akkor sem biztos, hogy képesek volnának helyesen alkalmazni a meglelt orvosságot. Még mindig nem tudott napirendre térni a műszaki dolgok iránti teljes érzéketlenségük fölött. Ez az érzék a legszükségesebb minimumon túl sohasem fejlődött ki bennük. Talán ez meg a földi emberektől ugyancsak elütő passzivitásuk lehetett az oka annak - gondolta Bert -, hogy mindaddig sohasem váltak uralkodó fajjá a Marson, míg már alig maradt valami, amin uralkodhatnának. A rejtélyes Nagyok, akik a csatornákat meg a mára már rommá omlott épületeket és városokat létrehozták, és akik egyszer csak - évszázadokkal vagy talán évezredekkel ezelőtt - eltűntek a Mars színéről, ők voltak az uralkodó faj; úgy látszik, őalattuk a háborúság és a küzdelem eszméjének nem volt módja az érvényesülésre, a műszaki érzékre pedig nem volt szükség. Ha ez igaz, akkor alaposan és tartósan meggyökeresedett ez a hagyomány. Időnként úgy érezte, mintha a marsiak
tudata alatt valami megmagyarázhatatlan tabu tapadna ezekhez a dolgokhoz. Még mindig a Nagyoktól várják az áldást, akik „emlékeznek". Bert nagyon szerette volna tudni, kik is voltak azok a Nagyok, és milyen volt az ábrázatuk, ám senki sem tudta őt felvilágosítani. Evés után kiment az udvarra, kisebb tábortűzfélét rakott, és kikészítette a szerszámait. A háziak fazekakat, kapákat és egyéb eszközöket hoztak oda javítani, aztán szétszéledtek, ki-ki a munkája után. A három apróság odaült melléje a földre, és leste a mozdulatait, a hempergő kis bannikukokkal játszadozva kérdésekkel árasztották el őt. Tudni akarták, hogy ő miért nem olyan, mint Tannack és a többiek, miért hord kabátot és nadrágot, mire való a szakálla. Bert mesélt a Földről, az irdatlan erdőségekről és a lágyan kékellő hegyekről, a nyaranként a fényes, kék égen vonuló sűrű felhőkről, a fehér tarajokat hányó zöld hullámokról, a hegyekről lezúduló vízfolyásokról, tájakról, ahol hírét sem ismerték sivatagnak, és ahol tavaszonként mindent elborítottak a vadvirágok; mesélt öreg városokról és apró falucskákról. A gyerekek nem sokat értettek és talán még kevesebbet hittek el abból, amit elmondott nekik, mégis csak úgy csüggtek az ajkán, ő pedig egyre beszélt, megfeledkezve a hallgatóságról is, és csupán Annika szakította félbe, amikor az anyjukhoz kergette a gyerekeket. Aztán maga is odaült a férfi mellé. A nap lemenőben volt, és Bert megborzongott a ritka levegőt átjáró hidegtől. Az asszony mintha észre sem venné a jeges fuvallatot. - Nem jó dolog a magány, földi ember - fordult Bert felé. - Addig, amíg fiatalok vagyunk, még csak elmegy, bár akkor is jobb, ha van kivel megosztani az életünket. Később azonban nem jó. Bert csak hümmögött, pillanatra sem véve le tekintetét a vasfazékról, amelyen éppen dolgozott. - Én jól megvagyok egyedül. Hidd el nekem! - erősködött. Az asszony tekintete a távolba révedt a csörömpölő bádogcsengettyűkön, a csendes víztükrön is túlra. - Amikor Guika és Zaylo még kicsik voltak, nekik is meséltél a Földről, azok a mesék azonban mások voltak, mint a mostaniak. Akkor nagy városokról beszéltél, ahol emberek milliói élnek, nagy hajókról, amelyek éjjelente kivilágított
várakhoz hasonlítanak, gépekről, amelyek hihetetlen sebességgel rohangásznak a földön, meg olyanokról, amelyek azoknál is gyorsabban röpködnek a levegőben; a hangokról, amelyeket a levegőn keresztül az egész Föld meghall, és sok-sok ehhez hasonló csodadologról. Aztán néhanapján különös, szaggatott földi dalokat énekeltél nekik, hogy megnevettesd őket. Ezekről a dolgokról ma este nem beszéltél. - Sok minden van, amiről beszélni lehet. Miért kellene nekem folyton egy és ugyanazon dolgokról mesélnem? - védekezett Bert. - Miért? - Hogy mit kellene mondanod, annak kisebb a jelentősége, mint hogy mit mondasz, ám mindennél fontosabb, hogy miért mondod azt - bölcselkedett az asszony az orra alatt. Bert válasz helyett ráfújt a parázsló tűzre, és megfordította benne a vasat. - A tegnap sohasem lehet a jövő. Nem élhet az ember visszafelé - folytatta az asszony. - Jövő! Milyen jövője van a Marsnak? Ennek a kivénhedt, haldokló világnak! Hisz itt csak a halál a jövő - tört ki a férfiból. - A Föld talán nem kezdett el haldokolni attól a perctől, hogy hűlni kezdett? - replikázott az aszszony. - Mégis érdemes volt építeni rá, érdemes volt egy civilizációt fölépíteni rajta, nem igaz?
- Érdemes volt! - fakadt ki Bert keserűen. - Mi végre? - Ha már itt tartunk, akkor a mi létünknek sincs értelme. - No és? - kérdezte a férfi kihívóan. - Ugye csak tréfáltál? - kérdezte az asszony. - Miért tréfáltam volna? - vágott vissza Bert. Kezdett besötétedni. Bert lefedte a tüzet egy kővel, és elrakta a szerszámait. - Miért nem maradsz itt velünk, földi ember? - szögezte neki a kérdést Annika. - Ideje volna megpihenned. Bert meglepetten az asszonyra nézett, és gépiesen ingatni kezdte a fejét. Ha már egyszer beültette a fejébe a bolyongás gondolatát, most semmi kedve sem volt próbára tenni a gyökerek erősségét. Annika azonban nem adta föl egykönnyen. - Sokat segíthetnél itt - mondta. - Neked könnyen megy, ami nekünk nehéz. Erős vagy, két itteni ember is kitelik belőled. - A rom mögötti ápolt földdarabra pillantott. - Jó hely ez itt. Még jobb lehetne, ha segítenél. Több föld lehetne, és több jószág. Te minket kedvelsz, ugye? Bert belemeredt a félhomályba, moccanatlan testén fölmászott egy kíváncsi bannikuk, és matatni kezdett a zsebében. Lelökte magáról a kis állatot.
- Igen - szólalt meg. - Mindig szerettem ide jönni, de... - Mi az a „de", földi ember? - Épp ez az, hogy „földi ember". Én nem tartozom ide. Én nem tartozom sehová. Csak látogató vagyok mindenhol, és mindenhonnan továbbállok. - Ha akarnál, idetartozhatnál. Ha most véletlenül föltámadna a Föld, idegenebb volna számodra, mint a Mars. Ezt ő nem tudta elhinni. Tagadólag ingatta a fejét. - Bármennyire ágálsz is ellene, szerintem ez az igazság - erősködött Annika. - Lehetetlen - mondta Bert. - De különben is, nem mindegy? - Annyiban nem - magyarázta Annika -, hogy magad is kezdesz rájönni: az életet, csak azért, mert neked nem tetszik, nem lehet elvetni. Nem az életen kívül létezel: annak része vagy. - Mi köze ennek az egészhez? - kérdezte Bert türelmetlenül. - Az, hogy a puszta létezés nem elégséges. A létezés: csere. Az ember léte összessége mindannak, amit ad és kap. - Értem - bólintott Bert némi kétséggel a tekintetében. - Nem hinném, hogy érted... egyelőre. De neked is jobb lenne, meg nekünk is, ha belátnád, és itt maradnál. Azután ott van Zaylo is. - Zaylo? - visszhangozta Bert csodálkozva.
III.
Másnap reggel Zaylo odajött hozzá a partra, ahol a vízkereket javította. Pár lépésre tőle leült a lejtős homokparton, és állát a térdén nyugtatva figyelte a férfit. Ez fölpillantott rá, és a tekintetük találkozott. A férfit valami sosem volt érzés öntötte el. Tegnap még egy felnőtt gyereket látott a lányban, mára azonban minden megváltozott. Mellében szorítást érzett és dübörgést, halántékán megfeszült a bőr, és a keze annyira remegett, hogy kis híján elejtette a rudat. Hátát nekivetette a keréknek, és a lányra meredt, képtelen lett volna egy szót is kipréselni a száján. Hosszú percek teltek el így, mire ki tudott nyögni valamit, szavai azonban még a saját fülének is idegenül hangzottak. Később hasztalanul próbálta visszaidézni, miről is beszélgettek akkor. Csak a lány alakja
vésődött be az emlékezetébe. Arckifejezése, mélyfekete szeme, ajka lágy vonaglása, a bőrén megcsillanó napfény - mint párával bevont csiszolt réz -, formás melle, keskeny lába a homokban, az élénk mintás szoknya alatt. Csupa olyan részlet, amit korábban észre sem vett: a fülkagylók alakja, a haj növése, a mesteri fonatok, amelyeket biztosan rögzít a fej tetején a három ezüsttű, a filigrán kezek és ujjak, a fogak gyöngyházcsillogása - és így tovább, egész regimentje a csodáknak, amelyek ez idáig hihetetlen módon elkerülték a figyelmét. Nem sok maradt meg ebből a napból Bert emlékezetében, kivéve azt az érzést, mintha lassan és fájdalmasan kettétépnék, és egyszer az egyik feléből, máskor a másikból tekintett vissza önmagára. Látta magát siklani a bárkájában a napsütötte, végtelen csatornákon, kétfelől a meszszeségbe vesző sivatagokat, a hirtelen föltámadó homokviharokat, amelyeket szűk kabinjában böjtöl ki, és ahová minden fortélya ellenére beszivárog a torokszárító por, és a vihar elültével folytatja drótostót-vándorlását a legközelebbi lakott helyig. Ez az az élet, amelyet maga választott magának, és amely a vérébe ivódott - csak folytatni kell, és elfelejteni Zaylót -, ám érezte, hogy már nem lenne ugyanaz, mint azelőtt, mert képtelen volna könnyedén kitépni magából a lányt. Egyes képek kiszakíthatatlan gyökereket eresztettek belé: a nővére gyermekeivel játszó, mosolygó Zaylo, a járása, az ülése, az állása - az egész lány úgy, ahogy van. Álmok lopakodtak hozzá óvatlanul, képzetek lepték el, hasztalan próbálta elhessegetni őket: mintha érezné Zaylo testének melegét, ahogy ott fekszik mellette, testének pehelysúlyát a karján, aranyló bőrének rugalmasságát; máskor hívatlanul rátalált a boldog érzés, hogy van olyan hely, ahol ott hagyhatja a szívét, és kéz, amely féltőn melengeti azt. Fájt megválnia ezektől az álmoktól, mintha a rászáradt kötést tépné le a sebről. Vacsora után Bert magukra hagyta a háziakat, és elvonult a bárkájába. Az asztalnál leolvasni vélte a lányról, hogy az - talán őnála is tisztábban - látja, mi zajlik le benne. Nem árulta el magát, riasztó nyugalma mögül azonban semmi sem kerülte el a figyelmét. Bert maga sem tudta eldönteni, reméli-e vagy tart tőle, hogy a lány utána jön a hajóra - Zaylo azonban nem követte őt.
Közben lement a nap, s a magába görnyedt férfi észre sem vette, hogy egész testében reszket a hidegtől. Kisvártatva lelket vert magába, és mereven föltápászkodott. Átgázolt a néhány ujjnyi vízen, és fölkapaszkodott a partra. A Phobos sápadt derengéssel vonta be a vetéseket és odébb a szikkadt pusztaságot. A torony romjai baljós fekete árnyként meredeztek. Bert fölpillantott a végtelen sötét égre, ahol az otthona volt valaha. A Mars csapda, amelynek az életét köszönheti, ám azt nem fogja tűrni, hogy magához is szelídítse. Hogy becéző simogatásával eloszlassa a sors iránt táplált engesztelhetetlen haragját. Ő eltéphetetlenül a Földhöz van láncolva, mindenhez, ami földi, a Föld emlékéhez. Jobb lett volna, ha ő is elpusztul, amikor az otthon hegyei és tengerei megnyíltak, és egy lesz abból a milliónyi porszemből, amely emlékmű gyanánt ott bolyong a sötét űrben. Létezése nem az eleven élet, hanem a sors elleni tiltakozás jele. A sötét égre meredt, hátha megpillant egyet azokból az aszteroidákból, amelyek valaha a szeretett földanya részei voltak; lehet, hogy a miriádnyi fénypont között sikerült is egyet meglátnia. Elhagyatottnak érezte magát; a feneketlen magány éhes szakadéka nyílt meg a bensőjében. Öklét a feje fölé emelte, fenyegető átkokat szórt a közönyös csillagok felé, arcán végigfutottak a könnyek. Amikor a motor távoli pöfögését lassan magába zárta a csönd, csupán a bádogcsengettyűk neszezése zavarta meg az éjszaka nyugalmát. Zaylo párás tekintettel nézett az anyjára. - Elment - suttogta reményvesztetten. Annika megragadta a lány kezét, és vigasztalóan megszorította. - Ő erős, az erő azonban az életből fakad; az életnél ő sem lehet erősebb. Ne félj, hamarosan visszajön, hamarább, mint hinnéd. - Megsimogatta a lánya haját, majd némi szünet után hozzátette: - Ha majd visszajön, légy kedves hozzá, kicsi Zaylóm! Ezeknek a földi embereknek nagy a testük, belül azonban elesett árva gyermek mindahány. Baranyi Gyula fordítása
Szerzőinkről SAMUEL R. DELANY
ANTAL JÓZSEF
Amerikai íro, kritikus, 1942-ben született. Irodalmi karrierjét
1965-ben született, civilben vegyészmérnök, biokémikusi végzett-
híresen korán kezdte, alig 20 esztendősen sikerült megjelentet-
séggel. A Ludas Matyi címü szatirikus lap számára karikaturista-
nie elsö regényét, a The Jewels of Aptort. A '60-as években volt a
ként dolgozott. Elsö írásai 2000-ben láttak napvilágot az Álmodók
legaktívabb, közel tucatnyi kötettel rukkolt elő, de novellái és
címü antológiában. Kisregénye, a „Justitia" 2005-ben jelent meg foly-
kisregényei is népszerűek lettek. Az 1967-es „Aye és Gomorrah"
tatásokban a Galaktikában, és az év közönségdíjasa lett. Diagnózis
(magyarul a Galaktika 109. számában) elnyerte a Nebula-díjat,
című regénye 2007-ben Zsoldos Péter-díjat kapott. Nemrég jelent
két évvel később „Az idő mint féldrágakövek spirálja" pedig már a
meg második önálló kötete, a Justitia regényváltozata. Vénuszlakók
Nebulát és a Hugót is besöpörte. Hazánkban egyelőre csupán egy
című sorozatának előző darabjait lapunk 231. és 234. számában ol-
korai regénye jelent meg, a Menekülés a holt városból.
vashatták.
GREG MELLOR
JOE R. LANSDALE
Ausztrál író, civilben üzleti tanácsadó. Angliában asztrofizi-
Amerikai szerző, 1951-ben született. Számos zsánerben kipróbálta
kát hallgatott, de az egyetem elvégzése után rnár otthon vállalt
már magát, írt SF-et, horrort, westernt és krimit egyaránt, de még
munkát. Mint a legtöbb nem főállású író, ő sem valami termé-
tévés forgatókönyveket es képregényeket is. Első fantasztikus novel-
keny. Elsö novellája, a „Rogue" 1994-ben jelent meg az Aurealis
láival 1980-ban jelentkezett, de ebben az évben jelent meg bemutat-
magazinban, és ha hihetünk a róla fellelhető információknak,
kozó bűnügyi regénye ís. Magyarul olvasható művei is többségükben
azóta nem is publikált a fantasztikum tematikájában, mostanáig.
krimik, méghozzá legismertebb sorozatának, a Hap & Leonardnak
Családjával Canberrában él. Jelen novelláját a magazinról elneve-
a részei, de szintén megjelent egy-két természetfölötti horror, és a
zett Aurealis-díjra is jelölték.
Galaktika is leközölte már egy elbeszélését, a 129. számban.
CLIFFORD D. SIMAK
JOHN WYNDHAM
1904-ben született amerikai szerző, aki élete nagy részében új-
1903-ban született angol író. Pályafutása két részre bontható: a 2. vi-
ságíróként dolgozott. H. G. Wells szerettette meg vele az SF-et.
lágháború előtti és utáni időre. Az első szakaszban - 1931 után - teljes
Szerkesztőségekben szerzett élményei alapján irta „Ok az aggoda-
nevének (John Wyndham Parkes Lucas Beynon Harris) különböző
lomra" címü elbeszélését, ami már magyarul is megjelent. Számos
változatai alatt jelentetett meg ifjúsági, kalandos történeteket, különö-
díjat elnyert müveivel, de a leghíresebb ezek közül egy novellafü-
sebb visszhang nélkül. A háborút követően megállapodott a később
zér, A város, mely nálunk is több kiadást megért. A Galaktikában
ismertté vált névváltozat mellett, és váratlanul olyan klasszikusokkal
legutóbb „Kertészkedés" című elbeszélését olvashatták, a 195.
állt elő, mint a magyarul is olvasható A triffidek napja, az Újjászületés
számban. Az író 1988-ban hunyt el.
vagy a nálunk tavaly megjelent Szemünk fényei. 1969-ben hunyt el.
