26. fejezet Öt nappal a tizenhatodik születésnapja előtt. 1947 November 14én, délután az iskola torna szertárában a tornatanár, Bárdi Alfréd megerőszakolta Borbálát. *** Szokás szerint úgy hat óra tájban érkeztem haza. Jani már ott volt, a konyhában asszisztált a mama vacsorafőzéséhez. Ahogy beléptem, a mama azzal fogadott, hogy Bori még nem nincs otthon. Aggodalma érthető volt. Borbála rendszerint négy órakor jött haza az iskolából, órát lehetett hozzá állítani, ő volt a pontosság mintaképe. Tehetetlenül üldögéltünk a konyhaasztal körül, ólomlábakon múltak a percek, már kivette mama a sütőből a rakott krumplit, de senkinek se volt étvágya — várjunk Borira —, de Borbála meg sehol. Hét óra után nyílt a bejárati ajtó, majd becsapódott. Bori szaladt egyenesen be a nagyszobába, és sírva kiáltott: — Mama… mama gyere. Ijedten ugrottunk mind a hárman, de mama leintett, hogy maradjunk, és sietett be Bori után. Tanácstalanul álldogáltunk a konyhában, lesve valamilyen jelre, hogy mi történhetik odabent. Pár perc után mama nyitott be a konyhaajtón. — Péter! Gyújts be a bojlert… — azzal el is tűnt ismét. Pár perc és már lobogott a tűz a fürdőszoba-kályhában, el voltam készülve, hogy valami baleset történhetett,ha sürgősen fürdővíz kell. De a lehető legrosszabb eszembe se jutott volna. Elmúlt vagy másfél óra, mikor végül is mama bejött a konyhába, szótlanul ült hosszú másodpercekig, majd halkan, sírós hangon megszólalt. — A kislányomat megerőszakolta egy gazember. — És az asztalra tett egy hivatalosnak látszó iratot. — Mi? Kicsoda? Mikor? — Szinte egyszerre robbant ki a kérdés mindkettőnkből. — A tornatanár. — A mama vett egy mély lélegzetet, és elismételte Borbála beszámolóját. — A kosaras tréning után, míg a lányok már kimentek az öltözőbe, Bori, a napos, összeszedte a labdákat és bevitte a szertárba. Becsapódott az ajtó mögötte, még megfordulni se volt ideje, mikor valaki leteperte őt a felhalmozott tornaszőnyegekre. Rémülten ismerte
fel a támadóját, Bárdy tanár úr… mielőtt sikítani tudott volna, az befogta a száját, és teljes testével szorította le. Bori kézzel-lábbal próbált védekezni, de mozdulni se tudott a brutális túlsúly alatt. Letépte róla a tornanadrágot… nem hiszem, hogy részletezni kellene, hogy azután mi történt. Ahogy lazult a szorítása, Borinak sikerült két lábbal hasba rúgnia, erre ököllel arcul csapta Borit. és szó nélkül kiment a szertárból. — Álljon meg a menet! — szólt közbe Jani. — ez a Bárdy… Bárdy Alfréd, az öttusa bajnok? — Ki más? Persze, hogy az. Nem igazából tornatanár, csak a labdajátékoknak az edzője. Szamos Kati, miután sokáig hiába várt rá — rendszerint együtt jönnek és mennek az iskolába —, ment keresni és a mosdóban talált rá, ahogy zokogva próbált tisztálkodni. Kati egy talpraesett, okos gyerek, mint Borbála, segített egy kicsit rendbe szedni, és elmentek az OTI rendelőbe. Doktor Kocsis, akihez Bori jár, nem volt szolgálatban, de különben is — mondták — ők nem tudnak semmit sem csinálni, menjenek a Péterfy ambulanciára. Több mint egy óra múlt, mire oda értek, majd másfél óra várakozás mire rá került a sor. Egy orvosnő — olvasta a nevét az iratról a mama — dr. Gál Jolán vizsgálta meg, és állította ki a látleletet - adta kézre mama az iratot. „Harmath Borbála 16 éves nő, nemi szempontból aktív, vérzés nincs, vagina trauma, kis mennyiségű sperma, bal mellen harapás nyoma, jobb felsőkar és comb belső oldalán nyomás okozta sérülés.” — A vizsgálat után dr. Gál leült Borival — Kati jelenlétében —,és hosszan elbeszélgetet vele. Próbálta megnyugtatni, bátorította, hogy tegyen panaszt. Ne hagyja el magát. Készüljön fel a lehető legrosszabb bánásmódra a rendőrségen, majd a bíróságon. De a saját és minden nő nevében igazságot kell, hogy szerezzen a megalázásért, a fizikai fájdalomért. — Bori hallani sem akar arról, hogy a rendőrségre menjen, még az ellen is tiltakozik, hogy az iskola igazgatójának tegyünk panaszt. Nem akartam most vele vitatkozni, de ezt nem lehet ennyiben hagyni. — Megölöm, a kurva anyját, megölöm…- elsötétült előttem a világ. Baracs átfogta a vállamat, magához ölelt. — Nyugalom, Péter… nyugi! Nem fogsz te senkit megölni, nem is tudnál. Megvan ennek a módja, bízzuk a rendőrségre, a bíróságra, nagyon komolyan veszik az ilyesmit. Különösen, hogy egy kiskorúról van szó.
— Mikor? Majd, egy év múlva, talán bíró elé kerül? Késő. Én most akarom, hogy nyüszítsen a fájdalomtól. — Megértelek, de gondold csak meg. Még ha közelibe is jutnál, se tudnál benne kárt tenni. Egy szuper sportoló, vívó… magasabb, súlyosabb, és hidd el, gyorsabb, mint akár mind a ketten. Bízd a törvényre. — Könnyű neked… én, én… a testvéremről van szó. — Péter, ez fáj… Bori nekem — talán nem annyi, mint neked — ugyanannyira drága. — Bocsáss meg, Jani — próbáltam enyhíteni a könnyelmű megjegyzésen. — Majd talán, ha megnyugszik, meggondolja… — töprengett a mama —, belátja, hogy kötelessége is megállítani azt a gazembert, mielőtt még másokat is meggyaláz. — Bori!— vetettem közbe. — Tudod, milyen csökönyös, önfejű.. — Majd beszélünk vele, mindenkit meg lehet győzni érvekkel — mondta Jani. — Remélem. — Majd Janit kérte a mama —, valahonnan telefonálni kellene a postára, hogy nem tudok bemenni… nincs a környéken nyilvános telefon. — Átmegyek a Szekszárdi útra, a rendőr őrszobán biztosan megengedik— ajánlotta Jani, vette a kabátját, és elment. A mama elsírta magát, próbáltam vigasztalni, nem sok eredménnyel. Borbála szólt a nagyszobából. — Mama, Péter… gyertek ide, ne hagyjatok magamra. A mama olvasófoteljában kucorgott, takaróba burkolva. Úgy látszott. hogy túljutott a sokk első fázisán, már a könnyek is kifogytak, maradt a zsibbadt fájdalom. Megöleltem, csókoltam az arcát, görcsösen szorított magához, egész testében remegett. — Ne hagyj, Peti… — súgott a fülembe —, mi lesz velem… nem tudok másra gondolni, viszolygok magamtól, nem tudok megszabadulni a bűzétől. Az izzadság meg az undorító pacsuli szaga itt van az orromban… — Borka! Stop! Ne feledd el, hogy te vagy az okos, a karakán Zágon Bori, a legyőzhetetlen, ne sajnáld magad… — Kisszívem… hallgass Petire. Te az én lányom vagy, erős és okos, túl kell éljed… — Mama, neked fogalmad sincs, hogy én mit érzek — és kitört belőle a sírás.
Egymásra néztünk a mamával, egy alig látható fejbiccentéssel adta a jelt —, megértettem, hogy fel vagyok oldva a titoktartás esküje alól. — Bori, emlékszel — kezdtem —, mikor az oroszok bejöttek, egy este bujtattalak a dikó alatt? — Ja, hogy jön az most ide? — Míg téged ott bújtattunk, addig a mamát négy katona megerőszakolta fenn a lakásban. Ne mondd, hogy ő nem tudja, te hogyan érzel. — Oh, mama… jaj, istenem… nem tudtam. Bocsáss meg… — Margitot, meg Máriát is — folyattam. — Mama és Margit túlélték, Mária megölte magát, nem tudta elviselni a megaláztatást. Rajtad múlik, melyik utat választod. — Nekem, Borikám, nem volt választásom… két drága gyerekem van, nem adhattam fel, bármennyire is kétségbeejtő volt, ami történt velem. Nem akarlak ijeszteni, de nem lesz könnyű, sajnos… nekem még ma is vannak rémálmaim. — Most már értem, Mária miért ment a Dunának… — megölelte a mamát. — Ne féljetek, én olyat sose tudnék megtenni. — Tudom, kisszívem — folytatta a mama —, nekem, nem adatott meg a lehetőség. hogy igazságot szerezzek, vagy inkább, hogy megbosszuljam a gyalázatot… és az a legfájóbb. De te megteheted, az segít elviselni… — Én nem akarok a rendőrségre menni! — tiltakozott Bori. — Mondta az orvos a Péterfyben, hogy milyen tortúrának van kitéve, aki panaszt tesz. Én nem akarom azt újra végigélni… — Akarod, hogy röhögjön rajtad az az állat? Akarod, hogy büntetlenül dicsekedjen a haveroknak, hogy megnyomott még egy buta csajt? — Péter! — intett le mérgesen a mama. — Hogy lehetsz ilyen otromba a húgoddal. — Bori nagyon jól tudja, hogy miről van szó… ő nem egy buta csaj! — De akkor mindenki tudni fogja… én a suliban sem akarom jelenteni, hogy aztán mindenki beszéljen rólam? Szamos is mondta… Kati megígérte, hogy ő titokban tartja. Csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy nem megy a rendőrségre. Közben Baracs is visszajött, sikerült a rendőr őrszobáról telefonálni a postára. Már hárman próbálkoztunk minden ésszerű érvvel meggyőzni,
hogy ne hagyja büntetlenül a sérelmét. Hiába. Végül is sírásba végződött a vita, egymás nyakába borultak a mamával. Későre járt, Jani előszedte a padlásfeljáróból a kis lószőr matracát, és leterítette a fürdőszobában. Már jó ideje szokássá vált, hogy az ilyen hétvégi, késő éjszakába nyúló beszélgetések után nálunk aludt. Majdnem család. Ébren, a sötét szobában csak az járt az eszemben, hogy hogyan tudnám megbosszulni a húgomon esett bántódást. Újra meg újra visszatért az ijesztő gondolat, hogy megölöm. Szerzek egy pisztolyt, nem lehet olyan lehetetlen probléma két évvel a háború után… szembenézek vele, „dögölj meg disznó” és puff, puff, bele a pofájába. Vagy, még jobb, ha addig ütöm puszta ököllel, míg ki nem múlik… vízbe fojtom, felakasztom… — Péter! — szólt Jani a fürdőszobából. — Akármit is tervezel, fantáziázol, felejtsd el. Elég nagy baj az ami van, ne tetőzd még te is. Szótlanul hagytam… Ijesztő, hogy valaki belelát a gondolataimba. Alvást színleltem. Még sokáig ment a pusmogás a nagyszobában, aztán ott is csend lett, végül én is elaludtam. Reggeli illatokra ébredtem. Nézem a vekkert, majdnem nyolc… én rendszerint hét óra előtt ébredek… virrad vagy sem. A konyhában már ott volt az egész család, Bori a sparheltnél, az ünnepi, reggeli specialitását sütötte… tarkedli! Már egy egész halom volt az asztalon, a cimet édes illata töltötte be a házat. Kérdően néztem a mamára, ő csak a vállát rándította, és mosolygott. — Kapd össze magad, sutyerák, eszünk és megyünk a rendőrségre… —mondta Bori. —Mit bámulsz? Megváltoztattam a véleményem… na és? Az olyan női dolog, tudod… a buta csaj agya megvilágosodott. Borbála nem megy a szomszédba, ha szarkazmusról van szó, de én tudtam, hogy az erőltetett derűs álarc alatt ott bújik a félsz. Ami viszont megnyugtatott, hogy igen rövid idő alatt túljutott a krízis első fázisán, elfogadta a történteket, mint megváltoztatatlan tényt, és elégtételt követel. Nem ismertem még egy embert, aki olyan következetesen kiállt volna a saját és a védencei igazságáért. Életében, azt hiszem ez volt az első nagy próbatétel, hogy felkészüljön egy életre szóló küzdelemre, mint orvos… a halál és kórság Borbálának személyes ellenfele volt… győzelem, vagy kudarc, napirenden. Úgy döntött Bori, hogy a mama és én vele legyünk, Baracs maradjon távol az ügytől, ne kelljen a vele való viszonyt magyarázni. Ő
majd kint vár ránk. A rendőrségen, egyik helyről a másikra küldözgettek bennünket, míg rátaláltunk a speciális egységre, amelyik a nemierőszakos ügyekkel foglalkozik. A főkapitányság harmadik emeletén egy eldugott folyosó végén, néhány irodahelyiségből állt a nyomozó osztály. Az egyik szobába irányított egy egyenruhás rendőr, ott vártunk egy jó fél órát. A szoba üres volt, egy kopott összekarcolt asztal és négy rozoga szék kivételével. A falak piszkos, halványzöldre mázolva, egy százas csupasz körte világította be az ablaktalan helyiséget. Végül megjelent a nyomozó tiszt, nevesincs főhadnagy, olyan harmincöt-negyvenéves elhízott férfiú. A zubbonya pattanásig feszült a hasán. A szája sarkában egy fogpiszkáló vagy gyufaszál billegett le s föl, ahogy beszélt, időnként átpasszolta jobbról balra majd vissza. Mintha hangsúlyt kívánt volna adni a mondandójának. Az asztalra tette a jegyzettömböt meg a ceruzáját, megköszörülte a torkát, jelt adva, hogy a hatóság megjelent. — Jó reggelt — mondta, leült az asztal mögé, kényelmesen hátradőlt a székén —, na, halljuk miről van szó. A mama az asztalra tette a korházi jelentést. — Itt van a látlelet, a Péterfy ambulancián vizsgálták meg a lányom. A főhadnagy félretolta az iratot, áttolta a fogpiszkálót a bal szája sarkába, és egy kis sóhajjal elintézte. — Ismerem, kérem. Mind egyforma, egy kaptafára gyártja, Gál meg Surányi. Én hallani akarom, hogy állítólag mi történt. — Bocsánat, egy pillanatra — szólt közbe mama —, jegyzőkönyvet nem vesznek fel? — Jegyzőkönyvet? Minek vennénk jegyzőkönyvet, azt sem tudom, miről van szó. Majd én kihallgatom… meghallgatom a panaszt, aztán megírom a jelentést. Ha úgy néz ki, hogy komoly, kivizsgáljuk az ügyet. Kivette a szájából a fogpiszkálót, nézegette, mintha akkor látta volna először, majd visszatette a szájába. Kényelmesen hátradőlt a székével,és Borihoz szólt. — Na, akkor meséld el, mi történt. Bori rám nézett, a szemünk találkozott, s én abban a pillanatban tudtam, hogy ebből baj lesz. Ha Borbála smargdzöld szeme hirtelenjében sötétszürkébe fordul,ott vihar van készülőben. Nem tévedtem. Bori két kézzel markolta az asztal szélét, kissé kiemelkedett a székből, és közel hajolt a főhadnagyhoz.
— Ne tegezzen! — sziszegte alig hallhatóan. —Hoho… — dadogott a tiszt meglepődve—, hány éves a kisasszony? — Tizenhat, de a koromnak csak annyiban van köze az egész ügyhöz, hogy mivel kiskorú vagyok, ami velem történt, még súlyosabb… — Na, ugyan csak felvágták a nyelvét. A mama aggódva hallgatta a szóváltást, szemünk találkozott, hallgatásra intett. Bármennyire is szerettem volna közbeszólni, be kellett látnom, hogy a húgocskám nem szorul védelemre. — Mikor történt ez az állítólagos erőszak? — tette fel az első kérdést a nyomozó. — Tegnap délután. — És hol? — Az iskolában, a tornaszertárban. — Mit keresett a szertárban? — A kosaras tréning után vittem be a labdákat. — Egyedül volt, vagy más is volt ott? — Egyedül, mindenki elment már az öltözőbe, meg a mosdóba. — Aztán, mi történt? — Becsapódott az ajtó a hátam mögött, meg se tudtam fordulni, valaki letepert a torna matracokra. —… és maga segítségért kiáltott. — Befogta a számat… — Nem próbált kiszabadulni? — Mozdulni se tudtam, olyan erővel szorított a falnak és tépte le rólam a tornanadrágot. — Felismerte a támadóját? — Naná… Bárdy, a tornatanár… nem igazából, Solymár Ildikó a tornatanár, Bárdy Alfréd csak edző. — Bárdy Alfréd? — kiesett a fogpiszkáló a nyomozó szájából. — Bárdy Alfréd, az öttusa bajnok? — Az a piszok… —Ho, ho… álljunk csak meg — apellált megújult érdeklődéssel a nyomozó. — Bárdy Alfréd egy neves sportoló, biztos aranyérem jövőre… —… egy erkölcstelen, mocskos disznó! — …az olimpián. Ne szakítson közbe. Akkor beszéljen, ha kérdezem.
— Igenis, hadnagy úr. — Főhadnagy. — Főhadnagy, százados… kit érdekel! — Bori, fogd be a szád — súgta a mama. — Mi kérem, nagyon komolyan vesszük a vádaskodást — próbálta folytatni a főhadnagy —, mesélje el részletesen, hogy mi történt. Először is mit viselt? — Hogy, hogy mit viseltem? — Hogy volt öltözve? — Tornacucc… ahogy tornaórára kell öltözni. — Rövidnadrág? — Rövid… — Milyen rövid? — Mi köze van a nadrágnak… — szólt közbe türelmetlenül a mama. — Ne szóljon kérem, közbe, mert kiutasítom… Igenis fontos. Egy csomó lány csupasz combokkal szaladgál egy óra hosszáig… igen provokatív tud lenni. — Fel is jegyezte rögtön, hogy el ne felejtse. — Azt mondja el, hogy mit csinált az állítólagos támadója azután, hogy leteperte? — Lehúzta a nadrágomat meg a bugyimat. — És maga nem ellenkezett? — Dehogynem… — Nem értem. Azt magyarázza meg. Egyik kezével a száját fogta be… állítólag, a másik kezével a bugyiját húzta le… hány keze volt, hogy nem tudott védekezni? — Rajtam feküdt teljes súlyával. — Hmm… — hümmögött és jegyezett. — Azt mondja meg, hogy mikor bejött az állítólagos támadója a szertárba, le volt húzva a nadrágja? — Nem tudom. — Nyitva volt a slicce? — Nem tudom… — Mikor vette elő a hímvesszőjét? — Nem tudom — már sírással küszködve kiáltotta Bori. — Ha semmit se tud, honnan tudjam, hogy mindez megtörtént és nem csak egy zsarolási, vagy rágalmazási kísérlet? Elvégre egy köztiszteletben álló híres sportemberről van szó. — Meg van maga őrülve? — robbant ki a mamából a tiltakozás.
— Vigyázzon a szájára, asszonyom! — fenyegetőzött a tiszt. Csak a mama szorítása a karomon, akadályozott meg, hogy ne ugorjak neki. Bori sírva fakadt, és felugrott a székéből. — Menjünk innen! — fordult a mamához. — Nem úgy van az… nekem még egy csomó kérdésem lenne. — Mit akar még tudni? — Bori két kézzel az asztalra támaszkodva kiáltotta a tiszt pofájába — Azt is akarja tudni, hogy mekkora fasza van az olimpikonnak? — Azzal felkapta az asztalról a látleletet, a zsebébe gyűrte. Az ajtóból még visszafordult. — Ha mindenáron tudni akarja, nem nyerne vele aranyérmet… de még bronzot sem. És elviharzott. — Boorbálaaa — sóhajtott a mama csodálkozással - vagy éppen csodálattal. Legyalogolni három emeletet jó időbe telt, próbáltunk Borival lépést tartani. Ahogy kiértünk a kapun, Borbála — egy, még neki is szokatlan cifrát motyogott az orra alatt és belerúgott az ajtófélfába. Baracs elképedten vette tudomásul, hogy Bori azok után, hogy belegyezett, hogy törvényes úton szerezzen elégtételt, ilyen váratlanul véget vetett a tárgyalásnak, de mikor a részleteket, a nagy kivonulást előadtam — kellő drámai színezéssel — kitört belőle a röhögés. — Ne haragudj Borka — mentegetőzött — ezt nem lehet komoly pofával hallgatni. Mindig mondtam, hogy egy klassz kis csaj vagy. A klassz kis csaj, nagyon kedve szegetten, szótlanul ment mellettünk, a mamába karolva. A villamoson, egész úton hazafelé a huzatos. nyitott peronon állt, ismételt unszolásra sem volt hajlandó a kocsiba bemenni. Nagyon aggódtam érte, hazaérve elvonult a nagyszobába. Ebédre sem jött ki a mama vitt be neki egy bögre teát. Úgy egy óra tájban megjelent Szamos Kati. Már előzőleg abban egyeztünk meg, hogy Bori nem megy iskolába egy hétig, majd Kati visz egy levelet a mamától, betegséggel magyarázva az elmaradást. A két lány egész délután a nagyszobában pusmogott, egy kicsit megnyugtató volt hallani úgy öt óra tájban, hogy egy kicsit még kuncogtak is. Kati jött aztán minden nap, hozta az iskolai pletykákat, meg Bori szívre vette, hogy ne maradjon le a többiektől… vagy inkább biztosítani az „elsőbbségét”. Borbála krízise sok tekintetben egy meghatározó esemény volt, ami kihatott az egész életére, mint ahogy, Katival való szoros barátság is kitartott, amíg élt. Jani bejelentette, hogy haza megy néhány napra, az apjának segít, ideje van az új bor első fejtésének. Túlzás lett volna mondani, hogy az
élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba, de mindenki igyekezett fentartani a látszatot. Bori órákat olvasott, az iskolai munkát sem hagyta hátra, Katival társalogtak, órákat. Péntek reggel a mama hozta a Friss Újság reggeli számát. Az első oldalon nagy betűkkel a hír
Álarcos bandita támadta meg a népszerű sportolót tegnap reggel a Népligetben, ahol a szokásos reggeli futó edzését végzi. A dulakodás hevében Bárdy ball térde súlyosan megsérült Dr. Pelc ortopéd sebész több órás műtét alatt ugyan sikeresen rekonstruálta a térdet, de szakértők véleménye szerint, az öttusa három kilométeres terepfutás lehetősége zéró. Az embertelen támadás az utónálló számára csupán egy értéktelen karórát, aranyláncot egy feszülettel és a pénztárcájában alig száz forintot eredményezett, személyes igazolványain kívül. A rendőrség néhány alvilági személyt előállított, de hiteles alibi bizonyítása után szabadlábra engedte őket. A nyomozás folyik. Egymásra néztünk Borbálával, — Te hiszel a véletlenekben? — kérdezte. Mit mondjak? Nekem is az első gondolatom az volt, hogy milyen alibit tudnék felhozni, hogy magamat felmentsem a gyanú alól. Tegnap reggel, mint rendesen hétig aludtam. De ki rá a tanú? Borka? El voltam rá készülve, hogy kopogtatnak az ajtón. Aztán visszanézve a rendőrségi történtekre, megnyugtatott, hogy az okos zsernyák meg sem kérdezte Bori nevét és a látleletet, Bori zsebre vágta. Persze egy átlag nyomozó, ha van olyan, nyomra jutott volna. — Mama, Jani visszajött Etyekről? — tudakolta Bori. — Nem hiszem… aztán leesett a tantusz — gyerekek, még gondolni is rá abszurdum. Jani? Kizárt dolog, Etyeken borászkodik. — aztán, elbizonykodva hozzá tette — ki is tekerném a nyakát, hogy bajt hozzon magára. Baracs Jani a nyakkitekerés ígérete ellenére, vasárnap a már megszokott menetrend szerint megérkezett, az elemózsiás batyu és a kis demizson társaságában. Beszámolt a hazai állapotokról, az olasz rizling várható minőségéről, unokákról meg az időjárásról. Kóstolgattuk a murcit és kerültük a témát mint macska a forró kását.
Később rajta kaptam Janit, hogy sugdolózik Borival az előszobában, barátságosan hátba vágott és melegen érdeklődött a lópisi és színész karierem jelenlegi állapotáról… duma, duma, kis dadogás, no meg Bori kipirult arca elárulta, hogy a téma, volt a téma. Nem firtattam, mert én egy tapintatos gyanakvó típus vagyok. Megvártam míg, vacsora után magunkra maradtunk a húgommal. Vallatnom se kellett ő maga kezdte a beszámolót. — Esküdj meg, hogy köztünk marad, megígértem Janinak, hogy még neked sem mondom el… nehogy elszóld magad. De még fontosabb, hogy a mama meg ne tudja. Soha, soha. Azzal elővett a zsebéből egy kártyát, Bárdy Alfréd TFSE tagsági igazolványa volt. ***
