roncstelep Ahol az utcák keresztezik egymást, ott terül el a roncstelep, Lacibácsi felügyelete alatt, aki a roncskapuban áll, és várja a nagy emelôdarukat, hogy elvigyék az ócskavasat. Kék jármûvek, vörösesbarna, éhes karmokkal, melyek nyögve emelik ki a régi babakocsikból, biciklikbôl, ekevasakból és karoszszériákból álló gyûjteményt a kertjébôl. Lacibácsi felesége a ház elôtt guggol és dohányzik. Kismacskákkal játszik. Nevet. Hogy hívják a feleségedet?, kérdezte egyszer az Új Nô, aki két házzal arrébb lakott. Az Új Nô egy szép napon egyszer csak ott volt, egy idegen egy másik országból, egészen véletlenül keveredett ide, ebbe az Isten háta mögötti kertvárosba az Alföld szélén, és éppen itt telepedett le, a roncsteleptôl csak a keskeny rendôrkert választotta el, és állandóan bámészkodott, órákon át ült a padlásfeljárón és nézett, ki tudja, merre, talán még az ô kertjébe is. Laaszibaasinak hívta, nem tehetett róla, nem idevalósi volt, egy idegen nyelven beszélt, amely nekik nem jelentett semmit. Évának hívják a feleségemet, mondta Lacibácsi, mire az Új Nô azt mondta: Kár, pedig úgy néz ki, mintha Hannának hívnák. Lacibácsi gúnyt gyanított, ettôl kezdve kerülte az Új Nô tekintetét, de a Hanna-nô mindig integetett az Új Nônek messzirôl, guggolva. Még nem volt egészen nyár, de Lacibácsi hangját kiszívta az óriási hôség, köszörülte beteg torkát, mindkét utcán vé13
gignézett, fel és le, kismacskák játszadoztak a szürke porban, Lacibácsi az üdülô-kocsmájára gondolt, a fák suhogására, a lágyan hajló ezüstfolyószalagra, az ársziget árzöldjére, a férfikórusra, a grillestékre, motorosokra, a Marikák és Zsuzsikák combjaira és csillogó szandáljaira, a beavatólányokra. Megrémítette ez a hôség, legszívesebben kivágta volna magát ebbôl a roncstelepbôl, a hagymázó, fát és napot lopó rokonságból, ebbôl a szikrázó nap uralta pusztaságból, el a cigányaszszony módjára guggoló feleségétôl, férfiafolyónál akart lenni, nyárfaárnyékember, csapos, részegek bizalmasa, harc és kibékülés tanúja, a nyár langyos üdülôszívében akart élni, és nem itt, az aszalt, rozsdamarta szélén, ahol a rendôrszomszéd gyûrött kutyája átcsorgatja nyálát a drótkerítésen. Szomszéd, szomszéd, mondta egyszer a fiatal rendôrnek, Minek van ez a nyálcsorgató kutyád? Ez a kis fejû gyászállat, ez a rakás szerencsétlenség?, de a rendôr nem tudott válaszolni, zavarban volt, sértve érezte magát, kézen fogta két kislányát, és bezárta a kaput maga mögött. Évike, szívem csillaga, az üdülôbe akarok menni, egy kicsit a parton lenni, mondta Lacibácsi a feleségének, az guggolva nevetett fel rá. A legrosszabb még hátravan, szerette mondogatni Lacibácsi, mindennap újra, ha nagyobb lett a hôség, a legrosszabb még csak most jön, figyeljétek csak meg. Jöttek a roncskocsik, a kis patkányok szétszéledtek a telepen, a férfiak megmérték a roncsok súlyát, Lacibácsi megkapta a kötegecskéjét, a felesége guggolt, dohányzott, nevetgélt egy szomszédasszonnyal, aki boszorkánynak öltözött, és épp most szállt fel az út menti árok szarkalábtengerébôl, vastagon bekötözött sebes lábszáraival evezett át hozzá az aszfalt felett vibráló forró levegôn, és 14
szitkozódva rugdosott a nyüzsgô kismacskák felé, amelyeket a Hanna-nô mintha a blúza ujjából rázott volna ki. Én is boszorkány vagyok, mondta a Hanna-nô, de nevetve. Veszünk egy szvimingpullt, mondta, Lacibácsi farzsebének domborodása szvimingpullá változik, ez egy vidám nyár kezdete, és a szarkalábboszorkány édesen kacagott, Életem, mondta esedezve, Évike, életem, adj egy csontot a kutyámnak! Megérkezett Lacibácsi rokonsága, mint mindig, amikor elvitték a roncsokat, bajszos, szikár férfiak, frissen fésült szépenszólók, szájcsücsörítômûvészek, jövendô bûvészek, az alföld nagy hagymakirályai, a vízelvezetô árkok dinnyecsónakosai, kutyafélô macskabarátok, aljnövényzetvágók a zörgô telek famentes földjén, akik a rácsozott börtönszobácskákból nagy történeteket hoztak magukkal, ôk és a szép, színes, barna bôrû feleségeik. Egyszer csak Antal is ott sodródott velük ebben a felhôben, útban az Új Nô felé, Antal, Antal, merre mész, hû barátunk és hagymapásztorunk?, fuvolázta a szépenszólók egyike. Antal nem válaszolt, eloldalgott Lacibácsi mellett, aki tolongó emberekkel teli roncskapujából az útjába állt, Merre, kedves komám, mondta Lacibácsi, miféle vizekben halászol mostanság, mikor látlak az üdülôben? Nem tudom, mondta Antal. A rokonság megcsodálta az üres roncstelepet. Egy férfi hegyes cipôjével arrébb rúgott egy ott maradt vastekercset, rugót, fedôt. Dolgok, melyek soha többé nem lesznek már mások, mint ottfelejtett szemét, mely minden névszerût elvesztett, névtelenül vitorlázik a semmi szélén, a kesernyés rozsdaszag ködfüggönye mögött. A rokonság várta a sört és az édes üdítôket. Rendelek egy szvimingpullt, jelentette ki mindenki elôtt Lacibácsi, mire fölmorajlott az összegyûltek kis serege. 15
Lacibácsi nap mint nap kint állt a kapuja elôtt, árnyékórákon át, és várta, hogy megérkezzen a szvimingpull. A forró órákban visszahúzódott az ablak mögé, onnan figyelte az utcát. Fürge unokák és unokaöcsök már kialakították a szvimingpull leendô székhelyét, két Ladamaradvány, egy piros és egy poroskék között, melyektôl Lacibácsi érzelmi okokból nem akart megválni. Ezek között a Ladamaradványok között rakott ôsszel tüzet a Hanna-nô, középméretû avar- és hulladéktüzeket, amelyek elôtt órákon át guggolt, és bámulta a tekeregve izzó, fénnyé, hôvé, füstté, feketeséggé váló dolgokat. Pulykák sétálgattak büszkén, piszkosfehéren és rózsásbarnán hurukkoltak, egyszer odatévedt hozzájuk egy páva, az egyik fiú gyorsan elkapta a lábánál fogva, és csôrrel lefelé felvitte az utcán, oda, ahol a páva lakott. A madarakat elkerítették egy sarokban, és megérkezett a szvimingpull világító kéken, egy nagy kerek medence, amelynek semmi köze nem volt porhoz és rozsdához és hamuhoz, egy rikító idegen a hátsó udvarok ferde kerítései között, és a teherautósok, akik arra mentek a nagy úton, bámultak és kiköptek az ablakon, ha meglátták a Hanna-nôt, aki csukott szemmel sodródott színes gumimatracával a csendes víz tükrén. Lacibácsi megfogta Hanna-nôje kezét a kék vízben, Lemegyek az üdülôbe, szívem, életem, mondta, utána kell néznem a kocsmának, szívem rubinja, és a Hanna-nô bólintott egyet a nap felé.
16
hagymák Ezek a hagymázók, mondta Antal a padlásfeljáró tetején állva, és ujjával rámutatott egy bajszos csoportra Lacibácsi szvimingpulljában. Antal mellett az Új Nô állt. Lacibácsi udvarán hangos zene szólt a rádióból, és a Hanna-nô elégedetten guggolt piros törülközôruhájában a ház mögötti repedezett verandán, a kismacskák a nyakában és hajában ültek, már voltak karmaik, megkapaszkodtak göndör fürtjeiben, és hintáztak. Nagy volt a hôség, fehéresszürkén jött ezen a nyáron, mindenbôl kimarta a színeket, még az égbôl is, a boszorkány hervadt szarkalábszigetén ült, fekete folt a késô délután bozótjában, és a rendôr malacai összekunkorodott farokkal szaladtak ki sötét ólaikból a remegô udvari levegôbe. Tél volt, amikor idejöttünk, mondta Antal. Valaki azt mondta: Menj a Lacibácsihoz, ô tud munkát adni. Nem, mondta Lacibácsi, ebben az idôszakban magamon kívül senki más számára nincs munkám, de ott szemben lakik egy unokafivérem, ô hagymázik. Az unokafivér Jimmy volt. Nem így hívják, de ô így hívja magát, mondta Antal, és mindenki így hívja. Jimmy mindennap hozott három zsák hagymát, amit meg kellett pucolnunk. Kora délutánra kellett végeznünk. Ültünk a konyhában, és pucoltuk a hagymát. Eleinte könnyezett a szemünk. Aztán Jimmy megtanította a vizes trükköt. Vízzel a szádban pucolod a hagymát, beszélni nem 17
lehet, de nem is kell, minek is beszéljen az ember hagymapucolás közben, így nem könnyezel annyira. Mindig sötét volt kint, mindig. Esett a hó, süvített a szél. Hegy sincs, ami az útjába állna. A fiunk iskolába járt, hazajött, állt a szobájában az ablaknál, nem beszélt. Kicsi volt még. Talán honvágya volt a hely után, ahonnan eljöttünk. Pucoltunk és pucoltunk. Nem volt a házunkban semmi, aminek ne lett volna hagymaszaga, hagymaíze. Még a kávénak is az volt. Hagymakrémmel mostunk fogat, hagymaágyakba feküdtünk. Jimmynek még volt két sógora a hagymabizniszben, Jerry és Jocó. Délután Jimmy, Jocó vagy Jerry eljött a megpucolt hagymákért, mindig elkészültünk a ránk bízott adaggal, általában én csináltam meg a nagy részét, jól tudok dolgozni. A feleségem közben rumozgatott, a derék hagymarum, mondta, jót tesz ebben a hagymanyomorban. Egyszer aztán eljött Jimmy, és azt mondta: Gyere, vezesd a hagymafurgont, több pénzt kapsz. Ettôl kezdve én voltam a sofôr. Egy kis zöld buszt vezettem. A megpucolt hagymák hálókban hevertek a rakodótér padlóján a piszokban. Nekem könnyezett a szemem vezetés közben, a hagymakirályoknak soha. Mindig ugyanoda vittük a hagymákat, mondta Antal, Egy házba, ami kicsit távolabb esik az úttól, egy befôzôüzembe, és én megkaptam a pénzemet. Jimmy udvara felett ponyvaként feszült a bûz, nagy hagymahalmokkal volt tele az udvar, és az idôjárás olyan volt, mint egy elromlott gép: fagy – meleg – fagy – meleg. És így tovább. Minden egyes fagy után még jobban bûzlöttek a hagymák. Míg végül már csak rohadtak. Jerry lett a fônök, mi pedig szereztünk tûzifát. Én csak a sofôr voltam, az út szélén, az autóban vártam rájuk. Jerry és Jocó göcsörtös fatörzseket vágott ki, és ágakat tört, kupacba 18
rakták ezt a tört-vágott fát. Már leesett a hó, minden kéklett és fehérlett, és nagyon hideg volt. Néha ôzeket láttam az üres mezôkön, nyulakat és sok fácánt. A rakodásnál segítenem kellett. Egyszer elkaptak minket, és bevittek a rendôrôrsre. Én ártatlan vagyok, mondtam a rendôrségen, csak sofôrködtem. Késô éjjelig ültünk ott, aztán gyalog kellett hazamennem. A hagymakirályokat megbüntették, engem nem, hisz én csak az út szélén álltam. Viszont nem kaptam meg a fát, amit jutalmul ígértek. Hideg volt a tél vége, megbetegedtem, és a feleségem azt mondta: öregszel. Aztán lett egy munkám a városnál. Ásás, útburkolás, betonozás. Kômûves vagyok. Az én világom a tégla és a beton. Nyílegyenes falak. Malterkeverés. A betonkeverô zúgása. Vakolás. De tulajdonképpen mindent meg tudok csinálni. A hagymázók megtörülköztek, és ordítottak a zenére. Aztán darált húst sütöttek a grillen, és megetették vele a Hanna-nôt. Nehogy elfogyjál, mondták olyan hangosan, hogy minden környezô udvarban lehetett hallani. Már régen nem hagymáznak. A határ menti vadon egymásba érô árnyékaiban mindig újra szerencsét lehetett próbálni.
19
