Excelsior! Fekete Gyula "Excelsior!" című operájának ősbemutatója a Thália Színházban. Boros Attila kritikája.
EXCELSIOR!
Nehéz vállalkozás operát írni, de nem írni még nehezebb. Adva van a feladat, a Liszt bicentenárium, ismét megérkezik a Tavaszi Fesztivál és máris adott a jogos felkérés: operát írni Lisztből. A téma felmérhetetlenül óriási, és ezáltal többszörösen is csábító. Nem megírni ezt a témát, Liszt Ferencből az operát, több mint bűn, hiba lenne. Az is motiváló lehet, hogy bár Lisztről könyvtárnyi kötet született, de néhány rossz filmen kívül operaírásra még senki nem merészkedett. Így hát a két szerző vállalkozása csak dicséretet érdemel. Amint hogy elismerésre méltó a mai kor szellemi és erkölcsi viszonyai (iszonyai) között az a szerzői szándék, miszerint nem akarták Lisztet "beáldozni" valamely "modern", éppen divatos irányzatnak csak azért, hogy fokozódjék a nézettség, a szenzáció.
Jelenet (fotó: Magyar Állami Operaház - Juhász Attila)
Fekete Gyula gondolatait idéztem a műsorfüzetből. Nem életrajzi operáról van szó, a zeneszerző rendkívül gazdag, szövevényes életének, munkásságának színpadra állítására ép ésszel nem is lehet gondolni. Liszt életének döntő fordulatai közül a legdöntőbb került a darab középpontjába: tervezett házasságának a pápa részéről utolsó pillanatban történt megtiltása, ezt követően pedig a papi rendbe való belépése. Krimibe illő történet Lisztnek a politikai és egyházpolitikai játszmák és érdekek mentén meghiúsított házassága Wittgenstein Carolyne hercegnővel, azzal az asszonnyal, akivel már hosszabb ideje együtt élt. E pillanat, 1861. október 20., 21. eseményei köré építette fel a szövegíró, Papp András az opera cselekményét. Azazhogy cselekmény nincs, helyette "történés" van. Reflexiók, elmélkedések, összegezés, visszatekintés az elmúlt életszakaszokra. Megjelennek a korábbi asszonyok, köztük a gyilkossággal fenyegetőző Lola Montez táncosnő, egzotikus színeket, pillanatokat hozva a történetbe. Látjuk a darabban Richard Wagnert és leendő nejét, Liszt leányát, Cosimát. Árpádházi Szent Erzsébet a földi dolgok ellentétét, a transzcendenciát jeleníti meg. A Vatikánt IX. Pius pápa és Gustav von Hohenlohe bíboros képviseli, a buffo elem megjelenítése Liszt inasának, Spiridionnak jut, aki cirkuszi produkcióként, bukfencezve érkezik a színre. Ez sem egészen világos, miért így, még akkor sem, ha a szerzők "félkomolyként" jegyzik művüket.
Fekete Gyula zeneszerző a próbán (fotó: Magyar Állami Operaház - Juhász Attila)
Az opera "cselekményét" nem kívánom tovább boncolni, mesélni, mert éppolyan lehetetlenségre vállalkoznék, mint a szövegíró. Egy nagyon nagy problémája a librettónak, hogy az, aki nincs tisztában Liszt és Wagner életrajzával, nem ismeri a szereplőket, a helyzeteket, a bonyolult családi viszonyokat, nincs fogalma Liszt és IX. Pius pápa kapcsolatáról stb. stb., az nem ért a darabból semmit. Márpedig az átlag, sőt, a zenetörténetben az átlagosnál talán járatosabb operakedvelőtől sem kívánható mindezek kimerítő ismerete. "...a szövegíró a közönségre nem gondolt...." De ez még nem volna baj, a probléma gyökere ott van, hogy a darab nem is törekszik világossá, érthetővé tenni a néző számára, hogy mit lát, miről van szó, mi a konfliktus. Érződik a szövegen, hogy írója alaposan tanulmányozta a Liszt irodalmat, és így még a Bellini Casta diva áriát Liszt kíséretével éneklő IX. Pius pápát is - némi gunyoros felhanggal - beemelte a történetbe (ez a jelenet egyébként Fekete Gyula zeneszerzői bravúrjaként szólal meg), de mindeközben a mai nézőre, közönségre nem gondolt. Nem a populáris szájbarágást hiányolom, hanem az értelmezést. El tudom képzelni, hogy ez a szcenárió olvasva nagyon jó és érthető, világos, de a SZÍNPAD kegyetlenül más, és sokkal több ennél. Félek, az Excelsior! nagyon szűk szakmai elit számára nyújt befogadható operai élményt. Már a cím is nehezen érthető, és inkább elidegenítő a latinban járatlan (már pedig ma már...) nézőnek. Alcímként elfogadhatóbb lenne. Egy jó cím sokat segíthet a színházban.
Mester Viktória és Fekete Attila (fotó: Kállai-Tóth Anett)
A rendezés is - akarva, akaratlanul - az érthetőség ellen játszik a színpadtér kialakításával. Ugyanis a nézők a színpadon és a nézőtéren ülnek, közöttük, középen folyik a játék. A szereplők sétálnak, ebből következően a darab felerészben valamelyik nézőcsoportnak háttal játszódik, a szövegértést egyáltalán nem segítve.
A zene viszont egyértelműen jó, sőt, helyenként kitűnő. Üdítő színfolt az avantgardnak nevezett lélektelen blődlik, a sehova nem vezető kísérletezgetések után, amelyek a tehetségtelenséget voltak és vannak hivatva leleplezni és a közönséget elriasztani. "A zene viszont egyértelműen jó..." Ötletes, színes, kifejező, élvezhető zenét hallunk. Érezhető, hogy amint a zeneszerző nyilatkozta, nem "haladó" muzsikát ír, mert szerinte a művészet és a zene nem "halad", a ló az, ami halad. Továbbra is őt idézem a műsorfüzetből: "Az opera komponálásának kezdetén kipróbáltam, mire jutok a 20. század második felében használatos eszközök némelyikével. Elvetettem valamennyit, mert az eredmény hallatán arra gondoltam: szegény Liszt ennél jobbat érdemel." A kompozíció hangszerelése egyenesen kiváló. Rengeteget tesz hozzá a zenei anyaghoz, és szinte önmagában is érték. Nem szánom beskatulyázásnak, de az utóromantika szerzőinek változatos, jól hangzó orchester kezelése van jelen a darabban.
Kesselyák Gergely karmester a próbán (fotó: Magyar Állami Operaház - Juhász Attila)
Az már az én hibám (?!), hogy nehezen tolerálom a kontratenor, mint műfaj (?) szerepeltetését, még akkor is, ha IX. Pius pápa esetében alkalmazzák... Hiába is énekel nagyon jól a hang gazdája, Birta Gábor.
Carolyne hercegné Mester Viktória szép és egyben karakterizálásra is alkalmas hangján szólal meg, és ő villantja fel néhány korábbi szerelem emlékét filmszerű, gyors változással.
Frankó Tündének jut Cosima - Liszt leánya - hálás és hálátlan figurája. Érett énekesi eszközei, hangszíne, szerepformálása révén elhitetően jeleníti meg az asszony ellentmondásos alakját.
Mester Viktória (fotó: Kállai-Tóth Anett)
Hohenlohe kardinális alt szerep. Szerzői igényként elfogadható, főleg, ha Kovács Annamária szép, meleg tónusú hangjára képzelték el. De vajon miért kell a kardinálisnak ilyen korán a színpadon meghalnia, hiszen csak 10 évvel Liszt után, 1896-ban hunyt el? Ezzel kapcsolatban a műsorfüzettől illetve a komponistától várok tájékoztatást: "A darabban minden történet és mondat hiteles, csak nem akkor és ott hangzottak el, történtek meg, de a drámai sűrítés az alkotói szabadság eszköze. Na jó, majdnem minden hiteles... Tehát tények és fikció kombinációjáról van szó". Na jó, de egy történelmi személyt tán mégsem illik a drámai sűrítés áldozataként időnek előtte meghalasztani...
Kertesi Ingrid valóban légies alakot formál Árpádházi Szent Erzsébetről, szép szólamot kapott a szerzőtől, melodikus, nem könnyű magasságokkal. Nem az ő hibája, hogy a rózsacsoda megismétlődése ebben a kontextusban teljesen értelmezhetetlenné válik.
Frankó Tünde és Káldi Kiss András (fotó: Kállai-Tóth Anett)
Richard Wagner mintha nem kapott volna kellő súlyt, és Káldi Kiss András talán ezért sem tudott az elvárható intenzitással azonosulni szerepével.
Kiss Tivadar a darab vidám figurája, Spiridion. Jól énekel és játszik, sajnos szövege sok esetben egyáltalán nem érthető. Ami a szöveg érthetőséget illeti, az egész előadás folyamán nagy hiányosságok mutatkoznak, nemcsak az énekesek, hanem főleg a rendezés említett hibájából. Oldalra és a nézőknek háttal nem szabad embereket énekeltetni, legkevésbé egy új darabban, amikor a hallgató-néző fülét hegyezi, hogy megértsen valamit a szövegből, a történetből, és e helyett csak mondatfoszlányokat hall.
Fekete Attila énekli Liszt Ferenc szerepét, kitűnően. Hangja fényesen, töretlenül szól, magasságai biztosak, szerepe énekesileg hálás. Vele kapcsolatban ismét a zeneszerzőt kell idéznem: "Azonnal tudtam, csak Fekete Attila lehet Liszt, és már csupán azért izgultam, hogy elvállalja. Rendkívüli hasonlatossága a fiatal Liszttel eleve ráosztotta a szerepet".
Birta Gábor (fotó: Kállai-Tóth Anett)
Ez világos. Csak az a bökkenő, hogy akkor viszont miért nem törekedtek hasonló igénnyel a darabban szereplő másik, a prózában megszólaló idős Liszt megjelenítésére egy szintén valamelyest rá hasonlító színészt találni? Fodor Tamás a molnárferenci társalgási színdarabok hangján mondja el fontos narrátori mondatait, nem elég erős hangon, esetenként háttal állva. Szövege így értelmezhetetlenné válik. Figurában pedig inkább kisnyugdíjas hivatalnoknak tűnik, semmint a valamikori fiatalkorú Liszt alteregójának. A színház illúzió is, varázslat is, élni kéne ezzel az aspektusával. Kesselyák Gergely érzi, érti ezt a fajta muzsikát, látható örömmel vezényli és tartja össze a zenekart, és a feje fölött ide-oda sétáló énekeseket.
Vajon mi lesz a darab további sorsa? Valamelyes átigazítás révén hozzáférhetővé, érthetővé kellene tenni szélesebb közönség számára is. Liszt Ferenc megérdemelné.
Boros Attila
Próba: Káldi Kiss András, Mester Viktória, Kertesi Ingrid, Fekete Attila (fotó: Magyar Állami Operaház - Juhász Attila)
2011. március 18., 19 óra, Thália Színház - Nagyszínpad Fekete Gyula: EXCELSIOR! Liszt Ferenc mennybemenetele - félkomoly opera két felvonásban Ősbemutató
Zeneszerző: Fekete Gyula Szövegíró: Papp András Díszlettervező: Gothár Péter Jelmeztervező: Bujdosó Nóra Világítástervező: Pető József Rendező: Gothár Péter Vezényel: Kesselyák Gergely Szereplők: Liszt - Fekete Attila Az idős Liszt (prózai szerep) - Fodor Tamás Caroline hercegné, és Liszt szerelmei - Mester Viktória Árpádházi Szent Erzsébet - Kertesi Ingrid Hohenlohe kardinális - Kovács Annamária IX. Pius - Birta Gábor Cosima von Bülow - Frankó Tünde Richard Wagner - Káldi Kiss András Spiridion - Kiss Tivadar http://operaportal.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=39629:excelsior&cati d=27:kritika&Itemid=16
