Federica Bosco MARADJ VELEM, ANGYAL!

Borítószöveg Mia megkapja élete nagy lehetőségét: ott állhat a színpadon a Royal Ballet School meghallgatásán. De amikor legnagyobb álma végre valóra válna, ráébred: immár semmire sem vágyik jobban, mint hogy szabadon, szabályok és kötöttségek nélkül táncolhasson. Maga mögött hagyja a balettiskolát, és miután sikerül minden nézeteltérést rendezni legjobb barátnőjével, együtt elhatározzák, hogy Londonba költöznek. Mia talál egy művészeti iskolát, ami minden szempontból tökéletesnek tűnik a számára. De az élet persze nem csak szórakozást tartogat a két lány számára: szembe kell nézniük a nehézségekkel, amit Nina terhessége jelent. Mia új, londoni életében is számíthat szerelme, Patrick támogatására, akinek a hangja ide is elkíséri. Mígnem egy napon…

Federica Bosco MARADJ VELEM, ANGYAL!

Libri Kiadó Budapest

Miának és Patricknek

Egy Egészen addig a reggelig életem egyetlen álma mindig és csakis az volt, hogy világhírű balerina legyek. Persze, tizenhat évesen az ember még fiatal ahhoz, hogy hosszú távra tervezzen, ám amióta megtanultam járni, semmi másra nem vágytam, mint hogy a világ legnagyobb színházaiban táncolhassak, és Zakharovához vagy Guillemhez hasonlóan ünnepeljenek és elismerjenek. Kizárólag erre. És tizenhat évig mindent meg is tettem azért, hogy valóra váltsam az álmom, kettészakadtam a kimerítő táncórák és az iskola között, teljes erőbedobással meneteltem előre, jóformán semmi mással nem törődtem kivéve Patricket. Barátságokat, a szabadidőmet áldoztam fel azért, hogy teljesen a célnak szenteljem magam, vagyis hogy bekerüljek a londoni Royal Ballet Schoolba. És a végsőkig elkeserítettem anyámat azzal, hogy folyamatosan arról győzködtem, miért is kéne engednie, hogy az RBS-be járhassak. Pedig tudtam: az ő alkalmazotti fizetéséből sosem engedhetné meg magának ezt a luxust. Mostanra elértem mindent, amit akartam. A Patrick elvesztése miatt érzett bénító fájdalom végre lecsillapodott, miután legyőztem vágyamat, hogy utánamenjek. Harcolni kezdtem, hogy visszatérjek az életbe, és szembenéztem a meghallgatással, amire mindig is készültem. De amikor már olyan közel kerültem álmom megvalósításához, megértettem, ez többé nem az én utam, és az egyetlen valódi vágyam, hogy szabad legyek. Szabadon akartam táncolni, sablonok és szigorú szabályok kötöttsége nélkül; szabadon tanulni azzal, akivel akarok, és nem engedelmeskedni többé jó nevű iskolák merev elveinek vagy frusztrált tanárok szeszélyeinek – az önkifejezés szabadságára vágytam. Már csak egy gond maradt: hogyan magyarázzam meg ezt anyának, aki a lakásajtóban várt feszült izgalommal, és majd meghalt a vágytól, hogy végre megtudja, mi történt azon az átkozott meghallgatáson, amire – akarata ellenére – ő is egy életen át készült. – Nos? – kérdezte átkarolva a nyakamat, miközben York olyan izgatottan ugrándozott körülöttünk, mintha ő is alig várná, hogy megtudja, mi lett a végső döntés. – Éljen a mi prímabalerinánk! – visszhangozta mögötte Paul egy óriási, gőzölgő tepsivel a kezében. – Szenzációs cannellonét készítettem a nagy esemény megünneplésére! – jelentette be szokásos vidám mosolyával. Lelkesedésüket és bizakodásukat látva mindennél jobban szerettem volna valahol máshol lenni. Mostanra már azonban túlságosan is hozzászoktattam őket a

kellemetlen meglepetésekhez. És valójában azok után, amiken keresztülmentünk, anyának nem kellett volna annyira meglepődnie azon, hogy megkértem a bizottságot, válasszanak valaki mást a helyemre - ráadásul úgy, hogy előtte varázslatosan táncoltam. Legalábbis ebben reménykedtem. Most már csak az okozott nehézséget, hogy kitaláljam, hogyan magyarázzam meg mindezt neki. – Gyerünk, Mia, ne fokozd! Lenyűgözted őket? Mindenki állva tapsolt? – kérdezte sürgetve. – Felvettek már a társulatba? Benne leszel a tévében? – kontrázott Paul. – Cannellone? – kurjantottam, mintha nem hallottam volna meg semmi mást, és azon nyomban átsurrantam Paul hasa és anya között. – Gyorsan kezet mosok és jövök, farkaséhes vagyok! – kiáltottam, miközben felszaladtam a lépcsőn. Döbbenten bámultak utánam. A szobámba érve kulcsra zártam az ajtót, és az ágyra vetettem magam. Anyám utálta, ha bezárkóztam, de feltétlenül szükségem volt arra, hogy egyedül maradjak egy pillanatra, és beszélhessek Patrickkel. Patrickkel, akit csak én hallottam, amióta felébredtem a kómából, de olyan valóságos volt, és annyira segítőkész, mint egy őrangyal. – Most hogyan mondjam el neki? Anya meg fog ölni! – zokogtam. Kincsem! Ha volt bátorságod az egész bizottság előtt megmondani, hogy másnak adnád a helyedet, nem értem, miért kellene tartanod Elenától… A helyedben én sokkal inkább paráznék azon, mit szól majd a nagymamád! – Te jó ég, a nagyi, erre nem is gondoltam! – kiáltottam hirtelen felpattanva. – Felül Firenzében az első Leicesterbe induló gépre, hogy idejöjjön felpofozni! Darabokra tép, nyilvánosan megszégyenít, és a fejemre olvas mindent, amit azért tett, hogy abba az iskolába járhassak! A tandíjtól és a legjobb tanárok kifizetésétől egészen addig, hogy foggal-körömmel kiharcolta, pótolhassam a meghallgatást, amit kihagytam, amikor te… Meghaltam, Mia… meghaltam. – Igen, tudom, Pat, nagyon jól tudom anélkül is, hogy minden alkalommal az orrom alá dörgölnéd – válaszoltam keserűen. Ellentmondást nem tűrően kopogtattak az ajtón. – Mia, nyisd ki! Miért zárkóztál be? Tudod, hogy ezt nem szeretem! – nyaggatott anyám. – Magamra zártam volna? Furcsa, észre sem vettem, biztos a fáradtság miatt! – válaszoltam, miközben kényszeredett mosollyal kinyitottam az ajtót. – Nos? – kérdezte nyugtalanul. – Minden jól ment, anya… – hazudtam.

Mia… – Igazán? Minden jól ment? Biztos? – faggatott makacsul. – Igen, nagyon jól, csak… tudod… most jön ki rajtam a feszültség. – Rendben, akkor gyere le és egyél valamit, közben majd mindent elmesélsz. Reggel óta idegeskedünk, Paul már hétkor nekiállt főzni! Aztán hívd fel nagyit, mielőtt infarktust kap! Még be sem fejezte a mondatot, amikor megcsörrent a telefon. – Ez biztosan ő lesz, te vedd fel, tudod, hogy én nem beszélek vele… – kiabálta a lépcsőn lefelé menet. Rosszabb nem is történhetett volna ebben a helyzetben, mint hogy a nagyi telefonált. Tudtam, hogy senki nem értené meg, mi hajt a szívem mélyén, de teljesen megváltoztak a vágyaim és az értékrendem Patrick halála, az élet megtagadása, a szélsőséges reakcióm, a hosszadalmas és lassú felgyógyulásom után. Igazság szerint már nem voltam ugyanaz az ember. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy titkon mindenki azt remélte, ha túljutok a gyász fájdalmán, ugyanaz a derűs, gondtalan kamasz leszek, mint előtte, és az életem megint megoszlik majd a balettrúd és a Ninával folytatott, naphosszat tartó telefonbeszélgetések között - ő mindennek ellenére a legjobb barátnőm maradt. Mi, túlélők viszont tudjuk, hogy amikor közelről megismerjük a halált, lehetetlen visszatérni a régi kerékvágásba. A legjobb, amit ilyenkor tehetünk, hogy megpróbálunk jóval szerényebb álmok és ábrándok dédelgetésével igazodni az új valósághoz, napról napra, pillanatról pillanatra élni tovább anélkül, hogy terveket mernénk szövögetni. És az én belátható jövőm akkor úgy festett, hogy lemegyek elmondani anyának és a nagyinak: nemcsak füstbe ment minden idők legfontosabb meghallgatása, de ráadásul Londonba akarok költözni Ninával. Ninával, aki saját elhatározásából maradt terhes Carltól, hogy megpróbálja betölteni az űrt, amit a bátyja halála okozott, és aki igyekszik úrrá lenni a kétségbeesésén. Nagy levegőt vettem, mintha mély vízbe kellene ugornom, és lementem felvenni a telefont. Ám, ahogy sejtettem, Olga nagyi még annyi időt sem hagyott, hogy azt mondjam: „halló”. – Nyomorult! Elmebeteg! Idióta! – üvöltött olyan hangosan, hogy beleremegtek a falak. – Nagyi… – Ne nagyizzál! Épp most hívtam őket, és elmesélték a te fenomenális nagyjelenetedet! Megtudhatnám, mi a fenét művelsz? Tisztában vagy vele,

hogy eljátszottad a Royalt egyszer s mindenkorra? Én most már semmit sem tehetek érted, nincs az az isten, aki ezen változtathatna, ha akarnék, se tudnék segíteni… – Nem akarok a Royalba járni, nagyi! – szakítottam félbe durván. – Ennek mos már vége! Elhallgatott. – Lennél… kedves legalább elmagyarázni, hogy miért? – kérdezte, miközben igyekezett fékezni a dühét. – Mert ez van, nagyi, mert már nem erre vágyom, és nem akarok megvezetni senkit, sem őket, sem saját magamat. – Hát ez remek… és mi lesz, ha pár hónap múlva megint meggondolod magad? Térden kúszva könyörögsz majd, hogy visszavegyenek? – Ez kizárt, mert nem gondolom meg magam. Még mindig táncolni akarok, nagyi, ez minden másnál jobban érdekel, és egész életemben táncolni fogok, de kizárólag a magam örömére. És nem izgat többé, hogy bekerülök-e egy kiváló hírű iskolába, ami szigorú szabályok szerint működik, és tele van olyan emberekkel, akik sosem mosolyognak! Csak azt szeretném, hogy kifejezhessem azt, ami bennem van – válaszoltam egy szuszra. Anyám és Paul némán meredtek rám, a kezükben félúton megállt a villa, elfelejtették lenyelni a falatot. – Persze! Aztán csináltatsz néhány tetoválást, és graffitiket festesz a metrókocsikra! Az alma nem esik messze a fájától, mi? – gúnyolódott. – Különben is, mi másra számíthattam volna, hiszen az anyád is mindig mindent a cél előtt egy lépéssel adott fel… Kár, azt hittem, jobban hasonlítasz rám! – Muszáj gyűlölködnöd, ugye, nagyi? Ha valaki nem azt teszi, amit te akarsz, az már rögtön lúzer! Érdekel is téged, boldogok vagyunk-e vagy sem! Neked csak az a fontos, hogy legyen mivel felvágni a talpnyaló, sznob barátaid előtt a dögunalmas partijaidon, mert ha az unokád a Royal Ballet-be jár, az klassz, de ha egy külvárosi iskolába, akkor tök égés! Mindeközben úgy tűnt, mintha a konyhában valaki megnyomta volna a „Pause” gombot: anya mozdulatlanul ült felhúzott szemöldökkel, reménytelen és döbbent arccal, Paul úgy maradt tátott szájjal, elsápadva, Pat pedig a fejemben ismételgette: Mia, könyörgök, hallgass el! De már túl késő volt. Már káromkodások ömlöttek ki azon a nagy számon, amit sosem tudtam befogni, különösen, amikor valaki valósággal tálcán kínálja a lehetőséget a szitkozódásra. És minden egyes alkalommal teljesen bedőlök nagyinak! Hosszú csend következett. Még a lélegzetét sem hallottam. Egy pillanatig reménykedtem, hogy letette a telefont, és talán jobb is lett volna így.

Azonban az utolsó szó végül az övé lett, mint mindig. – Jól van, Mia – mondta hosszúra nyúlt szünet után –, azt hiszem, mindent megbeszéltünk egymással. Nekem nincs mit megbánnom. Mindent megtettem érted, amit tudtam, felajánlottam, hogy állom a költségeidet, amikor kérted. Két alkalommal is elintéztem, hogy felvételizhess. Kihoztalak a kórházból, és idevettelek magamhoz, mert tudtam, hogy levegőváltozásra van szükséged azok után, ami történt veled. Olyan szülinapi bulit szerveztem neked, amiről álmodni sem mertél, és azt hiszem, úgy álltam melletted, ahogy a saját lányom mellett sem. Ha mindezért ez a hála, ne gondold, hogy könyörögni fogok a szeretetedért. Az engem nem érdekel, tőled csak tiszteletet várok. A jövőben pedig, ha pénzre lesz szükséged, ne fáradj azzal, hogy megkeresel, mert a válaszom mostantól: nem. – És kinyomta a telefont. Anya és Paul úgy tettek, mintha nem is hallgattak volna végig mindent, és összevissza kezdtek beszélni, felváltva adogatták egymásnak a kenyeret, a tésztát és a sót. Asztalhoz ültem, és a legyőzöttség érzése mérhetetlen súllyal nehezedett rám. Fél órával azelőttig repesett a szívem a Londonba költözés ötletének örömétől, új erőt éreztem magamban – az újrakezdés képességét, habozás és megbánás nélkül. De most, hogy véremben lecsökkent az adrenalin szintje, minden bátorságom elpárolgott. Az ujjaim a zsebemben Nina levelét szorongatták, amelyben – több hónapnyi hallgatás után – elmagyarázta, mi juttatta odáig, hogy engem tegyen felelőssé Pat haláláért, és megkért, költözzek el vele, kezdjünk együtt új életet a régi romjain. Csak mi ketten, és a baba. Még mindig ez látszott a legértelmesebb, leglogikusabb lehetőségnek, amit bárki ajánlhatott volna nekem: találhatnék egy tánciskolát, és lediplomázhatnék. Képesek lennénk rá, hittem benne. A valóság azonban most újabb akadályokat gördített elém, és tudtam, nem lesz egyszerű megoldást találni. Nehezen csinálhattam volna nagyobb hülyeséget annál, hogy elvesztettem a nagyi támogatását. – Megmagyaráznád nekünk, mi volt ez? – kérdezte anya türelmetlenül. – Semmi – sóhajtottam. – Hogyhogy semmi? Nagyanyád magánkívül van, ami nem lepne meg, ha én lennék a hunyó, de most a kedvenc unokájáról van szó! – Nyugi, most már nem vagyok a kedvence – mondtam, miközben töltöttem magamnak egy pohár vizet.

– Mia, kérlek, ne kínozz tovább minket – szólt közbe Paul. – Nem gond, ha nem sikerült a meghallgatás, igaz, Elena? Kit érdekel, lesz majd másik! – próbálta oldani a feszültséget. – Nem, Paul, nem ment rosszul, sőt, egyenesen kitűnően, és majdnem biztos vagyok benne, hogy felvettek volna, de… – De? – visszhangozták kórusban. – De… visszamentem a terembe, és közöltem a bizottsággal, hogy nem akarok a Royalba járni! – Hogy nem akarsz? – ismételte Paul egyre jobban kiborulva. – De hiszen ezt szeretted volna, nem? Mindig szeretted volna! Mindent megtettél érte, többek között hazudtál anyádnak, és a háta mögött összefogtál a nagyanyáddal, hogy odamehess! Az összes áldozat, a próbák, a ráfordított pénz… tényleg minden mehet a kukába? Paul felé fordultunk, aki úgy felhergelte magát, mintha valóban az ő lánya lennék, és ez tulajdonképpen büszkeséggel töltött el. – Íí…így van – dadogta anyu, és próbált ismét ura lenni a helyzetnek. – Hazudtál nekem, egy csomó időmbe és pénzembe kerültek a táncóráid, de meggyőztem magam arról, hogy ez életed álma, és most egyszerre mindent romba döntesz? Szerintem a nagyanyád hallani sem akar rólad többet! Legszívesebben megfojtana téged! Ahogyan én is! – mondta, és fenyegetőn hadonászott a kezeivel. – Még jó, hogy semmit nem hallottatok a beszélgetésünkből, ugye? – gúnyolódtam. – Nagyi úgy ordított, hogy nem kellett nagyon erőlködni… – Nem azt mondtam, hogy abba akarom hagyni a táncolást, anya, azt soha! De már nem izgat, hogy felvegyenek a Royalba, neked meg boldognak kéne lenned, mert te sosem akartad igazán, hogy odamenjek! – Ne forgasd ki a szavaimat! Jól tudod, hogy nem engedhetek meg magamnak évi húszezer fontot a Royalra, azt pedig sosem bocsátom meg neked, hogy szövetkeztél a hátam mögött a nagyanyáddal, és így megengedted neki, hogy megalázzon minket és beleszóljon az életünkbe. Mégis, mindazok ellenére, ami történt, egyértelmű, hogy nekem csak az számít, hogy te jól legyél! – Szünetet tartott. – Viszont el kell ismerned, az évszázad híre, hogy a nagyanyád telefonon gyaláz téged, és ha nem haragszol, némi elégtétel is! – fejezte be kaján mosollyal, és leült. – Anya! Szörnyű vagy! – feleltem megjátszott méltatlankodással. – Nem szörnyű vagyok, csak őszinte. Végre egyszer az anyám valaki mást utál, és ez olyan, mintha befizettek volna nekem egy luxusnyaralásra! – És most? Most mihez kezdesz? – kérdezte Paul, mintha egy kis gyufaárus lány lennék a templom lépcsőjén. Összeszedtem minden bátorságom, tudtam, hogy a legnehezebb

részhez érkeztünk. – Nina és én Londonba akarunk költözni – böktem ki. – Hová? – harsogott Paul kidülledt szemekkel. – Paul, kérlek! – csitította anya száraz hangon, majd felém fordult: – Mit mondtál, hova akarsz menni? – visította. – Londonba, anya, épp úgy, mintha a Royalba járnék, nem történik semmi különös! – Naná, hogy történik! A Royalból még az úton sem kellett volna átmenned, hogy a szobádba juthass, mindentől elzárva tartottak volna, egész nap órák, fizikoterápia, iskola, estére már csak annyi erőd maradt volna, hogy egyél egy joghurtot és küldj nekem egy SMS-t! Képzeld csak el, mi lenne, ha elengednélek Londonba a terhes Ninával! Te megbolondultál! – mondta, miközben elkezdte leszedni az asztalt, és nagy zajjal helyükre tette a székeket. Szóval tényleg nem volt könnyű. Segélykérőn Paulra néztem, de ő olyan zavarban volt, mint még soha, feszülten és döbbenten figyelt engem. A lányaként szeretett, de csak a mostohagyereke voltam, és nem mert beleavatkozni anya meg az én ügyeimbe, még akkor sem, ha minden gyenge pillanatát igyekeztem arra használni, hogy magam mellé állítsam. – Anya, kérlek, egy kicsit sem vagy boldog, hogy sikerült összevesznem a nagyival? – próbáltam viccelődni. – Végtelenül boldog vagyok! Nem látod? Majd szétvet az öröm! Minden erőfeszítésed fölösleges volt, amit az iskolai vizsgákért és a meghallgatásért tettél! Megmondanád, miért dobsz ki mindent az ablakon? Régen mindig volt célod, vagy legalábbis megjátszottad nekem, most viszont azt sem tudod, mit akarsz! – De hiszen mondtam neked, tudom, mit akarok, csak már nem ugyanazt! Te nem tudod elképzelni, hogy valaki meggondolja magát? – Most már látod, miért erősködtem, hogy tanulj fogorvosnak vagy ügyvédnek! Mert mindkettő olyan foglalkozás, amivel akkor is megkeresed a kenyered, ha tönkremegy a térded! – Khm, Elena – szólt közbe Paul. – Mia talán azt akarja mondani… Anya olyan pillantást vetett rá, ami azt jelentette: „Meg ne próbálj kioktatni gyereknevelésből, mert megbánod!” Szegény Paul úgy nézett rám, mint ha azt akarná mondani: „én megpróbáltam”, majd visszament törölgetni a tányérokat. Túl kevés ideje jöttek újra össze ahhoz, hogy Paul megpróbálja érvényesíteni az akaratát. De még ennél is jobban meglepett, hogy úgy tűnt, anya hozzáállása megint a régi: „én tudom, hogy mi a legjobb neked, ne vitatkozz”. Pedig épp ezt a stílust tartotta mindig is elviselhetetlennek Olga nagyiban. Nem felejthette el, min mentem keresztül Patrick halála miatt, és

képtelenségnek tűnt, hogy ne értsen meg. – Anya… – Menj a szobádba, Mia! – parancsolt rám. – Menj, és gondolkodj el a jövődön! És amikor visszajössz, részletes beszámolót szeretnék hallani a terveidről! – Igenis, asszonyom! – feleltem tisztelegve, és távoztam a konyhából. A szobámban legalább beszélhettem Patrickkel, még ha tudtam is, mi vár rám. Felmentem az emeletre, és az ágyra dobtam magam. Megfájdult a fejem, túl sok volt az izgalom. Végigcsináltam a meghallgatást, ahol úgy táncoltam, mint előtte soha, a legjobbat hoztam ki magamból a legszigorúbb bizottság előtt, és a szívem mélyén éreztem, hogy felvennének. De amikor körülnéztem az öltözőkben, és tudatosult bennem, milyen lenne aranykalitkába zárva az életem ott, ahol kevés a barát és túl sok a versengés, hirtelen szertefoszlott minden illúzióm, és már nem tűnt olyan kecsegtető lehetőségnek, hogy prímabalerina legyek, ha ennek a szabadság feladása az ára. Így többé nem volt kérdés: máshol kell keresnem az utam. És miért ne Londonban, a legjobb barátnőmmel, akivel együtt éltük át a legnehezebb perceket, és ami a legfontosabb: mindig Patrickre emlékeztetett. Az én rajongva szeretett Patrickemre, aki egyetlen lehetőséget sem mulasztott el, hogy prédikáljon nekem, márpedig erre mindig adódott valami alkalom. Mia! Mit vártál, hogy anyukád majd azt mondja: „Milyen ügyes az én kislányom?” – Ne most, Pat, kérlek! – könyörögtem a párnába rejtve arcom. – Szétrobban a fejem! Mégis mikor? – Amikor majd mellettem állsz! Én melletted állok! – Hát ezt nem mondanám! Pedig így van, de őt is megértem! Képzeld csak magad a helyébe. – Eszem ágában sincs! Pedig gyakrabban meg kellene tenned, tudod? Egészen másképp látnád a világot! Szerinted mit kellett volna mondania arra, hogy Londonba költözöl pénz nélkül, nulla elképzeléssel arról, hogy mi tanulj, ráadásul az én bolond húgommal, aki gyereket vár? Tizenhat évesek vagytok, gondolj csak bele, túl sok lenne ez nektek! Nem boldogulnátok! – Szóval szerinted elmebeteg ötlet? – kérdeztem, közben lehúztam arcomról a párnát, és a plafonra néztem.

Nem, nem az, de jobban ki kellene dolgoznotok. Neked és Ninának komolyan el kellene beszélgetnetek, hogy legyen egy épkézláb tervetek, és újraépítsétek a barátságotokat, különben az egészből katasztrófa lesz, és csak tovább vesztegetitek az időt. Ezenkívül szörnyen nehéz lesz olyan iskolát találni, amelyik befogad két lányt, akik nem tudják, mihez kezdjenek az életben, sőt, még egy újszülöttről is gondoskodniuk kell! – Hát ez aztán nagy segítség, Pat! Nekem úgy tűnt, egyetértesz a döntésemmel! Kérlek! Kérjetek időpontot, és akire rákerül a sor, csak jöjjön, vágja az arcomba az „építő” kritikáját! Jöhet a következő! Szerelmem, csak próbálok realista lenni… – Pat, nem vagy éppen abban a helyzetben, hogy realista legyél! Ja, a legtöbb, amit tehetek, hogy segítelek. – Pat! Hm? – Te is idegesítesz! Értettem, befejeztem. Megyek, este találkozunk a szokott helyen, majd ott folytathatjuk a beszélgetést! – Alig várom! Mia! – Na? Szeretlek. Felnevettem. Minden percben egyre jobban szerettem Patricket. Hihetetlen, teljesen hihetetlen és megmagyarázhatatlan volt, még Harry Potter sem hitte volna el, de Patrick egyre inkább a lényem és az életem része lett. Én és Pat a balesetem napja óta beszéltünk. Amikor önszántamból elmerültem a fekete, jéghideg tengerben, éppen ott, ahol a víz örökre elvitte Patricket, miközben meggondolatlanul próbálta megmenteni Yorkot. És ez sikerült is neki: egy perccel azután, hogy a partra húzott egy gyereket, egyetlen pillanatig sem habozva másodjára is a tengerbe vetette magát, és az a bozontos, fekete kis szőrcsomó, York, félig átfagyva, a félelemtől kidülledt szemekkel rohant felém. Amikor azonban felemeltem a fejem, hogy Patrickre mosolyogjak, és megköszönjem neki, hogy gondolkodás nélkül megmentette Yorkot, ő már nem volt sehol. Vízbe fulladt, hogy megmentse a kutyámat. És akkor láttam utoljára őt élve. A testét nem találták meg. Az ezután következő iszonyatos fájdalomtól úgy éreztem magam, mint

a partra vetett hal, amelyik lassan fuldokolva vergődik. Elgyötört szívem nem bírta feldolgozni a csapást, napról napra elviselhetetlenebb lett Patrick hiánya. Ezért döntöttem úgy, hogy megteszem. Képtelen voltam tovább élni nélküle, és a borzalom, hogy a szemem előtt tűnt a semmibe, olyan erővel tört rám, hogy nem láttam értelmét többé az életemnek. Mindent elveszítettem: Patet, Ninát, a táncot… és bármennyire önző lépésnek tűnik ez most nekem, akkor kibírhatatlannak éreztem a fájdalmat, és nem láttam más kiutat. Csak azt, hogy távozom a színről. Véget akartam vetni a szenvedésnek, azt akartam, hogy mindez csak egy rossz álom legyen, és nem fogadtam el, hogy így végződjön a történet. Én és ő nemcsak egyszerűen két szerelmes kamasz voltunk, hanem két rokon lélek, akiket egymásnak teremtettek. Az én szerelmem pedig nem egy tizenöt éves szokásos fellángolása volt a legjobb barátnője bátyja iránt, mert abban a pillanatban, amikor először megláttam Patricket, megdönthetetlen bizonyossággal tudtam, hogy ő az igazi, és onnantól életem minden egyes napján szerettem, még ha teljesen titokban is. Egyértelmű, hogy soha senki nem foglalhatta volna el a helyét a szívemben – sem Carl, sem Alex, vagy bárki más az osztályban. Az pedig holtbiztos volt, hogy ő, aki olyan jóképű, csodálatos és határozott, egyetlen pillantásra sem méltatott volna. De nekem így is megfelelt. Mindig és kizárólag a távolból figyeltem őt, beérve azokkal a ritka alkalmakkal, amikor hazatért a Haditengerészettől, és erősen magához ölelve Morgónak nevezett. Aztán egy nap, ki tudja, hogyan, megváltoztak a dolgok. Pat észrevett, és onnantól már nem a kettes számú, hebehurgya húgocskájának tartott, így a történetünk a lehető legkedvesebb és legtermészetesebb módon kezdett kibontakozni. És amikor épp életünk legszebb hétvégéjére készültünk, az első szeretkezésre, mikor nevetve és tervezgetve, fish and chipset majszolva bolondoztunk a téli tengerpart fövenyén, olyan szerelmesen, mint előtte soha, éppen akkor, mikor az élet szélesre tárta előttünk kapuit - a sors kegyetlensége hatalmas erővel sújtott ránk, örökre letörve szárnyaink. Hát ezért vetettem magam a vízbe a tragédia után. Pillanatok alatt elmerültem a jéghideg tengerben, messze átlépve az emberi tűrőképesség határait, majd millió jégszilánk szurkált össze és bénította meg a lábaim. Kéthetes kóma után a kórházban eszméltem fel, és akkortól hallom Patrick hangját. Egy hangot a fejemben, amely túlságosan valóságos ahhoz, hogy

hallucináció lehessen, ahogyan azt az orvosok vélték. Az a hang szépen lassan a felszínre emelt, segített átúszni a mesterséges álom tejfehér ködén, még egyszer megmentve így az életem. És a Haditengerészet drasztikus módszereivel győzködött, miért ne hagyjam magam, miért térjek vissza az életbe. És végül sikerült neki. Visszamentem az iskolába, levizsgáztam, és felkészültem a meghallgatásra. Mindezt neki köszönhettem, aki támogatott, bátorított és biztatott mindennap, és főleg minden éjjel, miután elaludtam, és találkoztam vele egy különleges, időtlen helyen, ahol úgy lehettünk együtt, mint előtte. Na, jó, nem pont úgy, mint előtte, de ez is több volt a semminél. Természetesen nem hittek nekem, és mindenki azt gondolta, az egész csak a trauma következménye. Közéjük tartozott Olga nagyi is, aki soha semmin nem lepődött meg. Ám anyu barátnője, Betty gyakran álmodott Patrickkel, majd elkezdte őt hallani is. Betty azt állította, hogy Pat két világ között rekedt, mert visszahúzza mindennél erősebb szerelmünk, és kétségbeesett vágyakozása, hogy megmentse azokat, akiket szeret. Engem azonban nem érdekelt, hogy hóbortosnak és különcnek tartanak. A veszteség fájdalma úgy tombolt bennem, hogy majd beleőrültem, és a tudat, hogy Patrick a nap minden percében velem van, erőt adott ahhoz, hogy kitartsak. És egyedül ez számított, a hogyanok és a miértek részletkérdéseivel nem foglalkoztam.

Kettő Fogtam a biciklimet, és eltekertem Ninához. Egy ilyen hétköznapi cselekedet, amit ötéves korom óta majdnem minden nap megtettem, most szörnyen nagy kalandnak tűnt. Nem azért mentem hozzá, hogy náluk írjam meg a leckémet abban reménykedve, hogy találkozhatok Patrickkel, vagy végighallgassam ábrándozásait Robert Pattinsonról vagy valamelyik másik osztálytársunkról. Azért mentem, hogy rendbe rakjam a csend, a gyűlölet, a fájdalom és a magány hónapjait, az elhagyatottság érzésének, a könnyeknek, kiabálásnak és szélsőséges döntéseknek az időszakát. Annyira szerettem volna, ha van egy varázspálcám, amivel eltüntethetem a reményvesztett heteket. Becsöngetni, és látni Nina anyukáját, Laetitiát, ahogy mosolyogva ajtót nyit, majd belépni a gyönyörű és napfényes lakásba, ahol megcsap az otthon és az almatorta illata, ahol mindenki megért, és nagyon kedvel, és ahol a szeretet és összhang uralkodik. Látni a boldog családot, amit mindig is irigyeltem kicsit, és ahová mindig el akartam költözni, amikor összevesztem anyával. Ám ez a kép most már csak távoli emlék, megsárgult fotó egy porlepte albumban, az idill helyén összetört lelkek maradtak, akik minden egyes nap küzdöttek azért, hogy újra megtalálják az egyensúlyt – az egyensúlyt, ami olyan törékeny, mint a pillangó szárnyai. Felmentem a lépcsőn, és megálltam az ajtó előtt. Amikor utoljára beszéltem Ninával, azt remélve, hogy rendbe hozhatom a kapcsolatunkat, mindössze annyit válaszolt szenvtelenül: „Terhes vagyok!”, és bevágta az ajtót az orrom előtt. Persze, a templomban adott pofonhoz képest ez már előrelépés volt, mindenesetre féltem, hogy most valami olyasmit mond: „… ikrek!”. És ettől iszonyúan összeszorult a gyomrom. – Pat, mire számítsak? – sóhajtottam. Nem tudhatod meg, amíg nem csöngetsz be. – Mégis, előfordul néha, hogy tudsz valamit? – pufogtam. Gyerünk, csöngess be! Megnyomtam a gombot, és már hallottam is a lépcsőn leszaladó lépések ismerős zaját, majd Nina jelent meg az ajtóban. A pillanat, amikor annyi idő elteltével újra megláttuk egymást, örökkévalóságnak tűnt, és olyan erőteljes és megindító volt, hogy nem felejtem, amíg élek. Nina lágy, szőke fürtjei – még hosszabbra nőttek, mióta utoljára láttam

– elborították sovány és sápadt arcát, amiben áttetsző, eget idéző nagy szemei úgy ragyogtak, mint kék virágok a hóban. Hosszú másodpercekig néztük egymást szótlanul, míg végül Nina mosolya kitárta a végtelent, amitől a szívem majd kiugrott a helyéről. Pár percig úgy tűnt, mintha visszaléptünk volna az időben, és azt gondoltam, mindjárt hátrafordul és bekiált: „Anya elmentem, megérkezett Mia!” - azzal kézen fog, és elvonszol rúzsokat meg kalapokat próbálgatni a plázába. Elkábultam az emlékek áradatától, és attól, hogy Nina kezdett egyre jobban hasonlítani Patrickre. Az érzelmektől elakadt a lélegzetem, szememet elöntötték a könnyek. Nina észrevette ezt, és olyan szorosan ölelt meg, mintha fészkéből kiesett madárfióka lennék. Hagytam, hogy anyáskodó és védelmező karjai körbefonjanak, majd Nina ringatni kezdett, tőle egészen szokatlan módon, ugyanakkor olyan természetességgel, amitől még inkább egyedül éreztem magam. – Minden rendben, Mia, minden rendben… – suttogta a hajamat simogatva, ahogy az anyukám szokta. És megértettem, hogy nő, egy felnőtt, egy leendő anyuka áll a mindig szerelmes és a jövőjéről álmodozó Nina helyén, akit ismertem. Gyengéden nézett rám, csendesen. Nem is kellett beszélnünk, már pontosan tudtuk, amit tudnunk kellett: minden megváltozott, és minden ugyanaz maradt. És mostantól együtt nézünk majd szembe mindazzal, ami a világból maradt. Nina kigombolta hosszú kardigánját, és büszkén mutatta a pocakját. – Láttad? – mondta a hasát simogatva. Bólintottam, és közben azonnal kitaláltam Pat gondolatait. Mégis mi ütött a húgomba? Ha ott lennék, alaposan beolvasnék neki! Mosolyogtam, mert nem tudtam, mit is kellene mondanom. Elfogadtam Nina döntését, ennek ellenére továbbra is őrültségnek tartottam. Tizenhat éves volt, és pár hónap múlva gyermeke születik. Carl gyermeke, aki mintha a testvérem lett volna, de akit Nina teljes mértékben kizárt az életéből, mert nem szerette. Gyereket szeretett volna, de pasit nem akart maga mellé, és ezen senki és semmi nem változtathatott. – Wow! – mondtam végül. Nevetett. – Na, gyere be! – húzódott félre. Összeszedtem a bátorságom és beléptem.

De hát itt minden más lett! – csattant fel Patrick. Igaza volt, minden megváltozott: a bútorok elhelyezkedése, a függönyök, a tapéta, még az illat is másmilyen lett. Az otthon és a konyha meghitt illata helyett vanília- és fahéjillatosító szaga terjengett egy elektromos párologtatóból. Ám minden álcázási kísérlet ellenére a levegőben továbbra is érezni lehetett a hiányt, mint ahogy egy hosszú idő után levett kép körvonalait látjuk a falon. Nincs olyan aroma vagy illatgyertya, ami el tudná fedni. – Látod? – mutatott körbe Nina büszkén mosolyogva. – Mindent megváltoztattam, nem bírtam elviselni semmit, ami a múltra emlékeztetett. – És működik? – kérdeztem a szemébe nézve. – Kicsit sem! – válaszolt a konyha felé indulva. – Egy pillanatig elhiszed, hogy a festék majd eltakarja addigi életed történetét, de valójában az emlékek önmagukból táplálkoznak, és minél inkább igyekszel kitörölni őket, annál erőteljesebben térnek vissza. Éppúgy, mint a Canterville-i kísértet történetében, amikor a szellem minden éjjel összevérzi a szőnyeget, amit a lakók egész nap próbálnak kifehéríteni. Emlékszel? Imádtuk, amikor kislányok voltunk. – Igen, emlékszem, vizsgáztam is belőle! – És tényleg így működik, amíg a szellemek nem döntenek úgy, hogy békén hagynak, hiábavaló próbálkozás elküldeni őket. Kérsz egy teát? Bólintottam. Nina olyan gyakorlatiasan érzett és gondolkodott, hogy elállt a szavam. Valóban továbblépett, és eltökélte, nem engedi, hogy a fájdalom határozza meg az életét, ahogyan az az anyjával történt. De ez az új Nina az én ízlésemnek túlságosan pörgősnek és felnőttnek tűnt, attól féltem, képtelen leszek hozzászokni. Kicsinek és éretlennek éreztem magam mellette. Te nem úgy látod, mint egy harmincévest? Mintha a nővérem lenne! Kérdezd meg, gondolt-e már a nyugdíjaséveire! Nevettem, és kis híján kiköptem a teát. – Túl forró? – kérdezte aggódva. – Nem, nem, tökéletes! – nyugtattam meg. Leült az enyémmel szemközti székre, és kezeivel a lábamra támaszkodott. – Gyerünk, most te jössz, mesélj el nekem mindent Firenzéről, a nagyidról és a Royal vizsgájáról! Biztosan óriási voltál! Sóhajtottam. – Nos, mondjuk úgy, hogy műsorváltozás történt… – Vagyis?

– Nem megyek a Royalba. – Mi? Nem vettek fel? Nem hiszem el! Ez azt jelenti, hogy más valaki mellett döntöttek, aki tuti nem érdemelte meg! Azonnal írok nekik egy mailt, meg kell magyarázniuk! Nem hittem volna, hogy a Royal egy korrupt intézmény és… – Állj le, Nina! – vágtam közbe. – Ők nem tehetnek semmiről, én döntöttem úgy, hogy nem akarok oda menni! – És miért? – kérdezte meglepetten. – Azt reméltem, hogy veled költözöm Londonba, újságírónak tanulok, te pedig prímabalerina leszel. És most mit csinálsz, magamra hagysz? – duzzogott. – Dehogy, miket beszélsz! Nem hagylak egyedül, de semmi kedvem ott tanulni. Egy csomó minden megváltozott, tudod jól, már nem azok vagyunk, akik voltunk. És az álmaim is… megváltoztak. – Szóval még mindig úgy tervezed, hogy Londonba költözöl? – kérdezte reménykedve. – Nina, nem ennyire egyszerű és egyértelmű a helyzet. Az anyám gyűlöl, a nagyanyám legszívesebben megölne! Másik iskolát kell keresnem, másik meghallgatásra kell mennem, és pillanatnyilag nincsenek világos elképzeléseim, ráadásul semmi kedvem mindent elölről kezdeni. Aztán meg ki kísérne el minket? Nem élhetünk egyedül, veled nem menne, a te helyzetben! – A nagynéném Londonban él, és különben is, rengeteg velünk egykorú lány költözik a nagyvárosba tanulni! Igen, csak ők nem várnak gyereket! Bocs, hogy kihangsúlyozom a nyilvánvalót! – fakadt ki Patrick. – Igen, csak ők nem várnak gyereket! Bocs, hogy kihangsúlyozom a nyilvánvalót! – ismételtem el. – De min változtat ez, Mia? Természetesen az első hónapokban nehéz lesz, de később minden elrendeződik! – mondta szemében az ártatlanság zavarba ejtő csillogásával. Abban a pillanatban megértettem, hogy a barátnőmnek a leghalványabb elképzelése sincs arról, mi minden történhet az alatt a pár hónap alatt, és élete hátralévő részében. Biztosan jogos és mély elvek vezérelték, mégis úgy viselkedett, mintha csak babázna. – Nina, nézted valaha a Tini mamikat? – Persze hogy láttam! – És a Junót? Láttad a Junót? – Mia! – mondta Nina mosolyogva, mintha megbolondultam volna. – Minden rendben lesz, nyugi! Csak filmekről beszélünk, amelyek mindent feketébbre festenek a valóságosnál, különben senki sem nézné őket.

– Nina, megijesztesz! – nyafogtam. – Na, gyere ide, te nyuszi! – kiáltott a székről felállva, majd kézen ragadott, és áthúzott a nappaliba. – Kinek kellene jobban félnie, neked vagy nekem? – mondta a kanapéra huppanva. – Neked, de… – Pontosan! És ha én nem félek, neked miért kéne? – Azért, mert nem számolsz azzal, ami következik, és elvesztetted a kapcsolatot a valósággal! Nevetett. – Sosem éreztem magam ennyire életerősnek, mint most, és tudom, hogy csodás életünk lesz, egy család leszünk mi hárman! – mondta a kezemet szorítva. Négyen, ha nem feledkeztek meg arról a szegény apáról, és öten, ha engem is méltóztattok beleszámolni! – Nina, és Carlt kihagyod? Ne gondold, hogy őt mindez hidegen hagyná! Mindent elkövet majd, hogy itt tartson téged Leicesterben. – Sosem gondoltam, hogy Carl ne foglalkozhatna a babával, épp csak nem erőltettem, hogy eljátssza az apát. Tudom, hogy nem kértem a beleegyezését, tudom, hogy becsaptam, amikor abbahagytam a gyógyszerszedést, tudom, hogy helytelenül viselkedtem vele szemben. Tökéletesen megértem őt, de jogom volt megmenteni az életem, nem gondolod? – nézett rám egyszerre szigorú és kétségbeesett tekintettel, amiben semmi kamaszos nem volt. Ismét csak bólintottam, mint ahogy túlságosan is sokszor azon a délutánon. Nem lehetett belekötni Nina szavaiba, csakhogy más az elmélet, és más a valóság - amit ebben az esetben egy hamarosan érkező újszülött képviselt. Egy igazi újszülött. – Ránk itt már semmi nem vár, Mia, ez a hely már a múlthoz tartozik, amikor még meggondolatlanok, bizakodók és kicsik voltunk. Most itt az idő elhagyni a bölcsőt, és oda menni, ahol nem ismer minket senki. Ahol nem néznek ránk szánakozva: rám a halott nővéreként, rád meg a halott barátnőjeként, aki ráadásul öngyilkos is akart lenni! – mondta keményen. Egy kis tiszteletet, lányok! – Mia, ez az igazság! – folytatta habozás nélkül. – A tények nem változnak, el kell innen mennünk, amint lehet. A kurzusok hamarosan kezdődnek, és nem akarok a szükségesnél több időt elvesztegetni, te pedig… nos… te mihez kezdesz az életeddel? A Sainsbury pénztárosa akarsz lenni? Úgy rémlik, mintha balerina lennél, nem? Tehát keresünk egy másik sulit, London tele van tánciskolákkal, gyakorlatilag minden utcára jut egy, vagy talán nem?

Mia, jól vigyázz, mit felelsz most, Nina kötözni való bolond, és te asszisztálni próbálsz neki! – Nina, ne kezdd te is ezt a „mit akarok kezdeni az életemmel” dolgot, a családom teljes harci díszben áll! – válaszoltam, miközben csüggedten borzoltam a hajamat. – Nézd, nem olyan bonyolult feladat, igaz? Először találunk egy iskolát, aztán én beszélek az anyukáddal, és végül előkészítjük a költözést. Meglásd, egy hónapon belül mindent elrendezünk, éppen a tanévkezdés idejére… feltéve, ha… – Feltéve, ha? – kérdeztem meghunyászkodva. – Feltéve, ha nem szeretnél a régi iskolában érettségizni azokkal, akik úgy néznek rád sajnálkozva, mint a… – A halott barátnőjére, aki ráadásul öngyilkos is akart lenni! Értem, elég lesz! – csattantam fel. – Ügyes vagy! Vésd csak az eszedbe ezt a gondolatot, és meglátod, sosem szabadulsz majd tőle! Csapdába estem, foglya lettem Nina őrült tervének, amely egyre képtelenebbé vált. Igaz, normál körülmények között pont ez lett volna az, amire mindig is vágytam. – Gyerünk, mutatok neked valamit – mondta, és ismét kézen ragadott, ezúttal azonban a szobájába vitt. Baktattam fel utána a lépcsőn, de amint az emeletre értünk, ledermedtem, mint macska a vízparton. A csukott ajtók látványa a félhomályban szorongást keltett bennem. Minden mozdulatlan volt, bénult, mintha megállt volna az idő: nem változott a tükörfényes parketta, a képek a falon. Még az asztalkákon lévő dísztárgyak is pontosan az eredeti helyükön voltak. – Ez anyám birodalma – jegyezte meg Nina, kitalálva a gondolataimat –, nem engedte, hogy bármihez is hozzáérjek. Egyszer éppen Laeticiával együtt léptem be Patrick szobájába, és most úgy megcsapott az illata, mintha pofon vágtak volna. Bámultam a szoba csukott ajtaját, eszelős vágy fogott el, hogy újra beléphessek oda. Elképzeltem, ahogy Pat ott áll mosolyogva, és azt mondja, szia, Morgó, én pedig a nyakába ugrok, majd megfojtva csókjaimmal. De tudtam, hogy ez már sosem történhet meg. – Szeretnél… bemenni Patrick szobájába? – tétovázott Nina. Kérlek, Mia, ne tedd… Lassan közelítettem az ajtó felé, rátettem kezem a kilincsre, nagy levegőt vettem, majd Ninához fordultam. – Jobb, ha nem teszem… – feleltem visszadugva kezeimet a zsebembe.

– Azt hiszem, jobb, ha nem. Nina rám mosolygott és helyeslően bólintott, majd a szobájába léptünk. Ezer éve nem tettem be oda a lábam. És ahogy sejtettem, semmi sem olyan volt, amilyenre emlékeztem, még a Robert Pattinson-óriásposzter sem, ami elfoglalta a fél falat. Sokkal visszafogottabb és funkcionálisabb lett a szoba ahhoz képest, amikor még „normálisak” voltunk, és az ajtón belépve a földre hajítottuk a táskáinkat, maximumra tekertük a Black Eyed Peast, és az ágyon ugrálva torkunk szakadtából énekeltük a Let’s Get It Startedot. Hova lett az a két bolond? Hova tűntünk? Ha becsukom a szemem, még hallom a nevetésünket. Egy visszhangot, amely egyre távolabbról érkezik. – Rendre volt szükségem – magyarázta, mert ismét rájött, miért révedt el a tekintetem. Még az is lakályosabb szoba volt, amelyben a Haditengerészetnél laktam! Miért nem tanácsolod neki, hogy a matracot is tegye le a földre? Tudod, csak hogy praktikusabb legyen… Nina kinyitott egy fiókot, és kivett néhányat az égszínkék és zöld rugdalózók, apró cipőcskék, színes előkék közül, majd álmodozva szétterítette őket az ágyon. – Nézd! Hát nem tüneményes? – és mosolyogva kézbe vett egy almával díszített, icipici trikót. Döbbenten figyeltem. A gyerekek egyáltalán nem hatottak meg, a babaholmik még kevésbé. Mindig is utáltam babázni, nemhogy egy igazi csecsemővel! – Jaj, ne vágj már ilyen képet! Imádni valók! – Imádni valók…– ismételtem fintorogva. – Meglásd, szuper nagynéni leszel, és majd megtanítod a kicsit táncolni! Alig várom, hogy rózsaszín tütüt vehessek neki! – Hé, hé, lassítsál! Nem vagyok jó tanár, és a Mia néni is borzasztóan hangzik! Egyre kevésbé vonzott az ötlet, hogy Ninával éljek. Korábban már elképzeltem magunkat a saját lakásunkban, ahol úgy élünk majd, mint a felnőttek: iskolába járunk, együtt tanulunk, szórakozunk az új barátainkkal. Abba azonban sosem gondoltam bele igazán, hogy egy újszülött is velünk lesz. Arra volt szükségem, hogy kettőnkről beszéljünk, arról, ami velünk történt, nem pedig arról, hogy milyen színű legyen a szoba fala – lehetséges, hogy Nina mindezzel nincs tisztában? – Mia néni! Mia néni! – cukkolt. – Mia néni, tanítsd meg a pirouette-

ekre, a port de bras-kra és az erabesque-ekre! – nevetett, és közben egy cipőcskével ütögette a fejemet. – Arabesque, te műveletlen! – nevettem fel én is. – Látod? Te vagy a szakértő, tudom én, büszke leszel rá! – De kire? És honnan tudod, hogy lány lesz? – Ultrahang! Hallottad már ezt a kifejezést? – Még nem volt rá szükségem! A beszélgetés kezdett annál is szürreálisabbá válni, mint amiket Patrickkel folytattam, mégis olyan volt nekem, akár a tiszta oxigén. Nina és én újra beszéltünk. Még ha fárasztó és kissé otromba módon is, de kerestük a lehetőségét, hogy felépítsünk valamit. És ehhez nem kellett bolygatnunk a múltat, hacsak nem végszükség esetén. A gond az volt, hogy én éjjel-nappal együtt éltem a múlttal. És nem állt szándékomban változtatni ezen. – Hallgasd csak a meg a tervemet! – mondta Nina, és nagy nehezen leült az ágyra törökülésben. – Beiratkoztam a Londoni Egyetem újságíróiskolájába. Pár hét múlva kezdődnek a kurzusok, így most neked kell találnod egy új iskolát, ahol befejezheted az utolsó két évet. Nemsokára el kell mennünk lakást keresni Londonba. Kate néni, apám nővére éppen Eileen unokatestvérem mellett lakik, amennyiben segítségre lenne szükségünk. – De anyukád… úgy értem, elenged ilyen állapotban? – nem tudtam kikerülni a kérdést. Éppen ezt szeretném tudni én is! – Anyu már nem ugyanaz Patrick halála óta. Vigaszt talált abban az imacsoportban és… még ha elképesztően boldog is a kicsi miatt… szóval alig várom, hogy elmenjek innen. – De… és apukád? Ja, apánk? – Apával, tudod, nem beszélek többet. Ő most Londonban él, és szerintem el fogja adni ezt a lakást. Legalábbis őszintén remélem – mondta Nina szomorú tekintettel. – Szerencsére a pénz sosem volt probléma a Dewayne családban, nem igaz? – folytatta vidámságot színlelve. Nem hiszem el! – mennydörgött Patrick a fejemben az elviselhetőség határát súroló hangerővel. – Egy négy hónapos terhes kislány, aki semmit sem tud az életről, Londonba megy egyedül a barátnőjével, egy nagynénihez, akit sohasem látott! És a szülei semmit sem szólnak ehhez! Jesszusom, ha nem lennének az én szüleim is, feljelenteném őket! Elitták az agyukat, vagy mi? Patrick úgy üvöltött, hogy alig hallottam tőle Ninát. – Nina – fogtam meg a kezét –, nem gondolod, hogy nehéz lenne nekünk… akarom mondani nekem és neked egyedül, a picivel… – Nem mondom, hogy könnyű lesz, Mia, de nincs más választásom.

Képtelen vagyok itt maradni, és ha maradnék is, ugyanúgy egyedül lennék. Egyébként meg nem én leszek az első leányanya, sem az utolsó. Mondom én, tiszta téboly! Ti nem gondolkodtok! Anyám nem gondolkodik! Hogy apámról ne is beszéljünk! Mind megőrültek? Esküszöm, letagadom őket! Oké, igaz, elveszítették a fiukat, ki tudná ezt nálam jobban! De az élet megy tovább, nem? És most mit akartok tenni? Mi lesz, ha… – Most már fejezd be, de rögtön! – tört ki belőlem. Nina zavartan nézett rám. – Ne haragudj! Nem ezt akartam mondani… csak hogy ne beszélj így. Szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül, én mindig ott leszek veled, egyszerűen csak nem hazudom azt, hogy nem aggódom! – De hiszen te sosem aggódtál semmiért – jelentette ki Nina, és egyenesen a szemembe nézett. – Amikor egy igazán erős emberre gondolok, te jutsz eszembe. Szükségem van rád, Mia… Szükségünk van rád – mondta őszinte arccal, a hasát simogatva. Ő volt az a Nina, akit ismertem, és rettegtem, hogy örökre elveszítem. Ezek voltak azok a szavak, amiket hallani akartam azóta, hogy kinyitotta az ajtót. – Nina… – szóltam elfogódott hangon az arcát simogatva – … annyira hiányoztál… – és eleredt a könnyem. – Te is nekem, Mia, nem is tudod, mennyire! – Nina átkarolt, és velem együtt sírt. Örökre erősek maradtunk, túléltük a sors kegyetlenségét, a magányt, az elhagyatottságot, és a fájdalmat, aminek nem sikerült elpusztítania minket, még ha össze is törte a csontjainkat. Most már bármi várhat ránk odakint a világban, semmi nem félemlít meg minket. Semmi. Szembenézünk bármilyen kihívással. És némi szerencsével nyerünk is. Őrültek! Versenyeztek a hülyeségben! Mit tesztek, ha komplikációk lépnek fel? Ha például éjszaka indul meg a szülés? Kihez fordultok? Bementek a sarki pubba? És ha havazik? És ha betörnek a lakásba? És ha… – Elég, Patrick! – üvöltöttem, miközben minden erőmmel tekertem. – Te őrjítesz meg! Nem látod, hogy máris egy rakat problémát kell megoldanom? Mit kellett volna tennem? A te húgod, jobban ismered, mint én, és amikor valamit a fejébe vesz, nem lehet megállítani! De belegondoltál, mennyire abszurd, amit Nina tervez, és hogy az anyukád sosem engedne el? – Figyelj, Pat – mondtam megállva a jelzőlámpánál –, nem vagy abban a helyzetben, hogy abszurdnak nevezz bármit is, nem gondolod? Egy asszony furcsállva nézett rám a kocsijából.

You make me… feel like I’m living in a… Teenage room… The way you turn me on… – kezdtem hangosan énekelni. – Katy Perry! – kiáltottam oda neki. Az asszony megrázta a fejét és lefullasztotta az autóját, mielőtt elindult. – Pat, bolondokházába csuknak, ha nem hagysz fel a nyilvános veszekedéssel! – korholtam. Tudod, hogy elveszítem a fejem, ha nem irányíthatom a dolgokat, és ez az egész teljesen kiborít! – Hát így nem vagy valami nagy segítség! Eddig még egyetlen tisztességes tanácsot sem adtál! És most mit csináljak, megmondanád? Hol kezdjem? – visítottam elkeseredetten. A nap, ami a legszebb lehetett volna az életemben, hatalmas katasztrófába torkollt: összevesztem mindenkivel, akiket a legjobban szerettem, és halványlila gőzöm sem volt, hogyan hozzam rendbe a dolgokat. Igazán felelőtlen voltam. Hagytam, hogy Nina levelének lelkesültsége magával ragadjon, gondolkodás nélkül lemondtam a jövőmről, és a legcsekélyebb elképzelésem sem volt arról, mi lesz azután. A családomnak minden oka megvolt rá, hogy utáljon engem. Valóban csalódás okoztam nekik. A telefonom csörgése szakította félbe a gondolataimat. Carl hívott. Felnéztem az égre, semmi kedvem nem volt beszélni vele. – Szia, Carl! – Na? – Na mi? – Na, hogy ment? – Jól, gondolom én. Vagyis még nem tudom – zártam rövidre. Tudtam, hogy Nináról kérdezne, és nem akartam megosztani vele, hogy ismét jóban vagyunk. Azt sem szerettem volna, ha Carl azzal nyúz: vegyem rá Ninát, hogy visszatérjen hozzá. Rosszabb, mint Patrick, ha valamit nem tarthat az ellenőrzése alatt. – Figyelj, találkoznom kell veled. – Ne, Carl, szörnyű napom volt, halálosan fáradt vagyok, korán keltem, a meghallgatás, meg minden… – Ne már, Mia, mindig ezt csinálod! Nagyon fontos dologról kell beszélnem veled, vacsora után átmegyek hozzád. – De… Nem sikerült befejeznem a mondatot, már letette. Remek. Az élet ismét átvette az irányítást… felettem.

Három Hallottam, ahogy Carl megérkezik, és üdvözöli anyut, aki sajátos horkantással jelzi: „Mia fent van!” Elhúztam a szám, és kinyitottam a szobám ajtaját, még mielőtt kopogott volna. Olyan volt, mint egy kivert kutya. Kezei zsebre dugva, léptei nehézkesek, a haja pedig úgy lenőtt, hogy állandóan a szemébe lógott, ezért egyfolytában felfelé kellett fújkálnia, hogy lásson is valamit. Íme valaki, akire jó hatással lett volna egy kis katonaság! Nem tudom nézni, ahogy a szemébe lóg a haja! Grrr, milyen idegesítő! – Na? Hogyhogy nem ünnepeltek? Elena úgy néz ki, mint aki temetésről jött… azaz… bocs, ez nagyon rossz hasonlat volt. Képzeld… hozzá vannak szokva… – Jobb, ha tőlem tudod. Holnap anyu úgyis kiplakátolja egész Leicesterben, hogy tudassa a világgal: lemondtam a Royalt. – Tényleg? – kérdezte Carl szenvtelenül, és leült az ágyra. – Igen. – És hogyhogy? Azt hittem, ez életed álma. Kezdtem gyűlölni ezt a mondatot. – Álmot váltottam, oké? – feleltem ingerülten. – Jó neked, hogy még válogathatsz az álmaid között, én viszont egy rémálomban élek! – Ó, Mia, nagyon sajnálom, azért jól vagy? Szeretnél beszélni róla? – csattantam fel. – Nem, képzeld, Carl, istenien érzem magam! És csupa fül vagyok, hogy kizárólag a te bajaidat hallgassam, miattam ne aggódj! – fejeztem be, és keresztbe font karral az ágyra ültem. Carl felsóhajtott. – Bocsáss meg, önző vagyok. Akarsz róla beszélni? – Nem. Gyerünk, ki vele, mi történt veled és Ninával? – úgy tettem, mintha nem tudnám a választ. – Nina felhívott, hogy közölje, Londonba költözik tanulni. – Hmm – dünnyögtem a körmeimet nézegetve. – Ez minden, amit mondani tudsz? – kérdezte meglepetten. – Hmm… a francba… Londonba, tanulni… – tettem hozzá, és nekiláttam rendet rakni a szobában, mintha hirtelen takarítási láz tört volna ki rajtam. – És most mi tegyek? – kérdezte Carl bátortalanul. – Nos… nem tudom… te mit akarsz tenni?

– Mia! – háborodott fel. – Azért jöttem ide, hogy egy kis támogatást kapjak! Ha idióta kérdéseket akartam volna hallgatni, otthon maradok az apámmal, nem? Abbahagynád a pakolászást? Mi van veled? – méltatlankodott, és kirántott egy szennyesbe való ruhát a kezemből, majd a székre dobta. – Oké, hallgatlak – böktem ki ellenségesen, és visszaültem. Gyerünk, mondd csak meg neki, hogy te is a húgommal mész Londonba, kíváncsi vagyok, milyen képet vág majd! A plafont néztem. Carl nem gondolhatta komolyan, hogy képes vagyok az ő gondjaival is foglalkozni, éppen most, amikor nekem is van egy halom problémám, ami megoldásra vár. – Nina mesélte, hogy beiratkozott egy kiváló újságírókurzusra, és szeretné, ha a kislány olyan helyen nőne fel, ami távol van mindattól, ami történt. – És ez téged meglep? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Nem lepne meg, ha nem éppen tőlem lenne terhes! – vágott vissza támadón. – Uuuuuh! Nem lepne meg, ha nem éppen tőlem lenne terhes! – utánoztam. – És mit szeretnél, mit tegyen Nina? Halljuk! – nógattam. – Hogy maradjon itt, ahol a közelükben lehetek. De ő világosan és kereken kijelentette, hogy nem akar engem, és semmilyen kötelezettségem nincs feléjük. Most mondd meg! – Emlékeztetnélek, mit szerettél volna még nem is olyan régen! – Mia! Térj már magadhoz! Az én pártomon állsz vagy nem? Tudom, hogy szarházi voltam, és gyűlöltem, amikor teherbe esett, meg le akartam lépni, meg minden! Tisztában vagyok azzal is, hogy miket mondtam, de most, hogy átgondoltam a dolgot, teljesen másként látom! Mi van? Ez csak veled fordulhat elő? – Akkor menj Londonba! – vágtam rá. – Mégis hogyan? Nem engedhetem meg magamnak, hogy Londonban éljek! Dolgoznom kellene a tanulás mellett, albérletet fizetni, milyen élet lenne az, megmondanád? Nem érted meg, hogy apám legszívesebben megfojtana, mert azt akarja, hogy házasodjunk össze, és tartsam el a gyereket? A szemei csillogtak, és őszintén kétségbeesettnek tűnt. Amíg Nina képes volt egyik pillanatról a másikra nővé válni, mikor megtudta, hogy egy új élet növekszik a hasában, addig Carl kisfiú maradt, és senki nem hibáztathatta ezért, mert valóban az volt. És most, hogy ennyire reményvesztett és tehetetlen, még kevésbé látszik tizennyolc évesnek. Sóhajtottam. – Carl – mondtam a kezét megfogva –, egyvalamiben biztos vagyok:

egyszer ez is elmúlik, és akkor majd jót nevetünk az egészen. – Nem hiszem… – jegyezte meg felhúzott orral – ez sosem jön már rendbe. Az életem romba dőlt, és semmit sem tehetek ellene – siránkozott. – Jaj, hallgass ide, te idióta! – törtem ki rászegezve az ujjamat. – Bár én választhatnék aközött, hogy babát várok Patricktől, és aközött, hogy itt hallgathatom a rinyálásodat! Miközben pontosan tudom, hogy Patrick már sosem tér vissza! Még ha az egész világ ellenünk lenne is, szerinted mit választanék, mi? Bravó, szerelmem. Így kell ezt csinálni! Carl nagyot nyelt, és maga elé meredt. – Igazad van, Mia, mindig elfelejtem… mindazt, ami veled történt… – Pontosan! Éppen ezért, ha én mondom neked, hogy úgyis minden elrendeződik, nyugodtan elhiheted nekem. Mert ha én még itt vagyok, és a jövőmért harcolok, minden fájdalom ellenére, ami feldúlta az életemet, akkor az azt jelenti: megértettem, hogy élni átkozottul nagy ajándék! – Már üvöltöttem. – De… – De mi? Tényleg nem látsz semmiféle kiutat? Neked tényleg minden fekete? A múltat nem tudod megváltoztatni, efelől biztosíthatlak, de a jövődön még dolgozhatsz. Találj ki valamit, tedd meg, amit tudsz, mit tudom én! Végezz el egy kurzus a pelenkacserélésről, írj altatódalt, készíts egy fabölcsőt! El is hiszem, hogy Nina nem akarja, hogy ott töketlenkedj körülötte, semmi mást nem tudsz, csak siránkozni! Fújtattam. – Igazad van, Mia, még egyszer bocsáss meg, tényleg béna vagyok – mondta a fejét fogva. – Fejezd be az állandó bocsánatkérést, és menj inkább fodrászhoz! Carl mosolygott, és elhúzott egy tincset a szeme elől. – Mit is csinálnék nélküled? – Nos, szokj hozzá a gondolathoz, mert amikor már Londonban leszek Ninával, nem állok majd mindig melletted, hogy segíts… – Azon nyomban befogtam a számat. Az elszólásomat követő csend egy az egyben olyan volt, mint amikor egy bombarobbanás után lassított felvételként, összevissza csilingelve hullanak a földre az üvegszilánkok. Carl arcán a testvéri mosoly gyilkos pillantássá alakult. – Te… kivel is mész Londonba? – kérdezte szép lassan, tagoltan, miközben visszafogta magát, hogy ne fojtson meg azonnal. – Senkivel, Carl – dadogtam –, senkivel! Én nem is megyek Londonba! – mondtam, miközben felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt… – Mia Foster Benelli, hova szöksz? – szólt fenyegetően, és elállta az

utamat. – Addig innen ki nem mész, amíg el nem mondod az igazat! – Mégis miről beszélsz Carl, egyáltalán nem értelek… – folytattam a kezeimmel hadonászva. – Mia! – figyelmeztetett az ujját felemelve – Az előbb azt mondtad, hogy Londonba mész Ninával, vagy nem? – Nem, nem, esküszöm! – válaszoltam kezemet a szívemre téve. – Esküszöm neked a… – kezdtem zavartan, és körbenéztem, mire is esküdjek – balettcipőimre! – mondtam, és felé nyújtottam őket. Hahaha! Ez vicces! Kíváncsi leszek, hogy mászol ki belőle, szerelmem! – Ne esküdözz, mert a pokolra jutsz! – mondta Carl, és erősen megmarkolta a karomat. – Aú! Hagyd abba, fáj! – Szerencséd, hogy nő vagy, különben jól felpofoználak! Gyerünk, azonnal mondd el, mit titkolsz, vagy kék-zöld lesz a karod! – Semmit, komolyan! – óbégattam, és próbáltam kiszabadítani magamat. – Miaaaaa! – harsogta, és még erősebben szorított. – Nina megkért, hogy menjek vele Londonba! – mondtam ki egy szuszra. Carl engedett a szorításból és vérbe borult szemekkel nézett rám. – Nina megkért téged, hogy menj vele Londonba? – ismételte, lassan ejtve ki minden egyes szót. – Igen… engem – feleltem a karomat masszírozva. – Ugyanaz a Nina, aki hónapokig nem állt szóba veled, és halálosan utált téged, megkért téged, hogy menj vele Londonba? – Mi van, megsüketültél? – vágtam vissza szárazon. – Igen, megkért, mi ebben olyan különös? Mindig is én voltam a legjobb barátnője, és ki más lenne alkalmasabb arra, hogy mellette legyen egy ilyen időszakban? – Én! – ordította. – Nekem kell mellette lennem egy ilyen időszakban! Én vagyok a gyerek apja! Nekem van meg minden jogom ahhoz, hogy tudjak mindarról, amit tesz! Mégis én lettem az utolsó szereplő ebben a történetben, és úgy különítettek el, mint egy vírust! Magánkívül volt. – Carl… én… – próbálkoztam. – Mikor akartál beavatni, hm? – kérdezte a falnak támaszkodva, teljesen kimerülten. – Vártam a megfelelő pillanatot – védtem magam. Ja, a költözés után! – Minden rendben odabent? – kopogott be anyám az ajtón. – Minden rendben – szóltam ki –, többé-kevésbé…

– Tökéletesen rendben, Elena – felelt Carl is – épp csak a te gyáva, hazug, áruló lányod elhallgatott előlem egy aprócska részletet! – Hogy Londonba akar menni Ninával? – nevetett fel anyám odakint. – Ne aggódj, én elmondtam volna neked, amint lejössz! – Anya! – kiáltottam rá ingerülten. Carl fogta a kabátját, belebújt, és vészjóslón közeledett felém. – Veled még számolok. Nehogy azt hidd, hogy ezzel végeztünk, az árnyékod leszek, és vagy segítesz visszaszerezni Ninát, vagy a legrosszabb rémálmod leszek. És tudod, hogy képes vagyok rá! Kiment, és bevágta az ajtót. Kifacsartan feküdtem le, el sem köszöntem senkitől. Miután elaludtam, egy perc sem telt bele, már Pat mellett találtam magam. A szörnyű fáradtság, a düh- és érzelemkitörés ellenére Patricket látni álmomban a legnagyobb ajándék volt, amit kívánhattam, és ezért mindig hálás leszek. Minden egyes alkalommal egyre szebb lett: az édes arca, átható pillantása, magával ragadó mosolya. Egyszerűen a lehető legmennyeibb élményt jelentette nekem. És többé nem kérdeztem magamtól, hogy ez normális-e vagy nem, mert rájöttem, hogy az élet olyannyira megfoghatatlan, végtelen és varázslatos, hogy mi, apró emberi lények még csak meg sem próbálhatjuk felfogni, mi minden lehet azon a nevetséges határon túl, amit valóságnak hívunk. Olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak bírtuk. Erős karjai védőszárnyként borultak rám, és én elvesztem az illatában, dús hajában, ajkain. – Annyira hiányoztál, Pat, olyan régóta, hogy… És féktelenül sírni kezdtem. A stressz szorítása engedett, és éreztem, ahogy idegeim ellazulnak. Végigcsináltam egy kőkemény meghallgatást, amire hónapokig készültem, vagy talán egész életemben, egyedül küzdöttem meg a félelemmel, fájdalommal és félszegséggel, újra visszakaptam Ninát az egész közös múltunkkal együtt, és most az érzelmek özöne, amit eddig visszatartottam, úgy elsodort, mint egy áradó folyó. Csak sírtam Pat karjai között, és nem tudtam abbahagyni. Nyugodj meg, kincsem, nyugalom, fantasztikus voltál, te voltál a legjobb, egy álom. Úgy táncoltál, mint egy angyal, elérzékenyültem és meghatódtam. Lenyűgözted a bizottságot, és mindezt egyedül tetted! – suttogta, ujjaival törölve le a könnyeimet. Nézz rám, Mia – és gyengéden felemelte az államat. Ránéztem.

Gyönyörű szürke szemeiben határtalan szerelmet láttam, ami továbbra is feltétel nélkül az enyém, és rajtam keresztül él, kibogozhatatlanul összekötve minket. Olyan nagyon szerettem Patricket, hogy úgy éreztem, alig kapok levegőt, és amikor ráeszméltem, milyen erős érzelmek fűznek hozzá, elöntött a félelem. A félelem, hogy ismét elveszítem. Kicsikém, itt leszek melletted, ameddig csak szeretnéd, ezt sose felejtsd el… – duruzsolta a legédesebb mosolyával nézve rám –, felemellek, támogatlak, segítek neked minden lehetséges módon. És soha nem leszel egyedül, Mia, soha! A szavaitól, bármennyire is vigasztaltak, még jobban sírtam. Sírj, szerelmem, sírj csak, szükséged van rá. Sírd ki az összes könnyed, amit eddig visszatartottál, mert holnap új élet kezdődik. – Éppen ez a baj, Pat – mondtam –, eddig azt hittem, tudom, mit akarok, de most fogalmam sincs róla. Majd kitalálunk valamit, meglátod – nyugtatgatott, miközben simogatta a hajamat. Addig zokogtam a karjaiban, míg elaludtam, és amikor felébredtem, már majdnem ebédidő volt. Lementem a konyhába, ahol Paul egy töltött csirkével foglalatoskodott. – Sült krumpli megfelel köretnek? – kérdezte. Úgy tettem, mintha öklendeznék, és közben kitöltöttem egy bögre tejet. – Szép jó reggelt, hercegnő! – élcelődött anya a konyhába lépve. – Remélem, jól aludt. – Ühüm… – morogtam, és kelletlenül lapozgattam a Daily Mail oldalait. – Paullal vidékre utazunk két napra a rokonai házába, így lesz negyvennyolc órád, hogy tisztességesen eltervezd a jövőd. Azzal ne is kísérletezz, hogy asztronauta, bűvész vagy sakkmester leszel. És ha te nem találsz ki semmit, megteszem helyetted én, de valami azt súgja, az nem tetszene neked! – jelentette be, és betakarta folpakkal a tepsibe tett csirkét. – Mit szólnál ahhoz, ha limonádét árulnék a sarkon? – Akkor máris kezdheted facsarni a citromot! De figyelmeztetlek, kisasszony, már elkezdődött a visszaszámlálás. Tik-tak, tik-tak… – fenyegetőzött a konyhából kifelé menet. Ugyanekkor a háta mögül Paul éppen időben vetett felém egy megértő pillantást, ami azonban teljesen hatástalan maradt. Miután elmentek, a lakásra a várakozás és a felelősség feszült csendje zuhant. Hihetetlen volt. Vért izzadtam, hogy rávegyem anyát, engedjen el a

Royalba, most meg, amikor már nem akarok oda menni, negyvennyolc órás ultimátumot ad ahelyett, hogy boldog lenne. Ha továbbjutottam volna azon az átkozott meghallgatáson, mindenki hívogatna, hogy gratuláljon, és most az indulásom részleteit tervezgethetném. Ehelyett úgy tűnik, mindenki csalódott bennem, mivel megváltoztak a terveim. Fogtam a telefonom, ledobtam magam a díványra, és átfutottam a szerencsét kívánó üzeneteket, amiket a tanáraim küldtek: Sinclaire, Aurel mester, Lia és Claire. El kellett mondanom nekik a történetet, de semmi kedvem nem volt sokadszor elmesélni a sztorit, majd végighallgatni a lelkifröccsöt a megismételhetetlen alkalom eljátszásáról. Szövetségesekre lett volna szükségem, de sehol nem akadt egy sem. – Basszus, Pat! És most mit csináljak? – pityeregtem a telefonomat bámulva, mintha attól várnék választ. Néha azt képzeltem, hogy még fel tudna hívni – többek között ezért sem töröltem ki a számát. Még be sem fejeztem a mondatot, amikor megcsörrent a készülék a kezemben – összerezzentem. Meredten néztem a kijelzőt. Betty volt az, anyu barátnője, az egyetlen, aki azon se lepődött volna meg, ha azt mesélem neki, hogy Törpapa születésnapi partiján jártam, és az öreg megkérte a kezem. És ugyancsak egyedül Betty hitte el, hogy tudok beszélni Pattel, és hogy álmomban látom őt, mivel ő is álmodott vele, amíg kómában voltam. Nem tudom, médium-e, vagy valami hasonló, csak azt, hogy lehetségesnek tart olyan dolgokat, amiket a legtöbben nem akarnak elfogadni, és hogy amikor kártyából jósol, mindig beletrafál. – Ne mondj semmit, mindent tudok! – mondta. – Anyutól? – Igen, tegnap este felhívott, és mindent elmesélt. De nem ez a lényeg, hanem hogy most is előre láttam mindent. Hát nem őrület? – Hogy érted ezt? Mit láttál előre? – kérdeztem, és gyorsan leültem. – Ma reggel kártyát vetettem, hogy lássam, mi lehetett a meghallgatásodon. Nem mintha kétségeim lettek volna, csak nagyon kíváncsi voltam. Na és mi jött ki? – Mi? – kérdeztem a körmömet rágva. –… a Világ és az Angyal – jelentette ki, mintha a világ legegyszerűbb dolgáról beszélne. – Vagyis…? – Ez egy nehéz és fáradságos próbát jelez, amit majd siker koronáz, a

kombináció mégsem egy új tapasztalat kezdetét jelenti, hanem valaminek a végét jósolja meg. – Bet, nem tudlak követni… – Pedig mi sem világosabb ennél! – pufogott. – Átmentél volna a vizsgán, de mégsem kezdted volna el az iskolát. A te utad ugyanis más, viszont rengeteg boldogságot tartogat! – zárta le kifogástalan logikával. – Betty, erre azelőtt jöttél rá, hogy anyuval beszéltél, vagy csak utána? – Csak megerősítette a jóslatot, amikor Elena elmesélte, mit tettél. Mindenesetre én ujjongtam, ő viszont majdnem kinyomta a telefont. – Még nem vesztetek össze, ugye? Olyan nagy szükségem van a segítségedre, mint eddig még soha! – Nem, nem vesztünk össze, de tudod, milyen anyád, ugye? Mindig előbb cselekszik, mint hogy megemésztené az új fejleményeket, de én majd segítek meggyőzni, hogy Londonba mehess Ninával. Eldöntötted már, melyik iskolába mégy? – Nem, és csak negyvenhét órám és tíz percem maradt a választásra. Gyerünk, vedd elő a kártyát! – Éppen azt teszem… – mondta Betty, és hallottam, amint rágyújt. – Nem látsz véletlenül egy nevet, telefonszámot vagy internetcímet? – gúnyolódtam. – Zűrzavart, embereket, energiát, lendületet, új tapasztalatokat látok… – Betty, rosszabb vagy még azoknál a rózsaszín körmű sarlatánoknál is, akik tarot-kártyát vetnek a tévében! Nem tudsz valami konkrétabbat mondani? – Mia, kincsem, én nem aggódnék a helyedben, mert amin keresztülmentél, olyan erőssé tett téged, mint egy kőszikla, és bármilyen döntést is hozol, helyes lesz. – Igen, de melyiket… – Mia, majd kitalálunk valamit! – Ezt már hallottam! Miután letettem a telefont, zaklatottabb voltam, mint előtte. Nem ismertem egyetlen londoni tánciskolát sem, és nem maradt időm keresgélni: már így is késésben voltam a beiratkozással, és minél előbb dűlőre kellett jutnom. Mintha sarokba szorítottak volna, gyűlöltem ezt az érzést. Lia… gondoltál Liára? – Zseni! Te egy zseni vagy! – ugrottam fel. Ki más segíthetne, ha nem egy hivatásos balerina, aki fiatal és tehetséges, aki lemondott a párizsi Opéra Garnier-beli karrierjéről, csak hogy létrehozza a saját társulatát, mert megelégelte az unalomig megszokott szerepeket?

Firenzében, Aurel mester tanodájában ismertem meg Liát, aki egyszerűen letaglózott. Földöntúli báj sugárzott belőle, és amikor táncolt, gyönyörű tündérnek tűnt. És bár egy betegség kínozta, amiről nekem sosem mondott semmi konkrétat, erős, határozott és bátor volt. Pontosan olyan volt, amilyen és is szerettem volna lenni. Carl mindeközben hervasztó üzenetetekkel bombázott. Beszéltél Ninával? – ez érkezett először. – Beszéltél Ninával? – majmoltam, miközben kitöröltem az SMS-t. – …Nem, kedves Carl, nem beszéltem vele, és nem is fogok, a saját jövőmet kell megterveznem, mielőtt anyu bezár egy fogtechnikusi iskolába – mondtam ki hangosan. Felhívtam Liát. – Mia, kincsem, de jó, hogy hallak! Majd meghaltam a kíváncsiságtól, ne csigázz, kérlek! – Megígéred, hogy nem haragszol meg rám? – Miért haragudnék? – Mert a meghallgatás után, amíg az öltözőben vártam, hogy behívjanak, alaposan körülnéztem. És rádöbbentem, hogy amit látok, nem az én világom többé. Igen, persze, minden gyönyörű, jól szervezett és tökéletes volt, de rájöttem, hogy a folyamatos versengés tönkretenne. És ha nem sikerül prímabalerinává lennem, a karrierem végéig a tánckarban ragadok, mint olyan sokan, akik életük végéig ugyanazokat a darabokat táncolják… és én nem tudnám ezt csinálni… a háttérben. Így hirtelen nem találtam a helyem a lányok között, akik tetőtől talpig végigmértek, a hiperbefolyásos anyukájukkal együtt, akik megszabják a diétájukat, ismerik az összes tanárt, és… Nem, ez nem való nekem. Táncolni szeretnék, igen, egész életemben, de szabadon, mint a szél, ahogy te mondtad. És most találnom kell egy másik iskolát, azt sem tudom, hová kapjak… Őszintén, Lia, szerinted is idióta vagyok? Egy pillanatnyi csend után Lia harsány nevetésben tört ki. – Mia! Fantasztikus vagy! – közölte. – Fantasztikus? – kérdeztem elképedve. – Pont olyan vagy, mint én! Sosem bírtam a Royalt, mégis ott tanultam több mint egy évig! Te szabad szellem vagy, utat kell engedned a kreativitásodnak egy ösztönző, életvidám, zenével teli környezetben, ahol tudsz fejlődni és szórakozni! Te a Fame-be illesz, nem a Royal Ballet-ba! – És mit tanácsolsz? – A Britet! Egyértelmű! – Micsoda? – A Brit egy művészeti iskola, ahol táncot, zenét, színészetet tanulhatsz… elképesztő hely! Meglátod, tetszik majd, azonkívül állami iskola,

így anyukádnak sem kell adósságba vernie magát, hogy oda járhass! Egy másodpercen belül már el is képzeltem, ahogy egy Kylie Minogue-videóban táncolok. – Imádlak, Liaaaaa! – rikácsoltam, mint egy bekattant sas. – Patricknek igaza volt, amikor azt mondta, te vagy a megfelelő ember! – Bocs, kiről beszélsz? – Semmi, felejtsd el, most rögtön megyek, és utánanézek! Rohantam a szobámba átöltözni, elképesztő izgatottság kerített hatalmába, kettesével vettem a lépcsőket. Ezer éve nem éreztem így magam. Beigazolódott a közmondás, amit nagyi hajtogatott folyton: „Amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy ablak!”. Éreztem, hogy újra életre kel bennem a lelkesedés és a szenvedély, és éppen erre volt szükségem: hogy más irányba tereljem az energiáimat és a tánc iránt érzett végtelen szeretetemet, ami nem csupán a megszokott klasszikus repertoárra irányult. Majd meghaltam a vágytól, hogy táncolhassak, és úgy éreztem, szétvet a sóvárgás, hogy a színpadon mutathassam meg, ki vagyok. De nem akartam többé egyedül készülni abban a reményben, hogy egy nap eltáncolhatom a kevéske prímabalerina-szerep egyikét, Odette-et, Giselle-t vagy Coppeliát. Ezekért vérre menő harcok folynak, a nagy versengés miatt egyik nap játszhatod őket, a másik nap nem. Új stílusokat akartam megtanulni, új szerepeket játszani, új zenéket hallgatni. Alkotni, kitalálni, átadni, és főleg felfedezni a világot, ami a baletten kívül létezik. És Lia konkrét célt adott, szavakba öntötte azt, amit én a szívemben éreztem. Anélkül, hogy átgondoltam volna a helyzetet, már tekertem is Ninához, akárcsak régen, és az sem érdekelt, hogy szakad az eső. És beláttam, hogy a valóság aszerint alakul, hogyan nézünk szembe vele. Beletemetkezhetek az emlékeimbe, visszasírva azt, ami többé már nem lehet. Vagy új élményekben lehet részem, ha szilárd barátságunkra alapozok, amely már túlélt földrengést és szökőárt. Nina ajtót nyitott, és meglepődött, hogy megint én állok ott. – A Brit! – kiáltottam felvillanyozva. – Micsoda? – nézett rám zavartan. – A Brit – ismételtem. – Ebbe az iskolába akarok járni Londonban! Egy őrült jó művészeti suli, Lia ajánlotta nekem, emlékszel rá? Írtam neked róla a leveleimben! – Szuper! – felelte lelkesen nevetve, és hevesen átölelt. – Mesés!

– Igen… tényleg mesés! – ismételtem. Nem tudtam, mi mást mondhatnék még, annyira hihetetlennek tűnt, hogy egyszerre találtam meg újra őt, és a vágyat, hogy új életet kezdjek. A szavak a torkomba szorultak, majd hisztérikus nevetésbe és örömkönnyekbe törtem ki. Talán éppen erre volt szükségem abban a pillanatban. Ezúttal valóban visszataláltunk egymáshoz. Ezúttal ismét önmagunk voltunk. És nem kellett kimondanunk, mennyire szeretjük egymást, mennyire boldogok vagyunk, hogy újra együtt lehetünk, és mennyire hiányoztunk egymásnak. Mindez teljesen egyértelmű volt. Néztük egymást, nevettünk és sírtunk az esőben boldogan, felajzva a közös jövőtől. Lám, itt a két varázslatos lány, akiket a világon mindennél jobban szeretek. Olyan kivételes pillanat, hogy így láthatlak benneteket! Muszáj elérzékenyülnöm, és gyűlölnöm a világot, amiért nem lehetek veletek. Éreztem, hogy libabőrös leszek, min mindig, amikor Pat rám mosolygott.

Négy – Mikor érkezik anyukád? – kérdezte Nina fél órán belül tizenegyedjére. – Pillanatokon belül… – válaszoltam, és közben York fülét birizgáltam, mint általában, ha ideges vagyok. A So You Think You Can Dance-t néztük a díványon gubbasztva, és egészségtelen dolgokat ettünk, miközben arra vártunk, hogy anya és Paul megérkezzenek vidékről. Ha ki tudnám vágni életem filmjéből azt a részt, ami a tragédiával kezdődött, és összeilleszthetném közvetlenül ezzel a délutánnal, minden tökéletesen normálisnak tűnne. Mintha a Titanic még a jéghegy előtt véget érne. Nem tudtuk, hogyan számoljunk be el anyának új tervemről a Brittel, és Nina felajánlotta, majd ő beszél helyettem. Naivan azt gondolta, hogy kiszámíthatatlan, hogyan reagál majd anyu. De úgy örültem, amiért újra lelkesedést láttam a szemében, hogy nem volt szívem letörni őt, és egyébként sem volt más szövetségesem. – Gondolod, sikerül meggyőzni őt? – kérdeztem, miközben Carl sokadik olyan SMS-ére válaszoltam, amelyben azt kérdezte, beszéltem-e Ninával. – Naná! – vágta rá habozás nélkül. – Hogyan lehetsz ennyire biztos benne? – Egyszerű. Nem félek semmitől, legkevésbé egy nemtől. Meg különben is, Elena egyetlen elfogadható ellenérvet sem tudna felhozni nekünk. Imádtam, hogy többes számban beszél rólunk. Még most sem tudtam ezt elhinni. – Úgyis azt mondja majd, hogy ez csak múló szeszély, mert nincsenek világos elképzeléseim. És hogy csak időpocsékolás az egész, és jobban tenném, ha könyvelőnek mennék! – nyavalyogtam. – Anyukád nem bolond! Pontosan tisztában van vele, mekkora tehetség vagy, és hogy nem tudnál mást csinálni a táncon kívül. Valószínűleg csak így akarja tesztelni a szándékaidat. Eléggé jellemző rá – közölte Nina megfellebbezhetetlen magabiztossággal. – Tényleg úgy gondolod, hogy nem tudnék mást csinálni a táncon kívül? – kérdeztem kissé csalódottan. Nina egy pillanatig elgondolkodott, majd meghozta az ítéletet: – Tényleg úgy gondolom! – Majd hozzátette: – Ezt vedd bóknak! Sokan képesek lennének ölni azért, hogy úgy tudjanak táncolni, mint te, és különben sem írt még senki musicalt egy könyvelő életéről. Én legalábbis egy

ilyen darabot sem ismerek. Semmit nem változott. Nina a lelke mélyén mindig is ugyanaz a ragyogó, egyenes és határozott lány maradt. Az én Ninám. York ugatva rohant az ajtóhoz. Aggódva egymásra néztünk, azzal felpattantuk, hogy elrendezzük a nappalit, és normális arckifejezés öltsünk magunkra, hogy aztán teljes természetességgel nyithassunk ajtót. Anyu, aki a temetés napja óta nem látta Ninát, jobban ledöbbent, mintha személyesen Patrick bukkant volna fel. – Szia, Elena! – köszönt neki Nina, hogy segítsen leküzdeni a zavarát. És úgy tett, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta. Mintha valójában ezt akarta volna mondani: „az a szörnyű dublőröm végre eltűnt, én pedig visszatértem”. Anyu pedig nem tudta levenni a szemét Nina hasáról, és kezeit a szája elé emelve meghatottan kérdezte: – Szóval igaz, hogy te… – Igen, terhes vagyok! – mosolygott Nina. Szorosan megölelték egymást, én pedig egyfolytában csipkedtem a karomat, hogy nem álmodom-e. Paul zavartan álldogált a hátuk mögött: az egyetlen alkalommal, amikor találkoztak, le kellett fognia Ninát, nehogy ő agyonverjen engem. Ettől függetlenül a legszeretetteljesebb mosolyát öltötte magára. – Helló, Nina, örülök, hogy újra látlak – mondta, és kezet fogott vele. Nina rámosolygott. – Elena, Paul – szólalt meg aztán rájuk tekintve –, nagyon sajnálom… én… remélem, megértitek. Sosem akartam fájdalmat okozni nektek, de nagyon rosszul voltam – mondta keserűen. – Hát persze! Nem is kell magyaráznod! – válaszoltak sietve, ölelésekkel és simogatásokkal elhalmozva Ninát. – Tökéletesen értjük! – mondták kórusban. – Mi megértünk, kicsim! És mindannyian ott maradtunk a bejáratnál, zavartan bámulva a földet, mígnem Paul kiejtette a bűvös szavakat: – Éhesek vagytok, lányok? Még maradt egy kis csirke krumplival! Előresiettünk a konyhába teríteni, mintha egy közös estére készülődő, normális család lennénk, ahol nem ismerik a fájdalmat, halált és kétségbeesést. És megengedtük magunknak, hogy ismét élni kezdjünk, csak a jelenre összpontosítva, és nem hagyva, hogy alattomos emlékek kússzanak fejünkbe, amelyek eszünkbe juttatnák, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Mert jogunk volt még az álmokhoz, a nevetéshez és a továbblépéshez. Eleven alanyai voltunk egy kísérletnek, amelyben azt kutatták: vajon képesek vagyunk-e végigcsinálni.

Cinkos pillantásokat vetettünk egymásra Ninával. Úgy viselkedtünk, mintha a megfelelő pillanatot várnánk, hogy elkéredzkedjünk egy koncertre, vagy aláírassunk egy igazgatói intőt. A lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy anyu nem tudna valóban nemet mondani a történtek után. Ám felmelegítette a szívem az érzés, hogy még gyerek vagyok, és tudtam, ez nagyon hiányzik majd Londonban. Tudtam, hogy felnőttem, és lassan felelősséget kell vállalnom magamért, de most, hogy mindezt a saját bőrömön tapasztaltam, megmagyarázhatatlan nosztalgia fogott el az iránt, ami már nem lehettem. Végül asztalhoz ültünk, és semmiségekről csevegtünk. Elviselhetetlen volt a várakozás, kerülgettük a jövőm kérdését, egyikünk sem adta meg a kezdő lökést. Ninának egy percre sem állt be a szája, és végül felajánlotta, hogy elmosogat, hiába ellenkezett Paul, aki soha senkit nem enged a mosogató közelébe. De egyszer csak kifogytunk a lehetséges témákból, anya rágyújtott egy cigarettára, majd ünnepélyesen megköszörülte a torkát. – Nos, Mia? – hatásszünetet tartott, és közben hosszan beleszívott a cigarettába, pont úgy, ahogy Olga nagyi szokta. – Semmi előrelépés? Utáltam, amikor így viselkedett, nem állt jól neki. És feleslegesen kínzott, amikor csalódott bennem vagy aggódott értem. Minek? Nem volt elég neki, hogy élek? – Segíts, Pat, segíts nekem – gondoltam idegesen. Az eperillat, ami mindig jelezte közelségét, betöltötte orrlyukaimat, és erőt adott, hogy szembeszálljak anyuval. Itt vagyok, kincsem, nyugodj meg. Tudod, hogy Elena a legédesebb, a legjobb lelkű a világon, és csak azért emeli fel a hangját, hogy megijesszen. De csak érted aggódik, és nem akarja, hogy hülyeséget csinálj az én bolond húgommal. Leültem a székre egyenes háttal, hogy magabiztosabbnak érezzem magam, és egyenesen anyu szemébe néztem, ahogy Nina tanácsolta, amikor délután elpróbáltuk az egész jelenetet. – Anya – fogtam bele némi büszkeséggel – megtaláltam a nekem megfelelő iskolát. – Várj, Mia, nem mondj semmit, kitalálom! – vágott közbe, és elnyomta a cigarettát. – Mivel a Royal nem volt elég neked, most az American Ballet Theatre-be akarsz menni! Nem is, egyenesen a moszkvai Bolsojba! – gúnyolódott. – Nem, anyu, nem akarok a…

– Állj, állj! Megvan! Megvan! – kiáltotta örömittasan. – A Cirque du Soleil! – Elena! Az isten szerelmére, hagyd beszélni! – szólt közbe Paul elkeseredetten, anya szájára tapasztva óriási kezét. Hálásan néztem rá, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna anyut, aki fészkelődve tovább motyogott. Nina feltartóztathatatlanul nevetett. – Elengedlek, ha végigmondhatja, ami akar! – rendelkezett Paul, mint aki átment Shrekbe. Anya kiszabadította magát. – Paul! Nem a te lányodról van szó! – mondta neki kíméletlenül. – És ez mit számít? – kérdezte Paul támadón. – Úgy szeretem, mintha a gyerekem lenne, felnőttnek tekintem, és épp ezért szeretném meghallgatni a mondandóját! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Éreztem, ahogy a szívem megtelik gyengédséggel, a szemem pedig könnyel, és még sosem éreztem ennyire végtelennek az űrt, amit Pat hagyott maga után. Sosem lehet többé velünk ott, a konyhában, hogy műveszekedést rendezzen egy tánciskola miatt, nem ehet Paul krumplijából, nem láthat minket felnőni. Ösztönösen megszorítottam Nina kezét az asztal alatt, mert féltem, hogy egyszer csak köddé válik. Nina erősen visszaszorított, és megértettem, mit akar közölni… Nyugalom, majd én elintézem. – Akkor hát halljuk! – mondta anyukám olyan hangnemben, mint aki a legkevésbé sem akar hallani semmiről, és még az évszázad ötletére se lenne kíváncsi. Nagy levegőt vettem. – Sokat gondolkodtam, és tanácsot kértem egy nálam bölcsebb és tapasztaltabb embertől. Ő javasolt nekem egy művészeti iskolát, ahol különböző táncstílusokat tanulhatok, így művészi szempontból sokkal felkészültebb lehetnék. A hely nemzetközi viszonylatban is jóval nagyobb távlatokat nyit, mert nemcsak a klasszikus balettre korlátozódik, hanem más kifejezésformákon keresztül is segít megtalálni, hogy leendő balerinaként nekem melyik lenne a legmegfelelőbb út – mondtam egy szuszra, időnként az asztal alatt tördelve a kezem. Anya nem szólt semmit, csak krákogott, majd a homlokát ráncolva megkérdezte: – El tudnád ismételni úgy is, hogy nem olvasod? – Nem – ismertem be megsemmisülten, és ujjaimmal ledörzsöltem a beszédet, amelyet Nina írt fel a tenyeremre. – Viszont nagyon szép volt, meggyőző és érett! – lelkendezett Paul

tapsolva. Főleg érett… Anya tekintete villámokat szórt. Én legszívesebben lecsaptam volna Patricket. – Mindenesetre ennyi a lényeg! – szólt közbe Nina. – Mia rátalált erre az iskolára, ami nincs messze anyám londoni lakásától, és igazán jó suli. Rengeteg tehetség került már ki onnan, azonkívül állami, így a tandíjjal sem lenne gondod, mert csak nagyon keveset kell fizetni. Vagyis ez a legjobb megoldás, nem gondolod? – kérdezte Nina olyan őszinteséggel a szemében, hogy senki nem tudott volna nemmel felelni neki. Senki, kivéve anyámat, aki akkor is talált volna kifogást, ha a királynő személyesen ajánlott volna fel egy tanulmányi ösztöndíjat. Nem tudom, miért, de eldöntötte, hogy az idegeimen fog táncolni, és ez tökéletesen sikerült neki. Sok olyan filmet láttam már, amelyben a nagykorúvá lett lány telepakolja dobozokkal a kocsiját, és a kollégiumba indul, miközben az anyukája pongyolában integet meghatottan az ajtóban, és ilyesmiket mond: „Felnőtt a kislányom!”. A lány pedig így válaszol: „Na, ne pityeregj már, hamarosan visszatérek!” De elfelejtettem egy nagyon fontos dolgot: az anyukám ízig-vérig, lelkesen, összetéveszthetetlenül olasz, és hiába élt Angliában már egy fél életet, sosem változik meg. – Mia, nem az iskola aggaszt igazán, ahova járni akarsz. Azt nem értitek meg, hogy nem mehettek egyedül Londonba egy hamarosan megérkező babával! És valójában ebben igaza volt… – Elena, hidd el, minden rendben lesz – mondta Nina, mint aki tudja, miről beszél. Anyám úgy nézett rá, mintha Nina azt jelentette volna be, hogy ő Buffy, a vámpírok réme. – Nina, neked fogalmad nincs semmiről! Pár hónap múlva megszületik egy lény, akiről életed hátralévő részében gondoskodnod kell, és aki lefoglalja majd minden energiádat és figyelmedet. Nem lesz időd tanulni meg egyetemre járni! – Elena – felelt Nina az őrültek jellegzetes, lefegyverző ártatlanságával –, a világ tele van lányokkal, akik gyereket nevelnek, és közben tanulnak! – Persze Nina, és Bangladesben kilencévesen is szülnek gyereket, de nem hinném, hogy ez most idetartozik. Én csak azt mondom, nem gondoskodhatsz róla egyedül! Segítségre van szükséged, nagyon sok segítségre, és ezt Mia természetesen nem tudja megadni!

– Anya! – válaszoltam felháborodva. – Még szép, hogy tudok neki segíteni! – De hiszen még beágyazni sem tudsz! – vágott vissza ő. – Nem igaz, hogyne tudnék! – Ugyan már! – De igen! – No, nézd csak! Paul köhintett egyet. – Anyukád azt szeretné mondani… szerintem, hogy túlságosan fiatalok és tapasztalatlanok vagytok ahhoz, hogy gondoskodni tudjatok egy újszülöttről! Egyetértek, és aláírom minden egyes szavát! Túlságosan fiatalok vagytok, nem tudnátok végigcsinálni! – De ott lakik Kate nénikém, anyukám is meglátogat majd, és ott van Carl is. Carl? De hát ő Nina nem tűri meg! – Carl? – kérdeztem Ninától gyanakvón. Nina úgy nézett rám, mintha azt mondaná: „Valamit mondanom kellett, nem?” – A családod mit gondol minderről, Nina? Na, ez remek kérdés. – Apámnak… más tervei voltak velem, és kicsit… csalódott – nevetett fel idegesen –, anyukám pedig próbálja összeszedni magát, és jelenleg nem túl erős lelki támasz. De biztos vagyok benne, hogy amint megszületik a pici, visszatér a lelkesedése és az életkedve. Úgy tűnt, Nina sokkal inkább magát akarja meggyőzni, mint bennünket. – És ki ez a nagynéni? – érdeklődött anyám. – Apám nővére, és majd segít nekünk. – Ezt ő mondta? – Még nem tud semmit, de ha elmondom neki, nagyon boldog lesz – mosolygott Nina. Kérdőjelekkel és elutasítással teli csend állt be. Én magam is tökéletesen tisztában voltam a terv őrültségével. Még ha teljesen normális fiatalok lettünk volna, akik Londonba mennek tanulni, akkor is vért kellett volna izzadnom, hogy biztosítsam anyámat a megbízhatóságunkról. De mivel Nina terhes volt, nos… a mi történetünk még az EastEndersben is furcsán hangzott volna. És nem sokkal korábban érzett magabiztosságom megingott. Igazság szerint annyira boldoggá tett Nina visszatérése az életembe, hogy egy pillanatig sem gondoltam bele képtelen tervünk következményeibe.

Minél inkább megfontoltam ezeket, annál jobban kezdett elszállni a bátorságom, de ezen a ponton már nem visszakozhattam többé. Anyu papírt és tollat vett elő, és odaadta Ninának. – Jól van, Nina Csodaországból. Most diktálok neked egy listát mindarról, amit még nem tudsz az anyaságról, és amit nem írnak meg a könyvekben – kezdte, és feltette a szemüvegét. – Kérlek, írd. Nina szófogadóan kezébe vette a tollat, mintha az iskolában lenne. – Első pont! – fogott hozzá. – Egy kisbaba mindig sír. Ne higgy azoknak az anyukáknak, akik azt állítják, az ő picikéjük egy angyal, aki sosem sír, és átalussza az éjszakát, mert hazudnak. Egy újszülött folyton sír, és nem tudja elmondani, miért. És bármit teszel, hogy abbahagyja, nem használ! Megpróbálod majd ringatni, altatódalt énekelsz neki, szoptatod, eltereled a figyelmét egy játékkal, babakocsiba teszed, a tévé elé, végül a mosógép mellé, de hiába! Ő majd egyfolytában bőg, amitől tökéletlennek, magatehetetlennek, bénának érzed magad. Mindent leírtál, Nina? – kérdezte, akár egy matematikatanár. Nina bólintott. – Második pont: alváshiány. Most még hihetetlennek tűnik neked, de garantálom, hogy negyvennyolc óra után meg tudnád majd fojtani az egyfolytában síró gyereket, ám a bűntudat miatt huszonhetedjére is felkelsz, hogy a karjaidba vedd, és megpróbáld megnyugtatni. Mire végre kellőképpen elfárad és elalszik, észreveszed, hogy reggel hét óra van, és fel kell kelned, hogy iskolába menj. Mert iskolába jársz majd, nem? Nina ismét bólintott. A húgom sosem lesz erre képes… – És ez volt a könnyű része! – mosolygott anyu gúnyosan. – Ha iskolába akarsz menni, valakinek vigyáznia kell a babára, nem? Vagy úgy gondolod, magaddal viszed egy hátizsákban? – provokálta Ninát anyu, mint az ügyvéd az Esküdt ellenségekben. Nina harmadjára is bólintott, egyre kétségbeesettebb tekintettel. – Tudod már, ki lesz az? – folytatta, miközben Paul kezeivel eltakarta az arcát. – Gondoltam egy… bébiszitter… – dadogta Nina. – Egy bébiszitter… – ismételte anyám, mintha Nina olyasmit mondott volna: „egy dzsinn”. – Úgy érted, egy ismeretlenre bíznád a gyermeked, aki leejtheti, rosszul bánhat vele, másfelé figyelhet vagy éppen facebookozik, miközben a kicsi naftalint tesz a szájába, vagy beveri a fejét az asztal sarkába?... Gőzöd sincs róla, mennyi veszély leselkedik egy gyerekre a lakásban, ezer szempár sem elég! Nina nagyot nyelt.

– És ezzel elérkeztünk a kedvenc részemhez. Írd, Nina drágám, írd csak le: bűntudat! – mosolygott anyu gonosz fénnyel a szemében. – A bűntudat beléd fészkeli magát abban a pillanatban, hogy először magadhoz öleled, és többé nem szabadulsz tőle, akkor sem, ha ötvenéves leszel. És minden egyes alkalommal, amikor megengednél magadnak valamit, bármit, akár a leghétköznapibb dolgot, mint például hogy legyantáztatod magad, egy halk hang ott belül megvádol majd, hogy a gyerekedtől veszed el az időt, az időt, ami többé már nem tér vissza! És amikor reggel elindulsz az iskolába, és ő sírni kezd, te egész nap másra sem tudsz majd gondolni, hazaérve pedig a bébiszitter boldogan közli majd veled, hogy anyának szólította őt, és te sosem fogod ezt megbocsátani neki! Mindent leírtál, kincsem? Akarod, hogy megismételjek valamit, ami nem volt világos neked? – kérdezte angyali mosollyal. – Nem lehet ennyire félelmetes a gyereknevelés, Elena – dünnyögte Nina. – Nem, Nina, nem ennyire félelmetes, sokkal rosszabb! Mert a vajúdás kínjait, az összevarrást és a szülés utáni depressziót meg sem említettem! – Elena, elég legyen! – dörgött Paul. – Ezzel csak megrémíted! – Nem! Felkészítem! És tudod jól, hogy igazam van! Két lányod van! Paul megvonta a vállát. Ninának könnyes volt a szeme, és elveszettnek tűnt. – Akkor mit tegyünk? – dadogta. – Rendesen meg kell szerveznetek az életetek! Kell egy megbízható felnőtt, aki törődik veled, és segít titeket a kicsivel. Aki mellett tudsz tanulni és vizsgázni, és aki néha felkel éjszaka, és levált téged, megnyugtat, amikor szorongsz, és legszívesebben elmenekülnél – fejezte be anyu a régi gyengédségével. – De ki tudna nekem segíteni? Megcsörrent a kapucsengő. Kimentem ajtót nyitni, és felkészültem Carl pofonjaira - hátha még nem szokott le róla, hogy akkor toppanjon be hozzánk, amikor csak kedve tartja. – Probléma megoldva, emberek! Kirúgtak, megyek Londonba a lányokkal! – jelentette be Betty.

Öt Betty diadalmasan masírozott be a lakásba kérdő pillantásaink kereszttüzében. – Nos? – kérdezte felénk fordulva. – Mit bámultok? – tette hozzá meglepetten. És vele teljes létszámú lett a bolondokháza… – Hogy érted, hogy kirúgtak? – törte meg a csendet anya. – Az egyetem nem újította meg a szerződésemet. Túl sokan vagyunk, és mindent egybevetve nem is olyan rossz ez, szükségem volt már egy kis változásra! – mondta rendíthetetlen nyugalommal. – A lányoknak segítségre van szükségük – folytatta –, én pedig szabad vagyok. Velük mehetek, és amíg munkát keresek, segítek nekik berendezkedni. Én és Nina úgy álltunk ott, mint akit fejbe vertek. Talán Patrick küldte nekünk a megmentőt. Anyu Bettyt fürkészte kifogásokat keresve. Összenézett Paullal, de rosszul tette, mert ő félénken kibökte: – Nos, tulajdonképpen ez nem tűnik rossz ötletnek! – Dehogynem – robbant erre anyu. – Miért, anya? Ez a legjobb megoldás! – ágáltam olyan hangnemben, amivel csak még jobban felbőszítettem. – Betty velünk lesz, és segít nekünk, mintha csak te lennél ott mellettünk! – tettem hozzá hízelegve. – Pontosan! Én leszek a te szemed és füled, és kérlelhetetlen leszek! – nevetett Betty kacsintva. – Nem egy tengerparti hétvégéről van szó, lányok! – rázta meg a fejét anyu. – Ti nem veszitek figyelembe a legalapvetőbb dolgot, vagyis hogy Nina terhes, és az anyukája még csak nem is ismer engem! Ez túl nagy felelősség nekem. Sajnálom, lányok, de nem, ez nem fog menni! – közölte megfellebbezhetetlenül. – De anya! – ellenkeztem. – Elég, Mia! Eleget beszéltünk róla, most menj a szobádba! Megint úgy kezelt, mint egy csecsemőt. Visszakerültem a buta kislány szerepébe, aki nem tud dönteni, pedig egy nappal ezelőtt még szólistakarrier előtt álltam! Könnybe lábadt a szemem, felrohantam a szobámba, és teljes erőmmel bevágtam az ajtót, ahogy csak egy magából kikelt kamasz tudja. Dühödten sírtam, amíg el nem nyomott az álom, és Pat a vigasztalásomra nem sietett. – Nem fogja fel, egy igazi szemét. Nem fogja fel! – bőgtem a szemem törölgetve az éteri fehérségben, ami rettentően különbözött a lelkiállapotomtól.

Pat mosolygott, és a szemei úgy ragyogtak, mint az akvamarin. Elviselhetetlenül szép volt. Tény, hogy számára megállt az idő, és egyetlen napot sem öregedett, velem ellentétben. Mégis mindig felfedeztem valami újat a mosolyában, a beszédében, abban, ahogy magához húzott és megcsókolt. De talán egyszerűen csak egyre szerelmesebb lettem belé minden egyes alkalommal, amikor láttam. – Történelmi nap volt ez, Mia, ne felejtsd el! A Gallagher testvérek közös koncertjénél is hihetetlenebb, hogy te és Nina újra beszéltetek! – Persze, de most, hogy a dolgok kezdtek rendbe jönni, tessék, anyám minden elrontott a paranoiájával! – Elena csak meg akar védeni téged, és nem tud ekkora felelősséget magára vállalni, ebben igaza van. Mindenképpen beszélnetek kell anyukámmal! – vágott vissza Pat félresöpörve egy tincset az arcomból. – Te nem ismered őt, Pat! Amikor ő úgy dönt, hogy nemet mond, akkor maga Amy bírónő is hiába tárgyalna vele. ‒ Fogadok, hogy végül sikerül meggyőznötök. – És hogyan? ‒ Bízom Bettyben és a rábeszélőképességében – búgta a kezei közt tartva arcomat – és főleg… benned! – mondta, és mélyen a szemembe nézett. Megcsókolt, és lágyan simogatta az arcomat, harapdálta a fülemet, amitől elnevettem magam, és elfelejtettem minden feszültséget. Egyre jobban elernyedtem a karjaiban, miközben minden egyes lélegzetvétellel, elsuttogott szóval, simogatással lassan eggyé váltunk. Testünk ritmusa végtelen zenévé olvadt, amitől élőnek, szabadnak, boldognak éreztem magam. Teljesen elvesztem benne, az öröm végső fokáig, majd pihegve hulltam vissza a karjaiba, mint aki ismét a vízfelszínre jut. Mígnem megértettem, rajtunk kívül semmi más nem számít. Másnap reggel, mikor még Patrick ölelésének emlékében sütkéreztem, Carl elérkezettnek látta az időt, hogy felbosszantson. – Rajta vagy az ügyemen, igaz? – fogott hozzá a telefonban. – Persze, Carl, te vagy az első és legfontosabb, gondolhatod! – Szóval beszéltél vele? – unszolt. – Carl, Nina Londonba megy, ha tetszik neked, ha nem, és nem én fogom rávenni, hogy itt maradjon veled. – Akkor kell egy terv, és te segítesz majd nekem. – De Carl… Ezúttal is kinyomott. Kezdett komolyan az idegeimre menni.

– Mia, szeretnék veled beszélni a tegnap estéről – mondta anyám, miközben induláshoz készülődött. – Én viszont nem akarok veled beszélni! – tiltakoztam. – Előbb vagy utóbb meg kell tenned! – Nem, ha rajtam múlik! Egyre inkább úgy viselkedtünk, mintha a Szívek szállodájának egy rémes epizódjában lennénk, és én utáltam ezt a sorozatot. – Hallgass meg, kisasszony – szorította meg az egyik karomat –, nektek gőzötök sincs arról, mi várna rátok, és… – És engedj el! – mondtam neki, miközben kiszabadítottam a karom. – Nem így győzzük meg a másikat az igazunkról. Nina a barátnőm, és mindig is az marad, és akkor is segítek neki, ha – ahogy te állítod – gőzöm sincs arról, mi vár ránk! Nem gondolod, hogy ezen már túl vagyunk? Nincs eleged abból, hogy mindig ellenkezel? Hogy mindig nemet mondasz? Micsoda baromság ez, anya! Jobb volt, amikor a párnám mellett sírtál, mert azt hitted, meghalok! Életem második jól megérdemelt pofonja olyan erővel csattant az arcom közepén, mint egy földbe csapódó aszteroida. – Ne merészelj még egyszer ilyen gonoszságot mondani, megértetted? – parancsolta rám szegezve a mutatóujját. – Soha többé! Tartsd tiszteletben a fájdalmat, amit akkor éreztem, és a félelmet, hogy elveszítelek. Még mindig álmodom vele éjjelente: te ott vagy kómában, abban az ágyban, tele csövekkel, nem ébredsz fel, és az orvosok lekapcsolnak a gépekről, én meg ordítani akarok, hogy ne, de nem jön ki hang a torkomon! Tudod te, mit éreztem? Tényleg inkább olyannak szeretnél látni? – Anyu, én… – próbálkoztam. – …És rémülten felébredek, aztán nem tudok visszaaludni, mert rettegek, hogy újra ugyanazt álmodom! – kiabált velem reményvesztetten, mintha óriási súlytól szabadulna meg. – De… bocsáss meg, én… – dadogtam ismét megszégyenülten. – És semmiben nem számíthattam a nagyanyádra, te felnősz, és abszurd döntéseket hozol, apád olyan, mintha nem is létezne, és én teljesen egyedül vagyok, érted? – zokogta, miközben a kövér könnycseppek lemosták a sminkjét. Gondolkodás nélkül megöleltem. Úgy öleltem meg, mint egy barátnő. Abban a pillanatban éreztem először, hogy anyám emberi lény, és nem egy mosolygó szuperhős, akinek játszhatsz a szívével, mert úgysem hagy el. Mindent elviselt, amit ember egyáltalán kibírhat, és én tovább feszítettem a húrt, nem törődtem a lelkiállapotával, mert annyira magától értetődőnek gondoltam, hogy ott áll mellettem. De mit csináltam volna, ha egyszer csak nincs többé? Mit tettem volna akkor, ha ő fekszik azon a kórházi ágyon, és nem én?

Mihez kezdtem volna nélküle? A fájdalom és az aggodalom elszorította a szívem. Most annak láttam, ami: egy nő, aki fél, és akinek szeretetre van szüksége. Aki éppolyan, mint amilyen én vagyok, Nina, Betty, vagy akárki más. – Anyu, bocsáss meg, bocsáss meg. Egy önző kis szar vagyok. Nem akartam – mondtam szorosan átölelve őt. – Mia, most már nagylány vagy. Felnőtt nő, és én nem óvhatlak meg attól, hogy hibázz, bármennyire is szeretném. De amíg élek, mindig az anyád leszek, és ha tetszik, ha nem, mindig aggódom majd érted, és mondok olyan dolgokat, amiket nem akarsz hallani! – felelte, és kiborította a táskáját, hogy zsebkendőt keressen. – Nem gondoltam bele, mit vágok a fejedhez, anyu, nem direkt volt, higgy nekem! – próbálkoztam tovább. – Igen, te mindig így csinálod: először megbántasz, aztán bocsánatot kérsz. Olyan vagy, mint a nagyanyád… – Na, ne, azért nagyival ne keverj össze… – nevettem. – Jó, ez igaz, ő verhetetlen – mosolyodott el a könnyeit törölve. Kezei közé fogta az arcom. – Mit csináljak most veled, hm? Mit akarsz kezdeni az életeddel, kincsem? – Tényleg meg akarom próbálni ezt a sulit. Érzem, hogy ez lesz a helyes döntés, kérlek, engedd, hogy megpróbáljam. Anya bólintott. – És Ninával mi legyen, anyu? Nem akarom magára hagyni, és az valódi csoda, hogy Betty velünk jöhet, nem? – Drágám… Halálra rémít a gondolat, hogy ti ketten Bettyvel legyetek. Erről még tanácskoznom kell Nina anyukájával, tudod, ez igazán nagy felelősség… a családjuk darabokra hullott, és ezt szem előtt kell tartanunk – tette hozzá. Témánál vagyunk, gondoltam. Anyu illata, a dezodor és a kávé keveréke ismét összeszorította a szívem. – Anyu… én is olyan szörnyű voltam kicsinek? – Te? Te egy angyal voltál, minden éjjel egyhuzamban aludtál nyolc órát, de el ne mondd Ninának! Nem sokat tudtam a Britről. Csak amit a honlapjukon találtam, és amit Lia mesélt. De benne megbíztam, éreztem, hogy mély lelki kötelék van köztünk, és hát valahol el kellett kezdenem. Felhívtam Ninát, hogy megkérdezzem, hogy van, és biztosítsam, nem

hagyom egyedül. – Mia, totál elbizonytalanodtam, tegnap este anyukád… – Csak aggódik, de jót akar nekünk, és azt hiszem, ha beszél a te mamáddal, nem fog kételkedni benne, hogy tudjuk kezelni a helyzetet. Pat is így gondolja… vagyis Paul – javítottam ki magam. Sosem beszéltem neki arról, hogy még hallom Pat hangját, és nagyon kellett vigyáznom. Az egymásra találásunk még túlságosan törékeny volt, mint egy kettétört kristályholmi, amit frissen ragasztottak össze: egyetlen otromba mozdulattól újra összetörhet, és ezt nem akartam. – Ma reggel egy dobozt találtam az ajtó előtt, tele rugdalózókkal a szivárvány minden színében. Tudsz erről valamit? – Ez Carl haditerve, hogy visszaszerezzen! Igaz, úgy kéne tennem, mintha nem tudnék róla! – Nagyon ravasz! – jegyezte meg Mia gúnyosan. – Mi lesz a következő lépése? Kézzel készített bölcső? Pelenkaszállítmány? – Talán hintaló… Leültem az ágyra, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Olyan sok minden történt olyan rövid idő alatt, hogy teljesen elveszítettem a tájékozódási képességemet. Az engem körülvevő valóság és a viszonyítási pontjaim száznyolcvan fokos fordulatot vettek egyetlen délután alatt, és most rajtam volt a sor, hogy a kezembe vegyem az irányítást. Mintha tudtam volna, hogyan kell csinálni! Körülöttem mindenki készen állt arra, hogy javaslatokkal, útmutatással és bölcs tanácsokkal lásson el, de végül is az én életemről volt szó, és felkavart, hogy nekem kell kiválasztanom a helyes megoldást. A Legyen Ön is milliomosban legalább volt négy lehetőség! Hihetetlennek tűnt, hogy csak egy választási lehetőség létezik; többről kell szólnia az életnek, mint egyetlen iskoláról, egyetlen karrierről, egyetlen szenvedélyről. Az emberek folyton nézőpontot, utat, jövőt változtatnak, ha nem így lenne, még mindig a kőkorszakban élnénk a Twitter és a cupcake kora helyett. Betty például pszichológiából diplomázott, filozófiát, retorikát tanított, mellette Avon termékeket árult, mégis maga volt a derű, és sosem hallottam panaszkodni, amiért nem ő lett a legfelsőbb bíróság elnöke. Miért van az, hogy anyám viszont állandón aggódott a jövő miatt? Vajon az enyémtől vagy az övétől félt jobban? És ha mindig azt tettem volna, amit ő akart, boldogabb lett volna? És én az lettem volna? Pat halála óta egyedül az bizonyos, a tervek nem gátolják meg a sorsot

abban, hogy elvágja a szálakat, ha elérkezett az idő. Eldöntheted, hogyan töltöd életed hátralévő részét: megtervezheted a legapróbb részletekig a tanulmányoktól a vakációkig, vagy élhetsz a jelennek, de végül csak egy dolog számít, az elalvás előtti egyetlen perc. Az a perc, amikor a szemed lehunyva megbánás és bűntudat nélkül elégedettnek érezheted magad, összhangban a világmindenséggel. Vagy épp ellenkezőleg: feküdhetsz ágyadban a kétségek, a megbánás és a csalódástól való félelem okozta görccsel a gyomrodban, ami a részeddé válik, biztos jeleként annak, hogy valaki más életét éled. Útlevél a boldogtalanságba. Valójában soha nem akartam ilyen koraérett bölcsé válni. Néztem magam a tükörben, és egyáltalán nem tudtam megállapítani, mi változott meg rajtam. A hajam ugyanolyan sötét és bozontos volt, a bőröm fehér, a szeplőim pedig úgy pöttyözték be arcomat, mintha kakaóporral hintették volna be, de a fény a szememben megváltozott. Egy teljesen új tudatosság fénye volt ez, a felnőtté válás fénye, amit egyáltalán nem éreztem magaménak. Változott a testem, és a lelkem is, de korántsem voltam biztos benne, hogy részese akarok lenni a folyamatnak. Túl korán történt. Túl korán nőttem fel. És én nem akartam ezt. Gyönyörű vagy, Mia. Elmosolyodtam. Nem gyönyörűnek, hanem zavartnak és magányosnak éreztem magam. És döntenem kellett a jövőmről. Az egész hátralévő életemről azon a reggelen. A nyár véget ért, a levegő hűvös volt, fűszeres és nosztalgiával telített, és egyáltalán nem volt kedvem azzal foglalkozni, hogyan biztosítom a jövőmet, és főleg nem új iskolát választani. Zsebre tett kézzel és lehajtott fejjel baktattam, mint valami díler a gettóban. Mia, édesem, húzd ki magad. Új iskolát akarsz keresni, nem a kivégzőosztag elé mégy. – Igazad van, Pat, csak az utóbbi idők eseményei elég kemény próba elé állítanak. Félek, hogy az évszázad hülyeségét követem el, és ha ez a hely sem jön be, tényleg nem tudom, mit találjak ki – mormogtam még mindig a földet bámulva. Leszálltam a Selhurst állomáson, és elindultam az iskola felé anélkül, hogy tudtam volna az utat. Követtem a velem egykorú fiúkat és lányokat, akik

hajmeresztő stílusú ruhákat viseltek, leggingsben, bakancsban, bőrkabátban, rövid kertésznadrágban, színes hajjal és napszemüvegben jártak. Olyan volt, mintha egy Pete Doherty- és Amy Winehouse-hasonmásverseny válogatójára igyekeznék. Távolról követtem őket és közben magamat figyeltem. Nehézkes járásommal, csapott vállaimmal, hosszú nyakammal és távolságtartó, szabálykövető beállítottságommal máris rettenetesen kívülállónak éreztem magam. Felsóhajtottam. Ha ez a gond, simán zöldre festheted a hajad, nem? – A zöld rosszul mutat a színpadon, te bolond… – sziszegtem összeszorított fogakkal, és beléptem a hatalmas üvegépületbe, ami egy futurisztikus sportcsarnokra emlékeztetett. Vagy reptérre. És olyan energiaáram öntött el, mintha egy szökőár sodort volna magával. Az óriási előtér minden sarkából zene, ritmus, dobszó hallatszott, fiúklányok tánclépéseket gyakoroltak, énekeltek, szavaltak, nevettek, bátorították és ölelték egymást ragályos és megállíthatatlan érzelemáradatban. Mintha egy őrült varázsló azzal szórakoztatta volna magát, hogy varázsigéket próbálgat hangokkal és színekkel teli, fortyogó üstje felett. És ha már a varázslóknál tartunk, úgy éreztem magam, mint a kicsi Dorothy, aki éppen most érkezett meg Óz birodalmába, lábán piros cipellőjével, amivel még nem tudja, mihez kezdjen. Ösztönösen végignéztem magamon: a reménytelenül csámpás lábamon, hétköznapi farmeromon és melegítőfelsőmön, majd ismét őket figyeltem, és többé nem maradt kétségem. Sarkon fordultam, és leléptem. Hova mész, Mia? Állj meg! – ordított Pat a fejemben, mikor már a parkolóba értem. Lehetséges, hogy minden alkalommal, amikor valami fontos történik veled, lelépsz? – Nem igaz, hogy lelépek! – tagadtam futás közben. Aha, tényleg? Nem rémlik, hogy tűzriadót hallottam volna. – Eljöttem, mert eleget láttam! És mit láttál? – Hogy nem nekem való! Aha, nem neked való. Mégis miért? – Csak! – rándítottam meg a vállamat. Mia Foster Benelli, hányszor kell még fenékbe billentenem? Nem hiszem el, hogy ennyire gyáva vagy!

– Nem vagyok gyáva! Igazad van, hihetetlenül bátor vagy, olyan bátor, hogy magad alá csináltál a másokkal való találkozásnak még a gondolatától is. – Mit számít az, nem az én stílusom, és kész. Én más vagyok! Más? Nem éppen azért mondtad vissza a Royalt, mert szeretted volna megvalósítani önmagad? Mert a klasszikus balett világa túl kötött volt? – Igen, de nem ezt kerestem! – vágtam vissza duzzogva. Mia, ott legbelül pontosan érezted a bizsergést, hogy ezt kerested, egyszerűen csak beijedtél! – szidott Pat egyre dühösebben. – Olyan helyet kerestél, ahol tárt karokkal fogadnak, babusgatnak, és folyamatosan azt mondogatják, hogy te vagy a legügyesebb. Egy sulit, ahol mindenki kedves veled és szeretnek, nevetnek a vicceiden, bátorítanak, és a kezüket nyújtják, amikor hibázol, és ahol nincs verseny, mert mindenki mögötted áll! Mia, gyakorlatilag olyan iskolát szeretnél, ahol te vagy az egyetlen diák! Nos, ébredj fel, mert ilyen csak a mesében létezik! A való élet az, amit ott bent láttál: ahhoz, hogy helyed legyen, küzdened kell! Te is be akarsz kerülni? Akkor engedd el a biztosítókötelet, vesd bele magad, és nézd meg, mi történik! Mert ott mindenki pontosan úgy félt, mint te, de úgy döntöttek, megpróbálják, és minden reggel újrakezdik, elesnek és újra felállnak, nincsenek elefántcsonttoronyba zárva, mint te, aki arra vársz, hogy valaki felkérjen táncolni az év végi bálon! Mia, életem szerelme, nincs még egy ember, aki úgy fel tudna húzni, mint te! Nagyot nyeltem, égett az arcom. Az is jobban esett volna, ha szöges ostorral ver végig. Igaza volt, még ha nem is akartam belátni: átkozottul féltem a beilleszkedéstől és a felnövéstől. És Pat észrevette ennek jeleit. Tényleg szerettem volna bekerülni, részese lenni a zene és az életvidámság delíriumának, üdvözölni a barátaimat, vizsgázni, jól érezni magam, táncolni, szórakozni, viccelődni. De senki más nem érhette el ezt helyettem, és könnyebb volt elmenekülni. Megtaláltam a helyet, ahol a legjobban szerettem volna lenni a világon, de teljesen berezeltem tőle. Mia, így van, igaz? Mindig ijesztő, amikor valami új kezdődik. De idővel az a suli a te világod lesz, és nem is emlékszel majd arra, hogy egykor ilyen sebezhető voltál. És ezt olyan valaki mondja neked, aki a Haditengerészetnél szolgált… Nevettem. Megint igaza volt. Tulajdonképpen a különbség katasztrófa és kaland között csak hozzáállás kérdése.

– Maradj a közelemben, Pat – dünnyögtem, miközben újra kinyitottam az előtér ajtaját. Mindig a közeledben leszek. Lesütött szemekkel a titkárság felé vettem az irányt. Éreztem magamon a figyelő tekinteteket, mintha egy kis tábla lógna a nyakamban „Friss hús” felirattal. De tudtam, ez csak az én fejemben volt így. A titkárságon nagy volt a jövés-menés, így vártam a soromra, és unottam olvasgattam a faliújságon a diákok hirdetéseit, akik táncpartnert kerestek, kóristát, vagy társat szövegpróbához. Hogyan lehetnek ennyire biztosak magukban? A titkárnő adott egy nyomtatványt, amelyen meg kellett jelölnöm a tánctudásom szintjét, és leírnom korábbi tanulmányaimat. Meglepett, mennyire egyszerűen megy a beiratkozás a Royalhoz képest. Mintha azt akarták volna üzenni: „Mutasd meg, mit tudsz, és ha elég tehetséges vagy, mi mindent megtanítunk neked, a többi rajtad múlik!” Elvonultam, hogy kitöltsem a papírt. Egy fekete hajú fiú lépett be, fejhallgatóval a fején. Úgy tett, mintha szambázna a titkárnővel, aki jót nevetett a tréfán, majd tarkón legyintette a srácot. Mint aki otthon van. Azon gondolkodtam, vajon eljutok-e idáig, ha egyáltalán ide kerülök. Visszatértem a nyomtatványhoz, és nem tudtam eldönteni, mindenkit felsoroljak-e, aki tanított, vagy csak a fontosabbakat. Képzeletben hallottam két tanárom hangját, akik egyben a legnagyobb riválisok is voltak. Claire-t, aki így szól: „Bele ne írd annak a nagy fenekű Sinclaire-nek a nevét, az ő iskolájából csak tucatbalerinák kerülnek ki!” és Sinclair riposztját: „Senki nem tanít meg táncolni, ha nincs hozzá tehetsége, és annak a nőnek csak egy adottsága volt, a lábai!”. Majd a jóságos Aurel mestert, aki azt mondja: „Tökmag, hagyd a fenébe mindet, és mutasd meg, ki vagy!” És miközben a gondolataimba merültem, egy kéz gyorsan kikapta a kezemből a papírt. – Lássuk csak, mit kapunk! Á, egy balerina! – kiáltott fel a fülhallgatós fiú. – Hé! – vettem vissza a nyomtatványt. – Törődj a magad dolgával! – Ó, bocsánat! Érzékenyek vagyunk, mint a balettosok általában, mi? Megsemmisítő pillantást vetettem rá, és odamentem a titkárnőhöz leadni az űrlapot. – Oké, bocsánat, bemutatkozom! – tette hozzá, és kissé meghajolt. – Adam vagyok – nyújtotta mosolyogva a kezét.

Megszorítottam, megzavarodva a tapintatlanságától. – Mia – feleltem. – Befejezted az új tanuló piszkálását? – szólt rá a titkárnő. – Nincs jobb dolgod? Új tanuló? Tessék-lássék kitöltöttem egy kérdőívet, és máris új tanuló vagyok? A gondolat kellemes melegséggel töltötte el a szívem. Adam csókot dobott a levegőben a titkárnőnek, majd karon fogott és kikísért. – Nem harapok, és teljesen ártalmatlan vagyok, biztosíthatlak! – Oké, és ne haragudj, amiért kiabáltam veled. – Nos, Mia, mi szél hozott ide? Talán te vagy a tánc legújabb csillaga? – kérdezte rosszindulat nélkül. – Nem tudom, de bár úgy lenne! – Ez a megfelelő hozzáállás, itt mindenki folyamatosan próbálkozik. Ezzel a sulival az a gond, hogy olyan, mint valami drog, ha elkezded, nem tudod abbahagyni, az is nehezedre esik majd, hogy este hazamenj. Néha szívesebben aludnék itt bent! A lelkesedése magával ragadt, és tökéletesen kifejezte azt az érzést, ami engem is elkapott a folyósokon sétálva. Olyan volt, mintha az iskola lenne a világ közepe, forrongva bugyborékoló magmája a kreatív energiának, ami kitörésre vár, és jó nagyot robban. Egyre égetőbb vágy fogott el aziránt, hogy mindennek én is részese legyek. – Én színésznek tanulok, Ayckbourn monológjait gyakorlom egy előadásra, majd mondd el, mit gondolsz! Ma este bulizunk néhány haverral, miért nem jössz el? Azt hozol, akit akarsz! – Buli? – kerekedett el a szemem. – Háromórányira lakom innen, és azt sem tudom, mikor lesz a meghallgatás! – Miket nem mondasz! Minden itt bent történik, kint nincs semmi fontos, és te szeretnél bekerülni a sodrásba, nem? És a sodrás itt van! Lefogadom, hogy egy vagy két hét múlva meglesz a meghallgatás, biztosan felvesznek, és akkor jön a szép világ! – Biztos vagy te ebben? – A balerinák olyan ügyesek, hogy mindig felveszik őket! – nyugtatott meg. – Az ügyest úgy érted, hogy unalmas? – cukkoltam. – Nem, ugyan… csak piszkállak titeket – mondta vidáman, majd borzalmas pliéket és spicceket csinált. – De te más vagy, érzem! – Oké, Adam, egy élmény volt megismerni, most viszont haza kell vinnem az unalmamat, különben az anyukám aggódni fog!

– Akkor hamarosan látjuk egymást! – mondta, és esetlenül meghajolt. Amikor elindultam hazafelé, a várakozás és a lelkesedés majd szétfeszítette a szívem. Talán valóban ez történt: megtört a jég, és követem a sodrást. Megfordultam az ajtóban, és láttam, amint egy gyönyörű vörös hajú lány Adam nyakába ugrik, és szenvedélyesen megcsókolja. Szórakozottan megráztam a fejem. Ez a suli tényleg más világ volt.

Hat – Ez lesz az! – jelentettem be diadalittasan, mintha az Oscar-díj nyertesének nevét tartalmazó borítékot nyitnám ki. – Igazán? – kérdezte kórusban anyu, Paul és Betty, akik azért gyűltek össze, hogy megtalálják a legkisebb vérontással járó megoldást. – Semmi kétség! – tettem hozzá olyan magabiztossággal, ami kibillentette őket kétkedésükből. – A Brit az! Ott akarok tanulni! – Ámen! – visszhangozta Betty, miközben a szendvicseket rendezgette egy tányéron. Ninának és az anyukájának perceken belül meg kellett érkeznie, hogy együtt vitassuk meg a közös jövőnket. Nem voltam hozzászokva az olyan diplomáciai manőverekhez, amikor szülők és kamaszok egy asztalhoz ülnek kulturált párbeszédet folytatni. Mindez meglehetősen furcsának, erőltetettnek tűnt, mint egy valóságshow-ban, ahol elszabadulnak az indulatok, miután kikapcsolják a kamerákat. Megszólalt a kapucsengő, és mindannyian némi aggodalommal néztünk egymásra. Betty ment ajtót nyitni. Szokás szerint mosolygott, és csinos volt, mint mindig ‒ mintha csak ő világítaná be a lakást. Laetitia egykor utálta a formalitásokat, sőt, mindenkit arra buzdított, hogy ne ítéljen a látszat alapján, hogy legyen nyitott és elfogadó az élet és mások iránt – Pat tökéletesen megtanulta a leckét. De a fájdalomtól megtört Laetitia, aki imacsoportokban töltötte a napjait, ismeretlen volt nekem, és féltem, hogy nehéz lesz újra visszahozni közénk. Nina rögtön besurrant a lakásba, mint egy kismacska, aki túl sokáig volt kint a hidegben, és alig várja, hogy dédelgessék. Pufogtam, mintha megzavartak volna valamit. Annak idején én voltam az, aki majd meghaltam a vágytól, hogy Nináékhoz mehessek, imádtam azt a meghitt lakást és a családot, amely annyira eszményi volt, hogy arra vágytam, fogadjanak örökbe, hiszen és állandóan egyedül voltam anyámmal, aki nem tudott kijönni hó végéig. Most mi voltunk az összetartó család, aki kiutat keresett a nehéz helyzetből. – Betty vagyok – mutatkozott be anyám barátnője Laetitiának, aki bizonytalanul nézett körül. Anyu pedig megölelte őt óvatosan és gyengéden, mintha attól tartana, hogy összeroppantja, mintha csak törött szárnyú madár lenne, aki leplezi sérülését. Laetitia olyan volt, mintha most jött volna ki a kórházból hosszú ágyhoz kötöttség után – tökéletesen tisztában voltam vele, mit érez.

De azt is szerettem volna, ha tudja: a múlton túl kell lépnie; előbb vagy utóbb erre úgyis sor kerül, ha akarja, ha nem. Paul kiment, hogy hozzon még némi kínálnivalót, közben Nina és én bevezettük Laeitiát a nappaliba. Miután leültünk, anyu vette magához a szót: – A lányok bejelentették, hogy Londonba akarnak menni tanulni. Én boldog vagyok, amiért együtt lesznek, de nem titkolom előtted, hogy aggódom Nina miatt, és… – … És itt jövök a képbe én! – vágott közbe Betty. – Szívesen velük megyek, és segíteni Ninának a terhesség alatt, meg a kicsivel! Laetitia megvonta a vállát. Anyu, kérlek, mondj valamit… – Én is aggódom Nináért, elhiheted – kezdte halkan és bizonytalanul –, a gyermek mindannyiunknak áldás. És Isten látja lelkem, szeretnék mellette lenni, de jelenleg nem tudok elmozdulni Leicesterből. A férjem éppen árulja a lakást, és ezer dologgal kell foglalkoznom, többek között a… válással – fejezte be kurtán. Zavart és feszült csend követte a válás szót. – Sajnálom, nem tudtam… – mondta anya. – Valószínűleg ez volt megírva nekem – folytatta Laetitia beletörődő hangon –, szörnyű hibát kellett elkövetnem, ha ezt érdemlem – és könnybe lábadtak a szemei. – Anyu, ne! Kérlek, ne beszélj így! – szólt közbe Nina megfogva a kezét, majd kétségbeesetten, és némi bűntudattal nézett rám. Mintha ezt mondaná: – Kérlek, vigyél el, vigyél el ettől a halottól. – Laetitia… – lépett közbe Betty, eltökélten arra, hogy feloldja a kínos helyzetet –, nekem volt már kamasz fiam, és pontosan tudom, hogyan kell bánni velük. Ezért, ha nem bánjátok, elviszem ezt a két kisasszonyt Londonba, és gondjukat viselem, etetem őket, tanulok és virrasztok velük, amíg derűsek és boldogok nem lesznek. Ez a kötelességem a szállásért, ellátásért, és a házvezetőnői teendőkért kapott összegért cserébe! Várakozásteljes tíz másodperc következett, ami éveknek tűnt. Végül Laetitia, megkönnyebbülve, hogy valaki döntött helyette, megszólalt: – A brixtoni ház szabad, és a férjem… az exférjem nővére ott lakik a közelben, talán… ő tudna segíteni. Ami az összeget illeti, nem tudom… mondjuk kétezer font havonta? Betty lopva anyára nézett, hogy akar-e alkudni, de ő lesújtó pillantást vetett rá. – Kétezer? Tökéletes! Ezerötszázat is elfogadtam volna! – visított Betty. – Felmentem volna kétezer-ötszázig! – nevetett Laetitia most először.

– Megdolgozom majd a fizetésemelésért, meglásd! – Nos, akkor minden rendben – vonta le a végkövetkeztetést Paul megkönnyebbült sóhajjal, és körbekínálta a lazacos szendvicseket. Nina és én megöleltük egymást, majd teli torokból énekelve a London Callingot körbeugrándoztuk a nappalit, megfertőzve jókedvünkkel a többieket, akik szemmel láthatólag fellélegeztek. Közben York ugatott, és Mrs. Fancher, a fülelő szomszéd a gipszkarton falon dörömbölt. Egy pillanatra minden visszatért a rendes kerékvágásba. Egészen a következő lépésig. – Szóval beszéltél vele? – zendített rá Carl később. – Carl, megyünk Londonba, ez már hivatalos! – válaszoltam kertelés nélkül. – És én? – Te nem! Nekem ez elég egyértelmű! – Nem beszéltél Ninával, pedig megígérted! – Mit tudtam volna neki mondani? Hogy fogadjon vissza? Nincs befolyásom erre, és ha lenne sem használnám ki! – Hogy érted ezt? – kérdezte gyanakvó, sőt csaknem ellenséges hangon. – Nem akarsz segíteni nekem? – Csak azt akarom mondani, jelenleg sokkal jobban izgat, hogy Ninának jó legyen, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy te jót tennél neki! – Mia! Az apám megöl, ha nem veszem el Ninát! – fakadt ki Carl. – És megkérdezted tőle, hogyan fogod elvenni, ha megöl? – Egy pillanatra sem hagy békén, olyan, mint egy egérre vadászó macska! Nem vagyok önmagam, kezdek megőrülni, és te vagy az egyetlen, aki segíthet rajtam! – Oké, Carl, megígérem, hogy segítek neked, még nem tudom, hogyan, de segítek, most viszont hagyj békén, kérlek! Bosszúsan kinyomtam a telefont. Carl gondja az utolsó helyen szerepelt problémáim listáján, de tudtam, hogy nem hagy nyugtot, amíg nem próbálok meg beszélni Ninával, és nem találok valami megoldást. Ő volt a gyerek apja, és Nina nem tagadhatta meg tőle, ami járt neki, de természetesen szabhatott feltételeket, ahogy azt Carl a saját bőrén tapasztalta meg. Betty jött értem a csomagokkal teletömött kocsival. – Nem csak megnézni akartuk a házat? – kérdeztem. – Szeretnék haladni a költözéssel, három nőnek és egy újszülöttnek egy teherszállító repülő sem lenne elég! Betty nem ismert: az egész életem belefért egy táncos táskába.

Átmentünk Nináért, és Dél-London soknemzetiségű, élénk városnegyede, Brixton felé vettük az irányt. Mintha csak iskolai kirándulásra mentünk volna, mégis új életünk kezdete volt ez, és örökké emlékezünk majd rá. Búcsút intettünk a gyerekkornak, és hivatalosan is beléptünk a felnőttek világába. Attól a pillanattól kezdve senki nem készített nekünk reggelit, vagy vigasztalt meg egy rossz osztályzat miatt, elkezdődött a saját, igazi életünk, engedmények és kiskapuk nélkül. Hihetetlenül felvillanyozó érzés volt, mint az a pillanat, amikor a hullámvasúton felérsz a legmagasabb pontra, visszatartod a lélegzeted, és megindulsz lefelé. A ház egy csendes, nyugodt utcában állt, zárt erkélyes, háromemeletes sorházak között, amelyekhez tartozott egy picike udvar elöl, és egy kert hátul. Nem messze lakott Kate néni, Laetitia sógornője a lányával, Eileennel. Kiszálltunk, és csak néztük a házat, amely a támaszpontunk lesz az elkövetkezendő legalább két évben. És kitört belőlünk a nevetés. – Az választ szobát, aki először beér! – provokált Betty, és futásnak eredt. – És neki kellene gondoskodnia rólunk, mi? – morgott Nina. A ház tüneményes volt: nagy szalon, konyha, étkező, kamra a földszinten, és egy kert, amely valaha rendezett lehetett, de most leginkább szemétlerakóhoz hasonlított. Az első emeleten két nagy szoba és egy fürdőszoba volt, ezeket Nina és én foglaltuk el, a harmadik emeleti manzárd pedig Betty főhadiszállása lett. Gyönyörű volt. – Mia, ez olyan, mintha álmodnék! – szólt Nina meghatottan. – Nekem is, Nina. Túlcsorduló érzelmekkel néztünk egymásra. Nina megsimogatta a pocakját. Folyton elfelejtettem ezt a nem elhanyagolható körülményt, mert még mindig képtelenségnek tűnt, hogy a barátnőm gyermeket vár. De ideje volt hozzászoknom a tényhez, és elfogadnom. – Fáradt vagy? – kérdeztem. – Egy kicsit – válaszolta Nina, és leült egy lepedővel letakart díványra. – Előfordult már, hogy furcsa ételeket kívántál meg? – érdeklődtem, mert eszembe jutott, hogy sosem faggattam az állapotáról. – Néha elképesztő kajákat ennék, például füstölt lapkasajtot vagy karamellás rágcsát, máskor gombalevest vagy sült banánt mogyoróvajjal. – És krétát? – viccelődtem.

– Még körömlakklemosót is… – nevetett. – És… mozog? – mutattam a hasára. – Még nem. – Viszont óriásiak lettek a melleid! Legalább D-sek – kiáltottam. – Irigyellek, én olyan vagyok, mint egy vasalódeszka. – Nem semmi, ugye? – felelte büszkén felhúzva a pólóját. – De te balerina vagy, mit kezdenél nagy mellekkel? Összegyűrtem két újságlapot, és betettem a felsőm alá. – Na, mit szólsz? – Mia, szörnyű vagy! – kacagott. – Miért? Nem tetszenek? – és nevetve egy párnát raktam a hasamhoz, nehézkesen felálltam, úgy téve, mintha én is terhes lennék. – Jaj, de hülye vagy! – mondta a fejemhez vágva egy párnát, és tovább vihogott. Nagyon klassz volt viccelődni vele, és csodás volt látni, hogy újra nevet. – Akkor most mindketten terhesek vagytok? – szakított félbe minket egy idegesítő orrhang. Hirtelen abbahagytuk a nevetést, és az ajtó felé fordultunk, ahol egy zsíros hajú, kövér asszony állt zöld melegítőben, döbbenten bámulva ránk. – Helló, Kate néni! – mosolygott Nina zavartan. Mögötte egy korunkbeli lány – ha lehet, még kövérebb, hosszú körmei rózsaszínre festve – gyanakodva figyelt minket. – Eileen, de jó újra látni… – folytatta Nina műmosollyal az arcán. Betty továbbra is föl-le szaladgált a lépcsőn dobozokkal a kezében, ránk se hederített. – Ő a barátnőm, Mia…. és nem terhes! – mondta, és kihúzta a párnát a felsőm alól. Némán néztünk egymásra. – Anyukád mondta, hogy… – szólt Kate jelentőségteljesen. – Ó, igen… – felelte Nina. És ismét elhallgattunk. Nem tűnt túl biztató kezdetnek. Mint rendesen, most is Betty mentette meg a helyzetet. – Nos, lányok, hát nem mesés? Mindhárman egyidősek vagytok, micsoda mulatság lesz! Együtt csavarogtok, buliztok majd, fantasztikus, nem? – és pacsira emelte kezét Eileen felé. – Én nem járok bulizni – jegyezte meg szűkszavúan Eileen, és Betty keze a levegőben maradt. – Hm. Akkor rendezünk itt egy partit, igaz, lányok? – próbálkozott Betty csüggedten.

– Naná! Amint befejeztük a költözést, csapunk egy nagy bulit! – siettem a segítségére. – Jobb lenne most rögtön, mert Nina hamarosan már nem szórakozhat! – közölte Kate savanyúan. Elhúztam a számat. Nem sok jóra számíthattunk, ha ez a nagy segítség. – Nos, mi most elmegyünk. Hosszú az út Leicesterig, és nem akarok éjjel vezetni. Kate… Eileen, nagyon örültünk, igaz, lányok? – mondta Betty, és sietve kituszkolt minket. A kocsiban aztán úgy nevettünk, mint az őrültek. – Ezek ketten a nagynénid meg az unokahúgod? – sivította Betty. – Ühm… igen, mióta nem láttam őket, legalább egy tonnát magukra szedtek! – Szimpatikusak, mint a bárányhimlő, mi? – toldottam meg. – Kate néni sosem volt valami megnyerő, Eileen meg nem beszél többet annál, hogy „helló” és „halló”! – Halló, helló, halló… Eileen vagyok, te terhes vagy? Halló? – utánoztam egy befordult emós hangját. – Helló… halló, helló, én nem bulizok, halló… – válaszolta Nina a fejét ingatva. – Bulizni? Bánjátok meg bűneiteket, szerencsétlenek, különben a pokol tüzében fogtok égni! – kacagott Betty. – Mégis honnan szalajtották őket? Egy horrorfilmből? – Kate néni akkor lett ilyen merev, amikor Larry nagybácsi elhagyta tizenkét éve. – Szegény Larry bácsi, ki tudja, miért lépett le, igaz? – Valójában senki sem látta azóta. Lement cigarettáért, és többé nem tért vissza. – Ne mondd! Biztosan városi legenda lett belőle! – Komolyan! Még a tévén keresztül is keresték! Anyu mindig arra gyanakodott, hogy Las Vegasba ment, és Elvis-hasonmásként él. – Vissza fogom sírni a kémkedő vén Mrs. Fanchert – nyafogtam. Minden jól ment, olyan jól, hogy kezdtem aggódni. Két hét múlva megkaptam az értesítőt a Brit meghallgatásáról. Az egyik felem arcátlanul biztos volt abban, hogy sikerül, hiszen a felvételi nem lehetett olyan kemény, mint a Royalé. A másik felem viszont azt súgta, hiányzik valami belőlem, ami a többieknek megvan. Kezdtem azt hinni, hogy nem vagyok elég eredeti vagy „művészi”, összességében túlságosan klasszikusnak éreztem magam. És féltem, hogy olyan valakit választanak, aki kevésbé ügyes, viszont „különleges”.

Minden megingott, amit biztosnak gondoltam. Szükségem volt valakire, aki felkészít, de az egykori tanáraim mind őskövületek voltak. Felhívtam Liát. – Tudtam, hogy tetszeni fog! – kiáltotta. – Szenzációs! – Most már a meghallgatás miatt aggódom! – Nem kell tartanod tőle, nem a kifogástalan technika érdekli őket, sokkal inkább az összkép számít. – Éppen ez aggaszt, félek, hogy nem vagyok elég érdekes. – Mit értesz azalatt, hogy „érdekes”? Te te vagy, egyetlen és tökéletes, úgy, ahogy vagy. Nem kell úgy tenned, mintha valaki más lennél! – felelte Lia határozottan. – De ha nem vagyok elég ügyes vagy eredeti, nem vesznek fel! Ott bent mindenki jelenség! – Te is jelenség vagy, és nem kell mást tenned, mint hogy megmutatod, mit tudsz. Viszont ahelyett, hogy rögeszmésen törekednél egy eszményi port de bras vagy forgás végrehajtására, csak arra gondolj, hogy felszabadítsd a szíved, és kifejezd azt, amit érzel. – Igen, de szerinted mivel kellene készülnöm? Giselle, Hattyúk tava, Carmen… Lia elgondolkozott egy percig. – Miért nem viszel egy modern darabot? … Egy Lady Gaga-számot például, spiccben táncolva. – Most viccelsz? – estem pánikba. – Halál komolyan mondom, fantasztikus lenne! És éppen ez kell most: szakítani a múlttal. A klasszikus repertoárt tartogasd a vizsgára és a lenyűgözésükre! Éreztem, ahogy megremeg talpam alatt a föld: magabiztosságom szánalmasan elpárolgott. – Lia, de ki tudna nekem segíteni? – Hát te magad, ez nyilvánvaló! – Én? … Teljesen egyedül? – dadogtam. – Hát persze! Senki nem tudná hitelesebben kifejezni azt, aki vagy, mint te. Bízz bennem! Ez a beszélgetés porrá zúzott. Soha még csak eszembe se jutott, hogy egy meghallgatáson ne olyan darabot táncoljak, amit legalább kétszáz éve alkottak meg nagy műgonddal. – Pat, rettegek! – pityeregtem. Liának igaza van, ez a te nagy lehetőséged, hogy kitörj a burokból, és a saját lábadra állj. – Ennyire bejönnek a Facebook-bölcsességek? Lájkoljam? Te nem tudod, miről beszélsz! Fogalmad sincs róla, mit jelent felkészülni egy

meghallgatásra! Rendkívül összetett munka, minden lépést, minden mozdulatot, minden szünetet a tökéletességig be kell gyakorolni, és mindent elronthatsz három perc alatt, nem tudod, nem… Éppen erre van szükséged, és ahogy Lia mondta: hagyj fel a tökéletesség keresésével, és engedd beszélni a szívedet. – Pat? Igen? – Fogd be! – Lady Gaga spiccben? – sikított fel Nina, és leejtett egy könyvekkel teli dobozt. – De hiszen ez zseniális! – Nina, szállj le a földre! – feleltem fejcsóválva. – Nagyszerű ötlet, nem is értem, hogy nem jutott eszedbe korábban! – Mert őrültség, azért! A klasszikus balettosok klasszikus dolgokat táncolnak! – makacskodtam. – És unalmasakat! – Azt mondtam, klasszikusokat! – Az ugyanaz! – Nem, nem unalmas, minden balettdarab más, és mindenki a maga stílusában adja elő őket. Nincs két balerina, aki ugyanazt a szerepet ugyanúgy játszaná. Ez olyan, mintha azt állítanánk, hogy Szemjonova úgy táncol, mint Cojocaru, csak mert mindketten szerepeltek már az Angol Nemzeti Balettben! – Miért, nem tök egyformák? – kérdezte Nina szórakozottan, miközben a pulóvereket rendezgette egy bőröndben. – Nem, egyáltalán nem! – válaszoltam sértődötten. – Hogy gondolhatsz ilyet? – Honnan tudjam? Nekem minden balett egyformának tűnik, csak a jelmezek mások! – vonta meg a vállát. – Csodálkozom rajtad, Nina! Ennél azért kifinomultabbnak tartottalak! – Megmondom neked úgy, ahogy van – hunyorított rám –, Lady Gagát jobban szeretem! Felsóhajtottam, és ledobtam magam az ágyra. – Nézd csak meg ezt! – mondta, és odadobott egy fényképet. A fotó minket ábrázolt kiskorunkban, halloweeni jelmezben, amikor Patrick vitt körbe minket a környéken, hogy mindenhová becsöngetve azt mondjuk: „Csokit, vagy csalunk!” Az emlék éles fájdalommal hasított a szívembe. – Emlékszel? Sírtunk, mert kevés csokit sikerült összegyűjtenünk, és Pat a saját pénzén vett nekünk karamellát! – Milyen türelmes volt velünk. – Ja – hagytam rá. És mennyire szerettelek benneteket… mit mást tehettem volna?

Hét Megkérdeztem Claire-t, gyakorolhatom-e a darabot a tánctermében a meghallgatásra, mivel a szobámban nem volt elég hely. Ám ez rossz ötletnek bizonyult: Claire mindenféle ürügyet kitalált, csak hogy bejöhessen megnézni, hogy haladok, és táthassa a száját. Claire volt az első tanárom, és természetesen úgy gondolta, még mindig jogában áll kijavítani, mintha egy lennék az ötéves tanítványai közül, én pedig tiszteletből minden alkalommal visszanyeltem a választ. – Ej, azok a karok? Lebénultak? Mindig a karod volt a gyenge pontod. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a szavait, de a hangja bevésődött az agyamba, mint fúró a fogba, és nem tudtam tovább koncentrálni. Mintha eleve olyan könnyű lett volna összpontosítani a Poker Facere… Claire keményen próbára tette a türelmemet, és gyülemlett bennem a feszültség. Kezdtem beleőrülni. – Szerinted jó ötlet ez az egész? Oké, a Brit nem igazi iskola, de biztos vagy benne, hogy értékelik majd ezt a bohóckodást? – piszkált, és közben rágyújtott egy cigarettára. Az izzadság belefolyt a szemembe, a balettcipőkben veszettül fájtak a lábaim, és Claire elviselhetetlen hangjától kiestem a ritmusból, így meg kellett állnom, és elölről kezdenem az egészet. Nem voltam hozzászokva, hogy egyedül találjak ki egy koreográfiát, és ez a nagy szabadság megrémített. Szükségem lett volna valakire, aki megmondja, mit és hogyan tegyek, akkor legalább mást hibáztathattam volna, ha kudarcot vallok. Megálltam, hogy igyak egy korty vizet, és Claire, kihasználva a szünetet, újra támadásba lendült. – Aaaaah, micsoda megnyugvás! – kiáltotta, miután kikapcsoltam a lejátszót. – Az a ricsaj el-vi-sel-he-tet-len! – és kényeskedve befogta a füleit. Utáltam. – Neked nem tetszik Lady Gaga? – kérdeztem a pólómmal megtörölve az arcomat. – Kicsoda? – Lady Gaga. Egy most futó énekesnő, de te nem is ismerheted, mert leragadtál Mozartnál – válaszoltam gúnyosan. – Csak jó zenéket ismerek. Nem értékelem a ricsajt! – Ez nem ricsaj, Claire, hanem önkifejezés! – mondtam erre, talán túlságosan is színpadiasan.

– Kinek az önkifejezése? Egy kényszerzubbonyos őrülté? Hol a báj, a finomság, a harmónia… – Claire, nem csak rózsaszín tütük, tollak és halott hattyúk léteznek a világon! Van ezeken kívül szenvedély, őrület, félelem, szabályszegés, irónia, öröm, és én ezeket akarom kifejezni a magam módján! – Annyi tanulással töltött év után? – Az összes tanulással töltött év benne van a lábaimban és a karjaimban, Claire! – kiabáltam magamból kikelve. –A táncóráknak, amiket veled töltöttem, vagy Sinclaire-rel, vagy bárki mással, minden egyes másodperce a részemmé és az életem részévé vált, és arra használom majd ezeket, hogy átlépjem a határaimat, fejlődjek, és megtaláljam a saját utamat! Claire alig észrevehetően ráncolta a homlokát, szeretett volna visszavágni valamivel, de semmi nem jutott az eszébe. Kezdtem megérteni, hogy nem irányt változtatni a legnehezebb az életben, hanem meggyőzni másokat arról, miért tesszük. Hiányzott a nagymamám. Tudtam, ezúttal nem lesz elég, ha bocsánatot kérek tőle, sem az, ha a lábai előtt kúszok, vagy fényesre nyalom a Chanel cipőit. Most először duzzogott ilyen sokáig, és az is egyértelműnek tűnt, hogy nem ő fogja megtenni az első lépést. Próbáltam hívni, de Sunil vette fel, az ő hűséges házvezetője. – Mia kisasszony, milyen jó hallani a hangját, hogy van? – Jól, Sunil, khm, nagyi ott van? – kérdeztem, mintha nem is a mobilján hívtam volna. – A nagymamája nincs itt… nem tud… kkhhhm… a nagymamája azt mondja… khm… – dadogott, mintha valaki összevissza súgná a válaszokat a fülébe. – Sunil, add a nagyit! – utasítottam. – Add ide a telefont, te ostoba fajankó! – zsörtölődött nagyi. – Sunil nem mond hazugságok! Hazugságok csinálnak rossz karma! – morogta Sunil távozóban. – Mit akarsz? Megint pénz kell? – kérdezte nagyi kimérten. – Ugyan, nagyi, van még egy kis száraz kenyerem, ma estére elég lesz, holnap meg majd elmegyek a boltba, és lopok valamit. Nem felelt, de tudtam, hogy legszívesebben nevetne. – Nagyi, nem számít, ha nem válaszolsz, majd beszélek én. Csak azt akartam mondani, hogy találtam egy sulit, ami nagyon tetszik, és pár nap múlva meghallgatásom lesz. Állami iskola, jó nevű, és boldog vagyok. Ez minden, csak ennyit szerettem volna mondani. Nagyi makacsul hallgatott. Sóhajtottam.

– És… nagyi, bocsánatot akartam kérni, amiért tiszteletlen voltam veled. Csupán egy köhintés jelezte, hogy még vonalban van. Aztán letette. Miért van az, hogy mások nagymamája almatortát süt és bölcs tanácsokat osztogat, míg az enyém egyfolytában csak gyötör? Ha addig erősködöm, amíg bele nem fárad – minthogy legalább annyira csökönyös vagyok, mint ő, ha nem jobban –, végül nyertem volna. Szúrást éreztem a gyomromban. Készülődnöm kellett a közelgő költözésre, és összpontosítani az új életemre, de az újdonságokkal való szembenézés gondolata halálra rémisztett. Nemrég még odavoltam az ötlettől, hogy Londonba menjek, de most, hogy nem tudtam, mi történik majd velem távol az otthonomtól, úgy éreztem magam, mint az a szerencsétlen Piroska, aki eltévedt az erdőben, miközben a lerészegedett nagymamája nem akart ajtót nyitni neki, mert odabent szórakozott a farkassal. Felmentem a szobámba, és körülnéztem. Nem akartam mindent magammal vinni. És ez így volt helyes. Ha már elölről kellett kezdenem, jobb, ha a nulláról indulok. De vérzett a szívem a gondolattól, hogy minden perc, amit abban a szobában töltöttem, visszavonhatatlanul eltűnik, és minden óra, amit még ott töltök, közelebb hozza az elválást anyától és a régi életemtől. Lebénított a gondolat. Este a vacsoránál anyu és Paul úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna, de tudtam, hogy nekik sem könnyű. Evés közben mindenről beszéltünk, csak az indulásomról nem. Soha nem vágytam még ennyire arra, hogy mellettem legyen egy felnőtt, aki azt mondja: ne aggódjak, mindez elmúlik, jól döntöttem – ehhez képest az egyetlen vigaszom a halott exbarátom hangja volt! Mindez tökéletes témája lett volna egy MTV-s sorozatnak. – Felhívtad apádat? – kérdezte anyu. – Nos, nem. – Szerintem meg kéne tenned, lehet, hogy érdekelné az életed. Apám olyan szerepet játszott az életünkben, mint egy rádió: bekapcsoltuk, amikor éttermekről vagy tőzsdeárfolyamokról szólt a műsor. Egyébként úgy kezeltük, mint akit beszippantott egy sokkal érdekesebb párhuzamos univerzum. És ami azt illeti, a második feleségétől született féktelen ikrek szinte minden idejét elrabolták. – Boldog lesz, ha megtudja, hogy Londonba költözöl, így sokkal gyakrabban láthatjátok majd egymást! – mondta Paul őszinte lelkesedéssel.

– Képzelem! Csodálatos napokat töltünk majd együtt, és megvitatjuk az élet dolgait! Mindig is erről álmodtam, alig várom! – Ugyan, biztos vagyok benne, hogy boldog lesz, ha láthat vasárnaponként! – Vasárnaponként? Hogyhogy? – kaptam fel a fejem. – Mert ha nem tudsz majd hazajönni, vagy mi nem tudunk meglátogatni, elmehetsz hozzá. Fontos, hogy legyen család a közeledben. – Anyu, te piálni kezdtél? Mióta kerül nálunk egy mondatba a családunk és az apám? – Amióta úgy döntöttél, hogy elmégy itthonról! Íme, előtört a drámai énje. – Anyu – felkeltem, és odamentem, hogy az ölébe üljek –, nem az éjszaka közepén szököm el, hogy összeházasodjak egy drogossal, aki öregasszonyokat rabol ki. Elmegyek, hogy táncot tanulhassak egy fantasztikus londoni iskolában, és te büszke leszel rám! – mondtam, és egy cuppanós puszit nyomtam a homlokára. – Tudom, de annyira fogsz hiányozni, és nem tudok hozzászokni a gondolathoz! – simogatta meg az arcom. – Ugye nem fogsz sírni? – kérdeztem váratlanul. – De igen – felelte szomorúan. – Ugyan, anyu – öleltem át –, annyira régimódi vagy! – Ez igaz! Régimódi vagyok! – szólt nevetve, miközben letörölte a könnyeit. Vicces volt látni, hogy felcserélődtek a szerepek. De Carl gondoskodott róla, hogy romba dőljön a családi idill. – Hülyeséget csináltam! – fakadt ki, amint megérkezett. – Miért, mást is tudsz? – kérdeztem. – Elmentem Ninához, és… kissé elveszítettem a fejem – mondta zavartan. – Kissé? Mennyire? – Odamentem, hogy beszéljünk, és elrendezzük a dolgainkat, de amikor felfogtam, hogy egyáltalán nem számol velem, elveszítettem a türelmemet, és szörnyű dolgokat mondtam neki. – Mennyire szörnyűeket? – A szar volt a legkedvesebb! – mondta elhúzva a száját. – Nem azt mondtad, hogy rám bízod a dolgot? – Igen, de te semmit nem csináltál! – nyöszörögte. – Csak a megfelelő pillanatot vártam, senki sem szökött volna el! Vagyis… érted! – Végül kidobott, és azt mondta, ne keressem többé, vagy hívja a rendőrséget.

– És ha ezt mondta, biztos lehetsz benne, hogy meg is teszi! – erősítettem meg. Megcsörrent a telefonom, és nem volt nehéz kitalálni, ki hívhat. – Mondd meg annak az idióta barátodnak, hogy ne merészeljen néhány kilométernél közelebb jönni hozzám! – Nina… – feleltem odébb menve –, nem gondolod, hogy ez azért túlzás? – Nina, bocsáss meg! – ordított Carl. – Tudom, átléptem minden határt, de adj még egy esélyt! – Mondd meg neki, hogy most azonnal hívom a rendőrséget! Mondd meg neki! – kiabálta Nina. Carl próbálta kivenni a kezemből a telefont, miközben tovább könyörgött. – Nem akartam azt mondani, hogy szar vagy, és azt sem, hogy gyerekrabló! – Ááááá! – visított Nina. – A két kezemmel ölöm meg, mondd meg neki! Mondd meg, hogy megfojtom! – Carl, fejezd be, azt mondja, gyűlöl, és meg akar ölni. Kérlek, ne izgasd fel az ő állapotában! Ez a mondat olyan hirtelen állította le Carlt, mintha Cesar Millan A csodálatos kutyadokiból azt mondta volna: „Ül!” – Ó, istenem, igaz! A baba! Hogy nem gondoltam rá, egy állat vagyok! – Na, végre egy értelmes mondat! – mondtam. – Mia, ha ezek után még mindig a közelembe akar jönni, személyesen téged teszlek felelőssé! – fenyegetőzött Nina. – Miért pont engem? – hárítottam. – A te barátod, és amit ő tesz velem, azt kapod majd tőlem! – zárta rövidre. Nina letette a telefont. – Carl, te egy idióta vagy, és most az utolsó lehetőségedet is eljátszottad, hogy rendbe hozd a kapcsolatotokat! Carl térdre rogyott. – Mia, kérlek, megígérem, hogy többet nem leszek ilyen erőszakos, de segíts, otthon megbolondulok! – És most hogy segítsek neked? Ha csak véletlenül is kiejtem előtte a neved, megpofoz. Gondolkoztál volna előbb! – közöltem, és segítettem neki felállni. Vesztes volt, a reménytelenség élő szobra. Tökéletesen tudtam, min megy keresztül, hiszen nem sokkal azelőtt én is ugyanabban a helyzetben voltam, ismertem a visszautasítás kibírhatatlan érzését. – Carl, figyelj, én is azt hittem, hogy sosem lesz túl rajta. Emlékszel?

Te voltál, aki azt javasolta, írjak neki, még ha nem is válaszol a leveleimre. És igazad volt, mert végül meghallgatott. – Nem tudok neki írogatni! – Persze hogy nem, csak ki kell tartanod, és észrevétlenül a közelében maradnod. Amikor megszületik a baba, a dolgok értelemszerűen meg változnak majd. Mindenkinek. Nem először. – Mikor indultok? – Most szombaton, Bettyvel. Carl elszomorodott. – Mihez kezdjek most nélküle? – És főleg mihez kezdesz majd nélkülem! – játszottam a sértődöttet. Felnevetett. – Carl, beszéljük meg, hogy én folyamatosan beszámolok neked mindenről, és meglásd, mikor lecsillapodik, ő fog majd téged. Én nagyon hiszek abban, hogy az emberek képesek megváltozni! – folytattam túlzott lelkesedéssel. – Jó neked, Mia, én ebben nem hiszek. – Carl, nézz rám – fogtam meg a kezét – Mindenki változik. Tényleg. Szorosan megöleltük egymást. Éreztem, hogy egyben el is köszöntünk egymástól. Már egy ideje csak búcsúzkodtam, és ez kezdett az idegeimre menni. – Szeretlek, Mia. – Én is, te szamár! Igen, rendben, de most már elég az ölelkezésből. Köszönöm! A hétvége gyorsan elérkezett, és még nem készültem el. Nina viszont olyan izgatott volt, mintha a Music Awards-on lenne jelenése. Megértettem, alig várja, hogy otthagyja azt az életet, ami már nem az övé volt, és el akarja felejteni. Amíg azonban ő menekült a sajátjától, addig én csak lezártam egy olyan fejezetet az én életemben, amelyet sosem akartam elfelejteni. És amely fájdította a szívem. Paul erősködött, hogy menjünk el vacsorázni az étterembe, ahol dolgozott: nem kapott szabadnapot, és főzni akart nekem. Az utolsó vacsora! A másik dolog, amitől gombóc nőtt a torkomban. A kapcsolatuk kezdetén mindent megtettem, hogy ne jöjjenek össze. Úgy gondoltam ugyanis, hogy Paul csak a sokadik bizonytalan, nős idióta, aki miatt anyu szenvedni fog, és aki tönkreteszi azt a különleges kapcsolatot, ami mindig is összekötött minket – valójában azonban Paul felbukkanása a legjobb

dolog volt, ami valaha történt velünk. Paul nyugodt természetével és gyengédségével visszaadta családunk méltóságát, visszahozta közénk az egyensúlyt, a szeretetet, és véget vetett a készételek uralmának. És ha most anya egyedül lenne, még nehezebb lenne itthagyni. Ugyanakkor Betty anya legjobb barátnője volt, és ő is menni készült. Elegánsan felöltöztünk anyuval, ő egy kis sminket is feltett. Szótlanul beszálltunk az autóba, és úgy tettünk, mintha egy átlagos este állna előttünk. Paul lefoglalta a legszebb asztalt és meggyújtatta a gyertyákat. Leültetett minket, és visszament a konyhába. Figyeltem anyut a gyertyák remegő fényében. Nagyon szép volt, de ennek nem is volt tudatában. Abban a kicsit bohém hangulatban még kevesebbnek látszott a negyvennégy événél. Szerettem volna boldogabbnak látni, de azt már alaposan megtanultam, hogy senkit nem lehet boldoggá tenni, ha nem akarja. És anyu tekintete mélyén mindig ott villogott az a melankolikus fény, amit senki nem tudott eltüntetni. Talán mert apám elment, talán mert olyan nehezen jöttek ki egymással Olga nagyival, talán mert az élete – ahogy ő mondta – tele volt megbánással. Ám az én szememben nem tűnt olyan szerencsétlennek: volt lakása, munkája, egy férfi, aki szerette, és legfőképpen ott voltam neki én. Ezért nem tudtam soha megérteni igazán anyut. – Nos, kisegér, holnap elmész – szorította meg a kezem. – Ja… minden olyan furcsa – mondtam, és kettétörtem egy grissinót, hogy ne kelljen a szemébe néznem. – Az én kicsi lányom felnőtt, és most kirepül. – Jaj, nem költözöm olyan messze, pár óra alatt itthon vagyok. – De nem jössz vissza, tudom! Amikor elmerülsz majd a feladataidban, nem gondolsz se rám, se másra. Tudom, hogy ez így van rendjén, mégis szenvedek tőle. – Anyu. Téged szeretlek a legjobban a világon! – mondtam zsigerből. – Ez sosem fog változni, de aggaszt, ha így beszélsz! Én is szeretnélek téged boldognak és derűsnek tudni Paullal és Yorkkal! És nem egy öngyilkosjelöltnek, akit nem lehet egyedül hagyni egy szobában egy késsel! – Rendben, akkor azt mondom, nem érdekel, hogy elmész! – játszotta meg a közömböst. – Egy szép középút? – javasoltam, miközben Paul egy üveg pezsgővel a kezében jött felénk. – Egy koccintás a gyönyörű hölgyeimmel! – kiáltott nevetve, és a

poharakba töltötte az italt. Majd így folytatta ünnepélyesen, felemelve a pezsgőspoharat: – Mia, csodás jövőt kívánok neked, tele szeretettel és sikerrel, amit megérdemelsz! Elszorult a torkom, és a szemeim megteltek könnyel. – Te vagy a legerősebb ember, akit valaha is megismerhettem – folytatta–, felülkerekedtél egy olyan tragédián, amit a legtöbben csak gyógyszerekkel és whiskey-vel éltek volna túl. Te viszont egyedül felálltál, és még szebbé, még erősebbé lettél, mint előtte. Mindenkinek példa vagy, és büszke vagyok arra, hogy az életed része lehetek. Ezektől a szavaktól úgy sírtam, mint egy szökőkút, anyu pedig ismét kiborította a táskáját, hogy papír zsebkendőt keressen, de feleslegesen, minthogy a sminkje már teljesen tönkrement. Megöleltem Pault. Nem voltam egy ölelkezős meg puszilkodós típus, és ő jól tudta ezt. Erősen magához szorított. – Ezt tőlünk kapod– tette hozzá anyu, és kiemelt egy kis csomagot a halomból, amit az asztalra szórt. Kinyitottam a vörös bársonydobozkát. Egy ezüst karkötő volt benne, amiről kis függők lógtak: egy balettcipő, egy kiskutya, egy szerencsét hozó szarvacska, egy kiscsillag és egy szívecske, aminek a tetejére ezt gravírozták: „A világ minden szeretetével.” – Köszönöm, anyu, nagyon szép! – dünnyögtem. – Úgy hívják ezeket, hogy charms. Tehetsz még hozzá más függőket is, ha akarsz. – Mindig viselem majd… kivéve, ha táncolnom kell, tudod, nem hordhatunk semmilyen ékszert. – Igen, tudom, csak szerettük volna, ha lenne valamid, ami emlékeztet ránk. – A másik ötletünk egy tetoválás volt a neveinkkel! – viccelődött Paul. – De nem kötelezhettünk rá! – Majd megcsináltatom nagyban a hátamra! – Viccelsz, ugye? – kérdezte anyu kissé ijedten. – Persze hogy viccelek – feleltem, és mindkettőjüket megöleltem. Tényleg a régi életem utolsó vacsorája volt ez, attól a pillanattól fogva senki sem mondhatta, hogy tanuljak többet, vagy feküdjek le korán. Izgalom és félelem. Éjszaka nem tudtam lehunyni a szemem. Lebénított a tudat, hogy ez lehet az utolsó este, amikor az ágyamban alszom. Tényleg biztos vagyok abban, amit csinálok? Készen állok?

Tényleg ezt akarom? Persze hogy ezt akarod – mondta Patrick, mikor végül a hajnal első fényeinél sikerült elszunnyadnom –, teljes valóddal akarod, és normális, hogy most így érzel. Ez hozzátartozik a felnőtté váláshoz, és előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk vele. Átesett rajta anyukád, átesett rajta Betty, Nina is éppen ezzel küzd, és gondolj csak bele, mennyire összehoz benneteket ez a közös tapasztalat. – Mind nagyon hiányoznak majd nekem. Ott a karkötő, hogy emlékeztessen rájuk. Mosolyogtam. – Igaz – simogattam meg a függőket. És önkéntelenül Pat csuklójára és a karkötőre néztem, amit tőlem kapott a baleset napján. Libabőrös lettem a gravírozástól: Ments meg engem. És én megmentelek téged. Ments meg engem. És én megmentelek téged – mondta Patrick, mintha olvasna a gondolataimban. – Nem mentettelek meg téged, szerelmem – feleltem keserűen –, nem mentettelek meg. De igen! – ragadta meg a vállamat. – Nézz rám, Mia, mindennap megmentesz, minden egyes percben! Annyira szeretsz engem, hogy életben tartasz magad mellett, és nem ismerek ennél tökéletesebb módot arra, hogy megments valakit! – Pat, te nem tudod, mennyire hiányzol, és mennyire nehéz úgy élni, hogy többé nem oszthatok meg veled semmit: egy fagyit, egy mozit, egy dalt vagy egy viccet. Nem tudod, mennyire gyűlöllek, amiért nem vagy többé! Jobb lett volna, ha megcsalsz és elhagysz, vagy ha egy hazug, önző, szar alak lettél volna. Alapjában véve ugyanaz történt volna: nem látlak többé, és úgy kezellek, mintha meghaltál volna. Mégis itt lennél szabadon, hogy más lány életét tedd tönkre! De nem, a tökéletes férfi eltűnik az Északi-tenger jeges vizében. Hát nem undorító? Nem olyan, mint egy rossz film? – üvöltöttem magamon kívül. Mia, fáradt és ideges vagy, jobb, ha most hagylak aludni. – Nem, nem vagyok fáradt, sem ideges, viszont halálosan gyűlöllek, igen! Gyűlöllek, mert soha senki nem fog hozzád felérni; gyűlöllek, mert másik iskolába megyek, és te nem tudsz majd meglátogatni; gyűlöllek, mert én és Nina sosem leszünk többé ugyanazok nélküled, és gyűlöllek, mert olyan nagyon szeretlek, hogy nincs rá magyarázat! – ordítottam, és zokogásban törtem ki. Elég a könnyekből – mondta, és erősen magához szorított. – Elég a sírásból, kincsem. Mindenben igazad van, de ha szar alak lettem volna, te

egyetlen pillantásra sem méltatsz, ebben biztos vagyok. Szerencsések voltunk, hogy ismerhettük egymást, és ahogy most látom, inkább ismertelek és elveszítettelek, mint hogy egyáltalán ne találkoztunk volna. Holnaptól új élet kezdődik, és nem akarok más könnyeket látni, mint amiket az örömtől hullatsz a meghallgatás után. Ígérd meg nekem! – kérte a hajamat simogatva. – Nem tudom megígérni – duzzogtam. – Na, Morgó! – mondta, és csiklandozni kezdett. – Ne, Pat, ne, ez nem ér! – próbáltam kiszabadítani magam, és önfeledten kacagtam. Ez most már mindig így lesz, nem akarom többé látni, hogy miattam szomorkodsz. Soha többé! És ha nem tudlak megcsiklandozni, akkor majd borzasztó vicceket mesélek, és hidd el, ahogy én mesélem, még rosszabbak lesznek! Mosolyogtam. Holnaptól csak a mosolyodat akarom látni! Büszke akarok lenni rád, azt akarom, hogy táncolj, hogy értem is élj, és én mindig az első sorban tapsolok majd neked! Igaza volt, elérkezett a pillanat, hogy továbblépjek. Jól ismertem a múltat és a jelent: ha az előbbiben maradnék, semmi sem változna életem utolsó napjáig, míg ha kirepülök a fészekből, a legrosszabb esetben az történhet velem, hogy új tapasztalatokat szerzek, megtanulok beágyazni és főzni. Végtére is miért ne tenném. – Oké, Pat. Megígérem, hogy büszke leszel rám.

Nyolc Lassan becsuktam a szobám ajtaját, lementem a lépcsőn, szorosan megöleltem anyut és Pault, adtam egy puszit York pofájára és mielőtt beszálltam volna Bettyvel a kocsiba, hátrafordultam, hogy utoljára megnézzem a házat annak tudatában, hogy valószínűleg végső búcsút veszek a gyermekkoromtól. Úgy éreztem, mintha a kiskori önmagamat látnám az ablakból integetni. Sosem felejtem el a képet, ahogy Paul egyik karjával átöleli pityergő anyukám vállát; úgy elszorult a szívem, hogy majdnem meggondoltam magam. És Betty fehér papagája, aki egy óriási kalitkában trónolt a hátsó ülésen, természetesen nem könnyítette meg a helyzetem. És a Coldplay Fix You című száma sem a rádióban. – Készen állsz, kislány, hogy nekivágjunk a nagy útnak? – csapott Betty a combomra. – Készen! – töröltem le egy könnycseppet. – Fantasztikus kaland lesz, meglátod, és újra tizenhat évesnek érzem magam, mert annyira felvillanyoz, hogy ennek én is a részese vagyok. Ez a vallomás némi aggodalomra adhatott volna okot. Elmentünk Nináért, aki velem ellentétben úgy pattant be az autóba, mintha éppen egy ékszerboltot rámolt volna ki, és odakiáltott Bettynek: „Indulj, indulj!” Betty egész úton hozzánk vagy Cerottóhoz, a papagájhoz beszélt, miközben én és Nina gondolatainkba merülve bámultunk ki az ablakon, megbánva, hogy nem inkább vonatra szálltunk. Késő délután értünk Brixtonba, és Kate néni már az ajtóban várt minket. Betty tudomást sem vett róla, és rögtön a házba masírozott a kalitkával. Eközben Nina odament a nagynénjéhez, és melegen üdvözölte: két puszit adott az arcára, amit Kate néni kelletlenül fogadott. A lakás katasztrofális állapotban volt, de túlságosan kifáradtunk ahhoz, hogy takarítsunk, így pizzát rendeltünk, és megettük a szőnyegen ülve. Ninával cinkos pillantásokat vetettünk egymásra: ez volt az első esténk felnőttként, és együtt töltöttük, pedig egyesek nem sokat adtak volna a barátságunkért. Betty már körbetelefonálta az összes londoni ismerősét, hogy beszámoljon az érkezéséről, és hogy megkérje őket, segítsenek neki munkát találni a fantáziadús önéletrajza segítségével. Az általa ismert nyelvek közt feltüntette a japánt és a görögöt is, mert mindkét nyelven tudott „jó étvágyat”

kívánni. Később Ninával felmentünk a szobáinkba. – Átjössz hozzám? – kérdezte Nina. Nem kellett kétszer kérdeznie. Londonban voltam, velem pedig Nina, a hasában egy babával, valamint Betty a tetőtérben - mindez abszurdabb volt az Avatarnál. – Hogy érzed magad? – kérdeztem Ninát, miközben segítettem neki kicsomagolni. – Furcsán… de boldogan. – mondta széles mosollyal. – Holnaptól végre minden megváltozik, egyetemre megyek, új embereket ismerek meg, és mindent a hátam mögött hagyok. – Én is furcsán érzem magam – ültem le a szőnyegpadlóra –, de én a félelem miatt, te viszont hihetetlenül biztos vagy magadban. – Nem vagyok az! Csak úgy tűnök! – húzta el a száját. – Egyedül azt tudtam biztosan, hogy el akartam jönni onnan, a többiről fogalmam sincs, kezdve ezzel! – mutatott a pocakjára. – De a világ minden kincséért sem maradtam volna otthon. Rosszabb volt A rettegés házánál! – Pat kedvenc filmje! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Nina gyengéden rám nézett, és mosolygott. – Nagyon hiányzik? – kérdezte kedvesen. – Túlságosan is – feleltem a földet bámulva. – Nekem is… és ezért kell összefognunk és továbblépnünk: magunkért és érte. Tudom, hogy ő is ezt szeretné. Ez igaz, sosem bocsátanám meg magamnak, hogy tönkretettem az életeteket. Az egyetlen vigaszom most, ha látom, hogy továbbléptek. – Úgy érzem magam, mintha egy ötven méter magas hullámvasút tetején lennék! – mondtam, és a fejemhez emeltem az egyik lábam, hogy nyújtsak egy kicsit. – Hogy csinálod… azt? – kérdezte Nina tanácstalanul. – Mit hogy csinálok? – Azt… a lábaddal. Olyan könnyedén emeled fel, mint ahogy én fogat mosok. – Nos, ugyanúgy, ahogy te megtanulod a történelmet és a matematikát - válaszoltam. – A szülés után segítesz újra formába jönni? – nézegette magát a tükörben. – Persze, ha te meg segítesz nekem azokban a tantárgyakban, amikhez béna vagyok! – Vagyis mindenben, kivéve a franciát? Kinyújtottam rá a nyelvem, miközben a fejem mögé tettem a lábam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Fejezd be, rossz nézni! Úgy nézel ki, mint a kígyóember a cirkuszban! – nevetett Nina. Felkeltem, és mellé ültem az ágyra. – Nina, mondanom kell neked valamit… – használtam ki a bűvös pillanatot. – Nekem is – válaszolta, mintha valami óriási titka lenne, és alig várná, hogy megoszthassa velem. Ekkor azonban kivágódott az ajtó, és megjelent Betty. – Nina, visszafognád Kate nénikédet? Én ezt nem bírom tovább elviselni! Azzal bosszant, hogy Cerotto túl nagy zajt csap, hogy nem pakolhatjuk odébb a bútorokat, nem koszolhatjuk össze a padlószőnyeget, és hogy halkabban kell beszélnünk, mert Eileen alszik! Utálom őt, mivel azonban a te nénikéd, nem rendezhettem le úgy, ahogy megérdemelné. Kérlek, foglalkozz vele te! Nina nehézkesen felállt az ágyról. – Oké, oké, majd anyu elintézi! – kacsintott rám. Ez volt a másik, amihez nem tudtam hozzászokni. Nina kismama volt, és a szobája hamarosan tele lesz pelenkákkal, rugdalózókkal meg cumisüvegekkel. A bűvös pillanat elillant, így a szobámba mentem. Fogtam egy lepedőt és egy takarót, amiket a szekrényben találtam, és az ágyra dobtam őket, cseppet sem aggódva azon, hogy nem ágyazok meg tökéletesen, ahogy anyám várta el tőlem minden alkalommal. Egyedül voltam, nem kellett elszámolnom senkinek, és kifejezetten élveztem, hogy a ruhák szanaszét hevertek a földön, mert biztos lehettem abban, hogy nem szidnak meg a rumliért. – Pat… olyan, mintha újra járni tanulnék – mondtam, amikor találkoztunk a szokásos helyen. És így is van, de te erős vagy, és én büszke vagyok rátok – a karjaiba vett, és egy hatalmas, cuppanós puszit nyomott a számra. – Az agyamra mentek! Mind azt hajtogatjátok, hogy erős vagyok! Attól én még ugyanúgy félek! – fontam keresztbe a karjaim. Milyen szép vagy, szerelmem, amikor haragszol. – Pat, nem tudnál néha komoly lenni? Mia, én mindig komoly vagyok, sőt, mindig is túl komoly voltam, és ezt állandóan a szememre is vetetted, emlékszel? – Igen, de most a segítségedre van szükségem. Rendben, akkor mostantól végtelenül szomorúak leszünk, és azon aggódunk, mi lesz holnap a meghallgatáson, jó? – ráncolta a homlokát. – Jaj, ne már, Pat! Nem, nem, Mia, nem nevess, nincs semmi nevetnivaló! Ki tudja, mi

történik majd a kis Piroskával abban a farkasokkal teli erdőben! Ha valakinek itt aggódnia kell, akkor az én vagyok! Láttam, hogy nézett rád az a srác… Adam! – Ki? – meresztettem a szemem. Ne játszd az ártatlant, nagyon is jól láttam! – Ugyan már, Pat, nem lehetsz féltékeny! Dehogynem, szeretném látni, te hogyan viselkednél a helyemben! – Pat! Te féltékeny vagy, de jó! – ugrottam a nyakába, és összevissza csókoltam. Mégis mi jó van ebben? – Az, hogy ettől fontosnak és normálisnak érzem magam, és te nem is tudod, milyen nagy szükségem van erre. Ne mondd! Csakhogy nem tudok mást tenni, mint tiltakozni, és megbízni benned. A kezembe fogtam az arcát. – Pat, miért nem térhetsz vissza? Mert nem szellem vagyok, aki lepedőben kísért, én tényleg… – Halott vagy… tudom! Elhallgattunk. Bocsáss meg, nem kellene ilyen gyakran emlegetnem. – Ja… mintha én nem tudnám, és nem kellene állandóan attól félnem, hogy egyszer csak eltűnsz a fejemből. Nem tűnök el, Mia – húzott magához –, nem akarok eltűnni. – Kérlek, Pat! – néztem a szemébe – Kérlek, örökre szeress, örökre. Így lesz, Mia, örökre. És én ugyanezt kérem tőled. Másnap Betty már a konyhában takarította a csempét gumikesztyűben, szivaccsal a kezében. – Készítettem nektek reggelit. Mára csak összeütöttem valamit, de később elmegyünk vásárolni. Így majd ehettek rendeset is, és Elena nem fog még háromszor hívni. – Háromszor telefonált? – kerekedett el a szemem. – Igen, de megígértette velem, hogy nem mondom el neked! Nina leszaladt a lépcsőn a konyhába, és felkapott egy almát. Krémszínű térdszoknyát viselt, blúzt és egy hosszú kardigánt. Kiengedett hajával és kihúzott szemével már most újságírónőnek nézett ki. – Nem reggelizel? – aggodalmaskodott Betty. – Nincs rá időm, majd bekapok valamit. – Nem, kisasszony, ez tilos a te állapotodban – húzta le a kesztyűket, és a hűtőhöz rohant. – Itt van, edd meg ezt a banánt, idd meg ezt a kis tejet és kakaót, és egy joghurtot. És ne felejtsd el a vitaminjaidat. – Ugyan, Betty, tudok gondoskodni magamról! – ellenkezett Nina.

– Nem, nem tudsz! Azt akarod, hogy én legyek a rémálmod? – szegezte rá a mutatóujját. – Nem, azt igazán nem szeretném – vágta rá Nina. – Akkor ülj le és egyél, öt percen semmi nem múlik. Úgy néztem Ninára, mintha azt mondanám: „Csináld, amit mond, különben megbánod.” Nina leült a sarokban egy székre, és gyorsan hámozni kezdte a banánt. – Ülj egyenesen, és nyugodtan egyél! A reggeli a nap legfontosabb étkezése, és nyugodtan kell elköltened, hogy a szervezeted hasznosíthassa neked és a babának. – Betty, kérlek, nem vagyok már tízéves, tudom, hogy reggelente enni kell, csakhogy utálok reggelizni! – Hiba. Súlyos hiba. Meglátod, mostantól én ügyelek majd rá, hogy rendesen egyél! – Betty, ne már! – takarta el Nina kezével a szemeit. – Már van egy anyám! – Nem, nincsen! – vágott vissza Betty. – …Vagyis most nincs – javította ki magát, amikor észrevette, hogy túlzásba esett. Nina nem sértődött meg. A szíve mélyén tudta, hogy Bettynek igaza van, és talán nem is bánta, hogy aggódik érte valaki. Nekem, aki egyfolytában a félelmeim miatt panaszkodtam, legalább volt családom és szerelmem, neki viszont nem volt senkije. Reggeli után rendbe szedtem magam, és először indultam útnak az új otthonomból. Nagyon felnőttnek éreztem magam, miközben sétáltam a buszhoz kabátom zsebébe tett kézzel, nyakam körül zöld selyemsállal, és a táncos táskával a vállamon. A friss reggeli levegőtől élőnek és ihletettnek éreztem magam. Brixton gyönyörű városrész volt: számtalan park, túláradó energia, reggae, egy csomó vendéglő, cukrászda, üzletek, és egy elképesztően színes nemzetiségi piac. Éppen ilyen helyen akartam élni, és már most otthon éreztem magam benne. Amikor azonban az iskolába értem, és szembe találtam magam a folyosókon éneklő és táncoló emberekkel, akik a meghallgatásra vártak, inamba szállt a bátorságom, és kezdtem úgy érezni magam, mintha a kis Dorothy lennék Óz birodalmában. Fájdalmas gombóccá zsugorodott össze a gyomrom a tudattól, hogy nem vagyok elég felkészült. Egyre idegesebb és zavartabb lettem az érzéstől, hogy csak egy vagyok a sok közül, észrevétlen.

A titkárságon újabb nyomtatványt adtak a kezembe, majd a teremhez mentem, ahol a meghallgatásokat tartották. Egy terem, benne egy végtelenül nagy színpad, és megszámlálhatatlanul sok szék. Ijesztő volt, ahogy az emberek jöttek-mentek, és úgy tűnt, mindenki pontosan tudta, hova tart és mit csinál. Közben én az üvegfal másik oldalán álltam, és néztem a gyönyörű trópusi akváriumot, amelyben láthatólag őrült jól szórakoztak a halak. Elfordítottam a fejem. Akiket a bizottság tagjainak gondoltam, az első sorokban ültek, és szuper hozzáértőknek látszottak, mint Paula Abdul az American Idol zsűrijében. Viccelődtek és nevettek egymás közt, és mind nagyon hitelesek és egyéniek voltak. Olyan volt az egész, mint egy művészeti suliról szóló film, csak a valóságban. És én nem szerepeltem a stáblistán. És ki tudja, felkerülök-e rá valaha. Követtem a többieket, és a színfalak mögé mentem átöltözni. A szívem hevesen vert, és úgy éreztem, mintha egy túl szűk bukósisak szorítaná a fejem. – Basszus, jobban fel kellett volna készülnöm, képtelen leszek megcsinálni! – hisztiztem idegesen összefogva a hajamat. Lélegezz, Mia, nyugodj meg, lélegezz. Néztem a többi lányt, akik a balettrúdnál melegítették be az izmaikat, vagy lépéseket próbáltak a tükör előtt az iPodjukkal, és kezdtem teljesen hülyének érezni magam a Poker Face-cédével a kezemben. Bezárkóztam a mosdóba, és megmostam az arcom. – Nem tudod megcsinálni, őrült vagy, hogy belevágtál! Nem állsz készen, és ez nem a te helyed! Ülj fel a vonatra, menj vissza Leicesterbe, és iratkozz be az első varrótanfolyamra, oda talán felvesznek – mondtam a tükörképemnek. Elöntött a hideg veríték, fulladoztam, és olyan izgatott voltam, hogy alig vettem észre, kopognak az ajtón. – Hé, ott vagy bent? Mia Foster Benelli? – kérdezte egy női hang. Elfogott a pánik. – Nem, nincs… vagyis nincs itt senki. – Nem te vagy Mia Foster Benelli? – erősködött az ismeretlen. Csapdába estem, sosem mehetek ki innen, itt találják meg negyven év múlva a mumifikálódott testemet! Nem maradt más választásom: vagy kimegyek a mosdóból, vagy

botrány közepette csinálok hülyét magamból, és nemcsak az egész suli, de a családom, Betty és Nina előtt is. És ezt nem engedhettem meg magamnak. – Igen, egy pillanat, és megyek… – feleltem. – Nem érzed jól magad? – Nem… Igen… csak egy perc, és megyek. – Siess, mert rád várnak odabent. Hallottam a távolodó lépteket. Megtöröltem az arcom, megigazítottam a hajam, és teljes szívemből azt kívántam, bárcsak egy rémálom lenne ez az egész. Szerelmem, megcsinálod, én tudom. A vállamra terítettem egy kendőt, megkötöttem a cipőimet, elrendeztem fekete fátyolszoknyámat, és kiléptem a színpadra. A reflektor hideg fényei elvakítottak, és nem tudtam kivenni a hozzám beszélő arcát. – Te vagy Mia Foster Benelli, igaz? Klasszikus balettos – mondta egy női hang. – I… igen – emeltem a kezemet a szemöldökömhöz. – Gyere előrébb – bátorított. Közelebb mentem, és a végtelennek ható nézőtér látványától remegni kezdtek a lábaim. Jóllehet körülbelül mindössze tíz ember ült itt-ott, mégis úgy tűnt, mintha telt ház lenne. Nyeltem egyet. – Olasz vagy? – tudakolta egy félig borotvált hajú pasas. – Az anyám olasz, én Leicesterben születtem. – Ó, Leicester – kiáltott fel a férfi, majd a mellette ülő szőke nő fülébe súgott valamit, aki felnevetett. Ettől még kényelmetlenebbül éreztem magam. – Mit hoztál nekünk? – kérdezte egy szemüveges, magas nyakú pulóvert viselő vizsgáztató. – Egy Lady Gaga-darabot – próbáltam nevetni. – Lady Gaaaaga? – visszhangozta az első fickó. – Igen… de a magam módján… táncolom – dadogtam. Úgy éreztem magam, mint akit lassú tűzön főznek, és biztos voltam benne, hogy hamarosan ők is érzik majd az égett szagot. Meghajoltam a bizottság előtt, odavittem a CD-t a hangtechnikushoz, és elhelyezkedtem a színpad közepén. Amint felcsendültek a menüett első hangjai, lassan mozogni kezdtem, mint egy zenélődoboz balerinája, majd amikor elindult a Lady Gaga-szám, lábujjhegyre emelkedtem, és egy hosszú fouetté en tournant-sorozatba

lendültem, mire hirtelen minden elmosódott körülöttem. Grand jetté, chassé, pirouette és arabesque: vegyítettem a klasszikus repertoárt a modern tánc lépéseivel, amiket Ezralow és Parsons YouTubevideóiról lestem el. Nem tudtam, hogyan fest mindez kívülről, csak abban voltam biztos, hogy halálosan élveztem, és valami azt súgta, a nézőtéren ülő bizottság is jól szórakozik. Mosolyogtak, ritmusra járt a fejük, és ez csak jót jelenthetett. Lia ötlete zseniálisnak bizonyult. A három és fél percnyi zene egy szempillantás alatt véget ért, és készültem, hogy elvégezzem a három pirouette-et, mielőtt visszatérek a színpad közepére, és a darab fináléjaként felveszem spiccben a développé pozíciót, jobb lábamat a fülemig emelve. Pont úgy, ahogy Guillem a szobám falán lévő poszteren. Elegáns és hatásos finálé. Olyan magabiztos voltam, és annyira elöntött az adrenalin, hogy úgy döntöttem, meg sem állok négy pirouette-ig, szándékosan megfeledkezve Aurel mester figyelmeztetéséről, amit végkimerülésig ismételgetett: „A kar adja meg a végső lendületet a forgáshoz, és nem fordítva!” Mosolyogtam, negyedik pozícióba helyezkedtem, majd lábujjhegyre emelkedve hirtelen megpördültem. Ezt három nagyon gyors forgás követte, az egész terem elhomályosult körülöttem, és anélkül, hogy tudatosult volna bennem, fenékkel a földön találtam magam, miközben Lady Gaga találóan azt énekelte: „Rah rah ah ah ah!”. Minden kecsesség nélkül a földre zuhantam, és arra sem hivatkozhattam enyhítő körülményként, hogy eltörtem valamimet - kivéve a mérhetetlen büszkeségemet. – Minden rendben ott lent? – kérdezték. A borotvált hajú idióta kuncogásától a fejembe szállt a vér. Kelj fel, Mia, kelj fel, nem történt semmi… – Fogd be, Patrick! – sziszegtem. Felkeltem, és továbbra is a földre szegeztem a tekintetem. A magabiztosságom elszállt, és éreztem, hogy mindenki engem néz. – Oké, elnézést, hogy az idejüket raboltam! – mondtam elvörösödve, miközben összeszedtem a táskámat, és átöltözés nélkül elszaladtam. Úgy rohantam át a termen, mint a villám. Elszáguldottam a még várakozók sora előtt, akik kérdőn néztek rám, kivágtam az ajtót, és elmenekültem. Másodjára. Átfutottam az előtéren, hogy minél előbb a kijárathoz érjek, amikor éreztem, hogy valaki megszorítja a karomat.

Gyorsan megfordultam, felkészülve, hogy harapok, ha kell. – Hé, Mia, hova szaladsz, máris üldöznek a paparazzók? Ránéztem Adamre, de annyira zaklatott és zavarodott voltam, hogy elsőre fel sem ismertem. – Baleseted volt? Emlékszel rám? Mennyit mutatok? – és felemelte négy ujját. – Adam? – kérdeztem, mint akinek összeállt a kép. – Helyes válasz! Egy másodperccel sem akartam tovább ott maradni, el akartam menekülni minél előbb és örökre, és természetesen nem akartam leállni csevegni. – Ne haragudj, mennem kell – mondtam kurtán. – Várj, hova rohansz? – erősködött a karomat fogva. – Engedj el! – förmedtem rá, majd kiszabadítottam magamat, és ismét útnak eredtem. – Hé, hé, hé! Állj meg, hova szaladsz ebben a szerelésben? Megtorpantam, és rájöttem, hogy még mindig fátyolszoknyában és balettcipőben vagyok, a megalázottságtól pedig kövér könnycseppek kezdtek peregni az arcomon. – Mia… mégis mi történt veled? – kérdezte Adam őszinte aggodalommal, és a vállamra tette a kezét. – Gyerünk, nézz rám, mi történt? Ki vagy akadva! – Mindent elrontottam, elestem a meghallgatás kellős közepén, mint egy kezdő, rémes voltam! – hüppögtem könnyek között. – Mia, nézd, ez mindenkivel előfordul, velem is megtörtént, nem számít! – mondta kedvesen. Ezt mondtam volna én is, ha hagyott volna rá időt, és, kérlek, levennéd róla a kezed? – Te ezt nem érted! visszamondtam a Royal Ballet-et, és azt gondoltam, itt majd minden könnyebb lesz. Ehhez képest elestem, mint egy idióta, és most nem fognak felvenni! – Mia, egy esés nem befolyásolja az esélyeidet, azt nézik, milyen vagy, a személyiségedet és a kitartásodat! Jobban tetted volna, ha felállsz, és befejezed a darabodat, sőt, nevetsz rajta! – Nevetni? Ezen nincs semmi nevetnivaló! Én nem komikus vagyok! – Mia, hallgass rám, én ugyan nem láttam az előadásodat, de nem lehetett annyira szörnyű, nem? – Még annál is rosszabb! Egyszerűen katasztrofális volt! – Hallgass ide: Joey a meghallgatásán a teljes szövegét elfelejtette a dalnak, amit énekelnie kellett volna, mégis felvették, és most ő az egyik legígéretesebb énekese a Britnek!

– Ki az a Joey? – töröltem le a könnyeim. – A barátnőm – válaszolt szétnézve. – Ott is van, ő az a hosszú vörös hajú, kék sapkában – mutatott egy gyönyörű lányra, akit fiúk-lányok csoportja vett körül, és úgy tűnt, csüngnek a szavain. Ó, oké… így már jobb… Intett neki, mire a lány elnézést kért az udvartartásától, és odaszaladt hozzánk. – Mondd, szerelmem – és Adam nyakába borult. – Bemutatom neked Miát, egy szuper balerina, de csúnya kalandja volt a meghallgatáson. – Üdv a klubban, Mia! – szorította meg Joey a kezem. – Adam mesélt már neked a káprázatos beégésemről? Back to Blacket kellett volna énekelnem, de úgy álltam ott a színpadon, mint egy szerencsétlen fogyatékos, összefüggéstelen szavakat makogva. Meg akartam halni! – mondta kedvesen mosolyogva rám. – Igazán mindenkivel előfordul, főleg a legjobbakkal – húzta magához Adamet. A boldog pár látványától még inkább egyedül éreztem magam, és bár egyszer már abbahagytam a sírást, most még nagyobb zokogásban törtem ki. – Istenem, mi rosszat mondtam? – kérdezte Joey. – Adam, kérlek, csinálj valamit, mesélj egy viccet, táncolj, járj kézen állva! – Oké, Mia, nézz a szemembe! – és úgy kezdte tekergetni a kezeit az arcom előtt, mint egy kígyóbűvölő. – „Look into my eyes, look into my eyes, the eyes, eyes, not around the eyes, don’t look around the eyes, look into my eyes…” – csettintett az ujjával – „… You’re under!” – Adam imádja ezt a jelenetet! – nevetett Joey. – Kenny Craig az Angolkákból? – mosolyogtam. – Mindig bejön! – mondta Adam. – Gyerünk, elkísérlek a mosdóba, hogy átöltözz – anyáskodott Joey. Kisiskolásként követtem a suli folyosóin keresztül, miközben figyeltem, ahogy mindenkit üdvözöl, és úgy mosolyog, akár egy sztár. Csodáltam őt, és kénytelen voltam irigyelni a megbecsültségét és a felnőttségét. Öt perc kellett ahhoz, hogy megtegyünk tíz métert: mindenki megállította, hogy elhívják egy előadásra, tanácsot kérjenek tőle, vagy elmeséljenek neki egy pletykát. Olyan volt, mint Hermione! Odaadtam volna a fél karomat, hogy hasonlítsak rá, de világosan láttam, hogy erre semmi esélyem. Gyorsan átöltöztem, és leszegett fejjel kisurrantam, kihasználva Joey figyelmetlenségét, aki éppen arculattervezési javaslatokat osztogatott egy fiúbandának.

– Most jobb? – kérdezte váratlanul Adam a hátam mögül. – Igen, köszönöm! – feleltem illedelmesen. – Akkor hamarosan találkozunk, igaz? – kérdezte, miközben sietős léptekkel igyekeztem a kijárat felé. – Szinte biztos nem – mondtam széles mosollyal, majd végre sikerült kinyitnom az üvegajtót, és a lehető leggyorsabban távoztam onnan, szomorúan, felkavarva és zavarodottan. Na, Mia, nem ment az olyan rosszul. – Pat, elég legyen! – mordultam rá. – Ez egy átkozott meghallgatás volt, nem pedig egy óra Claire-rel! Ez volt az egyetlen lehetőségem, és én eljátszottam, mint egy idióta – folytattam ingerülten, halkan motyogva, nehogy meghallja a buszon mellettem ülő hölgy, aki épp nekilátott zsírban sült krumplit majszolni. Jól táncoltál, de a finálé előtt megcsúsztál, és akkor mi van? Az a hogyishívják is elesett a Flashdance-ben, aztán újrakezdte, emlékszel? – Csakhogy az a történet egy múlt századi kitaláció! Akkoriban még nem állt sorban ezeregy balerina egy művészeti iskola egyetlen helyéért! A zsűrit én egyáltalán nem érdeklem, és ha lelépek, jön helyettem száz másik! – vágtam vissza túlságosan hevesen gesztikulálva. Azt akarod mondani, hogy az esésed miatt kizárt, hogy felvegyenek? Hogy ezen múlna a dolog? Szerinted ha idejönne Zakharova, és forgás közben elesne, nem vennék fel? Te kötözni való bolond vagy! – De én nem vagyok Zakharova, nem tudom, feltűnt-e! – ráncoltam a homlokom. De egyszer ő is volt tizenhat éves, nem? Biztosan nem egyik napról a másikra lett prímabalerina! – Zakharova tizennyolc évesen lett prímabalerina a Mariinszkijnál, én viszont egy béna fouettét sem tudok megcsinálni anélkül, hogy be ne égessem magam! – válaszoltam teljesen magamon kívül. – Egyébként is, mit tudsz te Zakharováról? Persze, ha mindent elhiszel, amit az életrajzokban olvasol, úgy tűnhet, hogy mások csak a sikert ismerik, de igazság szerint az élet tele van tévedésekkel, hibákkal és kudarcokkal, csak azokat nem írják meg a Wikipédián! – kiabált Pat. – Igazság szerint hülyeséget csináltam, nagy hülyeséget, hogy nem mentem a Royalba! Lehet, hogy nem vittem volna sokra, de úgy legalább nem tettem volna magam nevetségessé, és most nem kellene az életemen agyalnom! Mia, aludj rá egyet, és meglátod, holnap nem tűnik majd olyan szörnyűnek ez az egész. – Igen, persze, alszom rá egyet. Holnap pedig felülök az első vonatra, és fülem-farkam behúzva visszamegyek anyámhoz, aki nagyanyámmal együtt

életem végéig azt fogja szajkózni: „Én megmondtam!” – Ki az a Zakharova? – kérdezte a mellettem ülő hölgy, és megkínált krumplival. – Ó… valaki, aki gyakran beszélt magában – feleltem, és belenyúltam a krumplis zacskóba.

Kilenc Beillesztettem a kulcsot a zárba, és azt reméltem, hogy senki nem lesz otthon. Ehhez képest ott találtam Bettyt, hiperizgatottan, mint mindig. – Hé, gyere, nézd meg ezt, milyen frankó! – kiabált a nappaliból. Frankó. Még én sem beszéltem így. – Figyeld, csináltam magamnak honlapot! – lelkendezett a laptopját mutatva. – Igazán? – igyekeztem érdeklődést mutatni. – Legalább megjátszhatnád, hogy figyelsz! – javasolta, ahogy elkapta a pillantásom. – Igen, igaz, de nem ma – és kimerülten nyúltam el mellette a díványon. – Mégis mi lelt ma mindkettőtöket, hm? Temetésen voltatok? Nina megjött, és rögtön felvonult a szobájába, te meg ott lógatod az orrodat, mintha meghalt volna a macskád! Egy kis együttműködést, a fenébe is! – Betty, ne beszélj annyit a halálról, vágysz rá? – Igazad van, ne haragudj, csak úgy mondtam… minden rendben? – kérdezte tovább pötyögve a gépen. – Igen, igen, minden a legnagyobb rendben. Na, mutasd. Megnyitotta a www.askbetty.com-ot, amin ott virított az egész oldalt betöltő fekete-fehér fényképe, Photoshoppal ügyesen kiigazítva. És alatta: „Ha meg tudod álmodni, meg is tudod csinálni.” A fotóra kattintva felugrottak a különböző szolgáltatások, amelyeket Betty komoly tapasztalataira hivatkozva életvezetési tanácsadóként kínált. – Életvezetési tanácsadó? – lepődtem meg. – A jövő mestersége, gyakorlatilag nem kell mást tenned, mint megtanítani másokat arra, hogyan legyen több önbizalmuk. – Az nem semmi… – jegyeztem meg szűkszavúan. – Olyan, mint egy pszichológus, csak sokkal sportszerűbb és közvetlenebb. Meg aztán most már a hülye is foglalkozik ezzel, nem látom be, én miért ne próbálhatnám meg. Talán mert a „hülyék” évekig tanulták, hogyan segítsenek azokon, akiknek nincs elég önbizalmuk, de ezt inkább jobbnak láttam nem közölni vele. – Látod? Szolgáltatást nyújtok azoknak, akik javítani szeretnének a másokkal való kommunikációjukon, mert értékesítőként dolgoznak vagy nyilvánosság előtt kell beszélniük, és azoknak, akik szeretnének több tiszteletet kivívni maguknak a családjukban vagy a párkapcsolatukban. Te el sem tudod képzelni, mennyien érzik rosszul magukat a bőrükben a világon minden egyes nap!

– És te segítesz rajtuk… mégis hogyan? – Lehetőséget adok nekik, hogy kinyíljanak, hogy biztosabbak legyenek magukban, hogy tudjanak nemet mondani a férjüknek, a főnöküknek, a szüleiknek, akik túl sokat várnak el tőlük. – Te sosem voltál az életvezetési tanácsadóm, amikor szükségem lett volna rá! – panaszkodtam. – Pedig sokkal inkább voltam a te anyád, mint a saját fiamé, Keviné! – méltatlankodott. – Te rosszabb vagy, mint Elena, imádtok siránkozni! – fejezte be végül a hajamat fésülgetve. – Ölelj meg, kérlek, szeretném elfelejteni ezt a napot – mondtam neki saját magamon is meglepődve. Betty gyengéden megölelt és megpuszilt a homlokomon, ahogy anyu szokta. Még nem voltam elég nagy ahhoz, hogy le tudjak mondani a gyermeki énemről. Hagytam, hogy cirógasson kicsit, aztán a konyhába mentem egy pohár tejért és Cheeriosért, majd felmentem Ninához megnézni, hogy van. – Bökd ki, mi történt, vagy nem kapsz Cheeriost – fenyegettem meg. Sóhajtott. – Szörnyű volt – ment bele az alkuba –, azt hittem, senkit nem érdekel majd különösebben, hogy terhes vagyok, hiszen a világ legmodernebb metropolisában vagyunk. Ráadásul egy újságíró-iskolába jelentkeztem, ahová az emberek feltehetően azért mennek, hogy megerősítsék a kritikai gondolkodásukat, és megszabaduljanak az előítéleteiktől… – Ezzel szemben? ... – Ezzel szemben látnod kellett volna, hogy néztek rám! Egész végig sugdostak a hátam mögött, bökdösték egymást a könyökükkel, és lopva néztek felém. Mellé ültem az ágyra. – Akarod, hogy elmeséljem az én napomat? – Nem! Nem akarok hallani a sikereidről, mostantól csak hazug barátokat akarok! – mosolygott vigasztalanul, és belekortyolt a pohár tejembe. – Akkor boldog leszel, ha megtudod, hogy nyomorultul elestem, aztán elhúztam a suliból! Megfelel? – Elhúztál? – hitetlenkedett. – El sem tudod képzelni, mennyire megalázó és kínos volt! Mindenki engem bámult! – tettem hozzá egy hatalmas adag Cheeriost téve a számba. Egy pillanatra a homlokát ráncolva elhallgatott, majd harsány hahotában tört ki. – Micsoda pár vagyunk! – mondta nevetve. – Egy természeti csapás! – kacagtam én is, morzsákat köpködve

szanaszét. – Stan és Pan! – Mickey és Pluto! – Sid és Manfréd! – Shrek és Szamár! Úgy nevettünk, mint az őrültek, és nem tudtuk abbahagyni. Ragályos volt. – Homer és Marge! – Brian és Stewie! – Jancsi és Juliska, ha nem mentek azonnal aludni! – kiáltott Betty lentről. – Holnap új nap lesz, Mia, erőt kell gyűjtenünk hozzá! – mondta Nina, miközben én elindultam. – Tudom, Nina, boldog vagyok, hogy itt vagy velem. – Én is. Elkísérsz holnap az új nőgyógyászhoz? Támaszra van szükségem! – Persze! Semmi más dolgom nem lesz, mint megmondani anyának és nagyinak, hogy egy tévedés vagyok, és belevetni magam a Temzébe… khm, természetesen viccelek! Fáradtan csuktam le a szemem, és azonnal álomba zuhantam, ahol Pat úgy várt rám, mint az edző az öltözőben a vesztes csapatot, és ez még inkább lelombozott. Kiváló életvezetési tanácsadó lett volna. Mia, magyarázd meg, miért léptél le – vágott bele. – Szia, Pat, remekül vagyok, köszönöm, és te? – gúnyolódtam. Oké, bocs, tudom, hogy érzed magad, de magyarázd meg nekem, miért léptél le így. – Mert szeretem elkerülni a szánakozó pillantását azoknak, aki azt mondják, „szegényke”, de legbelül örülnek, hogy jó nagy hülyét csináltál magadból! De nem mindenki ilyen, és neked a bizottságot kellett lenyűgöznöd, nem mást! – Nos, kellőképpen lenyűgöztem őket a produkciómmal, nem gondolod? Mia, menj vissza, kérj elnézést, és egy második meghallgatást! – Inkább a halál! Mia! – Ne haragudj… Úgy értettem, ha fizetnének sem mennék vissza! – javítottam ki magam. Mia, nem mehetsz el a legjobb londoni iskolák meghallgatására, hogy aztán fogd magad, és bocsánatot kérve távozz! Tiszta őrület!

– Nincs összefüggés a kettő között! – válaszoltam ingerülten. Ahogy én látom, van! A Royalban tökéletesen táncoltál, aztán azt mondtad nekik: „Köszönöm, de nem akarok az Önök iskolájába járni!” – utánozott cincogó hangon. – Aztán a Britben felsültél, és eliszkoltál! Kívülről nézve ez igencsak furának látszik, higgy nekem! – bizonygatta makacsul csípőre tett kézzel. Nem tudtam vitatkozni a nyilvánvalóval! Valójában pszichopata módjára viselkedtem, amikor elmenekültem, mintha csak tüzet okoztam volna a színházban. Mindent egybevetve majdnem befejeztem a darabot, és Paula Abdul még nem terjesztette a buzzon! És most, hogy a zavarom alábbhagyott, kezdtem igazán kreténnek érezni magam, és gőzöm sem volt, hogyan mondom majd el mindezt az otthoniaknak. Másnap fáradtan, rosszkedvűen ébredtem, és az éjszakai beszélgetésünk Pattel egy kicsit sem segített. Betty reggelije a Grand Hotel büféjében is megállta volna a helyét: zabkása, gyümölcs, tej, frissen facsart narancslé, gabonafélék, pirítós, tojás, lekvár, főtt sonka, joghurt, kekszek, kenyér és mandulás croissant. – Betty, olyanok leszünk, mint Kate néni, ha így tömsz minket – siránkozott Nina. – Energiára van szükségetek, hogy jól menjen a nap! – magyarázta Betty, mint a Nutella-reklámban. – Kár, hogy én mindig szalonnát és babot eszem reggel – töltöttem magamnak a tejből. – Tényleg? Nem tudtam! Várj, készítek neked! – ugrott fel Betty. – Jaj, ne, vicceltem! Ülj le, és olvasd az újságot! – Nincs időm, lányok, van egy kliensem, aki egy óra múlva érkezik! – Máris? Hiszen kevesebb mint huszonnégy órája élesítetted az oldalad! – Az internet korában élünk, drágáim, ezt nektek jobban kellene tudnotok nálam! És most bocsássatok meg, de készülődnöm kell – húzta összébb magán a pongyoláját. Ninával befejeztük a reggelit, és elindultunk, mielőtt Betty ügyfele megérkezett volna. Bátortalanok és csüggedtek voltunk, és csak még jobban letört minket, hogy Bettynek már van munkája. Kihasználtuk, hogy Deengar doktornő a Sloane Square közelében rendelt, és elmentünk shoppingolni. – Nina, felfogtad már, hogy pár hónap múlva kisbabád lesz? – kérdeztem vastag keretes szemüvegeket próbálva.

– Őszintén szólva nem – válaszolta szájfényt kenve az ajkaira – …de alig várom! Egy család leszünk, te, én és Betty, és minden rendben lesz – mosolygott édesen és ártatlan arccal. – És Carl? Ő… – Tudom, tudom, de most nem akarok rá gondolni, élvezni akarom a terhességem a saját felelősségemre, és amikor megszületik a baba… majd meglátjuk. Most sem győzött meg. Úgy tűnt, mintha mindenáron alá akarná becsülni a tényt, hogy az élete örökre összekuszálódott. A világ minden kincséért sem lettem volna a helyében. Megérkeztünk a doktornő rendelőjébe, tele bevásárlószatyrokkal: négy színes rugdalózó, háromféle krém, hét tubus kakaóvaj, kezeslábasok, cipőcskék, és egy óriási plüssmackó. A váróteremben a páciensek legalább tíz évvel idősebbek voltak nálunk, és természetesen mi alkottuk a legelképesztőbb párost. Mikor sorra kerültünk, az asszisztens megkérdezte Ninától, hogy kint vár-e az anyukája. – Az anyám nincs itt, csak a barátnőm, Mia. A legjobb barátnőm – válaszolta habozás nélkül, és felállt. Egy pillanatra megmártóztam a legjobb szóban. Az asszisztens döbbenten állt egy percig, majd bevezette Miát a szobába. A doktornő – egy idős indiai asszony, a nyakszirtjén összefogott ébenfekete hajjal – széles mosollyal fogadott minket, és hellyel kínált. – Nos, Nina, első alkalommal látjuk egymást – szorította meg a kezét mosolyogva. – Igen, nemrég költöztem ide Leicesterből, és nagyon sok jót hallottam magáról, ezért szeretném, ha végigkísérné a terhességemet – mondta Nina olyan eltökéltséggel, ami alig észrevehetően elbizonytalanította a doktornőt. – Rendben, Nina, örömmel segítek. Megkérdezhetem, hogy a terhességed… baleset volt? – Ó, nem, abszolút elterveztük! – felelte a már ismert őrült fénnyel a szemében, mintha egy tíz éve házas, háromgyerekes, harmincöt éves nő lenne. – Jó. Tehát van egy fiatal… apuka melletted – célzott óvatosan a doktornő, továbbra is mosolyogva. – Á, dehogy, nincs. Vagyis van, de nincs itt Londonban. – Értem, kedves – tett úgy a doktornő, mintha valóban értené –, de ugye nem azt akarod mondani, hogy egyedül vagy itt Londonban a barátnőddel? – Nem, itt van velünk Betty is, a barátnőm anyukájának barátnője, aki már felnőtt… többé-kevésbé – pillantott rám.

A doktornő megköszörülte a torkát, és feltette a szemüvegét. – Nina, kedvesem, vannak bizonyos… törvények – kezdte tapintatosan. – Természetesen, tudom – mosolygott ismét Nina, és átnyújtott egy óriási mappát tele papírokkal –, ebben találja az összes orvosi tanúsítványt, vizsgálati eredményt, a családom nyilatkozatát arról, hogy az összes kezelés költségét állják, és hogy sürgős esetben kit kell értesíteni. A doktornő átvette a köteget, átfutotta a szemével, és félrerakta. – Látom, igen tájékozott vagy, ami a dolog bürokratikus részét illeti… – mosolygott Ninára –, de most lássuk a dolog érzelmi oldalát! Azzal hogy állunk? – támasztotta állát a kezére. – Nagyon jól! Semmi hányinger, álmatlanság vagy szorongás, csak egy kis fáradtság! Rengeteg mindenre kell gondolnom: az egyetem, az új lakás, a baba… – próbált barátnőm fesztelenül csevegni. – Igen, ezek a praktikus szempontok, de hogy érzed magad… úgy értem, belül – mutatott a szívére. – Nagyon jól! – ismételte meg Nina eltúlzott meggyőződéssel. – Rendben, Nina, most gyere velem egy másik szobába, hogy megvizsgáljalak – mondta, majd kedvesen rám nézett: „Mindjárt visszahozom neked, nyugi”. Ott maradtam, és várakozás közben gyerekújságokat lapozgattam. Soha életemben nem örültem még annyira, hogy nem kell más problémáiban osztoznom. Hogy valaki gyermeket hozzon a világra tizenhat évesen, abban az életkorban, amikor éppen csak elkezdte az élet kirakós játékát, és egyáltalán nem érti, hogyan kell összeillesztened a darabokat - ez elképzelhetetlen volt nekem. Teljességgel elképzelhetetlen. Fél órával később láttam viszont Ninát. Olyan zavarodott volt, mintha legszebb álmából ébresztette volna fel egy kereplő. Deengar doktornő bájosan elköszönt, időpontot adott pár héttel későbbre, és arra biztatta Ninát, hogy hívja bátran bármiért, bármikor, akár az éjszaka közepén is. Nina egy szót sem szólt hazáig. A vizsgálat előtti eufória nyomtalanul eltűnt és nem mertem megkérdezni, miért, bár gyanítottam, hogy a doktornő a kelleténél kicsit részletesebben vázolhatta fel neki a rideg valóságot. Amikor hazaértünk, Betty fogadott minket. Úgy öltözött fel, akár egy papnő: hosszú, élénk színű pongyolát viselt, a fején pedig körbetekert kendőt, ami alól göndör fürtök hullottak alá. – Hát itt vagytok, lányok, az utolsó kliensem fél órája távozott! Éhesek

vagytok? – kérdezte az ajtófélfának támaszkodva olyan fesztelenséggel, mintha mindig is itt lakott volna. Bosszantó volt az alkalmazkodóképessége. Egyetlen délután találkozott egy válságban lévő párral, egy hajadonnal, egy nyugdíjas tanárral, aki beleszeretett egy pultoslányba, és egy nővel, aki nem tudta, hogyan szakítson a vőlegényével három nappal az esküvő előtt. És mindegyik úgy lépett ki a házból, hogy állításuk szerint sosem érezték még magukat olyan jól. – Tudjátok, mit szeretnék? – csukta be az ajtót Kate néni orra előtt. – Egy hipnoterápiás tanfolyamot tartani! Csöndben vacsoráztunk, pontosabban mi vacsoráztunk csendben, miközben Bettyből csak úgy áradt a szó. Végeláthatatlanul mesélt a klienseiről, mondanivalóját bőségesen tarkítva intim részletekkel. – Bocs, Betty, de nem kötelez téged a szakmai titoktartás? – kérdeztem, és beleharaptam egy virslibe. – Hogy? Kettőtöknek mesélem, ha szétkürtölitek, a ti hibátok! – válaszolt rezzenetlen arccal. Nina jóformán semmit nem evett, majd felment a szobájába. Betty kérdőn nézett rám. – Történt vele valami? – szedte össze a tányérokat. – Az új nőgyógyásznál voltunk, és azóta ilyen – magyaráztam, és segítettem neki leszedni az asztalt. – Azt mondod, valami nincs rendben a babával? – Nem hiszem, szerintem valami másról lehet szó. Valami olyasmiről, ami nem fér bele a „minden csodálatos lesz, meglátod, milyen jól szórakozunk majd” elméletébe – mutattam ujjaimmal az idézőjeleket erőltetett mosollyal. – Hívd fel anyádat! Tudni szeretné, hogy ment a meghallgatás! Apropó… hogy ment a meghallgatás? – Jobb, ha nem mondom el neked, nem bízom a szakmai titoktartásodban. Felmentem az emeletre, ledobtam magam az ágyra, és felhívtam anyát, megjátszva, hogy nyugodt és kipihent vagyok. A hangját hallva hullámként árasztott el a nosztalgia, és ettől mélyeket kellett lélegeznem, és távol tartani a fülemtől a telefont, hogy el ne sírjam magam. Még sosem voltunk ennyire messze egymástól, főleg nem ennyire végérvényesen, és tudtam, anyu nincs jól. – Nos, kincsem, hogy érzed magad? – kezdte. – Nagyon jól, anyu, a lakás gyönyörű, a suli fantasztikus, Betty pedig hozza a formáját! – Szóval aggódnom kell? – poénkodott.

– Majd szólok, ha kell. És te hogy vagy? – Üres a ház nélküled – szipogott színészkedve. – De Paul betölti az űrt, nem? Nyomhat vagy kilencven kilót! Anya nevetett. – Az nem ugyanaz, hiányzik a kislányom! Éreztem, hogy ez ingoványos talaj: ha azt válaszolom, hogy nekem is nagyon hiányzik, hogy hülyeség volt a meghallgatás, és azt sem tudom, melyik falba verjem a fejem, azonnal hazarendel, és valószínűleg mennék is. De az igazság szerint nem akartam lelépni, túlságosan is megkedveltem azt a helyzetet, és még jobban szerettem Ninával lenni. – No és a meghallgatás? – Jól ment! Vagyis hamarosan értesítenek – füllentettem. – Biztosan felvesznek, afelől semmi kétségem! Paul is meg van győződve róla! – Igen… persze – hagytam rá. – Felhívtad apádat? – Még nem! – Most rögtön telefonálj neki! – sürgetett. Felsóhajtottam. – Oké, anyu… felhívom – mondtam leverten. – Minden rendben, kismadaram? Haboztam egy pillanatig. Mindennél jobban szerettem volna megszabadulni a mázsás kőtől a gyomromban, csak hogy megkönnyebbüljek. – Anyu… én… – Mondd… – Én nagyon szeretlek – szóltam halkan. – Én is szeretlek, és olyan büszke vagyok rád! Volt erőd megtenni azt, amit én csak szerettem volna, és végtelenül csodállak ezért! Már nagyon régen el akartam mondani ezt neked, de talán nem volt hozzá bátorságom. Most, hogy messze vagy, könnyebb megtenni. Nagyot nyeltem. Végem volt. Egy ilyen bizalmas kijelentés után nem maradt más hátra, mint vagy eljátszani az elkövetkezendő két évben, hogy a Britbe járok, vagy eltörni mindkét lábam. Az előbbi megoldás felé hajlottam. A még rám váró három hívás jobban nyomasztott, mintha meg kellett volna ismételnem a meghallgatást, és bármit megadtam volna azért, hogy ne kelljen telefonálnom. A legkönnyebbel kezdtem: apámmal, akivel már jó pár hete nem

kommunikáltam, leszámítva néhány „minden rendben a sulival” típusú banális SMS-t. Úgy éreztem, mintha ugyanezeket a kérdéseket tette volna fel ötéves koromban is. – Szia, apu – köszöntem. – Helló, Mia, minden rendben? – Igen, Londonban élek… – Igen, anya mondta. Boldog vagy? – Igen, nagyon. Íme, ezzel elérkeztünk a beszélgetés csúcsára, és máris a lezárás felé tartottunk. Eljátszhattam volna, hogy megszakadt a vonal, és ő el is hitte volna, elejét véve így a haszontalan kínlódásnak. Ennek ellenére megkérdeztem: – Hogy vannak az ikrek? – Jól – válaszolt –, éppen tejfogat váltanak, és azon versengenek, melyiküknek esik ki több, hogy pénzt kapjanak. – Szóval kiverik a saját fogaikat? – Sebastian madzagot kötött az egyik fogára, a végét meg egy macska farkához csomózta. Adrian pedig köveket rág. – Csodás! Tökéletes jelöltek a Big Brotherbe – gúnyolódtam. – Ó, tényleg? Mi az, valami verseny? – Igen, testvérek között rendezik… mindig a nagyobb nyeri… – De ha egyszer ikrek! Reménytelen eset volt, most már biztosan tudtam, ez volt a tízezredik bizonyíték. Apám idegenként landolt – tévedésből – Firenzében, ahol – tévedésből – egy külföldieknek tartott olasz tanfolyamra járt, ahol – szintén tévedésből – megismerte anyámat. Ha anyámnak lett volna egy kis esze, és nem akarta volna bosszantani a nagyit, aki azt várta tőle, hogy a rém unalmas firenzei szalonok királynője legyen, akkor kikísérte volna apámat a reptérre, és visszatér a saját életébe, majd találkozik valakivel, aki boldoggá teszi. Lehet, hogy nem egy gróffal, de legalább olyan valakivel, aki tudja, hogy a Red Hot Chili Peppers nem egy indiai étel. Anyu azonban olyannyira biztos volt benne, hogy apám élete férfija, hogy végül sikerült rávennie a házasságra. Majd megszülettem én, és pár röpke éven belül a házasság kifújt, apám meg összeköltözött Libbyvel, aki már várandós volt Sebbel és Adriennel. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek: apám egy törpenyulat sem lenne képes boldoggá tenni, mivel a sajátjáról elfelejtkezett, és az éhen halt. Ugyanakkor nyilvánvalóan van benne valami ellenállhatatlan, ami arra

készteti a talpraesett és egyébként értelmes nőket, hogy feladják miatta az életüket. És ezt sosem tudtam megérteni. – Elmegyünk vacsorázni a héten, mit szólsz hozzá? – ajánlotta váratlanul. – Oké. Szívesen – hazudtam. És miután beszéltem apámmal, nem maradt más hátra, mint szembesülni a még rosszabbal. – Szia, Carl. – Mia, azt mondtad, rögtön hívsz! – rontott rám. – Carl, meg fogsz lepődni, de van egy saját életem… Akarod, hogy jelentést írjak a késés okáról? – Képzeld magad a bőrömbe, itt vagyok, napok óta várom a hívásodat, és te megígérted… – Tudom, mit ígértem, és keservesen bánom bűnömet! Mindenesetre voltunk nőgyógyásznál, a baba jól van, és Nina is, tegnap ment először az egyetemre. Carl hallgatott. – Tehát minden tökéletes, és még csak szóba se kerültem, igaz? Így történt. A beszélgetéseink során többször említettük Snooki nevét, mint az övét, pedig Carl nem érdemelte meg, hogy úgy kezeljük, mint valami kidobásra ítélt lomot. – Nem. Nem tökéletes minden. Ninának nyugalomra van szüksége, arra, hogy otthon érezze magát, és ez korántsem olyan könnyű, mint hiszed. Különben is, mit tudod te, mit jelent gyereket várni? – kezdtem felhúzni magam. – Mit tudod te, mit jelent, hogy folyamatosan hányingered van, érezni, hogy mindenki téged bámul, látni, hogy megváltozik a tested, és főleg, mit tudod te, mit jelent félni? – Naná, hogy tudom, láttad már apám kezeit, nem? Az apjának akkora kezei voltak, mint a szélmalom lapátjai. – Légy türelmes, és mondd meg apádnak, hogy a dolgok rendeződnek, és minden rendben lesz. Nem láttad a Moulin Rouge-t? – improvizáltam. – A herceg, aki csak magának akarta a szép Satine-t, mindent megtett, hogy meggátolja Nicole Kidman és Ewan McGregor szerelmét. – És hogy jön ez ide? Satine mindeközben szerette Ewan McGregort, és nem fenyegette azzal, hogy kihívja a rendőrséget, ha közeledni mer, és már megbocsáss, de a lány végül meghalt! – Muszáj ilyen szőrszálhasogatónak lenned? – Muszáj ilyen kretén példákat hoznod? – Nem gondoltam, hogy láttad a Moulin Rouge-t. – Láttam, mert elvesztettem egy fogadást…

– Holnap rád csörgök, Carl. Megígérem. – Ha nem hívsz, odaküldöm apámat. Fáradtabban tettem le a telefont, mint ha egész éjjel a Hannah Montana-maratont néztem volna! A legnehezebb próba jött: az isteni Olga nagyi lábai elé vetni magam. Legalább tizenegyszer kicsöngött a telefon, és csak akkor vette fel, amikor már le akartam tenni. – Szia, nagyi, hogy vagy? – Mit akarsz még tőlem? – kérdezte szándékosan vérlázító hangon. – Az egyik veséd kellene, nekem adnád? – Szívesebben dobnám egy kóbor kutyának vacsorára, jobban megérdemelné, mint te! Gyűlölt engem, semmi kétség, és nehezebb lesz visszahódítani, mint ahogy gondoltam. – Nagyi, mit tegyek, hogy bebizonyítsam neked, mennyire sajnálom, ami történt, és hogy meggyőzzelek, biztos vagyok a választásomban? – Mit is választottál? Hogy gigantikus tortának öltözve táncolj a Covent Gardenben a turistáknak? – Így legalább nem lennék messze a Royaltól. – Igaz. Nos, akkor azt javaslom, dolgozz a jegyirodánál, ez lesz a legjobb módja, hogy közelről lásd a kollégáid. Istenem, mennyire idegesített. Hozzá képest Sue Sylvester Hófehérke volt. – Nagyi, örökké utálni fogsz? – Nem. Az örökké túl kevés. – Oké, holnap hívlak. – Nagyszerű, nem fogom felvenni. Kinyomtam a telefont, és a plafont bámultam. – Pat, te szeretsz, igaz? Szeretsz még? Csak mert többé nem tudom elviselni magam körül ezt a sok elmebajost, komolyan, képtelen vagyok rá – vallottam be könnyeimmel küszködve. Éreztem az eper ismerős illatát. Igen, Mia, mindig itt vagyok. Megcsinálod, megcsináljuk. – Annyira hiányzol, Pat… – ráztam a fejem –, annyira hiányzol az ilyen pillanatokban, amikor vesztesnek, magányosnak érzem magam. És utállak, amiért nem vagy többé. Te nem vagy többé. Nem vagy ezen a világon, örökre elmentél, és ezt nem tudom neked megbocsátani – mondtam mérgesen. Mia… – Mindennap összeszedem a szívem darabjait és újra megpróbálom összeilleszteni őket, amennyire csak tudom, igyekszem továbblépni és erősnek lenni, de mindezt minek? Kinek? Amikor mindenki csak lehúz, amikor

próbálok a felszínre jutni. – Kétségbeesett voltam, és nem láttam kiutat. Mia, nem tudom azt mondani, hogy minden könnyebb lesz, és a fájdalom majd eltűnik, mert megismertél valamit, amit nem kellett volna megismerned. De még ha te nem is veszed észre, a darabokra tört szíved kezd meggyógyulni, te pedig olyan emberré válni, akiből mások erőt merítenek. És akár tetszik neked ez a szerep, akár nem, olyan vagy, amilyennek mások látnak: egy harcos! – Én igazán nem akartam harcossá válni, normális, nyugodt életet szerettem volna, és nem voltam felkészülve minderre. Nem akarom ezt a szerepet, nem akarom, hogy Carl a nyomomban lihegjen, nagyi az ellenségem legyen, és anyut sírni lássam! És gőzöm sincs a jövőmről! Kezdek megőrülni, ha ugyan nem vagyok máris teljesen bolond! – válaszoltam feldúltan. Halk kopogást hallottam az ajtón. Nina dugta be a fejét félénken. – Anyukáddal beszéltél? – kérdezte. – Igen… épp most tettem le – mutattam neki a kezemben tartott mobilt. – Egy kicsit… mérges. Nina sápadt volt, és fáradtnak látszott. – Zavarna, ha kicsit itt maradnék veled? Nincs kedvem egyedül aludni – olyan volt, mint egy kislány, aki fél, hogy rosszat fog álmodni. Túlméretezett pizsamájában és kiengedett hajával még kisebbnek látszott, leszámítva szemlátomást növekedő pocakját. – Pat pizsamája – szólt, mintha a kérdésemre válaszolt volna –, az egyetlen holmi, amit megtartottam tőle. Néztem Ninát, és összeszorult a szívem. Olyan nyomorúságos vigaszt nyújtanak a tárgyak, amelyek a szeretteinkhez tartoztak. Szomorú, reménytelen kísérletet teszünk a segítségükkel arra, hogy a közelünkben érezhessük azt, aki többé már nincs velünk, miközben ezek a holmik minden egyes alkalommal csak felerősítik a fájdalmunkat. – Gyere ide – csináltam helyet az ágyban. Nina átlépett a földön heverő ruháimon és bebújt a takarók alá, odakucorodva mellém. – Mit mondott a nőgyógyász? – kérdeztem. – Aggódott értem, mert megértette, hogy egyedül vagyok, és azt mondta, nem lesz könnyű. – De itt vagyok neked én! – bátorítottam. – Igen, de úgy fest, hogy ez nem lesz elég. Annyiszor elismételte a család szót, hogy a végén már hánynom kellett tőle. – Mi egy család leszünk, megígérem – mondtam Ninának, és belekaroltam.

– Ha Pat velünk maradt volna, minden könnyebb lett volna! – Ha Pat velünk maradt volna, nem maradtál volna terhes! – Igazad van, megölt volna! Abban biztos lehetsz! – Ó, és aztán azt is mondta, hogy felkészítő tanfolyamra kell járnom. És mivel senki nincs, aki elkísérhetne, úgy döntöttem, te jössz majd velem! – Én, felkészítő tanfolyamra? Miért nem kéred meg Carlt? – Megbolondultál? Több közöm van hozzád, mint Carlhoz! Nevetésben törtünk ki. – Na, most komolyan! Mihez kezdjünk Carllal? – tudakoltam reményvesztetten. – Holnap reggel megint hívni fog, szeretné tudni, végiggondoltad-e az ötletet, hogy újra együtt legyetek. – Egyáltalán nem gondoltam végig semmit, és most hullafáradt vagyok, a gondolat pedig, hogy holnap megyek az egyetemre és megint találkozom azokkal a szemetekkel, totál kiborít – válaszolta ásítozva. – Nem jönnél el velem? – Te jó ég, úgysincs más dolgom… – egyeztem bele kissé gúnyosan. – Akarsz érezni valami észvesztő dolgot? – olyan volt a hangja, mintha valami hihetetlen titkot árulna el, és a jobb kezemet a hasára tette. Haboztam egy pillanatig: nem voltam az a típus, aki meghatódik az ilyesmiktől, de Nina fájdalmunk érzéstelenítőjét, a halál ellenmérgét, a jövőnk és Patrick egy darabját hordozta magában. És az a csöppnyi élet megmentett minket. Mia… milyen? – Észvesztő. És a baba rúgott egyet.

Tíz Másnap reggel, mikor lementünk reggelizni, ott találtuk Bettyt, aki teljesen belefeledkezett az e-mailjeibe. – Azt hiszem, van valahol keksz, a tej elfogyott, de ugorjatok le a boltba, már biztos kinyitott! – mondta le sem véve a szemét a monitorról. Aggódva összenéztük Ninával. – A reggeli a nap legfontosabb étkezése, és a te állapotodban nem engedem meg, hogy csak egy almát egyél! – utánoztam Betty hangját. – Gyerünk, edd meg ezt a tíz szelet lekváros kenyeret, meg ezt a kiló pudingot, így a baba majd mindent megkap, és erős, egészséges lesz! – kontrázott Nina nevetve. Betty még csak észre sem vett minket, elmélyedve írt tovább. Hamarabb elindultunk, nehogy Kate néni kihasználja a helyzetet, és nekiálljon panaszkodni valamiért. Ám alig tettünk meg ötven métert, csörgött a mobilom. – Carl lesz az… – mondta Nina. – Naná – fújtattam. – Mia Foster Benelli kisasszony? – hallatszott a vonal túlsó végéről. – Tessék, én vagyok az – feleltem bizonytalanul. – Miss Kepner vagyok, a Brit titkárnője. Azért hívom, mert a tanárok szeretnék látni ma reggel. Meg tudja oldani? – Ho… hogyne – dadogtam Ninára nézve. – Rendben, akkor várjuk önt, ha be tudna érni fél tízre, az tökéletes lenne! – O…ott leszek. Nina döbbenten nézett rám, magyarázatot várva. – Nos? Egy kísértet jelentkezett? – Még az is jobb lenne! A Brit volt az, behívtak! Most! – feleltem zaklatottan. – Fú! Megismételtetik a meghallgatást! Látod? Én biztos voltam benne! – ölelt meg Nina túlzott lelkesedéssel. – Valójában ezt nem mondták, nem tudom, mit akarnak, és… basszus, félek – vallottam be. – Ne parázz, menj, és mutasd meg nekik, ki vagy! És ha olyat mondanak, ami nem tetszik, most rendesen olvass be nekik, mielőtt otthagyod őket! Néztem, ahogy Nina átmegy az úton és befordul a sarkon, majd leírhatatlan szorongás lett rajtam úrrá. – Pat, inkább nem szeretnék visszamenni oda, félek, és szégyellem

magam. Nem hiszem, hogy meg akarnának alázni a fél iskola előtt, és hogy ujjal mutogatva rád ki akarnák hirdetni: „Nézzétek, ő az, aki elesett, aztán elmenekült! Nevessetek rajta!” – Gondolod, hogy képesek lennének rá? A Haditengerészetnél mínusz tíz fokban kellett állni a fedélzeten egy szál gatyában! – Még az is jobb lenne! Ugyan, Morgó! Hova lett az a te híres meggondolatlanságod? Mikor féltél te szembenézni bármivel vagy bárkivel? Nehezebb helyzetben is voltál már! – Viszont még sosem csináltam hülyét magamból! És mi a legrosszabb, ami történhet? Elgondolkoztam egy percig. Valójában nem történhetett velem rosszabb annál, mint ami már megesett. A félelem csupán nézőpont kérdése. Vettem egy csokis muffint és a buszhoz mentem, és próbáltam nem arra gondolni egyfolytában, vajon mit akarhatnak mondani nekem a Britben. Utáltam a képzeletbeli beszélgetéseket, még akkor is, ha mindennap volt részem bennük. Félúton esni kezdett, tetőtől talpig elázva érkeztem az iskolába. Meglepően nyugodt nap volt a Britben a legutóbbihoz képest. A meghallgatások befejeződtek, a tanév kezdetéig pedig volt még két hét. Csak néhány felsőbb évfolyamos lézengett, akik a nyugalmat kihasználva gyakoroltak. Az iskola olyan hely benyomását keltette, ahova nem kötelességből jársz, hanem mert nem tudsz meglenni nélküle. Nem akartam beismerni, hogy utáltam magam, amiért elszalasztottam egy ilyen lehetőséget. És most behívtak, hogy személyesen közöljék ezt velem. Bátortalanul léptem be a titkárságra, ahol Miss Kepner már felismert, és a nevemen szólított. – Helló, Mia, korán érkeztél! Ettől a váratlanul bizalmas hangnemtől felengedtem, és legszívesebben lecövekeltem volna az ajtóban, azt kiabálva: „Kérem, ne küldjenek el!” A terem felé vettem az irányt, ahol a bizottság összegyűlt, és úgy lépkedtem, mint Mária Antónia a guillotine-hoz. Életemben nem féltem még ennyire. Az ajtóhoz érve megálltam. Menj be, te gyáva nyúl! Halkan kopogtattam.

És kopogj hangosabban! – Gyűlöllek! Nem igaz, szeretsz! Ismét kopogtam, miközben vadul kalapált a szívem. Majdnem szó szerint magam alá csináltam. – Tessék! – mondta két hang kórusban. Tétováztam. Belöknélek, ha tehetném! – Szeretném látni, hogyan viselkednél a helyemben! Bár cserélhetnénk! – Tessééééék! – hangzott ismét türelmetlenül. Félénken bekukkantottam, és a velencei függönyön át beszűrődő hideg reggeli fényben rögtön felismertem a teljes létszámú bizottságot, amelynek tagjait hamarosan bemutatták: Mr. Jones, a színes bőrű szemüveges, zenetanár; a szőke igazgatónő, Melinda Parker; Zaide Connor moderntánc-tanár, és a borotvált fejű, akinek a nevét megint elfelejtettem. Egy asztal körül ültek, amelyen papírok voltak, fotók, teli hamutál és kávé, és nagyon elfoglaltnak tűntek. Felém fordultak, és ettől még nagyobb zavarban éreztem magam, mint a meghallgatáson: olyan érzés volt, mintha az a négy szempár átvilágított volna. Lesütöttem a szemem, és az agyonhasznált farmerom alól kikandikáló, koszos All Star cipőimmel egyáltalán nem odavalónak éreztem magam. Talán haza kellett volna mennem, és felvenni valamit Nina ruhái közül. Mégis mi a francról beszélek? A ruhámon problémázok az önkifejezés korában? Elvégre nem a Royalban vagyok! A gond most talán éppen az, hogy túlságosan normális vagyok. Istenem, kezdek megőrülni. – Khm… Mia Benelli vagyok – intettem megjátszott fesztelenséggel. – Hogy kicsoda? – kérdezte a a borotvált fejű barom. – Khm… Mia Foster Benelli… Önök kerestek… vagyis a titkárnő… először – makogtam. A magabiztosságom zavarba ejtő hirtelenséggel hullott szét. Megint azt hittem, én vagyok a világ közepe, holott csak egyetlen név voltam a sok közül, amelyeket az asztalon heverő cédulákra írtak. És tudomásul vettem a büszkeségemet ért erős döfést. Mr. Jones súgott valamit Parker igazgatónő fülébe, aki felhúzta a szemöldökét, és annyit mondott: „Aaaahhh!”. – Gyere közelebb! – kínált hellyel Miss Connor. Az igazgatónő mosolygott, és kezébe vette a jelentkezési lapomat. – Szóval, te vagy a klasszikus balerina, aki egy Lady Gaga-számra

táncolt, elesett és elrohant – mintha csak összefoglalta volna az Egy esetlen szupersztár naplójának egyik epizódját. Gyerünk, mosolyogj! Nem loptál tőlük!! Mosolyra húztam a szám, és bólintottam. – Megmagyaráznád, miért nem keltél fel, és folytattad a táncolást? – vette le a szemüvegét Mr. Jones, és őszintén megértőnek tűnt. Félénken megvontam a vállam. Ha csak azt akarták megtudni, miért léptem le, akkor miért nem kérdezték meg telefonon, miért rángattak ide? Az istenért, Mia, húzd ki magad, és nézz a szemükbe! – lármázott Patrick. Hirtelen kiegyenesedtem, mintha Pat megint fenékbe billentett volna. – Nem nevetnek ki? – kérdeztem bátortalanul. – Tettünk mi valaha is ilyesmit? Kizárt – mondta a kretén. Mrs. Parker szúrós pillantást vetett rá. – Nem nevetünk ki, garantálom – jelentette ki. – Tudják… Tényleg nagyon szerettem volna jól megcsinálni a vizsgadarabot. Először próbáltam ki magam a modern jazzben, és egyedül készültem fel. Tudtam, hogy nem lesz tökéletes a produkcióm, de jó benyomást akartam kelteni. Ezért mertem valami újat választani, ami távol esik a szokásos klasszikus repertoártól, hogy megmutassam önöknek, képes vagyok rá, és én is különleges vagyok… – szünetet tartottam. – A meghallgatás előtti napokban csak az kötött le, hogy elképzeltem, milyen lesz, ha felvesznek. És olyan ideges voltam, hogy nem tudtam koncentrálni, és hülyeséget csináltam. És amikor elestem… olyan nagyon elszégyelltem magam, hogy a szemükbe sem tudtam nézni. Elveszettnek, bénának éreztem magam, és egy cseppet sem különlegesnek… így elmenekültem – vallottam be őszintén. – Tehát ha a színpadon történne veled ugyanez, akkor is lelépnél! – gonoszkodott ismét az idióta. – Goddard, kérlek! – intette le Mr. Jones. – Hülyeséget csináltam, elismerem… de ez nem változtat a tánc iránti rajongásomon, és a vágyamon, hogy a Britbe járhassak! Ügyes, szép szavak! – Azért hívtunk ide ma – vette át a szót kedvesen Miss Connor –, mert nagyon tetszett nekünk az előadásod. Kiváló a technikád és a legjobb tanároktól tanultál, viszont igencsak megdöbbentett minket, ahogyan távoztál. Tudni szeretnék, valóban ebben az iskolában szeretnél-e tanulni. Tudod, minden évben több ezren jelentkeznek, és csak pár százat vehetünk fel közülük, így biztosnak kell lennünk a döntésünkben – fejezte be komolyan. – Csak egyszer kérdezzük meg tőled… – mondta Mrs. Parker – …igazán a Britbe akarsz járni?

Nagyot nyeltem. – A világon semmit sem szeretnék jobban! – feleltem habozás nélkül, külön-külön a szemükbe nézve. – Nekem megfelelt – írt alá egy nyomtatványt Mr. Jones. Goddard fintorgott egyet helytelenítése jeléül, és lefordította hüvelykujját a papírja felett. Nem vettem róla tudomást. – Vagyis felvesznek? – hitetlenkedtem. – Igen! – válaszolták kórusban. – Istenem! Azt hiszem, rosszul vagyok! – takartam el a számat. – Ó, ne! Egészségesen kellesz nekünk – szólt Miss Connor –, el sem tudod képzelni, milyen kemény lesz itt! – Nagyon kemény! – visszhangozta Mrs. Parker. – Félelmetesen kemény! –folytatta mosolyogva Mr. Jones. – Akkor két hét múlva találkozunk – tette hozzá Mrs. Parker. – Menj át a titkárságra aláírni a többi dokumentumot, és vigyél egy órarendet – zárta le az igazgatónő –, nagyon nehéz munka vár rád. Klasszikus, modern, kortárs és sztepptáncot, színháztörténetet, koreográfiát kell majd tanulnod… – ez utóbbinál Goddard olyan grimaszt vágott, mintha ezt mondaná: „majd meglátod, milyen lesz velem, kicsi lány”. – … sminkelés, anatómia, francia, irodalom… és egy csomó más tantárgy. Ha azt hiszed, hogy ez az iskola lazább a többinél, tévedsz: el sem tudod képzelni, mennyit kell itt dolgozni. Ugyanakkor ez az egyetlen intézmény, amely teljes mértékben felkészít a művészi karrierre, ezért ha komolyan veszed, meglesz a gyümölcse. – Mindent megteszek, hogy megfeleljek a követelményeknek, biztosíthatom önöket. Büszkék lesznek rám! – szorítottam meg a kezüket egyenként, kivéve Goddardét. – És nem bánják meg, hogy visszahívtak! – Majd meglátjuk… – szögezte le a kiállhatatlan fickó. A szemébe néztem egy pillanatig, és a szoba közepe felé indultam. Jogom volt befejezni a meghallgatásomat. Negyedik pozícióba helyezkedtem, mély levegőt vettem, mosolyogtam, és helyből elvégeztem egy, kettő, három, négy kifogástalan pirouettes en dehors-t. Aztán mélyen Goddard szemébe néztem, pislogás nélkül álltam a tekintetét, közben lassan développéba emeltem a jobb lábamat, magasan a fejem felé, és több mint tíz másodpercig úgy maradtam anélkül, hogy akár egy pillanatra is beleremegtem volna. És mielőtt letettem volna a lábam, rákacsintottam. A bizottság tagjai elégedetten mosolyogtak. Kivéve Goddardot.

Mélyen meghajoltam, és elhagytam a szobát, hatalmas súlytól szabadulva. A mennyben éreztem magam, és boldogan szaladtam a folyosókon át, garnd jetéket ugrándozva. – Megcsináltam, Pat, megcsináltam! Felvettek! – mondtam az épületből kiérve. Tudtam, tudtam! – lelkesedett Pat talán még nálam is jobban. – A csillagom vagy, az életem szerelme, a büszkeségem! Óriási voltál odabent! Őrületes! És ahogy lemostad a színről azt a tuskót? Állva tapsoltam, komolyan! – Gyűlölöm őt! Mégis kinek képzeli magát? Reméljük, nem fog tanítani, különben végem van! Hívd fel anyukádat, a nagymamádat és a húgomat, ezt mindenkinek tudnia kell! Bátor voltál, és szeretnék veled lenni, hogy elvigyelek vacsorázni, virágot vegyek neked, magamhoz szorítsalak, és elmondjam, mennyire szeretlek… – Elég, Pat, ha így folytatod, elbőgöm magam, tudod – dohogtam. Bocsáss meg, igazad van, bocsáss meg, kicsikém. Alig várom, hogy megölelhesselek ma éjjel. – Én is, Pat – sóhajtottam –, annyira, hogy az már fáj – és letöröltem egy könnycseppet a kézfejemmel. De most ne sírj! Mert nem tudom letörölni a könnyeidet, és ettől megőrülök. Viszont itt vagyok veled, és azt akarom, hogy boldog légy, és amit tudok, megteszek, hogy ez így maradjon! Még ha az nem valami sok is. – De sok, Pat, sok – dünnyögtem. Nézz magadra, nézd, mivé lettél – mondta. Egy bolt kirakata felé fordultam, és a tükörképemet figyeltem. Egy határozott, fiatal nőt láttam, aki elképesztő nehézségekkel szállt szembe, és most egyedül élt egy nagyvárosban. Egy nőt, aki mérhetetlen bátorsággal úgy döntött, megváltoztatja az életét - és meg is tette. Te is látod, amit én, Mia? Bólintottam. És egy másodperc töredékéig úgy tűnt, Patrick ott áll a tükörképem mellett. – Nem tudod, mennyire szeretlek, Pat – érintettem meg az üveget – …fogalmad sincs róla. De igen, tudom… tudom. Csak pár napom maradt felkészülni az iskolakezdésre, és valósággal lebegtem a föld fölött. Viszont túl kellett esnem a szokásos három valószerűtlen telefonhíváson, amelyek keretbe foglalták a napjaimat.

Azzal kezdtem, ami – most kivételesen – a legkönnyebbnek tűnt. – Halló, nagyi, Mia vagyok! Éppen most tartóztattak le drogárusításért és kábítószer-birtoklásért, kifizetnéd az óvadékot? Ismét az a bizonyos csend következett. Nagyi némasága mögött elfojtott nevetést sejtettem, amellyel még hónapokig nem ajándékoz meg. – Oké, nagyi! Felvettek abba a béna cirkuszi akrobataképzőbe, ahogy te nevezted, csak tudatni akartam veled. Szeretlek. Szia! Addig akartam így folytatni, amíg bele nem fárad, és meg nem enyhül. Keményfejű volt - én viszont hozzá méltó unoka. Felhívtam apámat, és azt javasoltam neki, hogy aznap vacsorázzunk együtt: gyorsan túl akartam esni rajta. Alig vártam, hogy Nina hazaérjen. Majd meghaltam a vágytól, hogy elmesélhessem, mi történt velem, ugyanakkor nem akartam jó hírekkel bombázni, ha ő nem szolgálhatott ilyenekkel. Meg tudtam volna fojtani azt, aki a sikereivel traktált, miközben nekem szörnyű napom volt. Betty elbarikádozta magát az irodájává előléptetett nappaliban, én pedig az időt kihasználva listát készítettem az új tanévre megvásárolandó dolgokról: balettcipők, harisnyák, szabadidőruhák és izommelegítők. Ez a rész tetszett a legjobban. Nina késő délután ért haza, még levertebben. Készítettem neki egy forró teát, és bezárkóztunk a konyhába. – El sem tudod képzelni, milyen rossz volt ma, Mia! Ott ültem kint a padon teljesen egyedül, ettem a szendvicsemet, és senki sem szólt hozzám. – Nem hiszem, hogy mindenki ilyen, Nina, túlzol! – próbáltam felrázni egy kicsit. – Senki nem közeledett felém, és én nem tettem semmit, hogy találkozzam a többiekkel. Biztos vagyok benne, hogy ha az osztályban menne el a magzatvíz, otthagynának vajúdni a teremben! – Nina, nem vagyunk a középkorban, és kizártnak tartom, hogy két szót sem váltottál senkivel! Csak terhes vagy, nem leprás!... Nem vagy leprás, ugye? – nevettem. – Jó, egyvalakivel tényleg beszéltem, de… tudod… hozzászoktam, hogy én vagyok a bálkirálynő, most meg mintha láthatatlan lennék! – Üdv a világomban, láthatatlan Nina Dewayne – veregettem meg a vállát. – Miért nem hinted el, hogy a baba apja egy titokzatos arab herceg, aki kastélyt építtet neked Dubajban? – Ki? Carl? Neki még csak biztos állása sincs! – tört ketté egy kekszet. – Apropó, Carl – szólt közbe Betty a konyhába lépve –, ez neked érkezett! – nyújtott ellágyulva egy nagy csomagot Nina felé. – Újabb rugdalózók? – találgatott Nina, és csüggedten átvette a pakkot.

– Pelenkák? – kockáztattam meg. – Teafilterek? – toldotta meg Betty. Nina kinyitotta a dobozt, és előhúzott egy fekete-fehér virágokkal díszített rövid kék ruhát, és egy patchworkmintás bársonykalapot. Meglepettnek látszott. – Igazán szép, nem gondoljátok? – próbálta magához a ruhát. Valóban nagyon szép ajándék volt, és – most az egyszer – semmi kivetnivalót nem találtunk benne, még egy icipicit sem. Carl jól választott, úgy tűnt, a ruha tetszik Ninának. Ha így folytatná, talán… – Na, próbáld fel! – nógattuk. Nina levette a melegítőjét, belebújt a ruhába, és megpördült. – Nos? Jól áll? – kérdezte szemmel láthatólag elérzékenyülve. Imádni valón nézett ki, és szüksége volt arra, hogy még mindig csinosnak érezze magát, és olyannak lássák, mint régen. A szabásvonal egyáltalán nem hangsúlyozta ki a hasát, senki nem mondta volna meg, hogy az ötödik hónapban van. A kalapban, kibontott hajjal úgy festett, akár egy modell. – Valóságos szexbomba vagy! – rajongott Betty. – Úgy érted, időzített bomba – érintette meg Nina a pocakját. – Figyelj, kicsikém – karolta át a vállát Betty –, biztosan találsz majd egy férfit, aki életed végéig szeret majd, de ha mégsem… az sem olyan nagy gond, higgy nekem! – és elment megetetni Cerottót. Betty valóban megtalálta élete hivatását: a haszontalan tanácsok osztogatását! Apám hat körül jött értem, annak jeleként, hogy – valószínűleg – korán végezni akart. Most, hogy közel laktunk egymáshoz, szerencsére nem kellett két órán keresztül az autóban kuksolni vele, miközben valami gazdasági műsor szól a háttérben! Fáradtnak és öregnek tűnt, de hát kedd este volt, és az ikrek feltehetően kimerítették a hétvégén. A rendkívül elegáns és híres Dulwich étterem-pubba vitt, ahol halspecialitásokat készítenek. Úgy éreztem, azért választotta ezt a helyet, hogy bocsánatot kérjen Libby helyett, aki nem akart velünk tartani, miután hullafáradtan ért haza a munkából. Apám az a fajta ember volt, aki egy órán át tanulmányozza a borlapot, majd egyetlen pohárral rendel. Elgondolkodtató az is, hogy amikor anyám megismerte őt, egyáltalán nem ivott, és kizárólag babot evett szósszal – aztán Libbynek sikerült jó ízlésre

nevelnie, míg végül a helyzet természetszerűleg elfajult, apám pedig a L'ecsó szellemiségének megszállottja lett. – Szóval felvettek abba a tánciskolába? – lapozgatta az étlapot. – Igen, nagyon jó hely. Boldog vagyok, hogy oda járhatok – válaszoltam annak tudatában, hogy ha nem tartom kézben a beszélgetést, előbb-utóbb a krumplipüré ízvilágánál kötünk ki. Kérdezett Bettyről és Nináról, hogy jobban érzem-e magam mindazok után, ami történt, de a találkozásunk valódi okát akkor tudtam meg, amikor az almás crumble-t szervírozták. – Válófélben vagyunk Libbyvel – bökte ki apám. A hírről nem a kedvenc desszertem felénél szerettem volna értesülni, mivel ilyenkor az illendőség megkívánná, hogy letegyem a villámat, és minden figyelmemmel apám felé forduljak. Nekem viszont egyetlen kérdés motoszkált a fejemben: „egy ilyen talpraesett nő hogy volt képes akár ennyi ideig is kitartani apám mellett?” Valami azonban szöget ütött a fejembe, ami határozottan elterelte a gondolataimat a sütiről: ha apu ismét független lesz, anyu nem fogja elszalasztani az alkalmat, hogy megpróbáljon visszatérni hozzá. És ezt nem engedhettem meg! – Ez már biztos? Úgy értem, talán csak időszakos gond, pillanatnyi válság… mindenkivel előfordul: Brad és Angelina, David és Victoria, Ashton és Demi… – Hát, sajnos nem vagyunk egyidősek a barátaiddal, tudod, ötvenévesen már bonyolultabbak a dolgok. Inkább nem magyaráztam el neki, hogy Brad és Angelina nem az osztálytársaim, nehogy még jobban lelombozzam, de a vészjelzőm vadul villogott. Ha anyu tudomást szerezne erről, ezúttal semmi sem állíthatná meg: sem a nagyi őrült tervei, sem Libby, sem pedig szegény Paul jósága. És ez örökre meghatározná mindannyiunk életét. Már el is képzeltem az eljövendő szomorú karácsonyokat: mind együtt Leicesterben, Paul részegen sír a ház előtt, anyu eljátssza, hogy boldog, apu a fotelban gubbaszt, közben kint esik az eső, és én aszpirinnel akarom megölni magam. Bármit megtettem volna, hogy mindezt megakadályozzam: mélyen hallgattam volna a hírről, egészen addig, amíg anyu és Paul össze nem házasodnak, hogy ezzel elhárítsam a legrosszabbat. És bár soha nem lehetett különösebben érezni apa jelenlétét és az odaadását, rettenetes trauma volt látni, ahogy kimegy az ajtón, és tudni, hogy nem tér vissza, nekem és anyunak is, akinek aztán évekbe telt, hogy összeszedje magát.

Végül azonban hozzászoktunk apám hiányához, és rájöttünk, hogy amihez ragaszkodtunk, csak az emléke valaminek, ami valójában soha nem is létezett. Majd az évek során létrehoztuk a kettőnk szép emlékeinek személyes albumát, és az egyensúlyunk így lett tökéletes. Másrészt, mint a balettben, úgy az életben is a tökéletes egyensúlyt mindig csak két ember érheti el, mert amint felbukkan egy nemkívánatos harmadik, mindig kavarodás történik. Az ötlet, hogy újrakezdjék, ugyanolyan rossznak tűnt, mint hogy ismét összeáll a Spice Girls. Az viszont még ennél is rosszabb volt, hogy apám hirtelen a személyes problémáiról beszélt nekem. Nem voltak barátai, akikkel el tudott volna menni egy pubba dartsozni? Könyörtelen csend nehezedett ránk, és ha apa azt hitte, én majd megoldást találok a gondjára, óriásit tévedett. Nem voltam válásszakértő, és ízléstelennek tartottam, hogy azért hív vacsorázni, mert tudatni akarja, ismét csapást mér egy szerelmes asszonyra. Egyre jobban utáltam őt. Ugyanakkor szerettem Libbyt. Nem bírtam elviselni a csendet, és az édességtől is elment a kedvem. Így kötelességemnek éreztem, hogy kifaggassam apámat történetük részleteiről. – Közös megegyezéssel váltok? – kérdeztem, miközben egy kettétört szívet rajzoltam villámmal a terítőbe. – Valójában inkább ő kezdeményezte. – Milyen meglepő! – gúnyolódtam. – Ki hitte volna? – Mit akarsz ezzel mondani? – sértődött meg apa. – Semmit, csak mintha láttam volna már ezt a jelenetet – válaszoltam, és csak arra vágytam, hogy máshol lehessek. – A kapcsolatom Libbyvel semmiben ne hasonlít ahhoz, ami köztem és anyád között történt – vágott vissza kissé agresszíven, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Ez volt az első alkalom, hogy nem egy kurta tőmondatban fejezte ki magát, és kellett néhány perc, hogy felocsúdjak a meglepetésből. – Mindenesetre tény, hogy mindkettőjükkel vége lett a sztorinak, talán nem ártana kicsit gyanakodnod – vágtam vissza jóval kihívóbb hangnemben, mint akartam. – Azt hiszem, túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy ítélkezz. Amikor érettebb leszel, majd beszélhetünk róla – rágott be. – Te akartál mesélni nekem, nem én ragaszkodtam hozzá – mondtam szárazon –, ráadásul az első tönkrement házasságodban én is ott voltam, ha nem vetted volna észre!

– Határozottan rossz döntés volt, hogy beszéljek veled – vörösödött el apám, és próbálta odainteni a pincért. – Teljesen igazad van! Megbeszélhetted volna valamelyik ügyfeleddel két árfolyamjegyzés között, persze csak ha emlékszel a nevükre! Túlzásba estem, de életemben először veszekedtem apámmal, és kezdtem rákapni az ízére. – Kisasszony, megtiltom, hogy így beszélj a munkámról! Én a te korodban keményen dolgoztam egész nap, és nem vesztegettem az időmet táncolásra meg szórakozásra! – Nem szórakozásból táncolok, hanem mert ez az életem, de kétlem, hogy bármit megértenél a számokon kívül! És ha jobban odatetted volna magad apaként, magadtól is rájössz erre! – Magamon kívül voltam, és már a fél étterem minket figyelt. – Anyád tömte tele a fejed ilyenekkel? – Nem, érthetetlen módon anyu egyfolytában védett téged, annak ellenére, hogy a legrosszabb apának bizonyultál az emberiség történetében! – Sajnálom, Mia, ha így látod, de te vagy az egyetlen, aki ezt gondolja! – Persze! Sebnek és Adriannek mindig ott voltál! Egyedül rólam feledkeztél meg! – vádoltam fojtott hangon, telve haraggal. – Nem tudod, mit beszélsz. Pincér! A számlát kérem! Tizenhat éves vagy, és mint a kamaszok általában, nem tudod, hol a határ! – És ezt hol hallottad, az S.O.S., Tatában? Mit tudsz te a kamaszokról? Te eleve öregnek születtél! – Mia, ha nem nyilvános helyen lennénk, lekevernék neked egyet! Menjünk! – Ledobott egy ötvenfontost az asztalra, és kivezetett. Még sosem láttam ennyire dühösnek, de ez kétségkívül jobb volt a vegetálásnál, amihez szoktam. A visszaút teljes csöndben telt, amit egyedül apám fogcsikorgatása tört meg. De abban a pillanatban ez volt a legkisebb bajom. Csak azt reméltem, nem fogja felhívni anyut – akit inkább a válás hírétől akartam megkímélni, mint attól az újságtól, hogy milyen arrogáns lettem. Kiszálltam a kocsiból, és eszembe jutott, hogy új keletű tiszteletlenségem talán összeugrasztja a szüleimet, így még hozzávágtam apámhoz: – Igaza volt anyunak, amikor azt mondta, hogy egy unalmas nyugdíjas vagy, aki sosem nevettette meg! Majd teljes erőmmel bevágtam az ajtót, hogy tovább bosszantsam. Olga nagyi büszke lett volna rám, és most beszélnem kellett vele. Dühös voltam, ám mégis ez volt az első alkalom, hogy beszélgettem apámmal - még ha nem is építő módon.

Kinyitottam az ajtót, és egy pillanatig A médium egyik epizódjában éreztem magam. – Te mit keresel itt? – kiáltottam fel, ahogy megláttam Adamet a folyosón. – Te mit keresel itt? – jött zavarba. – Én itt lakom! – feleltem. – Ő pedig a legjobb tanítványom! – szólalt meg Betty, hogy oldja a hangulatot. – Betty, hogy érted azt, hogy a te tanítványod? Adam abba az iskolába jár, ahova én, színész, és te… – Nyilvános beszédet tanítok, és segítek annak, akinek a kommunikáció a szakmája, hogy megtalálja a hangját és a megfelelő beállítódást, amivel sikeres lehet a közönség előtt – felelte Betty angyalian. Úgy néztünk egymásra Adammel, mint két pingvin a London Eye-on. Csak ámultunk és bámultunk. Egy a millióhoz volt az esélye annak, hogy éppen Bettytől vegyen órákat az egyetlen ember, akit ismerek a Britben. Mi az? Leharaptátok a nyelveteket? Pat hangja visszahozott a valóságba. – Kérsz egy kólát? – kérdeztem Adamet. – Szívesen, mi végeztünk, nem? – fordult ő Bettyhez. – Mára vége! – indult fel Betty a szobájába lassú léptekkel. Fáradtnak, de elégedettnek tűnt. Leültünk a konyhában. Igazán furcsa volt ott látni. Nagyon sovány és nagyon magas volt, nagy szemekkel és az arcába hulló, göndör fürtökkel. Az esti hideg ellenére rövid ujjú pólót és mellényt viselt. – Nos, valami hír a suliból? – Felvettek! – válaszoltam lelkesen. – Hah! Tudtam! – emelte koccintásra Adam a kólásdobozt. Tudtam! – majmolta Patrick. – Nem igaz, nem tudtad! – feleltem. – Hülyék lettek volna, ha elutasítanak. Olyanokat is felvettek, akik nem tudják, melyik a jobb és a bal kezük, csak mert szuperlelkesek voltak! A csalódottság valósággal gyomorszájon rúgott, kevésbé éreztem magam különlegesnek. – Tényleg akárkit felvesznek? – kérdeztem érezhető kiábrándultsággal. – Dehogy, Mia, csak vicceltem! Mondjuk az igaz, hogy érzékenyek az egyéniségre és a motivációra, különben sosem kerültem volna be! – vallotta meg.

Először láttam meginogni az önbizalmát, bár nem lehetett annyira biztos magában, ha úgy döntött, eljár Betty motivációs óráira. – És Joey? – Ma este egy darabot próbál. – Régóta vagytok együtt? – Körülbelül négy éve – jelentette ki Adam büszkén, ám szavai mögött szomorúság bujkált. – Szép pár vagytok – mondtam őszintén. – Ő szép, én… az árnyéka vagyok! – felelte mélabúsan. – Hogy érted ezt? – Láttad őt, nem? Mindenki imádja, keresi, azok közé tartozik, akik sikerre születtek. Én csak a róla visszaverődő fényben látszom, mintha ő lenne a Nap, én meg valamelyik csillag. Kezdtem megérteni, hogy a srác valóban Betty segítségére szorul. – Te vagy te, ő meg ő, és kiegészítitek egymást. Ha mindketten túlpörögnétek, nem tudnátok együtt lenni, nem igaz? – érveltem. – De igaz, és én egyfolytában ezt mondogatom magamnak. De aztán amikor a színpadon látom, és mindenki őt csodálja, a nevét skandálják, képtelen vagyok úgy érezni, hogy egy szinten vagyunk – vallotta be szomorúan. Te jó ég, milyen fárasztó este… – De te színész vagy, és ha majd szerepelsz egy filmben, a lányok bolondulni fognak érted! – Ó, nem hinném. Igazság szerint komikus szeretnék lenni. Tudod, mint Ricky Gervais… Russell Brand… – És mi akadályoz meg? – ittam egy kortyot. – Hogy összeszarom magam, hát ez! Eljöttem Bettyhez, mert muszáj… felszabadulnom. Bevillant Betty képe, amint varázspálcát tart a kezében. – Neked van barátod? – kérdezte elpirulva. – Igen – feleltem gondolkodás nélkül –, vagyis… nincs… – köhécseltem –, már nincs. – Nos, remélem, te hagytad el, különben az a kretén semmit nem értett meg, ha elengedett téged! Az a kretén ellenben mindent megértett… – Nem, nem hagytuk el egymást – néztem a kezeimre – Ő… Pat… meghalt – mondtam zavarba ejtő nyugalommal. Először beszéltem Patrickről olyan valakinek, aki nem ismerte őt, és sokadjára erősítette meg a fájón szomorú valóságot, ahogy hallottam a saját szavaimat. Mintha elfogadtam volna, hogy Pat eltűnt a világból.

Adam nyelt egyet. – Sajnálom, Mia, nem tudtam. Én meg csak dumálok a kételyeimről a ragyogó karrieremmel kapcsolatban, és közben fogalmam sem volt róla, hogy te… bocsáss meg Mia, el sem tudom képzelni! – Tényleg nem tudod – mondtam olyan derűsen, amennyire tőlem telt. – De… hogy történt, szeretnél beszélni róla? Vagyis nem muszáj… nem kell megmagyaráznod semmit. Jézusom, olyan zavarban vagyok. Szomorúan elmosolyodtam, és nekiálltam elmesélni az egész történetet: hogyan ismertem meg Patet az iskolaudvaron; hogyan jöttem rá, hogy szerelmes vagyok bele, hároméves korom ellenére; hogyan titkoltam el sóvárgásomat, mert mindenáron meg akartam őrizni a barátságomat Ninával. Beszélem arról, hogy Patrick mennyire különleges, jóképű, nagylelkű, megnyerő, nyílt, lojális és őszinte ember volt, és hogy éppen emiatt halt meg az elképzelhető legostobább módon. Elmeséltem Adamnek, hogy Pat halála hogyan zúzta porrá az életünk; hogy életképtelenné váltam nélküle, és a döntésemet, hogy követem őt. Beszéltem a karkötőnkről, a Royalról, Nináról és a babáról, és az egész életünkről, amit mindenféle úton-módon próbáltunk újra felépíteni. Adam úgy bámult rám, mintha A Gyűrűk Ura következő részét mesélném neki. Miközben sajnos ez volt a kegyetlen valóság. – Mia, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, amiért megosztottad velem a történetedet. Elképesztő vagy. Ránézésre törékeny madárkának tűnsz, valójában azonban olyan szívós és határozott vagy, hogy nem találok szavakat. – Alaposan tévedsz! – viccelődtem, hogy enyhítsek a sötét hangulaton. – És most sztár lesz majd belőled! Felhőtlen boldogságot érdemelsz! – összegezte. – Sztár? Nem hinném. Nekem elég, ha táncolhatok! – Egyetlen balerinának sem elég csak a tánc! – felelte széles mosollyal, majd felkelt, és az ajtó felé indult. – Ti mind csak egy dolgot akartok: állni a színpad közepén, és ragyogni. – Talán nem mindannyian.

Tizenegy – Halló, nagyi! Rasztahajat csináltattam, és Krisna-tudatú lettem! –… – Pengével felvágtam egy metrókocsi üléseit, aztán felgyújtottam! –… – Terhes vagyok, és nem tudom, kitől! –… – Nagyi, apám és Libby válnak. – Micsodaaa? – üvöltött a fülembe. Horogra akadt! – Na, most már megszólalsz, mi? – Igaz, amit mondtál? – Persze, mint az összes többi! – Tudom, hogy az unokám nem idióta, viszont kétségeim vannak a lányom épelméjűségével kapcsolatban, és nem értem azt az az egészségtelen szenvedélyt, amely ahhoz a betokosodott alakhoz fűzi – mérgelődött nagyi a szokásos energiával. – Szóval mit tegyünk? – Gondolkodnom kell… A lényeg, hogy Elena ne tudja meg, megint szabad az a Stallone! – Stallone? – Csak ironizáltam! Azt kérdezem magamtól: miért nem szeretett bele a lányom inkább George Clooney-ba? Neki legalább bemutatkoztam volna! – Miért, te ismered George… Nagyi letette. De három teljes percen keresztül beszélt velem. Győztem! Bekopogtam Ninához, hogy elmeséljem neki a legfrissebb híreket, és megint azt láttam, hogy gyorsan lecsukja a laptopja tetejét. – Titokban pornót nézel, mi? – kacsintottam. Nina nevetésben tört ki. – Rosszabb… szüléseket! Még mindig nem tudom elhinni, hogy hamarosan velem is megtörténik, és főleg azt nem, hogy ennyire fáj! – düllesztette ki a szemét. – Az ordítások alapján nagyon kell fájnia! – fintorodtam el, és leültem mellé. – Azt tudtad, hogy ha a baba nem tud kijönni, felvágják a vaginádat? – utánozta a mozdulatot. – Miii? Viccelsz? – kiáltottam undorodva.

– Sajnos nem – veregette meg a vállamat Nina –, ha a kicsi nagyon kínlódik, néhány centis vágást ejtenek, hogy könnyebben kibújhasson. – És aztán mi történik a… – Összevarrják! A szám elé tettem a kezem. – De hisz ez szörnyű! – vinnyogtam. – És nem ez a legrosszabb, előfordulhat, hogy magad alá csinálsz! – Ugratsz? – Egyáltalán nem, az erőlködés, hogy kinyomd… tudod, milyen… – Ez undorító, és cseppet sem romantikus! – A szülés fájdalmas! – összegezte felemelt ujjal Nina. – Nem csináltathatod meg teljes altatásban? Úgy észre sem vennéd! – Epidurális érzéstelenítést kapok, azzal legalább nem fáj annyira! – Sosem fogok szülni! – jegyeztem meg. – Nem tudhatod. Meglásd, ha találsz valakit, akit nagyon szeretsz, te is akarsz majd gyereket! – válaszolta ártatlanul. – Én már megtaláltam életem szerelmét – ráncoltam a homlokom. Nina összeszorította a száját, miután rájött, hogy rosszat szólt. – Igen… úgy értettem… valaki mást – makogta, de már túl késő volt. – Te talán szerelmes voltál Carlba, amikor úgy döntöttél, megtartod a babát? – kérdeztem ridegen. – Nem, de… nagyon szerettem. – Az nem elég, Nina, legalábbis nekem nem. Én mindenesetre vigyázok a vaginámra – szúrtam oda. Nina nevetett, és megtámasztotta a fejét az ágy háttámláján, egy meghatározhatatlan pontot bámulva a falon. – Neked van igazad, Mia. Meggondolatlanul beszéltem. Így kellene lennie: beleszeretsz valakibe, aki nélkül nem tudsz élni, és hiányzik, ha nem látod mindennap. Vele akarod leélni az életed, gyerekeket szülni, és örökké boldogan élni, és aztán… egy utálatos baleset miatt elveszíted, és többé semminek nem látod értelmét, mert tudod, senki nem érhet fel hozzá… – mondta, mint aki csak magában beszél. – Így van, Nina, egyfolytában rá gondolok, és ez kikészít. De tudod, mi vigasztal? A gondolat, hogy szerencsém volt, és megtaláltam a másik felem ezen a földön, miközben az emberek nagy része csak keresi, de nem találja meg soha. Ha elveszítettem őt, annak oka kell, hogy legyen, amire egyszer majd rájövök, mert nem akarom elhinni, hogy élet és halál ennyire esetleges legyen! – Pat tökéletes volt! – szólalt meg Nina. – Igen, Pat mindenben tökéletes volt, és akadtak lányok a suliban, akik ölni tudtak volna azért, hogy akár csak egyszer is randizhassanak vele, mi pedig bő három hónapig jártunk!

Patről beszéltünk anélkül, hogy elsírtuk volna magunkat. Kész csoda volt! – Mia, tudom, hogy nem az én dolgom, és ha nem akarsz, ne válaszolj – váltott egyszer csak témát Nina –, de olyan kíváncsi vagyok, és meg akarom kérdezni: te és Patrick… úgy értem… ti ketten valaha… Mondtam volna neki azt, hogy álmomban szeretkeztem a testvérével? – Nem, nem volt… időnk – feleltem őszintén –, … és tényleg nem a te dolgod! – csíptem meg végül. – Szóval szűz vagy! – kiáltott fel, mint aki óriási felfedezést tett. – És akkor? – Á, csak úgy mondtam. Mindent egybevetve te vagy a legfantasztikusabb ember, akit ismerek, és sajnálom, hogy Patet gyászolod tizenhat évesen… szerintem ő azt szeretné, hogy új életet kezdj – simogatta meg a karom. – Igen, de ha élne… – Mia… Patrick már nem él. El kellett neki mondanom. – Figyelj, Nina, van valami, amit már nagyon régóta el akarok mondani neked, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Megértőn nézett rám. – Mondd csak – suttogta. – Nem fogsz hinni nekem, tudom, de nem számít, akkor is el kell mondanom. – Gyerünk, ne csigázz! Megrémítesz! – Amikor kómában voltam… – kezdtem bele. Az emlék még mindig elborzasztott. – … Nem tudom, hogyan magyarázzam el, sokszor megpróbáltam már, de képtelen vagyok leírni, mit éreztem. Olyan volt, mintha messze lennék, mintha egy hűvös, mesterséges térben lebegnék. De jól voltam, különös, irreális nyugalomban, és nem szenvedtem, akkor már nem szenvedtem. Néha láttam, ahogy anya fölém hajol, és ettől sajgott a szívem, de ez nem volt elég ahhoz, hogy kedvem legyen visszatérni. Igazság szerint nem éreztem fájdalmat, és nem is akartam soha többé. Nina együtt érző szemekkel nézett rám. Először beszéltem neki erről, de éreztem, elérkezett a pillanat. Most már meg tudta érteni. – Olyan volt, mintha átkeltem volna egy alagúton, és a túloldalon találtam volna magam, túl azon, amit mi valóságnak hívunk. Egy könnyedebb világban. Ahol nincs szenvedés… ahol érezni egyfajta… tökéletes békét. Nem örömöt, többet annál… a fájdalom hiányát. Mondtam, lehetetlen elmagyarázni. Azért nem volt mindig szomorú az élmény, néha hallgattam a nővérek pikáns történeteit, és mondhatom, ez kifejezetten szórakoztató volt!

Nina halványan elmosolyodott. Már nem lehetett enyhíteni a helyzet feszültségét. – Aztán egy nap hallani kezdtem a hangját. Patrick hangját. Nina alig észrevehetően összehúzta a szemét. – Pat úgy beszélt hozzám, mintha a rádióból szólna a hangja. Nem láttam, de hallottam. És azt mondta, nem maradhatok tovább ott, bizonytalanul lebegve a semmiben. Hogy lépnem kell, vissza kell térnem az életbe, és hogy nem okozhatok ekkora szenvedést az enyéimnek. Szünetet tartottam. Hevesen vert a szívem. – Emlékszel, milyen kitartó volt Patrick, ha el akart érni valamit? Nem volt tőle se éjjelem, se nappalom, egyfolytában nógatott, hogy reagáljak a szavaira. Nina bólintott. – Így… azon a napon, amikor anyu felhúzta a lábaimra a cipőimet abban a meggyőződésben, hogy azzal majd felébreszt, Pat elkezdett ordibálni a fülembe, hogy kapaszkodjak belé, és ússzak felfelé. Éppúgy, mint amikor a víz alá merültem, és ő felhozott a felszínre… Így elkezdtünk úszni és úszni, és ő folyamatosan mondogatta, hogy tempózzak a lábaimmal, egyre erősebben, egyre fentebb… és… – Mia… ne haragudj, amiért közbevágok, de Pat nem tudott kimenteni a tengerből. Ő akkor már… – Tudom, hogy akkor már halott volt, Nina! De senki sem tudta megmagyarázni, hogyan evickélhettem ki a partra, és miért nem ragadott el az áramlat! – makacskodtam. – Az áramlat! Az áramlat sodort a partra. Te eszméletlen voltál, a tenger pedig elintézte a többit. – Nem, Nina, ott voltam lent, a jéghideg vízben, Patrick pedig megragadott, és úszva a felszínre hozott. Erre tökéletesen emlékszem! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Mia, hidd el, egyáltalán nem akarok kötözködni, de millió magyarázat lehet az emlékeidre – válaszolt türelmesen, mintha egy retardálttal beszélne. – Kómában voltál, és az agyad ezernyi impulzusnak volt kitéve. Amiről te beszélsz, azt még a legnagyobb neurológusok sem tudják megmagyarázni. – Nem, Nina! – erőszakoskodtam. – Én láttam Patricket, láttam ott lent, és ő megmentett engem, különben hogyan került volna a karkötő a csuklómra? Amit azelőtt ajándékoztam neki, hogy meghalt! Nina szánalommal és részvéttel nézett rám, ami az idegeimre ment. – Oké, hagyjuk – zártam rövidre –, még nem állsz készen! Nina felsóhajtott. – Rendben, bocsáss meg, csendben maradok. De nem várhatod el, hogy

ne legyen véleményem a történeteddel kapcsolatban! – Nem kísértethistóriát mesélek neked, basszus! – törtem ki. – Próbálom elmagyarázni neked, hogy amióta felébredtem, hallom Patrick hangját, és éjszakánként álmomban látom is! Nina aggódva nézett, mintha bugyival a fejemen akarnék az utcára menni. – Értem, hülye voltam, hogy elmondtam neked. Nem kellett volna! – mondtam befejezésül. Mia, hagyd, te megpróbáltad… – Nem… jól tetted, ha szükségét érezted, jól tetted! – feszegette tovább a témát Nina, mint egy tévés pszichológus. – Nem, Nina, nem éreztem szükségét, jobb lett volna, ha nem beszélek, de azt hittem, érdekel majd, hogy még mindig kapcsolatban állok a testvéreddel! Mia, elég, nem akarom, hogy veszekedjetek! – Nem veszekszem! De a húgod felidegesít! – fakadtam ki gondolkodás nélkül. – Nekem beszélsz? – kérdezte Nina. – Igen! Vagyis nem! Nem! Patricknek mondtam, rendben? – dühöngtem. – Úgy érted, hogy most vele beszélsz? – Igen! Hozzá beszélek, akkor dumálok vele, amikor akarok, érted? Amikor szükségem van rá, beszélek hozzá, és ő válaszol nekem! – fontam össze ellenségesen a karom. Nina nem firtatta tovább a dolgot. – Oké, Mia, talán jobb, ha most a feladataimmal foglalkozom, holnapra meg kell írnom egy dolgozatot… – fejezte be zavartan. – Nina, kérlek… – próbáltam rendezni a helyzetet. – Mia, hallgass ide, én is szerettem volna, ha Patrick beszél velem, és mindent megpróbáltam, hogy ez sikerüljön. Könyörögtem neki, gyertyát gyújtottam, a fényképét szuggeráltam. De az igazság az, hogy aki meghalt, az meghalt, és kész! Pat nincs többé, nincs velünk többé, még ha az életemet adnám is azért, hogy visszatérjen! – mondta ijesztően komolyan. – Nina… – Mia, ha ettől te jobban érzed magad, részemről rendben van, nem probléma, hidd el. Beszélj hozzá, álmodj vele, csinálj, amit akarsz, de nem akarom, hogy derékba törd az életed, csak mert Pat volt a nagy szerelmed. Ez nem helyes, és tudom, hogy Pat ezt sosem akarta volna, soha! – kérlelt. Igaz, Mia, Ninának igaza van. Ne add fel az életed miattam, boldognak akarlak látni. Azt akarom, hogy mindketten boldogok legyetek. Forgott velem a világ.

Sosem gondoltam, hogy Patrick valóban halott, mert számomra nem volt az, és amíg láttam és hallottam őt, nem tudtam volna lemondani róla. Elképzelhetetlen volt. De hogyan várhattam el másoktól, hogy ezt megértsék? Nina jót akart nekem, ahogy Patrick is, de én akkor voltam jól, ha Pattel lehettem, vagy annak a visszhangjával, ami az emlékeinkből maradt. Kész őrület volt. És akkor mi van? Sokkal őrültebb dolgok is léteznek a világon, amelyeket mindenki nyugodtan tudomásul vesz: a megcsalás, a gyűlölet, az erőszak... Mélyeket lélegeztem, hogy összeszedjem magam. – Gyere ide – szólt Nina, és átkarolt. Átengedtem magam anyai ölelésének. – Bocsáss meg, Nina, nem kellett volna elmondanom, de el akartam mondani – suttogtam. – Ne aggódj. Ettől csak még jobban szeretlek – borzolta össze a hajam. Felkeltem az ágyról és a szobámba mentem, lelkemben végtelen magánnyal. – Hé, Mia! – mondta Nina, mielőtt kiléptem az ajtón. – Készülj, mert egy óra múlva felkészítő tanfolyamunk lesz! – Nekünk? – ijedtem meg. – Nekünk: neked és nekem! Lementem, hogy üdvözöljem Bettyt, és Adamről kérdezgessem. Éppen a honlapját frissítette, mostanra már személyi stylist és esküvőszervező is lett. Felzaklatott a könnyedség, amivel karriert kreált magának, meglehetősen arcátlanul. – Nem árulok el semmit a klienseimről! – és úgy tett, mintha cipzárt húzna a szájára. – Betty, neked fogalmad sincs, mi az a szakmai titok! – Ti ketten mondtátok, hogy túl sokat fecsegek, most meg hirtelen azt akarod, hogy pletykáljak? – Oké. Mit kérsz cserébe? – tréfálkoztam. – Kivinnéd a szemetet, és kitakarítanád Cerotto kalitkáját? – Még mit nem! – Szemetes és tej egy hónapig? – Te megbolondultál! – indultam kifelé a nappaliból. – Három hét? – próbálkozott. – Kettő, és téma lezárva! – ez volt az utolsó ajánlatom. – Oké, mit akarsz tudni? – csukta le a laptopot, nekem szentelve minden figyelmét. – Hogyhogy eljött hozzád? – ültem le elé a szőnyegre.

– Önbizalom-problémája van a színpadon, egyfajta teljesítménykényszer, de az én meglátásom szerint csomó gondja van a barátnőjével. Ezt viszont nem ő mondta, hanem a kártyák. – És miért vetettél neki kártyát? – Mert nem beszélt őszintén. Áradozott, hogy szuperszerelmes ebbe a Joey-ba, aki a legszebb és a legügyesebb a világon, én viszont azt hiszem, ő az igazi gond: nem érzi magát egy szinten vele, és válságba került. Ráadásul ő vette rá arra, hogy színházi színésznek tanuljon, pedig ő komikus szeretett volna lenni, így még bűntudata is van! Utálom azokat a nőket, akik a férfi helyett döntenek! Ez a legjobb módja annak, hogy elveszítsék őket! Teljesen ledöbbentem. – Én láttam Joey-t, és tényleg a legszebb és legügyesebb lány a világon! – jegyeztem meg röviden. – A legszebbek és legügyesebbek hosszú távon idegesítőek, higgy nekem. Senki nem szereti az osztályelsőket! – Igen, de látnod kellene! Mindenki az ő ajkán csüng, született vezéregyéniség, fényforrás, ami magához vonzza az éjjeli lepkéket! – És a szúnyogokat… Nevettem. – Igen, lehet! – Egyes emberek megjátsszák, hogy előzékenyek a többiekkel, mert belehalnának, ha nem lennének egyfolytában a figyelem középpontjában. Végtelenül nagylelkűnek tűnnek, és mindig készek felebarátaik megsegítésére, valójában azonban csak azért teszik mindezt, hogy róluk beszéljenek, és ők a legnagyobb manipulátorok. Vámpírok, akik mások gyengeségéből táplálkoznak, és elveszik tőlük, amit akarnak. Meggyőzik a többieket, hogy pontosan tudják, mi a jó nekik – adott elő egy monológot. – Olyan, mintha tapasztalatból beszélnél – mondtam. – Az exem pont ilyen volt – felelte Betty habozás nélkül. – Kevin apja? – Ja! Mindenkinél ügyesebb és szebb! Két hülye egy pár! – mosolygott. – A fél életem azzal telt el, hogy elfelejtsem őt. Amikor teherbe estem, tényleg azt hittem, hogy boldogok leszünk, ő viszont hallani sem akart gyerekről. Istenem, mindössze huszonegy éves voltam, várhattam volna még, de… jó kis lecke volt! – És most hol van? – Ó, remekül érzi magát, két turné között élvezi a millióit! – Mégis kicsoda ő? – kérdeztem meglepetten. – Nos, azt nem mondhatom el neked, de sokszor láttad a tévében! – Ne már, Betty, kérlek, áruld el! – könyörögtem összetett kézzel. – Nem tehetem, kincsem, megígértem… – mosolygott édesen –, igazán

nem tehetem. – És sosem tért vissza, hogy a fiáról érdeklődjön? – Egyszer, még a karrierje elején, de akkor is csak az ügynökét akarta megnyugtatni, hogy nem követelek tőle semmit. Nem tett volna jót az imidzsének, ha kiderül, van egy gyereke. – Micsoda disznó! – kiáltottam undorodva. – Így igaz. És nem rosszabb másoknál, hidd el. De mondd csak, Mia… beszélsz még Patrickkel? Mert én egy ideje már nem álmodom vele! Legalább Bettynek bármit elmondhattam. – Igen, éjjel és nappal, sosem hagy magamra! – Boldog vagyok! Ő igen, ő egy drága fiú. Üdvözöld a nevemben, légy szíves! – Rendben! Szia Betty, te pedig egy drága nő vagy! Abban a pillanatban Nina kopogott az ajtón, és mi felé fordultunk. – Én készen vagyok. Megyünk? – kérdezte egy púder-rózsaszín tornamelegítőben pompázva. Lelkesedést színlelve felkeltem. – Na gyerünk, papa, mozgás! – sürgetett viccelődve. – Menjünk, asszony! – feleltem nagy hangosan. – Asszony! – recsegte Cerotto, akinek azelőtt a hangját sem hallottam. Hideg volt, amikor elindultunk. És Kate néni rögtön a nyomunkba eredt. – Figyelj csak egy kicsit, Nina – rontott a barátnőmre köszönés nélkül. A kettejük közti stílusbeli különbség miatt komolyan kételkedtem abban, valóban rokonok-e: amennyire tapintatosan és kifinomultan viselkedett Nina, Kate néni éppannyira volt arrogáns és közönséges. – Egyáltalán nem tetszik nekem ez a nagy jövés-menés a házban! Milyen gyanús üzleteket bonyolít az a némber? Édesanyádat is értesítettem arról, mi folyik ott bent, és biztosított, hogy megteszi a megfelelő lépéseket! – ordította. Ezekre a szavakra Nina megállt, és fagyos pillantást vetett rá. – Az a némber, ahogy te nevezted, törődik velünk, teljesen korrekt és megbízható szakember, amit rólad nem lehetne elmondani, és az anyám tud minden gyanús üzletről, ami a házában zajlik. A rendőrséget akarod hívni? Csak nyugodtan, Kate néni! Ha háborút akarsz… megkapod! – fejezte be Nina széles és sokatmondó mosollyal. Kate néni elvörösödött, hebegett valamit, majd sarkon fordult. Nina sugárzó mosollyal nézett rám. – Nahát! Megfélemlítetted! Szép volt! Mostantól magammal viszlek, ha éjszaka megyek valahova!

– Mondtam neked, hogy többé semmitől sem félek! Na, siess, mert elkésünk! – korholt, akár egy kisgyereket. – Még mindig úgy gondolom, Carlnak kellene a helyemben lennie! – morogtam átfagyva. – Amúgy sem akarok ott lenni a szülésnél, nem bírom a vért, és nem akarom látni, ahogy magad alá csinálsz! – nyavalyogtam. Nina harsány nevetésben tört ki. – Esküszöm, nem csinálok magam alá! De meg kell ígérned, hogy ott leszel velem! – Fogom a kezedet, amíg be nem visznek a szülőszobába, és aztán, ha akarod, millió képet készítek, de ha bemegyek, tuti elájulok! Emlékszel, amikor röplabdázás közben orron dobtalak, és eleredt a véred? – Igen, ahelyett, hogy segítettél volna, elájultál, és kitörted egy fogad! – Na látod… biztos vagyok benne, hogy megint ez történne – nyafogtam. Felszálltunk a buszra, és leültünk leghátul. Figyeltem az anyukákat, akik babakocsival bajlódtak, azt remélve, hogy valaki segít nekik, majd a kicsivel a karjukban leültek, és teljesen belemerültek a saját világukba. Arra sem volt idejük, hogy kinézzenek az ablakon, mert a baba jelzett, sírt, figyelmet akart, éhes volt, és nem akart egy helyben maradni. Csak akkor tudtak fellélegezni, amikor a kicsi elszenderedett. Olyankor próbálták gyorsan felhívni a barátnőjüket, vagy a férjüket a munkahelyén. Ráadásul ők harminc körüli nők voltak, érettek, tudatosak és férjezettek, nem pedig kiskorúak, egyedülállók és teljesen felelőtlenek, mint az én barátnőm. Nem, Nina nem dönthetett megfontoltan a gyerekkérdésről. Ez lehetetlennek tűnt. És ahogy közeledett a sorsfordító pillanat, egyre biztosabb voltam ebben. Megérkeztünk a központba, ahol a tanfolyamot tartották. A belváros egy jellegtelen, többszintes épületének első emeleti, égszínkékre festett nagy termébe. Két ötvenes éveiben járó, mosolygós és kedves asszony fogadott minket, akik az apa hollétéről érdeklődtek. – Az apa nincs itt – válaszolt Nina nyugodtan. – Ó, és… eljön majd? – Ebben az életben nem… – ironizált a barátnőm. – De a szüleid legalább itt vannak? – kockáztatta meg az egyik, akinek az Ashley név szerepelt a kitűzőjén. – Az egész családom itt van – szorította magához a kezem Nina, ami büszkévé és hihetetlenül felelősségteljessé tett. – Értem – felelte a hölgy egy olyan ember mosolyával, aki minden

bizonnyal látott már ennél rosszabbat is –, miért nem foglaljátok el a helyeteket a teremben? Mindjárt kezdünk. A terem végébe mentünk a vidám és – legalábbis látszatra – boldog fiatal párokat nézve. – Mi vagyunk a furcsa páros! – szólt Nina. – Mindenesetre mi örökké szeretjük majd egymást, ebben biztos vagyok. Viszont ezekkel a párokkal kapcsolatban, akik sírig tartó szerelmet esküdtek egymásnak, kétségeim vannak – vetette fel Nina. – Nézd meg a szüleimet! – És az enyémek? – És Betty? – És Kate néni? – Na jó, Kate néni nem számít, már ezer éve volt, hogy talált magának valakit! Ashley becsukta az ajtót, leült egy székre a terem közepén, és körbekérdezte a jelenlevők nevét. Egyértelműen Nina volt a legfiatalabb, és muszáj volt észrevennem a kíváncsi, lopott pillantásokat, amelyeket rá vetettek. Elkezdtek a terhesség alatt a testben végbemenő változásokról beszélni, és még egyéb dolgokról is, amiket nem akartam hallani. Egy fiatal apuka a közelünkben kétszer is kiment levegőzni, amikor a hüvelytágulást és a vajúdást magyarázták. Nina jegyzetelt, szemüveggel az orrán, és néha halkan, kissé beképzelten megjegyezte: „Na jó, ez azért nem teljesen így van.” Később csináltunk pár jóga- és légzőgyakorlatot, majd egy halom tájékoztatóval utunkra engedtek minket. Ha Betty jött volna helyettem, a honlapján biztos feltüntette volna a többi szolgáltatás között a szülési tanácsadást. Nina, mint általában, felvette azt az idegesítő pózt, amivel az iskolában is kérkedett a feleltetések idején: eljátszotta a mindentudó, mindent ellenőrzése alatt tartó figurát. – Nos, te stréber, nem mondtak semmit, amit eddig ne tudtál volna? – kérdeztem tőle. – Hát… egy-két dolgot… – nagyképűsködött –, de semmi extra. Nem tudom, érdemes-e visszajönni egyáltalán! – Még szép! Főleg, hogy te kényszerítettél rá! Vagy rábízlak Carlra! Na, menjünk, együnk egy fagyit! Mintha egy álomban lettünk volna. Én és Nina Londonban bóklászunk, kart karba öltve egy hideg őszi délutánon. Csodák igenis léteznek.

És még ha nem is kaphattuk vissza a régi életünket, és a szívünk egy darabja örökké hiányozni fog, legalább megpróbáltuk összetenni azt a két felet, ami megmaradt nekünk. Hazatértünkkor Carl újabb csomagja fogadott minket. – Na, most vajon mi lesz benne? – kérdeztem Ninától a dobozt rázva. – Nem nyitod ki? – sürgette Betty. Carl ezúttal felülmúlta önmagát: a dobozban tíz darab várandós anyáknak készült körömlakk lapult mindenféle színben, és ugyanennyi csillogó szájfény a létező összes tónusban, a rózsaszíntől a cseresznyepirosig. Nina úgy viselkedett, mint egy kislány, aki hatalmas adag cukorkát kapott, és én imádtam látni a mosolyát. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és úgy, hogy ne lássák, megírtam Carlnak: „Elképesztő zseni vagy! PS: Bár én nem vagyok terhes, néhány rúzsnak én is örülnék! J” „Majd ha kiérdemled!” – jött a válasz. Felejthetetlen estét töltöttünk Bettyvel együtt, kifestettük egymás lábkörmeit, popcornt ettünk, és hetedjére is megnéztük az Alkonyatot, joghurtos-uborkás maszkkal az arcunkon. Pat mosolygósabban és szebben várt rám, mint korábban bármikor, és úgy éreztem, egyre jobban szeretem. Annyira, hogy minden alkalommal éppen úgy megilletődtem, mint legelőször, és biztos voltam benne – nem mintha bizonygatni kellett volna még –, hogy ő az egyetlen férfi, akit szeretni tudok. Sosem mondtam volna le róla, még azon az áron sem, hogy életem hátralévő napjaiban egy olyan szürreális kapcsolattal kellett beérnem, mint amilyen a miénk volt. – Boldoggá teszel, Pat! – fogtam az arcát szorosan a kezeim közé – Veled lenni a legcsodálatosabb dolog a világon. Amikor veled vagyok, élek – érzem, ahogy a szívem majd kiugrik a helyéről, ahogyan ég az arcom, a szemeim ragyognak, és a testem őrülten kíván téged. Magamhoz akarlak szorítani, csókolni, harapni, és szeretkezni veled a világ végezetéig! Egyébként csak létezem, és kész. Te kiegészítesz engem. Te én vagyok! – szorítottam erősen. Pat átölelt. Éreztem, ahogy lepergő könnyei áztatják az arcomat. Többet szeretnék tenni, kincsem. Szeretnék valóban oddaát lenni, szeretném, ha melletted lehetnék, szeretnék veled élni, kirándulni, szórakozni, szeretnélek feleségül venni, gyerekeket vállalni… én szeretnék veled élni, és nem általad! – Pat, csókolj meg… kérlek – mondtam halkan. A lehető legédesebben csókolta meg a számat. Eggyé váltam vele a karjai közt, a simogatásaiban, a bőrén, a lélegzetén át.

Szerettem testének-lelkének minden egyes apró részletét, szerettem azokat a szemeket, azt a szájat, azt a sebhelyet a szemöldöke felett. Szerettem a haját, a vállait, az illatát, az erejét, a finomságát, a simogatásait, a szenvedélyét. Szerettem a nevemet az ajkain, a bőre ízét, a kezeit rajtam, a testét az enyémen, a testét az enyémben. Mindenemmel szerettem, túl az ésszerűség határán, túl életen és halálon. Szeretkeztünk, és az nem lehetett álom.

Tizenkettő – Készen állsz az első tanítási napra? – kérdeztem a tükörképemtől. – Nem! – kiáltottam az ágyamra visszahuppanva, és csüggedten meredtem az üres táskámra. Felsóhajtottam és elnyúltam, a karommal takarva el arcomat. – Béna! Béna! Béna! – siránkoztam leverten. Szerelmem, nyugodj meg, normális, hogy ideges vagy! – Te is béna vagy, Pat! Hol olvastad ezt, az „Első nap az iskolában bénáknak” kézikönyvben? Teljesen ki vagyok készülve, azt sem tudom, mit vigyek magammal, és főleg semmi kedvem megismerkedni azzal a sok fenoménnel! Nos, ha nem akarsz beilleszkedni, nem kellett volna beiratkoznod a Britbe, bár meglátásom szerint elég nehéz feladat egyedül produkálni előadásokat! – Ők mind ügyesebbek, magabiztosabbak, lazábbak nálam, és fogalmam sincs, hogyan fogom túlélni ott bent! Igazad van, mind ügyesebbek, magabiztosabbak, mint te, és rokonszenvesebbek is, de most már felvettek… járj be rendesen pár hétig, aztán hagyd abba, és menj haza! Csípőre tett kézzel bámultam jobbra a semmibe, mélységesen felháborodva. – Hogy mondhatod azt, hogy mind ügyesebbek és rokonszenvesebbek nálam? – ráncoltam a homlokom. Te mondtad! Két órája vágsz nekem ilyen arcot, úgy döntöttem, igazat adok neked! – Mit számít az! Csak azért mondtam, hogy ellenkezz velem! Nem ismered a nőket? – fújtattam az ég felé emelve tekintetem. Természetesen ismerem a nőket, kedvesem! – Mit akar ez jelenteni? Tévedek, vagy volt valami rosszmájúság a hangodban? – csattantam fel. Szó sincs róla! – védekezett. – Nekem viszont nagyon is úgy tűnt! Mégis kire célozgattál, Pat? Mia, ez csak egy mondás, na, ne vedd magadra! – Ne ravaszkodj velem, Patrick Dewayne! – emeltem fel a hangom ingerülten. – Kihasználod, hogy nem tudok a szemedbe nézni, de a hangszíned félreérthetetlen! Hogyhogy félreérthetetlen? – Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd! Azt mondtad: „Természetesen ismerem a nőket, kedvesem!” ‒ olyan pimasz hangnemben, ami egyáltalán nem

volt vicces! – szögeztem le, és a táskámba dobáltam néhány holmit, ami a kezem ügyébe került. Sötét hangulatban voltam! Mia, elkésel, ha nem készülődsz! – Hé! – mondtam a plafonnak. – Épp te tartasz fel a meséddel, hogy mennyire ismered a nőket! Én nem meséltem neked semmit, csak tréfáltam! – Rossz vicc volt, felhúztam magam, és ideges vagyok miattad! Ez az első napom a Britben, és te bátorítás helyett kijelented, hogy én vagyok a legrosszabb, és hogy a lányok, akikkel együtt voltál, mind jobbak nálam! – ordítottam a levegőbe. Megőrültél, Mia? Mikor mondtam én ilyeneket? – Még tagadni mered? Mia, ismerem a nőket, mert volt anyám, húgom, nagynénik, sok barátnőm, és néhány lány, de ez nem jelenti azt, hogy ezer nővel voltam. Annyira feldühítesz, amikor ilyen vagy! És már beszéltünk erről, emlékeztetlek! – Könnyű beszélni róla, amikor nem neked kell elszenvedni, igaz? Elszenvedni mit, Mia? Te vagy a legjobb mind közül, én ezt gondolom, te pedig pontosan tudod ezt, ahogyan azt is, hogy amit veled csináltam, azt nem tettem meg senkivel! – üvöltött a fejemben. – Nem hiszek neked! Most már nem hiszek neked többé, és a beszélgetésnek ezzel vége, majd visszatérünk rá ma éjjel, és egy jót veszekszünk! – kiabáltam, majd felkaptam a táskámat és kitártam az ajtót. Nina zavartan nézett rám, épp kopogni készült felemelt öklével. – A bátyád igazán szemét, ha odateszi magát! – világosítottam fel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem álltam szóba Patrickkel egész úton a suli felé, hihetetlenül ingerült, bosszús, és szörnyen féltékeny voltam. Lehetséges, hogy nem ért meg? Ha belegondoltam, hogy előttem más lányokkal is volt, hisztériás roham tört ki rajtam. Tudtam, hogy összesen négyen voltak, és kettővel feküdt le, tudtam, hogy nem voltak fontosak az életében, és értettem, hogy ez normális az ő korában, de leginkább azzal voltam tisztában – és ez nem elhanyagolható részlet –, hogy Patnek már nem lesz lehetősége újabb csajokkal megismerni. Mégis, az én szempontomból ez mindegy volt. És ez pontosan jellemezte zavartságomat. Rémülten ismertem be magamnak, hogy ha Pat élne, elképesztően féltékeny lennék rá. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, már meg is érkeztem a Britbe.

Megdöbbentő tolongás fogadott, mint egy One Direction-koncerten. Aznap volt életem első modernjazz-órája Miss Connorral. Szokás szerint úgy éreztem, én vagyok az egyetlen, aki nem tudja, merre menjen, és utáltam ezt az érzést. A cuccaimat betettem a nekem kijelölt öltözőszekrénybe, és az első emeletre mentem, hogy megkeressem a termet. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas óceánjárón kellene megtalálnom a kabinomat milliónyi folyosó útvesztőjében. Csak arra koncentráltam, hogy megtaláljam a helyes ajtót. Így amikor az egyik sarkon anélkül fordultam be, hogy előtte körülnéztem volna, teljes lendülettel nekimentem valakinek, aki elesett, és magára öntötte a kávéját. – Mégis hova a francba nézel? Hülye vagy? – kiáltott rám a sapkás bunkó, túlzott dühvel. – Nézd, mit tettél, ez a kedvenc felsőm! – siránkozott a kezével tisztogatva magát, és rám se pillantott. – Borzasztóan sajnálom, ne haragudj, a 11-es termet kerestem, és… add a kezed, segítek – nyújtottam felé a karomat. Felemelte a fejét, és heves gyűlöletet tükröző arca a másodperc töredéke alatt széles mosolyra húzódott. – Joey…? – Mia! – Ne haragudj, nem akartam… nem ismerem ki magam, és… nem láttam… engedd, hogy segítsek – húztam elő egy tiszta papír zsebkendőt, és próbáltam eltávolítani a foltot. – Nem tesz semmit! – mondta alig észrevehetően hátrébb lépve, mintha kellemetlenül érintette volna, hogy hozzáértem. – Semmiség, majd én elintézem. Dermedten bámultam rá, nem tudtam sem megszólalni, sem otthagyni őt: a jelenléte zavarba ejtett, megrémített, ugyanakkor lenyűgözött. Úgy éreztem magam, mint a macska az út közepén, akit hipnotizál a feléje rohanó autók reflektorfénye. Joey delejes hatalommal bírt felettem, de ahogy láttam, nem én voltam az egyetlen, aki a bűvkörébe került: látszólag az egész iskolát megbabonázta. – A 11-es ott van a végén – mutatta meg a folyosót. – Nagyon köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülten, amiért utamra engedett, és elfutottam. A nézése kellemetlen érzést keltett bennem, és fogva tartott, mint valami átok. Lehet, hogy egyszerre ellenszenvessé váltam neki? Legutóbb olyan kedves volt… Talán megtudta, hogy Adam járt nálunk, vagy ez csak az én paranoiám? Az öltözőbe mentem átöltözni, majd beléptem a magas ablakokkal teli

nagy terembe, melynek parkettáját tánclépések használták el hosszú évek alatt. Körülnéztem. Mintha templomba léptem volna, mindenki suttogva beszélt, mindenki tisztelettudóan és kenetteljesen viselkedett. A többiek kis csoportokban beszélgettek, segítettek egymásnak bemelegíteni, a balettrúdnál nyújtották a lábukat, pliét és port de bras-t végeztek. Vibrált a levegő, és beláttam, társaim nagy része éppen annyira ideges, mint én, még ha próbálnak is könnyednek tűnni. Parker igazgatónő bejött, és intett, hogy üljünk köré a földre. A rúdnak támaszkodott, és egyenként végignézett rajtunk. Körülbelül ötvenéves lehetett, szőke, tekintélyt parancsoló, és nagyon elegáns. – Híres zongorista volt – suttogta a mellettem ülő lány. – Csodagyerek volt, majd zenét tanított, egyike az iskola alapítóinak. Ó, engem Arielnek hívnak – szorította meg a kezem. – Mia – mosolyogtam boldogan, hogy megtaláltam az első barátnőmet. – Isten hozott benneteket a Britben, gyerekek. Ez az első órátok, és, ha most még nem is vagytok tisztában vele, igazi megtiszteltetés számotokra, hogy a több ezer jelentkező közül titeket választottunk ki. Ahogyan azt jól tudjátok, az előadó-művészet nagy nevei kerültek ki az iskola falai közül. És tudom, mind azt várjátok, hogy a világ legjobb társulatai szerződtetnek majd, amikor kiléptek innen. Sajnos ez nem így lesz. És ezt nem azért mondom, hogy bárkit is elbátortalanítsak, hanem mert csak keveseknek sikerül a csúcsra jutni, nem elég ugyanis pusztán keményen dolgozni. Különlegesnek kell lenni, és ha nem vagytok elég különlegesek és erősek, nem éritek el a célotokat. Mi, oktatók mindent megteszünk, hogy a felkészülésetek itt, a Britben teljes és alapos legyen, hogy kihozzuk belőletek a legjobbat. Ehhez azonban az kell, hogy ti minden egyes nap átlépjétek a saját határaitokat. Harcolnotok kell, és keményen dolgozni a vízhólyagok, izomgörcsök, ínszakadások, havibaj, és a fiútokkal való veszekedések ellenére is… Néhányan kuncogtak. – … Ugyanakkor garantálom, hogy ez lesz életetek két legszebb éve. És amikor már az elviselhetőség határán álltok, még az is semmi lesz ahhoz képest, amit odakint találtok majd. Ott minden pillanatban százan állnak készen arra, hogy beugorjanak helyettetek, és negyvenfokos lázzal kell táncolnotok, ha nem akarjátok elveszíteni a helyeteket. És akkor, ígérem, visszasírjátok majd a Britet. Ismét komolyan ránk nézett, körbepásztázta a termet tekintetével, majd tapsolt egyet, és felnevetett. – Oké, gyerekek, tudom, begyulladtatok, de el kell játszanom a rossz zsarut! Csodálatos évetek lesz, kemény, de csodálatos, és kívánom, hogy a lehető legjobban élvezzétek ki. És most itthagylak benneteket

Miss Connor óráján! Mind megtapsoltuk, és felkeltünk az órakezdéshez, kissé zavartan és megszeppenve Mrs. Parker szavaitól. Zadie Connor gazellának tűnt izmos és tónusos testével. Borostyánszínű, fényes bőre volt, és ha belépett valahova, minden szem rászegeződött. – Nos, gyerekek, mi lelt benneteket? Csak nem megijedtetek Parker nénitől? Nem rossz ember ő, tudjátok? Legalábbis ha nem haragszik. Ami viszont engem illet, ha nem végzitek a dolgotokat, ez vár rátok – mutatott egy falhoz támasztott botra a magnó közelében. Mind nevettünk. – Komolyan mondom, nem hiszitek? – hadonászott a bottal nevetve. Clairre emlékeztetett, aki azonban valóban használta a husángját szegény lábaimon. Választottam egy helyet középen, nem túl elöl, de nem is túl hátul, valószínűleg az egész tanévre. Ariel odajött mellém, és cinkosan összemosolyogtunk. Jó jelnek vettem, szükségem volt szövetségesekre. Egy meglehetősen rövid bemelegítéssel kezdtünk, ami már önmagában felért egy balettvideóval. Miss Connor gyorsan előtáncolta a lépéseket, amiket nekünk egy másodperc alatt meg kellett jegyeznünk. Rögtön nehézségbe ütköztem: nem ez volt a stílusom, és mindig lemaradtam. A karjaim a hajszálpontos port de bars-hoz szoktak, a lábaim csökönyösen ragaszkodtak a kitárt térdű pirouette-ek végrehajtásához, nem beszélve arról a problémáról, amit a kecses ívű gerinchajlítás okozott, különösen a földön végzett variációknál. Sort váltottam, hogy a legügyesebbeket követhessem, ám ennek ellenére ugyanúgy késésben voltam, és hiányzott belőlem a megfelelő könnyedség, ami a gyakorlatok elvégzéséhez kellett. Nem kellett többé tökéletesen egymáshoz igazodva, egyenes vonalban állni. Ellenkezőleg, alapvető fontosságú volt az energia és a szenvedély felszabadítása, a sorba rendeződéssel járó túlzott merevség nélkül. Ingerült és ideges voltam, ez pedig még bizonytalanabbá tett. Frusztráló óra volt. Mindenáron azt akartam, hogy sikerüljön, azt akartam, hogy a szenvedély elektromos töltésként fusson végig rajtam, hogy kifejezzem az érzéseimet a karommal és az arcommal, ahogy a többiek csinálták, akik olyannak látszottak, mintha egy Broadway-előadáson léptek volna fel. Eközben én úgy festettem, mintha merev sémák szerint működnék, mintha az egész életemet fűzőt viselve élném.

Volt még min dolgoznom. Vége lett az órának, Ariel megvárt az ajtóban, hogy együtt menjünk átöltözni. Kissé bután néztünk egymásra. – Kész katasztrófa! – kiáltottam. – Egyetértek! Totális csőd! – tört ki belőle a nevetés. – Te is balettos vagy? – kérdeztem. – Igen! Sosem csináltam mást, ma viszont olyan voltam, akár egy utcai lámpa! – utánozott egy marionettbábut. – Rossznak mondod, én meg mintha nem is táncoltam volna soha életemben! – És amikor fel kellett ugranunk, aztán a földre esnünk, megperdülnünk, és azonnal felkelnünk azzal a kézmozdulattal? Láttad, mit csináltam? – Én még csak odáig se jutottam, hogy megperdüljek! Állva maradtam! Micsoda szégyen! – takartam el az arcom a törülközővel. – Szerinted menni fog ez valaha? – kérdezte Ariel csüggedten. – Istenem, nagyon remélem – feleltem vigasztalanul. – Ti nem láttátok, mit műveltem én– szólt közbe egy hang. Egyszerre fordultunk egy szőke, nagyon rövid hajú fiú felé, aki mögöttünk jött. – Olyan voltam, akár egy zombi, akit éppen lelőttek! – mondta leverten. Mindhárman nagyot nevettünk. – Stuart vagyok – mutatkozott be kezet fogva velünk. Még ha szerettem volna is a föld alá süllyedni, legalább lett két új barátom. A következő órák határozottan pihentetőbbek voltak: irodalom, francia, és két balett, ahol ismét önmagam lehettem. Sőt, természetesen jobb voltam a többieknél, és Miss Pauline kétszer is megkért, hogy mutassam be a gyakorlatot az osztály előtt. Ezzel Ariel és Stuart célpontjává váltam, akik egész nap azzal cukkoltak, hogy stréber vagyok. Egy pillanat alatt este lett, és azon kaptam magam, hogy Adam szavai jutnak az eszembe, aki azt mondta: ha egyszer bekerülök a Britbe, nem akarok majd hazamenni. Holtfáradtan, de elégedetten szálltam fel a buszra, és fejemet az ablaknak döntve Patricket kerestem. – Pat, itt vagy? Én mindig itt vagyok, te tűntél el! Szerinted ez a módja? Egy hülye mondat miatt!

– Megbocsátok neked – feleltem álmatagon. Te bocsátasz meg nekem? Mégis mit követtem el? És mi ez a bágyadt arckifejezés? – Fáradt vagyok, de boldog, katasztrofális voltam a jazzórán, a baletton viszont villogtam, és már van két barátom! – mosolyogtam diadalmasan. Ó, két barát, és én ne boruljak ki? – Egy lány és egy meleg fiú, nincs mitől tartanod! Szörnyű vagy, Mia, nem iktathatsz ki, amikor neked úgy kényelmes! Itt várok rád, mint valami bolond, és te úgy kezelsz, akár egy régi pulóvert, amit nagy ritkán előveszel! – mérgelődött. – Bocsáss meg, Pat, tényleg ne haragudj – mondtam őszintén –, ideges voltam, rosszul reagáltam, nem fordul elő többet, megígérem. Nem tudom, miért, de úgy érzem, nem hihetek neked! – Higgy nekem, Pat! Aztán meg tizenhat vagyok, nem? Az ilyesmi normális az én koromban! – feleltem hízelegve. Félelmetes vagy, és ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszhatod! – válaszolt félig komolyan, félig beletörődve. – A végén mindig te nyersz! Semmi nincs a kezemben, kivéve a zsarolást! – Nem tűnhetsz el, Pat! Meg se próbáld. Még ha meg is próbálnám, hova mehetnék? Itt még csak egy pub sincs, az én életem te vagy! – Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem veszekszem veled többet. Soha többé! Megesküdtél! – Megesküdtem. Suttogtam, hogy mások meg ne halljanak, de a buszvezető gyanakodva nézett rám a visszapillantó tükörben. Köhögtem, és lezártam a beszélgetést. Ha minden este ezzel a busszal kell jönnöm, nem kockáztathatom meg, hogy a sofőr azt higgye, őrült vagyok! A fáradtságtól remegő lábakkal értem haza, és csak arra vágytam, hogy egyek valamit, aztán rögtön ágyba bújjak. Ám amint beléptem, Nina szólított izgatottan az emeletről. Aggódva rohantam fel a szobájába – az ablakban állva találtam, amint leskelődött a félrehúzott függöny mögül. – Olyan vagy, mint Mrs. Fancher, a kémkedő szomszédom! Mit lesel? – kérdeztem az ajtóból. – Gyere, és nézd meg! – intett a kezével. Odamentem, és kikukucskáltam a válla meg a függöny között. – Nézz le oda! – mutatott Eileenre, aki a házuk hátsó kertjében ült, szokás szerint öngyilkos hangulatban, az elmaradhatatlan zöld melegítőjében. – Nos? – kérdeztem. – Mi az?

– Hát nem látod? – erősködött az ablakon keresztül mutatva unokatestvérére. – Cigizik! – jelentette ki némi elégedettséggel a hangjában. Alaposabban megnéztem, és valóban észrevettem Eileen kezében a cigarettát, amit a tenyere felé fordítva tartott, ügyelve arra, hogy minél jobban elrejtse. – És akkor? – faggattam. – Még senkit nem láttál cigizni? – Hát nem érted, Mia? Ha Kate néni megtudja, hogy Eileen cigizik, kinyírja! – vette elő az iPhone-ját. – Most készítek pár fotót, így sakkban tarthatjuk! – közölte győzedelmesen. – Nina! – kiáltottam fel elképedve. – A Sun újságírója vagy, vagy mi? Lesifotókat csinálsz az unokahúgodról, hogy megzsarolhasd? Nem tudod, hogy ez bűncselekménynek számít? – ellenkeztem. – Ez a mi útlevelünk a szabadságba – lengette meg a telefonját az orrom előtt. – Ha megzsaroljuk Eileent, az az idegesítő nénikém nem zaklat majd többet minket! – Megzsaroljuk…? Mi ketten? – Persze! Egy csapat vagyunk, nem emlékszel? – válaszolta, mint valami agyatlan edző. – Milyen csapat? A kerület vagányai, akik kilyukasztják az általános iskolások labdáját, hogy terrorizálják őket? – Jobban szeretnéd, ha minden egyes alkalommal lélegzet-visszafojtva kellene kiosonnunk a házból? Ha Kate néni felhívná anyámat, ha az összes szomszéd rólunk és Bettyről pletykálna? Tudod, engem fáraszt, hogy egész Brixton azt gondolja, egy rave-parti után maradtam terhes! – fonta keresztbe karjait. – Nos, ebben igazad van, de… – Akkor hallgass meg, még csak arra sincs szükség, hogy elmondjuk a nénikémnek… nézz ide. – Fogta a mobilját, írt egy üzenetet, elküldte, és kihívón figyelte Eileent az ablakból. Még a nagymamám sem vetemedett volna ilyesmire. – Meg is van! Azt írtam, ha nem fogja vissza az anyját, megmutatjuk neki ezt a képet! Egy pillanattal később szerencsétlen Eileen felemelte a fejét, meglátott minket, haragosan eldobta a cigit, dühödten eltaposta, miközben Nina integetett neki a kezével. – Ez is el van rendezve! Most menjünk, és nyissuk ki Carl legújabb ajándékát – húzott elő egy csomagot az ágy alól. – Meg kell hagyni, igencsak igyekszik, megmondhatod neki, hogy nagyon elégedett vagyok! – Nina, nem ismerek rád – feleltem a dobozt feltépve. – Nos… azt is meg kell tanulni, hogyan védjük meg magunkat, nem? – szögezte le alamuszi mosollyal.

Ezúttal Carl egy hatalmas, puha plüssmacit küldött. – Uh, színes harisnyáknak jobban örültem volna, meglátjuk, legközelebb mit talál ki! – mondta öntelten. – Rettenetes vagy! – öleltem meg a szegény plüssállatot. – Legalább a lányod majd értékelni fogja, és biztos vagyok benne, hogy ő sokkal udvariasabb lesz nálad! – táncoltattam a mackót a térdeimen. – Majd megtanítom neki, hogyan kell megvédenie magát, meg hogy ne hátráljon meg az akadályok előtt, és olyan erős lesz, mint mi ketten – jelentette ki Nina határozottan. – Remélem, kettőnkön kívül más példája is lesz – jegyeztem meg tétován –, mit tudom én, Oprah Winfrey, Angelina Jolie, Kim Kardashian! – Nem, Kim Kardashian szóba se jöhet! – Igazad van, Rihanna jobb. – Vagy Gwyneth Paltrow. Úgy nevettünk, mint a bolondok, és röplabdázunk a medvével, amikor megcsörrent a telefonom. – Basszus, a nagyi! – kiáltottam rémülten, és a szobámba futottam. – Halló, szia nagyi, khm… tévedésből hívtál? – próbáltam csipkelődni. – Én sosem tévedek, unokám. Most jól figyelj rám! Hívd fel apádat, és közöld vele: inkább te szeretnéd elmondani anyádnak, hogy válófélben van, mert ő éppen nehéz időszakon megy keresztül. És főleg mert Paul nagyon, szörnyen féltékeny, senkit nem enged anyád közelébe, és ellenőrzi a telefonját. Értetted? – Ühüm, és aztán? – Aztán amikor karácsonykor hazamész, Paul jelenlétében közlöd vele a hírt. Sőt, előbb meséld el Paulnak, és majd együtt elmondjátok anyádnak. És kérlek, mondd azt, hogy apádnak már van valakije. Nem akarok még egyszer olyan helyzetbe kerülni, mint legutóbb, amikor majdnem letartóztattak minket. Nem tudom, emlékszel-e, arról a balhéról beszélek, amit azért terveltünk ki, nehogy együtt vacsorázzanak – mondta nagyi, és rágyújtott egy cigarettára. – Ja, olyanok voltunk, mint a Fehér Ház főhadiszállása, négy telefon forró dróton! Szegény Pault ugyanabba az étterembe irányítottad vacsorázni azzal a modellel, hogy féltékennyé tegye anyut! – Viszont jól szórakoztam, és Paul tetszik nekem. Nem szeretném, ha anyád megint elveszítené a fejét egy szürke könyvelő miatt – nyilvánította ki a nagyanyám, és szívott egy slukkot. – Nem, én sem. – Rendben, kisunokám, most már tudod, mit kell tenned. És ne felejts el bocsánatot kérni, amiért a múltkor olyan neveletlen voltál – fejezte be szárazon. – Honnan tudod, hogy neveletlen voltam? – kérdeztem meglepetten.

– Az unokám vagy, és biztosan mondtál valami nem helyénvalót! – És letette. Kitűnő, a nagyi ismét az én oldalamon áll. Nem maradt más hátra, mint letudni a telefonálást apámmal ‒ annyira hiányzott ez nekem, akár a fejfájás. – Pat, kérlek, adj erőt! Egészségügyi séta lesz ahhoz képest, amin eddig keresztülmentél. – És egész nap csak bocsánatot kérek, kiábrándító vagyok! Így tanulod meg, hogy gondolkodj, mielőtt beszélnél! Kinyújtottam rá a nyelvem, és beütögettem a számot. – Halló, te vagy az, apu? – Igen. Mondd csak, Mia – felelte sürgetőn. Mennyire fárasztó a felnőttekkel! Sokkal szívesebben csináltam volna végig öt jazzórát fókaként pörögve a földön, mint hogy megjátsszam a sajnálkozót. – Khm… figyelj, bocsánatot akartam kérni a múltkoriért. Fáradt voltam és ideges, olyan dolgokat mondtam, amiket nem gondoltam komolyan. – Ühüm, igen, rendben, de nem szeretném, hogy még egyszer ilyen hangnemben beszélj velem. Nem tűröm, hogy tiszteletlen légy. Hívni akartam anyádat is, hogy elmondjam neki, mi újság! – válaszolta komolyan. – Éppen ez az! – kaptam az alkalmon. – Pontosan… ezt akartam kérni, hogy hadd beszéljek vele én. – És miért? – Mert tudod, milyen érzékeny anyu. Meg aztán Paul, nos… ő ellenőrzi anya telefonját, és őrült féltékeny, és… Szóval, ha neked is megfelel, majd én beszélek vele… persze finoman, természetesen, aztán majd ő felhív téged. – Nos, ha neked jobb így, akkor legyen. De mondd meg neki, hogy mielőbb hívjon, mert épp költözöm, és muszáj beszélnem vele. – Miért? Most arra lenne szükséged… Állj le, Mia! Nyugi, csak higgadtan! Lélegezz!!! – …hogy valaki segítsen neked, megmondom neki – fejeztem be fogcsikorgatva. – Akkor hívjon minél előbb, oké? Jó éjt, Mia! – Áááá! – kiáltottam az ágyra dobva magam. – Miért ilyen zavaros minden? Most közvetítenem kell közöttük, és eltitkolnom apám válását, amennyire lehet, nehogy anyám rohamot kapjon, és tönkretegye az életét! – hadartam kétségbeesettem. Senki nem kért erre, anyukád pedig felnőtt, és tudja irányítani az életét! – Nem, anyám egy kamikaze, aki nem akar boldog lenni, erről biztosíthatlak! Egy kicsit bízhatnál benne, nem? – Nem, Pat, ezúttal nem.

Tizenhárom Reggel szúró és égető fájdalomra ébredtem, bedurrant izmokkal, mintha lefutottam volna a New York-i maratonit. A zuhany alá vonszoltam magam megmerevedett lábbal, a hátamat masszírozva, mint egy vénasszony. Nina kijött a szobájából, és kitört belőle a nevetés. – Szia, nagyi! Beraktad már a fogaid? – Fogd be a szád, és adj egy aszpirint, kérlek! – Rosszabbul festesz, mint én, aki terhes vagyok! – vágott hozzám egy fájdalomcsillapítós dobozt. Valóban nem voltam formában, őrülten kellett volna dolgoznom a kondimon. Lementem reggelizni, és letelepedtem Bettyvel szemben, aki már a gép előtt ült. – Tudtad, hogy apám válik? – közöltem a hírt egy kekszet majszolva. – Esküdj! – hitetlenkedett, és hirtelen lecsukta a laptop tetejét. – Mesélj el mindent! – Libby döntött így! – hirdettem ki. – Istenem, és anyád majd vissza akar menni hozzá… mint legutóbb! – Ja… – Nem szervezhetek le még egy bombariadót apád irodájában, csak mert anyád ebédre akarja hívni, és nem akarok részt venni nagyanyád őrült terveiben sem! – Nagyi azt mondta, személyesen közöljem anyuval, amikor hazamegyek karácsonyra, hogy ne legyen semmi komplikáció. – És aztán? El kell tüntetnünk apádat? – Azt kell majd mondanom anyunak, hogy az exe már mással van! – Ó! A nagyanyád már kidolgozta a stratégiát – dőlt hátra Betty. – Hihetetlen az az asszony, ki akarom kérni a tanácsát az új munkámhoz. Hat hónap múlva lesz egy esküvő Devonshire-ben, amit nekem kell megszerveznem – nyitotta fel újra a számítógépet. – Te tudod, hol van Devonshire? A www.askbetty.com-ra kellett volna írnom, ha segítséget szerettem volna tőle. Nina lejött, és együtt indultunk a buszhoz. Ám amint kiértünk az utcára, Eileen máris ott termett. – Hé, Nina! – kiáltotta nehézkesen követve minket. – Állj meg, beszélni akarok veled!

Megálltunk, és kérdőn néztünk rá. – Figyelj, Nina – lihegett –, mit akarsz azzal a fotóval? – Semmi, ha távol tartod tőlünk a nénikémet! – válaszolta Nina angyalian. – De hogyan? Anyám már csak ilyen, és mindenben ő dönt! – védekezett. Nina megvonta a vállát. – Nos, akkor majd meglátod, mi történik, ha legközelebb beállít hozzánk rinyálni valamiért! És most megbocsáss, de suliba kell mennünk! Sarkon fordultunk, és magára hagytuk szegény Eileent, aki zaklatott és megfélemlített volt a gondolattól, hogy az anyja tudomást szerez a cigizésről. Nagyon megsajnáltam, és valahol mélyen kezdtem rokonszenvet érezni iránta. – Tudod, hogy kifejezetten utálatos lettél? – karoltam bele Ninába. – Mondtam neked, mostantól senki sem állhat az utamba! – közölte egy képzeletbeli pisztoly füstölgő csövébe fújva. Az iskolába érve rögtön összefutottam Ariellel és Stuarttal a kávézóban. Ettől kevésbé éreztem magam kirekesztettnek, és egyre jobb kedvem lett. Stuart száz százalékig meleg volt, ezt üvöltötte róla extrém külseje és sajátos viselkedése. Ariel pedig tipikus balerina: éteri és nagyon vékony, hosszú barna hajú, áttetsző bőrű. Olyan volt, akár egy játék baba. Leültünk elszürcsölni egy cappuccinót a matekórára várva, amitől abban a pillanatban jobban féltem, mint korábban bármikor. – Ti melyik suliba jártatok? – kérdeztem a szívószállal babrálva. – Én a Radbe – felelte Ariel –, de elegem lett abból a környezetből. – Én viszont Manchesterből érkeztem, direkt azért jöttem ide, hogy nagy sztár legyek! – jegyezte meg Stuart álszerénység nélkül. – Mindannyian sztárok akarunk lenni! – tört ki Arielből. – Én nem! – szögeztem le. – Szupersztárnak lenni fárasztó, az a sok autogram meg turné… engem boldoggá tenne, ha… egyszerűen bámulatos lehetnék! – Akkor koccintsunk arra, hogy egyszerűen bámulatos leszel! – mondta Stuart ünnepélyesen felemelve a szójatejes cappuccinóját. A matematika- és franciaóra után nagy rémületemre rájöttem, hogy a koreográfiát a borotvált hajú kretén tanítja, akit a meghallgatáson ismertem meg, és aki gyűlölt engem. – Oké, foglaljatok helyet! – vonult be ciklonként a terembe két fehér törpeuszkár kíséretében. Szemébe húzott szürke sapkát, több helyen szakadt fehér pólót, bő

nadrágot és bokszolócipőt viselt. – Goddard vagyok – szögezte le kategorikusan a hangfal melletti CD-állványokra támaszkodva, és odaintett az asszisztensének, hogy készítse elő a zenét –, de hívhattok Godnak is! Néma csend. God, vagyis Isten. Súlyos komplexusai lehetnek a csávónak, az már biztos! Huszonhárom év körüli lehetett, sovány, beesett arcú. Feketével kihúzott szemhéjai csak még jobban kiemelték mélyen ülő szemeit – úgy nézett ki, mint egy holló. Egy székre tette a táskáját, amelyből egy beazonosíthatatlan zöld folyadékkal teli üveget húzott elő. Vállát a tükörnek támasztotta, keresztbe fonta karjait, és külön-külön mindenkit egy véget nem érő percig fürkészett. Kényelmetlenül éreztem magam, mintha meztelen lettem volna. – Aha, van egy Lady Gagánk is! – szólalt meg végül. Égtem a szégyentől és a zavartól. – El akarok mondani pár fontos dolgot, mielőtt elkezdjük az évet – vágott bele. – Először is: ha nem érkeztek pontosan, inkább be se gyertek az órára. Másodszor: ha nem teljesítitek azt, amit elvárok, goromba leszek, aztán elüldözlek benneteket a kurzusomról. És harmadszor: itt bent én parancsolok, és csakis én. Van valakinek kérdése? Tétován és elveszetten bámultunk magunk elé. Valaki kifújta az orrát, egy másik társam köhintett. A többségünk legszívesebben egyszerűen kereket oldott volna. Hogyan engedhették meg egy ilyen pojácának, hogy így beszéljen velünk? – Jól van. Ha senkinek nincs kérdése, lássunk munkához, mert rengeteg a dolgunk, és kevés az időnk. Én szervezem az év végi előadást, és el sem tudjátok képzelni, hogy kiszipolyozlak majd benneteket, mert szemét és maximalista vagyok, kérdezzétek meg bárkitől. Én vagyok az X-Faktor, a Táncosnak született és a Brit Awards koreográfusa. Ha annyira lúzerek vagytok, hogy még nem láttátok ezeket a műsorokat, melegen ajánlom, hogy nézzétek őket meg a YouTube-on, így megtudjátok, mi vár rátok. Én kizárólag profi dolgokkal foglalkozom, és csak a legkiválóbb táncosokkal dolgozom. Nálam alap a munka, az engedelmesség és főleg a csukott száj. Vagy elfogadjátok ezt, vagy elhúzhattok! – fejezte be, és levette a sapkáját, megmutatva rövidre nyírt haját, ami egy aprócska G betűt mintázott a tarkóján. Az általános döbbenet tapintható volt, behúzott vállakkal, bizonytalan arccal, szorongva bámultunk, majd elfoglaltuk a helyünket. Egy perccel később világossá vált, miért engedték arrogáns modora ellenére, hogy az iskolában tanítson. Piszkosul jó volt.

Olyannyira nagyban gondolkodott, hogy kezdtem azt hinni, a Wembley-stadionban lépünk majd fel, nem a suli színpadán. Egy videojátékok által ihletett előadást akart kreálni, mozgó dobbantókkal, trambulinokkal és szimulált repüléssel. Egyszerűen rettegtem. Arielre pillantottam, aki a halántékánál körözött az ujjával, és azt suttogta: „ez teljesen őrült”. Közben Stuart már az első sorban állt, elragadtatva és megbabonázva. Hogy ne kerüljek túlságosan közel hozzá Goddardhoz, az asszisztense oldalán helyezkedtem el, majd elkezdtünk bemelegíteni. Goddard megszállottként üvöltve számolta a taktust, véreres szemekkel, hörgő hangon mondta be a lépéseket. Egy szempillantás alatt furcsa és hisztérikus energiával telt meg a terem, mintha egy tornádó ereje szabadult volna ránk. A zene minden egyes ütemére esett egy gyors és hirtelen mozdulat, mint Michael Jackson klipjeiben, és ha hibáztál, Goddard azonnal észrevette a tükörben, és megsemmisítőn villámlott rád a szeme. Úgy tűnt, mindenhol van szeme, és annyira megijesztett, hogy lassan képtelen voltam összpontosítani, és nem tudtam megjegyezni semmit. Ariel hozzám hasonlóan kínlódott, Stuart viszont idegesítően jól érezte magát. A többiek elég jól bírták, nyilvánvalóan már tanultak modern táncot, csak mi ketten voltunk, akik korábban csak klasszikus balettel találkoztunk. Életemben nem éreztem még magam ennyire hasznavehetetlennek, annyit értem, mint egy használt buszjegy! God kiszúrta ezt, és macska-egér játékba fogott. – Hé, Lady Gaga, elvesztél? Ha mozgáskoordinációs zavaraid vannak, azt fel kellett volna tüntetned a jelentkezési lapon! Nem feleltem, összeszorítottam a fogamat, de hirtelen szúró fájdalmat éreztem a gyomromban, és égtem a szégyentől. Megpillantottam Arielt, fáradtan sántikált a csoport mögé, de God egyetlenegyszer sem szúrta le. Kezdtem arra gyanakodni, hogy Goddard kipécézett magának, de igyekeztem elhessegetni a gondolatot. A bemelegítés olyan kemény volt, hogy szívesebben álltam volna két órát spiccben, és egyre csak a faliórát lestem. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. – Máris mennél? A kávézót a földszinten találod, és ha már úgyis ott vagy, hozz nekem egy zöld teát cukor nélkül – mosolygott God halványan. Tele voltam dühvel és fojtott haraggal. Nem tudtam elhinni, hogy így kezel mindenki előtt, mit vétettem neki? Nem akart itt látni? Oké! De mi

értelme volt ennek a hülye háborúzásnak az egész csoport előtt? El akartam menni, bevágni az ajtót, és sírva fakadni a megalázottságtól. Ne tedd, Mia! Tudod, hány ilyen szeméttel találkoztam a Haditengerészetnél? Hány vécécsészét takarítottam ki, és hány óra hosszat töltöttem az árboc tetején fogvacogva? Szedd össze a bátorságod, és maradj, hozd ki magadból a legjobbat és táncolj, tarts ki, mutasd meg neki, hogy nem félsz. Megfogadtam Patrick szavait, csak hogy Goddard ne örüljön, pedig olyan dühös voltam, hogy azt hittem, elhányom magam. Ezután God előtáncolt nekünk egy szakaszt, amelynek zenéjében túltengett a dob meg az elektromos gitár, és leginkább egy meghibásodott fűnyíró hattyúdalához hasonlított. Majd két csoportra osztott minket, hogy lássa, értjük-e, mit akar. Pontosabban arra volt kíváncsi, hogy mit nem értettünk meg. Engem egy csapatba osztott be Stuarttal. Ő volt a legfelkészültebb volt, így utánozhattam volna őt, de God az utolsó pillanatban „véletlenül” úgy döntött, átrakja a srácot a másik csoporthoz, engem pedig otthagyott a legbénábbak között. Gondolj a meghallgatásra a Royalban, gondolj az összes harcra, amit megvívtál, ez csak egy hülyeség, egy szerencsétlen piszkálódása, nem veszítesz semmit, csináld, ahogy tudod! Figyelmesen szemléltem az első csoportot, próbáltam memorizálni az összes lépést, és amikor én következtem, a második sorba álltam, hogy szükség esetén körbenézhessek – a zene elindult, elfogott a táncolási láz, és egyetlen lépést sem rontottam el. Mérhetetlen megelégedéssel konstatáltam, hogy egy-null nekem, azonban óvakodtam kimutatni az örömömet. Goddard nem kötött belém. Nem volt miért. Éreztem, hogy azt szerette volna, ha hibázom, de nem talált rajtam fogást. Tanár volt, vagyis tanítania kellett volna engem, nem megaláznia, vagy versenyezni velem. Csak az volt a baj, hogy senkivel nem tudtam erről beszélni. Nem mehettem haza sírni, sem panaszkodni az igazgatónőnek: mit mondhattam volna, hogy God gonosz volt velem? Egyébként valószínűleg Parker már tudott róla, Goddard olyan különös figura volt, hogy feltehetően minden osztályban kiszemelt valakit bűnbaknak. Nem érdekelt volna, ha God megtűr a terem egyik sötét zugában, de úgy tűnt, élvezi, hogy nyilvánosan szekálhat. Mikor végre véget ért az óra, olyan voltam, mint aki egy katonai kiképzőtáborból tér vissza.

A többiek apránként távoztak, udvarias pillantást vetve rám, mintha azt mondanák, ne törődjek az egésszel. Bár legfőképp az enyhén szadista örömöt érzékeltem, amit mások kellemetlensége felett érzünk. Összeszedtem a cuccaimat, felvettem egy pulcsit meg egy melegítőalsót, és anélkül távoztam, hogy bárkire is ránéztem volna. Ariel aggodalmaskodva követett, míg az öltözőig értünk. – Ó, Mia, nem tudom, hogy bírtad ki, én leléptem volna, nemcsak a teremből, de az iskolából is! Teljesen őrült ez a pasas, el kell mondanod az igazgatónőnek, el kell mondanod valakinek! Nem bánhat így veled, nincs joga hozzá, nem… – Elég, Ariel! – mondtam barátságtalanul, megállva a folyosó közepén. – Nem tehetek semmit, ha egyszer utál! Nem tudom, mit vétettem, de nem változtat semmin, ha bepanaszolom valakinek, sőt, csak rosszabb lesz. Nem vagyunk már a dedóban, ahol rohansz az óvónőhöz árulkodni, ha valaki meglök. Ilyen az élet, és az esetek kilencvenkilenc százalékában teljesen érthetetlen, amit az emberek művelnek! Ezzel otthagytam egyedül, szomorúan a lázasan rohanó emberek közepette, akik siettükben meg-megtaszították őt. Nem egyszerűen csak mérges voltam. Őrülten dühös, megalázott, csalódott, keserű, frusztrált és ingerült, akár egy vadállat! Üvölteni szerettem volna, mint egy bolond, és addig rugdosni annak a szemétnek a seggét, amíg sírva nem fakad. De nem tudtam másképp levezetni a feszültséget, csak sírással; a könnyeim egymás után potyogtak a táskámba dobott izzadt ruhákra. Összefogtam a hajamat, nagy levegőt vettem, és elindultam a menza felé, hogy egyek valamit, bár a gyomrom fájdalmas görcsbe rándult a dühtől. Adam intett, hogy üljek mellé. Körbenéztem, hogy másik helyet keressek, de egyet sem találtam, így félénk mosollyal közeledtem felé. Az utolsó találkozásom Joey-val sokkoló volt, és nem akartam újabb ellenségeket szerezni. – Jobb társaságra vágytál? – lopott egyet a sült krumplimból. – Igen, de beérem veled! – vettem el egy répát az övéből. – Joey-t várom, de szokás szerint leállt valakinek tanácsot osztogatni! – mondta Adam lemondón. Majd meghaltam a vágytól, hogy önmagáról kérdezgessem, de nem tehettem. Talán majd Bettynél érdeklődöm. – Milyen volt a napod? – látott hozzá a hamburgeréhez. – Nincsenek rá szavak. Goddal volt órám, és szó szerint kicsinált. Nem értem, miért, de mindenki előtt megalázott! – Hajaj! Szóval te lettél az elsős évfolyam áldozati báránya… – mondta

Adam. – Hogy érted azt, hogy áldozati bárány? – Goddard minden évben talál valakit, akit kínozhat, meg nem mondom, miért. Tavaly egy fiúra szállt rá, aki minden órán sírt. És képzeld, közben meg tök ügyes volt a srác! – És mi lett vele? – Feladta, nem bírta a nyomást! – És miért hagyják, hogy így viselkedjen? – Mert egy zseni, mert neve van a szakmában, és szuperbefolyásos! – Szóval végem van! – támasztottam a fejem a kezembe. – Soha ne add meg neki ezt az elégtételt. A tanárok tudják, mi az ábra, és az ítéleteit nem veszik túl komolyan, csak a te idegrendszerednek nem használnak – nyitotta ki a narancslevét. Úgy éreztem magam, mint akinél súlyos betegséget diagnosztizáltak. Bármennyire is megértően viselkedtek velem a többiek, ez az én gondom volt, egyedül az enyém, az én harcom. Kifacsartan értem haza. Nina ellenben kitűnő kedvében volt, éppen borsót és csirkepástétomot főzött dalolászva a konyhában. Sötét arckifejezést öltöttem, és amikor Nina megkérdezte, hogy ment a suli, vágást utánozva elhúztam két ujjamat a torkom előtt. – Azért beszélhetek neked a sikereimről? – mosolygott. – Ha valóban ragaszkodsz hozzá! – Megismertem egy nagyon helyes fiút! Ezt hallva felállt a szőr a karomon. Rejtély, hogy miért, de Ninának egyáltalán nem volt szerencséje a szerelemben. – Ki ő, hogy néz ki, mivel foglalkozik, mit akar tőled? – záporoztak a kérdéseim egy szuszra. – Hé, rosszabb vagy, mint az anyám! – nevetett Nina. – Brandonnak hívják, egy kurzusra járunk, helyes és szimpatikus, és nem hiszem, hogy bármit is szeretne tőlem! – Tudja, hogy terhes vagy? - Mia, még a vak is látja, hogy terhes vagyok! – mutatott egyre növekvő hasára. – És randizni fogtok? – ráncoltam a homlokom. – Mia! Csak együtt ebédeltünk, tetszünk egymásnak, ennyi az egész! – válaszolt Nina derűsen. – Ühüm… és Carl? – Hogy jön most ide Carl? Még csak ebédelni sem mehetek el senkivel Carl miatt? – kezdte felhúzni magát.

– Ha összejöttök, Carl megbolondul, és engem sem hagy majd élni. Nem beszélve arról, hogy amikor megszületik a kislány, nem mehetünk be mindannyian a szülőszobába. Azt sem tudja majd szegény, kit hívjon apának! Túlfeszítettem a húrt. – Mia! – kiabálta Nina. – Megőrültél? Megettem egy szendvicset egy fiúval, és ennyi, ma forgatókönyvírást tanultatok? A tébolyító óra emlékétől ismét görcsbe rándult a gyomrom. – Meglehet… Voldemorttal volt órám! Leesett, kire hasonlít Goddard… Mindent elmeséltem Ninának az elejéről, onnantól, amikor Goddard valószínűleg eldöntötte, hogy egy vesztes vagyok, és a többi tanár véleményének ellenére nem érdemlem meg, hogy a Britbe járjak. Beszámoltam neki Goddard csípős és oda nem illő megjegyzéseiről, és alaptalan rosszindulatáról, amivel egész órán kezelt. De legalább nem adtam fel, bár gőzöm sem volt arról, hogyan nézek majd szembe a következő órákkal. Nina figyelmesen végighallgatott, és próbált tanácsokat adni. Lenyűgöző volt, ahogy gondoskodtunk egymásról, mint a felnőttek, az igaz barátnők, a nővérek, egymást támogatva, együtt nézve szembe a mindennapok nehézségeivel. Törékeny tutajunk a felnőtt világ felé tartott, félúton voltunk a gyermeki lét és az érettség partjai között, és tudtuk, többé nem számíthatunk senkire, mert minden jónak és rossznak az árát mi fizetjük meg. Vagy bedobjuk a törülközőt és bűntudattal élünk, vagy folytatjuk összeszorított fogakkal, visszafojtva könnyeinket. És kimondatlanul ez utóbbi megoldás mellett döntöttünk.

Tizennégy Teltek a hetek, és az idő csípősre fordult. Kész tragédia volt reggelente felkelni. A kazán csak hébe-hóba kapcsolt be, így a bojlert kellett használnunk és turnusokban fürdenünk, és közben majd meghaltam az álmosságtól és a fáradtságtól. Közeledett a karácsony, és Ninával úgy terveztük, hazamegyünk a szünetre. Még sosem vágytunk ennyire az otthonunkra. Ninát kifárasztotta a terhesség, és a vérszegénységtől kísértetnek tűnt, én pedig nagyon lefogytam a kimerítő táncórák miatt. Attól féltünk, anyukáink nem engednek majd vissza, és megvonják Bettytől a gyámság jogát, pedig ő úgy törődött velünk, mint ha örökbe fogadott volna minket! God az év eleje óta egy perc nyugtot sem hagyott. Így amikor a terembe lépett, rögtön a legrosszabbra készültem, a többiek pedig szadista élvezettel nézték, ahogy szekíroz. Már nem érdekelt a kiabálása és a kegyetlen viccei, mert bármit csináltam, úgysem volt jó neki. Elértem azt a pontot, amikor immúnissá váltam rá. Tisztában voltam vele, hogy minden óra egy bokszedzés, ahol én játszom a zsák szerepét, és ő kedvét leli abban, hogy püföljön. Ezért mindent ráhagytam, a többiek pedig – legbelül – kezdték csodálni a türelmemet. Az év végi előadás lassan formát öltött. A táncosok lengő trapézokon csüngtek, vagy a földre terített, bíborszínű bársonyanyagból kiszabadulva bukkantak elő. A talajon csúszkák és gumidobbantók álltak, az egyes csoportok ezeket használták, amíg egymás útját keresztezve el nem érték a különböző mozgó tribünöket. Hatalmas durranás volt, méltó akár egy Madonna-koncerthez is, de amíg a többieknek megtiszteltetés volt részt venni a produkcióban, nekem folyamatos gyötrelmet jelentett. A többi kurzussal nem volt gond: Miss Pauline a tenyerén hordozott, már-már zavarba ejtő módon, sokat fejlődtem a modern jazzben. Annyit dolgoztam, amennyit csak tudtam, az órákon kívül is. A szteppel is elég jól boldogultam, és ha nem lett volna az az átkozott koreográfia, ez lehetett volna életem legszebb éve. De ha Godnak csak a nevét is meghallottam, a hideg futkosott a hátamon. Ha ismertem volna egy varázsigét, amellyel el tudom tüntetni, esküszöm, kimondtam volna. Azt reméltem, hogy az otthon töltött hét alatt megbékélek a világgal.

Pat minden korábbinál jobban támogatott, és most, hogy nyomás alatt voltam, mindent megtett, hogy ösztönözzön. Betty nem tudott velünk jönni, azt mondta, a klienseinek a karácsonyi időszak a legnehezebb, és képtelen magukra hagyni őket. Így egyszer csak felültünk Ninával a Leicesterbe tartó vonatra, nem minden aggodalom nélkül. Egészen addig sikerült megakadályoznom, hogy anya tudomást szerezzen apa közelgő válásáról, most viszont már nem tarthattam tovább magamban a hírt. Nina pedig tudta, hogy utoljára találkozik anyukájával abban a házban, ahol felnőtt, és amit épp próbáltak eladni. Két kislány indult útnak Londonba, és két nő tért vissza. Leszálltunk a vonatról, körülnéztünk, és hisztérikus nevetésben törtünk ki. – Hogy bírtunk itt élni annyi ideig? – kérdezte Nina. – Még az állomás is milyen kicsi! – finnyáskodtam. – Sznobok lettünk – jegyezte meg Nina. – Ja, olyanok leszünk, mint azok az elviselhetetlen alakok, akiknek minden második mondata úgy kezdődik: „Tudod, mi Londonban…”. Utálni fognak minket! – És ugyan ki utálna meg minket? Itt nincsenek barátaink! – ráncigálta le Nina a szörnyen nehéz kerekes bőröndjét. – Nina, mit pakoltál be? Carl hulláját? – vonszoltam magam. – Hát… semmit, egy-két krémet… – Ugye, nem a szüléshez rámoltál össze…? – kérdeztem a karja alá nyúlva. Anyám már a küszöbön várt ránk Yorkkal együtt, aki amint meglátott az utca végén, kilőtt, mint egy rakéta, rám ugrott és összevissza nyalta az arcomat. Olyan furcsa volt ismét otthon lenni, olyan más, és annyira átkozottul ugyanaz. Szerencsére a karácsonyi kellékektől a valóság kevésbé tűnt komornak: rávetettük magunkat a csokoládéra, és hirtelen a tejszín is elfogyott. Anyu majd összeroppantott véget nem érő ölelésével. Igyekeztem gyorsan kiszabadulni a karjaiból, nehogy Nina kirekesztve érezze magát. Később rendbe hoztuk magunkat a szobámban. Paul boldogabbnak tűnt, mint valaha; egy csomó fotót készített rólunk a lányaitól kapott új telefonjával, és egyfolytában dicsért minket. Még az a spion Mrs. Fancher is otthagyta a függönyét, ahogy felfigyelt a ricsajra, és felbukkant, hogy együtt ünnepelje velünk a hazatérésünket. – Lányok, szánalmas állapotban vagytok! – jegyezte meg anyu, miután túljutott a kezdeti lelkesedésen.

– Miket mondasz, pompásan érezzük magunkat! – védekeztem. – Persze, hogyne! Képzelem, Betty mennyit foglalkozik veletek. Minden este elmesélte, mit ettetek, mikor indultatok el reggel otthonról, és mit csináltatok az iskolában! – Hogyhogy minden este, anyu! Azt akarod mondani, hogy mindennap telefonáltál, hogy kérdezősködj rólunk? – kiáltottam felháborodva. – Még szép! Aztán felhívtam Laetitiát, hogy ő is elmesélje, amit megtudott! Mindössze tizenhat évesek vagytok, kislányok, és Nina terhes! – felelte. – De anyukám eleve naponta hívott engem! – mondta Nina. – Gyakorlatilag mást sem csináltatok, mint rólunk beszélgettetek a telefonban? – Ezt teszik a jó és felelősségteljes anyák: akkor is aggódnak a gyerekükért, ha az távol van. És most Betty hallgat rám! Kissé csalódottnak éreztük magunkat, mintha egy olyan buliban lennénk, ahol a szülők végig ott ücsörögnek a konyhában. Rögtön ebéd után meglátogattuk Laetitiát, aki a mindennapos imacsoport-találkozójának kellős közepén tartott. Nina felhúzta az orrát, és felkészítette magát a sajnálkozó pillantásokra. Becsöngettünk. – Nincs kulcsod? – lepődtem meg. – Van, de már nem érzem magam otthon, inkább megvárom, hogy beengedjenek. Egy nagyon idős, láthatóan reszkető fejű hölgy nyitott ajtót, aki úgy nézett ránk, mintha adománygyűjtő árvák lennénk. – Üdvözlöm, asszonyom, Nina vagyok, Laetitia lánya – mondta bizonytalanul. A hölgy továbbra is ingatta a fejét, mintha nemet intene. – Ni-na, Lae-ti-tia lánya – ismételte tagoltabban. – Itt van a-nya? – Egyáltalán nem vagyok sü-ket! – vágott vissza az asszony. – Tökéletesen értettelek! Laetitia, itt van a lányod, Gi-na! Kibuggyant belőlünk a nevetés, míg végül megjelent Laetitia, és beengedett minket. Egyszerre gyengéden és udvariasan ölelte meg Ninát, mintha csak most ismerkedtek volna meg, és még nem tudná, milyen kapcsolatban is vannak. Valójában ez meg is felelt a valóságnak, Nina fényévekre volt a pár hónappal azelőtti önmagától. Még nekem is erőfeszítésembe került, hogy racionálisan tudjak hozzá viszonyulni. – Hogy vagy? – simította félre Nina haját az arcából bensőségesen. – Jól érzed magad? Vannak panaszaid? Eleget alszol? Eszel rendesen? Láthatólag órákat beszélt anyámmal telefonon! Nina hagyta, hogy záporozzanak a kérdések, amelyekre – általában –

utált felelni, sőt, tanácsokat és megerősítést is kért az anyjától, úgy téve, mintha először hallaná azokat, jóllehet már mindennek utánanézett az interneten, és mindenre tudta a választ. Laetitia most kiegyensúlyozottnak és világos fejűnek tűnt. Ha mi Patrick halálával a kezünket veszítettük el, ő az egész karját. Így neki ahhoz is több idő kellett, hogy újra megtalálja az egyensúlyát, újra megtanuljon dolgokat. Nem szabadott elfelejtenünk, hogy anya volt, ezért senki más nem szenvedhetett nála jobban. – Gondolom, nem szeretnétek részt venni a gyűlésünkön, de ha akarjátok, találtok sütit a konyhában – mosolygott ránk Laetitia. – Köszi, anyu. Csak egy percre felmegyünk a szobámba, összeszedem a maradék holmimat, amit magammal viszek Londonba. A többit elajándékozhatod – felelte derűsen Nina. Felmentünk a lépcsőn, és ismét Patrick ajtaja előtt találtuk magunkat egy haszontalan, hülye ajtó előtt, ami nem őrzött semmit. Nina habozás nélkül, higgadtan benyitott, és a kiáradó levegő szaga ezúttal egyszerűen állott volt. – Pat nincs többé itt – jelentette ki Nina a kilincsen tartva kezét –, …ha eddig egyáltalán itt volt, most már nincs. Nem, Nina, nem vagyok itt. Veletek vagyok, a lelketekben. De nem itt. Többé nem. – Igazad van, Nina – erősítettem meg. Nina felém fordult. – Ezt ő mondta? – Igen – sütöttem le a szemem, mintha szégyenkeznék. Nina ismét körbenézett, lassan, mintegy memorizálva minden apró részletet, az összes polcot, fényképet, trófeát, posztert. – Rendben – csukta be az ajtót maga mögött, és ünnepélyesen csillogó szemekkel nézett rám. – Ma este kimegyünk a sírjához, és bemutatunk érte egy szertartást – közölte. – Hogy mit csinálunk? – nem akartam hinni a fülemnek. – Nemsokára karácsony. Patnek nem rendeztek méltó temetést, mivel a testét sosem találták meg, és én nem akarok elmenni a gyászmisére anyámmal meg a magányos barátnőivel. Szóval ma este te meg én kimegyünk a temetőbe, és elbúcsúzunk tőle! Nina… Ez a logika kibillentett az egyensúlyomból. Ez nem a racionális Nina volt, hanem a nővér és a fiatal kismama. – Nina, biztos vagy benne, hogy… vagyis Patrick… akarná? – hebegtem.

– Nos, kérdezd meg tőle! Te vagy vele kapcsolatban, vagy nem? – villantotta rám a szemét. Egy szertartás Patrickért - az elképzelhető legszebb ajándék volt ez Ninától, a legkedvesebb dolog, amit tehetett. És biztos voltam benne, hogy Patricknek is tetszene az ötlet. – Meg kell látogatnunk Carlt – mondtam másnap ellentmondást nem tűrő hangon, miközben ajándékokat kerestünk a szüleinknek a plázában. – Tényleg muszáj? – húzta Nina az orrát, miközben újabb színes rugdalózókkal pakolta tele a kocsiját. – Már rég meg kellett volna tennünk. Tudja, hogy Leicesterben vagy, nem bujkálhatsz előle, és jobban tennéd, ha megajándékoznád valamivel! Megérdemli azok után, amiket ő vett neked! – Ühüm, igen, igazad van, szegény Carl. Van valami tipped? – Semmit, ami a babára emlékezteti. Talán egy iPad jó lesz. – Inkább egy másik barátnőt szeretnék találni neki. – Miket beszélsz, Nina! Ő nem akar mást, csak téged – védtem Carlt. – De én nem akarom őt. És bevallom, Brandon tényleg nagyon tetszik! – Nem, Nina, semmi fellángolás, most nem! – könyörögtem a vállát megragadva. – Találni sem lehetne ennél rosszabb időpontot. Most magadra és a babára kell összpontosítanod, és főleg nevet kell választanunk neki. Brandonra majd később gondolunk, leginkább egy másik életben! – Ha látnád, milyen helyes! – ragadt le Nina a témánál. – Ha Robert Pattinson lenne személyesen, Nina, akkor semmis hülyeség lenne. Most más dolgunk van, rendben? – Tetszik, amikor azt mondod: „dolgunk” – mosolygott. – Egy csapat vagyunk, nem? Nina vásárolt még vagy tíz másik babaruhát, amit a kicsi legfeljebb egy hétig használhat majd, és a Carlnak szánt új iPaddel együtt távoztunk. Otthon hagytam Ninát anyuval, és elmentem biciklizni. Szükségem volt rá, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, és sétáljak egyet Patrickkel, akit az utóbbi időben elhanyagoltam. – Van kedved járni egyet az emlékek sugárútján? Alig várom. Elkezdtem tekerni a hideg délutánban, úgy téve, mintha Pat mellettem jönne. Újra végigjártuk a helyeket, ahol valaha is együtt voltunk, köztük a pubot, ahova egyszer elkövettem, és amely előtt ott ragadtam a defektes biciklim miatt. És megnéztük a sulinkat, az utcákat, és az üzletet, ahol a karkötőnket vettem. A karácsonyi hangulat ragadós volt. Az utcák, boltok és parkok fényárban úsztak, minden díszektől és füzérektől roskadozott, a levegő csordultig megtelt dalokkal, sült gesztenye és forralt bor illatával.

– Bármit megadnék, hogy kéz a kézben lehessek most veled – suttogtam. Épp azt csináljuk. Vagy legalábbis úgy teszünk! – És hogyan, Pat? Egy zacskó gesztenyével a kezemben, amit egyedül eszem meg? Valójában csak nagyon kevés közös emlékünk van, mert nem jutott időnk semmire – feleltem kedvetlenül. Így gondolod? Nézd, Mia! Ott a mozi, ahol a Másnaposokat néztük, emlékszel? – Nem láttuk a Másnaposokat! – dühödtem be. Dehogynem! Ott ettük a pizzát dupla mozzarellával, és amott vettem neked a virágokat, amik úgy tetszettek neked, emlékszel? – Ugyan, Pat, ez nem igaz! – nevettem. Gyerünk, tekerj tovább. Ott csókolóztunk az esőben, és ott, az árkádok alatt kérdeztem meg, hozzám jössz-e feleségül. Most már emlékszel? – Igen, már dereng valami. És te igent mondtál nekem, aztán rohantunk, hogy elmondjuk a barátainknak és a szüleinknek. – És ők azt kérdezték: „De nem vagytok túlságosan fiatalok ehhez?” És mi azt feleltük: „Túlságosan szeretjük egymást, mi értelme lenne várni? – És egy kis templomban házasodtunk össze Bathban, ahová kiskorod óta jártál, és az anyukáink zokogtak, és Nina volt a tanú. Gyönyörű esküvő volt. – Felejthetetlen! – tettem hozzá. Csak tekertem és mosolyogtam, miközben lágy eső permetezett az arcomra és a hajamra, illékony és alig érzékelhető, mint az emlékeink. – Miért nem jelentkezett még Nina? – kérdezte Carl mérgesen a telefonban. – Nem tudom, talán fáradt és csak pihenni akar. – Van egy ajándékom neki – mondta aggodalmasan. – Ő is vett neked valamit – csúszott ki a számon. – Tényleg? – csendült ki a remény a hangjából. – Igen, viszonzásul mindazért, amivel az elmúlt hetekben lepted meg. – Ó… viszonzásul… – kenődött el Carl. – Igen, mindenesetre aranyos voltál. – Aranyos… – Jaj, Carl, megtennéd, hogy nem ismételsz el mindent, amit mondok? Fárasztó vagy! – Azt hittem, többre megyek az ajándékokkal! – Carl, figyelj, ez csak a kezdet, esküszöm, boldog volt tőlük, és mindig eltaláltad az ízlését, a hajvasalóval és a piknikkészlettel is!

– Szóval azt mondod, meglátogat? – Megígérem, elcipelem hozzád! – biztosítottam. Letettem a telefont, és Ninához fordultam. – Azonnal menj Carlhoz. Most! – parancsoltam rá. – De nem akarok – nyafogott. – Azonnal menj Carlhoz! Azt mondtam, most! – ismételtem meg. – De… – Meeenj! – Oké! – tápászkodott fel nagy nehezen. Tiszta terepre volt szükségem ahhoz, hogy felkészítsem anyát a csapásra. Bátorságot adott a tudat, hogy Paul a közelben van. Miután Nina elment, beléptem a nappaliba, hogy segítsek az ajándékok csomagolásában. – Nos, kincsem, hogy megy a suli? – tekert papírba anya egy homokszínű golfpulóvert. Megesküdtem volna, hogy apámé lesz. – Jól, anyu, kivéve… – megfogadtam, hogy nem mesélem el neki a nehézségeimet, ne aggódjon feleslegesen – … kivéve a matekot. Tudod, hogy mindig béna voltam a reál tárgyakban! – babráltam egy masnival. Letette az ollót, majd áthatóan rám nézet. – Milyen szép lettél, Mia, szemlátomást fejlődsz! – jegyezte meg büszke fénnyel a szemében. Nagyot nyeltem. Nem tudtam belevágni a mondókámba, miközben ilyen szépen beszélt rólam. – Megvan az ára, sokat dolgozom magamon. – Azért eszel rendesen? – Igen, eszem. Amikor nem felejtem el. – És alszol is? – Igen, alszom. Amikor Pat hagyja. – Alig várom, hogy meglátogassalak, lesz év végi előadás? Kérdése eszembe juttatta a rémisztő Voldemortot meg az idegesítő hangját, ami arra emlékeztet, ahogy valaki végighúzza körmeit a táblán. – Igen, anyu, a tanév végére összehozunk egy előadást, és majd eljöttök megnézni! – Alig várom, hogy tapsolhassak az én kicsi lányomnak! – hatódott meg anya. – Apropó, hogy vagytok Paullal? – puhatolóztam. – Remekül, nagyon boldogan, jó periódusban vagyunk. – Ennek igazán örülök, mert el akartam mondani, hogy… – kezdtem

hozzá óvatosan, de a telefonom csörgése élesen közbeszólt. – A barátnőd egy szemétláda! – dörgött Carl. – Miért? – Megkértem a kezét, erre ő pofon vágott! Este kimentünk Ninával a Saffron Hill temetőbe, hogy elvégezzük a szertartásunkat. A halovány és hideg nap épp nyugovóra tért a horizonton. Két tizenhat éves keringett a sírkövek között, az egyik terhesen – kétségkívül furcsa látvány lehettünk. Útmutatást kértünk a temetőőrtől, aki személyesen kísért el minket. Nem ismerte Patet, de nem telt el úgy hét, hogy valaki ne hozott volna virágot neki. – Biztosan derék fiú volt – mondta. – Igen, rendes srác volt – feleltük kórusban. Magunkra hagyott minket. Bár csak egy emléktábla állt ott, reszketés fogott el minket, ahogy megláttuk Pat nevét a fehér márványon, és ösztönösen egymás kezét kerestük. Körül a fűben emléktárgyak hevertek és üdvözlőkártyák, amelyeket tiszteletből nem olvastunk el. – Mindenki szerette Patricket! – szólalt meg Nina. – Ja, mindenki – könnybe lábadt a szemem. Gyengéden letisztogattuk a nevét a táblán, mintha az arca lenne, és leterítettünk egy takarót a nedves és hideg fűre. Elővettük a táskánkból a telefonjainkat, a gyertyákat, a tömjént, mindent körberaktuk magunk előtt, megfogtuk egymás kezét, és imádkoztunk. – Bárhol vagy is, Patrick, én és Mia reméljük, hogy boldog vagy, és őrködsz felettünk, ahogy mi is vigyázunk egymásra. Ámen. Nina, szemem fénye, most közelebb vagyok hozzád, mint valaha. Nina megborzongott a hidegtől, egy pillanatig a tekintetemet kereste, majd matatni kezdett a táskájában, előbányászta a levelét, és fennhangon olvasni kezdte. Szia, Pat! Ez az első karácsony, amit nélküled töltök. A lelkem mélyén még mindig nem hiszem el, a lelkem mélyén még mindig azt gondolom, ez csak valami hülye tréfa. Te voltál nekem a legdrágább, téged tartottalak a legtöbbre, és egy pillanat alatt magaddal vittél mindent, az örömöt, a nevetést, a vidámságot, az élni akarást. Itt hagytál engem egyedül, a sötétben, senkim sem maradt, elvitted anyát és apát is, akik attól a naptól fogva nem ugyanazok többé. Ez csúnya húzás volt a húgoddal szemben…

Tudom, Nina, ez az egyik, ami nagyon bánt. Nem tudod, mi mindent megtennék, hogy ne okozzak fájdalmat neked. …Egy évembe telt, hogy megbocsássak neked, hogy átértékeljelek, hogy megtanuljak mindent nélküled csinálni. Egy évembe került, hogy megértsem, mindennek ellenére tovább kell mennem, és hogy pótolnom kell téged valakivel, akit jobban szerethetek nálad. És mivel senki nincs a földön, akit jobban szeretnék nálad, olyan megoldást választottam, amivel biztosan nem értenél egyet. Teherbe estem… Tudom, és igen, tiltakoztam volna. Most azonban azt hiszem, a legnagylelkűbb és legőrültebb gesztust tetted, amit el lehet képzelni. És most én tartalak a példaképemnek és a büszkeségemnek. …És most, hogy magamban hordozom ezt a kis teremtményt, olyan, mintha kaptam volna egy második esélyt az újrakezdésre, hogy megteremtsem a saját családomat, ahol a te emléked mindig élő lesz. De nem ostoba tárgyak vagy haszontalan fohászok emlékeztetnek majd rád, hanem a gesztusok, érzelmek, a bátorság, erő és tisztesség ‒ erre nevelem majd ezt a kislányt, hátralévő életem minden napján rád gondolva… És én elkísérlek téged és az unokahúgomat erre a csodálatos útra, mindig védelmezve benneteket. Szeretlek, Patrick. Szeretlek Nina. Ámen – Te jössz, Mia – törölte meg a szemét. Kihajtottam a levelem, és olvasni kezdtem. Szia, Patrick! Az űr, amit a szívemben hagytál, végtelen, mint a tenger, ami örökre elvitt. A másik felem voltál, a nagy szerelmem, az égboltom, de nem volt elég időm, hogy megmutassam ezt neked. Nem volt időnk, hogy megmutassuk ezt egymásnak. És attól a naptól kezdve egyfolytában azt kérdezgettem magamtól: miért, egészen addig, amíg a szavak el nem vesztették jelentésüket, amíg mást nem hittem, mint amit láttam, amíg bele nem őrültem. Mert nincs magyarázat, ami könnyebbséget adott volna, mert nem létezik magyarázat. Az élet néha

egyszerűen ostoba. Így egybegyűjtöttem a darabokat, és másként raktam őket újra össze, hogy megbirkózzam az élet fájdalmával és a súlytalansággal. És tudom, hogy szép lassan megtanulom megfékezni a kínt, amely még hasogatja a szívemet, mert akiket nem tudhatunk magunk mellett, azokat a lelkünkben hordozzuk. És te mindig a lelkemben leszel. Szeretlek, Patrick. Szeretlek Mia, az életemnél is jobban, már ha mondhatok ilyet egyáltalán. Nina csak nézett engem, és próbálta visszatartani a könnyeit. – Nagyon szépet írtál – tört ki belőle feltartóztathatatlanul a zokogás, és közben reszketett a hidegtől és az elérzékenyüléstől. – Te vagy az írónő, én csak egy balerina vagyok! – oldódtam fel a sírásban. Egymást ölelve zokogtunk az alkonyban, megdermedve és reménytelenül szomorúan, amíg egy széllökés el nem oltotta a gyertyákat. – Ideje mennünk, még megbetegszünk itt, meg aztán Paul fantasztikus finomságokat készített! Segítettem Ninának felkelni, és lassan hazafelé indultunk. Szeretlek benneteket, nagyon, túlságosan. Otthon elbűvölt minket az ezernyi fogás illata. Paul egy teljes olasz–angol vacsorát főzött, mindkét nemzet különlegességeivel, a tortellinitől a pudingon át a marhasültig és a vaddisznóig. Olyan volt, mintha a Mesterszakács egyik részébe csöppentünk volna. – De hiszen csak négyen vagyunk! – nyugtalankodtam. – Paul idén karácsonykor semmit nem aprózott el, ünnepelnünk kell! – terítette meg anya a konyhaasztalt a legjobb étkészlettel. – És ami megmarad, azt odaadjuk a szegényeknek! – tette hozzá Paul. Anyu betett egy Michael Bublé-CD-t, és piros szalagot kötött York nyakába. Az ajándékok gyűjtésére szánt zoknijaink a bejárati ajtó felett függtek, és – pillanatnyilag – minden csodálatos volt. Asztalhoz ültünk, és Paul bort töltött. – A világ legszebb hölgyeire! – cuppantott egy csókot anyu szájára, aki zavarában elpirult. A világ legszebb hölgyeire! – ismételte Pat. Ráemeltem a borospoharamat úgy, hogy senki ne láthassa. Nem is lehetett volna szebb karácsonyunk. Később, a puding, a kuglóf és a tojáslikőr után, amikor már mindenki pukkadásig tele volt, átmentünk a nappaliba beszélgetni és kibontani a csomagokat.

Anyu mindenkire gondolt: pulóverek, kozmetikumok, könyvek és pizsamák kerültek elő, mi pedig kesztyűkkel, sapkákkal, DVD-kel és borokkal készültünk. Kegyelmi állapotban voltunk, hihetetlenül boldogan és hálásan. És ezek után apám válásának híre már nem is tűnt olyan tragikusnak. Valószínűleg anyut nem is érdekli majd annyira. – Gyerekek, én halálosan fáradt vagyok! – szólalt meg később Nina, és mindenkit megpuszilt, beleértve Yorkot is. – Különleges este volt, igazán nagyon köszönöm! – tette a kezét a szívére. Talán magunkra akart hagyni minket. – Mi köszönjük neked – mondta Paul –, aludj jól, és ha szükséged van valamire, csak szólj! Mi pedig vagy fél órán keresztül maradtunk a díványon egymást ölelve, mint valami képeslapon: York rajtam, én anyán, anya Paulon, Paul a párnán. A legkisebbtől a legnagyobbig áramlott a szeretet, a háttérben Tony Bennett hangja szólt. Végül Paul is elálmosodott, és kettesben maradtunk anyuval. Mint régen. Játszadoztam egy gombbal a pulcsiján, ő pedig simogatta a hajamat. – Mia, mondanom kell neked valamit – suttogta. – Nekem is, anyu – sóhajtottam. – Először te – mondta ő. – Apa válik! – Gyereket várok!

Tizenöt Sokkos állapotba kerültem. Anyám gyereket várt Paultól, és csodálkozott, hogy nem fogadtam jól a hírt. Mit várt tőlem? Hogy a nyakába ugrom? Éljen a kistesó, akire annyira vágytam? Szép kis karácsonyi ajándék! Ha meg akart lepni, hát sikerült neki! Alig vártam, hogy visszamenjek Londonba, be sem akartam többé tenni a lábam Leicesterbe, hogy az anyám ne is lásson többet. Éppen akkor, amikor végre összeszedtem magam Pat halála után, pont ő töri darabokra ismét a szívem azzal, hogy a távozásom után rögtön pótlékot keres helyettem. Én és anyám mindig is egyek voltunk, tökéletes összhangban, és nélkülözhetetlenek voltunk egymásnak. A kezdeti bizalmatlanság ellenére idővel megtanultam osztozkodni Paullal, és most, hogy elfogadtam a helyzetet, megint alkalmazkodnom kell egy új és végérvényes valósághoz, csak hogy örömöt szerezzek vele valaki másnak. Mintha olyan egyszerű lenne örökre elfogadni egy másik élőlényt az életemben. Akinek egyik napról a másikra ugyanolyan jogai, ugyanolyan igényei lennének, mint nekem, de velem ellentétben szerető apukája mellett élhetne. Én pedig a családomtól elválasztó távolság miatt az utolsó helyre kerülnék. Nem, soha! Különben sem tudnám megosztani anyu szeretetét egy másik gyerekkel, és felháborított, hogy ő ezt nem érti meg. Amint anya elmondta a hírt, makacs csendbe burkolóztam, felmentem a szobámba, magamra zártam az ajtót, és aznap nem beszéltünk többet. Másnap hajnalban felébresztettem Ninát, hogy megmondjam neki: az első vonattal elmegyek, de ő nyugodtan maradhat, ha akar. Nina kótyagosan, félálomban megértette, hogy valami súlyos dolog történt, és egyetlen kérdés nélkül velem tartott a reggeli hidegben. Mielőtt kiléptem volna a házból, letettem az ajtó melletti asztalkára a függős karkötőt. A két „érett nő” tolvajok módjára elmenekült. – Most már megmagyaráznád, mi történt? – fakadt ki Nina, miután felszálltunk a vonatra. – Kitalálod? Anyám is terhes! Hát nem mulatságos? – mondtam némi szarkazmussal. – Elena? – kérdezte csodálkozva és meglepetten. – Igen, képzelem, milyen boldog vagy! Ti, várandós nők kizárólag az

anyaság örömeire tudtok gondolni! Ki nem állhatlak benneteket, olyan elvarázsoltak vagytok! – Mia, ne légy utálatos! – Nem én vagyok utálatos, ti nem tudtok mással foglalkozni! Megmondanád, miért akart anyám gyereket Paultól? Negyvennégy évesen? Én nem voltam elég neki? Meg tudod ezt magyarázni nekem? – támadtam rá agresszíven. – Mia, te nem számítasz, amikor anyádnak döntenie kell! Nem te mondtad mindig, mennyire szeretnéd, ha anyukád boldog lenne, és újrakezdené az életét apád után? És nem attól kellene rettegned inkább, hogy megint összejönnek? Az a baj veled, Mia, hogy azt szeretnéd, ha mindenki úgy táncolna, ahogy te fütyülsz, de ez nem lehetséges! – kiabálta. – Azért van egy leheletnyi különbség aközött, hogy kibékül apámmal, meg hogy Paul teherbe ejti, nem gondolod? – Annyi a különbség, hogy te tudni véled, mi tesz boldoggá másokat, miközben a legkevésbé sem vagy tisztában azzal, mi tesz boldoggá téged! – Ezt hogy érted? – Úgy értem… nézz magadra, hogy összeestél! – mondta úgy, mintha egy hajléktalannak szónokolna. – Magadban beszélsz, az állítod, a bátyámmal álmodsz, az egész napod csak táncolással telik, hogy művész lehess, de úgy nézel ki, mint egy világtól elzárt apáca! Mennyi ideig akarod ezt folytatni ahelyett, hogy szembenéznél a valósággal? Mikor érted meg, hogy Patrick halott, és a halottak nem beszélnek? – szórta a szemrehányásokat, miközben homlokán kidagadtak az erek. Mintha nyakon öntött volna egy vödör jéghideg vízzel. Nina nem beszélhet így velem, nem lehet, hogy hirtelen már nem ért engem. Nem lehet annyira érzéketlen, hogy egy kalap alá vegye anyám terhességét és a szerelmemet Patrick iránt. – Fel kell nőnöd, Mia, ha tetszik, ha nem, és felnőni annyit tesz, hogy ellenkezés nélkül elfogadod az élet változásait és a másként gondolkodókat! Túl sokáig voltál egyke! Elakadt a szavam. Hirtelen arra vágytam, hogy Voldemort óráján lehessek, mert God semmit nem mondhatott vagy tehetett volna, ami akkora dühöt és frusztrációt okoz, mint amit abban a pillanatban éreztem. Innentől egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz egészen Brixtonig, és még az sem zökkentett ki minket némaságunkból, hogy a házba lépve a meztelen Betty látványa tárult elénk, aki az egyik kliensével ölelkezett a díványon.

– Inkább arra vigyáztáll volna, hogy ne ess teherbe! – üvöltöttem Ninának a lépcsőn felfelé. – Úgy tűnik, ragályos! – Nagyi, anyu terhes! – szóltam a telefonba. – Kitől? – Paultól… – …Paultól? – ismételte nagyi. – Igen, és mielőtt bármit mondanál, tudd, hogy őrült mérges vagyok! – dohogtam. – Paultól… – mondta újra. – Nagyi, elhülyültél? Olyan vagy, mint egy ugráló cédé! – Nos, unokám, jobb, hogy Paullal esett meg a baj, nem pedig az apáddal, nem igaz? – Az lett volna a legjobb, ha senkivel! Nagyi, anyunak nem lehet másik gyereke, és kész! Miért olyan nehéz ezt megérteni? Olyan boldog voltam, hogy egyke vagyok! – Mia, alapjában véve anyádnak is joga van újrakezdenie az életét, még elég fiatal, és… – Anyámnak volt egy élete: én! És ha tényleg változtatni akart volna, befesthette volna a haját, elköltözhetett, kocsit vagy munkát válthatott volna, de ez a visszavonhatatlan döntés rosszabb egy arctetoválásnál! – Bátorság, Mia! Tudom, hogy most furcsának tűnik, de meglásd, végül nagyon boldog leszel, hogy születik egy testvéred. Majdnem mindenkinek van testvére! – Kösz, nagyi, boldog vagyok, hogy még te sem értesz meg! Végül is ti könnyen beszéltek, nem kell életetek hátralévő részében mással megosztoznotok egy anya szeretetén. És nagy megelégedésemre szolgált, hogy ez alkalommal én tettem le hamarabb. Sosem éreztem még ennyire egyedül magam a világon, és ezúttal is letaglózott a gyorsaság, amivel a valóság akaratom ellenére megváltozott. Nem sok esélyem volt felnőni, ha ez valóban azt jelentette, hogy egy vállrándítással kell elfogadnom a változást, ahogy azt Nina mondta. – Pat, nagyon szomorú vagyok. Nagyon, nagyon szomorú. Te legalább segítesz nekem? – rimánkodtam. Kicsim, tudom, hogy sokkolt a hír, de anyukád ugyanúgy szeret majd téged attól, hogy lesz egy másik gyereke! – Pat, basszus! Nem vagyok ötéves, ismerem a dumát a szülői szeretetről, ami sosem változik meg, de egyáltalán nem érdekel! Nem akarom, hogy bárki is közénk álljon, én és anyám mindig barátnők voltunk. Megmagyaráznád, hogyan lesz majd ideje rám amellett a folyton nyafogó és kakáló izé mellett? Nem beszélve arról, hogy anyám már öreg ahhoz, hogy

másik gyereket vállaljon! Csörgött a telefonom. Paul volt az. Eldöntöttem, hogy nem veszem fel. Aztán elgyengültem. – Mit akarsz! – Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy lelépsz? Anyád halálra aggódja magát! Megőrültél? Szerettünk volna elmenni karácsony napján a rokonaimhoz vidékre, egybesült fasírtot is csináltam! – Tudod, hova tedd a fasírtodat, Paul? – Mia, nem tűröm, hogy így beszélj velem! – üvöltött. – Úgy beszélek veled, ahogy akarok, nem vagy az apám! – Viszont az apádként viselkedem, és ha megszületik a baba, akkor eggyel több okom lesz erre! És ha tetszik, ha nem, nem egyedül te vagy a világon! Egy család, egy társadalom, egy világ része vagy! És ha kinyomsz, megint felhívlak, és aztán újra meg újra, amíg nem beszélsz velem! És ha ez nem elég, elmegyek érted! Le akartam tenni, de nem lehetett, tudtam, hogy nem hagyna békén. – Elena jobban szeret téged, mint saját magát, és a baba semmit nem változtat meg köztetek! – De igen! – ordítottam. – Téged már elfogadtalak, de képtelen vagyok osztozkodni egy másik gyerekkel. Amúgy meg a ti gyereketek lesz, nem az én testvérem! Azt csináltok, amit akartok, engem nem érdekeltek tovább, legyetek boldogok, és ne keressetek többet! Ezzel letettem, és zokogásban törtem ki. Nem tudtam szavakkal kifejezni a fájdalmat, ami elhatalmasodott rajtam, csak sírtam, és becsapottnak éreztem magam. Kicsinek és becsapottnak. Betty halkan kopogott az ajtómon, majd belépett. – El akarod mondani, mi történt? – kérdezte aggódva. – Semmi. Csak anya terhes – töröltem meg a szemeim. – A francba! – lepődött meg. – Ezt még én sem olvastam volna ki a kártyákból! Leült mellém a padlószőnyegre, és az ágynak dőlt. Ezüstgyűrűivel és indiai mintás nadrágjával olyan volt, mint egy hetvenes évekbeli popdíva. – Hozzászoksz majd, meglátod. Most rosszul érzed magad tőle, de ez szép lassan elmúlik, és a köztetek lévő kivételes kötődés soha nem fog változni. Te ugyanúgy mész majd az utadon előre, felnősz és karriert csinálsz, Leicester pedig a múltad része lesz. És egy nap majd azon kapod magad, hogy örülsz nekik. – Soha.

– Tudod, nekem hány testvérem van? – babrálta egyik kezével a fürtjeimet. – Nem. – Négy fiú és három lány. Én vagyok a legidősebb. És anyám egyikünktől sem sajnálta a puszit. Ráadásul elsőszülöttként én maradtam a kedvence. – Azt mondod? – néztem rá kétkedve. – Persze. Az első gyerekhez mindig különleges kapcsolat fűz, még akkor is, ha ezt az anyák nem mondhatják ki – húzott magához. Ez a magyarázat kissé megnyugtatott, de amint elképzeltem anyámat a betolakodóval a karján, összeszorult a gyomrom. – Figyelj… komolyra fordítva a szót… mit gondolsz erről? – lengetett meg Betty az orrom előtt egy színes lapot, ami meghívónak látszott. – Mi ez? – fintorodtam el. – Adam hozta, amikor itt járt tegnap. Meghívó egy karácsonyi partira, amit minden évben megrendeznek a sulihoz közel. Azt vihetsz magaddal, akit akarsz. – És kit vigyek? Téged? Ninát? – Én elmennék! De túl sok a dolgom! – Láttam. Apropó, ki volt lent az a pasi, akivel szórakoztál? – Khm… egy kliens. – Betty, ha így hívod őket, Kate néni letartóztat prostitúcióért! – Úgy értem, az ügyfelem volt az illető, de többé nem az. – Viszont fiatal… – Huszonkilenc. – Betty… pedofil vagy! – Dehogyis, egy puma! – Az ugyanaz! A nap hátralévő részét olyan filmek nézésével töltöttem, amelyekben még a beszélő rénszarvasok is boldogabbak voltak nálam. Nassoltam, hevertem a díványon és rosszkedvem volt. Rosszkedvem, amelynek okát – nem úgy, mint máskor – meg tudtam határozni. Előhúztam a táskámból a meghívót. A tetejére Adam számát írták tollal. Rendben, mivel reagálnom kell, reagálni fogok. Felhívtam Arielt, aki sajnos nem volt a városban, a nagyszüleihez utazott Brightonba, Stuartot pedig nem akartam beavatni. Ezért úgy döntöttem, egyedül megyek, de féltem, ha SMS-t küldök Adamnek, azzal felbosszantom Joey-t. Benéztem Nina szobájába, az ágyában volt, és a számítógépén

dolgozott. – Haragszol még rám? – kérdeztem tőle kiskutya-szemekkel. – Ugyan, dehogy! Sőt, én estem túlzásba – mosolygott rám bájosan. – Van kedved elmenni egy művészbuliba egy világtól elzárt apácával? – Nem, köszönöm, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne az én állapotomban. – Jó, akkor a bátyáddal megyek, ha nem borít ki – mosolyogtam vissza kacsintva. Nina bólintott, és felém dobott egy papucsot, amit csodával határos módon sikerült kicseleznem. – Pat, egyáltalán semmi kedvem elmenni abba a buliba. Értem, és a magam részéről azt mondanám, maradj itthon a körmeidet reszelgetni. De ki kell engedned a gőzt, különben megőrülsz a bezártságtól, annak meg úgyis én innám meg a levét. Kinyitottam a szekrényt, és kerestem valami csinos ruhát, amit felvehetnék, ami nem túl elegáns és nem is túl klasszikus. Elvégre olyan buliba mentem, ahol a normalitásban a tehetség hiányát látták. Fekete ujjatlan topot választottam, fekete nadrággal és lapos sarkú csizmával. Szerettem volna kényelmesen érezni magam, és kevésbé magamra vonni a figyelmet. Te zacskóval a fejeden is magadra vonod a figyelmet, az energiád jóban és rosszban is vonzza a többieket, és semmit sem tehetsz ellene. Beköszöntem Ninának. – Milyen vagyok? – Nem sminkeltél! – válaszolt csalódottan. – Nos… nem. – Akkor ülj le ide, majd én elintézem. Elővette a sminktáskáját, ecseteket, ceruzákat húzott elő. Elkezdte megrajzolni a szemkontúrt, majd antracitszürkével árnyékolta a szemhéjamat, krémet tett a szemöldököm alá, végül egy nagy adag szempillafestékkel és szájfénnyel fejezte be. – Most nézd meg magad! – tartotta elém a tükrét. – Húha! – kiáltottam fel hitetlenkedve. Szinte nem is én voltam a tükörben, pontosabban egy másik én nézett vissza rám. – Húsznak nézek ki! – Így legalább érettebbnek látszol, nem pedig egy taknyos kölyöknek, aki behisztizik, mert az anyja gyereket vár. Az idegeimre ment, hogy megint ezt hallom. – Fejezd már be! Úgy beszélsz, mintha azért sírnék, mert kilyukadt a

bicikligumim! – Ez a taktikám. Feldühítelek, és elérem, hogy nevetségesnek érezd magad, így majd felhagysz ezzel a gyerekes viselkedéssel. – Jó kis módszer, Nina – öltöttem ki rá a nyelvem. Köszöntem Bettynek, és elindultam. Nem gondoltam volna, hogy egyedül töltöm a karácsonyt egy iskolai buliban, ismeretlenek között. De meg tudott volna lepni még bármi is? Befordultam a sarkon, és megláttam Eileent két óriási bevásárlószatyorral, amelyek első ránézésre keksszel és chipsszel voltak tele. Ahogy meglátott, leszegte a fejét és összeráncolta a homlokát, mint egy rinocérosz, amelyik öklelni készül. Hirtelen úgy éreztem, köszönnöm kell neki. Bűntudatom volt miatta, és nem értettem egyet Nina módszereivel. Vagy talán csak magányosabbnak éreztem magam, mint ő. – Hé, várj, Eileen! – futottam utána, miközben ő igyekezett nagyobbakat lépni. – Eileen, állj meg, beszélnem kell veled! Etleen megállt, majd haragos és ellenséges pillantással fordult felém. Mintha megbántottam volna. – Mi van? Le akarsz fotózni? – kérdezte megvetően. – Nem, nézd, még telefonom sincs! – próbáltam oldani a hangulatot, és kifordítottam a táskám belsejét. – Akkor mit akarsz? Mennem kell haza, és késésben vagyok. – Miért? Kihűl az uzsonnád? – vágtam oda a szatyorra mutatva. Eileen sarkon fordult és útnak indult. – Na, vicceltem, nem akartam kellemetlenkedni! Csak bocsánatot akartam kérni a múltkoriért. Tudod, Nina épp nehéz időszakon megy keresztül, és anyukád, nos, egy pillanatra sem hagyja békén, nemhogy segítene neki. Eileen vállat vont. – És én hogy jövök a képbe? – Sehogy, veled nincs gond, épp csak kéznél voltál, ez minden. Nem fogja felhasználni azt a képet, de ez volt az egyetlen lehetősége, hogy valahogy meggátolja anyádat a folyamatos piszkálódásban. – Anyám ilyen, nincs mit tenni. Ezt csinálja velem, ezt csinálja veletek, ezt csinálja mindenkivel – nézett maga elé. – De nincs szükségünk arra, hogy kémkedjenek utánunk. Betty velünk él, és már van anyukánk. – Senkinek sincs szüksége arra, hogy kémkedjenek utána. De anyámnak nincs élete, és neki olyan az ablakban állni, mintha a tévé előtt ülne. – És neked jó ez így? – kérdeztem őszintén. – Nem. De nincs más választásom.

Hirtelen Eileent már nem Nina kövér és idegesítő unokatestvérének láttam, hanem egy kényszeres anya intelligens és érzékeny rabjának, aki kellemetlenül érzi magát a testében. – Mindenkinek van választása – nyilatkoztam szűkszavúan. – Nem, nekem nincs. A beszélgetés a Carlhoz intézett haszontalan monológjaimra emlékeztetett. – Már megbocsáss, de akkor miért nem lázadsz fel? – És hogyan? Mindenben anyám dönt! – Ne hagyd, hogy mindenben ő döntsön, és vedd kezedbe az életed! Úgy beszéltem, mint Betty a klienseivel. Eileen megrántotta a vállát, és hazaindult. Néztem, ahogy távoztában meggörnyeszti a bűntudat, és a csüggedés, hogy vissza kell térnie a kaszárnyába. Átéreztem az aggodalmát, szinte hallottam a segélykiáltását, és támadt egy ötletem. – Eileen! – kiáltottam utána, mielőtt befordult volna a sarkon. Zihálva nézett rám. – Mit akarsz még? – Van kedved eljönni egy buliba? Fél órával később együtt ültünk egy sereg fiatal között, akik ittak, cigiztek egy óriási szobában, ahol üvöltött a zene. Középen egy színpad állt, ahol felléphetett, aki akart, és természetesen hosszú sor kígyózott előtte. – Te itt tanulsz? – ordította a fülembe Eileen, aki úgy elképedt, mint egy kislány a cukrászdában. – Ja! Jó nagy a zűrzavar, mi? – feleltem. – Varázslatos! – Tudom! Itt mindenki ért valamihez, vagy legalábbis próbálkozik. Szerelmem, micsoda abszurd hely. Már most szédülök. Patre mosolyogtam. – Ugyan, csak most érkeztünk – mormoltam annak biztos tudatában, hogy senki nem hallotta a szavaimat. Nem szeretem a felfordulást. – Tudom, de bírd ki a kedvemért. Meg aztán nem unod már azt a nagy fehérséget körülötted? Két kéz nehezedett a vállamra, és gyorsan hátrafordultam. – El sem hiszem, te vagy az? – ordította Adam. – Igen, nemrég értem vissza Londonba, és Betty átadta a meghívót! – mosolyogtam rá. – Nagyon jól tetted. És te biztosan Nina vagy, a terhes barátnő, igaz? – fordult Eileenhez, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. – Nem vagyok terhes! – bömbölte Eileen, és a korábbi mosoly

szánalomkeltően fagyott le az arcáról. – Ah… lám, úgy tűnt… a lepcses szám… – dadogta Adam teljes zavarban. – Mekkora idióta vagy, Adam! – torkoltam le megsemmisítő pillantással, miközben megint futhattam Eileen után, aki a kijárat felé tartott. – Eileen, állj meg, csak viccelt! – Jó vicc! Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm! – Ne már, nem tudhatta, mindig Nináról beszélek neki, csak tippelt! – Nem, azért mondta, mert kövér vagyok! – Gondolj bele, bent minden sötét, nem láthatott mást, csak az arcodat! Na, gyere vissza, menjünk táncolni! – Nem megyek! – Eileen! – fakadtam ki. – Elég legyen, tele van a hó-cipőm. – Kézen fogtam, és magam után ráncigáltam. Utat törtem a tömegben, amíg az első sorba nem értünk a színpad elé, ahol éppen egy igencsak túlsúlyos elsőéves lány lépett fel. Körülbelül kétszer akkora lehetett, mint Eileen. A lány a mikrofonpróba után megfordult és középre ment. – Biztosítottak, hogy a színpad bírni fogja! – általános nevetés tört ki, még Eileen sem tudta visszafogni magát. A lány megköszörülte a torkát, ivott egy pohár vizet és olyan szépen adta elő Adele egyik számát, hogy mindenkit lenyűgözött. Eileennek tátva maradt a szája. – Hiszen ez… elképesztő – dadogta. – Látod? Szerinted érdekel itt bárkit a súlya? Már van egy lemezszerződése, pedig csak elsős! – Tényleg? – hitetlenkedett Eileen. – Persze, drága, te szabod meg a saját határaidat. Ha azt gondolod, hogy a súlyod probléma, akkor oldd meg! Ha viszont jól érzed így magad, akkor éld az életed úgy, ahogy a legjobb neked, de akárhogy is döntesz, nem maradhatsz a szobádba zárva rágcsálnivalót zabálva és cigizve! A végén már én is kezdtem anyaként viselkedni. Eileen csodálatot és hálát tükröző tekintettel meredt rám, mintha megtalálta volna az orrán a szemüvegét. – Na menjünk, igyunk valamit! – ajánlottam. Eileen meglepő módon cukormentes kólát rendelt, és kimentünk egy nyugodt sarokba beszélgetni. Mesélt az apjáról, aki elköltözött az anyja miatt, az iskoláról, amit félbehagyott, a részmunkaidős állásáról a szupermarketben. Mesélt arról, hogy világ körüli utazásról álmodik, és azzal telnek a napjai, hogy fotómodellek és távoli tájak képeit vagdossa ki a magazinokból.

Tetszett nekem Eileen, és ismét rájöttem, mennyire becsapós tud lenni az első benyomás. Ha már az első benyomásnál tartunk: a bejárat előtt megállt egy autó, és a tömeg úgy vált ketté, akár a Vörös-tenger, amikor Joey kiszállt a csodálók hadától körülvéve. Úgy viselkedett, mintha legalább Beyoncé lenne. Kétségkívül az iskola sztárja volt, és akaratlanul is irigyeltem. Hosszú, tűzvörös haja után mindenki megfordult, ő pedig mindenkire mosolygott, mindenkinek csókot dobott, miközben bevonult, akár egy díva, akinek mindez természetes. Pár másodpercnél tovább senkivel nem állt le, és minden mondatát így fejezte be: „a héten hívlak”, vagy „majd később beszélünk róla”. De a fagyos szelet, ami örvényként követte, nem az egyre hidegebb este kavarta, hanem Voldemort megjelenése, aki – mondanom sem kell – Joeyval együtt érkezett. Adamet kerestem a tekintetemmel, de nem találtam. – Kérsz?– kínált meg Eileen egy cigivel. Kinyújtottam a kezem, de Pat azonnal közbelépett. Mia, ha rágyújtasz, nem csókollak meg többet. – Inkább nem – válaszoltam visszahúzva a kezem. – Én élhetek az alkalommal? – szólalt meg egy hang a hátunk mögött. Eileen a fiú elé tartotta a dobozt. Még nem láttam korábban a srácot, és idősebb is volt nálam. Bemutatkozott, de nem foglalkoztam vele, nem akartam új barátságokat kötni. Eileen viszont élénken érdeklődést mutatott. – Van kedved táncolni? – kérdezte a fiú. Eileen rám nézett, mint egy kislány, aki engedélyt kér az anyukájától. Már megint ez az anyaszerep. Megvontam a vállam, mintha azt mondanám: „Azt csinálsz, amit akarsz, nagylány vagy!” És láttam őket eltűnni a tömegben. Egyedül maradtam a lármában, ide-oda lökdöstek. A pulthoz mentem egy sörért, majd beálltam egy sarokba figyelni a többieket, mint a macska, aki a fotel alá bújva fürkészi a világot. Igazából nem ízlett a sör, de ahhoz az átkozott rocker kinézetemhez természetesen nem illett a narancslé! De íme, Adam lépett a színpadra, némi taps és bátorító füttyszó hallatszott. Kezével leárnyékolta a szemét, hogy jobban lássa a jelenlévőket, és üdvözölt valakit. – Rendben, srácok, még nem dobtatok meg semmivel, és ez jó jel. Ugyanakkor a válságra való tekintettel bármit elfogadok: zöldséget, mirelitet, lejárt tejet!

Néhányan nevettek. Először láttam Adamet szerepelni komikusként. Ehhez érzett igazán kedvet, de Joey szigorú tekintetéből megértettem, hogy neki viszont nem tetszik az ötlet. Joey a terem végében állt a félhomályban Goddal, aki időnként a fülébe súgott valamit, mintha ez megszokott dolog lenne közöttük. Adam még vagy húsz percig folytatta egyszemélyes show-ját, és miután leküzdötte kezdeti zavarát, az egész terem egyfolytában nevetett és tapsolt. Minél jobban nevettek a többiek, ő annál inkább belejött, és egyre jobban érezte magát. Ha Betty kurzusainak köszönhető, hogy Adam önbizalma így megerősödött, akkor pótanyánkra nagy jövő vár rá a szakmában. Tapsvihar és gratulációk közepette jött le a színpadról, kórusban kiabálták a nevét, és Adam hálatelt mosollyal mondott köszönetet mindenkinek. Amikor azonban Joey-hoz ért, örömtől és lelkesedéstől ragyogó szemekkel, a lány kényszeredetten rámosolygott, hármat tapsolt gúnyosan, és otthagyta Adamet, mint egy idiótát. Majd rajongó kiáltások közepette felment az emelvényre, és álszerényen azt hajtogatta: „túl jók vagytok hozzám”. Adam elszomorodva sütötte le a szemét és próbált mosolyogni, de egyértelmű volt, hogy a neki legfontosabb személytől kedvezőtlen ítéletet kapott. Odamentem hozzá, és büszkén mosolyogva kínáltam neki a sörömet. – Nagyon jó voltál! – kiáltottam őszintén. – Komolyan mondod? – vakarta meg a fejét. – Szenzációs! Majd bepisiltem a nevetéstől! – Az elején belesültem! – Mindenkivel előfordul, nem? – böktem oldalba a könyökömmel. Lekapcsolták a fényeket, és valaki odavitt egy széket meg egy gitárt a színpad közepére. Joey megjátszott félénkséggel ült le, ölében a gitárral, amire szántszándékkal hagyta ráomolni a haját. És míg a többieknek csak néhány reflektor jutott, neki a U2-koncertek teljes technikuscsapatát mozgósították. – Ezt a számot én írtam… – duruzsolta –, és Adamnek ajánlom. Mosolyogva csókot dobott a fiúnak. A közönség őrjöngve kiabálta a nevét. Ránéztem Adamre, aki szomorúság fátyolozta arccal mosolygott vissza Joey-ra, és bánatos szemekkel bátorította. Joey nem volt különleges, de minden egyes banális akkordot úgy játszott, mintha ott lenne a helyük anyám Eric Clapton-lemezein.

Gyűlöltem a hozzá hasonló embereket: a középszerű tehetségeket, akik azonban olyan egocentrikusak, hogy bárkit meg tudnak győzni a kiválóságukról, pusztán azzal, hogy mindig magukról beszéltek, egyfolytában kérnek és követelőznek, amíg csak a többiek be nem dőlnek a hetvenkedésüknek, és komolyan nem veszik őket. Joey alapjában véve csak egy ügyes illuzionista volt. Adam egy szuszra lehúzta a sört, és megkérdezte, elkísérem-e egy másikért. Áthaladtunk a hipnotizált tömegen, és megálltunk a pult sarkánál, ahonnan mindent jól láthattunk, de minket nem láthattak. – Szerintem humoristának kéne lenned – szögeztem le. – Ühüm… a komikusok nem kapnak munkát – válaszolta komoran. – Akkor mégis mit keresünk itt mindannyian? Mind potenciális munkanélküliek vagyunk, de legalább van egy álmunk! – Igen, de a komikusok mások – zárta rövidre. – Balerinának lenni sem egyszerű, szerinted hány szabad hely van? Én is azt hittem, hogy az egyetlen említésre méltó táncstílus a balett, de amióta felfedeztem a jazzt, rájöttem, hogy az jobban illik hozzám. – Nem tudom, Joey mindig mérges lesz, ha komikus darabot adok elő. Azt mondja, nem illik hozzám, és valami mást kéne csinálnom. – És hagyod, hogy mindig ő döntsön helyetted? – kérdeztem döbbenten. – Ő mindig mindent tud, mindenre van válasza. Látod, nem? Olyan, mint egy producer! – mondta majdhogynem dühösen, majd visszaadvta a pultosnak az üres üveget, és jelezte, hogy kér egy másikat. – Mutasd meg neki, hogy téved! Ma este mindenki nevetett a számodon! – Itt nem számít, a suliban vagyunk, de kint, a londoni lokálokban ízekre szednek, ha nem vagy elég jó! Bonyolult dolog megváltoztatni a gondolkodását valakinek, aki meg van győződve arról, hogy semmit nem ér, még ha az egész világ az ellenkezőjét mondja is. Mintha az összes elismerő vélemény ellenére ott lenne az a belső hang, ami mindennél erősebb és kíméletlenebb, és képes minden bizonyosságot romba dönteni. – Nos, milyen voltam? – kérdezte Joey nagy lendülettel kettőnk közé furakodva. – Nagyon jó! – sietett Adam a válasszal. – Mint mindig. – Igen, nagyon jó voltál – erősítettem meg bátortalanul, bár az én szavam a legkevésbé sem számított neki. – Legközelebb nem ajánlom neked a dalt, hogy ne csináljak magamból

hülyét. Ugyanis mindenki téged keresett, te pedig itt álltál vele a pultnál. Mindenki látott titeket! – szúrta oda csípősen. – Joey, nagyon jól hallottalak, itt voltam négy méterre, gyakorlatilag melletted ültem! – felelte Adam a részegek jellegzetes, kötözködő hangján. – Rendben, értem, szemét vagy – lökte meg Joey Adamet, akinek ettől a pólójára ömlött némi sör. Aztán faképnél hagyott minket. – Menj utána! – tanácsoltam. – Még csak az kéne! – itta ki Adam a maradék sörét egy húzásra, majd zajosan visszatette az üveget a pultra. – Még csak az kéne! – méltatlankodott még hevesebben, kézfejével törölgetve a száját, majd felpattant a színpadra táncolni. Akkor jutott eszembe, hogy már vagy egy órája nem láttam Eileent. A keresésére indultam, a könyökömmel törve utat a pokoli tömegben, miközben az aggodalomtól lüktetett a halántékom. Ha történik vele valami, mit mondok az anyjának? Kivel, hol volt? És egyáltalán, mit keresett itt velem? A szívem egyre erősebben kalapált a mellkasomban, miközben éreztem, ahogy nő bennem a félsz. – Pat… istenem… és ha megtámadták? Fordulj egy kicsit arra, szerelmem… Jobban megnéztem az emelvény közepét, és megláttam Eileent, ahogy táncol a fiúval, felszabadultan, mosolygósabban, mint valaha, és teljesen megfeledkezve a felesleges kilóiról. Olyan volt, mint egy könnyed, gondtalan pillangó, és a srác le sem vette róla a szemét. A félelmemet megkönnyebbülés váltotta fel, a pulzusom lelassult. Bár nem akartam kémkedni, mégis észrevettem Godot, amint hevesen vitatkozott Joey-val, aki állandóan körbenézett, mintha attól tartana, hogy meglátják. Pontosabban: meglesik. De aztán God megrázta Joey vállát, mondott neki valami nagyon meggyőzőt, és megcsókolta. Hosszan és fesztelenül. Túlságosan fesztelenül egy első csókhoz. Basszus! Most mit tegyek? – Hm, Pat? … – Paaat? Vigyél haza, szörnyen fáj a fejem, és én is majd meghalok a vágytól, hogy megcsókoljalak.

Tizenhat Másnap reggel az ablakot kinyitva nem tudtam eldönteni, melyik látvány nyűgöz le inkább: az éjjel leesett hóé, vagy hogy Eileen éppen futni indult. – Teremtettem egy szörnyet – gondoltam. Nem, kincsem, csodát teremtettél… Megráztam a fejem, és lementem A LÉPCSŐN. Az előző este eseményei felkavartak, és továbbra is azt kérdezgettem magamtól: beszámoljak-e róluk Adamnek, vagy ne. Őszintén szólva, amennyire nehezen viseltem el Joey-t, épp annyira örültem volna, ha veszekedni látom őket, de a jóérzés (és Patrick) arra ösztönöztek, hogy magam dolgával törődjek. A kérdés így szólt: szeretnék én ebbe belekeveredni? Úgy határoztam, tanácsot kérek Bettytől, aki nagyon eltökélten közölte: „Meg se próbáld, nagy botrányt okoznál, és a végén mindenki téged utálna, amiért kémkedtél. És Adam sem szeretne tudni róla”. Nina viszont ezt mondta: „El kell mondanod neki! Ha Joey csalja őt, mi értelme lenne együtt maradniuk? Egy nap majd megköszöni neked, meglátod!” Szuper. Mindig hasznos ötlet tanácsot kérni. A postaládában Carl legújabb Ninának szánt küldeményét találtam. Még az sem állította le szegényt, hogy kikosarazták. – Nyisd ki te, engem nem érdekel! – mondta Nina flegmán, egy újságot lapozgatva. Kibontottam a csomagot. Egy fekete felső volt benne, rózsaszín felirattal: „Hozzám jössz?” Könyörgő arccal Nina felé fordultam, magam elé tartva a pólót. – Inkább a halál! – húzta fel kissé az egyik szemöldökét. – Nina – kérleltem mellé ülve –, miért nem akarod, hogy Carl melletted legyen? – Nem szeretem, és nem akarom, hogy körülöttem sertepertéljen. Mit nem értesz ezen? – Azt nem értem, hogyan gondolod, hogy apa nélkül neveled fel a lányodat! És tapasztalatból beszélek! – Jobb, ha a szülei állandóan veszekednek? – Nem, de emlékszel, mikor kicsik voltunk? Állandóan nálatok lebzseltem, mert igazi család voltatok, ami nekem sosem adatott meg! – Igen, valóban… és láttad, mi lett a vége? Idén karácsonykor én

voltam nálatok! – nevetett idegesen. – Igazad van – sóhajtottam –, az a helyzet, hogy minden, amit nekünk tanítottak, csak humbug. A szeretet, a család, a kötelesség… azt hiszed, a család a legbiztonságosabb hely a világon, ahol mindenki téged oltalmaz, és mindennél jobban szeretnek. Aztán felnősz, és rájössz, hogy csak magukra gondolnak. – Te jó ég, milyen cinikusak lettünk – szólt Nina –, mintha nem is tizenhat, hanem ötvenévesek lennénk. – Az élet keményen bánt velünk! – bölcselkedtem komolyan, mielőtt elnevettem magam. – Minden nap könyörtelen harc! – visszhangozta Nina feltartott mutatóujjal. – És aki megáll, elveszett… – folytattam nevetve. Odafeküdtem mellé, óriási és kemény pocakjának támasztva fejemet. Leírhatatlan élmény volt. – Jut eszembe – mondtam –, mi lesz a neve? – Bella… mint… – Igen, mint az Alkonyatban… – Hallgass ide, Bella… – beszéltem Nina köldökéhez – tudom, hogy neked most zűrzavarosnak tűnik a kinti világ, de én és a mamád a lehetetlent is megtesszük, hogy te ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint mi ‒ beleértve a leányanyaságot is. És ha ez mégsem sikerülne, egy dolgot garantálok: velünk sosem fogsz unatkozni! – Soha! – ismételte Nina a fejemet simogatva. Most már biztos voltam abban, hogy az az igazi családod, amelyet magadnak választasz. Három nappal később az iskolába menet egyrészt elöntött a boldogság, amiért ismét táncolhatok, másrészt kétségbe ejtett, hogy ismét Voldemort karmai közé kerülök. Persze a suli mindenképpen jobb volt, mint otthon heverészni a díványon, és gusztustalan dolgokkal tömni magam. Ariel és Stuart nagyon örültek, hogy láthatnak. Ariel még ajándékot is hozott, egy izommelegítőt, amit az anyukája készített. Stuart pedig fel volt spannolva, és mutogatta a frizuráját. Olyanra vágatta, mint God, a tarkóján S betűvel. – Hogy te milyen talpnyaló vagy! – ugrattuk. – Nem vagyok talpnyaló, imádom! – nyújtotta Stuart az egyik lábát. – Talpnyaló és seggnyaló! – piszkáltuk bemelegítés közben, várva, hogy elkezdődjön az óra Miss Pauline-nal. – Körbesétálhatnék egy pólóban, rajta God arcával és egy„Szeretlek!”

felirattal, de akkor csak még rosszabbul bánna velem! ‒ méltatlankodtam. – God a példaképem, lányok. Nincs mit tenni, szeretem, és éjjelente vele álmodom! – Nekem az inkább rémálom lenne! – vágtam vissza. Megérkezett Miss Pauline, és elkezdődött a balettóra. A fékezhetetlen zűrzavarban a béke oázisa volt ez, amire olyan nagy szükségem volt, mint a levegővételre. Miss Pauline egyfolytában dicsérte a technikámat, és felvértezett God ütései ellen. Később, miközben sorban álltam a menzán, találkoztam Adammel. Úgy festett, mint akinek iszonyúan fáj a foga, de hősiesen mosolyogva viseli. És majd meghaltam a vágytól, hogy megtudjam, együtt van-e még az istennővel – csak hogy a témánál maradjak. – Helló, Mia! Örülök, hogy látlak. Hogy van a barátnőd? – A terhes vagy a másik? – A másik! – Nagyon jól, képzeld, a baklövésed óta mindennap futni jár, és szemmel láthatólag fogy! És Joey? – kérdeztem túlzott hévvel. – Joey Goddard előadásán dolgozik, ami óriási dolog. Nagy ugródeszka a karrierjében, hogy éppen őt kérte fel asszisztensének. Már jövőre szerepelhet a X-Faktorban, mert God nagy barátja Simon Cowellnek – mondta, mintha saját magát próbálná meggyőzni. – Nos… ez tényleg nagy szerencse – feleltem, miközben elképzeltem, hogy Mr. God és Joey kirúgnak a produkcióból, és csak az előadást követő takarítást hagyják rám. És tényleg, Joey már aznap délután ott ült God mellett, aki az új szemöldökpiercingjében parádézott. – Ismeritek Joey-t, igaz? – Igeeeeen! – válaszoltuk kórusban. – Azért van itt, hogy segítsen nekem tető alá hozni a műsort. Ő lesz a szemem és a fülem, szóval vigyázzatok, hogyan viselkedtek. Akaratlanul a plafonra néztem, Goddard pedig rögtön kiszúrt. – Mi az, valami gond van, Lady Gaga? – kérdezte arrogánsan. – Dehogy! – figyelt rám mindenki. Akár el is nevethettem volna magam… ha lett volna min nevetni. Normális esetben meggyötört volna óvatlan mozdulatomért, de God az egész próba alatt Joey-val beszélgetett, nevetgélve és a lány fülébe sugdosva. Mindez gyomorforgató volt ugyan, mégis azt kívántam, bárcsak gyakrabban kerülne rá sor. Az óra végén, miközben vizet ittam a sarokban, hallottam, hogy a nevemen szólítanak.

Megfordultam, és láttam, hogy Mr. God odaint magához a kezével. Hitetlenkedve mutattam magamra, jobbra-balra néztem, valóban nekem szól-e. – Igen, te – sürgetett. Nem adtam rá okot, hogy haragudjon rám. Óvatosan közeledtem felé, és igyekeztem palástolni meglepettségemet. – Figyelj, Lady Gaga… Joey azt állítja, tökéletes lennél a szólóra – mondta olyan arckifejezéssel, amit nem tudtam megfejteni. – Szóló? Mi… milyen szóló? – csodálkoztam. – Ami a tervek szerint a többi táncos bevonulását követi. Leeresztenek egy hintát a színpad közepén egy emelvényre. Azon adtak volna elő egy hiphop szólót, de Joey szerint a balett jobban illene oda, és én hiszek neki. – De én… nem is tudom, szerintetek képes vagyok rá? – Nem tudtam, miért, de bármennyire is hízelgő volt a felkérés, átverés szagát éreztem. – Szükségem van valakire, aki fouetté en tournant-t csinál nekem. Sokat, nagyon sokat. Képes vagy rá anélkül, hogy elesnél, mint legutóbb? – Ez a specialitásom – vágtam rá. – Rendben, akkor tiéd a szerep – mondta, és intett Joey-nak, hogy indulhatnak. Ott álltam dermedten, az izzadság jeges cseppekben folyt végig a hátamon, a hajam az arcomhoz tapadt, és azon tűnődtem: boldog legyek, vagy főbe lőjem magam. Valami azt súgta, hogy rossz hírt kaptam. – De hiszen ez fantasztikus! – lelkendezett Ariel kifelé menet. – Nem tudom, nem bízom benne. Gyűlöl engem, és most hirtelen szólót ad nekem? Az a legkevesebb, hogy olajat önt a deszkára, én meg orra esem, és mindenki rajtam fog röhögni! – Nem tenne ilyet, ahhoz túlságosan ügyel a hírnevére – közölte Stuart. – De az előadás után persze megölhet, balesetnek tüntetve fel a gyilkosságot. Ha megkérne rá, én megtenném érte. Annyira irigyellek, amiért ilyen piszok nagy szerencséd van! – fonta keresztbe a karjait duzzogva. – Egyáltalán nem érzem magam szerencsésnek. Ha szeretnéd, szívesen átadom neked a szerepet – mondtam leverten. – Nem tudok fouetté-ket csinálni – kesergett –, és most kísérjetek el shoppingolni, mert depressziós lettem a szólód miatt. Felszálltunk a metróra, és a belvárosba mentünk. London fergeteges volt, az akciós üzleteket még mindig hosszú sorokban rohamozták a megkésett vásárlók és a turisták. Stuart ész nélkül szórta a pénzt: márkás pólókat, cipőket, testápolókat és farmereket vásárolt, átfésülve a teljes Oxford Streetet és a Sohót. Az elmaradhatatlan Covent Gardenben fejeztük be, és eltökéltük, hogy

elsétálunk a Royal Ballet Schoolhoz. Megálltunk a színház bejárata előtt, némán figyeltük az óriási fehér kalitkát, amelyről nem sokkal azelőtt még álmodtam, a függőhidat a Floral Streeten, amelyen keresztül a diákok a színházba jutnak, a varázslatosságát, pompáját, tekintélyességét ennek a világon egyedülálló helynek. Éreztem, ahogy elszorul a szívem. Isten tudja, jól döntöttem-e. – Nahát! – mondta Stuart. – Bámulatba ejtő! – Nem hiányzik neked? – kérdezte Ariel. – Nem. Nem hiányzik. Ebben biztos vagyok. Tűnődve és szomorkásan tértem haza, miközben egyetlen kérdés motoszkált a fejemben: valóban jó döntést hoztam? Sosem tudtam biztosan. Otthon Nina sötét hangulatban volt, és gyorsan el is mondta, miért. – Kész, vége, feladom, nem bírom tovább! – fakadt ki az ágyra dobva táskáját. – Mi történt? – Semmi, halálosan fáradt vagyok, nem tudok egy helyben maradni, és úgy érzem, egyfolytában figyelnek. – Szerintem csak paranoiás vagy! Kérdezd meg Deengar doktornőt. Igaz is, mikor jártál nála utoljára? – Gőzöm sincs, ne kezdd már te is! – Szóval ott akarod hagyni az újságírósulit? – Átiratkozom az online kurzusra, úgy nem kell elviselnem, hogy mindenki engem bámul! – Tisztában vagy vele, milyen idegesítő egész nap itthon lenni? – Nincs más választásom, ha megszületik a baba, amúgy sem tudok majd bejárni. – És Brandon barátod nem tud segíteni neked? Esetleg elhozhatná ő a jegyzeteket! – Nem szívesen terhelnék senkit, és már döntöttem – felelte szárazon. – Ó, és elküldenéd ezt Carlnak, kérlek! – dobott felém egy pólót, amit röptében elkaptam. Kihajtottam és elolvastam: „Azt mondtam, nem!” Később Paul hívott. – Hogy vagy, Mia? – Érdekel? – vágtam vissza udvariatlanul. – Nem kéne? – Amit én gondolok, az senkit nem érdekel. – Brühühühű! Mindjárt elsírom magam, szegény magányos és

elhagyott Mia! – cukkolt. Ugyanazt a taktikát vetette be, mint Nina, és ez végképp kihozott a sodromból. – Nézd, inkább leteszem! – fenyegettem. – És én visszahívlak! – fenyegetett. – És én nem veszem fel! Akaratom ellenére nevethetnékem támadt, pedig haragudtam Paulra. Haragudtam anyára, annyira, hogy azt reméltem, spontán vetélése lesz. Felhívtam apámat. Ösztönösen és megmagyarázhatatlanul. – Hallottad, hogy anyu terhes? – kérdeztem. – Klassz kis meglepetés, nem? – Aha… de nem nekem. – Miért, mit számít ez? Paulnak már van két gyereke, eggyel több vagy kevesebb… Apám egyszerűsége mindig kiakasztott. Hogyan magyarázzam el neki, hogy ez teljesen más? Az anyáknak mást jelent egy gyerek születése, mint az apáknak. De legalább váltottunk pár szót, és ez éppolyan elképesztő és váratlan volt, mint az ablakomnak dobott kavics, aminek a hangjára felrezzentem. Kinéztem, és megláttam Eileent, aki intett, hogy menjek le hozzá. Leszaladtam. Megölelt, és két puszit nyomott az arcomra. – Ezt miért kaptam? – kérdeztem zavartan. – Mert neked köszönhetem, hogy változtatok az életemen. Visszairatkoztam az iskolába, szerelmes vagyok, és nem is hinnéd, de már két kilót fogytam a diétának meg a futásnak köszönhetően! – mondta ragyogva. Büszkeséggel eltelve a nyakába borultam. – És anyukáddal mi helyzet? Eileen megvonta a vállát. – Legalább most már nem azzal tölti az idejét, hogy utánatok kémkedik! – mosolygott, és az iPod fejhallgatójával a fülén elfutott. – Jöttök nekem eggyel! – kiáltotta integetve. Másnap az iskolában Adam úgy állt elém, mint egy civil ruhás CIAügynök. Karon fogott, és elrángatott a fahéjas cappuccinómmal együtt. – Beszélnem kell veled – közölte, miután félrehúzódtunk. – Mondd csak, ki vele – feleltem, és kivert a hideg verejték. – Gyanakszom Joey-ra – suttogta körülnézve. – Ó, tényleg? – kevergettem szórakozottan a szívószállal a habot. – Mire gondolsz pontosan? – Joey megcsal valakivel! – Neeeeem! – mondtam, mintha teljes képtelenséget beszélne.

– Biztos vagyok benne! – vágta rá. – És… szerinted kivel? – Goddarddal. – Kivel? Azzal a görccsel? Megőrültél? – fülig vörösödtem, és lesütöttem a szemem. – Tudom, hogy God egy görcs, de Joey egy percre sem hagyja békén, csüng minden szaván, és egyfolytában róla beszél. – Igen, de ez nem jelenti azt, hogy meg is csal vele! – Honnan tudod? A buli estéjén veszekedtünk, és tudom, hogy God hazakísérte. Biztosan meg is csókolta. – Ugyan már, az csak egy csók volt. Miaaaaa… A francba, már megint nem tudtam tartani a szám. Ha nagyon el akarok hallgatni valamit, mindig annyira feszít a titok, hogy a végén kibukik belőlem. És óriási baklövést követtem el. – Te… láttad őket csókolózni? – komolyodott el Adam. A srác rosszabb volt, mint Carl. Hevesen ráztam a fejem. – Te láttad őket csókolózni? – kérdezte ismét, és úgy megrázott, mint egy automatát, amelyik elnyelte a pénzét. – Nem, nem, biztosan tévedek! Sötét volt, és alig lehetett látni a cigarettafüsttől, biztos csak beszélgettek! – Mia, ha tudsz valamit, és nem mondod el nekem… – fenyegetett az ujjával. – Akkor mi lesz? – Azt mondom Godnak, hogy tőled tudom! – Ne, Adam, ezt nem csinálhatod velem! – könyörögtem. – Megteszem, nincs veszítenivalóm! – Akkor felesleges elmondanom neked, hogy megláttam őket! Ne már… – Csak megerősítést akartam, hogy jogos a gyanúm, de nem említem meg a neved, megígérem! – mondta Adam engedve a szorításból. Aggódva belekortyoltam a cappuccinómba. Miért keveredek ilyen bajba már századjára? Folyton többet beszéltem a kelleténél, és mindig olyan dolgokat tudtam meg, amiket nem kellett volna. Csináltathattam volna egy pólót ezzel a felirattal: „Nem tudok titkot tartani, ne mondjatok el nekem semmit!” – Nagyi, hiányzol és egyedül vagyok. Miért nem látogatsz meg? – Unokám, sajnos most nem lehet. Jövő héten Malindibe utazom két

hónapra, aztán pedig aukciós körútra megyek. Mondtam, hogy potom pénzért hozzájutottam egy Baconhöz? Kíváncsi vagyok, vajon mennyit érhet igazából… De amint lehet, ígérem, meglátogatlak. – Oké – motyogtam csalódottan. – Sikerült túltenni magad a sokkon? – Sosem teszem túl magam rajta. – Dehogynem. Ezt én mondom neked, aki mászott már ki romok alól is. Este, miközben eredménytelenül próbálkoztam a tanulással, és ezernyi gondolat kavargott a fejemben (elsősorban arról, hogyan mentsem a bőrömet), megszólalt a kapucsengő. Mint rendesen, most sem nyitotta ki senki, így lementem. Adam volt az. Feldúltan. – A környéken jártam… – simította végig a haját. – Gyere csak be. Bettynél itt van az egyik ügyfele, de azt hiszem, épp végeztek. – Hozzád jöttem – felelte. – Ó! – kiáltottam zavartan. – Akkor tessék, fáradj be – vezettem a konyhába. – Kérsz inni valamit? – kérdeztem. – Vodkád van? – Nem hiszem, talán Bettynek van bora. – Az is jó lesz – rogyott le Adam egy székre. Tettem elé vörösbort és kekszet, majd leültem vele szemben, és a pohárba bámultam, mintha meg lehetne látni benne a jövőt. – Nem tagadta – vágott bele. – Ki? Mit? – Joey nem tagadta, hogy elcsattant egy csók – ismételte Adam rezzenéstelenül. – Ugye nem szóltál neki arról, hogy én… – rémültem meg. – Nem, nem, nyugodj meg… senki nem gyanakszik rád, háromezren voltak azon a bulin. Már a gondolattól is összerándultam, hogy akár csak a leghalványabb esély is lehet arra, hogy valaki gyanakodjon rám. – Megkérdeztem, volt-e valami köztük. Joey azt mondta, nem, felnéz Godra, de ennyi. Amikor viszont közöltem vele, hogy valaki látta őket csókolózni a bulin, elvörösödött, és elkezdett összevissza dumálni, hogy ki találhatott ki ilyen hazugságot! Erre azt feleltem, hogy van egy iPhone-nal készített fotóm, mire Joey összeomlott. Ezek a telefonos sztorik kezdtek durvák lenni.

– És nem kérte, hogy mutasd meg neki? – Blöfföltem, és eljátszottam, hogy nagyon biztos vagyok magamban, ahogy Betty tanította. Elővettem a telefonomat, és azt mondtam: „Tényleg látni akarod? Nem festesz valami jól rajta”. És ő bevette. – Gonosz vagy! – Ő meg egy ribanc – mondta Adam fagyosan. – És most mi lesz? – Irtózatosan összevesztünk, én meg eljöttem, nehogy lekeverjek neki egyet. Azóta hívogat. Nézd! Ebben a pillanatban is! Elém tartotta villogó mobilját. – Ugyan, vedd már fel, aggódni fog! – Annál jobb! Hátha tanul belőle! – kortyolt hatalmasat a borból, majd újra töltött magának. Baromság volt ez az egész, értelmetlen hülyeség, mert a szerelemnek, az igaz szerelemnek semmi köze a megcsaláshoz, hazugságokhoz, és a végtelenségig kicsöngő telefonokhoz. Sosem szabad semmibe venni egy telefonhívást. Bármikor előfordulhat, hogy az lesz az utolsó. – Tudod, mit gondolok, Adam? A jövődön kellene dolgoznod ahelyett, hogy itt vedelsz, és bámulod a telefonod! – kapott el a düh. – A suliban kéne lenned, vagy monológokat próbálnod a tükör előtt, és lokálokba kellene járnod meghallgatásokra, nem pedig itt ülnöd és piálnod, csak mert a hülye barátnőd megcsókolt egy másik hülyét! – Igazad van, Mia. De az képtelenség, hogy négy évig együtt vagy valakivel, szereted, bízol benne, minden lehetséges módon igyekszel boldoggá tenni, aztán így köszöni meg. Nem tudok túllépni rajta, bármennyire is szeretném. Megint rezgett a telefonja, és Adam másodjára is kinyomta. – Joey egy erős nő – folytatta –, és amit akar, azt megszerzi. Velem is ezt csinálta: meglátott és megszerzett! Tetszettem neki, mert egyszerű voltam és naiv. De nem sokkal később már más embert akart faragni belőlem, próbált megváltoztatni, helyettem döntött, és én képtelen voltam ellenkezni, csak hogy boldoggá tegyem. Amikor bedühödik, olyan, mint egy pitbull, nagyon gonosz tud lenni. Így amikor elkezdett szekálni azzal, hogy legyek színházi színész, feladtam a kabarés történetet, csak hogy ne veszekedjünk. És talán neki van igaza… – rágcsálta idegesen a körme mellett a bőrt. – És az nem számít, hogy te mit érzel? – Amikor együtt vagy valakivel, aki ilyen határozott, és aki a karrierjét helyezi a világmindenség középpontjába, nem könnyű neked is szerephez jutnod. – Te… biztosan szereted őt, igaz?

– Azt hiszem, igen – nézett maga elé. – Azt hiszed? – Azt hiszem, nagyon régen elveszítettem önmagam. Az érzelmek nem fehérek vagy feketék. A szeretet nem egy lámpa, amit fel-le kapcsolgatsz. A fények még sokáig világítanak, akkor is, amikor a hajó már elsüllyedt. A tengeres hasonlatok mindig elszomorítottak. – Én viszont azt hiszem, ha a te boldogságod ennyire keveset számít a másikéhoz képest, akkor valami nem működik. Persze most úgy beszélek, hogy nincs minderről tapasztalatom – mondtam. – Nagyon szeretted a barátodat? – kérdezte Adam. – Még most is szeretem. Talán még jobban. És még csak meg sem tudom ezt magyarázni. Adam felsóhajtott. – Ő sosem csalt meg téged? – Nem – válaszoltam. – És te sem csaltad meg őt? Megráztam a fejem. – Szerencsések voltatok. – Még szerencsésebb lennék, ha nem múlt időben kellene róla beszélnem – válaszoltam keserűen. – Ne haragudj. – Nem számít. Csengett a telefon, Adam pedig felvette. Aztán rám nézett, és dühösen beleszólt a készülékbe. – Mit akarsz? … – Ne érdekeljen, hol vagyok. … – Valakivel, aki több tiszteletet érdemel, mint te. Igen, egy barátnővel. Egy igazi barátnővel! És letette. Azon az éjjelen Pat a szokásosnál is nosztalgikusabb hangulatban volt. Úgy hiányzol, akár a levegő, szerelmem. Nehéz mindenkivel osztoznom rajtad. Főleg Adammel nem könnyű megosztanom téged. – De Adam csak egy barát, ráadásul nagy bajban van – feleltem őszintén. Veszettül féltékeny vagyok, Mia. Teljesen ki akarlak sajátítani, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Érzem, hogy megmérgeznek ezek az érzések, és ez nem normális. Azelőtt nem így éreztem magam, jól megvoltam itt, táplált a szerelmed, most azonban kezdek… lassan haldokolni – szorította meg a kezem csillogó szemekkel. – Annyira szeretlek, hogy az már fáj. Figyellek, óvlak,

hallgatlak, nézlek, és nem muszáj utálnom azokat, akik jóban és rosszban melletted állnak, csak azért, mert ott lehetnek veled. Mert én már nem tudok ott lenni, és csak gyötröm magam. Teljes erővel átöleltem, miközben forró könnyek gördültek végig az arcomon. – Pat, nem szabad meghalnod, nem szabad. Nem szabad! – ordítottam. – Mihez kezdjek nélküled akár csak egyetlen napig is? Szeretnélek nem szeretni, szeretnélek elfelejteni, szeretném nem tudni többé, ki vagy, de a testem vagy, a szívem és a lelkem, és ettől napról napra őrültebb leszek. Nem teszünk jót magunkkal, Mia. Nem teszek jót veled – suttogta Pat reménytelenül. Végtelen szomorúsággal szeretkeztünk, egyvégtében sírtunk, azt mondogatva, mennyire szeretjük egymást, miközben a könnyeink a szánkra peregtek, kezeinkkel mohón kutattuk a másik testét, és lassan feloldódtunk egymás lélegzetében.

Tizenhét Joey arca másnap reggel minden elárult. Felpüffedt szemei és a szokásosnál kevésbé hivalkodó megjelenése napnál világosabban egy szabályszerű veszekedésről árulkodtak. Voldemort általában nem tűrte az ilyesmit, ám most még inkább előzékeny volt Joey-val ahelyett, hogy felbőszült volna profihoz nem illő viselkedésén. És hogy felvidítsa a lányt, engem alázott. Középre hívott, hogy bemutassam a Joey által kitalált szólót. Joey semmit nem tudott a táncról, és egyfolytában „még látványosabb” dolgokat csináltatott velem, mintha a balett cirkuszi mutatvány lenne! Mr. God láthatóan jól szórakozott, és szándékosan nem lépett közbe, mintha én lennék Joey új játékszere. Beletörődve tűrtem, hogy ne okozzak neki örömet, de belül fortyogtam. Kellett lennie valamilyen megoldásnak, menekülési útvonalnak. Képtelen lettem volna még két teljes évig elviselni egy megalomán őrültségeit. – Tudsz így ugorni? – utánozott Joey egy kengurut. – …Tudsz spárgát csinálni a levegőben? – Egy grand jetét? – kérdeztem vissza a legszebb kiejtésemmel. – Igen, azt, és aztán azokat a forgásokat, és… szóval… mint a Fekete hattyúban. Úgy néztem rá, mint galambszarra szokás egy fehér blúzon. A balett az én felségterületem volt, az én tökéletes világom, ahol minden úgy működött, ahogy én mondtam, és senki nem merészelhette lebecsülni, különben velem gyűlt meg a baja. – Azt mondod, valami ilyesmit kellene csinálnom? – szántam meg végül. Középenre mentem, és állásból elvégeztem egy kifogástalan pirouettesorozatot, amitől általában mindenki önkívületbe esik (még ha nem is annyira nehéz megcsinálni, mint amilyennek látszik). Rögtön észrevettem az ámulatot a tekintetében, és vérszemet kaptam. Improvizálni kezdtem. Kifinomultan, de szexin táncoltam, modern és burleszkelemeket keverve a balettbe, és néhány pillanat múlva a többiek körém gyűltek, és ritmusra tapsoltak. God gyűlölhetett engem, amiért csak akart, de nem mondhatta, hogy nem vagyok ügyes. Most először láttam halványan elmosolyodni, és ezt akár megerősítésnek is értelmezhettem. De nem akartam túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. – Újra tudnád csinálni több… – kezdte Joey.

De God leintette. – Nem, nem, ez így jó! Tetszik, nagyon tetszik! – hunyorgott. Nyálamat nyelve próbáltam legyűrni a félelmemet. – Igazán? – kérdeztem bizalmatlanul. – Igazán! El kell ismernem, van tehetséged, de ne bízd el magad! – mondta végül szárazon. Egy fél dicséret Voldemort szájából felért egy győztes csatával, és most, hogy God észrevett, nem állt szándékomban félúton megállni. Láthatta, milyen fából faragtak, semmi veszítenivalóm nem volt. Abban a szent pillanatban fogtam fel, hogy minden a kiálláson múlik: rajtunk áll, hogyan bánnak velünk a többiek, és Joey ékes példa volt erre. És ahelyett, hogy lehajtottam volna a fejem, és szerényen köszönetet mondtam volna, úgy határoztam, az ő szabályai szerint játszom. Joey zavarát kihasználva odamentem Godhoz, és a leghatározottabb hangomon megkérdeztem tőle: „Ne haragudj a kérésemért, tudom, milyen elfoglalt vagy, de nagyon szeretném, ha foglalkoznál velem. Érzem, hogy tőled sokat tanulhatnék, és tényleg szükségem lenne a segítségedre”. Nem hittem el, hogy ezek a szavak az én számból hangoztak el. Talpnyaló lettem! God meglepettnek látszott, de nem tagadhatta meg a segítséget. A saját fegyverével győztem le: ahelyett, hogy rávágtam volna az ajtót, arra kértem, hogy tovább nyúzzon. Nem tudtam, miként tudom majd elviselni, csak azt, hogy bátran szembe kell néznem vele. És amilyen tökéletességmániás volt, hülye lett volna a sarokba állítani csak azért, hogy visszavágjon. Aznap délutánra próbát beszéltem meg vele. Látszólag fesztelenül léptem be a terembe, de belül majd meghaltam. Most megtehette volna, hogy feldarabol, bőröndbe pakol és a folyóba dob. Egyik kezével SMS-t küldött, a másikkal pedig fülsiketítő hangerőn végigfuttatta a számokat a lejátszóval közvetlenül összekötött iPodjával. Intett, hogy helyezkedjek el középen a háta mögött, ő pedig improvizálni kezdett egy Basement Jaxx-számra. Némi habozás után követni kezdtem, igyekezve a lehető leggyorsabban megjegyezni minden gesztust, mozdulatot és variációt. Félig lehunyt szemmel táncolt, hangokkal jelezve a hangsúlyt, a szándékot és az erőt, amit bele kellett tennem. Azonnal éreztem, ahogy a lépések és a hangok örvénye magával ragad, ösztönösen követtem őt, és bíztam a megérzéseimben. Olyan volt, mintha mindig is együtt táncoltunk volna, sosem éreztem

még ilyen összhangot: mintha minden forgást, minden ugrást, minden emelést előre elterveztünk volna. Az egyik lépésből vezettük le a következőt izgatottan, belefeledkezve a táncba. Mint két fogócskázó felnőtt, akik azonban pontosan tudják, mit csinálnak. God művész volt. Szemét, megalomán, narcisztikus, és a jobb napjain is seggfej, de igazi művész volt, és akkor értettem meg, miért pótolhatatlan. Tele volt kreatív elragadtatással, mint egy hirtelen ihletet kapott festő, aki egy percre sem hagyja abba a színek, a fények és az igézet megalkotását. Végtelen könnyedséggel emelt fel, és elég volt egy szorítás a csuklómon vagy a hátamon, én máris tudtam, mit kell tennem, merre kell mennem. Majd váratlanul porté pozícióba emelt, és csak az egyik kezével tartott engem. Még sosem emeltek fel, és ösztönösen megdermedtem a félelemtől, hogy elejt. Ám a karjából áradó biztonság annyi erőt sugárzott belém, hogy teljesen átadtam magam az abszolút és irracionális bizalomnak, akár egy virágszirom a szélben. Mint Zakharova A kalózban… Miután óvatosan letett a földre, megszűnt a varázslat, Voldemort arroganciája visszatért. – Holnap ugyanebben az időben – mindössze ennyit mondott, összeszedte a holmijait, és elhagyta a termet. Esküdni mernék, hogy bepróbálkozott. – Pat, ő egy született színész! Majd meglátjuk… Adam úgy várt rám kint, akár egy megvert kutya. Egy megvert és dühös kutya. – Joey szakított velem– jelentette ki köntörfalazás nélkül. – Sajnálom – válaszoltam őszintén, és bezártam a szekrényem. – Gondolod, hogy végleges a döntése? – Szerintem igen. Miután leszállt rólam a telefonnal, én kezdtem hívogatni, de ő nem vette fel többet. Azt mondta, időre van szüksége. – Nos, egy kis szünet arra is jó lehet, hogy magába nézzen, és visszamenjen hozzád – feleltem, mint egy tévépszichológus. – Magam alatt vagyok, Mia, nem tudom, mit vétettem ellene. Mintha nem szerepelnék a terveiben, mintha jelenleg másra koncentrálna. Egy pillanatra eszembe jutott, ahogy Joey és God együtt nevetnek, kizárólag a saját karrierjük miatt, aggódva és nem törődve a másokéval. – Pontosan mit mondott neked? – Szó szerint azt, hogy „nem ugyanarra vágyunk”. És hogy ő most

életének azon a pontján van, amikor mindent el lehet rontani, és ő nem akar hibázni. És hogy Goddard a tanácsadója, képzeld… – Nem értem, olyan szép pár vagytok, az iskola legendája… – Igen, de nyilvánvaló, hogy nem viszem át a lécet. És miután behálózott, megmondta, hogyan egyengessem a karrierem, milyen döntéseket kell hoznom, és arról beszélt, milyen szép lenne együtt élni és dolgozni, most lepattint, mert nem vagyok elég jó neki! Mintha Carlt hallgattam volna. Nem értettem, miért keres minden lány egy normális fiút, és amikor végre megtalálja, miért szeretne mégis valaki mást! Carl belém volt szerelmes, mielőtt összejött Ninával, és mindent megtett, hogy meghódítson, beleértve azt is, hogy elvitt a Royal Opera Houseba megnézni a Sylviát, a kedvenc balettemet. Vele csókolóztam először, de nem történt semmi eget rengető. Sem lepke a gyomorban, sem libabőr. Egyáltalán semmi. Ezt meg is mondtam neki, mielőtt bármi komolyabb kialakulhatott volna. Carl próbálkozott még egy ideig, majd megismerte Ninát, összejöttek, és neki is elege lett. Mentségemre szóljon azonban, hogy a szívem háromnegyedét Patrick töltötte be, aki maga volt a tökély, az egy a millióból. A kedves, megnyerő, jószívű és főleg becsületes Adamet pedig a végén egy arrogáns Voldemort váltotta fel. Mi, lányok tényleg furcsák vagyunk! Vagy ez is csak a szokásos régi történet, hogy mindenki arra vágyik, ami nem lehet az övé? Anyukám hívott, de most sem vettem fel, ahogy egyszer sem a meglepetés napja óta, ő pedig – mint mindig – üzenetet küldött, amit rögtön kitöröltem. Ha anyu azt gondolta, hogy idővel elmúlik a haragom, nagyot tévedett. Sőt, ezúttal kivételesen az idő múlásával csak rosszabbodott a helyzet. Abszurd módon ugyanúgy viselkedtünk anyával, mint nagyon sok évvel azelőtt ő a nagyival, amikor anyu velem volt terhes, nagyi meg őrjöngött, amiért a lánya mindent feladott, hogy kövesse apámat. Évekig nem is beszéltek emiatt. Hihetetlennek tűnt, hogy családunk három generációjának nőtagjai képtelenek voltak legalább egyszer az életben egyetérteni. Feldúltan tértem haza. Mélyen megérintettek az érzések, amelyek kettősünk alatt fogtak el: mintha bekukucskálhattam volna egy titokzatos dobozba, amelynek nem ismertem a tartalmát, de amely ellenállhatatlanul vonzott. Mintha lett volna bennem valami, ami felfedezésre várt; felderítetlen területek a szívemben, amiket nem ismertem, és amik félelmet keltettek

bennem. A lelkemet tükrözte, ahogyan táncoltam, és világos volt, hogy egyedül hajtottam be egy zsákutcába. Otthon Ninát Brandonnal, Bettyt pedig Leonarddal, a „kliensével” találtam a konyhában. Vidáman teázgattak, mint két pár, akik régóta barátok. Brandon és Leonard tökéletesen megértették egymást, mindannyian nevettek, és közelgő kirándulások terveit szövögették. Közelgő kirándulások? – Nina, amikor kiruccansz, én vigyázok majd a lányodra? – kérdeztem kinyitva egy narancsleves üveget. Zavart csend támadt. – Talán kértem tőled ilyesmit? – válaszolt szúrós szemmel Nina. Talált, süllyedt. Fintorogva néztem rá. A harmónia megtört, és ez büszkeséggel töltött el. Nem bírtam elviselni a boldog párokat, főleg az össze nem illő párokat, márpedig tele volt velük az életem. Felmentem a szobába, és Nina rögtön utánam jött. – Elmondanád, mi ütött beléd? – mordult rám becsapva az ajtót. – Semmi, miért? – Hogyhogy miért? Szép nyugodtan elvoltunk, boldogan nevetgéltünk és viccelődtünk, aztán megjöttél te, és mindent tönkrevágtál az idióta és fölösleges beszólásoddal. Megmagyaráznád, miért? – Mert nem bírom a képtelen helyzeteket, és amit ott lent láttam, az maga a képtelenség! – Mégis mitől olyan képtelen dolog, hogy négy ember együtt teázik, Mia? – Nem az zavar, hogy teáztatok! Csak éppen egy negyvenéves nő egy huszonkilenc éves fiúval, egy hét hónapos terhes tini meg egy ismeretlennel tervezgetett egy közös kirándulást: Látod, na, ezt gondolom én abszurdnak! De persze semmi közöm hozzá! – Szóval szerinted be kellene zárkóznom egyedül a szobámba, hogy tanuljak? Vagy felkészítő tanfolyamokra kéne járnom, hogy megőrjítsen az aggodalom a baba születése miatt? Hm? Inkább ezt szeretnéd? – kérdezte keményen. – Igen – üvöltöttem –, ezt szeretném! Szeretnélek egyedül látni, vagy maximum Carllal, ahogy készülődsz a kislányod születésére, mert úgy érzem, mindent túlságosan félvállról veszel! – Tényleg azt hiszed, hogy tudnék másra gondolni a szülésen kívüli? Tényleg azt hiszed? Megnéztél te engem egyáltalán mostanában? Láttad a hasamat? Láttad a melleimet? És van fogalmad a fáradtságról, a csömörről,

a teherről és a fájdalmakról, amiket el kell viselnem? Az álmatlanul töltött éjszakákról? És hogy elvonjam a figyelmemet, suliba járok, ahol úgy néznek rám, mint valami ribancra, akit felcsináltak egy diszkó mosdójában! Érted? És ha beszélgetek pár szót egy fiúval, aki tetszik nekem, te mit csinálsz? Bűntudatot keltesz bennem! Nos, tudod, mit mondok erre? Hogy igazán szemét vagy! – Én nem vagyok szemét! – védekeztem. – De, mert nem akarod, hogy boldog legyek, akkor legalábbis nem, amikor te nem vagy az. Szerinted ez így igazságos? Bosszúsan elhallgatott. – Én szeretném, hogy boldog légy! – vágtam vissza durván. – Nem igaz! Ahogy azt sem akarod, hogy anyukád boldog legyen! Mert csak a te feltételeiddel lehet boldog valaki! – kiabálta. – Nem igaz! – hebegtem. – Én igazán azt akarom, hogy boldog légy! – Akkor hagyjál békén! Szerinted milyen bűnöket tudnék elkövetni az én állapotomban? – mondta kétségbeesetten széttárva karjait. Utáltam, amikor éretlennek éreztem magam, ám ez egyre gyakrabban megesett velem. Mintha az énem egyik része megfeszült volna, és soha nem sikerült volna ellazulnia. És utáltam belátni, mi a probléma gyökere. – Mia, ülj le, és hallgass meg figyelmesen – próbált Nina megnyugodni. – Te leragadtál a bátyám halálánál. Nem engeded meg magadnak többé, hogy jól érezd magad, hogy szórakozz, vagy hogy netalán beleszeress valaki másba. És paradox módon utálsz mindenkit, akik ezt teszik: engem, anyukádat, Bettyt, még a nagyidat és Sunilt is! Meg kell értened, hogy amíg nem fogadod el Patrick halálát, nem fogadod el a saját életedet sem, és csak boldogtalan leszel. És hidd el, Patrick nem akarta volna ezt, ezt akár írásba is adom! Alig kaptam levegőt. Nem tudtam lélegezni. Hogy beszélhetett így velem? És miért éreztem, hogy alapjában véve nem tévedett? Kitántorogtam a szobából, mintha megvertek volna. – Mia, jól érzed magad? – kérdezte Nina az ajtóban állva. – Nem – feleltem meg sem fordulva –, egyáltalán nem. Az ezt követő napokat azzal töltöttem, hogy könnyítsek túlterhelt szívemen, és csökkentsem a nyomást. Halálosan szomorú voltam, és senkivel nem akartam beszélni. Csak a tánc foglalkoztatott, a suli, a tánc és megint a tánc. Mikor hazaértem, különösen, ha Brandon és Leonard ott voltak,

bezárkóztam a szobámba, majd zaklatottságomnak hirtelen és mély álom vetet véget. A világból kitaszítottnak, de leginkább másnak, meg nem értettnek és magányosnak éreztem magam. Ennek kellett volna lennie életem legszebb évének, amikor kezdem felfedezni és jól érezni magam. Ehelyett minden egyes napon mintha sűrű, fekete felhő akadályozott volna a légzésben, és rejtette volna el előlem az utat. És ez nem az unalomig emlegetett kamaszkori válság volt, amikor végignézed, hogy megváltozik a tested, és még a fákba is beleszeretsz. Nem, az én bajomon nem lehetett segíteni, és ez taglózott le a leginkább: a tudat, hogy nem láthatom többé viszont Patricket ezen a földön, és hogy anyámnak másik gyereke születik, és megfeledkezik rólam. Ha ez a hőn áhított felnőtt élet, nos, akkor itt mindenkit megvezettek. Az első tizenhat év azzal telik, hogy a felnőttek mindenfélét megtiltanak a gyerekeknek, hogy aztán ők még rosszabb dolgokat kövessenek el. És ha számon kérik ezt rajtuk, úgy néznek, mintha azt mondanák: „Na és? Csak a kötelességemet tettem!” Mert úgy beszélnek a szülőségről, mint egy feladatról: meg kell tanítani a gyerekeknek, mi a jó és mi a rossz, de a felnőtteknek természetesen nem kötelező hinni ezekben! Kezdtem attól félni, hogy depressziós lettem, bár mindig azt hittem, azt hívjuk depressziósnak, aki feketében jár és gyűlöli a napfényt. De lehet, hogy a vámpírokkal kevertem őket. Nina aggódott értem, láttam a szemén, azon a nyugtalan tekintetén, ami a fiatal anyák sajátja, és amitől kiborultam. Ezért csak tőszavakban beszéltem vele. Nem értettem, miért nem tudunk egyszerre boldogok lenni. Vagy én voltam jól, vagy ő. Pár nappal korábban még úgy tűnt, hogy én vagyok a kiválasztott, ám mostanra világossá vált, hogy az ő ideje következett el. Szerencsére Adam nálam is rosszabbul érezte magát, és az is mindig feldobott, amikor a többiek Joey-ról pletykáltak. – Mia, tanácsra van szükségem! – mondta Adam. Kint ültünk az udvaron, és köveket dobáltunk egy üres konzervdobozba. – Útelágazáshoz értem: vagy folytatom a színészetet, vagy megpróbálkozom a kabaréval. Teljesen magamra maradtam a döntésben. – És…? – És el kell mennem innen egy kis időre, levegőváltozásra van szükségem. Nem akarom minden percben magam előtt látni Joey-t azzal az emberrel, nem akarok éjjel-nappal rá gondolni, és a hülyeségeire, amiket összehordott. Csak távol akarok lenni mindentől és mindenkitől!

– Nos, köszi, jó ezt hallani! – hajítottam el teljes erőmből egy követ úgy, hogy felborította a dobozt. – Szép dobás volt, Mia! – kommentálta Adam meglepetten. – Milyen tanácsra lenne szükséged? – tértem a lényegre. – Azt szeretném tudni, szerinted jól teszem-e, ha egy hónapra New Yorkba megyek. Vállat vontam. – Ha ezt szeretnéd, akkor rajta, de ne hidd, hogy a problémáid itt maradnak. – Igen, tudom, de majd járhatok válogatásokra. És ha próbára teszem magam a komikusi pályán, amit Joey mélységesen utált, talán kiderül, neki volt-e igaza abban, hogy fel kellene adnom, vagy nekem, amiért erőltettem! – Magadtól nem tudod, mit akarsz? – kérdeztem rá se nézve. – Már nem tudom, nem csak azért akarom-e, hogy őt bosszantsam! Megértettem őt. Nagyon is jól megértettem, anyám éppen ezt csinálta nagyival: csak azért döntötte romba az életét, és követett egy férfit, akit talán sosem szeretett, hogy bosszantsa az anyját. Mély levegőt vettem. – Akarod tudni az igazat, Adam? – tettem a kezemet a karjára. – Azt hiszem, nagyon jól teszed, hogy kipróbálod magad. Ha nekem kéne New Yorkba mennem táncolni az ABT-vel, boldog lennék, bármi lenne is a vége. Mindig is azt gondoltam, hogy igazi tehetség vagy: meg tudod nevettetni az embereket, és természetesen viselkedsz. Én meghalnék ott fent a színpadon, ha mikrofonnal a kezemben és reflektorfénnyel az arcomban kellene improvizálnom. Talán valójában jó, hogy szétmentetek, még ha most nem is tűnik annak. Mert szerintem annak, akit útitársnak választunk magunk mellé, támogatnia kell minket abban, amiben hiszünk, feltéve, hogy… nem csinálunk nagy butaságot! Adam mosolygott, és egyik karját a vállamra téve magához húzott. Hé, csak óvatosan a kezekkel… – Te tényleg igaz barátnő vagy, Mia! Sőt, több annál, egy barát! Úgy beszélsz, mint egy fiú, nem dumálsz mellé, két lábbal állsz a földön, ezért imádlak annyira! Oké, azt nem bánom, ha a legjobb barátodnak tartod! – Szóval itthagysz egy hónapra? – néztem kiskutya-szemekkel. Adam rám pillantott, és elkezdett körözni a kezével a szemem előtt: – Nézz a szemembe, nézz a szemembe, a szemembe, a szemembe nézz, ne kerüld a pillantásomat, ne kerüld, nézz egyenesen a szemembe… – csettintett az ujjával. – …Megvagy! Nevettem. – Most a hatalmam alá kerültél, Mia, és kizárólag azt teszed majd, amit

én mondok neked – mozgatta tovább az ujját. – Támogatni fogsz engem, bátorítani és felvidítani, amikor mindennap felhívlak New Yorkból, akkor is, ha nem akarod, akkor is, ha lesz valakid, és akkor is, ha nem értesz egyet azzal, amit csinálok. És azért mondom ezt, mert szükségem van a támaszodra, és te vagy az egyetlen barátnőm, megértetted? Bólintottam, úgy téve, mintha hipnózisban lennék. – És amíg nem leszek itt, ne kerülj bajba, ne vessz össze senkivel. És ha látsz valamit, amiről tudnom kellene, te… nem mondd el nekem, oké? Ismét helyeseltem. – És tudd, hogy nagyon hiányzol majd nekem! – fejezte be, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Te is hiányzol majd nekem, de ígérd meg, hogy hasítani fogsz odaát! – Megígérem! – És újra megölelt. Ez már a sokadik rossz hír volt, azon tűnődtem, vajon mikor jön a következő. Sajnáltam, hogy Adam elmegy, jó barát volt, és egyedül vele beszélhettem nyíltan mindenről anélkül, hogy aggódnom kellett volna a rivalizálás vagy a pletykák miatt. Adam mellett önmagam lehettem, míg Ariel és Stuart kollégák voltak. Vagyis ugyanazt a hivatást gyakoroltuk, és mindenki tudja, egy táncos bármit megtenne azért, hogy megkapjon egy szólót. Elbizonytalanodva értem haza, és hihetetlenül vágytam arra, hogy Pattel lehessek. De a telefonhívások megakadályoztak ebben. – Felhívtad anyát? – kérdezte apám. – Nem, miért? – Mert aggódik, és nem veszed fel neki a telefont, azért! Elárulnád, mi ütött beléd? – Nincs kedvem beszélni anyával, ez minden, és nincs kedvem beszélni veled sem. – Abbahagynád a szemtelenkedést? Már a múltkor is ezt kértem tőled, kisasszony! Nem szeretem ezt a hangnemet! Abban a percben egyedül apámon tudtam kitölteni a mérgemet, így határozottan jobban éreztem magam, amiért provokált. – Sajnálom, ha nem tetszik, ne hívj! – Már bánom, hogy nem fenekeltelek el, amikor kisebb voltál! Igazán elviselhetetlen lettél! – Amikor kicsi voltam, te leléptél, nem emlékszel? Megnyertem a szettet. – Igen, leléptem! És most már arra is emlékszem, miért! És ő megnyerte a meccset.

Hihetetlen, milyen könnyedén elérte, hogy senkinek érezzem magam. Persze igaz, túlzásba estem, neki viszont mindig sikerült mondania vagy tennie valami jóvátehetetlent, amiért soha nem lehetne elégszer bocsánatot kérni. Ugyanakkor ő sosem kért elnézést. Egy perccel később újra csörgött a telefon. Meglepetésemre Paul keresett. – Mit akarsz? – Anyu vagyok! A torkomba ugrott a szívem. Azon vívódtam, vajon elzokogjam magam, vagy inkább megmondjam neki, mennyire őrülten hiányzik, esetleg sértegessem, netán megkérdezzem, hogyan fajulhatott idáig a helyzet. Végül a hallgatást választottam. – Mia, szemem fénye, befejeznéd ezt, kérlek? Borzasztóan hiányzol, és nem bírom elviselni, hogy nem beszélsz velem. Csak meg akartam veled osztani az örömömet. Biztos voltam benne, hogy boldog leszel attól, hogy kistesód lesz, és hogy együtt tervezgetünk majd. Te viszont úgy viselkedsz, mint akit az egész nem érdekel, és kizársz az életedből. Úgy érzem, nem tett jót neked, hogy Londonba mentél! Talán rosszul tettem, hogy elengedtelek! A végén nem lesz más választásom, mint hogy hazakényszerítselek! Inkább meghaltam volna, semhogy visszamenjek Leicesterbe hozzá, Paulhoz és a pelenkákhoz. – Nem kötelezhetsz arra, hogy elfogadjak valamit, amit nem akarok! Nem teheted meg, és kész! – Mia, ennek semmi köze a szeretethez, amit irántad érzek. Ez a baba egy másik történet, te te vagy! – És ez mit akar jelenteni? Hogy minden idődet nekem tudod szentelni, amikor éppen akarom? Válaszolj őszintén! – Én mindig ott leszek neked! – vágta rá. – Persze, és mikor? Két hétig minden évben, amikor hazamegyek? És az alatt a két hét alatt hova teszed a gyereket? Amikor teljesen leköti majd a figyelmedet? Köszi, anya, de ebből nem kérek, és akár haza is vihetsz és élve befalazhatsz, de nem kötelezhetsz arra, hogy elfogadjak valamit, amitől irtózom, és főleg nem kötelezhetsz arra, hogy szeressem! – Mia, amikor majd megszületik… minden más lesz. – Ezt reméled te, de garantálom neked, hogy nem így lesz. És talán éppen ezt érdemled, amiért évekig nem beszéltél a nagyival! – Nem szép tőled, hogy így ellenem fordultál – mondta anya keserűen. – Tőled sem – zártam le. A beszélgetés felért egy késeléses verekedéssel. Kezdtem elveszíteni az uralmam a dolgok felett, és nem volt

támaszom. Olyan voltam, mint egy elszabadult hajóágyú, tönkretettem az összes kapcsolatomat, és elutasítottam mindenkit, aki segítő kezet nyújtott volna. Valójában azonban csak a változásokat nem akartam elfogadni, amelyeket mások erőltettek rám. És bármit megtettem volna, hogy érintetlenül visszakaphassam a régi világomat. Olyannak, amilyen a szüleim válása előtt, Pat halála előtt, a balesetem előtt, Nina terhessége előtt és az anyámé előtt volt. Amilyen a mostani életem előtt volt, amire nemet mondtam. Nem fogom végignézni, ahogy romba döntesz mindent, amit felépítettél – mondta Pat. – Semmin nem tudsz változtatni. Én nem, de te igen – szólt keményen –, el sem tudod képzelni, mennyire dühítő látni, ahogy mindent kidobsz az ablakon ahelyett, hogy arra koncentrálnál, ami fontos! – Mi az, ami igazán fontos Pat! Mi? – ordítottam a magamét. A karriered! Egyedül ez számít, és erre kellene koncentrálnod, minden más mellékes! – Nem hagyhatok minden mást figyelmen kívül! Semmim sincs a táncon kívül, se te, sem az anyukám. Ninának hamarosan más dolga lesz, apám elviselhetetlen, Betty Demi Moore-nak képzeli magát, és az egyetlen barátom elutazik. Megbocsátod, ha nagyon rosszul érzem magam? Minden okod megvan arra, hogy nagyon rosszul érezd magad, Mia. Nem az a bajom, amikor gyerekes vagy, vagy hibázol. Csak azt mondom, hogy ez az élet, folyamatosan veszítünk el embereket, és találkozunk újakkal. És ez mindig így lesz! Ezért mondom, hogy ragaszkodj ahhoz, ami igazán a tiéd, amit senki nem vehet el tőled: a tehetségedhez. Semmit és senkit nem tudsz kontrollálni, soha, de a tánc a tiéd, a tested a tiéd, az érzéseid, amelyeket megpróbálsz másoknak átadni, a tieid, és ezeken kell dolgoznod, nem máson! A szenvedélyed sosem okoz majd csalódást! Ledöbbentem egy pillanatra, mielőtt visszavágtam: – És mi van, ha eltöröm az egyik lábam? Ha kapok egy íngyulladást, ha izomszakadásom lesz, ha elesek vagy megbetegszem, mint Lia, mi? Mit kezdek a szenvedélyemmel? Kivagdosom a fotóimat, és albumba ragasztgom őket? Patrick, szükségem van arra, hogy szeressenek! Szükségem van emberekre magam körül, akikben megbízhatok és akikre számíthatok, akik nem árulnak el, és örökre velem vannak! Ez az, amit akarok! Mindennél jobban! És ha ezt nem várhatom el a családomtól, akkor ugyan ki mástól? – kérdeztem könnyek közt. Mia, ezt soha senkitől nem várhatod el teljes mértékben, mert mindenkinek megvan a saját élete, azoknak is, akik a legjobban szeretnek téged, anyád sem maradhat örökre naftalinban, nem lenne igazságos. Képzeld

csak el, hogy van egy gyereked, és te teljesen feladod magad érte, lemondasz a táncról, a szórakozásról, hogy éld az életed, hogy megismerj más embereket. Nem lenne ez abszurd? – Van középút, Pat, van középút a teljes önfeladás és a között, hogy nem érdekel a saját gyereked, és ez az, ami kikészít! Amióta elveszítettelek téged, lasssan mindenki mást elvesztek! Mia… – tette a kezeimet a vállára. – Mi van? – vergődtem. – Mit akarsz mondani, amit már ne tudnék? Pat a reakciómtól zavartan visszakozott. Oké, Mia, hagyjuk ezt egyelőre. – Egyelőre? Szerintem hagyjuk örökre! Mi jutott nekünk, hm? Mármint kettőnknek! Semmi! Nézz körül, Pat, itt nincs semmi! – kiabáltam a reménytelen ürességbe. De Mia… – próbált ellenkezni. – Pat… felesleges ragaszkodnunk ehhez. Nem működhet! – szóltam keserűen. Pat csak bámult rám, nem tudta, mit mondjon. Most először akadt el a szava. Lágy, szitáló eső kezdett esni a tejfehér égből egyre erősebben és sűrűbben. Széttártam a tenyeremet és néztem, ahogy az esőcseppek peregnek az ujjaim között. – Látod, Pat? A szerelem olyan, mint a víz… nem tudod megtartani… akkor sem, ha akarod… – mutattam felé a vizes kezemet. Mia… ne mondj ilyet, kérlek. Én vagyok, én itt vagyok, és soha nem megyek el. – Nem, Pat, te nem vagy itt. Nem vagy itt többé! – ráztam a fejem. Mia, én nem hagylak el soha, megesküszöm rá – ismételte Patrick, miközben a körvonalai egyre zavarosabbak lettek. – Soha, soha nem hagylak el! – Pat! – kiáltottam egyre homályosabb alakjának – Pat! Kezdesz eltűnni… Nem, Mia, nem tűnök el. – De a hangja is csak szaggatottan ért el hozzám, miközben a szívem egyre hevesebben vert. – Pat, hol vagy? Már nem látlak – szólítottam nyugtalanul, az abszurd és teljes fehérségben keresve őt. Itt vagyok Mia, mindig itt leszek. Mindig! – hallottam a hangját. – Pat! – üvöltöttem hirtelen felülve az ágyban, izzadságban úszva. – Pat! – ismételtem a falnak. – Pat… ne tűnj el… Itt vagyok, kincsem. Itt vagyok melletted. Csak rosszat álmodtál. – De te el… – dadogtam zavartan, annyira valóságosnak tűnt az álom.

– Eltűntél és … esett az eső… esett az eső a mi helyünkön. Kinéztem az ablakon. Sűrű és hideg eső hullott a halvány fehér égből, mintha végleg kihunyt volna a nap. – Mindig… Azt mondtad, mindig itt leszel, Pat… Mindig szeretni foglak, Mia, de… – De az nem ugyanaz… Megszólalt a kapucsengő, de olyan dühödten, mintha valaki azt akarná közölni: mindenkit evakuálni kell a környékről bombariadó miatt. Lerohantam, és kinyitottam az ajtót. – Megmondanád, mit akar ez jelenteni? – ordított rám dühösen Carl, az orrom alá nyomva a pólót a felirattal: „Azt mondtam, nem!”

Tizennyolc – Az üzenet elég világos… nem? – feleltem Carlnak hátrálva. – Hol van Nina? – Nem tudom, talán az egyetemen. – Rendben, akkor megvárom! – De én épp menni készültem – hazudtam. – A párna nyoma még látszik az arcodon! Te nagyban aludtál! – Na és? Most viszont el akarok menni! – makacskodtam. – Jó, akkor leülök a nappaliban – próbálkozott. – Nem lehet, mert Betty a nappaliban dolgozik, és nem enged be oda senkit! – Te titkolsz előlem valamit! – Nem! – ráztam meg a fejem, tovább hátrálva. – Mia Foster Benelli, túl jól ismerlek, nem tudsz hazudni! – Éppen ezért meg sem próbálom, higgy nekem! – mosolyogtam reményvesztetten. – Rendben, akkor nem gond, ha itt várom meg! – De igen, mert férfiak nem tehetik be ide a lábukat, ez Kate néni parancsa. Szörnyű, nem? – Szerintem kitűnő szabály! Nos, akkor megvárom Ninát az autóban, itt a ház előtt, és semmi értelme, hogy felhívd, mert a telefonja ki van kapcsolva! – mosolygott rosszindulatúan. Csapdába estem! Én Carllal az ajtóban, Nina Brandonnal, a telefonja kikapcsolva, lehetett volna ennél bénább a helyzet? Két órát töltöttem az ablakban leskelődve, míg végül meghallottam Nina hangját, ahogy csúnyán káromkodik. Kinyitottam az ajtót. – Hahó, Nina, épp mondani akartam, hogy Carl jött meglátogatni téged! – mosolyogtam, mintha mi sem történt volna. – De azt hiszem, ezt magadtól is észrevetted… egy italt? – Ez kicsoda? – kérdezte egyszerre Brandon és Carl egymásra mutatva. – Carl, ez itt Brandon, és Brandon, ez itt Carl, a kislány apja – lépett derűsen a házba Nina. Brandon és Carl úgy fogtak kezet, mint ahogy két harci kakas akaszkodik össze, és addig nem engedtek a szorításból, amíg Nina be nem hívta őket a házba. Egyedül hagyta őket a konyhában, és a szobájába ment átöltözni. Biztos voltam benne, hogy füstöt láttam távozni Carl orrlyukain. – Te Nina évfolyamtársa vagy? – faggatózott Carl.

– Igen – válaszolta flegmán Brandon, aki tetőtől talpig pásztázta Carlt, amióta csak felbukkant. Abszurd jelenet volt, de a szívem mélyén büszkséget éreztem, hogy Ninának az állapota ellenére két elszánt udvarlója is akadt. Csak abban reménykedtem, hogy időben sikerül majd szétválasztani őket. Brandon magasabb és izmosabb volt a vékony Carlnál, aki viszont annyira feldühödött, hogy ha a fejével törte volna be az ajtót, akkor sem esett volna baja. Tíz perccel később Nina lejött, frissen és illatosan, akár a rózsa. Szájfényt tett fel és kifésülte a haját, ami ettől még ragyogóbban omlott a vállára. Ha viszályt akart szítani, megtalálta a módját. Carl és Brandon rögtön versengeni kezdtek, melyikük tud figyelmesebben bánni vele: az egyik széket vitt neki, a másik párnákat, hogy kényelmesebb legyen. – Elkészítsem szokásos teádat? – nyomta le Brandon a vízmelegítő gombját. – Mióta szereted a teát? – kérdezte Carl. – Amióta Brandon készíti nekem – jegyezte meg Nina kajánul, amitől Carlnak kidagadt a nyaki ütőere. Egy pont Brandonnak. – Tudod, Brandon, Carl egy számítógépzseni, a legjobb, akit ismerek, csodákat művel a géppel! – vágta oda a körmeit nézegetve. – Azért én is elboldogulok vele! – ráncolta a homlokát Brandon a teafiltert keresve. Egy pont Carlnak. Mintha teniszmeccset néztem volna. – Figyelj, Nina – mondta Carl még mindig pattanásig feszült idegekkel –, csak azért jöttem ide, hogy beszéljek veled. – Körbenézett, majd így folytatta: – Négyszemközt! – Nyugodtan beszélhetsz a barátaim előtt – mosolygott Nina angyalian. – Nem, az nem megy, mert kettőnkről van szó, érted? Rólam és rólad, és a gyerekről! És senki másról! – a hangja ellentmondást nem tűrő volt. – Carl, én nem akarok hozzád menni, sem most, sem máskor, világos? Pont és vége! Carl alig észrevehetően összeroskadt, mintha Brandon gyomorszájon rúgta volna. Nyelt egyet, majd méltóságteljes nyugalommal folytatta: – És ezzel itt talán összeházasodnál? – mutatott Brandonra. – Miért ne? – szólt közbe Brandon.

– Ja, miért is ne? – szórakozott Nina. – Mert nekem több jogom van Ninával lenni, mint neked! – vágott vissza Carl. – Nos, ez is igaz! – mondta Nina. – De ő nem szeret téged, ezt világosan közölte! – makacskodott Brandon. – Igaz! – mosolygott Nina. – Ha nincs velem, veled sem lesz! – csapott az asztalra Carl az öklével. Leültem Nina mellé a székre, és elé toltam a kekszes dobozt. A helyzet kezdett érdekes lenni. – És szerinted ezt neked kell eldöntemed? – így Brandon. – Még szép, hogy nekem! Itt az én lányom jövőjéről van szó, akit nem akarok egy… evezősre bízni! – Honnan tudod, hogy evezek? – lepődött meg Brandon. – Olyan az arcod, mint aki kizárólag elit kollégiumokba járt, és gőze sincs a világról! – Aha, és épp te akarod elmagyarázni nekem, hogy a föld gömbölyű? Esetleg egy pubban, ahova berúgni jársz? – Én sosem rúgok be, néhanapján megiszom egy sört! És nem tűröm, hogy mindenféle hülyeségeket dumálj rólam! – Akkor miért nem hagyjuk a hölgyeket a lakásban, és intézzük el a dolgot odakint, úriemberek módjára? – Rendben! Alig várom! – mondta Carl, de az arcára épp az ellenkezője volt írva. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet – lépett közbe Nina nagy nehezen felkelve. – Öt perc az egész – felelte Brandon feltűrve az ingujját, és elindult kifelé a konyhából. – Igen, öt perc! – visszhangozta Carl. Elképedve néztünk egymásra Ninával. – Azért tök jó, ha valaki harcol érted, nem gondolod? – De, tök jó. Szerinted hívnom kéne a mentőket? – Nem! – válaszolta Carl vérző orral kinyitva a hűtőt, hogy rátegyen egy jeges dobozt. – Minden rendben, minden a legnagyobb rendben! – Carl! – kiáltotta Nina oda szaladva hozzá. – Te jó ég, Brandon, mit műveltél? – Brandon? – szólítottam. Kimentünk a ház elé és megláttuk Brandont elterülve földön, mellette pedig ott állt Eileen, egy vázával a kezében. – Azt hittem, bajban van… – húzta fel Eileen a vállait. Bevonszoltuk Brandont nappaliba, ahol tíz perc múlva magához tért.

– Idióták! Mind idióták vagytok! – mondta Nina, és jeget tett Brandon tarkójára. – Idióták! – visszhangozta Cerotto. – Gratulálok a jobboshoz, Carl… alulbecsültelek téged! – szólt Brandon, amint sikerült fókuszálnia. – Én mondtam, hogy vigyázz! – masszírozta Carl az orrát. Nina szemei villámokat szórtak. Kate néni azonnal az ajtóban termett. – Mi folyik itt bent? Vér a földön! Máris hívom a rendőrséget! – lármázott, miközben Eileen a háta mögül jelzett, hogy ne mondjunk semmit. – Ne, Kate néni, minden rendben! – mondta Nina. – Csak egy kis baleset, igaz, fiúk? – Igen! – felelték Carlék kórusban, és sötéten néztek egymásra. – Apró baleset! – Amióta idejöttetek, furcsa dolgok történnek itt, és ez nem tetszik nekem! Meg fogom mondani a mamádnak! – Rendben, Kate néni, mondd csak el, akinek akarod, hátha máglyán égetnek el minket, mint a boszorkányokat! – Ne szellemeskedj, Nina! – szól rá Kate néni. – Gyerünk, anya, most már menjünk haza! – kérlelte Eileen. Kate néni fenyegető arccal távozott, beígérve, hogy rajtunk tartja a szemét. – Mondhatott volna valami újat! – mondtam. – Egy perc nyugtunk sincs tőle! – Pedig úgy tűnik, bárkit beengedhettek ide! – támaszkodott a könyökére Brandon. – Nem volt elég egy menet? – mutatta az ökleit Carl. – De! – dőlt vissza Brandon. – Elég volt! Most, hogy a két lovag megküzdött a dámáért, és mindketten veszítettek, nem tehettek mást, mint hogy a hölgy jó szívére hagyatkoztak, és Ninának láthatóan tetszett a helyzet. Magukra hagytam őket, és elmentem az iskolába. God próbát írt ki délutánra, és nem akartam elkésni. Kissé elszomorított a gondolat, hogy nem láthatom Adamet. Nem volt senki, akivel szapulhattam volna az utálatos Joey-t, aki – természetesen – minden próbánkon megjelent. Míg az elején csak néhány fouettéről volt szó, mostanra úgy tűnt, az egész előadás rám épül, és bár ez igen hízelgő volt, mégis inkább megrémített. Goddard nem olyan típus volt, aki ingyen adna bármit is, és mindenki tudta, milyen aljasságokat követett el, hogy eljusson mostani helyzetébe. Mindig nagyon zavarba jöttem, ha megláttam, és amikor nem táncoltunk, nem

tudtam, mit mondjak neki, mert úgy tűnt, nem érdekli a véleményem. Miss Connor elkapott a folyosón. Mindig derűt és biztonságot sugárzott, amitől nyugodtnak és békésnek éreztem magam, mint egy védett kikötőben a tengeren. – Hé, kicsi Mia, hallottam, hogy Goddard karmai közé kerültél, hogy megy? – Jól! – mondtam túlzott vidámsággal. – Jól… jól? – feszegette a kérdést. – Hát ugye… Goddard elég igényes – válaszoltam félénken. – Figyelj, Mia, nekem nyugodtan beszélhetsz – vont félre. – Ő félúton áll egy bűnöző és egy farkasember között. Sosem találkoztam eddigi pályafutásom alatt idiótább és bravúrosabb pasassal, ő a tánc Van Goghja, elképesztő és teljesen őrült. Isten tudja, mennyi problémánk volt vele, amióta itt van, de ha rosszul bánik veled, rögtön mondd el nekem, és elintézem, hogy többé ne táncolhasson. Világosan beszéltem? – emelte fel a mutatóujját. – A lehető legvilágosabban! – válaszoltam. – Most menj, ha egy percet is késel, képes, és elmegy! Fogtam a táskámat, és a próbaterembe rohantam, mint egy nyúl, akit róka üldöz. Goddard az órájára nézett, aztán rám, felhúzott szemöldökkel. – Egy perc – mondtam, – csak egy perc. – Három perc – felelte megvetően –, meg ne próbáld még egyszer. – Nem fordul elő többet. Megígérem. Joey a sarokban ült a helyén, egy nyitott füzettel, amelybe titokzatos jegyzeteket firkált. – Gyerünk, menj középre! – rendelkezett God. Egyszer sem tette hozzá: kérlek. – Változtattam néhány dolgon, Joey javaslatára. Te csak kövess, a többi az én dolgom! Elfoglaltam a helyem a háta mögött, és fintorogva gondoltam Joey javaslataira. Mi nem volt jó a kettősünkben? Hogy ketten voltunk? Szerencsétlen Joey, nem az én hibám, hogy nem tudsz táncolni! – Te állj meg itt, amíg megcsinálom a bevezető első részét. Te majd a hatodik nyolcasnál lépsz be. – A hatodik nyolcasnál? – ellenkeztem. – Akkor egy csomó ideig itt fogok álldogálni, mire jó az? Akkor inkább ne is engedj színpadra! God utálta, ha vitába szálltam vele, de én meg azt utáltam, ha nem magyarázta el nekem a dolgokat. – Ott kell állnod, különben az első rész zavaros lesz – felelte.

– Hogyhogy zavaros? Félsz, hogy a közönség nem figyel rád eléggé? Észrevétlenül összehúzta a szemeit, és rájöttem, hogy az elevenébe tapintottam. Ez volt Joey óriási javaslata: „Tedd Miát a sarokba, különben ellopja a jeleneted”. De ennek nem a diákok előadásának kellett volna lennie? – Oké, nem probléma. Itt állok akár a tizedik nyolcasig, nem gond, ha hoztok nekem egy cappuccinót, az egész darabot végigállom! – jegyeztem meg cinikusan. Újra elfoglaltam a helyem, és hagytam, hogy God megcsinálja a szólóját. Mozdulatlan maradtam, akár egy viaszszobor, és amikor rám került a sor, lelkesedés nélkül, élettelenül követtem őt. Mintha ott sem lennék, ernyedten, egészen a darab végéig. Joey pedig állva tapsolt, mint valami idióta groupie. – Tökéletes volt! Így tökéletes volt! – ugrándozott tovább. – Bravó, God, bravissimo! – Állítsd le magad! – szólt rá keményen God. – Így olyan undorító. Mint egy esőtánc a totemoszlop körül, szar ötlet volt. Úgy csináljuk, ahogy eddig! Igen! Úgy csináljuk, ahogy eddig, és Joey elmehet a fenébe. Egy null Miának. Joey-nak úgy elvörösödött a feje, hogy egybeolvadt a hajával, megalázott volt, és legszívesebben letépte volna a fejemet. Vagy így, vagy úgy, meg kellett fizetnem ezért. Majd meghaltam a vágytól, hogy elmeséljem mindezt Adamnek. Elkezdtük próbálni a régi változatot, és God visszatért az őrültek illékony derűjébe. Csodálatosan táncoltunk, és ezzel revánsot vettem Joey-n. Legalábbis abban a menetben. Kifelé indulva direkt lassan mentem, hogy láthassam a tükörben, ahogy Joey kiabált Godarddal valami miatt, aki viszont látványosan semmibe vette őt. Fütyörészve mentem ki. – Nem tudod, mennyire irigyellek – futottam össze Stuarttal az ajtóban. – Kérlek, meséld el, milyen táncolni vele! – Te kémkedsz utánunk? – kérdeztem. – Naná, mindig, egyik próbátokat sem hagynám ki! – Hm, hadd gondolkodjak. Goddarddal táncolni olyan, mintha egy nagyon szép, de túl szűk cipőt húznál a lábadra: boldog vagy, hogy mutogathatod, de alig várod, hogy levedd! – kacsintottam rá. Elindultam, mert besötétedett, és reméltem, hogy Joey nem veret agyon pár huligánnal. Ekkor hallottam, hogy a nevemen szólítanak.

Ariel fürgén szaladt utánam, akár a nyúl. – Szeretnék beszélni veled egy kicsit – mondta. – Persze, mondd csak! – Tudod, Mia, te vagy a példaképem. Egy nap szeretnék olyan lenni, mint te. Erős, magabiztos és bátor! Megfordultam, hogy lássam, vajon kihez beszél. – Nem ittál véletlenül túl sok Red Bullt? – Nem, komolyan beszélek. Irtóra csodállak. Én olyan bizonytalan vagyok, hogy már a felénél összecsinálom magam, és minden egyes nap végén szembesülök azzal, hogy nem itt van a helyem – mondta bátortalanul. – Ariel, tényleg komolyan beszélsz? Nem tudod, milyen nagy szó, hogy ebben az iskolában tanulhatsz? – Igen, tudom, és sokat gondolkoztam ezen, de hidd el, egyre nagyobb teher felkelnem reggel abban a tudatban, hogy ide kell jönnöm. Túl nagy a nyomás, és azt hiszem, nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy folytassam. El akartam mondani neked, mert holnap beszélni akarok Parker igazgatónővel. Ariel olyan volt, mint én – hónapokkal ezelőtt. – Ne – szóltam komolyan –, ne tedd. Légy állhatatos, elég, ha csak egy napig kitartasz, és meglátod a fényt az alagút végén. Ez az egész olyan, mintha egy köd lepte hegyen másznál felfelé. Már éppen feladnád, amikor észreveszed, hogy a csúcson vagy. Velem is ez történt. Mindenkivel ez történik. Nekem ugyanilyen kétségeim voltak! – Nem, Mia, te harcos vagy, és neked más a helyzeted. Te csak azt hiszed, hogy feladod, de végül sosem teszed meg, mert van benned lendület, és tudod, hogy hihetetlenül tehetséges vagy. Én pedig éppen ebben kételkedem. Nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy itt maradjak. Nem vagyok elég ügyes! – mondta könnytől csillogó szemekkel. – És ki dönti el, van-e tehetséged, vagy nincs? Ki mondta, hogy neked tehetségtelen vagy? A tanárok vagy te? – A tanárok nem mondanak nekem semmit, és pont ezért aggódom. Semmit nem tudok beleadni a technikán kívül, amit megtanultam – és erre elárasztották az arcát a könnyek. – Ariel, higgy nekem, mindez csak egy pillanat. Egy pillanat, ami elmúlik. Csak meg kell várnod a holnapot, és meglátod, minden más lesz. Nálam mindig beválik: alszom rá egyet, és másnapra megfeleződnek a gondjaim. Próbáld ki! Nem kerül semmibe! Megígérem, hogy holnap tényleg sokkal jobb nap lesz! Rámosolyogtam. – Gondolod? – kérdezte Ariel reménykedve. – A szavamat adom – nyújtottam a kezem, amit egy szitakötő könnyedségével szorított meg.

– Szorítsd csak meg, nézd, nem törik el! Megszorította erősebben, miközben ráharapott az ajkára. – Sokkal jobb! Nos, holnap találkozunk! – búcsúztam el a megállóhoz érve. Felszálltam a buszra, és azon gondolkoztam, az én esetemben Pat volt az oka, hogy másnap reggelre mindig jobb lett nekem. Adam még aznap este hívott, és rengeteget nevettünk, miközben Joeyról meséltem neki, aki megjátszotta a koreográfussegítőt, pedig valójában csak hülyét csinált magából. – Jó lett volna látni az arcát! – Megfizethetetlen volt, leírhatatlan! Hogy mennek a dolgaid odaát? – Elég fárasztó. Ma három próbajátékom volt, kettő elment, egy jól sikerült. Holnap egy rádióba megyek válogatásra, de a műsor a Saturday Night Live egyik adásába készül, ami három hét múlva lesz. Alapvetően ezért jöttem ide. – Hé, gratulálok! Az SNL óriási, a humoristák Royal Ballet-je. Ha bevesznek, mondhatom, hogy ismerlek? – Ha beválogatnak, eljössz hozzám, és te leszel az életvezetési tanácsadóm Betty helyett! Ninát kitűnő hangulatban találtam otthon most, hogy ő lett a kastély kedvenc hercegkisasszonya. Carl elhagyta a terepet, és visszaindult Leicesterbe, de csak egy kis időre, és Brandon tisztában volt vele, hogy kemény ellenfelet kapott. Ettől Nina úgy érezte, hogy szeretik, és hogy fontos ember. És én irigyeltem, de örültem is a sikerének. Eközben Betty a második gyerekkorát élte. Különös volt, ahogyan egyik pillanatról a másikra minden csodálatossá vagy rettenetessé lehetett. Sajnos az én tapasztalataim arra intettek, hogy sose legyek túlzottan optimista a nyugalom perceiben. Másnap Ariel ismét félrehúzott. – Tudod, neked volt igazad, Mia, minden csak az én fejemben van, meg tudom csinálni! – Sosem kételkedtem ebben! – Reggel a tükör elé álltam, és azt ismételgettem: „Te vagy a legjobb, te vagy a legjobb, te vagy a legjobb!”. És működik, tudod? Sokkal bátrabbnak és erősebbnek érzem magam! – Akkor te vagy a legjobb! – nevettem. – Nem vagyok és nem is leszek, de próbálom folyamatosan ezt szajkózni magamban, és kicsit segít. Talán egy nap majd nem lesz rá szükségem!

– Mire nem lesz szükség? – lépett hozzánk Stuart. – Arra, hogy… – dadogott. – A te foszforeszkáló nadrágodra – segítettem ki. – Borzalmas, és Godnak nem fog tetszeni! – Komolyan mondod? Persze, te abban a helyzetben vagy, hogy ismerheted az ízlését! Mennyire dühítesz, te mázlista! Az előadás próbája nagyon kimerítő volt. Nekem úgy tűnt, jól megy, de Goddard azt a részt is megismételtette velem, ahol biztosra vettem, hogy egyetlen lépést sem rontottam el. És Joey le sem vette rólam a szemét. Mit mondhattam neki, amivel ennyire magamra haragítottam? Annyira megfeszültek az idegeim, hogy az emelés pillanatában elvesztettem az egyensúlyom, és Godra estem, aki elcsúszott, és beverte a könyökét. – Kretén! Idióta! Ostoba! – ordította Goddard megszállottan, mindenkit elnémítva. – Ezerszer mondtam, hogy lazíts! De te nem, te ott állsz zabszemmel a fenekedben, és nézd, mit műveltél? A végén még mindkettőnket megölsz! – kiabált a könyökét fájlalva, tőlem viszont meg sem kérdezte, hogy vagyok. Joey azonnal odarohant, hogy ellássa, miközben üvöltözött, hogy valaki menjen jégért – mintha Godot kalapáccsal verték volna fejbe. Bevertem a térdemet és a csípőmet, de a fájdalom nagy részét elnyomta a harag, amit vele szemben éreztem. A többiek körénk gyűltek, tehetetlenül és némán. – Egy krumpliszsák vagy, a baletton kívül egy tohonya medve vagy! – dühöngött. Éreztem, hogy mindenki engem bámul, de nem akartam reagálni. – Hölgyeim és uraim, éppen most mutattam be, mit nem szabad soha csinálni! – tette a könyökére a jeget. – Hogy állsz a súlylökéssel, mi, Mia? És az íjászattal? Esetleg átválthatnál valamelyikre, amikor lelépsz innen! – Menj a francba, Goddard! – robbantam. – Te és az öntelt pöffeszkedésed! Te tényleg azt hiszed, hogy Isten vagy? Fogadjunk, hogy az iskolatársaid jól elvertek az általánosban, rögtön az első napon! És attól a naptól fogva bosszút esküdtél! Te csak egy szerencsétlen hülye vagy, aki megnyerte a lottóötöst, és az egész pénzt elherdálta, a szemétbe dobta! De engem nem érdekelsz, tudod, miért? Mert én dönthetek úgy, hogy nem látlak többet, de te életed minden napján bámulhatod a hülye arcodat a tükörben, és meggyőződésem, hogy neked is eleged van belőle! És jól gondold meg, mi lesz, ha majd tönkremennek a térdízületeid, mert senki nem marad egy szemét és sánta koreográfus mellett! – Azzal hosszú léptekkel kacsázva elindultam kifelé a teremből, és ez a látvány persze némi komikus jelleget kölcsönzött távozásomnak.

A hátamon éreztem God vérben úszó, átható tekintetét, és féltem, hogy pusztán a gondolat erejével képes lesz bezárni az ajtót előttem. Ez azonban nem történt meg. Beértem az öltözőbe, és gyorsan átöltöztem. Egyszerűen megszöktem. Egy pillanatig sem akartam tovább kitenni magam a sértéseinek. Nem akartam részt venni az év végi előadásban. És akkor mi van? Akadtak erre mások is, és a legrosszabb esetben mindent elmondhattam volna Miss Connornak. Bedobáltam a cuccaimat a táskába, és megkönnyebbülten távoztam. Goddard nem teheti tönkre a napomat vagy a karrieremet. Ám kint egyszer csak meghallottam, hogy Ariel megint utánam szól. – Mondd, Ariel – feleltem elkeseredetten anélkül, hogy megfordultam volna. – Goddard szeretné, ha visszajönnél. – És téged küldött, hogy ezt közöld velem? Bólintott. – Mondd neki azt, hogy nem találtál meg. – Nem tudok hazudni, kérlek, gyere be, tudod, hogy félek tőle! – Én aztán nem! És azok után, amiket mondott, csak a bocsánatkérését várom. Nem hagyom, hogy továbbra is úgy kezeljen, mint egy használt papír zsebkendőt. Sarkon fordultam, és indultam tovább. Nem is érezhettem volna jobban magam. Legyőztem a szörnyet. Később, otthon, miközben olasz káromkodásokra tanítottam Cerottót, megszólalt a mobilom. Megint Paul hívott. – Anyu, fejezd ezt be, tudom, hogy te vagy! – szóltam bele nyersen. – Nem, Paul vagyok! – mondta. – A fenébe is, nem akarok veletek beszélni. – Tudom, de olyan vagyok, mint a muréna: nem engedek a szorításból! – Mit akarsz? – Tudni, hogy van a kedvenc lányom, és elmondani neked, hogy itt minden rendben. És ha te nem is gondolsz ránk, mi gondolunk rád, és nagyon szeretünk, és a családunk tagja vagy. Ölellek nagyon, anyu nevében is. – Letette. Néztem a telefonomra, egyszerre boldogan és szomorúan. Paul mindig is a kedvencem volt. A mobil ismét megcsörgrent Felvettem, anélkül, hogy megnéztem volna, ki az.

– Mit akarsz még? – Mia? – Igen, ki az? – nem ismertem fel a hangot. – God… dard… vagyok. A szívem a torkomba ugrott, és majdnem kiröpült a padlóra. – Ó… szia. – Mi mást mondhattam volna? – Figyelj… ami a mai napot illet… – Igen? – Azt akartam mondani, hogy túlzásba estem. Ez most bocsánatkérés volt? Voldemort felhívta Harry Pottert, hogy bocsánatot kérjen tőle? A sorozat melyik könyvében? – Igen. Túlzásba estél. – Igen… tényleg túlzásba estem. Néha megesik velem. És te is… – Igen, kicsit én is eltúloztam. … Mit kellene most mondanom? – Figyelj, ugye nem gondold, hogy bocsánatot kérek, vagy valami ilyesmi, igaz? Csak mert nem vagyok az a típus. Ennyi. Oké, elmondtam neked. – Elmondtál, mit? – Hogy sajnálom, basszus! – tört ki. … – Halló? Itt vagy? – Ühüm. – Oké, bocsánat! Bocsáss meg, szemét módon viselkedtem veled. Így már jobb? – Igen, fogjuk rá. – Mit kéne most tennem, letérdelni előtted? – Az nem is lenne rossz! – Arról ne is álmodj. God felsóhajtott. – Oké, letérdeltem. Nem láthatod, de térdelek, hallod? Ez a szőnyegpadló zaja, ahogy hozzádörzsölődik a nadrágomhoz. – A kezeddel is csinálhatod. – Basszus, Mia! Letérdeltem, basszus, és basszus, a bocsánatodat kérem, rendben? – ordított. Szórakoztató volt Goddardot kínozni. – Ha csak ennyi telik tőled… – Mit akarsz tőlem, mi? – Hogy ne bánj velem lekezelően. Soha többé nem akarom, hogy tiszteletlen legyél velem. Soha többé. Vagy nem járok többet az óráidra, és

elmondom az egészet Miss Connornak. A név hallatán összerezzent. – Connornak? Miért pont Connornak? – Mert azt mondta, szóljak neki, ha szemétkedsz. Én biztosítottam róla, hogy tüneményesen viselkedsz velem, de holnap reggel bemehetek beszélni vele. – Ne, figyelj Mia, ne tedd, volt vele egy kis zűröm… akkor is túlfeszítettem a húrt, és szóval… ha elmondod neki, kirúgnak… és ezt nem szeretném. Egyszóval, Mia, és ezt őszintén mondom, a markodban vagyok. Nem ígérek csodákat, mert görény vagyok, és nem tudok uralkodni magamon, de esküszöm neked, a lehetetlent is megpróbálom, hogy jó fej legyek veled. Ez így rendben van? – Egyelőre. De ha nem tartod meg a szavad, elmegyek. – A lányomra esküszöm. – Van egy lányod? – Igen. Ötéves. – Akkor bízhatok benned. – Bízhatsz bennem! Remélem, gondoltam letéve a telefont. – Hogy lehet az, hogy Cerotto egyfolytában csak az ismételgeti, hogy „ostobák”, „vér”, „rendőrség” és „baromság”? – kérdezte Betty a vacsoránál. Egymásra néztünk Ninával. – Megnézte az NCIS-t?

Tizenkilenc A hetek intenzíven, de aránylag nyugodtan teltek. God minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne gyötörjön túlságosan, én pedig úgy tettem, mintha nem hallanám, amikor valami nem helyénvalót mondott. Ugyanakkor egy szemvillanás elég volt ahhoz, hogy megértse, beárulhatnám Connornál. Joey viszont egy percre sem hagyott békén, és ez aggasztott. Állandóan követett a tekintetével és figyelte minden mozdulatomat. Nem volt elég neki, hogy egy pár voltak Goddal, az egész tortát magának akarta. És nem bírta elviselni, hogy Adammel barátok vagyunk. Adam visszajött. A Saturday Night Live meghallgatásán jól szerepelt, és hamarosan meg kellett érkeznie az eredménynek is. Magánkívül volt örömében, de a találkozás Joey-val azonnal letörte, és újra elfogta a kétség. – Rossz hatással van rám, hogy együtt látom őket – mondta. – Tudom, ez nekem sem egyszerű, de hozzá kell szoknod. – Olyan beteg ez az egész helyzet! Joey olyan aranyos, szívélyes és előzékeny, God meg egy hiéna! – Nem, Adam, God aranyosabb Joey-nál, bármennyire is abszurdnak hangzik ez! Adam még mindig elragadtatva nézett Joey-ra, megmaradva a felszínen és a szép emlékeknél, elutasítva a valóságot. Végül is talán mindannyiunknak ez volt a problémája. És amikor Joey együtt látott minket, gondolkodás nélkül közbelépett, és nyaggatni kezdte Adamet. – Nos, Adam? Úgy tűnik, New Yorkban mindenki csak rólad beszél. Mikor leszel a Letterman-show vendége? Erősnek érezte magát Goddarddal a háta mögött és élvezte, ha megalázhatta Adamet, ő pedig – ahelyett, hogy reagált volna – csak azt kérdezgette: miért. – Mert egy szemétláda, azért! – vágtam rá. – Joey nem ilyen, az egész God miatt van! – Miatta? Ahhoz, hogy Goddal jóban legyél, démonnak kell lenned! Ő nem végez félmunkát, kivétel nélkül mindenkivel rosszul bánik, és ha valaki úgy dönt, mellette akar lenni, annak nyomós oka kell, hogy legyen!

– Szerinted ez tényleg így van? – Igen, Adam, így van, és ha már nem rózsaszín ködön át látod majd Joey-t, te is rájössz erre – mondtam ingerülten. Fáradt voltam. Fáradt voltam a próbák miatt, fárasztott Joey vizslatása, fárasztott az előadás és anyám telefonhívásai, fárasztott apám, Paul és a nagyi, fárasztott mások naivitása, fárasztott minden. Kivéve Patricket. Ő azonban kezdte fárasztónak találni, hogy így éljen. A mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig megtámasztotta az állát a fejemen, és halkan szuszogott. Tudod, Mia, néha azt kérdezem magamtól, vajon ez a hely nem csak egy átjáró-e. – Hogy érted ezt? – emeltem fel a fejem. Furcsa, hogy csak én vagyok itt egyedül. Ha mások is vannak valaki mellett, akit szeretnek és óvnak, miért nem látom őket soha? – Talán csak nem látod őket, de ott vannak. Nem hiszem, Mia, nem hiszem – sóhajtott Pat szomorúan. Tudtam, mi jár a fejében. Akárcsak én, Patrick is attól félt, hogy egyik pillanatról a másikra véget ér az utazása, és a rendeltetési helyére érkezik. És végleg elválunk egymástól. Holnap? – kérdezte. – Igen, holnap. Szorosan átöleltem, hogy így közöljem vele minden szomorúságomat. Ő megértett engem, és magához szorított. A próba Goddarddal azon az estén tragikusan sikerült. Ő türelmetlen volt, én pedig nem értettem, mit akar tőlem. Egyfolytában ugyanazt ismételtette velem milliószor. – Elég! – mondtam egyszer csak. – Nem megy! Nem tudom megcsinálni! Elegem van! – fakadtam ki idegesen és fáradtan. Nem akartam sírni előtte, de olyan nagy volt a feszültség, hogy a könnyek maguktól kezdtek el potyogni, miközben lehúztam a cipőimet. God ingerültnek látszott, és fel-alá járkált, nem tudva, mit mondjon. – Gyere velem! – utasított. – Nem megyek! – vettem fel a táskámat. – De igen! – ismételte megragadva a karom, és odavonszolt a tűzlétrához. – Hova megyünk? Nem látod, hogy esik? – Annál jobb! Maradj csendben, és mássz fel! Elindultunk felfelé a fémlépcsőkön, amíg el nem értük a tetőteraszt. Szakadt az eső, rettenetes hideg volt, és én egy szál pólóban voltam.

– Meg akarsz ölni, mi, Goddard? Ezt akarod? – Gyere ide! – pattant fel a vizes mellvédre. – Te teljesen őrült vagy? Nem megyek fel oda! – Add a kezed! – nyújtotta az övét. – Nem veszélyes, nézd! – mondta, és előre-hátra sétálgatott. Mire készültem? Hogy kövessek egy őrültet a mellvédre, harminc méter magasan. Mereven bámultam God felém nyújtott kezét a csapkodó, jeges esőben. Olyan volt, akár egy teljesen elemében lévő macska. Megfogtam a kezét, és ő játszi könnyedséggel felhúzott magához. Lenéztem. Az eső egyre erősebben esett, reszkettem, és megbénított a félelem. Mi a fenét csináltok, meg akarjátok ölni magatokat? Szállj le, Mia, szállj le onnan, az ég szerelmére! Goddard nyújtotta felém a karját, és én nem mertem megmoccani, mert féltem, hogy megcsúszok. – Ne nézz le, Mia, a szememet nézd, és sétálj felém! – kiabált át a sűrű esőfüggönyön. – Félek, félek, nem tudom megcsinálni! – De igen, megcsinálod, Mia! Leblokkoltál, tele vagy félelemmel! Mitől félsz, mi? Mitől? Hogy elengedd magad? Hogy megmutasd, ki vagy? A repüléstől? Mitől, Mia? Miért félsz a repüléstől? Nézd, Mia, nézz rám! – ordított God, mint egy őrült, ugrándozva a párkányon, oda se nézve, hova lép. – Hagyd abba, fejezd be az ugrálást, még megölöd magad! – kiabáltam sírva. – Az élet semmit nem ér, ha úgy éled le, hogy egy kicsit sem kockáztatsz! Te balerina vagy, és magasan kell szállnod, ráadásul úgy, hogy akik téged néznek, veled együtt repüljenek! Nem csak a helyes lépéseket kell tudnod megcsinálni, abban mindenki ügyes. Benned van valami plusz, és ezért választottalak téged! Mert te különleges vagy! És most mondd meg, mi a franctól lettél ilyen merev! Úgy érzed, nem becsül meg téged eléggé a világ? Összevesztél a legjobb barátnőddel? Elhagyott a fiúd egy másik lány miatt? – Rohadt görény! – üvöltettem rá teli tüdőből. – A fiúm meghalt! Most boldog vagy? Halott! És te arra sem vagy méltó, hogy a nevét kiejtsd! És most, hogy ezt tudod, még inkább kicseszhetsz velem az órán, én akkor sem táncolok veled többet, az istenre esküszöm. Szemét szadista vagy, és én gyűlöllek! – üvöltöttem tovább zokogva. Goddard egy szót sem szólt többet, és ijedten nézett rám. Túlfeszítette a húrt. Már megint. A kezét nyújtotta. – Gyere, leviszlek innen – mondta kedvesen.

Megfogtam a kezét, remegve, mint egy falevél, bőrig ázva. – Gyere ide, Mia, nem tudtam, bocsáss meg. Ostoba vagyok, de meg kellett értenem téged. Most már tudom, mi a helyzet. – A karjaiba vett, leugrott velem a mellvédről, majd levette a kabátját, és a vállamra terítette. Nem tudtam abbahagyni a sírást. – Igen, Mia. Sírj. Sírj csak. Jól van… jól van – mondta átölelve. Az eső egyre jobban esett és én csak zokogtam tovább. Vég nélkül hullottak a könnyeim, és nem akartak elapadni. – Elmúlik. Megígérem, hogy elmúlik. Mia. Elmúlik. Egészen az öltözőkig kísért, nem törődve a többiek kíváncsi pillantásaival, és közben folyamatosan nyugtatott. – Most szépen veszel egy forró fürdőt, átöltözöl, és hazamész. Aztán rendelsz egy pizzát dupla feltéttel, és holnapra jobb lesz, én pedig meg sem szólalok majd, akkor sem, ha mindent elrontasz. Halványan elmosolyodtam. – Na, gyerünk, különben azt hiszik, megvertelek, és Connor kihajít engem innen. Meg is érdemelnéd, te ocsmány idióta. Ha ott lehetnék, szétverném a képed. Sokkos állapotban értem haza. Valami eltört bennem. Helyrehozhatatlanul eltört. A homok, ami épp csak leülepedett a lelkem mélyére, megint felkavarodott. És a homályban megint nem láttam. Felmentem a szobámba, és végkimerülésig csak sírtam és sírtam, mígnem Betty bejött, mellém feküdt és altatódalokat dúdolt édesen, amitől álomba merültem. Másnap reggel furcsán éreztem magam. Mintha óriási súly vettek volna le a mellkasomról, de a helyére valami még nehezebb került: az öntudat, a különleges reflektor, amely megvilágítja a rejtett igazságokat, amelyekről jobb szeretnél nem tudni – és akkor kerülnek napvilágra, amikor elkezded mesélni a te igazságodat. A szíved azt mondja, „oké, tudom”, de az öntudat azt mondatja veled: „oké, értem”. És én azt nem tudtam elrejteni magam elől, hogy éppen egy év telt el Patrick halála óta. Február 12. Az átkozott február 12. És rájöttem, hogy mint minden más dátum, ez az évforduló is jó ürügy lett volna arra, hogy feladjam az életet, és megint az elmúlt ünnepekre,

születésnapokra emlékezzek, amikor mind együtt voltunk. Eldöntöttem, hogy véget vetek ennek az ördögi körnek. Nem szabad az évfordulóra gondolnom, sem Ninának, sem másnak nem szabad rá gondolnia, másképp egyikünk sem tud túllépni rajta. A karácsonyi szertartásunkkal mindent lerendeztünk: abban összpontosult minden könyörgésünk és emlékünk, amikor addig beszéltünk a múltról, amíg bele nem fáradtunk, aztán felálltunk, és folytattuk az utunkat. Egy nap a suliban Joey odajött a szekrényemhez, és kis híján rácsukta az ujjamra az ajtaját. – Mi a terved Goddal? – Semmi – feleltem rá se nézve, és felmarkoltam a könyveim. – Nagyon helyes! – sziszegte Joey a fogai között, miközben továbbra is rámosolygott mindenkire, aki elhaladt mellette. – Különben mit csinálsz velem? Megversz? – Még az is lehet! Elvégre a balerinák karrierje csak egy hajszálon múlik, nem? – felelte megvetően, és továbbállt. Nem tudtam elhinni, megfenyegetett! Mit jelenthet ez? Hogy innentől kezdve testőrökkel kellene járnom mindenhová? Próbáltam nem gondolni rá, de azért aggasztott a kapucnis, baseballütős Joey képe, amint szétveri a térdemet. Azon a napon másként táncoltam. És ezt nem a Joey-tól való félelem okozta, hanem hogy Goddard könnyedén elmozdított bennem valamit. És Miss Connor és Miss Pauline is szóvá tették a változást. Valahogy kevésbé gépies és sokkal bensőségesebb lettem, mintha végre elkezdtem volna együtt sodródni az áramlattal. És Goddard egy szót sem szólt hozzám, egyetlenegyet sem. Pusztán bólintásokkal kommunikált, és – néha – mosolygott, miközben Joey egyfolytában a fülébe sugdosott, és többes szám első személyt használva közbeszólt. Joey úgy tett, mintha God valamiféle ügynöke lenne. Adam megvárt, és szokás szerint a buszmegállóig beszélgettünk. Nyomottabbnak tűnt, mint máskor. – Joey ma tényleg nagyon felhúzott – mondta csüggedten. – Mást sem tesz, mint a válogatással piszkál. Elképesztően dühös vagyok, mert a bizottságból még tulajdonképpen fel sem hívtak, és félek, hogy nem is fognak. Képzelem, mekkorát röhögne rajtam akkor Joey. A nagy díva! – Türelem! Majd hívnak. – És ha nem? – Ha ők nem, akkor majd valaki más!... – Elővettem a telefonom, és

beütöttem a számát. – Látod, már csörög is! – néztem rá. – Halló, Adammel beszélek? – Igen – nevetett. – Ki az? – A jövőd nevében beszélek. Csak azt szeretném mondani neked, hogy csodálatos lesz, és nagy dolgokat viszel majd végbe! – Komolyan mondod? – Persze hogy komolyan mondom! Hogy merészelsz kételkedni bennem? Én mindent tudok! – válaszoltam szigorúan. Elnevette magát. – Mia, utánozhatatlan vagy, igazán! Nincs kedved pizzázni? Nem akarok otthon ülni és bámulni a telefont! Egy másodperc alatt átgondoltam a lehetőségeket, illetve mérlegeltem annak a veszélyét, hogy ez az este is úgy végződik, hogy Pat SMS-eit olvasgatom, és szagolgatom a post-itet, amit egyszer az ajtómon hagyott. Így gyorsan rávágtam: „Igen. Pizza. Rendben!” – Tökéletes, ismerek egy helyet, ami pont illik egy félig olasz lányhoz! Az ég ólomszínű volt, és az előrejelzések havat ígértek, így egy néhány háztömbnyire lévő, kihalt olasz étterembe sétáltunk. Sokat beszélgettünk. Pontosabban Adam beszélt sokat: hogy milyen szép és ösztönző volt New York; a komikusokról, akiket csodált, a válogatásokról, a versengésről, és – természetesen – az idő háromnegyed részében Joey-ról. – Megfelezünk még egyet? – kérdezte az előző pizza széleit rágcsálva. – Oké, feltéve, hogy nem beszélsz többet Joey-ról, nem bírom tovább! Mindennap látom, és képtelen vagyok még vele is vacsorázni! – Igazad van! – szégyenkezett Adam. – Abban a hülye szakaszban vagyok, amikor állandóan csak azt kérdezem magamtól: miért! – És segítene, ha ismernéd rá a választ? – Persze hogy igen, legalább tudnám az okát! – Komolyan mondod? Akkor tegyünk egy próbát – könyököltem az asztalra, és jelentőségteljesen néztem rá. – Azért hagyott el, mert már nem szeret többé, és nem akart tovább átverni. – És miért? – kérdezte Adam kendőzetlen naivitással. – Mert ez van. Ő tudja, miért. Most jobban érzed magad? – Persze hogy nem! – bosszankodott. – Csak még dühösebb vagyok! – Látod? Semmit nem segít, ha tudod az okot, amíg a szíved úgy nem dönt, hogy elfelejti, és továbblép! – Nem hiszem el, próbáld újra! – szorította össze az öklét és az állkapcsát, mintha a saját perében várná a bíróság ítéletét. – Joey elhagyott téged, mert a karrierje fontosabb volt a kapcsolatotoknál, és arra akart összpontosítani. Jobban érzed magad? –

nógattam. – Nem és nem! Mit jelent az, hogy a karrierje a fontosabb? A karriered nem szeret téged, nem véd meg, nem házasodik össze veled! – De ha kettőtök közül neked fontosabb mindennél a karriered, az nem neked probléma, hanem a másiknak! – Mia! – Oké. Utoljára…Nos, elhagyott, mert…beleszeretett Godba! – Ahhhhh!!!! – Adam úgy tett, mintha tőrt döftek volna a szívébe. – Megölsz! – Tudom, hogy ez övön alulra ment, de azt hiszem, csak ez lehetett az igazi ok… és most… Gondolod, túléled? – Pincér! Egy margheritát dupla mozzarellával, bazsalikommal és ciánnal, köszönöm! – Fogadjunk, hogy inkább ez bántja az önérzetedet, és nem az, hogy Joey elhagyott! – téptem le egy nyúlós pizzaszeletet. – Hogy érted ezt? – Ha te hagytad volna el Joey-t, nem csinálnád ezeket a jeleneteket! Az idegesít téged, hogy a rossz oldalon állsz! – Mit számít az! Az elválás mindenképpen rossz! – Persze! De azt akarod nekem mondani, hogy minden tökéletes volt, és egyszer csak Joey egyedül meggondolta magát? Gyerünk, nézz a szemembe, és úgy mondd, gondolkodás nélkül! – Khm… Nagyon jó éppen nem volt a kapcsolatunk! – ismerte el Adam megtörölve a száját egy szalvétával. – Na! Tudtam! És mióta? Amióta helyetted döntött, és azt mondogatta, nem neked találták ki a kabarét? Vagy inkább akkor kezdődött a baj, amikor szánakozott rajtad, és te ettől nullának érezted magad, vagy amikor azzal alázott, hogy a kísérőjeként kezelt? Kihagytam valamit? – Azt, amikor azt mondta, mindig középszerű leszek! – Azta! És miért nem házasodtatok össze? Soha nem hallottam még ennél romantikusabb történetet! Meseszép, Edward és Bella! Adam eltakarta kezével az arcát. – Létezik, hogy ennyire hülye vagyok? – Na nem, nem, amikor valaki szerelmes, nem akar megérteni semmit, csak akkor menekül meg, amikor végre kinyílik a szeme! – Te vagy a megváltóm, Mia! – Hát az könnyen lehet! Ki tudja, hány hónapig nyaggattál volna még azzal, mennyire csodálatos és kivételes Joey! – fintorogtam. – Ígérem, nem teszem többet! – tette Adam a szívére a kezét. – Nekem az is elég lenne, ha ma este nem beszélnél róla többet! – Oké, megígérem! Koccintunk? – emelte fel a kóláját.

Én is felemeltem az enyémet. – Az igaz barátokra, aki sosem vernek át! – mosolygott. – Inkább a barátokra, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ne okozzanak csalódást. Ez sokkal reálisabb cél! – pontosítottam. – Oké, a barátokra, akik mindent megtesznek, hogy ne okozzanak csalódást, és a nagy szerelemre, az igazira! Hirtelen elszomorodtam. – Hoppá… valami rosszat mondtam? – kérdezte Adam aggódva. – Nem. Csak ma… igen, szóval ma egy éve, hogy Patrick… – Ránéztem. – Bánnád, ha rá koccintanánk? – próbáltam mosolyogni. – Ó… dehogy – szorította össze az ajkait –, már megint én mesélem a hülyeségeimet, és te… – Megrázta a fejét. – Reménytelenül idióta vagyok… Oké, én mondok tósztot Patrickre, ha nem bánod – jelentette be. A szemembe nézve kereste a szavakat. – Kedves Patrick. Nem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy megismerjelek téged, de ahogy Miát ismerem, és amennyire becsülöm őt, biztos vagyok benne, hogy különleges voltál, és mi barátok lettünk volna. A világnak több olyan emberre lenne szüksége, mint te, és kevesebb olyanra, mint amilyen Goddard… – Zavartan nézett rám. – Bocs… úgy értettem, nem járja, hogy mindig a legjobbak mennek el. Úgy tűnik, aki feláldozza magát másokért, aki nagylelkű és önzetlen, kevésbé ellenálló az ütközetekben, mint az, aki velejéig romlott, és nem érdeklik a többiek. Az apám hős volt a szememben, de aztán megbetegedett, és két hónap alatt meghalt. Ezért tudom, mit jelent tehetetlennek lenni, miközben látod, hogy valaki vízbe fúl… Patrick, biztos vagyok benne, hogy te most egy ennél jobb helyen vagy, hozzád hasonlóan csodálatos emberekkel, és egyszer majd mindannyian találkozunk ott. A könnyeim olyan csendesen patakzottak, mint a kinti hóesés. Kérlek, öleld meg őt. Öleld meg erősen. – Gyere ide – szólt Adam. Felkelt, és szorosan átölelt, miközben én zokogtam. – Ssss! Minden rendben – suttogta a hajamat simogatva –, minden rendben… természetes, hogy humoristához illően sziporkázom! A szemeimet törölgetve próbáltam mosolyogni. – Ideje mennünk, odakint havazik – mondta Adam. Kiléptünk az étteremből, és tátva maradt a szánk az elénk táruló látványtól: sűrű pelyhekben szakadt a hó, már ellepte a házak tetejét, az utakat, és néhány autó hólánccal közlekedett. A vattaszerűen puha csendben minden irreálisnak és varázslatosnak tűnt, akár egy mesében, és a vastag hópihék visszhangtalanul hulltak alá. A lépéseink ötcentis nyomot hagytak, és már jegesedtek az utcák.

– Sosem érünk haza – siránkoztam összehúzva magamon a kabátot, és vacogott a fogam. – Csak az iskoláig kell eljutnuk, onnan hazaviszlek kocsival. – Van hóláncod? – Igazság szerint nincs, inkább hazaviszlek kézben! A telefonom lemerült, új akkumulátort kellett volna vennem bele, és az autókat már betemette a hó. Le kellett takarítanunk a rendszámokat, hogy megtaláljuk Adam kocsiját. Nagyon óvatosan vezetve értünk haza este tíz után, teljesen átfagyva. Adam az ajtóig kísért, Nina és Betty már szörnyen aggódhattak. – Nos, szia, Adam és köszönöm az estét! – Ez tényleg klassz volt! Ha nem akarsz többet látni, megértem! Gyerünk, megvárom, míg bemész, mint egy igazi úriember! Integettem neki, bedugtam a kulcsot a zárba, és amint kinyitottam, hallottam, ahogy Nina hangosan szólít. – Nina, mi az, mi van? – kiabáltam a lépcsőn futva. Adam utánam szaladt. Nina az ágyában feküdt, fürdött az izzadságban, a hasát fogva vonaglott a fájdalomtól, és levegő után kapkodott. – Jézusom, Nina, mi van? – ordítottam megrémülve. – Nem tudom… félek… segíts… nagyon fáj! – sírt Nina a fájdalomtól és a pániktól elgyötörten. – De miért nem hívtál? És Betty hol van? – simítottam félre az arcához tapadt hajtincseket, miközben próbáltam felültetni. – Hívtalak, de a mobilod mindig ki van kapcsolva, és Betty elakadt valahol a hóban. Hívtam Carlt, elindultak anyámmal Leicesterből, de négy óra, míg ideérnek – mondta akadozva. – … Akkor telefonáltam a mentőknek, de nem jön senki, ma este sok a sürgős eset… és… – összeszorította a fogait, megbénította egy újabb éles fájdalom. – Basszus! – kiáltottam. – Az az üres fejem! Gondolhattam volna, hogy szükséged lehet rám, de teljesen elfeledkeztem róla! – Lányok, elég a sírásból! Azonnal kórházba kell mennünk, itt a kocsim, ne várjunk a mentőkre! – vágott közbe Adam. – Még túl korai, nem születhet meg a baba! Nem tudom mi történik, még egy hónap hátravan – mondta Nina könnyek közt, miközben Adam nyugtatgatva a karjaiba vette. Elállt a szavam, miközben néztem Adamet, ahogy magabiztosan megy le a lépcsőn, a legkisebb habozás nélkül. – Mia, fogd a telefonom, és hívj fel azonnal mindenkit: a szüleidet, Nina barátját, a nőgyógyászt, és a kórházat is! És mondd nekik, hogy érkezünk! Úgy viselkedett, mint egy őrmester a Haditengerészetnél, csak Pat

jobban megőrizte volna a hidegvérét. Leértünk a bejárathoz, és Nina olyan fájdalommal jajdult fel, hogy beleborzongtunk. – Nem bírom tovább! Úton van, érzem, mindjárt megszületik! – kiabálta. Adam ránézett, és anélkül, hogy elveszítette volna a lélekjelenlétét, a legnagyobb óvatossággal letette Ninát a díványra a nappaliban, ahová Betty fektette mindig a pácienseit. – Mia, szaladj, és hozz törülközőket meg meleg vizet. Ne kérdezd, miért, mindig ezt hallottam a filmekben, valamire biztos kellenek. Te pedig, Nina, lélegezz, lélegezz mélyeket – mondta Adam, és próbált higgadt maradni. – Járnom kellett volna arra a rohadt felkészítő tanfolyamra… – lihegte Nina. – Én mondtam neked! – jegyeztem meg a lakásban rohangálva, törülközőkkel és telefonnal a kezemben. – Menj a francba, Mia! Ez most nem a megfelelő pillanat! – förmedt rám Nina a fájdalomtól eltorzult arccal. – Menj a francba! – ismételte Cerotto, amitől nevetésben törtünk ki. A kórház hívásvárakoztatásra kapcsolt: nagy volt a zsúfoltság, és sok mentő járt kint az utakon. A mobiljaink egyfolytában csöngtek: Carl és Laetitia dugóba kerültek az autópályán, és Carl magánkívül volt. Betty kesergett, és szörnyen hibásnak érezte magát. Próbált gyalog hazajönni, én meg majd megőrültem a félelemtől látva, hogy a barátnőm ennyire szenved. Ha vele is történt volna valami, nem tudom, mit tettem volna. Csak Adam maradt összeszedett és szenvtelen. – Oké, most beszélni akarok egy szülésznővel. Azonnal! – rendelkezett, és kivette a telefont a kezemből. – Maga kicsoda? – kiáltott a kagylóba még minket is elhallgattatva. – Rendben, Hill doktornő, mondja meg, mit kell tennem! Nina a mellkasa elé emelte a lábait magzatpózban, és továbbra is sírt, az anyukáját szólítva és Carlt átkozva. – Nina, hanyatt kell feküdnöd, hajlítsd be a lábad, és nyomj, amikor mondom! – utasította Adam. – Nem akarom, hogy meglásd a puncimat! – siránkozott Nina. – Esküszöm, nem nézek oda, de tedd, amit mondok, kérlek! – Mia, ne engedd meg neki, hogy megnézze a puncimat! – nyúlt a kezem után. – Bízd csak rám, Nina, de az Isten szerelmére, nyomj! Adam a kellő távolságban tartotta a kezeit Nina hálóinge alatt, mintha egy gólt kellene kivédenie, de a támadó épp takarásban lenne. Eközben

folyamatosan beszélt Hill doktornővel a telefont a válla és a füle közé szorítva. – Igen… látom a fejét… most nyomj, Nina! – Igen, de ne… – Bassza meg, Nina, nyomj! Ez a legkevésbé erotikus dolog a világon, esküszöm! – ordította Adam. Nina üvöltött, mint akit éppen felnégyelnek, és biztosra vettem, hogy pontosan ezt is érezte. – Carl, beszélni akarok Carllal, moooost!! – őrjöngött Nina, miközben Kate néni eszelősen dörömbölt az ajtón. Beütöttem Carl számát, Nina pedig kikapta a kezemből a készüléket. – Halló!... Nem, te szarházi, egyáltalán nem vagyok jól, olyan, mintha egy rögbisisakot kellene megszülnöm… Igen, te óriási faszfej, szeretném, ha itt lennél, hogy a kezeimmel kaparhassam ki a szemedet, és még az is semmi lenne ahhoz a fájdalomhoz képest, amit most érzek! – ordította habzó szájjal, visszaadva nekem a telefont. Rémülten néztünk egymásra Adammel. Az angyali Nina képe, aki kifinomult, és gyengéd, akár egy liliom, örökre eltűnt, és a helyét Linda Blair vette át az Ördögűzőből. – A hormonok… – közölte Adam Carllal –, Hill doktornő azt mondja, hogy csak a hormonok! A vajúdás több mint egy órán keresztül tartott, közben pedig Nina sírt, ordított, szitkozódott, és belefúrta a körmeit a karomba, én, Adam és Cerotto pedig buzdítottuk, hogy felváltva lélegezzen és nyomjon. – Nem csinálok magam alá, ugye? – kérdezte Nina utolsó világos percei egyikében. – Nem, Nina – válaszolt Adam –, és ebben a pillanatban ettől tartok a legkevésbé! Nina halványan elmosolyodott, mély lélegzetet vett, mintha eldöntötte volna, hogy végre elérkezett a megfelelő pillanat, és mind a hárman nekifeszültünk. Nina nyomott egy utolsót, kiordítva a lelkét, Adam pedig elragadtatott kifejezéssel visszaordított, kezében egy icipici, hajjal bőven megáldott teremtményt tartva. Mindannyian hisztérikus nevetésben törtünk ki izzadtan, az érzelmektől és az adrenalintól kimerülten. Adam felemelte a babát, majd ijedten rám nézett. – De hiszen ez egy fiú! – kiáltotta. – Micsoda? – ordítottam. – Egy fiú! – ismételte Adam, a minden kételyt kizáró borsószemre mutatva. A csecsemő azonnal visítani kezdett, mint egy megszállott, miközben

Nina a fáradtságtól kifacsartan, fejét a párnának támasztva nézte a kisfiút Adam karján. Majd mosolygva Adamre pillantott. – Szia, Patrick! – mondta Nina átszellemülten. – Végre… Adam zavartan nézett rám, én pedig Ninára, és ösztönösen a homlokára tettem a kezem. Jéghideg volt. – Pat, láttad? Nagybácsi lettél! – folytatta Nina cérnavékony hangon. Nina… Adam odaadta a babát Ninának. – Igen, Nina – mondta Adam –, igazán büszke vagyok rád. Nagyon ügyes voltál! Nina elmosolyodott, kezébe vette a kicsit, és csókolgatta. – Eper – suttogta, mielőtt mély álomba merült –, eperillat. Köszönöm, Adam… Adam a fejét rázta, és összezavarodva nézett rám, de a mentőautó érkezése megoldotta a kínos helyzetet.

Húsz Noah Patrick Dewayne február 12-én jött a világra, a nagybátyja halálának napján. Három héttel korábban a vártnál. Senki nem akart rákérdezmi ennek okára, és senki nem beszélt többé Nina látomásáról. A kisfiú születését követő egy órán belül mindenki megérkezett: Carl, Laetitia, Hill doktornő, Kate néni és Eileen, miközben mi Adammel a konyhába zárkózva sírtunk a sokktól. Nináék néhány napot a kórházban töltöttek, majd a ház egyfajta kikötővé alakult át, ahol mindenki jött-ment, és főleg mondta a magáét. Nina elveszett a látogatók között, és teljes mértékben engedelmeskedett a többiek irányításának. Mintha nem lett volna ura többé a testének, mintha elhagyta volna az ereje, de ez nem zavarta. Carl állandóan a párnája mellett térdepelt. Nina többnyire mosolygott, de a kicsi minden alkalommal visítani kezdett, amikor a karjaiba vette a szoptatáshoz, hogy aztán bárki más kezébe kerülve lenyugodjon. Mindez pedig tehetetlenné és nyugtalanná tette az újdonsült kismamát. – Utál engem – mondta egyszer Nina, amikor kettesben maradtunk. – Dehogy utál, az anyukája vagy. – Nem veszed észre, hogy csak nálam sír? – makacskodott dühösen. Természetesen észrevettem, de nem akartam ezt szóvá tenni. – Dehogyis, nálam is sír, mégsem gondolom, hogy utál engem. Nina megrázta a fejét. – Hülyeség volt. Nem így kellett volna döntenem. Óriási hülyeség volt – könnyezett. – Miket mondasz! Azért beszélsz így, mert nem alszol, fáradt vagy, és ez az egész teljesen új neked. De meglátod, miután jobban megismeritek egymást, minden rendben lesz! – Mit tudsz te erről? – vetett rám Nina egy kegyetlen pillantást. – Honnan tudod, milyen érzés, ha gyereked van? Ne beszélj olyasmiről, amit nem ismersz! – pirított rám. – Nincs gyerekem, igaz, de úgy hiszem… – Mit hiszel, mit tudsz? Csak mert hallottad valahol? Menj, és folytasd a gondtalan kamaszéleted, ne vesztegesd az idődet itt velem, nincs feladatod, amire készülnöd kéne? Persze hogy volt, ráadásul nem is kicsi, de hagytam volna ott búslakodni? – Nincs jobb dolgom, mint hogy veled legyek – tettem úgy, mintha

meg sem hallottam volna. Nina felkelt, hogy a mosdóba menjen. Összetört, felpuffadt és szomorú volt, szemei karikásak. – Brandonnal mi lett? – kérdeztem. – Puff! Elpárolgott! – csettintett az ujjával. Ez meg a másik. Az elején minden fiúja úgy rajongott Nináért, mint Kalí istennőért, aztán köddé váltak. Egytől egyig. És az a legrosszabb ebben, hogy mindegyik srác normálisnak látszott. – Nézz rám… – húzta fel a hálóingét –, undorítóan nézek ki! – Akkor sem lennél undorító, ha akarnád! – mondtam őszintén. – Ne próbálkozz, Mia! – vette ki a bölcsőből a babát, aki azonnal sírva fakadt. – Látod? Látod ezt a kis gyávát? Igaza volt anyukádnak, örökké sírni fog! Fogd meg most te! Nekem elég volt! – úgy adta át akicsit, mint valami csomagot. Általában nem olvadtam el a babáktól, és azt sem tudtam, hogyan kell hozzájuk nyúlni, ezért megfogtam a kicsit a karjai alatt, tisztes távolságban tartva magamtól, mint egy furcsa tárgyat. Noah rögtön abbahagyta a sírást, kíváncsian nézett rám, és sajátosan elmosolyodott. Nina gyilkos pillantással fordult felém. – Mosolygott? – Egyáltalán nem! – tagadtam a nyilvánvalót. Nina megrázta a fejét, a mosdóba ment, és bevágta az ajtót. Rosszul volt. Mint ahogy azt előre lehetett tudni. Most szembesült azzal, mire vállalkozott, és senki és semmi nem tudott enyhíteni az aggodalmán. Kivéve az időt. Nagyon keveset aludtam, és ez a táncolásra is kihatott. A felkészülés kellős közepén tartottunk az előadással, és arra kértek minket, hogy maradjunk ott a hosszúra nyúlt próbákon, amit egyáltalán nem bántam. Carl és Laetitia nálunk telepedett le, Betty ideiglenesen Leonardhoz költözött, így a házból bölcsőde lett, ahol minden a babaszoptatás, a kicsi szükségletei és a fürdetése körül forgott, éppen úgy, ahogy az pár hónap múlva otthon is lesz. Még ha most már esetemben nevetséges volt is az „otthon” szó. Egyébként is törékeny életemet teljesen feldúlta az a kis jövevény okozta ciklon. Az idegeim romokban voltak, és a Pattel töltött éjszakák egyre rövidebbek és nyugtalanítóbbak lettek. Hiányoztak a viszonyítási pontok, és Patrick megnyugtató szavai nem

voltak elegendőek többé. Az egyetlen valóban állandó pont azt életemben Adam volt, aki igazi szövetségesem lett az óta az este óta. Bátorságot és önbizalmat adott neki, hogy segített világra hozni a babát, a közösen átélt élmény pedig szorosan összekötött minket. Mintha hirtelen felfedeztük volna, hogy ez a valóság sokkal különlegesebb és felemelőbb a színpadinál. Egészen addig a pillanatig ennek gondolata fel sem merült bennünk. Goddard egy vadállat volt: egyik problémát a másik után kellett megoldania, de persze a türelem és a diplomatikusság nem voltak az erősségei, ezért igyekeztem tisztes távolban maradni tőle, és megcsinálni mindent, amit akart. – Gyerünk, Mia, előre a karokkal! – nyavalyogta folyamatosan. Én mosolyogtam, összeszorítottam a fogaimat, és újra elölről kezdtem, a végkimerülésig. Ariel úgy követett mindig, mint egy kiskutya, bárgyú csodálattal nézett rám, ami halványan arra emlékeztetett, amikor megismertem Liát, és úgy tekintettem rá, mint egy jelenésre. Hízelgő volt, és eléggé zavarba hozott. A portés-k Goddarddal sokkal gördülékenyebben és harmonikusabban mentek, de úgy tűnt, ő ezt nem vette észre, és egyfolytában siránkozott, hogy ez nem jó, az nem jó. Valamin mindenképpen nyafognia kellett. Hazamentem, ahol általában Carl a nappaliban járkált fel s alá Noahval a kezében, miközben Nina az ágyában feküdt a szobájába zárkózva. Nem mehetett ez így tovább. Azt tervezgettem, hogy inkább az iskolába járok aludni. Akkor is, ha egy szavam sem lehetett, mert Noah a legtüneményesebb gyerek volt, akit valaha láttam. És Patrick tökéletes mása, fekete hajú változatban. Talán ez volt az egyik oka, hogy annyi időt töltöttem a nézegetésével. Megszólalt a kapucsengő, miközben én a lábamat áztattam a fürdőszobában. Csak csengett és csengett, amíg fel nem fogtam, hogy senki sem megy le kinyitni azt az átkozott ajtót. – Már elnézést, de létezik más is a világon a kicsi Noah-n kívül! – kiabáltam mezítláb, térdemre csúszott nadrággal lefelé rohanva a lépcsőn. – Shhhhhh! – pisszegtek le kórusban. – Épp most aludt el! Kinyitottam az ajtót, és elakadt a szavam. – Mia, kincsem! – mondta anyu. – Ugye mondtam, hogy eljövünk hozzád, amint lehetséges? – tette hozzá Paul, és adott egy puszit. – Mit kerestek itt? – kérdeztem pimaszul.

– Eljöttünk meglátogatni Ninát – mondta anyu, és próbálta eltakarni tekintélyes pocakját. – Most alszik, és alszik a baba is. Végre! – feleltem anélkül, hogy beljebb hívtam volna őket. Laetitia a segítségükre sietett, odaszaladt megölelni anyát, és gratulált neki a terhességéhez, mintha az a legkülönlegesebb dolog lenne a világon. Égre emelt tekintettel visszamentem a lábfürdőmhöz, miközben Laetitia magára vállalva a házigazda szerepét töviről hegyire elmesélte a szülést, legalább harmincadjára. Nem sokkal később hallottam, hogy kopognak az ajtón. – Foglalt! – kiáltottam. – Paul vagyok, nyisd ki! Már vagy egy órája bent vagy, itt leszünk holnaputánig, nem maradhatsz addig a fürdőszobába zárva! – Dehogynem! – Akkor én leülök itt kint, hoztam is magammal egy jó könyvet. Folytasd csak nyugodtan! Tíz perccel később kijöttem, és átléptem rajta, de Paul leszerelt az orangutánkezeivel, mint egy amerikaifutball-játékos. – Hova mész, te kis pestis? – ragadott meg, és elkezdett csiklandozni. – Hagyd abba, na. Utállak! – nevettem. – Menj, és beszélj Elenával! – Inkább meghalok! – Akkor öltözz, mert elmegyünk együtt vacsorázni apádhoz! – Soha! – Ezt igennek veszem. Indulás átöltözni! – csapott egyet a fenekemre. – Ajjaj, mintha egy sovány indiai tehenet fenekeltem volna el, ha nem eszel, velem gyűlik meg a bajod! Kinyújtottam rá a nyelvem, és a szobámba mentem, bevágva magam mögött az ajót. Imádom Pault, egyre jobban! – Ugyanazért, amiért én utálom! Nem igaz, te senkit sem utálsz. És most fejezd be a riszálást, és készülődj a vacsorához, mert olyan vagy, mint egy hajóroncs. Halálosan éhes voltam. Éheztem a családra, a babusgatásra, a szeretetre, anyura, apura és Paulra, de ahelyett, hogy ezt beismertem volna, a fülem botját sem mozdítottam. Apám hét körül jött értünk, és az egyik ismerősének valamilyen éttermébe vitt, ahol ínyenc étlap volt, és olyan hosszú borlap, mint egy enciklopédia. Anyu és Paul olyan lelkesek voltak, mint két kisgyerek, apám pedig

kifejezetten cserfesnek mutatkozott. Anyu gyönyörű volt, nem emlékeztem, láttam-e valaha ilyen boldognak, még a „régi” képeken sem. Fogta a rendkívül előzékeny Paul kezét, apám pedig szokatlanul elemében volt: kirándulásokról, filmekről, könyvekről beszélt, pénzügyekről viszont egyetlenegyszer sem. Az egyetlen hivatásos ünneprontó én voltam, aki lélegzet-visszafojtva tanulmányoztam az étlapot. A szüleim váratlanul elkezdték játszani a szerepüket. – Mia, miért nem eszel egy szép bifszteket? Szükséged van fehérjére ahhoz a sok mozgáshoz – mondta apám. – Meg egy kis tésztára is, soványka vagy – tette hozzá anyu. – De talán egyedül is tud választani nem? – mosolygott Paul, és könnyedén megbökött a könyökével. – Igen, szerintem is képes vagyok rá – mosolyogtam, majd becsuktam az étlapot, és néztem ezt a kibővült, abszurd és idegesítő családot, amelynek minden tagja túlságosan boldog volt az én ízlésemnek. Három gyermekkori barátnak tűntek, akik húsz év elteltével újra találkoztak: a szüleim azon versenyeztek, ki tud a nagyiról több anekdotát felidézni a múltból, Paul meg majd szétpukkadt a nevetéstől. Annak biztos tudatában figyeltem őket, hogy hamarosan felébredek, és ismét az én kényelmes valóságomban találom magam: a gondolatban mindig máshol járó, morcos, és csupán egyetlen téma iránt érdeklődő apámmal, és az aggodalmaskodó, örökké elégedetlen anyámmal. A régi, irreális családomat akartam vissza, nem pedig azt a három cimborát, akik a jövő évi nyaralásaikat tervezgetik! Még egy terhesség kellett ahhoz, hogy az anyám végre boldog legyen? Ilyen nagy probléma voltam? Úgy tűnt, a baba kiegyensúlyozottságot és békét teremtett, amitől azonban én sajnos még jobban utáltam, és görcsösen vágytam a régi anyukámra, aki boldogtalan, de teljes egészében az enyém. Miután a pincér másodszorra is jelezte, hogy szeretnének zárni, végre hazaindultunk – megígérve egymásnak hogy gyakrabban találkozunk. – Holnap együtt leszünk – mondta anyu negédesen, miközben szálltam ki a kocsiból. – Holnap iskola! – feleltem zsémbesen. – Amikor otthon leszel, hívj fel, és meglátogatlak. Szükségem van arra, hogy egy kicsit egyedül lehessek az én kislányommal, igaz, Paul? – simogatta meg a kezét. – Még szép! Direkt ezért jöttünk! Gyerünk, indíts az ágyba, későre jár! – mondta, és belecsípett az arcomba.

Kiszálltam az autóból és bementem a házba, készen állva egy újabb álmatlan éjszakára – a kicsi Noah-nak köszönhetően. Másnap reggel Adam rohant felém, az előcsarnok másik végéből kiabálva. – Kitalálod? – lihegte. – Jó… majd úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy felhívtak a Saturday Night Live-tól! – Honnan tudod? – kérdezte csalódottan. – De hát nyilvánvaló volt, nem? Hisz ügyes vagy! – feleltem szélesre tárt karokkal. – Így viszont New Yorkba kell mennem! – jelentette ki aggodalmas arckifejezéssel. – És nem ezt akartad? – Igen, nagyon akartam, de… – Beletúrt a hajába. – Jó nagy változás lesz… – Óriási változás – ismertem el. – Mindig az álmaink végeredményére koncentrálunk, de sosem gondolunk bele, hogy ha megvalósulnak, véget ér az addigi életünk, amelyben rengeteg dolgot imádunk, és nem szeretnénk, ha ezek megváltoznának! – Igen, ez igaz. Én is állandóan a Royalra gondoltam, és láttam magam szólót táncolni, de amikor teljesült a vágyam, valójában nagyon sok olyan dologgal találkoztam, amit nem nekem találtak ki. Talán nem árt néha mindent mérlegre tenni, és megnézni, minek nagyobb a súlya – mondtam, és kivettem egy üveg vizet az automatából. – Oké, csináljuk. – Mit? – A mérleges játékot. – Most? – Most! – De nekem… – néztem az órámra. – Öt perc, meghívlak egy frappuccinóra. – Oké – megfogtam a táskámat, és a kávézó felé indultam. Hihetetlen volt, mennyire jól éreztem magam a bőrömben pár hónappal azután, hogy betettem a lábam a Britbe. A folyosók, a termek, a zűrzavar, a konyhás néni – most már minden ismerős volt, mintha otthon lettem volna. Én is része lettem annak a nagy, őrült, kreatív családnak, amit sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint a sajátomat. És szaggatta a szívemet a gondolat, hogy egyszer majd ott kell hagynom mindezt. Leültünk egy sarokban, fogtunk egy papírszalvétát, amire elkezdtük

összeírni a New York mellett és ellen szóló érveket. – Mellette – mondtam tollal a kezemben. – A Saturday Night Live – válaszolta Adam. – Oké. Ellene? – New York a világ másik végén van. – Igen, ugyanakkor a legszebb hely is a világon, tehát ez mellette is szól. – Oké, akkor írd be mind a két oszlopba. Megtettem. – Mellette? – folytattam. – A siker. – Jó. Ellene? – Az őrült verseny. – De versenyezni mindenütt kell itt sem lenne könnyebb dolgod! – feleltem a toll végével a számban. – Ühüm, ez igaz – gondolkozott el Adam –, akkor az érzelmi része! Szörnyen hiányozna az iskola. – Adam, előbb vagy utóbb úgyis itt kell hagynod, és hányan kapnak ilyen lehetőséget? – Igen, de hiányoznának a barátaim! – Előbb vagy utóbb őket is itt kell hagynod! – Teljesen egyedül lennék New Yorkban! – Még mindig jobb New Yorkban lenni egyedül, mint egy lepusztult pubban Surrey-ben, nem? – Akkor egy ellenvetés sincs? – Én nem látok egyet sem! Sőt… nem látod majd többet Joey-t, és az csak jót tehet neked! – összegeztem, elé tolva a szalvétát, amin sokkal több tétel szerepelt a Mellette oszlopban, mint a másikban. Összehajtottam a papírt, és elraktam a táskámba. – Nos, akkor nincs más dolgom, mint csomagolni. – Pontosan! És hagyni, hogy órára menjek, mert késésben vagyok – felálltam, és puszit dobtam neki a kezemmel. – Hiányozni fogsz! – kiáltottam neki oda távozóban, de nem fordultam meg. Adam is elmegy. Klasszikus történet. Maholnap mindenki elmegy, felesleges nyafogni, megtanultam a keserves leckét. Sajnáltam hogy Adam lelép, mégpedig nagyon, de nem tehettem semmit, és rákényszerítettem magam, hogy ne gondoljak rá. Az élet olyan, mint egy kikötő: az emberek folyamatosan jönnekmennek, és sosem maradnak tovább a kelleténél.

Eldöntöttem, hogy a szteppórámra összpontosítok, és nem arra a baljós pillantásra, amelyet Joey vetett rám, amikor véletlenül összefutottunk. Gyanakvásomban igyekeztem, hogy sose maradjak egyedül a mosdóban. Hazaérkezve már ott találtam anyát, amint engem várt, Noah-val a karján. Leírhatatlanul megható volt otthon látni őt, és egy pillanatra elképzeltem, milyen lenne, ha mindennap ott lehetne velem, mint régen. Csodás lett volna megint családban élni, de a mostani szabadsággal, és egy-két többletszabállyal. És Paul főzött volna ránk. De az anya karján fekvő baba látványa eszembe juttatta, hogy ott nem lenne nekem hely. – Helló, Mia! – csillant fel anyu szeme, amikor észrevett. – Nina fent pihen, én meg itt maradtam ezzel a csodával. Igaz, hogy te egy kis csoda vagy? – mondta Noah-nak, aki rámosolygott. Felhúztam az orromat és a konyhába mentem egy banánért, majd a cipőmet lehúzva a díványra vetettem magam, mintha ő ott sem lenne. Anyu tudomást sem vett rólam, és tovább sétált fel és le a nappaliban, a kedvenc mondókáimat dúdolgatva a babának, míg Carl és Laetitia haza nem érkeztek a bevásárlásból. Kiáltásokkal, gratulációkkal és sikongatásokkal teli örömtáncot lejtettek a születendő baba tiszteletére. Alig vártam, hogy tizenhat éves legyek. – Most elmegyünk egy kicsit Miával – szólt anyám, átadva a picit Carlnak, aki nem tudott betelni a fiával. Nina gyakorlatilag nem hagyta el a szobáját, és senkit sem akart látni, még engem sem. Laetitia „szülés utáni depressziót” emlegetett, én ugyanezt a „nagy hülyeséget követtem el” lelkiállapotának neveztem. Nem éreztem kedvet anyámmal csacsogni, de talán ez volt az utolsó alkalom, hogy teljesen az enyém lehetett. Elmentünk sétálni, hogy tisztázzuk a dolgainkat. Nem volt mondanivalóm, és nem akartam én kezdeni a beszélgetést. Anyu egyik kezével átkarolta a vállamat, és a Ruskin Park felé indultunk némán, ahol agyonnevelt egyenruhás gyerekek tartottak hazafelé rollerrel az iskolából. – Tudod, kincsem – lépkedett leszegett fejjel –, sokat gondolkoztam azon, hogyan lássak hozzá ennek a beszélgetésnek, és minden alkalommal ugyanaz a mondat jutott eszembe: „tudom, mit érzel most”. Magam elé nézve mentem tovább, azon tűnődve, hogy talán vágatni kellene a hajamból.

– De aztán elkezdtem megvizsgálni az életem minden egyes filmkockáját. Újranéztem az összes szomorú pillanatot, amit megéltem, a nagyival való borzalmas kapcsolatomtól kezdve a nagyapa haláláig, a válástól egészen addig, amíg ketten maradtunk Leicesterben, és az összes nehézségig, amivel szembenéztünk. A kisebb-nagyobb problémáim ellenére arra kellett rájönnöm, hogy sosem tudtam igazán, te mit érezhetsz, főleg azok után, amiken keresztülmentél. És akkor próbáltam a bőrödbe képzelni magam, Patrickre gondolva, a tánc iránti szenvedélyedre, a kivételes kapcsolatunkra, a veled szemben elkövetett hibáimra, és a férfiakra úgy általában, a balesetre, mindarra a fájdalomra, amit éreztél… és a különleges erőre, ami téged eljuttatott idáig… Egy padhoz értünk, leültünk, és a távolba meredtünk. – …És egyszerre rádöbbentem, hogy egyáltalán nem ismerlek téged, és nem kisebbíthetem vagy bagatellizálhatom az érzéseidet. Nem mondhatom neked, hogy ne ess túlzásokba, és hogy minden olyan lesz, mint régen, miközben én tudom a legjobban, hogy ez nem lehetséges – mondta, és felém fordult. A vállának dőltem, és behunytam a szememet, hogy jobban tudjak figyelni a szavaira. – …És én most úgy akarok beszélni veled, mint nő a nővel. Bármennyire is fiatal vagy, a szíved mindent tud, amit tudnia kell, mert megtapasztaltad, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, és túlélted a fájdalmat. Szomorúan néztem rá. – Ez a baba, Mia, nem helyettesít téged, ahogyan azt te bizonyára gondolod. Te vagy a főművem, a legnagyobb sikerem, az ajándékom a világtól. És látom, ahogy mész előre emelt fővel a sikereid felé, mindazok ellenére, amiket átéltél, holott ezek bárkit összetörtek volna, kezdve természetesen velem. Te adtál erőt ahhoz, hogy megértsem, milyen hülyeség volt ragaszkodni ahhoz az ötlethez, hogy visszamenjek apádhoz, akivel soha semmi közös nem volt bennünk. És közben elhanyagoltam egy olyan különleges embert, mint Paul…! – lábadtak könnybe a szemei. – …Te újjá tudtál születni. Megértettem, hogy nekem is ezt kell tennem, és véget kellett vetnem az önsajnálatnak, amiért nehéz volt a kapcsolatom az elviselhetetlen nagyanyáddal, aki mindig úgy kezelt engem, mint a falu bolondját. Miután elmentél, körbenéztem magam körül, éreztem a hiányodat, és megértettem, hogy újra kell kezdenem onnan, amikor elhagytam magam. Emlékeznem kellett arra, mit szerettem, mit akartam csinálni, és azt mondtam magamnak: „Mia ezt tenné!” Anya sóhajtott, és megfogta a kezem. – …Szóval beiratkoztam az egyetemre, hogy diplomát szerezzek művészettörténetből, megmondtam Paulnak, hogy komolyan gondolom a

kapcsolatunkat, és eldöntöttük, hogy gyereket vállalunk. És mindebben te voltál a vezérlő csillagom, az én talizmánom! Éreztem, ahogy égetnek a könnyeim. Anyám még sosem beszélt így velem. – Te leszel a testvéred példaképe, és egyetlen pillanatig sem szabad azt gondolnod, hogy ő pótol majd téged csak mert elmentél otthonról. Az emberek gyereket vállalnak, ha annyira szeretik egymást, mint én és Paul, és egy nap majd te is rájössz erre… Csak ne úgy, mint Nina, kérlek! – nevette el magát. – Ha Patrick élne, egyszer biztosan gyönyörű gyerekeitek születnének, efelől biztos vagyok. Letöröltem a könnyeimet, és arra gondoltam, mi lenne, ha egy nap összeházasodhatnánk Patrickkel, gyerekeink lennének, felnevelnénk őket, és nem ismerném mindezt a kínt. – Igazad van, anyu – mondtam –, neked van igazad. A te életed, nem az enyém, és nem lehetek ennyire önző! – Nem, Mia, ebben tévedsz! – fogta kezei közé az arcom. – Az én életem a te dolgod is, szükségem van rád, a támaszodra, a tanácsaidra és a szeretetedre! A szülők is igénylik, hogy szeressék őket, nem csak a gyerekeknek, tudod? Erre még sosem gondoltam. Nem törődtem vele, kizártam őt az életemből, megsebeztem, és felesleges fájdalmat okoztam neki, csak hogy büntessem. És ezt nem érdemelte meg. A nyakába vetettem magam. – Anyu, borzasztóan hiányoztál. Nagyon szeretlek. Bocsáss meg nekem! Anyu magához szorított, és sírt. – Ne kérj bocsánatot, kincsem, én rosszabbat tettem! Ha nem egyetlen gyereke lettem volna nagyanyádnak, Indiába mentem volna, és hozzámentem volna egy brahmanhoz, csak hogy bosszantsam őt! Nevettem. – Anyu, megtennél egy szívességet? – kérdeztem. – Amit csak akarsz – törölte le a könnyeim. – Menj hozzá Paulhoz! Elmosolyodott. – Igazán? – Igazán! – Elképesztően boldog lesz, ha megtudja, hogy ezt mondtad! – kiáltotta, és a karjaiba vett. Úgy maradtam, a fejemet a mellére, a kezemet a pocakjára téve. Meghitten így maradtunk. Belélegeztem bőrének illatát, és én is végigtekintettem rövid életemen, de ezúttal csak a szép közös pillanatokra

emlékezve: kettőnkre a díványon Yorkkal, az újságlapozgatós, lusta vasárnapokra a konyhában, az életünkre, a nevetésekre és a szeretetre, ami eltéphetetlenül és örökre összeköt minket. És hirtelen egyfajta áramütést éreztem, mintha elöntött volna a szeretet, ami a testéből áradt és attól a pillanattól fogva nem kételkedtem többé abban, mit érez irántam. – Fogd, ez a tiéd – vette elő a táskájából a függős karkötőt, amit Leicesterben hagytam. – Többé nem veszem le. Ígérem. Hazamentünk, ahol Paul már várt anyura, hogy visszavigye Leicesterbe. A vigyorgásunkból megértette, hogy mindent megbeszéltünk, amit kellett, és magához szorított minket végtelenül jóságos ölelésével. Néztem, ahogy visszaindulnak, és ez alkalommal anya integetett nekem a kocsiból, amíg el nem tűntek a kanyarban, és – most először – valóban boldognak éreztem magam miatta. Bementem a nappaliba, és megláttam Carlt a díványon. A baba a vállán aludt , ő pedig intett, hogy menjek közelebb. – Nos, apuka? Hogy van? – ültem le mellé. – Nem tudom szavakba önteni – suttogta –, mert nincsenek rá szavak. Túlságosan szép! – Igen, mind ezt mondjátok! Igaznak kell lennie! – válaszoltam. – Te ezt nem értheted! Ő az én fiam, belegondoltál? Az enyém! – ismételte, mintha süket lennék. Elmosolyodtam, és a másik vállára hajtottam a fejem. – Hogy van Nina? – kérdeztem. – Egyfolytában a szobájában kuksol. Azt mondja, Noah csak nála sír, és nincs teje, így nem akarja megtartani. Aggódom, nem tudom, mit tegyek. – Én tudom, mit kell tenned – vettem a karjaimba a babát az ösztöneim ellenére. Három nappal később Nina apukája eljött hozzánk. A tiszteletre méltó szívsebészt – aki Patrick halála óta nem ment haza többé, és aki nagy méltósággal viselte a gyászt – napról napra emésztette fel a fájdalom, és nem ismertem volna fel az utcán. És valami azt súgta nekem, hogy Laetitia sem ismerte volna fel. Szörnyen megöregítették az ősz haj, a ráncok, és arcát elgyötörte a folyamatos utazás – Patrick apja nem akart megállni, hogy gondolkodjon. Ugyanakkor szürke szemei még mindig olyanok voltak, mint az én Patrickemnek. Nosztalgikus mosollyal üdvözölt, és lassan ment a fel lépcsőn, mintha nehéz feladat várná, és csak késő este jött le, teljesen más arckifejezéssel, és vagy száz évvel fiatalabban.

Aznap este Nina kezébe vette Noah-t, megszoptatta, és először aludtak együtt egész éjjel.

Huszonegy Új életre keltett, hogy ismét alhattam az éjjel, ráadásul bepótolhattam az időt, amit Patricktől csentem el. Nina apukája ajándékképpen helyre tette Kate nénit: megtiltotta neki, hogy háborgasson minket (hacsak nem üt ki tűz az épületben), és így béke honolt a házban. És most, hogy Nina újra mosolygott, én kibékültem anyával, és mindenki visszautazott, megint feltöltöttnek és energikusnak éreztem magam. És biztosra vettem, hogy elviselem majd Goddard szeszélyeit, Joey ellenszenvét, és Adam közelgő indulását. Az előadásra a legnevesebb kritikusokat várták, és ez még hisztérikusabbá tette Goddardot. De legfőképpen ott lesznek a tehetségkutatók. Ők azért jönnek, hogy felfedezzék az új ígéreteket, akik közül az ország legfontosabb társulatai válogatnak majd, és ez pedig minket tett hisztérikussá. Bár még hónapok voltak hátra, God mindennap úgy viselkedett, mintha a premier előtti utolsó este lenne, és már kosztümös próbákat tartott, hogy hozzászokjunk a terjedelmes és kényelmetlen, de szenzációs jelme-zekhez. Az enyém az oldalán több helyen felhasított hosszú, fehér fátyolruha volt apró ezüstflitterekkel, amelyek a szárnyakra emlékeztető, széles ujjakra rögzítve verték vissza a fényt. Meseszép volt, és még lágyabbá tette a mozdulataimat, magasabbnak és hajlékonyabbnak látszottam benne, viszont nagyon nehéz volt benne táncolni. Olyannyira, hogy a kettősünk Godarddal kaotikus benyomást keltett, mert amikor God a karom alatt fogva felemelt, minden egyes alkalommal vagy belegabalyodott az egyik ruhaujjba, vagy az uszályomat taposta. És God nem ismerte el, amikor ő hibázott, ezért sokkal többet próbált velem, mint bárki mással, és ezzel az őrületbe kergette Joey-t. – Mi van veled, leblokkoltál? Mintha nem ismernéd a darabot! Előre kell látnod, mi következik, érted? – ordította God szokásos kedvességével. – Folyamatosan ügyelned kell a ruhára, de úgy, hogy az természetesnek tűnjön. Az egész előadás merő látszat, ezt tudnod kellene! – Ezt tudnod kellene! – majmoltam visszatérve a kezdeti pozíciómhoz. – Nekem beszélsz? – ráncolta a homlokát God. – Nem! – válaszoltam erőltetett mosollyal. Ferdén nézett rám, összeszorított szájjal vagy tíz másodpercen keresztül, belőlem pedig kitört a nevetés, és képtelen voltam abbahagyni. – Nos, mi olyan vicces? Rajtam nevetsz? – kérdezte ingerülten. – Igen, Goddard! – kiáltottam még mindig hahotázva. – Rajtad nevetek, nézz magadra! Ne vedd már ennyire komolyan magad… és lazíts

néha! Goddard a földet bámulta, csípőre tett kézzel, majd megint rám nézett, és ő is elkezdett röhögni, egyre erősebben, mígnem mindkettőnknek kicsordult a könnye, és begörcsölt a hasa. – Istenem, Mia, évek óta nem nevettem így – mondta könnyezve. – Látszik rajtad, tudod? Lekonyul a szád széle! – feleltem. – Egy mosoly még nem ölt meg senkit – mentem vissza a helyemre. – Igen, de ne terjeszd, különben majd még azt hiszik, elpuhultam! – És elölről kezdte a darabot. – Gyerünk, vágjunk bele! – mondta, és rám kacsintott. Grand jetékkel szeltem át a termet felé, ő elkapott a levegőben, és poissonba tett le, egy centiméterre volt a fejem a padlótól. Ha nem koncentrált volna száz százalékig, elvesztettem volna a metszőfogaimat. A nevetés feloldott minket, nem volt bennem többé habozás vagy kétség, és varázslatosan táncoltunk. Nagyon ügyeltünk a ruhámra, de úgy, hogy az természetesnek hatott. Elengedtem magam a portrés-k közben, teljes mértékben megbízva Godban. Most már megértettem, hogy a durva felszín alatt érző szív dobogott, és neki is meg kellett védenie magát, a maga módján. Goddard segédkezett nekem a pirouettes-ekben és az arabesque-ekben, olyan kecsesen kísérve engem, amit nem feltételeztem róla. Mindig észrevétlenül érintette meg a hátamat, hogy előkészítse a következő mozdulatsort. Olyan párosnak tűntünk, aki évek óta együtt táncolnak, jóllehet az életben nem is lehettünk volna különbözőbbek. A balett alatt God úgy nézett rám, mintha szerelmes lenne, ám amint véget ért a zene, szemei ismét ellenségessé és hideggé váltak. Hihetetlen volt, hogy így meg tudta játszani magát. Nekem sosem sikerült volna teljesen, még ha meg is próbálom. Legfeljebb élénkebben tudtam volna ránézni, de szenvedélyt, szerelmet, vágyat csak Pat iránt voltam képes érezni. A kettősünk végén a karjai közt csúsztam a földre lassan és finoman, miközben ő a darab csattanójaként fölém hajolt, várva, hogy a reflektorok kialudjanak fölöttünk. De amíg alatta feküdtem a befejezésre várakozva, Goddard ezúttal olyat tett, ami nem szerepelt a koreográfiában. Erősen rányomta ajkait az enyéimre. A cigifüst és a kávé íze elöntötte a számat, izzadt arca az enyémet dörzsölte, borostái pedig irritálták a bőrömet. A szája követelőzőn kereste az enyémet, bár összeszorítottam az ajkaimat. A súlyától moccani sem bírtam.

Gazember! Émelyegve és tehetetlenül becsuktam a szemem, próbáltam kiszabadulni, mígnem emberfeletti erő szállt belém, és ellöktem magamtól Godot, olyan erőset rúgva belé, hogy felemelkedett, mintha valaki leemelte volna rólam. A padlón csúszva hátráltam, a kézfejemmel törölgetve a számat, feldúltan és undorodva, miközben ő a földön vonaglott. – Meg ne próbáld még egyszer, vagy megöllek – közöltem vele –, a két kezemmel öllek meg. Felkeltem, letéptem magamról a jelmezt, és kimentem a teremből. Minden forgott körülöttem, nem tudtam elhinni, hogy mindez valóban megtörtént, nem tudtam elgondolni, megérteni, megmagyarázni, miért tett ilyet velem God. Patakokban folyt a könnyem, miközben hosszú léptekkel haladtam a folyosón, ahol Joey megszokott megfigyelőállásából négy fiúbandajelöltnek azt tanácsolta, feltétlenül öltözzenek fehér Adidas ruhába, ha menők akarnak lenni. Azok a szerencsétlenek akár egy-egy papírzacskót is a fejükre húztak volna, két lyukkal a szemüknél, ha Joey mondja nekik! Meg sem várva a hülye megfélemlítő pillantását, keményen odaszóltam neki. – Mondd meg annak az eszementnek, hogy ne merjen többé közeledni hozzám, vagy levágom a tökeit! – Aztán a négy sráchoz fordultam: – Ti meg ne hallgassatok arra, amit Joey mond, túlságosan bénák vagytok ahhoz, hogy bármit csináljatok! Ezzel sarkon fordultam, ők meg döbbentek bámultak. A buszon végig sírtam, és hazaérve vagy huszonötször fogat mostam úgy, hogy senki ne lásson meg. Patricket akartam, Patricket akartam minden porcikámmal, és a gondolattól, hogy valaki más erőnek erejével megcsókolt, ordítani tudtam volna. Meg akartam ölni Godot. Én is megölném azt a görényt! Majd megőrültem, amikor láttam, hogy rád fekszik! Elöntötte az agyamba a vér! – mondta Patrick fel-alá járkálva, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. – Az a szemét, totál izzadtan… az undorító leheletével! Pat, miért tette ezt velem? – töröltem meg még egyszer a számat. Mert egy idióta, aki tényleg Istennek képzeli magát. És azt gondolta, te majd viszonzod! – De mivel adtam okot arra, hogy ezt higgye? Semmivel, szerelmem. Semmivel. Egyszerűen csak vannak beteg emberek, akik félreértik a helyzetet, és kész – felelte szomorúan –, én meg be

vagyok zárva ide, és tehetetlen vagyok. – Pat, te mentettél meg ma! Mia, ha ott lettem volna, ez az egész meg sem történik! – szólt csüggedten. – Ugyanúgy megtörtént volna, csak máshol, egy másik társulatban, te mondtad, hogy az ostobák mindenütt ott vannak! Igen, de ha bajban vagy, nem tudok közbeavatkozni többé, és ez most be is bizonyosodott! Én ezt nem tudom elviselni, ha csak eszembe jut, ami ma történt… – ökölbe szorította a kezét. – Pat – suttogtam –, elmúlt. Megfogtam a kezét, az arcomhoz emeltem, és csukott szemmel csókolgattam a bütyköket az öklén, amelyek ettől simogatásra nyíltak. Éreztem forró ajkait az enyémen, felismertem az illatát, a gyengédségét. Az igaz szerelem volt ez. A felismerés, a mennyország érzete, az eggyé válás, a teste minden egyes porcikájának szeretete, és a lelkéé, amely mintha az enyém lett volna. – Pat, te vagy az otthonom, és mindig is az leszel – duruzsoltam a fülébe, miközben ő lágyan rám siklott. Két napig nem mentem iskolába, hogy lecsillapodjon a dühöm, annak ellenére, hogy Adam egyfolytában hívogatott. – Ilyen magas a lázad? – Igen, Adam, nagyon magas! – Ne már, szükségem van rád, meg kell szerveznem az utazást, és azt sem tudom, hol kezdjem! – Askbetty.com – válaszoltam. – Ja, telefonálok egy óra múlva, hogy megtudjam, jobban vagy-e! Beszámoltam a történtekről Bettynek és Ninának, hogy kikérjem a tanácsukat, és mint általában: semmit nem használt. – El kell mondanod az igazgatónőnek! – dörögte Nina. – Mindenképpen! – De valóban ennyire súlyos volt a dolog? – kérdezte Betty. – Betty! – csattant fel Nina. – Lányok! – válaszolt Betty. – Túlságosan fiatalok vagytok! Ha majd az én koromban lesztek, sokkal kevésbé veszitek fel az ilyesmit, ezt bizton állíthatom! – kelt fel a helyéről. – Nem tudom, megéri-e botrányt csinálni ebből – folytattam –, az a kretén csak próbált megcsókolni, ez minden. Ha elmondom Parkernek, az egész suli megtudja, és a végén szörnyű kavarodás lesz belőle. – Milyen undorítóak a férfiak! – foglalta össze Nina. – Némelyik – feleltem –, némelyik igen.

Visszamentem az iskolába, és eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna, és az egész csúnya epizódot elraktározom az agyam egyik sarkába, azt remélve, hogy Voldemort is így tesz. De tévedtem. A próbaterembe lépve rögtön észrevettem a tübbiek tekintetében a más bukása felett érzett könnyed megelégedést, amit közönnyel próbáltak leplezni. Ariel adta meg a kegyelemdöfést. – Nagyon sajnálom, Mia – jött oda hozzám szégyenkezve –, én… semmi közöm hozzá, esküszöm. Kérdőn néztem rá, miközben leraktam a holmimat a földre. A várakozással teli zsongás akkor ért véget, amikor Goddard sejtelmes pillantással felém fordult, és gúnyosan rám kacagott. Tudta, hogyan kell kínozni az embereket. Igazán nehéz gyerekkorának kellett lennie. – Ah, isten hozott újra, kedves! – üdvözölt angyalian. – Nem tudom, hallottad-e, de van némi változás: mondd el neki, Ariel! – parancsolt a lányra. Ismét ránéztem. Ariel a földet bámulta. – Esküszöm, én nem csináltam semmit, mondtam neki, hogy nem akarom elfoglalni a helyed! – Hogyan? – kérdeztem összezavarodva. – Azt akarod mondani, hogy mostantól nem táncolok veled? – Na, mit szólsz? – fordított hátat nekem Goddard. – És mégis miért? – Mert ő alkalmasabb rá – válaszolta, mintha ez a világ legnyilvánvalóbb dolga lenne –, és… mivel ő kevesebbet próbált, mint te, azt akarom, hogy segíts neki. Aztán összecsapta a tenyerét, és elkezdődött az óra. Zavart, csalódott és döbbent voltam, de legfőképp undorodtam. Az a dög lépett a helyembe, mert nem voltam itt? Küzdöttem az ösztönös vágy ellen, hogy elhagyjam a termet, és a könnyekkel, amelyek másfél órán keresztül készültek kitörni, de főleg Goddard alaptalan rosszindulatával, amelyet – egy rövid időre – átértékeltem. Az emberek nem változnak, felesleges volt minden alkalommal ebben reménykednem. És most megint én lettem God mozgó célpontja, a kísérleti egere. És nem tudtam, hogy szabaduljak. Megvártam az óra végét, hogy szembenézzek vele, de a többiek szándékosan húzták az időt, csak hogy belehallgathassanak a beszélgetésünkbe. Stuart is egyfolytában kérdésekkkel bombázta Goddardot, aki úgy ontotta az ezerféle magyarázatot, mint azelőtt még soha. Biztos örömet okozott neki, hogy kordában tarthat.

Márpedig nehéz volt megőrizni a méltóságomat. Végül mindenki elment, és én God elé álltam. – Hogyhogy lecseréltél? – próbáltam a lehető legjobban leplezni csalódottságomat. – Miért ne tehettem volna meg? – kérdezett vissza előbbi utálatos mosolyával. – Persze, hogy megteheted, Isten vagy, és bármit megtehetsz! – válaszoltam megvetően. – Csak az okát szeretném tudni! Legalább ennyivel tartozol! – Mert rájöttem, hogy nem vagy elég ügyes, Ariel viszont sokkal precízebb, figyelmesebb, és főleg profibb nálad! – Tehát azt akarod mondani, hogy a múltkori incidensnek semmi köze hozzá. – Milyen incidensnek? – kérdezte ártatlan hangon, és elfordult. Émelyegve bólintottam, elindultam kifelé könnybe lábadt szemmel, és égtem a vágytól, hogy elmeneküljek onnan. Hányadék, görény, hányadék, a legrosszabbat érdemled… És Ariel, mint rendesen, az öltözőkön kívül várt lesben állva, pánikban. – Mia, én nem tudom, mi történhetett, én képtelen vagyok helyettesíteni téged! Nem tudom, miért csinálta ezt Goddard. Mondtam neki, hogy nem akarom, és hogy nem érdemlem meg, de ő hajthatatlan volt. Azt mondja, itt ő dönt, nekem meg boldognak és hálásnak kellene lennem, de én rettegek, nem vagyok és nem is leszek rá képes soha! Kérlek, beszélj vele te, vedd rá, hogy gondolja meg magát! – remegett a hangja. – Neki van igaza! – vágtam a szavába barátságtalanul. – Ő dönt, és neked valóban hálásnak kéne lenned! – folytattam ingerülten, dühösen kapkodva magamra a ruhát. Nem tartoztam neki semmivel, és nem kellett udvariaskodnom vele. Magára hagytam, és kimentem az öltözőböl. Leprásnak éreztem magam: mindenki engem bámult, és összesúgtak a hátam mögött. Hirtelen én lettem az iskola legendája. Elmentem Adam mellett, még csak észre sem vettem, de ő a pólómat megragadva megállított. – Hé, megsüketültél? Mi van veled? – rázott meg. – Semmi, még nem lábaltam ki az influenzából, mit akarsz? – Csak együtt lenni egy kicsit a barátnőmmel, mielőtt elutazom, ez minden – mondta kedvesen. – Mi történt veled? Elsírtam magam. – Goddard lecserélt Arielre, miután hülyét csináltam magamból! – néztem másfelé.

– Micsoda? – kiáltotta. – És miért? – Mert azt mondja, Ariel jobb nálam! De… valójában más miatt. – És mi lenne az? Felsóhajtottam. – Bepróbálkozott – suttogtam. – Bepróbálkozott? – ordította. – Csendesebben, megőrültél? Senki nem tud róla, és nekem hallgatnom kell, mert nincsenek tanúim, de valójában ezért váltott le. – És ezért maradtál otthon két napig? – Igen, túlságosan feldúlt voltam – ismertem be. – A görény! Legszívesebben letépném a fejét. – Ja. De úgy látszik, ő nyert – feleltem beletörődve. Adam csikorgatta a fogát, és úgy szorította össze az állkapcsát, ahogy azt eddig csak Patricknél láttam. – Én megölöm azt a szarházit! Köszönöm… Nem tudom, Adam kitörése annak szólt-e, hogy God bepróbálkozott nálam, vagy hogy elvette tőle Joey-t. Őrjöngve nézett rám, és képzeletben már Goddard sírján táncolt. – Most hogy utazzam el, és hagyjalak itt téged egyedül? – Miattam ne aggódj. Úgysem tudnál semmit csinálni. Nem veszek részt az előadásban. Nyugi. Nincs kedvem ezért harcolni. – El kell mondanod Parkernek! Ki kell rúgniuk innen! – Te tényleg azt hiszed, ha odamegyek Parkerhez, és elmondom neki, hogy bepróbálkozott, majd kirúgják? Az én szavam áll az övével szemben, és nem akarok megint megalázó helyzetbe kerülni. Beletörődöm, sokkal rosszabb is történt már velem – mondtam. – Úgy tűnik, ez volt megírva! – Megírva, egy fenét! – válaszolta Adam. – Neked talán van veszítenivalód, de nekem nincs! – sietve elindult az igazgatóság felé. – Neeeee! Mit csinálsz, megőrültél? – minden erőmmel a karjába kapaszkodtam, és lecövekeltem. – Engedj, Mia, tönkre akarom tenni, ezt mindenkinek tudnia kell! Igen, Mia, hagyd menni! – Nem, Adam! Azt mondtam, nem! – álltam el az útját. – Ne kelljen megbánnom, hogy elmondtam neked! Nem akarom, hogy bármit is tegyél, nem kell tenned semmit, majd én elintézem, így vagy úgy, de a rosszak mindig megfizetnek. Csak meg kell várni türelmesen. – Ne mondd, hogy te hiszel abban hülye mondásban, hogy úgyis meglátod majd, ahogy előtted viszi a hulláját a víz! – Mindig viszi, Adam! Mindig. – És otthagytam. A történelem- és biológiaórán mintha ott sem lettem volna. Csak arra

tudtam gondolni, ami történt, és a gondolat, hogy lecseréltek, úgy égetett, mint só a friss seben. Mindenki tudta, hogy Ariel nincs azon a szinten, hogy megbirkózzon egy ilyen bemutatóval, és Goddard nem lehetett annyira hülye, hogy egy kellemetlenség miatt kockáztassa az előadás sikerét. Vagy igen? Estefelé lementem a próbaterembe. A színház kihalt volt, szórt fény és csend töltötte meg a termet, mintha csak el lett volna varázsolva. Elővettem a cipőimet, felhúztam, spiccbe álltam, és középre mentem. A mágia azonnal átjárta a testem, és elkezdtem táncolni a fejemben szóló zenére. Pas de basque, chassé, glissade, pirouettes, fouetté, arabesque… Lágyan tért vissza karjaimba az én első, egyetlen, igazi szerelmem, aki megértett engem, vigasztalt, soha nem okozott csalódást, és lassan visszatalált hozzám a mosoly, a lendület és az öröm. Szabadon és boldogan táncoltam, minden keserűségről megfeledkezve egy rövid időre. Egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy hangosan becsapódik az ajtó, aztán Joey és Goddard hangját, amint veszekednek. A színfalak mögé futottam, hogy elérjem a kijáratot, de az ajtónál megtorpantam, és hallgattam a szavaikat. – Mit akarsz még tőlem, mi, Joey? Énekelni akartál az előadásban, ez már nem elég? – Azt akarom, hogy beszélj azok a fickókkal az X-Faktornál! – Nem lehet, ez nem így működik, nem tudom, hogy képzeled ezt! – Szóval azt akarod nekem mondani, hogy te ott semmit nem számítasz? Elhitetted velem, hogy Simon Cowell jobbkeze vagy! – Soha nem mondtam ilyet, meg aztán tudod, mit mondok neked? Kezdesz idegesíteni, és ha be akarsz jutni az X-Faktorba, hívd fel őket, és maradj a fenekeden, mint mindenki más! És most hagyj, dolgoznom kell! Joey hirtelen taktikát váltott, sírós és negédes lett. – Na, Goddard, ne legyél ilyen, szükségem van rád, tudod, hogy szeretlek! – Te nem szeretsz engem, ahogy én sem szeretlek téged. Kölcsönösen kihasználjuk egymást, a világ már csak ilyen, nagyon jól tudod! – Te tényleg szemét vagy, tudod? – Ó, hogyne tudnám! – válaszolta God. – Meg fogod ezt bánni. Nem találsz még egy olyan lányt, mint én. – Nagyon remélem! – kiáltotta. Gyorsan kisurrantam az ajtón, de ahogy megmozdultam, óvatlanul

hozzáértem a biztonsági lámpa kapcsolójához, ami erre kigyulladt, és Joey meglátott. – Most biztos boldog vagy! – kiáltotta dühösen, és elviharzott. Igen. Valóban boldog voltam. Másnap reggel, véletlenül, Joey Adammel nevetgélt és viccelődött, mintha sosem mentek volna szét. Megsimogatta a fiú haját és arcát, olyan bizalmasan, hogy úgy tűnt, Adamet teljesen kicserélték. Egyenesen továbbmentem, leszegett fejjel. Sosem tudtam elrejteni az érzelmeimet, és nem akartam, hogy Adam meglásson. Csalódtam benne. Egy kis hízelgés elég volt neki, hogy behódoljon? Kár, mert Adam jobbat érdemelt volna. Nina eközben kismama üzemmódba lépett: a nap huszonnégy órájában Noah-ról beszélt, és minden idejét vele töltötte. Az egyetem már csak távoli emlék volt neki, és ez mélységesen elszomorított engem. Noah lett élete hátralévő részének elsődleges szempontja, de én továbbra is csak azt kérdeztem magamtól, miért nem tudott várni még tíz évet. Carl naponta háromszor hívta, és beszámolót kért minden szundikálásról, szopizásról és nevetésről, Nina pedig – aki nem sokkal korábban még úgy kerülte, mintha leprás lenne – most órákat beszélt vele telefonon, részletesen elmesélve neki a baba minden egyes percét, fotókat és videókat küldött át neki. Betty és Leonard szerelemben és egyetértésben éltek, és Betty sokkal kiegyensúlyozottabbnak látszott, mint előtte, de legalábbis nem felejtett el tejet venni. Felhívtam nagyit, de Sunil vette fel a telefont. – Mia kisasszony, milyen jó hallani a hangját, a nagymamája most nem tud… Azt mondja, hogy később visszahívja… igen? – Rendben, Sunil, csak annyit mondj meg neki, hogy igaza volt. A nagyi érteni fogja! Letettem a telefont, egy pillanatra elárasztott a szeretteim boldogsága miatt érzett derű, egészen addig, amíg Goddard be nem tört a gondolataim közé. Mintha a gyomromba öklöztek volna. Este Adam eljött Bettyhez, és bezárkóztak a dolgozószobába egy órára, amit én az ajtó előtt töltöttem hallgatózással – eredménytelenül. Amikor Adam kijött, úgy tettem, mintha véletlenül jártam volna arra. Betty fagyos pillantást vetett rám. – Mia, beszélhetnénk egy percet? – kérdezte Adam. – Persze – mondtam neki –, kikísérlek a kocsihoz. Lehajtott fejjel, zavartan sétáltunk ki.

Közelgő indulása, a tény, hogy többet nem jön iskolába, és hogy megint búcsúznom kell, nagyon nyomasztott, és nehezemre esett elfogadni. – Ma reggel Joey odajött hozzám beszélgetni – kezdte. – Azt mondta, hiányoztam neki, hogy tud a válogatásról, és nagyon büszke rám. Tétován bólintottam. – Megkérdezte, megpróbáljuk-e újra. – És te mit válaszoltál? – Nos, bevallom, először nagyon meglepett, de aztán arra gondoltam, talán megérdemel még egy esélyt. Majd meghaltam a vágytól, hogy elmondjam neki, amit hallottam, de nem tehettem. Nem az én dolgom volt, és ha Adam annyira vak, hogy nem veszi észre, Joey milyen köpönyegforgató, nem nekem kellett rá megtanítanom. – Rendben. Tudod már, mikor indulsz? – Néhány nap múlva. – És Joey? – Majd viszontlátom, ha hazajöttem. Az is lehet, hogy sikerül találnom valakit, aki segíthet neki. – Ezt ő kérte tőled? – Hát konkrétan nem, de azt gondolom, örülne neki. Naiv, ostoba Adam. – Persze hogy örülne neki. Most, hogy szakítottak Goddarddal, szüksége van egy másik palimadárra. – Szakítottak Goddarddal? És ezt te honnan tudod? – Hallottam őket veszekedni. God úgy szabadult meg tőle, mint egy kolonctól, és lám, másnap reggel Joey újra szeretné kezdeni veled! És még azt mondják, hogy mi, nők vagyunk romantikusak és álmodozók. Ébredj fel, Adam, ha New Yorkba akarsz menni, ennél dörzsöltebbnek kell lenned! – hátba veregettem, és otthagytam. Felhívtam anyut, hogy jó éjt kívánjon nekem, és – végre – elaludtam, elképzelve egy Joey és God nélküli világot.

Huszonkettő – Mondtál neki valamit? – kért számon Joey a szekrényem előtt, mint általában. – Mit és kinek? – kérdeztem vissza közömbösen, a lakattal bíbelődve. – Nagyon jól tudod, kinek, Adamnek! Azt mondta, nem akarja újrakezdeni velem, és mivel olyan jó barátok vagytok, azt kérdeztem magamtól, vajon benne van-e kezed a dologban. Ráemeltem a tekintetem, és minden művészi képességemet beleadva úgy tettem, mintha egy svábbogárra néznék. – Bevallom neked, Joey, sokat tépelődtem, mert sajnáltam volna, ha egy ilyen rendes srác egy hozzád hasonlóval állna össze. De aztán azt gondoltam, egyedül kell megtanulnia a leckét. És nagy megelégedésemre az éjszaka jó tanácsadó volt, amint látom! Azért ne ess kétségbe, azt olvastam, Simon Cowell jelenleg szingli. És otthagytam Joey-t, eszeveszetten örülve. Goddard kezdett szembesülni képtelen döntésének első következményeivel, és a szívem mélyén ez is boldoggá tett. Muszáj volt ujjongani azon a két szerencsétlenen. A probléma csak az volt, hogy mindennek nagyrészt én ittam meg a levét, mivel árnyékként kellett követnem Arielt. Arielt, aki törékeny volt, akár egy nádszál, és rettegett Goddardtól. Órákon keresztül próbáltam vele, ő pedig továbbra is bátortalan és levert volt. Igyekeztem lelkesíteni, és megértetni vele, milyen fontos lehetőséget kapott, de a félelmei teljesen leblokkolták. Miss Connor félrehúzott az óra után. – Még mindig nem akarsz mondani nekem semmit, Mia? – Mivel kapcsolatban? – Mia, őszintén, ennyire hülyének nézek ki? – Nem, miért? – Mert én mindenről tudok, ami itt bent történik, és tisztában vagyok vele, hogyan bánik veled az az őrült, aki elvette a szólódat a darabban. De nem tudok közbeavatkozni, amíg te úgy nem döntesz, és hónapok óta várom az alkalmat! – mondta fenyegetőn. – Miss Connor, igazán minden rendben van. Igen, igaz, elvette tőlem a szólót. Azt mondta, nem vagyok alkalmas a feladatra, és ő a tanár. Mit mondhattam volna erre? – Mia, megmagyaráznád nekem, miért fedezed még mindig Goddardot? Mert nem vagyok besúgó, hát ezért, és nem akarok bonyodalmat.

– Nem fedezek senkit, esküszöm. Miss Connor megrázta a fejét. – Remélem, tudod, mit csinálsz, kincsem. Sajnálom, hogy félreállítottak. A szavai még jobban elszomorítottak, mert hiába magyarázkodtam, jól tudtam, hogy nagyon is megérdemlem azt a szerepet. És azt is, hogy ilyen lehetőségem nem lesz többet. Hazamentem, ahol Nina halk hangon a szobájába hívott. – Meg kell mutatnom neked valami nagyon fontosat, majd kibújok a bőrömből! – mondta titokzatosan. Törökülésben leültem az ágyára. – Nézd! – kiáltotta átnyújtva egy fénylő, kemény fedeles könyvet, melynek borítója naplementét ábrázolt, és áttetsző, dombornyomott szárnyakat. – Ma érkezett! – Mi ez? – Tudsz olvasni, nem? – csipkelődött Nina mosolyogva. Elolvastam a címet: A bátyám egy angyal. Írta: Nina L. Dewayne. – De… mi… ezt te írtad? Egy könyv… Patrickről? – dadogtam hitetlenkedve. Ragyogó szemekkel bólintott. Az első oldalra lapoztam, és elolvastam az ajánlást: „A bátyámnak, Patricknek. Megtiszteltetés és kiváltság, hogy ismerhettem, és örökké él majd a szívemben.” – De… ez… – Épp most jött a nyomdából, pár nap múlva jelenik meg. Ez az első nyomtatott példány, és szeretném, ha a tiéd lenne! – jelentette ki Nina büszkén és méltóságteljesen. – Nina ez… a legszebb dolog, amit csinálhattál… – próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Nina, el sem hiszem, nem érdemlem meg! Szorosan, némán megöleltük egymást. Ez volt a legnagyobb tett, amelyet a bátyja emlékére végbe vihetett, és a könyv megmutatta, hogy az egyetemen meg az újságíróiskolán elszenvedett kudarcok ellenére Nina mennyire erős, határozott, és hogy soha senki nem győzheti le. – Ezért hajtottad le mindig a számítógép fedelét, amikor beléptem ide? – Meg akartalak lepni. – Hát ez sikerült, Pat végtelenül boldog lesz… vagyis… bocs. – Igen, igazad van, Pat végtelenül boldog lesz. És, kérlek, mondd meg neki, hogy nagyon hiányzik, és hogy a baba pont olyan, mint ő! – mosolygott rám.

Tudom, te is nagyon hiányzol nekem, csillagocskám. – Légyszi, dedikáld nekem! – Jaj, ne! Nem megy, előtted szégyellem magam, meg különben is megemlítettelek a köszönetnyilvánításban! – Nos, ez a legkevesebb azok után, amiket el kellett viselnem! Nina nevetett. A szívemhez szorítva a szobámba vittem a könyvet. Mintha ott lett volna a lapok közé bezárva Pat egész élete, csodálatos és rövid ideig tartó létezésének minden perce. És most már mindenki megtudhatta, ki is volt Patrick Dewayne, és mindenki úgy becsülhette és szerethette őt, ahogy mi tettük. – Pat, felfogtad? – mondtam neki lelkesen. – Nem semmi, hogy született egy könyv rólad. Nem tudom, mit mondjak. Szó szerint elakadt a szavam. – Megérdemelted, szerelmem és ki más adhatott volna neked ilyen ajándékot, ha nem Nina? Nina nagylelkűen felajánlott a világnak egy titkos naplót, így Patrick nemcsak rajtunk keresztül élhetett, de mindenki szívében. Fogtam a könyvet, és elindultam otthonról a hideg téli délutánon, hogy megkeressem a lehető legromantikusabb helyet. A házunkhoz közeli park felé vettem az irányt, mígnem találtam egy szép padot egy kis tó partján, ahol kacsák és mókusok szaladgáltak szabadon a vöröslő levelek között. – Itt tökéletes lesz! – hajtogattam szét egy takarót, amibe aztán alaposan bebugyoláltam magam, hogy meg ne fagyjak, és elképzeltem, hogy Pat ott van velem. – Készen állsz? Akkor lássunk hozzá! Elkezdtem olvasni az első fejezetet, a másodikat, a harmadikat – nem tudtam letenni a könyvet, és észre sem vettem, hogy repül az idő. Felismertem minden helyet, minden arcot, minden nevet, sztorit és fotót, mintha az életünk filmjét néztem volna. Azokon az oldalakon mi szerepeltünk: az álmaink, a reményeink, a vágyaink, a tévedéseink, a fantáziáink, a kilátásaink, a kétségeink, a lelkesedésünk, az őrültségeink, a szenvedélyünk és az élni akarásunk. Azok az oldalak a kamaszkorunkat írták le, amit túl korán veszítettünk el, de ami ettől kezdve a költészettel és lágysággal teli szavaknak köszönhetően örökké tart majd. Addig olvastam, amíg a végére nem értem. Közben késő este lett, a kezem jéggé fagyott, és együtt sírdogáltunk Pattel. – Nina megmentett minket – mondtam neki –, halhatatlanná tett minket.

Te is halhatatlanná tettél engem. Egy méterrel a föld fölött sétáltam haza, lelkemben a teljesség érzetével. Mintha attól a pillanattól fogva a könyvre bízhattam volna magam, nem kellett attól félnem, hogy elfelejtem Pat életének valamelyik részletét. A könyv méltó emlékműve volt Patricknek, akinek még csak rendes temetés sem jutott, és akiről most teljes tiszteletadással emlékezhettünk meg. – Köszönöm, Nina – öleltem meg otthon –, Patrick nevében is. Nina erősen magához szorítva mosolygott. Ismét felhívtam nagyit, aki mint mindig, tele volt mondanivalóval és lelkesedéssel. – Unokám! Ne haragudj a pár nappal ezelőttiért, de épp csomagoltam a kenyai útra, és tudod, hogy nem bízhatok semmit Sunilra. Ő mindig a saját feje után megy, és abból csak baj van. Végre egy kis napsütés, idén szörnyű az időjárás itt Fiesoléban! Persze még mindig jobb, mint ott nálatok, azon a szeles szigeten! Legközelebb magammal hozlak. Tudsz vízisízni? – Nem, nagyi, de te majd megtanítasz! – Rendben, megígérem! Most viszont megyek, millió dolgot kell elintéznem indulás előtt. Jut eszembe… Hogy ment az a másik ügy? Úgy értem… hogy visszatérj anyád házába. – Igazad volt, nagyi, nem lesz olyan rossz! – Nekem mindig igazam van, unokám! – szögezte le nagyi. Csöngettek, és szokás szerint nekem kellett lemenni ajtót nyitni. – Adam! – lepődtem meg. – Helló, Mia! – Sajnálom, de Betty nincs itthon ma este, elment valahová Leonarddal! – Azért ugrottam be, hogy elköszönjek tőled, Ninától meg a kicsitől. Holnap indulok, és ki tudja, mikor jövök vissza! – Már holnap? – kérdeztem kissé csalódottan. – Igen, minél előbb, annál jobb, nem gondolod? Te is azt mondtad, hogy több minden szól mellette, mint ellene! – Persze, és most is csak azt mondhatom, biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekszel. Na, gyere be, szólok Ninának! Nina megismerte Adam hangját, és rögtön lejött Noah-val a karján, mosolyogva és pironkodva. – Istenem, Adam, micsoda szégyen, még most sem tudok a szemedbe nézni! Te láttad az én… – Nem, Nina, mindenre megesküszöm, amire csak akarod, hogy nem láttam semmit! – nevetett. – Noah, ő Adam, az a fiú, aki segített a világra hozni téged, az első

ember, aki hozzád ért. Ha ő nincs, valószínűleg mi sem lennénk itt, így Adam olyan, mintha a nagybátyád lenne! Mindig legyél vele nagyon kedves – adta át a babát Adamnek. Adam atyai gondoskodással vette kezébe a kicsit, a tarkójánál finoman tartva a mellkasához szorította, és puszilgatta a kerek fejecskéjét. – Imádom ezt az illatot! – mondta. – És imádom a kisbabákat! Noah elmosolyodott, olyan örömmel, amit még sosem láttunk az arcán. Elragadtatva nézett Adamre. – És ő imád téged, Adam! – simogatta meg Nina a haját. – Egy angyal voltál, sosem tudom megköszönni neked! – Megköszönni, nekem? Mindenki megtette volna a helyemben, nem? – szerénykedett. – Nem, nem mindenki – mondtam. – Csak egyvalaki. – Így igaz – erősítette meg Nina. Nina elköszönt, és sok szerencsét kívánt Adamnek, majd felment a szobájába a babával. Adam felsóhajtott. – Azt is el akartam neked mondani, hogy befejeztem Joey-val. – Tényleg? – játszottam meg, mintha nem tudnám. – Igen, rájöttem, hogy a nosztalgia hamis fényben tünteti fel az embereket. Ő már nem az, akire emlékeztem, és azt hiszem, nem is volt olyan soha – mondta zsebre tett kézzel. – Szóval… Lezártam a kapcsolatunkat. – Akkor biztosan elutazol? – Igen – felelte –, vagyis… még szükségem lenne legalább ötven ülésre Bettyvel, de végül is nekem kell élnem a lehetőséggel, és a bátorságot nem tudom megvásárolni, nem igaz? Mosolyogtam. – Adam? – néztem rá meredten. – Igen? – Nézz a szemembe, nézz a szemembe, a szemembe, a szemembe nézz, ne kerüld a pillantásomat, ne kerüld, nézz egyenesen a szemembe… – csettintettem az ujjammal. – … Megvagy! Kitört belőle a nevetés. – Most a hatalmam alá kerültél, és bátorítasz majd engem, támogatsz, és elég erőt adsz ahhoz, hogy elviseljem Goddardot az elkövetkezendő hónapokban, és mindennap felhívsz majd New Yorkból, hogy elmeséld, mi van veled. Megígéred? – Esküszöm neked! – ugrott a nyakamba. Mélyen egymás szemébe néztünk egy pillanatra, amely hosszú óráknak tűnt. És olyan érzésem támadt, mintha Adam valami fontosat akarna

mondani, de csak ennyit fűzött hozzá: – Köszönöm, Mia – csókolt homlokon –, szívből köszönöm. Meghatottan mosolyogtam rá, majd a sokadik búcsú után becsuktam az ajtót. Nem volt többé barátom a suliban, legalábbis nem igazi. Adam hiánya már most érződött, főleg azért, mert tudtam, ez alkalommal soká jön majd vissza, és az előttem álló hetek hosszúnak és lelkileg megterhelőnek ígérkeztek. Így többnyire egyedül voltam, vagy próbáltam. Joey próbált fesztelennek tűnni, de kilométerekről észre lehetett venni rajta, hogy lesújtotta a kettős vereség. Nem én nyertem, de ő sem, és ez nekem elég volt. Mindennap próbáltam Ariellel. Annyira bizonytalannak érezte magát, hogy folyamatosan a segítségemért könyörgött, és én már nem bírtam elviselni. Nemcsak határozatlan volt, de minden apró részletben igyekezett hozzám hasonlítani, olyannyira, hogy kezdtem azt hinni, a dublőröm akar lenni. – Ariel! – szóltam egy elkeserítő délutánon. – Figyelj, ez így nem fog menni! – Miért, mit rontottam el? – aggodalmaskodott. – Tudom, déboulé, déboulé, déboulé és ugrás, ezt mindig elrontom – mondta szégyenkezve. – Nem, Ariel, nem rontottál el semmit, éppen ez a gond! Te mindent úgy memorizáltál, mint egy robot, de nem teszed bele a lelkedet, nem teszel bele semmit magadból, és állandóan nézed magad a tükörben. Ez nem így működik! Ez egy páros tánc, azt feltételezik, hogy szerelmes vagy a partneredbe, tehát szenvedélyt, feszültséget, odaadást kell mutatnod, érted? – Tudom, amikor te táncolsz, olyan vagy, mintha egy másik bolygón lennél, én meg… – Nem engem kell utánoznod! – fakadtam ki. – Nem kell utánoznod senkit, meg kell találnod a saját hangodat, a te dalodat, a te kifejezőeszközeidet! – És ha hibázom? – És ha hibázol, semmi gond! Kit érdekel! Újrakezded! – De Goddard… – Goddard téged választott! – mondtam ingerülten, nehezen sikerült eltitkolnom, hogy érzékenyen érint a dolog. – Kizárólag amiatt aggódj, hogy jól táncolj! És most segíts letakarni ezeket a tükröket – fogtam meg egyet a régi fekete ponyvák közül, amelyek a sarokba voltak bedobálva –, a színpadon sem lesznek ott, szóval hagyd, hogy a zene vezessen, és bízz a saját érzéseidben! Ariel egyszerre imádattal és félelemmel teli arckifejezéssel nézett rám, amivel az őrületbe kergetett. Táncolni kezdett, de a ponyvák ellenére továbbra is a tükrök felé

nézett, és én addig figyelmeztettem erre, amíg abba nem hagyta. – Koncentrálj a hangomra, Ariel, a hangomra és a zenére! Semmi másra ne gondolj azon kívül, hogy őrülten szereted, szerelmes vagy belé, és kívánod! Ha meglátod, az érzelmektől eláll a szívverésed, és úgy érzed, lángra gyúlsz. Gyerünk! Mutasd meg minden szenvedélyed, a szerelmedet, az örömöt, amikor láthatod, érintheted, érezheted a bőrét. Gyerünk, Ariel, több lelkesedéssel, több odaadással, több szívvel! – Elég! – kiáltotta Ariel, és feldúltan megállt. – Mi van veled, Ariel? Erről szól a tánc, ezt kell csinálnod, tettetni az érzelmeket, az előadás egy fikció, ezt tudnod kell! – vettem kölcsön Goddard szavait. – De én nem tudom tettetni! – ordította hisztérikusan. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy én tényleg szeretem Goddardot! Elmeséltem a történteket Ninának, aki a földön fetrengve nevetett, és alig vártam, hogy Adamnek is beszámolhassak róla. Nem tudtam elhinni, hogy a kicsi, bájos Ariel szerelmes az Antikrisztusba! Így legalább sokkal érdekesebbek lesznek vele a próbák. Miközben a legapróbb részletekig tervezgettük Nina írói karrierjét (rengeteg utazás az első osztályon, plusz személyi titkár), valaki követ dobott ablakomhoz. Kinéztünk, és megláttuk Eileent, aki intett, hogy menjünk le. – Mit akarhat? – kérdezte Nina. – Nem tudom, de nagyon kíváncsi vagyok rá. Gyerünk, vegyük a kabátunkat és menjünk le! És haladj, mert már nem vagy terhes! Eileen elrejtőzve várt minket, attól félve, hogy az anyja utánajön majd megkeresni. – Mégis hogy tudsz így élni, megmagyaráznád nekem? – kérdezte tőle Nina. – Nahát, mennyit fogytál? – kérdeztem én. – Tizenöt kilót! – mondta büszkén. – Futok, egészségesen eszem, és amikor csak tudok, táncolok! – Ügyes vagy! – tapsoltam. – Igen, de most már mondd meg, miért hívtál minket! – utasította Nina, és közben egyik lábáról a másikra ugrált, hogy felmelegedjen. – Nos… ez egy kissé bonyolult. – Mi imádjuk a bonyolult dolgokat, bökd már ki! – Mia, emlékszel a fiúra, akit abban a buliban ismertem meg a sulidban? – Igen.

– Tudod… mi azóta együtt vagyunk… és… Nos, mi… még sosem… – mondta halkan. – Állj! – szólt Nina. – Csak nem elhatároztad, hogy lefekszel vele, hm? Hány éves vagy? Tizennégy? Tizenöt? – Tizenhét! – Nos… nem jelent semmit! – vágta rá Nina. – Láttad, mi történik, ha túl fiatalon kezded? – A hasára mutatott. – Nina! – pirítottam rá. – Hagyd már beszélni!... Gyerünk, folytasd! – mondtam kedvesen. – Mi csak el akartunk, nos… tölteni egy estét nála… – Csak együtt tölteni egy estét? – szól közbe megint Nina. – És mit akartatok csinálni, kártyázni? Monopolizni? – Nina, elhallgatnál? – De szeretjük egymást! – sírdogált Eileen. – Persze hogy szeretitek egymást, és miután majd megtörténik, vége lesz a szerelemnek! Mindig ez lesz belőle! Ez teljesen egyértelmű, akarod, hogy írásba adjam? – Mia… – kérlelt Eileen. – Hagyd, hogy elmondjam, ezt a hormonok teszik! Figyelj, Eileen, tényleg vele akarod tölteni az éjszakát? – Mindennél jobban a világon! – És nekünk mit kellene tennünk? – Semmit! Csak falazzatok nekünk. Majd azt mondom, hogy buliba megyünk, és mivel sokáig maradunk, nálatok alszom. Mivel anyám nem fog benneteket felhívni, én pedig holnap reggel hazajövök, senki nem tud meg semmit. Nina összeráncolt homlokkal nézett Eileenre. – Szóval hazudnál az anyukádnak? – kérdezte. – Tudod, hogy megy ez, nem enged meg nekem semmit. Képzeljétek csak el, mi lenne, ha megkérdezném, hogy ott alhatok-e egy fiúnál! – Aludni? Ti nem aludnátok jóformán semmit, ti szeretkeznétek, és egyáltalán nem támogatom ezt az ötletet, és Kate nénikém sem! Most már az ő Kate nénikéje lett… – Nina, nem szeretnél mesélni arról, amikor Thomasnál aludtál, és azt akartad, hogy falazzak neked? – piszkáltam. – Így van! És emlékszel, hogyan végződött? Thomas kihasznált! – vágott vissza Nina. – Igen, de én betörtem az orrát a tűsarkú cipőmmel! – pontosítottam. – Igaz, és ezt méltányoltam is, de ebben a helyzetben ez most nem számít. Eileen úgy nézett ránk, mintha egy pingpongmeccset követne.

– Nina! Eileennek joga van tapasztalatokat szerezni, és nekünk kötelességünk segíteni ebben! – Mia! Ébredj fel, semmit nem tudunk erről a fiúról. Kirabolhatja, és az utcára teheti! – Én ismerem, kedves fiú, meg aztán mi ezek a régimódi dumák? – Ezek nem régimódi dumák, hanem egy felelősségteljes nő szavai! – Egy nyugdíjasé! Mi igenis részt veszünk a játékban, mint ahogy mindig is segítettük egymást! Egyébként meg ha nemet mondunk, akkor sem tudjuk meggátolni, hogy lefeküdjön vele! Különben is, mit érdekel téged? – És ha terhes lesz? Egyszerre fordultunk Eileen felé. – Védekeztek, ugye? – kérdeztük kórusban. – Persze! – felelte rémülten. – Jól teszitek! – mordult rá Nina. – Különben mindent elmondok Kate néninek. – Akkor ez egy… igen? – Persze! Menj csak haza, és mondd meg anyádnak, hogy velünk leszel, ne izgulj. Most viszont add meg a címet, és minden órában telefonálj! – rendelkeztem ellentmondást nem tűrően. – Minden másodikban? – alkudozott Eileen. – Oké, minden másodikban, de… komolyan! Eileen cuppanós puszit adott az arcomra, és Ninánál is próbálkozott, de ő ridegen másfelé nézett, majd mosolyogva, keresztbe font karokkal elindult a ház felé. – Te megőrültél! – mondta Nina. – Te meg befejezhetnéd, hogy adod a mogorva vénkisasszonyt! – Én most anya vagyok, kötelességeim vannak! A barikád másik oldalán állok! – Nina? – Hm? – Fárasztó vagy! – mondtam belökve az ajtón. Beszélgettünk, megfürdettük Noah-t. Észre sem vettük, hogy már letelt az első két óra, és Eileen még nem adott életjelet magáról. – Mit gondolsz, hívjuk fel mi? – javasoltam. – Várj… még csak az elején tartanak! – Nem te voltál az, aki nem akarta elengedni? – Onnantól kezdve, hogy belementünk a dologba, nem tehetjük tönkre az estéjét, nem? – mosolygott kezében tartva a babát, majd finoman a kiságyra tette Noah-t, hogy átöltöztesse. Egyfolytában leskelődtem a függöny mögül, hogy lássam, Kate néni

kémkedik-e utánunk, de éjfél felé komolyan aggódni kezdtem. – Felhívjuk? – Inkább küldjünk neki SMS-t – tanácsolta Nina. – Oké… „Telefonálj” – írtam. – „Aggódunk”. És újraindítottuk a Fekete hattyú-DVD-t, amit már hatodjára néztünk. Mikor felriadtam, már hajnali négy óra volt, és Eileen még nem jelzett. Felkeltettem Ninát, aki könyvvel a kezében aludt el. – Tudtam, hogy hülyeség volt! Tudtam! – mormolta. – És most mit csinálunk? Hívjuk a rendőrséget? És mit mondjunk nekik, hol keressék? Egy szeméttelepen? A kórházakban? Mi? Miért is hagytam magam meggyőzni? – óbégatott. – Mert amúgy is megtette volna, ahogy mi is, különben sem vállaltunk felelősséget érte. És ne beszélj már úgy, mint egy apáca! Nina képtelen volt visszafojtani a nevetését. – De tényleg olyan vagyok, mint egy savanyú vénkisasszony ? – Rosszabb, mint a volt igazgatónőnk! – Ne! Mint Jenkinshez azért ne hasonlítsál! – Közel jársz hozzá! – feleltem, miközben eredménytelenül próbáltam hívni Eileent, aki ki volt kapcsolva, és őszinte aggodalommal Ninára néztem. – Ha nem történt vele semmi baj, ahogy hiszem és remélem – mondta ő –, iszonyúan dühös leszek rá, de ne pánikoljunk. Ha viszont mégis baj van, és mi itt vesztegetjük az időnket, azt sosem fogjuk megbocsátani magunknak, nem gondolod? – Igaz, át kell mennünk Kate nénihez, elmondani neki, hogy hülyeséget csináltunk, és hogy nagyon sajnáljuk. – Uh! Becsöngetni Kate nénihez hajnali négy órakor? Inkább lépnék egy fogyókúrázó oroszlán ketrecébe! – Van más ötleted? – Szörnyen rossz szülők vagyunk! – A lehető legrosszabbak! – Gyere, menjünk – sürgetett Nina –, megöl az aggodalom! Útnak indultunk az éjszaka kellős közepén, sarki hidegben. Néma csend volt, az utcák kihaltak, csak néhány róka őgyelgett a szemeteskukák körül. – Meghalt, érzem – szólalt meg Nina vékony hangon –, és az egész az én hibám. – Nem, nem halt meg! Lesz valami magyarázat, de most mindent el kell mondanunk Kate néninek! – Félek! – Én is! Közeledtünk az ajtó felé, és fogtuk egymás kezét, hogy bátorságot

merítsünk a másikból. – Csöngess be te! – Nem, te! – Van egy jobb ötletem – ugrottam egyet –, felkeltjük Bettyt, és autóval megyünk el Eileenért! – Te egy zseni vagy! – kiáltott fel Nina, és puszit adott a homlokomra. Besurrantunk Betty szobájába, ahol Leonarddal aludt. Kis híján a frászt hoztuk rá. – Mit műveltetek? – kiáltott fel zaklatottan, amint világossá vált előtte a helyzet. – Ne haragudj ránk, Betty, jó ügyért tettük! – rimánkodtam. – Jó ügyért, egy fenét! Azonnal menjünk, és mentsük meg! – Aztán Leonardhoz fordult. – Te vigyázz, hogy a baba fel ne ébredjen, és ha sírni kezd, énekeld neki Elmo dalát! – Elmo dalát? – kérdezett vissza álmosan szegény Leonard. – Igen, Elmo dalát, aztán add oda neki a plüss Micimackót, azt imádja! – Oké – kelt fel Leonard. – Legrosszabb esetben majd pókerezem vele! – Micsoda? – kiáltottuk egyszerre. – Csak vicceltem! – válaszolta. Csendben beszálltunk a kocsiba, tolldzsekivel a pizsamánk felett, nagyon ügyelve, hogy Kate néni meg ne lásson minket, és elautóztunk a mi városrészünktől nem messze lévő Claphambe. Több mint fél órán keresztül kerestük a címet, összevissza bolyongva az egyforma utcák között. – Rendben, melyik csengő az? – kérdezte Betty, mikor a bérház elé értünk. – Fogalmam sincs, van vagy tizenöt! – feleltem. – Basszus, akkor mindet végignyomkodom! – mondta Betty. Pár másodperc múlva egymás után kapcsolódtak fel a fények, és tűntek fel a kíváncsi fejek az ablakokban megnézni, vajon ki lehet az ilyenkor. – Egy fiút keresünk, akit úgy hívnak… hogy is hívják? – kérdezte tőlünk. Megvontuk a vállunkat. – Ti ketten semmit nem tudtok? – Magas, fekete hajú… – szólaltam meg. – 4a – mondta egy hang –, aztán tűnjetek el, vagy hívom a rendőrséget! Úgy léptünk a házba, mint három kisegér, és beszálltunk a liftbe. – Ne! A szoptatás… – kiáltott fel Nina a felsőjét nézegetve. – Ömlik a tejem, sietnem kell haza, vagy katasztrofálisan fogok kinézni! Olyan vagyok, akár egy tehén! – húzta össze a dzsekijét. – Azt akarod mondani, hogy folyik a tej… a mellbimbóidból? –

szörnyülködtem. – Ez természetes! – válaszolt Betty. – Te tényleg semmit nem tudsz, Mia? Ha elmarad egy szoptatás, a tej magától megindul! – Ez undorító! Sosem lesz gyerekem – fintorodtam el. – Tizenhat évesen biztos nem! – fenyegetőzött Betty. – Ezt én garantálom neked! A lakásajtó elé értünk, és megszállottan dörömbölni kezdtünk, Eileen nevét kiabálva. Egy álmából felzavart, magas fiú nyitott ajtót. – Ki… kik vagytok? – dadogta. – A mentőalakulat! – nyomult be az ajtón Betty, elsodorva a srácot. – Előre, szabadítsuk ki! A lakásba lépve hangosan szólítgattuk Eileent és berontottunk a szobába, ahol az ágy szélén ülve találtuk, amint egy lepedővel takarta el magát. – Volt egy megállapodásunk! – ordította Nina. – Majd meghaltunk a félelemtől! – Istenem! A telefon… igaz, én… azt hiszem, lemerült, és aztán nem foglalkoztam vele! – Most pedig öltözz fel, és indulás! Két percet adok! – rendelkezett Betty őrmester. – De úgy volt, hogy csak reggel megyek haza! – tiltakozott. – Semmi de! – válaszolt Nina. – Egy perc, vagy hívom Kate nénit! Eileen morgott egyet. – Odakint várunk! Fél perc! Kimentünk a konyhába, ahol még ott hevertek szanaszét a vacsora maradékai, étvágygerjesztő curryillat terjengett. – Te! – szólt a fiúhoz Betty katonás hangon. – Hogy hívnak? – A… Amir – rebegte. – És ezt te főzted? – mutatott egy serpenyőre. – Nos, igen… – Mmm… – tört egy darab kenyeret Betty, és belemártotta a curryszószba. – Mmmmm! De hiszen ez isteni! – áradozott, mi pedig elképedve bámultunk rá. Nekiült, és öt perc alatt eltüntette a maradékot a serpenyőből, sőt még bort is töltött magának hozzá. – Amir, mindenképpen meg kell adnod a receptet! Ez a csirke lenyűgöző, fahéjat is tettél bele? – Igen – felelte megkönnyebbülten a fiú, – az anyám tanított meg rá, ő isteni szakácsnő! – Köményt is használsz? – Csak egy csipetnyit, de az a titka, hogy a fűszereket egy kis

hagymával meg kell pirítani, aztán borral meglocsolni! Betty el volt ragadtatva, és nem vette észre, hogy Eileen már az ajtóban áll. Amint felfigyelt rá, megtörölte a száját és felpattant. – Nos, mit bámulsz? Már majdnem itt a reggeli ideje! Előre, kisasszony, indulás! Már pirkadt, mikor kiléptünk a házból. Eileen beült hátra és meg sem mukkant, Nina elaludt, Betty pedig dúdolgatott, hogy ébren maradjon. Megérintettem az egyik kezét, és érdeklődve néztem rá – ő rám mosolygott, és mindkét hüvelykujját felemelte. Épen és egészségesen vittük haza Eileent, és biztosak voltunk abban, hogy soha többet nem lesz ilyen kalandunk. Már mindannyian a barikád másik oldalán álltunk.

Huszonhárom Goddard késésben volt azon a reggelen. És ez még sosem fordult elő. Csak bámultunk egymásra, kérdő pillantásokat vetve az órára, teli rossz előérzettel: egy héttel azelőtt halálra kínzott minket az ugrásokkal, csak mert elszállították az kocsiját! Zadie Connor izgatottan lépett a terembe. – Gyerekek! Goddard megsérült, ma reggel én helyettesítem! Nyugtalan zsongás futott végig gyorsan a termen. – Jelenleg még nem tudom megmondani nektek, mennyire súlyos a helyzet – folytatta –, de félek, Goddard egy ideig nem tud majd órát tartani. Most pedig foglaljátok el a helyeteket, és kezdjük a diagonálokkal! – Nem mondana nekünk többet, Miss Connor? – kérdezte Stuart rémülten. – Autóbalesete volt? – Tegnap éjjel… megtámadták – árulta el. A zsongás felerősödött, és röpködtek a megjegyzések: „Ez nem lehet igaz! Istenem! Szegény!” Néhányan diszkréten ezt mondták: „Megérdemelte az a szemét!” Ariel elfehéredett, nem tudta többé, hol van, és képtelen volt összpontosítani a lépésekre, olyannyira, hogy Miss Connor szigorúan rászólt. – Elnézést, de nem érzem jól magam – mondta, és elhagyta a termet. Az óra után könnyek közt találtam az öltözőben. – Ariel, elárulnád, mi történt veled? – Aggódom Goddard miatt! – Páran meglátogatják őt a kórházban, csatlakozhatsz hozzájuk! – ajánlottam. – De félek, hogy nem tudnám tartani magam. Azt mondják, néhány huligán összeverte, és szánalmas állapotban van, nem akarom így látni! – fújta ki az orrát. – Nem zárkózhatsz be ide, amíg vissza nem jön! Menj el Stuarttal, ő az egyetlen, aki még nálad is jobban szereti, tarts vele! Megmosta az arcát, és elment megkeresni Stuartot. Meglepődve követtem őt a szememmel. Az a lány igazi talány volt. Egy dologban azonban biztos voltam: én nem megyek be Goddardhoz. Előtte is és akkor is utáltam, bár sajnáltam, amiért megtámadták. Ugyanakkor csodálkoztam azon, hogy mindez csak most történt meg, és nem állt szándékomban megjátszani, hogy érdekel az ügy, mint ahogy azt majdnem az egész iskola tette. A következő napokban a Goddard állapotáról szóló hírek teljesen

ellenőrizhetetlenné váltak: egyesek enyhe agyrázkódásról beszéltek, mások azt állították, hogy péppé verték, szilánkosra törték a térdet és tönkretették a karrierjét. Azonban egytől egyig mindenkit az aggasztott a leginkább, vajon ki veszi át az előadást: mert ez nem közönséges előadás volt, hanem az ő előadása. Joey szervezte meg önjelölt szóvivőként másodpercre pontosan a látogatásokat, naponta kétszer küldve szét az aktuális orvosi jelentést. Miss Connornak, akinek semmi nem kerülte el a figyelmét, az is feltűnt, hogy egyedül én nem látogattam meg egyszer sem Godot, és még véletlenül sem érdeklődtem az állapota felől. Ezért óra után ismét félrevont. – Mit titkolsz előlem, Mia? – kérdezte fürkésző szemekkel. – Semmit, Miss Connor. – Mia, itt másról sem beszélnek, mint Goddardról. Mindenki rettenetesen aggódik, mi lesz, ha nem áll talpra időben, hogy visszavegye és befejezze az előadást, a rendőrség nyomoz, te meg mintha több ezer kilométerre lennél. Két eset lehetséges: vagy tudsz valamit, vagy te támadtad meg! – provokált. – Esküszöm, jólesett volna, de nem, nem vagyok ennyire erős, hacsak nem mondjuk egy baseballütővel… – Figyelj, Mia, ne vicceld el. A helyzet súlyos, ha tudsz valamit, bármit, kérlek, mondd el! Tudom, hogy az utóbbi időben közel kerültél hozzá, és neki rengeteg ellensége van. Ezért minden szó, telefonbeszélgetés, vita, amit esetleg hallottál, hasznos információ lehet a nyomozóknak – mondta komolyan. – De senkire sem gyanakodnak? – Négy kapucnis fazon támadta meg. Leütötték, és ő rögtön a földre esett, semmire nem emlékszik a fehér Adidas ruhákon kívül, de hát mindenki abban jár! Hirtelen bevillant Joey képe, amint fehér Adidas ruha viselését tanácsolja a négy fiúbandás „tanítványának”, aztán pedig az, ahogy megfenyegeti Goddardot: „ezt még megbánod!” – Ha tudnék valamit, mindenképpen elmondanám – válaszoltam, de nem néztem Miss Connor szemébe. Otthon nem tehettem mást, mit hogy kikérjem Nina és Betty szokás szerint hasznavehetetlen tanácsát, és mint mindig… – Feltétlenül mondd el neki! – összegezte Nina. – Megbolondultál? Mia csak akkor vádolhat meg valakit, ha teljesen biztos a dolgában! – ellenezte Betty. – De ő biztos benne, hogy az a szemét fizette le a négy gyilkost! – válaszolt Nina. – Nos… négy gyilkos… azért ne túlozzunk… négy külvárosi suhanc –

helyesbített Betty. – Akik gyilkosokká váltak, mint a Gépnarancsban! – vágott vissza Nina. – Mindenki ártatlan, amíg be nem bizonyítják az ellenkezőjét! – kardoskodott Betty. – És mire kell még várni, hogy meghaljon valaki? Hogy a városaink dzsungellé váljanak? Mindent el kell mondanod Miss Connornak, Mia! – csapott öklével az asztalra Nina. – Mit csináljak, Adam? – kérdeztem később a telefonban. – Szerinted Joey képes lenne ilyet tenni? – Tudni akarod az igazat? – sóhajtott. – Egy hónappal ezelőtt még azt mondtam volna neked, hogy nem. De most több mint biztos vagyok benne, hogy képes lenne rá. – És én mit tegyek? – Utálatos egy helyzet, semmi pénzért nem szeretnék ilyenbe kerülni, viszont kötelességed cselekedni. Azt hiszem, az egyetlen megoldás, ha Joey nevének említése nélkül azt mondod, hogy hallottad azt a négy jómadarat furcsán viccelődni God lakáscímén, és hogy történetesen fehér Adidasban voltak. Ennyi. Ha bűnösök, akkor hiába tagadják, és kiderül, hogy Joey bujtotta fel őket. Ha ártatlanok, akkor semmi nem történik. Beszélj Connorral, így elmondod az igazat, de senkivel nem teszel rosszat. – Biztos vagy benne? – Igen, kincsem. – Hogyan? – Igen, Mia! – javította ki magát Adam. – Azt akartam mondani, Mia, csak egy töltelékszó volt… itt Amerikában mindenki használja, még a portársnak is ezt mondják… Kincsemnek nevezett! – jegyezte meg Patrick. – Ez csak egy töltelékszó! Ugyan már, te is tudod, hogy ez nem igaz! – Nem én tehetek róla, ha így hívott! De igen, ha mindenféle dologban kikéred a tanácsát! Miért nem engem kérdeztél meg előbb, hogy mit kellene tenned? Én pontosan ugyanezt mondtam volna! – Csak mert senki nem ismeri nála jobban Joey-t! Négy évig voltak együtt! De én nem akarom, hogy bajba kerülj! Márpedig arra születtél, hogy bajba kerülj! – De te majd ott leszel, hogy megvédj! Nem, Mia, nagyon jól tudod, hogy nem leszek ott, és még ő sem lesz ott… Adam!

– Te mindig velem leszel, megígérted nekem. Mia… én… – Mi az? Semmi. Adam viszont… Másnap beszéltem Miss Connorral, és elmeséltem neki a sztorit, amiben megegyeztünk Adammel. Óvatos és bizonytalankodó voltam, csak a cipős esetről számoltam be, és néhány gyanús momentumról, ami említésre méltónak tűnt, és semmi többről. De két nappal később a Brit történetének legnagyobb botránya robbant ki. Nemcsak a négy huligánt jelentették fel támadás és súlyos testi sértés miatt, de – ahogy Adam sejtette – nem sokkal később Joey neve is felmerült. Ő bérelte fel a srácokat azzal, hogy meghallgatást ígért nekik az X-Faktorban. Aznap, amikor Joey elhagyta az iskolát, mindenki őt nézte, ahogy kipakol a szekrényéből a vádló csendben, amely végigkísérte távozását. Még aznap meglátogattam Goddardot. Kiengedték a kórházból, és chelsea-i lakásában töltötte a lábadozás időszakát. Botra támaszkodva nyitott ajtót, sebtapasszal az orrán, és befáslizott karral. – Rosszabbra számítottam – kezdtem. – Adhatok fotókat, ha szeretnéd – válaszolta –, kiakaszthatod a szobád falára és céltáblának használhatod őket a dartshoz. Viccel? God? Hellyel kínált a nappaliban, ahol a díványon heverve töltötte napjai nagy részét a kutyáival, valamint egy rakat megnézésre váró DVD-vel. – Azt hittem, nem látlak többé! – tette arrébb a róla szóló cikkeket tartalmazó magazinokat és újságokat. – Csak mert eddig nem zarándokoltam el hozzád? – Tulajdonképpen sokkal logikusabb így. Megérdemeltem, amit kaptam – gyújtott rá. Körülnéztem. A lakása csak részben tükrözte a személyiségét. Szinglilakás volt, tele dísztárgyakkal, serlegekkel, könyvekkel, képregényekkel, poszterekkel, és középen egy óriási tévével. Ugyanakkor hihetetlenül fényes és barátságos volt a hely, ami viszont nem vallott Goddardra. A lakás olyan ember hajlékának tűnt, akit sokan kedvelnek, és gyakran vacsorázik a barátaival, nem pedig olyan valakiének, akivel úgy bántak, mint egy lábtörlővel, mert annyira szemét volt! – Hogy vagy? – érdeklődtem. – Jobban. Bár még eltart egy darabig, de a lábam szépen gyógyul, a

három törött bordám szintén. Az Arsenal sebésze operált, ennél jobbat nem is kívánhattam volna! Kérsz egy teát? Bólintottam. – Nekem is készítesz? – kérdezte ravaszul. – Akkor is megcsináltam volna, ha nem húzol csőbe – közöltem, és kimentem a konyhába. – Bocsánatot kell kérnem tőled – mondta God, miközben tejet öntött a teájába. – Ha valamit megértettem ebből a balesetből, akkor azt, hogy a talpnyalók azonnal lelépnek, amikor megsejtik, hogy már semmit nem számítasz. – Erre csak most jöttél rá? – Tudni nem ugyanaz, mint érezni – válaszolta. Olvastál a jövőben, amikor azt vágtad a fejemhez, hogy senki sem tart ki majd mellettem, ha sánta leszek. Egy nagy senkinek érzed magad, amikor egyedül fekszel egy kórházi ágyban, mindenki szánakozva néz rád, és azt találgatja, vajon véged van-e, vagy jó leszel még valamire! Mindenki csak az előadásról kérdezgetett, de azt senki, hogy megsétáltathatja-e a kutyáimat, basszus! Felemelte az egyik törpeuszkárt, a pofájához dörgölte az orrát, és gügyögött neki: „Csak ti ketten, bűzbombák, csak ti szerettek engem igazán, tudom…” – Te tudod, miért tette? Mármint… Joey? – Joey-t elvakítja az ambíció, gondolkodás nélkül ölne azért, hogy a színpadon lehessen. Éppen ezért tetszett meg nekem, de aztán megszállottá vált, másról sem beszélt, csak a karrierjéről, és a végén elegem lett belőle. Persze azt azért nem gondoltam, hogy ezt tenné velem. – De miért nem jelentetted fel? – Mert nem akartam a bíróságon járni. Meg aztán úgyis saját kezűleg teszi majd tönkre magát. Soha nem viszi semmire, még csak nem is tehetséges… A bosszú olyan étel, amelyet hidegen fogyasztanak el. És szívesen végignézem majd, amikor koppan, mint a légy, amelyik nem találja a kijáratot – villant gonosz fény a szemében. Megbabonázott a tisztánlátása. Elképzelésem sem volt, min mehetett keresztül, hogy ilyenné vált, de súlyos élménynek kellett lennie. Vagy egyszerűen csak így született? Szív nélkül? – Tehát, Mia… – helyezkedett el a díványon –, igazán nagyon sajnálom azt a történetet. Elég görény voltam, és bár senki nem szokott érdekelni, sajnálom, hogy úgy bántam veled. Néha nem veszem észre magam. Amikor akarok valamit, megszerzem magamnak, és ez általában könnyen megy. Mindenkivel lefeküdtem, kivéve Connort, de te különleges vagy, és én mindent elrontottam.

Esküszöm, kiborított az elmebaja! – Téged farkasok neveltek? Nem tanította meg senki, hogyan kell beszélni az emberekkel? Még sosem hallottál tapintatról? Ennyi telik tőled ? – zúdítottam rá. God fújtatott. – Nem. Nem tudom jobban csinálni. Megszoksz, vagy megszöksz. – Megszököm! – mosolyogtam. – Akarsz az asszisztensem lenni? – Hogyan? – visítottam rálöttyintve a teát. Úgy tett, mintha mi sem történt volna, és megtörölte magát a kezével. – Még legalább egy hónapig nem táncolhatok, és túlságosan le vagyunk maradva. Ha az előadás nem lesz tökéletes, veszélybe kerül a hároméves szerződésem, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Nehéz beismernem, de szükségem van rád. – Megismételnéd? Azt hiszem, rosszul értettem – támasztottam a csészém a karfára. God megint sóhajtott egyet. – Ariel egy lépést sem tesz nélküled, Stuartnak pedig most fel kell készülnie, hogy helyettesítsen engem, neked pedig az én munkámat kell végezned! Nem hittem a fülemnek: Voldemort segítséget kért Harry Pottertől? Harsány nevetésben törtem ki. – Neked aztán van humorérzéked! – kiáltottam. – Úgy kezeltél, mint egy darab szart, majdnem leestem miattad a tetőről, megpróbáltál erőszakkal megcsókolni, elvetted a szólómat, és rákényszerítettél, hogy készítsem fel azt, akinek átadtad a helyemet! Milyen szemétséget nem követtél el ellenem? Nem készítettél nekem egy levelekkel eltakart csapóajtót a színpadon? – Ezt mind én műveltem veled? – Igen! – Biztos, hogy nem te verettél meg engem? – gyanakodott. – Legszívesebben saját kezűleg intéztelek volna el, nem is tudod, hányszor! – Mia… – mutatta fel a kötést –, jól nézz meg, egy roncs vagyok, a légynek sem tudnék ártani! – A kezébe vette a kutyát. – Mondd meg neki te, Isadora, hogy a papa jó ember! Nevettem. – Jól van, de ha egyszer is tiszteletlenül bánsz velem, tényleg véged van. – Esküszöm, jó leszek! – tette össze a kezét. – Ne esküdözz, Voldemort! Nem tudtam, jól teszem-e, hogy megbízom benne, de nem volt

veszítenivalóm, és a legrosszabb esetben is legalább új tapasztalatokat szerezhettem. Hasznot húzhattam abból, amit God felkínálhatott nekem: a tehetségét. És mindazok után, ami történt, Goddard asszisztensének lenni mindenképpen győzelemnek számított Nina a mobiljával a kezében kopogott az ajtómon, a száját harapdálva. – Brandon írt. – Ki? – Brandon! Emlékszel? A volt… – Teapartnered? – gúnyolódtam. – Jaj, ne már… mindenesetre közel állt hozzám. – Nina, gyere ide, légy szíves – kértem. Nina közelebb jött, én meg a homlokára tettem a kezem. – Nem, nem forró. Szóval segíts megértenem, hogyan vagy képes világra hozni egy gyereket, megírni egy könyvet, újrakezdeni az életedet egyedül, miközben nem veszed észre, ha valaki csak a bolondját járatja veled? – Azt mondod, Brandon csak a bolondját járatja velem? – lepődött meg őszintén. – Nina, hallgass ide, értem én, hogy egyedül érzed magad, és hogy én nem vagyok Robert Pattinson, de néha le kell venned a szemellenződet! – A francba… de annyira tetszett… – Igen, de amikor szükséged lett volna rá, ő eltűnt, miközben tudta jól, hogy gyereket vársz! – Azt mondja, megijedt. Bocsánatot kért, és most látni szeretne. – Így könnyű! És hol lesz Brandon, amikor a kicsi először belázasodik? Majd dartsozik? – Néha olyan kemény vagy, Mia… – Néha olyan vak vagy, Nina… – Szóval mit válaszoljak neki? – kérdezte aggódva, készen az üzenetírásra. – Nem veszem magamra ezt a felelősséget! Döntsél te, most már anya vagy! – ágyba bújtam, és lekapcsoltam a villanyt. – Akkor azt írom neki, hogy szombaton találkozzunk! – De szombaton jön Carl! – kiáltottam visszakapcsolva a lámpát. – Kicsoda? – Kretén! – Na, Mia, nem adhatnék neki, egy második lehetőséget? Egy icipicit? – nyüszített. – És megmondod Carlnak, hogy randizni mész Brandonnal? – Azt reméltem, te majd megmondod neki! – Azt felejtsd el! – kapcsoltam le megint a villanyt.

– Mia… – Jó éjszakát! Nagyon nehezen aludtam el, rettegtem az első, Goddard asszisztenseként töltött naptól. És ismét kételkedni kezdtem magamban. – Rosszul tettem, hogy elvállaltam, Pat? Miért nem kérdezed meg Adamtől? – Imádom az arckifejezésed, amikor kiejted a nevét, mert ilyenkor felhúzod az orrod! – nevettem. Pat elmosolyodott. Hihetetlenül érett lettél. Fényévekre vagy attól a kislánytól, akit megismertem, úgy mozogsz a világban, mint egy felnőtt. Félelem nélkül nézel szembe a legnehezebb helyzettel is, emelt fővel mész előre… Nem is lehetnék büszkébb rád. – Komolyan mondod? Nekem úgy tűnik, ugyanolyan maradtam, összecsinálom magam a félelemtől, és ha te nem bátorítanál… Mia, én… – Mondd – öleltem át. Mia, beszélnünk kell… komolyan. – Ne már, Pat! Adam az óceán másik partjára utazott – csókoltam meg –, és itt csak én és te vagyunk! Nem Adamről kell beszélnünk, hanem kettőnkről. Sürgetően beszélt. Olyan hangszínnel, amit addig nem ismertem tőle. – Történt valami? – nyugtalankodtam. Mia – szomorú mosollyal megfogta a kezemet –, észrevetted, igaz? – Mit, Pat? – kérdeztem aggódva. Nézz meg, nézz meg jól. – Mostanában mindig olyan fáradt vagyok… és egyre halványabban látsz? – találgattam csökönyösen. Nem, Mia… az én fényem kezd napról napra gyengülni, és előbb vagy utóbb… – Előbb vagy utóbb… újra megerősödik, Pat, ugye? – ordítottam kétségbeesetten, megragadva a vállát. Nem, szerelmem – rázta a fejét –, nem erősödik meg, én szép lassan eltávozom. – Pat, nem mehetsz el, nem hagyhatsz itt, megígérted! Megesküdtél, hogy örökre velem maradsz! Mia, én mindig itt leszek a közeledben, körülötted, a szívedben, de nem láthatjuk többé egymást. Az én feladatom itt lassan véget ér… – Milyen feladatról beszélsz, Pat? A feladatról, amelyet meg kellett oldanom, mielőtt eltávozom. Mi

másra valók az őrangyalok? – simogatta meg az arcom. – Az volt a dolgom, hogy az új életed felé, a jövőd, a siker felé kísérjelek. Nem halhattál meg, nem az volt a sorsod, nekem pedig a közeledben kellett lennem addig, ameddig igazán szükséged van rám, ameddig tökéletesen készen nem állsz arra, hogy repülj a szárnyaiddal. És ez a pillanat már majdnem elérkezett, és nekünk fel kell készülnünk rá. Eltakartam a kezemmel az arcom. – Nem, Pat, én nem állok készen, és nem is fogok soha, nem tudok, nem akarok… Amikor eljön a pillanat, te észre sem veszed majd. Alig érzel majd fájdalmat. Sosem tennék olyat, ami szenvedést okoz neked. Soha. Felriadtam. – Pat! Pat! Csend. – Pat! Itt vagyok, Mia… Még itt vagyok. Másnap reggel későn ébredtem, rosszkedvűen és végtelenül nyugtalanul. Goromba voltam Bettyvel, Ninával, még Eileennel is. Húsz perc késéssel érkeztem az órár,a és Goddard szemei villámokat szórtak, de határtalan ingerültségem olyan erős negatív energiát keltett körülöttem, hogy meg sem próbált megjegyzést tenni. – Tehát… amint értésetekre adtam, képtelen leszek táncolni a kis tréfa miatt, amit elsütöttek a rovásomra – kezdett bele a botját felemelve –, de arra tökéletesen alkalmas leszek, hogy eltörjem a lábatokat, ha úgy akarom. Ehhez a feladathoz segítséget kértem ettől a kiváló balerinától, aki ettől a pillanattól kezdve az én szemem és fülem lesz, ezért jól vigyázzatok, hogy viselkedtek… Úgy tettem, mintha nem ismerném fel, ugyanezeket a szavakat használta Joey bemutatásakor is. A tekintetek és a hozzászólások nyílzáporként repkedtek felém. Elképzeltem, miket gondolhatnak rólam a többiek, és rájöttem, hogy tudnom kell majd róla, mi zajlik a hátam mögött. Mindenesetre az egész nem érdekelt különösebben. Sosem voltam jó a barátkozásban, és tudtam, hogy ott bent nem születhetnek igaz barátságok, mert mindenki ugyanarra az egyetlen posztra vágyott. És abban a pillanatban a sors lottóján az én nevemet húzták ki. De azzal is tisztában voltam, hogy a szerencse egyik percről a másikra, figyelmeztetés nélkül újra megfordulhat. Szerettem volna, ha Adam a közelemben van. – Mia veszi át veletek a koreográfiát – folytatta Goddard –, de főleg azt

készíti fel, aki az én helyembe lép. Szegényke, vért fog köpni – mondta, és kíméletlenül nézett végig egyenként a fiúkon. – Kíváncsiak vagytok, ki lesz a szerencsés? Kórusban zúgott az „igen”. – Szeretnéd ezt a megtiszteltetést, Mia? Tettem egy lépést előre, és én is egyenként végignéztem a srácokon. Jó érzés volt kicsit kegyetlenkedni. Néhány feszült másodperc után Stuartra mutattam, aki úgy rogyott térdre, mint aki megpillantotta a Szűzanyát… vagy méginkább: az Istent. – Fel, fel, kelj fel, ez csak egy semmiség – mondta God egy nagylelkű mozdulattal. – Szóval Stuarttal csinálom a kettőst? – aggodalmaskodott Ariel, mint mindig. – Igen, nem vagy boldog? – kérdeztem. – Nem. Nem vagyok az – szólt csalódottan. – Én őt akartam – durcáskodott. A próbák még aznap délután elkezdődtek. Be kellett hoznunk az elmaradt heteket, és rájöttem, sosem lesz még egy ilyen alkalom az életemben. Reggel mentünk be a suliba, és akkor indultunk haza, amikor már besötétedett, sebtében ettünk, és egyfolytában csak a táncról beszéltünk. Rengeteget tanultam, és bár a többi balerinával együtt táncolva csak egy kis szerep jutott nekem, éreztem, hogy hozzátettem a magamét az előadáshoz, és Goddard a tenyerén hordozott. Ariel és Stuart kettőse olyan volt, mint egyfajta küzdelem a túlélésért: mindketten ugyanabba voltak szerelmesek, és versenyeztek a kegyeiért, óriásira növelve Goddard amúgy is határtalan egóját. Őt ugyanis kifejezetten szórakoztattta, hogy van két rabszolgája. Egész nap egy trónhoz hasonló vörös fotelban üldögélt, és megszállottan osztogatta a parancsait és útmutatásait, miközben vagy száz telefonhívást bonyolított le. Én az ő testének kiterjesztése voltam, és azon kívül, hogy meg kellett jegyeznem a teljes koreográfiát, nekem kellett betanítanom a táncosokat, a kedve szerint kijavítva őket. Kezdtem kiismerni Godot, és csak fel kellett húznia a szemöldökét, hogy megértsem, valami nem tetszik neki, vagy valamin hirtelen változtatni akar. Alapvetően fontos volt a rugalmasság és a nyitottság, mert a zseniális ötletet, amely előző este jutott eszébe, másnap reggelre könnyen felválthatta egy hihetetlenül éles megérzés. Ez ingerlékennyé tette a pontossághoz és a klasszikus szabályokhoz szokott diákokat, de főleg a szegény varrónőket és díszlettervezőket, akiknek

szintén igazodniuk kellett Goddard szeszélyeihez. De mindazok ellenére, amit megtettem érte, néha olyan kérésekkel próbált provokálni, amelyeknek semmi közük nem volt az iskolai munkához. Például azt kérdezte: „El tudnád vinni Isadorát és Rudolphot pisilni?” Ilyenkor általában úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, megráztam a fejemet és folytattam a munkát. Pedig biztos voltam benne, hogy Ariel vagy Stuart a helyemben rohantak volna kivinni a kutyákat, ha esik, ha fúj. – Gonosz vagy, tudod? – mondtam neki. – Tudom… de annyira mulattat! – dörzsölte össze a kezeit. – Gyerünk, próbáld ki te is! – Ha olyanná válok mint te, kérlek, ölj meg! „God klikkje” lett a nevünk: imádtak, átkoztak és főleg irigyeltek minket, amikor beléptünk az ebédlőbe, összesúgtak a hátunk mögött és laposan néztek ránk, főleg, hogy külön asztalunk volt, ahova senki más nem mert odaülni – a végén már kezdtem élvezni a helyzetet. Carl azon a hétvégén érkezett meg ajándékokkal felpakolva, türelmetlenül, hogy láthassa a kicsit. Ninának meg éppen akkor támadt az a csodás ötlete, hogy randizni megy Brandonnal. – Elmész? – kérdezte Carl Noah-val a karján. – Igen – parfümözte be magát Nina. – Kivel? Megtudhatom? – próbált lazának látszani. – Brandonnal – felelte angyalian, mintha csak velem beszélne. Mivel hozzászoktam Goddard hangulatingadozásaihoz, azt is érzékeltem, hogy Carl idegrendszere nukleáris robbanáshoz közeledik. Éppen időben léptem ki a lábáztató kádból, hogy elvegyem tőle a babát, mielőtt dühében Ninához vágja. – Nina, megtiltom, hogy Brandonnal randizz! – fakadt ki Carl fojtott hangon, ami akaratlanul is komikusan hatott. Eközben Noah-val bevettük magunkat a konyhába, és drukkoltunk a papának. – Carl, nem tilthatod meg, hogy azzal randizzak, akivel akarok! – mondta Nina ellentmondást nem tűrően. – Dehogynem! Nem viheted el a fiamat akármilyen jöttmenttel! – Akkor egyedül megyek… – felelte Nina nyugodtan. – A fenébe is! – mondtam Noah-nak, aki úgy tűnt, tökéletesen megért engem. – A mama lepattintotta a papát! – Már megbocsáss, Nina, megmondanád, hol volt ő akkor, amikor szültél? Csak mert nem láttam, hogy itt lett volna! – kérdezte Carl csípőre tett kézzel elé állva.

– Akkor éppen nem voltunk együtt, most viszont újra járunk. Nina megfellebbezhetetlen hangszínétől még Gandhi is gyomorfekélyt kapott volna. – Nina! – mondta Carl elkeseredetten, és próbált lenyugodni, tudva, hogy így nem érhet el semmit. – Gyere, üljünk le egy pillanatra, rég nem beszélgettünk már mi ketten, négyszemközt. – De Brandon vár a kocsiban! – válaszolta Nina az ajtóban. – Várhat… öt percet – folytatta Carl, igencsak küszködve, hogy rávegye Ninát, üljön le mellé. – Hallgass ide, minden jogod megvan ahhoz, hogy azzal randizz, akivel akarsz. Én nem tilthatom meg ezt neked, akkor sem, ha szeretném, de arra kérlek, jól fontold meg, ő-e a megfelelő ember. Olyan diplomatikus volt, akár egy ügyvéd! – Én már rég megfontoltam! Hónapok óta Brandonnal járok, jól ismerem őt! – De hát azt sem tudtad, hogy evezős! – gúnyolódott Carl kiesve a szerepéből. – Oké Carl, sem időm, sem kedvem hallgatni a szellemességeidet, elkésem miattad. Később találkozunk. Nem maradok soká. Kilépett a házból, illatfelhőt hagyva maga után.. Carl bejött hozzám, és bátortalanul nézett rám. – Nincs több reményem, Mia. Nem szeret. Noah nyöszörögni kezdett. – Látod? Ő is tudja! – Nem tudom, Carl, a szív olyan furcsa holmi… Én is megpróbáltam lebeszélni erről a randiról, de tudod, milyen… minél inkább ellenkezel, ő annál jobban akarja… – Annál inkább megy a saját feje után… mint a gyerekek… – Egyedül is rádöbben majd, hogy nem Brandon a neki megfelelő ember – igyekeztem lelket önteni Carlba. – Nem tudom elképzelni Brandont itt, a fiammal, miközben én Leicesterben dolgozom. Ettől képtelen vagyok aludni, megsemmisülök, élve felemésztődöm. Vérfürdőt tudnék rendezni! Olyan érzés… mint a féltékenység a köbön! Nem lehet megmagyarázni, mintha ketrecbe lennék zárva, ők meg az orrom előtt nevetnének boldogan, anélkül, hogy bármit tehetnék! – a levertség kiült az arcára. – Figyelj, Carl, ahogy én látom, Brandon nem kedveli a gyerekeket, és ha idáig volt türelmed, próbálj meg kitartani. Az állhatatosság mindig kifizetődik! – Igen – szólt Carl iróniával a hangjában –, nálad is bevált! – Nos, én tisztességes voltam az elejétől fogva, és nem csaptalak be. Akkor is Patricket szerettem, és most is őt szeretem!

– Tényleg szereted még most is? – kérdezte. – Igen – válaszoltam habozás nélkül –, és mindig szeretni fogom, tudod – mondtam, és visszaadtam neki a babát. – Igen, Mia, biztos vagyok benne, hogy senkit sem fogsz úgy szeretni, ahogy őt, de talán másképp… – Nem. Egyáltalán nem gondolom! – feleltem, mintha azt kérdezte volna, egy nap meg tudnám-e inni a hipót. – Hát ezt nevezem pazarlásnak, meg kell mondjam – adott egy puszit a homlokomra –, egyre szebb vagy, és egyáltalán nem hasonlítasz arra a szociopata kislányra, aki két copffal érkezett az iskolába! – Ja, és nézd meg, mi lett belőled: lúzer kockából az év apukája lettél! – Azt mondod, ott fogja hagyni? – sóhajtott Carl. – Szerintem igen! És egy pillanatra élveztem, hogy kezemben tartom az életem, még ha tudtam is, hogy ez nem tarthat soká. – Mia kisasszony, Sunil vagyok! – Mondd csak! – szóltam bele meglepetten a telefonba, amiért a nagyi házvezető-élettársa vacsora után hívott fel. – Elnézést, ha későn telefonálok, de valami nagyon fontosat kell mondanom. Kérem… Leültem az ágyra, éreztem, hogy vihar közeleg. – Történt valami a nagyival? – Igen – mondta akadozva –, a nagymamája nagyon rosszul van. – Mit értesz azalatt, hogy „nagyon rosszul”? – A nagymamája hamarosan… – Sunil, mit akarsz mondani? Hamarosan mi? Elutazott Kenyába, vízisíbalesete volt? – A nagymamája nem utazott el Kenyába, kórházban van, és megígértette velem, hogy nem szólok önnek és az édesanyjának. De én ezt nem csinálom, nem bírom tovább… – elsírta magát. Kővé dermedtem. – Mióta van rosszul a nagyi? – kérdeztem halkan. – Tumort találtak a testében, miután ön elutazott, és az orvosok pár hónapot adtak neki. A nagymamája nem foglalkozott vele, és amikor kezdett rosszul lenni, azt mondatta velem, hogy Kenyába ment. De kérem, mondja meg az édesanyjának, hogy jöjjön ide, én nagyon félek. Sunil nem akarja, hogy az asszony egyedül haljon meg. A nagyi haldoklott. És nekünk nem mondott semmit, hogy ne aggódjunk. És a büszkesége gondoskodott a többiről.

– Sunil, de hogy van most? – Lélegeztetőgépen van és sok fájdalomcsillapítót kap. A természetes ereje, amellyel legyőzte a második világháborút, a szegénységet és az éhséget, ami miatt úgy döntött, hogy az utolsó harapásig falni fogja az életet, most készül elhagyni őt örökre. Csendesen, méltóságteljesen készül távozni, ahogy mindig is élt: mint egy igazi asszony. Anyának tudnia kellett erről, beszélnie kellett nagyival, tisztázniuk kellett a dolgaikat, különben egész életében bánni fogja. Felhívtam anyut, de nem tudtam mást kinyögni: „Menjünk el a nagyihoz, kérlek, haldoklik”. Nem felelt azonnal, szüksége volt egy perce, hogy összerakja életének kirakós játékát. – Nem, kincsem, ez egy olyan szakasza az útnak, amit egyedül kell megtennem.

Huszonnégy Anyu végig Olga nagyi ágya mellett maradt. Még sosem beszélgettek ennyit az elmúlt negyvennégy évben, és nem is fejezték be, míg a nagyi utoljára le nem hunyta a szemét. Mindent elmondtak egymásnak, nevettek, sírtak, emlékeztek, kölcsönösen megbocsátottak, és amikor már nem maradt több mondanivalójuk, úgy búcsúztak el, mint két régi barátnő. Nagyi egy pillanatra sem veszítette el tudatának tisztaságát, és nem vette le a nyakáról Hermés kendőjét, azt akarta, hogy azzal temessék el. Pat egész idő alatt a közelemben maradt, dédelgetett és megnyugtatott, hogy nagyi egy különleges helyre távozik, ahol vodka-narancsot ihat, és ahol fantasztikus partik vannak. Kértem, hogy üdvözölje őt a nevemben. Biztosított róla, hogy megteszi. Adam minden este felhívott New Yorkból. Nagyon keményen dolgozott, rengeteg munkája volt próbaidősként, egyfolytában írta és újraírta a gegeket a vendég előadóknak, akik esténként felléptek, és néha az utolsó pillanatban ugrottak be. Késő este végzett, reggel pedig egy kávézóban szolgált fel. De elképesztő történetei ellenére az ő élete még mindig egészségügyi sétának tűnt ahhoz képest, amit Goddard művelt velem: még azt sem engedte meg, hogy a nagyi temetésének napján otthon maradjak. – Végül is a temetés Olaszországban lesz, nem? Felesleges, hogy közben te otthon itasd az egereket. – Ja… felesleges – ráztam meg a fejem, és folytattam a próbát, mosolyt erőltetve a számra. Nina még mindig próbálta meggyőzni Brandont, hogy vegye komolyan a kapcsolatukat: ezt úgy értette, hogy a fiú fogadja el Noah-t. Carl könyörgött, hogy soha semmit ne meséljek le neki, mert attól még rosszabbul érzi magát. Hétvégente eljött, egész nap a picivel volt, és vasárnap, mielőtt visszaindult, csak nagy nehezen tudott elszakadni tőle. – Meghívtam hozzánk vacsorára ma este. Meg akarom értetni vele, hogy Noah nem problémaforrás, hanem egy csodálatos kisbaba, és én nem várom el tőle, hogy az apukája legyen. – Sok sikert, de úgy tűnik, mintha egy darab csirkehússal próbálnál megfogni egy macskát. – Valójában ez a terv lényege… Milyen vagyok? – forgott körbe egy rendkívül légies, púderrózsaszín ruhában, amely kiemelte ismét tökéletes vonalait.

– Két vállra fogod fektetni! – jegyeztem meg epésen. Ha ő királykisasszony volt, akkor én meg a varangyos béka! Sosem voltam még annyira sovány, fáradt és szomorú, de legalább az előadás bombasiker lesz, és bár minden érdemet Goddardnak tulajdonítanak majd, mindketten tudtuk, hogyaz én részem bő negyven százalék. Nem volt életem az iskolán kívül, és estére úgy elfáradtam, hogy csak ahhoz maradt erőm, hogy beszéljek Adammel, aztán mély álomba merüljek Patrick mellett. Brandon hétkor érkezett meg egy nagy virágcsokorral a kezében. Bettyvel a nappaliba húzódtunk, pizzát ettünk, és néztük a TOWIE-t, miközben Nina megjátszotta a tökéletes családanyát. Lehalkítottuk a tévét, és hallgatózni kezdtünk. – Nahát, milyen gyönyörűek – mondta Nina. – Frézia, remélem, tetszik – válaszolta Brandon. – Ó, a frézia a kedvencem! – csicseregte. Betty úgy tett, mintha hánynia kellene. Nina Brandon kezébe adta babát, azzal az ürüggyel, hogy a vázába kell tennie a virágokat. Nagyon szerettem volna látni a fiú arcát. – Nina… bocsáss meg, hogy ezt mondom – kockáztatta meg Brandon – , de… azt hiszem, cserélni kellene… – Igazán? – szaladt oda Nina. – De hát most cseréltem ki, a francba, ne haragudj… Figyelj, egy perc alatt elintézem, addig te tölts magadnak! Bettyvel kárörvendőn pacsit adtunk egymásnak. Nina húsz perccel később jött le a különösen nyugtalan Noah-val. – Van egy kis hasmenése… megesik. Jaj, bocs. Hasmenésről beszélek, te meg éppen eszel… nos, Noah csak egy kisbaba. Azt nem tudtuk kivenni, mit felelt erre Brandon, de elképzeltük, ahogy próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és közben folyamatosan az óráját lesi. Noah kölyökkutya módjára kezdett vinnyogni, mint ahogy az első pár napban tette, és Nina megint elnézést kért, felállt, és a kicsi kedvenc dalát dúdolgatta. – Azt hiszem, fáj a hasa… levegőznie kellene, nem büfizett a legutóbbi szopizás után és… jaj ne haragudj, már megint… A szőnyeget püföltük, hogy ne nevessünk hangosan. Közben Carlra gondoltunk, és arra, ő mennyire kacagna mindezen. Hallottuk, ahogy Nina fel-alá járkált, és Noah-t túlkiabálva próbált beszélgetni, miközben Brandon egyedül evett. Nina bejött hozzánk Noah-val a karján, izzadtan, elmosódott sminkkel, és valami gyanús barna folttal az állán.

– Nina, az ott csokoládé mousse? – mutatott Betty az arcára. – Nem, nem csináltam mousse-t… – válaszolta nyugtalanul. – Ó! – kommentáltuk a földet nézve, és visítva nevetni kezdtünk. – Istenem, ne! – törölte le. – Neeee… – siránkozott. – Kérlek, segítsetek rajtam, az este kezd… – …szar lenni! – fejezte be a mondatot Betty, visszafojtva a nevetését. Majd megpukkadtunk a röhögéstől, Nina pedig érezte, hogy az estéjének lőttek. – Segítsetek nekem! – könyörgött. – Nem ebben egyeztünk meg – vette elő Betty a klienseivel használt hangját. – Meg akartad mutatni neki, milyen kellemes az élet hármasban, nem? Nekünk nem jutott szerep! Nina fújtatott dühében, és ránk csapta az ajtót, Brandon pedig megköszönte az estét, és udvariasan közölte, hogy nem kellene találkozniuk többet. – Ti… szörnyűek vagytok! – ordított velünk Nina, miután az ajtót becsukva véget vetett a szerelmi történetnek. – Egy nap majd megköszönöd ezt nekünk! – kiabált vissza Betty. Később a szokásos helyünkön üldögéltünk Pattel. Egyik karjával átölelte a vállamat, és puszit nyomott a fejemre. Odabújtam hozzá, és élveztem megnyugtató jelenlétét. – Pat… milyen érzés meghalni? – kérdeztem elmerengve. Patrick felsóhajtott, és hosszú szünet után válaszolt: Nem tudom, Mia, még nem tudom. Egyre erősödött az érzés, hogy a napjaink meg vannak számlálva – mintha egy jeges kéz markolta volna a szívemet. Pat sosem beszélt róla, de a tekintete mindent elárult. Nem bolyonghatott egy nem létező világban, csak mert nekem szükségem volt arra, hogy mellettem legyen. Sosem engedtem meg neki, hogy békére leljen. Nem szerettem őt jól, ahogy azt mindig is tudtam. Nem sokkal később nyilvánosságra hozták nagyi végrendeletét. A fiesolei házat és a művészeti galériát anyu örökölte, Sunil pedig, aki egy életen át társa volt, egy lakást kapott, és szép kis summát. Rám egy zárolt bankszámlát hagyott, amihez csak nagykorúságom napján férhettem hozzá, és „kizárólag nagy dolgokra költhettem”, ahogy azt világosan kikötötte. Csak azt bántam, hogy nem búcsúztam el tőle úgy, ahogy illik, és hogy soha nem vízisízhettem vele. Ő is örökké hiányozni fog nekem. Ariel és Stuart tökéletesen összecsiszolódtak, vagy legalábbis úgy tűnt.

Amióta a lelkükre kötöttem, hogy a kettősük alatt képzeljék maguk elé Goddardot, az eredmény lenyűgöző volt, nagy megelégedésére Godnak, aki nem értette, hogyan tudtam ezt elérni. Már játszi könnyedséggel eligazodtam a show egyes számai között, kívülről fújtam a műsortervet, minden belépőt, kilépőt, átkötést, intermezzót, speciális effektet, zenerészletet és jelmezt, és ha valami probléma adódott, automatikusan hozzám jöttek tanácsért. Tetszett nekem ez a szerep, még ha borzasztóan hiányzott is a tánc, amit elhanyagoltam annak az őrült, de ellenállhatatlan műsornak a kedvéért. Mindenkit halálra rémített a gondolat, hogy tehetségkutatók is lesznek a nézők között, és másról sem beszéltek. Mindenki a másik fölé akart kerekedni, hogy a világ legjobb társulatainak egyikébe kerülhessen, mint amilyen az Alvin Ailey, a Béjart, a Forsythe, az Opéra vagy a Scala. Mások a tévéhez akartak leszerződni vagy turnézni egy híres énekessel. És azon az estén mindannyian a tőlünk telhető legjobb teljesítményt akartuk nyújtani a színpadon. Nem állíthatott volna meg minket semmilyen íngyulladás, vízhólyag vagy benőtt köröm. Az utóbbi időben sokat gondoltam az ABT-re. Az American Ballet Theatre volt minden balettos álma. Igaz, lemondtam a Royalról, de az a társulat más volt, az volt a társulat, New York pedig az igazi szabadság, a világ közepe, kitárt szárnyak az ég felé. És én nem ugyanaz voltam, mint egy évvel azelőtt. Az önálló élet és a minden mást figyelmen kívül hagyó, kemény munka lehetővé tették, hogy vastag védőfalat építsek magam köré, amely bármilyen helyzetben megvédett. Ha egyszer már megtanultál emelt fővel járni, megfelelően adagolva a magabiztosságot és a józan észt, bízva az ösztöneidben és az érzéseidben, sosem elfelejtve, hogy időnként hátranézz – akkor készen állsz, hogy bárhol megálld a helyed. Ha nem vagy olyan túlfűtött, mint Goddard – természetesen. Ugyanakkor nem bíztam el magam, és ez nem is állt szándékomban. Elértem egyfajta belső nyugalmat és öntudatot, amellyel sziklaszilárdan megálltam bármilyen vihar kellős közepén. A tutajomat már nem borította fel minden egyes hullám a nyílt tengeren. – Hiányzol, Mia – mondta Adam egy este –, tudom, hogy nincs jogom kedvességeket mondani neked, de esküszöm, nagyon hiányzol. – Igazán? – kérdeztem zavartan. – Igen, és ez napról napra csak rosszabb! Minden alkalommal fel akarlak hívni, amikor történik velem valami, és ez legalább harmincnyolcszor előfordul egy nap. Ezer szerencséd, hogy más időzónában élünk! – Ugyan már, azt akarod mondani, hogy még nem jöttél össze egy

sztárral? – Nem! Rosszabb, mintha a Haditengerészetnél lennék! Esténként a tábori ágyamba térek vissza, a gyönyörűségem falra akasztott fényképéhez! Haboztam egy pillanatig. – A francba, ne, megint megtettem! Egy idióta vagyok, a szerencsétlenség mintaképe! Most leteszem, és újra felhívlak, hogy elölről kezdhessük! – Ne, Adam, nyugodj meg, nincs semmi gond – bátorítottam – …Tényleg ott lóg a falon a képem? – Igen, ott. Az igazat megvallva, van belőle vagy száz… – Száz? – Igen, a telefonommal készítettem őket, miközben táncoltál, miközben ettél, miközben nevettél. De az a kedvencem, amikor a falhoz támaszkodva ülsz a próbateremben, a fejed oldalra billen, és kifelé nézel az ablakon. Mintha valami olyat látnál, amit a többiek nem. Vagy valakit… Furcsa érzés támadt a gyomrom tájékán. Nagyon szerettem volna látni Adamet, megölelni őt, de nem lehetett. Nem szabadott. – Fáradt vagyok – zártam rövidre –, talán jobb lesz, ha máskor beszélünk. – Már megint valami rosszat mondtam? Ne haragudj, de a nap huszonnégy óráját vademberek között töltöm, kezdek olyan lenni, mint egy barlanglakó. Mondd meg, ha alkalmatlankodtam. – Nem. Nem alkalmatlankodtál, én vagyok… csak fáradt vagyok. Kinyomtam és az ágyamra dobtam a telefont, és összekulcsoltam a kezem a térdem előtt. Zokogásban törtem ki. Mia… ne érezd bűnösnek magad – mondta később Patrick. – De az vagyok! – szipogtam. Nem, Mia! Ez nemcsak normális, de helyes is! Sőt, még azt is megmondom, hogy így egészséges! Előbb vagy utóbb meg kellett történnie! Én tudtam ezt, már hónapok óta tudtam! – vallotta be vállat vonva. – Mit mondasz, Pat? – kérdeztem döbbenten. Mia! – szólt Patrick őszinte hangon. – Tudom, hogy szeretsz, és hogy soha nem felejtesz el, de én nem akarom, hogy így élj. Nem tudom nézni, hogy a napjaidat az otthon és a próbák teszik ki, miközben csak tizenhat éves vagy. Képtelen vagyok tovább elviselni, és ezt éppen azért mondom, mert szeretlek! És ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok eszeveszetten, átkozottul és leírhatatlanul féltékeny, de a boldogságod és a jövőd sokkal fontosabbak! – Mit… azt mondod, Pat, hogy én…

Mia, te szerelmes vagy Adambe, hónapok óta, ezt te is tudod, én is tudom, és nincs is ezzel semmi gond! Adam nagyon rendes srác, becsületes és bátor, és ő is fülig szerelmes beléd az első naptól kezdve, amikor meglátott, Joey ide vagy oda. És hidd el nekem, a legjobb helyen vagyok ahhoz, hogy ezt tudjam! – Pat, ne mondj nekem ilyeneket! – mormoltam. Mia, szembe kell néznünk a valósággal: én már a múlt vagyok, míg Adam a jövő. És nem dobhatod el mindezt magadtól azért, hogy az én emlékképeimben élj, én ezt nem engedhetem! Szeretni azt jelenti, hogy szabadon engeded a másikat, mi viszont csak rosszat teszünk egymással. Be vagyunk zárva egy helyre, ami nem tartozik hozzánk és nem látható, ahol az emlékeinkbe kapaszkodunk, mert nem akarjuk elveszíteni egymást. Csípőre tett kézzel elfordult, a szavakat keresve. Mia… ha igazán szeretsz, el kell engedned, és nekem ugyanezt kell tennem veled! Könny szökött szürke szemébe, és elcsukló hangjában benne volt minden reménytelensége a legfájdalmasabb és legjóságosabb gesztusnak, amit tehetett értem: hogy szabadon enged. Nem szóltam többet. El kellett kezdenem meggyászolnom. Néhány nappal később Ninának könyvbemutatója volt egy londoni könyvesboltban. A terem megtelt mindenféle korú emberrel, akik áhítatos csendben szorították magukhoz a példányukat. Nina elérzékenyülve mosolygott a szép szavaktól, amelyeket az újságíró használt, miközben a könyvéről beszélt a közönséghez, dicsérve a stílusát és a leleményességét. A szülei hátul ültek, büszkén és elégedetten csodálták őt. A kislányuknak volt bátorsága és ereje, hogy megemlékezzen imádott fiukról, igazságot szolgáltatva neki. Nina Patrickről beszélt, úgy mesélve róla, ahogy csak egy húg képes, mesebeli hercegként lefestve őt, akit mi mindnyájan szerettünk, és akit most a többiek is megtanulnak szeretni. Mesélt különleges kapcsolatukról, a vicceikről, az iskoláról, hogy kölcsönösen és mindig megvédték egymást; a családjukról, hogy mennyire igaznak gondolták az értékrendet, amelyben nevelték őket – amely azonban nem nyújtott vigaszt a halállal szemben. És arról, hogyan őrölte fel őket egyenként a fájdalom, tekebábuként döntve le őket a lábukról. Beszélt rólam, a különleges barátságunkról, a testvériségünkről, a hazugságomról, amit nem tudott megbocsátani, a fájdalomról, ami átformált, és a vékony határról megélés és túlélés között.

Elmesélte, hogy úgy döntött, gyereket vállal, csak hogy betölthesse a benne lévő űrt, és hogy ez a döntés hogyan változtatta meg a vártnál jobban az életét. Nem bánta meg, hogy ott volt neki Noah, de megértette, hiba volt tizenhat évesen gyereket szülni, véget vetve ezzel a kamaszkorának, amely éppen csak elkezdődött. Ecsetelte a küzdelmet, amit a továbblépésért folytatott, az egyetem otthagyását, a kellemetlen megjegyzéseket, az álmatlan éjszakákat, az alkalmatlanságtól való félelmét, a kilábalás reménytelenségét, az egyensúly elvesztését, a tapasztalatait, és ezzel elvette az ott ülő lányok kedvét attól, hogy kövessék a példáját. Szép lassan a jelenlévők elkezdték törölgetni a könnyeiket, a megindultság járványszerűen ért el mindenkit. Nina nem sírt, már minden könnyét elsírta. Elhatározta, hogy nem omlik össze többé, és aznap este lett végleges a döntése. – Megértettem, hogy nem tehetek úgy, mintha az életem ugyanolyan lenne, mint azelőtt. És hogy egyetlen ember van, aki igazán meg tud érteni, aki képes támogatni, segíteni, és boldoggá tenni engem. Mégpedig az, aki mindenkinél jobban ismer, akivel együtt voltam, és akivel életet adtunk egy teremtménynek, akit ő ugyanúgy szeret, mint én. Ez az ember: Carl – mondta határozottan. – Biztos vagy ebben? Azt hittem, ki nem állhatod többé. – Ma este rájöttem, hogy mindig szerettem volna, ha ott áll mellettem. És még helyrehozhatom, hogy ez nem így történt. Nina még aznap este felhívta Carlt, és órákig beszélgettek, tervezték a jövőt. Próbálták elrendezni a dolgaikat, és kis szerencsével ez sikerül is majd nekik. Pár nappal később levelet kaptam Olaszországból. Olga nagyitól. Unokám, Amikor ezt a levelet olvasod, már nem leszek ezen a földön, de kérlek, ne vágj ilyen arcot, tudod, hogy nem bírom a bőgést! Senkinek nem beszéltem a betegségemről, mert nem vagyok az a kórházban fekvő típus, és nem akartam, hogy sajnáljanak. Ezért meghagytam a jó Sunilnak, hogy tartsa a száját addig, amíg már nem leszek képes elkészíteni magamnak a vodka-narancsot. Kétségkívül elérkezett ez a pillanat, és most itt vagyok, hogy ellássalak néhány bölcs tanáccsal, amelyek megkönnyíthetik az elkövetkezendő éveidet. Te vagy a kedvenc kislányom, mindig te voltál a gyengém, de ezt el ne

mondd senkinek. Már akkor tudtam, hogy különleges vagy, amikor pici voltál, és balerina akartál lenni azokkal az apró, rózsaszirmokhoz hasonló lábaiddal, és azzal a harapni való, pimasz orrocskáddal. Szerettem volna a közeledben lenni, de tudod, hogyan alakultak a dolgok anyáddal: mindketten keményfejűek vagyunk, addig viaskodtunk egymással, amíg már magunk sem tudtuk, miért veszekszünk. És ezt akarom neked mondani: sose szakítsd meg véglegesen a kapcsolatot azokkal, akik szeretnek téged, mert amikor elmennek, majd sajnálod azt az időt, amit arra pazaroltál, hogy a magad igazát kerested. Tudod, hogy mondják ezt mifelénk? „Inkább vétkezz, mint hogy büntess!” Anyukáddal rengeteg időt elvesztegettünk, és nem szeretném, ha te is elkövetnéd ugyanezt a hibát. De tudom, hogy te más vagy, mint mi, te mindig sokkal bölcsebb voltál nálunk, és talán ez annak a puhány apádnak tudható be, aki bár – el kell ismernem – sosem volt nekem túlságosan rokonszenves, azért mindig rendes ember volt. Menj tovább az utadon, a célra tekints, és kövesd kitartóan becsületes, szilárd jellemmel, és meglátod, eléred majd, míg a becstelenek és ravaszok a végén sehova sem jutnak. És ha a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy te szeretnéd, ne csüggedj: sosem történik mindig minden pontosan úgy, ahogy azt mi szeretnénk, de amennyire csak lehetséges, közel kerülhetünk ahhoz, amire vágyunk, és aztán túllépünk rajta. Végezetül: sose kapaszkodj az emberekbe, hagyd őket szabadon dönteni és érezni, csak így szerethetsz és így szerethetnek igazán. Emlékezz erre a mondásra, és fogadd meg, kincsem: „egyedül megyek az utamon, segítség nélkül”. Kicsi Mia, te vagy a legdrágább kincsem, és tiszta szívből szeretlek. Tudom, hogy nagy, nagyon nagy utat teszel majd meg, és én mindig büszke leszek rád, akkor is, ha nem mentél a Royalba. Ne felejtsd el, hogy a nagyid mindig megvéd téged, még odafentről is. És ha nem viselkedsz rendesen, jövök, és meghúzom a lábad, ahogy mi azt Toscanában mondjuk!

Szeretettel a te Olga nagyid

Huszonöt Készen álltam. Készen álltam elengedni őt. Ha igazán szeretem, szabadon engedem. Utoljára találkoztunk a helyünkön, ahol a minket körülölelő, valószerűtlen fehérség már-már otthonossá vált. Pat már ott várt rám örökös viseletében, kék pólóban és farmerban. Mélyen a szemébe néztem, majd behunytam a szemem, hogy kitörölhetetlenül az emlékezetembe véssem az arcát. A titokzatos szürke szemét, világos haját, mindig mosolygásra kész lágy ajkait, csodálatos arcát, amit egyfolytában csókolgatnék, a kis sebhelyet a szemöldöke fölött, meleg kezét, széles vállát, az enyhén napbarnított bőrét, az apró ráncokat a szeme sarkában, a gyönyörű testét. Szó nélkül magához szorított. A végéhez érkeztünk, szerelmem – suttogta. Nem tudtam megszólalni, csak sírtam. Ne sírj, Mia, boldognak, kivirultnak, derűsnek akarlak látni, csak így tudhatod majd, hogy én is jól vagyok. Olyan erősen szorítottam, hogy remegni kezdtek a karjaim. Engedj el, kincsem, engedjük el egymást, így helyes. – Nem tudok nélküled élni, Pat – mondtam. De igen, tudsz, mindkettőnkért kell élned, mostantól ez a te feladatod. A nyakába fúrtam az arcom. Megsemmisített gondolat, hogy utoljára látom Patricket, de tudtam, nincs más megoldás. És engedtem a szorításból. Hirtelen lehullott a fehérség, mint egy vastag függöny, és ismét a tengerparton voltunk Skegnessben, ahol Pat életét vesztette. De nem hideg téli délután volt, hanem meleg nyári este, szabadon repülő sirályokkal és sós tengeri levegővel. Leheveredtünk a langyos homokba, lassan levetkőztünk, egy pillanatra sem véve le egymásról a szemünket, belélegeztük a másik bőrének illatát, gyengéden simogattuk egymást, olyan izgalommal, mint legelőször. A csillagok színházi fényekként vibráltak felettünk, a testjeink csendesen elbúcsúztak egymástól, együtt lüktetve és táncolva, utoljára. Mielőtt elindult, megfogta a kezemet. Megtiszteltetés és kiváltság volt, hogy ismerhettelek téged, Mia – suttogta Pat –, te voltál a legnagyobb szerencse, ami ért, és mindent elölről kezdenék, csak hogy újra veled lehessek. Hosszú és boldog életet szerettem

volna magunknak, de nem ez volt megírva, és én büszke vagyok, amiért melletted lehettem ezekben az években. És még ha nem is látjuk többé egymást, a szerelmem mindig őrködik majd feletted, őrangyalként védelmezve téged. Az utazásunk még csak most kezdődik: a tiéd a világba, az enyém a béke felé, de biztos vagyok benne, hogy egy nap majd újra találkozunk. – Soha nem felejtelek el, Patrick. Örökké a szívemben leszel, életem minden egyes napján – zokogtam. Nem tudtalak volna ennél jobban szeretni, Mia – indult el a tenger felé –, és örökké szeretni foglak. Még egyszer hátranézett. Ments meg engem. És én megmentelek téged! – mondta. – Ments meg engem. És én megmentelek téged! – válaszoltam. Egy aranyszínű fényfüggöny ereszkedett le finoman felé, amíg egy óriási, fénylő és tüzes gömbbé nem vált, amely körbefonta őt. Elvakított a ragyogás, és erőlködnöm kellett, hogy nyitva tudjam tartani a szememet, csak Pat körvonalait láttam az ellenfényben. A fénygömb sugárzó napsütéssé vált, és Patrick kontúrjából két hatalmas szárny nyílt ki a vállainál. Sose félj, Morgó. Soha… És amikor eperillatot érzel, az azt jelenti majd, hogy nem vagyok messze tőled. A fénygömb nappali világossággal ragyogta be a tengert, majd rohamosan zsugorodni kezdett, végül apró láng lett belőle, amely kialudt a tengerben. – Ég veled, Patrick. Ég veled, szerelmem. Amikor másnap reggel lementem a konyhába, Betty és Nina némán bámultak rám. Nem volt bátorságom beszélni. Nem volt mit mondanom. Számukra Patrick már több mint egy éve halott volt, miközben nekem csak pár órája. – Mia, beszélnünk kell veled – fogta meg Nina a kezem. Nem feleltem, csak leültem az asztalhoz. – Ma éjjel Patrickkel álmodtunk – mondta. Erre a mondatra felfigyeltem. – Mind a ketten? – kérdeztem fojtott hangon. Bólintottak. – És pontosan ugyanazt – szólt Betty. – Skegnessben voltunk, és Pat beszélt hozzánk, aztán körülfonta egy fénygömb, ő pedig angyallá változott – mesélte Nina még mindig zaklatottan az emléktől. – Mit mondott nektek? – Nekem azt, hogy vigyázzak rád – mondta Betty –, és hogy Leonard a megfelelő ember.

– Nekem meg azt, hogy mindig Noah és a szüleink közelében lesz, és főleg melletted. Még be sem fejezte a mondatot, amikor csörgött a telefonom. – Ne haragudj, amiért ilyen korán hívlak, kincsem. Tudom, hogy nem akarod, hogy kincsemnek szólítsalak, és hogy ott reggel hét óra van, de hihetetlen dolog történt, és azonnal el kell mondanom neked – mondta Adam feldúltan. – Patrickkel álmodtál. – Honnan tudtad? A színházban telt ház volt. Az első sorokat a tanároknak és az illusztris vendégeknek – köztük a tehetségkutatóknak – tartották fent, a többi helyet pedig a diákok hozzátartozói és barátai foglalták el. Legalább kétezren voltak. Az izgalom a tetőfokára hágott. Úgy rohangáltam fel-alá, mint egy mérgezett egér, pedig már a színpadra voltam sminkelve. Ariel kataton állapotban volt. A félelem megbénította, úgy kellett felöltöztetni. – Semmire nem emlékszem – sírdogált. – Dehogynem emlékszel, csak a stressz űz veled ilyen csúnya tréfát – gomboltam be a ruháját. – Nem, Mia, tényleg nem vagyok képes rá. Meg akartam fojtani. A balett történetének legszebb kettősét táncolhatja el, miután leeresztik egy önmozgó plexiüveg állványról, ő meg csak siránkozik. Nincs igazság a földön. – Figyelj rám egy kicsit – kötöttem meg a szalagokat a cipőjén –, te most kimész oda, és hasítasz, rendben? És holnap az összes újság rólad fog írni! Kérlek, Ariel, legalább a kedvemért tedd meg – könyörögtem összekulcsolt kézzel. Megint rám emelte űzöttvad-tekintetét, amitől legszívesebben pofon vágtam volna. Végül betoppant Goddard, és csillogni kezdtek a szemei. – Nos, kéz- és lábtörést, lányok! – a szokásosnál is őrültebb hangulatban volt. – Kéz- és lábtörést! – ismételte Ariel kevés meggyőződéssel. – Mi van veled? – kérdezte Goddard. – Premier előtti félelem? Nem hibázhatsz, azt a szerepet rád szabták. Csukott szemmel is megcsinálod – suttogta az arcát simogatva. Úgy tűnt, Ariel ettől felbátorodott, és félénken Godra mosolygott. – Látod? Benne legalább megbízhatsz.

Kopogtak, és Miss Connor lépett be. – Nos, lányok? Készen álltok? – szólt biztató mosollyal. – Lényegében – felelte Ariel. – Fel a fejjel! Meglásd, amint elindul a zene, minden eszedbe jut majd, igaz, God? – ölelte meg szeretetteljesen a férfit. – Ide gyere, te! – kiáltotta God, majd megfogta Miss Connor derekát, és egy hatalmas csókot nyomott a szájára. Én és Ariel kővé dermedtünk. – Ő itt az életem nője. Esküszöm, feleségül veszem, és akkor rend lesz majd a fejemben! Zadie Connor felnevetett. – És én még a saját kezemmel akartalak megölni! Hihetetlenül összeillőnek és boldognak tűntek, engem pedig elfogott a nevethetnék. God és Connor a hetedik mennyországban lebegtek, Ariel viszont mintha egy légi katasztrófa túlélője lett volna. Miután Godék kimentek, megkérdeztem Arielt, mi lelte. – Azt hittem, engem szeret! – vallotta be döbbenten. – Miért mondod ezt? – Mert egy hónapja viszonyunk van! – fakadt sírva. Ó, ne! Az a görény vele is lefeküdt! Rohantam, hogy megkeressem Godot a színfalak mögött, félrelökdöstem a táncosokat és a technikusokat, magamon kívül voltam a dühtől, végül meghallottam, amint egy varrónőt sérteget, amiért az elrontott egy szegélyt. – Goddard, mi a fenét műveltél! – ordítottam rá három méterről. Rémülten nézett rám. – Te még a kis Arielt is megdugtad? – Nos… – tárta szét a karját, mintha azt kérdezné: „Mit tehettem volna?” – De nem tudtad, hogy beléd zúgott? – Nos… igen, de… – De mi? Ő azt hitte, egy pár lehettek, és most, hogy meglátott Connorral, kikészültek az idegei, és képtelen abbahagyni a sírást! Létezik nálad nagyobb idióta? – Ó, a francba – csapott a homlokára. – Ezt most tényleg jól elszúrtam! – Most menj, és kérj tőle bocsánatot! Fuss! – utasítottam. Goddard kiskutyaként engedelmeskedett, és együtt szaladtunk Arielhez, aki viszont közben eltűnt, a jelmezét pedig a széken hagyta. – Kéz- és lábtörést mindenkinek! – csiripelt Stuart az öltözőbe lépve, készen állva a kettősre.

– Megvan, köszi! – válaszoltuk kórusban. A fények egyszerre gyulladtak ki, és a Montague és Capulet-szvit Prokofjev Rómeó és Júliájából teljes erővel zengett a hangszórókból, mint egy koncerten. A táncosok fénylő szikrákként töltötték meg a színpadot, egyik dobbantóról a másikra ugráltak, és lecsúsztak a hosszú bársonyliánokon. A középen lévő dobogó füstfelhő és lézerfényjáték kíséretében lassan emelkedni kezdett. Mélyeket lélegeztem, átkozva Goddardot és Arielt, és Istenhez imádkoztam, hogy Stuart képes legyen eltáncolni velem a kettőst. A rám szegeződő reflektortól nem láttam a nézőteret, de amikor meghallottam, hogy valaki azt kiáltja: „Gyerünk, Mia!”, ösztönösen felismertem Nina hangját. Felemeltem karomat az első portéhoz, miközben igyekeztem nyugodt és magabiztos maradni, de minden porcikámat átjárta a félelem. Stuart valóságos primadonna volt, és természetesen nem könnyítette meg a dolgomat. Éreztem, ahogy megragad a derekamnál fogva, könnyedén és biztosan a vállához emel, majd lecsúsztat a földre, és megállít egy centiméterrel a padló felett. A közönség spontán tapsban tört ki. Felkészültem az első pirouettes-szériára, de a mosolyt páni félelem váltotta fel, amikor megfordulva hirtelen Goddard arcával találkoztam. – Mosolyogj tovább, és bízd csak rám, kislány – sziszegte a fogai között. – És ma este senki nem veszi el tőled az ABT-t! „Hihetetlenül nagy szemét vagy”, sikerült nagy nehezen eldadognom, és ő már úgy emelt fel ismét, akár egy hópihét. Istenien táncoltunk, tökéletes összhangban, megfelelő ritmusban, szenvedéllyel és hévvel. Ámulatba ejtettük a közönséget. Végül a darab befejeződött, és ő még felettem támaszkodott, a reflektorok fényében. Rám nézett. Ránéztem. – Látod, mi mindent meg nem teszek, hogy megcsókolhassalak! – kacsintott. És homlokon csókolt. Lenyűgöző volt az előadást követő tapsorkán. Egy egész ország éljenzett állva a lábaink előtt. Tízszer ment vissza a teljes tánckar, a nézők minden egyes alkalommal egyre hangosabban tapsoltak, fütyültek, és amikor ránk került a sor, Goddard

megfogta a kezemet, és váratlan gesztussal hátralépett egyet, hogy a közönség egyedül engem ünnepeljen. Csillapíthatatlan bravó és virágeső záporozott felém, én pedig mosolyogtam, mindenkinek külön-külön köszönetet mondva. Összegyűjtöttem a hosszú szárú rózsákat, és felajánlottam Goddardnak, aki meghajolt felém, majd a nézőtérre dobta a virágokat. Tizenötször hívtak vissza minket, és a kiáltások egyre hangosabbá váltak. Megcsináltam. Ez az én pillanatom volt. Keresztülmentem a poklon, és élve jöttem ki belőle. És bár látszólag pótolhatatlan érzelmeket veszítettem el útközben, ezek továbbra is hozzám tartoztak, és ahhoz az emberhez, akivé váltam. Nina véresre tapsolta a kezét, és Carllal együtt ugrált és éljenzett, anyu sírt, Paul két ujjal fütyült. Eileen oldalba bökte Kate nénit, aki rossz ütemben tapsolt, Lia mindkét hüvelykujját feltartotta, Betty azt kiabálta: „nagy vagy”. Adam pedig elragadtatva mosolygott, olyan szerelmes tekintettel, amilyet csak képzelni lehet. – Örökké hálás leszel nekem – mondta Goddard az öltözőben, mielőtt megjelentek a többiek egy üveg pezsgővel. Ott maradtunk ünnepelni és koccintani, amíg az újságírók köszöntöttek minket, majd végre elindultam átöltözni. Mikor kimentem, a terem már kiürült, és a fényeket is majdnem mind lekapcsolták. A színpad közepére sétáltam, és pár percig ott maradtam becsukott szemmel, csendben, élvezve az üres színház békéjét, és érezve ahogy kiürül testemből az adrenalin. Abban az éteri nyugalomban egy pillanatra mindent tökéletesnek éreztem. Kinyitottam a szememet, és megláttam őt utoljára, hátul a terem végében, fehér ruhában mosolyogni a félhomályban. – Ég áldjon, Pat – mormoltam. – Végleg visszajöttem, Mia – ölelt meg Adam erősen –, nem tetszik az élet nélküled. – Nem hiszem, hogy erre szükség lesz. Épp most kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot! – Úgy érted, velem jössz New Yorkba? – kérdezte ragyogó szemekkel. – Mia, a világ legboldogabb emberévé tettél, és hidd el, ahogy megígértem Patricknek, megcsókolom a földet is, ahol jársz! – szorított magához. Úgy maradtam a karjaiban, élvezve az ölelését, és hogy újra védelmez valaki.

– Adam… Nem érzed az eperillatot? – kérdeztem tőle. – Eperillatot? Elmosolyodtam, és megborzongtam.

Köszönetnyilvánítás Megírni ezt a trilógiát életem egyik legszebb és legmegindítóbb feladata volt. Mián keresztül újra átélhettem, milyen volt tizenhat évesnek lenni: a táncot, a szívdobogást, az orrlógatást, a barátságokat, a bevágott ajtókat, a szerelmeket, az álmokat, és főleg a jövőbe vetett rendíthetetlen és vakmerő hitet. Nagyon sok minden történt egyszerre ebben a különleges évben: megírtam a tizedik könyvemet, megünnepeltem pályafutásom első tíz évét, és ami nem kevésbé lényeges: negyvenedik születésnapomat – ha mérleget kellene vonnom, csakis büszke lehetnék. Köszönettel tartozom kiadómnak, Raffaello Avanzininek, amiért elkísért ezen a hosszú úton; a családomnak és a barátoknak, akik nagy türelemmel és szeretettel álltak mellettem; Mia fiatal rajongóinak, akik több száz e-mailt írtak nekem azt kérve, hogy hozzam vissza Patricket az életbe; a lányoknak, akik mindig követtek, és mindazoknak, akik gyakran megnevettettek. Külön köszönet illeti Jussin Franchinát és Giovannit, aki – valahonnan – most is mosolyog ránk. Végezetül még a következőt szeretném mondani. Negyven évembe telt, míg megértettem néhány alapvető dolgot, és életem hátralévő része nem lesz elég, hogy rájöjjek a többi négyre vagy ötre. De mind közül a következőt tartom a legfontosabbnak (és biztos vagyok benne, hogy Patrick egyetértene velem): az élet átkozottul rövid ahhoz, hogy olyasmivel töltsük, amit nem szeretünk, és hogy elviselhetetlen emberekkel, vagy ami ennél is rosszabb, rosszul megválasztott társunkkal veszekedjünk. Ezért azt kell tanácsolnom: próbáljátok a lehető legteljesebb életet élni, amely megelégedést nyújt nektek, hogy este, elalvás előtt úgy érezzétek, valami különlegeset tettetek, bármennyire kis dolog is az! Szerintem az élet titka végső soron kizárólag ennyi! Nagyon nagy szeretettel:

Federica