FANTASYMELLÉKLET
BORIS VALLEJO AMAZONJAI FANTASYFILMEK: ORKOK ÉS SZANDÁLOK GEORGE R. R. MARTIN: A TÛZ ÉS JÉG DALA NEIL GAIMAN: AMERIKAI ISTENEK AZ ELVARÁZSOLT SZTÁLIN
KRITIKA
FANTASYMELLÉKLET
FANTASYMELLÉKLET
Nincs mese George R. R. Martin: A tûz és jég dala I–V.
n A jelenlegi formájában csaknem
ötezer oldalon terpeszkedô regényszériából még két kötet hátravan, de az már így is nyilvánvaló, hogy A tûz és jég dala – melyen a tévésorozatnak köszönhetôen ragadt rajta visszavonhatatlanul a Trónok harca címváltozat – A gyûrûk ura óta az egyik legfontosabb monstrum a fantasy történetében. A hetvenes évek elsô felében komor hangvételû sci-fi novellákkal (majd ’77-ben a hasonlóan vidám Dying of the Light címû regénnyel) debütált George R. R. Martin saját bevallása szerint gyerekkora óta tervezget egy nagyszabású fantasyeposzt, aminek elkészítésében csupán az akadályozta, hogy nem volt ötlete. A nyolcvanas éveket a regényírás mellett fôképp tévés munkákkal töltötte – részt vállalt többek között az Alkonyzóna újraindításában –, mígnem rádöbbent, hogy nagyszabású terveit képtelen lesz a szûkös büdzsékkel és egyéb limitációkkal terhelt médium keretein belül megvalósítani. Végül 1991-ben ült neki a Trónok harca címû nyitókötet megírásának, ami öt évvel késôbb (minden különösebb hírverés nélkül) került a boltokba, beteljesítve azt a lassú paradigmaváltást, amelyet a tolkieni hagyományokat kiforgató kollégái (mint a hobbitkák vélt gyermetegségén elôszeretettel élcelôdô Michael Moorcock vagy A Fekete Se-
II KULTÚRA
2012. december 13. MAGYAR NARANCS
reg-ciklust jegyzô Glen Cook) már jóval korábban megkezdtek. A tûz és jég dalának széles körû sikere egy korszak végét jelzi a mûfajon belül: Tolkien látszólagos naivitásának helyét átvette a dark fantasy illúziótlansága. Martin magnum opusában otthonosan idealizált fantáziabirodalom helyett pszichológiai realizmus és primer brutalitás szórakoztatja a publikumot, ahol dicsô párbajok helyett mérgek, ingujjba rejtett tôrök és szüntelen intrikák alakítják a kötetrôl kötetre mindinkább amortizálódó Hét Királyság sorsát. Az eredetileg trilógiának tervezett, jelen pillanatban hét- (frissebb interjúk szerint esetleg nyolc-) kötetesnek ígért történetfolyam helyszíne a Westerosnak nevezett kontinens és környéke, északon egy lidércekkel és vademberekkel teli jégmezôvel – ettôl a Falnak nevezett hatalmas védelmi vonal és helyôrsége választja el a birodalmat –, délen pedig tengerentúli szabad városokkal, sivatagokkal, rengeteg fügével és bordélyházzal. A középkori kulisszák közt zajló cselekmény kezdetben kifejezetten szûkölködik fantasztikus elemek-
ben: habár a Trónok harca nyitánya rögvest bemutatja a Falon túli világ élôhalottjait, a király halála utáni polgárháborút megéneklô elsô három kötet csupán néhány (a késôbbiekben fontossá váló) közjátékot szentel az olyan vándormotívumoknak, mint a sárkányok, mágusok vagy látnokok. Köszönhetôen annak, hogy a nyitótrilógia legfôbb ihletforrása Tolkien mellett a 14– 15. század történelme, a természetfeletti eseményeknek Martin csak a negyedik kötettôl enged egyre nagyobb teret, de innentôl maga a széria is némiképp fókuszt veszt. A Varjak lakomájában az eddig is méretes szereplôgárda újabb fôalakokkal gazdagodott – a nevesített karakterek száma a sorozatban már ezer fölött jár –, így az elsô három és utolsó három könyv közti átvezetésnek szánt regényt végül két darabban publikálták, teli tekergôdzô mellékszálakkal és megszórva néhány, a korábbiakhoz képest érdektelen figurával. Mint a fentiek is mutatják, Martin egyfajta keretrendszerként kezeli a fantasy szabványait, amelyeken belül számos más zsánert is könynyedén feloldhat. A tûz és jég dala eleve családtörténetként indul, az északot uraló Stark-dinasztia szétforgácsolása a vezérfonál, mely során az ellenfelei által tönkretett família egymástól is elszakított tagjai próbálnak túlélni és visszavágni, miközben Martin az ezredvégi elvárásokhoz igazítva pörgeti a gótikus regény teljes eszköztárát, bal-
jós ómenektôl a síron túlról érkezô bosszúig. (Megalomániájára jellemzô, hogy a ciklus elôrehaladtával több más család is aprólékos portrét kap.) A bravúrosan szerkesztett szövegtömegben király- és melodráma keveredik régi vágású kalandtörténetekkel. Az író minden kiemelt hôséhez tökéletesen kidolgozott cselekményszálat rendel – egyetlen figurájának története más szerzônél kitenne egy komplett regényt, A tûz és jég dalában jelenleg harmincegy ilyen alak szerepel –, melyek esetenként önmagukban is kompakt mûfaji zárványként mûködnek, lásd például a „Ki ölte meg a Király Segítôjét?” kérdés körül bonyolódó elsô kötet bô lére eresztett fantasy-krimijét, aminek megoldására ráadásul csak oldalezrekkel és kötetekkel késôbb, mintegy mellékesen derül fény. A nézôpontkarakterek használata arra is lehetôséget biztosít Martin számára, hogy kiemelésük által az intrikus figurákat is közel hozza az olvasóhoz, feltárva és a szokásosnál aprólékosabban kidolgozva a gazemberek motivációit. Ezzel együtt persze az „elemi gonosz” örök fantasytoposzáról sem mond le: a téllel együtt érkezô élôhalottak és a mögöttük álló hatalom arctalan fenyegetése visszacsatol a mûfaj alapjaihoz, ahogy a szereplôgárdában is rendre akad néhány cégéres pszichopata – mint a gyerekkirály Joffrey vagy az új kötetben az embervadászattal és áldozatainak megnyúzásával szórakozó „Fattyú Bolton” –, akiknek lelkivilága merô rejtély marad. De A tûz és jég dalának legfôbb erénye nem a revizionista hévtôl fûtött realizmus – a mûfajban szokatlanul nagy mennyiségû szexualitás, a naturalista erôszak-ábrázolás vagy az árnyalt jellemek –, hanem az egyedi cselekményszövés, mely által Martin érvényesíti a tévés forgatókönyvíró-karrierje során elsajátított narratív trükköket, kiszolgálva és függôvé téve a sorozatokon szocializálódott milliónyi potenciális olvasót. A prológusok és epilógusok kivételével a széria kizárólag az említett nézôpontkarakterekhez kötött fejezetekkel dolgozik, ami a figurák cizellálása mellett lehetôvé teszi az információadagolás korlátozásán alapuló bûvészmutatványokat is. Ezeket Martin el is hajtja
a végletekig, hatásvadászata sokkal inkább idézi a századelô fantasyponyváit, mint Tolkien higgadt meséjét. A kötelezô fejezetvégi cliffhangereken túl elôszeretettel ír felül korábban készpénznek vett eseményeket, miközben olyan húzásoktól sem riad vissza, mint a halottnak hitt szereplôk visszahozása, mely fordulatot csak a legújabb kötetben legalább kétszer ellövi. Fogásainak sikerét fôképp az szavatolja, hogy trükközése ellenére Martin kegyetlen és gátlástalan mesélô, aki egyébként habozás nélkül küld bitófára fôhôsnek hitt alakokat: A tûz és jég dalának kifinomult világteremtését éppen ez a sokkoló hatásorientáltság teszi széles körben fogyaszthatóvá, ahol a nyelv és a narratív szerkezet szempontjából szépirodalmi minôséget képviselô szöveg a lehetô legzsigeribb („Úristen, tényleg meghalt?!”) húzásokkal rántja be olvasóját. Ezt a manipulatív jelleget a széria egy központi metaforája, a „trónok harca” – más fordításban: „hatalmasok játszmája” – teszi reflektálttá: az intrikák és (olvasó)manipulációk gyûjtôfogalma éppen a másodlagos világ konstruáltságára hívja fel a figyelmet, ahol minden illúzió, és soha nem tudni biztosan, ki mozgatja a bábukat a játékasztalon. A 2011-ben indult tévéverzió legfontosabb változtatása nem az, hogy bizonyos cselekményszálakat kénytelenek voltak elhagyni – az egyszerûsítés egy ekkora történetfolyam esetében nyilván elkerülhetetlen –, hanem hogy markánsan átesztétizálja Martin kifejezetten mocskosra szabott birodalmát. Ahhoz képest, hogy a regényekben a közkedvelt Ördögfióka reggelente telipakolja az éjjeliedényt, a lovagok mosdatlanságtól és üszkös sebektôl bûzlenek, a prostik hajában pedig tetvek mocorognak, az HBO produkciója jóval sterilebb (bár erkölcsi romlottságban továbbra is gazdag) fantáziavilágot ábrázol. A kortárs trendeknek (a Borgiáktól a True Bloodig) megfelelôen szinte softcore-ba hajló szexábrázolás, szemben a regénnyel, a történet szempontjából csekély jelentôségû – fôleg amikor a monologizáló szereplô mellett csak a kompozíció kedvéért incselkednek egymással modellalkatú prostituál-
tak –, és épp ellentétes hatást mûködtet, mint Martin erotikusnak jóindulattal is nehezen nevezhetô leírásai a sûrû bozontokról és a pállott borostömlô szagát árasztó daliákról. Habár a Trónok harca sok esetben tovább viszi az író illúzióromboló törekvéseit – lásd a közelit a palota padlójára piszkító hófehér paripa hátsójáról a második évad egyik epizódjában –, Westeros a kis képernyôn mégis közelebb áll a mesevilág idealizálá-
KRITIKA sán alapuló fantasynormákhoz, amelyek meghaladása épphogy A tûz és jég dalának egyik legfontosabb vívmánya lett. Ebbôl következik, hogy – bár Martin aktívan részt vesz a sorozat készítésében – ezúttal nincs könnyebb megoldás: a birodalom szívéhez bizony oldalak ezrein keresztül visz az út. Sepsi László Alexandra, 2012, kötetenként 2999–3690 Ft
MAGYAR NARANCS 2012. december 13.
KULTÚRA III
FANTASYMELLÉKLET
KRITIKA
FANTASYMELLÉKLET
Égrôl szakadtak
Az elvarázsolt Sztálin
Neil Gaiman: Amerikai istenek
Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
n In God We Trust – az egyik leg-
nagyobb példányszámú és legsikeresebb amerikai írásos mûvön, a dolláron olvasható ez a felirat, mely annyit tesz: istenben bízunk. Neil Gaiman Amerikát széltébenhosszában átszelô regényének fôhôse is boldogan magáévá tenné az amerikai létforma e fundamentumát, csak azt nem tudja szegény feje, melyik istenben is bízzon. Gaiman 2001-ben megjelent és késôbb kibôvített regényében ugyanis úgy hemzsegnek az istenek, mint manapság a megasztárok, mintha más se kéne az isteni léthez, mint feljutni a Te is lehetsz Isten címû tévés vetélkedô válogatójából. Ám Gaiman istenei nem sztárok, a szerzô épp egy olyan korban – Amerika (majdnem) ma – veszi fel az istenek fonalát, amikor istennek lenni már jó ideje nem tartozik a legkeresettebb foglalkozások közé. Befektetési bankárnak lenni például sokkal kifizetôdôbb, de mit van mit tenni, istennek is kell lenniük valakiknek, és ezeknek a valakiknek a kurvától a kisemberig, a yuppie-tól az ágrólszakadtig számtalan elôfordulási formája ismert, legalábbis az Amerikai istenekben. Gaiman rátekintett Amerika térképére, melyrôl nem kevesebb mint ötven állam nézett vissza rá, és az elsôk (esetleg a másodikak)
között tette fel a kérdést, amit minden valamit is magára adó fantasyírónak fel kell tennie; hol lakik a jóisten, sôt, elfogadva, hogy Amerika a népek olvasztótégelye, hol laknak a jóistenek? És a rosszak? Ennyi ember között már csak a nagy számok törvényei szerint is kell lennie néhány istennek, és az sem járja, hogy csak jók legyenek. Gaiman regényének két nagy erôssége közül az egyik az a természetesség, amivel ezek a régrôl itt maradt, de már csak saját maguk által imádott istenek tesznek-vesznek, a mindennapi teendôiket intézik. Semmi fakszni, ápolják kertjeiket, ilyen-olyan megélhetéseket tudhatnak magukénak, olykor meg háborúra készülôdnek. Mert az isten is csak ember – de ezzel némileg összezavarnánk a képletet. Mindenesetre a történet Árnyék névre hallgató fôhôse kezdetben még némi megrökönyödéssel veszi tudomásul, ha valakirôl kiderül, hogy isten, ám a késôbbiekben már egy vállrándítással elintézi, ha valaki coming outol. Lélektanilag teljesen megalapozott ez az egykedvû alapállás; ha az embert hosszas börtönbüntetése lejártával szeretett felesége helyett annak hullája fogadja, és a halott olykor még vissza is
jár egy kis házastársi csevejre, ez esetben, de csakis ebben teljesen helyénvaló, hogy hôsünknek szeme se rebben, ha munkáltatója, akinek mindenes-sofôrjéül szegôdik, nem annyira halandó. Emberünket az sem rázza meg túlzottan, hogy épp egy hatalmi átrendezôdés kellôs közepébe csöppent, a régi és az új gárda készül összecsapni, s mindkét oldal gôzerôvel toboroz. Árnyék a régi iskola isteneinek oldalán kapcsolódik be a történetbe; teszi, amit mondanak neki, váltott autókkal, Amerika fél-
reesô útjain araszol államról államra, egyre közelebb ahhoz, hogy betöltse a neki szánt, ám általa nem ismert szerepet. Gaiman regényének másik nagy erénye – az, amelyik nemcsak elviselhetôvé, de egyenesen kívánatossá teszi a több mint 600 oldalas terjedelmet – nem más, mint az irodalmi aprómunka. Miliôrajz, párbeszédírás, karakterépítés és még sok efféle technikai dolog, amibôl Gaiman nem enged, akárhányadik isten háta mögötti istennél tart is a fôhôse. A legjobb az egészben, hogy ha kiesne az isteni sík, más néven a fantasy, akkor sem árválkodnának üresen a lapok; maradna egy gazdagon jelenetezett road-regény, kidolgozott emberi viszonyrendszerekkel, pontosan odatett, múlttal rendelkezô karakterekkel. Az Amerikai istenek istentelen változatban is megállná a helyét; Amerika nem holmi olcsó díszlet, aluljárókban kapható poszterillusztráció, hanem ennek a nagyon is elrugaszkodott történetnek a nagyon is földhözragadt szereplôje; a legizgalmasabb karakterek egyike. Köves Gábor Fordította Juhász Viktor. Agave Könyvek, 2012, 647 oldal, 3980 Ft
n A szerzô nevét látva elôbb ugrik be az Arany Hajnal Hermetikus Rendje, mint Leningrád blokádja. Ráadásul amerikai hölgyrôl van szó, aki önmagát „myth-punk” szerzônek tartja, így meglehetôs magabiztosságra vall, hogy egy minden ízében orosz történetet vetett papírra. (Nem mintha az oroszokon kívül más nem fejthetné meg a „helyi lélek” rejtelmeit, de aki látott már Dosztojevszkijmûvet hollywoodi filmen, tudja, mirôl van szó.) Akárhogy nézzük, nem könnyû elôítéletesség nélkül belekezdeni Marija Morevna történetébe, bár kétségtelen, hogy a myth-punk – bármit is jelentsen – valószínûleg nem áll távol az orosz varázsmesék borzalmas, olykor ordenáré világától, és mivel a sztálinizmus még ennél is borzalmasabb, ordenárébb volt, attól sem. Persze Szolzsenyicin után szentségtörés, ha fantasy telepedik e szörnyû, szürke világra, de ennél sokkal iz-
Fordította: Kleinheincz Csilla. Ad Astra, 2012, 370 oldal, 2990 Ft
Andrzej Sapkowski: Vaják II. – A végzet kardja most is petíciókat írogatnak, hogy a kiadó illessze be menetrendjébe a regényméretû novellafüzért – ott a nyitókötet után rögtön a nálunk jövôre várható Tündevérrel folytatták –, itthon a kortárs lengyel fantasy alapvetése az 1992-es eredeti kiadás alapján készült, igen ízes fordításban olvasható, ami egyszerre adja vissza Sapkowski prózájának meseszerûségét és teszi nyilvánvalóvá a szörnyvadász vaják kalandjainak erôs kapcsolatát a kelet-európai népi kultúrával.
2012. december 13. MAGYAR NARANCS
tölgyfa ládikát, amiben egy nyúl, a nyúlban egy kacsa, a kacsában egy tojás van. És ebben a tojásban van Koscsej halála. Valente is feltöri a tojást, és a kunyhó is csirkelábon áll, de közben sikerrel szintetizálja a gazdag orosz mesekincset, amitôl a már
eleve fantasztikus történetek egy, az eredetinél is ijesztôbb univerzummá állnak össze. Az igazi bravúr mégis az, hogy mindezt úgy helyezi Sztálin korába, hogy mellôzi a szokásos kliséket: Baba Jaga nem a Lubjankában rendel, Koscsej nem küld senkit lágerbe, nincsenek névtelen feljelentések, Pável Morozovok, kegyetlen komisszárok. Mégis hátborzongató, ahogy sziklaemberek, kipufogógázt pöfögô lovak, de leginkább a leningrádi blokád éhségtôl hallucináló képeiben megelevenedik a huszadik század egyik legrémesebb rendszere. És bár olykor terjengôs és önismétlô, vagyis korántsem hibátlan a Marija Morevna és a Halhatatlan, az amerikai szerzô – aki a könyv végén nem gyôz hálálkodni orosz férjének és családjának, „amiért elmesélték történetüket és történelmüket” – derekas munkát végzett. Képzeljük el, hogy egyszerre szól a Tûzmadár-szvit és Sosztakovics Leningrád szimfóniája, mégsem tûnik disszonánsnak. Más lapra tartozik, hogy az ortodox fantasyrajongó mit kezd az ilyen, nagyon is valóságos mesével. - legát -
Melankolikus szörnyvadászat n Míg az amerikai rajongók még
IV KULTÚRA
galmasabb kérdés, hogy miként lehet élénk színekkel lerajzolni az örök sötétséget. Rém egyszerûen. Valente mûvében a sztálinizmus évtizedeiben bukkan fel az ezerszer megénekelt mesehôs, Marija Morevna. Ám míg a „Tengerlánya Marja” történetének ôsi szinopszisában Iván cárevics jósággal és furfanggal legyôzi a lányt elrabló Halhatatlan Koscsejt, itt a teljes mesegyûjtemény szakad a nyakunkba. Az a világ, amit a magyar közönség leginkább a fülével ismer: referencia lehet Borogyin Halhatatlan Kascsej címû operája épp úgy, mint Stravinsky Tûzmadár-szvitje vagy Muszorgszkij kiállításának képe, a Baba Jaga kunyhója is. De vajon hányan tudják, hogy az a bizonyos kunyhó csirkelábon áll, piroggal van kitapasztva a fala, a világítótestek pedig emberi koponyák? És azt, hogy a Halhatatlan Koscsejt egyféleképpen lehet legyôzni: a seholsincs helyen meg kell találni azt a
KRITIKA
A videojáték- és tévésorozat-verziókat is fialt szériát elindító Az utolsó kívánsághoz képest Sapkowski A végzet kardjában egy árnyalatnyival komorabbra vette a figurát. Nem csupán fantáziavilágának egészét hatja át még jobban az elmúlás melankóliája – az emberi civilizáció sikeresen felülkerekedett a mitikus monstrumok által benépesített vidéken, kiirtva mindent, ami nem
képes asszimilálódni –, de a hat történet másik vezérfonala, a fôhôs szerelmi magándrámája se javít a hangulaton. Viszont ahelyett, hogy elmerülne az eszképista depresszióban, A végzet kardja enyhe világvége-hangulata ellenére is tovább viszi a nyitókötet játékosságát, ahol az átfazonírozott mondák és közismert mesék (lásd a Némi áldozat címû történet Kis
hableány-parafrázisát) sodró nyelvi leleménnyel és bûbájosan bárdolatlan humorral keverve születnek újjá a zsánerközegben. Andrzej Sapkowski kétségtelenül a lengyel fantasy méltó válasza Neil Gaimanre – az angolszász tündérmesék csillagpora helyett emberes poharazásokkal a középkori fogadókban és szörnyvadászattal a faluszéli trágyadombon. Sepsi László Fordította: Szathmáry-Kellerman Viktória, PlayOn, 2012, 312 oldal, 2990 Ft
MAGYAR NARANCS 2012. december 13.
KULTÚRA V
KISLÁTÓSZÖG
Koránérôk Mats Strandberg – Sara B. Elfgren: a Kör n A fantasyval bajban
van az ember; mi a manó is az? Van azért két viszonylag közismert meghatározás, valamelyik mindig segít eligazodni. Elôször is, ha könyv, legyen minimum kismillió oldal, s rendezôdjék legalább trilógiába, s ez csak a belépô (a moziban sem fest máshogy, gondoljunk a Csillagok háborújára). Másodszor pedig – s ezt szokás komolyabban venni, ki tudja, miért – teremtsen egy önálló, saját világot, lehetôleg saját nyelvvel, saját térképpel s természetesen sajátságos populációval. A svéd szerzôpáros e sok nyelvre lefordított mûve az elsô kritériumnak csak kis rásegítéssel felel meg, trilógiának trilógia ugyan (jön mindjárt a Tûz és a Kulcs), de nyamvadt 550 oldal csak az elsô kötet, szerencsére a könyvészet kihúzza a pácból: levegôs sorok, olvasóbarát betûnagyság, kilencszáznak simán látszik. Elsô blikkre a második követelménynek még ennyire sem felelünk meg; a beszélô neve ellenére is nagyon valóságos dallarnai kisvárosban, Engelforsban járunk, leginkább annak is nagyon valóságos középiskolájában, szerfelett valóságos kölkök között, akik közül vagy féltu-
VI KULTÚRA
FANTASYMELLÉKLET
FANTASYMELLÉKLET
catnyian speciel – azon túl, hogy szerencsétlen bakfisok – boszorkányok. Mégsem csupán e boszorkányság meg a terjedelem teszi fantasyvá a Kört, megteremti az fenemód a maga saját univerzumát, csak éppen befelé. A világ összes nyûgét vállukon hurcoló tinédzserek bellemében – nincs is a világegyetemben annál alternatívabb valóság. Miután megbizonyosodtunk afelôl, hogy tényleg fantasy az Engelfors-trilógia, már csak az vár eldöntésre, hogy miért jó könyv. Nos, azért, mert e mûfaji címkék, mint fantasy, western, bármi, akkor érnek valamit, ha letéphetôk. Ha ebbôl például kivesszük a fantasyt, a boszorkányságot, akkor is az marad, ami: izgalmas történet, gyilkossággal, jól megrajzolt jellemekkel, hangulatos miliôben – úgymond északi fantasy. Amit még akkor is élvezetes olvasni, amikor a fogalmazás kényszeres jelenidejûsége – fordítói elsôsegély hiányában – épp az idegeinkre megy. - ts Fordította: Péteri Vanda. Geopen, 2012, 549 oldal, 3490 Ft
2012. december 13. MAGYAR NARANCS
Fantasyfilmek
Orkok és szandálok A csodákkal és valószínûtlenül is ismerôs lényekkel telerakott darabok a mozizás kezdetei óta szögezik székbe a nézôket. Még akkor is, ha e mûfajnak sokáig nem volt valami nagy becsülete.
n A film maga is mágia, s a va-
rázslata jórészt a fantázia mûve – az a legkevesebb, hogy a legkorábbi kísérletek óta költenek a vászonra fantasztikus álomvilágokat. Gyakorta idézik fel, hogy a filmtörténet egyik legelsô darabja, a Méliès-féle Utazás a Holdra is telivér fantasy. Nem is véletlen, hogy ennek a csodás, korai periódusnak, a lo-fi celluloid-boszorkánykonyha idejének állít emléket Scorsese tavalyi, nagy sikerû Hugo címû filmje, mely maga is gazdagon merít a fantasyfilmek eszköztárából (bár a szó voltaképpeni értelmében nem is tartalmaz semmi fantasztikumot). A fantasyfilm e korai, szabadon szárnyaló aranykora után jóval kevesebb teret kapott a képzelet és a fantasztikum – leszámítva per-
sze a sötét varázslat, a gonosz mágia és a még gonoszabb alakváltó teremtmények burjánzását. Nosferatuk és farkasemberek képviselték a szupernaturalizmus kötelezô részét – a szelídebb, de legalábbis kevésbé véres meséknek csekély szerep jutott – a látszólag realisztikusabb (de valójában csak másként meseszerû) melodrámák, vígjátékok és film noirok között. Ráadásul a fantasyfilm még talán a többi mûfajnál is jobban kiszolgáltatott a jól kidolgozott irodalmi nyersanyagnak – sôt, sokszor az efféle filmek megítélése is függött attól, milyen becsben tartja az aktuális kor a potenciális nyersanyagokat. Ez a szimbiotikus viszony persze ellenkezô irányú hatásokat is sugall. Az utóbbi évtizedek
Tolkien-reneszánsza és újsütetû Harry Potter-kultusza például lehetségessé és egyben szükségessé is tette, hogy tehetséges, érdemdús alkotók, jelentôs összegek beruházása árán, látványos, emlékezetes és feltûnôen sikeres (ami korántsem jelenti azt, hogy hibátlan) filmeket készítsenek. Ezek közül számos rögtön kultuszfilmmé avanzsált (ami tudjuk: minden, csak nem esztétikai kategória). S hogy két lábbal a földön maradjunk: a fantasyfilmek nyersanyaga korántsem mindig (akár „magas”) irodalom. Lassan ugyanilyen gyakori (pláne bizonyos al-
vagy terméketlen hibridek és az egymással is gátlástalanul vegyülô szubmûfajok burjánzásában. Az alaptípusok szerencsére adottak. A kék sarokban a kardozást némi varázslással, az izmokat gömbölyû (vagy a vicc kedvéért szintén szálkás) nôi idomokkal vegyítô, egyenesen tévéadaptációra termett, trash-elemekben gazdag darabok (nem hiszem, hogy ne ugrott volna be olvasóink zömének A vadak ura). A piros sarokban a kellô mélységben bemutatott karakterek sokasága és a nagy ívû (vagy legalábbis nagystílû) meseszövésre épülô epikus fantasyk.
mûfajokban, mint a steampunk fantasy) a képregény-adaptáció. Nos, a korábban színtiszta, kamaszbutító trashnak bélyegzett füzetek ázsiója is alaposan felszaladt – ami magától értetôdôen hajtotta fel a belôlük készült filmek iránti érdeklôdést is. Amit aztán vagy kielégítenek, vagy nem – annyi biztos, hogy a határesetnek tekintett Wild Wild Westet vagy éppen A szövetség (szegény Sean Connery eddigi utolsó filmje) képregényként még viszonylag jól mutató fantasyhôs-orgiáját csak a vacsora utáni bágyadtság kipihenésére ajánlják az életmód-tanácsadók s a filmítészek.
Vezérfonalunk lehet a kiválasztott, természetesen rendszerint fantasztikus idôsík is – legyen szó a történelem kezdeteirôl (mint a Conan, a barbárban), egy elképzelt középkorról (mint A gyûrûk urában), illetve egy retrofuturista stílben elképzelt közelmúltról (itt játszódik a legtöbb steampunk fantasy). Vagy éppen a jelent keresztül-kasul átszövô misztikus, varázsos idôsíkokról: ez bizony a Harry Potter-filmek osztálya – de a legtöbb kortárs, paráztatós helyett inkább meseszerû vámpíros-vérfarkasos családregényadaptációké is. S akkor még nem beszéltünk arról a dimenzióról,
Mûfaj, gyere, mesélj! Miután a fantasyfilm mûfaji határait éppoly nehéz meghúzni, mint a neki nyersanyagot szolgáltató irodalmi és képregényszerû alkotásokét, így annál nagyobb örömet okoz elmerülni a rokon zsánerekkel alkotott termékeny
mely a fantasy és látszólag távoli (mert inkább futurisztikusnak, mint nosztalgikusnak tûnô) rokona, a sci-fi hibridizációja révén keletkezik. George Lucas a Csillagok háborúja eposszal megteremtette a fantasyk klasszikus, képzeletgazdag mesevilágának és a tudományos-fantasztikus filmek toposzainak egy olyan kevercsét, amelyben tökéletesen megférnek egy(Folytatás a következô oldalon)
KISLÁTÓSZÖG (Folytatás az elôzô oldalról) más mellett beszélô robotok, megszokottan antropomorf ûrlények, továbbá varázspálcájukkal (bocsánat: fénykardjukkal) egymás ellen harcoló jó és gonosz varázslók (jedik és sith lovagok). Lucas vetése nyomán egész zsánerbokor nôtt ki – kiemelhetjük például a Támadás a Krull bolygó ellen címû, egykor nálunk is vetített érdemdús zsengét. Általánosságban is elmondható, hogy a napjainkban is uralkodó fantasyfilmtrendek alapvetô mûfajait, tendenciáit és témakészletét (tiszteletre méltó elôdök munkái nyomán) a hetvenes-nyolcvanas években teremtették meg. Még akkor is így van ez, ha korunk lánglelkû alkotói (akik közül azért rendre csak Peter Jackson meg Tim Burton bír az eszünkbe jutni) látszólag forradalmasították a mûfajt – valójában persze jó érzékkel és jobb lehetôségekkel tökéletesítették az elôdök munkáit. Mindez nem változtat azon, hogy mindannyian három évtizeddel ezelôtt született klasszikus fantasyfilmeken nôttünk
FANTASYMELLÉKLET fel, még ha ezek megítélését sokszor csak tisztes koruk javítja. Mert a Conan, a barbár széria filmjei és az ebbôl származó számtalan spin off és utánérzés (hogy csak a Brigitte Nielsennel forgatott, szintén Robert E. Howard-adaptáció Vörös Szonját említsük) sok tekintetben már akkor is megmosolyogtató (habár szemrevalóban gazdag!) matinédarabok voltak. Ám aki némi mágiával beütött kardozósszandálos filmre vágyik, még mindig elô kell, hogy vegye a Schwarzenegger kar- és mellizmaival (és néha Grace Jones farizmaival) felturbózott Conant – ahogy persze kényszeresen meg kellett csinálni ennek remake-jét is. A másik, a tündérvilági vonal legemlékezetesebb kultfilmje a David Bowie által fôszerepelt Fantasztikus labirintus, amire ma már nemcsak az amúgy érdemdús popikon, hanem a fiatal Jennifer Connelly fellépte miatt is jó szívvel emlékezhetünk. Ez bizony a gyermek- és gyermeklelkû közönség örök kedvence, amelyben mintha megelevenedne a nyolcvanas évek videoklipjeinek meleg és meghitt varázsvilága.
Mordori nyelvemlék A kilencvenes években a mesére vágyók tekintete (alighanem kényszeresen) a feltámadt földtörténeti középkor felé fordult, de amint ismét leáldozott a dinoszauruszoknak, s a filmes tápláléklánc csúcsán kíméletlenül átvették helyüket a Jackson-féle Tolkien-adaptációk és a regényözönt lekövetô végeérhetetlen Potter-filmfolyam. A számos Tolkien-rajongó fanyalgását kiváltó vélt és valós hibák dacára (azért A király visszatér kínzóan elnyújtott epikus lezárásáért járna némi kaloda!) a három Jackson-filmet e pillanatban lehetetlennek tûnik leverni saját mûfajában. Maga a tréfás kedvû új-zélandi is csak a siker megismétlésében reménykedhet az új adaptációval, A hobbittal. Már a jól összeállított receptúra is árulkodó. Mindent átható, jól manifesztálódó gonoszság, a lángoló szem elôtt ocsmány hernyóként araszoló orkseregek, varázsos és szörnyûséges teremtmények, önmaguk árnyékát átlépô hobbithéroszok, egymásnak feszülô jó és gonosz varázslók (a
filmbéli Gandalf vs. Szarumán párviadal láttán nem lehet nem asszociálni a Csillagok háborújára…), szerelmes tündék, beszélô fapásztorok, hôsies és gyenge emberhôsök, no meg egy képi-nyelvi mémmé vált, kettôs természetû bukott hobbit, Gollam. Olyan filmes legenda született, ami talán évtizedekig szolgál mintaként a leendô filmkészítôk számára – és bármikor elôhúzható családi programot kínál: mondjuk, hideg téli estékre. Az meg már csak a cikkíró hibája, hogy amióta elôször látta A gyûrûk ura: A két toronyt, nem tud szabadulni a gondolattól: Jackson valahogy csak megszerezhette a Várkonyi-féle Egri csillagok egy kópiáját! A Harry Potter-adaptációk megvalósítása ehhez képest sokkal ellentmondásosabb és kvalitásaiban is ingadozó, amit csak részben magyaráz az irodalmi nyersanyag eltérô természete, a könyvek enyhén hullámzó színvonala (és a Tolkienétôl azért még mindig jelentôsen eltérô megítélése). No meg az a tény, hogy közben többször is változott a rendezô személye (az utolsó négyet már a kismester David Yates jegyezte) – miközben mindannyiuk kezét kötötték a közös motívumok, figurák és a lecserélhetetlen fôszereplôk. Ennek dacára némelyikük viszonylag sikerrel abszolválta a feladatot – gondoljunk csak a mexikói Alfonso Cuarónra és az általa rendezett Harry Potter és az azkabani fogolyra. Ráadásul a Potter-filmekre Jackson Tolkien-adaptációihoz képest is halmozottan igaz, hogy alapvetôen azoknál van esélye a sikerre, akiket amúgy is megfogott a regényözön sajátos meseszövése és fantáziavilága (bár nem zárjuk ki, hogy sokan éppen a film nyomán veszik kézbe a Rowlingköteteket). E filmek kapcsán is meg kell emlékeznünk arról, hogy a fantasyreneszánszhoz vastagon hozzájárult az okosan alkalmazható képi trükkök robbanásszerû fejlôdése. Gondoljunk bármit is a csodák stilizált megjelenítésérôl és az ebben rejlô (néha rendkívüli filmpoétikai megoldásokat szülô) kihívásról, a modern publikum leginkább csak abban hisz, amit mások már jó alaposan elképzeltek helyette.
A modern fantasy természetesen elképzelhetetlen a mûfaji kalitkákba amúgy is nehezen besuszterolható, leginkább virtuózan ezek felett egyensúlyozó Tim Burton nélkül. Az Álmosvölgy legendájával, illetve a Charlie és a csokigyárral szépen ki is jelölte fantasyország végsô határait: mind a sötét, mind a Pinocchiomítosszal rokonságot mutató mesés próbatételes filmek terén korszakalkotó a munkája. (Valahogy pont a logikai-filozófiai fabuláktól sem mentes ôsfantasy, az Alice Csodaországban adaptációja sikerült kevéssé.) Johnny Depp más tekintetben is alapfigura a modern fantázia- és képzeletfilm világában – a Karib-tenger kalózai által megteremtett habkönnyû és szórakoztató (a mélységet is csak a tengerben keresô) pirát-fantasy az ô retrofuturistán raszta karakterére épül. S bár tudjuk, ha valamirôl feltétlenül meg kell emlékeznünk, az a fentieknél jóval kevésbé sikerült dark fantasy hullám, ám legyen szó a Drakula-hagyományhoz sokkal erôsebben kapcsolódó Van Helsingrôl vagy az Underworld-szériáról, nem is szólva az Alkonyatsagáról – a fanyalgás (amúgy ebben a sorrendben erôsödve) sosem maradt el. Ráadásul ez utóbbiak esetében – többé vagy kevésbé akciófilmesített formában – egészen ôsrégi mûfajok poroltatnak le, de sem az elnyújtott bosszúdrámák, sem a gimnazista sitcomok közhelyein nem lehet átlépni pusztán azzal az ürüggyel, hogy a fôszereplôk egymással versengô vámpírok és vérfarkasok. Az Alkonyat simogatható bundájú, animált werwolfjai láttán pedig joggal tépik saját szôrzetüket a Wolfen, az Üvöltés vagy a sikerrel reanimált Farkasember rajongói. Akkor már vegyük elô inkább a szintén mexikói Guillermo del Toro filmjeit: nemcsak A faun labirintusa, de a szintén a nevéhez fûzôdô Hellboy-filmek is fantáziadús és a maguk nemében ihletteli darabok. Sôt, a szerzô még korai óriáscsótányos biohorrorzsengéjének, a Mimic: a Júdás-fajnak is örülni tud, még akkor is, ha a magyar címe, mint gyanítja, tényleg Prohászka Ottokártól származik. Barotányi Zoltán
„ A G Y Ü R Ü K U R A” T R I L Ó G I A R E N D E Z Ö J É T Ö L
DECEMBER 13. NÉZD MEG 3D-BEN! EGYES MOZIKBAN
VIII KULTÚRA
2012. december 13. MAGYAR NARANCS
-BEN, VALAMINT www.ahobbitvaratlanutazas.hu
-BEN IS!
KISLÁTÓSZÖG
FANTASYMELLÉKLET
Boris Vallejo amazonjai
A testépítôk piktora n A perui származású, 1964-ben Amerikába emigráló „mûvész” kétségkívül a fantasy art legismertebb képviselôje. Mûveit az is felismeri, aki csupán egyetlen képét látta – például a szocializmus olvadó korszakában megjelentetett Interpress Magazin valamelyik borítóján. Hiába van azonban Vallejónak hatalmas rajongói tábora, mégsem került be Edward LucieSmith a hetvenes évek mûvészetét tárgyaló, reprezentatív könyvébe – ellentétben az utópikus és szürrealista tájakra specializálódott Tim White-tal, aki helyet kapott a populista mûvészetet tárgyaló fejezetben –, ráadásul a mûítészek számára még a Dalí, Magritte vagy a preraffaeliták stílusát magába olvasztó Michael Whelan is könynyebben elfogadható. Piktorunk kedvenc és egyetlen témája miatt persze belefért volna az Art in the Seventies másik részébe, amelyben az olykor végletesen liberális mûvészettörténész külön tárgyalja a fétis-artot, a heteroszexuális, a feminista és a homoerotikus mûvészetet – de ezt megakadályozhatta az a tény, hogy Vallejo akkor és most, hetvenegy évesen is a tömény giccsben nyomul. Képeinek szinte egyetlen tárgya a „tökéletes” nô; a feszes fenekû, meredezô mellbimbójú, vékony derekú, falatnyi ruhákban pózoló és minden erotikától mentes majdnem-akt. A hiányos öltözetû hölgyek három szerepben léphetnek fel: áldozatként, dominaként és – a kettôt legtöbbször egyesítô – mixelt formában, de mindenképpen a vágy tárgyaként. Az elnagyolt térben egyedül repülô, lebegô vagy álló nôi alakokat gyakran fallikus szimbólumokat megtestesítô és a férfias erôt demonstráló állatok veszik körül (hosszú nyakú sárkány, pikkellyel borított kígyó, óriási pók, kiterjesztett szárnyú sas vagy a Léda-történetre utaló hattyú), akik hol uralkodnak a nôn, hol pedig legyôzöttként szolgálják (megzabolázott ló, pórázon veze-
X KULTÚRA
tett oroszlán). De legyen a nô hableány, szfinx, denevérekkel körülölelt vámpír vagy harcos amazon (szende szüzekkel persze nem találkozhatunk e képeken), mindez csupán arra jó, hogy Vallejo egy könnyen és ösztönösen dekódolható (szexuális) keretbe
tuszakolja a nôi testet Még ha meg is jelennek a képeken férfiak, szerepük arra korlátozódik, hogy megjelenítsék a macsó tekintetet. A néhol már deres hajú, de azért dagadozó kar- és mellizmú, sokszor olajjal bekent férfiak általában nem szépek (legtöbbjük amúgy is mintha a Conan, a barbár címû filmbôl lépne elô), de fontos, hogy kôkeményen maszkulinnak tûnjenek. Elég csak rápillantani az egyik legtöbbször szereplô mûvére (az Assassin of Gor – Gor gyilkosa címû képet lásd fent), hogy értsük, a kép lényegét (üzenetét) a két férfi elé táruló látvány, a csak apró tangát viselô és bilincsbe vert szôke áldozat és a
2012. december 13. MAGYAR NARANCS
szintúgy majdnem meztelen ágyas testbeszéde adja: a harcos és a behódolt nô eltérô, a szexuális fantáziák szempontjából viszont éppúgy izgató beállítása. Korai munkáin még felbukkannak érettebb, asszonyosabb és puha nôi testek, ám viszonylag hamar felfedezte az ideális és eladható nôképet, a veszélyes helyzetekben, kalandokban és közelharcokban biztosan mozgó nô prototípusát, a bodybuildert. 1994-ben feleségül vette korábbi modelljét, a testépítôversenyeken is gyakran fellépô Julie Bellt, és azóta nem csupán a közösen készített képek, hanem a nôi bodybuildereket megjelenítô, egészen abszurd munkák is megszaporodtak. Vallejótól – aki weboldalán kentaurként ábrázolja önmagát, hátán a felesége lovagol – merôben idegen az irónia, mintha mindent halálosan komolyan venne; miközben a kigyúrt testû Ádám és a konditerembôl szalajtott Éva teremtését ábrázoló képét nem lehet vihogás nélkül nézegetni.
De ne legyünk sznobok: miért ne lehetne a testépítôknek is saját „mûvészük”? Csak ne akarják a macsó giccset „szép” háttérképként eladni, mint ahogy tette ezt egy magyar mobilszolgáltató pár éve. - dck -
