Ézs 65,1-7 Isten kitárt karja a bűnös nép felé „Megkeresni hagytam magamat azoktól, a kik nem is kérdeztenek; megtaláltattam magamat azokkal, a kik nem is kerestenek. Ezt mondám: Ímhol vagyok, ímhol vagyok, a népnek, a mely nem nevemről neveztetett. Kiterjesztém kezeimet egész napon a pártos nép után, a mely nem jó úton járt gondolatainak nyomán; A nép után, mely ingerel engem szemtől szembe, szünetlenül, kertekben áldozik, és téglákon szerez jóillatot, Mely a sírokhoz ül, és a barlangokban hál, a disznóhúst eszi, és fertelmes leves van tálaiban, Mely ezt mondja: Maradj otthon, ne jőjj hozzám, mert szent vagyok néked; e nép füst az orromban és szüntelen égő tűz. Ímé, feliratott előttem: nem hallgatok, csak ha előbb megfizetek, megfizetek keblökben: Vétkeitekért és atyáitok vétkeiért mind együtt, szól az Úr, a kik hegyeken tettek jóillatot és halmokon csúfoltak engemet meg, és visszamérem először jutalmokat keblökre.” Bevezetés A felolvasott szakaszban látható egyrészt Istennek a szeretete, hogyan megy utána, kérleli engedetlen népét. Másrészt látható Isten haragja is azok iránt, akik semmibe veszik Őt és az Ő szeretetét. „Ímhol vagyok” Azt olvastuk, hogy „Megkeresni hagytam magamat azoktól, a kik nem is kérdeztenek; megtaláltattam magamat azokkal, a kik nem is kerestenek. Ezt mondtam: Ímhol vagyok, ímhol vagyok, a népnek, a mely nem nevemről neveztetett” (1. vers). Ennek az igeversnek a magyarázatát a Római levélben megtaláljuk. Pál apostol idézi ezt az Igét, a következő összefüggésben, olvasom: „De mondom: Avagy nem hallották-é? Sőt inkább az egész földre elhatott az ő hangjok, és a lakóföld véghatáráig az ő beszédök. De mondom: Avagy nem ismerte-é Izráel? Először Mózes mondja: Én titeket felingerellek egy nem néppel, értelmetlen néppel haragítalak meg titeket. Ézsaiás pedig bátorságosan ezt mondja: Megtaláltak azok, a kik engem nem keresnek; nyilvánvaló lettem azoknak, a kik felőlem nem kérdezősködtek. Az Izráelről pedig ezt mondja: Egész napon kiterjesztettem kezeimet az engedetlenkedő és ellenmondó néphez ” (Róm 10,18-21). Ebből világos, hogy az első versben a népekről, a pogányokról van szó, akik Istennek nem voltak népei. Utána pedig Izraelről: „Kiterjesztettem kezeimet egész napon a pártos nép után…” (2. vers). Valóban, a pogány népek Isten nélkül valók voltak. Így írja le az Ige: „Hogy ti, mondom, abban az időben Krisztus nélkűl valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek nem vala, és Isten nélkűl valók voltatok e világon” (Ef 2,12). Ezek voltunk mi, pogány népek. Nem voltunk Isten népe. Nagyon távol voltunk tőlük. Így folytatja az Ige: „Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által” (Ef 2,13). Az történt, amit olvastunk Ézsaiás 65. rész első versben, hogy Isten odaállt a pogány népek elé, akik soha nem keresték, soha nem kérdezősködtek utána. A pogány népeknek megvoltak a maguk bálványistenei. Odaállt elébük, hogy itt vagyok: „Ímhol vagyok” (1. vers). Megismertette magát, megtaláltatta magát azokkal, akik soha nem kérdezősködtek utána, és nem ismerték Őt. Ez úgy történt, hogy először Pál apostolt küldte el a népekhez. Bár a Római levélben, amit olvastunk, hogy az egész föld végső határáig eljutott az Ő beszéde (Róm 10,18), végeredményben utalás egy zsoltárra. Azt mondja, hogy: „az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.”
Nem olyan szó, ami nem hallható. Elhat a hangjuk, az Ő beszéde a lakott föld végső határáig. A pogány népek is megismerhették, valamennyit megismerhettek Istenből, a teremtésből, a teremtett világból. Krisztus által állt igazán a pogány népek elé is Isten. Ezt a nagy kegyelmet pedig legelőször a pogányoknak a pogányok apostola, Pál hirdette. Azóta is nagyon sokszor Isten odaállt a népek elé, hogy itt vagyok: „Ímhol vagyok” (1. vers). Azóta minden szellemi igehirdetés, történjen akár szóban, vagy könyvekben, írásban, minden által Isten azt mondja azoknak, akik nem ismerték Őt, és nem népei, hogy itt vagyok, „ímhol vagyok”. Akarja, hogy megismerjék. Minden hívő embernek az élete szó nélkül is, de szavakkal a bizonyságtétele, vagy az életének a bizonyságtétele is olyan, mintha Isten a bűnös emberek elé állana, akik nem ismerik Őt, hogy itt vagyok. Szeretlek. Van egy másik világ is, egy másik élet is. Szólni akarok hozzád. Akarom, hogy megtalálj, mert én meg akarom találtatni magam, aki nem is kérdezősködtél felőlem. Tulajdonképpen minden által ezt munkálja Isten, hogy kijelentse magát, hogy itt vagyok. Amikor az embernek jól megy a sora, akkor azt mondja az Ige, hogy: „nem tudod, hogy az Istennek a jósága téged megtérésre indít?” Amikor meg rosszul megy a sora, akkor pedig biztatja az embert, hogy itt vagyok: „hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én, megszabadítlak téged, és te dicsőítsz engem.” Minden arról szól, most már az igehirdetésből tudjuk, hogy beszél, hogy Isten meg akarja magát ismertetni velünk. Az előbb említettem a teremtett világot, de ezen belül minden tavasz, amikor újra hajt és éled a természet. Minden újszülött gyermek, amikor egy ember születik erre a világra. Minden élet tulajdonképpen az élet adójáról, Istenről beszél. Egyúttal ez azt is mondja, hogy örök életet is akar adni. „Ímhol vagyok” (1. vers). Isten hív és vár Ezzel szemben azt olvastuk, hogy: „Kiterjesztém kezeimet egész napon a pártos nép után, a mely nem jó úton járt gondolatainak nyomán” (2. vers). Isten kiterjesztette, vagyis kitárta a kezét, a karját Izráel felé is, mert az Ő népe. Régen elhívta őket. Ez a kiterjesztett, kitárt kar azt jelenti, hogy keresi és várja őket is, noha pártos, lázadó, ellenszegülő nép. Ilyen kifejezéseket olvastunk a Római levélben is, vagy más fordításokban. Mégis kitárja a karját, és várja őket. Ahogy egy anya kitárja a karját, s a gyermeket, aki még botladozik, alig tud járni, hívja: gyere hozzám. Így hívja Isten ezt a pártos, lázadó és ellenszegülő népet is. Miben mutatkozott ez meg Izráel esetében? Küldött Isten nekik prófétát. Szólt hozzájuk, figyelmeztette őket, kérlelte őket. Olykor fenyítette őket. Várt türelemmel. Legvégül elküldte a Fiát. Mindebben a karját nyújtotta ki Izrael után. A Fiában nemcsak Izrael, hanem minden ember, sőt az egész teremtettség után. Érdekes az, ahogy az új protestáns fordítás hozza az 1. verset, és ezt összevetjük a 2. verssel. Ugyanis nem egészen úgy hozza, mint ahogy Pál apostol hivatkozik rá a Római levélben. Az új fordításban így van: „Megkereshettek volna, de nem kérdeztek. Megtalálhattak volna, de nem kerestek. Itt vagyok. Itt vagyok, mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet” (1. vers). Tehát, mintha nem a pogányokról beszélne, hanem Izrael népéről. Nem is azt mondja, hogy: „a népnek, amely nem nevemről neveztetik, amely nem az én népem”, hanem azt mondja, „a népnek, amely nem hívta segítségül a nevemet.” Éppen Istennek ez volt az egyik panasza, fájdalma, hogy nem hívták segítségül. „S nem volt, a ki segítségűl hívta volna nevedet, a ki felserkenne és beléd fogóznék…” (Ézs 64,6). Én nem tudom, hogy ezek a fordítások, hogy születnek meg, de azért úgy gondolom, hogy minden fordítás visszatükröz valamit abból, ami Isten gondolata, ahogy Ő leíratta. Valószínű így is lehet értelmezni, ami le van írva. Nem mond ellent annak, amit az előbb mondtam. Pál apostol úgy hozta, mert ő a pogányok apostola, és azt emelte ki ebből az Igéből, hogy igen, a pogányokhoz, a nem népekhez is eljutott Istennek az Igéje. Igaz Izraelre nézve is, hogy végül is Izrael kereshette
volna az Urat, segítségül hívhatta volna az Urat, de nem tették. Isten ennek ellenére nem hagyta magukra, utánuk nyúlt, és kitárta feléjük a kezét. Saját gondolataink Azt mondja itt, hogy a nép után terjesztette ki a kezét, amely „…nem jó úton járt gondolatainak nyomán” (2. vers). Ebből sokat tanulhatunk. Saját gondolataink. Istennek a gondolatai jók. Mondja is a prófétánál, hogy: „én tudom az én gondolataimat, amelyet felőletek gondolok. Békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek.” Azonban az embernek, nekünk a gondolataink rosszak, míg csak Isten meg nem szenteli a gondolatainkat. Ez azért van, mert kívülről az érzékszerveinken keresztül sokféle benyomás ér bennünket, a fülünkön, a szemünkön, és más érzékeinken keresztül. Nagyon sokszor rossz benyomások azok, amik a világban vannak. Belülről is érnek bennünket benyomások. Ott vannak a vágyaink, az érzelmeink, a kívánságaink. Mi lesz azzal, ami kívülről jut belénk, és ami belülről támad bennünk? Hogyan fog összekapcsolódni, és mit fogunk tenni, az a gondolatainkban dől el, a szívünkben. De valahogy a szívünk gondolatait az értelmünkkel is feldolgozzuk. Ezért kell nagyon vigyázni a gondolatainkra. Azt mondja az Ige, hogy: „foglyul ejtvén minden gondolatot”, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak. Nemrégen hallgattam egy szolgálatot Ungár testvértől. Ő is arról beszélt, mikor 1969-ben itthon volt, hogy a gondolatokkal nagyon sok baj van. Ő maga is bizonyságot tett, hogy az ő gondolataival is baj van. Fegyelmezni kell a gondolatainkat, mert a gondolataink csapongók, és nagyon rossz irányba vihetnek el bennünket. Ezt én is látom. Magam életében is, de mások életében is. Jézus Krisztus kiterjesztett keze Úgy olvastuk, hogy: „Kiterjesztém kezeimet, egész napon a pártos nép után…” (2. vers). Most egy másik szempontból hoznám ide ezt a kiterjesztett kezet. Abból a szempontból, hogy amikor Isten utoljára szólt az Ő Fia által népekhez is, pogányokhoz is, meg Izraelhez is, akkor Isten kiterjesztett keze, karja volt Jézus Krisztus. „Az Úr karja kinek jelentetett meg?” (Ézs 53). Másik helyen, hogy: „lenyúlt a magasból, és felvett engem.” Isten a magasságból úgy nyúlt le, hogy felemeljen bennünket, kihúzzon a sárból, a posványból, a bűnből, a kárhozatból, a halálból. Krisztusban nyúlt le, Krisztus az Ő karja. Amikor az Úr Jézus Krisztus elvégezte ezt a munkát, hogy bárkit megkeressen és megtartson, Ő is kitárta a karját, amikor a kereszten megfeszítették. Ott van ez a kitárt kar. Ez a kereszten függő Krisztus, a kereszt pontosan erről beszél nekünk, hogy Isten szeretett, utánunk nyúlt, pedig pártos nép voltunk. Bosszantottuk az Urat, bűnösök voltunk, nem kerestük, nem akartunk tudni, mégis kitárta a karját, és hív ez a kitárt kar. Keres ez a kitárt kar. Fogad bennünket ez a kitárt kar. Hívja és várja a bűnös embereket, akiket annyira szeret, hogy ilyen nagy árat fizetett értük. Képes volt meghalni Ő, akiért van a mindenség, és aki által fennáll a mindenség. Amikor erről a kitárt kézről olvasunk, gondoljunk erre is, hogy legmélyebben és legjobban az Úr Jézus Krisztus keresztjén látszik, hogy mit jelent az, hogy én kitártam a kezemet utánatok, emberek, akik pártosak, gonoszak, ellenszegülők, lázadók voltatok, mégis így szeretlek benneteket. Senki meg ne vesse ezt a nagy szeretetet, mert senki másban nincs üdvösség, csak egyedül az Úr Jézus Krisztusban. Mi bosszantja Istent? A 3-5. versekben azután az Ige elsorolja Izráelnek a bűneit. Ennek a pártos népnek a bűneit, amelyik nem jó úton jár gondolatainak nyomán. A harmadik vers eleje mintegy összefoglalja, hogy mi a gondolata Istennek a népről. Itt közvetlenül Izráelről, de ez elmondható általában az emberekre: „A nép után, [kiterjeszti a kezét] mely ingerel engem szemtől szembe…” (3.
vers). Igen. Ingerel szemtől szembe. Isten népe különösen, a világi emberek is, de Isten népe, a saját népe, különösen ingerli Őt, bosszantja Őt, dacol Istennel, amikor vétkezik. Nem arról van szó elsősorban, amikor tudatlanságból esik valaki bűnbe. A tudatlanság idejét Isten elnézi. Még hívő ember is van, amikor tudatlan bizonyos dolgok iránt. Nem is arról van szó, amikor tévedésből esik valaki bűnbe, vagy gyengeségből, gyarlóságból vétkezik. Nem úgy akarja. Nem azt cselekszem, amit akarok, hanem amit gyűlölök (Róm 7). Nincs még hozzá ereje. Istent az bosszantja, mondjuk ez így emberi szó, de az Ige is ezt használja, amikor az ember készakarva vétkezik, készakarva dacol vele. Különösen a hívő ember. Tudja, hogy nem így kellene, másképp kellene, de nem, valami miatt. Valami miatt, mert mást szeret, vagy a bűnt szereti. Dacol Istennel. Utána felsorolja az Ige, hogy mik ezek a bűnök, ami ilyen bosszantása Istennek, ellenszegülés Istennel szemben. Bálványimádás Az első, amit az Ige megemlít, a bálványimádás: „…kertekben áldozik, és téglákon szerez jóillatot” (3. vers). Ez, hogy kertekben áldozik, olvastuk itt a későbbiek során, hogy: „hegyeken tettek jóillatot, halmokon csúfoltak engem” (7. vers). Tehát, a kertekben, ligetekben, hegyeken, halmokon, zöldellő fák alatt, mindig a bálványoknak áldozott Izráel. Ezt is sokszor emlegeti, hogy minden zöldellő fa alatt megcsalták az Urat, megcsúfolták az Urat, bálványoknak áldoztak. Azt is olvastuk itt, hogy téglákon áldozik (3. vers), vagyis téglákból épített oltáron. Azt tudjuk az Igéből, Mózes könyvéből, hogy Isten nem fogadott el oltárt csak úgy, hogyha azt faragatlan kövekből építették. Azt mondta, „mihelyst a faragó vasat ráveted, megfertőztetted azt.” Amikor a téglát az ember készíti, ő formázza ki, ő égeti ki, teljesen emberi mű, ez végkép elfogadhatatlan Istennél. Amikor téglákból épített oltáron áldoztak, akkor nem Istennek áldoztak. Isten nem csak azt fogadta el, amikor olyan kövekből építettek oltárt, amilyet az ember nem munkált meg. Elfogadta, hogy azon az oltáron áldozzanak, ami a szent sátorban, később templomban volt. Más oltáron nem fogadott el Isten áldozatot. A bálványok, azok elfogadták. Azoknak így áldoztak, mert az ördögöknek áldoztak. Mit jelent ma nekünk a bálványimádás, a bálványoknak való áldozás? Először, most is ingerli Istent a bálványimádás. Hiszen olyan szeretettel fordul az emberhez, olyan nagy áldozatot adott értünk, és az ember mégis másfelé fordul. Ördögök felé. Azoknak áldozik, az előtt hajol meg, a bálványok előtt. Ha ezt Isten népe teszi, akkor különösen ingerli. Ingerli a pénzimádat. Nagy bálvány a pénz. Ingerli az önimádat. Nagyon sok ember magamagának bálványa. Lehet bálvány egy másik ember, gyermeke, vagy szerelmese. Az önimádatban mindig benne van az, hogy az ember gőgös. Magában jobban bízik, mint ahogyan Istenben. Ez a bálványimádás dacolás, gőg Istennel szemben, megmutatkozik abban is, hogyha az életünket, ezt a rövid földi életet nem az Ő oltárára tesszük, hanem valamilyen más oltárra. Minden más oltára bálványoltár. Hiszen azt mondja az Ige, hogy: „Kérlek titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos [Isten] tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat a világhoz…” (Róm 12,1). Az Ő oltárára kellene tenni. Van egy énekünk: „a szívem ott égjen fenn az oltáron. Mindenem elébe hadd tegyem.” Ha megértettük Isten nagy szeretetét, ez a normális válasz rá, hogy Ő letette az életét. Ő meghalt értünk. A golgotai kereszt Isten oltára volt. Ha így szeretett, akkor én is leteszem az életemet. „Akik élnek, ez után ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámasztatott.” Ha nem erre az oltárra tesszük az életünket, hanem például a tudomány
oltárára, a művészet oltárára, a hírnév oltárára, a munka oltárára (vannak munkamániások), a család oltárára, és ezeken az oltárokon áldozzuk fel az összes erőnket, időnket, tehetségünket. Ez nagyon elszomorító, és dacolás Istennel, Aki elhívott, hogy az Ő követői legyünk. Most elsősorban a hívőkhöz szólok. Dacolunk vele. Nem is beszélve arról, hogy ha a szórakozás bálványa előtt hajtunk térdet; a szórakozás viszi el az időnket, az erőnket. Olyan rövid az időnk, amit rátehetnénk az Úr oltárára! Ez az egyik, amit bosszantja az Urat, hogy a nép „…ingerel engem szemtől szembe, szüntelenül, kertekben áldozik, és téglákon szerez jóillatot” (3. vers). Az okkult dolgok, megszállottak A másik, amit Isten megemlít: …sírokhoz ül, és a barlangokban hál…” (4. vers). Ezek összefoglalva úgy mondhatnám, hogy az okkult dolgok. Az új fordítás nem azt mondja, hogy barlangokban hál, hanem azt mondja, hogy kriptákban tölti az éjszakát. Most tudjuk, hogy a törvény szerint halottnak vagy sírnak az érintése tisztátalanná teszi az embert. A Bibliában egy megszállottról olvashatunk, a Gadarénusról, akiben egy légió démon volt, hogy sírboltokban lakott. Tehát ez a megszállott, tisztátalan, szellemileg megkötözött ember a sírboltokban lakott (Lk 8,27). Olvasunk az Igében halottidézőkről is, akik gonosz szellemekkel kerülnek kapcsolatba. Tehát ezért mondtam, hogy így foglalhatnánk össze ezt, hogy okkult dolgok, amikor a tisztátalan szellemvilággal vannak kapcsolatban. Valahol a bálványimádás mindig így folytatódik. Tudjuk, hogy nincs más Isten, és amit a pogányok áldoznak, azt az ördögöknek áldozzák. Minden bálvány mögött az ördög van. Ez így folytatódik, aki bálványimádó, ha tovább halad ezen az úton, egyszer okkulttá válhat. Ma is sok megszállott van. Egyre több megszállott van. Érdekes, most visszatérek arra, hogy 1969-ben itt járt Ungár testvér, és ő is erről számolt be. Dillenburgban a konferencián is szó volt a megszállottakról. Valami gyakorlati útmutatást vártak volna, különösen a fiatalok, hogy most mit tegyenek. Látjuk mi is, hogy a gyülekezetekben is jelennek meg megszállottak. Nem minden idegbeteg megszállott, de meg vannak a jelei annak, amikor valaki megszállott. Mit tegyünk? Mi a feladatunk nekünk hívő embereknek ezekkel szemben? Azt tudjuk, hogy nem tudjuk kiűzni az ördögöket. Nem is kaptunk erre felhatalmazást és erőt, ezért nem is feladatunk. Az Úr Jézus kiűzte az ördögöket. A tizenkét tanítványnak azt mondta, hogy: menjetek, betegeket gyógyítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ők megkapták ezt a hatalmat. Mi nem kaptunk ilyen hatalmat, hogy ördögöket űzzünk. Most csak utalok arra, amiről már sokszor volt szó, hogy ezek mind a királyságnak az erői voltak. Pontosan azért a királyságnak az erői, mert az ezeréves királyságban nem lesz egyetlenegy démon se, egyetlenegy megszállott sem. Akkor az ördög démonaival együtt meg lesz kötözve. A mélységbe lesz vetve. Tehát nem űzzük ki a démonokat, mert Isten most ebben a korszakban még megengedte, hogy itt járjanak a földön, és, hogy embereket szálljanak meg. Aztán majd eljön az idejük a királyságban. Érdekes, hogy például amikor a Ganarénusból az Úr Jézus kiűzte az ördögöket, akkor azt kérték tőle, hogy ne küldje őket a mélységbe. Ugyanez, itt a Gadarénusnál van feljegyezve, hogy: „miért jöttél Jézus, felséges Isten Fia? Azért, hogy idő előtt gyötörj bennünket?” (Mt 8,29). Tehát tudják, hogy ez még az ő idejük. Most még nem kell a mélységbe menniük. Most még megszállhatnak embereket, akik odaadják magukat. Ezért mondja, hogy „idő előtt”. Eljön az idő, amikor ideje lesz őket bezárni a mélységbe. Tehát most ilyen idő van. Akkor mit tehetünk mi? Imádkozhatunk, és imádkozzunk is! Még pedig két irányba. Általában, mikor itt órák előtt szoktunk imádkozni, akkor majdnem minden alkalommal valaki imádkozik azért, ami meg van írva, hogy imádkozzatok. Pál így felhívja a Thesszalonikaiak figyelmét, hogy szabaduljunk meg, meneküljünk meg az alkalmatlan és gonosz emberektől, mert nem mindenkié a hit (2Thessz 3,1-2). A leggonoszabb egy
megszállott ember. Van, amikor a Sátán éppen oda küldi a gyülekezetekbe, a hívő emberek közé, hogy romboljanak, zavart okozzanak, pusztítsanak. Mindig imádkozunk ezért: Urunk, ne jöjjön senki ide, aki alkalmatlan vagy gonosz, vagy nem téged keres, hanem akármi mást keres! Szabadíts meg bennünket, meneküljünk meg ezektől az emberektől! Amikor így imádkozunk, ugyanakkor bennünk van az is, hogy ha mégis Isten nem tartja ezeket távol, ha valaki mégis ide jár, akkor nyilvánvalóan van felelősségünk. Mi hisszük, hogy ha így kérjük, hogy meneküljünk meg, és mégse menekülünk meg, akkor talán az az ember azért jár ide, mert a szíve mélyén van egy vágy, hogy szeretne más lenni, szeretne szabadulni. Akkor ezekért külön imádkozunk. Ha valóban szabadulni akar, akkor Isten ad ma is szabadítást ördögűzés nélkül, külön kegyelmi ajándék nélkül. Én tudok rá esetet, amikor imádkoztunk, és imádkozott az is, aki megszállott volt. Isten megszabadította ettől. Most is ad szabadítást az Úr. Nincs kézrátétel, meg ördögűzés, meg, hogy parancsolom a Jézus nevében, de Ő megszabadít. Ezt Isten adta nekünk most, ez a feladatunk. Tisztátalanság A következő, amit az Úr felhozott: „a disznóhúst eszi, és fertelmes leves van tálaiban” (4. vers). Ez az, amit az Úr felsorol a bálványimádás, az okkult dolgok után, a tisztátalanságot. Az ószövetségben a disznó tisztátalan állat volt. Nem hiába mondták a démonok, amikor a Gadarénusból kiűzte őket az Úr, hogy szeretnének a disznónyájba menni. Vonzódtak felé. Nem csak azért, mert pont a disznók voltak ott. Tisztátalan szellemek a tisztátalan állatokba. Ez rámutat arra a sok szellemi és lelki tisztátalanságra, ami valóban olyan, mint amit itt úgy ír az Ige, hogy „fertelmes leves van tálaiban”. Az új fordítás még sokkal élesebben hozza ki, azt mondja, hogy undok moslék van tálaidban. Ahogy a disznó moslékot eszik, azt mondja, undok moslék. „…A disznóhúst eszi, és fertelmes leves [undok moslék] van tálaiban” (4. vers). Ilyen moslékkal, ilyen undok moslékkal etetik az embereket lelki, szellemi értelemben. Azok is, és az emberek meg is eszik ezeket. Ilyen undok moslék a szex, az erőszak, a gyilkosságok, a korrupció. Ezzel etetik az embereket. Szórakoztatásként is undok moslék ömlik a tv-ből, az internetről, a képes magazinokból, stb. Vigyázzunk ezekre! Amit eszel, azzá leszel. A Szentírásból tiszta eledelt kapunk. Ha a Szent Szellem által ihletett emberek magyarázzák az Igét, akár írásban, akár szóban, tiszta eledelt kapunk, de a világból fertőzöttet. Undok moslékot, ami tisztátalanná teszi a gondolatvilágunkat, az érzelemvilágunkat. Ennek megvan a következménye azután. Vallásos beképzeltség Még egyet említ az Ige Izráel bűnei között, és erre nekünk különösen nagyon oda kell figyelni. „Mely ezt mondja [tehát a nép, ami ingerli az Urat, ezt mondja]: Maradj otthon, ne jöjj hozzám, mert szent vagyok néked…” (5. vers). Ezt úgy foglalhatnám össze, hogy ez a vallásos beképzeltség. Én szent vagyok, ne is nyúlj hozzám, ne is közeledj felém! Maradj otthon, ne is jöjj ide! Ez jellemző volt a farizeusokra. Amikor jött egy bűnös asszony, megkente az Úr lábát, mondta Simon, a farizeus: ha ez tudná, ha próféta volna, tudná, hogy ki ez az asszony, milyen undok asszony ez. Az Úr Jézus mégis engedte, mert látta az asszony szívében, hogy szabadulni akar, megtisztulni akar. Kihez menne? Tehát mi is vigyázzunk, mert egyrészt valóban távol kell tartani magunkat a bűnöktől és tisztátalanságtól. Épp az előbb volt róla szó, hogy mindenfajta undok moslékot meg egyebeket nem ehetünk, és a képzeletvilágunkat ez nem töltheti be. Ugyanakkor ne vessük meg az embereket akkor se, ha tisztátalanok! Akkor se, ha undokok, megfertőzöttek. Ha Isten megengedi, hogy ide jöjjenek közénk; ha annak ellenére, hogy imádkozunk, hogy alkalmatlan, gonosz emberektől őrizzen meg bennünket, és mégis Isten megengedi, akkor
nyilván azért engedi, mert meg akarnak azok az emberek tisztulni. Isten meg is akarja tisztítani őket. Pont a bűnösöket, a betegeket hívja megtérésre. Nagyon vigyázzunk, hogy ne legyen bennünk vallásos beképzeltség! „Jaj, te ne gyere ide, te olyan bűnös vagy!” Minden ilyen vallásos beképzeltség ridegséggel, gőggel és elutasító magatartással jár. Az Úr Jézus szerette a bűnös embert. Utálta a bűnét, de szerette az embert. Mi is utáljuk a bűnt és a tisztátalanságot, de szeressük magát az embert, és válasszuk ketté. Az Úr Jézus, aki a leginkább undorodott a legkisebb tisztátalanságtól is. Ő szent volt, bűn nem volt benne. Mikor látta ezt a népet, amelyik akkor is tele volt bűnökkel, megkötözött, megszállott emberekkel, rájuk nézett, és azt mondta: szánakozom e sokaságon. Így álljunk mi is hozzá. Ne legyünk vallásos beképzeltek! Hogyan viszonyul mindehhez Isten? Az 5. vers második felétől 7. vers végéig arról olvastunk, hogy hogyan viszonyul az Úr az Ő népéhez. Ehhez a néphez, amelyik ilyen volt: bálványimádó, tisztátalan, beképzelt. Azt mondja: „…e nép füst az orromban és szüntelen égő tűz” (5. vers). Most nem véletlen, hogy éppen ez után a vallásos beképzeltség után mondja, hogy: „…szent vagyok néked, e nép füst az orromban és szüntelen égő tűz” (5. vers ). Tudjuk, hogy a füst az idegesíti az embert, bosszantó, és nem sokáig tűri, hanem megy arrébb, amerre nem száll a füst, mert ki lehet kerülni. Minden bűn, de különösen ez a vallásos gőg, ez olyan, ami csípi az Úr szemét, füst az orrában. Nem tűri. Persze, utal ez a füst a bálványáldozatok füstjére is. Amit az Úrnak áldoznak, arra azt mondja, hogy jó illatú áldozat az Úrnak. Amit nem az Úrnak áldoznak, az füst az orromban. Vonatkozik ez mindenfajta bűnre, különösen, ha Isten népe cselekszi ezeket a bűnöket. Ingerel, füst az orromban. Így folytatja: „Ímé, felíratott előttem…” (6. vers). Tudnunk kell, hogy az Úr nem felejti el a bűnöket. Világi embereknek sem, a hívő embereknek sem, mindaddig, amíg le nem rendezi a hívő ember. Az Úr Jézus Krisztusért megbocsájt. Az Ő véréért, ha bűnbánattal jövünk hozzá, és az ember megtér ebből a bűnből, akkor az Úr a háta mögé veti. Azt is tudnunk kell, ahogy folytatódik: „…nem hallgatok, csak ha előbb megfizetek, megfizetek keblökben [...] halmokon csúfoltak engemet meg, és visszamérem először jutalmokat keblökre” (6-7. vers). Először gondoljunk azokra, akiknek nem kell Jézus Krisztus. Akiknek nem kell az Ő kitárt karja, szeretete, hívó szava az megkapja a bűneinek méltó büntetését. Fel van jegyezve, ama napon könyvek nyittatnak meg, és abban ott lesznek az embernek a cselekedetei. A bűnnek a méltó büntetése a halál. „A bűn zsoldja a halál”. Mi hívő emberek, akiknek alapvetően megbocsáttattak a bűnei, ha mégis vétkezünk, akkor tudnunk kell, hogy visszaméri először ennek jutalmát a keblünkre (7. vers). Ez azt jelenti, hogy ezen a földön a bűn tönkreteszi az ember belsejét, a szívét. Magában hordozza maga a bűn a büntetését, végső soron békétlenséget, szégyent szerez a hívő embernek. Arról nem is beszélve, amit mond az Ige, hogy Isten nem csúfoltatik meg (Gal 6,7). Tehát a bűnünkkel, bálványimádásunkkal, gőgösségünkkel, így mondja az Ige, hogy: „…halmokon csúfoltak engemet meg…” (7. vers). Ez csúfolja az Urat. Végső soron Isten mégsem csúfoltatik meg, mert visszaméri a keblünkre . „Amit vet az ember, azt aratja is.” Folytatódik még itt az Igében, a 8. verstől még sok fontos dolog van leírva, de most eddig jutottunk. Befejezés Befejezném azzal, hogy áldott legyen Isten, hogy még ma hív minden embert! Jézus Krisztus kitárt karja hív minden embert. Azért van kitárva, azért jött, hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett”. Az Ő keresztje még ma is azt jelenti: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek!” Az Ő kitárt karjának, ennek a keresztnek, van egy olyan jelentése, szerepe is számunkra, hogy mint amikor egy gyerek rossz helyre akar menni, és az a
szülő nem akarja, hogy valami baja legyen annak a gyereknek, mert beleesik egy gödörbe, vagy megüti magát, akkor eleibe áll, és kitárja a karját, és ezzel nem engedi. Tehát van a kitárt kéznek egy ilyen jelntése, hogy „Gyere, szeretlek!”, de van egy ilyen, hogy „Ne menj oda, mert abból bajod lesz!” Van egy ilyen védő jelentése is, hogy utadat állom és nem engedlek. Így van ez a kitárt kar felénk is, nagyon szépen mondja el ezt a 302-es ének, úgy kezdődik, hogy: „Az Úr keresztje mellé, ha állok.” Az egyik verse így szól: „A sír között és köztem az Úr keresztje áll, így bénítón nem gyötör a sír mélysége már. Két karját tárva a kereszt, mint őr, az útra néz, az örök sírtól védi azt a drága égi kéz.” Bárcsak mindenki engedné magát megvédeni! Bárcsak mindenki engedné, hogy Jézus Krisztus magához ölelje! Ámen. Debrecen, 2009. szeptember 23.
