Ézs 45,20-25 II. A megigazítás, dicsekvés az Úrban, Isten esküje

Ézs 45,20-25 II. A megigazítás, dicsekvés az Úrban, Isten esküje „Gyűljetek egybe és jőjjetek elő, közelegjetek mind, a kik a népek közül megszabadultatok; nem tudnak semmit, a kik bálványuk fáját hordják, és könyörögnek oly istenhez, a ki meg nem tart! Jelentsétek meg és hozzátok elő, sőt egyetemben tanácskozzanak: ki mondta meg ezt régtől fogva és jelenté meg előre? Vajjon nem én, az Úr? És nincs több Isten nálam, igaz Isten és megtartó nincs kívülem. Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több! Magamra esküdtem és igazság jött ki számból, egy szó, mely vissza nem tér: hogy minden térd nékem hajol meg, rám esküszik minden nyelv! Csak az Úrban van, így szólnak felőlem, minden igazság és erő, Ő hozzá mennek, és megszégyenülnek mindazok, a kik reá haragusznak. Az Úrban igazul meg és dicsekszik Izráelnek egész magva!” Bevezetés Nemrégen, vasárnap is ugyanezt az igeszakaszt olvastuk, ahogy sorba vesszük Ézsaiás könyvét. Azon az elmúlt alkalmon láttuk ennek az igeszakasznak a prófétai mondanivalóját Izráelre nézve és a népekre nézve is. Azután szó volt a személyesen nekünk szóló üzenetéről. Először arról, ahonnan elindul egy bűnös ember Isten felé. A kiinduló pont volt: „reá haragusznak” (24. vers). Mindenki haragban volt Istennel, úgy indultunk. Isten szólított meg minket, és Ő mondta azt: „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai […] Gyűljetek egybe és jőjjetek elő, közelegjetek mind, a kik a népek közül megszabadultatok” (22. és 20. vers). Ő a szabadító, és Ő hív magához. Most ennek az Igének a személyes üzenetét folytatom. Négy kérdést volna jó megvizsgálni. Először: „Az Úrban igazul meg…” (25. vers). Mit jelent ez, hogy megigazulunk, vagy megigazulhatunk az Úrban? Mi a megigazulás? Másodszor: „Az Úrban […] dicsekszik…” (25. vers). Mit jelent az Úrban dicsekedni? Harmadszor: „Magamra esküdtem” (23. vers). Mit jelent számunkra Isten esküje? Végül, mit jelent az, amire Isten esküdött, hogy: „minden térd nékem hajol meg, rám esküszik minden nyelv” (23. vers)? Isten igazít meg Először tehát, a megigazulásról: „Az Úrban igazul meg […] Izráelnek egész magva!” (25. vers). Láttuk ennek a prófétai jelentését Izráelve nézve. Most ránk vonatkoztatva mit jelent, hogy egy ember vagy én hogyan igazulok meg az Úrban? Érdekes, hogy Ézsaiás könyvében máshol is van szó a megigazulásról. Ezek közül csak egyet olvasok el. Ez az Úr Jézusról szól, a kereszthaláláról, és így mondja: „Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli” (Ézs 53,11). Ez már előremutat arra, hogy a megigazulás csak az által lehetséges, hogy az Úr Jézus Krisztus viselte a vétkeinket, felvitte a keresztre. Ő Benne, az Ő áldozatáért lehet megigazulni. Az újszövetségben sokszor beszél az Ige a megigazulásról. Már az Úr Jézus is az evangéliumokban. Például az Úr Jézus mondja a farizeusoknak: „…Ti vagytok, a kik az emberek előtt magatokat megigazítjátok; de az Isten ismeri a ti szíveteket: mert a mi az emberek közt magasztos, az Isten előtt útálatos” (Lk 16,15). Ez az Ige arra mutat rá, hogy mindenki úgy van tulajdonképpen, mint a farizeusok voltak. Nem szereti az ember, ha őt bűnösnek, igazságtalannak, rossz, aljas embernek látja bárki. Ha az ember még tesz is ilyet, igyekszik

magát menteni, jobb színben feltüntetni, mint amilyen. Ez velünk született tulajdonságunk. A bűnnel együtt ezt is örököltük. Így születtünk. Igazabbnak akarjuk mutatni magunkat. Meg akarjuk igazítani magunkat, persze csak az emberek előtt tudjuk, mert Isten úgyis látja a valóságot. Isten azt mondja, ez egy farizeusi, képmutató magatartás. Ha jobbnak, igazabbnak mutatjuk magunkat, lehet, hogy az emberek el is hiszik, el is fogadják, de ez Isten előtt utálatos. Isten nem ilyen megigazításról beszél. Az Úr Jézus megigazítása nem ilyen. A vámszedő és a farizeus a templomba ment imádkozni. Azzal kezdi az Úr Jézus a példázatot: „Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondá: Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő” (Lk 18,9-10). Némelyek elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, ezért a többieket semmibe vették. Az ember el tud jutni odáig, hogy annyira igazolja magát, hogy a végén már el is hiszi magáról, hogy ő igaz. Azt gondolja, hogy ehhez az igazsághoz elég az, amit a farizeus elmondott: „Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek […] hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is” (Lk 18,12.11). Amikor máshoz hasonlítjuk magunkat, hogy azért én igaz vagyok a másikhoz képest, mert ő ilyen. Valóban a farizeusok emberileg becsületesebb, sokkal tisztább, jóravalóbb életet éltek, mint a vámszedők. Nem az emberek előtt kell igaznak lenni. Az semmit nem ér. Azt, hogy valaki igaz, vagy sem, a végső szót Isten mondja ki. Isten az egyik embert nem a másikhoz hasonlítja. Isten önmagához hasonlítja az embert. Ő hozzá hasonlítva mindannyian nagyon bűnösök vagyunk, nem vagyunk igazak. „Az Úr letekintett a mennyből az emberek fiaira, hogy meglássa, ha van-é értelmes, Istent kereső? Mindnyájan elhajlottak; egyetemben elromlottak, nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem” (Zsolt 14,2-3). Nincs egyetlen egy igaz ember sem Őhozzá képest. Mit tett a vámszedő, a bűnös? Beismerte, hogy ő bűnös. Nem igazolta magát, nem mondott mentségeket, hogy: igaz, sokat csaltam, nagyon szeretem a pénzt, de azért van bennem is valami jó. Nem, nem igazolta magát. Nem mondta, hogy azért van tőlem rosszabb ember is, ez, vagy amaz. Beismerte, és azt mondta megtört szívvel: „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lk 18,13-14). Itt már rögtön látszik ebből, hogy a megigazulás útja valahol a megalázkodásnál kezdődik. A bűnünknek, az igaztalan voltunknak az elismerésével kezdődik: bűnös vagyok, irgalomra szorulok. Hiába védem magam, nem elég. Valóban, aki megalázza magát, és így megalázkodva Istenhez fordul, az megigazulhat, mint ahogy a vámszedő is magigazult. Mi a megigazulás? Nézzük meg az Igében, mint jelent tulajdonképpen ez a megigazulás. Hogyan lehet megigazulni? Mi a megigazulásunk ára? Mi a megigazolásunk bizonyítéka? Mi az Isten része ebben a dologban? Mi az ember része ebben a dologban? Nagyon érdekes, hogy ha a megigazulásról Igéket olvasunk el, akkor látszólag ezek az Igék ellentmondanak egymásnak. Szinte minden Ige minden más Igének ellentmond. Felolvasok mindjárt egynéhányat. Azt olvassuk: „Isten az, a ki megigazít” (Róm 8,33). Ez az első, amit idetennék, hogy Isten igazít meg. Ő az, aki megigazít. Ha tovább olvassuk: „Megigazulván ingyen az ő kegyelméből…” (Róm 3,24). Itt még nincs ellentmondás: „…Isten az, a ki megigazít […] ingyen az ő kegyelméből…” (Róm 8.33; 3,24). Azután: „Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által…” (Róm 5,9). Tehát a megigazulás az Ő vére által van. Még itt sincs ellentmondás: „…Isten az, a ki megigazít […] ingyen az ő kegyelméből […]az ő [Jézus Krisztus] vére által…” (Róm 8.33; 3,24; 5.9).

Azután azt olvassuk: „Ki a mi bűneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért” (Róm 4,25). Itt már van ellentmondás. Most akkor az Úr Jézus Krisztus vére igazít meg, vagy a feltámadása által igazulunk meg? „Feltámasztatott a mi megigazulásunkért” - a vér vagy a feltámadás? Olvasom tovább: „Megigazulván azért hit által…” (Róm 5,1). Megint egy új szempont. Itt van eddig a kegyelem, az Úr Jézus vére, Jézus Krisztus feltámadása, a mi hitünk. Végül, ami leginkább ellenmondásosnak látszik: „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből” (Jak 2,24). Akkor most hitből van a megigazulás vagy cselekedetből; az Úr Jézus vére által vagy Jézus Krisztus feltámadása által, hitünk által, vagy hogyan van a megigazulás? Az egész megigazulásnak az alapja az, hogy Isten igazít meg, mégpedig ingyen, kegyelemből, ahogy olvastuk: „Megigazulván ingyen az ő kegyelméből…” (Róm 3,24), nem érdemből. Isten szeretete, irgalma, kegyelme ez az egésznek az elindítója és az alapja. Istennek valamit kellett tenni a megigazulásunkért, mert ott voltak a bűneink. Nem lehet csak úgy szemet hunyni felette, „mert a bűn zsoldja halál” (Róm 6,23). Ez okozza az igaztalan voltunkat, ezért olvastuk, hogy megigazultunk az ő vére által. Amíg a bűn fennáll, amíg a bűn nincsen eltörölve, amíg a bűn nincs elrendezve és megbocsájtva, addig nem lehetünk igazak. Márpedig: „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid 9,22). Nem elég, hogy Isten kegyelmes, el kellett törölje a bűneinket. Ahogyan eltörölte, ez Jézus Krisztus vére. Kegyeleme, mert nem mi fizettük ki, nem nekünk kellett meghalni. Kellett a vér, az Úr Jézus vére ez lett az ára, a mi megigazulásunknak. Isten elfogadta ezt az árat, ez elég, nem kell már más, ennek a bizonyítéka Jézus Krisztus feltámadása. Ezért mondja: „…meghalt a mi bűneinkért […] és feltámasztatott a mi megigazulásunkért” (1Kor 15,3; Róm 4,25). Az, hogy az Úr Jézus Krisztus áldozata elégséges, tökéletes, mert megelégítette Istent. Megbékéltette Őt, a bűneinket eltörölte ez a vér, és ennek a bizonyítéka, hogy Isten feltámasztotta Krisztust a halálból. Tehát Jézus Krisztus vére a megigazulásunk ára. Jézus Krisztus feltámadása volt a bizonyíték arra, hogy elég ez a vér. Az ember oldala: a hit Amit eddig elmondtam ez az Isten oldala. Isten igazít meg, mert kegyelmes és irgalmas. Ő fizette ki az árát Krisztus vérével. Isten bizonyította, hogy ez elég, amikor feltámasztotta Őt a halálból. Most jön az ember oldala, az embernek a része: „Megigazulván azért hit által…” (Róm 5,1). A hit a mi válaszunk Istennek a kegyelmére, Jézus Krisztus elvégzett váltság munkájára, a vérre, arra, hogy mi is nagyra értékeljük, amit Isten nagyra értékelt. Isten, ha valaki hisz Benne, ez a hitet igen értékeli. Olvassuk azt: „Mert mit mond az írás: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságul” (Róm 4,3). Mikor történt ez, hogy hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságul? Akkor, amikor Ábrahám már nagyon öreg volt, majdnem száz éves. Nem volt gyermeke, aki Sárától származott. Isten azt mondta neki, hogy lesz gyermeke, kivitte éjszaka, és azt mondta: „Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod […] Így lészen a te magod” (1Móz 15,5). Emberileg remény már nem volt, de azt mondja az Ige: „És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul” (1Móz 15,6). Elhitte, hogy így lesz, és „tulajdoníttaték [ez a hit] az ő néki igazságul.” Nem kételkedett abban, hogy Isten meg tudja cselekedni. Nagyra értékeli Isten a hitet. Ezzel a hittel fogadjuk el a megigazításunkat, a bűneinknek a bocsánatát. Azonban Isten minden hitet próbára tesz. Ábrahám hitét is próbára tette, hogy ő tényleg olyan nagynak ismeri-e Istent. Bízik-e Istenben, hogy lehetetlen módon, neki öreg korára gyermeket ad. Úgy tette próbára, hogy amikor ez a gyermek, Izsák nagy fiúcska lett azt mondta neki: most áldozd fel a Mória földjén (1Móz 22,2). El kellett vinni, el is vitte, és a Zsidókhoz írt levélből, meg a Római levélből tudjuk, hogy gondolkodott. Úgy gondolkodott Ábrahám, hogy Isten vissza tudja adni a halálból is (Zsid 11,19). Hitt abban az Istenben, Aki a

nem létezőt előhívja, és a holtakat feltámasztja. Amikor kivitte, hogy tekintsen az égre, hitt abban az Istenben, Aki „azokat, a melyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket” (Róm 4,17). Amikor a fiát az oltárra tette, hitt abban az Istenben, „aki a holtakat megeleveníti” (Róm 4,17). A hitet Isten mindig kipróbálja. Hogy igazult meg Ábrahám? „Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra?” (Jak 2,21). Így fogalmazhatnánk meg, hogy tulajdonképpen, a cselekedetek a hitnek a bizonyítékai. Mint, ahogy az Úr Jézus vérét Isten elfogadta, egy bizonyítékot adott, hogy feltámasztotta Krisztust a halálból. Hogy nekünk valódi a hitünk, bizonyíték kell, ezek pedig a cselekedeteink. Nem csak mondjuk, hogy mi hiszünk, hanem tényleg úgy is cselekszünk. Összhangban van a cselekedetünk vele. Ezt olvassuk is: „Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt? […] Azonképen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában” (Jak 2,20.17). Amikor azt mondja, hogy a cselekedetek által igazul meg az ember, ez nem a törvénynek a cselekedete. Nincs ellentétben azzal, amit Pál apostol ír. Nem. Így olvassuk, hogy a hitnek a cselekedete. Így mondja Jakab is: „Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt?” (Jak 2,20). A hitnek van cselekedete. A hitünk bizonyítéka, amikor így gondolkozik Ábrahám, és képes volt megcselekedni is, hogy feltette a fiát az oltárra. Hitt abban az Istenben, Aki neki ígéretet tett. Ha száz esztendős korára gyermeket tudott neki adni, akkor az az Isten fel is tudja támasztani. Ezek az Igék, amik látszólag ellent mondanak egymásnak, nincs bennük ellentmondás, hanem az a különbség köztük, hogy az egyik Ige az isteni oldalt mondja el, az igazzá tételünknek az árát, a bizonyítékát. A másik Ige elmondja az emberi oldalt, hogy hit által fogadjuk el. Elmondja a hitünknek a bizonyítékát, ami a cselekedeteink. Istennek elég az Úr Jézus Krisztus vére, hogy minket, mint bűnösöket igazzá tegyen, és igazzá nyilvánítson. Mi pedig ezt hittel elfogadjuk. Így leszünk igazak Isten előtt. Hogy ezt hittel el tudjuk fogadni, az egész ott indul el, ahol a vámszedő elindult: megalázta magát, elismerte, hogy bűnös. Azt mondta: „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!” (Lk 18,13-14). Csak Krisztusért van igazságunk Isten előtt Még egy Igét olvasnék el azzal kapcsolatosan, hogy milyen csodálatos dolog ez, hogy Isten a nem igaz embert olyan igazzá teszi, hogy nem talál benne kivetni valót. Olyan igazzá tesz a Jézus Krisztus által, és a hitünk által, hogy Ő maga sem talál bennünk hibát. Ez igen csodálatos dolog, mert Ő Önmagához mér bennünket, nem a másik emberhez. Nem úgy, mint például Jóbnál. Ott Isten azt mondta, hogy Jób igaz, a többi emberhez viszonyítva (Jób 1,8). Nóénál is azt mondja, hogy: „Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között” (1Móz 6,9). Amikor Isten színe elé állt Jób, akkor azt mondta: „…hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” (Jób 42,6). Láttuk, hogy Nóéban is volt hiba és bűn. Amikor Isten megigazít, olyan igazságot tulajdonít nekünk, ami Krisztus igazsága. Benne Isten nem talál hibát, ezért mondom, hogy ez nagyon csodálatos. Le van írva, Pál apostol a prédikációjában azt mondja: „De a kit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást. Azért legyen néktek tudtotokra, atyámfiai, férfiak, hogy ez által hirdettetik néktek a bűnöknek bocsánata: És mindenekből, a mikből a Mózes törvénye által meg nem igazíttathattatok, ez által mindenki, a ki hisz, megigazul. Meglássátok azért, hogy rajtatok ne essék, a mit a próféták megmondottak: Lássátok meg, ti megvetők, és csodálkozzatok és semmisüljetek meg; mert én oly dolgot cselekszem a ti időtökben, oly dolgot, melyet nem hinnétek, ha valaki elmondaná néktek” (ApCsel 13,37-41). Itt arról beszél Pál apostol, hogy a törvényből nem lehet megigazulni, a törvény cselekedeteiből (ApCsel 13,19). Hiába farizeus valaki, aki nagyon szeretné betölteni a törvényt. Hiába olyan, mint Pál Saulus korában: „a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam” (Fil 3,6), de az Isten előtt nem. Nem

elég a cselekedet: „törvénye által meg nem igazíttathattatok” (ApCsel 13,39). Isten olyan hallatlan dolgot cselekedett, olyan nagy dolgot, hogy azt mondja, ha hallanátok: „nem hinnétek, ha valaki elmondaná néktek” (ApCsel 13,41), hogy igaz. Eljött Jézus Krisztus és igazzá tett Isten előtt, mindenkit, aki hisz Benne. Ez az örömhír, és ezt hirdetjük, hogy bűnösnek, reménytelennek születtünk. Legfeljebb a magunk igazát próbálnánk csak érvényesíteni a másik ember előtt, de Isten előtt ez utálatos. Hiába igyekszünk akármennyire, nem lehetünk Isten előtt igazak. Eljött Jézus Krisztus, és Ő mindenkit igazzá tesz. Mindenkit megigazít, aki csak hisz Benne. Természetesen élő hittel, amit bizonyítanak a cselekedetek, hogy tényleg hiszek ebben az Úr Jézus Krisztusban. Dicsekedni az Úrban Rátérnék a másikra. Olvastuk, hogy Benne dicsekszik Izráel maradéka (25. vers), de most ránk vonatkoztatva, mit jelent az Úrban dicsekedni? Egyáltalán mit jelent dicsekedni? Saját magunkról, vagy a hozzánk tartozó személyről, vagy dolgokról úgy beszélni, hogy azzal magamnak elismerést szerezni. Az Úrban dicsekedni pedig azt jelenti, hogy tudom, sem magamban, sem abban, amim van, nincs semmi dicsekedni való. „Mid van ugyanis, a mit nem kaptál volna?..” (1Kor 4,7). Minden elismerés, és minden dicsőség az Úré. „Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem [...] A ki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék” (1Kor 1,29.31). Mit tudnánk dicsekedni? Különösen a megigazulásnak a kérdésében, de bármi másban, hiszen mindent az Úr végzett el. Gondoljunk vissza arra, amikor az elmúlt alkalommal ezt a részt olvastuk az Igéből. Szó volt arról, hogy igazán nincs, mivel dicsekedjünk. Onnan indultunk ki a 21. verstől, hogy haragudtunk Istenre, az ellenségei voltunk. Nem mi mentünk Istenhez, hogy meg akarunk békülni. Nem mi láttuk be, hanem Isten jött hozzánk Jézus Krisztusban. Hozzánk alázkodott, jött le hozzánk, és kért meg bennünket, hogy béküljünk meg Vele. Ő hívott, hogy: „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai…” (22. vers). Ő szabadított meg, Ő fizette ki az árát. Nincs semmi dicsekedni valónk. Krisztusban olyan sokat kaptunk, és olyan értékeset, hogy azokkal dicsekedhetünk. „Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcseségével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával” (Jer 9,23). A világban mind ilyen dicsekedés van, ki ezzel, ki azzal. „Hanem azzal dicsekedjék, a ki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem…” (Jer 9,24). Ez az értelem, ismerni az Urat. Nem az, hogy ismerem az atommagnak a titkait, vagy a közgazdaságtudomány belső összefüggéseit, hanem az, hogy ismerem az Urat. „…azzal dicsekedjék, a ki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, a ki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr” (Jer 9,24). Ki ismeri Istent, aki jogot és ítéletet gyakorol? Úgy gyakorolta, hogy a mi bűneinkért Jézus Krisztus halt meg, Aki igazságot gyakorolt, és az Ő igazságát nem érte csorba, mégis megbüntette a bűnt, mert kegyelmes és szerető Isten. Mindezt Krisztusban végezte el. Így mentett meg bennünket a kárhozattól, így gazdagított meg minket a Krisztusban. Ki ismeri ezt az Istent? Ki ismeri Istennek a mind mélyebb szeretetét, szentségét, dicsőségét, nagyságát, bölcsességét? Ki ismeri Őt nem az eszével, hanem a szívével? Az olyannak ismeri meg az Urat, hogy tud dicsekedni. Nem magával, hanem azzal, ami Isten neki, és amit Isten végzett el érte. Nevezetesen most, mikor erről van szó, hogy nem voltam igaz. Velejéig romlott volt az életem, de Isten megigazított. Igazzá tett, igaznak nyilvánított. Rám nézett, és azt mondja igaz, mint ahogy Krisztus is igaz. Ki ismeri Istent így? Az eskü A harmadik, amiről szólnék, az Istenek az esküje. Olvastuk: „Magamra esküdtem és igazság jött ki számból, egy szó, mely vissza nem tér: hogy minden térd nékem hajol meg, rám

esküszik minden nyelv!” (23. vers). Az ember esküjéről is van itt szó: „…rám esküszik minden nyelv!” (23. vers). Mit jelent az eskü? Például, ha egy ember esküszik, akkor valamilyen ünnepélyes kijelentést vagy ígéretet tesz. Amikor az ember az állítását vagy az ígéretét, illetve annak az igazságát azzal erősíti meg, hogy Istenre mint tanúra hivatkozik. Isten a tanúm - és akkor elmondja, amit ígér, vagy ki akar jelenteni. Az embernek az esküjéről az Újszövetségben több Ige is szól. Beszél az Úr Jézus is az esküről az evangéliumokban, írnak róla az apostoli levelek is. „Mindeneknek előtte pedig ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek” (Jak 5,12). Ha az Úr akarja, és élünk, akkor Jakab levelében nem sokára ideérünk ehhez az igevershez. Akkor mondanám majd el, ami az Ige egyéb helyeken is a szívünkre helyez az esküvéssel kapcsolatosan. Most csak Isten esküjéről szólnék. Mit jelent Istennek az esküje? „Magamra esküdtem…” – mondja az Úr. Kicsit bővebben szól az Ige Isten esküjéről. „Mert az Isten, mikor ígéretet tett Ábrahámnak, mivelhogy nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött. Mondván: Bizony megáldván megáldalak téged, és megsokasítván megsokasítalak téged. És ekképen, békességestűrő lévén, megnyerte az ígéretet. Mert az emberek nagyobbra esküsznek, és nálok minden versengésnek vége megerősítésül az eskü; Miért is az Isten, kiválóbban megakarván mutatni az ígéret örököseinek az ő végzése változhatatlan voltát, esküvéssel lépett közbe, Hogy két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon, erős vígasztalásunk legyen minékünk, mint a kik oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet” (Zsid 6,13-18). Itt azt mondja az Ige, hogy Isten önmagára esküdött. Az emberek, amikor esküdnek, nagyobbra esküsznek önmaguknál, Istenre. Isten nem tud Magánál nagyobbra esküdni, mert Nála nincs nagyobb, ezért mondja, hogy Isten önmagára esküdött. Láttuk, hogy az esküvés egy ünnepélyes ígérettétel vagy bizonyságtétel. Az esküvéssel erősíti meg az ember, hogy bizony úgy van. Erről olvastunk, hogy Isten esküvel ünnepélyesen megerősítette az ígéretét, hogy: „…kiválóbban megakarván mutatni az ígéret örököseinek az ő végzése változhatatlan voltát…” (Zsid 6,17). Isten szava már magában is elég biztosíték, hogy amit mondott, az úgy lesz. Ha valamit egyetlen egyszer mondott Isten, az biztos, hogy úgy lesz, az nem változik. Ő ezt kiválóbban akarta megmutatni. Ha valamit nagyon fontosnak tart, hogy a szívünkre helyezze, hogy mi is nagyon komolyan vegyük, mint ahogy itt Ábrahámnak tett ígéretet, akkor esküvéssel lép közbe. Ahogy olvastuk: „…két változhatatlan tény által […] erős vígasztalásunk legyen minékünk…” (Zsid 6,18), ha vigasztaló ez az ígéret. Két változhatatlan tény van, az egyik Isten szava. Az is változtathatatlan, ha egyszer valamit mond Isten, ha az Úr szája szól. A másik változhatatlan tény az esküje. E két változhatatlan tény által legyünk abban nagyon biztosak, hogy az be fog következni, amire Isten megesküdött. Isten esküje különösen nagy nyomatékot ad az Ő ígéretének. Kétszeres megerősítést ad neki. Amit olvastunk, mi az, amire Isten megesküdött, kétszeres nyomatékot adva neki? „Minden térd nékem hajol meg” - ez az egyik. A másik: „rám esküszik minden nyelv!” Ez minden körülmények között be fog teljesedni. Teljesen biztosak lehetünk benne, hogy így lesz. „Minden térd nékem hajol meg” Ez a negyedik, amivel szeretnék most foglalkozni, hogy mit jelent az, hogy Isten előtt hajol meg minden térd (23. vers). Ez azt jelenti, hogy egyszer mindenkinek meg kell hajolnia Isten előtt. El kell ismernie, hogy Isten az Úr mindenekfelett, még az ő élete felett is. Vannak, akik már ebben a földi életben is meghajolnak Isten előtt. Meghajolnak Isten akarata, tanácsa előtt, és a szerint élnek. Vannak, akik nem hajolnak meg Isten előtt. Nem akarják Őt elismerni, nem

az Ő akarata szerint élnek. Szembe mennek Isten akaratával. Ezek is meg fognak hajolni Isten előtt, amikor eljön az ideje. Vannak szellemi lények, akik meghajolnak Isten előtt. Például az angyalok, és teljesítik Isten akaratát. Vannak, akik nem hajolnak meg Isten előtt, mint a Sátán és a démonok. A végén azonban nekik is meg kell hajolniuk. Mindenkinek. Aki nem szívből, annak kényszerből, de akkor is meg kell hajolni mindenkinek. Erre adta Isten az Ő szavát, és erre esküdött meg: „…minden térd nékem hajol meg…”. Ézsaiásnak ezt az Igéjét Pál apostol kétszer idézi. Érdekes, hogyan és milyen összefüggésben. Először olvassuk, amikor idézi ezt az Igét: „Mert meg van írva: Élek én, mond az Úr, mert nékem hajol meg minden térd, és minden nyelv Istent magasztalja” (Róm 14,11). Nézzük meg milyen összefüggésben: „Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? avagy te is miért veted meg a te atyádfiát? Hiszen mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé. Mert meg van írva: Élek én, mond az Úr, mert nékem hajol meg minden térd, és minden nyelv Istent magasztalja. Azért hát mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek. Annakokáért egymást többé ne kárhoztassuk: hanem inkább azt tartsátok, hogy a ti atyátokfiának ne szerezzetek megütközést vagy megbotránkozást” (Róm 14,10-13). Vagyis abban az összefüggésben mondja itt az Ige, hogy egymást ne kárhoztassuk, hogy a másik hogy él, milyen cselekedetei vannak, vagy ne vessük meg a másik hívő embert. Egyáltalán az embereket: „Hiszen mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé” (Róm 14,10). Mindenki meg fog hajolni Előtte, és „…mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek” (Róm 14,12). Ezt vegyük a szívünkre. Ami még különös ebben, hogy azt mondja az Ige: „…rám esküszik minden nyelv!” (23. v.). Pál apostol a Szent Szellem által a következőképen mondja ezt: „…minden nyelv Istent magasztalja” (Róm 14,11). Ez csodálatos kijelentés. Ahogy én itt az összefüggést látom, mivel itt hívő emberekre vonatkoztatja, hogy egymást többé ne kárhoztassuk, ne ítéljük meg, ezért Istent fogja magasztalni minden hívő ember. Úgy gondolom, ez a kijelentés ezen túl is mutat. Mindenkinek el kell ismernie Isten nagyságát, bölcsességét és szeretetét. A másik Ige, ahol Pál apostol idézi Ézsaiást a Filippi levélben van. Azt olvassuk az Úr Jézusra vonatkoztatva: „Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,9-11). Ebben az a különös, hogy teljesen Jézus Krisztusra vonatkoztatja azt, ami Ézsaiásnál Istenre vonatkozik. Ezzel azt jelenti ki számunkra az Ige többek között, hogy Jézus Krisztus, mint Isten Fia egy Istennel. Előtte is, mint Isten előtt minden térd meghajlik: „…mennyeieké, földieké és föld alatt valóké” (Fil 9,10). A mennyei lények, mondjuk így az angyalok, a földiek az ember, de a föld alatt valók is, az elkárhozottak is, a Sátán vagy a démonok is, mindenki meghajlik Jézus Krisztus előtt is, nemcsak Isten előtt. „És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,11). Figyeljük, hogy a Szent Szellem hogyan fordítja le azt, ami Ézsaiásnál úgy van, hogy: „rám esküszik minden nyelv”? A Római levélben úgy fordítja le, hogy: „minden nyelv Istent magasztalja”, a Filippi levélben úgy fordítja le, hogy: „minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Isten mondta ezt, és Isten esküdött meg Jézus Krisztusra vonatkozóan is, és Önmagára vonatkozóan is, hogy meghajlik minden térd előtte. Két változhatatlan tény, ünnepélyesen megerősítve, kiválóbban megmutatva (Zsid 6,17), ahogy olvassuk, ezért ezt nagyon komolyan kell nekünk venni. Komolyan kell venni olyan területen is, hogy egyre inkább hajoljunk meg az Úr előtt. Komolyan kell venni azon a területen is, hogy most hiába vannak, akik nem akarnak meghajolni Előtte, hiába tombolnak, mi ezen ne nyugtalankodjunk. Eljön az idő, Isten megesküdött rá, mindenki meg fog Isten előtt hajolni. Krisztus előtt is, és „…minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr […] minden nyelv Istent magasztalja” (Fil 2,11; Róm 14,11).

Befejezés Még egyszer elolvasom befejezésül az alapigét, de nem végig: „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több! Magamra esküdtem és igazság jött ki számból, egy szó, mely vissza nem tér: hogy minden térd nékem hajol meg, rám esküszik minden nyelv! Csak az Úrban van, így szólnak felőlem, minden igazság és erő, Ő hozzá mennek, és megszégyenülnek mindazok, a kik reá haragusznak. Az Úrban igazul meg és dicsekszik Izráelnek egész magva!” (22-25. vers). Ámen. Debrecen, 2007. július 8.