Ézs 35,1-10 II. Az örvendező hívő élet

Ézs 35,1-10 II. Az örvendező hívő élet „Örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság és virul mint őszike. Virulva virul és örvend ujjongva, a Libánon dicsősége adatott néki, Karmel és Sáron ékessége; meglátják ők az Úrnak dicsőségét, Istenünk ékességét. Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket. Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Ímé, Istenetek bosszúra jő, az Isten, a ki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket! Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak, Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben. És tóvá lesz a délibáb, és a szomjú föld vizek forrásivá; a sakálok lakhelyén, a hol feküsznek, fű, nád és káka terem. És lesz ott ösvény és út, és szentség útának hívatik: tisztátalan nem megy át rajta; hisz csak az övék az; a ki ez úton jár, még a bolond se téved el; Nem lesz ott oroszlán, és a kegyetlen vad nem jő fel reá, nem is található ott, hanem a megváltottak járnak rajta! Hisz az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejökön, vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj.” Bevezetés Ma egy hete, amikor ezt az igeszakaszt felolvastuk, elsősorban úgy foglalkoztunk vele, mint próféciával. Ez részben beteljesedett, amikor az Úr Jézus Krisztus először eljött erre a földre. A maga valójában akkor fog egészen beteljesedni, amikor másodszor eljön az Úr az Ő dicsőségében, és felállítja az Ő királyságát ezen a földön. Szó volt szellemi vonatkozásairól is, ami nekünk szóló, mai üzenete ennek az Igének. Most ezt szeretném folytatni, és csak a szellemi üzenetét nézzük meg most ennek az Igének. Már az előbb is arról énekeltünk, hogy: „Úgy örül a szívem, ki sem mondhatom, hogy Tied vagyok már drága Krisztusom”. Ez az Ézsiás 35. rész is az örömről szól: „Örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság és virul…” (1. vers), mert olyan dicsőséget kapott az addig puszta, teljesen kietlen hely, mint a Libánon dicsősége, meg a Sáron ékessége, ami köztudott, hogy milyen jól termő, gazdag növényzetű hely. „Ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad […] az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejökön, vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj” (6. és 10. vers). Szabadulás és öröm Nézzük meg először, hogy mit mond nekünk ez az igeszakasz az örvendező hívő életről. Ezt a címet is adhatnám annak, amiről most szó lesz, hogy: az örvendező hívő élet. Először általában szeretnék erről az örvendező hívő életről szólni. Azt olvassuk: „Vígasságnak és szabadulásnak szava van az igazak sátoraiban…” (Zsolt 118,15). Az igaz ember, a hívő ember sátrában (mert csak Krisztusban lehetünk igazak nem önmagunkban), a lakhelyén, a szívében vígasság van, és öröm. Miért? Mert szabadulás van, megszabadultunk. Miből szabadultunk meg? Mond ez a zsoltár is valamit: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit!” (Zsolt 118,17). A halálból szabadított meg bennünket. Mégpedig nem magunktól szabadultunk meg, hanem úgy mondja itt: „Az Úrnak jobbkeze felmagasztaltatott; az Úrnak jobbkeze hatalmasan cselekedett!” (Zsolt 118,16), mert hatalmas dolgot vitt véghez. Isten jobb keze Krisztus. Ezzel a kézzel nyúlt le a magasból. Krisztus mint kéz által húzott ki

„…a pusztulás gödréből, a sáros fertőből…” (Zsolt 40,3), a halálból. Ezért van az igazak szívében örvendezés. Ezért örvendező a hívő élet. Lukács evangéliuma 15. részben olvasunk három elveszett valamiről: elveszett juhról, elveszett drahmáról, és az elveszett fiúról, amit tékozló fiúnak szoktak emlegetni. Arról beszél itt az Úr Jézus, hogy amikor megkerül, mind a három után nagy öröm van. Nyilván elmondja, hogy a juhnak is lehet örülni, meg a drahmának is, de itt arról van szó, hogy örvendezés van a mennyben, mikor egy elveszett ember hazatalál. Elolvasok három igeverset, hogy mondja az Úr Jézus: „Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilenczvenkilencz igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre” (Lk 15,7). Vannak igaz emberek, akik annak tartják magukat. Különben nincs egy igaz se, megmondja az Ige, csak úgy gondolja, hogy ő igaz, és nincs szüksége megtérésre. Afelett nincs öröm a mennyben. Amikor egy bűnös ember megtér, amikor egy bűnös embert megtalál az Úr, egy bűnös ember haza jön az Úrhoz, örvendezés van a mennyben. Övend a bűnös ember is, örvend a menny, és örvendezés van a földön is. Azt olvassuk: „Ezenképen, mondom néktek, örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén” (Lk 15,10). Az angyalok is örülnek. Amikor haza tért a tékozló fiú, azt mondta az apja: „…Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vígadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni” (Lk 15,22-24). Azért örvendező a hívő ember élete, mert felette örül a menny is, örülnek az angyalok, örül Isten. Ezért lehet öröm a mi szívünkben is, mert tudjuk, honnan hozott ki az Úr. Fel van írva a nevünk az Úr előtt A napokban olvastam egy történetet egy emberről, aki a második világháború alatt fogságba került. Vitték lágerekbe, mindig szöges drótkerítés, és egyéb kerítés vette őt körül, végül megbetegedett. Hazaküldték több más fogolytársával együtt, amikor már úgy alakult a helyzet. Hazafelé a vonaton ez az ember meghalt. Az egyik bajtársa hazavitte a családjának, amit talált nála, többek között az iratait is. Otthon a családja, amikor kibontogatta az iratokat, volt egy kis lap, amire ez az ember saját kezűleg a következőt írta rá: „Ha én egyszer haza kerülök, minden állatot szabadon engedek. Megvetek és utálok minden kerítést és rabságot.” Volt oka rá, hogy így gondolkozzon. Úgy gondolkodott, ha nekem rossz volt kerítés meg láncok között lenni, akkor az állatnak is rossz. Tudjuk, hogy egy kutya is, hogy tud örülni, mikor leoldozzák róla a láncot, és szabadon engedik, vagy egy madár, mikor kiengedik a kalitkából. Ez az ember nem érhette meg, hogy haza menjen. Ez még csak külső rabság. Milyen öröm van, amikor egy sokkal nagyobb rabságból, a Sátánnak a láncaiból, rabigájából, kerítéséből szabadít ki az Úr. Ezért örvendező a hívő élet. Jól ismert igevers, amely így hangzik: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4). Ez nem egy parancs. Ez egy természetes lehetőség a hívő ember számára, hogy örülhet az Úrban. Érdekes az előtte lévő vers. Azt mondja itt: „… kiknek neveik fölírvák az életnek könyvében” (Fil 4,3). Ez után mondja: „Örüljetek az Úrban […] ismét mondom, örüljetek!” Ugye ez emlékeztet bennünket valamire, hogy „kiknek neveik fölírvák az életnek könyvében”? Amikor a tanítványok elmentek, hatalmat kapnak arra, hogy ördögöket űzzenek, betegeket gyógyítsanak, csodákat tegyetek. Visszajöttek, és nagy örömmel mondták az Úr Jézusnak: „Uram, még az ördögök is engednek nékünk a te neved által!” (Lk 10,17). Azt mondta az Úr: „…azon ne örüljetek, hogy a lelkek néktek engednek; hanem inkább [van aminek örülhettek] azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben” (Lk 10,20). Ennek lehet örülni. Ezért örvendező a hívő élet. Neveitek fel vannak írva a mennyben, örüljetek az Úrban mindenkor (Lk 10,20; Fil 4,4). Nem mi iratkoztunk fel, nem mi érdemeltük ki, hanem „az Úrnak jobbkeze hatalmasan cselekedett!” (Zsolt 118,16), mégpedig, amikor kiterjesztette a

kezeit, és odaszegezték a keresztfára, de az Isten feltámasztotta. Akkor végzete el, hogy megmentsen bennünket, hogy ott legyen nevünk az élet könyvében. Hogy olvassuk? „Nem halok meg, hanem élek…” (Zsolt 118,17). Ott van a nevünk az élet könyvében. Nem a halottak közé írva, hanem az élők közé írva. Öröm, nehézség, dicsőség Még egy Igét olvasunk így, általában az örvendező hívő életről. „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, a mely a mennyekben van fenntartva számunkra, A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, a mely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen” (1Pét 1,3-5). Egy igazi ok az örvendezésre. Azt mondja, hogy Isten újonnan szűlt minket élő reménységre. Beszél arról, hogy fenn van tartva számunkra, fenntartott helyünk van a mennyben. Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökség. Van egy ígéretünk, hogy: „Isten hatalma őriz hit által”, hogy el is érjük ezt a romolhatatlan, szeplőtelen örökséget. Kell még ettől több ígéret? Amikor azt mondja: „A melyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között” (1Pét 1,6). A hívő ember életében is vannak nehézségek. Olyan dolgok, amik szomorúságra adhatnának okot. A lelkünket meg is szomorítja időlegesen. Vannak nagyon nehéz dolgok. Vannak kegyetlenül fájdalmas, megoldhatatlan dolgok. Nem is tudjuk megoldani. Amikor magunkért vagy másokért fáj a szívünk, és tehetetlenek vagyunk. Azt mondja Isten Igéje: „meg kell lenni” Ez szükséges a formáltatásunkhoz. Azt mondja, hogy ugyan szomorkodtok különféle kísértések között, de Jézus Krisztus „A kit, noha nem láttatok, szerettek; a kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek: Elérvén hitetek czélját, a lélek idvességét” (1Pét 1,8-9). Azért örvendezhetünk, mert tulajdonképpen a lelkünk célba ért. Nem vagyunk már elveszett fiak. Érhetnek kellemetlen dolgok, vérezhet a szívünk, hullhatnak a könnyeink, de mégis belül örvendezhetünk mindig. „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4). Elértük hitünk célját, a lélek üdvösségét. Nem az életünk célját. Az életünk célja nem az üdvösség. Az élet kiinduló pontja az üdvösség. A cél, amire Isten akar minket használni. A hitünknek, amikor bíztunk az Úrban, a megmentés volt a célja. Megmentett bennünket az Úr, ezt már most elértük. Azután majd az életünk célját is el fogja Isten végezni. Azt is elérjük. Arra szeretnék bíztatni mindenkit, hogy bár lehetnek az életében nagyon nehéz dolgok, pusztaság, szomjúság. Az úton sokféle nehézség érhet, de azt mondja az Úr, örüljetek, mert: „Örvend a puszta és a kietlen hely…” (1. vers). Isten meg fogja áldani azt a puszta szívű embert, aki mégis bízik Benne, és a Libánon dicsőségét adja neki (2. vers). Még valamit ezzel kapcsolatban felolvasnék: „…meglátják ők az Úrnak dicsőségét, Istenünk ékességét” (2. vers). Ezt azért olvastam el, mert az előbb beszéltem arról, hogy már maga az milyen nagy öröm, hogy meg vagyunk váltva és üdvözülünk. Nem vagyunk rabok, már szabadok vagyunk, de itt egy lépéssel tovább megy az Ige. Igazán az tud örülni, aki nem csak a megváltását ismeri. Aki nem csak a megfeszített Jézus Krisztust ismeri, hanem a feltámadt Jézus Krisztust is, Aki dicsőséges, Akié minden hatalom, azok meglátják az Úrnak dicsőségét, Istenünk ékességét.” Olyannak látják, amilyen a zsoltárban olvassuk, Kóráh fiainak tanítása ez, így vezeti be az Ige: „Ének a szerelmetesről - így folytatja - Fölbuzog szívem szép beszédre. Mondom: művem a királynak szól. [Krisztusról van itt szó.] Nyelvem gyors írónak tolla. Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledez ajakidon…” (Zsolt 45,1-3). Ilyen a király, Krisztus, az Ő dicsőségében a király mikor ezt látjuk, mindenkinél szebb, mindenkinél kedvesebb, és akkor felbuzog a szív. „Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok” (1Kor 15,17). Ha nincs ez a feltámadt

Krisztus ismeretünk, ha nincs az élő, feltámadt, dicsőséges Krisztus a szívünkben, csak az, hogy értünk meghalt, akkor még a pusztában vagyunk. Akkor még vannak nehézségeink: lázadozás, lehorgasztott fej, panasz, sóhajtozás. Megrekedünk itt. Ha feltámadt Krisztusunk van, nem maradunk a pusztában, bemegyünk az ígéret földjére. Akkor tudjuk igazán dicsőíteni az Urat. Izráel is, amikor átment a Vörös-tengeren dicsőítette az Urat (2Móz 15,121). Azután a pusztába lelohadt a dicséret, jött a lázadás (2Móz 15,22-24). Amikor bementek, akik hittel bementek, mint Káleb és Józsué, azoknak a szívében ott volt Isten dicsőítése. Ennyit úgy általában az örömről. Öröm, erő és a közösség Nézzünk meg kicsit részletesebben is, néhány részletkérdést is ezzel kapcsolatban. A 3-4. versben a félelmes szívűek bátorításáról van szó: „Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket. Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek!” Ez úgy jön ide, az örvendező hívő élethez, hogy azt olvassuk: „…az Úrnak öröme a ti erősségtek” (Neh 8,10). A protestáns fordítás azt mondja: „az Úr előtt való öröm, erőt ad nektek.” Azoknak szól ez a felszólítás, hogy „Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket. Mondjátok a remegő szívűeknek…”, akik örülnek. Azok tudják csak erősíteni, mert azoknak van erejük, mert az Úrnak öröme, az erősségük. Ezt tudjuk a mindennapi életből is, hogy egy ember, aki örvendező, megelégedett, boldog, az erős is. Aki lehangolt, szomorú, erőtlenné is válik. A szomorúság elveszi az ember erejét. Elcsügged, de az örvendező embernek van ereje is. Azt mondja itt nekünk az Úr, felszólít, hogy erősítsétek, akik tántorognak, vagy akik gyengék, vagy akik félelmes szívűek. Ez azt jelenti személyesen, hogy ha boldog vagy, és van erőd az Úrban, akkor köteles vagy erősíteni a lankadtakat, tántorgókat, és a remegő szívűeket. Így mondom, hogy köteles, mert: „Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk. Mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére. Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett, hanem a mint meg van írva: A te gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám” (Róm 15,1-3). Nem kellett volna, hogy Rá gyalázat hulljon, ha nem hordozta volna a bűneinket, ha nem nekünk kedveskedett volna. Tehát ezzel tartozunk. Itt mindenkinek szeretném személyesen a szívére helyezni, aki boldog az Úrban, hogy sok félelmes szívű van. Sok lankadt és megfáradt ember van. Van-e legalább egy a sok megfáradt közül, akire odafigyelsz, aki a szíved ügye, akit erősítesz, akit bátorítasz? Ezzel tartozol. Elsősorban az Úrnak tartozol. Itt felteszek egy másik kérdést is, ami kapcsolódik ehhez. Miért járunk gyülekezetbe? Csak azért, hogy épüljünk? Csak azért, hogy mi kapjunk? Csak azért, hogy mi gazdagodjunk? Azt olvassunk, Pál apostol írja, hogy nincsen senki Timótheushoz hasonló a környezetében, mert: „Mert mindenki a maga hasznát keresi, nem a Krisztus Jézusét. [Kivéve Timótheust] Az ő kipróbált voltát pedig ismeritek, hogy miképen atyjával a gyermek, együtt szolgált velem…” (Fil 2,21-22). Nem jó bizonyságtétel Pál apostol környezetétől, akik nyilvánvalóan a legjobbat látták Pál apostoltól. Nem azt látták, hogy önzőek legyenek, és csak magukkal foglalkozzanak, mert Pál sem csak magával foglalkozott. Mennyi terhet hordozott! Egyedül Timóteus volt, aki ezt is megtanulta, hogy ne magammal legyek elfoglalva, nem a magam baja van csak! Bajok mindig lesznek. Mindig lesz, ami elhúzna bennünket, mindig van, ami könnyet csalhat a szemünkbe, de keresem a Krisztus hasznát. A Krisztus Jézusét, nemcsak a magamét! „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is” (Fil 2,5), ami Pálban is volt, és Timótheusban is. Mert jön az Úr! „Mondjátok a remegő szívűeknek […] ne féljetek!” (4. v.). Felmerül a kérdés: Ha azt mondja az Úr, hogy „Erősítsétek…”, akkor mivel erősítsük? Mit mondjunk nekik? Hogy mondjuk

nekik azt, hogy ne féljetek? Ha csak mi mondjuk, hogy ne féljetek, az annyi csak, mintha semmit se mondanánk. Hogy mondjuk, hogy abban az Isten szavát értsék meg, hogy az Ige legyen, hogy: ne féljetek! Így folytatódik ez az Ige: „…legyetek erősek, ne féljetek! Ímé, Istenetek bosszúra jő, az Isten, a ki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!” (4. vers). Vagy is, azt mondjuk, hogy azért ne remegj, mert jön az Úr! Ennek többféle jelentése van, hogy jön az Úr. Az egyik jelentése az, hogy amikor Pál apostol Krisztus vissza jöveteléről ír, amikor az elragadtatás lesz, azzal fejezi be: „Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel” (1Thessz 4,18). Ez azt jelenti, hogy mi hívő emberek mindig úgy, abból a távlatból tekintsük az egész életünket, a mindennapok eseményeit is, hogy az Úr nemsokára visszajön. Nem sokáig tart ez már. Amikor jön, jutalma vele jön. A szabadítás is vele jön, ki fog szabadítani ebből. Nem is emlékezünk már ezekre, mert csak pillanatnyi könnyű az, amit most úgy érezzük, hogy agyonnyom. Onnan nézve „szállongó pehely”, ahogy egyik ének mondja, csak szállongó pihe. Ebből a szempontból szoktunk-e nézni az életünket, a nehézségeinket? Vigasztaljuk-e magunkat, meg másokat is? Az Úr jön, nem tart ez örökké. Amit adott az Úr, azért adta, hogy az Ő eljövetelére felkészítsen, mert erre még szükség van. Erre még nekünk szükségünk van. Ha az Úr eljön, minden megoldódik: „Ő jő, és megszabadít titeket!” Ha jónak látja, már most eljöhet úgy hozzánk, személyesen, hogy leveszi rólunk ezt a terhet. Ha megtanultuk a leckét, leveszi rólunk a terhet. A másik, amit ide szeretnék tenni, hogy „Ő jő, és megszabadít”, csak Ő tud megszabadítani. Nincs más, aki megszabadíthat. Nincs semmiféle más erő, ami meg tudna szabadítani. Én sem magamat, testvérek se, igehirdetők se. Itt hiába van akármilyen rendszerváltás, kormányváltás, vagy bármi jöhet. Szabadulás nincs, csak Ő tud szabadítani. Tapasztalhatták a testvérek, hogy itt csak Isten tud szabadítani. Csak Ő, de Ő megszabadít! Hogy mondja itt az Ige? „Istenetek bosszúra jő, az Isten, a ki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!” A gonoszokat egy pillanat alatt megítélheti, elvesztheti, félre teheti. Bennünket kiemelhet. Neki semmibe nem kerül, egy pillanat. Amiért most nem teszi, az az Ő szeretete: „…hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elveszszenek…” (2Pt 3,9). Testvérek, én tudom, hogy az ördög embereken keresztül is rengeteg fájdalmat és nehézséget okoz a hívő embernek is. Az Úr visszavonná a leheletét, az az ember egy pillanat alatt meghalna. Birodalmak omolhatnak össze egy pillanat alatt. Az Úr csak int, és vége. Azért nem teszi, mert azt akarja, hogy megtérjenek (1Tim 2,4). Minket is, amikor még bűnösök voltunk, agyon nyomhatott volna az Úr, mint egy férget, de nem ez az Ő szeretete. „Mondjátok a remegő szívűeknek […] ne féljetek! […] Istenetek […] jő, és megszabadít…” Isten csodái az életünkben Ötödik és hetedik versben olvashatunk olyan csodákról, aminek a megtapasztalása örömöt ad a szívünkbe. Ilyen csodákról: „Akkor a vakok szemei megnyílnak…” (5. vers). Mondom, szellemi dolgokról szólok. Imádkozik Pál apostol, hogy az Úr nyissa meg szívünk „szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége, mi az Ő öröksége dicsőségének a gazdagsága…” (Ef 1,18). Az is nagy dolog volt, amikor a szellemi szemünk megnyílt, és megtértünk, újonnan születtünk. De amikor látjuk, hogy mi az Ő öröksége dicsőségének a gazdagsága, az Ő elhívásának a nagy volta, milyen nagy, hatalmas és dicsőséges a mi Urunk, akkor ez több, pedig az is mérhetetlenül nagy dolog. Ilyenről beszél, hogy a szellemi fülek megnyílnak: „a süketek fülei megnyittatnak” (5. vers). Az is nagy dolog volt, amikor először hallottuk meg, hogy nekünk szól az Úr, hogy jöjjetek én hozzám, szeretlek, megváltottalak. Még nagyobb, amikor arra nyílik meg a fülünk, amit úgy olvasunk, hogy: „füleimet fölnyitottad” (Zsolt 40,7). Felserkenek minden reggel, mint a tanítványok felserkennek. Így olvassuk Ézsaiás 50,4-5-ben: „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott

én nekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam”, „hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van” (Zsolt 40,9). Az igen nagy dolog, és az örvendező hívő élethez hozzá tartozik, amikor egy hívő embernek nyitott füle van, hogy teljesítse az Isten akaratát, vagyis engedelmes Istennek. Az engedelmességből igen nagy öröm fakad, ha meghallunk valamit. Mi is úgy szoktuk mondani a gyermekeknek, amikor mondjuk, hogy például: takaríts ki a szobádat. A füle botját sem mozdítja. Még egyszer mondja a szülő: Ideje lenne összepakolni a ruhádat, és rendet tenni a szobádban. Mintha nem is hallaná. Nem hallod? Ha meghallotta, az azt jelenti, hogy megcsinálja, engedelmes. Ugyanez a megnyílt fül, hogy meghalljuk, mit mond Isten, hogy engedelmeskedünk annak. Az engedelmességnek mindig nagy áldása van. Az engedetlenségből pedig mindig nyomorúság, nagyon sok könny, meg gyász fakad. „Csak az engedetlenek lakoznak sivatag helyen” (Zsolt 68,7). Ott nem örül a puszta. Nem lesz a pusztából viruló kert, csak sivatag lesz annak, aki engedetlen. Ezért mondja azt, miután „… füleimet felnyitottad […] Vígan hirdetem az igazságosságot [a Te dicséretedet] a nagy gyülekezetben…” (Zsolt 40,7.10). Akkor jön az öröm. Az után ilyen csodák, hogy a szellemi sántaság meggyógyul: „ugrándoz, mint szarvas a sánta” (6. vers). A Királyok könyvében olvassunk Illésről, amikor azt mondja Izrael népének: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig [a bálvány] Baál, kövessétek azt…” (1Kir 18,21). A megosztott szív nem örvendező szív, hanem szomorú szív. Csak az a hívő ember az örvendező, akinek nem megosztott a szíve, aki nem kétfelé sántikál, hanem egyenesen elkötelezett Jézus Krisztusnak. Osztatlan a szíve, egyenes az eljárása. Ebből mindig öröm fakad. Aki nem próbálja egy kicsit a világnak, egy kicsit a bűnnek, egy kicsit az embereknek is tetszeni, meg egy kicsit Istennek is. Nem egy kicsit a magam akaratának is, hanem csak az számít, hogy teljesítsem Uram, a Te akaratodat. Osztatlan Feléd a szívem. Az a hívő ember örül. A sántaság azt is jelenti, azt mondja Péter és János az ékes kapuban a sántának, hogy „…kelj fel és járj! […] és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái” (ApCsel 3,6-7). Feleségem sokszor el szokta mondani, hogy a mindennapi dolgait is nagyon gyakran, csak úgy tudja elvégezni, hogy mikor hozzákezd még nincsen ereje, de biztatja az Ige, hogy kelj fel, és tegyed, „kelj fel és járj!” Miközben csinálja, mert muszáj csinálni, mert rábízta Isten, akkor közben megjön az ereje. Ezt mindenkinek tudom ajánlani, hogy „kelj fel és járj!”, te sánta ember, aki úgy gondolod, nincs erő a lábaidban. Csak csináld, majd Isten közben megadja az erőt. Ilyen csoda, hogy: „ujjong a néma nyelve” (6. vers). Az előbb is idéztünk a zsoltárból, hogy: „kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat […] új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét…” (Zsolt 40,3-4). Van régi ének, ami nem ujjongó. A régi az olyan, hogy: kérés, könyörgés, panasz, óhajok, sóhajok. Az új meg Isten dicsérete, a hálaadás és magasztalás. Az örvendező hívő élethez ez tartozik hozzá: Uram, nem sóhajtozok, nem panaszkodok. Tudom, hogy mindent jól cselekedtél, ha nem értem is, és hála van a szívemben, új ének. Ilyen csoda, hogy: „tóvá lesz a délibáb, és a szomjú [az aszott, kiszáradt] föld vizek forrásivá” (7. vers). A száraz föld nem csak vizet kap, hanem víz forrása lesz. A hívő életben ez azt jelenti, hogy a hívő embert nem csak megelégíti Isten, hogy ne szomjazzon, hanem azt mondja: „A ki hisz én bennem […] élő víznek folyamai ömlenek [vízforrások buzognak] annak belsejéből” (Jn 7,38). Vagyis a hívő ember vízforrás lesz, élő víz folyama, mert bennünk van a Szent Szellem. Nem csak mi elégedünk meg, hanem tudunk adni a másiknak. Tudjuk bíztatni az ellankadtakat, a tántorgókat erősíteni, mert bennünk vízforrás van, bőség van. A vízforrásból kifolyik a víz. Annyi van neki, hogy nem tud vele mit kezdeni, folyik

belőle. Tud adni. Ez csoda. Addig aszú föld volt, most vízforrás. Annak idején olvastuk, azt mondja az Úr: „A szomjazó elé hozzatok vizet!” (Ézs 21,14). Örvendező hívő embereknek lehet a szomjas szívűeknek vizet vinni, ha bennük vízforrás van. Öröm a szentség útján Erre is szeretnék rávilágítani. Olvasunk erről, hogy: „És lesz ott ösvény és út, és szentség útának hívatik: tisztátalan nem megy át rajta…” (8. vers). Örül a hívő ember, mert ez az út Krisztus. „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Ő a szentségnek az útja, amin járunk. Azért örülünk, mert erre az útra tisztátalan nem megy, aki rajta jár, az mind tiszta ember. Miért örvendezés ez nekünk? Azért, mert tudjuk, Isten az én életemben se hagy meg semmit, ami tisztátalanság. Az utolsó homályt vagy tisztátalanságot is el fogja távolítani az életemből. Ez nagy öröm, mert úgy fog minket állítani önmaga elébe, hogy ne legyen rajtunk szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle (Ef 5,27). Néha, amikor a könnyeinket kell hullatni, vagy ahogy Péter mondja: „ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között” (1Pt 1,6), az éppen ezért van, hogy minden tisztátalanságból kitisztítson az Úr. Erre választott ki, „hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte” (Ef 1,4). Azt mondja erről az Útról, hogy: „Nem lesz ott oroszlán, és a kegyetlen vad nem jő fel reá...” (9. vers). Tehát, azért örülünk, mert a szentség útján járva a Sátán nem érhet el. Ha ezen az úton járunk, bennünk nincsen semmije. Az Úr Jézus is a szentség útján járt, és benne nem volt semmije (Jn 14,30). Örülünk, mert a szentség útján „még a bolond se téved el” (8. vers). Ez azt jelenti, hogy a szent élethez nem szükséges nagy észbeli képesség és ismeret. Nem szükséges hozzá. Az Úr ismerete kell hozzá, Isten szeretete kell hozzá. Úgy is fordítják ezt, a protestáns fordítás szerint: „bolond nem téved rá.” Ez is igaz. Ennek is örülhetünk, mert aki a szentség útján jár, az Isten szemében egy sem bolond. Az a bolond Isten szemében, aki nem a szentség útján jár, hanem a bűnösök útján jár. Az a bolond. Isten szemében az a bölcs, aki a szentség útján jár. Azt is jegyezzük meg, hogy mi, akik a szentség útján járunk, néha azért mégis teszünk szentségtelen dolgokat. Akkor bolondok módján járunk el, nem úgy, mint, ahogy a szentekhez illik. Így ne járjunk el! Még egy dolgot megemlítek: „ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejökön, vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj” (10. vers). Most olvastuk: „És az Isten eltöröl minden könnyet szemeikről. […] sem gyász sem kiáltás […] nem lesz többé, mert az elsők elmúltak […] Aki győz örökségül nyer mindent” (Jel 21,4.7). Befejezés Még egy Igével fejezném be. Azt mondja az Úr Jézus: „Az asszony mikor szül, szomorúságban van, mert eljött az ő órája, de mikor megszüli az ő gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született e világra. Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömötöket. És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről…” (Jn 16,21-23). Ez szépen összefoglalja az utat, amin járunk. Szülési fájdalmakat kell kiállnunk. Az asszony is, amikor szülés előtt van, vagy benne van a szülésben az nehéz, jajgat, de mikor megvan a gyermek, és visszatekint, azt mondja megérte. Mert ember született e világra. Amikor majd ott leszünk az Úrnál, „ismét meglátlak majd titeket”, és visszatekintünk arra a vajúdásra, meg fájdalomra, ami volt ezen a földi utunkon, nem is emlékszünk többé a kínra. Azért mondja, hogy „eltöröl minden könnyet”, nem lesz többé gyász, fájdalom, kiáltás, sóhaj, mert az elmúlt, nem is emlékezünk többé a kínra az öröm miatt. Azt mondja: azon a napon nem kérdeztek többé semmit. Mennyi kérdésünk van most! Miért? Meddig? Mikor? Ki? Hogy? - rengeteg kérdésünk van, rengeteg dolgot szeretnénk tudni. Ha az Úrnál leszünk, semmit nem kérdezünk. Minden világos lesz. Azt mondjuk, majd ami le van írva az egyik helyen az Igében az Úr Jézusról: „Mindent jól cselekedett” (Mk

7,37). Megérte a kín. Nem számít a fájdalom, csak pillanatnyi könnyű volt. Igazán szégyellhetjük magunkat, hogy hitben már most láthatnánk ezt. Szégyellhetjük magunkat, amikor nem örülünk, hanem búsulásnak adjunk magunkat, és a sok kérdésért, hogy miért. Örvend a puszta és a kietlen hely, ugrándoz, mint szarvas a sánta, ujjong a néma nyelve, örök öröm fejökön. Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek! Vígasságnak és szabadulásnak szava van az igazak sátoraiban! Ámen. Debrecen, 2005. június 26.