Ezekkel a kritériumokkal, az óriási kastélyt lassan és kitartóan meghódítottuk két év alatt. A jelenlegi frontvonal a 74. szinten van

Sword Art Online

Prologus Egy óriás kastély kőből és acélból lebeg a végtelen égen. Ez az egész világ ebből állt. Egy hónapjába tellett egy csapat hóbortos iparosnak, hogy felfedezzék a helyet; a legalsó szint átmérője körül-belül 10km lehetett – elég nagy, hogy Setagaya-ku1 egésze elférjen benne. Felette, pontosan 100 emelet rétegződött felfelé; az abszolút magassága elképzelhetetlen volt. Még csak megbecsülni is lehetetlen volt, hogy mennyi adatból állhat. Belül volt pár nagyváros, számtalan kisváros és falu, erdőkkel és pusztákkal, sőt még tavakkal is. Csak egyetlen lépcső kötötte össze az egyik emeletet a másikkal, ezek a lépcsők labirintusban voltak, ahol nagyszámú szörny barangolt, vagyis megtalálni és átjutni rajta nem volt sima ügy. Habár, ha valakinek sikerült egyszer átjutnia rajta egy városba érkezett a felsőbb emeleten, ahol a „Teleportáló kapuk" összekötötték az alsóbb szintek kapuival így lehetővé tették, hogy bárki szabadon mozoghasson a szintek között. Ezekkel a kritériumokkal, az óriási kastélyt lassan és kitartóan meghódítottuk két év alatt. A jelenlegi frontvonal a 74. szinten van. A kastély neve "Aincrad"; egy lebegő világ a karddal vívott harcoknak, ami elnyelt több mint 6000 embert. Úgy is ismerik, mint… „Sword Art Online“

1

Setagaya-ku: Tokió egyik kerülete

1. fejezet Egy szürke kard megvágta a vállam. A vékony vonal a látóterem bal felső sarkában kissé összement. Ugyanabban a pillanatban egy hideg kéz markolt a szívembe. A kék vonal - a „HP bar” - az életerőm vizuális megjelenése. Kicsivel több, mint 80% maradt. Nem, ez a kifejezés nem helyes. Most nagyjából 20%-kal közelebb vagyok a halálhoz. Visszavágtam mielőtt az ellenség kardja újra támadó mozdulatot tehetett volna. - Haaa... Mély levegőt vettem, hogy megerősítsem magam. A „testnek” ebben a világban nincs szüksége oxigénre, de a másik oldalon lévő test, vagy inkább a való világban fekvő test most valószínűleg kapkodja a levegőt. A kezeim izzadságban ázhatnak, a szívverésem meg az egekbe szökhetett. - Hogyne. Ha elfogadjuk, hogy minden, amit látok csupán egy 3D-s virtuális valóság megjelenése, és a csökkenő csík nem más, mint egy rakat szám, ami az életerőmet mutatja, az sem változtat azon, hogy az életemért küzdök. Mielőtt ez is gondolkodóba ejtene, el kell mondjam, ez a küzdelem eléggé egyenlőtlen. Ez azért van, mert az „ellenség” előttem - egy humanoid zöld pikkelyekkel borított, tompán csillogó páncélban, gyík fejjel és farokkal - nem ember, még csak nem is él. Csak egy csomó digitális adat, amit a rendszer állandóan újraéleszt, függetlenül attól, hányszor halt meg. - Nem. Az M.I., ami a gyíkembert irányítja, megtanulta a mozdulataimat, és minden másodperccel javít a reakcióidején. Viszont az a helyzet, hogy ha ez az egyed elpusztul, akkor az adatai törlődnek, nem jutnak el a terület regeneráló egységéhez. Bizonyos szemszögből nézve a gyíkember is él, mert nincs még egy ilyen lény ebben a világban. - ...Igaz? Nem értheti, mit motyogok magamnak, de a gyíkember (egy 82-es szintű szörny, a „Gyíkember Lord”) sziszegett és vigyorgott, megmutatva éles agyarait, melyek a hosszú állkapcsából nyúltak ki. Ez a valóság. Minden ebben a világban valós. Nincs virtuális valóság vagy bármilyen hamisítás.

Derékmagasságba emeltem a jobb kezemben lévő egykezes hosszú kardot, és tekintetem az ellenségre szegeztem. A gyíkember maga elé fogta a baljában lévő kerek pajzsot és maga mellé húzta a szablyát. Fagyos levegő fújt be az árnyékos labirintusba, és a fáklyák lángjai megremegtek. A vizes talaj gyengén visszaverte a remegő fáklyafényt. - Kraaah!! Egy borzasztó kiáltással elugrott a gyíkember. A szablya éles ívet húzott, ahogy felém szállt. Vakító narancsfény világította be útját; az íves kard egy magas szintű együtéses kardképessége, a „Fogyó Félhold”. Egy félelmetes, támadó kardképesség, ami 0,4 másodperc alatt 4 méternyi távolságot szel át. De már vártam a támadást. Lassan növeltem a távolságot hogy becsalogassam ebbe a helyzetbe az M.I.-t. Bekerítettem a gyíkembert, az elmém érzékelte az égett szagot, amit a szablya hagyott maga mögött, mikor centikre suhant el az orrom előtt. - Ha! Egy rövid kiáltással lendítettem meg vízszintesen a kardom. A kard, amit most égszínkék fény borított be, bevágott a gyengén védett gyomornál, vér helyett gyér piros fényt hagyva maga mögött. Halk sikoly hallatszott. A kardom viszont nem állt meg. A rendszer végigvezet engem az előre leprogramozott mozdulatsoron, összekapcsolva az egyik vágást a másikkal, mindezt olyan sebességgel, ami emberileg lehetetlen lenne. Ez a legfontosabb elem e világ küzdelmeiben, a „Kardképesség”. A kard átcsapott balról jobbra és bevágott a gyíkember mellkasába. Ekkor megpördültem és a harmadik vágás mélyebbre hatolt az ellenségbe, mint azelőtt. - Raarrgh! Amint a gyíkember magához tért a döbbenetből, amit az okozott, hogy nem tudott eltalálni a nagy vágásával, ordított egyet a dühtől, vagy talán a félelemtől, és felemelte szablyáját a magasba. De a vágás sorozatom még nem ért véget. A kard, ami jobbra lendült, hirtelen megugrott, mintha megrántották volna, balra és felfelé, majd eltalálta a szívet - egy kritikus pontot. Az égszínkék rombusz, amit a négy folyamatos vágásom rajzolt ki villant egyet, majd elhalványult; ez egy vízszintes, folyamatos négyütéses képesség, a „Vízszintes Négyzet”. Tiszta fény világította be a labirintust majd elenyészett. Ugyanebben a pillanatban eltűnt a gyíkember feje felet lévő életcsík, egy pont sem maradt utána.

A hatalmas test eldőlt, hosszú nyomot hagyva maga után, aztán hirtelen megállt... Az összetörő üvegéhez hasonló hang kíséretében végtelen sok darabra tört, és eltűnt. Ez a „Halál” ebben a világban. Azonnali és rövid, tökéletes megsemmisülés, semmit sem hagy maga után. Vetettem egy pillantást az összegyűjtött virtuális tapasztalati pontokra és az elejtett tárgyakra, amik látóterem közepén jelentek meg bíbor betűkkel, és jobbra majd balra lendítettem kardomat, mielőtt visszaraktam a hátamon lévő tokba. Hátráltam néhány lépést és a labirintus falának vetve a hátam lassan elcsúsztam a földre. Kifújtam a levegőt, amit benn tartottam, és lehunytam a szemem. A halántékom fájni kezdett, talán a hosszúra nyúlt harc okozta fáradtságtól. Megráztam a fejem párszor, hogy elűzzem a fájdalmat és kinyitottam a szemem. A ragyogó óra a látóterem jobb alsó sarkában jelezte, hogy már elmúlt délután 3 óra. El kellene indulnom kifelé a labirintusból, vagy nem érek vissza a városba sötétedés előtt. - Elinduljak? Senki sem volt ott, aki hallhatta volna, mégis kimondtam, majd lassan felkeltem. Befejezem mára az előretörést. Valahogy megint megszöktem a halál karmaiból. De egy rövid pihenés, és holnap megint jön még több csata. Mikor úgy küzdesz, hogy nem 100%-os a nyerési esélyed, mindegy, mennyire biztosítod be magad, előbb-utóbb eljön a nap, mikor kiesel a szerencse kegyeiből. A probléma az, hogy vajon a játék „tiszta” lesz-e, mielőtt meghalok. Ha mindennél fontosabb az életed, maradj egy faluban és várd meg, míg valaki más kitisztítja a játékot, ez a legbiztosabb módszer. De én kimegyek a frontvonalra minden egyes nap egyedül. Vajon csak egy VRMMO függő vagyok, aki számtalan csatában növelte szintjét, vagy... Egy idióta vagyok, aki szemtelenül azt hiszi, ki tudja vívni mindenki szabadságát ebben a világban a kardjával? Ahogy a labirintus kijárata felé vettem lépteim, arcomon az önmegvetés enyhe mosolyával, visszaemlékeztem arra a napra. Két éve. A nap mikor mindennek vége lett és elkezdődött.

2. fejezet - Ahh... ha... uwahh! A kard ezek a furcsa hangok felé lendült, de csak a levegőbe csapott szét. Közvetlen utána, a kék vadkan (ami termetéhez képest meglepően gyorsan mozgott) hevesen támadt rá kihívójára. Nevetésben törtem ki, figyelve őt, ahogy elrepül a vadkan lapos orrától kapott ütéstől, és végiggurul a domboldalon. - Hahaha... ne úgy. Az első mozdulat a fontos, Klein. - Argh... a mocsok. A panaszkodó kihívó, a csapatom tagja, Klein, felkelt és rám pillantott miközben válaszolt. - De Kirito, még ha úgy is van, ahogy mondod... Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy mozog. Pár órája találkoztam ezzel az alakkal, kinek vörös haját bandana-kendő fogja össze és egyszerű bőr páncélt visel vékony testén. Ha ismerném az igazi nevét, nem hagyhatnám el ilyen könnyen a megtisztelő végződéseket, De a neve (Klein) és az enyém (Kirito) is általunk kitalált nevek a karaktereinkhez. A -san vagy a -kun jelzőt a végére rakni mindennél viccesebben hangzana. Az előbb említett alak lábai remegni kezdtek. Úgy néz ki, kissé szédült. Felvettem egy követ a lábam elöl és a vállam fölé emeltem. Amint a rendszer érzékelte a kardképesség első mozdulatát, a kavics enyhe zöld fényben kezdett ragyogni. Aztán a bal kezem szinte magától mozdult, és a kavics elrepült egyenes fénycsíkot húzva, és szemközt találta a vadkant. *Ggiik!* A vadkan dühösen nyikkant egyet és felém fordult. - Persze, hogy mozognak, nem gyakorlóbábuk. De ha megteszed a megfelelő mozdulatot, akkor a rendszer a kardképességednek megfelelő mozdulatokat végrehajtja, és eltalálja neked a célpontot. - Mozdulat... mozdulat... Amíg ezeket a szavakat motyogta, mintha valamilyen varázsigék lennének, Klein felemelte a jobb kezében tartott rövid kardját. Bár a kék vadkan, hivatalos néven a „Őrült Vadkan”, csak egy egyes szintű szörny, Klein mégis elvesztette életerejének majdnem a felét, a lény a vad kardcsapásokra adott választámadásainak köszönhetően. Igaz, még ha meg is hal, csak feltámad a közeli „Kezdetek Városában”, de megint kijönni erre a vadászmezőre, kissé idegesítő lenne.

Úgy tűnik már csak egy lépésre van a harc a végétől. Felemeltem a fejem miközben hárítottam a jobbomban lévő karddal a vadkan támadásait. - Hmm, hogy is magyarázzam... Ez nem olyan, hogy egy, kettő, három, és csapás. Inkább olyan, hogy gyűjtesz egy kis erőt, és mikor úgy érzed, a képességed előtör akkor az erő is, BAMM, kitör, és érzed ahogy eltalálja a szörnyet. - Bamm, he? Klein markáns jóképű arcán grimasz jelent meg durva vonásokkal, ahogy kardját derékmagasságba emelte. Beszív, kifúj; aztán egy mély levegő, lejjebb vitte állását és felemelte kardját mintha a vállára akarná venni. Ebben a pillanatban a rendszer érzékelte a helyes pózt, és az éles kard lassan narancsszínben kezdett ragyogni. - Ha! - halk ordítással elugrott, de olyan mozdulattal, ami már teljesen más volt mint az előzőek. *Suhintás* A kard metsző hang kíséretében vörös lángokat húzott maga után. A „Reaver”, az egykezes kardok alapképessége, megvágta a vadkant jobboldalt a nyakánál, pont mikor az kész volt a támadásra, és elvette a maradék életerejét is, ami (pont mint Kleinnek) már csak félig volt. - Guekk... - a hatalmas test szétesett, mint az üveg, és bíbor számok jelentek meg, mutatva, hogy mennyi virtuális tapasztalati pontot gyűjtöttem. - Jeeeeeeeee! Klein a győzelme jeléül egy felfújt pózba vágta magát, arcán hatalmas mosollyal, és felemelte balját. Adtam neki egy ötöst, és visszamosolyogtam. - Gratulálok az első győzelmedhez... de a vadkan csak olyan erős, mint más játékokban a nyálka. - He, tényleg? Azt hittem, hogy valami alvezér-féle vagy hasonló! - Dehogyis. A mosolyom kissé erőltetetté vált, ahogy a hátamra raktam a kardom. Még ha ugratom is, megértem mit érez most. Nekem két hónappal több tapasztalatom van, de ő csak most érezte azt a felemelő érzést, amit az ellensége saját kezű elpusztítása okoz. Klein újra és újra használta ugyanazt a képességet, kiáltva amikor sikerült, talán azért, hogy gyakoroljon. Otthagytam majd körbenéztem.

A végtelenbe nyúló síkság gyönyörű pirosban játszott, ahogy a nap kezdett lemenni. Észak felé egy erdő körvonalai látszódtak, délre egy csillogó tó volt, keleten csak most vettem észre a várost övező falakat. Nyugatra a határtalan égen aranyszín felhők úsztak tova. Egy mezőn voltunk nyugatra a „Kezdetek Városától”, ami a lebegő kastély, Aincrad első szintjének északi végében helyezkedett el. Rengeteg játékos harcolhatott körülöttünk, de a hatalmas méretek miatt senkit se láttunk. Végre elégedetten, Klein elrakta kardját és mellém sétált a tájat fürkészve. - De most komolyan... akárhányszor körbenézek itt, nem tudom elhinni hogy ez a „játékban van”. - Bár azt mondod: „belül”, ne úgy képzeld mintha a lelkünket kiszívták volna a testünkből. Csak az agyunk lát és hall a szemeink és a füleink helyett... Köszönhetően a „Nerve Gear” jeleinek. - válaszoltam vállvonogatva. Klein úgy duzzogott mint egy gyerek. - Lehet, hogy te már hozzászoktál, de én most találkozok először a „FullDive” technológiával! Hát nem döbbenetes? Most komolyan... hálás vagyok, hogy ebbe a korba születtem. - Túlzol. - bár nevettem, teljesen egyetértettem vele. „Nerve Gear”. Ez a neve annak a hardvernek, ami meghajtja ezt a VRMMORPG-t1, a „Sword Art Online”-t. Alapjában tér el a régebbi technikáktól. A régi ember-gép interfészektől eltérően, mint a lapos képernyő, vagy a kézben tartott vezérlő, a Nerve Gear csupán egy interfésszel rendelkezik, egy áramvonalas sisak, ami beborítja az egész fejet és arcot. Rengeteg jeladó van benne. Elektromos jeleket küldve ezeken a jeladókon keresztül, a sisak hozzáfér a felhasználó agyához. A felhasználó nem használja a füleit és a szemeit. Ehelyett a jelek egyenesen az agyába mennek. A szerkezet ráadásul nem csak a látást és a hallást, hanem a tapintást, ízlelést és szaglást - tehát mind az öt érzékszervet - is helyettesíti. Miután felveszed a Nerve Geart, becsatolod az állad alatt lévő csatot. És kimondod a indító parancsot („Link Start”), minden zaj elhalkul, és sötétségbe kerülsz. Aztán átrepülsz a szivárványszínű kőr közepén, és egy másik, adatból álló világba kerülsz. Szóval...

1

VRMMORPG: (Virtual Reality Massive Multiplayer Online Role-Playing Game) virtuális valóságban masszívan többjátékos online szerepjáték

Fél éve, hogy ez a szerkezet (amit 2022 májusában kezdtek árulni) először létrehozta a „Virtuális Valóságot”. Az elektronikai cég, ami elkészítette a Nerve Geart, elnevezte ezt a virtuális valósághoz vezető technológiát „FullDive”-nak. Teljesen elszigetel a valóságtól, teljesen helyettesíti a világot. Ennek az az oka, hogy a Nerve Gear nem csak hamis jeleket küld az öt érzékszerv helyett, hanem blokkolja és átirányítja az agy testnek küldött parancsait. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a legfontosabb követelménye a szabad mozgásnak egy virtuális valóságban. Ha a test megkapná az agy jeleit mikor a felhasználó a FullDive állapotban van, és úgy dönt futni szeretne, akkor az igazi teste nekiszaladna a falnak.

Klein és én azért tudjuk szabadon mozgatni karakterünket, és használni a kardunkat, mert a Nerve Gear átirányítja az agy gerincvelőn küldött parancsait. Teljesen a játékba kerültünk. Ennek az élménynek a hatására jómagam és még sok más hozzám hasonló játékos jutott el odáig, hogy biztosan nem fogunk visszatérni a régi érintőképernyőkhöz, vagy mozgásszenzorokhoz. Klein könnyekkel a szemében figyelte a szelet, ami végigszaladt a mezőn és megtört a távoli várfalakon. - Szóval, a SAO az első játék, amit a Nerve Gear-rel játszol? - kérdeztem. Klein, aki úgy néz ki, mint egy jóképű, hidegvérű harcos a Sengoku korból2, felém fordította fejét, és bólintott. - Ja. Ha komoly kifejezés ült arcán, olyan benyomást tudott kelteni, ami még egy történelmi darab színészének is a becsületére vált volna. Természetesen, a valóságban teljesen másképp néz ki. Ez a karakter a semmiből készült, egy rakat, listából választott beállításon alapszik. Persze, én is úgy néztem ki, mint egy fantasy anime nevetségesen jóképű főszereplője. Klein tovább beszélt élénk hangján ami (természetesen) más volt, mint az igazi hangja. - Igazság szerint közvetlenül azután vettem meg a hardvert, miután a kezembe került az SAO egy példánya. Csak tízezret adtak el belőle, szóval szerintem szerencsés vagyok.... Bár, belegondolva te tízszer szerencsésebb voltál mikor felvettek a béta tesztre. Csak ezren jutottak be.

2

Sengoku-kor: a 15. század közepétől a 17. század elejéig tartó háborús időszak, mikor az egyes tartományok urai egymással harcoltak egész Japán irányításáért

- Aha... Gondolom. Klein tovább bámult engem. Öntudatlanul is megvakartam a fejem. Úgy emlékszem az izgatottságra és a lelkesedésre amit a „Sword Art Online” bejelentése okozott, mintha csak tegnap lett volna. A Nerve Gear megmutatta a jövő játékfejlesztéseinek irányát. Viszont, mikor elérkezett az idő az új eszközre való fejlesztésekre, csak jelentéktelen címek érkeztek, úgy beállítva, mintha mindennél fontosabb szoftverek lennének. Mindegyik puzzle, oktató szoftver, vagy környezetismeretet fejlesztő játék volt; csalódást okozva az olyan játékfüggőknek, mint én. A Nerve Gear képes egy egész virtuális világot létrehozni. De ha nem tudsz 100 méternél messzebb menni anélkül, hogy falba ütköznél, az eléggé letörő. Elérkezett az idő az olyan keményvonalas játékosoknak, mint én, akik mélyen csalódtak azokban a játékokban, hogy megsürgessék az ilyesfajta játéktípus készítőit. Egy olyan hálózati játékra vártunk, amibe több millió játékos léphet be és harcolhat, élhetnek a karakterükként - vagyis egy MMORPG-re vágytunk. Mikor a várakozás és a sóvárgás elérte a tetőpontot, pont időben jelentették be az első VRMMORPG-t, a Sword Art Online-t. A játék helyszíne egy lebegő kastély, ami 100 szintet tartalmaz. A játékosok egy erdőkkel, tavakkal teli világban élhetnek, csak a kardjukra támaszkodhatnak, és keresik az utat a felsőbb szintekre, legyőzve számtalan szörnyet, a saját végtelen útjukon járva. A „Mágia” ez a nélkülözhetetlen összetevője egy fantasy MMORPG-nek, teljesen kimaradt. Helyette számtalan képességet, a „Kardképességeket” készítettek. Ez annak a tervnek a része, amely arra hivatott, hogy a játékosoknak lehetővé tegye, hogy megtapasztalhassák a harcot a saját testükkel, amennyire ez a FullDive technológián keresztül lehetséges. A képességek változatosak, beleértve a produktív képességeket (mit a kovácsolás, bőrmunkásság, vagy a varrás) és a mindennapi képességeket is (mint a horgászás, főzés, vagy a zenélés), megengedve a játékosnak, hogy ne csak kalandozzék ebben a hatalmas világban, hanem ténylegesen éljen is. Ha valaki szeretné, akár vehet egy házat és úgy élhet, mint egy pásztor, feltéve, hogy elég magas a szintje. Mikor ezek a hírek napvilágra kerültek, a játékosok csak még lelkesebbek lettek. A béta tesztre csak ezer embert vettek fel. Azt mondják, százezer ember jelentkezett a béta tesztre, fele azoknak akik addig Nerve Geart vettek. Csak a szerencsén múlott, hogy beleestem abba a kis töredékbe, és felvettek. A béta tesztelők további előnyt is kaptak, előrendelhették a játékot. A béta teszt két hónapja olyan volt, mint egy álom. Az iskolában csak a képességeim szintjére, a felszereléseimre, és a tárgyaimra tudtam gondolni. Suli után rohantam haza és

hajnalig elmerültem a játékban. A béta teszt elszállt egy pillanat alatt. Egy napon a karakteremet alaphelyzetbe állították, úgy éreztem mintha lényem felét levágták volna. És most 2022. november 6.-án. A Sword Art Online a végső simítások után, délután egykor hivatalosan is elindult. Természetesen már fél órával az indulás előtt készen álltam és pillanatnyi késlekedés nélkül bejelentkeztem. Mikor ellenőriztem a szerver állapotát, már több mint 9500 ember bejelentkezett. Úgy néz ki mindenki, aki hozzájutott a játékhoz, ugyanazt tette mint én. Minden online bolt bejelentette, hogy percekkel az árusítás kezdése után minden példányok elfogyott. Az offline árusok előtt, ahol tegnap kezdték árulni a játékot, hatalmas sorok keletkeztek, voltak olyanok is, akik már négy nappal előbb sorba álltak, elég nagy port kavarva ahhoz, hogy ez bekerüljön a hírekbe. Ez azt jelenti, hogy majdnem mindenki, aki meg tudta venni a játékot, súlyos játékfüggő. Klein húzása tökéletesen mutatja ezt. Miután bejelentkeztem az SAO-ba, futni kezdtem a Kezdetek Városának nosztalgikus, kövezett utcáin, a fegyverboltok felé véve az utam. Felismerve, hogy béta tesztelő voltam, miután látott engem elindulni, Klein hezitálás nélkül utánam szaladt. - Hé, taníts meg nekem pár dolgot - lihegte. Kíváncsi vagyok, hogy tudott ilyen szégyentelen és követelőző lenni olyasvalakivel szemben, akivel még soha sem találkozott. Az elképedéstől elakadt a szavam. - Ah, eh, akkor... miért nem megyünk egy fegyverboltba? - úgy válaszoltam, mint valami NPC3. Csapatba szerveződtünk, és elkezdtem tanítani az alapokra. Így jutottunk el ide. Igazság szerint nem jövök ki jól az emberekkel a valóságban; a játékokban talán még annyira se. A béta teszt alatt ismertem pár embert, de egyiket sem engedtem magamhoz annyira közel, hogy a barátomnak nevezhessem. De Klein olyan, aki a fejedre nő, ha hagyod, de ezt mégsem találtam kényelmetlennek. Azon gondolkozva, hogy mi lehet az oka annak, hogy ilyen jól kijövök vele, szólásra nyitottam szám. - Szóval, mit szeretnél csinálni? Vadásszunk addig, míg megtanulod rendesen használni? - Persze! ...ezt akarnám mondani, de... Klein tekintete a látótere jobb alsó sarkára siklott. Biztosan az időt ellenőrizte. - ... Ki kéne jelentkeznem, hogy egyek. Rendeltem fél hatra egy pizzát. - Milyen alapos - mondtam.

3

NPC: (Non-Playable Chararter) Nem játszható karakter, nem ellenségesek, általában boltosok, illetve segítők

Klein kidüllesztette a mellét. - Természetesen. - mondta büszkén. - Megígértem, hogy találkozok pár haverral a Kezdetek Városában. Bemutathatnálak néhányuknak, és felveheted őket a barátaid listájára. Akkor bármikor tudsz üzenni nekik. Mit szólsz hozzá?

- Errr... Hmmm... -motyogtam. Jól kijövök Kleinnel, de semmi sem garantálja, hogy a barátaival is ki fogok jönni. Úgy éreztem, nagyobb az esély arra, hogy nem fogok jól kijönni velük és a végén még Kleinnel is megromlik a kapcsolatom. - Talán...? Úgy látszik, megértette a nem-túl-magabiztos válaszom okát, Klein megrázta a fejét. - Á, nehogy azt hidd erőltetem a dolgot. Máskor is bemutathatlak nekik. - Ja. Jól van, és kösz. Amint megköszöntem, Klein megint megrázta a fejét. - Hé, hé! Nekem kéne köszönetet mondanom neked. Sok segítséget kaptam tőled. Vissza fogom fizetni. Kamatostul. Klein mosolygott és vetett még egy pillantást az órára. - ...Hát akkor most kijelentkezek egy kicsit. Kösz mindent Kirito. Látjuk még egymást. Ezzel előrenyújtotta kezét. Arra gondoltam, hogy ez az ember nagy vezér lehetett egy „másik játékban”, és megráztam a kezét. - Ja, viszlát. Elengedtük egymás kezét. Ez az a pillanat mikor Aincrad, vagy a Sword Art Online számomra megszűnt egy szórakoztató játéknak lenni. Klein hátrébb lépett, felemelte a jobb mutató és hüvelyk ujját együtt, majd lefelé intett velük. Ez az a mozdulat ami megnyitja a „főmenü ablakot”. Közvetlen ezután, csengő hang kíséretében egy ragyogó lila téglalap jelent meg. Kicsit odébb mentem, leültem egy sziklára, és megnyitottam, a saját menümet. Ujjaimat mozgatva rendezni kezdem a tárgyakat, melyeket a vadkannal vívott harcban szereztem. Aztán... - Eh? - Klein furcsa hangja hallatszott. - Mi ez? Nincs kijelentkezés gomb.

Ujjaim megálltak, és felemeltem a fejem. - Nincs gomb? Lehetetlen, nézd meg jobban. - válaszoltam kissé összezavarodva. Kardforgató társam nagyobbra nyitotta szemeit a bandana-kendő alatt, és közelebb tolta arcát a menühöz. A széles téglalap rengeteg gombot tartalmaz baloldalt, jobboldalt pedig egy sziluett mutatja az aktuális felszerelést. A menü alján van a „Kijelentkezés” gomb, amivel ki lehet jutni ebből a világból.

Visszafordítottam fejem a leltár felé, ami azokat a tárgyakat listázta ki, miket az órákon át tartó harcban szereztem. Klein szokatlan magas hangon kezdett beszélni. - Tényleg nincs ott. Kirito, neked is meg kéne nézned. - Mondtam már, hogy nem lehet, hogy nincs ott. - motyogtam sóhajtva, miközben megnyomtam a bal felső sarokban lévő gombot, ami visszavitt a menübe. A leltár ablak jobboldalt bezárult, és újra megnyílt a főmenü. A sziluettől, ami még sok üres helyet tartalmazott, balra volt a gombok hosszú sora. Lefelé mozdítottam kezem olyan mozdulattal, ami már szinte szokássá vált, és... Végigfutott rajtam a hideg. Nem volt ott. Ahogy Klein is mondta, a gomb, ami ott volt a béta teszt alatt, - de még a bejelentkezéskor is eltűnt. Bámultam az üres helyet pár másodpercig, majd átnéztem a menüt, megbizonyosodva arról, hogy nem helyezték-e át. Klein „igazam van?” kifejezéssel az arcán nézett rám. - Nincs ott, igaz? - Ja, nincs ott. Bólintottam, kissé zavart, hogy ilyen könnyen egyet kell értenem. Klein mosolygott és dörzsölni kezdte állát. - Igaz, ez még csak az első nap, szóval lehetnek még hibák. A GM4-ek most valószínűleg sírnak a sok üzenet miatt, ami elárasztja őket. - Mondta hidegvérrel. - És te csak úgy állsz ott? Nem azt mondtad, hogy rendeltél valami pizzát? - kérdeztem ugratva.

4

GM: (Game Master) Játékmester, a játék működésének zavartalanságát felügyelik

- Á, igaz! Mosolyogtam, ahogy tágra nyílt szemmel felugrott. Kidobtam néhány tárgyat, amik nem kellettek, mert a leltár pirosra váltott, jelezve, hogy túl sok tárgy van benne, és Klein mellé sétáltam. - Ááá, az ajókás pizzám és a gyömbér söröm! - Mért nem hívsz fel egy GM-et? Biztos ki tudnak jelentkeztetni a másik oldalról. - Próbáltam, de nincs válasz. Már 5:25 van! Hé, Kirito! Nincs más módja a kijelentkezésnek. Miután meghallgattam Kleint, aki hevesen gesztikulált karjaival... Merevvé vált az arcom. Alaptalan félelmet éreztem. - Lássuk csak... hogy kijelentkezz... - mondtam miközben gondolkoztam. Hogy visszajussak a szobámba a testemhez, azt kell tennem, hogy: megnyitom a főmenüt, megnyomom a „Kijelentkezés” gombot, és a felugró ablakban megnyomom az „Igen” gombot. Elég egyszerű. De ha elvágnak ettől a módszertől, akkor nem ismerek más utat a kijelentkezéshez. Felnéztem Klein arcára, ami egy kicsit magasabban volt az enyémnél, és megráztam a fejem. - Nincs, nincs más mód. Ha ki akarsz jelentkezni, akkor a főmenüt kell használnod. Ezen kívül nincs más mód. - Ez lehetetlen... biztos van valami! Klein hirtelen kiabálni kezdett, hogy megpróbálja megcáfolni a kijelentésemet. - Visszatérés! Kijelentkezés! Szökés! De semmi sem történt. Nincs hangvezérlés az SAO-ban, legalábbis a leírás szerint. Miután Klein elkiáltotta ezeket és még ugrált is hozzá, azt mondtam neki: - Klein, ez hasztalan. Még a kézikönyv sem említ semmit a vészhelyzeti utasítások függelékben. - De... ez hülyeség! Hiba ide vagy oda, nem lehet, hogy ne tudjak visszatérni a szobámba és a testembe, amikor csak akarok! - Klein ezt vad kifejezéssel az arcán kiabálta. Teljesen egyetértettem vele. Ez lehetetlen. Teljesen nonszensz. De kétségtelenül igaz. - Hé, ez most mi? Ez nagyon furcsa. Jelenleg nem tudunk kijutni a játékból! Klein kétségbeesett nevetést hallatott, és gyorsan folytatta tovább.

- Várj, csak ki kell kapcsolni, vagy le kell venni a sisakot. Figyeltem, ahogy Klein a kezeit a feje körül mozgatva próbál levenni valami láthatatlan dolgot. Éreztem, ahogy a szorongás visszatér. - Mindkettő lehetetlen. Jelenleg nem tudjuk mozgatni a testünket... az igazi testünket. A Nerve Gear elfog minden jelet amit az agyunk küld itt, - megfogtam a tarkóm – és átirányítja őket, hogy mozgathassuk a karakterünk. Klein lassan leeresztette a kezét, és becsukta a száját. Mindketten elhallgattunk gondolatainkba mélyedve. Hogy elérjük a FullDive állapotot, a Nerve Gear elfog minden jelet, amit az agyunk a gerincen küld és lefordítja, hogy irányíthassuk a karakterünket ebben a világban. Vagyis ha vadul meglendítjük a karunkat, akkor az igazi karom (ami jelenleg az ágyamon fekszik) egy centit sem mozdul, biztosítva hogy nem ütöm meg a fejem, az asztal sarkát vagy bármi mást. De ez a funkció miatt, jelenleg nem tudunk a szabad akaratunkból kilépni a FullDive állapotból. - Szóval, míg a hibát ki nem javítják, vagy valaki le nem veszi a sisakot rólunk, addig itt kell várnunk? - Klein kissé kábán motyogott. Némán jeleztem egyetértésemet. - De én egyedül élek. Te? Hezitáltam kicsit, de az igazat mondtam neki. - Anyámmal és húgommal élek. Gondolom kiszabadítanak ha nem megyek le vacsorázni. - Mi? H-Hány éves a húgod? Klein hirtelen rám nézett csillogó szemmel. Félrelöktem a fejét. - Lenyugodhatnál, nem gondolod? Sportol és utálja a játékokat, szóval semmi közös nincs benne és az olyanokban, mint mi. - felemeltem jobbomat jelezve, hogy eltértünk a témától. Nem gondolod, hogy ez furcsa? - Persze. Hisz ez egy hiba. - Nem, ez nem csak egy hiba. Ez egy „nem tudunk kijelentkezni” hiba. Elég nagy probléma ahhoz, hogy bezavarjon a játék működésébe. Például a pizzád a való világban csak egyre hidegebb lesz. Ez egy gazdasági veszteség, nem igaz? - Egy hideg pizza... Olyan értelmetlen mint a kemény natto5. Elengedtem a fülem mellett ezeket az értelmetlen kommenteket és folytattam: 5

Natto: japán étel

- Ha valami ilyesmi történik, az operátoroknak le kéne kapcsolniuk a szervereket és mindenkit ki kéne jelentkeztetniük, bármi is legyen az ok. De már 15 perce, hogy észrevettük, és még csak egy rendszerüzenet se volt, nem hogy szerverleállás. Ez túl furcsa. - Hmm, most, hogy belegondolok, igazad van. Klein komoly ábrázattal dörzsölni kezdte állát. A bandana-kendő alatt, ami kissé eltakarta hegyes orrát, értelem csillogott szemébe. Figyelni kezdtem mit mond, furcsa érzéssel, hogy olyas valakivel beszélek, akivel nem is találkoztam volna, ha törlöm a fiókom. - A cég, ami az SAO-t készítette, az „Argus”, arról híres, hogy felhasználóbarát elveket vall, nem? Ezért is küzdöttek annyian, hogy megszerezhessék a játékot, még ha ez is az első ilyen online játék. Eléggé értelmetlen lenne feladni ezeket az elveket az első napon. - Egyetértek. Ráadásul az SAO az első VRMMORPG. Ha valami félresikerül most, az kihathat az egész műfaj jövőjére. Kleinnel egymás arcát néztük és bólogattunk. Aincrad évszakai a valósághoz igazodnak, szóval most itt is ősz van. Felnéztem, beszívtam a virtuális levegőt, vettem egy mély, hideg levegőt. Csak most vettem észre a 100 méterrel feljebb lévő 2. szint alját. Ahogy követtem tekintetemmel az egyeletlen felszínt, láttam a hatalmas tornyot, a labirintust, ami a következő szintre vezető út, és láttam ahol rácsatlakozik a másik szinthez. Fél hat múlt, az ég egy sávja pirosban játszott a naplemente fényétől. A helyzet ellenére, amiben vagyok, nézve a végtelen síkságot, ami aranyszínű volt a napfénytől, elnémultam a virtuális világ szépségétől. Közvetlen utána... A világ örökre megváltozott.

3. fejezet *Ding, ding*... Egy harangéhoz - vagy talán egy vészcsengőéhez - hasonló csengő hang hallatszott, mitől Klein és én meglepetten ugrottunk fel. - Á... - Mi ez!? Ugyanakkor kiáltottunk fel, tágra nyílt szemmel nézve egymásra. Mindkettőnket tiszta kék fény vett körül. A kék függönyön át egyre homályosabban láttam a mezőt. Átéltem már párszor ezt a béta teszt alatt. Ez egy tárgy által indított „Teleportálás”. De nekem még csak nincs is ilyen tárgyam, nem hogy kimondtam volna a szükséges parancsot. Az operátorok indíthatták ezt a kényszerített teleportálást? Ha igen, miért nem informáltak minket előtte? Miközben gondolataim egymást kergették, a fény egyre erősebben lüktetett körülöttem, és homály vett körül. Ahogy a kék fény elenyészett, a környezetemet újra tisztán láttam. De az már nem a naplementében fürdő mező volt. Egy nagy kövezett tér. Középkori utcák lámpásokkal szegélyezve, és szemben, tisztes távolságra egy hatalmas sötét fényt árasztó palota. Ez a kiinduló pont, a Kezdetek Városának központi tere. Kleinre néztem, aki mellettem állt nyitva felejtett szájjal. Aztán a nyüzsgő tömegre, akik körbevettek minket. Nézve a rengeteg lélegzetelállítóan szép embert, akik mind különféle felszerelést és hajszínt viseltek, kétségem sem volt afelől, hogy ők is játékosok, mint én. Pár ezer - pontosan tízezer ember volt itt. Úgy néz ki mindenki, aki jelenleg be volt jelentkezve, a központi térre lett teleportálva. Pár másodpercig mindenki csak némán nézelődött. Aztán suttogások és motyogások hallatszottak, majd egyre hangosabbak lettek. - Mi történik? - Kijelentkezhetünk végre? - Nem tudják gyorsabban megoldani? Ezek és még más hasonló megjegyzések hangzottak fel időről időre.

Ahogy a játékosok egyre idegesebbek lettek, olyanokat is hallani lehetett, hogy „Ez most valami vicc?” és „Menjetek a pokolba, GM-ek!”. Aztán hirtelen... Valaki túlkiabálta a tömeget: - Ááá... Nézzetek fel! Kleinnel szinte egyszerre emeltük fel tekintetünk. Furcsa látvány fogadott minket. A második szint alja, száz méterrel a fejünk felett, kockás vörösre változott. Mikor jobban megnéztem, láttam hogy a minta két szóból áll: a szavak a [Figyelmeztetés] és a [Rendszer Közlemény] vörössel voltak írva. Egy pillanatra meglepődtem de aztán arra gondoltam, hogy „Ó, az operátorok végre tájékoztatni fognak bennünket”, és a vállaimra nehezedő nyomás könnyebb lett. A zaj elhalt a téren, érezni lehetett, ahogy mindenki a bejelentésre vár. Viszont ami ezután történt, arra nem számítottam. A mintázat közepéből olyan folyadék kezdett lassan folyni, mint a vér. Olyan sebességgel jött lefelé ami érzékeltette, hogy milyen sűrű, ám ahelyett hogy teljesen lefolyt volna, egy alak bontakozott ki belőle. Egy húsz méter magas alak jelent meg csuklyás köpenyben. Nem, ez nem teljesen igaz. Ahol álltunk, onnan könnyen be lehetett látni a csuklya alá - nem volt arca. Abszolút üres volt. Tisztán látszott a belső anyag és a hímzés a csuklya belső felén. Ugyanez volt a helyzet a köpennyel, mind beláttunk az éleknél ahol csak az árnyékok voltak. Láttam már ezt a köpenyt ezelőtt. Ugyanolyan, mint amit a GM-ként dolgozó Argus munkatársak viseltek a béta teszt alatt. De visszaemlékezve, a férfi GM-ek arca olyan volt mint egy öreg varázslóé hosszú szakállal, míg a nők úgy néztek ki mint egy szemüveges lány. Talán azért használták most is a köpenyt, hogy időt spóroljanak az avatár elkészítésével, de az üresség a csuklya alatt megmagyarázhatatlan szorongást okozott. A számtalan játékos körülöttem ugyanezt érezhette. - Ez egy GM? - Miért nincs arca? Sok ilyen suttogás hallatszott. Aztán a köpeny jobb ujja megmozdult, hogy csendre intse őket. Tiszta fehér kesztyű tűnt elő a hosszú ujj alól. De ez az ujj, csakúgy, mint a köpeny többi része nem takart semmilyen testrészt.

Aztán a bal ujj is lassan felemelkedett. Aztán, mikor mindkét üres kesztyű, mint kitárt kéz lebegett a játékosok előtt, az arctalan ember szólásra nyitotta száját - nem, csak olyan érzés volt mintha ezt tette volna. Egy mély, hideg, férfihang töltötte be a levegőt. - Játékosok, üdvözöllek benneteket a világomban. Nem értettem azonnal. „Világom”? Ha a vörös köpeny egy GM, akkor az istenekhez hasonló ereje van ebben a világban, bármit megváltoztathat kedve szerint, de ezt most mért kellett ilyen nyíltan kimondani? Kleinnel meglepetten néztünk egymásra. Az ismeretlen vörös köpeny leengedte karjait és folytatta. - A nevem Kayaba Akihiko. Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki képes irányítani ezt a világot. - Mi...?! A karakterem merevvé vált a döbbenettől, egy gombóc volt a toromban (és valószínűleg az igaziban is a való világban) pár pillanatig. Kayaba – Akihiko!! Ismertem ezt a nevet. Hogy a fenébe ne ismertem volna. Ez az ember, játékkészítő és a kvantum fizika zsenije, az oka, hogy az Argus (ami pár éve még csak egy kis vállalat volt a sok közül) a területének egyik vezető cégévé vált. Ő volt az, a SAO fejlesztési igazgatója, és ugyanakkor ő tervezte meg a Nerve Geart. Mint keményvonalas játékos, mélyen tiszteltem Kayabát. Megvettem az összes magazint amiben szerepelt, és addig olvastam azt a pár interjút újra és újra, amíg fejből nem tudtam őket. Szinte mindig láttam magam előtt abban a fehér kezeslábasban, amit mindig visel, ha meghallottam a hangját. De mindig is a színfalak mögött maradt, visszautasítva a média felkéréseit. Soha nem volt GM se, szóval most miért csinálja ezt? Kényszerítettem az agyam, próbáltam értelmet keresni az eseményeknek. De a szavak, mik elhagyták az üres csuklyát, mintha csak ki akarták volna gúnyolni az erőfeszítéseimet. - Azt hiszem már mindannyian észrevettétek, hogy eltűnt a „Kijelentkezés” gomb a főmenüből. Ez nem hiba, ez is része a Sword Art Online rendszerének. - A rendszer... része? - motyogta Klein vontatottan. A bejelentés mély hangon folytatódott. - Amíg fel nem értek ennek a kastélynak a tetejére, addig nem fogtok tudni kijelentkezni.

Ennek a kastélynak? Nem értettem ezt a kifejezést. Nincs kastély a Kezdetek Városában. A következő dolog, amit Kayaba mondott elűzte a zavarom. - Továbbá, a Nerve Gear megsértése vagy eltávolítása kívülről szigorúan tilos. Ha ezek mégis megtörténnének... Hatásszünet. A tízezer ember csendje nyomasztó volt. A következő szavak lassan jöttek. - ... a jeladók a Nerve Gear-etekben erős elektromágneses impulzust fognak kibocsájtani, ami elpusztítja az agyatokat, és leállítja az alap létfunkciókat. Kleinnel pár másodpercig döbbenten néztünk egymásra. Olyan volt, mintha az elmém nem hinné el, amit hallottam. De Kayaba rövid állítása tömör és kemény kegyetlenséggel hatolt belém. Elpusztítja az agyunkat. Más szóval, megöl minket. Bárki, akinek lekapcsolják a Nerve Gear-jét vagy kicsatolják a csatot és megpróbálják levenni, meghal. Ezt állítja Kayaba. A tömegben elkezdtek sugdolózni, de nem volt kiabálás vagy pánikolás. Vagy még nem értették, vagy nem hitték még el. Klein lassan felemelte jobb kezét, és megpróbálta megfogni a sisakot, ami csak a valóságban volt a fején. Ezután száraz nevetést hallatott, majd elkezdett beszélni. - Haha... mit mondott? Bedilizett? Ennek semmi értelme. A Nerve Gear... Ez csak egy játék. Elpusztítani az agyunkat... Hogy képzeli ezt? Igaz, Kirito? Megcsuklott hangja az utolsó kijelentésénél. Engem bámult, de nem tudtam bólintani. A sok jeladó a Nerve Gear sisakban kis elektromágneses hullámokkal küldik a virtuális jeleket az agyba. A legújabb ultra-tehnológiának is nevezhetnénk, de azon az ötleten alapszik, amit a háztartási gépek egy része már 40 éve használ Japánban - a mikrohullám. Ha elég nagy hullámot ad ki, lehetséges, hogy a Nerve Gear rezgésbe hozza a víz részecskéket az agyunkban és megfőzze a súrlódásból származó hővel. De... - Elméletileg lehetséges, de... biztos blöfföl. Mert ha kihúzzák Nerve Geart a konnektorból, nem fog tudni kiadni magából ilyen erős jelet. Hacsak az akkumulátorok kapacitása nem akkora... Klein megértette miért hagytam félbe a mondatot.

- Van... benne. - A szavai szinte sikításnak hatottak, az arca beesetté vált. - A sisak súlyának harminc százalékát az akkuk teszik ki. De... ez őrület! Mi van ha hirtelen elmegy az áram vagy ilyesmi? Kayaba magyarázatba fogott, mintha csak meghallotta volna Kleint. - Pontosabban, ha tíz percnél hosszabb időre lecsatlakoztatják a külső áramforrásról, vagy két óránál hosszabb időre elvágják a rendszertől, vagy megpróbálják kicsatolni, szétszedni, vagy elpusztítani a Nerve Geart. Ha bármelyik ezek közül bekövetkezne, az agy elpusztítása beindul. Ezeket a feltételek a valóságban már ismertetve lettek a kormány és a nyilvánosság előtt a médián keresztül. Ennek ellenére, volt pár rokon és barát akik nem vették komolyan a figyelmeztetéseket, és megpróbálták eltávolítani a Nerve Geart. Ennek eredményeképp... A fémes hang egy kis levegőt vett. - már 213 játékos kilépett a játékból és a valódi világból is, örökre. Egy hosszú, vékony sikoly hallatszott. A legtöbb játékos még nem hitte el, amit mondtak nekik, és csak szájtátva, vagy fél mosollyal az arcukon álltak. Az elmém megpróbálta kilökni magából amit Kayaba mondott. A testem elárult és a térdeim remegni kezdtek. Hátrafelé botladoztam pár lépést a gyenge térdeimmel, vigyázva hogy el ne essek. Klein a hátsójára ült, élettelen kifejezéssel az arcán. Már 213 játékos... Egyre csak ez a pár szó visszhangzott a fejemben. Ha igaz amit Kayaba mond, akkor már több mint 200 ember halott? Lehet, hogy volt köztük pár béta tesztelő is. Lehet, hogy ismertem is néhányuk karakterét. Ezeknek az embereknek kiégették az agyát és... meghaltak, ezt állítja Kayaba? - Nem hiszem el... Nem hiszem el... - Klein még mindig a földön ült, úgy kezdett el feszült hangon beszélni. - Most csak ránk akar ijeszteni. Hogy tudna ilyen dolgokat csinálni? Hagyja abba a szórakozást, és engedjen el minket. Nincs időnk a maga beteg megnyitó ceremóniáján részt venni. Ja... ez csak egy esemény. Egy megnyitó, nem igaz? Magamban én is hasonló dolgot kiabáltam. De mintha csak szét akarná oszlatni reményeinket, Kayaba üzleties hangon folytatta magyarázatát. - Játékosok, nem kell aggódnotok a valódi testetekért. Jelenleg minden TV, rádió, és internetes média erről a helyzetről szóló jelentéseket ismétel, beleértve a számos halálesetet is. A Nerve Gear eltávolításának veszélye már szinte biztosan eltűnt. Jelenleg, azt a két órát használva amit biztosítottam, mindegyikőtöket átszállítják a kórházakba vagy hasonló

helyekre, ahol a legjobb ellátást kapjátok. Szóval megnyugodhattok... és koncentráljatok a játék végig vitelére. - Mit...? Végre magas hangon kiáltozni kezdtem. - Mit mondtál!? Végigvinni a játékot? Azt akarod, hogy ilyen körülmények között még játszunk!? Kiabáltam tovább, ellenségesen nézve a felső szintről leszivárgott vörös köpenyre. - Ez már többé nem játék!! Kayaba Akihiko csendesen folytatta bejelentését monoton hangján. - Megkérlek titeket értsétek meg, a Sword Art Online nem egy egyszerű játék. Ez egy másodig valóság... Mostantól a feltámadás semmilyen formában sem elérhető. Ha a életerőtök eléri a nullát, a karakteretek eltűnik örökre. Ezzel egy időben... Ki tudtam találni mit fog mondani. - … A Nerve Gear megsemmisíti az agyatokat. Hirtelen, hangos nevetés akart kitörni belőlem. Visszafojtottam. Egy hosszú, vízszintes vonal ragyogott a látóterem bal felső sarkában. Amint ráfókuszáltam, megjelentek rajta a 342/342 számok. HP. Az életerőm. Ha ez eléri a nullát, meghalok - az elektromágneses hullámok megsütik az agyam, azonnal megölve engem. Ez az amit Kayaba állít. Ez kétség nélkül egy játék, ahol az életed a tét. Más szavakkal, egy haláljáték. Legalább százszor meghaltam a béta teszt két hónapja alatt. Mindig enyhén zavart mosollyal az arcomon támadtam fel a főtértől északra lévő „Fekete Vas Palotában”, és megint rohantam ki a vadászmezőkre. Ez az RPG: egy játék ahol meghalsz, tanulsz belőle, és közben növeled a szinted. De ha nem halhatsz meg? Ha egyszer is meghalsz, az életedet is elveszted? És másfelől nézve... még csak nem is szállhatsz ki a játékból? - Ilyen nincs. - motyogtam gyengén. Ki az aki ilyen körülmények közt kimenne a mezőkre? Természetesen mindenki a városban marad, ahol biztonságban van. Aztán, mintha csak az elmémben (és talán a többi játékoséban is) olvasna, jött a következő üzenet.

- Játékosok, csak egy módja van annak, hogy kiszabaduljatok a játékból. Ahogy már korábban is mondtam, el kell érnetek Aincrad tetejét, a századik szintet, és le kell győznötök az ott várakozó vezért. Akik még életben lesznek azonnal ki fognak jelentkezni a játékból. Szavamat adom rá. A tízezer ember csöndben állt. Most jöttem csak rá mit jelent amit Kayaba mondott, hogy „felértek ennek a kastélynak a tetejére”. „Ennek a kastélynak” jelentése ez a hatalmas monstrum, ami bebörtönözte az első szintjén a játékosokat, még 99 szint van a tetejéig, az égbe nyúlva lebeg. Magáról Aincradról beszélt. - Kitisztítani... mind a 100 szintet!? - Klein hirtelen kiabálni kezdett. Gyorsan felkelt és az öklét az ég felé emelte. - És hogy gondolod, hogy csináljuk!? Azt hallottam még a béta teszt alatt is őrülten nehéz volt feljebb jutni. Ez igaz. A béta teszt két hónapja alatt az ezer ember csak egy kis részét foglalta el, csak a hatodik szintig jutottunk. Akkor is ha mind az ezren itt vagyunk, mennyi időbe fog telni a száz szint meghódítása? A legtöbb játékos ugyanezt a költői kérdést tette fel magának. A feszült csend átadta helyét a halk zúgolódásnak. De félelemnek vagy kétségbeesésnek nem volt jele. A legtöbb ember megzavarodott, hogy vajon ez „valós veszély” vagy egy „durván elferdült megnyitó”. Minden amit Kayaba mondott annyira horrorisztikus, hogy valótlannak érződött. Nem jelentkezhetek ki többé. Nem térhetek vissza a szobámba, az életemhez. Az egyetlen út ahhoz, hogy visszatérjek az, ha valaki legyőzi az utolsó vezért a lebegő kastély tetején. Ha ez az idő alatt a HP-m eléri a nullát, meghalok. Meghalok a valóságban, örökre távozok. De... Bármennyire is próbálom elfogadni ezeket a tényeket, ez lehetetlen. Csak öt vagy hat órája, hogy anyám főztjéből ettem, váltottam pár szót a húgommal, és felsétáltam a házunk lépcsőjén. Nem mehetek vissza oda? És mostantól ez a valóság? A vörös köpeny, ami mindig egy lépéssel előttünk járt, intett egyet jobb kesztyűjével és érzelemmentes hangon kezdett beszélni. - Bizonyítékát adom nektek, hogy ez valóság. A leltáratokban találtok egy ajándékot. Kérlek, nézzétek meg.

Amint meghallottam, összenyomtam a hüvelyk és a mutató ujjam és intettem velük egyet lefelé. Mindenki ugyanezt csinálta és a tér megtelt csengő hangokkal. Megnyomtam a „Tárgyak” gombot a menüben, ami megjelent, és az ajándék ott volt a listám elején. A tárgy neve: „Kézi Tükör. Miért adta ezt nekünk? Mivel kíváncsi voltam, megnyomtam a nevét és utána a „Hozza létre az objektumot” gombot. Csilingelő hang kíséretében megjelent egy kicsit, szögletes tükör. Hezitáltam, majd megragadtam, de semmi sem történt. Csak a karakterem arcát mutatta, amivel sokat vesződtem, hogy megcsináljam. Felemeltem a fejem és Kleinre néztem. A szamuráj üres arckifejezéssel bámulta a kezében tartott tükröt. Aztán... Klein és az összes többi karakter eltűnt egy fehér fényben. Mire felfogtam mi történt, már én is körbe voltam véve, és minden, amit láttam csak a fehérség volt. Kettő - három másodperccel később a fény úgy tűnt el ahogy jött... Nem hiszem el. A velem szemben lévő arc nem az volt, amit megszoktam. A fémlemezekből összefűzött páncél, a bandana-kendő és a tüskés vörös haj ugyanaz maradt. De az arc más vonásokat öltött. A hosszú, éles szemeit mélyen ülő és fényesebben csillogó szemek váltották fel. Gyengéd, hegyes orra horgassá vált, és szakáll nőtt ki az arcán és az állán. Ha az avatár arca egy fiatal, gondtalan szamurájé volt, akkor ez egy bukott harcosé vagy egy banditáé. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy milyen helyzetben vagyok. - Ki... vagy te? - motyogtam. Hasonló szavak jöttek elő az előttem álló szájából is. - Hé... te ki vagy? Egy rossz előérzet kerített hatalmába, és rájöttem mit jelent Kayaba ajándéka a „Kézi Tükör”. Késlekedés nélkül felemeltem a tükröt, és az arc visszanézett rám. Fekete haj simult a fejhez, két gyengéd szem látható az enyhén hosszú haj alatt, és egy gyengéd arc, ami miatt néztek már lánynak még mostanában is, pedig már nem úgy öltözök, mint a húgom.

A hidegvérű arc, ami egy harcosé is lehetne, ami „Kirito” volt még pár másodperce, eltűnt. Az arc a tükörben... Az igazi arcom, amitől szabadulni próbáltam. - Á... ez én vagyok... Klein, aki szintén a tükröt bámulta, hátratántorodott. Mindketten egymásra néztünk, és ugyanakkor kiáltottuk fel. - Te vagy Klein!? - Te vagy Kirito!? A hangunk is megváltozott. Valószínűleg a hangmodulátorok is leálltak. De nem volt időnk ilyesmivel foglalkozni. A tükrök kiestek a kezeinkből, és a földnek csapódtak. Lágy hang kíséretében darabokra törtek. Mikor körbenéztem, a tömeg nem azokból az emberekből állt, akik úgy néztek ki mint a fantasy játékok karakterei. Egy csomó fiatalnak tűnő normális ember állt a helyükön. Olyan volt, mint amit olyankor látsz, ha összeszedsz egy rakat embert egy játékos találkozóra a valós életben, és páncélba öltözteted őket. Aggasztó, hogy még a nemek aránya is nagyban megváltozott. Hogy a fenébe lehet ez? Klein, én, és valószínűleg minden játékos körülöttünk elvesztette a semmiből készített avatárját, és a valós önmagunk jelent meg helyettük. Persze a textúra még mindig úgy néz ki mint egy sokszög modell, és ez egy kissé furcsa érzetet ad, de félelmetesen pontos lett. Mintha a sisak teljes test szkennelést hajtott volna végre. Szkennelés. - Á, hát persze! Kleinre néztem és kipréseltem magamból a szavakat. - Nagyon érzékeny szenzorok vannak a Nerve Gear-ben ami a teljes fejünket beborítja. Szóval nem csak az agyunkat tudja leírni, hanem az arcunkat is... - De honnan tudja, hogy milyen a testünk... Például, hogy milyen magasak vagyunk? Klein egyre csendesebben beszélt, körbe-körbe nézve a környezetünkben. A játékosok, akik most egymás és a saját arcukat nézegették különböző arckifejezésekkel, átlagmagassága szemmel láthatólag lecsökkent. Én és valószínűleg Klein is, ugyanakkorára állítottuk a magasságunk, mint az igazi magasságunk, megelőzve, hogy az extra centik zavarjanak a mozgásban. De úgy néz ki a legtöbb játékos tíz-húsz centivel is magasabbra állította magát.

Ez nem minden. A testfelépítés és a körvonalak mérete is megnőtt. Ötletem sincs arra, hogy a Nerve Gear honnan tudná ezeket. Klein volt az, aki megválaszolta a kérdést. - Á... várj. Csak tegnap volt, hogy megvettem a Nerve Geart, szóval még emlékszem. Volt egy része az üzembe helyezésnek... hogy is hívták, kalibráció? Mindegy is, szóval ez alatt párszor meg kellett érintened a tested itt és ott, talán ez volt...? - Aha... ez lehetett... A kalibráció alatt a Nerve Gear azt mérte fel, hogy „mennyit kell mozdítanod a kezed, hogy elérd a tested”. Ez azért kellett, hogy a Nerve Gear pontosan le tudja utánozni a kinetikai érzékelést a játékban. Úgy is mondhatnám, a Nerve Gear-nak volt mentett adata a valós körvonalunkat illetően. Így már lehetséges, hogy a játékosok avatárjait lecseréljék a valós kinézetük majdnem pontos mására. Mostanra az oka is tisztázódott. - Valóság. - motyogtam. - Azt mondta, ez a valóság. Ez a kinézet... és a életerőnk a valós testünk és életünk. Arra szolgál, hogy elhiggyük, ezért létrehozta a tökéletes másunkat... - De... De Kirito, te tudod. Klein durván megvakarta fejét és a szemei ragyogtak a bandana-kendő alatt, ahogy beszélni kezdett. - Miért? Mi a fenéért csinál ilyesmit? Nem válaszoltam erre, csak a fejünk fölé mutattam. - Várj egy kicsit. Valószínűleg mindjárt meg válaszolja. Kayaba nem hagyott cserben. Pár másodperccel később egy hang, ami szinte ünnepélyesen csengett, hangzott a vérvörös égből. - Most valószínűleg kíváncsiak vagytok. „Miért”. Miért csinálok én - a Nerve Gear és a SAO készítője, Kayaba Akihiko – ilyen dolgokat? Ez egy terrorista támadás? Váltságdíjat akar kérni értünk? Kayaba hangja, mely eddig érzelemmentes volt, most hirtelen mintha érzelem jeleit mutatta volna. Hirtelen az „empátia” szó villant át agyamon, még ha tudtam is, hogy ez nem lehet igaz. - Nem ezek miatt csináltam. Nincs, legalábbis számomra, nincs többé ok vagy cél amiért ezt tettem. Ez a helyzet volt a szándékom, ez az oka. Hogy létrehozhassak és figyelhessek egy világot, ezért készítettem a Nerve Geart és az SAO-t. És most mindez valóra vált.

Egy rövid szünet után Kayaba hangja ismét érzelemmentesen folytatta. - Nos, befejeztem az Sword Art Online hivatalos bevezetését. Játékosok - Sok sikert kívánok nektek. Az utolsó mondat is elhalkult gyenge visszhang kíséretében. A hatalmas köpeny felemelkedett, és elkezdett eltűnni a rendszerüzenetben, ami beborította az eget, mintha csak elolvadna. A vállai, aztán a mellkasa, a két kar, majd a lábak is eltűntek a vörös felszínben, aztán az utolsó vörös folt is hamar felszívódott. Közvetlen utána a rendszerüzenet, ami beborította az eget, oly hirtelen tűnt el ahogy megjelent. A szél végigsöpört a tér felett, és a háttérzene, amit az NPC zenekar játszott, lágyan a fülünkhöz ért. A játék visszatért a normális állapotba, eltekintve attól a ténytől, hogy pár szabály megváltozott. És végül. A tízezernyi embertömeg pontosan úgy reagált, ahogy az ilyenkor elvárható. Más szavakkal, a számtalan hang egyre hangosabb lett, betöltve a teret. - Ez egy vicc, igaz? - Ez a pokol? - Ne szórakozz! Engedj ki! Engedj ki innen! - Nem! Nem teheted! Találkozóm van valakivel! - Nem tetszik ez! Haza akarok menni! Haza akarok menni!!!! Kiáltások. Kiabálások. Átkok. Könyörgések. Sikolyok. Az emberek, akik egy perc alatt játékosokból rabokká váltak, a fejüket fogták, a karjaikkal hadonásztak, megragadták egymást és hangosan káromkodni kezdtek. Ezekkel a zajok körbevettek, mégis az elmém furcsa mód nyugodttá vált. - Ez... a valóság. Amit Kayaba Akihiko állít, az igaz. Ha ez a helyzet, akkor ezekkel kell számolnunk. Furcsa lenne, ha nem tennénk ezt. Kayabának a zsenialitása volt az, ami érdekessé tette. Most nem tudok visszamenni a valóságba jó ideig - talán pár hónap vagy több is. Ez idő alatt nem láthatom anyámat és a húgomat, még csak nem is beszélhetek velük. Lehet, hogy soha nem is lesz rá esélyem. Ha meghalok itt - Meghalok a valóságban is.

A Nerve Gear, ez a játékgép a börtön zára és a halál fegyvere, ami képes megsütni az agyamat. Lassan beszívtam a levegőt, majd kifújtam. Szólásra nyitottam szám. - Klein, gyere velem egy kicsit. Megragadtam a harcos karját, aki öregebbnek tűnt hozzám képest, és keresztülvágtam a tömegen. Gyorsan kiértünk a tömegből, valószínűleg a szélén lehettünk. Bementünk az egyik kis utcába a sok közül, amik a térről vezettek kifelé, és egy álló kocsi mögötti árnyékba léptünk. - Klein. - szólítottam újra. Még mindig üres arckifejezéssel ült az arcán. Folytattam, igyekeztem, hogy hangom komolyan hasson. - Figyelj ide. Elhagyom a várost és a következő falu felé veszem az irányt. Gyere velem. Klein nagyra nyitotta szemét. Halkan folytattam tovább. - Ha amit mond igaz, akkor élhetjük túl, ha megerősödünk. Jól tudod, hogy az MMORPG-k a játékosok közti harcról szól az erőforrásokért. Csak az az ember erősödhet meg, aki a legtöbb pénzt és tapasztalatot gyűjti össze. Az emberek, akik rájönnek erre, le fogják vadászni az összes szörnyet a Kezdetek Városa körül. Sokat kéne várni mire a szörnyek újraélednek. Egy másik faluba kell menni, az most jobb. Ismerem az utat és az összes veszélyes területet, szóval el tudok érni oda, még ha csak egyes szintű is vagyok. Figyelembe véve hogy milyen vagyok, ez elég hosszú szöveg volt, ennek ellenére nem szólt egy szót se. Pár másodperccel később válaszolt csak. - De... De tudod. Mondtam már korábban, hogy sok ideig álltam sorban a barátaimmal, hogy megvehessem ezt a játékot. Ők is bejelentkeztek, valószínűleg most is a téren vannak. Nem mehetek nélkülük. - ... Sóhajtottam és az ajkamba haraptam. Megértettem mit akar Klein mondani az ideges tekintetével. Ő.. okos és könnyen ki lehet vele jönni, és valószínűleg jól gondját viseli az embereknek. Minden bizonnyal azt reméli, a többieket is magammal viszem. De nem tudtam rábólintani.

Ha csak Klein jönne, át tudnék jutni a következő faluba megvédve magunkat az agresszív szörnyektől. De ha még két - nem, ha csak egy ember is jön pluszba - az már veszélyes lehet. Ha valaki meghal az úton, akkor az halott, ahogy Kayaba mondta. A felelősség kétségkívül az enyém lenne, én vettem rá őket, hogy jöjjenek ki a biztonságos városból és én buktam el a bajtárs megvédésében. Ilyen teherrel a vállamon, képtelen lennék rá. Ez egyszerűen lehetetlen. Klein szemmel láthatólag kiolvasta ezeket a felvillanó aggodalmakat a fejemből. Egy mosoly jelent meg szőrös arcán, és megrázta fejét. - Nem... Nem kényszeríthetlek erre. Klánvezér voltam egy másik játékban, amivel játszani szoktam. Megleszek. Boldogulni tudok azokkal a technikákkal, amiket idáig tanítottál. És... még mindig meg van rá az esély hogy ez csak egy hülye vicc, és ki fogunk tudni jelentkezni. Szóval ne aggódj miattunk és indulj abba a faluba. - ... Csukott szájjal álltam ott, mardosott a bizonytalanság, amilyet még soha életemben nem éreztem. Aztán kimondtam azokat a szavakat, amiken utána két évig rágódtam. - OK. - Bólintottam, hátrébb léptem, a torkom száraz volt. - Hát akkor itt különválnak útjaink. Ha valami történik, küldj egy üzenetet... Hát, viszlát Klein. Klein utánam szólt, mikor elfordultam, hogy induljak. - Kirito! - ... Küldtem felé egy kérdő pillantást. De nem mondtam semmit. Az arca megremegett egy kicsit. Intettem egyet és északnyugatnak fordultam, a falu felé amit a következő bázisomnak akarok használni. Öt lépést tettem meg, mikor egy hang mögülem megint megszólított. - Hé Kirito! Jól nézel ki a valóságban. Egészen az én stílusom! Elmosolyodtam, és a vállam fölött kiáltottam vissza. - Te meg tízszer jobban nézel ki így! Hátat fordítottam az első barátomnak, akit ebben a világban szereztem, és futni kezdtem. Pár perc alatt az utca végére értem, és visszanéztem. Természetesen már nem volt ott senki. Nem törődtem a szorongató érzéssel a mellkasomban és futottam tovább.

Kétségbeesetten futottam át a Kezdetek Városa északnyugati kapuján, majd átkeltem a hatalmas síkságokon és a mély erdőn, a kis falu felé, mely ezek után helyezkedett el - és ezek után volt az a végtelen, magányos játék a túlélésért.

4. fejezet Egy hónap a játékban, és kétezer ember meghalt. A remény, hogy a külvilág segít, elszállt, még egy üzenet se jutott be kintről. Én ugyan nem láttam, de azt mondják a pánik és az őrület, ami hatalmába kerítette az embereket, mikor rájöttek, hogy nem juthatnak ki, hihetetlen volt. Voltak, akik sírtak, mások jajveszékeltek, és megint mások megpróbálták felszedni a város kövezetét azt mondva, hogy ők elpusztítják a világot. Természetesen minden épület egy elpusztíthatatlan tárgy volt, szóval ez a próbálkozás eredménytelenül kudarcba fulladt. Azt mondják napokig is eltartott, mire a játékosok elfogadták a helyzetet, és elkezdtek gondolkozni azon, hogy mit tegyenek. A játékosok négy kategóriára oszlottak szét. Az elsőbe tartozott a játékosoknak kicsit több mint a fele - ők azok, akik még mindig nem fogadták el Kayaba Akihiko feltételeit. Nem csináltak semmit, csak várták a külvilág segítségét. Fájdalmasan jól értettem mire gondolnak. Az igazi testük mély álomban fekszik egy ágyon, vagy ül egy székben. Az a valóság, ez pedig csak egy hamisítvány. Ha még a legkisebb áttörés is bekövetkezne, talán kijuthatnának. Természetesen a kijelentkezés gomb továbbra is hiányzik, de talán elnéztek valamit a játék készítői. És odakint a vállalat, aki a játékot futtatja, az Argus, valószínűleg mindenkinél jobban próbálja megmenteni a játékosokat. Ha csak várnak, egy nap majd talán újra kinyithatják szemüket, és akkor majd jöhetnek a könnyes család újraegyesítések, és visszamehetnek az iskolába, vagy a munkahelyre, és ez az egész csak egy beszédtéma lesz, semmi több... Nem volt teljesen elvont gondolat ez. Gondolom, legbelül én is ezt reméltem. Az akciótervük a várakozás volt. Egy lépést sem tettek a városon kívülre, és azzal a pénzzel (amit ebben a világban „Col”-nak hívnak) takarékoskodtak, amit a játék indulásakor kaptak, csak élelmet vettek, ami a mindennapi túléléshez kellett, olcsó kocsmákat kerestek az éjszakára, és gondolatok nélkül járkáltak körbe-körbe a városban nap mint nap. Köszönhetően annak, hogy a „Kezdetek Városa” egy város, ami az első szint 20%-át elfoglalja, elég nagy ahhoz, hogy akár egy tokiói kerület is beleférjen. Szóval volt elég szoba ahhoz, hogy 5000 ember élhessen itt. De nem jött a segítség kintről, akármeddig is vártak. Egy nap az ég már nem kristály-kék volt, hanem szürke felhők takarták el. A pénzük nem tarthatott ki örökké, és rájöttek csinálniuk kell valamit.

A második kategóriába körülbelül 30% tartozott, vagyis 3000 ember. Ez egy csoport volt, ahol az összes játékos együtt dolgozott. A vezetőjük a legnagyobb online játékinfó oldal adminja volt. Az ebbe a kategóriába tartozó játékosok több csapatra oszlottak szét, megosztva a nyereséget, és a játékról összegyűjtött információt, és előkészítették a labirintus felfedezését, ahol a lépcső volt. A csoport vezetői a központjukat a „Fekete Vas Palotában” rendezték be, és onnét irányították a csapatokat. Ennek a hatalmas csoportnak nem volt neve egy jó ideig, de miután a tagok egyenruhákat szereztek, valaki azt a zord nevet adta nekik, hogy „A Sereg”. A harmadik kategória a becslések szerint ezer emberből állhat. Ők azok, akik elherdálták az összes Coljukat, de nem akarnak a szörnyvadászattal pénzt keresni. Lábjegyzetként, két alapvető testi szükséglet van az SAO-ban: a fáradság, és az éhség. Megértem mért létezik a fáradtság: a virtuális információ nem különbözik a valós információtól a felhasználók agyában. Ha a játékos elfárad, elmehet egy fogadóba, és szobát bérelhet, ha van elég pénze rá. Ha elég Colt takarít meg, vehet egy saját házat is, de ez elég drága mulatság. Az éhséget sok játékos furcsának találja. Bár nem igazán akarják elképzeli, mi történhet a valós testükkel, valószínűleg valahogy erővel juttatják belénk a tápagyagokat. Ez azt jelenti, az üresség, amit érzünk, nem a valós testünktől érkezik. De ha a játékban veszünk egy kis kenyeret vagy húst, és megesszük, az üresség érzete eltűnik, amint megtelünk. Nem tudunk rájönni miként működik ez a furcsa jelenség, talán meg kéne kérdezni a neurológia egyik professzorát. Tehát a helyzet az, az éhség nem tűnik el, ha nem eszel valamit. Valószínűleg nem halnánk bele az éhezésbe, de a tényen, hogy ezt a szükségletet nehéz figyelmen kívül hagyni, nem változtat semmit. Tehát a játékosok elmennek az NPC-k által vezetett éttermekbe, és esznek, legalábbis virtuálisan. Továbbá, a játékban nem kell WC-re járni. Hogy mi történik a való világban, abba inkább nem gondolok bele. De, vissza az elejére. A játékosok, akik már az elején elköltötték minden pénzüket, és nem volt hol aludniuk, és enniük, általában csatlakoztak a fentebb említett hatalmas szervezethez, A Sereghez. Azért tették ezt, mert ha követik a felsőbb utasításokat, akkor kapnak egy kevés ételt. De mindig van valaki, aki nem tud együtt működni a többiekkel, mindegy mennyire próbálkoznak. Azok, akik sohasem akartak csatlakozni, vagy bajkeverés miatt kirúgták őket, bázisként használták a Kezdetek Városának nyomornegyedeit, és lopni kezdtek.

A városon belül, vagy ott, amit általában a „Biztonságos Zóna” jelzéssel láttak el, a rendszer védelmet biztosított, a játékosok nem bánthatták egymást. De kint ez nem így volt. A csavargók bandába szerveződtek, és rajta ütöttek más játékosokon kint a vadászmezőkön, vagy a labirintusban - ami sokkal profitálóbb volt a szörnyvadászásnál. Ekkor még nem öltek meg senkit - bár ez csak az első évben volt így. Ez a csoport lassan nőtt, míg elérték a fent említett ezres nagyságrendet. A negyedik kategória egyszerűen fogalmazva a maradék. Volt vagy ötven csoport, akik ki akarták tisztítani a játékot, de nem csatlakoztak a hatalmas szervezethez. Körülbelül 500-an lehettek. „Klánok”-nak hívtuk ezeket a csapatokat, nekik megvolt az a mozgékonyságuk, ami A Seregből hiányzott. Felhasználva ezt a mozgékonyságot, gyorsan megerősödtek. Voltak páran, akik a kereskedő és a mesterember osztályt választották. Csak két vagy háromszázan lehettek, de megalapították a saját klánjaikat, és a képességeik tanulására fordították idejük, ami a pénzkereséshez kellett nekik. A maradékot, körülbelül 100 játékost, „Szóló Játékos”-nak hívták - ide tartoztam én is. Ez egy önző csoport, akik úgy döntöttek, hogy egyedül játszva könnyebb megerősödni, és egyszerűbb túlélni. Ha fel tudták használni a birtokukban lévő infókat, gyorsan tudtak fejlődni. Miután összegyűjtötték a szükséges erőt, hogy a szörnyek és a banditák ellen egyedül küzdjenek, nem volt érdemes másokkal együtt harcolni. Az SAO kiegészítő szolgáltatásaiban nincs mágia, más szavakkal, nincs „100%-os pontossággal bíró, nagy hatótávú támadás”, szóval egyedül is lehetett egyszerre sok szörnnyel küzdeni. Ha megvoltak a szükséges képességeid, egyedül sokkal hatékonyabban lehetett tapasztalati pontokat gyűjteni, a csapatjátékkal szemben. Természetesen a kockázat is nőtt ezzel. Például, ha valakit „Megdermesztenek”, és csapattagok veszik körül, akkor azok csak meggyógyítják, és mehet tovább minden. De ha valaki egyedül van, akkor ez valószínűleg a halálához vezethet. Valójában, az elején a szóló játékosok közt volt a legnagyobb a veszteség. De ha elég tapasztalatod és tudásod van, hogy legyőzd az ilyen veszélyeket, akkor az bőségesen ellensúlyozza az összes kockázatot, és a béta tesztelőknek (engem is beleértve) mindkettő megvolt. Ezek segítségével a szóló játékosok gyors ütemben fejlődtek és hatalmas szakadék nyílt köztük és a többi játékos közt. Miután a játék nyugodtabbá vált, a legtöbb szóló játékos elhagyta az első szintet és a felsőbb szintek városait használták bázisként. A Fekete Vas Palotában, ahol a „Feltámadás Szobája” volt a béta teszt alatt, most egy hatalmas fém emlékmű állt, ami korábban nem létezett. Mind a tízezer játékos neve bele volt

vésve. Ha valaki meghal, egy vonallal áthúzzák a nevét, és megjelenik a név mellett a halál ideje, és az oka. Az a játékos, akit az a megtiszteltetés ért, hogy elsőként húzták ki a nevét a listán, alig három órát töltött a játékban. A halál oka nem az volt, hogy vesztett a szörnyek ellen. Öngyilkos lett. Azt vallotta, hogy „a Nerve Gear felépítéséből, adódik, ha valakit elvágnak a rendszertől, az automatikusan felébred.” Felmászott a város északi végében a kerítésre Aincrad szélénél, és levetette magát a mélybe. Aincrad lebegő kastélya alatt nem látható föld, akármennyire is mereszted a szemed. Csak a végtelen ég van ott, jó néhány fehér felhő kíséretében. Számtalan játékos tekintetétől követve, a fiú gyorsan zuhant, hosszú sikolyt hagyva maga mögött, míg végül eltűnt a felhők közt. Két perccel később a rövid vonal kegyetlenül áthúzta a fiú nevét. A halál oka a „középső légrétegbe zuhanás”. Még elképzeli sem akarom, min mehetett át abban a két percben. Nem tudjuk visszatért-e a valóságba, vagy, ahogy Kayaba mondta, megsült az agya. De a legtöbben úgy hitték, ha ilyen egyszerű lenne a dolog, a kintiek már rég kihúzták volna a csatlakozókat, és már meg lennénk mentve. Bár még ezután is akadtak olyanok, akik beadták a derekuk, és ezt az utat választották. A legtöbb embernek, beleértve engem is, nehezére esett a halált választani, pont, mint a valóságban. Ez továbbra sem változott. Ha a életerő eléri a nullát és törlődnek a testünket alkotó pontok, az olyan mint a „Game Over”, ami mindannyiunk számára túlságosan is ismerős volt. Valószínű volt, hogy megértsük mit is jelent igazából a halál az SAO-ban, ahhoz meg kellett volna tapasztalnunk azt. Ez ingatag lábakon álló igazság elég ok volt arra, hogy lelassuljon a játékosok csökkenése. Másrészt, sok játékos, akik A Sereg tagjai voltak, főleg azok, akik elsőként csatlakoztak a csoporthoz, életüket vesztették miközben a játékot próbálták kitisztítani. Meg kellett szokni a harc működését az SAO-ban. Ez nem olyan, hogy kényszerítened kell magad a mozgásra, de a mozdulataidat a rendszerre kell bíznod. Például, vegyünk egy egyszerű felütést az egykezes kardal. Ha a játékos megtanulja az „Egykezes Kardképességet” és felszereli magát a „Felütéssel” a listából, akkor csak a kezdő mozdulatot kell megtennie, és utána a rendszer automatikusan átveszi a teste felett az irányítást. De ha valaki a képességek nélkül próbálja leutánozni a mozdulatokat, akkor túl lassú és gyenge lesz ahhoz, hogy éles küzdelemben használhassa. Olyan lenne, mintha kézzel gépelnénk be a parancsokat egy verekedős játékban. Azok, akik ezt nem állították be, és csak körbe-körbe csapkodtak a kardjukkal, még a vadkanok és a farkasok ellen is vesztettek, pedig győzhettek volna, ha használják azokat az

egyszerű támadó képességeket, amik alapból megvoltak nekik. De még ezek után sem haltak volna meg, ha feladják és elfutnak, miután vesztenek életpontjaikból, de... A 2D szörnyek, amiket a képernyőn látunk, elleni harccal ellentétben az SAO csatái olyan élethűek, hogy könnyen félelem foghat el. Olyan mintha igazi szörnyek vicsorítanák rád a fogaikat és üldöznek azzal a szándékkal, hogy megöljenek. Még a béta teszt alatt is sokan bepánikoltak a harc közepén, de most a halál vár rád ha vesztesz. A megrémült játékosok megfeledkeznek a képességek használatáról, de még a futásról is. Elvesztik az életpontjaikat, és örökre eltűnnek ebből a világból. Öngyilkosság, szörnyek okozta veszteség. Az áthúzott nevek száma rémisztő ütemben nőtt. Mikor elértük a kétezret, egy hónappal a játék kezdete után, a kétségbeesés lebegett a túlélők feje felett. Ha ilyen ütemben hullanak el az emberek, akkor a tízezer játékos fél éven belül meghal. Álomnak tűnt kitisztítani mind a száz szintet. De... az emberek alkalmazkodtak. Egy hónappal később sikerült kitisztítani az első labirintust, és a halálozások száma is lecsökkent. Az emberek terjeszteni kezdték az információkat a túlélésért, és a legtöbben rájöttek, hogy a szörnyek nem is olyan félelmetesek, ha elég tapasztalati pontot gyűjtenek és megfelelően fejlődnek. A játék kitisztítása, és a visszatérés a valóságba lehetségessé vált. Azok, akik így gondolkoztak, lassan de biztosan haladtak. A felső szint még mindig messze volt, de a játékosok ezzel a halvány reménnyel a szívükben mozgásba lendültek, … és a világ megint változni kezdett. Most, két évvel és 26 szinttel később, a túlélők száma már csak 6000 körül van. Ez az aktuális helyzet Aincradban.

5. fejezet Miután végeztem a félelmetes ellenséggel, ami a 74. szinten, a „Labirintus Területen” portyázott, visszafelé vettem utam, és megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor megláttam a bejárat felől áradó fényt. Kiürítettem fejem, gyorsan végighaladtam a folyosón, és vettem egy mély lélegzetet a tiszta friss levegőből. Előttem egy keskeny ösvény indult egy sűrű, magas erdő felé. Mögöttem a labirintus magasra nyúlt az égbe – egészen a következő szint aljáig, hogy pontosak legyünk. A játék célja a kastély tetejének elérése, ezért a labirintusok nem a föld alatt vannak, hanem tornyokban. Viszont az alapfelállás nem változott: szörnyek barangolnak bent, amik erősebbek, mint a többi, amivel addig találkoztál a mezőkön, és a vezérszörny vár rád a legbelsőbb ponton. Jelenleg a 74. szint labirintusának a 80%-a van felfedezve, vagy más szavakkal, ennyi lett idáig „feltérképezve”. Pár nap és valószínűleg meg lesz a vezér terme is, és nagyméretű csapat fog összeállni. Ebben még én, egy szóló játékos is részt vesz. Mosolyognom kellett magamon, mert egyszerre voltam várakozással teli és frusztrált is, és lefelé kezdtem sétálni az ösvényen. Jelenleg az otthonom Aincrad legnagyobb városában, „Algade”-ben volt, ami az 50. szinten terült el. Igaz, méretben a Kezdetek Városa volt a nagyobb, de az mostanra már teljes mértékben A Sereg irányítása alatt áll, szóval kissé kényelmetlen volt oda besétálni. Amint átértem a sötétedő síkságon az erdő öreg fái tornyosodtak előttem. Ha még 30 percig sétálok, elérem a 74. szint „Lakóterületét” és a „Teleport Kapu” segítségével azonnal Algadebe juthatok. Bármikor használhatnám az egyik azonnali teleportációs tárgyat is a leltárból, hogy visszatérjek Algadebe. De ez egy kicsit drága lenne, nem szívesen használnám, hacsak nincs vészhelyzet. Van még egy kis idő, amíg a nap teljesen eltűnik, szóval ellenálltam a kísértésnek, hogy a leggyorsabb módon térjek haza, és beléptem az erdőbe. Aincrad minden szintjének széle általában nyitott az ég felé, eltekintve a támpillérektől. Az erdő vörösen izzott a réseken beáradó fénytől. A köd, ami a fénysugarak közt folyt, ragyogott, ahogy visszaverte a naplemente fényét. A madarak hangja, amit egész nap hallani lehetett, most nem volt sehol, míg a szél hangjai egyre erősebbnek tűntek. Biztosan tudtam, bármelyik szörnyet le tudom győzni még félálomban is, amik itt megjelenhetnek, de a sötétséggel érkező félelmet nehéz elnyomni. Egy érzés töltött el, ami hasonló ahhoz, amit gyerekként éreztem, mikor hazafelé az iskolából eltévedtem.

De nem volt bajom ezzel. Elfelejtettem ezt a primitív félelmet, mikor még a másik oldalon éltem. A magány érzése, ami akkor fog el, mikor a vadonban utazol és senki nincs körülötted – ezt hívhatod akár az RPG lényegének. Miközben ezek a nosztalgikus emlékek töltöttek el, egy olyan hangot hallottam, amit azelőtt még sohasem. Csak egyszer hangzott fel, olyan tisztán és magas hangon, mint a nádsípé. Megálltam és óvatosan keresgélni kezdtem abban az irányban, ahonnét a hang jött. Ha hallasz valamit, amit még soha nem tapasztaltál ebben a világban, akkor vagy szerencséd van, vagy pont ellenkezőleg. Szóló játékosként felfejlesztettem az „Ellenség Keresése” képességemet. Ez a képesség segít elkerülni a csapdákat, és ha elég jártas vagy benne, akkor ez képessé tesz arra, hogy felfedezd a rejtőzködő szörnyeket is. Ennek segítségével most láthattam 10 méterrel beljebb, a sűrűben bujkáló szörnyet. Nem volt nagy. Zöld szőre volt, aminek segítségével bele tudott olvadni a környezetébe, és a testénél is hosszabb füle volt. Ahogy ráösszpontosítottam, automatikusan a célpontommá vált és megjelent a feje felett egy sárga kurzor a nevével együtt. Visszatartottam a lélegzetem, ahogy elolvastam a nevet: „Ragu Nyúl”. Elég ritka volt ahhoz, hogy a „szuper” jelzővel illessük. Ez volt az első alkalom, hogy ilyet látok. A kövér nyúl, ami itt élt a sűrűben, nem volt erős, nem is adott sok tapasztalati pontot, de... Kihúztam egy vékony dobótűt az övemből. A „Késdobó Képességem” nem volt magas. Egyszerűen kiválasztottam a képességfám egyik ágáról. Azt hallottam, hogy a Ragu Nyúl a leggyorsabb szörny azok közül, amiket ismerünk, szóval nem bízhattam abban, hogy a kardommal el tudom fogni. Csak egy esélyem volt mielőtt az ellenfél észrevesz. Felemeltem a tűt, elmondtam magamban egy imát, és felvettem az „Egyszeri Lövés” pozícióját. Bármennyire is volt alacsony a képességem, nagy kézügyességgel dobtam el a tűt, ami a mozgástól elmosódottan látszott. A tű megcsillant egyszer, majd eltűnt a fák közt. Amint támadtam, a kurzor, ami a Ragu Nyúl irányát mutatta, pirosra váltott, és egy HP csík jelent meg alatta. Magas sikoly hallatszott abból az irányból, amerre a tűt dobtam. A HP csík megremegett, majd nullára csökkent. A széttörő objektumok hangja hallatszott. Ökölbe szorítottam a bal kezem, és megnyitottam a menüt a jobbommal. A leltárba mentem gyorsan, még így is lassúnak tűntek kezem mozdulatai, és a lista tetején ott volt a legújabb megszerzett tárgy: „Ragu Nyúl hús”. Ritka tárgy volt, más játékosoknak akár százezer Colért is el lehet adni. Ez a pénz elég lenne ahhoz, hogy készíttessek a legjobb páncélból egy teljes

szettel, és még maradna is. Az ok, amiért ilyen drága elég egyszerű, ez a legfinomabb étel alapanyag az összes közül, amik a játékban megtalálhatók. Az evés az egyetlen öröm a SAO-ban, de az egyetlen, amit általában ehetsz az a leves és a kenyér, amiknek olyan az íze mintha egy európai vidéki tájról származna – nem mintha tudnám, de tény, hogy elég egyhangú. Az a néhány játékos, akik foglalkoztak a főzés képességük fejlesztésével még inkább megalapozták ezt miután úgy gondolták, lehetőséget adnak a többi játékosnak, hogy szélesebb választékból étkezzenek. De ezt nem könnyű megoldani, szóval a játékosok rendszerint rászorulnak az ízekre. Természetesen én se vagyok kivétel, és nincs bajom a levessel és a teljes kiőrlésű kenyérrel, amit abban az NPC étteremben szoktam enni, amit gyakran látogatok. De időről időre muszáj ennem legalább egy falat ínycsiklandozó húst. Míg a tárgy nevét bámultam, azon gondolkoztam, hogy mit is csináljak. Az esély arra, hogy megint a kezeim közé kerül egy ilyen hozzávaló elég kevés volt. Hogy őszinte legyek, meg szeretném enni. De minél magasabb rangú az alapanyag, annál nagyobb szintű képesség kell hozzá, hogy elkészítsük. Tehát találnom kell egy mesterszakácsot. De nem ismertem egyet se. Na jó, ismertem párat, de megkeresni őket ilyesmiért kissé idegesítő lenne. És különben is eljött az idő arra, hogy vegyek egy új készlet felszerelést. Végül úgy döntöttem, hogy eladom. Bezártam az ablakot, mielőtt még megbánnám, és ellenőriztem a környéket a képességemmel. Nincs sok esély arra, hogy banditák bukkanjanak fel a frontvonalon, de nem lehetsz elég óvatos, ha egy S-osztályú tárgy van a kezedben. Megvehetek minden teleportációs eszközt, amit csak akarok, ha egyszer eladtam ezt, szóval úgy döntöttem, hogy minimalizálom a kockázatot, és a táskámban kezdtem kotorászni. A dolog, amit kivettem egy kristály volt, alakja olyan, mint egy nyolcoldalú oszlop, és telt kék színben ragyogott. Az a pár mágikus tárgy ebben a világban, amikre a „Mágia” korlátozódik mind drágakő alakú volt. A kék az azonnali teleportáció, a rózsaszín az életerő visszaállítás, a zöld a méreg ellenszere, és így tovább. Ezek mind olyan tárgyak, amik azonnali hatást eredményeznek, de elég költségesek. A legtöbb esetben az emberek inkább olcsóbb eszközöket használnak miután messze futottak a harctól, mint a lassú hatású italok. Magamnak mondogatva, hogy ez kétséget kizáróan egy vészhelyzet, megfogtam a kék kristályt és felkiáltottam: - Teleportálás! Algade! Felhangzott a rengeteg csengő frissítő hangja és a kristály darabokra esett a kezemben. Ugyanebben a pillanatban a testemet kék fény vette körbe, és az erdő eltűnt a látóteremből mintha elolvadt volna. A fény felvillant, és mikor eltűnt véget ért a teleportáció. A zörgő levelek hangjának helyét átvette egy kovács kalapácsának hangja, és a város hangos zajai hatoltak fülembe.

Az a hely, ahol megjelentem, a „Teleport Kapu” Algade közepe volt. Maga a kapu, ami egy kör alakú tér közepén állt, fémből készült, és öt méter magas volt. A levegő örvénylett benne, mintha délibáb lenne, és az emberek, akik teleportálnak, vagy akik most teleportáltak, jöttek és mentek. Négy nagy út vezetett ki a térről a négy égtáj felé. Ezeken az utakon rengeteg kis bolt helyezkedett el. A játékosok, akik rövid időre menedéket kerestek a felfedezéssel teli napjuk után, az éttermek és a kocsmák előtt beszélgettek. Ha valaki egy szóval akarná leírni Algadet, az a „rendetlen” szót használná. Itt nincsenek olyan nagy utcák, mint a Kezdetek Városában, hanem sikátorok voltak mindenfelé. Olyan boltok is voltak, amikről nem lehetett megmondani, mit is árulnak, és olyan kocsmák, amikbe ha egyszer bemész, akkor soha többé nem jössz ki, legalábbis így néztek ki. Igazság szerint, volt pár játékos, akik eltévedtek Algade sikátoraiban, és napokig bolyongtak, mire kijutottak. Én már majdnem egy éve élek itt, de a felére nem emlékszem. Az NPC-k is olyan furcsák itt, nehéz megállapítani melyik osztályba tartoznak, és azt gondolhatod, hogy azok a játékosok, akik ezt használják otthonukként, azok is mind furcsák. De nekem tetszettek ezek az utcák. Nem lenne túlzás azt mondani, hogy csak akkor lelek békére, amikor egy csésze furcsa illatú teát kortyolgatok a sarki boltban, ahová gyakran járok. Az e mögött álló ok az a kissé szentimentális érzés, ami egy elektronikai áruházra emlékeztet, amit elég gyakran látogattam – nos, igazából nem olyan gyakran, vagy legalábbis remélem, hogy nem. Arra gondoltam, hogy elrendezem a tárgyat mielőtt hazamegyek, ezért egy bolt felé vettem az utam. A nyugati úton haladva átvágtam a tömegen, és a bolthoz értem. A bolt belül olyan kicsi volt, hogy öt játékos is csak szorosan férne el benne, és szédületes kínálata volt: eszközök, fegyverek, és még ételalapanyagok is. A bolt tulajdonosa épp serényen alkudozott. Kétféleképp lehet tárgyakat eladni. Egyik lehetőség, hogy NPC-nek adsz el, egy rendszer vezérelte karakternek. Nincsen kockázat, nem fog átverni, de az árak mindig ugyanazok. Hogy megakadályozzák az inflációt, az eladási ár itt mindig alacsonyabb, mint az aktuális piaci érték. A másik mód az, hogy egy másik játékossal kereskedsz. Ekkor el tudod adni a tárgyat magasabb áron, ha jól alkudozol, de találnod kell valakit, aki megveszi, és nem ritka a vita a játékosok közt, az üzlet megkötése után. Épp ezért megjelentek a kereskedő játékosok, akik a tárgyak adás-vételére szakosodtak.

A kereskedők nem tudnának csak ebből megélni. Mint a kézműves osztályoknak, úgy nekik is a képességtárolóik felét a harccal össze nem függő képességekkel kell megtölteniük. De ez nem azt jelenti, hogy távol maradnának a mezőktől. A kereskedők a termékekért harcolnak, a kézművesek az alapanyagokért, és kevesebb idejük van erre, mint a harcosoknak. Így nehéz azt a felvidító érzést érezni, amit az ellenség legyőzése okoz. Ezek miatt, akik ezeket az osztályokat választják, azok nagylelkűek, segítenek a frontvonalon küzdő játékosoknak. Titokban mélyen tiszteltem őket ezért. Nos, tiszteltem őket, de azaz igazság, hogy a velem szemben álló karakter messze volt az önfeláldozástól. - Oké, ennyi! Huszonöt „Porgyík bőr” 500 Colért! A bolt tulaja, Agil, megveregette vastag karjával a játékost, egy gyengének tűnő lándzsás hátát. Gyorsan megnyitotta a kereskedés ablakot, és beütötte az értéket a listába. A lándzsás tűnődni látszott, de miután ránézett Agil arcára, ami ijesztő volt, mit egy tapasztalt harcosé – tény, hogy Agil egy pont olyan első rangú fejszés harcos volt, mint amilyen jó kereskedő – gyorsan berakta a tárgyakat a kereskedés listába, és megnyomta az OK gombot. - Köszönöm! Jöjjön megint! Agil még egyszer megveregette a lándzsás hátát, és szélesen vigyorgott. A Porgyík bőréből jó minőségű páncélt lehet készíteni. Szerintem 500 Col túl olcsó volt, akárhonnan is nézzük. De csendben maradtam és néztem, ahogy a lándzsás elmegy. Vedd ezt leckének, nem szabad teret hagyni az alkudozásnál. - Hé, te még mindig szégyentelenül üzletelsz. A kopasz óriás e hallatán felém fordult, és vigyorgott mikor meglátott. - Szia, Kirito! A boltunk mottója Vegyél olcsón és adj el olcsón - mondta mind megbánás nélkül. - Nos, nekem kissé gyanús ez az „adj el olcsón”, de nem számít. Én is eladni jöttem. - Te rendes vagy, nem tudlak átverni. Akkor lássuk... Agil kinyújtotta vastag rövid nyakát, és ránézett a kereskedés ablakra, amit felajánlottam. A SAO avatárjai, amiket a szkennelés és a kalibráció hozott létre, mind a játékosok igazi testének másolatai. De akárhányszor Agilra nézek, mindig azt kérdezem magamtól, hogy lehet valakinek olyan teste, ami ennyire illik hozzá. Testének mind a 180 centimétere izmos volt, és a feje úgy nézett ki, mintha egy birkózó gazembertől vette volna kölcsön. A hajstílusát, ami az egyike a pár megmaradt dolognak, amit testre szabhatsz, kopaszra állította. Az összhatás olyan ijesztő lett, mint egy barbár szörny.

Ennek ellenére elragadó arca volt, ami kisfiús volt, mikor mosolygott. A húszas éveinek a végén járt, de el nem tudtam képzelni mit csinál a való világban. Senkit nem kérdezünk a „másik oldalról”, ez íratlan szabály ebben a világban. A két szem a vastag szemöldök alatt szélesre nyílt, mikor ránézett a kereskedés ablakra. - Váó, egy S-osztályú tárgy. „Ragu Nyúl hús”, ez az első alkalom, hogy ilyet látok... De Kirito, te nem vagy pénzszűkében, igaz? Nem gondoltál arra, hogy megedd ezt? - Persze, hogy gondoltam rá. Nem biztos, hogy még egyszer egy ilyen kerülne a kezeim közé... De elég nehéz lenne találni valakit, aki el tud készíteni ilyesmit... Ebben a pillanatban valaki mögöttem megfogta a vállam. - Kirito-kun. Női hang volt. Nem sok női játékos ismeri a nevem. Igazság szerint, a helyzetet figyelembe véve, csak egy volt. Megragadtam a bal vállamon lévő kezet. - Megvan a szakácsom – mondtam. - M-Mi? A kezével az enyémben, az illető meglepett arckifejezéssel dadogott. A kis arc, amit hosszú egyenes gesztenyebarna haj egy-egy tincse keretezi, tojásformájú volt, és a két csillogó mogyoróbarna szeme káprázatos. Vékony testén piros és fehér lovagi harci egyenruhát viselt, és egy elegáns ezüst-fehér kétélű kardja volt a fehér bőrből készült tokjában. A neve Asuna. Olyan híres, hogy majdnem mindenki ismeri a SAO-ban. Sok oka volt ennek, de az első az, hogy ő az egyike a pár női játékosnak, és olyan arca volt, amihez fogható nincs. Nehéz ilyet mondani ebben a világban, ahol mindenki a valós testét viseli, de a gyönyörű nő nagyon ritka jelenség itt. Meg tudod számolni az ujjaidon azokat a játékosokat, akik olyan szépek, mint Asuna. A másik ok, amiért híres, azt a piros és fehér egyenruha okozza, ami a „Vér Lovagjai” kláné. A tagok csak KoB-nak nevezik a „Vér Lovagjai” angol kezdőbetűinek összeolvasásával, és úgy ismerik őket, mint a legjobb klánt mind közül. (Vér Lovagjai: Knights of the Blood) Csak egy közepes méretű csapat úgy 30 fővel, de mindegyikük magas szintű és tapasztalt harcos, a vezetőjük pedig a legerősebb játékos, és szinte legenda a SAO-ban. Továbbá, ellentétben a finom vonásaival, Asuna volt az alvezér. Olyan kivételesek voltak a kardképességei, hogy megkapta a „Villám” címet.

Tehát a megjelenése és a kardképessége a többi 6000 játékos felett állt. Furcsa lett volna, ha nem megy híre. Rengeteg rajongója van, de ezek között is vannak olyan követők, akik gyakorlatilag imádják őt, és olyanok is, akik gyűlölik, ezért elég nehéz neki. Sőt, mióta első rangú harcos, nem sokan hívnák ki őt közvetlenül. De, mintha csak a klán meg akarná mutatni, hogy mennyire védik őt, gyakran két vagy több testőr kíséri. Most is ott állt mögötte pár lépésnyire két teljesen felszerelt fém páncélt és KoB egyenruhát viselő férfi. Egyikük, aki a haját lófarokba kötve viselte, rám bámult, aki meg merte fogni Asuna kezét. Elengedtem a kezét, és intettem a sajátommal a testőr felé, majd válaszoltam. - Mi újság, Asuna? Ritkán látni téged egy ilyen szemétdombon, mint ez. A lófarkas fickó és a bolt tulaj arca megvonaglott, előbbié azért, mert nem hívtam Asunát a címén, a másiknak meg azért, mert szemétdombnak neveztem a boltját. - Rég találkoztunk, Agil-san. A bolt tulaja fényesen mosolygott, miután Asuna üdvözölte. Asuna visszafordította tekintetét rám, és lebiggyesztette ajkát. - Hé, mi ez? Annyi mindenen mentem keresztül, hogy lássam, életben vagy-e még, mert közeledik a következő vezér harc. - Fent vagyok a barátaid listáján, szóval ezt úgyis megtudhattad, hogy ha megnézed azt. Különben is csak úgy találhattál meg, ha használtad a barát követését a térképeden. Asuna elfordította a fejét válaszom hallatán. A klánon belül ő, mint alvezér felel a játék előrehaladásáért. Ez a munka magába foglalja az olyan önző szóló játékosok keresését, mint én, és csapatba szervezi őket a vezér elleni harchoz. De az, hogy eljött megnézni, mutatja, hogy milyen odaadó tud lenni az ember. Nézve a félig fáradt, félig meghökkent arckifejezésemet, Asuna csípőre tette a kezét, mielőtt megszólalt. - Mindegy, élsz, és csak ez számít. A-Amúgy mire gondoltál? Mondtál valamit egy séfről, vagy valami ilyesmiről. - Ó, igaz is. Milyen magas a főzés jártasságot? Tudtam, Asuna részben a főzés képességének szintjét is emelte, mikor időt talált rá a kardképességek fejlesztése közben. Büszke mosollyal válaszolt. - Figyelj és csodálkozz! Múlt héten „Mester” szintre emeltem. - Mi!? Ez... egy idióta.

Erre gondoltam egy pillanatig, természetesen nem mondtam ki hangosan. A képességek fejlesztése idegölően unalmas és rettenetesen időrabló, és csak az lehet „Mester” szintű, amit 1000 alkalommal fejlesztettél. Megjegyzésként, a szintek nem változtatnak semmit a képességeken, csak növekednek a tapasztalati pontok gyűjtésével. A szintekkel együtt csak a HP, az erőnlét, az olyan értékek, mint az ügyesség, és a képesség tárak száma, ami meghatározza, hány képességet tanulhatsz meg, növekszik. Jelenleg nekem 12 ilyen táram van, de csak az egykezes egyenes kardképesség, az Ellenség Keresése, és a Fegyveres Védekezés lett befejezve. Ez azt jelenti, hogy ez a lány rengeteg időt és erőfeszítést áldozott egy olyan képességre, aminek nem veszi hasznát a harcban. - Nos, meg szeretnélek kérni valamire, bízva a képességeidben. Intettem neki, és átváltottam az ablakomat bemutató módba, így ő is láthatta. Asuna meglepetten nézte, majd tágra nyíltak a szemei a tárgy neve láttán. - Váá!! Ez... ez egy S-osztályú alapanyag!? - Kössünk üzletet. Elkészíted nekem, és adok belőle egy keveset. Még be sem fejeztem a mondatot, „Villám” Asuna galléron ragadott. Az arca csak pár centire volt az enyémtől. - Add. Nekem. A felét!! A szívem is megállt egy pillanatra ettől a hirtelen támadástól, és gondolkodás nélkül bólintottam. Mire észhez tértem, már késő volt, és ő izgatott lett. Igaz, belegondolva, jó dolog volt, hogy ilyen közelről nézhettem egy ilyen finom arcba, ezzel vigasztaltam magam. Bezártam az ablakot, és Agilhoz fordultam. - Bocs, mégse adom el. - Semmi baj, de... Hé, mi barátok vagyunk, igaz? Eh? Nem tudnál adni belőle egy kóstolót? - Írok neked róla egy 800 szavas esszét. - Ne légy ilyen! Ahogy hátat fordítottam Agilnak, olyan hangot hallatott, mintha vége lenne a világnak. Ahogy elindultam, Asuna megfogta a köpenyem ujját. - Főzni jó, de hol csináljuk? - Aa... Ha főzni akarsz, akkor szükséged lesz néhány eszközre, mint például tűzhely, vagy sütő, valamint az alapanyagokra. Nem mintha az én házam nem rendelkezne a kellő felszereléssel, de nem hívhatom meg a KoB alvezérét egy olyan rendetlen helyre, mint a lakásom.

Asuna kétkedő arckifejezéssel nézett rám. - Nos, nálad biztos nincs meg a megfelelő felszerelés. De most az egyszer vendégül látlak nálam – nyugodt hangon mondta ezt a megdöbbentő kijelentést. Asuna nem is foglalkozott velem, és a testőreihez fordult, én meg úgy álltam ott lefagyva, mintha laggolnék1, miközben az agyam feldolgozta ezt. - Salemburgba teleportálok nemsokára, szóval végeztetek. Köszönöm a kemény munkát. - A-Asuna-sama! Ebbe a nyomornegyedbe jönni is elég rossz volt, nemhogy meghívni valakit a házába, aki ilyen gyanús alak, mint ő. Mégis mit gondolt!? Nem akartam elhinni, amit hallottam. Azt mondta „Sama”. Ő is bizonyára az egyik rajongó. Ezekkel a gondolatokkal néztem Asunára, a fent említett személy arcára pedig kiült egy ideges arckifejezés. - Oké, talán gyanúsnak nevezheted őt, de a képességei megkérdőjelezhetetlenek. Úgy 10 szinttel lehet feletted, Kuradeel. A férfi hangja az egész sikátorban hallatszott. Rám nézett tágra nyílt szemmel. Majd megrándult az arca, mintha hirtelen észrevett volna valamit. - Igaz... Te, te biztosan egy „Beater” vagy! A Beater a „Bétatesztelő” és a „Cheater” 2 szavak összevonásából jött létre. Azokra mondják, akik tisztességtelen eszközöket használtak, ez egy egyedi szitokszó a SAO-ban. Már sokszor hallottam. De mindegy hányszor mondták nekem, mindig mélyen megsért. Ilyenkor annak az arca jelenik meg előttem, aki ezt először mondta nekem, és aki barát volt. - Igen. Igazad van. Mikor kifejezéstelen arccal megerősítettem ezt, a testőr izgatottan kezdett beszélni. - Asuna-sama, ezeket a fickókat semmi sem érdekli, amíg ők jól érzik magukat. Semmit sem lehet nyerni azzal, ha ezekkel az emberekkel társulunk. Asuna, aki idáig nyugodt volt, hirtelen undorodva húzta össze a szemöldökét. Tömeg jelent meg körülöttünk, és a „KoB” meg az „Asuna” szavak hangzottak fel innen és onnan. Asuna körbenézett, és a férfihoz szólt, aki percről percre izgatottabbá vált. - Nos, kérlek, távozzatok holnapig. Ez parancs – mondta ilyen nyersen, majd megragadott az övemnél fogva, és elindult a kapu tér felé, maga után húzva engem. - Err... hé! Nem lesz baj belőle, hogy csak úgy ott hagyjuk őket? 1

Laggolás: online játékoknál nevezik így, mikor valakinek a netkapcsolata gyenge, és emiatt szaggatottan mozog, cselekszik 2 Cheater: csaló

- Nem lesz. Nos, nem volt okom a panaszra. Átvágtunk a tömegen, otthagyva a két testőrt és Agilt, aki még mindig csalódott volt. Mikor utoljára visszanéztem, a Kuradeelnek hívott férfi dühös ábrázata lebegett a szemem előtt.

6. fejezet Salemburg egy gyönyörű kastély-város, ami a 61. szinten terül el. Nem nagy, de a város és a kastély is, aminek központjában csendes tornyok álltak, pompás fehér gránitból épült, az egész elüt a környező zöld domboktól. Csak pár bolt volt a piacon, sok játékos szeretett volna itt élni. De a házak őrülten drágák – háromszor annyiba kerül itt egy, mint Algadeben – szinte lehetetlen venni egyet, hacsak nem vagy magas szintű. Mikor Asunával megérkeztem, a nap már majdnem lement, és az utolsó sugarak sötétvörösben játszottak az utcákon. A 61. szint nagy részét egy tó foglalta el, Salemburg a tó közepén fekvő szigeten állt, a lenyugvó nap tükröződött a vízen, az egész úgy nézett ki, mint egy festmény. Áhítattal néztem a várost, elakadt a lélegzetem a szépségtől, ahogy kék és vörös színben ragyogott a hatalmas tóval körülvéve. A Nerve Gear számára nem nehéz ilyen fényeffekteket készíteni az új generációs, gyémántból készült processzorok segítségével. A teleportkapu a kastéllyal szemben fekvő téren állt, a főutca, ami északi irányba vezetett, átvágott a városon utcalámpákkal szegélyezve. A boltok és a házak szép rendben álltak az utak szélén, és még a NPC-k is, akik fel-le sétáltak, jól öltözöttek voltak. Széttártam karjaim és mély levegőt vettem, még a levegő illata is más volt, mint Algadeben. - Hm. Nagy és csak pár ember van itt. Tetszik ez a tágas hely. - Akkor mért nem költözöl ide? - Nincs elég pénzem ehhez – válaszoltam egy vállrándítással, majd hezitálva rákérdeztem. Biztos, hogy minden rendben lesz? Ott... Mintha csak kitalálta volna, mit is akarok mondani, Asuna a föld felé fordította a fejét, és csizmájának hegyével koppantott egyet a földön. - Igaz, hogy párszor történt néhány rossz dolog mikor egyedül voltam, de testőröket kijelölni mellém kissé túlzás, nem igaz? Mondtam is, hogy nem kell, de... a klán tagok azt mondták, ez a klán politika. Halkan folytatta. - A múltban csak egy kis klán voltunk, ahova a vezér személyesen hívott meg mindenkit. De mióta a létszámunk megnőtt, elkezdett változni... Aztán mikor minket kezdtek a legjobb klánnak hívni, valami furcsa lett. Abbahagyta és megfordult. Valami a szemében azt sugallta, hogy rám akar támaszkodni, a lélegzetem ösztönösen megakadt.

Valamit mondanom kéne. De mit mondhat egy olyan önző szóló játékos, mint én? Ezért csak hallgattam. Asuna fordította el tekintetét először. Nézte a tavat, fürdött a lágy fényben, és megszólalt, mintha meg akarna szabadulni a kellemetlen témától. - Nos, nem nagy ügy, szóval ne aggódj miatta! Siessünk, mert ránk fog sötétedni. Asuna elindult, követtem. Sok játékos mellett mentünk el, de senki sem bámulta meg őt. Csak pár napot voltam itt még akkor, amikor itt húzódott a frontvonal, szóval nem igazán néztem körül rendesen. Ahogy az ízléses faragásokat nézegettem, amik a várost díszítették, egy gondolat tolakodott be az elmémbe, hogy nem lenne rossz egy ilyen városban élni egy ideig. De megzaboláztam a gondolataimat és eldöntöttem, jobb, ha csak a látványt nézegetni járok ide. Asuna háza kicsi, de csinos, háromszintes bérlakás volt, ami a belvárostól keletre, gyalog pár percre volt. Természetesen most először járok itt. Most, hogy belegondolok, mindig csak a vezér harcok előtti megbeszélésen beszélgettünk, és még egy NPC étteremben se mentünk el együtt. Mikor mindezt végig gondoltam, megálltam az ajtóban, hirtelen feszülté váltam, és megkérdeztem. - Biztos... renden van? Tudod... - Mi? Én javasoltam ezt, és különbem is, máshol nem tudnánk megfőzni azt, szóval nincs választásunk. Asuna elfordult és felment a lépcsőn. Döntöttem és követtem. - B-bocsánat. Hezitálva kinyitottam az ajtót, aztán csak álltam ott szótlanul. Még soha nem láttam ilyen szépen berendezett otthont. A nagy, egybenyitott nappali/ebédlő és konyha világos színű bútorral volt berendezve és mohazöld huzat díszítette. Valószínűleg ez mind a legmagasabb minőségű, játékosok által készített tárgy volt. De nem volt túl díszes, szóval nem érezhetted magad kényelmetlenül. Teljesen más volt, mint az én házam. Még jó, hogy nem hívtam meg magamhoz. - Ő... mennyibe került ez? - kérdezte a materialista énem. - Hm... A ház a bútorokkal, úgy 4000k? Nyugodtan ülj le, én megyek, átöltözök. Könnyedén válaszolt majd eltűnt az egyik ajtó mögött. A „k” az ezer rövidítése. 4000k az négy millió Colt jelent. Gyakorlatilag a frontvonalon élek, képes lennék megtakarítani ennyit, ha megpróbálnám. De mindig elköltöm valami furcsa tárgyra, vagy egy kardra, amin megakad a szemem, szóval nem spóroltam soha. Megszidtam magam, ami nem jellemző rám, és belesüppedtem a szivacsos kanapéba.

Kis idő múlva Asuna megjelent teljesen átöltözve. Egyszerű fehér tunikát viselt térdig érő szoknyával. Azt mondtam átöltözik, de nincs arról szó, hogy levennél és felhúznál bármit is. Csak annyit kell tenned, hogy az állapot ablak figuráján babrálsz. De még így is van pár másodperc, amikor a játékos csak a fehérneműit viseli. Pár merész srácot kivéve a legtöbb játékos, különösen a lányok, nem öltöznek át mások előtt. Lehet, hogy a testünk csak egy rakat adat 3D-s megjelenítése, de ezek a gondolatok két év után a homályba merültek, és most a pillantásom lelkifurdalás nélkül végigsiklott Asuna csupasz kezein és lábain. Asuna nem vette észre mi zajlik bennem, vetett felém egy éles pillantást, majd megszólalt. - Azt tervezed, hogy ebben a cuccban maradsz? Gyorsan megnyitottam a menüt és levettem a bőrköpenyt és a kardot. Mikor megvoltam ezzel, elővettem a „Ragu Nyúl húst”, ami egy agyag tálban volt, és letettem az asztalra. - Tehát ez a legendás S osztályú alapanyag... És mit csináljak belőle? - A szakácsra bízom. - Ó? Akkor csináljunk belőle pörköltet. Ha már a „ragu” benne van a nevében. Asuna átment a másik helyiségbe, követtem. A konyha nagy volt, sok különféle eszközt láttam benne, a mellettem lévő sütő drágának tűnt. Asuna kétszer kattintott a sütő felszínén, beállította az időt a felugró ablakban, ami megjelent, majd levett egy fémedényt a polcról. Belerakta a húst, rakott hozzá pár fűszert, felöntötte vízzel mielőtt lefedte volna. - Ha most tényleg főznék, akkor minden előkészítést meg kéne csinálnom. De a SAO-ban ez olyan egyszerű, hogy már unalmas. Berakta az edényt a sütőbe, majd megnyomta a „Start” gombot a menün. Míg az visszaszámolt 300 másodpercről, Asuna elkezdett köreteket készíteni. Elképedve figyeltem mozdulatait, nem vétett egyetlen hibát sem a feladat végrehajtása, vagy akár a menüben lépkedés közben. Öt perc múlva már mindketten a megterített asztal mellett ültünk egymással szemben. A barna pörkölt ínycsiklandozóan nézett ki előttem a tányérban. Az illata csábító volt, lassú gőz emelkedett ki belőle. Sima, gazdag szósz borította a húst, és a krémes fehér csíkok benne egyszerűen csodálatos voltak. Felemeltük a kanalunkat, még az is sok időnek tűnt, amíg kimondtuk, hogy „Köszönöm az ételt”. Aztán ettünk egy falatot a SAO-ban megtalálható legjobb ételből. Éreztem a meleget és az ízeket a számban, majd, mikor egy darab húst vettem a számba, a leve kifolyt belőle. A SAO-ban az evéskor nem számítások és szimulációk adják az érzékelést, amit az étel elfogyasztása jelent. Helyette egy „Íz Reprodukciós Motor”-t használnak, amit az Argus és egy társprogramozó dizájner együtt készített.

Ebbe sok különböző étel ízét előre beleprogramozták, ezeket küldi ki ilyenkor, így a felhasználó úgy érzi, mintha tényleg megenne valamit. Eredetileg azoknak készült, akik diétáznak, vagy nem ehetnek bizonyos ételeket, ez hamis jeleket küld az agy azon részeibe, amik a meleget, az ízeket, és az illatokat érzékelik, így csapva be az agyat. Más szavakkal, az igazi testünk most nem eszik semmit, csak annyi történik, hogy a program stimulálja az agyunknak. De ilyenekre gondolni most nem szabad. Minden kétséget kizárólag a legjobb ételt ettem, amit a bejelentkezés óta kóstoltam. Asuna és én szó nélkül kanalaztuk a pörköltet. Végül kiürültek az edények – szó szerint, mintha a pörkölt nem is létezett volna – és otthagyva az üres tányért meg a fazekat, Asuna nagyot sóhajtott. - Á... Örülök, hogy ezt is megélhettem... Egyet értettem vele. Eltöltött az öröm, úgy éreztem, hogy hosszú idő óta most először elégítettem ki az egyik alapvető szükségletet. Különös illatú teát kortyolgattam. Vajon létezik ilyen ízű hús, mint amit most ettem, és ilyen tea a valóságban? Vagy mindez csak ember alkotta dolgok a rendszer manipulálásával létrehozva? Szórakozott voltam, hogy ilyen dolgokon gondolkozok. Asuna velem szemben ült teás csészét tartva a két kezében, megtörte a csendet, ami a lakoma óta eltelt pár percben köztünk volt. - Különös... Úgy érzem, mintha ebbe a világba születtem volna, és itt éltem volna le az életem. - Én is. Vannak olyan napok mikor nem gondolok a másik világra. És nem csak én vagyok ezzel így... Manapság már nem sokan vannak, akik megszállottjai a kitisztításnak vagy a kijutásnak. - Megtört az előrehaladásunk üteme. Már csak úgy 500 játékos lehet a frontvonalon. És nem csak a veszély miatt... Mindenki kezd hozzászokni ehhez a világhoz... Csak bámultam Asuna gyönyörű arcát, a fény, ami a narancsszínű lámpából érkezett, megvilágította azt. Az arcot, ami nem emberi. A sima bőr és a fényes haj, túl szép ehhez az élethez. De nekem ez az arc már nem egy 3D-s modellnek látszott többé. El tudtam fogadni, hogy ez az ami. Ha visszatérnék a valóságba és találkoznék egy valódi személlyel, akkor kicsit zavarban lennék. Valóban vissza akarok térni... abba a világba? Nem tudtam a választ erre a hirtelen jött gondolatra. Korán kelek és gyűjtöm a tapasztalati pontokat a labirintus feltérképezésével. De tényleg azért csinálom, hogy kijussak a játékból? A múltban biztosan ezért csináltam. Minél előbb ki akartam jutni ebből a halálos játszmából, ahol még csak nem is sejthetted mikor halsz meg. De most, hogy már megszoktam a játékot...

- De én vissza akarok térni. Asuna tiszta hangján mondta ezeket, mintha látta volna a bennem zajló vitát. Felemeltem a fejem. Asuna rám mosolygott majd folytatta. - Mert még sok dolog van, amit még nem tettem meg. Készségesen bólintottam erre. - Ja, feltételezem, a legjobb formánkat kell hoznunk. Nem tudnék azoknak a kézműveseknek a szemébe nézni, akik támogattak minket, ha feladnánk... Ittam egy korty teát, mintha az elmoshatná a bennem zajló konfliktust. Még mindig messze van a kastély csúcsa. Talán még nem késő ezen gondolkozni. Furcsa nyitottságot éreztem, ahogy Asunát nézve próbáltam szavakba önteni a hálám. Erre Asuna fogcsikorgatva intett egyet a kezével, majd megszólalt. - N-N-Nem. - M-Mi? - Sok férfi játékos nézett már rám így, mikor szerelmet vallottak nekem. - Mi...? Kiábrándító, bár a harci képességeim mester szintűek, még soha sem tapasztaltam ezt, szóval csak kinyitottam a szám majd becsuktam anélkül, hogy bármit is mondtam volna. Asuna rám nézett majd nevetni kezdett. Kissé féleszűnek tűnt így. - Tehát senki sincs, aki közel állna hozzád? - Mi a baj azzal? Különben is szóló játékos vagyok. - Mivel egy MMORPG-vel játszol, kéne lennie pár barátodnak. Asuna abbahagyta a mosolygást és úgy kérdezett, mintha a tanárom vagy a nővérem lenne. - Nem gondolkoztál azon, hogy csatlakozz egy klánhoz? - Eh...? - Megértem, hogy nektek béta tesztelőknek nehéz a csapatokhoz alkalmazkodni, de... Az arckifejezése megint komollyá vált. -A 70. szint óta a szörnyek algoritmusa rendszertelenné vált.

Ezt én is éreztem. Talán a programozók tervezték úgy, hogy a processzor taktikáját nehezebb legyen kiismerni, vagy ez annak az eredménye, hogy a program magától tanult. Ha az utóbbi igaz, akkor ez egyre nehezebb lesz. - Ha egyedül játszol nehezebb túlélni a nem várt helyzeteket. Nem lehet mindig megúszni. Biztonságosabb lenne, ha csapatban játszanál. - Elég biztosítékot helyezek magam köré. Köszönöm a tanácsot, de... a klánok csak... és... Jobb lett volna, ha itt befejezem, de helyette kérkedni kezdtem. - A csapattagok általában több teherrel járnak számomra, mint amennyit segítenének. - Ó, tényleg? Egy villanás, egy ezüst csík szelte ketté a levegőt előttem, és mielőtt felfoghattam volna Asuna kése az orrom előtt állt. Ez a „Lineáris” volt, egy alap vívóképesség. Nos, azt mondtam, hogy alap, de Asuna ügyessége mindet felülmúló volt, a sebessége elképesztő. Igazság szerint nem is láttam a fegyver útvonalát. Erőltetett mosollyal felemeltem a karjaimat a megadás jeleként. - Oké te kivétel vagy. - Hmm. Elvette a kést az arcom elől, ráfonta az ujjait, majd olyat mondott, ami váratlan volt. - Akkor csatlakozz hozzám. Mint a vezér elleni csapat feje megnézem, hogy tényleg olyan erős vagy, mint ahogy a pletykák mondják. Megmutatom neked, hogy én is elég jó vagyok. Különben is, a héten a szerencseszínem a fekete. - Mi, mit mondasz!? Majdnem hanyatt estem ettől a kijelentéstől és hevesen ellenérveket kerestem. - Mi lesz a klánoddal, ha ezt csinálod!? - Nincs nálunk szintlépési kvóta. - Akkor, akkor mi lesz a testőreiddel? - Lerázom őket. Felemeltem a teás csészét, ezzel is nyerve egy kis időt, de az üres volt. Asuna önelégült képpel elvette tőlem, és teletöltötte a forró itallal. Igazság szerint ez elég vonzó ajánlat volt. Minden srác olyan valakivel akart egy csapatban lenni, akit Aincrad legszebb nőjének lehet nevezni. De pont ezért azt kérdezem magamtól, hogy egy ilyen híres személy, mint Asuna, miért pont velem akar egy csapatban dolgozni.

Talán sajnált engem, mert olyan magányos szóló játékos vagyok? Olyat mondtam szinte öntudatlanul, ahogy ezek a negatív gondolatok töltöttek el, ami majdnem a végzetemet okozta. -A frontvonal veszélyes. Asuna kése megint felemelkedett és erősebb fényben ragyogott, mint azelőtt. Olyan gyorsan bólintottam, ahogy csak tudtam. Még mindig kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy miért pont engem választott azok közül, akik a játékot próbálják kitisztítani, de válaszoltam. - O-Oké. Akkor... Várok rád a 74. szint kapujánál holnap reggel 9-kor. Asuna egy magabiztos mosollyal válaszolt miközben leeresztette a kezét. Nem tudtam mennyi ideig maradhatok egy nő házában anélkül, hogy az udvariatlanak számítana, ezért elköszöntem, ahogy végeztünk. Asuna kikísért a lépcsőig, kicsit megdöntötte a fejét, majd megszólalt. - Nos... gondolom köszönettel tartozom a mai napért. Finom volt az étel. - Á, nekem is, nekem is. Legközelebb is számítok rád... bár nem hiszem, hogy még egyszer a kezembe kerül ilyesmi. - Ó, még az átlagos ételek is más ízűek, ha megfelelő a képességed szintje. - válaszolt mielőtt az ég felé fordította a fejét. Az ég teljesen sötét volt. Természetesen nem lehetett látni egyetlen csillagot se. A komor vas és kő 100 méter magasan a levegőben teljesen elzárta a kilátást. Felemeltem a fejem és motyogtam. - Ez a helyzet, ez a világ, ez az amit Kayaba Akihiko akart...? Egyikünk se tudott válaszolni erre a kérdésre, amivel félig magamra céloztam. Kayaba, aki valahol elbújva figyelte ezt a világot, mit gondolhat? Ez a békés szituáció, ami a kezdés vérfoltos zavara után jött, ez vajon elégedettséggel vagy csalódottsággal tölti el? Ezt nem tudhatjuk. Asuna csendben közelebb lépett hozzám, éreztem egy kis meleget a karomon. Csak képzelődtem, vagy a hűséges szimulátor okozta ezt? 2022. november 6.-án indult ez a halálos játék, és most október végéhez közeledünk 2024ben. Ez idáig a majdnem két év alatt egyetlen üzenet sem jutott be kintről, semmi jele a segítségnek. Annyit tehetünk, hogy élünk, és megyünk tovább, lépésről lépésre, tovább a csúcsig. Egy új nap kezdődött Aincradban, ahogy ezen gondolkoztam. Hová megyünk, vagy mi vár ránk a végén, ez mind csak egy hatalmas csokornyi dolog, amit még nem tudunk. Az út előttünk hosszú, a fény még gyenge. De van néhány jó dolog is.

Ahogy felnéztem a hatalmas vas égboltra, engedtem, hogy a fantáziám az ismeretlen világba szárnyaljon, amit még nem láttam.

7. fejezet Reggel 9 óra van. Az időjárás ma enyhén felhős és a reggeli köd, ami a városra borult még nem szállt fel. A fény, ami kívülről szűrődött be, megtört rajta, citromsárgára festve a környéket. Az aincradi naptár szerint ez volt a „Kőrisfa Hava”, ami azt jelentette, hogy őszbe fordul az idő. A hőmérséklet kicsit hűvös volt, ez teszi az év legfrissítőbb hónapjává ezt. De most kissé rosszul éreztem magam. Asunára vártam a kaputéren, a 74. szint lakóterületén. Bizonyos okok miatt múlt éjszaka nem tudtam aludni, csak feküdtem Algadeben az egyszerű ágyamban és forgolódtam. Szerintem lehetett hajnali három is mire elaludtam. Rengeteg játékost segítő funkció van a SAO-ban, de sajnos olyan gomb, amitől elaludnál nincs. Furcsa módon az ellenkezője létezik. A menü idő beállításai közt van egy „Ébresztőórának” nevezett valami, ami erővel felkelti a játékosokat. Persze a választás, hogy visszaalszol-e, vagy sem teljesen rajtad áll, de volt elég akaraterőm ahhoz, hogy kimásszak az ágyamból, mikor a rendszer tíz perccel kilenc előtt felkeltett. Talán a lusta játékosok áldásáért, a játékban nem kell se fürödni, se átöltözni – bár van néhány furcsa játékos, aki napi rendszerességgel fürdik. De még a Nerve Gear számára is nehéz lemásolni egy teljesen folyékony közeget, ezért nem képes egy igazi fürdőt reprodukálni. Miután felkeltem rövid idővel a találkozó előtt, felvettem minden felszerelésemet mindössze 20 másodperc alatt és elsétáltam Algade teleportkapuján át ide, ahol állok, kissé idegesen az alváshiánytól, várok rá, de... - Késik. Már tíz perccel múlt kilenc. Szorgalmas játékosok jelentek meg egyik a másik után a kapuban és sétáltak el a Labirintus felé. Nem sok mindent tehettem, nézegettem a labirintus térképét meg a képességeim állapotait, státuszokat, amiket már fejből tudtam. Á, azt kívánom, bár lenne egy hordozható játékkonzolom vagy valami hasonló. Némává váltam ettől a hirtelen jött gondolattól. Egy játékkal játszani egy játékban, egyre rosszabb vagyok. Vissza kéne mennem aludni... Gondolkozni kezdtem. Még egy kék teleport effektus jelent meg a kapuban már az isten tudja hányadik. Nem sok reménnyel figyeltem. De aztán- Kyaaaaa! Kérlek, menj félre! - Ááááá!?

A játékosok, akik teleportáltak, általában a földön jelennek meg, de ez az alak pár méterrel felette jelent meg és egyenesen felém repült a levegőben. - Huh, huh...!? Nem volt időm sem elkapni sem kitérni előle, összeütköztünk, majd egy kupacban a földre estünk. A fejem a kőnek csapódott erősen. Ha nem lennék egy településen, akkor most sok pont veszett volna oda az életerőmből. Ez azt jelentette, hogy ez az idióta valószínűleg beugrott a kapuba a másik oldalon, és ugyanúgy jelent meg itt. Ez a gondolat villant át az agyamon. Még mindig kába voltam, felemeltem a karom és megragadtam a rajtam fekvő idiótát hogy ellökjem. - Hmm? Valami furcsa és nagy dolgot éreztem a kezemben. Másodszor is megmarkoltam, majd harmadjára, hogy rájöjjek mi ez a rugalmas és telt érzés. - K-Kyaaa!! Hirtelen hangos sikítás hatolt a fülembe, majd a fejem megint a földnek csapódott. Ugyanakkor, a súly felemelkedett a testemről. Előttem egy női játékos ült a földön, piros és fehér egyenruhát viselt térdig érő szoknyával és a tokjában pihenő ezüstfehér vívókarddal. És valami oknál fogva, megmagyarázhatatlan dühvel a szemében bámult rám. Az arcán a legerősebb fokú érzelmi jelek látszódtak, az egész arca fülig vörös volt, a két karját védekezően fonta keresztbe a mellkasa... Mellkas? Hirtelen támadt egy tippem, mit fogtam meg a jobb kezemmel. Arra is rájöttem, kissé későn, hogy milyen veszélyes helyzetbe kerültem. Minden, a veszélyes helyzetek elkerülésére kidolgozott módszereim, amik a fejemben voltak, eltűntek. Miközben kinyitottam, majd újra becsuktam a jobb markom, nem is tudatosult bennem ez a mozdulat, kinyitottam a szám. - Sz-Szia. Jó reggelt, Asuna. A düh a szemében még világosabban lobbant fel. És ezek pontosan olyan valaki szemei voltak, aki tenni készül valamit a fegyverével. Azon kezdtem gondolkozni, hogy kellene egy „menekülés” opció, ez villant át az agyamon mikor a kapu újra felragyogott kéken. Asuna meglepett kifejezéssel nézett hátra, majd gyorsan felkelt, és a hátam mögé bújt. - E...? Anélkül, hogy tudnám miért, én is felálltam. A kapu még fényesebben ragyogott, mikor az újonnan érkező megjelent a közepén. Ezúttal a játékos mindkét lába a földön volt.

Mikor a fény elenyészett, felismertem az érkező személyt, és a rajta lévő impozáns fehér köpenyt a vörös szimbólumokkal. A fickó, aki egy KoB egyenruhát viselt, és egy túldekorált kardot hozott magával, az a hosszú hajú testőr volt, aki tegnap Asunát követte. Kuradeel volt a neve, azt hiszem. Kuradeel ráncai a homlokán elmélyültek, mikor meglátta Asunát mögöttem. Nem tűnt öregnek. A húszas éveinek az elején járhatott, de az arcán lévő ráncok miatt öregebbnek nézett ki. Olyan erősen szorította össze a fogait, hogy azt szinte már hallani lehetett, majd alig titkolt dühvel a hangjában megszólalt. - A...Asuna-sama, nem kéne ilyet tennie...! Arra gondoltam, hogy ez egyre bonyolultabb lesz mikor meghallottam a hangját, ami már a hisztérikussal volt határos és behúztam a nyakamat. A mélyen ülő szemeiben düh látszott, miközben Kuradeel megint megszólalt. - Most, Asuna-sama, menjünk vissza a főhadiszállásra. - Nem. Még csak szolgálatban sem vagyok ma! ...És Kuradeel, miért álltál korán reggel a házam előtt? Asuna ingerülten vágott vissza mögülem. - Fufu, tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni, ezért már egy hónapja Salemburgba mentem, hogy figyeljem a házát. Csak nekem kellett volna meglepődnöm Kuradeel büszke válaszán. De Asuna is megdermedt. Hosszú csend után erőltetett hangon kérdezett rá. - Ez is a vezér parancsainak része? - Az a kötelességem, hogy fedezzem magát, Asuna-sama. A házának figyelése is beletartozik... - Mit értesz beletartozik alatt, idióta! Kuradeel hozzánk sétált, az arckifejezése még dühösebb és idegesebb lett, félretolt engem az útból és megragadta Asuna kezét. - Nem értetted meg. Kérem, ne legyen ilyen... Most térjünk vissza a főhadiszállásra. Úgy tűnt, Asuna megrémült a hangjától, ami mintha valami alig titkolt dolgot rejtegetne. Könyörgő pillantást vetett felém. Igazság szerint azon gondolkoztam, hogy el kéne futni, ahogy azt mindig is tettem ilyen helyzetekben. De most látva Asuna szemeit, a kezem magától megmozdult. Megragadtam Kuradeel Asunát tartó kezét, és addig növeltem az erőt a kezemben, amíg a bűnözést megelőző kód engedte. - Bocs, de kölcsönveszem az alvezéredet a mai napra.

A mondat hülyén hangzott még az én füleimnek is, de már nem szívhattam vissza. Kuradeel, aki szándékosan levegőnek nézett mostanáig, fogcsikorgatva elhúzta a kezét. - Te! Érdes hangon kiáltott fel. Még ha a rendszer túlzott is, akkor is volt valami furcsa a hangjában. - Garantálom Asuna biztonságát. Különben sem akarjuk kihívni ma a vezért. Visszatérhetsz a főhadiszállásra egyedül is. - Ne szórakozz velem! Azt hiszed egy olyan szánalmas játékos, mint te meg tudja védeni Asuna-samát!! - Valószínűleg jobban, mint te. - Te arcátlan bolond! Ha ilyen nagy a szád, akkor feltételezem, be is tudod bizonyítani. Kuradeel arca most falfehér volt, előhívta a menüjét a jobbjával, majd gyorsan matatott rajta. Pillanatokkal később egy félig átlátszó rendszerüzenet jelent meg előttem. Ki tudtam találni, hogy mi, mielőtt még elolvastam volna. [Egy 1-az-1 ellen párbaj felkérés érkezett Kuradeel-től. Elfogadod?] A kifejezéstelenül ragyogó betűk alatt az Igen/Nem gombok és még pár másik opció volt. Vetettem egy pillantást Asunára. Nem láthatta az üzenetet, de úgy néz ki, kitalálta mi folyik itt. Azt gondoltam, hogy megpróbál megállítani, de meglepődve láttam, hogy rideg arckifejezéssel bólint. - Oké? Nem lesz baj a klánban? A suttogva feltett kérdésemre Asuna ugyanúgy válaszolt. - Rendben lesz. Magam jelentem ezt a vezérnek. Válaszul bólintottam, majd megnyomtam az Igent és kiválasztottam az „Első Csapás Mód”-ot az opciók közül. Ez egy olyan párbajmód, amit az nyer meg, aki az első tiszta vágást ejti ellenfelén, vagy le tudja venni az ellenfél életerejének a felét. Az üzenet az [Elfogadtad az 1-az-1 ellen párbajt Kuradeellel]-re változott és megjelent alatta egy visszaszámlálás 60 másodpercről. Mikor az eléri a nullát, a életerőt védő rendszer, ami a városokban működik, ideiglenesen kikapcsol, és össze tudjuk mérni kardunk erejét, míg egyikünk nem győz. Úgy tűnik, Kuradeel sajátosan értelmezte Asuna beleegyezését. - Kérem, figyeljen, Asuna-sama! Bebizonyítom, hogy a maga védelmére senki sem alkalmasabb nálam!

Olyan arckifejezéssel kiabálta ezt, ami alig rejtette el mennyire élvezi ezt a helyzetet. Előhúzta a hatalmas kétkezes kardját a hüvelyéből, és csengő hang kíséretében elhelyezkedett. Megbizonyosodtam arról, hogy Asuna távolabb húzódott, mielőtt kivontam volna az egykezes kardomat a hátam mögül. Ahogy egy híres klán tagjától elvárható, az ő kardja jobban nézett ki az enyémnél. Nem csak az egykezes és a kétkezes kard mérete volt a különbség, hanem az is, hogy az enyém egyszerű és praktikus fegyver volt, míg az övé teljesen feldíszített volt, egy csúcskategóriás mesterember keze műve. Ahogy ott álltunk egymástól öt méterrel várva a visszaszámlálás végét, az emberek elkezdtek körénk gyűlni. Nem volt meglepő. Egy kaputéren álltunk egy város közepén, és mindketten elég jól ismert játékosok voltunk. - Kirito, a szóló játékos és egy KoB tag párbajoznak! Amint valaki ezt kiabálta, éljenzések hallatszottak innen és onnan is. Mióta a párbajok általában csak a képességek összemérése volt barátok közt, a nézők éljeneztek és fütyültek, nem törődve a helyzettel, ami idáig vezetett. De amint az időzítő visszaszámol, mindez kezdett homályba merülni. Hűvös nyugalom járta át testem, mint mikor egy szörnnyel küzdök. Arra fókuszáltam, hogy olvasni tudjak a levegőből, ami Kuradeelt körülveszi, aki idegesen nézelődött jobbra-balra, és figyeltem az állását, meg ahogy a lábát mozdítja. Az emberek nagyon is hajlamosak bizonyos viselkedéseket mutatni, mikor egy képességet használnak. Mindegy, hogy támadó vagy védekező képesség vagy, hogy alulról indul felfelé, ha a testük elárulja ezeket az információkat, az egy kritikus gyengeséggé válhat. Kuradeel kardja kicsit hátradől a törzse és az alsó teste lefelé hajlik. Ez egyértelműen egy jel arra, hogy egy nagyra törő roham típusú támadást fog használni. Persze ez lehet egy átverés is. Magamat és a kardomat egy alacsony és nyugodt tartásba helyeztem azt a benyomást keltve, hogy az első csapásom egy gyenge vágás lesz az alsó teste felé. Csak a tapasztalataidban és az érzéseidben bízhatsz, amikor átverések után kutatsz. Mikor a számlálás egy számjegyűvé vált, bezártam az ablakot. Már nem hallottam a tömeg zajait. Láttam Kuradeelt, aki gyorsan kapkodta tekintetét köztem és az ablak közt, az izmai megfeszültek. Egy szó [PÁRBAJ!!] jelent meg a köztünk lévő térben, és ugrottam. Szikrák pattantak a csizmám talpa alól, és a levegő fütyült a fülem mellett, ahogy átvágtam rajta. Pillanatnyi késlekedés nélkül mozdult Kuradeel teste is. De meglepetés látszott az arcán, mikor eloszlattam a gyenge védekező típusú képességgel kapcsolatos várakozásait és támadtam. Kuradeel első csapása, ahogy azt sejtettem, a kétkezes kard egy erős roham képessége volt: a „Lavina”. Ha a védelem gyenge, akkor a védekező fél még blokkolhatja a vágást, de nem fog tudni visszatámadni az azonnali csapás miatt, azaz, aki ezt használja, az időt tud nyerni, hogy

újra készen álljon, míg a támadás miatt távol kerülnek egymástól. Ez egy nagyon jó magas szintű képesség. Nos, legalábbis szörnyek ellen. Jómagam, aki előre tudta, mit fog Kuradeel tenni, a roham típusú képességet, a „Szonikus Ugrás”-t választottam. Ha mindketten támadunk, akkor a képességeink összeütköznek. Ha csak a képességek erejét nézzük, az övé volt az erősebb, és a játék a nagyobb erejű képességnek kedvez, ha két támadás találkozik. Ebben az esetben a kardom elgörbülne, és a képessége megüt, gyengébben, de az még mindig elég lenne, hogy befejezze a párbajt. A kard, ami hátrahajlott, narancsszínű fényt kezdett árasztani magából, amint felém száguldott. A státuszai elég magasak voltak, ahogy azt a legjobb klántól elvárható, mivel a támadás elkezdéséhez szükséges idő rövidebb volt, mint amire számítottam. A fényesen ragyogó penge száguldott. Ha ezt a képességet egyenesen megütöm, minden bizonnyal elég sérülést szereznék a párbaj végéhez. Kuradeel arcán az eksztázis látszott a nyilvánvaló győzelemtől. De... A kardom, ami fejmagasságból indult, kicsit gyorsabban mozgott, ferde zöld vonalat húzva maga után és megütötte a kardját, mielőtt az befejezhette volna a támadást. A játék kiszámolta a sérülést, amit a kardom adott, és hatalmas szikrát produkált. Egy másik eredménye annak, ha két kard összeütközik, a „Fegyver Törés”. Csak akkor következik be, ha a fegyver egy súlyos vágást kap egy gyenge pontjára. De biztos voltam benne, hogy el fog törni. A fegyvereknek, amiken túl sok dísz volt, alacsony volt az ellenálló-képességük. Ahogy az várható volt - egy fülsértő hanggal - Kuradeel kétkezes pengéje eltört. Olyan effekt volt, mint egy robbanás. Elrepültünk egymás mellett a levegőben és ott értünk földet ahonnét a másik elugrott. A kardjának letört fele megperdült a levegőben, megcsillant rajta a napfény mielőtt beleállt köztünk a kőbe. Azután, mind a letört fél és az ami Kuradeel kezében maradt rengeteg darabra esett szét. Csönd terült szét a téren. Minden néző lefagyva, tágra nyílt szájjal állt. De miután földet értem, felálltam, és szokásomhoz híven meglendítettem a kardom balról jobbra, elkezdtek éljenezni. - Csodálatos! - Vajon tényleg ez volt a célja!? Ahogy hallottam mindenki véleményezni kezdte a rövid harcot, felsóhajtottam. Még ha csak egy egyszerű képesség volt csak, felfedtem még egy lapot a kezemből, és ez nem volt valami örömteli.

A kardommal a kezemben odasétáltam ahol Kuradeel ült háttal nekem. A hátat, ami fehér köpeny borított, erősen rázkódott. Miután szándékosan hangosan elraktam a kardom, halkan megszólaltam. - Ha akarsz támadni egy másik fegyverrel, újra megküzdök veled... De ennyi elég volt, nem? Kuradeel meg sem próbált rám nézni. Mindkét kezét megrázta a földön, mintha beteg lenne. De aztán, csikorgó hangon megszólalt. - Lemondok. Azt is mondhatta volna, hogy „Feladom” vagy, hogy „Vesztettem” japánul. Közvetlen azután bíbor sorok jelentek meg pontosan ott, ahol a csata kezdetét jelző szó is, ezúttal a párbaj végét és a győztest adva hírül. Még egy éljenzés hangzott fel, majd Kuradeel felállt és a nézők felé ordított. - Mit néztek!? Tűnjetek el! Majd lassan felém fordult. - Te... Megöllek... Meg foglak ölni... Nem tagadhatom le, kissé felkavartak azok a szemek. Az érzelmek a SAO-ban szerintem kissé túlzottak, de még azzal együtt is a gyűlölet, ami Kuradeel mélyen ülő szemeiben látszódott ijesztőbb volt, mint bármilyen szörny. Ahogy ott álltam a meglepetéstől, valaki mellém lépett. - Kuradeel, mint a Vér Lovagjainak alvezére, parancsot adok neked. Felmentelek a testőri pozícióból. Térj vissza a főhadiszállásra, és maradj ott további utasításig. Asuna szavai és arckifejezése hideg volt. De szorongást éreztem mögötte és önkéntelenül a vállára tettem a kezem. Asuna merev, feszült teste kissé megdőlt. - M... Mi... ez... A hang alig ért a füleinkhez. A többi, valószínűleg a káromkodás szavai elvesztek a szájában. Kuradeel ránk bámult. Kétség kívül azon gondolkozott, hogy ránk támad a tartalék fegyverével, még ha tudta is, hogy a bűnözést megelőző kód meg fogja állítani. De, bárcsak alig, de visszafogta magát, és kivett egy teleport kristályt a ruhájából. Felemelte, olyan erősen szorítva, hogy azt gondoltam el fogja törni, és azt motyogta „Teleportálás... Grandum”. Gyűlölettel bámult ránk, miközben eltűnt a kék fényben. Ahogy a fény eltűnt csend söpört végig a téren. A nézők döbbentek látszódtak Kuradeel haragjától, de aztán kis csoportokban távoztak. Csak Asuna és én maradtunk.

Mit kéne mondanom? Ez a gondolat kavargott a fejemben, de mivel két évig egyedül éltem, semmi hasznos nem jutott eszembe. Még csak nem is éreztem, hogy mi lenne a helyes dolog. Végül aztán Asuna ellépett és gyenge hangon megszólalt. - Bocsánat. Belekevertelek ebbe. - Nem... Jól vagyok, de te jól vagy? Lassan megrázta a fejét, a legnagyobb klán alvezére egy lelkes, de gyenge mosolyt adott. - Igen, azt hiszem, én vagyok a hibás, mert olyan durván ráerőltettem mindenkire a szabályokat, csak azért, hogy gyorsabban kitisztítsuk a játékot... - Azt hiszem... nem tehettél mást. Ha nem lenne valaki, aki olyan, mint te, az előretörésünk lassabb lenne. Nos, ez nem igazán olyan, amit egy hozzám hasonló lusta szóló játékos mondhat... Á, nem úgy értettem. Nem igazán tudtam mit próbálok mondani, ezért mindent mondani kezdtem, ami eszembe jutott. - …Szóval senki sem szólhatna ha te... kivennél egy pihenőt valakivel, aki olyan meggondolatlan, mint én. Erre Asuna pislogott párat összezavarodott kifejezéssel, aztán kissé keserűen elmosolyodott, és meglágyult az arca. - Nos, köszönettel tartozom. A mai napot élvezni fogom, amennyire lehet. Te mész elől. Lendületesen elfordult és elindult a városból kivezető úton. - Mi? Hé! Felváltva kéne elfoglalnunk az elől haladó pozícióját! Még ha panaszkodtam is, sóhajtottam egyet a megkönnyebbüléstől és követtem a finoman lengedező mogyoróbarna hajat.

8. fejezet A levegő meleg volt az erdőn áthaladó ösvény mentén. Olyan volt mintha a tegnap esti sötét hangulat csak egy illúzió lett volna. A reggeli fény átragyogott a sűrűn, arany pilléreket alkotva, amin pillangók repkedtek át. Sajnos ezek csak vizuális effektek, tehát egyet sem kaphatsz el, még ha vadászni is kezdenél rájuk. Ahogy átvágott a gyér aljnövényzeten, Asuna incselkedően megszólalt. - Mindig ugyanazt viseled. Ááá. Lenéztem a testemre: laza fekete bőrkabát, nadrág és póló ugyanabban a színben. Gyakorlatilag nem volt fém páncél felszerelésem. - És akkor mi van? Ha már van elég pénzed ruhára, akkor jobb, ha azt inkább ennivalóra költöd... - Praktikus okból viselsz feketét? Vagy ez csak karaktered stílusa? - És mi van veled? Te meg állandóan azt a fehér és piros dolgot viseled... Amíg beszéltem, megszokásból elkezdtem felderíteni a területet, nem is gondolkodva ezen. Nem volt szörny a környéken. De... - Nem tudok ezzel mit tenni. Ez a klán egyen... huh? Miért? - Várj... Felemeltem a jobb kezem és megállítottam Asunát. Volt egy játékos az ellenőrzött terület határán. Ahogy a mögöttem lévő területre fókuszáltam rengeteg zöld kurzor jelent meg, mutatva, hogy sok játékos van ott. Nem valószínű, hogy banditák csoportja lenne. A banditák midig náluk gyengébb játékosokat támadnak meg, tehát nagyon ritkán látni őket a frontvonalon, ahol a legerősebb játékosok vannak. Még fontosabb, hogy azoknak akik bűnt követnek el, a kurzoruk narancssárgára vált, és nem lesz zöld egy jó ideig. Ami aggasztott, az a számuk. Előhívtam a térképet a főmenüből, és bemutató módba kapcsoltam, hogy Asuna is láthassa. A környék térképe megerősítette a felderítésemet és mutatta a zöld kurzorokat. Tizenkettő volt. - Ez sok... Rábólintottam Asuna szavaira. Általában mikor túl sok tag van egy csapatban, akkor sokkal nehezebbé válik csoportként harcolni, tehát öt vagy hat a megszokott szám. - Nézd azt a méretet.

A csoportnyi fény gyorsan közeledett felénk két rendezett sorban menetelve. Ilyen előfordulhat egy veszélyes útvesztőben, de elég ritkán látni ilyen nagy egységes csoportot a mezőn. Ha láthatnánk a szintjüket, akkor talán ki tudnánk találni mire készülnek, de a játékosok még a másik nevét sem láthatják az első alkalommal. Ez egy alaprendszer, amit azért vezettek be, hogy megelőzzék a PK-t - a játékos gyilkolást - de nekünk nem hagy más választást, mint hogy a felszerelésből tippeljük meg a közeledők szintjét. Bezártam a térképet és Asunára néztem. - Meg kéne néznünk őket. Bújjunk el a fák mögött míg elmennek. - Ja, igazad van. Asuna feszült arckifejezéssel bólintott. Felkapaszkodtunk egy kis dombra, és elbújtunk a bokrok mögé, amik körülbelül olyan magasak voltak, mint mi. Ez jó hely volt ahhoz, hogy megfigyelhessük az elhaladó csoportot. - Á... Asuna hirtelen a ruháira nézett. A piros és fehér egyenruha könnyen észrevehető volt a zöld növények közt. - Mit tegyek? Nincs más felszerelésem... A pontok már nagyon közel voltak. Épp látótávba értek. - Elnézést kérek. Kinyitottam a kabátom és ráborítottam Asunára is. Asuna rám nézett majd engedte, hogy betakarjam. A kabát nem csak jól nézett ki, de nagy rejtőzködő bónuszt is adott. Így magas felderítő képesség nélkül elég nehéz volt minket észrevenni. - Nos, nem csak jól néz ki, hanem hasznos is, igaz? - Nem tudom! Sss, itt vannak! Asuna suttogott és az ajkára tette ujját. Összehúzódtam, a füleimet lépések hangja érte el. Végül megláttuk az ösvényen közeledő csoportot. Harcosok voltak. Mindegyikük ugyanazt a fekete fémpáncélt és zöld harci ruházatot viselte. A felszerelésük praktikus dizájnú volt, kivéve a pajzsukon lévő feltűnő képet egy kastélyról. Az első hatnak egykezes kardja, a hátsó hatnak alabárdja volt. Mindannyiuk sisakrostélya lenn volt, így nem láthattuk az arckifejezésüket. Ahogy néztük a tizenkét játékost, akik tökéletes rendben meneteltek, azon kezdtem gondolkozni, hogy ez egy csoport NPC.

Már biztos voltam benne. Ők a hatalmas csoport tagjai, aminek az első szint városában van a főhadiszállása: „A Sereg”. Éreztem, hogy Asuna visszatartja a lélegzetét. Nem voltak ellenségei a normális játékosoknak. Igazság szerint, ők voltak azok, akik a legtöbb erőfeszítést tették a bűnözés megállítására a mezőn. De az eljárásuk kissé durva, és azt tartják, hogy előbb támadd meg a narancssárga játékosokat - akiket a kurzoruk színe miatt hívnak így - ahogy meglátod őket, és csak utána kérdezz. Aztán elveszik a narancssárga játékosok felszerelését, és bebörtönözik őket a Fekete Vas Palota tömlöceibe. Azt pletykálják, hogy „A Sereg” elég ijesztően bánik azokkal akik nem adták meg magukat és nem sikerült elmenekülniük. Az is ismert róluk hogy hatalmas csapatokban utaznak és az összes vadászmező fölött átveszik az irányítást, közismerté vált a játékosok közt hogy „Nem kéne A Sereg közelébe menni” Nos, általában az 50. szint alatt tevékenykednek, erősítik a csoportjukat és fenntartják a rendet, szóval ritkán látni őket a frontvonalon. Ahogy csendben néztük, a tizenkét erősen felfegyverzett harcos csörgő hang kíséretében, amit páncéljuk és csizmájuk adott ki, eltűnt az erdőben. Tekintve hogy minden játékos, aki meg tudta szerezni a szoftvert, úgyis mondhatjuk, hogy mindenki, aki csapdába esett az SAO belsejében, mind játékmániás volt, akik olyan faj voltak, hogy nem igazán foglalkoztak a világ „Szabályaival”. Ennek ellenére tény, hogy ezek a játékosok szabályos rendben mozogtak, ez elképesztő. Ők lehettek „A Sereg” legerősebb egysége. Miután megbizonyosodtunk arról a térképen, hogy hatótávon kívülre értek, Asuna megkönnyebbülten felsóhajtott. - A pletykák igazak... Visszasuttogtam Asunának, a kabátom még mindig rajta volt. - Pletykák? - Ja. Hallottam a klángyűlésen, hogy „A Sereg” változtatott a hozzáállásán és kezd megjelenni magasabb szinteken. Egykor olyan csoport voltak, akik próbálták kitisztítani a játékot, ugye? De azután a veszteség után, amit a 25. szint vezére elleni csatában szereztek, a csoport megerősítésére koncentráltak, és visszavonultak a frontvonalról. Szóval ahelyett, hogy óriási számban a labirintusba vonulnának hatalmas kavarodást okozva ezzel, úgy döntöttek, hogy kisebb, elit egységeket küldenek, próbálva mutatni, hogy igyekeznek kitisztítani a játékot. A jelentés szerint nemsokára megjelenhet az első egység. - Tehát reklámozni akarják a képességeiket. De rendben van az, hogy csak úgy betámadnak egy felfedezetlen területre? Ránézésre magas a szintjük, de... - Talán... meg akarnak ütközni a vezérrel...

Minden labirintusban egy vezér őrzi a következő szintre vezető lépcsőt. Ezek nem regenerálódnak újra, és nagyon erősek, de a hírnév és népszerűség, amit legyőzésükkel szerezni lehet, hatalmas. Nagyon hatásos reklám lenne. - Szóval összeszedték azokat az embereket? De ez hülyeség. Senki sem látta még a 74. szint vezérét. Általában felderítő csoportokat szoktunk küldeni, hogy felmérjük a vezér erejét, és harci szokásait. - Nos, igen, mikor a klánok együttműködve hívják ki a vezéreket. Talán ők is ezt teszik...? - Nem tudom... Ők is tudhatnák, hogy így felvonulni a vezér ellen értelmetlen. Aggódnunk kéne. Remélem, nem találkozunk velük bent. Felálltam, és csalódott voltam, hogy el kell engednem Asunát. Megborzongott, amikor ő is kibújt. - Már majdnem tél van... Nekem is vennem kéne egy kabátot. Melyik boltban vetted ezt? - Hmm... Azt hiszem, egy játékos bolt volt Algade nyugati részén. - Akkor vigyél el oda, miután végeztünk a felderítéssel. Ezt mondva Asuna könnyedén leugrott az ösvényre. Követtem. A rendszernek köszönhetően, nem volt probléma számomra ilyen magasságból leugrani. A nap már magasan járt. Asunával gyorsan folytattuk utunk, miközben odafigyeltünk a környezetünkre. Szerencsésen kiértünk az erdőből anélkül, hogy egyetlen szörnnyel is találkoztunk volna, és egy kék virágokkal borított rét jelent meg előttünk. Az ösvény egyenesen keresztülvágott a réten, és a büszkén álló Labirintusnál ért véget. Valahol a torony magasabb részén van egy hatalmas terem és egy vezér, ami a következő szintre vezető lépcsőt őrzi, jelen esetben a 75. szintre vezetőt. Ha a vezért legyőzik és valaki eléri a következő szint lakóterületét és aktiválódik a teleport kapu, akkor ez a szint kitisztítottnak számít. A „Város Megnyitását” hatalmas tömeg fogja ünnepelni, akik az alsóbb szintekről jönnek, hogy megnézzék az új várost, és az egész terület megtelik élettel, mintha fesztivál lenne. Jelenleg kilenc napja, hogy az emberek nekikezdtek aktívan felderíteni a 74. szintet. Már itt az ideje, hogy valaki felfedezze a vezért. A hengeres alakú torony vörösesbarna mészkőből épült. Asunával mindketten rengetegszer jártunk már itt, de még mindig félelmetes a roppant mérete miatt. Ekkora méret csak százszor fordul elő Aincradban. Reménytelen kívánság, de titokban szeretném látni kívülről ezt a kolosszális lebegő kastélyt. Nem láttuk „A Sereg” egységét. Valószínűleg már bementek. A bejárathoz sétáltunk öntudatlanul is gyorsítva lépteinket.

9. fejezet Több mint egy éve már, hogy a Vér Lovagjai az első számú klán. Azóta a klán vezére, az „Élő Legenda”, és az alvezér, Asuna, a „Villám”, úgy híresültek el, mint a két legjobb harcos Aincradban. Most lehetőségem adódott figyelni Asunát, aki már befejezte azoknak a képességeinek a fejlesztését, amikre egy vívónak szüksége van, és most egy normál szörny ellen harcolt. Jelenleg egy harc közepén vagyunk és az ellenség egy csontváz kardforgató, a „Démoni Szolga”. Két méter magas, kísérteties kék fény veszi körül, és egy hatalmas egyenes kardot tartott a jobb kezében és kerek fém pajzsot a baljában. Természetesen nem volt egyetlen izma sem, ennek ellenére az erő pontja nagyon magas volt, ez tette nehézzé a harcot ellene. De Asuna esélyt se adott neki. - Hrrrrgrrrr! Ezzel a furcsa hanggal a csontváz jó párszor meglendítette a kardját, kék fénycsíkot hagyva a nyomában. Ez egy négyütéses képesség: a „Függőleges Négyzet”. Ahogy aggódva figyeltem pár lépésről, Asuna balra majd jobbra lépett, elegánsan kikerülve az összes vágást. Még ha ez egy 2-az-1 elleni helyzet is, akkor sem tudunk mindketten egyszerre harcolni, mikor egy teljesen felfegyverzett ellenséggel nézünk szembe. Ez nem a rendszer hibája, csak mikor két ember túl közel kerül egymáshoz egy harcban, ahol kardok lendülnek ide-oda olyan sebességgel, amit a szem nem tud követni, nos, ez mindennél nagyobb akadállyá válik. Tehát mikor csapatban küzdünk, egy képességet használunk, a „váltás”- t, ami szükséges a magas szintű csapatmunkához. A teljes vágás után az utolsó csapás is célt tévesztett a négyből és a Démoni Szolga kissé kibillent egyensúlyából. Asuna nem szalasztotta el a lehetőséget és egyenesen átment ellentámadásba. Az ezüst vívókard szúrásai egymás után találtak, mindegyik látványos nyomot hagyva, és a csontváz életereje lecsökkent. Egyenként a csapások nem okoztak nagy sérülést, de az ütések száma elsöprő volt. Három rövid lökésből álló ütéstől a csontváz páncélja kissé felcsúszott, és Asuna stílust váltott, hogy kétszer megvághassa a csontváz lábát. Majd a kard hegye vakító fehéren felragyogott, és bevitt két erős szúrást fent és lent. Ez egy 8 ütéses kombináció volt. Nagy valószínűséggel a „Csillag Csobbanás” nevű magas szintű kardképesség volt. Ilyen pontossággal csapást mérni a csontvázra ezzel a vékony pengével, ami általában hatástalan az ilyen ellenfelekkel szemben, egy hihetetlen képesség megjelenése.

Az erő, ami 30%-ot vett le a csontváz életerejéből, szintén elképesztő, de én elvesztem a játékos eleganciájában. Biztos ezt jelenti a kardtánc. Asuna rám kiáltott, mintha hátul is lenne szeme, én meg csak némán álltam ott. - Kirito-kun, váltás! - Oo-ké! Gyorsan felemeltem a kardom, ugyanabban a pillanatban Asuna bevitt egy erős döfést. A csontváz kivédte a csapást a baljában tartott pajzsával és fényes szikrák pattantak a levegőbe. De ez volt a várt hatás. Az ellenség megállt egy pillanatra miután hárította az erős támadást, így nem tudott azonnal visszatámadni. Természetesen Asuna is megdermedt miután blokkolták a támadását, de a „rés” a fontos. Azonnal támadtam egy roham típusú képességgel. Direkt töréspontot előidézni egy harc kellős közepén, és helyet cserélni egy csapattárssal, ezt hívjuk „váltás”-nak. Miután megbizonyosodtam, hogy Asuna hatókörön kívülre ment, hevesen támadni kezdtem az ellent. Hacsak nem vagy olyan mesteri, mint ő, akkor a szokásos vagdalkozó támadás a leghatásosabb az ilyen ellenfelekkel szemben, mint a Démoni Szolga, és sokkal több „rést” eredményez. Ebben az esetben egy zúzófegyver lenne a legjobb, például a buzogány. De nekem nincs, és valószínűleg Asunának sincs ilyen zúzó típusú képessége. A „Függőleges Négyzet”, amit a támadásra használtam, mind a négy vágása sok életerőt vett le tőle. A csontváz lassan reagált. Ez azért van, mert a szörnyek M.I.- jébe bele van építve egy pillanatnyi késleltetés mielőtt reagálna, mikor hirtelen megváltozik a támadó stílusa. Tegnap sok időmbe és erőfeszítésembe került, hogy ezt előidézzem a Gyíkembernél, de ha van egy csapattársad, akkor csak egy váltásra van szükséged. Ez a legnagyobb előnye a csapatmunkának. Hárítottam a támadást és egy fontos képességet kezdtem használni, hogy befejezzem a harcot. Bevittem egy erős lefelé irányuló csapást jobboldalon, majd megcsavartam a csuklóm és visszavágtam ugyanazon a vonalon, amin az előbb lefelé mentem, olyan mozdulatot hajtva végre ezzel, mintha golfoznék. Minden alkalommal, mikor a kard hozzáütődött az ellenség testéhez, ami csak csontokból állt, az ütés hangja hallatszott, és narancssárga fény áradt ki. A csontváz felemelte a pajzsát, hogy blokkolja a csapást, amiről azt hitte felülről fog érkezni, de keresztülhúztam a számításait, és meglöktem a bal vállammal. Majd egy függőleges vágást küldtem a tántorgó csontváz felé, majd szünet nélkül újra meglöktem, ezúttal a jobb vállammal. Ez egy olyan képesség, ami megoldja és kezeli az erős támadások egymásba kapcsolását és kombinálását: a „Meteor Törés”. Nem nagydolog, de ez olyan képesség, ami elengedhetetlen a puszta-kezes képességekhez, ahogy az egykezes kard képességekhez is. Az ellenség életpontjai a túl nagy ütés miatt, amit a támadásokból szedett be, már a piros zónában voltak. Minden erőmet beleadtam a hétütéses kombináció végső vízszintes, balról

induló vágásába. A kard egyenesen a csontváz nyaka felé száguldott, fényes ívet rajzolt a levegőbe. A csont egy pattanó hang kíséretében eltört, és míg a koponya felrepült a levegőbe, a test a földre zuhant, mint egy báb, aminek elvágták az összes zsinórját. - Győztünk!!! Asuna megveregette a hátam, ahol már ott pihent a kard. Félretoltuk a tárgy szétosztást és újra sétálni kezdtünk. Mostanáig harcoltunk a szörnyekkel, eddig négy alkalommal, de szinte sérülés nélkül jutottunk át rajtuk. Míg Asuna stílusa rövid szúrásokból állt, addig az enyém nagy képességek összekapcsolásából, ez megzavarta a szörnyek M.I.- jét – csak az érzékelő algoritmusokat, nem a processzor feldolgozó képességét – és ezzel lehetőséget adva arra, hogy jól összepárosítsuk képességeinket. Valószínűleg nincs sok különbség a szintjeink közt. Óvatosan haladtunk a pillérek szegélyezte pazar folyosón. Esélytelen, hogy a felderítő képességem mellett rajtunk üssenek, de a lépteink visszhangja zavart. Nem volt fényforrás a labirintusban, de a környezet egy gyenge, misztikus izzást bocsájtott ki magából, így elég jól láttunk. Óvatosan vizsgálgattam a folyosót, ami visszatükrözte a lágy kék fényt. A labirintus lejjebb vöröses-barna mészkőből készült. De ahogy feljebb jöttünk benne, a környezetünk ismeretlen kőből készült, ami egy már-már ragadós, kék fényt árasztott. A pillérekbe megkapó, de kísérteties képek voltak vésve, és sekély víz rohant a lábunk közt, beborítva a padlót. Azt lehet mondani, hogy összességében az atmoszféra „nehezebb lett”. Nem sok fehér folt volt már a térképen. Ha helyes a sejtésem, az előttünk lévő terület valószínűleg... A folyosó végén egy kétszárnyú szürkés-kék ajtó fogadott minket. A faragványok az ajtón hasonlóak voltak a pilléreken lévőkhöz. Még ha az egész világ kizárólag csak adatból áll is, ezekből az ajtókból akkor is egy megmagyarázhatatlan aura áradt. - Ez az...? - Valószínűleg... Ez a vezér terme. Asuna szorosan markolta a kabátom ujját. - Mit tegyünk...? Nem lesz baj, ha csak egy pillantást vetünk rá, igaz? A bátor szavak ellenére a hangjában aggódás hallatszott. Még ha egy csúcskategóriás kardforgató volt is, úgy tűnik ezt ő is ijesztőnek találja. Igaz, ez várható volt. Engem is megrémített. - Rendben, készítsünk elő egy-egy teleportációs kristályt, csak a biztonság kedvéért. - Jó.

Asuna bólintott, és egy kék kristályt vett elő a zsebéből. Én is előkészítettem egyet. - Készen állsz? Kinyitom... Míg Asuna erősen szorította a jobb karom, én megérintettem a vasajtót a bal kezemmel, amiben a kristályt fogtam. Ha ez most a valóság lenne, a tenyerem izzadságban úszna. Ahogy lassan egyre nagyobb erővel toltam az ajtót, ami legalább kétszer magasabb volt, mint én, az meglepően könnyen kinyílt. Miután megmozdult, a két szárny olyan gyorsan szétnyílt, hogy az kissé megzavart minket. Asunával együtt visszatartottam a lélegzetem, majd a hatalmas ajtó egy utolsó reccsenéssel megállt, feltárva ellőttünk, hogy mi van odabent. … Vagy legalábbis azt hittük, de teljes sötétség fogadott minket. A fény, ami elárasztotta a folyosót nem érte el a szoba végét. A sűrű hideg sötétség nem mutatott semmit, akárhogy is meresztettük a szemünket. -… Alighogy kinyitottam a szám, két kékes-fehér láng lobbant fel kissé beljebb, majd még kettő és aztán még egy pár. „Huss”... ezzel a folyamatos hanggal kísérve egy szempillantás alatt készen állt a szoba közepe felé vezető út. A végén, egy nagy tűzoszlop lángolt fel, és az egész téglalap alakú szobát kék fény töltötte el. Nagyon tágas volt. Úgy tűnik az egész fehér folt a térképen ez az egy szoba volt. Asuna belém karolt, mintha az idegesség sakkban tartaná, de nem volt elég hely a fejemben, hogy élvezhessem ezt az érzést. Ennek oka a tűzoszlop mögött megjelenő hatalmas alak. Az óriási testen domborultak az izmok. A bőre sötétkék volt, és a vastag mellvért felett ülő fej nem emberé volt, hanem inkább egy hegyi kecskéé. Két hajlított szarv állt ki a feje két oldalán. A szemeivel, amik szintén fényes kékben izzottak, ránk nézett. Az alsó testét tengerészkék szőr borította, és - bár ez nem látszott tisztán a tűz miatt - de úgy tűnik, hogy az is állati volt. Egyszóval, és a szó minden értelmében, ez egy démon. Elég nagy távolság volt a bejárat és a terem közepe közt ahol az állt. Ennek ellenére a küszöbre fagytunk, egyetlen izmunk sem mozdult. Minden szörny közül, amikkel idáig találkoztunk, ez az első, ami démoni kinézetű volt. Ez olyasmi volt, amiért nem bírok elég hálát rebegni a temérdek RPG - nek amivel eddig játszottam. De most, hogy ezt láttam, nem tudtam visszatartani a félelmet, ami kitörni készült a testemből. Hezitálva ráfókuszáltam, és elolvastam a szavakat, amik megjelentek: „A Ragyogószemű”. Kétséget kizáróan ez a szint vezére. Az „A” a neve előtt is ezt bizonyítja. Ragyogószemű – a szemek, amik ragyogtak. Amint elolvastam ezt messziről, a kék démon hirtelen rázni kezdte a hosszú pallosát és üvöltött. A kék tűz hevesen megremegett, és vibráció futott végig a padlón. Tüzes lélegzet

robbant ki az orrából és a szájából, ahogy felemelte a pallosát. Aztán a kék démon hihetetlen sebességgel egyenesen felénk támadt – ezzel megremegtetve a talajt – anélkül, hogy időt hagyott volna a gondolkozásra. - Ááááááááá! - Kyaaaaaaaa! Kiabálni kezdtünk és ugyanakkor 180°-os fordulatot téve olyan gyorsan futottunk el, ahogy a lábunk bírta. Tudtuk, hogy elméletileg a vezér nem tud kijönni a terméből, de egyszerűen nem tudtunk ott maradni. Az ügyesség pontjainkra bízva magunkat, amit mostanáig fejlesztettünk, szélsebesen futottunk végig a folyosón.

10. fejezet Nem álltunk meg, hogy kifújhassuk magunkat, csak futottunk a biztonságos zóna felé, ami valahol a labirintus terület közepén volt felállítva. Éreztem, hogy menet közben párszor célba vettek minket a szörnyek. De igazság szerint nem voltunk olyan elmeállapotban, hogy harcoljunk velük. Berontottunk a nagy terembe, ami biztonságos területként volt megjelölve, és a padlóra rogytunk egymás mellett, a hátunkat a falnak vetve. Egy hatalmas lélegzet után egymásra néztünk és - ...Ha. Mindketten egyszerre kezdtünk nevetni. Ha a térképre néztünk volna, azonnal tudtuk volna, hogy a vezér nem hagyta el a termét. De nem is gondoltunk arra, hogy megálljunk ellenőrizni ezt. - Hahaha, ha... nagyon gyorsan futottunk! Asuna élénk hangon nevetett. - Rég volt már, hogy úgy futottam volna, mintha az életem múlna rajta. Te még nálam is jobban hajtottad magad! -… Nem tudtam mit mondani erre. Asuna most már a mogorva arcomon nevetett. Nagy nehezen tudta csak abbahagyni, majd megszólalt. - Az elég erősnek nézett ki – mondta komoly arckifejezéssel. - Ja. Úgy néz ki, hogy csak egyetlen nagy kardja van, de valószínűleg speciális támadási is vannak. - Sok játékost kell gyűjtenünk előre, akiknek nagy védelmező erejük van, és gyakran kell őket cserélni. - Úgy tíz pajzsos játékosra lesz szükségünk... Igaz, jelenleg csak ingerelnünk kell, hogy rájöjjünk, hogyan harcol. - A... pajzs. Asuna elgondolkozva felém nézett. - Mi-Mi van? - Rejtegetsz valamit. - Mire gondolsz?

- Ez furcsa. A legnagyobb előnye az egykezes kardok használatának, hogy pajzsot is tarthatsz a másik kezedben. De soha nem láttam nálad egyet sem. Én nem használok, mert lassítaná a támadásaim sebességét, és vannak olyanok, akik a stílusuk miatt nem használják. De rád egyik sem igaz... Ez gyanús. Rátapintott a lényegre. Van egy rejtett képességem. Még soha nem használtam mások előtt. Nem csak azért, mert a képességek fontosak a túléléshez, hanem azért is, mert még jobban kilógnék a sorból, ha mások megtudnák. De ha csak ő... ha csak ő jönne rá, abból nem lenne baj... Erre gondolva kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de... - Mindegy, nem számít. Mások képességei után kutakodni egyébként is gorombaság. Csak nevetett. Most, hogy elvesztegettem a lehetőséget, csak motyogtam pár szót a fogaim közt. Majd Asuna szemei nagyra nőttek, mikor ránézett az órára. - Á, már 3 óra van. Bár már késő, ebédeljünk. - Mi!? Nem tudtam elrejteni az izgalmam. - S-Saját!? Asuna szótlanul mosolygott, és gyorsan lépkedett a menüjében. Miután levette kesztyűjét, előhívott egy kis kosarat. Legalább egy jó dolog van abban, hogy vele vagyok csapatban ahogy ez a goromba gondolat átsuhant az agyamon Asuna hirtelen rám nézett. - Milyen rossz gondolatokat forgatsz a fejedben? - S-semmi. Inkább együnk. Asuna duzzogva bár, de kivett két papír csomagot a kosárból és az egyiket a kezembe nyomta. Kinyitottam a csomagot és egy szendvicset leltem benne, két kerek kenyérszelet közt sok zöldség és grillezett hús. Olyan aroma áradt ki belőle, mint a paprikáé. Hirtelen nagyon éhes lettem és nagyot haraptam belőle. - Ez... nagyon jó... Beleharaptam kétszer, háromszor, majd kifejeztem elismerésemet. Alakra európai ételnek nézett ki, mint azok, amiket az NPC éttermek adnak, de az íz más volt. Az enyhén savanyú és édes íz egyértelműen hasonlított a japán gyors kajákra, amiket két évvel ezelőttiig ettem. Gyorsan megettem a hatalmas szendvicset, majdnem sírtam a nosztalgikus íztől. Miután az utolsó darabot is megettem és leöblítettem a teával, amit Asuna adott, sóhajtottam egyet.

- Hogy hoztad össze ezt az ízt? - Ez az eredménye egy év gyakorlásának és kísérletezésének. Az után csináltam, hogy analizáltam minden növény hatását az íz reprodukciós motorra. Ez itt glogwa mag, shuble levél, és calim víz. Amint ezt mondta, Asuna két kis üveget vett elő a kosárból, kinyitotta őket, majd belenyúlt a mutatóujjával. Mikor kihúzta, az ujján valamilyen leírhatatlan, ragadós, lila anyag volt. Majd megszólalt: - Nyisd ki a szád! Nem tudtam mi az, de reflexszerűen kinyitottam a szám, és Asuna a számba dobta azt. A ragacsos anyag egyenesen a számba repült, és az ízén elcsodálkoztam. - Ez majonéz! - Ez pedig abilpa bab, sag levelek, és uransipi csontok. Az utolsó úgy hangzott, mintha valami ellenméreg alapanyaga lenne, de a folyadék elöntötte a szám nem hagyva nekem időt gondolkozni. Az íze még az előbbinél is jobban sokkolt. Egyértelműen szója szósz volt. Annyira izgalomba jöttem, hogy megragadtam Asuna kezét és az ujját a számba nyomtam. - Kya!!! Felkiáltott és kirántotta a kezét az enyémből miközben folyamatosan rám bámult. De aztán nevetni kezdett az arckifejezésemen. - Ezzel készítettem a szendvicset. - Csodálatos! Tökéletes! Megcsinálhatnád vele a szerencsédet! Igazság szerint a szendvics sokkal jobban ízlett, mint a tegnapi Ragu Nyúl hús. - K-Komolyan? Asuna szégyenlősen mosolygott. - Nem. Jobb, ha nem adod el. Akkor nem maradna nekem. - Váá, olyan mohó vagy! ...Ha szeretnél még, talán csinálhatok valamikor. A végét már halkan mondta, és kissé nekidőlt a vállamnak. Ahogy a nyugodt csend telepedett a szobára még azt is elfelejtettem, hogy a frontvonalon vagyunk, ott, ahol az életünk a tét. Ha mindennap ilyet ehetnék, az megerősítené az elhatározásomat, és Salemburgba költöznék... közvetlen Asuna háza mellé... Ezen kezdtem gondolkozni anélkül, hogy felfogtam volna, és már ott voltam, hogy hangosan is kimondom...

Hirtelen csengő páncélok hangja hallatszott, jelezve, hogy egy másik csapat játékos közeledik. Gyorsan szétugrottunk. A hatfős csapat vezérét figyeltem, és megnyugodtam. Ő az a katana forgató, akit legelőször ismertem meg Aincradban. - Ó, Kirito! Rég találkoztunk! Felálltam, és üdvözöltem a magas személyt, aki most, hogy felismert, felénken közeledett. - Még mindig élsz Klein? - Most is olyan nagyszájú vagy mint mindig is. Miért van egy magadfajta ember csapatban... A katana forgató szemei tágra nyíltak a bandana kendő alatt, mikor Asunára nézett, aki gyorsan összepakolt, és felállt. - Á... Már valószínűleg találkoztatok a vezérharcok alatt, de azért bemutatlak titeket. Ez a srác Klein a "Fuurinkazan" klánból, és ő Asuna a Vér Lovagjaitól. Asuna finoman biccentett, mikor bemutattam, de Klein csak állt ott tágra nyílt szemmel és szájjal. - Hé, mondj már valamit? Laggolsz? Miután oldalba böktem, Klein végre becsukta a száját, és bemutatta magát a legudvariasabb formában, amiben csak tudta. - H-Helló!!!!! Csak egy srác vagyok, Kleinnek hívnak! Szingli vagyok! Huszonnégy éves! Amint Klein kimondta ezt a hülyeséget zavarában, megint oldalba böktem, ezúttal erősebben. De még mielőtt befejezhette volna, a csapattársai előretörtek és bemutatták magukat. Azt mondták a "Fuurinkazan" klán tagjai már a SAO indulása előtt is ismerték egymást. Klein védte és vezette őket anélkül, hogy egyetlen tagot is vesztett volna, egésze addig, míg használható játékosokká váltak a frontvonalon. A vállára vette a terhet, ami elől én elfutottam két éve, mikor ez a halálos játék elkezdődött. Elűztem az önmegvetést, ami mélyen a szívembe telepedett, és Asunához fordultam. - Nos, nem rossz emberek, ha figyelmen kívül hagyod a vezérük bűnöző kinézetét. Klein a lábamra taposott olyan erősen, ahogy csak tudott. Látva ezt, Asuna nem bírta tovább, és nevetni kezdett. Klein szégyellősen mosolygott, majd észhez tért, és felém fordult, hangjában gyilkos szándékkal. - H-H-Hogy történt ez Kirito? Ott álltam, és nem jutott eszembe semmilyen válasz. Asuna tiszta hangon válaszolt helyettem:

- Örülök a találkozásnak. Úgy döntöttünk, hogy egy ideig csapatban játszunk. Remélem még sokáig. Sokkolt, amit hallottam. Azt gondoltam: Eh!? Nem csak ma!? Klein és a csapattársai arcára kiülő grimasz a düh és a levertség közt váltakozott. Végül Klein rám nézett, szemében a düh lobogott, és morgott miközben a fogát csikorgatta. - Kirito, te gazember... Vállvonogatva gondoltam arra, hogy ebből egyre nehezebb lesz kijutni. De aztán... Lépések hangja hallatszott újra az ajtó felől, amin át a Fuurinkazan érkezett. Asuna feszülté vált a furcsa egységes hangtól, megragadta a karom, és a fülembe suttogta: - Kirito-kun, ez „A Sereg”! Hirtelen az ajtó felé fordítottam tekintetem, és valóban, megláttam a nehézfegyverzetű egységet, amit az erdőben láttunk. Klein felemelte a kezét és a falhoz vezényelte az öttagú csapatát. A csoport bemasírozott a szobába, még mindig tartva a kettős oszlop formációjukat, de az már nem volt olyan szabályos, mint az erdőben. A lépteik nehezebbé váltak, és fáradt kifejezés ült az arcukra a sisak alatt. Megálltak a biztonságos terület falánál velünk szemben. Az elől haladó ember parancsot adott: „Pihenj!” és a másik tizenegy a földre rogyott. A férfi hozzánk sétált anélkül, hogy egy pillantást vetett volna az embereire. Most, hogy jobban szemügyre vettem, a felszerelése különbözött a többiekétől. A páncélja nagyon magas minőségű volt, és egy Aincrad körvonalait ábrázoló címer volt a mellkasába gravírozva - a másik tizenegynek nem volt ilyen. Megállt előttünk, majd levette a sisakját. Magas férfi volt, a harmincas éveinek a végén járhatott. Éles arcvonalai, rövid haja, és szúrós szemei voltak, amik a vastag szemöldök alatt ültek, továbbá a száját szorosan préselte össze. Végigfuttatta rajtunk a tekintetét, majd hozzám fordult, mert én álltam legelöl. - Cobert alezredes vagyok az Aincrad Felszabadító Erőktől. Mi a fene? „A Sereg” eredetileg csak egy név, így hívták az emberek, hogy nevetségessé tegyék őket. Miért választották ezt hivatalos névnek? És az „alezredes”? Idegesen, röviden válaszoltam: - Kirito, Szólós. Bólintott és arrogánsan kérdezett: - Feltérképeztétek a területet errefelé? - ...Aha. Feltérképeztem egészen a vezér terméig.

- Hm. Akkor remélem, hogy elláttok minket a térkép adatokkal. Meglepődtem a hozzáállásán. De Klein, aki mögöttem állt, dühössé vált. - Mi? Ellásunk vele benneteket? Te gazember, tudod milyen nehéz a feltérképezés!? - kiabálta rekedt hangján. Felfedezetlen területek térképei fontos információk. Magas áron lehet eladni kincsvadászoknak, akik zárt kincses ládákat kerestek. Amit meghallotta Klein hangját, a katona felvonta az egyik szemöldökét és hangosan bejelentette: - Mi az olyan játékosok szabadságáért küzdünk, mint ti. Kötelességetek együttműködni velünk! Az arrogáns szó ezért létezik, az ilyen viselkedésekre, mint az övé. A Sereg már egy éve nem volt a frontvonalon. - Várj egy pillanatot, hogy akarod... - Te, te gazember... Asuna és Klein, akik a két oldalamon álltak, most előreléptek és felháborodással teli hangjukon beszélni kezdtek. Felemeltem mindkét karom és megállítottam őket. - Rendben. Amúgy is nyilvánosságra akartam hozni amint visszaértem a városba. - Hé, hé! Túl kedves vagy, Kirito! - Nem terveztem pénzért árulni a térképet. Ahogy ezt mondtam, megnyitottam a kereskedés ablakot, és elküldtem az információt a fickónak, aki magát Cobert alezredesnek hívta. Úgy vette el, hogy közben meg sem rezdült az arca. - Köszönöm az együttműködést - mondta. Úgy válaszolt, hogy nem volt szemernyi hála sem a hangjában, majd hátat fordított nekem. - Egy tanács, jobb, ha nem támadtok rá a vezérre - mondtam a hátának. Cobert visszapillantott. - Ezt én döntöm el. - Most néztünk be a vezér termébe. Ez nem olyan, amit egyszerűen tudsz kezelni. Továbbá, a társaid mind fáradtnak néznek ki. - Az embereim nem síró kisbabák, hogy ennyitől elfáradjanak! Cobert kihangsúlyozta az „embereim” szót, miközben dühösen válaszolt. De nem tűnt úgy, hogy a srácok, akik a földön ültek, egyetértettek volna.

- Keljetek fel, ti haszontalan szemétdarabok! Amint Cobert vezényelt, remegve felálltak, és újra két oszlopba rendeződtek. Cobert egy pillantást sem pazarolt ránk, visszaállt az élre, és intett a kezével. A 12 ember felemelte a fegyverét, és újra menetelni kezdett, a páncéljuk nehezen csengett. Bár a életerejük még mindig 100%, a SAO kimerítő harcainál fárasztóbbat még nem láttam. A másik világban az igazi testünk egyetlen izma sem mozdul, de ugyanúgy elfáradunk, ha nem alszunk vagy pihenünk ezen az oldalon. Hogy miről is beszélek, ezek a Sereg játékosok már most kimerültek, mert nem szoktak hozzá a frontvonalhoz. - ...Kíváncsi vagyok, hogy jól vannak-e... - mondta Klein aggódó hangon, ahogy a Sereg tagjai a felfelé vezető úton haladva eltűntek és már a lépteik ritmikus hangját sem hallottuk. Ő tényleg egy jó ember. - Csak nem olyan bolondok, hogy kihívják a vezért...? Asuna is aggódott értük. Egyértelműen volt valami Cobert hangjában, ami vakmerőségre utalt. - ...Nézzük meg mit csinálnak? Ahogy ezt mondtam, nem csak Klein és Asuna, de a másik öt is egyetértett. ...és még ő mondja, hogy túl kedves vagyok... Mosolyognom kellett ezen a gondolaton. Ennek ellenére már döntöttem. Nem tudnék aludni, ha most kimennénk a Labirintusból, és azt hallanánk, hogy soha többé nem jöttek vissza. Ahogy gyorsan ellenőriztem a felszerelésem, egy hang érte el a füleimet. Tudtam, hogy Klein súgott oda Asunának a hátam mögött. Azon csodálkoztam, hogy nem volt még elég Kleinnek, mikor a beszélgetésük tartalma meglepett. - Ah, Asuna-san, hogy is mondjam... ez a srác, Kirito, bánj vele jól. Még ha nem is a szavak embere, és nem is vicces, meg harcmániás idióta, akkor is. Visszarohantam, és felrántottam Klein bandana kendőjét olyan erősen, ahogy tudtam. - Mi-Miről beszéltek!? - D-De. A katana forgató felemelte a fejét és megvakarta a szakállát. - Jelentős dolog, hogy te csapatban játszol valakivel. Még ha csak azért is, mert belezúgtál Asunába. Ezzel nagyot léptél előre. Ezért én... - Nem zúgtam belé! - vágtam vissza. De Klein, a csapattársai, és még Asuna is csak mosolyogva bámult rám. Nem tudtam mit csinálni, csak hátat fordítottam és elindultam.

Majd hallottam Asuna hangját: - Bízd őt rám! Futottam a felfelé vezető folyosón hangos lármát csapva a csizmáimmal.

11. fejezet Sajnálatos módon, belefutottunk egy csapat Gyíkemberbe a felfelé vezető úton. Mire nyolcunknak sikerült átverekednie magát a felső szint folyosójáig, már 30 perc telt el, és még mindig nem találkoztunk egyetlen Sereg taggal sem. - Talán használták a kristályaikat, és már elmentek? - mondta Klein tréfásan, de egyikünk sem hitte, hogy ez történt volna. A végére ösztönösen gyorsítottunk a lépteinken, ahogy végighaladtunk a hosszú folyosón. Már félúton voltunk, mikor egy hang, ami csak növelte félelmünk visszhangzott végig a falakon. Mind megálltunk, hogy hallgatózzunk. - Ááááá... Az elhaló hang, amit hallottunk, kétséget kizáróan sikoly volt. De nem egy szörnyé. Egymásra néztünk, majd sprintelni kezdtünk. Mivel nekünk magas volt az ügyességünk, ezért Asunával mi ketten voltunk a leggyorsabbak, így hamar nőtt a távolság köztünk és Klein csoportja közt. De nem volt időnk bevárni egymást. Úgy száguldottunk keresztül a kéken ragyogó folyosón, mint a szél, most ellenkező irányban, mint legutóbb. Hamarosan egy nagy kétszárnyú ajtó tűnt fel a távolban. Már nyitva volt, és láthattuk a táncoló kék lángokat, meg a hatalmas árnyat, ami odabent mozgott. Halottuk az időszakosan felhangzó sikolyokat és csendülő fémek zaját. - Nem...! - sikította Asuna, majd még jobban felgyorsított. Szorosan mögötte futottam én is. Talpaink alig érték a földet, szinte repültünk a levegőben. Úgy véltem, elértük a rendszer támogatásának határát. Az oszlopok a folyosó mentén elvillantak mellettünk. Ahogy az ajtó közelébe értünk, gyorsan lelassítottunk. Szikrák pattantak a csizmáink alatt, és megálltunk közvetlen az ajtó előtt. - Hé! Srácok, jól vagytok!? - kiabáltam be és előrehajoltam, hogy jobban lássak. Ott bent - úgy nézett ki, mint a pokol. A kékesfehér lángok mind a szint túloldalán égtek. A hatalmas figura a szoba közepén állt, a teste úgy ragyogott, mintha fémből készült volna. Ez a kék démon volt: A Ragyogószemű. Ahogy A Ragyogószemű óriási zanbato szerű kardját lóbálta körbe, hatalmas lángoló lehelet tört elő hegyi kecskére emlékeztető fejéből. A sérülés, amit eddig szerzett, még az életereje egy hatodát sem vette el. A szoba túlsó felén egy csomó sziluett volt, a méretük eltörpült a démon mellett. Ők voltak A Sereg csapata, és a tagok az életükért küzdöttek. Már nem volt rend köztük. Ellenőriztem az emberek számát és hirtelen feltűnt, ketten hiányoznak. Jó lenne, ha már kijutottak volna a teleport tárgyakat használva, de...

Míg ezen gondolkodtam, egyiküket oldalról eltalálta a zanbato és elrepítette. Az életereje elérte a piros zónát. Nem tudom, hogy történhetett, de a démon A Sereg tagjai és a kijárat közé került, elzárva előlük a menekülés útját. Rákiáltottam a játékosra, aki most ért földet. - Mit csináltok!? Használjátok a teleportációs tárgyaitokat! A férfi rám nézett. Az arcán visszatükröződött a lángok kékes fénye és a kétségbeesésé. Visszakiabált: - Nem működik...! A kristályok nem működnek! - Mi? Szótlanná váltam. Ez azt jelenti, hogy ez a szoba egy „Anti-Kristály Terület”? Ez elég ritka, amik az útvesztőkben tűnnek fel időnként, de sosem fordultak elő egy vezér termében mostanáig. - Hogy lehet ez!? Asuna nehezen lélegzett. Ebben az esetben nem rohanhatunk be csak úgy, hogy megmentsük őket. Majd egy játékos a démon másik oldalán felemelte a kardját, és felkiáltott. - Mit mondotok!! A visszavonulás szót nem ismeri A Felszabadító Sereg! Harcoljatok!! Harcoljatok, én parancsolom!! Egyértelműen Cobert hangja volt. - Te gazember! - kiáltottam. A tény, hogy két ember eltűnt egy Anti-Kristály Területen - ez azt jelenti, hogy már halottak, már elmentek. Ezt el lehetett volna kerülni, de már megtörtént, erre még mindig ilyesmit mond ez az idióta? Éreztem, ahogy felforr a vérem. Klein és csapata utolért minket. - Hé, mi történik itt!? Gyorsan beszámoltam neki a jelenlegi helyzetről. Amint megtudta, Klein arca elsötétült. - Nem... Nem tehetünk semmit? Berohanhatnánk és utat vághatnánk nekik. De most, hogy nem tudunk vészhelyzet esetén elmenekülni, nem tudtunk figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy akár meg is halhatunk. Nincs elég emberünk. Ahogy ezzel a gondolattal küzdöttem, Cobertnek sikerült valahogy rendezni az embereit, és felkiáltott. - Támadás! Kettő a tíz közül már majdnem elvesztette az összes életerejét, és a földön feküdt. A másik nyolc négy vonalba rendeződött Cobert körül, aki a támadást vezette magasra emelt kardjával. - Ne!!

De a hangom nem érte el őket. Ez egy értelmetlen támadás. Ha mind a nyolc egyszerre támad rá, nem fogják tudni használni a képességeiket, és csak fokozná a harc zűrzavarát. Védekezőként kéne harcolniuk, folyamatosan cserélgetve egy embert az élen, aki felfogná a sérüléseket, majd gyorsan lecserélni a következőre. A démon felegyenesedett és földrengető ordítást hallatott, mielőtt vakító lángcsóvát fújt ki. Úgy tűnt sérülést okozó támadásnak lehet besorolni, és a nyolc lelassult, ahogy a kék lángok körülölelték őket. A démon kihasználta a lehetőséget, és meglendítette a hatalmas kardját. Az ember teste, akit eltalált, felrepült a levegőbe, átrepült a démon feje felett, és erősen a padlóba csapódott előttünk. Cobert volt. Az életereje eltűnt. Hitetlenség látszott az arcán, és lassan megszólalt. - Ez lehetetlen - mondta csendesen. Majd idegtépő hang kíséretében, ami lelkünkbe hasított, a teste darabokra esett. Mellettem Asuna röviden sikított ettől az értelmetlen haláltól. Ahogy a vezérük elment, A Sereg tagjain hirtelen a káosz lett úrrá. Sikítva szétszaladtak. Mindegyikük életereje már a fél jelzés alatt volt. - Ne... Ne... Ne többet... - ahogy meghallottam Asuna furcsa hangját, oldalra néztem. Hirtelen a karja felé kaptam... De elkéstem. - Ne!! Ezzel a kiáltással Asuna beszaladt, mint a szélroham. Előhúzta vívótőrjét, és mint a villám rátámadt A Ragyogószeműre. - Asuna!! - kiáltottam. Nem hagyva választás, előhúztam a kardom és követtem. - Eh, mindegy is!! Klein és a csapata kiáltott, majd követett minket. Asuna vakmerő támadása a démon hátát ütötte meg, míg az másfelé figyelt. De sokat veszített életerejéből. A Ragyogószemű felordított, majd megfordult és lefelé vágott a zanbatoval. Asuna gyorsan oldalra lépett, hogy elkerülje az ütést, de nem volt elég gyors, és a lökéshullám a földre terítette. A következő vágás máris repült felé. - Asuna!!

A testemet jeges félelem árasztotta el, ahogy Asuna és a penge közé álltam. A kardommal alig tudtam kivédeni a támadást. Majd egy ütést éreztem az egész testemen, és a lökéshullám eltalált. A két penge szikrázott, és a démon kardja csak pár centire Asunától csapódott a földbe. Nagy lyukat ütött a padlóba robbanásszerű hang kíséretében. - Vissza! - kiáltottam, és felkészültem a démon támadására. A kard ismételtem felém repült, olyan erővel, amitől azaz érzésem támadt, hogy az el tudná venni az egész életemet egyetlen ütéssel. Nem volt időm ellentámadásra. A Ragyogószemű technikái alapvetően a kétkezes kardképességek. De kissé egyediek is, ami lehetetlenné teszi, hogy olvassunk belőle. A védekezésre koncentráltam oldalazással és hárítással. De a támadások ereje monumentális volt, és minden egyes lendítés lecsípett egy kicsit az életerőmből. - Ááá!! Végül csak eltalált az egyik ütés. Éreztem a becsapódást, és az életerőm nagyot zuhant. A képességeim és a felszerelésem messze állt egy tank játékosétól. Ha így folytatom, akkor ez egyenes út a halálhoz. A halálfélelemtől hideg futott végig a testemben. Már nem menekülhettem. Csak egy dolgot tehettem. Mindent be kell vetnem ellene, amim csak van. - Asuna! Klein! Tartsátok fel tíz másodpercig! - kiáltottam és erősen meglendítettem a kardom, hogy blokkoljam a démon vágását, és töréspontot készítsek. Majd hasra vetettem magam, és odébb gurultam. Klein azonnal átvette a helyem és feltartotta a démont a katanájával. De Klein katanája és Asuna vívókardja a gyorsaságra lett kitalálva, vagyis könnyűek. Azt hiszem, nem lehetett könnyű nekik visszaverni a démon zanbatoját. A földön feküdve gyorsan megnyitottam a menüt a bal kezemmel. Most nem hibázhatok. A szívem a mellkasomon dörömbölt, ahogy mozgatni kezdtem a jobb kezem ujjait. A tárgylistám aljára pörgettem, kivettem valamit onnan, majd felszereltem az üres részre a felszerelés profilomon. Megnyitottam a képesség listát, és megváltoztattam a fegyverképességet. Miután végeztem, megérintettem az OK gombot és bezártam, az ablakot. Ellenőriztem a plusz súlyt a hátamon, majd felemeltem a kardom és elkiáltottam magam: - Végeztem!! Láttam, hogy Klein bekap még egy ütést, és csökken az életereje, ahogy hátrált. Normális esetben használhatna egy kristályt, hogy meggyógyítsa magát, de itt ez nem lehetséges. Most Asuna harcolt a démon ellen és ezalatt a pár másodperc alatt az életereje már a fél jelző alá csökkent és sárgára váltott.

Miután hallotta a szavaim, Asuna bólintott majd bevitt még egy rövid csapást mielőtt végrehajtott volna egy szúró támadást. - Jáááá! Egy fehér fénycsík repült a levegőbe, majd eltalálta A Ragyogószemű kardját, szikrák repültek mindenfelé. Ahogy egy hangos zaj felhangzott, Asuna és a démon közti táv nőni kezdett. - Váltás!! Nem szalasztottam el a lehetőséget és egyenesen az ellenségre támadtam. A démon gyorsan magához tért a rövid kábulatából, és magasra emelte a kardját. A jobbomban tartott kardal blokkoltam a támadását. Majd a bal kezem elérte a hátam és megragadtam az új kard markolatát. Kihúztam és egyenesen odavágtam. A démon életereje jelentősen csökkent, ahogy belehasított az első tiszta vágás. - Kvááá! - ordított dühösen a démon, és megpróbálkozott még egy lefelé irányuló vágással. Ezúttal keresztbe tett kardokkal teljesen blokkolni tudtam. Ahogy egyensúlyát vesztette, úgy döntöttem kitörök a védekező pocizómból, és elindítottam egy kombinált támadást. A jobb kardom vízszintesen vágott a démon közepe felé. A bal szorosan követte egy függőleges vágással. Jobb, bal, majd megint jobb. Úgy vagdostam a kardokkal, mintha az idegeim épp túlterhelődnének. Fémes csendülés hallatszott egyik a másik után, és fehér fény lobbant a levegőben. Ez volt azaz extra képesség, amit rejtegettem, a „Dupla Kard”, és a technika, amit használtam egy magas osztályú kardképesség a „Csillagrobbanás Folyam”, egy tizenhat ütéses támadás. - Áááá!! Ügyet sem vetve pár ütésre, amit a démon kardja blokkolt, kiáltozva tovább aprítottam a kardokkal. A látásom beszűkült, csak a démont láttam. Bár a démon kardja még mindig gyakran eltalált, a csapásait mégis úgy éreztem, minta egy távoli világban történnének. Az adrenalin elöntötte a testem, az agyhullámaim megugrottak minden alkalommal, mikor a kardom talált. Gyorsabban, gyorsabban. A vágásaim ritmusa már meghaladta a normális sebesség kétszeresét, de még mindig lassúnak éreztem a felfokozott érzékszerveimmel. Olyan ütemben folytattam tovább a támadást, hogy az már - már túllépte a rendszer képességeit. - ...Ááááááááááá!! - ezzel a kiáltással útjára indítottam az utolsó 16 ütést, amivel A Ragyogószemű mellkasát céloztam. - Kkaaaaaaahh!! - Mikor újra felfogtam a környezetem, észrevettem, hogy nem csak én ordítok. A hatalmas démon is ordított, a fejét a plafon felé fordítva a szájából és az orrából masszív levegő tört elő. Majd a teste megfagyott, és amint ezt észrevettem...

A Ragyogószemű számtalan kék darabra esett szét. Kék fény darabjai hullottak a szobában. Vége...? A harc utóhatásától kábultnak éreztem magam. Megszokásból meglendítettem mindkét kardom mielőtt egyszerre a hüvelyükbe tettem volna őket, amik keresztben lógtak a hátamon. Hirtelen ránéztem az életerőmre. Csak pár pontnyi vörös vonal maradt. Ahogy az életerőmet bámultam, hirtelen úgy érzetem, hogy kiszáll a testemből az erő, és egy hang nélkül a padlóra rogytam. A látásom elhomályosodott.

12. fejezet - ...kun! Kirito-kun!! Asuna hívása, ami már szinte sikításnak hatott, magamhoz térített. Ahogy felültem, fájdalom nyilallt a fejembe és fintorba torzult tőle az arcom. - Aúúúúcs... Körbenéztem, láttam, hogy még mindig a vezér termében vagyunk. Kék fény töltötte be a termet. Úgy látszik elvesztettem az eszméletem pár másodpercre. Asuna a földön térdelt, az arca közvetlen a szemeim előtt volt. A szemöldökét összehúzta és az ajkát harapdálta. Úgy tűnt sírva fog fakadni. - Te idióta! Miért...!? - kiáltotta, majd a karjaimba ugrott és átölelt. Eléggé meglepett ahhoz, hogy elfelejtsem a fejfájásom. Csak pislogni tudtam a meglepetéstől. - Ne szoríts olyan erősen. Elvesztem a maradék életerőm is - mondtam poénból, de Asuna egy dühös grimasszal válaszolt. Egy kis üveget emelt a számhoz. A folyadék, ami benne volt egy magas minőségű gyógyszer, aminek olyan az íze, mint a citromlé és a zöld tea együtt. Öt perc alatt helyreállítja az életerőm, de a fáradtság még egy ideig nem múlik el. Asuna leellenőrizte, hogy megittam-e mindet. Az arca megint fintorba torzult, nekinyomta a homlokát a vállamnak, hogy elrejtse azt. Közelgő léptek zajára felemeltem a fejem, és láttam Kleint közeledni. Bocsánatkérően nézett ránk a zavarás miatt, mégis beszélni kezdett. - Végeztünk a Sereg maradék tagjainak az ellátásával, de Cobert és a másik kettő, akik meghaltak... - ...Aha. Nem vesztettünk embert a vezérharcok során a 67. emelet óta. - Ez még csak harc sem volt. Azaz idióta Cobert... Nem tudsz tenni semmit, ha meghalsz... legyintett Klein. Majd vett egy mély levegőt, megrázta a fejét, és megkísérelte megváltoztatni a beszélgetés hangulatát. - De vissza a témához, mi a fene volt ez!? - ...Tényleg el kell magyaráznom? - Persze! Soha nem láttam még ilyesmit! Feltűnt, hogy Asunán kívül mindenki engem bámul, várva a választ. - ...Ez egy extra képesség: a „Dupla Kard”. Csodálkozás ült ki Klein csapatának és a Sereg túlélőinek az arcára.

Minden fegyverképességet megszabott módon lehet megtanulni, típusoktól függően. A kardokat alapul véve: fejlesztened kell egy ideig az egykezes egyenes kardképességet mielőtt a „Vívókard” és a „Kétkezes kard” megjelenne a listán. Természetesen Kleint érdekelte ez, és szerette volna hallani a részleteket. - Mik az előfeltételei? - Ha tudnám, már elmondtam volna. Ahogy megráztam a fejem, Klein sóhajtott majd motyogva hozzátette: - Igaz... Azok a fegyverképességek, amiknek nem tisztázott a feltételeik, azokat extra képességeknek hívjuk. Néha véletlenszerű feltételeknek is mondják. Klein „Katana” képessége jó példa erre. De a „Katana” koránt sem olyan ritka, és elég gyakran megjelenik azoknak, akik sokáig fejlesztik a „Ívelt Kard” képességeiket. A legtöbb tíz-plusz extra képességet megtalálták már, a „Katana” is ide tartozik, ezek azok, amiket legalább tíz ember tud használni. Az egyetlen kivétel az én „Dupla Kard” képességem és egy másik ember extra képessége. Ez a kettő valószínűleg csak egy emberre van korlátozva, ezért „Egyedi Képesség”-nek hívjuk. Ez idáig rejtegettem az egyedi képességemet. De mától az egész világot bejárja majd a hír, hogy én vagyok a második egyedi képességet használó játékos. Nem fogom tudni tovább rejtegetni, miután ennyi ember előtt használtam. - Csalódtam benned Kirito. Még csak nem is említetted nekem, hogy ilyen fantasztikus képességgel rendelkezel. - Elmondtam volna, ha ismerem a megjelenésének feltételeit. De tényleg nem jövök rá, hogy miként történt - válaszoltam egy vállrándítással. Nem volt hazugság a szavaimban. Úgy egy éve, mikor egyszer beléptem a képességeim ablakába és ott találtam egy nevet, a „Dupla Kard” ott ült a többi közt. Fogalmam sincs arról miként tettem szert rá. Azóta csak akkor használom, ha senki sincs a közelben. Még azután is, hogy közel mester szintű lettem ebben, csak ritkán használtam szörnyek ellen, hacsak nem volt vészhelyzet. Attól eltekintve, hogy krízishelyzetekben megvédtem magam vele, egyszerűen nem tetszettek a figyelemfelkeltő képességek. Még arra is gondoltam, hogy jobb lenne, ha még egy Dupla Kard használó bukkanna fel. Megvakartam a fülem tövét, majd motyogva hozzátettem: - Ha kitudódik, hogy ilyen ritka képességet birtoklok, nem csak az emberek zaklatnának az infókért... de más problémákat is vonzana...

Klein bólintott. - Az online játékosok könnyen féltékennyé válnak. Nem azt mondom, hogy én olyan megértő fickó lennék, de sok irigy ember van itt. Nem említve... Klein hirtelen félbeszakította mondókáját, és Asunára nézett, aki még mindig szorosan ölelt, majd megértően mosolygott. - Nos, tekints erre a megpróbáltatásra úgy, mint egy újabb lehetőség a fejlődésre, ifjú Kirito. - Szóval neked ez csak valaki más problémája? Klein lehajolt és megveregette a vállam, majd megfordult és „A Sereg” túlélői felé vette az irányt. - Hé, fiúk, vissza tudtok menni egyedül is a főhadiszállásotokra? Egyikük bólintott Klein kérdésére. Az a fiú volt, aki még csak tizenéves lehetett. - Oké, Mondjátok meg a feletteseiteknek, hogy mi történt ma, és hogy ne csináljanak ilyen hülyeséget megint. - Igen. ...és, ööö... köszönjük. - Neki köszönjétek - bökött rám Klein a hüvelykujjával. A sereg játékosai nehézkesen felálltak, Asuna és felém fordultak, mi még mindig a padlón ültünk, és mélyen meghajoltak előttünk, mielőtt távoztak volna. Mikor kiértek a folyosóra, a kristályaikat használva elteleportáltak egyik a másik után. - Nos, lássuk csak... Megyünk tovább a 75.szintre megnyitni a kaput. És te? Te vagy a nap hőse, nem akarod te megtenni? - Nem, rátok hagyom. Teljesen kimerültem. -Ebben az esetben... légy óvatos kifele menet - bólintott Klein és jelzet a csapattársainak. A hat fő elsétált a terem végén lévő hatalmas ajtó felé. Az mögött van a következő szintre vezető lépcső. A katana forgató megállt az ajtóban, majd megfordult. - Hé, Kirito. Tudod mikor mentél megmenteni a Sereg tagjait.... - Mi van vele? - Szóval akkor én... nos, büszke voltam. Csak ennyit akartam. Látjuk még egymást. Nem értem, mit próbált mondani. Ahogy a fejem törtem, Klein feltartotta a hüvelykujját, majd kinyitotta az ajtót és eltűnt benne a csapatával. Asunával kettesben maradtunk a vezér termében. A földön lobogó kék lángok még valamikor korábban eltűntek, és a baljós atmoszféra, ami eltöltötte a termet, nyomtalanul felszívódott. A lágy fény a folyosóról beáramlott. Egyetlen apró jele sem maradt a harcnak.

Mondani akartam valamit Asunának, aki még mindig a vállamnak nyomta a fejét. - Hé... Asuna... - Úgy megijedtem... Nem tudom mit tettem volna... Ha meghalsz. A remegő hangja gyengébbnek hallatszott, mint korábban még soha. - ...Miről beszélsz? Te rohantál neki először - mondtam és gyengéden a vállára tettem a kezem. Egy a jó modor megsértése jelzés jönne elő, ha túl nyíltan fognám meg őt, de most emiatt egyáltalán nem kell aggódnom. Alig hallottam meg a hangját miközben gyengéden eltoltam őt magamtól. - Egy rövid szünetet veszek ki a klánnál. - Szünetet...? Miért? - Azt mondtam, hogy egy ideig veled leszek egy csapatban... Máris elfelejtetted? Amint ezt hallottam... Valahol a szívem mélyén egy érzés tört ki, amit csak úgy tudok leírni, mint egy erős vágy, ami még engem is meglepett. Én - Kirito, a szóló játékos - olyan személy vagyok, aki magára hagyott mindenki mást, csak hogy életben maradjon ebben a világban. Én voltam az a gyáva alak, aki hátat fordított az egyetlen barátjának és elfutott két évvel ezelőtt mikor ez az egész elkezdődött. Egy ilyen ember, mint én, aki nem is kívánhat magának egy bajtársat - nem is beszélve ennél többről. Fájdalmas és felejthetetlen módon kellett rájönnöm erre. Egyszer megfogadtam, hogy nem kívánok többet, hogy nem vágyok mások törődésére. De... A bal kezem, ami merevvé vált, nem akarta elengedni Asuna vállát. Nem tudtam eltolni magamtól a teste virtuális melegét. Belülről égetett ez a hatalmas ellentmondó konfliktus és az érthetetlen érzelmek, de röviden válaszoltam: - Oké. Mikor hallotta a válaszom, Asuna bólintott.

Másnap.

Agil boltjának az emeletén bujkáltam ezen a reggelen. Egy hintaszékben ültem keresztbe tett lábakkal, és furcsa ízű teát kortyolgattam, amiből valószínűleg hiányzott valami. Elég rossz volt a hangulatom. Egész Algade - Nem, még inkább egész Aincrad a tegnap eseményinek taglalásával volt elfoglalva. Szint megtisztítva, ami egy új város megnyitását is jelenti, mindig is jó beszédtéma volt. De most számtalan pletyka kelt lábra, például: „A démon megölt egy egész zászlóaljnyi Sereg játékost” és „Az Iker Pengés kardforgató egyedül ölte meg a démont ötven vágással”... Azért a túlzásnak is van határa. Valahogy megtudták, hogy hol lakok. Ennek eredményeképp kardforgatók és hírügynökök egész sora csődült a házam köré kora hajnalban. Végül egy teleport kristály segítségével megszöktem. - Elköltözök... Egy teljesen elhagyatott szintre, egy kis faluba, ahol soha nem találnak rám... Ahogy végtelen monológként motyogva panaszkodtam, vigyorgó képpel Agil sétált hozzám. - Hé, ne légy ilyen. Egyszer egy életben te is lehetsz híres. Miért nem tartasz inkább előadást? Én árulnám a jegyeket és a helyszín... - Kizárt! - kiáltottam és eldobtam a csészét, ami ötven centire Agil fejétől jobbra repült el. De megszokásból olyan mozdulatot használtam, ami aktiválta a Dobó Fegyver képességemet, és a csésze nagy sebességgel repült a fal felé. Fénysugarat hagyva maga mögött végül hangosan a falba csapódott. Szerencsére a szoba lerombolhatatlan tárgy volt, így semmi sem történt, csak megjelent az „Elpusztíthatatlan Tárgy” rendszer üzenet. Ha az egyik bútort találom el, az biztos tönkrement volna. - Á, megakarsz ölni!? - a bolttulaj túlzott kiáltására felemeltem a jobbom a bocsánatkérés jeleként, és visszaültem a székbe. Agil épp a tegnapi harc során gyűjtött kincseimet vizsgálta. Néha különös hangot hallatott, ilyenkor valószínűleg valami nagyon értékes dolgot találhatott. Azt terveztem, hogy egyenlő arányban megosztom Asunával, amit ezeknek az eladásával keresek, de már elmúlt a megbeszélt találkozó ideje, és még mindig nem érkezett meg. Már üzenetet is küldtem neki, tehát elvileg tudja, hol vagyok... A 74. szint teleport kapujánál külön váltunk tegnap. Azt mondta, hogy a szünet kérése miatt visszamegy Grandumba, a KoB főhadiszállására, ami az 55. szinten van. Azt kérdeztem tőle, mi lenne, ha vele mennék, tekintettel a Kuradeel problémára, meg amúgy is. De mosolyogva azt mondta, rendben lesz, szóval hanyagoltam az ötletet. Már két órája késik. Ez nem jelenti azt, hogy történt vele valami? Vele kellett volna mennem? Egy kortyra lenyeltem a csésze teát, hogy oldjam a szorongásomat.

Épp csak felemeltem a teás kancsót, és Agil épp befejezte a tárgyaim vizsgálatát, mikor lépések zaját hallottam a lépcsőn felfelé futni. Az ajtó hirtelen kivágódott. - Hé, Asuna... Majdnem kimondtam, hogy „Elkéstél” de elakadt a szavam. Asuna a megszokott egyenruhájában volt, de az arca fehér volt, és aggódalom sugárzott a szemeiből. A karjait a mellkasa előtt tartva párszor az ajkába harapott, majd megszólalt: - Mit tegyünk... Kirito-kun... Alig tudott beszélni, a könnyeivel küzdött. - Valami... rossz történt...

Miután megivott egy kevés frissen főtt teát, az élet visszatért Asuna arcára, és hezitálva magyarázni kezdett. Agil lement a földszintre, mikor észrevette. - Tegnap... mikor visszatértem a főhadiszállásra Grandumban, jelentettem mindent, ami történt a klán vezérnek. Majd azt mondtam, hogy szeretnék kivenni egy kis szünetet, és aztán hazamentem... Azt hittem megkapom az engedélyt a szokásos reggeli klán értekezleten... Asuna, aki velem szemben ült, lesütötte a szemeit és erősen megszorította a csészéjét mielőtt folytatta volna. - A vezér... azt mondta, hogy elmehetek egy rövid szabadságra. De van egy feltétele... meg akar küzdeni... veled, Kirito-kun. -Mi? Nem értettem mit akar ezzel mondani. Harc? Vagyis párbaj? Mi köze egy párbajnak Asuna szabadságához? Mikor feltettem ezeket a kérdéseket: - Én sem tudom... - Asuna a padlót nézve megrázta a fejét. - Próbáltam meggyőzni, hogy ennek semmi értelme... de nem hallgatott rám... - De ez probléma. Ettől a fickótól ilyen feltételek... – motyogtam, ahogy magam elé képzeltem a klán vezér képét. - Tudom. A vezér általában ránk hagyja még a szint tisztítás tervezését is, nem hogy a klán mindennapi feladatait. De nem tudom, hogy most miért... Bár a KoB vezérének elképesztő karizmája van, amitől nem csak a klánja tagjai, hanem a legtöbb frontvonali harcos is csodálja, de sohasem adott utasítást vagy parancsot. Harcoltam már az oldalán pár vezérharc során és jómagam is csodálom a képességét, hogy képes irányítani az arcvonalat egyetlen szó nélkül.

Egy ilyen embertől egy ilyen feltétel, hogy párbajozzak vele, mi a fenét akar ezzel? Bár magam is összezavarodtam, igyekeztem lenyugtatni Asunát. - ...Nos, először is menjünk el Grandumba. Megpróbálok beszélni vele szemtől-szembe. - Aha... Bocsáss meg. Mindig bajba keverlek... - Semmi baj, hisz te vagy az én... Asuna várakozóan nézett rám, mikor megálltam a mondatom közepén. - ...fontos csapattársam. Asuna kissé elégedetlenül lebiggyesztette az ajkát, majd egy meleg mosolyt küldött felém.

A Legerősebb Ember, Az Élő Legenda, A Paladin, és a többi- A Vér Lovagjainak vezére annyi címet mondhat magának, hogy azt meg sem tudod számolni a két kezeden. A neve Heathcliff. A „Dupla Kard” képességem nyilvánosságra kerülése előtt, Aincrad 6000 játékosa közül neki volt egyedül egyedi képessége. Az extra képesség, amit használ egy kard pajzs kombináció, mindkettő kereszt alakú, és lehetővé teszik, hogy a használója szabadon váltogasson a védekezés és a támadás között. A neve: „Szent Kard”. Láttam már párszor, és észrevettem, hogy a legjelentősebb haszna a lenyűgöző védelmi értéke. A pletykák szerint még senki sem látta a HP-ját a sárga szintre esni. Az 50. szint vezérharcánál, ami sok nehézséget okozott a játékosoknak, egymaga tartotta fel a vezért több mint tíz percig. Ez a tette még ma is beszédtéma. Nincs fegyver, ami áthatolna Heathcliff pajzsán. Ez széles körben elismert tény Aincradban. Ahogy megérkeztünk az 55. szintre, leírhatatlan idegesség fogott el. Nem akartam összemérni a kardom erejét Heathcliffével. Pusztán csak meg akarom kérni, hogy mondjon igent Asuna kérésére, hogy ideiglenesen elhagyhassa a klánt egy rövid szünet erejéig; ez volt a célom. Grandum az 55. szint lakóterülete, úgy is hívják, hogy „Acél Város”. Ennek oka, hogy Grandum, ellentétben a többi várossal, amik kőből épültek, ez a város a hatalmas tornyaival együtt fényes fekete acélból épült. Mióta a város sok kovácsnak ad otthont, a játékosok száma is magasra nőtt. Viszont nincs egyetlen fa, vagy egy zöld sáv se az utcák mentén, amitől olyan érzés támad az emberben, hogy a város ki van téve a durva, könyörtelen téli szeleknek. Keresztülvágtunk a kapu téren és végig sétáltunk az úton, ami leszegecselt acél lemezekből készült. Asuna léptei nehezebbnek tűntek, talán azért, mert aggódott, hogy mi fog történni. Az acél tornyok felé sétáltunk, és tíz perc múlva egy még nagyobb torony állta utunkat. Ezüst lándzsák álltak ki a falból a kapu felett, fehér alapon vörös kereszt zászlók lengedeztek a hideg szélben. Ez volt a Vér Lovagjainak főhadiszállása.

Asuna megállt előttem. Felnézett a toronyra miközben beszélt: - Régebben egy kis ház volt a főhadiszállás egy vidéki faluban a 39. szinten. Mindenki az hajtogatta, hogy túl kicsi és zsúfolt. Nem ellenzem a klán terjeszkedését... de ez a város túl hideg, és nem tetszik... - Essünk túl rajta gyorsan, és aztán elmegyünk valami meleg helyre enni egyet. - Te mindig csak a hasadra gondolsz - Asuna elmosolyodott, majd gyengéden megfogta a jobb kezemet. Nem nézett rám, én meg csak álltam ott zavartan, így álltunk pár másodpercig. - Oké, feltöltődtem! - majd elengedte a kezem, és hosszú léptekkel elindult a torony felé. Gyorsan követtem. Miután felértünk a lépcsőn, átsétáltunk a szélesre tárt kapun, amit két oldalról egy-egy nehéz páncélzatú lándzsás őrzött. Asuna dörgő léptekkel feléjük sétált. Mikor elérte őket, mindkét őr üdvözölte őt és leeresztették lándzsájuk. - Köszönöm a kemény munkátokat. A szabatos válasz és a magabiztos léptek miatt nehéz volt elhinni, hogy ez ugyanaz a kétségbeesett lány, aki Agil boltjában volt pár órája. Szorosan Asuna nyomában elhaladtam az őrök mellett, és beléptünk a torony belsejébe. Grandum többi épületéhez hasonlóan ez is fekete acélból készült. A földszint egy tágas előcsarnok volt, de senki sem volt ott. Szerintem az épület még hidegebb volt, mint az utca odakint, átvágtunk a mozaik mintás padlón, ami aprólékos munka volt, acél darabokból kirakva, és elértük a csigalépcsőt. Felmentünk a lépcsőn; a lépteink visszhangja betöltötte a hallt. A csigalépcső olyan magasra nyúlt, hogy alacsony vitalitás pontokkal rendelkező személy a félúton kifullad. Miután áthaladtunk a rengeteg ajtón, aggódni kezdtem, hogy mennyi lehet még hátra. Végül Asuna megállt egy hideg fémajtó előtt. - Ez a...? - Igen - bólintott Asuna, vonakodás ült ki az arcára. De látszólag már döntésre jutott mostanra. Felemelte jobb kezét, hangosan kopogtatott az ajtón, majd válaszra sem várva kinyitotta. Hunyorognom kellett a teremből kiáradó fénytől. A terem egy egész szintet elfoglalt. A falak minden irányból átlátszó üvegablakok voltak. A keresztülszűrődő fény mindent monoton szürkére festett. Egy hatalmas félköríves asztal állt a terem közepén, öt férfi ült a székeken mögötte. Nem láttam még a másik négyet, de felismertem a középen helyet foglaló embert. Ő volt a paladin, Heathcliff.

Nem nézett ki impozánsnak. A kora úgy 25 körül lehet. A vonásai élesek, mint egy tudósé és acél szürke haj omlott a tarkójára. A gazdag vörös palást ölelte körül magas, vékony testét, amitől inkább tűnt varázslónak, mint kardforgatónak, pedig olyan nincs is ebben a világban. A legfeltűnőbb vonása a szeme volt. Azok a misztikus borostyán színű szemek olyan erős vonzerőt sugároztak, ami lenyűgözte az embereket. Nem először találkozok vele, de igazság szerint kissé tartok tőle. Asuna az asztalhoz sétált, a léptei visszhangoztak a teremben, és könnyedén tisztelgett. - Búcsúzni jöttem. Heathcliff egy keserű mosollyal válaszolt: - Csak ne olyan gyorsan. Kérlek, had beszéljek vele először - rám nézett miközben beszélt. Hátrahajtottam a csuklyám és Asuna mellé léptem. - Most először találkozunk a vezérharcokon kívül, Kirito? - Nem... Beszéltünk már a 67. szint stratégiai megbeszélésén - válaszoltam hivatalos hangnemben anélkül, hogy észrevettem volna. Heathcliff aprót biccentett és összefűzte ujjait az asztalon. - Az nehéz csata volt. Minket is majdnem veszteségek értek. Bár minket neveznek a legerősebb klánnak, még mindig kevés a jó harcos. Mégis most elvinnéd az egyik legértékesebb játékosunkat. - Ha olyan értékes, nem kéne jobban megválogatnod a testőreit? A jobb szélen ülő ember fel akart állni, mikor meghallotta éles válaszom, de Heathcliff egyetlen intéssel megállította. - Utasítottam Kuradeelt, hogy térjen vissza a házába, és gondolkozzon el a hibáin. Bocsánatodat kérem a gondokért, amiket okozott. De akkor sem állhatunk félre és engedhetjük meg, hogy elvidd az alvezérünk, Kirito - hirtelen rám nézett és a szemében rendületlen akarat tükröződött. - Ha el akarod vinni őt, vívd ki a jogot a kardjaiddal, a „Dupla Kard”-al. Ha győzöl, Asuna veled mehet. De ha vesztesz, akkor csatlakozol a Vér Lovagjaihoz. - … - úgy éreztem végre megértettem egy kicsit ezt a misztikus férfit. A párbajok megszállottja. Továbbá megrendíthetetlenül bízik a képességeiben. Reménytelen személy, aki nem dobja el a játékos becsületét, még most sem, hogy bent ragadt a halál játékában. Más szóval olyan, mint én. Heathcliff szavai hallatán Asuna, aki eddig csendben állt, szólásra nyitotta a száját, mintha már elege lenne ebből.

- Vezér, nem azt mondtam, hogy el akarom hagyni a klánt. Csak ideiglenesen mennék el, távol szeretnék lenni és gondolkozni pár dolgon... Asuna vállára tettem a kezem, így a szavai még kuszábbak lettek, és előre léptem. Közvetlenül Heathcliff szemébe néztem, a szám majdnem magától mozgott. - Oké. Ha a kardjainkon keresztül szeretnél tárgyalni, akkor nincs más választásom. Döntse el ezt egy párbaj.

- Áúúú!! - Idióta! Idióta! Idióta!!! Újra Algadeben, Agil boltjának emeletén voltunk. Miután le lett zavarva a földszintre a kíváncsi boltos, megpróbáltam lenyugtatni Asunát. - Azért küzdöttem, hogy meggyőzzem, erre te ezt mondod!!! Asuna annak a hintaszéknek a karfáján ült, amiben én foglaltam helyet és ökölbe szorított kézzel csapkodott engem. - Bocsánat!! Tééééényleg sajnálom! Csak sodortak az események és... Végül lenyugodott mikor finoman megfogtam az öklét, de most meg duzzogott. Alig tudtam visszatartani a nevetésem, olyan nagy volt a különbség a mostani és a klán főhadiszállásán látott viselkedése közt. - Semmi baj. Az első csapás szabály mellett döntöttünk, így nincs veszély. Különben is, nem szándékozok veszíteni. - Uuuuuuu... - Asuna dühös hangot adott ki magából válaszként, és keresztbe tette hosszú, vékony lábait a karfán. - Mikor láttam Kirito-kun „Dupla Kard” képességét, azt gondoltam ez teljesen más szinten van. De ugyanolyan, mint a vezér „Szent Kard”-ja... Azt akarom ezzel mondani, hogy elég erős ahhoz, hogy elbillentse a játék erő egyensúlyát. Valójában, nem tudom ki fog győzni... De mit fogsz tenni? Ha vesztesz, nem számít, hogy én nem mehetek szabadságra, de neked is csatlakoznod kell a KoB-hoz, Kirito-kun. - Nos, azt mondhatjuk, hogy így is elérném a célom, csak nézőpont kérdése. - He? Miért? Alig tudtam kinyitni a szám, hogy válaszolhassak. - Eee, nos amíg... amíg Asunával lehetek, nem zavar, ha csatlakoznom kell a klánhoz.

A múltban sosem mondtam volna ilyet, még ha az életem múlik rajta, akkor sem. Asuna szeme tágra nyílt a meglepettségtől, és az arca olyan piros lett, mint az érett alma. Majd nem tudni miért, csendben felállt a karfáról, és az ablakhoz sétált. Asuna válla felett beszűrődött Algade alkonyati hangjai. Amit mondtam az igaz, de még mindig kellemetlen érzés volt arra gondolni, hogy egy klán tagja legyek. Ahogy felidéztem az egyetlen klán nevét, aminek valaha a tagja voltam, és ami már nem létezik, a fájdalom tüskéje hatolt a szívembe. Nos, nem szándékozok veszteni... - gondoltam magamban, és felálltam, hogy Asunához sétáljak. Kicsit később Asuna a vállamon pihentette a fejét.

13. fejezet Az újonnan megnyitott lakóterület a 75. szinten egy olyan város volt, ami az ókori Rómára emlékeztetett. A térkép szerint a neve „Collinia”. Az egész város élettel telt meg köszönhetően annak a sok harcosnak és kereskedőnek, aki itt telepedett le, és azoknak is, akik ugyan nem vettek részt a játék kitisztításában, de eljöttek nézelődni. Mindennek a tetejébe ritka speciális eseményt tartanak itt ma, ezért reggel óta vendégek özönlöttek ki a teleport kapuból. A város javarészt mészkő tömbökből épült. Egy épület lógott ki a többi közül, egy hatalmas kolosszeum, ami a kapu térrel szemben magasodott. Tökéletes arra, hogy itt rendezzük le a párbajt Heathcliffel. De... - Tűzokádó popcorn tíz Col egy pohár! Tíz Col! - Hideg barna sör eladó. Számtalan kereskedő árulta portékáit a kolosszeum bejáratánál, a hosszú sornyi néző felé kiáltoztak, és kínálták nekik a furcsán kinéző frissítőiket. - ...Ez, mi a fene ez...? - sokkolt az előttem kibontakozó látvány, csak ennyit tudtam kérdezni a mellettem álló Asunától. - É-én nem tudom... - Hé, az ott nem egy KoB tag, aki a jegyeket árulja!? Hogy a fenébe vált ez ekkora eseménnyé? - É-én nem tudom... - Ez lenne Heathcliff igazi célja? - Nem, szerintem a pénzügyesünk, Daizen-san áll e mögött. Nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget. Míg Asuna nevetett, megroggyant a vállam, és teljesen erőtlennek éreztem magam. - Fussunk el, Asuna. Élhetnénk egy kis faluban a 20. emeleten, és művelhetnénk a földeket. - Én benne lennék, de... - Asuna incselkedően folytatta - Elég rossz néven vennék, ha most elfutnál. - Francba... - Nos, ez a te hibád, nem? Á... Daizen-san. Ahogy felemeltem a fejem egy kövér embert pillantottam meg, aki kacsázva közeledett felénk; olyan széles volt, hogy keresve se találhatnánk olyan alakot, akin kevésbé állna jól a KoB egyenruhája.

Széles mosoly ült ki az arcára, majd beszélni kezdett hozzánk: - Kösz, Kirito-san sok lóvét kereshetünk. Ha minden hónapban csinálná' ilyet, azé' nagyon hálás lennék. - Kizárt!! - Gyere, gyere, a váróterem arra van. Gyere má', erre parancsolj! Lemondva a sorsomról követtem őt. Már az sem érdekelt, hogy mi fog történni. A váróterem egy kis szoba volt az arénával szemben. Miután Daizen elkísért a bejáratig, mondott valamit a fogadások áráról és eltűnt. Átkozódni se volt erőm. A váróból hallani lehetett a rengeteg éljenzés elmosódó hangját kintről beszűrődni. Úgy tűnik máris ellepték a teljes lelátót. Mikor kettesben maradtunk, Asuna megfogta a kezem mindkét kezével és komoly kifejezéssel az arcán megszólalt: - Az Első Csapás mód ellenére ez még mindig veszélyes, ha közvetlenül eltalál egy erős kritikus csapás. Főleg, hogy a vezér sok mozdulata még nem is ismert, és azonnal fel kell adnod ha úgy érzed, hogy valami nem stimmel, megértetted? Nem felejtem el, ha megint olyan veszélyes dolgot csinálsz, mint múltkor! - Inkább Heathcliff miatt kéne jobban aggódnod - rámosolyogtam, és mindkét kezem Asuna vállára tettem. Ahogy egy hang a párbaj kezdetét hirdette, a tömeg mennydörgő üvöltést hallatott. Kissé kihúztam a két kardot a hátam mögött, majd egy „klang” hanggal hagytam őket visszacsúszni a hüvelyükbe. Ezután a pálya fénye felé vettem lépteim. A lépcsőzetes lelátó, ami körülvette az amfiteátrumot teljesen tele volt emberekkel. Úgy sejtem, legalább ezer néző volt ott. Láttam Kleint és Agilt az első sorban, olyan veszélyes dolgokat kiáltoztak, mint „Aprítsd fel” és „Öld meg”. Az aréna közepére sétáltam, ott megálltam. Majd egy vörös sziluett bukkant fel a túloldali váróból, és az éljenzés még erősebb lett. A szokásos Vér Lovagjai egyenruhával ellentétben, ami fehér alapon vörös volt, Heathcliff egy vörös köpenyt viselt. Hasonlóan hozzám, ő is alig viselt páncélt, de hatalmas tiszta-fehér, kereszt alakú pajzsot tartott a baljában, ami rögtön magára vonta a figyelmem. A kardja a páncélban volt elrakva, láttam kilógni a markolatát a pajzs széle felett. Heathcliff könnyedén sétált, míg közvetlenül elém nem ért. A tömeg felé nézett, majd keserű mosollyal az arcán megszólalt: - Bocsánatodat kérem Kirito-kun. Nem gondoltam, hogy ez fog történni. - Majd kérem a részem a bevételből.

- Nem... A harc után már a klán tagja leszel. Úgy tekintek erre a párbajra, mint a klán egyik küldetésére. Eltűnt a mosoly az arcáról, és a borostyánszín szeme elsöprő energiát sugárzott. Hirtelen öntudatlanul tettem egy fél lépést hátrafelé. A valóságban valószínűleg messze fekszünk egymástól, csak a digitális adatok áramlanak köztünk. De mégis olyan érzés fogott el, amit csak gyilkos szándéknak tudok nevezni. Az elmém átváltott harci üzemmódba, a szemeim elfogták Heathcliff tekintetét. A hangos éljenzés mintha eltávolodott volna. Még fel se fogtam, de az érzékszerveim kiélesedtek, úgy éreztem, hogy még a környezet színei is megváltoztak. Heathcliff elfordította tekintetét, és tíz méterrel távolabb sétált. Majd felemelte a jobbját és a menüjében kezdett lépkedni, anélkül, hogy ránézett volna. Egy párbaj üzenet jelent meg előttem. Elfogadtam és beállítottam az első csapás módot. A visszaszámlálás elkezdődött. Már alig halottam a kiáltozásokat. A szívem gyorsabban kezdett verni. Száműztem a hezitálás utolsó darabkáit is, és teret engedtem a harci kedvemnek. Egyszerre húztam elő a két kardot a hátam mögül. Az ellenfelemet csak úgy győzhetem le, ha az elejétől fogva beleadok mindet. Heathcliff előhúzta vékony, hosszú kardját a pajzsából, majd határozottan tartva azt, felvette a harci állását. Pajzsát felém fordítva állt, teste jobb oldala volt távolabb tőlem. Nem éreztem erőlködést ebben az állásban. Rájöttem, ha megpróbálom előre kitalálni a lépéseit, az csak még jobban összezavarna, ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűen teljes erővel nekirontok. Annak ellenére, hogy egyikünk se nézett az ablakra, azonnal ugrottunk, ahogy a „Párbaj” üzenet megjelent. Futás közben lejjebb vittem az állásom, a testem majdnem súrolta a földet, ahogy elsuhantam. Jobbra perdültem, mielőtt elértem Heathcliffet és a jobb kardommal felfelé vágtam. Ezt blokkolta a pajzsával, ami így szikrákat vetett. De a támadásom csak egy része volt egy kétütéses kombinációnak. Pont egy másodperccel az első csapás után, a bal kardom a pajzs mögé csusszant. Ez a Dupla Kard hirtelen támadás típusú képessége volt, a „Dupla Kőr”. A bal kard támadását a hosszú kard fogta meg, a körkörös fényeffekt félbeszakadt. Bár ez elkeserítő, de ez a mozdulat még csak a harc kezdetének a jele volt. A képesség erejét használva eltávolodtam tőle, majd újra támadtam az ellenfelem. Ezúttal Heathcliff visszavágott a pajzsával. A jobbját eltakarta a pajzsa, így azt nem láthattam. - Cse!

Gyorsan jobbra léptem, hogy elkerüljem a támadását. Azt gondoltam, hogy ha a pajzsos oldalán maradok, akkor lesz elég időm, hogy reagáljak a támadására akkor is, ha nem látom, honnan jön az. De Heathcliff vízszintes állapotba emelte a pajzsát. - Haa! - ezzel a halk kiáltással útjára indított egy szúró támadást a pajzsával. Az felém száguldott, tiszta fehér, fényes nyomot hagyva maga után. - Ááá!! Épp hogy kivédtem a keresztbe tett kardokkal. Az erőteljes csapás megrázta a testem, és jó pár méterrel hátra lökött. Leszúrtam a jobb kardomat a földbe, hogy ne essek el, és megfordultam a levegőben, mielőtt landoltam. Váratlanul ért, de úgy tűnik, a pajzsot fegyverként is tudja használni. Ez hasonlóvá teszi a Dupla Kardhoz. Eredetileg azt hittem, hogy a mindent felülmúló támadási sebességem elég lesz ahhoz, hogy legyőzzem egy első csapás párbajban, de úgy látszik tévedtem. Heathcliff felém lendült, csökkentve a köztünk lévő távolságot, megvonva tőlem az időt, hogy összeszedjem magam. A jobb kezében lévő kard olyan gyorsan bökött felém, hogy az vetekedett Asuna a „Villám” gyorsaságával. Amint az ellenfél kombinált támadást indított, mindkét kard kellett a védekezéshez. A párbaj előtt Asuna elmondott mindent a „Szent Kard”-ról, amit csak tudott, de látszólag annyi nem elég. Ezért minden bizalmam a másodpercek törtrésze alatt hozott döntéseimbe kellett vetnem, hogy blokkolhassam a vágásait. Miután a bal kardommal hárítottam a nyolc ütéses kombináció utolsó vágását is, azonnal támadtam a „Vorpal Csapás” nevű együtéses képességgel a jobb kardot használva. - Hi-jaaa!! A sugárhajtómű hangjához hasonló zaj kíséretében a kardképesség vörös fénycsíkot húzva maga után a pajzsa közepébe csapott. Olyan érzés volt, mintha egy kőfalba vágtam volna, de a kezeim befejezték a támadást. „Klaang!!” A becsapódás hangja szétterült és ezzel egy időben Heathcliff hátratántorodott. Nem tudtam átszúrni a pajzsát, mégis úgy éreztem, hogy „áthatoltam” a védelmén. Heathcliff életereje csökkent kissé, de nem eléggé, hogy az eldöntse a harcot. Heathcliff landolt, majd gyorsan eltávolodott tőlem. - ...Lenyűgöző reakció idő. - A védelmed is tökéletes...!! - mondtam, ezzel együtt támadtam. Heathcliff is felemelte a kardját és közeledett.

Szemkápráztató sebességgel kezdtük osztogatni a vágásokat. A kardomat blokkolta a pajzsa, a kardját visszavertem az enyémmel. Sokféle színű fénycsík jelent meg és tűnt el körülöttünk, míg a fegyverek hangja megrázta az arénát. Kisebb vágások jutottak át minden alkalommal, és az életerőnk szép lassan csökkent. Még ha nem is tudunk tiszta vágást produkálni, az fog veszteni, akinek az életereje 50% alá csökken. De már ez sem érdekelt. Úgy éreztem, hogy nőttön nő az örömöm, hisz most először nézek szembe ilyen erős ellenféllel, mióta bent ragadtam az SAO-ban. A támadásaim gyorsasága minden alkalommal nőtt egy kicsit, mikor az érzékeim élesedtek. Még nem értem el a korlátaimat. Még mindig lehetek gyorsabb. Kövess, ha tudsz, Heathcliff!! Ahogy minden csepp erőmet is beleadtam, úgy merültem el a kardok tánca által keltett vad örömben. Talán még nevettem is. Ahogy a vágások még intenzívebbé váltak, mindkét oldal életereje lecsökkent, már majdnem elérték az 50%-ot. Ekkor Heathcliff rezzenéstelen arcán végre megjelent egy villanásnyi érzelem. Mi lehetett az? Idegesség? Éreztem, hogy lelassult egy kicsit. - Háááá! - ebben a pillanatban felhagytam a védekezéssel, és rárontottam mindkét kardommal, a „Csillagrobbanás Folyam”-ot használva. A pengék Heathcliff felé száguldottak, mint egy napkitörés izzó lángjai. - Ááá!! Heathcliff felemelte a pajzsát, hogy megóvja magát. De nem törődtem vele, csak támadtam tovább minden irányból. Ezalatt a válaszcsapásai még jobban lelassultak. - Át tudok törni!! Biztos voltam benne, hogy az utolsó csapásom rést üt a védelmén. A pajzsa túlságosan jobbra volt, így a támadásom, fényt húzva maga után, balról bejutott. Amint eltalálom, egész biztos, hogy az életereje a fele alá fog csökkenni, és megnyerem a... Ekkor az egész világom megrázkódott. - !? Hogy írjam le? Mintha az időm egy részét elvették volna. Pár tized másodpercig úgy tűnt, mintha minden megfagyott volna körülöttem. Minden, kivéve Heathcliff. A pajzs, aminek jobb oldalon kellene lennie, hirtelen megjelent a balomon, mintha stop motion videót1 néztem volna, és blokkolta a vágásom. - Mi a...!?

1

A stop motion a képkockánként beállított és rögzített mozgóképet jelenti.

Megdöbbentem egy végzetes pillanat erejéig, miután blokkolta a támadásom. Heathcliff nem hagyta futni a lehetőséget. A hosszú karddal útjára indított egy együtéses képességet, ami utálatos pontossággal jött felém, és ami biztosan eldönti a meccset. Csúnyán összeomlottam. Láttam a lila rendszerüzenetet a szemem sarkából, ami a párbaj végét hirdette. A harci kedvem eltűnt. Csak feküdtem ott üres fejjel, és megint hallottam az éljenzést. - Kirito-kun!! - Asuna rohant oda hozzám, és térített magamhoz. - Á... ja... rendben vagyok. Asuna aggódva nézte az üres tekintetem. Vesztettem? Még mindig nem hittem el. Heathcliff földöntúli sebessége az utolsó pillanatban felülmúlta egy játékos képességeit... bármelyik ember képességeit. Még az avatárját alkotó pontokat is elmosódva láttam csak a lehetetlen gyorsaságtól. A földön ülve felemeltem a fejem, és Heathcliff arcába néztem. De valamiért a győztes arcára a harag ült ki. A vörös hős ránk nézett fémes szemével, majd szó nélkül elfordult, és az éljenzések közepette a várótermébe sétált.

14. fejezet - Mi...? Mi ez!? - Mire gondolsz? Tudod te, hogy mi ez. Na gyerünk, vedd fel! Azok, amiket Asuna rám akart erőltetni, az új ruháim. Bár a szabása ugyanolyan, mint az eddigi kabát, amit viseltem, de ez vakítóan fehér volt. Két kis kereszt volt a mandzsettákon, és egy nagy a hátán; mind a három világos piros színben. Ez, kétséget kizáróan, egy KoB egyenruha volt. - ...A-Azt mondtam, hogy valami egyszerűt akarok... - Ez elég egyszerű. Öltözz fel! Belerogytam a hintaszékbe, mintha az erő elhagyta volna a testemet. Még mindig Agil boltjának emeletén laktam. Ez lett a búvóhelyem, így szegény boltos csak egy egyszerű ágyban tudott aludni a földszinten. Az egyetlen ok, amiért nem dobott ki az, hogy Asuna minden másnap eljött, hogy segítsen a boltban. Ennél jobb reklámot nem is találhatott volna. Ahogy felnyögtem a székben Asuna odajött és leült a karfára, ami mintha a kijelölt helye lenne. Hintáztatni kezdte a széket és mosolygott, mintha a katasztrofális helyzetemet mulatságosnak találná, majd összeütötte a tenyerét mintha eszébe jutott volna valami. - Á, inkább legyünk hálásak ezért. Mint a klán tagjai, remélhetőleg sokat lehetünk együtt. Hirtelen lehajolt, én meg kihúztam a hátam, hogy válaszoljak. - É-én is remélem, hogy együtt lehetünk... de még egyszer, én csak egy normál tag vagyok míg te az alvezér, szóval... - végighúztam a jobb mutatóujjam Asuna gerincén - többé nem csinálhatok ilyet. - Kyaa! - kiáltott fel a felettesem, és felugrott, hogy rácsapjon a beosztottja fejére. Majd a másik székhez sétált és leült velem szemben duzzogó arcot vágva. A lazán beáradó őszi napsütésben, csendben és békésen üldögéltünk. A Heathcliff elleni vereségem óta eltelt két nap. Mivel nem olyan vagyok, aki megszegné az adott szavát, ezért csatlakoztam a Vér Lovagjaihoz, ahogy Heathcliffel megegyeztem. A klán adott két napot, hogy felkészülhessek, így honlap reggel remélhetőleg a parancsaikat követve felfedezhetem a 75. szint labirintusát. Csatlakozni egy klánhoz, huh... Mikor meghallotta a csendes sóhajom, Asuna rám nézett. - Miattam keveredtél ebbe az egészbe.

- Nem, nem baj. Ez jó lehetőség számomra. Különben is kezdtem érezni, hogy elértem a szóló játék határát... - Megkönnyebbülés számomra, hogy ezt mondod... Hé Kirito-kun... - egyenesen rám nézett mogyoróbarna szemeivel - Meg tudod mondani nekem, hogy miért kerülöd a klánokat... az embereket? Nem hinném, hogy csak azért, mert bétatesztelő vagy és rendelkezel egy egyedi képességgel, hisz nagyon kedves ember vagy. Lesütöttem a szemem és lassan hintázni kezdtem a székkel. - … Réges-régen... pontosabban, úgy egy éve, egyszer csatlakoztam egy klánhoz... A szavak olyan könnyen jöttek, hogy az meglepett. Talán Asuna pillantása keltette érzés miatt, hogy az képes eloszlatni a fájdalmat, ami a szívembe szúr, valahányszor erre gondolok. - Felajánlottak egy helyet, miután találkoztam és segítettem nekik az egyik labirintusban... Kicsi klán volt, mindössze hat emberrel, engem is beleértve. Érdekes nevük volt: „A Telihold Fekete Macskái”. Asuna finoman mosolygott. - A vezetőjük jó ember volt. Keitának hívták, egy kétkezes dongaforgató volt. Mindig a klán tagjaira gondolt először, akármilyen helyzetbe is kerültek, ezért mindenki mélyen tisztelte. Ő mondta, hogy olyan valakit keres, aki az élen haladhatna, mivel a többiek kétkezes távolsági fegyvereket használnak. - Az az igazság, hogy sokkal alacsonyabb volt a szintjük az enyémnél. Nem is, inkább én nőttem túl rajtuk. - Ha megmondom nekik a szintem, Keita kétszer is meggondolta volna, hogy bevegyen. De belefáradtam abba, hogy nap nap után egyedül megyek be a Labirintusokba, és megirigyeltem a „Fekete Macskák” családszerű légkörét. Úgy tűnt a valóságban is barátok, mivel az egymás közti beszélgetéseikből hiányzott a zavartság és távol állt az online játékosoktól megszokott beszélgetésektől; ami szintén hiányzott nekem. - Őszintén szólva, nincs jogom mások törődése után kívánkozni. Elvesztettem ezt a jogot, mikor a szólózás mellett döntöttem, és önző módon csak a saját fejlődésemmel törődtem. De elnyomtam a belső hangot, és csatlakoztam a klánhoz, rejtegetve a szintem és a bétatesztelő múltam. - Keita megkért, hogy az egyik lándzsát használó tagot képezzem át pajzs és kard használatára. Így lett volna három élen haladó is, engem is beleértve, és a klán kiegyensúlyozottabb lett volna.

- A lándzsás, akit rám bízott, egy halk szavú lány volt vállig érő fekete hajjal. Sachinak hívták. Mikor bemutatkoztunk, zavart mosollyal mondta, hogy bár régóta játszik online játékokkal, még nem szerzett így egy barátot sem a személyisége miatt. Mivel épp nem volt

semmi aktivitás a klánban, így sokat lógtam vele, és arra tanítottam, hogy használja az egykezes kardját. - Sachival sok mindenben hasonlítunk. Mindketten zárkózottak vagyunk, jobb szeretjük fallal körülvenni magunkat, mégis félünk a magánytól. - Egy nap hirtelen beszélni kezdett arról, hogy fél a haláltól, ezért nagyon megijedt ettől a halál játékától és nem akar kimenni és fejlődni. - Erre csak azt tudtam felelni, hogy „Nem hagylak meghalni”. Mást nem mondhattam, mivel még mindig titkoltam a szintem. A válaszom hallatán sírt egy kicsit, majd nehezen, de elmosolyodott. - Egy másik nap, kicsivel később öten bementünk egy labirintusba. Keita nem jött velünk, mert a spórolt pénzünkön elment alkudni egy házra, hogy legyen főhadiszállásunk. - Bár a labirintus, amibe bemerészkedtünk már ki volt tisztítva, még akadt benne felfedezetlen terület. Mikor már távozni készültünk egyikünk rátalált egy kincses ládára. Azt javasoltam, hogy hagyjuk ott, mivel még közel vagyunk a frontvonalhoz, a szörnyek szintje pedig magas. Továbbá nem bíztam a csapat csapda elhárítási képességeiben. De mivel csak Sachi és én elleneztük a láda kinyitását, ezért 3 a 2 ellenében vesztettünk. Egy riasztós csapda volt, a legrosszabb fajta. Amint kinyitottunk a ládát, fültépő riadó harsant és szörnyek áradtak be az összes bejáraton keresztül. Azonnal menekülni akartunk a teleportálás segítségével. - De kettős csapda volt. A terem egy Anti-Kristály Terület volt... a kristályaink nem működtek. - Egyszerűen túl sok szörny volt ott. A többiek teljesen megzavarodtak céltalanul rohangáltak körbe. Megpróbáltam utat vágni a kijáratig azokkal a magas szintű képességekkel, amiket addig rejtegettem, de a bepánikolt társaim nem jutottak ki időben. Egyik a másik után, az életerejük nullára süllyedt, és felsikoltottak mielőtt apró darabokra törtek volna. Arra gondoltam, hogy legalább Sachit megmenthetem és rendületlenül kaszaboltam tovább. - De elkéstem. Láttam, hogy Sachi felém nyújtja a kezét, mikor egy szörny könyörtelenül levágja. A szemeiben még akkor is bizalom csillant, mikor szétesett, mint egy üvegszobor és eltűnt. A legvégén is bízott bennem és rám támaszkodott. A szavaim gyengék és sekélyesek voltak, semmi többet nem értek, csak egy üres ígéret volt, egy hazugság. - Keita, kezében az új ház kulcsaival, abban a fogadóban várt, ami az ideiglenes főhadiszállásunkként szolgált. Mikor egyedül tértem vissza, elmagyaráztam neki, hogy mi történt. Szó nélkül hallgatott végig, és csak annyit kérdezett: „Hogy élted túl?” - Ekkor felfedtem előtte a valós szintem, és hogy bétatesztelő voltam. Keita úgy nézett rám mintha valami undorító dolog lennék, és csak egy dolog mondott: „Egy hozzád hasonló beaternek semmi keresnivalója köztünk.” Ezek a szavak acél kardként hasítottak belém.

- ...Mi történt... vele...? - Öngyilkos lett. Asuna teste megborzongott a széken ülve. - Leugrott a szint pereméről. Valószínűleg átkozva engem... a legvégéig... Összeszorult a torkom. Ahogy felidéztem ezeket az emlékeket, amiket mélyen a szívembe zártam, a fájdalom is tisztán visszatért. Összeszorítottam a fogam. Bár én nyúltam Asunáért, hogy vigaszt leljek, mégis egy hang a fejemben azt suttogta, hogy „Nem teheted meg ezt”, amitől ökölbe szorítottam a kezem. - Én öltem meg őket. Ha nem titkolom a tényt, hogy bétatesztelő voltam, talán képes lettem volna meggyőzni őket, hogy hagyják békén a ládát. Én voltam... én voltam az, aki megölte Keitát... és Sachit...- tágra nyílt szemmel préseltem ki a fogaim közt e szavakat. Asuna hirtelen felállt, tett két lépést felém, és megfogta a fejem mindkét kezével. Meleg mosollyal közel húzta gyönyörű arcához az enyémet. - Nem fogok meghalni - suttogta, mégis tisztán csengett a hangja. Az erő távozott a testemből. - Mert én... én leszek az, aki megvéd téged - mondta Asuna és magához ölelte a fejem. Puha és meleg sötétség vett körbe. Ahogy lehunytam a szemeim, az elmém sötét zugából előjöttek az emlékek, és láttam a Fekete Macskák arcait, ahogy ott ülnek a fogadó asztalánál narancsszínű ragyogás ölelte körül őket. Nem tudok felejteni. Soha nem fogom tudni megfizetni a hibáim árát. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy az arcokon, amiket felidéztem, mosoly ült.

A következő nap felvettem a vakítóan fehér kabátot és Asunával elmentem Grandumba az 55. szintre. Ma kezdem a munkám, mint a Vér Lovagjainak tagja. Ellentétben a szokásos ötfős csapatokkal, Asuna élve a hatalmával, lehetővé tette, hogy kétfős csapatot alakítsunk, így voltaképp nem változott semmi.. De a parancsok, amik a főhadiszálláson fogadtak minket, teljesen váratlanul értek. - Edzés? - Igen. Négyfős csapatot alakítva végig megyünk az 55. szint Labirintusán, míg el nem érjük az 56. szint lakóterületét - a férfi, aki ezt mondta, egyike volt annak a négy embernek, akik az

asztalnál ültek, mikor Heathcliffel tárgyaltam. Hatalmas ember volt vastag szőke fürtökkel, első ránézésre egy fejszés harcos. - Várj Godfree! Kirito-kun... - Asuna érvelni kezdett, de Godfree felvonta egyik szemöldökét és magabiztos, már-már önhitt hangon válaszolt. - Még az alvezérnek is követnie kell a szabályokat. Nem érdekel a csapat, amihez a felderítéskor csatlakozik. De mint az élcsapat parancsnoka, tesztelnem kell a képességeit. Még ha egyedi képessége is van, még nem tudjuk, hogy hasznunkra válik. - K-Kirito-kun erejével kizárt, hogy alkalmatlan lenne... Megnyugtattam Asunát mielőtt válaszoltam. - Ha ezt akarod, ám legyen. De nem fogom ilyen alacsony szintű labirintusra pazarolni az időm. Megfelel neked, ha egyből végig szaladok rajta? Godfree becsukta a száját, az arcára kiült a nemtetszés. Végül csak annyit mondott: - Találkozunk a nyugati kapunál harminc perc múlva. - Mi volt ez!? - Asuna felháborodva belerúgott az acéloszlopba. - Bocsánat Kirito-kun. Talán mégis jobb lett volna, ha elfutunk... - Ha azt tettük volna, a klán összes tagja együttesen átkozna engem a halálba. Mosolyogtam és játékosan megveregettem Asuna fejét. - Uuuu, Azt hittem együtt lehetünk ma... Veletek mehetek,,,? - Nemsokára visszajövök. Csak várj itt. - Jó... Légy óvatos - Asuna vonakodva bólintott. Miután intettem neki, kisétáltam a főhadiszállásról. De mikor elértem a megjelölt helyet - Grandum nyugati kapuját - olyat láttam, ami sokkal jobban megdöbbentett. Godfree mellett az állt, akit legkevésbé se akartam látni ebben a világban - Kuradeel.

15. fejezet - Mi ez? - kérdeztem halkan Goodfree-t. - Hmm, tudom mi történt köztetek. De mostantól bajtársak vagytok, egyazon klánba tartoztok, így azt gondoltam, hogy ez jó lehetőség lesz arra, hogy kibéküljetek. Míg azt néztem, hogy Goodfree fejét felszegve nevet, Kuradeel lassan felém sétált. -… Feszülté váltam és felkészültem, hogy bármire reagálni tudjak. Bár még biztonságos területen vagyunk, attól még bármire képes lehet. De a várakozásaimmal ellentétben Kuradeel lassan meghajolt. Majd alig hallható hangon motyogni kezdett a hosszú haja mögött. - Bo... csánatot kérek, amiért gondot okoztam neked... Ebben a pillanatban teljesen megdöbbentem. Leesett az állam a csodálkozástól és nem bírtam megszólalni. - Nem fog még egyszer előfordulni... Remélem megbocsátasz. Nem láttam az arcát a hosszú, zsíros haja mögött. - Á... jó... - erőltetett volt a biccentésem, azon csodálkoztam, hogy mik történnek meg ebben a világban. Személyiséget módosító kezelésen esett át, vagy mi? - Igen, igen. Ezzel meg is volnánk! Godfree még egy harsány nevetést hallatott. Gyanakvó voltam; Kuradeel biztos készül valamire, de képtelen voltam bármit is leolvasni az arcáról. Ellentétben az erős érzelmekkel, a SAO nehezen boldogul az apró arckifejezések megjelenítésével. Most csak annyit tehettem, hogy elfogadom a bocsánatkérését, de emlékeztettem magam, hogy óvatos legyek. Kis idő múlva az utolsó tag is megérkezett, és elindultunk a labirintus felé. Amint a saját tempómra akartam váltani, Godfree nyers hangon megállított: - Várj... A mai edzés a legrealisztikusabb körülmények közt hajtjuk végre, mert látni akarom, hogy hogyan reagáltok krízishelyzetben, ezért el kell kérnem az összes kristályotokat. - ...Még a teleport kristályokat is? Goddfree válaszul csak bólintott. Hezitáltam. A kristályok, különösen a teleport kristályok az utolsó mentsváraink ebben a halálos játékban. Soha nem mentem sehova nélkülük. Már-már megtagadtam a parancsot, de ha bajt keverek itt, az sok gondot okozhat Asunának, így inkább visszatartottam az ellenkezésem.

Látva, hogy Kuradeel és a másik tag engedelmesen átadják kristályaikat, nekem se volt más választásom, követtem őket. Godfree utána még a leltáramat is alaposan átnézte. - Hmm, jó. Akkor indulás! - Godfree parancsára kisétáltunk Grandumból és elindultunk a Labirintus Terület felé, ami nyugat felé látszott a messziben. Az 55. szint harcmezeje egy elhagyatott sivatag volt, növények alig voltak arrafelé. Gyorsan be akartam fejezni az edzést, így az javasoltam, hogy a labirintusig fussunk, de Godfree egyetlen intéssel elutasította. Valószínűleg azért, mert csak az erő pontjainak növelésére fókuszált és nem foglalkozott az ügyességgel. Feladtam, és tovább haladtunk a végtelennek tűnő pusztaságban. Párszor szörnyekbe botlottunk. De mikor ez történt, nem volt időm türelmesen várni Godfree parancsára, egyszerűen azonnal levágtam őket. Végül, miután elhagytunk a számos, magas sziklás hegyeket, a labirintus szürke mészkövei látótávolságba kerültek. - Oké, itt megállunk pihenni! - mikor Godfree nyers hangon bejelentette, a csapatunk megállt. Csak gyorsan keresztül szerettem volna szaladni a labirintuson, de rájöttem, hogy ez nem lehetséges, még akkor is, ha én találtam ki, ezért csak sóhajtottam és leültem egy sziklára. Már majdnem dél volt. - Kiosztom az élelmet! Godfree előhívott négy bőrzacskót és odadobta a csapattagoknak. Egy kézzel kaptam el az enyémet és, nem számítva semmire, kinyitottam. Egy vizes palack és egy, az NPC boltokban kapható kenyér volt benne. Kinyitottam a palackot és lenyeltem egy kortynyit miközben átkoztam a rossz szerencsém; most Asuna házi szendvicseit enném, ha minden úgy alakult volna, ahogy terveztük. Majd hirtelen észrevettem, hogy Kuradeel egy távolabb eső sziklán ül. Nem is nyúlt a saját tasakjához, és a szemei sötéten néztek felénk a hosszú haja alatt. Mi a fenét bámul...? A hideg futott végig a hátamon. Vár valamire. Az valami... az valószínűleg... Azonnal eldobtam a palackot és megpróbáltam kiköpni a számban lévő folyadékot. De elkéstem. Az erő hirtelen elhagyta a testem és összeroskadtam. A életerő csík előjött a látóterem széléről; zöld vonal vette körül, ami általában nincs ott. Nem lehetett eltéveszteni; az egy bénító méreg volt. Mikor körülnéztem, észrevettem, hogy Godfree és a másik tag is a földön fekszik. Azonnal a zsebem felé nyúltam a bal kezemmel, de ez csak a pánikom növelte. Godfreenek adtam az

összes ellenszer és teleport kristályomat. Ugyan van még ellenméreg nálam, de annak semmi hatása sincs a bénulásra. - Ku...kukuku... - éles nevetés érte a fülemet. A sziklán ülve Kuradeel a hasát fogta a nevetéstől. Mélyen ülő szemeiben őrült eksztázis látszott, ilyet még sose láttam. - Vaha! Haha! Hyahahahaha!! - Az ég felé fordított fejjel röhögött, látszólag képtelen uralkodni magán. Godfree elképedve nézett rá. - Mi...? Mi ez...? Kuradeel... Nem te készítetted elő... a vizet... - Godfree! Gyorsan, használd az egyik ellenszer kristályt!! - mikor meghallotta a kiáltásom, Godfree végre turkálni kezdett a zsebében. - Hja!! - Kuradeel egy furcsa kiáltással felugrott a szikláról és elrúgta Godfree bal kezét. Egy zöld kristály gurult ki Godfree kezéből. Kuradeel felszedte, majd belenyúlt Godfree zsebébe, majd kivette a többi kristályt is, és zsebre tette őket. Mindennek vége. - Kuradeel... Mit csinálsz...? Ez valami... gyakorlat? - Re-tar-dált!! - mondta Kuradeel és szájon rúgta Godfree-t, aki még mindig nem értette meg a helyzetünket, ezért motyogott hülyeségeket. - Ááá! Godfree életereje kicsit lejjebb ment és ezzel együtt Kuradeel kurzorja sárgából narancsszínűre változott, jelezve bűnözői státuszát. De ez nem változtat semmin. Kizárt, hogy valaki átkeljen ezen a szinten, hisz már kitisztították. - Godfree-san mindig is tudtam, hogy egy idióta vagy, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire reménytelenül. Még az agyad helyén is izom van? Kuradeel éles nevetése végig visszhangzott a sivatagon. - Annyi mindent szeretnék mondani neked... de nem vesztegetem az időm az előételre... Kuradeel kivonta kétkezes kardját miközben beszélt. Felemelte a magasba és kinyújtotta testét. A napfény megcsillant a vastag pengén, ahogy azt lengette. - V-Várj Kuradeel! Te... Mit... Mit mondasz? Ez... ez nem edzés? - Csak kussolj és fordulj fel! Kuradeel kiköpött és könyörtelenül megsuhintotta a kardját. Nehéz, fakó zaj hallatszott, és Godfree életereje súlyosan csökkent. Godfree végre felfogta a helyzet komolyságát és sikoltozni kezdett. De elkésett vele.

Kétszer, háromszor, a kard könyörtelen villanással vágott bele, és Godfree életereje minden alkalommal jelentősen csökkent. Mikor elérte a vörös zónát, Kuradeel megállt. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy képtelen gyilkosságot elkövetni, akármilyen őrült is, de Kuradeel fogást váltott a kardján és lassan Godfree-be nyomta. Godfree élete lassan fogyott, Kuradeel teljes súlyával nyomta a kardot. - Ááááááá! - Hahahahaha!! Godfree kiáltása hangosabbá vált, és Kuradeel különös hangja is belevegyült. A kard belemélyedt Godfree testébe és az életereje egyenletes ütemben csökkent. A másik tag és én csendben néztük, ahogy Kuradeel kardja teljesen átszúrta Godfree-t, és ugyanakkor az életereje elérte a nullát. Godfree valószínűleg még akkor sem értette meg, mi folyik itt, mikor a teste számtalan darabra esett szét. Kuradeel lassan kihúzta a kardját a földből, majd a felhúzós babához hasonló módon fordította fejét a másik tag felé. - Áá!! Áááá!! - rövid kiáltozással a tag csapkodni kezdett, hogy megpróbáljon kiszabadulni. Kuradeel furcsa járással közeledett felé. - Semmi bajom sincs veled... De a küldetésem szerint csak én térhetek vissza élve.... felemelte a kardját miközben magában motyogott. - Ááá! - Akarod hallani? Tessék, a csapatunk... - meglendítette kardját, a tag kiáltozása süket fülekre talált - belefutott egy nagy csapat PK-ba a vadonban - még egy vágás. - Bátran harcoltunk, de hárman közülünk meghaltak - és még egy. - Csak én maradtam, de sikeresen visszavertem a bűnözők támadását, és épségben visszatértem a főhadiszállásra. A negyedik vágással a tag életereje eltűnt. A hangeffekttől végigszaladt a hátamon a hideg. Kuradeel viszont úgy állt ott mintha valami istenség hangját hallotta volna. Ott állt a szilánkok közt és boldog képpel hallgatta. Nem most először tette... Biztos voltam benne. Bár a kurzorja csak néhány perce narancssárga, jelezve ezzel bűnözői mivoltát, de sok aljasság kell ahhoz, hogy minden ok nélkül embert öljön. Viszont az, hogy már ezt is tudom, nem old meg semmit. Végül Kuradeel felém fordult, és akaratlan öröm terült szét az arcán. Lassan sétált felém, a kardja elviselhetetlen zajt csapott, ahogy a földön húzta maga mögött. - Hé. Leguggolt mellettem, még mindig a földön hevertem, és ezt suttogta:

- Egy magadfajta idióta miatt kellett megölnöm két teljesen ártatlan embert. - Úgy tűnt, hogy élvezted - válaszoltam, de közben kétségbeesetten kerestem a kiutat ebből a helyzetből. Csak két dolgot tudtam mozgatni, a bal karom és a számat. A bénítás alatt nem lehet megnyitni a menüt, így az üzenetküldésben is megakadályozta a játékost. Nagy nehezen megmozdítottam a bal kezem, ami Kuradeel vak foltjába esett, míg tovább beszéltem. - Mit keres egy hozzád hasonló alak a KoB-ban? Egy bűnöző klán sokkal jobban állna neked. - Keh, miért kérdezel ilyen egyértelműt? Azért a csajért - mondta reszelős hangon és megnyalta az ajkait. Mikor rájöttem, hogy Asunáról beszél, forrni kezdett a vérem. - Te szemét...! - Voá, miért nézel így rám? Ez csak egy játék, nem...? Ne aggódj. Vigyázni fogok a drága alvezéredre. Ezek után elég sok hasznos tárgyam lesz. Kuradeel felvette a mérgezett vízzel teli palackot és megrázta, amitől az loccsanó hangot adott ki. Kacsintott egyet és folytatta: - Mondtál egy érdekes dolgot, hogy egy bűnöző klán jobban állna. - Nos, ez az igazság. - Épp dicsértelek. Éles az eszed. Kuradeel látszólag fontolóra vett valamit, miközben nevetett. Majd hirtelen levette a karvédőt a bal karjáról. Felhajtotta a fehér ingujját, és megfordította az alkarját, hogy lássam a másik oldalát. Mikor megláttam elakadt a lélegzetem. Egy tetoválás. A kép egy mangaszerű karikatúra volt, egy tinta fekete koporsót ábrázolt. Egy száj és egy pár szem vigyorgott a koporsó fedelén; egy fehér csontváz kéz nyúlt ki a belsejéből. - Ez a... jelkép... a „Nevető Koporsó”? - kérdeztem száraz hangon. Kuradeel elmosolyodott és bólintott. A „Nevető Koporsó” a legnagyobb és legrosszabb gyilkos klán Aincradban. A vezetőjük hidegfejű és ravasz, folyamatosan azon vannak, hogy újabb és újabb módszereket kísérletezzenek ki az emberölésre. A végén már három számjegyű lett az általuk megölt emberek száma. A játékosok egyszer megpróbáltak tárgyalni velük, de minden hírvivőt azonnal megöltek. Nem értettük miért ölik a játékosokat, mivel csökkenti a játék kitisztításának esélyét, és beszélni se tudtunk velük. Nem rég a játékosok, akik a játék kitisztításával foglalkoztak, egy csapatba tömörültek, aminek mérete vetekedett a vezér harcok csapatainak méretével, és pár hosszú és véres csata során végleg eltörölték őket.

Asuna és én is a csapatban voltunk. De valahogy kiszivárgott az, hogy mire készülünk, és a gyilkosok felkészülten vártak ránk. Miközben védtem a bajtársaim, balesetből véget vetettem két Nevető Koporsó tag életének. - Ez... a bosszú? Te a Nevető Koporsó egyik túlélője vagy? - kérdeztem recsegő hangon. Kuradeel gyakorlatilag kiköpte a választ. - Heh, nem. Miért kérdezel ilyen hülyeséget? Csak nem régiben csatlakoztam a Nevető Koporsóhoz, és csak lélekben. Tőlük tanultam ezt a bénító technikát... Á, de ez kellemetlen. Szinte gépies mozdulattal állt fel, és megint felemelte a kardját. - Nos, elég sokáig beszéltünk. A méreg hatása nemsokára elenyészik, így most befejezem. A párbajunk óta... azóta álmodok erről a pillanatról... Tűz lobogott a szemeiben, amiket kerekre nyitott. Vigyorgó szájából kilógott a nyelve, még a sarkát is felemelte, lábujjhegyen készült a csapásra. Pont mielőtt megmozdulhatott volna csuklóból eldobtam a dobótűt a bal kezemmel. Bár az arcát céloztam, ahol a legnagyobb sérülést lehet okozni, a pontosság büntetés miatt, ami a bénítás egyik mellékhatása, az acél tű célt tévesztett, és Kuradeel bal karjába állt. Az életereje keveset csökkent, és teljesen reménytelen helyzetbe kerültem. - ...Ez fájt... Kuradeel homlokát ráncolva felfelé görbítette száját, majd beleszúrta a kardja hegyét a karomba. Kétszer, háromszor... - Áááá! Bár nem éreztem fájdalmat, de az erős bénítás hatása mellett egy kellemetlen érzés is végigszaladt az egész testemet behálózó idegeken. Minden alkalommal mikor a penge a karomba mélyedt az életerőm lassan, de egyenletesen csökkent. Még mindig...? Még mindig hat a méreg? Fogcsikorgatva vártam, hogy kiszabaduljak. A bénítás ideje a méreg erejétől függ, de a legtöbb bénító méreg hatása 5-6 percig tart. Kuradeel kihúzta a kardját majd a bal lábamba szúrta. A kellemetlen érzés megint végigszaladt a testemen, a rendszer könyörtelenül kiszámolta az okozott sérülést. - Nos? Milyen? Milyen érzés tudni, hogy nemsokára meghalsz? Mond meg... - szinte suttogva mondta Kuradeel, és átható pillantást vetett rám. - Mondj valamit... Sírj és üvöltsd, hogy nem akarsz meghalni... Az életerőm a fele alá esett és sárgára váltott. A bénulás még mindig nem múlt el. A testem kihűlt, mintha a halál fagyos levegővel ölelne körül, a hideg felfelé kúszott a lábam felől.

Sok játékost láttam meghalni a SAO-ban. Mindnek ugyanaz a kifejezés ült az arcán, ahogy darabokra hulltak és eltűntek; mindig azaz egyszerű, töprengő kifejezés, azt kérdezve: „Tényleg így fogok meghalni?” Minden bizonnyal azért, mert a szívünk mélyén egyikünk sem fogadta el a játék szabályát. Egyszerűen nem hittük, hogy ha meghalunk a játékban, akkor a valóságban is meghalunk. Mind hallottuk azt a spekulációt, hogy „Talán csak visszatérünk a valóságba, ha az életerőnk eléri a nullát”. Persze erről neked magadnak kell meggyőződni. Ha tényleg hiszel ebben, akkor a halál az egyik mód a kijutásra... - Hé, hé, mondj már valamit. Tényleg megöllek. Kuradeel kihúzta a kardját a lábamból és ezúttal a hasamba döfte. Az életerőm jelentősen csökkent és elérte a vörös, veszélyes zónát. De nem éreztem aggodalmat miatta, mintha mindez egy távoli világban történne. Bár a kard kínzott, az elmém elindult lefelé egy sötét úton mintha nehéz és vastag lepelbe csomagoltak volna. De hirtelen... egy erős félelem markolt a szívembe. Asuna. Ha eltűnök, és itt hagyom őt ebben a világban, Asuna Kuradeel karmai közé kerül, és hasonló fájdalmat kell átélnie. Ez a lehetőség olyan elviselhetetlen fájdalommá vált, amitől magamhoz tértem. - Kaaaah!! Kinyitottam a szemem, megragadtam a kardot, ami a hasamba fúródott, és minden erőmet beleadva elkezdtem kihúzni. Már csak tíz százalék maradt az életerőmből. Kuradeel felkiáltott meglepetésében. - Huh? Huh? Mi van, megrémít a halál? - Ja... Nem... halhatok meg... - Heh!! Hahaha!! Végre valami!! - úgy nevetett Kuradeel, mint egy bizarr madár és teljes súlyával ránehezedett a kardra. Egy kézzel tartottam ellent. A rendszer elvégzett pár számítást Kuradeel és az én erőmet figyelembe véve és meghatározta az eredményt. Az eredmény pedig... a kard lassan de egyenletesen újra lejjebb csúszott. Elöntött a félelem és a kétségbeesés. Itt a vége? Meg fogok halni? Itt hagyva Asunát ebben az őrült világban? Ellenálltam a kardnak és a kétségbeesésnek, ami kitörni akart. - Dögölj meg!! Fordulj feeeel!! - kiáltotta Kuradeel éles hangon.

A gyilkos szándék, ami ezúttal egy tompán csillogó kard formáját öltötte centiről centire közeledett. Végül elérte a testemet és lassan belém fúródott. Ebben a pillanatban egy szélroham ért el. Egy mélyvörös és tiszta fehér szélroham. - Huh!? A meglepetéstől felkiáltott és a gyilkos a kardjával együtt elrepült. Némán néztem az alakot, aki megjelent. - Nem késtem el... Nem késtem el... Hál' Istennek... Nem késtem el... - remegő hangja édesebb volt, mint egy angyal verdeső szárnya. Ajkai erősen remegtek, ahogy térde hullott és rám nézett. - Életben vagy... Életben vagy, igaz, Kirito-kun? - Aha... Még élek... - olyan erőtlen volt a hangom, hogy az meglepett. Asuna bólintott és egy rózsaszín kristályt húzott elő a zsebéből, majd bal karját a mellkasomra téve megszólalt: - Gyógyítás! A kristály széttört és hirtelen feltöltődött az életerőm. Miután meggyőződött arról, hogy rendbe jöttem, Asuna odasúgta nekem: - Várj itt. Gyorsan lerendezem... Asuna felállt, elegánsan kihúzta vívókardját, és elindult. A célja Kuradeel volt, aki épp felállni készült a földről. Mikor meglátta, ki sétál felé elkerekedett a szeme. - A-Asuna-sama... hogy került ön ide? E-Ez, edzés, igen, volt egy baleset az edzés közepén... Kuradeel felállt, mintha rugók lökték volna és megpróbált remegő hangján magyarázatot adni. De mielőtt befejezhette volna, Asuna jobb keze megvillant és kardja hegye felhasította Kuradeel száját. Ezzel nem vált bűnözővé, hisz ellenfelének már narancssárga volt a kurzorja. - Áááá! Kuradeel eltakarta a száját a kezével, hátratántorodott, majd lefagyott egy pillanatra. Majd, mintha meggyőzte volna magát, a szemei megteltek az ismerős dühvel. - Te ribanc... Ezzel túl messzire mentél... Heh, nem baj. Ellátom a te bajodat is... De elhalhatott a mondanivalója közepén; Asuna fogást váltott, és hevesen támadni kezdte. A kardja számtalan fénycsíkot rajzolt a levegőbe, ahogy hihetetlen sebességgel Kuradeel felé vágott és szúrt. Még én sem tudtam követni a kardot, pedig pár szinttel Asuna fölött álltam. Csak figyeltem, ahogy az angyal úgy harcolt, mintha táncolna.

Gyönyörű volt. Asuna kifejezéstelen tekintettel ellökte ellenfelét, hosszú gesztenyebarna haja lobogott, míg a harag fehér szikrái szálldostak teste körül; leírhatatlanul gyönyörű volt. - Áá!! Kaaaa!! Kuradeelt elfogta a pánik, a kardjával vadul hadonászott, de egyetlen vágást sem tudott ejteni Asunán. Mikor az életereje a sárgáról a vörös színre váltott, Kuradeel végre eldobta a kardját és kezeit feltartva kiabálni kezdett. - O-Oké!! Oké!! Bocsánat!! Térdre hullott és tovább könyörgött. - Elhagyom a klánt! Nem fogtok többé látni! Szóval... Asuna csendben hallgatta a szavait. Lassan felemelte a kardját és fogást váltott. Vékony karja megfeszült az idegességtől, és még pár centivel feljebb emelte, ahogy felkészült az utolsó döfésre. Ekkor Kuradeel még hangosabban kiáltott fel: - Heeeek! Nem akarok meghalni!! A kard megállt mintha láthatatlan falnak ütközött volna. Vékony teste remegni kezdett. Átéreztem Asuna belső vívódását, mind a félelmét és a haragját. Tudtam, hogy senkit sem ölt még meg a játékban. Mióta “ha valakit megölnek itt, az meghal a valóságban is helyzet áll fenn”, azóta a PK ebben a játékban felér a gyilkossággal. - Igen. Állj meg Asuna. Ne tedd meg. - kiáltottam magamban, de ezzel egy időben a teljes ellentéte is megfogalmazódott bennem: - Ne, ne hezitálj. Csak erre vár. A jóslatom 0,1 másodperccel később beteljesedett. - Ahahahaha! - Nem tudtam mikor vette fel Kuradeel a kardját, de hirtelen felfelé vágott vele. Asuna kardja csengő hang kíséretében kirepült a kezéből. Ah...!? - kiáltott fel Asuna és elvesztette az egyensúlyát. Egy fémes ragyogás villant a feje felett. - Alvezér, még mindig túúúúúúúúúúl naiv vagy!! Kuradeel őrült visítással, tétovázás nélkül suhintotta meg a kardját, vörös fénycsíkot rajzolva a levegőbe.

- Áááááá!! - ezúttal én kiáltottam. Jobb lábammal, amiről csak most múlt el a bénulás, felrúgtam magamat a földről, és pár méternyi repülés után félrelöktem Asunát a jobb kezemmel, míg a ballal blokkoltam Kuradeel kardját. „Puff.” Ezzel a kellemetlen hanggal kísérve a bal karomat könyöktől lefelé levágta. A testrész vesztés jele villogott az életerő csíkja alatt. Míg vérvörös fénycsíkok áradtak a levágott bal karomból, a jobb kezem ujjai kiegyenesedtek és... ...Kuradeel vastag páncéljának résébe szúrtam. Sárgán izzott, ahogy Kuradeel hasába mélyedt. Sikeresen bevittem a közvetlen közelről ható képességet, az „Átfogó”-t, ami azonnal levette az utolsó 20%-ot Kuradeel életerejéből. Sovány teste megborzongott, majd elszállt belőle minden erő és megrogyott. Kardja a földre hullott és megpendült miközben a fülembe súgta: - Te... gyilkos... - majd még hozzátett egy gúnyolódó „kuku” hangot. Kuradeel egész teste számos üvegszerű darabra esett. Meglökött a szétesés hideg ereje és hátratántorodtam. A kimerült, ledermedt elmém jó ideig csak a szél hangját fogta fel. Majd egyenetlen lépéseket hallottam, ahogy a kavicsokon közeledtek. Odafordítottam a tekintetem, és egy üres tekintetű, törékenynek tűnő alakot láttam közeledni. Asuna lehajtott fejjel, remegve jött, majd térdre hullott előttem mintha marionett bábu lenne, aminek elvágták a zsinórjait. Kinyújtotta felém a kezét, de még mielőtt elérhetett volna hirtelen visszarántotta. - Bocsánat... Miattam... Ez az egész miattam... - remegő hangon préselte ki a szavakat, bánat sújtotta kifejezés ült az arcán. Könnyek potyogtak a szeméből és hullottak a földre, mint megannyi szikrázó drágakő. Alig tudtam mondani valamit a száraz torkommal: - Asuna... - Bocsánat... Nem... fogok.. találkozni Kirito-kunnal... többé. Gyakorlott mozdulattal helyreráztam magam, az érzékszerveim végre újra normálisan működtek. A hatalmas sérülés miatt még mindig éreztem egy kellemetlen érzést, de átöleltem Asunát a jobb és a csonka bal karommal. Majd, gyönyörű cseresznyepiros ajkaihoz érintettem a sajátomat. Asuna megdermedt és megpróbált ellökni magától, de minden erőmmel szorosan magamhoz öleltem. Ez kétséget kizáróan túlment a jó modor megsértését megelőző kód által szabott határokon. Szinte biztos, hogy Asuna előtt megjelent egy rendszerüzenet, és ha megnyomja az OK gombot, akkor azonnal a Fekete Vas Palota börtönében találom magam.

Nem mutattam jelét annak, hogy lazítani kívánok a szorításon. Mikor elengedtem Asuna ajkait, a nyakához nyomtam a fejem. - Az életem a tiéd, Asuna. Érted fogom használni. Végig melletted leszek. - suttogtam. Közelebb húztam őt a bal karommal, mivel a testrészvesztés státusz csak három percig tart. Asuna mély levegőt vett majd válaszul suttogva mondta: -É-én is óvni foglak. Örökké védeni foglak. Így... - nem tudta folytatni. Csak hallgattam a zokogását, miközben szorosan öleltük egymást. A testünk melege lassan felolvasztotta a fagyott szívemet.

16. fejezet Asuna elmondta, hogy végig figyelte a térképet miközben Grandumban várakozott. Abban a pillanatban, mikor Godfree jele eltűnt, kiszáguldott a városból és maga mögött hagyott öt kilométert; ami nekünk egy órába tellett, neki mindössze 5 percbe. Mikor rámutattam, hogy ez az ügyesség pontok határain is túlmegy, lágy mosollyal válaszolt: - A szerelem ereje. Mikor visszaértünk a főhadiszállásra, elmondtuk Heathcliffnek, hogy mi történt, és arra kértük, hogy ideiglenesen elmehessünk a klántól. Mikor Asuna kifejtette az okait, hogy „megrendült a bizalma a klánban,” Heathcliff egy ideig csendben gondolkodott, de végül megadta az engedélyt. Majd misztikus mosollyal az arcán azt mondta: - De nemsokára úgyis visszatértek a harcmezőre. Mire távoztunk a főhadiszállásról, már esteledett. Kézen fogva sétáltunk a teleport kapu teréig. Egyikünk se szólalt meg. Ahogy a tornyok árnyékai és a narancs fény közt sétáltunk, ami a lebegő kastélyon kívülről sütött be, azon gondolkoztam, hogy honnan ered Kuradeel gyűlölete. Van pár ember, aki élvezi a bűnözést ebben a világban. A tolvajoktól és a rablóktól kezdve a „Nevető Koporsó” hidegvérű gyilkosaiig, mint Kuradeel; a pletykák szerint már elérte az ezer főt a bűnözők száma. Már úgy gondolnak rájuk az emberek, mint a szörnyekre. De akárhogy is gondolkozok rajta, még mindig nagyon furcsa csoportnak tartom őket. Egyértelműnek kellene lennie mindenkinek, hogy ha más játékosnak ártasz, akkor kétségtelenül ártasz az esélynek, hogy kitisztítsuk a játékot. Más szavakkal, ez azt jelenti, hogy ők nem akarják elhagyni a játékot. Mégis a Kuradeellel való találkozás után úgy gondolom, rá nem illik ez a megállapítás. Nem segítette, de nem is hátráltatta a játék kitisztítását; szinte már nem is gondolkozott. Nem emlékezett a múltra, nemhogy a jövőn gondolkozzon, egyszerűen csak a végtelen vágyait próbálta kielégíteni, ez eredményezte az aljas szándékait... És mi van velem? Nem tudom magabiztosan kijelenteni, hogy komolyan a játék kitisztítására koncentráltam. Pontosabb megállapítás az, hogy csak megszokásból fedeztem fel a labirintusokat, csak a tapasztalati pontokért. Ha csak azért küzdök, hogy erősebbé váljak, hogy felsőbbrendűnek érezhessem magam, akkor valahol a mélyen én sem akarom, hogy véget érjen ez a világ? Hirtelen úgy éreztem magam, mintha kiszaladt volna a lábam alól a fém talaj. Megálltam és megszorítottam Asuna jobbját, amibe belekapaszkodtam.

Asuna felém fordult. Lehajtottam a fejem és úgy szólaltam meg, mintha magamnak mondanám: - Nem számít, mi történik... Ígérem, hogy... visszajuttatlak abba a világba... Ezúttal Asuna szorította meg a kezemet. - Mikor eljön az ideje, együtt térünk vissza - elmosolyodott a végén. Észre se vettük, máris elértük a teleport kapu terét. Csak pár ember járkált erre összehúzódva a hideg széltől, ami a közelgő tél jele. Egyenesen Asunára néztem. Azt gondoltam, hogy a meleg, amit az ereje sugároz az egyetlen fény, ami a helyes irányba vezet. - Asuna... Ma este... veled szeretnék lenni... - mondtam gondolkodás nélkül. Nem akartam távol kerülni tőle. Ez az összecsapás szörnyű halálfélelmet ébresztett bennem, olyat, amit még soha sem éreztem, és nem bírom lerázni magamról. Biztosra veszem, hogy rémálmaim lennének, ha egyedül aludnék. Annak az embernek az őrületéről álmodnék, a kardjáról, ahogy belém szúrta, és arról, ahogy a jobbommal belé vágtam; biztos vagyok ebben. Asuna nagy szemekkel nézett rám, mintha értené a kérésem mögött álló érveket... Majd vörösre vált arccal bólintott. Asuna Salemburgi háza, amit másodjára látogatok meg, még mindig pazarul nézett ki; mégis mintha most barátságosabb lenne. A tárgyak, amik szétszórva hevertek a tulajdonosuk kiváló ízléséről árulkodtak. Mégis Asuna ezt mondta: - U-Uváá... Micsoda kupi van itt. Mostanában alig voltam itthon és... - szégyellős mosollyal az arcán feltakarította a rendetlenséget. - Gyorsan összeütök valamit vacsorára. Olvass újságot, vagy amit szeretnél, amíg vársz. - Á, oké. A kanapéra rogytam és Asunát figyeltem, ahogy leveszi a harci felszerelését, és kötényt húz, majd eltűnik a konyha irányában. Felvettem a nagy újságot az asztalról. Bár újságnak nevezzük, ez inkább csak az információval kereskedő játékosoktól származó pletykák gyűjteménye. De mivel ebben a világban kevés lehetőség van a szórakozásra, így az újság értékes média lett rengeteg előfizetővel. Az újság mindössze 4 oldalból állt, csak egy pillantást vetettem az első oldalra mielőtt félredobtam volna, mivel a főcím a Heathcliffel vívott párbajuk volt. [Az új Dupla Kard képességet használó játékos vesztett a Szent Kard ellen]

A főcím alatt egy kép rólam, amit elterülve fekszek Heathcliff előtt, ezt egy Felvevő Kristállyal készítették. Erre csak azt lehet mondani, hogy tovább mélyítettem Heathcliff legyőzhetetlenségének legendáját. Nos, talán nem fognak többet zaklatni engem annyit, ha csökkenek az elvárások a képességem felé... könnyen találtam magamnak elfogadható mentséget. Majd, épp akkor, mikor elkezdtem átnézni a tárgyaim listáját, csábító illatot érzetem a konyha felől. A vacsora főfogása egy tehénszerű szörny húsából készült steak volt Asuna speciális szójaszószával tálalva. Bár az alapanyagok minősége nem volt valami magas, az íze mégis tökéletes volt. Asuna széles mosollyal nézett, ahogy a számba tömtem a húst. A vacsora után a kanapén ültünk és teát ittunk. Asuna valamiért beszédesebb lett. Folyamatosan beszélt olyan témákról, mint például, hogy milyen fegyvereket kedvel, és melyik szinteken vannak híres látnivalók. Eleinte meglepetten hallgattam, de egyszer csak Asuna hirtelen elhallgatott, amitől aggódni kezdtem. Teljesen mozdulatlanul ült és a csészéjébe bámult, mintha keresne benne valamit. Komoly kifejezés ült az arcán, majdnem olyan, mintha harcba indulna. - Hé, mi a baj... Még mielőtt befejezhettem volna, Asuna hangos csörömpöléssel az asztalra tette a csészéjét, felállt és kijelentette: - Oké! Az ablakpárkányhoz sétált, megérintette a falat, hogy megnyissa a Szoba Vezérlő Menüt, és hirtelen lekapcsolta a világítást. Sötétségbe borult a szoba; a felderítő képességem kiegészítő képessége automatikusan bekapcsolt és a normál látásom átváltott éjszakai módba. A szobát sötétkék fényben láttam és Asuna ragyogó fehér volt az utcai lámpák fényétől, ami az ablakon világított be. Bár összezavart a viselkedése, a szépségétől elakadt a lélegzetem. A haja sötétkéknek látszott, vékony karjai és lábai kinyúltak a tunikája alól, és megvilágította a gyenge fény, úgy nézett ki, mintha ragyogna. Asuna csendben álldogált az ablak előtt. Nem láttam jól az arcát, mert lehajtotta a fejét. A jobb karját a mellkasának nyomta, úgy tűnt, hogy hezitál. Épp meg akartam kérdezni, hogy mi folyik itt, mikor Asuna megmozdította a bal kezét. A hüvelyk és mutatóujja meglendült, és a szokott hang kíséretében megjelent a menü ablaka. A kék színű sötétségben Asuna ujjai mozogtak a ragyogó lila ablak felett. Úgy tűnt a bal oldali menün állítgat, ami a játékos felszerelését irányítja. Amint ez átsuhant a fejemen, Asuna térdig érő harisnyája eltűnt, finom lábai meztelenül álltak a szemem előtt. Megint megmozdultak az ujjai, ezúttal az egyrészes ruháját vette le. Nem tehettem róla, de szélesre tátottam a szám és kidülledtek a szemeim; teljesen leállt az agyam.

Asuna nem viselt mást, csak a fehérneműjét. Kis fehér ruhadarabok, amik alig takartak valamit. - N-Ne nézz... ide... - mondta remegő hangján. Mégsem tudtam elfordítani a tekintetemet. Asuna megpróbálta eltakarni magát a kezeivel, de miután felemelte a fejét és egyenesen rám nézett, leengedte a kezeit. Sokkolt a látvány, mintha kiszakadtam volna a testemből és csak néztem őt üres tekintettel. A „Gyönyörű” szó nem elég jó, hogy leírjam. A bőre, amit kékre festett a fény puha és sima volt. A haja, mintha a legfinomabb selyemből szőtték volna. A mellei olyan tökéletesen domborodtak, hogy ironikus, de úgy tűnt, nem létezik olyan grafikus motor, ami képes lenne ilyesmit létrehozni. Sokan úgy gondolnák, a lábainak vonalai olyanok, akár egy vadmacskáé. Hihetetlen, hogy a megjelenése csupán egy 3D-s kép. Ha megpróbálnám leírni, azt mondanám, hogy olyan, mint egy szobor, amit Isten alkotott, és életet lehelt belé. Az adatok, amiket a Nerve Gear gyűjtött a regisztráció kalibrációs részénél, határozzák meg a játékos testének körvonalait. Ennek tudatában az, hogy egy ilyen test létezik, ez egy csoda. Még mindig úgy néztem a majdnem meztelen testét, mintha a lelkem elhagyta volna a testemet. Ha Asuna nem takargatná magát a kezeivel, és nem szólalna meg, akkor még órákig így bámulnám. Asuna arca olyan vörös lett, hogy még ebben a kék sötétségben is láttam. Lehajtotta a fejét és megszólalt: - K-Kirito-kun, te is vedd le a ruháid... Nagyon zavarba ejtő, ha csak én teszem. Ekkor fogtam fel végre, hogy mi áll Asuna cselekedeteinek hátterében. Más szavakkal, ő másképp értette, amit mondtam - hogy vele akarom tölteni az éjszakát, csak mélyebb értelemben, mint ahogy én gondoltam. Amit ezt megértettem pánik fogott el. Következtében elkövettem a legnagyobb hibát, amihez foghatót eddigi életemben még soha. - Err... Félreértettél, én csak arra gondoltam... hogy jó lenne, ha egy szobában lennénk ma este... - Eh...? Amint őszintén, de hülye módjára válaszoltam, ezúttal Asuna fagyott meg szélesre tátott szájjal. Majd heves düh és zavar keveréke jelent meg az arcán. - Te... Te... Ökölbe szorított jobbja már felért egy gyilkos szándékkal.

- Idiótaaa!!! Asuna ökle, ami olyan gyorsan száguldott, hogy abban benne volt az összes ügyesség pontja, épp azelőtt állt meg, hogy az arcomba csapódott volna, köszönhetően a Bűnözést Megelőző Kódnak, helyette csak hangos zaj hallatszott és lila szikrák pattantak. - Á-Ááá! Várj!! Bocsánat, bocsánat! Felejtsd el, amit mondtam! - magyarázkodni próbáltam, kétségbeesetten hadonásztam Asuna felé, aki a második ütésre készült és nem is figyelt rám. - Bocsánat, tévedtem! De... De különben is, lehetséges... ez... egyáltalán? Itt a SAO-ban? Asuna leeresztett és hátrébb lépett, bár még mindig fúria-szerű volt. Majd megkérdezte: - Te, te tényleg nem tudod...? - Nem én... Ekkor Asuna arcán hirtelen helyet cserélt a düh a zavarodottsággal, majd halkan magyarázatot adott: - Van egy... Az opciók menüben, a legalján... van egy opció, az „Etikus Kód Kikapcsolás”. Most először hallok erről. Biztos vagyok benne hogy nem volt elérhető a béta teszt alatt, és nem említi a kézikönyv se. Belegondolva ez egy újabb ár, amit meg kell fizessek a szólózásért, és mert nem érdekelt más csak a harc. De ez az információ felvetett egy újabb kérdést, ami mellett nem tudtam elmenni. Mivel még nem tértem teljesen magamhoz, és nem gondolkodtam tisztán, sajnos kimondtam hangosan: - …Csináltad... már azt...? Asuna vasökle megint szikrákat hányt az orrom előtt. - Persze hogy nem te idióta!! Csak hallottam a többi lánytól a klánban!! Gyorsan a lábai elé térdeltem és bocsánatáért esedeztem. Jó pár percbe telt mire sikerült lenyugtatnom.

Egy gyertya égett az asztalon; a fényében Asuna bőre halványan ragyogott, ahogy aludt a karjaim közt. Óvatosan végighúztam az ujjam a hátán; a meleg és sima érzés mámorító volt. Asuna lassan kinyitotta a szemét és rám nézett. Pislogott kétszer majd elmosolyodott. - Bocs, felébresztettelek? - Aha. Furcsa álmom volt. A való világról... - továbbra is mosolygott miközben hozzám bújt. Az álmomban azon tűnődtem, hogy Aincrad-beli életem, és a veled való találkozásom csak egy álom, és ettől nagyon megrémültem. Örülök... hogy ez nem csak egy álom.

- Nagyon furcsa vagy. Nem akarsz visszatérni? - Persze, hogy akarok. Vissza szeretnék térni, de nem akarom, hogy minden, ami itt történt semmissé váljon. Bár... eltartott egy ideig... de ez a két év fontos számomra. Mostanra biztos vagyok ebben. Asuna arcán hirtelen megjelent egy komoly kifejezés és megragadta a jobb kezem, ami eddig a vállán volt, magához húzta, és szorosan átölelte. - Nagyon sajnálom, Kirito-kun. Egyedül... kellett volna megoldanom... Mély lélegzetet vettem és kifújtam. - Nem... Kuradeel célpontja, az ember, aki ezt kihozta belőle, én voltam. Ez az én harcom volt. Asuna szemébe néztem és lassan bólintottam. Könnyek gyűltek mogyoróbarna szemeiben. Asuna csendben a kezemhez nyomta ajkait. Éreztem a puha érintését. - Segítek elviselni. És segítek cipelni minden terhedet. Megígérem. Mindenképpen megvédelek... Ez volt... A pont, ameddig egyetlen szót se tudtam kinyögni. Mégis, ebben a pillanatban az ajkam megremegett, és halottam a szavakat, melyek kiáradtak a számból, a lelkem legmélyéről. - Én is - vékony hang szállt a levegőben. - Én is megvédelek. Bár ezek egyszerű szavak voltak, mégis szánalmasan csendesnek és megbízhatatlannak tűnt. Enyhén elmosolyodtam és Asuna kezét fogva megszólaltam: - Asuna... Erős lány vagy. Sokkal erősebb, mint én... Asuna pislogott párat majd elmosolyodott. - Nem, nem vagyok. Általában mások mögé bújok a valóságban. Még ezt a játékot sem én vettem. Nevetett mintha most jutott volna eszébe valami. - Ezt is a bátyám vette, de üzleti ügy miatt el kellett mennie; így én léptem be a megnyitó napján. Biztos nagyon csalódott emiatt. Biztos nagyon mérges, hogy már két éve foglalom a helyét. Szerintem Asuna a pechesebb, hogy a bátyja helyett ő került ide, de csak bólintottam. - Jobb, ha gyorsan visszamész, és bocsánatot kérsz tőle.

- Aha... Jobban kell próbálkoznom... Asuna hangja vontatottá vált, lesütötte a szemét mintha félne valamitől, és közelebb húzódott hozzám. - Umm... Kirito-kun, tudom, hogy ez ellentétben áll azzal, amit mondtam... de nem maradhatnánk távol kicsit a frontvonaltól? - Hmm? - Valamiért félek... Végre bevallottuk egymásnak az érzéseinket, de úgy érzem, hogy valami rossz történne megint, ha most kimegyünk a frontvonalra... Talán csak kissé kimerültem. Csendben hátrasimítottam Asuna haját és meglepően szelíden bólintottam. - Igen, igazad van... Én is fáradt vagyok kicsit... Még ha a számok nem is változnak, de a nap nap után vívott csatákból rengeteg kipihenni való gyűlt össze. Kifejezetten azokból, amik olyan extrémek voltak, mint a mai. Egyértelműen szükségünk van a pihenésre. Éreztem, hogy az impulzus, ami a harcba hajtott eltűnik. Már nem vágytam másra, csak hogy elmélyítsem kettőnk kapcsolatát. Átöleltem Asunát, és a selymes hajába bújva megszólaltam: - A 22. szint északnyugati részén az erdők és a tavak között... van egy kis falu. Kellemes hely szörnyek nélkül. Van pár eladó kunyhó ott. Odaköltözhetnénk... és aztán... Asuna rám nézett mikor megakadtam. - Aztán? Nagy nehezen megmozdítottam a lefagyott nyelvemet és folytattam: - Összeházasodhatnánk. Azt a tökéletes mosolyt, ami ekkor megjelent Asuna arcán, azt soha nem fogom elfelejteni. - Oké - bólintott és egy nagy könnycsepp folyt le vörös arcán.

17. fejezet A SAO-ban két ember közt négyféle kapcsolat lehet. Először is, mikor a két ember nem igazán ismeri egymást. A második esetben, barátok. Azok, akik megjelölték egymást barátnak, képesek rövid üzeneteket küldeni a másiknak függetlenül attól hol tartózkodnak éppen. Továbbá képesek megkeresni a másikat a térképen. A harmadik fajta a klántársak. A fent említett előnyökön kívül, ha egy klántárssal alkotsz csapatot, akkor kissé több pontot tudsz gyűjteni. Bár kénytelenek lemondani a szerzett Col egy részéről, ez amolyan adó a klán felé. Mostanáig Asuna és én barátok voltunk és ugyanannak a klánnak a tagjai, eltekintve attól a ténytől, hogy szabadságot vettünk ki. De úgy döntöttünk, hogy az utolsó típusú kapcsolatba lépünk. Házasság. Összeházasodni könnyű. Az egyik fél küld egy kérést, a másik elfogadja azt, és máris házasok. De a különbség a házasság és a barátság, vagy a klántárs közt összehasonlíthatatlan. A házasság azt jelenti a SAO-ban, hogy megosztunk minden információt és tárgyat egymással. Láthatod a másik státusz ablakát, ha akarod, és még a leltáratok is eggyé válik. Más szavakkal megosztod a másikkal a legfontosabb biztosítékaidat. Aincradban, ahol az árulás és csalás mindennapos, csak páran jutottak el a házasságig még a leginkább összetartó párok közül is. Persze az sem mellékes tény, hogy a férfi-nő arány eléggé kiegyensúlyozatlan. A 22. szint az egyik leggyérebben lakott terület Aincradban. Mivel egyike az alsóbb szinteknek, így hatalmas volt, de a nagy részét erdők és a mindenfelé szétszórt tavak foglalták el, a lakóövezet olyan kicsi volt, hogy falucskának is lehetne nevezni. Szörnyek ritkán jelentek meg a mezőn, és mivel a labirintus szintje is kivételesen alacsony volt, a szintet három nap alatt kitisztítottuk, és a legtöbben nem is emlékeznek sokra belőle. Asunával úgy döntöttünk, hogy veszünk egy kis, kerek kunyhót az erdőben. Bár kicsi volt, mégis jelentős összeget fizettünk érte, mivel a SAO-ban magasak az ingatlanárak. Asuna felajánlotta, hogy eladja salemburgi házát, de erősen elleneztem, mivel eladni egy olyan jól berendezett házat túlságosan is sajnálnám. Végül összeszedtük az összes ritka tárgyunkat és Agil segítségével eladtunk őket, így szerezve elég pénzt a ház vásárlásához. Bár Agil szomorú képpel felajánlotta, hogy használhatjuk boltja második szintjét, de úgy gondoltam, hogy a mézesheteket egy kereskedésben tölteni túlságosan is tragikus lenne. Továbbá el se merem képzelni, mi történne, ha elterjed a hír hogy a híres Asuna férjhez ment. Úgy gondoltam, jobb, ha békességben töltjük napjainkat a ritkán lakott 22. szinten. - Váó... Micsoda kilátás! - Asuna kihajolt a hálószoba ablakán; bár hálószobának hívjuk, mindössze két szoba volt a házban.

A kinti táj lélegzetelállító volt. Aincrad szélének közelében voltunk, így egyszerre lehetett látni a csillogó tavakat, a zöldellő erdőket, és a széles, nyílt eget. Eddig általában a kőplafon volt a fejünk felett 100 méternyire, így a nyílt égbolt leírhatatlan szabadságérzetet adott nekünk. - Ne ess ki, míg bámulod a tájat. Abbahagytam a ház berendezésének elrendezését, és átöleltem Asunát. Ez a nő most már a feleségem... ahogy belegondoltam, eltöltött a téli napsütés melege, a csodálatos érzés, és a meglepettség is, hogy meddig jutottunk el. Amíg benn nem ragadtam a játékban, csak egy kölyök voltam, aki iskolába járt majd hazament, de nem volt célja az életemnek. De most, a való világ távoli múlttá vált. Ha... Ha a játék ki lesz tisztítva, visszatérünk a valóságba... Ez minden játékos vágya, beleértve Asunát és engem. És mégis nyugtalan érzés fog el, mikor belegondolok ebbe. Észre se vettem, szorosabban öleltem Asunát. - Ez fáj, Kirito-kun... Valami baj van? - B-Bocs... Hé, Asuna... - egy pillanatra megakadtam, de befejeztem a kérdést. - A kapcsolatunk csak erre a játékra vonatkozik? Eltűnik, ha visszatérünk a valóságba? - Mérges leszek, Kirito-kun. Asuna megfordult és érzelmekkel teli szemmel rám nézett. - Még ha csak egy átlagos játék is lenne ez, nem egy ilyen különös, akkor se tudnék így szeretni mást. Mindkét kezével megszorította az arcomat, így folytatta: - Megtanultam itt valamit, és azért próbálkozok tovább és nem adom fel. Ha kijutunk, megkeresem Kirito-kunt megint, és tovább szeretlek. Hányszor csodálkozok még el Asuna őszinteségén és erős szívén? Vagy talán az enyém túl gyenge. De ha én is vagyok a gyengébb, mindez igaz. Rég elfeledtem milyen kényelmes függeni valakitől, és hogy ők is függenek tőlem. Nem tudom, meddig leszünk itt, de amíg távol vagyunk a csatatértől, ez az idő... Elengedtem a gondolataimat, és az érzéseimre koncentráltam, a puha és édes illatra, ami a karjaim közt volt.

18. fejezet A horgászzsinegre fűzött úszó meg se moccant. Zsibbadtság kúszott az agyamra, ahogy a táncoló napfény megtört a hullámzó tó szikrázó vizén. Hatalmas ásítással kihúztam a zsinórt. Csak az üres ezüst horog csillogott a végén; a csali, amit rátettem eltűnt. Már tíz napja hogy a 22. szintre költöztünk. Hogy élelmet tudjak szerezni, kitöröltem a kétkezes kardképességemet, amit régen fejlesztgettem egy rövid ideig, lecseréltem a horgász képességre. Megpróbáltam Taikoubou-t utánozni a horgászásban, de még semmit se sikerült fognom. Az képességpontok még csak alig haladták meg a 600-at, így nem számítottam semmi nagyra, de azt gondoltam, hogy mostanra már csak fogok valamit. Ehelyett nap nap után csak pocsékolom a csalit, amit a faluban vettem. - Gah, ez idegesítő... - panaszkodtam magamnak, félredobtam a horgászfelszerelést, és a földre vetettem magam. A tó fölött fújó szél hideg volt, de a nagykabát, amit Asuna varrt nekem saját kezűleg, melegen tartott. Asuna még csak most tanulja a varrásképességet, ezért ez a kabát nem volt olyan jó, mint amit az NPC-k árulnak, de használható volt, és meleg, semmi bajom nem volt vele. A „Ciprus hónapja” volt Aincradban, ez a Novembernek felel meg Japánban. Bár már majdnem tél volt, a horgászást nem befolyásolják az évszakok a SAO-ban. Talán csak elhasználtam minden szerencsémet, mikor ilyen gyönyörű feleséget fogtam magamnak. Mikor idáig jutottam, elöntötte a boldogság a belsőmet, és széles mosoly terült el az arcomon. Majd hirtelen, egy hang ütötte meg a fülemet. - Hogy megy? A meglepettségtől felugrottam és hátrafordulva egy embert láttam ott állni. Vastag ruhákba öltözött, még fülvédős sapkája is volt, és hozzám hasonlóan egy horgászfelszerelést tartott a kezében. A meglepő benne a kora volt. Akárhonnan is nézem, legalább ötven évesnek tűnt. A fémkeretes szemüveg mögött ülő szemek nyugdíjas korról árulkodtak. A SAO keményvonalas játékfüggői közt nagyon ritkán látni valakit, aki ilyen öreg. Tulajdonképp még egyet sem láttam, Talán...? - Nem vagyok NPC - mosolygott keserűen, mintha olvasna a gondolataimban. És lassan leereszkedett a lejtőn. - Bocsánat, csak csodálkoztam.. - Semmi baj. Érthető. Valószínűleg én vagyok itt a legöregebb játékos. Az egész testét rázta a szívből jövő „Va-ha-ha” nevetés.

- Bocsánat - mondta, és leült mellém. Kivett a farzsebéből egy csalis dobozt, ügyetlenül megnyitott egy felugró menüt, elővette a horgászbotját, és felcsalizta. - A nevem Nishida. Horgász vagyok itt. Japánban én voltam a karbantartók feje a Tohto Szélessávú Kapcsolatoknál. Elnézést, de nincs nálam névjegykártya. Megint nevetett. - Á... Volt egy remek tippem arra, hogy miért van bent a játékban. A Tohto egy hálózatkezelő cég volt, ami együttműködött az Argussal. Ők feleltek a SAO szervereinek hálózati kapcsolataiért. - Kirito vagyok. Nemrég költöztem ide a felsőbb szintekről. Nishida úr...biztos dolgozott... a SAO hálózatának karbantartásán...? - Én feleltem érte - bólintott Nishida. Zavaros érzésem támadt. Eszerint ez az ember pusztán a munkája miatt keveredett bele itt mindenbe. - Haha, a feletteseim azt mondták, hogy nem kell bejelentkezni, de nem lehetek teljesen nyugodt, ha nem látom a munkámat a saját szememmel, ez egy öregember rigolyája - mondta, miközben meglendítette a botot. Bárki láthatta rajta, hogy kiváló képességű horgász. Látszólag szeret beszélni, mivel választ sem várva folytatta. - Rajtam kívül úgy húsz, harminc idősebb ember került ide, más-más okokból. A legtöbbjük a Kezdetek Városában él biztonságban, de én jobban élvezem ezt annál, hogy csak üljek a városban és naponta háromszor egyek - kicsit feljebb emelte a botját. - Végig kiváló folyókat és tavakat kerestem, és végül ide vezetett az utam. - Ó, igazán... Nos, itt alig vannak szörnyek - mondtam, de Nishida csak mosolygott, és nem válaszolt, helyette egy kérdést tett fel nekem: - Vannak más jó horgászhelyek a magasabb szinteken? - Hmmm... Hát a 61. szint egy hatalmas tó, vagy még jobb szó rá a tenger, és azt mondják, ott nagy halakat szoktak fogni. - Ó! El fogok menni oda valamikor. Ebben a pillanatban az úszója táncolni kezdett. Nishida nem vesztegette az időt és bevágott. Úgy tűnt a horgászképessége elég magas, pont úgy, mint a tényleges horgász jártassága. - Váó, ez hatalmas! Előrehajoltam, Nishida pedig nyugodtan feltekerte a zsinórt, és kihúzta a kéken csillogó halat. A hal csapkodott párszor, majd eltűnt Nishida leltárában. - Bámulatos! - Semmiség - válaszolt zavart mosollyal Nishida. - Csak fejlesztened kell a horgász képességed.

Fejét vakargatva hozzátette: - Bár meg tudom fogni, de nem tudom rendesen elkészíteni... Úgy ennék egy jó sashimit vagy grillezett halat, de kellene hozzá szójaszósz. - Ah... Ja... - hezitáltam. Azért költöztünk ide, hogy távol legyük a többi embertől, de szerintem ez az ember nem igazán pletykás. - Én tudok olyanról, aminek szójaszósz íze van. - MI!? Nishida közel hajolt hozzám, a szemei ragyogtak a szemüvege mögött.

Asuna üdvözölt mikor visszatértem, de mikor meglátta Nishidát, a meglepettségtől tágra nyílt a szeme, de csak mosolygott. - Üdv itthon. Egy vendég? - Igen. Ő itt Nishida úr, egy horgász. És... - elhalkultam, mikor Nishida felé fordultam. Nem voltam biztos benne, hogy mutassam be neki Asunát. Asuna mosolygott, és bemutatta magát: - Asuna vagyok, a felesége. Üdvözlöm minálunk - bólintott magabiztosan. Nishida tátott szájjal bámulta Asunát. Asuna sima hosszú szoknyát és kenderből készített inget viselt köténnyel, és hozzá fejkendőt. Teljesen másképp nézett ki, mint a KoB impozáns harcosaként, de a szépsége nem változott. Nishida pislogott néhányat, majd mikor magához tért, megszólalt: - Áá, ahh, elnézést kérek. Csak megdermedtem egy pillanatra. Bocsánat, hogy így megbámultam... - vakargatta a fejét és nevetett. Asuna bevettette az összes főzési tapasztalatát azon a halon, amit Nishida fogott, és az asztalra rakta a sashimit és a grillezett halat szójaszósszal körítve. Mikor a házi szójaszósz illata belengte a házat, Nishida orrlyukai kitágultak, és örömtelien tekintett az asztalra. Az íze sokkal inkább hasonlított egy sárgafarkú ízére kevés olajjal, mint egy édesvízi haléra. Nishida szerint legalább 950 horgász pont kell ahhoz, hogy ezt ki tudd fogni. Rövid beszélgetés után mindhárman enni kezdtünk a pálcákkal. A tányérok egy szempillantás alatt kiürültek, és Nishida hálás arckifejezéssel tartotta a forró teáscsészét. - Áá, ez kiváló volt. Nem is gondoltam volna, hogy létezik szójaszósz ebben a világban... - Ó, ez házi készítésű. Ha ízlett elvihet magával egy kicsit. Asuna kis üveggel tért vissza a konyhából, és átnyújtotta Nishidának. Szerintem jó ötlet volt, hogy nem adta meg a receptet. Asuna rámosolygott.

- Semmiség, máskor is hozhat még ilyen finom halat - mondta. - Kirito-kun még semmit se fogott. Övön alul ért a támadás, csendben kortyoltam egyet a teából, mielőtt válaszoltam volna. - Nem tehetek róla, a környék tavai túl nehezek. - Nem igazán. Az egyetlen nehéz tó az, ahol Kirito-san horgászott. - Eh... Nishida szavaitól némává váltam. Asuna a hasát fogva nevetett. - Miért pont így állították be...? - Nos az a tó... - Nishida lehalkította a hangját, így Asunával előrehajoltunk. - Szerintem az ad otthont egy helyi istennek. - Helyi isten? - visszhangoztuk mindketten. Nishida mosolygott, feljebb tolta a szemüvegét, és folytatta: - A falu boltjában van egy csali, ami sokkal drágább, mint a többi. Kíváncsi voltam, hogy milyen, ezért vettem egyet kipróbálásra. Nagyot nyeltem. - De nem fogtam semmit azzal a csalival. Miután már több helyen is kipróbáltam, arra gondoltam hogy megpróbálom annál a magas szintű tónál is. - Fogott valamit? - Hát valami elvitte a csalit - bólintott Nishida, és sajnálkozóra vált arckifejezéssel folytatta. De nem voltam elég erős ahhoz, hogy kihúzzam, és a végén még a botot is elvitte. Csak az árnyékát láttam az utolsó pillanatban. Nem egyszerűen hatalmas volt; talán szörnynek nevezhetnénk, de nem olyan, mint amik a mezőkön jelennek meg - tárta szélesre a karjait. Ez állhat a sokatmondó mosolyának a hátterében, mikor azt mondtam, hogy „itt alig vannak szörnyek”. - Váó, látni akarom! - kiáltott fel Asuna szikrázó szemekkel. Nishida elkapta a tekintetem és megszólalt: - Akkor van egy ajánlatom... Mennyire bízol az erőpontjaidban, Kirito-san? - Nos, elég jók... - Akkor mit szólnál hozzá, ha együtt horgásznánk? Én tartom, amíg ráharap, és a többit rád hagyom. - Hmm, „Váltás” horgászat közben... Lehetséges ez? - oldalra billentettem a fejem.

- Próbáljuk meg, Kirito-kun! Izgalmasnak hangzik! - mondta Asuna, az arcára volt írva az izgatottság. Bár az is igaz, hogy én is érdekesnek találtam. - Akkor gyerünk! Mikor válaszoltam, Nishida arcán egy mosoly terült el. - Ez a beszéd, va-ha-ha!

Este. Asuna egy „Hideg-hideg” kiáltással az ágyba mászott, és elégedett hangot hallatva hozzám bújt. Álmosan pislogott, majd elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna valami. - Sok különböző ember él itt. - Érdekes volt, nem? - De. Asuna arcáról eltűnt a mosoly. - Mostanáig csak a felsőbb szinteken harcoltam - suttogta. - El is felejtettem, hogy vannak itt olyanok is, akik normális életet próbálnak élni... - Nem úgy értem, hogy mi különlegesek lennénk, de mivel olyan magas a szintünk, hogy a frontvonalon harcolunk, szerintem felelősséggel tartozunk a többiek iránt. - Sose gondolkoztam így... Úgy éreztem, hogy úgy élhetem túl, ha megerősödök. - Szerintem sok ember számít rád. Természetesen én is. - Az én személyiségemmel, ilyen elvárásokat hallva elfutni támadna kedvem. - Ó, te - duzzogott Asuna. Megsimogattam a haját, és azt reméltem ez az élet még sokáig fog tartani. Nishidáért és a többi játékosért, előbb-utóbb vissza kell térnünk a frontvonalra. De legalább most... Agil és Klein leveleiből tudom, hogy nehéz idők járnak a 75. szinten. De a szívem legmélyén hittem, hogy a legfontosabb dolog jelenleg az életem Asunával.

19. fejezet Három nappal később Nishida informált minket, hogy reggel megpróbálja kifogni a helyi istent. Körülbelül harminc ember is ott lesz, hogy nézze, úgy látszik elmesélte az összes horgász ismerősének. - Ez gond. Asuna... most mit tegyünk? - Hmm-hm. Azaz igazság, hogy nem örültünk ennek. Azért költöztünk ide, hogy rejtve maradjunk a pletykások és az Asuna fanok előtt, ezért kissé haboztunk megjelenni ennyi ember előtt. - Mit szólsz ehhez?! Asuna összefogta a haját és felkötötte, majd egy hatalmas sálat tekert a fejére, hogy csak a szeme látszott ki. Nem állt meg itt, tovább nyomkodta a menüje gombjait, és felvett egy sima nagykabátot. - Aha. Nagyon jó. Úgy nézel ki, mint egy farmer helyes kis felesége. - Ez most bók volt? - Persze. Ami engem illet, nem fognak felismerni, amíg fel nem veszem a harci szerelésemet.

Még napfelkelte előtt kiléptünk a házból. Asuna cipelte a piknikkosarunkat. Előhívhatta volna ott is, mikor megérkezünk, de ragaszkodott ahhoz, hogy ez is az álcája része. Meleg volt a kora téli napokhoz képest. Miután átértünk a hatalmas fenyők erdején, megláttuk a szikrázó vizet a fatörzsek közt. Már most sok ember gyűlt össze. Ideges voltam, ahogy közeledtünk. Egy ismerős tömzsi ember integetett nekünk nevetve. - Va-ha-ha, szép napunk van! - Helló, Nishida úr - biccentettünk Asunával. Elmondta, hogy az itt összegyűlt, több korosztályt képviselő emberek mind az általa vezetett horgász klán tagjai. Idegesen üdvözültünk mindenkit, de látszólag senki se ismerte fel Asunát. Ezt félretéve, Nishida úr sokkal aktívabb volt, mint ahogy azt képzeltem. Bizonyára jó csapatvezér a társaságban. A légkörben már most lelkesedés érződött, mivel a csoport horgászversenyt tartott mielőtt megérkeztünk. - Eh... Elkezdjük a mai nap fő eseményét! - jelentette be hangosan Nishida, miközben felénk közeledett a kezében tartva egy hosszú horgászbotot. A nézők lelkesen éljeneztek. Figyelmem a horgászbotra irányult, végignéztem rajta, s meglepett a végén lévő tárgy.

Egy gyík volt, egy abnormálisan nagy példány. Olyan hosszú volt, mint egy felnőtt ember alkarja. Mérgezőnek látszó bőre vöröses feketén ragyogott, mintha friss lenne. - Hiiii... Asuna egy pillanattal később vette észre, mint én. Megdermedt arccal hátrált pár lépést. Ha ilyen volt a csali, akkor az, amit ki próbálunk fogni, biztosan hihetetlen. Mielőtt megkérdezhettem volna, Nishida a tó felé fordult, és felemelte a botot. Rövid kiáltással meglendítette azt, és a hatalmas gyík ívet húzva a levegőben hangos csobbanással a vízbe esett. A SAO-ban szinte semmit se kell várni a horgászáskor. Ha egyszer a vízbe ért a csali, pár tucat másodpercen belül horogra akad egy hal, vagy elvesztetted a csalit. Önkéntelenül nyeltünk egyet mikor a zsineg a vízbe ért. Pár pillanattal később már meg is rándult a bot párszor, de Nishida egy centit se mozdult. - Itt, itt van, Nishida-san! - Még korai! Nishida szemüvege mögött a szemei, amik általában egy jóságos nagypapa szemeire hasonlítanak, felragyogtak. Továbbra is figyelte a bot végét anélkül, hogy megmozdult volna. Majd a botot erősen megrántotta valami. - Most! Nishida megfordult és teljes testsúlyával húzni kezdte a botot. Szemre meg tudtam mondani, hogy mennyire feszes volt a zsineg, ami most még pengő hangot is adott. - Bekapta a csalit!! A többit rád bízom!! Óvatosan átvettem a botot Nishidától, de az meg se mozdult. Olyan volt mintha a horog beakadt volna valamibe a tó fenekén. Visszanéztem Nishidára, hogy a hal tényleg ráakadt-e, majd egy szempillantás alatt... A zsineg egy robbanás erejével kezdett a víz felé húzni. - Ahhh! Gyorsan kitámasztottam a lábam és visszahúztam. Az erőmérő műszer gyorsan túllépte a normál tartományt. - Nem baj, ha megfeszítem? - kérdeztem Nishidától, mert aggódtam a bot tartóssága miatt. - Ez a legjobb minőség - mondta Nishida. - Húzhatod, ahogy akarod- biccentett, az arca piros volt az izgatottságtól. Fogást váltottam a boton és teljes erőből húzni kezdtem. A horgászbot középen U alakba hajlott.

Minden játékos, mikor szintet lép, akkor dönthet, hogy az ügyesség vagy az erő pontokat növeli. A fejszés harcosok, mint Agil, inkább az erőre koncentrálnak, míg Asuna és a többi vívókard használó az ügyességet fejleszti. Bár én csak egy egyszerű kardforgató vagyok, így mindkettőt fejlesztem, mégis valamiért jobban fejlesztettem az ügyességet, mint az erőt. De úgy néz, ki én nyerem ezt a kötélhúzást, valószínűleg azért, mert olyan magas a szintem. Lassan hátrálni kezdtem, egyenletesen húztam ki a hatalmas valamit a vízből. - Á, látom már! - Asuna a tó fölé hajolt és rámutatott. Hátrafelé hajoltam, pont a másik irányba, így nem láttam. A nézők hangosabbak lettek és előreszaladtak, hogy belenézzenek a tóba, ami a parttól távolodva hirtelen mélyült. Nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, minden erőmmel a botot húztam. Hirtelen valami megriasztotta a nézőket. Mindenki hátrált néhány lépést. - Mi van...? Mielőtt befejezhettem volna, mindenki megfordult és elszaladt. Még Asuna és Nishida is fehér arccal szaladt el mellettem, egyik jobbról, a másik balról. Már-már utánuk néztem, mikor... a súly eltűnt a kezemből és hátsómra estem. Á, elszakadt a zsineg!? - gondoltam, eldobtam a botot, és a tó felé futottam. Ebben a pillanatban a csillogó víztükör felcsapott. - Eh? A földbe gyökerezett a lábam, és meghallottam Asuna távoli hangját: - Kirito-kuun, túl veszélyees!!! Hátrafordultam, és láttam, hogy Asuna meg a többiek már felértek a tavat körbeölelő töltésre, ami elég messze volt tőlem. A víz csobogása hangosabbá vált, és végre megértettem, hogy mi a helyzet. Nyugtalanul visszafordultam. A hal ott állt. Hogy pontosabb legyek, a teremtmény olyan volt, mint egy Coelacanth, félúton a hal és a hüllő közt, bár ebben több volt a hüllő. Hat erős lábán állt a part füvén, és lenézett rám, miközben vízesés módjára folyt róla le a víz. Azért mondom, hogy „lenézett”, mert legalább két méter magas volt. A szája akkora volt, hogy egy egész tehén is befért volna rajta, kicsivel magasabban volt a fejemnél, és egy ismerősnek látszó gyík láb lógott ki belőle. A hatalmas hal fejének mindkét oldalán egy-egy kosárlabda méretű szem nézett az enyéimbe. A sárga kurzor automatikusan megjelent felette, jelezve, hogy egy szörny. Nishida szerint a tó istene más szörny, mint a mezőkön élő társai. Mitől lenne más? Ez a valami egy szörny, a szó minden értelmében.

Vigyort erőltettem az arcomra és hátráltam pár lépésnyit. Majd megfordultam és futni kezdtem. A nagy hal mennydörgő üvöltést hallatott mögöttem és követett, a lépéseitől remegett a föld. Miden ügyességpontomat beleadtam a futásba, már majdnem repültem. Pár másodperc alatt elértem Asunát és hangosan panaszkodni kezdtem: - E-E-Ez nem ér! Otthagytatok! - Vááá, mostnincsidőnkerreKirito-kun! Megfordultam és láttam, hogy a hatalmas hal a testméretei ellenére lenyűgöző sebességgel fut felénk. - Ó, tud futni a szárazon... Tüdőshal lenne? - Kirito-san, most nincs időnk ilyen értelmetlen dolgokra. Gyorsan, meneküljünk! Ezúttal Nishida kiabált félelmében. A nézők többsége a szituációtól sokkot kaptak, páran üres tekintettel ültek a földön. - Kirito-kun, elhoztad a fegyvereid? - kérdezte Asuna. Hát igen, elég nehéz lenne rendbe szedni az embereket ebben a helyzetben, hogy elmenekülhessünk. - Bocs, nem... - Akkor nincs más választásom... Asuna megrázta a fejét, és a közeledő hal felé fordult. Gyorsan, biztos kézzel nyúlt a menüjéhez. Nishida és a többi néző meglepetten figyelték, ahogy Asuna levette a sálát és a kabátját. Gesztenyebarna haja táncolt a szélben. Csak egy hosszú fűzöld inget, és szoknyát viselt, a kardja megcsillant a dereka bal oldalán. Kivonta a kardot a jobbjával, a kard tiszta csengő hangot adott, ahogy Asuna várta a hatalmas halat. Nishida végre magához tért, megrázta a karom és a fülembe kiabált: - Kirito-san, veszélyben a feleséged!! - Nem, hagyjuk csak had csinálja. - Mit mondasz!? Ha így áll a helyzet, akkor majd én... Kikapta a horgászbotot a legközelebb álló társának kezéből, és felkészült, hogy Asunához rohanjon. Gyorsan megfékeztem az öreg horgászt.

A gigantikus hal kicsit se lassított. Kinyitotta hatalmas száját, amiben ott sorakoztak az éles fogai, és Asunára vetette magát, mintha égészben akarná lenyelni őt. Asuna kifordult balra és fellendítette a jobbját, egy ezüst-fehér fény villant. Vakító fény tört elő a hal szájából, és robbanás hangja hallatszott. A hal magasra repült a levegőbe, de Asuna nem mozdult a helyéről. Bár a szörny méretei félelmet keltenek, szerintem a szintje nem volt magas. Kizárt, hogy egy alacsony szinten egy szörny, főleg egy horgász esemény szörnye, erős legyen. Végül is a SAO követi az online játékok mintáit. A hal a földbe csapódott, Asuna támadásának köszönhetően az életerejéből sokat vesztett. Majd Asuna könyörtelenül lecsapott egy sor egymásba kapcsolt támadással, a titulusához méltóan, mint a „Villám”. Nishida és a többi néző szótlanul nézte, ahogy aktiválta az egyik képességet a másik után, és közben úgy lépkedett, mintha táncolna. Vajon Asuna szépsége, vagy az ereje nyűgözte le őket? Szerintem mindkettő. Asuna meglendítette a kardját, de észrevette, hogy az ellenfele életereje a vörös zónában van és hátraugrott, hogy növelje a távolságot. Miután földet ért, egyenesen támadt. A hal felé száguldott, fénycsíkot húzva maga mögött mintha üstökös lenne. Ez az egyik legerősebb vívóképesség, a: „Villám Átszúró”. Hangrobbanás-szerű hang hallatszott, és az üstökös végig hasította a halat szájától a farkáig. Míg Asuna csúszva megállt, a szörny mögötte számos fénydarabra esett szét és eltűnt. Csak a tó hangos csobogása hallatszott. Asuna egy „klink” hang kíséretében visszacsúsztatta kardját a helyére, és felénk sétált. Nishida és a többi horgász álla leesett, megmozdulni se tudtak. - Hé, szép munka. - Nem ér, hogy hagytad, hogy egyedül küzdjek. Te fizeted a következő ebédet. - A pénzünk közös már. - Ó, igaz... Míg Asunával nyugodtan beszélgettünk, Nishida végre pislogott párat és szólása nyitotta a száját. - Ah, ez meglepő volt... Madame, maga, maga igazán erős. Kissé talán nyers leszek, de hányas szintű tetszik lenni? Egymásra néztünk Asunával. Ha sokáig feszegetik ezt a témát, az veszélyes lehet számunkra. - El-Előbb nézze, a hal dobott egy tárgyat.

Asuna megnyomott pár dolgot az ablakban és egy ezüst horgászbot jelent meg a kezében. Mivel egy esemény szörny dobta, biztos ritka, és eladhatatlan tárgy volt. - Ó, óó, ez az!? Nishida csillogó szemmel vette át a botot. Mindegyik néző kíváncsi lett a botra. Épp arra gondoltam, hogy megúsztuk a krízist... - Te... Te Asuna vagy a Vér Lovagjaitól? - egy fiatal játékos pár lépést tett Asuna felé, és elszántan nézte az arcát. Majd a fiú arca felragyogott. - Igen, te vagy! Még képem is van rólad!! - Ah... - Asuna mosolyt erőltetett az arcára, és hátrált pár lépést. A nézők izgatottsága tovább fokozódott. - Ez, ez egy csoda! Hogy ilyen közelről láthattam Asuna-sant küzdeni... Ó, igen! Kér... Kérhetek egy autogra... - a fiatalembernek elakadt a szava, és a tekintete kettőnk közt ugrált. Végül meglepett arccal megszólalt: - Ti... Ti ketten... összeházasodtatok? Rajtam volt a sor, hogy mosolyt erőltessek az arcomra. Ahogy ott álltunk természetellenes mosollyal az arcunkon, kiáltások szálltak körülöttünk. Csak Nishida pislogott értetlenül. Titkos nászutunk így ért véget mindössze két hét után. De talán szerencsések vagyunk, hogy a végén részt vehettünk ebben a mulatságban. Ezen az éjszakán levelet kaptunk Heathcliff-től. Hívott, hogy vegyünk részt a 75. szint vezérharcában.

Másnap reggel. Az ágy szélén ültem és a padlót néztem. Asuna, végezve az előkészületekkel, odajött hozzám, a csizmája vastalpa kopogott a padlón. - Hé, nem ülhetsz itt a végtelenségig. - De csak két hét volt - válaszoltam gyerekesen és felemeltem a fejem. Asuna tagadhatatlanul vonzó volt a fehér-vörös egyenruhájában. Tekintettel arra, hogy ideiglenesen távoztunk a klánból, visszautasíthatnánk a kérést. De az üzenet utolsó sora, hogy „páran máris meghaltak” mélyen az agyunkba ivódott. - Nos, legalább menjünk és hallgassuk meg, mi folyik ott. Gyerünk, induljunk! Megérintette a hátam, mire vonakodva felálltam és megnyitottam a felszerelésem ablakát. Mivel most nem vagyunk a klánban, a fekete bőrkabátomat vettem fel kevés páncélzattal,

majd a hátamra vettem a két kardot, hogy a tokjaik keresztezték egymást. A nehézsúly a hátamon olyan érzést keltett, mintha azok panaszkodnának, hogy oly sokáig a cuccok közt feküdtek. Gyors mozdulattal kihúztam kissé, majd visszaraktam őket; magas, tiszta és fémes hang csengett a levegőben. - Igen. Ez illik hozzád - Asuna mosolygott és a jobb karomba kapaszkodott. Hátranéztem és búcsút intettem az új otthonunknak, távol leszünk tőle egy ideig. - Rendezzük le ezt gyorsan és jöjjünk vissza. - Rendben! Egymásra néztünk és bólintottunk. Majd kinyitottuk az ajtót és kiléptünk a hideg télies levegőre. A 22. szint kaputerénél Nishidát találtuk, aki ránk várt pecabottal a kezében. Csak neki mondtuk meg, mikor távozunk. - Beszélhetnénk? Bólintottam Nishida kérésére, és mindhárman leültünk egymás mellé a tér egyik padjára. Nishida lassan kezdett beszélni és közben felfelé a következő szint felé nézett. - Azaz igazság, hogy tegnapig a történetek arról, hogyan harcolnak az emberek, hogy kitisztítsák a játékot, úgy hangzottak, mintha egy másik világból származnának... Talán csak én adtam fel, hogy valaha is kijuthatok innen.. Asunával csendben hallgattuk. - Azt hiszem ti is tudjátok, de az IT ipari ág fejlődése szinte napi szintű. Fiatalon kezdtem a karrieremet, így képes voltam lépést tartani az ágazat fejlődésével. De most már két éve kiestem, és szerintem már képtelen lennék behozni a lemaradást. Nem tudom, hogy visszatérhetek-e a munkámhoz, vagy sem, vagy talán csak problémának tartanak, és félreállítanak, egyszóval lehet, hogy jobb lenne nekem, ha csak horgásznék itt... - megakadt, és mosoly terült szét öreg, ráncos arcán. Nem tudtam, hogy mit mondjak. El sem tudom képzelni mi mindent veszthetett, mikor bezárták a SAO-ba. - Engem is... - Asuna hirtelen megszólalt. - Fél évvel ezelőttig, engem is ilyen gondolatok gyötörtek és minden éjszaka magányosan sírtam. A napok múltak, és úgy éreztem, hogy minden: a barátaim, a családom, a terveim a főiskoláról, minden, mi a valósághoz köt, romba dől. Mindig a másik világról álmodtam mikor aludtam... Azt gondoltam, hogy az egyetlen megoldás az, hogy hamar megerősödök és gyorsan kitisztítom a játékot, és az egyetlen mód, hogy elérjem ezt az, hogy szinte fanatikus módjára fejlesztem a fegyverforgató képességeimet. Meglepve néztem Asunára. Bár sose fordítottam sok figyelmet másokra... de sohase éreztem ilyet felőle. Bár nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki személyiségét rosszul mértem fel...

Asuna elkapta a tekintetem és rám mosolygott mielőtt folytatta. - De egy napon, úgy fél éve, épp miután a frontvonal városába teleportáltam, láttam, hogy valaki a tér füvén sziesztázik. Magas szintűnek nézett ki, így mérgesen rászóltam, hogy „Ha van időd lopni a napot, menj le a labirintusba és próbálj meg egy kis részét kipucolni!” A szája elé tette a kezét és nevetett. - Azaz alak váratlanul visszavágott, „Ez Aincrad legszebb évszaka, és az idő is kiváló. Bűn lenne egy ilyen szép napon a labirintusba menni.” Majd maga mellé mutatott és folytatta: „Miért nem pihensz le te is?” Nyers volt. Asuna abbahagyta a nevetést; a tekintete a távolba révedt és folytatta: - Amit mondott az meglepett. Rájöttem, hogy „ez az alak tényleg él még ebben a világban is.” Nem törődik azzal, hogy elvesztegeti a napjait a valóságban, helyette azon van, hogy ne csak túl, hanem át is élje a napjait ebben a világban. Felfedeztem, hogy tényleg vannak ilyen emberek, ezért elküldtem a többi klántagot és mellé feküdtem. Talán mert a szél olyan jól esett... pont olyan meleg volt, mint amilyen jól esik az embereknek, és elaludtam. Nem voltak rémálmaim. Talán ez volt az első alkalom, hogy ilyen jót aludtam, mióta ebbe a világba kerültem. Mire felébredtem, már délután volt, és azaz ember türelmetlenül nézett rám. Az ő volt... - A végén megszorította a kezemet. Zavarba jöttem. Emlékeztem erre, de... - Bocsi, Asuna... Nem gondoltam ilyen mélyre szántó dolgokat; csak kicsit lazítani akartam... - Akkor is rájöttem erre, ha nem is mondtad! - mondta Asuna és visszafordult Nishida felé, újra mosoly ült az arcán és folytatta: - Attól a naptól fogva... úgy mentem aludni, hogy rá gondoltam, és így nem gyötörtek tovább a rémálmok. Megkerestem a várost, ahol él és néha mindet félredobtam, csak hogy láthassam... A következő napokra kezdtem figyelni... Mikor rájöttem, hogy belé szerettem, boldog voltam és megesküdtem, hogy kincsként őrzöm ezt az érzést. Akkor gondoltam először, hogy nagyszerű volt ebbe a világba jönni... Asuna leeresztette a fejét, megtörölte minkét szemét a kesztyűs kezeivel, és vett egy mély levegőt. - Kirito-kun az értelme annak a két évnek, amit itt töltöttem. Egyben ő a bizonyíték arra, hogy élek és az ok, hogy a holnapba nézzek. Azért vettem fel a NerveGeart és jöttem ebbe a világba, hogy találkozzak vele, Nishida úr. Talán nem az én tisztem ezt mondani, de biztos elért valamit ebben a világban. Kétség kívül virtuális világban élünk, és minden, amit tapasztalunk csupán illúzió, amit az adatokból épít a program. De számunkra a szívünk valóságossá teszi mindezt. Ha ez igaz, akkor mindaz mit itt élünk át, az is igaz. Nishida folyamatosan pislogott és jó párszor bólogatott. Szemei fátyolossá váltak a szemüvege mögött. Nekem is nehezemre esett visszatartani a könnyeimet.

Én vagyok, gondoltam. Én vagyok, akit megmentett mikor nem találtam célt, amiért élhetnék a valóságban vagy itt. - Igen. Igen. Igazad van... - Nishida megint felnézett az égre és megszólalt. - Amit itt hallottam az egy felbecsülhetetlen tapasztalat. Kifogni egy 5 méteres halat szintén ilyen... Úgy tűnik, mégsem értelmetlen az itteni életem. Egyikünké sem az - Nishida bólintott és felállt. - Á, csak rabolom itt az időtöket . Hiszem, ha mindenki, aki a szabadságunkért harcol, olyan, mint ti, akkor hamarosan kijutunk innen... Bár semmit sem segíthetek ebben, de biztatlak és drukkolok nektek. Nishida megfogta a kezünket. - Nemsokára visszajövünk. Majd látogasson meg minket. Nishida bólintott, nagy könnycsepp szaladt le az arcán. Kezet fogtunk vele és a teleport kapuhoz sétáltunk. Ahogy beléptünk a kapuba, ami úgy csillogott, mint egy illúzió, Asunával egymásra néztünk majd egyszerre kinyitottuk a szánk: - Teleportálás, Grandum! A kék fény elborított mindent és eltakarta előlünk az integető Nishida képét.

20. fejezet - A teljes felderítő osztag megsemmisült!? Ez a megdöbbentő hír fogadott minket, mikor két hét után visszatértünk Grandumba, a KoB főhadiszállására. Jelenleg a vastorony legfelső szintjén voltunk, ami főhadiszállásként szolgált és itt volt a konferencia terem is, a hatalmas ablakkal, ahol legutóbb beszéltünk Heathcliff-fel. Heathcliff a hatalmas félkör alakú asztal közepén ült, a szokásos hosszú köpenyét viselte. A klán többi vezetője ott ült az oldalán, kivéve Godfree, aki már nem volt köztünk. Heathcliff összefűzte csontos ujjait az arca előtt és homlokát ráncolva bólintott. - Tegnap történt. Feltérképezni a 75. szint labirintusát elég sok ideig tartott, de végül veszteségek nélkül végeztünk vele. Bár számítottam rá, hogy nem lesz könnyű dolgunk ezzel a vezérrel... Nekem is volt egy érzésem, hogy ilyen történhet. Ennek oka az, hogy az összes labirintus vezér közül csak a 25. szint és az 50. szint vezére volt rendkívül nagy és erős, amik a legsúlyosabb veszteségeket okozták a vezérharcok során. A kétfejű óriás elleni csata során a 25. szinten „A Sereg” elit egységét gyakorlatilag kiirtották, ez volt a fő oka a szervezet hanyatlásának. Mikor a hatkezű szörny, ami úgy nézett ki mit egy fém Buddha szobor, heves támadást indított ellenünk az 50. szint harca alatt, számos játékos megijedt és engedély nélkül elteleportált, ettől a frontvonal majdnem megtört. Ha az erősítés csak egy percet is késett volna, totális megsemmisüléssel néztünk volna szembe. Ami azt illeti, az a személy, aki egyedül tartotta a frontvonalat, míg az erősítés megérkezett, itt ül előttem. Ha minden huszonötödik szinten rendkívül erős vezér vár, akkor valószínű, hogy ez is az lesz. - ...Szóval, kiküldtünk egy felderítő egységet, amit húsz fő alkotott, öt különböző klánból összeválogatva - folytatta monoton hangon Heathcliff. Semmit nem lehetett kiolvasni a félig lehunyt borostyán színű szemeiből. - Óvatosak voltak a felderítés során. Tíz közülük kint maradt a terem ajtaja előtt, mint tartalék... de mikor az első tíz belépett és elérte a terem közepét, a kapuk becsukódtak, amint megjelent a vezér. A jelentések alapján az ajtó több mint öt percig zárva volt, és a kint maradók nem tudtak semmit se tenni, a zártörés és az ajtó betörése sem járt sikerrel. Mikor az ajtó végül kinyílt... - Heathcliff szája megfeszült. Lehunyta a szemét egy pillanatra majd folytatta. - Senki se volt a teremben. A vezér és a tíz ember eltűnt. Nincs jele teleportálásnak. Nem tértek vissza... és mikor elküldtem egy embert a Fekete Vas Palotába, hogy ellenőrizze a halálozási listát a fém emlékművön... - nem fejezte be a mondatot csak megrázta a fejét. Mellettem Asunának elakadt a lélegzete és alig bírta kinyögni:

- Tíz... ember... Hogy történhetett...? - Anti-kristály mező? Heathcliff aprót biccentett a kérdésemre. - Ez az egyetlen magyarázat. Asuna-kun jelentése alapján a 74. szinten is ilyen volt, így eléggé valószínű, hogy mostantól minden vezér terme anti-kristály terület. - Fenébe... - átkozódtam. Ha vész esetén nem tudunk elmenekülni, akkor az emberek váratlan helyzetekben való elhalálozása drasztikus méreteket ölthetnek. Nem veszíthetünk senkit... ez a legfontosabb alapelv, amit követünk a játék kitisztítása során. De lehetetlen kitisztítani a játékot a vezérek legyőzése nélkül... - Ez egyre inkább hasonlít egy igazi halálos játékhoz. - De emiatt nem adhatjuk fel a harcot... Heathcliff lehunyta a szemét és halkan, de eltökélt hangon folytatta: - Azon túl, hogy egy anti-kristály terület, a terem megakadályoz minden menekülési lehetőséget, amint a vezér megjelenik. Emiatt csak akkor nyerhetünk, ha a legnagyobb csapatot visszük be, amit irányítani tudunk. Eredetileg nem terveztem, hogy visszahívlak titeket, hisz csak most házasodtatok össze, de remélem, megértitek a helyzetünket. Vállvonogatva válaszoltam. - Rendben, segítünk. De Asuna biztonsága számomra az elsődleges. Ha veszélyes helyzetbe kerülünk, akkor mindenki más elé helyezem az ő épségét. Heathcliff alig észrevehetően elmosolyodott. - Az, akinek a vágya, hogy megvédjen mást, képes hatalmas erőt felszabadítani. Várom már a harctéri eredményeidet. A támadás három óra múlva kezdődik. 32 ember várható, beleértve titeket is. Találkozunk a teleport kapu előtt Colliniában, a 75. szinten egy órakor. Leléphettek. Mikor befejezte a vörös paladin, az emberei felálltak és távoztak. - Három óra... Mit tegyünk? - kérdezte Asuna és szórakozottan leült egy acél padra. Csendben néztem. A teste, mit a fehér-vörös harci egyenruhája fedett, a hosszú és selymes haja, a ragyogó, barna szemei... olyan gyönyörű volt, mint egy felbecsülhetetlen értékű gyémánt. Mikor észrevette, hogy rezzenéstelen tekintettel bámulom, Asuna elpirult és szégyenlős mosollyal az arcán megkérdezte: - Mi...? Mi van? Hezitálva megszólaltam: - Asuna...

- Igen? - Kérlek ne légy mérges és figyelj rám. A mai vezérharc... megtennéd, hogy nem veszel részt benne és itt vársz, míg visszatérek? Asuna előbb rám nézett, majd lehajtotta a fejét és melankolikus hangon kérdezett: - Miért mondod ezt? - Annak ellenére, amit Heathcliff mondott, egyszerűen nem tudjuk megjósolni, mi fog történni egy olyan helyen, ahol nem lehet használni a kristályokat. Nagyon félek attól... akárhányszor gondolok rá... hogy valami történik veled... - Azt várod tőlem, hogy várjak rád egy biztonságos helyen, míg te egy veszedelmes csatába indulsz? - Asuna felállt és magabiztos léptekkel idejött hozzám. A szemei lángoltak az indulattól. - Ha ezt tenném, és te mégse térnél vissza, akkor öngyilkos lennék. Nem csak azt veszteném el, amiért élek, de soha nem bocsátanám meg magamnak azt, hogy csak itt vártam. Ha meg szeretnél szökni, akkor veled szökök. Ha ezt szeretnéd, benne vagyok. Befejezte, és megérintette a mellkasomat az ujjbegyeivel. Gyengéd mosoly jelent meg az arcán. - De tudod... Mindenki, aki részt vesz a mai csatában, szintén fél, és mind el akar futni. Mégis, ennek ellenére, beleegyeztek a csatlakozásba. Azért, mert a vezér és Kirito-kun... mert e világ két legerősebb harcosa vezeti őket... ezt gondolom... Tudom, hogy nem szereted ezt a felelősséget. De remélem, hogy megpróbálod, csak most az egyszer, nem csak értük, hanem értünk is... Hogy visszatérhessünk a valóságba, és találkozzunk megint; remélem, hogy mindent beleadunk. Együtt. Felemeltem a kezem és gyengéden megfogtam Asuna kezét. Nem akarom elveszteni, ez az érzés eltöltött. - Bocsi... Meginogtam egy pillanatra. Igazság szerint tényleg el akarok menekülni. Nem akarom, hogy meghalj, és én se akarok meghalni. Nem kell... - Asuna szemébe néztem és folytattam. - Nem baj, ha nem térnünk vissza a valóságba. Veled akarok élni abban a kis erdei kunyhóban. Mi ketten... Örökké... Asuna a szívéhez emelte a másik kezét. Lehunyta a szemét és a homlokát ráncolta. Majd egy apró nyögés hagyta el az ajkait. - Igen... Mint egy álom... Nagyszerű lenne, ha megtehetnénk... A napjainkat együtt töltenénk... Örökké... Itt megállt és lebiggyesztette az ajkát, mintha elengedne egy reménytelen kívánságot. Majd kinyitotta a szemét és komoly tekintettel rám nézett.

- Kirito-kun, gondolkoztál már azon, hogy...? Arról, hogy mi történik most az igazi testünkkel? Váratlanul ért a kérdés, elnémultam tőle. Ezen már valószínűleg minden játékos gondolkodott. De mivel semmilyen kapcsolatunk sincs a külvilággal, így értelmetlen ezen agyalni. Mindenki megrémült, és kerülik ezt a kérdést. - Emlékszel? Azaz alak... Kayaba Akihiko bevezetője a játék elején. Azt mondta a Nerve Gear a kapcsolat megszakítását két óráig engedélyezi. De ennek azaz oka, hogy... - A testünket átvigyék a megfelelő kórházakba. Asuna rábólintott. - Majd pár nappal később mindenki el volt vágva a rendszertől úgy egy órára, igaz? Valami ilyesmi tényleg történt. Csak bámultam a kapcsolat megszakadt figyelmeztetést és azon aggódtam, hogy most a Nerve Gear megöl-e vagy sem két óra múlva. - Szerintem akkor mindenkit kórházba vittek. Lehetetlen egy eszméletlen embert évekig ápolni egy átlagos háztartásban. Valószínűleg átszállítottak minket egy kórházba és újra felcsatlakoztattak a hálózatra. - Igen, azt hiszem, igazad van... - Ha a testünk egy ágyban fekszik, és csak a rájuk csatlakoztatott csövek és vezetékek tartják életben... Nem hiszem, hogy biztonságban lennének a végtelenségig. Megijesztett a gondolat, hogy a testem elenyészik; átöleltem Asunát, hogy létezésünket igazoljam. - Más szavakkal... mindegy hogy kitisztítjuk a játékot vagy sem... mindig is lesz egy időkorlát. - És ez az időkorlát minden embernél más és más... A „másik oldal” tabu itt, így nem beszélhettem erről mással... De te más vagy. Az egész életemet melletted szeretném leélni. Vissza akarok térni veled a valóságba, össze akarok veled házasodni rendesen, és veled megöregedni. Így... így... Nem tudta folytatni. Asuna hozzám bújt, folytak a könnyek a szeméből. Lassan simogattam, segítve neki, hogy be tudja fejezni a mondanivalóját. - Így nincs más választásunk. Harcolnunk kell most... A félelmeim nem tűntek el. De hogy adhatnám fel, mikor Asuna a legjobbat nyújtja a jövőnk érdekében, és nem omlik össze alatta. Rendben van. Biztosan rendben is lesz. Amíg együtt vagyunk, addig biztosan... Még jobban magamhoz szorítottam Asunát, hogy elűzzem a kísértő, fenyegető érzéseimet.

21. fejezet Egy csoportnyi magas szintű játékos várt már a 75. szint kaputerén, Colliniában, gondolom ők is a vezér csapat tagjai. Amint kiléptünk a kapuból és feléjük fordultunk, mindannyian elhallgattak és feszült pillantást vetett felénk. Néhányuk még tisztelgett is előttünk. Megálltam a meglepettségtől. De Asuna csak tisztelgett majd oldalba bökött. - Gyerünk, Kirito-kun, te most egy vezető vagy, üdvözöld őket rendesen! - Mi...? Ügyetlenül tisztelegtem feléjük. Részt vettem már számos vezérharcban, de most először tüntettek ki ennyi figyelemmel. -Hé! Valaki vállon veregetett, megfordulva a katana-forgató Kleint pillantottam meg, aki mosolygott bandana kendője alatt. Meglepetten láttam, hogy a hatalmas termetű Agil is ott áll mellette, kétkezes fejszével felszerelkezve. - Mi…Hát ti is részt vesztek? - Mit kell ezen meglepődni? Nem veszel minket komolyan? - vágott vissza Agil. - Még a boltomat is bezártam, csak mert hallottam, hogy nehéz dolgotok lesz. És ti nem is méltatjátok az önfeláldozásom... Megveregettem a karját. - Megértem az érzéseidet. Szóval ki is zárhatunk mikor felosztjuk a zsákmányt, igaz? Erre a kérdésemre az óriás megrázta a kopasz fejét, és úgy ráncolta a szemöldökét, hogy az már 八1 alakú lett. - Nos, az ta-talán kissé... Ahogy elhalt a hangja, Asunából és Kleinből egyszerre tört ki a nevetés. Ez gyorsan elterjedt a többi játékos közt is és mindenki szorongását eltörölte. Pontosan egy órakor újabb játékosok érkeztek a kapun át. Heathcliff volt, a vörös ruháját viselte a hatalmas pajzsával a kezében, és a KoB elitjei. A feszültség újra szétterült a játékosok közt, amint meglátták az érkezőket. Ha csak a szinteket és a pontokat néznénk, csak Heathcliff lenne jobb nálunk. De a tervezéskor a csapatmunkára összpontosítottak. A fehér és piros klánszíneket leszámítva, a

1

Japán szám: 8

fegyvereik és pajzsaik mind különbözőek voltak, mégis sokkal erősebb volt köztük az összhang, mint „A Sereg” egységében. A paladin és négy beosztottja egyenesen felénk vette az irányt, amivel kétfelé osztották az összegyűlt játékosokat. Klein és Agil hátráltak néhány lépést, míg Asuna nyugodtan üdvözölte őket. Heathcliff megállt biccentett nekünk, majd az összegyűlt csapathoz intézte szavait: - Úgy látom, mindenki itt van. Köszönöm az egybegyűlteknek. Remélem, mindenki tisztában van a helyzettel. Nehéz csata elé nézünk, de hiszem, hogy az erőtökkel megnyerjük a csatát. Harcolunk, hogy kivívhassuk a szabadságunk! - kiáltotta Heathcliff, és a többiek vele ordítottak. Lenyűgözött ez a karizma, ami mágnesként vonzotta az embereket. Hihetetlen, hogy akad egy ilyen vezetői képességekkel megáldott ember a keményvonalas játékosok közt, akiknek rendszerint sivár a szociális életük. Talán ez a világ hozta ki belőle a tehetségét? Kíváncsi lennék mit is csinál a valóságban... Heathcliff felém fordult, mintha megérezte volna a tekintetem, és mosolyogva szólt hozzám: - Kirito-kun, alig várom már, hogy lássalak harc közben. Remélem, teljes erőbedobással fogod használni a „Dupla Kard” képességed. Nemhogy nyomást, de még csak félelmet sem lehetett hallani a hangjában. Tagadhatatlan, hogy elképesztett Heathcliff viselkedése, hogy a ránk váró harc ellenére ilyen figyelmet fordít ránk. Miután némán bólintottam, Heathcliff visszafordult a csapat felé és felemelte a kezét. - Akkor vágjunk bele. Megnyitok egy folyosót, ami közvetlenül a vezér ajtaja elé vezet. Közben elővett egy sötétkék kristályt a zsebéből, mormogást és áhítatot idézve elő a tömegben. A sima teleport kristályok csak a kiválasztott város kapujához képesek vinni a használóját, de ez a tárgy, amit Heathcliff elővett, egy „Folyosó Kristály”, ami képes bárhova teleport kaput nyitni. Mondanom se kell, hogy hihetetlenül értékes tárgy. De pont azért, mert ilyen hasznos, nagyon nehéz hozzájutni; NPC boltokban nem is kapni. Csak a labirintusok kincsesládáiban található, illetve néha elejt egyet egy-két szörny, így csak néhány játékos van, aki használni meri, ha a kezébe kerül egy. A játékosok nem azért morajlottak fel, mert egy ilyen ritka tárgyat láttak meg, hanem mert Heathcliff igenis hajlandó elhasználni ezt. Heathcliff, mit sem törődve a játékosok bámuló tekintetével, felemelte a kristályt, és elkiáltotta magát: - Folyosó, tárulj! A rendkívül drága kristály szertefoszlott és kék fényörvény jelent meg.

- Mindenki kövessen! Végigsiklott a tekintete a csapaton, majd belépett a kék fénybe; a vörös köpenye lobogott mögötte. A testét kapásból körülölelte a fény és azonnal elnyelte. A négy KoB beosztottja habozás nélkül követte. Valamiért sok ember gyűlt össze a tér körül. Biztos hallottak a vezér harcról, és kijöttek megnézni minket. A harcosok sírás és biztatás közepette egyenként haladtak át a kapun. Mi voltunk az utolsók. Egymásra néztünk, és biccentettünk a másiknak mielőtt kézen fogva átléptünk az örvénylő fényen. Miután a teleportálás okozta szédülés elmúlt, kinyitottam a szemem és a labirintusban találtam magam. Feltűnően széles folyosó volt, két sor vastag pillér tartotta a tetejét, és egy hatalmas kapu állt a végében. A 75. szint labirintusát valamilyen enyhén áttetsző obszidián kőből építették. Az alsóbb szintek nyers és durva labirintusaival ellentétben, itt minden szépen le van csiszolva, és hézagmentesen voltak rakva a kövek. A levegő hideg és nyirkos volt, és vékony köd borította a padlót. Asuna átölelte magát, mintha fázna és megszólalt: - Valahogy... Nagyon rossz előérzetem támadt. - Aha... - egyetértettem vele. Két év alatt kitisztítottunk 74 szintet és ugyanennyi vezért győztünk le. Ennyi tapasztalattal a hátunk mögött, már a vezér környezetéből is gyanítani tudtuk az erejét. A harminc játékos körülöttünk épp a menüjükben ellenőrizték a felszerelésüket; mindnek nagyon komoly volt a tekintete. Egy pillér mögé vezettem Asunát és átöleltem vékony testét. A szorongás, amit eddig visszatartottam, most a csata közeledtével újra elöntött. Még a testem is remegni kezdett. - Ne aggódj - suttogta Asuna a fülembe. - Megvédelek. - Nem... nem a harc miatt aggódók... - Fufu - nevetett halkan, majd folytatta. - Te is védj meg engem, Kirito-kun. - Igen... Megvédelek. Még egyszer megszorítottam, mielőtt elengedtem. Heathcliff felemelte pajzsát, és megszólalt: - Mindenki készen áll? Nincs információnk a vezér támadási mintáiról. A KoB visszaveri az ellenséges támadásokat, a többiek addig figyeljenek és próbálják kitalálni az ellenség stílusát és ennek megfelelően támadjanak.

Mindenki rábólintott. Akkor indulás - mondta Heathcliff. Magabiztosan az obszidián ajtóhoz lépett és a közepére helyezte a kezét. Ettől mindenkiben fokozódott a feszültség. Vállon veregettem Kleint és Agilt, akik előttem álltak. - Meg ne haljatok - mondtam nekik, mikor megfordultak. - Hé, inkább magad miatt aggódj. - Nem áll szándékomban meghalni, mielőtt megcsinálom a szerencsémet a ritka tárgyakkal, miket a mai harcban gyűjtök. Míg ők arrogáns-vicces stílusban válaszoltak, az ajtó súlyos hangot adva nyílni kezdett. A játékosok mind felemelték a fegyvereik, én is kivontam hát a két kardomat. Asunára néztem, aki vívókardját tartotta a kezében, és bólintottam neki. Heathcliff volt az utolsó, aki kivonta kardját a pajzsából. Feltartotta a levegőbe és kiáltott: - Támadás! Majd belépett a szélesre tárt kapun, mindenki más azonnal követte. A terem belülről hatalmas kupolának nézett ki. Úgy tűnt legalább akkora, mint az aréna ahol Heatcliffel párbajoztam. A falak felettünk összehajoltak. Amint mind a harmincketten beléptünk és alakzatba rendeződtünk az ajtó mögöttünk becsapódott. Mostantól csak akkor lehet kinyitni, ha a vezér meghalt, vagy mi pusztultunk el mind egy szálig. Egy hosszú pillanatig az egész csoport csendben várt. Bár figyeltük a padlót körülöttünk a vezér még mindig nem jelent meg. Pattanásig feszült idegekkel vártunk, a másodpercek lassan teltek, egyik a másik után. - Hé! Amint egyikünk már nem bírta tovább a feszült légkört... - Felettünk! - kiállotta Asuna mellettem. Meglepetten felnéztem. A kupola plafonján. Ott volt. Rendkívül nagy és hosszú. Egy százlábú!? Ez a gondolat suhant át az elmémen mikor megláttam. Körülbelül 10 méter hosszú volt. De a számos részre osztott teste inkább hasonlított emberi gerincre mind rovarra. Hegyes csontlábak meredtek elő minden ízületéből. Felfelé egyre vastagabb lett, míg végül egy förtelmes koponyában végződött. Ez azonban nem emberi koponya volt. Sima koponya

végében két pár szemüreg volt, kék lángok parázslottak benne. Kiálló állkapcsában hegyes fogak meredtek elő. Míg két masszív kasza alakú kar állt ki a koponya két oldalán. Mikor ráfókuszáltam, megjelent a sárga kurzora és mellette a neve: „Koponyakaszás” - a csontváz vadász-gyilkos. Ahogy a sokkolt játékosok nézték, a csontváz százlábú mászni kezdett a plafonon, majd hirtelen széttárta a lábait, és egyenesen felénk zuhant. - Ne csak álljatok ott! Szétszóródni!! - Heathcliff éles hangja hasított a fagyott levegőben. A játékosok magukhoz tértek és megmozdultak. Siettünk, hogy elhagyhassuk még a környékét is a landolási területnek. De három ember, akik pont a csontváz százlábú alatt állt, lassúak voltak. Csak álltak ott és felfelé bámultak, mintha nem tudnák, merre fussanak. - Erre! - kiáltottam gyorsan. A három végre megmozdult és futni kezdtek felém... De ekkor a százlábú földet ért mögöttük, föld is bele rázkódott. A három játékos elvesztette egyensúlyát, és a százlábú meglendítette a jobb karját - a hatalmas csontkasza akkora volt, mint egy ember - és egyenesen beléjük hasított. A három játékost egyetlen vágás érte a hátukon és egyszerre repültek el. Az életerejük gyorsan fogyott, ahogy szálltak a levegőben - már a sárga zónából váltott a veszélyes pirosba... - !? Mindegyikőjüké elérte a nullát, és a három test még a levegőben darabokra esett és eltűnt. - !! Hallottam, hogy Asuna visszatartja a levegőt. Éreztem, ahogy a testem megmerevedik a sokktól. Meghaltak... egyetlen vágástól?! A SAO rendszerében, ami egyszerre szint és képesség alapú, a maximális életerő egyszerre nő a játékos szintjével, tehát a magasabb szintű játékost nehezebb megölni függetlenül annak harci képességeitől. A mai csapat kizárólag magas szintű játékosokból áll, ezért még egy vezér ellen is ki kellene bírniuk minimum egy rövidebb támadás sorozatot is - legalábbis mindenki ezt gondolta. Mégis egyetlen ütés... - Ez.. lehetetlen - suttogta Asuna. A csontváz százlábú, ami épp most vette el három ember életét, felemelte a felsőtestét és mennydörgő ordítással egy másik csoportra támadott. - Ááááá!!

Az ott álló játékosok felsikoltottak. A csontkasza megint felemelkedett a levegőbe. Ebben a kritikus pillanatban, egy alak ugrott közvetlenül a kasza elé. Heathcliff volt. Felemelte nagy pajzsát és fülsiketítő hang meg szikrahullás mellett blokkolta a támadást. De két kasza volt. Míg a bal tovább támadta Heathcliffet, a jobb megindult a megdermedt játékosok felé. - Fenébe...! Szinte öntudatlanul futottam, gyorsan átszelve a távolságot, mintha repülnék, és a kasza elé vetettem magam. Majd keresztbe tettem a kardokat és blokkoltam a támadását. A becsapódás ereje megrázta a testem. De - a kasza nem állt meg. Szikrák pattantak, és a kasza visszanyomta a kardjaim és tovább közeledett. Túl erős! Ekkor egy új kard vágott fehér fénnyel kaszába. Csattanó hang hallatszott. A kasza ereje meggyengült, és mindenem beleadva sikerült visszalöknöm. Mellettem Asuna nézett rám és megszólalt: - Ha mindketten egyszerre vágunk oda, akkor tudjuk blokkolni a támadásait! Nekünk sikerülhet! - Oké, gyerünk! - bólintottam. Tudtam, hogy Asunával az oldalamon még erősebb vagyok. A kasza vízszintesen vágott felénk, mindketten jobbra és lefelé vágtunk, hogy blokkoljuk. A kardjaink tökéletes összhangban vágtak a kaszába, és ezúttal is sikerült visszaverni. Erőt gyűjtöttem, és a többiekre kiáltottam: - Blokkoljuk a kaszákat! Mindenki más támadjon oldalról! Olyan volt mintha a hangom megszüntetett volna valamilyen átkot, ami a többieken ült. A játékosok felkiáltottak, és felemelt fegyverekkel, a százlábú testére támadtak. A sok ütés mélyen a testébe vágott, és a vezér életereje végre csökkent kicsit. De közvetlenül utána, néhány játékos felsikított. Megkockáztattam egy oldalpillantást, és láttam, hogy néhányukat földre terített a hosszú lándzsa szerű csont, ami a százlábú farka végén volt. - Argh! - csikorgattam a fogaim. Segítenünk kellene, de Asunának és nekem tele volt a kezem, ahogy Heathcliffnek is, aki kicsit távolabb egymaga védte a bal oldalt. - Kirito-kun! - Asuna hangja hallatszott, és odafordítottam a tekintetem. - Nem! Ha most nem figyelünk, eltalál! - Igen, igazad van... Megint jön!!

- Blokkold egy függőleges vágással! Csupán pillantásokkal kommunikáltunk, és tökéletes szinkronban vertük vissza a kaszát. Erőt vettünk magunkon és kizártuk a sikolyokat, amik időről időre felhangzottak, és az ellenség erőteljes vágásainak blokkolására koncentráltunk. Hihetetlen, de nem volt szükségünk se beszédre se pillantásokra. Olyan volt, mintha összekapcsolódtunk volna. Az ellenség olyan gyorsan támadt, hogy lélegzetvételnyi időnk se maradt, de mégis visszavertünk minden támadást, ugyanakkor, ugyanazt a képességet aktiválva. És akkor... ahogy ott harcoltam a túlélésért, olyan érzéssel találkoztam, amivel még soha. Szürreális tapasztalat volt... mintha Asuna és én egyetlen személlyé olvadtunk volna össze, és egyetlen kardot használnánk. Az életerőnk folyamatosan csökkent a visszavert csapások lökéshullámaitól, de már túl voltunk azon, hogy emiatt aggódjunk.

22. fejezet A harc több, mint egy órán át tartott. Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság telt volna el a végéig. Mikor a vezér szörny hatalmas teste darabokra esett, senkinek sem maradt ereje az éljenzésre. Mindenki a földre rogyott, volt, aki ülve maradt az obszidián padlón, volt, aki elfeküdt rajta, mindenki szabálytalanul lélegezett. - Vége...? - Ja... vége... Miután ezt megbeszéltük, úgy éreztem, hogy a „kapocs” köztem és Asuna közt szintén elmúlt. Fáradtság öntötte el a testem és a padlóra térdeltem. Asunával egymásnak vetett háttal ültünk. Úgy éreztük, hogy egy ideig mozdulni se bírunk. Mindketten éltünk - de ez se tudott jobb kedvre deríteni. Túl sokan haltak meg. Az első három után a halál zord hangja folyamatosan felhangzott, ahogy az emberek szertefoszlottak. A hatodik után kényszerítenem kellett magamat, hogy ne számoljam tovább. - Hányan haltak meg? - kérdezte ziháló hangon Klein. A balomon ült, mellette Agil széttárt kézzel és lábbal feküdt a földön, és ő is ide nézett. Intettem a jobb kezemmel, hogy megnyissam a térképet és megszámoltam rajta a zöld pontokat. Majd kivontam az eredményt az induláskori létszámból. - Tizennégy halott. Én is alig hittem el, pedig én számoltam össze. Mindannyian magas szintű, jó képességekkel bíró harcosok voltak, akik számtalan csatában szerezték a tapasztalataikat. Még így is, hogy nem tudtunk menekülni, vagy azonnal gyógyulni, ha a túlélésre fektetjük harcmodorunk, akkor nem vesztünk túl sok embert - legalábbis ezt gondoltuk, de... - Lehetetlen... - Agil hangjában nyoma se volt a szokásos erőnek. A nyomasztó hír sötét fellegként borult a túlélőkre. Még csak a háromnegyedénél járunk, még 25 szint vissza van. Bár több ezer játékos van, csak néhány száz veszi komolyan, és harcol a szintek megtisztításáért. Ha minden szinten ennyien elesnek, mint most, akkor valószínűleg csak egy ember fog szembenézni az utolsó vezérrel. Ha tényleg így lesz, akkor az utolsó ember aki talpon marad, az minden bizonnyal ő lesz... A terem egy távolabbi része felé tekintettem. Majdnem mindenki földön volt, csak egy vörös ruhás alak állt továbbra is egyenesen. Heathcliff. Rajta is nyomot hagyott a harc. Ahogy ránéztem, megjelent a kurzora és az életereje, így megállapíthattam, hogy ő is bekapott pár sérülést. Végig egyedül blokkolta a csontkaszát,

amit Asunával ketten is alig bírtunk. Cseppet se csodálkoznánk azon, hogy ha az életerejétől függetlenül ő is összeesne a kimerültségtől. De a leghalványabb jele sem látszott a fáradságnak nyugodt alakján. Nehéz elhinni, hogy ilyen szívós lenne, mintha egy harcoló gép lenne... Tompa volt az agyam a fáradtságtól, csak bámultam tovább Heathcliff arcát. Higgadt volt a legenda arckifejezése. Csendben nézte az üldögélő KoB harcosokat és a többi játékost. A tekintete meleg volt és könyörülettel teli... mintha... Mintha egy jól bezárt ketrecben játszadozó tucatnyi fehér egeret figyelne. Borzongás futott végig testemen. Az elmém hirtelen kitisztult. A testem lehűlt, az ujjaimból kiindulva végül elért az agyamig. Furcsa előérzetem támadt. Egy lehetetlen gondolat fészkelte be magát az elmémbe, mint egy mag, és gyanú nőtt ki belőle. Heathcliff tekintete, a nyugodt, nem vigaszt árasztott sebesült bajtársai felé. Nem a mi szintünkön állt. A könyörülete valahonnan a magasból sugárzott le ránk... egy isten tekintete... Az embertelen reakcióidejére gondoltam, amit a párbajunk alatt produkált. Messze túlmutatott egy emberi lény sebességén. Nem, rosszul mondtam; messze túlmutatott a SAO játékosokra vonatkozó korlátain. Adjuk hozzá ehhez a szokásait; ő a legerősebb klán vezére, mégse adott egyetlen parancsot se, csak hátradőlve figyelte, ahogy a többiek intézik az ügyeiket. Talán mégsem azért, mert bízik az embereiben... hanem mert talán vissza kell fognia magát, mert olyanokat is tud, amit egyszerű játékos nem! Őt nem köti gúzsba ennek a gyilkos játéknak a szabályai. De nem NPC. Kizárt, hogy egy program képes lenne erre könyörülettel teli tekintetre. Ha nem NPC és nem egyszerű játékos, akkor csak egy lehetőség maradt. De hogy az ördögbe tudnék meggyőződni róla? Nincs rá mód... egyetlen egy sincs... Nem, mégis van egy. Egy olyan mód, amit csak itt és csak most tudok kipróbálni. Heathcliff életerejére néztem. Sokat vesztett a nehéz küzdelem alatt. De nem érte el az 50 százalékot. Alig, éppen hogy, de a kék zónában maradt. Senki se látta, hogy akár egyetlen egyszer is a sárga zónába került volna az életereje. Olyan elsöprő védelme van, amihez foghatót senki se látott. A párbajunk alatt megváltozott az arckifejezése, mikor az életereje megközelítette az ötven százalékot. Talán félt, hogy eléri a sárga zónát. Talán... Valószínűleg...

Lassan megmarkoltam a kardomat. Apró mozdulatokkal hátrahúztam a jobb lábamat. Hátrahajlítottam a derekam, lassan helyezkedtem. Heathcliff nem vett észre semmit. Fáradt embereire szegezte tekintetét. Ha tévedek, akkor bűnözőnek fognak tartani és könyörtelenül megbüntetnek. Ha ez lesz... Bocsáss meg... Asunára néztem, aki mellettem ült. Felemelte a fejét és találkozott a tekintetünk. - Kirito-kun? - Meglepettség ült ki az arcára, a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Ebben a pillanatban elrúgtam magamat a földről. Heathcliff és köztem tíz méter volt. Teljes sebességgel száguldottam felé, a testem szinte súrolta a talajt és már ott is voltam. Ferdén felfelé vágtam a karddal. Az alapszintű egykezes kardképesség, a „Dühös Tüske” volt. Ez egy gyenge képesség, akkor sem öli meg Heathcliffet, ha kritikus találat éri. De ha jó a tippem... A penge balról tört előre, fényes kék vonalat hagyva maga mögött. Heathcliff meglepően gyorsan reagált, és döbbenet jelent meg az arcán. Azonnal felemelte a pajzsát, hogy védekezzen. Jó párszor láttam már ezt a mozdulatot párbajunk közben, és tisztán emlékeztem rá. A kardom fénycsíkká olvadt, menet közben irányt változtatott és súrolta a pajzs szélét miközben a mellkasa felé száguldott. Mielőtt beleállhatott volna, a kard egy láthatatlan falba ütközött. Erőteljes ütés rázta meg a kezem. Lila fényszikrák pattantak és egy ugyanolyan színű üzenet - egy rendszerüzenet jelent meg köztünk. [Elpusztíthatatlan Tárgy] Ilyen státusz nem jár egy olyan gyenge lénynek, mint nekünk, játékosoknak. Amitől Heathcliff félt a párbajunk alatt, hogy lelepleződik mindenki előtt az istenszerű védelmezője. - Kirito-kun, mit csi... - Asuna, aki meglepetten felkiáltott a hirtelen támadásom miatt, félbe hagyta kérdését és odafagyott, ahol állt, mikor meglátta az üzenetet. Én, Heathcliff, Klein és a többi játékos körülöttünk szintén megdermedt. A rendszerüzenet lassan eltűnt. Leeresztettem a kardomat és hátraugrottam, növelve a távolságot köztem és Heathcliff közt. Asuna előrelépett párat, és megállt mellettem. - Halhatatlanság, amit a rendszer biztosít... hogy lehet ez... klán vezér? Heathcliff nem válaszolt még azután sem hogy hallotta Asuna kérdését. Szigorú tekintettel nézett rám. Két karddal a kezemben szólásra nyitottam a szám: - Ez az igazság, ami a legenda mögött áll. Az életerejét védi a rendszer, és bármi is történjék, nem engedi, hogy a sárga zónába essen. A halhatatlan státusz... nem számítva az NPC-ket, csak egy rendszer adminisztrátor rendelkezik ilyennel. De ennek a játéknak nincs egyetlen

adminisztrátora se, kivéve talán egyetlen személyt... - itt megálltam és az ég felé emeltem a tekintetem. - Mióta beléptem ebbe a világba, midig is érdekelt, vajon honnan figyel minket és irányítja ezt a világot. De megfeledkeztem a legegyszerűbb válaszról, amit még egy kisgyerek is tud. Egyenesen a vörös paladinra néztem, és folytattam: - „Nincs annál unalmasabb, mint azt nézni, ahogy mások játszanak.” Nem igaz? … Kayaba Akihiko? Feszült csend terült el, mintha mindenki megfagyott volna. Heathcliff érzelemmentesen nézett rám. A körülöttünk lévő játékosoknak egyetlen izma sem mozdult. Nem, pontosítok: nem tudtak megmozdulni. Asuna előre lépett. A szeme nem tükrözött semmilyen érzelmet, mintha feneketlen, sötét kútba vezetne. Kinyitotta a száját és száraz, alig hallható hangon megszólalt: - Vezér... ez... igaz? Heathcliff nem törődött a kérdésével. Helyette kissé oldalra billentette a fejét, és feltett egy kérdést nekem: - Érdekelne, hogyan jöttél rá? - Először akkor gondoltam arra, hogy valami nem stimmel, mikor párbajoztunk. Az utolsó mozdulatod elképesztően gyors volt. - Gondoltam. Akkor egy hatalmas hibát követtem el. Sarokba szorítottál a gyorsaságoddal, így végén a rendszer segítségét használtam - Heathcliff bólintott, majd az arca végre más kifejezést öltött; keserű mosoly jelent meg rajta. - Eredetileg azt terveztem, hogy elérjük a 95. szintet mielőtt ez kiderül. A mosolya tekintélyt parancsolóvá változott, ahogy végignézett a játékosokon. Majd, a vörös paladin magabiztosan kijelentette: - Igen. Én vagyok Kayaba Akihiko. Egyben én vagyok a legfelső szinten rátok váró vezér is. Éreztem, ahogy Asuna meginog mellettem. Érte nyúltam a jobb kezemmel, hogy támaszt nyújtsak neki, de a tekintetemet nem fordítottam el. - Elég kifordult humorod van. Gondolj bele, a legerősebb játékos hirtelen a legnagyobb ellenségünké változik. - Nem gondolod, hogy ez egy érdekes végkifejlet volna? Azt gondoltam, hogy ez a hír megrázza egész Aincrad-ot, de nem gondoltam volna, hogy a játék három negyedénél kiderül. Tudtam, hogy te vagy ennek a játéknak a legkiszámíthatatlanabb tényezője, de nem képzeltem, hogy ilyen is lakozik benned.

A játék készítője és tízezer játékos elméjének börtönőre, Kayaba Akihiko úgy mosolygott, hogy arra még mindig emlékszem, és vállat vont. Kayaba arckifejezése most teljesen más volt, mint Heathcliffé, a Paladiné. De az az erős, acélos jelenlét valahogy hasonlított ahhoz az arctalan avatárhoz, ami két éve ereszkedett le közénk. Kayaba keserű mosollyal folytatta: - Úgy terveztem te leszel az, aki ki áll ellenem a végén. A tíz egyedi képesség közül a „Dupla Kard” képesség annak a játékosnak jut, akinek a leggyorsabb a reakcióideje, aki képes eljátszani a hős szerepét a végső vezér ellen, függetlenül attól, hogy győz, vagy veszít. De te olyan erőt mutattál nekem, ami felülmúlta a várakozásaimat. Nos... Gondolom ezek a váratlan fordulatok adják az online RPG-k esszenciáját... Ekkor az egyik megdöbbent játékos lassan felállt. Egyike volt a KoB vezetőinek. Látszólag rideg szeme most megtelt gyötrelemmel. - Te... Te... Hogy merted kihasználni a hűségünket, a reményeinket... és... és... bemocskolni őket! Felemelte hatalmas alabárdját, és egy kiáltással támadásba lendült. Időnk se volt, hogy megpróbáljuk megállítani. Csak figyeltük, hogy Kayaba felé vág... De Kayaba egy lépéssel előrébb járt. Meglegyintette balját és gyorsan állított valamit a megjelenő ablakban, mire a férfi megdermedt a levegőben, és hangos zajt csapva a földre esett. Zöld vonal villogott az életcsíkja körül jelezve a bénulást. Azonban Kayaba nem állt meg itt, keze folyamatosan mozgott. - Ah... Kirito-kun! Megfordulva láttam, hogy Asuna a földön térdel, de nem csak ő, hanem Kayabán és rajtam kívül mindenki a földön nyöszörgött kényelmetlen testtartásban. Kardjaimat eltéve letérdeltem Asuna mellé, hogy megtartsam a testét, és megfogjam a kezét. Majd visszanéztem Kayabára. - Most mit fog csinálni? Megöl mindenkit, hogy elrejtse az igazat? - Természetesen nem. Nem csinálnék ilyen oktalan dolgot - a vörös ruhás férfi fejét rázva mosolygott. - De mivel idáig fajultak a dolgok, nincs más választásom. Előre megyek és várok rátok a Skarlát Jáde Palotában a legfelső szinten. Sajnálom, hogy el kell hagynom a KoB-ot, és a frontharcosokat, akiket körültekintően képeztem, hogy meg tudjanak küzdeni a kilencvenes szintek erőteljes szörnyeivel. Hiszem, hogy van elég erőtök, hogy eljussatok a legfelső szintre. De előtte... Kayaba hirtelen megállt a beszédében, és elsöprő erővel teli tekintetét rám irányította. Majd finoman az obszidián padlóhoz koppintotta kardját. Éles, tiszta, fémes hang zengte be a termet.

- Kirito, mivel rájöttél kilétemre, ezért teszek neked egy ajánlatot: itt és most kiállhatsz ellenem egy egy-az-egy elleni párbajra. Természetesen kikapcsolom a halhatatlan státuszomat. Ha legyőzöl, a játék azonnal véget ér, és a játékosok ki tudnak lépni. Mit szólsz? Amint meghallotta, Asuna fészkelődni kezdett a karjaimban, kétségbeesetten próbálta megmozdítani bénult testét és megrázta a fejét. -Kirito-kun, ne! Így próbál megszabadulni tőled. Most... most meg kell hátrálnod! Az ösztöneim is ezt súgták. Ez a fickó a játék adminisztrátora, aki bele tud avatkozni a rendszerbe. Még ha azt is állítja, hogy tisztességes küzdelem lesz, akkor sem tudhatom, hogy nem piszkál-e bele a rendszerbe. Az lenne a legjobb döntés, ha most visszavonulnánk és fellépnénk ellene a többiekkel. De... Mit mondott az az alak? Ő emelte fel a KoB-ot? Hogy biztosan elérjük őt? - Milyen szemét... - csúszott ki a számon. Ez a fickó zárta be tízezer ember elméjét a saját maga alkotta világba, ahol már négyezret megölt elektromágneses hullámokkal. Végignézte, hogy úgy ugrálnak az emberek, ahogy ő fütyül. Biztosan ez a legnagyobb öröm egy játékmesternek. Asuna múltjára gondoltam, amit elmesélt nekem a 22. szinten. Emlékszem a könnyeire, amiket engem szorongatva ejtett. Ez az ember kreálta ezt a világot a saját maga szórakoztatására és ő sebezte meg Asuna szívét annyira, hogy már nagyon vérzik. Most nem hátrálhatok meg. - Rendben. Rendezzük le ezt - bólintottam. - Kirito-kun! Asuna felsírt, ráirányítottam a tekintetem a kezeim közt fekvő alakjára. Fájdalom hasított a szívembe, mintha átszúrták volna, de sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra. - Bocsáss meg. De most nem futhatok el... Asuna válaszra nyitotta a száját, de félúton feladta és megpróbálta a legjobb mosolyát adni. Egyetlen könnycsepp csurgott le az arcán. - Nem akarod... feláldozni magad, ugye? - Persze. Én fogok győzni. Győzök és véget vetek ennek a világnak. - Rendben. Bízok benned. Még ha vesztek is és meghalok, neked élned kell - ezt szerettem volna mondani, de nem tudtam kipréselni magamból. Helyette csak megszorítottam Asuna kezét.

Elengedtem, és lefektettem Asuna testét az obszidián padlóra, majd felálltam. Lassan közeledtem Kayaba felé, aki csendben figyelt minket, és hangosan előhúztam mindkét kardot. - Kirito! Állj! - Kirito! A hangok felé fordítottam tekintetem, és láttam, hogy Agil és Klein kiáltott rám, és közben próbáltak felállni. Először Agilra néztem és enyhén bólintottam neki. - Agil, köszönöm, hogy segítetted a harcos játékosokat. Tudtam, hogy a pénzed nagy részét az alsóbb szinteken lévő játékosok megsegítésére költötted. Rámosolyogtam a hatalmas srácra, akinek tágra nyílt a szeme, majd tovább siklott a tekintetem. A katana harcos, egy szimpla bandana-kendővel és szőrös ábrázattal, füstölgött a padlón fekve, mintha keresné a szavakat. Belenéztem azokba a mély szemekbe, és nagyot sóhajtottam. Most képtelen voltam irányítani akadozó hangom, pedig erősen próbáltam. - Klein. Akkor… Nagyon sajnálom, hogy akkor ott hagytalak. Mindig is bántam. Amint rekedt hangomon végigmondtam ezt a rövid sort, valami megcsillant régi barátom szeme sarkában, és könnyek gurultak le az arcán, egyik a másik után. A könnyek folytak a szeméből, Klein erőlködött, hogy fel tudjon állni, és közben hangosan kiabált: - Te… Te szemét! Kirito! Ne merj bocsánatok kérni! Ne most! Nem bocsájtok meg neked! Amíg meg nem hívsz egy ebédre a valóságban, addig biztosan nem bocsájtok meg neked!! Bólintottam felé, ő még folytatni akarta a kiabálást. - Oké, ígérem. Találkozunk a másik oldalon. Jobb kezemet feltartottam és kinyújtott hüvelykujjal intettem felé. Végül, a lány felé fordultam, aki erőt adott nekem, hogy kimondjam ezeket a szavakat, amik már két éve mélyen belém vésődtek. Néztem a mosolygó Asunát, az arcán csillogtak a könnyei… Bocsánatkérést mondtam neki magamban és megfordultam. Kayabára néztem, aki fölényes arccal állt ott, és szólásra nyitottam a szám: - Bocs, lenne egy kérésem. - Mi lenne az?

- Nem szándékozok veszteni, de ha mégis meghalnék, tennél róla, hogy Asuna ne követhessen el öngyilkosságot, még ha csak egy rövid ideig is? Kayaba meglepetten felvonta az egyik szemöldökét, de higgadtan bólintott a kérésemre. - Oké, beállítom, hogy ne hagyhassa el Salemburg-ot. - Kirito-kun, nem!! Nem teheted ezt!! – kiáltotta Asuna mögöttem. De nem néztem vissza. Hátracsúsztattam a jobb lábamat, előrevittem a bal kardomat, és lejjebb eresztettem a jobbat, beálltam. Kayaba egy ablakon dolgozott, és ugyanarra a szintre hozta az életerőnket. Éppen hogy a vörös zóna előtt, ahol egyetlen erős ütés eldönti a csatát. Ezután megjelent a feje fölött egy [Átváltás elpusztítható tárgyra] rendszerüzenet. Kayaba bezárta az ablakot, kihúzta a földből a kardját, és felemelte pajzsa mögött. Az elmém tiszta és nyugodt volt. Gondolatok, mint „bocsáss meg, Asuna” eltűntek, ahogy a harci ösztönöm borotvaélessé vált. Őszintén nem tudom, mekkora esélyem van a győzelemre. Ha csak a kardképességeket nézzük, akkor a múltkori párbaj alapján semmivel se jobb nálam. De csak akkor, ha nem használja a „kisegítő lehetőségét”, amikor csak ő tud mozogni én meg teljesen megfagyok. Minden Kayaba ígéretén múlik. Az alapján mit mondott, csak a „Szent Kard” erejével tervez legyőzni. Ha ez a helyzet, akkor az egyetlen esélyem a túlélésre az, ha az előtt győzöm le, mielőtt használná a speciális képességeit. A levegő szikrázott körülöttünk, mintha feltöltené a belőlünk kiáradó gyilkos vágy. Ez már nem párbaj volt, ez már halálig tartó küzdelemmé vált. Igen, meg foglak… - Ölni! – kiáltottam éles hangon. Amint közelebb értem vízszintesen lendítettem meg a jobb kardomat. Kayaba könnyedén blokkolta a pajzsával. Szikrák pattantak és egy pillanatra megvilágította az arcunkat. Olyan volt mintha a fémes csengés jelezte volna a harcunk kezdetét; fegyvereink nyaktörő sebességre gyorsultak és uralták a köztünk lévő teret. Ez a harc volt a legerősebb, mégis a legemberibb küzdelem, amiben valaha részt vettem. Mindketten láttuk már a másik képességeit. Végül is ő tervezte a „Dupla Kard” képességet, így könnyen átlátott bármilyen szokásos kombináción. Ezért tudta blokkolni az összes támadásomat a legutóbbi párbajunk alatt. Nem bízhattam a rendszer biztosította mozdulatokban, csak a saját képességeimre és ösztöneimre hagyatkozhattam. Természetesen így nem tudtam használni a rendszer segítségét, de még mindig gyorsan mozogtak a karjaim, köszönhetően az élesebb érzékszerveimnek. Még az utóképeket is láttam, úgy nézett ki így a harc, mintha egy tucat különböző kard lenne a kezemben. De…

Kayaba lenyűgöző pontossággal hárította a csapásaimat. Azonnal támadott, ha akár a legkisebb rést is hagytam. Nem látszott, hogy változna a helyzet. Heathcliff szemeire koncentráltam, próbálva kiolvasni belőle az ellenfelem gondolatainak vagy reakcióinak legalább egy parányi részét. Ebből az sült ki, hogy gyakran pillantottunk a másikra. De Kayaba/Heathcliff borostyánszínű szemei hidegnek és sivárnak látszottak. Nyoma sem volt benne emberi érzelmeknek, mint legutóbb. Hirtelen a hideg szaladt végig a hátamon. Az ellenfelem olyan alak, aki könyörtelenül végzett majd 4000 emberrel. Normális ember képes lenne ilyesmire? A 4000 halál, a 4000 lélek pusztulásának súlya, ilyen teher alatt is tökéletesen nyugodt… nem is ember ez, hanem szörnyeteg. - Ááááááá! – kiáltottam, hogy elhessegessem a félelem tüskéit az elmémből. Még tovább gyorsítottam a mozdulataimon és számtalan csapás záporozott rá másodpercenként. De Kayaba arckifejezése nem változott. Az összes támadásomat blokkolta a hosszú kardjával és pajzsával, mindezt olyan sebességgel, hogy a szem képtelen követni. Játszadozik velem!? A félelmem idegességgé változott. Lehetséges lenne, hogy Kayaba csak azért nem támad, mert bármikor véget vethetne ennek, amikor csak akarja és biztos benne, hogy túlélné azt is, ha közvetlenül eltalálnám? A gyanú elöntötte az elmém. Még csak nem is volt szüksége a kisegítő lehetőségre. - A fenébe! Akkor most hogy is van ez? Változtattam a támadásaim mintáján, és aktiváltam az „Elsötétülés”-t, a Dupla Kard legerősebb képességét. Mint a korona tüskéi, a kardjaim 27 folyamatos támadást küldtek Kayaba felé. De…Kayaba már várta, hogy használjam az egyik rendszer biztosította képességet. Az arcán a párbaj kezdete óta most először megjelent egy kifejezés. Ez teljesen ellentéte volt annak, amit legutóbb láttam rajta, olyan mosolya volt, mint aki biztos a győzelmében. Rájöttem, hogy hibát követtem el, amint elindítottam, a támadást. Ezekben a mozdulatokban rábíztam magam a rendszerre, ahelyett, hogy magamra hagyatkoztam volna. De már nem tudtam megállítani a képességet, és amikor a támadás véget ér, egy rövid szünetre leszek kárhoztatva. Végül is Kayaba átlátott minden vágásomon, az elsőtől az utolsóig. Ahogy néztem, hogy Kayaba vakító sebességgel lendíti pajzsát, pontosan tudva, hogy melyik csapás hova fog érkezni, hárította a kardjaimat, magamban motyogtam. Bocsáss meg…Asuna…legalább te…maradj életben…

A 27. támadás is szikrázva akadt fenn a pajzson. Majd egy éles csikorgás kíséretében a balkezemben lévő kard eltört. - Nos, itt a búcsú ideje, Kirito-kun. Kayaba magasra emelte a kardját, amíg én mozdulatlanul álltam. Mélyvörös fény ragyogott a penge körül. A vérvörös kard megindult felém… Ebben a pillanatban erős vibráló hang hatolt fejembe. Megvédelek Kirito-kun!! Egy személy sziluettje állt be hihetetlen sebességgel Kayaba vörös kardja és közém. A hosszú, mogyoróbarna haj a szemem előtt táncolt a szélben. Asuna, hogy!? Előttem állt annak ellenére, hogy mozdulni se tudhatott volna a bénítás miatt. Bátran, egyenes derékkal állt és széttárta karjait. Kayaba arcára kiült a sokk, de már senki sem tudta megállítani a támadását. Minden úgy mozgott, mintha lassított felvétel lenne, ahogy a hosszú kard végig vágott Asuna vállától mellkasáig, mielőtt megállt. Kinyújtottam két kezemet Asuna felé, mikor hátra tántorodott. Hang nélkül csuklott össze. Ahogy tekintete találkozott az enyémmel, gyenge mosolyt küldött felém. Az élet csíkja eltűnt.

Az idő megállt.

A napsütés. A rét. A lágy szellő. A kissé hideg időjárás. Fenn ültünk a hegyen és néztünk le a tóra. A vízen megcsillant a lemenő nap arany vörös fénye. A susogó levelek zenéje. A fészkekbe visszatérő madarak éneke. Finoman fogta a kezemet, fejét a vállamon pihentette. A felhők elúsznak. A csillagok egyenként megjelennek, pislognak az éjszakai égbolton. Néztük, ahogy a világ színei apránként megváltoznak. Végül megszólalt: - Elfárdtam. Pihenhetek kicsit az öledben? Mosolyogva válaszoltam. - Hát persze! Pihenj kellemesen.

A karjaimban Asuna most is úgy mosolygott, mint akkor. Szemei megteltek végtelen szeretettel, ugyanakkor a régi idők súlya és melegsége teljesen eltűnt. Asuna teste, aranyfényben apránként eltűnt. A fény egy része máris halványodni kezdett. - Ez most csak vicc, ugye…Asuna…ez…ez…csak… Motyogtam remegő hangon. A közönyös fény egyre erősebb és erősebb lett, majd… Egy könnycsepp gurult le Asuna szeméből és megcsillant, mielőtt eltűnt volna. Ajkai lassan mozogtak, mintha még próbálna valamit mondani.

Sajnálom.

Ég veled!

Teste lebegni kezdett. Karjaimban a vakító fény számos levegőben úszó tollá robbant szét. Nyoma sem maradt a testének. Csendesen kiáltottam és kétségbe esetten próbáltam összegyűjteni a karjaimban az eltűnő fényt, de az aranytollak felrepültek az égbe, mintha a szél ragadná el őket, ahol elhalványodtak és eltűntek. Ugyanúgy, ahogy ő is eltűnt. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem történhetett meg. Egyszerűen nem. Csak… Úgy térdeltem a földön, mintha összecsuklottam volna. Az utolsó toll a tenyerembe szállt és ott tűnt el.

23. fejezet Kayaba összepréselte ajkait, majd drámaian kitárta karjait. - Ez tényleg meglepő. Nem olyan ez, mint egy egyedülálló RPG játék jelenete? Elvileg lehetetlen, hogy kiszabaduljon a bénításból… Szóval ilyen mégis megtörténhet… El se jutott az agyamig, amit mondott. Olyan volt, mintha minden érzés kiégett volna belőlem, mintha a kétségbeesés feneketlen mélységeibe zuhannék. Nem volt többé okom arra, hogy bármit is tegyek. Bármi, harcok ebben a világban, visszatérés a másik világba, vagy csak tovább élni, mindez a jelentőségét vesztette. Akkor kellett volna végeznem magammal, mikor az ügyetlenségem és az erőm hiánya a klán társaim halálához vezetett. Ha akkor megteszem, nem találkoztam volna Asunával, és nem követem el ugyanazt a hibát újra. Megakadályozni, hogy Asuna öngyilkos legyen – milyen hülyeség és értelmetlen ilyet mondani. Nem értettem semmit. Hogy lehet így, üres szívvel, hogy tudnék így tovább élni… Üres tekintettel néztem Asuna kardját, ami fényesen hevert a földön. Elértem a bal kezemmel, megragadtam. Asuna létezésének nyomait próbáltam felfedezni a vékony, fürge fegyveren, de nem találtam semmit. Semmi se maradt az értelmetlenül fénylő felületen, ami a tulajára emlékeztetne. Jobb kezemben a saját, bal kezemben Asuna pengéjével lassan felálltam. Semmi se számít már. Nem akarok mást, mint megtalálni őt a rövid együtt töltött napok emlékeiben. Azt hiszem, hallottam, ahogy valaki a hátam mögött a nevemen szólít. Nem érdekelt, nem álltam meg. A jobb kardot felemelve tettem pár nehéz lépést Kayaba felé, és felé csaptam a karddal. Kayaba nézte a szánalmas mozdulatot, amit képességnek se lehetne hívni, nem hogy támadásnak, és egy könnyed mozdulattal a pajzsával kiütötte a kardot a kezemből, míg a hosszú kardjával egyenesen a mellkasomba döfött. Érzelemmentesen bámultam a fényes acélt, ami mélyen a testembe fúródott. Üres volt a fejem. Semmi se maradt, kivéve azt az üres tényt, hogy mindjárt mindennek vége. Látóterem peremén az életerőm vonala lassan fogyott. Nem tudom, hogy ez csak a harc miatt feljavított érzékelésemnek köszönhető, de úgy éreztem, látom minden egyes pontot eltűnni. Becsuktam a szemem, remélve, hogy Asuna mosolya jelenik meg előttem.

Hiába, az életerő csíkját csukott szemmel is láttam. Vörösen villogott és lassan, könyörtelen tempóban csökkent. Olyan volt mintha ez a rendszernek nevezett istenség, ami eddig tűrte a létezésemet, a végső pillanatra várna. Tíz pont maradt, már csak öt, most már… Hirtelen olyan düh öntött el, mit eddig még nem tapasztaltam. Ez volt az a szemét. Ez ölte meg Asunát. A készítő Kayaba csak része volt. Ez szakította szét Asuna testét, ez semmisítette meg a lelkét, most is itt van, érzem a jelenlétét magam körül – a rendszer akarata, ez a digitális halálisten, ami a játékosok hülyeségén szórakozik, és könyörtelenül lengeti a kaszáját… Mik vagyunk mi? Csupán bábok lennénk, amiket a SAO rendszere eltéphetetlen szálakon rángat? Az életerőm eltűnt mintha a dühömön gúnyolódna. Bíbor üzenet jelent meg a szemem előtt: [Halott vagy]. Halálba küldő parancs az istentől. Fagyos hideg járta át a testem. Az érzékeim eltompultak. Olyan volt, mintha a számtalan kódblokk bomlana fel, szakadna szét, elpusztítva a létezésemet. A hideg elérte a nyakamat, behatolt a fejembe. Tapintás, hallás, látás, minden ködös lett. A testem kezdet szétesni – szilánkokká válni – mielőtt szétszóródik minden irányba. Azt hiszed, hagyom megtörténni? Kinyitottam a szemem. Láttam. Még mindig láttam. Láttam Kayaba arcát, rajta a meglepett kifejezést, a kardját, ami a mellkasomba szúródott. Talán visszatértek a felfokozott érzékeim, mintha az avatárom halála, ami általában egy pillanat műve, lelassult volna. A körvonalaim már elmosódtak, fényes darabok törtek le és tűntek el itt-ott. De még mindig léteztem. Még éltem. - Hiiiijaaaa! – kiáltottam minden erőmmel. Kiáltottam és ellenálltam. Ellenálltam a rendszernek, ennek a mindenható istennek. Csak hogy megmentsen, Asuna akaraterejével kitört a gyógyíthatatlan bénulásból és a kivédhetetlen támadás elé lökte magát. Hogy is eshetnék el anélkül, hogy tennék valamit. Most nem eshetek el, most biztos nem. Még ha nem is tudom elkerülni a halált… legalább… Szorítottam a bal kezemmel a fogáson. Visszatértek az érzékeim, mintha erővel húztam volna vissza őket. Az érzés, hogy tartok valamit a bal kezemben, visszatért. Asuna pengéje – éreztem az eltökéltségét, hallottam, hogy azt mondja, legyek erős. A bal kezem lassan mozdult. Zavaros volt az alakja, darabok törtek le róla minden egyes mozdulatkor. De nem állt meg. Apránként felemésztette a lelkemet, hogy felemeljem. Talán a szemtelen ellenállásomért, egy elképzelhetetlen fájdalom járta át a testem. De csak a fogamat csikorgattam és nem álltam meg. A tíz centis táv hihetetlenül messzinek tűnt. Mintha megfagytam volna, csak a bal karom mozgott. De már azt is elérte a hideg. Olyan volt, mintha jégszoborrá váltam volna, amiről folyamatosan darabok törnek le.

De végül az ezüst penge elérte Kayaba mellkasát. Kayaba nem mozdult. A meglepett kifejezés is eltűnt az arcáról, helyét kellemes, békés mosoly vette át. Karom leküzdötte a megmaradt távot, félig az eltökéltségem hajtotta, félig valamilyen megmagyarázhatatlan erő. Kayaba becsukta szemeit, ahogy a kard hangtalanul belé vágott. Neki is eltűnt az életereje. Egy pillanatig csak álltunk ott, kardjaink a másik testébe fúródva. Az utolsó erőmmel felfelé fordítottam a fejem, az égre néztem. Így jó lesz? Bár nem hallottam a válaszát, enyhe melegséget éreztem a bal kezem körül. Végül elengedtem a testemet, ami teljesen készen állt a szétesésre. Ahogy elmém a sötétségbe zuhant, érzetem, ahogy a testem és Kayaba teste is ezer darabra hullik szét. A két tárgy pusztulásának hangja csendült fel, és keveredett egymással. Amint minden elképzelhetetlen sebességgel távolodott, hallottam, hogy gyenge hangok a nevemen szólítanak. Gondolom Klein és Agil hangjai. Ebben a pillanatban a rendszerüzenet érzelemmentes hangja szólalt meg: A játék kitisztítva. A játék kitisztítva. A játék…

24. fejezet Mikor magamhoz tértem, egy másvilági helyen találtam magam. Innen a naplemente fényében úgy látszott, mintha az egész égbolt lángolna. Vastag kristály padlón álltam. Narancsszínű felhők úsztak lassan az átlátszó lap alatt. Felemeltem a fejem, az égbolt a látóhatárig ért. A naplemente festette végtelen ég világos narancsból vérvörössé vált, majd mély bíbor színt öltött. Gyengéden hallottam a szélfújást is. Kicsi, kerek kristálylemez lebegett a felhők közt a végtelen égbolton, ennek a szélén álltam. Mi ez a hely? A testemnek el kellett volna tűnnie, miután szétesett. Még mindig a SAO-ban vagyok… vagy ez már a túlvilág? A saját testemet vizsgálgattam. A bőrkabát, a hosszú kesztyűk, minden felszerelésem ugyanolyan volt, mint mielőtt meghaltam, kivéve, hogy minden olyan átlátszó volt. Nem csak a felszerelésem, a naplemente fényében fürdő testem is olyan volt, mintha félig átlátszó üvegből készült volna. Felemeltem a jobb kezemet, és intettem vele. Ismerős hang kíséretében megjelent egy ablak. Tehát ez még mindig a SAO. Ám az ablakban nem az avatár adatok jelentek meg, nem is a menü. Az üres képernyőn egyetlen üzenet volt látható: [Utolsó Fázis végrehajtása, 54%]. Ahogy néztem, a szám 55%-ra nőtt. Az gondoltam, hogy az elmém megszűnik a testemmel együtt, de akkor mi folyik itt? Vállat vonva bezártam az ablakot, majd hirtelen megszólalt mögöttem valaki: - Kirito-kun… Olyan volt mintha a mennyek hangját hallanám. Sokk rázta össze a testem. Kérlek, ne legyen hallucináció – könyörögtem magamban, és lassan megfordultam. Ott állt, mögötte a lángoló égbolt. Hosszú haját lágyan lengette a szél. Bár mosolygó arca kartávolságon belül volt, mégsem tudtam mozdulni. Úgy éreztem, eltűnne, ha csak egy pillanatra is elveszem róla a tekintetem, csak álltam ott és csendben bámultam. Ő is félig átlátszó volt, és a leggyönyörűbb dolog a világon, amit csak láttam, ahogy ott állt a lemenő nap fényében. Nehezen tartottam vissza a könnyeimet, és mosolyt erőltettem az arcomra. Szinte suttogó hangon szólaltam meg: - Bocsi, én is meghaltam… - Hülye… - könnyek csurogtak mosolygó arcán miközben beszélt. Széttártam karomat és gyengéden a nevén szólítottam: - Asuna… Szorosan átöleltem, mikor a karjaimba repült miközben sírt. Esküdöztem, hogy többé nem engedem el. Bármi is történjék, nem engedem el.

Hosszú csók után kibontakoztunk az ölelésből és egymásra néztünk. Annyi minden volt, amit meg akartam vele beszélni a végső csatáról, bocsánatot akartam kérni tőle. De úgy éreztem, többé nincs szükségünk szavakra. Inkább a végtelen égre emeltem tekintetem és kinyitottam a szám: - Ez… Mi ez a hely? Asuna némán lenézett és rámutatott valamire. Oda fordítottam tekintetem. Mélyen alattunk valami lebegett az égen. Olyan volt mint egy levágott csúcsú kúp. Rengeteg egymásra épülő szintből állt. Ahogy jobban megnéztem, még a kicsi hegyeket, erdőket, tavakat és városokat is láttam. - Aincrad… Asuna rábólintott szavaimra. Nem tévedés, az ott Aincrad. A hatalmas lebegő kastély úszott a végtelen égen. Két évet harcoltunk végig a kardok és csaták világában, most mégis alattunk volt. Láttam már kívülről Aincrad-ot a SAO-ról szóló hírekben még mielőtt beléptem volna ebbe a világba. De most először láttam a saját szemeimmel. Elakadt a lélegzetem, egy félelmetes érzés töltött el. Az acél kastély épp elpusztult. Miközben csendben néztük, a legalsó szint egy része számtalan darabra esett szét. Füleltem, sok száz zajt hozott a szél. - Ah… - kiáltott halkan Asuna. Egy nagyobb darab vált le az alsóbb szinteknél, a számtalan épület, fák és folyók lezuhantak és eltűntek a felhők tengerében. A mi házunk is valahol ott volt. Keserédes bánat szúrt belém mindig, mikor a kastély egy-egy emlékekkel teli szintje eltűnt. Karjaimban Asunával leültem a platform szélére. Furcsa mód nyugodt voltam. Nem tudom mi történt vagy, hogy mi fog történni velünk, mégse voltam nyugtalan. Tisztában voltam vele mit tettem, hogy elvesztettem virtuális életem, és most a szeretett lánnyal együtt nézem a világ végét. Ez elég volt a szívemnek. Asuna is biztosan így érzett. A karjaimban, félig nyitott szemmel figyelte Aincrad összeomlását. Lágyan simogattam a haját. - Lenyűgöző látvány – váratlanul egy hang szólalt meg mellettünk. Mikor jobbra tekintettünk, egy embert láttunk állni mellettünk. Kayaba Akihiko volt. Nem Heathcliff, a vörös paladin képében jelent meg, hanem a valódi alakjában, mint az SAO fejlesztője. Fehér galléros inget és fehér kezeslábast viselt. Csak a két fémes fényű szeme volt pontosan ugyanolyan. Ezekben a szemekben most gyenge fény látszott, ahogy az elpusztuló kastélyt nézte. Ő is félig átlátszó volt, mint mi. Bár csak pár perce, hogy életre-halálra megvívtam vele, a nyugalmam azután sem szűnt meg, hogy feltűnt. Talán minden mérgünk és utálatunk Aincradban maradt. Visszafordultam a kastély felé. - Pontosan mi folyik itt?

- Talán úgy nevezhetnénk, hogy… metaforikus renderelés – Kayaba hangja ugyanolyan békés volt. - Jelenleg, az öt emelettel az Argus központja alatt elhelyezkedő SAO szerver törli minden adatát a memóriabankjaiból. Tíz perc múlva ez a világ teljesen eltűnik. - Mi lesz azokkal az emberekkel, akik itt éltek? Mi történt velük? – kérdezte hirtelen Asuna. - Nem kell aggódni. Nemrég – Kayaba jobb kezével megnyitott egy ablakot – mind a 6.147 játékos sikeresen kijelentkezett. Vagyis Klein, Agil, és a többiek, akiket a két év alatt megismertem sikeresen visszatértek a valóságba. Szorosra zártam szemeimet, és hagytam, hogy könnyeim hulljanak, mielőtt kérdeztem: - Mi van azokkal, akik meghaltak? Mi mindketten meghaltunk, mégis tovább létezünk itt. Nem azt jelenti, hogy vissza tudod vinni az eredeti világba a többi 4000 embert is, akik meghaltak? Kayaba arcán nem változott semmi. Bezárta az ablakot, zsebébe dugta kezeit és válaszolt: - Az életet nem lehet ilyen könnyen helyrehozni. A tudatuk soha nem fog visszatérni. A halál visszafordíthatatlan; ez minden világra igaz. Csak azért hoztam létre ezt a helyet, mert beszélni akartam veletek még egyszer, utoljára. Ilyet mond az az ember, aki megölt 4000 embert? Bár erre gondoltam, valami különös oknál fogva nem éreztem dühöt. Helyette egy másik kérdés bukkant fel az elmémben. Egy olyan magától értetődő kérdés, amit minden játékos, nem, mindenki, aki tud erről az incidensről feltenne. - Miért tette? Kayaba keserűen mosolygott. Hosszú csend után választ adott: - Miért… Már rég elfelejtettem. Miért is tettem? Mikor nekikezdtem a FullDive rendszer megalkotásának… nem, még jóval azelőtt meg akartam alkotni azt kastélyt, egy helyet, ami túlmutat a valóság korlátain. Majd azokban az utolsó percekben… láttam, hogy még az én világom szabályait is áthágták. Kayaba előbb rám nézett, majd gyorsan elkapta tekintetét. Asuna haja és Kayaba ruhája lobogott az erősödő szélben. A kastély fele már elpusztult. Algade, a város teli emlékekkel, szétesett és elnyelték a felhők. Kayaba folytatta: - Mindenkinek gyerekkorunk óta rengeteg álma születik, nem igaz? Nem emlékszem, hogy hány éves voltam, mikor először magával ragadott az égben lebegő acél kastély képe. Olyan kép volt ez, ami az idő múlásával sem halványult, sőt, ahogy egyre öregebb lettem, még inkább valóságosnak tűnt, még inkább részletesebbnek. Otthagyva a valóság talaját, felszállni ebbe a kastélyba… régóta erről álmodom. Tudod, Kirito-kun, én még mindig hiszek benne, hogy az a kastély létezik valahol máshol, egy másik világban. Hirtelen úgy éreztem, én is abba a világba születtem, ahol az volt az álmom, hogy kardforgatóvá váljak. Majd egy nap a fiú találkozik egy mogyoróbarna szemű lánnyal. Egymásba szeretnek, összeházasodnak, és az erdő közepén álló kis házban boldogan élnek, amíg…

- Igen, az szép lenne –mondtam. Asuna rábólintott. A csend újra közénk telepedett. Megint a kastély felé néztem, és láttam, hogy újabb darabok szakadnak le róla. A végtelen felhőtengert és a vörös eget a távolban kezdte elnyelni egy fehér fény. Minden irányba elterjedt, és lassan közeledett felénk. - Á, el is felejtettem. Kirito-kun, Asuna-kun… gratulálok a játék kitisztításához. Felnéztünk Kayabára, mikor gratulált. Nyugodt tekintettel nézett vissza ránk. - Nos, most már mennem kell. A szél mintha elfújta volna az alakját, mire észbe kaptunk, már sehol se volt. Csak a lemenő nap vörös fénye sütött át a kristály lapon. Megint magunk voltunk. Kíváncsi vagyok vajon hová ment? Visszatért a valóságba? Nem, biztos nem. Inkább kitörölte a saját elméjét is és elindult, hogy megkeresse az igazi Aincradot egy másik világban. Már csak a kastély felső része maradt. A 76. szint, amit nem láthattunk, lezuhant. A fényfátyol, ami eltörli ezt a világot lassan közeledett felénk. Ahol elérte a felhőket és az eget, ott azok eltűntek, semmivé váltak. Láttam a vörös palotát és a pompás tornyokat a Aincrad tetején. Ha a játék úgy zajlik, ahogy azt eltervezték, ott vívtunk volna meg a fővezérrel, Heathcliff-vel. Már a felső szint alapja is eltűnt, a senki palotája még mindig ott lebegett az égen, mintha ellenállna sorsának. A narancssárga égbolton magányosan álló palota úgy nézett ki, mintha a lebegő kastély szíve lenne. Végül a vörös palotát is elérte a pusztulás. Széttört alulról felfelé, és számtalan darabkára esett szét, mielőtt elnyelték volna a felhők. A legmagasabb torony abban a pillanatban tűnt el, mikor a fényfátyol körülvette. Aincrad hatalmas kastélya teljesen elpusztult, csak pár felhő és ez a kis lap, amin ültünk, maradt ebből a világból. Nem lehetett sok időnk vissza. Kayaba adott nekünk még egy kevés időt. Ennek a világnak a pusztulásával a Nerve Gear is befejezi munkáját, és kitöröl mindent, ami maradt belőlünk. Asuna arcát a kezembe vettem, és lassan a szájára nyomtam a sajátomat. Ez az utolsó csókunk. Minden másodpercet felhasználtam, hogy lelkembe véssem létezését. - Gondolom itt a búcsú ideje… Asuna megrázta a fejét. Nem. Együtt tűnünk el. Így együtt leszünk, örökre –suttogta tiszta hangon, és megfordult, hogy egyenesen rám nézhessen. Kissé félrebillentett fejjel rám mosolygott. - Hé, elmondanád a nevedet Kirito-kun? Az igazi nevedet? Először nem értettem, majd rájöttem, hogy a másik nevemet kérdezi, amit két éve magam mögött hagytam. Olyan volt, mintha azok a napok, amiket a másik névvel éltem, egy távoli világból származó mesék lennének. Mikor felbukkant emlékezetem mélyéről a nevem, valahogy érzelem dús volt, ahogy kimondtam. - Kirigaya… Kirigaya Kazuto. Múlt hónapban töltöttem be a tizenhatot.

Ebben a pillanatban éreztem, hogy az idő ketyegni kezdett a másik énemnek. Kazuto elméje, amit mélyen maga alá temetett a kardforgató Kirito, lassan felrémlett. A vastag fal, amivel körülvettem magam ebben a világban darabokra hullott. - Kirigaya… Kazuto-kun… - Asuna minden szótagot külön-külön megnyomta, majd zavart kifejezéssel az arcán elnevette magát. - Szóval fiatalabb vagy nálam. Én… Yuuki… Asuna vagyok. Tizenhét éves. Yuuki… Asuna. Yuuki Asuna. Ismételgettem magamban ezt az öt szótagot újra és újra. Észrevettem, hogy az arcomon végigfolytak a könnyeim. Ebben az állandó naplementében érzelmeim végre elkezdtek megváltozni. Fájdalmas érzés töltötte el az egész lényemet, mintha a szívem szétszakadna. Ebbe a világba érkezésem óta most először folytak szabadon a könnyeim. Gombóc volt a torkomban, összeszorítottam kezeimet, és hangosan sírni kezdtem, mint egy kisgyerek. - Sajnálom… sajnálom… Megígértem… hogy visszajuttatlak... a másik oldalra… de… Nem tudtam folytatni. Végül nem tudtam megmenteni azt, aki a legfontosabb volt számomra. Gyenge voltam, ezért a fényes, napsütötte útja most a végéhez közeledik. Bűnbánatom könnyek formáját öltötte, és megállás nélkül folyt a szemeimből. - Semmi baj… semmi baj… Asuna is sírt. Szikrázó könnyei potyogtak, mint apró kristályok. - Boldog voltam. Az idő, mikor találkoztam Kazuto-kunnal, és együtt éltünk, az volt a legszebb része az egész életemnek. Köszönöm… Szeretlek… A világ vége már előttünk volt. Az acél kastélyt és a végtelen felhőtengert már kitörölte a világos fény, csak minket hagyott. Asunával szorosan öleltük egymást várva az utolsó pillanatokat. Olyan volt, mintha a fény eltörölte volna az érzelmeinket. Bennem nem maradt más, csak a szerelmem Asuna iránt. Folyamatosan a nevét mondogattam, akkor is, mikor minden felbomlott és oszlani kezdett. Fény töltötte ki látóteremet. Mindent beterített a tiszta, fehér fátyol, és eltűntek miután apró részeivé váltak a fénynek. Asuna mosolya elkeveredett a mindent elborító fényben, ami elnyelte ezt a világot. - Szeretlek… Szeretlek… - hangja, mint édesen csengő harangok, magával ragadott, ahogy a tudatom utolsó része is eltűnt. Az utolsó vonal is eltűnt, ami szétválasztott minket és egyek lettünk. Lelkünk összefolyt, elkeveredett a másikéval, majd eloszlott. Végül eltűntünk.

25. fejezet A levegőt számos szag keveréke töltötte meg. A tény, hogy még élek, sokkolt. Az orromba beáramló levegő bővelkedett az információkban. Először is a fertőtlenítő szúrós szagát éreztem. Majd a nap szárította ruhákét, a gyümölcsök édes illatát, és a saját testem szagát. Lassan kinyitottam a szemem. Egy pillanatig mintha két erőteljes fénysugár hasított volna az elmémbe, ezért gyorsan becsuktam a szemem. Kicsivel később megint megpróbáltam kinyitni a szemem. Sokszínű foltok táncoltak a szemem előtt, majd észrevettem, hogy sok folyadék lepi el a szememet. Pislogtam, hogy eltüntessem. De a folyadék csak ömlött tovább. Tulajdonképpen könnyek voltak. Sírtam. Vajon miért? Vad, de mély fájdalom és a veszteség érzése mart a szívembe. Hangok visszhangoztak a fülemben, mintha valaki a nevemen szólongatna. Hunyorogtam az erős fényben, de végül sikerült elűznöm a könnyeket. Valami puhán feküdtem. Mennyezethez hasonló csempék voltak a fejem fölött. Volt egy sor bézsszínű panel, számos közülük gyengéden fénylett, mintha hátulról megvilágítanák. A szemem sarkából láttam egy fém ventilátort, amiből halk hanggal áramlott ki a levegő. Egy légkondicionáló… más szavakkal, egy gép. Hogy lehetséges ez? Nincs olyan kovács, legyen bármilyen magas is a képesség pontja, aki gépet tudna csinálni. Ha az ott tényleg egy gép, akkor ez a hely nem… Ez nem Aincrad. Szélesre tártam szemeim. Ettől az egy gondolattól teljesen magamhoz tértem. Gyorsan felültem… De a testem nem hallgatott rám. Egyáltalán nem tudtam erőt kifejteni. Bár a jobb vállam pár centit megemelkedett, de azonnal visszaesett. Csak a jobb kezem mozgott. A testem fölé emeltem és ránéztem. Egy pillanatig nem tudtam elhinni, hogy az a csontsovány kar az enyém. Kizárt, hogy azzal kardot tudnék forgatni. Mikor jobban megvizsgáltam a betegesen fehér bőrt, láttam, hogy számtalan szőrcsomó fedi. Láttam a kék vénákat a bőr alatt és a ráncokat az ízületeknél. Minden olyan ijesztő volt, olyan valóságos, olyan biológiai, hogy abnormálisnak tűnt.

A csuklómon egy tapasz egy kanült tartott a helyén, amihez hosszú cső csatlakozott, mintha azon keresztül bejuttatnának valamit. Követtem a tekintetemmel a csövet, ami egy ezüst tartón lógó átlátszó tasakhoz vezetett. A tasak kétharmada még tele volt valamilyen narancssárga folyadékkal, ami állandó ütemben csöpögött. Megmozdítottam a bal kezemet, megpróbáltam, hogy tudok-e tapintani. Úgy tűnt teljesen meztelen vagyok és valamilyen tömör gélszerű anyagból készült ágyon fekszem. Kicsit hűvösebb volt a testemnél, ezért úgy éreztem, hogy hideg kúszik fel a testemen. Hirtelen eszembe jutott egy emlék: egyszer láttam egy hírt egy újfajta ágyról, amit olyan betegeknek fejlesztettek ki, akik nem tudtak mozogni. Megakadályozzák a felfekvést és lebontják a szerves hulladékot. Alaposabban megnéztem a környezetemet. Kicsi szoba volt. A falakat hasonló fehér csempe borította, mint a plafont. Jobbra volt egy túlságosan is hatalmas ablak, fehér függöny lógott előtte. Nem láttam a kinti világot, de a sárga napfény átsütött az anyagon. Négykerekű kocsi állt baloldalt messze az ágytól, rottan kosár feküdt rajta. Egy csokor egyszerű virág volt a kosárban, látszólag azok voltak a finom illat forrása. A kocsi mögött egy zárt téglalap ajtó volt. Ezek alapján ez a hely egy kórház, egy kórterem volt, és egyedül voltam. Magamhoz tértem és egy hirtelen gondolattól vezérelve felemeltem a jobb kezemet. Összenyomott hüvelyk- és mutatóujjal intettem. Semmi se történt. Nem volt hangeffekt, sem egy menü ablak. Megint intettem, ezúttal több erőt vittem bele, majd megint. A helyzet nem változott. Tehát ez tényleg nem a SAO. Egy másik virtuális valóság lenne? De az öt érzékszervemen beáramló információk mást sugalltak. Ez – a valóság. Az a világ, amit két éve magam mögött hagytam, az, amiről nem hittem, hogy újra látom. A valóság… Sokáig tartott mire felfogtam a szavak mögötti jelentést. Számomra már hosszú ideje a kardok és csaták világa volt a valóság. Még mindig nem hittem el, hogy a másik világ nincs többé, hogy többé nem abban a világban vagyok. Akkor visszatértem? Nem érzetem semmilyen örömöt vagy bármi mást. Csak kissé összezavarodtam és elveszettnek éreztem magam. Ez a jutalom, amit Kayaba említett a játék kitisztításáért? Biztosan meghaltam abban a világban és a testem teljesen kitörlődött. Elfogadtam. Még értelemet is találtam benne. Igen – semmi baj se lett volna azzal, hogy csak úgy eltűnök. Abban a világos fényben, eltűnni, szétszóródni, feloldódni a világ maradékában, vele együtt… - Ááá…

Önkéntelenül adtam ki azt a hangot. Erős fájdalom szúrt a torkomba, amit két éve nem használtam. Egyáltalán nem érdekelt. Kitágult szemmel egyetlen szót, egyetlen nevet mondtam ki, ami megjelent az elmémben. - A… su… na… Asuna. A fájdalom szívembe mart, fellobbant. Asuna, szeretett feleségem, aki velem együtt nézte a világ végét. Álom lett volna? Egy gyönyörű káprázat, amit a virtuális világban láttam? Zavaró gondolatok jelentek meg elmémben. Nem, létezik. Lehetetlen, hogy azok a napok, amiket nevetéssel, sírással és együtt alvással töltöttünk, álmok lennének csupán. Kayaba azt mondta: „Kirito-kun, Asuna-kun… gratulálok a játék kitisztításához”. Biztosan ezt mondta. Ha engem is a túlélők közé sorolt, akkor Asunának is vissza kellett térnie ebbe a világba. Ahogy erre gondoltam, az iránta érzett sóvárgásom és szeretetem eltöltött. Találkozni akartam vele. Meg akartam érinteni a haját. Meg akartam csókolni. Hallani akartam a hangját, ahogy engem szólít. Megfeszítettem izmaim, és megpróbáltam felkelni. Csak ekkor vettem észre, hogy a fejem le van kötve. Körbetapogattam az ujjaimmal mielőtt megtaláltam a csatot az állam alatt és kicsatoltam. Valami nehéz volt a fejemen. Két kézzel is csak épp hogy le tudtam venni. Felültem és rábámulta a kezemben tartott dologra. Sima, mélykék sisak volt. Ugyanolyan színű kábel csatlakozott a hátuljára, ami lekígyózott a padlóra. Ez aNerve Gear. Emiatt ragadtam bent két évre abban a világban. Már kikapcsolt. Utolsó emlékem erről egy csillogó sisak, de most a színe megfakult. Itt-ott lejött a festék és kilátszott a fémötvözet, amiből készült. Minden emlékem a másik világról ebben a sisakban volt. Lekötött ez a gondolat és végig simítottam a sisakon. Gondolom, soha többet nem fogom felvenni. De tökéletesen eleget tett céljának… Erre gondoltam, mielőtt az ágyra tettem a sisakot. A napok, amiket együtt végig küzdöttünk már csak a múlt. Másra van most szükségem ebben a világban. Hirtelen tűntek fel a kintről beszűrődő zajok. Hegyeztem a fülem, sokféle hangot hallottam, mintha azt mondanák, hogy a hallásom végre újra normális. Biztos, hogy embereket hallottam beszélni és kiáltozni. Sietős lépteket és ágyak kerekeit is hallottam, ahogy mozogtak.

Nem tudni, hogy Asuna ebben a kórházban van-e. A SAO játékosai Japán minden zugából érkeztek, vagyis az esélye, hogy pont itt van, kevés. De itt fogom kezdeni a keresést. Mindegy meddig fog tartani, biztosan megtalálom. Lelöktem a takarót magamról. Számos cső és vezeték volt a gyenge testembe kötve. Talán az elektródák, amik az izmok elsorvadását lassítják le. Mindet kihúztam magamból. Egy narancssárga LED kezdett villogni az ágy szélén lévő panelen, és hangos riasztó szólalt meg, de nem törődtem vele. Kihúztam az infúziót és végre kiszabadítottam a testem. Talpamat a földre helyzetem, és lassan erőt vittem bele, hogy megpróbáljak felállni. Testem apránként emelkedett, de a térdeim bármelyik pillanatban feladhatják, ettől keserűen elmosolyodtam; lám a szuper erőm sehol se volt. Megkapaszkodtam az infúzió állványában, és végül sikerült felállni. Körbenéztem, a virágos kosár kocsiján találtam egy összehajtogatott kórházi ruhát és felvettem. Egyszerű mozdulatok voltak, mégis ziháltam, mire végeztem. Az izmaim, amiket két éve nem használtam máris fájdalommal tüntettek. De nem adom fel ilyen könnyen. Gyorsan, gyorsan, egy sürgető hangot hallottam. Az egész lényem csak rá vágyott. Addig nem ér véget a harcom, amíg Asuna- Yuuki Asuna nincs a karjaim között. A kard helyett az állványt markoltam szorosan, nekidőltem és megtettem az első lépést az ajtó felé.

([Sword Art Online] 1 Vége]

Utószó A Sword Art Online-t a Dengeki Light Novel Díjra írtam hét éve, 2002-ben, ez volt a legelső regény, amit írtam. Mikor valahogy befejeztem, a kézirat sokkal több volt, mint 120 oldal, ami a felső határ volt. Mivel nem voltam rá képes, és nem is akartam megvágni, hogy beleférjek, a fallal szemben térdeltem és azt motyogtam, hogy „Nem érdekelnek…” A gyenge személyiségem miatt képtelen voltam kitörölni a kéziratot, helyette az az egyszerű gondolatom támadt, hogy „miért nem teszem fel az internetre?” Weboldalt készítettem annak a bukásnak. Szerencsére sok embertől kaptam pozitív visszajelzést. Ezt használva motivációként, tovább írtam a sorozatot, írtam egy folytatást, egy melléktörténetet, majd megint egy folytatást. Így dolgoztam vele és mire feleszméltem már el is telt hat év. 2008-at írtunk, mikor úgy döntöttem, hogy megint megpróbálom. Írtam egy másik történetet (ami megint sokkal több volt, mint amit a szabályok megengedtek, éppen hogy, de sikerült leszorítani 120 oldalra) és beneveztem a Dengeki Light Novel Díjra. Köszönhetően valamilyen hatalmas szerencsének, elhozhattam a fődíjat. De a szerencsém nem fogyott el ezzel. Nem felejtettem el az örömöt és izgatottságot, amit akkor éreztem, mikor a szerkesztőm elolvasta a „SAO”-t, amit meggondolatlanul felhalmoztam. Igazság szerint egy kis idegességet is éreztem azért, mert annyi probléma volt ezzel a történettel, hogy felsorolni se tudnám. A legnagyobb okom a hezitálásra az volt, hogy „minden rendben lesz, ha fogok mindent, amit leírtam és csak úgy publikálom? Az ok amiért mégis a publikálás mellett döntöttem az a remek időzítés volt: pont akkor fejeztem be, mikor széles körben kezdtek terjedni az online játékok, és rengeteget köszönhetek Miki „munkája a szeretője” Kazuma-sannak (sokkolt, hogy tudta elolvasni a kéziratomat a zsúfolt naptára mellett). Soha nem lettem volna képes kiadni ezek nélkül ezt a történetet. Ha nem ragadtam volna meg az események szerencsés láncát, akkor sose váltam volna játékossá… úgy értem szerzővé! Erre jutottam, és végül ki tudtam adni papíron a „Sword Art Online 1: Aincrad” történetét.

Ez a történet volt számomra a kezdet, mindig is egy témában írtam, hogy „egy online játék egyben egy másik valóság is?” Remélem képes leszek veletek, olvasókkal elérni ennek az utazásnak a végét.

Őszinte köszönet illeti Abec-sant, aki színessé tette ezt a történetet számtalan kiváló dizájnnal, és lerajzolta a karaktereket, akik élénken harcoltak a ’nem-túl-távoli jövő virtuális fantasy játéka’ által támasztott nehéz körülmények ellenére; és szerkesztőmet is, Miki-sant, aki alaposan elolvasta a problémákkal küzdő írásomat és új életet adott a történetnek. Szintén meg szeretném köszönni mindazoknak az embereknek, akik sokáig ösztönöztek, míg az oldalamon olvasták a „Sword Art Online”-t. Ha nem bátorítjátok, Reki Kawahara sohase lett volna képes kijönni ebbe a világba, nemhogy kiadni ezt a könyvet. És végül a legnagyobb köszönet illeti azokat, aki végig olvasták ezt a könyvet! Reki Kawahara, 2009. január 28.