Porto, 2005. augusztus 8, hétfő, 101.nap Egész este elég borult volt az idő és hűvös is volt. Reggelre teljesen zárt felhőtakaróra ébredtünk és úgy döntöttünk tovább megyünk Porto-ba. 11 óra után nem sokkal indultunk és a helyi turista információs iroda sugallatára kerültünk egyet Oliveira do Bairro felé, ahol folyó bort reméltünk kapni. Ez hiú ábrándnak bizonyult, bár a körzet tényleg neves borvidék. Itt is valószínűleg az állam megölte a közvetlen borkiméréseket, mint nálunk. Oliviera-ból elég kalandosan jutottunk fel a Porto-ba vezető főútra. Rózsi csak egy elég keskeny és zeg-zugos utat talált, melyen súlyosbító körülményként csatornaépítés is folyt, sőt egy szakasza le is volt zárva. Megint jártunk és forgolódtunk mindenhol, végül egy helyi koma mondta, hogy kövessük, ő is beszaladt az útelzárásba, de a behajtani tilos tábla ellenére át ment a lezárt szakaszon, és a nyomában mi is. A Portó-i kemping bent van a városban, egy-két bizonytalanság árán megtaláltuk. Egy viszonylag kellemes hely, de tipikus nagyvárosi kemping. Mivel ahhoz késő volt, hogy bemenjünk a városba, de idő volt még elég, egy karbantartást bedobtunk. A vezetőfülkére is kiterjedő teljes takarítás, főzés a következő napokra volt a programban. A közeli szupermarketben vettem kenyeret és egy demizson bort is… Porto, 2005. augusztus 9, kedd, 102.nap A felhős, kissé hűvös időben nehezünkre esett korán kelni, de nem volt mese, Porto megtekintése elég hosszú programnak ígérkezett. Jóval 11 előtt kint álltunk a kemping előtti buszmegállóban és rövidesen jött is az egyik a négy szóba jöhető járatból. A belváros peremén, a Cordoaria téren tett le. Rövid tájékozódás után a kempingben szerzett térképpel nekivágtunk a városnak. Porto belvárosa több dombon áll, így elég sok fel-lemászkálás várt ránk. Sétánkat is egy meredek lejtőn történő leereszkedéssel kezdtük. Az első benyomások igazolni látszottak egyik útikönyvünk megállapítását, mely szerint érthetetlen, hogy ezt az omladozó, málladozó és nagyon koszos belvárost, hogyan vehették fel a világörökség listára. Azért a lerobbant épületek jelezték, hogy ez egy nagyon hangulatos és homogén építészeti egység. Sok munkát és pénzt fog felemészteni, amíg rendbe szedik, de érdemes lesz. Különösen meglepett, hogy láttunk számos olyan üzletet, melyek berendezése talán évszázados is lehet. Engem gyerekkorom néhány, már akkor is réginek számító üzletére emlékeztetett. Kicsit furcsán mutattak a polcokon a jelenkor árucikkei…
200
A domb aljában elértük a Douro folyó partját.
Első jelentősebb állomásunk a régi tőzsde palota volt, mely ma a kereskedelmi kamara székháza. Az épület megtekintése csak 5 Eurós belépti díj ellenében lehetséges. Azért belopakodtunk és sikerült pár helységet megnézni és a tilalom ellenére készíteni pár felvételt. A legszebb a bejárati csarnokból nyíló helység, melynek bútorzata és mennyezeti freskója a békebeli időket idézi.
A tőzsde épület mellett van a Szent Ferenc templom és kolostor, mely ma már csak az egyházi kincsek és emlékek bemutatását szolgálja. Előtte a folyóparton sikerült lencsevégre kapnom egy ma is működő, régi villamost.
201
A folyóparton kicsit elsétáltunk először nyugatra, majd a város felöli oldal borkimérései előtt egészen az I.Lajos hídig.
Ez a híd egy nagyon érdekes szerkezet. Kétszintes. Az alsó szinten, közvetlenül a folyó felszíne felett autók és gyalogosok közlekedhetnek. Felette vagy jó ötven méterrel van egy másik pálya, mely völgyhídként működik és szintén közúti és gyalogos átkelés lehetséges. Sajnos a híd felújítás alatt áll, nagy része be van állványozva és a szerkezet kecsessége ezért nem látszik igazán.
A hídon átkelve a Douro déli partján egy egészen más világ fogadja az embert. Itt vannak a portói borokat tároló raktárházak. Ha jól értelmeztük a látottakat, itt nem a termelők, a pincészetek, hanem a kereskedőházak kezelik, érlelik, tárolják a bort és ők adják a márka nevet is. Van vagy ötven belőlük. Hatalmas raktárházaik az egész déli partot és a mögötte lévő domboldalt elfoglalják. Az egyes cégek raktárain nagy betűkkel fel van tüntetve a nevük és az egész hegyoldal virít ezektől a feliratoktól. A cégek nagy része 150-200 éves, de vannak öregebbek is. Szinte minden kereskedőház működtet látogatói központokat és pár eurós belépti díjért bemutatja a raktárakat és kóstolót ad.
202
A part a turistáknak van kialakítva. Éttermek, bárok sorakoznak és számos, a régi borszállító dereglyék mintájára épült hajó várja a vendégeket. Modern földalatti parkoló mellett bevásárló központ és park került kialakításra. Mögötte az egyetlen megmaradt hajóépítő műhely lepusztult telepe működik. A partról úgy terveztük, hogy a borraktárak között felmászunk a dombra és a híd felső pályáján megyünk vissza a belvárosba. A terv első fele sikerült is, a raktárak között szépen felkapaszkodtunk a dombra, de itt hirtelen zsákutcába futottunk. Vissza kellett menjünk a partra és egy másik úton megközelíteni a felső hídfőt. Ez sikerült is egy nagyon meredek lépcsőn és néhány sikátoron keresztül. Fent derült ki, hogy az egész felső szint le van zárva. Csak néhány csodálatos felvétel készítésére nyílt lehetősség, majd egy teljesen lepusztult részen keresztül, nagyon meredek sikátorokat érintve jutottunk le az alsó hídfőhöz.
203
A belvárosi oldalon elvileg van egy, a budavári Siklóhoz hasonló valami, de az éppen nem működött. Mivel szerettük volna megnézni a Se erődtemplomot, mely a város katedrálisa, újból nekiveselkedtünk a hegynek. Olyan helyeken jártunk, melyekre igaz az útikönyv megállapítása, hogy sötétben nem célszerű arra járni.
204
A katedrális megnézése után gyönyörködtünk még egy kicsit az érseki palota melletti mellvédről a panorámában, majd elindultunk a buszvégállomás felé. Ehhez le kellett ereszkedjünk az éppen aktuális dombról szinte a folyó szintjéig, majd ismét fel. Közben útba ejtettük a pályaudvart. Ennek fő nevezetessége az előcsarnokot díszítő nagyszámú kerámiakép. Gondolom állagmegóvási okokból ezek nagy része egy vékony gézszerű anyaggal volt leragasztva, így nem igazán érvényesült a szépségük. Az épület maga nem igazán különleges, érdekes viszont, ahogy a vonatok egy alagútból közvetlenül a csarnokba futnak be. Innen a Praca da Liberdade érintésével mentünk vissza a buszmegállóhoz. Készítettem számos fényképet a tér impozáns palotáiról, köztük a teret északról, a domb felől lezáró városházáról. 205
Öt óra múlt, mire visszaértünk a kempingbe. Érdekes volt ez a mai városnézés. Porto jelentősen eltér a korábbi hetekben meglátogatott városoktól. Az erősen szabdalt terület, a folyó és nem utolsósorban a borraktárak különös hangulatot adnak neki. Este szerettük volna még a hajamat lenyírni és a keréknyomásokat ellenőrizni, de elmaradt. Nem is hinné az ember, hogy ez az életforma olyan strapás, hogy semmire sem marad idő.
Braga, 2005. augusztus 10, szerda, 103.nap Reggel szitáló esőre ébredtünk és ezért bent reggeliztünk (nem akartuk a markizét leáztatni). Ez a harmadik eset volt mióta elindultunk, hogy nem tudtunk szabadban enni. 11 után álltunk be a feltöltő-leürítő helyre nyolcadikként. Érdekes volt ahogy, mint a reptereken a felszállási engedélyre váró gépek, várakoztak a lakóautók a sorukra. Porto-ból alig több mint ötven kilométer volt az út Braga-ig. Minduntalan szemerkélő esőben elég lassan haladtunk, de Rózsi a helyzet magaslatán állt. Egyszer lett csak ideges, amikor Villa Nova de Famalicao-t kerültük el egy általa nem ismert új úton. Ezen a pár kilométeren állandóan ordítozott és újra tervezett. Viszont a kempinghez szépen elvezetett.
206
A Braga-i kemping a régi stadion mellett a hegyoldalban van. Városi kemping létére elég jó. Az már a helyzet pikantériája, hogy kellemes árnyékos a kemping, ugyanakkor alig van húsz fok és többször eleredt az eső. Jól jött volna ez a hely a negyven fok közeli időszakban. Fél kettőre letettük a lakóautót és összekészültünk a városnézéshez. Braga szerepe a portugál történelemben kicsit hasonlít Esztergoméhoz, ez volt hosszú évszázadokon át a portugál egyház székhelye. A ma mintegy százezer lakosú városnak számos temploma van, melyek közül a legjelentősebb a katedrális. A kempingből először le kellett ereszkedjünk egy dombról, majd egy kisebb folyót, a Rio Este-t, mely inkább csak egy patak, lekeresztezve kapaszkodtunk fel a belvárosba. A turista információs irodában beszerzett térkép segítségével kezdtük bejárni a várost. Útikönyvünk nem túl sokat ír erről a helyről, mi azért annál kicsit többet találtunk. Bejártuk szinte valamennyi a helyiektől kapott tárképen szereplő helyet.
207
A katedrális vitathatatlanul a legjelentősebb épület a városban. Struktúrájában megfelel számos Spanyolországban látott katedrálisnak. Van egy nem túl nagy kerengője, belőle nyílik számos kápolna és maga a főtemplom. Ez viszonylag nem túl nagy, de számos mellékkápolnájával és hatalmas díszes orgonájával igazán lenyűgöző. Ez a templom is hasonlóan más, az Ibériai félszigeten látotthoz, nem egy egyedül álló épület, hanem számos kisebb épülettel egységet alkotó együttes.
A katedrális után jártunk a főutcának számító Rua Souto-n és Rua D.Diogo-n, majd meglátogattuk a városháza épületét és néhány más nevezetességet. Az első kört a katedrálisnál zártuk. Innen a belváros déli részét jártuk be. A korház temploma és az egyik osztálynak helyet adó csempével burkolt épület volt a legfigyelemreméltóbb.
208
Közben betértünk több bevásárlóközpontba csak körülnézni, majd a turista információs irodában kapott javaslatra a belvárostól észak-keletre felkerestünk egy kerékpár boltot, mert szeretnénk kiskerekű kempingbicikliket venni. Volt is ajánlatuk, de a 300 Eurós árat túl soknak ítéltük. Visszafelé menet betértünk egyik kedvenc szupermarket hálózatunk két boltjába is, ahol elsősorban a helyi különlegességnek számító sonkából töltöttük fel vészesen fogyatkozó készletünket. Fél hét felé járt, mire nagyon elfáradva felmásztunk kempingünk dombjára és megérkeztünk lakóautónkhoz. Gyorsan bepótoltuk legalább a tegnapról elmaradt hajnyírást, lezuhanyoztunk és határozottan örültünk, hogy a csepegő esőben csak melegíteni kellett a múlt napokban megfőzött székelykáposztát.
209
Vila do Geres, 2005. augusztus 11, csütörtök, 104.nap Ma reggel végre napfényes, tiszta időre ébredtünk. A mai program csak a nem egészen 50 kilométerre lévő Peneda-Geres nemzeti park elérése, ott megfelelő kemping kiválasztása és a következő napok reménybeli kirándulásaihoz a térképek, információs anyagok begyűjtése. Ezért megengedhettük magunknak, hogy kicsit lustálkodjunk és csak jóval 11 után indultunk a kempingből. Először a közeli Lidl-t kerestük fel, ahol nemcsak a következő napokban szükséges dolgokat szereztük be, hanem megvettük a hazavitelre szánt portói borokat is. Várakozáson felül jó, - értsd alatta széles és nem túlzottan kanyargós, - úton autóztunk közel negyven kilométert. A forgalom elég erős volt, így nem nagyon száguldozhattunk. Az utolsó tíz kilométert aztán keskeny, kanyargós, de csodálatos úton tettük meg. Először leereszkedtünk a Canicada víztározó partjára. Ez vagy négy völgybe hosszan benyúló vízfelület, partja szépen kiépítve, számos üdülőház, vízi sportlétesítmény szegélyezi. A különböző ágak találkozásánál van a helyi önkormányzat információs irodája, ahol egész jó anyagokat és korrekt válaszokat lehetett kapni. A festői tájról készítettem pár panoráma felvételt.
210
Végül úgy döntöttünk, hogy a Villa do Geres feletti Valdoeiro-ban lévő kempinget választjuk. Innen 2-3 napra való kirándulási lehetőség ígérkezett és a Nemzeti Park kemping melletti irodájában további információra volt remény. Eleinte a víztározó partján haladtunk, a szemközti parton láttunk egy nagy vízierőművet, mely a környéken lévő további víztározók energiáját hasznosítja. Később az út elkezdett emelkedni és elértük a települést, ahol elég keskeny utcákon kellett autózzunk és a sok gyalogos és parkoló autó sem könnyítette a helyzetet. A települést elhagyva, már éppen azon kezdtünk tipródni, hogy eltévedtünk, amikor egy tábla balra lefelé jelezte a kempinget. Az út olyan keskeny volt, hogy nem mertünk bemenni kocsival, ezért letettük a Nemzeti Park irodájának parkolójában és gyalog vágtunk neki a mintegy egy kilométeres keskeny murvázott földútnak. Első ránézésre a kemping csak sátrasoknak látszott alkalmasnak, de kiderült, hogy a lakóautók és -kocsik elhelyezésére egy nagyon szép terület áll rendelkezésre. Elég korán volt, ezért még válogathattunk a helyek között. A kocsi végében, a szurdok mélyén csörgedezik egy patak és az egész helynek van egy jó hangulata. Ránk is fért már a sok jellegtelen kemping után valami szép. És az ár mindössze 7.80 euró éjszakánként. Ahogy letettük a lakóautót visszamentem a Nemzeti Park irodájába és további térkép szerű dolgokat és hasznos tanácsokat, információkat kaptam egy nagyon szimpatikus és készséges fiútól. A kempinget felderítve láttuk, hogy van mosógép és a zseton csak 3 Euró. Korán ugyan már nem volt, öt óra felé járt az idő, viszont szépen sütött a nap és lehetett elég szárítási lehetőséget teremteni, ezért belevágtunk egy komolyabb karbantartási napba. Kipörgettünk egy adag színes ruhát (a törülközők majd jönnek holnap, a kézi mosás meg majd valamikor később), leellenőriztük a keréknyomásokat, megzsíroztam a kitámasztó lábakat és megvalósítottam egy régi gondunk megoldására a múlt éjszakák egyikén kiötlött műszaki megoldást, a “lábtörlő, vagy virágcserép” projectet. Mióta Skóciában elvesztettem a lakókocsi velünk lévő kulcsait, míg a tartalék a bezárt kocsiban volt és csak kalandosan tudtunk bejutni, állandó stressz a kocsi kulcsok őrzése. Van velünk tartalék kulcs a páncélban, el van dugva a páncél biztonsági kulcsa, de ha elveszik a velünk lévő kulcs, nem tudunk bejutni. Már az út elején felmerült, hogy a kocsi alvázára szerelt kazettába kellene a felépítmény egy kulcsát letenni, de mi legyen annak a kulcsával és ott víz, vagy kövek felverődnek… Most kitaláltam egy egyszerűen elérhető, és víztől védett helyet a kulcsnak, ma meg is csináltam a tartót. 211
A jó hangulatú kemping arra ösztökélt minket, hogy ma este utolsó előtti, még otthonról származó húsunkat megsüssük. Ismét nagyon jól sikerült. Végül a lazának induló napból egy elég strapás lett. Vila do Geres, 2005. augusztus 12, péntek, 105.nap A hegyek között, a fák alatt később világosodott és ez azt jelentette, hogy mi is később keltünk a szokásosnál. Reggel kipörgettük a törülközős programot és mire annak kiteregetésével, a reggelivel és az összekészüléssel végeztünk negyed egy lett. Eleinte nem volt túl meleg, de utána aztán rendesen. Mára a Nemzeti Park PR10 jelű útját céloztuk meg. A túra maga ugyan csak alig több négy kilométernél, de a kezdőpont elérése elég komoly feladatnak bizonyult. Azon az országúton kellett tovább menjünk, melyen érkeztünk. Az előzetes információk szerint ez kb. 2 kilométer, de sokkal többnek bizonyult, és tartozott hozzá vagy 250 méter szint is. A szerpentinről visszanézve szép kilátás nyílt Geres völgyére és a víztározóra. Mire elértük a túra kezdőpontját rendesen kikészültünk és nem tudtuk igazán értékelni a látottakat. A jól jelzett és az angol nyelvű brosúrában szépen dokumentált (térkép, profil, rövid leírás, fényképek, figyelmeztetések, stb.) út elég nehéznek bizonyult. Volt benne vagy 350 méter szint és az út nagy részében elég meredek volt. A lefelé menő szakaszok is inkább gondot okoztak, mint könnyű sétára adtak okot. Sűrű aljnövényzetben jártunk és a melegben elég párás volt minden. Sok helyen láttunk erdei szedret, de nem volt különösebb kedvünk gyűjteni, szedtünk pár szemet, de azt azonnal meg is ettük. Minden esetre a kopár vidékeken eltöltött több hét után jól esett végre igazi zöldet látni. Errefelé elég sok forrás van és a patakokban és csermelyekben is folyik valamennyi víz. Minden esetre a vízesések elég gyatrán csurdogálnak, meg sem közelítik a fényképeken bemutatottakat. Érdekes színfolt volt, amikor az úton velünk szemben megjelent egy kisebb kecskenyáj.
212
Jó négy órát voltunk távol, ebből vagy másfelet vett igénybe a kezdőpontig és visszavezető út. Mikor visszaértünk a lakóautóhoz méredzkedés volt és mint az várható elég kedvezőek voltak az eredmények. Rövid pihenő után ismét útra keltem, de már egyedül. Lementem a településre néhány élelmiszerért és újabb információkért a túralehetőségekről. Mint kiderült Geres kicsit távolabb van, mint azt számítottuk. Erőltetett menetben volt vagy másfél óra az út oda-vissza. Közben nem sokat pihentem, jártam két boltban, a turista információs irodában és készítettem pár felvételt.
Geres egy gyógyfürdőhely és gyógyvizét isszák is. Ennek van alárendelve az egész település. Számos szállodája, egy nagy strandja és ivókútjai vannak.
213
Mikor visszaértem a korábban legurított doboz sör ellenére egy kilóval könnyebb voltam, mint a kirándulás után… Ma csak egy diós tésztát főztünk a meglévő székelykáposzta mellé. Közben átrendeztük a cuccot, feltöltöttük a feltöltendőket, elraktuk az elrakandókat. Este felmentem az Internetre és Tamás mailjéből letöltöttük az unokák újabb, nem a legújabb képeit. Vila do Geres, 2005. augusztus 13, szombat, 106.nap Este a hétvége elkezdte éreztetni a hatását, jött néhány helyi társaság, sajnos a legzajosabb éppen mellettünk vert tábort. Kellemes meleg volt még itt a mély völgy alján is. Sokáig kint voltunk rabló römizni. Reggel részben a tegnapi megpróbáltatások, részben a helyi viszonyok miatti késői világosodás miatt csak fél tízkor keltünk. Szép idő ígérkezett és mi egy újabb túrára szántuk el magunkat. Most a kempingtől nem messze induló PR3-as út végigjárására vállalkoztunk. Ez egy jó tíz kilométeres kör, de van benne vagy 600 méter szint. Az út első harmada egy nagyon húzós emelkedő. Szerencsére a terep kedvezőbb, mint tegnap volt, csak egy rövid szakaszon volt nehéznek mondható. Mire felmásztunk 900 méterre mindenünkről folyt a víz. Az emelkedő végén találkoztunk az egyetlen turista párral, egy angol házaspárral.
214
Ezután egy hosszabb szakaszon viszonylag vízszintes terepen haladtunk nagyon szép hegyi legelők mellett és gyönyörködhettünk a környező hegyekben és az alattunk elnyúló völgyekben. Körülbelül az út kétharmadánál értük el a Pedra Bela nevű kilátópontot. Ez 830 méteren van és aszfaltút is vezet ide. Gyönyörű rálátásunk volt a víztározóra és Geres-re.
Eddigre már jócskán elmúlt három óra és a nap nagyon megsütött minket. Sajnos az egész út nem egész egy harmadán volt valamilyen és jó, ha 10%án igazán kellemes, enyhülést adó árnyék. A Pedra Bela-tól utunk meredeken vezetett lefelé. Nem volt túl nagy élvezet lefelé jönni, mert minduntalan meg-megcsúsztunk a morzsalékos talajon. Így értünk le Geres határába, ahonnan egy elég kellemetlen kaptatóval, részben az országúton jutottunk vissza a kempingbe.
215
Ez egy érdekes dolog. Ezen a részen kimondottan jól jelzett utak vannak, igaz, hogy talán kicsit nehezek. Ennek ellenére jóformán senki sem használja. Tegnap mindössze két párossal találkoztunk, ma eggyel, a Sierra Estrellá-ban is csak a lengyelekkel. Pedig a portugálok szeretik a természetet. A számos pick-nick area mindig teli van, ma is a Pedra Bela-nál nagyon sokan voltak. Úgy látszik, csak a kocsijukat nem szeretik 30 méternél jobban elhagyni. Öt és félórai gyaloglás után értünk vissza. Addigra a kempingre kitették a megtelt táblát. Vila do Geres, 2005. augusztus 14, vasárnap, 107.nap Az előző két nap kemény túrái után mára pihenőnapot szavaztunk meg. Lett volna még egy túralehetőség, de az a tegnapinál is szigorúbb lett volna és a hozzátartozó brosúra nem volt elérhető. Későn keltünk, majdnem 11 óra volt. Hét vége lévén a kemping teli van és mindkét oldalunkra népes és ennek megfelelően zajos társaságok költöztek. Felmerült, hogy tovább menjünk, de még nem döntöttük el a következő napok pontos programját. Amúgy is ezen a részen a szerpentineken nagy a turistaforgalom, és nem akartunk ilyen körülmények között vezetni. Az sem biztos, hogy a kempingből ki tudtunk volna állni a sok parkoló kocsi miatt… Így kényelmesen megterveztük a következő 10-15 nap programját, azt letöltöttük Rózsiba és kicsit ráhangolódtunk a spanyol városok megtekintésére, a hosszabb autózásokra és a zsúfoltabb és drágább spanyol kempingekre. Most, amikor a naplót írom az árnyas fák alatt, Zsóka egy közétkeztetési mennyiségű milánói spagetti alapot készít a következő napokra, mert lehet, hogy nem lesz mindig időnk főzőcskézni, sőt lehet, hogy villanyt sem veszünk mindig. Santiago de Compostela, 2005. augusztus 15, hétfő, 108.nap A tovább menésre tekintettel ma korán keltünk, háromnegyed 9-kor már készítettem a reggelit. Ennek megfelelően 11-kor indultunk. Előtte a kempingben vettünk kenyeret holnapra, mert, mint kiderült ma Portugáliában és Spanyolországban is ünnep van. Ez egyben azt is jelentette, hogy a vasárnapi indulással kapcsolatos aggályaink bejöttek. Amíg kijutottunk az országútra az egy rémálom volt. Nem egyszer pár milliméter volt jobb-balról a bekötőúton össze-visszaparkoló, és a kempinghez bemenni akaró kocsik miatt. Kicsit leizzadtunk, de sikeresen vettük az akadályt. Arrafelé indultunk, ahol három napja túráztunk. A kocsi kilométerórája és Rózsi adatai alapján a PR10-es túra út kezdőpontjáig úgy 3.5 kilométer és 230 méter szint volt.
216
Az út a spanyol határig nagyon szép volt, végig a Nemzeti Parkon keresztül. Az utolsó 6 kilométer a szigorúan védett területen vezetett, ahol nem szabad megállni. Ezt úgy ellenőrzik, hogy behajtáskor adnak egy cédulát az időponttal és a terület elhagyásakor azt begyűjtik. Pár száz méterre a határtól egy hegyi patak mellett fürdési lehetőség is van. Talán százan is pihentek a parton és sokak jöttek gyalog a spanyol oldal felöl. A határon még ott vannak a régi épületek, az egyikben ma kávézó működik. Hivatalos embert nem láttunk, csak mindkét oldalon árusokat. Mi is megálltunk és bepótoltuk azt, amit Geres-ben akartunk: vettünk 3 üveggel a környék híres mézéből. A lakóautóhoz is majdnem kaptunk szőnyeget, csak sajnos 3 centivel szélesebb volt a kelleténél. Nem adjuk fel, talán máshol sikerül kapnunk.
Minden esetre visszatértünk a rendes időhöz, vége a skizofréniának. Összességében nem bántuk meg, hogy megmaradtunk az európai időnél, de azért kicsit mindig figyelni kellett, hogy a helyiek hogyan is állnak az órával. A spanyol oldal kicsit lankásabb, de semmivel sem csúnyább. Egy viszonylag széles völgyben ereszkedtünk le. Nemsokára kikerültünk a hegyek közül és szép zöld, mezőgazdaságilag is művelt, dimbes-dombos tájon autóztunk. Ezek a dombok azért elég magasak, megfordultunk nyolcszáz méteren is. Az út sűrűn lakott területen vezetett, sok volt a sebességkorlátozás, lakott terület, sőt közlekedési lámpa is. Egy rövid
217
szakaszon ért csak kellemes meglepetés, amikor egy vadonat új autópálya mintegy 20 kilométeres szakaszán haladhattunk. Szerencsére a forgalom az ünnep miatt nem volt nagy. Majdnem négy óra volt mire beérkeztünk Santiago de Compostelaba. Itt Rózsi útmutatása alapján haladtunk és találtunk is egy kemping táblát. Az egyik lámpánál egy rendőrautó állt mellénk. Megkérdeztem, hogy jó irányba megyünk-e, mire a koma azt mutatta kövessük. Így rendőri felvezetéssel jutottunk el a kempingbe. Rózsi nem segített volna megtalálni a helyet, a táblák talán elegek lettek volna, de így kényelmesebb volt, még vagy két piros lámpán is átmehettünk.
A kemping elég közel van a városhoz, alapjában véve városi kempingnek nem rossz, a parcellák viszont nagyon kicsik. Villannyal több, mint 24 Euró lett volna, villany nélkül is közel 21. A másik baj, hogy előre kijelölik a helyet. Mi is kaptunk egy olyat, ahová a nagy kocsival nem lehetett beállni, kénytelenek voltunk váltani. Ha még később jövünk, lehet, hogy nem is kapunk helyet. Én még az úszómedencét is kipróbáltam. Santiago de Compostela, 2005. augusztus 16, kedd, 109.nap Éjjel kicsit esett az eső és reggel is borult időre ébredtünk. Egész nap lógott az eső lába, de végül nem esett. Nem volt túl meleg, de párás volt, ezért a fülledt időben izzadtunk rendesen. A nap alig sütött ki. Városnézéshez ez az idő elég jónak volt mondható.
218
Köszönhetően a korai kelésnek, már 11 előtt úton voltunk. Van ugyan egy óránként járó busz, de a távolság csak mintegy két kilométer, ezért nem is kísérleteztünk vele. Az első benyomások nem voltak túl jók. Lepusztultnak nem mondható, de elég jellegtelen és rendezetlen részen közelítettük meg a belvárost. Aztán bejutottunk az igazi történelmi városrészbe. Santiago de Compostela Jeruzsálem és Róma után a katolikusok harmadik legfontosabb zarándokhelye, a Jakab zarándokút végállomása. Az egész város erről szól. Számtalan temploma és kolostora van az elmúlt évezredből. Mindent sárgásszürke homokkőből építették és nagyrészt ma is az eredeti funkcióval működnek. Nagyon sok a műemlék, minden sarkon találkozik velük az ember. Sokat közülük az útikönyvek említésre sem érdemesítenek. Lefényképezni sem lehet mindet, a bőség eltömíti az ember érzékelő és értékelő rendszerét.
Nagyon sok turista (zarándok) járja az utcákat és templomokat. Itt sikk hatalmas hátizsákkal és vándorbottal járni. Az utcai árusok és ajándékboltok is árulják a legkülönbözőbb vándorbotokat, rajtuk a Szent Jakab kagylóval és kereszttel valamint valamilyen dísztökhöz hasonló valamivel. Sokan hordják a jellegzetes Szent Jakab kalapot is. A legfontosabb hely a városban a katedrális, itt folyamatosan nagy a zsúfoltság, és az egész egy zsibvásárra emlékeztet. Az emberek sorban állnak a különböző “nevezetességekhez”, a bejáratnál egy oszlop
219
megérintéséhez, az oltár mögötti elvonuláshoz (közben az oltárszobor megérintéséhez), az altemplomban Szent Jakab sírjának meglátogatásához.
Kisé vásárias a hangulat. Az utcákon mutatványosok, élő szobrok, utcai zenészek “szórakoztatják” a nagyérdeműt. Megszámlálhatatlan étterem, bár, kávézó, ajándék üzlet hívogatja az arra járókat. Bár ma helyi ünnepnap volt, a belvárosban az üzletek nagy része nyitva volt.
220
Mindezek ellenére Santiago de Compostela egy nagyon érdekes és jó hangulatú hely. Utcácskáin, terein, régi épületei között a tömeg ellenére kellemes sétálni. Jó látni, hogy az épületek viszonylag jó karban vannak, lepusztult részt nem is láttunk, igaz, hogy igazán jó karban csak a ma szállodaként működő Katolikus királyok kórháza van.
221
Jó három órát jártuk a várost és kisé elpilledve érkeztünk vissza a kempingbe, ahol én elmentem úszni egyet, Zsóka pedig előre gyártott elemekből megfőzte a milánói spagettinkat. Santa Cristina de la Polvorosa, 2005. augusztus 17, szerda, 110.nap Ma reggel megmozdult a kemping, nagyon sokan elmentek, nagyjából azok, akik velünk egy nap jöttek. Mi fél 11 után hagytuk el a kempinget sokadiknak. Mielőtt elindultunk volna a több mint 300 kilométeres útra be akartunk nézni abba a kerékpár boltba, ahol tegnap, úgy az ajtó üvegén át láttunk kemping biciklit, Mint kiderült ez nem is olyan egyszerű, sehol sem találtunk parkolóhelyet, pláne nem egy ilyen termetes jószágnak. Bolyongásunk során volt olyan körforgalom, amelyen négyszer is átmentünk. Végül jó félórai keresgélés után elég messze az üzlettől, kb. félúton a kemping és az üzlet között le tudtuk tenni a kocsit.
222
De megérte, a tegnap látott bringa, bár nem alumínium vázas, mint amilyet Olhao-ban ajánlgattak 240-ért, de sebváltós és csak 175-öt kértek érte. Ez az eddigi legalacsonyabb ár. Sajnos csak egy volt belőle, de úgy láttuk, hogy megéri megvenni, kettőt úgysem fogunk egyszerre kapni és talán valahol máshol is találunk még egyet. Ha pedig ugyan ilyen lesz az tiszta szerencse. Az új bringával mentem vissza a lakóautóhoz, meg kell szokni a kis kereket és azt, hogy minden kicsi rajta. Egy kisé kockázatos megfordulás után ötödször is átmentünk a körforgalmon és elindultunk Salamanca irányában. Közben még Santiago de Compostelaban láttunk egy másik bringás üzletet, de olyan szerencsénk nem volt, hogy nekik is legyen kemping bringájuk. Azért vettünk egy biztonsági láncot új szerzeményünk lezárására. Odense felé ma Rózsi egy másik úton vezetett minket. Ezt kicsit bántuk is, mert így elkerültük azt a Lidl-t, amelyet két napja odafelé láttunk, de bezárva. Kárpótlásul viszont az egyik településen láttuk, hogy kapható folyó bor és be is szereztünk tíz litert. Ez úgy két hétre elegendő. Vettünk kenyeret is, mert ez volt az egyetlen, amivel nem várhattunk holnapig. Utunk kellemes, élénkzöld vidéken vezetett. Odense előtt felkerültünk egy autópályára és Rózsi olyasmit mondott, hogy menj 191 kilométert és jó két óráig meg sem szólalt. Végig nekem kellett vezetni, mert Zsóka volt kénytelen meginni a borkóstolásra felkínált kétszer két deci bort, én tényleg csak belenyaltam. Közben olyan késő lett, hogy Salamanca elérése már reménytelennek bizonyult, ezért már előző nap kinéztem egy kempinget úgy 130 kilométerre Salamanca-tól, ami rokonszenvesnek tűnt. Ezt céloztuk meg. Az autópálya nagyon jó nyomvonalvezetéssel vitt át minket a hegyeken. Jártunk 1300, de többször 1200, illetve 1000 méter felett is. Többször emelkedtünk illetve süllyedtünk 450 métert egyetlen emelkedővel, de sem felfelé, sem lefelé egyszer sem kellett négyes alá váltani. Végig 75-80-100 kilométerrel tudtunk haladni. Mint később kiderült, ennek meg volt az ára, a kocsi fogyasztott vagy 15 litert. Útközben kifogtunk egy zivatart is, az elsőt vagy három hónapja. Bíztunk benne, hogy kicsit lemossa a kocsit, de nem így történt. Marad a feladat nekünk valamikor őszre. Érdekes volt, hogy a hőmérséklet szinte minden völgyben más volt, Hol 6-7 fokot esett pár perc alatt, majd 10 fokot emelkedett ugyanannyi idő alatt. Végül öt óra után érkeztünk meg a kinézett önkormányzati kempingbe. Egy kellemes hely, 3. osztályú, az ára spanyol viszonyok között igen alacsony, nem egész 12 Euró, és az első olyan hely Spanyolországban, ahol füves a pálya. Egy éjszakára nagyon jó lesz.
223
Santa Marta de Tormes, 2005. augusztus 18, csütörtök, 111.nap Kelés fél kilenckor, indulás jó két órával később. Kellemes napos, de hűvös időre ébredtünk, aminek oka lehetett a 700 méter feletti magasság is, de az is tény, hogy kezd vége lenni a nyárnak. Erre határozott nyomok utalnak. Nemcsak az érzékelhetően rövidülő napok, hanem a mind több sárga levél is jelzi hogy közeleg az ősz. Mára jó 130 kilométer volt a kirótt feladat a Salamanca melletti kempingig. Közben megálltunk Zamorában egy Lidl-nél és megejtettük a heti nagybevásárlást. Az út eseménymentes volt. Mintha a Nagy Magyar Alföldön autóztunk volna, csak itt 7-800 méterrel a tengerszint felett. Salamanca határában láttunk egy Aldi-t is. Betértünk, minden vásárlási szándék nélkül. Vettünk pár apróságot az éléstár kiegészítéséhez és nem tudtunk ellenállni pár gyerek cuccnak. Ezzel azt hiszem megkezdődött a gyerekholmik felhalmozása. A kemping jó 4 kilométerre van a várostól, de óránként két busz is megy befelé. A hely messze nem olyan barátságos, mint a tegnapi, viszont kicsit drágább, ha nem veszünk villanyt. A villanyért egyedül 5 euró + 7% ÁFA-t kérnek. Azért mosásra alkalmas a hely, éltünk is a lehetőséggel. A Geres-ben elmaradt kézi mosást pótolta be Zsóka és egy fehér ruha menetet is megfuttattunk. Más kisebb karbantartási és háztartási feladatot is elvégeztünk. Santa Marta de Tormes, 2005. augusztus 19, péntek, 112.nap A szokásos időben keltünk és a 10.35-ös busszal mentünk be Salamanca-ba. Pár perccel 11 előtt szálltunk le a belvárosban. Már az első benyomások is nagyon kedvezőek voltak. Salamanca egyike a kisebb megyeszékhelyeknek, de belvárosát bármelyik világváros bevállalhatja. És ez nem csak azon múlik, hogy számos műemlékkel büszkélkedhet, hanem a nem túl távoli múlt és a jelen kor épületei is figyelemre méltóak. Minden kicsi, - az egész belváros alig több egy négyzetkilométernél, - de a helyén van. Sétánkat a Plaza Mayor-on kezdtük. Ez Európa egyik legszebb tere. Gyakorlatilag egyetlen épület határolja és teljesen egységes képet mutat. Az épületek ma is közigazgatási célokat szolgálnak. Innen nagyon hangulatos utcákon indultunk dél felé. Itt szinte minden épület, a régiek és az újabbak is ugyan abból a sárgás színű, szerintem homokkőből épült. Ez aztán egy teljesen unalmas színhatást kelt, melyet csak a formák változatossága old fel.
224
A turista iroda felkeresése és a szükséges térképek begyűjtése után először az irodának is helyt adó, ma könyvtárként működő kagylós házat kerestük fel, majd utunkat délfelé folytattuk. Nem titkolt reményünk volt, hogy a Santiago de Compostela-ban beszerzett bringa mellé tudunk egy másikat is kapni. Ezért kértünk néhány bringás bolt címet is a turista irodában. Az első teljesen reménytelennek bizonyult. A fiaskó után meglátogattuk Salamanca egyik fő nevezetességét, a római hidat. Ezt állítólag már a rómaiak is egy még korábbi híd átépítésével alakították ki. Bár a szerkezet kiváló állapotban van és pár éve még a kimondottan nehéz járművek kelhettek csak át itt, ma csak a gyalogosokat szolgálja. Közepéről nagyon szép a város panorámája.
225
Innen utunkat megint északnak vettük és a régi és az új katedrálist, valamint az egyetem néhány tradicionális épületét kerestük fel, majd vásárló utcákon keresztül a belvárost körbefogó kőrút észak-keleti csücskében egy sikertelen biciklisbolt látogatás után kiültünk egy fél órára az Alamedilla parkba.
226
A velünk hozott narancs és banán elfogyasztása után a Gran Via-t jártuk végig. Lenyűgöző ez az utca. Csodálatos paloták szegélyezik mindkét oldalon, köztük több árkádos. Számos elegáns üzlet és középület kapott itt helyet. A Gran Via déli végén ismét a megszámlálhatatlan templom és kolostor egy jelentős csoportja található. Sajnos mind zárva volt, de azért kívülről is csodálatosak. A kőrúton folytattuk sétánkat ismét észak felé. Ez a rész a modernebb Salamanca-t mutatta és a távolban látni lehetett a lakótelepeket is. Itt azonban nem volt az embernek olyan érzése, mint Újpalotán, Békásmegyeren, vagy akár a Pók utcában. Építészetileg változatos és harmonikus részeket láthattunk.
Eddigre jó négyórányi járkálás volt a lábainkban és bár ma nem volt túl meleg azért ennyi elég. Utunkat a Gran Via-n lévő buszmegálló felé vettük és pár
227
perc várakozással el is értük a három órás járatot. Út közben megbeszéltük a közeli napok programját és mivel egész nap abban a hitben éltünk, hogy szombat van, - úgy látszik, 16 hét kell ahhoz, hogy elveszítsük az időérzékünket, - elhatároztuk, hogy kenyeret is kell vennünk. Nekem volt még egy rögeszmém. A turista irodában a kislány mondta, hogy van még egy hely, ahol biciklit lehet venni és ez egy a kemping felé kb. félúton lévő bevásárló központ mellett található. A helyet ismertük, mert a tegnap meglátogatott Aldi is ezen a területen van. Mindenképpen szerettem volna ezt a boltot is megnézni. Ez egy érdekes dolog, ugyanaz az érzés vett erőt rajtam, mint harminc éve, amikor kereskedelmi mennyiségben hoztam Moszkvából korcsolyacipőket. Akkoriban a szocializmus hiánygazdálkodása idején nem volt könnyű a kívánt szortimentet beszerezni. Különösen nehéznek bizonyult saját 44-es lábamra műkorcsolyát kapni. Egyik este úgy kilenc óra táján, amikor már végigjártam az összes szóba jöhető beszerzési helyet, - akkoriban ezt napjában meg kellett tenni, - a Belgrád szállodában lévő szobámban olvasgattam amikor belém nyilallt a gondolat “Ottó, menj el a GUM-ba”. Fel is öltöztem és dacolva a moszkvai téllel elmentem és este tízkor kaptam magamnak korcsolyát… Most is ilyen érzésem volt. Mivel nem tudtuk, hogy milyen boltról van szó, elképzelhető volt, hogy a szieszta után csak öt órakor nyit újra, pár perccel öt előtt indultam és egy nagyon kemény menettel fél óra alatt leértem a bevásárlóközpontba. Először megvettem a kenyeret, (sőt kaptam rákocskát is a holnapi reggelihez), majd elkezdtem keresni az üzletet. Kiderült, hogy a tegnap felkeresett Aldi melletti nagy sport áruházról van szó. Amint a kerékpár osztályra értem, egyből megláttam az Olhao-ban látott aluvázas gép párját 250 euróért. A következő darab viszont, ami a szemembe ötlött a két napja Santiago de Compostela-ban vett gépünk testvére volt. Az árcédulán kicsit 200 euró alatti összeg szerepelt. Ez bőven befért abba a határba, amit erre szántunk, de nem tetszett, hogy majd 15%-kal drágább, mint a másik volt. Bár el volt döntve, hogy megveszem, azért az eladónak jeleztem, hogy a festésen van egy kisebb hiba (ilyen pár napon belül lesz még egy tucat rajta a szállítás miatt). Egyből vette a lapot és kaptam 10% kedvezményt. Így nem egész 5 Euróval lett csak drágább. Végül jól taktikáztunk, van két egyforma bringánk, csak egy olyan kis eltérés van köztük, hogy fel lehetne adni a rejtvényújságban feladatnak a megkeresését. Megvártam, amíg útrakészre szerelik és boldogan hajtottam vissza a kempingbe, ahol Zsóka is nagy örömmel fogadta az új szerzeményt. Ezzel a bringa project le van zárva, még otthon lesz egy feladat: a szállítást megkönnyítő valamilyen szerkezet fabrikálása. Fuentemilanos, 2005. augusztus 20, szombat, 113.nap
228
Éjjel hideg volt, 10.2 fokig lement a hőmérséklet, és ez nemcsak a 800 méter feletti magasságnak, hanem az ősz közeledtének is tulajdonítható. Ma korán keltünk, mert úgy állítottuk össze a programot, hogy Avila-ban megállunk megnézni a várost és tovább megyünk Segovia közelébe, ahol egy olcsóbbnak tűnő kempingben megalszunk, majd holnap Segovia megnézése után elmegyünk Estorial-ig, ahol aznap kezdődik a középszezon. Ez a stratégia azon a feltételezésen alapszik, hogy hétvégén könnyebben tudunk parkolóhelyet találni. A fél nyolc utáni keléssel tíz órakor tudtunk indulni, mert feltöltés-leürítés is szerepelt a feladatok között. Az előző napokhoz hasonló tájon autóztunk, néha hosszú kilométereken a kormányhoz sem kellett nyúlni. A kilencven kilométeres úton Avila-ig emelkedtünk vagy 150-200 métert. A kissé unalmas autózás akkor vált érdekessé, amikor feltűnt Avila. A szemközti dombról ereszkedtünk le és a város csodálatos látványt nyújtott. Egy szépen kiépített parkolóban kilátóteraszt is találtunk és szinte térkép szerűen tárult elénk a város. Előre kinézhettük hol tudunk parkolni és hogyan juthatunk oda.
Pont dél volt, amikor beléptünk a várost körbevevő fal egyik kapuján. Avila legjelentősebb értéke a történelmi várost körbevevő, ma is tökéletes állapotban lévő, 88 bástyát és 9 kaput tartalmazó városfal. Kellemes kétórás sétát tettünk a talán fél négyzetkilométeres területen. Alapvetően más hangulatú hely ez, mint a tegnap látott Salamanca. Itt több féle anyagból építkeztek, vannak gránitból, téglából, a múlt napokban megszokott homokkőből és ezek kombinációjából épült épületek. A stílus sem egységes, jól megvan egymás mellett a több száz éves templom, a múlt századból való palota és a teljesen modern középület. A város alapjában szépen fel van újítva, de láttunk pár most újjáépülő épületet is.
229
A legnevezetesebb épület a katedrális, melynek szentélye a várfal egyik bástyájában került elhelyezésre. Érdekes megoldás, hogy a főhajót keresztben lezárja egy kőfaragásokkal díszített fal, ezzel egy nagy előteret és egy belső templomot képezve.
Mivel Avila a szülőhelye Szent Teréznek, Spanyolország védőszentjének, elég nagy a kultusza. Jelentős templom és kolostor viseli a nevét. Nekünk nagyon tetszett a városháza tere, mely sokkal kisebb és kevésbé díszes, mint Salamanca hasonló tere, de van egy jó hangulata. Az utcákon sétálva sok szép régi épületet, palotákat láttunk. Köztük jól megfértek modernek is. Egyik szép régi épületben szálloda (Parador) került kialakításra. Ez Portugáliában is és itt is egy nagyon jó kezdeményezés. Műemlék épületekben állami tulajdonú szállodákat hoznak létre.
230
Meglátogattuk a piacot is, ahol már közel jártak a záráshoz. Azért még éltünk a lehetőséggel, hogy hűtőnk a közelben van és a közeli hetekre gondolva vettünk vagy négy adag halat.
Kellemes színfolt volt a városfal egy szakaszán kívül vezető sétány, mely most kimondottan színvonalas iparművészeti termék vásárnak adott helyet.
231
Az összbenyomás kicsit zavarosabb, mint tegnap volt, de határozottan pozitív. Avila belvárosa minden esetre egy jól lakható település. Viszonylag kevés modern városrész épült a domb lábánál. A várost elhagyva Segovia felé vettük az irányt. Hasonló terepen autóztunk, csak kicsit több volt a dimbes-dombos rész. A kinézett kemping Segovia-tól talán tíz kilométerre van, az úttól két kilométerre egy kis reptér mellett. A hely nagyon szép, kellemes dombok teszik változatossá a kilátást. Ugyan várakozásunknál kicsit drágább, de a villany benne van az árban, nincsenek sokan és a vizes helységek tiszták. Volt még elég időnk, ezért a reggelik színesebbé tételére megcsináltuk a következő adag padlizsánsalátánkat, kicsit átrendeztük a cuccot, a bringák elhelyezése okoz némi bonyodalmat. Estére halsütést terveztünk, de az erős szél miatt elálltunk ettől a tervtől. Mire az alternatív vacsora elkészült a szél állt el. Le Escorial, 2005. augusztus 21, vasárnap, 114.nap Hűvös reggelre ébredtünk, éjjel 7 fokig lement a hőmérséklet. Szerencsére készültünk rá, az ablakokat becsuktuk, a kis paplanra a frottírlepedőt is rávettük, sőt a skót gyapjútakaró is készenlétben volt. Felmerült, hogy vegyük elő a nagy paplanokat, de bízunk benne, hogy azt a tíz napot, amíg leérünk a tengerhez, kihúzzuk így és ott remélhetően még dúl a nyár. A szokásos időben keltünk, nem lett volna értelme sietni, hiszen Segovia látótávolságra volt és 11 előtt nem is akartunk beérni. Ennek megfelelően indultunk városnézéshez öltözve. Amikor elfoglaltuk helyünket egy kellemes parkolóban nem messze a belvárostól, az autóbusz pályaudvar szomszédságában úgy láttuk, hogy jobban fel kell öltözni és nem bántuk meg. Szinte egész nap húsz fok alatt volt a hőmérséklet, elkelt a hosszú nadrág és egy könnyű pulóver is. A kocsit a belváros alatt, közvetlenül a várhegy lábánál hagytuk. Először egy nem túl meredek lépcsőn felkapaszkodtunk a hegyre és kiértünk a Plaza Mayor-ra, ami a történelmi város főtere. A városházán, egy színházon és számos palotán kívül a katedrális övezi a nem túl nagy, de hangulatos teret. Bementünk a katedrálisba, mely egyike a legnagyobb spanyol templomoknak. Érdekes és számunkra érthetetlen volt, hogy itt mindent 6 méter magas csukó vastagságú vasrudakból készült kovácsoltvas rácsok zárnak el. Valamennyi oldalkápolnát, a főoltárt, sőt még a kórus területét is ilyen rács zárja el, rajtuk hatalmas zárakkal zárható reteszek. Kívülről körbejárva az épületet sajnos néhány negatív dolgot is láttunk. A főhomlokzat előtti tér le van zárva és térdig érő gaz verte fel, számos homokkődíszítés súlyosan sérült az évszázadok alatt. A templom helyreállításán dolgoznak, több rész is fel van állványozva és táblákon jelezték, hogy további projektek lesznek. Azért kicsit lehangoló volt,
232
hogy az UNESCO által is jegyzett műemlék együttes ezen jeles darabja így néz ki.
A katedrálistól a szabálytalan csepp alakú várfal felső, legkeskenyebb részén, a nyugati csücsökben lévő várkastélyhoz az Alcazar-hoz látogattunk el. Be is
233
mentünk, megnéztük a szépen felújított palotából a közönségnek megnyitott mintegy egy tucat helységet, melyeket eredeti bútorokkal berendezve mutatnak be. Különösen a változatos kialakítású, szépen díszített mennyezetek és a palota ablakaiból nyíló kilátás nyerték el a tetszésünket. Megnéztük a Királyi Tüzérségi Akadémia kiállítását is, de az egyébként láthatóan érdekes anyagot a kizárólag spanyol nyelvű feliratok miatt nem tudtuk igazán élvezni. Az Alcazar-t elhagyva egy másik utcácskán (néhol nem volt szélesebb 2,3 méternél, de az autók azért száguldoztak rajta) sétáltunk kelet felé. Láttunk vagy fél tucat szebbnél szebb, régebbinél régebbi templomot és kolostort. Megint felmerült bennünk: mire építették ezt a sok templomot? Azokban az időkben sokkal kisebb volt a lakosság száma, és még ha az tevékeny hitéletet élők aránya sokkal nagyobb is volt, mai fogalmakkal élve a templomi kapacitás sokkal meghaladhatta a társadalmi igényt. Látszik, hogy ma, vasárnap délidőben jó, ha minden ötödik templom volt nyitva… Sétánk során eljutottunk Segovia egyik legjelesebb nevezetességéhez, a római vízvezetékhez. A korábban közel húsz kilométeres vezeték egy 800 méteres darabja maradt fenn. Ez első látásra hasonlít az Evora-ban és Elvas-
234
ban látottakhoz, de két dologban eltér: ez a római időkből származik és nem a középkorból, valamint ezt faragott gránittömbökből, kötőanyag nélküli illesztéssel építették. Minden esetre nagyon lenyűgöző, ahogy egy völgyhídhoz hasonlóan magasodik a várhegy és a szomszédos domb között, míg alatta a város egy fontos közlekedési csomópontja éli lüktető életét.
A vízvezetéktől ismét nyugatra fordulva néhány bevásárló utcán haladtunk nyugat felé. A boltok nagy része be volt zárva, ennek ellenére sétálok sokasága korzózott fél kettő magasságában, az itteni ebéd előtt. Megint elmentünk vagy három jeles templom mellett és érintettünk több középületet is.
Visszaérve a katedrálishoz befejeztük Segovia-i kirándulásunkat, visszamentünk a lakóautóhoz és örömmel láttuk, hogy további három lakóautó is áll a parkolóban. Két óra múlt mire elindultunk Le Escorial felé. Rózsi számunkra kicsit érthetetlen módon egy alacsonyabb rendű útra irányított. Nem bántuk meg. Bár egy nagyon kemény szerpentinen 1880 méterre kellett felküzdjük
235
magunkat (a légrugó dolgozott rendesen), az út egyike a legszebbeknek, ahol az elmúlt hónapokban jártunk. Sűrű fenyőerdőben autóztunk, az út mindkét oldalán szépen kialakított üdülőhelyek, pihenő parkok, ahol vasárnap lévén nagy volt az élet. A lejtmenet sem volt egyszerű, kettesben motorfékkel tudtunk csak haladni, így is a lejtő alján érezni lehetett a fék szagát kicsit. A Le Escorial-i kempinget simán megtaláltuk. Jóval messzebb, úgy hat kilométerre van a településtől, mint vártuk. Egy hatalmas turistagyár, több mint 4000 férőhelyes és ennek megfelelően jellegtelen. Itt még dúl a főszezon, mint kiderült a kempingkatalógus középszezonra utaló információja alaptalan. Ennek megfelelően úgy indítottak, hogy 26.70 euró egy éjszaka. aztán finomítottunk a dolgon és kiderült, hogy villany nélkül “csak” 19.90 is lehet. Úgy gondoltuk egy éjszakát maradunk és reggel bemegyünk Le Escorial-ba, megnézzük és állunk tovább. Miután letáboroztunk útikönyveinket újból átolvasva derült ki, hogy a hely fő látnivalója, a monostor hétfőn zárva van. Ezt a recepción is megerősítették. Mivel ezért jöttünk ide, át kellett programozzuk magunkat. Holnap bemegyünk és mindent, amit lehet megnézünk, majd holnapután lehető korán indulva megkockáztatjuk, hogy le tudunk parkolni és megnézzük a monostort, majd indulás Toledo felé. Le Escorial, 2005. augusztus 22, hétfő, 115.nap Ma éjjel újabb hidegrekordot jegyezhettünk fel, 6.7 fokig hűlt le a levegő és őszintén remélem, hogy ennél kevesebbet már nem fogunk látni, amíg hazaérünk. Lassan is melegedett fel, amikor fél tízkor felkeltünk már sütött a nap rendesen, de csak 12 fok volt. Napközben sem erőltette meg magát, a napon sem ment 30 fok fölé, ami nem igazán felel meg a spanyol nyárról kialakult képnek és a tetejében még a szél is fújt. Egy hónap után leszedtük a robogót, és ha nem is könnyen, de sikerült beindítani. Jól esett ilyen hosszú kihagyás után ismét motorozni. A hőmérséklet miatt amúgy is fel kellett öltözni és így az ember biztonságérzete határozottan jobb, mint egy szál trikóban és kempingnadrágban. Az utak is jobbak errefelé, mint Portugáliában, bár a ma bejárt részeken elég keskenyek és a forgalom is nagy volt. Dél körül indultunk a mintegy 6 kilométerre lévő, teljes nevén San Lorenzo El Escorial-ba. Hétfő lévén itt minden be volt zárva, csoda, hogy a Nap felkelt.
236
Azért a turista információs iroda működött és begyűjtöttük a szükséges térképeket és jó tanácsokat. El Escorial-ban a legnagyobb durranás a monostor épületegyüttese, melyet emlegetnek a világ nyolcadik csodájaként is, de tudjuk, hogy legalább 250 világ nyolcadik csodája van… Ez egy jó két futballpályányi, szürke gránitból épült valami, ami bazilika is, kolostor is, királyi palota is és sok minden más is. II.Fülöp építtette, valószínűleg saját nagyságának megörökítésére.
A nagy építkezésnek köszönhetően a korábbi kimondottan szegény és apró település az ország egyik legfontosabb helye lett. Számos palota épült a monostor köré és a környékre, de templom alig… Egyeteme is van a településnek és ma a közeli Madrid egyik legelegánsabb üdülőhelye. A 237
hegyoldalban sétálva a mi Rózsadombunkra emlékeztető részeken jártunk, csak itt hatalmas fenyőfák alatt állnak a villák. Próbáltunk olyan helyet találni, ahonnan a monostor jól fényképezhető. Bejártuk az egész hegyoldalt sikertelenül. Végül felültünk a motorra és elmentünk arra a helyre, ahonnan II.Fülöp is szerette nézni az építkezést. Megérte, nagyon szép a panoráma, benne természetesen a monostorral. De pár kilométerrel ellőbbről még csodálatosabban jelenik meg a monostor.
Mai utunk célja az is volt, hogy találjunk olyan helyet, ahol holnap a lakóautóval le tudunk parkolni. Ki is néztünk egyet, ami ma szinte üres volt, reméljük holnap sem lesz annyira tele, hogy ne férjünk el. Fél négy lett mire visszaértünk a kempingbe. Amíg átöltöztünk és a cuccot elraktuk a moci is lehűlt annyira, hogy felszerelhettük és elkezdtük készíteni a vacsorát. Toledo, 2005. augusztus 23, kedd, 116.nap Bár fél nyolckor terveztük a kelést a nem egész 12 fokos külső hőmérséklet miatt egy félórás halasztásra határoztuk el magunkat és szégyenszemre a szép napsütés ellenére bent reggeliztünk. Így is nem sokkal tíz óra után hagytuk el a kempinget és pár perces autózással elértük a kinézett parkolót, ahol simán kaptunk helyet. Fél 11 után mentünk be a monostorba és vagy három órát bóklásztunk. Az épület belülről is impozáns, bár a mindenhol megjelenő szürke gránit komorrá teszi. Becsületesen végig jártunk mindent, az építészeti kiállítástól kezdve a képtárakon és palotákon keresztül a panteonig, beleértve a bazilikát és a
238
könyvtárat is. Keveset fényképeztem, mert vakuzni nem volt szabad és mindenhol őrök sokasága figyelte éberen a látogatókat. Részleteket itt leírni felesleges volna, az útikönyvek ezt sokkal szakavatottabban teszik meg.
Mire visszaértünk a lakóautóhoz a nyár is visszajött. Gyorsan átöltöztünk könnyű úti holmikba és indultunk következő állomásunk, Toledo felé. Rózsi először elvitt egészen Madrid közelébe, ahol a sok gyűrű közül a legkülsőn délnek fordított és végig autópályán vezetett Toledo-ig, ahol szépen megtaláltuk a kinézett kemping hűlt helyét. Mint kiderült két éve bezárták, de az idei hivatalos kemping katalógusban még szerepel… Ezután nem maradt más választásunk, mint a másik, első osztályú és ezzel elég drága kempingbe menni, ami mindennek a tetejében még messzebb is van a várostól. Ezt is simán megtaláltuk, mert tábláit már láttuk korábban. A hely igazán szép, aminek tisztának kell lennie az tiszta, de a 25 eurós ár kicsit sokkoló, és két napot kell itt maradnunk… Toledo, 2005. augusztus 24, szerda, 117.nap Ma éjjel tíz fokkal melegebb volt, mint két napja és este is sokáig kint tudtunk ücsörögni. Kezd visszatérni az az érzésünk, ami a spanyol nyárhoz kötődik. A szokásos időben keltünk és már fél 11-kor úton voltunk a város felé. A mintegy két kilométeres út nem volt nehéz, és ahogy közeledtünk a városhoz, gyönyörködhettünk a panorámában. Felvételt nem volt érdemes készíteni a szembe sütő nap miatt, de hazafelé, délután bepótoltuk.
239
A várost az egyik régi hídja a Saint Martin híd felől közelítettük meg. Itt a folyó medre mélyen a partok alatt van és a több kis duzzasztással nagyon szép látványt nyújt. A felette átívelő kőhíd, mindkét hídfőjében egy-egy kaputoronnyal csak tovább javítja a képet.
A Saint Martin kapun belépve a régi városba először észak felé egy meredek úton kimentünk egy bástyára, ahonnan gyönyörködhettünk a folyó és a város környékének látványában.
240
Utunkat kelet felé folytattuk, ahol a Szent János monostor és templom mellett elhaladva megnéztük hogyan csinálják a gyönyörű, arab díszítésű tálakat, ékszereket és használati tárgyakat. Szűk sikátorokon, kemény emelkedőkön hol kapaszkodtunk felfelé, hol ereszkedtünk lefelé. Itt is szinte megszámlálhatatlan a templomok, kolostorok és más egyházi épületek sokasága. Ezt az magyarázza, hogy Toledó a spanyol katolikus egyház székhelye.
241
Ennek megfelelően impozáns a katedrális, bár be van szorítva más épületek közé. A mellette lévő teret a városháza épülete mellett a püspöki palota uralja, melyet “sóhajok hídja” köt össze a katedrálissal.
242
A katedrális környékét nyugat felé elhagyva kijutottunk a Tajo partjára megint. Ezen a részen, ha lehet még vadregényesebb, mint kb. két kilométerrel és két kanyarral lejjebb. Talán száz méter mélyen is van a folyómeder. A város felöli oldalon az Alcazar uralja a hegyet.
Ez alapjaiban más, mint a hasonló nevű várak Cordoba-ban vagy Segoviaban. Az itteni egy négyszög alaprajzú várkastély, melyet az évszázadok során sokszor leromboltak, - legutóbb alig 70 éve a polgárháborúban, - és mindig helyreállítottak. Benne a polgárháborús emlékek gyűjteménye van elhelyezve, de jelenleg renoválás miatt nincs nyitva. Az egész épület olyan újnak tűnik, számomra legalább is nem tudja felidézni azokat a századokat, melyeket megélt.
Itt a völgyben van a város másik régi hídja, de a hegyoldalba beépült házak szinte teljesen eltakarják. Nem is tudtunk felvételt készíteni róla, mert csak ezért nem volt kedvünk a százméteres hegyről lemászni. A folyó túloldalán egy kis erőd áll, korábban ez biztosította a hidat. Mellette egy katonai akadémia épülete nyúlik el hosszan.
243
Az Alcazar-tól nem messze van a Santa Cruz múzeum, mely egy korábbi kórházépületben került kialakításra. Benne archeológiai, modern művészeti tárlatok vannak, de elsősorban a régi épület belseje lenyűgöző. Utunkat a várfallal párhuzamosan folytattuk nyugat felé. Egy mellvédről szép kilátás nyílt a történelmi falakon túli világra észak felé. Itt is számos templom gazdagítja a panorámát, de Tavera Kórház épülete uralja a vidéket. Ez csak korábban volt korház és a város neves polgára, El Greco fia is közreműködött a létrehozásában. Ma ebben is múzeum van. Mögötte az Aréna nem is látszik.
Itt leültünk pár percre egy viszonylag árnyékos padra, hogy megegyük a magunkkal hozott banánt és kicsit pihenjünk, de a legyek hamar arra kényszerítettek, hogy folytassuk utunkat. Spanyolországban sok helyen szenvedtünk a legyektől (Portugáliában kicsit kevésbé), de eddig csak a kempingekben keserítették meg az életünket. Itt Toledo-ban viszont az egész városban, szinte mindenütt jelen vannak, nem lehet egy fényképet nyugodtan elkészíteni miattuk.
244
Eddigre már jócskán elmúlt két óra és mi lassan negyedik órája úton voltunk, így elkezdtünk leereszkedni a hegyről. A számtalan városkapu közül több mellett elmentünk, vagy átmentünk rajta. Végül a Puerta Nueva de Bisgaranál kötöttünk ki. Ekkor elkezdtünk a hazamenetel gondolatával foglalkozni, de volt még két feladatunk, kenyeret és pörköltnek való húst kellett vegyünk. Ma egész nap jártuk a várost, de egyetlen élelmiszer üzletet sem láttunk. Volt ajándékbolt számtalan és mindenféle más, turistának való hely, de élelmiszerüzlet az nem. Ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk kicsit észak felé, arra már több a lakóház, és ugyebár az ittenieknek is csak kell valahol vásárolniuk…
Elmentünk a Hospital de Tavera mellett, sőt megkerültük az Arénát is, de sehol semmi. Láttunk viszont több szép házat, melyek modernek, de a régi építészeti stílus jegyeit viselik.
245
Végül találtunk egy pék-cukrász üzletet és legalább a kenyeret megvettük, számítva arra, hogy legfeljebb konzerven fogunk élni. Most már határozottan a kempinghez vezető híd irányába indultunk, amikor egy lakótelepi részen végre találtunk egy szupermarketet és megvettük a húsunkat. Innen már nem sokat teketóriáztunk, mentünk egyenesen a kemping felé, de ez még vagy háromnegyed óra gyaloglást jelentett. Először az egyszer volt kemping mellett mentünk el és ismét sajnáltuk, hogy ez a közvetlenül a város fal alatt lévő hely bezárt. Majd átkeltünk a hídon és felkapaszkodtunk a dombra. Közben nem felejtettük el elkészíteni azt a panoráma képet, melyet már reggel meg akartunk csinálni.
A kempingtől nem messze egy kolostorszerű épület hívta fel magára a figyelmet. Gyönyörű parkját reggel, az akkor nyitott kapun belesve megcsodáltuk, de most a kapu be volt zárva. Fél öt volt mire visszaérkeztünk és hazafelé az egyik utcai hőmérő 38 fokot jelzett. Ha ez kicsit soknak is tűnt, azért a 35 fok biztosan megvolt. Ennek ellenére városnézéshez kellemes volt az idő. Toledo alapjában tetszett, bár egészen mást vártam. Egy műemlékeket is felmutató modern városra számítottam és, legalább is a történelmi városrészen egy nagyon hegyes-völgyes, csupa szűk utcácskából álló, nagyon hangulatos helyet találtunk. Nem volt szabad kihagyni… Saint-Jean Pla de Corts, 2005. augusztus 25, csütörtök, 118.nap Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi továbbmenős nap. Kelés fél kilenc körül, utána egy kényelmes reggeli a kempingben, mely annak ellenére, hogy városi kemping, kedves és hangulatos helynek bizonyult. Majd összepakolás és indulás Cuenca-ba, mely úgy kétszáz kilométerre van és alapjában véve az utolsó olyan hely, amit meg akartunk nézni. Utána már csak egy hét valahol a hegyekben és elseje után ismét a tenger sok strandolással és lassú araszolással hazafelé, az út végén két-három héttel Horvátországban a megszokott kempingünkben és legkésőbb október 8.-án hazaérkezés.
246
Tizenegy előtt indultunk és útközben vásárlás is szerepelt a programban, mert számos alapvető dologból kifogytunk és úgy döntöttünk, hogy lassan megkezdjük a készletek feltöltését a horvátországi hetekre. Toledót elhagyva találtunk is egy Lidl-t ahol mindent megkaptunk, sőt vettünk néhány dolgot ajándékként is a gyerekeknek meg a piciknek. Innen utunk széles főútvonalon vezetett, egy rövidebb szakaszon autópályán. Útközben megtankoltunk és Ocana-n keresztül eljutottunk Tarancon közelébe. Itt Rózsi a Valencia felé vezető autópályára irányított, ami teljesen érthetetlennek látszott, mivel Cuenca felé innen a városon átvezető 400-as út a közvetlen irány, sőt a kinézett kemping is valahol úgy száz kilométer múlva ezen út mellett van. Felülbíráltuk és bementünk Tarancon-ba. Ez nagy hibának bizonyult, mert egy a Portalegre-ben átélt rémálom következett. Rózsi egyre szűkebb utcákba irányított, egy helyen tévedésből hamarabb is kanyarodtunk, mint kellett volna, és a dolog egyre rosszabb lett. Rózsi utasításai követhetetlenek lettek, hol vásár miatt volt lezárva az út, hol egyirányú utcába küldött volna be rossz irányból. Nagyon sokat tekeregtünk és nem volt papírtérképünk a helyről. Többször kerültünk olyan helyre, ahol kénytelenek voltunk az egyirányú utcába szemből behajtani, mert csak olyan szűk kanyarok voltak megengedve, amelyeket ezzel a kocsival nem lehetett bevenni. Szerencsére délidőben nem volt komoly forgalom és ámokfutásunk nem okozott különösebb gondot a többi kocsinak. Vagy félóra lidércnyomás után úgy döntöttünk visszamegyünk és az eredeti utasításoknak megfelelően elindulunk a Valencia felé vezető autópályán. Az autópályáról tíz kilométer múlva kellett letérnünk egy elég keskeny, kissé kanyargós, de szép útra, mely húsz kilométer után visz vissza a 400-as útra. Alig tettük meg az út egy harmadát, amikor egy csodálatos vár látványa tárult elénk. Mint kiderült az Ucles-i monostort és erődöt láttuk. A szomszédos dombon egy tágas parkolóból kicsit jobban megnézhettük és le is fényképezhettük.
247
Mielőtt beszálltunk a kocsiba feltűnt egy tábla, melyet úgy értelmeztünk, hogy bent a faluban lehet bort kapni. Készleteink kifogyóban voltak, ezért elhatároztuk bemegyünk. Sikerült jó parkolóhelyet találnunk és máris egy nagyon kedves kisváros szűk utcáin kaptattunk fel két kannával. Siettünk, mert két órát ütött a templom toronyórája és itt ilyenkor kezdődik az ebédszünet. Meg is találtuk a vállalat központját, ahol az angolul alig beszélő portástól kézzel-lábbal kommunikálva megértettük, hogy nincs folyóbor árusítás. Azért még megnéztük a pár méterre lévő zárva lévő üzletet és éppen azon kezdtünk morfondírozni, hogy érdemes lenne kicsit körbesétálni és készíteni pár felvételt, amikor megszólalt a mobil telefon és filmszakadás… Tamás hívott, a gyenge térerő miatt alig lehetett érteni. Annyit kivettünk, hogy Anyu agyvérzést kapott, korházba vitték és kómában van. Mondtuk, hogy azonnal indulunk haza. Lementünk a talán száz méterre sem lévő kocsihoz. Én Rózsit átprogramoztam az új feltételek (fizetős út megengedett) és az új cél (Nimes) szerint. Ez 2 óra 8 perckor történt. Zsóka feltöltötte a közeli forrásnál az ivóvizes kannákat és nem sokkal negyed három után elindultunk. Vissza az autópályára és irány Valencia, Castelon, Tarragona, Barcelona, Girona. Jó 750 kilométert tettünk meg a telefon óta és csak tankolni álltunk meg kétszer… Közben hívtuk a gyerekeket és folyamatosan tájékozódtunk Anyu állapotáról, ami nem sok jót ígért. Fél 11 körül léptük át a francia határt. Itt, mivel nem nézik jó szemmel a szabadban éjszakázó lakóautókat egy, az autópályához közeli, ACSI katalógusban talált kempinghez mentünk. A sötétség ellenére viszonylag könnyen megtaláltuk. Már be volt zárva és reggel is csak 8-kor nyitott, így csak a parkolójában történő éjszakázás jöhetett szóba. Megettük a velünk lévő pörköltet nokedlival, Rózsiba betöltöttük a hazavezető úthoz szükséges részletes térképeket és megterveztettük az utat, másnapra szendvicseket készítettünk, feltöltöttük a mobil telefonokat. Zuhanyozni is tudtunk, mert bementünk a kemping mosdójába, sőt Zsóka meleg vizet is hozott mosogatáshoz. Két óra felé járt, mire lefeküdtünk. Griffin, 2005. augusztus 26, péntek, 119.nap Reggel 6-kor szólalt meg az ébresztő. Könnyített reggeli (müzli, tea, kávé), gyors összekészülés és mire nem egész háromnegyed óra múlva kivilágosodott, már úton voltunk. Vissza az autópályára. Elszáguldottunk Perpignan, Marseille, Toulon, Nizza, Monaco mellett. Órák alatt tettük meg azt az utat, melyre odafelé heteket szántuk. Mindig mondtuk, hogy mikor jártunk az adott vidéken. Délkörül átléptünk Olaszországba. Itt a Ventimiglia-Genova szakasz nagyon nehéz volt. Az út keskeny, nincs leállósáv, alagutak és viaduktok során haladtunk keresztül, miközben elég erős volt a szél és a forgalom is. Genovát elhagyva kicsit javult a helyzet. Amikor elértük az Olasz Alföldet az út
248
kimondottan kellemessé vált. Eddig végig én vezettem. Itt átadtam Zsókának és egészen az osztrák határig ő vitte a kocsit. Közben beszéltünk a kórházzal és a gyerekekkel is. A hírek nem voltak biztatóak, egyetlen dolgot tehettünk, hogy sietünk. Csak tankolni álltunk meg. Menetben ettünk, ittunk. Ha pisilni kellett, az utas kiment, a vezető pedig cserélt. Autópálya kapuknál a sorállás közben, vagy tankolásokkor cseréltünk. Régi tapasztalatunk, hogy a sebességnél majdnem fontosabb, hogy ne álljon le az ember. Végig 90-100-110, sőt egyszer-egyszer 120-szal jöttünk. A kocsi evett is vagy 15-16 litert. Ausztriába este fél kilenc körül értünk át. Hajtottunk még egy jó órát és egy parkolóban leálltunk aludni. A mai útra jellemző, hogy Rózsi több mint negyvenszer vesztette el a műholdakat, ami akkor történik meg, ha 6-800 méternél hosszabb alagúton megyünk át. Ma kevesebb tennivaló volt. Sajtlevest főztünk és megettük a napok óta hurcolt gyümölcsrizst. Saját zuhanyzónkban zuhanyoztunk, elkészítettük a holnapi szendvicseket. Éjfél körül feküdtünk le aludni. Budapest, 2005. augusztus 27, szombat, 120., utolsó nap Ébresztő fél hatkor, gyorsított reggeli, majd indulás hat után pár perccel. Az első száz kilométer autópálya, ebből vagy húsz kilométeren útépítés tereléssel, útszűkülettel és 60-80 kilométeres sebesség korlátozással, utána Fürstenfeld-től a rémálom. Alternatívaként megvizsgáltuk a Bécs-HehaBudapest útvonalat is, de a 130 kilométeres kerülőt az autópálya előnye nem tudta ellensúlyozni. Ausztriában még tankoltunk egyet és negyed kilenc előtt beálltunk az átkelésre várakozók sorába. Ez számunkra kicsit szokatlan volt, hiszen legfeljebb az elhagyott régi határőr épületeket láttuk csak az elmúlt hónapokban, itt-ott lassításra utasító táblákkal. Pár perces várakozás után indulhattunk Budapest felé. Még Vas megyében kifogtunk egy tereléssel és forgalom leállítással kombinált útépítést. Mire Fehérvárra értünk világossá vált, hogy a 11-12 közötti látogatást nem érhetjük el, ezért a 70-es úton jöttünk. A minőségén kívül nem is lett volna baj, csak Diósdnál megint tereltek és nagyon kalandosan tudtunk csak bejönni a városba. Nem értjük miért nem jelezték előre, akkor az M0-M7 irányon simán be lehetett volna jönni. Útközben összeszedtük a legfontosabb dolgokat, amit haza kellett vinni. Zsóka fél egykor szállt ki a Stromfeld Aurél útnál, én felvittem a kocsit a hegyre. Itt megpróbáltam villanyra tenni, de azt közben kikapcsolták, így a hűtő miatt a gázt kellett elindítanom. (Nem tudom mennyi van még benne, de a tavalyi Istria-i úton is már ezt a palackot használtuk és most négy hónapig.) Egy órakor indultam el a kocsitól.
249
