1
E
z a rohadék tud repülni! – Dobd rá a kabátodat, Rory! – Nem vagyok zoológus. Dobd rá te a kabátodat! Ciklonba kerültem egy pokolfajzattal. A sötétség úgy borult ránk, mint valami vörös köpeny. A mechanikus mennydörgés, a konfliktusra utaló zaj hol felerõsödött, hol elhalkult. Meglátogattak minket a pánik istenei. Clark üvölthetett, ahogy akart. Bevetõdtem az asztal alá, de amikor odaértem, azt kellett látnom, hogy a magnetológus már elfoglalta azt a helyet. Kénytelen voltam visszaugrani a zsilipajtó mögé. Általában nem ijedek meg egykönnyen, de ilyen iszonyú dolgot még életemben nem láttam. A figyelmeztetõ fények vörös és sárga foltokat villantottak a csövekre, az elektromos és mágneses áramkörökre, törzsi
5
maszkokká változtatták az emberek arcát. Tényleg segíthet valamin ez a fénylüktetés? A hajó az életéért küzdött. A szállítóhajóban mindent furcsának találtam, de ez a pillanat volt a legkülönösebb mind közül. Ez a vérfagyasztó madárijesztõ ránk támadott, miközben a személyzet egyfolytában arról szövegelt, hogy veszítünk a magasságunkból, és bele fogunk csapódni a bolygó felszínébe – az ember, ha egy szép, csendes utazás reményében szállt fel egy hajóra, nem igazán ilyen bejelentésekre vágyik. A tolórakéták a fülünkbe sikoltottak, miközben olyan iszonyú külsõ energiák ellen küzdöttek, amelyeket elvileg sosem gyõzhettek le. Már majdnem készen álltunk arra, hogy ráálljunk a bolygó körüli pályára, amikor kitört az a szörnyûség, amitõl a pilóta úgy bepánikolt, hogy oldalra dõlt – csakúgy, mint egy pillanattal késõbb a hajó is. A szárnyas rohadék leírt egy kört az asztal fölött, aztán egyenesen felém repült. Ösztönösen magam elé kaptam a karomat. A széles, fekete szárnyak a fejemre, a kezemre csaptak. A lény egy iszonyú pillanatig közém, és a fémajtó közé szorult. Pánikba esett, és jól megcsapkodott a szárnyaival, mielõtt feljebb emelkedett, és kiröppent az ajtó felsõ része fölött. Esküszöm, hogy kifordult önmagából, és hátrafelé repült, fittyet hányva a fizika valamennyi törvényére. Nem akartam, hogy ez a szörnyeteg még egyszer a közelembe kerüljön. Körülöttünk a hajó teste belerázkódott a mechanikus erõfeszítésekbe és a fizikai rohamokba. A burkolatra, a falak minden egyes négyzetcentijére roppant nyomás nehezedett, miközben keresztülhasítottunk a légkör felsõ részén. Ennek nem így kellett volna történnie. Az igazat megvallva, én még arra se nagyon vagyok képes, hogy egy papírrepülõt röptessek, de még a hozzám hasonló hülyék is tudják, mikor kerül bajba a hajó, amin utaznak. Még szerencse, hogy tényleg nem értek a repüléshez, ellenkezõ esetben bizonyára még jobban megijedtem volna.
6
– Pocket, nyisd ki a hangár ajtaját, és hagyd, hogy ez az izé átrepüljön oda! – kiáltott Clark az elsõtisztnek. – Pocket, hol vagy? – Alatta – jelentette Gaylord, az asztal alatt rejtõzõ magnetológus. – Akkor kelj fel, és nyisd ki! – Nem akarom, hogy ez az izé a hajamba kapaszkodjon! – Atmoszféra negyven másodpercen belül! Vészgyújtás! Barry, vészgyújtás! Pocket, mássz ki onnan, de azonnal! – Rajtam van! Gaylord, szedd le rólam! A bosun rikoltása majdnem elérte a lény decibelszintjét. – Nem segítek, amíg nem kapom meg a hatszázamat! – Azt a fogadást én nyertem meg! – Átvágtál! – Miért tart mindenki csalónak? – Talán a szerencsejátékok miatt. Mivel nem tartoztam a legénységhez, miközben megpróbáltam beleolvadni a falba, megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy nem vettem tudomást ezekrõl az eszelõs párbeszédekrõl. Clark, aki a társaság parancsnoka, meg kapitány, meg minden volt, megpróbált uralkodni a káoszon. – Theo, mi a szám? – kérdezte az elsõtiszttõl. – Ha harminc másodpercen belül nem indítjuk be a planetárisokat, elérjük a teli atmoszféra határát. – Theo arisztokratikus, brites akcentusa valahogy eleganciát kölcsönzött a pániknak. – Barry, direktben landolómódba kapcsolunk! – kiáltott fel Clark. – Indítsd be a szelepeket! Fölöttünk, a kormányállásban Barry, a pilóta felüvöltött: – Szedd le rólam ezt az izét! Nem tudok dolgozni! – Négy láb magasan volt fölöttünk, a vezérlõbalkonon, így pontosan a hiperkinetikus támadó röppályáján belül tartózkodott.
7
A rázkódás felerõsödött. Formák száguldottak el mellettem és fölöttem, valaki a kezemre taposott. Úgy gondoltam, ez az aktivitás azt jelenti, hogy a többiek eljutottak arra a pontra, amikor már jobban féltek attól, hogy a bolygó magához szippantja a hajtómûvek kontrollja nélkül repülõ hajót, mint attól, hogy nekik csapódik az a repülõ izé. – Hát nincs itt senki, aki le tudná lõni? – kiáltott fel az elsõtiszt. – Hol vannak a kommandósok? – Ezt egyedül nem tudom megcsinálni! – szólt le Barry a kormányállásból. – Gaylord, menj fel oda, és segíts Barrynek beindítani a szelepet… – Clark hangját hirtelen elnyomta a hajtómûvek bömbölése. A hajó rázkódása és nekilódulása, valamint a levegõben röpködõ eszelõs lénytõl való félelem valahogy összemosta a hangokat. Miközben a legénység a szörny meg a lezuhanás miatt civakodott, megtaláltam a padlót. Morogva másztam végig az asztal mellett. – Gyûlölöm a szárnyas izéket… Hallottam, hogy a hangár zsilipajtaja csattanva kinyílik, de onnan, ahol voltam, nem sokat láthattam. Egyik kezemet a pad túlsó vége alatt lévõ láda felé csúsztattam – ebben a ládában volt minden útiholmim. A vad, szõrös, repülõ lény éles ciripelését hallva bedugtam az ujjaimat a ládába, és tapogatózni kezdtem, megtaláltam a fegyverem tokját, kirántottam felnyitottam. A plazmapisztoly a kezembe esett. Ez volt a legjobb stukker, amit az engedéllyel rendelkezõ privát zsaruk beszerezhettek. Azt szokták mondani, ez meghozza az embernek az elismerést. A zselével bevont markolat tökéletesen passzolt a bal kezembe, és azonnal felmelegedett – ez volt a gyártó egyik márkajellegzetessége. Kifejezetten balkezesek számára készült fegyver volt.
8
– Clark – jelentettem be. – Nálam van a plazmám. Le tudom szedni ezt az izét. – Erõt vettem magamon, és nem kiabáltam. Az adrenalin rontja a célzást. – Ne lõdd le! – kiáltott vissza Clark. Két kézzel tartottam a fegyvert, a hátamra fordultam, és megpróbáltam követni a levegõben azt az ocsmányságot. A lény találomra röpködött, szeszélyes vonalakat írt le, és folyton visszafordult önmagába. Néhány másodpercenként megpillantottam a két nagy, fényes, zombiszerû fekete szemet, és az apró, undorító, fehér fogakat. Elõ kellett kaparnom mindent, amit a kiképzésen tanultam, hogy képes legyek a mozgó célon tartani a fegyvert. Valójában fõként ösztönszerûen csináltam, de sikerült, és ez a lényeg. Mivel városi gyerek vagyok, ilyen bestiát még sosem láttam, más fajta szörnyecskékkel viszont már találkoztam. Az elsõtiszt, Theo árnyéka közém és a démon közé vetõdött. Theo megpróbált rádobni a dögre egy takarót, de elhibázta. Amikor az árnyék arrébb mozdult, kicsúsztam a fedélzet közepére. – Ó, kérlek, hagyd, hogy lelõjem… – könyörögtem. Clark hangja belehasított a káoszba. – Ne lõj, Rory! Komolyan mondom, hogy ne tedd meg! – Na, ne csináld már… – A mellemhez szorítottam a plazmafegyvert, és a fejem fölé emeltem a másik karomat; éppen az utolsó pillanatban. A hajó rándult egyet, azután hirtelen száguldani kezdett elõre. Rázkódott és remegett alattunk, magával húzta a gyomrunkat. Felismertem az érzést – a hullámokon lovagoltunk. A Vinza nehéz hajó volt, régi, kipróbált, megbízható. A landolást általában óramû pontossággal hajtotta végre. Ezen a napon azonban nem ez történt. A szárnyas izé összezavart minket, ráhozta a szívbajt a pilótánkra, aki emiatt nem tudta idõben beindítani a leszállóhajtómûveket. Számottevõ kormányzás és
9
fékezés nélkül zuhantunk, ráadásul az a kis lidérc még mindig köztünk kísértett. – Eléggé demoralizáló dolog – mormoltam. Idõnként elõfordul, hogy a fejemben elkattan egy kapcsoló; ilyenkor valami azt súgja, vessek véget annak, amiben éppen vagyok. Miután a kapcsoló elkattan, képtelen vagyok uralkodni magamon, így mindenért, ami azután történik, csakis én vagyok felelõs. Erõt vettem magamon, leküzdöttem a sokkot, amit az okozott, hogy látnom kellett, amit láttam, majd felálltam, és a röpködve visító kis lényre szegeztem a tekintetemet. A nyakam pár másodperc alatt begörcsölt. Kibújtam a kedvenc, méretre készített dzsekimbõl, ami éppen olyan medvebarna, mint a hajam. Oké, rendben, az a pasas készítette méretre, aki ott hagyta abban a használtruha-kereskedésben, ahol az egyik barátnõm talált rá, szuperolcsón. Na és? A büszkeségem rég elfogyott. Úgy tartottam magam elé a dzsekit, mint a torreádor a köpenyét, és közben a röpködõ izét figyeltem. A kis rohadék, hogy az milyen gyors volt! Végigrepült a pilótaállás alatti alacsonyabb fal mellett. A teste a falhoz lapult, az orrát menetirányba tartotta, fekete szeme rémisztõ tekintettel bámult rám a feje tetejérõl. Én lettem az, aki figyeli õt, és erre õ is rájött. Hirtelen émelyegni kezdett a gyomrom. Bizonytalanul hátrébb léptem. A hátam beleütközött a nyitott zsilipajtóba. Olyan érzés volt, mintha valaki fegyvert nyomott volna a gerincemhez, hogy arra ösztönözzön, lépjek elõrébb. A lény közeledett. A sarokból csapott le, ahol a pilótafedélzet fala találkozott a hajófallal; éppen csak egy kicsit mozdította meg a szárnyait, hogy egyenesen felém forduljon. Körülöttem Clark és Gaylord, Theo és Pocket hajolgatva, fürgén szökdécselve próbálta elvégezni a feladatát, de közben valamennyien féltették a bõrüket. Fölöttünk Barry hajolt a pultjára, abban a reményben, hogy a lény nem fog beleragadni a hajába.
10
Clark izmos pasas volt, elég magas ahhoz, hogy irigylésre méltó, aranybarna sörénye és a hajó mennyezete között ne maradjon túl sok hézag. A homlokán majdnem mindig ott virított egy horzsolás, mert amikor álmosan, vagy szédelegve lépett ki a kabinjából, mindig beütötte a fejét a hajófal egy bizonyos részébe. Most, ahogy a bozóttûz gyorsaságú lény spirál alakban körberepülte a fejét, nem vált elõnyére a magassága. Elvesztette hidegvérét, kétségbeesetten hadonászni kezdett, de valahogy sikerült összehúznia magát. – A kis mocsok! – kiáltotta. Az orrán megjelent egy vércsík – az egyik karom felhasította a bõrét. Úgy tûnt, a lény mindig afelé meresztette ki a karmait, aki felé repült. Szédülni kezdtem. A lény gyorsan repült, én viszont lassan mozogtam, sehogy sem tudtam követni a tekintetemmel a szeszélyes röpvonalat. Megint hároméves lettem, az új házunkban, a szobámban voltam, azon az ismeretlen helyen, amit még nem szoktam meg, és megpróbáltam kitérni azoknak a másfajta lényeknek az útjából, amelyek ott köröztek az ágyam körül… Akkor történt meg elõször, hogy nem az anyám szobájában aludtam. Az volt az elsõ igazi ágyam. Az elsõ szobám, amin – mint az kiderült – fészekaljnyi madárral kell osztoznom. Csak buta kis verebek voltak, de számomra, a hároméves gyerek számára rémeknek tûntek; azóta is gyûlölök mindent, ami repül. A helyemen maradtam. Vajon támadni fog? Az orromig emeltem a dzsekit, visszafojtottam a lélegzetemet, és vártam a rohamra. A lény teste eltûnt a látóterem alsó pereme alatt. Ettõl kis híján megállt a szívem. Éreztem, ahogy a szõrös test a dzsekimhez csapódik. Megpillantottam a fekete alakot. Erõt gyûjtöttem, legyõztem undoromat, és összezártam szétnyitott karjaimat.
11
Ujjaim alatt egy megfeszülõ izomtömeg lüktetett. A fejem bal oldalára, mintha egy merev maszk lenne, egy bõrszerû anyagból lévõ szárny feszült rá. Egyik karmát a fejbõrömbe vájta. A fejemtõl a talpamig végigfutott rajtam az undor remegése. Kibuggyant belõlem pár, nem túl értelmes szó. Hátrébb rántottam a fejem. A szörny nekifeszült a testemnek, harcolni próbált; olyan sebességgel áradtak belõle a csipogó-zümmögõ, tiltakozó hangok, mint a sztepptáncos lábából a ritmus. A zsilipajtó mögötti falnak vetettem a hátam; beszorultam a fal és a lény közé. – Elkaptam! Tegyétek le a hajót! – Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm! – kántálta Gaylord. Felvonszolta a létrán hatalmas testét, felkapaszkodott a pilótabalkonra, ahol Barry a természet erõi ellen vívta csatáját. A normális esetben csendes hajtómûvek most úgy bömböltek, hogy üvöltenünk kellett, ha azt akartuk, a társaink meghalljanak minket. Mi az ördögöt keresek én itt? Hogyan lehetséges az, hogy Clark Sparrennek mindig sikerül elérnie, hogy a lehetõ legjózanabbul határozzak? Miért kell hallgatnom rá, amikor megvan a magamhoz való eszem? Kiképeztek! Képes vagyok döntéseket hozni! Mikor lesz már szükség arra, amit tudok? Clark uralkodott magán és a hangján. – Beindult már a szelep? – kérdezte, miközben a rövid létrán felkapaszkodott a balkonra. – Szelepek nyitva! – jelentette Barry. – Gaylord, adj Barrynek egy kis elektromos támogatást. Theo, engedd ki a szárnyakat. – A szárnyakat… Értettem! – Gaylord, tíz másodpercen belül töltés – mondta Clark. – Theo, ki azokkal a szárnyakkal! – Már mennek.
12
A mozgatható szárnyak, léguszonyok és stabilizálók kieresztését sziszegõ, csattanó hang kísérte. Lassanként enyhült a hajótest bömbölése és rázkódása. – Gyújtás öt másodpercen belül! – jelentette be Clark. – Öt… négy… Barry a kormányállásban elkapta a fejét egy fényvillanás elõl, és felnyögött. – Hol a repülõ izé? – Kormányozz! – parancsolt rá Clark. – Kettõ… Egy! Gyújtás! A lábam alatt a vibráció egyenletes lüktetéssé változott – olyan volt, mintha egy dobos felgyorsítaná a menetütemet. A mechanikus szûkölés halk, de kitartó zümmögéssé szelídült. Dolgoztak az atmoszferikus hajtómûvek, a szárnyak kint voltak – ugyan mi sülhet még el balul annyira, hogy ismét veszélybe kerüljünk? Saját, undorító problémám csapdájába esve összeszorított fogaim között beszívtam a levegõt, és szorosan tartottam a lényt a dzsekimben, abban reménykedve, hogy nem szarja le a cipõmet, és nem harap meg. Clark pattogó parancsokat osztogatott, de a lehetõ leghalkabban beszélt, hogy a kommunikáció ne okozzon további riadalmakat. A hajó rémült szûkölése már-már dallamos zümmögéssé szelídült. A fedélzet majdnem vízszintesbe állt, bár kissé még lejtett, és kezdett olyan lenni, amilyennek egy fedélzetnek lennie kell; kezdtem úgy érezni, hogy van alatta valami, ami megtámasztja. Levegõ… A majdnem katasztrófára, amit átéltünk, már csak a hajtómû orrából hallatszó halk sípolás emlékeztetett, de pár perccel késõbb ez is elnémult. A figyelmeztetõn villódzó jelzõlámpák egymás után kialudtak. – Stabil – jelentette végül Theo. – Magasság: nyolcezerötven. – A picsába, alacsonyan vagyunk! – rémült meg Gaylord.
13
– Egyenesbe jövünk – mondta Barry, még mindig reszketõ hangon. Az aktivitás nem maradt abba, csak hirtelen szervezetté változott, ahogy a legénység tagjai egyenként magukhoz tértek, és nekiláttak saját munkájuk elvégzésének. – A magasság ötezer – kántálta Theo. – Négyezer… Háromezer-ötszáz… Közben Clark kiadta a parancsot: – Támasztékokat és szintezõket kiereszteni! Gyerünk! A dzsekin keresztül éreztem a lény testének melegét. A kis rohadékot alig egy-két réteg anyag választotta el a bõrömtõl. Lehet, hogy képes átharapni? Mi van, ha veszett? – Tartsd meg, Rory! – szólt oda nekem Clark. – Barry, még mindig jó a leszállási vektor? Még mindig kapod a jelzõsugarat, vagy a szemünkre kell hagyatkoznunk? A pilóta hangja remegett, idegesség sugárzott belõle. Barry a konzolja fölé hajolt. – A jelzõsugarak még mindig a helyükön vannak. – Mintha nem egészen hinné, amit lát, kis szünetet tartott, és ismét megszólalt: – Veszem a leszállási koordinátákat. Jézusom, ez közel volt. – Aktiváld a komputerpilótát, az automata tolórakétákat helyezd középsõ állásba. Hagyd, hogy letegye magát a kicsike. – Száz az egyhez! – kiáltott fel Pocket. – Ne most, gyíkagyú! – csattant fel Clark. Nekem úgy tûnt, hogy az automata tolórakéták maguktól is képesek elvégezni a feladatukat, ám már régen megtanultam, hogy sok esetben még a legapróbb változtatásokat is jóvá kell hagyatni az ügyeletes parancsnokkal. – Automata tolórakéták… zöldön! – mondta Barry. Végre megnyugodott egy kicsit. – A fékezõszárnyakat három-kettõ-háromra – folytatta Clark módszeresen, bár még én is jól láttam, hogy szakad róla a víz. – FSZ-ek három-húsz-hármon – felelte Barry.
14
– A listaszenzorokat automatára. – Szenzorok automatán. – Manuális beavatkozást kizárni. – Manuális blokkolva. – Plazmareaktorokat biztosítani, készenléti állapotba helyezni. Mindenki készüljön a leszállásra. – Clark – mondtam. – Bocsánat… – Nagyon ügyesen csinálod, Rory. Oda fogom tenni, ahová te akarod. – A legszívesebben a gatyádba dugnám! Fölöttébb kíváncsi voltam arra, hogy mi az, amit oly sikeresen csapdába ejtettem, és magamhoz szorítottam. Egyelõre csak annyit tudtam róla, hogy van szárnya, meg foga. A kis rohadék pár percre váratlanul lecsillapodott, de ettõl valahogy sokkal félelmetesebb volt, mint amikor még vonaglott. Aztán ismét vergõdni kezdett, és lejjebb csúszott. Lefelé fordítottam a könyökömet, hogy elkapjam; arra számítottam, az egyik karma majd jól végighasítja a lábamat. Clark tudomást sem vett rólam. Mûvészien csinálta. – Sebességet egynegyeddel csökkenteni. Mágneses padokat és csatolókat bekapcsolni. Onnan, ahol állt, a pilótabalkonról pompás kilátása volt az égre és az atmoszférára, ami szerintem túlságosan nagy sebességgel közeledett felénk. A legénység a jelek szerint már nem pánikolt. Megpróbáltam példát venni róluk, és kísérletet tettem arra, hogy megõrizzem a nyugalmamat. Hiába. A szívem vadul dobogott a szegycsontom mögött, amihez hozzászorítottam azt az állatot. Többé nem tarthattam titokban elõtte az izgalmamat, de õ sem énelõttem a reszketõ félelmét. Nem nyugodott le. Nem csillapodott a vergõdése. Valahányszor lélegzetet vettem, a lény megmoccant, és a karomnak feszült, minden létezõ irányban.
15
– A vertikális rakétákat begyújtani – adta ki a parancsot Clark. Közeledett a földet érés. Ez volt a landolás legrosszabb pillanata. Életemben addig még csak négyszer éltem át, és mindannyiszor gyûlöltem. Ez volt az a pár másodperc, amikor a függõleges rakéták átvették az irányítást a tolóhajtómûtõl, amikor hibátlanul kellett végrehajtani a váltást, mert ha valami probléma támad, a hajó a szó legszorosabb értelmében lezuhan az égrõl. Ismét úgy éreztük, mintha zuhannánk, felfordult a gyomrunk – olyan volt, mintha nem lenne a közelben elég levegõ ahhoz, hogy megtartson minket. Persze ez csupán illúzió volt. Ahogy beindultak a vijjogó vertikális rakéták, az ûrarzenál legerõsebb hajtómûvei, lebegni kezdtünk. A bömbölés elnyomta Clark elvakkantott utasításait, de a legénység tagjai valami csoda folytán így is pontosan tudták, mit mond nekik, és sorban, egymás után végrehajtották a saját feladatukat annak érdekében, hogy letegyék a földre az óriási hajót. Gyors menet volt, félelmetesen gyors, egyáltalán nem hasonlított arra, amikor dokkba kúszik egy óceánjáró, mert ahhoz, hogy a méretes hajó a levegõben maradjon, iszonyú sok energiára volt szükség. Minél rövidebb ideig tart a lebegés, annál kevesebb energiát fogyasztunk. Nekidõltem a hajófalnak, leguggoltam, lehunytam a szemem, és magamhoz szorítottam a kísérteties csomagot. Reméltem, hogy életben maradok, ugyanakkor meg akartam halni. Éles, hangos sziszegés hallatszott. A hajó jó öt lábnyival alám zökkent; zuhanni kezdtem, hogy utolérjem. Aztán a kemény zökkenés következett… Vártam, hogy valaki – Clark vagy Theo – parancsot adjon valamire. Semmi sem történt, csupán annyi, hogy a hajó letette magát. Szilárd talaj volt alattunk. Éreztem, ahogy a felszín megcsikordul; mintha a saját talpam alatt roppant volna szét valami. Aztán rájöttem, hogy a landolás utolsó fázisának automatikusnak kell lennie, mert csak így gátolható meg, hogy a
16
tolórakéták beletoljanak minket a talajba, vagy az oldalára döntsék a hajót. A szenzorok ezerszer gyorsabban reagálnak, mint az emberi kéz. – Lent vagyunk – állapította meg Barry. Kissé elcsigázott volt a hangja. Mellette Gaylord kerek, barna arca jelent meg a korlát fölött. Theo nem vacakolt, kétszer körbefordult, hogy szemügyre vegye a környezetünket, aztán eltûnt a raktérben – valószínûleg azért, hogy ellenõrizze a sérüléseket. Sosem maradt sokáig egy helyben, ezt már korábban megállapítottam. Az elsõtiszt valóságos ezermester volt, kecskeszakállas arca, keskeny, barna szeme hol itt, hol ott bukkant fel. Olyan volt, mint valami brit arisztokrata, mégis úgy hajtott, mint a legutolsó melós. Pocket elárulta nekem, hogy Theónak még címe is van, meg valahol egy birtoka, és hogy az apját annak idején lovaggá ütötték, de a családi vagyona elolvadt, a birtokon álló ház pedig szállodaként mûködött, hogy legyen valami haszna. Mindenkinek volt egy ilyen, balszerencsével kapcsolatos sztorija. Legalábbis nekem úgy tûnt, hogy a hajónkon mindenki szerencsétlen. A fedélzeten, nem messze tõlem Pocket térdelt. Az ujjait szinte belevájta a pilótaállást alátámasztó gerendába. Hátul lófarokba fogott, de elöl borzas, szalmaszínû hajtincsein keresztüllesve nézett rám. – Száz az egyhez – mormolta. – Szép munka volt, emberek – sóhajtott fel Clark. – De ilyet többé egyikünk sem akar csinálni, igaz? A legénység tagjai morgással, bólintással válaszoltak. – Éljen Rory! – lihegte Pocket. Tapsolni kezdtek, erõtlenül megéljeneztek. – Éljen Rory! – zihálta Gaylord. – Jól csináltad – jegyezte meg Theo, és szinte ugyanabban a pillanatban Barry is megszólalt:
17
– Touchdown, haver! – Eegen, szép volt – mondta Clark. – Elkaptad. – Igen, elkaptam – nyögtem. – Most pedig… Valaki volna szíves elmondani, hogy mit is kaptam el? – Csak maradj ott egy kicsit. – Ez valahogy a te hibád. – Végezzük el a házimunkát. – Clark az emberei felé fordult. – Hol van Theo? Az elõbb még itt volt. – Átment a dokkba – fuldokoltam. – Oké, emberek, állítsátok le a rendszert, és kapcsoljatok biztonsági üzemmódba. Ellenõrizzétek a hajtómûvet, és állítsátok le a Cobb-tekercseket. Szóljatok Theónak, hogy eressze le az inhibitorokat, és jelöljön ki valakit, aki ellenõrzi a sérüléseket. Semmi kedvem ahhoz, hogy problémánk legyen egy hajszálnyi repedésbõl, amikor felszállunk. Gary és Mark nézze meg a cinklemezeket és a terhelési transzmissziót. Szóljatok Kipnek, hogy biztosítsa a gályát. Gaylord, végezz el egy teljes magnetológiai diagnózist. Minden rendszeren! Barry, állítsd vissza a leeresztõ szelepeket, Pocket, te pedig nézd meg, nem sérült-e a rakomány, nem kell-e rögzítenünk. Valaki ellenõrizze a függesztõmûveket, a biztonsági csörlõket, az emelõket. Tizenhárom harmincig kaptok idõt, azután jelentsétek, hogy minden stabil és készenlétben van. Valaki menjen, nézze meg, mennyire ráztuk össze a bakáinkat! – Remélem, nem hoztuk rájuk a szívbajt – jegyezte meg Pocket, miközben feltápászkodott. Clark, percek óta elõször, végre rám nézett. Hamarosan mind engem bámultak. Engem, és a… csomagomat. Ott kuporogtam, levegõ után kapkodtam, mindkét lábam görcsben, a térdem behajlítva. A hátamat a zsilipajtóhoz nyomtam. A karommal és a térdemmel a dzsekim alatt mocorgó lényt szorítottam.
18
A látóterem bal szélén a hajóorvos libbent felém. Alacsony, molett nõ volt, vállig érõ, szõke hajjal, férfias arcvonásokkal, és hatalmas, gyönyörû, kék szemekkel. Az utazás ébren töltött szakaszaiban mindig úgy szólt hozzám, mintha élvezné, hogy elbeszélgethet velem. – Valamit mondanod kell, Bonnie? – kérdeztem a fogaim közt szûrve a szót. Bonnie felemelte a kezét, de nem érintett meg se engem, se a dzsekimet. – Ne nyomorgasd, rendben? Hagyj neki egy kis levegõt! – Mondd csak, mi az, ami a pólómon keresztül próbálja megmarkolni a mellszõrzetemet? Bonnie elpirult. – Visszakaphatnám a kislányt? – A kislányt? Bonnie óvatosan átvette tõlem a dzsekimbe bugyolált valamit. – Köszönöm – mormolta. – Szia. – Bonnie! – csattant fel Clark. – Viszlát – Bonnie megpróbált a hátam mögé kerülni, hogy a csomagjával együtt kilépjen a zsilipajtón. Clark lecsúszott a rövid létrán, és sikerült elállnia a lány útját. – Ez a tiéd? – Nos… – Miért hoztál fel erre a hajóra egy szteroidos egeret? A lány szinte elrejtõzött az arcába hulló szõke tincsek mögé. – Mindig is támogattad, hogy magunkkal hozzuk a kedvenc dolgainkat… – De nem ilyen élõlényeket! Szóval õ tehet arról is, hogy eltûnt a papayám? Bonnie egyik lábáról a másikra állt.
19
– Ööö… Elfogyott az almánk. Nem kellett volna pánikba esnetek. A kicsikém csak egy helyet keresett magának, ahol leszállhat. Emberek nevelték, hozzánk szokott, ha valaki kitartotta volna neki a karját, valahogy így… akkor leszállt volna rá. – Rajtam aztán ne landoljon! – mordultam fel. Dühösen néztük, hogy a lény mocorogni kezd Bonnie ölében, majd kidugja a fejét a dzsekim alól. Háromszög alakú fej, hatalmas, fekete szemek, apró orr, borzas szõr, és parányi, fekete mancsok. Átkozott legyek, ha nem úgy nézett ki, mint egy pomerániai kutya! Biztonságos távolságból tettem fel a kérdést: – Ez meg micsoda? – Még sosem láttál repülõ rókát? – kérdezte Bonnie. – Ez nem róka. – Hát, nem egészen, de… Clark közbevágott. – Ez egy átkozott óriásdenevér! Hirtelen észrevette, hogy mindenki körülöttünk áll, és a dögöt nézi, és senki sem foglalkozik a feladatával, a parancsok teljesítésével. – Hé, cirkuszban vagyunk? – kérdezte. – Munkára! A többiek úgy tûntek el, mintha követ hajítottak volna közéjük. Bonnie is menni akart, csakhogy õt Clark szándékosan feltartotta. – Egy denevér… – Talpra álltam, és hátrébb húzódtam a lány állatkájától. – Mit keres ez itt velünk? Itt, az ûrben? – Jó kérdés – Clark a lányra nézett. – Nos? Bonnie ismét elpirult. – Hát… Kire bízhattam volna, amíg én az ûrben vagyok? Hosszú útra jöttünk. Eddig még sosem hagyta el a kabinomat. – Sosem hagyta el? – hüledezett Clark. – Egyáltalán, hol szerezted?
20
– Emlékeztek arra a kedves fickóra, aki az utolsó utunk során felkéredzkedett hozzánk a Doyle–Gray rendszerben? Arra, akinek én gyógyítottam meg a törött csuklóját. – Arról a zsíros hajú csavargóról beszélsz, akinek tetszettél? – Volt egy csomó egzotikus állata, amiket ostoba emberektõl mentett meg, olyanoktól, akik nem tudtak bánni velük. Az övé volt ez a kis repülõ róka is… Olyan picike volt még! Mit tehettem volna? – Ezzel most azt akarod mondani, hogy te lettél a denevér mamája? – Hát nem aranyos? – Kislány, hajítsd ki ezt az izét a zsilipen! – Nem akarhatod megölni! Tényleg olyan rosszat csinált? Vagy talán túl sok helyet foglal? – Hát úgy nagyjából öt láb a szárnya fesztávolsága – jegyeztem meg. – Négy lá-há-há… – Bonnie sírni kezdett, és néhány másodperccel késõbb már vigasztalhatatlanul zokogott. Olyan ügyes és kompetens orvos volt, olyan keveset beszélt, hogy furcsa volt rájönni: valójában még csak egy kislány. Magához ölelte a denevérét, az állat pedig úgy érintette az arcához kicsi, emberi kézre emlékeztetõ, fekete mancsát, mintha meg akarná vigasztalni õt. – Ez nem egy chihuahua – mondta Clark. – Kislány, tényleg muszáj, hogy legyen egy ilyen pulykád? Ez a rémisztõ izé a fagytartályban is veled volt? Bonnie bólintott. A denevér ismét fészkelõdni kezdett, és ezúttal már kinyújtotta az egyik szárnyát; a hosszú, szegmentált, fekete, bõrszerû hártya szinte befedte a dzsekimet, amit Bonnie a testtel együtt magához ölelt. Megláttam Bonnie hatalmas, kék szemét, ami az én tekintetemet kereste, amikor nem volt kénytelen a kapitányra nézni.
21
– Vissza akarod kapni a dzsekidet? – kérdezte Bonnie félénken, és nekilátott, hogy szétnyissa a csomagot. Tiltakozni kezdtem. – Uh… Talán jobb lenne, ha megtartanád… – Ne aggódj. Vajasgombócnak nincsenek bolhái, vagy hasonló. – Bolhák… – A gyomrom tiltakozón forogni kezdett, miközben Bonnie kihámozta a denevért a dzsekimbõl, egyik karmát a másik után kiakasztva az anyagból. – Nem, nem, komolyan beszélek! Teljes mértékben fertõtlenítették, mint minden mást, ami a fedélzeten van. Én magam csináltam. – Remélem… Szóval: Vajasgombóc? Gaylord és Pocket jelent meg Clark két oldalán, hogy megnézzék a szörnyet, amit végül mégis sikerült legyõznünk. Gaylord behúzódott Pocket mögé, aki szigorú képet vágott. – Mi ez? Hogy jutott be a szalonba? Bonnie visszavágott. – Megkértelek, hogy ne menj be a kabinomba, Pocket! – De arról nem szóltál, hogy a kabinod Pandora szelencéje! Landolás elõtt ellenõriznünk kell a magnetikus tekercsek értékeit. Azok viszont a te kabinodban vannak! Gaylord is beleszólt a vitába. – Szívrohamot kaptam, amikor ez az izé elõrepült onnan! Bonnie megfordult, és Gaylordra meresztette a szemét. – Legközelebb maradjatok kívül! – Azt hiszem, fiúk, engedélyt kell kérnetek, mielõtt beléptek a gyengélkedõbe – jegyezte meg Clark. – És akkor ki fogja értékelni az adatokat? – kérdezte Gaylord. Clark megvonta a vállát. – Majd én. – Te vagy a kapitány! – tiltakozott Pocket. – Ha te végzed a mi munkánkat, ki végzi el a tiedet?
22
– Rory. Például. – Igen. Rory. Persze. – Pocket bosszúsan és indulatosan kicsúszott a fõzsilipen, hogy elvégezze azt a munkát, amit a normál landolási procedúra során el kell végezni. Gaylord még egy szúrós pillantással büntette Bonnie-t, majd õ is kilépett a fõdokkba. Alig bírtam lefelé tartani a pisztolyt, amikor Bonnie elejtette a dzsekimet, és a rókapofájú denevér felröppent, hogy aztán belekapaszkodjon a lány karjába, és úgy lógjon rajta, mintha csak egy faág lenne. Elégedettnek tûnt, ahogy hátsó lábai csontos ujjaival, karmait a szolgálati tunika védõkézelõjébe mélyesztve erõsen belekapaszkodott Bonnie csuklójába. A levegõben szélesebbre tárta a szárnyait, mint az ebédlõasztal hossza, majd a teste mellé húzta, szinte összecsomagolta mind a kettõt – pontosan úgy csinálta, mint a vámpírok a mesékben. Amikor ezzel megvolt, kutyaszerû szemével rám, meg Clarkra bámult. Clark rámeredt, azután Bonnie-ra nézett. – Vidd innen. Tedd be valahova. Zárd be. Többé nem akarom látni. Mostantól fogva amíg él, keress valakit, aki vigyázni fog rá. – Megígérem – mondta Bonnie. Felemelte a karját, ami megfeszült a rácsimpaszkodó denevér nem elhanyagolható súlyától. – Barátságos. Egyáltalán nem vad. Látod? Odatartotta elém az állatot – talán azt akarta, hogy simogassam meg. Visszahúzódtam. – Utálom a repülõ dolgokat. – Micsoda? Az olyanokat mint a barázdabillegetõk meg a lepkék? – Utálom, ami repül és harap. Gyûlölöm õket. – De õ aranyos, csak kapaszkodik, mást nem is csinál, ugye? Ezt el kell ismerned.
23
– Ja, persze, nagyon aranyos – szólt közbe Clark. – De egy csepp guanót sem akarok meglátni ezen a hajón! Megértetted? Bonnie egyetlen szó nélkül kiment a tatra nyíló zsilipajtón, abba az irányba indult, ahol a parányi, egyszemélyes kabinok sorakoztak. Clark mély lélegzetet vett, majd a kézi egységét a hajó rendszereire hangolta. Meleg helyzetet éltünk át, de a dolgok jól állhattak, mert Clark kacsintott egyet, bólintott, majd a mellénye zsebébe dugta a készüléket. Azután rám nézett; úgy tûnt, mintha zavarban lenne egy kicsit. Visszaültem az ebédlõasztal sarkához. – Hosszú, csendes pihenõ az ûrben. Errõl beszéltél. Laza menet lesz, ezt mondtad. – Fogd be a szád. Ezt meg most mondom. – Clark ellépett mellettem, és a hajó egyik komptech-paneljéhez lépett, amelyen keresztül szinte azonnal rá lehetett állni a hajó rendszereire. Egyszer már elmondta nekem, hogy szükség esetén akár egyetlen ember is képes mûködésben tartani az egész hajót. Nem fenntartani, csak mûködtetni, és ezt sem túl sokáig. Beleszólt a panelbe: – Hivatalos hozzáférési kód: X1 Speciális Ûrjáró Teherhajó, Vinza, PlanCom kontraktus: hetes-hetes-négyes. Rosamond 6-os bolygó elérve, július 14-én, tizenhárom óra tíz perc… négy másodperckor. Biztonságos landolás az elõre meghatározott koordinátákon, esemény nem történt. Clark Sparren, kapitány. Meghatalmazás száma: SP405. Naplózást, biztosítást, küldést. – Biztosítás rendben – válaszolt a komputer. – Úti jelentés elküldése folyamatban. Jelentés a Nebula Habitációs Divízónak, PlanCom Inc., Cincinnati, Ohio. Köszönöm, és kellemes szolgálatot. – Kösz. – Clark megérintett egy gombot a vezérlõpanelen. – Theo, kapcsold be a letapogatókat, és derítsd fel a terepet. Körül kell néznünk, mielõtt kimegyünk.
24
