EVANGÉLIKUS HITTUDOMÁNYI EGYETEM

EVANGÉLIKUS HITTUDOMÁNYI EGYETEM

HAFENSCHER KÁROLY

ÁGENDA-TRADÍCIÓ ÉS A JELEN KIHÍVÁSAI A magyar nyelvű istentiszteleti élet

Doktori értekezés

Témavezető: Dr. H. Hubert Gabriella Budapest, 2009.

Tartalomjegyzék Bevezetés ……………..………………………………………….. 7 1. Alapvetés 1.1. Az egyház megújulása és az istentisztelet megújulása ………… 12 (kölcsönhatás és összetartozás) 1.2. A téma helye a teológiában ……………………………………. 13 1.3. A dolgozat felépítése…………………………………………… 15

2. Történeti rész 2.1.

Előkészület a történeti vizsgálódáshoz ……………………… 18 Az ágendatörténet vizsgálati módszere ……………………. 18

2.1.1.

A magyar evangélikus egyháztörténet liturgikus szempontból meghatározó korszakai..……………………………. 19 2.1.3. Lutheránus identitásből fakadó kegyesség vagy 2.1.2.

elhatárolódás a katolikus egyháztól?…………………………….. 24 2.1.4. Miért szűkít a vizsgálat a magyar nyelvű ágendákra?………. 25 Az ágendák rövid felsorolása ………………………………. A dolgozat történeti részének forrásai ……………………… 2.1.6.1. Primer források. …………………………………………. 2.1.6.2. Szekunder források……………………………………….

2.1.5. 2.1.6.

27 28 28 29

2.1.7. Az ágendák és a megvalósuló istentiszteletek viszonya …… 32 2.2. Az

ágenda-tradíció bemutatása………………………………. 37 2.2.1. A 16. század……………………………………………….. 37 2.2.1.1.

Általános bevezetés……………………………………… 37

2.2.1.2.

A reformáció terjedése Magyarországon………………... 39

2.2.1.3.

Az első ellenáramlatok …………………………………

A magyar reformáció legjelentősebb személyiségei – tekintettel az istentisztelet-megújítás ügyére …………………  Honterus János ………………………………………………..  Dévai Bíró Mátyás ……………………………………………  Gálszécsi István ………………………………………………  Huszár Gál ……………………………………………………  Bornemisza Péter ……………………………………………  Melius Juhász Péter ..…………………………………………  Kálmáncsehi Sánta Márton……………………………………  Sztárai Mihály ………………………………………………..  Ozorai Imre ………………………………………………….

41

2.2.1.4.

41 42 43 44 44 45 46 46 47 47

 Farkas András ………………………………………………..  Batizi András………………………………………………….  Szkhárosi Horvát András ……………………………………  Szegedi Kis István ……………………………………………

48 48 48 49

2.2.1.5.

Első lépések a megújuló istentiszteleti élet felé…………... 50

2.2.1.6.

Az első erdélyi reformátor, Johannes Honterus hatása …… 51

2.2.1.7.

A magyar nyelvű ágendák .……………………………….. 57

 Heltai Gáspár ágendája………………………………………..  Énekeskönyv, ami egy ágendával felér……………………….  Bornemisza Péter ágenda-könyvecskéje………………………  Egy „semleges” ágenda Beythe Istvántól……………………..  A Keresztúri ágenda…………………………………………..  Ágenda hely- és időpont megjelölés nélkül.………………….. 2.2.1.8.

57 59 64 67 70 73

Énekeskönyvek…………………………………………….. 75

A zsinatok jelentősége az istentiszteleti élet vonatkozásában………………………………………….... . 79  Zsinatok a 16. században……………………………………. 79  Az első Erdődi Zsinat……………………………………….. 80  További zsinatok, amelyek egyre többet foglalkoznak az úrvacsorával és a liturgiával………………………………… 81  Az önálló evangélikus találkozók és zsinatok…………......... 83

2.2.1.9.

2.2.1.10.

A 16. század kiértékelése………………………………… 85

2.2.2. A 17–19. század ……………………………………………… 89 2.2.2.1.

Bevezetés………………………………………………….. 89

A 17. század………………………………………………..  Az évszázadot keretező zsinatok……………………………  A Somorjai ágenda………………………………………….  A Somorjai ágenda értékelése……………………………....

2.2.2.2.

2.2.2.3.

90 90 92 93

A 18. század ………………………………………………………..

95  A Rózsahegyi Zsinat………………………………………..  Történeti háttér……………………………………………...  A korábbi zsinatok hatása…………………………………...  A zsinat összehívásának kettős oka…………………………  A pietizmus megérkezése és első hullámai hazánkban……..  A pietizmus és az istentisztelet……………………………...  A zsinat összehívása…………………………………………  A zsinat lefolyása……………………………………………  A Rózsahegyi Zsinat értékelése……………………………..  Krmann ágendája……………………………………………

95 95 98 98 99 100 100 104 107 107

2.2.2.4.

A 19. század……………………………………………….  A Dunántúli ágenda…………………………………………  Petrovics Soma ágendája……………………………………  A Karsay-Czékus ágenda……………………………………  Gyurátz Ferenc ágendája……………………………………

112 113 114 115 116

2.2.3. A 20. század………………………………………………..  Általános bevezetés………………………………………….  A század első, istentiszteletet érintő folyamata: útkeresés…..  Istentiszteleti típusok a századfordulón……………………..  Petrovics javaslata az istentisztelet rendjéről………………..  Az érlelődés időszaka………………………………………..  Stráner Vilmos és Kuti (Kuthy) Dezső istentiszteleti rendjei…………………………………………  A Pesti Evangélikus Egyház istentiszteleti rendje, mint döntő lépés az újjáformálódó gyakorlatban……  Az új fejezet: Raffay Sándor ágendája és a hivatalos istentiszteleti rend…………………………….  A 2. világháború utáni eszmélődés………………………….  Prőhle Károly munkássága és az 1963-as ágenda … ………  Új elvárások és igények megjelenése……………………….

118 118 119 120 121 124

2.3. Konkrét igény az istentiszteleti megújulásra……………….. 2.3.1. Az 1982-es énekeskönyv mint a változás motiválója ……… 2.3.2. Az „elöregedő” ágenda és a különböző kísérletek.………… 2.3.3. Az istentisztelet akadálya vagy segítője a missziónak?..…… 2.3.4. Veszélyben egyházunk istentiszteleti életének egysége……. 2.3.5. Az Ágendaszerkesztő és Liturgiai Bizottság munkája………

141 141 145 147 149 153

125 127 131 135 136 140

Konklúziók – a történeti rész kiértékelése 2.4.1. Az istentiszteleti rend és élet megváltoztatásának motívumai…………………………………………………… 158 2.4.2. Teológiai motívumok………………………………………. . 2.4.3. Egyházpolitikai motívumok…………………………………. 159 2.4.5. Kegyességi motívumok..……………………………………. 161 2.4.6. Szerepek……………………………………………………… 162

2.4.

3. Ekkleziológiai-liturgiai rész ……………………………. 164 Egyházi és társadalmi tényezők, amelyek az istentisztelet megújulásához vezethetnek…………………………………………. 165 3.1.

Kereszténység Európában a század- és ezredfordulón és azután……………………………………………………… 3.1.1.1. Opciós társadalom .…………………………………….. 3.1.1.2. Szekularizáció ….……………………………………… 3.1.1.3. Vallásosság…...………………………………………… 3.1.1.4. Élménytársadalom …..…………………………………. 3.1.1.5. Kereszténység az opciós társadalomban …..…………...

3.1.1.

165 165 167 168 169 173

158

3.1.1.6. 3.1.1.7.

3.1.2.

Egyháziatlanodás és távolodás a kereszténységtől..….... Ünnepkultúra és a keresztény istentisztelet …..………...

Evangélikus egyház és evangélikus keresztények Magyarországon ………………………………………………………….. 180

 Rendszerváltás után vagy rendszerváltásban? ..…………….  A régi rendszer és az új struktúra …………………………… Keretet teremteni és tartalommal megtölteni ………….……….. Milyen nagy a magyar evangélikusság…………….……………  Döntés a jövőre nézve – alternatívák..……………………… 3.1.3.

174 176

180 181 183 184 186

Belső elvárások ………………………………………… 187

3.1.3.1. A gyülekezeti tagok elvárásai..…………………………… • Változóban a gyülekezet-tagság…………………………….... • Kötődés a tradícióhoz………………………………………… • Emberszabású istentisztelet …………………………………..

187 188 189 190

3.1.3.2. Különböző csoportok elvárásai..…………………………. 191 • Az új csoportok új helyzetet teremtenek – avagy új helyzetek új csoportokat hoznak létre…………………………………... 191 • Mi motiválja a különböző csoportokat az istentisztelet megújítása ügyében..………………………………………… 197 3.1.3.3. Az egyházvezetés………………………………………… 200 • A püspöki tiszt és az istentisztelet……………………………. 200

Külső elvárások ……………………………………….. 202 3.1.4.1. Ökumené………………………………………………….. 202

3.1.4.

• A Magyarországi Evangélikus Egyház hazai és világtávlatú Ökumenikus vonatkozásai ……………………………………. 202 • Mi következik az ökumené évszázada után?..………………... 204 • Az ökumené hatása az istentiszteleti életre …………………... 206 3.1.4.2. Társadalom………………………………………………… 209 • Társadalmi ünnepségek és a keresztény istentisztelet…………. 209 • Személyes és családi ünnepségek és a keresztény istentisztelet……………………………………………………. 216 3.2. Mi is valójában az egyház, amelynek legfontosabb életmegnyilvánulása az istentisztelet? …………………………. 3.2.1. Négy 20–21. századi teológus hatása az egyház és istentisztelet témára…………………………………........ 3.2.1.1. A választás indoklása • Négy teológus a 20–21. század négy szakaszából…………… • Szubjektív vonatkozások – négy teológus, akik teológiai gondolkodásomat meghatározzák………………….. . • Objektív vonatkozások – négy teológus, akiknek

218 218 218 220

hatása átfogó és meghatározó széles körökben………………. . 223 3.2.1.2. Dietrich BONHOEFFER • Az egyház – a szentek közössége ………………….............. 225 • Bonhoeffer – ekkleziologia és istentisztelet …………………. 225 • Két alapmű (Sanctorum Communio és Akt und Sein) az istentisztelet ügyének összefüggésében……………………. 3.2.1.3. Helmuth THIELICKE • A kérdezők gyülekezete ………………………………………. • Forradalmár vagy konzervatív?.............……………………… . • Teológusa és az egyház igehirdetője…………………………. .. • Egyház a 20. században, a második világháború után, egy megosztott világban……………………………………… • A választ váró emberek ……………………………………..... • Istentisztelet – spirituális élet………………………………….

227

229 229 229 232 233 233

3.2.1.4. Manfred JOSUTTIS Ahol a Szent hatalma jelen van ……………………………..  Az egyház – a népegyház és a szentek gyülekezete ……… 237  Az egyház, aminek hatalma van..…………………….......... 239  Josuttis liturgikus koncepciója ……………………………. 240 3.2.1. 5. Wolfgang RATZMANN  Az egyház korszerű liturgiája………………..……………  A bizalom teológiája ………………………….………….  Liturgikus koncepcióját tükröző írásai …………………..  A megváltozott kulturális kontextus………………………  A nyitott kapu …………………………………………….

4. Summa 4.1. Egyház a posztmodern utáni Magyarországon – tekintettel az istentisztelet témájára ………………………… • Általános helyzetvázlat ……………………………………….. • A társadalmi jelenségek hatása az egyházra és annak istentiszteleti életére………………………………………........ • A megélt és a vágyott istentisztelet közti összefüggés és feszültség……………………………………… • Az egyház- és istentisztelet-értelmezés áttétele a Liturgikus könyvre ………………………………..... 4.2. A jelen kihívásai……………………………………………….. • Igény-kielégítés vagy -ébresztés ……………………………..... • Valós lehetőségek és határok ………………………………… • Honnan indul ki az istentisztelet megújítása? ………………….. • Kézben van az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv…. 5. Az új Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv

236

244 245 246 248 249

251 251 252 254 257 259 259 260 261 262

irányvonala és kritériumrendszere (Végkövetkeztetések és tézisek) .. 265 Irodalomjegyzék ……………………………………………………..

272

Bevezetés

Bevezetés Lelkészgyermekként felnőve életem meghatározó élménye volt az istentisztelet. Teológushallgatóként az istentiszteleti szolgálattal járó feladatok érdekeltek leginkább. Gyülekezeti lelkészi szolgálatom idején munkámban prioritást élvezett a vasárnapi istentisztelet előkészülete, megtartása. A lelkészi diploma megszerzése után, már aktív gyülekezeti lelkészi szolgálat mellett szereztem karvezetői diplomát. A korábbi autodidakta zenei tevékenység után a muzsikával való professzionális foglalkozás indította el azt a folyamatot, amelyben a zene és a teológia kapcsolatát kerestem. A kettő metszéspontja a liturgia, az Istenszolgálat különleges világa. A gyakorlati liturgika iránti kezdeti érdeklődésem mellé társult az egyre mélyebb vágy a liturgia titkainak, összefüggéseinek felnyitására és megismerésére. E mellé társult az a kihívás, hogy az evangélikus egyház kántorképző intézetében, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, később pedig az Evangélikus Hittudományi Egyetem keretei között előadásokat kellett tartanom liturgika tárgykörében. Ez komoly önképzésre késztetett. Amiként a hobby-muzsikálás keltette a magas szintű zenei tanulmányok elvégzésének igényét, úgy az oktatói munka generálta a kutatások és a folyamatos továbbképzés elkezdését. Amikor 1999-ben „Keresztény istentisztelet” címen megírtam a Zeneakadémia protestáns liturgika-jegyzetét, kettős cél lebegett a szemem előtt. Részben be kellett töltenem azt az űrt, amely évtizedek óta nehezíti a kántor és lelkészképzés munkáját, hogy ti. nincs korszerű, magyar nyelvű evangélikus liturgika-irodalom, részben pedig alapot akartam vetni egy olyan liturgika-képzésnek, amely kineveli azokat a fiatal szakembereket, akik annak a liturgia-reformnak kreatív szereplői lehetnek, amely régen várat magára. A publikálás, az oktatás és a hozzájuk nélkülözhetetlen kutatás olyan folyamatot indított el, amely belső tisztázást, további szellemi projekteket és átfogó teológiai munkát igényelt.

Ehhez sem igazi partnert, sem pedig olyan mestert nem találtam Magyarországon, aki tanítóm, szakmai nevelőm, irányítóm és igényes bírálóm lett volna. A belső igényhez német nyelvterületen két olyan találkozás adatott, amely meghatározta életemet, szakmai munkámat. Egy neuendettelsaui Pastoralkollegkurzus hozott személyes kapcsolatot Prof. Dr. Manfred Josuttisszal, a Göttingeni Egyetem akkor még aktív gyakorlati teológiai professzorával. A második találkozás Lipcsében történt, ahol magánúton könyvtári anyaggyűjtést végeztem. Itt kezdődött az azóta is tartó beszélgetés Dr. Wolfgang Ratzmann professzorral. A vele való szakmai párbeszéd, az általa képviselt irány meggyőző volta, a tőle tanult hozzáállás és gazdag ismeretanyag indított el a tudományos munka útján. A munkát a Lipcsei Egyetem Teológiai Fakultásán (Universität Leipzig, Theologische Fakultät), ill. az ahhoz szervezetileg és személyileg is kötődő Liturgiatudományi Intézetben (Liturgiewissenschaftliches Institut der VELKD) kezdtem el. A Lipcsei Egyetem beiratkozott, egyéni programos doktorandusz hallgatója voltam, témavezetőm pedig Prof. Dr. Wolfgang Ratzmann, aki a Gyakorlati Tanszék és Liturgiatudományi Intézet vezetője. Mivel a doktori munkám elkészítéséhez kapott GAW ösztöndíj lejárta előtt meghívtak, majd megválasztottak a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodája igazgatójának, a felkészülés folyamatában nyolc év szünet következett. Az első években még próbálkoztam a munka folytatásával, rendszeresen konzultáltam „Doktorvater” professzorommal, de egyre inkább kiderült, hogy a több mint teljes embert igénylő vezetői munka, valamint a rendszeres egyetemi oktatói tevékenység mellett lehetetlen érdemben tudományos kutatói-írói tevékenységet folytatni. Ratzmann professzor javaslata alapján és a 2008 januárjában vele történt egyeztetés nyomán a munkát Magyarországon kezdtem újra. A dolgozat fele így német nyelven készült, ennek fordítási munkái az elmúlt hónapokban történtek meg. Mivel a német nyelv és a német teológia más gondolkodásmódot igényel, megfogalmazási módjában is eltér a magyartól, jelentős feladat volt a fordítás – amelynek nem teljes sikerével tisztában vagyok. A kihagyott időszak után pedig nyilvánvalóvá vált az is, hogy a 8-10 évvel ezelőtt készített szövegek egy része újragondolásra, újrafogalmazásra szorul. A dolgozat hosszú időn át való vajúdása is sajátos helyzetet teremt. Szakmai munkám számos rétege és több korszaka kerül egymás mellé az anyagban.

A munka még akkor kezdődött, amikor egyházunk Ágendaszerkesztő és Liturgiai Bizottsága a munka kezdeti fázisában volt. Készülődésem párhuzamosan haladt az általam vezetett bizottsági munkával s az „Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv” (LK) születésével. Az LK tervezésénél még csak vágyaimat, elméleteimet fogalmaztam meg a dolgozat több pontján. Az LK megszületésénél és szárnybontogatásainál pedig átértékelődtek a korábbi remények, feltételezések, teóriák. Így a dolgozatban nemcsak leíró jelleggel közlöm a kötet születésének szellemi hátterét, hanem az írás lényege szerint tartalmazza az ágenda-készítés verítékes, de édes munkálatait. Azóta a Liturgikus könyv második kötetén dolgozunk, s készítem a háromszorosára gazdagodott liturgika tankönyvet is. A Liturgikus könyv, a második részként szolgáló kazuális ágenda és az immár alaposabb tananyag-jegyzet jelzi azt az elkötelezettségemet, amely a disszertáció anyagában koncentrálódik. Örülök annak, hogy azon az Evangélikus Hittudományi Egyetemen nyújthatom be értekezésemet, amelynek magam is öt éven át – 1975–1980-ig – hallgatója lehettem, s amelyen közel egy évtizede az elméleti liturgika előadásokat tarthatom.

1.

Alapvetés

1.1

Az egyház megújulása és az istentisztelet megújulása Dolgozatom belső célja, hogy kifejtsem azt az alapállásomat, amely teológiai, azon belül liturgikai hitvallásom, ezzel ismertebbé tegyem az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv teológiai, szellemi, lelki hátterét. Tézisem: az egyház nem újulhat meg az istentisztelet megújulása nélkül, az istentisztelet nem újulhat meg az egyház megújulása nélkül. Így az egyház megújulása és az istentiszteleti élet megújulása szorosan összefügg, azok kölcsönhatásban vannak egymással. Az egyház – mivel tagjai egyszerre megigazított és bűnös emberek (simul iustus et peccator) – állandó megújulásra vár. Az egyházra nézve vallották őseink és vallja a mai hívő ember, hogy semper reformanda. A megújulás azonban a Szentlélek munkája. Nélküle csupán kísérlet marad minden újítás, és zsákutcába fut az emberi igyekezet. A Szentlélek azonban meg tudja és – az egyháztörténelem tapasztalata szerint – meg akarja újítani az egyházat. Az istentisztelet nem emberi rendezvény, nem csupán évszázadok, évezredek alatt csiszolódott dramaturgiai drágakő, hanem az Isten liturgiája. Benne primer módon Isten cselekszik: megszólít, hív, párbeszédbe lép az emberrel, bátorít, vigasztal, formál, teremt és újjáteremt. Embereket felhasználva, emberi szóba, formákba, viszonylatokba belealázva magát megjelenik, találkozóra hívja az embert, s a találkozóban a megjelenteket önmagából részesíti, osztja jóságát, árasztja kegyelmét, adja áldását. A liturgiában (=közhasznú munka) Isten az elhívott szolgáit használja eszközül. Ugyanakkor az egész gyülekezet csatornája lehet az Isten valóságos jelenlétéből adódó kincseknek, értékeknek. Az ember ilyen értelemben kettős szerepet tölt be: Isten eszköze az evangélium hirdetésében és a kegyelmi ajándékok szétosztásában, ugyanakkor Isten partnere a dialógusban. Mindaz, ami emberi az istentiszteleten: reakció az Isten akciójára. A bűnös ember válasza a bűnt megbocsátó Isten szavára és cselekedetére. Ez az emberi oldal előrevetíti azt is, hogy az ember miatt az istentisztelet is megújulásra szorul. Ahogy az egyház, úgy az egyházi élet szíve-közepe, az istentisztelet is csak a Szentlélek munkája nyomán tud megújulni.

Itt érkezünk vissza az alaptézishez: „az egyház megújulása és az istentiszteleti élet megújulása szorosan összefügg, azok kölcsönhatásban vannak egymással”. Ezzel azt is állítom, hogy az istentisztelet ügye az egyház életében nem periférikus ügy, nem másodlagos, s végképp nem lefutott. Bár a 20. század hatvanas éveiben szinte divat volt beszélni arról, hogy ez elavult műfaj, tapasztalati tény, hogy az ezredforduló után is releváns téma és kikerülhetetlen terület az istentisztelet, annak tradíciót komolyan vevő, mégis korszerű megújítása, használata. 1 A dolgozat mind a visszatekintő, mind az elemző szakaszában, mind pedig az előretekintésében azt mutatja be, milyen domináns módon jelenik meg az istentiszteleti életben a változás, az újítás és az újulás. Az ágenda-tradíció és a jelen kihívásai arról beszélnek, mennyire elválaszthatatlan az egyház életének és istentiszteletének megújulása. Ha az egyház nem újul meg, az istentisztelet-újítás, változtatás, -reformálás csupán jóindulatú igyekezet, kegyes vágy marad. Ha az istentisztelet nem újul meg, elmarad vagy lelassul az egyház megújulása. A válságokkal induló 21. század keresztényeinek felelőssége, hogy mindkettőért egyszerre munkálkodjanak, a kötelességük pedig, hogy az epiklézist ebben a formában is gyakorolják: az újjáteremtő Szentlélek munkájáért könyörögjenek.

1.2. A téma helye a teológiában

Az alaptézisből következik, hogy bár a disszertáció egésze az istentisztelet-teológia tárgykörébe tartozik, valójában interdiszciplináris megközelítésben tárgyalja a témát. A dolgozat első nagy egysége (2. fejezet) történeti feldolgozás. Az anyag egésze nem egyháztörténeti munka, ezért annak megfelelő igényt sem lehet vele kapcsolatban támasztani. Jóllehet ez a szakasz hosszan tartó könyvtári és levéltári kutatás eredményeként született, célja mégsem az, hogy egyháztörténeti, azon belül liturgiatörténeti tanulmányt adjon. Feladata, hogy egyrészt – átfogó irodalom hiányában – áttekintést adjon a magyar evangélikus liturgiatörténetről, ezt a területet is

leszűkítve

az

ágendák

világára;

másrészt

a

szisztematikus

résszel

összekapcsolódva érthetővé tegye a készülő – s időközben megjelent – Liturgikus

1

Tradíció alatt az a hosszú és rövid távú, évszázadokat vagy csupán néhány évet, évtizedet felölelő hagyomány értendő, amely már mint a múlt gondolata és gyakorlata meghatározza az istentiszteletet.

könyv gyökereit, általános történelmi, társadalomtörténeti, szellem-történeti, valamint spiritualitástörténeti hátterét. A második nagyobb szakasz (3. fejezettől) alapállása és téma-megközelítése a rendszeres teológián belül az ekkleziológia tudományába sorolható. Az egyház lényegét értelmezi, küldetését kutatja, megjelenési formáit elemzi, a róla szóló véleményeket és meglátásokat összegzi. Megítélésem szerint a teológia tudományán belül ma az ekkleziológia a leginkább releváns, nélkülözhetetlen, sok területet integráló, ezért kiemeltként kezelendő diszciplína. A dolgozatban – elsősorban a négy kiválasztott teológus kapcsán – kerülnek egymás mellé az egyházról alkotott különböző felfogások. Az ekkleziológia azonban nemcsak a teológia jónéhány tudományágát foglalja magába és rendezi a saját koordinátarendszerébe, hanem érinti a társadalomtudományokat, ezek közül kiemelten a szociológiát (azon belül az egyházszociológiát), a hálózatismereti tudományt, a közösség- és csoportdinamikai szakterületet, valamint a viselkedés és magatartástudományt. A dolgozat harmadik nagy egysége a történeti és az ekkleziológiai részt összefoglalva, értékelve és továbbvíve a liturgika diszciplínájának körébe tartozik. A liturgika szintén összegző, integráló szakterület a teológián belül. Biblikus megalapozású, történeti formálású, szisztematikus teológiát tolmácsoló (azon belül különösen is a dogmatikát és ekkleziológiát felhasználó) tudományág. Nem egyszerűen a gyakorlati teológia része (szoros kapcsolatban a homiletikával, gyülekezetépítéssel, pasztorálpszichológiával, de még a kybernetikával is), hanem ezeket egy mederbe terelő, az egészet összegző diszciplína. Mindehhez társulnak azok a nem teológia jellegű szakterületek, amelyeket a liturgika szintén magábafoglal és ötvöz: zenetudomány, esztétika, mozgáskultúra, vizuál-kultúra, dramaturgia. Ebben az értelemben a dolgozat – bár egyértelműen liturgikai ihletettségű – mégis a teológia és a társtudományok számos területét átfogó munka kíván lenni.

1.3. A dolgozat felépítése

A dolgozat – a fent jelzettek értelmében – a következő részekre tagolódik. Bevezetés 1. Alapvetés 2. Történeti rész 3. Ekkleziológiai-liturgiai rész 4. Summa 5. Tézisek

A bevezetésben felvázoltam a munka személyes indítékát, kezdetét, folyamatát, elképzeléseit. Ezt követően ismertettem az egész dolgozat kiinduló alaptézisét az egyház és az istentisztelet megújulásának összefüggéséről. Majd megkíséreltem elhelyezni a dolgozatot a teológiai tudományok palettáján, utalva arra, hogy a liturgikai témák általában, dolgozatom témája pedig különösen is interdiszciplináris jellegű. A történeti rész bevezetése az olvasó elé tárja az ágendák vizsgálatának módszerét, felvázolja a liturgikus szempontból releváns egyháztörténeti korszakokat, majd megfogalmazza azt a célt, hogy az elhatárolódó negatív identitás helyett mit jelenthet az igazi lutheri identitás az istentisztelet formálásakor. E szakasz tájékoztat arról is, hogy miért szűkül a vizsgálat a magyar nyelvű ágendákra. Az ágendák listája után ismertetem azokat a forrásokat, amelyek a kutatásban rendelkezésre álltak, végül kitérek az ágendák és a megvalósuló istentiszteletek viszonyára. Ezt követően a dolgozat századonként sorra veszi a magyar evangélikus ágendatörténet legfontosabb személyiségeit, írott dokumentumait, belső folyamatait s a meghatározó egyházi döntéshozó testületek anyagait. Mivel a dolgozat kitér arra, hogy az ágenda- és liturgiatörténetben két század különösen is fontos, ezért részletesebb információt közöl a 16. és a 20. századról.

A korszakok és az ágendák bemutatása után a dolgozat körüljárja azt, hogy az istentisztelet megújulására milyen konkrét igény fogalmazódik meg az egyházban és azon kívül. Végül a történeti rész kiegészítéseként feltárja az istentiszteleti élet és rend megváltoztatásának teológiai, egyházpolitikai és kegyességi motívumait, ill. az azokban megjelenő szerepeket. A második fő szakasz az ekkleziológiai-liturgiai rész. Ennek elején a dolgozat számba veszi azokat az egyházi és társadalmi tényezőket, amelyek az istentisztelet megújulásához vezethetnek. Ezt követően európai és hazai helyzetkép megfestésével jelzi azt, mik azok a tényezők, amelyek indirekt módon meghatározzák az istentiszteleti élet formálódását. Majd áttér a belső, egyházi és a külső, társadalmi elvárásokra, amelyekre az ágendakészítő liturgusoknak ma választ kell adniuk. E helyzetfelmérés és általános képbemutatás után következik az alapkérdés: Mi is valójában az egyház, amelynek legfontosabb életmegnyilvánulása az istentisztelet? A kérdésre a dolgozat négy 20–21. századi teológus segítségével kísérel megválaszolni. Kiválasztásuk szubjektív, hatásuk és munkásságuk alapján azonban reprezentatív mintát jelentenek a témában: Dietrich Bonhoeffer, Helmuth Thielicke, Manfred Josuttis és Wolfgang Ratzmann. A dolgozat ezt követően szűkíti a kört, s az istentisztelet szemszögéből vizsgálja a posztmodern utáni magyar egyházat. Ezután tér rá a jelen kihívásaira, bemutatva az igényeket, a lehetőségeket, a határokat. Végül az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv irányvonala és kritériumrendszere címmel foglalja össze a következtetéseket, és állítja fel téziseit.

2. Történeti rész

2. Történeti rész 2.1. Előkészület

a történeti vizsgálódáshoz Mivel munkám elsőrenden nem egyháztörténeti, hanem gyakorlati teológiai megközelítésű, mivel a magyar evangélikus egyháztörténet öt évszázadának csupán liturgiatörténeti vonatkozásai is hatalmas anyagot tesznek ki, valamint azért, mert az istentisztelet-történeten belül az ágendatörténet is külön nagyszabású vizsgálódás tárgya kell, hogy legyen, fontos és szükséges volt, hogy leszűkítsem munkám területét és úgy vázoljam a történeti anyagot, hogy az a jövőorientált gyakorlati feldolgozást lehetővé tegye. 2.1.1.

Az ágendatörténet vizsgálati módszere Ahogy ezt dolgozatom több pontján is jelzem, külön kutatást érdemelne a Magyarországon élő evangélikusság ágendatörténetének kutatása, hiszen ezen a területen is hiányzik egy átfogó, a folyamatokat a maga teljességében és a részleteket a maga aprólékosságában bemutató mű.2 A forráskutatások sem teljesek, inkább kezdeti stádiumban vannak. Az ágenda-tradíció bemutatása így elsősorban a fellelhető anyagok listázását, ill. rövid

ismertetését

tette

lehetővé.

Nem

térhetek

ki

kegyességtörténeti

(Frömmigkeitsgeschichte) elemzésre, jóllehet az adott korok és az abban elérhető ágendák már jelzik a kegyességi irányzatok formálódását, változását. Nem térhetek ki az istentiszteletek, kazuális szolgálatok szöveges anyagának részleteire, ezek meghaladnák a jelen munka kereteit. Az egyes ágendák szerzőiről és tartalmáról megkíséreltem összefoglalást adni. Ez magában hordozza ugyan a legfontosabb adatokat és ismertetőjegyeket, de 2

Hiányzik a magyar olvasó asztaláról a teljes magyar evangélikus egyháztörténetet feldolgozó összefoglaló mű éppen úgy, mint azon belül a kegyességtörténet vagy az istentisztelet-történet feldolgozása. De ugyanúgy hiányzik egy istentisztelet történetet más módon magába foglaló, átfogó liturgika tankönyv is.

lényegében elsősorban azt a folyamatot ábrázolja, ahogy ezek az ágendák egymásra épülnek és megrajzolják az elképzelt (tervezett), majd megvalósuló istentiszteleti élet medrét. Így fontos volt vizsgálódásaim során, hogy az egyes ágendák egymásutánisága milyen mérföldköveket jelentett a magyar liturgia-történet útján, de ugyanakkor legalább olyan fontos volt éreztetni azt a nagy ívet, amely a témánk szempontjából megítélésem szerint a két legfontosabb század közt húzódik. Ebből a nézőpontból legtermészetesebbnek és legegyszerűbbnek a kronológiai lista elkészítése tűnt, amelynél évszázadonként általános bevezetés, teológiai, társadalmi és politikai háttér jelzése után leltárba vettem az adott időszakhoz tartozó ágendákat. Az ágendák jellemzőiből többnyire egy-két olyan pontot emeltem ki, amelyek fontosak voltak az adott folyamatban és az illető kor számára. Tisztában vagyok azzal, hogy a történeti korszakolással ez a rend nem esik egybe, de így könnyebben elhelyezhetők az egyes ágendák. A történeti rész összefoglalásában pedig megkíséreltem összegezni azokat a motívumokat, amelyek az ágendák egymásutániságának folyamatában a mozgatóerőt jelentették. Ez a folyamatmegrajzolás is jelzi, hogy a történeti rész elsősorban háttér akar lenni, hogy érthető legyen az az út, amelyen a liturgikus megújulás utáni vágy, az istentisztelet megreformálását célul kitűző kísérlet megjelenik. A dolgozat eredetileg a magyar helyzetet egyáltalán nem ismerő német olvasók számára készült, s a magyar változat is úgy formálódott, hogy nem titkolt célja a szélesebb rétegek, nem csak hazai olvasók summás tájékoztatása. Ezért mind a történeti, mind az egyházzenei kutatók számára talán fölöslegesnek tűnő alapismeretek is a dolgozatba kerültek.

2.1.2. A magyar evangélikus egyháztörténet liturgikus szempontból meghatározó korszakai A magyarországi evangélikusság istentiszteleti életének története a reformációtól napjainkig többféle képet mutat. Ez a tény abból adódik, hogy az egymást követő korszakok

más

és

más

intenzitással

formálták

a

liturgiát.

A

történeti

vizsgálódásokból kérdésként kerül elő, hogy bizonyos korok miért többet, mások

pedig miért kevesebbet foglalkoztak a liturgia ügyével. Ennek teológiai, ökumenikus, történeti, nemegyszer pedig politikai oka volt. Teológiai okként említhető, hogy a teológiafejlődés vonalán koronként más és más volt a prioritás. Bizonyos időszakokban az istentisztelet nem jelentett különösebb feladatot, hiszen a megszokott és zárt rend gyakorlása természetes volt. A reformáció korában döntően fontos kérdés, hogy a megújult tanítás eleven valóság legyen nemcsak a lelkészek vagy tanárok, hanem a gyülekezet számára is – ezért az istentisztelet alapvető végiggondolása elkerülhetetlen, intenzív liturgiai munkát hozott. A 20. században az egyház léte és élete szempontjából alapvető kérdések kerültek elő. Amikor pedig az alapvető kérdések nem kívülről, külső elvárásként érkeznek, hanem belülről, az identitás újrafogalmazásának halaszthatatlan igényével, akkor az istentisztelet, mint az egyház életének alapvető megnyilvánulása, központi témává és megoldandó feladattá válik. Ezért a dolgozatban a liturgia szempontjából meghatározó két fontos korszakot kiemelten vizsgáljuk. A 16. és 20. század nemcsak keretbe foglalja a magyar evangélikus liturgiatörténetet, de domináns módon meg is határozza. A 17–19. század teológiai útkeresései is fontos szerepet játszottak az istentiszteleti

rend

kialakulásában,

romlásában

vagy

változásában.

Vizsgálódásunkban kérdés, hogy ezek hoztak-e olyan jelentős változást, mint a kifejlődés és az újragondolás kora. Az ökumenikus relációk is befolyásolták azt, hogy különböző időszakokban különböző intenzitással foglalkoztak a liturgia ügyével. A magyar lutheranizmus története elválaszthatatlan az egyre jobban elterjedő és erősödő helvét irányú magyar protestantizmustól, de értelmezhetetlen a magyar katolicizmus pillanatnyi állapota, ill. az abban lezajló folyamatok ismerete nélkül. Koronként eltérő a kölcsönhatás közvetett, ill. közvetlen módja. Az sem állítható, hogy a református egyház direkt, a római katolikus egyház pedig csak indirekt módon hatott az evangélikus istentisztelet formai és tartalmi fejlődésére. A református hatás kezdetben és a végső szakaszban – úgy tűnik – indirekt módon, a közéjük eső három évszázadban viszont annál direktebb módon érzékelhető. A római katolikus hatás a 16. században mint forrás és mint az elhatárolódás oka jelentkezik. A katolikusság lélekszámának lecsökkenése, az ország keleti felében való szinte teljes visszaszorulása, a Habsburg hatalommal összefonódott restaurációs törekvése, az ellenreformációs mozgalom mind hatással volt az istentisztelet alakulására. A 20. században a kereszténység általános útkeresésében a katolikus egyház szerepe és a liturgiai reformok átütő hatása direkt

módon befolyásolta a lutheránus istentisztelet elvi hátterét és gyakorlati alakulását. Érthető ez a katolikus egyház létszámarányából, ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a katolikus liturgiai reformok hátterében a reformáció hatása is jelen volt. A három „történelmi egyház” egyháztörténeti, egyházjogi, teológiai, azon belül liturgiai kölcsönhatása kezdettől kitapintható. Ennek értelmezése nélkül hamis kép alakulna ki az istentiszteleti tradíció alakulásáról. A történelmi okok közt meg kell említeni, hogy a viharos magyar történelem napi és hosszútávú hatásában egyaránt összefonódott a magyar kereszténység, azon belül a magyar evangélikusság életével. A napi kapcsolatban és a történelmi folyamatokban való kölcsönhatás többféle módon is megjelenhetett az egyház istentiszteleti életében. Figyelembe veendő itt egyrészt a funkció és hatás szempontja, másrészt a vele való kreatív foglalkozás időbeli és energiabeli tényezője. Funkció és hatás szempontjából megvizsgálandó, hogy minden szakaszban más funkciót kapott az istentisztelet, s ennek a funkciónak megfelelő hatást váltott ki. Külön munka témáját képezhetné a recepció feldolgozása (e munka keretét és műfaját egyaránt meghaladná ez a próbálkozás), azaz hogy milyen alkotói, formálói elképzelésre milyen hatás és eredmény született. Az istentisztelet tanító, nevelő, hazaszeretetet formáló, vigasztaló, „életben tartó” funkciója és hatása időszakonként másként és másként került elő. Többségében sohasem tisztán egy funkció jelent meg, hanem egymással keveredve, egymást komplementer módon kiegészítve. Még inkább elmondható ez a hatásról. Az istentisztelet ügyével való kreatív foglalkozás is függ a történelmi helyzettől. A történelem eseményei, kérdései, feladatai felszabadítanak, vagy időt és energiát vonnak el az istentisztelettel való intenzív foglalkozástól. Volt olyan időszak, amikor az egyháznak sem ereje, sem ideje nem volt a liturgia ügyét napirendre tűzni (ellenreformáció, gyászévtized). Volt olyan időszak is, amelyben a történelmi helyzet időt és energiát szabadított fel, sőt motiválta az alaposabb ilyen irányú tevékenységet (magyar összefogás török, ill. Habsburg

elnyomás

ellen,

protestáns

egységtörekvések

bizonyos

politikai

háttérszínezettel, a 20. század spirituális krízise és az ökumenikus mozgalom). A politikai hatások igen határozott módon, nemegyszer közvetlen formában befolyásolták a lutheránus istentiszteleti életet. A római katolikus egyház teljes összefonódása a Habsburg uralkodóházzal jelentős szerepet játszott az evangélikus istentiszteleti élet területén, bizonyos esetekben objektív tényezők formájában (pl.

templomépítés engedélyezése vagy tiltása, lelkészválasztási jog korlátozása stb.), bizonyos esetekben pedig tartalmi vonatkozásban (cenzúra, katolikus felsőbbség ellenőrzési joga, előítéletekkel megtartott vizsgálatok stb.). Sajátos politikai hatást gyakorolt a magyar evangélikusságra a török uralom. Részben „természetes” módon behatárolta a magyarok mozgásterét, részben pedig – a Habsburg uralom alatt levő területhez képest – nagyobb szabadságot adott az érdekeit nem sértő egyházi életnek. Ezért a reformáció terjedése a török-uralta területen viszonylag intenzív volt. A magyar politikai mozgalmak, szabadságharcok, idegen hatalomtól való önállósulási kísérletek többnyire kapcsolatban voltak az egyházakkal, és minden esetben hatással voltak az evangélikus egyházra. Indirekt módon az istentiszteleti élet formálódásának hátterében is meghúzódtak azáltal, hogy a templom közösségi találkozásoknak adott helyet, az igehirdetések nem voltak mentesek az aktuálpolitikai befolyásoktól, az imádságokban pedig a hazaszeretet, a népért való könyörgés került előtérbe. Az egyházi élet templomon kívül és belül a magyar öntudat, a magyar identitás megtartásának színtere volt. A 20. század első felének politikai szélsőségei közepette az istentisztelet tartalma és bizonyos mértékben formai stabilitása sokakat megóvott a gondolati és cselekvési végletektől. A század második felében a balra tolódás, később a szovjet megszállás és a kommunista uralom formálta, illetve deformálta az egyházi életet. Az istentiszteletre ez többféle módon gyakorolt hatást. Egyfelől úgy, hogy közvetlen korlátozta, ill. befolyásolta az istentiszteleti rend formálását és az ágendarevíziót (cenzúra, nyomtatási és kiadási korlátozások, teológiai befolyásolás a diakóniai teológia irányában), másfelől úgy, hogy az istentiszteletre előírt imádságok egy része3, ill. bizonyos (viszonylag kis számú) személyek igehirdetése az állam és a rendszer iránti hűséget motiválta, vagy ellenkezőleg, egyfajta titkos belső ellenállást, belső evangéliumi elhatárolódást idézett elő. A rendszerváltozás után eleinte a divategyháziasság, majd az új helyzet szabadságának, ill. tartalmi feldolgozásának színtere volt az istentisztelet (szembesülés a szekularizáció kihívásaival, helykeresés az élmény- és fogyasztói társadalomban, szembesülés a kapitalizmus pénzideológiájával, szabadabb, újabb formák keresése stb.).

3

Amikor 2008 őszén a Prőhle-ágenda újabb kiadásáról tárgyalt az Országos Presbitérium, az egyházvezetésben megfogalmazódott az a hang, hogy csak úgy lehetne ismételten kiadni az ágendát, ha kijavítanák azokat a részeket, amelyek tartalmában a diakóniai teológia szellemiségét képviselik. Ezt 2008 szeptemberben megszavazták, megbízták a korrekcióval Véghelyi Antal teológiai referenst, a határozatot azonban a novemberi ülés visszavonta.

A teológiai, ökumenikus, történeti, politikai mozgások az egyházon belül és az egyház körül azt jelzik, hogy bár minden korszaknak megvoltak az istentiszteletformáló hatásai és kölcsönhatásai, de a magyar evangélikus egyház történetének liturgiailag meghatározó korszaka a kezdő (16. sz.) és a záró (20.sz.) évszázad volt.

2.1.3. Lutheránus identitásból fakadó kegyesség vagy elhatárolódás a katolikus egyháztól?

A magyar evangélikusságot egyrészt a gyökerek miatt, másrészt az önállósodás után az állandó harc miatt is sajátos viszony fűzte a római katolikus egyházhoz. Az istentiszteleti formák kialakításában kettős kiindulópontot kell megfigyelnünk. Az egyik a katolikus világegyház Magyarországon is gyakorolt tradíciója. Ez főbb vonalaiban természetes módon a római katolikus alapliturgia, amely felépítésében, hagyományában nemzetközi volt, de ugyanakkor magán hordta a magyar fejlődés sajátos jeleit – elsősorban zenei anyagában, másodsorban pedig a proprium anyag egyes szövegezéseiben (erről tanúskodik a többféle magyarországi katolikus hagyomány-forrás, köztük az esztergomi mise és breviárium anyagok). A másik kiindulási pont éppen a lutheri miseanyag, amely nem akart új rendet teremteni, de a tartalmi megújulás nyomán a forma tisztítási folyamatát is magán viselte. Megfigyelhető a katolikus és speciálisan a magyar katolikus istentiszteleti rendekkel való pozitív és negatív kölcsönhatás is, de a lutheri tradíció folytatása és annak magyarra

fordítása

(nemcsak

nyelvi,

hanem

kifejezésbeli,

sőt

tartalmi

vonatkozásban) döntően meghatározta a magyar evangélikus istentiszteleti élet fejlődését. Az öt évszázad liturgiatörténetének fejlődési folyamatai azt mutatják, hogy a gyökerek komolyan vétele mellett olyan önálló identitáskeresés zajlott, amely hol a továbbépítkezésben, hol pedig a korábbi eredményektől (és tévutaktól) való elhatárolódásban jelentkezett. A döntő kérdés vizsgálódásunk során, hogy sikerült-e az istentisztelet vonatkozásában a magyar evangélikus identitás tisztázása, vagy (mint nemegyszer tapasztalható volt) az identitás egyszerűen elhatárolódást jelentett: mi nem vagyunk katolikusok. Ennek egyik jele a teológiailag több ponton (pl. az úrvacsora tanításában) szintén távol álló helvét iránnyal való praktikus összefogás vagy kényszerű szövetkezés, amely a római katolicizmus elleni harcban a fennmaradásért folyt. A katolicitás és az önálló út megtalálása tehát belső, teológiai, egyházpolitikai harcot is jelentett. A kiindulási pontokon erősebben kereshető és kitapintható az elhatárolódás belső igénye, a későbbi, liturgikus szempontból a puritanizmus irányába mutató korszakokban pedig a teljesen külön úton való járás kísérlete. Az újragondolás és az új út keresésének időszakában, a jelen században ez a reláció eleinte a dialógus hiányában, majd az újreformátori mozgalmak és a lelki

eszmélődés nyomán, a tiszta források újra-felkutatásának nyomán nehéz, de termékeny párbeszédben folytatódott. Ezt a folyamatot már nem az elhatárolódásban való identitáskeresés jellemezte, hanem a megbékélt különbözőség tudatában megélt közösség vállalása és annak az egyéni fejlődés eredményeiben való feldolgozása. Bizonyára a 20. század meggyengült európai kereszténysége is erősíti a közeledést, az összefogást a felekezetek között. Az egyes ágendák, ill. istentiszteleti rendeket érintő egyházi határozatok azt a hullámmozgással jellemezhető előrehaladást mutatják, melynek eredményeképpen a 21. század elejére lehetőség nyílik egy, a közös múltból táplálkozó s a reformátori tradíciót minden eddiginél jobban figyelembevevő rend és annak kapcsán működő istentiszteleti élet kialakítására, amely egyformán megfelelhet a lutheránuskeresztény tradíciónak és a jelen kihívásainak.

2.1.4. Miért szűkít a vizsgálat a magyar nyelvű ágendákra?

Magyarország történelmének egyik sajátossága, hogy különböző népcsoportok, sőt különböző kultúrából érkező nemzetiségek éltek az ország területén. Így van ez ma, a trianoni békeszerződés óta negyedére zsugorodott országban is, de

Nagy-

Magyarország területén fokozottan igaz volt. A három legjelentősebb nemzetiség az evangélikusság történetében is dominánsan képviseltette magát. Amíg a református egyház ma is magyar református egyháznak tartja magát, addig a lutheranizmus tudatosan ezt az elnevezést használja: Magyarországi Evangélikus Egyház. Ez az elnevezés a Magyarországon élő evangélikusokat takarja – nemzetiségre való tekintet nélkül. A mai Magyarország területén természetesen a gyülekezetek jelentős része magyar. Ugyanakkor nem elhanyagolható a szlovák anyanyelvű vagy szlovák hátterű gyülekezetek száma sem. Már korábban is, de a 18. század első felében jelentősen nagy számban települtek németek Magyarországra. Az 1948-as kényszerkitelepítésig sok német gyülekezet és jelentős homogén német területek tartoztak a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz. Mindezek a nemzetiségek nemcsak nyelvükben, hanem kultúrájukban – így liturgikus mentalitásukban és tradíciójukban – is erősen eltértek.

Értékes kutatási anyag lehetne egy átfogó liturgiatörténeti munka számára a három

nemzetiség

istentiszteleti

életének

történeti,

teológiai

feltárása

és

összehasonlítása. Kétségtelen, hogy sok közös pont és – elsősorban a különböző nemzetiségek egymással határos területein – igen fontos egymásra hatás is megfigyelhető. Az egymástól mégis gyökeresen eltérő fejlődési irányokat bizonyos uniós törekvések megkísérelték harmonizálni. (Pl. a Rózsahegyi Zsinat határozatai nyomán elrendelt egységes ágendatervezet.) Ez azonban a legnagyobb igyekezet ellenére sem járt sikerrel. Az összehasonlításra s a teljes magyarországi evangélikus liturgiatörténeti folyamatok elemzésére ez a munka egyrészt behatárolt terjedelme, másrészt célkitűzése miatt nem vállalkozhat. Így csupán a magyar nyelvű istentiszteleti élet és ágendatörténet vázlatos feldolgozására tesz kísérletet. A különböző nemzetiségek által vegyesen lakott területen természetesen elkerülhetetlen volt az, hogy a kölcsönhatások nyomán az alapvető és közkézen lévő rendek a másik nemzetiség által színeződjenek (különösen szembetűnő ez ott, ahol egy templomot több nemzetiség egyszerre, ill. egymás mellett használt). Ilyen értelemben látható, hogy a keleti tradíciót és mentalitást is hordozó szlovák gyülekezetek kegyessége és istentisztelet-felépítési rendje gazdagította a magyar nyelvű istentiszteleteket, a német (elsősorban württenbergi hátterű) német gyülekezetek közelsége pedig puritánabb irányba vezette a magyar gyülekezetek gyakorlatát is. A következőkben ebben az értelemben csak a magyar nyelvű istentiszteleti rendekkel, ágendákkal és az ezekkel kapcsolatos egyházi döntésekkel foglalkozunk, s csak ott kerül említésre más nyelvű rend, ahol ez a téma szempontjából – a jelentős hatás miatt – elkerülhetetlen.

2.1.5. Az ágendák rövid felsorolása

A történelmi Magyarország viszonylag nagy területe miatt – az eddig még feldolgozatlan anyag ismeretlensége nyomán – a kutatás sokkal több ágendával számolt, a hozzáférhető nyomtatott (kivételesen kézzel írt) istentiszteleti rendek száma viszont aránylag kicsinek mondható. Metodikai szempontból elképzelhető az egyes korokból példaértékkel kiemelt ágendák elemzése, s ezek alapján az istentisztelet-történeti folyamatok bemutatása. A teljes folyamatot azonban a példák kiemelésével nem lehetne teljesértékűen megmutatni. A munka módszere megkívánja, hogy a liturgiai szempontból meghatározó két korszakot (16. század és 20. század) részfolyamataiban mutassuk be. Ez a két század olyan gazdag, hogy nem lehet egy-egy művel sem jellemezni, sem bemutatni, a két pillér közti időben pedig valóban minimális az elérhető rendek száma. Ezek bármelyikének elhagyása a folyamat bemutatását veszélyeztetné.

Íme a lista – kronológiai rendben – a magyarországi magyar nyelvű evangélikus ágendákról: 1550 HELTAI Gáspár ágendája (RMNy 85; 1559: RMNy 154) 1577 BORNEMISZA Péter ágenda-könyvecskéje (RMNy 396) 1560-61;1574 HUSZÁR Gál énekeskönyve (RMNy 160 és 353) 1582 BEYTHE István ágendája (RMNy 517) 1598 A Keresztúri ágenda (RMNy 833; 1620: RMNy 1221) 1608-1643 (között) ? Anonim ágenda kor és hely megjelölése nélkül

1650 1734 1831 1889 1889 1926 1932 1963 1986

Somorjai ágenda (RMNy2341) KRMANN Dániel püspök ágendája [H.N.] Dunántúli ágenda Szerk Kiss János, Pest KARSAY Sándor és CZÉKUS ISTVÁN püspökök ágendája, Budapest GYURÁTZ Ferenc ágendája, Pápa, RAFFAY Sándor püspök ágendája, Budapest Istentiszteleti rend Ágenda (PRŐHLE Károly szerkesztésében), BUDAPEST Ágenda (megújított), Budapest

2007

Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv, Budapest

2.1.6. A dolgozat történeti részének forrásai

A magyarországi, magyar nyelvű evangélikus liturgia története mindezidáig feldolgozatlan. Jelen munka nem kíván átfogó feldolgozást és értékelést adni, csupán megmutatni azokat az állomásokat, folyamatokat és irányokat, amelyek elvezettek a 16. századi – a németországi reformáció nyomán elindított – magyar, evangélikus spiritualitást hordozó hitújítástól a huszadik század végi, huszonegyedik század eleji istentiszteleti élethez. A jelen kor kihívásai csak akkor értelmezhetők, a jövőt formáló igyekezet csak akkor hasznosítható, ha a gyökereket komolyan vesszük, a múltat folyamatosan feldolgozzuk és értékeljük.

Ehhez a következő források álltak és állnak rendelkezésre:

2.1.6.1.

Primer források A primer források három csoportra oszthatók: 2.1.6.1.1.

Ágendáink túlnyomó része a 16–20. századig valamilyen formában rendelkezésre áll. (Többnyire

egészében,

egyik–másik

pedig

töredékében.)

Ezek

címükben,

felépítésükben, megszövegezésükben, formai és tartalmi vonatkozásaikban többnyire tükrözik az adott korok istentiszteleti életének jellemzőit. A kezdetekben (16. század) az ágendák inkább iránymutatásul szolgálnak és előremutató jellegűek. A későbbi anyagok inkább összegzők, egy-egy fázist lezárók, ill. az adott helyzetet dokumentálók.

A 20. század rögzített istentiszteleti rendjei, ill. ágendái ismét

útkereső módon előrenéznek és a gyökereket figyelembe véve a jövő istentiszteleti életének lehetőségeit kínálják fel az egyház számára. A legrégebbi anyagokat a nemzeti könyvtár (az Országos Széchényi Könyvtár) és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára őrzi4. A későbbi anyagokat (az 1650-es Somorjai ágendától kezdődően) több helyen megtaláljuk, de szinte kivétel nélkül elérhetőek a Magyarországi Evangélikus Egyház gyűjteményeiben (Evangélikus Országos

4

Johannes Honterus ágendája, Heltai Gáspár ágendája, Bornemisza Péter ágendája.

Könyvtár és Evangélikus Országos Levéltár). A feldolgozott anyagok kópiáinak részleteit a dolgozat melléklete illusztrációként közli. A dolgozatban említésre kerül minden, Magyarországon nyomtatásban megjelent, ismert, teljes evangélikus ágenda.

2.1.6.1.2.

A primer források második csoportja elsősorban azokat a jegyzőkönyveket idézi, amelyek zsinatok, közgyűlések, tanácskozások és konferenciák anyagaként szerepelnek, amelyeket a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Levéltára őriz. Ezek részben kéziratban olvashatók, részben pedig egy-egy zsinatnak később kiadott iratgyűjteményében láttak napvilágot. Az ilyen anyagok levéltári – vagy feldolgozatlan anyagok esetében raktári – számát a lábjegyzetek közlik.

2.1.6.1.3.

A primer források harmadik csoportjában levelek találhatók. Ezek többségükben nem publikált

anyagok,

levéltári

rendszerezésükre,

tudományos

feldolgozásukra

bizonyára később kerül sor. Fellelhetők magángyűjteményekben, személyes anyagokban. A levelek, ill. levél jellegű kéziratok másolatai e munka készítőjének anyaggyűjteményében megtalálhatók és megtekinthetők, a témát közvetlenül érintő szakaszaikat részben a főszövegben, részben a mellékletben eredetiben és fordításban lehet olvasni.

2.1.6.2.

Szekunder források A szekunder források is több csoportra oszthatók. 2.1.6.2.1.

Az első csoporthoz tartoznak az egyes eseményeket, bizonyos folyamatokat, ill. kész műveket (ágendákat, istentiszteleti rendeket) feldolgozó, értékelő tanulmányok. Az értékelésen kívül jó néhány adat is ezekből a tanulmányokból érhető el, olyanok, amelyekhez primer források nem állnak rendelkezésre. 2.1.6.2.2.

A szekunder források második csoportjában a korszakokat feldolgozó, ill. az egész utat összefoglaló egyháztörténeti munkák találhatók. Ezek – nem minden esetben dokumentált módon – mellékmondatokban utalnak az istentiszteleti élet folyamataira és egyes állomásaira, jelzéseket adva a liturgiatörténet számára. Ezen utalások – jóllehet dokumentálás híján nem számítanak hiteles forrásnak, mégis – fontos információk azoktól, akik az egyháztörténet egy-egy fázisát mélyebben kutatták, összefüggéseit feltárták. A magyar evangélikus egyháztörténet átfogó, tudományos szintű feldolgozása a mai napig nem készült el, ennek hiánya nehezíti a liturgiatörténet általános vagy célirányos megírását is.

2.1.6.2.3.

A szekunder források harmadik csoportját az oktatáshoz (pl. teológusképzéshez) készült egyetemi jegyzetek képezik.

E jegyzetek ugyan nem számíthatnak

forrásanyagoknak, mivel azonban – ez elsősorban a 19. és 20. századi liturgiatörténetre vonatkozik – írói közelebb voltak a tárgyalt eseményekhez, ill. belülről ismerhették a folyamatokat, nézőpontjuk, tudományos ítéletük iránymutató lehet. 2.1.6.2.4.

Nem mellőzhetők azok a – nagy számban fellelhető – tanulmányok, amelyek lelkészi szakfolyóiratokban vagy nem egyházi periodikákban, ill. ezek különlenyomataként rendelkezésre állnak. Az ilyen tanulmányok – a folyóirat ismeretterjesztő volta miatt, vagy a kor, ill. a magyar tudományos élet elvárásainak kritériumai miatt – ritkán közölnek a mai kor igénye számára elfogadható tudományos apparátust. Mivel azonban írói elmélyültek az adott résztémában, megállapításaikat nem szabad figyelmen kívül hagyni.

2.1.6.2.5.

Végül pedig – természetes módon a 19. század végével és a 20. századdal kapcsolatban – nem elhanyagolható a szemtanúk szóbeli nyilatkozata, értékelése. Ezek szintén nem képeznek tudományos forrást, de a feldolgozás számára megvilágítják a történelem belső mozgásait, segítik értékelni a fejlődést.

*

*

* * * *

A megadott ágenda-források elemzéséhez az anyagokban három információs területet találunk: 1. A címlapok. 2. Az istentiszteletek felépítése. 3. Az istentisztelet tételeinek szövege. A címlapok tömören és közérthetően kísérlik meg összefoglalni a szerző szándékát és a könyv tartalmát – túl a szükséges könyvészeti adatokon. Az istentiszteletek rendjei nemcsak a felépítés szempontjából fontosak, hanem a teológiai irányról és a liturgikai

igényességről

is

informálnak.

A

legbőségesebb

ismeretanyagot

természetesen a szövegtörzs adja. Ennek ágendánként való feldolgozása azonban nagyobb terjedelmű lenne, mint ahogy e munka kerete azt lehetővé tenné. Ezért a következőkben minden esetben bemutatásra kerül a címlap és az istentisztelet menete, s csupán utalás történik a szöveg tartalmára, teológiai irányultságára.

2.1.7.

Az ágendák és a megvalósuló istentiszteletek viszonya Az ágendatörténet sohasem a valóságos istentisztelet története. Az ágendák, istentiszteleti rendek egyfelől egy korszak összegzését és lezárását jelentik, másfelől pedig az adott korban rendet szabó és a jövőt formáló tervet rögzítik. Összegzést és lezárást abban az értelemben, hogy az adott mű készítője/készítői a legtöbb esetben – belesimulva a liturgiatörténeti előzményekbe – számba vették a saját kisebb-nagyobb közösségük tradícióját, a kialakult formákat, a gyakorolt szokásokat, a szóban vagy írásban állandósult szövegeket. A meglévőt rögzítették, ha pedig többféle anyag futott párhuzamosan, akkor a leginkább elterjedtet vagy letisztultat kiemelve, több létezőt összegezve, esetleg harmonizálva formálták meg az ágenda anyagát. A szellemtörténet több területén is hasonló természetességgel létezik ilyen folyamat (lásd irodalom, zene, tankönyvírás stb.). Ugyanakkor a rendet szabó és jövőt formáló tervet is rögzítik. Minden kor természetes módon reagál az előtte zajló eseményekre, folyamatokra és eredményekre, de az egészséges reakció minden esetben hozzáteszi az újat, a korra vagy személyre jellemzőt, s így határozza meg az utána következőt. Az ágendák születésénél is ez látható. A gyökereket komolyan véve, a tapasztalatokat felhasználva jön létre az új. Az, amit az új helyzetben helyesnek, irányadónak tartanak, ami mérce lehet a következő időszak életéhez, gyakorlatához. Egy időszak végén éppen azért érzi a szerző vagy szerzőcsoport az új ágenda létrehozásának szükségességét, mert bizonyos pontokon korrekcióra vagy teljes változtatásra érett a gyakorlat. Amikor pedig elkészül az új anyag és azt közreadják, idő kell ahhoz, hogy elterjedjen és használatba is kerüljön, hiszen az elfogadtatás és betanítás számtalan akadályba ütközhet. Ilyen értelemben logikus a következő kérdés: milyen viszonyban van egy-egy ágenda és a valóságos istentisztelet? A történelem, azon belül a magyar liturgiatörténet folyamán többször is készültek bizonyos

felmérések,

közvélemény-kutatások.5

Ezek

azonban

vagy

csak

reprezentatív adatokat eredményeztek, vagy részterületekre terjedtek ki. Általános 5

A 20. század kezdetén Petrovics Soma körkérdéseit (1903) és annak értékelését, valamint 2004-ben az ún. próba-gyülekezetek kiválasztásának alapjául szolgáló háttérmunkát.

felmérés az istentiszteletek megvalósulásáról, valóságos formájáról és tartalmáról – ismereteim szerint – nem készült a magyar protestantizmus történetében. Külön kutatás tárgya lehet azoknak az írásos dokumentumoknak jelen témánkra fókuszált olvasása, amelyek az egyházi életről valamilyen pillanatképet vagy folyamatábrázolást

készítettek.

Ilyen

anyagok

lehetnek

a

gyülekezetek,

egyházkerületek és az összegyház életéről szóló jegyzőkönyvek, egyháztörténeti szakleírások, valamint (szép)irodalmi anyagok (regények, novellák stb.). Egyházunk mentalitásából és teológiai alapállásából következően természetes jelenségnek tekinthetjük azt is, hogy a lutheránus lelkészek és gyülekezetek fenntartanak maguknak egyfajta szabadságot és önállóságot, amely az istentisztelet megformálásában is jelentkezik. Ez azt jelenti, hogy minden esetben az istentiszteletet ünneplők – a közösség és liturgikus vezetője – határozzák meg, hogy „testre szabják-e” a nagyobb közösség rendjét, vagy teljesen átveszik azt. Azaz: szó szerint, teljesen követik az adott ágenda rendjét és szövegeit, vagy saját hagyományaiknak,

elképzeléseiknek

megfelelően

aktualizálják,

átformálják,

rövidítik vagy kiegészítik. Ennek az elfogadásnak vagy változtatásnak a hátterében csak részben állnak liturgikai kérdések. Az istentisztelet szakmai kérdésein túl itt szó van

ekkleziológiai

kérdésekről

(a

»ius

liturgicum«

értelmezéséről,

az

egyházfegyelem szigorúságáról vagy liberális voltáról, az egység belső érzéséről és külső jeleiről). Az istentisztelet szakmai kérdései minden esetben a liturgia vezetőjének felelősségi körébe tartoznak: azzal, hogy változtatnak az előírt renden, nem csorbítják-e (esetleg deformálják) az istentisztelet teológiai tartalmát, nem borul-e fel a dramaturgiai felépítés, nem veszti-e egyensúlyát az egységes szerkezet, nem szenved-e kárt az oldottság és ünnepélyesség rituális szabálya? Liturgiatörténeti vizsgálódásaim során még egy folyamatra figyeltem fel. Egyegy új ágenda bevezetése, élete, majd használatának záró fázisa a reálisan megvalósuló istentisztelet szempontjából más-más képet mutat. Ez a három fázis akár jelentősen is eltérhet egymástól. A bevezetés és elterjedés idején – függve a recepció képességeitől, készségétől s az egész előkészítéstől, hosszabb-rövidebb ideig él még az előző rend néhány részlete, vagy az azzal való összehasonlításban próbálja az adott gyülekezet vagy egyháztest az újat megvalósítani.6 Ezért térhet el a

6

Ez a fázis nyomon követhető a Raffay ágenda előkészítésénél és bevezetésénél.

leírt istentiszteleti rend a valóságos gyakorlattól. A dolgok természete szerint az adott ágenda életútjának középszakaszán áll legközelebb egymáshoz az írott liturgia és a megvalósuló istentisztelet. A harmadik fázis pedig, amelyben a gyakorlatból származó tapasztalat már kritikát is megfogalmaz. Ez részben a menet közbeni korrekciót, részben pedig a megújulás vágyát, netán egy új anyag előkészületét is jelentheti.7 Összegezve a tapasztalatokat, és logikusan végiggondolva a csoportdinamikai, egyház-szociológiai, valamint magatartástudományi mintákban ismert folyamatokat, láthatjuk, hogy az ágendák és a valóságos istentiszteletek viszonya nagyon különböző lehet, a kettő többnyire eltér egymástól, és az eltérés mértékét igen sok tényező befolyásolja. Az ágenda alapja, iránymutatója, medre az istentiszteletnek, de nem tükrözi vissza teljes egészében a valóságos istentiszteletet. Amennyiben történeti információk alapján vagy a jelenben más eszközökkel (körkérdés, felmérés, személyesen szerzett tapasztalat, ill. végzett vizsgálat) lehetőség nyílik a kettő összehasonlítására, egymáshoz való viszonyuk bemutatására, úgy abból mind az ágendafejlődés folyamataira, mint a kegyességtörténet belső hatóerőire analitikusan lehet következtetni. A rendelkezésre álló 20. századi végi, 21. század eleji magyar tapasztalatok megerősítik a fentebb már vázolt háromfázisú viszonyulást, ugyanakkor a következő meglátásokban foglalhatók össze: • Az egyház közössége megismerte, többségében elfogadta és használta a korábbi (1936) istentiszteleti rendet. Külső és belső tényezők hatására8 azonban felülről (egyházvezetés) és alulról is (lelkészek és liturgusok) napirendre kerül az istentisztelet ügye, megújításának kérdése. • A jelentős előkészítési folyamat nyomán püspöki tekintéllyel egységesen és általánosan bevezetett új ágenda (1963) éveken keresztül nemcsak istentiszteletet, hanem tananyagot is jelentett a gyülekezetek számára. A tanulási folyamatban természetesen adódhattak eltérések az ágenda anyaga és annak megvalósulása között.

7

8

Ez a harmadik fázis kiválóan megfigyelhető a Prőhle ágenda használatának második évtizedétől.

A megváltozott történelmi helyzet, a politikai nyomás hatására a templom falai közé szorult egyházi élet, a lutheránus identitás további keresésének folyamata, az egyházi életet jelentősen befolyásoló – finn hátterű – ébredési hullám (Erweckungsbewegung) ismét témává tette az istentiszteletet.

• A kötelező használat nehéz helyzetbe hozta a sajátos, egyedi tradíciókat gyakorló gyülekezeteket, és időre volt szükség ahhoz, hogy az új rend és a helyi hagyomány egyensúlyba kerüljön, a tradicionális anyag beépüljön az országosan egységes rendbe (ne a távolságot növelje az ágenda és a valós istentisztelet között). • Az ágenda által egyenrangúként adott három rend (rövid rend, énekverses rend és liturgikus rend) közül az énekverses rend jelentette a kontinuitást a korábbi, Raffay-féle ágendával, így a liturgusok a könnyebb ellenállás felé indulva nem vették használatba a (gazdagabb) liturgikus rendet. A valós istentiszteleti gyakorlat ilyen értelemben is eltért az ágendától, ui. annak csupán egy részét használta. • Eltérésként mutatkozott, hogy az egyházvezetéssel szembenálló, a kötelező püspöki elrendelést figyelmen kívül hagyó lelkészek között voltak olyanok, akik nem vezették be az új istentiszteleti rendet, ill. a korábbi és az új rendet keverve formálták gyülekezetük gyakorlatát. • Az ágenda bevezetését követően már jelentkeztek azok a (részben kritikai) igények, amelyek továbblépést9 motiváltak, és ezt bizonyos kísérletekben meg is valósították.10 Ezek újabb különbséget eredményeztek a valós istentisztelet és az ágenda között. • Nem elhanyagolható az egyénieskedésekből adódó eltérés sem. A liturgusok egy része egyéni ízlés szerint változtat a liturgikus sorrenden vagy szövegeken.11 • A 90-es években szervezetten is elkezdett ágenda-reform nyomán egyre több kísérlet lett közismert. Ezek elsősorban a gyónás helyének megváltoztatása, a keresztelés helyének elmozdítása, a hitvallás áthelyezése, a kollektaszövegek előkészített vagy improvizatív megváltoztatása, a gyülekezeti hirdetések szerepének és helyének variálása.

9

Az 1963-as Prőhle ágenda bevezetését megelőzte az igazi lutheránus istentisztelet keresésének és megtalálásának több évtizedes fejlődése. Ez az út azonban még folytatásra várt. A következő lépések részben a politikai nyomás miatt nem következhettek be – az állam katolizáló tendenciát vélt felfedezni, és ezt a hatóságok az egyházak állam elleni összefogásának tekintették –, részben pedig a gyülekezeti befogadásra tekintettel volt problematikus egyszerre túl nagy változtatást meglépni. 10

A legismertebb variánst Laborczi Zoltán Győrújbarát-ménfőcsanaki lelkész vezette be (+2004. szeptember), aki a gyónást kiemelve az úrvacsora előtt elfoglalt helyéről, áttette az istentisztelet bevezető részébe, a confiteor helyére. 11 Ennek oka részben a liturgikus kultúra hiánya, részben pedig az individualizmus korszakának istentisztelet-formálásra való hatása.

Összességében nyilvánvaló, hogy az 1963 óta hivatalosan érvényben levő Ágenda és a valós istentisztelet részben vagy jelentősen eltérnek egymástól. Ez az eltérés pedig együtt növekszik az ágenda korának növekedésével. A következőkben, amikor vázlatosan bemutatjuk a magyarországi magyar evangélikus ágendákat, figyelembe kell venni, hogy a magyar evangélikusság istentiszteleti életéről így megrajzolható kép csupán egy részét mutatja a teljes képnek. Mivel azonban az istentisztelet megvalósulásáról a magyar evangélikus egyháztörténet amúgyis töredékes feldolgozása csupán apróságokat tár elénk, jelen keretek között nincs lehetőség – további jelentős egyháztörténeti kutatást igénylő – összehasonlításra. Az azonban történelmi tapasztalatok és részismeretek nyomán bizonyosra vehető, hogy az adott kor ágendája és a valós istentisztelet – bár kölcsönhatással voltak egymásra – nem teljesen egyeztek meg. E hipotézis állítása azonban magában hordja nem csak az eltérés negatívumát, hanem azt is, hogy a nevezett kölcsönhatás előremozdítója is lehetett a liturgikus fejlődésnek.

2.2. Az ágenda-tradíció bemutatása 2.2.1.

16. század 2.2.1.1. Általános bevezetés

Nemcsak megírni nehéz a magyar evangélikus liturgia történetét, de azt sem egyszerű egyértelműen kimutatni, hogy melyek voltak azok a tényezők, amelyek a legfontosabb szerepet játszották a mai istentiszteleti rend kialakulásáig. Voltak időszakok, amelyek igen gazdag liturgikus életről tanúskodnak, ugyanakkor akadtak korszakok, amikor gyakorlatilag semmi nem történt. A különböző szakaszok szinte összehasonlíthatatlanok. Éppen ezért a vizsgálódás során különböző nézőpontok kerülnek egymás mellé, s futnak párhuzamos szálakon. A magyarországi evangélikus istentisztelet története sok érdekes vonást mutat. Egyrészt mutatkoznak olyan általános ismérvek, amelyek az egész keresztény Európára,

sőt

világméretekben

érvényesek,

ugyanakkor

találunk

olyan

vonatkozásokat is, amelyek csak Magyarországra jellemzőek. Két tényező színesíti, gazdagítja még a képet: a. A 16. század jelentős társadalmi, politikai és gazdasági változásokat hozott. Ebben fontos szerepet játszott egyrészt a török hatalom megjelenése, másrészt az ország több részre való felosztása. b. Az országban nemcsak a magyar nyelvet használták, hanem a szlovákot és a németet is. Ez nem csupán nyelvi különbséget jelentett, hanem jelentős eltérést a különböző népcsoportok és nemzetiségek kultúrája, viselkedése, életformája között. A tudományos diszkussziók eltérően értékelik az egyetemes és azon belül a magyar reformáció előtörténetét. A magasegyházi szemlélettel vizsgálódó Jánossy Lajos számára egyértelmű, hogy a reformáció előtti korszak a liturgikus élet különleges gazdagságát mutatta. Jóllehet a miseáldozat teológiailag elfogadhatatlan, az áldozat gondolatától

megtisztitott istentisztelet a maga teljes gazdagságában élhetett tovább a reformáció után.12 MAKAY Sándor refomátus történész a reformáció előestéjének liturgikus fejlődését az igaz keresztény istentisztelettől való elrugaszkodásnak nevezi. A pompa, a komplikáltság, a külsőségek, a formalizmus megítélése szerint rendellenes, sőt hibás fejlődés jelei. Mielőtt a reformáció első hírnökei megjelentek Magyarországon, már érezhető volt az előreformátori mozgalmak hatása, különösen is a huszitáké. A reformáció hátterében általános, egész Európát érintő válságjelenségek is meghúzódtak. Ennek természetesen voltak magyar vonatkozásai is. Megfigyelhető az a folyamat, amely egyre több ember érdeklődését váltotta ki az egyház megújulása és a megreformált tanok iránt. E folyamat komponensei a következők voltak: az istentisztelet lelkileg egyre üresebbé vált, a papság képzettségi szintje és erkölcsi állapota zuhanóban volt, egyéni érdekek nyomán egyre több tévtanítás született, a teremtmény került középpontba a teremtő helyett. A hatalom egyre inkább az egyház kezében koncentrálódott. Ezek a tényezők meghatározták az egyház egészének életét. A bűnbánat és a bűnbocsánat intézményesítése Magyarországon sajátos vonatkozásban jelentkezett, ami elválaszthatatlan a törökökkel vívott háborúktól: a keresztes hadjáratokhoz hasonlóan a török elleni harcokban résztvevő katonák is teljes búcsút nyerhettek.

12

Vö.: JÁNOSSY, Az evangélikus liturgia… 148–160. o.

2.2.1.2. A reformáció terjedése Magyarországon

A német gyökerűek, ill. származásúak13 Magyarország-szerte – éppenúgy, mint sokan a királyi udvarban14 – igen hamar szimpatizáltak a reformációval. S mivel állandó kapcsolatban álltak Németországgal, folyamatosan elég információval rendelkezhettek a német reformációról. Az Országos Széchényi Könyvtárban található Bártfai Gyűjteményben igen érdekes és sokat ígérő anyagegyüttes lelhető fel. Ez olyan liturgikus iratokat tartalmaz a 16. század közepétől kezdődően, amelyek egyértelműen mutatják, hogy Bártfán és a város környékén a teljes istentiszteletet lutheránus módon tartották.15 Mária királynő fontos és pozitív szerepet játszott a reformáció elterjesztésében. Olvasmányai, majd a Luthertől személyesen kapott vigasztaló iratok indirekt módon, de mégis nagy súllyal hatottak az anyanyelvű istentisztelet kialakulására. 16 Jóllehet a reformáció az első időkben a német nyelvű népesség között terjedt – mivel a Németországból hazatérő lelkészek már korán a reformáció célkitűzéseit támogatták, magukkal hozva a német istentiszteleti formákat és énekeket –, magyar prédikátorok és tanítók is egyre többen képviselték a reformáció szellemiségét. (Ezek közé tartozott pl. 1521-ben az észak-magyarországi Sátoraljaújhelyen munkálkodó magyar reformátor, Siklósi Mihály.) Egyre több fiatal tanult a külföldi egyetemeken, s így a Németországból hazaérkező hallgatók magukkal hozták a reformáció híreit, de a lelkiségét is. Miután részt vehettek Németországban a reformáció által megújított istentiszteleten, egészen másként viszonyultak Magyarországon is a miséhez. Természetes volt, hogy legalább a misében elhangzó prédikációt megpróbálták a reformáció szellemében tartani. Erkölcsi és társadalmi bizonytalanságok közepette egyre gyarapodtak a belső és külső problémák egyaránt. Amikor ezeknek a megoldási lehetőségeit kutatták, a

13

MAKAY, A magyarországi reformáció története, 15. o.: „A tizenhatodik századbeli reformáció Németországban kezdődött, s így nem csoda, hogy hazánkban a szepesi és erdélyi szászoknál, továbbá az ország nyugati részén, Sopron vidékén és az ország fővárosában, Budán lakó németeknél keltett nagyobb érdeklődést legelőször a németországi reformáció. A reformációnak legelső terjesztői és követői hazánkban németek, vagy legalább is németajkúak voltak.” 14 Itt különösen Gróf Georg VON BRANDENBURG nevét kell említeni, aki a király szószólója volt. – Vö.: CSEPREGI Zoltán, A refromáció kezdetei Brandenburgi György gyulai és vajdahunyadi uradalmaiban 1520–1530. 15 Vö.: MURÁNYI, A lutheri liturgia a Bártfai Gyűjtemény tükrében. 16 Luther, Négy vigasztaló zsoltár Mária magyar királynéhoz, 1996.

kiutat keresték, egyre nagyobb szerepet játszott az anyanyelven tartott prédikáció és az Isten kegyelmét közel hozó igehirdetés. Erdélyben a szászok már 1520-tól németül olvasták a misét, és németre fordított énekeket énekeltek. A nemzeti tragédia – az 1526-os mohácsi vész – szintén jelentős szerepet játszott a reformáció magyarországi terjedésében. Nem úgy, ahogy a jezsuita Pázmány Péter17 állította, hogy ti. a vészt a reformáció okozta, de olyan módon, hogy a külső és belső körülmények és kihívások nyitottá tették az embereket a reformációra. A reformáció hatásának leginkább felismerhető és legjelentősebb területe éppen az istentisztelet változása volt. Az egyszerű nép és az ország jelentős személyiségei, akik a kor imént jelzett feszültségében éltek, örömmel vették ebben a helyzetben az igehirdetés vigasztalását, és a reformáció tanításában az ország megújulásának esélyét vélték felfedezni. A reformációt legsikeresebben a vándorprédikátorok terjesztették. Igehirdetésük elérte és megszólította az embereket, ez pedig páratlan lehetőséget jelentett az ügy szempontjából. A reformáció viszonylag hamar elérte Magyarországot. Ha a folyamat döntő mérföldkövétől (1517. október 31.) indulunk ki, akkor a következő évektől kezdődően már találunk Magyarországon jelentős személyiségeket, akik Martin Luther tanait követték, terjesztették és a magyar egyházat a reformáció szellemében akarták

megújítani.

Minden

valószínűség

szerint

már

1518-ban

éltek

Magyarországon lutheránus módon gondolkodó és érző emberek. Ennek egyik oka éppen az, hogy jónéhány magyar hallgató nevének bejegyzését találhatjuk ebben az időben a wittenbergi egyetem anyakönyveiben. A reformáció szorosan összefüggött a könyvnyomtatás feltalálásával.18 A reformáció e találmány nélkül nem tudott volna ilyen módon elterjedni. Fordítva is igaz: a könyvnyomtatás használatának és terjedésének szárnyakat adott a reformáció. A magyar reformáció több jelentős személyisége alapított nyomdát. Többek közt: Heltai Gáspár, Johannes Honterus, Huszár Gál. A könyvnyomtatás tette lehetővé az anyanyelvű bibliafordítások kiadását, az imakönyvek, az énekeskönyvek, az ágendák és a posztillás kötetek megjelenését. A reformáció első generációjának idején

17 18

Vö.: PÁZMÁNY Péter, Kalauz, továbbá: PETŐ Gergely, Magyar Krónika. BOTTA István, A reformáció és a nyomdászat Magyarországon.

hallatlan gazdag és széleskörű írói, irodalmi munka zajlott. Ezen a tevékenységen keresztül is, a könyvnyomtatás segítségével terjedhetett a reformáció 19.

2.2.1.3. Az első ellenáramlatok

Már 1523-ban Budán meghozta a magyar országgyűlés az eretnekek elleni törvényt. „A király, mint katolikus fejedelem, minden lutheránust, azok pártfogóit és párthíveit, mint nyilvános eretnekeket és Szűz Mária ellenségeit, halálbüntetéssel és vagyonelkobzással

sújtson.”20

A

„lutheránus”

elnevezés

ekkora

már

gyűjtőfogalommá vált, és minden „eretneket” ezzel jelöltek, akik a katolikus egyházzal szembeszálltak – akkor is, ha a reformáció tanítását nem is ismerték. A pápai követ21 az 1524-es országgyűlésen hatalmas beszédet tartott mindazok ellen, akik nem Róma felé orientálódnak. 1525-ben tovább folyt a protestánsok elleni küzdelem. Az országgyűlés úgy határozott, hogy minden lutheránust meg kell égetni22. Ezen döntés mögött nemcsak teológiai megfontolások voltak, hanem elsősorban

politikai

koncepciók.

Megítélésem

szerint

elsőrenden

politika,

idegengyűlölet, továbbá nemzetbiztonsági és gazdasági érdekek álltak a háttérben. Ezek a tényezők és események sem megállítani, sem pedig fékezni nem tudták a magyar reformációt. Egyre több pap végezte szolgálatát lutheri szellemben, s egyre több vonatkozásban terjedt el a hitújítás.

19

FABINY Tibor, A Magyarországi Evangélikus Egyház rövid története, 9. o. Idézi FABINY Tibor, im., 4. o. 21 Giovanni Antonio BURGIO. 22 Lutherani etiam omnes de regno exstirpentur: et ubicunque reperti fuerint, non solum per ecclesiasticas, verum etiam per saeculares personas libere capiantur et comburantur. 20

2.2.1.4. A magyar reformáció legjelentősebb személyiségei, tekintettel az istentisztelet-megújításának ügyére

(Felsorolás23 a teljesség igénye nélkül)

HONTERUS János [Johannes HONTER] (*Brassó 1498 – Brassó 1549.1.23.) Johannes HONTERUS erdélyi reformátor, Bécsben, Krakkóban és Bázelben folytatta tanulmányait; Krakkóban és Bázelben könyvkiadással is foglalkozott. Humanistaként is nevet szerzett magának, kora politikai életében igen aktív szerepet játszott. Hatalmas ismeretanyaga, a tudományokban való általános jártassága hamar híressé tették. Reformirataiban részletesen foglalkozott a ceremóniákkal és istentiszteleti rendekkel. „Reformatio ecclesiae Coronensis ac totius Barcensis prouinciae”24 című iratában, amely az egész erdélyi reformáció számára mértékadó, figyelembe vette az 1543-ban bevezetett egyházi rendet (Kirchenordnung), a reformátorok iratait és a jelentős reformátos személyiségek példáját. 25 Elutasítja az elevációt, állást foglal az anyanyelvi istentisztelet mellett, és helytelenít jónéhány babonás cselekményt.26 A német reformátorok örömmel fogadták HONTERUS ezen írását. Melanchthon annyira lelkesedett érte, hogy még ugyanabban az évben saját előszavával Wittenbergben kiadatta. 27 HONTERUS volt az első erdélyi nyomda alapítója és egyben tulajdonosa. 1547ben adja ki ágendáját, amelyet a saját nyomdájában készíttetett el.28 Jóllehet HONTERUS nem hozott végleges döntést arról, hogy a lutheri vagy a helvét utat akarja járni, iratai és istentiszteleti rendje alapján úgy tűnik, a lutheri oldalon állt. Ellenfelelei újra meg újra azt állították, hogy HONTERUS időközben református lett, de éppen egyházi művei – amelyek ismételten az istentisztelet ügyével is foglalkoznak – azt mutatják, hogy egész életében Luther követője volt és maradt. 29 23

Vö.: ZOVÁNYI, Egyháztörténeti lexikon. 1543. Rmny, 52. 25 Lásd: BOTTA, Dévai Mátyás, a magyar Luther, 55. o. 26 Lat.: gesticulationes. 27 RMK III. 348. 28 RMNy 67. 29 A témához még lásd CSEPREGI Zoltán a Reformáció szó értelme Honterus 1543-as művének címében. 24

DÉVAI Mátyás (*?,1500 körül, –  ?, 1545) A korábbi ferences barát Magyarországon a reformáció hatékony képviselőjeként megkapta a „Magyar Luther” nevet. Dévai Luther konzekvens követője volt. Ahol a legkisebb különbség is adódott Luther és Melanchthon között, ott Luther mellé állt, és követte a lutheri gondolatot, ill. megfogalmazást. 30 Nem volt a hangos és éles szavak embere. Ha azonban az istentisztelet (mise) ügyéről volt szó, igen erős kritikát gyakorolt. A nem népnyelvű misét bathológiának (szó/szalmacséplés) nevezte, ami senkinek nem használ. Katekizmusában arról írt, hogy sem a latin nyelvet, sem az „oltári-ügyködés”-t nem kéri az Isten. Prédikálni és kegyesen élni – ez az Isten akarata. Így válhatnak a lelkészek a világ számára igévé és jó ízzé. 31 A Dévai-kutatók számára izgalmas kérdés, hogy vajon a magyar Luther élete végén áttért-e a helvét irányra? Ennek elfogadását egy harci irat alapozná meg, amely 1544-ben a katolikusok ellen készült. Az ún. Váradi tételek azonban nem DÉVAItól magától származnak, jóllehet írásaival rokonságban állnak. Alapos és sokoldalú vizsgálatuk nyomán azonban egyértelművé vált, hogy DÉVAI úrvacsora-tanítása – mint ami az istentiszteleti élet szíve-közepe – tisztán a lutheri tanításoknak megfelelő maradt. A magyar reformáció első időszakában igen fontos kérdés volt az eleváció ügye. (Bár a Marburgi Kollokvium és a Wittenbergi Konkordátum ismert volt Magyarországon is. Az 1544-es Luther irat „Kurzes Bekenntnis vom Heiligen Sacrament” címmel szintén nem volt ismeretlen.) DÉVAI abban az időben, amikor a „eleváció-harcok” zajlottak, és az elevációt megszüntették, Wittenbergben, ill. Nürnbergben tartózkodott. Amikor visszatért, magával hozott egy személyesen Luthertől származó iratot.32 Az irat egyfajta igazolás volt DÉVAI számára, hogy ő hű maradt a reformáció eredeti irányához. Az eleváció megszüntetése DÉVAInál nem eltérés volt, hanem didaktikus és egyházpolitikai döntés. 30

Vö.: BOTTA, Dévai Mátyás, a magyar Luther. BUCSAY, Istentiszteleti megújulás a magyar reformációban. 32 STÖCKEL Lénárd RÉVAY Ferenchez írt egyik levelében található egy utalás arra, hogy DÉVAI egy iratot (breve scriptum) hozott Luthertől, Wittenbergből. Kérdéses, hogy ez esetleg egy korai verziója-e a Szentségről szóló hitvallásnak („Kurzes Bekenntnis vom Heiligen Sacrament”)? 31

Jóllehet DÉVAI tekintettel volt a reformáció más irányzataira is, haláláig lutheránus maradt, aki Luther tanítását saját korában és helyzetében akarta megvalósítani.

GÁLSZÉCSI István (*Gálszécs, ? -  ?, 1543) GÁLSZÉCSI István, a magyar reformáció egyik meghatározó alakja Bécsben és Krakkóban

tanult.

Amikor

hazatért

Magyarországra,

már

a

reformáció

szellemiségében tevékenykedett. Néhány évvel később (1532) további tanulmányok elvégzésére Wittenbergbe ment. Kegyes énekeket és keresztény alapismereteket tartalmazó (Katekizmus) könyvet ad ki. Ő állítja össze az első énekeskönyvet, amely kétszer jelent meg (1536, 153833), de csupán maradt fenn. Éppen ezért – a fennmaradt töredékek alapján – nem tudhatjuk, hogy a magyar reformáció istentiszteleti formáját közvetlen vagy énekeivel közvetett formában befolyásolta-e.

HUSZÁR Gál (*?, 1512? -  Pápa, 1575.10.23.) Magyarország észak-nyugati területének reformátora. Először katolikus lelkész, akit Oláh Miklós üldözött. Ezért kellett a nyugat-magyarországi Magyaróvárra menekülnie, ahol lelkészként tevékenykedett. Huszár volt a magyar reformáció első generációjának egyik legfontosabb személyisége34, akinek jelentős hatása volt az istentiszteleti élet kialakulására. Alapítója egy lutheránus szellemben működő iskolának, majd egy nyomdának. A katolikus felsőbbséggel állandó konfliktusban élt. Tevékenységének további főbb állomásai: Kassa, Debrecen, Komárom, Komjáti, Pápa. A magyar reformáció döntő fontosságú anyagát készítette el, amikor kiadta híres

énekeskönyveit.

Liturgikus

szempontból

természetesen

a

második

35

énekeskönyv, a Graduál volt meghatározó kora s a későbbi idők számára. Énekeskönyve számára részben összegyűjtötte a már meglévő, ismert énekeket, azonban ő maga is írt újakat. Levelezésben állott BULLINGERrel, témáik közt természetesen ott volt a helyes és egységes istentiszteleti rend kérdése is. 33

1536: RMNy 18 ; 1538: RMNy 24. Vö.: BOTTA István, Huszár Gál élete, művei és kora…, 478. o. 35 RMNy 353. 34

BOTTA István szerint Huszár Gál hitvallási irányzata nem tisztázott, ezért sokan bizonytalankodónak, ingadozónak tartották. Megítélésem szerint azonban olyan személyiség volt, aki a maga módján feladatának tekintette a hídépítést a különböző irányzatok közt. A konzervatív-lutheránus istentisztelet formáiban nagyon jól érezte magát. A lutheránus BORNEMISZA posztilláskötét is ő adja ki. Ugyanakkor informatív levélben fordult BULLINGERhez, akinek gazdag tartalmú tanítói levelét 1558-ban Magyaróváron kiadta a magyar lelkészek számára36. Úrvacsorai tanításában37 azonban nem vált BULLINGER követőjévé, hanem megmaradt a lutheri irányvonalon. Graduál énekeskönyve az egész egyház számára példaanyagot adott: gyülekezeti énekeket és istentiszteleti formát. Elsősorban HUSZÁRnak köszönhető, hogy a magyar református egyház éneklő egyház maradt. 38 Az egyre növekvő prédikátorhiány miatt lelkésziskolát alapított. Munkásságának hatását – az istentisztelet területén is – az egész országban érezni lehetett. HUSZÁR

összeállított

egy

perikópa-könyvet

is,

ennek

kiadásáról

és

nyomtatásáról maga gondoskodott. Sajnos az anyag nem maradt fenn. Kicsiny töredékére leltek csupán egy könyv táblájában. A könyv nem csak az egyházi ünnepek felsorolását tartalmazta, az ünnepekhez tartozó perikópákkal, hanem magyarázatokat, imádságokat39 és igehirdetési vázlatokat is. Ez különösen nagy segítség volt a reformáció korszaka első és második generációjának.

BORNEMISZA40 Péter (*Pest, 1535.2.22. –  ?, 1584) Lelkész, majd Észak-Magyarország evangélikus püspöke. Tanulmányait Kassán kezdte, ahol reformátori gondolkodása miatt börtönbüntetésre ítélték. Hihetetlen gazdag munkássága nyomán számos könyv marad fenn: vallásos irodalom, prédikációk, költemények, dráma. 1557-ben írja Négy könyvecske című művét, amelynek harmadik része egy ágenda, az ország reformációjának második ágendája.

36

A

könyvnyomtatás

fontos

eszköz

volt

számára

reformátori

Vö.: BUCSAY, Der Protestantismus 61–62. o. Szintén 1558-ban jelent meg prédikációs kötete: „Az Úr Jézus Krisztus szent vacsorájáról, kínszenvedéséről és dicsőséges feltámadásáról való prédikációk”. RMNy 151. 38 Vö.: BOTTA, HUSZÁR Gál élete, művei és kora … 479. o. 39 BOTTA István kutatása szerint ezek az imádságok Veit DIETRICHtől származnak. Vö.: BOTTA, 313. o. és 429. o. Ugyanakkor HUSZÁR Gál alaposan átdolgozta ezeket. 40 Nevét maga latinul „Abstemius“-nak vagy Abstemius Pannonius de Pest-nek is mondta, írta. 37

munkásságában. Sok más mellett három részes énekeskönyvet is szerkesztett és adott ki.

MELIUS JUHÁSZ Péter (*Horhi, 1532 –  Debrecen, 1572.12.15.) Szintén a magyar reformátorok közé sorolandó. 1563-ban egy helvét irányzatot képviselő ágendát készített és adott ki.41 Mivel Wittenberghez és személyesen Melanchthonhoz személyes kapcsolat fűzte, szerepe és munkássága igen jelentős a magyar reformáció számára42. Életútja sokatmondó példa arra, hogy a két irány (majd felekezet), a helvét és a lutheri, először egymással, majd egymás mellett, később (a 16. sz. végétől) pedig külön élték életüket43. MELIUS JUHÁSZ az istentisztelet formálását és kialakítását igen fontosnak tartotta az ország reformációjának folyamatában. A külsőségek szempontjából nagyvonalú volt, de ha a tartalomról, magáról Krisztus ügyéről volt szó, akkor kérlelhetetlennek tűnt. A római misét Krisztus „lekicsinyítéseként” értékelte – ezért az istentiszteleti életet egészen radikálisan át akarta alakítani. Ez a radikalizmus az istentisztelet ügyében MELIUS JUHÁSZ rövid életútja alatt egészen extrém formákat öltött.

KÁLMÁNCSEHI SÁNTA Márton (*Kálmáncsa, 15. század vége –  Debrecen 1557. december) Az 1520-as években Krakkóban tanult. Tanulmányai után viszonylag hamar magas egyházi pozíciót ért el. 1538-ban egy hitvita alkalmával, ahol bíróként volt jelen, közelebbről megismerhette a reformáció tanítását. Az ország keleti részében működött. 1551-ben már a helvét irány szellemi központjának számító Debrecen papja. Elöljárója szakramentáriusnak tartotta és nevezte. KÁLMÁNCSEHI SÁNTA véleménye szerint az istentiszteleti rendnek – elsősorban ami a szertartást illeti – nagyobb szabadságot kell adni. Később ennél radikálisabb álláspontot képviselt (képek eltüntetése, oltár lerombolása stb.). KÁLMÁNCSEHI SÁNTA szintén készített énekeskönyvet gyülekezeti használatra,

41

RMNy 196. Vö.: BOTTA, Méliusz Péter ifjúsága. 43 Vö.: BUCSAY, Das Nebeneinander der Konfessionen. 42

azonban ez sem maradt fenn, csak Huszár gál első énekeskönyvében tizenkét zsoltárfordítása.44

SZTÁRAI Mihály (*Drávasztára, ? –  Pápa, 1575) A korábban ferences szerzetesként élő pap viszonylag hamar csatlakozott a reformációhoz. Elévülhetetlen érdeme, hogy mintegy százhúsz gyülekezetet alapított. A török által megszállt területek nyugati részén végezte reformátori tevékenységét. Jelentős harcot vívott azokkal, akik a magyar reformációt a helvét irányba akarták terelni. Prédikátorként, szuperintendensként és íróként való munkássága az egész országban ismertté vált.45 Költeményei között jónéhány zsoltárt találunk, amelyek igen hamar közismerttekké és közkedveltekké váltak. Számos énekeskönyvben megtalálhatjuk énekeit. Híres színdarabjában, amely „Az igaz papság tiköre46” címet viseli, szól az igaz és helyes istentiszteletről és az istentisztelet megújításáról. A darabban Tamás pap a pápával szemben a következőképpen nyilatkozik meg: Elloptátok az Isten igéjét. Latinul mondjátok és meghamisítjátok. Auz oltári szentségnek is a felét ellopjátok, és úgy, csak a felét adjátok a szegény népnek. Az Úristen testét és vérét pénzért áruljátok, amikor pénzért a misét mondjátok nekik. A bűnbocsánatot éppenúgy sok pénzért adjátok, sőt a papságot is, amikor tudatlan embereknek pénzért adjátok a papi hivatalt.47

Ebben a drámában Sztárai

egyértelműen megfogalmazza véleményét az istentisztelet megújításának ügyében.

OZORAI Imre (*Ozora, ? –  ?, 1550 előtt) OZORAI Imre Krakkóban és Wittenbergben (1530–31-es téli félév) végezte tanulmányait. Ahogy hazájába visszatért, rögtön elkezdte hirdetni a lutheri tanokat. Működési területe elsősorban az ország délkeleti része volt. Foglalkozott bibliafordítással. Híres műve a „De Christo, et eius ecclesia, Item de Antichristo, eiusque ecclesia”, Krakkó, 1535.48 Hármas értelemben kritizálta a római istentiszteleti gyakorlatot:

44

RMNy 160. Működéséről legújabban lásd KEVEHÁZI László, „A kereszt igéjét hirdetni kezdtem” 46 Az eredeti cím latin megfelelője: Comoedia lEpidissima de sacerdotio. Rmny 158. 47 SZTÁRAI Mihály: Az igaz papság tiköre – in Régi Magyar drámai emlékek, I, kiad. KARDOS Tibor, Budapest, 1960, 581-614. 48 RMNy 15. 45

-

az istentiszteletet nem lehet érteni,

-

az istentisztelet csak az emberi érzelmekkel számol,

-

az istentisztelet üzletté vált.

Ozorai szerint a szertartások szerzője maga az ördög, aki le akarja rombolni és meg akarja semmisíteni Krisztus művét.

FARKAS András49 (*Esztergom, ? –  ?, ?) A protestánssá lett katolikus pap neve szerepel a wittenbergi egyetem anyakönyvében: beiratkozott 1531. október 13-án. Egyik költeményében utal arra, hogy kápolnáinkban, templomainkban van ugyan ének, de a Szentírást nem prédikálják. Mindent elveszettnek ítél a teremtés kezdete óta, ami nem az evangéliumnak van alávetve, nem annak engedelmeskedik.50

BATIZI András (*Batiz, 1505 körül–  ?, 1546 után) Az énekköltő reformátor, GÁLSZÉCSI István tanítványa. Pályáját egy kassai iskolában tanárként kezdte. Ekkor kezd énekeket költeni és komponálni. 1542 márciusától tanulmányokat folytatott Wittenbergben. Kátéjának több változata ismert.51 Jóllehet ő maga a lutheri irányzat képviselője volt, könyveit – kis mértékben megváltoztatva – a református egyház sokáig használta. A

katolikus

egyház

istentiszteleti

életének

kemény

kritikusa.

Egyik

költeményében arról énekelt, hogy a pápa ceremóniákkal uralkodik, szívesen mutogatja hatalmát az egyházban, az Isten tiszteletét lehetetleníti, a szentségeket pedig újra meg újra meghamisítja.52

SZKHÁROSI HORVÁT András (* ?, ? –  ?, 1549 UTÁN ) SZKHÁROSI HORVÁT András lelkész volt Északkelet-Magyarországon 1542–49 körül. Eredetileg ő is katolikus papként szolgált, majd a reformáció szellemében végezte munkáját. Számos költemény szerzője. Ezek közül a legismertebb és ma is 49

Humanista nevén Andreas Lupusként volt ismert. FARKAS András, A zsidó és a magyar nemzetről (CHronica de introductione scyitHarum in Ungariam et JudAeorum in Aegypto), Krakko, 1538. RMNy 25. 51 RMNy57, 88A, 125. 52 Idézi BUCSAY, Protestantismus in Ungarn, 50. o. „Az pápa regnála ceremóniákkal. Es ő uralkodik Krisztus templomában… Isten tiszteletit ő elváltoztatta, Minden szentségeket csakhamar megront…” 50

használatos, sőt közkedvelt, a protestáns egyházak jelenlegi énekeskönyveiben is megtalálható: „Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege”.53 Pál érsek levelére való felelet című énekében található a következő verszak: „Jól gondoltad, uram érsek, hogy ezt parancsoltad, Misécskédnek hamisságát így eltitkolhatod, Hogy nem értik minden népek, inkább eladhatod”.54 Munkássága folyamán konzekvensen képviselte azt az álláspontot, hogy a magyar nép felemelkedéséhez az istentisztelet megújításán keresztül és magyar anyanyelvű prédikációval vezet az út. Az istentisztelet megújulása a nép megújulását is magával hozza.

SZEGEDI KIS István ( *Szeged 1505 –  Ráckeve 1572 .05.02.) Tanulmányait Bécsben, Krakkóban és Wittenbergben (1543) végezte. Munkássága alapján hármas identitását fogalmazhatjuk meg: teológus, tanár és prédikátor. Teológiai művei nemcsak Magyarországon terjedtek, hanem Bázelben, Genfben, Schaffhausenben és Londonban is kiadták őket. A magyar reformáció helvét ágában tevékenykedett, de az istentiszteleti élettel kapcsolatos munkássága kihatott az egész magyar protestantizmusra. Kiemelkedő teológiai művében – „Theologiae sincerae loci communesde Deo et homine”55 – fogalmazza meg és foglalja össze a római kultusz kritikáját. Az egyház túl pompás, a költségei túl nagyok. Fölösleges ennyi pap, ennyi szent edény és ennyi ceremónia. A nép nem érti a misét. A mise Krisztus áldozatának erejét kérdésessé teszi. A harangok zúgása és az emberi érzelmeinket viharosan támadó kultusz lehetetlenné teszi a megújulást és a lélek felépülését. SZEGEDI KIS ezzel szemben a prédikáció által Krisztus keresztjét akarta középpontba állítani. A reformok ügyében türelmesebb volt, mint néhány kortársa (pl. MELIUS JUHÁSZ Péter). Gondolatai középpontjában Istennek az emberrel kötött ó- és újszövetsége állt. Ha ezekről hangzik a prédikáció, akkor az evangélium felszabadít. Ezért az egyház legfontosabb feladata Krisztust prédikálni és a Szentlélek által élni.

53

EÉ 261. In: Régi Magyar Költők Tára II., 20.o. 55 ELSŐ KIADÁSA: BASEL 1585. (RMK III. 740) 54

SZEGEDI KIS jónéhány gyülekezeti ének szerzője volt. Énekei közül öt maradt meg az utókor számára. Ezek közül a legismertebb Prudentius himnuszának, az „Ades, pater supremus“ kezdetűnek a fordítása.56

56

EÉ 230, és RÉ 368.

2.2.1.5. Első lépések a megújuló istentiszteleti élet felé

Az istentiszteleti élet eleinte – természetes módon – a római rend szerint folyt tovább, de lutheránus tartalommal. Ez az evangéliumnak megfelelő tartalom (tehát a lutheri megigazulástan szerint formált istentisztelet) úgy alakult ki, hogy a Wittenbergből hazatérő diákok részben fordították a Németföldön megismert rendeket, másrészt maguk formálták az ottani tanulmányaik alapján. Az ünnepnapok rendje követte az eddigi római gyakorlatot. Először a prédikáció vált lutheri szellemiségűvé. Részben a hitújítás felszabadító volta, részben pedig a tornyosuló sötét politikai felhők vezettek ahhoz, hogy a gyülekezetek is kezdtek átalakulni, megváltozni. A 16. századi előírásokból és gyülekezeti rendtartásokból világosan kitűnik, hogy a mindennapokban egyfajta keresztény realizmus működött, ahogy az látható Luther irataiban és hitcikkeiben egyaránt. 57 Az egyház élete Krisztus valóságos és kegyelmes jelenlétének és hatásának fundamentumán állt.58 Ebben az időben még működött az egyensúly az ige és a szentségek között, létezett és a gyakorlatban is megmutatkozott a verbum et sacramentum alapelv. A gyülekezetek liturgikus élete igen gazdag volt. Responzórikus formák, latin kórusénekek, szép litániák, egyre gazdagodó gyülekezeti énekkincs, ünnepélyes processziók (be- és felvonulások), színes ornátusok (karing, alba, stóla) a lelkészek számára – mind-mind használatban voltak. A hétköznapokon is rendszeres istentiszteleteket tartottak: a matutinumot és a vesperát. Az első Erdődi Zsinat59 megállapította, hogy a reformáció szelleme mind a tanítást, mind pedig az istentiszteletek rendjét átjárta. A VI. cikkben olvasható: „A két szentségnek, tudniillik a keresztségnek és urvacsorának kiszolgáltatásában követjük a Krisztus és az ősegyház rendeletét, s valljuk, hogy a keresztség eltöröl minden bűnöket, közli az Isten kegyelmét, s hogy az urvacsorában valósággal adatik a Krisztus teste és vére.

57

Vö.: JÁNOSSY, Az evangélikus gyülekezet sajátos életformái, Confessio Augustana IV. és V. cikk: „ut hanc fidem consequamur, institutum est ministerium docendi evangelii et porrigendi sacramenta”. 59 Vö.: KISS, A XVI. században tartott református zsinatok végzései. 58

Akarjuk pedig, hogy a Krisztus rendelete minden egyházban anyai nyelven, illő tisztelettel, egy szertartással és ugyanazon alakban hajtassék végre és szolgáltassék ki.”60 Ehhez az egységhez a régi szertartáskönyvek kiváltásaként új evangélikus ágendákra volt szükség. Az új ágendák, továbbá a helyi, területi és országos zsinatok mutatják, milyen módon alakul ki az evangélikus istentisztelet Magyarországon.

2.2.1.6. Az első erdélyi reformátor, Johannes HONTERUS hatása

Az első ilyen, lutheránus szellemiségű ágenda Magyarország délkeleti részében, Erdélyben született meg, 1547-ben.61 Szerzője az első erdélyi reformátor, Johann HONTERUS (HONTER) volt. Jóllehet HONTERUS Erdély német nyelvű gyülekezeteinek volt a reformátora, tevékenysége egyértelműen hatással volt az egész magyarországi reformációra. HONTERUS idejében két fontos reformirat jelent meg62 Erdélyben, ezek sok rokon vonást mutattak a német és svájci területen megjelent reformátori iratokkal. Mindkettő

tartalmazza

az

istentisztelettel

kapcsolatos

meghagyásokat,

sőt

istentiszteleti rendeket. Istentiszteleti rendjét63 HONTERUS nem saját maga készítette el, hanem német anyagból adaptálta – így tartja az elmúlt évtizedek általános tudományos véleménye.64 Érdemes lenne alapos kutatás alá venni, hogy milyen hasonlóságai vannak az ő ágendájának és a Németországban ebből a korból ismert ágendáknak. A többféle tudományos elmélet közül kettő különösen is figyelemreméltó.65 Erich ROTH évtizedeken keresztül kutatta az erdélyi reformátor életét. Kutatásai nyomán az a véleménye, hogy az 1547-es ágenda nem eredeti.66 Ezzel szemben áll Karl

60

U.o., 11. o. Agenda für die Seelsorger und Kirchendiener in Siebenbürgen, (RMNy 67). 62 a) Formula Reformationis Ecclesiae Coroniensis et Barcensis totius provinciae, b) Reformatio Ecclesiarum Saxonicarum in Siebenbürgen. 63 A „Reformschriften”-ben és az „Agende”-ben, 1547. 64 A kérdés tehát, hogy Johann HONTERUS az 1540-es ágendát fordította-e le és alakította-e át? 65 ROTH és REINERTH két legfontosabb kutatási munkáját lásd az irodalomjegyzékben. 66 ROTH, Reformation in Siebenbürgen, 56. o. „Er (Honterus) ist weniger darauf bedacht, aus Eigenem etwas zu bringen, als einesteils das gute Alte zu bewahren, andernteils von den Ern eungen nur solche einzuführen, die sich in ’hochberühmten Städten’ schon bewährt haben”. 61

REINERTH tézise.67 Álláspontja szerint az ágenda magától HONTERUStól való, nem Németföldről származik, és szó sincs arról, hogy egyszerű fordítás lenne. Éppen ellenkezőleg – állítja REINERTH –, pont fordítva történhetett: HONTERUS ágendája nagy hatással volt kora németországi ágendáira. Sőt valószínűsíthető, hogy HONTERUS ágendáját Németországban használták. Mindkét elmélet érdekes, alapos indoklásokon nyugszik, kérdéses tehát, hogy melyik áll közelebb a valósághoz… Mielőtt megkísérelnénk erre választ adni, érdemes egy pillantást vetni HONTERUS istentiszteleti rendjére és városának életére. Ezután lehet választ adni a felvetésre: vajon az 1547-es ágenda önálló mű-e, vagy egyáltalán nem eredeti? Már 1519-ben, a lipcsei vásáron megforduló kereskedők és üzletemberek magukkal hozták Erdélybe Luther iratait. Az első olyan adat, amely egy reformáció szellemében történt istentiszteleti változásról szól, 1526-ból, egy római katolikus érsek számára készült jelentésből származik, és egy felforgató, veszélyes mozgalomról tudósít.68

Ez és a hozzá hasonlók azonban csupán apró jelei a

reformációval való szembenállásnak. Fontos volt, hogy az istentiszteleti énekek németül, az erdélyi szászok anyanyelvén szólaljanak meg. Ezért zajlott intenzív, folyamatos munkával az énekek fordítása, a „Verdeutschung des Gottesdienstes”.69 Jóval később, csak 1542-ből való az írásos adat, hogy Váradon egyáltalán evangélikus istentiszteletet („evangelische Messe”) ünnepelnek,70 tehát anyanyelven tartották az istentisztelet, s az úrvacsorát két szín alatt osztották ki. A kép azonban még komplikáltabb, hiszen itt nem egyszerűen a vasárnapi istentiszteleti rendekről van szó, hanem a többi, naponként használt különböző istentiszteleti formákról. Ezeknek az átformálása is hozzátartozott a folyamathoz. Ennek áttekintése azonban nem fér bele jelen vizsgálódásunkba, ezért a következőben a vasárnapi és ünnepnapi istentiszteletek felé fordítjuk a figyelmet. Ha HONTERUS ágendájának főistentiszteleti rendjét tekintjük, nem kapunk teljes képet az akkori megvalósult istentiszteletről, hiszen abból a prédikáció hiányzik. Az természetesen lehetetlen, hogy a megreformált istentiszteletet igehirdetés nélkül tartották volna. 67

Vö.: REINERTH, Die Gründung der evangelischen Kirche in Siebenbürgen. Monumenta Ecclesia tempora innovatae in Hungaria religionis illustrantia I/ 285. o-. 69 Vö.: ROTH, Geschichte des Gottesdienstes in Siebenbürgen, 70. o. 70 A nagyváradi kántor, Hieronymus OSTERMAYER írja krónikájában: „Eodem anno … hat man im Monat Octobris angefangen evangelische Messe zu halten in Croner Kirch und die papistische abgeschafft, Gott und seinem heiligen Namen zu Ehren. Amen”. ROTH, 71. o. 68

A kérdésre itt egy olyan alapvető válasz kínálkozik, amely felel arra is, miért nem találjuk a későbbi magyar ágendákban sem az igehirdetés vagy az igeliturgia helyét. HONTERUS idejében a gyülekezet az ünnepnapok alkalmával többször találkozott. A régi – a római egyházban is megszokott – imaórák rendjét ismerték és használták (természetesen néhány apró javítással). HONTERUS tartalmilag is és az időpontok szempontjából is átalakította az ima-rendeket. Volt egy korai istentisztelet (Mette / Matutinum),71 amelynek az az érdekessége, hogy ebben az igehirdetés után a rend megtörik, s nincsen semmiféle utalás arra, hogy miként folytatódott és fejeződött be a szertartás. A matutinumot többé nem sötétben tartották, hanem pirkadat idején, hajnalban. Ennek az istentiszteletnek az egyes tételei részben a prímából valók, és ezt hitvallással, német korálokkal, litániával és prédikációval egészítették ki. A fennmaradt adatokban nincs utalás arra, hogy egyes tételek esetleg latinul éltek volna tovább (pl. énekek és litánia). Arról sincs tudomásunk, hogy mi történt a »kollekta«-val és a benedicamus-szal. Egyértelmű tehát, hogy a matutinumot prédikációs istentiszteletté formálták.72 A mise rendje azonban majdnem teljesen úgy maradt, ahogyan azt korábban gyakorolták. Ez azt jelenti, hogy a változtatások a tartalmi-teológiai kérdésekre korlátozódtak. Ebben az értelemben a folyamat konzervatívnak mondható. 73 „Honterus előírja, hogy a misében, amennyire lehetséges, az evangélikus egyházak szokását kövessék. Eltávolítja a babonás gesztusokkal járó, istentelen kánont. Az úrvacsorai istentiszteleten tehát nem volt igehirdetés! Megmaradnak a megszokott, de tempore jellegű énekek. Változás először az epistola után történik, ahol részben német, részben megszokott énekeket használnak, amennyiben azok a Szentírással nem ellenkeznek. A gradualé-k szövegét (vele az egyházi évnek megfelelő traktus és szekvencia) megtisztították, és a hiányokat német énekekkel pótolták. ROTH egy másik könyvében74 szól a wittenbergi istentiszteleti rendtől való jelentős eltérésről. Ez a prédikációs és szentségi istentisztelet szétválasztása. Fontos volt, hogy a misét nem lehetett kommunikánsok75 nélkül tartani. Ha nem voltak úrvacsorázók, a mise átalakult tisztán ima-istentiszteletté. 71

Ennek rendje és az eredeti latin utasítások a függelékben megtalálhatók. ROTH, 73–74. o. ROTH, 74. o. 74 ROTH, Reformation in Siebenbürgen, 68. o. 72 73

HONTERUS reformációs irataiban a következő kifejezés áll az istentisztelet egyes elemeinél vagy szakaszainál: „lingua nostra”.76 Később, más irataiból kiderült, hogy a „lingua nostra”77 nem az irodalmi németet (Hochdeutsch) jelentette, hanem az erdélyi szász nyelvjárást. A német nyelv azonban nem szorította ki teljesen a latin használatát. Figyelemre méltó, hogy HONTERUS megtette az első lépéseket a perikóparend megszüntetésére, kiváltására.78 Nemcsak perikópát olvastatott fel az istentiszteleten, hanem egész fejezeteket (ti. az aznapi perikópa teljes fejezetét).79 Ebéd után folytatódott tovább. Ahogy Luther sem ítélte el, úgy maradt Erdélyben is:80 az ünnepnapon tartottak egy ebéd utáni igei istentiszteletet prédikációval. Így is nevezték az akkori egyházban: „die erste und die zweite Predigt”. Az ünnepnap estéjén megtartották a vesperát a megszokott rend szerint. Tehát – mai szóhasználattal élve – a „főistentiszteletet” igehirdetés nélkül tartották. Ez nem volt sem zavaró, sem szokatlan az Isten igéjére nagy hangsúlyt fektető reformáció folyamatában. Az istentiszteleti élet egészét kellett a maga összefüggésében látni és megélni. A liturgikus élet nem a mise egy órájára koncentrálódik. Honterus idejében és működési helyén tehát egyfajta istentiszteleti láncolatról beszélhetünk: korai istentisztelet igehirdetéssel és ima-liturgiával, délelőtt úrvacsorai istentisztelet, ebéd után igehirdetési istentisztelet, este imaliturgia. A két igehirdetési istentisztelet között állt tehát a mise, azaz az úrvacsorai istentisztelet. Ez volt az ünnepnap megszentelése. A későbbiekben – egy-egy magyar nyelvű ágendára reflektálva – ezt a formát kell szemünk előtt tartanunk és komolyan vennünk, jóllehet a liturgikus struktúrák területenként egymástól eltértek, változók voltak. Bár nagy hangsúlyt fektettek a „verbum et sacramentum” egységére, de ez az egység és összetartozás nem mindig egy istentiszteleten belül jelent meg. Ki lehetett terjeszteni, szét lehetett osztani az egész ünnepnapra is.

75

Úrvacsorával élők, úrvacsorát vevők. REINERTH, Die Gründung der ev. Kirchen in Siebenbürgen,103. o. 77 Ahol ez található, így olvasható: „yn vnser czungen”. 78 ROTH, Reformation, 70. o. 76

79

Az istentisztelet rendje a mellékletek közt.

80

RIETSCHEL, I., 399. o.

A gyülekezetek megújulásának, fejlődésének és növekedésének folyamatát HONTERUS környezetében és egyházában is megfigyelhetjük. Az általa és körülötte zajló reformáció azonban nem volt problémamentes. Városában egy bizottságot hívtak életre, de ez sem volt egyszerű. Ő és követői nap mint nap kénytelenek voltak harcolni az egyház megújulásáért. Jóllehet ötleteit, gondolatait, szándékát a közvetlen forrásból nyerte, s ezekhez közvetlenül Martin LUTHERtől kapott megerősítést és bátorítást, a bizottság a reformfolyamatokat állandóan ellenőrizte. A heteken át tartó ülések után (ezeken a későbbi ágenda-szerző, HELTAI Gáspár jelen volt) megszületett egy irat, amit még abban az évben, 1547-ben HONTERUS nyomdájában elkészítettek és kettős kiadásban – latinul és németül – kiadtak. HONTERUS első reformációs iratában két fejezetet is találunk az istentisztelet rendjéről. 1547-es iratában már öt fejezet foglalkozik az istentisztelettel. Később HONTERUS az ünnepnapok délelőttjére csak egy istentiszteletet javasol: misét prédikációval. Ennek ellenére megmaradt az ebéd utáni prédikációs istentisztelet. Este pedig megtartották a vesperást, de ebben már helyet kapott a kátétanítás is. Különbség volt a város és a vidék között, s ez feszültségeket is szült az istentisztelet ügyében. A reformáció gyülekezetei nem egységesen jártak el. Ezek után térjünk vissza az alapvető kérdéshez: az 1547-es HONTERUS-ágenda eredeti vagy csak adaptáció? E. ROTH azt a véleményt képviseli, hogy nem eredeti. 81 Állítja, hogy az ágenda anyaga részben az 1533-as Brandenburg-Nürnbergi Egyházi Rendtartásból82 való, részben pedig az 1540-es Wittenbergi Ágendából származik. Még egy tényezővel kell számolni – állítja ROTH, a keresztelési rendet Luther keresztelési könyvecskéjéből83 veszi. ROTH vizsgálódik az ügyben is, hogy mi a háttere a Wittenbergi Ágendával való hasonlóságnak és eltérésnek az ünnepek felsorolásánál. Elmélete szerint ez a lista is Wittenbergből származik. Az 1547-es ágenda felsorolása három kivétellel megegyezik azokkal az ünnepekkel, amelyek a Brandenburg-Nürnbergi Egyházi Rendtartásban (1533) találhatók.

81

ROTH, Geschichte… 110. o. Brandenburgisch-Nürnberger Kirchenordnung von 1533. 83 LUTHER, Taufbüchlein (1529, ill. 1537). 82

ROTH utánanézett más korábbi és későbbi könyvekben, és többen talált olyan kézírásos bejegyzéseket, amelyek jelzik: az adott iratok (köztük Honterus 1547-es ágendája) csupán sovány anyagot adott, s ezért volt még szükség az erdélyi használatnál imádságokra, bibliai idézetekre, amelyeket házilag, kézzel írtak hozzá. Tehát – állítja Roth – voltak Erdélyben olyan német ágendák, amelyeket az erdélyi ágendákkal együtt használtak.84 ROTH elméletét gyakorlatilag is igazolja az a gyűjteményes kötet, amelyben több ágendát és liturgikus iratot kötöttek egybe. Az így kapott, mindent tartalmazó ágenda kényelmes használatot biztosított a liturgusnak. ROTH megvizsgálta a későbbi erdélyi ágendákat is, és összevetette azokat a Wittenbergi Ágenda későbbi kiadásaival.85 Karl REINERTH összehasonlította a Honterus féle reform-iratot a Nürnbergi Tanács iratával, és ott az istentisztelet témájában fontos analógiákat talált.86 Ugyanakkor látva a másik oldalt, nem akar elsietett ítéletet mondani: „A világosan látható analógiákat nem szabad túlértékelni. Ezek ugyanis még nem igazolják azt, hogy HONTERUS a „Reformatio Barcensis” készítésénél a Nürnbergi Tanács iratát bemutatta volna. Legfeljebb azt, hogy ő maga kötődött a Nürnbergi Tanács iratában is bemutatott nürnbergi istentiszteleti rendhez. Bizonyára a két irat hasonló módon született, és egyben hasonló célt is szolgált. Mind a két irat a városi tanács nevében jelent meg, és mindkét helyen intézkedni akartak az általuk irányított területeken az egyház reformációjának ügyében.”

84

Nemcsak az 1540-es, hanem az 1548-as Wittenbergi Ágenda is. 1548, 1559, 1564. 86 Pl. a teljes búcsút adó magánmise éles elutasítása, a kánon elutasítása hasonló kifejezésekkel, levélbeli igék és evangéliumok folyamatos olvasása (lectio continua) a perikóparend helyett, az igei istentisztelet és az úrvacsorai istentisztelet szétválasztása. 85

2.2.1.7.

A magyar nyelvű ágendák • HELTAI Gáspár ágendája Az első önálló magyar ágenda HELTAI Gáspártól származik, 1550-ből. Az anyag elveszett, de a későbbi kiadás címlapjáról tudhatunk a létéről87. Az első kiadást hamar eladták. 1559-ben Kolozsvárott jelent meg a második, változatlan kiadás88. Az ágenda a reformáció szellemiségét mutatja89. Mindkét kiadás belső címlapján a következő latin írás található: Agenda, az az szentegyhazi chelekedetec, mellyeket köüetnec közenségesképpen a keresztyéni ministerec es lelkipásztoroc. Vyonnan nyomtattattot. Colosvarba 1559 (Heltaj)

Az ágenda tartalma: - Az ünnepnapok listája - A keresztelés rendje - A gyermekágyas asszony bemutatása a gyülekezetben - Az esketés rendje - Amiképp a menyasszonyt a gyülekezet befogadja - A gyónás rendje - Buzdítás a gyónásra és feloldozásra - Beteglátogatás – hogyan bátorítsa és vigasztalja a lelkipásztor a beteget - Zsoltárok - Vigasztalás - A temetés rendje - Prédikációk a temetésre - Bibliai igék a temetéshez - Fogságban lévők biztatása - Mit kell azokkal a rabokkal tenni, akik ellenségeiknek nem hajlandók megbocsátani?

87

Vö.: SÖRÖS, 224. o. RMNY 154. 89 Vö.: FERENCZI, A lutheri liturgia hatása… 92. o.: „A Formula missae-vel való összevetése nyomán néhány kisebb eltérésre mutathatunk rá: a prédikáció és a praefatio között gyülekezeti ének és általános imádság hangzik. Rendkívül fontos, hogy a praefatiot a Sanctus követi, majd az úrvacsorai imádság, s csak ezután történik a consecratio.” 88

A lutheri örökség hatása abban is megfigyelhető, hogy HELTAI három szentségről tud. Ágendájában és más irataiban is a harmadikat, a gyónást és feloldozást, nagyra értékelte.90 HELTAI Gáspár személye és ágendája azért is különösen érdekes, mert ő hamarosan átlépett a református egyházba, majd nem sokkal később unitárius lett. 91 Élete ebben az értelemben igen mozgalmas volt, de a Wittenbergben eltöltött idő élményeit egészen haláláig magában hordta. Ágendája még a lutheránus korszakából származott.92 HELTAI Erdélyben nyomdát is alapított. Ennek segítségével ki tudott adni egy sor reformátori iratot. Ezek között nemcsak saját ágendáit (1550 és 15592), találhatjuk meg, hanem a következő műveket is: káté (1550), káté (német kiadás 1551), bibliafordítás (más szerzőkkel közösen – 1551–1561), Vigasztaló könyvecske (1551). Ebben a nyomdában jelent meg Bucer műve is, 93 amely később igen jelentős hatást gyakorolt az istentiszteleti, azon belül pedig az úrvacsorai gyakorlatra. HELTAI Gáspár ágendája – jóllehet Erdélyben írták, nyomtatták és használták – az ország nyugati részében (Dunántúlon) is ismert volt, s a nyugat-magyarországi lelkészek szívesen használták is. Ez mutatja, hogy a nagy távolságok ellenére a lelki kapcsolat az ország különböző részei közt igen szoros volt. Sajnos nem maradt fenn a vasárnapokra és ünnepnapokra szóló teljes rend. E tény okára a későbbiekben még visszatérünk.

90

Vö.: ZOVÁNYI , A reformáció Magyarországon, 306. o. Lásd újabban BALÁZS Mihály értékelését HELTAI működéséről, pl. HELTAI Gáspár imádságos könyve (1570-1571) Erdélyi Unitárius Egyház, kolozsvár, 2006,7-64. 92 ZOVÁNYI, 380. o. 93 Confessio de coena Domini (RMNy 84). 91

• Énekeskönyv, ami egy ágendával felér Sok olyan anyag létezik, amely töredékekben, részekben, utalásokban bemutatja, hogyan

is

nézhetett

ki

a

mindennapi

istentisztelet.

Mindenekelőtt

az

énekeskönyvekben találhatók ilyen rendek. Ha énekeskönyvekről és istentiszteleti rendekről beszélünk, akkor HUSZÁR Gál nevét kell megemlíteni. HUSZÁR Gál, Magyarország északnyugati részének reformátora 1560–61-ben énekeskönyvet, 1574-ben pedig graduált adott ki. Témánk számára, sőt általában a magyar istentisztelet-történet tekintetében ennek a graduálnak felbecsülhetetlen értéke van, hiszen segít rekonstruálni olyan időszakok vagy területek istentiszteleti rendjét, amelyből más irat, pl. ágenda nem maradt fenn. Elsősorban a mindennapi istentiszteletről van szó. Egyetlen nagyünnepi rend található a HUSZÁR-féle graduálban, éppen ezért ez különösen is fontos dokumentum. Ugyanakkor a gyülekezeti énekek segítségével, ill. bizonyos úrvacsorai szertartásokra való utalással a főistentisztelet is rekonstruálható. A Graduál rövid ismertetése előtt azonban egy fontos megjegyzést kell tenni. HUSZÁR szól arról, hogy a magyar lutheránusság istentiszteleti egysége hiányzik, s ez a tény az egyház tekintélyét rombolja. HUSZÁR levelet váltott Heinrich BULLINGERrel. Azt várta BULLINGER leveleitől, hogy a magyar protestantizmusnak olyan istentiszteleti mércét adjanak, amelyet az egész országban tiszteletben tartanak és elfogadnak. Egy ilyen mérce az istentisztelet területén egységes gyakorlathoz vezethetne. BULLINGER válaszához mellékelve átküldött egy írást Ludwig LAVATERtől, amely ezt a címet viselte: „De ritibus et institutionibus ecclesiae Tiguriane”. Bullinger maga egy tanulmányt küldött, aminek ez volt a felirata: „Libellus epistolaris a … Heynricho Bullingero. … pressis et afflictiss. ecclesiis in Hungaria, earundemque pastoribus et ministris transmissus”.94 Természetesen azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ország három nyelve is lehetetlenné tette az egységes liturgia kialakulását. Voltak kísérletek, amelyek ugyanazt az ágendát három nyelven próbálták kiadni. Erre a későbbiekben még utalunk.

94

RMNy 152.

Azok az ágendák, amelyeket a 16. századból ismerünk, nem mutatnak egy letisztult, lezárt, netán teljes istentiszteleti formát, csupán azt, ami a reformációban a korábbiakhoz képes fontos, érdekes és újszerű volt: az úrvacsorai liturgiát és – amit a lelkészek a lelkipásztori munkában gyakran használtak – a keresztelés és a temetés rendjét vagy más kazuáliákat. Adódik hát a kérdés: vajon a lelkészek és a gyülekezetek a reformáció századában egy „normál“ istentisztelet rendjét oly mértékben ismerték és könyv nélkül tudták, hogy nem volt szükségük írott rendre pl. az igeliturgiához? Magától értetődő volt az istentisztelet minden része? Esetleg éppen arról tanúskodik az írott anyagok hiánya, hogy az igei rész oly mértékben leegyszerűsödött, hogy valóban nem jelent meg semmiféle rögzített rend? Első pillantásra úgy tűnik, hogy idői egymásutániságban mindkét ok találó. Eleinte a

már évszázadok óta ismert és

gyakorolt istentiszteleti rendek maradtak használatban, később pedig oly mértékben leegyszerűsödtek a rendek, hogy nem volt szükség írott anyagra. HUSZÁR Gál graduálja nem ágenda, nem tartalmaz tehát teljes istentiszteleti rendet. Ugyanakkor ebben a könyvben két példát is találunk a főistentisztelet, ill. az imaóra rendjével kapcsolatban. Ezek bizonyos fokig általános képet adnak arról, hogy a magyar reformáció kezdetén milyen lehetett az istentiszteleti élet. A graduál egyértelműen a lutheri irányvonalat képviseli. Ez itt világosabban érződik, mint az 1560-as énekeskönyvben. A címlapon ez áll: A keresztyéni gyülekezetbenvaló isteni dicséretek és imádságok. A cím első fele már az első énekeskönyvnél is így volt, de az „imádságok” cím először itt jelenik meg, a graduálnál.95 Ez a kifejezés rögtön utal arra, hogy itt az istentiszteletről is szó van. Az ének-rész liturgikus tételeket és gyülekezeti énekeket egyaránt tartalmaz, majd ezt egészíti ki az imádságos anyag.96 A könyv előszavában HUSZÁR leírja legfontosabb tézisét: „De á mi nyelvünket vgyan kiualtkeppen ßabta es alkotta az ö neuenec diczöitesere”.97 Az egész istentiszteletet Isten igéjére kell alapozni, ahogy Pál apostol is írja: „Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes

95

Vö.: HUBERT G. kísérő tanulmánya a Graduálkönyv reprint kiadásához, 1004. o. Vö.: FEKETE Csaba, Imádságok Huszár Gál énekeskönyvéből, a Tiszántúli Református Egyházkerület lapja, 1996. (4. évf.) 1. sz. 7. old. 97 HUSZÁR Gál, A keresztényi… (Hasonmás), A1v. 96

bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel”.98 HUSZÁR hozzáfűzi a maga magyarázatát is. Öt pontban foglalja össze azokat az alapvető gondolatokat, amelyek a keresztény istentiszteletet leírják. 99 A könyv két részből áll: a graduálból és a gyülekezeti énekeskönyvből. A kép azonban ennél összetettebb. A szerző célja egyértelmű: egyrészt egyfajta kézikönyvet

adni

a

lelkészek

kezébe,

másrészt

énekeskönyvet

adni

a

gyülekezeteknek.100 A könyv tartalmazza a príma és a vespera rendjét, istentiszteletet karácsonyra és egy részletes úrvacsorai rendet. További ünnepnapokra nem ad teljes rendet. HUSZÁR azonban újra meg újra jelzi, hogy az egyes tételeket mely istentiszteleten lehet még használni. Utal arra is, hogy milyen választási lehetőség van az egyes tételek kapcsán. Tehát a lelkészek számára felmutatja a lehetőségeket, de nagy szabad teret is hagy. A könyv második fele énekeskönyv gyülekezeti használatra. Jóllehet már az első rész is tartalmaz gyülekezeti énekeket, de azok ott mindig egy liturgikus résszel együtt jelennek meg. Az énekeskönyv-szakértők állítják, hogy az első rész eredetileg önállóan létezett, és a második rész a nyomtatás idején került hozzá. Ezért jelent meg először az önálló első rész, majd később a teljes mű.101 A graduál felépítése: I. rész102 1. Reggeli rendtartás 2. Katekizmus 3. Reggeli és délesti ünnepi dicséretek 4. Prédikáció utáni isteni dicséretek II. rész 103 1. Prédikáció után való isteni dicséretek 2. Psalmusok 98

Kol 3,16. Az öt pont lényege röviden összefoglalva: 1. Krisztus igéje az egész életünket át kell hogy járja; 2. Krisztus beszédére kell tanítanunk embertársainkat is; 3. a gyülekezeti éneknek bibliai alapja van; 4. tiltások, ahol nem lehet Isten dicséretét énekelni; 5. a szerkesztő munkájáról, miként adja tovább, amit már más összeszedegetett. A részletes összefoglalást lásd HUBERT G. kísérő tanulmánya a Graduálkönyv hasonmás kiadásához, 1004–1005. o. 100 Vö.: HUBERT G. kísérő tanulmánya a Graduálkönyv hasonmás kiadásához, 1006. o. 101 Vö.: HUBERT G. kísérő tanulmánya a Graduálkönyv hasonmás kiadásához, 1007. o. 102 Ennek a résznek tartalma: 62 Antiphona, 14 Benedicamus, 101 Imádság, 48 Zsoltár, 8 Responsorium, 31 Versiculus és 2 újszövetségi Canticum, valamint 120 ének. 103 123 ének! 99

3. A szentegyházban való isteni dicséretek 4. Halott temetésekor való isteni dicséretek Megfigyelhető a graduálnál, hogy HUSZÁR Luther istentiszteleti rendjein tájékozódik. Figyelembe vette a „Formula Missae”104 rendjét is, de érthető, hogy a „Deutsche Messe”105 jelentősebb hatással volt rá. 106 HUSZÁR graduáljának istentiszteleti rendje a karácsonyi rend és az utalások alapján summázva így épül fel107: Bevezetés 1. Valami psalmust mondunk 2. Kyrie Magne Deus („Felséges Isten…”) 3. Dicsőség magasságban Istennek 4. Collecta-imádság 5. Epistola (a karácsonyi príma capituluma) 6. Prosa (Hálát adjunk mindnyájan „Grates nunc omnes” sequentia) Graduale (gyülekezeti ének: Jer, mi kérjünk Szentlelket) 7. Evangélium-magyarázat 8. prédikáció 9. Credo (a 88. levélről a Níceai Hitvallás) 10. Praefatio („Mind örökkön örökké dícsérjük az Úristent”) 11. Sanctus („Szentnek, angyalok mennyországban téged Isten…”) 12. Szerzési igék, úrvacsorai intelem (consecratio) 13. Miatyánk 14. kommunikálás, közben gyülekezeti éneklés („Jézus Krisztus, mi üdvösségünk, egyetlen vagy más”) 15. hálaadás és intő beszéd 16. áldás, elbocsátás A gyülekezeteknek – erre utal tanulmányában HUBERT Gabriella – csupán egy graduál-könyvük volt, de több Cantionale-juk lehetett.108 Ezért a kántori szolgálatnak igen jelentős szerepe volt. A gyülekezet az énekek többségét könyv nélkül ismerte, és a kántor vezetésével énekelte. Összefoglalva a következő téziseket állíthatjuk fel: a) HUSZÁR graduál-könyvének előkészítésekor és összeállításakor Luther alapirányát és rendjeit éppen úgy figyelembe vette, mint az ősi mise és istentisztelet tradíciót. Megkísérelte ötvözni a gregorián tradíciót és a reformátori felismeréseket – mindezt magyarra fordítva. 104

Wittenberg 1523. Wittenberg 1526. 106 BOTTA, Huszár Gál… 454 kk. 107 Itt az ún. mellékistentiszteleteket nem mutatjuk be. 108 Vö.: HUBERT G. kísérő tanulmánya a Graduálkönyv hasonmás kiadásához, 1021. o. 105

b) HUSZÁR összegyűjtötte a létező gyakorlatot, és ezekből formálta a graduált. Azaz megóvta a meglévőt, és irányt mutatott a reformátori megújulásra. 109 c) Megtartott minden lehetőt, ami a régi hagyományból a gyülekezet biztonságérzetét

megőrizte,

és

továbbfejlesztette

azt,

ami

a

reformátori

impulzusokból Magyarországon megvalósítható volt. d) Az istentiszteleti rendek – HUSZÁRé is – a magyar reformáció első időszakában hidat akartak verni a régi és az új, a tradicionális és a megreformált közé. e) Bár HUSZÁR egy sor latin szöveget megtartott, mégis az egész istentiszteletet átjárta a magyar nyelv használata, ezzel a magyar egyházi és gyülekezeti életben természetessé vált az anyanyelvi szolgálat. f) Az istentiszteletet a liturgikus elemek gazdagsága jellemezte. g) Az istentisztelet megtartotta a „Verbum et sacramentum” egyensúlyát. h) A gyülekezet és a kórus110 éppen olyan fontos szerepet játszottak, mint maga a liturgus. HUSZÁR graduál-könyvének hatása felmérhetetlen. Léteznek utalások arra, hogy a könyvet még a 19. században is használták, s a 20. század elején éltek még idős emberek, akik a Huszár énekeskönyvre emlékeztek. * HUSZÁR énekeskönyve mellett további graduál-könyvek is léteztek, amelyeknek az

istentiszteleti

életre

gyakorolt

indirekt

hatása

énekeskönyvek szerepére még később visszatérünk. *

109

Vö.: CSOMASZ-TÓTH, Huszár Gál énekeskönyvének…, 346. o. Mindenekelőtt iskolás gyermekek. 111 Batthyány-kódex; Kálmáncsai Graduál; Nagydobszai Graduál stb. 110

kimutatható.111

Ezen

• BORNEMISZA Péter ágenda-könyvecskéje A 16. század második fontos evangélikus ágendája BORNEMISZA Péter műve (1577). Ez eredetileg nem önálló ágenda, hanem egy nagy gyűjtemény. Az istentisztelettel a négyrészes mű harmadik része foglalkozik. BORNEMISZA Péter: Negykönyvetske a keresztyéni hitnectvdomanyarol. 1. Az elsö könyuetskekitsingyermetskeknec. 2. Az korosb koessegnec. 3. Az predikatoroknac röuid Tanusagokra. 4. Vigaztalo könyuetske [Beteg lelkeknek valo füves kertecske]. Az magyar iras olvasasnac modgyaual es szep imatkozasockal egyetembe röndeltetet Bornemisza Peter altal. Sempten, 1577.

A harmadik rész („Harmadic könyvetske”) címe: A keresztyeni tudomanyrol. Mellybe, az lelki paßtoro az ó tanitua nyockal egyetembe, igen szep rend tartasra tanyitatnac röuid summaba. A könyvecske tartalma: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

Imádság a prédikáció előtt és után Esketés („A házasokat mint tanyiczac es ßentellyec”) Keresztelés („Az kereßtyeni mosogatáskor mit taniczanak, es mint mossanac”) Gyermekágyasok tanítása („Az gyermec Agyasoknac tanusagokra mit ßollyanac”) A gyónásról, az oldozásról és az úrvacsoráról („Az Gyonasrol; az Oldozasrol, es az WR Vaczoraia ßolgaltatasarol”) A haldoklók felkészítése („Az halalhoz keßulöknec tanyitasokról”) Az emberi rendről („Minden rendbeli embereknec tiztekröl, ßep röuid értelemel”.) A lelkipásztor feladata („Vtolszor inti az Lelki Paztorokat tiztekben valo vigyazasrol, czac röuid ßouval A címlapon mottóként az Efezusi levél 6. fejezetéből való mondat áll: „…

Apák… neveljétek gyermekeiteket az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel”. Az idézet mögött a kiadó alapgondolata húzódik meg: Az ágendának nemcsak az a feladata, hogy istentiszteleti rendeket közöljünk, hanem, hogy tankönyv legyen a lelkész és a gyülekezet számára. A maga módján ez mutatja a wittenbergi reformáció katekizmus-gondolkodását. Ezzel a módszerrel BORNEMISZA a reformáció alapos és

gyors elterjedését szolgálta. A könyv szövegei és megformálása egyértelműen mutatja, hogy BORNEMISZA Péter lutheránus volt.112 Az istentisztelet igei részével kapcsolatban BORNEMISZA semmi lényeges tudnivalót nem közöl. Ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a prédikáció környezete is megújult értelemben alakuljon. Erre egy példát is bemutat: milyen módon kell a prédikáció után imádkozni. Az összkép azonban akkor bontakozik ki, ha e mű mellé a Posztillás kötetét is odaállítjuk. Abban ugyanis további információkhoz és adatokhoz jutunk az igei istentisztelettel kapcsolatban. A döntő azonban itt is a szentség rendje, elsősorban a helyes úrvacsorai liturgia. BENEDEK Sándor a református istentisztelet történetéről írt művében azt állítja, hogy BORNEMISZA pfalzi és strasbourgi forrásokat használt.113 Természetesen lehet azt állítani, hogy BORNEMISZA „reformata“ volt, de ha

ágendájának szövegét

megvizsgáljuk, egyértelművé válik, mennyire lutheránus módon gondolkodott. A 16. századi ágendák valami módon mind rokonságban állnak egymással. Természetes a kérdés, hogy ez mivel magyarázható. A lehetséges válasz abból is adódik, hogy a magyar reformáció első generációjának tagjai hatással voltak egymásra és tanultak egymástól, átvették egymás anyagait. Ugyanakkor az is a hasonlóságok hátterében állt, hogy elsősorban a wittenbergi forrásokból mindannyian merítettek. BORNEMISZA mindent át tudott venni a római liturgiából, ami nem ellenkezett a lutheri úrvacsoraértelmezéssel. A legjobb példa erre az a bűnvalló imádság (confessio

generalis),

amit

átvett

saját

úrvacsorai

liturgiájába.114

Az

egyháztörténészek vitatkoznak arról, hogy ezt a bűnvallást BORNEMISZA a katolikusoktól vette át, vagy a református városból, Debrecenből kapta. A vita eredménye az, hogy BORNEMISZA imádsága nemcsak olyan szövegrészeket tartalmaz, amelyek debreceni énekekkel állnak rokonságban, hanem a katolikus imádság felépítését is felhasználta, beépítette a sajátjába.

112

Az egyháztörténészek közt vele kapcsolatban is volt vita, hogy BORNEMISZA lutheránus vagy inkább „reformata” volt-e. 113 Vö.: BENEDEK, A Magyarországi Református Egyház istentiszteletének múltja, 28. o. 114 Vö.: KATHONA, A római katholikus confessio generalistól… 97. o. és BUCSAY, MÉLIUSZ, BORNEMISZA és a …. 218. o.

Az egész ágenda azt mutatja, hogy BORNEMISZA integráló szerepet vállalt és játszott a magyar reformációban. Alapállása lutheránus, de nyitott volt mind a jobb, mind a bal oldal irányában. Ez abból is kiderül, hogy jónéhány dunántúli lelkész és gyülekezet is – tehát távol Bornemisza működési területétől – közvetlenül vagy közvetve átvett liturgikus szövegeket és Bornemisza liturgikus gondolkodásmódját.115 BORNEMISZA ágendája HUSZÁR Gál Graduáljával együtt értelmezhető. BORNEMISZA szükségtelennek tartotta olyan részek megismétlését, amelyek HUSZÁR Gálnál is megvannak116. * Ezenkívül még jónéhány ágenda született,117 ezek azonban többnyire csak egy kis területen vagy településen voltak használatban. Általános, az egész országban használt ágendáról ezeken kívül nem tudunk. Általános ágendák születését bizonyára az ország több részre szakadása is akadályozta. Tovább árnyalja a képet az, hogy az egyház különböző nemzetiségek integráló helye volt. *

115

Ágendájának címlapja kópiaként megtalálható a mellékletek közt. Ugyanakkor Huszár Gál abbahagyta a prédikáció írást, kiadást, amikor bornemisza elkezdte prédikáció-sorozatát kiadni. 117 Pl. GERENGEL Simontól, Sopron 1565/71. 116

• Egy „semleges” ágenda BEYTHE Istvántól A harmadik jelentős ágenda – Dunántúlon az első – BEYTHE István műve. Életéről, különösen is annak első részéről, hiányosak az ismereteink. Nem tudjuk, hol született, hol végezte tanulmányait, hol kezdődött szolgálati ideje, sőt még a nevének pontos írása is ismeretlen. Minden valószínűség szerint 1538 körül született.118 Az első adatok Sopronból valók, ahol lelkészként szolgált, s ahol azt híresztelték róla, hogy az embereket Kálvin követésére akarja rávenni. Ezért a szuperintendens ajánlólevelet írt a soproni tanácsnak BEYTHE István érdekében. Érthető, hogy BEYTHE vállalta a vizsgálatot. 1585-ben – amikor már németújvári lelkész és BATTHYÁNY Boldizsár udvari papja volt – megválasztották Vas megye szuperintendensének. Sajátos szituációban végezte a szolgálatát: BEYTHE egyszerre volt a reformáció mindkét ágához tartozóknak a szuperintendense.119 A kérdés, hogy vajon ezt a tisztséget a reformáció két irányvonalában egyidőben vagy egymás után (ha egymás után, akkor milyen sorrendben) végezte, a kutatók között heves vitát váltott ki.120 A két irány közti szakítás 1591 történt meg.121 Ettől az évtől már nem volt a lutheránusok szuperintendense. Ezt figyelembe kell venni, amikor az istentiszteleti rendekről, különösen is az ő ágendájáról van szó. Ha BEYTHE már korábban a helvét irányt képviselte volna, akkor az ágendáját is más összefüggésben kellene értékelni. A református egyháztörténetírás azt állítja, hogy BEYTHE ágendája kálvini lelkületet hordoz.122 BENEDEK Sándor a következő ítéletet írja le: „Ez az ágenda színtelen…”123 BEYTHE olyan elővigyázatossággal formálta ágendájának szövegeit, hogy abból nem könnyű megítélni, hogy lutheri vagy református mű van-e a kézben. Egy valami azonban bizonyos: A sokféleség és a hiányzó rendek zavarták a németújvári lelkészt. A

gyülekezetek nagyon eltérő

módon tartották az

istentiszteletet. Ennek egyik oka éppen az volt, hogy hiányoztak a meggyőző értékű

118

Vö.: FABÓ, BEYTHE István életrajza , 4. o. BUCSAY már pontosabb dátumot ad BEYTHE születésével és halálával kapcsolatban: 1532-1612. Vö.: BUCSAY, Der Protestantismus… I, 130. o. 119 Jóllehet már voltak feszültségek, de a reformáció két iránya még a közös úton haladt. 120 Vö.: FABÓ, BEYTHE István életrajza, 10. o. 121 Csepregi Colloquium 1591. 122 Vö.: FABÓ, BEYTHE István életrajza, 43. o. valamint PATAKY, BEYTHE István ágendája, 662. o. 123 Vö.: A Magyarországi Református Egyház istentiszteletének múltja, 29. o.

istentiszteleti rendek.124 HELTAI ágendája ismert volt, jó néhány helyen használták is. A HUSZÁR Gál-féle graduál szintén elterjedt. De egy egységes, a Dunántúl számára megfelelő ágenda hiányzott. A későbbi szuperintendens 1582-ben tette közzé az istentiszteleti szolgálatokról szóló könyvét a következő címmel: Miképpen az körösztyéni gyüleközetben az körösztségöt, Úr vacsoráját, házasok esköttetését, oldozatot, gyóntatást etc. szolgáltassanak az egyházi tanítók, arról iratott könyvecske Beythe István prédikator által. Nyomtattatott Gizzing városában Manlius Jánostúl”.

A könyv alcímében a keresztyén gyülekezetekben tanító hűséges szolgáknak ajánlja művét. Ágendájának előszavában BEYTHE arról ír, milyen gondok adódnak a eltérő istentiszteleti gyakorlatból.125 Nem akarta önmagát a középpontba állítani, de világos volt számára, hogy kollégáinak komoly gondot okozott volna egy ilyen könyv összeállítása. BEYTHE István nem kívánt kötelező ágendát írni, inkább példákat akart adni az istentiszteleti szolgálatra. Ha valaki jobb rendet talált volna, módjában állt azt is használni, ugyanakkor örült annak, hogy egyre több kollégájának segíthetett ezzel az anyaggal. Az ágenda tartalma: 1. A keresztségről 2. Az úrvacsoráról 3. A házasságról 4. Az elhunytak temetéséről 5. A szentségekről Az imádságok mélyen biblikus megalapozottságúak. A rend inkább lutheri irányvonalat mutat, mintsem reformátusnak nevezhető vonásokat. Ennek példája az abrenuntiatio. A reformátusok az ördögnek való ellentmondás motívumát már a korai időkben kivették a keresztelés rendjéből, BEYTHE viszont tartja magát a keresztelési gyakorlat e régi hagyományához.126

124

Vö.: PATAKY, BEYTHE István ágendája, 661. o. Vö.: a BEYTHE ágenda előszava, 5–6. o. 126 BEYTHE ágenda, 18. o. 125

Ahol az ágendában elhatárolódásokat találunk, az a római gyakorlattól történik127, és nem a lutheri újítástól. ZOVÁNYI Jenő protestáns egyháztörténeti lexikonában azt állítja, hogy az evangélikusok nem használták (sőt elvetették) BEYTHE ágendáját, mert az túlságosan semleges volt.128 Megítélésünk szerint ezt az ágendát nem lehet semlegességgel megvádolni.

BEYTHE

ágendaszerkesztő

munkájának

alapvető

motívuma

egyértelműen pozitív, eredménye pedig a maga korában és kontextusában hasznos és előremutató. Mivel a szöveg megformálása igen óvatos, az úrvacsorai rendnél sem lehet igazolni, hogy az kálvini, netán zwingliánus lenne. Inkább az látható, hogy BEYTHE megpróbál hidat építeni, s nem a feszültségeket tovább élezni.129 Az emlékezésmotívum éppen úgy megjelenik, mint a Krisztus valóságos testével és vérével való egyesülés.130

Olyan mondat vagy kijelentés, amely ne felelne meg az Ágostai

Hitvallásnak, nem található BEYTHE ágendájában.131 Az ágendában nemcsak szövegek, hanem képek is vannak (fametszetek). Az úrvacsorai rendet tartalmazó fejezet előtt található az a metszet, amely a kommúniót ábrázolja BEYTHE korában. Az oltáron ott áll a kereszt (crucifixus). A két oldalon szobrok és gyertyák. A lelkész Luther-kabátot (evangélikus talárt) visel. Két hívő térdel az oltár előtt, és éppen fogadják az ostyát. A kehely ott van az oltáron…

127

BEYTHE ágenda 41. o. ZOVÁNYI Jenő, Magyarországi Protestáns Egyháztörténeti lexikon, ágenda szócikk. 129 Vö.: BUCSAY, Der Protestantismus …, 155. o.: „…István BEYTHE wollte in seiner Agende zwischen Wittenberg und Genf vermitteln…“ 130 BEYTHE ágenda, 45. és 54. o. 131 Vö.: PAYR, A Dunántúli Evangélikus Egyház története, 772. o. 128

• A Keresztúri Ágenda Nagy hatást ért el az ún. Keresztúri132 Ágenda,133 amely viszonylag nagy területen terjed el, s került használatba. ZOVÁNYI Jenő véleménye szerint az evangélikusok nem voltak megelégedve BEYTHE István ágendájával. Helyette új, igazán lutheránus ágendát szerettek volna.134 Mivel a reformáció két fő iránya közötti szakadás 1590-től világosan láthatóvá vált, itt volt az ideje egy végleges evangélikus ágenda létrehozásának és kiadásának. Négy esperes (senior) vett részt a munkában: RECZÉS János, TOKOYCH György, WIDOS Lénárd és KLASZEKOVICS István. A névsor azt jelzi, hogy a mű egyértelműen konszenzussal született. Az első kiadás 1598-ban jelent meg. SÖRÖS Béla – sok mindenben idejétmúlt dolgozatában135 – azt állítja, hogy a Keresztúri Ágenda két korábbi anyagból lett összeállítva (itt HELTAI és BORNEMISZA ágendáira utal). A valóságban azonban önálló munkáról van szó, amely az istentiszteleti élet előtörténetét nagyon komolyan veszi. Ez az ágenda az ország jelentős részén hosszú időre meghatározta az istentisztelet formáját és tartalmát.136 Agenda, azaz szent-egyházi cselekedeteknek avagy szentségeknek és egyéb egyházi szolgálatok kiszolgáltatásának módja. Keresztur 1598 Manlius.

A könyv négy dunántúli szuperintendens által jegyzett előszavában a következő latin nyelvű szöveg olvasható: „Venerabilis in Christo fratribus ministris verbi in ecclesiis comitatuum Soproniensis, Castriferrei et Zaladiensis vicinorumque locorum”. Az egész előszóban érződik, hogy a reformáció két irányvonala egyre jobban távolodik egymástól. Az ágenda szerzői elhatárolódtak a kálvini irányzattól. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az egyház a tiszta lutheri tanításban találja meg az

132

Keresztúr a reformáció szempontjából igen fontos település volt, hiszen benne nyomda működött. 1598., RMNy, 833; 1221; 134 ZOVÁNYI, Magyarországi Protestáns Egyháztörténeti Lexikon - Agenda szócikk. 135 SÖRÖS, A magyar liturgia története. 136 Hogy milyen fontos volt ez az ágenda az egész országban, mi sem mutatja jobban, hogy az ellenreformáció legnagyobb alakja, PÁZMÁNY többször idézte. 133

egységet.137 A szerzők azt akarták, hogy mindenütt, ahol evangélikus gyülekezet él, vezessék be és használják ezt az ágendát. Ezen döntésükkel a tanítás egyezőségét és az egyház egységét is ki akarták fejezni. A szerzők emlékeztettek arra, hogy munkájuknál figyelembe vették s bizonyos fokig követték a német lutheránus istentiszteleti rendeket. Az ágenda tartalma 1. Ajánlás (latin) 2. Előszó (magyar) 3. A keresztség kiszolgáltatásának módja 4. A gyermekágyas édesanyák bemutatása a gyülekezetben 5. Ha a gyermek nincs az édesanyánál, hanem a keresztelés előtt vagy után meghalt, miként kell vele közölni, tanítani, vigasztalni, bátorítani 6. Az új pár megáldása 7. Az új asszony bevezetése a gyülekezetbe a házasságkötést követően 8. A közös gyónás és az úrvacsora kiosztásának rövid módja 9. A beteg vigasztalásának és kommunikáltatásának (úrvacsoráztatásának) módja Sajnálatos módon ebből az ágendából nem lehet az istentisztelet menetét megismerni. Sem vasárnapi, sem pedig hétköznapi istentiszteleti rendeket nem tartalmaz, de gyülekezeti énekekre sem találunk benne utalást. JÁNOSSY Lajos ebben az ágendában már a lutheri istentisztelet hanyatlásának első lépését látja. Véleménye szerint itt már feltűnik, hogy az istentisztelet nem a maga egészében jelenik meg, hanem szétválik az igei és a szentségi rész.138 Valóban, ez a folyamat már a 16. század második felében megmutatkozik. Annak azonban, hogy a Keresztúri Ágendában nem találunk igei részt, más oka van. Az ágenda műfaja ebben az időben inkább rituale (amiben a kazuáliák ceremóniájáról van szó), mint komplett istentiszteleti könyv. A szövegek rövidek, egyszerűek, tömörek és biblikusak. A szerzők jól ismerték HELTAI és BORNEMISZA ágendáit, megtartották belőlük mindazt, ami jó volt, de egyben javították is az ismert anyagot.

137

El akartak határolódni a „kálvinizmus veszedelmes tudományának magvetőitől” (lásd az ágenda előszavában). 138 Vö:. JÁNOSSY, Az evangélikus liturgia megújhodása…,155. o.

Ami ebből az ágendából hiányzik, megtalálható egy „részágendában”: Létezett egy ordinációs ágenda (évszám-megjelölés nélkül) ebből az időszakból,139 amely minden valószínűség szerint egész Magyarországon ismert volt.140

139

Ennek többféle verziója is ismert. Továbbá utalás találunk az ordinációs ágendára Sztárai Mihály: „Az igaz papság tiköre“ c. színdarabjában. 140 Szöveg és a címlap másolata a mellékletben.

• Ágenda hely- és időpontmegjelölés nélkül Bár a dolgozat a nyomtatott ágendákat veszi sorra, létezik egy igen érdekes, ebben a sorban feltétlenül megemlítendő kétnyelvű (magyar-latin) ágenda,141 amely a szakirodalomban szinte teljesen ismeretlen.142 Ez az ágenda „impresszumában” sem hely- sem időpontmegjelölést nem tartalmaz, de valószínű, hogy a reformáció századából való. AGENDA S.CONFESSIONIS & COMMUNIONIS IN ECCLESIA HUNGARICA, Usitata Cum Interlineari versione Lat. adverba facta.

Szükséges, hogy ezt az ágendát nyelvtudósok és különböző szakemberek feldolgozzák. Itt csak a legfontosabb vonásokat tudjuk kiemelni. Kézzel írott anyagról van szó, aminek az a különlegessége, hogy közvetlen a magyar szöveg alatt olvasható a latin is. RAFFAY püspök, aki maga is foglalkozott a liturgia tudományával, abból indul ki, hogy ezt az ágendát abban a korban kellett, hogy írják, amikor a latin nyelvet még a mindennapokban használták. Amikor az anyanyelvi szövegek még szokatlanok voltak az istentiszteleten, a latin szöveg a liturgus számára segítséget jelenthetett. A könyvecske csupán az úrvacsora rendjét hozza. A szöveg tartalmaz egy bevezetést, több intést, egy gyónási formulát kérdésekkel, egy gyónó imádságot, a Miatyánkot, a feloldozást, a konszekrációt, a hálaadó imádságot és az áldást. Különösen érdekes az az utalás,143 hogy a szerzési igék német nyelven már ismertek, s most már csak magyarul kell mondani azokat. A kérdés az, hogy a liturgiát egy kétnyelvű gyülekezetben kellett-e bevezetni – már a 16. században létezett több kétnyelvű gyülekezet –, vagy a gyülekezeti tagok közvetlenül ismerték a lutheri mise német rendjét. Voltak az országnak olyan részei, ahol – az osztrák uralom miatt – a német nyelvet ismerték és használták, és így a reformáció iratait eredetiben olvashatták. 141

MEE Országos Levéltár 527/1932-33 RAFFAY Sándor püspök találta meg, és említi a liturgia-történeti tanulmányában: RAFFAY, A magyarhoni liturgia történetéhez, 13. o. 143 21. o. 142

Fontos, hogy ennek az ágendának az ügyében mielőbb alapos kutatásokat végezzenek, hiszen ez a keletkezésének idejét meghatározhatná.

2.2.1.8. Énekeskönyvek

A reformációnak nem állt szándékában új egyházat alapítani, így egyértelmű az is, hogy az egyház nem akart „vadonatúj liturgiát” létrehozni. Ugyanígy nem kellett azon gondolkodni, miként lehetne teljesen új, megfelelő énekkincset kialakítani. Ezért a liturgia és a liturgia segítő eszközei (ezek között elsőrenden az egyházzene) egyszerűen csak megújításra, megújulásra várt. Így érthető, hogy a reformáció a régit, a megújítottat és az újat egymás mellett használta. A magyar reformáció elterjedésénél a zene – különösen is a gyülekezeti ének formájában – éppen úgy, mint Németországban, döntően fontos szerepet játszott. A két pillér, amelyen az istentisztelet megújulása nyugodott: az igehirdetés, amit a reformáció szellemében és anyanyelven tartottak, valamint a gyülekezeti ének, ami közel tudott jönni a gyülekezeti tagokhoz. Az éneklés fajtái: gregorián ének (amit elsősorban a papok, a kántor és a kórus énekeltek), népnyelvű ének144, méghozzá új ének, vagy latinból fordított himnusz145. Figyelemreméltó, hogy a gregorián146 ének a magyarországi reformáció egyházában nemcsak továbbélt, hanem virágzott. Még inkább elgondolkodtató, hogy mintegy száz éven keresztül megmaradt a mindennapi használatban. 147 A római katolikus egyházban szép számú magyar nyelvű gregorián ének volt használatban a 16. században. Erre egy igen érdekes példa az Észak-Magyarországon talált anyag, az ún. „Miskolci töredék”. Ennek megjelenését az 1540-es évek körüli időre datálják. A 16. század közepére elkezdődik a gregorián istentiszteleti részek magyarra fordítása. A többféle hagyomány-irányzat miatt rövid idő alatt igen sok variáns keletkezett. Különösen is érdekes, hogy általában nem a miserendeket, hanem az

144

Igen fontos kérdés, hogy milyen hatással voltak a huszita énekek a magyar reformációra. A kérdés részletes feldolgozása és megválaszolása még várat magára. – Vö. RMDT 94. o. 145 A német evangélikus énekeket az első időben alig lehetett hallani – Vö. Magyar zenetörténet 2. kötet, 188. o. 146 A témához továbbá: FERENCZI Ilona, Die ungarische Gregorianik. 147 DOBSZAY, Magyar zenetörténet 149. o., vannak adataink, miszerint 1540 óta a misét népnyelven énekelték („vernaculo idiomate”), továbbá voltak olyan helyek, ahol a földesúr előírta, hogy a misét magyarul mondják és énekeljék („patria lingua”).

ima-istentiszteleteket (imaórák) fordították. Ennek okát nem ismerjük, de kutatása fontos lenne. A használatban lévő gregorián énekek tehát nemcsak külföldről érkezett anyagok voltak, hanem magyarországi kincsek is, hazai hagyományokat hordozók. Ezek a hagyományok éltek és formálódtak tovább a magyar reformációban. Ami pedig az egyházújítás számára különösen is fontos, hogy jelentős magyar gregorián kincs volt használatban (magyar) anyanyelven. Tehát mind zenéjében, mind szövegében magyar anyagról beszélhetünk. A megújuló egyházak ezeket a gregorián énekeket sokkal szabadabban kezelték. Az egyes énekeket nem kötötték az istentisztelet keretében minden esetben a korábban rögzített állandó helyéhez. Ugyanakkor világosan látni kell azt is, hogy ennek ellenére a gregorián énekek egyre kisebb mértékben voltak jelen az istentisztelet rendjében. Ha tovább is éltek, elsősorban a „gyülekezetiesített” verziójuk került használatba. Az első nyomtatott énekeskönyv HUSZÁR Gál munkája (lásd a korábbi fejezetekben). Énekeskönyvének gregorián része nagyon tradicionálisnak mondható. Egyszerűen átvette és megőrizte a gregorián énekkincs egy részét. Az, hogy az általa használt és továbbvitt hagyományok és a miskolci töredékek hagyománya eltérő, csak kiemeli a vizsgálódók számára, hogy mennyire eltérő hagyományok éltek egymással párhuzamosan. „HUSZÁR Gál második énekeskönyve hozta létre a kéziratos graduál-műfajt. A graduál-összeállítók az eddigi részpróbálkozások után a teljes egyházi esztendő ünnepeinek, majd később minden vasárnapjának anyagát akarták egy könyvbe összeszerkeszteni”.148 A legismertebb graduálok149 erről tanúskodnak.150 A csak kéziratos formában hagyományozódott graduálok mutatják, hogy a reformáció századában ez a tradíció igen közkedvelt volt. A kézzel írt graduálok utalnak arra, hogy milyen jelentős mértékben használták ezeket az anyagokat. A gyülekezeteknek általában csupán egy graduáljuk volt, viszont több cantionale-t használtak. Az ok egyszerű, a graduálok megvásárlásához nem állt rendelkezésre elegendő anyagi forrás. BETHLEN Gábor, majd később I. RÁKÓCZI György az egyházi reformokat a liturgikus megújulással együtt akarták végrehajtani. I.

148

Vö.: FERENCZI, Graduale Ráday 29. o. Pl. a három leghíresebb „ testvérgraduál”, a Batthyány, az Óvári és a Ráday. 150 A graduálok listája megtalálható a mellékletekben. 149

RÁKÓCZI György saját költségére új graduálokat nyomtattatott és adott ki, és ennek példányait igyenesen a gyülekezetek rendelkezésére bocsátotta. Ezt hívjuk „Öreg Graduál”-nak.151 Még egy igen jelentős értékű és hatású graduált kell megemlíteni, az „Eperjesi Graduál”-t.152 Az akkor észak-magyarországi Eperjes városa 1635-ben készíttette el. Ebben a graduálban különböző gyülekezeti énekeket és többszólamú homofón kórusműveket is találunk. Ennek a graduálnak a forrása ismét egy másik tradícióvonalról tanúskodik. A források nem határozhatók meg egészen pontosan, de a graduál tartalma egyértelműen utal a többi graduáltól eltérő forrásra. 153 Egyértelmű tehát, hogy a reformáció első százada a régi gregorián éneket megőrizte, átformálta és részben kiegészítette-gazdagította. Ez a tradicionális istentiszteleti műfaj továbbra is meghatározó eleme volt a liturgiának. Emellett azonban egy másik vonal is megjelent, és egyre erősödött. Az egész ország területén sorra születtek az új evangélikus gyülekezeti énekek. Egy részük középkori előtörténettel rendelkezik, s a múltban gyökerezik, más részük viszont valóban új szerzemény. Többek között

a következő énekeskönyvekben találhatunk ilyen énekeket:

„Debreceni Énekeskönyv”(1562), „Váradi Énekeskönyv”(1566), SZEGEDI Gergely gyűjteménye (Debrecen, 1569), HUSZÁR Gál énekeskönyve (1560, ill. 1574), BORNEMISZA Péter énekeskönyve (Detrekő, 1582). Ezek az énekeskönyvek hoznak ugyan saját énekkincset, de világosan mutatják azt is, hogy abban az időben mi módon alakult ki a közös protestáns énekanyag. Az első – sajnos elveszett – evangélikus énekeskönyv GÁLSZÉCSI Istvántól a származik. Katekizmus részeket is tartalmazott – ahogy a fennmaradt töredékek mutatják. Címe: „Kegyes énekekrül és keresztyén hitrül rövid könyvecske”.154 A benne található énekek többségében Luther-énekeinek fordításai. Költészetileg viszonylag egyszerűnek nevezhető a szöveg, s a dallamok is sok hibát tartalmaznak. A

151

későbbi

énekeskönyvekben

csupán

egyetlen

ének

található

ebből

Vö.: KURTA József, Az öreg Graduál. Graduale Ecclesiae Hungariae Epperiensis 1635. Vö.: FERENCZI Ilona, Graduale Ecclesiae Hungaricae Epperiensis, Budapest, 1988, 24–31. o. 154 Két kiadása 1536, 1538. 152 153

a

gyűjteményből.155 Egy azonban egyértelmű: a magyar istentiszteleteken már a 16. század közepén ismerték, kedvelték és használták a Luther-énekeket. A legjelentősebb evangélikus énekeskönyv a 16. században HUSZÁR Gál graduálja. Erről a korábbiakban részletesen írtunk. Jelentős hatása volt BORNEMISZA Péter énekeskönyvének: „Enekec Harom Rendbe”. Ez a gazdag, átfogó jellegű mű három részből áll. Az első részben istentiszteleti használatra való gyülekezeti énekek találhatók: 198 ének. Ezek többsége már HUSZÁR Gál énekeskönyvéből ismert. Ebben a részben találhatók énekek karácsonytól pünkösdig az ünnepnapokra, bűnbánati énekek, úrvacsorai énekek, igehirdetés utáni énekek, valamint általános dicséretek – köztük zsoltárok és zsoltár-parafrázisok. Sajnálatos és a kutatások szempontjából problematikus, hogy az énekeskönyv kotta nélkül jelent meg. Meg kell említeni továbbá egy fontos töredéket is, amely 1590-ben Monyorókeréken jelent meg. SZENCI MOLNÁR Albert (1574–1634) szerint ezt az énekeskönyvet a magyar reformáció sokat tárgyalt személyisége, BEYTHE István szerkesztette. Az énekeskönyv közvetlen a reformáció két irányának szétválása előtt jelent meg. Új kezdetet jelentett az 1593-ben megjelent „Bártfai Énekeskönyv”. A sajnos csak

szöveges

énekeskönyvben

270

éneket

találunk,

melyek

lutheránus

gondolatvilágot képviselnek. Az énekeskönyv liturgikai szempontból is jelentős dokumentum, hiszen világos képet mutat az egyházi esztendő 156 16. századi használatáról.157 További kutatás izgalmas témája lehetne a Magyarországon megjelent német és szlovák nyelvű énekeskönyvek gazdag kínálata. Az idő múltával megfigyelhető, hogy egyre kevesebb kapcsolat van az énekeskönyvek és az istentiszteleti rendek között. A 17. században és utána az énekeskönyvek szinte már csak gyülekezeti énekeket tartalmaznak. Bizonyos idő után pedig semmiféle liturgikus rend nem található az énekeskönyvekben.

155

A „Victimae paschali laudes” szekvenciából származó Luther-ének – első magyar fordításként: „Christus az mi bűneinkért”. 156 Az énekeket ugyanis az egyházi év rendjében közli. 157 Vö.: Magyarország Zenetörténete, 2. kötet, 193.o.

2.2.1.9. A zsinatok jelentősége az istentiszteleti élet vonatkozásában

• Zsinatok a 16. században A magyar reformáció kezdeti időszakában a megújult élettel, az egyház létével és az istentiszteleti gyakorlattal kapcsolatban igen sok kérdés került napirendre. Ezek elsősorban nem elméleti vagy teológiai kérdések voltak, sokkal inkább gyakorlatiak. Az elméleti témáknál részben az óegyházi hitvallások, részben pedig a reformátorok írásai, ill. a reformáció hitvallási iratai rendelkezésre álltak. Lehetőség nyílt arra is, hogy a reformáció német vagy svájci vezető személyiségeit levélben megkeressék, s levelezés útján párbeszédet folytassanak velük. Ismertek ilyen levelek Luthertől, Melanchthontól, Bullingertől, Lavatertől vagy másoktól. Az Ágostai Hitvallás ismert volt és nagy tekintéllyel bírt Magyarországon. Ennek ellenére az eltérő magyar kontextus

miatt jónéhány elméleti kérdés is

megfogalmazódott, amelyek tisztázásra, válaszra vártak. Mit jelent magyar viszonyok közt a helyes úrvacsoraértelmezés? Hogyan tudja megformálni a magyar egyház az istentiszteleti életét az Írásoknak megfelelően? Milyen egyházi struktúra segít az evangélium helyes hirdetésében? Ezeket a kérdéseket nem csupán általánosságban, hanem a magyar helyzetre alkalmazva akarták tisztázni és megfogalmazni, ezért volt szükséges, hogy a reformáció képviselői találkozzanak, tárgyaljanak és általánosan érvényes döntéseket hozzanak. Ebből a célból hívták össze a magyar egyházújítás vezető személyiségei a zsinatot. Azok az emberek, akik később valami módon a reformáció munkásaivá váltak, az egyház szervezetében éltek, valamilyen szinten részt vettek az irányítói munkában.158 Ezek a találkozások először csak kollokviumok voltak, azaz lelkészek tudatosan szervezett beszélgetései. Később olyan találkozások, ahol kimondottan a vitás, konfliktusos témák kerültek napirendre, s ezen alkalmakkor elkerülhetetlen volt, hogy döntések is szülessenek. Mivel az istentisztelet mindig az egyházi élet centrumában volt, természetessé vált, hogy az ezzel kapcsolatos kérdéseket a zsinatok is rendszeresen tárgyalták. 158

KISS Áron könyvében 30 zsinatot sorol fel, amelyeket a 16. században tartottak.

Az első évtizedekben mindig közös protestáns zsinatot tartottak, hiszen ebben az időben még nem volt szervezeti különbség a két irány között. A hivatalos iratokban is így jegyezték: „Evangelici utriusque confessionis”.

• Az első Erdődi Zsinat 1545-ben tartották az első159 jelentős zsinatot Erdődön160. A jegyzőkönyv bevezetője szerint az egész ülés értelme az volt, hogy Istent dicsérje a világ előtt. A VI. cikk a két szentségről szólt. Ebben a zsinat tagjai kifejezték, hogy Krisztus rendelése szerint az úrvacsorában Krisztus testét és vérét szolgáltatják ki, anyenyelven, egységes ceremóniával, megegyező formában.Az úrvacsorában Krisztus valóságosan (vere) jelen van.161 A VIII. cikkben a keresztény ember szabadságának fokozatairól írnak a zsinati atyák. Ebben érintik a szertartások ügyét is. „Szabadok vagyunk az emberi hagyományoktól, a püspöki utasításoktól, amelyek isteni szolgálatként a lelket fogságban tartják”. Ilyen területe a keresztény ember szabadságának az istentisztelet is.162 A IX. cikk a gyónásról szól, annak háromféle formájáról.163 Ebben megállapítja azt is, hogy az egyháznak a magángyónást is meg kell tartania. Az Erdődi Zsinat X. cikke az ellenfelekkel szemben tisztázza, hogy az egyház Krisztus uralma alatt áll, és illő rendben végzi szolgálatát. „Rend nélkül nem vagyunk.” A szöveg később istentiszteleti kérdéseket is érint, amelyben szintén az „ellenfelek” ok nélküli kárhoztató ítéletét hárítják el azzal, hogy az igehirdetésben, a tanításban ugyan más rend van, de rend van. A „tudományban”, a gyónásban, 159

Ugyanabban az időben keleten, Medgyesen is tartottak zsinatot. Ez azonban közvetlenül nem volt hatással a magyar evangélikusságra. Közvetett módon volt hatása, méghozzá HONTERUS munkásságán és ágendáján keresztül. 160 Lásd BUCSAY Mihály, CSEPREGI Zoltán, Das Bekenntnis der Synode zu Erdőd 1543. 161 Vö. KISS, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései 11. o. 162

„…Hogy minden emberi hagyományoktól, szertartásoktól és a püspökök rendeleteitől, melyeket a lelkek lenyügözésére mint szükséges istenti szolgálatokat követelnek, szabadok vagyunk. Egyébiránt a jó rend kedveért kegyesen megtarthatók azon szertartások, a melyek valóban közvetlenül megkívántatnak; – minők a szükséges isteni tiszteletek, – a melyekről mi azt tartjuk, hogy azok keresztyén szabadsággal megtartandók . KISS, 12. o. 163

„Mi háromféle bűnvallást állitunk: 1.istenit, 2.atyafiságost és 3. fülbevallást. Egyébként az isten és atyafiak előttit mondjuk isteni jogunak, a fülbevallást pedig nem. Bárha pedig nem kivánjuk is a fülbegyónásnál a bünök elsorolását, részint a lehetetlenség, részint a lelkiösméret nyügözése miatt, mindazonáltal megtartandónak tartjuk azt az egyházban hármas hasznáért: 1. a tudomány, 2. a vigasz és 3. a felmentésért, s a nélkül senkit sem bocsátunk az urvacsorához”. KISS, 12–13. o.

valamint az úrvacsora kiszolgáltatásában egységes rend van, s ez vonatkozik az ünnepekre is.”164

• További zsinatok, amelyek egyre többet foglalkoznak az úrvacsorával és a liturgiával Az óvári zsinat (Szatmár megye) 1554-ben világosan szól arról, hogy az úrvacsorában Krisztus teste és vére valóságosan jelen van („vere substantialiter”).165 A kovásztalan kenyeret kell kiosztani, mert ez felel meg Krisztus parancsának. Az eddig is tartott ünnepnapokat ezek után is meg kell tartani. Az azért is érdekes, mert a zsinat vezetője166 és a résztvevők többsége a helvét irányzathoz tartozott. Ennek ellenére a tárgyalásra összeállított témák a lutheri gondolkodás szerint lettek összeállítva.167 A tárgyalt témák közül kilenc érintette valami módon az istentisztelet ügyét. Még nem volt közvetlenül látható, mégis a háttérben már mutatkoztak a helvét fordulat jelei. A második Erdődi Zsinaton, 1555-ben még úgy tűnt, hogy a reformáció két iránya továbbra is közös úton jár. Az itt megfogalmazott III. cikk Krisztus testének és vérének igazi, valóságos („vere realiter”) jelenlétről szól, amely kenyérrel és borral adatik az azokat vevőknek.168 A XV.169 cikk a ceremóniákat tárgyalja. Figyelni kell arra – mondja a második Erdődi Zsinat –, hogy az egyházban sem az imádságba, sem a himnuszokba, sem az olvasmányok, sem pedig a beszédekbe ne kerüljön olyasmi, ami nem a kanonizált iratokból és az elfogadott szerzőktől való. Azokat a külsőségeket, amelyek a rendet segítik és az egyház nyugalmához vezetnek, meg kell tartani: Adiutoriumok,

164

„Noha pedig az egyházi (dicsénekekben) hymnusokban és beszédekben nem mindenütt ugyanazon rendet tartjuk, mindazáltal a tudományban, felmentésben és a sakramentomok kiszolgáltatásában egy és ugyanazon szertartást követünk, s még az ünnepek megülésében is e tartományban nem sokat különbözünk”. KISS, 13. o. 165

(Az egyház) „egyszersmind hiszi és tanítja, hogy az úrvacsorában a Krisztus szava és rendelete szerént a kenyérrel és borral együtt valóban lényegileg (vere substantialiter) jelen van, adatik és osztatik az ő igazi teste és vére, ugy hivőknek mint a hitetleneknek.” KISS, 30. o. 166 THORDAI Demeter püspök, aki templomából már a képeket és az oltárt is eltávolította. 167 KISS, 27. o. 168 KISS, 35. o. 169 KISS, 40. o.

antifónák, lamentációk, himnuszok, intoritusok, invokatoriumok, a gyermekek kyriéje, litániák, Zakariás, Simeon és Mária énekei, passióénekek stb.170 A XVII. cikk arról tudósít, milyen helytelen volt, hogy Óváriban lerombolták az oltárt, hogy ezen a módon újítsák meg az úrvacsorát. A szertartások egysége nem olyan fontos, hogy arról vitatkozzanak vagy veszekedjenek.171 Ugyanebben a cikkben a szertartások egységesítéséről is írnak. Elutasítják azt a vádat, hogy mindenütt más a szertartás és ezért összevisszaság van. A rendet már megalkották és a belső egység is megtapasztalható.172 A reformáció lutheri és helvét irányzata közti törés gyakorlatilag a következő két zsinaton173 ment végbe. A Medgyesi Zsinaton nyilvánvalóvá vált, mik is a legfontosabb különbségek. A résztvevők egymás mellé állították a lutheránusok és a kálvinisták tanítását. A nyolc legfontosabb különbségből kettő közvetlenül is érintette

az

magyarázata).

istentiszteletet

(az

úrvacsora

értelmezése

és

Isten

igéjének

174

A Hercegszöllősi zsinaton (1576) az egyházi életet érintő még keményebb döntéseket hoztak.175 A résztvevők elutasították a szentek ünnepét, és csak a Bibliából megalapozható ünnepeket hagyták érvényben. Bár a Hercegszöllősi zsinat határozatait a reformátusok az egész Dunántúlon elfogadták, a döntések javarésze evangélikus vonásokat mutat.

170

„Felügyelni kell arra is … hogy azon külszertartások, a melyek a kegyességre, rendre és az egyház nyugalmára hatással vannak, megtartassanak; és hogy míg a templomokban az egyházi szertartások folynak, addig házi vagy világi dolgokat sem magok ne végezzenek, sem pedig házaiknál végeztetni ne engedjenek, hogy igy együtt énekelvén, dicsőittessék folytonos dicséreteikkel az isten. Mert ideje van a munkálkodásnak, ideje van evésnek, ivásnak stb. és ideje van a szent dolgokkali foglalkozásnak. KISS, 40. o. 171 „Azt pedig, hogy minap Óváriban az urvacsora kiszolgáltatásában az oltár lebontásával és az asztal behelyezésével változás történt, a nélkül, hogy a fejedelmet a felöl megkérdezték volna, a kinek hatalmával azt tenni kellett vona, a mi egyházunk felette rosszallja és az ily ujitás szerzőjének nagy büneül tulajdonítja.” KISS, 41. o. 172 „A szertartásokról pedig nem kell annyira vetélkedni, mint a melyek nem is igen lehetnek mindenütt hasonlók, a mi egyházunkban azonban már régen bizonyos rendbe vannak hozva, s nem is könnyen engedjük meg, hogy azt a rendet valaki valami módon, még nagyobb botránnyal, mint ha azt fenntartjuk, megzavarja; megtartjuk azért ezt a szabályt: A rendezetlenek engedjenek a rendezetteknek, s nem a rendezettek a rendezetleneknek.” KISS, 41. o. 173 Vásárhely 1559 és Medgyes 1560. 174 Vö.: ZSILINSZKY, Visszapillantás 211. o. 175 Articuli consensus Christianarum Ecclesiarum quibus Universitas Fratrum supscribsit Hertzegszőllősini in Barovia anno Domini 1576 die 16-17. Augusti - Az also és fölső Baranyaban valo ecclesiacnac articulusi, mellyec Herchegszőllősön irattanac Negyven Praedicatoroc jelön voltaban, melyeket mindyáion ióvá hattanac. A.D. 1576 16. Augusti. (RMNy 393–394). KISS, 675-676.

• Az önálló evangélikus találkozók és zsinatok Bár a hivatalos és strukturális szétválás még nem ment végbe, a különböző irányok képviselői egyre többször önálló gyűléseken és zsinatokon találkoztak. Ezeken az evangélikus alkalmakon jöttek elő az alapvető identitást tisztázó kérdések, és születtek meg a döntő állásfoglalások. Ennek ellenére ebben az időben még nem beszélhetünk a magyar evangélikusság gondolati és gyakorlati egységéről. A különböző politikai és nemzetiségi tényezők (terület, nemzetiségek, török uralom, osztrákok vagy magyarok, felekezeti arányok) döntő szerepet játszottak. Magyarország felső területein kiterjedt diszkussziót folytattak az új tanokról, ezek közt az istentisztelet megújításáról. 1546-ban Eperjesen gyűltek össze az öt szepességi város lelkészei és arról tanácskoztak, milyen módon kell a gyülekezetekben az ünnepnapok ügyében eljárni. Szabályozták a gyülekezeti énekek használatát, valamint az istentisztelet menetét éppen úgy, mint a lelkészek szolgálati öltözékét. Az alapvető álláspont itt is az volt, hogy a jó tradíciókat meg kell tartani, és figyelembe kell venni a helyi szokásokat is. Két évvel később SÖCKEL Lénárd vezetésével megfogalmazták az öt város közös hitvallását: „confessio pentapolitana 1548”. Ennek XV. kánonja foglalkozott a szertartásokkal. Az úrvacsorához tartozókat meg kell őrizni. Az imádságokra, ünnepnapokra, énekekre, lekciókra szükség van. A régi papi ruhák és sok más dolgok megváltoztathatók, de az istentisztelet szépségének érdekében megtarthatók. A hitvallás arról tanúskodik, hogy az istentisztelet részben tradicionális maradt, ugyanakkor megszabadult a római kötöttségektől. Tíz évvel később született meg a hét város hitvallása, a „confessio heptapolitana” (1558). Ez megerősítette az 1548-as hitvallás döntéseit. 1587-ban tartották a Csepregi Zsinatot.176 Az ülést BEYTHE István szuperindendens vezette. Ekkor még közös szuperintendentúrában éltek a lutheránusok és a reformátusok. A zsinat 27 cikket készített, ezek javarésze a lelkészek magatartásával foglalkozott. A cikkekből kitűnik, hogy az istentiszteletek száma igen nagy volt, ugyanakkor a prédikációs lehetőségek elég szűkösek voltak. 176

Négy évvel később, 1591-ben, ebben a városban, tartották a különböző irányzatok azt a megbeszélést, amely később a szétváláshoz vezetett.

A XV. cikk foglalkozik a vasárnapi szolgálatokkal, s rögzíti, hogy vasárnaponként lehetőleg két istentiszteletet tartsanak. Ezek közül a reggeli az evangélium, a délutáni pedig az epistola alapján való prédikáció alkalma.177 A század végén még jónéhány – elsősorban helyi hatású – zsinatot tartottak. Az egyetlen, egész országot érintő zsinatot Sopronban volt 1598-ban.178

A zsinat

megtartása és tartalmi vonulata az egységet szolgálta. Ezért az istentisztelet kérdésével csak nagyon óvatosan és általánosságban foglalkoztak. A rendszeres zsinatok jelentősége később alábbhagyott; a következő századokban sokkal kevesebb zsinatot rendeztek. De a ritkábban tartott zsinatok is hoztak olyan érdemi döntéseket, amelyek jelentős hatással voltak a liturgia és általában az istentiszteleti élet formálódására.

* * * * * Külön tanulmányt kellene szentelni a 16–17. századi prédikációs köteteknek, amelyekben szintén számos, liturgiatörténetileg is fontos utalás található. Közimsert Bornemisza

Foliopostillájának

(Detrekő

1584)179

forrásértéke

például

kátéistentisztelet tekintetében.

177

„Úrnapokon reggel prédikációkat tartsanak, vagy az evangéliumokból, vagy a prófétákból. Ebéd után pedig vagy a Pál leveléből kell magyarázatot tartani, vagy a gyermekekkel kell a kátét felmondatni.” KISS, 696. o. 178 Vö.: ZSILINSZKY, Visszapillantás, 222. o. 179 RMNy 541.

a

2.2.1.10. A 16. század kiértékelése

A 16. századi magyar istentiszteleti életről itt megmutatott képet a teljesség igénye nélkül rajzoltuk meg. Egyrészt azért, mert a jelen munka lehetőségei és kerete túl kicsik ahhoz, hogy egy alapos és átfogó képet alkothassunk, másrészt azért, mert a rendelkezésre álló anyagok hiányosak, hiszen félezer év alatt adatok mentek feledésbe, tűntek el, vagy bujkálnak a hozzáférhetetlenség sötétjében. Az ismert adatok és a bemutatott anyag alapján a következő megállapításokat tehetjük. 1. A Wittenbergből és az európai reformációból kiinduló egyházi megújulás középpontjában az istentiszteleti élet állt. Amit a reformáció a keresztény emberek

számára

Magyarországra

magával

hozott,

az

istentiszteletben

koncentrálódott. A társadalmi és gazdasági helyzet egyre több papot, általuk pedig a nép egyre nagyobb részét tette nyitottá és igényesebbé. A lutheri alapgondolatok Magyarországon egy mélyen gyökerezett katolikus tradícióval találkoztak. Komplementer elemként élt a kettő éveken és évtizedeken át – nemcsak

feszültségben,

hanem

egymást

kölcsönösen

gazdagítva.

Az

istentiszteletben a katolikus tradíció olyan alapot adott, amelyet a reformáció szelleme felszabadított, megtisztított, kiegészített és átalakított. A lutheri irányzat Magyarországon kész volt arra, hogy a jó örökséget megtartsa és továbbfejlessze. A közös keresztény kincs tovább élt a lutheri megújulásban. (Ezeket az értékeket a református vonal túlnyomó részben s az idő múlásával egyre inkább elutasította.) Az előreformátori tradíciók és a Magyarországon született szövegek és liturgikus énekek nélkül a magyar reformációt sem megérteni, sem pedig megfelelően értékelni nem lehetne. 2. A magyar reformációban is az úrvacsora kérdése volt a legfontosabb pont. Mindaddig, amíg az istentisztelet igei részéről volt szó, az egyetlen kérdés, miként lehet anyanyelvi szolgálatra váltani. A gazdagabb és az egyszerűbb formákat egyaránt megtartották, ezek gyakorlatilag tovább éltek. Ugyanúgy szinte érintetlenek maradtak az ima-istentiszteletek. A döntő kérdés mindig az úrvacsorai tanítás teológiájánál került elő. A magyar reformáció lutheri iránya

egyértelműen hangsúlyozta azt, hogy a kenyérben és a borban Krisztus valóságosan jelen van, és ennek megfelelően formálta a liturgiáját is. Ez a pont hozta a szakadást a protestantizmus két irányvonala között. A lutheránusok nem egyszerűen a katolikus tradícióval szemben akartak fellépni, hanem a szó eredeti értelmében akartak pro testálni, azaz valamit valamiért tenni: a helyes és igaz úrvacsorai tanításért és gyakorlatért. Ezért fektettek olyan nagy hangsúlyt az úrvacsorai rendre az új, lutheránus ágendák. Ebben két komponens is meghatározó szerepet játszott: Milyen volt az őskeresztény gyülekezetek úrvacsorai gyakorlata, és mit tanítanak az európai reformáció vezető személyiségei?

Ezek

az

alapgondolatok

minden

lutheránus

ágendában

megjelennek és felismerhetők. 3. A lutheri irányt követő csoportoknak is be kellett látniuk, hogy a svájci reformáció hatása és befolyása Magyarországon igen erős volt, sőt egyre erősödött. Az evangélikus istentisztelet-újítás az egész országban nyitott volt a genfi, zürichi és strasbourgi reformáció irányában.180 Így megfigyelhető a helvét irányzattal való állandó kölcsönhatás. Ez nyomon követhető például a gyónási formáknál: A lutheránusok elutasították a református alapállást (és fordítva), ennek ellenére a református megfogalmazások és formulák hatásai kimutathatók az evangélikusoknál. 4. Az istentiszteleti formák intenzitása sok tényezőtől függött. A többi felekezet százalékos aránya, a helyi hatalmasságok személyi és vallási kötődése, a török, az osztrák vagy más kulturális befolyások jelentős szerepet játszottak abban, mennyire vehemensen vagy nyugodtan zajlott a megújulás többek közt az istentisztelet területén. Ebben az értelemben BORNEMISZA Péter stílusa és az általa

készített

istentiszteleti

rend

teljesen

más

volt

(nyugodtabb,

„homiletikusabb”), mint HUSZÁR Gál vagy BEYTHE István hozzáállása, mentalitása. A magyarországi reformáció első századát meghatározta az egyházi és liturgikus egységre való törekvés. A protestantizmus két irányának közös léte, egymásmellettisége magával hozta azt, hogy mindkét fél kereste a maga identitását. A személyfüggőség ebben nagy szerepet játszott. Kezdetben nagyon erős volt az egység és a nyitottság iránti vágy, ennek létrejötte és fennmaradása 180

A magyar reformátorok azért keresték a kapcsolatot a svájci reformátorokhoz, hogy egymást közt a legfontosabb teológiai kérdéseket megbeszélhessék. Nemcsak Wittenberggel, de Genffel és Zürichhel is kapcsolatban maradtak.

azonban az idő múltával egyre kilátástalanabb lett. A lutheránusok úgy látták, hogy a helvét tanítás veszélyes lehet az istentiszteletre nézve, egészen addig, hogy az – amint számos példa ezt mutatta – az antitrinitarizmushoz vezethet. Amikor az istentisztelet külső megjelenéséről volt szó, a lutheránusok rugalmasak és nagyvonalúak voltak. Ahol azonban az evangélium helyes értelmezéséről ment a vita, ott keményen és konzekvensen a wittenbergi örökséghez ragaszkodó álláspontot képviseltek. Ez különösen is érvényes volt az úrvacsora ügyében. Az istentisztelettel kapcsolatban az identitás-kérdés tisztázása érthető módon szakadáshoz vezetett. Bár többszöri újraegyesítési kísérletről tudunk, a magyar protestantizmusban is igazolódott Luthernek Zwinglivel folytatott vitája végén mondott híres mondata: „Ihr habt einen anderen Geist”. Később, az ellenreformáció idején azután ismét szorosabb együttműködés jött létre, de az úrvacsoratanításban és istentiszteleti kérdésekben ma is dialógust igénylő különbségek vannak. 5.

A lutheri reformáció Magyarországon is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az istentiszteletet nagy igényességgel formálja. A nyelvi minőség biztosítása is ehhez a területhez tartozott. Akár régi szövegek fordításáról, akár pedig újonnan született

szövegekről

vagy

költeményekről

volt

szó,

igényes,

kiváló,

nyelvművelő minőség keletkezett. Ahogy Németországban, úgy Magyarországon is a reformáció hozta létre és teljesítette ki az irodalmi nyelvet. Tette ezt a bibliafordításokkal,181

az

énekköltészettel,

a

liturgikus

tételek

megszövegezésével. Ez az új és friss nyelv a mindennapok istentiszteletével is terjedt. A 16. században ugyanis magától értetődő volt, hogy a gyülekezet naponta összejött az istentiszteletre. Az imaórák (hórák) tradicionális rendje szinte változatlan maradt. Az anyanyelvi használat és az új – részben importált, részben saját költésű – énekkincs gazdagította az ősi formákat. 6.

A 16. század végén – sajnálatos módon – elkezdődött az istentisztelet elszegényedési folyamata. Ennek hátterében több ok is meghúzódik. Minden (lelki és szervezeti) próbálkozás ellenére a reformátusoktól való szétváláshoz vezető erjedést nem lehetett megállítani. Az egyre növekvő református egyház hatása megjelent az evangélikusságban is, és kihatással volt az istentiszteleti életre. Ezzel egyidőben egy másik, egyre jelentősebb tényező is az

181

KÁROLI Gáspár híres, azóta ismételten revideált bibliafordítása (1590) volt az egységes magyar irodalmi nyelv kialakulásának és megteremtésének egyik kiindulópontja.

elszegényedést jelezte: az ország három részre való szakadása, majd az ellenreformáció kezdete eltolta az egyházi élet súlypontját. Egyre kevesebb erő maradt az istentiszteletre. Ehhez társultak a többirányú harcok: nemcsak a katolikusokkal, hanem a protestantizmus radikális szárnyával. Ezért állítjuk, hogy a 16. században az evangélikus istentiszteleti élet elérte a csúcspontját, ami után elszegényedés következett, és ez a lefelé tartó tendencia nem is változott a következő századokban. A folyamat csak jóval később, mégpedig a 20. században fordult meg. (Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy vannak, akik nem elszegényedésként értékelik ezt a folyamatot. A liturgiában másik protestáns felekezethez való közelséget tartják kívánatosabbnak, az évszázadok során történetileg kialakult egyszerűbb istentiszteleti liturgiát.) 182 7. A 16. századi istentisztelet meghatározó volt tehát az egész magyar protestantizmus története számára. KATHONA Géza joggal nevezi ezt a korszakot a magyar egyház megújult (megreformált) istentisztelete megalapozásának. 183 A 16. századi istentiszteleti rendek nem válhatnak sablonszerű példává a későbbi korszakokban, ma sem, de a reformáció első generációjának hozzáállása, mentalitása példaértékű. Az istentisztelet tartalmi megújításának igyekezete, a megtisztított istentiszteletről szóló tanítás megalapozása és felépítése, a meglevő anyag gazdagításának kísérlete mutatja a helyes és kívánatos utat a későbbi nemzedékek számára. Jelen munkánk a következő három évszázadról sokkal rövidebb, csak nagy vonalakat bemutató összefoglalást hoz, mivel a liturgia és az istentiszteleti élet többé már nem volt olyan gazdag, mint a 16. században. Alapozás (16. sz.), elszegényedés (17–18. sz.) és stagnálás (19. sz.) után majd új kezdet következik (20. sz.). A 20. század megpróbálta újra felfedezni az óegyházi és a reformátori tradíciót, s újraformálni az egyház identitását az istentiszteleti életben.

182

Ez abban az esetben fogadható el, ha az adott egyszerűség valóban egyfajta tudatos fejlódés, nem pedig igénytelen elszegényedés. A református egyházban is kezdik tudatosan visszaszerezni az elvesztett kincseket, amelyetek még a reformáció utáni időszakban gyakorolt az egyház. 183 Vö.: KATHONA, A római katolikus confessio generalistól… 122. o.

2.2.2.

17–19. század 2.2.2.1. Bevezetés

A magyarországi, magyar nyelvű istentisztelet történetének két izgalmas pillére a 16. és a 20. század. Az egyik az útkeresés, kifejlődés, megformálódás, a másik az újraeszmélődés, visszatérés és felfrissülés időszaka. E kettővel részletesebben foglalkozik e dolgozat (az előző, ill. a történeti részt záró fejezetben). Nem szabad azonban átsiklani a köztes három évszázadon, hiszen az ezekben zajló folyamatok és az egyes mérföldkövek éppen úgy kapcsolódnak az első magyar evangélikus századhoz, mint ahogyan meghatározóan előre mutatnak az utolsó századra. A 16. század végén megtörtént a protestantizmus két ágának végső kettéválása. Nemcsak tartalmilag élnek és erősödnek tovább az eltérések, de létrejönnek az elkülönült, önálló egyházszervezetek is. Ennek ellenére a következő századokban sem szabad látókörön kívül hagyni a református testvéregyház liturgiai folyamatait, hiszen azok minden esetben kölcsönhatásban voltak az evangélikussal. Ez a kölcsönhatás néha alig érezhető, indirekt módon, néha azonban nagyon is közvetlen, formáló erőben mutatkozott meg. Ez akkor is így van, ha felületes vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy a 16–17. század fordulóján végleg, visszafordíthatatlanul elvált a helvét és a lutheri irány istentiszteleti életének alakulása. A magyar protestáns istentisztelet-történetben is hallatlanul izgalmas és sokat ígérő a forrás-vizsgálat. Az istentiszteleti életben állandó kölcsönhatások figyelhetők meg. Milyen hatásokból és kölcsönhatásokból fakad istentiszteletünk? Hol történt önálló lépés, hol vettünk át már meglevő anyagot? Hol zajlott ez szolgai másolásként és hol egy anyag inkulturációs felhasználásaként? Valóban elkülöníthetők-e a különböző felekezetek anyagai, vagy állandó egymásra hatásban s egymástól egyáltalán nem függetlenül járták a fejlődés útját? Mi az érdekesebb s a fejlődés útját inkább meghatározó: az eltérés vagy a hasonlóság, netán az összetartás?

2.2.2.2. A 17. század

• Az évszázadot keretező zsinatok A 17. századot liturgiai szempontból három fontos zsinat keretezi. A század elején a Zsolnai Zsinat (1610), jelentenek

döntően

184

majd a Szepesváraljai Zsinat (1614)

fontos

helyzetelemzést,

rögzítést

és

185

határozatai

jövőbe

mutató

elhatározásokat. Az időszakot a következő század elején tartott Rózsahegyi Zsinat (1707) zárja le, egyben új korszakot nyitva.

186

Ennek tárgyalására – jóllehet a zsinat

az előző korszak zárását is jelentette – a 17. század kapcsán kerül sor. A két határkő közötti időt részben a régi anyagok – pl. az újra meg újra kiadott, ill. kézzel másolt ún. Keresztúri ágenda – jellemzik, másrészt az egyetlen jelentős munka, a Somorjai ágenda. A 16. század eredményei, valamint a kísérletek és a küzdelmek nyomán megszületett irányvonalak élnek tovább: a megtisztított úrvacsorai gyakorlat, a lutheránus szellemű prédikáció és a viszonylag kis részben átformált istentiszteleti struktúra. Ehhez lényegileg csak a kiegészítő anyagok

184

Vö.: ZOVÁNYI, Egyháztörténeti lexikon idevágó cikke »A Zsolnai ev. zsinat«, 712. o.: „A Zsolnai ev. zsinat, a vallásszabadságot biztosító bécsi békekötés, főleg pedig az 1608. évi koronázás elõtti ama törvénycikk alapján ült össze, amely kimondotta, hogy mindenik vallásfelekezetnek saját elöljárói legyenek, vagyis a prot. egyházak ne függjenek a katolikus főpapoktól. Már 1609-ben megkísérelte megtartását THURZÓ György, de csak nádor korában, 1610-ben sikerült szándékát megvalósítani. Az északnyugati tíz vármegyéből egybegyűlt világi és lelkészi tagok ez évi márc. 28–30-án THURZÓ elnöklésével saját területükön három superintendentiá-t szerveztek a szlovák ajkúak részére, míg a németek részére inspectoratus-t, a magyarok részére ugyancsak inspectoratus-t. Élükre megválasztották a püspököket, illetőleg inspectorokat, s általában minden irányban megtették a szükség követelte intézkedéseket. A zsinat végzései, melyek róm. kat. részről nemcsak heves támadásokat, hanem formaszerű tiltakozást is vontak magukra, s meglehetősen gyarapodására szolgáltak a polemikus irodalomnak, még ugyanabban az évben s azóta is többször napvilágot láttak”. 185

A felsőmagyarországi evangélikusoknak a Zsolnai Zsinaton megkezdett szervezkedését folytatni ült össze 1614. január 22-én THURZÓ Kristóf elnöklete alatt. – Vö.: Dr. BRUCKNER Győző, A Szepesváraljai Zsinat – történelmi tanulmány – a háromszázados évforduló alkalmából Nyíregyháza, 1914. 186 A három zsinat aktái 1708-ban együtt láttak napvilágot KAUDER Vilmos

könyvében: Acta et conclusiones conventus seu synodi certorum inclyti Hungariae Regni baronum magnatum et nobilium, nec non legatorum et ministrorum Augustanne Confessionis e decem Cis-Dannbianis Comitatibus Solnae cogregatorum a. D. M.D.C.X diebus 28, 29, 30. Martii.

járulnak hozzá: a legfontosabb ezek között az az 1612-ből való ordinációs ágenda

187

(mellékletben), amely jól tükrözi a 16. század korábbról átvett és saját anyaggal megformált liturgiai gazdagságát. Ez ugyan az ordinációs istentisztelet első feléről csak annyit említ, hogy az ordináció előtt prédikáció hangzik. („Amikor az idő engedi, hogy csak egy is az ordináriusok közül, ha többtűl nem is lehetne, az ordináció előtt prédikálljon”).188 Ez minden valószínűség szerint utalás arra, hogy a „megszokott” igei istentisztelethez kapcsolódik az ordináció liturgiája. Az ordináció azonban konkrétan tanúskodik arról, hogy gazdag tradíció áll a gyakorlat mögött. Erre utal a Szentlélekért könyörgő kollekta, az egész liturgiát végigkísérő responzórikus forma, az imádságok alatti térdelés, a gazdag olvasmányanyag, az ősi keresztény tradícióra való gyakori utalás, a kibővített áldásformulák s a Te Deum laudamus éneklése. A zsolnai, ill. szepesváraljai zsinatok nem foglalkoztak intenzíven az 189

istentisztelet ügyével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a határozatok ne érintenék az istentiszteleti életet, de ezek a határozatok témafelvetésükben és döntéselőkészítésükben jelzik, hogy a megújult egyház maga mögött tudja az istentisztelet alapvető kialakításának munkáját, s eddigre csupán a gyakorlat által újonnan felvetett kérdésekre kell megnyugtató választ adni. Az istentiszteleti életre való utalásokat azonban itt is találunk. „Az istentiszteleti szokások és szertartások egyformasága dolgában, a fehér karingtől eltekintve (amely szokásra, mint lényegtelenre, a magyar lelkész urakat bizonyos határozott okokból nem tanácsos kényszeríteni), az összes idetartozó gyülekezetek megállapítják és elrendelik, hogy nem végezhetők másként, mint az egységes ágenda szerint. Az ünnepek ellátásáról, hogyan kell végezni, már ezelőtt megjelentek az egyházmegyék rendelkezései.”

190

„Összes gyülekezeteinkbe, a Zsolnai Zsinat VI. cikkére hivatkozva, a szokások és szertartások egyformaságát akarjuk, amit ugyanazon ágenda szerint tartsanak. Az

187

Az ordinációs ágenda címe: „Az uy praedicatorok felszentelteteseneek rendi es ceremoniaia, mely az mi Gyuelekoezetinkben, Isten igejeien folyasaa szerint, megtartatott mindenkor, s megtartatik most is”. 188

Az ordinációs liturgia első bekezdése.

189

Ez érthető abból is, hogy a korábban e területen tartott gyűlések részletesen napirendre tűzték a liturgiával kapcsolatos feladatokat. 190

Idézi RAFFAY, A magyarhoni liturgia történetéhez c. művében, 21. o.

ünnepek

végzését

rendelkezései.”

illetőleg

az

összes

egyházmegyének

legyenek

szabott

191

Ez a két idézet röviden, de sok hasznos információt nyújt témánk szempontjából. 

Az egyházi szertartásokról egyértelmű rendelkezések voltak, s ezek ágenda

formájában is közkézen forogtak. 

Az ágenda használata és betartása kötelező volt.



Az ágenda az egységes szolgálatot tűzte ki célul.



Az ünnepekkel kapcsolatban is rendezett helyzet alakult ki, amit valószínűleg

a helyi tradíciók figyelembevétele miatt az egyházmegyék döntései szabtak meg. 

A külsőségek tekintetében – mint pl. a liturgikus öltözék – szabadabb

mozgásteret engedtek a lelkészeknek és a helyi szokásoknak. Ez az információ is alátámasztja azt a tényt, hogy a 17. század elejére kialakult és rögzült az evangélikus istentisztelet rendje, s ezután egy ideig nem érezték szükségesnek új rend kialakítását, ezért a század a liturgikus életben döntő változást nem hozott. A korábbi (16. sz.) ágendákat másolták, ill. az első önálló evangélikus ágendának (Keresztúri Ágenda) a példányait használták, javítgatták, az adott helyek tradícióihoz igazgatták.

• A Somorjai ágenda A 17. század egyetlen, említésre méltó ágendája az 1650-ben, Somorján megjelent ún. Somorjai ágenda. Ennek 13 fennmaradt példányából egyet őriz a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Evangélikus Könyvtára is – egybekötve a lelkészi szolgálattal kapcsolatos Kánonokkal.

192

Minden valószínűség szerint erre az ágendára utal a Szepesváraljai Zsinat anyagából való fenti idézet. A szövegek összehasonlításából kitűnik, hogy nem új ágendáról van szó, hanem a Keresztúri Ágendának javított kiadásáról. A felépítése szinte teljesen megegyezik elődjéével. Más előszó kerül az elejére, és szervesen hozzákapcsolódik a lelkészi szolgálati szabályzat. Ezen túl azonban csak nyelvi, írási javítást találunk a Keresztúri Ágendához képest.

191

In: Acta et mutuus consensus Synodi Aug. Conf. amplectentis in oppido SzepesVárallya a. D. 1614. mense Januario celebratae (RMNy 1073) 192

Könyvtári jelzete: R 5.

Agenda, az az szent egyházi cselekedeteknek, avagy szentségeknek és egyéb egyhazi szolgálatok kiszolgáltatásának modgya, egyhazi caconinkal eggyüt. 1 Cor 10. … SAMARIABAN Nyomtatot Wechelius András által Anno 1650 Ez az ágenda sem tartalmaz az istentisztelet menetére vonatkozó leírást, csupán a lelkészi szolgálatok anyagát, azt viszont részletesen, a következő fejezetek szerint: Bevezető - Az KERESZTSÉG SZENTSEge ki szolgaltatasanak modgya - AZ GYERMEK AGYBELI ASZONYALLATNAK AZ keresztyén gyuelekezetben valo aianlasanak modgya - HA PEDIG NINTSEN AZ GYERMEK AZ ASZONYÁLLATNAL, HANEM VAGY AZ kerestségnek előtt vagy utanna meg holt tehat ekképpen szollyon neki, tanetvan, intven es vigasuztalvan - AZ UY HAZASOKNAK ISTEN TÖRVÉNYE SZERINT VALO ÖSZVE SZENTELTESENEK ROEVID MODGYA - AZ MENYAZONNAK ELHALAS UTAN AZ KERESZTYENI GYUELEKEZETBEN VALO BE AIANLASANAK MODGYA - AZ KÖZÖNSEGES GYONÁSNAK, OLDOZATNAK ES AZ ÚR VACSoRAIA KISZOLGALTATASANAK ROEVID MODYA - AZ BETEG EMBER VIGASZTALASNAK ES COMMUNICALTATASANAK MODYA - CANONES AZAZ AZ EGYHAZI SZOLGAK ELETENEK Tisztinek és tistesseges magok tartasanak Regulái

Fontos, hogy ebben az ágendában a lelkészi szolgálatot szabályozó kánonok is helyet kaptak, így lelkészek a gyülekezeti szolgálatra az istentiszteletet és az összes többi lelkészi munkát egyaránt szabályozó kézikönyvet kaptak.

• A Somorjai ágenda értékelése Érdekes módon a Somarjai Ágendáról a szakirodalom sehol sem nyilvánul meg részletesebben – ami azt jelzi, hogy ez a téma feldolgozásra vár. (A 2000. évben kettős évforduló kívánt volna alaposabb liturgiatörténeti elemző kutatást.

Négyszázötven, ill. háromszázötven éves volt az evangélikus istentisztelet két mérföldkövének számító irat: 1550-1650 – Heltai és Somorjai Ágenda). A fent már jelzett összehasonlítás alapján egyértelmű az, hogy a Somorjai Ágenda édestestvére, sőt ikertestvére az első önálló evangélikus ágendának, a Keresztúri-nak. Az útkeresés százada után (16. sz.) az evangélikusság örülhetett annak, hogy stabil istentiszteleti rendje, mederbe terelt szokásai vannak. Ehhez ragaszkodott, s csak annyit változtatott, ill. egészített ki, amennyire föltétlen szükség volt. A sok kísérletezés után érthető a stabil kapaszkodópont vágya. Az ökumenikus kontextus alapján is érthető a stabilitás megtartása. A református egyháztól való elválás kisebb erőkoncentrációt eredményezett a protestáns oldalon, így az identitásmeghatározásban a rögzített és kiforrottnak látszó istentiszteleti rend is fontos pont volt.

A történelmi–politikai kontextusból is érthető, miért nem

született és nem születhetett új ágenda. A világi hatalom s a hozzá kapcsolódó római katolikus egyház egyre erősebb és drasztikusabb nyomást gyakorolt a protestantizmusra, azon belül az evangélikusságra. A lutheránusoknak másra kellett koncentrálni: a gyülekezetek megtartására, megerősítésére s a külső harcokra. Ebben a helyzetben az igehirdetés mellett elsősorban a kazuális szolgálatok jelentettek kulcskérdést – minden valószínűség szerint ez is meghúzódik annak a ténynek a hátterében, hogy az ágendának nevezett könyvek rituálék, s az úrvacsora rendjén túl csupán a keresztelés, esketés és betegekkel való foglalkozás rendjét tartalmazzák. A Somorjai Ágenda szerepe: áthidalás két időszak között. Ez azonban nem két csúcspont közti áthidalás, hanem a lefelé vezető út átmenete, hiszen a 18. században az evangélikus istentisztelet tovább hanyatlott – egészen a 19. század végéig. Az ország területileg, politikailag különálló keleti oldala istentiszteleti szempontból is önálló életet élt. Nemcsak a Tiszántúlon, de Erdélyben is egyre erősödött a reformátusság – az evangélikusság kárára. Az erdélyi szász evangélikusok a 17. század derekán úgy gondoskodtak az istentiszteleti gyakorlatról, hogy javított formában újra kiadták Honterus Ágendáját (1653).

2.2.2. 3. A 18. század

• A Rózsahegyi Zsinat A liturgiatörténet evangélikus ágának 18. századot meghatározó eseménye volt a Rózsahegyi

Zsinat,

ezért

ennek

ismertetésénél

hosszabban

időzünk.

Az

előkészületek, a zsinat lefolyása és a határozatok egyaránt fontos adalékokkal szolgálnak a magyar protestantizmus istentiszteleti folyamatainak megértéséhez.

• Történeti háttér A 17. század utolsó harmada az egész ország, de különösen a magyar protestantizmus számára igen tragikus volt. Az 1657-ben trónra lépett I. Lipót a katolikus egyház restaurációs és inkvizíciós törekvéseinek élére állt. E törekvések megvalósításában fontos szerepet játszottak a jezsuiták. Jelentős feszültségek már a század kezdetén is mutatkoztak az uralkodóház és a magyar – többségében protestáns – nemesség között. Ezek a feszültségek a század utolsó harmadában felerősödtek és láthatóvá váltak. Magyarország megmaradt királyi része a Habsburg és az oszmán közé szorulva vergődött. Az északnyugati Habsburg fenyegetettség nemcsak politikai, de vallási értelemben is a szabadság megkérdőjelezését jelentette. A török uralom a vallási kérdésekben toleránsabb, az élet többi kérdésében pedig tárgyalóképesebb volt. Magyar főnemesek ezért is kerestek párbeszéd-lehetőséget a törökkel. Így érte többször is vád Magyarországot, hogy a „kereszténység ellensége”.

193

I. Lipót nemcsak gazdaságilag nehezítette meg a már elszegényedett

magyar nép életét, hanem az általa elrendelt templomfoglalásokkal a protestantizmus teljes ellehetetlenítésére is törekedett. Jóllehet ebben az időben az ország négyötöd része protestáns volt, vezető pozíciót csak katolikus főurak tölthettek be – de az ő hatalmuk is csak látszathatalom volt, hiszen a császári ház miniszterei kormányoztak.

194

Az egyház szabadságának ügye teljesen összefonódott a magyarság

193

Vö.: KÖPECZI Béla: A Thököly felkelés az európai közvéleményben: „Magyarország a kereszténység ellensége” 194

Vö.: FABINY, A Magyarországi Evangélikus Egyház története, 40. o.

szabadságának ügyével. A Habsburg-ellenes titkos tervek mind a politikai, mind pedig a vallási szabadság megszerzését célul tűzték ki. A tragikus végű összeesküvést a magyarság legszomorúbb időszaka követte: a gyászévtized (1671–1681). Ez az időszak a protestantizmus számára jelentette a legnagyobb tragédiát: először papokat és Kalinka Joachim püspököt száműzték az országból, majd Nagyszombatban Pozsonyban

196

és Szepesváralján

197

195

,

tartottak statáriális bíróságokat, ahol a még

mindig érvényben lévő 1525-ös törvények alapján akarták a protestáns lelkészeket megsemmisíteni. Ugyanakkor „kegyelmet” kínáltak abban az esetben, ha elhagyják az országot. Végül 1674-ben Pozsonyba idézték az összes magyar protestáns lelkészt és tanítót.

198

A császári udvar és a katolikus főpapok e pertől remélték a magyar

protestantizmus teljes megsemmisülését. A meg nem alkuvókat börtönbe vetették, egy részüket pedig gályarabságra ítélték. A 42 gályarab közül egyetlenegy 199

evangélikus tért haza élve. Összefoglalva:

Bár a Bécsi Béke (1606) után szabadabb és konszolidáltabb egyházi életre lehetett számítani, a valóság más volt. Vallási és politikai sérelmek egész sora nehezítette meg a protestantizmus életét. Bocskai, Bethlen és a Rákócziak harcainak eredményeit semmibe vette a hatalom. II. és III. Ferdinánd, valamint I. Lipót sok szenvedést okoztak a magyar protestantizmusnak. A semmibe vett jogok azonban csak a kisebbik fájdalmat jelentették. Az elvett templomok, a felégetett imaházak, a gályarabságra ítélt és hurcolt papok, a börtönbe vetett, megkínzott lelkészek és tanítók voltak tanúi a véres ellenreformációnak. Az életben, ill. szolgálatban maradt lelkészeknek, egyházi vezetőknek is nemegyszer menekülniük kellett. A lelkész nélkül maradt s mégsem szétszéledt közösségekben szükségmegoldásként képzetlen emberek végezték a vezetés szolgálatát – s ez problémák sorához vezetett. Az egyház lassan a szétzilálódás felé haladt. Csak II. Rákóczi Ferenc fejedelem hatalomra kerülésével kezdődött új korszak. 195

1672. 1673. 197 1764. 198 A tárgyaláson 336-an jelentek meg, ebből 284 evangélikus és 52 református vádlott. Vö.: Fabiny i.m., továbbá: Az 1674-es gályarabper jegyzőkönyve, fordította és a bevezető tanulmányt írta, a kötetet szerkesztette, a jegyzeteket és a mutatókat készítette S. Varga Katalin. 199 Zsédényi István, Dörgicse-mencshelyi lelkész. 196

A katolikus, de ökumenikus érzelmű fejedelem a vallási türelem elvét vallotta és próbálta megvalósítani. Az 1705-ös szécsényi országgyűlés új vallási törvénye döntő változást hozott. Ez a többségi elvre (pars maior) alapozva biztosította az egyes felekezetek istentiszteleti életének lehetőségét. Átadásra jelöltek ki templomokat.

200

Ebben a légkörben nyílt

lehetőség arra, hogy a megtépázott magyar lutheranizmus – istentiszteleti szempontból is – rendezze sorait. A Rózsahegyi Zsinat tehát fontos történelmi pillanatban ülhetett össze. III. Károly trónralépése és a 18. századi felvilágosult állampolitika azonban csak más látszatot hozott a protestantizmus számára; a látszatjogokat aktuális korlátozások követték. A század két fontos rendelkezése, az I. és a II. Carolina Resolutio (1731 és 1734) a protestáns lelkészekre is kiterjesztette a katolikus püspökök felügyeleti jogát, a vegyesházasságok ügyében a protestánsok számára elfogadhatatlan szabályozást vezetett be, a lelkészeket Szűz Máriára és a szentekre való esküre kötelezte, valamint államilag kontrollálta és engedélyhez kötötte a területi és egyházvezetői beosztást. Az egyházüldözésnek egy kifinomult, elsősorban az egyes embereket zaklató formája következett, ami Mária Terézia uralkodása idején (1740–1780) is tartott. Az állandósult harc az egyház fennmaradásáért összefogásra vezette a magyar lutheranizmust, aminek egyik jele az egységes szervezet létrehozása – élén világi vezetővel, az egyetemes felügyelővel, akit az egyház érdekeinek képviseletére a főurak közül választottak. A főurak vezető pozíciója egyértelmű erősödést jelentett az egyházszervezet és a kifelé való fellépés tekintetében, ugyanakkor a teológiához és azon belül a liturgia ügyéhez nem értő laikusok irányító szerepe nehezítette mindenféle, az istentisztelet tartalmát és formáját illető kérdés teológiai megközelítésű megtárgyalását. A század utolsó harmadában, a hosszú és nehéz út után a magyar protestantizmus számára enyhülés következett be. 1781-ben II. József (Mária Terézia 201

fia) kiadta a türelmi rendeletet. Ez lehetőséget adott nyílt vallásgyakorlásra ott, ahol legalább száz család élt az adott felekezetből. A szabad vallásgyakorlás templom- és iskolaépítést, valamint lelkész és tanító alkalmazását is jelentette.

200 201

Ezek átadásánál vármegyénként egy-egy vallásügyi megbízott (comissarius) járt el. Eredeti címén: Edictum Tolerantiae.

• A korábbi zsinatok hatása Az előző századot meghatározó két zsinat liturgiai döntéseit

202

többnyire még

tiszteletben tartották, s mint iránymutatást a zilált helyzetben is komolyan vették. A Zsolnai és Szepesváraljai Zsinat rendelkezéseit kötelezően végrehajtatni azonban már nem lehetett. Az egyre nehezedő politikai élet, az egyre jobban fenyegetett magyar szabadság és a fokozódó protestáns üldözés rendkívüli állapotot hozott az egyház életében. A külső és belső hatások nyomán kialakult rendetlenség mind az istentiszteleti, mind pedig a szervezeti életben megmutatkozott. Az egyház világi és papi vezetése el volt foglalva a külső harcokkal, ezért a belső fegyelem fellazult. A liturgikus életben sokféle hagyomány és kialakuló irányzat nyert teret, ami aláásta az egységes istentiszteleti gyakorlatot. A liturgia kérdéseiben is magukra maradt lelkipásztorok egyéni ötletekkel kerestek – nemegyszer teológiailag és liturgiailag helytelen – megoldásokat. Így a fegyelem hiánya, a liturgikus életben kialakult összevisszaság, az egyénieskedő változtatások igen nagy mértékben hozzájárultak az evangélikus istentisztelet hanyatlásához. A korábbi zsinatok döntései helyében tehát – sokszor meg sem fogalmazott – igény alakult ki új, az adott egyházi és történelmi helyzetekhez igazodó döntések meghozatalára.

• A zsinat összehívásának kettős oka A kialakult rendezetlenség romboló hatása mellett azonban más fontos tényező is szerepet játszott a zsinat összehívásának alapgondolatában. I. József idejében új reményként csillant fel a protestantizmus újraéledése számára a II. Rákóczi Ferencféle mozgalom. A vallási türelemben lehetőség látszott konszolidált, rendezett, újragondolt egyházi életre. Ugyanakkor egy belső, teológiai probléma is jelentkezett: a pietizmus térhódítása.

Ez

olyan

pozitív

és

negatív

hatásokat

váltott

ki

nemcsak

Németországban, hanem szerte Európában, így Magyarországon is, hogy a megtépázott evangélikus egyháznak előbb-utóbb állást kellett foglalnia. A pietizmus

202

Lásd a 2.2.1.9. fejezetet a 16. századi zsinatokról, ill. később uo. a Zsolnai, ill. Szepesváraljai Zsinatról.

így nemcsak teológiai és szervezeti kérdéseket vetett fel, hanem az istentiszteleti élet elméletét és gyakorlatát is érintette.

• A pietizmus megérkezése és első hullámai hazánkban A külföldön tanuló magyar protestáns diákok egy része a hallei egyetemre iratkozott 203

be.

Halléban ezidőben már jelentős volt a pietizmus hatása. A SPENER

204

hatására

meginduló pietista mozgalom a reformáció hazájában igen jelentős hullámokat vert205. Az orthodoxia merev tanítást hozó szellemi áramlata után a pietizmus a lelki megújulásra, a szigorú keresztény életvitelre tette a hangsúlyt. E mozgalom, sok pozitív hatása mellett, igen jelentős feszültségeket is hozott mind a teológia világába, mind pedig az egyházi közéletbe, azon belül az istentisztelet területére. Hamarosan jelentkeztek szélsőséges csoportok is, amelyek egészen a könyvégetésig vagy a „nem megtértek” kiközösítéséig jutottak. Nem csoda, hogy a Magyarországra hazatérő hallei egyetemisták személye kérdések sorát vetette fel

206

. A harcosabb fiatalok

azonnal ellenkezést váltottak ki az igaz tanítást a legnehezebb évtizedekben is megtartó idősebb lelkész-generációban. A németországi feszültségeket hallva sokan eretnekségként fogadták a pietizmust, s féltve a szétzilált egyházat az újabb bomlasztó erőtől, minden dialógus nélkül támadták.

207

Ugyanakkor a harcoktól

megtépázott országban és a meggyötört egyházban – a mérhetetlen szegénység nyomán – táptalajt kapott a lelki ébredés. A küzdelmekben elfáradt emberek és

203

Vö.: PAYR, Magyar pietisták a XVIII. században.

204

SPENER, aki az egyház tökéletesedését tűzte ki céljául, s ennek segítésére „collegia pietatis” elnevezéssel közösséget hívott életre, az én értelmezésemben a következő elvárásokkal fordult az egyház és annak tagjai felé: Komolyabban és szélesebb körben kell az egyházban a Szentírást tanulmányozni; az egyetemes papság szellemében nagyobb teret kell adni a laikusok szolgálatának; a papi pályára készülők szellemi felkészítése mellett még fontosabb a lelki életre nevelés; a prédikáció ne a lelkész magamutogatása legyen, hanem a keresztény tanítás új életre indító megfogalmazása, amely azután megtermi a maga gyümölcsét. 205 SPENER, Philipp Jakob, Pia desideria=Istenfélő kívánságok, ford. Rejtő Mária 206

Nemcsak Halléban tanultak pietista szellemet hazahozó magyar egyetemisták, hanem Jénában, Tübingenben, Lipcsében is. Vö.: FABINY, A Magyarországi Ev. Egyház története, 49. o. 207

A 18. századi magyar pietizmushoz részletesebb anyag található: PAYR Sándor, Magyar pietisták a XVIII. században című tanulmányában, Budapest, 1898, A „pietizmus fogalmáról, a dunántúli pietistákról árnyaltabb képet kapunk CSEPREGI Zoltán munkájábból: Magyar Pietizmus 1700-1756.

közösségek belső békességet és reménységet kerestek és kaphattak a pietizmus mozgalmában. A pietizmus hatására – hasonlóan az európai helyzethez – Magyarországon is felvirágzott a lelki irodalom. Először Johann ARNDT és August Hermann FRANCKE

208

munkáit fordították magyarra, majd igen jelentős mennyiségű magyar

pietista irodalom is születet.

• A pietizmus és az istentisztelet Az egyházban minden belső mozgalom, megújulási kísérlet direkt vagy indirekt módon érinti az istentiszteleti élet kérdéseit, a liturgiát. Mivel a megmerevedett orthodoxia bizonyos szempontból átjárta a liturgia felépítését, s még inkább a liturgikus szövegeket, természetes, hogy a pietizmus ezen a téren is kérdéseket tett fel és változást kívánt. Ez az igény azonban nem csupán az istentiszteleti élet bizonyos pontjait érintette, hanem az irányultságát is. A rugalmatlanná vált istentisztelet belső megelevenedéséhez mind a formai, mind pedig a tartalmi oldalnak meg kell változnia. Ez a változás azonban csak megújult életű lelkészek és megújult életű gyülekezeti tagok közreműködésével és gyakorlatával lehetséges. A kollektív egyházszemléletből az individuális szemlélet felé mutató mozgalom egyértelműen az egyén megtérésére, a személyes lelki élet gazdagítására tette a hangsúlyt. Ez lehetőséget adott ugyan az istentiszteleti élet gazdagítására mind a szolgálattevők, mind pedig a gyülekezet oldaláról, de a gyülekezeti lelki élet középpontjába nem az istentisztelet műfaját és alkalmát tette. Ezért figyelhető meg, hogy Magyarországon a pietizmus az orthodox lutheránus istentisztelet megerősödését hozta. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy az istentisztelet fontosságát és a gyülekezet életében való központi helyét nem komolyan véve a pietizmus változatlanul hagyta a liturgiát és nem törődött vele, nemegyszer romlani hagyta.

• A zsinat összehívása A magyar evangélikus egyháztörténetben mindig fontos szerepet játszottak a „laikusok”. Azok a nem lelkészi elemek, akik gazdasági, társadalmi, politikai 208

Legjelentősebb magyar tanítványa a gyülekezeti hitélet erősítésén és kora tudományos világának építésén dolgozott: Bél Mátyás. (Magnum decus Hungariae-nek is nevezték.)

pozíciójuknál fogva az egyházat segíteni, támogatni tudták. Különösen fontos szerepet játszottak a magyar egyháztörténet azon pontjain, ahol az egyház és a nemzet szabadságának ügye szorosan összefonódott. Jóllehet az evangélikus főúri családok száma a 18. század elejére csökkent, a világi urak szerepe döntő volt az evangélikusság életében. Cselekvési mozgásterük jelentős volt, ezért nagy segítséget jelenhettek egyházuk számára. 1706-ban 13 pontban foglalták össze a legfontosabb teendőket, egyházvezetőkre várnak.

209

amelyek a püspökökre mint

Ezek között felhívják a püspökök figyelmét, hogy a

némely lelkészek által önhatalmúlag az istentiszteletben behozott újításokat és szertartásokat szüntessék be. Szigorúbb eljárást követelnek a felszentelés körül, hogy csak alkalmas egyének nyerhessenek hivatalt. „Ezekhez járultak még egyéb kívánalmak is, melyek részint a papoknak a szószéken és magánkörökben használt illetlen vagy más keresztény felekezetek ellen használt éles kifejezéseire, részint a képek eltávolítására, a gyengekorú házasok összekelésére, a templomi zenére és a hétköznapi imádságokra vonatkoztak”.

210

Ezekre – az istentiszteleti kérdéseket érintve is – reagált a lelkészi kar néhány jeles tagja. Pilárik István (Selmec) lelkésztársaival készített válaszában a Zsolnai Zsinat határozatainak előírásaira, valamint a nagyhonti esperesség határozataira utal. A válaszból látható, hogy a lelkészek nem szívesen vették a világiaknak az egyházi rend és fegyelem ügyébe való beavatkozását.211 A prédikációra vonatkozóan ezt írják: „Az egyházi beszédnek bizonyos meghatározott formája legyen, mely által a tudós és közönséges hallgató segíttessék és az igazság szava helyesen követtethessék. Minden beszédnek az a czélja, hogy a hittételek megerősíttessenek, az erkölcs javíttassék, a bűn megfeddessék, a lelkiismeret pedig ápoltassék. Ne támadjon olyan, ami nincs; és ne hagyjon el olyat, ami szükséges. Ne kedvezzen az indulatoknak és ne annyira az ember, mint a bűn kárhoztassék".

A képek eltávolításával és az „istentelen szertartásokkal” kapcsolatban: „Az ember istentelen és bálványozó hagyományokat, minők a halottakért 209 210

Vö.: Zsilinszky, Egy forradalmi zsinat története, 10. o.

Memoralie Sanadorum Praevorum Eccl. Evangelicae Additamenta. – Evangélikus Országos Levéltár (EOL). 211 A következő idézeteket a dolgozat Zsilin szky, Egy forradalmi zsinat története c. tanulmánya alapján hozza 10 kk.

való mise, az olajnak, víznek, tűznek, gabonanövényeknek, bornak és ételnek megszentelése, senki sem tartja meg. Ide számítható a képek tisztelete is. Az olyan szertartások, melyek csak szépség és ékesség kedvéért tartatnak, a keresztény szabadságnál fogva megtarthatók”.

Az éneklésről, ill. a hétköznapi imákról ezt írják: „A tanítók a gyermekekkel együtt úgy énekeljenek a templomokban, hogy a kegyesség emeltessék általa”. (Az énekelendőket a pap határozza meg; de a templomi hangversenyeket eltiltandónak tartják.) „A lelkész a világi elöljárók iránt kellő tisztelettel viseltessék, és azokért úgy nyilvános, mint magán imádságban könyörögjön és pedig az apostol parancsa szerint. … Különben az imádságok naponta tartandók.”

A lelkészek válaszai tehát arról tanúskodnak, hogy a rendezetlenségek és visszaélések ügyében már voltak rögzített szabályzatok. Ezeket azonban nem mindenütt tartották be, ill. a pietizmus megjelenése az istentiszteleti életben egyfajta igénytelenséget, ill. lazaságot hozott. Végül is a II. Rákóczi Ferenc fejedelem által Rozsnyóra összehívott világi férfiak határozták el a zsinat összehívását. A főurak Rozsnyón kelt meghívó levelében (1707. február 4.) ezt olvashatjuk: „Sok eligazításra váró dolgokat látván vallásunkon való Ecclesiákban, a mellyek az elmult revolutioknak alkalmatosságával bécsúszattak, és a melyek sokakat, kiváltképpen a gyengébbek közül megbotránkoztattanak, et per consequens a mellyeket méltó és de necesse jó rendben és igazításba kell vennünk; egy bizonyos … Synodust kell tartanunk a’ melyben a ….. vallását szerető és jó lelkiismeretű emberek concurrálván, mind azokrul, a mellyek fognak occuralni, egy jo rendet szabhassunk, és circa Adiaphora et res ceremoniales egy jó uniformitást…” „Legyen penig azoknak, a kik elfognak jönni egész informatiojok, hol s micsoda difformitást observaltanak Ecclesiánkban, akar üdnepek tartásában, akar temetésekben, akar másféle dolgokban;”

A meghívó levél tehát elsősorban „rendteremtő” zsinatra hívja a képviselőket. A küldötteknek azonban alapos helyzetfelmérés után, elegendő információ birtokában

kell jönniük – s ez az információ a szertartásokkal és az ünnepekkel kapcsolatban is megkívántatott. 212

KRMANN Dániel (*?1663–1740)

püspök, aki a zsinat és az egész korszak

meghatározó tekintélye volt, reméli, hogy „az esperességek szívesen fognak segédkezet nyújtani a „rókafiaknak”

213

megfogására, vagyis az ellenkező és hamis

testvérek elnyomására, az Isten szöllőjének megtisztítására, a buja leveleknek s azon szertartások haszontalan kinövéseinek lenyesésére, melyek az idők viszontagságai folytán tömegesen hozattak be”. 214 Az esperességek és gyülekezetek megbízóleveleiből is kiderül, hogy a küldöttek feladatai között van az istentiszteleti élet kérdéseinek méltó rendezése (pl.: „hogy a régi végzések és czerimoniák mellöl el ne menjenek”)

A pozsonyi esperesség

előkészületeiben a liturgia kérdéseire részletesen kitértek. „…a mennyiben a nemzetiségek különbsége megengedi, az egyházi szertartásokban is egyformaság hozassék be; szóval, hogy az egyházban rend és fegyelem legyen”.

Utasítást kaptak küldötteik arra, hogy „… a decretális ünnepek nem ugyan megszentelés, mint inkább csak pihenés, a mennyire lehet munkaszünetelés végett tartassanak meg, nehogy az ellenfélnek botránkozásra ok szolgáltassék, vagy a különböző vallású családokban zavar idéztessék elő. Az apostolok ünnepeit és az ezen esperességben behozott más régi ünnepeket alig lehetne a gyengék botránkozása nélkül eltörölni, minthogy azoknak tisztelete az Istenre vonatkozik, a ki szenteiben dicsérendő; a szentek erényei követendőknek ajánltassanak, mint a kiknek követésére az apostolok is intenek minket. Tanácsos, hogy Augustinus mondása szerint mindenki azon egyház szokását kövesse, a melybe jött; „…. az egyházaknak századok óta bevett és zsinatilag megerősített, s ekként botránkozás nélkül alig újítható szertartásai és szokásai meg ne sérttessenek. Mert valamint az egyház egysége nem áll a szertartások, hanem a hit és szellem

212

Kalandos életéről, papi, egyházvezetői, diplomáciai munkájáról, mártírhaláláról számos egyháztörténeti tanulmány áll rendelkezésre. Pl.: SZIMONIDESZ Lajos, KERMANN DÁNIEL ev. püspök fõbenjáró pere iratai, Ružomberok, 1940,; SZEBERÉNYI Lajos, KRMANN Dániel 141–163. o.; ZSILINSZKY Mihály, KERMANN Dániel evangélikus püspök élete és művei, Budapest, 1899. 213

214

Vö.: Énekek Éneke 2. fejezet. ZSILINSZKY, 17. o.

egységében … az egyház régi szertartásai, melyek botrány nélkül megtarthatók, nem változtatandók. Mert a szertartásoknak az a természete, hogy a mi azokban magában véve csak közönyös, adiaphora, a hosszú gyakorlat és egyházi szokás által szükségessé válik, minélfogva feltűnő botrány nélkül nem változtatható."

A pozsonyiak megbízásában még egy fontos téma szerepel: „A fülbegyónás, megtartva a külön absolutiót, úgy a képtelen és botrányos vallomások miatt, melyeket az együgyüek tesznek, valamint azért is, hogy e jármot ne látassunk ellenfeleinkkel együtt húzni, – ha a zsinat jónak látandja, – megszüntettessék”. 215

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a Rózsahegyi Zsinat előkészítése mind világi, mind lelkészi oldalról alapos és körültekintő volt. Mindkét oldalon fontosnak érezték, hogy az istentisztelettel kapcsolatban felmerült kérdésekre releváns válaszok szülessenek. Ezek az előkészítési fázisban nyilvánvalóvá lett kérdések a következők: a prédikáció tartalma és formája egyaránt szabályozásra szorul; a szertartások babonás elemektől való megtisztítása még mindig aktuális; az istentisztelettel kapcsolatos torzulásokat és visszaéléseket meg kell szüntetni; a régi és jó ceremóniákat meg kell tartani; a lehető egységet meg kell teremteni; az ünnepeknél tekintettel kell lenni a más felekezetűekre; újítást csakis a botránkoztatások elkerülésével szabad tenni.

• A zsinat lefolyása Miután a zsinat összeült, meghatározták a munka kiindulópontját és irányát. A kiindulási pontot a Zsolnai, ill. Szepesváraljai Zsinat határozataiban látták. Az üléseken igen jelentős feszültségek alakultak ki – elsősorban a pietizmus megítélésének kérdésében. E tárgyban két csoportra szakadt a zsinat tagsága – elsősorban a keresztség körüli tanítás ügyében éleződött ki az ellentét. A hittani vitán túljutva került sor az istentisztelet kérdéseinek megvitatására. Egyöntetű igénynek tűnt az istentisztelet rendjének, a szertartások módjának és az ünnepek számának meghatározása. A döntés szerint hétköznapokon kétszer (reggel és délután) legyen istentisztelet, s a hívek soha meg ne feledkezzenek Isten iránti kötelességükről. A 215

ZSILINSZKY, 22.o.

vasárnapi istentiszteletek rendjét a püspökökre bízták. Az ünnepek ügyében elővigyázatosságra intették a gyülekezeteket, hiszen bizonyos gyülekezetekben az ünnepek felszaporodott száma már-már megközelítette a katolikusokét, másokban viszont csak az üdvtörténeti ünnepeket ülték. Az egyformaság érdekében a következő ünnepeket határozták meg: „Újesztendő, Három királyok, Pálfordulása, Boldogasszony tisztulása, Mátyás apostol, Boldogasszony köszöntése, Nagypéntek, Húsvét három napja, Fülöp és Jakab, Krisztus mennybemenetele, Pünkösd három napja, Keresztelő János, Péter és Pál, Boldogasszony látogatása, Jakab apostol, Úr színeváltozása, Bertalan apostol, Máté evangélista, Mihály arkangyal, Simon és Júdás, András apostol, Tamás apostol, Karácsony, István mártír, János apostol és evangélista.” 216

Három ünnep előtt (Pál fordulásának ünnepe, Fülöp és Jakab ünnepe, Máté evangélista ünnepe) böjtöt kell tartani. A zsinat felhívta a figyelmet arra, hogy ez azonban ne külső formákban történjék, hanem a bűnbánatra kerüljön a hangsúly. Az istentisztelet rendjének megállapításával a zsinat a negyedik nap délutánján foglalkozott. A következő alapelveket határozta meg: „A szertartás a harmadik harangozás után kezdődik Isten lelkének segítségül hívásával. A gyülekezet ezalatt áll, a lelkész pedig térdel. A bevezetésnek ez a rendje egész évre érvényes. A lelkész ezután – egyháza nyelvén – énekelve mondja: Az Úr legyen veletek! Ugyancsak énekelve mondja ezután az imát, majd felolvassa az epistolát és az evangéliumot. Ha szokásban van ezalatt a harangozás, azt meg lehet tartani. Szintén meg kell tartani a zenét és az orgonajátékot. Anyanyelven kell énekelni. Meg kell tartani a papi ruhák közt az Albát. Emelvényről csak háromszor egy évben énekeljenek. A hitvallást minden alkalommal énekeljék. Meg kell szüntetni a gyertyák használatát. A prédikáció nem tarthat egy óránál tovább, utána egyetemes hitvallást kell olvasni. A hirdetéseket követően az oltár előtt a kórus hálaadó éneket énekeljen, majd a lelkész recitálja az imát, és a kereszt jel alkalmazásával áldja meg a népet. Az úrvacsoránál a bűnbocsánat hirdetése az éneklés után történjék. (Ez a záróéneket jelenti!) Aki úrvacsorázni akar, maradjon a templomban. A pap az Úr beszédének és a szerzési igéknek recitálása után szolgáltatja ki a megszentelt 216

ZSILINSZKY, 68.o.

kenyeret és bort – a kereszt jelét használva e szavaknál: ez az én testem … ez az én vérem. A kereszt jelének homlokon való használatától tartózkodni kell. A csengős perselyt – ahol eddig szokásban volt – használhatják, de benne pénzt ne váltsanak. A lelkész ne támassza a botját az oltárnak, a férfiak és nők a templomban külön üljenek. Délutánonként könyörgéseket és “katechisatio”-kat kell tartani. El kell hagyni a latin beszédeket. A Magnificat alatt a gyülekezet álljon fel, az istentisztelet végén pedig egész éneket énekeljen. A keresztelésnél el kell kerülni az exorcizmus-t (ördögűzést). Amikor a pap a gyermeket megáldja, tegye a fejére a kezét és rajzoljon rá keresztet. Mindenkit lehetőség szerint a templomban kell keresztelni. Keresztelés alkalmával el kell mondani a hitvallást és háromszor kell a gyermek fejére vizet önteni. A magángyónás szabad. A gyónónak az áldoztatáskor a lelkész a fejére teszi a kezét és hirdeti: bízzál, fiam. A szerzési igéket recitálva kell énekelni – ezt a szolgálatot a lelkész albában végezze.”217

Ezen alapelvek tehát a meglevő gyakorlatra építenek, és azt megvizsgálva javasolnak változtatásokat vagy kiegészítéseket. Részletesen meghatározzák a tennivalókat, ügyelve arra, hogy megtartsák azt, ami jó szokásnak bizonyult. Az alapelvek legfontosabb szempontjai: az anyanyelvűség, a szertartásokban az egyértelműség, a helyi szokások szabad, de végiggondolt figyelembevétele, a gyónás és az úrvacsora szabad választhatósága. A zsinati anyag kitér még az esküvővel kapcsolatos kérdésekre is. Az istentiszteleti rend ügyében a részletek kidolgozásával a püspököket bízták meg. Ennek ellenére az ágenda elkészítésére egyik püspök sem szívesen vállalkozott.

218

ZSILINSZKY ennek okát a régihez való kényelmes ragaszkodásban

látta. A sajátos helyzetben a világi urak (többek közt: JÁNOKY, SZIRMAY) szorgalmazták az új rend elkészítését és bevezetését. A püspökök levelezéseikben csupán „nehézségekre” utalnak, s a minél kevesebb változtatást helyeslik.

217 218

ZSILINSZKY, 67–67. o. Vö.: ZSILINSZKY, 84. o.

A Rózsahegyi Zsinat értékelése A rózsahegyi zsinat alaposan, mélységében tárgyalta az istentisztelettel kapcsolatos kérdéseket. Jelentős volt az előkészítő munkálat is, amely felmérte a valós helyzetet, és abból kiindulva próbált választ adni a korszak kihívásaira és az egyházban megfogalmazódott igényekre. A zsinat határozatai mutatják, hogy az istentisztelet kérdéseinek átfogó tárgyalása egyszerre összegző és előremutató jellegű volt. A döntésekből egyrészt kiderül, hogy a liturgia a magyar evangélikusság történetének ebben a fázisában még őrizte a korábbi gazdagságot, ugyanakkor egyértelműen magán viseli a puritán református hatást. Megfigyelhető, hogy az önálló szervezeti, lelki és teológiai életet élő evangélikusság minden rezdülésében kölcsönhatásban áll a katolicizmussal. Ez egyrészt a bizonyos szertartások és ünnepek területén való elhatárolódásban, másrészt a közös értékek megóvásában mutatkozik. Annak ellenére, hogy a zsinat jónéhány határozata nem került megvalósításra vagy jóval később realizálódott, a Rózsahegyen hozott döntések a magyar evangélikus liturgia igen fontos mérföldkövét jelentik. A józan értékelés, a megvalósíthatóság kritériumának figyelembevétele, az igényesség példaértékű. Olyan pont ez, ahova nemcsak a közvetlenül következő koroknak, hanem a 20. századnak is vissza lehet nyúlnia.

• KRMANN ágendája KRMANN tehát magára maradt a munkában. Egyéni igyekezettel, német, cseh és más külföldi formulák beszerzése és azok kritikus bírálata után 1720-ban formába öntötte ágendáját.

219

A munka KRMANN anyanyelvén – szlovákul – készült el, abban a reménységben, hogy – a zsinati határozat értelmében – az evangélikusság mindhárom nyelvén meg fog jelenni. Bár 1720-ban elkészült az ágenda, a megjelenés azonban még váratott magára – erre csak másfél évtizeddel később, 1734-ben került sor.

220

Címe magyarra fordítva:

„Egyházi szláv ágenda, azaz egyházi teendők könyve, amelyet a Magyar 219 220

Vö.: FABINY, Utószó KRMANN Dániel, Küldetésem története, Bp. 1984, 154. o. Ebben az idõben KRMANN már pozsonyi fogságban volt

Királyságban lévő evangélikus tót lelkészek és tanítók úgy a vasár- és ünnepnapi, mind a hétköznapi istentiszteleteknél régente használatba vettek és Isten segítségével 221

mind ez ideig használnak. Az Isten egyházának emelésére nyomtattatott 1734-ben”.

A hosszú bevezetés latinul készült és minden valószínűség szerint AMBRÓZY György szuperintendens tollából való.

222

ZSILINSZKY szerint (1899-ben írja ezt!) a

KRMANN féle mű „…még ma is egyike a legjobb agendáknak, melyek a cseh-tót irodalomban léteznek. Általános theológiai érdekű imákon kívül gyakran találkozunk benne oly alkalmi darabokkal is, melyek annak a kornak háborús viszonyaira vonatkoznak….”

223

Magyar és német fordítása azonban csak évtizedekkel később

készült el, akkor sem – a zsinat elképzelésének megfelelően – azonos formában. A 18. századi istentiszteleti alapelveket és rendet végeredményben a Rózsahegyi Zsinat és annak nyomán KRMANN ágendája határozta meg. KRMANN azért vállalta magára e nagy munkát, mert társai azt elhárították, 224

ugyanakkor a világi urak sürgették a zsinat határozatának végrehajtását.

Pilárik

püspök elsősorban német ágendák alapján szándékozott összeállítani az új rendet, azt remélve, hogy azt mindhárom nemzetiség el fogja fogadni. Krmann még az ágenda elkészítése előtt, a zsinat határozatainak kihirdetésekor közölte az istentisztelet felépítésére vonatkozó rendet.

225

Ágendája ezt a felépítést tölti meg szövegekkel.

Mivel az a megvalósult ágenda istentisztelet rendjét, menetét és tartalmát egyaránt jól összefoglalja, Krmann szövege a teljes egészében álljon itt: 1) Ahol egy nemzetiség és vallás van, ott háromszor harangoztassék. 2) Elhagyva a gyertyák meggyújtását, a lelkész kámzsába öltözve az oltár előtt letérdel s megkezdi a nyilvános istentiszteletet ezt énekelve: Komm H. Geist, Herr Gott. 3)A lelkész felkelvén, arccal az oltár felé fordul, s az énekkar saját köznyelvén énekli a Kyriét; - a gyülekezet pedig szentháromsági vasárnpokon énekli: Gott Vater in Ewigkeit, … vagy mást. 4) Ennek végeztével a lelkész arccal az oltár felé fordulva megkezdi a Gloriát, de anyanelyven: Ehre sey Gott in der Höhe; erre a dalkör válaszolja: és a földön békesség stb. 5) Ezen ének után a lelkész ezt kezdi: Der Herr sey mit Euch; mire a dalkar válaszolja: Und mit deinem Geiste. 221

Az ágenda eredeti, pontos címe: Agenda ecclesiastica slavonica to jest Práce cirkewni. Leta Páné 1734. 222

AMBRÓZY bevezetése szól általában az ágendákról, majd ismerteti a régi cseh és tót ágendát.

223

ZSILINSZKY, 81. o. 224 225

Vö.: ZSILINSZKY, 78. o. Ezt a gyülekezetekhez küldött körleveléhez csatolta.

6) A lelkész letérdelve s az oltár felé fordított arccal recitálva olvassa az illető vasárnapra szóló evangéliumot, s azt a következő záradékkal végzi: Durch Jezum Christum unserem Herrn. A chorus rámondja: Amen. 7) A lelkész felkelve arccal a nép felé fordul és nem énekelve, hanem értelmesen és tisztán olvassa az Epistolát, előre bocsátva ezen formulát: Euer christliche Liebe, Höre mit Fless die Epistel des heiligen Sonntags (Festes), welche beschreibet der Heilige N. 8) Az Epistola elolvasása után a chorus énekli köznyelven az epistolai textusnak megfelelő tartalmu éneket, vagy odaillő motetát, ha ugyan elébb a Kyriét nem énekelte, ha pedig ezzel együtt énekelt: Et in terra; akkor az éneket egyszerüen énekelje nehogy a nép soká tartassék vissza az énekléstől. 9) A lelkész a nép felé fordulva ugyanazon módon az Epistola helyett olvassa az evangéliumot. 10) Az evangelium felolvasása után a chorus ne énekeljen, hanem az egész gyülekezettel együtt énekelje a Credot: Wir glauben all an einen Gott, 11) Az utolsó vers végén a lelkész előjön a sekrestyéből s felmegy a szószékre, hol térdenállva kéri az isten lelkének segedelmét, s azután a prédikátió bevezetésének elöbocsátása után rövid imát mond és az evangéliom felolvasása előtt a miatyánkot mondja el. 12) Elhagyván a predikatio rút ismétlését, kihirdeti az ünnepeket, a házasokat vagy más szükséges tudnivalókat. 13) Csatolja oda az egyetemes hitvallást, és használja az oldás és kötés kulcsát. Azután előrebocsátván egy rövid formulát, melyben említés szokott tétetni a betegekről, elmond mindnyájoknak egy közimát minden rendekért és szükségletekért, a szokott áldással együtt. 14) A chorus valamely éneknek egyik vagy másik versét énekli, melynek végeztével a lelkész megkezdi: Der Herr sey mit Euch. A chorus pedig: Und mit deinem Geiste. 15) A lelkész letérdelve énekli a rövid collectát, mondván: Lasset uns beten; a chorus feleli: Amen. 16) A lelkész adja az áldást Numeri 6. Cap szerint. 17) Ha áldozók jelentkeznek, azok feloldassanak a confessió elmondásával és kézrátétellel a rózsahegyi zsinatnak 12. czikke szerint; azután a lelkész elénekli az Úr imádságát a Máté 6-ban foglalt záradékkal együtt; a szerzési igéket; a chorus pedig szokásos módon válaszol; s a szent cselekmény alatt énekeltessék. Ezzel vége az istentiszteletnek. 18) Ünnepnapokon ugyanazon mód követtessék, de a Kyrie helyett énekeltessék egy reggeli ének, vagy a Kyrie – Et in terra és Credoval együtt - ünnepélyesen és nem vasárnapi hangon énekeltessék, az egyetemes hitvallás, melyről a 13-ik pont szól, elhagyassék una cum clavium Potestate. 19) A paenitentialis napon Szt. Máté módja tartassék meg az Epistola es Evangelium felolvasásában, de az Epistola és Evang. előtt és a beszéd bevezetése után bűnbánó énekek énekeltessenek vagy ilyesek, az ének végeztével olvastassék az egyetemes hitvallás, melyről a 23. cikk szól. 226

KRMANN ágendája gazdag, a tradíciót komolyan vevő istentiszteleti rendről tanúskodik. Hátterében a mintául vett cseh és német ágendák húzódnak – a maguk

226

Jelen szöveg megtalálhatóaz Országos Széchenyi Könyvtárban: Ordo Ceremoniarum Dominicalium Matutinarum ex Constitutione Sacrae Synodi Rosenbergensis címmel. Idézi ZSILINSZKY 91–93. o.

liturgikus gazdagságával. A liturgiában jelentős szerepet kap a gyülekezet. A liturgikus ének és a gyülekezet éneke változatos dramaturgia szerint egészíti ki egymást. A német ének-elnevezések arról tanúskodnak, hogy a reformáció korából való „klasszikus” korálok a tót és a magyar gyülekezetekben is – legalább eredeti címük szerint – ismertek voltak. Az úrvacsora elválása az istentisztelettől egyértelmű. Az úrvacsorán kizárólag a kommunikánsok vesznek részt. Összességében elmondható, hogy KRMANN ágendája még gazdag liturgiai hagyományokkal számolt, és változatos liturgikus rendet írt elő. A magyar, majd a német kiadás rövidebb és egyszerűbb formája azonban arról tanúskodik, hogy a KRMANN által jelzett gazdag hagyomány elsősorban a tót gyülekezetekben élt. A Rózsahegyi Zsinat nyomán készült ágenda után már hanyatlás következik a magyar liturgia történetében, hiszen a 18. század végén már a felvilágosodás istentiszteleti életet is torzító hatása jelenik meg az egyházban. A magyar és a német verzió öt évtizeddel később, 1789-ben készült el. Ez a felvilágosodás liturgiai elszegényedését előjelezve és az egyszerűbb német, ill. magyar tradíciót figyelembe véve csak kivonata volt KRMANN munkájának. Ez az extractus már mutatja az utat a Rózsahegyi zsinat liturgiai igényességétől a 19. 227

század teljes elszegényedéséig. A két változat elkészítője PLACHY András volt. 228

A három verzió – a szlovák nyelvűvel együtt – egyesített kötetben jelent meg . Egységesített címe: Agenda ecclesiastica Germanica Aug. Conf. addictorum in extractu propter majorem V.D. Ministrorum harmoniam. Agenda ecclesiastica Slavica Aug. Conf. addictorum in extractu propter majorem V.D. Ministrorum harmoniam. Agenda ecclesiastica Hungarica Aug. Conf. addictorum in extractu propter majorem V.D. Ministrorum harmoniam. NEOSOLII. Tipys Johannis Josephi Tumler, Anno M DCC. LXXXIX. Haec Agenda Ecclesiastica Hungarica typis dari, & a V.D. Ministris in Montano Districtu existentibus usuari possunt. Michael Szinovicz, & Districtus Montani Superintendens, m.p.

* * * * *

227 228

PLACHY András * 1755 Nemesvarbók, + 1810 Vágújhely. EOK, könyvtári jelzete: R 825,1–3.

Két tényt a század anyagával kapcsolatban meg kell említenünk – mivel nem nyomtatott anyagról van szó –, csupán kiegészítésként. -

A somorjai ágendának a18. századból több kéziratos másolatát ismerjük kiegészítésekkel, amelyek megtalálhatók az Evangélikus Országos Könyvtárban és az Evangélikus Országios levéltárban.

-

FEHÉR Károly írja Prőhle Károly tiszteletére készült könyvben, hogy az ún. Nemescsói Ágenda szintén a somorjai ágendának egy leágazása lehetett229, tudomásunk szerint nyomtatásra szánt kézirat volt.

229

FEHÉR Károly, A nemescsói Gyülekezet kéziratos Agendája 32.o.

2.2.2. 4. A 19. század

A 19. század liturgiai szempontból a magyar evangélikus istentisztelet-történet mélypontja. A 18. század végén a Pesti Zsinat (1791) nem hozott semmiféle jelentős döntést az istentiszteleti rendre vonatkozóan. Arra lehet következtetni, hogy a területen döntő változás nem történt. Így egyrészt a korábbi – többnyire kézzel írt vagy másolt – ágendák, ill. a KRMANN-féle istentiszteleti rend valamely nyelvű változata maradt használatban. Az egyház teológiai gondolkodását a 19. század első felében kétféle irányvonal jellemezte: a konfesszionalizmus és a racionalizmus. Közvetlen istentiszteletformáló erejéről egyiknek sem tudunk. Természetesen az igehirdetésen keresztül mindegyik erős hatást gyakorolt az istentiszteletre, de a liturgia megformálását illetően döntő változásnak – mindenesetre az első három évtizedben – nincs nyoma. Ez azt a hipotézist teszi lehetővé, hogy vagy csak a prédikáción keresztül hatottak a kor irányzatai, vagy a liturgia rövidítésével, netán teljes kiiktatásával próbálkoztak „korszerűsíteni” a lelkipásztorok. Az istentiszteleti tételek elhagyásának hipotézisét pedig az alapozza meg, hogy a század ágendái oly mértékű egyszerűsítést hoztak, hogy az elképzelhetetlen a gyakorlat előzménye nélkül. Az orthodoxia és a liberalizmus ellentéte végigkíséri ugyan a századot, de a történelmi események (szabadságharc, kiegyezés) fontosabb szerepet játszottak az egyház mindennapjaiban és átfogó folyamataiban. Az egyházat is érintő politikai viszonyok állandó változása mellett a század utolsó harmadában belső problémák (nemzetiségi feszültségek, elvilágiasodás, szektásodás, a katolikus egyház /XIII. Leo/ újabb támadása és kivándorlás) jelentettek komoly gondokat az evangélikusság számára. Ezen a történelmi háttéren vizsgálva a magyar evangélikus istentisztelet alakulását, két kikristályosodási pontot figyelhetünk meg. Az egyik a Dunántúli Ágenda megjelenése, a másik a század utolsó harmadában jelentkező megújulási kísérlet volt.

• A Dunántúli ágenda Az 1831-es ágendát KISS János dunántúli szuperintendens szerkesztette: AGENDA AZ AZ: Egyházi Hivatalbeli FOGLALATOSSÁGOK’ MÓDJA készítette és kiadta Az Augusztai Hitvallást követő evangélikusok

DUNÁNTÚLI SZUPERINTENDENTZIÁJA PESTEN Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István betűivel ’s költségén 1831.

Az ágenda tényként állapítja meg, hogy a bonyolult sokféleség helyzetében szinte lehetetlen az istentiszteleti életnek általános törvényt szabni. A könyv elején a „Bevezetés” tartalmazza az istentiszteleti rend leírását. Ez a mintegy hét oldalnyi anyag azt tükrözi, hogy az ország nyugati részén még mindig él az ősi liturgikus formák egy része. Tehát nemcsak a puritán irányvonal erősödik, hanem megfigyelhető az igyekezet is a régi – a Dunántúlon HUSZÁR Gálig visszamenő – liturgikus értékek megtartására. Az úrvacsora az ágenda szerint már nem szerves része az istentiszteletnek, hiszen „A’ vasárnapi és jelesebb innepnapokon; ugymint, a’ mellyek prédikátziós Isteni tisztelettel szoktak meginnepeltetni”. 230 Az istentisztelet igehirdetés utáni része rövidül, de a kezdő liturgia még jelzi a gazdagabb liturgia maradékát. A gyónás és az úrvacsora már teljesen összefonódott. Az úrvacsorát „sátoros ünnepen”, ádventben és a böjti vasárnapokon kell kiszolgáltatni. Az ágenda azonban fél mondatban hozzáteszi: minden újhold vasárnapon vagy általában minden vasárnapon is. Ez arra utal, hogy kevés helyen, de megmaradt az az ősi gyakorlat, hogy minden vasárnapi istentiszteleten lehetőség nyílt az úrvacsora vételére. Jóllehet az 1831-es ágenda a Dunántúli Szuperintendencia számára készült, elterjedt és általánosan használt volt az ország egész területén. S bár magán viselte a felvilágosodás jellemzőit, az egyre lefelé haladó liturgikus kultúrában jelzésértékű volt arra nézve, hogy milyen fontos az egyházban a jó istentiszteleti meder biztosítása. Az istentiszteleti élet elsekélyesedése, a szabadságharc utáni belső összefogás s a kiemelkedő vezető személyiségek hatása folyamatosan érlelte az igényesebb, 230

Dunántúli ágenda, 7. o.

egységes és szabályozott istentiszteleti rend kialakulásának vágyát. A protestáns uniós törekvések, az összefogás vágya a katolikus támadások ellen is megfogalmazódhatott,

hiszen

Róma

restaurációs

törekvése

teológiai

és

egyházszervezeti veszélyt is jelentett a magyar protestantizmus számára. Az ágendakészítésben ez az igény csak indirekt módon jelentkezett. Közös ágenda nem született, de a magyar evangélikus istentiszteleti élet egyre inkább tapasztalható egyszerűsödésében a református hatás, ill. a református gyakorlathoz való igazodás érezhető.231 Mint ahogyan a történelemben újra meg újra visszatérően megfigyelhető, e korban is léteztek a jelentős ágendamunkálatokat megelőző kísérletek. Az 1831-es ágenda könyvtárakban és magángyűjteményekben megmaradt példányaiban szinte kivétel nélkül találhatók kézzel írott kiegészítések, javítások. • PETROVICS Soma ágendája Amikor elfogyott a nyomtatott 1831-es ágenda, kézzel másolták tovább, s e másolatokban már az eredetihez képest javított, átírt szövegek is találhatók. Egyes területeken, ill. személyekhez kötötten tudunk új rendek készítésének kísérletéről. Ezek között egyetlen jelentős, magyar és szlovák nyelven több kiadást is megért munka ismert: MAGYAR KIS KÉZI ÁGENDA Az Ágostai Hitvallású Evangélikus Lelkész Leggyakrabban előforduló szent cselekményeinek alkalmaira. Szerkesztette DR. SZEBERÉNYI GUSZTÁV bányakerületi püspök megbízásából

PETROVICS SOMA szentesi lelkész

Budapest, 1877. Ez az ágenda

vagy a korábbi anyagok kiegészítéséül szolgált, vagy a

korábbinál még nagyobb szabadságot adott a lelkészeknek az istentiszteletek, ill. liturgikus cselekmények megformálásánál.

231

Külön tanulmány tárgya lehetne az evangélikus és református ágendák összehasonlító elemzése. Ehhez gazdag anyagot kínál Heltai János Műfajok és művek című kötetének 4.1. fejezete „Az agendák”, 206. o.

• A KARSAY-CZÉKUS ágenda Az 1831-es elavult ágendát az egyház megfelelő, igazi szertartáskönyvvel akarta pótolni. Az 1883-as lőcsei kerületi közgyűlés indítványa nyomán az azévi egyetemes közgyűlésen született döntés az új ágenda kiadásáról. A létrehozott bizottság munkája nyomán KARSAY Sándor dunántúli püspök és CZÉKUS István tiszakerületi püspök végezte a munkát. Így jelent meg 1889-ben a hivatalos, ún. püspöki ágenda első kötete („egyházi szertartások”, kazuáliák), amelyet 1891-ben követett a második kötet („Ünnepi, közvasárnapi, alkalmi, hétköznapi és temetési imák”). Címlapja szerint:

AGENDA vagyis

AZ EGYHÁZI SZERTARTÁSOK végrehajtásának módja Az Ág. Hitv. Evang. Egyházak számára az Egyetemes gyűlés megbízásából készítették a püspöki kar közreműködése mellett KARSAY SÁNDOR ÉS CZÉKUS ISTVÁN evang. püspökök. Budapest, 1889. Hornyánszky Viktor

Az előszó (2. kötet) sokkal többet és egészen mást ígér, mint amennyit a mű tényleg nyújtott: „a magyar ágenda” akart lenni, amelyben az egyház liturgikus életének egész gazdagsága feltárul. A valóság szerint ez az ágenda azonban az istentiszteleti élet elsekélyesedését nyugtázta. Szinte csak a prédikáció játszott döntő szerepet. Az ágenda nem irányt szabott, hanem nyugtázva a gyakorlat puritán irányba való elmozdulását, igazodott a református hatású, a liturgiát fontosnak nem tartó irányhoz. Ez az ún. „püspöki ágenda” az egyéni ízlésre bízott mindent, egyszerűen proklamálta a papi, ill. gyülekezeti szubjektív ízlésnek és liturgikus tudatlanságnak az uralmát. Több ízben ez az indok támasztja alá a liturgia megformálását: „A némely gyülekezetben így szokás”. Az úrvacsora ünneplése az ágenda szerint rendkívüli esemény, mely az egyházi év néhány ünnepén, és akkor is kizárólag a prédikációs istentisztelet után, függelék gyanánt történik. Ez az ágenda tehát végleg szakított az eredeti evangélikus istentiszteleti típussal. Azaz az ősi keresztény istentiszteleti rend tradíciójából csupán töredékeket őriz meg, az igehirdetés a liturgiával szemben monopol helyzetbe kerül, az úrvacsora többé nem szerves része az istentiszteletnek.

Ennek alapján is úgy tűnik, hogy ennek az ágendának a rendjein erős württenbergi hatás érződik. Liturgikus vonatkozásban nyilvánvalóan a puritán, svájci vonal jelenik meg benne, így az amúgy is református irányba tolódó evangélikusságban rögzített egy helvét típusú istentiszteleti formát. Ezért sem kaphatott benne – szerves részként – helyt az úrvacsora. Ezzel magyarázható az is, hogy hiányzik a legalább formális egység igénye. Az istentiszteleti részek a gyülekezeti életben a legnagyobb önkény szerint variálódtak és fogytak! Szinte minden pap és gyülekezet eredeti jogforrás lett a magyar ius liturgicum terén.

• GYURÁTZ Ferenc ágendája A századforduló gyakorlatát már a szintén sovány liturgiai eledelt kínáló GYURÁTZ ágenda határozta meg. Megjelenése a 19. század végére esik, de hatását már a 20. században fejtette ki. A „püspöki ágendá”-val egyidőben, ugyancsak 1889-ben jelent meg GYURÁTZ Ferenc püspök (akkor pápai lelkész) „Kézi Ágenda” c. művének első kiadása Címlap: KÉZI AGENDA TEMPLOMI ÉS HALOTTI IMÁK, SZERTARTÁSI BESZÉDEKKEL LELKÉSZI HASZNÁLATRA IRTA: GYURÁTZ FERENTZ PÁPAI EVANG.LELKÉSZ ÉS DUNÁNTÚLI EVANG. PÜSPÖK

PÁPA 1889.

Ez (későbbi kiadásaiban is) elsősorban szubjektív hangú imádságos könyv lelkészek számára. Előszavában maga a szerző is csak ilyen használatra szánt imakönyvnek nevezi a művét. Istentiszteleti rendet már csak egy oldalon, vázlatszerűen közöl, hisz’ számolt az egyéni ízlés mindenható uralmával. Elgondolkodtató, hogy a függelékben „Gyermek istentisztelet” rendjeként közölt anyag responzorikus

formákat tartalmaz, s ezekben régi keresztény istentiszteleti elemek csengenek vissza. Az 1911-ben megjelent, széles körű gyülekezeti használatban elterjedt Keresztény Énekeskönyv teljesen egy síkban mozog ezzel az Ágendával. Mindazt, amit a GYURÁTZ ágenda nyomán gyakoroltak, közölték az énekeskönyv függelékében, az egyházi esztendő adott ünnepköréhez jelzett énekekkel.

2.2.3.

A 20. század • Általános bevezetés A 20. század Magyarország s benne a magyar evangélikusság számára igen sokszínű történelmet írt. A feudalizmus – az ismert európai történelmi gyakorlat szerint – nem alakult át kapitalizmussá, így a század folyamán, szükséges fázisokat kihagyva (s ezáltal nem kevés gazdasági és társadalmi problémát okozva) felgyorsult, néhol ugrásszerűvé vált a gazdasági, társadalmi, szellemtörténeti fejlődés. Rendszerek váltották egymást, ami a Kárpát-medencében amúgyis hányattatott sorsú népnek nagy megpróbáltatást jelentett. Az első világháború, a gazdasági világválság, a kommunizmus rövid uralma (1918–19), a két háború közötti, az uralkodó nélküli időszak, a második világháború, a szovjet irányú társadalmi fordulat (1945, ill. 1948 után), a megbukott szabadságharc (1956), a szovjet megszállás, a kiugrási próbálkozások (pl. 1968-as „új gazdasági mechanizmus”) s a szocializmus bukása (rendszerváltozás 1989) a legtöbb esetben sokkolta az országot. Az állandó gazdasági és hatalmi bizonytalanságban, ill. az elnyomás alatti túlélési „taktikákban” az ország nem járhatta képességeinek, gazdasági és szellemi lehetőségeinek útját. Az egyháznak sem volt lehetősége arra, hogy békés körülmények közt szervezze s fenntartsa szolgálatát. Ilyen közegben az emberek vagy csüggedten lemondtak a szabad lelki-szellemi létről, vagy a túlélés – sokszor – emberhez méltatlan útját választották, jobb esetben tudatos belső ellenállással keresték, tartották fenn identitásukat. Egyházi szempontból ezért volt fontos az egységesítés vágya, az újreformátori útkeresés, ill. az ébredési mozgalmak elterjedése. Ezek a folyamatok tükröződtek, leképződtek az istentisztelettel kapcsolatos ügyekben, gyakorlatokban, kérdésekben, vágyakban.

• A század első, istentiszteletet érintő folyamata: útkeresés A század első éveiben, ha döntő változás nem is történt, az egység utáni vágy megfogalmazódása mégis kimozdítja az istentiszteleti élettel kapcsolatban kátyúban rekedt gondolkodást. Az 1903. évi Bánya-kerületi közgyűlésen „Utasítások” egész sora látott napvilágot. Ezek között találjuk: „utalással arra, hogy az egyházkerületben sok helyen oly alakban tartatik az isteni tisztelet, hogy az egyáltalában nem szolgálhat a hívek épülésére, felvettetett alólirott által a kérdés: nem volna-e célszerű az istentiszteletek

rendjének

tanulmányozására

egy

bizottságot

kiküldeni?”

232

Bizottságot ugyan nem küldtek ki, de felhívták a lelkészek figyelmét arra, hogy egyházmegyei találkozókon és papi értekezleteken beszéljenek a témáról. Egy évvel később a kerületi közgyűlésen a Bánsági Egyházmegye részéről erős ellenvélemény fogalmazódik meg. Időszerűtlennek tartják az ügyet, és féltik az egyházat az újabb izgalmak veszedelmétől. Emellett fölöslegesnek is nevezik az istentisztelet egységének kérdését, hiszen a hitvallások csak hit-egységről és nem istentiszteleti uniformitásról beszélnek. Egy esetleges egységes rend bevezetését – az erős tradicionális magatartás miatt – egyenesen lehetetlennek tartják. Ismét egy évvel később a Pest Megyei Egyházmegye jelentkezik felterjesztéssel – megint csak az egységesítés kérésével. Ennek nyomán született BACHÁT Dániel püspök 1905. december 11-én kelt felhívása. Kéri a kerület lelkészeit, hogy közöljék vasárnapi és ünnepi istentiszteleti gyakorlatuk rendjét, s fűzzenek hozzá észrevételeket vagy javaslatokat. Az ország területén három különböző nemzetiségű (és így nyelvű) gyülekezetcsoport élte istentiszteleti életét a maga anyanyelvén. A liturgia-történet megelőző századaiban is233 gondot és feladatot jelentett a magyar evangélikusság háromnyelvűsége, s az egyházban élt a vágy egy egységes ágenda elkészítésére és azonos szöveggel-tartalommal, de három nyelven való megjelentetésére. A háromnyelvűség azonban – és ez a huszadik századi próbálkozásoknál is kiderül – a három kultúra találkozását is jelenti. E találkozás azonban liturgiai szempontból sem problémamentes. A különböző nemzetiségek liturgia-tradíciója gyökeresen eltér 232

233

Az 1903. évi Bánya-kerületi Közgyűlés jegyzőkönyve – EOL. Vö. 2.2.2.3. fejezet – KRMANN ágenda.

egymástól, így az azonos tartalmú, háromnyelvű istentiszteleti rend készítése mindezidáig kudarcot vallott. Az istentiszteletet formáló folyamatok irányítóinak figyelembe kell venniük azt a kontextust, amelyben a liturgia él. A metakontextus ezen a területen szinte kiküszöbölhetetlen akadályt jelent. A nemzetiségekre tekintettel három személyt bíztak meg a leírások, vélemények és javaslatok összegyűjtésével.

234

Ezek alapján készítette el Petrovics Soma csanád-

csongrádi esperes a helyzetelemzést és az egységesítésre való javaslatot.

235

A

„létező” magyar istentiszteleteket Petrovics három csoportba osztotta.

• Istentiszteleti típusok a századfordulón I. csoport: (Elsősorban Budapesten, annak környékén és a Duna mentén) 1. Ének 2. Kollekta és perikópa olvasás 3. Ének 4. Szószéki beszéd 5. Ének kimenőre II. csoport: (Elsősorban kelet, délkelet) 1. Felálló ének vagy énekes fohász 2. Első ének 3. Kollekta olvasás 4. Második ének 5. Perikópa olvasás 6. Harmadik ének 7. Szószéki beszéd 8. Ének kimenőre III. csoport: (Gazdagabb tartalmú liturgia, a Pest környéki gyülekezetek, ill. Szarvas, Kondoros) 1: Előfohász vagy felálló ének (Oltár felé, néhol térdelve) 2. Első ének 3. Oltári szolgálat (Responzórikus formák: Az Úr legyen tiveletek – a válaszban nagy számú variáns – ami nemcsak a többféle szokást jelzi, hanem a teológiai bizonytalanságot is: ki kinek, mit kíván.) 4. Kollekta olvasás 5. Második ének 6. Perikópa olvasás (Énekes felhívás mellett, amire a gyülekezet valamilyen dicsőségmondásos formulával felel). 234

PETROVICS Soma a magyar, MORHÁCS Márton a szlovák, FAMMLER G. Adolf pedig a német istentiszteletekre vonatkozóan végezte az összesítést. 235

PETROVICS Soma, Jelentés az isteni tiszteletek egyöntetűsége kérdésében – a bányai Egyházkerület Közgyűlésén – nyomtatott formában lásd az irodalomjegyzékben.

7. Harmadik ének 8. Szószéki beszéd, ima, apostoli áldás 9. Oltári szolgálat (lásd 3. pont) 10. Záró kollekta (énekelve) Az első csoport tehát igen egyszerű, csak prédikációs istentisztelet, ahol az igehirdetésnek egyszerű keretet adtak. Inkább áhítat-formának mondható, mint istentiszteletnek. A második csoport rendje az énekes fohásszal már utal valamire, ami megmaradt az ősi keresztény istentiszteletből. A kollekta imádság sem az első, sem a második csoportban nem az eredeti kollekta műfaját jelentette, hanem hosszabb, nemegyszer szabad imádságot, tehát ebben az értelemben nem az ősi keresztény tradíció folytatásáról, hanem csak névazonosságról van szó. A harmadik – az első kettőhöz képest – gazdagnak tűnik, valójában itt is egy primitív felépítésű rendről van szó, ahol azonban az igehirdetést két, a liturgiára emlékeztető oltári szolgálat keretezi. A harmadik csoport helymegjelölése (Pest környéki gyülekezetek, Szarvas, Kondoros) azonban arra utal, itt szlovák hátterű magyar gyülekezetekről van szó, tehát a gazdagabb szláv liturgia hatása kimutatható. PETROVICS Soma e három javaslatot s ezek variációit elemezve tesz javaslatot a vasárnapi istentisztelet egységes rendjére. Ez már bizonyos előrelépést jelent.

•PETROVICS javaslata az istentisztelet rendjéről PETROVICS elemzése rámutat arra, hogy a sokféleség már túlmegy a gazdag változatosságon, és a rendetlen összevisszaság felé mutat. A legfőbb hatás – PETROVICS szerint – a református befolyás puritán egyszerűségével és mindig tanítani akarásával. Ugyanakkor felfedezi a „kifejlett, liturgikus elemektől duzzadó, szívet és elmét egyaránt tápláló isteni tisztelet rendjét is”.

236

Az egységesítést hosszú

folyamatnak tekinti, amellyel nem rombolni, zavart okozni akar. Olyan istentiszteleti keretet képzel el, amely a „saját tapasztalásból” indul ki, de alkalmas bizonyos „megkülönböztető felekezeti jelleg” kidomborítására.

237

Elképzelése szerint az

istentiszteletet mindenkor a lelkész kezdi és zárja, menete pedig nagy vonalakban a következő: Előfohász (vagy felálló ének – orgonakíséret nélkül); első ének; a lelkész az oltárhoz lépve elmondja a vasárnap kollektáját; szentlecke – vasárnapi perikópa 236

PETROVICS, Jelentés az isteni tiszteletek…, 15. o.

237

Uo., 17. o.

(evangélium vagy epistola); második ének (a lelkész által választott főének); szószéki szolgálat (elő-fohász, beszéd, imádság, hirdetések, apostoli áldás); énekvers; istentiszteletet záró kollekta (oltár előtt, imádságra felhívással); ároni áldás; kimenő ének. Ez a keret lehetővé tenné a gazdagabb és a szegényesebb

238

gyülekezeti tradíciók összefogását és az adott hely elvárása szerint való megtöltését. PETROVICS határozott elképzelése

239

– miszerint „ünnepi és vasárnapi isteni

tiszteleteinknél soha ne hiányozzék az oltári liturgia”

240

– arról tanúskodik, hogy a

gyülekezetek java részében a század elején az istentisztelet a szószéken kezdődött, és 241

a legpuritánabb módon zajlott. Fontosnak tartja,

hogy a lelkész az isteni tisztelet

rendjében önhatalmúlag, az egyház beleegyezése nélkül lényeges változásokat ne eszközöljön. PETROVICS ugyan tisztában volt azzal, hogy igen komoly ellenvélemények érkeztek be elképzeléseivel szemben, mégis ellene mond a felhozott érveknek.

242

Ugyanakkor az „arany középutat követő, radikálisabb újításokba nem menő, mégis jellegzetes javaslata” elfogadását kéri.

243

Egyetért a Pest megyei javaslattal, hogy ti.

„az istentisztelet lényegében legyen egy, de a külső formáknál elég a hasonlóság is.”244 A széleskörű vélemény-gyűjtés alapján készült tervezet külön kitér az ünnepi istentiszteletek kérdésére is. Ennek gazdagabb gyakorlatát szeretné kialakítani, ugyanakkor érzi, hogy a kibővített vasárnapi istentisztelet „fokozása” ünnepnapokon már-már lehetetlen. (Kiderül, hogy az úrvacsoraosztás szinte csak az ünnepi alkalmakon megszokott!)

238

A legtöbb helyen az előfohász jelenti az újdonságot, bár a Dunántúli Ágenda és Énekeskönyv is jelzi az istentisztelet adjutoriummal való kezdetét. 239

Lásd: PETROVICS, 18. o.

240

Uo.: „Van abban valami határozott kezdet és vég, jellegzetes vonás, befejezettség, kerekdedség: amikor a gyülekezet előtt megjelenő lelkész a szentek szentélyébe – tehát az oltár elé – lép, leborul Isten szent színe előtt, az ő intonálására emelkedik fel a gyülekezet és énekli felállva az előfohászt, és ugyancsak azon helyről – a befejezett isteni tisztelet kifejezésére – adja a gyülekezetre az ároni áldást”. 241

Ahogy ezt az utasítások II. szakasz 36. pontja is előírja.

242

Az érvek a következő csoportokba sorolhatók: 1) az elképzelés nem hoz egységet, sőt kontraproduktív; 2) a tervezet erősen katolikus színezetű; 3) bármily helyesek Petrovics alapelvei, az erős református hatás alatt álló gyülekezetekben keresztülvihetetlenek. 243

PETROVICS, 23. o. 244

PETROVICS, 24. o.

Felsorolja azokat az eszközöket (kézrátétellel való személyre szabott bűnbocsánat és a Miatyánk, ill. a szereztetési igék éneklése, vagy fennhangon mondás esetén az ehhez kapcsolódó halk orgonajáték), amelyekkel a „fokozás” mégis elérhető. Külön felhívja a figyelmet Vízkeresztre mint általánosan megtartandó ünnepre.

245

Vízkereszt Petrovics tervei által a korban hangsúlyos misszió

ünnepévé válhatna. A jelentés foglalkozik továbbá a passióolvasás, az évzáró istentisztelet és a konfirmáció kérdéseivel. A végkövetkeztetésekben a kezdetben megújulási mozgalmat indítani akaró PETROVICS visszalép, és szerényebb igényeket jelent be: „Az egész mozgalom és tervezet látnivaló isteni tiszteleteinknek nem gyökeres reformálására, hanem csak egyszerűen lehető egyöntetűvé tételére irányult”.

246

* * * * * Az 1910-ben tartott Országos (egyetemes) Közgyűlés nem is tárgyalja az egyetemes ágenda készítésének és az egységes istentiszteleti rend bevezetésének ügyét. Azt további munkára kiadja a püspöki karnak: „…Az istentiszteletek egyenlővé tétele ügyének tárgyalásába nem bocsátkozik, az egyetemes agenda készítésére vonatkozó javaslatot pedig kiadja konkrét javaslat tevése céljából a püspöki karnak”.

247

Úgy tűnik, a liturgikus megújulás el is maradt, ennek ellenére nem szabad alulértékelni a század első éveinek próbálkozását. Ami akkor még vágy volt, az érlelődési folyamatot indított el, és néhány évtizeddel később beérve meghozta az első döntő lépéseket a liturgikus megújulás felé.

* * * * *

245

Ez a felmérés szerint jó néhány gyülekezetben (pl. Kiskőrös) elmarad.

246

PETROVICS, 46. o. 247

EOL, Egyetemes Közgyűlés jegyzőkönyv, 1910, 162. p.

• Az érlelődés időszaka A század első éveiben megindult liturgiai mozgalom évekre, sőt évtizedekre elaludt. Ennek bizonyára több oka is lehetett. A társadalmi-politikai okot az I. világháború, az elviselhetetlenül nehéz gazdasági helyzet és az első proletárdiktatúra (1918–19) jelentette, ez nem kedvezett belső liturgiai megújulásnak. Egyházi okként ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a Petrovics féle felmérések, valamint az azzal kapcsolatos megbeszélések felszínre hozták, hogy a helyzet még nem érett meg a változtatásra, az istentisztelet gyökeres megújítására. Történt ugyan az országban néhány kísérlet, de azok hatása nem volt jelentős. Ezek a próbálkozások is a század elején elvetett magnak nyújtottak táptalajt, hogy az később valóban jelentős előrelépést hozó megújulást indítson el. 1913-ban az egyetemes közgyűlésen bejelentik, hogy a tervezett ágenda szlovák, német és magyar zenei anyaga elkészült, a szöveg magyar nyelvű anyaga azonban még nem. 1918-ban jelentik, hogy a magyar szöveg is készen áll, de a gazdasági helyzet nem teszi lehetővé annak kiadását. A 20. század első harmadának csendjében fontos tanulmányok jelentek meg. Ezek egyrészt a lelkészi kar tudatában, másrészt a teológiai műhelyekben ébresztették a liturgiai reform igényét. RAFFAY Sándor jeles tanulmányát

248

jelentős liturgiatörténeti kutatás előzte meg.

Ennek nyomait nemcsak az elkészült mű anyaga, hanem az Evangélikus Országos Levéltár is őrzi.

249

A Soproni Hittudományi Kar két egymást követő gyakorlati

professzora – STRÁNER Vilmos (*1866. április. 8–1932. feburár 4.) és JÁNOSSY Lajos (*1903. március 8–1976. november 21.) – bőségesen publikált a litugika tárgykörében.

250

Az érlelési folyamatban ugyancsak fontos szerepet játszottak az alkalmakra készült, nyomtatásban is megjelent istentiszteleti rendek. STRÁNER Vilmos 248

A Magyarhoni Evangélikus Liturgia történetéhez – Protestáns Szemle melléklete, 1933.

249

Pl. az 2.2.1.7. fejezetben ismertetett ágenda feldolgozása, az ahhoz kapcsolódó iratok ismertetése. EOL, „Raffay” címszó. 250

Ezek közt jelentősnek mondható Stráner Vilmos: „Az egyházi beszéd viszonya a cultushoz” c. munkája, amely a Lelkipásztor című folyóirat IV. évfolyamában jelent meg öt részben. Jánossy Lajos pedig a század egyetlen részletes liturgiai munkájával ajándékozta meg a magyar evangélikusságot: „Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon”, Budapest, 1932. Ezenkívül mindkét professzor számos cikket és tanulmányt publikált.

251

tanévnyitó istentiszteleti rendje,

valamint a Lelkipásztorban publikált ádventi és

karácsonyi istentiszteleti rendje nagy hatással volt a később kialakuló formára.

252

Tulajdonképpen ez volt az első, magyarul, nyomtatásban megjelent énekverses istentiszteleti rend. A Theol. Szaklap 1916–17. évi 14–15. évfolyami kötetében megjelent egy tanulmány: „A keresztény kultusz lényegének kifejtése valláspszichológiai és dogmatikai alapon” – amelyet báró PODMANICZKY Pál írt. Elvi megállapításai során végül is egészen nyilvánvalóan praktikus útmutatást adott. „Vissza kellene illesztenünk a kultuszba az úrvacsorát, ahol legközvetlenebb a Krisztussal való érintkezés”. Továbbá: „Válasszuk el a gyónást az úrvacsorától, és így az úrvacsora lényegesen megrövidített aktusát illesszük bele a főistentiszteletbe, mint annak csúcspontját, és legyen elv, hogy minden istentisztelet alkalmával terített az Úr asztala”.

253

Ugyanez a cél – az eredeti evangélikus istentisztelet megújulása – volt

JÁNOSSY szívügye is, amikor 1927-től kezdve az ige és a szentségek erejével való szolgálatban ismerte fel a hivatását. Még JÁNOSSY gyülekezeti lelkészi szolgálata idején, az ő vezetésével, a révkomáromi egyházban csendben megindult a liturgikus megújhodás. Munkássága nyomán

gyülekezetében

újraformálódott

az

evangélikus–lutheránus

egyházi

liturgikus kegyesség. Említésre méltó, hogy ha néhány év eltolódással is, de az ország északi részén is napvilágot látott két fontos tanulmányfüzet. Ezek közül témánk szempontjából FRENYÓ Lajos munkája lényeges.

254

• STRÁNER Vilmos és KUTI (Kuthy) Dezső istentiszteleti rendjei Az ádventi rendben

255

jelenik meg először az az énekverses forma, amely később

egyre határozottabban elterjedve rögzítésre kerül több ágendában is.

251

A M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karának Sopronban, 1927-ben tartott tanévnyitó ünnepélyére. 252

LP IV. (1928), 8–11. o. 253 254

PODMANICZKY Pál, A keresztyén istentisztelet lényege…, 50. o. FRENYÓ Lajos, Adalékok a szlovenszkói evangélikusok liturgiájának történetéhez.

255

LP IV. (1928), 8–11. o.

1. Gyülekezeti ének 2. Liturgus – az oltár előtt: Az Atyának, Fiúnak és Szent Lélek Istennek nevében. Ámen. A mi segítségünk az Úrtól jön, aki teremtette a mennyet és a földet. Kar (vagy gyülekezet) Ámen, Ámen, Ámen. 3. Liturgus: 24. zsoltár Gyülekezeti közének: Dunántúli énekeskönyv 110,1 v. 120,1 Liturgus: Zsid. 1,1–6 Gyülekezeti közének: Dunántúli énekeskönyv 108,2,3 v. 109,1,2 Liturgus: 1Tim 1,15 Gyülekezeti közének: Dunántúli énekeskönyv 1,2 v. 111,4 v. 114,7 Liturgus Jel 3,20 Gyülekezeti közének: Dunántúli énekeskönyv 114,1 v. 127,1 v. 113,1 v. 122,7, v. 404,1 4. Liturgus – Imádság (Kollekta) „Az Úr az Ő szentséges hajlékában vagyon. Csöndesedjék el Ő előtte mind az egész föld népe!” – Liturgus és gyülekezet leborulva csöndben imádkozik. Kar: Dunántúli énekeskönyv 14,1 v. 27,1, v. 374, 4 v. 432,1. 5. Liturgus: Rövid bibliai elmélkedés Imádság, Miatyánk Kar: Dunántúli énekeskönyv 27,9 Liturgus: Áldás 6. Gyülekezet: A bekezdő közének utolsó verse Megfigyelhetjük, hogy a liturgus prózai szövegeire (elsősorban bibliai idézetek vagy olvasmányok) a gyülekezet minden esetben egy énekkel válaszol. Ez a megoldás a csírája a későbbi, Magyarországon teljesen elterjedt formának, ahol a liturgus szavaira (amely már az ősi liturgiai elemeket – introitus, kyrie, gloria – tartalmazta) a gyülekezet egy-egy ének egy versével válaszolt. Ezek az énekversek három funkciót töltöttek be: responzumként válasz a liturgus szavára,256 a liturgiai szöveg kiegészítése,257 a liturgus szövegének formális vagy tartalmi megismétlése.258 Az érlelődés időszakában helyi próbálkozásként, lelkésztől függő módon, találunk kisebb kísérleteket, különböző liturgikai beállítottsággal. Ezek közül különösen is figyelemre méltó Vértesi Zoltán magyarbólyi lelkész kétnyelvű

256 257 258

Pl.: a zsoltár felolvasása után Gloria Patri tartalmú énekvers. Pl.: a „Gloria in excelsis” folytatása „Laudamus te” jelleggel. Pl.: a „Gloria in excelsis” megismétlése énekvers formában.

liturgikus istentiszteleti rendje.259 Ez ugyan nem tartalmaz úrvacsorai rendet, de az igei istentisztelet legősibb elemeit építi be újra az evangélikus gyülekezet gyakorlatába. Az 1920-as években ismét lendületet nyert a liturgia egységesítésének és megújításának ügye. Az előterjesztések nyomán kibővítették a liturgiai bizottságot. A bizottság pedig felmérést készített arról, hogy milyen istentiszteleti formák használatosak

a

magyar

evangélikusság

egész

területén. 260

A

felmérés

eredményeként az 1932. évi egyetemes közgyűlésen be is mutatták a főbb típusokat. E bemutatásból azonban kiderült, hogy az egységesítés ennek alapján szinte lehetetlen, hiszen megszámlálhatatlan az istentiszteleti formák variációja.

• A Pesti Evangélikus Egyház istentiszteleti rendje, mint döntő lépés az újjáformálódó gyakorlatban Az újabb magyar liturgiatörténet egyik pillérét, a 20. század nagy mérföldkövének számító Raffay ágendát olyan használatban lévő istentiszteleti rendek is megelőzték, mint a Kecskeméten vagy Győrben használt rendek. Ugyanakkor összmagyarországi kontextusban jelentős hatást gyakorolt – Raffayra is – a szlovák hátterű gyülekezetek olyan

gazdag istentiszteleti rendje, amilyet Cinkotán

használtak.

261

vagy

Nyíregyházán

A Pesti Evangélikus Egyház istentiszteleti rendje, az első lépés az

újjáformálódó gyakorlatban.262

A pesti magyar egyházközség 1926. évi istentiszteleti rendje Orgonajáték, gyülekezeti ének Bevezetés Apostoli üdvözlet Kar és gyülekezet éneke:

259

Liturgischer Gottesdienst – Liturgikus istentisztelet. Zusammengestellt und herausgegeben – Összeállította és kiadta: Vértesi Zoltán. 260

Vö.: Egyetemes Közgyűlés jegyzőkönyve 1930, 39. p. 1931, 43. p. Vö.: ITTZÉS Ádám: A magyar evangélikus liturgia reformja az 1930-as években, Az Egyetemes Liturgiai Bizottság munkája 1926–1936, Diplomadolgozat az egyháztörténet tárgyköréből, Evangélikus Hittudományi Egyetem, 2006. 261

262

A Pesti Magyar Evangélikus Egyházközség istentiszteleti rendje, Budapest, 1926.

„Kegyelmet és békességet kérünk, tőled, Isten, Atyánk, a Krisztusban! Ámen!” Lelkész zsoltárt olvas (Zsolt 26,8) Gyülekezet énekkel válaszol: „Tenálad keresek, Szent Isten segedelmet…” (DtÉ 336,1) Lelkész bibliai igét olvas (1Pt 5,6–7) Kar és gyülekezet énekkel válaszol: (Zsolt 54,4) „Isten hallgasd meg az én imádságomat, és figyelmezz az én számnak beszédire.” Imádság Gyülekezet (kar) énekelve: „Ámen, ámen, ámen!”

Bűnvallás A lelkész evangéliumi szakaszt olvas (Mt 22,35–40) A kar énekkel válaszol: „Az Úr szava igaz, és hűséges minden, minden cselekedete. Ámen, ámen!” A lelkész epistolát olvas: (Jk 1,21–25) (Esetleg egy evangéliumi mondatot Mt 7,21) A kar énekkel válaszol: „Uram, irgalmazz! Krisztus, irgalmazz nékünk! ” A lelkész bűnvalló imádságot mond. A kar énekkel válaszol: „Uram, irgalmazz! Krisztus, irgalmazz nékünk! ” Hitvallás A lelkész evangéliumi szakaszt olvas (Jn 3,16–17) A kar énekkel válaszol: „Szent, szent, szent a seregek Ura, a mi Istenünk! Halleluja, halleluja!” A lelkész hitvallásra szólít fel: Tegyünk hát vallást a mi keresztyén hitünkről következőképpen: (Apostoli hitvallás) A gyülekezet énekkel (állva) válaszol: „Isten felséges adománya” (DtÉ. 357. énekéből) vagy: „Hiszek benned, Istenemben” (DtÉ. 361. énekéből) Oltári szentigék A lelkész igét olvas, a gyülekezet felállva hallgatja. A kar énekkel válaszol: „Boldogok, akik az Úr igéjét hallják és megtartják! Ámen!” Igehirdetés Gyülekezeti ének Igehirdetés, imádság A gyülekezet énekkel válaszol: „A te áldott beszéded” (DtÉ. 295. énekből.) vagy: Boldog, aki hallgatja S megtartja, Uram, beszéded, Oh nyujts áldások Atyja, Erre nekünk segítséget: Hogy hallott igéd jobbítson, Kétségünkben bátorítson.

Nyomd azt mélyen szívünkbe, Hogy örök kincsünk maradjon S már itt gyenge hitünkben Bátorító reményt adjon: Míg majd lefolyván életünk, Ott szebb hajnalra ébredünk. Hirdetés, utána Gloria Patri Karének (ha nincs karének, a gyülekezet énekel): Áldassék jó Istenünk, Aki minket meghallgatott. E szent órán is nekünk Békességet, áldást adott: Kegyelmét ránk árasztotta, Lelkünket gazdagitotta. Elbocsátás A lelkész salutációt mond: „Az Úr legyen tivéletek!“ A kar énekkel válaszol: „És a te lelkeddel!” A lelkész bevezeti, majd a gyülekezettel mondja a Miatyánkot. „Mielőtt elhagynánk az Istennek e szent hajlékát, ami még szívünkön fekszik, mindazt foglaljuk össze egy áldáskérő fohászkodásba és koronázzuk meg a mi buzgólkodásunkat az Úrtól tanult imádsággal“. A kar énekkel válaszol: Isten, hallgasd meg az én imádságomat és figyelmezz az én számnak beszédire; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség! Ámen! Ároni áldás. A kar énekkel válaszol: elénekli az ároni áldás szövegét. Gyülekezeti ének: Maradj meg kegyelmeddel Velünk, óh Jézusunk, Hogy a bűnös világnak Tőrébe ne jussunk! Maradj meg szent igéddel, Velünk óh Megváltónk, Földi vándor pályánkon Te légy útmutatónk. Maradj meg áldásoddal Velünk, gazda Isten, Kegyelmedet áraszd ránk Minden szükségünkben. Maradj meg oltalmaddal Velünk, erős pajzsunk, Hogy e világ diadalt Ne vehessen rajtunk. Maradj meg hűségeddel Velünk, Uram Isten, Adj erőt, hogy megálljunk Mindvégig a hitben. Az anyagból jól látható, hogy a gazdag közös keresztény hagyományokra és reformátori tradícióra is visszamenő rend készült 1926-ra. Az ősi liturgikus elemek – »introitus, kyrie, sanctus« – megtalálhatók benne. Eleven a dramaturgiája azáltal, hogy a kórus is, a gyülekezet is folyamatosan részt vesz a responzórikus részekben. Ez is a Raffay ágenda előzménye! Látható, hogy a konszenzusos megoldást kereső Raffay ágenda nem élt ezzel a gazdag kinccsel. Ugyanakkor ez az anyag nem közöl az istentisztelettel szoros egységben lévő szentségi részt.

Nem feledhető, hogy a háttérben igen nagy viták zajlanak ebben az időben. Egyrészt a különböző tradíciók konfrontálódása látható, másrészt az egységes rend létrehozására való törekvés témája kerül újra meg újra napirendre.

A munkát ekkor már az Egyetemes Liturgiai Bizottság fogja össze és koordinálja.263 Sajnálatos módon a bizottság érdemben nem vette figyelembe a Pesti Evangélikus Egyház rendjét,264 jóllehet az egyetemes felügyelő, RADVÁNSZKY Albert levelet intézett a három egyházkerület püspökéhez azzal a kéréssel, hogy a készülő rend vegye figyelembe a pesti gyakorlatot.265 JÁNOSSY professzor szerint „sem a pesti evangélikus magyar egyházközség istentiszteletének rendje, sem STRÁNER Vilmos istentiszteleti rendje (1930) nem a verbum et sacramentum felbonthatatlan egységén nyugvó ősegyházi, eredeti evangélikus, lutheri istentisztelet megújhodását tartja szem előtt. Mindegyik megelégszik az ún. prédikációs istentisztelettel, és azt bizonyos emberi 266

tervszerűségből konstruálja.

Az eredeti evangélikus istentiszteleti élethez való visszatérést szolgálja KUTI Dezsőnek (1924) „A liturgikus főistentisztelet” c. kiadott kis füzete,267 amelynek a felépítése a következő:

1) 2) 3) 4) 5) 6) 7) 8) 9) 10)

introitus kyrie gloria in excelsis salutatio antifona collecta epistola a hallelujával gyülekezeti (graduál sequentia) ének evangélium a „Laus tibi Christe”-vel credo

263

Az Egyetemes Liturgiai Bizottság 1927–1936-ig működött. ITTZÉS Ádám, A magyar evangélikus liturgia reformja az 1930-as években, Az Egyetemes Liturgiai Bizottság munkája, 19. o. 265 Lásd RANDVÁNSZKY Albert levele az egyházkerületek püspökeihez, EOL 497/1926. 264

266 267

JÁNOSSY, Liturgika, Gépirat, töredékes, 81. o. (Könyvtáramban őrzöm)

Az anyag teljesen elveszett, könyvtárakban, levéltárakban nem található, csupán többféle utalásból rekonstruálható.

szószéki szolgálat offertóriumi ének 13) salutatio 14) praefatio (a: sursum corda antifónák b: praefatio imádság) 15) sanctus, hosanna és benedictus 16) Miatyánk – a doxológiát a gyülekezet énekli 17) consecratio 18) communio (distributio) 19) postcommunio imádság 20) antifona 21) hálaadó imádság (collecta) 22) ároni áldás Énekes liturgia az egész! 11) 12)

Az új fejezet: RAFFAY Sándor ágendája és a hivatalos istentiszteleti rend RAFFAY Sándor püspök 1932-ben megjelent ágendája a pesti istentiszteleti típust képviseli. Centrumában a prédikációs istentisztelet áll, amelytől el van választva az úrvacsora. Ennek az ágendának az ereje és az igazi értéke a homiletikai imádságokban és a kazuálékban áll. Megemlítjük még, hogy a Bányai egyházkerület 1934-ben megállapított egy istentiszteleti rendet. Ez lényegileg sokféle bővítést, gazdagítást tartalmaz a megelőző évek praxisával szemben. A liturgiailag teljesen puritanizált gyülekezetek élete szempontjából ez valóban gazdagodást hozhatott, de a lutheri liturgiai tradíció töredékeit őriző gyülekezetek életében a használata visszaesést jelenthetett. Felépítése a következő: gyülekezeti ének invocatio (a pap bibliai diktuma és gyülekezeti ének) confiteor imádság és gyülekezeti ének verbum gratiae és gloria in excelsis gyülekezeti énekkel credo collecta imádság és lectio gyülekezeti főének szószéki szolgálat (a: üdvözlet, b: textusolvasás; c: prédikáció, d: imádság, e: gyülekezeti ének: 295,3. f: hirdetések g: gloria patri) 9) gyülekezeti ének, majd az oltárnál imádság 10) miatyánk 11) ároni áldás 12) gyülekezeti ének (állandó jellegű: 290) 1)

2) 3) 4) 5) 6) 7) 8)

A rendet jellemzi, hogy jóformán minden liturgikus részt megismételtet gyülekezeti énekkel, és ezzel túlságosan tömötté válik. Az úrvacsoraosztás külön van, tehát az mégsem a gyülekezet életének a centruma: kezdő ének (bűnbánati vagy úrvacsorai?) az Atyának… és üdvözlet bűnbánati ének (28,1) fohász, amelynek praefatio és sanctus a neve, de inkább bűnvallás, mintsem öröm és hálaadás a tartalma 5) gyülekezeti ének (107,1) 6) alapige és úrvacsorai beszéd, mint commemoratio 7) gyónó imádság,gyónó kérdések és feloldozás hirdetése. Mint lehetőséget említi, hogy a kisebb gyülekezetekben következhetik még külön a személyes feloldozás is. 8) 326,3 énekvers 9) Miatyánk 10) verba testamenti (consecratio) 11) a 174,1 mint Agnus Dei 12) invitatio és distributio, miközben a 325,1-6 verseit (bűnbánati, gyónási!!!) éneklik 13) hálaadás (a gyónási gondolatkörben) 14) ároni áldás 15) 13,1 ének 1) 2) 3) 4)

Nyilvánvaló itt is, hogy milyen súlyos organikus nehézséget jelent az úrvacsorai és gyónó momentumoknak az összekapcsolása. A megújulás már látható iránya ennek szétválasztása felé mutatott. A kérdés a háttérben húzódott: erősebb lesz-e a megújulás és gazdagodás utáni vágy, esetleg lassú, végeláthatatlan átmenet következik, vagy marad a megszokott, elszegényedett forma és az annak megfelelő tartalom?

Az újítani szándékozók meggyőződése szerint az eredeti evangélikus

lutheri és így ősegyházi istentiszteleti típushoz való elvi visszatérés sem okozott volna nagyobb megrázkódtatást, mint a fenti, nyilván fokozatos átmenetet propagáló kísérlet. A helyzet azonban – a többség hozzáállása, a gyakorlat és a konzervatív vonal határozottsága erről tanúskodik – ekkor még nem érett meg a gyökeres változásra.

* * * * *

A 20. század kezdetén az evangélikus gyülekezetekben tovább élt a 19. század végi hagyomány. Mindkét használatban lévő ágenda (KARSAY-CZÉKUS, ill. GYURÁTZ) igen szegényes tradíciót képviselt. A század első harmadában az egyházi identitáskeresés – hasonlóan a református testvéregyházhoz – az egységes istentiszteleti rend igényében is kifejeződött. Az újreformátori mozgalmak hatása a magyar evangélikussághoz is elért. A protestantizmus újraeszmélődése hazánkban liturgiai vonatkozásban is jelentkezett. RAFFAY Sándor pozsonyi teológiai tanár, később püspök, kutatásokat végzett a liturgiatörténet területén. E munka hatására és az európai újreformátori mozgalmak nyomán elkészült az a terv, mely ismét a sajátos evangélikus hangot és tradíciót volt hivatva képviselni. A század első harmadában ugyanis a magyar evangélikus istentisztelet teljesen eltért az európai lutheranizmustól, s inkább a református gyakorlat legpuritánabb ágához hasonlított. A háttérben – ha ez nem is öltött testet ágenda formájában – ott húzódott az Erzsébet Tudományegyetem soproni Teológiai Fakultásának „liturgiai műhelye” előbb STRÁNER Vilmos, majd JÁNOSSY Lajos professzorok vezetésével. RAFFAY Sándor ágendája egyszemélyes mű, mégis összegző jellegénél fogva egyrészt egy mederbe tereli az akkor ismert hagyományokat, ill. igényeket, másrészt nem akart egyénieskedő formákat alkotni, sokkal inkább az evangélikus gyökerekhez visszatérni és a világ lutheranizmusának a gyakorlatába belesimulni. RAFFAY ágendája (1932) és az annak nyomán kiadott és elrendelt istentiszteleti rend (1936) közölte azt az énekverses liturgiát, amely mind a mai napig kedvelt és elterjedt a magyar evangélikus istentiszteleti életben. (Meg kell jegyezni, hogy megjelenésekor s az azt követő években még nem volt ilyen közkedvelt: a korábbi, már-már primitív formák után sokaknak ez is túlzottan katolikus jellegű volt.) RAFFAY ágendájának a címlapja:

ÁGENDA AZ EVANGÉLIKUS LELKÉSZI TEENDŐK

VEZÉRKÖNYVE ÍRTA

D. RAFFAY SÁNDOR BUDAPEST, 1932

Az ágenda előszóból, hat részből és függelékből áll. Az első rész a gyülekezeti istentiszteletek rendjét tartalmazza igen részletes anyaggal. A második rész a szentségek kiszolgáltatásáról szól. A harmadik részben a házasságkötés és megáldás rendjét találjuk. A negyedik részben az avatási és iktatási cselekvények kerülnek sorra. Az ötödik a temetés rendjét mutatja be, a hatodik pedig a különleges lelkipásztori cselekvényeket tárgyalja. A függelék a tízparancsolatot, a miatyánkot, az egyetemes hitvallásokat, az ágostai hitvallást és a perikóparendet tartalmazza. Külön csatolt füzetben mellékelték a liturgikus rend énekeit. A bevezető elárulja RAFFAY püspök alaptételét: az istentisztelet az ember Isten iránti tiszteletének kifejeződése. „Az ágostai hitvallású evangélikus keresztyén egyház hívei a világot bölcsen teremtő és kegyesen fenntartó Isten iránt érzett hálájuknak és tiszteletüknek vallásos cselekvény: istentisztelet keretében adnak 268

ünnepélyes módon kifejezést” . Az istentiszteletet olyan, Isten és ember közötti találkozásnak tartja, ahol a lelkész a tolmács szerepét látja el. Az istentisztelet középpontjában Isten Igéje áll, minden más „cselekvény” csak a hálás és bizodalmas hívő lélek megnyilatkozása. A RAFFAY féle ágenda az első magyar átfogó lelkészi istentiszteleti rendtartás és szertartáskönyv. Ennyire részletesen – minden szolgálati ágra kiterjedően – egyetlen ágenda sem adott útmutatást a reformációtól a huszadik század első harmadáig terjedő időszakban. Az istentisztelet általános leírása után a proprium anyagot hozza. Ez az egyházi év minden vasár- és ünnepnapjához, valamint a rendkívüli ünnepekhez, ill. alkalmakhoz üdvözlést, oltári imát, igehirdetési imádságot, végül pedig befejező oltári imádságot ad. Így az ágenda túlnyomó része imádsággyűjtemény (230 oldal). Az istentisztelethez perikópagyűjteményt találunk az ágenda függelékében. A gazdag anyag ötféle perikóparendet kínál: óegyházi (evangélium és epistola), württenbergi (evangélium és epistola), rajnai (evangélium és epistola), szász (ószövetség, evangélium és epistola), eisenachi (ószövetség, evangélium és epistola). Sajátossága, hogy az igei istentisztelet keretét két oltári szolgálat adja. Ez a korábbi két évszázadban szinte teljesen eltűnt, ezáltal az oltár teljesen leértékelődött, s a liturgia teljesen háttérbe szorult. RAFFAY a megfelelő funkcionalitással visszaadja az oltár méltóságát. Teszi ezt úgy, hogy mind az ősi keresztény, mind pedig a lutheri 268

RAFFAY, Ágenda 5. o.

anyagból a kor számára el- és befogadható, felhasználható anyagokat hoz vissza és épít be.

• A 2.világháború utáni eszmélődés Az énekverses rend eredetileg nem RAFFAY Sándor megoldása volt, amely a szegényes rend gazdagítását tűzte volna maga elé. RAFFAY olyan formát keresett, amely bevezethetőségében, használhatóságában, alapállásában jelentős lépést tehetett az istentisztelet lutheri formájának megtalálásában, azaz evangéliumi tartalmának és feladatának betöltésében. STRÁNER Vilmos ádventi istentiszteleti rendje – német példák nyomán – tette lehetővé, hogy az ősi keresztény elemeket s a lutheri gondolkodásmódot visszavéve a világ evangélikus gyakorlatához közelítsünk. Későbbi JÁNOSSY professzor – elsősorban svéd, de általában északi hatás nyomán, a magas-egyházi irányvonalat képviselve – már az ősibb, teljesebb liturgikus rend visszanyerését célozta meg.

269

STRÁNER Vilmos reálisan bevezethetőnek tűnő rendje

azonban RAFFAY püspök számára a megvalósítható utat jelentette.

A 18–19. század „mélyrepülése” s a század kezdetének liberális-kultúrprotestáns istentiszteleti szegénysége után elindult egy folyamat, amely az istentiszteleti élet teljes megújítására törekedett. Ez a folyamat végigkísérte a teljes századot, s előkészítette azt, hogy az ezredforduló után új ágenda segíthesse az egyház belső reformációját. RAFFAY Sándor ágendája mai szemmel még csekély lépésnek tűnik. Szerepe azonban ennél sokkal nagyobb. Jó irányba indította el a megújulási folyamatot. Egy több évszázad alatt kialakult rendet vett kézbe, és a hosszú időn át használt tévutakat próbálta meg felmérni. Komolyan vette, hogy csak tapintatos, teológiailag

269

Vö.: JÁNOSSY, Az evangélikus liturgia megújhodása…, 194. o.

megalapozott, a többfelé már zajló kísérletet figyelembevevő munkával lehet a liturgiát megváltoztatni, jó irányba fordítani. RAFFAY

Sándor

ágendája

sem

hozott

teljes

egységet

az

ország

evangélikusságának liturgiai gyakorlatában, de már megtette a döntő lépést ahhoz, hogy a következő ágenda az egész magyar lutheranizmus közös istentiszteleti gyakorlatát rögzítse.

• PRŐHLE Károly munkássága és az 1963-as ágenda Az istentiszteleti élet alakulásánál és fejlődésénél figyelembe kell vennünk három fontos tényezőt. a) Az első az a mozgalom, amely egyre nagyobb igényességgel, szakértelemmel és elszántsággal végezte az énekeskönyvi reformok előkészítését. b) A második az ébredési mozgalom, amely többféle – de meghatározóan finn – háttérrel új éledést hozott az egyházba, ugyanakkor, mint minden ébredési mozgalom, nem a liturgia józan, fegyelmező erejét használta fel, hanem a kötetlenebb formákat. c) A harmadik az a társadalmi-politikai háttér, amely indirekt módon meghúzódott és hatott minden egyházi eseményben és folyamatban. A háború, majd a szocializmus időszaka jelentősen korlátozta az egyház mozgásterét. A templomfalak közé szorítottság ellenére nem a legfontosabb ügy volt a liturgia ügye. Az ötvenes években PRŐHLE Károly és a köré csoportosult szakemberek kezdték el egy új, egyetemes rendtartás kimunkálását. PRŐHLE mélyen lutheri teológiát és a helyzetet komolyan vevő realizmust képviselt. Munkássága megtette a következő jelentős lépést a RAFFAY püspök által elkezdett nyomvonalon, az ősi keresztény, ill. lutheri istentisztelet újrafelfedezése és a valóban egységes istentiszteleti gyakorlat felé. 1956. június 20-ra készítette el az új ágenda összeállításánál követendő szempontokat. Argumentumai elsősorban teológiai megalapozásúak, de figyelembe veszi a gyakorlat kihívásait is.

Alapelvei

270

ma is fontosak és részben vállalhatók:

a) Az istentisztelet Krisztusban a kegyelmes Istennel való találkozás alkalma. b) Az ágendakésztés kiindulópontja a jelenleg élő valóságos gyakorlat. c) Az istentiszteleti élet helyessége szempontjából döntő az, hogy az úrvacsora elfoglalja benne a Krisztustól rendelt helyét. (Ez azonban – PRŐHLE megítélése szerint – csak tizedsorban liturgiai és ágendális kérdés, ellenben elsősorban az igehirdetésnek és ennek nyomán a gyülekezet megújulásának kérdése.) d) Alapvető változtatást a legtöbb esetben teológiai szempontok érvényesítése miatt kell tenni. e) A liturgia az egész egyház ügye, vagyis annak ökumenikusnak, helyes értelemben katolikusnak kell lennie. f) Bár az egység érdekében sokan sürgetik az új ágendát, gondolni kell arra is, hogy a merev és aprólékosan kidolgozott rend megköti az életet. g) Az ágendának újnak kell lennie nyelvi szempontból – ez is teológiai kérdés. Nyelvünk nem lehet még az ünnepélyesség kedvéért sem archaizáló. h) Közös munkával kell folynia az ágenda készítésének, széles körben, megfelelő összefogással. PRŐHLE az ágendában – a nagyon eltérő liturgiai felfogások miatt – nem javasolta egyetlen istentiszteleti típus elrendelését. Három fő típust ajánl: - rövid rend – elsősorban szórvány-istentiszteletek számára, - énekverses rend – általános használatra, - liturgikus rend. Ez utóbbit 1963-ban csak a kötet függelékeként lehetett megjelentetni. A teljes forma csak az 1986-os átdolgozott kiadásban jelent meg. Az ágenda tartalma, szövegezése politikai ügy is volt. A részben összegyűjtött, részben újonnan írt imádságok és a perikóparend tükrözték és néhol hangsúlyozták a diakóniai teológia elnevezésű hivatalos, a pártállam által is kedvelt (támogatott)

270

Ezen szempontokat PRŐHLE Károly az ágenda-kiegészítésre és -revízióra összeült új Liturgiai Bizottságnak személyes levélben küldte el 1997 tavaszán. A levél fellelhető a Bizottság jegyzőkönyvében, ill. az Északi Ev. Egyházkerület püspöki hivatalának levéltári anyagában.

irányzatot. Ennek ellenére az ágenda egészét nem ez, hanem a mély lutheri szellem jellemzi. A hetvenes évek végére elfogyott az ágenda kiadása – s mivel akkor az egyház nyomdai kiadványai (gazdasági és politikai okokból) cenzúrázottak és limitáltak voltak, komolyan fontolóra kellett venni az újra kiadhatóság kérdését. 1980-ban egy ad hoc munkacsoportot hoztak létre.

271

Ennek célja az volt, hogy

az ágenda új kiadását előkészítse. Elgondolkodtató, hogy az ágenda-szerkesztést kézben tartó PRŐHLE professzor hogyan foglalta össze az első kiadás tapasztalatait s az új kiadással kapcsolatos feladatokat.

272

Ezek felidézése egyértelműen körülírja a

20. század harmadik negyedében zajló folyamatokat és irányzatokat: „Nem gondolunk az istentiszteleti rendek lényeges megváltoztatására, de néhány esetben – keresztelésnél, esketésnél, beteg úrvacsorázásnál, temetésnél – az eddigiek mellett rövidebb rend lehetőségét is meg kell fontolni. Hiányzó rendeket kell felvenni: istentiszteletbe épített úrvacsora, lelkészlakás, gyülekezeti terem, diakóniai intézet szentelése” (1. o.). „Fel kell frissíteni az ágenda szövegeit, elsősorban az imádságokat: közvetlenebb stílust kell keresni, és gazdagítani kell a diakóniai teológiának megfelelően ezeknek a tematikáját a világ keresztyénsége és az emberiség iránti felelősség konkretizálásával”(1. o.). A 63-as ágenda nem közölt általános bevezetőt az istentiszteletről. Szövege eredetileg elkészült – de helyhiány miatt kimaradt. (2. o.) Istentiszteleti rendjeinknek ez a több lehetőséget megengedő egysége jónak bizonyult és általában helyesléssel találkozott, bár gyülekezeteink távolról sem használták ki az ágendában adott lehetőségeket, és többnyire ráálltak egyetlen típus használatára. (3. o.) Az énekverseket úgy kell válogatni, hogy istentiszteleti szerepük (Glória /Patri/, Kyrie, Gloria /in excelsis/, Sanctus, Agnus Dei) közvetlenül érzékelhető legyen. (4. o.) A gyermekistentisztelet rendje nem véletlenül maradt ki, hanem abból a megfontolásból, hogy a gyerekeket a felnőtt istentisztelet rendjébe kell szoktatni. (5. o.) 19.273 A liturgikus rendek az ágenda kéziratában eredetileg az énekverses rendek mellé egyenrangúan voltak besorolva, némelyek tiltakozása miatt azonban

271

Tagjai voltak: D. KÁLDY Zoltán püspök, D. Dr. OTTLYK Ernő, Dr. FEKETE Zoltán, BENCZÚR László, FERENCZI Zoltán, GÁNCS Aladár, Dr. GROÓ Gyula, GYŐRI János, Dr. HAFENSCHER Károly, Dr. PRŐHLE Károly, REUSS András, SZERDAHELYI Pál és TRAJTLER Gábor. 272 PRŐHLE Károly, Az ágenda új kiadása felé – kézirat, Budapest, 1980. május 29. (Megtalálható könyvtáramban, TRAJTLER Gábornál és az Ágendaszerkesztő és liturgiai Bizottság iratanyagában). 273 Ezután az írás sorszámozása szerint idézzük.

az utolsó pillanatban függelékbe kerültek. Az ellenkezés a következő okokra vezethető vissza: 1) A katolizálás benyomását kelti. 2) A liturgikus mozgalom képviselői, akik ezt a típust propagálták, ezt énekelt formában próbálták népszerűsíteni, és az éneklés nehézségei miatt idegenkedésbe ütköztek. 3) A gregorián dallamokat propagálták, s ez az éneklési mód merevnek és idegenszerűnek tűnik a magyar fül számára. 20. (3) A liturgikus rend nem énekelt formában klasszikus és közérthető szövegeivel a legvilágosabb menetű istentisztelet-típus. Vasárnaponként visszatérő egyszerű szövegei lehetővé teszik a gyülekezet aktív részvételét, ugyanakkor a legrövidebb rend is – lényegesen áttekinthetőbb és rövidebb, mint az énekverses rend. (4) Fel kell szabadulni az alól a liturgiai dogma alól, hogy az evangélikus istentiszteletnek két partnere van: a lelkész és a gyülekezet a maga egészében. 21. A liturgikus rendeket a függelékből a helyükre kell tenni. Az elmondottak alapján a liturgikus rendet tartom a jövő istentiszteleti formájának, mert világos menetű, énekelt és nem énekelt formában sokféle lehetőséget ad a gyülekezet részvételére, nem énekelt formában pedig a legegyszerűbb körülmények között is megvalósítható – könnyebben, mint az énekverses rendek. 22. A liturgikus rendekhez adott utasításban tehát a háromféle használati mód elé első helyre kell tenni azt a negyedik lehetőséget, hogy nem csak a lelkész, hanem a gyülekezet is mondja a reá tartozó állandó szövegeket.

A kézirat 26. pontja részletesen tárgyalja azt a döntően fontos teológiai kérdést, amely az úrvacsora tartalmának pontosabb meghatározását és annak nyomán az istentiszteletben megillető helyét célozza. A 63-as ágenda bevezetése óta – elsősorban teológus és lelkészi körökben – állandó kérdés az úrvacsora és gyónás gyakorlatilag teljes összefonódása és az annak nyomán kialakult tartalmi torzulás. PRŐHLE megkülönböztetést kíván tenni a öröm és a hálaadás tartalom között. A lelkészi kar jelentős részében hiányolt öröm-jelleg helyett a hálaadás szerepét hangsúlyozza. Az ágenda revíziójának PRŐHLE szerint ebbe az irányba kell elmozdulnia. Ez természetesen az úrvacsora eredeti, apostoli értelmezéséhez is közel áll (eucharisztia). Ezért a revízió nyomán kötelezővé kívánja tenni a prefációt, az egész kánonnak megfelelő súlyt adva, hogy egyrészt a gyónással megtalálja az arányt, másrészt az úrvacsora „olcsó” kegyelem jellegét elkerülje.

Érdekes módon az úrvacsorai rész újragondolása és a gyónás megfelelő helyének és szerepének tisztázása összefüggésbe került az igeliturgia felépítésével, és ennek nyomán újragondolásra vált az istentisztelet teljes rendje.

• Új elvárások és igények megjelenése A magyarországi rendszerváltás nyomán már nemcsak magánbeszélgetéseken, hanem hivatalos fórumokon is elhangzott az igény, hogy az érvényben levő istentiszteleti rendet, sőt az egész ágendát át kell dolgozni. Az igény mögött praktikus, teológiai és bővítési szempontok húzódtak meg. A gyakorlati okok természetesen a nyelv változása, a kifejezés-használat alakulása, az évtizedeken keresztül való használat hozta javítanivalók átvezetése voltak. 1996. decemberében

a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos

Közgyűlése létrehívta az önálló liturgiai bizottságot. Tagjaivá a liturgiáért a törvény szerint mindenkor felelős püspökökön kívül teológiai tanárokat, egyházzenészeket, lelkészeket hívott meg. A munka meghatározásakor két szempont játszott szerepet: kiegészítés és tartalmi (teológiai) tisztázás (elsőrenden az úrvacsorát illetően). Az 1997–99 között folyt intenzív munka eredményeként az 1999. év végére elkészült a főistentisztelet ordináriuma, példaként kidolgozva (egy korábbi fázisban Rogate vasárnapjára, majd) Virágvasárnapra. Az első és a második verzió is különlenyomatként a Lelkipásztor című folyóirattal együtt jutott el a MEE lelkészi karához. Ez volt az első, már megvitatásra alkalmas anyag, amely jelezte a változtatás – szakemberek által javasolt – lehetséges irányvonalát.

2.3

Konkrét igény az istentiszteleti megújulásra

2.3.1. Az 1982-es énekeskönyv, mint a változás motiválója Magyarország különböző kultúrával, nemzetiségi és történelmi tradícióval rendelkező

területei

bizonyos

szinten

az

istentiszteleti

gyakorlatban

is

különbözőséget mutattak. Ennek legkézzelfoghatóbb jele az eltérő énekeskönyvhasználat volt. Az ún. Dunántúli énekeskönyv (1911) mellett használatban volt az ún. szarvasi (1937) és a békéscsabai (1940) énekeskönyv is. Ezek elsősorban az ország keleti oldalán voltak ismertek. Természetesen a szlovák és a német ajkú gyülekezetek saját énekeskönyvüket használták. Az alföldi szlovák gyülekezetek a tradicionális Tranoscius énekeskönyvet,274 a tolna-baranyai németség a saját célra készített énekeskönyv korábbi275 vagy későbbi kiadását.276 Ismét más énekeskönyvük volt a magyarországi németeknek Mezőberényben277, és más Sopronban.278 Természetes vágy volt, hogy – az ágendához hasonlóan – a magyarországi evangélikusság számára egységes énekeskönyvet hozzanak létre. Ennek munkálatai igen hosszú folyamatot jelentettek azon az úton, amely az egységes, egész országban használatos „Evangélikus Énekeskönyv”279 megjelenéséhez vezetett. Az új énekeskönyv tervének indokai között nemcsak az egységesítés vágya és szükségessége szerepelt. KODÁLY Zoltán, BARTÓK Béla és munkatársaik tevékenysége nyomán kialakult Magyarországon egy kottaolvasó, magasabb zenei 274

TŘANOVSZKÝ Jiřík lelkész, énekköltő munkája, amely eredetileg, biblikus cseh nyelven íródott. Az ún. Tranosciusokat a mai napig is használják több magyarországi gyülekezetben. 1935-ben VIETÓRISZ József fordításában megjelent a magyar verzió is, amelyet a szlovák hátterű, de magyar nyelvű istentiszteleti életet folytató gyülekezetek előszeretettel használtak. 275

1834. (Ennek elődje – szóbeli hagyomány szerint – a régi marburgi énekeskönyv, amelynek Hőgyészen, az 1810-es években készült helyi utánnyomása.) 276 1910. 277 19136. Használta még Soltvadkert, Harta, Gyoma, Szemlak gyülekezete. 278

1726 – Pilgramm János Zsigmond énekeskönyve, 1745 – Ludwig János énekeskönyve, 1772 – Michael Gottlieb Schraps énekeskönyve. 279

Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1982.

kultúrával rendelkező réteg, amely segítséget jelenthetett egyfajta énekreform létrejöttében. Az énekreform – hasonlóan az istentisztelet-reform törekvéseihez – a zenei és szövegi vonatkozásokban egyaránt megromlott énekkincset kívánta az eredeti források alapján helyreállítani, ill. újabb énekekkel kibővíteni.280 Ennek első lépése volt az, hogy a különböző kísérleti énekfüzetek mellett megszületett egy ritmikus éneklést281 előkészítő, kottás „új rész”, az ún. 700-as énekek.282 Ebben a toldalékban három előremutató vonal figyelhető meg: régi magyar énekek (a 16–17. századból), Luther-énekek ritmikus formában, énekek az ökumené világából. Ezek az énekek többnyire közkedveltté váltak a gyülekezetekben, és valóban teljesítették az énekreform előkészítő feladatát. Az új Evangélikus Énekeskönyv előkészületi munkája két fő bizottságban zajlott.283 A bizottsági munka alapelvei átfogó ének-reformot sejtettek. Ugyanakkor természetes módon nem hagyták érintetlenül az istentisztelet egészét, a liturgia kérdését sem. Az énekeskönyv-revízió részben követni akarta az 1963-as Prőhleágendát, részben pedig előremutató akart lenni egy későbbi istentisztelet-reform számára. Az a fáziseltolódás, amely a 20. század végén az ágenda- és énekeskönyvszerkesztésben jelentkezett, bizonyára előnyöket és hátrányokat egyaránt hozhatott. Hátrány az, hogy nem volt összehangolt az istentiszteleti életet alapjában meghatározó két terület munkája, ugyanakkor egyik motiválta a másik létrejöttét. Ilyen értelemben az 1963-as Prőhle-ágenda korábbi próbálkozásokat lezáró istentiszteleti rendje és a sokféleség bizonytalanságában stabilizáló szerepe megérlelte az igényt az egyházban az új énekeskönyvre, amely megfelelt a 63-as ágenda koncepciójának. Az új Evangélikus Énekeskönyv azonban 19 év (1963– 1982) gyakorlata után érezte és éreztette az ágenda meghaladott voltát, ill. a továbblépés igényét. Ezért olyan anyagot hozott, amely nemcsak kiegészítette az énekverses rend anyagát, hanem a liturgikus rendet a normál rendekkel egyenrangúvá emelte. Külön érdekesség, hogy a liturgikus rend gregorián

280

Ezen elvi okok mellett természetesen – ebben a korszakban ez „magától értetődő” volt – politikai és egyházpolitikai okok is szerepet játszottak. A külső cenzúra (Állami Egyházügyi Hivatal) és a belső (elsősorban a diakóniai teológiával kapcsolatos) elvárások meghatározták a szerkesztők munkáját. 281 A korábbi énekeskönyv-kiadásokban kotta nem szerepelt, a gyülekezetek „kiegyenlített” énekléssel énekeltek (minden hang egyforma hosszúságú, lassú tempójú éneklés). 282 A Dunántúli Énekeskönyv többszörös revíziója miatt foghíjassá vált anyagot nem kipótolni akarták, hanem 700-zal kezdődő számozással egy teljesen új, 91 énekből álló toldalékot hozzátenni. 283 Önálló szövegi és dallami bizottságok, megfelelő szakértőkkel. A munkát TRAJTLER Gábor országos zenei igazgató fogta össze.

dallamanyaga mellé olyan változatokat is kínált,284 amelyeket a kortárs zeneszerzők komponáltak.285 Ezen túl előremutató volt a mindennapi istentiszteletek rendjének bevezetése, a passiói és karácsonyi istentiszteletek külön rendjének elkészítése, a temetések liturgikus gazdagítása s az énekeskönyv-függelék imádságos részének bővítése – istentiszteleten is használható imádság-anyaggal. Mivel azonban az énekeskönyv a továbblépést jelezte, az 1986-os ágenda-revízió követte a számára kijelölt utat, és megtette az énekeskönyv által kijelölt lépéseket. Az ágenda-revízió azonban csupán a legszükségesebbet végezte el, előremutató liturgiai változtatást, igazi áttörést nem hozott.286 A logikus sor szerint most az énekeskönyv felülbírálta következne. Erre azonban – elsősorban a kinyilvánított akarat, valamint a hymnológusok elhatározásának, továbbá a szakember gárda (elsősorban a szöveggondozók és írók) hiánya miatt – még nem kerülhet sor. Bár a magasan kvalifikált fiatal egyházzenész ill. himnológus generáció látja az újabb ének-reform szükségességét, de még nem érzi érettnek a helyzetet a változtatásra, és nem érez magában akkora energiát, amekkora e munkához szükséges lenne 287. Mivel az új (1986) ágenda inkább összegző, mint előremutató volt, nem motiválta direkt módon az istentisztelet formai-zenei-tartalmi megújulását. Így az 1986 után megfogalmazott változtatási igény részben az Énekeskönyv hiányosságai, tévútjai, az általa hozott új kérdésfelvetések, részben pedig az ágenda múltba néző s progresszivitást nélkülöző voltának következménye. Milyen kihívásokat, ill. megújulást sürgető motívumokat indukált az énekeskönyv? Nem jelen munka feladata, hogy az énekeskönyv-revízióval kapcsolatos kérdéseket tárgyalja.288 Az istentisztelet liturgiájára nézve az

284

EÉ 14–16. rendek. A gregorián anyag mellé két kortárs szerzővel komponáltatott ordinárium anyagokat. Ennek szándéka igen előremutatónak tűnt, eredményről azonban nem beszélhetünk, hiszen az Evangélikus Énekeskönyv 27 éves létezése óta csak egyetlen gyülekezetben vezették be (Acsa – Budapesttől északra), s ott sem használják rendszeresen. 286 Mint azt korábban már jeleztük, a Prőhle-ágenda elsősorban összegző jellegű volt. 287 Ezen állításaimat csupán személyes beszélgetésekre hivatkozva tudom megtenni, azokat dokumentumokkal alátámasztani nem lehet, hiszen e tárgykörben az utóbbi években egyetlen publikáció sem jelent meg. A személyes beszélgetések többnyire a Magyar Egyházzenei Társaság, A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei tanszakának, ill. a Magyarországi Evangélikus Egyház Kántorképző Intézetének keretei között folytak. A fiatal egyházzenész, ill. himnológus generáció szinte minden tagja tanítványom volt, így a jövő feladatok megbeszélése is e közösségekben folyik. 288 Első renden az énekanyag választékáról, a szövegromlásokról és a dallamvariációk eredetiségéről van szó. Hamarosan megjelenik a Lelkipásztor mellékleteként az énekeskönyv 25. évfordulóján, 2007-ben tartott konferencia anyaga. 285

Evangélikus Énekeskönyv a következő területeken adott megoldandó feladatokat az utókor számára. 

Az énekeskönyvben először megjelenő, ősi zsoltártónusra énekelhető introitus-anyag használhatóvá tétele az egész egyházi esztendőre, valamint antifónákkal való ellátása. Az antifóna (keretvers) ugyanis szövegként megjelent, de nem kapta meg az önálló zenei anyagot. Így ez az anyag az énekelt-liturgikus istentiszteletben használhatatlan. A zsoltárok megjelenése igényt ébresztett a zsoltárok ősi formában való használatára, de nem tette azokat eredeti funkciójuk szerint használhatóvá. Az énekeskönyv használata nyomán egyértelműen artikulálódott a vágy egy széleskörű – prózában és énekelve egyaránt használható – zsoltár anyagra289. Fontos, hogy evangélikus használatba kerüljön a református zsoltáranyag is, amely a 17. századtól kezdve állandó kölcsönhatásban volt az evangélikus anyaggal290.



Az Evangélikus Énekeskönyv továbbfejlesztette az ún. énekverses rendet azáltal, hogy tízszer három éneket állított egymás mellé az egyházi esztendő öt időszakára. Ezek azonban szövegükben távol állnak a három rész (Gloria Patri, Kyrie és Gloria in excelsis + Laudamus te) eredeti funkciójától. A Gloria Patrit kiváltó énekek viszonylag elfogadhatók, valójában parafrázisai az eredeti szövegnek. A Kyrie-énekek már mind confiteor-parafrázisok, tehát alkalmatlanok az eredeti funkció betöltésére. A Gloria in excelsis-énekek egy része ugyan hordozza a gloria-karaktert, de ebben az esetben liturgikus ismétlés tanúi lehetünk (a lelkész ugyanis előtte szóban elmondja a Gloria in excelsist). A tíz közül egyetlen (a közismert „Allein Gott in der Höh’ sei Ehr”)

hordoz – ha megrövidítve is – Laudamus te tematikát. Ezért

fogalmazódott meg az elképzelés, hogy a Liturgikus könyvvel párhuzamosan készüljön az énekverses rendhez is revideált anyag, különben liturgikai ellentmondások sorát kellene továbbra is elviselnie az istentiszteleti rendnek.291 

Természetesen a jelenlegi énekeskönyv – a még használatos Prőhleágendával párhuzamosan – szorosan (már-már elválaszthatatlanul) összeköti a gyónást és az úrvacsorát. A liturgiai bizottság egyik legsúlyosabb teológiai

289

Ezt az anyagot kínálja a Gyülekezeti liturgikus könyv (GyLK) 2007-ben megjelent kötete. Elsősorban a SZENCI MOLNÁR zsoltárok tekintetében. Ez meg is történt, hiszen a Liturgikus könyvet rövid időn belül követte az új énekvers-gyűjteményt is tartalmazó GyLK. 290 291

döntése éppen a gyónás és az úrvacsora szétválasztása volt az istentisztelet menetében. Ez magával hozta azt, hogy az énekeskönyvben található, a Prőhle-ágendával

kompatibilis

istentiszteleti

rendek

is

kiegészítésre

szorultak. 

Az 1982-es Evangélikus Énekeskönyv népszerűsítette hosszú évtizedek, sőt évszázadok után az ún. „mindennapi istentiszteletek” liturgiáját. Eleinte csak belső gyülekezeti, ill. konferenciai alkalmakon, majd az egykor államosított iskolák visszavételekor az oktatási intézményekben vált ismertté és gyakorlattá ez a rend. Ennek gazdagítása, bővítési, ill. variálási lehetőségének biztosítása is felvetődött az elterjedés és a gyakorlati alkalmazás nyomán. Erre a kihívásra adott választ a Liturgikus könyv, amikor beemelte az „egyéb“ liturgikus anyagok közé a reggeli és esti imaórák rendjét.292 A Gyülekezeti liturgikus könyv erre még gazdagabb anyagot kínál.293

2.3.2

Az „elöregedő” ágenda és a különböző kísérletek A 2007-ig kizárólagosan használt Prőhle-ágenda több mint 46 éves, de a javított kiadás is lassan két és fél évtizede készült el. Ez a – felgyorsult világban hosszúnak számító – idő az állandó, rendszeres használat nyomán megmutatta a könyv előnyeit és gyengéit, azaz használhatóságát. Mivel azonban a szocialista idők utolsó szakaszában kritikai elemzésre alig volt lehetőség, a rendszerváltozás utáni időszakban pedig más feladatokkal foglalkozott az egyház, nem született alapos, írásbeli elemzés és egyben előremutató kiértékelés. Sem az evangélikus lelkészek számára készülő folyóiratban,294 sem pedig az evangélikus értelmiség számára megjelenő periodikában295 nem jelent meg egyetlen – akár csak egy-egy részt is – értékelő tanulmány. Az egyetlen írásos dokumentum, amely indirekt módon jelzi a 292

Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv, 488. o. és 495. o. A GyLK ehhez még részletesebb anyagot kínál. 293 GyLK 203–251. o. Ehhez még: a Liturgikus énekek fejezet, 289–502. o. 294 Lelkipásztor - megjelenik havonta a Magyarországi Evangélikus Egyház Luther Kiadójának gondozásában. 295 1994-ig „Diakónia” címen, azóta pedig „Credo” címmel jelenik meg évente két alkalommal, szintén a Magyarországi Evangélikus Egyház Luther Kiadójának gondozásában.

változtatás szükségességét, a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Közgyűlése 1996. évi decemberi ülésének jegyzőkönyve.296 Ez az anyag is csak egy döntés indoklásában utal indirekt módon az ágendarevízió szükségességére. A Közgyűlés – a korábban papírforma szerint a Zenei- és Énekügyi Bizottság albizottságaként besorolt liturgiai munkacsoport helyett – döntött egy új, önálló Ágandaszerkesztő és Liturgiai Bizottság létrehozásáról, s kijelölte annak hivatalbóli, ill. választott tagjait.297 Ennek hátterében elsőrenden az a cél állt, hogy az ágenda hiányosságait pótolni kell. A hiányosságokra a fordulat után egyre inkább kiszélesedő egyházi munka hívta fel a figyelmet. A hiányok felmérésére és a szükséges kiegészítés céljából létrejött bizottság azonban nemcsak a hiánypótlás igényével találkozott, hanem azzal az „alulról” fakadó igénnyel, amely alaposabb revíziót várt. A liturgiai bizottság tagjai saját szolgálati körükben észlelték a lelkészek és az istentisztelet formálásában résztvevő gyülekezeti tagok körében, hogy bizonyos kérdések és egyfajta elégedetlenség tapasztalható az istentiszteleti élettel kapcsolatban. A munkában résztvevő püspökök, ill. egyházzenész-képzéssel foglalkozó szakemberek értékelték az általuk gyülekezetlátogatások során tapasztalt élményeket, s így egyre inkább egyértelművé vált, hogy az eredetileg hiánypótlónak tervezett munka alapvető teológiai döntéseket igénylő, az istentisztelet felépítését és hangsúlyait újragondoló és az istentiszteleti élet megújulását előkészítő munkává kell, hogy kiszélesedjék. Még egy fontos érv szólt a munka kibővítése mellett. Jóllehet a jelenleg is használatos Prőhle ágenda írásbeli kiértékelése elmaradt, a lelkészi kar egyre több tagja apró változtatásokat hajtott végre gyülekezete liturgikus gyakorlatán. Ennek jószándéka nem kérdőjelezhető meg, eredménye viszont a legtöbb esetben – a szakértelem hiánya miatt – elkeserítő, a romlás irányába mutat. Ez a folyamat elsőrenden

az

imádságok

és

liturgikus

szövegek

korszerűsítést

célzó

átfogalmazásában öltött testet. A közvetlenebb hangú szövegezési próbálkozások, a liturgikus

szövegek

hétköznapi

nyelvre

való

átültetése,

a

stílusában

„gyülekezetbarát” istentisztelet megvalósítása egyre többeket foglalkoztatott. Ugyanakkor egyre több helyen megjelent az istentisztelet struktúrájába belenyúló 296

Országos Közgyűlési Jegyzőkönyvek, 1996. Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Evangélikus Levéltára. 297 Hivatalból tagjai az egyházi törvények értelmében liturgiáért mindenkor felelős püspökök, az országos zeneigazgató, valamint az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Tanszékének professzora, választott tagnak pedig két lelkészt és két egyházzenészt delegált a közgyűlés, lehetőséget hagyva állandó szakértők későbbi behívására.

kísérlet. Ezek mindenekelőtt a gyónás és az úrvacsora viszonyára, ill. az ismétlések298 kiküszöbölésére vonatkoztak. A változtatások, kísérletezgetések egyrészt

kaotikus

helyzetet

teremthettek,

másrészt

elbizonytalanították

a

gyülekezeteket a liturgikus gyakorlatban. A korábban kizárólag fölülről szabályozott és törvénnyel kötelezően elrendelt egységes liturgiai gyakorlat bomlásnak indult, ezért elkerülhetetlenné vált, hogy szakértők alapos munkával elkezdjék felülvizsgálni a helyzetet, és kimunkálják a kérdések által felvetett korrekciót. Régi szokás, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház továbbképzés és tapasztalatcsere jelleggel országos lelkészkonferenciákat rendez. Ezek programján általános teológiai és gyakorlati kérdések egyaránt szerepelnek. A rendszerváltozást követően minden évben valamilyen, istentiszteleti élettel kapcsolatos téma előkerült. Ezeket

a

vitaindító

előadásokat

minden

esetben

nagy érdeklődést

jelző

fórumbeszélgetés követte. Ugyanígy

az

egyes

egyházmegyék

havi

rendszerességgel

tartott

lelkészértekezletein, ahol alkalomról alkalomra teológiai kérdések kerülnek feldolgozásra, szinte minden évben volt a napirenden liturgiát érintő téma is. Ezek is ébren tartották a vágyat a liturgikus megújulásra.

2.3.3. Az istentisztelet akadálya vagy segítője a missziónak?

A

rendszerváltozás

után

gyökeresen

megváltozott

az

egyházak

helyzete

Magyarországon. Nemcsak a lehetőségek nyíltak meg (a szabad, kontroll nélküli egyházi szolgálatra), hanem az egyház iránti érdeklődés is átalakult: először sokszorosára emelkedett, majd jelentősen hanyatlott. Az ugrásszerű fellendülés csak divatjelenségnek tűnt, hiszen az istentisztelet látogatók számának kezdeti növekedése után ismét visszaesés következett, mígnem a kilencvenes évek végére beállt az egyensúly. A múlt feldolgozásával és a megnövekedett lehetőségekkel birkózó egyház munkájának középpontjába a missziói aspektus került. Az egyház feladatának érezte, hogy a korábbi évtizedek során elnéptelenedett gyülekezetekben újrakezdje és megerősítse a szolgálatot, azokon a területeken pedig, 298

Az istentisztelet jelenlegi rendje több fölösleges ismétlést is tartalmaz. Ilyen pl. a kyrie és confiteor összemosásából adódó imádság, valamint az arra felelő gyülekezeti ének és az úrvacsora előtti gyónást bevezető imádság, ill. a Gloria in excelsis lelkész által elmondott, majd a gyülekezet által elénekelt formája.

ahol eddig az evangélikus egyház nem volt jelen, új munkaterületeket keressen és indítson be. Magától értetődő kérdés volt hát, hogy az egyház alapvető feladatkörei és működési területei alkalmasak-e a missziói szolgálatra? Az istentisztelettel mint az egyház alapvető életmegnyilvánulásával kapcsolatban is előkerült ez a – liturgika területén ősi299 – kérdés. Részben a megszokottság, részben a túlzottan dogmatikus szövegezések, részben pedig a felépítés és időtartam miatt kialakult a vélemény, hogy a mai magyar evangélikus istentiszteleti rend és gyakorlat nem vonzó a kívülről érkező vagy hosszabb távollét után újra a gyülekezetbe integrálódó emberek számára. Az elsősorban lelkészkonferenciákon, de más, országos evangélikus találkozókon is megnyilvánuló vélemény az volt, hogy részben az igehirdetés evangélium-hirdetés jellegével van baj, de ugyanakkor a gyülekezetek jelentős részében a liturgia sem eleven és magával ragadó. Bár az istentisztelet – megítélésem szerint – nem elsőrenden missziói alkalom300, mégis komolyan kell venni az igényt, hogy istentiszteleteink vonzó (érdeklődést felkeltő) és ne taszító (kívülállók számára elriasztó) alkalmak legyenek. A Prőhle-ágenda szövegezésében, gondolkodásmódjában természetesen a negyven évvel ezelőtti gyülekezeteket szem előtt tartva készült. A liturgiai bizottság tagjai számára egyértelmű volt, hogy ezért a szóhasználat, a szófordulatok, a megfogalmazás módja, a mentalitás bizonyos szinten már távol áll a mai embertől, s ebben az értelemben akadálya lehet a missziónak. Egy általános ágendarevízió egyik szempontja a jelenlegi és a potenciális gyülekezeti tagok számára vonzó releváns istentiszteleti forma megtalálása.301 Ha csupán a minimális veszély is fennáll, hogy az addigi istentiszteleti forma és gyakorlat akadálya a missziónak, az egyháznak kötelessége felülvizsgálni és szükség esetén változtatni. Ilyen értelemben is visszatér az az általános alapelv, miszerint az

299

Az istentisztelettel kapcsolatban – megítélésem szerint – az egyház egyik legősibb kérdése, hogy az missziói alkalom vagy „exkluzív” rendezvény? A korai egyház e dilemmát egyértelműen azzal válaszolta meg, hogy az igei rész nyilvános volt, a szentségi részen azonban még a katechumének sem vehettek részt. Ez az egyértelmű álláspont később eltűnik, s nem egyszer a missziói aspektus hangoztatásával leplezték az istentisztelet torzulását, a szentségi rész nem megfelelően komolyan vételét. 300 A missziói jellegű alkalmakra az egyháznak meg kell találnia a megfelelő formát; a Tamás-mise jellegű elképzelésnek Magyarországon korábban nem volt megfelelője. Volt azonban olyan gyülekezet (pl. Nyíregyháza), ahol rendszeres alkalomként elkezdődött a „kételkedők” (érdeklődők) istentisztelete. 301 A forma ebben az esetben nemcsak a struktúrát jelenti, hanem a szövegek nyelvi formáját is.

egyház megújulása és az istentisztelet megújulása összefügg és kölcsönhatásban vannak egymással. 2.3.4. Veszélyben egyházunk istentiszteleti életének egysége

Ahogy ez a történeti rész leíró szakaszában megmutatkozott, hosszú út vezetett ahhoz, hogy a Magyarországon élő evangélikusok egységes liturgiában éljenek. A reformáció korától a 19. század végéig ez lehetetlen volt a politikai, ökumenikus és nemzetiségi helyzet miatt. Az ország különböző területei többnyire más-más hatalom alá voltak vetve, s az aktuálpolitika minden esetben szabályozta (hol korlátozta, hol pedig segítette) a szabad vallásgyakorlást; az istentiszteleti életet erősen befolyásolta a katolikusokhoz, ill. reformátusokhoz mért számarány (többség, kisebbség, annak aránya és aktuális hatása); az egyes népcsoportok tradíciói is oly eltérőek voltak, hogy az természetesen mutatkozott meg a más-más liturgiai gyakorlatban. Az ország és benne az evangélikus egyház nagysága sem tette lehetővé az egységet sem szervezeti, sem pedig liturgiai szempontból. A 19. század második felének uniós törekvései Magyarországon is jelentkeztek – mind a protestáns egyházak között, mind pedig az evangélikus egyházon belül. A 20. század első éveiben kísérlet történt az istentisztelet közös nevezőre hozásában – nagyobb eredmény nélkül. A Raffay ágenda első jelként olyan előremutatóan kompromisszumos törekvést hozott, amely az egység jeleit vetítette előre. Ennek történelmi hátterében a

trianoni

békeszerződés302 állt, amelynek nyomán harmadára csökkent az ország, s vele együtt töredékévé zsugorodott az evangélikus egyház. A trianoni szerződés miatt döntően megváltozott az evangélikusság nemzetiségi aránya, hiszen a szlovák nyelvű gyülekezetek java része országhatáron kívülre került. A túlnyomórészt magyar nyelvű evangélikusságban így még inkább felébredhetett a vágy az egységesebb liturgiára, mint az egyház egységének egyik lehetséges megjelenítőjére. A század eleji kísérletek, a Raffay ágenda közkedveltsége nyomán általános használatba került az 1933-as istentiszteleti rend. Teljes egységet azonban csak az 1963-as Prőhle ágenda hozott. Az ágenda központi, vezényszóra elrendelt bevezetése, elterjedése 302

A Trianoni békeszerződéssel (Versailles, 1920. június 4.) Magyarország elvesztette egykori területének kétharmadát, lakosságának jelentős részét. Trianon az egyházak közül legnagyobb mértékben az evangélikus egyházat sújtotta, hiszen mindhárom oldalon (Szlovákia, Ukrajna, Erdély) jelentős evangélikusságot veszített.

nem ütközött nagyobb ellenállásba.303 Néhány helyen ragaszkodtak a Raffay ágendához, döntő többségben azonban áttértek a Prőhle ágendára. A könnyebb elterjesztés hátterében nemcsak a politikai-egyházpolitikai szigor játszott nagy szerepet, hanem a tudatos előkészítő munka is. Ez elsősorban azokban az ismeretterjesztő jellegű cikkekben mutatkozott meg, amelyek a Lelkipásztor c. folyóirat 1959–63. évfolyamaiban jelentek meg, elsősorban PRŐHLE Károly tollából. A lelkészi szakfolyóirat rendszeresen közölt imádságanyagot, amely előkészíthette az új (1963-as) ágenda szövegeinek, hangvételének, stílusának elfogadását. Ahol az változtatás személyi feltételei visszafogták a megújulás lendületét, ott elsősorban az egyszerű, ún. rövid rendet vezették be. Általánosan azonban az énekverses rend terjedt el. Sajnálatos módon az ún. liturgikus rendet, amelyet az 1963-as első kiadás csupán függelékként,304 az 1986-ban megjelent második, átdolgozott kiadás már a másik kettővel egyenrangúként közölt, a gyülekezetek nem vezették be, ma is ritkaságszámba megy annak használata. Az istentiszteleti rend mégis egységesnek mondható, hiszen mindhárom forma nagyjából ugyanazt a felépítést követi. Így bármelyik formát vezették be a gyülekezetekben, az egyház egységét fejezték ki a liturgiában. A revízió utáni vágy, a javítás kisebb-nagyobb változtatásokat hozó szándéka, a szabadabb kísérletezés lehetősége, a gyülekezetek és a lelkészek nagyobb önállósága egyfajta megelevenedést eredményezhet, ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy a kontrollálatlan kísérletezés és a barkács-színvonalú, hozzá nem értő javítgatás megbontja az egységet. A tudatosan tömör, „veretes” liturgiai megfogalmazások megváltoztak a kísérletek nyomán. Azokat a bibliai szövegeket, amelyeket a liturgia okkal az adott formában használt, nemegyszer eltorzultak. A legnagyobb probléma az, hogy több esetben az istentisztelet felépítése változott meg az ilyen „barkácsoló” beavatkozásokkal. Az országon belüli turizmusban más templomokat látogató evangélikusok s a vendégszolgálatokat végző lelkészek elvesztették a 63-as ágenda óta jól ismert érzést: az evangélikus istentisztelet az ország bármely részén hasonlóan

303

Bár még ma, 2009-ben is akad olyan lelkész, aki ragaszkodik a Raffay ágenda használatához. Mint korábban jeleztem, ennek politikai oka volt. Az ágenda készítőjét katolizáló magatartással vádolták meg, amely abban a helyzetben nem teológiai, hanem egyházpolitikai kategória volt. Az állam, ill. a kormányzat nem támogatott semmiféle, az ökumenikus igyekezetnek akár csak csíráját is mutató próbálkozást. Az ilyen – akár teológiai munkának – a legcsekélyebb formája is az egyházak állam elleni összefogásának számított. Ezért PRŐHLE professzor, bár eredetileg a törzsanyagba szánta a liturgikus rendet, az utolsó pillanatban, hogy megmentse a cenzúra törlése elől, a függelékbe helyezte. Csak az 1986-os verzióban került vissza az eredetileg szánt helyére. 304

zajlik, azaz egyrészről a biztonság és az otthonosság érzetét adja, másrészről pedig a Magyarországi Evangélikus Egyház egységét reprezentálja. Ma, amikor – két évtizeddel a rendszerváltás utáni is – egy új struktúrára való folyamatos átállás zajlik, s az eddigi kettő helyett három egyházkerületre osztódik az egyház, amikor a posztmodern világ mindent – a korábbi értékeket, az egységet és összetartozást is – megkérdőjelező közegében él az egyház, ma, amikor a magyar társadalom legnagyobb veszélye az atomizálódás és a széthúzás, különösen is érzékeny pont a liturgia egységének kérdése. Minden egyéni változtatás, koordinálás nélküli újítás és egyénieskedés veszélyezteti a látható és a láthatatlan egységet. Illusztrációként néhány példa, amely jelzi ezt a veszélyt. Az istentisztelet egységes magyar struktúráját három területen különösen is veszélyeztetik az előírt, ill. választható rendektől való, egyre gyakrabban megtapasztalt eltérések. A hirdetés jelenlegi helye a szószéki szolgálat végén, az igehirdetést követően található. Átmenet ez az igei és a szentségi rész között, s előkészítés az oratio oecumenicara.305 Egyre „divatosabb” az istentisztelet elejére tenni a hirdetést – s ez nemcsak praktikus hátrányokkal jár (a gyülekezet egy része még nincs jelen), nem is „csupán” teológiai problémát vet fel (nem az Isten nevében /In nomine Patri.../ kezdődik az istentisztelet), de a liturgia dramaturgiáját is megváltoztatja. A legáltalánosabb problémafelvetés a lelkészi karban és a liturgiával foglalkozó nem lelkészek között a gyónás helye, mérete és aránya, a liturgia többi részéhez való kötődése. Már a Liturgikus könyv megjelenése előtt többféle formában kísérleteztek a lelkészek a gyónás igeliturgia elé való helyezésével. Több helyen meghagyják a jelenlegi,

úrvacsorai

liturgiát

megelőző helyen,

de jelentősen

lerövidítik,

egyszerűsítik. Ismert olyan próbálkozás is, ahol a gyónás teljes egészében elmarad, s csupán az istentisztelet első harmadában, a confíteorban kerül elő a bűnbánat motívum (ebben az esetben viszont – a verbum gratiae elhangzása ellenére – a feloldozás elmarad, ez pedig a kulcsok hatalmának gyakorlása szempontjából problematikus). A gyónás helyét, ill. formáját illető bármelyik változtatás szerves megbontása a Prőhle ágendának, ill. a választható Liturgikus könyv rendjének, ezért a liturgiában való egység kifejezését is befolyásolja. Hasonló a helyzet a keresztelés helyével kapcsolatban. A Magyarországi Evangélikus Egyházban általános a gyakorlat, hogy istentisztelet keretében

305

Az oratio egyes kérései visszautalnak a hirdetésre. Ezért a kettő egymástól elválaszthatatlan.

keresztelnek. Ettől csak rendkívüli esetben van eltérés. A keresztelés helye azonban kérdéses – némelyek az istentisztelet kezdetén, mások az első lekció után, a hitvalláshoz kötődően, ismét mások a prédikáció után, az istentiszteletet záró oltári szolgálat keretében végzik a keresztelést. Mindhárom teológiailag is alátámasztható, indokolható. A különböző gyakorlat nemcsak más más teológiai hangsúlyelhelyezést hoz, hanem az istentiszteletben való egység megbomlását is. A Liturgikus könyv egyértelműsítette a helyzetet. Az LK rendje flexibilis, de teológiailag egyértelmű, hogy a hitvallástól a keresztelés nem választható el. Ezért a Prőhle ágenda rendje szerint a lekciókat követő részen, a hitvallással együtt kell a keresztelést végezni. Az LK rendje szerint pedig az igehirdetést követő hitvallással kapcsolandó össze a keresztelés szertartása. Az alapvető kérdés, hogy az egység és a sokszínűséget jelentő szabadság hol egészítik ki egymást, ill. hol vannak egymás kárára. Az istentisztelet megújulásának folyamatában mérlegelni kell, hogy az egész magyar evangélikus egyház egységes istentiszteleti formája milyen mértékben reprezentálja a szervezeti és a spirituális egységet, ill. az egység (egységesítés) mennyiben veszélyeszteti az oldott, természetes szabadságot.

2.3.5.

Az Ágendaszerkesztő és Liturgiai Bizottság munkája A magyar evangélikusság liturgiáért felelős munkatársai a II. világháború után az Országos Ének- és Zeneügyi Bizottság keretében tevékenykedtek. Bár az 1963-as ágenda készülésénél, ill. annak 1986-os átdolgozott kiadásánál a bizottság is közreműködött és széles körből történt az (elsősorban imádságokhoz való) anyaggyűjtés, valójában nem bizottsági, hanem egy személyhez kötődő szerkesztési munkáról beszélhetünk. Ahogy ezt korábban már jeleztük, PRŐHLE Károly teológiai professzor volt annak szerkesztője, szervezője és szellemi atyja. Az egyház életét is meghatározó politikai fordulat306 után a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Közgyűlése 1996. őszi ülésén elhatározta, hogy önálló, az Ének- és Zeneügyi Bizottságtól független Ágendaszerkesztő és Liturgiai Bizottságot hív életre.307 A Bizottság létrehívásának célja az ágenda felülvizsgálata (és esetlegesen egy új ágenda előkészítése) volt.308 Hangsúlyos, hogy az Országos Közgyűlés nem egy személyt bízott meg, hanem bizottságot hívott életre, azaz a csoportmunkát preferálta az ágendarevízió feladatánál. A Bizottság tagjai hivatalból a püspökök,309 az Országos Közgyűlés választása alapján

a

liturgikával

elmélyülten

foglalkozó

lelkészek,

az

Evangélikus

Hittudományi Egyetem gyakorlati tanszékének képviselője, egyházzenészek. Szükség esetén a bizottság állandó vagy alkalmilag behívott szakértők bevonásával bővülhet. A bizottság első ülésén310 egyhangúlag jelen sorok íróját bízta meg elnöki minőségben a munka koordinálásával és irányításával.311

306

1989. Országos Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1997., MEE Országos Iroda, Budapest. 308 Vö.: D. SZEBIK Imre püspök és TRAJTLER Gábor meghívója, amely ad hoc liturgiai bizottsági ülésre hív meg. Északi Ev. Egyházkerület Püspöki Hivatala ÉP-693/1996. 309 A Magyarországi Evangélikus Egyház Törvényei előírása értelmében a püspök feladata őrködni a liturgia rendje és tisztasága felett: IV. Tv. 62.§.d.: „A püspök megbízatása, hogy ... megállapítsa az istentiszteletek rendjét az országos ének- és liturgia-ügyi bizottsággal egyetértésben és az országos közgyűlés jóváhagyásával”. 310 Budapest, 1997. február 4. 311 A bizottság tagjai voltak névszerint: Hivatalból D.Dr. Harmati Béla, Szebik Imre, Ittzés János, Gáncs Péter, Dr. Fabiny Tamás, Dr. Szabó Lajos, Választva, ill. behívva: Bence Gábor, Fehér Károly, Finta Gergely, Trajtler Gábor, Gregerssen Gálos Miklós, Labossa György, Ördög Endre, dr. Reuss András, Tubán József, Véghelyi Antal, Hafenscher Károly. 307

1997. március 5-én a bizottság országos konferenciát rendezett Budapesten az „egyház megújulása és az istentiszteleti élet címen”. Ezen felmérés történt az egyházban

előkerült

igényekkel,

elvárásokkal,

ötletekkel

kapcsolatban.

A

konferencián a következő szempontok kerültek reflektorfénybe: - Szükség van az istentisztelet kérdéseinek teológiai tisztázására, - Az általános teológiai kérdések mellett a jelen istentiszteleti rend igen sok apró részlete felülvizsgálatra szorul, - Nyitottság tapasztalható egy liturgiai reformmal kapcsolatban. A bizottság 1997. március 18-i ülésén kiértékelte312 az itt elhangzott javaslatokat, majd annak alapján meghatározta további munkájának legfontosabb teendőit. E szerint három csatornája van a Liturgiai Bizottság munkájának az elkövetkezendő években: -

Az ágenda hiányosságainak pótlása,313

-

A főistentisztelet teológiai és szövegezési revíziója,314

-

Az imádság, ill. proprium-anyag gazdagítása.315

Később ehhez újabb szempontok is járultak. A munkacsoport tárgyalásai nyomán fogalmazódott meg az a 15 pont, amely rögzítette a tisztázandó kérdéseket, ill. az elvégzendő feladatokat.316 312

Jegyzőkönyv az Ágendaszerkesztő és Liturgiai Bizottság 1997. március 18. üléséről – megtalálható a Bizottság irataiban, ill. az Országos Evangélikus Levéltárban. 313 Pl. az újra indult egyházi iskolák számára áhítat-formák, évnyitó és évzáró istentiszteleti rendek. 314 A Prőhle ágenda néhány rendjén, ill. szövegezésén nyomot hagyott az ún. diakóniai teológia, ennek revideálása is feladat volt. 315 Részben az új rendekhez, részben pedig a vasárnapi istentiszteleti rendekhez szükséges volt gazdagabb imádságanyagot, zsoltárválasztékot biztosítani. 316 1. Az alaprendek gazdagítása 2. Az istentiszteleti rendek folyamatának, felépítésének, időtartamának, belső arányainak felülvizsgálata 3. A gyónás helyének tisztázása az istentisztelet menetén belül 4. Az alkalmi istentiszteletek liturgiájának kialakítása (kórházi istentisztelet; házi istentisztelet betegeknél; egyházi iskolákkal kapcsolatos liturgikus szolgálatok; liturgikus szolgálatok társadalmi ünnepeken; ökumenikus istentiszteleti rendek; ifjúsági, ill. családi istentiszteletek; gyászistentiszteletek; egyházzenei istentiszteletek; áhítatformák) 5. Kazuális szolgálatok újragondolása, azok ökumenikus jellegű bővítése. 6. Agendáris segédanyag lelkipásztori szolgálatokhoz (imádságok, textuarium, meditációs szövegek, énekanyagok) 7. Teológiai tisztázás a felnőtt keresztség és a jelenleg hozzá kapcsolódó felnőtt konfirmáció területén 8. A konfirmáció rendjének teológiai és gyakorlati szempontból való felülvizsgálata 9. Az istentiszteleti imádságok mentalitásának, nyelvhasználatának, formájának átgondolása, a jelenlegi anyag gazdagítása

A bizottság a Liturgikus könyv végső kiadásáig (a nyári hónapokat leszámítva) havonta tartott munkaülést. A munka menetében középpontba került a vasárnapi főistentisztelet liturgiájának teológiai és formálási problematikája. E téma végigvonult az eddigi munkán, a főistentisztelet koncepcionális terveinek lezárására 2000-ben került sor. Emellett minden ülésen előkerültek a már jelzett témakörökből elvégzendő feladatok. A főistentisztelet formálási folyamatának két fontos mérföldköve volt a bemutatóval egybekötött széleskörű konzultáció, ill. az azokhoz kapcsolódó két próbafüzet, amelyek a Lelkipásztor c. lelkészi szakfolyóirat mellékleteként jelentek meg 1999 és 2000 Húsvétján. Az 1998 szeptemberében tartott konzultáció (mintegy harminc lelkész részvételével317) kontrollt jelentett a bizottság elképzeléseihez, ill. ötletanyagot adott a folytatáshoz. Az 1999 májusában tartott konzultáció, amelyen közel száz lelkész és egyházzenész vett részt, segített a próbafüzet rendjének elkészítésében. A konzultációk és a munkamegbeszélések nyomán a bizottság egyértelmű döntése volt, hogy a vasárnapi főistentisztelet egységes rendje azonos felépítéssel háromféle formában lehetséges: 

liturgikus rend



énekverses rend



egyszerű rend Koncepcionális kérdés volt, hogy csupán egy istentiszteleti forma legyen, amely

sokféle módon egyszerűsíthető vagy gazdagítható, puritán módon vagy ünnepélyesen megtartható. Az ’egy rend sokféle variációval’ alapgondolat az istentiszteleti egység megnyilvánulását jelenti. Így bármilyen formában ünnepli az adott gyülekezet az istentiszteletet, az idegenből jött evangélikus – a menetrend, a dramaturgia, a felépítés azonossága miatt – otthon érezheti magát.

10. Az avatások, szentelések elnevezésének felülvizsgálata, rendjének revíziója 11. A perikóparend újraszabályozása, a kettős olvasmány lehetőségének biztosítása (Két olvasmány + igehirdetési alapige), valamint a vasárnapok tematikájának újragondolása 12. A rubrikák kibővítése, újrafogalmazása 13. A liturgikus öltözék felülvizsgálata, megújítása, használatának szabályozása 14. Az istentiszteletre való egyéni és közösségi felkészülés anyagának bővítése 15. Az ágenda formai követelményeinek és kiadásának meghatározása 317

Az Északi Evangélikus Egyházkerület kápolnájában.

Az egységes rend (váz) a 2000 tavaszára elkészült próbafüzetben bizonyos konszenzust mutatott. E rend kipróbálása, tesztelése kontrollált keretek között folyamatosan zajlott, ennek eredményeként a bizottság a 2000. év végére lezárta a főistentiszteleti rend formájával való foglalkozást, és áttért a szövegezési feladatokra. A döntő változás az új tervezetben a korábbi rendhez képest, hogy -

Az istentisztelet szerves részének tekinti az úrvacsorát

-

A gyónást és az absolutiot az előkészületi részben helyezi el

-

A hitvallást az igehirdetéhez kapcsolódóan, azt követően helyezi el

-

Lehetőséget ad az igei részben háromféle textus használatára (ószövetség, evangelium, epistola) Bevezeti az anamnesis és a pax használatát

-

A tesztelések kezdeti tapasztalatai nyomán úgy tűnt, hogy a közvélemény elfogadja az egységes felépítést. 318     

Előkészület (köszöntés, Confiteor, Absolutio / verbum gratiae) Bevezetés (Introitus, Kyrie, Gloria) Igei liturgia (Lectio-k, igehirdetés, Credo, Oratio oecumenica) Úrvacsorai liturgia (Praefatio, Sanctus, Epiklesis, Consecratio, Anamnesis, Miatyánk, Pax, Communio) Befejezés (Postcommunio, küldés, áldás) A formai csiszolások menet közben többszöri – elsősorban sorrendbeli –

változtatást hoztak. A legkritikusabb továbbra is a hitvallás helye maradt, ill. a hirdetések funkciója és helye az istentiszteletben. A szövegezési munkálatok 2000-től kezdődtek. Ennek eredményeként elkészültek az ordinárium nyers szövegei és Virágvasárnap,

ill. Rogate

vasárnapjának proprium anyagai. A bizottság az elkészült próbaszövegeket többeknek átadta véleményezésre, javításra. A főistentisztelet mellett elkészült az egyházi iskolák évnyitó és évzáró istentiszteleteinek rendje (Veni Sancte, Te Deum), a gyermek és felnőtt keresztelés és konfirmáció rendje, a templomi gyászistentisztelet, a családi istentisztelet, majd a Tamás-mise rendje. Ezt követte a különböző áhítatformák és imaórák rendje.

318

A bizottság által figyelembe vett és megtárgyalt jelzéseken kívül nem érkezett erős, írásos jelzés azügyben, hogy komoly ellenkezés lenne.

A bizottság a munka folyamán állandóan figyelemmel kísérte a magyar római katolikus, református és görög katolikus rendeket, valamint a német, svéd, angol és amerikai evangélikus ágendákat is. Mind a revíziós, mind pedig a kiegészítő munkát meghatározta a tradíció komolyan vétele319 és a jelen kihívásainak figyelemmel kísérése. A bizottság az Országos Közgyűlés által elfogadott határozat értelmében úgy tervezte, hogy 2005 ádventjére készül el bevezethető formában az új ágenda. 2005 advent első vasárnapján valóban megjelent a teljesnek számító próbakiadás, amely null-verzióként lett ismert.320 A két év alatt összegyűlt véleményeket, kéréseket, ötleteket a bizottság feldolgozta, tárgyalta, s ahol indokoltnak látta, beledolgozta az anyagba. Kiegészítésre is sor került. Az egyes vasárnapok témáit a bizottság újra-gondolta, s ezzel a null-verziót kiegészítette. Ugyancsak gazdagodott az oratio oecumenica. A nagy ellenszélben321 is széles körű konszenzust kereső bizottság komromisszumos döntésének eredményeként a Liturgikus könyvbe belekerült a Prőhle ágendából az istentisztelet ordináriuma. Így mind a liturgikus, mind az énekverses, mind pedig az egyszerű rend korábbi formája használható. Ez természetesen a proprium anyag kompatibilis voltát is jelzi. A végleges forma 2007 ádventjében jelent meg. A püspöki kar – tartva a nullverzió megjelenésekor hozott döntés hatályát – nem rendelte el a Liturgikus könyv kötelező használatát, hanem alternatívaként jelölte meg az eddigi istentiszteleti rendtartás, a Prőhle ágenda mellé.322 Elterjedése éppen ezért gyorsnak nem mondható. Ugyanakkor apró jelzések utalnak arra, hogy legalább a proprium rész használatával, a korábbi istentiszteleti gyakorlatba egy-egy új elem beemelésével elindult az a folyamat, amelyben egyre több liturgus és egyre több gyülekezet 319

A bizottság az ősi, közös keresztény tradíciót, az európai lutheránus tradíciót és a magyar reformáció hagyományát egyaránt figyelembe vette. 320 Ez tördelésében, szövegtükrében a végső terv szerint készült, de próbakiadásként csak ragasztott, puhakötésű könyvként jelent meg. 321 A hosszú előkészület és egyeztetések után a próbafüzetek megjelenése váltott ki nagyobb ellenkezést egy kicsiny, de hangos csoportban. Az ellenérvek döntő többségükben nem teológiai, hanem emócionális, belső egyházpolitikai, vezetés-elméleti, valamint kompetencia okokra vezethetők vissza. Egyértelműnek tűnik, hogy mind a bizottság, mind pedig az ellenzőjk oldaláról történtek hibák. Ennek feldolgozásához megfelelő rálátást engedő időre van szükség. 322 A Liturgikus könyv s általában a liturgikus megújulási mozgalom ellen indított támadásokat, amelyek túlnyomó részben teológiailag megalapozatlanok, emocionális eredetűek voltak, és javarészt nem a liturgiáról, hanem hatalmi kérdésekről, egyházkormányzati problémákról és személyi ellentétekről szóltak, itt nem tárgyaljuk. A teológiailag értelmezhető ellenlépéseket megfelelő rálátást adó idő után fel kell dolgozni, a többi pedig méltatlan a Liturgia sacra ügyéhez.

használhatja majd a Liturgikus könyvet. E célt szolgálta az is, hogy a Liturgikus könyv megjelenése után egy éven belül megjelent a Gyülekezeti liturgikus könyv is. Ez egyrészt tartalmazza az LK rendjeinek vázlatát, ill. a gyülekezetre háruló liturgikus szerepek részletes anyagát, másrészt olyan gazdag liturgikus példatárat ad a hívek kezébe, amely lehetővé teszi egy új liturgikus kultúra kialakulását.

2.4.

Konklúziók – a történeti rész kiértékelése 2.4.1.

Az istentiszteleti rend és élet megváltoztatásának motívumai Ha végiggondoljuk a magyar evangélikus liturgia történetét a 16. századtól egészen napjainkig, figyelemmel kísérjük az istentiszteleti rendek s annak nyomán az istentiszteleti élet változásait, nyilvánvalóvá lesz, hogy általában minden változásnak egyszerre többféle oka volt. A teológiai, egyházpolitikai és kegyességi motívumok mellett megfigyelhető az ágendák előkészítőinek, készítőinek, befogadóinak és használóinak fontos szerepe. Ezeket a szerepeket olykor egy-egy személy, néha pedig kisebb nagyobb csoportok játszották.

2.4.2.

Teológiai motívumok A 16. századi reformációban, azon belül a magyar egyházújításban olyan alapvető teológiai kérdések kerültek elő, amelyek döntően meghatározták az istentiszteleti élet kérdését. Isten igéjének keresztény életet és az egyház létét meghatározó, formáló szerepe előtérbe került. Az igeszolgálatra épülő, igeközpontú istentisztelet új megközelítést jelentett a reformáció előtti római gyakorlathoz képest, melyben elsősorban a sacramentum dominált. A magyar reformáció első ötven évének istentiszteleti törekvéseit az igeszolgálat erősítése jelezte. A verbum et sacramentum harmóniája bizonyára jellemző lehetett a magyar evangélikus istentiszteleti gyakorlatra a 16. század második felében, ugyanakkor a bemutatott ágendák csupán az igei részt vagy az azzal kapcsolatos anyagot hozzák. Hipotézisem szerint az úrvacsorai rész megmaradt teljes egészében a régi formában, ezért nem volt szükség a jól ismert szertartás leírására. Az úrvacsorával kapcsolatban kizárólag a bűnbánati részt, a közösségi gyónás anyagát rögzítették – éppen a reformátori teológia bűnbánat-feloldozási értelmezése miatt. Teológiai motívumról itt tehát annyiban beszélhetünk, amennyiben a reformáció új hangsúly-elhelyezéséről, ill. a megfelelő szövegrészek igeközpontú formálásáról van szó. Teológiai okra vezethető vissza az

is, hogy az ágendák a magyar evangélikus liturgiatörténetben mindig bőven hoznak kazuális szolgálattal, ill. istentiszteleten kívüli lelkipásztori szolgálattal kapcsolatos rendeket. Ennek hátterében bizonyára az a teológiai megfontolás áll, hogy ezeknek a szolgálatoknak során kerülnek elő azok a kérdések, amelyekben a reformáció újragondolást, megtisztítást, átformálást hozott. Ezek a kérdések: bűnbánatbűnbocsánat, megigazulás, üdvösség-örök élet, papi szolgálat. A különböző korszakok más és más súllyal engedték előtörni az istentisztelet rendjének változtatásában a teológiai indítékokat. Vizsgálódásunkból kitűnik, hogy elsősorban a 16. században (egészen a 17. század első harmadáig), majd a 20. században játszott jelentős szerepet az istentisztelet formálásában a teológiai tényező. A közbeeső három évszázadban elsősorban a társadalmi, egyházpolitikai s bizonyos szinten a kegyességi szempontok játszottak a teológiaiaknál fontosabb, domináns szerepet. A 18. század második felének és a 19. század első felének racionalizmus által átjárt antiteológus magatartása csak a leépítés indokában játszott szerepet, konstruktív teológiai motívumot nem lehet felfedezni a korszak áttanulmányozása során. A 20. század újreformátori gondolat-vonulata, ill. az ökumenikus teológia megjelenése ismét egyértelműen befolyásolta az istentisztelet formálását, a gyakorlat alakítását. Luther és a reformáció korának „újrafelfedezése”, az ébredések teológiai hátterének beszüremkedése, a református puritán hatás állandó háttér-jelenléte olyan teológiai kontextust jelentett, amely megszabta a liturgikus megújulás mozgásterét és irányvonalát.  2.4.3.

Egyházpolitikai motívumok A kialakuló magyar protestantizmusnak kereszténységen belüli és egyházon kívüli, azaz világi (társadalmi) viszonylatban is meg kellett határoznia és fogalmaznia az identitását.

Ebben

a

tevékenységében

állandó

kölcsönhatást

tapasztalt

a

kereszténység más csoportjaival, a társadalompolitikai, ill. hatalmi környezettel. Természetes,

hogy

az

istentisztelet,

mint

az

egyház

legfontosabb

életmegnyilvánulása nem tarthatta távol magát ezektől a hatásoktól. Az istentisztelet megújítása a magyar reformáció idején nem hagyhatta számításon kívül sem a – Magyarországon lassan, de egyre inkább erősödő – helvét hatást, sem pedig a világi

hatalommal is összefonódott katolikus közeget. Az evangélikusság Európa-szerte ismert, Magyarországon is meglévő közép-pozíciója és híd szerepe kezdettől fogva megjelent az istentisztelet formálódásában is. A 16. századi elhatárolódás a katolicizmustól, a közös út (később sikertelen) keresése a helvét irányzattal olyan egyházpolitikai motívum volt, amely meghatározta az evangélikus liturgia rendjének alakulását. A sikertelen törekvés a közös és egységes protestáns liturgikus gyakorlatra – BEYTHE István próbálkozása karakterisztikus példa erre – később a reformátusok felé is bizonyos elhatárolódást hozott, amely a 17. században elsősorban az úrvacsora tanítással és gyakorlattal kapcsolatban jelentkezik. Az ellenreformáció erősödése miatt azonban a két protestáns felekezet – teológiai különbözőségüket félretéve – összefog. Ennek eredménye az, hogy a magyar protestantizmusban természetes volt és maradt a szószék és úrvacsorai közösség. A nem együtt, de párhuzamosan formálódó magyar evangélikus és magyar református istentiszteleti élet alapja nem teológiai összefogás volt, hanem egyházpolitikai szükségszerűség és abból fakadó döntés. A 19. század második felében külföldi mintára, a protestantizmus súlyának összefogással való megerősítéseként s a felvilágosodás és racionalizmus liturgiát elsekélyesítő, különbségeket összemosó hatása nyomán ismét napirendre került a protestáns unió elképzelése. Ez sohasem valósult meg, de a 19. század

végi

agendáris munka, valamint a 20. század eleji liturgia-egységesítési kísérlet hátterében a protestáns unió egyházpolitikai motívuma is felfedezhető. Lényeges egyházpolitikai indítékok húzódnak meg a 20. századi agendáris munka mögöttis. Raffay püspök ágendája a Trianoni békeszerződés után megcsonkult és széteső egyházban próbált egységet és összetartozást munkálni. A II. világháború utáni időszak istentiszteleti élettel összekötődő himnológiai munkájának hátterében éppen úgy, mint a tervezett új ágenda elkészítésénél fontos szerepet játszott az egyházpolitikai tényező. Egy egyházellenes rendszerben az egyháznak meg kellett találnia azt a minimális-maximális igazodási mértéket, amely nem jelentette az identitás feladását, ugyanakkor nem jelentett minden tevékenységet ellehetetlenítő ellenállást sem. Ennek a keskeny középútnak a megtalálása az istentiszteleti élet szempontjából is fontos volt. Az egyház nem adhatta fel identitását, ugyanakkor olyan kompromisszumokat volt kénytelen kötni, amelyek érződtek az énekeskönyv és ágenda elkészítésében, végső formájában. Az 1963-as

ágendánál mind szövegezésben, mind pedig az ágenda tartalmában tapasztaljuk, hogy egyházpolitikai döntések egész sora húzódik a háttérben. Ugyancsak egyházpolitikai tényezőket találunk a 20. századi liturgiatörténet ökumenikus vonatkozásaiban is. Az 1963-as ágenda nagyobb ökumenikus lépést akart megtenni azáltal, hogy ősi keresztény formákat elevenített fel. A század második

felének

szocialista

világában

azonban

mindennemű

ökumenikus

tevékenység gyanús volt (az összeesküvés gyanúját rejtette a totalitárius állam számára), ezért ezt az államhatalom az egyházi vezetőkön keresztül tiltotta. PRŐHLE Károly nagyobb lépése a liturgikus istentisztelet felé azért hiúsult meg, mert még a kézirat cenzúrára való leadása előtt bevádolták őt katolicizáló (=reakciós) törekvésekkel az Állami Egyházügyi Hivatalban.323 Minden egyes – a liturgiát meghatározó – döntésben ott húzódott tehát az egyházpolitikai motívum.

2.4.5. Kegyességi motívumok

Mivel a magyar evangélikus kegyességtörténet nincs feldolgozva, csupán résztanulmányokban találunk e tárgykörre utalást. Nehéz ezért azt is megállapítani, hogy a kegyességi irányzatok az istentiszteleti rendek formálódásában közvetlen módon milyen szerepet játszottak. Jelen vizsgálódások során kiderült, hogy az egyéni kegyesség, ill. egy csoportnak az általános magyar evangélikus kegyességtől eltérő kegyessége közvetlen nem befolyásolta országos, ill. területi szinten az istentisztelet formáját vagy tartalmát. Természetesen a liturgiát megélő egyes gyülekezetek az igehirdetésben, a szabadon mondott imádságban s az énekválasztásban az adott lelkész kegyességi irányzatát látták és követhették, ugyanakkor az itt felvázolt liturgiatörténeti áttekintés arra enged következtetni, hogy ebből a szempontból kiegyensúlyozottság jellemezte a magyar evangélikus istentisztelet-fejlődést. Az egyes ágendák készítői – akár csoportmunkában készült a mű, akár (többnyire) egyegy személyhez kötődött annak megírása – egészséges középutat vállaltak. Igaz ez akkor is, ha ezt átjárták a mindenkori időszak stílusjegyei (pl. a 18–19. század barokkos körmondatai).

323

Mivel Magyarországon az Állami Egyházügyi Hivatal anyagai még feldolgozatlanok, ezt a momentumot több, egybecsengő szóbeli forrásból ismerem.

Két ponton azonban nyilvánvaló, hogy a sajátos kegyesség befolyásolta az istentiszteleti gyakorlatot. A magyarországi evangélikusság nemzetiségi egyházban él. Mind létszámában, mind hatásában jelentős volt a szláv hátterű gyülekezetek jelenléte. A szláv kegyesség nagyobb érzelmeket kinyilvánító, gazdagabb liturgikus anyagot hozó gyakorlata nemcsak a szlovák nyelvű gyülekezetekben jelent meg, hanem hatással volt a magyar nyelvű gyülekezetek életére is. A másik – úgyszintén indirekt – hatás a huszadik század közepén, elsősorban északi (finn) hatású ébredési mozgalmak megjelenése. Az ébredési mozgalmak nem hoztak sem változást, sem pedig sajátos színárnyalatot a liturgiába, viszont siettették és felgyorsították a század második felében végbement liturgiai eszmélődést és tisztázó folyamatot, amely PRŐHLE Károly ágendájának megszületéséhez vezetett.

2.4.6. Szerepek

Minden időben kérdés, hogy az istentiszteleti rend elkészítése, formálódása, egy időszakra való rögzülése kinek a munkája nyomán valósul meg. Egy adott közösség megbízhat lelki vezetőket, de kiválaszthat a feladatra több embert, ill. egy meghatározott

csoportot.

A

20–21.

század

fordulóján

a

demokratikus

gondolkodásmód hatására természetesebbnek lehetne tartani az ilyen munka közösségben való elvégzését. A közösségi munka kompromisszumokat hozó metódusa a szélesebb körű el- és befogadás reményét sejteti. Az egyéni ágendakészítés azt a veszélyt hordozza magában, hogy egy-egy személy nagyon sajátos stiláris, kegyességi, koncepcionális jellemzőket hoz a nagy közösség számára készülő ágendában. A magyar evangélikus liturgiatörténet vázlatos áttekintése mégis arra a következtetésre vezet, hogy túlnyomórészt egyes személyek végezték el az istentiszteleti rend formálását. Munkájuk hátterében természetesen vagy kialakult formák, vagy erősödő irányvonalak húzódtak meg, amelyeket vagy formába öntve rögzítettek, vagy pedig átformálva, új irányt mutatva saját elképzelésükre alakították. Mind a 16. században, mind a liturgiatörténet szempontjából „átmeneti” századokban, mind pedig az újulást hozó 20. században az „egyszemélyes” ágendák domináltak.

A legtöbbjük mögött bizonyára segítő csoport állt, mégis az adott

személy

nevéhez,

munkásságához,

teológiai

irányához

kapcsolódott

az

evangélikusság életét meghatározó istentiszteleti rendet szabályzó mű.

*

*

*

* *

A motívumok felsorolása végén megemlítendő az a szempont is, hogy különböző korokban más-más „hátszél” kellett ahhoz, hogy elterjedjen egy-egy ágenda: pl. Világi párfogó, zsinat, szakmai tekintély, püspöki tekintély, stb.

3. Ekkleziológiai-liturgiai rész

3.1.

Egyházi és társadalmi tényezők, amelyek az istentisztelet megújulásához vezethetnek

3.1.1. Kereszténység Európában a század- és ezredfordulón és azután 3.1.1.1. Opciós társadalom

Korunk gondolkodói és elemzői jónéhány olyan varázsszót használnak, amelyek azt az igényt jelzik, hogy részben vagy egészben leírható legyen a jelen folyamata. Ezek közül – témánk szempontjából fontosnak tekintve – a következőkben önkényesen kiemelünk

néhányat:

Posztmodern

–

szekularizáció

–

vallásosság

–

élménytársadalom – opciós társadalom. Azt a sajátos helyzetet, amelyben ma Európa, s azon belül az európai kereszténység él, divatosan a »posztmodern« kifejezéssel illetik. Sőt, az elmúlt néhány évben már posztmodern utáni (ill. poszt-posztmodern) korról beszélnek. Ez a kifejezés azonban oly sokféle módon és jelentésárnyalattal használt,324 hogy inkább gyűjtőfogalomnak tekinthetjük, mint behatároló jelzőnek. Nem véletlen, hogy azok a filozófiai, szociológiai és teológiai művek, amelyek használják ezt a kategóriát, hosszasan értelmezik, ill. kifejtik az egyéni magyarázatukat.325 Mivel azonban ez a kifejezés mind a vallással általában, mind az egyház identitás-megfogalmazásával, mind pedig az istentisztelet kérdéseivel kapcsolatban előkerül, nem hagyható figyelmen kívül. A szakirodalomban éppen úgy találkozunk vele, mint a napi

324

A „posztmodern fogalma egy egységesnek nem mondható képződmény, ami több forrásból táplálkozik”. - KUNSTMANN, Joachim, Christentum in der Optionsgesellschaft, 83. o. Itt Kunstmann kifejti, hogy a posztmodern egyfelől a modern masszív kríziséről szól, másrészt pedig a gondolkodás egyfajta értelmének az apóriájáról. A posztmodern meghatározása Kunstmann szerint oly problematikus, hogy a kor elemzéséről szóló összefoglaló fejezetben egyenesen a címben kérdőjelez: „Welche Postmoderne?”. – Melyik posztmodern? 325 Lásd: WELSCH, Wolfgang, Postmoderne - Genealogie und Bedeutung eines umstrittenes Begriff, in: KEMPER, Peter (Hrsg) Postmoderne oder Der Kampf um die Zukunft, 9–37. o. KUNSTMANN, Joachim, Christentum in der Optionsgesellschaft, 13–16. o.

sajtóban. Ezért kísérletet teszek arra, hogy egy keresztmetszet-értelmezés nyomán olyan definíciót adjak, amely témánk szempontjából segítséget jelenthet. Mindaddig, amíg a korábbi kor- és korszak-meghatározások képesek voltak kiemelni konkrétan körülhatárolható jellemzőket az adott időszakra, addig a »posztmodern« csupán jelzés-fogalom arról, hogy mi az, amin túl van a korszakot megélő ember, ill. közösség (civilizáció, társadalom, egyház stb.). Erre utal az a kifejezés-sor, amely elsősorban elhatárolásban, azaz negatívumokban fejezi ki a kor lényegét. A korábban értéknek számító dolgok értéküket vesztik, a korábban magától értetődő normák megkérdőjeleződnek, az addig elismert életformák elvesztik irányadó jellegüket. Mintha az addigi értékek helyébe nem kerülne új. Csak a kérdezés, a megkérdőjelezés, az ellenállás, az értékvesztés és a szkepticizmus jellemzi a posztmodern kort? A kor lényege a negációban merülne ki? A kereszténységet – mint értékorientált, értékteremtő és értékhordozó közösséget – különösen is érzékenyen érinti az imént vázolt gondolkodásmód. A kereszténységgel és azon belül az egyházzal kapcsolatban is napirendre kerülnek a ténymegállapításra kísérletet tevő fosztóképzős (negatív megközelítést jelző) kifejezések.

Ilyen a

kereszténységgel, ill. egyházzal kapcsolatban: Entchristlichung, Entkirchlichung, Entritualisierung, Entsakralisierung des Alltags stb. Azaz az elkeresztényietlenedés, az elegyháziatlanodás, a mindennapok elszakadása a szakrálistól. A döntő kérdés, hogy a posztmodern fogalmával illetett kor csak a régitől való elhatárolódásban értelmezhető-e, ezzel elszakadni, vagy éppen sajátos módon kötődni akar a korábbi korszak(ok)hoz, hoz-e újat, vagy csak a régit tagadva kiváltja és felváltja azt?326 Nem véletlen, hogy már a kezdet kezdetén vitatottnak tartották a kifejezést.327

A posztmodern egy olyan kor, amelyet definiálva (majdnem eleve kudarcra ítélt kísérlet) a következő legfontosabb jelzők, jellemzők sorolhatók fel: 

Az értékek változása – amelynek hátterében a fogyasztói társadalom gyakorlati materializmusa is meghúzódik,



A vallásos érdeklődés, éhség – amely független a kereszténységtől vagy annak tradicionális gyakorlatától,

Bujalos István szerint „Árulkodó már maga az elnevezés is – posztmodern. A ’poszt’ jelző a szakítás igényét, de az elszakadás képtelenségét is kifejezi. A posztmodern megtartja a ’modern’ szót még önmaga elnevezésében is.” – Vö.: Bujalos, 3. o. 327 WELSCH, Postmoderne, 9. o. 326



A látvány szerepe és a különböző érzékszervek pozitív élmény igénye,



Az individualizálódás – amely egyben egyéni szabályokat, legalizált kivételeket, a másság valamilyen szintű akceptálását jelzi,



A (választható) lehetőségek széles skálája, amely az életet sokszínűvé, ugyanakkor döntéseiben egyre bonyolultabbá teszi.

A posztmodern egy egységes értékszemléletet nem képviselő, általános jellemzőket sem negligációban, sem pozitív megfogalmazásokban nem hordozó korszak a második-harmadik évezred fordulóján. Éppen ezért nem töltésében, hanem lehetőségeiben nyitott a jövő felé. Útkereső korszak – valami után, s még nem tudja, mi előtt. Dolgozatom témája szempontjából ez azt jelenti: a megkérdőjeleződött tradicionális javak és értékek sorába az istentisztelet is beletartozik, ezért az új környezetben újragondolásra, újrafogalmazásra szorul. Ez azonban lehetőségként értelmezhető, és a formálhatóság és megújulás reményét hordozhatja magában.

3.1.1.2. Szekularizáció

A posztmodern – modernből magával hozott – öröksége a szekularizáció. Egyértelműnek mondható, hogy a folyamat évszázadokra tekint vissza, de koncentrálódása, nyilvánvalóvá válása, tetőzése az ezredfordulón fokozatosan megfigyelhető. A posztmodern érték-átalakulás, érték-megkérdőjelezés elérte a kereszténység, azon belül pedig az egyház által képviselt értékeket. Ez nem csupán éles egyházkritikában jelentkezett, hanem az egyházon túl a keresztény hittől való elfordulást is eredményezte. Részben a folyamat intenzitása következményeként, részben pedig az egyház felkészületlensége nyomán az egyházból való tömeges kilépést regisztráltak, aminek hátterében nemcsak az anyagi kérdések húzódnak meg (adófizetési kötelezettség), hanem elsősorban egyfajta mentalitás, szabadságvágy, önállóság-akarat, nagykorúság-kifejezés. Ezért nem is egyszerűen a formális egyházi kötődések felmondásáról, hanem újfajta attitűdről, életformáról, gondolkodási módról van szó. Ebben a mentalitásban döntő szerepe van a fogyasztói társadalom

gyakorlati materializmusának.328 Mivel ez társadalmi méretű jelenség (túlmegy a csupán réteget/eket érintő határon), az egyháznak, de a társadalom értékrendjét figyelemmel kísérő, azt formáló, azt tervező és arra építő vezetőknek és szervezeteknek is komolyan számolniuk kell e folyamat jövőt meghatározó hatásaival. Az egyház, mint a korábbi szellemi-lelki értékrendet befolyásoló, azt bizonyos korszakban monopol helyzetben kézben tartó közösség, különösen is érintett a kérdésben. A szekularizáció folyamata természetesen strukturálisan, financiálisan és pozícionális szempontból kellemetlenül érintheti, valójában azonban olyan lehetőségről van szó, amely értelmezhető világi-társadalmi elvárásokban realizálódó isteni kihívásnak is. Ez pedig teljes megújulást indikál és akár eredményezhet is. A szekularizáció az egyház számára – tőle függő módon pozitív – korszakváltást is jelenthet. Tisztulást, újulást – és ezek nem formai szempontok, hanem tartalmi, lényegi, egzisztenciális ügyek.

3.1.1.3. Vallásosság

A vallás el fog tűnni. Ez volt a hetvenes évek vallásszociológusainak hangoztatott véleménye. Egy modern világban nincs többé hely a vallás számára. S ez még inkább igaz az egyházra nézve. Nemcsak a vallásszociológia, de a nyilvánosság is ennek a szekularista paradigmának a hegemóniája alá van rendelve. A vallás tabu: felvilágosult embereknek nincs szükségük vallásra. A vallás maga el fog tűnni.329 A helyzet azonban másként alakult. A hagyományos – elsősorban keresztény tradícióra épülő – vallásosság valóban jelentősen átalakulóban van, de az új, még nem minden szempontból

definiálható

vallásosság

és

az

ebből

kialakuló

vallás-világ

formálódik.330 A „hit egyház nélkül” téma (Glaube ohne Kirche) a korábbi egyház számára elképzelhetetlen

gondolat. Nemcsak biblikus

és

hitvallási alapon, hanem

egyházjogilag is a hit, a vallásosság számára az egyedüli meder az egyház volt. A

328

Különösen is elgondolkodtató, hogy a volt keleti blokk országaiban, ahol az ideológiai materializmus 5-7 évtizeden át mindent meghatározó volt, a szekularizáció az ideológiai materializmus idején kisebb volt, mint a nyugati társadalmakban, a rendszerváltozás után azonban ugrásszerűen felgyorsult, és a gyakorlati materializmus igen széleskörű elterjedése nyomán a nyugatinál is jelentősebb mértékűnek mutatkozott. 329 ZULEHNER, Paul, HAGER, Isa, POLAK, Regina, Kehrt die Religion wieder? 13. o. 330 Uo., 65. o.

huszadik század második felében, majd az ezredfordulót követően ezen a területen is döntő változás történt Európa társadalmaiban. Ha biblikus és hitvallási alapon továbbra is az egyház isteni szerepéről, elkerülhetetlen voltáról beszélnek is, tapasztalati úton kénytelen minden keresztény egyház számolni azzal, hogy a vallásosság jelentős része az új évezred első éveiben már az egyház falain kívül zajlik. A második évezred végén divatos gondolat, hogy ti. ha lesz harmadik évezred, akkor vallásos lesz, elgondolkodtató folyamatokon alapszik. Bár a szekularizáció folyamata igen erősnek mondható az európai társadalmakban (s ez a folyamat korábban inkább nyugaton, mára inkább Kelet- és Kelet-Közép Európában erősödött fel), mégsem ateizmushoz vezet, hanem egyfajta új vallásossághoz. Ez részben szünkretista vonásokat hordoz – hiszen a keleti és nyugati kultúrák erős keveredésének nyomán számos vallásos színezetű gondolatrendszer fordul meg Európában –, másrészt a misztika és a transzcendens utáni éhség nyomán az individualizálódás hatására egyéni hitek, magán, személyre szabott istenképek alakulnak ki, és sajátos vallásosság-gyakorlatok formálódnak. Sok esetben ez természetesen csak vallásos jellegű. Nem lehet azt állítani, hogy a harmadik évezredbe lépő ember és társadalom vallástalan lenne, inkább azt, hogy sajátos, individuális módon gyakorolja a vallásosságot, amelyet részben magának alkot, részben pedig vallási közösségek és áramlatok, kereskedelmi szervezetek vagy a szórakoztatóipar kínálata nyomán a maga számára ötvöz.

3.1.1.4. Élménytársadalom

A posztmodern megjelölést többségében a filozófusok, ill. a filozófia által jelentősen meghatározott tudományágak használják. A szociológia ezzel szemben különböző fogalmakat használ, amelyekben a társadalom valamilyen jellemzőjét emeli ki: fogyasztói társadalom, rizikó-társadalom, opciós társadalom, élménytársadalom stb. Korunk önmeghatározó folyamatában igen jelentős állomásnak mondható Gerhard SCHULZE kultúrszociológiai tanulmánya az élménytársadalomról, 331 Írása jó néhány nyelven és kiadásban megjelent, nemcsak szociológusok, de a társadalom- és

331

SCHULZE, Gerhard, Die Erlebnis-Gesellschaft.

szellem-tudományok más területeinek képviselői számára is alapmű. Teológusok is forgatják, hiszen az abban leírtak egyértelműen fontosak és elgondolkodtatóak az egyház és jövője számára. SCHULZE szerint a háború utáni időben gyökeresen megváltozott, sőt állandóan változik az emberek kapcsolata a javakhoz és a szolgáltatásokhoz. Megközelítések és értékelések alakultak át. Ennek a ténynek egyértelmű jellemzője, hogy a korábban valamilyen cél eléréséhez eszköznek tartott tárgyak céllá, sőt öncéllá változtak. Ebbe a folyamatba tartozik bele az, hogy a »dizájn« és a »produkció-imázs« fő tényezőkké váltak. Kulcsszóvá vált az élmény, életcéllá az élményszerzés, üzletággá az élményprodukció. Az a folyamat, amely az élménytársadalom fogalmának jogos bevezetését hozhatta magával, nem csupán a materiális javak, a kereskedelemben forgalmazott áruk területére korlátozható. Átjárja az egyén és a közösség szinte minden szféráját, meghatározza a hétköznapok és az ünnepek, az apró tevékenységek és a nagy lépések teljes területét. „Az élet végső soron élményprojektté vált”.332 „Az élmény fogalma több mint egy szakszó a szabadidő-szociológusok között”.333 Az élmény-fogalom átjárja így a hétköznapokat is. Nem csupán az ember fizikai létét határozza meg, hanem a teljes életét. Az élmények pszichofizikai konstrukciók.334 – mondja SCHULZE. Az élmény-keresés és megvalósítás folyamata sem az egyén, sem a társadalom életében nem a biztonságérzet megnyilvánulása, hanem a több, a más utáni vágy bizonytalanságának és veszélyeinek felvállalása. Ahogy SCHULZE fogalmazza: „Az élményprojekt kezdetén a bizonytalanság áll, a végén a csalódási rizikó”. 335 A

legfontosabb

jellemzők:

a

differencializálódás,

esztétizálódása, az individualizálódás és az új miliők képződése.

a

mindennapok

336

Ugyanakkor az

SCHULZE, Die Erlebnis-Gesellschaft, 13. o.: „Das Leben schlechthin ist zum Erlebnisprojekt geworden”. 333 SCHULZE, Die Erlebnis-Gesellschaft, 14. o.: „Der Begriff des Erlebnisses ist mehr als ein Terminus der Freizeitsoziologie”. 334 SCHULZE, Die Erlebnis-Gesellschaft, 14. o.: „Erlebnisse sind psychophysische Konstruktionen”. 335 SCHULZE, Die Erlebnis-Gesellschaft, 14. o. „Am Anfang eines Erlebnisprojekts steht Unsicherheit, am Ende ein Enttäuschungsrisiko”. 336 Ausdifferenzierung, Ästhetisierung des Alltags, Individualisierung, Bildung von neuen Milieus. A differencializálódás minden életterületet átfogóan jelenik meg. Egyfajta határnélküliség kialakulását figyelhetjük meg. Növekszenek a lehetőségek. Megszűnnek a távolságok. Növekszenek a konzumlehetőségek. Gyarapodnak a választható lehetőségek. Ebben a szituációban az élménytársadalom emberének egyik döntő alapkérdése ez lesz: mit akarok? (Mit válasszak, mi tetszik jobban…?) Az individualizálódás tendenciája is megfigyelhető az élménytársadalomban. Kochanek szerint: „a szűkösből a fölösleg-társadalomba való radikális átmenet mélyreható változást hozott, és 332

esztétikum új értelmet és tartalmat nyer, hiszen kiváltja a funkcionalitást és annak helyére lép, az individualizálódás pedig egyben egyfajta új összetartozást is jelöl. A társadalom a lehetőségek ellenére nem tűnik boldognak, és mindennapi tevékenységében a boldogság-keresés az élmény-hajszolásban realizálódik. A mindig többre, mindig nagyszerűbbre vágyás a boldogtalanság, az elégedetlenség, a megelégedni nem tudás jellemzője. „A boldogság keresésének legközvetlenebb formája az élményorientáltság.337 „Az élményorientáltság befolyása alatt változik, formálódik a társadalom. Ez a változás feltartóztathatatlan folyamat, amelynek tendenciáit megfigyelhetjük, de végső kifutását prognosztizálni majdnem lehetetlen. SCHULZE nem állítja, hogy a mai Európa társadalma élménytársadalom, de jelzi, hogy ez a jellemző minden másnál jobban karakterizálja a társadalmi valóságot.338 Amennyiben ezt a valóság-közeli álláspontot elfogadjuk, akkor ez nem elhanyagolható következményekkel jár az egyház életére, valamint azon belül az istentiszteleti gyakorlatra nézve is.

Az alapvető kérdés ugyanis jelen munkánk

számára az, hogy az élménytársadalom, annak minden jellemzőjével milyen hatással van a nehezen változó egyház életére, szolgálatára; tud-e hatni az egyház az élménytársadalomban létrejövő folyamatokra; szükséges-e az istentisztelet aktuális megformálásában és az általános istentisztelet-reformban tekintettel lenni a változó kor változó jellemzőire? exisztenciális alapproblémákkal járt együtt”. (KOCHANEK, Spur Wechsel, 22. o.) A anyagiakban és szellemiekben egyaránt megváltozott alapszituáció növekvő individualizációhoz vezet, amely természetesen kapcsolódik ahhoz, hogy az ember egyfajta belső tájékozódási rendszert alakít ki önmagában, ahol mindennek a mértéke önmaga kívánsága. A biztató szó a köztudatban – médiumokon keresztül – így imperativusként hangzik: Éld meg az életedet - Erlebe dein Leben (SCHULZE, Erlebnisgesellschaft, 68. o.) A harmadik, a kort meghatározó jellemző a mindennapok esztétizálódása (Ästhetisierung des Alltags) (Lásd: SCHULZE, Erlebnisgesellschaft, 98–102. o., továbbá KOCHANEK, Spur Wechsel 24–26. o.). Az ember és a közösség megpróbál a közvetlen és a tágabb környezetében, az egész életében mindent úgy berendezni, hogy az spaß macht, szép látványt nyújt, esztétikus élményt ad. Az ember életre szóló, állandó feladata a szép élet berendezése. Így alakul ki a szép élményvilág. Ezáltal azonban új világot teremt az ember.” (SCHULZE, Erlebnisgesellschaft, 38. o.) Végül az élménytársadalom jellemzője az új miliő-képződési folyamat (Die Bildung neuer Milieus). Az individualizálódott élménytársadalomban az egyes emberek megkeresik és kialakítják a maguk élménycsoportját. Ezek a csoportok nem a hagyományos tényezők által keletkeznek (család, hivatás, életszínvonal, lakóhely), hanem kor, stílus és képzettség szerint. (SCHULZE, Erlebnisgesellschaft, 186191). 337 SCHULZE, Die Erlebnis-Gesellschaft, 14. o. 338 A cím nem azt mondja ki, hogy ez a társadalom élménytársadalom, sokkal inkább azt, hogy annál több, méghozzá olyan mértékben, hogy megéri a szociológiai analízis ezen aspektusára fókuszálni. („Der Titel besagt nicht: diese Gesellschaft ist eine Erlebnisgesellschaft, sondern sie ist es mehr als andere, und zwar in einem Ausmaß, daß es sich lohnt ihre soziologische Analyse auf diesen Aspekt zu fokussieren.”) - SCHULZE, Die Erlebnis-Gesellschaft, 15. o.

Hermann

KOCHANEK

–

mint

könyvének

alcíme

ezt

jelzi

–

az

élménytársadalmat a kereszténység és azon belül az egyház számára kihívásnak tartja339. Azt állítja, hogy az egyháznak váltóállításra (Spurwechsel) van szüksége a megváltozott szociológiai és vallásszociológiai helyzetben. Ez részben a teológiát, teológiai gondolkodást, annak kérdésfelvetését és válaszadását érinti, részben pedig a pasztorális gyakorlatot. Tekintettel a korszakos jelentőségű drámai fejlődésre, tálcán kínálkozik egy váltóállítás lehetősége az egyházban és a gyülekezetekben. Továbbiakban pedig arról szól, mi is a célja e váltóállításnak: az élménytársadalom kontextusában kreatív és dinamikus párbeszédet kell folytatnia a gyülekezetnek. Ebbe beletartozik a tradícióval való megfelelő bánásmód is. A kreatív innovatív magatartás azt is jelenti, hogy az egyháznak a társadalom tagjai számára útmutatást kell adnia. KOCHANEK egyértelművé teszi, hogy ez a váltóállítás nem jelenti a cél megváltozását, a keresztény hit feladását vagy az evangélium hirdetésének megszüntetését. Ugyanakkor megváltoztatja a „tálalás” és az emberekhez juttatás paradigmatikus formáit. Jelenti továbbá azt is, hogy a gyülekezetet a mozgásterében, szociális formáiban, konkrét struktúrájában is változtatni kell. Komolyan kell venni, „…hogy az egyház és a gyülekezet a Szentlélek segítségével nem frusztráltan és kiábrándultan hagy el egy korábbi nyomvonalat, hanem kreatívan a jövő felé igyekszik, ti. célját elérni és a küldetését beteljesíteni: minden ember üdvösségére (1Tim 2,4)”.340 Erre a fajta pozitív hozzáállásra a korábban Európában vallási szempontból monopolhelyzetben lévő keresztény egyházaknak szocializálódniuk kell. A múltba néző sajnálkozás az elvesztett pozíciók felett nem lehet a kereszténység útja. Sokkal inkább az előretekinteni tudó, a nehézségekben is lehetőséget látó, a megváltozott szituációban kihívást értő jövőépítő aktivitás.

3.1.1.5. Kereszténység az opciós társadalomban

KOCHANEK, Hermann, Spur Wechsel – Die Erlebnisgesellschaft als Herausforderung für Christentum und Kirche. 340 Uo.: 13. o. 339

Amikor korunkat mint a kereszténység mai helyét vizsgáljuk, és sorra vesszük azokat a fogalmakat, amelyek karakterisztikusan tükrözik az ezredforduló valóságát, és így előkerül a posztmodern, a szekularizáció, a vallásosság és az élménytársadalom kifejezés, eljuthatunk oda, ahova Joachim KUNSTMANN megérkezik vizsgálódásai során. KUNSTMANN a posztmodern perspektívákról („Postmoderne Perspektiven”) írt tanulmánykötetet,341 amelyben azt vizsgálja, hogy a kereszténység e kor társadalmában

hol

és

hogyan

találja

meg

a

helyét.

A

szociológiai,

társadalomtudományi megközelítés a negatívum megfogalmazására hajlamos filozófiai megközelítések után alapjában véve pozitívan értékeli a kort, amely a kereszténység számára a részben eddig is adott, részben pedig teljesen új lehetőségeket – opciókat – kínálja. Már G. SCHULZE szerint is: „növekszik a mindennapok választási lehetősége és kötelessége: Konzumcikkek, étkezési szokások, a politikai élet figurái, hivatások, partnerek, lakáshelyzet, gyermek vagy gyermektelenség”.342 Az egyház az opciós társadalomban, ahol a lehetőségek megsokszorozódtak, 343 újra kell, hogy fogalmazza identitását, különben elvész a lehetőségek piacán, hiszen a quantitativ és qualitativ túlkínálatban nem marad versenyképes. Vagy kivívja magának a saját helyét, és elhiteti, hogy nem egy kínálat a sok közül, hanem mással össze nem hasonlítható (nem civil csoportosulás, nem is csupán egy szín a vallási palettán), vagy beleolvad az opciós kínálatba, és eltűnik a történelem süllyesztőjében. Többen ezt prognosztizálták, vélik ma is. Ilyen értelemben esély a kereszténység és benne

az

egyház

számára

az

egyébként

negatívnak

látszó

kihívás,

az

„Entchristlichung és az Entkirchlichung”. Manfred JOSUTTIS – teológus hallgató korára visszaemlékezve – azt írja, hogy amíg az ötvenes évek második felében „nem volt kérdéses senki számára, hogy az egyház – amennyiben önmagát komolyan veszi – több, mint a társadalom kulturális dimenziójának egy része”,344 addig az opciós társadalomban már kérdés, hogy az 341

KUNSTMANN, Joachim, Christentum in der Optionsgesellschaft. SCHULZE, Die Erlebnis-Gesellschaft, 13. o.:„zunehmend ist das alltägliche Wählen zwischen Möglichkeiten durch den bloßen Erlebniswert der gewählten Alternative motiviert: Konsumartikel, Eßgewohnheiten, Figuren des politischen Lebens, Berufe, Partner, Wohnsituationen, Kind oder Kinderlosigkeit. 343 A lehetőségek megszaporodása, (Die Vermehrung der Möglichkeiten.), Lásd: SCHULZE, Die Erlebnis-Gesellschaft, 54. o. 344 LÄMMLIN, Georg, SCHOLPP, Stefan, Praktische Theologie der Gegenwart in Selbstdarstellungen, 22. o. 342

egyház egyáltalán hova sorolható a különböző vallási és kulturális kínálatok sorában. Ez pedig gyökeresen más helyzetet teremt az egyház számára. Keresztényietlenedés és elegyháziatlanodás – kulcsszavak, amelyek felkiáltójelként állnak a jövőjét tervezni kénytelen egyház elé. Az alábbiakban a további helyzetfelmérés érdekében vegyük nagyító alá a két kifejezést. 3.1.1.6. Egyháziatlanodás és távolodás a kereszténységtől

A 20. században lezajló és a 21. század elejére is jellemző szociológiai, egyházszociológiai változások megingatták a kereszténység és benne az egyház társadalmipolitikai szerepét, megváltoztatták annak súlyát, és teljesen más viszonyulási formákat hoztak az egyén és a kereszténység, az egyén és az egyház kapcsolatában. A korábbi, természetes formák meglazultak, az egyházi kapcsolatrendszerek átrendeződtek, a vallási monopóliumok megszűntek, az ökumenikus relációk feloldottak ugyan korábbi feszültségeket, de nem szüntettek meg szembenállásokat, és nem hozták meg a várt, áttörő változást a kereszténységen belüli összefogás kapcsán. Az érték-változás, a technikai fejlődés mellett az etikai fejlődés elmaradása, az individualizálódás nyomán a közösségi összetartozás, közösségvállalás, közösségigény csökkenése, a mindent megkérdőjelezni képesség természetes magatartása magával hozta a keresztényietlenedés és az egyháztól való eltávolodás esélyét. Az „Entchristlichung”-ot és az „Entkirchlichung”-ot az ezredforduló után már világfolyamatnak tekinthetjük, amelynek nem csupán a gyakorlati vonatkozásai (csökkenő istentisztelet-látogatás, az egyház anyagi bázisának meggyengülése, strukturális változások szükségessége az egyház minden területén, új gyülekezeti formák megtalálása és bevezetése), hanem teológiai következményei is komoly kihívásokat jelentenek. Ma nem csupán az a kérdés, hogy megállítható-e ez a folyamat, hanem az, vajon nem jelent-e olyan kihívást, amelyben áldás rejlik, tehát pozitív eredményeket is hordozhat. Megítélésem szerint – ez sokak véleményével összecseng – a „Entchristlichung és az Entkirchlichung” folyamat az egyházban új identitásmegfogalmazáshoz, teológiai tisztázódáshoz, spirituális tisztuláshoz, a mennyiségi csökkenés ellenére minőségi javuláshoz vezethet. Ezt a esélyt kell megfelelően

kihasználnia a kereszténységnek, benne az egyes keresztény egyházaknak az ezredfordulón. Természetesen ez a folyamat megteszi hatását az istentiszteleti élet területén és a liturgia formálódásának világában is. Sőt állítani lehet, hogy ezen a területen különösen is markáns a változás hatása. Amikor értékek felborulásáról, megkérdőjelezéséről, viszonylagossá válásáról beszélünk, akkor magától értetődő, hogy a kétezer éven át csiszolódott, de gyökereiben ennél jóval idősebb istentiszteleti formák, rendek, belső tartalmak is labilissá válnak, megkérdőjeleződnek. Ez az értékkérdőjelezés többnyire nem direkt, teológiailag és formailag tudatos kritikát gyakorló elutasításban jelentkezik, hanem először üres (érzelmileg motivált, logikusan még nem magyarázható) ellenállásban, egyfajta elbizonytalanodásban (ezért ünneplésre való képtelenségben), majd máshol való útkeresésben. A társadalmi, szociológiai folyamatok, az egyházban tapasztalható jelenségek, valamint a társadalom széles körének életgyakorlatában megjelenő modellek felteszik a kérdést: tud-e a mai ember ünnepelni?

3.1.1.7. Ünnep-kultúra és a keresztény istentisztelet

Tud-e a mai ember ünnepelni? Mivel az ünneplés teremtésbeli, emberségünkhöz tartozó képességünk (az ember nemcsak »homo religiosus«, hanem »homo festivus« is345), a kérdés fölöslegesnek is tűnhet. Ugyanakkor megkerülhetetlen, hiszen tapasztalati oldalról közelítve olyan jelenségekre figyelhetünk fel, amelyek jogossá tehetik a kérdés-felvetést. A posztmodern jellemzője az is, hogy a társadalmi folyamatokat és jelenségeket a kultúra felől közelíti meg. Itt, az ezredfordulón olyan szubkultúra kialakulásának, sőt virágzásának lehetünk tanúi, amelynek nem csak empirikusan megközelítő értékelése, de kritikus elemzése és hatásvizsgálata is elkerülhetetlenné vált. Nem véletlen az, hogy az ünneplés kérdésében a gyakorlati teológiai, ekkleziológiai és vallásszociológiai szakirodalom utóbbi években napvilágot látott publikációi a mai ember ünneplési kultúrájából azt a négy alaptípust állítják a keresztény ünneplés és azon belül az istentisztelet vizsgálatának összehasonlító bázisaként,

amelyek

jellemzők

a

mai

helyzetre:

színház,

labdarúgás 346,

bevásárlóközpontok, nyilvánosság-játékok347. A színház, ahol több folyik, mint információ-átadás, kultúrigény kielégítés, a labdarúgás, ahol olyan viselkedés-szekvenciák mutathatók ki, amelyekben az ősi, ösztönös ünneplési vágy mellett a mai szubkultúra-jelenségek is megmutatkoznak, a bevásárlóközpontok világa, ahol az élménytársadalom kirakat-léte, a pótszerek, pótés

látszatcselekvések

természetessé

válása

a

valódi

értékekre

alapuló

ünnepléskultúrát helyettesíti és a nyilvánosság-játékok, ahol a valóság-imitálás valójában egy virtuális világot teremt meg, amelyben az ember megfeledkezik az élet

Vö.: NYÍRI Tamás, „Homo festivus”, Vigilia, Budapest, 1977/10, 649. o. és COX, Harvey, Das Fest der Narren, Das Gelächter is der Hoffnung letzte Waffe. 346 SCHÜMER, Dirk, Gott ist rund – die Kultur des Fußballs. 347 A dolgozat készítése kezdetének idején igen nagy társadalmi vitát váltott ki a Magyarországra importált, korábban már húsz országban lefutott TV show: a Big Brother. E szubkultúra terméknek a hatása várakozáson felül nagy tömegeket ér el és formál direkt és indirekt módon. Nem csak a „kukkolás” intézményesített, legális formája, hanem az individualizálódás, az értékrend-nélküliség és a mértéktelenség ünneplése is elgondolkodtató. Az emberekkel való ilyen kísérletezés, az ízlésformálás alattomos ösztönökre való építése, a másik kiszavazására és ellehetetlenítésére épülő játék rendszeresen visszatérő népünnepélyekhez (heti látvány-élmény, show-műsor) kapcsolódik. Ezek az ünnepélyek állandó és változó elemeket felhasználva azt a fajta negatív ünneplés-kultúrát közvetítik, ahol a fogyasztói („kultúrát-fogyasztó”) társadalom kiemeli az embert a hétköznapok valóságából. A „valóságshow”-ból így lesz virtuális ünnep, értékteremtés, értékmegőrzés nélkül. 345

tényleges

kihívásairól,

gondjairól,

megoldhatatlan

problémáiról.

Ezért

ez

menekülésként is „jó” technikának bizonyul az önbecsapásra. Általánosan tapasztalható, hogy elsekélyesednek az ünnepek. Hiányzik a tartalom, s ezért elmarad az ünnep, vagy pótszerekkel helyettesítik. Megfigyelhető ez pl. azoknál a korábban egyházi jellegű szertartásoknál, amelyeket ma polgári szertartás vált ki: temetés, házasságkötés, névadás. Ezek egy része próbálja az esztétikum külső eszközeivel emelni az ünnep fényét, de ezzel nem minden esetben sikerül eltakarni a tartalmi hiányosságokat. Egy másik része az irodalomhoz, ill. más művészetekhez nyúl, mint az örök emberi kifejezéséhez. Fontos és elhagyhatatlan az emberi, de az ünnep egyszerre isteni és emberi, bármelyik hiányzik belőle, megbillen. Ugyanakkor az emberi ünnep és az isteni liturgia egymással állandó kölcsönhatásban vannak, egymástól elválaszthatatlanok. Mégis úgy tűnik, hogy a poszt-posztmodern korban az egyháznak különös küldetése, mandátuma van az ünnepkultúra, az ünnep-gazdagítás, az ünnep mélyítésének területén. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha maga is meg tud újulni, s az egyházi ünneplési kultúrát nem az igényekhez, elvárásokhoz, mai hangulathoz igazítja, hanem figyel az ünnepszerző Istenre. A rendszerváltás után a magyar egyházakat váratlanul érte, hogy az állami, társadalmi, sőt politikai ünnepekre is meghívták képviselőiket. A kérdések sora adott volt: mennyire vehet részt az egyház a nem egyházi ünneplésben; mennyire kompatibilisek az egyházi és nem egyházi ünnepek, mennyire lehet az egyház képviselője passzív, ill. aktív résztvevője az ünnepnek. Az állami, társadalmi, politikai ünnepeken való részvétel kérdése igen összetett. Az egyház politikai ünnepek alkalmával csak akkor jelenhet meg egyházként, ha az nem pártpolitikai rendezvény, hiszen az lényegénél fogva megosztó, s a kereszténység küldetése a világi közösségben integráló jellegű. Az állami és társadalmi ünnepeken való megjelenés indirekt missziói küldetéssel rendelkezhet. A jelenlét is jelzésértékű lehet sokak számára. A megjelenés tartalma azonban komoly feladat elé állítja a szolgálattevőt. Alkalmazkodni az ünnephez, tudatosan megtartani a mandátumunkból fakadó saját hangunkat, gazdagítani az ünnepet azzal az alázattal, hogy közben nem telepedünk rá. Külön izgalmas az, miként tudja a keresztény ember, adott esetben lelkész a saját ünnepkultúráját, a saját ünneplésének műfajait alkalmazni egy olyan ünnepség keretében, amelyben vendég és nem házigazda.

Külön terület témánk szempontjából az ünneplés privát szférája. Az élménytársadalom jellemzője az, hogy – szinte függetlenül a pillanatnyi körülményektől és lehetőségektől – az ember élményt keres, és élményeket szerez magának s környezetének. Ilyen élményszerzésre alkalom mindennemű családi és kisközösségi ünnep. Történhet ez a biztonságot jelentő egészséges takarékoskodással és józan gazdálkodással szemben is. Ünnepelni kell, az ünnep élményt ad, élmény nélkül az élet elviselhetetlen, nem is élet. Születés- és névnapok, egyéb személyes, családi vagy kisközösségi ünnepek – amelyeknek látványosnak, kirakatszerűnek, élményadóknak kell lenniük. A veszély abban leselkedik az ünnepeltekre és az ünnepkészítőkre egyaránt, hogy a belső tartalmat helyettesítik, ill. kiváltják a látvány, a materiális javak (pl. ajándékok, amelyek öncélúvá válhatnak) és az étkezés. Mindezt fokozza a fogyasztói társadalom gondolkodásmódja – olyan árukínálatot biztosítva, amely készteti az embereket a minél mutatósabb ünneplésre, hiszen nem a megemlékezés, az érzelmek, az együttes öröm- vagy bánat-megosztás, az ünneplésben való lelki-szellemi részvétel a fontos, hanem a forintosítható külsőségek. Jelzésértékű, miszerint egyre kevesebb az igény arra, hogy a fontosabb egyéni, családi, kisközösségi ünnepléseken valamiféle egyházi jelenlét legyen. Az egyháznak fel kell készülnie arra, hogy ilyen igény esetén meg tudjon szólalni, mai módon meg tudja hirdetni az evangéliumot: személyre szabottan, családra aktualizálva, közösségnek szólóan. Ez kettős kihívást jelent: formait és tartalmit. Formait: meg kell keresni, alkotni azokat a formákat, 348 amelyek beilleszthetők egy-egy ilyen ünneplésbe anélkül, hogy bárkinek az egyház szolgálatával kapcsolatban idegen-test érzése lenne.349 Tartalmit: hiszen az egyház örök mondanivalója az adott mai kontextusban újrafogalmazást, alkalmazást igényel. Szükséges tehát, hogy az egyház ne csak kínálatot adjon a társadalomnak és tagjainak a szellemi-lelki élet piacán, hanem az elsekélyesedő ünnepkultúra helyett valami módon igényt ébresszen a többet jelentő és gazdagabb tartalmú ünnepélyességre. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha erősödik és hangsúlyosabbá válik az egyház ma másodlagossá szorult pasztorális szolgálata.

348

Ezek lehetnek kötött formák, kisebb szertartások, rugalmasabb áhítatformák vagy egyszerű, önállóan is megálló liturgikus elemek, mint pl. imádság, áldás vagy meditáció. 349 Erre tesz kísérletet az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv most készülő második kötetének az a fejezete, amelyben az otthon megszentelésének rendje is megtalálható lesz. Ez az ősi gyakorlat feleleveníthető és felelevenítendő.

Az egyház liturgikus szolgálata és pasztorális mandátuma szorosan összetartozik. A liturgiának minden esetben van pasztorális karaktere. A pasztorációnak pedig ismételten van liturgikus vonatkozása is. Ahogyan a gyakorlati teológia koronként – az adott időszak különböző tényezőinek megfelelően és kontextusa szerint – más és más hangsúlypontokkal és belső arányokkal végzi szolgálatát. Hol a megszólalás, hol a hallgatás művészete hangsúlyosabb. Hol a szavak, hol pedig a tettek kerülnek előtérbe. Ezek aránya is fontos, hiszen nem helyettesíti egyik a másikat (tanítás, igehirdetés, pasztorálás, diakóniai tevékenység, liturgikus szolgálat), hanem komplementer elemekként egymásra épülnek, egymást segítik, erősítik.

3.1.2. Evangélikus egyház és evangélikus keresztények Magyarországon

• Rendszerváltás után vagy rendszerváltásban 1989-ben vér nélküli forradalommal megdőlt a szocialista-kommunista párt-állami rendszer Magyarországon. E tény alapjaiban megváltoztatta a magyar társadalom s benne a kereszténység helyzetét. Elindult az elmúlt közel fél évszázad negatív gazdasági

és

társadalmi

vonatkozásainak

felszámolása.

A

„szocialista

tervgazdálkodás”-ból az ország gazdasága elindult a piacgazdaság kiépítése és működtetése felé. Az egypártrendszert felváltotta a többpártrendszerre épülő demokratikus parlamentarizmus. A rendszerváltás „vér nélküli volta” azt jelenti, hogy a gazdaság és a társadalom jó néhány területén nem lehetett számítani döntő változásra, inkább hosszabb-rövidebb átmenetre. Az eltelt két évtized arról tanúskodik, hogy az átmeneti fázis igen hosszúra nyúlt. A sorozatos kormányváltások, a félreértelmezett demokrácia, a zuhanóan romló gazdaság, a világválság begyűrűzése negatív hangulatot teremtett és sajátos, nem minden esetben jó emberi attitűdöket alakított ki. A gyakorlati materializmus egészen

széles

körben

való

elterjedése

mellett

egoista-individualista

magatartásformák alakulnak ki, atomizálódik a társadalom, lazulnak az emberi közösségek összetartó erői, demoralizálódik az egész társadalom, egyre alacsonyabb nívójú értékrend mutatkozik, mígnem bizonyos rétegeknél már értékrendvesztésről is beszélhetünk. Mindezt tetőzi a 2008 őszén kirobbant világválság, amely a gazdaságilag igen labilis országot nagyon nehéz helyzetbe hozta. Ez azonban nem csupán gazdasági kérdés. Az állandó bizonytalanság, az orientációs pontok eltűnése és a szellemi-lelki értékvesztések negatív hangulatot hoztak létre, és erősítették a máról holnapra élés stílusát, mentalitását és gyakorlatát a jövőorientált, kreativitásra felszabadult létforma helyett. A rendszerváltást követő nagy reménységek szertefoszlottak, s a jó reményű ország ma sereghajtó – nemcsak gazdasági értelemben. Hogy a rendszerváltás lezajlott-e, vagy hosszantartó, jelenleg is zajló folyamat, az sokak számára vita tárgya. Arra a kérdésre, hogy Magyarország megtalálta-e a helyét az új, függetlennek látszó helyzetben, az Európai Unió közösségében, a 21. század kontextusában, a „nem” válasz tűnik helyesnek.

Az egyházi élet s azon belül az istentiszteleti élet vonatkozásában ezek a folyamatok indirekt módon jelentkeznek. A kezdetben divatossá vált kereszténység után mára túl vagyunk ezen a divathullámon, s az egyház úgy éli a maga életét, hogy kétirányú küzdelmet vív. Küzdelmet a szekularizációval, a fogyasztói- és élménytársadalom gyakorlati materialista hatásával, ugyanakkor küzdelmet belső egyensúlyának megteremtéséért, identitásának újrafogalmazásáért, a jogi, strukturális és gazdasági gondok közepette lelki egészségéért. A rendszerváltozás egyik elmaradt hatása a normális, európai mércéhez igazodó demokrácia-értelmezés és vitakultúra kialakulása. Ez jelentősen befolyásolta az új Liturgikus könyv megszületésének körülményeit. Részben kommunikációs hibák okán, részben azonban éppen a szakszerű viták hiányában nem lehetett érdemi párbeszédet folytatni a készülő ágenda ügyéről. Bizonyára sokak szemében használt volna az ügynek, ha a készítést megelőzte volna egy gondosan kimunkált kérdőív – külön lelkészeknek, külön a presbitériumoknak. Ugyanakkor mindi kérdés volt a kereszténység történelmében és ma is az, hogy a liturgia közösségi döntés nyomán jön, jöjjön-e létre. Ha ki is alakultak viták, rövid időn belül emocionális vonalra terelődött a beszélgetés. Az anyagot készítő bizottság egyszerre találkozott kétféle magatartással: támadó érzelmi kitörések egyfelől, igénytelen érdektelenség másfelől. Ezek jelentős része társadalmi, szociológiai, történelmi háttérre vezethető vissza hosszú távon is, de sajátos párhuzamok vonhatók és tapasztalhatók a jelenlegi magyar állapotokkal aktuálisan is. • A régi rendszer és az új struktúra A korábbi egyházi rendszert ma diktatórikusnak ítélik azért, mert kiszolgálva az államhatalmat, központosított egyházi működést formált. Ennek természetesen személyi és politikai háttere egyaránt volt. Politikai oldalról közelítve be kell látni, kormányzati stratégia volt, hogy az állam nem közvetlen nyúlt bele az egyházi életbe, hanem az egyház vezetőin keresztül. Ha a felső vezetést, mindenekelőtt az első számú vezetést kézben tartották, akkor irányítható volt az egyház, megtartva annak látszat-függetlenségét. Az ilyen ítéletet mondók szava természetesen részigazság, pontosabban féligazság. Valóban egykézi irányítás volt még akkor is, ha a magyar evangélikusság

történelmi hagyományának szerves részét, a demokratikusnak szánt presbiteri rendszert mindvégig fenntartották. Az egyház azonban átvészelte a legnehezebb időszakokat. Korlátozottan, elsősorban templomfalak közé szorítottan, de zajlott a gyülekezeti élet, s a templomlátogatás nem volt rosszabb, mint a rendszerváltás utáni „szabad” időkben. Az egykézi vezérlés következményei természetesen attól is függtek, hogy az adott vezető(k) mennyire tudták (és akarták) szem előtt tartani az egyház érdekét, mennyire tudták és akarták – szükséges vagy önkéntes áldozatok árán – segíteni az egyházban folyó evangéliumhirdetést, a szolgálat legalapvetőbb formáit. A központosított rendnek azonban – megítélésem szerint – vannak olyan egyértelműen pozitív következményei, amelyeket nem szabad elfelejtenie az egyház népének és mai szolgálattevőinek. Ez pedig éppen témánk szempontjából érdekes: az ágenda készítése, kiadása, elrendelése, majd két évtizeddel később az énekeskönyv készítése és bevezetése. Nem vág témánkba a rendszerváltás előtti rend fenntartásának személyi és adminisztratív oldala. A rendszerváltás utáni változtatási igény, a múlttal való szakítás, ill. a múlt feldolgozásának vágya, az új rend mielőbbi megformálása és bevezetése elemi erővel jelentkezett. Strukturális és adminisztratív reformot, területi átalakítást, új személyi gazdálkodást, teljesen megújított döntési mechanizmust kívánt elérni az egyházért felelősséget érzők sokasága. Természetesen ez sok elemével nem új volt, hanem visszakapcsolás az 1949-ben megszakadt evangélikus történeti folyamatokhoz, struktúrákhoz. A szándék igen nemes volt, a végeredmény kevésbé sikeres. Ennek több oka is van, ezek közül csupán a legfontosabbakat emelem ki: - a strukturális változtatások nem mindig hoztak belső megújulást, - a megújulás eszköze csak részben lehet a jog helyreállítása, vigyázni kell, nehogy egy egyházidegen, paragrafusközpontú rendszer alakuljon ki, - a politikai demokrácia és egyházi demokrácia működése eltérő - a döntésmechanizmusok bonyolultak és bürokratikussá válhatnak, - a személyi politikában (ill. annak hiányában) nem született döntő változás. (ugyanakkor a kislétszámú evangélikus egyházban megtartó erő lehet, de időnként tehertétellé is válhat a rokonsági kapcsolatok, a papi generációk bonyolult hálózata.)

A demokratikusnak gondolt struktúra és döntéshozási mechanizmus lelassította a liturgia befogadásának folyamatát. A mindenki mindenhez hozzászól liberális alapelv, a mindenki beleszól mindenbe

szabados

álláspontba

csapott

át,

amelyben

folytonosan

megkérdőjelezhetők a szakkompetenciák, ahol a vezetés bármely szándékát már diktatórikusként bélyegzik meg. Részben ennek következménye, hogy sem a Liturgikus könyv, sem pedig a liturgikus öltözék használatával kapcsolatban nem született és nem születhetett olyan határozott egyházvezetői álláspont, amely segítette volna az egységes liturgikus élet kialakítását. Ehelyett szinte kaotikus helyzet alakulhatott ki ezen a téren. A Liturgikus könyv alternatív ágendaként való meghirdetése, a Prőhle ágenda további életben tartása azt eredményezheti, hogy sem ehhez, sem ahhoz nem tartják magukat a szolgálattevők. Ez pedig az igénytelen sokszínűség veszélyét rejti magában a magyar evangélikusság istentiszteleti életére nézve. Az oly nagyon vágyott szabadság magában hordja az anarchia veszélyét is. Mindennek hátterében általános európai, de még inkább magyar társadalmi és politikai paradigmák vannak. A kérdés, hogy szabad-e az egyháznak átvenni ezeket. Az egyház a világban él, de az egyházra igaz az a jézusi mondat, hogy „közöttetek nem ez a rend”. Elkerülhetetlen, hogy a negatív társadalmi jelenségek leképződjenek az egyházban, de ez nem történhet belső kontroll és tudatos ellenmozgás nélkül. A jogi szemlélet vagy az áldemokratikus (nem kompetencia alapú) döntési mechanizmus túlzott térnyerése, az emocionális indíttatású vitakultúra igen megnehezítheti az egyházi közéletet. A tanítási és liturgikus szabadság sajátos értelmezése

pedig

szinte

a

kormányozhatatlanná

teheti

az

egyházat.

A

kompetenciahiányok, a konszenzus és a rend hiánya megnehezíthetik a szakmai, tudományos munkát a liturgia területén is. • Keretet teremteni és tartalommal megtölteni A rendszerváltást követően lehetőségek tömege szakadt az egyházra. Erre azonban a Magyarországi Evangélikus Egyház nem volt (nem lehetett) felkészülve. A korábban korlátok közé szorított egyházi élet egyszerre kiszélesedhetett, korlátlan lehetőség nyílt alkalmak tartására, rendezvények szervezésére, addig

ismeretlen szolgálatok (börtön, kórház, iskola stb.) ellátására. Az egyház anyagi helyzete is jelentősen javult. A kérdés egyértelműen megfogalmazódott: lesz-e személyi és szellemi kapacitás a megnövekedett munkához? A rendszerváltás utáni időszakban be kellett pótolni elmaradt feladatokat – elsősorban az egyház ingatlanállományával kapcsolatban. Az új feladatok olyan épületeket igényeltek, amelyeket vagy visszakapva fel kellett újítani, vagy újonnan kellett építeni. Az egyházban létre kellett hozni a strukturális és adminisztratív kereteket, az új szabályozási rendszert. Lehetőség adódott az egyházi iskolák újraindítására, ill. később a meglevő evangélikus oktatási rendszer kibővítésére. Mindezek azt eredményezték, hogy az első évtized súlypontja főként a meder megteremtése, a keretek létrehozása és működőképessé tétele volt. A létrehozott objektív háttér azonban elértéktelenedik akkor, ha nem telik meg tartalommal. Az egyháznak a rendszerváltás után el kellett kezdenie a tartalmi kérdésekkel való intenzív foglalkozást. Ebbe tartozik bele a liturgikus munka is, az ágendakészítés, a tudatformálás, az ehhez kötődő lelkészképzés és továbbképzés, valamint a gyülekezet-tanítás. Ezen a területen mind a liturgiai bizottságnak, mind pedig az egyház vezetőségének sok tennivalója van.

• Milyen nagy a magyar evangélikusság? A Lutheránus Világszövetség évtizedeken keresztül ugyanazt az adatot adta meg a tagegyházaira vonatkozó listán Magyarországgal kapcsolatban.350 Azt ti., hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház taglétszáma 450.000 fő. A felületes vizsgáló is rögtön kérdőjelet tehetett az adat mellé, hiszen a 20. század jelentős társadalmi mozgásai közepette elképzelhetetlen egy változással nem számoló egyházi statisztika Közép-Kelet-Európában. A dolog hátterében nem csupán politikai kirakat-rendezés húzódik,351 hanem az a tény, hogy a magyar alkotmány értelmében 1948 után népszámlálás keretében nem lehetett az egyházi hova-tartozásra rákérdezni. Másik fontos tényező emellett, hogy megszűnt Magyarországon a hivatalosan levont 350

A Lutherische Welt Information (LWI) évről-évre kiadja az LVSZ tagegyházainak létszámát tartalmazó kőnyomatosát az év fordulója tájékán (első vagy utolsó szám). 351 Belpolitikai szempontból: hogy az állam ne állapíthassa meg az egyházi létszám változását, ill. külpolitikai szempontból: hogy dokumentálva legyen a nyugat számára, vagy a szocialista Magyarországon nincs egyházüldözés, és ennek következményében nincs létszámcsökkenés sem.

egyházi adó, így az önkéntes egyházfenntartói járulék nyilvántartása nem adhatott biztos adatot az evangélikusság létszámáról. Ezért csupán becslések születtek az egyházvezetésen belül, ill. a helyi gyülekezetek szintjén. Ezek a becslések azonban személy- és célfüggők voltak, és igen jelentős eltérést mutattak. A rendszerváltozás után megváltozott az egyházi nyilvántartások gyakorlata is, hiszen nem járt többé hátránnyal az, ha valakinek a neve szerepelt a gyülekezeti adatbázisokban. Az alkotmánymódosítás nyomán pedig a 2001. évi népszámlálás lehetővé tette, hogy fakultatív kérdésként a számlálóbiztosok érdeklődjenek a kérdezett személy egyházi tagsága felől. A nem kötelező válasz lehetőségével viszonylag magas szám élt, az egész országban mintegy kilencmillió személy. 352 A kérdésre konkrét felekezet megnevezésével, érdemben válaszolt 74 % (7 millió 600 ezer fő).353 Evangélikusnak a lakosság 3%-a354 vallotta magát: összesen 304.000 fő. Ez részben megfelelt sokak várakozásának, részben sokkolta azokat, akik az említett, évtizedeken keresztül egyformán megadott szám valóságában hittek. A hivatalos adatok jelentős késéssel, 2002 szeptemberében láttak napvilágot. Ezek értékelése mind országos, mind pedig helyi szinten elkezdődött, de érdemben hét év után sem történt meg. A számok az első egyházvezetői értékelés szerint reálisnak tűnnek, de jelentős konzekvenciák levonására késztetnek. Az adat valósághűnek tűnő módon mutatja a népegyházi keretek továbbélését, ugyanakkor egyértelmű, hogy a valós egyháztagság (istentisztelet-látogató, ill. az egyházban anyagi teherviselésre is vállalkozó egyháztagok) súrolja azt a határt, ahol még népegyházi keretekről beszélhetünk. A népszámlálási adatok nyomán általában a magyar kereszténységre, de konkrétan az evangélikus egyházra vonatkozóan is, sőt azon belül az istentiszteleti élettel kapcsolatban jelentős stratégiai lépések megtervezésére van szükség. Ez az első adat, amely egyrészt jelzi az evangélikusság csökkenését, másrészt reális számolást tesz lehetővé: döntésre készteti az egyházat a jövője tudatos formálására. Megjegyzendő, hogy a dolgozat beadása idején készül az átfogó evangélikus stratégia. • Döntés a jövőre nézve – alternatívák

352

A lakosság kilenctizede. Központi Statitsztikai Hivatal: Népszámlálás, 2001., 9. o. 354 Uo.: 13. o. 353

A legkisebb népegyház vagy a legnagyobb szabadegyház – a kérdés így vetődött fel éveken keresztül. Egyházvezetők, döntéshozó testületek, aktív egyháztagok, egyházpolitikával foglalkozó állami emberek témájává vált ez a kérdésfelvetés. Az ma már nem kérdéses, hogy a népegyházi keret nem tartható fenn hosszabb ideig. Az evangélikus egyház létszámának csökkenése, a teherviselő egyháztagok számának visszaesése, jobb esetben stagnálása, a korlátozott gazdasági lehetőségek a népegyházi struktúra végét jelzik. Alternatívaként a „legnagyobb szabadegyház” kategória kínálkozik. Ennek létformája, gondolkodásmódja és cselekvési rendszere azonban mind teológiailag, mind pedig formailag távol áll az evangélikus tradíciótól. Istentiszteleti vonatkozásban is kérdéses a váltás. A nyugati kereszténység liturgikus tradícióját őrző evangélikus istentiszteleti élettől igen távoli a szabadegyházi gyakorlat. Ezért a liturgia vonatkozásában is érződik, hogy a népegyház – szabadegyház kategóriák nem jelentenek igazi alternatívát. Az evangélikus hagyományokban létezik olyan – egyébként az ősegyházra visszamenő – fogalom, amely a tényleges alternatívát jelentheti: a hitvalló egyház. Ez az az irány, ami vonzó, lehetséges és ajánlott a Magyarországi Evangélikus Egyház számára. Ez az a modell, amiben helyére kerülhetnének a túlzások, a szélsőségek, a félreértések és az illúziók az istentiszteleti élettel kapcsolatban is.

3.1.3. Belső elvárások

3.1.3.1.

A gyülekezeti tagok elvárásai E fejezetben egyértelműen meg kell állapítani: nem készülhet istentiszteleti rend a recepció oldalának figyelembevétele nélkül. Bár a liturgia alapelve megítélésem szerint az, hogy „nem igényeket elégítünk ki, hanem igényeket támasztunk”, mégis komolyan fel kell mérni, mit vár a gyülekezet az istentisztelettől, milyen elképzeléssel lépnek be az emberek a templom kapuján. Ebben az elképzelésben és elvárásban sok minden koncentrálódik. Megjelenik az az egyéni és közösségi tradíció, amelyet a templomba lépő hoz magával. Jelen van az a háttér, amelyet az istentisztelet-látogató a mindennapjaiban megél. Jelen van az a belső igény, amely az illetőt adott életszituációjában jellemzi: békesség vagy nyugtalanság, kételkedés vagy bizonyosság, gyengülő vagy erősödő hit, rendezett vagy rendezetlen emberi viszonyok, ilyen vagy olyan egészségi (fizikai) állapot. Meghatározó az identitás pillanatnyi állapota. Meghatározó az adott egyházi közösség külső-belső helyzete. Döntő

az

aktuális

istentisztelet

szolgálattevőjének(inek)

személye.

Nem

elhanyagolható az az adott miliő, amibe az istentiszteletre érkezve belép. Tehát az a pszichológiai, szociológiai háttér, ami le nem vethető, legfeljebb az istentisztelet alkalmával befolyásolható, színezhető, netán átformálható. Nem jelentéktelen feladata az istentiszteletnek, hogy a nagyon eltérő elvárással megérkező gyülekezeti tagokat „közös nevező”-re hozza. Ez természetesen történhet a közös érdeklődés felkeltésével, az esetleges közös pontok megtalálásával, ugyanakkor a teljesen más dimenziókba való elvezetéssel is. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a liturgia légüres teret képezve kiemelje az embert az életteréből, hanem azt, hogy a liturgia találkozásai nyomán más minőségben lépjen vissza a mindennapok világába.

• Változóban

a gyülekezet-tagság Általános tapasztalat szerte a világon, hogy változóban van a kereszténység arculata. A régi formák lassan feloldódnak és átalakulnak. Elsősorban az Európában közismert népegyházi forma kezd lassan kiüresedni, és helyét új helyzetnek adja át: csökken a nyilvántartott egyházi taglétszám, jelentősen kisebb az egyházat anyagi (pénzügyi) erejével is támogató emberek száma, változik az egyházhoz kötődés anyagi, tartalmi, adminisztratív formája. Ez egyrészt azt jelenti, hogy jelentős rétegek más vallásokban355 vagy a civil vallásosságban356 élik ki ilyen irányú igényeiket, másrészt pedig azt, hogy látszólag vallástalan, de mindenképpen egyháztól távoli életformát választanak. A gyülekezet létszámának csökkenése jelent bár egyfajta tisztulási folyamatot, a képlet azonban nem ilyen egyszerű. A történelmi „nagy” egyházakban nem beszélhetünk valamiféle szabadegyházi irányba való átalakulásról. Az elképzelhető irány csak a tudatos, aktív tagokat számláló modell. Azok az egyházak, amelyek korábban népegyházi formában éltek, továbbra is nyitott egyházak maradnak, ahol az emberek több rétegben és többféle módon kötődnek – erősebb vagy gyengébb szálakkal – az adott közösséghez. Ez természetesen határozottan érinti az adott kisebb-nagyobb közösség istentiszteleti életét is. Az állandó (minden héten) és a rendszeres (nem minden vasárnap, de gyakran) templomlátogatók máshogyan fogadják az istentisztelet megszokott és meg-megújuló formáit, mint azok, akik csak alkalomszerűen (egy-egy esemény kapcsán, évforduló alkalmával, véletlenszerűen) jelennek meg. Külön kört képez azoknak a sokasága, akik valamilyen kazuális istentisztelet (keresztelés, esketés, temetés) alkalmával lépnek kapcsolatba az egyházzal, és válnak nézőivé, esetleg passzív, netán aktív résztvevőivé egy keresztény szertartásnak. Prognosztizálhatónak látszik, hogy a hagyományos egyháztagság néhány évtizeden belül (személyes megítélésem szerint legkésőbb a 21. század közepére) döntően kis létszámúra zsugorodik, és az egyházközségek összetételénél jelentősen növekszik a periférián lévők aránya. Külön vizsgálat tárgya kell hogy legyen az 355

Az ősi keleti világvallások európai térhódítása nemcsak a világméretű vándorlással, a vendégmunkások letelepedésével magyarázható, hanem a transzcendens utáni vággyal és annak a keleti misztikában való kiélésével. A nyugati – új-protestáns hátterű – szekták térnyerését pedig részben a közösség utáni vágy, részben pedig az önálló és demokratikus életforma helyett a fárasztó gondolkodást nem igénylő, autoritásra épülő magatartás megjelenése magyarázza. 356 A Lutheránus Világszövetség évtizedeken keresztül foglalkozott a civil vallásosság jelenségével és kihívásaival. HARMATI Béla lelkész (későbbi püspök), aki az LVSZ Tanulmányi Osztályát vezette, publikációkkal, konferenciákkal segítette és irányította a téma feldolgozását.

evangélikus iskolák egyház-szociológiai hatása. Az egyházak hozzáállásától függ, hogy missziói aspektust tudnak-e adni a kazuális szolgálatoknak, avagy ez a terület az egyházi szolgáltatások közé degradálódik, aminek igénybevevői kívülállóként rendelnek. Az egyházak fantáziájától függ, hogy a rendkívüli eseményeket fel tudják-e használni arra, hogy az azok által teremtett szituáció kérdéseit megválaszolják, és a releváns egyházi válaszok embereket nyerjenek meg a keresztény életformának. Az egyházak konzekvens gyakorlatától függ, hogy az életfordulók megszokott és mai kor adta pontjainál tudja-e kísérni az embert. Az egyházak nyelvi, dramaturgiai készségétől és hitelesen meggyőző előadásmódjától függ, hogy mai, igényes nyelven tudja-e képviselni a rábízott evangéliumot, és hagyományos vagy újonnan kikísérletezett eszközeivel tudja-e biztosítani azt a medret, amelyben a Szentlélek áradása megtapasztalható. • Kötődés a tradícióhoz A tradíció értelmezése sokféle lehet, a tradíció megőrzése pedig sokféle módon történhet. A tudatos és az érzelmi vonal aránya a tradíció értelmezésében és őrzésében, valamint ezek kölcsönhatása döntően befolyásolja az istentiszteleti élet gyakorlásának és esetleges reformjának ügyét. A tradíció válhat megtartó erővé, de lehet fék is, amely lehetetlenné teszi a megújulást, és nem engedi kimozdulni a holtpontról a leépült, kiüresedett közösségi életformákat, kegyességi gyakorlatokat. Ezért a tradíció kérdése, annak kezelése kulcsfontosságú az istentiszteleti élet meghatározásának és formálásának területén. Míg a korábbi korokban segítséget, stabilitást és a biztonság folytonosságát jelentette-e az egymást követő generációk számára a változatlanul örökölt istentiszteleti forma, kifejezésmód és tartalom, addig a 20. század második felében felgyorsuló módon változó világban a változatlan liturgikus élet sokak számára a modern, majd posztmodern keresztény identitás megtalálásának gátlójává vált. Mást jelent a tradíció a népegyházi struktúrába beleszületettek és az abban élők számára, mint azoknak, akik elszakadtak vagy megcsömörlöttek a népegyházi struktúrától, esetleg teljesen szekuláris környezetben, egyházi hatások nélkül élnek. Amikor a liturgiai élettel, annak reformjával foglalkozunk, és figyelembe vesszük a belső elvárásokat, akkor számolnunk kell a tradíció megtartó erejével. Egy technikai lehetőségeiben, emberi magatartásformáiban megváltozott, eszköztáraiban és megnyilvánulási formáiban átalakult világ bizonytalanná teheti az embert, ha nem

talál múltjában ismert, de jelenében is használható stabil pontokat. A népegyházi szocializációjú emberek a megváltozott világban az egyházhoz mint a stabilitás, az állandóság letéteményeséhez menekülnek. Amikor a számukra ezt képviselő egyházban is változást éreznek, emocionálisan közelítve a változtatás tényhez ellenállásba lépnek, védendő a tradíció megtartó erejét. Az ellenállás pedig vagy a istentiszteleten való bezárkózásban, és mindennemű elutasító magatartásban, vagy pedig a távolmaradásban, az egyháztól való elszakadásban jelenik meg.357 A tradícióhoz való ilyen ragaszkodás általában lehetetlenné teszi a változásról való érdemi, logikára épülő párbeszédet, a reformot végrehajtóktól hangzó biblikus argumentálás befogadását is. A liturgia dramaturgiáját és anyagát formálók feladata éppen ezért részben a tradíciók figyelembevétele, az arra való építés, részben pedig a tradíciótól való eltérés megfelelő kommunikálása, előkészítése és jó időzítése.

• Emberszabású istentisztelet Ezzel a meghökkentő címmel jelent meg Friedrich K. BARTH könyve,358 2001-ben. A kötet címe is, a tartalma is egy ősi kérdés nyomán indul el. A kérdés pedig leegyszerűsítve így hangzik: isteni vagy emberi-e a liturgia. Chrysostomos liturgiája 16 évszázada ezzel az elnevezéssel él, és a keleti egyház számára ma is a gyakorolt releváns

liturgia:

Isteni

Liturgia.

Ma,

amikor

az

élménytársadalom

esztétizálódásában az emberi igények az embert felemelő, az ember tetszését kiszolgáló anyagok irányába mutatnak, szinte „természetes”, hogy az emberi liturgia utáni elvárás is megfogalmazódik. A kérdés, hogy a liturgia formájában vagy tartalmában legyen-e emberi (emberséges), már magában hordozza a választ: ha a tartalom és a forma a liturgiában nem választható el, akkor a liturgiának úgy kell emberségessé, pontosabban emberközelivé lennie, hogy ne veszítse el isteni karakterét és az Istenjelenlétet segítő (biztosító?) formáját. A liturgia írójára és a liturgusra leselkedő kísértés egyértelmű: Egyfajta missziói attitűd okán a korszellem által követelt elvárásoknak megfelelni – akár az 357

Ez többnyire nem úgy fogalmazódik meg az egyénben, hogy ő elhagyja ezt az egyházat, hanem úgy, hogy az egyháza hagyta el őt. 358 BARTH, Friedrich K., Gottesdienst menschlich? Ez egy modern istentiszteleti ötleteket és rendeket tartalmazó ágenda (ma már ágenda sorozat), amelynek nagy irodalma van német nyelvterületen, számos tanulmány helyesli vagy kérdőjelezi meg a kötet értékeit.

isteni karakter háttérbe szorításával. A helyes arány, illetve az egyensúly megtartása állandó borotvaélen táncolást jelent. Jézus azonban keskeny úton való vándorlásra hívta el tanítványait – ez igaz a liturgikus életre is. Ahogy a Szentírás ősi szövegeinek interpretációja újra meg újra szinte megoldhatatlanul nehéznek látszó feladat elé állítja az igehirdetőket – hiszen abban nem csupán emberi gondolatok vannak jelen, hanem Krisztus reális jelenlétét (prezenciáját) élhetjük át, úgy a Szentírás szövegeit koncentráltan hozó s az isteni jelenlétnek keretet adó ősi – ezért kontinuális – liturgia releváns módon való megformálása és megszólaltatása is a keskeny úton való járást jelenti. Benne itt és most helyet kell találnia a mindenütt Jelenlevőnek és a most velünk találkozó Istennek. Emberivé attól lehet a liturgia, ha az kellően isteni. Azaz: ha a liturgia komolyan veszi az inkarnáció tényét és annak konzekvenciáit. Ha Isten – Jézus Krisztusban – vállalta az emberi létet, nemcsak úgy általában, hanem egy adott kor adott helyén, a tér és az idő koordinátái között aktuálisan, akkor az embernek úgy kell keresnie az emberit – e témában az emberi istentiszteletet –, hogy az emberiben megtalálja és elhelyezi az istenit, az istenit pedig nem tartja idegennek az emberitől.

3.1.3.2. Különböző csoportok elvárásai

• Az új csoportok új helyzetet teremtenek – avagy új helyzetek új csoportokat hoznak létre Az egyház történetét végigkísérik azok a csoportosulások, amelyek reformjaikkal, újításukkal, kritikájuk nyomán helyesnek deklarált útmegjelölésükkel nem akarnak kiszakadni az egyházból, sem belül elszigetelődni. Ezek a közösségek nemegyszer előkészítői lehetnek egy általános reformnak, és betölthetik az adott egyháztestben az egészséges kontroll szerepét. Ugyanakkor olyan gondolatvilágot és kegyességi stílust is megjeleníthetnek, amelyek egyoldalúságukkal vagy kirekesztésükkel a nagy közösségben megosztáshoz vezetnek. Az 1980-as évek kezdetétől – elsősorban baráti beszélgetésekben és lelkészkonferenciák

melléktémájaként

–

a

magyar

evangélikus

lelkészek

érdeklődéssel fordultak az istentisztelet kérdései felé. Ennek hátterében részben az

1963 óta használatos ágenda kipróbálásból és gyakorlatból fakadó értékelése, részben pedig az induló nyugat-európai szakmai mozgolódás állt359. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház az 1960-as évektől kezdve egy hagyatékba kapott épületben – amely az első időkben evangélizációs központ szerepét töltötte be –, kántorképző intézetet hozott létre1.360 A kántorképzés égisze alatt azonban nemcsak zenei képzés zajlott, hanem olyan, egyházba integráló közösségi munka, amelyben jelentős szerepet kapott az ifjúság-formálás és azon belül a gyülekezeti, ill. istentiszteleti életbe való belenevelés. Kiemelendő továbbá, hogy részben a kántorképző közösségében, részben pedig a teológiai fakultás hallgatói között érlelődött és került tesztelésre az 1982-ben megjelent Evangélikus Énekeskönyv. Mindkét közösség361 éveken át próbálta a megjelenés előtt és éveken át gyakorolta a megjelenés után ezt az anyagot, és így vált egyrészt

himnológiai

és

liturgikai

műhellyé,

másrészt

multiplikátorrá

a

gyülekezetekben és egyházi intézményekben. Az énekeskönyv az addiginál több liturgikus anyagot adott, és azt a lépcsőzetességet kínálta a liturgikus nevelésben, ami áthidalhatta a nagyon leegyszerűsített liturgikus élet időszaka és a gazdagodás fázisa közötti szakadékot. A kántorképzőben és a fakultás hallgatói csoportjában az 1989-es fordulat előtt döntő motívum volt a külső ateista közegben való belső közösségépítés, az egyházi összetartozás megerősítése, az egészséges egyháziasság megőrzése és megújítása, a biblikus gondolkodás megerősítése. A fordulat éve után pedig az addig kialakult szellemiség folytatása, elmélyítése. Az énekeskönyv az évtizedes folyamat alatt az egyház sajátjává vált, adott tehát, hogy ezek a csoportok a liturgikus megújulás igénylői és eszközei legyenek. A megváltozott népegyházi (volkskirchliche) helyzetben, a gyökeresen átalakult társadalmi miliőben, az átalakult egyéni és közösségi életformákban ezek a csoportok másként működnek. Az elvárás –

359

Az 1980-as évek már a nagyobb engedményeket adó szocializmus ideje volt, amelyben – bár kontrollálva, de – Magyarországon is hozzá lehetett jutni német nyelvű szakirodalomhoz, teológiai és egyházi szakfolyóiratokhoz. 360 Az 1948-ban államosított egyházi iskolák tanítói ugyanis nem végezhettek tovább kántori feladatot, így szükséges volt gyors-tanfolyamokon olyan alap- és továbbképzést végezni, amelynek nyomán „társadalmi munkában” (ehrenamtlich) embereket állítottak be a minimális egyházzenei szolgálat elvégzésére. 361 A Kántorképző Intézetben tanulók és a Teológiai Akadémia hallgatói között jelentős az átfedés, hiszen a fent említett tényezők miatt a lelkészutánpótlás túlnyomó része a kántorképző intézetben nevelkedett, hitének, kegyességének, biblikus magatartásának gyökereit e helyen szerezte.

megújítani az egyház életét, azon belül gazdagítani az istentiszteleti életet – továbbra is adott, így fontos feladat, hogy az elváráshoz hozzá lehessen rendelni a megfelelő motiváló erőket és eszközöket. A spontán szerveződéseknek és az egyház központi szándékainak kell találkozniuk, hogy azok egymást ellenőrizve, segítve, formálva, lehetőleg erősítve motorjai lehessenek az egyház frissülésének és a liturgia újraelevenedésének. A liturgikus megújulás szempontjából pozitív csoportosulás azoknak a lelkészeknek, kántoroknak, egyházművészet iránt érdeklődőknek közössége, akik korábban szervezetlen módon, majd a liturgiai bizottság köré szerveződve támogatták vagy aktív munkájukkal elősegítették az ágenda-reform és az istentiszteleti megújulás ügyét. Az Ágendaszerkesztő és Liturgiai Bizottság sokszínű összetétele ennek a csoportnak a kicsinységben is gazdag voltára utal. A Magyarországi Evangélikus Egyház életében az 1989-es rendszerváltás után két olyan – jelentősnek mondható – csoportosulásról beszélhetünk, amely feltétlen megemlítendő, mint az egész egyház mindennapjainak meghatározó komponense: az EKE (Evangélikus Keresztények az Evangéliumért),362 illetve az EBBE (Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület).363 Az EKE elsősorban bibliai témákkal foglalkozó közösség, amely lelkészekből és a gyülekezetekben valamilyen aktivitást kifejtő gyülekezeti tagokból alakult. A közösség munkájáról és működésének eddigi szakaszáról összefoglaló jellegű leírás nem készült. Saját publikációik között sem található bemutató jellegű anyag. A közreadott írásaikból és gyülekezetekben kifejtett tevékenységükből kirajzolódó kép szerint ez a mozgalom erősen bibliai kötődésű, ahol a Szentírás-magyarázat a fundamentalizmus határát súrolva az inspiráció szorosabb értelme szerint zajlik. A közösség nemcsak egy-egy egyházközségben fejti ki hatását, hanem országos szinten is fenntartanak bibliaiskolát, rendeznek konferenciákat, tanulmányi napokat, találkozókat. Kiindulási pontjuk mind teológiailag, mind gyakorlatilag, mind pedig egyház-kormányzatilag teljesen elfogadható az evangélikus egyház egésze számára. Azonban ez is, mint minden közösség, amely egy részterületet hangsúlyoz a hit és az egyházi élet egészéből, ki van téve annak, hogy helyet adjon a szélsőségeknek. Akár a fundamentalizmus általánossá válása, akár az evangéliumi mentalitást kiváltó

362 Nevének rövidítésében szójáték is található: Eke egyben jelenti a földművelés eszközét is, ebben az esetben Isten szántóföldjének a megművelését jelképezi. 363 Megalakult 2001-ben, Budapesten.

törvényeskedés veszélye egyértelmű kísértése ennek a közösségnek. Kirekesztő jelleg a megalakulás óta dominánsan nem mutatkozott, ugyanakkor a csoport homogén, igen zárt egységet jelent, amely önállóan éli életét. Kapcsolata az egyházzal elsősorban személyeken keresztül él, nem szervezett formában. Megnyilvánulásai nem az erős egyházkritikát, hanem a határozott biblikusságot jelentik. Az istentiszteleti élettel kapcsolatos hozzáállásuk jelei is azt mutatják, hogy a gyülekezeti együttlétek középpontjában az igehirdetés, a bibliaolvasás és az ezekhez kapcsolódó, közösségben gyakorolt imádság áll. Nyitottak minden olyan formára, amelyben ez a prioritás megvalósulhat, ugyanakkor gyanakodva tekintenek minden olyan tradícióra, amelyben a sola scriptura elvének veszélyeztetését érzik. Mivel Magyarország többségében katolikus ország, ezért az EKE a biblia-ellenes vonalat véli felfedezni a katolikus egyházzal való közös liturgikus kincsben, amely a zajló liturgikus reform kapcsán egyre inkább hangsúlyossá válik. A liturgikus megújulást előkészítő konzultációkon az EKE több tagja részt vett, de dialóguskészségüket nehezítette keményen határozott álláspontjuk az egyoldalú Szentírás-hangsúlyozásban. Az

EBBE

később

jött

létre,

elsősorban

egyházkritikai

háttérrel.

A

rendszerváltozás első évtizedének végén ahhoz a folyamathoz tartozott, amely az emberek számára a számadást, az első lehetséges mérleg-készítést jelentette. Az egyház életét alaposan ismerő, abban aktívan résztvevő lelkészek baráti közössége fejlődött addig a pontig, mígnem szervezett, kritikai, értékelő és jövőt tervező munkára éreztek indíttatást. Az egyházvezetés egyes tagjainak bizonyos témákban (pl. válás, homoszexualitás, természetgyógyászat, eutanázia) történt megnyilvánulása ellenkezést váltott ki, és ennek megvitatásakor alakult meg az EBBE. Az egyházkritikai hang deklarált célja az egyház megújítása és megmentése a liberális, korszellemre figyelő magatartástól és vezetéstől. A közösség megjelenése részben erős szimpátiát, részben pedig jelentős ellenszenvet kiváltva bizonyos megosztást eredményezett. Amíg az EKE elsősorban bibliai orientáltságú, addig az EBBE Lutherre való hivatkozással, általa lutherinek tartott érveléssel formál véleményt és dolgoz fel témákat. Havi rendszerességgel tartják rendezvényeiket, amelyen elsősorban

tematikus

megbeszéléseket

tartanak.

Többnyire

az

általuk

ellenvéleménynek tartott oldal előadóit is meghívják korreferátum tartására, de a csoport vezetőinek markánsan képviselt véleményétől való eltérésre minimális készség mutatkozik. Kompromisszumra való hajlandóság nem jellemzi a csoportot.

Az EBBE feladatának tekinti a múlt feldolgozását,364 valamint az egyház belső életének megreformálását. A kritikai megnyilvánulások elsősorban az egyház vezetői és hivatalos szervezetei ellen irányulnak. A mozgalom indulási lendülete hamar alábbhagyott, nagyobb tömegbázissal nem rendelkezik, szimpatizánsainak száma azonban jelentős, bejegyezett tagjainak száma mintegy 250. Az EBBE véleménye az egyházi közéletben elsősorban a hangos és határozott megnyilvánulások miatt jelenik meg. Érveléseikben keveredik a magas szintű lutheri teológiai érvelés 365 és a racionális érvrendszert nem használó, emocionális indíttatású véleményformálás. A liturgikus reform témáját az EBBE nem sokkal megalakulása után napirendjére tűzte. Mivel semmiféle hivatalos állásfoglalás ez ügyben nem jelent meg, röviden összefoglalom azt az eseményt,366 amely jellemző ennek az egyházi közösségnek az egész egyház életét befolyásoló hangjára. Főelőadónak a liturgikus reform legidősebb mozgató személyiségét367 hívták meg, akinek megszólalási lehetőségét határozottan korlátozták, szemben a korreferátum dupla hosszúságban megszólaló szerzőjével,368 aki nem szakember, teológiai végzettsége, liturgikai szakismerete nincs. Ez az eljárás magával hozta az érzelmi alapokon nyugvó, dialógusra nem kész hangulatkeltést, ahol a szakmai kompetencia teljes hiánya mutatkozott. Ez azután széles körű PR munkával társult, amely országos hatást váltott ki. Mivel a szakmaiság hiánya problémát jelentett a liturgikus megújulás elleni próbálkozásban, az érvelés átváltott a liturgikus reformot képviselő egyházi vezetés kritikájába, amely konstruktivitást nem tartalmazott. Bár az istentiszteletreform „alulról” indult el, de a felső egyházvezetés (püspökök) támogatta. Az egyház életét az egyházvezetéssel szemben megreformálni akaró EBBE ezt nem akceptálta. Ez a belső, emocionális ellenállás és az azzal kapcsolatos anti-reklámkampány nemcsak kezdetben okozott nehézséget, hanem mind a mai napig megnehezíti az objektív, szakmai kompetenciát igénylő előkészítést. A korábbi kommunikációs és eljárási hibákból is okulva a liturgiai bizottság igyekszik minden ellenvéleményt teológiailag megvizsgálni, ill. folytonos párbeszédben magyarázni az egyes rendek, liturgiai elemek értelmét történeti és teológiai szempontból. 364 Elsősorban a szocializmus éveire eső időszak feldolgozásáról van szó. 365 Képviselője és egyben a mozgalom egyik létrehozója és vezetője Dr. Fabiny Tibor egyetemi tanár. 366 EBBE találkozó, Budapest, Kelenföld, 2004. február. 367 Fehér Károly nyugalmazott esperest. 368 Garádi Péter hal-biológus, a budaörsi gyülekezet felügyelője.

• Mi motiválja a különböző csoportokat az istentisztelet megújítása ügyében Az istentisztelet megújítási szándékának hátterében igen sokféle motivációt találunk. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül sem a 20. századi európai liturgikus mozgalmak közvetett és közvetlen hatása, sem pedig a század végén egymás után megjelenő új európai ágendák.369 Ugyanakkor egy sor általános társadalmi és speciálisan egyházi370 jellemző jelenik meg motivációs erőként. Ezek egyenként is, együttesen is hatást gyakorolnak az istentiszteleti élettel való kreatív foglalkozásra, a változtatni vagy konzerválni akarók szándékára, a különböző, ezzel kapcsolatos folyamatok alakulására. Ilyenek az: a) érdektelenség; b) tradíció-őrzés, -féltés; c) elégedetlenség; d) megoldáskeresés; e) kreativitás. (A sor természetesen folytatható.)

a)

Az istentisztelet-látogatás – mint szerte Európában – az ezredforduló idejére, majd az azt követő évekre Magyarországon is visszaesett. Igaz ez akkor is, ha arányszámokban a kelet-európai országok jobban állnak, mint a nyugatiak, mégis az abszolút szám és a csökkenést mutató tendencia aggodalomra adhat okot. Különböző oldalról (egyházvezetési, szociológiai) vizsgálva más és más az oka az érdektelenségnek. Az azonban egyértelmű, hogy a mai helyzet negatív irányban tér el a népegyházi kerethez képest, és ez túl az objektív ténymegállapításon mindenképpen lépésre készteti az istentisztelet ügyével foglalkozókat. Vagy beletörődik az egyház ebbe a folyamatba, és ennek megfelelő (kisközösségi)

liturgikus

életet

alakít

ki,

vagy

igyekezik

–

ellenmozgásként – a liturgia szélesebb rétegek számára vonzó, mai módon attraktívabb formáját kialakítani. b)

A tradíció-őrzés jelentős részben a felgyorsult tempóban és alapvető minőségében változó világ élménye nyomán születő reakció. A mozgás helyett a stabilitást, a változást helyett az állandót keresi az ember. Figyelemreméltó, hogy a hivatásuk vagy a társadalmi trendek nyomán új

369 370

Németország, Svédország, Finnország, Szlovákia. Olykor pedig a kettő egymásrahatásaként létrejött keverék.

életformát gyakorló emberek, akiknek napi kihívásuk az állandó változásra való azonnali reagálás, keresik a nyugalmat jelentő stabilitást a liturgiában. Ez az egyházi élet, azon belül az istentiszteleti élet megújulásával kapcsolatban kétszeresen is fontos szerepet játszik. Egyrészt a reformok ellen szól az állandó, biztos kapaszkodót keresők bármely oldalról való megjelenése371, másrészt a reformok gyökerekig visszamenő, régi kincseket előhozó „újításai“ mellett érvel az évezredes kincsek stabilitást kisugárzó tartalma, a teljes keresztény történelemmel és annak fejlődési folyamataival való harmóniája. c)

Motiváló erő a liturgia kérdéseivel és annak reformjaival való foglalkozáshoz az elégedetlenség. Az az elégedetlenség, amely formailag, dramaturgiailag, esetleg teológiailag megkérdőjelezi a jelenleg használatos rend részleteit, esetleg egészét, ill. elégtelennek, kiegészítendőnek, gazdagítandónak tartja azt. Ilyen elégedetlenség egyrészt a nyugtalanabb generáció, az újat kereső fiatalság részéről mutatkozott, másrészt a liturgia iránt érdeklődők, azzal szakmai szinten foglalkozók körében fogalmazódott meg.

d)

A megoldás utáni vágy és keresés az a pozitív motiváció, amely gyakorlati és teoretikus oldalról egyaránt kimozdítja az egyház ügyéért, jövőjéért

aggódókat

passzivitásból.

A

az „kell

istentiszteleti a

jelenleginél

szituációval

kapcsolatos

jobbnak,

mélyebbnek,

relevánsabbnak lenni” érzés és az ennek kapcsán létrejövő aktivitás fontos szerepet játszott a magyar liturgikus megújulás elindulásában és folyamatában. e)

Kreativitás jellemző azokra az emberekre, ill. kisebb csoportokra, amelyek nemcsak kezdeményezői, de mozgatórugói, motorjai is a liturgia újragondolásának, változtatásának.

Erjedésnek,

kelesztésnek,

forrongásnak,

ugyanakkor

fékezésnek,

akadályozásnak a jelei egyaránt megfigyelhetők a magyar liturgiai mozgolódások kapcsán. Ennek hátterében a fent jelzett, de annál még szerteágazóbb, teljesen fel nem mérhető motivációs rendszer és láncolat áll. 371

Legyen az az imént említett változó világhoz igazodó posztmodern ember vagy a saját és családja évtizedes egyházi szocializációjához ragaszkodó személy.

3.1.3.3. Az egyházvezetés

• A püspöki tiszt és az istentisztelet A Magyarországi Evangélikus Egyházban a liturgia őre a püspök, a megújult egyházi struktúrában értelemszerűen a három püspök közmegegyezése. A liturgia az elmúlt évszázadban közösségi döntésekben formálódott, mégis minden alkalommal a vezető püspök személye vagy a püspökök egymáshoz való viszonyulása (személyes, teológiai, egyházpolitikai kapcsolat, harmónia vagy ellentét) határozta meg a liturgikus formálódások folyamatát, a liturgiai fegyelmet és az ágenda véglegesítését. Amíg a 19. század második felében és a 20. század első felében püspöki ágendák kerültek a lelkészek és a gyülekezet kezébe, addig a 20. század második felének liturgikus életét egy olyan ágenda határozta meg, amely közösségi előkészületre, egyeztetésekre, széles szerzői réteg közreműködésére épült akkor is, ha egy szakember372 fogta össze és öntötte végső formába. Viszont a korszak emblematikus püspöke meghatározó módon állt ott ezen ágenda mindkét kiadásának hátterében. D. KÁLDY Zoltán püspök, a Lutheránus Világszövetség későbbi elnöke mint erős személyiség, mint mindent egy kézben tartó vezető hatalmi szóval rendelte el az ágenda bevezetését és használatát.

Az ágenda ilyen értelemben nem egy

püspök liturgikus elvárását és mentalitását tükrözte, de diktatórikus használatba vétele sokat elárult az egyházvezetői hozzáállásról. Ugyanakkor az ágenda előkészülete és állami szervekkel való engedélyeztetése 373 egyértelműen tükrözte a püspök szándékát, ti. a diakóniai teológia elkötelezettségét és elvárását. A már rendszerváltozás után kezdődött és jelenleg folyó ágenda-megújításnál a bizottság tagjaként mindhárom püspök részt vesz a munkálatokban. A jelenleg hatályos törvények egyértelműen behatárolják a »ius liturgicum« hordozóit. A Magyarországi Evangélikus Egyházban a liturgia meghatározói a püspökök, akik

372 Az 1963-as (1986-ban bővített kiadásban megjelent) ágenda „atyja” D. Dr. PRŐHLE Károly, aki a 20. század második felének meghatározó személyisége a magyar evangélikusságban. Először a gyakorlati teológia professzoraként, később újszövetségi teológusként, majd a rendszeres teológia tanáraként tevékenykedett. 373 Az Állami Egyházügyi Hivatalban (ÁEH) való engedélyeztetés elvileg csupán a technikai feltételek meglételéhez volt szükséges (így biztosították a hiánygazdaságban a megfelelő papírmennyiséget, nyomdai kapacitást), valójában azonban a tartalmi kontroll volt a döntő.

korábban az Országos Közgyűlés, ma pedig a közgyűlési jogokat is átvevő Zsinat jóváhagyásával szabják meg az egyház istentiszteleti életének rendjét 374. Állandó problémát jelent azonban a »ius liturgicum« értelmezése és gyakorlása egy olyan korban, ahol demokrácia címszó alatt keverednek a kompetenciák, a felelősségi körök. Újra kell gondolni, hogy a zsinat liturgia-jóváhagyó szerepe megfelel-e a bibliai, teológiai alapigazságoknak. Ha ez nem elfogadható, vagy liturgiaszabályozási szempontból nem működik, meg kell változtatni a törvényt, és egy más szintű vagy összetételű szervezetet kell meghatalmazni a végső jóváhagyással. Ha helyénvaló, akkor viszont a liturgia előkészítési és szabályzási módszereket kell felülvizsgálni, és a liturgikus fegyelmet a zsinat által ellenőriztetni.

374

Az 1997-es törvénykönyv erről a következőket írja: 2005. évi IV. TV az egyház szervezetéről és igazgatásáról. 88.§. d) A püspök a püspöki tanács tagjaként részt vesz az evangélikus istentiszteletek és liturgikus események rendjének megállapításában a zsinat jóváhagyásával. Ugyanezen törvény XII. fejezetében A 104.§.(1) b) pontjában: A zsinat jóváhagyja az evangélikus istentiszteleteknek és liturgikus eseményeknek a püspöki tanács által meghatározott rendjét.

3.1.4.

Külső elvárások 3.1.4.1. Ökumené

A liturgia lényege szerint ökumenikus. Az örök istentisztelet és a széttöredezett egyházban zajló liturgia összecseng. Ha nem így van, az az egyház egyház-voltát kérdőjelezi meg. Az azonban egyértelmű, hogy minden egyháztest kisebb-nagyobb mértékben hordozza az egyetemes keresztény értékeket, és így a liturgia részben közös találkozási pont lehet, ugyanakkor tisztában kell lennünk nem csak a formai különbségekkel, de azzal is, hogy a liturgia mint koncentrált ige és imádkozott dogma – mivel értelmezi és hordozza a Szentírást és az adott közösség teológiai alapállását – elválaszthat, szakadékot jelenthet.

• A Magyarországi Evangélikus Egyház hazai és világtávlatú ökumenikus vonatkozásai A MEE történelme, társadalmi helyzete és mérete (kicsinysége) miatt ökumenikusan nyitott közösség. A dolgozat első részében tárgyalt liturgiatörténeti folyamatok is jelzik azt, hogy a magyar evangélikusság történelme – részben a sajátos földrajzi fekvés,375 a bonyolult inkulturációs folyamatok,376 a belpolitikai és regionális politikai vonatkozások, valamint a felekezet-megoszlási arányok377 – következtében determinálta erre a nyitottságra, ökumenikus gondolkodásra. Ha a magyar evangélikusság az elhatárolódás, bezárkózás útját választotta volna, vagy ennek a ma

375

Magyarország kelet-nyugat határán fekszik, történelmi kereskedelmi utak mentén. Ezeréves történelme folyamán mindig ütközőpont volt, ahol nemcsak különböző kultúrák, hanem különböző gazdasági érdekek és politikai szándékok találkoztak. 376 A szláv, a latin és a nyugat-európai kultúrák találkozási pontjaként sokféle vonatkozásban volt meghatározó a kultúrharc, a kultúrák egymás mellett élése és formáló erejű kölcsönhatásának komplementer hármassága. 377 A reformációt követő első időszakban, a 16. sz. végére a lutheranizmus létszáma elérte a 90%-ot, majd az ellenreformáció hatására, ill. a reformátusság megerősödése nyomán ez az arány egyre jobban visszaesett. Ennek a csökkenő folyamatnak a következtében a 20. század végére a számarány elérte a teljes népesség 3%-át.

is kínálkozó kísértésnek nem áll ellen, oly mértékben elszigetelődik, hogy elszektásodik, vagy élete, léte, működése lehetetlenné válik.378 Ehelyett az ökumenikusan nyitott magatartásformát választotta és gyakorolja, ami ismételten válaszút elé állítja. Meghúzódik a két nagy (katolikus és református) egyház mellett, és csak számarányának megfelelően vesz részt a közös feladatokban és közös tehervállalásban, vagy kihasználva a kicsinységéből adódó előnyöket, megkeresi sajátos küldetését? Ez a speciális feladat a hídszerep. A hídszerep – amely részben jószolgálati, részben diplomáciai, részben kezdeményező teológiai munkát jelent – minden irányban és minden szinten érvényes lehet: a gyülekezetek között, a különböző csoportok között, a felekezetek között, az egyházak és az állam között. Ebből a tudatosan felvállalt alapállásból és szerepből következően nemzetközi szinten is ezt az ökumenikus nyitottságot gyakorolja a MEE. A kezdetektől fogva részt vett a nemzetközi ökumenikus munkában, jelen volt a különböző ökumenikus mozgalmak és egyházi világszervezetek létrejötténél, aktív reprezentációs és tanulmányi munkát végzett az ökumenikus folyamatokban. Az evangélikus társegyházakkal való kapcsolatok,379 a Lutheránus Világszövetségben való aktív szerepvállalás,380 az Egyházak Világtanácsában381 és az egyéb felekezetközi szervezetekben382 való intenzív jelenlét, a bilaterális dialógusokban való aktivitás 383 ezt támasztja alá. Jellemző és évtizedeket meghatározó a magyar evangélikusság életében a Budapesten megrendezett VIII. Evangélikus Világgyűlés 1984-ben. Ennek jelentősége felmérhetetlen volt az akkor a szocialista blokkhoz tartozó országban,

378

A mai magyar protestantizmusban, azon belül az evangélikus (lutheránus) egyházban is mutatkoznak anti-ökumenikus jelenségek, határozott és harcos irányvonalak, amelyek az egyház együttműködését más felekezetekkel az ördög munkájának tartják. 379 Hivatalos és működő partnerkapcsolat Finnországgal, Bajorországgal és Svédországgal, nem hivatalos, de intenzív kapcsolat a holland, a norvég, a francia egyházakkal, valamint tengerentúli gyülekezetekkel. Újraéledő, nyiladozó, reménység szerint normalizálódó kapcsolat alakul a szlovák testvéregyházzal. 380 A MEE a Lutheránus Világszövetség alapító tagegyháza. Az LVSZ alelnöke volt ORDASS Lajos püspök, elnöke pedig KÁLDY Zoltán püspök. Több ciklusban volt az LWB genfi stábjának magyar osztályvezetője (dr. HARMATI Béla lelkész, később püspök, GÖRÖG Tibor lelkész később MEÖT főtitkár, dr. NAGY Gyula professzor), sokféle tanulmányi kiadvány készült az LWB és a MEE közös vállalkozásában. 381 Az EVT vezető grémiumaiban több ciklusban volt magyar evangélikus képviselet is. 382 KEK, Leuenbergi Közösség (GEKE). 383 Dr. REUSS András professzor az anglikán-lutheránus dialógusban, dr. HAFENSCHER Károly lelkész, professzor, később dr. HARMATI Béla püspök az LVSZ–Vatikán dialógusban töltött be meghatározó szerepet.

hatása direkt és indirekt módon ma is jelen van az egyház életében.384 Külön említést érdemel a világgyűlés kapcsán zajló istentiszteleti élet, amely gazdagságával új gondolatokat és reménységeket hozott az istentiszteleti élettel foglalkozók számára, és illusztrációként széles skálát mutatott a világ evangélikusságának sokszínűségéből a magyar gyülekezeteknek.

• Mi következik az ökumené évszázada után A 20. század az ökumené százada volt. A század folyamán igen jelentős változáson ment át a keresztény egyházak egymáshoz való kapcsolata. A század első felének közösséget építő mozgalmai, majd a katolikus egyház nyitása a más felekezetek felé, a helyi és a globális ökumenikus mozgalmak, az egyházi világszervezetek mindmind segítségére voltak a közeledésnek. Tisztázódhattak az irányvonalak, megmutatkoztak a zsákutcák, letisztultak a folyamatok. A számtalan meghatározó komponens következtében voltak és vannak eltérések az egyes régiók és az egyes földrészek egyházi kapcsolatrendszerében.

Természetesen az egymáshoz való

közelség mértékében, az adott meghatározottságnak megfelelően különbségek mutatkoznak. A helyi és regionális tradíciók, a számarányok, a jelentős személyek, ugyanakkor a politikai-társadalmi tényezők nyomán van, ahol a kapcsolatfelvétel szintjét és annak megtartását érte el az egységtörekvés. Van olyan terület, ahol az együtt munkálkodás egyértelműen működőképes, a résztvevők valóságosan egyenrangú partnerként, aktívan végzik a közös munkát. Kialakult a megbékélt különbözőség modell,385 amely mérvadó lehet nemcsak a keresztény ökumenikus munkában, hanem a világvallások közti közös út keresésében. Utat mutató lehet ugyanakkor az istentiszteleti élet közös pontjainak keresésében. A 21. században a helyi, az európai és a világegyház egyértelmű feladata és esélye, hogy a két lehetséges út – szakadékok mélyülése vagy a közös hangsúlyozása és megélése – közül a pozitív irányt válassza és munkálja. Csak akkor van jövője, 384

Ennek egyértelmű jele volt 2004-ben a 20 éves évforduló kapcsán megrendezett találkozó, amely nemcsak emlékezést, hanem teológiai hatástanulmányok elkészítését is jelentette. – vö.: LP 2004. szeptemberi szám. 385 Einheit in versöhnter Verschiedenheit - Vö.: Gemeinsame römisch-katholische evangelischlutherische Kommission, Einheit vor uns, 20-21. o.

embereket és az egész társadalmat érintő kisugárzása, ha az egység útját járja. Ahogyan lehetséges volt a dialógusok és trialógusok évtizedes előkészítő munkája nyomán lépésről lépésre tisztázni alapvető kérdéseket, úgy lehetséges türelemmel és bizalommal megtenni a következő lépéseket és elérni az újabb részeredményeket. Ezek az eredmények pedig fontos mérföldkövek lehetnek az ökumené útján. .

• Az ökumené hatása az istentiszteleti életre Alapelvünkben – miszerint az egyház és a liturgia megújulása összefügg – kifejezésre jut az a tény is, hogy az istentisztelet hatása döntően fontos az egyes egyházak, egyházi közösségek életében, annak minden területén. Ez természetesen igaz az egyházak találkozása és együttmunkálkodása esetében is. Az ökumené nem csupán elvi témákat felvető tárgyalások színtere, hanem a közösségi élet, azon belül az istentisztelet helye is. A 21. századi ökumenikus megtorpanások hátterében sokféle ok húzódik meg, de bizonyos az is, hogy a közös istentiszteleti tapasztalat, a közösen megélt spirituális találkozás háttérbe szorult. Más ugyanis az ökumené a tárgyalóasztaloknál, az egyházi diplomácia szintjén, és ismét más az egyház lényegéhez tartozó istentisztelet gyakorlati megélésében. A felekezetek közötti különbségek természetesen jelentős liturgikus különbségeket is jelentenek, de a megbékélt közösségben lehetőség van arra, hogy az eltérések tudatos vállalásával az egyházak megéljék azt, ami összeköt. A régi keresztény illusztráció, miszerint Isten népének tagjai, közösségei koncentrikus körökként helyezkednek el a középpontot jelentő Úr körül, érvényes az istentiszteleti közösségekben is. Minél inkább Isten közelében zajlik az ökumenikus élet – és a liturgia, az istentisztelet ilyen –, annál inkább válnak hangsúlyossá a közösen elfogadható istentiszteleti elemek, liturgikus tételek és formák, s válik megélhetővé az oltár és az ige körüli közösség. Az ökumenikus tevékenységnek missziói hatása van, erre figyelmeztet János evangéliumában az ún. főpapi imádság. Jézus azért könyörög a tanítványai egységéért, hogy elhiggye a világ, hogy őt az Atya küldte. 386 A közös fellépés a világ előtt közös liturgikus megjelenést és ünneplést is jelent. Feladat, kihívás, lehetőség ez a rendszeresen visszatérő szertartásokon,387 az alkalmi együttléteken388 vagy azokon a világi rendezvényeken, amelyeknek keretében ökumenikus istentiszteletek tartását igénylik.389

386

Jn 17,20–21: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. 387 Ilyen az évről évre megrendezett, Pál apostol megtérésének ünnepéhez kötött ökumenikus imahét. 388 Sajátos egyházi ünnepek, megemlékezések évfordulók vagy (rendkívüli) események kapcsán. 389 Ilyenek pl. a kenyérmegáldás, a nemzeti ünnepek, a történelmi megemlékezések, a kulturális programok.

Az ilyen liturgikus szolgálat komoly szakmai feladatot ró az azt elvégzőkre. A korszerű ágendák feladata, hogy tartalmazzanak olyan rendeket, amelyek kész szertartás-leírással vagy opcionális felépítésekkel és sorrenddel segítik az ilyen szolgálatok igényes, minőségi ellátását. Az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv ezért kínál lutheránus gyökerű, biblikus hangvételű, ökumenikusan nyitott, más felekezetek számára is teológiailag elfogadható ökumenikus igeliturgiát. 390 Ugyanakkor több olyan rend is szerepel benne, amely alkalmas alapanyagot kínál ökumenikus alkalmak liturgiájának elkészítéséhez, megformálásához. 391 Nemzetközi szinten részben meglevő anyagokra kell hivatkoznunk, részben pedig feladatokra és új kihívásokra kell rámutatnunk. Az evangélikus belső ökumené liturgikus szempontból részben nagy ajándék, részben pedig állandó feladat. Mivel a világ lutheranizmusa mind tradíció, mind kulturális meghatározottság szempontjából igen sokszínű, és nincs egységesen használt istentiszteleti forma, egy-egy nagyobb evangélikus találkozó liturgikus életének megszervezése nem egyszerű. Igaz ez kisebb, csupán regionális viszonylatban392 éppen úgy, mint világméretű találkozók alkalmával. 393 A világméretű ökumené életében mérföldkő volt a Lima-dokumentum és az annak kapcsán megszületett istentiszteleti rend.394 Ennek részletes elemzése nem lehet jelen munka része. Fontos azonban utalni arra, hogy az ökumené hatására létrejöhet az a kísérlet, amely minden egyház sajátos kincsét felhasználva, elhordozható kompromisszumokat kötve meg tud valósítani egy közös istentiszteleti rendet. Olyat, ami a világ számára az összetartozást mutatja, a résztvevők számára a mély közösséget engedi megélni. 390

Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv (LK) 543kk. Pl.: Reggeli közös imádság – LK, 488. o., Esti közös imádság – LK, 495. o., Istentisztelet közelieknek és távoliaknak – LK, 539. o., Könyörgés (Luther-litánia), LK, 593. o., Krisztus-dicséret – LK 602. o. stb. 392 Ilyen a kétévenként megrendezett német „Kirchentag”, amely a német tartományi egyházakon túl szinte egész Európa számára meghatározó alkalom. Nem véletlen, hogy e rendezvény kapcsán külön liturgikus szakmai munka zajlik a háttérben, s a „Kichentag-Gottesdienst”-eknek külön szakirodalma van. Vö.: RATZMANN, Der Kirchentag und seine Liturgien. 393 A Lutheránus Világszövetség általában hat évenként megtartott nagygyűlése részben bemutatja a világ evangélikusságának liturgiai sokszínűségét, részben pedig mintegy liturgikai műhelyként létrehoz olyan áhítat- és istentisztelet-formákat, amelyek hordozzák a tagegyházak némelyikének tradícióját, és gazdagítanak aktuálisan megteremtett új elemekkel. 394 Az Egyházak Világtanácsának „Hit és egyházszervezet” (Faith and Order) elnevezést viselő bizottsága – hosszú évekig, évtizedekig tartó – munkája nyomán készült el az az irat, amelyet a tagegyházak 1982-ben, Limában fogadtak el. Címe: „Keresztség, úrvacsora, egyházi szolgálat” Baptism, Eucharist and Ministry, Faith and Order paper, No. 111. World Council of Churches, Geneva, 1982. 391

Az ökumené folyamata motiválja az egyház liturgikus műhelyeit arra, hogy észrevegyük a világegyház liturgiai színgazdagságát, tanuljunk egymástól, és gazdagítsuk egymást. Profitál ebből minden közös alkalom, de gazdagodnak az egyes egyháztestek is. Külön említést kell tenni az úrvacsorai közösség meglétéről, ill. hiányáról az ökumenikus mozgalomban. Ahol létezik intercommunio, ott nemcsak az egyes hívek lelki előmenetelét szolgálja a szentség közös megtapasztalása, hanem a liturgia csodáját is elmélyíti a közösségekben. Ahol nincs intercommunio,395 ott a hiány motiválhatja az adott közösséget az istentiszteleti élet más területein való közeledésre s a látható egység létrejöttéért való imádságra.396 Ugyanakkor a kölcsönös (passzív) részvétel az intercommunioban nem levő

egyházak

eucharisztikus

ünnepein

jelzés

lehet

arra,

hogy

fáj

a

szétszakadozottság, és elkötelezettek vagyunk az ökumenikus párbeszéd folytatására.

395 396

o.

Gemeinsame römisch-katholische evangelisch-lutherische Komission, Das Herrenmahl, 31. o. Gemeinsame römisch-katholische evangelisch-lutherische Komission, Wege zur Gemeinschaft, 33.

3.1.4.2. Társadalom

• Társadalmi ünnepségek és a keresztény istentisztelet Az az állítás, miszerint az ember „homo festivus”, meghatározza az emberi társadalom egészét is. Nemcsak az egyes individuumok és kisközösségeik, de az egész társadalom igényli az ünneplést. A történelem tanúsága szerint a civilizált társadalmak fontos alkotóeleme az ünneplés. A társadalmi ünnepek kultúrájának kialakulása és kialakítása pedig sok információt ad az adott társadalom berendezkedéséről,

gazdasági,

politikai

és

kulturális

színvonaláról,

vallási

helyzetéről. Ebben az értelemben a magyar történelemben is végigkísérhető a változások sora és folyamata az ünneplés történetén keresztül. Az elmúlt évszázad felgyorsult változásait

pedig

kifejezetten

emblematikusan

mutatja

meg

az

ünneplés

gyakorlatának alakulása. Folyamatos változást jelez a következő, 20. századi sor: - az első kommün397 szovjet mintára formálódó ünnepei, - a két világháború közötti, ún. Horthy korszak398 látványos ünneplései, - az 1948 utáni kommunista korszak399 önálló utat kereső,400 majd ismét szovjet mintára formált kötelező ünneplési gyakorlata,401 - az 1989-es fordulat utáni időszak ünnep-kultúrájában is útkereső, részben nosztalgikus vonásokat hordozó történeti ünnepei,402 részben a nyugati szekuláris kultúrán orientálódó,403 részben pedig saját megoldást kutató404 ünnep-gyakorlata.

397 1919. március 21. – augusztus 1. 133 napig tartott. 398 HORTHY Miklós hadvezérként, majd kormányzóként 1920–1944-ig határozta meg a magyar politikai életet. 399 GLATZ, Ferenc Ünnepeink, 1945–90., In.: História, 1992/10., 29–32. o. 400 Különösen is érdekes elemzést tesz közzé az a szerző nevét nem közlő internetes tanulmány, amely a moziban vetített filmhíradók alapján adott képet ilyen címmel: Államszocialista ünnepeink filmhíradón. http://www.filmintezet.hu/magyar/filmint/filmspir/29/allamszocialista 401 A pártkongresszusok kapcsán tartott ünnepek, Sztálin, ill. Rákosi Mátyás születésnapján tartott ünnepségek, a nagy szocialista ünnepek: április 4. – a szovjet „felszabadítás”, március 21. – a „dicsőséges Tanácsköztársaság” vagy november 7. – a Nagy Októberi Szocialista Forradalom emléknapjai. 402 Ilyen a már idézett 2000. évi millenniumi emlékünnep sorozat. 403 Tavasz-, ill. nyárünnepek, fesztiválok, csoport- és rétegünnepek. 404 Ide sorolhatók pl. augusztus 20. (az államalapítás és Szent István király ünnepe) ünneplésének különböző kísérletei.

A különböző történelmi megemlékezések405 jelentős szerepet kapnak a megújulni akaró ünnepkultúra kialakításában. Ezeknek egyre gyakoribb volta is jelzi az ünnep-igényt – össztársadalmi szinten is. A kistelepülések öntudatosodást jelző saját ünnep hangsúlyozása az elmúlt ötven év gyakorlatához képest406 jelzi azt, hogy a kisebb közösségek ünneplési vágya is erősödik. A fesztivál jellegű rendezvények407 is az ünnep-igény kifejezői. Hasonló vágy fejeződik ki a különböző együttesek látványos, kísérőműsorokkal gazdagított koncertjeiben. A közös érdeklődés, a közös ízlés kifejezése, a monumentális élmény keresése, a vágy a közösséghez való tartozásra mind-mind komponensei lehetnek annak, hogy ilyen rendezvények létrejönnek és népszerűek. A szórakoztatóipar rendezvényei is sok szempontból elgondolkodtatóak az istentisztelet releváns voltát vizsgálók számára. Bernd SCHWARZE internetes tanulmányában olvasható: „Egy popkoncert lényeges ismertetőjele a lényegét átjáró vallásosság.”408

Manfred JOSUTTIS szerint minden rituális cselekményben az

üdvösség eseménye jelenik meg, ugyanakkor csak a kimondottan vallásos szertartást ismerik el kegyelmi ajándéknak.” Még tovább élezi: Az istentisztelet kimondottan arról szól, amiről egy parti. Ugyanakkor az egyház problémája az, hogy a legtöbb ember jelenleg a különböző partikon keresi az identitását.

A belső vallásos

szertartások érdekessége bizonyára abban áll, hogy az, ami játékos, egyfajta távolságtartást tesz lehetővé. Nem biztos, hogy mindennek, ami történik, jelentése van. Bizonyára kevesen vannak, akik egy koncertet „kulturális résztvevőként” élnek meg. A legtöbben csak szórakozni akarnak. A Szent amellett mégis megjelenik, és nem követel semmi kegyes készenléti magatartást.409 405 Az államalapításról, Szent István királyról, az 1848-as forradalomról és szabadságharcról, az 1956-os forradalomról. Ezek nagyszabású megünneplése többnyire nem nacionalista gyökerekből fakad, hanem abból a korábbi ünnep-vákuum helyzetből, amelyben hiányoztak az ünnepeket mély értelemmel és előremutató mondanivalóval megtöltő tartalmak. 406 A szocializmus korszakában az ünnepek uniformizálása zajlott, s ez háttérbe szorította az egyes kisközösségek saját ünnepeit, amelyek egyéni történelmükhöz, helyi eseményekről való megemlékezéshez, netán helyi vallási élmények vagy épületek évfordulóihoz kötődtek. 407 Kulturális fesztivál, művészeti fesztiválok sora, bor-fesztivál, halászlé-fesztivál, kolbász-fesztivál stb. Minden régiónak kialakult fesztiválja, Budapestet már hivatalosan is fesztivál-városként reklámozzák. 408 SCHWARZE, Bernd, In der Flut des goldnen Lichts… Popstars als Götter der Postmoderne, Götter oder Götzen?, http://www.ekd.de/ezw/flexte/pop04.html. „Ein wichtiges Kennzeichen des Popkonzert-Rituals ist seine überwiegend implizite Religiosität”. 409 SCHWARZE, Bernd, In der Flut des goldnen Lichts…3. o.: „Nach M. JOSUTTIS ereignet sich Heil in jeden rituellen Vollzug, wird jedoch nur im explizit religiösen Ritual als Gnadengeschenk erkannt. Er spitzt zu: ’Der Gottesdienst sagt explizit, was die Party soll. Wobei das Problem der Kirche darin besteht, daß die meisten Menschen im Augenblick ihre Identität lieber auf der Party suchen’. Der Reiz des implizit religiösen Rituals ist vermutlich der, daß es spielerische Distanz ermöglicht. Nicht alles,

A sport számtalan területe túlmegy a testkultúra és az egészséges életmód világán. A sport a maga küzdelmével, önlegyőző célkitűzéseivel, győzelmi reménységével, rituális gyakorlatával közel áll a vallások világához, azon belül az istentisztelet ügyéhez.410 „A sport és a vallás értelmezhető úgy is, mint identitásképző és -stabilizáló társadalmi intézmény”.411 Jónéhány olyan kapcsolópontot vázolhatunk fel, amely egyértelműen jelzi a sport rituális jellegét és az ahhoz kapcsolódó, szinte vallásinak mondható élmény keresését, megélését. Fokozottan igaz ez a közösségi sportokban. Európai kultúránkban pedig ezeken belül is kiemelkedő szerepet kap a labdarúgás.412 Nem csupán a 2006-os németországi labdarúgó világbajnokság közvetlen egyházi vonatkozásai jelentenek kapcsolódási pontot.413 Maga a futball világa hordoz számtalan vallási és rituális vonatkozást. Dirk SCHÜMMER 1998-ban „Gott ist rund” címmel jelentetett meg könyvet a labdarúgás kultúrájáról.414 Ebben a következőket írja: „a labdarúgás belső világgal rendelkező vallásként jelenik meg, ahogy minden vallás…” Maga az alapkonstelláció, ti. a játék is teológiailag értelmezhető. Tizenegy tanítvány játszik, s Júdás a labda. „Ebben a szekularizált században a vallásos lelkesedés említésre méltó elemei kerültek bele a labdarúgásba. Az egyébként ártalmatlan versenyjátékban spekulációkkal teli hatalmi harc kezdődött. Ezeket azután felvonulások, énekek, rituális cselekedetek, kollektív eskütételek és nacionalista megmozdulások követték”. Számos olyan teológiát érintő interdiszciplináris tanulmánnyal találkozunk, amely a sport vallásos jellegét, liturgikus karakterét írja le, indirekt módon felhívva az egyház figyelmét arra, hogy milyen pótcselekvések válthatják ki az igazi liturgiát, az Isten és ember találkozását jelentő istentiszteletet.

was passiert muß etwas – und schon gar nicht etwas ganz Bestimmtes – bedeuten. Es sind eher wenige, die sich beim Konzertbesuch bewußt als Kultteilnehmer erleben. Die meisten wollen vor allem etwas Spaß haben. Das Heilige ereignet sich nebenbei und fordert keine fromme Bereitschaftshaltung”, 410 Vö.: JOSUTTIS, Manfred, Beim Sport, wie in der Religion, in Ev. Kommentar, 1978. 144–146. o. 411 Im., 144. o. : „Sport und Religion ließen sich auch als gesellschaftliche Institutionen zur Bildung und Stabilisierung von Identität verstehen”. 412 Érdekes leírást találunk „Rudi schlägt Florenz” címmel és „Fußball-Liturgie in Rom” alcímmel CORNEHL, Peter, Die Welt ist voll von Liturgie c. könyvében (113–115. o.), amely részletesen leírja, hogy a labdarúgásban milyen liturgikus jellegű elemekkel találkozhatunk. 413 A német labdarúgó világbajnoksághoz számos istentiszteleti alkalom kapcsolódott. 414 SCHÜMER, Dirk, Gott ist rund, Die Kultur der Fußballs, Berlin, 1998.

A konzumtemplomok világa nem direkt módon kapcsolódik az ünneplés témájához. A téma érintése azonban felvet számos olyan kérdést, amely a külső elvárások témaköréhez tartozik és érinti a társadalmi ünnepek és a keresztény istentisztelet kapcsolatát. A nagy áruházak és kereskedelmi központok az elmúlt években messze túlnőttek kereskedelmi jelentőségükön. Nem csupán a reklámok – áruvásárlásra invitáló – hatása miatt váltak közkedveltté ezek az intézmények. Jóllehet

a

kereskedők

célja

az,

hogy

megfelelő

környezet

teremtésével

mindenképpen az eladandó áru csábító közelségébe hozzák a potenciális vásárlókat, a kereskedelem ilyen jellegű és összeállítású megjelenése olyan miliőt hozott létre, amely sokak számára pótolja a szakrális világot. Ez a közeg kínál közösség-élményt, hiszen a mai elmagányosodó, individualista társadalomban egy időre, közös célra és élményre embereket hoz össze. A „plázák világa” olyan látványelemeket és hanghatásokat kínál, amelyek a hétköznapok szürkeségéhez, monoton programjaihoz képest felfokozottabb élményt jelentenek, amelyek – ugyan látszatvilágként, mégis – ingergazdagabb környezetként, gazdagabbnak tűnő életérzést biztosítanak. A meg nem vásárolt, mégis kézközelbe kerülő áruk gazdag kínálata azt a látszatot kelti, hogy egy jól menő, (elsősorban materiális) értékeket képviselő pozitív világba kerül az ember, ahol megfeledkezhet a hiányérzetről, a nélkülözésről.415 Mindezek együttesen olyan vallási, közösségi pótszerré, értékhelyettesítővé válhatnak, amelyek kitölthetik egy bizonyos igényszintet képviselő vagy azzal megelégedő emberek lelki, szellemi létét. Ha ezen rendezőelvek mentén további pszeudo-kulturális programok szerveződnek, akkor már „érthető”, hogy családok vasárnapi programjává válik a bevásárlóközpontokban való séta, időeltöltés, szórakozás. A kereskedelem világa nemcsak kitölteni kész egy űrt, amely az egyháztól, kereszténységtől, Istenhittől elszakadt emberben él, hanem maga tolakodik bele az emberi életformába, kiszorítva onnan a valós értékeket. Igény-teremtés helyett kiszolgálást végez a pszichológia tudatos eszközeivel, önző, gazdasági célból. A látszólag holisztikus élményt kínáló közeg valójában az emberi lét csak kicsiny szeletét célozza meg, s azon keresztül épít fel egy látszatvilágot, amelyben pillanatnyi (pszichikai, szellemi, vallási) kielégüléssel ragad meg embereket. A kereszténység számára a 21. század egyik kérdése, hogy kíván-e az egyik szereplő lenni ezen az árupiacon, sajátos kínálattal, quasi áruként adva a portékáját. 415 Ez különösen is igaz egy olyan közép-kelet-európai közegben, ahol évtizedeken keresztül nélkülözés, hiánygazdálkodás, árukorlátozás volt.

Figyelmet érdemel a játékok világa. A magyar társadalom játékkultúrája – a népi hagyományokban különösen is – jelentős volt. A játékkultúra, különösen is a közösségi

játék

kultúrája

a

telekommunikáció

magányában

eltöltött

idő

növekedésével egyre jobban háttérbe szorult. A számítógép elterjedésével az individuális játékok hódítottak teret. Bár a különböző, Magyarországon ismert faluház mozgalmakban vannak kísérletek arra, hogy felelevenítsék a hagyományos társasjátékok ismeretét, elterjedőben van a televíziós, internetes játékok sora. Ezek elemzése, működési- és hatásmechanizmusuk vizsgálata szintén jelentős tényezője lehet annak a gondolkodásnak, amely társadalom-elméleti, társadalom-gyakorlati megközelítésben foglalkozik az istentisztelet, az egyház liturgikus és rituális életének helyzetértékelésével. A televíziós játékok kommunikációs formái, a közös érdeklődésűek összekapcsolása, az ismeret-szerzés vagy -összegzés metódusai, a feszültségkeltés és -feloldás eszközeinek komplementer használata, a célirányos közösségi megnyilvánulások, az eredményért való egyéni, csoportos és közös küzdelem, az izgalom motiváló hatása olyan helyzetbe hozza a résztvevőket, amely felfokozott szellemi, lelki, fizikai jelenlétet igényel. Különösen is divatossá váltak a dramatizáló, jelmagyarázó, nonverbális kommunikációra építő játékok. A vallások világának ősi játék-gyakorlata rokon vonásokat mutat e játékokkal.416 A játékok népszerűségének jelensége egyértelmű hatással kell, hogy legyen a keresztény istentisztelet releváns formálására, az emberi játékigény komolyan vételére, a liturgia játék-elemeinek

felfrissítésére,

újbóli

bevezetésére,

a

játék

szerepének

újragondolására. Elgondolkodtató az ünneplés esztétikájának, a külső keretek megteremtésének az igyekezete. Az élmény-társadalomban, az esztétizálódás korszakában különös hangsúly kerül a külsőségekre, a látvány elemekre, a hanghatásokra. A tűzijátékok, a lézer-show-k, az ezeket kísérő hangeffektusok erre utalnak. Megfigyelhető a magyar társadalomban, hogy míg a tűzijáték eddig csupán a kollektív ünneplés évi egyszeri alkalmán, az augusztus 20-i nemzeti ünnepen volt ismert, addig az elmúlt öt évben minden esküvőn, születésnapi partin, települési ünnepen szinte kötelező kellékké vált a pirotechnika alkalmazása, a nemegyszer hangtechnikával kísért tűzijátékok 416 Nem térünk ki itt azokra a játékokra, amelyek negatív töltésűek, és megnyilvánulásaikban kizárólag a másik játszó fél lejáratására, megalázására, ellehetetlenítésére törekszenek.

gyakorlata. A jelek, jelképek, látványosságok soha nem önmagukban jelentenek értéket, hanem mindig a mögöttük és bennük meghúzódó tartalmak alapján. A tartalomhoz a forma elv azonban az élménytársadalomban könnyen felcserélődhet azzal a fordított elvvel, hogy a formákhoz, külsőségekhez keresnek – nem mindig megfelelő – tartalmat. Az üres formák, a látszat-szépséget létrehozó, de maradandó értéket nem teremtő külsőségek hiteltelenekké válnak. A kirakat akkor hiteles, ha mögötte a polcokon áru van, a reklám akkor tisztességes, ha a valós értéket tükrözi és mutatja be. A tűzijáték az operettek és cirkuszi mutatványok kelléke. A tűzijátékkultúra nem a valóságnak, hanem az üres látszatnak a kísérőjelensége. Az igény a látszat-élményekre kifejezi azt a hiányt, amelyet a posztmodern és a posztposztmodern kor jelez. Ez ki nem mondott, direktben meg nem fogalmazott kihívás és elvárás lehet az egyház és annak ünnepkultúrája felé. Az egyháznak pedig a jelenkor példáin el kell gondolkodnia az igénytelenség és felszínesség veszélyein, melynek kísértése a kereszténységet sem kerülte, kerüli el. Megemlítendők továbbá a nem ünnepi rituálék, napi társadalmi liturgiák, amelyek a politikai- és közéletben, a munkahelyi viselkedés-szekvenciákban, az egyéni és tömegközlekedésben, valamint a kulturális életben megnyilvánulnak; az egyes emberek egymás közti viselkedésformái, a kisebb-nagyobb közösségek csoporton belüli és csoporton kívüli kapcsolatrendszere és annak működési formái. Ezek érzékeny barométerei lehetnek a mindennapi folyamatok egészséges vagy a normálistól eltérő ritualizálódási gyakorlatának. A

természetesen

működő,

szokásokból kis rítusokká alakuló magatartás- és viselkedésformák jelzések lehetnek az egyház számára a maga rituális gyakorlatának kialakításában vagy a meglévő rituális

formák

kontrollálásában,

tisztításában,

továbbfejlesztésében,

tökéletesítésében. Nem hagyható figyelmen kívül az, hogy a politikai, társadalmi ünnepkultúrában, civil ünneplési gyakorlatban, ill. a kereskedelmi hátterű rendezvényeken milyen az egyházhoz való viszonyulás. Az egyházi jelenlét igénye, közömbös volta vagy elutasítása egyaránt előfordul. Mindhárom lehet tudatos és végig nem gondolt. A rendszerváltás (1989) utáni magyar gyakorlatban sokféle felszínes elvárás mutatkozott meg az egyházak felé. Az érdemi közreműködés, szolgálat-kérés, áldásosztásra szóló felkérés, beszédek tartása éppen úgy megjelent, mint a felszínes, látszat-közreműködés igénye, az egyházi jelenlét „sorminta”-ként való kezelése az

ünnepi pódiumon, a hatalmi vágyak és erőfitogtatás egyházi háttérrel való támogatottságának kifejezése, s természetesen a kettő közti közömbös hozzáállás. Az egyház identitásának tudatában kell, hogy reagáljon ezekre a kihívásokra. Ugyanakkor figyelemmel kell kísérnie az ünnepi és a hétköznapi apró rítusok világát, hiszen azok elemzése fontos tanulság lehet saját ünnepkultúrájának kialakításában, az evangélium mint örök tartalom hirdetésének a mikéntjében. Megállapítható, hogy a keresztény ünneplés (liturgia) és a szekuláris ünneplés között az elválasztó tartalmak ellenére sok közös szál létezik. Kapcsolódási pontok mutatkoznak a különböző formák és ünneplési gyakorlatok között. Kapcsolódó pont az ünneplés utáni vágy, s mindaz, ami ebben összefoglalódik. Kapcsolópont a közösségi jelleg és az élménykeresés. Ezek nyomán, történeti szükségszerűségként kialakult a liturgia és a szekuláris ünneplés kölcsönhatása. Peter CORNEHL írja: „Az élménytársadalom kontextusában a liturgiát új oldalról figyelhetjük meg. Itt pedig új lehetőségek (sanszok) adódnak. Ugyanakkor az egyházi istentisztelet-kultúra hatalmas nyomás alá kerül”417.

A legfontosabb

konkrét kölcsönhatásokról a következőket írja: „A liturgia iránt új érdeklődés mutatkozik: a társadalomban nő az érdeklődés a rituálék, szentségek és jelképek iránt. A megmutató cselekmény (’darstellende Handeln’), amiről SCHLEIERMACHER beszélt, többé már nem bújik meg a célorientált hatékonyság árnyékában. Az esztétikai dimenzió önálló értékét ismét felfedezték.418 Hat pontban foglalható össze az, ami a politikai, társadalmi, civil és kereskedelmi ünnepkultúrából, azaz a szekuláris ünnepgyakorlatból körvonalazódik: Emlékezésigény – gyökerekre szükség van. A múlt felidézése, megjelenítése, értékeinek felhasználása hozzátartozik az emberi élet lényegéhez. Közösségigény

–

az

elmagányosodó,

individualista,

gazdasági

megfontolásokra építő közegben. 417

CORNEHL, Peter, Erlebnisgesellschaft und Liturgie, in: CORNEHL, Die Welt ist voll von Liturgie, 98. o. „Im Kontext der Erlebnisgesellschaft erhält die Liturgie eine neue Beobachtung. Da eröffnet Chancen. Zugleich gerät die kirchliche Gottesdienstkultur erheblich unter Druck”. 418 Uo.: 99. o.: „Liturgie findet ein neues Interesse: In der Erlebnisgesellschaft wächst der Sinn für rituale, Sakramente, Zeichen und Symbole. Das ’darstellende Handeln’ (Schleiermacher) steht nicht mehr im Schatten des zweckorientierten „wirksamen Handels’. Die Dimension des Ästhetischen ist in ihrem Eigenwert wiederentdeckt worden”.

Formázott: Felsorolás és számozás

Biztonságigény – fix pontok a bizonytalanságok közepette. Élményvágy – felemelő, szép, megrázó. Változatosság – a hétköznapok egyhangúságában az abból kimozdító program, esemény, folyamat. Perspektíva igény – az ünnep távlatot kínál.

• Személyes és családi ünnepségek és a keresztény istentisztelet A hagyományos, egyházi évhez kapcsolódó ünnepek mellett egyre inkább erősödik az az igény, hogy az egyéni és családi élet fontosabb mérföldköveinél, eseményeinél az ember álljon meg ünnepelni. Nem újdonság ez, hiszen az emberi élet fordulópontjainál eddig is természetes volt a keresztény ünneplés, a jeles alkalmak keresztény módon való ritualizálása, liturgikus formába öntése. Az emberi lét legfontosabb állomásaihoz mindig kapcsolódott valamilyen kultikus cselekmény, valamilyen formájú istentisztelet. Ezek közül a keresztelés, az esküvő és a temetés szertartása a leginkább tipikus. Az ember az élet legjelentősebb három fordulópontjánál igényelte a transzcendens jelenlétét, s az egyház ezen a területen igényeket kiszolgáló, ill. igényeket ébresztő szolgálatot végzett mindeddig. A főbb fordulópontok kivételével azonban elsősorban az egyházi évhez s az egyházi tradícióhoz igazodott az ünneplési gyakorlat és az ünneplés dramaturgiája. Ma azonban – részben az individulizálódás, részben az értékváltozások következtében – az egyéni és a kisközösségi élet eseményeihez, létállomásaihoz igazodik az ünneplés. A kérdés az, hogy van-e ezeknek az eseményeknek vallásos, netán keresztény töltetük, ill. érdemben meg tud-e szólalni az egyház az alapjában véve szekuláris eseményekben? Ebben az értelemben a három nagy fordulópont kiegészül sok kisebb eseménnyel, sőt bizonyos folyamatokkal, illetve azoknak egy-egy fázisával, szakaszával. Az utóbbi időben számos olyan tanulmány és könyv jelent meg, amely intenzíven foglalkozik az emberi élet egyes eseményeihez és korszakaihoz kötődő

lelkipásztori és liturgikus szolgálatokkal. Ilyen pl. Heinz SCHMIDT Lebenszyklisch orientierte Familienseelsorge in der Gemeinde419 című tanulmánya.

419 SCHMIDT, Heinz, Lebenszyklisch orientierte Familienseelsorge in der Gemeinde, in: JOSUTTIS, SCHMIDT, SCHLOPP, Auf dem Weg zu einer seelsorgerischen Kirche.

3.2.

Mi is valójában az egyház, amelynek legfontosabb életmegnyilvánulása az istentisztelet? 3.2.1. Négy 20–21. századi teológus hatása az egyház és istentisztelet témára 3.2.1.1. A választás indoklása

• Négy teológus a 20–21. század négy szakaszából Témánk kibontásához és illusztrálásához olyan teológusok munkásságának részbeni ismertetésére, ill. az adott területen végzett munkájának áttekintésére volt szükség, akik a jelenhez közel, mégis egy bizonyos látótávolságot adva több oldalról is megmutatják az egyháznak és azon belül az istentiszteleti életnek megújulását, a megújulás tradíció-őrző és hitvalló funkcióját. A négy teológus közül kettő a 20. században élt, s már nincsenek az élők sorában, ketten életük jelentősebb részét a huszadik században élték, de mind a mai napig aktív szereplői a teológiai tudományos életnek. Helmuth THIELICKE (*1908. Barmen – +1989. Hamburg) jelentős karriert futott be, élete sokféle területet megjárt, kegyességi fejlődése is nagy ívűnek mondható. Elsősorban rendszeres teológus, de gyakorló igehirdető is. Istentisztelet-teológiai munkássága nem ismert, de az egyházzal foglalkozó írásai érintik az istentiszteleti élet területét is. Dietrich BONHOEFFER (*1906. Breslau, – +1945. Flossenburg) élete emberileg nézve derékba tört a mártírhalálával, töredék élete azonban teljesként értelmezhető. Hitvalló gondolkodása, mentalitása és cselekvési rendszere mind tanítói, mind közéleti emberként hatással van az utókorra, műveit, biográfiáját nemcsak a történészek kutatják, hanem mindazok, akik életében és halálában beszédes példát, sőt erőforrást látnak. Munkássága – rövid élete ellenére is – igen sokrétű. Nem foglalkozott

liturgikával,

az

istentisztelet-teológia

művelését

sem

végezte

közvetlenül, ugyanakkor ekkleziológiai tartalmú művei erre a területre is egyértelmű

konzekvenciákkal rendelkeznek. Munkásságának továbbgondolása ezen a területen – megítélésem szerint – még igen hiányos.420 Manfred JOSUTTIS (*1936 Insterburg) munkássága a 20. század harmadik harmadára esik, és átnyúlik a 21. századba. Progresszív gondolkodása, korábbi sémákat újragondoló stílusa, horizontot feszegető megközelítései, környezetét felrázó metódusa döntésre kényszeríti hallgatóit, olvasóit. Jóllehet igen jelentős az istentiszteletről írott munkája,421 munkássága szélesebb körben a pasztorálpszichológia, a homiletika, az ekkleziológia területét is érinti, azonban a gyakorlati teológia bármely terén jár vagy azon túllépve más diszciplinával foglalkozik, írásaiban előkerülnek az ünnepléssel, az istentisztelettel kapcsolatos kérdések is. Wolfgang RATZMANN (*1947) a lipcsei egyetem teológiai fakultásának aktív professzora, aki a gyakorlati teológiai tanszéket vezeti. A gyakorlati tudományok közül mindegyikkel foglalkozott, de kiemelten fontos számára a missziológia és a liturgika.

Gondolkodása,

tudományos

attitűdje

tradicionálisnak

mondható,

ugyanakkor nyitott a mai kihívásokra, s ezt szakterülete minden részén komolyan veszi. Első, széles körben is megismert munkája a missziói gyülekezetről szól. Személyes

tapasztalatom

szerint

nemcsak

hivatalból

–

mint

a

VELKD

Liturgiatudományi Intézetének vezetője –, hanem szenvedélyesen foglalkozik az istentisztelet-teológia kérdéseivel. Integráló személyiség. Külön is kiemelendő munkásságában az, hogy az Evangelische Verlagsanstalt keretei között az elmúlt években liturgiatudományi sorozatot szerkesztett és adott ki. A sorozat már meghaladja a húsz kötetet. Ezek egy részét szerkesztette, de többet maga írt,422 ill. néhánynak társszerzője423 volt. Nem öncélú akadémikus teológiát, hanem egyházias teológiát művel. Szolgálatát a Német Demokratikus Köztársaságban kezdte, így jó ismerője a kelet-európai teológiai és egyházi helyzetnek. Mind a négy személy alapvetően lutheri teológusnak mondható akkor is, ha egyik sem a lutheri orthodox vonalat képviseli, inkább saját egyéniségének, teológiai önállóságának gyökerében követi a reformátort és annak teológiai gondolkodását. Ilyen vonatkozásban személyük és munkásságuk minden esetben sajátos és gazdag Luther-interpretálásként is felfogható, a sokszínűségben való egységet reprezentálva. 420

Jelen tanulmány ezt a feladatot nem is vállalhatja fel, mégis jelzéseket adhat azokra a későbbi kutatási területekre, amelyeket érdemes kimunkálni. 421 Der Weg in das Leben. 422 Pl.: Der kleine Gottesdienst im Alltag; Theorie und Praxis evangelischer Andacht. 423 Kirchentag und seine Liturgien; Auf der Suche nach dem Gottesdienst von Morgen.

• Szubjektív vonatkozások – négy teológus, akik teológiai gondolkodásomat meghatározzák A négy teológus kiválasztása témánk kifejtésének segítésére és illusztrálására, túl személyük és munkásságuk századot meghatározó voltán, személyes vonatkozásokat is hoz. Mind a négyhez más és más érdeklődés vezetett, majd az érdeklődés nyomán kialakult megismerési folyamat világossá tette, hogy munkásságuk – a személyes szimpátián túl – befolyásolja, sőt meghatározza teológiai gondolkodásomat, tanítási praxisomat, gyakorlati lelkészi tevékenységemet, valamint egyházi vezetői szolgálatomat. Dietrich

BONHOEFFER

iránti

érdeklődésemet

egyrészt

gyermekkorom

gyülekezeti élményei,424 másrészt egy magyar BONHOEFFER kutató és egykori tanítvány, a szombathelyi LEHEL Ferenc425 munkássága keltette fel. Természetes, hogy mártírsorsa egy, az egyházhoz kötődő, hitének mélyítésén munkálkodó lelkészteológus számára emocionálisan elgondolkodtató, sokat sejtető. Így BONHOEFFER életrajzának megismerése újabb kötődést jelentett. Az életrajzok objektivitásra törekvő, de a szubjektivitást sohasem mellőző hangja éreztette, hogy BONHOEFFER személye a hideg tárgyilagossággal és tudományos igénnyel közelítő kutatókat is megérinti, rabul ejti. Ezért kezdtem érdeklődni BONHOEFFER teológiai iratai után. Magától értetődik, hogy a keresés és kutatás az általános megismerés szándékán túl célirányos

volt. Hogyan áll BONHOEFFER

az istentisztelettel kapcsolatos

kérdésekhez, milyen elvi-teológiai és gyakorlati következtetéseket von le tudományos munkájában, oktatói tevékenységében elért felismerései, eredményei nyomán? Mivel azt tapasztaltam, hogy BONHOEFFER számára az „egyház” központi 424

Budapesten, a Magyarországi Evangélikus Egyházban csak „ország templomának” nevezett Deák téri templomban nőttem fel, ahol édesapám, Dr. HAFENSCHER Károly 36 évig végzett lelkészi szolgálatot. A szocializmus legnehezebb éveiben is komoly felnőttoktatás és evangélikus értelmiségiképzés folyt a gyülekezetben. Két tudós, teológiai tudományos munkát is végző lelkészem – édesapám és Dr. KEKEN András – a gyülekezeti délutánokon (egyszer egy hónapban) igényes teológiai előadást tartott. Ezek több kötetet kitevő kéziratai a két lelkész családi irattárában a mai napig megtalálhatók. Ebben a sorozatban többször is előkerült Dietrich BONHOEFFER személye, teológiai munkássága, hatása a 20. század teológiai formálódására. Így már gyermekkoromban megszerezhettem az első impulzusokat a későbbi érdeklődésemhez. 425 *Sárdbogárd, 1909. március 29. – +Szombathely, 2002. február 14. LEHEL Ferenc, a Magyarországi Evangélikus Egyház 20. századi történelmének meghatározó személyisége közeli kapcsolatban állt Dietrich BONHOEFFERrel, ezt személyes levelezésük is mutatja, amely a család magántulajdonában van. Bonhoeffer néhány könyvének, ill. iratának magyar megjelenése is neki köszönhető. Ugyanakkor BONHOEFFER 1933-as Hegel-szemináriumát Lehel Ferenc feljegyzése nyomán rekonstruálták és adták ki Németországban 1988-ban.

téma, ezért egyértelmű volt, hogy liturgiai, istentisztelet-teológiai gondolatait is ekkleziológiai

megközelítéseiben

keressem.

Szenvedélyessége,

töretlen

elkötelezettsége csak fokozta személyes érdeklődésemet, így érlelődött és született meg bennem a döntés, hogy tudományos dolgozataimban, jelen írásomban is foglalkozom személyével, munkájával, teológia-történeti hatásával. Helmuth THIELICKE teológiájának megjelenése disszertációmban szintén jelez személyes vonatkozásokat. Hatása teológiai gondolkodásomban szintén emocionális síkon kezdődött. Amikor hosszú, tiltó időszak után nyugatra is kaphattam útlevelet, és egy rövid, elsősorban egyházzenei jellegű tanulmányi utat tehettem, ellátogattam Hamburgba is, ahol a St. Michaelis-ben is jártam. A templom ismertetése során beszéltek THIELICKÉről és az azon a szószéken végzett sajátos igehirdetői, előadói munkájáról. THIELICKE addig részben ismeretlen volt számomra, részben pedig a szocializmus éveiben szolgáló magyar egyházvezetés gúnyos megjegyzései nyomán kérdéses személyiség. A St. Michaelisben tett látogatásom során szert tettem négy audiokazettára, amelyen nyolc THIELICKE előadás és igehirdetés volt. Ezek meghallgatása a reveláció erejével hatott rám. Újra meg újra hallgattam THIELICKE sodró erejű beszédét, tudományos igényű, mégis népszerű, széles kör számára érthető beszédeit. Megfogott mélyen biblikus gondolkodása, szűk egyházi gondolkodást feszegető stílusa, a szekuláris ember iránti empátiája, gondolatformálásában is pasztorális attitűdje. Életrajzi regénye426 emberségében érintett meg. Nagy teológiai munkái427 és népszerű, a kor emberének szóló művei egyaránt érdekes, tanulságos életű tudós tanítót mutattak be számomra. Személyes érintettségről lévén szó, személyesen fogalmazom: egyik fontos tanítómesteremmé vált. Manfred JOSUTTISsal való olvasmánybeli, majd személyes találkozásom későbbre esik. A gyakorlati teológia iránti érdeklődésem természetesen lehetővé tette, hogy nevét ismerjem. Liturgikai érdeklődésem pedig egyértelművé tette, hogy meg kell ismernem a tradicionális liturgikától eltérő gondolkodását, ha hallgatóim, ill. olvasóim számára körképet akarok adni a szakterület mai helyzetéről. Ekkor adódott az a páratlan lehetőség, hogy 1996-ban a Bajor Evangélikus Egyház meghívása nyomán részt vehettem a neuendettelsaui Pastoralkolleg egyik kurzusán, amelyen Josuttis volt az előadó. Az akkori kurzus és az az évi göttingeni előadásai nyomán készült el JOSUTTIS újabb pasztorál teológiai műve, az Einführung in das 426 427

THIELICKE, Helmuth, Zu Gast auf einem schönen Stern. Pl. Dogmatikája, Etikája stb.

Leben. Azóta minden fellelhető írását olvasom, szívesen szembesülök provokáló gondolataival, keresem a lehetőséget, hogy különböző eszközökkel ismertté tegyem gondolkodásmódját. A Pastoralkollegban szerzett impulzusok mind a mai napig elkísérnek egyéni hitéletemben és tudományos gondolkodásomban egyaránt. Egészséges szkepszise, bezárt sémákon túltörő gondolkodása, a biztosnak látszó dolgok megkérdőjelezése és az igazi biztonság keresése – mind-mind hozzátartozik ahhoz, ami formálta, formálja mai szakmai magatartásomat, egyéni és közösségi életben való viselkedésemet. Istentisztelet-teológiai műve, amely valóban gyökeresen más megközelítést adott, mint a szakterület korábbi alapművei, kézikönyvemmé vált, s ha kritikusan is szemlélem néhány kitételét, mégis meghatározza a témában való további tevékenységeimet. Wolfgang RATZMANN professzor emberközeliségével, alázatosan kezelt nagy tudásával, keresztény empátiájával és odafigyelő nyitottságával ragadott meg. Ezek a tulajdonságok nem csupán személyére, hanem egész munkásságára érvényesek. Nem provokál, de kérdez, nem sokat beszél, hogy hallgathasson, nem erővel szól, hanem a dolgában biztos ember halk szavával. Istentisztelet-teológiájában példaadó számomra, hogy egyszerre leíró, kritikus és megoldáskereső. Leíró, hiszen komolyan veszi az egyház liturgikus életének valóságát, a tényleges, megvalósuló istentiszteletet, nagyító alá veszi, megvizsgálja, elemzi, bemutatja: ez a realitás. Kritikus, hiszen – ha nem is ítélő módon, hanem kérdésekkel, de – elemzi a reális valóságot, rámutat a pozitívumaira, de megmutatja visszásságait is. Ez utóbbit mindig további kérdésekkel kiegészítve, mintha lutheri módon keresné, hogyan magyarázhatná a javára. Megoldáskereső, hiszen nem nyugszik bele sem az igénytelenségbe, sem a belső hibákba, sem a körülmények lehúzó voltába, hanem kiutat, méghozzá magas színvonalú, jól indokolható, biblikusan-teológusan alátámasztható megoldást keres és kínál.

• Objektív vonatkozások – négy teológus, akiknek hatása átfogó és meghatározó széles körökben Mind a négy teológus a mai napig meghatározó személye nemcsak a 20–21. századi német teológia-történetnek, hanem az egész európai teológiának, sőt evangélikus vonatkozásban ez világméretekben is állítható.

Dietrich BONHOEFFER direkt hatással van a világkereszténységre. Elsősorban mártírhalála hívja fel a figyelmet tanúságtevő életére. Ez a felhívás azonban a mélyen érdeklődő ember számára továbbvezet BONHOEFFER teológiai munkásságának megismerése felé, ill. életútja emberi és isteni motívumának feltárására. Ilyen igénnyel fellépő olvasója nemcsak egyház-, teológia- és kegyességtörténeti érdekességeket talál BONHOEFFER munkájában, hanem olyan üzenetet amely az ezredforduló kereszténysége számára is releváns. Az evangélium világ számára érthető megszólaltatásáról, az egyház szociális érzékenységéről, a keresztények világban betöltött küldetéséről, a megbocsátásról és önfeláldozásról, az etikus élet alapelveiről, a tiszta emberség mibenlétéről van mondanivalója a 21. század világának: egyházon belül és kívül egyaránt. Példája, le nem zárult tanítási rendszere, tudósi és emberi mentalitása – talán nem látványosan, de annál mélyebben – jelen van az európai kultúra, a kereszténység mai valóságában. Helmuth THIELICKE hatása a mai egyházra és teológiára nem olyan direkt, mint BONHOEFFERé. Megítélésem szerint az igényesen kérdező, a tudományos és népszerű teológiát harmóniába hozni tudó, a politikum elől nem menekülő, hanem azzal konfrontálódni tudó teológus közvetve példa az utána következő teológus- és lelkésznemzedékeknek. Nagy teológiai művei (Dogmatika, Etika), népszerű írásai (Woran ich glaube; Bilderbuch Gottes; Das Gebet, das die Welt umspannt; Wie die Welt begann), gyakorló lelkészeknek és gondolkodó gyülekezeteknek készült iratai (Auf dem Weg zur Kanzel; Vom Geistlichem Reden; Fragen des Christentums an die moderne Welt) ma új kiadásokat érnek meg és igen népszerűek – jelezve az igényt THIELICKE szellemi örökségére. Az egészséges kegyesség és a tárgyszerű racionalitás egysége szintén példamutató lehet a kettő közös útját kereső mai egyház számára. Manfred JOSUTTIS, (a négy közül) az egyik ma élő teológus hatása másként mérhető. Elsősorban provokatív jelenléte figyelhető meg a 20. századi és 21. század eleji teológiában. Nem engedi, hogy megszokott, életidegen klisében gondolkodjék a teológia s a keresztény ember. Felráz és új gondolkodási út keresésére késztet. Nemcsak a vele szimpatizálók, tőle tanulók csoportjára van hatással, hanem kérdéseivel eléri és nyugtalanítja más szellemi és lelki irányzatok képviselőit is. Ebben az értelemben, ha a három teológus nem is reprezentatív módon képviseli a 20. századi evangélikus teológiát, de hármuk hatása egyértelműen és meghatározó módon átjárja a teológia-, kegyesség- és egyháztörténetet.

Wolfgang RATZMANN nemcsak német428 és külföldi429 tanítványaira gyakorol hatást. A Liturgiewissenschaftliches Institut folyamatosan nyújt olyan képzési lehetőségeket, amelyeket máshonnan érkező szakteológusok vesznek igénybe. Ugyanakkor lelkészek számára hirdetnek továbbképzéseket. Mindezen képzési formákban RATZMANN professzor hatása jelentősnek mondható. Mint a német evangélikus egyház (EKD és VELKD) egyik liturgikus szaktekintélye, rendszeresen tanácsol vezetőket és testületeket liturgiai szakkérdésekben. Legnagyobb hatását azonban mindezek előtt az általa szerkesztett és irányított liturgia-tudományi sorozaton keresztül gyakorolja. A közel harminc kötet egy új szakteológus generáció képzését teszi lehetővé, ugyanakkor a liturgia iránt érdeklődők és elkötelezettek számára jelent szakszerű információt a liturgika világában. A keleti oldal tradicionális nagy teológiai könyvkiadójával, az „Evangelische Verlagsanstalt”-tal való szoros együttműködése kínálja azt a médiumot, amellyel a német nyelvterületen élő és alkotó liturgia-tudósok számára friss, igényes szakirodalmat kínál. Írásai, szerkesztői munkássága nyomán így direkt és indirekt hatása is a német teológusok közt az átlagosnál nagyobbnak mondható.

428

A lipcsei katedra mellett rendszeresen tart vendégelőadásokat más német egyetemeken és egyházi fórumokon. 429 A lipcsei egyetemen számos külföldi hallgató is megfordul, de az igazi nemzetközi tevékenység a Gustav-Adolf-Werk szolgálatán keresztül érhető tetten. Ennek keretében ugyanis számos – elsősorban kelet-európai – hallgatót tanít, nevel, irányít.

3.2.1.2. Dietrich BONHOEFFER Az egyház – a szentek közössége

• BONHOEFFER – ekkleziológia és istentisztelet Az egyház BONHOEFFER számára titok és vágy volt.430 Nem állítható, hogy BONHOEFFER rövid – de teológiai munkásság szempontjából is intenzív – élete egyetlen ekkleziológiai gondolat vagy alapállás köré épülne. A kezdeti időben romantikus, historikus és szociológiai megközelítést vegyítő egyházról alkotott képe később sokat változik, hatalmas fejlődésen megy át.431 A tudományos megközelítés és a mély szeretet egyaránt végigkíséri az egyház lényegét kutató tudós ekkleziológiai pályafutását.432 BONHOEFFER számára a két teológiai terület, a krisztológia

és

az

ekkleziológia

szorosan,

egymástól

elválaszthatatlanul

összetartozott. Az egyház, amely sohasem önmagáért él. Az egyház, amely maga Krisztus.

„Christus als Gemeinde existierend” – Hegel vonalán továbblépve

BONHOEFFER krisztológiailag formálta át a vallásfilozófiai gondolatot. Kritikusai ezen a ponton támadták. „Kritikusai szerint BONHOEFFER a felfedezésének teljes vehemenciájával, egészen az identitásig bezárólag, hagyta elveszni Krisztus és a gyülekezet közti különbséget, és az eschatologia kritikus funkciójával az egyház ideiglenes (átmeneti) karakterét elillanni engedi, vagy – ahogy ma mondják – a történetiség jegyét nélkülözni”.433 „Az egyház mint gyülekezet létezik – adja meg BONHOEFFER a tömör meghatározást; Krisztus jelenléte a megigazítás igéjében áll. Azonban ahol Krisztus van, ott van a gyülekezet is, így a megigazulás igéjében a gyülekezet valósága odakerül vele, azaz megkívánja a hívők összegyülekezését”.434

430

„Die Kirche war für Bonhoeffer Rätsel und Sehnsucht”. BETHGE, Dietrich Bonhoeffer, 112. o. BETHGE, Dietrich Bonhoeffer, 113. o. 432 „Liebe und tiefer dogmatischer Einblick in den Sinn der Geschichtlichkeit der Kirche haben es Luther schwer gemacht, sich von der römischen Kirche loszureißen. Ressentiment und dogmatischer Leichtsinn sollen uns nicht kurzer Hand unsere geschichtliche evangelische Kirche nehmen können... Die Versammlung der Gläubigen bleibt unsere Mutter”. Sanctorum Communio 166. és 171. o. 433 „Nach Ansicht der Kritiker ließ Bonhoeffer unter der Vehemenz seiner Entdeckung den Unterschied zwischen Christus und Gemeinde bis zur Identität verschwinden, und mit der kritischen Funktion der Eschatologie auch den Vorläufigkeitscharakter der Kirche verflüchtigen oder – wie man heute sagt – das Signum der Geschichtlichkeit vermissen”. BETHGE, Dietrich, Bonhoeffer, 114. o. 434 Christi Gegenwart besteht im Wort von der Rechtfertigung. Da aber dort, wo Christus ist, seine Gemeinde ist, so ist im Wort von der Rechtfertigung die Realität der Gemeinde mitgesetzt, d.h. es fordert eine Versammlung der Gläubigen”. Sanctorum Communio, 159. o. 431

1932-ben a nyári szemeszter keretében előadásokat tartott az egyház lényegéről (Das Wesen der Kirche). Az eredeti szöveg sajnálatos módon elveszett, de hallgatói jegyzeteiből az anyag rekonstruálható, BONHOEFFER gondolatmenete nyomon követhető. BONHOEFFER szerint értelmetlen azt a kérdést feltenni, hogy szükségünk van-e egyházra. Isten az egyházban nyilatkoztatta ki önmagát. Krisztus egyháza a kinyilatkoztatás helye, s ez a mi elfogadásunkat igényli. Az egyedüli helyes kérdés így hangzik: mi is az egyház mint Isten kinyilatkoztatása? A katolikus felfogással szemben, ahol az egyház a létező (Sein), ill. Karl BARTH felfogásával szemben, ahol az egyház cselekedet (Akt), BONHOEFFER szerint a kettőről csak egyszerre szabad beszélni: „Cselekedet és létezés egy időben. („Akt und Sein gleichzeitig”). Abban a kérdésben, ami az egyházra mint Isten világbeli helyére irányul, ott a következő kérdés is, amely a igényt és a lényeget, a cselekvést és a létezést kutatja. Az Isten – amennyire mi, emberek egyáltalán elgondolni tudjuk – egy helyen, az egyházban, az igehirdetés szavában található. Itt, egy bizonyos helyhez kötve Isten ő – értünk”.435 Amikor az egyház alakjáról, megjelenéséről beszél (Gestalt der Kirche), fontosnak tartja megjegyezni, hogy „az egyházat mint a kinyilatkoztatás formáját kell bemutatni. Az egyház mint eredeti alakzat, elsőrenden egység, teljesség, Istentől származó, alapjában véve maga az Isten egysége. Az egység és a teljesség feltétele alatt mutatkozik meg az alakja. Az egyház nem Isten valamilyen kinyilatkoztatási alakzata, hanem az egész. Ahol (az egyház) létezik, ott az egész (egyház) van, mert Isten mindig teljesen Isten. Az egyház igazi létformája a hit. Akkor egyház, ha a hit egyháza”.436 Miután Ádámot és Krisztust, bennük az ót és az újat,437 egymás mellé állítja, kijelenti, hogy Krisztus Ádám analógiája. Új emberiség csak ezen a ponton létezik: Krisztus. Ő az egyház egység-princípiuma. Az egyik a másikért van, Krisztus a helyettesítő. A krisztusi helyettesítés hármas jelentése: Azt tette, amit senki nem tudott tenni – így hát ő az Úr! Ő ezt úgy tette, hogy az egész emberiség együtt teszi és együtt szenved. Így hát ő a Testvér. Végül ő az egysége a új emberiségnek,

435

Gesammelte Schriften, Band 5, Das Wesen der Kirche, 230–231. o. Uo. 240. o. 437 „Alles ist Kampf zwischen Adamsmenschheit und Kirche”, Uo., 241. o. 436

Krisztus mint a gyülekezet létezik. Ezzel adjuk meg az egyház három alapvető rendjét.”438 BONHOEFFER szerint Jézus nem alapítója (Gründer), hanem alapja (Grund der Kirche) az egyháznak. Ez vonatkozik a szentségekre, a keresztségre és az úrvacsorára de az igehirdetésre is. Így jutunk el az istentisztelet témájához. Nem ő alapítja ezeket, hanem ő magát adja benne. Az egyház maga a jelenvaló Krisztus. Az Isten jelenléte a földön Krisztus, Krisztus jelenléte a földön az egyház. Jóllehet elsősorban teológiai pályá1ának kezdetén volt minden rezdülésében meghatározó a krisztológiát magába építő ekkleziológiai megközelítés, később is, amikor a krisztológia jobban munkásságának középpontjába került, tovább foglalkozik az egyház lényegének megértésével, kutatásával. Az egyház, ahogy az önálló teológiai munkássága kezdetének számító művet címmel látja el, Sanctorum Communio: A szentek közössége.

• Két alapmű az istentisztelet ügyének összefüggésében („Sanctorum communio” és „Akt und Sein”)

1925

nyarán

határozta

el

Dietrich

BONHOEFFER

–

Reinhold

SEEBERG

dogmatörténésszel, a későbbi „Doktorvater”-rel való megbeszélés után –, hogy belefog az akadémiai munkába, és elkészíti doktori disszertációját.439 1927 júliusában fejezte be a disszertációt az egyház szociológiájáról ezzel a címmel: Sanctorum Communio.440 Az év augusztus 1-én a fakultás a dolgozatot elfogadta. A rigorosum és a védés után BONHOEFFER summa cum laude nyerte el a doktori címet. Egy év – Barcelonában töltött – segédlelkészség alatt nemcsak a disszertációt dolgozta át,441 hanem elkezdte írni habilitációs munkáját, az „Akt und Sein“-t442 (alcíme: Transzendentalphilosophie und Ontologie in der Systematischen Theologie).

438

Uo. 245. o. SOOSTEN, Joachim, Vorwort des Herausgeber, in: Dietrich Bonhoeffer Werke, Erste Band, 1. o. 440 BONHOEFFER, Dietrich, Sanctorum Communio, Eine dogmatische Untersuchung zur Soziologie der Kirche. Urausgabe: Trowtzsch&Sohn, Berlin und Frankfurt/Oder, 1930. 441 Uo. 4. o. 442 TÖDT, Ilse, Dietrich Bonhoeffer, in: KAPPES, Michael, Theologische Profile im 20. Jahrhundert, 79. o. 439

SOOSTEN szerint a Sanctorum Communio gondolkodásmódja BONHOEFFER továbbfejlődésében és életútjában hosszú távon hatott.443 A disszertáció a szociológia, a szociálfilozófia és a közösség (Gemeinschaft) fogalmainak, majd a bűn közösségre gyakorolt hatásainak meghatározása után az ötödik fejezetben tér rá a fő témára: mit is jelent a Sanctorum Communio. Az újszövetségi és krisztológiai egyházfogalom tisztázása után bemutatja az egyház megtapasztalható alakját („Empirische Gestalt der Kirche”). Ezen belül három alfejezet is foglalkozik az istentisztelet kérdésével: 5/c. A megtapasztalható egyház szociológia formája és funkciója – 1. Az istentiszteleti összegyülekezés, 2. A sanctorum communio mint a hivatal hordozója (Träger des ‚Amts’) , 3. A kultikus cselekedetek szociológiai jelentősége. Az istentisztelet BONHOEFFER számára az egyház lényegéhez tartozó esemény. A gyülekezet (Versammlung) organikusan kötődik az egyes tagok életéhez. Az istentiszteleti gyülekezetről megalkotott véleményét a fejezet végén így foglalja össze: Az összegyülekezés Isten akarata, ennek megfelelően szolgálja az emberek szociális javát, az Isten uralmának elterjedését. Az istentiszteleti összegyülekezés a gyülekezet lényegéhez tartozik”.444 Majd megállapítja, hogy az összegyülekezést eddig általánosan istentiszteletként értelmezték, akár nyilvános, akár magánjellegű volt. Mind a kettő a „sanctorum communio” megjelenése445. A művet elkészülte után alig olvassák. Csak jóval később, közel húsz év elteltével, a »Widerstand und Ergebung« megjelenése után kezdik olvasói visszakeresni a korai iratot és annak fényében értelmezni BONHOEFFER gondolkodásának folyamatát.

443

SOOSTEN, Vorwort, 5. o. Sanctorum Communio, 157. o, 445 Uo. 158. o. 444

3.2.1. 3 Helmut THIELICKE – A ké rd e ző k g y ül e ke z e t e • Forradalmár vagy konzervatív? THIELICKE megítélése – mint minden jelentős személyiségé – egyidejűleg sokféle. Némelyek konzervatívnak, némelyek progresszívnek tartják. Az akkori nyugaton élők számára egyéni hangú, de nem kiemelkedően forradalmi teológus volt, az ún. keleti blokkban élők számára gondolkodás- és kifejezésmódja egyértelműen forradalmian hatott. Nem véletlen, hogy határozott és egyértelmű meglátásai és értékítéletei nyomán a kelet-európai országokban a hivatalos egyházi és világi vonal nem preferálta, sőt bizonyos megnyilatkozásait elítélte, ezért műveit általánosan mellőzte.

• Teológus és az egyház igehirdetője Hans-Jürgen QUEST szerint egy szemináriumi kirándulás alkalmával feltették a neves professzornak a kérdést: „és ön hol helyezkedik el a teológiában, professzor úr?” A tanítóként

különböző

irányzatokat

mindig

egyszerűen, de sokatmondóan válaszolt:

hitelesen

bemutató

THIELICKE

„BARTH és BRUNNER nyomvonalát

keresztezem, és megpróbálom a saját irányomat tartani”. 446 A vélemények megoszlanak, hogy dogmatika-etika professzorként valóban önálló hangot képviselte, vagy inkább az összegző funkciót vette hivatásának, de az egyértelműnek tűnik, hogy a szolgálata több területén kialakított és hallatott egyéni hangot. Nem tagadta meg két nagy tanítómesterét: BARTHot és BRUNNERt. Megmaradt a barthi teológia közelében, alapvetően eltávolodva a természeti kinyilatkoztatás gondolatától, odafordulva ahhoz a teológiához, amely a Krisztus-kinyilatkoztatás alapján áll. A Krisztus-kinyilatkoztatás (Christus-Offenbarung) kutatása, jobb megértése és a

446

teológus

szakma,

valamint

az

értelmiségi

gondolkodók számára

való

QUEST, Hans-Jürgen, Helmut Thielicke – in: SCHULTZ, Hans Jürgen (Hg.), Tendenzen der Theologie im 20. Jahrhundert, Eine Geschichte in Portraits, Kreuz Verlag, Stuttgart–Berlin, 1966, 549. o. : „Ich kreuze in der Kiellinie von BARTH und BRUNNER und versuche einen eigenen Kurs zu halten”.

transzformálása átjárja nemcsak teológiai, de populáris tevékenységét is. Zárt szakmai

kutatásai,447

munkássága

449

széleskörű

ismeretterjesztő

iratai,448

valamint

írói

egyaránt THIELICKE nagy kísérletét jelzi2: hogyan lehet a

kinyilatkoztatás vertikális dimenzióját a horizontális életterületeken megmutatni és aprópénzre váltani. Érdeklődésének középpontjában állandóan ott a kérdés: az isteni kinyilatkoztatás hogyan befolyásolja az ember életét, hogyan járja át a mindennapjait? Disszertációjának450 megírásától fogva – amely sokatmondóan a »Geschichte und Existenz« címet viseli – állandó téma számára az életformáló kinyilatkoztatás megismerése és megismertetése, tájékozódás és tájékoztatás a megváltozott világban. „Thielicke abból a tézisből indul ki, hogy a keresztény ember ma, sokkal elementárisabban, mint ahogy ez egyáltalán kifejezésre jut, elvesztette a világot. A világot többé nem úgy tapasztalja meg, mint szerkesztett jó rendet, ahol értelmesen megtalálhatja a maga helyét, hanem úgy, hogy a követelmények zűrzavarában él, ahol az életének mindig egy-egy részét követelik, anélkül, hogy azt a pontot megtalálhatná, ami a hitének jelentőségét megadná.”451 THIELICKE hiányolja korának teológiai világából és egyházi életéből a konkréciót,452 amely az embernek a realitások figyelembevételével segítséget ad az immanens léthez és az Isten-találkozáshoz. Hiányzik a felismert és teológiailag végiggondolt realitások „világi sója”. Ebben akar THIELICKE segíteni.453 Ezért vállal az akkor már számos teológiai katedrát megjárt vagy éppen birtokló professzor egyre több népszerű előadási, ill. igehirdetői szolgálatot. Híres beszédei a St. Michaelisben454 emberek sokaságát vezették a hit kérdéseinek egyéni és közösségi életben való konkretizálásához. Etikai érzékenysége, a kinyilatkoztatás problémáit felvető interpretálása, a hétköznapokban való tájékozottsága modell volt a 20. században hitet, szellemi-lelki egzisztenciát és biztos kapaszkodópontot kereső ember számára. Olyan Istenképet

447

Lásd nagyobb szabású teológiai művei: dogmatikája és etikája, valamint a szakmai publikációk. Pl.: bibliamagyarázatai, mint a Bilderbuch Gottes, Wie die Welt begann stb. 449 Mint pl.: Amerikai úti beszámolói vagy híres önéletrajzi írása a „Zu Gast auf einem schönen Stern”. 450 Geschichte und Existenz, 1935. 451 QUEST, Hans-Jürgen, Helmut Thielicke, 551. o. 452 Lásd: LANGSAM, F., Helmut Thielicke, Konkretion. 453 QUEST, Hans-Jürgen, Helmut Thielicke, 551. o. 454 Hans-Jürgen QUEST a hamburgi St. Michaelis főlelkésze volt 1967–1987-ig. THIELICKE tanítványaként szívesen hívta meg mentorát előadni, prédikálni. 448

tárt az emberek elé, ahol nyilvánvalóvá válik az élet bonyolultsága, a bűn hatalma, a lutheri megigazulástan releváns volta és az emberi életből fakadó konfliktusok kezelhetőségének biztonsága. Az etika és a hit ilyen értelemben összetartozik. „THIELICKÉnél minden arra irányult, hogy a teológiai gondolatokat úgy világosítsa meg az emberek számára, hogy azok élettel teljenek meg, és a hallgatók (olvasók) a saját szituációjukat ismerjék fel bennük. Tehát többről van szó, mint a teológiai gondolatok bemutatásáról. THIELICKE művészete abban áll, hogy az elvontat képiessé, ezáltal érthetővé fordította le”.455 Azért prédikál, mert „minden emberben potenciális keresztényt lát, embereket, akik számára a Jézus Krisztusról szóló jó hír érvényes. Ezzel a hírrel adósa az embereknek”. Itt érkeztünk el THIELICKE istentisztelettel kapcsolatos vonatkozásaihoz. Liturgikai vagy istentisztelet-teológiai szempontból kiemelkedő művet nem hagyott hátra teológiai örökségében. Igehirdetői attitűdje azonban egyértelmű hozzáállásról tanúskodik: az evangélium igényes transzformálása a kor embere számára, ill. az evangélium üzenetének konkretizálása. Ez lehet az istentisztelet-teológiának is az egyik sarokpontja. Az igehirdetés – de a liturgia is – az evangélium transzformálása és konkretizálása. THIELICKE igehirdetés-sorozataiban példát adott erre.456 QUEST így foglalja össze THIELICKE jelentőségét: „Hol van THIELICKE jelentősége a mi korszakunk teológiai tendenciái közt? Kevésbé abban, hogy iniciátora lenne egy pontosan meghatározható tendenciának, vagy egy teológiai iskola alapítójaként tarthatnánk számon. Vagyis nem saját rendszeres teológiai koncepció megalkotóját láthatjuk benne, jóllehet Etikája gondolati tartalmában is figyelemreméltó teljesítményt mutat be. Ő inkább a teológiai alapgondolatok nagy „transzformátora” és népszerűsítője a 20. század közepén. THIELICKE

kiváló

képessége

a

teológiai

és

filozófiai

gondolatok

leegyszerűsítésére és egyszerűen igényes megformálására példaértékű a liturgia nyelvi és tartalmi formálásában is.

• Egyház a 20. században, 455

Uo.: 552. o. Pl.: a Miatyánkról, a Hegyi beszédről, a példázatokról szóló igehirdetés-sorozatai jelentek meg népszerű, biblia-tanulmány jellegű kötetekben. 456

a második világháború után, egy megosztott világban Helmut THIELICKE élettere, gondolkodása és teológiai magatartása nem szűkült le Németországra, a német teológusok világára. Önéletrajzi regényéből ismert nem csak a számtalan utazás (ezeket hol naplószerűen, hol általános témákat is megragadóan tárta olvasóközönsége elé), hanem az a gondolkodásmód, ahogyan naprakészen figyelte és reagálta a világban történő eseményeket. Ezek a reakciók a professzor részéről túlmutattak az aktuális értelmezésen, sőt konstruktív együttgondolkodásra késztették a keresztény embert és a keresően gondolkodókat a világ problémáinak megoldásában. Az aktuálpolitika, a történeti és filozófiai-ideológiai reflektálás korának eseményeire, ill. helyzeteire beletartozott a korábban már említett konkréciós-munkába. Az evangéliumnak és az evangéliumból fakadó üzenetnek és konzekvenciáknak relevánsnak kell lenniük a thielickei értelmezés alapján. Magyarországról tekintve különösen is fontosak voltak azok a helyzetelemzések, amelyek a kelet-nyugati megosztottságról és annak következményeiről szóltak, ill. azok a filozófiai, majd azt követően biblikus gondolatok, amelyek a keleti blokk ideológusainak irányvonalaira, ill. aktuálpolitikát alátámasztó ideológiáira reagáltak. A teológia és a kereszténység helye csak akkor értelmezhető THIELICKE szerint, ha a 20. századi történelmet és az abban kialakult valóságot konkrét módon vesszük nagyító alá. Aktuál-politikai, ideológia-filozófia reagálásai hátterében komoly teológiai átgondolás, alapos tanulmányi munka áll. Ennek két kiváló bizonyítéka »A kereszténység kérdései a modern világhoz«,457 valamint »Az egyház politikai feladatának szükségessége és határa «458 című műve.

• A választ váró emberek Az emberek mind az egyházban, mind pedig azon kívül válaszokat várnak az élet alapvető kérdéseire. Minden korban így volt ez. 457 458

Fragen des Christentums an die moderne Welt, Tübingen, 1947. Notwendigkeit und Begrenzung des politischen Auftrags der Kirche, Tübingen, 1974.

Helmut THIELICKE a katedrán és a szószéken459 egyaránt a valódi kérdéseket meghalló, azokat megfogalmazó, azokra választ kereső tudós és igehirdető volt. A konkréciós koncepció érvényesült a diákjaival való kapcsolatban, a hétköznapi előadások közepette és a szellemi vagy szervezeti krízisek kezelésénél is.460 Ugyanez az attitűd kíséri végig igehirdetői, előadói tevékenységét. Nem felülről tanít és kioktat, hanem hallgatóival együtt, velük közösséget vállalva szembesül a napi kérdésekkel és a szekularizáció, a technika, a civilizáció, a „fejlődés”, a politika átfogó témáival.

• Istentisztelet – spirituális élet Az istentisztelet a közös tanulási folyamat, amelyben az egyház megvallja hitét. Ebben a gondolatban fogalmazható meg THIELICKE istentisztelettel kapcsolatos alapállása. Jóllehet THIELICKE liturgikával, istentisztelet-teológiával közvetlen nem foglalkozott, számos írása érinti ezt a területet, és gyakorló igehirdetőként mozgott az istentisztelet világában. Dogmatikájának harmadik kötete, a harmadik hitágazat feldolgozása klasszikus értelemben vett Pneumatológia ezzel a címmel: A Lélek teológiája.461 Az alcím már kibontja a kidolgozás irányát: „A Szentlélek manifesztációja az igében, az egyházban, a vallásban és a végső dolgokban”.462 A Szentlélekről így fogalmaz: A Szentlélek a jelenvalóvá tétel hatalma. A 3. fejezetben, amely „A jelenvalóvá tétel formája”463 címet viseli, három paragrafus is foglalkozik az istentisztelet témájával. Minden szolgálat és mindenki szolgálata foglaltatik egybe az istentiszteletben (az istenszolgálatban). A keresztény élet az istentiszteletben kezdődik, teljesedik ki és ér véget.464 Ez az alapállás hozza meg, hogy az istentisztelet világtól való távolságát (Weltdistanz) és világ-közeliségét együtt kell látni. Ha az istentisztelet valóban istentisztelet, azaz igehallgatás és cselekvés, Isten-dicséret, éneklés és imádság, a bűn 459

LANGSAM, Friedrich, THIELICKE, Helmut, Konkretion in Predigt und Theologie, 12 kk. Pl.: „Warum schweigen die Studenten?” kézirat, amelyet a neuendettelsaui Teológiai Főiskola könyvtárában találtam SD 97/1157 sz. alatt. 461 Theologie des Geistes, Tübingen, 1978. 462 Die Manifestation des heiligen Geistes im Wort, in der Kirche, in den Religionen und in den letzten Dingen. 463 „Die Gestalt der Vergegenwärtigung”. 464 THIELICKE, Helmut, Theologie des Geistes, 316. o.: „Alle Dienste und der Dienst aller sind im Gottes-Dienst zusammengefasst. ... Das christliche Leben beginnt, vollzieht sich und endet im Gottesdienst”. 460

megvallása és megbocsátása, „akkor az elválasztóvonal a szent és a profán dimenzió között, a világtól való távolság és a világhoz való közelség között átjárható, sőt lebontható”.465 Ezt a világközelséget és világtávolságot az istentisztelet rítusa is mutatja. Ez THIELICKE szerint a prédikáció és a liturgia funkciójában látszik. Ehhez – tőle megszokott módon – képszerű illusztrációt ad: a liturgia a tartó láb, a prédikáció pedig a mozgó, lépő láb az istentiszteletben. THIELICKE felveti az igehirdetés kétféle módjának mindig aktuális kérdését: missziói vagy világi igehirdetésre van szükség?466 A kettő nem lehet egymás ellenfele, sokkal inkább kiegészítője. Az igehirdetés és a liturgia szorosan összetartozik.467 Nemcsak a nagy és átfogó teológiai mű, a Dogmatika 3. kötete foglalkozik az istentisztelettel, hanem kisebb tanulmányok is, mint például az 1940-ben megjelent „Az imádság szolgálata”468 című írás. E kis tanulmányi kézikönyvben az imádság lényegének teológiai meggondolásait adja. Egyszerre jelenik meg az imádkozás szolgálatának közösségi és privát vonatkozása. Az egyházat mint imádkozó egyházat mutatja be. Ez a közös imádság az egyház egyik ismertetőjele. Lutherre hivatkozva állapítja meg: „Addig van egyház, amíg imádkozó emberek vannak. … Az egyház mint az imádkozók közössége mindig a véges, a küzdő, a zarándok egyház, a kereszt alatt álló egyház, a mélységek egyháza, ahonnan kiált. De az imádság, ami benne felhangzik, már a jövendő dicsőségének előlege.”469 THIELICKE az imádság istentiszteleti – politikai vonatkozású – szerepéről is többször szól. Különösen is fontos az a tanulmány, amely „A kísértés teológiája” címmel látott napvilágot, és amelyben a közbenjáró imádság korlátairól beszél.470 Istentiszteleti

gondolkodásmódjával

megemlítendő: „Szenvedni az egyháztól”.

kapcsolatban 471

még egy fontos

irat

Ebben felhívja a figyelmet azokra a

veszélyekre, amelyek az istentisztelet gyakorlatában az egyházra, a lelkészekre és a gyülekezeti tagokra leselkednek. Ezek közül az elgépiesedést, a menekülést, a

465

Uo.: 317. o. Missionarische oder säkulare Verkündigung. 467 Ezen a téren THIELICKE egy zenei analógiát hoz, ahol a liturgia a bibliai és egyházi tradíció szövegeit recitálja és megszólaltatja az istentiszteleten azt, ami kanonikusan érvényes. Ez a zene kottája, ehhez jön az interpretáló eszköze, amihez az előadó szubjektivitása is tartozik. A kotta és az interpretáció elválaszthatatlanok egymástól. Csak együtt szólal meg a zene. 468 Das Amt des Gebets, Essen, 1940. 469 THIELICKE, Helmut, Das Amt des Beters, 47–48. o. 470 THIELICKE, Helmut, Theologie der Anfechtung, 169–179. o. 471 THIELICKE, Helmut, Leiden an der Kirche, Hamburg, 1965. 466

túlegyszerűsítést, a múltba való visszavonulást sorolja fel.472 Az alapvető kérdést a problémák és kísértések felvetése után így jelzi: Az alternatíva 473 ma is ez: a reformáció kiteljesítése vagy a rekatolizáció.474 THIELICKE a bátor igehirdetést475 látja az egyetlen útnak, ahol az egyház nem visszafelé lép, hanem továbbviszi a reformációt.

472

Már a fejezet-címek is beszédesek: Die Flucht in Betrieb und liturgische Kunstgewerbe; Die Herrschaft der Puristen und Archäologen; Die Perversion des protestantischen Prinzip. 473 THIELICKE, Helmut, Leiden an der Kirche, 146. o. 474 Vollendung der Reformation oder Rekatolisierung. Nem feledhető, hogy ez az írás akkor jelent meg, amikor zajlott a II. Vatikáni Zsinat, és már ismert volt a liturgikus konstitúció. 475 „Mut zum Verkündigen” – THIELICKE, Helmut, Leiden an der Kirche, 158. o.

3.2.1.4. Manfred JOSUTTIS – Ahol a Szent hatalma jelen van

Manfred JOSUTTIS a mai kor gyakorlati teológiájának, de általában az evangélikus teológiának igen sajátos, egyéni, új utakat járó, a „szakmában“ az ezredforduló idején meghatározó személyisége, a Göttingeni Egyetem Teológiai Fakultásának gyakorlati professzora. Életének, munkásságának indulására nemcsak a kelet-porosz család népegyházi tradíciója, a későbbi rajnai diaszpóra-szituáció volt meghatározó, hanem a későbbi Doktorvater, a bonni professzor, Walter KRECK személye is. Teológiai tanulmányai alatt nap mint nap szembesült a dialektikus örökség kérdésfelvetéseivel. A történetkritikai exegézis és vele kapcsolatban a Bultmanniskola mitológiátlanítási programja, a rendszeres teológia aktuális vitái, amelyek Karl BARTH dogmatikája (Kirchliche Dogmatik) nyomán alakultak ki, és az egyháztörténeti kutatások, amelyek Luther teológiájának újrafelismerésére, mélyebb felfedezésére irányultak (Ernst BIZER), éppen úgy befolyásolták későbbi teológiai gondolkodását, mint a Rudolf BOHRENnél töltött segédlelkészi időszak. A tanulmányok és a kezdő lelkészi évek egyértelművé tették számára, hogy a teológia elválaszthatatlanul kötődik a mindennapokhoz és a gyakorlati egyházi (gyülekezeti) élethez.476 1968 óta professzor a Göttingeni Egyetemen. A 20. század utolsó 15 évében kettős felfedezéséről vall. Ez határozza meg a professzor mai munkásságát is. Az egyik a vallás egyszerű meghatározásában tükröződik: Emberi munka (munkálkodás) a Szent hatalmi terében (Menschliche Arbeit im Machtbereich des Heiligen).477 A másik: A valóság, amit a vallási gyakorlat magába foglal, sokszorosan kötődik a mindennapi élet valóságához. De nem merül ki a funkcionális teljesítményekben, amit a hit pszichológiailag és szociológiailag az élet számára hoz. Önálló hatalmat képez, olyan mindenható erőt, amiből minden fakad és amire minden igyekszik, és az ebben a hatalom-térben érvényes magatartási és érzékelési szabályok iránti respektust igényli.” 478 476

A rövid életrajzi bemutatás M. JOSUTTIS önbemutatkozása és az internetes lexikon: http://de.wikipedia.org/wiki/Manfred_Josuttis alapján készült. – LÄMMLIN, Georg, SCHLOPP, Stefan (Hg.), Praktische Theologie der Gegenwart in Selbstdarstellungen, 21–29. o. 477 LÄMMLIN, Selbstdarstellungen, 26. o. 478 Uo. 27. o.

Művei alapvetően a gyakorlati teológia tárgykörében születtek, de mindig interdiszciplináris jelleggel, érintve többek között a biblikus teológiát, rendszeres teológiát, szociológiát, pszichológiát, filozófiát és a társadalomtudományok számos egyéb pontját. Könyvei mellett számos cikke is jelzi hatalmas irodalmi tevékenységét.479 Az istentiszteletről, lelkigondozásról írt könyvei kötelező jellegű alapművekké, sőt kézikönyvekké váltak az elmúlt időszakban.

• Az egyház - a népegyház és a szentek gyülekezete Manfred JOSUTTIS munkásságának nem csupán valamiféle mellékutcája az ekkleziológiai kérdésekkel való foglalkozás. Interdiszciplináris gondolkodása, valamint a teológián belüli általános érdeklődése nem tér ki az egyház létét érintő alapvető

kérdések

elől.

Mint

gyakorlati

teológus

és

azon

belül

a

pasztorálpszichológia és az istentisztelet-teológia kutatója természetes módon felveszi az ekkleziológia szálát, hiszen a pásztori munka elsődleges színtere az egyház, az egyház életének szíve-közepe az istentisztelet, az egyház jelene és jövője függ attól, hogy létrejön-e egyéni és közösségi formában, szervezetten vagy spontán módon a Szenttel való találkozás.480 Minden gyülekezet háromféle alakban létezik: mint Krisztus teste, mint miliő és mint szervezet.481 Manfred JOSUTTIS mértékadó írása „A mi népegyházunk és a szentek gyülekezete” címet viseli. („Unsere Volkskirche und die Gemeinde der Heiligen“).482 Az egyház egy új korszak kezdetén áll. Megváltoztak a külső körülmények, tehát újra kell értelmezni az egyház lényegét, és ez kihat az egyházi élet minden területére – az istentiszteleti életre is. Ebben az új korszakban nem jöhet szóba többé önbecsapás, az önvizsgálatnak, az új korszak egyházi felépítésének őszintének kell lenni. „Emberek keresztényeknek nevezhetik magukat, de nem

479

Töredékes bibliográfiát lehet találni a JOSUTTIS 60 éves születésnapjára készült ünnepi kötetben: Theologisches Geschenkt – Festschrift für Manfred Josuttis, Foedus Verlag, Bovedem, 1966, 443. o. 480 „Kirche ist als Ort der Gottespräsenz” – LÄMMLIN, 28. o. 481 JOSUTTIS, Manfred, Seelsorge im energetischen Netzwerk, 118. o. 482 Gütersloh, 1997.

tudhatja senki, hogy az valójában nem egy kegyes önbecsapás-e?”.483 Ezért fontos, hogy az alapállás helyes legyen. Nem a múlt rekonstruálására van szükség, hanem arra, hogy jövőorientált és a jövőből táplálkozó legyen az egyház. Ahogy a krisztusi etika is az eljövendő világ etikája és a jövő határozza meg, úgy fontos az, hogy az egyházról való gondolkodásunk „emlékezés legyen az egyház jövőjére”, ahogy a könyv alcíme is ezt adja.484 Az egyház évszázada485 helyett a tapasztalat most az egyháziatlanodás évszázadáról szól.486 Nem az egyház jövőjéről, hanem a jelenéről van szó – tisztázza JOSUTTIS. Ezért kell emlékezni az egyház jövőjére. Ahhoz, hogy az egyház így tudjon újra gondolkodni a küldetéséről, puszta létéről, radikális kérdéseket kell feltennie. Az alapvető kérdés pedig ez: mi az egyház? „Mi az egyház?” – teszi fel a kérdést JOSUTTIS bemutatkozó önvallomásában is. A különböző megközelítések és modellek más és más megfogalmazásban gondolkodnak.487 „Az egyház mint az Isten jelenlétének helye sohasem azonosítható szervezeti vagy parókiális egységekkel. Krisztus teste nincs felekezeti határokhoz kötve, inkább emberek közti, közvetlenül láthatatlan, de érezhető hálózat.”488 Az egyház a szentek gyülekezete, amely a népegyházban és azon kívül él. A szentek gyülekezete sohasem mutat ideális képet. Nem tökéletes, nem kifogástalanul hívő. Az ún. népegyházi keretek lassan szétfeszülnek, nem tűnnek alkalmasnak a 21. századi egyház életterének. Csak az Isten erejére (evangélium) hagyatkozva, azt komolyabban véve, annak hatására szerveződve és berendezkedve lehet az egyház ismét az, ami: hívők közössége, szentek közössége, azaz a Szenthez tartozók, akik találkoznak az Isten hatalmával, annak erőterében élnek.

483

JOSUTTIS, Manfred, Unsere Volkskirche und die Gemeinde der Heiligen, 11. o. „Erinnerung an die Zukunft der Kirche”. 485 DIBELIUS, Otto, Jahrhundert der Kirche, Geschichte, Betrachtung, Umschau und Ziele. 486 Jahrhundert der Kirche – Jahrhundert der Entkirchlichung. 487 „Die soziologische Perspektive konzentriert sich auf Aspekte der Organisation. Sozialpsychologische Ansätze untersuchen das Milieus, das die Kirchengemeinde bildet, oder die verschiedenen Milieus, die sich im Raum einer Parochie arrangieren müssen. Das phänomenologische Modell nimmt ernst, dass es bei der neutestamentlicher Rede vom Leib Christi um eine eigenständige Wirklichkeit geht, die sich gewiss in soziologischen Strukturen und psychischen Prozessen manifestiert, aber immer einem eigenartigen Kraftraum darstellt. – Lämmlin, 28. o. 488 Lämmlin, 28. o. 484

a m i n e k

• A z e g y h á z , h a t a l m a v a n

A hatalom kérdése489 állandóan jelen van Josuttis teológiai rendszerében. Az ember a Szent hatalom terében (Machtbereich) él. Ennek a hatalomnak és a világban jelenlevő hatalmaknak az erőterében él az ember. Maga is birtokol belőle: hatalom alá vetett és hatalmat gyakorló ember. Az egyház kezében is van hatalom, amely eszköz, segítség és ugyanakkor veszélyforrás is lehet. Josuttis könyvei a legkülönbözőbb megközelítésben tárgyalják ezt a témát. Különösen is jelentős ezek közül az e témára koncentráló mű: „Péter, az egyház és a szörnyű hatalom”.490 „Az egyházon eluralkodott a hatalomtól való félelem. A hatalom piszkos, ezért a hatása is tisztátalan. A hatalom a gonosztól van, ezért lehetőség szerint pusztítani kell.”.491 Lehet-e hatalma az egyháznak, miben gyakorolhatja azt – fontos kérdés, hiszen a tradicionális lutheránus tiltással szemben ma ismét napirenden van a hatalomkérdés. „A hatalom akarása az élet akarása. Csak az az egyház, amely legyőzi a hatalmat, képes eleven lenni és az élet megmentéséért vívott harcban részt venni. Pétert és az ő hatalmi potenciálját ma újra fel kell fedezni.”492 A természetesen adódó kérdés témánk szempontjából, hogy az istentisztelet területén a hatalom megtapasztalása és a hatalom gyakorlása hogyan jelenik meg?

489

Die Macht-Frage. JOSUTTIS, Manfred, Petrus, die Kirche und die verdammte Macht, Stuttgart, 1993. JOSUTTIS, Manfred, Petrus, die Kirche und die verdammte Macht, 7. o. 492 Uo.: 11. o. 490 491

• Josuttis liturgikus koncepciója Katharina WIEFEL-JENNER egymás mellé állítja Rudolf OTTO és Manfred JOSUTTIS liturgikus koncepcióját493. Mint korábban említettük, WIEFEL-JENNER megállapítja, hogy a két meghatározó személyiség bár ugyanazt a fogalmat használja, de nem ugyanazt érti alatta. Ebből egyenesen adódik, hogy a két liturgikai koncepció hordoz hasonló elemeket, valójában azonban gyökeresen másról van szó. Manfred JOSUTTIS legfontosabb liturgikus műve az „Út az életbe” (Der Weg in das Leben), ugyanakkor számos liturgiai tanulmánya494 és a nem közvetlen e szakterületet érintő művei (pl. a pasztorál-pszichológiai könyvei,495 valamint az ekkleziológiai művei496) is érintik az ünneplést, az istentisztelet és a liturgia témáját. JOSUTTIS liturgiai alapműve a magatartás-tudomány (Verhaltens-wissenschaft) alapjaira helyezi az istentisztelet elemzését, tartalmának és használatának mélyítését. Könyvének fejezetcímei különböző – mozgásokkal összefüggő – tevékenységeket jelentenek, amelyek valamilyen viselkedési szekvenciává kapcsolódnak össze. Az istentisztelet találkozás a Szenttel, akihez a gyülekezet megy, akit hallgat, akit megszólít, akiből táplálkozik, aki előtt áll vagy éppen térdet hajt. A lelkész, a liturgus vezető (Führer – ezt használja Josuttis!), aki a Szenthez vezet.497 A gyülekezet a Szenthez tartozó, ezért szentek gyülekezete (Gemeinde der Heiligen). A nagy kérdés mindig az, hogy a vezető

segítségével létrejön-e a találkozás, megvalósul-e

megtapasztalható módon a Szent jelenléte az egyházban és a gyülekezetben?498 A

493

WIEFEL-JENNER, Katharina, Gottesdienst in der modernen Welt, 3. pont. Pl.: JOSUTTIS, Manfred, Gottesdienst, in: OTTO, Gert, Praktisch Theologisches Handbuch; vagy: JOSUTTIS, Manfred, Erntedank – ein unmögliches Fest, in: RIESS, Richard (Hg), Wenn der Dornbusch brennt, Claudius, 1989, 208kk; vagy JOSUTTIS, Manfred, Leiblichkeit in der Liturgie, Anstiftung zur Spurensuche, in: KLESSELMANN, Michael, LIEBAU, Irmhild (Hg), Leiblichkeit ist das Ende der Werke Gottes (Körper-Leib-Praktischer Theologie) Dietrich STOLLBERG zum 60. Geburtstag. Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1997. 92 kk. 495 JOSUTTIS, Manfred, Verführung zum Leben, Gütersloh, 2006., Einführung in das Leben,Chr,Kaiser Verlag, Gütersloh, 1996., Der Traum des Theologen, Chr.Kaiser verlag München, 1988. 496 Pl.: Unsere Volkskirche und die Gemeinde der Heiligen, 53 kk, és 108 kk, és Petrus, und die verdammte Macht. 497 „... in die verborgene und verbotene Zone des Heiligen...” JOSUTTIS, Einführung in das Leben, 19. o. 498 „... direkt die Wirklichkeit des Heiligen einzufangen vermögen...” LÄMMLIN, 28. o. 494

Szent jelenléte objektív atmoszférát jelent, amelyben a liturgikus mozgások, események zajlanak.499 JOSUTTIS objektív tényként beszél arról, hogy létezik egy hatalomtér 500 (Machtbereich), egy erőtér, ahol a Szent jelenléte megtapasztalható az ember számára. Ebben a környezetben az egyén viselkedése, magatartása meghatározza a Szenttel való kapcsolatot. „Az istentiszteleti magatartást speciális technikaként tekinthetjük, ahogy az emberi munka a Szent hatalomterében egyfajta mesterségként mutatható be”.501 Ahhoz, hogy az ember ezt az erőteret elsődlegesen megtapasztalja, szüksége van arra, hogy rábízza magát a vezetőre, aki esetleg éppen a megszokott környezetből, a mindennapok szituációjában vezet ki oda, ahol a találkozás létrejöhet. Az istentisztelet miliője ilyen értelemben valóban kiemel a hétköznapokból, a társadalom világából.502 Ezért JOSUTTIS nem kívánja mindenáron megváltoztatni, átalakítani az istentisztelet rendjét.503 Az istentisztelet-teológiai könyve, ilyen értelemben Agende I. „menetrendjéhez” és felépítéséhez igazodik, azt veszi alapul – a könyv megírásakor ugyanis ez volt az érvényes, széles körben elterjedt és használt rend. Arra törekszik, hogy az istentiszteleten való részvétellel, az istentiszteletről alkotott felfogással kapcsolatban egyfajta mentalitás- és tudatváltozás alakuljon ki. Az istentisztelet formája ebben az értelemben másodlagos, az igazán fontos az istentisztelet tudatos véghezvitele, tartalommal való tudatos megtöltése. Az istentisztelet, azon belül az imádság olyan technika, amely átlépheti az emberi cselekvés általános határait, és ezáltal vezethet el a Szent energia-, hatalom- és erőterébe.504

499

WIEFEL-JENNER, Katharina, Gottesdienst in der modernen Welt – Faszination des Heiligen. Rudolf Otto und Manfred Josuttis, in: RATZMANN – NEJENHUIS, Der Gottesdienst zwischen Abbildern und Leitbildern, 75. o. 500 Uo.: 75. o. 501 JOSUTTIS, Manfred, Der Weg in das Leben, 34. o. 502 „... Der Gottesdienst führt aus der Gesellschaft in die Wirklichkeit des Heiligen ein.” – JOSUTTIS, Einführung in das Leben, 91. o. 503 „Eine Liturgik auf verhaltenswissenschaftlicher Grundlage, wie sie hier vorgelegt wird, will im Unterschied dazu keine Empfehlungen für die äußere oder innere Haltung der Gottesdienstteilnehmer ausarbeiten. Sie ist festzustellen, was im agendarischen Ritual geschieht, und sie will in mehrfachen Hinsicht verstehen, warum und wie es geschieht.” 504 „Bei alledem ist das Gebet eine Technik, eine Methode, die Menschen dort einsetzen, wo andere Methoden an ihre Grenzen gelangen. Deshalb betet man, bevor man mit der profanen Arbeit beginnt und man tut es bei der getaner Arbeit. Außerdem gibt es in jedem menschlichen Leben Situationen, wo man nicht mehr arbeiten, sondern nur noch beten kann. Das Gebet ist religiöse Methode im Grenzbereich menschlicher Handlungsfähigkeit”. – JOSUTTIS, Einführung in das Leben, 96. o.

WIEFEL–JENNER így fogalmaz: „JOSUTTIS liturgikus gondolataiban az az izgalmas, hogy éppen a tradicionális istentiszteleti formákban ígéri a Szent igézetét, s ezzel

szükségtelenné

megváltoztatását.”

teszi

a

liturgia

menetének

formális

vagy

külső

505

JOSUTTIS különbséget tesz a magatartás és a cselekvés között (Verhalten und Handeln). A magatartás formái mélyen gyökereznek, visszanyúlnak a biológiai fejlődési lánc ember előtti állapotába. A rituális magatartás elsősorban nem a tudatos gondolkodás

által

vezérelt.

Motívumai

mélyebben

vannak.

A

rituálék

szimbólumvilága ezért nem csupán az értelem számára ragadható meg, hanem ösztönös felfogásban is megközelíthető.506 Ezért fontos, hogy az egyház túllépjen a reformáció és a racionalizmus nyomán kialakult, kizárólag a tudatosságot és ész-komponenseket preferáló és felhasználó istentiszteleti gyakorlatán, és az adott keretek között engedje a teljes ember teljes igényének megfelelően áramlani azokat az energiákat, amelyek az istentiszteleten jelen vannak. JOSUTTIS ehhez a teljes embert megszólító, megérintő, megmozgató istentisztelet-elmélethez és -gyakorlathoz segítségül hívja az utóbbi évtizedek gyakorlati-teológiai és liturgikai eredményeit, valamint kontextusként korunk kihívásait. Ezek szerint szükség van a szimbólumok és a rítusok tematizálására a gyakorlati teológián belül, amely dogmatikai megalapozottsággal járja át a liturgikát. Számolni kell a mítosz és a Szent iránti érdeklődéssel. Újra fel kell fedezni a testiséget és az érzékiséget. Komolyan kell venni a bio-tudományok hatását a teológia sokféle területén, beleértve az istentisztelettel kapcsolatos területeket is.507

* * * * * JOSUTTIS provokál, felráz, kizökkent, elgondolkodtat. Gondolkodásmódja igen távol áll a mai magyar valóságtól, azon belül a magyar evangélikus realitásoktól. Gondolatait, irányvonalát nem átvenni, hanem hasznosítani lehet. Kilendítenek ugyanis

505

a

megszokott

gondolati

kerékvágásunkból,

megkérdőjelezik

WIEFEL-JENNER, 74. o. „Wenn gottesdienstliches Verhalten konstitutiv mit der Symbolisierungsfähigkeit des Menschen verknüpft ist, dann ist das Verständnis dieses Geschehens nicht an der fromme Bewusstsein der christlichen Subjekte gebunden. Gewiss muss man die Bedeutung des rituellen Ablaufs und seiner Einzelteile im Prozess der Sozialisation lernen. – JOSUTTIS, Der Weg in das Leben, 29. o. 507 Der Weg in das Leben, 11. o. 506

kimozdíthatatlannak tűnő hagyományainkat, újrafogalmazásra késztetik százszor elismételt sztereotípiáinkat, elbizonytalanítják hamis biztonságérzetünket. JOSUTTIS váltóállító lehet a gondolkodásban és a gyakorlatban egyaránt. Mindezt azért teszi, hogy életünk szerelvénye ne távolodjék, hanem közeledjék a Szenthez, s már a földi valóságban az Ő hatalom- és erőterében éljen.

* * * * *

3.2.1.5. Wolfgang RATZMANN Az egyház korszerű liturgiája

Wolfgang RATZMANN fő kutatási területe a liturgika. Kutató tudós, aki azonban nem íróasztal mellől keresi szaktárgya alapanyagát, hanem egyház-élményét vizsgálja kritikusan, tudományosan, építő módon és konstruktívan a jövő egyháza számára. Életrajza

beszédes:

Az

Érchegység

lábánál

lévő

kis

faluban,

lelkészgyermekként nőtt fel. Kommunista környezetben a falunak nemcsak fizikai, de lelki, szellemi központja is volt a templom és a gyülekezet. Később Chemnitz, ahol azonban nem volt igazán otthon, hiszen 10. életévétől kezdve a drezdai Kreuzchor és Kreuzschule tagja, ahol Rudolf MAUERSBERGER keze alatt nemcsak igen magas nívójú zenei képzettséget kapott, de találkozási, sőt közreműködési lehetőséget is a liturgikus szolgálatban (vespera, istentiszteletek). Itt a ruhatárához hozzátartozott az énekesek öltözéke is, amelynek kiegészítője mindig az egyházi évnek megfelelő volt. Ünnepélyes be- és kivonulások, az evangélium és az epistola éneklése, zsoltározás – mindez heti rendszerességgel és természetességgel. A Kreuzchor tagjai többnyire keresztény szülői házból származtak. Nem utolsósorban hermeneutikai kérdések motiválták arra, hogy teológiát tanuljon. Szerette volna tudni, mit jelentenek az egyházi formák, hogy értendők a meseszerű bibliai történetek. Így került érettségi után Drezdából Lipcsébe. Meghatározó volt Günter HAUFE professzor munkássága, de fontos számára az egyetemi gyülekezet is. Az egyetemi gyülekezet hetenkénti istentiszteletének középpontjában az az igemagyarázat állt, ami felhasználta a biblia-kritika, történetkritika eredményeit is – ennek egyik képviselője Johannes HEMPEL, a később püspökké választott egyetemi lelkész volt. „A hit számomra akkor elsősorban az értelmi megismerést és megértést jelentette”.508 Az ünneplés és a liturgia abban az időben még távolinak tűnt. Ezért volt az, hogy az istentiszteletre menve sokszor csak a prédikációra érkeztek meg. Minek is az úrvacsora, meg a váltakozó ének, ha van egy jól érthető és felfogható prédikáció. RATZMANN az egyházi életben akadémikus teológiát képvisel, igényesen, magas színvonalon.

Az

akadémiai

életben

egyházias

teológiát

tanít,

közérthető,

szakmaiságot hordozó, de a mindennapoktól nem elszakadó nyelven. „Gyakorlati 508

LÄMMLIN, 202. o.

teológiai reflexióim lényegében annak az egyházi és akadémiai kontextusnak köszönhetők, amiben születtek, s amelyben kidolgoztam őket. Nem véletlen, hogy disszertációm témájához a döntő lökést a gyülekezeti gyakorlat tapasztalatai adták”.509 Ezt folytatva később arról vall, hogy akadémiai munkája elválaszthatatlan az egyházi gyakorlattól. „Csak nehezen tudom elképzelni saját szakterületemet, ha az a gyülekezeti

és

az

egyházi

kérdésfelvetésektől

többé-kevésbé

távol

áll.

Elképzelhetetlen, hogy klasszikus történeti vagy szisztematikus, de gyakorlattól távoli akadémiai levegőt hozzon, amely mindig újabb magyarázatokra szorul”. Nem enged az akadémikus tudathasadásnak, amely el tudja választani a gyakorlati teológiát a teológia gyakorlatától, azaz a gyakorlati teológia tudományát a gyülekezeti élettől. „A gyakorlati teológiát nem tudom szakszerűen másként elképzelni, csak szoros, de kritikus kapcsolatban az egyházzal és a gyülekezettel”. 510 Ugyanakkor nem úgy áll az egyházi élet alapján, hogy kritikátlanul fogadja el az egyházi gyakorlatot. Ellenkezőleg, a tudományos hozzáállás teljes kritikai apparátusával segíti az egyház életét, azon belül az istentiszteleti élet formálódását. Gyakorlat-orientált, kritikus gondolkodó, aki kérdésfelvetésével tudatosan a gyülekezeti életet szolgálja. • A bizalom teológiája Teológiai munkájának és gondolkodásának középpontjában a bizalom fogalma áll. Ezt Reiner STRUNK örökségeként tette sajátjává. A gyülekezet léte Isten bizalmának jele. A gyülekezetépítés feladata a bizalom megteremtése és életben tartása. A gyakorlati teológia különböző területein ez a közös perspektívát adó fogalom a bizalom.511 Ezen lehet orientálódni, ezzel lehet döntéseket hozni, ez lehet a jövőtervezés alapja abban a társadalomban, amelyet Ulrich BECK512 kifejezésével maga is rizikó-társadalomnak nevez. • Liturgikus koncepcióját tükröző írásai

509

LÄMMLIN, 207. o. Uo.: 209. o. RATZMANN, Wolfgang, Vertrauen und Vertrauensbildung, 331. o. 512 BECK, Ulrich, Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Moderne, Frankfurt a. M., 1983. 510 511

A mai legátfogóbb szakmai kézikönyvben, a „Handbuch der Liturgik”-ban is szerepel Wolfgang RATZMANN neve, a legkiválóbbak közt. A célcsoportok fejezetben a családi istentiszteletről írta tanulmányát.513 Kiemeli a családi istentisztelet különlegesen fontos szerepét, missziói aspektusait, egyházépítő vonatkozásait. Ugyanúgy fontos tanulmánya olvasható a gyakorlati teológia szakmát átfogó nagy kézikönyvében. Az istentisztelet514 címmel ír az istentisztelet-értelmezésről, az istentiszteleti

részvételről,

az

új

evangélikus

ágendáról

(Evangelisches

Gottesdienstbuch) és a liturgikus kompetenciákról. Az „Evangelische Verlagsanstalt”-nál indított és azóta is szerkesztett liturgiatudományi sorozat515 első kötete arról szól, hogy az istentisztelet kihívás. 516 RATZMANN ebben – bevezető tanulmányként – az új spiritualitás és a régi istentisztelet kapcsolatáról ír. 517 Gondolatsorát azzal indítja, hogy a liturgiatörténet két komponensből táplálkozik: az áthagyományozott régi rendekből és az újhoz való igazodásból. Az istentisztelet élménydús istentiszteletté kell, hogy váljék. Ez részben átvesz formákat, részben – az idő múlásával – megalkotja a maga formáit. Az istentiszteletnek az egyes

embert

megmozgatnia.

szükséges

Mindehhez

kell

megszólítania, el- és a

megfelelő

hely,

ahol

befogadnia, érzéseink

artikulálhatók, ahol Isten igéje megszólalhat. Érdekes az a folyamat, amely szerint a rizikó-társadalomban élő emberek közül sokan elfordulnak az egyháztól és azon belül az istentisztelettől. Ezzel azonban elbúcsúznak annak lehetőségétől, ami nekik a legnagyobb segítséget adhatná abban, hogy sokféle félelmük nyomán ne essenek kétségbe, hanem azokkal együtt tudjanak élni.518 Miközben új spiritualitással találkozunk, új formákat keresünk az istentisztelet számára, valójában nincs semmi megalapozott teológiai okunk arra, hogy egy egészen új rendet keressünk és alkossunk. De a liturgikus kísérletekből adódnak olyan tapasztalatok, amelyekből tanulni kell.

513

Handbuch der Liturgik, 820–831. o. Handbuch Praktische Theologie, 519–530. o. 515 Sorozatcím: Beiträge zu Liturgie und Spiritualität. 516 RATZMANN, Wolfgang, MORATH, Reinhold, Herausforderung Gottesdienst. 517 RATZMANN, Wolfgang, Zwischen Erlebnis und Risiko – Neue Spiritualität und alter Gottesdienst? In: RATZMANN, Wolfgang, MORATH, Reinhold, Harausforderung Gottesdienst, 12. o. 518 Im., 21. o. 514

„Véleményem konzervatívnak tűnhet: Nem valami teljesen új, újonnan szerkesztett istentiszteletről kell beszélnünk, sokkal inkább egy olyan liturgiáról, aminek spirituális gazdagsága kibontakozik”.519 A kísérletekről RATZMANN a német egyházi napok (Kirchentag) kapcsán ír, ill. szerkeszt tanulmánykötetet.520 Ebben a holnap istentiszteletét keresi. A holnap már elkezdődött, egy olyan folyamatban vagyunk, amelyben meg kell találnunk azokat a formákat, amelyek a kísérletek nyomán letisztulni látszanak, s észre kell vennie az egyháznak, hogy a külső hatásokban és kihívásokban, az ökumenikus élményekben, az evangélikus istentisztelet tradicionális és új elemeiben mi módon hív meg Isten, s mi módon építi a bizalmat az élethez, egymáshoz, Őhozzá magához. Az istentisztelettel kapcsolatos problémák sora nem fogható a megváltozott időre és helyzetre. A problémák okát önkritikusan kell keresni és kezelni. „Ha valami az evangélikus istentiszteletet a harmadik évezred küszöbén veszélyezteti, az nem az oly mássá lett idő, ami túlhaladta és fölöslegessé tette volna. Sokkal inkább azokon múlik, akik felelősek érte, hogy az istentisztelet az legyen, aminek lennie kell: a reménység helye, tér a félelemmel szemben globális életveszély idején”. 521

519

Uo., 27. o. RATZMANN, Wolfgang (Hg.), Der Kirchentag und seine Liturgien, EVA, Leipzig, 1999. RATZMANN, Wolfgang, Der evangelische Gottesdienst an der Schwelle zum dritten Jahrtausend. In: RATZMANN, Wolfgang (Hg.), Der Kirchentag und seine Liturgien, 66. o. 520 521

• A megváltozott kulturális kontextus Az egyházi zene izgalmas és fontos vonatkozásával foglalkozik RATZMANN a „Sírás, dicséret, igehirdetés?” c. tanulmányában.522 A legújabb kori liturgiai kihívások egyik legnehezebbike a megváltozott kulturális közegben való elhelyezkedés. RATZMANN abból indul ki, hogy gyökeresen megváltozott az istentisztelet és az istentiszteletet ünneplő egyház kulturális környezete. Különösen is igaz ez a zenével kapcsolatban. Más a mai középgeneráció és még inkább más a mai fiatalság zenekultúrája, mint az időseké, a népegyházi keretben felnőtt embereké. Az amerikai hatás, a rock- és a popkultúra, a zenében megnyilvánuló szubkultúrák új kontextust jelentenek a liturgia számára. Egymás mellé kerülnek: az ősi keresztény hagyomány, a gregorián, a részben abból, ugyanakkor részben korabeli népi és tánczenéből megformálódott korál, az elmúlt négy évszázad gyülekezetiének-anyaga és a mai ifjúsági énekek, ill. a kortárs könnyűzene keményebb ágai. Egyre nagyobb a szakadék az egyház által korábban használt zenei anyag és a ma igényelt, népszerű, sok esetben réteg-zene között. RATZMANN szerint az eddigi kategóriák (Klage, Lob, Verkündigung) mellett a hangulati elem is fontos tényezővé válik. 523 Nem egyszerűen kísérőzeneként szól hangulati vonatkozásról, hanem funkcionálisan. Az eddigi evangélikus gondolkodás szerint a zene igehirdető és hordozó karakterét hangsúlyozták. Ehelyett – paradigmaváltásként – a zene olyan eszközzé válik, amely egyfajta hangulatot teremt, amely hang-világával, tartalmi meghatározottságával segít ráhangolni az Istennel való találkozásra, megteremtve azt az atmoszférát, amelyben az ember feloldódik, és megnyílik a transzcendens felé. RATZMANN kérdése, hogy egy inkább diffúz, mint tartalmas zene, amely elsősorban az emberi-esztétikai igényeket szolgálja, alkalmas-e erre? Tisztában van azzal, hogy a kulturális pluralizmus az egyházban, így az istentiszteleti életben is megtalálható. Ugyanakkor az újfajta miliő más igényt és annak nyomán más zenét kínál. „A zenei nyelv, amely úgy látszott, éppen a mennyet nyitja meg sokaknak – talán a Bach kantátákkal vagy a gregorián zsoltározással –, másokat, akik egy másik miliőből jönnek, kizár a mennyből.”524 A megváltozott társadalomban az egyházzenének egyre nehezebb megtalálnia a 522

RATZMANN, Wolfgang, Klage, Lob, Verkündigung?, In: MILDENBERGER, Irene, RATZMANN, Wolfgang, Klage – Lob – Verkündigung, gottesdienstliche Musik in einer pluralen Kultur, EVA, 2004, 237–248. o. 523 RATZMANN, Wolfgang, Klage, Lob, Verkündigung?, 239. o. 524 Uo. 245. o.

megfelelő utat, s összehangolni az egymás mellett lévő kultúrákat. Ratzmann rámutat arra, milyen fontos szerepe van a gyülekezeti kultúra pedagógiájának. 525 A tanítványok ilyen értelemben is újra tanítványokká válnak. A pluralista kultúrkörnyezetben kell újra megtanulni az istentiszteleti élet egyes komponenseit – pl. a zenét. A poszt-posztmodern újabb kihívás elé állítja az egyházat, s benne az istentisztelet formálóit. Ebben a vonatkozásban is döntő az, amit RATZMANN a forrás és az eszköz összetartozásáról ír.526 • A nyitott kapu A megváltozott társadalomban s a megváltozott kulturális miliőben RATZMANN arra hívja fel a figyelmet, hogy a liturgiának közvetlen és átvitt értelemben egyaránt jellemzője a nyitott ajtó.527 „Liturgia – nyitott kapukkal: ez úgy hangzik, mint egy missziói program. Ez az olvasat akkor helyes, ha a „misszióit” nem úgy értjük, hogy az egyház önmagáért teszi. A liturgiával ajtókat kell nyitnunk, hogy ezzel az emberek keresését az életet szolgáló módon kísérjük. És ez akkor lehetséges, ha Isten ezt a szolgálatot nem csak emberek, hanem az egyháza számára is megáldja”.528

*

* * * *

Végezetül álljon itt RATZMANN önvallomása a liturgika tudományával kapcsolatban: „Nem csupán azt szeretném kutatni és leírni, hogy az istentisztelet különböző korokban milyen formájú volt, és az adott korban milyen szerepet játszott. Szeretném megtanulni, hogyan értsem és formáljam a jelenlegi és jövőbeni istentisztelet formáját és tartalmát.” 529

525

Uo. 247. o. RATZMANN, Wolfgang, Grenzen überschreiten, Profile und Perspektíven der Liturgiwissenschaft, 205. o. 527 RATZMANN, Wolfgang, Liturgie mit offenen Türen, Gottesdienst auf der Schwelle zwischen Kirche und Gesellschaft. 528 Uo.: 179. o. 529 LÄMMLIN, 216. o. 526

4. Summa

5. Summa A negyedik fejezet célja, hogy összegezze és aktuálisan továbbgondolja a történeti részből leszűrt meglátásokat, kapcsolja az ekkleziológiai alapvetéshez, majd kiegészítse mindezt a négy meghatározó hatású teológus istentiszteletről gondolkodásának eredményeivel, és mindezt a mai kontextussal szembesítve jusson el oda, hogy a kutatások és gondolati folyamatok eredményét a magyar evangélikus liturgiai reform, azon belül a Liturgikus könyv születésének, lehetőségeinek és recepciójának témájával összekösse. Ezek a komponensek már nem közvetlenül, hanem indirekt módon kerülnek elő, átjárva a dolgozat készítőjének liturgikus koncepcióját. 4.1. Egyház a posztmodern utáni Magyarországon – tekintettel az istentisztelet témájára

• Általános helyzetvázlat Amikor dolgozatom írását megkezdtem, a huszadik század utolsó éveit éltük, amikor ez a fejezet készül, már a huszonegyedik század kilencedik évét kezdjük. A világ hihetetlenül változik, a magyarországi helyzet még inkább. A Magyarországi Evangélikus Egyházat is a változások jellemzik. Beszélhetünk-e még posztmodernről, azaz arról az állapotról, ahol az értékek megkérdőjeleződtek, az esztétizálódás folyamata nyomán az individualizálódás, a konzumgondolkodás, az opciós társadalmi berendezkedés és az információs társadalom új kommunikációja a jellemző? Mi határozza meg a huszonegyedik század első harmadát európai, magyar és magyar evangélikus viszonylatban? A posztmodern jellemzők továbbélése mellett két új, nagyon fontos szempont dominál a közéletben, amely meghatározza a kisebb és nagyobb közösségek, de az egyének gondolkodását is: az Európai Unió bővülése és az azzal járó kérdések, valamint az általános gazdasági világválság és annak kísérőjelenségei. A huszadik század 90-es éveinek gyakorlati materializmusa a távoli EU-bővülést elsősorban gazdasági szempontból kutatta és értékelte. Az ezredforduló gondolkodása a gazdasági kérdések mellett az egyéb – szellemi, lelki – kérdéseket is felteszi az EU téma kapcsán, és intenzívebben foglalkozik a közép-kelet-európai államok csatlakozásának társadalmi, szociológiai, etnikai hatásával. Az egyházak számára világossá vált, hogy az EU-ba való belépés Magyarország s benne a magyar egyházak számára nem hozott döntő változást, a tagság előnyeit minimálisan, hátrányait viszont fokozottan érzik az emberek, az egyháztagok is. Hiányzik a sok szempontból kérdéses, sőt korlátozásokat is hozó gazdasági összetartozás mellett a kulturális, szellemi-lelki összetartozás, az európai keresztény értékek megerősödése, az a fajta egymást felemelő erő, amely nem pénzügyi, gazdasági indíttatású. Emellett az új évezred első évtizedének végére kialakult globális, de Magyarországot fokozottan érintő gazdasági válság kiemelte azokat a morális válságjelenségeket, amelyek egyértelműen jelzik, hogy a gazdaságinál nagyobb gond az emberi tényező. A humán válság kihat az egyházi életre is, megjelenik az egyházi közéletben. Az értékválság „begyűrűzik” az egyházi viszonylatokba is. A relativizálódás, az individualizmus, a pótcselekvés-rendszerek, a szolidaritás hiánya,

az aránytévesztett jogi szemlélet, a demokrácia félreértése és ezért helytelen gyakorlata veszélyek sorát jelenti az egyházi közéletben, és hatással van az átlagos teológiai gondolkodásra. Egyház-értelmezési válság körvonalai mutatkoznak, amely az identitás újrafogalmazására kell, hogy késztesse a magyar evangélikusságot. Emberi és isteni relációban egyaránt egzisztenciális kérdés ez. • A társadalmi jelenségek hatása az egyházra és annak istentiszteleti életére A felvázolt folyamat természetesen kihat az istentiszteleti életre: mind az előkészítés, mind pedig a megvalósítás területén. Az előkészítés területén – értve ezalatt: a) az istentiszteleti rend általános kialakítását és b) az aktuális istentisztelet előkészítését. a) Bár a változtatás igénye alulról jött, s a tapasztalat is azt mutatta, hogy magánakcióként számos lelkész „belenyúlt” az istentisztelet előírt rendjébe, amikor a szakmai kimunkálás után széles körben ismertté vált a megváltozott anyag, bizonyos ellenzéssel, nagy közömbösséggel és viszonylag kicsiny aktív támogatással fogadták. Ezt megfelelő kifutást lehetővé tevő idő után, alapos hatástanulmányban lehet és kell értelmezni és elemezni. Ehhez bizonyos mérések és az emocionális komponenseket kiszűrő tudományos magatartás szükségesek. Megítélésem szerint azonban több tény is közrejátszik a recepció ilyen módon való alakulásában: nem kielégítő ismeretterjesztés a készítők részéről, tudatos lejárató hangulatkeltés az ellenzők részéről, a tényleges teológiai vita lefolytatásának hiánya, a felszínesség hátterében húzódó hiányos liturgikai felkészültség, a tradicionális értékek elvesztése vagy aláértékelése. Mindezek mögött a társadalom más csoportjaiban, különböző rétegeiben és különböző területén megjelenő posztmodern utáni jelenségek is meghúzódnak. Az analógia pontról pontra kimutatható. b) Az aktuális istentisztelet előkészítését sok helyen – megfelelő és elegendő liturgikus nevelés hiányában – az igénytelenség, ill. a felszínesség kíséri. Az „ágendázás” rossz értelmezése miatt – miszerint a liturgia kötött volta miatt nem igényel többletfelkészülést – a liturgus sok esetben az oltárnál állva szembesül az adott vasárnap propriumával. A spirituális felkészülés mellett nem egyszer hiányzik a retorikai, dramaturgiai, pasztorál-pszichológiai, ill. zenei felkészülés is. Ez a – hátterében szintén társadalmi, kor- és emberi problémák sorát rejtő – helyzet csak hosszantartó tudatos neveléssel, ill. az istentisztelet, azon belül a liturgus szolgálatának újraértékelésével, felértékelésével változhat pozitív irányban. Az istentisztelet megvalósítása területén is megfigyelhetjük a társadalom széles körében jelentkező és az egyházba leszűrődő negatív folyamatokat. A rövid távú gondolkodás, a felszínesség, a hanyagság, az alacsony színvonal elfogadása, a csak túlélésre játszó életvitel és gondolkodásmód, a valahogy majd lesz, a ne erőltessük meg magunkat mentalitás mind-mind letükröződhet az istentisztelet megvalósításában, ahogy ennek jeleit tapasztaljuk is. Nem állítom, hogy ez általános jelenség, de nyomokban megtalálható. Nem állítom, hogy ez minden esetben direkt módon tetten érthető – nagyon sok esetben a külső megfigyelő és a közvetlen érintett észre sem veszi. Nem állítom, hogy nincsen az istentisztelettel kreatívan, magas szakmai biztonsággal bánó liturgus a magyar evangélikus szolgálattevők között. Azt azonban konstatálom, hogy az általános helyzet nem a magas szintű liturgikus kultúráról és nem a jobbításra való széleskörű igyekezetről tanúskodik. Ezért jelen dolgozat nem titkolt célja az is, hogy a liturgikus gondolkodásmód elterjedését, gazdagodását elősegítse.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a számos kihívással szembesülő lelkipásztori munkában a lelkészek más-más prioritások mentén gondolkodhatnak. Ugyanakkor nagy a felelősségük, hiszen az istentisztelet kiemelt szolgálat, az egyházi élet és a gyülekezeti élet középpontja.

A megélt és a vágyott istentisztelet közti összefüggés és feszültség A liturgiatörténet lapjairól egyetemes és magyar vonatkozásban egyaránt leolvasható, hogy a tervezett és megvalósult istentiszteleti rend között éppen úgy különbség van, mint a megélt és a vágyott liturgia között. Adódik a kérdés: el lehet-e törölni vagy legalábbis csökkenteni lehet-e a különbséget? Megvalósul-e a tervezett istentisztelet, és élménnyé válik-e a vágyott? Az elmúlt öt évszázad magyar evangélikus istentiszteletének vizsgálata azt mutatja, hogy minden esetben fáziseltolódás van a kettő között. Vagy a gyakorlatot követi az írott forma, azaz rögzítésre kerül az, ami már addig megvalósult, vagy a gyakorlat kullog a kész istentiszteleti rend terve mögött, és csak lassanként lesz gyakorlattá az, amit az ágenda lapjai kínálnak. Mire azonban a recepció teljesen átveszi, addigra már elindul az az érési folyamat, amelyben felvetődik az újítás, a változtatás igénye. Természetesen ideálisnak lenne mondható, ha a kettő összetalálkozna, egybeesne, harmonizálna. Ez azonban a valóságban szinte elképzelhetetlen. Vannak olyan gyülekezetek, amelyek kivételt képeznek és liturgusok, akik konzekvensen megvalósítják az adott ágenda liturgiáját, de az általános helyzetben a bizonyos mértékű fáziseltolódás elfogadható. Az egy egyházon belüli tradíciókülönbségek, kegyességi eltérések, a liturgusok más és más felkészültsége, a gyülekezetek és azon belül a csoportok többféle attitűdje indokolja ezt a különbséget. Közelebb hozható a vágyott és a megvalósuló istentiszteleti rend, az írt ágenda és a valós istentisztelet. A kettő közti eltérés hátterében ott húzódik az adott egyház berendezkedése, struktúrája, működési mechanizmusa, igényessége és rugalmassága. A távolság elsősorban oktatással, neveléssel, szoktatással és gyakorlással csökkenthető. Az idő múlása is befolyásolja a távolságot. a) Az eltérés függ az egyház lét- és működési formájától. Az, hogy az egyházban milyen formában történnek a döntések, és milyen eszközökkel rendelkezik a vezetés, egyértelműen meghatározza az istentiszteleti rend változtatásának, valamint a liturgikus élet alakulásának ügyét is. A presbiteriánus-demokratikus struktúra alsóbb szintre hozza az istentisztelettel kapcsolatos döntéseket. A központosított vezetés pedig az egyházvezetés feladatává teszi a liturgia meghatározását, gyakorlatának elrendelését. Az egyháztörténeti emlékek mind a két verziót bemutatják. A kérdés az, hogy az adott testület, ill. vezető él-e a jogaival, gyakorolja-e kompetenciáját, tisztában van-e kompetenciája határával, és mennyire fogadja el mások jogos mozgásterét, lehetőségét, hatáskörét? Megfelelően tiszta szabályozással, egyértelmű kompetenciahatárokkal jól kezelhető helyzetet lehet kialakítani. Probléma akkor adódik, amikor a feladatok és döntési jogkörök egymásba olvadnak, határaik elmosódnak. A Magyarországi Evangélikus Egyházban ma a püspökök feladata a liturgia meghatározása, de a zsinat egyetértése is szükséges. A püspök megválasztásánál szempont kell, hogy legyen az is, elfogadják-e az istentiszteleti életre gyakorolt hatását? Kérdéses az is, a zsinat mi módon gyakorolja az egyetértési jogát?

Sajátos helyzetet alakít ki az a mai magyar evangélikus valóság, hogy a püspökök átadták a liturgiával kapcsolatos joguk egy részét a helyi presbitériumoknak: döntsenek helyben arról, bevezetik-e az új istentiszteleti rendet vagy sem, használhatja-e a lelkész a stólát vagy sem. Ez a kényszer végleg megbontotta a Magyarországi Evangélikus Egyház liturgikus egységét és lehetetlenné, esetlegessé vagy nagyon hosszan tartóvá tette a Liturgikus könyv bevezetését, elterjedését. Ez a helyzet növeli a távolságot az ágendában megtalálható és a valós istentisztelet között. b) Az eltérés csökkenthető hosszabb tanulási folyamattal. Megváltoztatott vagy új liturgia bevezetése mindenkor, minden helyzetben idő- és energiaigényes feladat. A tanulási folyamat már az előkészítésben kezdetét veszi: a liturgikus anyag írásában, az előzetes „tesztelésben” és a célcsoport felé irányuló tájékoztató híradásokban. A rend készítőinek és szövegezőinek szükségük van visszacsatolásra, a leendő használóknak pedig a ráhangolódáshoz nélkülözhetetlen elő-információkra. A kész anyag megtanítása szintén fontos. Nem elegendő kézbe adni, meg kell találni azokat a formákat, eszközöket, alkalmakat, amelyek segítségével az anyag szerkezete, felépítése, sajátossága, a régihez való kapcsolata és újdonsága, szövegei megismerhetők. Ennek időszaka lehetőleg közvetlen kapcsolódjék a megjelenéshez. A tanulási folyamat hosszabb része ezután következik. Ez az elsajátítás időszaka. Gyakorlással, pedagógiailag végiggondolt, felkészült vezetéssel kísért, megfelelő ütemterv szerint, konzekvensen haladó tanulással válik a közösség sajátjává az új liturgia. Ez a fázis azonban több évet vesz igénybe. A tanulás folyamatos volta a közösség részéről nyitottságot, a liturgus részéről alapos felkészülést, idő- és energiaodaszánást igényel. A folyamat eredménye, hogy egy szakasz után valóban közel kerül egymáshoz a vágyott és megvalósult, a leírt és a valóságban élő liturgia. c) Az eltérést befolyásolja az adott rend vagy ágenda megjelenésének időbeni közelsége vagy távolsága. A liturgiával foglalkozó szakemberek egyértelmű felismerése, hogy az idő múlásával alakul, formálódik az adott liturgiához való hozzáállás. Többféle értelemben is meghatározó így az időtényező. • Egyrészt a liturgiai változtatás előkészítése, a liturgia használatbavétele, elsajátítása, természetes használata időt igényel. • Másrészt a rögzített rend megjelenése előtti, az ahhoz közeledő idő, valamint a megjelenés utáni, az attól távolodó idő. A megjelenés előttiben a várakozás, az érdeklődés vegyül az újtól való félelemmel, az idegenkedéssel, esetleg türelmetlenséggel, a megjelenés utániban pedig a váratlanság, az ismeretlenség vegyül az érdekességgel. Ahogy pedig múlik az idő, egyre mélyülhet a megismerés, de a közömbösség is. A megjelenés előtti és utáni időszakaszok egyegy állomásánál más és más a vágyott és megvalósult, leírt és működő istentiszteleti élet aránya, eltérése. A liturgus feladata, hogy ezt megfelelő pasztorális eszközökkel kezelje.

Az egyház- és istentiszteletértelmezés áttétele a Liturgikus könyvre

A Liturgikus könyv nem egyszerűen a készítő bizottság tagjainak ötletei, stílusa, ízlése, egyéni elképzelése alapján készült. A bizottság munkájában a bizottság tagjainak, püspök-vezetőinek és ügyvezető elnökének ekkleziológiai és liturgikai ismeretei találkoztak a jelen kihívásaival. Az előkészületek több mint egy teljes évtizedet kitevő munkája folyamatos teológiai vitákkal, anyaggyűjtéssel, összehasonlító elemzéssel, szakmai tanulmányozással folyt. Egy-egy rend kiforrott anyaggá való érlelődése akár évekig is eltartott. Az ún. főistentiszteleti rend mintegy öt éven keresztül formálódott, majd a későbbi években is újra meg újra visszatért rá a szakértők közössége. Az ágendakészítés, az istentisztelet-formálás alapja a tisztázott ekkleziológiai álláspont. Az egyház lényét és lényegét biblikus alapon, dogmatikailag tisztázva, a gyakorlati teológia szűrőjén átengedve kell meghatározni ahhoz, hogy a kialakuló és megvalósuló istentisztelet a céljának, rendeltetésének megfeleljen, egyszerre isteni és emberi legyen, s a kiválasztott, de világba elküldött egyház számára élhetővé váljék. Ekkleziológiai alapvetés nélkül egy új ágenda készítése kudarcra van ítélve. Az ekkleziológiai alapvetés segít elkerülni a népszerűség köntösébe bújtatott igénykiszolgálást, kívánság-kielégítést. Mi az egyház? – tette fel a bizottság a kérdést, hogy azután a meghatározás nyomán születhessék meg a liturgia formája, rendje. Ha tudatosan állítjuk, hogy az istentisztelet az egyházi élet szíve közepe, az egyház életmegnyilvánulása, akkor az alapvető ekkleziológiai kérdések meghatározzák a liturgia egészét és részleteit. Az egyház Krisztus teste. A liturgiában Krisztus valósággal jelen van. Az egyház a Krisztusban hívők közössége. Az istentiszteleten a Szentlélek a Krisztus-hitet munkálja. Az egyház a bűnösök közössége. Az istentisztelet a kegyelem áradásának helye és medre. Ott van egyház, ahol az evangéliumot tisztán hirdetik és a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki. Az istentisztelet feladata, hogy az evangélium hangozzék, és a Krisztus-esemény szentségi formában is megtörténjék. A forma, a felépítés, a szövegezés csak úgy alakulhat, hogy ennek szolgálatában áll. Az ágendaszerkesztés állandó kísérője ugyanakkor a konzekvens liturgikus gondolkodásmód, az a szándék, hogy az istentisztelet-értelmezés folyamatosan megjelenjék a liturgia menetrendjében és részleteiben. Mi az istentisztelet? – tette fel a liturgiai bizottság a kérdést, akár a koncepcionális munkát végezte, akár a részleteket alakította, csiszolgatta. Az istentisztelet az Isten liturgiája. Ő a cselekvő, ő szólal és szólít meg, ő hív és formál, ő áld és indít. Úgy formálódott minden rész, hogy az emberi ne takarhassa el az Isten cselekvésének fantáziagazdag sorozatát. Az istentisztelet találkozás. A liturgia újítása, felülvizsgálata, gazdagítása során a bizottság ügyelt arra, hogy a formában és a szövegben ez a találkozás-karakter domináns módon megjelenjék. A liturgia kommunikáció. Az előkészítő és elkészítő munka során hangsúlyos volt az, hogy teret kapjon Isten verbális és nonverbális kommunikációja éppen úgy, mint az ember szóbeli vagy más módon való reakciója, azaz létrejöjjön, működjék és kiteljesedjék az Isten-ember párbeszéd. A liturgia közösség. Az istentisztelet minden elemének feladata, hogy kifejezze és megvalósítsa azt a közösséget, amely a bűneset óta megromlott, de a Krisztus miatt megvalósuló Isten-ember találkozásban újra működőképes. Az Isten-ember közösség pedig megváltoztatja, minőségében emeli az ember-ember kapcsolatot, amely az istentiszteleten már az Isten-reláció következménye. A két embert vagy a közösség több tagját már nem az érdek, az érdeklődés, a hasonlóság vagy a komplementer kiegészülés köti össze, hanem az Isten közelsége, jelenléte.

4.2. A jelen kihívásai

• Igény-kielégítés vagy igény-ébresztés A keresztény embert nem kerülik el a mai kihívások. Az egyház egészének is szembe kell néznie a mai környezet elvárásaival. Az élménytársadalom arra sarkallja a keresztény embereket és közösségeket, hogy az egyházban s azon belül az istentiszteleten élményeket keressenek, szerezzenek és találjanak. Az opciós társadalom kihívása az egyház és a hívek számára az, hogy egy alternatívát, egy lehetőséget, egy opciót kínáljon a sok közül. Az istentisztelet is eszerint egy lehetőség a sok közül, amely segít az embernek az emberségben, identitása megtalálásában, az emberhez méltó életforma gyakorlásában. A rizikó-társadalom olyan választások elé állítja az embereket, köztük a hívő embereket is, amelyben ott a rizikó, hogy nem a helyes utat, a megfelelő megoldást választották. A siker és a csőd rizikója nem csupán gazdaságilag értendő, sokkal inkább szellemileg, spirituálisan. E három fogalom jelzi azt a kihívás-csomagot, amelyre a kereszténységnek az istentisztelet területén is reagálnia kell. Kiszolgálja-e az egyház az istentiszteleti életében is az igényeket, avagy más úton indul el? Igény-kielégítés vagy ébresztés? Ez az alapvető kérdés. Hajlandó-e korszerűség, emberközeliség, modernség vagy más címszó alatt igazodni a világ kívánságához, az emberi elvárásokhoz? Ha ezt teszi, milyen mértékben és milyen indíttatással teszi? A veszély fennáll: sok esetben arányt tévesztve elveszíti a helyes igazodási pontját, elfelejti azt, hogy a liturgia az Isten szolgálata rajtunk, s nem az emberi vágyak, elképzelések, hangulatok kiszolgálása. A liturgia isteni-emberi feladata, hogy igényt ébresszen a nagy találkozásra, az isteni befogadására, az Isten törvényeinek megismerésére és megtartására, az evangélium megismerésére és az evangélium által átjárt új életre. Keskeny út ez, amelyen az egyháznak járnia kell. Nem jelentheti azt, hogy ezzel az attitűddel eltávolodik az embertől, idegen lesz a közösség számára. Az, hogy nem enged a divat diktálásának, a kereszténységtől idegen tanításoknak, a kényelmi és hangulati elvárásoknak, nem jelentheti, hogy elszakad a valós élettől. Az egyház istentiszteleti élete kölcsönhatásban van a világgal, a közvetlen és a nagyobb közeggel, amelyben létezik. A kölcsönhatás domináns iránya az, amit a történeti elemzés, az ekkleziológiai megállapítások és az illusztrációként bemutatott négy teológus nyomán megállapíthatunk: a liturgikus gondolkodási módnak, az isteni igényébresztésnek kell hatnia az egyházra, és nem fordítva. Az az alaptézis, hogy „a liturgia feladata nem az igény kiszolgálása, hanem az igény ébresztése”, akkor is igaz, ha az erővektorok ellenkező irányba mutatnak. A médiumok – elsősorban az elektronikus médiumok – arra rendezkedtek be, hogy az emberek és csoportok igényét kielégítsék. (Ezt sokszor úgy teszik, hogy a háttérben – nem egyszer manipulatív módon – sokféle egyéb igényt is kiszolgálnak, mint pl. reklámokban gazdasági csoportok elvárásait.) A médiumok világában, az opciók, a lehetőségek piacán az egyházaktól is az igény-kiszolgálást várják el. Az egyház nem azért nem versenyképes ebben a konkurenciaharcban, mert nincs elég, a világiakhoz hasonló eszköz a kezében, hanem azért, mert nem is akar versenybe szállni, hiszen nem az igény-kielégítésre szól a mandátuma.

• Valós lehetőségek és határok Az egyház az istentiszteletét meghatározó, ágendakészítő munkájában nem hagyhatja figyelmen kívül a valós lehetőségeket, és számolnia kell a határaival is. A lehetőségeket, a mozgásteret sokféle tényező határozza meg. A teológiai alap egyértelműen mutatja, mi az, amire szükség van az istentisztelet megformálásánál, s hol az a határ, amelyet sem felépítésben, sem dramaturgiában, sem pedig szövegezésben az evangélikus liturgia nem lép át. A valós lehetőségeket meghatározza az egyház hagyománya: mind a kétezer éves közös, mind pedig a reformáció óta kialakult evangélikus tradíció. Az ágendakészítők mindenkori feladata, hogy a teológiailag elfogadott és jól működő istentiszteleti életen csak akkor változtassanak, ha az teológiailag, egyházszociológiailag indokolt, az egyházat építi, gyülekezetet megtartó munkájában és missziói tevékenységében ténylegesen támogatja. Az egyház közvéleménye szintén jelzi a valós lehetőségeket és határokat. Az ágendaszerkesztők és szerzők feladata azonban, hogy a közvélemény hangulatát, szavát, elvárásait helyértékén kezelje, értékelje, és az abból fakadó tényleges konzekvenciákat az igény-kiszolgálás és igény-ébresztés helyes arányában levonja. Ez a liturgia-készítés legnagyobb körültekintést és bátor döntéseket igénylő része, hiszen a pasztorális szempont mellett nem feledhető a jövőépítési, stratégiai, teológiai és ökumenikus szempontok sora sem. Ezen szempontok nem egy esetben egymással ellentétben fogalmazódnak meg, így a mérlegelés különösen is nehéz feladatot jelenthet. Éppen úgy nagy figyelmet igényel a társadalmi közeg felmérése, kiértékelése és az ezekből fakadó meglátások hasznosítása is. A divathullámok és valós elvárások közti megkülönböztetés alapos háttérmunkát, nagy empátiát igényel. A valós lehetőségek és a határok (korlátok) ismételten kijózanítják a liturgia készítőket, de nem lehetnek akadályai annak, hogy a legigényesebb, a tartalomnak minőségében is legmegfelelőbb, teológiailag is igazolható szakmai munkát végezzék az egyház hosszú távú javára, épülésére. • Honnan indul ki az istentisztelet megújítása? Ezek után adott a kérdés, mi indítja el, tartja mozgásban és vezeti részleges vagy végső eredményhez a liturgia-reformot, honnan indul ki az istentisztelet megújítása? Alulról, azaz a hívek, gyülekezeti tagok, gyülekezeti lelkészek köréből, akik egyrészt bizonyos dolgokon, kiüresedett formákon, némely torzulásokon változtatni szeretnének, másrészt vágynak a gazdagabb vagy éppen az egyszerűbb istentiszteleti formákra? Felülről, azaz egyházi vezetők vagy vezető testületek részéről, akik – ismerve az egyház adott társadalmi kontextusát, teológiai gondolkodását, a meglévő deformálódásokat és az egyházra leselkedő veszélyeket – indítványozzák, mozgatják vagy eldöntik az új liturgia készítését, bevezetését? Természetesen lehet a kétféle folyamatnak több metszéspontja is, ahol találkozik az alulról jövő és a felülről jövő kezdeményezés. Ideálisnak mondható, ha a kettő komplementer módon hat egymásra, és egy hosszú folyamat eredményeként konszenzus jöhet létre. Az alulról jövő kezdeményezést az egyházvezetésnek, a liturgiáért felelős püspököknek és személyeknek komolyan kell venniük az egyház

egységének érdekében, a tiszta tanítás és a közösség egésze érdekének figyelembevételével. A felülről jövő kezdeményezést pedig az egyház népének kell elfogadnia, nemcsak az anarchiát és szétesést elkerülendő, hanem azért, mert az általuk választott, felelős vezetőknek a szakmai kompetenciája, az egyház javára való munkálkodása, külső és belső hivatása (vocatio externa és vocatio interna) nem csak feljogosítja, de kötelezi is őket a felelős cselekvésre. Mindez azonban csupán az emberi oldal. Az egyház – hitvallási irataiban is megfogalmazva – hiszi és vallja, hogy a létét és fennmaradását a Szentlélek munkájának köszönheti. Ezért és ennek alapján a disszertáció készítője meg van győződve arról, hogy az istentiszteleti reform kezdeményezője, mozgatóereje és – ha neki úgy tetszik – beteljesítője a Szentháromság harmadik személye, a Szentlélek Úristen. Csak rá figyelve készülhet s használható egy megújult istentiszteleti rendtartás, egy formába öntött liturgiai koncepció, a Liturgikus könyv. • Kézben van az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv Évtizedes előkészítő, tervező és kivitelező munka után 2007 ádvent első vasárnapján a magyarországi evangélikus gyülekezetekbe kerül az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv. Mindaz, ami jelen dolgozatunkban megfogalmazódott végigkísérte a folyamatot, hátteret adott a bizottságban folyó munkának, s megjelent a használat reménységében. A dolgozat és a Liturgikus könyv párhuzamosan készült. Az eredeti tervek szerint a dolgozat készült volna el előbb, de egyházi szolgálatom úgy hozta, hogy nyolc éven át szüneteltetni voltam kénytelen a disszertáció írását. Előnyös lett volna, ha a Liturgikus könyv befejező fázisa már a dolgozat eredményeinek fényében készült volna. Ugyanakkor a sorrendiség megcserélésével a dolgozat más, új értelmet nyert: egyben látja s a történeti folyamat jelenleg végső pontjának tekinti az elkészült s részben már használatba került Liturgikus könyvet.530 A Liturgikus könyv a lehetőségek könyve a Magyarországi Evangélikus Egyház számára. Lehetőség abban az értelemben, ahogy a püspöki kar a használatát elrendelte: a Prőhle ágenda mellett választható istentiszteleti rendeket, liturgikus formákat tartalmaz. Lehetőségek sorát rejti magában azzal, hogy gondolkodásmódjában, mentalitásában olyan liturgikus irányvonalat tartalmaz, amely az egyház legősibb kincseit eleven, mai gyakorlattá teheti. A lehetőségek könyve abban az értelemben is, hogy megmutatja, mennyire egymásra épülő tradíciókat használ egyházunk. Ennek legjobb illusztrációja a Prőhle-ágenda istentiszteleti rendjének beszerkesztése. A Prőhle féle három rend teljes mértékben kompatibilis az új proprium anyagokkal. A lehetőségekre mutat rá az a tény is, hogy az egy és egységes istentiszteleti rend számos variációban megvalósítható. 530

A Liturgikus könyv a Prőhle ágendában is megszokott hármas alaprendet tartalmazza: liturgikus istentisztelet, énekverses istentisztelet, egyszerű istentisztelet. Emellett számos új rend is található benne: Gyónó istentisztelet, Gyermek és felnőtt keresztelési rend, templomi gyászistentisztelet, Tamás-mise, Luther-litánia, Krisztus dicséret, Reggeli és esti zsoltározó istentisztelet, Iskolai évnyitó és évzáró istentisztelet, Konfirmációi rend, Családi istentiszteleti rend, Ökumenikus igeliturgia. A kazuális, iktató, szentelő és áldó részeket a most készülő második kötet tartalmazza.

A lehetőségek könyve ez az új ágenda úgy is, hogy a hagyományos istentiszteletek, valamint az újra felfedezett régi liturgiák mellett jónéhány új rendet, szokatlan formát is közöl, gazdagítva a liturgikus alkalmakat. A lehetőségek könyve reménységem szerint nem csupán emberi lehetőségeket hordoz, hanem azt is, hogy a Szentlélek fel tudja használni az evangélium hirdetésére, az egyház életének gazdagítására, az emberek építésére. Szolgálja a Liturgikus könyv és jelen dolgozatom is az Isten dicsőségét és a Magyarországi Evangélikus Egyház javát. Soli Deo Gloria.

Felhasznált irodalom Felhasznált irodalom A forrásul használt ágendák nem szerepelnek, hanem a főszövegben vannak azonosítva.

ABEL, Peter, Über-leben?, Pastoraltheologische Beobachtungen zur Lage von Religion und Kirche, in: HOFMEYER, Josef, STEINS, Georg (Hg.), Kirche postmodern "überholt"? - Erfahrungen und Visionen in einer Zeit des Umbruch, Verlag Bernward bei Don Bosco, München, 1996, 20–35. ÁGOSTON István, A magyarországi puritanizmus gyökerei, Kálvin Kiadó, Budapest, 1997. AICHELIN, Helmut, Dietrich Bonhoeffer, Sein Weg und seine Frage an die Kirche, Calwer Verlag, Stuttgart, 1962. AMMERMANN, Norbert, Gottesdienst in Zeit und Raum, Überlegungen zu einem eimpirische Zugang des Zeiterlebens in Predigt und Liturgie, in Deutsches Pfarrerblatt, 7/2000, 362–363. ANDORKA Rudolf, Merre tart a magyar társadalom?, Antológiai Kiadó, Lakitelek, 1995. ARENS, Edmund, Vom Kult zum Konsens, Das Religionsverständnis der Theorie des kommunikativen Handels, in: TYRELL, Hartmann, KRECH, Volkhard, KNOBLAUCH Hubert, Religion als Kommunikation, (Religion in der Gesellschaft Band 4.), Ergon Verlag, Würzburg, 1998. BÁRDOS Kornél (Szerk): Magyarország zenetörténete, 2. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. BARTH Friedrich K., Gottesdienst menschlich?, Hammer Verlag, [H.n.], 2001. BARTHA Tibor (Szerk), Studia Et Acta Ecclesiastica 3., Tanulmányok és szövegek a Magyarországi Református Egyház XVI. századi történetéből, A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1973. BARTALUS István, A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVII. században, [K.n.], Pest, 1869. BECKS Hartmut, Der Gottesdienst in der Erlebnisgesellschaft, Zur Bedeutung der kultur-soziologischen Untersuchung Gerhard Schulzes für Theorie und Praxis des Gottesdienstes, Verlag Spenner, Waltrop, 1999. BENCZÚR Vilmos, A magyar ágostai hitvallású evangélikus egyház istentiszteleti élete, [K.n.], Kosice – Kassa, 1935. BENEDEK Sándor, A Magyarországi Református Egyház istentiszteletének múltja, [K.n.],Rotenturm / Pinka, 1971. BERTÉNYI Iván–GYAPAY Gábor, Magyarország rövid története, Maecenas, Budapest, 1993. BETHGE, Eberhard, Dietrich Bonhoeffer, Theologe – Christ – Zeitgenosse, Eine Biographie, Evangelische Verlagsanstalt, Berlin, 1967. BETHGE, Eberhard, Gottesdienst in einem säkularen Zeitalter – wie Bonhoeffer ihn verstand, in: NEUMANN, Peter H. A., (Hg), „Religionsloses Christentum” und „Nicht-religiöse Interpretation” bei Dietrich Bonhoeffer, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1990, 340–359.

BEUSCHER, Bernd, Postmoderne III. (Praktisch-theologisch), in.: TRE, Band 27, 89–95. BIERITZ, Karl-Heinrich, Liturgik, Walter de Gruyter, Berlin, 2004. BIERITZ, Karl-Heinrich, „Wir gehören zur Gemeinde”, Kirchentypologien, Kirchenmitgliedschaft und Taufe, in: PETZOLD, Klaus, (Hrsg), Vertraut den neuen Wegen: Praktische Theologie zwischen Ost und West, Festschrift für Klaus-Peter Hertsch zum 70. Geburtstag, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2000, 407–437. BIERITZ, Karl-Heinrich, Wir sagen euch an eine heilige Zeit, Das Kirchenjahr zwischen Erlebniskultur und Kultur des Lebens, in: Liturgischer Blätter Nr.64/65/1997. BINDER, Ludwig, Neuere Forschungsergebnisse zur Reformation in der Siebenbürgisch-sächsischen Kirche (Darstellung und Kritik), in: Georg u. Renate WEBER (Hg.), Luther und Siebenbürgen Ausstrahlung von Reformation und Humanismus nach Südosteuropa, SiebAr 19, Böhlau, Köln-Wien 1985, 95–113. BITSKEY István, Hitviták tűzében, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978. BITTER, Gotfried, GERHARDS, Albert (Hrsg), Glauben lernen – Glauben feiern, Katechetisch-liturgische Versuche und Klärungen, Kohlhammer, Stuttgart, 1998. BODA László, Inkulturáció Egyház Európa, Evangélium és a kultúrák átültetése Mundecon, Budapest, 1994. BÖCKENFÖRDE, Ernst-Wolfgang, Kirche und modernes Bewußtsein, in: KOSLOWSKI, Peter (Hg), Moderne oder Postmoderne - zur Signatur des gegenwärtigen Zeitalters, Acta Humaniora, Weinheim, 1986, 103–129. BONHOEFFER, Dietrich, Das Wesen der Kirche, Vorlesung im Sommersemester 1932 - Der Text wurde anhand von Hörernachschriften zusammengestellt in: Gesammelte Schriften Band V. Chr.Kaiser Verlag, München, 1986. 227 kk. BONHOEFFER, Dietrich, Sanctorum Communio, (Dietrich Bonhoeffer Werke I.) Chr. Kaiser, München, 1986. BONHOEFFER Dietrich, Zur Frage nach der Kirchengemeinschaft, Vortrag in Setting 22.04.1936., Original in: Evangelische Theologie Juni 1936. (Bonhoeffer-Auswahl - Bd 2. Gegenwart und Zukunft der Kirche, 1933–36.) BONHOEFFER, Dietrich, Gemeinsames Leben, Chr. Kaiser Verlag, München, 1961. BONHOEFFER, Dietrich, Akt und Sein, Transzendentalphilosophie und Ontologie in der Systematischen Theologie, Chr. Kaiser, München, 1956. BORBIS, Johannes, Die evangelisch-lutherische Kirche Ungarns in ihrer geschichtlichen Entwicklung, Verlag der Beck’schen Buchhandlung, Nördlingen, 1861. BORSA Gedeon, Kísérő tanulmány Huszár Gál „A keresztyéni gyülekezetekben való Isteni dicséretek” és Kálmáncsehi Márton „Reggeli éneklések” c. műveinek fakszimile kiadásához, (Bibliotheca Hungarica Antiqua XII), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.

BORSA Gedeon, Das Gesangbuch von HUSZÁR Gál (1560), in: Studia Musicologia 18, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976, 259–283. BOTTA István, DÉVAI Mátyás, a magyar Luther, Ordass Lajos Baráti Kör, Budapest, 1990. BOTTA István, HUSZÁR Gál élete, művei és kora (1512?–1575), (Humanizmus és Reformáció 18.), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. BOTTA István, MELIUS Péter ifjúsága, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. BOTTA István, A reformáció és a nyomdászat Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973. BROWN, David, Postmoderne II. (Systematisch-theologisch), TheologischeRealenzyklopädie, Band 27, 87–89.

in:

BRUNNER, Emil, Um die Erneuerung der Kirche, Ein Wort an alle, die sie lieb haben, Gotthelf-Verlag, Bern und Leipzig, 1934. BRUNNER, Peter, Pro Ecclesia, Gesammelte Aufsätze zur dogmatischen Theologie, Lutherisches Verlagshaus, Berlin und Hamburg, 1962. BUCSAY Mihály, Istentiszteleti megújulás a magyar reformációban, Theológiai Szemle, XVII, 1974, 322–331. BUCSAY Mihály, MÉLIUSZ, BORNEMISZA és a MELOTAI-Ágenda bűnvalló imádsága, Csikesz Sándor emlékkönyvek, 4. kötet, Csikesz sándor barátai és tanítványai, Debrecen, 1942, 217–224. BUCSAY Mihály, Das Nebeneinander der Konfessionen und das Streben nach christlicher Einheit in Ungarn von der Reformationszeit bis zur Gegenwart, Sonderdruck aus dem Jahrbuch der Gesellschaft für die Geschichte des Protestantismus in Österreich, Wien, 1975. BUCSAY Mihály, Der Protestantismus in Ungarn 1521–1978, (Ungarns Reformationskirchen in Geschichte und Gegenwart), Verlag Hermann Böhlaus, Graz, 1977. BUCSAY Mihály, CSEPREGI Zoltán, Das Bekenntnis der Synode zu Erdőd von 1545: Nr 33, In: FAULENBACH, Heiner, BUSCH, Eberhard, Reformierte Bekenntnisschriften, Neukirchen-Vluyn, Neukirchner Verlag, 2006. pp. 439– 448. I/2., 1535-1449. CORNEHL, Peter, DUTZMANN, Martin, STRAUCH, Andreas, (Hg.), In der Schar derer, die da Feiern, Feste als Gegenstand praktisch-theologischer Reflexion, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1993. COX, Harvey, Das Fest der Narren, Das Gelächter is der Hoffnung letzte Waffe, Kreuz-Verlag, Stuttgart-Berlin,1970. CSEPREGI Zoltán, A reformáció kezdetei Brandenburgi György gyulai és vajdahunyadi uradalmaiban 1520–1530, Egyháztörténeti Szemle 2:(2) 35-45 (2001) CSEPREGI Zoltán, A reformáció szó értelme Honterus 1543-as művének címében, in: KARSAY Orsoly, MONOK István (Szerk.) Honterus emlékkönyv, Emlékülés és kiállítás Johannes Honterus halálának 45. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtárban, 1999., Országos Széchényi Könyvtár – Osiris Kiadó, budapest, 2001. 19-27.

CSEPREGI Zoltán, „…ich will kain fleis nit sparen: Königin Maria von Ungarn und das Haus Brandenburg, In: FUCHS, Martina, RÉTHELYI Orsolya,(Szerk.) Maria von Ungarn (1505–1558), Eine Renaissancefürstin, budapest, Magyarország, 2006,10.13–2005.10.15., Münster, Aschendorff Verlag, pp. 5972. CSEPREGI Zoltán, Magyr pietizmus 1700-1756, Tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez,m Teológiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 2000. CSOMASZ TÓTH Kálmán, Egyházi zeneélet in: BÁRDOS Kornél, Magyarország zenetörténete, 2. kötet, Akadémia Kiadó, Budapest, 1990, 186–189. CSOMASZ TÓTH Kálmán, Huszár Gál énekeskönyvének úrvacsorai liturgiája, Református Egyház, 1955, 342–348. CZIBULKA Zoltán, Központi Statisztikai Hivatal, Népszámlálás 2001, 5. füzet, Vallás, egyházak, KSH, Budapest, 2002. DAHLING-SANDER, Christoph, ERNST, Margit, PLASGER, Georg, (Hg.), Herausgeforderte Kirche, Anstöße – Wege – Perspektiven, Eberhard Busch zum 60. Geburtstag, Foedus Verlag, Wuppertal, 1997. DAIBER, Karl-Fritz, Religion in Kirche und Gesellschaft, Theologische und soziologische Studien zur Päsenz von Religion in der gegenwärtigen Kultur, Verlag W. Kohlhammer, Stuttgart, 1997. DELGADO, Mariano, Das Christentum der Theologen im 20. Jahrhundert, Vom „Wesen des Christentums” zu den „Kurzformeln des Glaubens”. W. Kohlhammer, Stuttgart, 2000. DINKEL, Christoph, Was nützt der Gottesdienst?, Eine funktionale Theorie des evangelischen Gottesdienstes, Chr. Kaiser Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2000. DOBSZAY László, Jegyzetek a liturgiáról, Új Ember, Budapest, 2001. DOBSZAY László, Magyar zenetörténet, Gondolat Kiadó, Budapest 1984. DONZÉ, Marc, Schweizerisches Pastoralsoziologisches Institut (Hg.), Jenseits der Kirchen, NZN-Buchverlag, Zürich, 1998. DRAMM, Sabine, Dietrich Bonhoeffer, Eine Einführung in sein Denken, Chr. Kaiser Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2001. DREHSEN, Volker, Wie religionsfähig ist die Volkskirche? Sozialisationstheoretische Erkundungen neuzeitlicher Christentumspraxis, Chr. Kaiser Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 1994. DUTZMANN, Martin, Gottesdienst am Nationalfeiertag?, in: CORNEHL, Peter, DUTZMANN, Martin, STRAUCH, Andreas, (Hg.), In der Schar derer, die da Feiern, Feste als Gegenstand praktisch-theologischer Reflexion, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1993, 200–211. EBELING, Gerhard, Wort und Glaube – Dietrich Bonhoeffer, J.C.B. Mohr, Tübingen, 1962.

EBELING, Rainer, Dietrich Bonhoeffers Ringen um die Kirche. Eine Ekklesiologie im Kontext freikirchlicher Theologie, Brunnen Verlag, Gießen und Basel, 1996. EBERTZ, Michael N., Kirche im Gegenwind, Zum Umbruch der religiösen Landschaft, Herder, Freiburg im Breisgau, 1997. ELŐD István, Vallás és egyház katolikus szemmel, Szent István Társulat, Budapest, 1981. ERDŐ János, HELTAI Gáspár, az „igaz keresztény vallás“ prédikátora, in: ERDŐ János (Szerk.), Theológiai tanulmányok, Kolozsvár-Napoca, 1986, 95-309. EVANGÉLIKUS 2007.

ISTENTISZTELET

– LITURGIKUS

KÖNYV,

Luther Kiadó, Budapest,

FABINY Tibor (Szerk.), Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből Luther Márton születésének 500. évfordulójára, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1984. FABINY Tibor, Geschichte der lutherischen Kirche in Ungarn, Budapest 1997. FABÓ András, BEYTHE István életrajza, [K.n.],Pest, 1886. FAILING, Wolf-Eckart, HEIMBROCK, Hans-Günter, Gelebte Religion wahrnehmen, Lebenswelt – Alltagskultur – Religionspraxis, W. Kohlhammer, Stuttgart, 1998. FEHÉR Károly, A nemescsói Gyülekezet kéziratos Agendája, In.: FABINY Tamás (Szerk.) Tanítványok, Tanítványai köszöntik a 85 éves Prőhle Károly professzort, aki – velünk együtt maga is tanítvány, Evangélikus Teológiai Akadémia, Budapest, 1996, 32. FEIL, Ernst, Die Theologie Dietrich Bonhoeffers, Hermeneutik – Christologie – Weltverständnis, Christian Kaiser Verlag, München, 1971. FERENCZI Ilona, Graduale Ecclesiae Hungariae Epperiensis 1635 (Musicalia Danubiana 9.), MTA Zenetudományi Intézet, Budapest, 1988. FERENCZI Ilona, Graduale Ráday (Musicalia Danubiana 16.), MTA Zenetudományi Intézet, Budapest, 1997. FERENCZI Ilona, A lutheri liturgia hatása a 16–17. századi istentiszteleti rendünkre és annak nyomai századunkban, in: FABINY Tibor (Szerk.), Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1984, 82–104. FERENCZI Ilona, Die ungarische Gregorianik im 16. und 17. Jahrhundert, Jahrbuch Liturgie und Hymnologie, 32, 1989, 158–165. FERENCZI Ilona, Das Psalterium Strigoniense (1515) als eine Quelle der ungarischen Graduale, Cantus Planus, [H.n.], 1990, 579–585. FORD, David, Theologen der Gegenwart - Eine Einführung in die christliche Theologie des 20. Jahrhunderts, Verlag Ferdinand Schöningh, Paderborn 1993. FRENYÓ Lajos, Adalékok a szlovenszkói történetéhez, [K.n.], Rozsnyó, 1937.

evangélikusok

liturgiájának

FRIEDRICH, Johannes, „Bischof sein dagegen sehr...”, Erfahrungen und Reflexionen zum Bischofsamt EPD-Dokumentation Bayern, 5/2000, 3-20. FRIEDRICH, Marcus, Liturgische Körper, Der Beitrag von Schauspieltheorien und techniken für die Pastoralästhetik, Kohlhammer, Stuttgart, 2000. FRITZSCHKE, Hans-Georg, Lehrbuch der Dogmatik, Teil 4., Ekklesiologie – Ethik – Eschatologie, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1988. GABRIEL, Karl, Christentum zwischen Tradition und Postmoderne, Herder, Freiburg in Breisgau, Basel, Wien, 1992. GÄBLER, Christa, Kinder im Gottesdienst, Theorie und Praxis generationenübergreifenden Feierns, Kohlhammer, Stuttgart, 2001. Gemeinsame römisch-katholische evangelisch-lutherische Komission, Einheit vor uns, Verlag Bonifatius-Druckerei, Paderborn, Verlag Otto Lembeck, Frankfurt am Main, 1985. Gemeinsame römisch-katholische evangelisch-lutherische Komission, Das Herrenmahl, Verlag Bonifatius-Druckerei, Paderborn, Verlag Otto Lembeck, Frankfurt am Main, 1987. Gemeinsame römisch-katholische evangelisch-lutherische Komission, Wege zur Gemeinschaft, Verlag Bonifatius-Druckerei, Paderborn, Verlag Otto Lembeck, Frankfurt am Main, 1980. GESTRICH, Reinhold, Selsorge und die Macht des Heiligen, Im gespräch mit Manfred Josuttis, in Deutsches Pfarrerblatt, 7/2000, 350–353. GESZTELYI Tamás, Egyházak és vallások a mai Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. GIBELLINI, Rosino, Handbuch der Theologie im 20. Jahrhundert (Übertr. ins Dt. Peter-Felix Ruelius), Pustet Verlag, Regensburg, 1995. GIESEN, Heinrich, SCHREY, Heinz-Horst, SCHULTZ, Hans Jürgen, Der mündige Christ, Kreuz Verlag, Stuttgart, 1956. GODSEY, John, D., Dietrich Bonhoeffer, in: FORD, David, Theologen der Gegenwart – Eine Einführung in die christliche Theologie des 20. Jahrhunderts, Verlag Ferdinand Schöningh, Paderborn, 1993, 52–69. GRÄB, Wilhelm, WEYEL, Birgit (Hg.), Handbuch Praktische Theologie, Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2007. GRÄB, Wilhelm, Lebensgeschichten - Lebensentwürfe - Sinndeutungen - Eine praktische Theologie gelebter Religion, Chr. Kaiser Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 1988. GRÄB, Wilhelm, KORSCH, Dietrich, Selbsttätiger Glaube, Die Einheit der Praktischen Theologie in der Rechtfertigungslehre, Neukirchener Verlag, Neukirchen-Vluyn, 1985. GRETHLEIN, Christian, Grundfragen der Liturgik, Ein Studienbuch zur Zeitgemäßen Gottesdienstgestaltung, Chr. Kaiser Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2001. GRONEMEYER, Reimer, Wozu noch die Kirche, Rotzwohlt, Berlin, 1995.

GRÖZINGER, Albrecht, Das Heilige in der Erlebnisgesellschaft, Eine protestantische Deutung, (Wechsel-Wirkungen, Heft 18.), Verlag Hartmut Spenner, Waltrop, 1996. GRÖZINGER, Albrecht, Es bröckelt an den Rädern, Kirche und Theologie in einer multikulturellen Gesellschaft, Christian Kaiser Verlag, München, 1992. GUARDINI, Romano, Der Sonntag gestern, heute und immer, Matthias-GrünewaldVerlag, Mainz, 20003. GUNSENHEIMER, Jörg, Thomasmesse für die Seele - für die Sinne, in: Zeitschrift Gemeindepädagogik, 3/2000, 43–46. HAFENSCHER Károly, A keresztény istentisztelet (Egyházzenei füzetek. 1. sorozat, Tankönyvek ; 7.), Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Egyházzenei Tanszéke – Magyar Egyházzenei Társaság, Budapest, 1999. HAFENSCHER Károly, Miért éppen liturgika? In: Tóth Károly (Szerk.), Az előítéleteket legyőző hit: Dr. Hafenscher Károly 70. születésnapjára, Ökumenikus Tanulmányi Központ, Budapest, 1996. HAFENSCHER Károly, Áldás, In: Hafenscher Károly (Szerk.), Az Ige szolgálatában: hálaadás egy nagyívű pálya jubileumán / Magánkiadás, Budapest, 1996. HAFENSCHER Károly, A magyar evangélikus liturgika történet, Magyar Egyházzene, 1999/2000, 4. 433.. HAFENSCHER Károly, Felkészítés az istentiszteletre - ahol a valláspedagógia és a liturgika találkozik – in: Szabó Lajos, A Lelkigondozás órája – Teoklógiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 2000. 51-68. HAFENSCHER Károly, Quo vadis Hungaria Lutherana – in sacra liturgia, Magyar Egyházzene XI (2003/2004) 4, 431. HAFENSCHER Károly, Zsoltárok az evangélikus istentiszteleten, Magyar Egyházzene IX (2001/2002) 2, 255. HAFENSCHER Károly, A keresztény istentisztelet liturgiája, in: Szabó Lajos (Szerk.) Ablaknyitás, Luther Kiadó, Budapest, 2004. HAFENSCHER Károly, Mégis, kinek a háza? In: KRÄHLING János, VUKOSZÁVLYEV Zorán (Szerk.), Új evangélikus templomok, Luther Kiadó, Budapest, 2008, 11– 20. HAFENSCHER Károly, Evangélikus Liturgia?!, Liturgia és lutheranizmus, In: XERAVITS Géza (Szerk.), A liturgiáról ökumenikus megközelítésben, L’Harmattan, Budapest, 2007. 55–64. HAFENSCHER Károly, Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv, 2007., in: Verbényi István (Szerk.) Psallite sapienter, A 80 éves Béres györgy köszöntése, Szent István Társulat, Budapest, 2008, 223–230. HAFENSCHER Károly, Barkácsolunk, újítunk, reformálunk? Az evangélikus liturgikus megújulás nagy kísérlete, Praeconia, I (2006), 56-63. HANDBUCH DER LITURGIK, Liturgiewissenschaft in Theologie un Praxis der Kirche. SCHMIDT-LAUBER, Hans-Christoph, MEYER-BLANCK, Michael, BIERITZ, Karl-Heinrich, Hg. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 20033. HANDBUCH PRAKTISCHE THEOLOGIE, GRÄB, Wilhelm, WEYEL, Birgit, Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2007.

HÄUßLING, Angelus, A. OSB, Christliche Identität aus der Liturgie, Theologische und historische Studien zum Gottesdienst der Kirche. Aschendorff Verlag, Münster, 1977. HEIMBROCK, Hans-Günter, Gottesdienst: Spielraum des Lebens, Sozial- und kulturwissenschaftliche Analysen zum Ritual in praktisch-theologischem Interesse, Deutschen Studien Verlag KOK, Weinheim, 1993. HELTAI János, Műfajok és művek a XVII. század magyar könyvkiadásában (1601– 1655), Országos Széchenyi Könyvtár, Universitas Kiadó, Budapest, 1908. HENNING, Liemar, Theologie und Liturgie, Eine Gesamtschau der gegenwärtigen Forschung in Einzeldarstellungen, Johannes Stauda-Verlag, Kassel, 1952. HEMPEL, Johannes, Kirche wird auch in Zukunft sein, Zum 65. Geburtstag, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 1994. HEMPELMANN, Heinzpeter, Gott in der Erlebnisgesellschaft, Postmoderne als theologische Herausforderung, R. Brockhaus Verlag – Verlag der Liebenzeller Mission, Wuppertal, 2001. HERING, Theodor, Gottesdienst und Gotteserkenntnis, Dogmatische Entscheidungen im Hinblick auf das „Evangelische Gottesdienstbuch“. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2001. HERMANN, Rudolf, Erörterung zur Neugestaltung der Liturgie in der Evangelischen Kirche der Union (1959), in: HERMANN, Rudolf, Theologische Fragen nach der Kirche, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1977. HERMANN, Rudolf, Theologische Fragen nach der Kirche, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1977. HOMEYER, Josef, Auf neue Art Kirche zu sein, Erfahrungen und Hoffnungen, in: HOMEYER, Josef, STEINS, Georg (Hg.), Kirche - postmodern „überholt”? Erfahrungen und Visionen in einer Zeit des Umbruch, Verlag Bernward bei Don Bosco, München, 1996. 139–161. HOMEYER, Josef, STEINS, Georg (Hg.), Kirche - postmodern „überholt“? Erfahrungen und Visionen in einer Zeit des Umbruch, Verlag Bernward bei Don Bosco, Müncnen, 1996. HORÁNYI Özséb (Szerk.), Az egyház mozgástereiről a mai Magyarországon, Vigilia, Budapest, 1977. HUBER, Wolfgang, Kirche in der Zeitwende, Gesellschaftlicher Wandel und Erneuerung der Kirche, Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 1999. H. HUBERT Gabriella, A régi magyar gyülekezeti ének, (Historia Litteraria 17.), Universitas Kiadó, Budapest, 2004. HUIZING, Klaas, Ästhetische Thelogie, Band I. Der Erlesene Mensch, Eine literarische Antropologie, Kreuz Verlag, Stuttgart, 2000. HUSZÁR Gál, A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok Komjáti 1574, (Bibliotheca Hungarica Antiqua 13.), Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, Budapest, 1986.

ITTZÉS Ádám, A magyar evangélikus liturgia reformja az 1930-as években, Az Egyetemes Liturgiai Bizottság munkája 1926–1936, Diplomadolgozat az egyháztörténet tárgyköréből az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, Kéziratban, Budapest-Kecskemét, 2006. JÁNOSSY Lajos, A 16. század magyar istentiszteleti öröksége, in.: Harc az evangélikus istentiszteletért,Győr, 1942, 24-34. JÁNOSSY Lajos, Az evangélikus gyülekezet sajátos életformái – a XVI. századbeli egyházi rendtartások nyomán, Dunántúli Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., Pécs, 1936. JÁNOSSY Lajos, Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon, Hornyánszky viktor R.-T. M. Kir. Udv Könyvnyomda, Budapest, 1932. JÁNOSSY Lajos, A magyar reformáció istentisztelete és énekei, [K.n.], Győr, 1943. JETTER, Werner, Was wird aus der Kirche, Beobachtungen – Fragen – Vorschläge, Kreuz Verlag, Stuttgart, 1968. JORDAHL, David, Die Zehn Ängste der Kirche, Kreuz Verlag, Stuttgart, 1993. JOSUTTIS, Manfred, Bemerkungen zu einer Theologie der religiöse Erfahrung, in: JOSUTTIS, Manfred, LEUNER, Hanscarl, Religion und die Droge, Ein Symposion über religiöse Erfahrungen unter Einfluß von Halluzinogenen, Verlag W. Kohlhammer, Stuttgart, 1972, 126–146. JOSUTTIS, Manfred, Petrus, die Kirche und die Verdammte Macht, Kreuz Verlag, Stuttgart, 1993. JOSUTTIS, Manfred, Unsere Volkskirche und die Gemeinde der Heiligen, Chr. Kaiser Verlag, Gütersloh, 1997. JOSUTTIS, Manfred, Manfred, Der Weg in das Leben, Chr. Kaiser Verlag, Gütersloh, 1991. JOSUTTIS, Manfred, Für einen evangelischen Fundamentalismus, in: PastoralTheologie, 1996/3, 74–85. JOSUTTIS, Manfred, Dogmatische und empirische Ekklesiologie in der Praktischen Theologie, in: ECK, Wolfgang, (Hg.): Theologie und Kirchenleitung, Martin FISCHER zum 65. Geburtstag, Chr. Kaiser, Gütersloh, 1976. JOSUTTIS, Manfred, Leiblichkeit in der Liturgie, Anstiftung zur Spurensuche, in: KLESSELMANN, Michael, LIEBAU, Irmhild (Hg.), Leiblichkeit ist das Ende der Werke Gottes (Körper-Leib-Praktischer Theologie), Dietrich STOLLBERG zum 60. Geburtstag, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1997, 92 kk. JOSUTTIS, Manfred, Wie steht es mit der deutschen Theologie, in: Evangelische Kommentare, 1977, 17kk. JOSUTTIS, Manfred, Seelsorge im energetischen Netzwerk der Ortsgemeinde, in: JOSUTTIS, Manfred, SCHMIDT, Heinz, SCHLOPP, Stephan (Hg.), Auf dem Weg zu einer seelsorgerlichen Kirche, Theologische Bausteine, Vanderhoeck &Ruprecht, Göttingen, 2000, 117–126. JOSUTTIS, Manfred, Religion - Gefahr der Postmoderne, Anmerkungen zur Lage der Praktischen Theologie, Ev. Kommentare, 1988, 16.

JOSUTTIS, Manfred, Auf der Flucht vor Konflikten, Vermutungen zum Siegeszug einer neuen Seelsorgemethode – Ev. Kommentare, 1974, 599 kk. JOSUTTIS, Manfred, Erntedank - ein unmögliches Fest, in: RIESS, Richard (Hg.), Wenn der Dornbusch brennt, Claudius, 1989, 208. JOSUTTIS, Manfred, Das heilige Leben, in: GRÖZINGER Albrecht, LUTHER, Henning (Hg.), Religion und Biographie - Perspektiven zur gelebten Religion, Chr. Kaiser, München, 1987. JOSUTTIS, Manfred, Himmelfahrt durch die Sprache?, Zu den Verlegenheiten einer Rede aus der anderen Welt, Zeitschrift für christliche Theologie 13, 1997, 125–137. JOSUTTIS, Manfred, „Du mußt dein Leben ändern” Religion als Erfahrung in: Die Gegenwart und Kunst, [K.n.], München, 1998. JOSUTTIS, Manfred, Didaktische Probleme der Praktischen Theologie, in: KLOSTERMANN, Ferdinand, ZERFAß, Rolf (Hg.), Praktische Theologie Heute, Kaiser/Grünewald, München, 1974. JOSUTTIS, Manfred, Gottesdienst, in: OTTO, Gert (Hg.), Praktisch Theologisches Handbuch, Furche Verlag, Hamburg, 1970. JOSUTTIS, Manfred, Vom Umgang mit heiligen Räumen, in: KLIE, Th. (Hg.), Der Religion Raum geben, Münster 1998, 34–43. JOSUTTIS, Manfred, Wege zur Wahrnehmung des Heiligen, in: LÄMMLIN, Georg, SCHLOPP, Stefan (Hg.), Praktische Theologie der Gegenwart in Selbstdarstellungen, Francke, Tübingen-Basel, 200, 21–29. JOSUTTIS, Manfred, LEUNER, Hanscarl, Religion und die Droge, Ein Symposion über religiöse Erfahrungen unter Einfluß von Halluzinogenen, Verlag W. Kohlhammer, Stuttgart, 1972. JOSUTTIS, Manfred, SCHMIDT, Heinz, SCHLOPP, Stephan (Hg.), Auf dem Weg zu einer seelsorgerlichen Kirche, Theologische Bausteine, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2000. JÖRNS, Klaus-Peter, Ein Kirchenjahr für Weltbürger, in: Berliner Theologische Zeitschrift, 10. Jg., 1993, 197–210. JÜNGEL, Eberhard, Die Kirche als Sakrament?, in: JÜNGEL, Eberhard, Wertlose Wahrheit, Zur Identität und Relevanz des Christlichen Glaubens – Theologische Erörterungen, Chr. Kaisers Verlag, München, 1990, 311–334. JÜNGEL, Eberhard, Wertlose Wahrheit, Zur Identität und Relevanz des Christlichen Glaubens – Theologische Erörterungen, Chr. Kaisers Verlag, München, 1990. KABEL, Thomas, Handbuch Liturgische Präsenz, Zur praktischen Inszenierung des Gottesdienstes, Band 1, Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2002. KALB, Friedrich, Grundriss der Liturgik, Evangelischer Presseverband, München, 19853. KAMPER, Dietmar, WULF, Christoph (Hg.), Das Heilige: seine Spur in der Moderne, Athenäum, Frankfurt am Main, 1987.

KAPPES, Michael, Theologische Profile im 20. Jahrhundert, Karl Barth – Dietrich Bonhoeffer – Romano Guardini – Karl Rahner, Verlag Butzon & Bercker, Kevelaer, 2001. KATHONA Géza, A dunántúli és felsődunamelléki protestáns szuperintendenciák liturgikai berendezkedésének forráselemei a XVI. században, Theologiai Szemle, 1941, 216–225. KATHONA Géza, A római katolikus confessio generalistól a Melotai-agenda gyónóimájáig, Tanulmány a magyar protestantizmus XVI. és XVII. századi kultuszi alapvetésének korából, in: CSIKESZ Sándor Emlékkönyvek 2. Debrecen, 1941, 95–122. KATHONA Géza, SAMARJAI János gyakorlati theologiája, Theologiai Tanulmányok – Szerk. Csikesz Sándor 61., Különlenyomat a Theologiai Szemle XVI. évfolyamának pótfüzetéből, Debrecen, 1939. KATHONA Géza, A tiszántúli reformáció közgyónata, Emlékkönyvek 2., Debrecen, 1942, 224–237.

in: CSIKESZ Sándor

KEMPER, Peter (Hg), »Postmoderne« oder Der Kampf um die Zukunft, Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main, 1988. KEVEHÁZI László, „A kereszt igéjét hirdetni kezdtem”, Luther Kiadó, Budapest, 2005. Die Kirche als Kollektivperson in „Sanctorum Communio” und „Akt und Sein”, in: Kirche als Gestalt und Ereignis (Die sichtbare Gestalt der Kirche als dogmatisches Problem), V. Dietrich Bonhoeffers dogmatische Soziologie der Kirche, Chr. Kaiser, München, 1963. KISS Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Összeszedte, a latin szövegűeket magyarra fordította és tájékoztató jegyzetekkel kísérte: Kiss Áron, Budapest, 1881. KISS Jenő, Visszapillantás a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karának húsz éves történetére (1923-1943), Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, Pécs, 1943. KLIE, Thomas, Zeichen und Spiel, Semiotische und spieltheoretische Rekonstruktion der Pastoraltheologie (Predigtdatenbank für Theologie und Kirche 11), Chr. Kaiser, Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2003. KLÖCKNER, Stefan, Gottesdienst am Rande dieses Lebens, in: RÖSER, Johannes (Hg.), Mehr Himmel wagen, Spurensuche in Gesellschaft, Kultur, Kirche, (XIII. Das Fest des Lebens als Fest des Glaubens), Verlag Herder, Freiburg im Breisgau, 1999, 375–377. KNOBLAUCH, Jörg, BRÄUNNING, Heiko, Gottesdienst á la carte, Warum wir zielgruppenorientierte Gottesdienste brauchen, Projektion J Verlag, Asslar, 1999. KOCHANEK, Hermann, Spur Wechsel, Die Erlebnisgesellschaft als Herausforderung für Christentum und Kirche, Verlag Josef Knecht, Frankfurt am Main, 1998. KODALLE, Klaus-M, Dietrich Bonhoeffer – zur Kritik seiner Theologie, Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn, Gütersloh, 1991.

KOSLOWSKI, Peter, Die Postmoderne Kultur, Gesellschaftlich-kulturelle Konsequenzen der technischen Entwicklung, Perspektiven und Orientierungen; Bd. 2, C. H. Bechk’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1987. KORMOS László, A magyar puritánok istentisztelete, in Theologiai Szemle, 1978, 374–379. KÖRTNER, Ulrich H. J., (Hg.), Hermeneutik und Ästhetik, Die Theologie des Wortes in Multimedialen Zeitalter, Neukirchener, Neukirchen-Vluyn, 2001. KRECK, Walter, Grundfragen Ekklesiologie, Chr. Kaiser Verlag, München, 1981. KRANEMANN, Benedikt, NAGEL, Eduard, NÜBOLD, Elmar, Heute Gott feiern, Liturgiefähigkeit des Menschen und Menschenfähigkeit der Liturgie, Verlag Herder, Freiburg in Briesgau, 1999. KRESSEL, Hans, Von der rechten Liturgie, Prolegomena zu einer Morphologie der Liturgie, zu ihrer Gestalt und Gestaltung, Freimund-Verlag, Neuendettelsau, 1971. KRESSEL, Hans, Wilhelm Löhe als Liturg und Liturgiker, Freimund-Verlag, Neuendettelsau, 1952. KRETSCHMAR, Georg, Dietrich Bonhoeffer - Klassiker der Theologie, in: FRIES, Heinrich, KRETSCHMAR, Georg (Hg.), Klassiker der Theologie, C. H. Beck, München, 1983. KRIEG, Gustav, A., Der verstummende Diskurs - Praktische Theologie der Postmoderne im Spiegel ihrer Liturgik, in: Zeitschrift Theologie und Kirche, 91, 1994, 346–374. KRINGS, Hermann, Zur Modernitätskritik der Kirchen, in: KOSLOWSKI, Peter (Hg.), Moderne oder Postmoderne - zur Signatur des gegenwärtigen Zeitalters, Acta Humaniora, Weinheim, 1986, 130–136. KUEN, Alfred, Den Gottesdienst erneuern, R. Brockhaus Verlag, Wuppertal, 1998. KUMLEHN, Martin, Kirche im Zeitalter der Pluralisierung von Religion, Ein Beitrag zur praktisch-theologischen Kirchentheorie. Chr. Kaiser Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2000. KURTA József, Az Öreg Graduál századai Erdélyben, Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár, 2002. KÜHN, Ulrich, Christlicher Glaube nach 2000 Jahren, Eine Auslegung des Apostolischen Glaubensbekenntnisses, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 1999. KÜHN, Ulrich, Gott und Gottesdienst, Referat, Generalsynode der VELKD, 1990, in: epd Dokumentation, Nr 46/90, 15 kk. KÜHN, Ulrich, Kirche, Handbuch Systematischer Theologie, Band 10, Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 19902. KÜNG, Hans, Die Kirche, Verlag Herder, Freiburg im Briesgau, 1967. KÜNG, Hans, Credo, Das Apostolische Glaubensbekenntnis Zeitgenossen erklärt, R. Piper & Co. Verlag, München, 1992.

KÜNG, Hans, Was in der Kirche bleiben muß, Theologische Meditationen Heft 30, Benzinger Verlag, 19754. KUNSTMANN, Joachim, Christentum in der Optionsgesellschaft, Postmoderne Perspektiven, Deutscher Studien Verlag, Weinheim, 1997. KUNZ, Ulrich (Hg.), Viele Glieder - Ein Leib, Kleinere Kirchen, Freikirchen und ähnliche Gemeinschaften in Selbstdarstellung, Quell Verlag, Stuttgart, 1953. LANG, Bernhard, Heiliges Spiel, Eine Geschichte des christlichen Gottesdienstes, C. H. Beck’sche Verlagsbuchhanglung, München, 1998. LANGE, Ernst, Chancen des Alltags, Überlegungen zur Funktion des christlichen Gottesdienstes in der Gegenwart, Verlagsgemeinschaft Burkhardthaus und Kreuz Verlag GmbH, Stuttgart/Galnhausen, 1965. LANGE, Ernst, Kirche für die Welt, 1. Kirche für die andere - Dietrich Bonhoeffers Beitrag zur Frage einer verantwortbaren Gestalt der Kirche in der Gegenwart, Kaiser–Buchardthaus, Chr. Kaiser, München, 1981. LANGE, Ernst, Fragmentisches Leben Dietrich Bonhoeffer, Ein Bonhoeffer Symposion, Bearbeitet von Hans PFEIFER, Chr. Kaiser, München, 1976. LANGSAM, Friedrich, Helmut Thielicke - Konkretion in Predigt und Theologie, Calwer Verlag, Stuttgart, l996. LAY, Ruppert, Nachkirchliches Christentum, Der lebende Jesus und die Sterbende Kirche, Econ, Düsseldorf, 19952. LÄMMLIN, Georg, SCHLOPP, Stefan (Hg.), Praktische Theologie der Gegenwart in Selbstdarstellungen, Francke, Tübingen-Basel, 2001. LELKIPÁSZTOR, Evangélikus lelkészi szakfolyóirat, Főszerkesztő: Szabóné Mátrai Marianna, kiadja a Magyarországi Evangélikus Egyház Luther Kiadója. LENGYEL László, VÁRSZEGI Asztrik, Beszélgető Könyvecske, Helikon, Budapest, 1999. LOWTZOW, Christoph, Mit lieblosen Gottesdiensten Gottes Liebe feiern, Kreuz Verlag, Zürich, 1990. LUTHER, Márton, Négy vigasztaló zsoltár Mária magyar királynéhoz 1526, Magyarországi Luther Szövetség, H.n., 1996. LÜBBE, Hermann, Im Zug der Zeit, Über die Verkündigung des Aufenthalts in der Gegenwart, in: ZIMMERLI, Walther Chr. (Hg.), Technologisches Zeitalter oder Postmoderne, Wilhelm Fink Verlag, Müchen, 1988, 212–224. MAKAY Sándor, A magyarországi reformáció története 1538-ig, [K.n.], Budapest, 1938. MARSCH, Wolf-Dieter, Kirche, in: OTTO, Gert (Hg.), Praktisch-theologisches Handbuch, Furche Verlag, Hamburg 1970, 269–289. MATTHES, Joachim, Gottesdienst und Gesellschaft, Referat, Generalsynode der VELKD, 1990, in: epd Dokumentation, Nr. 46/90. MAYER, Rainer, ZIMMERLING, Peter, Dietrich Bonhoeffer aktuell, Biografie, Theologie Spiritualität, Brunnen Verlag, Gießen, 2001.

MEFFERT Bernhard, Liturgie teilen, Akzeptanz und Partizipation in der erneuerten Meßliturgie, Kohlhammer, Stuttgart, 2000. MEYER-BLANCK, Michael, Liturgie und Liturgik, Der Evangelische Gottesdienst aus Quellentexten erklärt, Christian Kaiser, Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2001. MEYER-BLANCK, Michael, Liturgie und Therapie, Praktisch-theologische Impulse für eine neue Annäherung, in: Praktische Theologie, 36. Jg, Heft 4, 2001, 269– 278. MEYER-BLANCK, Michael, Religion ohne Kirche – religionslose Kirche?, Zur Wilhelm Gräbs Praktischer Theologie, in: Theologische Rundschau, Band 66, 2001, 131–135. MEßNER, Reinhard, Die Meßreform Martin Luthers und die Eucharistie der Alten Kirche, Ein Beitrag zu einer systematischen Liturgiewissenschaft, (Insbrucker theologische Studien), Tyrolia-Verlag, Innsbruck, 1989. MEßNER, Reinhard, Einführung in die Liturgiewissenschaft, Verlag Ferdinand Schöning, Paderborn, 2001. MOLNÁR Tamás, Az egyház – évszázadok zarándoka, Szent István Társulat, Budapest, 1997. MOLNÁR Tamás, Liberális hegemónia, Kairosz Kiadó, Budapest, 2001. MOLTMANN, Jürgen, Kirche in der Kraft des Geistes, Ein Beitrag zur messianischen Ekklesiologie, Chr. Kaiser, München, 1975. MÖDE, Erwin, Fundamentaltheologie Psychosymbolik, München, 1994.

in

Postmoderner

Zeit,

Edition

MÖLLER, Christian, Der heilsame Riss, Impulse reformatorischer Spiritualität, Calwer Verlag, Stuttgart, 2003. MÖLLER, Christian, Von der vermarkteten Vokskirche zur offenen Marktkirche, in: PETZOLD, Klaus, (Hg.), Vertraut den neuen Wegen: Praktische Theologie zwischen Ost und West, Festschrift für Klaus-Peter Hertsch zum 70. Geburtstag, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2000, 437–446. MÖLLER, Christian, Wovon die Kirche lebt – Gewißheit, Gemeinschaft, Lehre, Sakrament, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1980. MURÁNYI Róbert Árpád, A lutheri liturgia a Bártfai Gyűjtemény tükrében, ThSz 1979, 230–233. MÜLLER, Hanfried, Von der Kirche zur Welt, Ein Beitrag zu der Beziehung des Wortes Gottes auf die societas in Dietrich Bonhoeffers theologischer Entwicklung, Koehler & Amelang, Leipzig, 1961. MÜLLER, Karl Ferdinand, Die Neuordnung des Gottesdienstes in Theologie und Kirche, Ein Beitrag zur Frage nach den theologischen Grundlagen des Gottesdienstes und der liturgiegeschichtlichen Entwicklung der Gegenwart, in: Henning, Liemar, Theologie und Liturgie, Eine Gesammtschau der Gegenwärtigen Forschung in Einzeldarstellungen, Johannes Stauda-Verlag, Kassel, 1952, 197–339.

NEMESKÜRTY István, Meddig várjunk? – Számvetés egy évezred küszöbén, Szabadtér Kiadó, Budapest, 1996. NEUMANN, Peter H. A. (Hg.), „Religionsloses Christentum” und „Nicht-religiöse Interpretation” bei Dietrich Bonhoeffer, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1990. NÜRNBERGER, Christian, Kirche, wo bist du?, Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 2000. NYÍRI Tamás, A keresztény ember küldetése a világban, Akadémia Kiadó, Budapest, 1996. NYÍRI Tamás, Az idők jelei, Szent István Társulat, Budapest, 1971. NYÍRI Tamás, „Homo festivus”, Vigilia, Budapest, 1977/10, 649 kk. OTT, Heinrich, Dietrich Bonhoeffer, in: Theologie des Protestantismus in 19. u. 20. Jh, Kohlhammer, Stuttgart, 1978. OTT, Heinrich, Bonhoeffer der Wirkliche in: Johannes LEHMANN (Hg.), Motive des Glaubens, Furche Verlag, Hamburg, 1968. OTT, Heinrich, Wirklichkeit und Glaube, Band I. Zum theologischen Erbe Dietrich Bonhoeffers, Vanderhoeck & Ruprecht, Zürich, 1966. OTTO, Gert, Kirche und Theologie, Beiträge zu einem Klärungsprozess, Furche Verlag, Hamburg, 1971. OTTO, Gert (Hg.), Praktisch theologisches Handbuch, Furche Verlag, Hamburg, 1970. PABST, Walter (Hg.), Kirche für andere, Vorträge und Ansprachen im BonhoefferGedenkjahr 1970, Evangelische Verlagsanstalt, Berlin, 1970.

PAHL, Irmgard, Wie heute sprechen in der Liturgie, in: KRANEMANN, Benedikt, NAGEL, Eduard, NÜBOLD, Elmar, Heute Gott feiern, Liturgiefähigkeit des Menschen und Menschenfähigkeit der Liturgie, Verlag Herder, Freiburg in Briesgau, 1999, 112–122. PANNENBERG, Wolfhart, Christentum in einer säkularisierten Welt, Herder, Freiburg in Breisgau, 1988. PANNENBERG, Wolfhart, Ethik und Ekklesiologie, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1977. PANNENBERG, Wolfhart, Systematische Theologie, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1993. PANNENBERG, Wolfhart, Thesen zur Theologie der Kirche, Claudius Verlag, München, 19742. PATAKY László: BEYTHE István Ágendája, in: Studia Et Acta Ecclesiastica 3., Budapest, 1973. PAULY, Stephan (Hg.), Kirche in unserer Zeit, Mit Beiträgen von Richard von WEIZSÄCKER, Franz-Xaver KAUFMANN, Karl LEHMAN, Johann Baptist METZ, Elmar SALMANN, Eberhard JÜNGEL, Karl-Heinrich BIERITZ, Paul Josef CORDES, Josef SAYER, Peter ANTES, Kohlhammer, Stuttgart-KölnBerlin, 1999.

PAYR Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története, Székely és társa könyvnyomdája, Sopron, 1924. PÁSZTOR János, Misszió a XXI. Században, A szerző magánkiadása, Velence, 2000. PETROVICS Soma, Jelentés és javaslat az isteni tiszteletek egyöntetüsége kérdésében, a Bányai Ág. Hivt. Ev. Egyházkerületi Közgyűléshez a nyert megbízásból kifolyólag. Békéscsaba, 1909. PETZOLD, Klaus, (Hg.), Vertraut den neuen Wegen: Praktische Theologie zwischen Ost und West, Festschrift für Klaus-Peter Hertsch zum 70. Geburtstag, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2000. PICHLMEIER, Andrea, Das Blau der Welt, in: RÖSER, Johannes (Hg.), Mehr Himmel wagen, Spurensuche in Gesellschaft, Kultur, Kirche, XIII. Das Fest des Lebens als Fest des Glaubens, Verlag Herder, Freiburg im Breisgau, 1999, 366–368. PREUL, Reiner, Gottesdienst und religiöse Sprache, Wilifried Härle zum 50. Geburtstag, Zeitschrift Theologie und Kirche, Jg. 88 (1991), Heft 3, 388–406. PREUL, Reiner, Kirchentheorie, Wesen, Gestalt und Funktionen der Evangelischen Kirche, Walter der Gruyter, Berlin, 1997. RAFFAY Sándor, A magyarhoni evangélikus liturgia történetéhez, Első Kecskeméti Hirlapkiadó és Nyomda Rt., Kecskemét 1933.

RATZMANN, Wolfgang, Der Kirchentag und seine Liturgien, Auf der Suche nach dem Gottesdienst von Morgen, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 1999. RATZMANN, Wolfgang, Ganzheitliche Liturgie?, In einem neuen Kriterium des evangelischen Gottesdienstes, in: PETZOLD, Klaus, (Hg.), Vertraut den neuen Wegen, Praktische Theologie zwischen Ost und West, Festschrift für KlausPeter Hertsch zum 70. Geburtstag, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2000, 287–310. RATZMANN, Wolfgang, Klage, Lob, Verkündigung? In: MILDENBERGER, Irene, RATZMANN, Wolfgang, Klage – Lob – Verkündigung, gottesdienstliche Musik in einer pluralen Kultur, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2004, 237-248.

RATZMANN, Wolfgang, NEJENHUIS, Jörg, Der Gottesdienst zwischen Abbildern und Leitbildern, Beiträge zu Liturgie und Spiritualität, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2000. RATZMANN, Wolfgang, Kleiner Gottesdienst im Alltag, Theorie und Praxis evangelischer Andacht, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 1999. RATZMANN, Wolfgang, ZIEMER, Jürgen (Hg.), Kirche unter Veränderungsdruck, Wahrnehmungen und Perspektiven, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2000.

RATZMANN, Wolfgang, Vertrauen und Vetrauensbildung, Zum aktuellen Gespräch über Gemeinde und Gemeindeaufbau, in: Die Christenlehre, 30. 1987, 331–339. RATZMANN, Wolfgang (Hg.), Grenzen überschreiten, Profile und Perspektíven der Liturgiewissenschaft, EvangelischeVerlagsanstalt, Leipzig, 2002. RATZMANN, Wolfgang, Liturgie mit offenen Türen, Gottesdienst auf der Schwelle zwischen Kirche und Gesellschaft, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2005. RATZMANN, Wolfgang, Zwischen Erlebnis und Risiko – Neue Spiritualität und alter Gottesdienst? In: RATZMANN, Wolfgang, MORATH, Reinhold, Harausforderung Gottesdienst, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 1997. REINERTH, Karl, Die Gründung der evangelischen Kirchen in Siebenbürgen, Böhlau Verlag, Köln-Wien, 1979. REINERTH, Karl, Honterusprobleme, Südostdeutsches Archiv, Band 11, Verlag Oldenburg, München, 1968. RICHTER, Klemens, Wie politisch ist die Liturgie?, in: RÖSER, Johannes (Hg.), Mehr Himmel wagen, Spurensuche in Gesellschaft, Kultur, Kirche, XIII. Das Fest des Lebens als Fest des Glaubens, Verlag Herder, Freiburg im Breisgau, 1999, 382–385. RIETSCHEL, Georg, Lehrbuch der Liturgik, Band I., Die Lehre vom Gemeindegottesdienst (Zweite neubearbeitete Auflage von Paul Graff), Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1951. RMNY – RÉGI MAGYARORSZOGI NYOMTATVÁNYOK, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. ROBERTSON, Edwin H., Dietrich Bonhoeffer, Leben und Verkündigung, Mit einer Einführung von Renathe BETHGE, Aus dem Englischen von Mariane MÜHLENBERG, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1989. ROLOFF, Jürgen, Kirche im Neuen Testament (Grundrisse zum Neuen Testament, das Neue Testament Deutsch – Ergänzungsreihe Band 10), Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1993. ROTH, Erich, Die Geschichte des Gottesdienstes in Siebenbürger-Sachsen, Vanderhoeck & Rupprecht, Göttingen, 1954. ROTH, Erich, Die Reformation in Siebenbürgen, Böhlau, Köln-Graz, 1964. RÖSER, Johannes (Hg.), Mehr Himmel wagen, Spurensuche in Gesellschaft, Kultur, Kirche, Verlag Herder, Freiburg im Breisgau, 1999. SCHERLE, Peter, Fragliche Kirche, Ökumenik und Liturgik – Karl Barths ungehörte Anfrage an eine ökumenische Kirchentheorie, LIT, Münster, 1998. SCHLISON, Arno, HAKE, Joachim (Hg.), Drama „Gottesdienst”, Zwischen Inszenierung und Kult, Kohlhammer, Stuttgart, 1998. SCHMIDT, Heinz, Lebenszyklisch orientierte Familienselsorge in der Gemeinde, In: JOSUTTIS, SCHMIDT, SCHLOPP, Auf dem Weg zu einer seelsorgerischen Kirche, Vanderhoeck & Ruprecht. Göttingen, 2000, 127. o.

SCHMIDT-LAUBER, Hans-Christoph, BIERITZ, Karl-Heinrich (Hg.), Handbuch der Liturgik, Liturgiewissenschaft in Theologie und Praxis der Kirche, Evangelische Verlagsanstalt, Vanderhoeck & Ruprecht, Leipzig, Göttingen, 1995. SCHMIDT-LAUBER, Hans-Christoph, Die Euscharistie als Entfaltung der Verba testamenti, Eine formgeschichtlich-systematische Einführung in die Probleme des lutherischen Gottesdienstes und seiner Liturgie, Johannes Stauda-Verlag, Kassel, 1957. SCHMIDT-LAUBER, Hans-Christoph, Die Zukunft des Gottesdienstes, Von der Notwendigkeit lebendiger Liturgie, Calwer Verlag, Stuttgart, 1990. SCHREER, Werner, Kirche, Aus alter Erfahrung zu neuem Aufbruch, in: HOMEYER, Josef, STEINS, Georg (Hg.), Kirche - postmodern „überholt”? - Erfahrungen und Visionen in einer Zeit des Umbruch, Verlag Bernward bei Don Bosco, München, 1996, 36–56. SCHULTZ, Hans-Jürgen (Hg.), Tendenzen der Theologie im 20. Jahrhundert, Eine Geschichte in Portraits, Kreuz Verlag, Stuttgart – Berlin, Walter-Verlag, Olten und Freiburg im Breisgau, 1966. SCHULZE, Gerhard, Die Erlebnis-Gesellschaft, Kultursoziologie der Gegenwart, Campus, Frankfurt – New York, 19977. SCHÜMER, Dirk, Gott ist rund – die Kultur des Fußballs, Berlin Verlag, Berlin, 1996. SCHWARZWÄLLER, Klaus, Leerlauf, Über die Unfähigkeit von Kirche und Theologie konkret zu werden, Neukirchener Verlag, Neukirchen-Vluyn, 1971. SCHWIER, Helmut, Die Erneuerung der Agende, Zur Entstehung und Konzeption des „Evangelischen Gottesdienstbuches”, Lutherische Verlagshaus, Hannover, 2000. SÖRÖS Béla: A magyar liturgia története, Hornyánszky, Budapest, 1904. SPENER, Philipp Jakob, Pia desideria=Istenfélő kívánságok, Egy ébredés gyökerei, ford. REJTŐ Mária, Primo, Budapest, 1993. SPRINGER, Jürgen, Liturgie des Schweigens, in: RÖSER, Johannes (Hg.), Mehr Himmel wagen, Spurensuche in Gesellschaft, Kultur, Kirche, XIII. Das Fest des Lebens als Fest des Glaubens, Verlag Herder, Freiburg im Breisgau, 1999, 373–375. STAMMLER, Eberhard, Kirche am Ende unseres Jahrhunderts, Witterungen – Wünsche – Wagnisse, Radius Verlag, Stuttgart, 1974. STECK, Wolfgang, Praktische Theologie, Horizonte der Religion – Konturen des neuzeitlichen Christentums – Strukturen der religiösen Lebenswelt, W. Kohlhammer, Stuttgart, 2000. STERNER, Thomas, Das Unbehagen an der Liturgie, in: RÖSER, Johannes (Hg.), Mehr Himmel wagen, Spurensuche in Gesellschaft, Kultur, Kirche, XIII. Das Fest des Lebens als Fest des Glaubens, Verlag Herder, Freiburg im Breisgau, 1999, 369–372. STOLL Béla, A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája 1542-1840, 2. kiadás, Balassi Kiadó, Budapest, 2002.

STOLT, Peter, GRÜNGERG, Wolfgang, SUHR, Ulrike (Hg.), Kulte Kulturen Gottesdienste, Öffentliche Inszinierung des Lebens, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1996. STRÁNER Vilmos, Ádventi liturgikus esti-istentisztelet, in: Lelkipásztor, IV (1928), 8–10. STRÁNER Vilmos, Az Ágostai Hitvallás és az evangélikus istentisztelet, in: Hitvallás és Tudomány – Emlékkönyv az Ágostai Hitvallás 400 éves jubileuma alkalmából, Sopron, 1930. STRÁNER Vilmos, Istentiszteleti rend – A M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karának Sopronban 1827-évi okt. 9-én tartott Tanévmegnyitó Ünnepélye, Wellis Béla könyvnyomdája, Szentgotthárd, 1927. STRUBE, Claudius, Art. Postmoderne I. (Philosophisch), in TRE, Band 27., 82–87. SZELESTEI N. László, A középkori magyarnyelvű bűnvallóimáról, in: Egyházak a változó világban, Esztergom-Tatabánya, 1991. SZENNAY András, Nyitott Kapuk Egyháza, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1995. SZIMONIDESZ Lajos, Krmann Dániel ev. püspök főbenjáró pere iratai, [K.n.]Ružonberok, 1940. THALER, Anton, Die gottesdienstliche Gemeinde hat Zukunft, Zur Theologie des Gottesdienstes, Verlag Friedrich Pustet, Regensburg, 2000. THEISSEN, Gerd, Die Religion der ersten Christen, Eine Theorie des Urchristentums, Chr. Kaiser Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2001. Theologische Realenzyklopädie Gerhard Krause, Hrsg. v. KRAUSE, Gerhard, MÜLLER, Gerhard, Walter de Gruyter, 1993. THIELICKE, Helmut, Theologische Ethik - Band II. C., Die Botschaft der Kirche an die Welt unter dem Aspekt der theologischen Ethik, Mohr Siebeck, Tübingen, 1981. THIELICKE, Helmut, Der Evangelische Glaube (Dogmatik) II. - Theologie des Geistes, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1978. THIELICKE, Helmut, Leiden an der Kirche, Furche Verlag, Hamburg, 1965. THIELICKE, Helmut, Notwendigkeit und Begrenzung des politischen Auftrags der Kirche, SgV 259/260, J.C.B. MOHR (Paus Siebeck), Tübingen, 1974. THIELICKE, Helmut, Von den Grenzen der Fürbitte, in: Theologie der Anfechtung, J.C.B. Mohr, Tübingen, 1949. THIELICKE, Helmut, Das Amt des Beters, Theologische Besinnung auf das Wesen des Gebets, Lichtweg Verlag, Essen, 1940. THULIN, Oskar, Reformation in Europa, Evangelische Verlagsanstalt Berlin, 1967. THON, Nikolaus, Liturgie des Himmels als Liturgie der Welt, in: RÖSER, Johannes (Hg.), Mehr Himmel wagen, Spurensuche in Gesellschaft, Kultur, Kirche, XIII. Das Fest des Lebens als Fest des Glaubens, Verlag Herder, Freiburg im Breisgau, 1999, 378–382. TOMKA Ferenc, Intézmény és karizma az egyházban, Vázlatok a katolikus egyház szociológiájához, Márton Áron Kiadó, Budapest, 19973.

TOMKA Miklós, Az érem két oldala – Vallás és egyház Magyarországon a kilencvenes években, in: Beszélő, Budapest, 1995. 06. 22., 25-27. TOMKA Miklós, Csak katolikusoknak, Corvinus, Budapest, 1995. TÓTH-SZÖLLŐS Mihály (Szerk.), Evangélikus Arcképcsarnok, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 2002. TÖDT, Ilse, Dietrich Bonhoeffer, in: KAPPES, Michael, Theologische Profile im 20. Jahrhundert, Karl Barth – Dietrich Bonhoeffer – Romano Guardini – Karl Rahner, Verlag Butzon & Bercker, Kevelaer, 2001, 73–130. TRÓCSÁNYI Zoltán, Régi magyar nyomtatványok nyelve és helyesírása, A magyar nyelvtudomány kézikönyve 10., MTA, Budapest, 1935. TYRELL, Hartmann, KRECH, Volkhard, KNOBLAUCH Hubert, Religion als Kommunikation, Religion in der Gesellschaft Band 4., Ergon Verlag, Würzburg, 1998. VAGAGGINI, Cyprian, Theologie der Liturgie (Ins Deutsche übertragen und bearbeitet von August Berz), Berzinger Verlag, Einsiedeln, 1959. VARGA Katalin, S. (Szerk) Az 1674-es gályarabper jegyzőkönyve: Textus és értelmezés, (Historia litteraria 24), Universitas, Budapest, 2002. VÁRSZEGI Asztrik (Szerk.), Újat és régit, Szennay András pannonhalmi főapát úr 80. születésnapjára, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2001. VÉRTESI Zoltán, Liturgischer Gottesdienst – Liturgikus istentisztelet. Zusammengestellt und Herausgegeben – Összeállította és kiadta Vértesi Zoltán, Pécs, 1920. VOGLER, Goreon, Neue rituale wagen, in: RÖSER, Johannes (Hg.), Mehr Himmel wagen, Spurensuche in Gesellschaft, Kultur, Kirche, XIII. Das Fest des Lebens als Fest des Glaubens, Verlag Herder, Freiburg im Breisgau, 1999, 390–395. WAGNER, Falk, Zu gegenwärtigen Lage des Protestantismus, Chr. Kaiser Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 1995. WEBER, Georg und Renate, Luther und Siebenbürgen, Ausstrahlung von Reformation und Humanismus nach Südosteuropa, Siebenbürgerische Archiv; Folge 3, Bd. 19, Böhlau, Köln-Wien, 1985. WEHRUNG, Georg, Kirche nach evangelischem Verständnis, C. Bertelsmann Verlag, Gütersloh, évszám nélkül. WEIZSÄCKER, Carl Friedrich von, Gedanken eines Nichttheologen zur theologischen Entwicklung Dietrich Bonhoeffers, in: Heinrich FRIES, Georg KRETSCHMAR (Hg.), Klassiker der Theologie, C. H. Beck, München, 1983. WELKER, Michael, Kirche ohne Kurs? Aus Anlaß der EKD-Studie »Christsein gestalten«, Neukirchener Verlag, Neukirchen-Vluyn, 1988. WELSCH, Wolfgang, »Postmoderne«, Genealogie und Bedeutung eines umstrittenes Begriffs, in: Kemper, Peter, »Postmoderne« oder Der Kampf um die Zukunft, Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main, 1988, 9–36. WENZ, Gunther, Theologie der Bekenntnissschriften der evangelischlutherischen Kirche - eine historische und systematische Einführung in das Konkordienbuch, Walter de Gruyter, Berlin, 1997.

WERBICK, Jürgen, Kirche, Ein ekklesiologischer Entwurf für Studium und Praxis, Verlag Herder, Freiburg im Breisgau, 1994. WETH, Rudolf (Hg.), Was hat die Kirche heute zu sagen?, Auftrag und Freiheit der Kirche in der pluralistischen Gesellschaft, Neukirchener Verlag, NeukirchenVluyn, 1998. WICK, Peter, Die urchristlichen Gottesdienste, Entstehung und Entwicklung im Rahmen der frühjüdischen Tempel-, Synagogen- und Hausfrömmigkeit, Kohlhammer, Stuttgart, 2002. WIEDENHOFER, Siegfried, Die Gottesdienstfeier und ihre ekklesiologische Bedeutung, in: Heiliger Dienst, 1998/1, 29–40. WIEFEL-JENNER, Katharina, Gottesdienst in der modernen Welt, Faszination des Heiligen. Rudolf Otto und Manfred Josuttis. In: J. Neijenhuis / W. Ratzmann (Hg.): Der Gottesdienst zwischen Abbildern und Leitbil-dern. Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2000, 67-80. WIND, Renate, Dem Rad in die Speichen fallen, Die Lebensgeschichte des Dietrich Bonhoeffer, Beltz Verlag, Weinheim, 1999. WINKLER, Eberhard, Gemeinde zwischen Volkskirche und Diaspora, Einführung in die praktisch-theologische Kybernetik, Neukirchener Verlag, Neukirchen Vluyn, 1998. ZAHRNT, Heinz (Hg.), Gespräch über Gott - Die protestantische Theologie im 20. Jahrhundert. Ein Textbuch, R. Piper & Co. Verlag, München, 1968. ZIMMERLI, Walter Chr. (Hg.), Technologisches Zeitalter oder Postmoderne, Wilhelm Fink Verlag, Müchen, 1988. ZIMMERMANN, Wolf-Dieter (Hg.), Begegnungen mit Dietrich Bonhoeffer – ein Almanach, Chr. Kaiser Verlag, München, 1964. ZOVÁNYI Jenő, A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. ZOVÁNYI Jenő, A reformáczió Magyarországon 1565-ig, Genius, Budapest, 1920. ZOVÁNYI Jenő, Magyarországi Protestáns Egyháztörténeti Lexikon, Magyarországi Református Egyház Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 19773. ZULEHNER, Paul M, HAGER, Isa, POLAK, Regina, Kehrt die Religion wieder?, Religion im Leben der Menschen 1970-2000. Band I: Wahrnehmen, Schwabenverlag, Ostfildern, 2001. ZSILINSZKY Mihály, Visszapillantás a hazai ev. egyháznak XVI. századbeli zsinataira, Theológiai Szaklap, XIII. évf., 1915, 204–232. ZSILINSZKY Mihály, A magyarhoni protestáns egyház története, Atheneum, Budapest, 1907. ZSILINSZKY Mihály, Egy forradalmi zsinat története 1707-1715, Hornyánszky Viktor Akad. Könyvkereskedése, Budapest, 1889.