EVANGÉLIKUS HITTUDOMÁNYI EGYETEM GYAKORLATI TEOLÓGIAI TANSZÉK
A békesség élménye Az egyéni bűnbánat kvalitatív tartalomelemzése pasztorálpszichológiai szempontból
Doktori értekezés Joób Máté
Témavezető: dr. Szabó Lajos
Budapest 2005
Csak másban moshatod meg arcodat. József Attila: Nem én kiáltok
TARTALOM 1. Bevezetés 1.1. A kutatás célkitűzése 1.2. Korábbi kutatások 1.3. Fogalmi tisztázás
5 5 10 15
2. A kutatás feladata és a forrásanyag
19 19 23 25 27 28
2.1. A kutatás feladata 2.2. A forrásanyag megszerzése 2.3. A levelektől a forrásanyagig 2.4. A forrásanyag rendszerezése és feldolgozása 2.5. A forrásanyagra vonatkozó statisztikai adatok
3. Az egyéni bűnbánat gyakorlatának története 3.1. A korai keresztények bűnbánati gyakorlata 3.2. A kanonikus bűnbánati gyakorlat kialakulása 3.3. A megismételhető, egyéni bűnbánat kialakulása 3.4. A bűnbánati gyakorlattal kapcsolatos polémiák a reformáció korában 3.5. A trentói zsinat válasza 3.6. A zsinat utáni bűnbánati gyakorlat a római katolikus egyházban 3.7. A reformáció utáni bűnbánati gyakorlat az evangélikus egyházban
4. Az egyéni bűnbánat gyakorlata napjainkban 4.1. A római katolikus egyházban 4.2. Az evangélikus egyházban 4.3. A református egyházban 4.4. A baptista egyházban
5. A bűnbánó indíttatásai és a bűnbánati alkalomra való felkészülése 5.1. A bűnbánó belső és külső indíttatásainak csoportosítása 5.1.1. A nyomasztó tehertől való megszabadulás vágya 5.1.2. Rendszeres bűnbánati gyakorlatban való élés 5.1.3. A lelkiismeret késztetése 5.1.4. Az egyház által előírt kötelezettség teljesítése 5.2. Leküzdhetetlennek tűnő akadályok 5.3. A bűnbánó önmagával szembeni elvárása 5.3.1. A felkészültség kérdése
2
32 32 40 42 46 50 51 52 55 56 61 66 68
70 71 73 80 93 104 110 121 122
5.3.2. Az imádság és a gyónótükrök szerepe a bűnbánati alkalomra való felkészülésben 5.4. A bűntudat fajtái 5.5. A bűnök csoportosítása 5.6. Érzések és tapasztalatok a megérkezésig
6. A bűnbánó elvárása a bűnbocsánatot hirdetővel szemben 6.1. Hitbeli elvárások 6.2. Életviteli elvárások 6.3. Hivatásbeli elvárások 6.4. A segítő kapcsolatra és a bűnbánati alkalomra vonatkozó elvárások 6.5. Az ismertség szerepe a bűnbánati kapcsolatban 6.6. A személycserék oka 6.7. A találkozás létrejöttének személyi feltételei
7. A megtapasztalt és az elmaradt élmény 7.1. A feloldozás élménye 7.1.1. A bűnök terhétől való megszabadulás élménye 7.1.2. A bűnbánati alkalom mint a segítő Istennel való találkozás 7.1.3. A teljes felépülés élménye 7.1.4. Az élmény mint külön ajándék 7.2. A feloldozás felszabadító élményének forrása 7.2.1. A bűnbánatból táplálkozó élmény 7.2.2. A bűnvallásból táplálkozó élmény 7.2.3. A bűnbánó hitéből táplálkozó élmény 7.2.4. A meghallgatottságból táplálkozó élmény 7.2.5. Az élményt kiváltó más okok 7.3. A segítő személy és a felszabadító élmény 7.3.1. A segítő mint közvetítő 7.3.2. A segítő mint támogató 7.3.3. Félreértett szerepek 7.4. A felszabadító élmény átélésének külső tényezői 7.4.1. A bűnbánati alkalom helye 7.4.2. A bűnbánati alkalom időtartama 7.5. Feloldozás és élmény
8. A bűnbánati gyakorlat és a lelki élet 8.1. A bűnbánati alkalmak gyakorisága és a bűnbánó önismerete 8.2. A lelki élet ápolása és elmélyítése 8.3. Az egyéni bűnbánat és a lelkivezetés kapcsolata
3
129 132 136 140 142 145 147 148 152 158 161 163 165 165 166 170 172 175 178 178 181 184 187 188 191 192 194 195 201 201 204 208 210 210 219 226
8.3.1. A lelkivezetés időszakos igénybevétele a rendszeres bűnbánati gyakorlatban 8.3.2. Állandó lelkivezetés rendszeres bűnbánati gyakorlatban 8.3.3. Az egyéni bűnbánati gyakorlattól különvált lelkivezetés 8.4. A lelkivezetés során megtapasztalt segítség 8.5. A lelki élet ápolása
9. Az egyéni bűnbánat gyakorlatának kihívása az egyház és a teológia számára 9.1. Hozzászólás a bűnbánók szemszögéből 9.2. A forma és a tartalom változtathatóságának kérdése 9.3. Az indíttatásoktól a lehetőségekig 9.4. Elvárások a minél teljesebb közvetítés érdekében 9.5. Az esemény élménye
228 229 231 232 236
238 238 240 244 247 249
10. Irodalom
252
11. Mellékletek
261
12. Összefoglaló / Zusammenfassung / Summary
269
4
1. Bevezetés 1.1. A KUTATÁS CÉLKITŰZÉSE
Az utóbbi évtizedek alatt erőteljes érdeklődés mutatkozott az egyéni bűnbánat – a legelterjedtebb elnevezés szerint a gyónás – iránt.1 Számos nyugat-európai evangélikus egyházban az 1940-es évektől kezdődően már nemcsak úgy tekintettek az egyéni bűnbánatra, mint a római katolikus egyház egyik szentségére, hanem mint – teológiai irányzatoktól függően – saját, de elfelejtett pásztori-lelkigondozói kincsre vagy mint háttérbe szorult evangéliumhirdetési módra. Ennek teológiai alapját KözépEurópában minden bizonnyal Dietrich Bonhoeffer Szentek közössége (Gemeinsames Leben, 1939) című műve jelentette. Azóta számos cikk és tanulmány jelent meg a témában, és az érdeklődés ma is töretlen.2 Az elmúlt évtizedek során annyit minden bizonnyal sikerült elérni, hogy az egyéni bűnbánat kérdése kikerült a felekezetek közötti teológiai polémiákból, és mára úgy tekintünk rá, mint az egyetemes kereszténység közös kincsére. Erre a meggyőződésre építve folytatódnak az egyéni bűnbánattal kapcsolatos kutatások.3 Hazánkban is születtek tanulmányok az egyéni bűnbánatról. Leggyakrabban az 1950-es években szerepelt a teológiai disputákban, ám azóta csak igen ritkán jelent meg róla egy-egy tanulmány vagy cikk az evangélikus sajtóban.4 Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyháztagok közömbösek lennének a téma iránt. Ma is érezhető az érdeklődés, még ha ez kevésbé is tükröződik az írott sajtóban. Teológusok és lelkészek elsősorban azt tudakolják, hogy miként lehetne újra visszaállítani vagy – ahol még halványan él – megerősíteni az egyéni bűnbánati gyakorlatot. A gyülekeze-
1
A számos használatban lévő elnevezés közül az egyéni bűnbánatot használom a dolgozatban. A kiválasztás okáról és nehézségéről bővebben az 1.3. fejezetben (Fogalmi tisztázás). 2 Chrstian Möller a közelmúltban magyarul is megjelent tanulmányában arra a megállapításra jut, hogy a spiritualitás lutheri-evangélikus értelmezéséhez szorosan hozzátartozik az egyéni bűnbánat kérdéséhez (Lp 2005/5., 162–167.). 3 Klein 2003, 218–219. 4 A legismertebb tanulmányok: Budaker 1950, 23–34.; Scholz László 1950, 52–64. Az 50-es éveket követően csak elvétve találkozunk az egyéni bűnbánattal foglalkozó tanulmányokkal és cikkekkel. Ezek között érdemes megemlítenünk Muntag 1975, 219–221.; Reuss 1990, 16–17.; Csepregi 1992, 327–329., valamint Kettunen 1997, 84–86.
5
ti tagok pedig elsősorban az iránt érdeklődnek, hogy milyen segítséget jelenthetne az egyéni bűnbánat saját hitéletükben.5 A gyakorlati teológia szemszögéből azonban egyáltalán nem problémamentes egy elfelejtett vagy háttérbe szorult gyakorlat felélesztése és felelevenítése. Mindenképpen alapos teológiai és pszichológiai vizsgálódásnak kell megelőznie a konkrét lépéseket, nehogy anakronisztikussá váljon a törekvés és annak gyümölcse, legyen az bármilyen jó szándékú is.
Az egyéni bűnbánat gyakorlatának gazdag története lehetővé teszi, hogy azt jelen munkánkban ne fegyelmezői és tanítói, hanem mindenekelőtt poimenikai szemszögből vizsgáljuk.6 Meggyőződésem ugyanis, hogy ma leginkább ez szolgálná az egyéni bűnbánati gyakorlatban rejlő lehetőségek kiaknázását. Ebben az esetben azonban a lelkészek és gyülekezeti tagok kérdései mellett még egy izgalmas problémával is foglalkoznunk kell. Az 1920-as évektől kezdődően az egyházi lelkigondozás új munkakapcsolatra tett szert a világi terápiás irányzatokkal. A ma is tartó együttműködésnek számos pozitív hatását lehet érzékelni az egyházi lelkigondozói munkában.7 Ennek azonban megvolt és talán ma is megvan az a veszélye, hogy a sajátosan egyházi terápiás módszerek iránti érdeklődés a háttérbe szorul. Véleményem szerint ezt történt az egyéni bűnbánattal kapcsolatban is. Ennek a helyzetnek az orvoslása azonban csak úgy képzelhető el, hogy az egyéni bűnbánatot érintő elméleti és gyakorlati kérdéseket a modern lelkigondozás összefüggésében tegyük fel. Ily módon a kutatás hátterében meghúzódó egyik fontos kérdés a következő: Elveszett vagy csak átalakult az egyéni bűnbánat az egyház terapeutikusan orientált lelkigondozói munkájában?8
5
Minden bizonnyal a kérdés további élénkítését szolgálja a 2003 májusában magyar nyelven is megjelent „finn káté”, mely egy egész fejezetet szentel az egyéni bűnbánat kérdésének (Káté – Evangélikus keresztyén hitünk rövid összefoglalása. Budapest. 2003). 6 A történeti áttekintésben (3. fejezet) részletesen szólunk arról, hogy az évszázadok során hogyan értelmezték az egyéni bűnbánat szerepét az Egyházban, majd később az egyes felekezetekben (fegyelmezői – tanítói – pásztori funkció). 7 A kérdéssel részletesen foglalkozik Szabó Lajos A gyülekezetben végzett lelkigondozói munka alapvető kérdései című tanulmányban, valamint az Alapozó ismeretek a gyakorlati teológiában című munkájában (Szabó 2000, 11–50.; Szabó 2004). 8 Ezzel a kérdéssel többek között Paavo Kettunen (1998, 14.) és Viktor E. Frankl (1997, 221–222.) is foglalkozik.
6
A II. világháborút követően a római katolikus egyházban egyre többet lehetett hallani arról, hogy az egyéni bűnbánat szentsége válságban van. Az erre érkező első reakciók elutasítóak voltak. Többen azzal érveltek, hogy az az intézmény, amelynek alapjai a Szentírásban gyökereznek, és amelyet az egyház az évszázadok során féltve őrzött, nem kerülhet válságba. Ez a magatartás azonban nem segítette a bűnbánati gyakorlattal kapcsolatos problémák igazi feltárását. Őszintén szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy mindenütt csökkent a bűnbánati alkalmak száma. Egyre kevesebb katolikus hívőt vonz, hogy az egyéni bűnbánat szentségében keresse az Isten színe előtti tisztulást. Ennek következtében pedig egyre több pap bizonytalanodik el, hogy érdemes-e egyáltalán időt fordítani a bűnvallások meghallgatására és a feloldozó igék hirdetésére.9 A Liturgikus Konstitúció 1963-ban az egyéni bűnbánat szentségére vonatkozóan még így fogalmaz: „Át kell újra vizsgálni a bűnbánat szentségének szertartását és formáját, hogy azok a szentség természetét és hatását világosabban fejezzék ki.” (72. pont) A hosszú és alapos munka eredményeként 1973 végén megszületett az Ordo Paenitantiae (OP), a bűnbánati liturgia megújított rendje. A problémák azonban nagyrészt megmaradtak, és 1984-ben a bűnbánat szentségével foglalkozó püspöki szinódus befejeztével már II. János Pál is úgy nyilatkozott, hogy „a bűnbánat szentsége válságban van”.10 Azóta több mint húsz év telt el, és a megállapítás, valamint az abból fakadó kérdések ma is aktuálisak. Annak ellenére, hogy azóta számos tanulmány és könyv jelent meg kifejezetten a szentség válságának megközelítéséből, a kérdések ez idáig nem kerültek nyugvópontra.
Kutatásunk elsődleges célkitűzése, hogy az egyéni bűnbánattal kapcsolatban felvetődött kérdések megválaszolásához – legyenek azok akár a bűnbánati gyakorlat visszaállításával vagy a szentségi gyakorlat válságával kapcsolatosak – segítséget nyújtson. Ez a segítség természetesen több irányból is érkezhet. Először is meg lehet vizsgálni az egyes felekezetek bűnbánatról szóló tanítását és ezen keresztül rávilágítani a gyakorlat hiányosságaira vagy éppen torzulásaira. Ebben az esetben a kritika mindenek9
Alszeghy 1994, 6. Reconciliatio et paenitentia (szinódusi apostoli buzdítás), Róma 1984. december 2., Acta Apostolicae Sedis (AAS), 77 (1985) 185–275. Magyarul: Kiengesztelődés és bűnbocsánat a mai egyház küldetésében, Pápai Megnyilatkozások 12., Szent István Társulat. Budapest. 1985. 28. sz. A bűnbánat válságáról lásd: Csizmadia 1999, 188–190.
10
7
előtt felülről fogalmazódna meg, amely eleve nehézzé tenné annak elfogadását. Másrészt az egyes felekezetek tanításaitól függetlenül a külső körülmények vizsgálata felől is el lehet indulni, azt a kérdést tartva elsősorban szem előtt, hogy a mai társadalmi viszonyok között mennyire relevánsak az egyéni bűnbánati gyakorlat uralkodó formái. Ebben az esetben minden bizonnyal központi helyet kapna a relativizálódott bűn fogalmának problémája, valamint a bűnbánó és az absolutiót hirdető személy alá-fölé rendelt viszonya. Tiszteletben tartva az előbb említett megközelítési módok létjogosultságát, jelen dolgozat mindenekelőtt a bűnbánók szemszögéből kívánja megközelíteni az egyéni bűnbánattal kapcsolatban felvetődött problémákat a következő kérdéseken keresztül: Mire és hogyan kaptak segítséget a bűnbánók a bűnbánati alkalmak során? Hogyan élték át a segítségnyújtást? Milyen következményei voltak a segítségnek saját hitéletükben? Meggyőződésem, hogy a bűnbánók válaszaiból fontos ismereteket kaphatunk arra nézve, hogy milyen szerepet tölt be ma az egyes felekezetekben a bűnbánati gyakorlat; mi az, amin éppen a hatékony segítségnyújtás (eredményes pasztoráció) szempontjából érdemes vagy szükséges lenne változtatni, és mi az, ami nem szorul változtatásra, mert örök érvényű értékként van jelen az egyházak békéltetési szolgálatában.11 A bűnbánó oldaláról és szemszögéből való vizsgálódás úgy vált lehetségessé ebben a kutatásban, hogy egy felhíváson keresztül a híveket megkértem arra, hogy írják le saját bűnbánati gyakorlatukkal kapcsolatos élményeiket és tapasztalataikat. Az így beérkezett 117 levélben megfogalmazott vallomások segítségével igyekszem megvilágítani azokat a pszichodinamikai folyamatokat és reakciókat, amelyek a bűnbánati alkalmakat jellemzik. Reménység szerint ezekből elégséges válaszokat kaphatunk a korábban feltett kérdésekre. A kutatás empirikus, mivel elsősorban a bűnbánók megélt és valóságos tapasztalataira támaszkodik. Az empíria felől való megközelítés létjogosultságáról a mai napig eltérőek a vélemények. Klaus Winkler két klasszikusnak mondható álláspontot különböztet meg. Az egyik szerint a poimenika az empirikus vizsgálatok által „eltudományosodik”, az igei és a tanításbeli alapok helyett a tudományos valóságkonstrukciók lesznek mérvadók. A másik álláspont szerint éppen az Ige hatékonyabb szolgálata érde11
Szabó 2004, 7.
8
kében szükséges a lelkigondozás folyamatának empirikus felülvizsgálata.12 Remélem, sikerül érzékeltetnem a kutatás egészére nézve, hogy az empirikus megközelítés nem önmagáért, hanem az absolutio minél teljesebb megéléséért történik. Mint ahogy az már korábban szóba került, a kutatás célja, hogy az egyéni bűnbánattal kapcsolatban felvetődő kérdésekre a bűnbánó szemszögéből keresse a válaszokat. Már önmagában a bűnbánók vallomásainak ismertetése is minden bizonnyal gyümölcsöző lehetne. Dolgozatomban mégis arra törekszem, hogy a vallomások puszta közlésénél egy szinttel mélyebbre merészkedjem abban a reményben, hogy a szöveg (a beszámolók) rejtett mondanivalóját és összefüggésrendszerét egy adott szempont szerint feltárjam. Erre az „ereszkedésre” a kvalitatív tartalomelemzés módszerét választottam. Tudomásom szerint hazánkban az egyéni bűnbánattal kapcsolatos kutatásban ezt a módszert még nem alkalmazták. A 2. fejezetben részletesen kifejtem a módszer gyakorlati alkalmazását. Az analízis során a pszichodinamikai folyamatok és reakciók bemutatásakor gyakran szerepet kapnak a pszichológiai kutatás eredményei is. Úgy vélem: „az egyház gyakorlatának” vizsgálatában helye van a pszichológiának, ha e két tudományterület képes az együttműködésre. Éppen e törekvés és kísérlet miatt jelen dolgozatom mindenekelőtt pasztorálpszichológiai orientáltságú.13 A kutatás forrásanyagát jelentő vallomások igen sokszínűek. Négy felekezet hívei számolnak be bűnbánati élményeikről. A levelek hűen tükrözik az egyes felekezetekre jellemző tanításbeli és gyakorlati különbözőségeket. Mégis mindezek ellenére lehetségesnek tartom az egyes felekezeteken belüli bűnbánati gyakorlat közös vizsgálatát. A célom ugyanis nem az, hogy valamelyik egyház tanításának tükrében megvizsgáljam a meglévő gyakorlatot, de még az sem, hogy a hívek gyakorlatát saját egyházuk előírásainak mérlegére tegyem. Azokat a lelki folyamatokat és reakciókat szeretném bemutatni és elemezni, amelyeket a bűnbánók a felekezeti sajátosságokat is tükröző szóhasználatukkal leírnak, vagy éppen azokat, amelyeket nem említenek meg, de amelyek a sorok között kiolvashatóak. A forrásanyag felekezeti sokszínűsége a kutatás kezdetén több kérdést is felvetett. Néha a közös vizsgálat lehetősége is megkérdőjeleződött. Az analízis elmé12
Klaus Winkler, Ist Seelsorge überprüfbar? In: Wege zum Menschen, 1997. 403 kk. idézi: Hézser 2002a, 16. 13 Hézser 2002b, 43–46.; Baumgartner 2003, 67.
9
lyülése során azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy minden felekezeti különbözőség ellenére közös gyötrődésről, közös vágyról és közös felszabadító élményről van szó az egyéni bűnbánatban. Ennek a közösnek a megszólaltatására törekszem dolgozatomban, hogy általa az egyház minél jobban be tudja tölteni küldetését, a békéltetés szolgálatát (2Kor 5,18).
1.2. KORÁBBI KUTATÁSOK
Az egyéni bűnbánattal foglalkozó kutatások meghatározó része a bűnbánat gyakorlatának történetét, valamint az egyes felekezetek bűnbánatra vonatkozó tanítását járta körül. Az utóbbi évtizedek alatt elsősorban a római katolikus teológián belül foglalkoztak az egyéni bűnbánat kérdésével abban az összefüggésben, hogy miként lehetne a válságban lévő szentségi gyakorlatot újra elevenné tenni a hívek körében. Legtöbbször azonban az egyház küldetésének és tanításának a szemszögéből vizsgálták a kérdést. A segítségért folyamodó vagy éppen a szentséggel rendszeresen élő hívek oldaláról ritkán vizsgálták az egyéni bűnbánat gyakorlatát, így a vox humana legtöbb esetben háttérben maradt. Legjobb tudomásom szerint mindeddig Magyarországon sem született olyan kutatás, amely az egyéni bűnbánat gyakorlatával foglalkozna, méghozzá kifejezetten a segítségért folyamodók és a szentséggel élők szemszögéből. A következőkben néhány olyan empirikus kutatást szeretnék vázlatosan ismertetni, amely az egyéni bűnbánati gyakorlatról készült az elmúlt században Európa nyugati felén.
Ezek között az első Georg Wunderle 1920-as években végzett kutatása. Wunderle lélektani szempontból vizsgálta a katolikus szentségi gyakorlatot. Munkája során egy kérdőívet használt, amelynek segítségével a szentségi gyakorlatban élőktől direkt, az egyház tanítóitól és a feloldozást hirdetőktől pedig indirekt információkat kapott az adott közösség bűnbánati gyakorlatáról. A kutatás mindenekelőtt a hívek belső igényeit kívánta feltárni.14 Erik Berggren az egyéni bűnbánat pszichológiájával foglalkozott 1946-ban megjelent doktori értekezésében. Forrásanyagul olyan írásokat választott ki, ame14
Wunderle: Zur Psychologie der Reue. Tübingen. 1921
10
lyekben az egyéni bűnbánat gyakorlatáról számolnak be a különböző felekezetű szerzők. Kutatásában arra az eredményre jutott, hogy az egyes felekezetek tanításbeli eltérésétől függetlenül meg lehet határozni azokat a lélektani folyamatokat, amelyek végigkísérik a bűnbánót a bűnbánati alkalom során. Véleménye szerint ugyanis a bűnbánóra elsősorban az jellemző, hogy belső lelki harmóniája felbomlott, ha nem is olyan mértékben, mint a neurotikus betegeknél. Azzal ugyanis, hogy bűnnek vallja valamely cselekedetét vagy általában az életvitelét, egyúttal tudatosítja önmagában, hogy akarata megingott, és személyisége belső egységre szorul. A bűnbánati alkalom utáni vágy egyben a belső lelki egységre és békére való vágy is. Mivel a pszichoterápiás eljárások is abban kívánnak segíteni, hogy az egyén visszanyerje lelki harmóniáját, Berggren összevetette ezeket az eljárásokat a keresztény bűnbánati gyakorlattal. Részben ennek a vizsgálatnak az eredményeként említi meg, hogy az egyéni bűnbánati gyakorlatnak olyan vallási/hitbeli faktora létezik, amely az orvosi pszichoterápiás eljárásoknál nem található meg.15 A következő jelentősebb empirikus kutatás az 1970-es évek végén született. Konrad Baumgartner két és fél éven keresztül gyűjtötte és dolgozta fel munkájához forrásanyagát. Ezer kérdőívet osztott ki német katolikus városi és falusi egyháztagok között, amelyben a bűnbánati szentséggel kapcsolatos élményeikről érdeklődött. A kérdőíven a következő kérdések szerepeltek: Milyen érzés volt a szentséggel élni? Milyen gyakran járultak a szentséghez? Volt-e állandó gyóntatójuk? Milyen hatását érezték a szentségnek? Milyen érzéseket váltott ki a szentség felvétele? Mi jelentett nehézséget az egyéni bűnbánati alkalom során? Milyen jelentősége volt a bűnbánatnak saját életükre nézve? Baumgartner arra is rákérdezett, hogy vajon milyen változást éltek meg a hívek a bűnbánati gyakorlattal kapcsolatban, és ők maguk mit változtatnának azon. Baumgartner kutatásában arra a megállapításra jutott, hogy a bűnbánati szentség visszaszorulásáért nem lehet egyedül azokat felelőssé tenni, akik egy ideje már nem járulnak ehhez a szentséghez. A szekularizációt sem lehet okolni a gyónások számának csökkenéséért. Az okokat akkor lehet igazán felfedni, ha engedjük, hogy a hívek maguk mondják el a bűnbánati gyakorlattal kapcsolatos tapasztalataikat és meglátásaikat. Ennek figyelembevételével fogalmazza meg Baumgartner, hogy a 15
Berggren: Till den kristna biktens psykology. Akademisk avhandling. Stockholm. 1946
11
bűnbánati gyakorlatba akkor kellene bevezetni a fiatalokat, amikor már hitben érettek rá. Sok kellemetlen gyerekkori tapasztalattól lehetne megkímélni a fiatalokat, ha a hívek nem túl korán és az egyéni képességeket sokkal jobban figyelembe véve kezdhetnék el a bűnbánat szentségével való élést. Baumgartner éppen a hívek visszajelzéseiből vonja le azt a következtetést is, hogy a papképzésben nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a pasztorálpszichológiai és neveléstudományi képzésre.16 A szerző elemző munkáját egy tanulmánykötet is követte, amelyben az egyéni bűnbánat kérdését más tudományágak területéről is megvilágították az egyes szaktudósok. A középpontban minden esetben a hívő tapasztalata és élménye állt. Baumgartner ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy egy ilyen reflexió nem jelentheti azt, hogy kizárólag a tapasztalat és az élmények felől határoznánk meg a cselekvés módját és irányát. Itt elsősorban arról van szó, hogy a bűnbánók tapasztalatain keresztül segítséget kaphatunk ahhoz, hogy az egyház Krisztustól kapott bűnbocsátó munkáját teológiailag újrafogalmazzuk és minél megfelelőbb módon közvetítsük a hívek számára.17 1996-ban egy olyan kutatás jelent meg, amely már egy konkrét korosztállyal foglalkozik. Ursula Silber a 30–45 év közötti nők bűnbánati tapasztalatait vizsgálta. A felmérésből kiderült, hogy éppen ennek a korosztálynak a képviselői fordultak el leginkább a bűnbánati gyakorlattól. Ennek komoly következményei lehetnek, hiszen ez a generáció neveli fel a következő nemzedéket. Silber szerint nehéz elképzelni, hogy ha a szülők nem gyakorolják a bűnbánat szentségét, akkor a gyermekek kellő eligazítást és elégséges példát kapnának ezen a téren. A kutatás arra a kérdésre is kitér, hogy ez a korosztály milyen módon próbál megszabadulni a bűntudat érzésétől, ha a bűnbánati szentség lehetőségével már nem él. Silber elemzésének összegzésében többek között megállapítja, hogy a felnőttkori bűnbánati gyakorlatra nagy befolyással van a gyerekkor élményvilága, illetve az akkor szerzett bűnbánati tapasztalatok. A családon és az egyházi közösségen belüli kommunikáció – pontosabban annak hiánya – szintén meghatározza azt, hogy az egyén hogyan képes kezelni feltörő bűntudatát és szorongását. Silber a bűnbánó és a
16
Baumgartner: Erfahrungen mit dem Busssakrament. Band 1: Beichte – Analysen – Probleme. Mit einem Nachwort von Erich Feifel. München. 1978 17 Erfahrungen mit dem Busssakrament. Band 2: Theologische Beiträge zu Einzelfragen. Hrsg. Von Konrad Baumgartner. München. 1979
12
feloldozást hirdető személy viszonyával kapcsolatban is tesz figyelemreméltó megállapításokat. Véleménye szerint a 30–45 éves nők többsége számára nehézséget okoz, hogy egy férfinak vallja meg bűneit. Így a bűnbánók erőteljes ambivalens érzéseket táplálnak a feloldozást hirdetőkkel szemben. A felmérésből az is kiderült, hogy a bűnbánók általában nagyon nagy elvárásokat támasztottak a feloldozást hirdetőkkel szemben, amelyeket ők általában nem tudtak betölteni.18 A korábban megjelent empirikus kutatások között utolsóként szeretném megemlíteni Paavo Kettunen finn gyakorlati teológus 1998-ban megjelent munkáját.19 A finn egyházi és világi lapokban közétett felhívására kétszáz válaszlevél érkezett, amelyekben a hívek bűnbánati tapasztalataikról számoltak be. A forrásanyag érdekessége, hogy bár döntő többségben evangélikus hívektől érkeztek levelek, római katolikus, ortodox és pünkösdista egyháztagok is válaszoltak a felhívásra. Kettunen a beérkezett leveleket a tartalomelemzés módszerével vizsgálta. A kutatási módszer sajátossága szerint elsősorban azokkal a kérdésekkel foglalkozott, amelyeket maguk a levélírók vettetek fel, vagy amelyek visszatérő témái voltak a forrásanyagnak. Így foglalkozott először a bűnbánat különböző formáival, a feloldozást hirdető személlyel szembeni elvárásokkal, a bűnbánó és a feloldozást hirdető kapcsolatával, az egyéni bűnbánat tartalmával, valamint a bűnbánók istenképével és lelki fejlődésével. A felhívásra válaszolók a következő bűnbánati formákról tettek említést: életgyónás (a hitre való ébredéssel összefüggésben történő bűnvallás és feloldozás), bűnbánati gyakorlatban való élés (az egyéni bűnbánat szerves része a hitéletnek), problémamegoldó bűnbánati alkalom (a hívő életében valamely konkrét probléma megoldását szolgáló bűnbánati alkalom), lelkigondozói beszélgetés (tartalmát illetően inkább lelkigondozói beszélgetésről van szó, de a hívek bűnbánati alkalomnak nevezik), telefonon vagy levelezésen keresztül zajló bűnbánati alkalom (a távolság biztosítása érdekében), az úrvacsorai közösséget megelőző közös bűnbánat, szentségi liturgikus bűnbánat, közvetítő nélküli bűnbánat (egyéni imádságban elmondott bűnvallás és megtapasztalt feloldozás).
18
Silber: Zwiespalt und Zugzwang. Frauen in Auseinandersetzung mit der Beichte. Studien zur Theologie und Praxis der Seelsorge 20. Diss. Würzburg. 1996 19 Kettunen: Suomalainen rippi. Helsinki. 1998
13
Kettunen kutatásában nem állít fel hierarchikus sorrendet a bűnbánati formák között, hanem elsősorban lélektani szempontból vizsgálja ezeknek a bűnbánókra gyakorolt rövidebb és hosszabb távú hatásait. A feloldozást hirdető személlyel szembeni elvárásokkal kapcsolatban megjegyzi, hogy bár sokan úgy tekintenek a feloldozásra, mint valamilyen mágikus erőre, a személyi feltételekre is nagy hangsúlyt helyeznek a hívek. Ezek az elvárások nagyban megegyeznek a lelkigondozókkal szembeni elvárásokkal (ilyen például az empatikus készség, az elfogadás és a moralizálás nélküli megértő viszonyulás). A kutatás a bűnbánat tartalmára is kitér, azaz arra, hogy milyen bűnöket vallottak meg a hívek a bűnbánati alkalmak során. A levelek alapján három nagy csoportra oszthatók ezek: a megnevezett konkrét bűnökre, a hitetlenséghez és az Isten iránti bizalmatlansághoz tartozó bűnökre, valamint a meghatározhatatlan bűntudatra és szorongásra. Kettunen az egyéni bűnbánattal összefüggésben éppen a harmadik csoportot tartja problematikusnak, hiszen a szorongást az absolutio nem tudja feloldani. Erről maguk a vallomástevők számolnak be. A bűnbánati alkalmak nagy hatással bírnak a bűnbánó istenképére és lelki fejlődésére. Az istenkép fejlődését vagy változását erőteljesen befolyásolja az egyes közösségek által szabályozott bűnbánati gyakorlat és maga a bűnbocsánatot hirdető személy is.
Mint ahogyan már korábban említettem, tudomásom szerint Magyarországon még nem született olyan kutatás, amely az egyéni bűnbánat gyakorlatával foglalkozna, kifejezetten a segítségért folyamodók és a szentséggel élők szemszögéből. A Távlatok című jezsuita folyóirat 1997. karácsonyi számában megjelent, Kérdések a gyóntatással kapcsolatban című írásra válaszul többen elküldték hozzászólásukat/vallomásukat a szerkesztőséghez. Reflexióikat a következő számban közzé is tették.20 A lapban három pap vallomása mellett több világi hívő véleménye is olvasható. Mindez képet ad arról, hogy miként vélekednek a katolikus egyháztagok a bűnbánat szentségéről. A vallomásokhoz azonban nem kapcsolódik szerkesztői kiegészítés vagy bármilyen elemzés.
20
Kérdések a gyóntatással kapcsolatban. In: Távlatok 1998/1.
14
1.3. FOGALMI TISZTÁZÁS
A római katolikus teológusok mindenekelőtt a II. vatikáni zsinatot követő időszakban foglalkoztak azzal, hogy a gyónás (confessio) kifejezést felváltsák olyan fogalmakkal, amelyek jobban és teljesebben tudják kifejezni mindazt, ami a bűnbánati alkalom során Isten és az ember között történik. Ezek a kifejezések együttesen és külön-külön is rávilágítanak a bűnbánati alkalom sokszínűségére, egy-egy mozzanatának mélységére. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) egyszerre öt névvel illeti a gyónást, amikor azt a kérdést teszi fel, hogyan nevezik a szentséget. Az öt név egyszerre fejezi ki a bűnbánati alkalom gazdagságát.21 A magyar katolikus hittudomány nyelvhagyománya mindenekelőtt a bűnbánat szentségéről vagy a töredelem szentségéről beszél; az utolsó évtizedek igehirdetése a kiengesztelődés szentsége kifejezést részesítette előnyben.22 A katolikus hívők között mégis mind a mai napig a gyónás kifejezés, illetve annak változatai (szentgyónás, gyónás szentsége, fülbegyónás, magángyónás) a legelterjedtebbek. A protestáns teológiában jóval szerényebb helyet elfoglaló, liturgikus keretek között megvalósuló egyéni bűnbánatot leggyakrabban gyónásnak vagy magángyónásnak nevezik (confession/private confession, die Beichte). Mivel a dolgozat forrásanyaga eleve sokszínű, azaz római katolikus, evangélikus, református és baptista hívek vallomásaiból áll, olyan kifejezést kellett találni, amely által együttesen is vizsgálhatók a beérkezett levelek. Természetesen a kiválasztott fogalomban e sorok szerzőjének a meggyőződése és hitvallása is benne rejlik. Mielőtt ismertetném a kiválasztás szempontjait, érdemes megismerkednünk a használatban lévő egyéb terminológiákkal. A leggyakrabban használt kifejezések két fogalom köré csoportosíthatók:23 1. Paenitentia: Istenhez fordulás, megtérés, megbánás, 2. Reconciliatio: kiengesztelődés, kibékülés Istennel és embertársainkkal.
21
KEK 1423–1424. pontok Alszeghy 1994, 71–74. 23 Bűnbocsánat és oltáriszentség. Szertartáskönyv. Kézirat gyanánt közreadja a MKPK. Budapest. 1976 22
15
A paenitentia fogalmához közel álló kifejezések a következők: •
gyónás (a bűnök szóban történő bevallásának hangsúlyozása);24
•
gyónás szentsége (a bűnök megvallása, meggyónása a pap előtt, ugyanakkor Isten szentségének és a bűnös ember felé megmutatkozó irgalmasságának elismerése és dicsérete);25
•
a megtérés szentsége (szentségileg megvalósítja Jézus megtérésre való meghívását, visszatérést jelent az Atyához, akitől a bűn miatt az ember eltávolodott);26
•
a bűnbánat/bűnbánattartás szentsége (a bűnös keresztény ember megtérésének, bűnbánattartásának és elégtételadásának a személyes és egyházi folyamatát megszenteli, az ember részéről a legfontosabb mozzanat);27
•
a töredelem szentsége (a bánat és a töredelem hangsúlyozása);
•
szentgyónás;
•
magángyónás (a privát jelleg hangsúlyozása);
•
fülgyónás.
A reconciliatio fogalmához közel álló kifejezések a következők: •
a bűnbocsánat szentsége (a paptól adott szentségi feloldozás révén Isten a bűnbánót bocsánatban és békében részesíti, az isteni kezdeményezés döntő mozzanatának kiemelése);28
•
a kiengesztelődés szentsége (a bűnösnek megadja Isten szeretetét, és így az Isten kiengesztelődik);29
•
az irgalmas Atya szentsége;
•
a kiengesztelődés egyéni ünnepe;
•
Isten irgalmasságának dicsérete.
24
A gyónás szó valószínűleg ótörök eredetű. A magyar szó forrása a yoηa- „vádol” ige -n visszaható képzős származékának török nyelvjárási változata, a yoyan- lehetett. A kereszténység felvétele után az „önmagát vádolja” jelentésen keresztül vallási kifejezéssé vált. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk. Benkő Lóránd. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1967) 25 Szentmártoni 1999, 86. 26 Szentmártoni 1999, 86. 27 Szentmártoni 1999, 86.; Várnagy 1995, 133. 28 Szentmártoni 1999, 86.; Várnagy 1995, 133. 29 Szentmártoni 1999, 86.
16
Az előbb felsorolt kifejezések mindegyike megmarad a teológiai nyelvezet keretein belül. Ez részben érthető, hiszen a bűnbánati alkalom soha nem játszott az egyház életében olyan szerepet, amelyen keresztül az egyház megpróbálta volna megszólítani az egyházon kívüli embereket. A kívülállók számára a keresztség szentsége a bűnbánat első színtere (paenitentia prima). Az egyéni bűnbánati alkalom az egyház története során mindig is a már megkeresztelt hívők számára volt fenntartva. Talán mindannyiunk számára érezhető, hogy ezek a határok egyre inkább elmosódnak. Ugyan az egyházjog segítségével még meg tudjuk határozni az egyházon kívüli és az egyházon belüli fogalmak mögött rejlő tanításokat, a mindennapi egyházi életben azonban egyre problematikusabb az alkalmazásuk. Szentmártoni Mihály a korábban említett definíciók mellett a következőt is megemlíti (bár nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal, hogy az előzőeket teljes egészében felváltsa):30 lélektani szemszögből az egyéni bűnbánat személyes felelősségünk vállalásaként is megközelíthető.
Az egyéni bűnbánat kifejezés kiválasztásában egyszerre játszottak szerepet elméleti és gyakorlati szempontok. Az egyéni jelző arra utal, hogy új Ordo Paenitentiaea (OP) által megadott három kiengesztelési forma közül itt most csak az elsővel foglalkozunk, azaz az egyes megtérők kiengesztelődésével. A protestáns teológia összefüggésében is szükséges az egyéni jelző hangsúlyozása, hiszen gyakran egy kifejezéssel (gyónás) illetik a közösségi és az egyéni bűnbánati alkalmakat is. Az egyéni bűnbánat alatt tehát olyan bűnbánati alkalmat értünk, amelyben két személy vesz részt: maga a bűnbánó és a feloldozást hirdető pap/lelkész vagy hívő keresztény testvér. A bűnbánat kifejezést azért választottam a többi lehetséges alternatíva közül, mert meggyőződésem szerint a bűnbánat a legtágabb fogalom, mely képes arra, hogy a bűnbánati alkalom minden mozzanatát magába foglalja. A bűnvallás ugyanis mindenekelőtt arra a cselekedetre utal, amikor az ember elmondja az általa elkövetett bűnt egy másik személynek. A bűnbocsánat és a kiengesztelődés pedig mindenekelőtt Isten műve. A bűnbánatban egyszerre és együtt van jelen Isten és az ember. Az a bűnös hívő, aki elindul azon az úton, amelynek a végén újból békességre juthat 30
Szentmártoni 1996, 2.
17
önmagával, embertársaival és a teremtő és szabadító Istennel. Erre az útra azonban nem önmagától talál rá, hanem mindenekelőtt Isten vezetésével a lelkiismeret hangján és a hirdetett igén keresztül. A dolgozatban tehát igyekszem következetesen az egyéni bűnbánat kifejezést használni. A bűnbánati alkalom résztvevőire pedig a következő terminológiákat használom: azt, aki a bűnbánati alkalmat megkeresi, leggyakrabban a bűnbánó szóval illetem, de néha előfordul a segítségre szoruló vagy a segítséget kérő kifejezés is. Ennél valamivel nehezebb megnevezni azt a személyt, aki fogadja a bűnbánót. Őt leggyakrabban bűnbocsánatot vagy feloldozást hirdetőnek nevezem. Az analízis során csak ritkán használom a szentség kifejezést. Ennek azonban nincs teológiai üzenete. Az egyszerűség kedvéért hagyom el, de ha az idézetekben benne szerepel, természetesen én is úgy idézem. Tisztában vagyok azzal, hogy a dolgozatban leggyakrabban használt kifejezések, mint például a bűn, bűnbánat, bűnbocsánat számos teológus számára nagymértékben terheltek. Magam is fontos törekvésnek tartom, hogy ezeket a fogalmakat újraértelmezzük, elevenebbé tegyük a teológiai gondolkodás számára, szem előtt tartva a kifejezések önmagától is lejátszódó fejlődését. Az is nyilvánvaló, hogy az egyháztól elidegenedett emberek egyre nehezebben értik meg ezeket a fogalmakat és a mögöttük rejlő üzenetet. Mégis mivel a vallomások döntő többségében ezekkel a kifejezésekkel találkozhatunk, az egységesség érdekében az analízis során én is ezeknél a kifejezéseknél maradok.
18
2. A kutatás feladata és a forrásanyag 2.1. A KUTATÁS FELADATA
E kutatás feladata és célja, hogy az egyéni bűnbánati gyakorlattal kapcsolatos kérdésekre a bűnbánó oldaláról és szemszögéből keresse a válaszokat. Ezek a kérdések részben a bűnbánati gyakorlat visszaszorulásának okát érintik (katolikus vonatkozás), részben arra irányulnak, hogy meghatározzák az egyéni bűnbánat helyét az egyházak lelkigondozói munkájában (közös vonatkozás), valamint azt a korábbi kérdést is szem előtt tartják, hogy vajon miként lehetne újra felkínálni az egyéni bűnbánat lehetőségét azok számára, akik élni kívánnak vele (evangélikus vonatkozás).31 A lehetséges válaszokkal azonban semmiképpen sem kívánjuk berekeszteni vagy nyugvópontra juttatni az egyéni bűnbánattal kapcsolatos disputát. Éppen ellenkezőleg; abban reménykedünk, hogy a válaszok mellett új kérdések is felvetődnek, amelyek tovább serkentik a téma tudományos vizsgálatát. A kérdéseknek és a válaszoknak a teórián és az empírián belüli ilyen jellegű szabad mozgása megegyezik a pasztorálpszichológiai vizsgálódás alapelveivel.32 A bűnbánó oldaláról és szemszögéből való vizsgálódás jelen kutatásunkban azt jelenti, hogy magát a bűnbánót szólaltatjuk meg. Az ő hangjára, az ő tapasztalataira vagyunk kíváncsiak. A kvalitatív tartalomelemzés segítségével a bűnbánók által megfogalmazott és leírt tapasztalatokat rendszerezzük, elemezzük, és megpróbáljuk olyan módon közvetíteni, hogy a kutatás eredményei beleilleszkedjenek az egyéni bűnbánatról szóló teológiai és pszichológiai vitákba.33 A kutatás e célok mellett feladatának tekinti azt is, hogy re-akcióra késztesse az egyházak azon munkatársait, akik a békéltetés bármiféle szolgálatát gyakorolják, de akik eddig kevesebb figyelmet fordítottak a segítségre szoruló valós igényeinek figyelembevételére. E célok meghatározása után szeretném ismertetni azokat az ún. munkakérdéseket, amelyek végigkísérték a kutatás egész folyamatát: Mire és hogyan kaptak segítséget a bűnbánók a bűnbánati alkalmak során? Hogyan élték át a segítségnyúj31
A közös vonatkozás vizsgálatát a keresztény családok ökumenikus helyzete is egyre inkább szükségessé teszi. 32 Baumgartner 2003, 67–71.; Kettunen 1994, 9–11., 18–21. 33 Kettunen 1998, 91.
19
tást? Milyen eredményei vagy következményei voltak a segítség megtapasztalásának a bűnbánók hitéletében? A kutatással tehát nem annak a meghatározására törekedtünk, hogy milyennek kellene lennie a bűnbánati gyakorlatnak, hanem elsősorban annak bemutatását tűztük ki célul, hogy milyen ma a bűnbánati gyakorlat, és ezt a bűnbánók a saját hitéletükben hogyan élik meg. A bűnbánati gyakorlat bemutatása azonban egyáltalán nem egyszerű feladat, hiszen nem áll rendelkezésünkre olyan dokumentumgyűjtemény, amelynek ismertetésével és elemzésével eleget tudnánk tenni kitűzött célunknak. Ilyenformán magunknak kell megszereznünk a forrásanyagot. A bűnbánati alkalmak jellege miatt a résztvevő-megfigyelés mint adatgyűjtési módszer alkalmazása kivitelezhetetlen. A gyónási titok pedig azt az adatgyűjtést teszi lehetetlenné, melyben a kutató a bűnbánót megkerülve a feloldozást hirdető személytől kér információkat a bűnbánóról. Ilyen módon az egyedüli lehetséges módszer az, hogy közvetlenül a bűnbánók felé fordulunk azzal a kéréssel, hogy ők maguk számoljanak be a bűnbánati alkalmaikkal kapcsolatos tapasztalataikról és élményeikről. A korábbi kutatások adatgyűjtési módszereihez igazodva ezúttal is a nyilvánosságon keresztül igyekeztük elérni a bűnbánókat.34 Egy előre megfogalmazott felhívással fordultunk az egyházi lapok főszerkesztőihez, melyben arra kértük az olvasókat, hogy osszák meg a bűnbánati alkalmaikkal kapcsolatos élményeiket. Mivel igazodni kívántunk az egyes felekezetek sajátos szóhasználatához, ezért kisebb tartalmi és stilisztikai módosításokkal küldtük el a szöveget. Célunk ugyanis az volt, hogy a felhívás minél inspirálóbb legyen az adott olvasóréteg számára. Ennek egyik feltétele természetesen az volt, hogy az olvasó megértse az előtte álló szöveget. 2002. március elejétől őszig bezárólag hét egyházi lapban jelent meg a felhívás (1. melléklet). A (fő)szerkesztők további kisebb módosításokat tettek a szövegen, de tartalmi szempontból ezek a változások már nem voltak jelentősek (2–7. mellékletek). Az egyházi lapokon kívül önkéntesek segítségével szórólap formájában is terjedt a felhívás, valamint a www.plebania.net fórum oldalán keresztül is érkeztek vallomások. Összesen 117 levél érkezett be 2002 végéig.
34
Kettunen 1998, 72.
20
A kutatás irányának további pontosításában már a levélírók is részt vettek, mivel a Grounded Theory alkalmazásával azokat a kérdéseket vettük alaposabban szemügyre, amelyeket a levélírók maguk is felvetettek vallomásaikban.35 Munkánk ennek megfelelően a következő témák kibontására kíván kísérletet tenni: • A segítségre szoruló személy (bűnbánó) belső és külső indíttatásai • A bűnbánati alkalomra való felkészültséggel kapcsolatos kérdések • A feloldozást hirdető személlyel szembeni elvárások. Mit takarnak ezek? • A feloldozás felszabadító élményét indukáló tényezők • A felszabadító élmény elmaradásának okai • Az egyéni bűnbánat és a lelki élet növekedése közötti összefüggés • Az egyéni bűnbánat és a lelkivezetés közötti összefüggés Annak ellenére, hogy az előbb felsorolt témák szinte teljes egészében lefedik a bűnbánóban lejátszódó lelki folyamatokat és a bűnbánati alkalom menetét, tudatában vagyunk annak, hogy így is csak az egyéni bűnbánat egyik oldalát vagyunk képesek a vizsgálat tárgyává tenni. Az empirikus vizsgálódás szempontjából ugyanis a másik oldal megközelíthetetlen. Ez mégsem jelenti azt, hogy ne lennénk tisztában azzal, hogy mindaz, ami az egyéni bűnbánat során történik, mindig kétoldalú cselekvés eredménye. Éppen az emberi értelmet meghaladó bűnbocsánat valóságának az elismerése és egyben tisztelete miatt maradunk meg kutatásunkban annak az oldalnak a vizsgálatánál, amely leírható és elemezhető a számunkra. Az egyéni bűnbánatot – mint minden vallásos cselekményt – mind teológiai, mind pszichológiai szempontból megvizsgálhatjuk. Ha csak a teológiailag közelítjük meg a kérdést, könnyen figyelmen kívül hagyhatjuk azokat a pszichodinamikai folyamatokat, amelyek a segítségre szorulóban lejátszódnak, és amelyek természetes módon hatással vannak a bűnbánati alkalomra is. Ilyenkor a bűnbocsánatra és mindenekelőtt annak megtapasztalására is úgy tekintünk, mint amely egyedül Istentől, a bűnbocsánat szerzőjétől függ. Ezt a megközelítési módot a következő fiktív esettel illusztrálhatjuk: Az egyik bűnbánó a bűnbánati alkalom során megvallja bűneit, megkapja a feloldozást, de mégis vigasztalanul hagyja el a találkozás helyszínét. Elsőként 35
Metsämuuronen 2000, 24–28. Lásd bővebben a 2.4. alatt (A forrásanyag rendszerezése és feldolgozása).
21
magának teszi fel a kérdést, hogy vajon miért nem érzi a feloldozás felszabadító érzését. Rövid töprengés után arra gondol, hogy Isten valami miatt most mégsem akart megbocsátani neki. Mivel tovább nyugtalanítja a kérdés, visszamegy ahhoz a személyhez, aki az absolutiót hirdette. Ő pedig látva a bűnbánó nyugtalan tekintetét, vagy azt válaszolja, hogy ezek szerint nem Isten parancsa szerint ébresztette fel a bánatát, vagy rosszabb esetben meginti őt amiatt, hogy kételkedni mert Isten bűnbocsátó erejében. Ezzel ellentétes megközelítésnek nevezhetjük azt a teljesen immanens értelmezést, miszerint a lelki élet minden rezdülését visszavezethetjük az egyén belső, objektív világában történő változásokra, amelyeket Isten jelenléte és cselekvése nélkül is megmagyarázhatunk.36 Ilyen esetben a lelki életre vonatkozó kérdések túlzott pszichologizálásáról van szó. Sajnos egyes keresztény hívők, akik pszichoterápiás gondozást is igényelnek, gyakran számolnak be ilyen élményekről. Kutatásunkban a szélsőséges megközelítéseket mellőzve szeretnénk az egyéni bűnbánati gyakorlatot megvizsgálni a lehető legteljesebb módon, minél több szemszögből. Ahol a teológia adhat magyarázatot, ott arra figyelve; ahol a pszichológia segíthet, ott annak segítségét elfogadva. Mindezt azért tesszük, hogy a segítségre szoruló valóban a számára legmegfelelőbb segítséget kapja az egyház békéltetési szolgálatán keresztül. Mint ahogyan már korábban említettük, kutatási módszerként a kvalitatív tartalomelemzést használjuk.37 Azért választottuk ezt a módszert, mert munkánkban elsősorban nem a vallomások (írott levelek) formai és strukturális analízisére törekszünk, és nem is az írás motivációit kívánjuk feltárni. A vallomások tartalomelemzésével mindenekelőtt arra törekszünk, hogy megértsük a vallomástevők gondolatait, amelyeket a bűnbánati alkalmakkal kapcsolatosan osztottak meg velünk. Ezeknek a gondolatoknak a megértése és közvetítése természetesen nem egyszerű feladat. A lélektani, vallási és kulturális háttérinformációkon kívül a kutatónak szüksége van saját intuíciójára is, hogy minél jobban megértse a bűnbánó helyzetét, indíttatásait, elvárásait és nem utolsósorban a feloldozást hirdető személlyel való kapcsolatát.
36
Kettunen 1998, 91–92. A kvalitatív tartalomelemzés lényegét igyekeztem összefoglalni egy korábbi cikkemben. Ebben több olyan hazai és külföldi irodalmat is megemlítek, amelyekben részletes leírást kaphatunk a kutatási módszer szellemi hátteréről és egyes fázisairól (Joób 2003, 310–312.).
37
22
2.2. A FORRÁSANYAG MEGSZERZÉSE
Az előző fejezetben már említést tettünk arról, hogy egy felhívással fordultunk az egyházi lapok főszerkesztőihez, amelyben arra kértük az olvasókat, hogy osszák meg a bűnbánati alkalmaikkal kapcsolatos élményeiket. Elsősorban olyan újságokat kerestünk meg, amelyek széles olvasóréteget tudnak elérni, azaz országos lefedettségűek, valamint olyan folyóiratokat, amelyek egy adott réteget szólítanak meg. 2002. március elejétől őszig bezárólag hét egyházi lapban jelent meg a felhívás (1. melléklet). Az egyházi lapokon kívül önkéntesek segítségével szórólap formájában is terjedt a felhívás, valamint a www.plebania.net fórum oldalán keresztül is érkeztek vallomások. 2002 végéig összesen 117 levél érkezett be. A felhívás megfogalmazásában igyekeztem a kutató személyére vonatkozó információkat minimalizálni. Ez tudatos döntés volt annak érdekében, hogy ez a legkevésbé befolyásolja a vallomásokat. Ha ugyanis az olvasók például egy fotón keresztül „egy adott arcnak” fogalmazták volna meg gondolataikat, könnyen transzferens érzéseket közvetítettek volna a kutató irányába, illetve a projekcióra is nagyobb lehetőség adódott volna. Ez a fajta anonimitás természetesen a kutatót is védi a hasonló lelki folyamatoktól. Éppen ezért tartózkodtam attól is, hogy személyesen részt vegyek a szórólap formájában történő terjesztésben. Meglepő volt, hogy bár a felhívás végén jeleztük az anonimitás lehetőségét, ezzel mégsem élt mindenki. A 117 levélből csak 48-ban nem szerepelt semmilyen adat a levél írójára vonatkozóan, 11 levélben a szerző megadta a nevét, 3 levélben részleges adatok szerepeltek (név és város), 55 levél írója (!) pedig pontosan megadta az elérhetőségét. Különösen az utolsó szám meglepő egyrészt az érzékeny téma, másrészt az anonimitás felajánlása miatt. Akik pontos címet vagy telefonszámot is megadtak, a következőképpen indokolták döntésüket: (1) A kutatás témáját időszerűnek és fontosnak tartották. Többen kifejezték örömüket, hogy végre az ő véleményüket is megkérdezték a bűnbánati gyakorlattal kapcsolatban (L6ÚK, L18XY, L40RR, L48EE). Vallomásukban felajánlották további segítségüket. (2) Arra kérték a kutatót, hogy a kutatás eredményeiről a későbbiekben tájékoztassa őket (L51ÚK, L73XK). (3) A pontos személyi adatokkal is ki akarták fejezni bizalmukat a kutató iránt (L19ÚK, L87KK).
23
A beérkezett levelek terjedelme igen eltérő. A legrövidebb írás mindössze tízsoros volt (60 leütés; 1,5 sortávolság), a leghosszabb pedig 25 oldalas. Átlagosan 2-3 oldalas levelek érkeztek be. A korábban végzett hasonló kutatásokat figyelembe véve bizonyos mértékig meglepetéssel szolgált, hogy a beérkezett levelek mind használhatóak a kutatás számára. Mindenki, aki válaszolt a felhívásra, megértette a kutató kérését és a vizsgálat célját. Minden egyes írás az egyéni bűnbánattal kapcsolatos tapasztalatokról szólt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a levelek felhasználhatósága szempontjából ne lennének minőségbeli különbségek. Mégis megállapítható, hogy mindegyikük tartalmazott valamiféle információt a kutatás számára.
A vizsgálódás alapjául szolgáló forrásanyag megszerzése tehát a vártnál könnyebb feladatnak bizonyult. Az Észak-Európában végzett korábbi kutatások például komoly nehézségekbe ütköztek ezen a téren.38 Amikor 1992-ben Paavo Kettunen saját felhívását közzétette az egyházi és világi lapokban, a finnországi római katolikus közösségek vezetői levélben fordultak a katolikus hívőkhöz, hogy ne válaszoljanak a felhívásra. A kutató jó szándékát ugyan nem kérdőjelezték meg, kérésükben mégis arra hivatkoztak, hogy a titoktartás nemcsak a papokat kötelezi, hanem a bűnbánókat is. Erre a titoktartásra pedig elsősorban azért van szükség, mert a papok nem tudnak védekezni az esetleges vádak és kritikák ellen, amelyeket a hívők a vallomásaikban megfogalmazhatnak. Két szempontból is problematikus ez a tiltás. Egyrészt nagyon nehéz teológiailag alátámasztani, másrészt a kutatás célja egyáltalán nem adott alapot ilyen félelmeknek, mivel a vizsgálódás elsősorban arra irányult, hogy maguk a bűnbánók hogyan élték át a bűnbánati alkalmakat, és nem arra, hogy miként jártak el a feloldozást hirdető személyek. A negatív külföldi tapasztalatok miatt félve és kellő óvatossággal kerestem meg a hazai egyházi lapok főszerkesztőit. (Világi lapoknál nem is próbálkoztam.) A nyitottság és az együttműködési készség minden várakozásomat felülmúlta. Külön öröm volt számomra, hogy a katolikus szerkesztők teljes bizalmukról biztosítottak. Ugyanezt az együttműködési készséget tapasztaltam a különböző felekezetű levélíróknál is, amely a kutatás egész ideje alatt fontos erőforrást jelentett számomra. 38
Erik Berggren 1946-ban és Paavo Kettunen 1998-ban végzett kutatásaira gondolok.
24
2.3. A LEVELEKTŐL A FORRÁSANYAGIG
A leveleket érkezési sorrendben számokkal láttam el (L1, L2,…L117). Bár a kutatás során a forrásanyagot egy egészként kezeltem, az egyes írások megkülönböztetése mégis szükségesnek mutatkozott az idézetek kontextusa miatt. A kézzel írott leveleket számítógépbe írtam, és fájlokban mentettem el. A nyomtatott formában beérkezett leveleket csak a rendszerezés fázisában mentettem el fájlokba. A kvantitatív vizsgálat miatt további betűkkel is elláttam a leveleket. Az érkezési sorrendet jelölő számot követő betű arról ad információt, hogy a levélíró melyik újságban szereplő felhívásra válaszolt. Az egyes betűk a következő újságokat vagy egyéb fórumokat jelölik: E – Evangélikus Élet I – Igen K – Keresztény Élet R – Reformátusok Lapja Ú – Új Ember Sz – szórólap P – Plébánia internetes oldal X – a levélből nem derül ki, hogy a levélíró hol értesült a felhívásról
A sorszámot követő második betű arról ad tájékoztatást, hogy a levélíró melyik felekezethez tartozik. B – baptista E – evangélikus K – katolikus R – református X – A levélből nem derül ki, hogy a levélíró melyik felekezetnek a tagja
Annak ellenére, hogy a kutatásnak nem célja a levelek formai és strukturális analízise, érdemes mégis röviden ezekről is szólnunk. Minden egyes levél önálló egységet alkot. A bűnbánati élmények leírásánál természetszerűleg a levélírók nagy szabadságot élveztek mind formailag, mind tartalmilag. Éppen ennek a szabadságnak az eredményeként a forrásanyag erősen heterogén, s ez nagy figyelmességet kíván a ku-
25
tatótól, hiszen az egyes megnyilatkozások összehasonlítása és egymás mellett való elemzése egyáltalán nem egyszerű feladat. A felhívásban megfogalmazott eligazító kérdések éppen azt a célt szolgálták, hogy amennyire csak lehetséges, a forrásanyag egyes részei összehasonlíthatóak legyenek egymással. A levélírók többsége élt is ezzel a segítséggel, és írását ezek alapján strukturálta. A levelek többsége bemutatkozással kezdődött, amelyből fontos információkat szerezhettem az analízis számára. Gyakran nem csupán a feltett kérdésekre kaptam belőlük választ, hanem a levélíró hitbeli és vallásos hátteréről is értesülhettem, sőt a válaszadók nemegyszer aktuális problémáikat és kérdéseiket is megírták nekem. Legtöbben arról is beszámoltak, hogy milyen érzés volt számukra ezekről a személyes és belső kérdésekről írni. Legtöbben pozitív élményként élték át, hogy valakivel megoszthatták élményeiket (L4XK, L6ÚK, L47EE). Ugyanakkor néhány levélíró számára megrázó és felkavaró volt mindezt lejegyezni (L22ÚK, L31RR). A bemutatkozást követően legtöbben az eligazító kérdések megválaszolására tértek rá. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ezek kizárólag a bűnbánati gyakorlatra vonatkoztak volna. Számos olyan személyes hitbeli gondolatot is felszínre hoztak, amelyek nem tartoztak szorosan a kutatás témájához, de a vallomástevők fontosnak tartották, hogy azokat is megosszák velem. Azaz legtöbbször a bűnbánati alkalom szerves részét képezte hitéletüknek, amelyről ily módon nem kívántak mindentől elvonatkoztatva beszámolni. Fontos üzenete lehet ennek a bűnbánatról szóló teológiai okfejtések számára is. A forrásanyagban található információhalmazt két nagy csoportra oszthatjuk. Az első csoportba tartoznak azok az adatok, amelyek arról szólnak, hogy például milyen gyakran él a bűnbánati alkalommal a levélíró, hol történik a bűnbánati alkalom etc. Ezeket külső megfigyelőként is „valós”, objektív adatoknak fogadhatjuk el. A másik csoportba tartoznak azok az információk, amelyek elsősorban azt mutatják meg, hogy egy adott helyzetet hogyan élt át a levélíró. Ez nem feltétlenül egyezik meg az objektív valósággal, mégis fontos üzenetértéke van. Ilyen lehet például az a vallomás, amelyben a bűnbánó leírja, hogy a feloldozást hirdető személy türelmetlen volt és sietett, félbeszakította bűnvallását. Ennek az állításnak a valóságát természetesen nem tudjuk igazolni, ugyanakkor cáfolni sem. Nem is ez a célunk. A kutatás középpontjában elsősorban az áll, hogy a bűnbánó maga hogyan élte át a bűnbánati
26
alkalmat. Ha ő úgy érezte, hogy a feloldozást hirdető személy kevés figyelmet fordított rá, vajon mi alapján érezte ezt? Hogyan hatott ez az érzés a feloldozás átélésére?
2.4. A FORRÁSANYAG RENDSZEREZÉSE ÉS FELDOLGOZÁSA
A forrásanyag lezárását követően kezdtem hozzá a kutatás következő fázisához, amely a levelek alapos átolvasását jelentette. Tettem ezt annak érdekében, hogy átfogó képet kapjak a levelek tartalmáról, majd ezt követően igyekeztem kiemelni azokat a témákat, amelyekkel maguk a levélírók is bővebben foglalkoztak. Természetesen ezek bizonyos mértékig érintették a felhívásban szereplő kérdéseket. Így kaptam meg azt a négy nagyobb területet, amelyek dolgozatomban fejezetcímként is szerepelnek: •
A bűnbánó indíttatásai és a bűnbánati alkalomra való felkészülése
•
A bűnbánó elvárása a bűnbocsánatot hirdetővel szemben
•
A megtapasztalt és az elmaradt élmény
•
A bűnbánati gyakorlat és a lelki élet
Ezt követően újra átolvastam a leveleket, és kijelöltem azokat a szakaszokat, amelyek a fent említett kérdéseket érintették, majd rendszereztem az idézeteket. Ennek eredményeként négy nagyobb idézethalmaz állt rendelkezésemre. Ezt kisebb részekre bontottam tovább mindaddig, amíg meg nem kaptam az analízis számára a legkedvezőbb felosztást. Közben ellenőrzés céljából újra és újra visszatértem a levelekhez, ami azt eredményezte, hogy a rendszerezés állandó mozgásban és változásban volt. Ez a fajta flexibilitás az analízis során is megmaradt. A következő munkafázisban az idézetek segítségével igyekeztem bemutatni és analizálni azokat a területeket, amelyeket maguk a bűnbánók határoztak meg a kutatás számára. Ennek az eredménye található meg az analízist tartalmazó fejezetekben (5–8. fejezet).
27
2.5. A FORRÁSANYAGRA VONATKOZÓ STATISZTIKAI ADATOK
Kerekített százalékos adatok alapján megállapítható, hogy a levélírók több mint 65%-a nő, valamivel kevesebb mint 30%-a férfi, néhány levél esetében pedig nem derült ki a vallomástevők neme. Ezek az adatok természetesen csak erre a kutatásra vonatkoznak, és így nem adnak általános információt magáról a bűnbánati gyakorlatról. Mégis érdekes kérdéseket vethetnek fel, különösen is abban az összefüggésben, hogy a Baumgartner- és a Kettunen-féle kutatásban is hasonló arányok figyelhetőek meg a nemek szerinti megoszlásban.39 Vajon mi az oka a nők által írt vallomások túlsúlyának? Kézenfekvő lenne a bűnbánati gyakorlatra vonatkozó általános statisztikákat megvizsgálni. Vajon ott ugyanilyen arányokkal találkozunk-e?40 Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy más élni az egyéni bűnbánat lehetőségével, és más írni a személyes tapasztalatokról. Anélkül, hogy alaposabb elemzésbe mélyednénk, empirikusan is alátámasztott tényként fogadhatjuk el, hogy a nők nyitottabbak arra, hogy lelki élményeiket – legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak – megosszák másokkal.41 Ezt tükrözi az 1. számú diagram is.
Nemek szerinti megoszlás
Nem ismert
Nő
Férfi
0%
10%
20%
30%
39
40%
50%
60%
70%
80%
Baumgartner 1978, 17–18.; Kettunen 1998, 101. A valláskutatásban elterjedt vélemény, hogy a vallási jelenségkörnek öt fő dimenziója van. Ezek között szerepel a vallás gyakorlatok útján történő megelevenítése, ápolása. A nyilvános és a magán vallásgyakorlat két legfontosabb eleme az istentisztelet és az ima. Éppen ezért a kutatásokban csak igen ritkán fordulnak elő statisztikai adatok az egyéni bűnbánati gyakorlattal kapcsolatban (Tomka Miklós: Vallás és társadalom Magyarországon. Budapest. 2001 86–87.) 41 Atkinson 1995, 348.; Gordon–Burch 2001, 17. 40
28
A következő két diagram arról kíván tájékoztatni, hogy a levélírók milyen településtípuson élnek, illetve hogy milyen végzettségűek. A két diagram együttes vizsgálatából kiderül, hogy leginkább azok osztották meg a bűnbánati gyakorlattal kapcsolatos élményeiket, akik valamelyik városban laknak, és akik legalább érettségivel rendelkeznek. Különösen figyelemreméltó, hogy a vallomástevők 64%-a, azaz jóval több mint a fele főiskolát vagy egyetemet végzett. Kézenfekvő magyarázatként szolgálhatna, hogy a felhívásra való válaszoláshoz olyan verbális készség szükséges, amelyhez a magas iskolai végzettség elengedhetetlen. A levélírók mindössze 13%-a él valamilyen kistelepülésen. Annak, hogy ők nehezebben osztják meg egy kívülálló érdeklődővel az élményeiket, több oka is lehet: egyrészt egy kisebb, zártabb közösség tagjaként talán nehezebben „nyitnak kifelé” gondolataikkal és problémáikkal, másrészt pedig a lelki vezetőhöz is bizalmasabb viszony fűzi őket, amely megakadályozhatja az őszinte kitárulkozást, továbbá kevesebb közöttük a felsőfokú végzettségű. A 2. és a 3. számú diagramra is érvényes, hogy csak a jelen kutatásra vonatkozik, így téves lenne messzemenő következtetéseket levonni belőle.
Lakóhely szerinti megoszlás falu város főváros Nem ismert 0%
5%
10%
15%
29
20%
25%
30%
35%
40%
Végzettség szerinti eloszlás Nem ismert Felsőfokú végzettség Érettségi
8 osztály 0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
70%
A levélírók nemcsak leírták a bűnbánati gyakorlatukkal kapcsolatos élményeiket, hanem a legtöbben azt is megosztották velem, hogy miért is vállalkoztak a levélírásra. A vallomástevők egy része fontosnak tartotta, hogy az íráson keresztül önmaga számára is összegezze tapasztalatait és élményeit. Legtöbben azonban azért válaszoltak, hogy bűnbánati gyakorlatuk megosztásával segítségére legyenek a kutatónak, és mindenekelőtt magának a békéltetés szolgálatának (L6ÚK, L7ÚK, L43ÚK, L50EE, L84XK, L92XK). Talán éppen ez a szándék tükröződik az életkor szerinti megoszlást bemutató diagramon is.
Életkor szerinti megoszlás Nem ismert 81-90 év 71-80 év 61-70 év 51-60 év 41-50 év 31-40 év 21-30 év 10-20 év 0
5
10
30
15
20
25
Az utolsó diagram a felekezetek szerinti megoszlást kívánja bemutatni: Felekezetek szerinti megoszlás nem ismert baptista református evangélikus római katolikus 0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
70%
80%
A levélírók 73%-a vallotta magát római katolikusnak, 15%-a evangélikusnak, 5%-a reformátusnak, 2%-a baptistának, és néhány levélből nem derült ki, hogy szerzője melyik felekezethez tartozik. A római katolikus levélírók dominanciája több szempontból is érthető. A legutóbbi népszámlálás során (2001) a lakosság 56%-a vallotta magát római katolikusnak, 16%-a reformátusnak, 3%-a evangélikusnak és 0.18%-a baptistának. (1) A római katolikus hívek számszerű elsőbbsége nyilvánvaló hazánkban, s ez a tény hatással volt erre a kutatásra is. (2) Másrészt a katolikus többségre az is magyarázatot adhat, hogy az adatgyűjtést szolgáló felhívás három katolikus lapban jelent meg, míg az evangélikusok csak kettő, a reformátusok és a baptisták pedig egy-egy újságban találkozhattak vele (lásd 1. melléklet). (3) A levélírók katolikus dominanciájának legfőbb indokát mégis abban kell látnunk, hogy a bűnbánati gyakorlatnak kiemelt jelentősége van a katolikus egyházban, és az minden tekintetben elevenebben él a hívek vallásgyakorlatában.
31
3. Az egyéni bűnbánat története Az egyéni bűnbánat történetét feldolgozó művek42 leggyakrabban a következő igehelyekre hivatkoznak, amikor a bibliai eredetet próbálják feltárni: Mt 16,18–19; Jn 20,19–23; Mt 18,15–20.43 Ezekre az újszövetségi igékre való utalás azonban nem problémamentes. Egyrészt azért, mert ezeknek a perikópáknak a tartalmuk és az üzenetük gazdagabb, mint egy adott kor bűnbánati gyakorlatának egyik formájáról szóló tudósítás. Másrészt kizárólagos vizsgálatuk arra irányíthat bennünket, hogy a korai keresztények gazdag bűnbánati gyakorlatát szem elől tévesztve kizárólag a kiközösítés (excommunicatio-reconciliatio) fegyelmezői gyakorlatában véljük megtalálni az egyéni bűnbánat gyökereit (Mt 18,15–20). Ebben az esetben ugyanis leszűkítenénk azt a gazdag forrásanyagot, amelynek megismerésével jobban felfedezhetjük e bűnbánati formának a pasztorációban rejlő gazdag lehetőségeit.
3.1. A KORAI KERESZTÉNYEK BŰNBÁNATI GYAKORLATA
A korai keresztény közösségek bűnbánati gyakorlata és az apostolok ez irányú buzdítása abból az élményből táplálkozott, amelyet Jézus közelében éltek át és közvetítettek tovább a közösség többi tagja felé. Jézus az Atya bűnbocsátó szeretetét hirdette, hívta a bűnösöket megtérésre, és közösséget vállalt velük. Jézus tanításában, gyógyításában és mindenekelőtt feltámadásában nyilvánvalóvá tette követői számára, hogy felette áll a bűnnek – nem egy elvont fogalomnak, hanem annak az erőnek, amely ké42
Ez a fejezet az egyéni bűnbánati gyakorlat kialakulását és történetét csak abban a mértékben kívánja ismertetni, amennyire az szükséges az analízis során felvetődő egyes kérdések megértéséhez. Kizárólag az egyéni bűnbánat történetével foglalkozó munkák között érdemes megemlíteni a következőket: Poschmann, Bernhard: Die abendländische Kirchenbusse im Ausgang des christlichen Altertums. München. 1928; Vorgrimler, Herbert: Busse und Krankensalbung. Freiburg. 1978; Watkins, Oscar D.: A History of Penance. New York. 1960; Palmer, Paul F.: Sacraments and Forgiveness. London. 1960. 43 Nocke és Kettunen is megjegyzi, hogy az írásmagyarázók között nincs egyetértés abban, hogy a Jn 20,23-ban szereplő elengedés és megtartás kifejezés megegyezik-e a Mt 18,18-ban szereplő megkötés és feloldozás kifejezéssel. A jánosi perikópa szorosan kapcsolódik a misszióhoz, bár Márktól és Mátétól eltérően itt nincs szó a keresztségről. A bűnök bocsánata azért lehetséges, mert a Szentlélek hatalma jelen van a tanítványok között. Ő az, aki ezt a munkát végzi a tanítványok által. A Máté evangéliumában szereplő perikópa a közösségre (εκκλησια) teszi a hangsúlyt. A közösség feladata és kötelessége a megkötés és a feloldás. A felhatalmazás szempontjából tehát a Jn 20,19–23 elsősorban a tanítványoknak szól, a Mt 18,18 az egész gyülekezeti közösségnek, míg a Mt 16,18–19 Jézus Péterhez intézett szavait tartalmazza (Nocke 1997, 327.; Kettunen 1998, 29.).
32
pes az embert emberségétől megfosztani, romba döntve az egyénnek a teremtő és szabadító Istennel, valamint az embertársaival való kapcsolatát. Erre az alapra, meggyőződésre egyre nagyobb szükségük volt a keresztény közösségeknek, hiszen Jézus ígért és várt visszajövetele késett (1 és 2Tessz).44 Az erre a világra való berendezkedés elkerülhetetlenné vált. Azonban nem csak ilyen értelemben jelentett problémát az idő múlása. A közösségek vezetői és egyes tagjai számára is gondot okozott, hogy a keresztség felvételétől egyre több idő telt el, amely nyilvánvalóan olyan kérdéseket is felvetett, amelyekkel kevésbé számoltak az apostolok és a gyülekezetek első vezetői.45 Ezt a problémát, amely a következő századoknak a gyakorlati keresztény életre vonatkozó vitáit nagyban befolyásolta, a keresztség utáni bűnök váltották ki. Ahhoz, hogy a későbbi századok bűnbánati gyakorlatra vonatkozó polémiáit megértsük, már itt fel kell figyelnünk egy lényeges összefüggésre. A bűnbánat kérdése elválaszthatatlan a keresztségtől. A keresztség nemcsak az új ember születését jelentette a korai keresztények számára, hanem az óember végleges halálát (Róm 6,1– 11). Az óember meghalt, nem létezik, nem származhat tőle többé semmi. A keresztény közösségek mindennapi életében azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a keresztség felvétele, a korábbi élettől való radikális elfordulás után is képes az ember vétkezni.46 Erre már az apostolok is figyelmeztették a gyülekezeteket (Fil 2,12; 2Jn 8; 1Kor 5,11–13). Ezt az emberi tapasztalatot azonban nem mindenki volt hajlandó elfogadni. Különböző csoportokon és szektákon keresztül sokáig élt az egyházban az a vélemény, hogy egyes bűnök elkövetésére – amely egyet jelentett a keresztséggel való szembefordulással – az egyházon belül nincsen bocsánat.47 A gyülekezetek többsége azonban nem képviselte ezt a radikális véleményt. Ez természetesen nem könnyelműséget jelentett a többség részéről, hanem meggyőződést arról, hogy a Feltámadott, aki közöttük van, valóban felette áll a bűnnek. Így alakultak ki és formálódtak a keresztény közösségekben azok a bűnbánati alkalmak, amelyekben a gyülekezet tagjai átélhették annak a hatalmát, aki felette áll az ő bűneiknek is.
44
Dallen 1991, 1–4. Ferguson 1971, 183–184. 46 Klein 2003, 208. 47 Alszeghy 1984, 14. 45
33
A korai keresztények gazdag bűnbánati gyakorlatára mindenekelőtt jellemző volt az Isten, a közösség és az egyén szoros kapcsolata. A bűnbe esett hívő nemcsak Istennél kereste a kiengesztelődést, hanem az egész közösségtől kérte bűnei bocsánatát, hiszen vétkeivel nemcsak az Istennel való kapcsolatán ejtett sebet, hanem egyben az egész közösség ellen is vétett.48 A bűn ilyen jellegű hatásáról természetesen nem csupán az egyén tudott, hanem a Krisztus-követő gyülekezet is. Ezért kínálta gazdagon a bűnbánónak a megtérés/visszatérés lehetőségét. Ennek a lehetőségnek az alapját azonban mégsem a közösség vagy az egyén őszinte bánata jelentette, hanem az a meggyőződés, hogy Krisztus valóban jelen van közöttük.49 A korai keresztények bűnbánati gyakorlatában a következő formákkal találkozunk:50 •
keresztség–βάπτισµα (Róm 6,4–10);
•
imádság–προσευχή (Mt 21,22);
•
böjtölés–νηστεία (Dán 9,3; Lk 2,37; Mt 17,21);
•
alamizsnaoszás–ελεηµοσύνην διδωµι (Lk 12,33);
•
szeretetgyakorlás–αγαπη εχω εις εαντοις (1Pt 4,8);
•
eucharisztia–κοινωνία (1Kor 10,16);
•
bűnvallás és bűnbocsánat keresztény testvérek között–διαλλάσσειν τω αδελφω (Mt 5, 23–26);
•
a gyülekezet közbenjáró imája–ευχεσθαι (Jak 5,16);
•
közösségből való kizárás–εξαίρειν (1Kor 5,1–13; 1Tim 1,20; 2Thessz 3,14– 15)51
A bűnbánati gyakorlat fent említett típusait három külön csoportra oszthatjuk. Az első csoportba tartozik a keresztség. Ez volt a legdöntőbb fóruma az ember bűnbánatának és Isten bűnbocsátó szeretetének (ApCsel 2,38; 1Kor 6,11). A keresztség volt az 48
Vanyó (1998, 154–155.) Vanyó László ezt a következőképpen fogalmazza meg: A bűnös már az új szövetséghez tartozik, így Krisztus testének a tagja. Bűnével a gonosz hatóerejévé válik, a sátán betörési helyévé. Vétke a közösséget veszélyezteti és egyben Isten kegyelem-forrását. Így vétkezik egyszerre a közösség és Isten ellen. 49 Nocke 1997, 326. 50 Nocke 1997, 329., Hyde 1984, 7. 51 A Nocke által említett bűnbánati formák némelyike az idők folyamán kiszorult a teológiai érdeklődés középpontjából. A keresztség, az eucharisztia, illetve a közösségből való kizárás és visszafogadás azonban mindig is lényeges helyet foglalt el az egyház tanításában és gyakorlatában.
34
alapja minden egyéb bűnbánati formának is. A második csoportba tartoznak azok a típusok, amelyeket az egyén maga is gyakorolhatott a keresztény közösségen belül, de nem feltétlenül a közösséggel együtt. A későbbiekben ezek a bűnbánati formák jelentették a gyógyulást az úgynevezett enyhébb vagy kisebb bűnökre (peccata levia). A harmadik csoportba pedig azok a formák tartoznak, amelyeknél a keresztény közösségnek jelentős szerepe van az egyén gyógyulása szempontjából. A felsorolásban utolsóként szerepel a kiközösítés és visszafogadás formája, amelyet súlyos – vagy más elnevezés szerint halálos – bűnök elkövetésénél alkalmaztak (peccata gravia, peccata mortali).
E bűnbánati formák felsorolása mellett érdemes felidéznünk azt a többszintű bűnbánati rendet, amelyről a Mt 18,15–18 számol be. Itt már egy szabályozott közösségi gyakorlatot feltételezhetünk. A négyszemközti feddés elsőbbséget élvez minden közösségi eljárással szemben. Ez az első szint. Feltételezhető, hogy a korai keresztény közösségekben ez volt az egyik leggyakoribb bűnbánati forma. Az egymással valamilyen oknál fogva ellentétbe kerülő felek egymás között próbálták megoldani a problémát a bocsánatkérésen és a megbocsátáson keresztül. Csak ezt követően lépett érvénybe a kis közösségben való megbeszélés, és ha ez is hatástalannak bizonyult a feddés és helyreigazítás szempontjából, akkor jöhetett szóba a közösség nyilvánossága és teljes sikertelenség esetén az egyén közösségből való kizárása. A cél azonban természetesen itt is az, hogy a bűnöst megmentsék Isten és a közösség számára. Nem véletlen az evangélista szerkesztése sem. A teljes 18. fejezet ezt a célt tartja szem előtt.52
A keresztény közösség bűnbánati gyakorlatára az újszövetségi iratokon kívül is találunk bőven utalást. Római Kelemen a Korinthusiakhoz írt levelében arra buzdítja a híveket, hogy imádkozzanak eltévedt testvéreikért, mert ez az imádság adja meg nekik az igazi bűnbánatot és bűnbocsánatot.53 Polikárp Filippibeliekhez írt levelében talán még hangsúlyosabb a bűnbánat és a bűnbocsánat közösségi jellege. Polikárp buz52
Nocke 1997, 326–327. „Mi pedig imádkozzunk mindazokért, akik bármiféle bűnben élnek, hogy az Isten adja meg nekik a jobb belátást, az alázatos lelkületet, és így ne előttünk, hanem az Isten akarata előtt hajoljanak meg, akkor majd számunkra is tökéletesen gyümölcsöző lesz az Istennél és a szenteknél az irgalmas megemlékezés.” LVI,1 (Ladocsi Gáspár fordítása) in Vanyó 1998, 138–139. 53
35
dítja a gyülekezetet, hogy imádkozzanak az eltévedtekért, mert szükségük van a közösség imádságára, ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy az eltévedtek és az egész közösség sorsa nem elválasztható egymástól (Isten-közösség-egyén).54 Az ókeresztény irodalomból nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire központi szerepet töltött be a bűnbánat gyakorlása a korai keresztény közösségek életében, annak ellenére, hogy semmilyen konkrét formai leírással nem találkozunk.55 Még a témánk szempontjából legjelentősebb iratban, Hermász A Pásztor című művében sem szerepel. A kezdeti időkben ezt az iratot is sugalmazott könyvnek tekintették. Kánoni tekintélyét keleten a IV. századig megőrizte, nyugaton a Muratori-töredék már kirekesztette az egyház sugalmazott könyvei közül. Tanítása mégis sokáig hatott, elsősorban a bűnbánati gyakorlatról folytatott polémiákban.56 Hermász minden bizonnyal a kor rigorózus nézeteivel szemben fogalmazta meg írását. Ebben a korban főleg a nagyobb városok keresztény közösségeire volt jellemző a nagyarányú növekedés és az ezzel járó problémák sora. Egyre nehezebb volt figyelemmel kísérni az egyes hívők életét, a keresztény tanításban és életvitelben való elmélyedését. Feltehetően e kontrollvesztés miatt kívánták egyesek szigorítani a bűnbánati gyakorlatot, sőt a súlyosan vétkezőktől teljesen megvonni a bűnbánat lehetőségét. Hermász ezekkel a törekvésekkel szemben fogalmazta meg, hogy minden megkeresztelt bűnösnek legalább egyszer lehetőséget kell adni a bűnbánatra. A rigorózus hangokkal szemben ez a legalább egyszer kitétel tehát kedvező volt a bűnbánók számára, bár meglehetősen szigorúnak tűnik a mai bűnbánati gyakorlat szemszögéből nézve. Hermásznak ez a kitétele két oldalról is megközelíthető: egyrészt erős parúziavárás jellemzi az egész iratot, amelyből érthető, hogy a lehetőségeknek nem adhat végtelen teret; másrészt érdemes emlékezni a bűnbánati gyakorlat és a keresztség összefüggésére. Ha egy a keresztség, akkor egy a bűnbánati lehetőség is a súlyos bűnök esetében.57 Nem véletlenül kapta a bűnbánati alkalom a fáradságos keresztség elnevezést (baptismus laborius). 54
„Nagyon bánkódom hát miatta és felesége miatt, testvérek, akiknek bárcsak megadná az Úr az igazi megtérést (vö.: 2Tim 2,25). Józanok legyetek tehát ezen a téren is, az ilyeneket ne tekintsétek ellenségeteknek (vö.: 2Tessz 3,15), hanem mint szenvedő tagokat és megtévedteket hívjátok vissza, hogy egész testetek üdvözüljön. Ha így cselekedtek, önmagatok építését szolgáljátok.” XI,4 in Vanyó: 1998, 203. 55 Palmer 1960, 9. 56 Vanyó 1988, 246–251. 57 Lindberg 1959, 10.
36
A II. század közepétől a keresztény közösségek bűnbánati gyakorlatában egyre inkább a formai sajátosságok kerülnek előtérbe. A figyelem középpontjába az az eljárás kerül, amelyet azok esetében alkalmaztak, akik súlyos bűnt követtek el, és ezzel nemcsak saját hitéletükben okoztak törést, hanem az egész közösség életében. Az imádság mint a magán bűnbánat gyakorlata és a testvérek közötti kiengesztelődés minden bizonnyal változatlanul tovább élt a gyülekezetekben. Joggal várhatnánk el, hogy az úgynevezett súlyos bűnöknek ekkorra már kialakult volna egy pontos meghatározása. Ennek az igénye azért is tűnhet természetesnek, mert mindazoknak, akik ezeket a bűnöket elkövették, egy nyilvános – azaz az összes többitől eltérő – bűnbánati eljáráson kellett keresztül menniük. Ilyen egységes meghatározással vagy egységes bűnkatalógussal mégsem találkozunk ebben a korban. Valószínű, hogy minden közösségnek vagy legalábbis egy bizonyos területnek megvolt a saját bűnkatalógusa. Ezek a listák részben a Tízparancsolatból eredeztethetők, de találhatunk kapcsolódási pontokat Pál leveleivel is (Gal 5,16–21; Ef 5,3–14). Hermász a már idézett művében 12 fekete ruhás kísértőről szól, akik 12 bűnt jelenítenek meg: hitetlenség, mértéktelenség, engedetlenség, tévelygés, szomorúság, gonoszság, kicsapongás, indulatosság, hazugság, ostobaság, rágalom és gyűlölet (Sim. IX. 15). Ezekből az első négyet tartja Hermász különösen súlyos bűnnek.58 Későbbi korokban – például Aranyszájú Szent Jánosnál – is találkozunk hasonló katalógusokkal: fennhéjázás, zsugoriság, fajtalanság, dőzsölés, harag, irigység és lustaság.59 A legszélesebb körben elterjedt lista mégis Tertulliánuszé volt, aki három úgynevezett főbűnt jelölt meg: hitetlenség, gyilkosság és házasságtörés.
Mielőtt rátérnénk a kanonikus bűnbánati gyakorlat (a kánonok által szabályozott, nyilvános bűnbánati eljárás) bemutatására, érdemes röviden szólunk arról a különbségről, amely a bűnbánati gyakorlatban már a III. században megfigyelhető a keleti és a nyugati egyház között. Mind Alexandriai Kelemen, mind Órigenész hangsúlyozza, hogy a közösség vezetője elsősorban nem a bíró, hanem a gyógyító, a lelkivezető szerepét tölti be a nyilvános eljárás során. Feladata elsősorban az, hogy az eltévedt hívőt a közösség imádságos közbenjárásával végigkísérje a megtérés/visszatérés út58
Vanyó 1988, 347. Ugyanebben a műben egy másik listával is találkozunk: indulatosság, házasságtörés, részegeskedés, rágalmazás, hazugság, kapzsiság, cselszövés és ezekhez hasonló (Sim. VI. 5). 59 Öberg 1970, 257.
37
ján, ha ezt a bűnbánó is így akarja.60 Ezzel szemben nyugaton a kanonikus bűnbánati gyakorlat egyre inkább egy bírói eljáráshoz hasonlított. A feloldozást hirdető atya lelki tulajdonságaira és lelkivezetésére is nagyobb hangsúlyt helyeztek, mint nyugaton, ahol elsősorban a felszentelés jelentette az alkalmasságot.61 A keleti teológusok műveiből az is kitűnik, hogy a közösségbe való visszatérést folyamatként tekintik, amely nem korlátozódhat egy egyszeri eseményre, a bűnös liturgikus keretek közötti visszafogadására.62 Keleten valószínűleg az egyéb bűnbánati formák is jobban a figyelem középpontjában maradtak.63 Nyugaton a bűnbánati gyakorlatot nagyban befolyásolták a teológiai polémiák. Karthágóban a montanizmus ellen, Rómában pedig a novatianizmus ellen küzdött az egyház. Míg keleten egyértelmű volt, hogy az eltévedt hívőnek – bármilyen bűnt követett is el – meg kell adni a visszatérés lehetőségét, addig nyugaton (főleg Tertulliánusz hatására) még mindig azon folyt a vita, hogy a súlyos bűnök elkövetésekor az egyház lehetőséget adhat-e híveinek a visszatérésre.64 A viták mögött leggyakrabban konkrét esetek álltak. Ilyen volt például a Decius-féle keresztényüldözés és annak a karthágói gyülekezet bűnbánati gyakorlatára gyakorolt hatása. A keresztségre előkészülők (katechumenek) rendje mellett már a III. század elején létezett a bűnbánók rendje. Tertulliánusz De paenitentia című művében, melyet még az egyház tagjaként írt 203-204 körül, részletesen ismerteti a keresztségre és a bűnbánati alkalomra várók feladatát. Itt szól többek között arról, hogy a bűnbánóknak egyszer, de csak egyszer van lehetőségük a megtérésre keresztségük után (exomologesis). Később a montanista szekta tagjaként ismét írt a bűnbánatról De pudicitia című művében (220). Ebben már megnevezi az ismert három főbűnt, amelyre az egyház nem hirdethet bűnbocsánatot. Ezek ugyanis olyan súlyosak voltak Tertulliánusz szerint, hogy a bűnösnek élete végéig vezekelnie kellett miattuk, és 60
„Gyógyíts meg együtt érző orvosként minden bűnöst! Ne légy kész arra, hogy levágd az egyház tagjait. […] Ha azonban azt látod, hogy valaki nem akar bűnbánatot tartani, teljesen kizár minden reményt, akkor szomorúan… vesd ki az egyházból.” Didaszkália, 10. fejezet 61 Orosz 1991, 99–101. 62 Dallen 1991, 44–49. 63 Órigenész Mózes III. könyvéhez írt kommentárjában a bűnbánatnak és a bűnbocsánatnak további hét útjáról ír. Ezek a következők: keresztség, mártíromság, alamizsnaosztás, kölcsönös megbocsátás, a bűnös rossztól való megmentése, szeretet és „nehéz és dolgos bűnbocsánat a bűnbánaton keresztül” (Mortimer 1939, 25–26.). 64 Dallen 1991, 30–43.
38
csak reménykedhetett, hogy Isten mégis megbocsátja vétkeit. Karthágóban Tertulliánusz halála után voltak, akik a katolikus Tertulliánusz gondolatait vitték tovább, és voltak, akik inkább a montanista Tertulliánusszal értettek egyet. A két tábor főleg a Decius-féle üldözés után csapott össze, amikor nagyon sokan hitehagyókká váltak a gyülekezetben. Az üldözés váratlanul érte a keresztény közösségeket. Voltak, akik azt a véleményt képviselték, hogy akik megtagadták a hitüket az üldözés alatt, azokat nem szabad visszafogadni az egyházba, azaz nincsen számukra bocsánat az egyházon belül. Az ezzel ellentétes nézőpontot képviselők pedig azt vallották, hogy akár nyilvános bűnbánati eljárás nélkül is vissza lehet fogadni a hitehagyókat az eucharisztikus közösségbe. Cyprianusz, Karthágó püspöke köztes megoldást javasolt a hitehagyók (lapsi) ügyében, remélve, hogy mind a két tábor elégedett lesz. Azt indítványozta, hogy minden egyes esetet külön vizsgáljanak ki, mert nyilvánvaló különbségek vannak közöttük. A hitehagyók azonban ugyanolyan könnyen vissza kívántak térni az egyház kötelékébe, mint ahogyan az üldözés alatt elfordultak tőle. Egy újabb kompromisszumos megoldásnak tekinthető az afrikai püspökök 251-ben tartott zsinata, amelyen a következő határozat született: akiknek az üldözés alatt sikerült megvesztegetniük a hatóságokat (libellatici), és nem mutattak be áldozatot, azok bűnbánat után feloldozhatók. Akik viszont áldoztak (sacrificati), azoknak életük végéig vezekelniük kell, de a halálos ágyukon feloldozást nyerhetnek. Nem sokkal a zsinati határozat után elterjedt, hogy megint nagyszabású üldözés vár a keresztényekre. Cyprianusz azt gondolta, hogy ha a hitehagyók nem kapnak lelki megerősítést az eucharisztikus közösségen keresztül, akkor biztos, hogy újra bűnbe esnek. Ezt megelőzve hívta össze 252 májusában újra a zsinatot, ahol elrendelte, hogy az áldozatot bemutatóknak (sacrifiati) is meg kell adni a megtérés/visszatérés lehetőségét. A hír azonban álhírnek bizonyult. A zsinati határozat ugyanakkor megmaradt, így – még ha külső hatásra is – az a gyakorlat vált meghatározóvá, hogy minden bűnre van megbocsátás az egyházon belül.65
65
Dallen 1991, 37–41.
39
3.2. A KANONIKUS BŰNBÁNATI GYAKORLAT KIALAKULÁSA
A következőkben ismertetni szeretném azt a bűnbánati gyakorlatot, amely a IV–V. században szinte mindenhol elterjedt, és amelyet elsősorban azokkal szemben/azokért alkalmaztak, akik valamilyen súlyos bűnt követtek el a keresztség után. Bár számos zsinati határozat szabályozta ennek egyes elemeit, az egész egyházat lefedő egységes gyakorlatról mégsem beszélhetünk. A források alapján főbb vonalaiban mégis rekonstruálni tudjuk e bűnbánati eljárást:
Ha egy hívő valamilyen súlyos bűnt követett el, és lelkiismeret-furdalást érzett miatta, felkereste püspökét vagy a gyülekezet vezetője által erre a feladatra megbízott helyettest, akinek beszámolt tettéről.66 Mint ahogyan már korábban említettük, az egyháznak nem volt egységes tanítása arról, hogy mit tekintsen a hívő súlyos bűnnek. A lelkipásztori beszélgetés után maga a püspök vagy a helyettese döntötte el, hogy a bűnbánónak csatlakoznia kell-e a bűnbánattartók, vezeklők rendjébe, vagy elegendő, ha egyénileg keresi a kiengesztelődést imádságban, böjtölésben és alamizsnaosztásban. Feltételezhetjük, hogy a beszélgetés során a püspök alaposan megvizsgálta a bűn elkövetésének körülményeit.67 Abban az esetben, ha a bűnbánónak a vétke olyan jellegű volt, hogy a vezeklők rendjéhez való csatlakozás elengedhetetlennek tűnt, akkor ezt külső jelekkel is szemléltetnie kellett. Bűnbánati ruhát vett fel, és fejére hamut szórtak (Dán 9,3). Ezt követően a bűnbánó nyilvánosan arra kérte az egész közösséget, hogy imádkozzanak érte. A gyülekezet ígéretet tett a közbenjáró imádságra, majd a bűnbánót jelképesen kiűzték a hívők közösségéből. Ez egyet jelentett azzal, hogy vezeklési idő alatt nem vehetett részt az eucharisztikus közösségben.68 Abban az esetben, ha az egyén nyilvános bűnt követett el, akkor általában nem volt elegendő, hogy csak a püspök előtt tegyen bűnvallást, hanem az egész közösségnek nyilvánosan meg kellett vallania vétkét. A vezeklés ideje alatt a bűnbánónak böjtölnie kellett, részt kellett vennie különböző szociális tevékenységekben, és imádsággyakorlatokat is kellett végeznie. A 66
Ez a gyakorlat elsősorban a nagyobb gyülekezetben volt érvényben, mint például Rómában, Antiókiában és Konstantinápolyban. 67 Lásd Cyprianusz erre vonatkozó intézkedését Kartágóban. 68 Valószínűleg kezdetben a közösség előtt be kellett számolni konkrétan az elkövetett bűnről, majd később elég volt csak a püspöknek megemlíteni az elkövetett vétket (Volz 1990, 165–166.).
40
kor előrehaladtával egyre gyakrabban használták az úgynevezett vezeklő zsoltárokat (6., 31., 37., 51., 101., 129., 142.)69. A vezeklési idő alatt a bűnbánónak többször meg kellett jelennie a gyülekezet előtt, ahol kézrátétellel imádkoztak érte (ApCsel 4,29–31). A bűnbánó jelen lehetett tehát az istentiszteleten, de az eucharisztikus közösségben nem vehetett részt. A vezeklés egész ideje alatt a püspök igyekezett kapcsolatban maradni a bűnbánóval. Augustinustól tudjuk, hogy Afrikában a vezeklők az oltár bal oldalán helyezkedtek el, utalva az utolsó ítéletről szóló példázatra (Mt 25). A legtöbb templomban azonban az előtérben a számukra elkülönített helyen álltak.70 A II. század közepéig a vezeklési idő valószínűleg mindenütt csak rövid ideig tartott. A század végétől azonban ez az idő megnyúlt, és több évig is eltarthatott. A vezeklési idő tartalmát legtöbb esetben zsinati határozatokban is rögzítették.71 A bűnbánati idő letelte után ünnepélyes közösségi istentiszteleten (általában nagycsütörtökön) visszavették a bűnbánót. Ennek a visszavételnek is voltak külső jelei, például a püspök kézrátétele és imája. A bűnbánók számára azonban az eucharisztikus közösségbe való visszafogadás után is több vezeklési gyakorlat érvényben maradt. Ilyen volt súlyos esetekben a házasélet gyakorlásának teljes tilalma és a közhivatalok viselésétől való eltiltás.
Ebben a kanonikus bűnbánati eljárásban több figyelemreméltó vonást is felfedezhetünk. Mindaddig meghatározó volt a püspökkel való négyszemközti beszélgetés, amíg a bűnkatalógusok kisebb szerepet játszottak a vezeklők rendjébe való felvétel szempontjából. Így a püspök vagy megbízottja figyelmének középpontjában még nem maga az elkövetett bűn állt, hanem az eltévedt egyén, aki a bűnt elkövette, és aki a püspök és a gyülekezet közbenjáró imádságával vissza kívánt térni a keresztény közösségbe. Másik figyelemreméltó vonás a közösségnek a bűnbánattartás során tapasztalható domináns szerepe. A gyülekezet a vezeklési idő alatt sem felejti el a bűnbánót, hanem imádságával folyamatosan támogatja gyógyulását és visszatérését.
69
New Dictionary of Christian Ethics and Pastoral Theology. 1995, 656. Dallen 1991, 70. 71 Volz 1990, 166. 70
41
Pasztorációs szempontból persze vitatható ennek a bűnbánati eljárásnak az eredményessége, akár az egyénre nézve, akár az egész közösséget figyelembe véve. A korabeli kanonikus levelek azonban nem hagynak kétséget a segítő és gyógyító szándék felől. Azért tartották például fontosnak a nyilvános bűnvallást, hogy a vétkező gyülekezeti tag ne maradjon egyedül a bűneivel való küzdelemben, hanem az egész közösség imádságán keresztül érezze a segítséget és a támogatást. Tertulliánusz egyenesen úgy fogalmaz, hogy a bűnbánati eljárás által a bűnös a rá jogosan váró kárhozattól szabadulhat meg, attól a teljes Isten-nélküliségtől, amely sokkal súlyosabb, mint az ideiglenes kiközösítés. A közösség azonban csak akkor tud közbenjárni a bűnösért, ha kapcsolatban áll a szabadító Istennel. Minden egyes bűn ezt a kapcsolatot veszélyezteti. Ezért volt a közösség számára is fontos a bűnös gyógyulása.72
3.3. A MEGISMÉTELHETŐ, EGYÉNI BŰNBÁNAT KIALAKULÁSA
A VI–VII. század fordulójára nyilvánvalóvá vált, hogy a kanonikus bűnbánati gyakorlat minden pozitív vonása ellenére többé nem tudta megfelelő módon betölteni a feladatát.73 Egyrészt a keresztény közösségek megnövekedett létszáma megnehezítette az egyes vezeklők felügyeletét, másrészt a visszafogadás után is érvényben maradt vezeklési gyakorlatok elriasztották a hívőket e nyilvános bűnbánati formától. Ez ott érhető tetten, hogy a bűnbe esett hívők egyre inkább halogatták a vezeklők rendjébe való felvételüket. Így a kanonikus bűnbánati gyakorlat lassan a haldoklók bűnbánatává vált.74 Ezzel azonban – mindenekelőtt a nyugati egyházban – egy légüres tér keletkezett, amelyet később az úgynevezett kelta bűnbánati gyakorlat igyekezett betölteni.75
Ahogyan azt már korábban is említettük, a keleti egyházban a kanonikus bűnbánatnak már a III. században kialakultak olyan elemei, amelyek megegyeztek a későbbi egyéni bűnbánat sajátos vonásaival. Nyugaton azonban a kanonikus bűnbánati gyakorlat még hosszú ideig tartotta magát, bár a változtatás ott is elkerülhetetlenné vált. 72
McNeill 1951, 124. Dallen 1991, 100. 74 Dallen 1991, 78. 75 Nocke 1997, 330. 73
42
Az új bűnbánati formák iránti igény elsősorban a keresztény közösségek tagjainak körében jelentkezett.
Nyugaton az igazi áttörést az ír-kelta szerzetesek által a kontinensen elterjesztett megismételhető, titkos és egyéni bűnbánat jelentette. Columbanus apát (530–615) 590 körül frank földön telepedett le, hogy egy új közösséget hozzon létre. A közösség szabályzatában szerepelt, hogy a szerzeteseknek kötelező volt megvallaniuk vétkeiket az apátnak, aki aztán külön-külön megvizsgálta az eseteket, és ezt követően kiszabta a vezeklés módját, majd ezután megadta a feloldozást. Ezt a formát kellett aztán a szerzeteseknek a hívek körében is ismertté tenni.76 Ennek a gyakorlatnak a jellemző vonásait a következőképpen foglalhatjuk össze: •
Négyszemközti bűnvallás és feloldozás.
•
Olyan gyakran lehet kérni a feloldozást, amilyen gyakran csak igényli a bűnbánó.
•
Nemcsak a súlyos bűnök elkövetésekor lehet igénybe venni, hanem az enyhébb bűnök esetében is.
•
Teljes titoktartás kíséri a bűnbánati alkalmat, azaz nemcsak a bűnvallást, hanem a vezeklési időt is.
•
Nincs életfogytig tartó vezeklés.
Ennek az új bűnbánati formának is – a kanonikus bűnbánattal megegyezően – három fázisa volt: bűnvallás egy szerzetes vagy egy pap előtt, vezeklés és feloldozás. Pozitív változásként értékelhetjük, hogy bármilyen bűnt meg lehetett vallani a papnak, korlátlanul igénybe lehetett venni a feloldozás szolgálatát, és az egész bűnbánati folyamat titokban történt. Itt azonban egy negatív változásra is fel kell figyelnünk. A keresztény közösség szinte teljesen kiszorult a bűnbánati eljárásból. Immáron csak a pap képviselte a közösséget. Ez aztán később a bűnök értelmezésére is kihatott, ugyanis a bűnök egyre inkább individualizálódtak.
A vezeklési idő és a feloldozás sorrendje az idők folyamán megváltozott egyrészt a diszkréció védelme miatt, másrészt annak következtében, hogy a szerzeteseket nem 76
Kettunen 1998, 30.
43
volt könnyű utolérni.77 A bűnvallást azonnal követte a feloldozás, és csak azután kellett a kiszabott elégtételt elvégezni. Valószínűleg ez a változás is egy hosszabb folyamat eredménye volt (800–1000 körül).78
Az új bűnbánati formát hamar sajátjuknak érezték a keresztény közösségek tagjai. Az egyházi vezetők ellenben sokáig tiltakoztak ellene, elsősorban azért, mert a feloldozást szerzetesek, sőt világiak is megadhatták a hívők számára. Másrészt a vezeklés módját kiszabó úgynevezett penitenciálék ellenőrzését sem látták biztosítva a püspökök. Ezek a könyvecskék egyrészt különböző bűnkatalógusokat, illetve az elégtétel elvégzésére irányuló szabályokat tartalmaztak, valamint az egyházatyáktól származó prédikációrészleteket.79 A toledói zsinaton (589) még úgy említik az új bűnbánati gyakorlatot, mint a spanyol egyházba beáramlott rossz szokást. A karoling reformzsinatok is ellenezték az új bűnbánati formát.80 Az egyszerű hívők közötti sikere azonban egyértelműnek bizonyult.81 Éppen ezért a reformzsinatok köztes megoldást javasoltak: az úgynevezett nyilvános bűnöket ezentúl is a közösség előtt kell megvallani, de a többi súlyos bűnt elég, ha a pap vagy egy felhatalmazott szerzetes előtt vallja meg a bűnös.82 A IV. lateráni zsinaton (1215) már az egyház vezetősége is elfogadta az új formát, sőt kötelezővé tette azt hívei számára. A zsinati határozat (XXI. kánon) szerint minden hívőnek évente legalább egyszer ( a húsvéti ünnepkörben) kötelező volt megvallani minden bűnét az egyház felhatalmazott szolgájának, aki szigorúan kötelezve volt a titoktartásra. Ahogyan az egyház vezetői elfogadták az új bűnbánati formát, úgy vált egyre inkább intézményessé az új bűnbánati eljárás. 83 Ennek következményeként kezdték el csoportosítani a bűnöket például az alapján, hogy kinek a feloldozása szükséges hozzá. Egyszerű bűnök esetében elegendő volt a pap feloldozása (casus reservati), 77
Söveges 1993, 38. Lempiäinen 1963, 26–30. 79 Lindberg 1959, 20. Az ír-kelta bűnkatalógusok szisztematikus analízisével foglalkozik Connolly Hugh a The Irish Penitentials című 1995-ben megjelent munkájában. 80 Dallen 1991, 111. 81 Lempiäinen 1963, 28. 82 Dallen 1991, 112–113. 83 1100-ban a nyilvános kanonikus bűnbánatot már csak a különböző istentagadások esetében gyakorolták. Ilyenek voltak a következők: istentelen tévedés (error gentilis), szektásodás (schisma fraternum), tévtanítás (haeretica pravitas), zsidó hitetlenség (judaica perfidia). (Lempiäinen 1963, 30.) 78
44
súlyosabb bűnök esetében a püspöknek kellett megadnia a feloldozást (casus episcopales), kirívó esetekben pedig a pápához kellett fordulni (casus papales). Az úgynevezett gyónókönyvecskék egyre szélesebb körű elterjedése is változást hozott a bűnbánati gyakorlatban. Kevésbé szokták megemlíteni, de ezeken az iratokon keresztül az egyszerű hívek számára kirajzolódhatott egy olyan keresztény emberkép, amely állandóan ott lebegett a bűnbánók előtt, irányt adva ezzel saját lelki törekvéseiknek. Sajnos a gyónókönyvek használatának az évek során negatív következményei is megmutatkoztak, ugyanis a bűnvallás és az elégtétel kiszabása egyre inkább sablonossá vált.84 Már nem volt olyan nagy jelentősége a bűnbánó és a pap közötti beszélgetésnek: elegendő volt a könyvből kinézni az adott bűnre kiszabható elégtételt. Így vált lassan ennek az új bűnbánati formának a legfontosabb elemévé maga az elégtétel. Amíg a korai keresztények bűnbánati gyakorlatában a vezeklési idő egyértelműen a gyógyulást szolgálta, addig ebben a korban az elégtétel egyértelműen büntetést jelentett. Csak az évezred fordulóján került át a hangsúly az elégtételről magára a bánatra. A korai skolasztika szerint Isten a bánat aktusában adja meg bocsánatát. A XIII. században már a feloldozáson van a hangsúly.85 Johannes Dun Scotus olyan határozottan azonosítja a szentséget a feloldozással, hogy számára a bánat, a bűnvallás és az elégtétel csak szükséges előfeltétele, de nem része a szentségnek. Ebben a században egy másik jelentős változás is végbement. Eddig általában könyörgő formában történt a feloldozás (Misereatur tui Deus), innentől azonban már kijelentő formában (Ego te absolvo). A pap már nem kéri Istentől a megbocsátást a bűnbánónak, hanem Isten nevében feloldozza őt.
A késő középkorban az egyéni bűnbánat a következőképpen történt: a pap a templomtérben, általában az oltár közelében ült, és a bűnbánó előtte térdelt, ezzel is kifejezve töredelmét.86 Kölcsönös üdvözlés után a bűnbánó röviden ismertette állapotát (korábbi bűnbánati alkalmát, társadalmi helyzetét), majd a pap bűnvallásra buzdította őt. A bűnvallás egy általános résszel kezdődött (confiteor). Ezt követte a konkrét bűnök felsorolása, amelyet aztán a confiteor második része zárt le. A pap általában csak 84
Lempiäinen 1963, 35. Karlsson 1979, 113–114. 86 A gyóntatószék használatát először 1512-ben említik (Amon 1995, 317.). 85
45
ezután tett fel eligazító kérdéseket, és szabta ki az elégtételt, amelyet aztán a feloldozás követett. A bűnbánati alkalom legvégén a bűnbánó alamizsnát adott a papnak, kérte közbenjáró imádságát, majd eltávozott.87
3.4. A BŰNBÁNATI GYAKORLATTAL KAPCSOLATOS POLÉMIÁK A REFORMÁCIÓ KORÁBAN
Vitathatatlan, hogy Luther nagyra becsülte az egyéni bűnbánat jelentőségét. Meggyőződése szerint a keresztény élet gyakorlása elképzelhetetlen a bűnbánat és a feloldozás személyes megtapasztalása nélkül. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy kritikátlanul elfogadta volna a kor bűnbánati gyakorlatát. Pontosan a bűnbánat jelentősége miatt vált olyan kritikussá az egyház hivatalos tanításával szemben, és fogalmazta meg véleményét annak érdekében, hogy a bűnbánati gyakorlat minél inkább segítse a hívőt Istennel való kapcsolatának ápolásában és lelki fejlődésében.88 Luther nem volt egyedül véleményével. Már a reformációt megelőző időben is többen szóvá tették, hogy az egyéni bűnbánat általános gyakorlata egyre kevésbe szolgálja a hívő lelki fejlődését. A bűnbánati alkalom ugyanis egyre jobban egy bírósági eljáráshoz kezdett hasonlítani, ahol a hívő vádlottként volt jelen. A gyülekezet szerepe szinte minimálisra redukálódott az egyéni bűnbánat során, ezzel egy időben a feloldozást hirdető személyé jelentősen megnőtt.
Luther mindenekelőtt azt a tanítást kérdőjelezte meg, amely szerint a feloldozás érvényességéhez a bűnbánónak maradéktalanul meg kell vallania minden bűnét. Szerinte ez az elvárás túlhaladja az emberi képességeket. Az Ágostai hitvallás (CA) XI. cikke ezt mondja az egyéni bűnbánatról: „A gyónásról azt tanítják, hogy a külön feloldozást meg kell őrizni a gyülekezetekben, bár az összes vétkek gyónásbeli felsorolása nem szükséges. Mert a zsoltár szerint ez lehetetlen dolog: Kicsoda ismeri a vétkeket? (Zsolt 19,13)”89 Természetesen ezzel Luther nem a bűnök elhallgatásának akart teret engedni. Sokkal inkább saját bűnbánati gyakorlatából jutott el arra a meg87
Dallen 1991, 157–158. Christoph Klein megfogalmazása szerint a reformáció kiindulópontja a bűnbocsánattal való visszaélésekben keresendő (Klein 2003, 214.). 89 Az evangélikus egyház hitvallási iratai. I. kötet, 26. 88
46
győződésre, hogy az ember képtelen számon tartani minden bűnét, és így képtelen megfelelni annak az elvárásnak, hogy minden bűnét maradéktalanul megvallja a bűnbánat során.90 A mindig is létező, de csak a lélektan tudománnyá válása után definiált elhárító mechanizmusok ismerete szempontjából figyelemreméltónak tekinthető Luther ezen észrevétele. Luther nemcsak a teljesíthetetlen tanításról beszélt, hanem arról is, amit ez a tanítás eredményez a bűnbánóban. Szerinte ugyanis ezáltal csak a szorongás és a bizonytalanság erősödik a bűnbánóban, s ez semmiképpen sem lehet célja a bűnbánati gyakorlatnak.91 Luther továbbá kérdőre vonta az egyéni bűnbánat kötelező jellegét. Véleménye szerint senkit sem lehet kötelezni a bűnbánatra, mert a kényszerből elvégzett bűnbánat úgysem éri el célját. Isten feloldozó szava nem lehet az emberi kényszer része. A bűnbánatnak önkéntesnek és őszintének kell lennie, ugyanis csak így élhető át Isten ingyen és feltétel nélküli kegyelme.
92
Ha az előbbi kritikánál érezhető volt,
hogy a gyakorlati tapasztalatok alapján fogalmazódott meg, akkor ennél az észrevételnél már nehezebb ugyanezt megállapítani. A kötelező jelleg valóban nem segíti a feloldozás őszinte átélését, de ha ebből egy jó értelemben vett szokás alakul ki, az igenis elősegítheti az ember és az Isten közötti kapcsolat folyamatos ápolását és „karbantartását”. Ha az egyházi tanításnak nem is volt ilyen pedagógiai vonása, itt mégis érdemes említést tenni róla.
Luther az egyéni bűnbánatot két részre osztotta: bűnvallás (confessio) és feloldozás (absolutio). Ezekhez járul hozzá a hit, amely bűnbánatra indítja a hívőt, befogadja a feloldozást, és amely elindítja a bűnbánót a megtérés útján.93 Figyelmének középpontjában nem az egyes bűnök álltak, de nem is maga a bűnvallás, hanem az ember elsődleges szüksége, a kegyelmes Isten bűnbocsátó szeretetének a megtapasztalása.
90
Werkström 1963, 20–21. Vö. A pápisták hamis megtérése (Schmalkaldeni cikkek), in: Az evangélikus egyház hitvallási iratai. II. kötet 28–35. 92 Poutiainen 1998, 424. 93 „A gyónásnak két része van: az egyik az, hogy megvalljuk bűneinket, a másik az, hogy a feloldozást vagy a bűnbocsánatot úgy fogadjuk a gyóntatótól, mint Istentől magától, tehát semmiképpen ne kételkedjünk, sőt erősen higgyük, hogy bűneinket ezáltal Isten is megbocsátotta a mennyben.” (Luther Márton Kis kátéja, in: Az evangélikus egyház hitvallási iratai. II. kötet, 66.) 91
47
Luther egyéni bűnbánatról szóló véleményét is a megigazulásról szóló tanításból vezette le.94 A Kis káté című tanítói művében Luther különbséget tesz a hívő közvetlenül Istennek tett vallomása és az egyéni bűnbánatban tett vallomása között. Az előzőben az ember megvallja bűnösségét, az utóbbiban pedig lelkiismeretének késztetése miatt a konkrét bűneit. Ha azonban az egyéni bűnbánat során semmi nyomasztó teher nincs a lelkén, akkor jobb, ha csupán általánosságban bűnös voltát vallja meg, mint hogy kitaláljon álbűnöket. Igaz, Luther nehezen tudta elképzelni, hogy az embernek ne lennének konkrét bűnei, amelyeket megvallhatna. A minél pontosabb bűnvallás érdekében Luther is készített bűnkatalógusokat. Egyik ilyen katalógusában 19 súlyos bűnt sorol fel. A későbbiekben azonban egyre inkább eltér ezektől a katalógusoktól, és szinte kizárólag a Tízparancsolatot tekinti lelki tükörnek és mércének.95 A Nagy káté című művéből nyilvánvalóvá válik, hogy Luther nemcsak a kötelező bűnbánati gyakorlat ellen emelte fel szavát. A reformáció szélsőséges irányzatai között ugyanis olyan vélemények is megfogalmazódtak, hogy az egyéni bűnbánatra egyáltalán nincs szükség.96 Ezzel szemben fogalmazta meg Luther, hogy az egyéni bűnbánatra nagy szükségük van főleg azoknak, akik hitükben gyengék, lelkiismeretükben bizonytalanok, és akiknek nagy segítséget jelenthet az egyéni bűnvallás és feloldozás.97 Luther a bűnbánatról írt sermójában nagy hangsúlyt helyez a hitre, amely képes befogadni a feloldozó szavakat, és így az egyén bizonyosságot szerezhet Isten megbocsátó szeretetéről. A hit nem része az egyéni bűnbánatnak, de nélküle a feloldozó szavak nem tudnak eljutni a bűnbánóhoz. A hittel befogadott feloldozás adhat a bűnbánónak új reménységet, lelkiismereti megnyugvást és bátorságot a megbocsátás és szeretet gyakorlására az embertársak között.98 A skolasztikus teológusok elsősorban azt kutatták, hogy mi a feltétele a feloldozásnak, és mi eredményezi azt. Luther teljes egészében megfordítja a kérdést, és a 94
Kettunen 1998, 34. WA 1, 490, 3; 1, 520, 21; Öberg 1970, 257. 96 Karlstadt 1521 karácsonyán arról prédikált Wittenbergen, hogy többé nincsen szükség sem böjtre, sem egyéni bűnbánatra, mindenki járulhat az úrvacsora vételéhez. Karlstadt minden tekintetben elutasító volt az egyéni bűnbánattal szemben (Werkström 1963, 8–9.). 97 Poutiainen 1998, 426–429. 98 A bűnbánat szentségéről. 1994, 11–20. 95
48
bűnbánó szemszögéből vizsgálja azt. Ez a szemléletváltás azért figyelemreméltó, mert a kor bűnbánati gyakorlatában a bűnbánó félelemmel és bizonytalansággal járult a szentséghez. Félelemmel, mert a bűnbánati alkalom – ahogyan már említettük – egyre inkább egy bírósági eljárásra hasonlított, másrészt bizonytalansággal, hiszen a feloldozás ellenére mégis csak megmaradtak a lehetséges földi büntetések. A bűnök súlyától való megszabadulást nehezen élhette át a bűnbánó.99
Luthernak az egyéni bűnbánatról megfogalmazott gondolatai nem problémamentesek. Vitathatatlanok azok a pozitív észrevételei, amelyek elsősorban a bűnbánó lelkiállapotát helyezik előtérbe a sokszor lélektelennek tűnő egyházi tanítással szemben. Az egyéni bűnbánatnak azonban olyan eszközjelleget tulajdonított, amely ahhoz vezetett, hogy a bűnbánat lelkigondozói vonása szinte teljesen feledésbe merült.100 Ugyanis már az 1520-as években azt javasolta, hogy az úrvacsora előtt az emberek tegyenek vallást hitükről, elsősorban arról, hogy mit jelent számukra az úrvacsora, miért igénylik az úrvacsorai közösséget, és hogy valóban méltók-e annak vételére.101 Ez a vallástétel összekapcsolódott az egyéni bűnbánattal, amely így a tanításnak és a kikérdezésnek lett a helyszíne. Az 1523-ban megjelent Formula Missae-ben Luther már egyenesen kötelező jellegűnek írja le ezt a „kihallgatást”.102 Érdekes, hogy valójában az a gyakorlat terjedt el, amelyet korábban Luther élesen bírált. Az 1500-as évek evangélikus gyakorlatában aztán – az úrvacsorai közösség feltételeként – az egyéni bűnbánat végül kötelezővé vált. Így lett az egyház fegyelmező eszköze.
Mielőtt rátérnénk a trentói zsinat válaszára, érdemes röviden kitérni a reformáció másik szárnyának, a svájci reformációnak az egyéni bűnbánatról szóló tanítására. Ez azért is kívánatos, mert a katolikus teológiai irodalomban kevés figyelem jut e két irány tanításbeli különbségére.
99
A bűnbánat szentségéről. 1994, 11–20. Már a Schmalkaldeni cikkekben úgy fogalmaz Luther, hogy az egyéni bűnbánat nemcsak gyógyító alkalom a bűnös számára, hanem kiváló lehetőség arra, hogy a fiatalok tanítást kapjanak a keresztény hit tanításáról. 101 Ennek a gyakorlatnak a csírái részben a reformáció előtti korra is visszavezethetők. A 900-as évektől a bűnbánat és az eukharisztia szorosabb kapcsolatának következtében az áldozás előtt egyes helyeken kikérdezték a Credót, Pater nostert és az Ave Mariát (Öberg 1970, 428–429.). 102 Lins 1995, 362. 100
49
Zwingli a kötelező bűnbánat feletti kritikájában odáig ment, hogy teljes egészében elvetette az egyéni bűnbánat gyakorlatát. A szabad és kötetlen lelkigondozói beszélgetést a pap és a gyülekezeti tagok között azonban megtartotta. Kálvin és Butzer már nem volt olyan elutasító az egyéni bűnbánattal szemben. Ők jónak tartották meghagyni a bűnbánat lehetőségét a gyülekezeti tagok számára, annak jelentőségét azonban másban látták, mint Luther. Számukra az egyéni bűnbánat elsősorban egyéni bűnvallás (Privatbeichte) és nem egyéni feloldozás (Privatabsolution) volt, ahogyan azt Luther értelmezte. Krisztusnak a bűnbánati alkalomban való jelenléte sem olyan egyértelmű, mint Luther felfogásában.103 A Heidelbergi káté (1563) nem tárgyalja külön az egyéni bűnbánat gyakorlatát. Az úrvacsorai közösségre alkalmatlanok összefüggésében előkerül ugyan a kulcsok hatalma kifejezés, de csak úgy, mint az evangélium hirdetése és az egyház fegyelmezői gyakorlata.104
3.5. A TRENTÓI ZSINAT VÁLASZA (1545–1563)
A trentói zsinatnak az egyéni bűnbánattal kapcsolatos rendelkezései egyértelműen re-akciót jelentettek a reformátorok által felvetett kérdésekre. A zsinati dokumentumok (Sessio XIV, 1551) nem szólnak azokról a kérdésekről, amelyekben az egymással szemben álló felek megegyeztek volna, hanem csak a különbségeket említik. Arra a reformátori felvetésre, hogy az egyéni bűnbánat szentsége nem újszövetségi alapítású, és csak később fejlődött ki az egyház gazdag bűnbánati gyakorlatából, a zsinat a következő rendelkezéssel válaszolt: a bűnbánat Krisztus által alapított szentség. Alapítása Jn 20,22-re vezethető vissza.105 A korábban már ismertetett lutheri felosztás szerint az egyéni bűnbánatnak két része van: a bűnvallás (confessio) és a feloldozás (absolutio). Ezzel szemben fogalmazta meg – pontosabban erősítette meg – a zsinat azt a korábbi egyházi tanítást, miszerint a bűnbánat szentsége a következő részekre osztható fel: a bűnbánat szentségi anyagához tartozik a bánat (contritio), a
103
Lempiäinen 1963, 63–64. Poutiainen 1998, 429–430. 105 Dallen 1991, 170.; Nocke 1997, 336. 104
50
bűnvallomás (confessio) és az elégtétel (satisfactio).106 A bűnök teljes és tökéletes elengedéséhez mindezek szükségesek. Az egyéni bűnbánat formája pedig a pap feloldozó igéje.107 A reformátorok továbbá hangsúlyozták, hogy az egyéni bűnbánat több szempontból is fontos lehet a hívő lelki növekedése érdekében. Ha szüksége van rá, akkor bátran forduljon papjához vagy lelki testvéréhez, és kérje bűnei személyes feloldozását, ez ugyanis erősítheti gyenge hitét, és megnyugtathatja szorongó lelkiismeretét. Azt vallja meg, ami nyomja lelkiismeretét, minden bűnét úgy sem tudja megvallani. Az egyéni bűnbánat szentségi gyakorlata tehát hasznos lehet az egyén számára, de nem elengedhetetlen az üdvösséghez. A zsinat rendelkezései szerint a szentségi bűnvallomás isteni jogú intézmény, és isteni jogon szükséges az üdvösségre. A pap feloldozását jogi aktusként értelmezi, amely szerint a feloldozáshoz szükséges a teljes bűnvallomás.108
3.6. A ZSINAT UTÁNI BŰNBÁNATI GYAKORLAT A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZBAN
A tridenti zsinat határozata tehát részben megerősítette a késő középkor gyakorlatát, szembehelyezkedett a reformátorok kritikájával, és több évszázadra meghatározta a római katolikus egyház bűnbánati gyakorlatát. A bűnbánat szinte teljes egészében individuális cselekménnyé vált. A szertartáskönyvek többségében hiányzott a nyilvános vezeklés és visszafogadás szertartása. V. Pál pápa 1614-ben megjelent rituáléja is csak az egyéni feloldozás szertartását tartalmazza, melyben a közösségnek semmilyen szerepe nincs.109 A XX. században jelentkező változásokig a zsinati rendelkezések szilárdan tartották magukat a XVIII. és XIX. századi belső polémiák ellenére. Ezekben a vitákban nem vonták kétségbe az egyéni bűnbánati gyakorlat elsőbbségét, de nagyobb szerepet kívántak szánni a korai 106
„Ha valaki tagadná, hogy a bűnök teljes és tökéletes megbocsátására a gyónó három dolgot köteles teljesíteni, és ez egyben mintegy anyaga is e szentségnek: ti.: bánatot, gyónást és elégtételt, melyek a szentség három részét alkotják; vagy azt állítaná, hogy csupán kettő a bűnbánat része: a lelkiismeret gyötrődése a bűn felismerésétől és az a hit, ami az evangéliumból fogant, vagy a feloldozásból, amelylyel hiszi mindenki, hogy Krisztus megbocsátotta bűneit: legyen kiközösítve.” (A tridenti zsinat kánonjai a bűnbánat szentségéről, IV., in DS 1704.) 107 A materia-forma tan bűnbánati szentségre való alkalmazása Aquinói Tamástól származik. 108 Dallen 1991, 176–179. 109 Csizmadia 1999, 159–160.
51
keresztények által is gyakorolt egyéb bűnbánati formáknak, mint például a nyilvános gyülekezeti bűnbánatnak.110 Ezen a területen az igazi áttörést csak a II. vatikáni zsinat reformjai jelentették.111 Az egyéni bűnbánati gyakorlatban a XX. század első felében ugyanakkor egy figyelemreméltó változás történt X. Piusznak (1903–1941) az áldozásról szóló dekrétumai alapján. A rendeletek azt kívánták elérni, hogy minden egyes misében lehetőség legyen az áldozásra. Ezt a célt azonban össze kellett egyeztetni azzal az évszázados hagyománnyal, hogy az áldozást mindig megelőzi a bűnbánati alkalom. A rendeletek következtében a század első felében az egyéni bűnbánat gyakorisága addig soha nem ismert csúcspontot ért el. Később azonban az áldozás és a bűnbánat összekapcsolása feloldódott, és a gyakori áldozás mellett ritkultak a bűnbánati alkalmak. Lassan kialakult az a szokás, amely ma is leginkább jellemző a rendszeres bűnbánók körében, azaz a havonkénti egyszeri szentségi bűnbánat.112
3.7. A REFORMÁCIÓ UTÁNI BŰNBÁNATI GYAKORLAT AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZBAN
Ahogyan azt korábban említettük, az egyéni bűnbánat gyakorlata a XVI. század végére kötelezővé vált az evangélikus egyházban. Mindazok, akik élni kívántak az úrvacsora lehetőségével, kötelezve voltak arra, hogy megvallják hitüket, illetve az úrvacsora szentségéről megfogalmazott hitvallásukat és a szentség vételére való alkalmasságukat. Ez utóbbi egyet jelentett elesett voltuk kifejezésével. Mivel ez a vallomás az egyéni bűnbánat során történt, a bűnbánati alkalom egyre inkább veszített lelkigondozói jellegéből, és idővel az egyház tanító és fegyelmező eszközévé vált.113 Ez a gyakorlatban is megfigyelhető hangsúlyeltolódás minden bizonnyal negatív hatással volt a későbbi századok evangélikus lelkigondozói gyakorlatára.
110
Dallen 1991, 183–186. A nyilvános gyülekezeti bűnbánat iránti igény az 1950-es évektől újra jelentkezett a római katolikus közösségekben. Francia nyelvterületen kialakultak a „közös bűnbánati ünnepségek”, amelyeket akkoriban a magángyónás előtti felkészülésként tartottak meg, és később, a II. vatikáni zsinat után, Hollandiában továbbfejlesztették, majd Németországban és Svájcban is elterjesztettek (Klein 2003, 217.). 111 Erről részletesebben a 4. fejezetben lesz szó. 112 Nocke 2002, 338. 113 Karlsson 1979, 135.
52
A protestáns ortodoxia korában az egyéni bűnbánat még inkább eltávolodott eredeti céljától. A bűnbánati alkalmak szinte kizárólag azt a célt szolgálták, hogy a hívek vallást tegyenek hitükről – már nem is egyszerűen saját szavaikkal, hanem a káték felmondásával. Ebben a korban terjedt el az a szokás is, hogy a bűnbánati alkalomért külön fizetniük kellett a híveknek. Többek között ennek a sokakban visszatetszést keltő gyakorlatnak a hatására születtek olyan teológiai tanulmányok, amelyek az egyház lelkigondozói munkájával foglalkoztak, és amelyek új lehetőségeket kerestek a pasztoráció számára.114 Az egyéni bűnbánat gyakorlata újabb kritikákat kapott a pietizmus alatt. Philipp Jakob Spener nagy súlyt helyezett az egyetemes papságról szóló tanításra, és ez nyilvánvalóan hatással volt a bűnbánati gyakorlatról alkotott véleményére is. Szerinte a papok által szabályozott gyakorlat intézményessé és mechanikussá vált, s ez már semmiképpen sem tudta szolgálni a hívek lelki igényét. Spener a bűnbánat és az úrvacsora szoros kapcsolatát is kritizálta. Úgy vélte, hogy olyan beszélgetéseknek kell lehetőséget adni, amelyek során a hívőknek valóban alkalmuk nyílhat lelki problémáik és kérdéseik megbeszélésére. A felvilágosodás korában az egyéni bűnbánat olyan mértékben veszítette el eredeti célját, és annyi kritika érte az egyházon belül, hogy a XVIII. század végére gyakorlatilag megszűnt. Ehhez hozzájárult az a liturgikus fejlődés is, amely már a XVI. században körvonalazódott. Ennek lényege, hogy az úrvacsorai közösséget megelőzte a közös bűnbánat, akár az adott istentiszteleten belül, akár a vasárnapot megelőző vesperás istentiszteleten. Ez szintén ahhoz vezetett, hogy az egyéni bűnbánat gyakorlata háttérbe szorult.115 A következő században jelentkező ébredési mozgalmak ugyan több ízben kísérletet tettek az egyéni bűnbánat újbóli bevezetésére, de ezek a próbálkozások általában megmaradtak a mozgalmak keretein belül. Hasonló kísérleteik voltak az úgynevezett konfesszionalista teológusoknak, de ők sem értek el jelentősebb sikert. Wilhelm Löhe egyenesen az egyház legfőbb feladatának tartotta, hogy visszaálljon az egyéni bűnbánat gyakorlata az evangélikus gyülekezetekben – természetesen nem rendeletekkel, hanem a belső igény felkeltésén keresztül. Maga hét évig prédikált a neuendettelsaui szószékről a bűnbánat jelentőségéről, mielőtt felajánlotta híveinek az 114 115
Kettunen 1998, 36. Karlsson, 1979, 136.
53
egyéni bűnbánat lehetőségét. Löhe nem csak a hívek szempontjából tartotta jelentősnek az egyéni bűnbánat gyakorlását. Arra a változásra is rámutatott, amelyet a lelkészek munkájában érzékelt az egyéni feloldozás elmaradásának következtében. Azt írta az egyházról szóló könyvében, hogy a lelkészek az egyéni bűnbánat megszűnésével elveszítették a személyes lelkigondozás gyakorlásának lehetőségét, sőt véleménye szerint érzéketlenebbé váltak arra, hogy meghallják a bűnökkel terhelt hívek segélykiáltását.116 Az utóbbi évszázadokban tapasztalható törekvések ellenére tehát a mai napig igaz, hogy az evangélikus egyházban elméletileg – a hitvallások tanítása alapján – van lehetőség az egyéni bűnbánatra, de gyakorlatilag szinte elenyésző azok száma, akik élnek is ezzel.117 A súlyt mégsem erre szeretnénk helyezni, hanem arra, hogy az egyház – és benne a békéltetés szolgálatának – kétezer éves története számos olyan pontot kínál, amelyet felidézve izgalmas és lényeges kérdéseket tehetünk fel a bűnbánat mai gyakorlatával kapcsolatban.
116 117
Löhe 1983, 166–169. Reuss 1990, 16.
54
4. Az egyéni bűnbánat gyakorlata napjainkban
A történeti áttekintés után megkísérlem bemutatni, hogy az egyéni bűnbánat gyakorlata milyen helyet foglal el napjainkban az egyes felekezetek életében. Az alábbi ismertetésben mindenekelőtt az elmélet oldaláról kívánom megközelíteni a gyakorlatot. Azaz olyan kötelező érvényű tanításokat – vagy ezek hiányában olyan irányelveket – szeretnék ismertetni, amelyek meghatározzák az egyes felekezetek bűnbánati gyakorlatát. Összesen négy felekezet tanítását szeretném röviden felvázolni, melyeknek tagjai válaszoltak a különböző egyházi sajtóorgánumokban közzétett felhívásomra (1. melléklet). Így szó lesz a római katolikus, az evangélikus, a református és a baptista bűnbánati gyakorlatról. Amennyire lehetséges, igyekszem az alábbi összefoglalásban a hazai forrásokra támaszkodni, hiszen a vallomások is magyar hívektől származnak.
A kitűzött feladat nem problémamentes, hiszen a római katolikus egyháztól eltérően a protestánsok nem rendelkeznek egységes és kötelező érvényű tanítással, amely a bűnbánati gyakorlatot előírná és meghatározná. Így nemcsak a protestáns egyházak gyakorlatában fedezhetünk fel számottevő különbségeket, hanem az egyes felekezetek belső szokásrendjében is. Ez a ma is meglévő sokszínűség a kötelező érvényű tanítás hiányára, illetve arra vezethető vissza, hogy a lelkészek kegyességük gyakorlásában és teológiai irányultságuk megválasztásában nagy szabadságot élveznek. Mindezek ellenére mégis fontosnak tartom, hogy legalább vázlatosan bemutassam az egyéni bűnbánat gyakorlatáról szóló egyházi tanításokat, hogy az analízis során a vallomások kontextusát jobban megértsük.118
118
A következő fejezetek eltérő terjedelme jól tükrözi, hogy a liturgikus keretek között megvalósuló egyéni bűnbánatnak milyen a helyzete az egyes felekezetek életében. Mégsem beszélhetünk hierarchikus felsorolásról. Az analízis során megfigyelhető dominancia elsősorban a vallomások számbeli eloszlására (katolikus vonatkozás), valamint a szerző felekezeti kötődésére (evangélikus vonatkozás) vezethető vissza.
55
4.1. A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZBAN
A római katolikus egyházban érvényben lévő bűnbánati gyakorlat a II. vatikáni zsinat liturgikus megújulásának része. Az Istentiszteleti Kongregáció 1973. december 2án kelt határozatával közzétette az Ordo Paenitentiae-t, amelyet az Országos Liturgikus Tanács magyarra fordított, a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1974. december 5-i konferenciáján jóváhagyott, az Istentiszteleti Kongregáció pedig 1975. május 14-én megerősített. Ez az irat határozza meg ma is a bűnbánati gyakorlatot a római katolikus egyházban. Az Ordo Paenitentiae a bűnbánati gyakorlat hármas formáját határozza meg. Bár érdeklődésünk elsősorban az egyéni bűnbánatra (egyéni kiengesztelődésre) irányul, e mellett érdemes röviden ismertetnünk a másik két formát is:
(A) Egyéni kiengesztelődés. Ez a forma felel meg a hagyományos magángyónásnak. A gyóntató fogadja a bűnbánót, és Isten iránti bizalomra szólítja fel. Isten igéjéből szabadon idéz vagy felolvas idevágó részleteket. A bűnbánó vallomást tesz bűneiről, felindítja a bánatot, a gyóntató pedig megfelelő intelmek, közvetlen szavak, válaszok után feloldozza. A bűnbánó hálát ad az Isten irgalmáért, és búcsút vesz.119 A „Bűnbocsánat szertartásá”-nak bevezetése alkalmából írt püspökkari körlevélben nagy hangsúlyt kap a gyóntató és a gyónó közötti személyes kapcsolat, amely a közös imádságban is kifejeződik. Az irat a gyóntató orvosi, tanítói szerepét hangsúlyozza a korábban egyoldalú ítélői, bírói szerep helyett.120 (B) Közös bűnbánati liturgia egyéni gyónással. Az új rendtartás meghatározó újítása. Részei a következők: homília, amelyet csend követ, lelkiismeret-vizsgálat, a bűnbánat közös felindítása, az Úrtól tanult imádság, áldás és ének. A közös bűnbánat után lehet elvégezni a kiengesztelődés szentségét, amelyet közös hálaadás és áldás zárhat. Ez a forma mindenekelőtt a bűnbánat ekkleziális jellegét hangsúlyozza. (C) Közös bűnbánattartás általános szentségi feloldozással. E harmadik forma csak rendkívüli esetekre van fenntartva és feltételekhez van kötve. Indokolhatja a hívők nagy száma vagy a gyóntatók hiánya. Az így kapott feloldozás után a hívő szentáldozáshoz járulhat, de legkésőbb egy éven belül egyéni bűnbánatban is fel kell említenie 119 120
Sólymos 1975, 20. Bűnbocsánat és oltáriszentség szertartáskönyv 1976, 8.
56
az így megbocsátott súlyos bűnöket. A hívő katolikus számára ugyanis az Istennel és az egyházzal való kiengesztelésnek kötelező és rendes formája az egyéni bűnbánatban történő bűnbevallás és feloldozás.121 Az egyéni kiengesztelődés szertartása:122
Hogyan fogadjuk a megtérőt? Amikor a megtérő eljön, hogy bűneit megvallja, a pap jóindulattal és barátságosan üdvözli. Ezután a megtérő keresztet vet magára, és közben mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ezt a pap is megteheti vele együtt. Majd ilyen vagy hasonló szavakkal buzdítja a megtérőt, hogy bízzék Istenben: Isten, akinek világossága felragyogott szívünkben, adja meg neked, hogy igazán belásd bűneidet, és felismerd az ő irgalmas szeretetét!
A megtérő feleli: Ámen.
Szentírási részlet A pap, ha alkalmasnak tartja, felolvas vagy emlékezetből idéz egy részt a Szentírásból, amely arra figyelmeztet, hogy Isten irgalmas, és az embert megtérésre hívja.
A bűnök megvallása és az elégtétel elfogadása Ahol ez szokás, a megtérő kezdheti a gyónását az általános bűnvallomással: Gyónom a mindenható Istennek, és neked, lelkiatyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el. Utoljára gyóntam:…
Ezután a megtérő megvallja bűneit. Ha szükséges, a pap segítse a megtérőt gyónása teljességére, adjon neki megfelelő tanácsokat, és vezesse őt bűneinek töredelmes megbánására. Emlékeztesse a megtérőt arra, hogy a hívő keresztény a bűnbocsánat 121 122
Bűnbocsánat és oltáriszentség szertartáskönyv 1976, 9. Bűnbocsánat és oltáriszentség szertartáskönyv 1976, 32–35.
57
szentsége által meghal a bűnnek, és Krisztussal új életre támadva lelkileg megújul Krisztus feltámadásának erejéből. Ezután a gyóntató elégtételt javasol, amelyet a megtérő elfogad, hogy jóvátehesse bűneit, és új életet kezdjen. A gyóntató szavaiban és tanácsaiban legyen tekintettel a megtérő állapotára és hitbeli jártasságára.
A megtérő imája és a feloldozás Mindezek után a pap felszólítja a megtérőt, hogy fejezze ki bűnbánatát, amit az ilyesféleképpen tehet meg:
Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a jó Istent megbántottam. Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, és a bűnt elkerülöm.
Ezután a pap mindkét kezét (vagy legalább jobbját) a megtérő feje fölé terjeszti, és mondja: Isten a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által. Bocsásson meg neked, és adja meg a békét!
És én feloldozlak téged bűneidtől az Atya, és a Fiú † és a Szentlélek nevében. A megtérő felel: Ámen.
Isten dicsőítése és a megtérő elbocsátása A feloldozás után a pap így folytatja: Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk!
A megtérő befejezi: Mert örökké szeret minket.
58
Miután a megtérő elnyerte a kiengesztelődést, a pap ezekkel a szavakkal bocsátja el: Isten megbocsátotta bűneidet. Menj békével!
Az Ordo Paenitentiae nemcsak közli az egyéni kiengesztelődés szertartását, hanem részletesen leírja egyes elemeit. Ennek rövid összefoglalása segíthet bennünket abban, hogy magát a bűnbánati gyakorlatot is jobban megértsük. A kiengesztelődés szentségének első része a bűnbánat. Az Ordo Paenitentiae a bánat meghatározásában a trentói zsinatot idézi: a bánat a lélek fájdalma a bűn elkövetése miatt, illetve a bűn megvetése. A bánathoz hozzátartozik az az elhatározás is, hogy többé nem vétkezünk.123 A középkor óta a római katolikus egyház tanítása megkülönbözteti a tökéletes bánatot (contritio), melyben a hívő elsősorban Isten iránti szeretetből bánja meg bűneit. Ez a tökéletes bánat valójában már önmagában is üdvösségszerző – még a súlyos bűnökre is érvényes. A kötelező gyónásról szóló egyházi tanítás és a contritio hatása közötti nyilvánvaló feszültséget a szentségtan a következőképpen oldja fel: „A tökéletes bánatnak magában kell foglalnia azt a szándékot is, hogy mindent megteszünk, amit Isten kíván tőlünk. Így készek vagyunk a szentségi kiengesztelődésre, a gyónásra is. Tökéletes bánatra feltétlenül szükségünk van akkor, ha súlyos bűnt követtünk el, és halálveszélybe kerültünk, gyónásra pedig nincs módunk. A tökéletes bánat a gyónás szándékával egybekötve megtisztítja lelkünket.”124 A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír erről: „Amikor a bánat a mindennél jobban szeretett Isten iránti szeretetből fakad, »tökéletes bánatnak« (a szeretet bánatának) nevezzük. Ez a bánat eltörli a bocsánatos bűnöket; sőt elnyeri a halálos bűnök bocsánatát is, ha együtt jár azzal a szilárd elhatározással, hogy a bűnbánó, mihelyt alkalma nyílik, szentségi gyónáshoz járul.”125 A tökéletes bánat mellett létezik az ún. kevésbé tökéletes bánat (attritio), melyben a hívő az igazságos büntetéstől való félelem miatt bánta meg bűneit. Ez a bánat önmagában nem nyeri el a súlyos bűnök megbocsátását, de a bűnbánót felkészíti arra, hogy a kiengesztelődés szentségében elnyerje a bocsánatot.126
123
Horváth–Tomka 2002, 219. (KEK 1452.) Horváth–Tomka 2002, 222. 125 KEK 1452. 126 KEK 1453. 124
59
A nem súlyos bűnök elkövetésekor elegendő, ha a hívő bűnbánati tettekkel engesztelődik ki Istennel. Ilyen bűnbánati tettek lehetnek a következők: böjt, imádság és mindenekelőtt a felebaráti szeretet cselekedetei. Súlyos bűnök elkövetésekor azonban szükséges a szentségi kiengesztelődés. Nem tökéletes bánat esetén lehetőleg azonnal, tökéletes bánat esetén később is elég a szentséghez járulni, de a halasztással nem szabad megszegni azt a rendeletet, amely szerint évente legalább egyszer élni kell a kiengesztelődés szentségével.127 A bűnbánathoz mint a kiengesztelődés szentségének első részéhez szorosan hozzákapcsolódik az erősfogadás. Így ír erről Horváth Lóránt és Tomka Ferenc: „Az erősfogadás lényegileg hozzátartozik a bűnbánathoz. Nincs is igazi bánata annak, aki el nem határozza, hogy a felismert rosszat nem akarja többé elkövetni. Az erősfogadás tehát komoly elhatározása annak, hogy többet nem vétkezünk. A bánat a múltra, az elkövetett bűnökre vonatkozik, az erősfogadás viszont a jövőbe, az Istennek tetsző élet felé tekint.”128 A kiengesztelődés szentségének második része a bűnbevallás. A bűnök megvallására azért van szükség, mert a hívő ezzel ismeri el a bűnösségét Isten és az egyház előtt, és ezáltal nyeri el a szentségi bűnbocsánatot. A bűnbevallásnak olyan pap előtt kell történnie, aki gyóntatási joghatósággal van felruházva. Halálveszély esetén azonban minden papnak van joghatósága. A bűnbevallás érvényességéhez az is szükséges, hogy a bűnbánó legalább egy konkrét bűnt megvalljon, és arra kérje is a feloldozást.129 A legalább egy bűn említése természetesen csak az érvényesség szempontjából kritérium. A bűnbánó oldaláról vizsgálva szigorúbb feltételeket támaszt a szentségtan. A bűnbevallásnak ugyanis a bűnbánó részéről teljesnek kell lennie, azaz minden súlyos bűnt meg kell vallani. Ez képezi a szentség szükséges „anyagát”. Természetesen a nem súlyos bűnöket is meg lehet vallani a szentségi kiengesztelődés alkalmával, bár ez nem kötelező. Ha mégis megtörténik, ez képezi a bűnbevallás „szabad anyagát”.130
127
A szentséggel való élés kötelezettségéről lásd: KEK 989.; vö. trentói zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 5: DS 1683. 128 Horváth–Tomka 2002, 224. 129 Itt felmerülhet az a technikai kérdés, hogy mi történik azokkal a bűnbánókkal, akik valamilyen oknál fogva nem tudják élő szóban megvallani bűneiket. 130 Horváth–Tomka 2002, 230.
60
A kiengesztelődés szentségének harmadik része az elégtételadás. Az Ordo Paenitentiae azt tanítja, hogy az igazi megtérés, a bűnökért való elégtételadás, az élet megjobbítása, valamint az okozott kár jóvátétele által lesz teljessé (6/c). Az elégtétel a gyóntató által előírt jó cselekedet, amelyet a bűnbánó köteles elvégezni, hogy ezzel a bűn által okozott sérelemért Istennek némi elégtételt nyújtson, s megerősödjön Krisztus útján.131 Horváth és Tomka az elégtételadás jelentőségét antropológiai, krisztológiai és eszkatológiai szempontból is vizsgálja.132 E szerint: •
Az ember természetes igazságérzete is azt kívánja, hogy a bűnbocsánatért ő is adjon valamit, éspedig jóvátételt, engesztelést az isteni Fölségnek. S amint a megtérés is folyamat az ember lelkében, úgy az igazi elégtételadás sem történjék meg percek alatt, néhány Miatyánk elimádkozásával.
•
A keresztény ember belekapcsolódik Krisztus megváltó művébe az elégtételként kapott és önként is vállalt jó cselekedeteivel, önmegtagadásával, türelemmel viselt szenvedéseivel.
•
Az egyház tanítása szerint az elégtétel elvégzésével törleszthetjük ideig tartó szenvedéseinket, amelyek a tisztítóhelyen várnak ránk (DS 1690–92.).
•
Az elégtétel erősíti egyéniségünket, s javíthatja emberi kapcsolatainkat.
A kiengesztelődés szentségének utolsó része a feloldozás. Bár minden pap hatalmat kapott az egyházi rend szentségében a bűnök megbocsátására, az érvényes feloldozáshoz mégis szüksége van arra, hogy felhatalmazást kapjon a kiengesztelődés szentségének végzésére. Ezt általában egy vizsga megszerzése után lehet az ordinátusoktól megkapni. Halálveszélyben felhatalmazás nélkül is hirdethető a feloldozás.133
4.2. AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZBAN
Mint ahogyan a bevezetőben is említettem, az evangélikus egyházban nincsen egységes és kötelező érvényű tanítás az egyéni bűnbánat gyakorlatáról. Luther ugyan a Kis 131
Horváth–Tomka 2002, 237. Horváth–Tomka 2002, 238. 133 Horváth–Tomka 2002, 245. 132
61
káté című művében ismertet egy bűnbánati rendet („Így tanítsuk gyónni az egyszerű embereket!”), de ő is azt írja, hogy „ez csak egy általános példa a gyónásra az egyszerű embereknek”.134 Az Evangélikus énekeskönyv végén az imádságok között külön rész szól a gyónásról.135 Annak ellenére, hogy ez a fejezet nem tartalmaz külön bűnbánati rendet, néhány eligazító gondolattal mégis találkozhatnak a hívek. Arra a kérdésre például, hogy „Hányféle gyónás van?”, negyedik pontként a következő szerepel: „A magángyónás, a lelkipásztor előtt négyszemközt.”136 Az, hogy a felsorolásban szerepel a magángyónás, mindenképpen bátorításul szolgálhat azon hívek számára, akik élni kívánnak ezzel a lehetőséggel. Ugyanitt a következőket olvashatjuk: „Jézus Krisztus az ő egyházának, az ige hivatalos szolgáinak adta azt a hatalmat, hogy feloldozást adjanak: az Ő nevében bűnöket bocsássanak. Mennybemenetele előtt ezt mondta tanítványainak: »Békesség néktek! Ahogyan engem küldött az Atya, én is elküldelek titeket.« Ezt mondván rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyetek Szentlelket! Akinek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.«”137 A fenti eligazításon kívül, miszerint az egyház Ura az ige hivatalos szolgáira bízta a feloldozást, nem találunk további konkrét útmutatást az egyéni bűnbánat gyakorlatára.138 Éppen ezért nagyon sok múlik azon, hogy a lelkész miként tanítja és kínálja fel a gyülekezeti tagok számára a békéltetés szolgálatának ezt a formáját.139 Az Agendában ugyan található egy rend a Gyónás és úrvacsora lelkipásztori szolgálatra, ez azonban nem mondható szoros értelemben vett bűnbánati rendnek.140 A következőkben mégis szeretném ismertetni, mivel ez tekinthető az egyetlen hivatalos kiindulási pontnak a lelkészek számára.
134
Az Evangélikus egyház hitvallási iratai II. 1957, 66–68. Evangélikus énekeskönyv 1998, 693–702. 136 Evangélikus énekeskönyv 1998, 694. 137 Evangélikus énekeskönyv 1998, 701. 138 Sajnos a bevezető mondat megfogalmazása is igen problematikus akár egzegetikai, akár rendszeres teológiai szempontból vizsgálva. 139 Az egyház hivatalos konfirmációi kátéja megfelelő kiindulási alapként szolgálhat. Bár nem tartalmaz eligazítást az egyéni bűnbánat gyakorlati megvalósulásához, fontos elméleti kérdésekkel foglalkozik (Konfirmációi káté 38–41). 140 Agenda 1996. 390–392. 135
62
Az említett renddel az Agenda X. fejezetében találkozunk a Lelkipásztori szolgálatok cím alatt. A fejezet bevezető szövegében olvashatjuk a következő mondatot: „A lelkipásztori beszélgetéssel kapcsolatban van helye a személyes feloldozásnak, ha a gyülekezeti tag kívánja. Ilyenkor a gyülekezeti gyónás kérdéseit és feloldozási formáit használjuk egyes számban.”141 A fentiek tükrében a „személyes feloldozásnak” a következő a rendje:142
Bevezetés Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Ámen. Mennyei Atyánk, aki nem taszítod el a tékozló fiút, hanem magadhoz öleled: kérlek szánj meg engem, amikor bűneim terhével menekülök hozzád, és mutasd meg kegyelmedet az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.
Gyónási beszéd A lelkész a helyzethez illő gyónási beszédet mond, vagy az idő rövidsége esetén néhány mondatot.
Gyónási kérdések, gyónó imádság Testvérem az Úrban! Vallod-e magadat bűnösnek és ezért kárhozatra méltónak? Felelet: Vallom. Bánod-e igazán bűneidet? Felelet: Bánom. Megbocsátottál-e mindazoknak, akik vétkeztek ellened? Felelet: Megbocsátottam. Igyekezel-e ezután Isten akarata szerint élni? Felelet: Igyekezem. Hiszed-e, hogy Isten a Krisztusért megbocsát a megtérő bűnösnek? Felelet: Hiszem Legyen neked a te hited szerint! Ezzel a hittel könyörögjünk Isten irgalmáért! 141 142
Agenda 1996, 389. Agenda 1996, 390–392.
63
Vallom előtted, szent és igaz Isten, hogy vétkeztem ellened és embertársaim ellen gondolattal, szóval és cselekedettel. Sok jót elmulasztottam, sok rosszat elkövettem. Nem vagyok méltó kegyelmedre, méltó vagyok ítéletedre. Hozzád fordulok mégis: nincs más reménységem. Szent Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérlek: légy hozzám irgalmas, és bocsásd meg bűnömet. Ámen.
Feloldozás Testvérem! Isten megkönyörül mindenkin, aki a bűn mélységéből kiált hozzá. Ezért rendelte az Úr az egyházában a bűnbocsánat és a békéltetés szolgálatát, amikor feltámadása után ezt mondta tanítványainak: Békesség nektek! Ahogyan engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket: akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak, akikéit megtartjátok, megtartatnak. A lelkész áldásra emeli kezét. Ezért az Úr rendelése szerint hirdetem bűneid bocsánatát, hogy oldozva legyenek a földön és a mennyben: az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. † Bízzál és örülj, bűnbánó és Krisztusban reménykedő testvérem, Isten megbocsátotta bűnödet. Az ő Szentlelke legyen veled, hogy a megtérés gyümölcseit teremd, az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.
Ahogyan a fejezet bevezető részében olvashattuk, itt elsősorban személyes feloldozásról van szó és nem egyéni bűnbánatról. A megadott rend ugyanis nem ad lehetőséget arra, hogy a bűnbánó saját szavaival felsorolja bűneit; csak a gyónó kérdéseken keresztül vallhatja meg bűnösségét, a konkrét bűnök felsorolása nélkül. Ezt a feszültséget a lelkész természetesen feloldhatja azzal, hogy a kérdéseket megelőzően a beszélgetés során lehetőséget biztosít a hívő számára a bűnvallásra. Erre azért is kívánatos törekedni, mert a feloldozás felszabadító érzéséhez szorosan hozzátartozik éppen azoknak a bűnöknek a megvallása/kimondása, amelyek nyomják a bűnbánó lelkiismeretét. A közös bűnbánat feloldozó formulájának használata az egyéni bűnbánat alkalmával ugyanakkor nagyon fontos ekkleziológiai üzenettel bír. A bűnbánó vétke ellenére most is tagja annak a közösségnek, amely együttesen is Krisztus bűnbocsátó szeretetéből él.
64
Mint ahogyan láthattuk, az egyéni bűnbánatra vonatkozóan viszonylag kevés gyakorlati eligazítás áll a lelkészek és a hívek rendelkezésére. Éppen ezért azok a lelkészek és gyülekezeti közösségek, akik és amelyek mégis gyakorolják a bűnbánat ezen formáját, egyéb forrásokra támaszkodva alakítják ki bűnbánati gyakorlatukat. A teljesség igénye nélkül szeretnék a következőkben kísérletet tenni arra, hogy bemutassam a Szentírásra és a hitvallási iratokra támaszkodó evangélikus egyéni bűnbánati gyakorlatot. Az egyetemes papság reformátori tanítása lehetőséget ad arra, hogy a keresztény testvérek ne csak lelkészüknek, hanem egymásnak is megvallják bűneiket, és hirdessék a feloldozó igéket. Annak ellenére, hogy egyes evangélikus kegyességi irányzatokban élnek ezzel a lehetőséggel, a hívek elsősorban lelkészeikhez fordulnak vallomásaikkal.143 Ennek több oka is lehet: (1) A legfontosabb talán az a hosszú múltra visszatekintő hagyomány, mely szerint az oldás és kötés hatalmának gyakorlása mindenekelőtt a lelkész feladata. (2) A népegyházi keretek ritkán teszik lehetővé, hogy a közösségen belül olyan bensőséges, bizalomra épülő kapcsolatok alakuljanak ki, amelyek elengedhetetlenek az egymás előtt való kitárulkozásra. (3) A gyülekezeti közösségben egyedül a lelkészt köti a titoktartás, s ez számon is kérhető tőle.144 A kisebbségi és szórványhelyzet miatt a híveknek ritkán adódik lehetőségük arra, hogy a feloldozást hirdető személyt ők maguk válasszák meg, pedig erre joguk van. A hívek ugyanis nem kötelesek saját gyülekezeti lelkészeikhez fordulni egyéni bűnbánati igényükkel. Annak, hogy a hívő a saját lelkészének mondja el a vallomását, és tőle kapja a feloldozást, ugyanakkor fontos ekkleziológiai vonatkozása van, hiszen a bűnös a vétkével nemcsak az Istennel való kapcsolatán ejt sebet, hanem általa a gyülekezeti közösség is csorbát szenved. A lelkésznek mint a gyülekezet lelki vezetőjének elmondott bűnvallás egyben a gyülekezet előtt tett bűnvallás, a lelkész feloldozása pedig egyben a gyülekezet bocsánatát is jelenti.145 Tehát nincs szabály arra vonatkozóan, hogy a hívek kihez fordulhatnak vallomásukkal. Elméletileg min-
143
Kettunen 1998, 121–125. Agenda 1996, 450.; A Magyarországi Evangélikus Egyház Törvényei 2002, 8. (A lelkészi szolgálat, III. fejezet 20. §) 145 Böhme 1956, 75–78.; Hyde 1984, 41–45. 144
65
den keresztény hívő hirdetheti a feloldozás igéit, a lelkészeknek azonban ez törvénybe iktatott kötelességük.146 Az evangélikus gyakorlatban a bűnbánati alkalmak gyakran összekapcsolódnak egy hosszabb lelkipásztori beszélgetéssel. Ritkán fordul elő ugyanis, hogy valaki csak egy néhány perces bűnbánati alkalmat kezdeményezzen lelkészénél. Általában egy kötetlen lelkigondozói beszélgetés előzi meg a bűnbánati alkalmat, amely a hívő kérésére vagy a lelkész javaslatára alakulhat át bűnvallássá és feloldozássá. A váltás mikéntjében – annak minden formai és tartalmi elemével – jelentős szerepe van a segítséget kérő hívőnek. Az evangélikus egyház bűnbánati gyakorlatában a bűnbánó és a feloldozást hirdető személy egyaránt nagy szabadságot élvez a tartalmi és a formai elemek meghatározásában. Az egyház nem köti meg, hogy a bűnvallónak milyen bűnöket kell megvallania, hanem azt egyedül a bűnbánó lelkiismeretére bízza. Azt sem határozza meg, hogy milyen gyakran kell élnie az egyéni bűnbánat lehetőségével, hiszen egyáltalán nem teszi azt kötelezővé. Úgy tűnik, hogy ezzel a szabadsággal igen eltérő módon tudtak/tudnak élni a hívek. Vannak, akiknek sikerült kialakítaniuk olyan kisközösségeket, ahol – akár lelkészi jelenléttel – megvalósul a bűnvallás és a feloldozás felszabadító élménye (házi bibliaórák, családi alkalmak). Nagyobb részt azonban a szabadság a bűnbánati gyakorlat elsorvadásához vezetett.
4.3. A REFORMÁTUS EGYHÁZBAN
A magyar református lelkigondozói irodalom viszonylag keveset foglalkozik az egyéni bűnbánat formai kérdéseivel és gyakorlati megvalósításával.147 Tartalmi szempontból azonban annál több szó esik olyan lelkigondozói beszélgetésről, amely irányát és célját figyelembe véve egyéni bűnbánatnak tekinthető.
146
A Magyarországi Evangélikus Egyház törvényei 2002, 6. (Az egyházi szolgálatról és az egyház szervezetéről II. 5. §) 147 Boross Géza nem is tesz említést az egyéni bűnbánat lehetőségéről a Pásztoráltheológia című munkájában. (Boross, 1997, 98–102.) Fekete Csaba a kialakult helyzetről a következőket írja: „A protestáns egyházak életében és gyakorlatában a reformáció után, a fülbegyónás megszünésével és a közgyónat elhomályosodásával majd elhanyagolásával betöltetlen űr keletkezett az istentiszteleti rendtartásban és a gyülekezet lelki életében.” (Fekete, 2001, 61.)
66
Rózsai Tivadar Lelkigondozástan című munkájában az egyéni bűnbánat részeinek klasszikus meghatározásairól a következőket írja. Az Ige sorrendje a gyónásban a következő: első a satisfactio (az ige fegyelmező erejében), az elégtételadás, Jézus Krisztus megváltó, üdvszerző áldozata, amely feltétel nélküli. Sorrendben a második az absolutio, amely az ingyen kegyelem meghirdetését jelenti. Végezetül pedig a confessio, amely egyszerre bűnvallás és hitvallás.148 Az absolutio és a confessio ilyen jellegű felcserélése rendhagyónak tekinthető. Rózsai idézett művében azonban mégsem kíván egy konkrét formát kínálni a lelkigondozók számára. Ő mindenekelőtt az Ige helyéről beszél az egyéni bűnbánaton belül. A református egyház gondozásában 1948-ban megjelent Van-e evangéliumi gyónás? című könyv is minden bizonnyal hatással volt arra, hogy az egyéni bűnbánat formai kérdései háttérben maradtak. Ebben a rövid művében Edvard Thurneysen a bűnvallást és a feloldozást elsősorban a gyülekezet tevékenységének tekinti, és két formáját adja meg: (1) Az első a Jk 5,16-ra hivatkozva a gyülekezeti tagok egymás közötti bűnvallása és feloldozása. Thurneysen kitér arra, hogy a bűnvallásban szükség van egy keresztény társra, aki segít a bűn feltárásában.149 (2) A bűnvallás és feloldozás másik formája az istentiszteleten valósul meg közös bűnvallásban és feloldozásban.150 Thurneysen természetesen nem zárja ki, hogy a bűnbánó „keresztény társa” a gyülekezet lelkipásztora is lehet. A bűnvallás meghallgatását és az evangélium igéinek hirdetését azonban mindenekelőtt egyetemes feladatnak tekinti. Boross Géza munkáiban sem találkozunk konkrét formai javaslatokkal az egyéni bűnbánat gyakorlatára vonatkozóan. Figyelemre méltó azonban, hogy a magánbeszélgetés és a lelkipásztori beszélgetés közötti különbségtételben az egyéni bűnbánat részeire való utalásokkal találkozhatunk. Ennek teológiai forrását a kérügmatikus lelkigondozásban találhatjuk meg. E szerint a lelkigondozói beszélgetés metodikai hangsúlya a hallgatáson van. Ez a hallgatás, odahallgatás két síkon történik: (1) A tanácskérő problémáinak meghallgatásában, valamint (2) a tanácskérőnek és a lelkigondozónak az igére való közös odafigyelésében. A lelkigondozó meghallgatása arra szolgál, hogy nyilvánvalóvá váljék a bűn, és létrejöjjön az a mély megdöbbenés,
148
Rózsai 1981, 35. Thurneysennel ellentétben Pásztor János a következő véleményt képviseli: „A bűnbocsánat hirdetésére az Úr szolgáit hatalmazza fel.” (Pásztor 1985, 103.) 150 Thurneysen 1948, 11–13. 149
67
amely képessé teszi az embert az Isten szabadító szavának a meghallására.
151
A
hallgatás második síkja az, amikor a tanácskérő a lelkigondozóval együtt figyel az evangélium felszabadító igéire. A hallgatás kettős síkon történő megjelenéséről így ír Boross: „A profán társalgás világi dolgokról és emberi gondolatokról folyik, a lelkigondozói beszélgetésben mindkét fél arra törekszik, hogy Isten igéjét szólja, illetve hallja. Ha a gondolatcsere először mindennapi témákról folyik is, a két résztvevő mindjobban Isten igéje hatása alá kerül. A lényeg nem az, hogy az egyik fél a másik előtt feltárulkozzék. Ha csak ennyi történik, a beszélgetés csonka és célját tévesztett. A törekvés inkább arra irányul, hogy a gondozásra szoruló a bűn okozta szomorú állapotából megszabaduljon, és Istennel közösségre lépjen. Ezt egyedül Isten Lelke munkálja és viheti végbe. A lelkigondozó és a gondozásra szorult Isten előtt találkozik, így megtörik az ember magánya, a szenvedés forrása. Ha a gyötrődő fél feltárja valakinek a Szentlélek közreműködése nélkül – mert ilyen is lehetséges –, ez csak magánbeszélgetés.”152 Boross a továbbiakban a lelkigondozói beszélgetés célját tartja szem előtt, melyet a következőképpen fogalmaz meg: „Az eredményes lelkigondozói beszélgetés végén bilincsek hullanak le, a gondozót és gondozottat az az érzés hatja át, hogy a fájdalom megszűnt, és a követendő útra fény hullt.”153 „A lelkigondozó úgy gyógyít, hogy a bűn, a büntetés és a bűnbocsánat kérdéseit közel viszi a beteg lélekhez. Akkor gyógyul meg, ha mint megtérő Isten bűnbocsánatát nyeri el.”154
4.4. A BAPTISTA EGYHÁZBAN
A baptista egyház bűnbánati gyakorlatát szabályozó tanításokkal és rendekkel nem találkozhatunk, így legfeljebb csak irányelvekről beszélhetünk.155 A baptista istentisztelet liturgikus rendjében az úrvacsorai közösséget megelőzően szerepel a bűnval-
151
Németh 1993, 11. Boross 1978, 67. Lásd még Makkai 1947, 428–46. 153 Boross, 1978, 68. 154 Boross 1978, 62. 155 Hyde 1984, 48–49. Az ismertetésben közzétett információk mindenekelőtt a Nemeshegyi Zoltánnal, a Baptista Teológiai Akadémia gyakorlati teológiai tanszékének tanárával folytatott beszélgetésből származnak. 152
68
lás és a feloldozás. A bűnvallás csendes imádságban történik, amelyet általános feloldozás követ:
„Mindazoknak, akik őszinte töredelemmel vallották meg Isten előtt bűnösségüket, az Úr Jézus szavával hirdetem: »Megbocsátattak bűneid. (Mt 9,2) Mostantól fogva többé ne vétkezz! (Jn 8,11)«”156
Az úrvacsorai istentiszteletet megelőzően a híveket arra buzdítják a lelkipásztorok, hogy alapos ún. „bűnrendezést” végezzenek el. Ennek leggyakoribb formája, hogy a hívek imádságban megvallják bűneiket Isten előtt. Az egymás között történő bűnvallás és feloldozás is ismert és elfogadott forma a baptista gyülekezetekben. Minden bizonnyal a kis létszámú családias közösségek is ezt részesítik előnyben azzal a gyakorlattal szemben, amikor a bűnbánó egy harmadik embert – a lelkipásztort – kéri segítségül bűnei rendezésére. A baptista bűnbánati gyakorlatban a hangsúly mindenekelőtt nem a formai, hanem a tartalmi tényezőkre esik.
156
Győri 1997, 21.
69
5. A bűnbánó indíttatásai és a bűnbánati alkalomra való felkészülése
A kvalitatív tartalomelemzés módszertani sajátosságait követve olyan témákkal és kérdésekkel ismerkedhetünk meg a következő fejezetekben, amelyeket maguk a levélírók fogalmaztak meg vallomásaikban. Az egyes egyházi lapokban megjelent és a szórólapon terjesztett felhívás tartalmazott ugyan eligazító és iránymutató kérdéseket, de a hívek gyakran eltértek tőlük, és azt írták le az egyéni bűnbánati gyakorlatukkal kapcsolatban, amit fontosnak tartottak.157 Az elemzés gerincét így azok a beszámolók alkotják, amelyeket a levélírók elküldtek a kutatás számára. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az elemzés során (5–8. fejezetek) ne térnénk ki az egyéni bűnbánat teológiájának főbb kérdéseire. Erre egyrészt azért is szükség van, hogy jobban megértsük a különböző felekezetű hívek bűnbánati gyakorlatát. Ugyanakkor az előremutató kérdések, útkeresések szempontjából is szükséges, hogy betekintést nyerjünk a sokszor évszázadok óta hatást gyakorló elméleti megállapításokba. Annak ellenére, hogy az egyes témákat és kérdéseket maguk a levélírók határozták meg, tagadhatatlan, hogy csoportosításunk, rendszerezésünk és egyes kérdések – talán önkényesnek tűnő – kiemelésében szerepet játszott az elemzést készítő személy saját érdeklődése is. Ebben a fejezetben azt kívánjuk megvizsgálni, hogy milyen indíttatások vezették a bűnbánót a bűnbánati alkalomra (5.1.). A beszámolókból ugyanakkor kitűnt, hogy ezek nem minden esetben bizonyulnak elegendőnek ahhoz, hogy a bűnbánó meg is érkezzen az alkalomra, vagy a keresett alkalom valóban betöltse a bűnbánó előzetes elvárásait. Minden igyekezet és elhatározás ellenére ugyanis jelentkezhetnek leküzdhetetlennek tűnő akadályok a bűnbánó előtt. Ezekről lesz szó a következő alpontban (5.2.). Majd a bűnbánó önmagával szemben támasztott elvárásai kerülnek a figyelem középpontjába, amelyek abban a kérdésben foglalhatók össze, hogy a bűnbánók hogyan készülnek fel a bűnbánati alkalomra (5.3.). A felhívásban nem szerepeltek olyan kérdések, amelyek az egyéni bűnbánat tartalmára kérdeztek volna rá, azaz hogy milyen konkrét bűnöket vallottak meg a hívek a bűnbánati alkalmak során. 157
Az eligazító kérdéseket lásd a mellékletekben (11. fejezet) található felhívásokban.
70
Ez a kérdés ugyanis nem érinti szorosan az elemzés célkitűzését. A beérkezett levelek alapján mégis ki kell térnünk a bűnök csoportosíthatóságának kérdésére (5.4.). A fejezet végén pedig a bűntudat fajtái és a bűnbánat forrása kerül az elemzés középpontjába (5.5.).
Mielőtt rátérnénk a beszámolók csoportosítására és elemzésére, érdemes megvizsgálnunk egy lényeges kérdést: Mi az, ami végső soron megvizsgálható a bűnbánati gyakorlatból, azokból a találkozásokból, amelyek során a bűnbánó hite szerint a szabadító Istennel találkozik – nemcsak a feloldozó igében, hanem már a hívásban vagy a bűnvallásra való bátorításban? Az elemzés természetesen csak arra vállalkozhat, hogy az egyéni bűnbánati gyakorlat emberi oldalát vizsgálja meg, leginkább a következő kérdések alapján: •
Mit jelent a hívő számára a bűnbánati alkalom?
•
Milyen szükségben keres segítséget a hívő a bűnbánati alkalom során?
•
Hogyan éli meg a feloldozást?
Ennél távolabb nem merészkedhetünk még akkor sem, ha a vallomástevőkkel együtt nyilvánvalónak tartjuk az egyéni bűnbánat isteni oldalának valóságát. Így számol be erről a meggyőződéséről és tapasztalatáról az egyik levélíró:
„A bűnbánat szentsége egy folyamat, ami azzal a döntéssel kezdődik, hogy elmegyek gyónni. Azt tapasztalom, hogy az Isten a döntés pillanatától kezdve segíti az embert, sokszor apró, jelentéktelennek tűnő technikai akadályok elhárításával.” (L117XK)
5.1. A BŰNBÁNÓ BELSŐ ÉS KÜLSŐ INDÍTTATÁSAINAK CSOPORTOSÍTÁSA
Az egyéni bűnbánati alkalmak elsődleges célja, hogy a bűnbánók lerakják terheiket és bűneiket, és visszanyerjék a teremtő és szabadító Istenükkel való harmonikus kapcsolatukat. A bűnbánat, bűnvallás és a feloldozás mind azt szolgálják, hogy ami ideiglenesen megzavarta és megrontotta a hívőnek az Istennel való kapcsolatát, az többé
71
ne legyen gátja a hitben és szeretetben való növekedésnek.158 A bűnbánó oldaláról nézve tehát a bűnbánati alkalomhoz való járulás indító oka a megzavart állapot feloldása, bűntől vagy tehertől való szabadulás vágya. Mindenképpen figyelemreméltó, hogy a levélírók milyen sokszínűen fogalmazták meg indíttatásaikat és a bűnbánati alkalommal szemben támasztott elvárásaikat. A hívek ugyanis nem csak bűneik miatt és nem csak a feloldozás reményében keresik a bűnbánati alkalmakat. Ez egészen nyilvánvaló azoknál, akik a bűnbánati alkalommal egy időben lelki vezetést és tanácsadást is igényelnek. Ők a bűnvallás mellett kérdéseiket és pillanatnyi élethelyzetükről szóló beszámolójukat is meg kívánják osztani a segítő személlyel. Az ő esetükben a bűnbánati alkalomhoz fűzött remény akkor teljesedik be, ha a feloldozáson túl segítséget kapnak a meghallgatáson és a tanácsadáson keresztül. Itt kell megemlítenünk azokat az eseteket is, amikor a találkozás középpontjában nem a bűnvallás és a feloldozás áll, hanem egészen más jellegű probléma, de a hívek számára mégis a bűnbánati alkalom az egyetlen lehetőség arra, hogy a lelkészükkel megosszák kérdéseiket. Némiképp bonyolultabb a helyzet, ha a feloldozás utáni vágy mögött nem valamilyen konkrét, elkövetett bűn áll. A szorongó vagy a meghatározhatatlan bűntudattal küzdő hívő is sokszor az egyéni bűnbánatban keres enyhülést, azonban a feloldozás létjogosultsága és célszerűsége éppen a segítségnyújtás szempontjából válik erősen megkérdőjelezhetővé. Ha a bűnbánati alkalom céljánál a segítségnyújtás eredményességét is figyelembe vesszük, akkor az indíttatás intenzitása – legyen az akármilyen szembetűnő is – csak másodlagos szerepet játszhat. Franz-Josef Nocke az egyéni bűnbánat szisztematikus reflexiójában utal arra, hogy a bűnbánat teológiáját az évszázadok során többször éppen a gyakorlat formálta és alakította át.159 Ennek a megfigyelésnek a tükrében érdemes fokozott figyelmet fordítanunk arra, hogy milyen belső késztetések és külső indíttatások vezetik ma a híveket a bűnbánati alkalomhoz.
Belső és külső indíttatások címmel azokat a tényezőket vesszük sorra, amelyek a bűnbánót elvezették vagy elsegítették a bűnbánati alkalomhoz. A levelek alapján a 158
Még a római katolikus hívek között is nagyon kevesen említették a bűnbánat és a bűnvallás mellett az elégtételt (satisfactio). Erre a megfigyelésre a későbbiekben részletesebben is kitérünk. 159 Nocke 2002, 339–340.
72
következő felosztás tűnik célszerűnek: (1) A nyomasztó tehertől való megszabadulás vágya, (2) rendszeres bűnbánati gyakorlatban való élés, (3) a lelkiismeret késztetése, (4) az egyház által előírt kötelezettség teljesítése. Az első három csoportot nevezhetjük belső indíttatásnak, a negyediket pedig külsőnek. A levelek alapján azonban nyílvánvaló, hogy az indíttatások ilyen mértékű szétválasztása és kategorizálása mindenekelőtt az elemzés egyszerűbbé tételét szolgálja. A beszámolókban ugyanis az indíttatások közötti határok gyakran elmosódnak. Gyakorta egyszerre több késztetés is jelentkezik, amely elvezeti a bűnbánót a bűnbánati alkalomhoz. Mielőtt rátérnénk a belső és külső indíttatások részletes elemzésére, érdemes szót ejtenünk arról a kérdésről, hogy Isten hogyan van jelen abban a folyamatban, amelyben a bűnbánó a bűnbánaton keresztül végső soron eljut a bűnbánati alkalomhoz. Ahogyan már korábban említettük, az elemzés célja nem az, hogy az isteni és emberi tényezőket szétválasszuk. Erre a levelek alapján nem is vállalkozhatnánk. A beszámolókban azonban gyakran hangsúlyt kap az a megtapasztalt valóság, hogy minden emberi indíttatás mellett jelen van Isten hívó hangja – leggyakrabban a már korábban megtapasztalt felszabadító feloldozásban.160 A bűnbánati alkalomhoz való megérkezésben tehát egyszerre van jelen a hívő sokszor fáradságos munkája, melyet átitat a félelem és a szégyen érzése, valamint a tékozló fiú példázatából ismert, várakozó és fia elébe siető atya szeretete.
5.1.1. A nyomasztó tehertől való megszabadulás vágya Belső indíttatásról akkor beszélhetünk, amikor a bűnbánó valamilyen nyomasztó teher alatt késztetést érez arra, hogy problémáját valakivel megossza, bűnét valaki segítségével lerakja a könyörülő Isten elé. A levelek alapján ez a nyomasztó teher nem minden esetben jelent konkrét, elkövetett bűnt. Ennél több is lehet. A következő idézetek erre a többre kívánnak rávilágítani. Az egyéni bűnbánattal foglalkozó – mindenekelőtt római katolikus – szakirodalom nagy súlyt helyez a megfelelő, elmélyült bűnbánatra, a pontos bűnvallásra és a feloldozás jogi érvényességére.161 Kevesebb figyelem jut azonban az absolutio elfogadásának a kérdésére, mindenekelőtt a bűnbánó szemszögéből. Ha a hívő nem ta160 161
Olivius 1988, 186–187.; Kettunen 1990, 109–110.; Lambert 1993, 58. Horváth–Tomka 2002, 217–257.
73
pasztalja meg a feloldozás felszabadító élményét, akkor az okokat általában a hanyagul vagy gyorsan elvégzett bűnbánatban, illetve a hiányos bűnvallásban keresik. A felszabadító élmény elmaradásának azonban lehetnek egyéb okai is. A következő idézetek a nyomasztó tehertől való szabadulás vágyának összetettségét kívánják érzékeltetni. Ennek figyelembevétele és mindkét oldalról történő (bűnbánó – segítő személy) tudatosítása nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a két személy közötti találkozás segítő alkalommá formálódjon.
Az egyik fiatal evangélikus hívő gyermekkori gyötrődését idézte fel beszámolójában. Elbeszélése szerint a barátnőjétől ellopott egy játékot, és ez mindaddig nyomasztotta őt, ameddig meg nem vallotta az egyik hozzátartozójának. Azonban nem csupán ez a konkrét vétek késztette vallomásra, hanem az attól való félelem is, hogy Isten hogyan fogja megbüntetni őt.
„Gyermekkoromból emlékszem egy meghatározó élményre, egy gyónásra, amely egyik családtagomnak szólt. Már nagyon régóta nyomta a lelkiismeretemet, hogy évekkel ezelőtt a barátnőm egyik játékát elloptam. Utólag aztán iszonyú bűntudatom volt miatta, már mindenfélét elképzeltem, hogy Isten mi mindennel fog megbüntetni. Aztán amikor végre bevallottam, végtelenül megkönnyebbültem.” (L81EE)
A nyomasztó terhet, amellyel a hívő megkereste az egyik családtagját, nemcsak az elkövetett vétek okozta, hanem a bűntető Isten képzete miatti félelem. Gyermekkorban igen gyakoriak ezek a képzetek, amelyek nyilvánvalóan súlyosbítják az elkövetett bűn szubjektív megítélését. James W. Fowler szerint ebben a korban jellemző, hogy a gyermekek úgy képzelik el az Istent, mint aki őrködik az igazság felett: megjutalmazza azokat, akik jót tesznek, és megbünteti azokat, akik valami rosszat követnek el.162 A valláspszichológia értékes megfigyeléseket tett ezeknek a gyermekkori képzeteknek a feltárásában. E szerint a gyermekek istenképe kölcsönhatásban formá-
162
Flower 1987, 62.
74
lódik, és azt leginkább a szülőkhöz – ezen belül is az édesapához – fűződő viszonyuk határozza meg.163 Ezt a viszonyt tükrözik át a gyermekek a saját istenképükre.164 Különösen az olyan patriarchális családoknál, melyekben a nevelés autoritatív alapokon nyugszik, fejlődhet ki a gyermekekben egy vádló és bűntető istenkép. Ez az istenkép nagymértékben befolyásolhatja az elkövetett bűn szubjektív megítélését. A gyermekek istenképe azonban alakítható és korrigálható. Éppen itt van jelentős szerepe a hitoktatásnak, sőt minden olyan munkának, ahol az egyház gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozik. A bűntető és vádló istenképet ugyanis nem csak erősíteni lehet a gyermekekben egy egyoldalú istenkép bemutatásával, hanem formálni is egy teljesebb istenkép irányába, figyelembe véve a gyermekek lelki fejlődését.165 Az egyéni bűnbánati alkalmak is segíthetnek abban, hogy a gyermekek megszabaduljanak kezdetleges, gyakran torz istenképeiktől. A bűnbocsánatot hirdető személy által közvetített istenkép jelentős szerepet játszik abban, hogy a gyermekek miként élik át a bűnbánati alkalmat. Ha a bűnbocsánatot hirdető személy csak a feloldozó igék közlésére szorítkozik, akkor a gyermekek ugyan átélhetik a bűnök alóli feloldozást, de vádló és bűntető istenképeikkel továbbra is egyedül maradnak. A gyermekek számára is érezhető, gyógyító és szerető istenkép közlésével – nem csak a feloldozó szavak kimondásán keresztül – viszont teljesebb feloldozást élhetnek át.
Nem csupán a gyerekkori kiforratlan istenképek jelenthetik az elkövetett vétkek mellett azt a többletet, amelyek arra indítják a bűnbánót, hogy éljen a bűnbánati alkalom lehetőségével. A lelkiismeret-furdalás és az azt kiváltó tett gyakran nincs szinkronban egymással. Akkor is érezhetünk erős lelkiismeret-furdalást, ha objektíven nézve tettünk arra nem adna okot.166 Ennek a feszültségnek nemcsak a kifejletlen lelkiismeret lehet az oka, hanem például az is, hogy a tettünknek valamilyen nem várt súlyos következ163
Fowler 1987, 55. Tamm 2002, 8–61.; Tamminen 1983, 5–80.; Tamminen 1991, 159–196. 165 Ezzel kapcsolatos negatív gyermekkori élményéről az egyik hívő a következőképpen számolt be: „Kilencéves koromtól rendszeresen gyóntam egész életemben. Gyermekségem idején csakúgy, mint a legtöbb gyerek, sokat izgultam és aggodalmaskodtam a szentséghez járulás előtt. Akkoriban még erős bűntudatot ültettek a kicsik lelkébe. Később, ha szerencsések voltak, egy lelkigyakorlat és főleg egy jó lelkiatya elindíthatta a kamaszt a lelki élet útján, és megszabadíthatta eddigi lelki szorongásaiból.” (L79XK) 166 Syvänne 1970, 108–109. 164
75
ménye lesz. Ilyen esetben nem csak az elkövetett tett nyomasztja az elkövetőt, hanem az a félelem is, amely a következményekben való részesedésre irányul. Az egyik levélíró arról számolt be vallomásában, hogy hosszú éveken át gondozott egy idős férfit, aki hirtelen meghalt. A halál előtt egy nézeteltérés miatt már napokig nem látogatta őt. A váratlan hírre komoly lelkiismeret-furdalása támadt. Így ír erről az állapotról: „Borzalmas lelkiállapotba kerültem, megjártam a lelki poklot.” (L88EE) Ez a nyomasztó teher késztette aztán őt arra, hogy lelkészét felkeresse, és megvallja neki mindazt, ami történt.
„Mikor elmentem kedves, öreg lelkészemhez, megmondtam, hogy gyónni akarok neki, s mondja ki nekem a feloldozó igéket. Akkor leszakadt rólam a teher, felszabadultam, s azóta is ebben a szabadságban élek.” (L88EE)
A nyomasztó teher lehet egy lelki probléma vagy éppen egy régóta foglalkoztató kérdés, amellyel az illető nem tud megbirkózni, és ezért keresi a segítséget a bűnbánati alkalom során. Az alábbi idézet egy katolikus hívőtől származik, akinek az jelentett lelki terhet, hogy családjában „a valláshoz, illetve az egyházhoz való ragaszkodás megoszlik” (L97KK). A katolikus egyház előírja a szülőknek, hogy gyermeküket katolikus hitre neveljék, így ennek elmaradása vagy hanyagolása mulasztásos bűnnek tekinthető.167 A beszámolóból mégis nyilvánvalóvá válik, hogy a levélírót nemcsak a személyes mulasztása terhelte, hanem a kialakult helyzet miatti belső keserűsége is.
„Egy nagy közösségben élő nagymama vagyok. Három gyermekem van. Hat unokám, akiket szívből szeretek. A valláshoz, illetve az egyházhoz való ragaszkodásunk megoszlik. Ebbe a negyven év is belesegített. Emiatt én nagyon sokszor el voltam keseredve. Imádkoztam. Imádkozom ma is, hogy gyermekeim el ne vesszenek e bűnös világban. E gondokkal, fájdalmakkal, kereszthordozással úgy éreztem sokszor, hogy már nem bírom egyedül vinni magammal a sok-sok keserűséget. Az utcára nem vihetem, mert csak kiröhögnek, illetve nevetnek. Elmentem gyónni! Elmondtam a lelki fájdalmaimat, bánatomat. A 167
„Házasságodat az Egyház törvényei szerint kösd meg, és gyermekeidet katolikus módon neveld!” – Az anyaszentegyház ötparancsolata (A katolikus hit rövid összefoglalása az Éneklő Egyház című imakönyvből) www.katolikus.hu/igaz.html
76
lelkiatya, aki a gyóntatószékben Isten szolgája. Olyan lélekfölemelő szavakat kaptam, hogy a gyónás után a nehéz is könnyű lett.” (L97KK)
Ilyen esetekben a feloldozás – főleg, ha rövid időtartamú bűnbánati alkalomról van szó – nem problémamentes. Ha ugyanis az alkalom csak gyors és rutinszerű bűnvallásra és feloldozásra korlátozódik, az absolutio pozitív élménye ellenére a bűnbánati alkalom azt közvetítheti a hívő számára, hogy mindaz a sok-sok keserűség, amelyet érez, az egyéni bűnbánat, bűnvallás és feloldozás körébe tartozik. Ez pedig közvetve azt üzenheti a hívő számára, hogy ő személyesen az egyedüli felelőse a kialakult helyzetnek, főleg abban az esetben, ha a családból csak ő „viszi ki”, tárja fel a problémát mások előtt. Ilyenkor mindenképpen célszerű lelkipásztori beszélgetésben alaposan átbeszélni a gondokat, közösen feltárni a megoldási lehetőségeket vagy éppen tudatosítani a helyzet elhordozásához szükséges erőforrásokat. A forrásanyag több olyan levelet tartalmaz, amelyben a hívek arról számolnak be, hogy az elmúlt évtizedek politikai helyzete hogyan nehezítette meg a vallásgyakorlatukat. Vagy nem tudták gyakorolni megszokott hitéletüket a különböző tiltások miatt, vagy képtelenek voltak gyermekeiket úgy nevelni, ahogyan azt az egyház elvárta volna tőlük. Ez nyilvánvalóan feszültséget eredményezett bennük, és olyan következményekkel járt, amelyeket később nehezen tudtak elfogadni. Ezek a külső körülmények nyilvánvalóan hatással voltak a hívők bűnbánati gyakorlatára is. Az egyik katolikus hívő erről a sokáig magával hordozott terhéről számolt be vallomásában. Figyelemreméltó annak a jelentősége, hogy házastársával együtt talált vissza az egyházhoz. Ez nyilvánvalóan könnyebbséget jelentett lelki terhének elhordozásában.
„Negyven évig pedagógusként működtem. Tudvalevő, hogy a diktatúra idején egyes értelmiségi csoportoknak (orvos, gyógyszerész stb.) elnézték, ha templomba jártak, gyakorolták vallásukat. A pedagógusokat viszont állandóan figyelték, nem tűrték el, ha bármilyen formában próbálták gyakorolni vallásukat. Engem a 60-as évek elején feljelentettek, mert a feleségem – habár nem is volt állása – a három gyermekünkkel eljárt a templomba. A családom érdekében ezt abba kellett hagynunk. Mit tehettünk volna mást? Valahogy élni
77
kellett. Ezután csak akkor mentünk templomba, ha vidékre utaztunk a rokonokhoz, vagy később, amikor a gyermekeink szétszéledtek, őket meglátogatva, velük együtt mentünk el a templomba. Nagyon vártam a nyugdíjazásomat már csak azért is, hogy utána zavartalanul gyakorolhassuk vallásunkat. […] Elhatároztuk, hogy ettől kezdve rendszeresen eljárunk a templomba. Gyónunk, áldozunk, minden szertartáson részt veszünk. Nem érdekelt az emberek véleménye, tudtam, hogy a többség megérti pálfordulásunkat. Egy nyári délután alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartottam. Alaposan átgondoltam az elmúlt évtizedek történéseit, miben mulasztottam, miben vétkeztem, készültem a gyónásra. Másnap elmentem a plébános úrhoz, előadtam szándékomat. Bizonyára észrevette feldúlt, zaklatott lelkiállapotomat. Nagyon helyesen viselkedett. Vigasztalt, belátta, hogy amit tettem, a családom érdekében tettem. Mondta, hogy a töredelmes bűnbánat elnyeri a jutalmát, hisz az irgalmas Isten értünk halt meg, azért, hogy a bűneinktől megszabadítson bennünket.” (L100KK)
A következő idézetekben a levélírók számára a nyomasztó terhet a bűnbánati alkalomig eltelt életük jelentette. Nincsen szó konkrét bűnről, hanem olyan érzésekről, amelyeket vallomásukban a következőképpen írtak le: terhelt a halálfélelem (L41RR), belül megfogalmazott kérdéseim voltak (L47EE). Ezeknek a terheknek a megvallása erős hitbeli élménnyel kapcsolódott össze.
„A régi lelkészünk szolgálati évtizedei alatt nőttem fel. Sosem éreztem indíttatást, hogy megbeszéljem vele a problémámat. A jelenlegi fiatal lelkésszel is csak felületes a kapcsolatom. 16 éves koromban tértem meg egy ifjúsági héten, amelyet laikus igehirdető és lelkigondozó hölgyek tartottak. A mélyenszántó igék, magyarázatok és történetek beszélgetések hatására maga Isten végezte el bennem, hogy megéreztem az indíttatást, beszélnem kell magamról, a múltam és jelenem bűneiről, mert terhelt a halálfélelmem és a bűnöm. Később hasonló csendesheteken a lelkésznével is megismerkedtem, aki előtt szintén terhelő vádakat tettem le.” (L41RR)
78
„Akkoriban Szolnokon, később Cegléden [megváltoztatott helységnevek – J. M.] több ifjúsági konferencián vettem részt. Akkor nemcsak lelkészekkel, hanem a bibliakörrel, csoportvezetőkkel is lehetett négyszemközt beszélgetni, kérdéseinkre választ kapni, együtt imádkozni. Bizonyára azért vettem részt én is (sok társammal együtt) ilyen beszélgetéseken, mert problémáim, belül megfogalmazott kérdéseim voltak, amikre helyes választ vártam… Megtapasztalhattam – Istennek hála! – a békesség, feloldozás örömét.” (L47EE)
„Sajnos csak 53 évesen tértem meg, ekkor éltem át a terheimtől való szabadítást, feloldozást, Isten kegyelmének újjáteremtő erejét.” (L42EE)
Egyes beszámolókban a bűnbánati alkalmakat úgy írják le a levélírók, mint életük döntő fordulatát. A nyomasztó tehertől a bűnvallás és a feloldozás által megszabadultak, s ez egyben életük új kezdetét jelentette. Egyes kegyességi irányzatoknál az ilyen jellegű bűnbánati alkalom feltétele a lelki ébredésnek vagy megtérésnek.168 A bűnbánati alkalom és a lelki ébredésnek nevezett katartikus élmény kényszerű összekapcsolása azonban nem problémamentes. Egyrészt Istennek az emberek közötti működését szűk – emberek által meghatározott – keretek közé szorítja, másrészt a bűnbánati alkalommal való további élést kérdőjelezi meg a hívő számára. Ha ugyanis a hívő egyszer már élt a bűnbánati alkalommal, és ezt úgy értelmezte, mint a hitre jutás és a megtérés aktusát, akkor problémát okozhat a későbbi bűnbánati alkalmak meghatározása.
A forrásanyagot vizsgálva megállapítható, hogy a levélírók egy része azért kereste az egyéni bűnbánat lehetőségét, hogy nyomasztó terhétől/terheitől megszabaduljon. Ez a teher lehetett egy konkrét elkövetett vétek, amely a bűnvallásban gyakran mégis sokkal összetettebb problémaként jelentkezett. Ugyanakkor olyan beszámolókkal is találkoztunk, amelyekben a terhet inkább valamilyen régóta foglalkoztató kérdés
168
A múlt század elején Arnold van Gennep alkotta meg az áttérési rituálé fogalmát, amely érdekes hasonlóságot mutat az egyes kegyességi irányzatok megtérési-bűnbánati gyakorlatával. A bűnbánati alkalom mint a megtérés rituáléja a két stáció (óember-új ember) közötti átmenetet szolgálja, és egyben határvonalat képez a két állapot között (Ringgren 1975, 86–7; Honko 1981, 139–143).
79
vagy lelki probléma jelentette. Itt feltehetjük a kérdést, hogy a hívek miért éppen a bűnbánati alkalmat keresték fel, és ennek milyen üzenete van az egyházak pasztorációs munkájára vonatkozóan. A segítséget nyújtó személyre mindenesetre fontos feladat hárul azáltal, hogy figyelmével megtalálja-e a nyomasztó teher valós forrását, és annak megfelelően áll-e a hívő segítségére, hirdetve Isten bűnbocsátó igéjét, és/vagy támogatva őt problémáinak egyéb úton (is) történő feldolgozásában.
5.1.2. Rendszeres bűnbánati gyakorlatban való élés Rendszeres bűnbánati gyakorlatról akkor beszélhetünk, amikor a bűnbánati alkalmak szerves részét képezik a hívők hitéletének. A rendszeresség szokásként jelenik meg, amely nagymértékben meghatározza a bűnbánati alkalmak gyakoriságát. Így az indíttatást elsősorban a kialakult szokáshoz való ragaszkodás jelenti. A rendszeres bűnbánati gyakorlatban élők számára az egyes alkalmak nem teljesítendő kötelességet jelentenek elsősorban, hanem mindenekelőtt belső kényszert és lehetőséget, hogy bűneiktől megtisztuljanak, és új erőt nyerjenek Isten-követésükhöz. A felhívásra válaszolók közül legtöbben rendszeres bűnbánati gyakorlatban élnek. Összesen 117 vallomás érkezett be 112 személytől. A két szám közötti eltérés abból adódik, hogy hárman két levelet is küldtek, egy valaki pedig három levélben foglalta össze az egyéni bűnbánatról megfogalmazott tapasztalatait.169 A bűnbánati gyakorlatban való élés rendszeressége a következőképpen oszlik el:
169
•
havonta élnek az egyéni bűnbánat szentségével (33),
•
minden második hónapban (11),
•
évente négyszer (9),
•
saját meghatározás szerint: amikor úgy érzem, hogy szükségem van rá (6),
•
évente két-három alkalommal (4),
•
nagy ünnepek előtt (3),
•
évente egyszer (2),
•
háromhetenként (2),
•
hetente (1),
•
ritkán (1),
L45XK=L51XK; L91PK=L95PK; L98PK=L99PK; L84XK=L85XK és L86XK
80
•
nem élnek rendszeres bűnbánati gyakorlatban, vagy nem tettek említést róla (40).
A fenti adatokból kitűnik, hogy a levélírók közül azok, akik rendszeres bűnbánati gyakorlatban élnek, többnyire havonta keresik a bűnvallás és a feloldozás lehetőségét. A 112 levélíró közül 40-en nem tettek említést rendszeres gyakorlatról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mind a 40-en csak alkalmanként éltek volna a bűnbánat lehetőségével. A forrásanyagban olyan levelekkel is találkoztunk, ahol a hívek ugyan nem válaszoltak konkrétan arra a kérdésre, hogy élnek-e rendszeres bűnbánati gyakorlatban, a beszámolók egészéből mégis ez tűnik nyilvánvalónak.170 A protestáns hívek csak elvétve tettek említést rendszeres gyakorlatról. Ennek számos okát feltételezhetjük. Legvalószínűbbnek tűnik az, hogy a híveknek nincs is lehetőségük a rendszeres bűnbánati alkalmakra.171 Ennek a munkának nem feladata, hogy feltárja az egyéni bűnbánat hiányának vagy gyér gyakorlatának okait a magyarországi protestáns egyházakban.172 A forrásanyagra építve erre nem is vállalkozhatunk. A levélírók által megfogalmazott igény azonban mindenképpen elgondolkodtató.
„Szükséges és nagyon fontos a lelkésszel való magánbeszélgetés, amelyet már magángyónásnak is nevezhetünk. Kell, hogy legyen valaki, akinek bármilyen súlyos gondról, bánatról vagy elhibázott döntésünkről beszélni lehet, mert bizalmunk van hozzá. Ki lenne ez más, mint a lelkipásztorunk? Hiszen a betegeknek van szükségük orvosra és nem az egészségeseknek.” (L48EE)
170
A felhívás megfogalmazásánál figyelembe kellett venni az egyes felekezetek egyedi terminológiáját. A különböző egyházi lapokban megjelent felhívások közötti eltérések erre vezethetők vissza. A katolikus lapokban a következő kérdés szerepelt: „Milyen gyakran él a gyónás lehetőségével?” (Lásd 11. fejezet) 171 Konkrétan egy baptista hívő említette vallomásában a rendszeres bűnbánati gyakorlatot (L89PB), néhány evangélikus és református hívő leveléből pedig következtetni lehet rá: „A konfirmáció előtt magángyónásban vettünk részt, ez természetes volt. Későbbi életünkben is sokan megtartottuk ezt, úgy kaptunk szabadulást és erőt új kezdéshez, tiszta lappal.” (L47EE); „Később hasonló csendesheteken a lelkésznével is megismerkedtem, aki előtt szintén terhelő vádakat tettem le.” (L41RR); (L40RR) 172 A Németországi Evangélikus Egyházban többek között Dietrich Bonhoeffer és Wolfgang Böhme írásainak hatására az egyéni bűnbánat szerepe megnőtt. A skandináv evangélikus egyházakban szintén ismert és használt lelkigondozói eszköz. Egyes finnországi gyülekezetekben gyóntatószékek is állnak a hívek rendelkezésére. (Halmesmaa 1996, 76.)
81
„Szerintem az egyház lelkigondozói munkájának egyik legfontosabb kérdését, problémáját vetette fel. Tapasztalatom alapján jelenleg nem tudok közelemben olyan lelkészről vagy gyülekezetről, ahol ez gyakorlat lenne. (Bár tévednék ebben!) […]Nagyon sok lelkibeteg, többé-kevésbé depressziós vagy pánikbeteg él közelemben, akik nem tudják kinek elmondani lelki félelmeiket, önmarcangoló bűneiket. Az orvos csak a testet gyógyítja, a pszichiáter sem imádkozik együtt a beteggel – ez bizony a lelkészek feladata lenne! Persze ehhez sok anyagi, pénzügyi, adminisztrációs feladattól szabaddá kellene tenni lelkészeinket, ügyesen helyileg munkatársakat megbízni, együtt állni a gyülekezeti munkában, hogy legyen idő mindig, ha egy lélek lelki vigaszt keres – azzal beszélgetni. Mégis kihez mehetne máshoz? Isten szolgáira vár ez a feladat! Hittestvérrel beszélgettem erről a kérdésről. Teljesen felháborodott és a következőt mondta:»Nem vagyunk mi katolikusok!« Vajon a mi templomainkban csupa jó és igaz keresztény ül, akinek nincs szüksége erre az Istentől kapott ajándékra?” (L47EE)
„Szerintem a lelkipásztor legfőbb tiszte és kötelessége a »lelkek« pásztorolása. Az egyes lelkekét, személy szerint. Ez az, ami meglátásom szerint egyre kevésbé valósul meg. A mindenütt az egyházban is túlburjánzó adminisztratív teendők mellett az egyébként is paphiányos állapotban ez a tevékenység szorul leginkább háttérbe. Igaz, hogy ez roppant időigényes feladat, amit nem lehet sietve végezni. […]Az időn kívül itt még rengeteg türelem és lelki érzékenység, érzőképesség is szükségeltetik. Szerintem a lelkésznek bizonyos esetekben a lelki szemetesláda szerepet is vállalnia kell, mert ugyan kinek öntse ki lelkét ugyan az a szegény emberfia, ha már egyszer elszánta magát erre, ha nem a lelke pásztorának?” (L38EE)
„Előttem van a konfirmációra való felkészülés, amikor a nagytiszteletű úr felhívta a figyelmünket arra, hogy igaz, a mi egyházunkban nincs gyónás, de az ajtaja minden testvér előtt nyitva van. Ha bajunk vagy örömünk van, keressük
82
ressük őt. Tehát ezt jó volt hallani, hogy a szüleinken és az én esetemben a nagytestvéreimen kívül van kihez fordulni.” (L53EE)
A fenti idézetekben központi helyet foglal el az a vágy, hogy a hívek négyszemközti, lelkipásztori beszélgetést is tudjanak folytatni lelkészeikkel. Azaz legyen lehetőségük arra, hogy súlyos gondjaikról, bánataikról vagy elhibázott döntéseikről is tudjanak valakivel beszélni. A vallomásokban figyelemreméltó a lelkipásztori szerep hangsúlyozása. Az idézetek ugyanakkor arról is említést tesznek, hogy a lelkészek gyakran nem tudják ezt a szerepet betölteni. A levélírók – nyilvánvalóan saját tapasztalataikra támaszkodva – ezt arra vezetik vissza, hogy a lelkipásztorok túlterheltek, és ebből adódóan érzéketlenek az ilyen lelkipásztori beszélgetések felajánlásához és az ezekben való részvételhez.173 Az idézetekben utalás történik arra a nyilvánvalóan téves általános vélekedésre is, mely szerint az evangélikus egyházban nincsen egyéni bűnbánat. A hitvallási iratok alapján ez az állítás ugyan téves, a gyakorlat mégis ezt látszik alátámasztani. Éppen a hívek által megfogalmazott igények figyelembevételével érdemes ebből a szempontból is újragondolni a hitvallási iratok üzenetét. Amikor Luther a Nagy káté című művében az egyéni bűnbánat gyakorlására buzdította a híveket, nem tett mást, mint hogy keresztény életre hívta őket. Az egyéni bűnbánat gyakorlása szerinte természetes velejárója a keresztény életvitelnek. Luther saját hitéletét elképzelhetetlennek tartotta a bűnbánat rendszeres gyakorlása nélkül.174 Az előbb idézett vallomásokhoz hasonlóan református hívők is ugyanilyen tapasztalatokról írnak (L31RR; L40RR). Kálvin a Gyónásról és az elégtételről című művében szintén az egyéni bűnbánat gyakorlására buzdítja a híveket. Két fajtáját említi meg: az egyik, amikor a bűnbánó a közösség vezetőjét keresi fel nyomasztó terheivel és bűnével, a másik, amikor a keresztény hívek egymás között végzik el a kiengesztelés szolgálatát. Kálvin arra buzdítja a híveket, hogy mindenekelőtt a gyülekezet vezetőit, igehirdetőit keressék fel, mivel elsősorban ők kapták feladatul a bűnbocsánat hirdetését. Rövid írása végén Kálvin az egyéni bűnbánat lélektani jelentősé173
Többek között ennek a feszültségnek a bemutatásával és elemzésével foglalkozott az Evangélikus Hittudományi Egyetemen megrendezett országos tudományos konferencia (Budapest, 2000. március 20–21.). Az elhangzott előadások anyagának felhasználásával készült a Mérlegen a lelkész című tanulmánykötet (Mérlegen a lelkész. Szerk.: Szabó Lajos. Budapest, 2000.) 174 Az evangélikus egyház hitvallási iratai II. 1957, 207–212.
83
géről is szól. A közös gyülekezeti bűnvallásban és feloldozásban ugyanis az egyén nem minden esetben tudja meghallani az egyébként neki is szóló üzenetet Isten irgalmáról és bocsánatáról. A reformátor éppen ezért tartja fontosnak, hogy a valamilyen oknál fogva bizonytalan hívőnek lehetősége legyen személyesen is feltárni bűneit, és meghallania a feloldozó igéket.175
Akik rendszeres bűnbánati gyakorlatban élnek, úgy írnak a bűnbánati alkalmakról, mint amelyek meghatározó eseményei hitéletüknek. Benne visszanyerik Istennel és embertársaikkal való elvesztett kapcsolatukat. Ahogyan már korábban megfogalmaztuk, a bűn törést jelent az embernek az Istennel és az embertársaikkal való kapcsolatában. A szégyen és a bűntudat olyan következményei ennek a törésnek, amelyet az ember sokszor képtelen irányítani. Egy komplikált pszichikai mechanizmus segítségével védekezik a külső (másoktól jövő) vagy belső (önmagában támadó) túl erős vagy túl sok érzelem ellen.176 A bűnbeesés történetében ennek a mechanizmusnak több őstípusával is találkozhatunk: elrejtőzködés, elhárítás és áthárítás (1Móz 3). Ezeknek a mechanizmusoknak a regulációja az egyén minden energiáját lekötik. Ez pedig megakadályozza abban, hogy befogadja a kívülről érkező pozitív, kapcsolatot teremtő vagy fenntartó impulzusokat. A szégyen és a bűntudat az egyént a teljes egyedüllét (izoláció) állapotába is bezárhatja. Erről a folyamatról Dietrich Bonhoeffer a Szentek közössége című könyvében a következőképpen ír:
„»Valljátok meg bűneiteket egymásnak!« (Jak 5,16) Aki bűnével egyedül marad, teljesen magára marad. Keresztyén emberekkel megtörténhet, hogy az áhítatban, az imádságban, sőt a szolgálatban való közösségük ellenére végül mégis magukra maradnak; hogy a végső közösségre mégsem jutnak el, mert csak kegyes hívőkként van közösségük egymással, kegyesség nélküli bűnösökként azonban nincs. A kegyes közösségben nem szabad bűnösnek lenni. Ezért kell rejtegetnie bűnét mindenkinek önmaga elől is, a közösség elől is. Nem szabad bűnösnek lennünk. Sok keresztyén hihetetlenül elborzadna, ha a kegyes hívők társaságába egyszer csak egy igazi bűnös becsöppenne! Ezért maradunk magunkra a bűnünkkel hazugul és képmutatóan – mert valójában igenis bűnösök vagyunk! 175 176
Böhme 1974, 130–134. Hézser 1991, 175.
84
Ám éppen abban áll az evangélium kegyelme (amit a kegyeseknek olyan nehéz felfogni), hogy arcukba vágja az igazságot: bűnös vagy, menthetetlen, nyomorult bűnös – s most gyere azonmód bűnösen Istenedhez, aki szeret. Úgy kellesz neki, amint vagy; nem kell semmit sem hoznod, semmilyen áldozatot, semmilyen cselekedetet; egyes-egyedül te kellesz neki. »Adjad, fiam, a te szívedet nékem.« (Péld 23,26) Isten eljött hozzád, hogy megigazítsa a bűnöst. Örvendezz! Ez az üzenet: szabadulás az igazság által. Isten elől nem rejtőzhetsz el. Őelőtte mit sem ér az álarc, amit az emberek előtt viselsz. Isten olyannak akar látni, amilyen vagy, és irgalmazni akar neked. Sem önmagadnak, sem testvérednek nem kell már hazudnod, mintha bűntelen volnál; szabad bűnösnek lenned. Adj hálát ezért Istennek – mert Ő szereti a bűnöst, de gyűlöli a bűnt.”177
A hívőnek a bűnbánati alkalom során megtapasztalt egyedülléte megszűnhet azáltal, hogy a szégyent és a bűntudatot kiváltó vétket a feloldozást hirdető személyen keresztül maga Isten veszi át. Ebben az esetben a feloldozást hirdető személy úgynevezett container funkciót vállal magára.178 Ez a felszabadító, megkönnyebbülést jelentő érzés természetesen csak akkor valósulhat meg, ha a segítséget nyújtó személy nem az elhárítás eszközével válaszol a bűnbánó vallomására, hanem valóban „átveszi” a másik vétkét. Elhárítás történik például akkor, ha a segítő a beismert és megvallott vétkeket jelentéktelennek nyilvánítja. Ez is enyhülést jelenthet a hívő számára, de minden bizonnyal csak pillanatnyit. A rendszeresség – az állandó lehetőségről való bizonyosság – abban segíti a bűnbánót, hogy mielőtt elhatalmasodna rajta rossz lelkiismerete, és az azt kiváltó pszichikai mechanizmusok irányíthatatlanná válnának, újra segítségért folyamodhat a bűnbánati alkalom keretében. Az idő előrehaladtával és a különböző védekező és elhárító mechanizmusok aktivizálásával ugyanis a teher egyre elviselhetetlenebbé válik az egyén számára, amelynek akár az is lehet a következménye, hogy a hívő képtelen átlépni a bűnbánati alkalom láthatatlan küszöbét.179 Részben ezzel magyarázható az a
177
Bonhoeffer 1997, 99–100. Kettunen 1998, 120.; Hyrk 1989, 77–80.; Hyrk 1996, 42–45. 179 „Három-négy hetente élek a gyónás lehetőségével. Minél tovább halogatja az ember a szentgyónást, annál nehezebb.” (L113KK); 178
85
megfigyelés, hogy a bűnbánati alkalomhoz ritkábban járulók számára miért olyan nagy megpróbáltatás a bűnbánat és a bűnvallás folyamata.180 Téves lenne azonban azt gondolni, hogy a bűnbánati alkalommal rendszeresen élők számára minden esetben könnyű lenne a bűnbánat és a bűnvallás folyamata. A bűn bűn marad, a szégyen és a lelkiismeret-furdalás rossz érzését az ember nem tudja megváltoztatni, legfeljebb a rossz érzéshez való viszonyát. Bizonyos értelemben a rendszeres bűnbánati gyakorlatban élők számára akár még nehezebb is lehet az előbb felvázolt folyamat, hiszen a feloldozás újbóli átélése mellett jelen van az újbóli elbukás ténye is, amellyel ugyanúgy kénytelenek szembesülni minden egyes bűnbánati alkalom során. A következő idézetben a bűnbánati alkalom nehézsége az ötven éve meglévő szorongás érzésében realizálódik.
„Tizenöt évesen ismerkedtem meg a lelkivezetőmmel, akivel szeptemberben ünnepeltük 50 éves jubileumunkat. Tehát ötven éve vezet, irányít, nevel, segít, úgy ismer, mint a tenyerét. Általában havonta szoktam felkeresni, főleg első péntek előtt. Ezek a gyónások nagyon ritkán történtek gyóntatószékben. Nyáron kertben, télen egy kis teremben, esetleg a szobájában. Mindig beszélgetéssel oldja az izgalmamat – mert még mindig izgulok, ha gyónni megyek –, majd megkérdezi: milyen voltál?, és ezzel veszi kezdetét a bűnbánat szentsége.” (L104SzK)
A fejezet elején ismertetett felosztás mellett a következőképpen is csoportosíthatjuk azokat, akik rendszeres bűnbánati gyakorlatban élnek. (1) Az első csoportba tartoznak azok, akik meghatározott időközönként élnek a bűnbánati alkalom lehetőségével. Sokak számára a rendszeresség a gyermekkorra vezethető vissza. Ahogyan akkor megszokták, úgy élnek ma is a bűnbánat szentségével. Ebben az esetben olyan kialakult szokásról beszélhetünk, amelynek betartása döntő lehet az egyén lelki egyensúlya számára. „Lehetőleg havonta gyónok, mert fontosnak tartom a gyakori lelkiismeret-vizsgálatot és bűnbánattartást. Ha elhúzom, egyrészt elfelejtem a régebbi bűneimet, ugyanakkor érezhetően tompul érzékenységem a bűn iránt.” (L107SzK) „Minél tovább halogatja az ember a szentgyónást, annál nehezebb.” (L113KK) 180 Alszeghy 1994, 115.
86
„Általában egy-két havonta gyónok. Ez így van 9 éves korom óta mostanáig.” (L44ÚK)
A meghatározott időközönként gyakorolt bűnbánat intenzitása természetesen az évek alatt változhat. Ennek okai lehetnek pusztán külső jellegűek, mint például a paphiány (elsősorban a katolikus hívők esetében), de visszavezethetők a lelki életben történt változásokra vagy éppen az életvitel kényszerű változására is. A bűnbánati alkalmak gyakoriságának és a bűnbánó önismeretének az összefüggéseire a későbbiekben még kitérünk, most csak a változás folyamatát kívánjuk érzékeltetni a következő vallomásokkal: „Mióta öreg vagyok, a helyzet kissé megváltozott, de örülök, hogy ezt is megírhatom. Az a mondás járja, hogy az öregkorban elhagyja az embert a bűn. Ebben sok igazság van. Sokszor nevetve beszélünk hasonló korú barátnőimmel, és keresgéljük, hogy mit is lehet gyónni. Nem mintha nem volnánk bűnösek, de ezek a bűnök – hiába általában – ugyanazok, az ember restelli mindig ugyanazt mondani. Mert én pl. annyira megszoktam, hogy állandó gyóntatóhoz járok, hogy most sem tudok idegenekhez elmenni. De ebből már egy évben egyszer elég. Eleinte furdalt a lelkiismeret, hogy legalább karácsonykor vagy húsvétkor el kellene menni, aztán csak egy maradt ezekből is. Viszont minden vasárnap áldozom, és tudom, hogy ezeket a hibákat Jézus az áldozásban (előtte belső bánattal) feloldja. Azért is nem tudok idegenhez menni, mert nem szeretem a kötelező szokásos bevezető és bánatimákat. Feloldozás előtt megbánom a bűneimet, de ne kelljen hangosan mondani, hogy többé nem vétkezem… Ez úgyse sikerül.” (L9ÚK)
„A gyónás szentségét igen fontosnak tartom és érzem a lelki békém megteremtésében. Gyermekkoromban hetente, később havonta gyóntam. Ahogy teltek az évek, egyre ritkábban. Ebben nagy szerepe volt az elmúlt évek diktatúrájának. Olyan községben tanítottam, ahol 90 százalékban evangélikusok éltek. Kollégáimnak közel sem jelentett olyan lelkiismereti problémát ez az ateista világ, mint nekem, katolikusnak. Nyugdíjazásom után, 1988-ban, újból élhettem igazi vallásos életemet. Mivel a szentmise liturgiájában a közös gyó-
87
nás, bűneink bocsánatkérése benne van, ezért nincs szükség a bocsánatos bűnök miatt a gyakori gyónásra. Ha halálos bűnt nem követtem el, akkor évente két három alkalommal élek a szent gyónással. Ha lelki, családi problémám van, akkor mindig igénybe veszem a gyónás szentségét.” (L27XK)
A forrásanyag olyan beszámolót is tartalmaz, amely szinte teljes skáláját adja a belső és külső indíttatásoknak. A levélíró gyermekkorában meghatározott időközönként élt a bűnbánat lehetőségével, majd hosszú évek elteltével ugyanahhoz a rendszerességhez tért vissza. Kezdetben a rendszerességet a kialakult szokás jelentette, majd ezt felváltotta a lelkiismeret igényei szerinti gyakoriság. Ebben az időszakban a levélíró sűrűbben és ritkábban is igénybe vette a bűnbánati alkalom lehetőségét, majd amikor a bűnbánat elsődleges célja „a személyiség lehetőség szerinti fegyelmezése” lett, ismét a havonkénti gyakoriság lett a jellemző.
„Hétéves koromban voltam elsőáldozó. Gyermekkoromban havonta gyóntam, minden első péntekre. Középiskolás koromban kollégista voltam, így már nem volt lehetőségem szervezett gyónási időszakhoz, de igyekeztem első péntek környékén gyónni. Később egyre tudatosabban próbáltam figyelni arra, hogy lehetőleg akkor gyónjak, amikor valami nehézség terheli a lelkiismeretemet. Volt, amikor hetente, de előfordult, hogy két-három havonta éreztem fontosnak, hogy igénybe vegyem a bűnbánat szentségét. Egy idő eltelt, amikor már éreztem azt, amit tanítanak is, hogy a bűneinket személyiségünk és életvitelünk meghatározza, így mindig nagyjából ugyanazokat a bűnöket követjük el. Csak akkor tudunk ezen változtatni, ha életvitelünkön jelentősen változtatunk, vagy nagyon figyelünk önmagunkra, és hosszú, kitartó önfegyelemmel egy időszak alatt legfeljebb egy bűntől tudunk megszabadulni. Igyekezem keresztény módon élni, életvitelemet e szerint igyekezem berendezni, így ezen változtatni nem látom célszerűnek, ezért maradt a személyiségem lehetőség szerinti fegyelmezése. Ehhez az adott bűnnel ellentétes erény erősítése és a gyóntatóval való kapcsolattartás megfelelő kialakulása egy idő után beállította a kb. havonkénti gyónásgyakoriságot. Amikor idáig eljutottam, akkor éreztem meg igazán,
88
hogy mi a jelentősége az első pénteknek, és miért javasolja az egyház a gyónásnál a havi rendszerességet.” (L111SzK)
(2) A második csoportba tartoznak azok, akik bűnbánati gyakorlatukat belső lelki igényük szerint alakítják. Ez is rendszerességet jelent abban az értelemben, hogy amikor szükségét érzik, mindig élnek a bűnbánat lehetőségével.
„A gyónás számomra nem köthető időpontokhoz, nem egy elvégzendő feladatként tekintem, amin túl kell lenni és kipipálni, mert különben mit szólnak mások. NEM. Alapvetően a lelki, személyes igényemtől függő dolog, de ha mindenképpen időpontot kell írnom, akkor max. két hónap, min. két hét volt az idő, mivel szükségét éreztem az újbóli gyónásnak.” (L73XK)
„Hogy milyen gyakran szoktam gyónni? Erre lelkiatyám tanácsával tudok válaszolni: amikor úgy érzem, hogy szükségem van rá. Vagy azért mert a kegyelem fénye elhalványul lelkemben, új megerősítésre, buzdításra van szükségem, vagy mert valami nagyobb eseményre készülök, esetleg egy nem várt betegség vagy hosszabb utazás.” (L33ÚK)
Az alkalmak gyakoriságát tehát mindenekelőtt a belső igény irányítja. Ez határozza meg a bűnbánati alkalmak rendszerességét. Az egyik baptista hívő a következőképpen ír erről:
„Nincsen meghatározott vagy előírt rendszeresség, mindenki lelkiismerete szerint gyakorolja a bűnvallást. Mint a protestáns felekezetek többségében, nálunk is csak a keresztség és az úrvacsora szentsége neveztetik szentségnek, de természetesen mi is istenes dolognak tartjuk a »gyónást«, sőt elengedhetetlenül fontosnak. Személy szerint nálam sincsen különösebb napirendje a gyónásnak: amikor érzem, hogy rám nehezedik a bűn (bűnbánat a bűn felismerése következtében), letérdelek, és bocsánatot kérek Istentől. Ha lehet, egy lelki társamat hívom tanúnak, de van, amikor magamban maradok.” (L89PB)
89
(3) Az előző két csoport jellemzői egyszerre ötvöződnek a harmadik csoportban. Olyan bűnbánók tartoznak ide, akik meghatározott időközönként élnek a bűnbánati alkalom lehetőségével, de e mellett még akkor is igénybe veszik a segítséget, amikor belső késztetést éreznek rá. Ezáltal értelemszerűen sűrűbbé válik a bűnbánati gyakorlat.
„Általában kéthavonta. Ha »akad« olyan pap, akiben bízom, akár ezen időn belül is. Valamint belső intésre, sürgetésre…” (L45XK)
„A gyónás lehetőségével kb. háromhavonta élek, de főleg akkor, amikor erre a lelkiismeretem késztetést ad, vagy krízishelyzetekben.” (L55XK)
„Első szentáldozásom óta hónaponkénti gyónó voltam, sőt, ha úgy éreztem, hogy nyugtalanít a lelkiismeretem, meggyóntam.” (L10ÚK)
„Rendszeresen évente háromszor vagy négyszer, de ha valami olyan történik, ami nem hagy nyugodni, akkor ha lehet, rögtön elmegyek.” (L105SzK)
A katolikus egyház előírja híveinek, hogy évente legalább egyszer járuljanak a bűnbánat szentségéhez, és vallják meg súlyos vétkeiket.181 Ezen felül kellő gyakoriságra buzdít, amelynek hangsúlyozásával már nemcsak az egyház parancsainak megtartását tartja szem előtt, hanem a hívek lelki igényét.182 A II. vatikáni zsinat a papság figyelmét is felhívta arra, hogy a gyakori egyéni bűnbánati alkalom nagymértékben elősegíti a szívek megtérését az irgalom Atyjához, ami szükséges dimenziója a ke181
„Az Egyház parancsolata szerint »minden hívő, miután eljutott a megkülönböztetés korára, köteles meggyónni súlyos bűneit, melyeknek tudatában van, legalább évente egyszer.« Aki tudatában van annak, hogy halálos bűnt követett el, még ha a bűn fölött mélységes bánatot is érez, ne járuljon a szentáldozáshoz anélkül, hogy szentségi föloldozásban nem részesült, kivéve, ha a szentáldozásnak súlyos indoka van, és lehetetlen meggyónni. A gyermekek kötelesek a bűnbocsánat szentségéhez járulni, mielőtt elsőáldozók lennének.” (KEK 1457.) 182 „A mindennapos hibák (a bocsánatos bűnök) gyónása szorosan véve nem kötelező, de az Egyház nyomatékosan ajánlja. Bocsánatos bűneink rendszeres meggyónása segítséget jelent lelkiismeretünk alakításában, a rossz hajlamaink elleni küzdelemben, lehetővé teszi, hogy Krisztus gyógyítson bennünket, és a lélek életében gyarapodjunk. Ha gyakrabban fogadjuk Isten irgalmasságának ajándékát e szentségben, az sürgetni fog, hogy mi magunk is irgalmas szívűek legyünk, mint Ő.” (KEK 1458.)
90
resztény életnek.183 Pásztori szempontból figyelemreméltó a zsinat szemléletváltása, mely szerint a bűnbánat szentsége elsősorban nem bírói, hanem gyógyító aktus. A levélírók többségének igénye találkozik az egyéni bűnbánat teológiájában történt szemléletváltással. Különösen a rendszeres bűnbánók igénylik a bűnbánati alkalom terápiás jellegének hangsúlyozását. Azokban az evangélikus egyházakban, melyekben ma is gyakorolják az egyéni bűnbánatot, a hívők saját döntésén múlik, hogy igénybe kívánják-e venni a felajánlott lehetőséget, illetve hogy milyen gyakran akarnak élni vele. Kötelezni senkit sem köteleznek rá. Ennek a döntési szabadságnak nem csak pasztorális okai vannak. Az evangélikus tanítás szerint ugyanis teológiai értelemben nincs különbség az egyéni, a közösségi és a magán bűnbánat között.184 Ha valaki vétkezett – legyen az bármilyen súlyos vétek is –, elnyerheti Isten bocsánatát a közösségi és a magán bűnbánatban is. De nem csak a bűnbánati formák között nincs különbség. Az evangélikus tanítás – a többi protestáns egyház tanításához hasonlóan – nem ismeri a bocsánatos és súlyos bűnök megkülönböztetését. A hangsúly a rendezésre kerül, azaz hogy a hívő rendezze megsebzett kapcsolatát, hogy ismét tiszta szívvel, jó lelkiismerettel és képmutatás nélküli szeretettel szolgálja Istenét és embertársait. A rendezés módját az egyház az egyénre bízza.
A nyilvánvaló tanításbeli különbségek ellenére mind a katolikus, mind az evangélikus tanítás meglehetősen nagy szabadságot ad arra nézve, hogy a hívek milyen gyakran éljenek az egyéni bűnbánattal. Owe Wikström svéd valláspszichológus és pszichoterapeuta több katolikus teológussal együtt a kellő vagy megfelelő gyakoriságra teszi a hangsúlyt. Abból indul ki, hogy a bűn felelősségteljes megvallása és a megbocsátás hatókörébe való helyezése az ember belső lelkivilágát, felelősségérzetét erősíti, amely pedig igazi emberségét mélyíti.185 Wikström ennek a belső igényességnek az elérését tűzi ki célul, amelyben az egyénnek magának kell meghatároznia a
183
Alszeghy 1994, 115–118.; Bolberitz 1985, 164–165. E hármas tagolásban az egyéni bűnbánaton azt értjük, amelyet a bűnbánó egy másik személy jelenlétében gyakorol. A közösségi vagy közös bűnbánat az evangélikus istentiszteleti rendben az úrvacsorai közösséget előzi meg, melyben a gyülekezeti tagok együtt vallják meg bűneiket, és a lelkész mindenkinek egyszerre hirdeti a feloldozó igéket. A magán bűnbánat pedig azt a formát jelenti, amikor valaki imádságban közvetlenül Istennek vallja meg vétkeit. 185 Wikström 2000, 165. 184
91
kellő vagy megfelelő gyakoriságot. Ez a megközelítés katolikus teológusoknál is megtalálható.186 Lélektani szempontból a túlzott gyakoriság vagy a beállt rendszerességhez való merev ragaszkodás ugyanakkor veszélyeket is rejthet magában. A hívő kerülhet olyan helyzetbe, hogy az előző bűnbánati alkalom óta eltelt időszakból nem tud olyan vétket felidézni a lelkiismeret-vizsgálat során, amely miatt bűntudatot kellene éreznie, és így azt meg kellene vallania a következő bűnbánati alkalmon. Ezen előzmények következtében történhet meg az, hogy a hívőnek amiatt van bűntudata, hogy nincs bűntudata. Ez az érzés akkor válik különösen is terhessé az egyén számára, ha a bűnbánati alkalmat kizárólag a bűnbánat-bűnvallás-feloldozás viszonyában értelmezi. Segítséget jelenthet az, ha ilyenkor az alkalmat egy másik időpontra teszik át, vagy ha gyakran felülkerekedik ez az érzés, akkor ritkítják a bűnbánati alkalmakat. Ez ebben az esetben természetesen nem jelentené a lelki élet ápolásának hanyagolását. Ennek a változásnak a kivitelezése azonban, úgy tűnik, hogy nehézséget jelent sokak számára, bizonytalansággal és lelkiismeret-furdalással jár. A lelkipásztorok sokat segíthetnek a bűnbánóknak abban, hogy ha szükséges, változtatni tudjanak eddigi, de talán már nem a legmegfelelőbb gyakorlatukon. Az egyik katolikus hívő így ír erről a belső vívódásáról.
„A gyónásomat első péntekhez vagy első szombathoz igazítom, mert a fix időpont rendszerességhez szoktat. Könnyebb a lelki élet »lebonyolítása« ilyen segítséggel. Előfordul olyan lelkiállapot is, hogy bűntelennek érzem magam, s hiába eröltetem, nem emlékszem bűnesetre. Ilyenkor kedvetlen, szórakozott a hangulatom, és túlterheltnek érzem magam. Ekkor leülök Jézus elé, mint Mária, előveszem a Szentírást, és Jézus szeretete mellé állítva a magamét, meditálok. Kérve a Szentlelket, hogy segítsen megtisztítani a szívem, letenni terheimet. Ő mindig válaszol.” (L107SzK) A fenti idézetek a rendszeres bűnbánati gyakorlat kérdését érintették. Mindenekelőtt a katolikus hívek számoltak be arról, hogy hitéletük gyakorlásához elengedhetetlenek a rendszeres bűnbánati alkalmak. Ezek ugyanis segítséget jelentenek abban, hogy a 186
Alszeghy 1994, 115.; Lambert 1993, 59.
92
bennük lévő lelki teher, az elkövetett vétkek okozta lelkiismeret-furdalás ne hatalmasodjon el rajtuk. Számukra a rendszeresség egyfajta biztonságot jelent – akár valamilyen megszokott rendszer szerint, akár valamilyen belső szükséglet által vezérelve veszik igénybe a bűnbánat lehetőségét. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy a rendszeres bűnbánók számára automatikusan könnyebb lenne részt venni a bűnbánati alkalmakon. A korábbról jól ismert és a rendszeresen átélt felszabadító érzés bizonyára segít a kitárulkozásban. A folyamatos bűnbánati gyakorlathoz azonban egy negatív érzés is hozzákapcsolódhat. Ez pedig az újbóli elbukás ténye, amely nyilvánvalóan kevésbé intenzíven jelentkezik azoknál, akik csak nagyon ritkán élnek az egyéni bűnbánat lehetőségével. Az idézetek arra is rávilágítanak, hogy az egyes hívek esetében a rendszerességnek milyen eltérő kiindulási és befolyásoló okai lehetnek. A havonkénti bűnbánók esetében is egészen eltérő motivációs tényezők játszhatnak szerepet. Valakinél a gyermekkorban kialakult szokáshoz való ragaszkodás jelenthet biztonságot, ugyanakkor az sem zárható ki, hogy a rendszerességhez való ragaszkodás tudat alatt inkább a belső bizonytalanságra utal. A protestáns hívek elenyésző mértékben számoltak be rendszeres bűnbánati gyakorlatról. A vallomások elsősorban a bűnbánati gyakorlat utáni vágyról és arról az igényről és elvárásról szóltak, hogy a lelkészek – számos teendőik mellett – nyitottak tudjanak lenni a sokszor igen időigényes és koncentrált figyelmet igénylő pásztori, négyszemközti találkozásokra.
5.1.3. A lelkiismeret késztetése A bűnbánók indíttatásait vizsgálva már eddig is többször szóltunk a lelkiismeret kérdéséről. Kétségtelen, hogy éppen ez a fogalom kerül elő leggyakrabban, amikor a hívek bűnbánati tapasztalataikról írnak. Ebben a tekintetben semmilyen eltérés nem figyelhető meg az egyes felekezetű hívek vallomásai között, mivel szinte minden levélben szó esik róla. A fogalom összetettsége és a témánkkal való szoros kapcsolata szükségessé teszi, hogy az alábbiakban részletesen is kitérjünk rá. A lelkiismeret meghatározása vagy akár csak körülírása nehéz feladatot jelent. Működését ugyanis inkább érezzük, mint ismerjük. Erről számolnak be maguk a vallomástevők is, amikor arról írnak, hogy valamilyen belső jelzést kapnak, ha lelki
93
egyensúlyuk megborul. Valami történik bennük, amit leginkább belső ellentmondásnak vagy feszültségnek lehetne nevezni. Bár ezt a jelzést pozitív figyelmeztetésként is értelmezhetjük, mégis legtöbbször kellemetlen érzéseket kelt bennünk. Helmut Weber Általános erkölcsteológiájában az egyéni bűnbánat összefüggésében elsősorban a „rosszkövető” lelkiismeretről beszél, bár hozzáteszi, hogy egyes erkölcsteológusok széles skáláját adják a különböző típusú lelkiismereteknek. Így szólnak többek között megelőző lelkiismeretről (conscientia antecedens), azon belül is intő és óvó lelkiismeretről, valamint követő lelkiismeretről (conscientia consequens), amely szintén további két típusra osztható: a jó és a rossz lelkiismeretre. 187 A fenti meghatározás mellett a következőkben három olyan megközelítést szeretnék ismertetni, amely a lelkiismeret kérdésére kísérli meg a válaszadást. (1) Az első Sigmund Freud mélypszichológiai megközelítése, ezt követi (2) Erich Frommnak a humanista lelkiismeretről szóló elmélete. (3) Harmadik értelmezési lehetőségként pedig szeretnénk felvázolni, hogy a kereszténység hogyan értelmezte a lelkiismeret működését. Igaz, a kereszténység története során gyakran eltérően szóltak a lelkiismeret eredetéről és működéséről. Sőt az egyes felekezetek álláspontjában eltéréseket is találhatunk. Most mégsem ezekre szeretnénk tenni a súlyt. Azokat a vélt közös elemeket szeretnénk bemutatni, amelyeknek ismeretével jobban meg tudjuk érteni a bűnbánók lelki folyamatait, a feltörő lelkiismeret-furdalásukat, a feloldozás által bekövetkezett megkönnyebbülésüket vagy éppen ezek elmaradását. Mielőtt rátérnénk a három értelmezési lehetőségre, néhány általánosan elterjedt téves vélekedést érdemes megemlítenünk. A lelkiismeret nem pusztán egy belső hang, amely jelzi az embernek, hogy mi a jó, és mi a rossz, mint egy beépített törvénykönyv. Ez a felfogás mindenekelőtt az etikai idealizmusra volt jellemző.188 A lelkiismeret ennél sokkal összetettebb. Mindenekelőtt egy feltétel nélküli követelés: tedd azt, amit jónak látsz, és ne tedd azt, amit rossznak tartasz. Ennek a követelésnek az alapját szolgáló tudáshalmaz (adatbázis) kívülről származik. E belső követelés jelzése mellett a lelkiismeretnek egyéb funkciói is léteznek. Olyan ideális énképet állít elénk, amelytől, ha eltérünk, szintén jelzéseket kapunk. Lelkiismeretünknek ez a funkciója sokkal mélyebb szinten 187 188
Weber 2001, 180. Kocsis 1986, 27.
94
rejlik, mint az egyes cselekedeteknél jelentkező követelés. Zijlstra Wybe holland pasztorálpszichológus a lelkiismeretnek ezt a funkcióját a létezés lelkiismeretének nevezte el. Hangja vagy jelzése akkor szólal meg bennünk, ha eltérünk attól az ideális énképtől, amely külső és belső hatásra alakul ki bennünk.189 Szintén gyakran hallható az a vélekedés is, hogy a lelkiismeret keresztény fogalom, ám ez nem felel meg a valóságnak. 190 Mindenkinek van lelkiismerete, vallási és világnézeti meggyőződéstől függetlenül.
(1) Freud lelkiismeretről vallott nézetei szorosan összetartoznak a gyermek-szülő kapcsolatának vizsgálatával és az emberi psziché személyiségrétegeiről alkotott klasszikus elméletével. Freud elsősorban arra törekedett, hogy magyarázatot találjon a lelkiismeret kialakulására, és viszonylag keveset foglalkozott az érett személyiség lelkiismeretével, annak formálódásával. Ezt a hiányt később tanítványai igyekeztek pótolni. Freud az egyén morális gondolkodásának a kialakulását a következőképpen írta le: a gyermeknek rossz érzése támad, ha a szülők megtiltják, amit ő tenni szeretne.191 Ezeken a kellemetlen élményeken keresztül fejlődik ki később a gyermek morális érzéke, a jóról és a rosszról való tudása. Folyamatos tapasztalás eredményeképpen tanulja meg, hogy vannak olyan tettek, amelyeket neki nem szabad megtennie, azaz tiltottak számára (tabu-lelkiismeret). Mivel fél a büntetéstől és a szülői szeretet elvesztésétől, óvakodik ezeknek az elkövetésétől. Lassan összeáll benne egy lista, amely azokat a cselekedeteket tartalmazza, amelyeket, ha elkövet, nagy valószínűséggel büntetés vagy legalábbis rosszallás követ.192 Freud még csak a konkrét tettekre és az azokat követő lehetséges büntetésekre gondolt a lista kialakulásával kapcsolatban. A későbbi megfigyelések alapján nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem csupán konkrét tettekről van szó. A gyermek morális gondolkodását legalább annyira meg-
189
Zijlstra 1995, 95. A héber nyelv nem is ismeri a lelkiismeret kifejezést. Leginkább a szív ( )לבszerepel hasonló értelemben. A görög nyelv már ismeri ezt a szót (σύνοιδα), jelentése: tudni valakivel együtt valamit. Ugyanakkor az evangéliumokban egyedül Jn 8,9-ben szerepel a kifejezés, ott is csak variata lectióként. (Reuss 1995, 118–119.) 191 Syvänne 1970, 117. 192 Hageman 1986, 114–115. 190
95
határozzák a megtapasztalt és átélt családi értékek, valamint az a légkör, amely őt körülvette.193 A gyermek számára ez a lista a szülők kívánságait és követeléseit tartalmazza. Idővel azonban sajátjának érzi, és már nem úgy tekint rá, mint a szülők vagy a felette álló személyek követeléseire, hanem mint állandóan jelen lévő normára. A lelkiismeretnek ezt a kezdetleges állapotát nevezi Freud felettes énnek (superego).194 Ez a felettes én a későbbiekben automatikusan irányítani akarja a gyermek cselekedeteit, gondolkodását és érzéseit. A gyermek azonban fejlődésének egy meghatározott állomásán megtapasztalja, hogy akarata és vágya akár ellentétes is lehet a felettes én követeléseivel. Ez nyilvánvalóan konfliktusokkal jár, és mivel a gyermekben nem tudatosul a felettes én szerepe, a követelő hanggal szemben rossz érzése támad, sőt egészen gyűlöletet is érezhet, amely viszont már bűntudatot vált ki belőle.195 Freud szerint tehát a lelkiismeret hangja a felettes én hangja, amelyet mindenekelőtt a szülők, valamint a gyermek felett álló személyek (pl. tanárok, nevelők) alakítottak ki bonyolult hatások és ellenhatások következtében az egyén fejlődésének korai fázisában.196 Freud a lelkiismeret fejlődésének célját abban látta, hogy a felettes én lelkiismerete átváltozik személyes lelkiismeretté. Ez azonban nem minden esetben történik meg. Ennek okát Freud abban látta, hogy a szülők túlzott engedékenysége vagy következetlensége gyenge vagy kifejletlen felettes ént eredményez a gyermekben. Ez pedig azzal a veszéllyel járhat, hogy a gyermek cselekedeteit kizárólag vágyai és akarata irányítják. Az így kikerült konfrontációk hiánya miatt azonban a felettes én lelkiismerete képtelen átalakulni személyes lelkiismeretté. Mivel belső visszatartó jelzéseket ritkán vagy alig kap, a külsőket is nehezen tudja elfogadni.197 Freud a személyes lelkiismeret kialakulásának másik akadályáról is említést tesz. Ez pedig a felettes én túlzott dominanciája és a konfrontációtól való félelem. A felettes én szolgai módon való követése ugyanis megakadályozza az egyént abban, hogy a konfrontációkon keresztül végső soron mérlegelje saját vágyainak létjogosultságát és célját. Ezeket igyekszik minél inkább kiszorítani, hogy jobban tudjon enge-
193
Zijlstra 1995, 95. Miller 1990, 216.; Syvänne 1970, 117–118. 195 Black 1990, 48–49. 196 Tomcsányi 2003, 112. 197 Syvänne 1970, 118.; Bodrog 1990, 56–57. 194
96
delmeskedni felettes énjének. Mivel ezeket az ember nem tudja minden esetben kontroll alatt tartani, puszta létezésük miatt is bűntudatot érez.198
(2) Freud tanítványai továbbfejlesztették mesterük lelkiismeretről szóló tanítását. Érdeklődésük középpontjában főként a felnőtt egyén lelkiismerete állt. A neopszichoanalízis képviselői között elsősorban Erich Fromm foglalkozott a kérdéssel, aki különbséget tett az autoritatív és a humanista lelkiismeret között. Autoritatívnak nevezte a freudi felettesén-lelkiismeretet, a humanista lelkiismeretet pedig a lelkiismeret fejlődésének utolsó fázisaként jelölte meg.199 Fromm szerint a humanista lelkiismeret nem autoritatív, mint Freud felettesén-lelkiismerete. Működését már nem a társadalom vagy a szülők normái határozzák meg, hanem az ember saját belső hangja, amely független minden külső kényszertől és elismeréstől. Ez a hang követeli az egyéntől, hogy legyen önmaga, éljen produktívan, és lehetőségeit használja ki a lehető legjobban. Ezek alapján a humanista lelkiismeret célja a produktivitás és azon keresztül az egyén boldogságának maradéktalan biztosítása. Fromm szerint a rossz lelkiismeret vagy lelkiismeret-furdalás abból adódik, hogy az ember nem engedelmeskedik ennek a belső hangnak.200 Erich Fromm lelkiismeretről megfogalmazott gondolatai attól a ponttól bontakoznak ki, ameddig Freud eljutott. A heteronóm lelkiismeretből autonóm lesz az egyén belső fejlődése által. Már nem a kívülről kapott morál irányítja az ember cselekedeteit, hanem saját belső célja, amelynek lényege, hogy produktivitásával, lehetőségeinek kihasználásával örömöt szerezzen magának. A freudi felettesén-lelkiismerethez képest a humanista lelkiismeret nagyobb szabadságot és autonómiát nyújt az embernek.201 Érdemes feltennünk egy kérdést Fromm megközelítésével kapcsolatban: milyen szerepet szán Fromm a lelkiismeret működésében az egyént érő külső hatásoknak? A heteronóm és az autonóm lelkiismeret frommi szembeállítása ugyanis könynyen azt sugallhatja az ember számára, hogy minden kívülről érkező hatás figyelembevétele az autonóm lelkiismeret ellen tör. Ez azonban veszélyesen énközpontúvá te-
198
Syvänne 1970, 122–124. Syvänne 1970, 124. 200 Syvänne 1970, 125. 201 Weber 2001, 189. 199
97
heti az embert. Ennek a veszélynek egy másik forrását is felfedezhetjük az előbb felvázolt gondolatmenetben. Ha az ember legfőbb célja saját boldogságának megteremtése saját belső hangjának irányításával, akkor jogosan felvetődik a kérdés, hogy ennek a boldogságnak az elérésében milyen szerepe van a másik embernek. Fromm kétségkívül figyelt Freud azon figyelmeztetésére, hogy a felettes én uralkodó lelkiismerete meggátolhatja a psziché szükséges fejlődését. Az én (ego) felszabadításáért azonban lehet, hogy túl nagy árat kell fizetniük mindazoknak, akik szoros kapcsolatban állnak azzal az egyénnel, aki csak a saját belső hangjára figyel.202
(3) A lelkiismeret jelzéseire való aktív figyelés fontos lehetőséget rejt a keresztény ember számára.203 A lelkiismeret által ugyanis az ember belső dialógust tud folytatni élete történéseiről. Magán az egyénen múlik, hogy ki akarja-e vagy ki tudja-e használni ezt a lehetőséget.204 A dialógus célja a belső harmónia, mely csak akkor lehet teljes, ha ez egyben az embertársakkal és Istennel való harmóniát jelent. Ahogyan már korábban említettük, a gyermek morális gondolkodására szülei és legszűkebb környezete fejti ki a legnagyobb hatást, és nem csupán a jelenre nézve. Például a szülők egymáshoz való viszonyulása kitörölhetetlen mércévé válik a gyermek számára, amelyhez akarva-akaratlanul saját viselkedését és társkapcsolatát is viszonyítani fogja.205 Hogy ez a viszonyítás miként történik, erről ad jelzést lelkiismerete. A keresztény meggyőződés szerint azonban nem csak a szűkebb vagy tágabb értelemben vett környezet az, amely az ember lelkiismeretének működését meghatározza. A teremtő és gondviselő Istennel való kapcsolat is formálja az ember lelkiismeretét. Közvetett módon például a szülőkön és a keresztény közösségen keresztül, de közvetlen módon is. Pál apostol ezt a szívbe írt törvénynek nevezi (Róm 2,15– 16).206
202
Syvänne 1970, 127–128. A lelkiismeret keresztény értelmezéséhez lásd bővebben pl.: Kocsis Imre: A lelkiismeret az újszövetségi írásokban (Kocsis 2003, 101–107.). 204 Lindqvist 1998, 29–43. 205 Tomcsányi 2003, 112–113. 206 Syvänne 1970, 133. Itt érdemes megemlíteni, hogy az evangélikus etika is elismeri, hogy a szívbe írt törvény Isten ajándéka, és a bűneset után is megmaradt relatív értéke, de Isten akaratának teljességét nézve csak töredékesen működik. A római katolikus morálteológia sokkal inkább kész a lelkiismeretet jól működő, használható alapnak tekinteni (Reuss 1995, 121.). 203
98
Pál apostol törvényértelmezésében és Freud felettesén-fogalmában bizonyos hasonlóságokat fedezhetünk fel, különösen akkor, ha a felettes én által keltett meghasonlásra és gyűlöletre gondolunk. Így ír erről az apostol: „A bűn a parancsolattól ösztönzést kapott, és felszított bennem mindenféle kívánságot.” (Róm 7,8)207 Freud is beszél az én (ego) és a felettes én (superego) közötti harcról, de Pál apostol reálisabban látja a helyzetet, amikor a következőképpen fogalmaz: „Én pedig a törvény nélkül éltem valamikor. Amikor azonban jött a parancsolat, életre kelt a bűn, én pedig meghaltam, és kitűnt, hogy éppen az életre adott parancsolat lett halálommá. Mert a bűn, miután ösztönzést kapott a parancsolattól, megcsalt engem, és megölt általa.” (Róm 7,9–11)208 Az apostol nemcsak az ember haláláról beszél, hanem az új élet lehetőségéről is szól. Az apostol szerint csak egy új életben, egy Istennel való megújult kapcsolatban, a Lélekkel együtt képes az ember uralkodni a test (σάρξ) vágyain, már a törvény vádja nélkül, hiszen a büntetést Isten magára vette Krisztus halálában. A Lélek segítségével, Isten bocsánatában bízva az ember már nem kényszerből és félelemből követi Isten akaratát, hanem szeretetből, amellyel maga Isten ajándékozta meg őt. Az ember bizalma és Isten felé való fordulása azonban mindig is töredékes és törékeny marad. Ezt az emberben szállást vett Lélek is jelzi a lelkiismeret hangján keresztül.209 A lelkiismeret nem válik teljes egészében a Lélek csatornájává. Más hangok is hallhatóak maradnak a felmentő vagy éppen elítélő szólamok között. Éppen ezért szükséges, hogy a keresztény ember folyamatosan ellenőrizze lelkiismeretének jelzéseit a Szentírás, az egyház tanítása, valamint a keresztény testvéreivel folytatott beszélgetések által.210 Csak így van létjogosultsága annak, hogy a lelkiismeretre hivatkozunk, amelyen keresztül a teremtő és gondviselő Isten is szól az emberhez. A lelkiismeret teljes egészében tehát nem válik a Lélek csatornájává. Nem is ez a cél, hanem hogy az ember a többszólamúságban képes legyen minél világosabban megkülönböztetni Isten hangját.
207
Syvänne 1970, 133. Syvänne 1970, 134–135. 209 Syvänne 1970, 135–141. 210 Weber 2001, 199–200. 208
99
A forrásanyagban számos olyan vallomással találkozunk, amelyekben a hívek arról számolnak be, hogy lelkiismeretük jelzését tartják a legfontosabb indítóoknak arra, hogy bűnbánati alkalom céljából felkeressék lelkészüket vagy lelkivezetőjüket. Több kérdést is felvethetünk ezzel kapcsolatban. •
Mit várnak a bűnbánati alkalomtól?
•
Mit jelent számukra a feloldozás?
•
Vajon lelkiismeret-furdalásukra a feloldozás-e a legjobb segítség?
A következő idézeteket ezeknek a kérdéseknek a tükrében érdemes megvizsgálnunk:
„Nagyon érzékeny a lelkiismeretem, skrupulózus vagyok, ami nem mindig jó tulajdonság. Így naprakészen állok, nagyon élénken tudom számon tartani vétkeimet. És főleg azonnal igyekszem megszabadulni azoktól, vagyis felhívom az atyát, hogy mikor mehetek.” (L23ÚK)
„Számomra a gyónás létkérdés. Lelki adottságomból következően túlérzékeny, talán egy kicsit aggályos lelkiismeretem van, amely miatt olyan lelki konfliktusokba keveredhettem volna, amely, ki tudja, még tragédiákba is torkollhatott volna, ha a bűnbocsánat szentségében (gyónásban) nem találhatnék újra és újra feloldódást, azaz a feloldozás örömét nem élhetném át minden súlyosabb botlásom után.” (L21XK)
„Új lakóhelyemen igyekeztem a közeli plébánia életébe bekapcsolódni, és rendszeresen jártam gyónni – havonta – egy bizonyos paphoz. Kerestem a kapcsolódás lehetőségét, próbáltam segítséget találni felbolydult lelki életemben, de tíz év kitartása sem volt elég ahhoz, hogy ebből személyes lelkiatyai kapcsolat legyen. Közben idehelyeztek egy másik atyát is, akiről világított számomra a karizmatikus lelkiség. Nehezen szántam rá magam a változtatásra – hűtlenségnek éreztem a 10 éve gyóntatóm ellen! – , de nagyon kellett, hogy segítségre találjak lelki életemben. […] Hetente kapok lehetőséget a gyónásra, beszélgetésre. Ha valami okból egy-egy alkalom elmarad, nagy
100
hiány nekem! Egyik gyónásról a másikig folyamatosan készülök. Minden öröm és minden árnyék azonnal jelez: ezt el kell mondanom az atyának. Az évek alatt egyre érzékenyebbé vált a lelkiismeretem.” (L19ÚK)
Mindhárom idézetben a lelkiismeret jelzése játszott elsődleges szerepet abban, hogy a hívek éltek a bűnbánati alkalom lehetőségével. Ez az intenzív indíttatás a következő kifejezésekben válik nyilvánvalóvá: „azonnal igyekszem megszabadulni azoktól…”; „ki tudja, még tragédiákba is torkollhatott volna, ha a bűnbocsánat szentségében nem találhatnék újra és újra feloldozást…”; „minden öröm és minden árnyék azonnal jelez: ezt el kell mondanom az atyának…”. Az idézetekből úgy tűnik, mintha a bűnbánati alkalom elsődleges célja az lenne, hogy a rossz érzést megszüntesse a bűnbánókban. A feloldozás természetesen az érzelmek világára is hatással lehet: enyhítheti a rossz érzést. Kérdés azonban, hogy a valódi segítségnyújtás szempontjából mit tartunk a bűnbánati alkalom céljának.
A lelkiismerettel folytatott dialógus hiánya vagy sérülése esetében a szakirodalom kifejletlen lelkiismeretről vagy még nagyobb sérülés esetében neurotikus lelkiismeretről beszél.211 Mivel ezekkel a jelenségekkel az egyéni bűnbánat gyakorlatában is találkozhatunk, érdemes röviden ismertetnünk őket. A kifejletlen lelkiismeret fogalmának megértéséhez röviden vissza kell térnünk a gyermek heteronóm lelkiismeretéhez. Ahogyan már korábban említettük, ezt elsősorban a szülők, valamint a tágabb környezet elvárásai és utasításai határozzák meg.212 A gyermek még nem érzi sajátjának ezeket a normákat, de engedelmeskedik lelkiismeretének, mert fél a büntetéstől és az elutasítástól. A fejlődés következő fázisában kellene megtörténnie annak, hogy a gyermek egyre inkább magáénak érezze az eredetileg kívülről kapott normarendszert, és a konfrontációkon keresztül minél inkább tudatosuljon benne ennek létezése. Ha ez a fejlődés nem történik meg, akkor beszélhetünk kifejletlen lelkiismeretről. Felnőttkorban ez a lelkiismeret gyakran szorongást eredményez. Az egyház pásztori munkája során gyakran találkozik a neurotikus lelkiismeret előfordulásával. A jelenség legfontosabb ismertetőjele, hogy az egyén folyamatos 211 212
Clinebell 1973, 257–283. Tomcsányi 2003, 112.
101
bűntudatban él. Bizonyos értelemben itt is kiforratlan értékrendről van szó. Az egyén minden energiáját saját maga büntetésére fordítja, amelyet akár magában a bűnbánati alkalomban, akár az arra való készülésben is megélhet. Az absolutio legfeljebb csak a rossz érzést tünteti el rövid ideig, de az igazi lelki konfliktust nem tudja orvosolni. A neurotikus lelkiismeret kezelése hosszabb időt vesz igénybe, és a néhány percig tartó bűnbánati alkalmak kevésbé jelentenek valós segítséget. A túlzott gyakoriság tehát mindenképpen elgondolkodtató a fenti gondolatok alapján.
Az egyéni bűnbánati alkalomhoz való járulás egyik döntő indoka, hogy az ember nyugalmat szeretne lelkiismeretének. A hívő tudja, hogy bűnével Isten ellen vétett, és ezért tőle kéri a bocsánatot. Abban bízik, hogy a feloldozás által lelke is megnyugszik, de a cél valójában a megtört kapcsolat helyreállítása. Így ír erről az egyik bűnbánó:
„Kegyelmet a szeretetből fakadó bánatból Isten ad, aki szinte magához ölel a feloldozó szavak és a kereszt áldásával. El nem mondható béke száll az ember szívébe.” (L10ÚK)
Vannak azonban a levélírók között olyanok, akiknél nem írható le ilyen egyszerűen a lelkiismeret működése. Már korábban említést tettünk arról, hogy a lelkiismeret működése sokszor sokkal összetettebb, mint gondolnánk. Hatással vannak rá külső és belső normák egyaránt. Pontosan ez az összetettség okozhat gondot a hívő számára.
„Utalok a kérdéshez kapcsolódó egyéb tényezőre, amikor a szorongásról beszélek, amely a gyónást mindig megelőzi. Menjek – ne menjek, bűnös vagyok – nem vagyok, sok a jóvátehetetlen a bűnöm, vagy éppen kevés, talán nincs is? Ha igen, azt nem szükséges elmondani, vagy a körülményeket is el kell mondani, vagy sem? [...] Két végletet említek a kérdéssel kapcsolatban. Egyik, hogy elvégeztem, túl vagyok rajta, hogy kötelességemnek eleget tettem, hogy lelkiismeretemnek eleget tettem. A másik az isteni kegyelemből való táplálkozó megbocsátás, ennek megérzése, a felszabadulás, a tisztaság érzése. Az utóbbi ritkább.” (L16ÚK)
102
Ha a bűnbánati alkalom csak néhány percig tart, nyilvánvalóan nem alkalmas arra, hogy a bűnbánó eligazítást kapjon a lelkiismeretével kapcsolatos kérdéseire. A hoszszan tartó bizonytalanság viszont az egész bűnbánati gyakorlatra hatással lehet, mint azt az előző idézetben olvashattuk. Ebből a helyzetből a bűnbánó valószínűleg csak külső segítséggel tud kikerülni. Elsősorban a feloldozást hirdető személy feladata, hogy ezt a bizonytalanságot észrevegye a bűnbánóban, és segítse őt. A lelkivezetői beszélgetések azonban orvosolhatják ezt a problémát. Az együtt gondolkodás, a problémák feltárásán túl a megoldások keresése mindenképpen nagyobb segítséget jelent, mint a gondok felszíni kezelése. Ezáltal a hívő nagyobb önállóságot érhet el lelki életének gondozásában, s ez elsődleges célja az egyház pasztorális munkájának. Az egyéni bűnbánati alkalomban kapott segítség is mélyebb és jelentőségteljesebb lehet így. Erről a tapasztalatáról a következőképen ír az egyik bűnbánó:
„A feloldozás felszabadító érzését nagyon sokszor éreztem, főleg akkor, ha a lelkivezetőmmel át tudtam beszélni a problémák gyökereit is, illetve egyéb nehézségekről is szó esett.” (L11XK)
Ebben a fejezetben mindenekelőtt a lelkiismeret kérdésének összetettségére igyekeztünk rávilágítani. Azt az általánosan elfogadott és hangoztatott vélekedést próbáltuk árnyaltabbá tenni, hogy a lelkiismeret-furdalás kizárólag Isten figyelmeztető hangja lenne a hívőben, amikor az valamilyen bűnt követ el Isten törvényével szemben. A lelkiismeretet csak annak működése közben ismerhetjük meg. Ezt igyekeztünk bemutatni az idézeteken keresztül is. A feloldozást hirdető segítő személynek döntő szerepe van abban, hogy meg tudja-e különböztetni a lelkiismeret-furdalást kiváltó különböző tényezőket, és valóban segítségére tud-e lenni a hívő számára. A lelkiismeret jelzéseire való aktív figyelés fontos lehetőséget rejt a keresztény ember számára. Olyan belső késztetést, amellyel meg tud érkezni a bűnbánati alkalomra. Ugyanakkor tisztában kell lennie azzal – a segítő személlyel együtt –, hogy lelkiismeretének hangja nem csak az elkövetett bűnökre rezonál.
103
5.1.4. Az egyház által előírt kötelezettség teljesítése A következő fejezetben olyan beszámolókkal ismerkedhetünk meg, amelyekben a hívek az egyéni bűnbánathoz való járulás indíttatásaként az egyház által előírt kötelezettség teljesítését jelölték meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezen idézetek mögött álló személyek csakis külső kényszer hatására keresték volna fel a bűnbánati alkalmakat. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy ezekben az esetekben az egyház által előírt kötelezettség vagy ajánlás megerősítette a bűnbánókat a már amúgy is meglévő szándékukban. A fejezetben szereplő vallomások kizárólag katolikus hívektől származnak. Ez visszavezethető arra a már ismertetett tényre, hogy a protestáns egyházak összefüggésében nem beszélhetünk olyan egyházi kötelezettségről, amely a hívek egyéni bűnbánati gyakorlatát érintené.213 Az egyház által előírt kötelezettség teljesítéséről már a korábbiakban szóltunk. Ezúttal elsősorban az egyéni bűnbánat és az eucharisztia összefüggéséről lesz szó. A katolikus egyház tanítása szerint ugyanis nem lehet az eucharisztikus közösségben részt venni, ha a hívőt valamilyen súlyos bűn terhelni. Az évente egyszeri bűnbánati kötelezettség mellett tehát egy másik kötelezettséget is figyelembe kell venniük azoknak, akik hitéletüket egyházuk előírásai szerint kívánják gyakorolni.214 A kötelezettség mellett javaslatról, azaz az egyház által javasolt gyakorlatról is szó esik a levelekben. E szerint hasznos a hívők számára, ha nagyobb ünnepek alkalmával vagy életük főbb fordulópontjainál (életszakasz-változás) részt vesznek egy-egy bűnbánati alkalmon.215 Figyelemre méltó a KEK-ben megfogalmazott ajánlás pasztorális dimenziója. E szerint a bocsánatos bűnök rendszeres meggyónása se-
213
Lásd 5.1.2. (Rendszeres bűnbánati gyakorlatban való élés) „Az Egyház parancsolata szerint »minden hívő, miután eljutott a megkülönböztetés korára, köteles meggyónni súlyos bűneit, melyeknek tudatában van, legalább évente egyszer«. Aki tudatában van annak, hogy halálos bűnt követett el, még ha a bűn fölött mélységes bánatot is érez, ne járuljon a szentáldozáshoz anélkül, hogy szentségi föloldozásban nem részesült, kivéve, ha a szentáldozásnak súlyos indoka van, és lehetetlen meggyónni. A gyermekek kötelesek a bűnbocsánat szentségéhez járulni, mielőtt elsőáldozók lennének.” (KEK 1457.) 215 „A mindennapos hibák (a bocsánatos bűnök) gyónása szorosan véve nem kötelező, de az Egyház nyomatékosan ajánlja. Bocsánatos bűneink rendszeres meggyónása segítséget jelent lelkiismeretünk alakításában, a rossz hajlamaink elleni küzdelemben, lehetővé teszi, hogy Krisztus gyógyítson bennünket, és a Lélek életében gyarapodjunk. Ha gyakrabban fogadjuk Isten irgalmasságának ajándékát e szentségben, az sürgetni fog, hogy mi magunk is irgalmas szívűek legyünk, mint Ő.” (KEK 1458.) 214
104
gít a lelkiismeret alakításában, a rossz hajlamok elleni küzdelemben, lehetővé teszi Krisztus gyógyítását és a lelki életben való gyarapodást (KEK 1458). A katolikus egyház tanítása szerint súlyos bűn terhével a hívő nem vehet részt az eucharisztikus közösségben.216 Az egyház arra a meggyőződésére alapozza tanítását, hogy a hívő kerülhet olyan helyzetbe vagy állapotba, amikor méltatlanná válik ennek a közösségnek a részesedésére. Ilyen esetben a hívő köteles az egyéni bűnbánat szentségével élni, hogy méltatlansága a bűnvalláson és a feloldozáson keresztül, azaz a helyreállt Isten-kapcsolatban megszűnjék. Akik rendszeresen élnek az eucharisztiával, azoknak az előbb említett egyházi tanítás is nagyban meghatározza a bűnbánati gyakorlatukat, hiszen a súlyos bűn elkövetése utáni egyéni bűnbánat feltétele az eucharisztikus közösségben való részvételnek. Mielőtt rátérnénk a konkrét vallomásokra, érdemes röviden megvizsgálnunk ennek az egyház által megszabott feltételnek az eredetét. Már a Szentírás lapjain találkozunk azzal, hogy a hívő méltatlannak bizonyulhat az eucharisztikus közösségre. Pál apostol a korinthusiakhoz írt első levelében megfeddi a gyülekezetet amiatt, hogy méltatlan módon tartják meg összejöveteleiket. A közösen elköltött vacsora (αγάπη) során a tehetős gyülekezeti tagok figyelmen kívül hagyták a szegényeket, és amíg ők jól laktak saját, otthonról hozott ételükkel, addig a nincstelen gyülekezeti tagok éheztek. Pál apostol szerint viselkedésükkel azt bizonyították, hogy nem értették meg a keresztény közösség lényegét: Krisztusban egy test lettünk.217 Az apostol a következőképpen inti a gyülekezetet: „Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.” (1Kor 11,27–29) A korinthusi gyülekezetben a méltatlanság tehát egy konkrét feszültséghez kapcsolódott, és az apostol arra intette a gyülekezet tagjait, hogy az önvizsgálaton keresztül orvosolják a gyülekezetben tapasztalható rendellenességet. Az eucharisztikus közösséget megelőző önvizsgálat a későbbi korokban is fontos szerepet kapott. A Didaché is megemlíti, hogy az eucharisztia vétele előtt bűnbánatot kell tartani: „Az 216
A bűnök csoportosításának kérdéséről (például halálos, súlyos, bocsánatos bűnök) az 5.5. fejezetben foglalkozunk részletesebben. 217 Dolhai 2001, 14.
105
Úr napján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret, és adjatok hálát, előtte tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok.” (XIV,1)218 Jusztinusz szerint azok járulhatnak az eucharisztiához, akik hisznek Krisztusban, és a bűnök bocsánata, valamint a keresztség után az ő parancsolatai szerint élnek (I. Apologia 66.).219 A korai keresztények gyakorlatában viszonylag hamar kialakult az a rend, hogy akik valamilyen súlyos bűnt követtek el, azok nem vehettek részt az úrvacsorai közösségben. Ily módon az alkalmasságot maga az egyház határozta meg, pontosabban az egyes közösségek maguk, hiszen nem volt teljes egység abban, hogy mit is kell súlyos vagy halálos bűnnek tekinteni. A mai tanítást és gyakorlatot is meghatározó rendelet a trentói zsinaton született. E szerint „azok, akiknek lelkiismeretét halálos bűn nyomja, még ha tökéletesen meg is bánták, ha van gyóntató, szükségképpen előtte (eucharisztia) végezzenek szentségi gyónást” (DS 1661.). A zsinat nem jelenti ki, hogy az előbb idézett szükségesség isteni jogon alapul. Ezt a Szentírás alapján nem is lehetne alátámasztani. A zsinat megelégedett annak állításával, hogy az egyház szokása alapján ez nyilvánvaló (ecclesia consuetudo declerat).220
Ahogyan a fejezet elején már említettük, ezek a beszámolók kizárólag katolikus hívektől származnak. Ennek elsődleges oka, hogy a protestáns egyházakban hasonló kitétellel nem találkozunk. Az úrvacsorai közösségben való részvétellel kapcsolatban természetesen szó esik az alkalmasságról, de ez nem az elkövetett bűnök milyenségétől vagy nagyságától függ. Luther Kis káté című művében így ír az alkalmasságról: „A böjtölés és testi készülés szép külső rend, de csak az igazán méltó és jól készült, aki hisz ebben az igében: »Érettetek adatott«, és »Kiontatott bűnök bocsánatára«. Aki pedig nem hisz ezeknek az igéknek, vagy kételkedik bennük, az méltatlan és készületlen. Mert ez a szó: »érettetek«, nem követel mást, csak hívő szívet.”221 Természetesen a csak hívő szív egyben azt is jelenti, hogy az ember az úrvacsorai közösséget megelőzően aláveti magát az önvizsgálatnak, és ha valamilyen bűn nyomja a lelkét, akkor Isten bűnbocsátó szeretetében bízva meg is vallja azt. Erre ad
218
Vanyó 1988, 100. Vanyó 1984, 117.; Dolhai 2001, 17. 220 Dolhai 2001, 19. 221 Az evangélikus egyház hitvallási iratai II. 1957, 69. 219
106
lehetőséget az egyház az úrvacsorai közösséget megelőző közös gyülekezeti bűnbánatban.222
A bűnbánati alkalomhoz járulás egyik indító oka lehet tehát, hogy a hívő részt szeretne venni a szentáldozásban, de az egyház tanítása szerint elkövetett bűne (súlyos bűn) ezt nem teszi lehetővé. Ennek feloldása érdekében él a bűnbánat lehetőségével.
„Általában havonta gyónok, de a súlyos bűn elkövetésekor mindenkor, hogy részt vehessek a szentáldozásban.” (L24XK)
„Miután a szentáldozáshoz járulni – katolikus szóhasználat szerint – csak a megszentelő kegyelem állapotában lehet, ezért ennek megőrzése, fenntartása összeszedettséget, sokszor harcot követel. És ha az ember elesik a harcban, a gyónás szentsége révén tud újra a megszentelő kegyelem állapotába kerülni.” (L117XK)
Ahogyan már korábban említettük, az egyház ezen tanítása a korai keresztények gyakorlatára vezethető vissza. Különösen az egyház létszámbeli gyarapodásának idején szükségesnek tűnt a jó rend érdekében olyan szabályokat és rendeleteket alkotni, amelyek segítségével meg lehetett akadályozni a szentségi gyakorlat fellazulását. Lélektani szempontból azonban több kérdés is felvetődik a súlyos bűnök és az eucharisztia kapcsolatával. Az egyéni bűnbánat témájával foglalkozó számos tanulmány említést tesz arról, hogy a bűnbánati gyakorlat visszaszorulásának egyik fő oka, hogy a hívek nagy részének nincsen bűnismerete, azaz nem tudják, hogy mi is valójában a bűn, mit kellene megvallaniuk az egyéni bűnbánat során, milyen bűnöket töröl el az eucharisztikus közösségben való részvétel223, és milyen esetben lehet csak az egyéni bűnbánati alkalomban elnyerni a feloldozást.224 Ez a bizonytalanság feltehetően nemcsak a hívők bűnbánati gyakorlatára van hatással, hanem az eucharisztikus közösségben való részvételükre is. Bár statisztikai adatok nem állnak rendelkezésünkre, mégis feltételezhetjük, hogy sok olyan hívő járul szentáldozáshoz, aki 222
Agenda 1996, 36–40. KEK 1436.; Alszeghy 1994, 90. 224 Kettunen 1997, 84–86; Bolberitz 1985, 161.; Gánóczy 1985, 147.; Orosz–Vértesaljai 1985, 153. 223
107
egyébként nem tesz eleget az egyház bűnbánati gyakorlatra vonatkozó parancsának.225 Ennek következtében viszont előfordulhat, hogy a hívők nem is az esetleges személyes bűnük miatt éreznek bűntudatot, hanem amiatt, hogy nem veszik figyelembe az egyház utasítását.226
Az egyház által előírt kötelezettség vagy inkább ajánlás teljesítése a vallomások alapján ugyanakkor nemcsak az eucharisztikus közösséggel kapcsolatban vetődik fel. A KEK külön is kiemeli, hogy „a bűnbánati idők és napok a liturgikus év folyamán (nagyböjti idő, a pénteki napok az Úr halálának emlékezetére) értékes alkalmak az Egyház bűnbánati gyakorlata számára ”.227 Ennek fényében ajánlja az egyház a hívei számára azokat az időszakokat, amelyek különösen is alkalmasak az egyéni bűnbánat gyakorlására. Ennek az ajánlásnak a hatása figyelhető meg a következő idézetekben.
„Nagyböjtben és advent idején mindig gyónok, ezenkívül akkor, ha valamilyen elkövetett vétkem megakadályozna a vasárnapi szentáldozásban.” (L57ÚK)
„Elég ritkán gyónok. Nagy ünnepek előtt. Vagy ha nagyobb útra megyek. Ámbár most már csak zarándokutak jöhetnek számításba. És oda megtisztultan illik menni. Hetente általában 3-4-szer megyek szentmisére, és akkor mindig áldozom. Tehát a halálos bűnt messze elkerülöm. (Isten segítségével!) (L23ÚK)
Az egyház által előírt böjti alkalmakon kívül a hívek úgynevezett világi események következtében is szívesen élnek a bűnbánat lehetőségével. Ezeket a bűnbánati alkalmakat áttérő rítusként is értelmezhetjük.
225
Benkő 2000, 202. Ezzel a kérdéssel Franz-Josef Nocke is foglalkozott a bűnbánati teológia fejlődésével összefüggésben (Nocke 2002, 338.). 227 KEK 1438. 226
108
„Életemben volt egy szakasz, amíg nem éltem a gyónás lehetőségével. Azóta évenként egy-kétszer, majd 15 éve négyszer végzek szentgyónást. Ezek az alkalmak általában a nagyobb ünnepekhez, illetve tanévkezdéshez, családi ünnepekhez kapcsolódik.” (L39ÚK)
„Nem vagyok gyakori gyónó, de ha szükségét érzem, évközben is végzek lelki nagytakarítást, a nagy ünnepek előtt azonban minden alkalommal gyónok, felkészítem a lelkem az ünnepre (adventben, karácsony előtt, húsvétkor, pünkösdkor, születésnapom alkalmával, házassági évfordulónkon). Kimondhatatlanul jó megtisztult lélekkel, felszabadult lelkiismerettel (a bűn bilincseiből megszabadult) ünnepelni, élni a hétköznapokban.” (L102KK)
Az egyre gyorsabban változó társadalmi szituációban az életszakaszok közötti átmenetek lélektani feldolgozása egyre nagyobb problémát jelent az egyének számára.228 Nem feltétlenül amiatt, mintha a rítusok eltűnnének az életünkből, hanem mert a rítusok is gyorsan változnak. A régiek eltűnnek, és újak születnek. Szükségünk van azonban rájuk, mivel segítségünkre lehetnek abban, hogy feldolgozzuk az átmenettel járó nehézségeket. Az életszakasz-változások ugyanis leginkább krízisként jelentkeznek, és ez megterhelő az egyén számára, még akkor is, ha – Riess meghatározását követve – a krízist úgy értelmezzük, mint az érés és a fejlődési folyamat természetes részét.229 A keresztény egyházak kazuális szolgálatát meghatározó kincsként értelmezhetjük az életszakasz-változások szempontjából is. A népegyházi struktúrában sokan (már) csak a kazuális szolgálatokon keresztül tartják fenn kapcsolatukat az adott felekezeti közösséggel. Éppen ebből kifolyólag ezeknek a szolgálatoknak a jelentősége még hangsúlyosabbá vált a korábbi évekhez képest. Sok esetben éppen a kazuális szolgálatokhoz kapcsolódó beszélgetések által nyílik meg a lehetőség a lelkigondozói beszélgetésekre. A bűnbánati alkalom a keresztség, a bérmálás, a konfirmáció, az esküvő vagy éppen a temetés mellett magában hordozza az átmenetet kísérő és segítő vonásokat. 228 229
Rössler 1986, 204. Riess: Perspektiven der Pastoralpsychologie, Göttingen, 1974. Idézi: Hézser 2005, 120.
109
A bűnvallásban az ember lehetőséget kap arra, hogy valamit lezárjon, a feloldozás által pedig új erőt nyerhet a következő életszakasz teljesebb megéléséhez. Ez a vágy illetve a megtapasztalt kellemes élmény látszik megfogalmazódni a fenti idézetekben is. Érdemes lenne nagyobb súlyt helyezni az életszakasz-változások és az egyéni bűnbánat összefüggésére. Ennek a vizsgálatára éppen a bűnbánók indíthatják az egyház pasztorációjával foglalkozó szakembereket.
5.2. LEKÜZDHETETLENNEK TŰNŐ AKADÁLYOK
Mint ahogy már korábban említettük, a római katolikus egyházban egyre nagyobb figyelmet szentelnek az egyéni bűnbánat szentségének visszaszorulására. Egyesek krízisről, világszerte megfigyelhető válságról beszélnek. E megállapítások mellett ugyanakkor egyes kutatók inkább a krízis őszinte feltárásában rejlő pozitív következményeit hangsúlyozzák. Tény azonban, hogy a bűnbánati alkalmak száma az utóbbi évtizedekben drasztikusan visszaesett.230 Az 1960-as évektől több nyugat-európai evangélikus egyházban felerősödött az egyéni bűnbánati gyakorlat iránti érdeklődés. Olyan formák után kutattak a szakteológusok, ahol a hívek megfogalmazhatják életük problémáit, ahol elmondhatják átélt életeseményeiket. A II. világháborút követően a lelkigondozás elméleti és gyakorlati tudománya új impulzusokat keresett a világi pszichológia és pszichoterápia területeiről. Ezzel párhuzamosan – és talán részben ennek ellenhatásaként – fokozott érdeklődés mutatkozott az egyéni bűnbánat iránt is, amelyet többen úgy értelmeztek, mint az egyház elfelejtett kincsét.231 Sokan képviselték azt az álláspontot, hogy az egyházban fel kell eleveníteni az egyéni bűnbánati gyakorlatot. Számos tanulmány és ismeretterjesztő könyv született e kérdésben, de az igazi áttörés elmaradt.232 Talán nem meglepő, hogy a kudarc okait részben ugyanazokban a jelenségekben vélték felfedezni, mint amelyeket a római katolikus teológusok említettek a bűnbánati szentség visszaszorulásának vizsgálata során.
230
Alszeghy 1994, 6.; Szentmártoni 1999, 85. Böhme 1974, 7. 232 Olivius 1988, 13–14. 231
110
Ebben a fejezetben mindenekelőtt ismertetni szeretnénk azokat a megfigyeléseket, amelyek hatással lehettek a bűnbánati gyakorlat visszaszorulására. Ezt követően szeretnénk szólni a bűntudattól és a szorongástól való – leggyakrabban tudat alatti – egyéni szabadulási módokról. Ezek figyelembevétele szintén segítségünkre lehet, amikor azt kívánjuk feltárni, hogy a hívek előtt milyen leküzdhetetlen akadályok jelentkeznek, amelyek következtében nem tudnak megérkezni a bűnbánati alkalomhoz. Végezetül olyan vallomásokat ismertetünk, amelyekben a hívek maguk számolnak be arról, hogy ezek az egész társadalmat érintő változások és az egyén lelki életében megfigyelhető akadályok hogyan jelentkeztek bűnbánati gyakorlatukban.
(1) Aarno Sainio finn gyakorlati teológus szerint az egyéni bűnbánat visszaszorulásának és gyér gyakorlatának okai között az egyre nagyobb teret hódító személytelen istenkép szerepel. Az ember bűnvallása és a megbocsátásban való reménysége nyilvánvalóan idegen egy ilyen személytelen istenképtől. Az egyéni bűnbánatnak ugyanis feltétele, hogy az ember Isten előtt érezze magát elveszettnek, és tőle kérje bűnei bocsánatát (coram Deo).233 De vajon milyen okokra vezethető vissza ez a változás? A felvilágosodás óta az értelem és a tudomány feladata a valóság feltárása és körülírása. Ebben a folyamatban egyre kisebb szerep jut az érzékszervekkel megragadható és az empirikus vizsgálódáson kívüli ismereteknek, többek között az isteni kijelentésnek. A valóság feltárásának új módja felborította az addigi isteni kijelentésre épülő világképet.234 A tudomány térhódítása ellenére még egy rövid ideig szükség volt Istenre. A megválaszolatlan kérdések ugyanis hozzá vezettek (God of the gaps), de a pozitivizmus eszméjével Istennek ez a funkciója is megszűnt. Owe Wikström radikális megfogalmazása szerint Isten sokak számára már csak a nyelvben él, a vallás pedig elsősorban esztétika, morál és hagyomány. A személyes Istenről – aki ma is üdvözítő és gyógyító kapcsolatát kínálja az ember számára – szóló beszéd pedig már inkább az elmaradottság, a vallási fanatizmus és bigottság ismérve.235 A személytelen istenkép térhódítását más oldalról is megfigyelhetjük. Egy személytelen erőnek nyilvánvalóan nincsenek elvárásai, de nem is igényli a szokásokban és rituálékban megmutatkozó elkötelezettséget. Ez kétségkívül könnyebbsé233
Sainio 1987, 97. Sainio 1987, 98. 235 Wikström 2002, 74–76. 234
111
get jelenthet az egyén számára, hiszen felerősítheti benne a kérdést: Miért kell Istennek megvallanom a bűneimet? (2) Az egyéni bűnbánat visszaszorulásának és gyér gyakorlatának másik – és sokak által legfőbb – okát a bűn fogalmának elhomályosodásában látják, azaz az erkölcs alaktalanságában, amorf jellegében.236 Európai kultúrkörünkben a bűn elkövetése évszázadokon keresztül egyet jelentett Isten parancsának megszegésével. Az egyház(ak) erőteljes befolyása miatt a társadalmi törvények szinte teljes egészében az egyház(ak) törvényeire épültek. Egy abszolút hatalmú törvényhozó volt: maga a teremtő és a világmindenség rendje felett őrködő Isten.237 A felvilágosodás óta azonban az egyes társadalmak rendjét meghatározó és szabályozó törvények alkotói egyre kevésbé igényelték, hogy ezek a törvények szinkronban legyenek az uralkodó egyház törvényeivel. Így mára az is előfordulhat, hogy egy adott társadalom törvényei gyökeresen más normát hirdetnek meg az állampolgárok számára, mint amelyet az egyház(ak) közvetíteni próbálnak. Ez nyilvánvalóan tájékozódási nehézséget jelenthet az egyháztagok számára, akik egyben az adott társadalom polgárai is. Ha ehhez még hozzávesszük a nehezen definiálható közgondolkodást és az egyre nagyobb teret hódító „gallup-morált”, a mércék és tájékozódási pontok labirintusáról beszélhetünk. Ennek a változásnak a következményeként értékelhető az a bizonytalanság és az abból fakadó gyakori lelki diszharmónia, amely sokkal összetettebb annál, hogy egyszerűen általános erkölcsi romlásnak határozzunk meg. (3) Mindenekelőtt az evangélikus teológusok között vetődött fel a kérdés, hogy az egyéni bűnbánati alkalom formája, amely a pap autoritatív szerepét hangsúlyozza, vajon mennyire felel meg a mai pasztorális szolgálattal szemben támasztott igényeknek és elvárásoknak. Joachim Scharfenberg szerint ugyanis a hagyományos bűnbánati gyakorlattal elsősorban azok tudtak élni, akiknek lelkiségét leginkább a tradíció határozta meg. Számukra az örök értékek szorosan összekapcsolódtak a külső renddel, az autoritatív személyekkel és intézményekkel. A bűn elkövetése egyet jelentett az ettől az örök rendtől való eltávolodással. Ha ez az eltávolodás mégis megtörtént, akkor a hívők számára az egyéni bűnbánati alkalom jelentette a visszatérés lehetőségét.238 A pluralista társadalomban élő emberek helyzete azonban megvál236
Orosz–Vértesaljai 1985, 153.; Bourgeois 1999, 430–431. Péter 1973, 248. 238 Scharfenberg 1972, 20–21; Kettunen 1990, 292. 237
112
tozott. Egyre kevésbé létezik egy olyan normarendszer, amelyet követni tudnának az emberek. Bűntudatuk sem az örök értékektől való eltávolodás vagy a gyötrő lelkiismeret-furdalás miatt jelentkezik. A bűntudat (bűnösségérzet) inkább iránytévesztést vagy az orientáció hiányát jelenti. Az emberek nem a kegyelmes Istent keresik, aki megbocsáthatná az elkövetett vétkeket. Belső nyugtalanságukban és tanácstalanságágukban elsősorban tanácsért folyamodnak a lelkészekhez. Olyan segítő vagy lelkigondozói beszélgetést igényelnek, ahol egy másik emberrel együtt töprenghetnek problémákkal teli életükről, ahol segítséget kaphatnak ahhoz, hogy megtanuljanak a kérdéseikkel együtt élni.239 A segítő személy autoritatív szerepe valójában a megfelelő bűnbánati forma kérdéséhez vezet el bennünket. Anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk Scharfenberg észrevételeit, meg kell jegyeznünk, hogy a bűnbánati kapcsolat mégiscsak nehezen képzelhető el partneri viszonyként. Benne az egyik oldalon a segítségre szoruló személy áll, míg a másik oldalon az a valaki, akitől a bűnbánó a közvetítő segítséget várja. Bár elemzésünk nem érinti az ortodox egyház bűnbánati gyakorlatát, itt mégis érdemes röviden kitérnünk rá, éppen a bűnbánati kapcsolat két szereplőjének viszonya szempontjából. Az ortodox egyházban az egyéni bűnbánat szentség, a hét szentség egyike.240 Annak ellenére, hogy az egyéni bűnbánat az ortodox kegyesség központi eleme, nem találkozunk átfogó, rendszeres tanítással:241 a hagyomány formálta és alakította ki a gyakorlatot. Sokáig a szerzetesek és nem a papok feladata volt a bűnbocsánat hirdetése.242 A segítő személyre vonatkozóan fontosabb volt a lelki karizma és a rátermettség, mint a felszentelés.243 A szerzetes vagy a pap csak közvetítette, de nem adta a bűnbocsánatot. A bűnbánat céljának mindenekelőtt azt tartották, hogy általa a hívő visszatérhet az Istennel való szoros kapcsolatba. Az ortodox hagyományban a bűnbánó és a bűnbocsánatot közvetítő közötti kapcsolat bensőséges és személyes, de nem egyenrangú. A híveknek állandó gyónta239
Kettunen 1990, 293.; Scharfenberg szerint a reformátorok azért értékelték olyan nagyra az egyéni bűnbánati gyakorlatot, mert a korabeli emberek gyötrő lelkiismeret-furdalásaira, hitük megerősödésére és az Istennel való kapcsolat helyreállítására éppen a bűnbánat jelentette a legnagyobb orvosságot. Egész életük Isten előtt (coram Deo) történt (Scharfenberg 1972, 20–22, 25.). 240 Berki 1975, 252. 241 Emilianos 1991, 91. 242 Thöle 2001, 78. 243 McNeill 1966, 386–387.; Metso 1995, 7.
113
tójuk van, akiktől csak közös megegyezés után lehet elszakadni. Ez a szoros kapcsolat segíti a szerzeteseket és a papokat abban, hogy a hívek lelki fejlődését folyamatosan követni tudják.244 Ami pedig a kérdésünk szempontjából a legfigyelemreméltóbb az az, hogy az ortodox gyakorlatban mintha ötvöződne a pluralista társadalomban élő emberek igénye, illetve a segítségre szoruló személy és a segítő személy sajátságos viszonya. A bűnbánati alkalom során a pap a bűnbánóval együtt áll az ikonosztászion előtt.245 Itt történik a bűnvallás. Egymás mellett állnak, mégsem látják egymás arcát, hiszen egy közös pontra tekintenek (mellérendelt szerep, közös célpont). Az absolutio pedig leggyakrabban deprekatív formában, imádság keretében történik.246 A bűnbánó letérdel, a pap a bűnbánó fejére teszi az epitrachiliont, kezét ráhelyezi, így fizikailag is érezhetővé válik Isten átfogó, körülölelő kegyelme.247
Az egyéni bűnbánati alkalmak – azaz a tudatosított és Isten előtt átélt bűnbánat – visszaszorulását befolyásoló hatások mellett érdemes megemlítenünk az irracionális és megmagyarázhatatlan bűntudat kérdését.248 Ez olyan terhet jelenthet az egyén számára, amelyet már nem képes elviselni, és így ösztönösen védekezik ellene. Önmagában a védekezés nem káros, hiszen a lelki egyensúly megtartását szolgálja. Ha azonban ez a folyamat megakadályozza az egyént abban, hogy feldolgozza ezeket a benne támadó érzelmi hullámokat, akkor azok könnyen a tudattalan „lelki tartományba” kerülnek, ahonnan már szorongásként és irracionális bűntudatként törnek fel a tudati szintre.249 Bizonyos értelemben az emberi pszichében lejátszódó védekező mechanizmusokat belső akadályoknak is nevezhetjük, hiszen meggátolják az embert abban,
244
Piironen 1996, 9. Bolberitz Pál Minek gyónjak? című rövid írásában említi meg a karthauzi szerzetesek azon régi gyakorlatát, hogy amikor az egyik szerzetes az egyéni bűnbánatát végezte a másik szerzetes papnál, akkor nemcsak a bűnbánó, hanem a feloldozást hírdető személy is letérdepelt, ezzel is kifejezve, hogy ő is bűnös, és Isten irgalmára szorul (Bolberitz 2002, 31.). 246 Olivius 1988, 42., Thöle 2001, 79. 247 Az epitrachilion valójában egy félbehajtott orárion, azaz hosszú, keskeny, földig érő szalag (Berki 1975, 274.); Piironen 1966, 84.; Thöle 2001, 81. 248 Túlmutatna elemzésünk célkitűzésén, mégis érdemes lenne megvizsgálni, hogy van-e valamilyen összefüggés az egyéni bűnbánat visszaszorulása, illetve az irracionális és megmagyarázhatatlan bűntudat gyakori megnyilvánulása között. 249 Hézser 1991, 175–176. 245
114
hogy szembesüljön érzelmeivel, az azokat kiváltó lehetséges tettekkel, valamint hogy felelősségteljesen mérlegelni és rendezni tudja azokat. Reinhold Stecher az egyéni bűnbánatban történő érett szabadulás mellett beszél az elfojtással történő éretlen szabadulásról.250 Bár a védekező mechanizmusok nem csak a bűntudat enyhítése érdekében aktivizálódnak, most elsősorban mégis ebből az aspektusból vizsgáljuk őket. Közös céljuk, hogy meg akarják kímélni az egyént a szembesüléstől. Az elhárítás a következő pszichés folyamatokban valósulhat meg: (1) A szembenézéshez, valamint a feldolgozáshoz szükséges megállás és csend elhárítása pótcselekvéseken keresztül. Amögött, hogy elveszünk a sok teendőnkben és a stresszben, sokszor ez az elhárítás húzódik meg. Valaminek mindig történnie kell, csak hogy ne maradjunk egyedül gondolatainkkal. (2) A problémák, megoldatlan konfliktusok és bűnök másokra való hárítása (vö. Mt 7,3). A védekezésnek ez a módja többféleképpen is megvalósulhat. Irányulhat konkrét személy felé, akire kivetítjük saját hibáinkat (projekció), vagy akár a társadalom egészére, amelyet saját botlásaink okozójának tekintünk.251 (3) A kimagyarázkodás nyelvi játéka. Stecher két példában szemlélteti ezt az elhárítást, amelynek célja mindenekelőtt a felelősség csökkentése. Ha például valaki indulatos és igazságtalan volt, és nem tudott uralkodni magán és az előítéletein, mindezt úgy is kifejezheti, hogy érzékeny és szenzibilis volt. Ezekkel a kifejezésekkel nyilvánvalóan az élét veszi el cselekedeteinek, és a figyelmet önmagára összpontosítja, elhárítva ezzel azt a lehetőséget, hogy tetteivel valaki másnak is ártott volna. Stecher másik példájában egy bécsi pszichológus megfigyelésére utal, aki végigkísérte az abortuszról való beszéd változását.252 (4) A megosztott bűn csábítása. Egyértelműen megkönnyebbülést okoz, ha másokat is belekeverünk saját feszültségeinkbe, problémáinkba és bűneinkbe. A bűntárs nem csupán technikai segítséget nyújt egy erkölcsileg elítélendő akcióban, hanem egyben csendestársat is jelent a bűntől való szabadulásban.253 Az előbb említett elhárító mechanizmusoktól ugyan eltér, de mégis ide tartozik a szégyen érzése, amely szintén akadálya lehet annak, hogy a bűntudatával vias250
Stecher 1988, 42. Ikonen 1995, 10–11. 252 Kezdetben úgy beszéltek az abortuszról, mint gyilkosságról, majd a következőképpen változott a megközelítés: emberölés – magzat megölése – terhesség megszüntetése (az áldozat személy eltűnik) – terhességmegszakítás – magzatelhajtás – beavatkozás – határidős megoldás (Fristenlösung) (Stecher 1988, 43.). 253 Stecher 1988, 44. 251
115
kodó ember megérkezzen a bűnbánati alkalomhoz.254 A szégyen érzése harag formájában egyrészt önmagunk felé irányul, mivel valamilyen kitűzött elvárásnak nem tudunk eleget tenni, másrészt kifelé, mások irányába fordul. Ez jóval összetettebb, hiszen egyszerre félünk attól, hogy kitudódik valamilyen tettünk, valamint hogy ennek következtében az emberek hozzánk való viszonyulása megváltozik. Minél zártabb egy keresztény közösség, annál nagyobb lehet a bűnbánóban az előbb említett következmények miatti félelem. A papi titoktartás azonban nagymértékben enyhítheti a félelmet, hiszen garancia arra, hogy a bűnbánati alkalomban elmondott bűnök nem tudódnak ki. Teljes egészében azonban a titoktartás kötelezettsége sem tudja feloldani a félelmet, hiszen a hívő nemcsak a közösség, hanem a feloldozást hirdető személy előtt is szégyellheti magát az elkövetett bűnei miatt. Erről az érzésről így ír az egyik katolikus hívő:
„Tudom, hogy a pap Isten szolgája, és el lehet neki mondani mindent, de vasárnap, ha látom az utcán, vagy ha megyek áldozni…” (L69ÚK)
A felhívásra válaszolók döntő többsége pozitív élményként írt a bűnbánati alkalmakról. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hívek ne írtak volna azokról a nehézségekről, amelyeket időnként átéltek. Ezek a gondok rövidebb-hosszabb ideig megzavarták az addigi bűnbánati gyakorlatot, vagy ritkább esetben teljesen megváltoztatták azt. A következő idézetek olyan akadályokról szólnak, amelyek nemcsak a feloldozás átélését nehezítették meg, hanem az egész bűnbánati alkalomra hatással voltak.255 Két csoportra oszthatjuk az akadályokat: (1) személyre vonatkozók, (2) külső körülményeket érintők. A bűnbánati alkalmak eredményességének mérése nem könnyű feladat sem a kutató, sem a bűnbánó, sem a feloldozást hirdető számára. A feloldozást követő felszabadító, kellemes érzés ugyan jele lehet a lélek gyógyulásának, de a pillanatnyi megkönnyebbülésnek is, amely csak rövid ideig tart. Ugyanennek a felszabadító érzésnek az elmaradása adódhat a bűnbánó felszínes felkészültségéből vagy éppen abból, hogy a feloldozást hirdető személy nem tudott ráhangolódni az alkalomra és ma254
Bolberitz 1985, 164.; Ikonen 1995, 10. A feloldozás felszabadító élményének elmaradásához lásd a 7.3. fejezetet (A segítő személy és a felszabadító élmény). 255
116
gára a bűnbánó személyére sem. A hívek általában ezt közömbösségnek vagy elutasításnak élték meg. Az eredményesség mérése azért is problematikus, mert a bűnbánati alkalom során nem csak emberi érzések és erők hatnak. Isten Szentlelke valóságosan jelen van és működik a bűnbánati alkalom során. Erről nem csupán az egyházak tanítása tesz bizonyságot, hanem maguk a vallomástevők is szólnak róla.256 Ennek mikéntje vagy intenzitása azonban kívül esik az emberi vizsgálódás lehetőségein.257 A bűnbánati élményekről szóló vallomások természetesen személyes jellegűek. A bűnbánó véleményét ismertetik, és általuk elsősorban arról kaphatunk benyomást, hogy a bűnbánó maga hogyan élte át a bűnbánati alkalmat.
(1) Az egyik fiatal katolikus hívő azt az élményét idézi fel, amikor bűnbánati alkalma teljes kudarccal végződött. Ennek okát abban látta, hogy a feloldozást hirdető személy – a bűnbánó szerint – nem a megfelelő szerepet vállalta magára.
„24 éves vagyok, kb. havonta-másfél havonta szoktam gyónni. A gyónásra sok imával, lelkiismeret-vizsgálattal és felajánlásokkal szoktam készülni. […] A gyóntató hallgasson végig, adjon tanácsot, NE ÍTÉLKEZZEN, mert a gyónó – jó esetben – bűneit őszintén megbánva, új életet kezdeni akarva lép a gyóntatószékbe. A bátorítás, segítségnyújtás a jövőre többet ér, mint a »leszidása« annak, aki segítségért, feloldozásért jött. Előfordult, hogy egy paphoz azért nem mentem vissza gyónni, mert az előző gyónás alkalmával bűnösebbnek éreztem magam a végén, mint amikor bementem hozzá.” (L5XK)
A beszámolóból kiderül, hogy a hívő gyakorló bűnbánó, aki alaposan felkészül a bűnbánati alkalomra. Az említett esetben is szembesült tetteivel a lelkiismeretvizsgálaton keresztül. A bűnbánati alkalom során szerette volna vallomásában elmondani vétkeit, segítséget és útmutatást kérni további hitéletének gyakorlására. A bűnbánati alkalommal kapcsolatos elvárásait a következőképpen fogalmazta meg: hallgasson végig, adjon tanácsot, bátorítson, és nyújtson segítséget a jövőre nézve. 256 257
L117XK Szentmártoni 1999, 85.
117
Mindegyik kifejezés reális elvárásról szól. Ő azonban mást élt át. A hívő maga emelte ki, hogy a segítő személy ne ítélkezzen. Majd arról szólt, hogy előfordult olyan eset is, amikor a bűnbánati alkalom végén bűnösebbnek érezte magát, mint amikor bement a paphoz. Bár a bűnbánati alkalomhoz hozzátartozik, hogy a segítő személy kérdésekkel segíti a bűnbánót, hogy az minél őszintébb és mélyebb vallomást tegyen, itt mégsem erről lehetett szó. A lelkigondozói irodalomban az utóbbi évtizedekben kiemelt szerepet kapott az aktív hallgatás fogalma. A bűnbánati alkalomra nézve lényegét a következőképpen foglalhatjuk össze: a feloldozást hirdető személy feladata, hogy a bűnbánó vallomását meghallgassa. Ez a feladat azonban nem lehet passzív, mintha csak azt a célt szolgálná, hogy a pap felkészüljön a saját szerepére. A hallgatásnak aktívnak kell lennie, amelyben a bűnbánó megérzi, hogy őt komolyan veszik és elfogadják (akceptáció).258 Az aktív hallgatás lényege végső soron az, hogy a bűnbánó elfogadottnak érezze magát. Ennek az elfogadottságnak a megtapasztalása már a kegyelem jele, amely erőt és hitet ad a bűnbánónak, hogy a feloldozó igéket önmagára is érvényes valóságnak élje meg. Az elfogadás itt természetesen nem értékelést jelent. Nem az elkövetett tetteket kell a feloldozást hirdetőnek elfogadnia, hanem magát a személyt (hozzáállás), aki bűnbánatával fordul segítségért a kegyelmes Istenhez.259 Az elfogadás érzékeltetése mellett érdemes az aktív hallgatásnak egy másik fontos vonatkozására is felfigyelnünk. A másikra való összpontosítás elvonja a figyelmünket önmagunktól, érzéseinktől és provokáló (pro-voco) érdeklődésünktől. Erre a feloldozást hirdetőnek is szüksége van, hiszen ő is ugyanúgy pszichés lény. A bűnvallás során őt is érhetik erős érzelmek, amelynek következtében aktivizálódnak saját elhárító mechanizmusai. A vallomásban megemlített ítélkező szerep éppen ennek a védekezésnek lehet az egyik módja. Mind a katolikus, mind az evangélikus tanítás hangsúlyozza, hogy a szentségek kegyelmi hatása nem a pap személyi állapotától függ, hanem a szentséget felvevő hozzáállásától, lelkületétől. Az egyéni bűnbánat összefüggésében a bűnbánó hitének hangsúlyozása éppen a bűnbánó számára lehet jelentős és sok esetben vigasztaló. Ez azonban nem vezethet a feloldozást hirdető elkényelmesedéséhez. Pasztorális szempontból ugyanis a papoknak is fontos szerepük van abban, hogy a bűnbánati al258 259
Hézser 1990, 45. Kettunen 1990, 273–279.
118
kalom során a bűnbánó valóban átélje az irgalmas Isten megbocsátó szeretetét. A feloldozást hirdető személynek tudatában kell lennie a benne is működő védekező mechanizmusoknak – nemcsak azért, hogy a bűnbánó helyzetét jobban megértse, hanem hogy feladatát és szerepét minél jobban be tudja tölteni.260
A forrásanyag összegyűjtését segítő felhívásban az egyik eligazító kérdés arra vonatkozott, hogy a híveknek milyen elvárásaik vannak a segítő személyre vonatkozóan.261 A későbbiekben részletesen is foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Most csak a nemiség kérdésére kívánunk kitérni. Mivel a katolikus hívek csak felszentelt papnál végezhetik bűnbánatukat, ezért érthető, hogy ebben az összefüggésben csak kevesen szóltak a nemiség problémájáról. Éppen ezért nem áll módunkban megvizsgálni – mivel erről nem szóltak a vallomások –, hogy például a férfiaknak vajon könnyebb vagy éppen nehezebb-e megvallania bűneiket egy azonos nemű segítő személy előtt. A protestáns hívek ugyanakkor szabadon választhatnak férfi és női lelkészek között. Ők éltek is ezzel a lehetőséggel. Három református hívő nő számolt be arról, hogy számukra gondot jelentett, hogy férfi lelkész előtt vallották meg bűneiket (L31RR; L40RR; L41RR). Közülük ketten azonban problémájukra megoldást találtak azzal, hogy a továbbiakban női lelkészeket kerestek fel. Egyetlen katolikus hívő tett említést arról, hogy zavarja az, hogy az a személy, akinek feltárta bűneit a bűnvallásban, férfi-ember. A szentségekre vonatkozó tanítás alapján azonban ennek a nehézségnek a feloldására nincs mód. Ez tükröződik a következő vallomásban, amelyben a bűnbánó arról számolt be, hogy egész bűnbánati gyakorlatát mélyen befolyásolta, hogy számára folyamatos nehézséget jelentett egy férfi előtti kitárulkozás.
„Több év átlagában nézve általában havonta egyszer szoktam gyónni. Meg kell azonban mondanom, hogy nem szeretek gyónni. Úgy érzem, számomra a
260
Diószegi 1985, 174–176. „Ön szerint milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a gyóntatónak?” (Katolikus lapokban megjelent kérdés) „Mi alapján választotta ki azt a személyt, akitől segítséget kapott?” (Protestáns lapokban megjelent kérdés)
261
119
pap, bármennyire is Isten szolgája, mégis ember, sőt mi több, férfi-ember. Így sok mindenben nehezemre esik kitárulkozni.” (L64SzK)
(2) Az előbb említett belső akadályok mellett külső akadályok is megnehezíthetik a bűnbánó a bűnbánati alkalmon való részvételét. Ilyen akadály lehet a bűnbánat helye, amely leggyakrabban a gyóntatószék. Bár az új bűnbánati rend lehetőséget ad arra, hogy a gyóntatófülkén kívül is végbemenjen a bűnbánati alkalom, ennek a lehetőségnek a kihasználása valószínüleg még hosszú időt vesz igénybe.262 A hagyományos gyóntatófülkéket még mindig többen használják. A sokszor kényelmetlen gyóntatófülkék azonban olykor egyenesen megakadályozzák őket abban, hogy a bűnbánati alkalommal éljenek. Az egyik katolikus hívő vallomásában arról számolt be, hogy plébániájukon kicserélték a gyóntatószéket, amely már nem biztosította, hogy személye titokban maradjon a feloldozást hirdető személy előtt. Ez megakadályozta őt abban, hogy bűnbánatát elvégezze. A hívő számára a felismerhetőségtől való félelem nem a bűnbánat hiányát jelentette. Inkább gondolhatunk arra, hogy a kialakult szokástól volt nehéz eltérnie.
„Régebben olyan gyóntatószék volt a templomban (két hagyományos, sűrű ráccsal ellátva, az ajtóban is tejüveg volt), hogy se ki, se be nem lehetett látni. Pár évvel ezelőtt felújították a templomot, és egy olyan gyóntatószéket helyeztek el, ami túl modern számunkra. Bent ugyan van rács, de ha el is van húzva, akkor is tökéletesen fel lehet ismerni bárkit. De még azt sem húzzák el. Az ajtókon olyan üveg van, kívül tükörnek látszik, aki viszont bent van, az tökéletesen kilát a templomba. A gyóntatószék új, a bűnök sajnos a régiek maradtak. A Jóisten bocsássa meg, de én nem tudom igazán meggyónni minden bűnömet őszintén, ha teljesen felismernek.” (L69ÚK)
A fent említett, a személyekre vonatkozó és a külső körülményeket érintő akadályok mellett a hívek számára mégis az jelenti a legnagyobb nehézséget, ha egyáltalán nem látnak lehetőséget arra, hogy a problémáikat valakivel négyszemközt megosszák, bű262
Sólymos 1975, 23.
120
neiket az egyéni bűnbánat során feltárják és lerakják. A következő idézetben az egyik evangélikus hívő erről az „akadályról” számol be. Figyelemreméltó, hogy vallomásában nem csak azt fájlalja, hogy nincsen lehetősége arra, hogy gondjait megbeszélje valakivel. Arról is szól, hogy szerinte ennek a hiánynak milyen kihatásai vannak az egész közösség működésére, a hívek lelki életére és végső soron a Szentlélek munkálkodására.
„Én egy 77 éves idős néni vagyok, aki nagyon sok mindent átélt. De segítséget lelki értelemben soha senkitől nem kaptam, egyedül az Úrtól. Nem volt senki, akivel a problémáimat megbeszéljem. Mintha senki másnak nem lennének lelki problémái, csak nekem, vagy nem illik lelki dolgokról, bűnről beszélni. A lelki magánügy, bűnkérdés meg nem létezik. Gyülekezetünkben az evangéliumi lelkület, a Szentlélek jelenléte, ereje, munkálkodása nem tapasztalható meg, és nem éreznek felelősséget a felebarát iránt.” (L42EE)
5.3. A BŰNBÁNÓ ÖNMAGÁVAL SZEMBENI ELVÁRÁSA
A beszámolók alapján a bűnbánók elvárásait két nagy csoportra oszthatjuk: (1) az önmagukkal szemben, illetve (2) a bűnbocsánatot hirdetővel szemben támasztott elvárások. Ebben a fejezetben az előbbit vizsgáljuk meg tüzetesebben. Bizonyos értelemben a bűnbánati gyakorlat érettségét jelzi, ha a bűnbánó elvárásokat támaszt önmagával szemben. Ezzel ugyanis azt juttatja kifejezésre, hogy egyéni felkészültsége hatással lehet a bűnbánati alkalom eredményességére. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kizárólag a bűnbánó felkészültségén múlna az absolutio érvényessége vagy felszabadító átélése. Ennél a feloldozás valósága sokkal összetettebb. A bűnbánó pozitív, illetve negatív élményei ugyanakkor nagyban befolyásolhatják saját felkészülésének mikéntjét, amely a vallomások alapján hatással lehet a feloldozás felszabadító átélésére. A felkészülés komolyan vétele valójában már egyfajta választ jelenthet Isten bűnbocsátó szeretetére, amely a feloldozás pillanatát megelőzően is megtapasztalható a bűnbánatra való hívásban és a Lélek azon munkájában, amely a hívőt a bűntudat
121
érzésétől a bűnbánaton keresztül elvezeti a bűnvallásig. A bűnbánati gyakorlat érettségét jelenti tehát az is, ha a bűnbánó nemcsak a feloldozás aktusában akarja átélni Isten jelenlétét, hanem már a felkészülés fázisában is. Ezt a szándékát fejezi ki azzal, ha maga is segítségül hívja a Szentlelket már az önvizsgálat folyamatában. A bűnbánati alkalom szempontjából a hívő méltósága abban áll, hogy komolyan veszi lelkiismeretének jelzéseit, megvizsgálja azokat, és bűneiért személyes felelősséget vállal. Ebben a folyamatban fogalmazódhatnak meg az önmagával szembeni elvárásai annak érdekében, hogy a bűnbánati alkalomban a bűnbocsátó Istennel való találkozása minél teljesebb legyen.
5.3.1. A felkészültség kérdése A bűnbánati alkalomra való felkészülés jelentőségéről maguk a levélírók tanúskodnak. Gyakran éppen a korábbi tapasztalataik alapján tartják fontosnak az alkalmakra való alapos felkészülést. A megtapasztalt feloldozás élménye (vagy éppen ennek elmaradása) arra készteti őket, hogy a bűnvallás és a feloldozás előtt komoly önvizsgálatot tartsanak. Az önvizsgálat nem csak az elkövetett bűnök felidézését és számbavételét jelenti. A vallomások alapján három típusát különböztethetjük meg: (1) amelynek a fókuszában a bűnbánati alkalom áll; (2) amely mindenekelőtt a megromlott kapcsolatokat (Istennel, embertársammal, önmagammal) kívánja orvosolni, (3) amelynek középpontjában maguk az elkövetett bűnök állnak. Mielőtt az önvizsgálat különböző változatait ismertetnénk, érdemes megemlítenünk, hogy nem minden levélíró volt elégedett saját felkészültségével. Egyeseket ugyanis a bűnbánati alkalommal kapcsolatos tisztázatlan kérdéseik gátolták meg abban, hogy nyugodt szívvel részt tudjanak venni rajtuk. Erre különösen is szükséges odafigyelni, hiszen hosszú távon az lehet a következménye, hogy a hívek végleg elfordulnak a bűnbánati alkalmaktól. Ilyen esetekben a távolmaradás nem a hanyagság vagy a könnyelműség következménye, hanem a természetes védekezés jele. Ha ugyanis a bizonytalanság szorongást eredményez, akkor a hívő a távolmaradásával csak azt kívánja elérni, hogy szorongásától megszabaduljon. Ezt pedig természetes védekezésként kell elfogadnunk. A következő idézetben az egyik hívő éppen erről a belső bizonytalanságáról ír.
122
„Utalok a kérdéshez kapcsolódó egyéb tényezőre, amikor a szorongásról beszélek, amely a gyónást mindig megelőzi. Menjek – ne menjek, bűnös vagyok – nem vagyok, sok a jóvátehetetlen bűnöm – vagy éppen kevés, talán nincs is? Ha igen, azt nem szükséges elmondani, vagy a körülményeket is el kell mondani, vagy sem?” (L16ÚK)
Mint ahogyan már korábban említettük, a vallomástevők nagy része rendszeres bűnbánati gyakorlatban él.263 Ez azt is jelenti, hogy alkalmuk van arra, hogy önmaguk is észrevételeket tegyenek saját bűnbánati gyakorlatukról. A következőben egy olyan hívőt idézünk, aki ugyan elégedetlen saját önvizsgálatával, de tisztában van azzal, hogyan tudna eleget tenni saját belső elvárásainak.
„Itt fájó pontra tapintott rá a kérdésével, mert nem érzem elegendőnek a felkészülésemet. Rendszerint hirtelen gondolom meg, és csak ott előtte mélyedem el kissé a Szentlélek-himnusz elimádkozása után, a bűneim számbavételében és a bánat felindításában. Szükségesnek érezném, ha ezt már előző nap megtenném.” (L56ÚK)
(1) A beérkezett beszámolók alapján a hívek egy része mindenekelőtt azt tartotta fontosnak, hogy magára a bűnbánati alkalomra készítsék fel önmagát. Ilyen esetekben az jelentette a célt, hogy az alapos lelkiismeret-vizsgálaton keresztül eleget tegyenek a bűnvallás kritériumainak.
„Lelkiismeret-vizsgálattal készülök a gyónásra”(L3XK)
„Előtte átgondolom, mit tettem, mit mulasztottam, általában az előző gyónástól eltelt időszakot megvizsgálom.” (L60ÚK)
Az alkalom előtérbe helyezése jelentheti azt is, hogy az önvizsgálat folyamatos a két bűnbánati alkalom között. Az első idézetben a bűnbánó nem részletezte, hogy mit jelent számára a folyamatos készülődés. A második vallomásban azonban figyelemre263
Lásd az 5.1.2. kvantitatív adatait (Rendszeres bűnbánati gyakorlatban való élés).
123
méltó a készülődés sokszínűsége és egyben fokozott intenzitása, ahogyan a hívő egyre közelebb érkezett a bűnbánati alkalomhoz.
„Egyik gyónástól a másikig folyamatosan készülök.” (L19ÚK)
„Tekintettel arra, hogy a gyónásig sok mindent elfelejt az ember, régóta bűnbánatot tartok minden elkövetett dologért, ha csak lehet, azonnal. De még mielőtt feledésbe mehetne! Sőt hozzászoktam az állandó bűnbánat gyakorlatához, lelkületéhez, mert egyetlen parancsolat van, az első. […] A kiemelkedő bűneimet, amiket meg kell gyónni, azokat igyekszem súlyosságuk és gyakoriságuk szerint megjegyezni a memóriámban, és a gyónás előtti napokban vagy napon szinte magolom, hogy minél hiánytalanabbul sorolhassam fel, és többször imádkozom a hiánytalan és helyes bevallásért és az elegendő bűnbánat kegyelméért.” (L4XK)
(2) Daniel Bourgeois Az egyház pasztorációja című művében úgy vélekedik, hogy elsősorban a janzenista teológia és a kazuisztika következtében a hívek a bűnt kizárólag szubjektív valóságként értelmezték.264 Ezt az állítást a forrásanyagban szereplő több vallomás is alátámasztja. Ugyanakkor ennek ellenkezője is megfigyelhető. Bizonyára az OP új szemlélete is tükröződik azokban a vallomásokban, amelyek azt jelzik, hogy a hívek önvizsgálatában egyre hangsúlyosabbá válik a kapcsolati dimenzió. A következő vallomásokban az önvizsgálat természetesen szintén a bűnbánati alkalomra irányul, ám célja már túlmutat a személyes bűnvallás maradéktalan betöltésén. Ezekben az idézetekben jobban érvényesül, hogy a bűnbánati alkalom valójában eszköz a hívő számára abban, hogy megromlott kapcsolatait rendezze. Az első vallomásban a megromlott Isten-kapcsolatról esik szó, a következő kettőben már megjelenik az embertársakhoz való viszony is. Ilyenformán a bűnt elidegenedésnek tekinthetjük, melynek okozója maga a bűnbánó.265
264 265
Bourgeois 1999, 431. Hiltner 1972, 83.
124
„Csendben elgondolkodom, hogy mivel is bántottam meg az én Uramat, mit engedtem meg, hogy közénk álljon. Van, hogy nagyon is jól tudom, mert valami nagyobb rossz, van, hogy több kisebb, általános (mint pl. szeretetlenség), de tudom, hogy csak az én számomra van ilyen rangsor, mert minden, ami árnyékot vet rám, az az Úr szeretetének a fényét takarja el előlem.” (L1SzK) „A gyónásra általában több napig készülök: átgondolva az elmúlt időszakot, milyen volt a kapcsolatom az Úristennel, másokkal, magammal. Ezt legtöbbször imádságban teszem meg.” (L11XK)
„Készületül Istenhez, embertársaimhoz és önmagamhoz való viszonyulásomat veszem alapul.” (L79XK)
(3) A következő vallomásokban az önvizsgálat mindenekelőtt az elkövetett bűnökre irányul – mi az a rossz, amit tettem, amit elkövettem? A bűn jelentkezhet rossz tettként, szokásként, hibaként vagy éppen mulasztásként. A bánat folyamatában elsősorban ezek felszínre hozásáról és tudatosításáról van szó. Ennek mikéntje nyilvánvalóan eltérő az egyes hívek gyakorlatában.
„Gyónás előtt a lelki tükröt olvasom, és kérem a Szentlelket, hogy juttassa eszembe a régi bűnömet is.” (L66XK)
„Előtte átgondolom, mit tettem, mit mulasztottam; általában az előző gyónástól eltelt időszakot megvizsgálom.” (L60ÚK)
„Sajnos ez változatos. Tudom, hogy hogyan kellene, de nem mindig sikerül alaposan felkészülnöm, ezért ezt a gyónásba is belehelyezem, mert ezzel is a Krisztus-kapcsolatom sérül, így viszont valamelyest helyreáll. Jézus segít. Mindenesetre meg kellene lennie a rendszeres lelkiismeret-vizsgálatnak. De vasárnap és első péntek előtt is visszanézek és elemzek, ha addig nem volt olyan bűnöm, amit halaszthatatlanul le kellett tennem Jézus keresztjének tövében, megteszem ekkor, mert a rossz szokások is gyengítik az ember termé-
125
szetét, és bűnné válhatnak. Pl. cukorbeteg vagyok. A diéta be nem tartása öngyilkosság, halálos bűn. Sorozatban évekig szerepelt a bűnlajstromban, míg Jézus segítségével odáig jutottam, hogy csak ritkán vannak kihágásaim.” (L72SzK)
„Napokkal előtte gondolkodom, milyen bűneim vannak, miért követtem el, hogy lehetne legközelebb elkerülni.” (L26ÚK) A forrásanyagban olyan beszámolókkal is találkozunk, amelyekben a hívek az előbbiektől némiképp eltérően fogalmazták meg az önvizsgálat célját. A következő két idézet esetében leginkább komplex önvizsgálatról beszélhetünk abban az értelemben, hogy a hangsúly nem az egyes elkövetett bűnökre irányul, hanem a bűnbánók személyiségére (számot adjak magamról; a kérdés, hogy milyen vagyok valójában). Az első idézetben az önvizsgálat komplex volta abban nyilvánul meg, hogy a bűnbánó nemcsak az elkövetett vétkekkel foglalkozik, hanem figyelembe veszi azokat az eredményeket is, amelyeket már elért a bűnbánati gyakorlatában. Ezek felidézése az önvizsgálat során akár további impulzusokat adhatnak neki ahhoz, hogy őszintén szembe merjen nézni azokkal a hibákkal, amelyek még terhelik a lelkét. Ha nagyon szűken értelmezzük a bűnbánat fogalmát, akkor az eddigi „sikerek” felidézése idegennek tűnhet. Ugyanakkor lélektani szempontból mégis figyelemreméltó, ha az serkentőleg és bátorítóan hat a bűnbánó számára. A második idézetben, amely egy középkorú katolikus asszonytól származik, az önvizsgálat komplexitása abban nyilvánul meg, hogy a vallomástevő nem csak az elkövetett bűnöket kívánja felidézni. Levelében arról ír, hogy a Szentlélek segítségével az önvizsgálat során szembenéz önmagával. Ez számára nem csupán a bűnök felidézését jelenti, hanem egyszerre az elkövetés motívumainak a feltárását, a környezet vizsgálatát (mentő vagy súlyosbító tényezők), valamint általánosságban a hatások figyelembevételét. E két önvizsgálat közös jellemzője a tudatosság és az igényesség, amely ilyen mértékben csak ritkán fordul elő a forrásanyagban.
„A felkészülés során rá vagyok kényszerülve, hogy számot adjak magamról. Átgondoljam az elmúlt hetek, esetleg hónapok történéseit, gondolatait, csele-
126
kedeteit. Mi az, amit rosszul tettem, mi az, amiben sikerült előre lépnem? Van-e olyan hibám, amivel hiába küzdök stb.?” (L33ÚK)
„Visszatekintéssel és lelkiismeret-vizsgálattal készülök a gyónásra. Ennek alapja az alázat és őszinteség Isten színe előtt. A kérdés, milyen vagyok valójában. A Szentlélek segítségül hívásával kezdem, aki ismeri, és bevilágít a lélek rejtekeibe, és egyben a töredelmes, bűnbánó lelkületet is felébreszti bennünk, a megváltozás vágyával. Így benne és vele nézek szembe önmagammal, keresve a hibás magatartás okait. Miért viselkedem úgy, ahogyan… Sőt ennek eredetét és folyamatát, kifejlődését is végiggondolom. A motívumokat is megvizsgálom, mit miért tettem. A környezetet is megvizsgálom, amelyben viselkedésem így vagy úgy alakult. Ezek lehetnek mentő vagy súlyosbító tényezők. Ránézek azokra a hatásokra, amelyek magatartásomban erősítenek: félelem, szimpátia, érdek stb. Szabad vagyok-e ezektől, vagy befolyásolnak döntéseimben, magatartásomban?” (L76XK)
Egyes beszámolókban a hívek külön hangsúlyt helyeztek arra, hogy nem csak a maguk erejéből végzik el az önvizsgálat sokszor nehéz feladatát. A Szentlelket hívják segítségül, ugyanis meggyőződésük szerint a Lélek az, aki képes az emberben igazi bűnbánatot ébreszteni. Van, aki csak a Szentlélek segítségül hívásának tényét írta le. Többen arra is kitértek, hogy miben kérik és látják a Lélek segítő munkáját. Megfogalmazásuk szerint a Szentlélek segítsége ahhoz kell, hogy pl. számba vegyük bűneinket, hogy felismerjük minden vétkünket és mulasztásunkat, hogy bátorságunk legyen őszintén szembenézni velük. Az önvizsgálat során a gyónótükrök elsősorban abban segítik a híveket, hogy helyes önértékelésre jussanak. Céljuk, hogy tudatosítsák a hívekben a bűn elkövetésének tényét, és felébresszék a hívekben a bánatot. Ha ez megvalósul, akkor egyfajta konfrontáció megy végbe a bűnbánó önértékelése (ilyen vagyok) és a gyónótükör által vetített kép (ilyen vagy) között. A Lélek munkája ugyanakkor az, hogy ez a konfrontáció valóban létrejöjjön, és azt a hívő el is tudja fogadni. Szintén a Lélek munkájának tekinthető, amikor a hívőben a bűnösség érzete átalakul Isten előtti bűntudattá.266 266
Oates 1974, 154.
127
„Kérem a Szentlélek segítségét, számba veszem a parancsolatok és emberi kapcsolatok mulasztásait, kérem az Úristen bocsánatát (kb. 30 perc).” (L24XK)
„Gyónás előtt kérnünk kell a Szentlélek megvilágosító kegyelmét is, hogy felismerjük minden bűnünket és mulasztásunkat. A szentség felvételéhez nagy alázattal is kell járulnunk: őszintén hiszem, hogy nagy bűnös vagyok. Azaz hogy Isten kegyelme nélkül képes volnék elkövetni a legszörnyűbb bűnöket is.” (L21XK)
„Lelkileg: végiggondolom, mi nyomja a lelkemet. Kérem a Szentlélek Úristen kegyelmét, hogy őszintén tudjak és merjek szembenézni önmagammal.” (L110SzK)
„Először hálát adok az elmúlt időszak kegyelmeiért, melyeket jóban-rosszban megtapasztalhattam. Másodszor a Szentlélek Istent hívom segítségül, hogy lássam magamban a hibáimat úgy, ahogy vagyok, szépítgetés nélkül. Ezután a lelkiismeret-vizsgálat következik, majd maga a gyónás, mely után a kapott elégtétel tudatos elvégzése.” (L113KK)
Mint ahogyan már korábban említettük, maguk a vallomástevők szólnak arról, hogy az alapos felkészülésnek milyen nagy jelentősége van a bűnbánati alkalmak során. Úgy tűnik azonban, hogy a szokásos önvizsgálati formák mellett a hívek kevésbé élnek az önvizsgálat-bűnbánattartás új lehetőségeivel. Többségük egyedül és általában igen rövid idő alatt végzi el az önvizsgálatot. Bár az OP javasolja a bűnbánati liturgia használatát, egyetlenegy vallomásban sem találunk rá utalást. Többek között ezzel a problémával foglalkozott Benkő Antal és Szentmártoni Mihály, akik Hans Schillingre hivatkozva különféle formákat ajánlottak a teljesebb önvizsgálat és bűnbánat eléréséhez. (Összefoglaló néven ezeket a szentséget megelőző foknak nevezték el.)267 Ide tartoznak az ún. bűnbánati liturgiák, amelyek jól kife267
A szerzők a következő műre hivatkoznak: Schilling, Hans: Die therapeutische Dimension der Buße. In Feifel E. (ed.): Buße, Bußsakrament, Bußpraxis. München. 1975. (Benkő–Szentmártoni 2003, 179–181.)
128
jezik a bűnbánat közösségi „egyházi” dimenzióját, ez ugyanis az egyéni felkészülésben gyakran háttérbe szorul. Ugyanakkor éppen a közösségi jellegből kifolyólag áll fenn az a veszély – ha túlzottan rutinszerűvé válik –, hogy a hívők könnyen egyedül maradhatnak lelkiismereti kérdéseikben, és ezáltal csökkenhet a személyes felelősségvállalás tudata bennük. A szentséget megelőző fokhoz tartozhatnak még azok a bűnbánati dialógusok, amelyek a lelkipásztori tanácsadás (pastoral counseling) stílusában folynak, valamint azok a csoportos beszélgetések, amelyeket a csoportdinamikából ismert „önismereti csoport” jegyei határoznak meg. A lelkipásztori-lelkigondozói tanácsadás a vallomások között is megjelenik mint a „bűnbánat felébresztésének” egyik formája. Talán nem véletlen, hogy éppen egy baptista hívő említi meg ezt a típust (L89PB). A csoportos beszélgetésekről egyetlen hívő sem számolt be, de feltételezhető, hogy kisebb közösségeknél fellelhető az ilyen jellegű közös bűnbánati készülés.268 Némiképp meglepő, hogy az evangélikus levélírók nem számoltak be külön a bűnbánati alkalmakra történő felkészüléseikről. Már a történeti áttekintésben szóltunk arról, hogy az úrvacsoravétel felől közelítve hogyan nőtt a bűnbánati alkalom és az arra való felkészülés jelentősége. Protestáns sajátosságnak tekinthetjük, hogy a legvirágzóbb korszakokban mindig közösségi formában történt a bűnvallásra és az úrvacsorai közösségre való felkészülés.269
5.3.2. Az imádság és a gyónótükrök szerepe a bűnbánati alkalomra való felkészülésben Az egyéni bűnbánatra történő felkészülés igen változatos és sokszínű a hívek körében, ahogyan azt az előző fejezetben bemutattuk. Ugyanez a sokszínűség figyelhető meg a gyónótükrök használatánál is. Vannak, akik még ma is használják azokat a tradicionális gyónótükröket, mint amelyek például a katolikus énekeskönyvben (L1SzK; L76XK; L77XK) vagy az imakönyvekben találhatók (L27XK; L35ÚK; L44ÚK), de több olyan vallomással is találkozhatunk, amelyben a hívek arról számoltak be, hogy mára elhagyták a kötött szövegek segítségét az önvizsgálat során. Ennek egyik oka az, hogy a hívek egy bizonyos életkor és bűnbánati gyakorlat után 268 269
Benkő–Szentmártoni 2003 181. Lásd a 9. fejezetben (Az egyéni bűnbánat gyakorlatának kihívása az egyház és a teológia számára).
129
már nem igénylik a „külső segítséget”. Egyrészt jól ismerik a lelki tükrök tartalmát, másrészt saját visszatérő bűneiket is.270
„Régebben úgynevezett lelki tükör segítségével. Volt mikor a keresztút 14 stációja előtt elmélkedve. Ma már többnyire csendben végiggondolva az aktuális időszak történéseit, majd Isten végtelen, gyengéd, személyes szeretetét tudatosítva ébred fel a bűnbánat és bocsánatkérés. Nem vagy alig viszonoztam első szeretetét.” (L59XY)
A kötött szövegek elhagyásának másik – ugyan ritkábban előforduló – oka az, hogy a hívek elégtelennek találták a tradicionális lelki tükröket.
„A mai ember számára alkalmas kérdések segítsenek az előkészületben, azaz a lelkiismeret-vizsgálatban. Nem elegendő a sematikus bűnlajstrom a régi imakönyvekben. Szemléletváltásra volna szükség, mind a pap, mind a gyónó részéről.” (L83IK) A vallomások színes képet adnak arról, hogy a hívek milyen segítséggel végzik lelkiismeret-vizsgálatukat. A különböző lelki tükrök egyfajta külső kontrollként jelentkeznek, az imádságok pedig azt a célt szolgálják, hogy a hívek lelkiismeretvizsgálatukat valóban Isten előtt tudják végezni.271 Vannak, akik az önvizsgálat során szólítják meg Istent, hogy az ő segítségét kérjék az őszinte bűnbánat felindításához. Imádság keretében gondolják végig, hogy miben bántották meg az Urat, és ily módon kapnak választ arra is, hogy egyéni bűnbánatukban mivel kell foglalkozniuk.
„Gyónásra imában készülök, ugyanis az utóbbi 8 évben azt tapasztalom, hogy megmutatja az Úr, hogy mivel kell foglalkoznom. A gyónásom nem abból áll, hogy összekaparom a legapróbb és a legnagyobb bűnt is, vigyázva, hogy semmi se maradjon ki (mint gyermekkoromban), hanem azokkal foglalkozom, 270 271
A visszatérő bűn fogalmát az előző fejezetben tárgyaltuk. Olivius 1988, 57.
130
amiket az Úr megmutat (foglalkoztat), mert legtöbbször ezeknek oka van. Olyan oka, ami a többiekre is kihat, de legfőképpen az én Úrral való kapcsolatomra. Ezeket kell nekem felderítenem, és ÁTADNOM, mert csak ő tudja ezeket elvenni tőlem. Én hiába küzdök ellenük, újra és újra visszaesek, és elkövetem őket – még ha kevesebbszer is.” (L65ÚK)
„Esti imádságom keretében mindennap rövid lelkiismeret-vizsgálatot tartok. Mióta rohamosabban öregszem, egy kis noteszba följegyzem a jelentősebb botlásokat mások számára érthetetlen emlékeztető szóval, hogy majd könynyebb legyen az időszakos számadás. A gyónásra egy-két nappal előbb elkezdem az előkészületet. Az imakönyvemben található lelki tükör a kiindulási alap, ehhez jönnek az említett feljegyzések. Az imakönyv szerint a felkészülést a Szentlélek segítségül hívásával kezdem, hogy juttassa eszembe bűneimet.” (L44ÚK)
A fenti idézetekben az imádság kétirányú kommunikációs csatornaként jelentkezik. Rajta keresztül a hívő kapcsolatba kerül az Istennel (mivel bántottam meg az Urat), és ugyanakkor az Isten is kapcsolatot létesít a hívővel (az Úr megmutatja, hogy mivel kell foglalkoznom). A következő idézetekben a hívek nem szólnak az imádságról, mégis hasonló tendenciát figyelhetünk meg.
„Az előkészület inkább gondolkodás, számvetés jellegű, mint ima. Az imakönyvekben található ilyen jellegű imákat igen ritkán használom.” (L16ÚK)
„Főként olvasással ( szeretem teológusok írásait olvasni), de az is előfordul, hogy egy lelki nap vagy egyéb előadások ébresztenek rá a gyónás szükségességére.” (L105SzK)
„Készületem abból áll, hogy magamba nézvén, gondolatban végigmegyek a tízparancsolaton.” (L25ÚK)
131
„Szentgyónáskor egy tiszta lapot teszek a naptáramba, és a lelkiismereti figyelmeztetés után lejegyzem. Szentgyónás előtti napon hagyományosan újra végigolvasva a »Szent vagy, Uram« lelki tükrét.” (L14XK)
5.4. A BŰNTUDAT FAJTÁI
Az egyéni bűnbánat gyakorlatában lejátszódó összetett lélektani jelenségek megértéséhez elengedhetetlen, hogy a bűntudattal mint meghatározó érzelemmel részletesebben is foglalkozzunk. Erre azért is szükség van, mert a köznyelvben gyakran összemosódnak a bűntudat különböző fajtái. Az összefoglalást ugyanakkor megnehezíti, hogy a szakirodalomban számos, egymástól eltérő csoportosításokkal találkozhatunk. A bűntudat olyan komplex érzelem, amely több területen hat a személyiség működésére és fejlődésére. Ahhoz, hogy az ember bűntudatot éljen át, a személyiség olyan összetevőinek bizonyos szintű fejlettségére van szükség, mint az én kialakulása, az önreflexió, a kötődés, a társas szabályok belsővé válása, a lelkiismeret, az értelmi működések magasabb szintje. A leginkább elfogadott meghatározás szerint a bűntudat morális érzelem.272 Edward V. Stein két nagy csoportra osztja a bűntudat fajtáit: (1) normális, egzisztenciális, (2) valamint patológiás bűntudat.273 Az előbbit a kifejlett személyiség természetes reakciójának tartja, amely akkor jelentkezik, ha az egyén valamiben eltér saját normarendszerétől, az utóbbit további két fajtára osztja: a bűntudat túlzott intenzitására, valamint a bűntudat hiányára és zavartságára. Tomcsányi Teodóra a pszichológia általános felosztását követi, amikor valós, infantilis és neurotikus bűntudatról beszél. Valós bűntudaton azt érti, amikor az ember tudatosan felrúgja a saját maga által igaznak érzett normák értéksorrendjét. Egészséges személyiségfejlődés esetén ennek belső következménye a szorongással analóg bűntudatérzés, amely a bűn leküzdéséhez és az akaraterő mozgósításához szükséges belső energiák forrását tartalmazza. Ennek nyomában alakulhat ki a bűnbánat, amelyben gyógyító erők rejlenek.274 Ebben a folyamatban természetesen számos akadály jelentkezhet. Minden
272
Horváth-Szabó 2002, 181. Stein 1990, 490. 274 Tomcsányi 2003b, 121. 273
132
belső energia ellenére – amelyet a bűntudat érzése válthat ki az egyénben – nem magától értetődő, hogy a bűntudatot követi a bűnbánat és végső soron a gyógyulás. Ennek klasszikus bibliai példája Péter és Júdás esete, akik egymástól teljesen eltérő módon szembesültek bűntudatukkal. A bűntudat mozgósító ereje mindkettőjüknél intenzíven jelentkezett, de irányultságuk teljesen eltérő volt. Bár ezúttal nincs módunk kifejteni, mégis érdemes megjegyeznünk, hogy izgalmas teológiai kérdéssé válhat, hogy melyikre tesszük a nagyobb hangsúlyt: azokra az akadályokra, amelyek meggátolták Júdást abban, hogy bűntudata Isten előtti bűnbánattá alakuljon át, vagy azokra a támogató erőkre, amelyek Péterben mély bűnbánatot ébresztettek. A végső kérdés az, hogy melyiket tekintjük természetes és melyiket természetellenes folyamatnak vagy következménynek. Tomcsányi kiemeli: a gyermek tízéves korában már magáénak vallja a szabályokat, amelyeket a felnőttek kényszerítenek rá, de még betű szerint értelmezi őket, és a cselekedeteket is ezek szerint bírálja el, illetve méri össze.275 Ha az egyén felnőttkorában is megmarad ennél a szintnél, akkor infantilis bűntudatról beszélhetünk. A bűntudat harmadik formáját Tomcsányi a következőképpen jellemzi: „A neurotikus ember bűntudatérzése általában kínzó szövevény. Az azonos forgatókönyvre írt kudarcok időrabló, értelmetlen ismétlődése állandó bűntudatot tart fenn, ami csökkenti az önbizalmat, és meghasonlottsághoz vezet.”276 A neurotikus bűntudat eredetének feltárása azért jelent komoly nehézséget, mert nem a jelenkori cselekedetekhez kapcsolódik, hanem általában a gyermekkori történésekre vezethető vissza. Szentmártoni Mihály az egyéni bűnbánattal összefüggésben fogalmazta meg csoportosítását.277 (1) Az egzisztenciális bűntudat a valós és az eszményi állapot közötti állandó feszültség kifejezése. Az ember nem az, akinek lennie kellene: az egzisztenciális bűntudat az elmulasztott lehetőségek, a nem kamatoztatott képességek, illetve kiteljesedésünk meghiúsulásának a visszajelzése. Önmagában véve nem alkotja az egyéni bűnbánat tartalmát, hiszen felmerüléséhez és kiváltódásához nem kapcsolódik konkrét elkövetett bűn. Az egzisztenciális bűntudatot ontológiai bűntudatnak is nevezik. (2) A reflexív vagy morális bűntudat annak a belátásából fakad, hogy az ember szabad akaratából az erkölcsi norma, illetve valamilyen erkölcsi érték ellen 275
Tomcsányi 2003b, 123. Tomcsányi 2003b, 124. 277 Szentmártoni 1999, 95–97. 276
133
cselekedett, vagy letérni szándékozik arról az útról, amelyet a maga számára helyesnek ismer el. A törvényszegés ténye tehát még nem elégséges feltétele a bűntudat kialakulásának. Fontos és lényegi feltétele a morális törvények ismerése és elismerése, fontosságuk belátása. Elsősorban nem meghatározhatatlan érzelemről van szó, hanem belátásról, amelyet a bűntudat érzése követhet. (3) A pszichológiai bűntudatnál először az érzelem jelentkezik, majd csak ezután következik a reflexió: mi is idézte elő ezt az érzést. Általában akkor jelentkezik, amikor az ember megszegi az emberi együttélésre vonatkozó szabályokat, megsért valakit, testi vagy lelki fájdalmat okoz valakinek, elmulaszt megtenni valamit, megszegi az ígéretét, elfelejt valamit, ami a másiknak fontos.278 (4) Bizonyos értelemben a pszichológiai bűntudathoz tartozik az irracionális vagy kóros bűntudat is. Olyan érzelmi állapotot jelent, amikor az ember nem képes feltárni a bűntudatot kiváltó okot, illetve amikor a bűntudatot kiváltó cselekvés súlyossága nincs arányban a bűntudat intenzitásával. A szakirodalom említést tesz az ún. teológiai bűntudatról is, ám ez nem tekinthető különálló bűntudati formának, hanem inkább olyan lélektani jelenségnek, amely az előbb említett bűntudati típusokat – elsősorban a reflexív és a pszichológiai bűntudatot – egy absztraktabb szintre helyezi. A pszichológiai bűntudat a személy és a másik személy kapcsolatában bír jelentéssel, a morális bűntudat a személy és a morális törvények viszonyából származik, a teológiai bűntudat a személy és az Isten viszonyának összefüggésébe helyezi mindazt a törést, amelyet a személy átélt. 279 Mint ahogyan már korábban említettük, ahhoz, hogy az ember valós bűntudatot érezzen, szükség van a személyiség összetevőinek bizonyos szintű fejlettségére. Ennek hiánya a bűnbánati gyakorlatban is tapasztalt eltéréseket eredményezhet, mint például skrupulózusságot vagy aggályoskodást. Az aggályos bűnbánó ugyan keresi az Istennel való kibékülést, de képtelen megtalálni és átélni azt az absolutióban. Egy emlék, múltbéli tapasztalat vagy tett annyira uralja a tudatot, hogy ismételt megvallásra kényszeríti a hívőt. Normális körülmények között az ember tudja, hogy felelős tetteiért, de annak is tudatában van, hogy önmagunk vállalásának vannak határai is. 278
Horváth-Szabó 2002, 183. Tringer László a teológiai bűntudat megjelenésével használja a bűn-tudat kifejezést, míg annak hiányát a bűntudat fogalmával jelöli. „Bűnösségünk elismerése és a megszabadulás lehetősége csodálatosan fonódik egységbe a gyónás gyakorlatában. Ahogy a bűn, mint létünk alapvető határozmánya a megbocsátás felől nyeri el igazi értelmét, úgy bűn-tudatunk a gyónás gyakorlatában nyer egyéni megfogalmazást és értelmezést.” (Tringer 1991, 79.)
279
134
Az aggályos alapállás ezzel szemben az, hogy felelősségét végtelennek érzi, és így képtelen megragadni az absolutio felszabadító erejét.280 A skrupulózusság pedig egyfajta döntési képtelenségből eredeztethető. Gyengesége miatt az ilyen képtelen megküzdeni az élet nehézségeivel. A félelmek és szorongások ebből a képtelenségből születnek. Egyes kutatók az aggályosok obszesszív vonását emelik ki. Úgy vélik, a helytelen szexuális nevelés vagy az ezen a téren felmerült és meg nem oldott problémák térnek vissza kényszerképzetek alakjában. Az ellenük folytatott védekezés sikertelensége tükröződik vissza a skrupulózus beteg bűntudatában.281 Végezetül két megjegyzést hadd tegyünk a fenti gondolatokhoz. A neurotikus bűntudat többnyire olyan összetett, a személyiség működését és fejlődését befolyásoló pszichikai jelenség, hogy a bűnbánati alkalmak során közreműködő segítő személyek ez irányú kompetenciája erősen megkérdőjelezhető. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a bűnbánati alkalmakra szánt átlagos idő sem elegendő ahhoz, hogy a segítő személy mélyrehatóan foglalkozzon e jelenségekkel. Éppen ezért ha a bűnbánót fogadó személy felismeri az irracionális vagy kóros bűntudatot, legjobban teszi, ha a segítségnek más formáját keresi, vagy ha módjában áll, szakemberhez irányítja a bűnbánót.282 Ennek a jelentőségét éppen a szakszerű, megfelelő segítségnyújtás szempontjából kell hangsúlyoznunk. Ez semmiképpen nem jelent kudarcot a segítő személy (lelkész) részéről, ha úgy tekint saját hivatására, mint egy láncszemre a segítő személyek kapcsolatában. A minél eredményesebb bűnbánati gyakorlat szempontjából is szükséges hangsúlyoznunk, hogy amikor neurotikus bűntudatról beszélünk, akkor nem csak személyek között teszünk különbséget. Félrevezető lenne ugyanis, ha a határt a neurotikusok és az egészségesek bűntudata között húznánk meg. A korábban már idézett Edward Stein hívja fel a figyelmünket arra, hogy a bűntudat különböző fajtái egyszerre is jelentkezhetnek az egyénben, s ez különös érzékenységet kíván a segítő személytől.283
280
Szentmártoni 1999, 96.; Benkő és Szentmártoni 2003, 190–191. Benkő és Szentmártoni 2003, 192. 282 Ferris 2004, 72–75. 283 Stein 1990, 491. 281
135
5.5. A BŰNÖK CSOPORTOSÍTÁSA
A felhívás konkrétan nem kérdezett rá arra, hogy a hívek milyen bűnöket vallanak meg a bűnbánati alkalmak során. Ennek okát részletesen tárgyaltuk már a 2. fejezetben. Az alábbiakban mégis szeretnénk kitérni két olyan sajátosságra, amely a bűnvallások tartalmát érinti, és amelyeknek a figyelembevétele fontos impulzusokat adhat a bűnbánati gyakorlat további vizsgálatához. Mielőtt ezeket ismertetnénk, néhány gondolatban kitérünk a keresztény hamartiológia azon megállapításaira, amelyek megegyeznek a katolikus és a protestáns egyházi tanításban. A keresztény teológiai megközelítés szerint az ember által megtett rossz szorosan összekapcsolódik az Istennel való viszony kérdésével.284 Az ember vétke Isten előtti véteknek számít, hiszen az ember a bűn cselekvésével nemcsak önmaga előtt vagy másokkal szemben vall kudarcot, hanem belenyúlik a transzcendencia terébe. Az ember Isten előtt válik vétkessé.285 A Szentírás egyik központi témája a bűn kérdése. Ám bármennyire gyakran kerül elő ez ember romlottságának a kérdése, a kinyilatkoztatás fő üzenete Isten mentő szeretete, amely az ember üdvösségére irányul.286 Ebből szorosan következik, hogy a Szentírás nemcsak a bűnök felfedésével és leírásával foglalkozik, hanem leküzdésüket célozza meg.287 Ezt a küzdelmet az ember nem tudja egyedül megvívni. A vétkeket Isten megbocsátása törli el.288 A Szentírásból eredeztetve különbséget tehetünk bűnös létállapot (peccatum habituale) és elkövetett bűn (peccatum actuale) között. Az utóbbi valójában következménye a habituális bűnnek.289
(1) Több levélíró is említést tesz olyan bűnökről, amelyek újra és újra visszatérnek önvizsgálatuk és bűnvallásaik során. A vallomástevők ezeket visszatérő bűnöknek nevezik.
„A lelki tükör aprólékos, tételenkénti átfésülése már nem gyakorlatom. Helyette inkább az esti és reggeli önvizsgálatot követően, de azt sem állandó 284
Reuss 1995, 121. Weber 2001, 313.; Nagy 2004, 27. 286 Weber 2001, 313.; Reuss 1995, 122. 287 Weber 2001, 314. 288 McGrath 1995, 330–331. 289 Reuss 1995, 124. 285
136
rendszerében. Vétkeim javát úgy ismerem, mint Ádáz kutyáját Babits. Visszatérnek, kéretlenül is hűségesek. Még csak azzal sem védekezhetem, hogy ezek »emberi dolgok«, inkább gyarló tények…” (L45XK)
„Sokszor nevetve beszélünk hasonló korú barátnőimmel, és keresgéljük, hogy mit is lehet gyónni. Nem mintha nem volnánk bűnösök, de ezek a bűnök – hibák általában – ugyanazok, az ember restelli mindig ugyanazt mondani.” (L9ÚK)
Éppen a visszatérő bűnök problémájának gyakori előfordulása miatt meglepő, hogy az egyéni bűnbánattal foglalkozó szakirodalom csak igen ritkán tesz említést erről a kérdésről. Bolberitz Pál Minek gyónjak? című írásában ugyan külön fejezetet szentel a visszatérő bűnök problémájának, de megoldásában csak addig jut el, hogy a híveket minél gyakoribb bűnbánatra buzdítja.290 Ezt abból a megfigyeléséből kiindulva teszi, hogy az ismétlődő sikertelenség miatt sokan felhagynak a bűnbánati gyakorlatukkal. Buzdításának másik forrása az a teológiai meggyőződés, hogy az egyéni bűnbánati alkalom kegyelmet közvetít, és így semmiképpen sem hiábavaló. Így ír erről: „Ne feledjük: a bűnbánat szentsége kegyelmet közvetít! Ez azt jelenti: Isten életében részesedünk általa. Ha olykor úgy is tűnik, hogy látszólag semmit sem haladtunk előre a lelki életben, az objektív helyzet mégiscsak más: növekedett bennünk az Isten iránti szeretet, erősödött a hit, elmélyült az alázat, és gyakoroltuk a bűnbánat erényét. Azt már csak halálunk után fogjuk megtudni, hova is jutottunk volna a lelki életben látszólag hatástalan, »mindig csak ugyanazt gyónó« szentgyónások nélkül.”291 A beszámolók alapján úgy tűnik, hogy a hívek éppen a visszatérő bűnöknek a kérdésében szeretnének több segítséget kapni a feloldozást nyújtó személytől, de elsősorban nem az előbb idézett „objektív helyzet” tudatosításával, vagy annak megerősítésével, hogy a bűnbánati alkalom nem hiábavaló. Pasztorális szempontból megfelelőbbnek tűnik az a segítségnyújtás, amely nem a halál utáni időszakra tekint, hanem amely a jelen bűnbánati gyakorlatban próbál segítséget nyújtani a bűnbánó számára. Ilyen lehet a bűnbánati alkalmat megelőző lelkipásztori vagy csoportos beszél290 291
Bolberitz 2002, 29. Bolberitz 2002, 30.
137
getés, illetve olyan lelkivezetői kapcsolat kialakítása, amelyben a hívő alaposan átbeszélheti a visszatérő bűneivel kapcsolatos kérdéseit.292 A bűnbánati alkalomban a hívő elnyeri Isten bocsánatát, szeretete által erőt kaphat ahhoz, hogy küzdjön bűnei ellen, de a megtapasztalt feloldozás természetesen nem jelent garanciát arra, hogy ugyanazt a bűnt soha többé nem fogja elkövetni. Sokszor a lelkivezető érzékenységén és körültekintő magatartásán múlik, hogy sikerül-e a hívő számára úgy bemutatni a visszatérő bűnök elhordozásának lehetőségét, hogy az ne vezessen a bűn bagatellizálásához, felesleges szégyenérzet kialakulásához vagy éppen a bűnbánati alkalmak elhagyásához. Természetesen más a helyzet, ha a segítő személy a visszatérő bűnök kérdését úgy ítéli meg, hogy azok inkább jelzésként szolgálnak a bűnbánó fel nem dolgozott neurotikus bűntudatára vonatkozóan. Ahogyan az előző fejezetben említettük, ilyen esetekben egészen más feladata van a segítő személynek.
(2) Már a patrisztika korában elkezdődött a bűnök közötti különbségtétel, amely szoros összefüggésben állt a kibontakozó vezeklési gyakorlattal.293 A bűnöket két alapvetően különböző csoportra osztották. Az egyik csoportot alkották a különösen súlyos vétkek, amelyeknek az elkövetése kizárást jelentett az eucharisztikus közösségből, és amelyek megbocsátásához a hivatalos egyházi bűnbánattartásra volt szükség. A második csoport enyhébb súlyú bűnökből tevődött össze, amelyeknek az elkövetése nem zárta ki a hívőt az eucharisztiából, és amelyeknek a megbocsátása elérhető volt más utakon is (böjtölés, alamizsnaosztás, szeretetgyakorlás stb.). Ebben a korban még csak kevés bűnt tekintettek vezekléskötelesnek. Ez azonban a korai középkorban megváltozott, és részben a vezeklési könyvek hatására egyre több bűnt tekintettek vezekléskötelesnek, és jelöltek meg peccata mortaliá-nak a peccata venialá-val szemben. A skolasztikától kezdődően aztán a korábbi felsorolásokkal szemben egyre gyakrabban egy tényállást tekintettek súlyos vagy halálos bűnnek.294 E szerint halálos vagy súlyos bűn három elem találkozásakor jön létre: (1) egy jelentős parancs áthágása, illetve nyomós tényállás (materia), (2) világos tudás a tényállás súlyosságáról, (3) szabad hozzájárulás. 292
Benkő–Szentmártoni 2003, 179–181. Weber 2001, 315. 294 Weber 2001, 317. 293
138
Ezzel szemben bocsánatos bűnnek tekinthető az a bűn, amelyet kevésbé jelentős paranccsal szemben követtek el, illetve ahol hiányzik a szükséges belátás vagy a hozzájárulás teljes szabadsága.295
Az evangélikus gondolkodástól idegen a bűnök csoportosítása, hiszen ezáltal könynyen feledésbe merülhet vagy háttérbe szorulhat, hogy nem pusztán elkövetett bűnökkel (peccatum actuale), hanem a bűnös létállapottal (peccatum habituale) állunk szemben. Nem a jelenségekkel (a bűn következményeivel) kell felvenni a harcot, hanem a végső okkal (a bűnnel).296 Reuss András mégis elismeri, hogy a római katolikus egyházban éppen a bűnbánati gyakorlat miatt van létjogosultsága a bűnök felosztásának. Az ugyanis segítheti a híveket abban, hogy a bűnbánati alkalomra készülve jobban számba tudják venni bűneiket, hogy alaposabban megismerjék és felismerjék őket.297 A levelekben a hívek ugyan használják a súlyos bűnök – bocsánatos bűnök kategóriáinak megkülönböztetését, de meglehetősen eltérő értelmezésben és hangsúlyokkal. Mintha a fogalmak meghatározásában érzékelhető lenne az a szerteágazó útkeresés, amely a szisztematikus gondolkodást jellemzi, és amelyre Helmut Weber is felhívta a figyelmet.298 A levelek másik figyelemreméltó sajátossága, hogy bennük a hívek a bűnök szubjektív jellegét hangsúlyozzák. Ennek intenzitása az, ami a híveket a bűnbánati alkalomhoz irányítja, és elsősorban nem az, hogy az elkövetett bűnt az egyház tanítása szerint halálos vagy súlyos bűnnek kell-e tekinteni. Egy utóbbi ugyanis mindenekelőtt azáltal válik a hívő számára súlyossá, hogy úgy érzi: komoly törést okozott az Istennel való kapcsolatában. Ez a megközelítés a protestáns hívek vallomásaiban is jól tükröződik.
„Havonta járok gyónni, néha hamarabb is. Pár évvel ezelőtt szintén havonta, de gyakran csak kéthavonta, mert második feleségem betegápolása stb. megnehezítette a gyónási lehetőségeket. Halálos bűnnek számító esetem egész éle-
295
Weber 2001, 320. Reuss 1995, 127. 297 Reuss 1995, 127. 298 Weber 2001, 319–328. 296
139
temben rendkívül kevés volt, legutoljára talán 15 éve, de sokszor egy jelentéktelen dolgot kellemetlenebb meggyónni, mint egy halálos bűnt. Másképp lát az Isten, és másképp lát az ember.” (L4XK)
„Csendben elgondolkodom, hogy mivel is bántottam meg az én Uramat, mit engedtem meg, hogy közénk álljon. Van, hogy nagyon is jól tudom, mert valami nagyobb rossz, van hogy több »kisebb«,»általános« (mint pl. a szeretetlenség), de tudom, hogy csak az én számomra van ilyen rangsor, mert minden, ami árnyékot vet rám, az az Úr szeretetének a fényét takarja el tőlem.” (L1SzK)
5.6. ÉRZÉSEK ÉS TAPASZTALATOK A MEGÉRKEZÉSIG
A bűnbánati alkalomhoz való járulás indító okát a megzavart állapot feloldásaként fogalmaztuk meg. Ezzel azt kívántuk érzékeltetni, hogy a hívek igen sokszínűen fejezték ki indíttatásaikat. A forrásanyag alapján az tűnt célszerűnek, hogy motivációikat négy csoportra osszuk. Így beszéltünk először arról, amikor a bűnbánó valamilyen nyomasztó terhet cipelt magával, és azt a bűnbánati alkalom során kívánta letenni. Szükségesnek tartottuk hangsúlyozni, hogy ilyen esetekben a teher nemcsak egy konkrét elkövetett bűn lehetett, hanem akár egy gyötrő kérdés, amely régóta foglalkoztatta a segítségre szoruló személyt. A különbségtételt azért tartjuk lényegesnek, mert az absolutio eltérő hatást válthat ki azoknál a híveknél, akik konkrét bűnöket fogalmaznak meg a bűnbánati alkalmak során, és egészen mást azoknál, akik problémáikkal és kérdéseikkel keresik fel a bűnbocsánatot hirdető személyt. Éppen a megfelelő segítségnyújtás szempontjából szükséges tudatosítanunk, hogy a bűnbánati alkalom felkeresése nem jelenti a hívő számára automatikusan azt, hogy az ott megfogalmazottakat bűnnek tekinti. Előfordulhat az is, hogy az egyéb, megfelelőbb segítségnyújtási formák elérhetetlensége vezeti őt a bűnbánati alkalomhoz. A levélírók többsége rendszeres gyakorlatról számolt be. Ezekben az esetekben a bűnbánati alkalmak szerves részét képezték a bűnbánók hitéletének. Az analízis során igyekeztük bemutatni, hogy a rendszeresség egyrészt biztonságot jelent a hívő számára, ugyanakkor azzal a veszéllyel is járhat, hogy a rendszerességhez való
140
túlzott ragaszkodás által nehezebben tud rezonálni valós lelki igényeire. Egy harmadik csoportba foglaltuk össze azokat az idézeteket, amelyekben a hívek olyan indító, mozgató erőnek írták le a lelkiismeretüket, amelynek segítségével vagy késztetésével jutottak el a bűnbánati alkalomhoz. Végezetül pedig külső indíttatásként szóltunk azokról az esetekről, amikor a hívek elsősorban valamilyen előírt kötelezettséget teljesítettek bűnbánati gyakorlatukkal. Az indíttatások sokszínűsége egyben azt is jelenti, hogy a fent említett motivációk közötti határok gyakran elmosódnak. Egyszerre több késztetés is jelentkezhet, amelynek hatására a bűnbánó élni kíván a bűnbánati alkalom lehetőségével. Ebben a sokszínűségben különös állandóságot jelentenek az ún. visszatérő bűnök. Talán nem tűnik túlzottnak az a megállapításunk, hogy ennek problémája jóval jelentősebb a bűnbánók számára, mint ahogyan arra az általunk ismert szakirodalomból következtetni lehet.
141
6. A bűnbánó elvárása az őt meghallgató személlyel szemben
Az előző fejezetben azt vizsgáltuk meg, hogy a bűnbánók milyen belső és külső indíttatások hatására keresték fel a bűnbánati alkalmat. Már a külső és belső késztetések elemzésénél említettük, hogy a bűnbocsánatot hirdető személynek is szerepe van abban, hogy a bűnbánó meg tud-e érkezni a bűnbánati alkalomra, és a feloldozást valóban gyógyulásként tudja-e megélni. Ezt a megfigyelésünket arra alapoztuk, hogy a segítő és a segítségre szoruló közötti kapcsolat gyakran nem a bűnbánati alkalom rituálészerű bevezetésével veszi kezdetét, hiszen legtöbb esetben a bűnbánó már ismeri azt a személyt, akit bűnvallomásával meg kíván keresni, vagy akinél – a választás lehetőségének hiánya miatt – eleget tud tenni az egyháza által előírt kötelezettségének. A bűnbocsánatot hirdető személy jelentősége fokozottan igaz akkor, ha a bűnbánó azért keresi fel a segítő személyt, hogy súlyos, nyomasztó terhétől megszabaduljon. A teher ugyanis gyakran túlmutat azon a törésen, amelyet Istennel szembeni bűnnek nevez a teológia. A bűnbánati alkalmon feltett kérdések és a segítő részéről elhangzó, a lényeglátást bátorító gondolatok előmozdíthatják a gyógyulás sokszor összetett és hosszú folyamatát. A következőkben azt kívánjuk megvizsgálni, hogy a bűnbánónak milyen elvárásai vannak a bűnbocsánatot hirdető személlyel szemben. Milyen feltételek szerint alakul ki közöttük olyan viszony, amelyben a bűnbánó befogadóként és a bűnbocsánatot hirdető személy közvetítőként tud jelen lenni? A bűnbánó elvárásainak vizsgálata azért is fontos, mert a megfogalmazott kritériumok hatással vannak a bűnbánó nyitottságára és az őt meghallgató személy iránti bizalomra. Közvetett módon pedig arra, hogy a hívő miként éli meg Isten bűnbocsátó hatalmát.
Ha a bűnbánókban megfogalmazódik az az elhatározás, hogy részesülni szeretnének a bűnbocsánatban a személyes feloldozáson keresztül, akkor a vallomások alapján két külön úton jutnak el a bűnbánati alkalomig. (1) Az első, amikor a középpontban maga a bűnbánati alkalom áll. A hívő eleget téve belső és/vagy külső indíttatásának, olyan alkalmat keres, ahol megvallhatja bűneit, és elnyerheti a feloldozást. Ilyen esetekben a bűnbocsánatot hirdető személy nem játszik meghatározó szerepet az alkalom kiválasztásában. A középpontban a bűnbánó vallomása és a feloldozó szavak
142
állnak. Ez a megközelítés adódhat abból, hogy a hívő számára nincsen reális választási lehetőség, mivel közvetlen környezetében csak egy valakit tud megkeresni vallomásával az érvényes feloldozás reményében. Leginkább a szórványhelyzetben élő katolikus híveknél tapasztalható ez a helyzet. Ugyanakkor hitbeli meggyőződés is állhat amögött, hogy a bűnbocsánatot hirdető személy ennyire háttérbe szorul. A következő idézetek ezt kívánják érzékeltetni.
„Személy szerint nálam sincsen különösebb napirendje a gyónásnak, amikor érzem, hogy rám nehezedik a bűn (bűnbánat, a bűn felismerése következtében), letérdelek és bocsánatot kérek Istentől. Ha lehet, egy lelki társamat hívom tanúnak. De van, amikor magamban maradok. Ha van segítség, az sokkal jobb, hiszen Isten kegyelmét hallhatóan tolmácsolja. Van olyan testvér, aki gyakrabban van mellettem, van olyan, aki ritkábban.” (L89PB)
„Szilárd hitem és meggyőződésem, hogy a szentség kegyelmet közvetít. Jézus az, aki megbocsát, aki magára vállalta bűneinket, aki feloldozást adhat, aki eltöröl minden bűnt, kiengesztelte az Atyát helyettünk és érettünk. Kegyelmét adja, hogy újra tiszta lappal kezdhessük el a napunkat. Ezért nem zavar az emberi közvetítő a szentség kiszolgáltatásánál. Abban a pillanatban, amikor belépek a gyóntatószékbe, nem fontos számomra, hogy ki ül ott. Nem azt a személyt látom, hanem az Úr Jézussal beszélgetek. Neki tárom fel lelkem legmélyebb rejtekét, és hiszem, hogy a gyóntatón keresztül az ő kegyelme, irgalma, megbocsátása jut el hozzám.” (L33ÚK)
„Egy pap barátom mondta, hogy a bűnbocsánat szentsége az egyik legnagyobb ajándék Isten részéről az ember számára, mert ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor balesetet szenvedsz, eltörik kezed-lábad, de van egy hely, ahová ha elmégy (vagy törött lábbal elsántikálsz), pár perc után teljesen épen és egészségesen jössz ki. Jézus gyógyításai is erről tanúskodnak. […] Nem tudjuk, hogy mi a pokol, nem tudjuk valójában sem, hogy titkos bűneink kiben milyen sebeket okoznak, csak annyit tudunk, hogy van egy hely, ahonnan épen
143
és egészségesen lehet kijönni, függetlenül attól, hogy mennyire szilánkosra törött a lelkem.” (L90PK)
„A katolikus egyház tanítása szerint a gyónásban tulajdonképpen nem a pappal, hanem Krisztussal állunk szemben. A pap csak közvetítő. Krisztus az, aki feloldoz, és árasztja lelkünkre a megújulás és megerősödés kegyelmeit. Ennek természetesen előfeltétele (és ez adja meg a gyónás érvényességét is) az őszinte bűnbánat és erős fogadás, hogy bűnt soha többé! Akiben ez a két feltétel nincs meg, a gyónása érvénytelen, azaz nem részesült a bűnbocsánat szentségében, azaz kegyelmeiben.” (L21XK)
„Minden pap jó gyóntató, mert feloldoz, és ez csodálatos megkönnyebbülés.” (L12XK)
Az első idézetben jól tükröződik az a protestáns tanítás, hogy Isten bocsánatának elnyeréséhez nem szükséges egy harmadik személy. A hívő imádságban is Isten elé viheti bűneit, és bízhat abban, hogy Isten meg is bocsátja azokat. Vallomásában a fiatal baptista hívő azonban megjegyzi, hogy jobb, ha valaki hallhatóan tolmácsolja Isten kegyelmét. Teológiailag nincsen különbség a személyes imádságban átélt bűnbocsánat és egy harmadik személy által hirdetett feloldozás között, de érzelmileg mélyebb hatása lehet annak, ha a bűnbánó élőszóban, személyesen neki hirdetve hallja a feloldozást. A vallomástevő nyilvánvalóan már többször átélte ezt. Ezért írta, hogy ha csak teheti, valakit tanúnak hív, hogy az segítségére legyen. Nem a segítő személye a fontos, hanem az, hogy hallhatóvá válik a feloldozás. A megfogalmazásból az is kiderül, hogy a tanú jelenléte nem a bűnvallás megerősítését szolgálja, hanem a bűnbocsánat közvetítését segíti elő. A következő idézetekben a vallomástevők szintén magát az alkalmat helyezik előtérbe. Itt sem a bűnbocsánatot hirdető személye a fontos, hiszen ő csak közvetít a hívő és Jézus között. A bűnbánati alkalom mindenekelőtt találkozást jelent a bűnbocsátó Krisztussal. Nyilvánvaló, hogy a közvetítőre szükség van, és ilyen értelemben a katolikus hívek vallomásai nem hozhatók párhuzamba az előző vallomással. De itt sem a személy fontos, hanem az egyház által ráruházott szerep.
144
Az utolsó idézetben – bár más megközelítésben – szintén az alkalom áll a középpontban. A feloldozásban olyan megkönnyebbülést jelentő esemény történik, amelyet semmilyen emberi tényező nem befolyásol. Ez a vallomásban pozitív megközelítésben kerül elő: minden pap jó gyóntató, mert feloldoz. Azaz a feloldozást hirdető személy tulajdonságai nem befolyásolják az alkalom eredményességét.
(2) A vallomások döntő többségében azonban a hívek konkrét elvárásokat fogalmaznak meg a bűnbocsánatot hirdető személlyel kapcsolatban. Részben eltérve az analízis eddigi módszerétől, a jobb áttekinthetőség érdekében négy csoportra osztottuk a különböző elvárásokat. Ezek bemutatását követően külön kitérünk a segítő személyek azon vonásaira, amelyek már konkrétan a bűnbánati alkalmakra vonatkoznak.
6.1. HITBELI ELVÁRÁSOK
A beszámolókban a segítő személlyel kapcsolatos elvárások leggyakrabban felsorolásszerűen jelentkeztek. Ezeket próbáltuk csoportosítani az alábbiakban, szintén felsorolásszerűen. Ha egy vallomásnál csak egy kritérium fogalmazódott meg a segítő személlyel kapcsolatban, arra külön hangsúlyt helyeztünk, kiemelve a teljes idézetet. Az első csoportba azokat az elvárásokat gyűjtöttük össze, amelyek a bűnbocsánatot hirdető személy hitére vonatkoznak: •
legyen imádságos lelkületű;
•
szeresse Istent teljes erőből;
•
legyen tisztában lelki sérüléseivel;
•
állandóan mélyítse a kapcsolatát Jézussal;
•
teljesen az Úrra bízza magát, hiteles hívő ember legyen;
•
legyen igazán hívő pap;
•
legyen lelki társ;
•
ismerje érzelmeit és gyengeségeit.
A fenti elvárásokból kitűnik, hogy a csoportosítás nem problémamentes, hiszen a bűnbánók maguk definiálják a segítő személyre vonatkozó hitbeli elvárásaikat. Ily
145
módon nehéz meghatározni, hogy mi állhat az igazán hívő pap, vagy a szeresse Istent teljes erőből kifejezések mögött. Azt azonban feltételezhetjük, hogy a hitbeli elvárások a bűnbánók azon meggyőződését tükrözik, hogy a bűnbocsánatot hirdető személy mindenekelőtt közvetítőként van jelen a bűnbánati alkalmon.299 Azaz kapcsolatban kell lennie azzal, aki felé és akinek a nevében közvetít. Ez tükrözi az, hogy Isten-szerető, hívő ember legyen, aki élő kapcsolatban van az Istennel. Ugyanakkor a segítőnek a saját hibáit is ismernie kell. Ez nyilvánvalóan a megértést és az empátiát szolgálja. Ha ugyanis tudatában van a saját törékenységének (ez is a hit része), akkor megértőbben tud fordulni mások problémái felé is. A fenti igények jól tükrözik azokat az ambivalens elvárásokat, amelyeket a hívek általánosan megfogalmaznak a lelkészi szolgálattal kapcsolatban. A lelkész legyen „egészen más” jelenség, mert csak így lehet a transzcendens megjelenítője. De egyidejűleg legyen „teljes ember” is, mert csak így lehet igazi kapcsolatot kialakítani vele.300 A későbbiekben még kitérünk arra, hogy a bűnbocsánatot hirdetővel szemben megfogalmazott elvárások mennyiben egyeznek meg a lelkigondozókkal kapcsolatos elvárásokkal. Itt csak két észrevételt szeretnénk tenni. Azok a hívek, akik hitbeli elvárásokat fogalmaztak meg a bűnbocsánatot hirdető személlyel kapcsolatban, azok általában nem szóltak egyéb elvárásokról. Ezzel azt sugallták, hogy az Istennel való kapcsolat, a segítő személyes hite elegendő a megfelelő bűnbánati kapcsolat kialakulásához, s hogy ebből automatikusan következnek azok a tulajdonságok, amelyeket a hívek a jó segítő tulajdonságainak írnak le (empátia, türelem, elfogadás).301 Ez a szemlélet természetesen nem problémamentes, sőt könnyen félrevezetheti mind a bűnbánót, mind a segítő személyt.
299
Howard Clinebell neves amerikai lelkigondozó klasszikussá vált könyvében a segítő személy szerepét szintén közvetítőként határozza meg. A segítő személy feladata ugyanis, hogy segítse a hívő személyt abban, hogy az Istennel való kapcsolatába ékelődött akadályoktól megszabaduljon. Ilyen akadály lehet a félelem és a bűntudat (Clinebell 1966, 14.). 300 Hézser 2005, 34. 301 L1SzK, L17XK; Érdekes megfigyelnünk, hogy a kérügmatikus és numizmatikus lelkigondozói irányzathoz tartozók szintén a fenti álláspontot képviselik. Thurneysen szerint a segítő személy felhatalmazása személyes elhívásából eredeztethető. Az elhívás legfontosabb jele a hit, s ez generálja a segítő személy türelmét, lelkesedését és a segítségre szoruló személy iránti figyelmességét. Adams még radikálisabban fogalmaz, amikor azt mondja, hogy csak a hívő, újjászületett ember lehet segítségére a bajba jutott embereknek, hiszen a segítség a Szentlélek munkája, és aki nem újjászületett hívő ember, az nem ismerheti a Szentlelket (Thurneysen 1946, 314–316.; Adams 1972, 20–24.).
146
A hitbeli elvárásokra vonatkozó másik sajátosság, hogy azok nem kizárólag a gyógyító kapcsolatra vonatkoznak, hanem túlmutatnak azon („mélyítse állandóan kapcsolatát Jézussal”).
6.2. ÉLETVITELI ELVÁRÁSOK
Az elvárások második csoportja azokat a kritériumokat tartalmazza, amelyeket a hívek a bűnbocsánatot hirdető személy életvitelével kapcsolatban fogalmaztak meg: •
gyakorolja az evangéliumi szegénységet;
•
legyen benne életöröm és hála;
•
példamutató és erkölcsös életet éljen;
•
legyen önfegyelme;
•
legyen szelíd, mert akkor könnyű elfogadni, amit helytelenít;
•
legyen szolid és csendes;
•
úgy éljen és viselkedjen, ahogyan hirdeti is;
•
ne csak tanítsa, hanem maga is élje az evangéliumot.
A fenti elvárásokból arra következtethetünk, hogy egyes bűnbánók számára fontos, hogy a bűnbocsánatot hirdető személyek a szűkebb értelemben vett munkájuk mellett milyen életet élnek. Ez részben érthető, hiszen azok a személyek, akik a bűnbocsánat szolgálatát végzik, legtöbb esetben vezetői is egy-egy közösségnek. A hívek nemcsak azt várják el tőlük, hogy a bűnbocsátó Isten szeretetét közvetítsék a bűnbánati alkalmon, hanem hogy példaképei is legyenek a közösségnek. Minél inkább a közösségek előtt élik le a lelkészek a személyes hitéletüket, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy életvitelükkel befolyásolják a bizalmi kapcsolat kialakulását.302 A szolid és csendes életvitel igénye azt az általános megfigyelést támasztja alá, hogy a lelki problémákkal és kérdésekkel küszködő emberek könnyebben megtalálják a segítség forrását olyan segítőkben, akik magatartásukban is tükrözik a mások felé való nyitottságot. A harsány, igazságokat kinyilatkoztató lelkészekben nehezebb 302
A példaadás természetesen csak addig lehet serkentő, ameddig a közösség tagjai megőrizhetik egyéni szabadságukat életük alakításában. Ha követendő példaként és nem további alternatív lehetőségként jelenik meg a vezető életvitele, akkor az egyén szabadsága veszélybe kerül, és a vezetőre (különösen a családjára) is felesleges terheket ró.
147
fellelni az empatikus, megértő, másokra figyelő és elfogadó vonást, amely szükséges ahhoz, hogy a bűnbánó bátorságot érezzen egy segítő kapcsolat kialakításához. Az utolsó két elvárás a bűnbánati folyamat szempontjából érdekes. A bűnbánati alkalmon a lelkész – amennyiben lehetősége és igénye van rá – tanácsokkal is ellátja a hozzá forduló hívőt. Ha a bűnbánó azt látja, hogy a tanácsok „életképesek” – mert ezt mutatja a lelkész életvitele –, akkor ez erőforrást jelenthet a maga számára ahhoz, hogy a saját életében is megvalósítsa a hallott tanácsokat. A fenti elvárásokat azonban nem csak ily módon értelmezhetjük. Felfedezhetjük benne a hívek kritikáját is: nem ilyennek tapasztalják a segítőket, de ilyennek szeretnék látni őket. Leginkább a fenti, életviteli elvárásokkal kapcsolatban gondolhatunk egy másik értelmezési lehetőségre is. E szerint az elvárások nemcsak a segítő személyre vonatkoznak, bár velük kapcsolatban fogalmazódtak meg, hanem egy személyes vágyat is tükrözhetnek: ilyennek szeretném magamat látni, mint bűnbocsánatból élő embert.
6.3. HIVATÁSBELI ELVÁRÁSOK
A bűnbánók a legtöbb elvárást a bűnbocsánatot hirdető személyek hivatásával kapcsolatban fogalmazták meg: •
legyen igényes;
•
éljen egészen papi hivatásának;
•
folyamatosan képezze magát;
•
legyenek széles körű teológiai és pszichológiai ismeretei;
•
legyen jó emberismerő;
•
pedagógiailag nagy tudású legyen;
•
az örök tanításokon kívül hitbeli és erkölcsi kérdésekben is legyen járatos;
•
naprakész ismeretekkel rendelkezzen;
•
hibátlan erkölcsi érzéke legyen;
•
legyen jártas a lelki életben;
•
értsen a lelkigondozáshoz;
•
legyen bíró helyett gyógyító;
148
•
ragaszkodjon minden részletben az egyház hivatalos álláspontjához
•
konkrét fénysugarat nyújtson;
•
ne szegje meg a gyónási titoktartást;
•
igazi fölszentelt katolikus pap legyen;
•
legyen érvényes megbízatása a gyóntatásra;
•
hittel élje meg a hivatását;
•
legyen Jézus mása.
A fenti felsorolásban a következő hangsúlyokkal találkozunk: (1) A vallomástevők számára fontos, hogy a feloldozó személy legyen képzett a maga tudományában. (Itt is szóba kerül a folyamatos képzés szükségessége.) A teológiai ismereteken belül a hívek konkrétan az erkölcsi kérdésekben való jártasságot említették meg. Ez érthető, hiszen a bűnbánati alkalmak során leggyakrabban ezek kerülnek elő. Érdemes itt röviden kitérnünk Hézser Gábor azon megállapítására, hogy ma a lelkészi identitás egyik legfontosabb eleme az etikai kompetencia, hiszen a társadalom egyre nyomatékosabban várja el a teológiától, hogy eligazítást nyújtson bizonyos etikai és erkölcsi kérdésekben. Az etika persze nem moralizálást jelent, hanem a határokkal élni tudás megtalálását.303 Így ír erről a posztmodern létforma összefüggésében: „A robbanásszerűen felgyorsult fejlődés az élet minden területén alapvető etikai kérdéseket vet fel. Olyanokat, amelyekre az általános és tradicionális etikai konstrukció nem tud közvetlen választ adni. Ez megnehezíti a lelkész helyzetét. A lelkésznek már ahhoz is speciális tájékozódásra van szüksége, hogy a komplikált etikai kérdéseket a maga számára értelmezze. De identitása csak akkor lesz stabil, ha kialakította a legfőbb kérdéseket illetően személyes teológiai-etikai álláspontját. Álláspontját és nem ítéletét. Az álláspont azt is jelentheti, hogy valamely kérdésre nincs végleges válaszunk. Ez az etikai dilemma és az ún. nyitott kérdések jelensége.”304 Nyitott kérdéseken azokat az életmeghatározó kérdéseket lehet érteni, amelyek alternatív lehetőségekre, „helyesnek” vagy „tévesnek” tartott magatartásmódra vonatkoznak, és amelyekre általános érvényű, egyértelmű válaszok nem adhatóak. Ilyen kérdések jelentkezésénél különös súlya van a lelkészi kompetenciának. 303 304
Hézser 2005, 61. Hézser 2005, 61–62.
149
(2) Egyes hívek azt is elvárják, hogy a lelkészek pszichológiai és pedagógiai ismeretekkel is rendelkezzenek. Annak ellenére, hogy a naprakész ismeretekkel rendelkezzen elvárást nehéz pontosítani, minden bizonnyal az az igény fogalmazódik meg benne, hogy a segítők ismerjék azokat a kérdéseket, amelyek a híveket szélesebb körben is foglalkoztatják. Egy-egy aktuális, össztársadalmi kérdés ugyanis előhozhat bennük olyan személyes kérdéseket, amelyekre segítséget szeretnének kérni az őket meghallgató személyektől. A médiumokban közzétett híradások egy-egy tragédiáról (terroristaakció, közúti baleset, családi tragédia, iskolai vérengzés) szintén indító tényezővé válhatnak a számvetés és önvizsgálat, illetve a bűnbánati alkalom felkeresése szempontjából. A naprakész ismeretek ugyanakkor a hívek mindennapi életével kapcsolatos kérdésekre is utalhatnak, hiszen minden, ami a bűnvallásban elhangzik, a bűnbánók saját élettapasztalataiból származik.305 (3) A hivatásbeli elvárások szempontjából figyelemreméltók azok a kritériumok, amelyek a feloldozó személy felszentelésére vonatkoznak. A katolikus tanítás szerint csak olyan pap oldozhat fel valakit a bűn alól, akinek érvényes felhatalmazása van a gyóntatásra, illetve a feloldozásra.306 Így érthető, ha a katolikus hívek elvárásként fogalmazzák meg a bűnbocsánatot hirdető személlyel kapcsolatban, hogy püspöktől kapott felhatalmazása legyen erre a szolgálatra. Ugyanakkor feltűnő, hogy ez az elvárás minden esetben egyedüli elvárásként jelentkezik a vallomásokban. Aki megemlíti ezt, az minden egyéb elvárást nélkülöz a segítő személlyel kapcsolatban (!):
„Szerintem igazi fölszentelt pap legyen.” (L52ÚK)
„Ha nincs megfelelő gyóntató, akkor is kénytelen az ember elmenni a kevésbé jóhoz, mert az érvényességhez nem fér kétség és végső fokon ez a lényeg.” (L56ÚK)
305
Wolfgang Steck az általános és a professzionális lelkigondozás közötti összefüggést vizsgálva fejti ki azon nézetét, hogy mindkét jellegű lelkigondozás témája ugyanaz, azaz a hívek hétköznapi életének témái. A vallomások alapján a következő idézet az egyéni bűnbánatra vonatkoztatva is figyelemreméltó: „A lelkigondozás témái nem fogalmazhatók meg, nem dolgozhatók fel a hétköznapi élettapasztalattól elszakítva, hiszen nem csupán egy adott élettörténet bizonyos feltételeiből és azok adott helyzetben való aktualizációjából adódnak, hanem maguk is a hétköznapi világ elemei, egy sajátos, a hétköznapi világban nyert élettapasztalat kifejeződései.” (Steck 2004, 106.) 306 Horváth–Tomka 2002, 244–246.
150
„Nincsenek »kell« elvárásaim. Természetesen vágyaim, elképzeléseim vannak. A gyóntatónak érvényes megbízatással kell rendelkeznie. Ez püspöki hatáskör.” (L28ÚK)
„Felszentelt katolikus pap legyen, ez elegendő. A többiről a Jó Isten gondoskodik.” (L63ÚK)
A protestáns hívek beszámolóiból a felhatalmazás mint a feloldozó személyre vonatkozó kritérium nem kerül elő. Ez érthető is, hiszen a protestáns egyházak teljes egészében a bűnbánóra bízzák, hogy bűnvallásukkal kit keressenek fel. Ez a személy lehet saját lelkészük, egy másik gyülekezeti közösség lelkésze vagy bármelyik hívő testvérük, aki iránt bizalommal vannak. Ennek a kialakult gyakorlatnak az eredetét a reformátorok idevonatkozó írásaiban találhatjuk meg, amelyekről korábban már említést tettünk.307 A hívek döntési szabadságának figyelembevételével érdemes röviden ismertetnünk néhány 20. századi protestáns gyakorlati teológus idevonatkozó nézetét: Eduard Thurneysen az egyetemes papság reformátori tanítására hivatkozva mondja, hogy a feloldozást mint Krisztus által elrendelt szolgálatot minden keresztény gyakorolhatja.308 Így a hívek bárkihez fordulhatnak bűnvallásukkal. Walter Ushadel szintén az egyetemes papság tanításának összefüggésében beszél a feloldozásról, de ő azt vallja, hogy abba nem tartozik bele az absolutio gyakorlása. Az egyetemes papság az istentiszteleten való aktív részvételre (dicsőítés, imádság, Isten igéjének hallgatása és a szentségekkel való élés) és az embertársak megsegítésére vonatkozik. Ushadel a feloldozást – mint speciális szolgálatot – a lelkészi hivatáshoz kapcsolja.309 Seward Hiltner amerikai gyakorlati teológus is a lelkész feladatának tekinti a feloldozás szolgálatát, de ő nem a tanítás felől közelíti meg a kérdést, hanem mindenekelőtt praktikus szempontokat vesz figyelembe. Véleménye szerint ugyanis egy gyülekezeti tag számára az a legtermészetesebb, ha vallomásával éppen a közösség megbízott pásztorát keresi fel.310 Paavo Kettunen szintén a gyakorlat felől közelíti meg a kérdést. Ép-
307
Lásd a 4.2.; 4.3.; 4.4. fejezeteket (Az egyéni bűnbánat gyakorlata napjainkban). Thurneysen 1946, 273–274. 309 Ushadel 1966, 180–196. 310 Hiltner 1949, 19. 308
151
pen a bizalom szempontjából lehet fontos, hogy bár a titoktartás egy laikus segítőre is vonatkozik, de a világi törvények csak a lelkészeknek biztosítják, hogy minden esetben magukban tarthassák a vallomásban hallott információkat.311
Némiképp meglepő, hogy a vallomásokban nem találkoztunk olyan elvárásokkal, amelyek a segítők életkorára vonatkoztak volna. Csupán egy hívő fogalmazta meg, hogy általában az idősebb lelkipásztorokat részesíti előnyben.
„Állandó gyóntatóm nincs. Általában az idős, tapasztalt, bölcs lelkipásztorokat részesítem előnyben. Ez már fiatal koromban is így volt. Magam is konzervatív vagyok.” (L25ÚK)
Az idős, tapasztalt, bölcs jelzők arra engednek következtetni, hogy a hívő az életkorral együtt járó tapasztalatot és az abból gyakran következő bölcsességet részesíti előnyben a segítő kiválasztásánál. A „magam is konzervatív vagyok” megjegyzés azonban mindezeken túlmutat. A konzervatív jelző elsősorban nem az életkorra utal, hanem egy olyan értékrendre, amely alapján a hívő tájékozódik a bűnbánati alkalmak és a bűnbocsánatot közvetítő személy kiválasztásánál. Ez az értékrend-meghatározás tükrözheti azt, hogy egy lelkipásztornak idősnek kell lennie (ez már fiatal koromban is így volt), másrészt vonatkozhat az erkölcsi kérdésekben történő állásfoglalásokra is. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen jellegű „kiválasztás” nem problémamentes, hiszen az túlzottan is befolyásolhatja a segítő kapcsolat dinamikáját.
6.4. A SEGÍTŐ KAPCSOLATRA ÉS A BŰNBÁNATI ALKALOMRA VONATKOZÓ ELVÁRÁSOK
Mint ahogyan az előző fejezetekben láttuk, a bűnbánók hosszan sorolták a bűnbocsánatot hirdető személlyel kapcsolatos elvárásaikat. Az eddig ismertetett elvárások 311
Kettunen 1998, 236–240. ; 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról. A tanú vallomástételének akadályai. 81. § (1) Nem hallgatható ki tanúként a lelkész, az egyházi személy arról, amire a hivatásánál fogva titoktartási kötelezettség áll fenn. A 81. § (1) bekezdés a) pontja szerint mind a lelkész, mind az egyházi személy kizárólag arról nem hallgatható meg, amire hivatásánál fogva titoktartási kötelezettsége áll fenn. Gyónásnak nevezzük azt, amikor a hívő a törvényes gyóntatónak megvallja és megbánja az általa elkövetett bűnöket, és kéri bűnei bocsánatát (CompLex CD Jogtár).
152
érintették a segítő személy hitét, életvitelét és hivatását. A következőkben azokról lesz szó, amelyek már konkrétan a segítő kapcsolatra és a bűnbánati alkalomra vonatkoznak: •
ne vádaskodjon;
•
ne palástolja a bűnt;
•
tegye szabaddá a vezetettet;
•
segítse az önismeretben a gyónót;
•
ne hagyja magát előítéletektől befolyásolni;
•
ne akarja saját képére formálni a gyónót;
•
ne frusztrálódjon;
•
legyen türelmes és bizakodó azokkal szemben, akiket vezet;
•
ne keresse saját érzelmi kielégítését;
•
legyen nagyfokú empátiája;
•
legyen határozott és türelmes;
•
tudja megkülönböztetni a megtört szíveket az orvosi kezelésre szorulóktól;
•
legyen humánus;
•
legyen humorérzéke;
•
képes legyen bizalmat ébreszteni;
•
szánjon kellő időt a gyóntatásra;
•
tudjon jól kérdezni;
•
tudja kiküszöbölni mindazokat a megkötözöttségeket, amelyek a kegyelem akadályai;
•
rá tudja bírni az embert a szembesítésre;
•
erősítsen a jóban, segítsen kikerülni vagy megelőzni a rosszat;
•
időnként pirongasson meg.
A fenti elvárások összessége nyilvánvalóan több beszámolóból származik. Arra törekedtünk, hogy a 117 levélből lehetőleg az összes szerepeljen. Ezek között vannak olyanok, amelyek szinte minden levélben szerepeltek (megértés, empatikus készség),
153
de olyanok is, amelyek csak néhányban.312 A vallomások közötti eltérés elsősorban abban mutatkozott meg, hogy a fenti listából mennyi elvárás fogalmazódott meg egyegy hívő saját felsorolásában. A következőkben megkíséreljük együtt bemutatni ezeket. Az összeállításban két érdekes megfogalmazással találkozunk, amelyekben a bűnbánók a bűnbánati alkalom végső céljáról tesznek említést. A segítőtől azt várják el, hogy tegye szabaddá a vezetettet, valamint tudja kiküszöbölni mindazokat a megkötözöttségeket, amelyek a kegyelem akadályai. Az első megfogalmazásban az a hangsúlyos, hogy a segítő a feloldozáson keresztül szabadítsa meg a hívőt azoktól a lelki terhektől, amelyeket az elkövetett vétkek idéztek elő. A másik megfogalmazás középpontjában ugyanakkor azok a megkötözöttségek állnak, amelyeknek a megléte akadályozza a kegyelem működését. A bűnbánók indíttatásait vizsgálva szóltunk már arról, hogy a hívek különböző módon értelmezték az Istennel való kapcsolat síkján történő törést. Egyes vallomásokban a hangsúly arra került, hogy maga az elkövetett bűn jelentette a törést, a feloldozást pedig úgy értelmezték, hogy az eltörli a bűn tényét. Az elkövetett bűn, a bűnvallás és a feloldozás nem emocionális-pszichikai szinten jelenik meg, hanem megmarad jogi szinten. Így válik a bűnbánati alkalom jogi aktussá, amelyben a segítő személy bírói funkciót lát el. A vallomások többségében a törést mégis úgy értelmezték, mint a bűn elkövetésének negatív lelki következményeit: rossz érzés, lelkiismeret-furdalás stb. Ennél a megközelítésnél a segítőnek abban kell közbenjárnia, hogy a hívő szabaddá váljon a bűntől és mindenekelőtt az ennek következtében kialakuló rossz érzéstől. A beszámolók szerint ehhez az szükséges, hogy a segítő képes legyen – bibliai szóhasználattal élve – különbséget tenni a bűn és a bűnös között. A bűnt ne palástolja el, hanem vegye komolyan. Ne azzal oldozza fel a bűnbánót, hogy jelentéktelenné teszi az elkövetett vétket, hanem hogy hirdeti a bűnök bocsánatát, azt a megbocsátó szeretetet, amely megszünteti a bűnbánó rossz érzését. Ehhez kapcsolódik az az
312
A legyen humorérzéke elvárás például csak egy vallomásban szerepelt. Feltételezhető, hogy ez az elvárás inkább a tágabb értelemben vett lelkivezetői kapcsolatra vonatkozik. A levélíró ugyan nem pontosítja ezt (L110SzK), de a feszültségek oldásában, egy bizalmas kapcsolatban a humornak valóban segítő hatása lehet. A humorra való reagálás vagy akár csak a bűnbánó nevetése sok mindent elárulhat a segítségre szoruló lelkiállapotáról, ha arra a segítő személy kellő figyelmet tud fordítani (Budaker 1950, 31.).
154
elvárás is, hogy a segítő személy – szükség esetén – tisztázó kérdéseivel segítse a bűnbánót a bűnök valódi feltárásában és végső soron a szabadulásban. Az elvárások között szerepel az is, hogy a segítő személy ne vádlóként vagy ítélkező személyként legyen jelen a bűnbánati alkalmon, hiszen a hívő azzal, hogy felkereste lelkészét, már valamilyen szintű felelősséget érez az elkövetett tettei iránt. A segítő személynek feltétel nélküli elfogadással kell lennie a bűnbánó iránt. A bűnbánati helyzetre vonatkozó elfogadó magatartást Tringer László a következő sémával fejezte ki: „Feltétlenül becsüllek, elfogadlak, tisztellek téged, még akkor is, ha ezzel és ezzel a konkrét megnyilvánulásoddal nem értek egyet.” Egyértelműen különválik tehát a személynek és az egyes megnyilvánulásainak szóló üzenet.313 Erről az igényről szól a következő idézet:
„A gyóntató hallgasson végig, adjon tanácsot, de NE ÍTÉLKEZZEN, mert a gyónó – jó esetben – bűneit őszintén megbánva, új életet kezdeni akarva lép a gyóntatószékbe. A bátorítás, segítségnyújtás a jövőre többet ér, mint a »leszidása« annak, aki segítségért, feloldozásért jött. Előfordult, hogy egy paphoz azért nem mentem vissza gyónni, mert az előző gyónás alkalmával bűnösebbnek éreztem magam a végén, mint amikor bementem hozzá.” (L5XK)
A minél teljesebb bűnvallás érdekében elengedhetetlen, hogy a feloldozást hirdető személy türelmén és empátiás készségén keresztül bizalmat tudjon ébreszteni a bűnbánóban. Ő ugyanis még a bűnvallás rövid ideje alatt is hosszú utat tesz meg a kimondatlan, sokszor fájdalmas érzésektől a szavakban megfogalmazott vallomásig. Ehhez az önfeltáráshoz a bűnbánónak érezhető empátiára van szüksége, amelyet a segítőnek a lehető legtöbb csatornán közvetítenie kell felé.314 Figyelemreméltó a feloldozást hirdető személlyel kapcsolatos azon elvárás, hogy a feloldozást hirdetőnek a segítő magatartása ne rekedjen meg a feloldozás aktusában, hanem túl is mutasson azon: a segítő segítse a hívőt a helyes önismeretben,
313
Tringer 1991, 77. Az önfeltárásnak ezt a folyamatát kognitív strukturálásnak is nevezhetjük, mivel belső önmagunk strukturálásáról van szó. Bűnvallásunkkal egyértelműbb képet alkotunk magunkról (Tringer 1991, 78.).
314
155
és legyen türelmes, bizakodó vele szemben, erősítse a jóban, és segítse kikerülni vagy megelőzni a rosszat.
Az elvárásokkal kapcsolatban tehát megállapíthatjuk, hogy a hívek elsősorban olyan gondolatokat fogalmaztak meg a bűnbocsánatot hirdető személlyel kapcsolatban, amelyek a bűnbánati alkalom gyógyító és nem bírói vonását emelték ki. Azon belül is külön súlyt kaptak azok az elvárások, amelyek a segítő személy empatikus készségére és tanácsadói funkciójára vonatkoztak. A következőkben szeretnénk röviden megvizsgálni, hogy az elvárások alapján az egyéni bűnbánati alkalmat milyen típusú gyógyító beszélgetéshez lehetne leginkább hasonlítani. Stefan Blarer négy különböző típusát adta meg a gyógyító beszélgetéseknek:315 (1) a terápiás beszélgetés általában meghatározott módszertani előírások alapján történik. A világos diagnózis és a pontos célkitűzések éppúgy meghatározzák mikéntjét, akárcsak a terapeuta személye. Olyan alapmagatartások jellemzik a gyógyítót, mint az empátia, az elfogadás és a kongruencia316. A terápiás beszélgetések a kompetenciák kialakítására és az én erősítésére irányulnak. Javítják a kommunikációs képességet, igyekeznek aktivizálni az illető személy tartalékait, és bizonyos betegségek vagy tünetek gyógyítására törekednek. (2) A tanácsadó beszélgetés célja, hogy a segítséget kérő jobban megértse a pillanatnyi helyzetet, felismerje az összefüggéseket, felmérje saját lehetőségeit, döntéseket hozzon, és elszánja magát bizonyos lépésekre. (3) A kísérő beszélgetésnek mindenekelőtt támaszt adó szerepe van egy meghatározott életfolyamat során, általában kríziseknél. Ennek a beszélgetéstípusnak az a célja, hogy egy olyan párbeszédet kínáljon fel, amelynek során bizonyos folyamatok vagy fejlődési lépések elősegítése és támogatása történik. (4) A tanító beszélgetés ismeretek és felismerések átadására irányul. Ennek során életkérdések, morális-etikai problémák, filozófiai vagy teológiai kérdésfeltevések kerülnek szóba. Ha figyelembe vesszük a segítő kapcsolatra és a bűnbánati alkalomra vonatkozó elvárásokat, akkor nehéz lenne választanunk az egyes beszélgetési típusok között. A bűnbánók egyéni igényei szerint bármelyik szóba jöhet, sőt egy-egy bűnbánati alkalmon ötvöződhetnek a fent említett típusok.
315 316
Blarer 2004, 100–101. A kongruencián olyan hitelességet értünk, amely a segítő személy belső harmóniájára vonatkozik.
156
A titoktartás kérdése több ízben előkerült a vallomásokban. A hívek minden egyes alkalommal úgy számoltak be róla, mint amely szoros összefüggésben áll a bizalom és a bizalomvesztés élményével. A hívek természetes igénye, hogy mindazt, amit megosztanak a segítővel a bűnbánati alkalom során, ne kerüljön mások tudomására. Abban az esetben, ha ez mégis megtörténik, hosszú ideig fennállhat a bizalomvesztés nemcsak a segítő személlyel szemben, hanem magával a bűnbánati gyakorlattal öszszefüggésben is. A titoktartás megsértése ugyanakkor nemcsak a bűnbánó és a bűnbocsánatot hirdető személyes kapcsolatát ronthatja meg, hanem hatással lehet egy egész közösség bűnbánati gyakorlatára is. Egy kibeszélt esetet úgy is értelmezhetnek a közösség tagjai, hogy az akár velem is megtörténhetett volna, velem is megtörténhet. A titoktartás megsértését több szempontból is megvizsgálhatjuk.317 Morális kérdésként kezelve nyilvánvaló, hogy a segítő személy súlyos hibát követ el azzal, ha az egyéni bűnbánatban hallottakat továbbadja.318 Ezzel egyrészt vét azon személy ellen, aki bizalommal fordult felé problémáival, ugyanakkor vét a hatályos egyházi törvények ellen is. A titoktartás megsértését nem lehet jóváhagyni, de kérdéses, hogy a szankciók alkalmazása mennyiben segíti azokat, akik megszegték ez irányú kötelezettségüket. Jelen vizsgálatunkban inkább azt a kérdést kívánjuk feltenni, hogy mi vezetheti a segítőket arra, hogy mégis így cselekedjenek. A bűnvallásban hallottak kibeszélése nem feltétlenül történik tudatos megfontolásból. A segítő személy akkor is elmondhatja a bűnbánati alkalmon hallottakat, ha valamilyen oknál fogva elviselhetetlen teherként éli meg a vele megosztott információkat. Ilyen esetben a titoktartás megszegése önvédelemből történik (nem valaki ellen, hanem saját maga védelmének érdekében). Ide sorolható az is, amikor a segítőt saját tanácstalansága vezeti arra, hogy a bűnvallásban hallottakat kibeszélje. A morális felelősség természetesen itt sem kerülhető meg, de a segítségnyújtás szempontjából szükséges feltennünk a kérdést: miért szegi meg valaki a titoktartás kötelezettségét?
317
Kettunen 1998, 236–240. Lásd Horváth–Tomka 2002, 252–254., valamint a Magyarországi evangélikus egyház törvényei. II. törvény 20.§. 318
157
Az előbb említett okok mellett ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a segítő személy azért beszéli ki a bizalmas információkat és eseteket, hogy ezzel önmagát helyezze előtérbe: velem ilyen súlyú problémákat is megosztanak az emberek.
6.5. AZ ISMERTSÉG SZEREPE A BŰNBÁNATI KAPCSOLATBAN
Az előző fejezetekben tárgyalt különböző elvárások mellett a hívek arra is kitértek beszámolóikban, hogy mit jelent számukra a segítő személy ismertsége. Legtöbben pozitív megfogalmazásban szóltak arról, hogy a bűnbánati alkalmat megelőzően már ismerték azt a személyt, akihez bűnvallásukkal fordultak. Az ismertség általában nagyobb bizalmat jelent nemcsak a feloldozást hirdető személy, hanem a bűnbánati alkalmak iránt is. A hívek vallomásai szerint a bűnbánati gyakorlat eredményességét és a bűnbánati kapcsolat kialakulását nagyban előmozdítja, ha a segítő személy is jól ismeri azt a személyt, aki bűnvallásával hozzá fordul.
„Jelenlegi gyóntatómmal elégedett vagyok. Kedves, öreg plébános atyánk van. Gyermekkorom óta neki gyónok, és megbízom benne.” (L7ÚK)
„Nekem azért fontos az állandó gyóntató atya, mert tudom, hogy ő ismer. Máskülönben tuti, hogy Ádámtól és Évától kezdené, mert muszáj lenne elmondanom magamról sok mindent ahhoz, hogy megértsen a pap, mi miért olyan súlyos vagy fontos nekem, hiszen nem vagyunk egyformák. Nyilván saját bűneink közül is más az, ami nekem jobban fáj, mint másnak. Ezért egyetlen paphoz járok, aki ismer, és szinte félszavakból megért.” (L91PK)
„Csendes, halk szavú, türelmes, odafigyelő, készséges, ismeri az életemet és családi hátteremet.” (L77XK)
„Állandó gyóntatóm van. De kivételes esetben elvégzem más atyánál is a gyónásomat (ifjúsági találkozó, zarándoklat). Számomra nagyon fontos az állandó lelkiatya, hiszen így jobban tudja segíteni lelki fejlődésemet. Legyen a kapcsolatunk személyes, de ne mindennapos.” (L35ÚK)
158
Mind a négy idézetben a hívek arról számolnak be, mennyire fontos számukra, hogy ismerik a segítő személyt. Az ismertség jelentőségét azonban különbözőképpen fejezik ki. Az első idézetben a bizalmat a hosszú ideje tartó kapcsolat (gyermekkorom óta neki gyónok) indukálta. A hívő nem konkretizálja a bizalom érzését, de nyilvánvaló, hogy a bizalom egyfajta állandóságot és kiegyensúlyozottságot jelent a bűnbánati kapcsolatra vonatkozóan. A második idézet (L91PK) központi gondolata a megértés. A hívő azért igényli az állandó segítőt, hogy bizonyos legyen abban: aki meghallgatja bűnvallását, az meg is érti, hogy mi az, ami igazán súlyos és fontos a számára mi az, ami neki jobban fáj, mint másnak. Az ismertség könnyebbséget is jelenthetne a bűnbánó számára, hiszen az akár egyfajta félreértelmezett elfogadást (elnézést) is kiválthat a segítőben. Itt a bűnbánó azonban pontosan az ellenkezőjét szeretné, azaz hogy a segítő személy megérezze és megértse azokat a problémákat, amelyeket ő megoszt vele. Amíg ebben az idézetben a megértés azért fontos, hogy a segítő pontos diagnózist tudjon adni, addig a harmadik és negyedik idézetben a megértés és az ismeret a megfelelő terápia miatt szükséges. Ha ugyanis a segítő jól ismeri a hívő élethelyzetét, jobban tud útmutatást adni a számára. Ennek megtapasztalása további bizalmat ébreszthet a bűnbánóban, aki így még fontosabbnak érezheti a személyes ismertség jelentőségét. Az ismertség nemcsak a bizalmat erősítheti a bűnbánóban, hanem egyfajta kontrollt is jelenthet számára a bűnvallás során. Az ismeretlen személynek történő bűnvallás ugyanis könnyebb lehet a bűnbánó számára egyrészt azért, mert az ismeretlenség biztosíthatja, hogy a segítő személynek nincsenek előítéletei az őt megkereső hívővel szemben. Másrészt pedig az ismeretlenség a hívő szégyenérzetét mérsékelheti, s ez könnyebbé teheti számára a bűnvallást. Ebben az esetben ugyanis nem kell valaki előtt szégyenkeznie elkövetett tettei miatt. Ez a könnyebbség azonban problematikus lehet a bűnbánat egész folyamatára nézve. Az ismeretlen személyt ugyanis a hívő arra is felhasználhatja, hogy enyhítse a bűnökkel való szembesülés nehéz, de mégis elengedhetetlen folyamatát. Erre utal a következő idézet is:
159
„Jó, ha állandó lelkiatyja van az embernek, mert egy idegennek könnyű mindenféle csúnya bűnt felsorolni, aki soha sem látott, nem is fog látni.” (L85XK)
A beszámolókban arra is találunk példát, hogy valaki ismerős és ismeretlen személyt is felkeres bűnbánat céljából. Ez a gyakorlat azonban magában hordozza azt a veszélyt, hogy a bűnbánó szelektálni kezd vallomásaiban, és az adott személyhez szabja vallomását, vagy éppen fordítva: az elkövetett tettekhez választja azt a személyt, akihez bűnvallással fordul.
„Korábban volt állandó gyóntatóm, és ez jó volt, mert akkor én is jobban éreztem annak a súlyát, hogy az elkövetett bűneim ugyanazok, hogy ismét ugyanott állok, nem léptem előre. Ha szabadulni vágyom valami nagy rossztól, akkor is az ad igazán feloldást, ha vállalom arcomat, magamat. Megkönynyebbülök akkor is, ha egy idegennek elsorolom vétkeimet, de ez nem olyan jó. Mégis, amikor nagyon szégyellem magam, akkor ezt választom.” (L115XK)
Bizonyos helyzetekben indokolt lehet, hogy a hívő olyan személlyel legyen bűnbánati kapcsolatban, akivel ritkábban kerül kontaktusba. Előfordulhat ugyanis, hogy a bűnbánó nemcsak a feloldozás aktusát köti össze a segítő személlyel, hanem saját elkövetett vétkeit is. Így minden egyes találkozáskor, amikor a bűnbánó kapcsolatba lép az őt meghallgató személlyel, a megvallott bűnei is felidéződhetnek. Bizonyos értelemben párhuzamba állítható ez a jelenség azzal, amikor a temetést követően a szertartást végző személlyel való találkozás az elhunyt távozásának fájdalmát ébreszti fel a gyászolóban. A bűnbocsánat elfogadása ugyanis nem feltétlenül köthető össze a feloldozó igék elhangzásának pillanatával. Az lehet akár egy hosszabb ideig tartó folyamat is.319
319
Olivius 1988, 90.
160
6.6. A SZEMÉLYCSERÉK OKA
Korábban már említést tettünk arról, hogy a bűnbánati alkalom kiválasztása szempontjából két nagyobb csoportra oszthatók a bűnbánók. Az első csoportba tartoznak azok, akik elsősorban a bűnbánati alkalmat keresik, hogy eleget tegyenek külső és/vagy belső indíttatásuknak. Ennél a gyakorlatnál kevésbé meghatározóak a bűnvallást meghallgató személlyel szemben támasztott kritériumok. A második csoportba azok a bűnbánók tartoznak, akiknek az is fontos, hogy ki az a segítő személy, aki őket meghallgatja. Ha módjukban áll élni a választás lehetőségével, akkor ezt meg is teszik, és hosszabb ideig tartó bűnbánati kapcsolatot alakítanak ki a számukra megfelelő személlyel. Ez a kapcsolat azonban meg is szakadhat, és akár hosszú ideig tartó sérülést eredményezhet a bűnbánó lelki életében. A következőkben a személycserék okait vizsgáljuk meg a beszámolók alapján. (1) A személycserék gyakori oka, hogy a lelkész meghalt, elhelyezték, vagy a bűnbánó maga változtatott lakhelyet, amelynek következtében nem tudta fenntartani korábbi bűnbánati kapcsolatát.
„Elhelyezték, lecsukták, meghalt, elköltöztem.” (L28ÚK)
„A gyóntató változtatásának általában lakóhely-változtatás volt az oka.” (L43ÚK)
„Halál, messzire helyezés” (L14XK)
„Közel húsz éve váltam özveggyé. Ugyanekkor lettem nyugdíjas, és kellett felszámolnom régi, negyvenéves otthonomat. A sok rossz változás nehéz időt hozott életembe, s a legnagyobb hiányt a megszokott, szeretett templomtól, atyáktól való megválás hozta. Új lakóhelyemen igyekeztem a közeli plébánia életébe bekapcsolódni, és rendszeresen jártam gyónni – havonta – egy bizonyos paphoz. Kerestem a kapcsolódás lehetőségét, próbáltam segítséget találni felbolydult lelki életemben, de tíz év kitartása sem volt elég ahhoz, hogy ebből személyes lelkiatyai kapcsolat legyen.” (L19ÚK)
161
A bűnbánók a segítő személy halálát vagy a költözés miatt létrejött távolságot fájó, ugyanakkor érthető és nagyobbrészt elfogadható törésként értelmezték. Ennek eredményeként viszonylag könnyűnek bizonyult a segítő személy váltása. Ám abban az esetben, ha elhelyezés miatt szakadt meg a bűnbánati kapcsolat, a váltás többnyire nehéznek bizonyult. Az ilyenkor gyakran megnyilvánuló értetlenség ugyanis hátráltatta a bűnbánókat abban, hogy megtalálják azt a segítő személyt, akit bizalmukba tudnának fogadni. A hívek nehezen tudták feloldani azt a feszültséget, hogy az egyház egyrészt kötelezi őket a bűnbánattartásra, ugyanakkor „elveszi tőlük” azt a személyt, akinek a segítségével eleget tudtak tenni kötelezettségüknek. Ez a probléma leginkább a katolikus hívek beszámolóiban érhető tetten, hiszen a protestáns egyházakban az egyházi elöljárók csak kivételes esetekben élhetnek a lelkészek elhelyezésének jogával.
(2) A személycserék második meghatározó oka, amikor a segítő személy nem tudta betölteni a bűnbánó vele szemben támasztott elvárásait, és ennek következtében szakadt meg a közöttük lévő bűnbánati kapcsolat. A váltás egészen konkrét negatív élményre is visszavezethető (L46XY, L78XK), vagy éppen arra, hogy a segítő személy nem felelt meg a bűnbánó elvárásainak.
„Gyóntatóváltásom okai: atya halála, elhelyezés. Két keserves év következett. Sajnos rossz tapasztalataim is voltak, ezek okát belátom. Ilyenek: nem ismert, nem volt gyakorlata, élettapasztalata. Például vasárnapi misegyakorlatot javasolt. Én naponta jártam misére.” (L46XY)
„Egyszer azért változtattam gyóntatót, mert a gyakorlatban kivitelezhetetlen volt rendszeresen visszatérő tanácsa egy válsághelyzetben. Ezért döntésképtelenné váltam.” (L55XK)
„A gyóntató legyen nyugodt és higgadt. Érezzem, hogy figyel rám, és ráér. Érezze, hogy sokszor igen kínos a gyónás, segítsen át rajta. Nehéz lehet, de kell, hogy pszichológiai érzéke legyen. Ne szidjon meg semmiképpen, már ha érzi, hogy furdal a lelkiismeret. Legyen jó atya, győzzön meg, mit kell helye-
162
sen tenni. Éreztesse, hogy valóban megbocsátott Isten. Gyóntatóváltoztatásom oka, ha ezeket nem éreztem.” (L26ÚK)
„Változtattam gyóntatót, mert a gyóntatószékben oda nem illő kérdéseket is feltett.” (L78XK)
(3) A harmadik csoportba sorolhatjuk azokat az okokat, amikor a bűnbánó nem külső körülmények miatt változtatott segítő személyt, de nem is azért, mert valamilyen konkrét eset kapcsán csalódott volna az általa kiválasztott személyben, hanem saját okokra hivatkozva igényelte a változást. Például a bűnbánó elérkezettnek látta az időt, hogy segítő személyt váltson. Az ilyen jellegű váltás mindenekelőtt azoknál a bűnbánati kapcsolatoknál fordul elő, amelyek egyben lelkivezetői kapcsolatok is.
„Ha változtattam gyóntatót, úgy éreztem, amit általa megkaphattam, azt megkaptam, tovább kell lépni.” (L8XK)
Csak részben tekinthető külső oknak, amikor a bűnbánó a szégyenérzete miatt fordul vallomásával egy másik segítő személyhez. Egyszeri eseteknél akár indokolt is lehet, ha a bűnbánó úgy látja, hogy vallomása túlzottan is megterhelné a segítő személlyel való kapcsolatát. De ha az ilyen jellegű változtatás gyakorivá válik, az jelzésértékű lehet arra nézve is, hogy a vallomástevő valamilyen gátló tényező miatt nem tud vagy nem akar szembesülni a saját vétkeivel.320
„Volt, hogy változtattam gyóntatót, mert szégyelltem bevallani fiatalkori bűneimet.” (L66XK)
6.7. A TALÁLKOZÁS SZEMÉLYI FELTÉTELEI
Az előző fejezetben azt kíséreltük meg bemutatni, hogy a bűnbánók milyen elvárásokat támasztottak az őket meghallgató személyekkel szemben. Tudatosan használtuk ezt a tág ölelésű kifejezést (meghallgató személy), érzékeltetve azt a szinte min320
Egy hasonló lelki folyamatot a pszichiátria doctor hoppingnak vagy acting outnak nevez.
163
den beszámolóban megjelenő elvárást, hogy a segítő személy meghallgató személyként legyen jelen a bűnbánati alkalomban. Nem feledve természetesen azt sem, hogy a bűnbánati alkalmon feltett kérdések és a segítő részéről elhangzó, a lényeglátást bátorító gondolatok előmozdíthatják a gyógyulás sokszor összetett és hosszú folyamatát. Általánosságban megfogalmazhatjuk, hogy a bűnbocsánatot hirdető személynek döntő szerepe van abban, hogy a bűnbánó a feloldozást valóban gyógyulásként tudja-e megélni. És itt nem csak a kimondott, hallható szóra gondolunk, hanem mindazokra a jelekre, amelyeken keresztül a segítő személy előmozdíthatja és segítheti a bűnbánó őszinte és minél teljesebb kitárulkozását. Érdemes röviden párhuzamot vonni egyes pszichoterápiás és tanácsadói beszélgetések és az egyéni bűnbánati alkalmak között.321 Ha a segítő kapcsolatra és a bűnbánati alkalomra vonatkozó elvárásokat megfigyeljük, akkor feltűnő hasonlóságokat vehetünk észre az ott megfogalmazottak és a Carl R. Rogers elvei szerinti beszélgetésvezetés ajánlott módszertani jellemzői között. Gondolok itt mindenekelőtt arra, amit összefoglalóan nondirektív attitűdnek nevezünk. Ugyanakkor azt sem lenne helyes szem elől tévesztenünk, hogy a bűnbánók komoly elvárásokat fogalmaztak meg a segítő személyek hitére és életvitelére vonatkozóan. Ezek általában egyáltalán nem kerülnek elő pszichoterápiás vagy tanácsadói kapcsolatok esetében. Ezt akkor is szükséges hangsúlyoznunk, ha az ilyen jellegű elvárások mögött személyes vágyak vagy ideálok is meghúzódhatnak. Végezetül arról szóltunk, hogy a bűnbánati gyakorlat eredményességét és a bűnbánati kapcsolat kialakulását nagyban előmozdítja, ha a segítő személy és a bűnbánó már a bűnbánati alkalmat megelőzően valamilyen színtű ismeretségre tettek szert. Ez legtöbb esetben segítségére lehet a bűnbánónak abban, hogy a benne lévő szorongást és a szégyenérzetét le tudja győzni.
321
Erre a kérdésre részletesebben is kitérünk a 9. fejezetben (Az egyéni bűnbánat gyakorlatának kihívása az egyház és a teológia számára).
164
7. A megtapasztalt és az elmaradt élmény
Az előző fejezetekhez hasonlóan itt is döntően a beszámolók tartalma határozza meg a vizsgálódás irányát. Így szó lesz arról, hogy a bűnbánók számára mi jelentette valójában a feloldozást, és mi volt az, ami ezt a pozitív élményt kiváltotta. Az előző részben részletesen szóltunk arról, hogy a bűnbánók milyen elvárásokat támasztottak a bűnbocsánatot hirdető személlyel szemben. Ezek egy része újra előkerült, amikor a bűnbánók arról szóltak, hogy a segítő személyeknek milyen szerepük volt a feloldozás felszabadító érzésének megtapasztalásában. Végül arra is kitérünk, hogy a megtapasztalt vagy éppen elmaradt pozitív élménynek milyen személyeken kívüli tényezőit említették meg a vallomástevők.
7.1. A FELOLDOZÁS ÉLMÉNYE
Az egyéni bűnbánattal foglalkozó szakirodalom – felekezeti hovatartozástól függetlenül – a feloldozás pillanatát tartja a bűnbánati alkalom csúcspontjának, mivel ebben teljesedik ki Isten bűnöket megbocsátó irgalma. Alszeghy Zoltán a már többször idézett összefoglaló munkájában a következőképpen írja le az absolutio jelentőségét és hatását: „A katolikus ember meg van győződve arról, hogy ettől a pillanattól kezdve Isten előtt megigazult, benne lakik a Szentháromság, örököse a mennyországnak.”322 A pillanat nyilvánvalóan a feloldozó személy kijelentésére, a feloldozás szövegének az elhangzására vonatkozik.323 Ez a feloldozás csúcspontja, melyben Isten cselekszik bűnbocsátó szavának erejével, a megbízott és felhatalmazott személy közvetítésén keresztül. Wolfgang Böhme Luther Kis kátéjára hivatkozva szintén a feloldozás egyedülállóságát emeli ki, amelyet a bűnbánónak erős hittel kell megragadnia.324 A levélírók nagy szerepet tulajdonítanak a feloldozás pillanatának, annak a gyakran katartikus, pozitív élményként leírt eseménynek, amelyet a bűnbánók maguk is a bűnbánati alkalom csúcspontjaként határoztak meg. Figyelemreméltó azonban,
322
Alszeghy 1994, 32. A feloldozás szövegét lásd a 4.1. alatt. 324 Böhme 1956, 50. 323
165
hogy a hívek némileg másképpen fogalmazták meg az absolutio jelentőségét, valamint azt, ahogyan ők átélték a feloldozás egyedülálló ajándékát. Mind Alszeghy, mind Böhme a feloldozás jelentőségét abból a szempontból közelítik meg, hogy az milyen változást eredményez a bűnbánó – mindenekelőtt Isten előtti – állapotában, azaz hogy mit visz végbe Isten a feloldozás alkalmával, és ennek milyen következményei vannak a bűnbánóra nézve. Alszeghy megfogalmazásában a hívő a feloldozás pillanatától kezdve: •
megigazulttá válik Isten előtt;
•
benne lakik a Szentháromság;
•
örökösévé válik a mennyországnak.
Böhme szerint a feloldozásban: • Isten kiengesztelődik; • megszabadítja a bűnbánót a bűn rabságából; • megvédi a bűnbánót a bűn következményeitől; • újra közösséget teremt a hívő testvérek között.325 Ebben a fejezetben azt mutatjuk be, hogy a bűnbánók hogyan fogalmazták meg az absolutio hatását, és mit tekintettek a legfontosabbnak a feloldozás egyedülálló történésében. A beszámolók alapján három külön csoportot különböztethetünk meg: (1) a bűnök terhétől való megszabadulás élménye, (2) a bűnbánati alkalom mint a segítő Istennel való találkozás helye, (3) a teljes felépülés élménye.
7.1.1. A bűnök terhétől való megszabadulás élménye A levélírók mindenekelőtt emocionális töltetű kifejezéseket (megnyugvás, megkönynyebbülés, boldogság, a kétségbeesés megszűnése stb.) használtak annak leírására, hogy miként élték át a feloldozást. Ezekkel a szavakkal leggyakrabban azokat az élményeiket fogalmazták meg, amikor a feloldozásban valamilyen terhektől megkönynyebbültek, nyomasztó érzéseiktől megszabadultak.
325
Böhme 1956, 48.
166
Mielőtt az idevonatkozó idézeteket ismertetnénk, érdemes újra megemlítenünk azt a már korábban ismertetett észrevételünket, hogy a feloldozás élménye nem minden esetben kötődik kizárólag a feloldozás liturgikus cselekményéhez, a feloldozó szavak elhangzásához. A hívek beszámolóiban a feloldozás élménye ugyanis gyakran egy hosszabb folyamatot foglal magában, melynek csúcspontja lehet a feloldozó igék elhangzásának pillanata, de lehet egy korábbi vagy későbbi része is a bűnbánati alkalomnak. Erről bővebben a következő alpontban (7.2.) szeretnék szólni. A felszabadultság és a megkönnyebbülés érzéséről a következőket írták a hívek:
„A bűneink alól a feloldozás valóban feloldozó érzés. Boldogság töltötte el szívemet, mikor feloldozást kaptam a 30 évnyi elhanyagolt vallási életem miatt, a gyermekeim nem megfelelő vallási nevelése miatt, házassági hűtlenségem miatt.” (L27XK)
„Nem is emlékszem arra, hogy ő mit mondott, csak az érzésre, hogy megkönynyebbültem és felszabadultam. Mintha leráztam volna magamról a régen cipelt terhet.” (L81EE)
„És hogy a gyónás után mi történt velem, azt nehéz elmondani. Mintha többmázsás súlytól szabadultam volna meg. Könnyűnek, légiesnek, felszabadultnak éreztem magam. Háborgó lelkem lecsillapodott, egy egészen más ember jött ki a gyóntatószékből, mint aki oda bement. Mint a gesztenye, amely burkából kiszabadulva megmutatja mosolygós, igazi énjét, úgy szabadultam ki én is bűneim súlyos, iszonyú burkából. Abból a burokból, amely az évtizedek során folyamatosan vastagodott és szorított, hogy levegőt is alig kaptam. Csodálatos érzés volt ezt levetni. Boldognak éreztem magam, minden búmat, bánatomat elfelejtettem.” (L100KK)
„Többször is átéltem azt, hogy a gyónás által megtisztulok, megkönnyebbülök, lendületet kap a hitéletem, utána a szentmisén is jobban tudok figyelni egy ideig.” (L1SzK)
167
„A gyónás után egészen más a szentáldozás, mivel nyitottabb, átjárhatóbb, szabadabb az ember lelke.” (L11XK)
A fenti idézetek jól tükrözik a feloldozás gyakran összetett pozitív élményét. A középpontban a felszabadultság és a megkönnyebbülés érzése áll (mintha többmázsás súlytól szabadultam volna meg). A feloldozás élményének következtében az elkövetett bűn nem vált jelentéktelenné, hanem éppen ellenkezőleg: nagyobb súlyt kapott (L81EE), s erre a bűnbánó egészen másképpen tudott visszatekinteni. Több beszámolóban is olvashatunk arról az élményről, hogy éppen a megtapasztalt bűnbocsánat fényében tárult fel igazán az elkövetett bűnök súlya és nyomasztó hatása (L100 KK). A bűn bűn maradt, de annak nyomasztó terhét már nem a bűnbánónak kell cipelnie. Ez a pozitív élmény ugyanakkor nemcsak a múltat képes megváltoztatni, hanem a jövőre is hatással lehet. Erről szól az utóbbi két idézet, melyben lendületről, koncentráltabb figyelemről és nyitottságról olvashatunk (L1SzK; L11XK). Ez érthető, hiszen a szégyenérzeten keresztül az elkövetett bűnök sokszor lelki energiákat kötnek le, amelynek következtében a hívek dekoncentráltakká és zárkózottakká válhatnak.326 Figyelmüket leterhelik az elkövetett bűnök, félnek a várható következményektől, tartanak a lelepleződéstől.327 A feloldozás elfogadó és megbocsátó élménye ugyanakkor segít a hívőknek abban, hogy olyan jelenségeket is észrevegyenek, amelyek addig fel sem tűntek nekik (utána a szentmisén is jobban tudok figyelni; után egészen más a szentáldozás). A következő idézetben az egyik katolikus hívő arról számol be, hogy gyermekkorában csak nagyon ritkán érezte az egyéni bűnbánat és benne a feloldozás felszabadító érzését, bár általánosságban jó lehetőségnek tartotta, hogy teljesen megszabaduljon. Arról is szól, hogy számára a bűnbánati alkalom mindenekelőtt a hit gyakorlásának természetes velejárója volt. Azt a felnőttkori megtapasztalását és érzését is megemlíti, hogy a bűnbánati alkalmat már nem érezte jó lehetőségnek, mert néhány bűn felsorolása nem igazán mos tisztára. Ennek okát a következőkben látja: (1) 326
Bonhoeffer 1997, 99–100. Godfried Danneels belga bíboros húsvéti körlevelében (1998) a bűn és az igazságtalanság össztársadalmi hatásaira is felhívja a figyelmet: „Úgy vonszoljuk magunk után a múltunkat, mint az árnyékunkat. Alig marad időnk és kedvünk arra, hogy a jelen iránt érdeklődjünk, vagy terveket szőjünk a jövőre. […] A társadalom, mely csak a múltjára mered, az érelmeszesedés veszélyének teszi ki magát.” (Danneels 2001, 11.) 327
168
a néhány felsorolt bűn nem fedi teljes egészében a lelkiismeretét terhelő dolgokat, így a lelkiismeret-furdalás megmaradt; (2) másrészt nem volt képes megfogalmazni a benne lévő nyomasztó terheket. Az utóbbi problémára megoldást jelentettek a felnőtt lelki tükrök, amelyeknek segítségével sikerült jobban szavakba önteni az elkövetett bűnöket. A vallomástevő által felvetett első ok azonban némileg összetettebb. A következőkben ezt igyekszünk röviden megvilágítani. Pentti Ikonen finn gyakorlati teológus a bűn és a bűntudat fogalmait vizsgálva szól arról, hogy a bűn alapvetően vallási fogalom, amely a lelki-szellemi valósághoz tartozik. Az ember vagy elkövet valamilyen bűnt, vagy képes megtartóztatnia magát annak elkövetésétől. A bűntudat ugyanakkor a lélektan területére tartozó kifejezés, amelyen keresztül az ember önmagához, tetteihez és azok következményeihez viszonyul. Az ember képes úgy bűnt elkövetni, hogy nem érez miatta bűntudatot, de érezhet bűntudatot olyan dolgok miatt is, amelyek nem tekinthetők bűnnek, de amelyek mégis diszharmóniát eredményeznek számára.328 A lelkiismeretet terhelő dolgokat – ahogyan vallomásában a hívő megfogalmazta – így tágabban is értelmezhetjük. Ilyen terhelő dolog lehet például a szégyenérzet, amely nem feltétlenül köthető egyetlen konkrét cselekedethez vagy mulasztáshoz sem. Az ember szégyellheti magát például akkor, ha családi állapota nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket az a közösség támaszt, ahová ő is tartozik. Ez a feszültség önmagában is terhelő lehet, ha nem is köthető konkrét, elkövetett bűnökhöz. Ha az ilyen jellegű terhelő dolgok orvoslásához a lelkipásztor bűnbocsánatot hirdet, akkor ezzel azt sugallja a hívőnek, hogy a szégyenérzetét kiváltó, a külső elvárásoknak nem megfelelő élethelyzete bűnnek számít, és ezért kapta a feloldozást. Ezzel viszont csak tovább növeli a hívő szégyenérzetét, és végső soron meggátolja őt abban, hogy különbséget tudjon tenni a terhelő dolgok között: mi az, ami a bűnvalláshoz tartozik; mi az, amit máshol és máshogyan lehet orvosolni. Ilyen esetben a kegyelemhirdetés – amely nem ugyanaz, mint a feloldozás – inkább helyén lehet, hiszen rajta keresztül a lelkipásztor azt érezteti, hogy a hívő léte önmagában igenis értékes. Ennek megtapasztalása és átélése feloldozás erejű eseménnyé válhat a hívő számára.
328
Ikonen 1995, 10.
169
Az alábbi idézetben jól tükröződik, hogy mit jelenthet a bűnbánó számára, ha a segítő személy a feloldozáson nem csak az absolutio meghirdetését érti. Az egyik katolikus hívő arról számol be, hogy igazán lelki élményekké akkor váltak a bűnbánati alkalmak, amikor szinkronba kerültek a felnőtté válás folyamatával. A segítő személy képes volt figyelembe venni a bekövetkezett változást, és a bűnbánati gyakorlatot ehhez hangolni.
„Gyermekkoromban még nem éreztem felszabadító érzést a gyónáskor, inkább a hitem gyakorlásának természetes velejárója volt a gyónás, de akkor is gyakran (főleg egy bűn elkövetése után) éreztem, hogy jó, hogy nekünk van lehetőségünk ettől teljesen megszabadulni. Vegyes vallású községben nőttem fel, úgy gondolom, ha választhattam volna – és nem a szüleimtől kaptam volna – vallásomat, akkor is katolikus lennék, mert így igénybe vehetem a bűnbánat szentségét. Később volt egy időszak, amikor nem igazán örültem ennek a lehetőségnek, mert úgy éreztem, hogy néhány bűn felsorolása nem igazán mos tisztára engem, mert ezek nem fedik teljes egészében a lelkiismeretemet terhelő dolgokat, vagy sokszor nem is voltam képes megfogalmazni azokat. Ez az időszak volt a keresztény felnőtté válás belső harcának időszaka, amikor megdolgoztam azért, hogy felnőtt módra, felnőtt felelősséggel, nem könnyű politikai körülmények között is képes legyek hitem gyakorlására. Volt olyan gyóntatóm, aki önmagától – nyilván látva igyekezetemet – beszélt arról, hogy mi a különbség a felnőtt és a gyermek gyónása között, ajánlott felnőtt lelki tükröt, segített kiépíteni bennem azt a képességet, hogy a gondviselő Isten akaratában megnyugodva, a napi keresztek hordozásával érezhessem a feloldozás felszabadító erejét, a Szeretet egyik legszebb adományát. Ez az érzés néha nagyon erős bennem.” (L111SzK)
7.1.2. A bűnbánati alkalom mint a segítő Istennel való találkozás Mint ahogyan az előzőekben említettük, a hívek számára leginkább azáltal vált pozitív élménnyé a feloldozás, hogy valamilyen nyomasztó tehertől megszabadultak. A bűnbánati alkalmon keresztül megkönnyebbültek, és új lendületet kaptak hitéletük gyakorlásához. A vallomásokban azonban ettől eltérő tapasztalatokkal is találkozunk.
170
A következő idézetben egy olyan hívő számol be egyik bűnbánati alkalmáról, aki hosszú éveken át nem tudott élni a bűnbánat lehetőségével. Egyszer aztán egy alapos lelkiismeret-vizsgálatot követően felkereste plébánosát. A bűnbánati alkalmat és annak személyre szóló hatását egészen rendhagyó eseménynek írta le (egy egészen más ember jött ki a gyóntatószékből, mint aki oda bement). Ez a pozitív élménye indította őt később arra, hogy súlyos, kilátástalan helyzetében újra éljen a bűnbánati alkalom lehetőségével. Nem a bűnbánata vitte őt a gyóntatószékbe, hanem a kétségbeesése és az a korábbi élménye, hogy ott megtapasztalta Isten irgalmasságát. Mindenekelőtt a segítő Istent kereste a bűnbánati alkalomban. A beszámolóból kiderül, hogy bár ebben az esetben nem történt személyes bűnvallás, mégis pozitív élményt jelentett számára az alkalom. A segítő Istennel való találkozás feloldotta kétségbeesését, és rá tudta bízni magát Isten akaratára.
„Megrendülten álltam az események kapcsán, összetörten gondolkodtam azon, mi lesz velem, ha az orvosok nem tudnak segíteni a feleségemen. […] Azt gondoltam, itt már csak a jó Isten segíthet. Megint elmentem gyónni. És most szinte ugyanazt leírhatnám, amit az előzőekben már vázoltam. Olyan nyugodt lettem, kétségbeesésem megszűnt, teljesen rábíztam magam a jó Isten akaratára.” (L100KK)
Éppen a hívek élménybeszámolóit vizsgálva vetődhet fel a kérdés, hogy a bűnbánati alkalmakkal kapcsolatban mennyire egyeznek az egyes felekezetek által tanítottak azzal, amit a hívek elvárnak, vagy amire számítanak. Feltételezhető ugyanis, hogy a hívek tágabban értelmezik a bűnbánati alkalmak lehetőségét és emocionális hatását. Ilyen esetekben a bűnbánati alkalom nem kizárólag a bűnök megvallásának, hanem más lelki kérdés megtárgyalásának a helyszíne is. Ebből következik, hogy a hívő számára a feloldozás pozitív élménye egy szorult, kilátástalan helyzetből történő kimozdulásra is vonatkozhat, annak ellenére, hogy az egyházak tanítása szerint a bűnbánati alkalom csupán a bűnök megvallására és a feloldozás megadására szolgál. A előbbiekben említett kérdés mindenekelőtt olyan közösségeknél jelentkezhet, ahol a híveknek a bűnbánati alkalmakon kívül kevés lehetőségük nyílik arra, hogy lelki életükkel kapcsolatos kérdéseiket megosszák lelkipásztorukkal. A jelenség persze egy-
171
általán nem problémamentes, akár a lelkipásztorok leterheltségét, akár a segítségre szoruló minél megfelelőbb segítését vesszük figyelembe.
7.1.3. A teljes felépülés élménye A forrásanyagban olyan vallomásokkal is találkozunk, amelyekben a hívek az eddigiektől eltérően szóltak a feloldozás élményéről. Ezekben a vallomásokban a bűnbánók olyan tapasztalatokról számolnak be, amelyek a teljes felépülés élményét adták számukra. Alszeghy és Böhme is megfogalmazta a feloldozásnak azon hatásait, amelyek túlmutatnak a bűnök megbocsátásán. Ők azonban mindenekelőtt a rendszeres teológia kifejezéseit használták (pl. a feloldozás újra közösséget teremt a hívő testvérek között). Az eltérő megfogalmazáson túl azonban egy másik döntő eltérésre is érdemes felfigyelnünk. A vallomástevők csak nagyon ritkán említették a feloldozás olyan hatásait, amelyek túlmutattak volna saját belső lelki életükön. Még a teljes felépülés képét használva is csak elvétve jelent meg a másik személy, pontosabban annak a lehetősége, hogy a feloldozás pozitív élménye hatással lehetne bármilyen emberi kapcsolatra. Ez minden bizonnyal visszavezethető az egyéni bűnbánat sajátos elszigeteltségére: (1) a korai egyház bűnbánati gyakorlatában a keresztény közösségnek minden tekintetben sokkal meghatározóbb szerepe volt, mint manapság. Gyakran a közösség előtt történt a bűnös kiközösítése, a vezeklési idő alatt a gyülekezet folyamatosan imádkozott a bűnbánóért, és a bűnös visszafogadása is a közösség előtt történt, visszavezetve őt az úrvacsorai közösségébe.329 (Így érthető Böhme megfogalmazása is, miszerint a feloldozás újra közösséget teremt a hívő testvérek között.) Akár a római katolikus, akár a protestáns egyházak mai gyakorlatát nézzük, az egyéni bűnbánati alkalmak meglehetősen elszigetelődtek a gyülekezeti közösség életétől. A protestáns egyházakban ha a hívek négyszemközt kívánnak találkozni lelkipásztorukkal, akkor felkeresik őt a lelkészi hivatalban, esetleg a lelkész látogatja meg őket otthonukban. A gyülekezeti közösség szinte teljesen háttérbe szorul. A római katolikus egyházban leggyakrabban még mindig a templomtérben elhelyezett gyóntatófülkékben történik a bűnbocsánat szentségének kiszolgáltatása. 329
Nocke 1997, 326–327.; Volz 1990, 165–160.
172
Annak ellenére, hogy a hívek egyre gyakrabban emelnek kifogást ez ellen a gyakorlat ellen, éppen a felvetett kérdés szempontjából mégis lehet valami figyelemreméltó üzenete ennek a kialakult hagyománynak. Bármennyire is egyéni, másoktól elszigetelt, titkos alkalomról van szó, az mégis alapvetően egy közösségi térben, a gyülekezés és a találkozás helyszínén, a templomban történik. Annak tudatosítása révén, hogy a gyóntatófülkéből csak közösségi térbe léphet ki az ember, új dimenziót kaphat az egyébként sokszor bírált és kivitelezésében nehezen megváltoztatható gyakorlat. (2) Az egyéni bűnbánat elszigeteltsége azonban nem csak egyháztörténeti okokra vezethető vissza. A hit – egyre inkább – magánügyként történő megélése bizonyos mértékig határt szab annak, hogy a hívő megtapasztalja a feloldozásnak az emberi kapcsolatokra is kiható erejét. A következő idézetben még nem kerül elő a feloldozásnak a bűnök bocsánatán túl megmutatkozó hatása, de figyelemreméltó az a képvilág (vö. bibliai gyógyítási történetek), amellyel az egyik katolikus hívő leírta a feloldozás élményét.
„Amikor a pap feloldozó szavai elhangzanak, testi közelségben érzem az Urat, és én boldogan szorítom magamhoz, s mondom: Uram, engedd, hogy mindig a közeledben lehessek, mert itt s így nagyon-nagyon jó nekem. Mintha egy ezer sebből vérző testet egy szempillantás alatt gyógyítana meg valaki. Ilyen varázsütésszerű tisztulást, felemelkedést éreztem legutóbbi gyónásom alatt is.” (L84XK)
A feloldozás pozitív élményét nyilvánvalóan nem lehet objektív mércével mérni. Az adott helyzettől és személytől függ, hogy ki-ki hogyan éli meg a feloldozást. A hívek beszámolóikban legtöbbször pozitív élményként számoltak be a feloldozás megtapasztalásáról. Az elfogadás és a megajándékozás érzése gyakran a lelki élet egyéb területeire is hatással volt.
„Boldognak éreztem magam, minden búmat, bánatomat elfelejtettem.” (L100KK)
173
Az érzés és a hatás azonban nem minden esetben fedik egymást. Lelki problémáktól függően ugyanis a pozitív élmény meg is akadályozhatja az egyént abban, hogy olyan szakszerű segítségért folyamodjon, amely hosszú távon valóban pozitív hatást eredményezhetne lelki-szellemi életében. A következő idézet erre a problémára kíván rávilágítani.
„Mióta megtértem, minden alkalommal [sic!] érzem, hogy a feloldozás valóban szabaddá tesz. Ennek immár 8 éve. Felszabadít még az emberi depressziómból is, az önsajnálatból is, új lendületet ad olyan dolgok megtételéhez, amelybe már belefáradtam, és sokszor kaptam lelkivezetőmtől olyan próféciát, amely felkészített egy-egy előttem álló nehézségre, amely mindig be is következett. Így viszont sokkal könnyebb volt »túlélni«. A feloldozás és az utána következő ima mindig segített abban, hogy feltöltődjek szeretettel olyanok iránt is, akiket nagyon nehéz még elfogadni is, nemhogy szeretni, és új energiát adott a napi feladatokhoz is. Volt, amikor ez a fellendülés tartós volt, de volt, amikor egy-két nap után elpárolgott, de akkor vissza tudtam emlékezni, és ez erőt adott. Természetesen a napi imák is segítettek.” (L65ÚK)
A fenti idézet azon ritka beszámolók közé tartozik, amelyekben a bűnbánó konkrétan említést tesz arról, hogy a feloldozás élménye hatással volt az emberi kapcsolataira is. A feloldozás által elfogadottá vált Isten előtt, s ez képessé tette őt arra, hogy szeretettel forduljon olyan emberek felé is, akiket korábban nehezen tudott elfogadni. Az emberi depresszió „kezelése” a bűnbánati alkalmak összefüggésében azonban bizonyos szempontból problematikusnak mondható. Ezt a bűnbánó maga is megerősíti vallomása végén, amikor arról ír, hogy a feloldozás felszabadító érzése valamikor egy-két nap után elpárolog. A szakirodalom különbséget tesz a depresszív alkat és a depresszióban szenvedő ember között.330 Az utóbbinál endogén depresszióról beszélünk a tünetek súlyossága és/vagy tartóssága, illetve egyes speciális szimptómák jelentkezésénél. Ide sorolható a depressziós neurózis, amikor valamilyen súlyos csapás váltja ki a természetes bánatot. 330
Hézser 1991, 162–170.
174
A depresszív alkatú személy hitére a következő jellegzetességek érvényesek: (1) Az Istenhez való kapcsolatot könnyebb megtalálni, mint az embertárshoz valót. Közelebb érzik magukat Istenhez, mint az embertárshoz. (2) Kifinomult és érzékeny bűnismerettel rendelkeznek. (3) A személyes lelki élet középpontjában a bűnvallás játszik jelentős szerepet. A depresszióban szenvedő ember hangulatára az üresség, a kiégettség, a közönyösség, a reménytelenség és az érzelemmentesség jellemző. Erőteljesen csökken az általános motiváció, a figyelem, és a koncentrációs képesség gyengül. A bűnbánati gyakorlatban a segítő személyek mindkettővel gyakran találkozhatnak. A megfelelő segítségnyújtás érdekében elengedhetetlen ezek észrevétele és megfelelő diagnosztizálása, amennyire a segítő személy részéről ez lehetséges. Depresszív alkatú híveknél a konstruktív segítést a meglévő állapotból történő feloldás jelentheti a nyitás eszközével (az embertársak felé, az öröm és a hálaadás felé), valamint az érzékeny bűntudat figyelembevétele is segíthet. Akár a tanácsadás, a kioktatás vagy az argumentálás destruktívan hathat az ilyen hívő számára, s ezek gyorsan fölülírhatják a feloldozás lehetséges pozitív élményét. Ha a segítő személy felismeri a depressziót mint betegséget a bűnbánóban – megint csak a megfelelő segítségnyújtás szándékát figyelembe véve –, célszerű a megfelelő szakemberhez irányítani a hozzá forduló hívőt.331
7.1.4. Az élmény mint külön ajándék Végezetül azokra a vallomásokra szeretnénk kitérni, amelyekben a hívek a feloldozás pozitív élményét nem magától értetődő tapasztalatként írták le, hanem úgy beszéltek róla, mint egy külön ajándékról. Az absolutión keresztül megigazulttá váltak Isten előtt, Isten kiengesztelődött, megszabadultak a bűn rabságából (objektív érvény).332 Ehhez külön társult – nem minden esetben – az a pozitív élmény, amelyet ajándékként vagy külön kegyelemként határoztak meg (szubjektív élmény).
331
A felismerés szempontját szem előtt tartva mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a gyónófülkével szemben lévő lelkigondozói helyiségben vagy a lelkészi hivatalban történő bűnbánati alkalom nagyobb lehetőséget ad arra, hogy a segítő személy felismerje a depresszió betegségében szenvedő híveket. 332 Alszeghy 1994, 32., 39.; Böhme 1956, 50.
175
„Az »érzés« lehet ajándék, de nem szükségszerű velejárója Isten bűnbocsátó irgalmas szeretetének.” (L28ÚK)
„A szentgyónás után valóban előfordul, hogy az ember érzelmeiben is megtapasztalja Isten jelenlétét. Ilyenkor valóban kimondhatatlan boldogság tölti el az embert. Napokig könnyűnek és lelkesnek érzi magát, és azt hiszi, hogy mindenre képes. Ezt a lelki állapotot nehéz leírni szavakkal, de azt is tudni kell, hogy ez nem szükségképpen velejárója a gyónásnak, hanem külön kegyelem, amit illik külön megköszönni Jézusnak.” (L33ÚK)
A fenti két idézetben a levélírók nem foglalkoznak azzal, hogy mikor érzik a feloldozás ajándékát, csak azt közlik, hogy rendszeres bűnbánati gyakorlatukban előfordul, hogy az érzelmek szintjén is megragadhatóvá válik a feloldozás. A következő idézetben a bűnbánó amellett, hogy ő is külön kegyelemnek tekinti a feloldozás felszabadító érzését, már az okokra is rávilágít: ha valami nagyon nyomta a lelkemet. Figyelemreméltó, hogy a beszámolóban külön megemlíti a bűn súlyosságát és a bánat mélységét, ezzel is jelezve azt, hogy nehéz pontosan meghatározni, mi válthatja ki a felszabadító érzést.
„A felszabadító érzés külön kegyelem, ami legtöbbször akkor adatik meg, ha valami nagyon nyomta a lelkemet, akár a bűn súlyossága, akár a bánatom mélységének arányában.” (L56ÚK)
A fenti idézeteket vizsgálva mindenképpen érdemes kitérnünk a következő kérdésekre: (1) hogyan kapcsolható össze a feloldozás objektív érvénye azzal az igénnyel, hogy a hívek emocionális élményként is meg kívánják élni az absolutiót? (2) Mi váltja ki a feloldozás felszabadító, pozitív élményét? Az első kérdés abból a szempontból is különösen időszerű, hogy a szociológiai és szociálantropológiai vizsgálódások szerint a mai társadalmi formában élő embereket keresik és igénylik az élményeket.333 Az európai protestáns egyházakban az utóbbi évtizedekben elkezdődött és még a mai napig is tartó liturgikus megújulási mozgalmak törekvése részben összefüggésbe 333
Hézser 2005, 15.
176
hozható az előbbi megállapítással. A korábban túlzottan is intellektuális síkon megélt Isten-kapcsolat mellett egyre inkább teret nyer az élmény dimenziója. A fenti idézetek alapján a hívek külön ajándékként értelmezték, ha a feloldozás tényét emocionálisan is átélték, azaz hogy Isten megbocsátotta bűneiket. A kegyelem kifejezés feltehetően arra utal, hogy meggyőződésük szerint ez a külön ajándék Istentől van. Arra azonban a vallomásokban nem kapunk választ, hogy amennyiben Isten külön adja a pozitív érzés ajándékát, milyen feltételek figyelembevételével részesíti a bűnbánókat ebben a tapasztalatban. Az egyik katolikus hívő a feloldozás felszabadító érzésére nem úgy tekint, mint külön ajándékra, amely független lenne mindazoktól a lelki folyamatoktól, amelyeket a bűnbánat során átélt. Számára az érzés összefüggésben áll a bűnbánat mélységével, azzal, hogy ő személyesen mennyire vált egzisztenciálisan érintetté. (Ilyen módon az érzés mindenekelőtt jelzésként szolgál arra vonatkozóan, hogy ő személyesen mennyire vált érintetté saját bűnbánatában és bűnvallásában.) Mivel ez a jelzés egyben bizonyosságot is jelent, ezért tudatosan is odafigyelt arra, hogy minél inkább átélje Isten megbocsátását.
„Én személy szerint a gyónásomat mindig úgy alakítom, hogy legyen rá elég idő, és eljussak ahhoz a katartikus élményhez, hogy Isten megbocsátotta bűneimet.” (L75SzK)
Ahogyan már korábban említettük, a hívek elsősorban az átélt pozitív élmény felől fogalmazták meg a feloldozás jelentőségét (megnyugvás, megkönnyebbülés, boldogság, kétségbeesés megszűnése). Ez az élmény jelenthette a bűnök terhétől való megszabadulást, az Istennel való találkozást vagy olyan komplex élményt, amely áthatotta a szellemi-lelki valóságot. Ha csak az emberi tényezőket vizsgáljuk, feltételezhetjük, hogy a bűnbánati alkalmon megtapasztalt egzisztenciális érintettség szoros kapcsolatban áll a feloldozás pozitív élményként való megtapasztalásával. Ennek részleteiről lesz szó a következő pontban.
177
7.2. AMI A POZITÍV ÉLMÉNYT KIVÁLTJA
Az előző fejezetben azt kívántuk bemutatni, hogy a vallomástevők miként fogalmazták meg a feloldozás jelentőségét, és hogyan írták le azt a pozitív élményt, amelyet az egyéni bűnbánat során átéltek. Már ott említést tettünk arról, hogy a feloldozás pozitív élménye nem köthető kizárólag a feloldozó igék elhangzásának pillanatához. Ebben a fejezetben azt mutatjuk be, hogy a hívek az egyéni bűnbánati alkalom mely elemére helyezték a súlyt, amikor a feloldozás felszabadító jellegéről számoltak be.
7.2.1. A bűnbánatból táplálkozó élmény Először olyan idézeteket ismertetünk, melyekben a vallomástevők arról számolnak be, hogy az őszinte és mélységében átélt bűnbánat volt a feloldozás pozitív élményének elsődleges kiváltó oka. Az első két idézet mindenekelőtt teoretikus módon közelíti meg a bánat jelentőségét. Az első vallomástevő (L21XK) úgy beszél az őszinte bűnbánatról és az erősfogadásról, mint amelyek előfeltételei az egyéni bűnbánatnak. Ezek biztosítják annak érvényességét is. Horváth és Tomka a Lelkipásztori szentségtanban a bánat tulajdonságairól szólva említik meg, hogy annak őszintének, természetfölöttinek és általánosnak kell lennie. Amikor azonban a feloldozás előfeltételeiről írnak, akkor nem térnek ki a fent említett tulajdonságokra.334 Az első idézetben a vallomástevő az őszinte jelzőt használja a bűnbánat kifejezésével kapcsolatban. Ehhez kapcsolódik még az erősfogadás. Ha ezek nincsenek meg a bűnbánóban, akkor érvénytelen a feloldozás, és Krisztus sem tudja a megújulás és a megerősödés kegyelmét árasztani.
„A katolikus egyház tanítása szerint a gyónásban tulajdonképpen nem a pappal, hanem Krisztussal állunk szemben. A pap csak közvetítő. Krisztus az, aki feloldoz, és árasztja lelkünkre a megújulás és megerősödés kegyelmeit. Ennek természetesen előfeltétele (és ez adja meg a gyónás érvényességét is) az őszinte bűnbánat és erősfogadás, hogy bűnt soha többé! Akiben ez a két feltétel 334
Horváth–Tomka 2002, 220.
178
nincs meg, a gyónása érvénytelen, azaz nem részesült a bűnbocsánat szentségében, azaz kegyelmeiben.” (L21XK)
A következő vallomásban szintén a bánat kerül a középpontba. A feloldozást megkaphatja az ember a feloldozó igéken keresztül, de az igazi feloldozást csak az átérzett, igazán megbánt bűnbánat (sic!) adja. Érdekes, hogy ebben az idézetben már megjelennek a külső tényezők is, amelyek szintén befolyásolják a bűnbánat elmélyültségét.
„A futószalagszerű gyónás nem ad igazi feloldozást, csak az átérzett, igazán megbánt bűnbánat. Ahhoz, hogy feloldozást kapjunk, ismertetnünk kell a rövid élethelyzetet. Mivel sok a gyónó, és kevés a gyóntató, nem lehet még röviden sem elmondani, mert a sorban állók ezt rossz néven veszik, és kihallatszik. A gyóntató pedig nem emlékezhet mindenkire. Gyónásra nagy szükség van, mert aki elmondja Istenének bűnét a gyóntatója előtt, és megbánja, az valószínű, jó esetben mindent megtesz, hogy változtasson addigi életén, szokásán.” (L55XK)
Az idézet első felében a bűnbánó csak az igazi feloldozásról beszél a megfelelő bánattal összefüggésben. Később azonban arra is kitér, hogy az igazi bánatnak a feloldozás megtapasztalásán is túlmutató hatása van. A bűnbánat egyúttal az életváltozás képességének a forrása is. Szentmártoni Mihály az egyéni bűnbánatot – lélektani megközelítésből – a személyes felelősség vállalásaként határozza meg.335 Ennek az első pillére kétségkívül a mély bánat, amely elindíthatja a hívőt a bűnvallás felé. Szintén ő fogalmazza meg, hogy az egyéni bűnbánatunkban jelen vannak gátlásaink és szorongásaink, tudatos félelmeink és tudattalan gubancaink is.336 Ezeket nem tudjuk „kikapcsolni” a bűnbánat idejére, így hatással vannak ránk akkor is, amikor énünk az elkövetett bűn miatt újra meghatározza ahhoz a belső normához való viszonyunkat, amely irányítja cselekedeteinket. E meghatározás a keresztény embernél végső soron magához Istenhez vezet. Nagyban a hívő személyiségétől és alkatától függ, hogy a fentebb emlí335 336
Szentmártoni 1999, 87. Szentmártoni 1999, 86–87.
179
tett, bennünket meghatározó lelki tartalmak az egyéni bűnbánat mely szakaszában fejtik ki leginkább a hatásukat. Ha a hívő önértékelési problémákkal küzd, akkor a lelki tartalmak a belső bánat kialakulásának folyamatát nehezíthetik meg például azzal, hogy megvédik őt a beismerés önértékcsökkentő hatásától. A mély bánat és a feloldozás élményének szoros összekapcsolása visszavezethető az előbb felvázolt hatásra. Ha a bánat az egészséges önértékelés következtében „szabad utat kap”, vagy éppen ellenkezőleg: az önértékelés hiánya miatt elmarad, netán felszínes lesz, döntően meghatározza a feloldozás élményét. Az önértékelés és a bánat kölcsönhatásának figyelembevétele eltérő hozzáállást követel ahhoz a klasszikus megközelítéshez képest, miszerint a mély bánat átélésének legfőbb akadálya az emberben lévő gőg.337 A következő vallomások szintén a bánat jelentőségét emelik ki. Itt érdemes megemlítenünk, hogy a katolikus teológia a középkor óta megkülönbözteti a tökéletes és a kevésbé tökéletes bánatot. A tökéletes bánat az Isten iránti szeretetből fakad, ezért azonnali bűnbocsánatot eszközöl. Ezzel szemben a kevésbé tökéletes bánat a félelemből fakad, de a kiengesztelődés szentségében (egyéni bűnbánat) elegendő a bűnbocsánat elnyeréséhez.338 Elgondolkodtató, hogy a hívek vallomásaikban nem használják a fenti különbségtételt. A súlyt arra helyezik, hogy bánatuk őszinte legyen. Ez a törekvés figyelhető meg a protestáns híveknél is.
„Természetesnek tartom, hogy a személyes gyónás is csak akkor érvényes, ha az őszinte bánaton és a bűn elkerülésére vonatkozó erősfogadáson alapszik.” (L117XK)
„Aki gyónni indul, komoly elhatározással, indítékkal teszi, szembenéz önmagával, lelki életével, gyengéivel, hibáival, bűneivel. Éppen ez adja a gyónás lelki, katartikus élményét, a semmihez nem hasonlítható szép és jó érzést.” (L102KK)
„Őszinte bűnbánat, bűnnel való szakítás esetén mindig átéltem a felszabadulás örömét. Nem csupán érzésről van itt szó, hanem tényről. Új ember lettem. 337 338
Häring 2000, 15. Horváth–Tomka 2002, 221–222.
180
Igaz, megtérésem után igen nagy sárba, bűnszövevénybe keveredtem, de olyan jó, hogy Isten abból is kihúzott. Azóta is elbukom, vannak kényes területeim, de akarom követni őt, és ő segít is ebben.” (L41RR)
Mint ahogy fentebb említettük, felekezeti hovatartozástól függetlenül a hívek fontosnak tartották, hogy bánatuk őszinte legyen. A bűnbánattal kapcsolatban az őszinteség általános meghatározása nem egyszerű feladat. A katolikus hívek az őszinte bűnbánat mellett általában megemlítették az erősfogadást is. Az előbbi elsősorban a minél teljesebb visszatekintést és a múlttal történő szembenézést, míg az utóbbi a bűnnel történő tudatos szakítást jelenti. Ha a hívő tudatában van azoknak a lehetséges érzéseinek, amelyek a bűnbánat és a bűnvallás során előtörhetnek benne, akkor az őszinteség nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a hívő ezekkel az érzésekkel is számol, amikor visszatekint múltjára. A segítő személynek fontos szerepe lehet abban, hogy a bűnbánó tudatosítsa magában ezeket az érzéseket és számoljon is velük, akár már a bűnbánatra történő felkészülés fázisában. A protestáns gyakorlatban nem használatos az erősfogadás kifejezés. Így jobb esetben az őszinte jelzőben egyszerre van jelen a múltra történő minél teljesebb viszszatekintés és az a szándék, hogy a hívő valóban megpróbál szakítani bűnével.
7.2.2. A bűnvallásból táplálkozó élmény A következő idézetek olyan hívektől származnak, akik a bűnbánati gyakorlatukban a bűnök megvallásának felszabadító hatását emelték ki.
„Akkor még nem tapasztaltam meg a bűnbevallás személyiségfejlesztő mivoltát. Mikor erre ráébredtem (és az alkalmak is ritkultak), fokozatosan egyre inkább lelki élmények lettek a gyónások.” (L79XK)
„Egyrészt a lelki terhet, problémát hordozó számára a megvallás, kibeszélés sokszor már önmagában segítséget nyújt a megoldás felé. Míg őszinte szívvel, teljes bizalommal megfogalmazza gondolatait, szinte megvilágosodik a megoldás. De ha nem, a jó lelki vezető egy-egy kérdése, közbevetett megjegyzése,
181
jó tanácsa segít megtalálni a jó utat. Ezek a természetes alapok, de ezt megfejeli a kegyelem.” (L59XY)
Az első idézetben a vallomástevő még nem tárja fel a bűnök megvallásának lelki mozzanatait, csak arról szól, hogy bűnvallásai személyiségfejlesztő hatással bírnak. Itt elsősorban arra gondolhatunk, hogy a vallomásokon keresztül egyre teljesebb önismeretre jutott el. Feltehetően éppen az egzisztenciális érintettség miatt érezte úgy, hogy ezek az alkalmak egyre inkább lelki élményekké váltak. A második idézetben az egyik hívő kibeszéléshez hasonlítja a bűnvallását. Ez természetesen veszélyekkel járhat, hiszen mindaz, amit addig titokként kezelt, ismertté válik, és ez megváltoztathatja a róla kialakult képet. Pozitív hatása viszont abban nyilvánul meg, hogy többé nem kell egyedül hordani a benne lévő lelki terhek és problémák súlyát, hanem megoszthatja azokat valakivel. Hogy a hívő vállalja-e a kitárulkozást, nagyban függ a saját önértékelésétől, valamint a segítő személy iránti bizalomtól. A bűnbánati alkalomra történő felkészítés során a keresztény emberkép tudatosítása döntő hatással lehet a hívő önértékelésére és végső soron bűneinek vállalására és feltárására. A keresztény emberképnek két jellemzőjét szeretnénk itt kiemelni: (1) a keresztény emberkép nem statikus, hanem dinamikus, mindig a jövő felé orientálódik. Az ember nem az, ami volt, vagy ami éppen most, hanem ami lesz Isten akaratából. (2) Az eszkatológia miatt a keresztény emberkép mindig is fragmentális marad.339 Ahogyan János levelében olvasható: „Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.”(1Jn 3,2) A dinamikus, jövő felé orientálódó keresztény emberkép segítheti az embert abban, hogy saját vagy éppen embertársa kríziseire ne csupán negatív jelenséggént tekintsen, hanem olyan állapotként, amely magában hordozza a fejlődés és a változás lehetőségét.340
339
Klessmann 1999, 396–410. A gyónás és lelkigondozói beszélgetés című tanulmányomban bővebben is összefoglaltam a keresztény emberkép(ek) jelentőségét az egyéni bűnbánat szempontjából (Joób 2004, 126–140.).
340
182
Wybe Zijlstra holland gyakorlati teológus a bűnösség, bűntudat fogalmait vizsgálva szól a kommunikáció szükségességéről. Aki nem kommunikál, ki van téve annak a veszélynek, hogy egyrészt önmagától is eltávolodik, másrészt embertársával is roszszat tesz.341 E megállapítás éppen a kibeszélés összefüggésében figyelemreméltó a számunkra. A következő két idézetben a vallomástevők döntő különbséget tesznek az Isten és az embertárs felé irányuló kommunikáció között. Az előbbi könnyebb (Istennel könnyű megbeszélni; Isten színe előtt nem szégyellem magam annyira), az utóbbi nehezebb, mivel bátorság kell hozzá, és nagyobb szégyenérzettel párosul. Ugyanakkor mindkét vallomástevő azt a véleményt képviseli, hogy a bűnvallás és a feloldozás szempontjából az utóbbi az, amely inkább eredményre vezet. Az elkövetett bűnök élő szóban történő megvallása ugyanis a személyes felelősségvállalást erősítik a bűnbánóban. Mind a katolikus, mind a protestáns tanítás szerint az emberek előtt történő bűnvallás valójában Isten előtt történik, így teológiailag nehezen értelmezhető a vallomásokban is megfogalmazott különbségtétel. Lélektani szempontból ugyanakkor érthető, hiszen egy látható, azonnali verbális kommunikációra képes személy előtti kitárulkozást nehezebbnek élhet meg a bűnbánó.
„Első gyónásom elég sikertelen volt, ugyanis egy bűnömet elhallgattam, azzal a szándékkal, hogy gyermeki meggondolatlanság volt. De lelkiismeretfurdalásom volt mindaddig, amíg meg nem gyóntam. Tehát ha valami rosszat elkövetünk, el merünk követni, merjük akkor el is mondani az apostolok utódjának. A jó Istennel könnyű megbeszélni.” (L101KK)
„Igen, sokszor megtapasztaltam, hogy Isten igéje megáll: Valljátok meg bűneiteket egymásnak. Amit magam tudtam elintézni az Úr Jézussal, azt elintéztem. De valóság, amit szoktak mondani arra, hogy miért van szükség ilyen bűnvallásokra. Mert Isten színe előtt nem szégyellem magam annyira, mint a másik ember előtt. S én is legtöbbször szerettem volna kikerülni az ilyen bűnvallásokat, de több esetben is átéltem, hogy addig hiába kértem többször is egy-egy bűnömre bocsánatot, míg nem vállaltam a bűnvallást. S nem azért bocsátott meg az Úr Jézus, mert ezzel vagy azzal beszéltem, kimondtam, ha341
Zijlstra 1995, 99.
183
nem azért, mert ő ezt az utat rendelte, és mivel neki akartam engedelmeskedni, s látta, hogy tényleg akarok szabadulni, és valóban bűnnek ítélem a bűnömet, és ezért vállalom újból és újból az emberek előtti megszégyenülést. Ő azzal ütötte rá a pecsétet az egészre, hogy tényleg levette vállamról a bűn terhét. Amik egész váratlanul eszembe jutottak és vádoltak. Volt úgy, hogy évtizedek után, később eszembe se jutottak, hanem volt úgy, hogy valami kapcsán még gondolkodnom is kellett rajta, hogy hogy is volt ez. Tenger fenekére.” (L40RR)
A bűnvallás jelentőségéről nemcsak a feloldozás pozitív élményével összefüggésben szólnak a vallomástevők. A személyes felelősségvállalás a megújulás és újrakezdés szempontjából is „elindító erőként” jelentkezhet.342 Ilyen módon hasonlóság figyelhető meg az előző fejezetben ismertetettekkel.
„Ami pedig a beszélgetés folyását illeti: korán megtanultam, hogy amennyire őszintén vállalom a bűnbevallást – ami az én személyes vétkem –, csak úgy várhatok bocsánatot és orvoslást, ami ugyancsak korrekt és tényleges.” (L45XK)
„Azzal, hogy kimondom a pap előtt, még világosabbá válik előttem, hogy igazán nem szép dolog, meg hányszor megígértem, megfogadtam, hogy többé nem, s íme, ismét elkövettem. De hiszen ezzel erősödik az elhatározásom, hogy végre most már igazán javuljak meg egy kicsit legalább, ha nem is tudok egyből szent lenni.” (L86XK)
7.2.3. A bűnbánó hitéből táplálkozó élmény A bűnbánati alkalommal összefüggésben Wolfgang Böhme a következő hatásokat tulajdonítja a hit számára:343
342 343
•
személyessé teszi a feloldozás üzenetét;
•
felébreszti a bűnbánatot;
Maróti 2004, 216–217. Böhme 1974, 84.
184
•
munkálja a megtérés gyümölcseit;
•
utat nyit Krisztus számára.
A hit szerepének hangsúlyozása visszanyúlik a reformáció korabeli polémiákhoz. A reformátorok ugyanis éppen azt kritizálták, hogy az egyéni bűnbánatot túlságosan is emberi cselekvésként értelmezték az egyház hivatalos tanításában.344 A hit szerepének előtérbe helyezésével arról a meggyőződésükről kívántak bizonyságot tenni, hogy a bűnbocsánat teljes egészében Isten műve és Isten ajándéka Krisztusért, amelyet az ember csak elfogadni képes a hite által. A hit szerepének hangsúlyozása következtében Böhme a témánk szempontjából a következő figyelemreméltó kérdéseket teszi fel. Valójában mi hozza létre a bűnbocsánatot: a hit vagy az absolutio?345 Nem válik-e a hit túlzottan is a bűnbocsánat feltételévé? Ezt a látszólagos feszültséget Böhme azzal hidalja át, hogy mindkettő: a hit és a feloldozás is Isten ajándéka. Isten az, aki hitet ébreszt az emberben, amely által a hívő képes önmagára vonatkoztatni a feloldozás üzenetét. A hit tehát nem emberi produktum, hanem olyan ajándék, amely szoros összefüggésben áll Isten bűnbocsátó kegyelmével.346 Ebből következik, hogy a hit nem pusztán előzménye az absolutiónak, hanem valójában már maga az absolutio. Éppen a fenti gondolatok tükrében meglepő, hogy a feloldozás és a hit összefüggéséről éppen az evangélikus vallomástevők nem tettek említést.
A forrásanyagban mégis találkozunk olyan vallomásokkal, melyekben a hit és a bűnbánat szoros összefüggésben áll egymással. Az első idézetben a hit nem úgy szerepel, mint az egyéni bűnbánat egyik külön eleme, hanem inkább olyan hozzáállást jelent a hívő számára, amely a töredelmet elmélyítve megtapasztalható élménnyé formálja az egyéni bűnbánatot.
„Én úgy gondolom és tudom, hogy a gyónáshoz igaz hit és őszinte szeretetből fakadó bűnbánat kell.” (L52ÚK) 344
Vö. A bűnbánatról. l. In: Az evangélikus egyház hitvallási iratai. I. kötet, 182–201. Apológia XII. 1. 345 Böhme 1974, 86. 346 Böhme 1974, 87.
185
A következő idézetben szintén központi szerepet kap a bűnbánó hite. (1) A vallomástevő szerint ugyanis a hit által a lélek teljesen egészséges lesz a bűnbánati alkalomban. (2) Másrészt éppen a hit által lehet bizonyos afelől, hogy az Isten odafönt feloldozza őt bűneiből a pap keze által.
„A gyóntató legyen szeretetteljes, bátorító és türelmes, megértő. Jézus példája szerint, aki lehajolt a betegekhez, a szenvedőkhöz. Hiszen nem csak a test lehet beteg. A lélek annál inkább. És ha hiszünk, a lélek a szentgyónásban teljesen egészséges lesz. Hálát adni sohasem feledkezem meg ezért a nagy szeretetért, hogy irgalma ilyen nagy. Ha véletlenül eszembe jut, vagy érzem, hogy talán nem tudtam magam úgy érthetően kifejezni, vagy talán a lelkiatya nem volt elég türelmes (sietett, sok volt a gyónó), akkor is tudtam, hogy a jó Isten mindent tud, és azt is tudja, hogy jó szándékú volt a bánatom, mert ő szeret engem, és odafönt feloldoz a pap keze által. A szentgyónás nagy titok, az Úr Jézus által kapott ajándék. Visszaadja a lélek keresztségi ártatlanságát, a megszentelő kegyelmet. A pap csak Isten helyettese a gyóntatószékben. A mennyei Atya irgalmas, és mi gyermekei vagyunk.” (L10ÚK)
Szintén az egyik katolikus vallomástevőtől származik a következő idézet, melyben a hit a hívő megtért állapotában realizálódik. A vallomástevő szerint amióta megtért (amióta hite van), a feloldozás valóban szabaddá teszi őt. A megtérésnek mint vallásos élménynek a jellemzője, hogy teljes érzületváltozást jelent az egyén életében. Mind teológiailag, mind pszichológiailag gyökeres változásról beszélhetünk a valódi megtérés esetében.347 P. Tóth Béla megfogalmazásában: a metanoia által a személyiség valamennyi rétegének együttes átstrukturálása valósul meg.348 Ennek a radikális átváltozásnak a bűnbánati gyakorlatra való hatása azonban az alábbi idézet tükrében mégis problematikus, hiszen minden egyéb tényezőt eleve kizár, amelyek befolyásolhatják a feloldozás megtapasztalását vagy éppen elmaradását (mióta megtértem, minden alkalommal érzem). Ha ugyanis a feloldozás felszabadító érzése valami miatt mégis elmarad – és ezt a bűnbánó tudatosítja is ön-
347 348
Fruttus 2003, 114. P. Tóth 1988, 96–102.
186
magában –, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy kizárólag az ő hitével van baj. Ez azonban túlzott leegyszerűsítése lenne a feloldozás megtapasztalhatóságának.
„Mióta megtértem, minden alkalommal érzem, hogy a feloldozás valóban szabaddá tesz. Ennek immár 8 éve.” (L65ÚK)
A fenti idézetek alapján feltételezhető, hogy a hívek mindenekelőtt olyan vonásait emelték ki személyes hitüknek a bűnbánati alkalmakkal és azon belül is a feloldozás megtapasztalásával kapcsolatban, amelyeket egyébként is fontosnak tartanak hitéletük gyakorlásában: hit, amely teljesebb önismerethez vezet; hit, amely megtapasztalható Isten-élményben részesít; hit, amely gyógyulást ad; hit, amely kapcsolatot létesít az odafent való irgalmas Istennel. Különösen az utolsó megfogalmazás (L10ÚK) figyelemreméltó, ha szem előtt tartjuk azon evangéliumi igéket, amelyeket a feloldozás locus classicusaiként tartunk számon. „Bizony, mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.”(Mt 18,18)349
7.2.4. A meghallgatottságból táplálkozó élmény A következő idézetekben a vallomástevők arról számolnak be, hogy a felszabadító érzést mindenekelőtt a lelkipásztorukkal/lelkivezetőjükkel folytatott beszélgetés váltotta ki. Az egyik evangélikus hívőtől származó idézetben nincs szó konkrétan bűnvallásról és feloldozásról, csak arról, hogy a lelkésszel folytatott beszélgetés, a problémák megosztása megkönnyebbülést jelentett számára. A vallomástevő azzal, hogy nem említi a lelkész által elhangzott lehetséges válaszokat és tanácsokat, a súlyt a megosztásra helyezi. A lelkész ugyanis ezáltal részesévé vált a problémák elhordozásának, így kevesebb teher nehezedett a segítségre szoruló hívőre.
349
vö. Mt 16,19
187
„Egyik alkalommal belső indíttatásra megkerestem a lelkész urat, akivel bizalmasan megosztottam problémámat. Folyamatosan tart ez a beszélgetés. Nagyon jólesik, és megkönnyebbülés a számomra.” (L30EE)
A következő idézetekben szintén a segítő személlyel folytatott beszélgetés áll a középpontban. Az első idézetben a vallomástevő csupán annyit közöl, hogy a beszélgetés megkönnyebbülést jelentett számára. A következő idézetben már a beszélgetés tartalma is kiderül. A beszélgetés a problémák gyökerét érintette, és egyéb nehézségek is szóba kerültek. Egyes vélemények szerint az egyéni bűnbánat és a lelkigondozói beszélgetés közötti különbség éppen abban rejlik, hogy az előbbi csak a bűnök megvallására koncentrálódik, míg az utóbbi a problémák gyökereinek feltárását is érinti. A szentségi bűnbánati gyakorlat keretei gyakran megerősítik ezt a különbségtételt, hiszen a hívek számára ritkán adódik lehetőség arra, hogy a gyóntatófülkében hosszabban is elbeszélgessenek lelkészeikkel. Az alábbi idézetben megmutatkozó igény mégis éppen a segítségnyújtás szempontjából figyelemreméltó (L11XK). A harmadik idézetben a beszélgetésre már úgy emlékszik vissza a vallomástevő, mint amely arra motiválta őt, hogy újra visszatérjen lelkészéhez.
„A tartalmas beszélgetések után minden alkalommal valódi megkönnyebbülést érzek.” (L64SzK)
„A feloldozás felszabadító érzését nagyon sokszor éreztem, főleg akkor, ha a lelkivezetőmmel át tudtam beszélni a problémák gyökereit is, ill. egyéb nehézségekről is szó esett.” (L11XK)
„Felszabadító érzés volt, amikor a plébános úr feloldozott. Annyira megnyugtatott beszélgetésével, hogy szívesen mentem hozzá.” (L15ÚK)
7.2.5. Az élményt kiváltó más okok A következő idézetekben a levélírók egyedi megtapasztalásokról számolnak be. Vizsgálódásunk szempontjából mégis lényegesek ezek, hiszen azt kívánják érzékel-
188
tetni, hogy a bűnbánók a feloldozás felszabadító élményét igen különböző módon és gazdagon élik meg. Az első idézetben az egyik evangélikus hívő arról ír, hogy a lelkésszel folytatott beszélgetés végén elmondott közös imádság volt az, amely nagy megnyugvást keltett benne. A beszélgetést lezáró imádságot egy liturgikus eseménynek is tekinthetjük, de ebben az esetben nyilvánvalóan többről van szó. A hívő konstruktív útmutatások reményében kereste fel a lelkészt, a felszabadító érzést és a megnyugvást ugyanakkor az eredményezte, hogy kérdése/problémája az imádság által egy más dimenzióba, Isten elé került.350 Ez a szándék már azzal is kifejeződött, hogy kérdéseivel éppen a lelkészét kereste fel, de igazán a közös imádságban teljesedett ki. Az előző fejezetben a beszélgetés jelentőségét úgy fogalmaztuk meg, hogy a megosztás momentuma által a lelkész részt vesz a bűnbánó terheinek elhordozásában. A közös imádság jelentősége abban áll, hogy a lelkész kifejezésre juttathatja a hívő számára, hogy ebbe a teherhordozásba és a megoldási lehetőségek megtalálásába Isten is bekapcsolódik.
„Lelkészt egy ízben kerestem fel, gyónásféle beszélgetés kapcsán, bár akkor sem azzal a vággyal, hogy feloldozást kapjak, hanem sokkal inkább a konstruktív útmutatás reményében. A beszélgetés végi felszabadító érzést végül a közös imádkozás hozta meg. Nagyon nagy megnyugvást eredményezett.” (L81EE)
A következő idézetben az egyik katolikus hívő a hálaadó imádságot nevezi meg, mint amely a feloldozás megtapasztalásához vezetett.
„Utoljára a 2001. húsvéti gyónásomra beugrott egy különleges vidéki vendégpap. Nemcsak feloldozott, hanem meg is örvendeztetett. Közös hálaadással, valódi és azonnali megkönnyebbült lélekkel távoztam a helyiségből. Kevés ilyen prompt szabadulási öröm akadt az életemben.” (L45XK)
350
Az imádságnak erről a hatásáról lásd bővebben a Visszhang imádsággyűjtemény bevezető tanulmányát (Szabó 2001, 7–30.).
189
A katolikus vallomástevők feltűnően keveset szóltak az elégtételről annak ellenére, hogy a katolikus egyház tanítása szerint az szerves része a szentségi kiengesztelődésnek. Az elégtételről szólva az OP a következőket mondja: „Az igazi megtérés a bűnök jóvátételével, az élet megjavításával, valamint az okozott kár megtérítésével lesz teljessé.”351 Horvát és Tomka a Lelkipásztori szentségtanban az OP tanítását úgy értelmezik, hogy az elégtételnek nemcsak jóvátevő, Istent kiengesztelő jelentősége van, hanem az az emberre is jótékonyan hat, mert segítséget nyújt neki az új életkezdéshez.352 Bernhard Häring a híveknek szánt rövid buzdításában pedig a következőképpen szól róla: „Elégtételünk annak az alázatnak a próbája, amellyel újra elfogadjuk az Úr hívását, s amellyel elszánjuk magunkat felebarátaink szolgálatára. Az elégtétel ugyanakkor jóvátételt is jelent, hiszen kárt okoztunk Isten országának, amit a jó példa, az imádság és áldozat apostoli útján akarunk helyrehozni.”353 Tomka és Häring is felhívja a figyelmet arra, hogy a penitenciaként kirótt néhány imádság nem biztos, hogy maradéktalanul betölti az elégtétel szerepét. Azokban a vallomásokban, melyekben a hívek említést tesznek az elégtételről, éppen erre a problémára világítanak rá. Legtöbb esetben ugyanis mind a hívek, mind a lelkipásztorok csupán gyorsan elvégzendő feladatként tekintenek az elégtételre. A következő idézetben az egyik katolikus hívő arról számol be, hogy milyen nagy jelentősége volt számára az elégtétel teljesítésének. A penitencia elvégzése alatt történik meg a megtisztulás. Figyelemreméltó az, hogy a vallomástevő a feloldozást objektív tényként, vagy személyesen átélt élményként fogadta el (Ezek után a gyónások után megtörténik, hogy feloldozva távozom).
„Az időről már tettem említést az idős atyánál. Nála egy gyóntatás max. 5 perc. A fiatal atyánál annyi, amennyi idő szükséges ahhoz, hogy elmondjam a lelkemet nyomasztó dolgokat, és ő is véleményt nyilvánít, tanácsokat és útmutatást ad, sokszor személyes tapasztalataival és a Bibliából vett gondolatokkal is alátámasztva azokat. Mindez kb. 10-20 perc egy embernél. Ezek után a gyónások után megtörténik, hogy feloldozva távozom. Kevés penitenciát kapok, de azt rögtön el is végzem, és ez alatt történik meg a megtisztulás szá351
Bűnbocsánat és oltáriszentség szertartáskönyv 1976, 17. Horváth–Tomka 2002, 238. 353 Häring 2000, 28. 352
190
momra. Fizikailag ez annyit jelent, hogy könnyebbnek érzem magam, sokszor végigfut rajtam olyan hőhullámszerűség és megnyugszom, mosolygok kifelé »mint a pékné kutyája«.”(L73XK)
7.3. A SEGÍTŐ SZEMÉLY ÉS A FELSZABADÍTÓ ÉLMÉNY
A következőkben azt kívánjuk bemutatni, hogy a beszámolók alapján a bűnbánó és a segítő személy között kialakult kapcsolat hogyan és milyen módon befolyásolta a feloldozás élményének megtapasztalását. A korábbiakban már szóltunk arról, hogy a bűnbánó pozitív élménye, a feloldozás megtapasztalása általában nem egy pillanatra korlátozódik, még akkor sem, ha a bűnbánati alkalom csúcspontjának az absolutiót tekintjük. A vallomások arra hívják fel a figyelmünket, hogy a bűnbánók igen eltérően szóltak arról, hogy számukra mit jelent a feloldozás, valamint hogy miben látják a felszabadító érzés kiváltó okát. Ez a sokszínűség figyelhető meg akkor is, amikor a bűnbánók a segítő személyhez fűződő kapcsolatukról szólnak. A bűnbánók ugyanis előzetesen megfogalmazott elvárásokkal lépnek kapcsolatba a segítő személlyel. Ezek az elvárások vagy beteljesednek, vagy elmaradnak, s ennek következtében a bűnbánók vagy pozitívan értékelik a bűnbánati alkalmakat, vagy csalódottságuknak adnak hangot. Korábban részletesen is bemutattuk ezeket az elvárásokat.354 Most azt kívánjuk megvizsgálni, hogy a különböző elvárások mentén létrejött kapcsolat hogyan értékelhető a feloldozás élményének összefüggésében. A segítő személyhez fűződő tapasztalatokat a forrásanyag alapján két nagyobb csoportra oszthatjuk. (1) Az elsőbe azok az élmények tartoznak, amelyekben a levélírók azt emelték ki, hogy a lelkipásztorok mindenekelőtt közvetítőként voltak jelen a bűnbánati alkalomban. A hívek felszabadult érzéséhez azzal járultak hozzá, hogy felhatalmazott közvetítőkként Isten bocsánatát hirdették a bűnbánóknak. (2) A másik csoportba azokat az idézeteket gyűjtöttük össze, amelyekben a hívek a feloldozó személyek szupportivikus, lelkigondozói attitűdjét emelték ki, mint olyan vonást, amely a két fél között létrejött kapcsolatot, az egész bűnbánati alkalmat – benne természetesen a feloldozás momentumát is – pozitívan befolyásolta. Ezek bemutatását követően azokra az esetekre is ki kell térnünk, amelyekben a bűnbánók személyes 354
Lásd a 6. fejezetet (A bűnbánó elvárása a bűnbocsánatot hirdetővel szemben).
191
tapasztalatuk szerint éppen a segítő személyek miatt nem tudták megtapasztalni a feloldozás felszabadító élményét.
7.3.1. A segítő mint közvetítő A hangsúlybeli különbségektől függetlenül a hívek fontosnak tartották a segítő személyeknek a bűnbánati alkalmak során betöltött szerepét. Az első csoportba tartozó idézetekben a hívek azt emelték ki, hogy a segítő személyek mindenekelőtt közvetítő szerepet töltöttek be.
„Szilárd hitem és meggyőződésem, hogy a szentség kegyelmet közvetít. Jézus az, aki megbocsát, aki magára vállalta bűneinket, aki feloldozást adhat, aki eltöröl minden bűnt. Kiengesztelte az Atyát helyettünk és érettünk. Kegyelmét adja, hogy újra tiszta lappal kezdhessük el a napunkat. Ezért nem zavar az emberi közvetítő a szentség kiszolgáltatásánál. Abban a pillanatban, amikor belépek a gyóntatószékbe, nem fontos számomra, hogy ki ül ott. Nem azt a személyt látom, hanem az Úr Jézussal beszélgetek. Neki tárom fel lelkem legmélyebb rejtekét, és hiszem, hogy a gyóntatón keresztül az ő kegyelme, irgalma, megbocsátása jut el hozzám. Hiszen Jézus mondta apostolainak: »Akiknek…« S nem hiszem, hogy az a hatalom csak arra a néhány évre korlátozódott volna.” (L33ÚK)
„A gyónás szentségét fontos és csodálatos ajándéknak tartom, a gyóntatót pedig esetleges emberi gyarlósága ellenére is mindenkor az irgalmas Jézus megszemélyesítőjének tekintem, és hálás vagyok a feloldozó hatalmáért.” (L25ÚK)
„Számomra teljesen közömbös, hogy mikor melyik papnál gyónok, mert én csak a feloldozást és Krisztus felém áramló erősítő kegyelmét óhajtom.” (L21XK)
A fenti idézetekben nyilvánvaló a segítő személy szerepe: közvetítse Jézus bocsánatát a feloldozás által. Érdekes, hogy ennek a kiemelése háttérbe szorítja, vagy teljesen
192
jelentéktelenné teszi a közvetítő személyes vonásait és tulajdonságait. Arra sem térnek ki a bűnbánók, hogy a segítő személy hogyan közvetíti a Megbocsátó irgalmát. A lényeg, hogy ezt teszi. Figyelemreméltó a fenti idézetekben a kapott hatalomra való utalás is. A segítő személy ugyanis a felruházott hatalom következtében képes betölteni feladatát. Itt némi ellentmondás figyelhető meg a vallomásokban: a hívek vagy a segítő felhatalmazására, vagy személyes tulajdonságaira teszik a hangsúlyt. Ez esetben az utóbbiak teljesen háttérbe szorulnak. A felruházott hatalom és a felhatalmazás előtérbe helyezése származhat abból a teológiai meggyőződésből, hogy a segítő személy valóban Krisztus helyettesítőjeként van jelen a bűnbánati cselekményben. A figyelem Krisztus átruházott hatalmára összpontosul, és valójában nem is fontos, hogy ki ül a másik oldalon, mert a bűnbánó úgy éli meg, hogy ő magával Jézussal beszélget (L33ÚK). Ugyanakkor a felruházott hatalom hangsúlyozásával a bűnbánó úgymond kipótolhatja a segítő személy hiányosságait (esetleges emberi gyarlósága ellenére), ezzel is minimalizálva a lehetséges emberi tényezők akadályozó szerepét a feloldozás megtapasztalásában. A következő idézetben szintén a felhatalmazásról esik szó. Az egyik evangélikus hívő szerint fontos a segítő személy Istentől történő felruházása, de a feloldozást végső soron Jézus Krisztus adja meg. Ennek megtapasztalásában lényeges szerepet kap a bűnbánó hite is, amely által egyszerre képes megragadni Krisztus feloldozó kegyelmét és a segítő személy közvetítő szerepét.355
„Istentől való felruházás fontos ebben a kérdésben. […] Isten embereket küld az evangélium hirdetésére, de lelki segítségadásra is. […] A feloldozás kérdése félelmetesnek hangzik előttem bizonyos értelemben, mert vallom, hogy Jézus Krisztus oldoz fel hit által, nem pedig egy ember mágikusszerű szavakkal.” (L50EE)
355
A hit kettős elfogadó funkciója jól tükröződik abban a kérdésben, amelyet Luther az egyéni bűnbánatra való buzdításában fogalmazott meg, amikor annak rövid rendjét megfogalmazta: „Hiszed-e, hogy az én bűnbocsánatom az Isten bűnbocsánata?” (Az evangélikus egyház hitvallási iratai II. 1957, 67.)
193
7.3.2. A segítő mint támogató Az előző fejezetben már említettük, hogy a hívek vagy a segítő személy felhatalmazását, vagy személyes tulajdonságait emelték ki, amikor a feloldozás megtapasztalásáról szóltak. Az utóbbi esetekben a hívek szempontjából az bizonyult döntőnek, hogy a segítő személy mennyire tudta támogatni őket a bűnbánat sokszor nehéz folyamatában, hogy eljussanak a feloldozás felszabadító érzéséhez. Az egyik katolikus hívő nem részletezte pontosan a segítő személy pozitív vonásait, csak arról szólt, hogy a pap személyében Krisztus megbocsátó személyét ismerte fel. Ezekhez az élményeihez kötötte a feloldozás megtapasztalását. Megfogalmazása azért is figyelemreméltó, mert teológiailag minden esetben Krisztus adja a feloldozást a pap közvetítésével. Beszámolójában mégis azt lehet sejteni (volt többször ilyen élményem), hogy számára a feloldozás akkor vált igazán megtapasztalhatóvá, amikor a pap személyében Krisztus személyét ismerte fel.
„A pap személyében Krisztus megbocsátó személyét ismerem fel. Volt többször ilyen élményem, hogy feloldozást a gyóntató közvetítésével, de Krisztustól kaptam.” (L24XK)
Több vallomástevő azonban részletesen is kifejtette, hogy a segítő személy miként járult hozzá a feloldozás felszabadító érzésének teljesebb átéléséhez.
„A gyóntató csatorna legyen, értse, hogy mire törekszik a gyónó, és ebben segítségére tudjon lenni.” (L65UK)
„A gyóntató legyen nyugodt és higgadt. Érezzem, hogy figyel rám, és ráér. Érezze, hogy sokszor igen kínos a gyónás. Segítsen át rajta. Nehéz lehet, de kell, hogy pszichológiai érzéke legyen. Ne szidjon meg semmiképpen, már ha érzi, hogy furdal a lelkiismeret. Legyen jó atya, győzzön meg, mit kell helyesen tenni. Éreztesse, hogy valóban megbocsátott Isten.” (L26ÚK)
Az első idézetben nyilvánvaló a segítő személy támogató szerepének jelentősége. A második vallomásban az emocionális kifejezések túlsúlya figyelhető meg. A hívek
194
között nyilvánvalóan vannak olyanok, akik elsősorban kognitív úton képesek befogadni a feloldozás üzenetét, ugyanakkor vannak olyanok is, akik elsősorban emocionális úton ragadják meg a feloldozást. Ez válik nyilvánvalóvá a bűnbánó azon óhajában, hogy a segítő személynek éreztetnie kell, hogy valóban megbocsátott Isten. Ez a bűnbánó részéről olyan jelentőséget kap, hogy magát az absolutio aktusát nem is említi. Az utolsó idézetben az egyik református hívő a bűnbánati alkalommal kapcsolatos egyik élményét a következő mondattal fejezte be: Isten tényleg felszabadított. Számára a katartikus élményt az jelentette, hogy egy olyan lelkésznek tudta megvallani súlyos bűnét, akivel kapcsolatban azt gondolta, hogy hasonló cipőben járnak. Hallotta igehirdetését, amelyben saját bűnéről is beszélt, és ez bátorította fel arra, hogy ő is beszéljen a saját terhéről. Az ő esetében a segítő személy emberi mivolta volt az, amely bizalmat ébresztett benne. Abban érezte meg a segítő személy támogató szerepét, hogy maga is vállalta esendő voltát, és ezt nyilvánvalóvá tette a hívő számára.
„Akik látták a saját bűneiket, és beszéltek is róla az igehirdetésben, azok jobban vonzottak. Sőt, egy óriási bűnömet úgy gondoltam, soha senkinek nem mondom el, csak Istennek, de valaki szintén olyanról beszélt, s ekkor megeredt a nyelvem, mivel hasonló cipőben jártunk. E bűnvallás után repülni tudtam, s alig jut eszembe, holott régebben gyakran gyötört. Isten tényleg felszabadított.” (L41RR)
7.3.3. Félreértett szerepek Amennyiben a bűnbánó proklamációs szerepet vár el a segítő személytől, a feloldozás élményét akkor tudja leginkább megélni, ha a segítő személy ezt a szerepet tölti be a bűnbánati alkalom során. Ennél az elvárásnál kiemelten fontos a segítő személy felruházott hatalma, és háttérbe szorulnak személyes tulajdonságai. Ha azonban a bűnbánó azzal az igénnyel lép fel, hogy Isten emberszeretete és megbocsátása ne csak az absolutio szavaiban fejeződjön ki, akkor a feloldozás élményének átélése ezen elvárások mentén valósul meg vagy marad el. Éppen ezért a segítő személynek lehetőségei szerint minél jobban figyelembe kell vennie az iránta megmutatkozó el-
195
várásokat, hogy közvetítő szerepét a lehető legjobban be tudja tölteni. Előfordulhat azonban, hogy a feloldozás élményének elmaradása nem vezethető vissza pusztán arra, hogy a segítő személy tévesen mérte volna fel a vele szemben támasztott elvárásokat. A hívő kudarcélménye lehet ennél jóval összetettebb is. Erre világít rá saját tapasztalata alapján az egyik evangélikus hívő, aki direkt és indirekt módon juttatja kifejezésre az egyéni bűnbánati gyakorlattal kapcsolatos nehézségeit, amelyek arra vezették, hogy közvetlenül Istentől kérje bűnei bocsánatát.
„Az embereket hangulatuk, környezetük és különböző tényezők is befolyásolhatják… Nem merném súlyos, nagy bűneimet megvallani az embereknek. Egyedül Istennek. Ő elfogad bűneimmel és gyengeségeimmel együtt. Van ideje számomra. Bármikor, bárhol, bármilyen gyakran. Mert Isten örök szeretettel szeret.” (L29EE)
A következő idézetben az egyik református hívő szintén arról számol be, hogy keserű tapasztalatok vezették őt arra, hogy a segítséget egyedül, közvetlenül Jézustól kérje. Vallomásában arról szól, hogy a személyes segítségnyújtásban sok kísértés rejlik az emberi gyarlóság miatt. Ebből arra a következtetésre jut, hogy az egyház hivatalos szolgája személytelenül jobban tud segíteni. Bár ennek mikéntjét nem részletezi, feltételezhető, hogy a két fél között kialakult érzelmi kapcsolat lett a gátja annak, hogy a segítő valóban segíteni tudjon, és a hívő képes legyen elfogadni a segítséget. Az egyéni bűnbánatnál is szükséges bizalmi kapcsolat kialakulásánál döntő jelentősége lehet az elfogadásnak és a kölcsönös szimpátiának. Ezt az érzést tudatalatt az átvitel és a viszontátvitel is befolyásolhatja. Ahogyan az átvitel is lehet elősegítő, pozitív tényező egy segítő kapcsolatban, úgy a két személy között kialakult kölcsönös szimpátia is. Azonban a túlzott mértékű érzelmi kötődés problematikussá válhat: a segítő kapcsolat elveszíti eredeti célját, vagy a megváltozott kapcsolat felbontásának következtében a bűnbánó nemcsak a segítő személytől távolodik el, hanem magától a bűnbánati alkalom által kínált lehetőségtől is. Az előző idézethez hasonlóan a hívő itt is azt a következtetést vonta le, hogy a továbbiakban bűnvallásával közvetlenül Istenhez fog fordulni.
196
„A személyes segítségnyújtásban sok kísértés rejlik az emberi gyarlóság miatt. Mint az egyház hivatalos szolgája, aki maga is bűnös, személytelenül jobban tud segíteni. Engem keserű tapasztalatok tanítottak meg erre, s ma is szégyellem, hogy ez rosszulesett, és ismét nagyon felkavart. Egyszerűsítve a kérdést: kaptál-e segítséget? Igen! Egyedül Jézustól, de tőle mindig. Egy hosszú élet hittapasztalata áll mögöttem, ami alatt megtanított az Úr, hogy velem vándorol utamon Jézus. Felemel, ha elesem, megmos az út porából, s eljuttat végül dicsőséges színe látására.” (L31RR)
A segítségre szoruló személy által megtapasztalt kudarcról szól a következő idézet is. Az egyik evangélikus hívő úgy emlékszik vissza bűnbánati alkalmaira, hogy azokban a segítő személy nem tudott kellőképpen ráhangolódni vallomásaira. Ennek az élménynek természetesen lehetnek külső okai, de visszavezethetők belső tényezőkre is: például a két fél kegyességi irányzata közötti különbségre. Ez nemcsak általános tanításbeli eltérést jelenthet a bűnbánó és a feloldozó személy között, hanem szerepértelmezési különbözőséget is. Ez a segítő személy esetében nagyban meghatározhatja azt, hogy a bűnbánati alkalom során figyelmével mire fókuszál, mit akar meghallani, és mit hall meg a bűnbánó vallomásából. Ezt azért szükséges hangsúlyoznunk, mert a bűnbánó megfogalmazása ellenére nem biztos, hogy az egymás mellett elbeszélés negatív élményét kizárólag arra lehetne visszavezetni, hogy a segítő személy nem tudott kellőképpen ráhangolódni az ő vallomásaira. Feltételezhető ugyanis, hogy a segítő személy figyelmével jelen volt, csak éppen egészen másra összpontosított. Ez természetesen nem változtat azon, hogy a hívő elsősorban azt várta volna el tőle, hogy mellette haladva, támogatva őt meghallgassa. Ezt a bűnbánó nem érezte, mivel elmondása szerint a segítő inkább arra törekedett, hogy saját álláspontjáról tájékoztassa őt. Bár a bűnbánati alkalom során helye lehet a tanításnak, az erkölcsi kérdésekben történő határozott állásfoglalásnak, ez mégsem eredményezheti azt, amiről a bűnbánó maga is ír.
„Személyes tapasztalataimhoz tartozik, hogy sok esetben problémafelvetéseim, megoldásajánlataim nem találtak visszhangra. Éreztem, hogy akihez szólok, egészen más vizeken evez, talán nem is érzékeli igazán, hogy miről beszé-
197
lek. Más esetben határozottan kijelentette, hogy erről neki más a véleménye. Ebben maradtunk. Én ilyenkor elhallgattam, visszavonultam, de ez nyilván nem az egészséges megoldás. A segítség, amit néha kaptam, tulajdonképpen csak felületkezelés volt, a kérés, kérdés mélyreható vizsgálata nélkül.” (L38EE)
A fenti esethez hasonló szerepzavarokra nagyobb lehetőség nyílik ott, ahol az egyéni bűnbánat külső keretei kevésbé kötöttek, és ahol elmarad a két fél közötti előzetes szerződéskötés. Az egyéni bűnbánat összefüggésében szerződéskötésen azt értjük, amikor a hívő a lelkésszel együtt tisztában van azzal, hogy milyen alkalom elé néznek. Amikor a hívő nyilvánvalóvá teszi, hogy bűnbánat céljából keresi fel lelkészét, akitől azt várja el, hogy bűnvallomását meghallva feloldozásban részesítse. Éppen a protestáns egyházakban, ahol kevésbé körülhatárolt az egyéni bűnbánati gyakorlat, fokozott jelentősége van a fent említett szerződéskötésnek, annak, hogy előre tisztázzuk: mire irányul a segítő beszélgetés, milyen szerepeket töltenek be a felek. A segítséget kérő személy által megtapasztalt kudarc oka arra is visszavezethető, hogy a segítő személy mellett maga a bűnbánó sem tisztázta, hogy mit vár el a segítő kapcsolattól, és milyen szerepet szán benne saját magának. Az alábbi idézetben a bűnbánó azt kifogásolja, hogy azok a segítő személyek, akikkel kapcsolatba került, nem töltötték be azt a szerepet, amelyet elvárt volna tőlük. Igazi bosszúságát ugyanakkor az okozta, hogy a számára fontos kérdésekről egészen másképp vélekedtek. A vallomásból ugyanakkor az is kitűnik, hogy maga a bűnbánó is inkább teológiai eszmecserének tekintette a bűnbánati alkalmakat.
„Kamasz koromban azért hagytam el két gyóntatót is, mert goromba, feddő hangon lehordott. Felnőtt koromban egyet azért hagytam el, mert dogmatikus gondolkodású volt: én azt mondtam neki, hogy a szent rendíthetetlen hite és az Isten-tagadó hitetlensége között hosszú átmenet van; ö kötötte az ebet a karóhoz mondván: vagy hisz valaki, vagy nem! De olyan, hogy hiszek is, meg nem is, olyan nincs. Ismét másik gyóntatót azért hagytam el, mert a misztika szakértőjének adta ki magát, amikor a lelki élményeim megítélését könyvből tanult beképzelésként állította be, és lelki megpróbáltatásaimból eredő hosszú
198
távolmaradásomat a gyónástól Istennel szembeni bosszúnak ítélte. Mindent elfogadtam a tetszése szerint. Miután nem tudtam meggyőzni, csak a feloldozást kapjam meg. Ugyanis az ember, aki közreműködik, már nem számít, de a felkentség, a lelki hatalom érvényesen működik, ha nem rosszra használja. Ismét másik gyóntatót azért hagytam el, mert egy hirtelen indulatból kimondott »Isten verje meg« kijelentést halálos bűnként mérlegelt, hiába emlékeztettem, hogy halálos bűn: súlyos dolgokban tudva és akarva vétkezni Isten ellen, és itt sem a tudat nem elegendő, sem az akarat nem volt meg.” (L4XK)
A feloldozás élményének elmaradását eredményezheti az is, ha a bűnbánati alkalom menetéről a felek eltérő módon vélekednek, és ez feszültséget vált ki a bűnbánóban. Az alábbi idézetben az egyik katolikus hívő arról a többször előforduló élményéről számol be, hogy a bűnvallomásai során elhangzott kérdéseket egyoldalúnak érezte, és bántóak voltak a számára. Horváth és Tomka a Lelkipásztori szentségtanban a bűnvallás alatt feltett kérdéseket helyénvalónak tartja ha azokon keresztül a lelkész teljesebb képet alakíthat ki magának a bűnbánóról. A kérdések azonban nem csak a lelkészt segíthetik: a bűnbánók számára is segítséget jelenthetnek, ha általuk mélyebb bánatra és teljesebb vallomásra jutnak el. A megfelelő jóvátétel szempontjából is hasznosak lehetnek a segítő célzatú kérdések.356 Ezek megfogalmazása és időzítése azonban nem egyszerű feladat. Egy rosszul vagy rossz időben feltett kérdés egyrészt ellenállást válthat ki a hívőben, ha ő a kérdések mélységét és irányát tévesnek érzi, másrészt magának a segítőnek a figyelmét is elterelhetik a vallomásban elhangzó egyéb problémáktól. Erre a veszélyre Horváth és Tomka is felhívja a figyelmet.357 Az alábbi levélben a bűnbánó nyíltan szól arról, hogy többször vétett a hatodik parancsolat megszegésével. Éppen ezért kereste a feloldozásban Isten bocsánatát, de vallomásaira mégis legtöbb esetben negatív élményként tekint vissza. Ennek okát abban látja, hogy a lelkészek túlzott mértékben kérdeztek rá a bűnök elkövetésének 356
Horváth–Tomka 2002, 235. „A gyónónak a bűnfajtáját is meg kell határoznia, azaz hogy konkrétan mit követett el. Nem elég azt mondani pl. vétkeztem a VI. parancs ellen, mert azt sokféleképpen lehet megszegni: gondolatban, szóban, tettben, önmagával, mással stb. Ilyenkor a gyóntatónak kérdeznie kell, hogy megállapíthassa, hogy milyen bűnről van szó. Kérdésünkben azonban ne menjünk túlzásba, mert nem a bűn pontos morális meghatározása a legfontosabb, hanem a gyónó hozzásegítése ahhoz, hogy lelkiállapotáról megfelelőképpen számot adhasson.” (Horváth–Tomka 2002, 231.)
357
199
módjára (kivel, hányszor). Az intenzív érdeklődés irritálta őt, egy esetben el is hagyta a bűnbánat helyszínét. Az ellenállás több okra is visszavezethető: (1) a hívő úgy érezhette, hogy a lelkész túlzottan indiszkrét, és ő csak annyit akar elmondani, amennyit szükségesnek tart a bűnvallás szempontjából. (2) A lelkész kérdései által a bűnvallás túlzottan egy irányba terelődött el, és nem volt lehetősége arra, hogy egyéb bűneit is megvallja. (3) A lelkész kérdései nem azt a célt szolgálták, hogy teljesebb képet kapjon az ő személyéről, vagy kérdései által segítségére legyen. (4) A hívő a bűnbánatának már egy olyan szakaszában tartott, amikor a bűnök újbóli elmondása és ezáltal az események újbóli átélése regresszív hatással bírt.
„A gyónásomban 90%-ban csak és csak a hatodik parancsolatra kérdeztek: kivel, hányszor. Azt már 80-90%-ban sosem kérdezték, hogy hazugságával kárt tett-e embertársának? Hát lopott embertársától? Erről semmit sem kérdeztek. Visszataszítónak tartom. Például évtizedekig a Szent szív-templomban gyóntam, az atya rögtön kérdezte, hogy kivel, hányszor. Mondtam, nem számoltam. Hát higgye már el, hogy nem tudok számot mondani! Emlékeztettem, hogy azért jöttem, mert bűnt érzek Isten parancsa ellen. De újra kell mondani. Hát ott hagytam csendben befejezetlenül a gyónást.” (L62ÚK)
A következő idézetben az egyik katolikus hívő számára szintén az okozta a problémát, hogy a lelkész kérdései nemhogy szélesítették vagy mélyebbre vitték volna a bűnvallást, hanem éppen ellenkezőleg: meggátolták a bűnbánót abban, hogy bűnvallásában tovább lépjen. Anélkül, hogy megkérdőjeleznék a segítő személy pozitív szándékait, fel kell tennünk a kérdést, hogy mit szeretett volna elérni kérdéseivel: olyan bűnökről akart hallani, amelyekre ő volt kíváncsi, vagy a bűnbánót akarta segíteni abban, hogy minél teljesebb vallomást tehessen?
„Volt egy 90 éves lelkigondozónk is, aki mindig felsorolásszerűen ugyanazokat a dolgokat kérdezte meg tőlem: járok-e templomba? És a férjem? Imádkozom-e, és megcsalom-e a férjemet? Ez kb. öt perc leforgása alatt szokott lezajlani, másra nem is hagy időt, és őszintén megmondva nem is akartam több időt benn tölteni nála, mivel rettenetes süket, és a gyóntatás akár nyilvános is
200
lehetne, mert a templomban még az oltárnál is lehet hallani, hogy miről van szó, ez mindenkinek rettenetesen kellemetlen. Kivéve őt.” (L73XK)
7.4. A FELSZABADÍTÓ ÉLMÉNY ÁTÉLÉSÉNEK KÜLSŐ TÉNYEZŐI
A feloldozás kérdését vizsgálva ez idáig kizárólag a bűnbánati alkalom résztvevőivel foglalkoztunk. Azt vizsgáltuk, hogy a bűnbánók miként érkeztek meg a bűnbánati alkalomra, és a segítséget nyújtó, az Isten bűnbocsánatát közvetítő személyek hogyan járultak hozzá ahhoz, hogy a feloldozás megtapasztalt élmény legyen a hozzájuk forduló hívek számára. A következőkben azokat a külső tényezőket vizsgáljuk meg, amelyek befolyásolhatják a felszabadító élmény megtapasztalását. Először a bűnbánati alkalom helye kerül a vizsgálódásunk középpontjába. A vallomástevők között ugyanis többen kitértek arra a kérdésre, hogy mennyire tartják alkalmasnak azt a helyet, ahol az egyéni bűnbánat lehetőségével élnek. A levelekben egészen rövid, sommás véleményekkel is találkozunk: a rácsos elválasztó székek állnak a szívemhez a legközelebb (L17XK). De akadt olyan vallomástevő is, aki hosszasan taglalta a bűnbánati alkalom helyével kapcsolatos problémáit ( L69ÚK). A fejezet második részében pedig azt kívánjuk szemügyre venni, hogy a bűnbánók elegendőnek tartották-e a rendelkezésükre álló időt a bűnbánati alkalom során. A vallomásokból kitűnt, hogy ennek megítélése szoros összefüggésben áll többek között azzal, hogy a hívek milyen jellegű segítséget igényelnek egy-egy bűnbánati alkalom során.
7.4.1. A bűnbánati alkalom helye A forrásanyagban három csoportra oszthatók a bűnbánati alkalom helyével kapcsolatos vélemények. (1) Vannak, akik a hagyományos gyóntatószékeket részesítik előnyben egyrészt a kialakult szokás miatt, másrészt azért, mert azok biztosítják leginkább a bűnbánók inkognitóját. (2) Egyes hívek a hagyományos és az attól eltérő helyek (szoba, természet) közötti választási lehetőséget tartják fontosnak. (3) A harmadik álláspontot képviselik azok, akik bűnbánatukat lelkivezetés keretében végzik, és így nem igénylik a gyóntatószékek külön használatát.
201
(1) Az egyik katolikus hívő a feloldozás felszabadító élményéből kiindulva közelítette meg a bűnbánati alkalom helyének kérdését. Vallomásában arról szól, hogy akkor tudja átélni a feloldozás felszabadító hatását, ha bűnvallása őszinte és teljes. Ehhez azonban megfelelő külső körülményekre is szüksége van. Ott tud igazán bűnvallást tenni, ahol biztosítva van inkognitója. Kétfélé elvárásról van szó: egyrészt a segítő felé, hogy az ne ismerje fel, mivel csak így tud igazán kitárulkozni előtte, másrészt a többi hívő felé, akik a templomtérben tartózkodnak. Ez utóbbi abból a szempontból érdekes, hogy a hívő vallomása szerint nem áll fenn az a veszély, hogy őt felismerik. Őt mégis zavarja, hogy ő maga a gyóntatófülkéből látja a templomtérben tartózkodókat. Bár az érzékelés a hívő számára egyoldalú, mégis szégyenérzetet vált ki belőle.
„Régebben olyan gyóntatószék volt a templomban, két hagyományos, sűrű ráccsal ellátva, az ajtóban is tejüveg volt, hogy se ki, se be nem lehetett látni. Pár évvel ezelőtt felújították a templomot, és egy olyan gyóntatószéket helyeztek el, ami túl modern számunkra. Bent ugyan van rács, de ha el is van húzva, akkor is tökéletesen fel lehet ismerni bárkit. De még azt sem húzzák el. Az ajtókon olyan üveg van, hogy kívül tükörnek látszik. Aki viszont bent van, az tökéletesen kilát a templomba. A gyóntatószék új, a bűnök sajnos a régiek maradtak. A Jóisten bocsássa meg, de én nem tudom igazán meggyónni minden bűnömet őszintén, ha teljesen felismernek. Évente két-három alkalommal szoktam gyónni, de most már egy közeli városba járok át, ahol hagyományos gyóntatószékek vannak. Ott igazán érzem a feloldozás felszabadító érzését.” (L69ÚK)
A fenti vallomásban egy egyenes vonalat fedezhetünk fel a kétoldalú inkognitóság biztosítása, az őszinte és teljes bűnvallás és a feloldozás felszabadító érzése között. Ezt a hívő számára csak a hagyományos gyóntatószék tudja biztosítani. Figyelemreméltó ugyanakkor az is, hogy jelen esetben a szégyenérzet elsősorban nem az elkövetett bűnökre irányul, hanem a bűnbánón kívüli személyekkel kapcsolatban jelentkezik. A szégyenérzet egyik kiváltó oka lehet az elkövetett tett, de hatással lehet rá az elfogadottság érzésének hiánya is. Ez utóbbi nyilvánvalóan növeli a szégyenérze-
202
tet. Ugyanakkor az elfogadottság érzésén keresztül a bűnbánó képes jobban elkülöníteni a személyét és az elkövetett bűnöket, s ez éppen a bűnök nyílt vállalását erősítheti fel. Azt az érzést, hogy vállalja bűneit Isten, a segítő személy és hívő társai előtt, mert önmagában is igaznak tartja Jézus kijelentését: „Az Isten szereti a bűnöst, de gyűlöli a bűnt.”
(2) A hívek között többen fontosnak tartották, hogy választani lehessen a hagyományos és az attól eltérő bűnbánati helyek között. Ezt azért tartották fontosnak, mert mindkét forma mellett lehet pozitív érveket felsorakoztatni. Akiknek hosszabb beszélgetésre van igényük, azok értelemszerűen az új formákat keresik, mint például a gyóntatószobában történő bűnbánati alkalmat. Ugyanakkor a hagyományos formának is megvan az előnye: például biztosítja az anonimitást.
„Jó, hogy lehetőség van papot és gyónási helyzetet választani, biztosan nem mindenkinek felel meg az, hogy egy szobában üldögélve beszélgetünk (vagy le is térdelhetek). A gyóntatószékben nagyon kicsi a hely, úgy érzem, nem kapok levegőt.” (L1SzK)
„Legyen lehetőség hosszabb lelki beszélgetésekre (fakultatív) gyóntatószoba, de az anonimitás is jó, könnyebb őszintének lenni, elvonatkoztatni a pap személyétől a minket feloldozó Krisztusig.” (L24XK)
(3) Akik az új formákat részesítik előnyben, leginkább a következő indoklással teszik ezt meg: az egyéni bűnbánat során igénylik a hosszabb beszélgetést, amelyre a gyóntatófülke nem ad megfelelő lehetőséget. Ilyen értelemben a hely és az idő szoros öszszefüggésben áll egymással. Másrészt a hagyományos bűnbánati hely nem minden esetben biztosítja az intimitást.
„Változtatnék a körülményeken. Én nem érzem jól magam a gyóntatókalickában. Közvetlenebb lenne szemtől szembe egy asztalnál vagy a templomi padon ülve BESZÉLGETNI.” (L26ÚK)
203
„A sorban álló gyónók türelmetlenül néznek be az ablakon. (Mennyi bűne lehet annak, aki ilyen sokáig bent van?) Egyesek olyan közel állnak a gyóntatószékhez, hogy jól hallják a hangokat. Ez nagyon zavaró, hiszen meggátolja az igazán felszabadító érzést a feloldozás után. Mennyit hallott, továbbadja-e?” (L55XK)
A bűnbánati alkalom helyével kapcsolatos beszámolókra azért is érdemes odafigyelni, mert a lelkigondozói gyakorlati oktatás már régen felhívta a figyelmet arra, hogy a jól kiválasztott és berendezett tér nagymértékben elő tudja segíteni a gondozott és a segítő közötti kapcsolat kialakulását és azon keresztül a bűnbánó minél teljesebb kitárulkozását.358
7.4.2. A bűnbánati alkalom időtartama Amint a fejezet bevezetésben említettük, a közreadott felhívás legtöbb formájában szerepelt egy olyan kérdés, amely a bűnbánati alkalom időtartamára kérdezett rá. A vallomástevők között voltak olyanok, akik ugyan megemlítették, hogy kevésnek érzik a rendelkezésre álló időt, de válaszukat nem fejtették ki bővebben, pusztán konstatálták a jelenlegi helyzetet.359
„Nem. Ma már örülünk, ha van feloldozó gyóntató.” (L14XK)
A legtöbb válaszadó azonban ennél bővebben szólt a bűnbánatra fordított idő kérdéséről. Általánosságban elmondható, hogy akik tudatosan csak a feloldozás szentségi elnyeréséért keresték fel a bűnbánati alkalmat, azoknak a néhány percig tartó – hagyományos helyen végbement – alkalom elegendőnek bizonyult.
„Elegendőnek tartottam, mert soha nem akkor mentem gyónni, amikor előreláthatóan sokan igénylik majd. A szentségi kegyelem elnyeréséért végzett gyónás az állandó gyóntatónál nem időigényes. Az olyan gyónást, amely 358
Hézser 1991, 86–87. (Lásd bővebben: Hall, Edward T. Rejtett dimenziók. Gondolat. Budapest. 1975.) 359 A katolikus lapokban megjelent kérdés, mely a bűnbánati alkalom időtartamára kérdezett rá: „Elegendőnek tartotta a gyónásra álló időt?”
204
lelkivezetői beszélgetést is tartalmaz, előre megbeszélt időpontban végzem.” (L83IK)
A fenti idézetből is kitűnik, hogy számos tényező játszik szerepet abban, hogy a bűnbánatra szánt időt elegendőnek érzi-e a bűnbánó. A vallomástevő olyan időpontot keresett magának, amikor biztosítva érezte, hogy lelkészének lesz elég ideje és figyelme rá, mert abban az időben kevesen fognak hozzá járulni. Egy kígyózó sor a gyóntatófülke előtt ugyanis eleve azt indukálja a bűnbánóban (de a segítő személyben is), hogy gyorsan végezzék el a bűnbánati alkalmat. Még akkor is, ha az idő ténylegesen elegendőnek bizonyult, az az élmény maradhat meg a hívőben, hogy sorban állt, sietnie kellett, nem tarthatta fenn a mögötte lévő sort. Ugyan a rítus nélkülözhetetlen elemeire elegendő a néhány perces alkalom is, a rövid idő sokszor mégsem teszi lehetővé a teljesebb segítségnyújtás lehetőségét. Erre jelenthet megoldást, ha a bűnbánó saját igényeihez mérten keresi az alkalmas időt. Az objektív időtartamot természetesen az is befolyásolja, hogy a bűnbánó milyen kapcsolatban áll a segítő személlyel. Állandó gyóntató esetében vagy megfelelő ismeretségi szintet megélve fél szavakból is megértik egymást, és így kevesebb időre van szükség a bűnbánat elvégzéséhez.
„Idő. Ez attól függött, hogy milyen problémákkal kellett megbirkóznom. Kezdetben kevésnek találtam. Később, amikor megismert, egy mondat is elég volt a helyreigazításra.” (L76XK)
Az idő elégséges voltát a bűnbánó felkészültsége is befolyásolhatja. Ha sikerült felkészülni a bűnbánati alkalomra, akkor a rendelkezésre álló időt jobban fel tudja használni bűnvallására. Természetesen ennek az ellentétje is igaz.
„Ha sikerült kellő időt szentelni a felkészülésre, akkor elég az idő, a kegyelem egy pillanat műve, az őszinteség jutalma, és Isten a gyóntató fáradságát is felülmúlja.” (L24XK)
205
A felkészültség mellett a vallomástevő azt is megemlítette, hogy a kegyelem egy pillanat műve, bár arról nem tesz említést, hogy a kegyelem és a kegyelem megtapasztalása minden esetben összekapcsolódik-e. Nem csak a tényleges időtartamtól függ, hogy a bűnbánók elégségesnek tartották-e a bűnbánati alkalom idejét. A néhány percig tartó alkalom is elegendőnek tűnt, ha a hívek kellőképpen felkészültek rá, és ha a rendelkezésre álló rövid idő alatt érezték a segítő személy befogadó készségét. Ha ez elmaradt, akkor még a mérhetően hosszabb ideig tartó bűnbánati alkalmat is kevésnek érezték.
„Ha nem éreztem a segítségnyújtást, az az időhiány, a kapkodás miatt volt. A helyettesítő atyánál általában 2-4 perc a gyóntatási idő.” (L26ÚK)
„Mostanában csak néhányszor, régen sokkal többször. Rém kellemetlen, és sokszor érezhető lelki űrt hagy maga után a mai futószalagon végzett gyóntatás. Nemcsak megbeszélésre nem kerül sor, hanem nem egyszer felszólítják az embert, hogy nem kell részletezni, meg: csak a nagyobb bűnöket mondja… Az a szerencsétlen pap sem tehet mást, ha egy csapatot kell végiggyóntatni a rövid idő alatt.” (L4XK)
Az idő megítélésének kérdésében döntő jelentőségű, hogy a hívő tisztában van-e azzal, hogy mit vár el a bűnbánati alkalomtól, hogy milyen céllal keresi fel a segítő személyt. Akik az egyéni bűnbánati alkalmak mellett lelkivezetésre is igényt tartanak, azok általában éppen az előzetes egyeztetések miatt elegendőnek tartják az erre fordított időt.
„A lelkivezetőmmel általában egy órát szoktam beszélgetni, ami nem csak gyónásból áll. Idegen papnál csak pár percig szoktam lenni. Mindkettő időt elégnek érzem.” (L11XK)
„A gyónásra szánt időt elegendőnek tartom (de ez azért igaz, mert nem templomban gyónok), mert az atya lakásán lelki beszélgetés, problémák megbeszélése, helyzetek átbeszélése előzi meg gyónásom.” (L2ÚK)
206
„A gyónásra elegendő az idő – megbeszélt időpontra megyek.” (L1SzK)
„Idő mindig volt elég, hiszen előfordult, hogy a természetben sétálva vagy lakásban volt alkalom a gyónásra, nem okvetlenül a gyóntatószékben.” (L9ÚK)
„Kerültem a csúcsforgalmi időket. Amikor úgy tűnt, több időre lesz szükség, előre szóltam.” (L28ÚK)
Az egyik katolikus hívő hosszú bűnbánati tapasztalatából jut el arra a következtetésre, hogy valójában igen összetett kérdésről van szó, amikor a bűnbánati alkalom időtartamát vizsgáljuk.
„Az idő drága! Nagyon helytelennek tartom, ha valaki húzza az időt, és sokáig igénybe veszi a gyóntató idejét, türelmét (például nem odavaló események elmesélésével vagy a gyónásra előzőleg fel nem készülés miatt). Számomra az viszont nagyon lényeges, hogy a gyóntató közölje személyes, aktuális meglátásait, mert akkor van igazán haladás a lelki életben, ha együttműködöm a Szentlélek vezetésével a gyóntatómon keresztül. Ez hallatlan nagy kegyelem!” (L113KK)
A fenti idézet szinte összefoglalja mindazt, amit a bűnbánat időtartamával kapcsolatban megfogalmaztunk. Az idő elégséges voltára hatással van a bűnbánó személyes felkészültsége, illetve azon igénye, hogy valójában mit vár el a bűnbánati alkalomtól. Ha csupán azzal az igénnyel lép fel, hogy a kegyelem szentségi elnyerésében részesüljön, akkor nyilvánvalóan a csak néhány percig tartó alkalom is elegendőnek bizonyul. Itt azonban mindenképpen ki kell térnünk arra, hogy ez a gyakorlat akár meg is akadályozhatja a hívőt abban, hogy valóban szembesülni tudjon bűneivel, és hogy ténylegesen el tudjon indulni a gyógyulás útján. Nyilvánvalóan ez nem áll fenn azon hívek esetében, akik képesek maguk is tudatosan különbséget tenni a rövid bűnbánati alkalom, a lelkivezetés vagy éppen a hosszabb ideig tartó lelkigondozói beszélgetéssorozat között.
207
Az idő elégséges voltára természetesen hatással van a segítő személy is: az ő felkészültsége és az egyes alkalmakra való ráhangolódása, illetve azon meggyőződése, hogy ő miként értelmezi a bűnbánó és a bűnbocsátó Isten között betöltött közvetítő funkcióját.
7.5. FELOLDOZÁS ÉS ÉLMÉNY
Ebben a fejezetben a feloldozással összefüggésben gyakran használtuk az élmény kifejezést. A beszámolókat vizsgálva ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a legtöbb esetben a levélírók úgy beszéltek róla, mint pozitív eseményről. Az általunk idézett teológusok a feloldozás jelentőségét aszerint vizsgálták meg, hogy milyen változást eredményez a bűnbánó – mindenekelőtt Isten előtti – állapotában. A vallomástevők ugyanakkor főként emocionális töltetű kifejezéseket használtak annak leírására, hogy miként élték át a feloldozást. Legtöbben megkönnyebbülésről, boldogságról és kétségbeesésük megszűnéséről számoltak be. A beszámolók sokszínűsége mindenképpen figyelemreméltó abból a szempontból, hogy magának a feloldozásnak a szövege – legalábbis a katolikus liturgiában – állandó és változatlan. A hívek mégis úgy beszéltek a feloldozás élményéről, mint a bűnök terhétől való megszabadulásról, a segítő Istennel való találkozásról, illetve olyan élményről, amely a teljes felépülést jelentett a számukra. Az élmény kifejezést elsősorban azért használtuk, hogy érzékeltessük a feloldozás megtapasztalhatóságának összetettségét. A feloldozás élménye ugyanis nem minden esetben kötődött kizárólag a liturgikus cselekményhez, a feloldozó szavak elhangzásához. A hívek beszámolóiban a feloldozás élménye gyakran egy hosszabb folyamatot foglalt magában, melynek csúcspontja lehetett az absolutio elhangzásának pillanata, de lehetett egy korábbi vagy későbbi része is a bűnbánati alkalomnak. Nemcsak a feloldozás jelentőségével kapcsolatban fogalmaztak eltérően a hívek, hanem azzal összefüggésben is, hogy mi volt az, ami végső soron kiváltotta belőlük a feloldozás felszabadító élményét. A bűnbánati alkalom szinte minden mozzanata megjelent a hívek beszámolóiban. Volt, aki például az őszinte bánatát, vallomását, vagy a bűnbocsánatot hirdető személlyel közösen elmondott imádságot emelte ki. Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a feloldozás pozitív élményként való
208
megtapasztalása szoros kapcsolatban áll a bűnbánó egzisztenciális érintettségével. Ha például a hívő életében a bűn elkövetéséhez szorosan hozzátartozott az egyedüllét és az elszigeteltség érzése, akkor a meghallgatás megtapasztalása (közösségvállalás) jelenthette a feloldozás élményének elsődleges forrását. Ha viszont a bűnök titokban tartása okozta a legnagyobb feszültséget a bűnbánóban, akkor a bűnvallás (kimondás, kibeszélés) hozta el a felszabadító érzést. Szükségesnek tartjuk kiemelni, hogy a feloldozás élményének a forrásáról beszéltünk: azaz ahogyan a hívek maguk megfogalmazták az élmény forrását. Maga a feloldozás természetesen Isten ajándéka, amely kívülről érkezik. Elsősorban arra próbáltunk rávilágítani, hogy az egyéni bűnbánat mesterséges szétválasztása (ember cselekvése, Isten cselekvése) erősen megkérdőjelezhető a bűnbánók beszámolója alapján. A bűnbánók oldaláról nézve a feloldozás legtöbb esetben a feloldozás élményében realizálódik, amelynek súlypontja igen eltérő lehet a hívek tapasztalatában.
209
8. A bűnbánati gyakorlat és a lelki élet
Az előző fejezetekben mindenekelőtt az egyes bűnbánati alkalmakkal foglalkoztunk. Most azt mutatjuk be, hogy a hívek a saját hitéletükben milyen szerepet tulajdonítottak a bűnbánati gyakorlatuknak. A következőkben olyan idézeteket ismertetünk, amelyekben a hívek a bűnbánati gyakorlatukban bekövetkezett változásokról írtak. Ezek többnyire olyan megváltozott igényekre vezethetők vissza, amely szoros összefüggésben állnak a hívek lelki életében történt változásokkal. Számos beszámolóban a hívek a bűnbánati alkalmak mellett a lelkivezetésről is szólnak. Így az analízis során erre is ki kell térnünk. Mivel a protestáns gyakorlatban ez a fogalom kevésbé ismert, ezért először röviden körbejárjuk azt, majd ismertetjük azokat a beszámolókat, amelyekben a hívek a lelkivezetés jelentőségéről írnak. A következő kérdések mentén tárgyaljuk a témát: Milyen formában jelentkezik a lelkivezetés a hívek gyakorlatában? Miért tartják fontosnak a hívek az egyéni bűnbánat mellett? Milyen segítséget kapnak a hívek a lelkivezetés során?
8.1. A BŰNBÁNATI ALKALMAK GYAKORISÁGA ÉS A BŰNBÁNÓ ÖNISMERETE
A következőkben mindenekelőtt azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a hívek milyen hatások következtében változtattak korábbi bűnbánati gyakorlatukon, azon belül is az alkalmak gyakoriságán. A vallomások alapján kétirányú változásról is beszélhetünk: (1) Vannak, akik arról számoltak be, hogy korábban ritkábban éltek az egyéni bűnbánat lehetőségével, de az utóbbi időben az alkalmak gyakoribbá váltak. (Sokszor éppen a bekövetkezett változás indította őket arra, hogy a bűnbánati gyakorlatukról megosszák gondolataikat.) (2) A másik csoportba tartoznak azok, akik korábban gyakrabban éltek az egyéni bűnbánat adta lehetőséggel, ám manapság ritkán teszik azt. Érdemes felidéznünk azokat az indíttatásokat, amelyek az egyes hívőket elvezették vagy elsegítették a bűnbánati alkalomhoz. A belső indíttatások közé soroltuk a következőket: a nyomasztó tehertől való szabadulás vágya, a rendszeres bűnbánati
210
gyakorlatban való élés és a lelkiismeret késztetése. Külső indíttatásként határoztuk meg az egyház által előírt kötelezettség teljesítését. Ha nemcsak az egyes bűnbánati alkalmakra tekintünk, hanem a hívek bűnbánati gyakorlatára is, akkor a beszámolók alapján állandó gyakoriságról beszélhetünk akkor, ha valaki mindenekelőtt a gyermekkorában kialakult szokás szerint és az akkor tanultak alapján él folyamatosan a bűnbánat lehetőségével. E mellett ugyanakkor meg kell említenünk a változó gyakoriságot is. Ezen azt értjük, amikor valaki a kialakult szokása mellett az aktuális lelki szükségleteire is figyel, s ez módosíthatja a bűnbánat megszokott gyakoriságát. Ilyen lehet például, ha valaki egy-két havonta rendszeresen él a bűnbánati alkalommal, de ha szükségét érzi egy adott helyzetben (pl. valamilyen krízis, nehezebb életszakasz hatására), akkor gyakrabban is él a bűnbánat lehetőségével mindaddig, amíg problémája meg nem oldódik. Az alábbi idézet hűen tükrözi, hogy az indíttatás és a gyakoriság kérdése milyen összetetten jelentkezhet a hívek bűnbánati gyakorlatában:
„Hétéves koromban voltam elsőáldozó. Gyermekkoromban havonta gyóntam, minden első péntekre. Középiskolás koromban kollégista voltam, így már nem volt lehetőségem szervezett gyónási időszakra, de igyekeztem első péntek környékén gyónni. Később egyre tudatosabban próbáltam figyelni arra, hogy lehetőleg akkor gyónjak, amikor valami nehézség terheli a lelkiismeretemet. Volt, amikor hetente, de előfordult, hogy két-három havonta éreztem fontosnak, hogy igénybe vegyem a bűnbánat szentségét. Egy idő eltelt, amikor már éreztem azt, amit tanítanak is, hogy a bűneinket személyiségünk és életvitelünk meghatározza, így mindig nagyjából ugyanazokat a bűnöket követjük el. Csak akkor tudunk ezen változtatni, ha életvitelünkön jelentősen változtatunk, vagy nagyon figyelünk önmagunkra. Hosszú, kitartó önfegyelemmel egy időszak alatt legfeljebb egy bűntől tudunk megszabadulni. Igyekszem keresztény módon élni, életvitelemet eszerint igyekszem berendezni, így ezen változtatni nem látom célszerűnek, ezért maradt a személyiségem lehetőség szerinti fegyelmezése. Ehhez az adott bűnnel ellentétes erény erősítése és a gyóntatóval való kapcsolattartás megfelelő kialakulása egy idő után beállította a kb. havonkénti gyónásgyakoriságot. Amikor idáig eljutottam, akkor éreztem meg
211
igazán, hogy mi a jelentősége az első pénteknek, és miért javasolja az egyház a gyónásnál a havi rendszerességet.” (L111SzK) A levél szerzője nem tárta fel az életkorát, de soraiból nyilvánvaló, hogy hosszú és változatos utat tett meg, mire kialakult az a gyakorlat, amelyet önmaga számára megfelelőnek talált. Gyermekkorában – minden tudatosság nélkül – havonként élt a bűnbánat lehetőségével. Később mindenekelőtt a lelkiismerete diktálta az alkalmak gyakoriságát, a rendszerességet belső lelki igénye szerint alakította. Majd személyes felismerése következtében igazolni látta azt a tanítást, amely szerint a visszatérő bűnök szempontjából a havonkénti bűnbánati alkalom a legmegfelelőbb. A beszámolóból nyilvánvalóvá válik, hogy a havonkénti gyakoriság – a gyermekkori gyakorlattal szemben – tudatos és megfontolt döntés eredménye volt. A hívő személyes tapasztalata, miszerint a bűneinket személyiségünk és életvitelünk határozza meg, és mindig nagyjából ugyanazokat a bűnöket követjük el, arra indította, hogy nagyobb figyelmet szenteljen önmagára, életvitelére és a bűnökkel ellentétes erények erősítésére. Ez a felismerés elengedhetetlen ahhoz, hogy a fent említett tanítás és a havonkénti rendszeres bűnbánati gyakorlat közötti kapcsolat ne váljon problematikussá. Az egyházi ajánlást ugyanis a hívő úgy is értelmezhette volna, hogy az elkövetett bűnein és az azokat előidéző helyzeten érdemben úgysem tud változtatni: hozzátartoznak személyiségéhez és sajátos életviteléhez, és neki nincs más dolga, mint rendszeresen megbánni őket. Ezt a szemléletet csak erősítheti egy olyan javasolt és biztosított bűnbánati gyakorlat, amely kizárólag a bűnök felsorolására és az absolutio meghirdetésére korlátozódik (majd úgyis megvallom…).
(1) Ahogyan korábban már említettük, az első csoporthoz azok a hívek tartoznak, akik arról számoltak be, hogy korábban ritkábban éltek az egyéni bűnbánat lehetőségével, de az utóbbi időben ezek az alkalmak gyakoribbá váltak hitéletükben. Figyelemreméltó, hogy ők egyöntetűen pozitívan értékelték a változásokat. Azért éltek gyakrabban a bűnbánati alkalmak által kínált lehetőséggel, mert mindenekelőtt belső igényt éreztek a változtatásra.
212
„A gyónás lehetőségével általában másfél-két havonta élek. Mostanában érzem a szükségességét a gyakoribb, havi gyónásnak. […] Állandó gyóntatóm van, aki 19 éve a lelkivezetőm. Mivel őt messzebbre helyezték, és nagyon elfoglalt, ezért nem tudom havi rendszerességgel felkeresni. Ezért mostanában idegen paphoz is elmegyek, mivel úgy érzem, hogy gyakrabban kellene a gyónásban részesülni. De mindig csak idegen paphoz járni nem lenne jó, hiszen nem ismer, nem látja az életem folyamát.” (L11XK) „Fiatal koromban ritkán gyóntam, de beláttam, hogy bűnbánat nélkül nem lehet nyugodtan élni. Karácsonykor, húsvétkor, gyászmisekor gyóntam.” (L66XK) A fenti idézetekben még csak érintőlegesen kerülnek elő azok az indokok, amelyeknek a következtében a levélírók bűnbánati gyakorlata intenzívebbé vált. Mindenekelőtt az érzések domináltak a döntésben (mostanában érzem a szükségességét; beláttam, hogy bűnbánat nélkül nem lehet nyugodtan élni). A következő idézetben az egyik katolikus hívő már konkrétan meg is nevezi azt az indokot, amely miatt gyakoribbá váltak számára a bűnbánati alkalmak. Segítségre volt szüksége, ugyanis egyedül nem tartotta megvalósíthatónak, hogy elmélyültebb lelki életet éljen, és Krisztus követője maradjon. A segítséget egy pap személyében vélte megtalálni, aki nemcsak a feloldozást hirdeti neki, hanem lelkivezetési tanácsokkal is ellátja.
„Koromnál fogva természetes, hogy vallásosan nevelkedtem, római katolikus vagyok. Iskolás éveimben belenőttem egyházam tanításaiba. Rendszeres templomba járó voltam, és rendszeresen járultam a szentségekhez is. Később egyetemi hallgató koromban, részben az ifjúkori lázadás, részben a társadalmi körülmények miatt, buzgalmam és érdeklődésem lanyhult. Úgy harmincéves korom körül rádöbbentem, hogy ha igazán komoly lelki életet akarok élni, és Krisztus követője akarok maradni, akkor segítségre van szükségem. Ekkor választottam az első lelkivezetőmet, akihez nemcsak rendszeresen jártam gyónni, de egyéb problémáimat is megbeszéltem vele.” (L33ÚK)
213
A következő idézetben is arról esik szó, hogy a hívő a lelki életben történő előrehaladás érdekében változtatta meg a bűnbánati alkalmak gyakoriságát. Itt a belső igény mellett fontosabb szerepet játszott egy lelkigondozói tanítás, amelyet komolyan fontolóra vett a levélíró: e szerint a lelki életben történő előrehaladás alapja a megfelelő önismeret és a bűnökről való leszokás. Az önismeretre pedig úgy juthat el, ha rendszeresen ellenőrzi cselekedeteit. Ehhez kínál számára lehetőséget a rendszeres havi bűnbánat. Korábban már megfigyelhettük, hogy akik rendszeres bűnbánati gyakorlatban élnek, azok leginkább havonta élnek a bűnbánat lehetőségével.360 A havonkénti bűnbánatot többen ajánlják, bár a katolikus egyház hivatalos tanításában nem foglal állást ebben a kérdésben.361 Lélektani szempontból mindenképpen érdekes, hogy milyen szempontok alapján lehet általánosságban meghatározni a két bűnbánati idő közötti megfelelő és ajánlott intervallumot.
„Fiatalabb koromban csak évi néhány alkalommal gyóntam. Később azonban felfigyeltem egy nagyon hiteles papi személyiség végtelen szeretettel, következetesen ismételgetett ajánlására, a havi gyónásra. Ő megmagyarázta, hogy csakis a rendszeresen ellenőrzött cselekedetek által tehetünk szert megfelelő önismeretre, és a havonta összegyűlt tökéletlenségeinktől a havi gyónások által újra meg újra megtisztulva lehet komoly lépéseket tenni bűneinktől való leszokásunk érdekében. Megfogadtam tanácsát, és amióta havonta átélhetem a jó Isten megbocsátó szeretetének az örömét, biztosan érzem a lelki életben való előrehaladás élményét. A szentgyónások után valami megfoghatatlan égi derű és megnyugvás az osztályrészem, ami semmi mással nem pótolható. A gyónás örömteli gyónássá vált számomra, holott valamikor szorongás és félelem kísérte az arra való felkészüléseimet.” (L54ÚK)
Érdekes, hogy a fenti idézetben a hívő éppen a lelki életben történő előrehaladás öszszefüggésében emeli ki azt a felszabadultságot és örömöt, amelyet a megbocsátó Istennel kapcsolatban fogalmaz meg. A változáshoz szükséges erőforrást Isten megbocsátó szeretetében tapasztalta meg. 360 361
Lásd 5.1.2. fejezetet (Rendszeres bűnbánati gyakorlatban való élés). Lásd a KEK és az OP ide vonatkozó részeit.
214
Mindazok, akik vallomásaikban arról számoltak be, hogy a korábbi szokásaiktól eltérően gyakrabban élnek a bűnbánat lehetőségével, a bekövetkezett változást szükségszerűnek értékelték. A változások döntően arra vezethetők vissza, hogy belső igényüket figyelembe vették.
(2) A másik csoportba tartoznak azok a bűnbánók, akik korábban gyakrabban éltek az egyéni bűnbánat lehetőségével. Szembetűnő, hogy ezek a hívek sokkal részletesebben számoltak be arról, hogy miért élnek most ritkábban a bűnbánati alkalmakkal. Az előző csoporthoz képest az is figyelemreméltó, hogy a változás okai sokkal szerteágazóbbak. Az egyik evangélikus hívő vallomásában arról ír, hogy korábban a lelkésze buzdítására gyakran élt az egyéni bűnbánat lehetőségével. Most azonban felhagyott ezzel a gyakorlattal, mert már nem érzi szükségét az alkalmaknak. A szeretetteljes gyülekezeti közösség ugyanis átvette a bűnbánati alkalmak szerepét. A hit gyakorlásának bensőségességét – amelyet korábban az egyéni bűnbánatban tapasztalt meg – most közösségi formában tudja átélni. Korábban már említettük, hogy az evangélikus egyház tanítása nem tesz különbséget az egyéni és a közösségi bűnbánat között. Mindkét bűnbánati forma egyenértékű mind a hívekre vonatkoztatva, mind az elkövetett bűnök összefüggésében. Nincs olyan bűn, amelyre csak és kizárólag az egyéni bűnbánatban nyerhetne feloldozást a hívő. A vallomástevő mégsem arról szól, hogy az istentisztelet közösségi gyónása miatt érzi szükségtelennek az egyéni bűnbánatot, hanem azért, mert a gyülekezeti közösségben úgy élnek, mint egy nagy család. Azt is leírja, hogy ez a gyakorlatban mit jelent. Ezek a meghatározások akár közel is állhatnak a bűnbánat egyes elemeihez (bűnvallás – bajok megosztása; bűnbocsánat meghirdetése – egymásért imádkozva). Mégis felvetődik a kérdés, hogy a nagy család módján megélt gyülekezeti közösség mennyire tudja helyettesíteni a személyes bűnvallást és feloldozást.
„A magángyónással kapcsolatosan befejezésül annyi a mondanivalóm, hogy nálunk, a mi szeretetteljes gyülekezetünkben nemigen van rá szükség. Mi úgy élünk, élünkön Kovács [megváltoztatott név – J. M.] tisztelendő úrral, mint
215
egy nagy család. Megosztva bajt, örömöt, betegséget, egymásért imádkozva.” (L53EE) A fenti idézetben tehát a gyülekezeti közösség megváltozott légköre tette a vallomástevő szerint szükségtelenné az egyéni bűnbánatot. A megfogalmazásból feltételezhetjük, hogy a hívő mindenekelőtt az egyéni bűnbánat formai megnyilvánulására és nem tartalmi elemeire gondolt. A bajok megosztása és Isten elé tárása ugyanolyan fontos maradt a számára. A következő idézetben az egyik katolikus bűnbánó szemléletesen szól arról, hogy számára mennyire fontos az egyéni bűnbánat. A múltra vonatkoztatva tisztít és gyógyít, a jelen helyzetet figyelembe véve ápol, és erőt ad a továbblépéshez. Mindezt összefoglalva: a bűnbánat kegyelmet közvetít. Érdekes azonban, hogy az alkalmak számszerű csökkenését mégis sajnálatos változásként éli meg.
„Heti, később kétheti gyónó voltam. Sajnos most már két-három hónap is eltelik, de a gyóntatók szerint ez nem számít hibának. Sőt van, aki azt állítja, hogy ebben a korban egyáltalán nem szükséges gyónni. Szerintem ez nagy tévedés, mert nemcsak tisztít, de ápol, gyógyít és erőt is ad a gyónás a továbblépéshez. Egyszóval kegyelmet közvetít! Élő kapcsolat Istennel!” (L8XK)
Az alkalmak számszerű csökkenése és az életkor előrehaladásának összefüggése figyelhető meg a következő idézetben is. A bűnbánó vallomásában arról szól, hogy eleinte lelkiismeret-furdalást érzett, hogy ritkábban élt a bűnbánat szentségével annak ellenére, hogy az egyháza által előírt kötelezettséget mindvégig megtartotta, és komolyabb belső igényt sem érzett iránta. Bár terhesnek érezte, hogy mindig ugyanazokat a bűnöket vallotta meg, mégis feszültséget keltett benne az, hogy korábbi szokásától eltért.
„Mióta öreg vagyok, a helyzet kissé megváltozott, de örülök, hogy ezt is megírhatom. Az a mondás járja, hogy az öreg korban elhagyja az embert a bűn. Ebben sok igazság van. Sokszor nevetve beszélünk hasonló korú barátnőimmel, és keresgéljük, hogy mit is lehet gyónni. Nem mintha nem volnánk bűnö-
216
sek, de ezek a bűnök – hiába általában – ugyanazok. Az ember restelli mindig ugyanazt mondani. Mert én pl. annyira megszoktam, hogy állandó gyóntatóhoz járok, hogy most sem tudok idegenekhez elmenni. De ebből már egy évben egyszer elég. Eleinte furdalt a lelkiismeret, hogy legalább karácsonykor vagy húsvétkor el kellene menni, aztán csak egy maradt ezekből is. Viszont minden vasárnap áldozom, és tudom, hogy ezeket a hibákat Jézus az áldozásban (előtte belső bánattal) feloldja. Azért is nem tudok idegenhez menni, mert nem szeretem a kötelező szokásos bevezető és bánatimákat. Feloldozás előtt megbánom a bűneimet, de ne kelljen hangosan mondani, hogy többé nem vétkezem… Ez úgyse sikerül.” (L9ÚK)
A hívő számára az áldozás teológiai értelmezése volt az, amely enyhítette lelkiismeret furdalását. Már a korai keresztények körében élt az a meggyőződés, hogy az eucharisztia bűnbocsátó hatással bír. Ugyanaz a Krisztus van jelen a kenyértörésben, akit bűnbocsátó hatalommal ruházott fel az Atya.362 Így a bocsánatos bűnök esetében a hívek számára elegendő, ha az eucharisztia által nyerik el a kiengesztelést, bűneik bocsánatát. A következő idézetben is megfigyelhetjük, hogy a bűnbánati alkalmak ritkulásának egyik oka visszavezethető arra a meggyőződésre, hogy a bocsánatos bűnök feloldozást nyernek a szentmisében.
„A gyónás szentségét igen fontosnak tartom és érzem a lelki békém megteremtésében. Gyermekkoromban hetente, később havonta gyóntam. Ahogy teltek az évek, egyre ritkábban. Ebben nagy szerepe volt az elmúlt évek diktatúrájának. Olyan községben tanítottam, ahol 90 százalékban evangélikusok éltek. Kollégáimnak közel sem jelentett olyan lelkiismereti problémát ez az ateista világ, mint nekem, katolikusnak. Nyugdíjazásom után, 1988-ban újból élhettem igazi vallásos életemet. Mivel a szentmise liturgiájában a közös gyónás és bűneink bocsánatkérése benne van, ezért nincs szükség a bocsánatos bűnök miatt a gyakori gyónásra. Ha halálos bűnt nem követtem el, akkor
362
Gál 1988, 3.
217
évente két-három alkalommal élek a szentgyónással. Ha lelki, családi problémám van, akkor mindig igénybe veszem a gyónás szentségét.” (L27XK)
A fenti idézetből az is kitűnik, hogy a hívő számára az elmúlt évek diktatúrája is befolyásolta a bűnbánati alkalmak gyakoriságát, valamint közvetlen környezete sem inspirálta arra, hogy havonta éljen a bűnbánat lehetőségével. A következő beszámoló némiképp eltér az előzőektől, mivel a bűnbánó nyíltan szól arról, hogy az alkalmak ritkulása és a bűnbánati alkalmak mélyebb átélése szoros kapcsolatban áll egymással. A hívő három korszakot különböztet meg a saját bűnbánati gyakorlatában. Az első a gyermekkorra tehető, amikor a rendszeres bűnbánati alkalmakat izgulás és aggodalmaskodás jellemezte. Ezt arra vezeti vissza, hogy erős bűnbánatot ültettek a kicsik lelkébe. A második korszak azzal kezdődött, amikor belépett a szerzetesrendbe, és a túlzottan gyakori bűnbánati alkalmak sablonossá váltak a számára. Amikor azonban megérezte a bűnbevallás személyiségfejlesztő hatását, az alkalmak is ritkultak. Figyelemreméltó, hogy azok a hívek, akik arról számolnak be, hogy ritkábban élnek a bűnbánati alkalmakkal, gyakran lelkiismeret-furdalással küszködnek, még akkor is, ha hosszú távon maguk is pozitívan értékelték a bekövetkezett változást. Itt megint csak döntő szerepe lehet a segítő személynek vagy a lelkivezetőnek abban, hogy a változást a bűnbánó önmaga számára is elfogadható folyamatnak értékelje. Meglehetősen ellentmondásosnak tekinthető ugyanis az a helyzet, amikor éppen a feloldozás eseményéhez kapcsolódó lelkiismeret-furdalás miatt nem képes a bűnbánó felszabadultan jelen lenni, és végső soron elfogadni a feléje irányuló segítséget.
„Kilencéves koromtól rendszeresen gyóntam egész életemben. Gyermekségem idején csakúgy, mint a legtöbb gyerek, sokat izgultam és aggodalmaskodtam a szentséghez járulás előtt. Akkoriban még erős bűntudatot ültettek a kicsik lelkébe. Később, ha szerencsések voltak, egy lelkigyakorlat és főleg egy jó lelkiatya elindíthatja a kamaszt a lelki élet útján, és megszabadíthatja eddigi lelki szorongásaiból. Velem is így történt. Viszont a szerzetbe lépésem útján ismét adódtak problémáim. A »kötelező« heti gyónások sablonossá tették a gyónást. Bántott, hogy szinte mindig ugyanazokat az apróságokat sorolom el.
218
Akkor még nem tapasztaltam meg a bűnbevallás személyiségfejlesztő mivoltát. Mikor erre ráébredtem (és az alkalmak is ritkultak), fokozatosan egyre inkább lelki élmények lettek a gyónások. 35 éve egy szerzetes pap a gyóntatóm.” (L79XK)
8.2. A LELKI ÉLET ÁPOLÁSA ÉS ELMÉLYÍTÉSE
Az előző fejezetekben több ízben is vizsgáltuk, hogy a bűnbánók miként látták az egyéni bűnbánat jelentőségét a saját hitéletükben, hogy miben és hogyan tapasztalták meg a feloldozás jelentőségét. Arra is kitértünk, hogy az absolutio felszabadító érzésének elmaradása – beszámolóik alapján – mire vezethető vissza. Most arra keressük a választ, hogy a hívek miként értékelik saját bűnbánati gyakorlatukat, és miért élnek a bűnbánat lehetőségével. Vizsgálódásunk középpontjában nem az egyszeri alkalmak állnak, hanem általánosságban tekintjük át a hívek bűnbánati gyakorlatát. A későbbiekben részletesen is szeretnénk szólni az egyéni bűnbánat és a lelkivezetés kapcsolatáról. Most csak azt tartjuk szükségesnek megemlíteni, hogy a rendszeres bűnbánati gyakorlat és a lelkivezetés közötti határok gyakran elmosódnak. Ez fokozottan érvényes az alábbi idézetekre. A fenti kérdéseket szem előtt tartva a vallomásokat két nagyobb csoportra oszthatjuk. (1) Az első csoportba tartoznak azok, amelyekben a hívek arról számolnak be, hogy bűnbánati gyakorlatuk mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy az alkalmak által szinten tartsák, azaz ápolják lelki életüket. (2) A forrásanyagban ugyanakkor találkozunk olyan beszámolókkal is, amelyekben a hívek mindenekelőtt a lelki növekedésre helyezik a hangsúlyt.
(1) Az első két idézetben még nem kapunk választ arra, hogy valójában mit is jelent a lelki élet szinten tartása. A megfogalmazásból azonban kiderül, hogy nem egyszeri alkalmakról van szó, hanem folyamatos bűnbánati gyakorlatról. Az is nyilvánvaló, hogy a hívek számára mennyire meghatározóak ezek az alkalmak. Nem egyes kötelességek teljesítéséről, hanem kognitív és emocionális szinten megélt szükségről esik szó.
219
„Szükségesnek tartom a gyónást a lelki élet karbantartása érdekében.” (L3XK)
„A gyónás szentségét igen fontosnak tartom és érzem a lelki békém megteremtésében.” (L27XK)
Az előző pontban már idéztük azt az idős katolikus asszonyt, aki ugyan korábbi szokásához képest mostanában ritkábban él a bűnbánat lehetőségével, az alkalmak mégsem veszítettek jelentőségükből. Ezek biztosítják számára ugyanis azt, hogy élő kapcsolatban maradjon az Istennel.
„Heti, később kétheti gyónó voltam. Sajnos most már két-három hónap is eltelik, de a gyóntatók szerint ez nem számít hibának. Sőt van, aki azt állítja, hogy ebben a korban egyáltalán nem szükséges gyónni. Szerintem ez nagy tévedés, mert nemcsak tisztít, de ápol, gyógyít és erőt is ad a gyónás a továbblépéshez. Egyszóval kegyelmet közvetít! Élő kapcsolat Istennel!” (L8XK)
Az előzőektől némiképp eltér annak a hívőnek a beszámolója, aki egészen konkrétan fogalmazta meg, hogy milyen segítséget kap a bűnbánati alkalmak során. Számára azért fontosak ezek az alkalmak, mert erőt tud meríteni belőlük a hétköznapi gondok leküzdéséhez. Ezt kétféleképpen is értelmezhetjük: egyrészt gondolhatunk arra, hogy az alkalmak során a feloldozás átélése felszabadít benne olyan lelki energiákat, amelyeket a feloldozást megelőzően a szégyenérzet és a lelkiismeret-furdalás blokkolt. Az absolutio következtében ezek az energiák felszabadulnak, és így képes a korábban lekötött energiákat másra használni. A megfogalmazás azonban arra a magyarázatra is lehetőséget ad, hogy nem egyszerűen az energiák transzportálása történik meg, hanem az alkalmak során Isten jelenlétében erősödik meg, s ez erőt ad neki a hétköznapi gondok leküzdéséhez is.
„Azt az érzést, amit ez a szentség számomra jelent, meg sem tudom fogalmazni. Nyomban ki tudom védeni a napi gondokat. Az unokáim rosszaságát jobban elviselem, a családi gondok-bajok jobban áthidalhatók, mert hiszem,
220
hogy velem van az Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Köszönet ezért nekik.” (L15ÚK)
Amint a bevezető sorokban említettem, a bűnbánati gyakorlat és a lelkivezetés gyakran összekapcsolódik a hívek vallomásaiban. Az egyik katolikus hívő a bűnbánati alkalmak és a lelkivezetés célját az életszentség fogalmával kapcsolta össze. Ezt a fogalmat gyakran csak elvontan határozza meg a szakirodalom (a keresztény élet teljessége, Krisztus követése szeretetben).363 A hívő szempontjából mindenekelőtt az a fontos, hogy meg tudja valósítani az életében azt, amit Istene vár tőle. Nem elérhetetlen, ideális, eszményi szintet kell elérnie, hanem arra kell törekednie, és arra kell segíteni őt, hogy a saját útját tudja járni, ahol az őt kísérő-vezető személy figyelembe veszi egyedi adottságait és képességeit. Ez az igény fogalmazódik meg a következő idézetben.
„Természetesen előnyösebb helyzetben van az, aki rátalált egy bölcs és szent életvitelű papra, aki az ő lelki adottságait kiismerve, egy állandósult lelki kapcsolat folytán biztos kézzel tudja vezetni az életszentség útján.” (L21XK)
A következő idézetben az egyik evangélikus hívő a beszélgetés jelentőségét hangsúlyozza. Véleménye szerint ugyanis a híveknek szükségük van egy olyan személyre és egy olyan lehetőségre, akinek és amelynek során kibeszélhetik gondjaikat, bánatukat és elhibázott döntéseiket. A korábbi megfogalmazásokat szem előtt tartva ezt az igényt nyugodtan nevezhetjük egyfajta „karbantartásnak”, „tisztításnak” vagy akár ápolásnak is. Az idézetben azonban egy új elem is megjelenik, amelyben a vallomástevő a magánbeszélgetések jelentőségét nemcsak az aktuális élethelyzetre vonatkoztatja, hanem azokon túlmegy, az utolsó ítéletre is utalást tesz. A hívő szerint a magánbeszélgetéseknek azt a célt is szolgálniuk kell, hogy felkészítsék a híveket a parúziára. Mindenképpen figyelemreméltó, hogy a forrásanyagban ez az egyetlen beszámoló, amelyben ilyen szoros kapcsolat fedezhető fel a bűnbánati gyakorlat és az utolsó ítélet között, annak ellenére, hogy mind a katolikus, mind a protestáns tanítás alapján hangsúlyosabban is megjelenhetett volna. 363
Szentmártoni–Benkő 1984, 64.
221
„Szükséges és nagyon fontos a lelkésszel való magánbeszélgetés, amelyet már magángyónásnak is nevezhetünk. Kell, hogy legyen valaki, akinek bármilyen súlyos gondról, bánatról vagy elhibázott döntésünkről beszélni lehet, mert bizalmunk van hozzá. Ki lenne ez más, mint a lelkipásztorunk, hiszen a betegeknek van szükségük orvosra és nem az egészségeseknek. Idős korban nagyon fontos a felkészítés a személyes találkozásra, mert nem fogja elhinni, kedves lelkész úr, hogy mennyi idős ember van, aki élete során mindig a templomban járt, és hallotta Istenünk vigasztaló üzenetét, de a vele való személyes találkozást nem tudja felfogni. Így azt sem, hogy egyszer személy szerint kell válaszolni az Atyának, és akkor már nem kérdezi, hogy szeretsz-e engem, hanem a válasz az lesz, hogy én nem ismerlek téged.” (L48EE)
(2) A forrásanyagban olyan vallomásokkal is találkozunk, amelyekben a hívek már nem csupán azt az igényüket fogalmazzák meg, hogy a bűnbánati alkalmakon keresztül biztosítsák szükséges belső harmóniájukat. Egyes beszámolókban a növekedés lehetősége és igénye is megfogalmazódik. Értelemszerűen az alábbiakban a hívek nagyon személyes formában szólnak arról, hogy milyen módon kapnak segítséget. Nem mindig könnyű feltárni, hogy az egyes megfogalmazások mögött milyen vágyak és tapasztalatok állnak. Ez főleg azokra az esetekre igaz, amikor a hívek bibliai képeket használnak tapasztalataik leírására.
„Lelkivezetése lépésről lépésre vitt és visz előre a »keskeny úton a szűk kapu« felé!” (L19ÚK)
Olyan beszámolókkal is találkozunk, amelyek bizonyos értelemben átmenetet jelentenek a két csoport között (szinten tartás – növekedés): az alkalmak a lelki élet szinten tartását biztosítják, ugyanakkor a fejlődésre is lehetőséget kínálnak. A következő idézetben az egyik középkorú katolikus hívő arról számol be, hogy személyiségtípusán, aggályos lelkialkatán nem tud változtatni. Folyamatosan jelentkeznek kérdései, amelyeket lelkivezetőjével megoszt, és amelyekre megnyugtató válaszokat vár. Kérdései viszik őt lelkivezetőjéhez, és a vele való találkozások azt a célt szolgálják, hogy terhein enyhítsen. Bár a hívő tisztában van ennek a folyamatnak az újra és újra visz-
222
szatérő elemeivel, mégis fejlődésként számol be róluk. Ha egy-egy alkalomra lebontjuk a bűnbánati-lelkivezetési gyakorlatot, akkor valóban beszélhetünk fejlődésről, hiszen válaszokat kap feltett kérdéseire. Azonban ha szélesebb perspektívából tekintünk erre a folyamatra, el kell gondolkodnunk a segítő személy felelősségének kérdésén is. Vajon a hívő által meghatározott személyiségjegy és lelkialkat (aggályos típus) mennyire azonosítható a szakirodalom által megfogalmazott aggályossággal, és ez vajon mennyire kíván szakszerű segítséget?
„Ilyen módon mindig minden kérdésemre választ kapok, ha valamit nem értek, újra kérdezem, ha problémám van, újra előveszem, addig, amíg számomra teljesen megnyugtató választ nem kapok. Aggályos típus vagyok, ezért bizonyos kérdések újra előjönnek. Éppen az állandó lelkiatya révén sokat fejlődtem, de az alaptípusomat, lelkialkatomat teljesen »kinőni« nem tudom.” (L2ÚK)
Az aggályosság olyan bűnbánókra jellemző, akiknél egy emlék, egy múltbéli tapasztalat vagy tett annyira uralja a tudatot, hogy újra és újra bűnvallásra készteti őket. Az aggályosság feloldásához nem elégséges csak a tüneteket kezelni a bűnbánati alkalmak során, hanem fel kell tárni a kiváltó okokat. Ez legtöbbször egy hosszabb folyamat, amelyre a rövid bűnbánati alkalmak kevésbé elegendőek, és amelyhez szakszerű segítségre is szükség lehet.364 Amit a segítő személy tehet, az az, hogy biztosítja a bűnbánót afelől, hogy Isten valóban megbocsátja a megvallott vétkeket.365
A következő beszámolóban a hívő megrögzött rossz tulajdonságai állnak a középpontban, amelyeken véleménye szerint nem tud változtatni, nem tud róluk leszokni, és nem is tudja őket kikerülni. Segítséget a lelkivezetéssel összekötött bűnbánati alkalmaktól kap, amelyeknek két fontos szerepét emeli ki. Egyrészt megerősödik Isten
364
Szentmártoni 1999, 96. Az egyik hívő erről így számolt be: „Olyan apróságokra hívták fel a figyelmemet, amire magamtól csak sokára jöttem volna rá. Olyan gyakorlati tanácsokat adtak, ami segített, előrelendített, ami szorosabbá tette a Jézussal való kapcsolatomat. Még régebben előfordult, hogy úgy éreztem, hogy nem tudok megszabadulni ettől a bűnömtől. Válasz: amit Jézus egyszer megbocsátott, azt nem kell többször meggyónni.” (L72SzK) 365
223
bűnbocsátó szeretetében, másrészt az alkalmak során átadja rossz tulajdonságait Istennek (bűnvallás).
„Nem tudom magamat megváltoztatni, nem tudok a megrögzött rossz tulajdonságaimról leszokni, sőt még a bűnöket sem tudom kikerülni. Két dolgot tehetek, lehetőleg egyszerre: tudatosítom magamban, hogy az Úr viszont meg tud mindentől szabadítani, át tud alakítani – persze nem azonnal, hanem ahogy ő jónak látja. A másik dolog az, hogy az emberi tulajdonságaimat, lényemet, az életemet, akaratomat átadom neki, és akkor ő a tulajdonságaimat átformálja úgy, hogy abból áldás származik.” (L65ÚK)
A következő két idézetben a vallomástevők arról számolnak be, hogy a bűnbánatilelkivezetési alkalmak milyen jelentős szerepet töltöttek be hitéletük elmélyítésében. Érdemes megfigyelnünk, hogy mindkét vallomásban kulcsszerepet kap a szabadság fogalma.
„A lelkivezetés segítséget adott és ad az önismeretben, az önnevelésben, így a lelki szabadság élésében az evangéliumi értékekre, a radikális Krisztuskövetésben személyes Isten-kapcsolat. Fontos a két gyónás (beszélgetés) közti idő közös értékelése, és a következő periódus gyakorlati céljainak körvonalazása.” (L83IK)
„Mivel a lélek fejlődése az Isten kegyelmén múlik, igen fontos, hogy a lélek egyre érzékenyebbé váljon a kegyelem működésére. Nagyon sok útvesztője van a lelki életnek, ezért a vezető feladata kiküszöbölni mindazokat a megkötözöttségeket, amelyek a kegyelem akadályai. Vagyis szabaddá tenni a vezetettet. Minél nagyobb a szabadsága, annál fogékonyabban keresi Isten akaratát. A vezető ebben a szabadságban segíti a gyónót.” (L76XK)
Az első idézetben az egyik idős katolikus hívő arról számol be, hogy az önismereten és a tudatos önnevelésen keresztül lelki szabadságra jutott el, amely lehetővé teszi számára, hogy elérje kitűzött céljait lelki élete területén. Feltételezhető, hogy a bűn-
224
bánati-lelkivezetési alkalmak során különösen is a feltáró és előremutató beszélgetések voltak azok, amelyek ezt a „szabadságot” megteremtették. Az alkalmak során az ismeretlen, tudatalatti folyamatok feltárultak, s ennek következtében a hívő szabadabban tudott küzdeni céljai eléréséért. Kiemelendő még ebben az idézetben, hogy a bűnbánó számára milyen nagy jelentősséggel bír, hogy a két bűnbánati alkalom között eltelt időt a segítő személlyel át tudja beszélni (értékelés, gyakorlati célok körvonalazása). Az első idézethez hasonlóan a másodikban is fontos szerep jut a szabadság fogalmának. A vallomástevő egy világos összefüggést vázol fel soraiban. E szerint a lélek fejlődése az Isten kegyelmén múlik. A hívő célja, hogy lelke egyre érzékenyebbé váljon a kegyelem működésére. Ehhez azonban ki kell küszöbölni a megkötözöttségeket, amelyek a kegyelem akadályai. Ez a folyamat a bűnbánó szerint egyet jelent azzal, hogy a segítő személy szabaddá teszi a vezetettet. A megkötözöttségek kiküszöbölése által, azaz a belső szabadságon keresztül a hívő fogékonyabban tudja keresni Isten akaratát. Néhány idézetben érdekes megfogalmazásban kerül elő az egyéni bűnbánat jelentősége a lelki élet ápolásával kapcsolatban.
„Fiatal koromban irigyeltem azokat a keresztény testvéreimet, akiknek nem kellett megvallani embertársaik előtt bűneiket. Elég volt az őszinte bánat. De rájöttem, hogy hatalmas értéke van a gyónásnak. Jobban igyekszik a lélek a bűnt elkerülni. Hatalmas visszatartó ereje van.” (L71XY)
„A gyónásnak óriási visszatartó ereje van ahhoz, hogy kerüljem a bűnt. Mi még annak idején a középiskolában úgy tanultuk, hogy minden szentségnek van külső segítő kegyelme, amely specifikus. Tehát a bűnbánat szentsége segít, hogy máskor jobb legyek. Vagy ha elestem, megadja az erőt, hogy egyre csak, szépen meggyónod a papnak…” (L23ÚK)
Az első idézetben az egyéni bűnbánati alkalom inkább úgy jelentkezik, mint negatív élmény, amelyet a hívőnek jobb elkerülni. A bűnbánati alkalom úgy válik visszatartó erővé, hogy a hívő mint kellemetlen élményt idézi fel, feltehetően a bűn elkövetése
225
előtt. A második idézetben azonban másról van szó: az alkalom nem kerülendő eseményként szerepel, hanem erőforrásként, amelynek segítségével a hívő jobban meg tud küzdeni a kísértéseivel.
8.3. AZ EGYÉNI BŰNBÁNAT ÉS A LELKIVEZETÉS KAPCSOLATA
A forrásanyagban számos olyan vallomással találkozunk, amelyben a hívek részletesen is beszámolnak nemcsak az egyéni bűnbánattal kapcsolatos élményeikről, hanem a lelkivezetőjükkel folytatott beszélgetéseikről és általában magáról a lelkivezetésről is. Ez részben azzal magyarázható, hogy sokak számára a bűnbánati alkalom és a lelkivezetés nem különül el egymástól. Egyes hívek bűnbánati gyakorlatának szerves része a lelkivezetőjükkel folytatott hosszabb beszélgetés. Ebben az esetben a feloldozást hirdető személy egyben lelkivezetői funkciót is betölt. Másrészt olyan vallomásokkal is találkozhatunk, amelyekben a hívek megemlítik, hogy a lelkivezetővel folytatott beszélgetés gyakran végződik bűnbánati alkalommal. Ezekben az esetekben a lelkivezető – amennyiben felhatalmazása van rá – feloldozói funkciót is ellát. Mivel a lelkivezetés többnyire a katolikus, az ortodox és az anglikán hagyományban él, érdemes röviden összefoglalni főbb ismérveit.366 A dolgozat bevezető fejezetében szóltunk arról, hogy számos gyakorlati teológus véleménye szerint mára az egyéni bűnbánati gyakorlat krízisbe jutott. 1969-ben Fiedrich Wulf, a Geist und Leben folyóirat szerkesztője ugyanezt írta magáról a lelkivezetésről is.367 A következőket tekinthetjük a főbb ellenvetéseknek: egyfajta elitfelfogásból született, háttérbe szorítja a Lélek közvetlen vezetését, valamint a modern pszichológia idejétmúlttá tette.368 Az utóbbi években azonban ellentétes tendenciákra is felfigyelhettünk.369 Az érzékelhető nyitás nem csak a katolikus egyházban tapasztalható. Míg korábban a protestáns egyházakban nem mutatkozott kifejezett érdeklődés a lelkivezetés iránt, mintha napjainkra ez megváltozott volna. Pirkko 366
Jones 1990, 1213–1215. Szarka Miklós és Nemes Ödön egy másik lehetséges okot is ismertetnek arra vonatkozóan, hogy a protestáns egyházak miért foglalkoztak kevesebbet a lelkivezetés kérdésével: „a reformáció individualistább embere kevésbé pap, sokkal inkább »nyomtatottbetű- és könyvfüggő«. Olvas és maga épül.” (Szarka–Nemes 2005, 62.). 367 Benkő–Szentmártoni 2003, 91. 368 Benkő–Szentmártoni 2003, 91. 369 Szarka–Nemes 2005, 63.
226
Lehtiö finn gyakorlati teológus szerint ez részben arra vezethető vissza, hogy a protestáns egyházakra korábban jellemző erős családi hitgyakorlás (családi áhítatok, esti közös éneklések, lelki tanácsadás) egyre inkább eltűnni látszik, és ezt a hiányt próbálják pótolni a gyülekezeti keretek között végzett lelkivezetési alkalmak.370 Alan Jones teológiai okokra vezeti vissza a bekövetkezett változást. Szerinte a protestáns egyházakban a megszentelődésről szóló tanítás – mely korábban a megigazulásról szóló tanítás árnyékában vitathatatlanul kevesebb figyelmet kapott – egyre inkább előtérbe kerül.371 Ennek következtében érthető a lelkivezetéssel kapcsolatos érdeklődés is. Ha ez a megállapítás kissé túlzottnak is tűnik, tény, hogy egyre több irodalom jelenik meg protestáns területen is a lelkivezetésről.372 De mit is kell lelkivezetésen értenünk? Három különböző aspektusból kívánjuk megvilágítani a kérdést, szem előtt tartva vizsgálódásunk témáját. (1) Az egyéni bűnbánati alkalommal szemben a lelkivezetési beszélgetés célja és csúcspontja nem feltétlenül az absolutio meghirdetése, bár természetesen nem zárható ki, hogy a lelkivezetési beszélgetés is bűnvallással és feloldozással fejeződjön be.373 A lelkivezetési alkalom formai és tartalmi kritériumai kevésbé kötöttek. Ha a lelkivezetést a lelkigondozással szemben próbáljuk meg meghatározni, akkor a következőt mondhatjuk: a lelkigondozás elsősorban arra irányul, hogy a segítségért folyamodó személy kijusson egy konkrét krízisből, válságból. Ezzel szemben a lelkivezetés célja az, hogy közvetlenül segítse a hívőt Istenhez fűződő személyes kapcsolatában, hitének növekedésében.374 Margareth Dougherty irgalmas nővér a lelkigondozói kapcsolat négy szintjét határozta meg: jelenlét, meghallgatás, értelemkeresés és ima. Véleménye szerint a lelkigondozói kapcsolat akkor válik lelkivezetéssé, amikor a segítő személy és az őt felkereső hívő eléri a negyedik szintet.375 Az ima itt természetesen tág értelemben veendő. Nem egyszerűen egy rituális 370
Lehtiö 2003, 289–290. Jones 1990, 1213–1215. 372 Häyrinen 1998, 383–384. Erre az igényre figyelt fel többek között skandináv területen Owe Wikström (Det bländande mörkret), Wilfrid Stinissen (The Gift of Spiritual Direction). 373 Lehtiö 2003, 290–291. 374 Debrecenyi–Nemes–Szarka 2004, 152. Szarka Miklós és Nemes Ödön egy másik tanulmányában a következő különbséget teszi: „Míg a lelkigondozás főleg, de nem kizárólagosan az »én« önmagához való (intrapszichés) és az »én-te« (interpszichés viszonyrendszerben jelentkező fixációk, traumák, válságok gondozására-gyógyítására az egyház kontextusában, a Lélek által ihletett Ige segítségével, a gondviselő Isten által rendelt tevékenység, addig a lelkivezetés az »én és a te absolút te« viszonyrendszerben tekint minden problémát.” (Szarka–Nemes 2005, 60.). 375 Debrecenyi–Nemes–Szarka 2004, 152. 371
227
cselekvésről van szó, hanem egy olyan nyitásról, amelyben a hívő a segítő személylyel együtt Isten elé tudja vinni mindazt, ami őt foglalkoztatja, és amiben változást remél. Bár a katolikus egyház ajánlja a lelkivezetői kapcsolatot, mégsem teszi kötelezővé, mint például az egyéni bűnbánati gyakorlatot. (2) Éppen ezért a lelkivezetői kapcsolat létrejötte mindenekelőtt a hívő belső indíttatásán múlik. Ő a kezdeményező fél. A kapcsolat többnyire hosszabb idő alatt formálódik ki, akár számos sikertelen próbálkozást követően. (3) Jones és Häyrynen is hangsúlyozza, hogy a lelkivezetői készség olyan karizma, amelynek csak töredéke sajátítható el tanulás révén.376
8.3.1. A lelkivezetés időszakos igénybevétele a rendszeres bűnbánati gyakorlatban Az alábbiakban olyan idézetekkel találkozhatunk, amelyekben a hívők arról számolnak be, hogy a rendszeres bűnbánati gyakorlatuk mellett bizonyos életszakaszokban igénybe vették a lelkivezetést is. Az egyik idős katolikus asszony arról ír, hogy az egyéni bűnbánatot szükségesnek tartja a lelki élet karbantartása érdekében. Éppen ezért egész életében rendszeresen élt a szentséggel. Volt azonban az életének egy olyan időszaka is, amikor az egyéni bűnbánaton túl a lelkivezetést is igénybe vette.
„Fiatal koromban segítséget kaptam a lelkivezetésben az aggályoskodásom leküzdésében.” (L3XK)
Teleki és Tomka a Lelkipásztori szentségtan idevonatkozó fejezetében arra a kérdésre, hogy ki igényli a lelkivezetést, a következő válaszokat adja: (1) aki szeretne több helyet biztosítani életében Istennek, (2) aki szeretné önmagát jobban megismerni, (3) aki ahhoz kér segítséget, hogy bizonyos problémát, élethelyzetet világosabban lásson, és jobb döntést tudjon hozni.377 Ha a fenti idézetet egyeztetni kívánjuk a kérdésre adott válaszokkal, akkor leginkább a harmadikat érdemes szem előtt tartanunk, hiszen az idős asszony egy olyan élethelyzetben élt a lelkivezetés lehetőségével, ami376 377
Jones 1990, 1213–1215; Häyrynen 1998, 388. Teleki–Tomka 2002, 260–261.
228
kor egyedül nem tudott megbirkózni lelki problémájával. Figyelemreméltó, hogy aggodalmaskodására külön segítséget kért és kapott, hiszen korábban már szóltunk arról, hogy a néhány percnyi időtartamú bűnbánati alkalom nem megfelelő az ilyen probléma mélyreható kezelésére. Ez ugyanis inkább lelkigondozói, terápiás jellegű feladatnak tekinthető. A következő két idézetben is a lelkivezetés időnkénti igénybevételéről esik szó, de már egészen más összefüggésben. Ezekben külső körülmények befolyásolták a lelkivezetői kapcsolat megszűnését. Mindkét idézetben a lelkivezetői kapcsolat hagyományos értelmezését figyelhetjük meg.
„Fiatal koromban volt lelkivezetőm is, aki irányította az életemet. Csodálatos volt. De a kommunizmusban féltem, és nem jártam hozzá! De azért másnál titokban gyóntam.” (L12XK)
„Miután előző lelkivezetőmtől meg kellett válnom, hosszú éveken át nem volt lelkiatyám, és az évek sodrában voltak évek, amikor lanyhult bennem az igény a gyónásra. Most idős fejjel úgy látom, hogy azokban az években – talán éppen a magam hibájából – sokkal nehezebb éveket éltem át lelkem és hitem szempontjából, sajnos!” (L19ÚK)
8.3.2. Állandó lelkivezetés a rendszeres bűnbánati gyakorlatban A hívek beszámolóikban többnyire az egyéni bűnbánati gyakorlatukkal összefüggésben említették a lelkivezetést. Ez jelenheti azt, hogy a bűnbánati alkalom során folytatott beszélgetést már önmagában lelkivezetői beszélgetésként értelmezték. Ilyen esetben mindenekelőtt a beszélgetés tartalma miatt tekintettek rá így. Másrészt arra is gondolhatunk, hogy a bűnbánati és a lelkivezetői alkalom egy találkozássá folyt öszsze a hívek gyakorlatában.378 Az eltérő megközelítések és megfogalmazások jól tükrözik azt a helyzetet – s erre már korábban is utaltunk –, hogy a lelkivezetés meghatározása igen eltérő a hívek között.379
378 379
Szarka–Nemes 2005, 60. Jones 1990, 1213–1215.
229
Az egyéni bűnbánat és a lelkivezetés formai – de akár tartalmi – összekapcsolása több kérdést is felvethet: miért kapcsolódik össze a vallomásokban az egyéni bűnbánati alkalom a lelkivezetéssel? Ha egy hívő lelkivezetői kapcsolatra vágyik, és ezért keresi a számára alkalmas személyt, akkor a bűnbánati alkalmak jó lehetőséget kínálnak ahhoz, hogy a számára megfelelő személyt megtalálja.380 (Ilyen esetben persze azt feltételezzük, hogy a hívő ordinált személyt keres lelkivezetőül.381) A bűnbánati alkalmak során ugyanis a hívő teljesebb képet kaphat a lelkész pasztorális adottságairól és hitéleti kérdésekkel kapcsolatos gondolatairól. Ugyanis lehet valaki kiváló liturgus vagy igehirdető úgy is, hogy kevesebb érzéke van a lelkek ápolására. Ez akár kommunikációs problémákra is visszavezethető, hiszen a professzionális négyszemközti kommunikáció egészen más képességeket igényel. Talán éppen ennek a felismerésnek a hatására keresik a hívek a bűnbánati alkalmakon keresztül a lelkivezetőket. Másrészt mivel a lelkivezetői kapcsolat kialakulása, az egymásra való rátalálás hosszabb folyamat, éppen a bűnbánati alkalmak során nyílik lehetőségük a híveknek arra, hogy mintegy megvizsgálják egy lelkivezetői kapcsolat kialakulásának lehetőségét. Protestáns gyakorlatban a lelkigondozói viszony vagy éppen egy bibliaórán átélt közvetlen beszélgetés lehet az előszobája egy későbbi lelkivezetői kapcsolatnak. A bűnbánati és a lelkivezetői kapcsolat összefonódása ugyanakkor számos kérdést is felvet, még akkor is, ha a lelkivezetői kapcsolat kialakulásában a már meglévő bűnbánati kapcsolat igen nagy jelentőséggel bír. A bűnbánati kapcsolat mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy a hívő feltárja és megvallja a bűneit azon személy előtt, aki hirdeti számára Isten feloldozását. Ezzel szemben a lelkivezetői kapcsolat nemcsak a bűnök feltárására és megvallására koncentrálódik, hanem tágabb perspektívában is érinti a hívő lelki életét. A lelkivezetés tartalmát képezhetik a különböző lelki állapotokkal kapcsolatos kérdések, életvezetési problémák vagy akár örömök is, amelyeknek a feldolgozásához segítséget igényelhetnek a hívők. Ha az egyéni bűnbánati alkalom és a lelkivezetői kapcsolat túlzottan is összekapcsolódik, fennállhat az
380
Debrecenyi–Nemes–Szarka 2004, 154–155. Az egyház pasztorális szolgálatának kétezer éves gyakorlata bőven ad példát arra, hogy a hívek nem csak ordinált személyeket választottak lelkivezetőül. Lelkivezetők lehettek és lehetnek világiak és szerzetesek is. Az első remeték is fontos szolgálatot töltöttek be a hívek életében az első századokban (Benkő–Szentmártoni 2003, 92–94.). 381
230
a veszély, hogy a segítségre szoruló személy minden kérdése úgymond „bűn-kérdéssé” válik. Az ezzel ellentétes igényekről szólnak a következő idézetek:
„A lelkipásztori beszélgetésekből adódó segítség egy részéről már az előzőekben beszéltem. Volt egészen egyszerű segítség, ami abból fakad, hogy a lelkivezetőm azon az úton jár, amin én is szeretnék, csak sokkal előbbre van, mint én. Így egy-egy kísértés, szituáció, lelki sivárság ismerős volt neki, és el tudta magyarázni az okait.” (L65ÚK)
„A bűnök alapján olyan tanácsokat kaptam, hogy az arra vezető alkalmakat hogyan lehet elkerülni. Életviteli problémák megbeszéléséből.” (L63ÚK)
„Koromnál fogva természetes, hogy vallásosan nevelkedtem, római katolikus vagyok. Iskolás éveimben belenőttem egyházam tanításaiba. Rendszeres templomba járó voltam, és rendszeresen járultam a szentségekhez is. Később egyetemi hallgató koromban, részben az ifjúkori lázadás, részben a társadalmi körülmények miatt, buzgalmam és érdeklődésem lanyhult. Úgy harmincéves korom körül rádöbbentem, hogy ha igazán komoly lelki életet akarok élni, és Krisztus követője akarok maradni, akkor segítségre van szükségem. Ekkor választottam az első lelkivezetőmet, akihez nemcsak rendszeresen jártam gyónni, de egyéb problémáimat is megbeszéltem.” (L33ÚK)
„Isten szeretetét sugárzó, biztató mosolyú, megfontolt, emberközeli! Minden örömömnek ő az első tudója; minden bajomnak, vétkemnek, mélypontnak ő az ismerője. A vele való beszélgetés mindig örömre hangol és sokat segít. Penitenciái előbbre vivő, személyemre szabott, segítő feladatok, soha nem gépiesen végezhető imagyakorlatok.” (L19ÚK)
8.3.3. Az egyéni bűnbánati gyakorlattól különvált lelkivezetés Az egyik katolikus hívő vallomásában kifejti: számára az egyéni bűnbánat és a lelkivezetés két külön dolog. Nála a bűnbánati alkalmak a bűnök megvallására és a feloldozó igék befogadására korlátozódnak, és ezektől az alkalmaktól nem is vár el töb-
231
bet. Így a rendelkezésre álló időt is elegendőnek tartja. Bár a két alkalom különválása negatív élményre vezethető vissza, a kialakult gyakorlatot mégis pozitívan értékeli. „Gyermek- és serdülő koromban, mondhatom, mindig kaptam segítséget a lelkipásztori beszélgetésekből. Később a lelkiatyám távol volt. Tőle kaptam segítséget. Gyóntatóimtól már kevesebbet. Talán ennek lehetett az oka, hogy nálam a bűnbocsánat ténye (szentsége) és a lelkivezetés különvált. Talán ezért nem érzem rövidnek a gyónásnál rendelkezésre álló időt sem.” (L37ÚK)
8.4. A LELKIVEZETÉS SORÁN MEGTAPASZTALT SEGÍTSÉG
Az előző fejezetben említettük Teleki és Tomka rövid összefoglalását arról, hogy kik igénylik a lelkivezetést.382 A felsorolásból arra is következtethettünk, hogy a lelkivezetés során milyen kérdések és életvezetési problémák kerülhetnek elő. Szarka Miklós és Nemes Ödön közös tanulmányában külön foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy melyek a lelkivezetés leggyakoribb témái.383 Ezeket saját lelkivezetői munkájuk alapján foglalták össze. A következőket említik meg: (1) az Isten-kép torzulások korrekciója; (2) a Krisztus-tapasztalás után önismereti munka; (3) a pszeudo-megtéréses elemek által tarkított megtérésélmények közötti továbbsegítés; (4) megtérés a közösséghez, a Krisztussal való belső kapcsolat rendezése.
A következőkben azt szeretnénk bemutatni, hogy a rendelkezésre álló forrásanyag alapján a hívek milyen kérdésekben tapasztalták meg a segítségnyújtást a lelkivezetés során. Előtte azonban két olyan idézetet ismertetünk, amelyben még csak vágyként fogalmazódik meg a tartósabb lelkivezetői/segítő kapcsolat:
382 383
Lásd 8.3.1. (A lelkivezetés időszakos igénybevétele a rendszeres bűnbánati gyakorlatban). Szarka–Nemes 2005, 86.
232
„Néha talán egy kissé többet kellene elbeszélgetni az atyával, hogy segítsen problémáink megoldásában. Őáltala Isten szól hozzánk. Így talán hatékonyabb a megoldáskeresés, mintha csak magunkban imádkozva keresnénk és találnánk meg a kulcsot.” (L7ÚK)
„A tábor ideje alatt még három hónap sem telt el azóta, hogy a férjem és én elvesztettük másodjára a babát, igaz, még csak tízhetes embrióról beszélhettünk. Amikor ez történt, nagyon lesújtott bennünket. Péter [fiktív név – J. M.] az 1Kor 10. fejezetéből vett igével vigasztalt. Bár a lelki fájdalom akkora volt, ami engem áprilisban ért, hogy egy teljes év kellett, mire teljesen kihevertem. Azonban ez a néhány perces beszélgetés olyan jó érzéssel töltött el, hogy valóban úgy éreztem, ha nem is az egész, de néhány teher lekerült a vállamról. Az agyamon átvillanó első gondolat az volt, hogy Isten őáltala szólt hozzám. Így akar biztatni talán, mert látja, hogy milyen elesett vagyok, és mennyire szenvedek. Sokat sírtam, és nagy volt a bánatom, hogy elment a baba. De akkor egy kicsit megkönnyebbültem. Előtte gyakran feltettem a kérdést: ez miért történt meg velünk? Erre ő azt mondta, hogy ez a kérdőszó kiemelve: miért, két értelmet rejt magában: 1. mi okból, 2. mi célból. Az emberek hajlamosak kizárólag az első értelmet hangsúlyozni, pedig Istennek mindig valami célja van velünk. Bármit tesz, azt mindig valami jó cél érdekében teszi, még ha ezt nem is értjük, de csak azért, mert nem úgy gondolkodunk, ahogy ő. »Az én gondolataim…« Ez mind igaz, és nagy segítséget kaptam a beszélgetésből. De mint a folyamatosan adagolható vitamin, úgy kellett volna még néhány ilyen beszélgetés. Azonban a tábor néhány nap múlva befejeződött, és nem volt ilyen alkalmam.” (L34EE)
Az első idézetben az egyik katolikus hívő mint lehetőségről beszél, amikor azt említi, hogy a lelkészével történő beszélgetések segíthetnék őt a problémák megoldásában. Bár konkrétan nem nevezi meg, hogy milyen gondokra gondol, abban a reményben szól erről a lehetőségről, hogy lelkésze közvetítésével maga Isten lehetne segítségére. Némiképp nehezen értelmezhető, hogy ez számára miért jelent mást, mint az imádság, ahol szintén Istennel történő dialógusról beszélhetünk. Most mégis azt szeret-
233
nénk kiemelni vallomásából, hogy úgy tekint lelkészére, mint akin keresztül maga Isten lehetne segítségére. Ugyanezt a közvetítő szerepet tulajdonítja a második idézetben az egyik evangélikus hívő annak a személynek, aki vigasztalásával úgy szólt hozzá, mintha Isten tette volna. A vallomástevő konkrét élményéből vonja le ezt a következtetést. Bár egyszeri alkalomról van szó, beszámolójában azt is megemlíti, hogy szükségesnek tartott volna egy hosszabb segítő/kísérő kapcsolatot. A mindkét vallomásban megfogalmazott közvetítő szerep egybecseng azzal a véleménnyel, miszerint a lekivezetési tevékenység alanyaként is az egyetemesen gondviselő Isten gyógyító munkája ismerhető fel.384 A segítő személy csupán közvetítő szerepének a meghatározása azért is lényeges, mert a vezető árnyéka magát Istent rejtheti el a vezetett elől.385
A következő idézetekben már konkrétan arról olvashatunk, hogy a hívek milyen kérdésekben tapasztalták meg a segítségnyújtást a lelkivezetés során. Látszólag egymástól eltérő tapasztalatokról szólnak a beszámolók, de mégis megegyeznek abban, hogy mindegyik az „én és az abszolút te” relációt érintik. Ez egybecseng azzal a meghatározással, amelyet Szarka és Nemes a lelkivezetés céljáról fogalmazott meg: „A lelkivezető a hozzáfordulóval azon dolgozik, hogy a testvér személyiségét Isten titkaihoz, lényéhez közelebb vezesse, és Isten közelségének tényében őt erősítse úgy, hogy e tevékenység a felebaráttal való szeretetkapcsolat mélyítését is szolgálja.”386 Ez a cél az első vallomásban abban az élményben realizálódik, hogy a hívő a lelkivezetés során segítséget kapott Isten Igéjének helyes értelmezéséhez. Nincs okunk ezt másképp értelmezni, mint hogy az illető számára a Szentírás Isten üzenetének közvetítő forrásává vált. A következő idézetben a levélíró számára az jelentette a segítséget, hogy tanácsot kapott arra vonatkozóan, hogy miként tudja elkerülni az adott bűnt. Korábban már említettük, hogy számos vallomásban a bűn elkövetése úgy jelentkezett, mint amely törést okozott a hívő „én-te” és az „én és az abszolút te” viszonylatában. A hívő a lelkipásztori beszélgetések során a konkrét példákon keresztül abban kapott segítséget, hogy miként tudja az Istennel való kapcsolatában is törést 384
Lehtiö 2003, 293. Szarka–Nemes 2005, 83. 386 Szarka–Nemes 2005, 60. 385
234
okozó bűnöket elkerülni – ha ez teljes mértékben nem is járhat sikerrel. A harmadik idézetben a vallomástevő már inkább összefoglaló formában fogalmazta meg a kapott segítség jelentőségét. A lelkivezetés során tisztábban látta azt az utat, amelyet éppen követnie kellett.
„A lelkivezetés a Szentírás értelmezését a helyes irányban határozta meg.” (L17XK)
„Sokszor kaptam segítséget a lelkipásztori beszélgetésből: előfordult, hogy a pap a saját életéből vett példával mondta el, hogy ő hasonló helyzetben mit tett, hogyan viselkedett; tanácsot kaptam, hogyan lehet az adott bűnt elkerülni.” (L5XK)
„Esetenként megerősített teendőimben, de legalább kitisztította a követendő ösvényt.” (L56ÚK)
A következő idézetekben a megtapasztalt segítség mindenekelőtt a lelkivezetés módszereit érintve jelentkezik a vallomásokban.
„Amikor bizalmat kaptam és adhattam. Amikor elfogadott, feltételek szabása nélkül. Amikor problémás helyzetekben nem előírta a következő lépést, hanem ki merte várni azt. Pl. úgy kérdezett, hogy bennem fogalmazódott meg a válasz. (Lehet, hogy csak a következő alkalomra.)” (L28ÚK)
„A lelkipásztori beszélgetés a legtöbbször komoly segítséget jelent. A gyóntatószékben elhangzottakra hosszú idő múltán is gyakran visszagondolok vagy -emlékezem, olykor belekapaszkodom.” (L57ÚK)
„Életem során, főleg fiatal koromban, komoly segítséget kaptam a lelkipásztori beszélgetéseknél. Ezek segítettek át a későbbi nehezebb, felelőtlen időszakokon is. Volt, amikor egy szigorúbbnak látszó intelem hatott, máskor egy-
235
egy megvilágosító mondat, buzdítás, javaslat, néha egy-egy gyakorlati tanács.” (L43ÚK)
A fenti beszámolók széles skáláját adják annak, hogy a hívek milyen lelkivezetői módszereken keresztül tapasztalták meg a segítségnyújtást. Mindhárom idézetben arról szólnak, hogy a segítő személyeknek sikerült megfelelő módon segíteniük nekik. Ilyen segítő módszernek és segítő viszonyulásnak tekinthetjük a bizalmat, az elfogadást, a várakozást, melynek célja, hogy lehetőség szerint a hívő maga fogalmazza meg problémájára a megoldást, és az olyan jellegű módszereket, mint amelyeket az utolsó vallomásban olvashatunk: szigorúbbnak látszó intelem, egy-egy megvilágosító mondat, buzdítás, javaslat és egy-egy gyakorlati tanács. A lelkivezetők nondirektív és direktív módszerei nemcsak konkrét segítséget jelenthetnek a hívek számára – mint ahogyan ezt a beszámolókból megismerhettük –, hanem általánosságban is közvetíthetik az egyetemesen gondviselő Isten gyógyító szándékát a helyzetnek megfelelő segítségnyújtás élményén keresztül.
8.5. A LELKI ÉLET ÁPOLÁSA
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a hívek számára a megfelelő bűnbánati gyakorlat nagyban elősegíti lelki életük tudatos ápolását. Ugyanakkor annak meghatározása, hogy milyen a megfelelő bűnbánati gyakorlat, nagyban függ a hívek elvárásaitól és attól, ahogyan a lelkészek a hívek elvárásait és személyes lehetőségeiket mérlegelve fel tudják kínálni a segítségüket. Számos beszámolóban olvashattunk arról, hogy a kialakult bűnbánati gyakorlat mintegy lépcsőként szolgált ahhoz, hogy a hívek intenzívebben foglalkozzanak lelki életük ápolásával. Egyes hívek esetében ez azt jelentette, hogy a bűnbánati alkalmak gyakoribbá váltak. Éppen ezen alkalmak során érezték meg annak pozitív hatását, hogy személyes terheiket valahol lerakhatják, és a feloldozás élményén keresztül újra és újra átélhetik Isten bűnbocsátó szeretetét. Mások esetében a bűnbánati alkalmak ritkultak, de ugyanakkor intenzívebbé is váltak. Arra is találtunk példát, hogy az alkalmak ritkulása mellett a hívek figyelme olyan egyéb egyházi cselekményekre
236
irányult, amelyeknek pasztorális hatásait csak a bűnbánati alkalmak számának csökkenése következtében fedezték fel. Számos hívő esetében megfigyelhettük, hogy a lelki élet intenzívebb ápolása egyet jelentett azzal, hogy az egyéni bűnbánati alkalmak mellett igénybe vették a lelkivezetés nyújtotta segítséget is. Az ehhez fűződő élmények – a bűnbánati alkalmakhoz hasonlóan – egyénenként igen eltérőek. A hívek számára nem az volt döntő, hogy ők mit vártak a lelkivezetéstől, hanem hogy kaptak-e segítséget felvetődő problémáikhoz és kérdéseikhez.
237
9. Az egyéni bűnbánat gyakorlatának kihívása az egyház és a teológia számára 9.1. HOZZÁSZÓLÁS A BŰNBÁNÓK SZEMSZÖGÉBŐL
Kutatásunkat azzal a megállapítással kezdtük, hogy az utóbbi évtizedek alatt erőteljes érdeklődés mutatkozott az egyéni bűnbánat iránt. Hazai és nemzetközi szinten – felekezeti hovatartozástól függetlenül – sokan foglalkoztak a témával. Szakteológusok, lelkészek és egyháztagok számos, a téma szempontjából jelentős kérdést vetettek fel. Ezekben visszatükröződik az a kontextus is, amelyben a bűnbánati gyakorlat elfoglalja a helyét az adott felekezetek életében. Római katolikus részről elsősorban azt kívánták feltárni, hogy mi lehet az oka a szentség visszaszorulásának. Tény ugyanis, hogy a bűnbánati alkalmak száma az utóbbi évtizedekben lényegesen visszaesett.387 Ennek hatására számos olyan kiadvány is megjelent az elmúlt években, amelyek mindenekelőtt azzal a céllal íródtak, hogy vonzóvá tegyék az egyéni bűnbánatot mindazok számára, aki felnőttkorukra elhagyták a szentségi gyakorlatot, vagy akik inkább csak tehernek és teljesítendő kötelességnek élik meg azt.388 A protestánsok érdeklődése elsősorban arra irányult, hogy az egyéni bűnbánat megtalálja a neki megfelelő helyét az egyházak lelkigondozói munkájában, egyszerre figyelembe véve a reformáció örökségét és a mai gyülekezeti közösségek igényeit. Már itt érdemes szólnunk arról a meglátásunkról, hogy – a gyakorlati teológia elméleti megközelítését követve – a protestáns levélírók sokkal tágabban értelmezték az egyéni bűnbánatot. Ők elsősorban a bűnbánat funkciójára helyezték a hangsúlyt, míg a katolikus hívek esetében sokkal dominánsabban jelentkeztek a bűnbánat formai kritériumai. Ha a felekezeti kontextust tovább szűkítjük, akkor egy sajátosan evangélikus kérdést is meg kell említenünk. Vajon az egyéni bűnbánat elveszett vagy csak átalakult az egyház bűnbánati gyakorlatában? Azért tekinthetjük ezt kifejezetten evangé387
Alszeghy 1994, 6.; Szentmártoni 1999, 85. Ezt a célt szolgálják többek között a következő kiadványok: Bolberitz Pál: Minek gyónjak?; Bernhard Häring: A gyónás öröme.; Eamon Tobin: A kiengesztelődés szentsége.; M. Basilea Schlink: Bűnbánat – örömteljes élet.
388
238
likus problémának, mert a reformáció időszakát követően az Ágostai hitvallású gyülekezetekben egy ideig még elevenen élt a liturgikus keretek között megvalósuló egyéni bűnbánat. Majd annak folyamatos háttérbe szorulásakor bizonyos időközönként újra előkerült a hitvallási iratoktól egyáltalán nem idegen gyakorlat. Az egyéni bűnbánat azonban nem tudott igazán gyökeret verni egyházunkban. Sem akkor, amikor valamilyen liturgikus megújulási mozgalom tanításaként, sem akkor, amikor valamilyen ébredési mozgalom gyakorlataként került a figyelem középpontjába. A kérdés abból a szempontból is izgalmas lehet a hazai evangélikusság számára, hogy azokban az észak-európai országokban, ahol történelmi okok miatt az evangélikus egyházaknak kevesebbet kellett foglalkozniuk konfesszionális meghatározottságukkal (a katolicizmussal szemben, protestánsként a reformátusság mellett) az egyéni bűnbánat gyakorlata a mai napig elevenebben él az egyházak pasztorális szolgálatában.
Ez a kutatás azzal kíván hozzájárulni az előbb említett kérdések megválaszolásához, hogy figyelmünket a bűnbánókra irányítja a következő kérdések segítségével: Mire és hogyan kaptak segítséget a bűnbánók a bűnbánati alkalmak során? Hogyan élték át a segítségnyújtást? Milyen következményei voltak a segítségnek saját hitéletükben? Talán utólag is érdemes hangsúlyoznunk, hogy a kutatással nem annak meghatározására törekedtünk, hogy milyennek kellene lennie a bűnbánati gyakorlatnak, hanem elsősorban azt kívántuk bemutatni, hogy milyen ma a bűnbánati gyakorlat, és ezt a bűnbánók a saját hitéletükben hogyan élik meg. Nyilvánvaló, hogy a fent említett kérdésekre mindazok, akik gyakorolják a békéltetés szolgálatát, rendelkeznek személyes tapasztalatokkal, sőt akár személyesen megfogalmazott válaszokkal is. Kutatásunk egyik kitűzött célja az volt, hogy szélesebb alapot biztosítson egy közös vizsgálódás számára, azzal a nem titkolt szándékkal és lehetőséggel, hogy a közös munka egyben felekezetközi együttműködést is jelenthet a teológia művelésében.389 A bűnbánó oldaláról és szemszögéből való vizsgálódás úgy vált lehetségessé, hogy egy felhíváson keresztül a híveket arra kértük, hogy írják le saját bűnbánati
389
A teológia közös művelésének szándéka mellett szükségesnek tartjuk megemlíteni azt az egyre határozottabban jelentkező vágyat is, hogy a különböző felekezetű keresztényeknek minél több lehetőségük legyen a közös ünneplésre és istentiszteletre. A berlini ökumenikus Kirchentagon elmaradt közös úrvacsora éppen ezért jelentett sokak számára komoly csalódást.
239
gyakorlatukkal kapcsolatos élményeiket és tapasztalataikat. Az így beérkezett 117 levél vált a kutatás forrásanyagává. A levélírók 73%-a vallotta magát római katolikusnak, 15%-a evangélikusnak, 5%-a reformátusnak és 2%-a baptistának. A felekezetek közötti aránytalanság nyilvánvaló, és ezt az analízis során sem próbáltuk meg kiegyenlíteni, hiszen nem azt tűztük ki célul, hogy a meglévő bűnbánati gyakorlatot összevessük az egyes felekezetek tanításával. A kutatás során egyébként is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a beszámolókban minden felekezeti különbözőség ellenére közös gyötrődésről, közös vágyról és közös felszabadító élményről esik szó. A fent említett felekezeti aránytalanság bizonyos mértékig a következő öszszegzésben is tetten érhető, de ez mindenekelőtt a katolikus hívektől érkezett beszámolók dominanciájára, illetve a kutatónak a saját felekezete iránt érzett felelősségére vezethető vissza.
9.2. A FORMA ÉS A TARTALOM VÁLTOZTATHATÓSÁGÁNAK KÉRDÉSE
Ha azt a célt tartjuk szem előtt, hogy az egyéni bűnbánati gyakorlatban a hívek számára minél inkább közvetítetté és megtapasztalhatóvá váljon Isten megbocsátása, akkor a jelenlegi gyakorlat formai és tartalmi kérdéseit külön-külön is szükséges megvizsgálnunk. Az előbbiben meglehetősen nagy eltérések figyelhetők meg a katolikus és az evangélikus egyház között. A római katolikus egyházban a bűnbánat formai keretei évszázados hagyományra nyúlnak vissza, amelyet legutoljára a II. vatikáni zsinat erősített meg. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a zsinati határozat (Ordo Paenitentiae) bőségesen ad lehetőséget arra, hogy az egyház békéltető szolgálatát végző, felszentelt és a gyóntatásra külön felhatalmazást kapott papok az egyéni bűnbánat formai kereteit jobban összehangolják a hívek részéről megfogalmazott kérésekkel. A beszámolók alapján mindenképpen elgondolkodtató az az egyre többször jelentkező igény, hogy a gyóntatófülkék mellett (de nem helyett) más helyszínen is biztosítsák a hívek számára a bűnbánat lehetőségét. Bizonyos szempontból a formai igényekhez sorolható az az elvárás is, hogy a hívek számára több idő álljon rendelkezésre a bűnbánati alkalmak során. Ezeket a kívánságokat még akkor is érdemes figyelembe venni, ha nem mellőzhetjük azt a tényt, hogy a futószalagszerű bűnbánati
240
gyakorlat nemcsak a kialakult hagyományra vezethető vissza, hanem a jelenlegi, köztudottan súlyos paphiányra is. Ha a forrásanyag egészét tartjuk szem előtt, akkor egy további lényeges megállapítást kell tennünk. Nemcsak a tartalom képes alakítani a formát, hanem a kialakult forma is nagyban befolyásolja az egyéni bűnbánat tartalmát. Az előbbire példaként hozhatjuk fel azt, hogy az elégtétel (vezeklési idő) és a feloldozás helye felcserélődött a bűnbánati rendben, radikálisan megváltoztatva ezzel a bűnbánat kereteit és időtartamát. Az utóbbit – azaz hogy a külső körülmények is befolyásolják a bűnbánat során elhangzottakat – csak feltételezhetjük. Valószínűleg szoros összefüggés mutatható ki a mindössze néhány percig, zárt térben (gyóntatófülke) végbemenő bűnbánati alkalom és a hívek sokszor csak felületesnek mondható bűnvallása között. A bűnbánati gyakorlat visszaszorulásának egyik okaként említettük a bűn fogalmának elhomályosodását.390 A felvilágosodást megelőzően, amikor az egyházaknak nagyobb befolyásuk volt a morális kérdések eldöntésében, maguk a hívek is jobban tudták, hogy milyen cselekedeteik ütköznek Isten törvényébe, és ennek következtében mit kell megvallaniuk a bűnbánati alkalmak során. A beszámolók is alátámasztották azt a feltételezésünket, hogy mára ez a helyzet valóban megváltozott. Még a rendszeres bűnbánati gyakorlatban élők is el-elbizonytalanodtak abban, hogy valójában mi az, amit mindenképpen meg kell vallaniuk az egyéni bűnbánat során. Ez talán magyarázatot ad azokra az igényekre, miszerint több időre és tisztázó beszélgetésre lenne szükségük. Az egyéni bűnbánat napjainkban legelterjedtebb formája (néhány perces alkalom a gyóntatófülkében) mégis inkább egy olyan kort és gyakorlatot konzervál, amikor a híveknek sokkal rövidebb időre volt szükségük ahhoz, hogy eleget tegyenek bűnbánati kötelezettségüknek. A formai keretek tekintetében az evangélikus gyakorlat egészen eltérő, hiszen az egyházban nincsen egységes és kötelező érvényű rend az egyéni bűnbánatra vonatkozóan. Ezt azzal együtt is kijelenthetjük, hogy az Agenda Gyónás és úrvacsora című rendjét sokan ezzel a céllal használják.391 A formai keretek használatában megfigyelhető szabadság lehet a jele annak is, hogy az egyéni bűnbánat még mindig keresi a helyét az egyház pasztorális szolgálatában, de az sem zárható ki, hogy éppen ebben a szabadságában a legjobban meghatározott. Elgondolkodtató ugyanakkor, 390 391
Orosz–Vértesaljai 1985, 153.; Bourgeois 1999, 430–431. Agenda 1996, 390–392.
241
hogy a nyugat-európai evangélikus egyházak többsége a formai szabadság lehetőségét megtartva kötött renddel is segíti a bűnbánati alkalommal élni kívánó híveket.392 A hazai helyzetre vonatkozóan annyi bizonyos, hogy a formai szabadság jó kiindulási pontot jelenthet arra, hogy olyan bűnbánati formákban gondolkodjunk, amelyek egyszerre veszik figyelembe az egyházra bízott feladatot és a bűnbánók különböző igényeit. A beszámolókban megfogalmazott gondolatokat áttekintve szükségesnek tartunk egy rövid, kötött elemekből álló formát, amelyet akár az énekeskönyv függelékeként is közölni lehetne, valamint egy olyan szabadon variálható rendet, amely által minél jobban figyelembe lehet venni a bűnbánó sajátos helyzetét és a bűnbánati alkalom kontextusát. Például amikor egy lelkigondozói beszélgetés belső dinamikája szerint alakul át egyéni bűnbánati alkalommá.
Ha a jelenlegi gyakorlat tartalmi kérdéseit tartjuk szem előtt, akkor mindenképpen meg kell említenünk, hogy a munkánk egyáltalán nem foglalkozott a bűnvallások tartalmi kérdéseivel. A korábbi empirikus kutatások nehézségei következtében tudatosan döntöttünk amellett, hogy a felhívásban nem kérdezünk rá arra, hogy a hívek milyen bűnöket vallottak meg a bűnbánati alkalmak során.393 Ugyanakkor a bűnbánat tartalmi kérdésének tekinthetjük az absolutiót is, amellyel kapcsolatban két lényeges észrevételt szeretnénk tenni. (1) A beszámolókat vizsgálva szükségesnek tartjuk, hogy különbséget tegyünk a feloldozás hirdetése, azaz Isten megbocsátásának, a feloldozás kegyelmének verbális meghirdetése és a feloldozás közvetítése, azaz Isten bocsánatának non-verbális közvetítése között. A beszámolók alapján megállapíthatjuk, hogy éppen a megbocsátás minél teljesebb megtapasztalhatósága érdekében célszerű a hirdetés és a közvetítés fogalmai között különbséget tenni. A bűnbánók ugyanis a hallható feloldozás mellett külön súlyt helyeztek arra, hogy a feloldozás átélése szempontjából milyen jelentősége van mindannak, amit a segítő személy nonverbális eszközökkel – akár tudatosan, akár tudat alatt – közvetít. (2) Az evangélikus tanítás szerint az egyéni és közösségi feloldozás között nincsen teológiai értelemben vett különbség. Lélektanilag lehet jelentősége az egyéni feloldozásnak, de a kegyelem közvetítése szempontjából ugyanaz történik, mint a közösségi feloldozás392 393
Lásd például: Den svenska psalmboken 1986; Evangelisches Gesangbuch 1995. Erik Berggren 1946-ban és Paavo Kettunen 1998-ban végzett kutatásaira gondolok.
242
ban. Az egyéni bűnbánat viszonylag gyér gyakorlatával kapcsolatban ezt mindenképpen szem előtt kell tartanunk. Ha visszautalunk arra a sajátosan evangélikus kérdésre, hogy az egyéni bűnbánat elveszett vagy csak átalakult az egyház gyakorlatában, akkor a fenti megállapítás értelmében az egyéni bűnbánat benne foglaltatik a közösségi, gyülekezeti bűnvallásban és feloldozásban, amely nagyon szorosan kötődik az úrvacsora teológiájához és gyakorlatához. Ez azonban egy újabb fontos kérdéshez vezet el bennünket. A hamarosan bevezetendő új (alternatív) istentiszteleti rend egyik figyelemreméltó vonása, hogy megkísérli a híveket jobban bevonni az istentisztelet eseményébe. Az új liturgia állandó elemeként fog szerepelni a közösségi bűnvallás és feloldozás az úgynevezett előkészületi részben.394 Azokban a gyülekezetekben, ahol a jelenleg érvényben lévő rendet fel fogja váltani az új rend, a hívek minden alkalommal részesei lesznek a bűnvallásnak és a feloldozásnak. Ez azonban egyáltalán nem problémamentes, hiszen nem magától értetődő, hogy a hívek heti rendszerességgel valóban készek megvallani bűneiket. A feloldozás pedig könnyen „olcsó kegyelemmé” válhat bűnbánat és őszinte bűnvallás nélkül.395 Az analízis során már említettük, hogy a rendszeresség – az állandó lehetőségről való bizonyosság – abban segíti a hívőt, hogy mielőtt elhatalmasodna rajta rossz lelkiismerete, és az azt kiváltó pszichikai mechanizmusok irányíthatatlanná válnának, újra segítségért folyamodhat a bűnbánati alkalom keretében. Lélektani szempontból azonban a túlzott gyakoriságnak vagy a beállt, túlzott rendszerességnek megvan a maga veszélye. Az aktív gyülekezeti tag kerülhet olyan helyzetbe, hogy az előző közös bűnvallás és feloldozás óta eltelt időszakból nem tud olyan vétket felidézni a lelkiismeret-vizsgálat során, amely miatt bűntudatot kellene éreznie, és így meg kellene azt vallania. Így akár az is megtörténhet, hogy a hívőnek amiatt támad bűntudata, hogy nincs bűntudata. A jelenleg érvényben lévő istentiszteleti rendben a közös bűnvalló imádságot kegyelemhirdetés követi, amely nem egyezik meg az absolutióval, de amely bizalmat ébreszthet a hívőben ahhoz, hogy más keretek között éljen a feloldozás ajándékával. (Jelenleg ezt az úrvacsorai liturgiához szorosan kapcsolódó gyónási részben teheti meg.) Összefoglalásunk terjedelme nem teszi lehetővé, mégis fontosnak tartjuk a bűnbánat és az úrvacsora kapcsolatának alapos átgondolását. Az előbbiekben már szóltunk arról, hogy milyen kö394 395
Lásd: Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv. Bonhoeffer 1996, 15–16.
243
vetkezményekkel jár az, ha az új istentiszteleti rendben állandó elemként szerepel a feloldozás. Ha viszont az előkészületi részben fakultatívvá válik a bűnvallás és a feloldozás, akkor már az istentisztelet elején két részre szakad a gyülekezet. A harmadik megoldás – amikor a feloldozás helyett a kegyelemhirdetést választjuk – is problematikus. Ebben az esetben ugyanis a hívek nagy részét megfosztjuk a feloldozás lehetőségétől, hiszen a liturgikus rendben az úrvacsorát már nem előzi meg a közös bűnbánat. Azt pedig teljes mértékben kizárhatjuk, hogy egy ilyen megoldás következtében a hívek a feloldozást igényelve, a megszokottnál gyakrabban élnének az egyéni bűnbánat lehetőségével. A fenti sorokkal szerettük volna azt is érzékeltetni, hogy az absolutio lélektani vizsgálatának milyen jelentősége lehet a liturgia útkeresése számára.
9.3. AZ INDÍTTATÁSOKTÓL A LEHETŐSÉGEKIG
Az egyéni bűnbánati alkalmak elsődleges célja, hogy a bűnbánók lerakják terheiket és bűneiket, és visszanyerjék a teremtő és szabadító Istenükkel való harmonikus kapcsolatukat. A bűnbánók oldaláról nézve tehát a bűnbánati alkalmakhoz való járulás indító oka a megzavart állapot feloldása, a valamilyen bűntől vagy tehertől való szabadulás vágya. Szándékosan használtuk külön a bűn és a teher fogalmát, ezzel is jelezve, hogy a hívek milyen sokszínűen fogalmazták meg indíttatásaikat és a bűnbánati alkalmakkal szemben támasztott elvárásaikat. A beszámolókból megállapíthatjuk, hogy a hívek nem csak bűneik miatt és nem csupán a feloldozás reményében keresik fel a bűnbánati alkalmakat. A katolikus hívek számára könnyű „megtalálni” a bűnbánat lehetőségét. Ebben nyilvánvalóan nagy szerepe van a hitoktatásnak, az egyéni bűnbánat kiemelt helyének és az egyház tanításának, mely szerint minden katolikusnak évente legalább egyszer élnie kell a szentséggel. Az analízis során megpróbáltuk rendszerezni a különböző indíttatásokat. Most csak azt szeretnénk kiemelni, hogy a levélírók közül többen számoltak be arról, hogy a bűnbánati alkalmat nem valamilyen konkrét bűnük megvallása miatt keresték fel, hanem hitéleti és életviteli problémáikra kerestek segítséget, vagy egész egyszerűen valakivel meg akarták osztani a gondjaikat. Ha az ilyen indíttatások mögött rejlő témák bűnbánati keretek között kerülnek elő, akkor
244
segítséget jelenthetnek a hívek számára abban, hogy jobban meglássák saját felelősségüket (a hely és légkör orientáló hatása révén). Azonban az ilyen gyakorlat problematikussá is válhat, ha úgymond minden hitéleti és életviteli probléma bűnkérdéssé válik. A beszámolók alapján célszerűnek tűnne, ha az egyéni bűnbánat és a lelkivezetés mellett nagyobb szerepet kapnának a lelkigondozói és csoportos beszélgetések,396 amelyeket a hívek igénybe vehetnének fent említett kérdéseik feldolgozásában és megoldásában.397 Előfordulhat ugyanakkor olyan eset is – a beszámolók erre is szolgáltattak számos példát – amikor a bűnbánó a bűnbánati alkalom előtt minden hitéleti és életviteli kérdést bűnkérdésnek tekint. Ha a segítő személy felismeri az irracionális vagy kóros bűntudatot, legjobban teszi, ha a segítségnek más formáját keresi, vagy ha módjában áll, szakemberhez irányítja a bűnbánót. Ez természetesen nem könnyű feladat, hiszen már a neurotikus bűntudat felismerése is bizonyos szakértelmet kíván, másrészt a feloldozás meghirdetésének elhagyása lelkiismereti problémákat eredményezhet. Ennek a feszültségnek a feloldását segítheti az a már korábban megfogalmazott cél – amelyet akár egyfajta hitvallásnak is tekinthetünk a bűnbánati alkalmakra vonatkoztatva –, hogy minél inkább közvetítetté és megtapasztalhatóvá kell tenni Isten emberszeretetét és megbocsátását. Az irracionális és kóros bűntudattal rendelkező hívek esetében ez azt jelenti, hogy először el kell segíteni őket az „egészséges bűntudat” állapotába, hogy a megbocsátás valóban megtapasztalhatóvá váljon. Bár első hallásra szokatlannak tűnhet a megállapításunk, de éppen a diszharmóniába került ember érdekében fogalmazhatjuk meg, hogy bizonyos esetekben a feloldozó igék elhagyása jelentheti az első lépést ahhoz, hogy a segítségre szoruló ember később valóban meg tudja tapasztalni a feloldozás felszabadító élményét. Ha az evangélikus hívek lehetőségeiről szólunk, akkor megállapíthatjuk, hogy azok nagyban eltérnek a katolikus bűnbánókétól. Bár a Konfirmációi káté külön feje396
Ugyan más összefüggésben fogalmazódtak meg a következő gondolatok, mégis jól adaptálhatók olyan helyzetekre, amelyekben hitéleti és életviteli problémák feldolgozására szerveződik egy segítő csoport. A csoport tagjai a következőket biztosíthatják egymás számára: a kibeszélési közösség kereteit (elbeszélés); a törődő közösség érdeklődését (odafigyelés); az elfogadó közösség stabilizációját (megelégedés); a teljesitményértékelő közösség realitását (értékelés); a motiváló közösség kérdező erejét (érdeklődés); a lelki közösség lélekújító bátorságát (spiritualitás) (Szabó 2002, 62.). 397 A lelkigondozás kérdésével kapcsolatban mindenképpen érdemes megemlítenünk a Semmelweis Egyetem lelkigondozó szakirányú továbbképzését, amelyet felsőfokú hitéleti végzettséggel rendelkező hallgatók számára indított a SE Mentálhigiéné Intézete, együttműködve a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolával és a Károli Gáspár Református Egyetem Főiskolai Karával.
245
zetet szentel az egyéni és a közösségi bűnbánat kérdésének, mégsem él igazán a felnőtt hívek köztudatában az egyéni bűnbánat lehetősége. Ugyanakkor bizakodásra ad okot az a változás, amely a hitoktatás területén észlelhető. Az egyház új hittantanterve már egészen konkrétan foglalkozik az egyéni bűnbánat kérdésével.398 A 8. évf. számára összeállított tananyagban (Hit és élet), a Kapcsolatban Istennel című fejezetben szerepel a bűnbánat témája.399 Mindenképpen üzenetértékűnek tarthatjuk, hogy a hittanterv összeállítói hova helyezték a bűnbánat témáját. A bűnt az Istennel való kapcsolat töréseként értelmezhetjük. A bűnbánatot – amelybe szóhasználatunk szerint természetesen beletartozik a feloldozás is – már a törés gyógyításának, a kapcsolat helyreállításának tekinthetjük. Itt érdemes megemlítenünk azt is, hogy az ún. „finn kátét” – amelyet a finnországi egyház segítségével adott ki a Luther Kiadó, és amely minden evangélikus családhoz ingyen eljutott – megjelenése óta (2003) számos gyülekezetben használták felnőttoktatás céljából. Ebben külön fejezet foglalkozik a bűnbánat témájával, melynek feldolgozásában jól megfigyelhető a reformáció örökségének és a mai igényeknek együttes figyelembevétele. Ha az evangélikus hívek által fogalmazott igényeket szem előtt tartjuk, akkor mindenképpen választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy miként lehetne a hívek számára jobban biztosítani az egyéni bűnbánat lehetőségét. A dolgozat elején már szóltunk arról, hogy a gyakorlati teológia szemszögéből egyáltalán nem problémamentes egy elfelejtett vagy háttérbe szorult gyakorlat felélesztése és felelevenítése. Egy új bűnbánati rend felülről történő, kötelező érvényű elrendelése még akkor sem lenne szerencsés, ha maximálisan figyelembe vennénk a hazai és külföldi testvéregyházak mai gyakorlatát. A már említett hitoktatás és felnőttkatechézis mellett lényegesnek tartjuk alaposan feltérképezni azt a kontextust, amelyben újra nagyobb hangsúlyt kaphatna az egyéni bűnbánat kérdése. Ennek első lépéseként újra fel kellene tennünk a már korábban megfogalmazott kérdést: Vajon az egyéni bűnbánat elveszett vagy csak átalakult az egyház bűnbánati gyakorlatában? Meggyőződésünk ugyanis, hogy bár az egyéni bűnbánat formai keretei szinte teljesen eltűntek, tartalmi elemei az egyház kegyességi gyakorlatában, ha külön-külön is, de fellelhetők. Gondolunk itt énekeskönyvünk gazdag bűnbánati énekkincsére, illetve azokra az ifjúsági énekekre, 398
A MEE Hittantanterve In: Evangélikus Közlöny, 2004. július 30. A 12. évfolyam számára összeállított tantervben (Dogmatika, Etika) is szó esik a bűnbocsánatról a Kereszt cím alatt.
399
246
melyekben erősen dominálnak a személyes bűnbánatra buzdító, illetve az azt kísérő énekek. De itt kell megemlítenünk az úrvacsorai közösségre felkészítő gazdag irodalmat és a különböző imádságos köteteket is, amelyek a személyes kegyességgyakorlást hivatottak segíteni.400 Csak ezeket a meglévő alapokat figyelembe véve – és akár beépítve – képzelhető el az egyéni bűnbánat lehetőségének minél szélesebb körben történő felkínálása. Ez azért is szükséges, mert az egyéni kegyesség gyakorlásban megjelenik ugyan a bűnbánat, de a közösség egésze számára még meglehetősen idegen.
9.4. ELVÁRÁSOK A MINÉL TELJESEBB KÖZVETÍTÉS ÉRDEKÉBEN
Az analízis során többször kiemeltük azt a beszámolókban gyakran megfogalmazott véleményt, hogy a bűnbocsánatot közvetítő személyeknek milyen jelentőségük van a feloldozás felszabadító élményének megtapasztalásában. Erről a hívek leginkább a segítő személyek iránti elvárásaik kapcsán szóltak. Ezek rendszerezése során arra a megállapításra jutottunk, hogy döntő részük feltűnő hasonlóságot mutat azokkal a „technikákkal” és „segédeszközökkel”, amelyeket Carl R. Rogers fogalmazott meg a pszichoterapeuta és a kliens közti jó kapcsolat megteremtése érdekében.401 Mielőtt a hasonlóságokat bemutatnánk, szeretnénk nyomatékosítani, hogy nem célunk a bűnbocsánat kizárólag pszichikai folyamatként történő kezelése. Egyszerre kell figyelembe vennünk a kegyelem teológiai és pszichológiai dimenzióját. Meggyőződésünk ugyanakkor, hogy az utóbbi tudatosítása és komolyan vétele nagymértékben előmozdítja a kegyelem közvetítésének megtapasztalhatóságát. Figyelemreméltó Faber holland gyakorlati teológus azon megállapítása, miszerint Rogers munkásságának és elméletének súlypontja az évek során mindinkább a segítő személy és a páciens kapcsolatára helyeződött.402 Így tulajdonított egyre nagyobb jelentőséget Rogers a segítő személy figyelmének, nyitottságának, bizalmának és szeretetének, valamint annak, ahogy ezekre a páciens reagál. A hangsúly tehát egyre inkább a jó kapcsolat kialakulására terelődött, amelyben a kliens képes minél 400
Lásd például: Groó: Élet kenyere.; Scholz: A hálaadás kelyhe.; Visszhang. Faber 2002, 38–51; Purhonen 1998, 53–70. A kapcsolat jelentőségéről lásd bővebben: Rogers 2003, 73–96. 402 Faber 2002, 38. 401
247
teljesebben megnyílni a segítő személy – és végső soron önmaga – előtt. Érdekes, hogy ugyanezt a célt fogalmazták meg a bűnbánók, amikor a segítő kapcsolatra és a bűnbánati alkalomra vonatkozó elvárásaikról szóltak. A minél teljesebb bűnvallás érdekében azt várták el az őket meghallgató személyektől, hogy legyenek türelmesek és bizakodók; képesek legyenek bizalmat ébreszteni; szánjanak kellő időt a gyóntatásra; tanúsítsanak elfogadást és érdeklődést. Rogers életművének legismertebb fogalma a nondirektív attitűd. Azon pszichoterápiás irányzatokkal szemben fogalmazta meg ennek lényegét, amelyeknél a terapeuta diagnosztizálja és interpretálja a tüneteket. Rogers elutasítja azokat a segítő kapcsolatokat, amelyekben a tanácskérőt pusztán esetként vagy tárgyként kezelik. Ugyanezen az alapon veti el a terapeuta moralizálását vagy dogmatizmusát is. Azért hangsúlyozza ezt, mert véleménye szerint a segítséget kérő személynek felelősnek kell maradnia saját életéért.403 Ezt a segítő személy úgy tudja biztosítani, hogy meghagyja a másik személy szabadságát és saját egzisztenciájáért való felelősséget, és nem tárgyként, hanem személyiségként lép vele kapcsolatba. Ezen a ponton is érdemes visszatérnünk a bűnbánók elvárásaihoz. A következőket fogalmazták meg: a bűnbocsánatot hirdető személy ne vádaskodjon; legyen bíró helyett gyógyító; ne akarja saját képére formálni a gyónót; ne hagyja magát előítéletektől befolyásolni. Ezek a megfogalmazott elvárások természetesen nem azt jelentik, hogy a bűnbánók nem igényelnék a határozott etikai állásfoglalást.404 Inkább arról szólnak, hogy mindenekelőtt arra vágynak, hogy az őket meghallgató személyek ne velük szemben, hanem mellettük helyezkedjenek el. Az ítélkezés ugyanis szembeállítja a két felet egymással, és az elutasítás érzését közvetíti a bűnbánó számára. A fent említett hasonlóságokat azért tartottuk fontosnak megemlíteni, hogy jelezzük, mennyi lehetősége van a segítő személynek arra, hogy ne csak hirdesse, hanem közvetítse is Isten irgalmát. Ugyanakkor szeretnénk megerősíteni annak a nyitásnak a szükségességét, amely a katolikus és a protestáns gyakorlati teológiai képzésben tetten érhető, és amely arra irányul, hogy szükséges kritikával és megfelelő alázattal integrálja a társtudományokban elért eredményeket.
403
Faber 2002, 39. A hivatásbeli elvárások között a következők is szerepeltek: az örök tanításokon kívül hitbeli és erkölcsi kérdésekben legyen nagyon járatos; hibátlan erkölcsi érzéke legyen. 404
248
A hasonlóságok mellett azonban a nyilvánvaló eltérésekről is szót kell ejtenünk. Ezek mindenekelőtt a lelkészekkel szemben megfogalmazott hitbeli és életviteli elvárásokban érhetők tetten. A hitbeli elvárások (igazán hívő pap legyen; szeresse Istent teljes erőből; teljesen az Úrra bízza magát, hiteles hívő ember legyen) elsősorban a bűnbánók azon meggyőződését tükrözik, hogy a bűnbocsánatot hirdető személy mindenekelőtt közvetítőként legyen jelen a bűnbánati alkalmon. Azaz legyen kapcsolatban azzal, aki felé és akinek a nevében közvetít. Az életviteli elvárások pedig elsősorban azt a célt szolgálják, hogy a segítő személyek egyben példaképként is jelen legyenek egy adott közösségben. Bár a hitbeli és életviteli elvárások visszatükröződő életcélokról is szólnak (bűnbocsánatból élő emberként ilyennek szeretném magam látni), mégis elgondolkodtató, hogy a hívek gondolkodásában milyen szoros kapcsolat figyelhető meg a lelkész segítő/lelkigondozói funkciója és spiritualitása között.
9.5. AZ ESEMÉNY ÉLMÉNYE
Forrásanyagunkban a hívek elsősorban az átélt pozitív élmény felől fogalmazták meg a feloldozás jelentőségét. Ennek leírásához mindenekelőtt emocionális töltetű kifejezéseket használtak (megnyugvás, megkönnyebbülés, boldogság, kétségbeesés megszűnése). Ez az élmény jelenthette a bűnök terhétől való megszabadulást, az Istennel való találkozást vagy olyan komplex élményt, amely áthatotta a szellemi-lelki valóságot. A beszámolók döntő többségében a feloldozás élménye felszabadítólag hatott a bűnbánókra, ám ez mégsem jelenti azt, hogy az élmény forrását kizárólag a feloldozó igék elhangzása jelentette volna. Ezzel nem kívánjuk kisebbíteni az absolutio jelentőségét, hanem éppen ellenkezőleg: azt kívánjuk érzékeltetni, hogy milyen gazdag formában élhető át Isten törődő és megbocsátó emberszeretete. Minél szélesebb perspektívában látjuk magunk előtt az egyéni bűnbánat történését, annál inkább észrevehetővé válnak azok az események, amelyek szerepet játszanak a felszabadító érzés megtapasztalhatóságában. Ha a forrásanyag összességét vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a feloldozás pozitív élménye szoros összefüggésben áll azzal, hogy a bűnbánati alkalmon a hívő mennyire mélyen tapasztalta meg egzisztenciális érintettségét. Az érintettség „helyével” kapcsolatban azonban már eltéréseket tapasztalhatunk a beszámolókban.
249
Egyesek akkor beszéltek egzisztenciális érintettségről, amikor igazán meg tudták bánni bűneiket, vagy amikor vallomásukban ki tudták mondani a lelkiismeretüket terhelő bűnöket. Mások akkor élték át pozitív élményként a feloldozást, amikor a rájuk való figyelésen keresztül a törődést, empátiát és az elfogadást érezték meg. Ugyanezeket az érzéseket váltotta ki az egyik evangélikus hívőből a lelkészével közösen elmondott imádság. Egy esetben pedig az elégtétel elvégzése hozta meg a felszabadító érzést. Az elégtétellel kapcsolatban ugyanakkor szólnunk kell arról a meglepő eredményről, miszerint csak elvétve akadtak beszámolók, amelyekben a katolikus hívek egyáltalán megemlítették az elégtétel kérdését. Szintén ritkán fordul elő, mégis ki kell emelnünk, hogy egyes hívek mágikus elvárásokat fogalmaztak meg a bűnbánati alkalmakkal kapcsolatban. Ez nyilvánvalóan visszavezethető a népi vallásosság szentségképéhez. Ha az ilyen jellegű elvárást összekötjük a rohanó világ sajátosságaival és az azonnali eredményeket elváró attitűddel, akkor a bűnbánati alkalom (az absolutio, Isten) gyorsan ható fájdalomcsökkentő gyógyszeré válhat. Az oktatásnak és nevelésnek itt is döntő szerepe lehet abban, hogy a téves és hamis elvárások ne eredményezzenek kétes kimenetelű gyakorlatot vagy egyenesen csalódást a bűnbánók életében. Ha számolunk annak a lehetőségével, hogy a hívek egész életük során alakíthatják és csiszolhatják saját bűnbánati gyakorlatukat, akkor az oktatásnak és a nevelésnek is élethosszig kell tartania.
A fentiekben arról szóltunk, hogy a feloldozás felszabadító élményéhez szorosan hozzátartozik mindaz, amit a bűnbánók átéltek saját bánatuk és vallomásuk során. Azt is hangsúlyoztuk, hogy a felszabadító élményhez nagyban hozzájárul a segítő személy magatartása, verbális és nonverbális kommunikációja egyaránt. Mindezeken túl egy ellentétes irányú hatásról is érdemes szót ejtenünk. Ez pedig nem más, mint az, hogy az absolutio hogyan hat a bűnbánók bűnértelmezésére és azon keresztül személyes hitéletükre. Az absolutiónak ugyanis „megkötöző” hatása is van: a feloldozó igék következtében a hívő számára az elhangzottak bűnné válhatnak. Az egyéni bűnbánat esetében ez nyilvánvaló és könnyebben kontrollálható, hiszen a bűnbocsánatot hirdető személynek az alkalom során lehetősége van arra, hogy egy rövid eligazító beszélgetésben különbséget tegyen bűnök és olyan felvetődő problémák között, amelyek nyilvánvalóan nem tartoznak a bűn kategóriájába. Amikor azonban az
250
evangélikus istentiszteleti liturgiában a közös bűnbánatnál a hívek lehetőséget kapnak arra, hogy csendben, magukban is megfogalmazzák bűnvallásukat, a lelkésznek nincsen lehetősége arra, hogy „ellenőrizze” a hívek csendben elmondott imádságát.405 Nem egyszerűen a kontroll jelentőségét akarjuk hangsúlyozni, hanem az absolutio összetett hatását. A feloldozó igék valóban feloldozhatják a személyt, de egyben bűnné is teszik az elhangzottakat. Ha valaki az egzisztenciális szorongását viszi csendben Isten elé, akkor a feloldozás következtében bűnné válhat számára a szorongása. A gyermekek és a fiatalok esetében különösen is fontos figyelembe venni az absolutio „megkötöző” hatását. Nyilvánvalóan szerencsésebb, ha a hívek nem a feloldozás másodlagos hatásán keresztül formálják és alakítják bűnértelmezésüket és személyes hitéletüket. A lelkigondozói beszélgetések és mindenekelőtt a lelkivezetés megfelelő színtere lehet annak, hogy a hívek kérdéseiket, hitéleti és életviteli problémáikat megosszák azokkal a személyekkel, akik iránt bizalmat éreznek. Mindazok, akik éltek (lelkigondozói beszélgetés) vagy akik folyamatosan élnek (lelkivezetés) ezekkel a lehetőségekkel, beszámolóikban építő és előremutató élményként számoltak be róluk.
Reménység szerint mind az analízis, mind az összegzés során nyilvánvalóvá vált, hogy az egyéni bűnbánat gyakorlatának csak az egyik oldalát voltunk képesek megvizsgálni. Az empirikus vizsgálódás szempontjából ugyanis a másik oldal megközelíthetetlen. Ez mégsem jelenti azt, hogy ne lennénk tisztában azzal, hogy mindaz, ami az egyéni bűnbánat során történik és végbemegy, mindig kétoldalú cselekvés és hatás eredménye. Éppen az emberi értelmet meghaladó bűnbocsánat valóságának az elismerése és egyben tisztelete miatt maradtunk meg kutatásunkban annak az oldalnak a vizsgálatánál, amely leírható és elemezhető a számunkra. Isten bűnbocsátó kegyelme olyan ajándék, amely kívülről érkezik, de amelyet belül is megtapasztalhat a harmóniát kereső ember.
405
A közös gyónó imádságot követően a lelkész a következő felszólítással élhet: „Vigyük csendben Isten elé mindazt, ami lelkünket terheli!” (Agenda 1996, 39.)
251
10. Irodalom
(A bibliográfia mind a felhasznált, mind a hivatkozott irodalmat tartalmazza.) ADAMS, Jay 1972. Competent to Counsel. Presbyterian and Reformed Publishing Co. Nutley. AGENDA. A magyarországi evangélikus lelkészei számára. 1996. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya. Budapest. ALBERS, Robert H. 1995 Shame. A Faith Perspective. The Haworth Pastoral Press. New York. ALSZEGHY Zoltán 1969. A negyedik szentség. Szolgálat IV. 53–59. ALSZEGHY Zoltán 1984. Gyóntak-e az őskeresztények. Szolgálat LXI. 13–22. ALSZEGHY Zoltán 1994. A gyónás. Agapé. Budapest. ATKINSON, David J.–Field, David H. 1995. New Dictionary of Christian Ethics and Pastoral Theology. Intervarsity Press. Leicester. ATKINSON, Rita L.–Atkinson Richard C.–Smith, Edward E.–Bem, Daryl J. 1995. Pszichológia (ford.: Varga Katalin). Osiris–Századvég. Budapest. BAUMGARTNER, Isidor 2003. Pasztorálpszichológia (ford.: Zelenka Judit). SE– Párbeszéd (Dialógus) Alapitvány–HÍD Alapitvány. Budapest. BAUMGARTNER, Konrad 1978. Erfahrungen mit dem Busssakrament. Band 1: Beichte – Analysen – Probleme. Mit einem Nachwort von Erich Feifel. München. BAUMGARTNER, Konrad 1978. Erfahrungen mit dem Busssakrament als Innovationen der theologischen Diskussion. Wewel. München. BAUMGARTNER, Konrad (ed.) 1979. Erfarungen mit dem Busssakrament. Band 2: Theologische Beiträge zu Einzelfragen. Wewel. München. BÁN ENDRE 1991. Fény és árnyék a lélek mélyén. Teológia XXV/2. 104–108. BENKŐ ANTAL 2000. Találkozni a gyógyító Krisztussal. Távlatok XLVIII. 201–210. BENKŐ Antal–Szentmártoni Mihály 2003. A gyógyító Jézus nyomában. A lelki élet lélektanához. Új Ember. Budapest. BENKŐ Lóránd (főszerk.) 1967. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó. Budapest. BERGGREN, Erik 1946. Till den kristna biktens psykology. Akademisk avhandling. Stockholm. BERKI Feriz 1975. Az ortodox kereszténység. Egyetemi Nyomda. Budapest. BLACK, David 1990. Psychological Aspects of Conscience. In: Campbell, Alastair V. (ed.): A Dictionary of Pastoral Care. SPCK. London. 48–49. BLARER, Stefan 2004. A lelkigondozói beszélgetés. Gyógyító és megszentelő beszélgetés. Embertárs II./2. 100–105. BODROG Miklós 1990. Életünk kényes iránytűje. A lelkiismeret lélektana. Diakónia 1990/2. 56–60. BOLBERITZ Pál 1985 A gyónás nehézségei. Teológia XIX/2. 161–165. BOLBERITZ Pál 2002. Minek gyónjak? Ecclesia. Budapest. BONHOEFFER, Dietrich 1996. Követés. Nachfolge (ford.: Böröcz Enikő). MEE Sajtóosztály. Budapest.
252
BONHOEFFER, Dietrich 1997. Szentek közössége (ford.: Boros Attila). Harmat Kiadó. Budapest. BOROSS Géza 1978. Poimenika. A lelkigondozás tana). Akadémiai jegyzet. Budapest. BOROSS Géza 1984. Poimenika. Akadémiai jegyzet. Budapest. BOROSS Géza 1997. Pásztoráltheológia. Akadémiai jegyzet. Budapest. BÖHME, Wolfgang 1956. Beichtlehre für evangelische Christen. Evangelisches. Verlagswerk. Stuttgart. BÖHME, Wolfgang 1974. Sovituksen Merkki. Mitä kirkko opettaa ripistä (trans.: Forsberg, Juhani). Zeichen der Versöhnung. Beichtlehre für evangelische Christen.. SLEY. Joensuu. BROWNING Don S. 1976. The Moral Context of Pastoral Care. Westminster. Philadelphia. BRÜCKNER Ákos 2000. Határtalan és kimeríthetetlen az Atya irgalma. Szempontok a bűnbocsánat szentségének szíves elfogadására és hatékony szolgálatára. Távlatok XLVIII. 211–221. BUDAKER Oszkár 1950. Kis lelkipásztorkodástan. Gyónás és gyóntatás. Lelkipásztor 1950/1. 23–34. BŰNBOCSÁNAT és oltáriszentség szertartáskönyv. 1976. Kézirat gyanánt közreadja a MKPK. Budapest. CLINEBELL, Howard J. 1966. Basic Types of Pastoral Counseling. Abingdon. Nashville. CLINEBELL, Howard J. 1973. Käytännön sielunhoito. Uusia mahdollisuuksia evankeliumin toteutumiseksi vaikeuksissa olevien ihmisten elämässa (trans.: Levanto, Leena). Gaudeamus. Helsinki. CLINEBELL, Howard J. 1999. Basic Types of Pastoral Care and Counselling. Resources for the Ministry of Healing and Growth. SCM Press. London. CONNOLLY, Hugh 1995. The Irish Penitentials and their Significance for the Sacrament of Penance Today. Four Courts Press. Dublin. CUSCHIERI, Andrew 1992. The Sacrament of Reconciliation. A Theological and Canonical Treatise. University Press of America. Lanham. CSEPREGI Béla 1992. Az evangéliumi gyónás és feloldozás kérdése. Lelkipásztor 1992/10. 327–329. CSIZMADIA István 1999. A papság szerepének hangsúlyváltozásai a bűnbánat szentségének történetében. Doktori dolgozat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar. Budapest. DALLEN, James 1991a. The Reconciling Community. The Rite of Penance. Pueblo Publishing. Collegeville. DALLEN, James 1991b. The Sacrament of Penance. Historical Perspectives. Dallen, James–Favazza, Joseph (eds.): Removing the Barries. The Practice of Reconciliation. Liturgy Training Publications. Chicago. 5–18. DANNEELS, Godfried 2001. A bocsánat. A megbocsátás: emberi erőfeszítés és az Isten ajándéka. Bencés Kiadó és Terjesztő Kft. Pannonhalma. DEBRECENYI Károly István–Nemes Ödön–Szarka Miklós 2004. Lelkigondozás – lelkivezetés. Szempontok a fogalmak tisztázásához. Embertárs 2004/2. 152– 155. DENZIN, Norman–Lincoln, S. Yuonna (eds.) 1994. Handbook of Qualitative Research. Sage. Thousand Oaks, CA.
253
DIÓSZEGI László 1985. A gyóntató felelőssége. Teológia XIX./2. 174–176. DOLHAI Lajos 2001. Az Eucharisztia és a bűnbocsánat szentsége. Teológia XXXV./1-2. 11–23. EHMANN Bea 2002. A szöveg mélyén. A pszichológiai tartalomelemzés. Új Mandátum. Budapest. EMILIANOS 1991. Näkemyksiä katumuksen sakramentista. Aamun koitto. 1991/3. 90–93. ESKOLA, Jari–Suoranta, Juha 2000. Johdatus laadulliseen tutkimukseen. Vastapaino. Tampere. EVANGÉLIKUS énekeskönyv. 1998. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya. Budapest. EVANGÉLIKUS istentisztelet – Liturgikus könyv. 2005. Luther Kiadó. Budapest. EVANGELISCHES Gesangbuch 1995. Evangelischer Presseverband für Bayern e.V. München. FABER, Heije–Schoot van der, Ebel 2002. A lelkigondozói beszélgetés lélektana. SE TF–Párbeszéd (Dialógus) Alapitvány. Budapest. FALUS Iván (szerk.) 2000. Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe. Műszaki kiadó. Budapest. FAZAKAS Sándor 2004. Emlékezés és megbékélés. A múlttal való szembesülés egyházi és teológiai kritériumai. Kálvin Kiadó. Budapest. FEKETE Csaba 2001. Gyónás, közgyónat, úrvacsora. Református Egyház LIII/3. 61– 62. FERGUSON, Everett 1971. Early Christian Speak. ACU Press. Texas. FERRIS, Margaret 2004. Együttérzés. Lelkigondozói és lelkivezetői alapismeretek keresztény segítők számára (ford. Rohonczi Katalin). SE Mentálhigiénés Intézet– Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány. Debrecen. FLICK, Uwe 2002. An Introduction to Qualitative Research. Sage. London. FOWLER, James W. 1987. Faith Development and Pastoral Care. Fortress Press. Philadelphia. FRANKL, Viktor E. 1997. Orvosi lélekgondozás. A logoterápia és az egzisztenciaanalízis alapjai (ford.: Jakabffy Imre–Jakabffy Éva). ÚR Könyvkiadó és Multimédia Stúdió Kft. Budapest. FRUTTUS István Levente 2003. A megtérés mint valláslélektani jelenség. In: HorváthSzabó Katalin (szerk.): Valláspszichológiai tanulmányok. Akadémiai Kiadó. Budapest. 113–126. GÁL Ferenc 1988. Bűnbánat és Eukarisztia. Teológia XXII. 1. 2–10. GORDON, Thomas–Burch, Noel 2001. Emberi kapcsolatok (ford.: Csepiga Zoltán). Assertív Kiadó. Budapest. GROÓ Gyula 1959. Élet kenyere. Evangélikus tanítás az úrvacsoráról. Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály. Budapest. GYŐRI Kornél 1997. Baptista istentisztelet. Akadémiai jegyzet. Budapest. HAGEMAN Frigyes 1968. A bűnbánat szentsége modern megvilágításban. Teológia II/2. 114–119. HALL, Edward T. 1975. Rejtett dimenziók. Gondolat. Budapest. HALLIGAN, Nicholas 1963. The Administration of the Sacrament. Alba House. New York. HALMESMAA, Pekka 1996. Rippi ja armollinen Jumala. In: Ahhdistuksen keskellä Jumalan hoidossa. Justicia 7. 1996.
254
HÉZSER Gábor 1991. A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve. A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Budapest. HÉZSER Gábor 1996. Miért? Rendszerszemlélet és lelkigondozói gyakorlat. Kálvin Kiadó. Budapest. HÉZSER Gábor 2002a. Eredményes lelkigondozás?! – Lelkigondozói eredményesség?! Lelkipásztor 2002/1. 12–17. HÉZSER Gábor 2002b. Pasztorálpszichológiai tanulmányok. Elméletek, irányzatok, emberkép. Debreceni Református Hittudományi Egyetem. Debrecen. HÉZSER Gábor 2005. Pasztorálpszichológiai szempontok az istentisztelet útkereséséhez. Elméletek és gyakorlati lehetőségek. Kálvin Kiadó. Budapest. HILTNER, Seward 1949. Pastoral Counseling. Abdigdon. Nashville. HILTNER, Seward 1972. Theoligical Dynamics. Abdigdon. Nashville. HONKO, Lauri 1981. Uskontotieteen näkökulmia. WSOY. Juva. HORVÁTH Lóránt – Tomka Ferenc 2002. A bűnbocsánat szentsége. In: Tomka Ferenc (szerk.): Lelkipásztori szentségtan. Szent István Társulat. Budapest. HORVÁTH-SZABÓ Katalin 2002. Bűntudat – bűnbánat. Vigilia 2002/3 181–188. HYDE, Clark 1984. To Declare God’s Forgiveness. Toward a Pastoral Theology of Reconciliation. Morehouse Barlow Co. Wilton. HYRCK, Matti 1989. Vaivatun virvoitus ja syntisen sovitus. Sielunhoidollinen Aikakauskirja II. 77-90. HYRCK, Matti 1996. Mielen kuvat Jumalasta. Psykoanalyyttisen objektisuhdeteorian näkökulma jumalasuhteen mielikuvamaailmaan Suomen ev.lut. kirkon v. 1948 Kristinopin tarjoaman aineiston valossa. Helsinki. HÄRING, Bernhard 2000. A gyónás öröme (ford.: Pákozdi István). Új Ember. Budapest HÄYRINEN, Seppo 1998. Hengellinen ohjaus. In: Aalto, Kirsti (ed.): Sielunhoidon käsikirja. Kirjapaja. Helsinki. 382–397. HÄYRINEN, Seppo 2003. Hiljaisuuden retriitti. In: Häyrinen, Seppo (ed.): Spiritualiteetin käsikirja. Kirjapaja. Helsinki. 301–316. IKONEN, Pentti 1995. Synti ja syyllisyys. Logos 1995/4. 10–11. IKONEN, Pentti–Rechardt Eero 1995. Thanatos, häpeä ja muita tutkielmia. Nuorisopsykoterapia-säätiö. Helsinki. JÁNOSSY Lajos 1932. Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon. Doktori értekezés. Budapest. JÁLICS Ferenc 1995. Testvéreink hite (ford.: Jálics Kálmánné). Korda. Kecskemét. JOÓB Máté 2003. Új kutatási metodológia lehetőségei a gyakorlati teológiában. Lelkipásztor 2003/8-9. 310–312. JOÓB Máté 2004. Gyónás és lelkigondozói beszélgetés. In: Szabó Lajos (szerk.): Ablaknyitás. Luther Kiadó. Budapest. 126–140. KARLSSON, Hans-Göran 1979. Förlåtels från Gud. Studier till förståelsen av syndabekännelse och avlösning. Verbum. Lund. KATOLIKUS EGYHÁZ KATEKIZMUSA. 1994. Szent István Társulat. Budapest. KÁTÉ 2003. Káté – evangélikus keresztyén hitünk rövid összefoglalása (ford.: Joób Máté). Luther Kiadó. Budapest. KETTUNEN, Paavo 1990. Ihmisolemuksen ongelma ja olemassaolon vaikeus. STKSJ 171. Helsinki. KETTUNEN, Paavo 1997. A gyónás helye és szerepe a pluralista társadalomban (ford.: Joób Máté). Lelkipásztor 1997/3. 84–86.
255
KETTUNEN, Paavo 1998. Suomalainen rippi. Kirjapaja. Helsinki. KETTUNEN, Paavo 2001. Syyllisyys vai hengellinen häpeä? Teologinen Aikakauskirja 106. 125–138. KIENGESZTELŐDÉS és bűnbocsánat a mai egyház küldetésében. Pápai megnyilatkozások 12. Szent István Társulat. Budapest. KINAST, Robert L. 1988. Sacramental Pastoral Care. Pueblo Publishing. New York. KLESSMANN, Michael 1999. Was is der Mensch. Wege zum Menschen. 51. 396–410. KOCSIS Elemér 1986. Keresztény etika. Debreceni Református Theológiai Akadémia. Debrecen. KOCSIS Imre 2003. A lelkiismeret az újszövetségi írásokban. Teológia XXXVII. 3–4. 101–117. KONFIRMÁCIÓI káté 2004. Luther Kiadó. Budapest. KONKORDIA könyv. 1957. Az evangélikus egyház hitvallási iratai. I–II. kötet. Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály. Budapest. KUN–KAISER József 1951. Az evangélikus keresztyén egyházfegyelem. Kézirat. Budapest. LAITINEN, Jorma 2002. Häpeä ja syyllisyyden käsitteet. Kieli- ja uskonnonfilosofian näkökohtia. Teologinen aikakauskirja. 2002/4. 343–351. LAMBERT, Willi 1993. Miért, mit, hogyan gyónjak? Teológia XXVII. 55–60. LEHTIÖ, Pirkko 2003. Hengellinen ohjaus. In: Seppo Häyrynen (ed.): Spiritualiteetin käsikirja. Kirjapaja. Helsinki. 289–300. LEMPIÄINEN, Pentti 1963. Ripinkäytäntö suomen kirkossa uskonpuhdistuksesta 1600-luvun loppuun. Suomen Kirkkohistorian Seura.Helsinki. LEMPIÄINEN, Pentti 1974. Pyhät toimitukset. Kirjapaja. Helsinki. LINDBERG, Bertil 1959. Om bikten. Ett försök till jämförelse mellan romersk-katolsk och evangelisk-luthersk biktuppfattning. Svenska kyrkans diakonistyrelses bokförlag. Stockholm. LINDQVIST, Martti 1998. Kristillinen ihmiskäsitys. In: Kirsti Aalto (ed.): Sielunhoidon käsikirja. Kirjapaja. 29–43. Kirjapaja. Helsinki. LINS, H. 1995. Buße und Beichte – Sakrament der Versöhnung. In: Schmidt-Lauber, Hans-Christoph (ed.): Handbuch der Liturgik. Leipzig-Göttingen. LOSSKY, Vladimir 1976. The Mystcal Theology of the Eastern Church. Clarke. New York. LÖHE, Wilhelm 1983. Jumalan puutarha. Kolme kirja kirkosta (trans.: Sihvonen, Matti). Drei Bücher von der Kirche. SLEY. Helsinki. MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ HITTANTANTERVE. In: Evangélikus Közlöny. 2004. MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ TÖRVÉNYEI. In: Evangélikus Közlöny. 2003. MAKKAI Sándor 1947. Poiménika. A személyes lelkigondozás tana. Bethlen Kiadó. Budapest. MARÓTI Gábor 2004. Liturgika. Győri Hittudományi Főiskola. Győr. MCCARRON, Gerald 1990. Sacrament of Penance In: Hunter, Rodney J. (gen.ed.): Dictionary of Pastoral Care and Counseling. Abingdon. Nashville. 878–880. MCGRATH, Alister E. 1995. Bevezetés a keresztény teológiába. Osiris Kiadó. Budapest. MCMINN, Mark R. 1996. Psychology, Theology and Spirituality in Christian Counseling. Tyndale House Publishers. Illinois.
256
MCNEILL, John T. 1966. Själavårdens historia (trans.: Margareta Edgardh). A History of the Cure of Souls. Diakonistyrelsens bokförlag. Stockholm. METSÄMUURONEN, Jari 2000. Laadullisen tutkimuksen perusteet. International Methelp. Helsinki. METSO, Pekka 1995. Katumuksen sakramentti. Logos 1995/4. 7–10. MILLER, Donald Eugene 1990. Conscience In: Hunter, Rodney J. (gen. ed.): Dictionary of Pastoral Care and Counseling. Abingdon. Nashville. 216–218. MORTIMER, Robert C. 1939. The Origins of Private Penance in the Western Church. Clarendon Press. London. MÖLLER, Christian 2005. Mi is a spiritualitás? Gondolatok egy divatszó valóságtartalmáról. Lelkipásztor 2005/5. 162–169. MUNTAG Andor 1975. A gyónás. Lelkipásztor 1975/4. 219–221. NAGY Gyula 2004. Az egyház mai tanítása. Evangélikus dogmatika II/1. MEE Sajtóosztály. Budapest. NÉMETH Dávid 1993. Isten munkája és az ember lehetőségei a lelkigondozásban. Kálvin Kiadó. Budapest. NOCKE, Franz-Josef 1997. A dogmatika kézikönyve (ford.: Válóczy József). Vigilia. Budapest. OATES, Wayne E. 1974. Pastoral Counseling. Westminster Press. Philadelphia. ODEN, Thomas C. 2000. Classical Pastoral Care. Ministry through Word and Sacrament. Michigan. OLIVIUS, Anders 1988. Handbok för själavård och bikt. Verbum. Stockholm. OROSZ László 1991. A bűnbánattartás fegyelme és a gyóntatás hagyománya a bizánci szertartású egyházakban. Teológia XXV/2. 99–103. OROSZ László–Vértesaljai László 1985. Elvárás és valóság a gyónási gyakorlatban. Teológia XIX/2. 151–155. ÖBERG, Ingemar 1970. Himmelrikets nycklar och kyrklig bot i Luthers teologi 15171537. Studia doctrinae Christianae Upsaliensia. Uppsala. PALMER, Paul F. 1960. Sacraments and Forgiveness. History and Doctrinal Development of Penance, Extreme Unction and Indulgences. Newmann. London. P. TÓTH Béla 1988. A személyiség átalakulása. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának Tanulmányi Osztálya. Budapest. PATTON, John 1993. Pastoral Care in Context. An Introduction to Pastoral Care. Westminster/John Knox Press. Louisville. PÁSZTOR János 1985. Liturgika. A református keresztyén egyház istentisztelete. Debreceni Református Theológiai Akadémia. Debrecen. PIIRONEN, Erkki 1966. Rippi ortodoksisessa kirkossa. Alustus ev. lut. Pappien veljesillassa Joensuussa. Joensuu. PIIRONEN, Erkki 1971. Rippi ortodoksisessa kirkossa. Aamun koitto. 1971/3. 36–37. PIIRONEN, Erkki 1996. Rippi. Vanhan papin vastauksia eräisiin kysymyksiin. Aamun koitto. 1996/3. 9–12. POSCHMANN, Bernhard 1928. Die abendländische Kirchenbusse im Ausgang des christlichen Altertums. Kösel&Pustet. München. POUTIAINEN, Matti 1998. Katekismuksen sisältö. Kirkon tutkimuskeskus. Tampere. PURHONEN, Hannu 1988. Muuttuva ihminen. Carl Rogersin filosofinen antropologia. STKJ. Helsinki. RAMSHAW, Elaine 1987. Ritual and Pastoral Care. Fortress. Philadelphia.
257
REUSS András 1990. Nem akarunk magángyónást. Lelkipásztor 1990/1. 16–17. REUSS András 1995. Etika I. Evangélikus Teológiai Akadémia. Budapest. RINGGREN, Helmer 1975. Uskonnon muoto ja funktio (transl.: Aulikki Salminen). Gaudeamus. Helsinki. ROGERS, Carl R. 2003. Valakivé válni. A személyiség születése (ford.: Simonfalvi László). Edge. Budapest. RÓZSAI Tivadar 1981. Lelkigondozástan. Jegyzet a Debreceni Református Theológiai Akadémia Levelező Tagozatának hallgatói számára. Debrecen. RÖSSLER, Dietrich 1986. Grundriß der Praktischen Theologie. De Gruyter. Berlin. SAINIO, Aarno 1987. Ehjä ihminen. Sielunhoidon perusteet. Kirjapaja. Juva. SCHARFENBERG, Joachim 1972. Seelsorge als Gespräch. Zur Theorie und Praxis der seelsorgerlichen Gesprächsführung. Vandenhoeck & Ruprecht. Göttingen. SCHARFENBERG, Joachim 1985. Einführung in die Pastoralpsychologie. Vandenhoeck & Ruprecht. Göttingen. SCHLINK, Basilea M. 2003. Bűnbánat – örömteljes élet. Busse – glückseligens Leben. Id. Nagy Pege Zoltán (magánkiadás). Budapest. SCHMEMANN, Alexander 1992. Maailman elämän edestä. Sakramentit ja ortodoksisuus (transl.: Markkanen, Sirkka Maria–Sidoroff, Matti). For the Life of the World. Skraments and Orthodoxy. Ortodoksinen veljestö. Pieksemäki. SCHNEIDER, Carl D. 1990. Shame In: Hunter Rodney J. (ed.): Dictionary of Pastoral Care and Counseling. Abingdon. Nashville. 1160–1163. SCHOLZ László 1938. A hálaadás kelyhe. Tanulmány az Úr szent vacsorájáról. Scholz László (magánkiadás). Budapest. SCHOLZ László 1950. Bűnvallás, feloldozás, bűnbocsánat. Lelkipásztor 1950/2. 52– 64. SEIDMAN, Irving 2002. Az interjú mint kvalitatív kutatási módszer (ford.: Szabolcs Éva). Műszaki Kiadó. Budapest. SIDOROFF, Matti 1973. Katumuksen sakramentti apostolisen ajan kirkossa. Ortodoksia 22. 98–115. SIDOROFF, Matti 1986. Sielunhoito ortodoksisessa kirkossa. Ortodoksia 35. 117–136. SILBER, Ursula 1996. Zwiespalt und Zugzwang. Frauen in Auseinandersetzung mit der Beichte. Studien zur Theologie und Praxis der Seelsorge 20. Diss. Würzburg. SÓLYMOS Szilveszter 1975. A bűnbánat-tartás új rendje az egyház életében. Teológia IX. 19–24. SÖVEGES Dávid 1993. Fejezetek a lelkiség történetéből. Szent Gellért Hittudományi Főiskola. Pannonhalma. STECHER, Reinhold 1988. A bűnbánat a lelkipásztori munkában és a katekézisben. Teológia XXII. 41–47. STECK, Wolfgang 2004. A lelkigondozás a hétköznapi világból ered. Embertárs 2004/2. 106–110. STEIN, Edward V. 1990. Guilt. In: Hunter, Rodney J. (ed.): Dictionary of Pastoral Care and Counseling. Abingdon. Nashville. 488–491. STINISSEN, Wilfrid 1999. The Gift of Spiritual Direction. Liguori. Missouri. SUMIALA-SEPPÄNEN, Johanna 2001. Nomadit rippituolissa. Medioidun uskonnon moraalisen järjestyksen dynamiikka (post)modernin television ja kulttuurin kontekstissa. Jyväskylä. DEN SVENSKA PSALMBOKEN. Verbum. 1986.
258
SYVÄNNE, Niilo 1970. Sairas vai syyllinen. Terveen ja sairaan hengellinen huolto. Kirjapaja. Hämeenlinna. SZABÓ Lajos 2000a. A gyülekezetben végzett lelkigondozói munka alapvető kérdései. In: SZABÓ Lajos (szerk.): A lelkigondozás órája. Teológiai Irodalmi Egyesület. Budapest. 11–50. SZABÓ Lajos (szerk.) 2000b. Mérlegen a lelkész. Teológiai Irodalmi Egyesület. Budapest. SZABÓ Lajos (szerk.) 2001. Visszhang. Evangélikus Sajtóosztály. Budapest. SZABÓ Lajos 2002. A lelkipásztor lelkigondozása. Lelkipásztor 2002/2. 60–65. SZABÓ Lajos 2004. Alapozó ismeretek a gyakorlati teológiában. Luther Kiadó. Budapest. SZABOLCS Éva 1999. Tartalomelemzés a gyermekkortörténet kutatásában. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. SZABOLCS Éva 2001. Kvalitatív kutatási metodológia a pedagógiában. Műszaki Kiadó. Budapest. SZARKA Miklós–Nemes Ödön 2005. Lelkigondozás és lelkivezetés a pásztorálpszichológiai gyakorlatban (1). Református Egyház 2005/3. 60–63. SZARKA Miklós–Nemes Ödön 2005. Lelkigondozás és lelkivezetés a pásztorálpszichológiai gyakorlatban (2). Református Egyház 2005/4. 83–86. SZENTMÁRTONI Mihály 1996. A gyónás a katolikus egyház katekizmusának tanításában. Az 1996. február–márciusban tartott előadás-sorozat nyomtatott változata. SZENTMÁRTONI Mihály 1995. Útban az életszentség felé. A vallásos megtapasztalás szempontjai. Távlatok 1995/5. 638–651. SZENTMÁRTONI Mihály 1999. Lelkipásztori pszichológia. Szent István Társulat. Budapest. TAMM, Maare 2002. Lasten ja nuorten uskonnollinen maailma (transl. Pirkko Jarasto). Lasten keskus. Helsinki. TAMMINEN, Kalevi 1983. Uskonnollinen ajattelu ja uskonnolliset käsitteet kouluiässä 2: jumalakuva, rukouskäsitys ja käsitys kuolemasta. Uskonnonpedagogiikan julkaisuja B 11/1983. Helsinki. TAMMINEN, Kalevi 1991. Religious Development in Childhood and Youth. Suomen tiedeakatemia. Helsinki THÖLE, Reinhard (szerk.) 2001. Bevezetés az ortodoxia világába (ford.: Gromos András). Kálvin Kiadó. Budapest THURNEYSEN, Edvard 1948. Van-e evangéliumi gyónás (ford.: Jánossy Imre). Református Egyetemes Konvent. Budapest. TOBIN, Eamon 1997. A kiengesztelődés szentsége. Múltja és jelentősége napjainkban (ford.: dr. Horváth Erzsébet). Korda. Kecskemét. TOMCSÁNYI Teodóra 2003a. Bűn, bűntudat, szégyen. In: Horváth-Szabó Katalin (szerk.): Valláspszichológiai tanulmányok. Akadémiai Kiadó. Budapest. TOMCSÁNYI Teodóra 2003b. Bűn, bűntudat és a pszichoanalízis. In: Jelenits István– Tomcsányi Teodóra (szerk.): Tanulmányok a vallás és lélektan határterületeiről. SE TF–Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány. Budapest. TOMKA Ferenc 2002. Lelkipásztori szentségtan. Szent István Társulat. Budapest. TOMKA Miklós 2001. Vallás és társadalom Magyarországon. Gyakorlati teológiai és vallásszociológiai megközelítések. Az Evengélikus Hittudományi Egyetemre benyújtott habilitációs dolgozat (kézirat). Budapest. TRINGER László 1991. Párbeszéd a lélek „orvosai” között. Teológia XXV/2. 75–80.
259
TRINGER László 1998. A gyógyító beszélgetés. HIETE. Budapest. UHSADEL, Walter 1966. Evangelische Seelsorge. Quelle–Meyer. Heidelberg. VANYÓ László 1980. Az ókeresztény egyház és irodalma. Szent István Társulat. Budapest. VANYÓ László (szerk.) 1988. Apostoli atyák. Szent István Társulat. Budapest. VANYÓ László 1998. Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe 787-ig. Szent István Társulat. Budapest. VARGA Lajos 1985. Bűnbánattartás lélektani és lelkipásztori szempontból. Teológia XIX/2. 168–171. VÁRNAGY Antal 1995. Liturgika. Szertartástan. Az egyház nyilvános istentisztelete. Lámpás Kiadó. Abaliget. VERGOTE, A. 2001. Valláslélektan. SE TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapitvány – HÍD Alapitvány. Budapest. VOLZ, Carl A. 1990. Pastoral Life and Practice in the Early Church. Augsburg. Minneapolis. VORGRIMLER, Herbert 1978. Busse und Krankensalbund. Herder. Freiburg. 1978. WATKINS, Oscar D. 1960. A History of Penance. Burt Franklin. New York. WEBER, Helmut 2001. Általános erkölcsteológia (ford. dr. Tuba Iván). Szent István Társulat. Budapest WERDY Péter 1983. A gyónás pszichoanalitikája. Vigilia 1983/9. 646–649. WERKSTRÖM, Bertil 1963. Bekännelse och avlösning. En typologisk undersökning av Luthers, Thurneysens och Buchmans biktuppfattningar. Gleerup. Lund. WIKSTRÖM, Owe 1994. Det bländande mörkret. Om andlig vägledning och psykologi i vår tid. Libris. Örebro. WIKSTRÖM, Owe 2000. Salattu ihminen. Elämän syvät kysymykset ja parantava keskustelu (transl.: Nieminen, Taisto). Den outgrundliga människan. Livsfrågor, psykoterapi och själavård. Helsinki. WIKSTRÖM, Owe 2001. Långsamhetens lov. Natur och Kultur. Stockholm. WUNDERLE, Georg 1921. Zur Psychologie der Reue. Becher Verlag.Tübingen. ZIJLSTRA Wybe 1995. Kohti kokonaista ihmistä. Pastoraalipsykologian käsikirja (transl.: Kuusniemi, Mikko). Op Zoek Naar Nieuwe Horizon. Handboek voor klinische vorming. Kirjapaja. Helsinki. www.katolikus.hu/igaz.html (CompLex CD Jogtár)
260
11. Mellékletek
1. melléklet A felhívás az alábbi egyházi lapokban jelent meg: •
Evangélikus Élet
2002. március 3. (LXVII. évf., 9. sz.) 2002. július 14. (LXVII. évf., 28. sz.)
•
Dunántúli Harangszó
2002. március (VI. évf., 3. sz.)
•
Reformátusok Lapja
2002. június 23. (XLVI. évf., 25. sz.)
•
Új Ember
2002. június 30. (LVIII. évf., 26. sz.)
•
Keresztény Élet
2002. szeptember 22. (X. évf. 38. sz.)
(interjú formájában) •
Igen
2002. szeptember (XIV. évf., 9. sz.)
•
Békehírnök
2002. szeptember 1. (XCVI. évf., 35. sz.)
261
2. melléklet Evangélikus Élet Dunántúli Harangszó Kaptál-e segítséget? Szeretnél-e másoknak segíteni? Gyülekezeti tagok és lelkészek, egyházvezetők és tanárok közösen és külön-külön is gyakran teszik fel a kérdést, hogy az egyház hogyan tudná jobban betölteni a Krisztustól kapott küldetését. Az egyház mindig megújulásra szorul! Új formák és elfelejtett hangsúlyok kerülnek elő a válaszadási kísérletekben. Az egyháztagok lelkigondozása és azon keresztül a gyülekezetek gondozása része a Krisztustól kapott küldetésnek. Hogyan áll egyházunk a személyes lelkigondozás kérdésével? Érezzük-e benne az evangélium meghallgató, törődő és terheinktől feloldozó lelkületét? Többek között ezekre a kérdésekre is választ keresve szeretnék egy felekezeti határokat túllépő felmérést készíteni arról, hogy a lelkigondozás szolgálatában az egyháztagok mennyire élik át az evangélium lelkületét. Egy-egy lelkipásztori beszélgetés mennyire adhat teret arra, hogy megszabaduljunk terheinktől a bűnvallásban, és mennyire érezhetjük át az evangélium felszabadító üzenetét a feloldozásban. Az evangélikus egyházunkban szinte már teljesen kiveszett gyónásnak is ez a két meghatározó eleme. Ahhoz, hogy a felmérés és a további útkeresés eredményes legyen, nagyon fontosak lennének a személyes tapasztalatok és élmények. Így fordulok a Kedves Olvasók felé azzal a kéréssel, hogy írják le és küldjék el a megadott címre saját tapasztalataikat és meglátásaikat, ezzel is segítve az egyház lelkigondozói munkáját. A következő kérdéseket iránymutatóként szánom: Milyen indíttatásra kereste fel lelkészét vagy azt a laikus testvért, akivel bizalmasan megosztotta problémáját? Mi alapján választotta ki azt a személyt, akitől segítséget kapott? Volt-e olyan lelkipásztori beszélgetése, amely konkrétan arra irányult, hogy megvallotta bűneit, és válaszként feloldozást kapott? Érezte-e, hogy a feloldozás valóban felszabadító érzés volt? Kapott-e segítséget a lelkipásztori beszélgetésből? Ha nem, vajon miért nem? Jó lenne-e ha egyházunkban nagyobb hangsúlyt kapna a magángyónás gyakorlásának lehetősége? Mint ahogy talán a kérdésekből is kiderült, elsősorban olyan lelkigondozói beszélgetésekről szóló levelek nyújtanának segítséget, amelyek a bűnvallás és a feloldozás kérdését érintik. Itt szeretném nyomatékosan tudatni, hogy a beérkezett leveleket kizárólag én kapom kézhez és dolgozom fel a kutatás számára. A felmérés szempontjából nem szükséges sem a levélíró neve, sem annak a neve és adatai, akivel lelkipásztori beszélgetést folytatott. Fontos lenne viszont a levélíró életkorának és nemének közlése. Beküldési cím: Joób Máté, 1072 Budapest, Rákóczi út 14. Az együttműködés reményében, segítségét előre is megköszönve, Joób Máté doktorandusz hallgató (Evangélikus Hittudományi Egyetem)
262
3. melléklet Reformátusok Lapja Kaptál-e segítséget? A Kedves Olvasók segítségét szeretném kérni egy felméréshez. Krisztus egyházának legfontosabb feladata Isten bűnbocsátó szeretetének a hirdetése. Az egyház kétezer éves történelme során állandóan kereste a lehetőségeket, hogy közvetítésével az adott korban és körülmények között minél inkább hallhatóvá és átélhetővé váljon Isten bűnbocsátó szeretete. Ennek érdekében gyakran meg kell állnia, hogy feltegye őszintén a kérdést: A létező formai keretekhez meg tud-e érkezni az Istent kereső és az Istennel együtt élő, de megújulásra szoruló bűnbánó ember, hogy az egyház közvetítésével a hirdetett bűnbocsánat örömében azután továbbhaladhasson a számára kijelölt úton. Az egyháztagok lelkigondozása és általa a gyülekezetek gondozása része a Krisztustól kapott küldetésnek. A beszélgetésekre sokan úgy tekintenek mint lehetőségre, ahol el lehet mondani a nyomasztó terheket, és ahol meg lehet hallani Isten válaszát a feloldozó igében. Vajon az egyházak valóban fel tudják-e kínálni ezt a lehetőséget? Gyülekezeteink lelkigondozó gyakorlatában érezhető-e az evangélium meghallgató, törődő és terheinktől feloldozó lelkülete? Tudományos doktori értekezésemben többek között ezekre a kérdésekre is választ keresve szeretnék egy felekezeti határokat túllépő felmérést készíteni arról, hogy a lelkigondozás szolgálatában az egyháztagok mennyire élik át az evangélium lelkületét. Egy-egy lelkipásztori beszélgetés mennyire adhat teret arra, hogy megszabaduljunk terheinktől, és mennyire érezhetjük át az evangélium felszabadító üzenetét. Ahhoz, hogy a válaszkeresés eredményes legyen, nagyon fontos lenne a személyes tapasztalatok és élmények megismerése. Így a Kedves Olvasókhoz fordulok azzal a kéréssel, hogy írják le és küldjék el a megadott címre saját tapasztalataikat és meglátásaikat. A beküldött írások tudományos doktori értekezésem elkészítéséhez háttéranyagként szolgálnak. Iránymutatóként szánom a következő kérdéseket: Milyen indíttatásra kereste fel lelkészét vagy azt a laikus testvért, akivel bizalmasan megosztotta problémáját? Mi alapján választotta ki azt a személyt, akitől segítséget kapott? Volt-e olyan lelkipásztori beszélgetése, amely konkrétan arra irányult, hogy megvallotta bűneit, és válaszként feloldozást kapott? Érezte-e, hogy a feloldozás valóban felszabadította korábbi bűneitől? Kapott-e segítséget a lelkipásztori beszélgetésből? Ha nem, vajon miért nem? Szeretném tudatni: a beérkezett leveleket csak a felmérést végző személy kapja kézhez és dolgozza fel a kutatás számára. A felmérés szempontjából lényegtelen a levélíró neve, és annak a neve és adatai, akivel a lelkipásztori beszélgetés történt. Így talán könnyebb is megosztani a tapasztalatokat. Fontos lenne viszont a levélíró életkorának és nemének közlése. Beküldési cím: Joób Máté, 1072 Budapest, Rákóczi út 14.
263
4. melléklet Új ember Szórólapként Mit jelent számunkra a gyónás?
„A »bűnök bocsánatáról« szóló híradás valóban az Újszövetség új életet biztosító, felszabadító örömhíre, az üdvösségről szóló üzenetnek – a megváltással, megigazulással szétszakíthatatlanul összeforrott – teljessége. Arról ad hírt, hogy az Isten megbocsátó szeretete erősebb minden bűnnél, hogy sebeket gyógyít és kiengesztelődött, új életet ajándékoz.” (Sz. A., Teológia XXV. évf. 2. sz.) Krisztus egyházának legfontosabb feladata Isten bűnbocsátó szeretetének a hirdetése. Az Egyház kétezer éves történelme során állandóan kereste a lehetőségeket, hogy közvetítésével az adott korban és körülmények között minél inkább hallhatóvá váljon Isten bűnbocsátó szeretete. Éppen ezért gyakran meg kellett állnia, hogy őszintén feltegye a kérdést: A létező formai keretekhez meg tud-e érkezni a bűnbánó ember, hogy az egyház közvetítésével a bűnbocsánat örömében azután továbbhaladhasson a megszentelődés útján? E kérdésre a teológusok válasza mellett nagyon fontos meghallani azoknak a testvéreknek a válaszát, akik örömmel gyakorolják a bűnbocsánat szentségét, vagy éppen azokét, akik szeretnének visszatérni a gyónás felszabadító ajándékához. Ezeket a válaszokat szeretném egy felekezeti határokat túllépő felmérésben összegyűjteni és feldolgozni, tiszteletben tartva a formai sajátosságokat és teológiai súlyponteltolódásokat. Doktori munkámban – mely erre a felmérésre támaszkodna –, szeretném tehát a gyónás egyedülálló gyógyító lehetőségeit úgy bemutatni, hogy közben az elvárásokban, felszabadító tapasztalatokban és javaslatokban megszólaló emberi hang is állandóan hallható legyen. Éppen ezért fordulok a Kedves Olvasó felé annak érdekében, hogy egy valóságos képet kapjak a gyónás gyakorlatára vonatkozóan. Nem a gyónás tartalmi részére szeretnék rákérdezni, hiszen azt egyébként is védi a titoktartás. A kutatás és így a kérdések középpontjában is maga a gyónó vagy a lelkipásztori beszélgetést igénylő személy áll. A következő kérdésekre megfogalmazott válaszok jelentenének nagy segítséget: Milyen gyakran él a gyónás lehetőségével? Hogyan készül a gyónásra? Van-e állandó gyóntatója? Ön szerint milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a gyóntatónak? Ha változtatott gyóntatót, mi volt az oka? Elegendőnek tartotta a gyónásra álló időt? Érezte-e, hogy a feloldozás valóban felszabadító érzés volt? Kapott-e segítséget a lelkipásztori beszélgetésből? Ha igen, hogyan? Ha nem, vajon miért nem? Ön mit változtatna a gyónás gyakorlatán? Az utóbbi években több kisebb könyv vagy füzet jelent meg a bűnbocsánat szentségéről, melyek igyekeztek feltárni a gyónás visszaszorulásának okait A protestáns egyházakban is egyre inkább érződik az igény, hogy az egykoron felekezeti hovatartozás jeleként eltörölt vagy elfeledett egyházi szolgálat ismét elérhető legyen a
264
hívők számára. Hiszem, hogy a közös válaszkeresésünk e felmérésen keresztül is mindannyiunkat közelebb vihet Isten ajándékának megtapasztalásához. Szeretném nyomatékosan tudatni, hogy a beérkezett leveleket csak én mint a felmérést végző személy kapom kézhez és dolgozom fel a kutatás számára. A felmérés szempontjából nem szükséges a levélíró neve, sem annak a neve és adatai, akivel lelkipásztori beszélgetést vagy gyónást folytatott. Fontos lenne viszont a levélíró életkorának és nemének közlése. Beküldési cím: Joób Máté, 1072 Budapest, Rákóczi út 14. Joób Máté doktorandusz – teológus hallgató Evangélikus Hittudományi Egyetem
265
5. melléklet Keresztény Élet Gyónás az evangélikus egyházban
Kevesen tudják, hogy a gyónás gyakorlata ma is jelen van az észak-európai országok evangélikus egyházaiban, míg a hazai evangélikus egyház gyakorlatában elvesztette jelentőségét. Joób Máté evangélikus lelkész sokéves kutatómunkájának központjában a gyónás áll, ezért szeretné felhasználni a katolikus egyház tapasztalatait. Az így szerzett ismeretek az egyháza és evangélikus testvérei javára akarja fordítani. – Közel tíz évvel ezelőtt kerültek a kezembe olyan könyvek, melyek azokkal a kérdésekkel foglalkoztak, hogy miért tűnt el az evangélikus egyházban a gyónás, milyen következményei vannak ennek a hiánynak, és hogyan lehetne visszaállítani a gyakorlatát – mondja Joób Máté. – Luther 1519-ben még úgy ír a gyónásról, mint a bűnbánat szentségéről. Ebben a prédikációjában a gyónást a búcsúcédulákkal állítja szembe, s azt mondja, hogy a bűnbánat szentsége Isten bűnbocsátó kegyelmének drága forrása. Tíz évvel később a családfőknek írt kátéjában megemlíti a gyónást, sőt, azt is leírja, hogy miként történjék a pap vagy a keresztény testvér előtti gyónás. Igaz, ebben a művében már nem szentségként beszél a gyónásról. Luther életéből azt is tudjuk, hogy buzgó gyónó volt, aki elképzelhetetlennek tartotta gyónás nélkül a keresztény ember életét. Sajnálatos módon azonban az évszázadok során az evangélikus egyházi gyakorlatból szinte teljesen kiveszett a gyónás. Elvileg van, de sokszor úgy tűnik, hogy nemcsak a hívek számára ismeretlen, hanem a lelkipásztorok számára is. – Most éppen egy olyan munkán dolgozom, melyben szeretném a gyónás egyedülálló gyógyító lehetőségeit úgy bemutatni, hogy közben az elvárásokban, felszabadító tapasztalatokban és javaslatokban megszólaló emberi hang is állandóan hallható legyen. Ahogy a gyónás történetében a gyakorlat sokszor megelőzte az írott egyházi tanítást, úgy szeretnék én is először tájékozódni a jelenlegi gyakorlatról, mielőtt bemutatnám és feltárnám a gyónásban rejlő ajándékot – mind lelkésztásaimnak, mind keresztény testvéreimnek. – Több egyházi lap olvasóihoz fordultam azzal a kéréssel, hogy osszák meg velem a gyónással kapcsolatos meglátásaikat és élményeiket annak érdekében, hogy egy valóságos képet kapjak a gyónás gyakorlatára vonatkozóan. Nagyon kellemes meglepetés számomra, hogy ilyen mértékű volt eddig is a testvérek segítsége. Hadd forduljak most a Keresztény Élet olvasóihoz ugyanezzel a kéréssel. Ha a szentgyónással kapcsolatban bármilyen élményüket vagy meglátásukat szívesen megosztanák velem, kérem írják meg. A könnyebb és bizalmasabb írás érdekében természetesen nem szükséges sem a levélíró neve, sem a gyóntatóra vonatkozó adatok. Beküldési cím: Joób Máté, 1072 Budapest, Rákóczi út 14.
266
6. melléklet Igen Mit jelent számunkra a gyónás? Doktori munkámban – mely felmérésre támaszkodna – szeretném a gyónás egyedülálló gyógyító lehetőségeit úgy bemutatni, hogy közben az elvárásokban, felszabadító tapasztalatokban és javaslatokban megszólaló emberi hang is hallható legyen. Azért fordulok az Olvasóhoz, hogy valóságos képet kapjak a gyónás gyakorlatáról. Nem a gyónás tartalmi részére szeretnék rákérdezni: a kutatás középpontjában maga a gyónó vagy a lelkipásztori beszélgetést igénylő személy áll. A következő kérdésekre megfogalmazott válaszok jelentenének nagy segítséget: Milyen gyakran él a gyónás lehetőségével? Hogyan készül a gyónásra? Van-e állandó gyóntatója? Ön szerint milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a gyóntatónak? Ha változtatott gyóntatót, mi volt az oka? Elegendőnek tartotta a gyónásra álló időt? Érezte-e, hogy a feloldozás valóban felszabadító érzés volt? Kapott-e segítséget a lelkipásztori beszélgetésből? Ha igen, hogyan? Ha nem, vajon miért nem? Ön mit változtatna a gyónás gyakorlatán? Az utóbbi években több olyan kisebb könyv jelent meg a bűnbocsánat szentségéről, amely igyekezett feltárni a gyónás visszaszorulásának okait A protestáns egyházakban is egyre inkább érződik az igény, hogy az egykoron felekezeti hovatartozás jeleként eltörölt vagy elfeledett egyházi szolgálat ismét elérhető legyen a hívők számára. Hiszem, hogy a közös válaszkeresésünk e felmérésen keresztül is mindannyiunkat közelebb vihet Isten ajándékának megtapasztalásához. A beérkezett leveleket csak én, mint a felmérést végző személy kapom kézhez és dolgozom fel a kutatás számára. A felmérés szempontjából nem szükséges a levélíró neve, sem annak a neve és adatai, akivel lelkipásztori beszélgetést vagy gyónást folytatott. Fontos lenne viszont a levélíró életkorának és nemének közlése. Beküldési cím: Joób Máté, 1072 Budapest, Rákóczi út 14. Az együttműködés reményében, segítségét előre is megköszönve, Joób Máté Doktorandusz – teológus hallgató Evangélikus Hittudományi Egyetem
267
7. melléklet Békehírnök Kaptál-e segítséget? Szeretnél-e másoknak segíteni? A Kedves Olvasók segítségét szeretném kérni egy felméréshez. Krisztus egyházának legfontosabb feladata Isten bűnbocsátó szeretetének a hirdetése. Az egyház kétezer éves történelme során állandóan kereste a lehetőségeket, hogy közvetítésével az adott korban és körülmények között minél inkább hallhatóvá és átélhetővé váljon Isten bűnbocsátó szeretete. Ennek érdekében gyakran meg kell állnia, hogy feltegye őszintén a kérdést: A létező formai keretekhez meg tud-e érkezni az Istent kereső és az Istennel együtt élő, de megújulásra szoruló bűnbánó ember, hogy az egyház közvetítésével a hirdetett bűnbocsánat örömében azután továbbhaladhasson a számára kijelölt úton. Az egyháztagok lelkigondozása és általa a gyülekezetek gondozása része a Krisztustól kapott küldetésnek. A beszélgetésekre sokan úgy tekintenek mint lehetőségre, ahol el lehet mondani a nyomasztó terheket, és ahol meg lehet hallani Isten válaszát a feloldozó igében. Vajon az egyházak valóban fel tudják-e kínálni ezt a lehetőséget? Gyülekezeteink lelkigondozó gyakorlatában érezhető-e az evangélium meghallgató, törődő és terheinktől feloldozó lelkülete? Többek között ezekre a kérdésekre is választ keresve szeretnék egy felekezeti határokat túllépő felmérést készíteni arról, hogy a lelkigondozás szolgálatában az egyháztagok mennyire élik át az evangélium lelkületét. Egy-egy lelkipásztori beszélgetés mennyire adhat teret arra, hogy megszabaduljunk terheinktől, és mennyire érezhetjük át az evangélium felszabadító üzenetét. Ahhoz, hogy a válaszkeresés eredményes legyen, nagyon fontos lenne a személyes tapasztalatok és élmények megismerése. Így a Kedves Olvasókhoz fordulok azzal a kéréssel, hogy írják le és küldjék el a megadott címre saját tapasztalataikat és meglátásaikat. A lelkigondozói munka hatékonyságának növeléséhez nemcsak új módszerek megismerésére van szüksége azoknak, akik ezt a szolgálatot végzik, hanem örömöket és csalódásokat magába foglaló őszinte visszajelzésekre is. A következő kérdéseket iránymutatóként szánom: Milyen indíttatásra kereste fel lelkészét vagy azt a laikus testvért, akivel bizalmasan megosztotta problémáját? Mi alapján választotta ki azt a személyt, akitől segítséget kapott? Volt-e olyan lelkipásztori beszélgetése, amely konkrétan arra irányult, hogy megvallotta bűneit, és válaszként feloldozást kapott? Érezte-e, hogy a feloldozás valóban felszabadította korábbi bűneitől? Kapott-e segítséget a lelkipásztori beszélgetésből? Ha nem, vajon miért nem? Mint ahogy talán a kérdésekből is kiderült, elsősorban olyan lelkigondozói beszélgetésekről szóló levelek nyújtanának segítséget, amelyek a bűnvallás és a feloldozás kérdését érintik. Itt szeretném nyomatékosan tudatni, hogy a beérkezett leveleket csak a felmérést végző személy kapja kézhez és dolgozza fel a kutatás számára. A felmérés szempontjából lényegtelen a levélíró neve, és annak a neve és adatai, akivel a lelkipásztori beszélgetés történt. Így talán könnyebb is megosztani a tapasztalatokat. Fontos lenne viszont a levélíró életkorának és nemének közlése. Beküldési cím: Joób Máté, 1072 Budapest, Rákóczi út 14. Az együttműködés reményében, segítségét előre is megköszönve, Joób Máté doktorandusz hallgató (Evangélikus Hittudományi Egyetem)
268
12. Összefoglaló / Zusammenfassung / Summary
A békesség élménye Az egyéni bűnbánat kvalitatív tartalomelemzése pasztorálpszichológiai szempontból
Az utóbbi évtizedekben komoly érdeklődés mutatkozott az egyéni bűnbánat – a legelterjedtebb elnevezés szerint a gyónás – iránt. Szakteológusok, lelkészek és egyháztagok számos, a téma szempontjából jelentős kérdést fogalmaztak meg. Ez a kutatás azzal kíván hozzájárulni a kérdések megválaszolásához, hogy figyelmünket a bűnbánókra irányítja a következő kérdések segítségével: Mire és hogyan kaptak segítséget a bűnbánók a bűnbánati alkalmak során? Hogyan élték át a segítségnyújtást? Milyen következményei voltak a segítségnek saját hitéletükben? A kutatásban tehát nem annak meghatározására törekedtünk, hogy milyennek kellene lennie a bűnbánati gyakorlatnak, hanem elsősorban annak bemutatására igyekeztünk, hogy milyen ma a bűnbánati gyakorlat, és ezt a bűnbánók a saját hitéletükben hogyan élik meg. A bűnbánó oldaláról és szemszögéből való vizsgálódás úgy vált lehetségessé, hogy egy felhíváson keresztül a híveket arra kértük, hogy írják le saját bűnbánati gyakorlatukkal kapcsolatos élményeiket és tapasztalataikat. Az így beérkezett 117 levél vált a kutatás forrásanyagává. A kvalitatív tartalomelemzés segítségével a bűnbánók által megfogalmazott és leírt tapasztalatokat rendszereztük, elemeztük és megpróbáltuk olyan módon közvetíteni, hogy a kutatás eredményei beleilleszkedjenek az egyéni bűnbánatról szóló teológiai és pszichológiai párbeszédbe. E sajátos kutatási módszer alkalmazásával azokat a kérdéseket vettük alaposabban szemügyre, amelyekről a levélírók maguk szóltak a beszámolóikban. Nem egy prekoncepcióval közelítettünk a forrásanyaghoz, hanem a bűnbánók kérdéseire figyeltünk. Munkánk ennek megfelelően a következő témák kibontására kívánt kísérletet tenni: a segítségre szoruló személy (bűnbánó) belső és külső indíttatásai; a bűnbánati alkalomra való felkészültséggel kapcsolatos kérdések; a feloldozást hirdető személlyel szembeni elvárások; a feloldozás felszabadító élményét indukáló tényezők; a felszabadító élmény elmaradásának okai; az egyéni bűnbánat és a lelki élet növekedése közötti öszszefüggés; az egyéni bűnbánat és a lelkivezetés kapcsolata.
269
A dolgozatban többször foglalkoztunk az egyéni bűnbánat formai kérdésével. A beszámolókból ugyanis arra a következtetésre jutottunk, hogy a hívek nem csak bűneik miatt és nem csak a feloldozás reményében keresik a bűnbánati alkalmat. Tiszteletben tartva az egyes felekezetek hagyományait – éppen a megfelelő segítségnyújtás érdekében – olyan javaslatokat is megfogalmaztunk a formai keretekre vonatkozóan, amelyekben még inkább megtapasztalhatóvá válhat Isten elfogadása és megbocsátó szeretete a bűnbánók számára. Az analízis során nyilvánvalóvá vált annak szükségessége, hogy különbséget tegyünk a feloldozás hirdetése, azaz Isten megbocsátásának, a feloldozás kegyelmének verbális meghirdetése és a feloldozás közvetítése, azaz Isten bocsánatának nonverbális módon is érzékelhető közvetítése között. A különbségtétel célja, a megbocsátás minél teljesebb megtapasztalhatóságának biztosítása. A bűnbánók a hallható feloldozás mellett külön súlyt helyeztek arra, hogy a feloldozás átélése szempontjából milyen jelentősége van mindannak, amit a segítő személy nonverbális eszközökkel – akár tudatosan, akár tudat alatt – közvetít. A kutatás során az egyéni bűnbánat gyakorlatának csak az egyik oldalát voltunk képesek megvizsgálni. Az empirikus vizsgálódás szempontjából ugyanis a másik oldal megközelíthetetlen. Ez mégsem jelenti azt, hogy ne lennénk tisztában azzal, hogy mindaz, ami az egyéni bűnbánat során történik és végbemegy, mindig kétoldalú cselekvés és hatás eredménye. Éppen az emberi értelmet meghaladó bűnbocsánat valóságának az elismerése és egyben tisztelete miatt maradtunk meg kutatásunkban annak az oldalnak a vizsgálatánál, amely leírható és elemezhető a számunkra. Isten bűnbocsátó kegyelme olyan ajándék, amely kívülről érkezik, de amelyet belül is megtapasztalhat a harmóniát kereső ember.
270
Den Frieden erfahren Eine qualitative Inhaltsanalyse des individuellen Sündenbekenntnisses aus pastoralpsychologischer Perspektive
Im Vergleich zu den vorangegangenen Jahrzehnten zeigt sich heute ein zunehmendes Interesse am individuellen Sündenbekenntnis, der Beichte. Theologen, Pfarrer und Gemeindeglieder haben viele wichtige Fragen zu diesem Thema gestellt. In dieser Arbeit möchte ich die Beichte aus der Perspektive der Beichtenden untersuchen: Wie und in welchem Bereich haben sie Hilfe durch die Beichte erhalten? Wie haben sie diese Unterstützung erlebt? Welche Folgen haben sie in ihrem spirituellen Leben nach der Beichte erlebt? Das Ziel dieser Untersuchung war nicht, die Antwort darauf, wie die Beichte in der Praxis aussehen sollte, sondern eine Annäherung an den heutigen Zustand dieser Praxis und ein Kennenlernen der persönlichen Erfahrungen der Beichtenden. Ermöglicht wurde diese Untersuchung mit Hilfe von Briefen, die mir auf einen Aufruf in kirchlichen Zeitungen hin zugesandt wurden. Diese 117 eingegangenen Briefe dienten als Analysematerial. Mit der Methode der qualitativen Inhaltsanalyse habe ich die persönlichen Erfahrungen bearbeitet und die Ergebnisse der Analyse in den theologischen und psychologischen Kontext der heutigen wissenschaftlichen Forschung gestellt. Auf diese Weise konnte ich die Fragen der Beichtenden selbst in dieser Arbeit in den Mittelpunkt stellen, ohne eine Präkonzeption zu haben. Ich bin also in meiner Promotionsarbeit den von ihnen aufgeworfenen Themen gefolgt: innere und äußere Motivation der Beichtenden; wichtigste Fragen bei der Vorbereitung auf die Beichte; Erwartungen der Person gegenüber, die Absolution erteilt; Aspekte, die die Absolution als befreiendes Erlebnis ermöglichen; Ursachen für ein eventuelles Ausbleiben der Erfahrung der Befreiung; Zusammenhänge zwischen individueller Buße und spirituellem Wachstum; Beziehung zwischen Beichte und Seelsorger. In dieser Arbeit taucht mehrmals die Frage nach den Formen der Beichtpraxis auf, da die Beichtenden sich klar geäußert haben, dass sie diese Möglichkeit nicht nur wegen ihrer Sünden und nicht nur in der Hoffnung auf Absolution nutzen. Die verschiedenen konfessionellen Traditionen respektierend, habe ich auch einige Vor-
271
schläge gemacht, auf welche Weise die Erfahrung der Versöhnung mit Gott und der Liebe Gottes vertieft werden könnte. In der analytischen Arbeit ergab sich die Notwendigkeit, zwischen der verbalen Verkündigung der Gnade Gottes und der nonverbalen Vermittlung der Absolution zu unterscheiden. Ziel dieser Unterscheidung ist es, die Vergebung ihrer Sünden für die Beichtenden möglichst umfassend erfahrbar zu machen. In den Briefen kam sehr deutlich zum Ausdruck, wie wichtig ihnen war, was ihnen die helfende Person – bewußt oder unbewußt – nonverbal vermittelte. In meiner empirischen Forschung konnte ich nur eine Seite der Beichte untersuchen, nämlich die der Beichtenden, da die andere Seite nicht analysiert werden kann. Dennoch darf der Umstand nicht vernachlässigt werden, dass die individuelle Beichte stets Ergebnis einer Interaktion ist. Aus Ehrfurcht vor der Vergebung Gottes, die höher ist als alle Vernunft, beschränkte ich mich bei meiner Untersuchung auf die beschreibbare und analysierbare Seite. Gottes Gnade bei der Vergebung der Sünden bleibt ein Geschenk, das uns von außen erreicht, das man auf der Suche nach Harmonie aber auch innen erfahren kann.
272
The Experience of Peace A qualitative content-analysis of private confession from the perspective of pastoral psychology
A deep interest in private confession – popularly called confession – has been awakened in the last few decades. Theologians, priests, pastors and members of Christian communities have raised many important questions related to the topic. The present research aims to contribute to finding answers, by focussing on the repentant with the help of the following questions: How and in what ways was the repentant helped in the course of the events of confession? How did he experience being helped? How did this help exert influence on his spiritual life? Thus, it was not our major concern to prescribe what comtemporary penitential praxis should be like, but to describe what it is like and how it is experienced by repentants. The study of the angle and the approach of repentants was rendered possible by a survey, inviting believers to share their personal experiences of confession. The 117 letters answering the initiative served as source-material for the present research. With the help of qualitative analysis the facts were sorted into groups, examined and interpreted, so that the results would be compatible for the dialogue of theology and psychology on private confession. The use of this special research-technique drew the attention to the points the penitents had mentioned in their letters. It weren’t some pre-formed hypotheses but the questions of the penitents that were listened to. Therefore the present work has attempted to develop the following themes: the internal and external motivation of the penitent; questions concerning the preparations before confession; the expectations towards the person declaring the absolution; the elements facilitating the experience of absolution as catharsis, reasons of failure of the liberating experience; the relationship between private confession and personal spiritual growth; the relation of private confession to spiritual leadership. Formal questions of private confession have repeatedly been considered as the letters of the penitents suggested that they do not only seek penitential occasions because of their sins and in the hope of absolution. Respecting different confessional traditions – for the sake of appropriate pastoral help – some formal guidelines have
273
been proposed by which the forgiving love of God could be more intensively experienced and accepted by penitents. In the analysis the need for a clear distinction between the verbal declaration of absolution and the nonverbal mediation of absolution i.e. mediating the forgiveness of sins and mercy of God has risen. The purpose of this distinction is to provide better chances for experiencing divine forgiveness. The penitents expressed very explicitly the importance of the nonverbal aspect of the absolution that the helping person – consciously or not – mediated them. The present study has focussed only on one side of private confession - the other part going beyond the reach of empirical research. However it does not mean that we may forget the fact that everything that takes place in the course of private confession is the result of a two-sided action and influence. It is the acceptance and respect of the reality of the forgiveness of sins as surpassing human understanding that made the author to take the constituent that can be described and analysed. The mercy of God forgiving us our sins is a present that comes from outside, but may be experienced inside by people searching harmony.
274
