Európai Uniós és innovációs alapismeretek

Európai Uniós és innovációs alapismeretek Hollósi Szabolcs

XML to PDF by RenderX XEP XSL-FO F ormatter, visit us at http://www.renderx.com/

Európai Uniós és innovációs alapismeretek Hollósi Szabolcs KÉSZÜLT A TÁMOP-4.1.2.A/1-11/1-2011-0096 TÉMÁJÚ, „FELSŐFOKÚ SZAKKÉPZÉSEK FEJLESZTÉSE AZ NYME TTK-N” CÍMŰ PROJEKT KERETÉBEN Szerzői jog © 2012 Nyugat-magyarországi Egyetem E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonos írásos engedélyéhez kötött.


Tartalom Bevezetés .................................................................................................................................... iv 1. Európai Uniós Alapismeretek ........................................................................................................ 1 1.1. Az Európai integrációról röviden ......................................................................................... 1 1.2. Az Európai Unió szakpolitikai területei ................................................................................ 3 1.3 Európai Uniós Intézmények ................................................................................................ 4 1.4. A fejlesztés finanszírozás intézményrendszere ....................................................................... 6 1.5. Áttekintő kérdések és ajánlott irodalom ............................................................................... 10 2. A regionális politikáról bővebben ................................................................................................. 12 2.1. A regionális politika ........................................................................................................ 12 2.2. A regionális politika célkitűzései és elvei ............................................................................ 13 2.3. A jövőbeni irányok ......................................................................................................... 16 2.4. Magyarország és a regionális politika ................................................................................. 18 2.5. A kohéziós politika jövője ................................................................................................ 21 2.6 Az EU 2014-20 közötti időszak keretfeltételeit meghatározó jogszabály tervezetek ...................... 25 2.7 Áttekintő kérdések és ajánlott irodalom ............................................................................... 29 3. Innovációs alapismeretek ............................................................................................................ 31 3.1. Innovációs alapfogalmak .................................................................................................. 31 3.2. Az Európai Unió innovációs politikájáról ............................................................................ 35 3.3. A kutatás és innováció finanszírozása az Európai Unióban ...................................................... 37 3.4. Áttekintő kérdések és ajánlott irodalom ............................................................................... 38 4. Innováció és gazdaság ................................................................................................................ 39 4.1. Az innováció szerepe a gazdaságban .................................................................................. 39 4.2. A Triple Helix modellről .................................................................................................. 41 4.3. A gazdaságfejlesztési stratégiák és az innováció ................................................................... 42 4.4. Áttekintő kérdések és ajánlott irodalom ............................................................................... 45 5. Irodalomjegyzék ....................................................................................................................... 46

iii


Bevezetés A tananyag modul célja, hogy a képzésben résztvevők megismerjék az Európai Unió történetét, intézményrendszerét, közös politikáit, valamint azt, hogy miért olyan fontos Magyarország számára Uniós tagságunk. A modul első fejezetei bevezetnek az Európai Unió támogatáspolitikájába, bemutatják a programozás és tervezés elveit és módszereit, valamint a programdokumentumok fajtáit és a Nemzeti Fejlesztési Tervek lényegét. A tananyag modul a Nyugat-magyarországi Egyetem által akkreditálásra előkészített Műszaki innovációs asszisztens felsőoktatási szakképzési szakhoz került kidolgozásra. A kurzushoz való részvételhez előfeltétel, hogy a tanulók középiskolai érettségivel rendelkezzenek. A tananyag röviden összegzi az említett témaköröket, illetve segítséget nyújt az Európai Unió „működésének” megértéséhez. A mai világban ez elengedhetetlen, különösen azok számára, akik ezen a téren szeretnének munkát vállalni. A tananyag további részei megismertetik a hallgatókat az innovációs alapfogalmakkal, definíciókkal, a kutatás-fejlesztés ismérveivel. Bemutatásra kerül az Európai Unió innovációs politikája és az ehhez kapcsolódó finanszírozási rendszer. Ismertetésre kerül az innovációnak a gazdaságban betöltött szerepe, az új típusú innovációs együttműködési modellek és a jelenleg érvényes vagy épp elfogadás előtt álló középtávú gazdaságfejlesztési stratégiák. Ez a tananyag előkészíti az Innovációs rendszerek tananyag megértéséhez és értelmezéséhez szükséges tudás megszerzését és ugyanilyen módon kapcsolódik az innovációs folyamatmenedzsment tantárgyhoz. Az ismeretanyag elsajátítását követően a hallgatók legyenek képesek: • • • • • • • • •

Felismerni az Európai Uniós fejlesztési és együttműködési programok jelentőségét, feltárni az érdekkörükben jelentkező fejlesztési szükségleteket, felismerni a szakterületen felmerülő fejlesztési célokat és önállóan elemezni azok megvalósításának feltételeit, innovációs és kutatás-fejlesztési stratégia célokat kitűzni és a fejlesztési programokat kidolgozásában bekapcsolódni a szakterületükhöz illeszkedő témakörökben a különböző programdokumentumokba foglalt fejlesztési stratégiát és követelményrendszert disszeminálni; értelmezni, kiválasztani a helyzetnek legmegfelelőbb indikátorokat, programdokumentumokat elemezni és értékelni, innovációs fejlesztési területeket beazonosítani, a képzés keretében a továbbiakban hallgatandó Innovációs rendszerek és az innovációs folyamatmenedzsment tananyaghoz konkrétan szükséges alapfogalmakat megismerni és értelmezni.

Az innováció jelentősége korunkban nehezen kérdőjelezhető meg. Folyamatos innovációk kereszttüzében éljük mindennapjainkat, munkánk során nap mint nap találkozunk újításokkal, új termékekkel, szolgáltatásokkal, technológiákkal vagy szervezési megoldásokkal. Az innováció erősen hat a gazdasági növekedésre és társadalmi hasznokat is hoz, hozzájárul a termékek és szolgáltatások minőségének javulásához, és a környezetet kevésbé terhelő megoldások bevezetéséhez vezet. Minden olyan újítás ide sorolható, amely életünk során megjelenik, élhetőbbé teszi mindennapjainkat, amely gazdasági szempontból lehetővé teszi egy új termék kifejlesztését, vagy egy meglévő termék olcsóbb előállítását. Az innováció hozzásegíteti a vállalatokat ahhoz, hogy bevételeik növekedjenek, illetve hogy kiadásaik csökkenjenek, vagy hogy növekedni tudjanak. A gazdasági fejlődés lényege az innováció, az újdonság megjelenése, bevetetése, és ebben a folyamatban az innovációt megvalósító vállalkozások játssza a legfontosabb szerepet. A vállalkozásoknak pedig olyan szakemberekre van szükségük, akik ismerik a folyamatokat, értik az összefüggéseket és ezeket képesek a gyakorlatban is alkalmazni. Ehhez nyújt alapismertekkel és a többi tantárgyi modulhoz való megalapozással segítséget e tananyag!

iv


1. fejezet - Európai Uniós Alapismeretek 1.1. Az Európai integrációról röviden

1945 – 1959 Béke Európában – az együttműködés kezdetei Az Európai Unió azzal a céllal jön létre, hogy véget vessen a szomszédos európai országok közötti ismétlődő, véres háborúknak, melyek közül a legrettenetesebb a második világháború volt. 1950-re kézzelfogható közelségbe kerül az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása. Ez jelenti az első lépést az európai országok gazdasági és politikai egyesítése, a tartós béke biztosítása irányában. A közösség hat alapító tagállama: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország. 1957-ben aláírják a Római Szerződést, és ezzel létrejön az Európai Gazdasági Közösség (EGK), más néven a közös piac, valamint a belépő tagok aláírták az EUROATOM közösségi megállapodást az atomenergia békés célú felhasználásában és az atomenergia-ipar fejlesztésében való együttműködésben. 1960 – 1969 A hatvanas évek – a gazdasági fellendülés időszaka A hatvanas években a nyugat-európai országokban a gazdasági növekedés töretlen, amit az is elősegít, hogy az EU-országok közötti kereskedelemben megszűnnek a vámok. Megegyezés születik az élelmiszer-termelés közös szabályozásáról is, ezzel sikerül leküzdeni az élelmiszerhiányt; hamarosan már az élelmiszer-felesleg okoz fejtörést. 1970 – 1979 Bővülő közösség – a csatlakozók első köre 1973. január 1-jén Dánia, Írország és Nagy-Britannia csatlakozik az Európai Unióhoz, és ezzel kilencre nő a tagállamok száma. Az 1973. októberi rövid, ám véres arab-izraeli háború eredményeként energiaválság és gazdasági nehézségek köszöntenek be Európában. Véget érnek az utolsó jobboldali diktatúrák Európában: Az EU regionális politikája keretében megkezdik a munkahelyteremtést és az infrastruktúrafejlesztést célzó átutalások folyósítását Európa elmaradottabb területei számára. Növekszik az Európai Parlament uniós ügyekben gyakorolt befolyása, és 1979-ben Európa polgárai első ízben választhatják meg közvetlenül európai parlamenti képviselőiket. 1980 – 1989 Európa átalakulóban – a berlini fal leomlása 1981-ben Görögország csatlakozásával tízre bővül az EU tagjainak száma; öt évvel később Spanyolország és Portugália is belép az Unióba. 1986-ban aláírják az Egységes Európai Okmányt. Ez a szerződés fekteti le az alapját annak a nagyszabású, hatéves programnak, amelynek célja, hogy az európai integráció problémáit az uniós országok közötti kereskedelmi forgalom szabad áramlásának biztosításával, azaz az „egységes piac” létrehozásával oldja meg. Sorsdöntő politikai átalakulások közepette 1989. november 9-én leomlott a berlini fal, 28 év után újra megnyílt a Kelet- és Nyugat-Németországot elválasztó határ, a két ország újraegyesült. 1990 – 1999 Határok nélküli Európa A közép- és kelet-európai kommunista rendszerek bukásával Európa népei közelebb kerülnek egymáshoz. 1993ra megvalósul az egységes piac és a négy szabadság: az áruk, szolgáltatások, személyek és tőke szabad áramlása. A kilencvenes években két újabb szerződés születik: 1993-ban az Európai Unióról szóló Maastrichti Szerződés, 1999-ben az Amszterdami Szerződés. A közös európai problémák sorában megjelenik a környezetvédelem ügye, és felmerül, miként valósítható meg az együttes cselekvés a biztonság és a védelem területén. 1995-ben három új taggal bővül az Unió: csatlakozik Ausztria, Finnország és Svédország. Egy apró luxemburgi település, Schengen adja a nevét annak az egyezménynek, amely 1995-ben lépet hatályba és a korábbi ez irányú megállapodást bővítette ki - amely elsősorban a belső határőrizet megszüntetését és a külső határok közös ellenőrzését tartalmazta – és

1


Európai Uniós Alapismeretek

amelynek eredményeként fokozatosan megszűnik az útlevél-ellenőrzés az országok közötti személyforgalomban. Fiatalok milliói tanulnak külföldön uniós támogatás segítségével, mobiltelefonok és az internet térhódítása pedig megkönnyíti a polgárok közötti kommunikációt. 2000 – 2009 További bővülés A nizzai szerződést 2001. február 26-án írták alá az Európai Unió akkori tagállamai, és 2003. február 1-jén lépett hatályba. Kiegészítette a maastrichti szerződést (az Európai Unióról szóló szerződést) és a római szerződést (Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződést). A nizzai szerződés megújította az Unió intézményrendszerét, hogy az a tervezett bővítések után is működőképes legyen. Európa keleti és nyugati részének politikai megosztottsága végleg megszűntnek nyilvánítható, amikor 2004-ben nem kevesebb, mint 10, majd 2007-ben további két új ország csatlakozik az EU-hoz. 2008 szeptemberében a világgazdaságot pénzügyi válság rázza meg, ami az uniós tagállamok szorosabb gazdasági együttműködéséhez vezet. A Lisszaboni Szerződést valamennyi uniós tagállam ratifikálja még az előtt, hogy 2009. december 1-jén hatályba lépne. A szerződés modern intézményeket és hatékonyabb munkamódszereket biztosít az Unió számára. A schengeni megállapodást és a schengeni vívmányokat a 1997-ben aláírt amszterdami szerződés emelte az EU keretébe, amely tartalmazza a schengeni térség országaiból származó személyek ellenőrzésének megszüntetését, a külső határok ellenőrzését, valamint a rendőrségi és bírói együttműködéseket, a schengeni információs rendszer bevezetését. 2010-től napjainkig A lehetőségek és a kihívások évtizede Az új évtized súlyos gazdasági válsággal kezdődik, ugyanakkor annak reményével is, hogy a „zöld” és klímabarát technológiákba való befektetések, továbbá a szorosabb európai együttműködés tartós növekedést és jólétet fognak eredményezni.

forrás: Wikipédia Így jött létre az Európai Unió egyedülálló gazdasági és politikai partnersége, amely most már 27 európai országra terjed ki. Tagországainak összterülete a kontinens nagy részét magában foglalja. Az integráció első lépései a gazdasági együttműködés megerősítésére irányultak abból a megfontolásból, hogy az egymással kereskedelmet folytató országok között kialakuló gazdasági egymásrautaltság csökkenti az esetleges konfliktusok kirobbanásának valószínűségét. A kezdetben kizárólag gazdasági téren elindított integráció ma már a fejlesztési segélyezéstől a környezetvédelemig a szakpolitikai területek mindegyikét átíveli. Ezt a változást tükrözte, hogy 1993-ban az Európai Gazdasági Közösség helyébe az Európai Unió (EU) elnevezés lépett. Az EU létrejöttének köszönhetően Európában az utóbbi fél évszázadot a béke, a stabilitás és a jólét jellemezte, nőtt az életszínvonal, és megszületett a közös európai valuta. Azáltal, hogy az uniós tagországok között megszűnt a határellenőrzés, a kontinens legnagyobb részén szabadon lehet utazni. Ezen felül az uniós polgárok jóval könnyebben tartózkodhatnak és vállalhatnak munkát más uniós országokban. Az EU működésének alapelve a jogállamiság. Ez azt jelenti, hogy tevékenysége minden esetben a tagállamai által önkéntes alapon és demokratikusan elfogadott szerződéseket alapul. Ezek a kötelező erejű megállapodások határozzák meg az egyes tevékenységi területekkel kapcsolatos uniós célokat. Az EU egyik legfőbb célja, hogy az emberi jogok védelmét mind az Unión belül, mind a világ többi részén előmozdítsa. Emberi méltóság, szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság és az emberi jogok tisztelete – ezek az Európai Unió alapértékei. 2009, azaz a Lisszaboni Szerződés aláírása óta ezeket a jogokat az Európai Unió Alapjogi Chartája foglalja össze egyetlen dokumentumban. Az uniós intézményeknek kötelességük ezeket a jogokat tiszteletben tartani, és ugyanez vonatkozik a tagállami kormányokra is mindazokban az esetekben, amikor uniós jogszabályokat alkalmaznak. Az egységes piac az EU fő gazdasági motorja, amely lehetővé teszi az Unión belül az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlását, illetve a személyek szabad mozgását. Az EU számára ezért fontos célkitűzést jelent az is, hogy

2



ezt a rendkívül értékes erőforrást továbbfejlesztve biztosítsa, hogy az európai polgárok a legteljesebben ki tudják aknázni a benne rejlő lehetőségeket. Az EU továbbra is kiemelt figyelmet fordít arra, hogy miközben új tagországokkal bővül, intézményei átláthatóbbá és demokratikusabbá váljanak. A közvetlenül megválasztott Európai Parlament hatásköre egyre bővül, egyre nagyobb szerephez jutnak a tagállami parlamentek is, amelyek szorosan együttműködnek az európai intézményekkel, az európai polgárok pedig egyre több módon vehetnek részt a politikai döntéshozatalban. Az egységes piacként működő Unió a világ egyik legfontosabb kereskedelmi nagyhatalma. Az Unió a szállításba, energiaiparba és kutatásba fektetett források révén igyekszik fenntartani a gazdasági növekedést – miközben erőfeszítéseket tesz annak érdekében is, hogy a környezetet a lehető legkevésbé terhelje meg a gazdaság további fejlődése. Az EU-tagállamai és a csatlakozásuk éve: Ausztria (1995), Belgium (1952), Bulgária (2007, Ciprus (2004), Cseh Köztársaság (2004), Dánia (1973), Egyesült Királyság (1973), Észtország (2004), Finnország (1995), Franciaország (1952), Görögország (1981), Hollandia (1952), Írország (1973), Lengyelország (2004), Lettország (2004), Litvánia (2004), Luxemburg (1952), Magyarország (2004), Málta (2004), Németország (1952), Olaszország (1952), Portugália (1986), Románia (2007), Spanyolország (1986), Svédország (1995), Szlovákia (2004), Szlovénia (2004).

Forrás: Wikipédia Emellett Horvátország 2013-ban fog csatlakozni az Európai Unióhoz és további tagjelölt országokkal is folynak tárgyalások: Izland, Macedónia, a volt Jugoszláv Köztársaság, Montenegró, Szerbia, Törökország.

1.2. Az Európai Unió szakpolitikai területei Az Európai Unió közös politikái azok a politikák, amelyek az Európai Unió kizárólagos hatáskörébe tartoznak, ilyen például a közös kereskedelempolitika, a közös mezőgazdasági politika vagy a közös monetáris politika. Az EK közös politikái tehát olyan területekre vonatkoznak, ahol a Szerződés értelmében a Közösség döntési kompetenciája a meghatározó. Közösségi politikáknak pedig azokat nevezzük, amelyek ún. megosztott hatáskörbe tartoznak. Az EK közösségi politikái azokat a Szerződésben lefektetett közösségi tevékenységeket jelölik, amelyek - a közös politikáktól eltérően - a tagállamok fellépésével párhuzamosan működnek, illetve kiegészítik a tagállamok ugyanazon területeken folytatott nemzeti politikáit. Ilyen hatáskörbe tartozik többek között az iparpolitika, a foglalkoztatás és szociálpolitika, a regionális politika, a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem vagy a kutatás- és technológiafejlesztés. Az Európai Uniót létrehozó szerződés (EKSZ) egyik fejezete a közösségi politikák alapján az egyes szaktorokra/tématerületekre kialakítandó szakpolitkákról szól. Az EU a szakpolitikai területek széles körében aktív

3



szerepet játszik. Az emberi jogoktól a közlekedésen át a kereskedelemig a legkülönbözőbb területeken születnek uniós intézkedések. Az egyes politikák között ugyanakkor jelentős különbség van aszerint, hogy a hatáskörgyakorlás hogyan oszlik meg az EU és a tagállamok között. Az Európai Unió szakpolitikái: • Bővítés és külpolitika (benne a biztonságpolitikával) • Egészségügy (benne a közegészségügy és a sport) • Fejlesztés és humanitárius segélyek (benne az emberi jogok, a fejlesztés és együttműködés, valamint a humanitárius segítségnyújtás és polgári védelem • Foglalkoztatási és szociális ügyek • Gazdaság és pénzügy (benne a csalás elleni küzdelem, a gazdasági és monetáris ügyek valamint a költségvetés) • Jogérvényesülés és a polgárok jogai (benne a bel- és igazságügy, a fogyasztóvédelem és az Uniós polgárság szakpolitikája) • Környezetvédelem és energiaügy (benne az éghajlatváltozás is) • Közlekedés és utazás • Kultúra és oktatás (benne az audiovizuális és médiapolitika, a képzés és ifjúság valamint többnyelvűség is) • Mezőgazdaság, halászat és élelmiszer-biztonság (benne a tengerügy és halászat is) • Régiók és helyi fejlesztés • Tudomány és technológia (benne az ICT, valamint a kutatás és innovációs is) • Intézményi ügyek • Vállalkozások (benne az egységes piac, a kereskedelem, a vállalkozáspolitika és a versenypolitika) • Vám- és adóügy Az Európai Unió költségvetésének jelentős részét fordítja arra, hogy csökkentse a tagállamok régióinak fejlettségében és az állampolgárok jólétében fennálló különbségeket, ez a szakpolitika a regionális politika. Az Unió a regionális politika révén arra törekszik, hogy segítsen felzárkózni az elmaradott régióknak, átalakítani a hanyatlóban lévő ipari régiók szerkezetét, diverzifikálni a mezőgazdaságú vidéki területek gazdaságát és újjáéleszteni a pusztuló városrészeket. Eközben elsősorban a munkahelyteremtésre összpontosít és ezzel is az Unió gazdasági, szociális és területi „kohéziójára” törekszik. A gyakorlatban a regionális politika segít az embereknek munkát és jobb megélhetést találni az országukon, régiójukon, városrészükön vagy falujukon belül. Lehetővé teszi, hogy az autópályák, a nagysebességű vasút-vonalak és a repülőterek közelebb hozzák a periférián elhelyezkedő régiókat a gazdasági fejlődés nagyobb központjaihoz; kis- és közepes vállalkozások jöjjenek létre az elmaradott térségekben; az információs társadalom meggyökerezzék a vidéki területeken. A regionális politika hathatós segítséget nyújtott az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országok gazdasági fejlődéséhez így a 2004. május 1-jén tíz, 2007. január 1-jén két új tagállam vált az Európai Unió tagjává, Horvátország 2013-ban csatlakozik, az új csatlakozókkal pedig megnőttek az Unión belüli különbségek, amit ugyancsak a regionális politikának kell kezelnie.

1.3 Európai Uniós Intézmények Az Európai Unió egyedülálló intézményi struktúrával rendelkezik: • • • •

A tagállamok és az EU vezetői az Európai Tanács keretében határozzák meg az átfogó uniós prioritásokat. A Európai Parlament közvetlenül megválasztott képviselői az európai állampolgárokat képviselik. Az EU egészének érdekeit az Európai Bizottság képviseli, amelynek tagjait a tagállami kormányok nevezik ki. A tagállami kormányok érdekképviseleti intézménye az Európai Unió Tanácsa.

Irányvonal kijelölése: Az EU átfogó politikai irányvonalát az Európai Tanács határozza meg, jogalkotási feladatokat azonban nem lát el. Elnöke és tagjai (a tagállamok állam-, illetve kormányfői és a Bizottság elnöke) legalább félévente egyszer több napra összeülnek. Az uniós jogalkotás három intézmény feladata. Ezek: • Az Európai Unió polgárai által közvetlenül megválasztott és őket képviselő Európai Parlament.

4



• Az Európai Unió Tanácsa, amely az egyes tagállamok kormányait képviseli. A Tanács elnökségét felváltva tölti be egy-egy tagállam. • Az EU egészének érdekeit képviselő Európai Bizottság. E három intézmény a rendes jogalkotási (régebben együttöntési) eljárás keretében fogadja el az Unió-szerte alkalmazandó szakpolitikákat és jogszabályokat. Az alapelv az, hogy a Bizottság új jogszabályokat javasol és a Parlament, valamint a Tanács elfogadja őket. A végrehajtásért a Bizottság és a tagállamok felelnek. A jogszabályok megfelelő alkalmazásának és végrehajtásának biztosítása a Bizottság feladata. Az uniós jog „elsődleges” és „másodlagos” joganyagból áll. A szerződések (elsődleges jog) képezik az összes uniós intézkedés alapját. A másodlagos jog (pl. rendeletek, irányelvek és határozatok) a szerződésekben megfogalmazott elvekre és célkitűzésekre épül.

Az Európa Tanács épületei Brüsszelben, forrás: Wikipédia Az uniós döntéshozatal Az EU általános szabály szerint a rendes jogalkotási (korábban az együttdöntési) eljárással hozza meg döntéseit. Ez azt jelenti, hogy a közvetlenül választott Európai Parlament a (27 uniós tagállam kormányait képviselő) Tanáccsal együtt hagyja jóvá az uniós jogszabályokat. Az uniós jogszabályokat a Bizottság szövegezi és hajtja végre. EU-szerződések Az Európai Unió alapja a jogállamiság. Ez azt jelenti, hogy valamennyi uniós intézkedés mögött olyan szerződések állnak, amelyeket minden uniós tagállam - önkéntesen és demokratikus módon - jóváhagyott. A Lisszaboni Szerződés kibővítette a „rendes jogalkotási” eljárás alá eső szakpolitikai területek körét. Az Európai Parlament emellett pedig nagyobb hatáskörrel rendelkezik ahhoz, hogy megakadályozza a javaslatok elfogadását, ha nem ért egyet a Tanáccsal. Rendeletek, irányelvek és egyéb dokumentumok Az uniós szerződésekben meghatározott célkitűzések különféle típusú jogi aktusok útján teljesülhetnek. A jogi aktusok közé tartoznak többek között a rendeletek, az irányelvek, az ajánlások és a vélemények. Egyes ilyen célkitűzések kötelezőek, mások nem. Egyes célkitűzések valamennyi uniós országra alkalmazandóak, mások csak néhányra ezek közül. Egyéb uniós intézmények Az Unió működésében alapvető szerepet játszik az alábbi két intézmény is: • a Bíróság, amely elősegíti a jogszabályok érvényre juttatását • a Számvevőszék, amely az Unió tevékenységeinek finanszírozását ellenőrzi Valamennyi uniós intézmény hatásköreit és feladatait a Szerződések határozzák meg, amelyek az EU összes tevékenységének az alapját képezik. Ugyancsak e szerződések állapítják meg az uniós intézmények által követendő

5



szabályokat és eljárásokat is. A Szerződéseket valamennyi uniós ország állam-, illetve kormányfői elfogadták, tagállami parlamentjeik pedig ratifikálták. Az EU-nak számos egyéb intézménye és intézményközi szerve van, amelyek különleges szerepet töltenek be: • Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság a civil társadalmat, a munkáltatókat és az alkalmazottakat képviseli. • A Régiók Bizottsága a regionális és a helyi hatóságokat képviseli. • Az Európai Beruházási Bank az EU beruházási projektjeit finanszírozza, és az Európai Beruházási Alapon keresztül segítséget nyújt a kisvállalkozásoknak. • Az Európai Központi Bank az európai monetáris politikáért felelős. • Az Európai Ombudsman megvizsgálja az uniós intézmények és szervek hivatali visszásságaival kapcsolatban beérkezett panaszokat. • Az Európai Adatvédelmi Biztos felügyeli az emberek személyes adatainak tiszteletben tartását. • A Kiadóhivatal tájékoztatókat tesz közzé az Unióról. • Az Európai Személyzeti Felvételi Hivatal toborozza az Unió intézményeinek és egyéb testületeinek munkatársait. • Az Európai Közigazgatási Iskola konkrét témakörökkel kapcsolatban képzéseket biztosít az EU munkatársainak. • Számos szakosított ügynökség és decentralizált szerv lát el meghatározott technikai, tudományos és igazgatási feladatokat. • Az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének munkáját segíti. A főképviselő elnökli a Külügyek Tanácsát, ő felel a közös kül- és biztonságpolitikáért, illetve biztosítja az EU külső fellépéseinek egységességét és koordinációját.

1.4. A fejlesztés finanszírozás intézményrendszere A Római Szerződés egyik alapvető célja Európa népei közötti gazdasági és politikai unió létrehozása. E cél elérése érdekében a tagországoknak bizonyos feladatokat és tevékenységeket és az ezekhez szükséges jogosítványokat fokozatosan át kell ruházniuk az Unióra. A közös célkitűzések érdekében közös politikákat kell kialakítani, és meg kell osztani annak költségeit. Hasonlóan az államok költségvetéséhez a közösségi költségvetés finanszírozása is jövedelemáramlást jelent, ez esetben a tagállamok szintjéről nemzetek feletti szintre. Az európai integráció történetének már a kezdetén, az Európai Szén- és Acélközösség költségvetésébe beépítették a saját jövedelemforrások elvét, azonban 1970-ig a kiadásokat a tagállamok költségvetési hozzájárulásaiból fedezték. A saját jövedelemforrások elve szerint azonban a Közösség mindinkább arra törekedett, hogy a tagállamok nemzeti költségvetésének megkerülésével bizonyos forrásokat közvetlenül szedjen be. Az Európai Gazdasági Közösség közvetlen bevételi forrásai kezdetben a harmadik országokkal folytatott kereskedelemből származó vámbevételek, az agrár lefölözések voltak. Az 1970-es évektől a saját bevételek már nem fedezték a Közösségi kiadásait, így újabb saját forrásként bevezették az ún. ÁFA-hozzájárulást. A kiadások további növekedése hatására 1988-ban döntöttek a negyedik saját forrás, az ún. GNP-faktor bevezetéséről.

A költségvetés elvei

6



1. Az egységesség elve 1968-tól él a Közösség költségvetésében, addig öt önálló költségvetése volt a három szervezetnek. Az egységesség elve szerint az 1970-es “Költségvetési Szerződés” szerint a Közösség valamennyi pénzügyi műveletét, összes bevételét és kiadását egyetlen dokumentumban, a költségvetésben foglalják össze. Ezt a dokumentumot a költségvetés elfogadására feljogosított szerv hagyja jóvá. 2. A bruttó költségvetés (vagy másképpen általánosság) elve egyrészt azt jelenti, hogy a költségvetési bevételeket nem lehet előre meghatározott kiadásokhoz kötni, másrészt azt, hogy a bevételeket és a kiadásokat nem lehet egymással szemben beszámítani. 3. Az éves költségvetés elve szerint a Közösség költségvetésének egyetlen és teljes költségvetési évre kell vonatkoznia. Emellett azonban az Unió költségvetésének főbb kereteit ún. költségvetési periódusokban határozzák meg. 4. A részletesség elve szerint a költségvetési előirányzatokat nemcsak egy összegben, hanem különböző mélységű bontásban is meg kell adni. 5. A költségvetési egyensúly elve szerint az Unió költségvetésében a kiadásokat teljes egészében bevételekkel fedezik, vagyis a költségvetés nem tartalmazhat sem többletet, sem hiányt, nincs lehetőség a költségvetési kiadások hitelfelvétellel történő fedezésére. Amennyiben a végrehajtás során mégis adódik eltérés, úgy a többletet a következő évre bevételként kell átvinni, míg a hiányt a következő év kiadásaként kell kezelni. 6. Az Unió költségvetési számbavételi egysége 1981. január 1-től 1998. december 31-ig az ECU volt. 1999. január 1-től a költségvetést euróban hagyják jóvá. 7. A gondos pénzgazdálkodás elve szerint a költségvetés pénzével takarékosan kell bánni, törekedni kell az eredmény és a ráfordítások közötti optimumra. A Számvevőszék ellenőrzése erre terjed ki. 8. A nyilvánosság elve alapján az Unió költségvetését a Közösség Hivatalos Lapjában, az elfogadást két hónapon belül közzé kell tenni. A költségvetésnek ezen túlmenően sajátos kritériumoknak kell megfelelnie: • Externalitás: annak feltételezése, hogy a tevékenységek egy részével kapcsolatosan a költségek és a hasznok a partner országokban is megjelennek, ami megfelelő ellenőrzést és kompenzációkat igényelhet. • Osztatlanság: bizonyos tevékenységek méretgazdasági és funkcionális okokból nem oszthatók szét a tagállamok között, ezért ezeket közösségi szinten kell megvalósítani. • Kohézió: A Közösség valamennyi polgára számára biztosítani kell a szolgáltatások, a jólét és a fejlődés minimumát. Ez jövedelem-transzfert feltételez a gazdagabbaktól a szegényebb és gyengébb gazdaságok javára. • Szubszidiaritás: a funkciókat a legalacsonyabb szintre kell delegálni, ha semmilyen előny nem származik abból, hogy magasabb szinten gyakorolják azokat. A költségvetés bevételi oldala • Tradicionális saját források, amelyek a közös vámunió és a közös agrárpolitika működéséből származnak. Ezek egyrészt a kívülálló, harmadik országokból származó import utáni vámokat, másrészt a mezőgazdasági vámokat és a cukorilletéket tartalmazzák. A tradicionális saját forrás tehát tisztán uniós bevétel, és közvetlenül következik az EU-szabályokból, ugyanakkor a tagállam szedi azt be. Ezért a beszedett összeg bizonyos százalékát visszatarthatja a beszedés költségeinek finanszírozására (ennek mértéke 2002-től kezdődően 25 százalék, ennek előtte 10 százalék volt). • Áfaalapú saját forrás: ez minden tagállamra azonosan vonatkozó egységes kulcs alkalmazásával történik, amelyet az uniós szabályozásnak megfelelően kiszámított, harmonizált tagországi áfaalapra kell vetíteni. 2004től kezdődően a tagállamoknak áfaalapjuk 0,5 százalékát kell befizetniük az áfaalap ugyanakkor nem haladhatja meg a tagállam bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) 50 százalékát. • A bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alapú forrás célja, hogy mindenképp fedezni lehessen az EU-költségvetés kiadásait, még akkor is, ha a többi forrás nem elegendő azok finanszírozására. Ezt a forrást az összes tagállam

7



nemzeti jövedelmének összegére vonatkoztatott egységes kulcs alkalmazásával számolják ki. A tagállamok bruttó nemzeti jövedelmét az uniós szabályok alapján kell kiszámítani. • Az Egyesült Királyság visszatérítési igényére vonatkozó (1984-ben elfogadott) korrekciós mechanizmus csökkenti az Egyesült Királyság áfa- és GNI-alapú hozzájárulását. A korrekció költsége a többi tagállamot terheli, az uniós GNIben való részesedésük arányában. A saját forrásokra vonatkozó rendelet tartalmazza a kiszámítás szabályait, és rendelkezik arról, hogy négy tagállam - Ausztria, Németország, Hollandia, Svédország - részesedése a finanszírozásban csupán egynegyede legyen az általános szabályok szerint kiszámolt összegnek. A csatlakozási tárgyalások végeredményeként a Magyarország által előirányozott források, illetve a hazánk által fizetendő hozzájárulás az alábbiak szerint alakul.

A költségvetés kiadási oldala • A Közös Agrárpolitika (CAP) finanszírozási kiadásai. Az Unió költségvetése kiadási oldalának legnagyobb tétele az Európai Mezőgazdasági Garancia- és Orientációs Alap Garancia részlegének forrását jelenti. A Garancia részlegből finanszírozzák a mezőgazdasági termékek piacain az intervenciót, a készletek átértékelését, a harmadik országokba irányuló export támogatását stb. A korlátlan értékesítési garanciát nyújtó agrárpiaci rendtartás, az ennek nyomán a piaci lehetőségektől függetlenül növekvő termékfelesleg, az agrártámogatás költségeinek felduzzadása, a világpiaci kereslet-kínálat egyensúlyának megbomlása és az ebből eredő nemzetközi feszültségek az 1980-as évtizedben a CAP rendszerének megreformálását tették szükségessé. 1993-ban átfogó reform lépett életbe, melynek lényege az ár- és jövedelempolitika szétválasztása, az áraknak a világpiaci színvonalhoz való közelítése és - ezzel egyidejűleg - a termelők jövedelempozíciójának közvetlen támogatásokkal történő stabilizálása volt. A reformok ellenére a CAP támogatása még mindig a költségvetés közel felét teszi ki. Azt is figyelembe kell venni azonban, hogy a Közösség a nemzeti szuverenitás átruházása terén itt jutott a legmesszebbre, ami azt jelenti, hogy a tagállamok kiadásainak nagy részét a Közösség vállalja magára. • A Strukturális politikák címszó alá sorolt az Unió regionális politikáinak finanszírozási forrásai. Ezek adják a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap forrásait, melyek felhasználásával az Unión belüli gazdasági és szociális különbségek csökkentését célzó programokat finanszíroznak. A strukturális alapok képviselik a közösségi költségvetésben azt a hagyományos redisztributív funkciót, amely forrásokat áramoltat a gazdagabbaktól a szegényebbekhez. • A belső politikák fejezet kiadásai a közösségi politikák - például a műszaki-tudományos programok, kutatásfejlesztés támogatása - finanszírozását szolgálja a stratégiai szektorokra koncentrálva. • A külső politikák címszó alá tartoznak az unión kívül álló országokkal kapcsolatos programok tételei. Ide tartoznak például a PHARE-program forrásai is. • Az adminisztratív kiadások között találhatók az Unió működtetéséhez szükséges összegek. Ezek nagyobb részét a brüsszeli Bizottság apparátusának működtetése teszi ki. • Tartalékok A költségvetési eljárás

A közösségi költségvetés megalkotásában a Bizottság a Miniszterek Tanácsa és a Parlament egyaránt részt vesz. A Bizottság minden évben előzetes költségvetés-tervezetet készít, amelyet megküld a Tanácsnak. Ezt azután a Tanács vagy elfogadja vagy, minősített többséggel módosítja, így kerül a tervezet a Parlament elé. Az Európai Parlament ezt első olvasatként megvitatja, s vagy jóváhagyja, vagy pedig módosításokat javasol a “kötelező”

8



kiadásokra és módosításokat fogad el a “nem-kötelező” kiadásokra. (A kötelező kiadások olyan költségek, amelyek közvetlenül az Európai Szerződésekből vagy azok alapján elfogadott más okmányokból erednek. Ezek a költségvetés több mint 50%-át teszik ki). A Tanács ezután újra megvizsgálja a költségvetést, majd minősített többséggel elfogadhatja a Parlament módosításait és ezáltal magát a költségvetést. Változtatásokat is eszközölhet ez esetben a költségvetés második olvasatban visszakerül a Parlamenthez, amely azután kimondja a végső szót. Ezen a ponton az Európai Parlament újra bevezetheti módosításait, miután “egyeztetési eljárást” folytatott a Tanáccsal, és minősített többséggel megszavazta és így végérvényesen elfogadta a költségvetést. A 2007-2013-as keretköltségvetésben már nem a Közös Agrárpolitika jelenti az első kiadási tételt, hanem a versenyképesség javítása érdekében tett beavatkozások. Tartalmilag lényeges szemléletbeli fordulatnak tekinthető, hogy a fenntartható növekedés keretében helyezték el a kohéziós politikát is. A kialakított fejezetek, és azok címei jelzésértékűek, azonban mégis tükrözi a kompromisszumos jellegét. A Fenntartható növekedés címet viselő fejezeten belül két nagy egységet különítettek el, a Versenyképesség a növekedésért és foglalkoztatásért című és a Kohézió a növekedésért és a foglalkoztatásért részt. Az első részfejezet a lisszaboni stratégiában megfogalmazott célok megvalósításához nyújt támogatást a kutatásfejlesztés, a transzeurópai hálózatok fejlesztése, az oktatás és képzés, valamint a szociálpolitika területén. Ezen területek közül a K+F (kutatás és fejlesztés) politikára irányozza elő a legjelentősebb tételeket, az 1.a. fejezet kiadásainak hozzávetőlegesen a felét. Miért bír nagy jelentőséggel ezen források növelése? Mire elég az így biztosított keret? A K+F az Unió versenyképességét, hosszú távú fejlődését meghatározó kulcsfontosságú terület. Az európai gazdaságot érő kihívások - és így a tudományos és műszaki kutatás előtt álló célok is - időről időre változnak, azonban megfogalmazhatók olyan fő kutatási irányok, alapvető kutatási területek, melyek támogatása nélkülözhetetlen a gazdasági fejlődéshez. A közösség által nyújtott K+F támogatások számadatait vizsgálva megállapítható, hogy a 2007-től nyújtható támogatások a 2006. évi szintet 75%-kal meghaladják, azonban az Unió GNI-jének még mindig csak a 0,1%-át teszik ki. A kutatásfejlesztési keretprogramok kapcsán megfigyelhető jelentős részarány növelés tehát még mindig szerény közösségi szerepvállalást tesz lehetővé, és a kutatás-fejlesztési kiadások biztosítását továbbra is nemzeti költségvetésből és a piaci szereplőktől várhatjuk. Ezzel kapcsolatban felkérést kapott a Bizottság és az Európai Fejlesztési Bank, hogy hitellehetőséget dolgozzon ki a magánszektor K+F beruházásainak támogatására. A Közösség szerepe többnyire arra korlátozódik, hogy a kutatások párhuzamosságát elkerülhetővé tegye, és előmozdítsa az együttműködést, tapasztalatcserét mind több területen.

A költségvetési kiadási részfejezet másik nagy egysége a közlekedési, energia- és távközlési hálózatok fejlesztésére irányul. Ezen fejlesztések szükségessége a 2004-es és a 2007-es csatlakozások által jelentősen kitáguló közösségi térben még jobban igazolódik, hiszen a transzeurópai hálózatok kapcsolják össze a tagállamok és a régiók közlekedési, távközlési és energia hálózatait, és többek között biztosítják a belső piac akadálymentes működését. A nagy forrásigényű beruházások támogatása azonban kizárólag közösségi támogatásokból nem valósítható meg, sokkal nagyobb volumenű külső forrásokat (tagállami, magán, PPP, stb.) is igénybe kell venni. A szociálpolitikai intézkedések biztosítására hivatott szociálpolitikai menetrend (Social Policy Agenda) keretében, amely egy egységes foglalkoztatási és társadalmi szolidaritási programon keresztül az eddigi különböző intézkedéseket (Eures, társadalombiztosítással összefüggő/kapcsolatos keretszabályok) fogja össze. A részfejezet kiadásainak kb. 15%-át kitevő szociálpolitikai intézkedések terén a közösségi szerepvállalás több szempontból is érdekes. Egyrészt a szociálpolitika és a foglalkoztatáspolitika tagállami hatáskör, annak szabályaira csak katalizáló, stratégiaalkotó hatással van az Unió, mégis e korlátozott kompetencián belül saját pénzügyi eszközei keretében igyekszik minél szélesebb területeket átfogni az Unió. Az oktatáspolitika keretében nyújtott támogatások forrásait szintén az 1.a. fejezet kiadási tételei között találhatjuk, annak mintegy 10%-át adják. Céljuk a mobilitás, az együttműködés és a tapasztalatcsere előmozdítása, az oktatási programok tartalmának közelítése.

9



Az Európai Bizottság 2004 februárjában közzétett Harmadik Kohéziós Jelentésében már felhívta a figyelmet a kohéziós politika és a többi szektorális politika közötti összhang megteremtésére, különös tekintettel az innovációra (K+F, vállalkozásfejlesztés, stb.), a hálózatokkal (közlekedés, kommunikáció, energia), az oktatással és kultúrával foglalkozó területekre. A Kohéziós politikán belül (költségvetési kiadások második részfejezet) már eleve megkettőződnek ezek a források, ugyanis a konvergencia prioritás keretében a fejlődésben legelmaradottabb régiók, a regionális versenyképesség és foglalkoztatás prioritás keretében pedig a rajtuk kívül álló területek részesülhetnek innovációs és K+F, közlekedési, környezetvédelmi, szociális, oktatási és képzési támogatásokban. Ezek a támogatások bár volumenükben eltérőek, a megosztás az igazságosság elve alapján indokolt. A finanszírozás bázisai az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap és kohéziós prioritás keretében a Kohéziós Alap. Emellett a költségvetés első részfejezetében külön tételként szintén szerepelnek ugyanezek a területek, fedezetükre újabb pénzügyi források kerültek meghatározásra. Az átalakuló kohéziós politika a költségvetési kiadási fejezet tükrében A modern piacgazdaságokban a jövedelemelosztást elsősorban a piaci viszonyok határozzák meg. Azonban a primer jövedelemelosztás egyben a verseny káros hatásaként hozzájárulhat a területi, társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásához, megerősödéséhez is. Ennek kormányzati kezelése valósul meg az államháztartás redisztribúciós funkciója által, amely keretében a kormány különböző eszközökkel beavatkozik a gazdaság automatizmusaiba, és az igazságosság és a méltányosság elve alapján biztosítja a napjainkban már minden modern alkotmányban garantált gazdasági, szociális és kulturális jogokat, azaz a második generációs alapjogokat. A redisztribúciós funkció egyik eszköze a költségvetési transzfer, amelyet a Közösség támogatáspolitikája által sajátos módon alkalmaz. Már magának a közösségi költségvetésnek is vannak specifikumai (például a nullszaldós egyenleg, a kötelező és nem kötelező kiadások megkülönböztetése), de a költségvetési transzfer feltételei is mások. Nem pusztán az elmaradottság csökkentésére, a szegénység visszaszorítására irányulnak, hanem lényegében mint fejlesztéspolitikai támogatások a válságból kilábalást, és a saját lábukon megállni tudó, versenyképes gazdasági egységek kialakítását segíti. A közösségi szabályok értelmében kifejezetten csak a strukturális alapok és a Kohéziós Alap feladata a kohézió erősítését szolgáló jövedelemelosztás, amely tehát nem pusztán jóléti transzferautomatizmus, segélyfüggőségtámogatás. Valójában a két funkció együtt, egymás mellett valósul meg. Míg a jövedelemtranszfer hozzájárul a fejletlen régiók támogatásához, addig a transzferek jelentős része visszaáramlik a nettó befizető államok gazdaságába, ugyanis a forrásallokáció segítségével megvalósuló fejlesztések, szerkezetátalakítások beruházást igényelnek, ezek importja pedig nagy számban a fejlett tagállamokból érkezik. A közösségi célok megvalósításához, az Unió sikeres működéséhez a gazdasági, társadalmi kohézió erősítése, annak fenntartása nélkülözhetetlen. A kohézió szükségességét a Közösség felismerte, és a regionális politikára egyre nagyobb figyelmet szentelve folyamatos reformokat fogadtat el. A regionális politika által preferált területek fejlesztésénél azonban mind a keleti kibővítés perspektíváit, mind a pénzügyi korlátokat egyaránt figyelembe kellett venni.

1.5. Áttekintő kérdések és ajánlott irodalom Melyek az európai integráció főbb történései? Milyen Uniós szakpolitikákat ismerünk? Hogy épül fel az EU intézményrendszere? Mi az EU költségvetésének szerkezete? Melyek a fejlesztésfinanszírozás forrásai?

10



Ajánlott irodalom Az Európai Unió támogatási rendszerének joga és intézményrendszere. Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ, Budapest. 2007. Szerkesztő: dr. Perger Éva. A TANÁCS 1999. június 21-i 1260/1999/EK RENDELETE a Strukturális Alapokra vonatkozó általános rendelkezésekről. Az 438/2001/EK Rendelet a strukturális alapok keretében nyújtott támogatások irányítási és ellenőrzési rendszerei tekintetében az 1260/1999/EK Rendelet végrehajtásának részletes szabályairól. Bevezetés a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap támogatásainak rendszerébe. MEH. 2004. Európáról módszeresen. (tanári módszertani kézikönyv). DHV Magyarország, Budapest. 2002. Európai Unió jogszabályainak gyűjteménye http://europa.eu.int/eur-lex/en/index.html. Forman, Balázs. Az Európai Unió Strukturális és Előcsatlakozási Alapjai. Európai Bizottság Magyarországi Delegációja Budapest. 2001.

11


2. fejezet - A regionális politikáról bővebben 2.1. A regionális politika

A régió alatt egyedi sajátosságokat felmutató, valamilyen közös jellemzőket magában foglaló s ezek alapján földrajzilag elhatárolható területi egységet értünk. A régiók létrejöhetnek politikai okok következtében, amikor egy adott állam területén belül, az állami feladatok tehermentesítésére, a különböző közigazgatási funkciók elosztására földrajzilag elhatárolt területi - tartomány, megye, járás - egységek kialakítása történik meg. Gazdasági okok is hozzájárulhatnak a régiók kialakulásához. A kulturális értékek azonossága, azok alkotóelemeinek fenntartása, szintén meghatározója lehet valamely területi egységnek. S végül a fejlesztés, a jövőépítés érdekében is lehatárolhatnak területi egységeket, amelyek a sajátosságaik - pl. általános elmaradottság, ágazati válság, munkanélküliek magas aránya, egyoldalú gazdasági szerkezet stb. - miatt, egységes megújításra szorulnak - ezek a tervezési-fejlesztési régiók. A regionális politika története A Római Szerződésben (1957) már megfogalmazódik, hogy a nyugat-európai integráció nem képzelhető el a regionális különbségek mérséklése nélkül, hiszen a területi egységek közötti jelentős fejlődésbeli eltérések akadályozzák az áruk, a szolgáltatások, a tőke és munkaerő szabad áramlását. A hatvanas évek erőteljes gazdasági növekedésében a területi kérdések nem kerültek felszínre, ugyanakkor 1964-ben az EU Gazdasági és Szociális Bizottságának egyik feladataként megjelenik a regionális politika, és 1967-ben ennek szervezésére önálló főigazgatóság alakult. A területi különbségek a Közösség bővítésének előkészítésekor kerültek igazán felszínre, hiszen az akkor újonnan csatlakozó országokban (Nagy-Britannia, Írország, Görögország) jelentős regionális fejlettségbeli különbségekkel kellett számolni, amelyek mérséklése szükségessé vált. Az 1972-es Párizsi Csúcsértekezleten született döntések mentén határozták el, hogy közösségi (pénzügyi) eszközök igénybevételével kell elősegíteni a szerkezeti (strukturális) és területi aránytalanságok mérséklését, illetve megkezdődött az akkor belépett tagországok területi politikájának egyeztetése, amely egybeesett a Közösségek hasonló törekvéseivel. 1975-ben létrehozták az Európai Regionális Fejlesztési Alapot (ERDF), amelynek működése során 1975-1988 között 24,4 milliárd ECU-t (kb. 22 milliárd USD-t) fordítottak mintegy 41 ezer közösségi strukturális beruházás finanszírozására. Ez alatt a másfél évtized alatt az ERDF forrásaiból 873 ezer munkahely létesült vagy maradt fenn Nyugat-Európában. A fejlesztések 80%át infrastrukturális beruházások tették ki, a legnagyobb összeget Olaszország és Nagy-Britannia használta fel, bár később, 1988-ban már Spanyolország volt a második legnagyobb felhasználó. Az Egységes Európai Okmány (1987) konkrétan, új politikaként nevesíti a közösségi politikák között a regionális politikát, és kiegészíti a Római Szerződést a gazdasági és szociális kohézióról szóló címmel, azaz a 130/a-130/e cikkelyekkel. A regionális politika céljaként a gazdasági és szociális kohézió erősítését jelölték meg, mint a majdani gazdasági és pénzügyi unió feltételét. A regionális politikát 1988-ban reformálták meg. Ennek keretében emelték az ERDF támogatási alapját. Elhatározták, hogy a területi folyamatok alakításához felhasználható további alapok (Európai Szociális Alap (ESF) 1960; Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EAGGF) 1962.; Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERDF) 1975, majd az ezzel kibővült Halászati Pénzügyi Alap (FIFG) 1993.) között erősítik a koordinációt. Az együttesen Strukturális Alapoknak nevezett pénzügyi források nem az egymástól független projekteket, hanem az átfogó programokat támogatják. A Strukturális Alapok felhasználását tehát 1988-

12


A regionális politikáról bővebben

ban újra szabályozták, amikor is öt célkitűzést határoztak meg. Ezeket 1993-ban kismértékben megváltoztatták, majd a további bővítések (Ausztria, Svédország, Finnország 1995) hatására 1995-ben a fent említett egészítették ki. Ugyancsak a reform részeként költségvetési időszakokat határoztak meg (1988-1993, 1994-1999, 2000-2006), amelyekben előre kijelölésre kerültek a fejlesztési célkitűzések, valamint az azokhoz rendelt támogatások összege és felhasználásuk módja.

2.2. A regionális politika célkitűzései és elvei Szubszidiaritás és decentralizáció elve A szubszidiaritás fogalma azt jelenti, hogy a döntéseket és a végrehajtást arra a területi szintre kell helyezni, amely a legnagyobb átlátással és kompetenciával rendelkezik a feladat megvalósításához. A magasabb szintű szerv nem intézkedhet olyan esetben, amikor az adott célkitűzést - eredménnyel - az alacsonyabb szinten is el lehet érni. A szubszidiaritás és a decentralizáció az Unió regionális politikájának elsődleges alapelvei, hiszen az integráció ezek segítségével nem csak azt érheti el, hogy a helyi szintek felelőssége növekszik, hanem azt is, hogy minél több helyi, település/régió-szintű elképzelés (igény) s egyben erőforrás jelenjen meg, aktivizálódjon. Partnerség elve A partnerség együttműködést jelent a célkitűzésektől a programok megvalósításáig, a különféle szintek (EU, ország, terület-régió, település) szereplői között. A partnerség elve arra épül, hogy a területi egységek, azaz a régiók és a települések működése, fejlesztése csak akkor valósulhat meg hatékonyan - s egyben a szubszidiaritás elve is akkor érvényesülhet -, ha a szereplők folyamatosan és rendszeresen együttműködnek, közöttük célorientált kapcsolatok alakulnak ki. Programozás elve A fejlesztési stratégiák partnerségen alapuló kidolgozása, ezek megvalósításának egyértelmű célkitűzési rendszere, a fejlesztések egymásra épülése, időbeli ütemezése jelenti a programozást. A programozás elve az Unió regionális politikájában azt szolgálja, hogy ne egy-egy projektet (azaz egy-egy létesítményt, egy-egy akciót) támogassanak, hanem a területrendszer egészének vagy annak meghatározott alrendszerének fejlődését befolyásoló célkitűzéseket vagy azok sorozatát. Koncentráció és addicionálás elve A koncentráció és addicionalitás azt jelenti, hogy a Közösség által nyújtott pénzügyi támogatást az adott országnak vagy területi egységnek, annak szereplőinek ki kell egészíteniük saját hozzájárulás biztosításával. A támogatásokat azon régiókban kell felhasználni, ahol a legnagyobb az elmaradottság. Mindezeken túl a támogatásokat be kell illeszteni a Közösségnek a tervidőszakra meghatározott támogatási rendszerébe, összhangban az integráció elveinek érvényesítésével. A koncentráció és az addicionalitás célja kettős: egyrészt az adottságok felismerése és erősítése (koncentrálni), ezzel is hozzájárulva a fejlesztési célkitűzés megvalósításához, mérsékelve ezzel a párhuzamosságokat, a pazarlást és az elaprózottságot. Másrészt olyan területi egységek kialakítására szolgál, ahol azonos vagy nagyon hasonló problémákkal küszködnek (pl. alacsony jövedelmi szint, magas munkanélküliség stb.). Ezzel elérhető, hogy statisztikailag is meghatározhatóak lesznek azok a területek, amelyek a legkedvezőtlenebb helyzetben vannak, ahová a forrásokat koncentrálni kell. Így könnyebben regisztrálhatóak a beavatkozások következményei, eredményei.

Célkitűzések A korábbi programozási időszakokban 3 célkitűzés keretében számíthattak támogatásra az arra jogosult régiók:

13



• Az 1. célkitűzés (Objective 1) a fejlődésben elmaradott régiók fejlődésének és strukturális átalakulásának elősegítésére irányul. A támogatásokat az unió az ún. NUTS2 szintű régiók által készített tervekhez köti. Jogosult az a régió lehet, ahol az 1 főre jutó GDP a támogatás igénylését megelőző 3 évben nem érte el az EU-átlag 75 %-át. • A 2. célkitűzés (Objective 2)a strukturális problémákkal küzdő területek gazdasági és társadalmi átalakulásának támogatását szolgálja. Elsősorban az előző kategóriába be nem sorolható, NUTS3 szintű ipari régiók, vidéki körzetek, halászattól függő régiók és városi körzetek részesülhetnek támogatásban, de kivételes esetben NUTS2es régiók is lehetnek kedvezményezettek. • A 3. célkitűzés (Objective 3)keretében kapnak támogatást azok a régiók, amelyek az első két célterületre definiált kritériumok hatókörén kívül esnek. A célkitűzés alapján a tagországokat oktatási, szakképesítési és foglalkoztatási rendszereik modernizálásában és adaptációjában segítik. Ez a támogatás elsősorban nem regionális, hanem horizontális jellegű, átfogóan a humánerőforrás fejlesztésére vonatkozik. A források és azok korábbi működési elvei A Strukturális Alapok általános szabályozását az 1260/1999-es EK tanácsi rendelet biztosítja. A rendelet meghatározza az alapok működésének alapelveit, ismerteti az Strukturális Alapokat alkotó négy alap feladatait. A rendelet megadja a Strukturális Alapok felhasználásának intézményi keretrendszerét, valamint a koncentráció jegyében csökkenti a célkitűzések számát. A rendelet célja a Strukturális Alapok működésének átláthatóvá tétele. A regionális politika finanszírozása jelenleg négy pénzügyi alapból történik. Az alapokat eltérő időpontokban állították fel és működésüket először az 1988-as reform során koordinálták. A cél az alapokból származó pénzösszegek hatékonyabb felhasználásának elősegítése volt. Ekkortól nevezik az Európai Regionális Fejlesztési Alapot, az Európai Szociális Alapot és az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs Részét együttesen Strukturális Alapoknak, amelyekhez tartozik az utolsó bővítés során felállított Halászati Orientáció Pénzügyi Eszközei is. Mivel az egyes eszközök más-más alapon nyújtanak támogatást, ezért egy rövid áttekintést nyújtunk mindegyikről. A 2000-2006-os programozási időszakban 195 Mrd Euró állt rendelkezésre a Strukturális Alapoknak, amelyek megoszlása az egyes alapok között az alábbiak szerint alakul: Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) A Strukturális Alapok legjelentősebb összetevője, hiszen a regionális politikára szánt összegek legnagyobb része, hozzávetőlegesen 45%-a ezen keresztül jut el a tagállamokba. Először 1972-ben, a Párizsi csúcstalálkozón merült fel az Európai Területfejlesztési Alap létrehozásának terve, melyből három évvel később, 1975-ben megszületett az ERFA. Az alap a közös költségvetésből több évre előre meghatározott forrásokkal rendelkezik, melyeket 1988 óta minden költségvetési időszak elején megemeltek. Az alap az első időszakban a nemzeti regionális politikákat támogatta, hiszen a Közösség ekkor még nem rendelkezett önálló regionális politikai célokkal és prioritásokkal. Ez egyben azt is jelentette, hogy projektfinanszírozás folyt, melynek keretében 1975-78 között közel 4750 projektet finanszíroztak. 1984-től a közösségi regionális politika önállósodása figyelhető meg, ami az ERDF szabályozásának újrafogalmazását is jelentette. A jelenlegi szabályozást 1999-ben fogadták el. Az alap feladatául ekkor a gazdasági és társadalmi kohézió elősegítését, a regionális egyenlőtlenségek felszámolását és a régiók fejlesztésében való részvételt jelölték meg.

Európai Szociális Alap (ESZA) A legkorábban felállított alap, már az 1957-es Római Szerződésben is szó volt a felállításáról, ám ténylegesen 1960-ban kezdte meg működését. Célja a munkaerő piac alkalmazkodó képességének növelése volt, ennek érdekében az alap a munkavállalók mobilitását támogatta. Először 1971-ben reformálták meg, és ettől kezdve a támogatott

14



projekteket nem nemzeti, hanem közösségi szempontok alapján választották ki, országonkénti kvóták mellett. 1983-ban újabb reform következett, amikor súlypont eltolódás történt a fiatal munkavállalók esélyeinek növelése irányába. Az 1988-as reform során az ESZA a Strukturális Alapok részévé vált, és ezzel tevékenységét a többi alap működéséhez integrálták, legfőbb funkciója a humánerőforrás fejlesztés támogatása. Jelenlegi szabályozási kereteit az Amszterdami Szerződés, a Strukturális Alapok általános szabályairól szóló EK tanácsi rendelet és az ESZA-ra vonatkozó (1784/1999) specifikus EK tanácsi rendelet adja. Az ESZA által támogatott tevékenységeket személyek, illetve szervezetek vehetik igénybe. Támogatási rendszerének céljai közt szerepel az oktatási rendszer hatékonyságának növelése, valamint a jobb költséghatékonyság elérése. Emellett egyre nagyobb hangsúlyt kap az információs gazdaság és társadalom igényeit kielégítő szaktudással rendelkező munkaerő képzése. Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap - Orientációs Részlege (EMOGA) Az EMOGA-t 1962-ben hozták létre azzal a céllal, hogy elősegítse a mezőgazdaság termelékenységének és a szektorban dolgozók bérének növekedését, valamint a mezőgazdasági termékek piacának stabilitását. 1968től a mezőgazdaságból élők számának csökkentése érdekében az alap az átképzéseket és a nyugdíjba vonulást is támogatta. 1972-től a Közösség saját mezőgazdasági strukturális politikával rendelkezik, amely hatására a támogatások is kiegészültek. 1985-ben újabb reform történt a mezőgazdaság hatékonyságának növelése érdekében, majd 1988-tól az EMOGA Orientációs Része integrálódott a Strukturális Alapokba, és jelenleg az EMOGA teljes költségvetésének 15%-ával rendelkezik. Mára szorosan kapcsolódik mind a mezőgazdasághoz, mind a vidékfejlesztéshez, ezért néhol speciális szabályok vonatkoznak rá. Halászati Orientáció Pénzügyi Eszközei (HOPE) A HOPE létrehozását egy különleges probléma indokolta: a Közösség vizeinek túlhalászata. A Római Szerződés a tagállamok parti vizeit közös víznek nyilvánította, így amikor a '80-as évek közepén a tagállamok szembesültek a halállomány jelentős csökkenésével, problémát okozott, hogy nem létezett halászatot korlátozó rendelet. Ez többek között azzal magyarázható, hogy a halászati kvóták országok közötti elosztása meglehetősen nagy gondot okozott a Közösségnek, hiszen nem volt egyértelmű, mi alapján kellene elosztani a szűkös mennyiségeket. A csökkenő halászat miatt az alap fő feladata az érintett települések gazdaságának szerkezetátalakítása és diverzifikálása lett. Az alap célja a halállomány újratelepítése, és versenyképes vállalatok létrehozásának segítése. Érdekessége, hogy tengerrel nem rendelkező tagállamok, például Ausztria és Luxemburg is részesedtek már az alapból.

A Kohéziós Alap A Kohéziós Alap létrehozásáról a Maastrichti Szerződés rendelkezett, célja szerint a Közösség legszegényebb tagállamai reálszféra felzárkóztatását kell támogatni a monetáris unióra való felkészülés időszakában. A Kohéziós Alap célja, hogy erősítse a gazdasági és társadalmi kohéziót, és csökkentse a különböző régiók közötti, a fejlettségi szintben meglevő különbségeket. A maastrichti konvergencia kritériumok kizárólag a pénzügyi feltételek teljesítését írják elő, amelyek teljesítése, elsősorban a költségvetési hiányra vonatkozó előírásé, a hosszú megtérülési idejű projektek elhalasztására ösztönöz. A Kohéziós Alap célja éppen az, hogy ezen dilemmákat a költségvetési deficit növekedése nélkül, de a környezet további romlását elkerülve oldja meg. A projektek átlagos megtérülési ideje a közlekedésnél és a környezetvédelemnél a legnagyobb, ezért a Kohéziós Alap a környezetvédelemmel és a transz-európai hálózatokkal kapcsolatos nagy kiterjedésű közlekedési beruházásokat támogatja. A Kohéziós Alap azon EU tagállamok számára elérhető, amelyek 1 főre eső vásárlóerő-paritáson számított GNP-je nem éri el a közösségi átlag 90%-át. A Kohéziós Alap támogatására jelenleg négy korábbi tagállam (Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország), illetve a 2004-ben csatlakozott országok mindegyike jogosulttá vált a Kohéziós Alapokból származó forrásokra. Az Európai Beruházási Bank (EIB) hitelek biztosításával járul hozzá a gazdasági és társadalmi kohézióhoz. Közösségi kezdeményezések

15



Az Európai Unió létrehozott négy különleges programot, ún. Közösségi Kezdeményezést, hogy közös megoldásokat találjon az Unió egészét érintő problémákra. A közösségi kezdeményezések, a strukturális alapokhoz hasonlóan a gazdasági és társadalmi kohéziós célok érdekében működnek, a lényeges eltérés az alkalmazott munkamódszerek között van. Míg a strukturális alapok fejlesztéseit nemzeti szinten koordinálják, addig a közösségi kezdeményezéseket központilag, Brüsszelből irányítják. A közösségi kezdeményezések fő célja a specifikus területekhez tartozó úttörő jellegű, innovatív megközelítések támogatása. A Kezdeményezésekben részt vevők kötelezik magukat az eredményeik közkinccsé tételére annak érdekében, hogy más tagállamokban és tagjelölt országokban is fel lehessen használni a megszerzett tapasztalatokat. Interreg: határokon átnyúló, nemzetek közötti és interregionális együttműködést és tervezést támogatja. Az Interreg program projektjeit az Európai Regionális Fejlesztési Alapból (ERFA) finanszírozzák. Határ menti projektek támogatása: közös tervezés pl. határ menti KKV hálózatainak kialakítása, a közszállítás akadályainak megszüntetése. Olyan nagy méretű transznacionális "európai régiók" területrendezési stratégiáinak kidolgozását támogatja, amelyek az adott területeken több szomszédos EU tagállamot lefednek.

Leader +: A program célja a vidéki térségek fejlesztése a helyi szintek aktív közreműködésével a partnerség elve alapján. Új technológiák, eljárásosok alkalmazása a térségi termékek versenyképességének javítása érdekében. A vidéki térségben élők életminőségének javítása. Adott térség természeti és kulturális értékeinek optimális kihasználása Az Agrár és vidékfejlesztési operatív program (AVOP) LEADER + intézkedése, melyet megtalál az AVOP programkiegészítő dokumentumában. EQUAL: A kezdeményezés célja a munkaerőpiacon kialakult hátrányos helyzet és mindennemű egyenlőtlenség leküzdése. Az EQUAL program keretében támogatható témakörök az Európai Foglalkoztatási Stratégia alapján kerültek kidolgozásra, fő prioritásai: • • • •

Munkavállalási képesség, foglalkoztathatóság javítása Vállalkozások és a vállalkozói készségek fejlesztése Alkalmazkodóképesség növelése Egyenlő esélyek férfiak és nők számára

Az Equal program projektjeit az Európai Szociális Alapból (ESZA) finanszírozzák. Urban: A válságban lévő városok és városias területek fenntartható fejlődését igyekszik elősegíteni. Olyan városi fejlesztési stratégiákat támogat, amelyet a helyi irányítók dolgoznak ki szociális partnerek, privát szervezetek, lakossági csoportok, egyéb partnerségek bevonásával. Az Urban program projektjeit az Európai Regionális Fejlesztési Alapból (ERFA) finanszírozzák, elemei lehetnek: • • • •

új technológiák terén képzések szervezése, autómentes területek kialakítása közszolgáltatások fejlesztését taglaló tanulmányok készítése közterületek felújítása.

2.3. A jövőbeni irányok Az EU regionális politikájának ún. nagy korszaka 1999-el véget ér, miután lezárult az 1994-99 közötti költségvetési időszak, amelyben - a Maastrichti Szerződés szellemében - kidolgozták és alkalmazták az egységes belső piac kialakításában komoly szerepet játszó, a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgását szorgalmazó regionális politika elveit, eszköz- és intézményrendszerét. A regionális politika egésze, az arra épülő eszköz- és intézményrendszer eddig feltárt hiányosságai fokozatosan váltak ismertté.

16



Az EU által is elismert például, hogy a támogatások felhasználásának ellenőrzése, a monitoring nem megfelelő, az eredményesség mérése, azok valós területi/regionális kihatásainak kimutatása nehézkes. Ennek egyik oka, hogy az egyes tagállamokban más és más a támogatások értékelésének módja, más az ellenőrzés, illetve a visszajelzés mechanizmusa. Az értékelési kritériumok mind mennyiségi, mind minőségi szempontból meglehetősen általánosak, összességükben nem alkalmazhatók a tagállamok egészére vetítve. A Regionális politika célja a tagállamok között a jólét terén mutatkozó különbségek felszámolása. Igaz ugyan, hogy az Európai Unió a világ egyik leggazdagabb térsége, a jólét tekintetében mégis számottevő különbségek mutatkoznak az uniós tagországok között éppúgy, mint az egyes tagállamokon belül. Az uniós tagság lendületet ad a fejlődésnek. Ha ez határozott és célirányos regionális politikával párosul, az eredmény nem marad el. Szolidaritás és kohézió Regionális politikája révén az Európai Unió azt kívánja elősegíteni, hogy: • mindegyik régió teljes mértékben kamatoztatni tudja a rendelkezésére álló lehetőségeket; • a nagy növekedési potenciállal rendelkező területek fellendítését célzó beruházások révén regionális szinten javuljon a versenyképesség és a foglalkoztatottság; • a 2004-ben és 2007-ben csatlakozott új tagországok lakosságának életszínvonala a lehető leggyorsabban felzárkózzon az uniós átlaghoz.

A regionális egyenlőtlenségek számos okra vezethetők vissza, többek között a következőkre: • • • •

a földrajzi elzártságból adódó tartós hátrányok, az újabb keletű társadalmi és gazdasági változások, a korábbi centralizált gazdaságirányítás öröksége, ezeknek és más tényezőknek a kombinációja.

E kedvezőtlen tényezők hatása gyakran megmutatkozik. A következmények között említhetők a következők: • • • •

sokszorosan hátrányos társadalmi helyzet, alacsony színvonalú oktatás, magasabb munkanélküliség, korszerűtlen infrastruktúra.

Cél a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés Regionális politika: befektetés az emberek jövőjébe: Az Európai Unió azt kívánja elérni, hogy regionális politikája összhangban legyen a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás ösztönzését célzó uniós erőfeszítésekkel. Ennek érdekében:

17



• vonzóbbá kívánja tenni az országokat és régiókat a befektetők számára . Ebből a célból támogatja azokat a kezdeményezéseket, melyek eredményeként az országok és régiók könnyebben megközelíthetővé válnak, minőségi szolgáltatásokat (pl. nagy sebességű internetet) biztosítanak, és óvják környezeti erőforrásaikat; • az információs és kommunikációs technológiák fejlesztése révén ösztönzi az innovációt, a vállalkozói tevékenységet és a tudásalapú gazdaság térnyerését; • Új és jobb munkahelyeket hoz létre azáltal, hogy ösztönzi a munkavállalást, javítja a munkavállalók alkalmazkodóképességét, és növeli a humántőke-befektetéseket. • A rendelkezésre álló források: Az Unió 2007 és 2013 között költségvetésének több mint egyharmadát fordítja a regionális politika céljaira. Ez összesen mintegy 350 milliárd eurót jelent. • Annak függvényében, hogy melyik országban, illetve melyik régióban milyen célkitűzést támogat, az Unió az alábbi három forrásból biztosít pénzt a regionális kiadásokra: • Az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) az általános infrastruktúra és az innováció fejlesztését, valamint a beruházások ösztönzését célzó programok részére nyújt támogatást. • Az Európai Szociális Alap (ESZA) szakképzési projektek és más, foglalkoztatás támogatási és munkahelyteremtő programok részére biztosít finanszírozást. • A Kohéziós Alap forrásaiból a környezetvédelem és a közlekedési infrastruktúra javítására, valamint a megújuló energia-felhasználás fejlesztésére irányuló projektek kaphatnak támogatást. A finanszírozásból az a 15 tagállam részesül, amelynek területén a lakosság életszínvonala nem éri el az uniós átlag 90%-át. (Ez a 12 új tagállamot, valamint Portugáliát, Görögországot és Spanyolországot jelenti.)

Az Európa 2020 stratégia céljaival összhangban az EU a regionális politika keretében mindegyik uniós régióban beruházásokat hoz létre. Az uniós erőfeszítések különösen nagy hangsúlyt helyeznek a közép- és kelet-európai EU-tagországok, illetve a többi tagállamban fekvő hátrányos helyzetű régiók fejlesztésére. A támogatások középpontjában az a cél áll, hogy az elmaradottabb régiókban fellendítsék az innovációt és a kutatást, a fenntartható fejlődést és a szakképzést. A fentieken túlmenően az EU a források egy részét arra fordítja, hogy segítse a határokon átívelő és a régiók közötti együttműködést szolgáló projekteket.

2.4. Magyarország és a regionális politika Az Európai Unió regionális támogatásait nagy régiók kapják. A támogatásokban részesülő nagy régiók kialakítására az EU egy ún. NUTS rendszert dolgozott ki, mely négy fő kategóriából áll. A Bizottság és az EUROSTAT az 1970-es években alakította ki a nagyság szerinti területi osztályozási rendszert - a NUTS-ot (Nomenclature des Unites Territoriales Statistiques) - azért, hogy összehasonlíthatók legyenek a tagországok regionális gazdasági egységeinek teljesítményei. Az ötfokozatú (három regionális és két helyi szinttel rendelkező) statisztikai rendszer egyre szélesebb elfogadtatást szerzett, mint egy összehangolt, egységes, tehát összehasonlítható regionális adatgyűjtés alapja. Magyarország esetében ezen régiók kialakításánál alapvetően két szempont játszott szerepet: a régióhatárok feleljenek meg a megyehatároknak, valamint a régiók lakónépessége lehetőleg azonos nagyságrendű legyen. 1. NUTS I : ország 2. NUTS II : tervezési-statisztikai régió 3. NUTS III : megye

18



4. NUTS IV : statisztikai kistérség 5. NUTS V : település Ezt a NUTS-rendszert az európai regionális politika megalapozásában és a végrehajtás számtalan területén alkalmazzák: • ezekre az egységekre készülnek a közös adatfeldolgozások; • az EU-ban zajló gazdasági és társadalmi folyamatok elemzései, prognózisai ezekre a megfigyelési, osztályozási kategóriákra terjednek ki; • jogosultság, támogatási formák, alapok • ezek az egységek jelentik a programozási, a finanszírozási és fejlesztési feladatok keretét. Korábban a NUTS-besorolásnak nem volt jogi szabályozási alapja, vagyis egyetlen Rendelet sem állapított meg részletes szabályokat annak felépítését, korszerűsítését érintően. A tagállamok statisztikai hivatalai és a Közösség szervei között elhúzódó viták mérséklésére, valamint az új tagállamok számára egy követhető területi lehatárolási szisztéma megfelelő kijelölésére az Európai Bizottság szükségesnek találta a jogi szabályozás kezdeményezését, mely végül közös Európai Parlamenti és Tanácsi rendeletként került kihirdetésre 2003. május 26-án. A „Statisztikai célú területi egységek közös osztályozásának (NUTS) létrehozásáról szóló 1059/2003/EK rendelet céljai: • Rögzítse a jelenleg kialakult lehatárolásokat (taxatíve a mellékletben); • Definiálja a területi egység (régió) fogalmát; • Biztosítsa az egyenlőséget és megegyezőséget a területi egységek kialakításánál (regionális alapok miatt kiemelkedő jelentőségű); • fektessen le világos eljárási szabályokat a lehatárolások módosítására; • Biztosítsa a kellő stabilitást a statisztikusok-tervezők számára azáltal, hogy a módosításokra nem túl gyakran (három évente) kerülhet sor.

Az 1. támogatási célkitűzés, amit az Unió a források felhasználásánál meghatározott az elmaradott régiók fejlődésének és szerkezeti alkalmazkodásának elősegítése. A regionális szinten (NUTS 2) értelmezendő célkitűzés azokat a térségeket érintette, ahol az egy főre jutó GDP- a három előző év adatai alapján- a közösségi átlag 75%ánál alacsonyabb volt. A tervezési-statisztikai régiók kialakításánál alapvetően két szempont játszott szerepet: a régióhatárok feleljenek meg a megyehatároknak, valamint a régiók lakónépessége lehetőleg azonos nagyságrendű legyen.

Magyarországon a következő NUTS II szintű régiók jöttek létre: • • • • • • •

Nyugat-Dunántúl: Győr-Moson-Sopron megye, Vas megye, Zala megye Közép-Dunántúl: Fejér-megye, Komárom-Esztergom megye, Veszprém-megye Dél-Dunántúl: Baranya megye, Somogy megye, Tolna megye Közép-Magyarország: Budapest és Pest megye Észak-Magyarország: Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Heves megye, Nógrád megye Észak-Alföld: Jász-Nagykun-Szolnok megye, Hajdú-Bihar megye, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Dél-Alföld: Bács-Kiskun megye, Békés megye, Csongrád megye

A gazdasági és társadalmi kohéziós politika fogalma a fejlesztési célkitűzések, felzárkóztatási intézkedések, és eljárások összességét jelenti. Ezek a fejlesztések az Európai Unió egészének, teljes közösségének fejlődését szolgálják. A kohéziós politika megvalósítása olyan módon történik, hogy társadalmi-gazdasági vagy földrajzi

19



szempontok alapján beazonosítható régiók, térségek összehangolt gazdaságpolitikai fejlesztésére kerül sor. A fejlődésben számszerűsíthető jellemzőik alapján a Közösség átlagától elmaradó területek, régiók előnyben részesített támogatásával a teljes Közösség jólétének növelése a cél. A gazdasági és társadalmi kohézió céljainak szolgálatában a strukturális politika eszközei kiemelt szerepet játszanak. A strukturális politika olyan intézkedések és eljárások összessége, amelyek adott gazdasági, vagy társadalmi szerkezeti hiányosságok, lemaradások felszámolását, illetve csökkentését célozzák. Az Európai Unió strukturális politikája a tagállamok régióinak, gazdasági szektorainak, illetve társadalmi csoportjainak integrációját veszélyeztető szerkezeti problémák, megszüntetését célozza. Az Unióban a strukturális politika megvalósításának tipikus szintjét a régiók jelentik. A szerkezeti problémákat a strukturális alapok eszközrendszere révén, regionális szinten kezelik. A strukturális politika az Európai Unió gyakorlatában a regionális politika kiszolgálója: a regionális politika célkitűzéseit a strukturális alapokból finanszírozott intézkedésekkel valósítják meg. A regionális politika fogalma a strukturális politika fogalmánál több, a kohéziós politikánál viszont valamivel szűkebben határozható meg. Az Európai Unió regionális politikája az Unió egyes régiói között fennálló különbségek csökkentésére irányuló közösségi politika, amely számszerűsíthető gazdasági jellemzők alapján kimutatható tartós regionális elmaradottság csökkentésére vagy megszüntetésére irányul. A regionális politika a régiók integrációjának elősegítése révén szolgálja a társadalmi és gazdasági kohézió közösségi szintű előmozdítását. A regionális politika, mint a Közösség belső fejlesztési politikájának legrégebbi megjelenési formája, az integrációs érintkezésben a legáltalánosabb belső fejlesztési fogalomként jelenik meg. Annak ellenére, hogy az Unió belső fejlesztési politikáját legpontosabban a tágabb fogalom, a gazdasági és társadalmi kohézió fedi le, a hagyomány szerint ebben a vonatkozásban a regionális politika fogalmának használata terjedt el. Milyen előnyei vannak az Európai Unióhoz való csatlakozásnak?

• A világméretű politikai és gazdasági versenyben a jelenleg (2012-ben) már 27 tagú Európai Unió tagállamaként Magyarország könnyebben érvényesítheti érdekeit a nemzetközi politikai színtéren. • A fejlett és demokratikus Európai Unió tagállamaként Magyarország közvetlenül részt vesz az Európa és a világ fejlődését befolyásoló döntések meghozatalában. Magyarország részese lesz a döntéshozatalnak és nem elszenvedője a tőle függetlenül meghozott határozatoknak. Az érvényben lévő szavazati rendszer preferálja a kisebb országokat. • Az Európai Unió alapelve a fejlettségi szintek kiegyenlítése: az ezen elv megvalósítását szolgáló európai uniós forrásokból lehetőség nyílik Magyarország fejlődésének felgyorsítására, a fejlett európai országok szintjéhez történő felzárkóztatására. • Az infrastruktúra gyorsabb fejlesztésének lehetőségét kínálja az uniós csatlakozás. Uniós tagországként nagyobb mértékű tőkebeáramlásra számíthatunk, ennek következtében több munkahelyre és idővel magasabb bérekre. A nettó keresetek növekedése pedig húzza magával a nyugdíjakat. • Az uniós csatlakozással javul az életminőség, például a szigorúbb fogyasztóvédelmi, környezetvédelmi és élelmiszer-biztonsági szabályozás miatt. • Uniós tagállamként hatékonyabbá válik a szervezett bűnözés elleni fellépés. • Tagországként mezőgazdasági támogatásokhoz jutunk, ami elősegíti a versenyképes mezőgazdaság megteremtését. Az uniós tagság egyben biztonságosabb piacot is jelent a magyar mezőgazdasági termékeknek.

20



• Uniós tagságunk révén a tagállamokkal azonos jogokhoz és lehetőségekhez jutunk (pl. az oktatás, a munkavállalás, az utazás, a letelepedés stb. terén). Miért volt jó a bővítés az Európai Uniónak? • A bővítéssel politikailag megerősödve az EU még hatékonyabban tudja befolyásolni a világpolitikai folyamatokat. • A megnyíló közép-európai piacok óriási gazdasági lehetőséget jelentenek az EU számára, mindenekelőtt új fogyasztókat és új munkahelyeket. • A piac bővülése hatékonyabb termelést és csökkenő költségeket jelent, ami növeli az EU-térség versenyképességét a világban. • Az EU környezetvédelmi szabályainak és követelményrendszerének érvényesülése a csatlakozó országokban kedvezően befolyásolja az unió egészének életminőségét. • A bővítéssel megnő a terrorizmus megfékezésének lehetősége, a határokon átnyúló szervezett bűnözés vagy az illegális bevándorlás terjedésének megakadályozása. • Az EU már a bővítés előtt is a nemzetközi stabilitás fontos tényezője volt, a bővítéssel szélesebb stabilitási övezetként e szerepe erősödik. Milyen nehézségei voltak az EU-csatlakozásnak? A csatlakozási tárgyalásokat megelőzően, illetve azokkal párhuzamosan számos hatástanulmány készült, amelyek a vonatkozó tárgyalási fejezetek, illetve egyes kiemelt fontosságú ágazatok vonatkozásában felmérték a csatlakozásból fakadó hatásokat. A hatástanulmányok túlnyomó többsége nem mutat ki hátrányokat a csatlakozással összefüggésben. Egyes esetekben azonban – ilyen egyebek között a szennyvízkezelés, az ivóvízminőség, a hulladékgazdálkodás vagy az utak tengelyterhelése – az volt a tanulmányok következtetése, hogy a szabályok azonnali és teljes alkalmazása nehezen elviselhető terhet jelentene Magyarország számára. A csatlakozásból származó esetleges nehézségek mérséklése érdekében hazánk átmeneti mentességeket igényelt az EU-tól, amelyeket Magyarország – szinte kivétel nélkül – minden esetben meg is kapott. Az átmeneti időszakok biztosítják, hogy a csatlakozás pillanatában a kedvezőtlen következmények száma és mértéke a lehető legkisebb legyen. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezen esetekben sem a csatlakozás okozta hátrányokról van szó, hiszen például a vágóhidak európai normákhoz történő felzárkóztatása a magyar fogyasztók alapvető érdeke. A környezetvédelmi, élelmiszer-biztonsági és fogyasztóvédelmi előírások átvétele mindennapi életünk minőségét és biztonságát javítják. Az átmeneti mentességek tehát kellő időt adnak a változtatások megvalósítására: például a már említett vágóhidakat illetően, a vasúti közlekedés vagy a takarékszövetkezetek alaptőke-követelménye tekintetében. További átmeneti rendelkezések egyes szociálpolitikai szempontból fontos területeken biztosítanak elegendő időt az alkalmazkodásra: ide sorolható a távfűtés és a háztartási tüzelőanyagok csökkentett áfa szintje.

2.5. A kohéziós politika jövője

Az Európai Unió kohéziós politikájának alapvető célja a Közösség gazdasági és szociális összetartásának erősítése, a Közösség egészének harmonikus fejlődése, illetve a kevésbé előnyös helyzetű régiók felzárkóztatása. A kohéziós politika és annak támogató eszközrendszere (pl. Strukturális Alapok és Kohéziós Alap) a gazdasági és társadalmi konvergencia erősítésének legfontosabb uniós szintű biztosítéka.

21



Az Európai Bizottság, a tagállamok és csatlakozó országok közreműködésével már megkezdte a 2007-13-ig tartó pénzügyi időszakot meghatározó kohéziós politika reformjának kidolgozását és elkészített bizonyos elképzeléseket, melyek az átalakítás lehetséges irányait jelezik. Az alábbiakban a reformfolyamattal összefüggő legfontosabb dokumentumokat tesszük közzé. Ezek közül kiemelt fontosságú volt az Európai Bizottság 2004. februárjában közzétett 2007-2013-as periódus pénzügyi perspektívája, valamint a kohéziós politika jövőbeni alapelveit lefektető 3. Kohéziós Jelentés. A regionális politika, vagy más néven – gazdasági, társadalmi és területi – kohéziós politika (a Szerződés 158-162 cikkei) célja az unión belül meglévő regionális fejlettségbeli különbségek mérséklése, az életszínvonalbeli eltérések csökkentése, vagyis az, hogy az Európai Unió valamennyi régiójában méltányos szintű átlagos életszínvonalat és jövedelmet biztosítson az ott élők számára. Az Unión belül természetesen sokféle tagoltságot lehet megkülönböztetni, így a társadalmi és gazdasági különbségek mellett, a nyelvi, kulturális, földrajzi, természeti eltérések természetszerűvé tesznek bizonyos különbözőséget. Az EU célja az „egység a sokféleségben” elvvel összhangban nem az adottság-jellegű különbségek eltűntetése, hanem az ezekből adódó hátrányok mérséklése, a kedvezőtlenebb helyzetben lévő régiók versenyképességének – fejlesztési beruházások támogatása útján történő – javítása révén a fennálló jövedelmi különbségek csökkentése, számszerűsíthető gazdasági jellemzők alapján kimutatható tartós elmaradottság csökkentése vagy megszűntetése. A Közösség e célok elérésére 1967-ben már létrehozta a bizottságon belül a regionális politikáért felelős főigazgatóságot, a XVI. főigazgatóságot, habár ekkor még közösségi szintű regionális politikáról szó sem volt. Majd 1972-ben a párizsi csúcsértekezleten a Hatok elkötelezték magukat „a Közösségen belüli regionális és strukturális aránytalanságok csökkentésére” és 1975-ben felállt az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA). Ekkor még két akadály is állt a regionális politika megvalósulásának útjában, egyrészt az alap alacsony költségvetése (ez ekkor még csak 1,3 Mrd ECU volt), másrészt az, hogy előre meghatározták – kvótarendszer alapján – hogy az egyes tagállamok milyen arányban részesedhetnek az ERFA forrásaiból. Végül az Egységes Európai Okmány (EEO) emelte be a regionális politikát az elsődleges közösségi joganyagba (vagyis emelte közösségi szintre), amikor beillesztette a Római Szerződés rendelkezései közé a harmadik rész V. címét a „Gazdasági és társadalmi kohéziót”. Ez meghatározta a közösségi regionális és strukturális politika alapjait, és előirányozta az e célok elérését szolgáló strukturális alapok reformját. • 158. cikk Átfogó harmonikus fejlődésének előmozdítása érdekében a Közösség úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági és társadalmi kohézió erősítését eredményezze. A Közösség különösen a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók vagy szigetek – a vidéki térségeket is beleértve – lemaradásának csökkentésére törekszik. • 160. cikk Az Európai Regionális Fejlesztési Alap rendeltetése, hogy elősegítse a Közösségen belüli legjelentő¬sebb regionális egyenlőtlenségek orvoslását a fejlődésben lemaradt térségek fejlesztésében és strukturális alkalmazkodásában, valamint a hanyatló ipari térségek átalakításában való részvétel útján. Kohéziós Politika 2007 után

Az Európai Bizottság, a tagállamok és csatlakozó országok közreműködésével már megkezdte a 2007-13-ig tartó pénzügyi időszakot meghatározó kohéziós politika reformjának kidolgozását és elkészített bizonyos elképzeléseket, melyek az átalakítás lehetséges irányait jelezik. A kohéziós politika kereteit lefektető rendeletek (161. cikk szerinti) elfogadásának előfeltétele volt természetesen a 2007-13-as hétéves pénzügyi keretekről szóló megállapodás. A pénzügyi perspektíván belül a kohéziós politikára vonatkozó alfejezet az 1. Fenntartható növekedés fejezeten belül található meg. A Bizottság 2004. február 16-i javaslatának* megfelelően a kohéziós politika és az erre szánt források a jövőben három, a jelenlegi időszakétól némileg eltérő, célkitűzés támogatását fogja megvalósítani:

22



A Konvergencia célkitűzés támogatja majd a legszegényebb régiókat (közösségi átlag GDP 75%-a alatt), valamint a statisztikai hatás által érintett régiókat. Ezen kívül ez alatt a célkitűzés alatt részesülnek átmeneti támogatásban a bővítés következményeként az ún. statisztikai hatás miatt 1. célkitűzés szerinti jogosultságukat elvesztő régiók (phasing-out régiók).A Regionális versenyképesség és foglalkoztatás célkitűzés forrásaiból az ún. phasing-in régiók (gazdasági hatás miatt az első célkitűzés támogatására jogosulatlanná váló régiók), valamint valamennyi a Konvergencia célkitűzésre nem jogosult régió részesül majd.Az Európai területi együttműködés célkitűzése a korábbi Interreg közösségi kezdeményezés szerepét átvéve a határon átnyúló (határ menti, transznacionális és interregionális) együttműködéseket támogatja ill. az erre jogosult régiók számára nyújt majd támogatást. Foglalkoztatás és növekedés Magyarországon- 2007-2013

Hazánk 2007 és 2013 között 22,4 milliárd eurós uniós támogatásban részesül, hogy felzárkózhasson a fejlett országokhoz. Ez uniós adófizetők pénze, amely a vidékfejlesztési támogatásokkal együtt közel 8000 milliárd forint. E hatalmas összeg sikeres felhasználásával megerősíthetjük meglévő adottságainkat, és felszámolhatjuk azokat az akadályokat és visszahúzó-erőket, amelyek gátolják fejlődésünket. Néhány éven belül soha nem látott növekedésnek indulhat a gazdaság, ha versenytársainkra figyelve megtaláljuk saját kitörési pontjainkat. A legtehetségesebbek kiugró teljesítménye közös jólétünk feltétele. Ha támogatjuk a társadalom megújulását, nőni fog a foglalkoztatottak száma és jelentős mértékben csökken a szegénység.Az Új Magyarország Fejlesztési Terv legfontosabb célja a foglalkoztatás bővítése és a tartós növekedés feltételeinek megteremtése. Ennek érdekében hat kiemelt területen indít el összehangolt állami és uniós fejlesztéseket: a gazdaságban, a közlekedésben, a társadalom megújulása érdekében, a környezet és az energetika területén, a területfejlesztésben és az államreform feladataival összefüggésben. Gazdaságélénkítés és munkahelyteremtés – Az Új Széchenyi program keretében

2011-13 között közel 2000 milliárd forint uniós forrás áll Magyarország rendelkezésére, amelynek köszönhetően megerősödhet a gazdaság, növekedhet a foglalkoztatás. Az akciótervekben található pályázatok és kiemelt projektek igazodnak az Új Széchenyi Terv (ÚSZT) hét kitörési pontjához, amelyek biztosítják a foglalkoztatás bővítését, a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtését, és hazánk versenyképességének javítását. Kitörési pontok: 1. Egészségipar, 2. Zöldgazdaság-fejlesztés, 3. Otthonteremtés, 4. Vállalkozásfejlesztés, 5. Közlekedésfejlesztés, 6. Tudomány-innováció, 7. Foglalkoztatás. Az elérni kívánt cél Magyarország hosszú távú fejlődésének elősegítése, hozzájárulás a tartós növekedés megkezdéséhez és fenntartásához.

23



A kitörési pontok közös sajátossága, hogy sokféle iparágat integrálnak, mindegyiknél komoly esély van arra, hogy a fejlesztés már középtávon, európai és globális léptékben is versenyképes hazai termékek, szolgáltatások és vállalatok megjelenéséhez vezessen. A kitörési pontok egyszerre sok ágazatot fognak át, ezért úgy jelzik a magyar gazdaságfejlesztés irányait, hogy közben nem zárják kordába a vállalkozók ötleteit és törekvéseit. Az Új Széchenyi Terv megőrizte az első Széchenyi Terv titkát: nyitott tervezésen és a vállalkozásokkal történő együttműködésen alapul. Az Új Széchenyi Terv egy platform, egy széles alap, amelyhez ötlettel, javaslattal, pályázattal és fejlesztéssel kapcsolódhatnak a különböző gazdasági szervezetek, a vállalkozások és az önkormányzatok. Az Új Széchenyi Terv olyan keret, amit – az ötletektől a fejlesztési terveken át a kész beruházásokig – a gazdasági élet szereplői töltenek meg valós tartalommal. Az Új Széchenyi Terv – hasonlóan az elsőhöz – a vállalkozók, az önkormányzatok és az állam közös kockázatviselésén alapul. Az állam alapvetően a hazánk rendelkezésére álló uniós támogatásokkal vesz részt a fejlesztési kockázatközösség megteremtésében. 2011 és 2013 között az Új Széchenyi Terv 2000 milliárd forint európai uniós támogatás és hazai forrás felhasználásával számol. A Nemzeti Ügyek Kormánya az Új Széchenyi Terv keretében lépéseket tesz az üzleti környezet és a versenyképesség javítása érdekében. Ahhoz, hogy Magyarországon is a vállalkozó kerüljön a gazdaságpolitika középpontjába, hogy javuljon a vállalkozások versenyképessége, és teljesüljön az egymillió új és adózó munkahely célkitűzése, szövetséget kell kötni az állam és a vállalkozói szektor között. Az Új Széchenyi Terv szemléletében és célkitűzéseiben egyértelműen harmonizál az Európai Unió 2020-ig szóló gazdaságpolitikai stratégiájának célkitűzéseivel. Az Európa 2020 stratégia céljai és a magyar gazdaságpolitika prioritásainak találkozása világosan tükröződik az Új Széchenyi Terv kitörési pontjaiban is. A 2014-2020 programozási időszakra vonatkozó EU-s keretrendszer tervezete A programozás alapját jelentő EU-s és hazai dokumentumok viszonyrendszere (forrás: NGM NTH):

Forrás: Nemzetgazdasági Tervezési Hivatal

24



2.6 Az EU 2014-20 közötti időszak keretfeltételeit meghatározó jogszabály tervezetek Az EU 2014-2020 évi pénzügyi periódusával összefüggő stratégiai kereteket: Az EURÓPA 2020 Az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedés stratégiáját (a /COM(2010)2020/ Bizottsági közleményben) az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA), az Európai Szociális Alap (ESZA), a Kohéziós Alap (KA), az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap (EMVA) és az Európai Tengerügyi és Halászati Alap (ETHA) 2014-2020 közötti közös stratégiai kereteinek (KSK) elemei (a /SWD(2012)61/ Bizottsági szolgálati munkadokumentumban foglaltak) határozzák meg. Közös Stratégiai Keret: az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedésre vonatkozó uniós stratégia célkitűzéseit és céljait a KSK alapokra vonatkozó főbb intézkedésekhez hozzárendelő dokumentum, amely ún. tematikus célkitűzések formájában meghatározza az egyes KSK alapok által támogatandó főbb intézkedéseket, valamint azokat a mechanizmusokat, amelyek biztosítják a KSK alapok programozása és a tagállamok, illetve az Európai Unió gazdasági és foglalkoztatási politikái közötti koherenciát és összhangot. A szabályozási körbe tartozó alapok: ERFA, ESZA, KA, EMVA, ETHA. A vonatkozó EK rendelet tervezet közös rendelkezést határoz meg a közös stratégiai keretben megadott valamennyi strukturális eszköz szabályozására. Ezek a rendelkezések a támogatás általános, horizontális elveire, így például a partnerségre, a többszintű kormányzásra, a férfiak és nők közötti egyenlőségre, a fenntarthatóságra, valamint a vonatkozó uniós és nemzeti jognak való megfelelésre vonatkoznak. A rendelettervezet tartalmazza a stratégiai tervezés és programozás közös elemeit, beleértve az EU 2020 stratégiából származó közös tematikus célkitűzések felsorolását, a közös stratégiai keretre vonatkozó uniós szintű rendelkezéseket, valamint az egyes tagállamokkal kötendő partnerségi szerződéseket szabályozó rendelkezéseket. Közös megközelítést határoz meg a kohéziós politika, a vidékfejlesztési politika, valamint a tengerügyi és halászati politika teljesítményközpontúságának megerősítése érdekében. Ennek oka elsősorban a korábbi és jelenlegi időszakokkal kapcsolatban – főként a nettó befizető tagállamok részéről felmerülő – az eredményeket, hatékonyságot és szabályosságot hiányoló kritikákkal hozható összefüggésbe. A tervezet emellett közös rendelkezéseket fogalmaz meg a közös stratégiai kerethez tartozó alapok bevezetésének szabályozására, valamint külön intézkedéseket határoz meg a pénzügyi eszközökre és a közösségi szinten irányított helyi fejlesztésekre vonatkozóan.

A tervezetekben szereplő 11 tematikus célkitűzés: 1. kutatás, technológiai fejlesztés és innováció erősítése; 2. információs és kommunikációs technológiákhoz való hozzáférés, a technológiák használatának és minőségének javítása; 3. kis- és középvállalkozások, a mezőgazdasági (az EMVA esetében), a halászati és akvakultúra-ágazat (az ETHA esetében) versenyképességének javítása; 4. alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaság felé történő elmozdulás támogatása minden ágazatban; 5. éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, a kockázat-megelőzés és –kezelés előmozdítása; 6. környezetvédelem és az erőforrás-felhasználás hatékonyságának előmozdítása; 7. fenntartható közlekedés előmozdítása és kapacitáshiányok megszüntetése a főbb hálózati infrastruktúrákban;

25



8. foglalkoztatás előmozdítása és a munkaerő mobilitásának támogatása; 9. társadalmi befogadás előmozdítása és a szegénység elleni küzdelem; 10. beruházás az oktatás, képességfejlesztés és élethosszig tartó tanulás területén; 11. intézményi kapacitás javítása és hatékony közigazgatás. A KSK-rendelet végleges formában történő elfogadása várhatóan 2013. első félévében történhet meg. A partnerségi szerződésre vonatkozó közös szabályok: A KSK alapok által rögzített feltételrendszereket illetően, az alapok forrásainak felhasználására vonatkozó szabályokat az Európai Bizottság és az adott tagállam ún. Partnerségi Szerződés megkötésével rögzíti. A többszintű kormányzás megközelítésének megfelelően a tagállamok bevonják a partnereket a partnerségi szerződés és az elért eredményekről szóló jelentések előkészítésébe, továbbá a programok előkészítésébe, végrehajtásába, figyelemmel kísérésébe és értékelésébe. A partnerek részt vesznek a programok monitoring bizottságaiban. A tagállam a tervezet alapján az alábbi partnerekkel szervez partnerséget: • illetékes regionális, helyi, városi és más hatóságok, • gazdasági és társadalmi partnerek, • a civil társadalmat képviselő testületek. A partnerségi szerződés a KSK alapokból az érintett tagállamnak nyújtott összes támogatást tartalmazza. A közös stratégiai keret elfogadását követő 3 hónapon belül valamennyi tagállam átadja a partnerségi szerződését a Bizottságnak. A partnerségi szerződés kötelezően tartalmazza többek között: • Az uniós támogatás indikatív elosztását nemzeti szinten mindegyik KSK alapra vonatkozóan, tematikus célkitűzésekre lebontva, valamint az éghajlat-változási célkitűzésekre meghatározott támogatás indikatív teljes összegét, • Az ERFA-hoz, az ESZA-hoz és a KA-hoz tartozó operatív programok (OP) – az európai területi együttműködéssel kapcsolatos célhoz tartozók kivételével –, valamint az EMVA-hoz és az ETHA-hoz tartozó programok felsorolását az egyes indikatív pénzelosztások KSK alaponkénti és évenkénti bontásával, • Azokat a rendelkezéseket, amelyek biztosítják a KSK alapok városi, vidéki területek, valamint sajátos területi jellemzőkkel bíró területek fejlesztésének érdekében történő felhasználásának integrált megközelítést, különösen a Közösségi szinten irányított helyi fejlesztésekkel (CLLD) összefüggő végrehajtási intézkedéseket, • A teljesítési keretrendszerhez a programokban meghatározott mérföldköveket és célokat tartalmazó konszolidált táblázatot a programok és a KSK alapok közötti összhangot biztosító módszertannal és mechanizmussal együtt, • Annak felmérését, hogy szükséges-e a hatóságok és – adott esetben –a kedvezményezettek igazgatási kapacitásának megerősítése, és az e célból tett intézkedéseket.

Az EK rendelet tervezet Operatív Programokra vonatkozó közös szabályai: • Minden program stratégiát határoz meg összhangban van a közös stratégiai kerettel és a partnerségi szerződéssel, • Minden program prioritásokat határoz meg, amelyek tartalmazzák a konkrét célkitűzéseket, a KSK alapokból kapott támogatás pénzügyi előirányzatát és a megfelelő nemzeti társfinanszírozást,

26



• Minden prioritás mutatókat határoz meg a program végrehajtásában a célkitűzések megvalósításához képest elért eredmények értékelésére, • Mindegyik program meghatározza az éghajlatváltozással kapcsolatos célkitűzésekre felhasználandó támogatás indikatív összegét, • A Bizottság értékeli a programok összhangját a KSK rendelettel, az alapokra vonatkozó szabályokkal, a tematikus célkitűzésekhez és az egyes KSK alapokra vonatkozó uniós prioritásokhoz való tényleges hozzájárulásukkal. A Bizottság a program benyújtását követő három hónapon belül megteszi észrevételeit. A Bizottság az egyes programok jóváhagyásáról szóló határozatot legkésőbb a hivatalos benyújtást követő hat hónapon belül elfogadja, feltéve hogy a Bizottság által esetlegesen tett észrevételeket megfelelően figyelembe vették. Az elfogadás napja nem lehet 2014. január 1. vagy a partnerségi szerződés jóváhagyásáról szóló bizottsági határozat elfogadásának napja előtt, • Az OP kötelező tartalmi eleme a tematikus célkitűzések és az azokhoz tartozó beruházási prioritások kiválasztásának indoklása, tekintettel a partnerségi szerződésre és az előzetes értékelés eredményeire, • Az OP-ban meg kell, hogy jelenjen a támogatandó intézkedések leírása, beleértve a fő célcsoportok, a konkrét célterületek, valamint a pénzügyi eszközök tervezett alkalmazását, • Az OP-ban be kell mutatni a városi, vidéki, halászati területek, valamint a sajátos területi jellemzőkkel bíró területek területfejlesztésének tervezett integrált megközelítését, különösen a közösségi szinten irányított helyi fejlesztésekhez (CLLD) kapcsolódó végrehajtási rendelkezéseket. Fel kell sorolni azon városokat, ahol fenntartható városfejlesztést célzó integrált intézkedéseket hajtanak végre, meg kell határozni az ezekre a tevékenységekre fordított ERFA- támogatás indikatív éves elosztását, • Az OP tartalmazza a nagyprojektek felsorolását, amelyeknél a főbb munkák végrehajtásának tervezett kezdeti napja 2018. január 1. előtt van, • Az OP meghatározza a technikai segítségnyújtás tervezett alkalmazását, beleértve a hatóságok és kedvezményezettek igazgatási kapacitásának megerősítését célzó intézkedéseket, • Az OP részét képezi az alapokból az operatív programra és az egyes prioritási tengelyekre juttatott támogatás teljes pénzügyi előirányzat összegét és a nemzeti társfinanszírozást az egész programozási időszakra mutató táblázat, • Az OP kötelező eleme a műveletek kiválasztása során a környezetvédelmi követelmények, az erőforráshatékonyság, az éghajlatváltozás enyhítése és a hozzá történő alkalmazkodás, a katasztrófákkal szembeni rugalmas ellenálló képesség, valamint a kockázat megelőzés és -kezelés figyelembevételével hozott konkrét intézkedések leírása, • Kivéve, ha a Bizottság és a tagállam másképpen állapodott meg, az ERFA és az ESZA által támogatott operatív programokat a megfelelő földrajzi szinten és legalább NUTS 2. szinten kell kidolgozni, • A Kohéziós Alap által támogatott operatív programokat nemzeti szinten kell létrehozni. • Az ERFA, ESZA és KA-ra vonatkozó legfőbb közös rendelkezések: • A növekedést és munkahelyteremtést szolgáló beruházásokkal kapcsolatos cél forrásai NUTS 2. szintű régiókategóriák között kerülnek elosztásra, • A Strukturális Alapok forrásainak legalább 25%-át az ESZA-hoz kell rendelni a kevésbé fejlett régiók esetén. Ez a szint a fejlettebb régió esetén 52%, • A tagállamoknak a 2014–2020 közötti időszak során a partnerségi szerződésben meghatározott referencia szintet legalább elérő szinten kell fenntartaniuk a közkiadások vagy egyenértékű strukturális kiadások mértékét, • Az operatív program prioritási tengelyei egy alapra vonatkoznak. Egy prioritási tengely egy tematikus célkitűzésnek felel meg és a tematikus célkitűzés egy vagy több beruházási prioritását tartalmazhatja az alapra vonatkozó szabályok szerint. Az ERFA források tematikus koncentrációjának különös szabályai:

27



A fejlettebb régióban az ERFA források legalább 80%-át az alábbi célkitűzésekre kell koncentrálni: (1) a kutatás, technológiai fejlesztés és innováció erősítése; az információs és kommunikációs technológiákhoz való hozzáférés, a technológiák használatának és minőségének javítása; (3) az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaság felé történő elmozdulás támogatása minden ágazatban; (4) az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, a kockázat megelőzés és –kezelés előmozdítása; Az ERFA források legalább 20%-át el kell különíteni az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, a kockázat megelőzés és –kezelés előmozdítására. A fejletlenebb régiókban az ERFA források legalább 50%-át hasonlóan az előzőekhez, az 1., 3., és 4. tematikus célkitűzésre kell koncentrálni, ezen belül is legalább 6%-át hasonlóan az előzőekhez a 4. tematikus célkitűzésre kell koncentrálni. Az ERFA források legalább 5 %-át a fenntartható városfejlesztésre irányuló integrált területi beruházásokra (ITI) kell fordítani. A partnerségi szerződésében nevesítésre kerülnek azok a városok, ahol a fenntartható városfejlesztés érdekében integrált intézkedések kerülnek végrehajtásra, meghatározva éves szinten az elkülönített indikatív összegeket is. A Bizottság a partnerségi szerződésekben létrehozott listák alapján kialakítja azt a tagállamonként 20-20 összesen 300 db város listáját melyek innovatív kezdeményezésekkel hálózat építésben működnek együtt. Innovatív kezdeményezéseket az éves ERFA forrás 0,2%-ig lehet támogatni. Az ESZA források tematikus koncentrációjának különös szabályai: • Az ESZA források legalább 20 %-át a (9) „a társadalmi befogadás előmozdítása és a szegénység elleni küzdelem” céljára kell elkülöníteni minden tagállamban. • A fejlettebb régiók esetében a tagállamok az egyes operatív programok számára elkülönített források 80 %-át legfeljebb négy beruházási prioritásra összpontosítják. • A kevésbé fejlett régiók esetében a tagállamok az egyes operatív programok számára elkülönített források 60 %-át legfeljebb négy beruházási prioritásra összpontosítják. • A rendelet tervezet kiemelt fontosságot tulajdonít a szociális partnerek és a nem kormányzati szervezetek bevonására a programok előkészítése és végrehajtása során. Ezért a kevésbé fejlett régiók és országok esetében megfelelő összeget kell elkülöníteni az ESZA forrásaiból a szociális partnerek és a nem kormányzati szervezetek kapacitásépítési intézkedései számára. • ESZA források felhasználása esetén további fontos változás, hogy bővül az egyszerűsített költség elszámolási rendszerek használata, ideértve azt is, hogy a kisebb műveleteknél ezek használata kötelező lenne. Új eszközök a területfejlesztési programozásban: ITI és CLLD Az integrált területi beruházások (ITI) főbb jellemzői: • Amennyiben a városfejlesztési stratégia vagy más területi stratégia vagy megállapodás alapján integrált megközelítés szükséges egy vagy több operatív program több prioritási tengelyéhez tartozó beruházásokhoz, az intézkedést integrált területi beruházásként (ITI) kell végrehajtani, • A megfelelő operatív programoknak meg kell határozniuk a tervezett ITI-ket és meg kell állapítaniuk az egyes prioritási tengelyekből az egyes ITI-k számára juttatott indikatív forráselosztást (ennek értelmében szükséges, hogy a városi szintű tervek készen legyenek az OP elfogadását megelőzően),

28



• A tagállam, vagy az irányító hatóságok az ITI irányítására és végrehajtására kijelölhetnek egy, vagy több közreműködő szervezetet, beleértve a helyi hatóságokat, regionális fejlesztési szervezeteteket, vagy civil szervezeteket, • Az eszköz bármilyen területileg lehatárolt integrált program végrehajtására alkalmazható, azonban alapvetően régión belüli területről kell beszélni és a területeknek rendelkezniük kell valamely olyan közös problémával, jellemzővel, ami alátámasztja az ITI-n keresztül megvalósuló integrált fejlesztést.

A közösségi szinten irányított helyi fejlesztés (CLLD) főbb jellemzői: • Konkrét szubregionális területeket vesz célba, • A CLLD fejlesztési eszköz célterületének nagysága a Bizottság jelenlegi elképzelései alapján 15-150 ezer fő népességű terület lehet, • Irányítása az adott közösség szintjén történik, a helyi társadalmi-gazdasági érdekek köz- és magánszférabeli képviselőiből álló helyi akciócsoportok révén, ahol döntéshozatali szinten sem a közszféra, sem egyetlen más érdekcsoport nem rendelkezik a szavazati jogok 49 %-ot meghaladó hányadával, • Integrált és több ágazati területen alapuló helyi fejlesztési stratégiák révén valósul meg, • Célja a helyi szükségletek és lehetőségek figyelembe vétele és a helyi környezet innovatív jellemzőinek bevonása, hálózatépítés és adott esetben együttműködés, • Amennyiben a helyi fejlesztési stratégiák döntés-előkészítő bizottsága úgy dönt, hogy a kiválasztott helyi fejlesztési stratégia végrehajtásához több alapból szükséges támogatás, egy vezető alapot lehet kijelölni, • Valamennyi helyi fejlesztési stratégia kiválasztását és jóváhagyását legkésőbb 2015. december 31-ig el kell végezni, • A helyi fejlesztési stratégia kiválasztásáról szóló határozatban meghatározzák az egyes KSK alapokból történő forráselosztást, • A helyi fejlesztési stratégiákat helyi akciócsoportok tervezik meg és hajtják végre. A helyi akciócsoportok szerepköréről és a vonatkozó programok végrehajtásáért felelős hatóságokról a stratégiával kapcsolatos valamennyi végrehajtási feladatot illetően nemzeti hatáskörben születik döntés.

2.7 Áttekintő kérdések és ajánlott irodalom A regionális politika története? A regionális politika célkitűzései és elvei? Mi az egyes pénzügyi alapok és eszközök célja? Mi a regionális politika lényege? Mi az EU regionális politikájának célja és elképzelései? Milyen hatással van Magyarországra az Uniós csatlakozás és milyen előnyei vannak? Mi a kohéziós politika tervezett jövőbeni iránya?

29



Ajánlott irodalom Kengyel, Ákos. Az Európai Unió regionális politikája. Aula Kiadó; Budapest. 1999. Kengyel, Ákos. Az Európai Unió regionális politikája. 2. átdolgozott kiadás. AULA Kiadó, Budapest. 2002. ÖSSZEFOGLALÓ a 2014-2020 programozási időszakra vonatkozó EU-s keretrendszerről – a Nyugat-dunántúli regionális Fejlesztési Ügynökség előterjesztése a Zala megyei Közgyűlés számára. 2012. november. Rechnitzer, János és Smahó, Melinda. Területi politika. Akadémiai Kiadó. 2011. Az Európai Unió fejlesztési forrásai II. Projektciklus-menedzsment. Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ, Budapest. 2007. Szerkesztő: Kádár Krisztián. Az EU kohéziós politikájának jövője valamint a Strukturális Alapok intézményrendszere Magyarországon 2010. forrás: a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség honlapja: http://www.nfu.hu/. Az Ausztria-Magyarország Phare CBC program „Az együttműködés fejlesztése a képzés, szakképzés és a kutatás területén” 2002/317-02-01 szerződésszámú projekt keretében fejlesztett tananyagok. Farsang Zoltán. 2004. október.

30


3. fejezet - Innovációs alapismeretek 3.1. Innovációs alapfogalmak Az Innováció Az innováció definíciója Schumpeter (1980) nevéhez köthető, szerinte „az innovációt egy új termelési forma kialakításaként definiáljuk. Az innováció éppúgy magába foglalja egy új termék feltalálását, mint új piacok, vagy egy új szervezeti forma feltárását...”. A szerző másik megfogalmazásban „az innováció azt jelenti, mint alkotó rombolás” vagyis a már meglévő erőforrások egy új kombinációját érti alatta, amellyel a vállalat magának, a társadalomnak vagy az azt körülvevő környezet számára értéket teremt. Az innováció azon fogalmak közé tartozik, amely folyamatosan változik, így nem meglepő, hogy különféle megfogalmazása ismert. A lényeg, hogy valamiféle fejlődésről és fejlesztésről van szó, legyen ez hirtelen fellépő újszerűség vagy az erőforrások csak egy lassabb ütemben történő átcsoportosítása. (Dőry, 2005) Vannak más definíciók, amelyek főként a termelési, szolgáltatási folyamat eredményére épülnek. Ezen állításunkat támasztja alá Susányszky (1976) megfogalmazása is, amely szerint az innováció „valamely új gondolat megfogalmazásának és tényleges megvalósításának folyamata.” „Az innováció: műszaki, gyártási és kereskedelmi lépések sorozata, amelyek új gyáriparilag előállított termékek értékesítéséhez vezet.” (Kennedy, 1968) Újabb szemléletek már, mint folyamatot figyelik meg az innovációt kezdve az ötlet megfogantatásától a kereskedelmi tevékenységig, értékesítésig, minden egyes részfolyamatot figyelem előtt tartva: „Az innováció új termék, technika, technológia és ezekkel kapcsolatos ismeretek létrejöttének illetve a realizálásukhoz nélkülözhetetlen szervezeti és gazdálkodásbeli (így többek között üzletpolitikai) változásokat is jelenthet.” (Vecsenyi, 1981) „Az innovációt folyamatként fogom fel, illetve olyan gazdálkodási stílusként, amelynek természetszerű következménye a műszaki fejlődés, a hasznos, új termékek megjelenése és sikeres eljuttatása a felhasználóhoz. Ilyen értelemben az innováció a gazdasági fejlődés intenzív szakaszának alapvető mozgásformája.” (Kozma, 1984) A manapság nemzetközileg leginkább egységesen elfogadott definíció szerint „az innováció új vagy jelentősen javított, átalakított termék vagy eljárás, új marketing vagy új szervezeti módszer bevezetése az üzleti gyakorlatba.” (Oslo Kézikönyv, 2005. 30. old.) Az Innováció 5 alapesete Az innovációt különböző szempontok szerint tipologizálhatjuk, Schumpeter (1980) az innováció 5 alapesetét különbözteti meg, ahol főként az innovációs folyamat eredményét hangsúlyozza. 1. Új, tehát a fogyasztók körében még nem ismert javak, vagy egyes már létező javak jobb minőségben történő előállítása. 2. Új, tehát a kérdéses iparágban még gyakorlatilag ismeretlen termelési eljárás bevezetése, amelynek azonban semmiképpen sem kell új tudományos felfedezésen alapulnia, akár új kereskedelmi eljárás is lehet 3. Új elhelyezési lehetőség, vagyis olyan piac megnyitása, amelyen a kérdéses ország iparága még nem volt bevezetve. 4. Nyersanyagok vagy félkész áruk új beszerzési forrásainak megnyitása. 5. Feladatokhoz jobban illeszkedő új szervezet létrehozása vagy megszüntetése

31


Innovációs alapismeretek

Egy másik elterjedt csoportosítás szerint alapvetően négyféle innovációt különböztetünk meg: „A termék-innováció olyan áru vagy szolgáltatás bevezetése, amely – annak tulajdonságai és rendeltetése vonatkozásában – új, vagy jelentősen megújított. Ez magában foglalja a fejlesztésre vonatkozó részletes műszaki leírásokat, az összetevőket és anyagokat, a beépített szoftvert, a felhasználóbarát jelleget, vagy más funkcionális tulajdonságokat. Az eljárás-innováció új, vagy jelentősen megújított termelési vagy szállítási módszer megvalósítása. Felöleli a technikában, a berendezésekben és/vagy a szoftverben bekövetkező jelentős változásokat. A marketing-innováció olyan új marketing-módszerek alkalmazása, amelyek jelentős változást hoznak a terméktervezésben, a csomagolásban, a termék piacra dobásában, a termék reklámozásában, vagy az árképzésben. A szervezési-szervezeti innováció új szervezési-szervezeti módszerek megvalósítását jelenti a cég üzleti gyakorlatában, a munka szervezésében vagy a külső kapcsolatokban." (Oslo Kézikönyv 2005) Egy másik fajta megközelítése az innováció tipizálásának az eredetiség alapján történő vizsgálat. Ez alapján szintén négy fő típust különböztethetünk meg: 1. Invenció Teljesen új, a piacon eddig nem létező termékek, szolgáltatások, illetve eljárások, folyamatok feltalálása (mint például a mobiltelefon, golyóstoll, vagy logisztikában a Just in time modell). Konkrét innovatív outputról nem beszélhetünk az invenció során, hiszen ebben az esetben „csupán” a kreatív ötlet születik meg, azaz a találmány, melyet a továbbiakban még meg kell valósítani és használható, értékes terméket és szolgáltatást kell létrehozni belőle. 2. Továbbfejlesztés Az invencióval szemben itt már meglévő termékek, szolgáltatások és folyamatok továbbfejlesztéséről beszélhetünk. Fő jelentősége, hogy az eddig megszokott felhasználástól eltérő formában kerül alkalmazásra. Ilyen innováció például az elektromos autók kifejlesztése, melyek hálózatról tölthetőek, vagy például a szolgáltatás területén a bevásárlóközpontok megjelenése, melyek az eddig külön-külön tevékenykedő kereskedelmi üzleteket egy helyre koncentrálták. 3. Utánzás Az utánzás lényeges pontja, hogy már meglévő termékek, szolgáltatások, eljárások lemásolását jelenti, de úgy, hogy az utánzó cég beépíti saját elképzelését, ötletét, így téve egyedivé és megkülönböztethetővé az eredetitől. Ez a tevékenység komoly versenyhelyzetet is teremthet a konkurens vállalkozások körében. 4. Szintézis Maga a szintézis típus ötvözi a már meglévő termékeket, szolgáltatásokat az innovatív ötletekkel, azaz új alkalmazási formák után kutatnak. Az eredetiség kérdése érdekes szempont az innováció vizsgálata során. Jellemzően a legtöbb innovációs ötlet már valami létezőre épül, éppen ezért sok esetben az jelenti az innovációt, hogy a már létező ötleteket milyen módon kombinálják egymással és hogyan fejlesztik tovább. A Freeman-féle innovációs elmélet szintén 4 innováció típust határoz meg, ellenben más szemszögből:

32



1. Fokozatos, vagy módosító innovációk Ezen innovációk fő célja a teljesítménynövelés (ugyannyi ráfordítással magasabb teljesítmény elérése), valamint a költségcsökkentés (ugyanannak a teljesítménynek az elérése kisebb költségráfordítással), és jellemzően kisebb változtatásokat foglal magában. 2. Radikális innovációk Nevéből eredően drasztikus változást jelöl ez az innováció típus. 2 alapesetet különböztet meg, az egyik, amikor teljesen új termékről, és a hozzá kapcsolódó teljesen új technológiáról beszélünk, a másik pedig, amikor egy meglévő technológiára kifejlesztett új termékről. Az első eset tipikus példája lehet a telefon feltalálása, míg a második eseté az űrtechnológiából származó titán bevonatok használata a konyhai eszközöknél. 3. Termelésieljárás-változások Jellemzően a technológiák, eljárások megreformálását, megújítását értik alatta. Például a sorozatgyártás koncepciójának megalkotása is ebbe a kategóriába tarozik. 4. Paradigmaváltások Nagy horderejű új technológiák sorozatának megjelenése, mely a fejlődésben jelentős változásokat okoz. Ilyen paradigmaváltás például az elektromos autók megjelenése a robbanómotorosokkal szemben, vagy például a puskapor feltalálása. Újabban további 2 típusról lehet olvasni az innováció szempontjából. A fentieken kívül megkülönböztetnek még fenntartó- és bomlasztó innovációt. Nevükből következően az első eset célja a fenntartás, azaz a piac megközelítésének változatlanul hagyása, míg a második esetben az új innovatív termék, szolgáltatás, vagy technológia beavatkozik a piaci működésbe, és drasztikus esetben eltünteti elődjét a piacról. A vállaltok gyakran az innováció típusok egyfajta kombinációját alkalmazzák, hogy az újdonságérték, amely az új megoldásnak a fogyasztó által észlelt új tulajdonságainak összességét jelenti, maximális lehessen. Az innováció sikere azon ál vagy bukik, hogy értékeli-e a fogyasztó ezt az újdonságot, illetve hogy hajlandó-e, képes-e megfizetni azt a költséget, amelybe annak előállítása került, így előfordulhat, hogy egy kiváló technológiai innováció a magas ár, alacsony marketing miatt csak lassan terjed el a piacon. Ezzel szemben beszélünk piacvezérlet innovációról, amely olyan újdonság, amelyre felismert piaci igény létezik, valamint Technológiavezérelt innovációról, amely a technikai fejlődés nyújtotta lehetőségek piaci kihasználását jelenti. (Oslo Kézikönyv 2005) A Kutatás-fejlesztés Az innovációval kapcsolatban meg kell említeni a kutatás-fejlesztés tevékenységét. A kutatás-fejlesztés „az a tevékenység, amelynek célja az ismeretanyag bővítése beleértve a természetre, az emberre, a társadalomra, és a kultúrára vonatkozó ismereteket, a tudományos eredmények felhasználását, új alkalmazási lehetőségek kihasználását” (Nemzeti Innovációs Hivatal Honlapja A, 2009) vagyis csak egy része az innovációnak, az innovációs tevékenységek inputjaként szolgál főként. (Bajmóczy, 2007. 36. old.) Az innováció tehát szorosan összefügg a kutatás és fejlesztés, valamint a tanulás folyamatával, ugyanakkor az innováció túlmutat azokon, nemcsak a tudásbázis kiszélesítését szolgálja, hanem annak a gazdasági életben való hasznosítását is. (Inzelt, 1998. 24. old.) A kutatás-fejlesztés az innovációs folyamat egyik eleme, de nem feltétlenül az innovatív ötlet után következik. A kutatás-fejlesztés fő célja kutatási eredmények létrehozása, míg magának az innovációnak a célja az értékesítésre szánt termék, szolgáltatás, technológia kifejlesztése. Nagyon fontos megállapítás a két fogalom kapcsolatának vizsgálata során, hogy egy sikeres kutatás-fejlesztés nem feltétlen eredményez innovációt, valamint nem minden innovációhoz szükségeltetik kutatás-fejlesztési tevékenység.

33



A kutatás-fejlesztés három fő típusát különböztethetjük meg (OECD): 1. alapkutatás Kizárólag kísérleti vagy elméleti tevékenység, melynek legfőbb célja jelenségek, megfigyelhető tények alapjairól információszerzés, de bármilyen gyakorlati felhasználás vagy alkalmazás szándéka nélkül. A meghatározás ezáltal kizárja az alapkutatások sorából azon fejlesztéseket, melyeknek hosszabb távon a gyakorlati felhasználás a célja. Ellenben előfordulhat az is, hogy maga a fejlesztés valóban csak az alapkutatás célját szolgálja, viszont évek múltán valaki rájön, hogy milyen fontos gyakorlati haszna lehetne bizonyos területeken. Az alapkutatásnak két jellegzetes felosztása létezik. Az első a kíváncsiság-orientált alapkutatás, mely során nem érdekes, hogy milyen eredmény jön létre, míg a stratégiai alapkutatás során előre megfogalmazott elképzelésük van a kívánt eredményről. 2. alkalmazott kutatás Szintén eredeti kutatómunka, amely ugyan új tudás létrehozatalára irányul, de jól meghatározható gyakorlati célja van. Ebben az esetben már a későbbi gyakorlati felhasználások lehetőségeit is figyelembe veszik a kutatás elindításakor. A „hátranyúló hatások” következtében az alapkutatással szemben itt már jellemzően a fogyasztói igények fogják meghatározni az alkalmazott kutatások jellegét. Az „előrenyúló hatások” tekintetében pedig jellemzően az alapkutatás befolyásolja az alkalmazott kutatás folyamatát, irányát. 3. kísérleti fejlesztés Az előző két típustól jelentősen eltér, hiszen míg az alap- és alkalmazott kutatás fő tulajdonsága az új tudás létrehozása, addig a kísérleti fejlesztés már meglévő tudásra támaszkodik, amely egyrészt származhat kutatásból, illetve a gyakorlatból. Röviden meglévő tudásból hoz létre új tudást, mely a fogyasztók számára többletértéket jelent. Összességében elmondható tehát, hogy egyes régiók, nemzetek azzal tudják elősegíteni az innovációt, és ezáltal növelni eredményességüket, hogy megfelelő társadalmi, gazdasági, szociális és politikai környezetet biztosítanak. Különösen a gazdasági környezet van nagy hatással az innovációs folyamatokra, hiszen a vállalkozások törekednek arra, hogy nagyobb fogyasztóikkal beszállítóikkal tartós, hosszú távú együttműködéseket alakítsanak ki, hiszen az ő innovációik ránk is hatással lehetnek. Hasonlóképpen a vállalat versenytársainak újítása szintén az innovációt elősegítő és elmélyítő folyamatként jelenik meg. Kiemelendő továbbá az állam szerepe, hiszen a vállalatok törekvéseit, lehetőségeit nagyban meghatározza az innovációt támogató állami politika. Mindezt, kiegészítve a szociális, társadalmi környezetet az innovációs rendszerek foglalják magukba, amelyek az innováció rendszerszemléletű megközelítésének alapját képezik. Az Oslo kézikönyv harmadik kiadása a tudástranszfer és az innovációs vállalati kapcsolódások sokkal nagyobb közvetítő szerepét mutatja be. Amíg a második kiadás az információforrások hálózatainak bizonyos kiterjedését fogta át, továbbá egy rövid részt tartalmazott a K+F együttműködésről, jelenleg a hangsúly a kapcsolódások innováció-politikai fontosságán van. A kézikönyv háromféle kapcsolódást határoz meg: a nyitott információforrásokat, a tudás és a technológia megszerzését, továbbá az innovációs kooperációt. • Nyitott információs források: nyilvánosan elérhető információforrások, melyek nem igénylik a technológia vagy a szellemi jogok megvásárlását, vagy együttműködést az eladóval. • A tudás és a technológia megszerzése: megvásárlása azon külső tudásnak és/vagy tudásnak és technológiának, amely a tőke árucikkeibe lett beépítve (gépezet, berendezés, szoftver), és azon szolgáltatásoknak, amelyek nem igényelnek együttműködést az eladóval. • Innovációs együttműködés: innovációs tevékenység érdekében folytatott aktív együttműködés más vállalkozásokkal vagy állami kutatóintézetekkel (ami a tudás megvásárlását is jelentheti). Az újdonság fogalma központi szerepet kap a vizsgálandó innovációban. Az előző Oslo kézikönyv a fogalmat úgy használta, mint valami újszerűt a világ, az ország, vagy a cég számára. Sok esetben az ország, melyben a cég innovációt végez, nem írhatja le megfelelően a versenykörnyezetet. Ezért az új kézikönyvben fogalomként az „új a piacra” fordulatot használják. Ezt már a legutóbbi felmérésekben figyelembe vették.

34



Az új Oslo kézikönyv szerint tehát innovációs tevékenységnek tekintendő:„mindazon tudományos, technológiai, szervezési, pénzügyi és kereskedelmi lépés, amely az innováció megvalósítását ténylegesen szolgálja vagy irányítja.” Ez a meghatározás az innováció folyamatának valamennyi tevékenységét felöleli, és benne a K+F tevékenység nem kötődik közvetlenül egy-egy speciális innovációhoz. Így a K+F nem önálló innovációs típusként definiáltatik, ellentétben a korábbi kézikönyvekkel, de prioritása az innovációs folyamatban továbbra is megmaradt. Az alapfogalmak körébe tartozik még az innovációs láncok bemutatása, mely innovációs lánc hat elemből áll. Kezdődik az alapkutatással (azaz új ismeretek szerzésével), folytatódik az alkalmazott kutatással, amelyet követ a kísérleti gyártás és fejlesztés valamint a gyártás-előkészítés (az új ismeretek elméleti és gyakorlati próbája), amelyet követ a tényleg gyártás És a termékek piacra jutását segítő értékesítés. E folyamatok nem választhatók el egymástól: a fejlesztés folyamatosan igényli az alapkutatás ötleteit, visszacsatolását, az alapkutatás pedig folyamatosan igényli az alkalmazás ösztönzéseit, kihívásait. Az innovációs lánc részletes bemutatását az Innovációs folyamatmenedzsment tananyag modul tartalmazza.

3.2. Az Európai Unió innovációs politikájáról

„A tudománypolitika és a technológiapolitika jórészt eltérő értékrenddel, funkciókkal rendelkezik. E két terület más és más szükségleteket elégít ki, s eltérő eszköz- és feltételrendszert is igényel. Közös vonás, hogy az idetartozó tevékenységek változáshoz, megújuláshoz, a korábbi eredmények meghaladásához vezetnek. E változáshoz vezető állami funkciók, tevékenységek döntési rendszerét és intézményeit együtt tekintem az innováció-politika alapjának.”(Rakus, 2008. 2. old.) és mivel a gazdaság globalizálódása hamar átalakította a világ gazdasági rendjét, egyszerre teremetett új lehetőségeket és állított új kihívásokat, az Európai Unió és annak tagországai pedig csak úgy maradhatnak versenyképesek, ha innovatívabbakká válnak, hatékonyabban felelnek meg a fogyasztók igényeinek, elvárásainak, egyszóval eredményesebb innovációspolitikát folytatnak, melyet az Európai Bizottság dolgoz ki. (Dőry, 2005) Az Európai Unió létrejöttével egyidejűleg alakult ki a Közösség kutatás-fejlesztési és innovációs-politikája. Az európai szintű kutatási- és innovációspolitika az 1980-as években fogalmazódott meg először. A világ vezető országaitól, mint az Egyesült Államok és Japán, való lemaradás ösztönözte a tagországokat a határokon túlnyúló fejlesztési programokra, valamint hogy az európai kutatásokat jobban megszervezzék. Az európai integráció fő célja elsősorban a szoros ipari-gazdasági együttműködés volt. Termelési és stratégiai érdekek álltak a korai európai szintű tudomány- és technológiapolitika mögött. 1948-ban nukleáris kutatásokra vonatkozó együttműködés jött létre majd az 1950-es években jelennek meg az első JRC „joint research centerek”, melyek közös kutatóközpontok voltak. Az 1974-es Európai Tudományos Térség Projekt már nem csak a nukleáris kutatásokra vonatkozott, hanem az ipari versenyképesség fokozására fókuszált. A közös k+f igényen túllépve az átfogó innováció-politika csak az 1990-es években jelent meg 1993-ban az Európai Közösségek Fehér Könyve részletezte a globális versenyképesség feltételeit, valamint az Európai Unió e téren megmutatkozó erős és gyenge pontjait továbbá az élbolytól való elmaradás és leszakadás érdekében elvégezendő változtatásokat. Ez a könyv adott indíttatást a közös európai innováció-politika alapját képező „Zöld könyv” kidolgozásához. Az összes tagországban megvitatták ennek pontjait, folyamatosan javították, mígnem létrejött az Első Európai Innovációs Akcióterv. (Dőry, 2005, 118-120. old.) Ennek értelmében tehát az innovációs politika általi újítások segítik versenyképesebb az Európai Uniót. Az innovációs politikák meg valósításának fő formáját úgynevezett kutatás és fejlesztési keretprogramok alkotják. „A keretprogramok célja, hogy a tagállamok közti kutatási együttműködések erősítésével, az erőforrások koncentrálásával olyan kutatási célok megvalósítását segítsék, melyek erősítik az európai ipar tudományos és technológiai alapjait, javítják Európa nemzetközi versenyképességét és elősegítik a társadalmi- gazdasági fejlődést.” (Nemzeti Innovációs Hivatal Honlapja B)

35



„A keretprogramok létrehozásának alapkoncepciója a 15+1 elv volt. Eszerint ha az országok összevonják a kutatásra szánt összegeiket, és azt újra elosztják bizonyos elvek szerint, több értéket képesek ebből a tökéből létrehozni, mintha minden tagállam önállóan használta volna fel a rendelkezésére álló tőkét. A 15 tagország által létrehozott „+1”-et nevezik a „European Added Value”-nak vagyis az Európai hozzáadott értéknek. Ez az érték az a plusz, ami az integrált célirányos elosztás eredménye. A Keretprogramok 4 éves időtartamra készülnek, általában 1 év átfedéssel. Különféle szempontok szerint gondosan körülhatárolt szakmai jellegű, alapvetően gazdasági, társadalmi és politikai célok elérésére alkalmasnak ítélt programokból állnak.” (Az Európai Unió innováció-politikája, 2009) Az első három program az ipari versenyképesség fokozását tűzte ki célul, hozzájárulva az egységes piac létrejöttéhez, a későbbi programok már szélesebb feladatokat integrációs és innovációs célokat fogalmaztak meg. (Dőry, 2005 119. old.) 1984-től 2006-ig 6 keretprogram zárult le az innovációs politika eszközeként. Az EU kutatási és innovációs szakpolitikáját a legkézzelfoghatóbb módon a 2007-2013. időszakra szóló hetedik keretprogram testesíti meg, amely 50,5 milliárd eurós költségvetéssel rendelkezik. A hetedik kutatási keretprogram négy cselekvési terület köré szerveződik: Együttműködés: A program az alábbi témákkal kapcsolatos kutatások esetén támogatja az együttműködést: egészségügy, élelmiszerek, mezőgazdaság, halászat, biotechnológia, információs és kommunikációs technológiák, energia, környezetvédelem (beleértve az éghajlatváltozást is), közlekedés (beleértve a repüléstechnikát is), társadalom-gazdaságtan és humán tudományok, világűr és biztonság, valamint a nanotechnológiák, anyagtudomány és új gyártástechnológiák területén. Ötletek: E területen a legfőbb elem az úttörő jellegű kutatások támogatására szolgáló Európai Kutatási Tanács felállítása. Emberek: A humán erőforrások támogatása a legfőbb célja, amely fordítható fiatal kutatók ösztöndíjára, egész életen át tartó képzésre és karrierfejlesztésre irányuló ösztöndíjakra, ipari vállalatok és egyetemek közötti együttműködés támogatására és a kiemelkedő teljesítmények díjazására. Kapacitások: Ezen a területen a források a kutatási infrastruktúrák korszerűsítését szolgálják, továbbá a kisvállalkozások által végzett kutatási-fejlesztési tevékenység támogatására hivatottak, segítik a tudás alapú és tudományos klaszterek fejlődését, valamint a tudományos ismeretek népszerűsítését az erőforrások koncentrálásával olyan kutatási célok megvalósítását segítsék, melyek erősítik az európai ipar tudományos és technológiai alapjait, javítják Európa nemzetközi versenyképességét és elősegítik a társadalmi- gazdasági fejlődést. (http://europa.eu/pol/rd/index_hu.htm 2011-04-16)

Összefoglalva elmondhatjuk eddig tehát, hogy „a kutatás és az innováció új munkahelyeket teremt, hatására növekszik a jólét és emelkedik az életszínvonal. Ugyan az EU számos technológia terén világelső szerepet tölt be, egyre nagyobb kihívások elé állítják mind a az eddigi, mind a feltörekvő gazdaságokon belüli versenytársai. A kutatási erőfeszítéseket egybefogó közös programok révén, ezért olyan eredmények születhetnek, amilyeneket az egyes tagországok önmagukban nem tudnak elérni.” (http://europa.eu/pol/rd/index_hu.htm 2011-04-16) Fontos megjegyezni, hogy a kutatás-fejlesztési keretprogramok megvalósításának eredményességét jelentősen befolyásolja az egyes keretprogramokhoz kapcsolódó kutatás-fejlesztési pályázati rendszer, amely nemcsak Uniós, de tagállami szinten is segíti az innovációs rendszerek fejlődését. A manapság legfontosabb akcióterv az EU aktualizált innováció-politikáját határozza meg a „lisszaboni stratégia” tükrében. Fontos megemlíteni az akcióterven belül az „európai technológiai platformokat”, melyek az innovációban érdekelt szereplőket próbálják közös gondolkodásra, együttműködésre kényszeríteni. A másik legfontosabb feladat a kutatás és az innováció támogatását jelenti, azért hogy az üzleti szféra növelni tudjak kutatási ráfordításait, de

36



mindig fontos szem előtt tartani, hogy számos egyéb tényező befolyásolja az innovációt, nemcsak a kutatási tevékenység mértéke és hatékonysága. Az innováció szempontjából figyelembe kell venni a térség, valamint a kutatási ágazat jellegzetességeit, változásait, intézményeit, mely tényezők fontosak a siker szempontjából. (Dőry, 2005 127. old.) Itt jönnek képbe a nemzeti szintű innovációs rendszerek, amely ezen tényezők, valamint a környezet optimalizálását segítik a hatékony innovációs politika és innovációs fejlődés érdekében. Úgy, hogy „Mivel az Európai Kutatási Térség célkitűzését, vagyis a tagállamok és ez által az Európai Unió versenyképességének növelését a nemzeti innovációs rendszerek fejlesztésével, azon belül az állami és üzleti szektor intézményei közötti kapcsolatok, és együttműködések fokozásával lehet elérni, ezért fontos a nemzeti szintű rendszerek elemzése, amelyek előteremtik mindezt.”(Dőry, 2005 133. old)

3.3. A kutatás és innováció finanszírozása az Európai Unióban

Befektetés Európa jövőjébe A kutatás és az innováció az EU növekedési és munkahely-teremtési stratégiájának elsőbbségi kérdése. Az Unió a tagországokat arra ösztönzi, hogy 2020-ra GDP-jük 3%-át (közpénzekből 1%-ot és a további 2%-ot magánszektorbeli befektetésekből) kutatásra és innovációra fordítsák. Ez várhatóan 3,7 millió munkahely teremtését és az éves GDP közel 800 milliárdos növekedését eredményezi majd. Az e területet célzó támogatások iránti uniós szintű versenynek köszönhetően Európa legjobb kutatói és az innovációval foglalkozó szakemberei dolgoznak majd korunk legfőbb problémáinak, például az energiával, az élelmezésbiztonsággal, az éghajlatváltozással és az idősödő népességgel összefüggő kérdéseknek a megoldásán. A kutatás és az innováció új munkahelyeket teremt, hatására növekszik a jólét, és emelkedik az életszínvonal. Ugyan az EU számos technológia terén világelső szerepet tölt be, egyre nagyobb kihívások elé állítják mind az eddigi, mind a feltörekvő gazdaságok béli versenytársai. Jövőbeli életszínvonalunk attól függ, hogy képesek vagyunk-e innovatív megoldásokat találni a termékek, szolgáltatások, valamint a gazdasági és társadalmi folyamatok és modellek számára. Az innováció ezért került az Európa 2020 stratégia középpontjába, amelynek egyik kiemelt kezdeményezése az Innovatív Unió. Az Innovatív Unió kezdeményezés az európai erőfeszítéseket – és az Unión kívüli országokkal folytatott együttműködést – a fent említett fő kihívásokra összpontosítja. A kezdeményezés a közszféra bevonásával igyekszik majd ösztönözni a magánszférát, és elhárítani az ötletek megvalósítását és piacra jutását megnehezítő akadályokat – ezek közül említhető a forráshiány, a kutatási rendszerek és a piacok szétaprózottsága, az innovációt ösztönző közbeszerzések potenciáljának kihasználatlansága és a szabványalkotás lassúsága. Az Európai Kutatási Térség létrehozása Az EU azon fáradozik, hogy 2014-re létrehozza az Európai Kutatási Térséget, amely lehetővé teszi majd azt, hogy a kutatók az Unión belül bárhol dolgozhassanak, és elősegíti majd a határokon átívelő együttműködést is. A keretprogram

37



Az EU kutatási és innovációs szakpolitikáját a legkézzelfoghatóbb módon a 2007 és 2013 közötti időszakra szóló hetedik keretprogram testesíti meg, amely 50,5 milliárd eurós költségvetéssel rendelkezik. A hetedik kutatási keretprogram négy cselekvési terület köré szerveződik: • Együttműködés – A program az alábbi témákkal kapcsolatos kutatások esetén támogatja az együttműködést: egészségügy, élelmiszerek, mezőgazdaság, halászat, biotechnológia, információs és kommunikációs technológiák, energia, környezetvédelem (beleértve az éghajlatváltozást is), közlekedés (beleértve a repüléstechnikát is), társadalom-gazdaságtan és humán tudományok, világűr és biztonság. A program körébe tartoznak a nanotudományok, a nanotechnológiák, az anyagtudomány és új gyártástechnológiák is. • Ötletek – az úttörő jellegű kutatások támogatására szolgáló Európai Kutatási Tanács felállítása.

3.4. Áttekintő kérdések és ajánlott irodalom Mi az innováció definíciója és melyek a típusai? Hogy osztályozzuk a kutatás-fejlesztési tevékenységeket? Mire terjed ki az Európai Unió innovációs szakpolitikája? Milyen pénzügyi alapok vannak a K+F és az innováció finanszírozására?

Ajánlott irodalom Schumpeter, J. A.. (1980(1912)). A gazdasági fejlődés elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Dőry, Tibor. (2005). Regionális Innováció-politika. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs. Oslo-Eurostat Kézikönyv. (2005). 3. kiadás, Párizs. Jarjabka, Ákos és Lóránd, Balázs. Az innováció alapjai és megjelenési területei. Pécs. 2010. Inzelt. (1998). Bevezetés az innovációs menedzsmentbe. Műszaki könyvkiadó, Budapest.

38


4. fejezet - Innováció és gazdaság

4.1. Az innováció szerepe a gazdaságban Az már régóta közismert, hogy az innováció a növekedés motorja. A 19. századi gazdaságtörténészek megfigyelték, hogy a gazdasági növekedés mindig valamilyen technológiai fejlődés következtében gyorsult fel. Emellett azonban arra viszonylag kevés figyelmet fordítottak, hogy megértsék, hogy a technológiai változások hogyan vezettek a növekedéshez. Schumpeter az első közgazdászok között volt, aki hangsúlyozta az új termékek bevezetésének fontosságát a gazdasági növekedés szempontjából. Kifejtette, hogy az új termékek által gerjesztett verseny olyan nagymértékű, hogy mellette a már meglévő termékek árának a változtatása szinte mellékes. (Trott, 2005) Azaz sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy a gazdaság növekedésnek indul, ha új termékeket vezetünk be, mintha a meglévő termékek árát csökkentjük. A XXI. században leginkább az információs technika új lehetőségeinek a hatására jelentős változások valószínűsíthetőek. A fejlődési csomópontok, úgy mint a Szilícium-völgy, a London és Milánó közti ún. kék banán régió és a Tokió környéki klaszterek esetében megfigyelhető, hogy az elméleti kutatók, gyártmány- és technológiafejlesztők, menedzserek nagyon hatékony együttműködésben dolgoznak a sikeres innováció érdekében. A nukleáris, az infokommunikációs ipar, a biotechnológia új és új piaci lehetőségeket kínál minden térség számára. A korszerű technika alkalmazása egyes hagyományos ágazatok (pl. élelmiszer, textilipar) esetében is robbanásszerű ütemben terjed. A sikeres innovációk alkalmazása nem csak a legfejlettebbek körében (Finnországban és Írországban, illetve a távol-keleti kis tigriseknél), hanem Kínában és Indiában is tömeges. A mindezekre épülő a „tudásalapú”, vagy „új” gazdaság az országok versenyképességére is szignifikáns hatást gyakorol. (Pakucs – Papanek 2007) A vállalatoknak alkalmazkodni és fejlődni kell fennmaradásuk érdekében. Abban a tudatban kell működniük, hogy versenytársuk bármelyik pillanatban piacra dobhat egy új terméket, ami alapjaiban változtatja meg a versenyfeltételeket, vagyis a változási és alkalmazkodási készség alapvető a túléléshez. Napjainkra az innováció fogalma széles körben ismert és elfogadott. A kultúránk részévé vált, már-már kissé túlságosan elcsépeltnek is tűnhet. Már az 1994-95-ös években csak az Amerikai Egyesült Államokban 275 olyan könyvet jelentettek meg, amelynek a címében szerepelt az innováció kifejezés. (Trott, 2005) Az innováció és a versenyképesség vizsgálatának fókusza korábban a vállalati szint volt, mivel itt alakultak ki, jelentek meg a legfontosabb innovációk. Később ez vizsgálati nagyságrend módosult, mivel a kutatók felismerték, hogy az innovációs tevékenységben jelentős szerepet játszik egy adott térség, vagy nagyobb közösség teljesítőképessége. Manapság egyre fontosabb lesz a teljes értéklánc áttekintése, vagyis minden olyan szereplő figyelembevétele, amely hozzájárul a gazdasági sikerhez, egy adott termék sikerességéhez vagy éppen egy innováció kialakításához. (Pakucs – Papanek, 2006) Az innovációk területén egyre inkább rendszerekben érdemes gondolkodni, így lehet leginkább megismerni egy régió, ország vagy vállalkozás innovációs képességeit, teljesítményét (Inzelt – Szerb, 2003). A nemzetgazdaságok között egyértelműen a legerősebb gazdasággal az Amerikai Egyesült Államok és Japán rendelkezik, amely nagyban köszönhető komoly innovációs teljesítményüknek (menedzsment innovációk, e-business terjedése). Az Európai Unió vezetői a 90-es években elhatározták, hogy a lemaradást érdemes lenne mérsékelni, és így 2000-ben elfogadták a Lisszaboni programot, amelynek célja volt a tudás-alapú gazdaság kiépítése. Az előirányzott célokat nem sikerült megvalósítani 10 év alatt (vagyis 2010-re), mivel a program nagyrészt változatlanul hagyta a meglévő struktúrákat. (Papanek, 2008) Ugyanakkor a világ más országai, mint például India vagy Kína jelentős gazdasági növekedést mutattak fel az elmúlt időszakban, köszönhetően az olcsó munkaerőnek és gazdaságuk nagyságának. Az Európai Unió a világpiacon számos versenyképességi hátránnyal küzd.

39


Innováció és gazdaság

Annak ellenére, hogy a K+F szektor nagyon magas színvonalú Európában, a tudományos eredmények alkalmazása a gyakorlati életben, a gazdaságban mégsem valósul meg az elvárt mértékben. Emellett az amerikai és a japán termékek számos területen jobb piacképességgel rendelkeznek, mint az európaiak. Éppen ezért szükség lenne Európában arra, hogy a kutatás és az innováció közötti kapcsolatot megerősödjön, ennek során érdemes a tudás gazdasági értékké konvertálására összepontosítani, és így lehetségesség válna az üzleti siker erősítése. Mindemellett szükséges a kutatási keretfeltételek javítása is. Az Európai Unióban a leginkább innovatív országok (vagyis az élenjárók az innováció területén) a össz-innováció index 2006-os eredményei alapján (Papanek, 2008): Dánia, Németország, Finnország és Svédország. Az őket követő országok közé tartozik az Egyesült Királyság, Hollandia, Franciaország, Ausztria, Írország, Belgium. A felzárkózók csoportját alkotják Csehország, Litvánia, Lettország, Lengyelország, Portugália, stb. A leginkább elmaradottak között helyezkedik el Magyarország, Szlovákia, Olaszország, Görögország, Spanyolország, stb. Az egyik legfontosabb innovációra ható tényezőnek a második világháború óta az ipari kutatás és fejlesztés bizonyult. Azonban a közgazdászok hamar felismerték, hogy nincs közvetlen kapcsolat a K+F kiadások és a nemzeti gazdasági növekedési ráták között. Világossá vált, hogy az összefüggés sokkal komplexebb, mint azt elsőre gondolták. Így aztán szükségessé vált, hogy megértsék, hogyan befolyásolja a tudomány és a technológia a gazdasági rendszert. A 21. század elején legalább annyi vita övezi az innovációt, mint száz évvel ezelőtt. A jövőbeli siker, a múltbélihez hasonlóan abban a képességben rejlik, hogy tudjuk-e hasznosítani a tudásunkat és új termékeket kifejleszteni. (Trott, 2005) Annak a feltárása, hogy mindezt hogyan tegyük, az egyik legsürgetőbb menedzsment-kérdések egyike. A fentiek alapján is egyértelmű, hogy az innovációk a gazdasági növekedés szempontjából kritikus szerepet játszanak. A műszaki fejlődés hatására növekedhet a gazdaság, ez sokkal fontosabb tényező Solow szerint, mint a tőkeberuházás és a munkaerő gyarapodása. Schumpeter szerint a tudás szerepe kritikussá vált a gazdaság szempontjából, a műszaki fejlődés, az innováció képes a versenyképességet és a gazdasági dinamizmust megerősíteni. A nemzetközi vizsgálatok azt az eredményt mutatják, hogy az OECD-országokban – ötéves időszakot figyelembe véve – az ipari vállalkozások egynegyede hajt végre sikeres innovációt, a vállalkozások 50–60%-a rendszeres korszerűsítést eszközök, és 10–15%-a ténylegesen eredeti, új tudományos és technológiai eredményt hasznosító terméket vagy szolgáltatást vezet be a piacra. Ezzel szemben a magyar gazdaságban az innovációs teljesítményt produkáló vállalkozók aránya rendkívül alacsony. Az Unió által készíttetett CIS-3 Közösségi Innovációs Felmérés szerint hazánkban ma a vállalatoknak csak harmad akkora hányada tekinthető innovatívnak, mint az európai gazdaságokban. (Pakucs – Papanek, 2007) Magyarország szempontjából is egyértelmű, hogy a gazdasági teljesítmény egyik központi jelentőségű tényezője a vállalatok, cégek innovációs készsége, illetve az erre hatással lévő társadalmi és gazdasági környezet. Emellett fontos még az innovációs erőfeszítések sikeressége is. Hazánkban is jellemző az az európai jelenség, amely szerint léteznek jelentős kutatások magas színvonalon, de ezek gazdasági alkalmazása nem valósul meg. Emellett a kettős lemaradáshoz hozzájárul az is, hogy az országon belül is jelentős fejlettségbeli különbségek tapasztalhatóak: az ország legtöbb régiójának bruttó hazai terméke (GDP) jelentősen elmarad a főváros és vonzáskörzetének teljesítményétől. Mindez érzékelhető az innováció területén is. (Pakucs – Papanek, 2006) Továbbá a vállalati szférában nem jellemző igazán az innováció. Leginkább a multinacionális vállalatok fejlesztenek, a KKV-k körében ez nem igazán jellemző. Mindezek hátterében a következő okok állhatnak: kevéssé vállalkozás-barát gazdaságpolitika, korszerűsítés ellenes gazdasági környezet, elavult szakértelem és a forráshiány. (Papanek, 2008) A magyar gazdaság innováció teljesítményének növeléséhez szükséges a következőket figyelembe venni (Pakucs – Papanek, 2007): Az innovációkat létrehozókat kimagasló társadalmi elismerésben kell részesíteni. Érdemes szerepüket erősíteni a társadalmi, gazdasági és politikai életben. Meg kell akadályozni ezáltal, hogy a vállalkozási és innovációs motivációval rendelkezők elhagyják az országot. Támogatni szükséges az innovációra képes cégeket finanszírozási lehetőségeik növelésével, illetve a szükséges bürokrácia csökkentésével. Mindezek erősíthetik az érintett vállalkozások önfinanszírozó képességét. Olyan kutatásokat érdemes támogatni és finanszírozni állami forrásokból, amelyek kifejezetten képesek az innovációkhoz hozzájárulni. Ezáltal oldani lehetne a hazai multinacionális vállalatok anya vállalathoz kapcsolódó függőségét a kutatás területén.

40



Mindezeken felül az egész társadalomban, gazdaságban szükséges az innováció elismertségének erősítése, és beágyazottságának támogatása. A növekvő gazdaság képes leginkább kitermelni az innovációkat.

A GDP-hez mérten hazánkban a K+F ráfordítás nagyságrendjében egyértelmű növekedés tapasztalható 1998 és 2002 között, míg azóta stagnálás és kisebb visszaesés mutatkozik. Reálértéken mindez növekvő nagyságú kiadásokat jelent a folyamatosan növekvő GDP miatt, ugyanakkor megállapítható, hogy a gazdaságban nem sikerült jobban előtérbe kerülnie a kutatási és fejlesztési tevékenységnek, pedig ez szolgálhatná a további fejlődést. A különböző szektorok közötti kiadások tekintetében a belső arányok jelentős változáson mentek keresztül: a vállalati kiadások aránya megnőtt, míg a kormányzati és a felsőoktatási intézményeké nagyjából stagnált a vizsgált időszakban, vagyis 1998 és 2008 között. Hazánkban az érintettek számára az innováció fogalma és gazdasági jelentősége nem egyértelmű teljesen, sokféle felfogás és értelmezés jelenik meg a különböző szereplők között. Az elmúlt évek kormányzati törekvéseit egy nemrég publikált elemzés nem tartja megfelelően elkötelezettnek. Magyarországon a kutatás és fejlesztésre 2004 és 2009 között átlagosan évente a GDP 0,8-1%-át fordították. Ebben jelentős szerepet játszott a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap, ugyanakkor megállapítható, hogy az alapnak köszönhetően nem nőttek reálértéken jelentősen az innováció támogatására fordított állami források, mivel az alap létrehozásával párhuzamosan az egyéb kormányzati támogatások körét és nagyságát szűkítették. Országos szinten az Alap leginkább a közfinanszírozású K+F intézmények tevékenységét támogatta, emellett forrásokat juttatott a vállalati szektornak is, ezen belül leginkább a K+F intenzív szegmensnek. A tanulmány szerzői szerint egyes szektorokban jelentős, azaz többszörös megtérülés tapasztalható a tovagyűrűző hatásoknak köszönhetően. Emellett elősegítették a támogatások az együttműködés erősödését az egyes szereplők között, valós együttműködési kapcsolatok kialakítását, illetve a kutatók gyakorlatorientáltságának növekedését. Összességében az innováció-tudatosabb gondolkodás kialakítását támogatta az Alap. (KTIA, 2010)

4.2. A Triple Helix modellről Etkowitz és Leydesdorf nevéhez köthető az úgynevezett Triple Helix modell, amelynek segítségével azt a konklúziót vonhatjuk le, hogy az egyetemi, a vállalati és kormányzati aktorok között egyre szorosabbá és mélyebbé válik a kapcsolat. A modell abból a feltevésből indul ki, hogy a 3 szféra közti kapcsolat biztosítja a fejlődést, visszacsatolások által segítve. Triple Helix sémában nem vitatva a K+F szféra, illetve a vállalatok innovációs szerepének kiemelkedő jelentőségét, az állam - támogató - szerepének fontosságára hívták fel a figyelmet. A globalizálódó gazdasági verseny miatt nő az egymásrautaltság, megszűnni látszódnak a határok a különböző szférák között. A három szféra közötti kapcsolat a közös intézmények megjelenésével kezdődött majd egyre csak erősödni látszik a közös cél érdekében. Egymás munkáját segíthetik azáltal, hogy az intézmények lehetővé teszik a problémák közös megoldását, egymás kisegítését. Például az állam oktatási projekteket vállal, a vállatok erőteljes kutatási tevékenységet folytatnak. Különösen a vállalati és az oktatási szféra került közel egymáshoz, amelyet a folyamatos információ valamint tudatáramlása tesz lehetővé. Gondoljuk csak arra, hogy nagyvállatok vezetői egyetemeken tartanak beszámolókat, előadásokat vagy pedig hogy egyetemi kutatómunkával elért eredményeket a vállalati szféra elemei ültetnek át a gyakorlatba. (Tilinger, 2009)

41



Forrás: Etzkowitz- Leydesdorff [2000] 111. oldal A korábban fontos „lisszaboni stratégia” mellett figyelembe kell venni az EU 2020 elvárásait is, ahol a fő szempontok közül az egyik az innováció. Fontos megemlíteni, hogy a határon átnyúló ás transznacionális programok az innovációban érdekelt szereplőket próbálják közös gondolkodásra, együttműködésre kényszeríteni, Uniós szinten a jó gyakorlatok és megoldások átvételre bíztatni. Egy másik fontos feladat a Kutatás+Innováció támogatását jelenti, azért hogy az üzleti szféra növelni tudja majd a kutatási ráfordításait, de az ehhez vezető úton mindig fontos szem előtt tartani, hogy számos egyéb tényező befolyásolja az innovációt, nemcsak a kutatási tevékenység mértéke és hatékonysága. A Triple Helix modellnek vagyis az innováció hármas egységének van egy újabb kiterjesztése a civil szereplők bevonásával, ezt a négyes egység (quadruple helix) modellnek nevezik.

4.3. A gazdaságfejlesztési stratégiák és az innováció

Az Európa 2020 stratégia Az Európai Bizottság 2012. márciusában fogadta el az Európa 2020 stratégiát, mely a térség következő évtizedre szóló fejlesztési alapdokumentuma. A stratégia célja, hogy változó világunkban az EU gazdasága intelligens, fenntartható és inkluzív legyen. E három, egymást kölcsönösen erősítő prioritás azt hivatott elősegíteni, hogy az Unióban és a tagállamokban magas legyen a foglalkoztatottság és a termelékenység, és erősödjön a társadalmi kohézió. Az EU öt nagyszabású célt tűzött ki maga elé: a foglalkoztatás, az innováció, az oktatás, a társadalmi befogadás és az éghajlat/energiapolitika területén, melyeket 2020-ig kíván megvalósítani. Mindegyik tagállam saját nemzeti célokat fogadott el az említett területeken, a stratégia megvalósítását pedig konkrét uniós és tagállami intézkedések segítik.2020-ra az EU egészének teljesítenie kell az alábbi öt célt:

42



Cél meghatározása

Számszerűsíthető célkitűzés

1. Foglalkoztatás

Biztosítani kell, hogy a 20–64 évesek körében a foglalkoztatottság aránya elérje a 75%-ot.

2. K+F/innováció

Az EU (köz- és magánforrásból származó) GDP-jének 3%-át a kutatás/fejlesztés és az innováció ösztönzésére irányuló beruházásokra kell fordítani.

3. Éghajlatváltozás/energia

Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását 20%-kal csökkenteni kell az 1990-es szinthez képest (vagy akár 30%-kal, ha adottak az ehhez szükséges feltételek). A megújuló energiaforrások arányát 20%-ra kell növelni. Az energiahatékonyságot 20%-kal kell javítani.

4. Oktatás

A lemorzsolódási arányt 10% alá kell csökkenteni. El kell érni, hogy a 30 és 34 év közötti uniós lakosok legalább 40%-a felsőfokú végzettséggel rendelkezzen.

5. Szegénység/társadalmi kirekesztés

Legalább 20 millióval csökkenjen azok száma, akik nyomorban és társadalmi kirekesztettségben élnek, illetve akik esetében a szegénység és a kirekesztődés reális veszélyt jelent.

Az Európai Unió Duna régióra vonatkozó stratégiája

Az Európai Tanács 2011. júniusában fogadta el a Duna Régió Stratégiát, az EU legújabb makroregionális stratégiáját. A dokumentum alapján a Duna mentén rendelkezésre álló jelentős kutatási és innovációs lehetőségek kiaknázásával a régió kereskedelmi és vállalkozási tekintetben az EU élmezőnyébe kerülhet, az oktatás és a foglalkoztatás területén jelentkező egyenlőtlenségek kiküszöbölhetők. A közösen végzett munka az innováció, az idegenforgalom, az információs társadalom, az intézményi kapacitás és a marginalizálódott közösségek kérdéskörében mind-mind meg fogja hozni gyümölcsét. • Közlekedés: Az innovatív technológiákat a piac igényeinek megfelelően kell támogatni. • Energia: Nagyon fontos a tapasztalatcsere, legfőképp az intelligens hálózatok, az intelligens városok és az ökoinnováció terén. • Kutatás és innováció: A kutatási infrastruktúra célzott támogatása serkenteni fogja a szakértelmet, és elmélyíti a „tudásszolgáltatók”, a cégek és a politikai döntéshozók közötti kapcsolatépítést. A régiónak a nemzeti és a regionális forrásokat jobban ki kell használnia, valamint a lehető legjobban profitálnia kell az Európai Kutatási Térségből. A meglévő kétoldalú megállapodásokat egyre inkább a többoldalú koordináció irányába kell továbbfejleszteni. A folyam felső folyásvidékén található innovatív – valóban világszínvonalú – régiók a folyam alsó folyásvidékén található fejlődő régiók számára is előnyt jelenthetnek • Vállalkozások: Európa néhány legjobban teljesítő régiója is ezen a területen található. Más régiók viszont hozzájuk képest nagyon le vannak maradva. E viszonylag fejletlen régiókban jobb kapcsolatokat kell kialakítani az innováció és a vállalkozástámogató intézmények között. A kiválósági központok közötti klasztereknek és kapcsolatoknak az oktatási és kutatói hálózatokba való beemelésével a folyam felső szakaszán megtelepedett vállalkozások versenyképessége az egész régióra ki fog terjedni.

43



A teljes régió integrációjának elősegítése érdekében a stratégia az uniós szakpolitikák, illetve a jogszabályok végrehajtását hivatott erősíteni. Politikai támogatást nyújt a meglévő kezdeményezések számára, és jobban előtérbe hozza őket. A stratégia végrehajtásának operatív feltételrendszere, intézményi háttere a tananyag készítésekor egyelőre kialakulatlan, a részletek tisztázása várhatóan a 2014-2020. évi költségvetési periódus jogszabályainak elfogadásával párhuzamosan fog megtörténni. A Horizont 2020 keretprogram A Horizont 2020 keretprogram a kontinens globális versenyképességének növelését célzó Európa 2020 stratégia „Innovatív Unió” elnevezésű kiemelt kezdeményezésének egyik alappillére.

Az Európai Unió számos technológia terén továbbra is az elsők között van a világon, azonban mind a tradicionálisan fejlett, mind a feltörekvő gazdaságok egyre erősebb versenytársat jelentenek a számára. Következő lépésként a Tanács és az Európai Parlament megvitatja a Bizottság javaslatát annak érdekében, hogy azt még 2013 vége előtt el lehessen fogadni. A leegyszerűsített programszerkezetnek, az egységes szabályrendszernek és a bürokratikus akadályok felszámolásának köszönhetően a Horizont 2020 keretprogram által biztosított finanszírozás hozzáférhetősége is javulni fog. A Horizont 2020 keretprogram legfontosabb újdonságai a következők: drasztikusan leegyszerűsödik a költségvisszatérítési rendszer, mely egyetlen, a közvetett költségek meghatározására szolgáló egységes átalányfinanszírozási rátán és két, a kutatási, illetve a piacközeli tevékenységekre vonatkozó finanszírozási rátán alapul; egységes hozzáférési pont kerül kialakításra a résztvevők számára; kevesebb lesz a papírmunka a pályázatok készítése során; és megszűnnek a szükségtelen ellenőrzések és auditok. Az egyik legfontosabb célkitűzés a pályázat benyújtása és a támogatás kézhezvétele között eltelt idő átlagosan száz nappal történő csökkentése, így valamennyi projektet gyorsabban el lehet majd indítani. A Horizont 2020 keretprogram első ízben foglalja egységes keretbe valamennyi európai uniós kutatás- és innováció finanszírozási eszközt. Minden eddiginél nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a tudományos áttörésekből üzleti lehetőségeket biztosító és sokunk életét jobbá tévő innovatív termékek és szolgáltatások születhessenek. Ezzel egyidejűleg drasztikusan visszaszorítja a bürokráciát, a szabályok és eljárások egyszerűsítésével pedig a legjobb kutatók és még több innovatív vállalkozás érdeklődését igyekszik felkelteni. A Horizont 2020 keretprogram három alapvető fontosságú célkitűzésre összpontosít a támogatások odaítélésekor. Az erre a célra elkülönített 24,6 milliárd euróval – többek között az igen sikeresen működő Európai Kutatási Tanácsnak (EKT) szánt támogatás 77%-os emelésével – a program az EU-nak a tudományok terén világviszonylatban betöltött vezető szerepét igyekszik megerősíteni. A keretprogram 17,9 milliárd eurós költségvetéssel járul hozzá, hogy az EU – ipari vezető szerepét megőrizve – továbbra is élen járjon az innovációban, amit a kulcsfontosságú technológiák 13,7 milliárd eurós támogatásával, a tőkéhez való szélesebb körű hozzáférés biztosításával, valamint a kis- és középvállalkozások segítésével tervez elérni. Végezetül a keretprogram 31,7 milliárd eurót irányoz elő a következő hat igen fontos, Európa egésze számára kihívást jelentő kérdés megoldására: egészség, demográfiai változások és jólét; élelmezésbiztonság, fenntartható mezőgazdaság, tengerkutatás és tengerhasznosítási célú kutatás, valamint a biogazdaság; biztonságos, tiszta és hatékony energia; intelligens, környezetkímélő és integrált közlekedés; éghajlatváltozás, erőforrás-hatékonyság és nyersanyagok; valamint inkluzív, innovatív és biztonságos társadalmak. A fenti fejezetekben bemutatott innovációs stratégiákhoz kapcsolódóan 2013 nyarára készülnek az a tagországok és régióik Intelligens szakosodási stratégiáik (S3 – smart specialasation strategy), emellett pedig a Befektetés a

44



jövőbe elnevezésű hazai KFI stratégia. Ezek a stratégiai dokumentumok a tananyag modul készítéskor még nem kerültek elfogadásra, ezért a végleges verziókról a NIH honlapján http://www.nih.gov.hu címen lehet tájékozódni.

4.4. Áttekintő kérdések és ajánlott irodalom Milyen szerepet tölt be az innováció a gazdaságban? Mi szükséges a vállalkozások innovációs képességének növeléséhez? Milyen szinten áll a magyar gazdaság innovációs teljesítménye? Mi a Triple Helix modell lényege? Melyek az EU 2020 stratégiájának a céljai? Mire terjed ki a Horizon 2020 stratégia?

Ajánlott irodalom Dr. Pakucs, János és Dr. Papanek, Gábor. Innováció menedzsment kézikönyv. Budapest. 2006. Bajmóczy. (2007). Technológiai inkubáció elmélete és alkalmazási lehetőségei hazánk elmaradott térségeiben. (doktori értekezés, Szeged). Attila, Tilinger. (2010). A regionális innovációs rendszerek fejlesztési lehetőségei az Észak-Dunántúli térség példáján. (doktori értekezés, Győr). Trott, Paul. Innovation Management and New Product Development. 2005. Etzkowitz, H. és Leydesdorff (eds), L.. Universities and the Global Knowledge Economy. A Triple Helix of University – Industry - Government Relations. Pinter. London. 1997.

45


5. fejezet - Irodalomjegyzék A Horizon 2020 program honlapja: http://ec.europa.eu/research/horizon2020/index_en.cfm?pg=h2020 A Nemzeti Innovációs Hivatal honlapja: http://www.nih.gov.hu/ Alapismeretek az Európai Unióról http://europa.eu/about-eu/ hivatalos weboldal Az Európai Unió innováció-politikája (2009) http://europa.eu.int/ Az Európai Unió portálja: www.europa.eu.int Az Európai Unió támogatási rendszerének joga és intézményrendszere Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ, Budapest 2007. Szerkesztő: dr. Perger Éva Az Európai Unió fejlesztési forrásai II. Projektciklus-menedzsment Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ, Budapest 2007. Szerkesztő: Kádár Krisztián Az EU kohéziós politikájának jövője valamint a Strukturális Alapok intézményrendszere Magyarországon 2010, forrás: a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség honlapja: http://www.nfu.hu/ A TANÁCS 1999. június 21-i 1260/1999/EK RENDELETE a Strukturális Alapokra vonatkozó általános rendelkezésekről, Az 438/2001/EK Rendelet a strukturális alapok keretében nyújtott támogatások irányítási és ellenőrzési rendszerei tekintetében az 1260/1999/EK Rendelet végrehajtásának részletes szabályairól Az Ausztria-Magyarország Phare CBC program „Az együttműködés fejlesztése a képzés, szakképzés és a kutatás területén” 2002/317-02-01 szerződésszámú projekt keretében fejlesztett tananyagok, Farsang Zoltán 2004. október. Bajmóczy (2007): Technológiai inkubáció elmélete és alkalmazási lehetőségei hazánk elmaradott térségeiben (doktori értekezés,Szeged) Bevezetés a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap támogatásainak rendszerébe, MEH 2004. Dőry Tibor (2005): Regionális Innováció-politika (Dialog Campus Kiadó, Budapest-Pécs) Európáról módszeresen (tanári módszertani kézikönyv) – DHV Magyarország, Budapest 2002. Európai Unió jogszabályainak gyűjteménye http://europa.eu.int/eur-lex/en/index.html Etzkowitz, H. – Leydesdorff, L. (eds): Universities and the Global Knowledge Economy. A Triple Helix of University – Industry - Government Relations. Pinter. London. 1997. Forman Balázs: Az Európai Unió Strukturális és Előcsatlakozási Alapjai, Európai Bizottság Magyarországi Delegációja Budapest, 2001 Inzelt (1998): Bevezetés az innovációs menedzsmentbe (Műszaki könyvkiadó, Budapest) Jarjabka Ákos – Lóránd Balázs Az innováció alapjai és megjelenési területei Pécs 2010. Kengyel Ákos: Az Európai Unió regionális politikája, Aula Kiadó; Budapest, 1999 Kengyel Ákos (2002): Az Európai Unió regionális politikája, 2. átdolgozott kiadás, AULA Kiadó, Budapest, 2002 Kennedy (1968) – Hivatkozza: Innováció menedzsment (2010) http://edu.gtk.uni-miskolc.hu/moodlegtk/ 2012.03.23

46


Irodalomjegyzék

Nemzeti Innovációs Hivatal Honlapja A http://www.nih.gov.hu/ 2012.04.16. Nemzeti Innovációs Hivatal Honlapja B http://www.nih.gov.hu/nemzetkozi-tevekenyseg/7-keretprogram-hattere/7keretprogram-hattere 2012.04.16 Oslo-Eurostat Kézikönyv (2005): (3. kiadás,Párizs) ÖSSZEFOGLALÓ a 2014-2020 programozási időszakra vonatkozó EU-s keretrendszerről – a Nyugat-dunántúli regionális Fejlesztési Ügynökség előterjesztése a Zala megyei Közgyűlés számára, 2012. november Dr. Pakucs János-Dr. Papanek Gábor: Innováció menedzsment kézikönyv, Budapest, 2006. Rechnitzer János – Smahó Melinda: Területi politika, Akadémiai Kiadó, 2011. Schumpeter J. A. (1980(1912)): A gazdasági fejlődés elmélete (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest) Tilinger Attila (2010): A regionális innovációs rendszerek fejlesztési lehetőségei az Észak-Dunántúli térség példáján (doktori értekezés,Győr) Trott Paul - Innovation Management and New Product Development, 2005 Vecsenyi (1981) - Hivatkozza: Innovációs menedzsment (2010) http://edu.gtk.uni-miskolc.hu/moodlegtk/ 2012.03.16.

47


Európai Uniós és innovációs alapismeretek

Recommend Documents