Szamuely Tam´ as ´ A TEGNAP VISSZAADASA K´et kort´ ars olasz m˝ ur˝ ol
Ez a r¨ovid kis essz´e teljess´eggel a v´eletlen sz¨ ul¨otte. Nemr´eg olvastam ugyanis Umberto Eco reg´eny´et, A tegnap sziget´et Barna Imre kit˝ un˝o magyar´ıt´as´aban, s a sors u ´gy hozta, hogy ´epp egy nappal azut´an, hogy a k¨otetet visszahelyeztem a k¨onyvespolcra, meghallgattam Luciano Berio Rendering (Visszaad´ as) c´ım˝ u 1990-ben befejezett m˝ uv´et, amelynek els˝o lemezfelv´etele a szerz˝o vez´enylet´evel a m´ ult ´ev nyar´an l´atott napvil´agot. ´Igy ad´odott teh´at, hogy az ´elm´enyek id˝obeli k¨ozels´ege folyt´an bel´em has´ıtott a felismer´es: e k´et, l´atsz´olag teljesen k¨ ul¨ onb¨ oz˝ o m˝ u – minden bizonnyal szint´en a v´eletlen folyt´an, vagy tal´an m´egsem? – egyazon alapk´erd´est boncolgatja, ´es kettej¨ uk konjunkci´oj´aban a lehets´eges v´alaszok is sokkal tiszt´abban l´epnek el´enk. Gondos filol´ogiai elemz´es u ´tj´an bizony´ara e rokons´ ag m´elyebbre ny´ ul´ o gy¨okereit is felt´arhatn´ank, ´am erre m´egsem v´allalkozom, m´egpedig h´arom okb´ ol. Ezek k¨oz¨ ul az els˝o ´es legfontosabb, hogy nem ´erzem magamat avatottnak e munka elv´egz´es´ere, csup´an n´eh´ any szempont felvet´es´ere. A m´asodik, hogy az anal´ogi´ak boncolgat´ asa k¨oztudottan vesz´elyes j´at´ek: egy id˝o ut´an az ember annyira bel´ej¨ uk szeret, hogy hajlamos minden apr´o v´eletlennek roppant jelent˝os´eget tulajdon´ıtani. Ez´ert gondoltam u ´gy, hogy a fel¨ uletess´eg m´egiscsak kellemesebb b˝ un a t´ ulz´asn´al, s˝ot, ak´ar er´enyt is lehet bel˝ole kov´ acsolni, ha kell˝ o r¨ovids´eggel p´aros´ıtjuk. Egy eff´ele gondolati impromptu r´aad´ asul meg˝ orizhet valamit az eredeti ¨otlet spontaneit´as´ab´ol, nem is besz´elve annak m´elys´eges szubjektivit´as´ ar´ ol – ´ıme, ez d¨ont´esem harmadik oka. I. De mir˝ol is van sz´o? Eco reg´eny´et aligha kell bemutatni az olvas´oknak, bizony´ ara sz´ amosan vannak k¨ozt¨ uk olyanok, akiknek sz´am´ara, hozz´am hasonl´oan, az elm´ ult kar´ a´ csony hossz´ u olvasm´ anya volt a k¨onyv. Erj¨ uk teh´at be e hely¨ utt azzal, hogy a m˝ u hamis´ıtatlan, vagy legal´abbis hamis´ıtott kalandreg´eny, amelynek h˝ose egy piemonti ifj´ u, aki az 1640-es ´evekben a sors viszontags´agai folyt´an tengerre sz´allni k´enyszer¨ ul, majd u ´jabb viszontags´ agok folyt´an haj´ot¨or´est szenved egy nehezen azonos´ıthat´o d´eltengeri sziget k¨ ozel´eben, azon a d´elk¨ or¨ on, amely az ´oraigaz´ıt´as szempontj´ab´ol a tegnapi napot a mait´ol elv´ alasztja. Kijutni azonban nem tud a szigetre, ahol Eur´op´ahoz k´epest 12 ´or´aval kor´abbat mutatna az ´ora, csup´an egy, a part k¨ozel´eben horgonyz´o m´asik haj´ora k´epes felkapaszkodni, ahol viszont m´ar Eur´op´ ahoz k´epest 12 ´or´aval, s ´ıgy a szigethez k´epest 24 ´or´aval k´es˝ obb van. Berio m˝ uv´enek ismertet´es´ehez szerencs´ere nincs sz¨ uks´eg eff´ele agytorn´ara, b´ar ez esetben is ´erdekes szellemi kalanddal ´allunk szemben. A kiindul´asi alapot itt Schubert t¨ ored´ekben maradt utols´o szimf´oni´aj´anak v´azlatai szolg´altatj´ak, amely a hagyom´anyos sz´ amoz´ as szerint a tizedik lett volna a sorban, ´es a szerz˝o m´asodik szimfonikus korszak´ anak 1
harmadik darabjak´ent a Befejezetlen h-mollja, valamint az utols´o befejezett szimf´onia C-d´ urja ut´an D-d´ ur lett volna az alaphangneme. A szimf´onia rekonstrukci´oj´ara t¨obb muzikol´ ogus is k´ıs´erletet tett m´ar (legut´obb Brian Newbould a bicenten´arium alkalm´ ab´ ol), Berio azonban m´as utat k¨ovet. A fennmaradt t¨ored´ekeket a k´es˝oi Schubert-st´ılust k¨ovetve hangszereli meg, ´am k¨oz´ej¨ uk “k¨ot˝ oanyagk´ent” saj´at kompon´al´as´ u ´atvezet˝o r´eszeket illeszt. Ahogy ˝o maga ´ırja magyar´ az´ o sz¨oveg´eben: “C´elom az volt, hogy azokat a modern restaur´ al´ asi krit´eriumokat k¨ ovessem, amelyek megpr´ ob´ alj´ ak feleleven´ıteni a r´egi sz´ıneket, an´elk¨ ul azonban, hogy el pr´ ob´ aln´ ak rejteni az id˝ o okozta k´ arokat, s ´ıgy n´eha elker¨ ulhetetlen¨ ul u ¨res foltokat hagynak a kompoz´ıci´ oban (mint p´eld´ aul Giotto assisi fresk´ oi eset´eben)”. Innen a m˝ u angol c´ıme, amely jelenthet ´erz´ekeltet´est, ´abr´azol´ast, s˝ot interpret´aci´ot is, ´am m´egis jobbnak l´attam a sz´o eredeti gy¨oker´et h´ıven t¨ ukr¨oz˝o visszaad´as sz´oval ford´ıtani – b´ar az angol eredeti kiz´ar´ olag a sz´o ´atvitt ´ertelm´enek felel meg, voltak´eppen m´egiscsak arr´ol van itt sz´o, hogy Berio visszaadja nek¨ unk Schubertet, amint a restaur´atorok is visszaadj´ak nek¨ unk Giott´ot, vagy legal´abbis azt, ami bel˝ole az id˝ok sor´an r´ank maradt. Eco pedig visszaadja nek¨ unk a kalandreg´enyt: azt a borzongat´oan j´oles˝o, visszafojtott izgalmat, amellyel gyermekkorunkban a Robinsont ´es Verne Gyul´at olvastuk. A m˝ ufaj hagyom´ anyaihoz val´ o ragaszkod´as´aban egy olyan, a kalandreg´enyszerz˝ok ´altal is el˝ oszeretettel alkalmazott ´ır´ oi fog´assal ´el, amely elbesz´el´es´et Berio munk´aj´ahoz k¨ozel´ıti: all´ıt´ ´ asa szerint k¨onyve a f˝oh˝ os, az a bizonyos piemonti sz´armaz´as´ u Roberto de la Grive h´ atrahagyott jegyzetein alapul, s ˝o azok alapj´an igyekszik rekonstru´alni az esem´enyeket, a kirajzol´od´ o t¨ort´enet feh´er foltjait saj´at spekul´aci´oival t¨oltv´en ki. A k´et m˝ uvet ezen az alapon p´arba ´all´ıtani term´eszetesen nevets´eges volna, hiszen m´ıg de la Grive u ´r feljegyz´esei a mer˝o fikci´ o birodalm´aba tartoznak, addig Schubert v´azlatai nagyon is val´os´agosak. T´ agabb perspekt´ıv´ ab´ ol szeml´elve az u ¨gyet azonban az ¨osszevet´es m´egsem annyira t´ ulz´ o, mint els˝o pillant´ asra t˝ unik. El˝osz¨ or is az´ert, mert azt mutatja, hogy a restaur´al´ast mindk´et szerz˝ o ´erdekes ´es legitim m˝ uv´eszi tev´ekenys´egnek tartja – ennek a mik´entj´er˝ol m´eg sok sz´ o esik majd. Az Eco ´altal alkalmazott gyermekded tr¨ ukk¨ot sok-sok ´ır´o vetette be a XVII. sz´azad ´ota, m´egpedig itt nem is csup´an reg´enyszerz˝okre gondolok, hiszen, amint azt j´ol tudjuk, filoz´ofus is akadt k¨ozt¨ uk. A romantikus-reg´enyes tr´efa rejtett c´elja az, hogy r´ avil´ ag´ıtson a tapasztalatok sz¨ uks´egk´eppen hi´anyos, t¨ored´ekes volt´ara, ´es a m˝ uv´eszet avagy a b¨olcselet t´argyk¨ or´ebe utalja az adatok k¨ozti koh´ezi´o megteremt´es´et. M´ asfel˝ ol az ¨osszehasonl´ıt´ as annyiban mindenk´epp jogos, hogy mindk´et szerz˝o egy-egy divatjam´ ult m˝ ufajhoz ny´ ul a maga k´ets´egk´ıv¨ ul saj´atos eszk¨ozeivel. A klasszikus kalandreg´eny ma m´ar halott, vagy legal´abbis jelenkori reprezent´ansait nem sz´ıvesen soroljuk az elitisztikusan “min˝os´egi irodalomnak” nevezett kateg´ori´aba. A kort´ars zeneszerz˝ok sem igen ny´ ulnak el˝oszeretettel a nagy form´ahoz, hagyom´anyos ´ertelemben vett szimf´onia kev´es terem manaps´ag. Ezen a ponton meg kell eml´ıten¨ unk, hogy sem Ec´onak, sem Beri´onak nem ez az els˝o ilyen jelleg˝ u munk´ aja: az el˝obbinek a kor´abban megjelent k´et reg´enye is meglehet˝ osen hasonl´o s´em´ at k¨ovetett, ´am azokat m´eg ´ert´ekelhett¨ uk m˝ ufaji u ´j´ıt´ask´ent is, szemben a jelen munk´ aval, amely mindenk´epp visszakanyarod´as (f´ajdalom, saj´at kor´ abbi otleteihez is – node most nem err˝ol sz´olunk). Berio pedig hossz´ ¨ u alkot´oi p´aly´aja sor´an sz´ıvesen k´esz´ıtett feldolgoz´asokat r´egebbi szerz˝ok, mint p´eld´aul Monteverdi vagy Boccherini m˝ uveinek felhaszn´al´ as´ aval, s˝ot, “befejezte” Mozart torz´oban maradt Zaide c´ım˝ u ´ kisoper´aj´ at. Erz´esem szerint azonban ebben az esetben munk´aj´anak jellege min˝os´egileg 2
m´ as – m´ıg p´eld´ aul a Renderinggel egyazon felv´etelen szerepl˝o Boccherini-feldolgoz´ asn´ al nem k´ets´eges, hogy ki tekinthet˝ o a m˝ u val´odi szerz˝oj´enek (valahogy u ´gy, mint Stravinsky Pulcinell´ aj´ an´ al), addig itt Berio teljes komolys´aggal j´atssza a “restaur´ator” szerep´et. Ebben a t´agabb ´ertelemben Eco is restaur´ator: egy m˝ ufaj leporol´oja. II. ´ itt ´erkez¨ Es unk el f˝ot´em´ ankhoz: hogyan v´egzik szerz˝oink a restaur´atori munk´ at, vagy, t´ag´ıtva a k´erd´est: hogyan b´annak a historikus anyaggal? Nos, semmik´eppen sem igyekeznek m´ uzeumba z´arni, annak ellen´ere, hogy rendk´ıv¨ uli m˝ ugonddal dolgozz´ak fel. Berio annak rendje ´es m´odja szerint hangszereli meg a schuberti v´azlatokat – b´ar term´eszetesen, l´ev´en Ravel mellett sz´azadunk tal´an legnagyobb hangszerel˝oje, munk´aja szipork´azik az ¨otletekt˝ ol. Ezek a megold´asok azonban semmik´epp sem idegenek a korai XIX. sz´azad, ´es k¨ozelebbr˝ ol Schubert st´ılus´ at´ ol. Mit¨obb, a saj´at kompon´al´as´ u r´eszekben is sz´amos mot´ıvumot mer´ıt a schuberti t¨ored´ekekb˝ol, illetve a mester m´as k´es˝oi m˝ uveib˝ol. ´Igy h´at a darabot hallgatva n´eha az a benyom´asunk t´amad, mintha nem is csak a konkr´et Schubertszimf´ onia felt´amaszt´ as´ at k´ıs´ereln´e meg Berio, hanem mintegy l´atleletet k´ıv´anna adni a mester alkot´ oi m˝ uhely´er˝ ol a hal´ala el˝otti h´onapokb´ol. Ebben a m˝ uhelyben sok minden f´elk´esz ´allapotban van m´eg, n´eha csak egy-egy fut´o ¨otlet, pr´ob´alkoz´as villan fel – k¨oz¨ ul¨ uk sz´ amosan ´ıgy is ˝orz˝ odnek meg az ut´okor sz´am´ara. Hasonl´ o ´altal´ anos jelleg˝ u ´eszrev´eteleket tehet¨ unk Eco m´odszer´er˝ol is. A m˝ u szerkeszt´ese l´enyeg´eben megfelel a klasszikus kalandreg´eny-k´anonnak: az els˝o sz´az oldal id˝oj´ at´ek´ at´ ol eltekintve a cselekm´eny line´arisan halad el˝ore, u ´jabb ´es u ´jabb szerepl˝ok t˝ unnek fel, majd l´epnek ki a cselekm´enyb˝ ol v´eg´erv´enyesen, u ´jabb ´es u ´jabb rejt´elyek mer¨ ulnek fel, amelyek azt´an nemsok´ara meg is old´odnak – ´ıgy sodorj´ak a reg´enyt a tenger ´es a m˝ ufaji szab´ alyok hull´ amai a m´eg ismeretlen befejez´es fel´e. S a zenem˝ uvel kapcsolatos m´asik megjegyz´es¨ unknek is megtal´alhatjuk itt a p´arj´at: ahogy Berio mindenf´ele korabeli anyag felhaszn´ al´ as´ aval teremti u ´jra a schuberti atmoszf´er´at, u ´gy Eco is mintegy a XVII. sz´azad els˝o fel´enek kisenciklop´edi´ aj´ at ny´ ujtja ´at nek¨ unk. Eco m˝ uv´eben majd minden b´ utordarab “antik”: korh˝ uek a tudom´anyos, filoz´ofiai fejteget´esek, a korabeli politikai ´eletre val´o utal´asok, az irodalmi referenci´ak; s˝ot m´eg k´epz˝om˝ uv´eszeti csecsebecs´eket is bezs´ ufol m˝ uv´ebe a szerz˝o, amikor p´eld´ aul Arcimboldo fant´ aziaportr´eira vagy Rembrandt Anat´ omiai leck´ej´ere c´elozgat sz´ and´ekoltan ´atl´ atsz´ o m´odon. Eme igyekezet´eben k´ets´egk´ıv¨ ul elt´er a r´egi, mondjuk Scottvagy Dumas-f´ele kalandreg´enyekben megszokottakt´ol: m´ıg a k¨ uls˝os´egek hiteless´ege ott is els˝ orend˝ u fontoss´ ag´ u, a dial´ogusokban megvitatott eszm´ek m´ar a szerz˝o saj´at kor´ anak gondolatvil´ ag´ at t¨ ukr¨ ozik. Nem u ´gy Ec´on´al, aki a mentalit´asok korh˝ us´eg´ere is u ¨gyel. Mindezek ellen´ere azt ´all´ıtottam az im´ent, hogy a szerz˝ok a t¨ort´eneti anyagot nem z´ arj´ ak m´ uzeumba, nagyon is mai m˝ uveket alkottak. Hogy mib˝ol ´erz´ekeli ezt Eco olvas´ oja? Abb´ ol a nyugtalans´ ag´erzetb˝ ol, ami a k¨onyv olvas´as´at v´egigk´ıs´eri. A szerz˝o egy pillanatig sem igyekszik elb´ ujni historikus figur´ai m¨og´e, u ´jra ´es u ´jra apr´o utal´asokkal int benn¨ unket arra, hogy mindez csak szerepj´at´ek, s az olvas´o mindv´egig azt v´arja, hogy a t¨ort´enelmi vil´ ag egyszer csak szertefoszlik majd, ´atadva hely´et valamely igencsak t¨ort´enelmietlen megold´ asnak. M´eg evidensebb ez a nyugtalans´ag´erzet Berio m˝ uv´enek hallgat´asakor, azon nagyon is pr´ozai okn´al fogva, hogy sohasem tudhatjuk, mikor szakad meg a Schubertt˝ol 3
sz´ armaz´ o zenei anyag, ´es kezd˝ odik Berio “t¨oltel´ek-kompoz´ıci´oja”. Paradox m´odon egy´ebk´ent ez´altal a m˝ u nemcsak a mi korunkhoz k¨ozel´ıt, hanem valahogy sokkal romantikusabb´ a is v´alik: a t¨ored´ekess´eg folyt´an a szimf´onia klasszikus formastrukt´ ur´aja elmos´odik, ingatagg´ a lesz, s erre a t¨or´ekenys´egre Berio m´eg r´a is j´atszik a v´aratlan, gyors z´arlatokkal, u ´j mot´ıvumok beiktat´as´ aval. Helyenk´ent mintha m´ar Schumann t´ız ´evvel k´es˝obbi szimf´oni´ ait hallan´ ank. Effajta hat´as el´er´es´ere egy muzikol´ogusi rekonstrukci´o is k´epes lenne, ha azt t˝ uzi ki c´elj´ aul, hogy a k´es˝ oi Schubert m˝ uv´eszet´enek forradalmis´ag´at, el˝oremutat´o volt´at igazolja. Hangs´ ulyoznom kell azonban, hogy Berio nem XIX. sz´azadi, hanem mai zen´et ´ır, a schuberti anyagot mai szerz˝ok´ent haszn´alja fel, m´eg ha maguknak a t¨ored´ekeknek a meghangszerel´esekor t¨orekszik is a korh˝ us´egre. Minek tekints¨ uk h´at az ´altala ´ırt ´atvezet´eseket? Margin´ali´ aknak, a mai komponista komment´arjainak? Nem hinn´em, mert t¨obbsz¨ ori hallgat´ as sor´an sem siker¨ ult benn¨ uk felfedeznem (egy kiv´etellel) a megel˝ oz˝ o t¨ored´ekre vonatkoz´ o reflexi´okat, sokkal ink´abb a k¨ ovetkez˝ o r´esz hangulati, illetve harm´oniai el˝ok´esz´ıt´es´et – nyilv´ anval´ o p´elda erre az Andante t´etel t¨ und´eri bevezet˝oje. Tal´an meglep˝onek fog t˝ unni, ha azt ´all´ıtom: amire egy-egy ilyen kompoz´ıci´os r´esz a legjobban eml´ekeztet, v´elem´enyem szerint nem m´as, mint a kadencia. Nyilv´anval´o, hogy a p´arhuzam n´emik´epp er˝ oltetett, hiszen b´ar a kadenci´ anak rengeteg fajt´aja van, m´egis (ha a hangszeres m˝ uv´eszetre sz˝ uk´ıtj¨ uk a k¨ort) funkci´ oja alapvet˝oen az, hogy egy-egy klasszikus versenym˝ ut´etel v´eg´en alkalmat adjon a sz´olist´ anak virtuozit´asa csillogtat´as´ara. M´arpedig jelen esetben sem sz´ olisztikus r´eszekr˝ ol, sem pedig kifejezett virtuozit´asr´ol nem besz´elhet¨ unk, annak ellen´ere, hogy mint eml´ıtettem, Berio rendk´ıv¨ uli tal´al´ekonys´agr´ol tesz tan´ ubizonys´agot az ´atvezet˝ o r´eszek kompon´al´ asakor. Amikor m´egis rokons´agr´ol besz´elek, a kadenci´anak arra a v´alfaj´ara gondolok, amely vir´agkor´ at a b´ecsi klasszika el˝oad´oi praxis´aban ´elte, s amelyben a sz´olista a t´etel zenei anyag´ anak, ´es esetleges m´as mot´ıvumoknak a felhaszn´al´as´aval szabadon improviz´ alt, mintegy folytatva a m˝ uvet egyszeri ´es megism´etelhetetlen m´odon a zenekari tutti bel´ep´es´eig. A tematikus rokons´ ag persze nem mindig volt k¨otelez˝o, s˝ot sok esetben improviz´ aci´ or´ ol sem volt sz´o, mert a sz´olista szerz˝oi kadenci´at j´atszott. Amikor azonban m´egis r¨ogt¨ onz¨ ott, akkor a rendelkez´es´ere ´all´o n´eh´any perc sor´an ˝o maga is szerz˝ov´e v´alt, ´es Schubert kor´ aban az el˝oad´ ok m´eg pontosan tudt´ak, hol vannak a szabads´ag korl´ atai. Berio saj´at maga szabja meg ¨onn¨ on korl´atait, de ugyanazzal a gesztussal l´ep el´enk, mint a kadenci´ ak el˝oad´ oi: ha u ´gy tetszik, az el˝oad´om˝ uv´eszekt˝ol lesi el a m´odj´at, hogyan tal´alja meg az adott pillanatban szerz˝oi ¨onmag´at, hogy azt´an a k¨ovetkez˝o bel´ep´esig ˝o sz˝oje tov´ abb a m˝ u sz¨ovet´et. Nem Schubert tolm´acsa ekkor, hanem saj´at egy´enis´eg´en kereszt¨ ul k¨ozvet´ıti sz´ amunkra a schuberti vil´agot. Amennyiben elfogadjuk Berio ´atvezet´eseinek a kadenci´akkal val´o rokon´ıt´as´at, akkor egy olyan m˝ uv´eszi magatart´as fel´eleszt´es´er˝ol besz´elhet¨ unk, amely m´ara igencsak kivesz˝ oben van: napjaink koncerttermeiben ugyanis kadencia c´ım´en legt¨obbsz¨or m´elyh˝ ut¨ott cirkuszi mutatv´ anyokat t´alalnak el´enk. V´allalv´an a vesz´elyt, hogy a bevezet˝oben emlegetett betegs´egbe esem, ´es ott is anal´ogi´ at pr´ob´alok tal´alni, ahol pedig nemigen van, szeretn´ek r´amutatni egy hasonl´oan elfeledett el˝oad´ om˝ uv´eszi hagyom´any u ´jj´a´eled´es´ere Eco ´ır´asm˝ uv´eszet´eben: ´ ez pedig a k¨ olt˝ oi improviz´ aci´ o. Eppen Schubert idej´eben ´elte t¨ und¨okl´es´enek utols´o napjait It´ ali´ aban ez a hajdan rendk´ıv¨ ul n´epszer˝ u mesters´eg, amelynek k´epvisel˝oir˝ol Hans Christian Andersen egy m´ara ugyancsak feled´esbe mer¨ ult reg´enyt is ´ırt. Az improviz´atorok 4
a k¨oz¨ ons´eg ´altal felvetett t´em´ akra kap´asb´ol hossz´ u k¨oltem´enyeket r¨ogt¨on¨oztek, a kor divatj´ anak megfelel˝oen megt˝ uzdelve alleg´ori´ak, mitol´ogiai ´es klasszikus irodalmi utal´asok t¨ omkeleg´evel. Egy-egy – gyakran meglehet˝osen pr´ozai – t´argyat min´el t¨obb cikorny´ as hasonlattal tudtak illetni, ann´al nagyobb volt a siker, olyannyira, hogy az el˝oad´ok meg is tudtak e tev´ekenys´eg¨ ukb˝ ol ´elni, hasonl´oan a h´ıres muzsikusvirtu´ozokhoz. Hangs´ ulyoznom kell, hogy a m˝ ufaj m´ar annak idej´en is archaiz´al´o volt, ´es arra szolg´alt, hogy a korabeli it´aliai k¨olt´eszetnek a nagy latin auktorok hagyom´any´aval val´o kontinuit´as´at igazolja. S hogy mi´ert jutottak ´eppen ˝ok, a hajdani improviz´atorok az eszembe, az nem lehet meglepet´es senki sz´am´ ara, aki olvasta A tegnap sziget´et: a m˝ u st´ılus´anak egyik f˝ o jellegzetess´ege, hogy a szerz˝o alkalomadt´an, olykor teljesen mell´ekes t´em´ak kapcs´an is, barokkosan burj´anz´ o sz´ot¨ omeget z´ ud´ıt az olvas´ora; ´erezni, ahogy pillanatnyi elragadtat´ as´ aban csak u ´gy lubickol a sok-sok szinonima, allegorikus k´ep, mitol´ogiai referencia arad´ ´ as´ aban. Az olvas´ o azt gondolja mag´aban, hogy az eg´esz dolog voltak´eppen komolytalan – de hisz ´eppen ez volt a c´el, ilyenkor tal´alja meg Eco a saj´at XX. sz´azad v´egi ´enj´et. A barokkban, s˝ot a renesz´anszban gy¨okerez˝o retorikai hagyom´any fel´eleszt´ese ´atl´epi az archaiz´ al´ asnak azt a pontj´ at, amely a mai olvas´o sz´am´ara m´eg mosolyg´as n´elk¨ ul elfogadhat´o, s ´ıgy a szerz˝onek a t´argy´ at´ ol val´ o elhat´arol´od´as´at teszi lehet˝ov´e. Ahogy Berio a kadenci´ at, u ´gy haszn´alja Eco a k¨olt˝ oi improviz´aci´ot teljesen egy´eni szerz˝oi fog´ask´ent – az egyszeri ´es visszahozhatatlan u ´jj´ a´eleszt´es´enek a k´ıs´erlete Ec´on´al ´ohatatlanul (´es sz´and´ekoltan) par´ odi´ aba fordul, s ez´altal v´alik visszavonhatatlanul jelen idej˝ uv´e. III. ´ Ugy gondolom, imm´ar vil´agoss´a v´alhatott az olvas´o el˝ott, hogy a k´et szerz˝o ´altal egyar´ ant feszegetett k´erd´es, amelyre a bevezet˝oben utaltam, egyszer˝ uen ´ıgy hangzik: mit kezdj¨ unk a m´ ultunkkal? Az eur´opai kult´ ura egyik visszat´er˝o alapk´erd´ese ez, azon k´erd´esek egyike, amelyek alapvet˝ oen k¨ ul¨ onb¨oztetik meg kult´ ur´ankat m´as kult´ ur´akt´ol. Eco egyik nagy ¨otlete ´eppen az, hogy ezt a k´erd´est a f¨oldgoly´onak az eur´opai kontinenst˝ol legt´avolabbra es˝o pontj´ an teteti fel h˝os´evel. A tradicion´alis felfog´assal ellent´etben az ˝o robinzon´ adj´ aban a d´eltengeri szigetvil´ag nem civiliz´alatlan, megh´od´ıtand´o vid´ek, sem pedig az elveszett f¨oldi paradicsom jelk´epe – egyszer˝ uen csak a legmegfelel˝obb hely arra, hogy ezt a k´erd´est feltegy¨ uk. Mit¨obb, a helysz´ın megv´alaszt´asa sem m´as, mint az alapk´erd´esnek egyetlen hatalmas allegorikus k´epben val´o megfogalmaz´asa, amely bizony´ara dics˝os´eg´ere v´alt volna a hajdani it´aliai improviz´atoroknak: az elt´evedt, mindenfajta t´aj´ekoz´ od´ asi pontt´ ol megfosztott h˝os ´eppen a tegnapi ´es a mai napot elv´alaszt´o hat´arvonalon horgonyoz haj´oj´ aval, s az eg´esz reg´eny folyam´ an azon tanakodik, mit is kezdjen ezzel a f¨oldrajzi szi´ tu´ aci´ oval, amely voltak´eppen id˝obeli szitu´aci´o. Erdemes-e ´atjutnia a jelenb˝ol a m´ ultba, s ha igen, mi m´ odon tehetn´e meg? S ha net´an el is jutna oda, van-e a jelenbe vissza´ ut? Luciano Beri´onak a m´ ultbeli szimf´onia felt´amaszt´as´ara tett k´ıs´erlete ugyanezt a k´erd´est szegezi a mell¨ unknek itt, a huszadik sz´azad utols´o ´evtized´eben: mit kezdj¨ unk a m´ ultunkkal? A k´erd´esre a megel˝oz˝o ´evtizedekben sokf´ele v´alasz sz¨ uletett. L´athattuk, hogy lehet a m´ ultat gondosan rekonstru´alni, formalinba ´aztatni, sz´am˝ uzni poros m´ uzeumi szegletekbe. L´athattuk, hogy lehet megtagadni, elfordulni t˝ole, megpr´ob´alkozni valami soha nem l´atottal. L´athattuk azt´an, hogy ki lehet r´ola jelenteni, szerves egys´egk´ent 5
imm´ ar ´erv´eny´et vesztette, jobb ink´abb cserepekre t¨ordelni, s a cserepeket be´ep´ıteni valami mer˝ oben m´as koncepci´oba avagy koncepci´otlans´agba. Berio is kezelhetn´e ezen a m´odon Schubert v´azlatait, ´am m´egsem ezt teszi: nem sz´ett¨ ordel, hanem ¨ osszeilleszt. S b´ar, mint eml´ıtettem, a saj´at maga alkotta zenei anyag szinte sosem tartalmaz a Schubertt¨ ored´ekekre vonatkoz´ o direkt reflexi´ot, az utols´o, alig n´eh´any u ¨temnyi ´atvezet´esben mintha m´egis megsz´olalna egy t´avoli ekh´o (olaszosan: eco). E viszontags´agos sz´azad v´eg´en Berio ´es ´ır´ o honfit´arsa teljesen egy´eni, egyszersmind a sz´o legjobb ´ertelm´eben al´ azatos m´ odon tesznek k´ıs´erletet arra, ami fennmarad´asunk ´es meg´ ujul´asunk szempontj´ab´ol elengedhetetlen: hogy visszaadj´ak nek¨ unk a tegnapot. Budapest, 1999. janu´ ar
6
