ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEK
1.1 1.3
A politikatranszfer nehézségei és feltételei – környezetpolitikai akciók kényszerű átvétele az EU keleti bővítése kapcsán Tárgyszavak: politikatranszfer; EU-bővítés; környezetpolitika oktrojálása.
A globalizálódás dinamikája – akár a versenyt, akár az intézmények szintjén végbemenő nemzetközi összefonódást tekintve – többek közt a környezetpolitikát is „globalizálja”. Ez a tapasztalat szerint nem államközi vagy regionális tárgyalások eredménye, hanem olyan új, egymást részben átfedő fogalmakkal leírható folyamatoké, mint – policy-transfer (politikai irányelv átvitele), – diffusion (terjesztés) és – lesson-drawing (tanulság levonása) amelyekben érdekcsoportok és nem kormányzati szervezetek vesznek részt, mintául véve más országokban működő megfelelőik tevékenységét. A nemzetállami politika ezáltal nem veszít súlyából csak arculatot változtat.
Összehasonlítás és „kölcsönzés” A gyors és globális információcsere nyomán már az 1980-as évek kezdetétől megfigyelhető a paradigmaváltás a politikai irányításban: mindinkább a politikai benchmarking, azaz a teljesítmények összehasonlításán alapuló tanulás hivatott szentesíteni a politikai akciókat, eloszlatni a döntéshozók bizonytalanságát, miután kiüresedtek a hagyományos legitimációs források. A másutt bevált „best practices” megalapozzák (hitelesítik) a hazai reformokat. A terjesztésben és az átadás–átvétel folyamatában fontos szerepet játszanak a nagy nemzetközi szervezetek (ENSZ, OECD, Világbank stb.) Elismert és széltében elemzett tény, hogy a politikusok, gyakran „kölcsönöznek” más országokból ötleteket, programokat, politikai célokat, merítenek belőlük inspirációt, vagy csak egyszerűen lemásolják őket. Többnyire figyelmen kívül marad viszont egy fontos kísérőjelenség, hogy ti. a fokozódó gazda-
sági és egyéb függőségek lehetővé teszik a politikaexportot olyan országokban is, amelyek egyáltalán nem kívánnak erre „vevők” lenni. Érdemes tehát elemezni, hogy különféle, erőszakos és erőszakmentes hatalmi eszközök mennyire alkalmasak környezetpolitikai innovációk globális vagy regionális elterjesztésére. A kérdés tanulmányozására jelentőségénél fogva is kínálkozik az EU környezetpolitikai programjainak és eszközeinek átvitele Közép- és KeletEurópa belépésre váró államaiba. A vizsgálódás előlegezett eredménye pedig arra figyelmeztet, hogy a kényszerűen befogadott politikaimport csak tökéletlen transzfer lehet, mivel elmarad a mindenkori nagypolitikától függő, termékenyítő eszme és szándék átvétele.
A politikatranszfer jellemzése A politikatranszfer az – egy 2000. évi közlemény meghatározása szerint – az a folyamat, amelynek során egy (régi vagy aktuális) politikai rendszer intézményeire, elveire, adminisztratív rendjére, gyakorlati politikai eszközeire vonatkozó ismereteket felhasználják egy másik politikai rendszer ugyanezen elemeinek kialakítására. A politikatranszfert – az átvétel önkéntességével, ill. kényszerítésével, vagy – az aktorok bizonyos politikai dimenziók átvételére való alkalmasságával összefüggésben lehet vizsgálni. A fenti definíció megalkotói egy adott transzfer jellemzésére javasolják helyének kijelölését egy–két szélsőség között húzódó kontinuumban. A két szélsőség, azaz a kontinuum végpontjai: – az önkéntes transzfer (mint lesson-drawing), amelyre akkor kerül sor, ha egy helyzettel elégedetlen aktorok a probléma megoldását keresve rátalálnak a legrövidebb és „legolcsóbb” változatra és – a kierőszakolt transzfer, amely úgy jön létre, hogy nemzetközi szervezetek akaratuk ellenére rábírnak kormányokat politikai akciók és programok honosítására. Ez utóbbinak egyik formája lehet nyomás kifejtése a nemzetközi trendekhez való alkalmazkodás irányában, de lehet – a kontinuum legszélén – valóságos, közvetlen kényszerítés is, mégpedig nagyhatalmú szervezetek részéről bizonyos kedvezmények transzferfeltételekhez kötése: – a Világbank így teszi függővé fejlődési segélyek folyósítását környezeti tervek elkészítésétől, vagy – az EU a belépésre pályázó államok részére jogi transzferként kötelezővé az acquis communautaire (a nemzetközi szakirodalomban általánosan használt rövid formában: acquis) átvételét; az acquis azon szabályok és gyakorlati eljárások, megoldások összessége, amelyeket a
csatlakozni kívánó országoknak magukra kötelezőnek kell elfogadniuk (az acquis francia szó megszerzést, tapasztalatot jelent.) Ami a transzfer végrehajtóinak („kulcsaktorainak”) szerepét illeti, angol kutatók arra a megállapításra jutnak, hogy a nem állami intézkedők inkább a politikai elvek és ideológiák „lágy átvételében” (soft transfer) jeleskednek, állami hivatalviselők pedig a politikai gyakorlat „kemény átvételét” (hard transfer) bonyolítják le. Ehhez kapcsolódva javasolták 2000-ben a – kormányzati és – nem kormányzati transzferek megkülönböztetését. A fenti megközelítéseket áttekintve nyilvánvaló, hogy a politikatranszfer sikerére, ill. sikertelenségére csak utólagosan derül fény. Lezáratlan transzferfolyamatok prognózisának felállításában az exportőrök és importőrök indítékain alapuló módszerek segíthetnének, de ilyenekről nem tudósít a szakirodalom, ami főleg a nem önkéntes politikatranszferek elemzése szempontjából hátrányos. Ilyen elemzés ugyanis csak a megvalósulási vizsgálattal válik teljessé, amelynek erőszakos transzfer esetén középpontba kerülnek az importőrök indokai és szándékai. Az átvevő országban az aktorok motívumainak és intencióinak olykor semmi közük sincs a transzfer tárgyát képező politikai újításhoz.
Összefüggés a transzfer motívumai és sikere között Az önkéntesen importált politikák és eszközök várható sikerének becslésekor – technikai és – politikai megvalósíthatóságukat egyaránt meg kell vizsgálni. Technikai vonatkozásban a szükséges erőforrások adminisztratív kapacitások meglétét, valamint az adminisztratív hagyományok esetleges szelektáló szűrését kell figyelembe venni. A politikai megvalósíthatóság attól függ, hogy kívánatosak az adott politika tartalmai és hatásai a társadalmi elit és a közvélemény számára. Ennek megítélésében az aktorok személye, az elit egyetértése és a társadalmi többség játszik szerepet. Az utánzásos („másoló”) magatartás indoklására a társadalmi kapcsolatok elemzéséből levezetett „lépéstartási”, „beletartozási” és „presztizsszerzési” igény átvihető a nemzetközi rendszerben megjelenő állami magatartásra is. A motívumok e csoportjánál egyedül az számít, hogy az adott újdonságot már bevezette egy bizonyos ország vagy országok egy „kritikus taglétszámú” csoportja. Ez a kritérium azt jelzi, hogy a motiváló erő nem a tanulás, hanem a legitimáció.
A kérdés mélyebb tanulmányozásához tisztázni kell, hogy az átvétel előtt (és annak céljából) az átvenni szándékozók mire fordítottak nagyobb figyelmet: – az újdonság gyakorlati alkalmazására vagy – annak következményeire. Csak az erre a kérdésre adott részletes válasz alapján lehet megalapozott különbséget tenni utánzás és politikatanulás között, s egyben ez a feltétele a transzfersikerek és -kudarcok becslésének. A politikai innovációk átvételének motívumai döntően befolyásolják a transzfer fokát, ill. mélységét. Itt a megkülönböztetések fő kritériuma a szükséges információk megszerzésének költsége, amely puszta utánzás esetén lényegesen kisebb, mint amely a transzfer igényesebb formáinál (szintézis, inspiráció) felmerül. Az átvételi motívumoknak a transzfer sikerében, ill. sikertelenségében is meghatározó szerepük van. Eszerint a politikatranszfer kudarca három, az információszerzéssel és a megvitatással összefüggő okra vezethető vissza: – a transzfer elégtelen, azaz hiányosak az információk az átvett politika működésmódjáról az átadó országban, – a transzfer tökéletlen, vagyis nem kerültek át olyan fontos elemek, amelyek az átadó országban sikerre vitték az újdonságot, végül – lehet a transzfer nem megfelelő is, ha nem szenteltek kellő figyelmet az átadó és az átvevő ország gazdasági, társadalmi és politikai közegével definiált feltételeknek.
Kényszertranszfer = tökéletlen transzfer Ésszerű feltételezni, hogy az eszmék, elvek, megoldások aktív keresésével motivált önkéntes átvétel inkább mozdítja elő a sikert, mint a kikényszerített transzfer, továbbá, hogy a kényszerű politikaimport a tökéletlen transzfer veszélyét rejti. Ennek felismeréséhez elég egy pillantást vetni az átvétel tárgyára és fő szervezőire. Külső politikai megoldások átvételét értelemszerűen csak akkor lehet kényszeríteni, ha nincs belső igény innovatív politika „behozatalára”. A politikatranszfer kényszerítésének reális feltételei: egyrészt a szembenálló politikai egységek hatalmi aszimmetriája, másrészt az átvevő államban a politika érvényesítése a hatalom társadalmilag legitimált birtokosainak akarata ellen. Minél erősebb az igény az „import” környezetpolitikáért cserébe a nemzetközi szervezet által nyújtandó támogatás, kedvezmény stb. iránt, annál valószínűbb a gyors, felületes átvétel, kész megoldások lemásolása. Ebben a szellemben túl költségesnek ítélhető meg a tájékozódás is pl. az újdonság hatásairól, a „sikeres” transzferhez csupán az átvétel tényét kell kimutatni. A kényszerítés egy problémamegoldó minta puszta átvételét diktálja, magának a problémának a behatoló vizsgálata nélkül. Kimaradnak a politikaal-
kalmazás (policy) voltaképpen szintén az import tárgyát képező döntő szakaszai a probléma felismerésétől a tennivalók meghatározásáig és elosztásáig (agenda setting). Ez esetben nem kell ismertnek lennie az irányító szándéknak, a politikát vezérlő eszmének. Ezek közül a legrosszabb esetben vissza is lehet utasítani, hiszen az innováció átvétele szempontjából nincs jelentőségük. Az új politika befogadására való hajlandóság jelentőségét kiemeli hatásának a mélysége, pl. ha sok erőforrást használ fel vagy elosztási konfliktusokat gerjeszt. Az átvételi költséget a lakosság akkor viseli készséggel, ha annak eredménye széles rétegek számára kívánatos. S a „kívánatosság” megítélését nem lehet kívülről erőltetni. A kedvező fogadtatást a lakosság „diskurzus” során való meggyőzésének kell megelőznie. A sikeres politika sohasem dologi kényszernek az eredménye, lényeges tényezője a cselekvések közötti választás lehetősége, amely világképen és eszméken alapul. Ennek módszere az ezek melletti kölcsönös érvelés, az eszmecsere. Az erőszakolt politikatranszfer, amelynek címzettje egy egész társadalom, következményeiben megegyezik a hierarchikus állami irányítással, a politika csődjéhez vezethet. Az ilyen transzfer „ügynökeinek” is tulajdonítható irányító szándék megvalósíthatósága a fogadó feltehetően demokratikus országban az átvett politikai célok iránti többségi igényszinttől függ. Minthogy pedig a korábban kifejtettek szerint a fentről lefelé erőltetett politikatranszfer mögül elmarad az ideológia átvétele, hiányozni fog belőle egy központi alkotóelem, ebből pedig megvalósítási deficit és politikai csőd származhat.
Az EU keleti bővítése – erőltetett környezetpolitika? Az EU-tagságra való előkészület többek közt egy gigantikus méretű jogi transzferből, az acquis communautaire kötelező átvételéből áll. A folyamat a politológiai elemzés és a politikatranszfer-kutatás egyaránt nagy jelentőségű, időszerűségében egyedülálló tárgyát képezheti. Az utóbbi tekintetében a keleti irányú EU-bővítés alkalmas példa a transzfertípus és az átvitel sikere, ill. balsikere közötti összefüggés tanulmányozására, a technikainál nagyobb jelentőségű politikai megvalósíthatóságra koncentrálva. Az EU-hoz csatlakozni kívánó országoknak a belépés időpontja előtt be kell építeniük nemzeti jogrendjükbe az Unió – többek közt – környezetpolitikai szabályainak és gyakorlatának összességét (acquis). A kényszer mint meghatározó mechanizmus – barátságosabban fogalmazva kondicionalitás (feltételesség) – megfelel az európai belső piac logikájának, amely megkívánja a piaci jelentőségű környezeti normák alkalmazkodó kiigazítását, hogy a piac az új tagok belépés után is működőképes legyen. Végelemzésben közvetlenül vagy közvetve az EU teljes örnyezetpolitikája jelentős az európai piac szempontjából, vagy mert szükség van rá a szabad áruforgalomhoz, vagy mert befolyásolja a mozgó tőke releváns telephelyfeltételeit. Ez az oka annak is, hogy a keleti EU-bővítés annyira különbözik a ko-
rábbi déli irányútól: jóllehet az utóbbi alkalmával is környezetpolitikai sereghajtók csatlakoztak, a belső piac akkor még nem volt teljes. Kritikai szempontok A jelen tanulmány azt a kritikai nézetet képviseli és igyekszik a következőkben alátámasztani, hogy a kikényszerített környezetpolitika-transzfer – egyrészt kérdésessé teszi a csatlakozásra kijelölt országokban a megvalósítást, – másrészt az EU tágabban értelmezett céljának elérhetőségét is fenyegeti. Az első nagy kérdés az, hogy az EU központi irányító fórum nélküli többszintű rendszerében, amelyben a döntéshozatalt szükségképpen korlátozzák nemzeti érdekek, óhajok és az elérhetőről való elképzelések, miképpen lehet az új belépők számára kívánatos környezetpolitikai intézkedéseket meghatározni és gazdasági–társadalmi síkon megkövetelni, de legalább konkrét céloknak megfelelően befolyásolni. A jelölt országokra a belépés környezetpolitikai előkészítése egy évtizedek alatt kialakult bonyolult, számukra idegen törvénykezési apparátus átvételének egyoldalú kötelességét rója. Ez – rendkívüli költségteherrel jár, emellett – megkívánja a környezeti intézkedések iránti társadalmi kereslet megteremtését és kielégítését, gondoskodást a kellő adminisztratív kapacitásról. A költségekhez hozzájárulnak az EU un. bővítési stratégiájának oszlopait alkotó PHARE-, ISPA- és SAPARD-programok. Az EU-Bizottság 2001. évi ECOTEC-tanulmánya azonban kimutatta a pénzek fogadásának adminisztratív fogadási nehézségeit, valamint az állami környezetpolitikai akarat gyengeségét (pl. más tárcák forrásigénylő nyomása miatt). Az EU szigorú feltételekhez kötött támogatása ellenére tehát az előteremtendő „saját rész” mellett az átvételnek kedvező intézményi, társadalmi és politikai közeg létrehozásának követelménye meghaladni látszik a „jelöltek” teljesítőképességét. Ezeknek az országoknak a politikusai és szakemberei teljesen kívül maradtak az EU környezeti joganyagának és jogrendjének kialakulásán, ezért megfelelő átvételéhez és sikeres alkalmazásához – mint a politikai irányítás eszköztárának egyikéhez – elmélyült tanulmányozására és kritikai elemzésére volna szükség. Abból viszont, hogy az átvétel kötelező, egyenesen következik, hogy az eszmei háttér és az irányító felhasználás beható vizsgálata el is maradhat. A jogi alkalmazkodás a belépés alapvető követelménye, de a várakozó országokban is nagy gazdasági és politikai érdek fűződik a belépéshez, ezért a környezeti jog átvételét kikerülhetetlen csatlakozási feltételnek, nem pedig saját környezeti gondjaik enyhítésének tekintik. Így válik a transzfer tökéletlenné,
mivel kimaradnak belőle a meghatározó ideológiai elemek. „A belépőknek fel van adva a lecke, de nem akarnak hozzá tanulni.” Az idézett ECOTEC, a csatlakozók államigazgatását bírálva, ill. kételyeinek hangot adva szintén felveti, hogy vajon ezekben az országokban a jogé vagy a környezeté-e az elsőbbség. Ugyanis az EU-szabályokhoz való közelítés nyilvánvaló környezeti haszna ellenére, az intézményi tevékenység (beleértve a műszaki beruházásokat) irányulhat olyan alacsonyabb prioritású területekre, amelyek bár az európai jogharmonizáláshoz is szükségesek, környezeti hasznuk csekélyebb. Az alapproblémák megvitatása voltaképpen nélkülözhetetlen a környezetpolitikai acquis honosításához szükséges erőforrások helyes allokációja (helyhez, témához, feladathoz rendelése) szempontjából, erre azonban nem adnak módot a sürgető terminusok, de „aláaknázza” a transzfer alternatíva nélkülisége is. A nyilvánosság bevonása, lehetőségek mérlegelése csak hátráltatná az alkalmazkodás folyamatát: marad tehát egyetlen opcióként a beleegyezés az EU-irányelvek átvételébe. A beilleszkedés és alkalmazkodás előkészítését és teendőit a két fél: Brüsszel és a tagjelölt miniszteriális hivatalnokai, jogi szakértői, intézményi vezetői közösen végzik el, mégpedig a hatékonyság érdekében a végletekig felosztva és szakosítva. Ez az elaprózott transzfer azonban nem tudja közvetíteni az európai környezetpolitikai szektorok átfogó szemléletű, programatikus jellegét és szándékát. Ez a véleménye a lengyel Környezetügyi minisztérium jogi tanácsadóinak is, a környezeti szabályozások ilyen széttördelt megközelítése szinte megakadályoz bizonyos általános természetű közösségi megoldásokat, pl. a döntésekben való lakossági részvételt vagy az integrált környezetvédelmet, emellett az ágazati indítás veszélyezteti a környezeti jog összhangját is. Valóban vitatható, hogy a környezetpolitika-transzfernek ez a módja képes-e egyidejűleg megteremteni a társadalmi hajlandóságot és a politikai akaratot a gyakorlati átvétel költségeinek viselésére. Ezeket a költségeket hivatalos részről meg kell indokolni, értük felelősséget kell vállalni, és meg kell őket védeni konkuráló felhasználási lehetőségekkel szemben. Az EU-környezetpolitika tetemes költségvonzatú, átvétele tehát egy szélesen megosztott nemzeti kereslettől függ. Márpedig ebben a keresleti spektrumban egyetlen csatlakozó ország sem sorolja vezető helyre a környezetvédelmet. A kelet- és közép-európai tagjelölteknél – a környezeti érzékenységet eltompította a gazdasági visszaesés „jótékony” hatása, – másfelől a politikai változás következtében a téma mint a kommunista rendszer elleni fegyver, elvesztette jelentőségét, végül – a környezet ügye háttérbe szorult az átalakulással járó gazdasági folyamatok társadalmi ütközései mellett.
A környezeti szempontok és kiadások objektív jelentősége mellett gyengének tűnik az Európai Bizottságnak az az érvelése – bár itt-ott a hazai „küzdőtéren” is felvetődik, hogy a csatlakozás által megkívánt környezeti beruházások az adott országban egyébként is szükségesek és időszerűek. Ez igaz lehet, de egy cseppet sem enyhíti a szűk források felosztásának terhét és gondját. Az EU-csatlakozásra váró fejlettebb országokban kétségtelenül létezik átfogó és igényes környezetvédelmi program, de igen mély a szakadék a realitás és a papírra vetett elképzelések között. És noha az EU intenzívebb felzárkóztatási stratégiájának kezdetétől fogva fokozottan figyel a környezetpolitikai szabályozók nem közvetlen belpiaci szempontjaira és azok érvényesítésére, fennáll a környezetet érintő betartatlan EU-irányelvek veszélye, éppúgy, mint a megvalósíthatatlan állami környezetpolitikáé. Minthogy a kierőszakolt környezetpolitika-transzfer nem képes kiváltani a realizálásához szükséges készséget a vizsgálódásra és a problémák tudatosítására, annál kevésbé a célirányos cselekvésre, az importoldalon nem motivált transzfer ki kell egészíteni bizonyos elemekkel, amelyeket be kell építeni az exportstratégiába.
A „hiányzó láncszem” – társadalmi aktorok szerepe a politikatranszferben A transzferfolyamatokban a politikai döntéshozókat ellentétesen kiegészítő (vagy velük kiegészítőleg szembenálló) nem állami aktorok (cselekvő személyek, intézkedők) eszmék átvitelére szolgáló speciális kommunikáló módszere: a kifejtő–érvelő beszélgetés, a „diskurzus”. Éppen ez a tevékenységükben uralkodó, sajátos „modus operandi” teszi a társadalmi aktorokat alkalmassá a kényszertranszferekből hiányzó, azok politikai tartalmát támogató értelmi–felismerő alépítmény pótlására. – Az állami és nem állami aktorok – a rendelkezésükre álló forrásokban – a befolyásuk korlátaiban – a transzfer tárgyával összefüggő lehetőségeikben és – a politikaciklus vagy a diffúziós folyamatok szakaszaiban érvényesülő jelentőségükben különböznek egymástól. A politikai döntéshozók elégedetlenség fellépésekor keresnek új eszközöket, ennek felszámolására de mindig rövid úton, mert sem idejük, sem tudásuk nem elég az ideális politika utáni folyamatos kutatásra. Ahhoz tehát, hogy a politikafolyamatban új eszmék csapódjanak le, elégedetlenséget kell létrehozni, elsősorban a társadalmi igényszint befolyásolásával. Ezt a nem állami aktorok új tudás generálásával, terjesztésével és azzal érik el, hogy az új tudásnak cselekvésirányító érvényt szereznek.
A nem állami aktorok akár tudást termelő „gondolkodó tankok” (think tanks), akár „ismerethalmazok” (epistemic communities), az ökológiai kérdéseket népszerűsítő társadalmi aktorokkal együtt fellépve tömegeket győzhetnek meg, és nagyban hozzájárulhatnak a diktált politikatranszfer sikeréhez. Hagyományos értelemben vett hatalmuk nincs, viszont nemcsak hazai, hanem nemzetközi terepen is kötetlenül működőképesek és a politikusokétól merőben eltérő érdekkonstrukciótól és adminisztratív hagyományoktól szabad (mentes) „munícióval” operálhatnak. A politikai döntéshozókat korlátozott tudásuk és információik kötik meg, s ezen csak a közvéleményre ható új gondolkodással lehet lazítani. Ez pedig állami aktoroknak egyedül nem sikerülhet. Amennyiben a nem önkéntes politikaimport fő akadálya a hiányzó hazai kereslet, az exportáló kihasználhatja a nem állami aktorok sajátos képességét a transzfer sikerkilátásainak maximálására. Ez történhet közvetlenül, ezeknek az aktoroknak mozgósító források átadásával vagy közvetve importáló ország aktorai és szintén nem állami nemzetközi szervezetek közötti együttműködések és összefonódások ösztönzésével. Az EU keleti bővítésének környezetpolitikájában csak későn fordult figyelem ilyen kiegészítő stratégiaelemek felé. Eltekintve a budapesti Regionális Környezetügyi Központ támogatásától és a civil társaságokat általában segítő PHARE/TACIS-”demokráciaprogramtól”, nem volt a tagjelölt országok nem állami aktorainak tevékenységét környezetpolitikai céllal alátámasztó koncepció. Csak 1999-ben jött létre a PHARE keretében a ACCESS-program, amelynek kijelölt – elsősorban a környezet- és a fogyasztóvédelemre irányuló céljai megfelelnek az itt tárgyalt stratégiakiegészítés jellemzőinek. E megfelelésről tanúskodik a program Magyarország számára 2000-ben megfogalmazott részének (PHARE Access Programme to Hungary), egyben az EK Magyarországra küldött szakértőinek (EC Delegation to Hungary) útmutatóul szánt szöveg: „… támogatni az acquis communautaire megvalósítását olyan területeken, amelyeken hiányzik a kormányzati tevékenység, valamint fokozni a lakosság e területekre irányuló figyelmét és fogadókészségét.” Bár az e kiegészítő programra szánt 20 M euró nem nagy összeg, a program indítása figyelemre méltó lépés, és talán a politikatranszferrel kapcsolatos kutatási eredményeket tükrözi. (Dr. Boros Tiborné) Tews, K.: Politiktransfer: Phänomen zwischen Policy-Lernen und Oktroi. Überlegungen zu unfreiwilligen Umweltpolitikimporten am Beispiel der EU-Osterweiterung. = Zeitschrift für Umweltpolitik und Umweltrecht, 25. k. 2. sz. 2002. jún. p. 173–201. Fiorino, D. J.: Environmental policy as learning. A new view of an old landscape. = Public Administration Review, 61. k. 3. sz. 2001. p. 322–334.
