My little Stashie / Én kicsi Dugim
Amikor az életed olyan szürke, mint a világ, ami körülvesz, akkor a sok hasonlóságtól
értelmetlennek tűnhet. Ezért néha szükségünk lehet néhány drogra – vagy hatra – és talán egy pegazusra is, hogy újra megmutassa nekünk, hogy miért érdemes élni.
----------------------------Történet: My Little Stashie - http://www.fimfiction.net/story/32117/My-Little-Stashie Író: TheOnly - http://www.fimfiction.net/user/TheOnly Fordította: Silence the Unicorn - http://silence-the-unicorn.deviantart.com/ -----------------------------
A paródia a legjobb póni
Élem az életem, egyik napot a másik után. A legtöbb kretén ebben a városban három napot él meg egyszerre, idióták. Én inkább megragadom az életet a szarvánál, megülöm, mint egy bikát és csak azok a karcolások és horzsolások miatt aggódok, amiket a hátán ülve szerzek. Az életet egyik napról a másikra élni azt jelenti, hogy a legtöbbet próbáljuk kihozni belőle, még akkor is, ha az nem túl sok. Ahol élek, a munkám és a megfelelő mennyiségű barát hiánya együttesen eredményezte az életem tartalmi ürességét, ami megpecsételte életem minden napját, amin szomorúan vonszoltam keresztül magamat. Felveszem a sáros cipőmet, keresztültrappolok a pocsolyákon csak, hogy hamis mosolyok és üres dicséretek fogadjanak majd és élvezzem a lepusztult szomszédságot, ami körül vesz, hogy végül hazamenjek és várjam, hogy mindez újra megtörténjen. Néha tényleg azt kívánom, hogy bár megülhetnék egy bikát, ahelyett, hogy ezt az üres életet éljem. Egy gyorsétteremben dolgoztam, ahol mesterséges húst és sült krumplit szolgáltak fel annyi sóval meghintve, hogy egy csiga kolónia már kegyelemért könyörgött volna. Ismertem a törzsvendégeket, ennyit erről. Nem igazán tudtam mást csinálni egy minimál béres munkában, a munkatársaimat is utáltam. Csak bámultak rám, elismerésekkel bombáztak minden elfogadhatónak tűnő alkalommal és úgy tettek, mintha a gyorséttermi munkám nem az egyetemről való kibukásom eredménye lett volna. Engem nem kidobtak, csak buta voltam. De azt hiszem, mégsem okolhatom csak magamat miatta, hiszen a szüleimnek is volt benne részük. Mindig azt mondogatták, hogy „Ha felnősz, remélem, kirúgnak majd a fősuliból.” Ez mégis miféle tanács akart lenni? De a fejembe vettem, és amikor bekerültem az egyetemre, nem nagyon törődtem a tanulással és a jegyeimmel. Csak a piáért és a csajokért voltam ott, de nem nagyon ittam alkoholt, mert féltem, hogy kidőlök és egy csajt sem szereztem, mert nem értékelték túl sokra a ferde intellektusomat és a csillogó személyiségemet. Ferde intellektust mondtam, mert bármennyire is figyelmen kívül hagytam az oktatás által felkínált lehetőségeket, egy fel nem fedezett zseni voltam. Tudtam mindent, ami lényegtelen volt és büszke voltam rá. Minek nekünk matematika egyáltalán, nem mintha a való életben valaha is használnánk. Az egyetemi éveimet azzal töltöttem, hogy ignoráltam a professzorom, illetve rajzolgattam a jegyzetfüzetembe a világ rejtélyeit boncolgatva és azon elmélkedtem, hogy hogyan találhatnák fel valamit vagy találhatnák valamit, ami megadja számomra azt az elismerést, amelyet a géniuszom megérdemelt. Többnyire egyedül éltem, kisállatom sose volt, mert túl lusta voltam hozzá, hogy gondját viseljem. Az estéim nagy része azzal telt, hogy néztem a tévét, hátha összehoznak valami jót benne. Ezért váltogattam a csatornákat céltalanul, valami ismeretlen műsor után kutatva. Néha találtam valami jó tévéműsort, néha nem. Gyakran szörföltem a neten fórumokat és olyan weboldalakat böngészve, amelyek bejöttek nekem. Csináltam szendvicseket is egy szelet kenyérrel, mert azt úgy kell. Az életem üres volt. Olyan normális, hogy valójában tényleg BÁRKI lehettem volna. Semmi féle személyiséggel nem rendelkeztem. Ha önéletrajzot írtam volna, szinte bárki magára ismerhetett volna a leírásában.
Ugyanakkor volt valami, ami kiragadta a szürke és unalmas életemet a szeméthalomból. Munka után mindig meglátogattam egy bizonyos sikátort. Tele volt szemetelve magazinokkal, szakadt papírokkal, bevásárló központok kóbor szatyraival és pocsolyákkal, amelyekről csak remélni tudtam, hogy vízből vannak. Mondanom sem kell, hogy csak én mentem be abba a sikátorba. Nem mintha olyan sok ember lett volna a környéken, hogy javítsák az esélyeket. A szomszédságom kicsi volt és a peremén már a földel volt egyenlő. Sok ember inkább átköltözött máshova vagy meghalt. De ebben a sikátorban volt egy kapu a boldogsághoz, az egyetlen szabadulás az unalmas életemből, amelyet éltem. Drogok. Volt egy kis dugi drogom a sikátorban, amit egy karton dobozban rejtegettem. Senki nem tudott a kis dugimról és nem is számítottam rá, hogy valaki egyhamar ráakad. A barátaim is feledékenyek voltak; én voltam az egyetlen, aki tudott a dugi drogról. Évek óta bővítgettem, néha vettem is ki belőle a rosszabb napokon, de az idő múlásával gyarapodott. Úgy hívtam, hogy az „Én kicsi dugim”, leginkább azért, mert egy kis dugi drog volt és csak az enyém. Ma a gyorsétteremben szó szerint a szemétrakás legalján éreztem magamat. Egy kicsit későn keltem fel a munkához, kiszenvedtem magam az ágyból és beleugrottam az első nadrágba, ami a szemem elé került. Annak, amit felvettem egy lyuk volt az ülepén. Nem igazán voltam biztos benne, hogy minek tartottam meg őket egyáltalán. Mondanom sem kell, hogy a munkatársaim jót nevettek rajtam, és azzal cukkoltak, hogy „Hé, ott hatol be a pasid fasza?” Ignoráltam őket, egyébként is értéktelenek voltak a számomra. A munkám csupán annyiból állt, hogy hamburgereket sütöttem a számomra beazonosíthatatlan aljanépnek, akik vették a cégünk szemetét. A munka olyan volt, mintha örökké tartana. Minden alkalommal, amikor az órára néztem, csak két-három percet mozdult arrébb a mutató, de én meg mertem volna esküdni rá, hogy már kemény öt órát ott voltam. Mialatt az órát bámultam, majdnem aláírtam a saját kezemet kétszer is és sikeresen elcsesztem három rendelést. A vendégek sose voltak kedvesek, amikor ilyesmi történt. Sose volt olyan, hogy „Ó, elszúrtad a rendelésemet, nem tudnád kicserélni ezt arra, amit rendeltem, ha már összekeverted?" Ehelyett mindig voltak, akik üvöltve szidtak és követelték, hogy azt adjam nekik, amit rendeltek. Vonakodva bár, de újra csináltam a kajájukat, és ha különösen gorombák voltak, akkor kihagytam a fűszereket vagy beleköptem a hamburgerbe. Nem mintha bárki figyelt volna rám, vagy a főnök különösebben foglalkozott volna vele, hogy az emberek mit gondolnak a gyorsétteremről. Egy ilyen haldokló környéken egyébként is pang az üzlet és a gyorsétterem egyébként sem volt elég jövedelmező, hogy érdekelje. A meló vontatottan haladt tovább, mint mindig, és amikor hatot ütött az óra én már ott se voltam. Elég sok mindennel birkóztam meg aznap, így eljött az élvezetek ideje. Átrohantam az utcán, kikerülve azt a néhány autót, ami éppen arra közlekedett, majd ellavíroztam a fakó épületek és törött utcatáblák között. Végül elértem a sikátorhoz, ahol lassítottam a tempómon. Eljött hát az idő. Minden alkalom egy kaland volt, amikor meglátogattam a dugi helyemet. Szerettem keverni a drogokat és minden alkalommal mást kipróbálni, miközben a barna kartondobozom előtt térdeltem és átsiklottam minden más felett, ami korábban történt. A kábítószereim többségét, vagy ahogy én neveztem őket, a „cukorkáimat”, a gyors-„étterem” előtti dealer-től szereztem be. Nem volt túl nagy ördöngösség beszerezni tőle, mivel sose járkált arra egy rendőr se. Szó
szerint átsétálhattam volna hozzá azt üvöltve, hogy „MIFÉLE DROGOKAT AKARSZ MA TÖRVÉNYTELENÜL ELADNI NEKEM?” és még a szeme se rebbent volna senkinek. Szerettem felhalmozni pénzt, drogokat, újság papírokat, pirítókat. A gyűjtés amolyan hobbi volt számomra. De amikor a kartondobozom megtelt, akkor ideje volt egy kis helyet csinálni benne. Már egy hete gyűjtögettem bele a kábítószereket és a doboz szinte már csordultig volt. Ideje volt megszabadulni egy részétől. A sikátor sötét volt, valamilyen azonosíthatatlan folyadék csöpögött alá a fenti ereszből, hangosan csobbanva, amikor földetért. Csak egy hétköznapi sikátor volt kukákkal mindkét oldalán. A kukások lusta seggfejek voltak és ahelyett, hogy beléjük rakták volna, inkább köréjük pakolták a szemetes zsákokat. Egy fejrázást és egy nagy levegővételt követően készen álltam. Tettem egy óvatos lépést a sikátor felé, majd jobbra, balra sasolva óvatosan haladtam előre. Összehúztam magam, az arcom elé emeltem a kabátom gallérját és felkészültem, hogy azonnal lelépjek, ha valaki meglátná, hogy a dugi drogomhoz megyek. Minden lépést nagyon óvatosan tettem meg, mert nem akartam felébreszteni az idős nénit, aki a sikárt felöli egyik házban lakott. Felkacagtam, majd felegyenesedtem és a dugi drogomhoz mentem az első dalt fütyörészve, ami az eszembe jutott. Senki nem láthatott volna meg, egyszerűen csak szórakoztam ezzel az „osonós” dologgal. Majd végül egy szökkenéssel megérkeztem a kartondobozom elé. Már teljesen el volt nyűve a több hónapnyi igénybevételtől; a sarkai behorpadtak, nem voltak már hegyesek és fedőlapjaiból is leszakadt már néhány. A doboz teteje be volt hajtva, így egy teljesen hétköznapi kartondoboznak nézett ki, amit a sikátorban a hagytak. A legnagyobb félelmem az volt, hogy egy csöves rátalál, kirámolja belőle a drogom, a dobozt pedig kinevezi új otthonának, de szerencsére erre felé nem voltak csövesek. Vettem egy mély lélegzetet, majd az ég felé néztem. Itt van hát, az én kicsi dugim a maga barna és dobozszerű pompájában. Széles mosollyal letérdeltem és benyúltam az egyik fülért. Kihúztam. - Ez meg mi a franc? Belenéztem a dobozba, pislogtam is néhányszor, hogy meggyőződjem róla, hogy nem vagyok még belőve. Minden esetre a látvány nem változott. A dobozban valami féle elcseszett kutya aludt... vagy legalábbis valamiféle állat. A gazdája biztos valami faszkalap lehetett, mert a lény szőre szivárványszínűre, a teste pedig élénk égszín kékre volt festve. Ilyesmit csak is festékszóróval és állatkínzással hozhatott össze. Nem tudtam, mi tévő legyek. Csak feküdt ott, a mellkasa pedig fel s le mozgott. A lényt kivenni kockázatos volt, mert megharaphatott volna és ma már bármi okozhat veszettséget. Próbáltam mögé nézni. Ekkor azonban nyers iszonyat ült ki az arcomra és komoly erőfeszítésembe került, hogy magamba fojtsam a szitkozódásaimat és a vérfagyasztó halálsikolyaimat, amelyek feltörni készültek belőlem. Mindaz, ami a dobozban maradt, csupán a kiüresedett maradványa volt annak a kábítószerrakásnak, amelyet csak négy dollár és harmincnégy cent kárpótolhatott volna. Eltűnt az egész. Vagy a kis kutyaizé ette meg őket, vagy azt tette velük, de inkább a megevés tűnt valószínűbbnek. Hogy lehet ez az izé még életben? Az összes drogom eltűnt. Fortyogni kezdett bennem a düh, majd a veszettségre fittyet hányva, megragadtam a dobozt és kiborítottam belőle az izét.
- Hess! – kiáltottam rá a kezeimmel kalimpálva. Mint a legtöbb kóbor állat, ez is megrázta a fejét, végignézett az őt körülvevő világon, majd nagyokat pislogott. Rákiáltottam még néhányszor, hogy minél távolabb tudjam magamtól, mielőtt a bennem felgyülemlett düh elszabadult volna. Nem mozdult, csak nézett rám a nagy, tágra nyílt szemeivel. Az igazat megvallva, a szemei óriásiak voltak, elképesztően hatalmasak, szinte már természetellenesek. Majdnem akkorák voltak, mint egy nagyobb tányér. Visszanéztem rá. Lehet, hogy valamelyik tudós elszúrt egy kísérletet és keresztezett egy struccot egy kutyával, majd egy hajléktalannak adta egy tucat festékes flakonnal. A logikám megdönthetetlen volt, egy csomó őrült tudós élet a környékemen és egy csomó csöves is, akik szerettek a szivárvány színeivel festeni. Az izének elég hosszú volt a farka is, így hozzáadtam még a majmot és a lovat is a belegyúrt állatok listájához. Voltak neki szárnyai is, de azt a strucc már lefedte. Elég hűvösnek tűnt a csípős városi levegő. Didergett és nyöszörgött. Felsóhajtottam, az erkölcsi iránytűm pedig őrült mód kiakadt. - Utálok helyesen cselekedni. – motyogtam magamban, miközben felvettem a lényt. Meglepő módon nem küzdött ellene. Csak feküdt a karjaimban és a kabátomhoz simult. Készen álltam rá, hogy Steve Irwin1 módjára megküzdjek vele, és addig birkózzam vele a földön, amíg már nem lesz képes visszatámadni, és végül a fején ülve feszíthessek a győzelem fuvallatában2. Sajnos ez nem következett be, és amikor kis labdává gömbölyödve a mellkasomnak dörgölőzött, az ellenállásom is alább hagyott. Egy hajléktalan által szivárványszínűre fújt, elcseszett tudományos kísérlethez képest rohadt aranyos volt. Nem tartott sokáig, mire haza értünk. Ő még mindig aludt, miközben én a karjaim nélküli járással szenvedtem. Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy komplett idióta, de ugyan akkor egy élénk színű tudományos kísérletet tartottam a karjaimban, így inkább tűnhettem teljesen eszelősnek, amihez az idióta már nem sokat adott hozzá. Egyik kezemmel az ajtót nyitottam, a másikkal pedig ringattam és miután kinyílt a zár, teljes testtel belöktem az ajtót. A piszkos kis lakásom meleg levegője átsuhant rajtam. Bementem, majd ledobtam az izét a kanapémra. Döbbenten nézelődött néhány másodpercig, majd összegömbölyödve visszaaludt. A lakásom három szobából állt: a konyhából, a nappaliból és a hálószobámból. A nappalimban volt a TV-m, a kanapém és egy pár székem. Ehhez a szobához társult a konyha, ahol volt egy tűzhely, egy sütő, valamint egy mikro és egy konyhapult rengeteg szekrénnyel. A hálószobámat egy kisebb ágy és egy íróasztal alkotta, amin volt egy lámpa és a laptopom, de semmi más, leszámítva néhány ceruzát, tollat és papírt. Ez volt a lehető legolcsóbb lakás és az egyetlen, amit meg tudtam fizetni. Bementem és felnyitottam a laptopomat, ami azonnal kilistázta nekem a korábbi világhálós tevékenységeimet. Bezártam a Facebook-ot és a Twitter-t, illetve kiikszeltem az össze pornó fület. Megnyitottam a Google Chrome-ot és egyenesen a Craigslist3-re mentem. Előkaptam a telefonomat a zsebemből és készítettem egy képet a kutya-ló-madár izéről, majd elküldtem 1
http://en.wikipedia.org/wiki/Steve_Irwin A birkózásban egy érdekes helyzet. http://www.demotivationalposters.net/teabag-wrestling-demotivationalposters-48053.html 3 http://www.craigslist.org/about/sites/ 2
magamnak. Visszaszaladtam a hálószobámba. Öt percen belül az állat izé már fel is volt kínálva eladásra. Nem tudtam mire számítsak, de kábé hét dollára szerettem volna felalkudni, vagy többre. Ekkor azonban valami zaj ütötte meg a fülem a konya felöl. Az izé ébren volt és elkezdte végigtúrni a konyhát a szájával megragadva a szekrények kallantyúit és úgy nyitva ki azokat. Megdörzsöltem a szemem az egyik kezemmel, majd odamentem hozzá. - Gyere ide... izé. – Nyúltam felé, de elugrott a mutáns kis szárnyaival csapkodva. Egyértelmű volt, hogy szédül, mert mindennek nekiment, és amikor járni próbált, mindig eldőlt. Biztos a drogok hatása. Hagytam, hogy az izé kiszórakozza magát. Néztem, ahogy átugrált a középső konyhapúltról a falmentiekre, és minden sikeres ugrást követően büszkeséggel telve huppant a hasán. Körbeforgattam a szemeimet, majd visszamentem a nappaliba. A TV képernyője felvillant, én pedig távirányítóval a kezemben leültem a kanapéra. Végigpörgettem a csatornákat, hátha akad valami, ami megérdemli az figyelmemet. De ahogy az általában lenni szokott, most se volt benne semmi. Miután elvesztegettem egy órát azzal, hogy a TV képernyője színeket sugárzott a pupillámba, visszamenetem megnézni a laptopomat. Gondolkodás nélkül azonnal az e-mailekre mentem. Ekkor durrant csak el az agyan. Négyszáz e-mailt kaptam és még továbbiak érkeztek, minden pillanatban. Véletlenszerűen rákattintottam néhányra és hangosan elkezdtem felolvasni őket. Az elsőben ez állt: „OMG AZ TÉNYLEG RAINBOW DASH? AZ IGAZI?” Rákattintottam egy másikra: „Jó plüss, nagyon igazinak néz ki.” Jöttek még. „Fizetek neked négyszáz dollárt Rainbow Dash-ért.” „Fizetek neked hétszáz dollárt, ha az a Rainbow Dash igazi.” „Megkapod a házam és a kocsim kulcsait Rainbow Dash-ért.” Tovább olvastam az e-mail-eket, több száz ajánlat érkezett erre a „Rainbow Dash”-re. Megnyitottam a Google képeket és beírtam. Volt egy pillanat, amikor a szemeim majdnem úgy durrantak el, mint egy villanykörte, de ráerőszakoltam magam, hogy nézzem a színeket és a szivárványokat. Igaz, ami igaz, tényleg a kutya-ló-madár izé volt minden képen. Ijesztő volt. Több száz féle módon volt lerajzolva több száz művész által. Egyesével végignéztem az oldalakat, a szemeim pedig magukba szívták a színeket. - A szemem! – kiáltottam, miközben ellöktem magam a számítógép képernyőjétől. Úgy éreztem, mintha a színek felfalnák a szemeim és kiszipolyoznák belőlem a férfiasságot.
Ez rosszabb volt, mint gondoltam; az izé híres volt. Lekapcsoltam a laptopomat és kimentem a konyhába. Az izé vagy „Rainbow Dash” a konyha padlóján fetrengett. Meg kell hagyni, az izé valóban ennivaló volt, de ugyan akkor fura is. Olyan volt, mint egy kutyuli Cukorka Országból szárnyakkal felszerelve. Edények és serpenyők hevertek a földön, a szekrények ajtói pedig nyitva voltak. Felkaptam Rainbow Dash-t és bevittem a hálószobába, hogy alaposabban is szemügyre vehessem. Felhajtottam a laptopom képernyőjét és azonnal bezártam a felugró ablakokat. Rákerestem az izé nevére és mit ad isten, volt róla egy wikipedia oldal. Manapság már mindenről volt wikipedia oldal. "Rainbow Dash, az egyik pegazus szereplő az... Én pici pónimból?" Végigmértem az izét. Meg kell hagyni, tényleg úgy nézett ki, mint egy pegazus. Tovább olvastam. „Equestria-ban él…” bla bla bla „…szeret repülni…” ezt a részt átugrottam, „…a hűség eleme.” A bekezdések pedig csak szaporodtak és szaporodtak. Amikor ennek a végér értem, már azt kellett megtudnom, hogy ki ez a „Twilight Sparkle”, „Rarity”, meg a többi név, akiket említettek. Egy óra elteltével már csordultig voltam információval a sorozatról. Még a mellékszereplők neveit is tudtam, pedig azok egyáltalán nem is számítottak. Természetesen „Rainbow Dash” egy kitalált szereplő volt, de az izé a házamban egyértelműen nem. Ez persze lehetett volna egy nagyon alaposan kidolgozott tréfa is a barátaim részéről, de a szárnyak elég igazinak tűntek. Lenéztem az ágyra, ahol Rainbow Dash szokás szerint labdává gömbölyödve aludt. Így nagyon aranyos volt; így már értettem miért írt nekem olyan sok ember. Megkordult a gyomrom. - Eljött a meleg zsebek4 ideje! – Besétáltam a konyhába, kitártam a hűtőszekrény ajtaját és a kezem egy igazi bajnok pontosságával benyúlt, majd kisuhant onnan. A kezemben pedig ott tartottam az Isten legnagyszerűbb ajándékát, az emberiség találmányainak csúcsát. A meleg zsebeket. Vígan megperdültem és egy recsegő hang kíséretében kinyitottam a zacskót, amelyből két meleg zsebet húztam elő. Ekkor elérkezett a pillanat. Többé már nem volt hatalmam a saját karjaim felett. Gyorsan előkaptam az Ipod-omat a zsebemből és elindítottam az egyetlen dalt, amim volt rajta. A harsogó zenére a karjaim ide-oda kezdtek mozogni, kinyitottam a mikró ajtaját és bele dobtam a meleg zsebeket. A meleg zsebek szerencséjére, nem a tervezett tárgyon landoltak. Bámultam Rainbow Dash-re, aki most már a kanapén aludt. Eddig fel sem merült benne, hogy egy bébi pegazus esetlegesen nincs... megnevelve. 4
http://en.wikipedia.org/wiki/Hot_Pockets
Két tönkretett meleg zsebet és egy rakás a kukába dobott szalvétát követően úgy döntöttem, hogy inkább kidobom az egész mikró. A kicsi pegazus izé megtartása rengeteg munkával járt volna és abban sem voltam biztos, hogy a hatóságok és az állatfelügyelet értesítése nélkül törvényesen tarthatok-e olyan háziállatot, ami csak úgy megjelent egy másik univerzumból és ráadásul képzeletbeli. Nem voltak barátaim, akiket megkérhettem volna, hogy viseljék gondját és mivel kutyát sem tartottam soha, így igazából halványlila gőzöm sem volt, hogy mitévő legyek. De, ami még fontosabb volt, nem tudtam, mivel etessem. A wikipedia szerint „ponyville” pónijai; a férfi mivoltom szó szerint beleborzongott a szóba; almát, szénát és mindenféle virágokat esznek. Ez viszont nem magyarázta, hogy mi lett a kábítószereimmel a dobozban, amikor megtaláltam az izét. Az nem lehetett, hogy a póni megette a drogokat, mert akkor vagy holtan, vagy halál közeli állapotban találtam volna rá. Ugyanakkor az izé egy rajzfilmfigura volt és a rajzfilmekben bármi megtörténhet. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi volt a dobozban, de végül feladtam. Egy egész szép kis készletem volt benne, de a drogok nem változnak csak úgy egy TV sorozat szereplőjévé. Biztos Rainbow Dash ette meg őket. És az agyamban ekkor összeállat a kép. Rainbow Dash be volt lőve. Az alapján, amit én láttam, nem tűnt annak, de az igaz, hogy én többnyire a számítógép előtt ültem, amíg ő a konyhában táncikált. És a kis kalandjának az utolsó emléke a meglepetés volt a mikróban. Legalábbis én így gondoltam. Megnéztem a mosdót. Tiszta volt. Megnéztem a pirítót. Tiszta volt. Megnéztem a hűtőt. Csak egy röpke másodpercem volt reagálni, de nem tettem. Rainbow Dash előugrott a hűtőből és egy parazita módjára ráakaszkodott az arcomra. Megragadtam és próbáltam letépni az arcomról, miközben a konyhában botladoztam, de nem engedett. Miután táncikáltunk egy ideig a konyhában, Rainbow Dash leugrott az arcomról egyenesen a pirítóra. Ezt követően pedig lesett róla a pultra. Felkaptam, ügyelve rá, hogy az egyik kezemmel leszorítsam a szárnyait, nehogy elrepüljön, majd leraktam a kanapéra a TV elé. Gyorsan bekapcsoltam a TV-t, és egy szép színes mese ment benne. Rainbow Dash ott maradt a szép színek által megbabonázva. Miután néhány percig nyugodtan ült, már tudtam, hogy nyugodtan elmehetek, amíg ő a képernyőt bámulja, a drogok hatása pedig elmúlik. Igazság szerint a TV olyan jól bevált, hogy Rainbow Dash az este hátralévő részében nem mozdult el onnan, hanem csak bámulta a képernyőt. Amikor elérkezett a lefekvés ideje, felkaptam a fáradt kis testét a kanapéról és bevittem a hálószobámba. Nem találtam neki olyan helyet, ahol aludhatna, így egyszerűen csak letettem az ágyamra és hagytam, hogy bebugyolálja magát a lepedővel. Lekapcsoltam a villanyt, odamentem az ágyamhoz, bebújtam a lepedőm alá, majd a fejemet belesüppesztettem a párnámba. Telihold volt ma este. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha messze sodródnék és közben éreztem, ahogy a szunyókáló Rainbow Dash gyengéd lélegzet borzolja a tarkómat.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ott van ő. Mocorogtam a parki padon, miközben felém jött. Ő volt az, a lány az álmaimból. Gyönyörű volt a csillagok fényében. Megigazítom a gallérom és kihúztam magam. Idejött hozzám és leült mellém a padra. Éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a mellkasomból. - Hé, George. - mondta. Mosolyogtam és próbáltam felelni neki, de nem találtam a szavakat. Csak néztem rá némán. – Szeretnék valamit kérdezni tőled. – folytatta éa megfogta a kezem. Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Kinyitotta a száját és lezuhanó edények és serpenyők hangja tört elő belőle. Csak bámultam rá és a mosoly máris lelohadt az arcomról. Ismét kinyitotta a száját és ismét egy robajt hallottam. Kinyitottam a szemem. Érzek magam körül valamit és most már biztos voltam benne, hogy az ágyamban vagyok. Egy újabb serpenyő zaját hallottam a konyhából. Nyögvenyelősen kimásztam az ágyamból és a konyha felé vettem az irányt, hogy megnézzem, mi folyik ott. Biztos voltam benne, hogy Rainbow Dash kotorászik a szekrényekben és dobálózik. - Te meg mit csinálsz? - kérdeztem. - Egy rohadt serpenyőt keresek, mi mást? - válaszolta. Odasétáltam és arrébb toltam a póni seggét, majd néhány másodpercnyi kotorászást követően elővarázsoltam egy tiszta serpenyőt. - Felébresztettél. – mondtam neki nyíltan kimutatva a bosszússágomat. Csak bámult fel rám és nevetett, mintha az alvásom semmit nem jelentene neki. Kikapta a serpenyőt a kezemből majd a tűzhelyhez repülve rádobta azt. Ez után a hűtőhöz repült és kinyitotta a fogaival ragadva meg a kallantyúját. Én még mindig félálomban ellavíroztam a kávégéphez és előkészítettem magamnak egy kávét. Néztem, ahogy Rainbow Dash kivesz egy doboz tojást a hűtőből és előkészít magának egyet. Legalább tíz pedig tart neki, mire kiveszi a tojást a tartóból anélkül, hogy eltörné, vagy hogy leejtené, miközben a szájában tartja. Jó néhány perc eltelt, mire meg tudott tartani egyet. - Hé! – kiáltottam neki. - Mi van? – válaszolta ösztönösen. Ekkor a tojás kiesett a szájából és széttört a földön. Még pont el tudtam nevetni magam, mielőtt a tomboló kék pegazus póni alkotta csomó neki nem ment az arcomnak és le nem birkózott a földre. Birkóztunk néhány másodpercig és szokás szerint én kerekedtem felül. Elengedtem, ő pedig duzzogva visszament a konyhapulthoz egy másik tojásért. Végre elkészült a kávám és az asztalhoz mentem vele. Néhány perc és jó néhány szürcsölés után Rainbow Dash is csatlakozott hozzám. - Találtál már munkát? – kérdezte vigyorogva. Tudta, hogy nem találtam még munkát, egyszerűen csak az orrom alá akarta dörgölni, annyira amennyire csak lehetett. Egészen fel az agyamig meg ilyesmi. - Nem. - Miért nem? - Azért, mert egy kibaszott pegazus vagy és olyan munkát találni, ami nem emészti fel az életemet, elég nehéz. Főleg úgy, hogy még jól is fizessen. - Már kábé tizenhét vagyok, nyugodtan itthon hagyhatsz, jól megleszek. - Nem. Azok után semmiképpen sem, ami legutóbb történt. – mutattam a kenyérpirító felé, hogy felfrissítsem az emlékezetét. Legalábbis oda, ahol legutóbb még a pirítónk volt, ha lett volna még. Rainbow Dash-t felügyelet nélkül hagyni olyan volt, mintha azt kérném, hogy valami pusztuljon el, mire visszaérek. Néztem rá választ vagy egy új pirítót várva, de egyikkel sem
szolgált. Bajnokok módjára megettük a reggelinket, majd felkészültem az aznapi interjúkra. Az elmúlt tizenhét évben nem mozdultam semerre sem és ahogy a város egyre jobban lepusztult, a munkám is elvándorolt, akár csak a többi. Elég messze kellett keresgélnem, hogy találjak egyet, és ahogy anyagilag álltam, nem sok esély volt rá, hogy bárhová is költözzünk. Rainbow Dash egy magas karbantartási költségű háziállat. Egyesek lovat tartanak, mások pónit, de nekem egy beszélő, járkáló, kritikusan gondolkodó pegazus jutott, aki úgy gondolja, hogy teljesen helyén való, hogy a nagy nyilvánosság előtt repked. - Nos, sok sikert a munkakereséshez, George. – mondta, miután kiléptem az ajtón. - Sok sikert annak a sok kilónak a leadásához. – kiáltottam neki vissza. Kacagtam, majd bevágtam az ajtót és elképzeltem, ahogy Rainbow Dash végigméregeti magát, hogy tényleg nincs-e elhízva. Bár nőstény volt, úgy viselkedett, mint egy pasi. De nekem ez jó volt így, mert nem tudtam volna együtt élni egy frufrus, lányos lány... pónival... Maga az ötlet még most is elég agybomlasztó volt. Nem foglalkoztam vele túl sokat és nem is akartam. Azt találtam ugyan is ki, hogy ha nem foglalkozom a helyzet abnormalitásával az elkövetkező harminc vagy több évben, akkor a probléma, hogy a házamban él megoldódik majd magától. Addigra már lesz teleportálás, meg minden ilyen szar, így egy repülő, beszélő, rajzfilm pónit már sokkal jobban tudnak majd kezelni az emberek. - Elnézést Uram. Felnéztem, a gondolataim pedig azonnal szertefoszlottak, ahogy megpróbáltam beazonosítani, hogy ki szólt hozzám. Egy rendőr volt. - Jó napot biztos úr, segíthetek? Csak egy átlagos, nyakigláb rendőr volt. Napszemüveget viselt, pedig odakint nem is sütött a nap. - Igen, a szomszédai panaszkodtak a droghasználatára. - Nincsenek szomszédaim. - Hihető történet, akkor gondolom nem bánja, ha körülnézek a házban. - Mint már mondtam, nincsenek szomszédaim és ha lennének is, akkor sincs drogom. - Persze, hogy nem főnök, na, jöjjön velem és kuksizzunk csak be oda. Kezdett felbosszantani, de a törvény volt az utolsó dolog, amivel szembe akartam kerülni. - Nem, nem kutathatja át a házamat, mert az törvénybe ütköző, szóval szép napot biztos úr! - Figyelj haver. – mondta hivatalosságot vesztett hangon. Levette a napszemüvegét és egyenesen a szemembe nézett. – Tudom, hogy nálad van Rainbow Dash, haver, had nézzem meg és fizetek neked húsz lepedőt. Előhúzta a húszast és elkezdte a kezében lengetni. Körbeforgattam a szemeim. - Ha tényleg ennyire látni akarod, akkor hát legyen. Csak gyere be a házba és megmutatom
neked. – Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki beállított azzal, hogy tudja, nálam van Rainbow Dash. Odavezettem az ajtóhoz, majd kinyitottam. - Rainbow Dash, látogatónk érkezett. - kiáltottam. A rendőr csávó izzadni kezdett és olyan izgatott lett, hogy egyértelműen bróni volt. Mindent elolvastam a brónikról az interneten és időnként némelyik lenyomozott, hogy láthassa Rainbow Dash-t. Ezért Rainbow Dash és én megalkottunk egy titkos kódot. Amikor azt kiáltottam, hogy látogatónk érkezett, Rainbow Dash azonnal tudta, hogy valakiből az szart is ki fogjuk verni, hogy biztosan elfelejtse, hogy Rainbow Dash létezik a való világban. Vagy három másodpercig álltunk az ajtóban, én pedig szépen lassan becsuktam az ajtót, nehogy meghallja. De igazság szerint annyira be volt zsongva attól, hogy láthatja Rainbow Dash-t, hogy valószínűleg azt sem vette volna észre, ha teljes erőből bevágom az ajtót. Miután az ajtó teljesen becsukódott, ismét hívtam Rainbow Dash-t. Ez volt a jel a támadásra. Hirtelen a semmiből Rainbow Dash előviharzott a hálószobámból mach 3 sebességgel és egyenesen nekiment a rendőrnek. Ledöntötte a földre, majd a patáival megtaposta a gyomrát. Ezt követően Rainbow Dash megharapta a lábát, majd kivette a pisztolyát a tokból. Végül érzéketlenül püfölni kezdte a patáival az egész testén, ahol csak érte. Én ekkor vettem elő a kloroformot az egyik közeli vázából az ajtó mellől és mély álomba szenderítettem. Miután biztosan kidőlt, felkaptuk és ledobtuk a pincébe, ahol rádobtuk egy beállított ágyra. Egy évnyi kemény munkát követően Rainbow Dash és én építettünk egy alagutat, ami a pincémtől egészen a város határáig ért. A pincémben volt egy öreg ágy, amin a bróni felébredhet. A többi megoldódott magától, mivel bezártuk a pinceajtót. Eltelt három óra és egy mukkot sem hallottunk a rendőrtől. Ekkor azonban morgás ütötte meg a fülünket és egy csomó dörömbölés a pince ajtaján, ami megerősített volt, majd végül egy hosszas üvöltözés. Rainbow Dash és én egy szót sem szóltunk. Vártunk, hogy feladja és távozzon az alagúton át. Végül elcsendesült, mi pedig felhagytunk a lopakodó üzemmódunkkal és visszatértünk a normális életünkbe. Az utóhatás miatt sem kell aggódnunk egyáltalán. Ha bárkinek is elmondja, őrültnek fogják nézni, hogy egy sokszínű pegazus elverte. Ha pedig visszajönne, akkor mi megint csak szarrá vernénk. Nem nagyügy. A többségük betudja egy egyszerű álomnak. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy eltűnt, ismét megfésülködtem és elindultam az állásinterjúkra.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Egy hosszú, hiábavaló munkakereséssel töltött nap után, beléptem az ajtón a lakásomba. Rainbow Dash a kanapén volt és Jersey Shore5-t nézte sörrel a patái között. Egy szót sem szóltam, csak elmentem mögötte és hagytam, hogy élvezze a műsort. Kinyitottam a hűtőt és ekkor látom, hogy az összes sör eltűnt. A rossz hangulatom haragba csapott át. Próbáltam a haragomat későbbre tartogatni, így egyenlőre csak áthívtam Rainbow Dash-t. - Te Dash, ide tudnál jönni egy pillanatra. - Persze apu. Ekkor elállt a lélegzetem. - Te apunak szólítottál? – kérdeztem, miközben kijött a nappaliból. Nem válaszolt. – Soha többé ne szólíts így. Megértetted? - Igen apu. - Ne tedd ezt velem. - Mit ne tegyek veled apu? – önelégülten vigyorogni kezdett. Utáltam, amikor ezt csinálta. Tudta, hogy utálom, ha „apu”-nak szólít és éppen ezért mindig ezt tette, hogy idegesítsen. Hagytam, hogy lefusson. - Hová tűnt az a sok pia. - A hasamba. - mondta. Sóhajtottam és próbáltam találni egy nagy büntetést, de ekkor eszembe jutott, hogy már csak három maradt, így inkább elnéztem neki. - Csak ne csinálj ilyet még egyszer. - Ahogy akarod apu, YOLO6. - Mit mondtál? Azt mondtad, hogy YOLO? Mégis mióta vagy te kapcsolatban a világ tini lány közösségével? - Van Twitter-em apu. - Oké, először is, ne hívj apunak, másodszor, minek neked twitter? - Mert mindenkinek van. Majdnem arcon csaptam magam. - Tisztában vagy te a twitter veszélyeivel? - Jaj, ne má7 apu, nyugi. Mindenki azt hiszi, hogy egy ember vagyok, aki úgy tesz, mintha én lenne. - Nézd, azt akarom, hogy szállj le a Twitter-ről, most. Menj és töröld a számládat. – Figyeltem, ahogy bemegy a hálószobámba, ahol a laptopom volt és követtem. Megnyitotta a twitter oldalát. Megnéztem néhány dolgot, amit tweetelt. Meglepődésemre vagy csak, mert nem voltam képben, minden szövege értelmetlen és összefüggéstelen betűhalmaznak tűnt. - Paták? - kérdeztem. - Igen. - Csak így tovább. Az elkövetkező hetekben nem sok mindent csináltunk. Kaptam munkát egy másik gyorsétteremben és így képes voltam valamennyire egyenesbe jönni. A drogdealerem meghalt túladagolásban, így nem volt már több kábítószer Rainbow Dash-nek és nekem. A hétvégén egy hosszú, munkával telt nap után tértem haza. Bedugtam a kulcsot a zárba és kinyitottam. Odabent Rainbow Dash egyértelműen elszállva nézte a Jersey Shore-t a kanapén. 5
Amerikai valóságshow - http://en.wikipedia.org/wiki/Jersey_Shore_(TV_series) A jelentése: Csak egyszer élsz. Egy szleng kifejezés: http://www.urbandictionary.com/define.php?term=yolo 7 Meme: http://www.urbandictionary.com/define.php?term=ERMAHGERD&defid=6726031 6
Ahogy beléptem, meghallottam a hangját. - Fogadni mernék, hogy szét tudnálak alázni ping-pongban. Felé néztem. Nincs is ping-pong asztalom. De természetesen nem szoktam annyiban hagyni kihívásokat. Így egy szót se szólva kisétáltam, majd bementem a városba. Bejártam az egész várost mire találtam egy ping-pong asztalt. Megvettem a cuccost, mint egy bajnok, majd magam mögött húzva kimentem a boltból. Szerencsére voltak kerekei. Amikor hazaértem, berúgtam az ajtót és bedobtam a ping-pong asztalt a nappaliba. - Nyeregbe ribanc! – mondtam neki előrántva egy ütőt a hátam mögül, majd átdobtam neki is egyet. Elkapta a szájával, majd az asztalhoz repült. - Úgy elverlek, mint még soha senki korábban seggdugasz. – mondta a szájában tartott ütőn keresztül. Én alig tudtam kivenni belőle valamit a „seggdugasz”-on kívül, de felkészültem a szerválásra. Meglendítettem az ütőt és átütöttem a labdát az ő térfelére olyan erősen, ahogy csak tudtam. Visszaütöttem, miközben a szárnyaival folyamatosan csapkodott, hogy a levegőben maradjon. Néhány percig ütögettük egymásnak a labdát, de egyikőnk sem volt elég jó ahhoz, hogy pontot szerezzen. Végül támadt egy ötletem. Eldobtam az ütőt Rainbow Dash felé és beleállítottam az arcába. Miközben ő újra összeszedte magát, én átütöttem a labdát a kezemmel és így megszereztem az első pontot. - Csaltál! - kiáltotta. - Pegazus vagy, azt csinálok, amit akarok. - válaszoltam. Dühösen nézett rám, de egy szót sem szólt. Visszatértünk a játékhoz és tovább ütögettük a labdát egymásnak. Néhány ütést követően enyhén lecsapta az oldalamon. - Földrengés! – kiáltotta, majd gyorsan berepült az asztal alá és vadul rázni kezdte, amivel eltérítette a labdát és így elhibáztam. - Szóval így játszunk. - mondtam. Tovább játszottunk, dobáltuk egymást az ütőkkel és megszegtük a ping-pong összes szabályát. A végén nekem vérzett az orrom, volt egy vágás a karomon és egy seb az arcomon. Neki csak egy horzsolás volt a homlokán azt követően, hogy hozzávágtam az ütőt. Természetesen mondanom sem kell, hogy én nyertem. Dash-t túlságosan lefoglalta a megcsonkításom, így végül könnyű volt pontokat szerezni. És mivel nyertem, Rainbow Dash megharagudott rám és elhagyta a házat egy jelképes ajtóbecsapással. - Jaj, ne. - mondtam. – Biztosan ez a konfliktus. Utána mentem és jóvátettünk sok mindent. Nevettünk a közös életünkön, majd vidáman hazaszökdécseltünk. - Hajaj, jó dolog, hogy megoldottam a konfliktust. - mondtam. Jó pajtásokként bementünk a házba és leültünk a kanapéra rajzfilmeket nézni. És amikor a köztünk kialakult kötelék elérte a csúcspontját, kopogást hallottam az ajtón.
- Ó, vajon ki kopoghat a legkellemesebb pillanatban az ajtón, amikor a kapcsolatom Rainbow Dash-sel pont a legszorosabb. Kinyitottam az ajtót és ott állt Celestia. - Szia, azért jöttem, hogy visszavigyem Rainbow Dash-t. Tudom, hogy ez nehéz lehet számodra- Nem viszed vissza Rainbow Dash-t. - mondtam. - De igen. – felelte Celestia. - De nem. Itt maradhatsz a Földön. Velem. Visszanézett rám. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, mintha mondani akarna valamit, de végül nem mondott semmit.
És most basztuk el a végét.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
- George úr, ki tudna jönni az osztály elé. Felálltam és odamentem a tanárhoz. - Miben segíthetek? - kérdeztem. - A történetéről lenne szó. Azt kértem, hogy írjon egy rövid történetet egy valóéletbeli tapasztalatról, aminek tartalmaznia kell egy konfliktust, egy végkifejletet és egy megoldást. - És hol a probléma? - Az Ön története ezek közül egyikkel sem rendelkezik. - Sajnálom, hogy így gondolja Jones úr. - Nos, igen, és hacsak nem tud beadni egy másik történetet öt percen belül, akkor meg kell, hogy buktassam. - Igazából van egy másik történetem. A lakásom pont ötpercnyire van innen, de ha kerülőt kell tennem, akkor pont lekésem a leadási határidőt. - Nos, akkor menjünk. - Jones úr felállt és elsétált velem a lakásomig. Kinyitottam az ajtót. - Rainbow Dash, látogatónk érkezett! - kiáltottam. Jones úr úgy nézett rám, mintha őrült lennék, de az ajtó ekkor már becsukódott. Rainbow Dash előjött a hálószobámból és lebirkozta Jones urat. Én elkezdtem pofán verni, miközben Rainbow Dash szó szerint elkezdte megenni az ingét. - Ehhez a végkifejlethez mit szólsz, köcsög? Ledobtuk a pincébe és boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk. Celestia kopog az ajtón én meg azt mondom, szia. És most basztuk el a végét.8
8
Eredetileg: And then we fucked the end.
