Paár Ádám
Kicsi, zöld és friss A zöld párt pozitív hatása a pártrendszerre
Robert
Harmel
amerikai
politológus
az
1970-es
években feltűnt Dán Haladó Párt és a Norvég Haladó Párt példáján keresztül vizsgálta meg, hogy az új pártok
milyen
mainstream
hatást
pártok
pártrendszerekre.
gyakorolhatnak által
a
meghatározott
Magyarországon
a
„nagy”, „régi”
kispárti
lét
pártrendszerre gyakorolt pozitív hatásainak felvetése is blaszfémiának minősül: a magyar társadalom és értelmiség szinte kizárólag a nagy pártok versenyeként éli meg a többpártrendszer működését, a kis pártok elnéző sajnálkozás tárgyai, vagy legjobb esetben is csak a nagy pártok engedelmes fegyverhordozóiként jönnek számításba. Holott vannak olyan társadalmi ügyek, amelyeknek a közéletbe való artikulálásához és a parlamenti politizálásba való becsatornázásához a kis pártokra van szükség. Ilyen ügy az ökológiai rendszer védelme, fenntarthatósága is. Magyarországon kevéssé tudatosult, hogy az 1970-es évek végén megszerveződő, és az 1980-as években első parlamenti sikereiket arató zöld pártok milyen jelentős befolyást gyakoroltak – és gyakorolnak – a pártrendszer hagyományos világnézeti (jobb- és baloldali) pártjaira. A zöld pártoknak a hatása érződik abban, hogy Nyugatés Észak-Európában a jobb- és baloldali gyűjtőpártok, szinte egymással versengve vállalták fel az ökológiai kérdéseket, és építették be programjukba az ökoszisztéma védelmét (ennek extrém példája volt Angela Merkel – nem kellően átgondolt – bejelentése a németországi atomerőművek 2022-es határidővel történő bezárásáról).
-1-
Elemzésünkben
annak
bemutatására
vállalkozunk,
hogy
milyen
tényezők
befolyásolják a zöld pártok sikerességét, és milyen szerepet játszhat egy zöld párt – nevezetesen Magyarországon az LMP – a hazai pártrendszer dinamikájában. A zöld pártok sikerességének tényezői Az MPK több alkalommal foglalkozott a zöld politika kérdéseivel. Így elemeztük a nyugat-európai zöld pártok és az LMP arculatát, általánosságban a klímaváltozás nemzetközi politikai környezetét, valamint a környezettudatosság és a média összefüggését. A nyugat-európai politikatudományt az 1980-as évek vége óta foglalkoztatja a kérdés, hogy milyen tényezők befolyásolják a pártcsalád tagjainak sikerességét. Miért kerülnek kormányra egyes országokban a zöld pártok (pl. Finnország: 1995, 1999, Németország: 1998, Svédország: 2008), másutt miért nem képesek tartósan a pártrendszer befolyásos, kormányzóképes pártjává válni (pl. Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia), ismét más országokban ugyanakkor miért nem képesek egyáltalán önálló erővé szerveződni (Görögország, Oroszország)? Joachim Raschke német politológus fogalmazta meg, hogy a koncentrált pártrendszerekben sokkal kisebb esély nyílik arra, hogy a nagy pártok adaptálják a zöld célkitűzéseket, hiszen ezzel szavazókat veszíthetnek. Ezért a koncentrált pártrendszerben a zöld pártoknak nem kell félniük attól, hogy az ökológiai értékek vállalása
terén
a
nagy
pártok
versenytársat
jelentenek.
A
fragmentált
pártrendszerekben viszont mindig lesz olyan párt, amelyik felvállalja az ökológiai célkitűzéseket, következésképpen a zöld pártok elől elszívja a levegőt. A zöld pártoknak tehát nagyobb esélyük van egy koncentrált pártrendszerben.
-2-
Amennyiben Raschke teóriáját a hazai viszonyokra adaptáljuk, akkor a mai Magyarországon esélye van egy zöld pártnak, tehát az LMP jól teszi, ha az ökológiai párti identitását erősíti. Bár Hajdu Gábor és Szegedi Gábor tanulmányukban rámutatnak arra, hogy Raschke elmélete nem mindenhol állja meg a helyét: a fragmentált francia pártrendszerben, amelyben szétaprózott zöld pártok működnek, nincsen
hagyománya
az
ökopolitika
felvállalásának.
Ugyanez
a
helyzet
Olaszországban, amelynek pártrendszere rendkívül fragmentált, ennek ellenére a mainstream pártok – társadalmi nyomás hiányában – nem vállalják fel a zöld értékek képviseletét. Fricz Tamás véleménye szerint a „radikális, szélsőséges pártok és mozgalmak” akkor érhetnek el sikert, ha a választók a pártrendszer egészével szemben bizalmatlanok. 1 Hajdu Gábor és Szegedi Gábor ebből azt a következtetést vonják le, hogy a pártrendszerből való kiábrándulás előnyeit a zöld pártok is hasznosíthatják – amelyek bár nem „szélsőségesek”, de mindenképpen bírálják a mainstream pártokat, és merőlegesek a pártrendszert strukturáló hagyományos értékekre, a jobb-bal tengelyre. Ferdinand Müller-Rommel német politológus hat pontban foglalta össze azokat a tényezőket,
amelyek
befolyásolják
a
zöld
pártok
sikerességét.
Ezek:
a
szocioökonómiai rendszer (a népsűrűség, a városi lakosság aránya), a politikai rendszer, a parlamenten kívüli erők, az állampolgárok politikai értékei és attitűdjei, és a zöld párt szervezettsége. Müller-Rommel álláspontja szerint a zöld pártok sikerességének egyik feltétele az adott állam, illetve a társadalom urbanizáltsága: feltételezhető, hogy a nagyvárosi lakosság nagyobb mértékben szembesül a modernizációból fakadó hátrányokkal, így fogékonyabb a zöld értékekre.
1
Fricz Tamás: Pártrendszerek. Bp., 2001., Századvég Kiadó. 117. o.
-3-
Ugyanakkor Müller-Rommel tézisét némileg cáfolja, hogy a legsűrűbben lakott európai országokban (Belgium, Hollandia) nem sikeresek a zöld pártok (amennyiben a parlamentbe való bejutást és a kormányzati pozícióban való gyakori részvételt tekintjük a siker mércéjének). Ezzel szemben zöld párt első ízben az alacsony népsűrűségű Finnországban került kormányra. A politikai rendszer jellege szintén meghatározza a zöld pártok sikerességét. Müller-Rommel értékelése szerint a föderális berendezkedés például kedvez a zöld pártoknak, mert lehetőséget nyújt számukra, hogy tartományi, tagállami szinten bizonyíthassák politikai felelősségüket, kormányzóképességüket,
mielőtt
megmérettetnék
magukat
a
szövetségi
parlamentbe való bejutásért folytatott versenyben (ezt a tételt támasztja alá a német Zöldek sikeressége). Müller-Rommel hattényezős szempontrendszere alapján Magyarországon a zöld párt választási és kormányzati esélyei rosszabbak, mint a Raschke-féle modellben. De vajon valóban a választási siker és a kormányra jutás az egyetlen mércéje a kis pártok tevékenységének? Zöld képviselet kerülőúton? Az ökopolitika a 2010-es választások eredményeként sajátos módon is megjelent az Országgyűlésben:
a
Jobbik
frakció
kerülőútján.
Utalhatunk
arra,
hogy
a
rendszerellenes párt frakciójának két szakpolitikus képviselője (Bödecs Barna, Varga Géza) a magyarországi zöld mozgalmakban kezdte a pályafutását. Bödecs Barna – aki a frakciónak tagja, de a pártnak nem – a kilencvenes évek elején a Magyarországi Zöld Pártban politizált, majd a Hulladék Munkaszövetségben kollégája volt annak a Szilágyi Lászlónak, aki jelenleg az LMP frakció tagja. Az agrármenedzser végzettségű, párttag Varga Géza, aki a 2010-es választáson a párt mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszterjelöltje volt, a kilencvenes években több ökológiai civil szervezet létrehozásában vett részt.
-4-
A párttag Kepli Lajos környezetmérnök szintén a szakpolitikai vonalat erősíti a frakcióban. Talán az ökopolitika az, amelyik az egyetlen közös nevező az LMP és a Jobbik között, de ez kevés az együttműködéshez. Az ökológiai szakpolitikusok helyzete valószínűleg ingatag a Jobbik frakcióban, és nem ellensúlyozhatják a mozgalmár frakciótagok agresszívebb retorikáját és rendszerellenes ideológiáját. Pősze Lajos sorsa figyelmeztető jelként szolgálhat a „zöld” szakpolitikusok számára, hogy mire számíthat az, aki függetlenedni próbál a frakció irányvonalától. Mindemellett egy érzelmi akadálya is van a Jobbikos „zöldek” és az LMP egymásra találásának: az a – nézetünk szerint téves – vélekedés, hogy az LMP annak az SZDSZ-nek az utódpártja, amelyik széles körben – igazságtalanul és méltatlanul – gyűlölt a jobboldalon. Holott az LMP nem a liberális párt szerepére törekszik, csak annyiban, amennyiben minden zöld párt felvállalja a liberális hagyományt (de emellett az a közösségelvű hagyomány is jelen van a zöld pártok arculatában, amelyik kapcsolódhat a konzervatív és a szociális irányzathoz is). Az LMP-vel szembeni bizalmatlanság „zöld” vonalról félreértésen, illetve meg nem értésen, a (neo)liberalizmus-ellenességen alapul. Ha a bizalmatlanság falát sikerül(ne) áttörni, nem kizárt, hogy az LMP magához vonzaná azokat, akik most önálló zöld párt hiányában más eszmevilágot képviselő pártok, illetve frakciók soraiban politizálnak, valamint azok holdudvarában tevékenykednek (ennek konkrét példájaként Elek István személyére utalhatunk, aki az ökológiai szemlélet híveként egy idő után eltávolodott a Fidesztől, és jelenleg az LMP támogatója). A magyar zöldek egy pártban való egyesülése azonban egyelőre távolinak tűnik. A politikai szimpátiák és antipátiák a jobboldali-baloldali, liberális-antiliberális tengely mentén szerveződnek, az ezekre merőleges zöld értékrend mozgósító ereje pedig jelenleg még elhanyagolható.
-5-
Az ökopolitikai képviselet paradoxona A pártoknak sem áll érdekükben, hogy eltávolítsák maguktól az ökológiai szakpolitikusokat, hiszen az ökológiai szemlélet adaptálása a gazdaság-, az energiaés
agrárpolitika
területén
élelmiszerbiztonság
–
a
fenntarthatóság,
szempontjainak
a
figyelembevétele
gazdaságosság miatt
–
ma
és
az már
megkerülhetetlen. Másrészt korántsem biztos, hogy a Fidesz, az MSZP és a Jobbik „ökológusainak” elszívása kedvezően hatna a zöld irányzat érdekérvényesítő képességére. Egy pillanatnyilag gyenge irányzat számára rövid és közepes távon talán előnyösebb, ha tagjai különböző értékvilágot képviselő pártok színeiben politizálnak, ahelyett, hogy egyetlen pártban tömörülve, négyévenkénti nekifutással próbálnák „bevenni” a kormányt. Egy gyenge irányzat képviselői a különböző pártokhoz tartozás révén könnyebben tudják érvényesíteni a kitűzött politikai elveket – programalkotással, érdekkijárással, lobbizással, megtartva az egymás közötti szakmai egyeztetés lehetőségét. Amennyiben a választási rendszer nem kedvez a kis pártoknak – márpedig a zöldek mindenütt kis pártok, és a tervezett magyar választási rendszer nem ígér számukra sok jót –, akkor pusztán a szakpolitikai célok megvalósítása szempontjából célszerű lehet a zöld elveknek a mainstream, és kormányzásra esélyes pártokba való becsatornázása. Így persze azok az „ökológusok”, akik más értékvilágot valló pártokban
politizálnak,
állandóan
kompromisszumokra
vannak
kényszerítve.
Másrészt azonban nagyobb az esélye annak, hogy a zöld értékrend artikulálódjon a parlamentben, hiszen a nagy pártok mindegyikében jelen vannak azok a személyek és csoportok, amelyek igényként megfogalmazzák az ökológiai értékek és érdekek képviseletét.
-6-
Mivel a választások eredményeként egyik vagy másik nagy párt mindenképpen kormányra kerül, ezért jogosan feltételezhető, hogy a kormány programjában megjelennek az ökológiai jelszavak és értékek. Az önálló zöld párt ezt a látszólagos nyugalmi helyzetet borítja fel. A politikai kultúra nem megfelelő színvonala, a konszenzusképtelenség esetén az erőszakolt „egypártiság” magában hordhatja a szétszakadás és megsemmisülés veszélyét. Mégis amellett érvelünk, hogy egy önálló zöld pártra mindenképpen szükség van a pártrendszerben, de nem azzal a céllal, hogy minden zöldet magához gyűjtsön – hiszen ezzel éppen az ökológiai értékek és érdekek parlamenti politikába való becsatornázásának lehetőségét szűkíti –, hanem egyszerűen azért, hogy kívülről szocializálja a pártokat, fogékonnyá tegye őket a zöld értékekre. A szocializációs szerep A zöld párt egyik lehetséges szerepe a hazai pártrendszerben a példamutatás. Finnországban, Németországban és Svédországban a zöld pártok történelmi jelentősége
talán
nem
is
annyira
a
konkrét
ökopolitikai
célkitűzések
megvalósításában, a szakpolitikai eredményekben, mint inkább a mainstream pártok szocializációjában nyilvánult meg. A mainstream bal- és jobboldali gyűjtőpártok adaptálták a zöld értékeket, hogy megfeleljenek az új, posztmateriális értékek iránt fogékony, jellemzően nagyvárosi és fiatal választó-generációk igényeinek. Ebben a folyamatban a zöld pártok színre lépése kulcsszerepet játszott, hiszen a mainstream
pártok
a
programjaik
ökopolitikai
elemeit
és
jelszavait
(pl.
fenntarthatóság) részben tőlük kölcsönözték. A zöldek kis pártokként bátrabban képviselhették az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején még marginálisnak tűnő nézeteiket, mint a szavazóik elveszítésétől tartó nagy, mainstream pártok.
-7-
Attól a perctől kezdve azonban, hogy az ökológiai pártok népszerűek lettek, az általuk felvetett ügyekre (pl. atomenergia-ellenesség) a mainstream pártoknak is valahogyan reagálniuk kellett: el kellett utasítaniuk vagy fel kellett vállalniuk azokat. A kis pártok tehát képesnek bizonyultak arra, hogy meghatározzák a politikai napirendet, és a mainstream pártok is az ő nézeteikkel szemben vagy azok mellett voltak kénytelenek meghatározni magukat. A zöldek ügyei (pl. atomenergia, környezetszennyezés, leszerelés) a politikai napirend meghatározó részévé váltak, köszönhetően a társadalom megváltozott hangulatának és félelmeinek, valamint annak, hogy kiderült, a nagy pártok és holdudvaraik sem rendelkeznek a magas szintű technikai civilizáció működtetéséhez, a káros folyamatok ellenőrzéséhez és visszafordításához elegendő információval. A zöld pártok fellépése önmagában még nem vezetett volna el a napirend megváltozásához, ahhoz a társadalom igényeinek átalakulása, a posztmateriális értékek iránti fogékonyság növekedése, a korlátlan gazdasági expanzióba vetett hit megrendülése, valamint az ökológiai értékek pusztulásával járó szembesülés (pl. nukleáris balesetek, olajszennyezések) is szükségesek voltak. A társadalom ökológiai érzékenységének növekedése egy sajátos spirált indított el: az ökopolitika felvállalását a szavazatmaximálás logikája is mindinkább ösztönözte. A svéd Centrumpárt például, amelyik hagyományosan az agrárszférában dolgozók érdekeit képviselte, az 1976-os választáson azzal lepte meg ellenfeleit, hogy az agrár-érdekképviseletet háttérbe szorítva ökológiai arculattal, egyebek között az atomenergia bírálatával lépett fel. Az arculatváltás létfontosságú volt ahhoz, hogy a Centrumpárt kibővítse szavazótáborát, kitörjön a falusi és kisvárosi környezetből, és az agrárrétegek mellett képes legyen nyitni a nagyvárosi és fiatal rétegek felé.
-8-
Ráadásul a folyamat egy idő után önmagát generálja: külföldi tapasztalatok szerint amennyiben a pártrendszer egyik mainstream gyűjtőpártja felvállal programjában addig periférikusnak számító problémákat, ügyeket, akkor a politikai verseny logikája következtében idővel követőkre talál a pártrendszer többi mainstream pártja körében is – de legalábbis kényszeríti a többi mainstream pártot, hogy reflektáljon a problémára. Ennek egyik példája Németország. A 2009-es választáson a német SPD kancellárjelöltje, Frank-Walter Steinmeier a zöld fordulat meghirdetésével kívánta megújítani a párt arculatát. A német szociáldemokraták zöld fordulata viszont a jobboldali versenytársat, a CDU-t is arra késztette, hogy intenzíven foglalkozzon a problémával. Mára a CDU vezetője, Angela Merkel is igyekszik megfelelni az ökológiai jelszavaknak, ezt bizonyítja – egyébként szakmailag erősen vitatható – bejelentése a német atomenergia leépítéséről a fukushimai baleset után. Mindez jól jelzi, hogy mára a mainstream gyűjtőpártok között kialakult egy informális konszenzus az ökológiai értékek fontosságáról, még akkor is, ha szakmailag a részletkérdésekben eltérőek az álláspontok. Magyarországon az ökopolitikai értékek adaptálása mutatkozik meg abban, hogy a legnagyobb ellenzéki párt, az MSZP elnöke, Mesterházy Attila meghirdette a magyarországi zöld fordulatot (Mesterházy hivatkozik a nemzetközi baloldal példáira). Az ökológiai értékek felkarolása még egy szempontból előnyös lehet a pártrendszer számára: közös alapokat nyújt a pártok számára, ezzel hozzájárul a kohézió
erősítéséhez.
A
fenntarthatóság,
az
egészséges
környezet,
az
ökoszisztémaként felfogott tágabb és szűkebb közösségek védelme az, amiben a különböző eszmeáramlatokat képviselő pártok a legkönnyebben megállapodhatnak.
-9-
Ugyanis az ökoszisztéma védelme az, ami leginkább összeköt – az ideológia, a piacgazdasághoz való viszony, a történelem-értelmezés, a szoborállítás és az utcanév-változtatás ügyei óhatatlanul elválasztanak, azokra – egyelőre – nem lehet együttműködést alapozni. Ebből pedig logikusan fakad a következtetés, hogy a mai ellenzék pártjai közötti összefogásnak a pozitív alapja sem lehet más, mint az ökopolitika – a negatív alap, a kormánybírálat ugyanis csak rövid távú összefogást tesz lehetővé. Következtetések Ahogyan fent láthattuk, egy zöld párt akkor is sikeressé válhat a pártrendszerben, ha nem tud minden zöld erőt magához gyűjteni – ez inkább kontraproduktív a zöld értékek parlamenti megjelenítésére nézve –, vagy amennyiben nem válik nagy párttá. A zöld párt elsődleges missziója a pártrendszer „kizöldítése”, vagyis a mainstream pártok szocializálása. A kis pártok intellektuális szempontból előnyben vannak a nagy pártokkal szemben, mert bátrabban vállalhatnak fel olyan témákat, amelyek
kellemetlenek,
kínosak
vagy
érdektelenek
a
„nagyok”
számára.
Természetesen ahhoz, hogy a kis pártok által felvetett témák napirendre kerüljenek, elengedhetetlen a témára fogékony társadalmi környezet megléte. A kis pártok maguk is alakítják, formálják a politikai napirendet, és olyan ügyeket artikulálnak, amelyekre a nagy pártoknak is reagálniuk kell. Az LMP számára pedig aligha lehet szebb feladat, mint az ökológiai ügyek becsatornázása a közéletbe, lerakva egy új közös értékrend alapjait.
- 10 -
