EMMA CHASE Behálózva

EMMA CHASE Behálózva ATHENAEUM

ATHENAEUM Budapest Copyright © 2013 by Emma Chase Hungárián translation © Szieberth Ádám, 2014 ISBN 978-963-293-350-4 Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

Joe-nak, amiért megmutatta nekem, milyen az igaz szerelem, és amiért nap mint nap bepillantást enged a férfiagy bonyolult működési mechanizmusába.

1. FEJEZET Látják azt a mosdatlan, borostás rakás szerencsétlenséget a kanapén? Azt a piszkosszürke pólós, szakadt mackóalsós fazont? Az vagyok én, Drew Evans. Általában nem így nézek ki. Illetve ez nem is én vagyok. A való életben ápolt, tükörsimára borotvált férfi vagyok, akinek már többen mondták, hogy a kétoldalt hátranyalt, fekete hajával veszélyes, de profi benyomást kelt. Az öltönyeimet szabónál csináltatom, a cipőm többe kerül, mint az önök lakbére. Apropó, a lakásom... Mármint az, ahol most vagyok. Le van húzva a redőny, a bútorokra kékes fényt vet a tévé. Az asztalokon és a padlón szanaszét

hevernek

a

sörösüvegek,

a

pizzásdobozok,

az

üres

fagyisvödrök. Nem ez az igazi lakásom. Ahol általában élek, ott makulátlan tisztaság van: hetente kétszer jár takarítani egy lány. És megvan a modern kor minden létező komfortja, az összes nagyfiús játékszer, amit csak el tudnak képzelni: surround hangfalak, szatellit hangszórók, meg egy akkora plazmatévé, hogy aki meglátja, térden állva könyörög, hogy „Még, még!” A berendezés és a dekoráció modern (sok fekete felület, sok rozsdamentes acél), és aki abba a lakásba belép, egyből tudja, hogy egy férfi lakik ott. Tehát, mint már említettem, amit most látnak, az nem az igazi énem. Mert most éppen elkapott a fiú. Igen, az influenza.

Feltűnt már önöknek, hogy az emberi történelem legdurvább betegségeinek sokszor olyan lírai hangzású nevet adnak? Malária, diarrhea, kolera... Lehet, hogy direkt csinálják? Hogy az ember szépen mondhassa el, ha úgy érzi magát, mintha a kutya seggéből húzták volna ki? Influenza... Ez is szépen cseng, ha jó sokszor elmondja az ember. Én legalábbis majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a bajom, ezért döglök itthon már egy hete. Ezért kapcsoltam ki a telefonomat, ezért nem állok fel a kanapéról, csak ha vécére megyek, vagy átveszem a házhoz rendelt kaját. Tényleg, meddig tart egy influenza? Tíz napig, vagy egy hónapig? Az enyém egy hete kezdődött. Hajnali ötkor csörgött a vekkerem, mint mindig. De én ahelyett, hogy felkeltem volna és bementem volna az irodába, ahol sztár vagyok, falhoz csaptam az órát, és a másvilágra küldtem. Amúgy is idegesített az a hülye óra. Az a hülye csipogás. Bip- bipbip... Átfordultam a másik oldalamra, és aludtam tovább. Amikor végül kivonszoltam a seggemet az ágyból, gyenge voltam, és hányinger kerülgetett. Fájt a mellkasom, a fejem. Látják? Ez nem lehetett más, mint influenza, igaz? Aludni már nem bírtam, úgyhogy ide, az én hűséges kanapémra tettem át a székhelyemet. És olyan kényelmes volt az én jó kanapém, hogy úgy döntöttem, itt is maradok. Egész héten. És Will Ferrell legfaszább filmjeit nézem a plazmán.

Éppen A híres Ron Burgundy legendája megy. Ma már háromszor végignéztem, de még nem röhögtem el magam. Egyetlenegyszer sem. Lehet, hogy a negyedik alkalom hoz szerencsét? Most meg dörömbölnek az ajtón. Az a nyomorult portás. Mi a túrót akar? Ezt még bánni fogja, ha meglátja a karácsonyi borravalómat, arra mérget vehetnek! Nem foglalkozom a dörömböléssel, de csak nem marad abba. Még mindig nem. - Drew! Drew, tudom, hogy itt vagy! Nyisd már ki ezt az istenverte ajtót! Jaj, ne! A Sárkány! Más néven a nővérem, Alexandra. Esküszöm, hogy mindig nagy szeretettel, a lehető leggyengédebben mondom ki a „sárkány” szót, de hát nincs mit tenni, Alexandra az. Követelőző, makacs, könyörtelen. Megölöm a portást. - Ha nem jössz ki, Drew, az élő Istenre esküszöm, hogy kihívom a rendőrséget, és rád töretem az ajtót! Látják? Megmarkolom a párnát, amely az influenza kezdete óta az ölemben hever. Belefúrom az arcomat, és inhalálok. Vanília- és levendulaillatot szívok be. Friss, tiszta illatot. Simán rá lehet kattanni. - Drew! Hallasz engem? A fejemre húzom a párnát. Nem azért, mert olyan az illata, mint. mint neki, csak azért, hogy ne halljam a szűnni nem akaró dörömbölést. - Már veszem is elő a telefonomat! Már tárcsázok is! - hangzik el az

utolsó figyelmeztetés Alexandra nyafka hangján, és én nagyon jól tudom, hogy nem szarozik. Nagyot sóhajtok, és minden erőmet összeszedve feltápászkodom a kanapéról. Eltart egy ideig, mire az ajtóhoz érek: a merev, fájós lábaimtól minden egyes lépés komoly erőfeszítést igényel. Az az elbaltázott influenza! Ajtót nyitok és lélekben felkészítem magam a Sárkány éktelen haragjára. A legújabb iPhone-t tartja a füléhez hibátlanul manikűrözött kezében, szőke haja egyszerű, de elegáns kontyba fogva, a vállán lógó sötétzöld retikül színben tökéletesen passzol a szoknyájához: Lexi erre nagyon ad. A háta mögött gyűrött, tengerészkék zakóban, az alkalomhoz illő, bűnbánó arccal a legjobb barátom és munkatársam, Matthew Fisher álldogál. Portás, bűneid bocsánatot nyertek. Inkább Matthew-nak kell meghalnia. - Magasságos Jézus Krisztus! - kiált fel szörnyülködve Alexandra. Mi a franc történt veled? Ugye, mondtam már, hogy akit látnak, az nem én vagyok? Nem felelek. Nincs hozzá energiám. Nyitva hagyom nekik az ajtót, visszacsoszogok a kanapéhoz, és arccal előre rázuhanok. Puha, meleg, de szilárd és megbízható. Az arcom újfent a párnába fúródik, mégis érzékelem, hogy Alexandra és Matthew lassú léptekkel besétál a lakásba. El tudom képzelni, milyen elképedt pofát vágnak a kégli állapota láttán.

Kikandikálok a hernyógubómból, és már látom is, hogy hajszálpontosan működött a képzeletem. - Drew? - hallom újra a nevemet, ezúttal kérdő hangsúllyal, és az egyetlen rövidke szótagot aggodalom hatja át. Aztán Alexandra megint bepöccen. - Az ég szerelmére, Matthew, miért nem hívtál hamarabb? Miért hagytad, hogy idáig fajuljon a dolog? - Nem láttam őt, Lexi! - szabadkozik sietve Matthew. Látják, ő is fél a Sárkánytól. - Mindennap idejöttem, de nem nyitott ajtót. Érzékelem, hogy besüpped a kanapé: a nővérem leül mellém. - Drew - szólal meg halkan, és gyengéden megborzolja a tarkómon a hajamat. - Szívem! Anyámat idézi a fájdalmasan aggodalmas hangja. Gyerekkoromban, ha beteg voltam, Anya tálcán hozta be nekem a forró csokit meg a levest, és homlokon csókolt, hogy lássa, gyötör-e még a láz. Ettől mindjárt jobban éreztem magam. Most is bepárásodik a tekintetem a feltoluló emlék hatására. Akkor most szét vagyok csúszva, vagy mi van? - Nincs semmi bajom, Alexandra - mondom a nővéremnek, de nem biztos, hogy meg is hallja, mert elnyeli a hangomat az édes illatú párna. Csak influenzás vagyok. Hallom, hogy nyílik a pizzásdoboz, majd elgyötört nyögés üti meg a fülemet, amikor Alexandra orrát megcsapja a rothadó sajt és kolbász szaga. - Ez nem igazán passzol az influenzások étrendjébe, öcsikém.

Sörösüveg csörren, kukazacskó zizzen: Alexandra nekilát a rendrakásnak. Nem én vagyok az egyetlen rendmániás a családban. - Jaj! Ez így egyszerűen nem megy! - csattan fel a nővérem, majd fel is szisszen, és az orrfacsaró pizzaaromához vegyülő bűzből arra következtetek, hogy felnyitott egy háromnapos fagyisvödröt, amely nem volt olyan üres, mint hittem. - Drew - mondja megint Alexandra, és gyengéden megrázza a vállamat. Megadom magam: felülök, és megdörzsölöm fáradt szememet. - Beszélj hozzám - mondja esdeklő hangon a nővérem. - Mi folyik itt? Mi történt? Az én nagy, házsártos nővérem gondterhelt arca láttán huszonkét évvel repülök vissza az időben. Hatéves vagyok, és most szenderült jobblétre Pofazacsi, a hörcsögöm. És ahogy akkor, úgy most is kibukik belőlem az igazság, de úgy, mintha kitépnék a tüdőmet. - Végre megtörtént - mondom. - Mi történt meg? - Az, amit hosszú évek óta kívánsz nekem - suttogom. - Szerelmes lettem. Felnézek. Alexandra szája máris mosolyra húzódik. Tényleg mindig ezt kívánta nekem. Ő már egy örökkévalóság óta Steven felesége, és még annál is régebben szerelmes belé. Soha nem tetszett neki az életmódom, alig várja, hogy megállapodjak. Hogy találjak valakit, aki gondomat viseli, ahogy ő is gondját viseli Stevennek. Meg ahogy az anyánk mindmáig gondját viseli az apánknak. De én megmondtam neki, hogy erre aztán várhat, mert nekem ez

nem kell. Ugyan miért vinne az ember könyvet a könyvtárba, homokot a strandra? Miért venné meg a tehenet, ha ingyen és bérmentve megfejheti? Kezdik már kapiskálni? Szóval, a nővérem elmosolyodik, majd megszólal egy vékonyka hang, amelyre rá sem ismerek: - Máshoz. máshoz megy férjhez. Nem kellettem neki, Lex. A nővérem arcán szétkenődik az együttérzés, mint kenyéren a lekvár. Aztán egy csapásra nyoma vész, és elszánt kifejezés váltja fel. Mert Alexandra az a típus, aki mindent rendbe hoz: elhárítja a dugulást, lefesti a repedezett falat, eltávolítja a szőnyegen ejtett foltot. Már tudom is, mi jár most a fejében: ha a kisöccse atomjaira hullott, ő majd szépen összerakja. Bár ilyen egyszerű lenne! De az én szívem összetapasztásához talán a világ összes pillanatragasztója sem lenne elég. Említettem már, hogy költői vénám is van? - Oké. Erre van orvosság, Drew. Akkor most ismerem a nővéremet, vagy mi? - Először is beállsz a forró zuhany alá, és jó sokáig ott maradsz. Én meg felszámolom ezt a kupit. Aztán elmegyünk valahova. Hármasban. - Én nem mehetek sehova. - Hát nem figyelt rám? - Influenzás vagyok. Alexandra rám villant egy együttérző mosolyt. - Neked most valami jó, meleg kaja kell. Meg egy kiadós zuhany. Mindjárt jobban fogod érezni magad.

Lehet, hogy igaza van. Mert attól, amit az utóbbi hét napban csináltam, nem lettem jobban, annyi szent. Vállat vonok, és felállok, hogy tegyem, amit a nővérem mond. Viszem a kedvenc párnámat is, mint egy négyéves. A fürdőszoba felé menet önkéntelenül is arra gondolok, hogy mi történt velem. Azelőtt jó életem volt, mondhatni tökéletes. Aztán maradt a helyén egy rakás szar. Ja, azt is tudni szeretnék, hogy miért? Hallani akarják az én könnyfacsaró sztorimat? Hát jó. Pár hónapja kezdődött, egy normális, átlagos szombat este. Amely az én mércémmel mérve volt normális, persze.

négy hónappal korábban - Bassza meg, de jó! Ez az, csak így tovább! azt a fickót? Azt a fekete öltönyös, ördögien jóképű fazont? Igen, azt, akit éppen leszop a vécéfülkében egy érzéki, vörös hajú csaj. Az vagyok én. Mármint az igazi énem. I. e., azaz influenza előtt. - Atyaisten, bébi, mindjárt elélvezek! Itt merevítsük ki egy pillanatra a képet. A hölgyeknek, akik most hallgatnak engem, hadd adjak egy tanácsot: ha a fickó, akit most szedtek fel egy szórakozóhelyen, bébinek, drágaságomnak, angyalomnak, vagy valami ehhez hasonlónak szólítja önöket, ne higgyék, hogy azért talál ki ilyen édes beceneveket, mert annyira belezúgott önökbe. Nem, ne kövessék el ezt a hibát. A fickó ugyanis azért mond ilyeneket, mert az igazi nevükre nem emlékszik. Azt pedig, ugye, egy lány sem szeretné, ha eltévesztenék a nevét, amikor éppen a férfivécében térdepel, szájában az alkalmi partner szerszámával. Szóval a biztonság kedvéért a „bébi” megszólítást választottam. Hogy mi volt az igazi neve? Hát számít ez? - A picsába, bébi, máris jövök! Cuppan a farkamat elbocsátó szája, majd villan a keze, és egy baseballjátékos ügyességével kapja el a kilövellő anyagot. Utána

a mosdóhoz lépek, hogy lemossam és becipzározzam magam. Vöröske pedig mosolyogva néz rám, miközben a táskájából előhúzott, úti méretű szájvizes üvegből öblöget. Hát nem elragadó? - Iszunk valamit? - kérdi, és nyilván úgy képzeli, hogy süt a hangjából a fülledt szenvedély. Csakhogy muszáj máris leszögeznem egy szikár tényt: én, ha végeztem, akkor végeztem. Nem vagyok az a típus, aki kétszer ül fel ugyanarra a hullámvasútra. Egy menet pont elég, addig tart ki az újdonság varázsa, utána már nem érdekel a dolog. Viszont anyám úriembernek nevelt. - Persze, drágám. Keress egy asztalt, én meg hozok valamit a bárból. - Hiszen Vöröske végső soron nem kímélte magát, apaitanyait beleadva szopott le. Igazán megérdemel egy italt. Elhagyjuk a mosdót. Ő az egyik asztal felé indul, én pedig a jaj, de zsúfolt bár felé. Ugye, említettem már, hogy szombat este volt? És a REM. Nem, nem az alvás REM fázisáról beszélek, amikor álmodunk, hanem a REM Klubról. Vágják? Ez a legmenőbb hely New York Cityben. Legalábbis ma este. A jövő héten egy másik klub lesz a legmenőbb. De a helyszín nem számít: a forgatókönyv mindig ugyanaz. Minden hétvégén együtt jövünk a barátaimmal, de külön-külön távozunk - és sosem egyedül. Ne nézzenek így rám, nem vagyok én rossz srác. Nem hazudok, nem kábítom a nőket szóvirágokkal, hogy így közös jövő, meg úgy szerelem első látásra. Én nyílt lapokkal játszom: jól akarom érezni magam,

méghozzá aznap éjjel, és ezt meg is mondom nekik. Higgyék el, hogy ez jobb, mint amit az itt bulizó fazonok kilencven százaléka csinál. És a lányok többsége ugyanarra hajt, mint én. Na jó, lehet, hogy ez nem teljesen igaz. De arról nem én tehetek, hogy meglátnak, basznak velem egy jót, aztán hirtelen gyereket akarnak szülni nekem. Ez már nem az én problémám. Hiszen, mint már említettem, én elmondom nekik, mi az ábra, szerzek nekik néhány kellemes percet, és még taxira is adok pénzt. Kösz szépen, jó éjszakát. És ne hívj, mert én aztán kurva hétszentség, hogy nem hívlak. Végül átverekszem magam a tömegen, és rendelek a bárpultnál két italt. Egy pillanatra megállok: nézem, ahogy a vibráló zenére egymásba olvadnak a táncparketten a tekergőző- vonagló testek. Aztán meglátom őt. Tőlem négy-öt méterre áll, és türelmesen vár, de mintha egy kicsit feszélyezné a hadonászó, bankjegyeket lengető, alkoholra szomjazó horda. Mondtam már, hogy költői alkat vagyok, ugye? Nos, igazság szerint nem mindig voltam az. Sőt, egészen addig a pillanatig nem. De az a csaj egy fantasztikus, angyali, tündöklő szépség. Vagy válasszanak bármilyen más szót, kurvára mindegy, melyiket: a lényeg, hogy egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem. Hosszú, sötét haja a gyér fényben is csillog. A hát nélküli, vörös ruhája - szexi, de elegáns darab -, szépen kiemeli hibátlan idomait. Érzéki, telt ajka szinte könyörög, hogy becstelenítsék már meg. És a szeme. Te magasságos kurva úristen! Az a nagy, kerek, sötétlő szempár! Elképzelem, hogy nézne rám, amikor bevenné a durungomat a

tűzforró szájacskájába... A szóban forgó függelékem a gondolatra egyből életre kel. Muszáj a magamévá tennem ezt a lányt. Sietve elindulok felé. Máris eldőlt, hogy ő lesz az a szerencsés hölgy, aki az est hátralevő részében a társaságomat élvezheti. De még mennyire élvezni fogja, ha rajtam múlik! Éppen szólásra nyílik a szája, hogy rendeljen valamit, amikor megérkezem. - A hölgynek pedig. - szólok közbe, majd végigmérem, hogy megtippeljem, mit iszik. Ehhez van tehetségem. Vannak sörivók, mások a whiskyt szeretik szódával, ismét mások a régi borokat, vagy a brandyt, vagy az édes pezsgőt, és én mindenkiről meg tudom állapítani, hogy melyik csoportba tartozik. - ... egy 2003-as Veramonte Merlot-t kérek. A lány felém fordul, felvonja a szemöldökét, és tetőtől talpig végigmér. Végül úgy dönt, hogy nem vagyok lúzer. - Nem rossz - ismeri el. Elmosolyodom. - Látom, megelőzött a hírem. Valóban nem vagyok rossz. Te pedig gyönyörű vagy. Erre elpirul. Igen, basszus, rózsaszínben játszik az arca, és elfordul! Hát létezik még manapság olyan, hogy valaki elpirul? Imádnivaló, komolyan mondom. - Szóval, mi lenne, ha keresnénk valami kényelmesebb helyet, ahol. ahol nem zavar senki? Hogy jobban megismerjük egymást. - A barátaimmal vagyok - vágja rá kapásból a lány. - Ünnepelünk.

Általában nem járok ilyen helyekre. - És mit ünnepeltek? - Most kaptam meg a diplomámat üzleti tudományokból, és hétfőn kezdek az új munkahelyemen. - Tényleg? Micsoda véletlen! Én is pénzügyi területen mozgok. Talán hallottál is a cégemről: Evans, Reinhart és Fisher. - Mi vagyunk a város legmenőbb befektetési bankja, így biztosra veszem, hogy a lány kellőképpen le van nyűgözve. Itt tartsunk megint egy kis szünetet, rendben? Látták, hogy elkerekedett ennek a káprázatos nőnek a szája, amikor megmondtam, hol dolgozom? Látták, milyen tágra nyílt a szeme? Mert az sokat elárul. Azaz elárult volna, ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy a cicijét stírölöm. Amely egyébként hibátlan. Kisebb, mint amire általában bukok, mondhatni maroknyi. De ami engem illet, egy maroknyi éppen elég. Szóval, a lényeg, hogy ne feledjék azt a meglepett arcot, mert később még lesz jelentősége. Most pedig térjünk vissza a beszélgetésünkhöz. - Sok a közös vonásunk - mondom neki. - Mindketten az üzleti életben nyomulunk, mindketten szeretjük a jó vörösbort. Úgyhogy azt hiszem, tartozunk magunknak annyival, hogy megnézzük, mi sülhet ki ebből ma este. Elneveti magát. Varázslatos a kacagása. Egyvalamit muszáj elmagyaráznom: bármely más nővel, bármely más este már rég a taxiban ülnék, a ruhája alá siklana a kezem, és ő

kéjesen nyögne a csókjaimtól. Ez nem is lehet kérdés. Úgyhogy ami most zajlik, az nekem már kemény meló. És én furcsamód gerjedek erre a kemény melóra. - Egyébként Drew vagyok - nyújtom a kezem. - És te? A lány felemeli a kezét. - Én pedig menyasszony vagyok. Tántoríthatatlanul megfogom a kezét, csókot lehelek az ujjbütykeire, és leheletfinoman megérintem a nyelvemmel. Látom, hogy az én vonakodó istennőm megpróbál úrrá lenni a borzongásán, és tudom, hogy bármit mond, kezdek hatni rá. Tudják, én nem vagyok az a típus, aki odafigyel arra, amit az emberek mondanak. Én inkább azt nézem, hogyan mondják. Az ember sok mindent megtudhat valakiről, ha rászán egy kis időt, hogy figyelje az illető mozgását, a szeme villanását, a felerősödő, majd lehalkuló hangját. Lehet, hogy az őzikeszemű istennő nemet mond. de a teste! A teste azt sikítja: Igen, igen, dugjál meg itt, a bárpulton! Röpke három perc alatt elmondta, miért van itt, mi a foglalkozása, és hagyta, hogy babusgassam egy kicsit a kezét. Így pedig nem az a nő viselkedik, akit nem érdekel a dolog, hanem az, aki nem akarja, hogy érdekelje a dolog. Ez utóbbit pedig tudom kezelni. Már éppen mondani akarok valamit az eljegyzési gyűrűjéről: a gyémánt olyan kicsi, hogy tüzetesebb vizsgálat után sem találom sehol. De nem akarom megbántani. Hiszen mondta, hogy most diplomázott. Vannak barátaim, akiknek önerőből kellett elvégezniük az üzleti

főiskolát, így tudom, hogy a diákhitel eléggé taccsra tudja vágni az embert. Így aztán más taktikát választok: az őszinteség útjára lépek. - Ha nem vagy oda az ilyen helyekért, az annál jobb. Mert én meg nem vagyok oda a kapcsolatokért. Úgyhogy mi abszolút összeillünk. És egy kicsit körül kéne járnunk, hogy mire jó ez az összekötő kapocs, nem gondolod? A lány megint elneveti magát. Közben megkapjuk az italunkat. A kezébe veszi a borát. - Kösz az italt. Most már vissza kéne mennem a barátaimhoz. Nagyon élveztem a társalgást. Rávillantok egy gonosz mosolyt. - Bébi, ha meglépsz velem innen, új jelentést adok az „élvezet” szónak. A lány mosolyogva megcsóválja a fejét, mint aki nagyvonalúan elnéz valamit egy nyűgös gyereknek. Aztán elindul, de a válla fölött még hátraszól: - Nyugodalmas jó éjszakát kívánok, Mr. Evans. Mint már említettem, általában jó megfigyelő vagyok. Nyugodtan lóghatnék együtt Sherlock Holmesszal. De most annyira magával ragad a lány bűbájos segge, hogy elsiklok a dolog fölött. Önök észrevették? Kiszúrták azt a kis apróságot, ami elkerülte a figyelmemet? Úgy van: a lány Mr. Evansnek szólított, pedig nem mondtam meg neki a családnevemet. Őrizzék meg emlékezetükben ezt is.

Egyelőre hagyom visszavonulni a titokzatos, sötét hajú hölgyet. Úgy tervezem, hogy egy kicsit lazítok a szorításon, aztán tekerni kezdem az orsót, és szépen behúzom a halacskát. Ha kell, egész éjszaka a nyomában leszek. Igen, ennyire bomba nő. De aztán rám talál Vöröske: igen, a csaj a férfivécéből. - Megvagy! Már azt hittem, elvesztél. - Oldalról hozzám simul, és bizalmasan megdörzsöli a karomat. - Nem jössz fel hozzám? Itt lakom egy köpésre. Jaj, igazán kösz - de nem, kösz. Vöröske emléke hamar megfakult. Immár nála jobb, izgalmasabb zsákmány van a célkeresztben. Már éppen közölni akarom ezt vele, amikor ott terem mellette egy másik vöröske. - Ő a tesóm, Mandy. Meséltem neki rólad. És szerinte hármasban, tudod. jól szórakoznánk. A tekintetem Vöröske tesójára szegeződik - aki igazából az ikertesója. És egy csapásra módosul a tervem. Tudom, tudom, azt mondtam, nem ülök fel kétszer ugyanarra a hullámvasútra. Na de egy ikerhullámvasútra? Hadd mondjam el önöknek, hogy nincs férfi, aki kihagyna egy ilyen hullámvasutazást.

2. FEJEZET Említettem már, hogy imádom a munkámat? Ha a profi baseball-liga lenne a melóhelyem, én lennék a legértékesebb játékos, az MVP. Társtulajdonos vagyok New York egyik legmenőbb

befektetési

bankjánál,

amely

médiavállalatokra

és

technológiai cégekre szakosodott. Jó, apám meg a két legjobb barátja alapította a bankot, de ez nem jelenti azt, hogy ne dolgoztam volna rojtosra a seggemet azért, hogy ott lehessek, ahol vagyok. Mert bizony rojtosra dolgoztam. És azt sem jelenti, hogy nem a munkámmal kelekfekszem, eszem-iszom, lélegzem azért, hogy olyan legyen a hírem, amilyen. Mert bizony azzal kelek-fekszem, meg minden. Azt kérdezik, mit csinál egy befektetési bankár? Emlékeznek, mit mond a Micsoda nó7-ben Richard Gere Julia Robertsnek? Azt mondja, a cége más cégeket vásárol fel, hogy aztán darabonként eladja őket. Na, én az a fickó vagyok, aki segít neki ebben. Én tárgyalom le az adásvételt, én szövegezem a szerződést, én intézem a cégátvilágítást, én készítem el a hitelmegállapodás- tervezetet, és én csinálok még sok mindent, ami önöket vajmi kevéssé érdekli. Most alighanem felteszik magukban a kérdést, hogy miért idézget egy magamfajta fickó egy ilyen „csajmoziból,” mint a Micsoda nő!? A válasz pofonegyszerű: anyám annak idején hetente egyszer „esti családi mozizásra” kényszerítette kiskorú gyermekeit. Minden második héten a Sárkány választhatta ki a megtekintendő produkciót, és amikor éppen a Julia Roberts- mániás korszakát élte, úgy egy éven át lenyomta a torkomon a csaj összes filmjét. Azt az istenverte Micsoda nő!-t szóról szóra fel tudnám mondani. De azt azért meg kell adni, hogy Richard Gere állati kúl. Szóval a munkám. A legjobb része az a részegítő érzés, amit akkor élek át, ha nyélbe ütök egy csúcs ügyletet. Ilyenkor szinte repülök, olyan, mintha nyernék a

blackjacken egy vegasi kaszinóban, vagy Jenna Jameson kiválasztana a következő pornófilmje főszerepére. Ez az érzés semmihez - ismétlem, semmihez - sem hasonlítható. Én végzem el az ügyfeleim helyett a terepszemlét, én teszek javaslatot, hogy mit lépjenek. Tudom, mely cégek várják epedve, hogy megvegyék őket, és melyeknek tenne jót egy ellenséges felvásárlás. És birtokában vagyok a bennfentes infóknak, olyasmiknek, hogy melyik médiamogul szándékozik levetni magát a Brooklyn-hídról, mert túl sokat költött a cég profitjából luxuskurvákra. Az ügyfelekért ádáz versengés folyik. Magunkhoz kell édesgetni őket, el kell érni, hogy minket akarjanak, el kell hitetni velük, hogy senki más nem tudja megtenni értük azt, amit mi. Egy kicsit olyan ez, mint amikor le akar feküdni valakivel az ember, csak a végén nem egy feszes popsi a jutalom, hanem egy nagy, kövér csekk. Én ugyanis pénzt csinálok magamnak is, az ügyfeleimnek is - méghozzá jó sokat. Itt dolgoznak apám két üzlettársának a fiai is: Matthew Fisher és Steven Reinhart. Igen, az a Steven, a Sárkány férje. Apáinkhoz hasonlóan együtt nőttünk fel, együtt jártunk iskolába, és most együtt dolgozunk a cégnél. Az öregeink ránk hagyják az érdemi melót. Időnként benéznek, hogy úgy érezzék, mintha még mindig ők tartanák a kezükben a kormányrudat, de aztán hamar elhúznak a country clubba, hogy le ne késsék a délutáni golfpartit. Matthew és Steven is érti a dolgát, nehogy félreértsenek. De én vagyok a sztár. A cápa. Engem szoktak kérni az ügyfelek, tőlem

rettegnek a fuldokló cégek. Ezt Matthew és Steven is tudja, no meg én is, persze. Hétfőn reggel kilencre érek be az irodámba, ahogy mindig. A titkárnőm, a kis bögyös, cigiző szőke már itt van: összeállította a napi programomat, kinyomtatta a hétvégén érkezett üzeneteimet, és megfőzte a New York-i agglomeráció legtutibb kávéját. Nem, nem dugtam meg. Nem mintha nem lenne kedvem hozzá. Higgyék el, ha nem nálam melózna, lecsapnék rá, mint Muhammad Ali. Csakhogy vannak szabályok, amelyekhez tartom magam - akár úgy is mondhatnánk, hogy erkölcsi normák. És az egyik ilyen szabály az, hogy a cégnél nem kefélünk. Nem szarok oda, ahol eszem, nem dugok ott, ahol dolgozom. Nem is a szexuális zaklatási hercehurca miatt, ami kisülhet az ilyesmiből, egyszerűen szakmai szempontból helytelen. Aki ilyet csinál, az nem profi. Így aztán, mivel a vérrokonaimon kívül Erin az egyetlen nő, akivel plátói kapcsolatot tartok fenn, egyúttal ő a másik nem egyetlen tagja, akit a barátomnak tekintek. Remek a munkakapcsolatunk, Erin egyszerűen. bámulatos. És ez a másik ok, amiért akkor sem dugnám meg, ha szétvetett lábakkal heverne az asztalomon, és szívhez szólóan könyörögne. Ugyanis, akár hiszik, akár nem, jó titkárnőt találni nem könnyű. Dolgoztak már nálam olyan földbuta csajok, meg olyanok is, akik azt hitték, elég, ha hanyatt fekve melóznak, ha értik, mire gondolok. Az ilyen lányokkal szívesen találkozom szombat este egy bárban, de azt már

nem szeretem, ha hétfő reggel ők veszik fel a telefonomat. Akkor most, hogy beavattam önöket egy-két dologba, térjünk vissza pokolraszállásom történetéhez. - Mégsem ebédelsz egykor a Mechával - újságolja Erin, amikor a kezembe nyom egy halom üzenetet. - Áttettem a találkozót négyre. A francba! A Mecha Communications egy sok médiakonglomerátum.

Hónapok

óta

milliárd dollár értékű

dolgozom

azon,

hogy

felvásárolhassanak egy spanyol nyelvű kábelcsatorna-hálózatot, és Radolpho Scucini, a vezérigazgató tele hassal mindig fogékonyabb az elképzeléseimre. - Miért? - kérdezem. Erin a kezembe nyom egy dossziét. - Ebéd a konferenciateremben. Apád bemutatja az új munkatársat. Tudod, mennyire ad az ilyesmire. Látták a Karácsonyi éneket? Hát persze, hogy látták, hiszen valamelyik csatornán, valamilyen feldolgozásban mindig megy a karácsony előtti napokban. Emlékeznek arra, amikor a Múlt Karácsony Szelleme visszarepíti Scrooge-ot abba az időbe, amikor még fiatal volt és boldog? És volt az a főnöke, a dagadt Fezziwig, aki nagy bulikat csapott. Igen, ő az. Az apám. Az öreg ugyanis imádja a céget, úgy tekint az alkalmazottakra, mint egy nagy családra. Folyton kitalál valami ürügyet, hogy csinálhasson egy jó kis banzájt az irodában. Születésnap, babaköszöntő, hálaadási ebéd, hidegbüfé

George

Washington

születésnapján,

vacsora

Amerika

felfedezésének emléknapján. soroljam még? Kész csoda, hogy itt azért munka is folyik. És a karácsony? Ne is kérdezzék! Apám karácsonyi partijai legendásak. Mindenki seggrészegen megy haza - már aki hazamegy egyáltalán. Tavaly elkaptuk egy konkurens bank tíz alkalmazottját: be akartak lógni, egyszerűen azért, mert hallották, hogy itt valami abszolúte kanfasztikus estély szokott lenni. És apám mindezt azért csinálja, hogy meglegyen a cégnél a neki tetsző hangulat, avagy a „vibrálás.” Apám imádja az alkalmazottait, és viszont. A cég iránti odaadás, lojalitás - nálunk ezzel tele a padlás. Részben pont ezért vagyunk a legjobbak: az itt dolgozók ugyanis az elsőszülöttjüket is odaadnák az öregemért. De bizonyos napokon - például ma, amikor egy ügyfelet kéne kábítanom - úgy hiányzik apám szüntelen ünneplése, mint egy púp a hátamra. De hát ez van. A hétfő délelőttöm nagyon sűrű, úgyhogy máris leülök az asztalomhoz, és munkához látok. Mire kettőt pislogok, déli egy óra: máris indulhatok a konferenciaterembe. Amint belépek, egyből kiszúrom a köpcös testre erősített, élénk narancssárga színben pompázó szénaboglyát. Ez csak Jack O’Shay lehet. Jack kábé hat éve van a cégnél, ugyanabban az évben kezdett, amikor én. Jó srác, és gyakori hétvégi bulicimbora. A mellette ülő Matthew nagy lendülettel nyomja a szöveget, és közben a homokszín hajába túr a lapátkezével. Szajrézok a büféasztalról valami kaját, és csatlakozom az asztaltársasághoz. Matthew éppen a szombat estéjét meséli.

- És akkor a csaj előrukkol egy pár bilinccsel meg egy ostorral. Igen, egy kibaszott ostorral! Esküszöm, kis híján eldobtam magam! Mert az a csaj zárdába járt, értitek? Apácának tanult, ember! - Én mondtam, hogy mindig a csendeskék buknak a meredek dolgokra! - szól közbe nevetve Jack. Matthew Stevenre szegezi gesztenyebarna szemét. - Komolyan mondom, cimbora, egyszer el kéne jönnöd velünk. Könyörgök, csak egyetlenegyszer gyere el! Én már somolygok, mert pontosan tudom, mi következik. - Bocs, de találkoztál te már a feleségemmel? - kérdi szemöldökét zavartan összevonva Steven. - Ne légy már ilyen papucs! - ugratja Jack. - Mondd, hogy kártyázni mész, vagy valami ilyesmit. Élj egy kicsit. Steven leveszi a szemüvegét, szalvétával megtörölgeti, és közben úgy csinál, mintha fontolgatná a dolgot. - Jóóó - mondja végül. - És ha rájön, mert Alexandra rájön, efelől biztosíthatlak, akkor majd szépen felszolgálja a golyóimat ezüsttálon, fokhagymás-vajas szósszal, meg jóféle Chiantival. És Steven kiad egy olyan Hannibal Lecter-féle, szürcsölő hangot, amitől én szétröhögöm az agyam. - Amúgy meg - dicsekszik, miközben felteszi a szemüvegét, és összekulcsolja a kezét a tarkóján -, én otthon filet mignont kapok, fiúk, úgyhogy nem érdekel a darált húsos szendvics. - Gyáva kukac! - nyögi ki köhécselve Matthew, Jack pedig fejcsóválva hozzáteszi:

- A filet mignonra is ráun az ember, ha mindennap azt eszi. - Kivéve - védi magát sokat sejtető hangon Steven -, ha mindig másképp van megsütve. És az én babám nagyon ért a fűszerezéshez. Erre felteszem a kezem. - Kérlek, ezt ne! Ez most hagyd abba. - Mert van, amiről nem szeretnék vizuálisan képet alkotni. Soha. - És te, Drew? - szólal meg Jack. - Láttalak elmenni azokkal az ikrekkel. Igazi belevaló vöröskék voltak? Érzem, hogy elégedett mosolyra húzódik a szám. - Ó, igen. Nagyon is. - Majd élénk színekkel, zamatos részletekkel tarkítva lefestem a féktelen szombat estémet. Na jó, itt álljunk meg, mert szinte látom az ítélkező tekintetüket, és hallom a magas hangfekvésben előadott, rosszalló megjegyzéseiket: Micsoda bunkó! Szexeit egy lánnyal - azaz esetünkben kettővel -, és most eldicsekszik vele a barátainak! Hát ennyire nem tiszteli azt a lááányt? Akkor először is: ha egy csaj azt akarja, hogy tiszteljem, akkor viselkedjen úgy, mint aki tiszteletet érdemel. Másodszor: én nem akarok direkt faszfej lenni, egyszerűen csak pasi vagyok. És minden pasi elmeséli a barátainak a szexuális hódításait. Ezt megismétlem, hátha valaki nem hallotta. MINDEN PASI ELMESÉLI A BARÁTAINAK A SZEXUÁLIS HÓDÍTÁSAIT. És ha egy pasi azt mondja, hogy ő nem? Akkor azt a pasit ki kell rúgni, mert hazudik. Még egy dolog: hallottam én csacsogni a nővéremet meg az ő kis

barátnőit. És hát egy-két dologtól, ami kiszaladt a szájukon, talán még Larry Flint is elpirult volna. Szóval ne tegyünk úgy, mintha a nők nem dumálnának erről ugyanúgy, mint a pasik, mert tényszerűen tudom, hogy ugyanúgy dumálnak. Miután

részletesen

ismertettem

a

hétvégén

végigkóstolt

nyalánkságokat, a társalgás az amerikai futballra, illetve a Peyton Manning

vezette

Broncos-támadósor

eredményességére

terelődik.

Háttérzajként apám hangját hallom, aki éppen a legújabb munkatársunk káprázatos eredményeit ecseteli. Az új munkatársét, akinek az aktáját délelőtt nem ütöttem fel. A Pennsylvaniai

Egyetem

Wharton

Üzleti

Iskolája,

évfolyamelső,

gyakornok volt a Credit Suisse-nél, blablabla. Amikor elül a zsivaj, a gondolataim a szombat este azon részére terelődnek, amelyről nem meséltem a barátaimnak: a barna hajú istennővel folytatott interakciómra. Még most is kristálytisztán előttem van az a nagy, sötét, kerek szempár, az érzéki száj, meg a fényes haj, amely egyszerűen nem lehetett olyan lágy és selymes, amilyennek kinézett. Nem először fordul elő az azóta eltelt másfél nap folyamán, hogy kéretlenül az agyamba tolakodik a lány alakja. Az az igazság, hogy szinte óránként úszik be a látómezőmbe valamelyik testtája, és ilyenkor rajtakapom magam, hogy képzelődöm: mi lehet vele. Pontosabban mi lehetett volna, ha nem adom fel az ádáz hajszát. Fura dolog ez. Nem vagyok az a típus, aki a hétvégi kalandozások emlékeit idézgeti. Az utamba került lányok rendszerint kikopnak a

memóriámból, mire magam mögött hagyom az ágyukat. De ebben a lányban egyszerűen volt valami. Talán ezért pattintott le. És talán ezért nem tudtam meg a nevét sem. De az is lehet, hogy nem volt benne más, csak az az édes, finom tónusú popsi, amely arra késztetett, hogy elkapjam, és soha többé ne eresszem el. Amikor a fejemben pergő képsorok a lánynak erre a bizonyos tartozékára fókuszálnak, ismerős bizsergés veszi kezdetét ott lenn délen, ha értik, mire gondolok. Képzeletben jól megrázom magam. Tizenkét éves koromban volt utoljára spontán erekcióm. Akkor ez most micsoda? Úgy néz ki, kénytelen leszek felhívni azt a dögös csajt, aki reggel, a kávézóban a tenyerembe csúsztatta a telefonszámát. Az efféle akciózást rendszerint a hétvégére tartogatom, de úgy néz ki, a farkam nagyon szeretné, ha most kivételt tennék. Közben a sor lassan, de biztosan halad: mindjárt én jövök. Az új munkatársaknak kijár egy meleg kézfogás. Apám észrevesz, odalép hozzám, és barátságosan hátba vág. - Örülök, hogy ideértél, Drew. Ez az új lány igazán nagyon ígéretes. Szeretném, ha szakmailag a szárnyaid alá vennéd, hogy ne egyedül kelljen fejest ugrania a mély vízbe. Ha segítesz neki, fiam, garantálom, hogy szárnyra kap, és büszkék leszünk rá mindannyian. - Persze, Apa. Nem gond. Pompás! Mintha nem lenne épp elég dolgom. Most foghatom egy zöldfülű újonc kezét, hogy könnyebben eligazodjon az amerikai vállalati szféra sötét, ijesztő világában. Olyan ez, mint egy álom!

Kösz, Apa. Végre odaérek. A csaj háttal áll nekem. Szemügyre veszem a tarkóján kontyba fogott haját, az aprócska, törékeny testét. Egyre lejjebb vándorol a tekintetem a hátán, miközben ő beszélget valakivel, aki velünk szemben áll. Ösztönösen megnézem a seggét is, és. Várjunk csak! A francba, várjunk egy percet! Ezt a segget én már láttam. Bassza meg, ilyen nincs! A lány szembefordul velem. Mondom, ilyen nincs! Szélesebbre húzódik a mosolya, amikor szemkontaktust létesít velem. Arról a ragyogó, feneketlen szempárról eszembe sem jutott álmodozni - egészen mostanáig. Rám ismer. Felvonja a szemöldökét, és kezet nyújt. - Mr. Evans! Érzem, hogy kinyílik, majd visszacsukódik a szám, de hang nem jön ki rajta. Sokkol, hogy itt, pont itt kell viszontlátnom a lányt, és a döbbenet nyilván lefagyasztotta egy kis időre a beszédért felelős agyterületet. Amikor nagy nehezen újra

működésbe

lépnek

a

szinapszisaim, apám hangját hallom: - ...Brooks. Katherine Brooks. Ez a lány nagy útra készül, fiam, és ha segítesz neki, talán minket is magával visz. Katherine Brooks. A lány a bárból. A lány, akit hagytam elmenni. A lány, akinek a száját mindenáron szeretném a farkam körül tudni.

És ez a lány itt dolgozik. Az én cégemnél, ahol - ezt esküvel megfogadtam - soha, de soha nem fogok. dugni. Szépen simul a tenyerembe a puha, meleg keze, és egyszerre két gondolat ver gyökeret a fejemben. Az első: Isten gyűlöl engem. A második: életem nagy részében rosszcsont voltam, és most megkapom érte a magamét. Ismerik a közmondást, ugye? Igen, azt. Hogy ki mint vet, úgy arat.

3. FEJEZET

Teljes mellszélességgel támogatom az önrendelkezést, a szabad akaratot, az önkontrollt. A saját életutamat én határozom meg. Picsába a sorssal, bekaphatja a faszomat a végzet. Ha nagyon akarok valamit, azt el is tudom érni. Ha összpontosítok, ha meghozom a szükséges áldozatot, nincs előttem lehetetlen. Most azt kérdezik, mi értelme pózolni? Hogy miért beszélek úgy, mint egy önsegítő gyűlés vezérszónoka? Hogy pontosan mit is akarok mondani? Dióhéjban ennyit: ura vagyok a farkamnak. Nem a farkam irányít. Legalábbis ezt mondogatom magamban már másfél órája. Látják, ahogy ott ülök az asztalomnál és motyogok, mint egy skizofrén, aki leállt a gyógyszerrel? Emlékeztetem magam a tantételekre, avagy hittételekre, amelyeknek köszönhetően eljutottam idáig az életben. Amelyeknek köszönhetően páratlan sikereket arattam mind a hálószobában, mind az irodában.

Amelyek még soha nem hagytak cserben. És amelyeket most legszívesebben kidobnék az ablakon a picsába. Méghozzá kizárólag a pár irodával arrébb állomásozó nő miatt. Katherine „Mindenki Kate-nek Szólít” Brooks miatt. Micsoda csavar a történetben, ugye? Én úgy látom, hogy még mindig rástartolhatok a fődíjra. Hiszen szigorúan véve nem a munkahelyemen ismertem meg Kate-et, hanem egy bárban. Azaz mellőzhetjük a „munkatárs” titulust, és maradhat az eredetileg kiosztott „alkalmilag felszedett csaj” státuszban. Hogy mi? Ja, hát én üzletember vagyok. Az a foglalkozásom, hogy kiskapukat keresek. Szóval, legalábbis elméletben, simán odaszegezhetem az ágyhoz anélkül, hogy megszegném a magam külön bejáratú természeti törvényeit. Ezzel a stratégiával csak az a gond, hogy mi jön utána? Máris megmondom: jönnek az epedő, reményteli pillantások, a szánalmas próbálkozások, hogy féltékennyé tegyen. A „véletlen” találkozások, a terveimre vonatkozó kérdések, a látszólag minden különösebb ok nélküli elvonulások az ajtóm előtt. És mindez óhatatlanul zavaró, zaklató-követő viselkedéssé áll össze. Vannak nők, akik tudnak kezelni egy egyéjszakás kalandot. És vannak olyanok is, akik nem. És nekem bizony már akadt dolgom olyanokkal, akik nem. Nem volt valami szép, annyit mondhatok. Szóval értik: bármennyire szeretném, bármennyire próbál arrafelé terelgetni az a kis tökmag a lábam között, én ilyesmit inkább nem hozok

be a munkahelyemre. A szentélybe, a második otthonomba. Ez tehát nem fog megtörténni. Pont. Ennyi. A beszélgetésnek vége. Az ügy lezárva. Kate Brooks hivatalosan is ki van húzva a szóba jöhető jelöltek listájáról. Tiltott gyümölcs, érinthetetlen, a „soha, sehol, semmiképpen” kategóriába tartozik. Ugyanoda, ahova a barátaim volt barátnői, a főnök lánya, meg a nővérem legjobb barátnői. Illetve ez utóbbi egy kicsit „szürke zóna.” Tizennyolc éves koromban ugyanis Alexandra legjobb barátnője, Cheryl Phillips nálunk töltötte a nyarat. És annak a lánynak olyan a szája, mint a porszívó, az isten áldja meg érte! Szerencsére a Sárkány soha nem szerzett tudomást a szobámban hajnali kettőkor tett látogatásairól. Mert ha rájött volna, akkor pokoli árat fizettem volna a vétkeimért, és itt most igazi, tüzeskénköves- apokaliptikus pokolról beszélek. De hol is tartottam? Ja, igen. Éppen elmagyaráztam, hogy egyértelmű döntésre jutottam: Kate Brooks seggét, bármily szomorú, soha nem fogom megtapizni. És ezzel nincs semmi baj. Tényleg. Már-már el is hiszem magamnak. Egészen addig, amíg fel nem bukkan az ajtóm előtt. Te jó ég! Szemüveg van rajta. Olyan fekete keretes. Clark Kent női kiadása. A nők többsége béna, csúnyácska szobatudós benyomását keltené egy ilyen okuláréban. De nem Kate! Az ő pirinyó orrnyergén, a két, hosszú pillájú

gyönyörűséget keretbe foglalva, a kontyba fogott haja alatt egyenesen szexi az a szemüveg. Amikor megszólal, az agyamat egy csapásra elárasztja az összes „dögös tanárnős” fantáziakép, amit valaha láttam. A nyomukban pedig ott vonulnak a látszólag elfojtott szexualitású, de valójában bőrszerkósbilincses nimfomán könyvtáros kisasszonyról szóló fantáziáim. Míg mindez lejátszódik a fejemben, Kate egyfolytában beszél. Vajon mi a túrót mondhat? Lehunyom a szemem, hogy ne bámuljam egyfolytában a fényes ajkát. Hogy fel tudjam dolgozni a szavait. - ... az édesapja szerint maga tud ebben segíteni - mondja, majd elhallgat, és várakozón néz rám. - Bocs, máson járt az eszem. Mi lenne, ha leülne, és átvenné ezt velem még egyszer? - A hangom mit sem árul el abból, hogy mennyire rá vagyok gerjedve. Ismét a hölgyekhez fordulok. Íme, egy szikár tény: a férfiaknak a hét minden napján, kábé huszonnégy órában a szexen jár az esze. A pontos számadat az, hogy 5,2 másodpercenként egyszer, vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy ha egy lány azt kérdezi: „Mit szeretnél vacsorára?”, mi arra gondolunk, hogy megdugnánk a konyhapulton. Ha elmeséli a szirupos filmet, amit a múlt héten megnézett a barátnőivel, a kábelcsatornán látott pornófilmen jár az eszünk. Ha megmutatja az akciósan vásárolt, márkás cipőjét, arra gondolunk, hogy milyen jól mutatna a vállunkon.

Gondoltam, talán jobb, ha tudják. Kérem, ne lőjék le a rossz hír hozóját. Mert ez valójában egy átok. Én személy szerint Ádámot okolom érte. Hiszen annak a fickónak tényleg a lábai előtt hevert a világ. Pucéron flangálhatott egész nap, és ott volt neki egy bombázó, aki kielégítette minden szeszélyét. Szívből remélem, hogy legalább finom volt az az alma, mert velünk, többiekkel jól kicseszett miatta. Mert nekünk most melóznunk kell azért, ami neki csak úgy megvolt. Illetve, ha az én esetemből indulunk ki, azon kell igyekeznünk, hogy a világért se akarjuk, amit akarunk. Kate leül az asztalommal szemközti fotelbe, és keresztbe teszi a lábát. Ne nézd a lábát! Ne nézd a lábát! Késő. Izmos, napbarnított, selymes. Megnyalom az ajkamat, és erőnek erejével a szemébe nézek. - Szóval - kezdi újra. - A Genesis nevű programozócégről állítok össze egy portfóliót. Hallott már róluk? - Rémlik valami - felelem, és az asztalomon heverő papírokra szegezem a tekintetem, hátha így száműzhetem deviáns agyamból a Kate hangja hallatán rám zúduló illetlen képsorokat. Nagyon rossz kisfiú vagyok. Mit gondolnak, Kate megbüntet, ha elmondom neki, mekkora rosszcsonttal áll szemben? Tudom, tudom. Képtelen vagyok uralkodni magamon. - A legutóbbi negyedévben hárommilliós

üzemi eredményt

jelentettek - mondja Kate. - Tényleg? - Igen. Tudom, hogy ez nem valami eget rengető, de azért látszik, hogy szilárd alapokon áll a cég. Kicsi, de többek közt éppen ezért jó. A programozóik fiatalok és sikerre éhesek. Azt beszélik, hogy ha az ötleteik megvalósulnak, a Wii játékkonzol ugyanolyan muzeális cucc lesz, mint az Atari. És az eszük megvan hozzá, hogy megvalósítsák. Csak tőkéjük nincs. Kate feláll és az asztalom fölé hajol, hogy átnyújtson nekem egy dossziét. Valami édes virágillat intéz támadást ellenem. Kellemes, csábos illat ez, nem olyan, mint a nagyiké, akiknek a parfümje gyakorlatilag megfojtja az embert, ha eltipegnek mellette a postán. Erős a késztetés, hogy a nyakába fúrjam az arcomat, és inhaláljak. De leküzdöm, és kinyitom a dossziét. - Megmutattam Mr. Evansnek... vagyis az édesapjának, amit összeszedtem, és azt mondta, fussak vele egy kört magánál. Szerinte az egyik ügyfele. - Az Alphacom - szólok közbe egy bólintás kíséretében. - Úgy van. Szóval, az édesapja szerint az Alphacomot érdekelné a dolog. Átnézem az eddigi munkáját. Jó, amit csinált. Részletes, informatív, összeszedett. Az agyam (legalábbis a vállam fölötti része) lassan kezd más sebességi fokozatba kapcsolni. Ha van olyan téma, amely elterelheti a gondolataimat a szexről, akkor az a munka. Egy jó ügylet. És a szimatom határozottan azt súgja,

hogy ebben van fantázia. Ha nincs is olyan mennyei illata a dolognak, mint Kate Brooksnak, azért nem jár messze tőle. Intek neki, hogy üljön vissza a helyére. Megteszi. - Ez jó, Kate - mondom. - Nagyon jó. Seansonnek ezt határozottan el tudnám adni. Ő az Alphacom vezérigazgatója. Épp csak egy kicsit szűkül össze a szeme. - Azért én is a fedélzeten leszek, ugye? - Hát persze - mondom somolyogva. - Úgy nézek ki, mint akinek szüksége van rá, hogy ellopja mások javaslatait? A szemét forgatja, és elmosolyodik. Most már képtelen vagyok másfelé nézni. - Nem, természetesen nem, Mr. Evans. Egyáltalán nem arra akartam célozni. Csak hát, tudja. Ez az első napom. - Hát, ahogy ezt az anyagot elnézem, fergeteges első napja lesz. És nem Mr. Evans vagyok, hanem Drew. Kate bólint. Hátradőlök a fotelben, és legeltetem rajta a szemem. Abszolút szakmaiatlan, ahogy tetőtől talpig végigmérem, tudom jól. De baromira nem érdekel, és nem tehetek ez ellen semmit. - Szóval az új munkahely ünneplésért kiált, igaz? - mondom a szombat esti beszélgetésünkre utalva. Kate az ajkába harap, engem pedig szorít a gatya, mert bizsergek és merevedek - már megint. Ha ez így megy tovább, szó szerint eldurran a farkam, mire hazaérek. - Hát, igen, az új munkahely. - Kate vállat von, majd

hozzáteszi: - Amikor megmondtad a nevedet, meg a cég nevét, mindjárt gondoltam, hogy te vagy az. - Hallottál rólam? - kérdezem, mert erre őszintén kíváncsi vagyok. - Hát persze. Nem hiszem, hogy van ember a szakmában, aki ne olvasott volna az Evans, Reinhart és Fisher ifjú titánjáról a Business Weeklyben... mármint a hatodik oldalon. A pletykarovatra céloz, amelynek hasábjain sűrűn előfordul a nevem. - Ha csak azért hajtottál el, mert itt dolgozom, egy órán belül leteszem apám asztalára a felmondásomat. Kate elneveti magát, és arcán enyhe pírral így felel: - Nem, nem ez volt az egyetlen ok. - És felemeli a kezét, emlékezetembe idézve a szinte láthatatlan eljegyzési gyűrűjét. - De most örülnöd kellene, hogy elhajtottalak, nem? Mert ha történt volna köztünk valami, az elég kínos lenne, nem gondolod? - Megérte volna - jelentem ki halálosan komoly arccal. Erre kétkedve felvonja a szemöldökét. - Még így is, hogy most alattad dolgozom? Na mármost, ebbe önként és dalolva sétált bele, és ezt ő is nagyon jól tudja. Alattam dolgozik? És én ezt csak úgy engedjem el a fülem mellett? De nem szólok semmit, csak felhúzom a fél szemöldökömet, mire ő megcsóválja a fejét, és megint elvihogja magát. Erre én ragadozó mosollyal azt kérdezem:

- Ugye, nem hozlak zavarba? - Nem. Egyáltalán nem. De mondd, minden beosztottaddal így bánsz? Mert meg kell mondanom, hogy komoly támadási felületet nyújtasz. Simán beperelhetnek. Önkéntelenül mosolyra húzódik a szám. Kellemes meglepetés ez a lány: éles a nyelve, vág az esze. Meg kell gondolnom, mit mondok neki. És ez tetszik. - Nem bánok így az alkalmazottaimmal - mondom. - Soha, de soha. Leszámítva egyet, aki szombat este óta nem megy ki a fejemből. Na jó, amikor a vörös hajú ikrek közös erővel letepertek, talán nem ő járt a fejemben. De legalább részben igaz, amit mondtam. - Javíthatatlan vagy - mondja Kate, de a hangja azt sejteti, hogy valójában aranyosnak tart. Pedig sok mindent el lehet rólam mondani, bébi, de hogy aranyos lennék... - Ha meglátok valamit, ami kell nekem, ráhajtok. Megszoktam, hogy megkapom, amit akarok. Ennél nagyobb igazságot soha nem fognak hallani rólam. De tartsunk egy perc szünetet, oké? Hogy teljes képet kaphassanak rólam. Tudják, anyám mindig is népes családot akart, öt, vagy akár hat gyereket. De úgy alakult, hogy Alexandra öt évvel idősebb nálam. Mert anyám az ő születése után nem tudott újra teherbe esni, és nem azért, mert nem próbálta. Azt mondták neki, hogy másodlagos meddőségben szenved. Úgyhogy mire a nővérem ötéves lett, anyám nagyjából lemondott róla, hogy valaha is lesz még gyereke.

És aztán, mit gondolnak, mi történt? Az, hogy jöttem én. Volt ám meglepetés! Én lettem anyám kis csodája, Istentől kapott angyalkája, beteljesült álma, meghallgatott imája. És nem csak ő gondolta így: apám is fel volt villanyozva, ő is hálát adott az égnek, hogy született még egy gyereke, ráadásul fia. Alexandra pedig (ez még a Sárkány-kor előtt volt) szintén odavolt a gyönyörűségtől, hogy végre lett egy öcsikéje. Az egész családom engem akart, rám várt öt hosszú éven át. Én voltam a kis herceg. Nem tudtam olyat tenni, amit rosszallottak volna, nem tudtam olyat kívánni, amit ne teljesítettek volna. Én voltam a legszebb,

legzseniálisabb,

legkedvesebb,

legaranyosabb

gyerek.

Leírhatatlanul szerettek, ajnároztak, lesték az óhajaimat. Ha tehát úgy érzik, hogy egy arrogáns, önző, elkényeztetett alak vagyok, akkor alighanem igazuk van. De ne róják fel ezt nekem, hiszen nem az én hibám. Hanem a neveltetésem egyenes következménye. Na, ezen is túl vagyunk. Irány az irodám. Mert most nagy dolgok következnek. - És azt hiszem, tudnod kell, hogy te nagyon kellesz nekem, Kate. Látják az enyhe pírt, a kissé meglepett arckifejezést? Látják, ahogy komolyan rám néz, majd lesüti a szemét? Nem nyomulok hiába. Én is kellek neki. Viaskodik önmagával, de ami ott van, az ott van. Megkaphatnám. Elvezethetném oda, ahova minden porcikája vágyik. Nagyot nyelek, mert különben felnyögnék. Az a kis tökmag ott lent a földszinten,

ha

értik,

mire

gondolok,

elég

hevesen

reagál.

Legszívesebben odalépnék Kate-hez és ledönteném a lábáról a csókjaimmal. Addig siklana ide-oda a nyelvem az érett gyümölcsöt idéző, buja ajkai között, amíg össze nem csuklik a térde. Legszívesebben felemelném, a derekam köré hajtogatnám a lábait, majd a falnak dönteném, és. - Szia, Drew. Dugó van az 53. utcán. Ha oda akarsz érni négyre, indulnod kéne. Kösz, Erin. Te aztán meg tudod törni a varázst. Fantasztikus titkárnőm van, de ez az időzítés. Kate feláll. Merev a válla, szálfaegyenes a dereka. Az ajtó felé araszol, és a világért sem nézne a szemembe. - Akkor köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Mr. Evans. És, öö. szóljon, ha kellek. Sokatmondóan vonom fel a szemöldököm. Nagyon tetszik, hogy zavarba jött, és az is, hogy ez miattam van. Még mindig kerüli a szemkontaktust, és vág egy kis grimaszt. - Ami az Alphacomot meg a Genesist illeti, kérem, tudassa velem, hogy mit kell tennem. Hogy mit szeretne. Hogy mit. na, érti, mire gondolok. Mielőtt kilépne az ajtón, megállítom. - Kate! Megfordul, és kérdőn néz rám. Magamra mutatok. - Drew vagyok. Elmosolyodik, és összeszedi magát. Visszatér a szemébe a

megszokott magabiztossága. Aztán mélyen a szemembe néz. - Rendben. Később találkozunk, Drew. Miután kiment, azt motyogom magam elé: - Találkozunk bizony. De még mennyire! Indulás előtt még megnézem az aktatáskámat, hogy minden megvane, és közben rádöbbenek, hogy ez a vonzalom. Illetve nem, ez nem elég erős kifejezés. Szóval, ez az égető hiányérzet, ami Kate Brooks miatt gyötör, nem fog csak úgy elmúlni. Küzdhetek ellene, de hát én is csak ember vagyok, az isten verje meg! Ha nem találok megoldást, a Kate iránti vágyam a szexuális frusztráció kínzókamrájává változtathatja az én hőn szeretett irodámat. Azt pedig nem hagyhatom. Tehát háromféle opcióm van: felmondhatok, elintézhetem, hogy Kate mondjon fel, vagy elcsábíthatom őt egy gyönyörteljes éjszaka erejéig. Ki kell adnunk magunkból azt, ami mindkettőnket majd szétfeszíti, a következmények pedig le vannak szarva. Van tippjük, hogy melyiket fogom választani?

4. FEJEZET

Végül mégsem durrant el a farkam. Este ugyanis találkoztam azzal a lánnyal a kávézóból. Jógaoktató. Az pedig nem baj... Micsoda? Jaj, ne legyenek már ilyenek! Igen, nekem Kate kell, ez nem kérdés, de ne várják, hogy beálljak szerzetesnek, amíg össze nem

jön a dolog. A nők képtelenek felfogni, hogy egy pasi attól, hogy kell neki egy nő, még megdughat egy másikat. Sőt, a francba is, akár szerethet is egy nőt úgy, hogy közben megdug tíz másikat! Egyszerűen ez van. A szex felszabadító, feszültségoldó szerepet tölt be, és tisztán fizikai aktus. Legalábbis a férfiak szemében. Oké, oké, csigavér, nem kell mindjárt hozzám vágni a cipőjüket, vagy mit tudom én, mit. Pontosítok: ennek a férfinak a szemében, akit most hallanak. Így már jobb? Talán jobban megértik, miről beszélek, ha mondok egy példát. Szoktak fogat mosni, igaz? Na! Akkor tételezzük fel, hogy az Aquafresh a kedvenc fogkrémük. Csakhogy a boltban éppen elfogyott az Aquafresh, és csak Colgate van. Ez esetben mit tesznek? Csak megveszik azt a Colgate-et, nem igaz? Lehet, hogy szívük szerint Aquafresh-sel mosnának fogat, de ha arra kerül a sor, azt használják, ami van, mert azokat a hófehér gyöngyfogacskákat tisztán kell tartani. Értik, mire akarok kilyukadni? Akkor jó. Akár vissza is kanyarodhatunk az én szívfájdalomról, lelki gyötrelmekről szóló mesémhez. Én még soha életemben nem csábítottam el nőt. Sokkoló vallomás, tudom. Hadd pontosítsak: még soha nem kellett elcsábítanom egy nőt a szó megszokott értelmében. Általában elég egy pillantás, egy kacsintás, egy

mosoly. Vagy egy barátságos köszönés, esetleg egy-két ital. Utána a verbális kommunikáció egyszavas megnyilatkozásokra korlátozódik: még, gyorsabban, lejjebb. Értik, mire gondolok. Úgyhogy be kell vallanom, eléggé ismeretlen terepen mozgok. Új nekem, hogy meg kell dumálnom egy nőt. De azért nem félek. Azt kérdezik, miért? Azért, mert tudok sakkozni. És a sakkjáték a stratégiáról, a tervezésről szól. Arról, hogy két lépésre előre kell látni, és oda kell terelni az ellenfelet, ahol lennie kell. A Kate első munkanapját követő két hét pontosan olyan, mint egy sakkparti: néhány sokat sejtető szó, ártatlan, de csábító simogatás. Nem untatom önöket az összes beszélgetésünk részleteivel. Csak annyit mondok, hogy szépen alakulnak a dolgok: minden a terv szerint halad. Úgy gondolom, egy, max két hét múlva birtokba vehetem a krémszínű combjai közt rejlő aranykincset. Már azt is tudom, hogyan fog lejátszódni a dolog. Az az igazság, hogy órákig fantáziáltam róla. Akarják hallani? Az irodámban fog megtörténni egy este, amikor mindketten sokáig bent maradunk, a többiek pedig már rég hazamentek. Kate fáradt lesz, és el lesznek gémberedve a tagjai. Felajánlom, hogy megmasszírozom a nyakát, ő pedig beleegyezik. Aztán lehajolok, és csókolgatni kezdem a vállát, majd a nyakát. Ízlelgetem a nyelvemmel a bőrét, és a végén találkoznak az ajkaink. És az kurva jó lesz, mindent elsöprő, mindent felperzselő,

fantasztikus

érzés.

mindenről,

ami

ezt

miatt

Kate

nem

egy

kéne

csapásra csinálnunk:

elfeledkezik a

közös

munkahelyünkről, a hülye vőlegényéről. Nem gondol semmi másra, csak rám, meg arra, amit a két avatott kezem csinál vele. Van az irodámban egy kanapé. A huzata nem valódi bőr, hanem műszarvasbőr. A műszarvasbőrből könnyen kijön a folt? Remélem. Mert ott fogunk kikötni, azon a fájdalmasan kihasználatlan kanapén. Most pedig hadd kérdezzek valamit: láttak már olyan reklámot, amelyikben elmondják, hogy az ember élete egy pillanat alatt megváltozhat? Igen, igen, ki fogok lyukadni valamire, legyenek türelemmel. Szóval tudják, milyen reklámokra gondolok, ugye? Olyanokra, amelyekben például autókázik a napsütésben egy boldog kis család, aztán egyszer csak: BUMM! Frontálisan összeütköznek egy kamionnal. És apuci kirepül az ablakon, mert nem csatolta be a biztonsági övét. Az ilyen reklámok arra vannak kitalálva, hogy összeszarjuk magunkat ijedtünkben. És össze is szarjuk. De attól még tény, hogy az üzenetük színigaz. Hiszen a céljaink, a prioritásaink tényleg egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak - és ez rendszerint olyankor történik, amikor a legkevésbé számítunk rá. Szóval két hét stratégiai tervezés és fantáziálás után abszolút biztosra veszem, hogy Kate Brooks lesz a következő egyéjszakás hódításom. Nem emlékszem, hogy valaha is kívántam volna valakit ennyire. Várni legalábbis soha nem vártam ennyit egy nőre, annyi szent. De a lényeg az, hogy az eredmény nem kétséges, mondhatni lejátszott partiról van szó. Nem az a kérdés, hogy megtörténik-e a dolog, hanem az, hogy mikor.

Aztán hétfő délután apám behív az irodájába. - Ülj le, fiam. Üzleti ügyről lenne szó. Apám sokszor behív magához, hogy megbeszéljen velem valamit, amit a többiekkel még nem akar megosztani. - Most beszéltem telefonon Saul Andersonnal. Profilbővítésben gondolkodik, és a jövő hónapban eljön New Yorkba körülnézni. Saul Anderson médiamogul. Nagyban játszik:

Rupert

Murdoch hozzá képest egy csóringer. Van valakinél egy szalvéta? Mert mintha csorogna a nyálam. -

A jövő hónapban? Jó, semmi gond, tudok vele foglalkozni. Érzem, ahogy száguldozik az ereimben az adrenalin. Ilyesmit

érezhet a cápa, amikor valaki beönt a vízbe egy nagy vödör véres húscafatot. Mámorító... - Drew... - próbál szóhoz jutni apám, de úgy kavarognak a fejemben a gondolatok, hogy meg se hallom. - Van valami fogalmad róla, hogy mit keres Anderson? Mert a lehetőségek korlátlanok. - Fiam. - próbálkozik újra az öreg. Már tudják, mi következik, igaz? Én viszont csak hadoválok tovább. - A kábelcsatornák igazi fejőstehenek. A közösségi média a béka segge alatt van, úgyhogy bagóért megkaphatunk egy csomó céget. A filmkészítés mindig tuti tipp, és a rezsin is spórolhat, ha a saját kábeltévéjén adja le a filmeket. - Drew, én Kate Brooksnak adom ezt az ügyfelet.

Tartsa azt a kurva vonalat! Volna szíves ezt megismételni? - Micsoda? - Az a lány nagyon ügyes, Drew. Én mondom neked, átkozottul jó. - De hát két hete van a cégnél! A kutyák védik a területüket. Ezt tudják, ugye? Ezért van az, hogy a parkban kiapadhatatlan a húgyhólyagjuk, és úgy négy másodpercenként meg kell állniuk, hogy könnyítsenek magukon. Azt hiszik ugyanis, hogy az az ő parkjuk, és a többi kutyával is tudatni akarják, hogy ők jártak ott előbb. Nagyjából azt közlik nem verbális eszközökkel, hogy „Húzzál innen a faszba, keress magadnak másik parkot!” Ugyanilyenek a férfiak is. Nem mintha körbepisilném az íróasztalomat, vagy ilyesmi, de ez a cég az enyém. Ezeket az ügyfeleket már kiskoruktól fogva én gondozom, én nevelgetem, és büszke papaként figyelem, ahogy masszív, erős konglomerátumokká növik ki magukat. Én etettem-itattam őket, és fektettem beléjük éveken át egy csomó munkaórát, egy csomó álmatlan éjszakát. Nekem a munkám nem csupán az, amit csinálok, hanem az, aki vagyok. És azt nem játsszuk, hogy Kate Brooks csak úgy belibeg ide és elveszi tőlem! Bármilyen formás segge van. - Igen - mondja apám -, és láttad, mikkel rukkolt elő ez alatt a két hét alatt? Minden áldott nap ő jön be először, és ő megy el utoljára. Frissen gondolkodik, ki tud lépni a megszokott keretek közül. Olyan innovatív befektetési lehetőségeket javasolt, hogy ilyet még nem láttam! Úgyhogy az ösztönöm azt súgja, passzoljunk neki, és nézzük meg, mit

kezd a labdával. Mik is a demenciára utaló első jelek? - Azt, hogy kiejti a kezéből, és hasra esik benne! - kiáltom el magam. De tapasztalatból tudom, hogy drámázással apámnál nem sokra megyek, úgyhogy összecsippentem az orrnyergemet, és megpróbálok lehiggadni. - Oké, Apa, értem, mire gondolsz. De Saul Anderson nem az az ügyfél, akit odalökünk valakinek, hogy lássuk, boldogul-e. Hanem olyan ügyfél, akit a legjobb koponyára bízunk, arra, aki el tudja vinni a labdát egészen a gólvonalig. Az pedig én vagyok. Ugye? - sikítja a belső hang, mert apám vonásait elhomályosítja a bizonytalanság. Hosszúra nyúlik a csönd. Görcsbe rándul a gyomrom. Nem mintha apucikomplexusom lenne, vagy ilyesmi, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tölt el örömmel, hogy az apám büszke rám. Én vagyok a jobbkeze, a bizalmasa, akihez fordulhat. Ha öt másodperccel a vége előtt két ponttal vezet az ellenfél, bármibe lefogadhatják, hogy John Evans nekem fog passzolni, és senki másnak. Legalábbis eddig így volt. Megszoktam, hogy feltétlen bizalommal van irántam. És az, hogy ez a bizalom mintha kezdene meginogni. szóval, ez kurvára fáj. - Tudod, mit? - szólal meg végül egy sóhaj kíséretében apám. - Van egy hónapunk. Üss össze egy prezentációt és szólj Kate-nek, hogy csináljon egyet ő is. És akiétől hanyatt vágom magam, az tehet egy próbát Andersonnal.

Most igazából meg kéne sértődnöm. Mert ez olyan, mintha egy Oscar-díjasnak azt mondanák, hogy ha kivágja a rezet a meghallgatáson, kaphat egy epizódszerepet. De nem vitatkozom, mert nem érek rá: máris a következő lépésemen töröm a fejem. Most már értik, amit az életről meg a gyors változásokról mondtam? Kate Brooks egy pillanat alatt gyökeres változáson ment át: eddig alig vártam, hogy eljárhassak vele egy vad, mocskos násztáncot, most meg alig várom, hogy eltiporhassam. Az ellenlábasom, a vetélytársam, az ellenségem lett. Nem az ő hibája. Igen, tudom. És most kérdezzék meg, hogy érdekel-e, kinek a hibája. Hát nem. Egy kicsit sem. Totális harckészültségben térek vissza a főhadiszállásra - más néven az irodámba. Kiadok Erinnek pár utasítást, majd egész délután dolgozom. Hat óra körül szólok Erinnek, hogy hívja be Kate-et. Sose feledkezz meg a hazai pálya előnyéről! Intézd úgy, hogy te légy otthon! Ezt jól jegyezzék meg. Kate bejön, és kifürkészhetetlen arccal leül. - Mi a helyzet, Drew? Le van engedve a haja: hosszú, fényes függönyként foglalja keretbe az arcát. Átsuhan az agyamon, hogy milyen lenne, ha ez a hajzuhatag a mellkasomat csiklandozná, a combjaimra omlana. Megrázom a fejem. Koncentrálj, Evans, koncentrálj! Sötétvörös kosztüm és színben hozzáillő, magas sarkú cipő van rajta. Él-hal a tűsarokért. Szerintem ennek az az oka, hogy kis termetű, és nem

akar mindenkire felnézni. A pasik is odavannak a tűsarokért: mindenféle fantasztikus póz képzetét társítjuk hozzá. Hölgyeim, ha azt akarják, hogy egy férfi észrevegye önöket, egy pár csilivili, tízcentis tűsarokkal, esküszöm, nem hibázhatnak. Miközben a tekintetem tetőtől talpig bejárja Kate testét, felmerül, hogy úgy mondjam, egy kis probléma: az agyam tisztában van vele, hogy Kate Brooks immár a riválisom, de a farkam a jelek szerint nem kapta meg a memót. És a reakciójából ítélve még mindig bratyizni akar. Ezért Miss Gurgle-t, az ötödikes természetismerettanárnőmet képzelem magam elé, aki egy igazi bestia volt: egy visszavonult birkózónő. Nem az a bikinis típus. A jobb arcán akkora szemölcs díszelgett, mintha az ikertestvére feje lenne, akivel az anyaméhben összenőttek, és úgy is maradtak. Undorító volt, ugyanakkor furcsamód hipnotikus hatású: az ember önkéntelenül is folyton azt bámulta. És amikor Miss Gurgle beszélt, az a szemölcs rezgett, mint a kocsonya. Egy kicsit megborzongok, de a kis trükk elérte a hatását: odalent minden rendben. - Saul Anderson a jövő hónapban New Yorkba jön - nyögöm ki nagy sokára. Kate szemöldöke felszalad. - Saul Anderson? Tényleg? - Tényleg - felelem komoly, tárgyilagos hangon. Bennem többé nem telik öröme. - Apám szeretné, ha összeütnél egy kamu prezentációt.

Tudod, mintha tényleg meg akarnál fogni egy ügyfelet. Apám szerint gyakorlásnak jó lenne. Tudom, tudom. Most nyilván azt hiszik, hogy egy gennyláda vagyok. Aki még csak esélyt sem ad szegény lánynak. Javasolnám, hogy ezen lépjenek túl. Az üzleti élet már csak ilyen. Nincsenek szabályok, akárcsak a háborúban. Várom az izgalom, a felvillanyozottság jeleit. Meg annak a jeleit, hogy hálás nekem. De nyomát sem látom egyiknek sem. Kate ajka keskeny vonallá préselődik össze, és roppant komoly arccal elismétli az utolsó szavaimat: - Szóval azt mondod, gyakorlásnak jó lenne. - Igen. Nem nagy ügy, ne feszülj rá túlzottan. Csak dobj össze az öregnek valami hipotetikus anyagot. Kate keresztbe fonja a mellkasán a karját, és oldalra billenti a fejét. - Ez felettébb érdekes, Drew. Ugyanis apád éppen most mondta, hogy még nem döntötte el, ki kapja meg Andersont. Azt mondta, vagy a tiéd lesz, vagy az enyém, attól függően, hogy melyikünk dolgoz ki jobb stratégiát. És a szavaiból ítélve ez meglehetősen nagy ügy. O-ó. Tizenkét éves koromban Matthew-val elcsórtunk a boltból egy Hustler magazint. Apám rajtakapott vele a szobámban, nem volt időm eldugni a matrac alá. A mostani arckifejezésem igencsak hasonlít az akkorira. Lebuktam! - Kicsit piszkos eszközökkel nyomjuk? - teszi fel a költői kérdést

Kate, és gyanakvóan összeszűkül a szeme. Megrántom a vállam. - Ne szaladj nagyon előre, drágaságom. Anderson az enyém lesz, de apám neked is dob egy csontot. - Egy csontot? - Igen. Amikor beléptél a céghez, egyből rácuppant a pici szád a seggére, és ott is maradt. Csodálom, hogy még fel tud állni a székről. Így akar egy kis időre levakarni magáról. Mindig te üss elsőként! Jegyezzék meg ezt is. Amelyik csapat előbb betalál, az nyer. Ha nem hiszik, járjanak utána. Igen, meg akarom rendíteni az önbizalmát. Igen, ki akarom zökkenteni. Pereljenek be. Elmondtam a sztorimat. Elmondtam, hogy nőttem fel. A játékaimat soha nem kellett megosztanom senkivel, úgyhogy az ügyfeleimet sem szándékozom megosztani. Kérdezzék meg bármelyik négyévest: ha valamin osztozni kell, az cumi. Kate hangja vészjósló és éles, mint a machete. - Ha együtt akarunk dolgozni, Drew, azt hiszem, tisztáznunk kéne pár dolgot. Először is, nem vagyok a drágaságod. A nevem Kate, avagy Katherine. Használd bátran. És nem vagyok seggnyaló. Nincs rá szükségem, mert a munkám önmagáért beszél. Azt, hogy apád felfigyelt rám, az intelligenciámnak és az eltökéltségemnek köszönhetem. Rólad pedig apád nyilván azt gondolja, hogy hiányosságaid vannak ezen a két

területen, különben fel sem merülne benne, hogy nekem adja Andersont. Aú! Nem szarozik a csaj, mi? Rögtön az ember torkának ugrik. - És tudom, hogy a nők egymást taposva versengenek a kitüntető figyelmedért meg az elbűvölő mosolyodért - folytatja -, de tőlem ezt ne várd. Én nem leszek a groupie-d, és strigula sem óhajtok lenni az ágyad lábán. Úgyhogy nyugodtan megtarthatod a poénjaidat, a mosolyodat meg a süket szövegedet valaki másnak. Azzal feláll, és az asztalom szélére támaszkodva közelebb hajol. Hoppá! Tudják, ha most egy egész kicsit kihúzom magam, éppen belátok a blúza alá. Imádom a női testnek azt a pontját. Azt a kis völgyet a két. Elég! Gondolatban pofon vágom magam. Kate pedig folytatja. - Megszoktad, hogy te vagy itt az ász. Megszoktad, hogy te vagy apuci egészen különleges kicsi fia. De most feltűnt a színen még egy spíler. Próbáld meg ezt feldolgozni. Én baromi keményen melóztam ezért az állásért, és feltett szándékom, hogy hírnevet szerzek magamnak. Nem szereted, hogy másnak is jut a reflektorfényből? Szar ügy. Mert vagy helyet szorítasz az asztalnál nekem is, vagy rád taposok, ha az utamban vagy. És így vagy úgy, de elérem a célomat, arra mérget vehetsz. Elindul az ajtó felé, de még visszanéz. Mézédes bájmosoly ül ki az arcára. - Ja, és mondanám, hogy sok szerencsét az Anderson- projekthez, de inkább nem mondom, mert annyi szerencse, amennyi neked kéne, a

világon nincs. Saul Anderson az enyém. drágaságom. Azzal sarkon fordul és peckesen kivonul az irodámból, ügyet sem vetve az ajtóban tátott szájjal toporgó Matthew-ra és Jackre. - Hát. a mindenit! - szólal meg Matthew. - Van még valaki, akit izgalomba hozott a jelenet? - kérdi Jack. Komolyan mondom, nekem botkormányos a gatyám, mert erre. - bök a távolodó Kate felé -, erre kurvára be lehet indulni. Be hát. Kate Brooks szép nő. És ha begőzöl, akkor egyenesen gyönyörű. Steven is beállít egy csésze kávéval. - Mi van? - kérdi, amikor meglátja, milyen pofát vágunk. - Miről maradtam le? Matthew ezer örömmel elmondja neki: - Drew kezdi elveszíteni a fonalat. Az imént nagyon csúnyán leugatták. Méghozzá egy lány. Steven komoran bólint. - Köszöntelek a klubban, cimbora. Ügyet sem vetek a három bohócra. Rendületlenül összpontosítok a nagy kihívásra, a Kate által odadobott kesztyűre. Túlteng bennem a tesztoszteron, és minden porcikám győzelemért kiált. Sőt, a puszta győzelem kevés: nem fogadható el más, csak az alázás, a cipóra verés, az abszolút, vitathatatlan KO!

5. FEJEZET

Így kezdődött hát a befektetési bankárok olimpiája. Szívesen

mondanám, hogy két érett személyiség, két tündöklően intelligens, profi mentalitású kolléga mérte össze tudását. És azt is szívesen mondanám, hogy barátságos légkörben zajlott a nemes versengés. Szívesen mondanám, de nem mondom. Mert akkor hazudnék. Emlékeznek apám szavaira? Mármint arra, hogy Kate mindennap elsőként érkezik, és ő marad bent a legtovább. Ezt egész éjjel nem tudtam kiverni a fejemből. Mert tudják, ez az egész nem csak arról szólt, hogy ki hozza össze a legjobb prezentációt és ki rukkol elő a legjobb ötletekkel. Kate így gondolta, de én ezt jobban tudtam, mint ő. Hiszen tudtam, hogy az ember, aki dönteni fog Andersonról és rólunk, az apám. Azonos a DNSünk. Ezért tudtam, hogy jutalmazni fog valakit: az kapja meg Andersont, aki elszántabb, aki jobban rászolgált. És nekem feltett szándékom volt, hogy megmutatom az öregnek: ez a valaki én vagyok. Ezért másnap reggel egy órával korábban mentem be a szokottnál. Később, amikor Kate is megérkezett, nem néztem fel, de amikor elhaladt az ajtóm előtt, éreztem, hogy elértem a kívánt hatást. Látják az arcát? Látják, hogy egy egész picit megtorpan, amikor meglát? Látják a durcás pillantását, amikor rádöbben, hogy aznap csak másodiknak futott be? Látják a hideg, acélos tekintetét? Nyilvánvaló, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki mindent vinni akar ebben a játékban. Másnap, szerdán pontosan ugyanakkor érkezem, mint előző nap, de Kate már az asztalánál pötyög. Felnéz, és vidám mosollyal odaint nekem.

Nem. Addig. Van. Az! Csütörtökön még félórával korábban megyek be. és így tovább. Látják, hova vezet ez, ugye? A következő pénteken azon veszem észre magam, hogy már hajnali fél ötkor ott állok az épület előtt. Fél ötkor, bassza meg! Tök sötét van még. És az ajtóhoz közeledve kit pillantok meg, ki fut be ugyanabban a másodpercben? Kate. Érzékelik, hogy sziszegek? Remélem, igen. Ott állunk, nézzük egymást, és szorongatjuk az XL-es koffeinbomba dupla mokka kapucsínónkat. Egy kicsit emlékeztet a szitu azokra a régi westernekre, nem? Tudják, miről beszélek: amikor a két, pisztolypárbajra készülő fószer lassan lépked a kihalt utcán a déli verőn. Megvan a kép, ugye? Ha hegyezik a fülüket, talán még a keselyű vijjogását is elcsípik. Egyszerre ejtjük el a kávénkat, és indítjuk meg az eszeveszett hajrát. Az előcsarnokban Kate bőszen nyomja a lift hívógombját, én pedig a lépcsőt választom. Amilyen lángelme vagyok, úgy képzelem, hogy hármasával tudom szedni a fokokat, hiszen majdnem száznyolcvan centi magas vagyok, elég hosszúak a lábaim. Csak az a gond ezzel, hogy az irodám a negyvenediken van. Idióta! Amikor zihálva, verejtékben úszva felérek az emeletünkre, Kate már lazán támasztja az irodája ajtaját, és odakínálja nekem a kezében tartott pohár vizet, meg a lélegzetelállító mosolyát.

Egyszerre szeretném megcsókolni és megfojtani. Soha nem voltam a szadomazo híve, de most már kezdem elfogadni, hogy vannak előnyei. - Tessék, Drew. Úgy látom, rád fér - mondja Kate, majd a kezembe nyomja a poharat, és elszökdécsel. - További szép napot! Ja, persze. Tuti, hogy szép napom lesz. Hiszen ahogy indul, az egyszerűen fantasztikus. Biztos vagyok benne, hogy ezt már említettem, de azért a tévedések elkerülése végett megismétlem. Tehát: nálam a meló übereli a szexet. Mindig, kivétel nélkül. Leszámítva a szombat estéket. Mert szombat este buli van, ez a pasik ideje. A mottó: szedj fel bomba csajokat, és kefélj orrba- szájba! Fokozott munkahelyi buzgalom, Kate-tel vívott élethalálharc ide vagy oda, a szombat estéim a régiek. A szombat este szent. Micsoda? Mit akarnak, basszuskulcs, hogy megbolonduljak? Mert Drew tutira begolyózik, ha mindig csak a meló van, és sosem hagyják játszani. Így hát a soron következő szombaton, a Rendezvous nevű bárban összejövök egy barna hajú, elvált nővel. Azon veszem észre magam, hogy az utóbbi hetekben a barnák felé tendálok. Nem kell Sigmund Freudnak lenni ahhoz, hogy kitalálják, miért. Na, szóval remekül alakul az este. Az elvált nőkben sok a felgyülemlett indulat, a mélyen eltemetett frusztráció, és ez mindig konvertálható egy jóféle, hosszan tartó, kőkemény dugásra. Én pedig

pont erre vágyom, pont erre van szükségem. Másnap valamiért mégis feszült vagyok. Feszült és ingerlékeny. Mintha sört kértem volna, és a pincércsaj kihozott volna helyette valami szénsavas üccsit. Vagy szendvicset ettem volna, pedig egy jó, szaftos steakre vágytam. Jóllaktam, de korántsem elégültem ki. Én akkor még nem tudtam, miért érzem így magam. De fogadni merek, hogy önök már tudják. Ugye? Ahhoz, hogy rendesen el tudjam végezni a munkámat, könyvekre van szükségem, méghozzá nem is kevésre. Mert a munkámat érintő törvények, szabályzatok, rendeletek igen részletesek, és sűrűn változnak. Szerencsére a mi cégünknek van egész New Yorkban a legnagyobb gyűjteménye a szükséges referenciaanyagokból, leszámítva talán a városi könyvtárat. De látták már azt a kócerájt? Basszus, olyan,mint

egy

várkastély! Egy örökkévalóságig tart, mire az ember megtalálja, amit keres, aztán többnyire

kiderül,

hogy

valaki

már

kivette.

Úgyhogy

sokkal

kényelmesebb, ha a cég magánkönyvtárát használom. Szóval, kedd délután az asztalomnál kotlok, és a fent említett referenciaanyagok egyikét bújom, amikor - na, mit gondolnak, ki tisztel meg a látogatásával? Bizony, bizony: a bájos Kate Brooks. Aki aznap különösen finom falat. Kicsit bizonytalan a hangja. - Figyelj, Drew, a Pénzpiacok technikai elemzése idei kiadását keresem, de a könyvtárban nem találtam. Nincs nálad véletlenül? - És az

ajkába harap, mint mindig, ha ideges. Imádnivaló. A szóban forgó könyv történetesen az asztalomon hever. És nagyjából végeztem vele. Dönthetnék úgy, hogy én vagyok kettőnk közül a jobb ember, a nagyobb formátumú személyiség, és odaadhatnám neki. De ugye, nem gondolják komolyan, hogy ezt fogom tenni? Hát semmit sem tanultak a korábbi beszélgetéseinkből? - Igen, tulajdonképpen itt van nálam - mondom Kate-nek. Elmosolyodik. - Nagyszerű! És mit gondolsz, mikor végzel vele? A plafonra függesztem a tekintetemet, mint aki rettentően gondolkodik. - Nem is tudom. Úgy négy, vagy talán öt. hét múlva. - Négy-öt hét? - visszhangozza Kate, és közben merőn néz. Látszik rajta, hogy bosszús? Tudom, mit gondolnak most: ha egyszer, amikor eljön az ideje, amikor vége ennek az Anderson-ügynek, szeretnék vízszintes tangót járni Kate-tel, akkor miért nem próbálok egy kicsit kedvesebb lenni hozzá? És igazuk van. Ennek tényleg van értelme. Csakhogy az Anderson-ügynek még nincs vége. És amint azt már említettem, barátaim, itt háború zajlik. Egyes szintű készültség van, nem bánunk egymással kesztyűs kézzel, lecsapom a gaz ellent akkor is, ha lány! Ugye, önök sem adnának lőszert egy mesterlövésznek, aki a homlokuk közepét veszi célkeresztbe?

Ráadásul Kate olyan izgató, amikor zabos, hogy a világért se hagynék ki egyetlen alkalmat sem, amikor a magam perverz módján élvezhetem, hogy felhúzza magát. Miközben beszélek hozzá, tetőtől talpig bejárják a testét az elismerő pillantásaim, majd jöhet a védjegyemmé vált, kisfiús mosolyom, amellyel szemben a nők zöme tehetetlen. Kate, persze, nem tartozik közéjük. Jellemző! - Hát, ha szépen kéred. És egy kicsit két vállra fektetsz, mielőtt elvennéd. Akkor talán meg tudod szerezni tőlem most rögtön. Pedig amúgy soha nem jutna eszembe, hogy olyasmit kérjek valami munkával kapcsolatos dologért cserébe, ami akár a leghalványabban emlékeztet a szexuális szolgáltatásra. Sok minden vagyok, de ennyire lecsúszott gennyláda azért nem. Ugyanakkor a most elhangzott szavaim simán értelmezhetők a leplezetlen szexuális zaklatás klasszikus példájaként. Hogy mi lesz, ha Kate elmondja az apámnak? Magasságos Jézus Krisztus! Az öreg úgy rúg ki, hogy a lábam sem éri a földet, mondhatni, a taknyomon csúszok ki innen. Úgyhogy én most kötéltáncot járok. De, bár a lehetőség fennáll, 99,9 százalékig meg vagyok róla győződve, hogy Kate nem fog bemószerolni apámnál. Mert hasonlít rám: ő is győzni akar. Igen, le akar győzni, méghozzá önállóan, a saját erejéből. Csípőre teszi a kezét és szóra nyílik a szája. Mindjárt belém mar. Gondolom elmondja, hova dughatom fel a könyvemet. Derűs mosollyal hátradőlök, és epedve várom a detonációt. amely elmarad.

Kate oldalra billenti a fejét, becsukja a száját, majd újra kinyitja, és csak ennyit mond: - Tudod, mit? Felejtsd el. Azzal kisétál. Hoppá! Ez amolyan antiklimax volt, nem gondolják? Én is így gondoltam. Várják csak ki a végét! Pár óra múlva a könyvtárban vagyok, és javában keresem A kereskedelmi és befektetési banki tevékenység és a nemzetközi hitel- és tőkepiacok című, irdatlan méretű könyvet. Ennek a monstrumnak egyetlen fejezetében elférne a Harry Potter összes kötete. Végighordozom a tekintetemet a polcokon, de hiába keresem a könyvet a szokott helyén. Biztos valaki másnál van. Most egy másik, kisebb, de nem kevésbé fontos kötet keresésére indulok. Az a címe, hogy Befektetés-kezelési szabályzat, negyedik kiadás. De az sincs sehol. Mi a franc ez? Nem hiszek a véletlenekben. Visszaliftezek a negyvenedikre, és céltudatos léptekkel bemasírozok Kate nyitott ajtaján. Nem látom meg őt azonnal. Méghozzá azért nem, mert takaros, felhőkarcoló magasságú könyvtornyokkal bástyázta körül az asztalát. Egy pillanatra kővé dermedek, eltátom a számat és elkerekedik a szemem. Aztán bárgyún arra gondolok, hogy vajon hogy a francba cipelte fel oda ezt a rengeteg könyvet. Hiszen Kate max ötven kiló lehet, az irodájában felhalmozott kötethegy pedig biztos nyom egy-két mázsát.

Csak most bukkan fel a láthatáron a fényes, fekete haja. És megint rám mosolyog. Mint a macska, amelyik madarat fogott. Gyűlölöm a macskákat. Olyan kis gonosz, alattomos fejük van, nem gondolják? Mintha csak azt várnák, hogy az ember elaludjon, és végre megfojthassák a bundájukkal, vagy a fülébe hugyozhassanak. - Szia, Drew. Szükség ed van valamire? - kérdi megjátszott jóindulattal Kate. Közben ütemesen dobol az ujjaival két gigantikus könyv kemény fedelén. - Tudod, egy kis segítségre, tanácsra? Vagy esetleg a közkönyvtár címére? Visszanyelem a kikívánkozó választ, és homlokráncolva csak ennyit mondok: - Nem, kösz. Semmi gond. - Ó! De hiszen ez pompás! Szia-szia! - Azzal ismét lebukik a könyvhegy mögé. Brooks: két pont. Evans: dupla nulla. Ezután eldurvulnak a dolgok. Mardos a szégyen, de be kell vallanom, hogy mindketten egyre mélyebbre süllyedünk a munkahelyi szabotázs mocsarában. Olyat nem csinálunk, ami effektíve törvénybe ütközne, azt a határt nem lépjük át. De nem járunk messze tőle. Egy szép napon arra jövök be, hogy eltűntek a számítógépem kábelei. Maradandó kár nincs, de másfél órát kell várnom, mire jön az IT-s csávó és mindent összedugdos.

Másnap Kate arra lesz figyelmes, hogy „valaki” összecserélgette a lemezeire, dossziéira ragasztott címkéket. Az illető, persze, semmit sem törölt ki, semmit sem tüntetett el, de ha kell neki egy doksi, nagyjából mindent végig kell túrnia. Pár nap múlva, egy megbeszélésen „véletlenül” ráöntök egy pohár vizet valami anyagra, amit Kate apámnak állított össze - valószínűleg úgy öt-hat órácska alatt. - Hoppá! Bocs - mondom, de a gunyoros vigyorom elárulja, hogy egy csöppet sem sajnálom a történteket. - Semmi gond, Mr. Evans - nyugtatja meg apámat Kate, miközben felitatja a vizet. - Van az irodámban egy másik példány. Na, ehhez mit szólnak? A kis szorgos cserkészlány. Aztán később, úgy a megbeszélés felénél, mit gondolnak, mit csinál? Belém rúg, basszus! Sípcsonton rúg az asztal alatt. Fájdalmasan felnyögök, és reflexszerűen ökölbe szorul a kezem. - Jól vagy, Drew? - kérdi apám. Nem tehetek mást, mint hogy bólintok. - A torkomra ment valami - mondom, és bőszen köhögni kezdek. Látják, én sem szaladok sírva apucihoz! De azért ez istentelenül fájt! Rúgták már önöket sípcsonton tízcentis hegyű cipővel? Egy férfinak a sípcsontjánál csak egyetlen érzékenyebb pontja van. És az egy olyan pont, amely ki sem meri mondani a saját nevét. Miután valamelyest alábbhagy a lüktető fájdalom, kezemet élükre állított papírok mögé rejtve bemutatok Kate-nek, míg apám beszél. Tudom, hogy ez éretlen megnyilvánulás, de mivel

mindketten ovis szinten működünk, gondolom, belefér. Kate gúnyosan néz rám, majd némán formálja a szájával a szavakat: Szeretnéd, mi? Hát, erre ráhibázott, ha jól sejtem. A célegyenesbe értünk. Egy hónapig tartott az élethalálharc, és holnap van az apám által kitűzött határidő. Tizenegy körül járhat az idő. Az éjszakás takarítókon kívül csak mi ketten tartózkodunk az épületben. Erről már számtalanszor fantáziáltam, de be kell vallanom, egyszer sem az jelent meg lelki szemeim előtt, hogy ki-ki a maga irodájában dekkol, és csak szúrós pillantásokat,

meg egy- egy obszcén

kézmozdulatot váltunk egymással a folyosón keresztül. Amikor legközelebb odapillantok, azt látom, hogy Kate a kinyomtatott grafikonjait nézegeti. Hát hol él ez, a kőkorszakban? Ki használ manapság papírt? Anderson az enyém, semmi kétség. Éppen az utolsó simításokat végzem a lenyűgöző PowerPointprezentációmon, amikor belép az irodámba Matthew. Megy kocsmázni. Még csak szerda van, de Matthew-nál ez nem számít. Ahogy pár röpke héttel ezelőtt még nálam sem számított. Egy örökkévalóságig méreget szótlanul. Aztán leül az asztalom szélére, és azt mondja: - Ide figyelj, baszod, essél már túl rajta! - Miről beszélsz? - kérdezem. A klaviatúrán röpdöső ujjaim egy pillanatra sem torpannak meg. - Végignéztél magadon mostanában? Egyszerűen sétálj át, és tedd, amit tenned kell.

Most már kezd bosszantani. - Matthew, mi a francot próbálsz elmondani nekem? Válasz helyett visszakérdez: - Láttad A rózsák háborúját? Úgy akarod végezni, mint Michael Douglas? - Dolgoznom kell. Erre most nincs időm. Matthew felteszi a kezét. - Rendben.

Én

megpróbáltam.

Ha

megtalálunk

előcsarnokban, a leszakadt csillár alatt, majd

titeket

az

megmondom az

anyukádnak, hogy én próbáltam segíteni. Abbahagyom a pötyögést. - Mi a faszt jelentsen ez? - Rólad beszélek meg Kate-ről. Mert nyilvánvaló, hogy nem vagy közömbös iránta. Amikor kiejti a száján Kate nevét, megint vetek egy pillantást a folyosó túloldalára. Kate nem néz fel. - Igen, valóban nem vagyok iránta közömbös. Mert végtelenül ellenszenvesnek találom. Ki nem állhatjuk egymást. Az agyamra megy. Háromméteres műfütyivel se dugnám meg. Na jó, ez nem igaz. Nagyon is megdugnám. De nem lenne jó vele. Igen, jól mondják. Ez sem igaz. Matthew leül az asztalommal szemközti fotelbe. Érzem, hogy megint engem bámul. Aztán felsóhajt, és úgy ejti ki a száján a nevet, mint aki hirtelen megvilágosodott: - Sally Jansen.

Üres tekintettel nézek rá. - Kicsoda? - Sally Jansen - ismétli, majd magyarázatot is fűz hozzá. Harmadik elemiben. Lelki szemeim előtt megjelenik egy kislány: világosbarna lófarok, vastag szemüveg. Bólintok. - Mi van vele? - Ő volt az első szerelmem. Várjunk csak! Mi van? - Nem Büdi Sallynek hívtad annak idején? - De - bólint ünnepélyesen komoly arccal Matthew. - Igen, úgy hívtam. És szerelmes voltam belé. Ez még mindig zavaros. - Nem te bujtottad fel az összes harmadikost, hogy szólítsák Büdi Sallynek? Matthew ismét bólint, és a hangjából ítélve valami nagy bölcsességet akar mondani. - Aki szerelmes, az sokszor hülyeségeket csinál. Gondolom, ez igaz lehet, hiszen. - Nem azért ment el korábban hetente kétszer, mert annyit szekáltad, hogy pszichiáterhez kellett járnia? Matthew ezen egy pillanatra eltűnődik. - Igen, ez is igaz. Tudod, Drew, a szerelem és a gyűlölet között nagyon vékony a határvonal.

- És nem azért ment át Sally Jansen más iskolába, mert. - Figyelj, ember, az a lényeg, hogy tetszett az a lány. Szerelmes voltam belé, és bámulatosan szépnek láttam. De nem tudtam kezelni az érzéseimet. Nem tudtam őket megfelelő módon kifejezni. Matthew általában nem ápol ilyen szoros kapcsolatot a személyisége nőies oldalával. - Ezért inkább piszkáltad? - kérdezem. - Sajnálatos módon igen. - És ennek azért van köze hozzám és Kate-hez, mert.? Matthew egy ütemet kivár, aztán. aztán úgy néz rám. Kis fejcsóválás, szomorú, csalódott grimasz. Esküszöm, ez a pillantás rosszabb, mint az anyai bűntudatkeltés. Matthew feláll, és a karomra csap. - Okos fiú vagy te, Andrew. Rá fogsz jönni. - Azzal távozik. Igen, igen, tudom, mit akart mondani Matthew. Felfogtam, semmi gond. És őszintén megmondom önöknek, hogy a srác bolond. Nem azért csatázom Kate-tel, mert tetszik. Hanem azért, mert a felbukkanása deformálja a karriergörbémet. Nyűg a számomra, légy a levesemben, púp a hátamon. Olyan, mint az a kiadós méhcsípés, amit tizenegy éves koromban, a nyári táborban kaptam a bal arcomra. Persze, jó lenne lefeküdni vele, bármikor szívesen utaznék a Kate Brooks Expresszen. De egy jó dugásnál több nincs benne. Ennyi. Mi van? Miért néznek így rám? Talán nem hisznek nekem? Akkor önök is bolondok, nem csak Matthew.

6. FEJEZET A stressz fura dolog. Van, aki összeroppan alatta. Mint az az MIThallgató, aki kiiktatta a messzehordó puskájával az egyetem diákságának felét, mert csak négyötödöt kapott az egyik vizsgáján. Másokat megfojt a rájuk nehezedő nyomás. Legyen elég egyetlen név: Jorge Posada, a New York Yankees baseballcsapatának elkapójátékosa. Sokan vannak, akik nyomás alatt elbuknak, összeomlanak, lefagynak. Én nem tartozom egyik csoportba sem. Nekem direkt jót tesz a stressz: ösztönöz, jobb teljesítményre sarkall, szárnyakat ad. Mondhatni, lételemem, mint halnak a víz. Másnap frissen, élénken, jó korán szambázok be az irodába. Teljes harci díszben, versenyüzemmódban, elszánt arccal érkezem. Mindjárt eldördül a startpisztoly. Pontban kilenckor jelenünk meg apám irodája előtt. Önkéntelenül is megnézem magamnak Kate-et. Jól néz ki: csak úgy süt róla a magabiztosság és a felvillanyozottság. A jelek szerint ugyanúgy reagál a stresszre, mint én. Apám elmondja, hogy Saul Anderson telefonált, és közölte, hogy a tervezettnél korábban érkezik New Yorkba. Egészen pontosan holnap este. Sok üzletember csinálja ezt: az utolsó pillanatban előrehozzák a megbeszélést. Ez amolyan teszt. Látni akarják, hogy eléggé felkészült vagy-e, hogy tudod-e kezelni a váratlan szitukat. Szerencsére rólam mindkettő elmondható.

Aztán elkezdjük. Ragaszkodom hozzá, hogy hölgyeké az elsőbbség. Úgy hallgatom Kate prezentációját, ahogy a kisgyerek bámulja a karácsonyfa alá tett ajándékot. De ő ezt, persze, nem tudja, mert az arcomról az unott közöny szobrát lehetne megmintázni. Pedig valójában alig várom, hogy kiderüljön, mit hozott össze. És nem okoz csalódást. Ne mondják el senkinek, hogy ilyesmit hallottak tőlem, mert tagadni fogok mindhalálig, de Kate Brooks egyszerűen hihetetlen. Kibaszott jó. Majdnem olyan jó, mint én. Majdnem. Lényegre törően, világosan és baromi meggyőzően adja elő a befektetési terveit. Amelyek egyediek, fantáziadúsak, és arra vannak predesztinálva, hogy zsákszámra termeljék a pénzt. Az egyetlen gyengéje, hogy új a szakmában, így nem rendelkezik a javaslata megvalósításához szükséges kapcsolatokkal. Mert, mint már említettem, ebben az üzletágban elég komoly szerepet játszanak a kívülállók számára hozzáférhetetlen, bennfentes infók, a takargatott szennyes. Ezért az a helyzet, hogy Kate elképzelései jók ugyan, de hogy életképesek-e, az nem egyértelmű. Nem igazi „tuti tippek.” Aztán én jövök. És nekem sziklaszilárd alapokon áll minden szavam. Jól ismert, megbízható cégeket és befektetési formákat javaslok. Igaz, hogy a kilátásba helyezett profit nem olyan magas, mint Kate-nél, de tuti. Mérget lehet venni rá. Miután végeztem, csöndben ülünk Kate-tel a kanapén. Látnak minket? Kate szépen összekulcsolja az ölében a kezét, a háta egyenes, a

szája magabiztos, elégedett mosolyra húzódik. Én pedig lazán hátradőlök, és a mosolyom mintha Kate mosolyának tükörképe lenne. Azok, akik szerint egy aljas, hazug szarcsimbók vagyok, figyeljenek jól. Ezt imádni fogják. Apám megköszörüli a torkát. Nyitott könyv előttem az izgatottan csillanó szeme. Összedörzsöli a kezét, és elmosolyodik. - Tudtam, hogy nem hagy cserben a szimatom - kezdi. - El sem tudom mondani, mennyire lenyűgözött a két prezentáció. És azt hiszem, egyértelmű, hogy ki kapja meg Saul Andersont. Összenézünk Kate-tel, és egyszerre villan a gúnyos vigyorunk. Mindkettőnknek arcára van írva a diadalmámor. Várunk. - Mindketten - mondja apám. A sors iróniája néha felér egy seggberúgással, nem igaz? Apám felé fordulunk, és úgy elpucol az arcunkról a mosoly, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk. Egyszerre harsan fel döbbent hangunk: - Micsoda? - Parancsol? - Ha a maga művészi intuíciója, Kate, párosul a te konkrét ismereteiddel, Drew, akkor egy tökéletes, legyőzhetetlen csapat állhat össze. Úgyhogy ha Anderson aláírja a szerződést, fifty-fifty alapon osztozhattok rajta. A munkán is, meg a bónuszon is. Osztozni? Osztozni? Basszus, mi van az öreggel, talán becsavarodott? Hát kérnék én tőle

olyat,

hogy osztozzon valamin, amiért halálra gürizte

magát?

Kölcsönadná bárkinek is az 1965-ös, cseresznyepiros Mustang kabrióját? Szélesre tárná a hálószoba ajtaját egy másik férfi előtt, hogy dugja csak meg nyugodtan a feleségét? Na jó, egy kicsit messzire mentem. Ezt az utolsót visszavonom, tekintve, hogy a felesége történetesen az anyám. Felejtsék el, hogy egy mondatban említettem anyámat és a megdugást. Mert ez egyszerűen. egyszerűen nem helyes. Számos okból. De az ég szerelmére, mondják már, hogy értik, miről beszélek! Apám nyilván ránk nézett végre-valahára, mert azt kérdezi: - Nem gond, ugye? Már szóra nyílik a szám, hogy elmondjam: de, baromi nagy gond! Kate azonban megelőz. - Nem, Mr. Evans, természetesen egyáltalán nem probléma. - Csodás! - üti össze a tenyerét apám, majd feláll. - Egy óra múlva a golfpályán kell lennem, úgyhogy magatokra hagylak benneteket, fiam. Holnap estig hangoljátok össze a javaslataitokat. Anderson hétkor a Le Bernardinban lesz. Aztán mélyen a szemembe néz. - Tudom, hogy nem fogsz csalódást okozni nekem, Andrew. A picsába! Lehet az ember akár hatvanéves is, de ha valamelyik szülője az anyakönyvezett keresztnevén szólítja, azzal valósággal kiszippant az agyából minden ellenérvet. - Nem, uram - mondom. - Nem fogok csalódást okozni.

Azzal apám volt, nincs. Mi pedig bávatagon üldögélünk Katetel a kanapén, mint egy nukleáris katasztrófa túlélői. - Nem, Mr. Evans, természetesen egyáltalán nem probléma! utánzom nyafka hangon Kate-et. - Hogy lehet valaki ekkora seggnyaló? Kate felszisszen. - Fogd be, Andrew! - mondja, majd sóhajt egyet. - Most mi a francot csináljunk? - Hát, tőled például nemes cselekedet lenne, ha kihátrálnál ebből a dologból. - Ja, persze, biztos így lesz. - Álmodban - hangzik a válasz. Mire én somolyogva: - Hogy őszinte legyek, álmomban nem hátrálni szoktál, hanem lehajolni. - Hogy lehet valaki ekkora disznó? - kontrázik Kate, és egy kis öklendező hangeffektussal is nyomatékosítja az undorát. - Vicceltem - mondom. - Miért kell neked mindent olyan kibaszott komolyan venned? Megtanulhatnád már értékelni a humort. - A humort, azt tudom értékelni - feleli sértett hangon. - Tényleg? Mikor? - Amikor nem egy infantilis seggfej próbál humorizálni, aki azt képzeli magáról, hogy a nők számára ő isten ajándéka. - Nem vagyok infantilis. Ellenben isten ajándéka.? Az eredménylistám önmagáért beszél. - Menj a sunyiba.

- Ez szép riposzt volt, Kate. Olyan érett, felnőttes. - Te meg egy suttyó vagy. - Te meg egy. egy Alexandra! Kate egy pillanatig szóhoz sem jut. Üres tekintettel bámul rám. - Ez meg mi a francot jelent? Gondolkodj rajta, majd rájössz... Megdörzsölöm az arcomat. - Na jó. Nézd, ezzel nem jutunk messzire. Az a helyzet, hogy szarban vagyunk. Mindkettőnknek kéne Anderson, de csak úgy kaphatjuk meg, ha valahogy összedobjuk, amink van. És erre maradt. harminc óránk. Szóval benne vagy, vagy nem vagy benne? Kate ajkai elszántan összepréselődnek. - Igazad van - mondja. - Benne vagyok. - Találkozzunk húsz perc múlva az irodámban, és már neki is láthatunk.

Arra számítok, hogy vitába száll velem. Megkérdezhetné, miért az én irodámban kell összeülnünk, zsémbelhetne, mint egy vérszívó feleség, de nem teszi. Csak ennyit mond: - Oké. - És már megy is, hogy összeszedje a cuccát. Meg vagyok lepve. Talán nem is lesz ez olyan szörnyű, mint gondoltam. - Basszuskulcs, ez a leghülyébb ötlet, amit valaha hallottam! Nem, ez annál sokkal rosszabb. - Utánanéztem Andersonnak. Régimódi fazon, nem akarja egész este a laptopodat bámulni, hogy megvakuljon. Neki valami konkrét, kézzelfogható dolog kell, amit hazavihet. És tőlem megkapja. - Ez egy több milliárd dollár sorsáról döntő üzleti megbeszélés, nem az ötödikes természetismeret-bemutató. Nem állítok be oda egy nyomorult faliújsággal! is elmúlt már. Valamivel több mint tizenkét órája vagyunk az irodámban. Pár apró részlettől eltekintve sikerült rohammunkában letárgyalnunk,

egyeztetnünk

a

prezentációnk

minden aspektusát,

megkötnünk a szükséges kompromisszumokat. Úgy érzem magam, mint aki tető alá hozott egy államközi békeszerződést. Kate időközben leengedte a haját és megvált a cipőjétől. Rólam pedig lekerült a nyakkendő és kigombolódott az ingem

két legfelső gombja. A megjelenésünk alapján tehát barátságosnak, meghittnek tűnhet a légkör, mint az egyetemi koleszban, a közös éjszakai tanulásokon. És az is lehetne, ha nem éppen azon igyekeznénk, hogy átharapjuk egymás torkát. - Leszarom, hogy egyetértesz-e vagy sem. Nekem van igazam, tehát hozom a posztert. Megadom magam. Fáradt vagyok már ahhoz, hogy papírokon huzakodjak. - Jól van - mondom. - Csak zsugorítsd össze. Pár órája rendeltünk kaját és megvacsoráztunk. Én csirkét ettem tésztával, Kate pedig pulykás klubszendvicset kért meg sült krumplit. Nagyon nem szívesen vallom be, de imponált a döntése. Szemmel láthatóan nem híve a sok csaj által szigorúan betartott aranyszabálynak, mely szerint a másik nem képviselői előtt csak salátát eszünk. Vajon ki ültette el a nők fejében ezt a gondolatot? Mintha hallottak volna már olyat egyetlen pasitól is, hogy „Hű, öregem, bűn ronda volt a csaj, de ahogy azt a kertészsalit ropogtatta! Egyszerűen muszáj volt m eg döng etnem.” Egyetlen férfi sem vágyik arra, hogy egy csontvázzal dugjon, és ha valaki kekszet majszol, meg vizet kortyolgat, mintha hadifogolytáborban lenne, az egy cseppet sem vonzó. Legfeljebb az jut eszünkbe, hogy ez a csaj előbb-utóbb megzakkan a sok éhezéstől. Amúgy meg, ha egy pasinak bejön egy nő, akkor nem riasztja el egy dupla sajtburger, ha meg nem, akkor az a csaj hiába fogyasztja el egy nyúlfarm teljes

takarmánykészletét, ezt higgyék el nekem. Most pedig kanyarodjunk vissza a mi orrvérzésig tartó csatánkhoz. - Én fogok beszélni - jelentem ki határozottan. - Nem! Arról szó sem lehet! - Kate. - Az én ötleteimet én adom elő! Direkt őrületbe akar kergetni. Igen, szándékosan bele akar taszítani a téboly mélységes szakadékába. Valószínűleg abban reménykedik, hogy előbb-utóbb kiugrom az ablakon, mert nem bírom tovább a szekatúrát. Akkor aztán Anderson csak az övé lesz. De nem fog beválni a gonosz kis terv, amit kifőzött. Mert én megőrzöm a nyugalmamat. Elszámolok tízig. Nem hagyom, hogy az agyamra menjen. - Saul Anderson régimódi üzletember. Te magad mondtad. Úgyhogy nyilván egy hozzá hasonló üzletemberrel akar majd tárgyalni, nem olyasvalakivel, aki az ő szemében egy felkapaszkodott titkárnő. - Ilyen szexista dumát még életemben nem hallottam. Undorító vagy! A nyugalom máris kirepül az ablakon, és negyven emeletet zuhan. - Nem én gondolom így, hanem Anderson! Magasságos kurva úristen! És amit most mondtam, az igaz. Tényleg nem érdekel, hogy kinek mi van a nadrágjába csomagolva, és hogy ülve pisil-e valaki vagy állva. Lehet valakinek fütyije, puncija, vagy akár mind a kettő, nekem tök mindegy. Csak az számít, hogy elvégezze a melót. Kate viszont, úgy

tűnik, eltökélte, hogy a lehető legrosszabbat fogja gondolni rólam. A hajamba túrok, hogy valamelyest levezessem a frusztrációmat, amely arra ösztökél, hogy kirázzam belőle a szart is. - Nézd, egyszerűen ez van. Attól, hogy úgy teszünk, mintha bizonyos elfogultságok nem léteznének, még nem fognak megszűnni. Az a helyzet, hogy jobb az esélyünk a szerződéskötésre, ha én beszélek Andersonnal. - Azt mondtam, nem! És nem érdekel, mit gondolsz erről. Abszolút nem érdekel. - Atyaisten, hogy te milyen kibaszott makacs vagy! Olyan vagy, mint egy házsártos, klimaxos öszvér! - Én vagyok makacs! Még én vagyok makacs? De talán nem is lenne szükségem a makacsságomra, ha nem a kontrollmániások koronázatlan királyával állnék szemben! Ebben a kontroll-dologban igaza van. De hát mit mondhatnék erre? Szeretem, ha jól mennek a dolgok, azaz úgy, ahogy én akarom. És ezért nem fogok elnézést kérni. Pláne nem egy karót nyelt hárpiától. - Én legalább tudom, mikor kell visszavonulót fújni, nem úgy, mint te! Mert te úgy jársz-kelsz, mint egy speeden élő, túlfeszült, sikerfüggő idegroncs! Ekkor már mindketten talpon vagyunk, és mindössze húszharminc centi választ el minket egymástól. Kate a tűsarkúja nélkül jelentős magasságbeli hátrányban van, de nem úgy néz ki, mint aki meg van félemlítve. A vita hevében megböki a mellkasomat.

- Nem is ismersz - mondja. - Nem vagyok túlfeszült idegroncs. - Ugyan már! Életemben nem láttam még csajt, akire annyira ráférne egy kiadós dugás, mint rád. Nem tudom, mi a francot csinál veled a vőlegényed, de hogy nem jól csinálja, az biztos. Nyílik a szája: szép, kerek O betűvel reagál a szíve választottja elleni kis szurkapiszkámra. A szemem sarkából pedig azt látom, hogy mozdul a keze: pofon akar vágni. Nem ez az első eset, hogy egy nő ilyesmit forral ellenem. Önöket ez, ugye, nem lepi meg? Profi módon kapom el a csuklóját, mielőtt célba érne a keze, és az oldalához szorítom a karját. - Hoppá, Kate! Ahhoz képest, hogy állítólag nem akarsz dugni velem, mindent megteszel a fizikai kontaktus érdekében. Most a másik kezével próbál megütni, de ezt is kivédem, és immár mindkét kezét a csípőjéhez nyomom. - Ennél azért több kell ahhoz, hogy megkapj, bébi - mondom gúnyos mosollyal. - Gyűlöllek! - sikítja az arcomba. - De én téged még jobban! - ordítok vissza. Belátom, hogy nem ez volt életem legszellemesebb riposztja, de az adott körülmények között ennyire futotta. - Akkor jó! Ez az utolsó szó, ami kijön a torkán. Mert a szám a száját keresi. És vadul összeforr az ajkunk.

7. FEJEZET Több száz lánnyal csókolóztam már. Vagy inkább több ezerrel. De a két kezemen meg tudnám számolni, hogy hány csók maradt meg az emlékezetemben. Ezt viszont aligha felejtem el egyhamar. Az íze. Te jó ég! Soha nem drogoztam, de ilyennek képzelem az első kokószippantást, vagy az első heroinbelövést. Mert ez is függőséget okoz. Az ajkaink tehát karamboloznak, majd bőszen, dühödten, nyálasan nyalják-falják egymást. Egyre csak taperolom, képtelen vagyok abbahagyni. Mindenütt ott van a kezem: simogatja az arcát, a haját, lesiklik a hátán, markolássza a csípőjét. Még jobban magamhoz vonom, kétségbeesetten ölelem, mert még többet akarok érezni belőle, azt akarom, hogy ugyanazt érezze, amit ő művel velem. Aztán elfogy a levegőm. Letépem a számat a szájáról, és megtámadom a nyakát. Mohón lakmározok, mint akit kiéheztettek. Mert hajszálpontosan ez a helyzet: ki vagyok rá éhezve. Beszívom az illatát, és közben végignyalogatom- szopogatom-harapdálom az állától a füléig. Artikulálatlanul nyöszörög, de így is értem, mire gondol. Én is felnyögök a vad, izgató hangja hallatán. És az illata! Uramatyám, az illata olyan, mint. mint a legédesebb virágillat. Mint a torta tetején díszelgő marcipánrózsa illata. Fenséges. És a két keze sem tétlenkedik: markolássza a bicepszemet,

átmelegíti az elegáns ingemet. Hátamba vájja a körmét, aztán bedugja az ujjait a nadrágom alá, ahol tapogatózik egy kicsit, majd a kezébe veszi a seggemet. Meghalok! Elemészt a tűz. Lángra lobban a vérem. Az az érzésem, hogy füstbe megyek, mielőtt eljutnánk a kanapéig. Kate szenvedélyesen zihál, miközben a számba veszem a fülcimpáját, és táncot jár alatta a nyelvem. - Drew! Drew, mit csinálunk mi itt? - Nem tudom - nyögöm rekedtes hangon. - Csak ne. csak ne hagyd abba. Nem is hagyja. Én pedig újra bent vagyok a szájában. Valósággal belédöföm a nyelvem, amely úgy siklik ide-oda az ő nyelvén, ahogy a farkam szeretne becsusszanni a nedves, készséges, vendégszerető testébe. Érzem, hogy hozzám nyomul a csípője. Az utolsó csepp vérem is lecsorog az alsó régiókba, és úgy megkeményedem, mint még soha. Lüktet, kering, áramlik bennem a többhetes nélkülözés, a felgyülemlett frusztráció. Túl sokáig mostam fogat Aquafresh helyett Colgate-tel - és baromi szar volt az íze. - Tudod, mennyire akarom? Tudod, mennyire akarlak? Istenem, Kate! Erről álmodtam, ezért könyörögtem. Egyszerűen nem tudok. nem tudok betelni veled! Most már a mellkasomat dörzsöli, karmolja a két keze, majd lejjebb siklik a hasfalamra, és végül az egyik a nadrágom elejét súrolja, mire én felszisszenek a színtiszta, gyötrelmes gyönyörtől. Mire levegőt vehetnék,

már a farkamat cirógatja a gatyán keresztül, én pedig előrenyomulok, és döfök. Oda az önuralom, a kifinomultság utolsó morzsája is. Feljebb kúszik a kezem, egészen a melléig, mire ő homorít. Mágnesként húzza magával a kezemet, majd amikor megszorítom a cicijét, kéjesen felnyög. Odasiklanak az ujjaim, ahol a mellbimbóit sejtem. Frusztrál a blúza meg a melltartója. Legszívesebben addig huzigálnám-csipkedném azt a két gyönyörűséget, amíg tűhegyes nem lesz mind a kettő. Közben Kate szája a nyakamat csókolgatja, mire én felszegem az államat. Ilyet még soha nem éltem át. Nem, ilyesmiben még soha nem volt részem! Egy nő sem váltott még ki belőlem ilyen heves érzéseket. Hogy ez a bizonyos érzés a düh és a kéjvágy elegye, az most nem számít. - Drew. Drew, én ezt nem tehetem! - zihálja Kate. - Szeretem Billyt! A vallomása nincs rám olyan erős hatással, mint gondolnák. Leginkább azért, mert közben nem engedi el a farkamat. Mondhatni, a tettei szöges ellentétben állnak a szavaival. Nem győz meg sem a keze, amely közelebb húz és cirógat, sem a csípője, amely könyörög, hogy Még, még! - Jól van, Kate. Részemről rendben. Szeresd csak Billyt. Menj hozzá. Csak kérlek, könyörgök, kefélj velem! Azt sem tudom, mit beszélek. Az is lehet, hogy összefüggéstelenül zagyválok. Mert csak egy, egyetlenegy gondolat dübörög a fejemben, mint valami vad, ősi dallam: Még!

Lejjebb hajtom a fejem, mert újra érezni akarom a szája ízét. De csak a tenyerével létesítek kontaktust. Kinyitom a szemem: a számra tapasztja a kezét, így állja utamat. Sűrűn, szaporán emelkedik-süllyed ziháló keble. Aztán meglátom a szemét. És olyan érzés fog el, mintha mellbe vágna egy bazi nagy vasgolyó. Mert Kate tágra nyílt szemében pánik és. és zavar tükröződik. Megpróbálom kimondani a nevét, de mivel befogja a számat, nem nagyon sikerül. Olyan a hangja, mintha zokogna. - Nem lehet, Drew. Ne haragudj. Billy. meg ez a munka. ez az életem. Igen, ez az életem. Úgyhogy nem lehet. Egész testében remeg. És a kiéhezettségemet, a heves vágyamat, a továbbra is kőkemény szerszámomat egy csapásra háttérbe szorítja a mindent elsöprő késztetés, hogy megvigasztaljam őt. Hogy azt mondjam neki, minden oké, nem lesz semmi baj. Vagy bármit. Mondok én bármit, csak ne vágjon ilyen arcot! De Kate ezt nem várja meg: leveszi a kezét a számról, és már ki is szalad az ajtón. Mire levegőhöz jutok, ő messze jár. Utána kéne mennem. El kéne mondanom neki, hogy nem baj. Nem baj, hogy behúzta a féket. Ez nem változtat semmin, nem fog változtatni semmin. Ami, persze, egy nagy kövér hazugság, és ezt mindketten tudjuk, jól mondom? De nem megyek utána. A magyarázat pofonegyszerű: próbáltak már égnek meredő, szobormerev farokkal futni? Nem?

Akkor tudják meg, hogy ez szinte lehetetlen. Lerogyok a kanapéra, hátradöntöm a fejem, majd a plafont bámulva összecsippentem az orrnyergemet. Miért van az, hogy egy ilyen pofonegyszerű dolog, mint a szex, ilyen rohadt komplikált tud lenni? Én sem tudom. Istenem, olyan kőkemény vagyok! Bevallom, sírni tudnék. Nem szégyellem.

Legszívesebben bőgnék. Kizokognám magamból az

ágyékomban lüktető fájdalmat, amelyre nincs gyógyír. Meg sem fordul a fejemben, hogy útra keljek és keressek valakit, aki pótolni tudja Kate-et. Mert a farkam már jól tudja azt, amit az agyam még csak most kezd beismerni. Azt, hogy Kate Brooks nem pótolható. Számomra jelenleg nem. Az ölemben felvert kis sátorra pillantok. A tartórúdja nem úgy néz ki, mintha mostanában le akarna konyulni. Hosszú, hosszú éjszakának nézek elébe.

8. FEJEZET

Másnap Kate csak tizenegyre jön be az irodába. Mondanom sem kell, hogy tőle ez szokatlan. Kerül engem. Tudom, hogy így van, mert én is csináltam már ilyet nemegyszer. Ha felismerni vélem a klubban valamelyik korábban felszedett csajt, diszkréten átszivárgok a terem másik felébe. De ha velem csinálják ugyanezt, az cumi. Csak kettőkor jön el a megtisztelő pillanat, amikor beszélhetek Katetel. Ekkor nagy léptekkel bevonul az irodámba. Lélegzetelállítóan néz ki.

A haja fel van tűzve - Alexandra francia kontynak nevezné ezt a frizurát -, a térdénél kissé hosszított fekete ruhájához színben passzoló tűsarkú cipő és blézer társul. Letesz az asztalomra egy kis papírkupacot. Az ábráit, grafikonjait jegyzetfüzet méretűre kicsinyítette, ahogy megbeszéltük. - Igazad van - mondja. - Jobb, ha te vezeted a tárgyalást Andersonnal. Én majd leszek a másodhegedűs. Úgy beszél, mintha mi sem történt volna. Mintha nem is ő remegett volna a karjaimban pár röpke órával ezelőtt, nem ő lobbantott volna lángra a két kezével. Abszolút higgadt, tárgyilagos a hanghordozása, és nyoma sincs benne kényszeredettségnek. Ami engem kiakaszt. Igen, csúnyán kiakaszt. Mert a közömbösség nem éppen szokványos reakció irányomban a nők részéről. Ezért, hogy őszinte legyek, egy kicsit nehéz megemészteni. Érzem, hogy megfeszül az állkapcsom, miközben így felelek: - Rendben. Így lesz a legjobb. Ha még nem jöttek volna rá, én nem vagyok különösebben nyálasérzelgős típus. Nem mondhatnám, hogy ronggyá analizálom az érzéseimet, ahogy azok a meditálós-New Age-es torzszülöttek szokták. De azért vártam volna Kate-től valamit. Valamit, ami arra utal, hogy tudja, mi történt az este, tud a vonzalomról, amely még most is fogva tart mindkettőnket. Azt hittem, ő fogja szóba hozni. Hiszen ő a nő kettőnk közül, vagy mi. Miután süket csönd övezi a dolgot, végül nem bírok magammal. - Kate, ami a tegnap estét illeti.

A szavamba vág. - A tegnap este hiba volt. Soha többé nem fog előfordulni. Konyítanak valamit a gyermekpszichológiához? Nem? Hát, akkor most tanulhatnak tőlem valamit: ha egy gyereknek azt mondja az ember, hogy valamit nem csinálhat, akkor mit gondolnak, mi lesz az első dolog, amit kipróbál, amint nem néz oda a felnőtt? Úgy van! Hát, pont ilyenek a férfiak is. Úgyhogy ez a dolog nagyon is elő fog fordulni a jövőben. De Kate-nek ezt egyelőre nem kell tudnia. - Oké. - Akkor jó. - Nagyszerű. Mire Kate azt suttogja: - Rendben. Vicces szó ez a „rendben”, nem gondolják? Nem hiszem, hogy létezik még egy szó, amely ennyire sokatmondó és semmitmondó egyszerre. Hiszen hány feleség mondta már a férjének, hogy „minden rendben”, miközben legszívesebben henteskéssel vágta volna le a fickó golyóit? És hány férfi mondta a barátnőjének, hogy „rendben van az alakod”, miközben arra gondolt, hogy „elhúzhatnál már a konditerembe pár órára, vagy pár napra”. Szóval a „rendben” általában véve azt jelenti, hogy minden frankó, miközben ennek a fele sem igaz. - Rendben - ismétlem az asztalomon heverő papírokra meredve. Aztán Kate volt, nincs, én meg tíz hosszú percig bámulok utána, és a fejemben újra meg újra lejátszódik a tegnap esti történet. Tudnak mondani még egy szót, ami a saját homlokegyenes ellentétét

is jelentheti? Majd én mondok egyet: baszni. Ez, ugye, alapvetően jó dolog lenne, de ha most nem húzom ki a fejem a seggemből, és este hét óráig nem szedem össze magam, akkor olyasmi fog történni velem, ami baromira nem lesz jó: ki leszek innen baszva. Jócskán benne vagyunk már a munkavacsorában. Jórészt én dumáltam, mégis Kate az, aki lenyűgözi, elbűvöli Andersont. Ha nem lennék ilyen zabos, elismerném, hogy profi módon dolgozik a csaj. De zabos vagyok, ezért csak önöknek mondom el, senki másnak. Kate nevet valami sztorin, amelynek Anderson éppen a végére ért, majd Anderson elnézést kér és kimegy a klotyóra. Kortyolok a boromból és arra gondolok, hogy bárcsak whisky lenne. Kate felém fordul. Izgatott, mint egy elsőbálos kislány. - Jól alakul, igaz? Határozottan úgy érzem, hogy érdekli a dolog. Szerinted nem? Megvonom a vállam. - Attól függ, mit akarsz eladni neki. - Most miről beszélsz? Magunkat akarom eladni. A javaslatunkat, a befektetési cégünket. Egy méretes faszfej vagyok. Igen, tudom. - Tényleg? Mert nekem úgy tűnik, hogy valami egészen mást kínálsz neki. - Mit próbálsz közölni velem? - Ugyan már, Kate! A Whartonra jártál. Szerintem nagyon jól

tudod, mire gondolok. - De hát én abszolút professzionálisan. - Ha megszaggatnád a blúzodat és az arcába tolnád a cicidet, az valamivel kifinomultabb lenne. Na jó, ezt nem kellett volna. Tulajdonképpen meg is fordul a fejemben, hogy bocsánatot kérek érte. De mire kinyithatnám a számat, az ágyékomig hatol a gatyámon átszivárgó jéghideg víz. A pohár víz, amelyet Kate az ölembe öntött. - Megőrültél, bazmeg? - sziszegem élesen, és igyekszem feltűnés nélkül talpra ugrani, majd feltűnés nélkül felitatgatni a foltot a szalvétámmal. - Minden rendben? Anderson az. Visszajött a sloziról, és most egyikünkről a másikunkra néz. Félszegen megrándítom a vállam, Kate pedig rámosolyog és közli: - Minden a legnagyobb rendben. Már megint ez a szó! Értik, mire akartam kilyukadni? - Drew-nak volt egy kis balesete a vizespoharával. Tudja, milyenek a fiúk. Sehova nem lehet elmenni velük. Anderson elneveti magát és visszaül a helyére. Én meg azon töröm a fejem, hogy vajon mennyi esélyem van a felmentő ítéletre. Mármint azok után, hogy megfojtom Kate Brookst. Egy óra múlva a kávét és a desszertet várjuk. Kate elment az asztaltól. Gondolom, már kis híján szétdurrant a hólyagja, különben nem hagyott volna itt kettesben Andersonnal. Aki most egy pillanatig méreget, majd megszólal:

- Tetszett, amit láttam, Drew. Igazán lenyűgöző volt. - Köszönöm, Saul. Az üzleti életben mindig a keresztnevünkön szólítjuk egymást. Ez nem tiszteletlenség: azt hivatott kifejezni, hogy egyenrangú felek vagyunk, mondhatni, ugyanabban a ligában játszunk. És ez óriási dolog. - Azok alapján, amit mutattak, erősen hajlok rá, hogy az Evans, Reinhart és Fishernek adjam a megbízást. Ige-en! Hozhatod a pezsgőt, bébi! - Ezt örömmel hallom - mondom. - Úgy gondolom, ez az üzlet igen gyümölcsöző lesz mindkettőnk. azaz mindannyiunk számára. - Kate-ről sem feledkezhetek meg, igaz? Legalábbis ő gondoskodik róla. Nyugodtan belénk vetheti a bizalmát. Nem fogunk csalódást okozni. Anderson a poharával babrál. - Igen. Szóval. Mielőtt aláírnám a szerződést, lenne egy kikötésem. Ilyesmi sűrűn előfordul. Nem nagy ügy. - Halljuk, Saul. Biztosra veszem, hogy bármit kér, teljesíteni tudjuk. - Ezt örömmel hallom. Szóval, mi lenne, ha ez a bűbájos lány, ez a Kate hozná el nekem a szerződést még ma este, úgy éjféltájban? - Azzal Anderson a kezembe nyom egy névjegykártyát, és nekem olyan érzésem támad, mintha egy jókora kő ülne a gyomromban. Önök is érzik? - Itt szálltam meg - mutat a névjegyre. - Szóval, az a kérésem, hogy Kate hozza el a papírokat. egyedül. Az megvan, amikor a tévésorozatokban kínos, sokkoló pillanatokat

élnek át a szereplők, és csak a tücsökzene hallatszik a háttérből? Az a kurva ciripelés. Hát, ez egy ilyen pillanat. - Nem tudom, hogy. - Ó, dehogynem tudja, Drew. Nagyon jól tudja, hogy megy ez. Ha egy férfi sokat dolgozik, utána jólesik neki egy kis. kényeztetés. Egy kis kikapcsolódás. Ha például jól valagba rúgnálak, Saul, az kikapcsolna? - És ez a lány igen szép példány. A cégem több millió dolláros bevételt fog hozni maguknak, plusz további ügyfeleket, ha híre megy, hogy velem dolgoznak. Ezért szerintem nem túl nagy ár egy kis túlóra, jól mondom? Logikus, amit mond - ha a beteg, perverz, nyilvántartott szexuális bűnözők fejével gondolkodik az ember. De önök szerint számít az, hogy van benne ráció? Mert szerintem kurvára nem számít. Felállok. Attól félek, hogy ha még egy percig néznem kell ennek a faszinak a mocskos, önelégült vigyorát, olyat teszek, amit magam is megbánok. Az asztalra dobok egy halom bankjegyet. - Mi nem ebben az üzletágban utazunk - mondom Andersonnak. Ha ilyen ügyletet akar kötni, arra van a 42. utca - mutatom -, úgy tízsaroknyira. Én viszont nem vagyok strici, Katherine Brooks pedig pláne nem kurva. A megbeszélésnek vége. Ugye, most büszkék rám? Mert én az vagyok. Messze nem volt elég erős, amit mondtam, de igazán profi módon, méltóságteljesen, összeszedetten reagáltam. Még csak vén nyálcsorgató gennyládának sem neveztem Andersont, sőt, gőzölgő szarkupacnak sem. Na, milyen

vagyok? Átmegyek a szomszéd helyiségbe, a bárba. Forr bennem az indulat. Ömlik ki a fülemen a gőz, látják? Nem? Akkor nézzenek meg jobban. Ennek a faszinak aztán van bőr a képén! A kurva életbe, hát hogy jut egyáltalán eszébe, hogy Kate.? Hiszen Kate nem csupán egy helyes pofi. Hanem zseniális csaj, és humora is van. Jó, lehet, hogy nem valami kedves, de biztosra veszem, hogy ezen is tudna javítani, ha nem utálna, mint a szart. Szóval mindenképpen több tiszteletet érdemel, mint amennyit most Andersontól kapott. Sokkal, de sokkal többet. Máris itt van: a mosdó felől jön, és az étterembe tart. Ő is észrevesz engem. Odajön, és széles mosolyra húzódik a szája. - Na, mi újság? Velünk van a fickó, ugye? Tudtam, Drew, tudtam! Amikor bemutattuk neki az elképzeléseinket, egyből tudtam, hogy nyert ügyünk van! És tudom, hogy nem mindig volt könnyű együtt dolgozni, de szerintem apádnak igaza volt. Tényleg egész jó csapatot alkotunk, nem? Nyelek egy nagyot. Vetek egy pillantást a karomon nyugvó kezére, majd belenézek abba a csodaszép, ártatlan szempárba, és. és egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem tudom elmondani neki. - Elbaltáztam, Kate. Andersont nem érdekli a dolog. - Micsoda? Ezt meg hogy érted? Mi történt? A kilencszáz dolláros cipőmet bámulom. - Elcsesztem. Nem húzhatnánk el innen? Amikor újra felemelem a fejem, zavar és együttérzés elegyét látom Kate arcán. Mintha maszkot viselne. Pedig éppen közöltem vele, hogy

elcsesztem, hogy elriasztottam a reménybeli ügyfelet - a mi ügyfelünket! -, de ő semmi jelét nem adja, hogy haragudna rám. Istenem, mekkora seggfej vagyok! - Hadd beszéljek vele - mondja Kate. - Talán még rendbe tudom hozni a dolgot. Megrázom a fejem. - Ezt már nem tudod rendbe hozni. - Legalább hadd próbáljam meg! - Kate, várj. - De már el is indul az asztal felé, ahonnan Anderson még nem állt fel. Kerültek már dugóba az autópályán? Tudják, amikor szinte összeérnek a lökhárítók, és amikor végre meglódul a sor, kiderül, hogy egy baleset miatt volt az egész? Lehet, hogy nem is volt súlyos a dolog, épp csak egy kis koccanás, és már rég lehúzódtak a leállósávba, és csak azért lett ekkora dugó, mert mindenkinek muszáj lelassítania, hogy megnézze, mi történt. Tiszta röhej, nem? És az ember szentül megfogadja, hogy ő aztán nem lassít le, nem bámészkodik, elvből oda sem néz. De amikor végül odaér a behorpadt ajtajú, elakadásjelzőjüket villogtató kocsikhoz, mit csinál? Lelassít és megnézi, mi van. Akaratlanul, önkéntelenül. Morbid, abszurd dolog ez, de az emberi természet már csak ilyen. És most, ahogy az Andersonhoz közeledő Kate-et figyelem, pontosan úgy érzem magam, mintha egy közúti baleset nyomait nézném. De bármennyire szeretném, képtelen vagyok elfordítani a fejem.

Kate megáll Anderson mellett, és hibátlan, profi mosolyra húzódik a szája. Ha figyelnek, elkaphatják a pillanatot, amikor felfogja, mit kér tőle a faszi. Látják, ahogy az arcára fagy a mosoly? És egy kicsit összeszalad a szemöldöke, mert egyszerűen nem hiszi el, hogy ilyen ajánlatot tettek neki. Aztán mereven, bizonytalanul álldogál. Most mit csináljon? Elküldje Andersont a picsába? Vagy nevesse el magát és udvariasan mondjon nemet? Míg Kate agyában forognak a kerekek, Anderson lassan végighúzza az ujját a csupasz karján. Látják, milyen undorító, milyen nyálkás a keze? Szinte csöpög. És itt szakad el nálam a cérna. Kizökkenek a bénult kábulatból, és vöröset látok, mint a bika. Élénkvöröset, vérvöröset, lángvöröset. Látták a Karácsonyi történet című filmet? Emlékeznek arra, amikor Ralphie a vége felé szarrá veri az iskola rémét? Nagyon remélem, hogy igen. Mert akkor pontosan tudják, mire gondolok, amikor azt mondom, hogy most Ralphie leszek, és reszkessen a vén szarházi! Odasietek, és beállok Kate elé. - Ha még egyszer hozzányúl, kivágom magát az ablakon! Kiskanállal fogják összeszedni az 51. utca kövezetéről! Anderson elkuncogja magát. Akár a Kriptaőr, nem? - Nyugodjon meg, fiam. Fiam? Tényleg ezt mondta ez a rohadék? - Tudja mit, Drew? Kedvelem magát. Na most, ha ebbe belegondolok, tényleg összeszarom magam ijedtemben. - Szükségem van egy ilyen emberre, mint maga - folytatja. - Aki

nem fél kimondani, ami a szívét nyomja. Úgy néz ki, az én k i s . kikötésemnek lőttek, de így is aláírom a szerződést a cégükkel. Mit szólnak? - Azzal hátradől és iszik egy korty bort. Végtelenül magabiztos: azt hiszi, elsiklok minden fölött, amit mondott és csinált, csak hogy rátehessem a kezem a pénzére. - Erre én egy nagy, kövér nemet mondok, Saul. Tudja, ez a cégünk politikája:

nem

üzletelünk

kókadt

faszú,

Viagra-zabáló,

ótvar

szarzsákokkal, akik a pozíciójukkal visszaélve lányuk korabeli nőket visznek ágyba. Úgyhogy eltolhatja a biciklit, mert mi erre nem vagyunk vevők. Farkasszemet nézünk egymással, mint a Discovery csatorna természetfilmjeiben. - Gondolja ezt át alaposan, fiam - mondja Anderson. - Nagy hibát követ el. - Az volt az egyetlen hiba, hogy vesztegettem magára az időmet. De ez soha többé nem fog előfordulni. Végeztünk. Ezután Kate-hez fordulok és halkan így szólok: - Megyünk. A derekára teszem a kezem, és elindulunk a ruhatár felé. Felsegítem a kabátját, majd megérintem a vállát. - Jól vagy? Nem néz rám. - Igen, minden rendben. Aha. És hogy ez mit jelent, azt mindannyian tudjuk, ugye? Az autó sok férfinál a tökéletes nőt helyettesíti: olyanná formáljuk,

amilyenné akarjuk, nem nyavalyog, ha jól meghajtjuk, és simán lecserélhetjük egy újabb, fiatalabb modellre. Olyan ez, mint az ideális párkapcsolat. Nekem Aston Martin V12-esem van. Nem sok mindent szeretek a világon, de a kocsimat nagyon. Akkor vettem, amikor megkötöttem az első nagy üzletemet. Egy igazi szépség, az én kis drágám. Igaz, abból, ahogy most vezetek, ez nemigen derül ki. Mert most amolyan „morc pasi” üzemmódban vagyok: vasmarokkal szorítom a volánt, vadul pörgetem jobbra-balra, és a legkisebb provokációra megnyomom a dudát. Eszembe sem jut, hogy mit olvashat ki ebből a mellettem ülő Kate, amíg meg nem hallom vékonyka hangját: - Ne haragudj. Vetek rá egy gyors pillantást. - Miért ne haragudjak? - Nem szándékosan adtam ilyen jeleket, Drew. Soha nem nyomulnék rá egy ügyfélre. Nem fogtam fel, hogy. Jézusom! Miért csinálják ezt folyton a nők? Miért hibáztatják olyan lelkesen saját magukat, ha valaki úgy bánik velük, mint egy darab szarral? Egy pasi inkább sajtreszelőt huzigálna a nyelvén, mintsem bevallja, hogy elcseszett valamit. Tizenhat éves korunkban Matthew Melissa Sayberrel járt. Egy szép napon, amíg ő zuhanyozott, Melissa feltúrta a zoknis fiókját és megtalálta a két másik csaj leveleit, akiket Matthew párhuzamosan döngetett. Iszonyatosan ki volt bukva, de aztán tudják, mi történt? Az,

hogy Matthew először is sürgősen lehúzta a vécén a terhelő bizonyítékokat, majd a lelkére beszélt Melissának, aki belátta, hogy valamit félreértett, sőt, a végén még ő kért bocsánatot, amiért Matthew holmijában turkált. Hihetetlen, nem? Lehúzódom az út szélére, és szembefordulok Kate-tel. - Figyelj rám, Kate: te egyáltalán nem vagy hibás. - De hát te mondtad, hogy a blúzom. Meg hogy ha az arcába tolnám. Nagyszerű. Azt hiszi, ő provokálta ki a dolgot, csak mert én ezt mondtam. Fantasztikus! - Jaj, dehogy! Seggfej voltam, nem gondoltam komolyan. Csak fel akartalak húzni. Figyelj, az üzleti életben vannak ilyen hatalomtól megrészegült faszok. Megszokták, hogy amit megkívánnak, azt megkapják, beleértve a nőket is. Nem akarom látni a hasonlóságot Saul Anderson és köztem, pedig nehéz nem észrevenni. Ahogy ma este hallgattam a fazont, egyszer csak kezdtem. kezdtem szarul érezni magam, amiért az utóbbi hetekben úgy bántam Kate-tel, ahogy. Apám azt kérte, hogy segítsek neki, hogy legyek a mentora, de engem csak a farkam vezérelt, meg a túltengő versenyszellem. - És te egy csodálatos nő vagy - folytatom. - Úgyhogy nem ez volt az utolsó eset, amikor ez történik veled. Fontos, hogy vastag bőrt növessz, hogy senki se tudja megrendíteni az önbizalmadat. Fantasztikus voltál a megbeszélésen, tényleg. Átütő sikert arattál. Rám villant egy halovány mosolyt.

- Kösz. Indítok, és autózunk tovább. - Istenem, de meginnék most valamit! - szólal meg váratlanul Kate. Meghökkent, amit mond. Mert az a benyomásom, hogy ez nem rá vall. Hiszen ő nem esik bűnbe, nem ismer tréfát. Az a fajta lány, aki alig iszik, tartózkodik a transzzsírtól, és hetente háromszor kiporszívóz a kanapé mögött. És csak most döbbenek rá, hogy a mellettem ülő lányról, aki folyamatosan jelen van a gondolataimban, igazából nem sokat tudok. Mondhatni, nem többet, mint amikor hetekkel ezelőtt ráhajtottam a REM-ben. De még ennél is jobban sokkol a felismerés, hogy többet akarok tudni róla. Mert életem jelen szakaszában egy nő megismerése azt jelenti számomra, hogy kiderítem, lassan és finoman szereti-e, vagy durván és mocskosan, és alul vagy felül szeret-e lenni, illetve szereti-e hátulról. De a Kate-tel folytatott kommunikációm más. Más, mert ő maga is más, mint a többi nő. Olyan, mint egy Rubik-kocka, amely néha annyira frusztrálja az embert, hogy legszívesebben kihajítaná az ablakon - de nem teszi. Mert képtelen rá. Kényszeresen játszik tovább, amíg rá nem jön a nyitjára. - Komolyan beszélsz? - kérdezem. Vállat von. - Hát, igen. Elég húzós volt ez az este. Ahogy az utóbbi hetek is, ha már itt tartunk. Mosolyogva ötösbe kapcsolok, hadd suhanjon az én kis drágám.

- Tudok egy jó helyet. Ne féljenek, nem az a tervem, hogy addig töltöm a piát Kate- be, amíg oda nem adja, amije van. Viszont. Ha történetesen berúg, és leszaggatja rólam a ruhát a bár mögötti sikátorban, azért ne várják, hogy bottal kergessem el. De a viccet félretéve, ez most amolyan újrakezdés. Mondhatni, tiszta lappal indulunk. És én kifogástalan úriember leszek. Cserkész becsszó. De azt azért tudni kell, hogy soha nem voltam cserkész.

9. FEJEZET

- Első berúgás? - Tizenhárom éves koromban, közvetlenül az iskolabál előtt. A szüleim nem voltak otthon, és Jennifer Brewster, akivel mentem a bálba, úgy gondolta, roppant felnőttes dolog lenne, ha innánk egy vodkát narancslével. De csak rumot találtam, így rumot ittunk narancslével. A végén kiokádtuk a belünket a tornaterem mögött. Máig hányingerem van, ha rumszagot érzek. - Első csók? - Tommy Wilkens. Hatodikos koromban, a moziban. Átkarolt, és ledugta a nyelvét a torkomba. Fogalmam sem volt róla, mi történik velem. „Először vagy tízszer”-t játszunk. Azok kedvéért, akik nem ismerik ezt az ivós játékot, elmagyarázom. Az egyik játékos megkérdezi a másiktól, hogy mikor csinált valamit először: mikor volt először Disneylandben, mikor feküdt le először valakivel, vagy mit tudom én. Ha a másik még nem csinált olyat, vagy nem akar válaszolni, akkor be

kell dobnia az italát, majd mondania kell valamit, amit már legalább tízszer csinált. Hogy melyikünk ötlete volt a játék? Már öt kérdésre nem válaszoltam, úgyhogy gőzöm sincs. - Első szerelem? Máris itt a hatodik. Fogom a vodkámat, és felhajtom. A Howie’s nevű környékbeli bár sötét zugában ülünk. Szerény, visszafogott kis hely ez, olyasmi, mint a Cheers bár a sorozatban. A vendégek lazák, nyugisak, nem olyanok, mint a dögös, szabónál

csináltatott

göncökben

járó

manhattaniek,

akikkel

a

hétvégéimet rendszerint töltöm. Tetszik nekem ez a csehó, leszámítva a karaokét. Mert aki azt kitalálta, gonosz ember volt. Megérdemelne egy golyót a szeme közé. Kate fejét oldalra billentve méreget. - Még soha nem voltál szerelmes? Megrázom a fejem. - A szerelem a balekok sportja, drágám. Elmosolyodik. - Nocsak, cinikusak vagyunk? Nem hiszünk az igaz szerelemben? - Azt nem mondtam. A szüleim harminchat éve élnek boldog házasságban. És a nővérem is szereti a férjét, aki valósággal bálványozza őt. - De te soha? Vállat vonok. - Nem látom értelmét. Egy csomó meló szinte semmiért. Hiszen a legjobb esetben is max ötven százalék az esélye, hogy akár csak pár évig kihúzzuk valakivel. Ez így nekem túl komplikált.

Jobban megfelel az ízlésemnek az egyszerű, lényegre törő stílus: meló, dugás, evés, alvás. Vasárnap villásreggeli anyámmal, kosarazás a srácokkal. Semmi erőlködés, csak lazán, könnyedén. Kate hátradől. - Nagymamám azt szokta mondani, hogy ha valami nem nehéz, akkor nem is éri meg a fáradságot. Meg aztán nem érzed magad néha. magányosnak? Mintegy végszóra odajön az asztalunkhoz egy bögyös pincércsaj. A kezét a vállamra teszi, a dekoltázsát az arcomba lógatja. - Hozzak még valamit, szivi? Kate nagyjából választ is kapott a kérdésére, nemde? - Persze, aranyom - mondom. - Hoznál még egy kört? A pincérlány ellibeg. Találkozik a tekintetünk, majd Kate szemforgatva a plafonra néz. - Na jó. Halljam a tízesedet. - Egy hét alatt több mint tíz nővel szexeltem. Cancún. 2004, tavaszi szünet. Mexikó fantasztikus. - Pfúj. Ezzel most el akartál kápráztatni? - A nők többségét el is kápráztatom vele - mondom büszke vigyorral, majd közelebb hajolok Kate-hez, lehalkítom a hangomat és lassan dörzsölgetni kezdem a hüvelykujjammal a hüvelykujját. - Persze, te nem vagy olyan, mint a nők többsége, igaz? Megnyalja az ajkát, és a szemembe néz. - Most flörtölsz velem? - Határozottan.

A pincércsaj kihozza az italunkat. Megropogtatom az ujjaimat: készen állok. Ideje, hogy. ideje intim vizekre evezni. - Első szopás? Én megpróbáltam. Visszatartottam, amíg csak tudtam. De nem bírtam tovább. Kate arcáról leolvad a mosoly. - Neked komoly problémáid vannak. Tudsz róla, ugye? A Nulladik óra című filmből idézve próbálok kortárs nyomást gyakorolni rá. - Ugyan, Claire. Csak válaszolnod kell egy egyszerű kérdésre. Kate fogja a poharát és imponálóan könnyed mozdulattal felhajtja a vodkáját. Elborzaszt a sokkoló hír. - Még soha nem szoptál? Add, Uram, hogy Kate ne az a fajta lány legyen! Tudják, mire gondolok: hideg, kalandvágytól mentes, aki egyszerűen nem kapható arra. Mereven ragaszkodik a szeretkezéshez, ami azt jelenti, hogy kizárólag misszionárius-pózban hajlandó dugni. Ez a nőtípus az oka, hogy az olyan férfiak, mint Eliot Spitzer és Bill Clinton, a politikusi karrierjüket is kockára teszik, annyira ki vannak éhezve a boldogságra. Kate arca eltorzul: égeti a torkát a vodka. - Billy nem szereti a. az orális szexet. Mármint nem szereti a. a számba adni. Tuti, hogy részeg. Különben soha a büdös életbe’ nem mondana el ilyeneket. Szóval tuti, hogy totálisan, istentelenül be van nyomva, de jól leplezi, nem gondolják? A kérdésemre viszont még mindig nem

válaszolt. Ami pedig a vőlegényét illeti: az a faszi egy puhapöcs, vagy inkább puhapunci. Ezt nem viccnek szántam, tényleg az. Anyám mindig azt mondta: „Ha már dolgozik valakin az ember, dolgozza meg rendesen.” Na jó, lehet, hogy nem szó szerint így mondta, de azért megvan, hogy mire gondolt, ugye? Ha nem akarom, hogy egy nő a szájába vegyen, akkor nem kúrogatom. Sajnálom, ha durván hangzik, de ez van. Ráadásul most nem akárkiről beszélünk, hanem Kate-ről! Kate-ről, akit a hét minden napján megennék reggelire, sőt, vasárnap kétszer is. És nem hiszem, hogy ismernék olyan férfit, aki ne értene velem egyet. Ez a Billy egy idióta faszkalap. - Így aztán, mivel ő soha nem. tudod. Szerinte nem lenne szép, ha ilyesmit kérne tőlem. Úgyhogy nem, még soha nem. Kimondani is képtelen. Segítek neki. - Még soha nem kaptad be? Nem cumiztad meg, nem szoptad le? Nem durrant el a szádban a farka, meg a fejében az agya? Kate a kezébe temeti az arcát és elvihogja magát. Szinte biztos, hogy ennél bűbájosabb, imádnivalóbb gesztust még életemben nem láttam. Aztán elveszi a szája elől a kezét, és fúj egyet. - Na, haladjunk. Mondom a tízest. Több mint tíz éve vagyok együtt Billy Warrennel. Kis híján belefulladok a sörömbe. - Tíz éve? Kate bólint. - Lassan tizenegy. - Tehát azóta jártok, hogy.

- Tizenöt éves korom óta. Igen. Tehát, ha jól hallom, alighanem azt akarja mondani, hogy még soha nem szopott le senkit? Igazán nem akarok ezen lovagolni, de egyszerűen nem fér a fejembe. Mert ezt próbálja kinyögni, ugye? Sírni tudnék. Bassza meg, micsoda vétek! A karaoke feltalálója fellélegezhet: mégis inkább Kate pasijának jár az a golyó. - Mióta jártok jegyben? - Úgy hét éve. Egy héttel azelőtt kért meg, hogy eljöttem egyetemre. Ez a két mondat hajszálpontosan elárulja, miféle ember Szarzsák Billy: bizonytalan, féltékeny, tapadós. Pontosan tudta, hogy ez a lány nem az ő szintje, hogy alighanem el fog húzni jó messzire, őt meg otthagyja a porban. Erre mit csinál? Megkéri a kezét, gyakorlatilag csapdába ejti, amikor még nem tud semmit. - Ezért ilyen. ilyen kicsi a gyűrű, tudod. De nekem nem számít. Billy fél évig halálra dolgozta magát, hogy meg tudja venni. Felszolgált, füvet nyírt, meg minden. Úgyhogy nekem ez a pici kő többet jelent, mint a legnagyobb bumszli a Tiffanynál. Ez a néhány mondat pedig elárulja, milyen lány Kate Brooks. Mert a manhattani nők jó részét csak a menőzés meg a villogás érdekli: márkás kocsi, márkás retikül, bazi nagy gyűrű. Felszínesek, üresfejűek. Én már csak tudom, hiszen majd mindegyikkel voltam már. Kate viszont tiszta, őszinte lány, akit a minőség érdekel, nem a mennyiség. Az az igazság, hogy a nővéremre emlékeztet. Alexandra ugyanis ahhoz képest, hogy milyen jómódban nőttünk fel, le se szarja, milyen

címke van a cuccain, és mit gondolnak mások. Így kötött ki Steven mellett. Még a középiskolában kezdtek járni, amikor Steven másodikos volt, ő pedig negyedikes. Steven azzal, hogy levadászott egy végzős csajt, legendává vált a denville-i St. Mary’s magániskolában: a patinás intézmény patinás folyosóin a mai napig áhítatos tisztelettel ejtik ki a nevét. Hogy mi? Ja, igen, katolikus suliba jártam. Most meglepődtek? Pedig nem kéne. Ugyanis az ordenáré trágárságomnak van egyfajta vallásos íze, amelyre csak katolikus oktatási intézményben tehet szert az ember. Hogy aszongya: Magasságos Jézus Krisztus! Az isten verje meg! Jézus, Mária és Szent József! Az isten faszába! Sőt, mi több: Szent szar! És akkor még csak azt soroltam fel, amit a papoktól hallottunk. Az apácákat inkább hagyjuk is, ha kérhetném. Egyébként hol is tartottam? Ja, igen: Steven és Alexandra. Steven nem a legszebb fiú, és nem is a legbehízelgőbb modorú. Nem egy nagy játékos, soha nem is volt az. Azt kérdezik, hogy tudott akkor összeszedni egy ilyen nőt, mint a nővérem? A kulcsszó: magabiztosság. Steven ugyanis soha nem kételkedett önmagában. Soha, egy másodpercig sem hitte, hogy ő nem elég jó a Sárkánynak. Őt nem lehetett megfélemlíteni. Mindig is áradt belőle az a csöndes magabiztosság, ami annyira vonzza a nőket. Tudta ugyanis, hogy senki sem szeretheti úgy a nővéremet, mint ő. Így aztán, amikor Alexandra elment egyetemre, és ő még két évig nem követhette, azt hiszik, aggódott? Aggódott a túrót. Nem félt elengedni Alexandrát, mert abszolút biztos volt benne, hogy úgyis visszajön. Hozzá.

Nyilvánvaló, hogy Billy „Nem Szopatós” Warren nem volt ebben ennyire biztos. Két óra múlva már hivatalosan is részegnek nyilváníthatnak minket. Látják, ahogy ott ülünk, üveges tekintettel bámuljuk a színpadot és szopogatjuk a sörünket? Rengeteg mindent megtudhatunk valakiről, ha részeg. Én például már köteteket tudnék megtölteni azzal, amit megtudtam Kate-ről. Mert ha iszik, megered a nyelve. Mit gondolnak, sikítozik is dugás közben? Na jó, ez még ráér. Az ohiói Greenville-ből származik. Az anyja még ma is ott él, a család

western

középnyugati

stílusú

hely

lehet,

kajáldáját ahol

a

vezeti.

Amolyan

helybeliek

jellegzetes

munkába

menet

megreggeliznek és meccs után összeverődnek a tinédzserek. Kate is pincérkedett ott középiskolás korában. Az apjáról nem tett említést, én pedig nem firtattam. Az viszont kiderült, hogy eminens diák létére eléggé élte világát. Szóval ezért bírja ilyen jól az italt. Elmondása szerint olyasmikkel telt az ifjúsága, hogy zárás után betörtek a szarzsákkal a görkoripályára, meg loptak a boltból, meg együtt énekeltek valami bandában. Ja, igen, és a pöcsfejnek mindmáig ez a foglalkozása. Zenész. És ugye, tudják, hogy az mit jelent? Úgy van: munkanélküli. Hogy miért van együtt Kate még mindig ezzel a lúzerrel? Na, ez az egymillió dolláros kérdés, gyerekek! Higgyék el, nem vagyok sznob: felőlem lehet valaki benzinkutas is, vagy állhat a pultnál a Mekiben, de ha az ember férfi, akkor dolgozik, és nem a barátnőjét pumpolja.

- Mekkora faszság ez a karaoke! - dörmögöm, amikor a mikrofonnál álló szőke transzvesztita az I Will Survive végére ér. Kate oldalra billenti a fejét. - Nem olyan rossz a csaj. vagy srác. - Vérzik a fülem - mondom, majd az asztaloknál tespedő kómás arcok felé intek. - Ők pedig lassú kínhalált halnak. Kate kortyol egyet a söréből. - Ilyen helyen nem ezt kell énekelni, ennyi az egész. Van olyan dal, amivel fel lehet ébreszteni őket. - Te begolyóztál. Egy icipicit nehezen forog a nyelve. - Fogaggyunk, hogy nekem menni fog. - A túrót fog menni. Legfeljebb ha sztriptízt is bemutatsz közben. Azért a show-ért, fiúk-lányok, odaadnám a bal tökömet. Kate elveszi a mobilomat és megfenyeget az ujjával. - Semmi fotózás! Nem maradhat képi bizonyíték. - Azzal feláll és a színpadra lép. Hallják a fájdalmas nyögéseket, amikor elindul a zene? Ez a csehó közönségének megelőlegezett reakciója. Arra számítanak, hogy folytatódik a tortúra: újabb betintázott, botfülű, American Idol előelőselejtezőről

páros

lábbal

kirúgott

hallójárataikat. De aztán Kate dalra fakad: Tehetetlen vagyok, Ha így nézel rám Megteszek bármit, amit kívánsz,

dalnok

teszi

próbára

a

Megteszek bá-ármit, És világgá kiáltom, hadd hallják, Ó, kedves, hogy veled ezt élem át, És nem bánok se-emmit Te jószagú Atyaúristen! Az a csodaszép, mély, izgató hang! Tisztára, mint a telefonszex, tudják, azok a kilencszázzal kezdődő számok! Bejárja, kitölti a bár légterét és átjárja minden porcikámat, mint valami. mint valami verbális előjáték. Egyből reagál rá a testem: máris betonkemény vagyok. Tudod, hogy nem vagyok olyan lány, Aki fél, hogy mit gondol majd róla más, Keményen érek talajt, jól állom a sarat, De ha te jössz hozzám, Nem tehetek se-emmit Tehetetlen vagyok, bébi, Valahányszor így nézel rám Térden állok előtted már. Kate most elkezdi a zene ütemére mozgatni a csípőjét, és én elképzelem, hogy milyen gyönyörű lenne térden állva. Nem tudom levenni róla a szemem. Megbabonáz. Valósággal hipnotizál. És változom ám, nem hittem soha, Hogy ilyen leszek, de te utat mutatsz A csókodért bármit megteszek

Életemben nem láttam még Olyan férfit, aki a mindenem, Otthagyok mindent a porban, De nem tudok lemondani rólad. Most már minden férfi őt nézi. De a szeme, az a káprázatos, mélybarna szempár egyenesen rám szegeződik. És ettől félistennek érzem magam. Még nem engedtem senkit ilyen közel Józanság, távolság az, ami kell De most, hogy összeforrt a szívünk, Immár van mit vesztenünk, De még több, amit nyerhetünk,

Ó, bébi...

Kate hátradobja a haját és lelki szemeim előtt megjelenik, ahogy rajtam lovagolva teszi ugyanezt. Uramisten! Táncoltak már az ölemben a város legjobb sztriptíztáncosnői, de még soha, egyetlenegyszer sem élveztem a gatyámba. Most viszont, ha nem lesz kurva gyorsan vége ennek a dalnak, ez fog történni. Tehetetlen vagyok Ha így nézel rám, Bármit megteszek érted, Csak érted... Majd felrobban a bár, amikor Kate levonul a színpadról: kurjongatás, füttyögés, taps. Mint valami rodeón. Kate mámoros mosollyal közeledik felém, majd amikor felállok, tőlem néhány centire megáll. Aztán rám néz, és felvonja a fél szemöldökét. - Mondtam, hogy ébresztőt fújok. Mire én halkan csak ennyit mondok: - Ez egyszerűen. Te. Te eszméletlen vagy. Meg akarom csókolni. Jobban vágyom rá, mint az éltető levegőre. Bevillannak az előző esti képek: hogy milyen jól érezte magát a karomban. Muszáj megcsókolnom. Lassan leolvad az arcáról a mosoly, és tudom, hogy neki is erre van szüksége. A füle mögé simítom egy hajszálát, és odahajolok. De közénk áll a fülsértően rikácsoló telefonja.

Úgy pislog, mint aki transzból ébredt. Kezébe veszi a mobilt. - Ha. halló! - szól bele, majd megrándul az arcizma, és eltartja a fülétől a készüléket, hogy meg ne süketüljön. - Nem, Billy, nem felejtettem el. Csak húzós estém volt. Nem. Igen. Egy Howie’s nevű bárban vagyok. Máris mondom, hol. - De aztán csak bámulja a telefonját: a szarzsák nyilván letette. Kate tekintete most már színjózan. - Ki kell mennem. Billy idejön értem. Ez igazi csemege lesz: megismerkedhetek egy igazi, két lábon járó, beszélő

seggfejjel.

Mintha

valami

karneválon

lennék,

ahol

torzszülötteket mutogatnak. Kint a járdán Kate rám néz, és azt kérdezi: - Apádnak mit mondunk? Ez a nagy kérdés, amit egész este kínosan kerültem. Az öreg szereti, ha

valaki kiáll magáért,

értékeli a

lovagiasságot,

mondhatni,

hagyományos értékeket vall. Szeretném hinni, hogy büszke lesz rám, amiért megvédtem Kate becsületét. Ugyanakkor apám üzletember is, és igazság szerint intézhettem volna úgy, hogy Kate-et is megvédjem, meg a szerződést is aláírjuk Andersonnal. Igen, ezt kellett volna tennem. És ezt is tettem volna, ha bármi másról folyik a tárgyalás és nem Kate-ről. - Apámat majd én kezelem - mondom. - Mi? Na ne! Egy csapat vagyunk, emlékszel? Ketten szalasztottuk el az ügyfelet. - De én támadtam le az ürgét. - Én pedig nem állítottalak le. Figyelj, Drew, igazán nagyra értékelem, amit tettél. Azt kell mondjam, hogy fantasztikus voltál.

Lehet, hogy csak a vodka hatása, de átmelegítik a bensőmet a szavai. - De nincs szükségem nemes lovagra, aki megvéd - folytatja Kate. Nagylány vagyok, és bizonyára túl fogom élni, amit apád rám mér. Úgyhogy hétfő reggel együtt megyünk be hozzá. Megegyeztünk? Ennyi. Kate Brooksra végképp ráüthetjük a pecsétet: hihetetlen nő! - Megegyeztünk. Ekkor üti meg a fülünket a fekete Ford Thunderbird dübörgése. Aztán egyszer csak ott áll előttünk. Igen, jól hallották, egy Thunderbird. Mintha egy nyolcvanas éveket megidéző retrófesztiválról szalajtották volna. A volán mögül átlagos testalkatú, világosbarna hajú fazon kászálódik ki. Velem van a baj, vagy önök is úgy látják, hogy már ránézésre is egy görény? Amolyan régi típusú, nagymamáink korából itt felejtett görény, aki még savanyú is, mint a puncimosáshoz használt ecetes víz. Homlokráncolva célkeresztbe veszi Kate-et, majd engem is végigmér. És utána még zabosabbnak tűnik. Lehet, hogy ez a seggarc nem is olyan hülye, mint gondoltam: szemmel láthatóan felfogja, hogy vetélytárs van a láthatáron. Átjön a kocsi túloldalára és kinyitja Kate-nek az ajtót. Kate sóhajt egyet és kurtán, szűken rám mosolyog. Aztán lép kettőt a Thunderbird felé, de megbotlik a járda repedésében. Ugrok, hogy elkapjam, de Tűfarkú Billy, aki közelebb áll hozzá, megelőz. Kartávolságra eltartja magától Kate-et, és az arcára kiülő indulat undorba csap át. - Te bepiáltál, bazmeg? Nem nyeri el a tetszésemet ez a hangnem. Valaki megtaníthatná már a jó modorra.

- Ne kezdd ezt, Billy - mondja neki Kate. - Húzós estém volt. - Húzós estéd? Tényleg? Olyan, mintha ma lett volna életed legnagyobb bulija, és a barátnőd nem jött volna el? Annyira húzós volt, Kate? Buli? Ez tényleg azt mondta, buli? És Kate együtt hál egy ilyen agyhalott barommal? Ez csak valami rossz vicc lehet! Kate elhúzódik tőle. - Tudod, mit.? - vág bele, de az erős kezdés után leereszt, mint a lufi. - Menjünk. Menjünk haza. - Azzal beül a kocsiba, Sárkányfiú pedig bevágja utána az ajtót, majd vet rám egy szúrós pillantást és visszasiet a vezetőüléshez. Kate letekeri az ablakot. - Jó éjt, Drew. És kösz. Köszönök mindent. Rámosolygok, pedig egyre erősebb a késztetés, hogy szétverjem a vőlegénye pofáját. - Bármikor - mondom. Azzal a Thunderbird elporzik. Két nap alatt a második estém végződik úgy, hogy magamra maradva epekedek Kate Brooks után. Elgyötörten dörzsölgetem az arcomat, amikor a hátam mögött megszólal egy hang: - Szia, édes. Most végeztem. Velem tartasz? A bögyös pincércsaj az. Egész tűrhetően néz ki. Nem olyan nagy szám - de ott van. Márpedig azok után, hogy Kate-et elvitte a gerinctelen görény, akihez hozzá akar menni, és én ezt végignéztem, nem vagyok hajlandó egyedül tölteni az est hátralevő részét. - Persze, bébi. Hívok egy taxit.

A kocsimért majd visszajövök később. Amikor már kijózanodtam annyira, hogy ne csavarodjak fel az első lámpaoszlopra. Reménytelen a csaj. Hölgyeim, higgyék el nekem: ha mozdulatlanul, néma csöndben tűrik, hogy dugják önöket, mint egy hulla, nem fognak szerepelni a pasi szexuális csúcsélményeinek listáján. Másrészt azért is szar az egész, mert nem tudom kiverni a fejemből Kate-et.

Egyre

hozzá

hasonlítgatom

a

pincércsajt,

aki persze

kiábrándítóan elmarad a várakozástól. Most seggfejnek tartanak, amiért ezt mondom? Ne csinálják már! Tényleg el akarják hitetni velem, hogy még soha nem fantáziáltak a sörhasú férjük helyébe lépő Brad Pittről? Na ugye! Még mindig úgy gondolják, hogy egy nagy geciláda vagyok? Akkor szerencséjük van. Mert hamarosan megkapom, amit önök szerint érdemlek.

10. FEJEZET

Apám nem volt elragadtatva attól, ahogy az Anderson-ügyet kezeltem. Elhamarkodtam a dolgot, nem voltam elég professzionális, blablabla. És mivel én régebbi motoros vagyok, az öreg szerint nagyobb felelősség terhel az ügyfél elvesztéséért, mint Kate-et. De az, hogy egy időre felkerültem a cégnél a szégyentablóra, nem érintett olyan érzékenyen, mint gondolnák. Legfőképpen azért nem, mert abszolút nem bántam meg, hogy úgy reagáltam, ahogy. Ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülnék, pontosan ugyanígy csinálnék mindent. Tehát lehet, hogy apám csalódott bennem, de hogy őszinte legyek, a hosszas

ledorongolás végére rájöttem, hogy én is kurva nagyot csalódtam benne. A katasztrofálisan végződött tárgyalás óta immár négy hét telt el, és ez idő alatt egész szépen alakult a kapcsolatunk Kate- tel. Munkaügyben továbbra is bokszolunk néha, de csak „szurkálunk”, nem akarjuk seggre ültetni egymást állcsúcsra bevitt jobbhorgokkal. Megosztjuk egymással az ötleteinket, segítünk a másiknak, ahol tudunk. Apámnak legalább ebben igaza volt:tényleg jól kiegészítjük egymást Kate-tel, kiegyensúlyozzák egymást az erősségeink és a gyengéink. És közben Kate valahogy több lett a számomra, mint két láb, amelyek közé be akarok mászni. Vagy mint egy nadrág, amelyet mindenáron le akarok rángatni. Nem, ő immár nem csupán két láb, nem csupán nadrág, hanem Kate, a barátom. A barátom, aki előtt haptákba vágja magát a farkam, valahányszor belép, de hát ez az én keresztem. Mert bármennyire kell nekem, és bármennyire érzem a lelkem mélyén, hogy én is kellek neki, Kate egyszerűen nem megcsalós típus. Vagy legalábbis nem az a típus, aki együtt tud élni önmagával, miután megcsalta a párját. Igen, tudom, mire gondolnak: De hát mi történt? Hogy változott át ez a magabiztos, jóképű, istentelenül sármos fiatalember azzá az influenzásan nyögdécselő, elhanyagolt remetévé, akit az elején megismertek? El fogunk jutni a válaszig, higgyék el. Ahhoz, hogy meg tudjam mutatni önöknek a teljes képet, meg kell ismerkedniük az én pöcegödörbe jutott életem szappanoperájának néhány további szereplőjével. Szarzsák Warrennel már találkoztak - és

még fognak is, sajnos. Most pedig hadd mutassam be Dee-Dee Warrent, aki unokatestvére annak a seggarcnak, de ezt ne róják fel neki. Mert egyben Kate legjobb barátnője is. Máris jön. - Láttam, hogy dumáltál azzal a barnával, akinek olyan jó cicije volt. Felmentél hozzá? - Ezt Matthew kérdezi tőlem. Hármasban ebédelünk egy közeli kajáldában, ő, Jack meg én. A legutóbbi szombat esténket tárgyaljuk ki. - Addig nem jutottunk el - mondom. - Hogyhogy? Somolygok, mert eszembe jut, micsoda exhibicionista volt a csaj. - Úgy, hogy az a taxi már soha nem lesz a régi. És attól tartok, a sofőr is életre szóló lelki sebeket kapott. Jack elneveti magát. - Bekaphatod, te kutya! - A kutyapózt későbbre tartogattam. Akkor került rá sor, amikor végül mégis bejutottunk a lakásába. Ne nézzenek rám így már megint! Ezt már vettük. Tudják: pasik, szex, beszéd. Amúgy a szex a „taxis csaj” vad mohósága dacára nem ütötte meg a mércét. Még a Colgate-mércét sem. Inkább valami no- name fogkrémre emlékeztetett, olyanra, amilyet az olcsó motelekben adnak, és kefélés (mármint fogkefélés) után semmi emléke nem marad róla az embernek. Még a nevét sem sikerül megjegyezni. - Szia, Kate - szólal meg Matthew, és elnéz mellettem. Nem vettem

észre, hogy jön Kate. Itt megállunk egy pillanatra. Mert ez fontos. Látják az arcát? A pengevékony ajkát? Az enyhe homlokráncolást? Meghallotta, amit mondtam. És nem tűnik túl boldognak, igaz? Én akkor lemaradtam erről, de önök jegyezzék meg jól. Mert ez a pillanat később még visszatér, és jól beleharap a seggembe. Szembefordulok Kate-tel. Most már üres, kifejezéstelen az arca. - Csatlakozol hozzánk? - kérdezem. - Nem, kösz. Egy barátnőmmel ebédeltem, most végeztünk. És feltűnik a színen az a bizonyos barátnő. Fekete bokacsizma van rajta meg stratégiailag kulcsfontosságú helyeken szakadozott, szintén fekete harisnya, továbbá iciri-piciri szoknya, pánt nélküli, forrórózsaszín top és rövid, szürke kötött szvetter. Hullámos a hosszú, vörösesszőke haja, csillog a piros ajka, sűrű, sötét pillák függönye alól méreget minket a két fürgén járó, sárgásbarna szeme. Ez a csaj. érdekes. Csinosnak nem mondanám, de az utcai divat szintjén meghökkentően szexi. - Matthew Fisher, Jack O’Shay, Drew Evans, ő pedig Dee-Dee Warren - mutatja be a társaságnak Kate. Dee-Dee a nevem hallatán felém kapja a fejét. Úgy néz, mintha analizálna. A szerelő méregeti így a kocsi motorját, mielőtt szétkapná. - Szóval te vagy Drew. Már hallottam rólad. Kate mesélt rólam a barátnőjének? Ez érdekes. - Tényleg? És mit hallottál? Dee-Dee vállat von. - Ha elmondanám, meg kéne öljelek. - Rám szegezi az ujját. -

Ajánlom, hogy továbbra is rendesen viselkedj az én Katie-mmel. Mármint ha a fütyidhez erősítve szereted hordani a golyóidat. Könnyed hanghordozással mondja, mégis határozottan az a benyomásom, hogy ez a Dee-Dee nem szarozik. Elmosolyodom. - Egyfolytában próbálom neki megmutatni, milyen kedves tudok lenni. De ő rendre elutasít. Dee-Dee elkuncogja magát, Matthew pedig bekapcsolódik a társalgásba: - Mondd csak, a Dee-Dee valaminek a rövidítése? Donna, Deborah? Kate pajkos mosollyal válaszol a barátnője helyett: - Delores. Ez amolyan családi örökség. A nagymamájától maradt rá, és utálja. Delores vet rá egy gyilkos pillantást. Matthew átkapcsol csajfelszedő üzemmódba. - Pedig a Delores egy csodaszép név, csodaszép lányoknak. Meg aztán rímel az én kedves ismerősömnek, rajongásom tárgyának, a klitorisznak a nevére. Delores szája lassan mosolyra húzódik, majd végighúzza az ujját az alsó ajkán, és felénk, többiekhez fordul. - Na, nekem tűznöm kell, vár a meló. Egy élmény volt, fiúk. Azzal megöleli Kate-et, rákacsint Matthew-ra és elvonul. - Várja a meló? - csodálkozom. - Nem csak hajnali négykor nyitnak a sztriptízbárok? Kate erre csak mosolyog.

- Dee nem sztriptíztáncos. Csak azért öltözik így, hogy az emberek ledöbbenjenek, amikor megtudják, mit csinál valójában. - Miért, mit csinál? - kérdi Matthew. - Űrkutató. - Ugye, szívatsz? - ad hangot mindhármunk közös gondolatának Matthew. - Attól tartok, nem. Delores vegyész, és az egyik kuncsaftjuk a NASA. A laborjuk az űrrepülőgépek üzemanyagának hatékonyságát próbálja javítani. - Kate megborzong. - Dee-Dee Warren erős robbanószerek közelében. Erre igyekszem nem gondolni. Matthew csak egy ütemet vár ki. - Brooks, muszáj összehoznod vele. Rendes srác vagyok, hadd vigyem el valahova a barátnődet. Nem fogja megbánni. Kate egy pillanatra elgondolkodik. - Oké - mondja végül. - Persze. Szerintem te pont Dee esete vagy. Azzal Matthew kezébe nyom egy névjegyet. - De előre szólok, hogy neki az a mottója: „Szeresd, de aztán ne keresd!” Ha kellemes, egy-két éjszakás kalandra vágysz, akkor mindenképpen hívd fel. De ha ennél mélyebb kapcsolatban gondolkodsz, akkor én a helyedben nem erőltetném a dolgot. Szóhoz sem jutunk. Aztán Matthew feláll az asztaltól, odalép Katehez, és nyom egy puszit az arcára. Egyszeriben rám tör a késztetés, hogy lenyúljak Matthew torkába, és kitépjem a manduláit. Önök szerint ez nagyon gáz? - Mostantól te vagy a legjobb barátom - mondja Kate-nek Matthew. Kate félreérti a szúrós pillantásomat.

- Ne duzzogj, Drew. Nem tehetek róla, hogy a barátaid jobban szeretnek engem, mint téged. Azért használ többes számot, mert nemcsak Matthew-ra, hanem Stevenre is gondol, aki pár napja veszettül kereste az ideális helyet, ahova elvihetné a Sárkányt a házassági évfordulójukon. És kiderült, hogy Kate szomszédja főpincér a város legexkluzívabb éttermében, a Chez-ben. Így aztán sikerült asztalt szereznie Stevennek aznap estére. Hogy Alexandra miket művelt azon az éjszakán Stevennel, abba inkább nem gondolok bele. Mert Steven Reinhart azóta boldogan odavetné magát a Kate Brooksnak szánt golyó elé. - A cicid miatt van - mondom Kate-nek. - Ha nekem is olyan lenne, mint neked, akkor engem is jobban szeretnének. Pár hete még kiakasztotta volna egy ilyen duma. Most viszont csak megcsóválja a fejét és jót kacag. A hálaadás előestéje hivatalosan is az év legnagyobb össznépi bulija. Ilyenkor mindenki szórakozni megy, mindenki jól akarja érezni magát. Mi rendszerint apám céges buliján kezdünk Matthew-val és Jackkel, majd becserkészünk valami szórakozóhelyet. Ez már hagyomány. Úgyhogy képzelhetik, milyen meglepett pofát vágok, amikor a konferenciaterembe lépve Matthew kezét egy nő derekán látom. Delores Warren derekán, aki nyilván a partnere lesz ma este. Mióta két és fél hete megismerkedtek, Matthew-nak hétvégén mindig nyoma veszett, és már kezdem is gyanítani, hogy miért. Holnap beszélnem kell vele. Matthew és Delores mellett pedig ott áll apám és Kate.

Kate Brooks láttán, életemben immár másodszor, a lélegzetem is elakad. A mélyvörös ruhája pontosan ott öleli át a testét, ahol kell, a pántos magas sarkú cipője pedig úgy beindítja a fantáziámat, hogy máris tizennyolc éven felülieknek való képek peregnek előttem. Hullámokban omlik a vállára a lágy, fényes haja. Ahogy közeledem hozzá, szinte ráng a kezem, annyira vágyik rá, hogy megérintse. Aztán megmozdul valaki a terem közepén - és most látom csak, hogy Kate nincs egyedül. Bassza meg! Az efféle banzájokra mindenki elhozza az ő szívbéli kedvesét. Nem szabadna tehát meglepődnöm azon, hogy ez a faszkalap is itt van. Úgy huzigálja a nyomorult nyakkendőjét, mint egy tízéves gyerek. Ordít róla, hogy feszélyezi. Puhapunci! Begombolom a hibátlan szabású Armani öltönyöm zakóját, és odamegyek a társasághoz. - Drew! - üdvözöl apám. Pár napig kissé feszült volt köztünk a viszony, de hamar visszazökkent a rendes kerékvágásba. Az öreg nem tud rám sokáig haragudni. Nézzék meg ezt az arcot, és mondják meg őszintén: önök tudnának? - Éppen elmeséltem Mr. Warrennek - mondja apám -, hogy micsoda ügyletet hozott össze Kate a múlt héten. És milyen mázlink van, hogy ő a miénk. Hogy ő a miénk? Az sokkal, de sokkal több, mint mázli. - Csak megjátssza magát - csipkelődik Delores. - A decens kosztüm meg a jó kislányos álarc egy igazi lázadót takar. Olyan sztorikat tudnék mesélni Katie-ről, hogy befonná a szemöldökét - mondja apámnak.

Kate vet egy szigorú pillantást a barátnőjére. - Kösz, Dee. Kérlek, ne csináld! Billy „Gecifolt” Warren mosolyogva átkarolja Kate derekát és a feje búbjára ejti a száját. Muszáj innom valamit. Vagy megteszi egy bokszzsák is. De most rögtön! Célra tartok és már röppennek is ki a számon a szólövedékek: - Úgy bizony! Rebellis lányka voltál annak idején, igaz, Kate? Apa, tudtad, hogy énekelt egy együttesben? Abból tartotta fenn magát a főiskola alatt, jól mondom? Mégiscsak jobb egy fokkal, mint a rúdtánc. Kate kis híján belefullad az italába. Amilyen kifogástalan úriember vagyok, már oda is nyújtok neki egy szalvétát. - Billy barátunk pedig ma is ezt csinálja. Zenész vagy, ugye? Billy úgy néz rám, mint a kutyaszarra, amelybe éppen belelépett. - Igen. - És mondd csak, Billy, te amolyan Bret Michaels-féle rocker lennél, vagy inkább Vanilla Ice stílusában nyomod? - Látják, hogy megfeszül az állkapcsa? Hogy összeszűkül a szeme? Gyerünk, majomparádé, add ki magadból!! Hozd a formádat, hülyegyerek! Na, léccííí! - Egyik sem. - Szerintem ragadd meg a tangóharmonikádat, vagy amid van, és pattanj fel a színpadra. Mert ebben a teremben nagy lóvék röpködnek ám! Nem kizárt, hogy mindjárt leszerződtetnek egy esküvőre vagy barmicvóra.

Mindjárt célba érünk! - Nem játszom ilyen rendezvényeken. Na, ez majd beteszi a kaput. - Ejha! Pedig azt hinné az ember, hogy ilyen gazdasági helyzetben egy szegény munkanélküli nemigen válogathat. - Ide figyelj, te kis. - Billy, drágám, hoznál nekem egy italt a bárból? Mert ezzel mindjárt végzek. - Azzal Kate megrángatja a vőlegénye karját, belefojtva a minden bizonnyal zseniális riposztot. Érzik a finom iróniát? Aztán Kate odafordul hozzám, és korántsem olyan barátságos a hangja, mint az előbb. - Drew, most jutott eszembe, hogy oda kell adnom neked pár doksit. Tudod, a Genesis-ügylettel kapcsolatban. Az irodámban vannak a papírok. Gyere. Nem mozdulok. És nem is válaszolok Kate-nek. Mert még mindig farkasszemet nézek az agyhalottal. - Most buli van, Kate - szólal meg értetlenül apám. - A munka várhat hétfőig. - Egy perc az egész - mondja mosolyogva Kate, majd karon ragad és elvonszol. Bevágja mögöttünk az irodája ajtaját. Megigazítom a zakóm ujját, majd nyájasan rámosolygok. - Ha ennyire kettesben akartál lenni velem, egy szavadba került volna. Nem értékeli a humoromat.

- Mit művelsz te itt, Drew? - Hogy mit művelek? - Miért sértegeted Billyt? Tudod, milyen nehezen tudtam rávenni, hogy eljöjjön ide? Szegény Billy! Nagy, csúnya, sikeres bankárok közé keveredett. - Akkor mi a francnak hoztad el? - Mert a vőlegényem. - És egy seggfej. Kate felkapja a fejét. - Sok mindenen mentünk keresztül Billyvel. Te nem ismered őt. - Annyit azért tudok róla, hogy kevés hozzád. Nagyon, de nagyon kevés. - Kérlek, ne hozd zavarba. - Én csak tényeket ismertettem. Ha a barátodat zavarba hozza az igazság, az nem az én problémám. - Ez most féltékenységi dráma, vagy mi? A történeti hűség kedvéért leszögezem, hogy soha életemben nem voltam féltékeny egy percig sem. Csupán arról van szó, hogy ha együtt látom őket, nem tudom eldönteni, hogy elokádjam-e magam, vagy inkább verjem ki a fasziból a szart is? Ezt nevezi Kate féltékenységnek? - Ne kábítsd magad - mondom neki. - Tudom, hogy nem vagy közömbös irántam, de. Na, várjunk egy percet! El ne szaladjon már velünk a ló! - Hogy én nem vagyok közömbös irántad? Már bocs, de az én

kezem markolászta pár hónapja a te ágyékodat? Mert én fordítva emlékszem. Most már tényleg nagyon zabos. - Néha akkora szemétláda tudsz lenni! - Akkor tökéletesen összeillünk, mert te meg többnyire egy első osztályú hárpia vagy. Lángocskák járják táncukat a szemében, amikor felemeli a félig teli poharát. - Ezt ne merészeld! Ha rám öntöd, nem állok jót magamért! Adok egy kis időt, hogy kitalálják, mi következik. Igen. Rám öntötte. - Az isten verje meg! - átkozódom, majd felkapok Kate asztaláról pár zsepit és letörölgetem vele a csöpögő arcomat. - Én nem vagyok az alkalmi kurvád! Ne merészelj még egyszer így beszélni velem! Az arcom már száraz, de az ingem meg a zakóm csuromvíz. Ledobom a zsepiket a padlóra. - Mindegy - mondom. - Úgyis megyek. Randim van. - Randid? - ismétli gúnyosan. - A randi nem azt jelenti, hogy az emberek beszélgetnek egymással? Talán inkább gyorsan meg kell basznod valakit. Összekulcsolom a derekán a két kezem, és magamhoz vonom. Halkan beszélek hozzá: - Én nem gyorsan baszok, hanem jó hosszan és alaposan. És vigyázz, Kate, mert most a te hangodból süt a féltékenység. A mellkasomra lapul a két tenyere. Centiméterekre van egymástól az

arcunk. - Ki nem állhatlak. - Érzelmeid viszonzásra lelnek - felelem gyorsan. Aztán megint rajta vagyunk az ügyön: tűzforrón, durván tapad a szájára a szám. Elvész a hajában a fejét markoló két kezem. Ő pedig az ingem elejét tartja a markában. Tudom, mit gondolnak. És hát igen, valóban úgy néz ki, hogy számunkra a veszekedés amolyan előjáték, amely mindkettőnket fékevesztett energiákkal tölt fel. Csak remélni tudom, hogy sikerül elélveznünk, mielőtt kinyírjuk egymást. Éppen kezd jó lenni, amikor dörömbölnek az ajtón. Kate vagy nem hallja, vagy - hozzám hasonlóan - le se szarja. - Kate! Kate, itt vagy? A faszszopó hangja éles késként szeli át a vágyat, amely egymáshoz ragaszt minket, mint az enyv. Kate elhúzódik tőlem. Rám szegeződik a bűntudatos tekintete, az ujjai pedig az ajkán pihennek, amelynek még most is érzem az ízét. Tudják, mit? Picsába az egésszel! Hát mi vagyok én, bassza meg, jojó? Nem szoktam szórakozni másokkal, és nem veszem jó néven, ha mások szórakoznak velem. Ha Kate nem tudja eldönteni, mit akar, akkor majd eldöntöm helyette én. Részemről ennyi volt, kalap, kabát! Az ajtóhoz lépek, és szélesre tárom, hogy a berontó Szarzsák Billy bőven elférjen mellettem. Aztán elmosolyodom. - Most már a tiéd lehet. Én végeztem. És eszembe sem jut visszanézni.

11. FEJEZET A hálaadási összejövetelt minden évben a szüleim vidéki házában, New York állam északi részében tartjuk meg szűk családi körben. Először is ott vannak, nyilván, a szüleim. Apámmal már találkoztak. Anyám Alexandra idősebb és alacsonyabb kiadása, aki kemény feminista nézetei dacára - sztárügyvéd volt, mielőtt elcsábította az anyaság - imádja eljátszani a boldog, otthonteremtő asszony szerepét. Miután robbanásszerűen megváltozott az anyagi helyzetük apámmal, a jótékonykodásnak szentelte az életét. Különböző szervezetekben tevékenykedik, mindmáig jórészt ezzel üti el az idejét, mióta Alexandrával kirepültünk a fészekből. Aztán ott van Steven apja, George Reinhart. Képzeljék el Stevent harminc év múlva, gyérülő hajjal, szarkalábak erdejével a szeme tájékán. Mrs. Reinhart még tinédzser korunkban elhunyt, és George-nak azóta legjobb tudomásom szerint még csak egy randija sem volt. Sok időt tölt a cégnél, szép csöndben csócsálja a számokat az irodájában. Remek fickó. És máris elérkeztünk Fisherékhez. Ők Matthew szülei. Alig várom, hogy bemutathassam őket önöknek. Mert kurva viccesek. Frank és Estelle Fishernél nyugisabb embert még életemben nem láttam. Már-már katatonok. Képzeljék el Ward és June Cleavert a Leave It to Beaver című sorozatból, miután jól befüveztek. Na, ilyenek ők! Vagy egy kicsit élénkebbnek képzelték Matthew szüleit? Van egy elméletem: Matthew

késői gyerek,

és

szerintem kiszívta

belőlük

minden

maradék

energiájukat, mint valami parazita. És ehhez jön még Matthew, Steven, Alexandra meg én. Ja, és az életem másik női főszereplője, persze. Hihetetlen, hogy róla még nem ejtettem szót. Pedig ő az egyetlen nőnemű, aki valaha is igazán a kezében tartotta a szívemet. A rabszolgája vagyok: ha kér valamit, megcsinálom. Méghozzá boldogan. Mackenzie-nek hívják. Hosszú szőke haja van, és az övé a legnagyobb kék szempár, amit valaha láttam. Már majdnem négyéves. Látják? Igen, ott, a libikóka másik végén. Az egyiken én ülök. - Szóval, Mackenzie, eldöntötted már, hogy mi leszel, ha nagy leszel? - Aha. Királylány akarok lenni. Feleségül vesz egy királyfi, és palotában fogunk lakni. Beszélnem kell a nővéremmel. A Disney-filmek veszélyesek. Ha kíváncsiak a véleményemre, elmondom, hogy szerintem rohasztó, butító agymosást végeznek. - Vagy mondjuk, beszállhatnál az ingatlanbizniszbe - mondom. Akkor megveheted magadnak a palotát, és nem lesz szükséged semmiféle királyfira. Mackenzie azt hiszi, hülyülök. Jót nevet rajtam. - De Drew bácsi, hogy lesz kisbabám, ha nincs királyfi? Ajaj! - A kisbaba még bőven ráér. Majd ha megszerezted a mesterfokú

diplomát üzleti tudományokból, vagy elvégezted az orvosit. Vagy várhatsz tovább is, és ha vezérigazgató leszel, nyithatsz céges bölcsit. Akkor aztán a munkába is magaddal viheted a kisbabáidat. - A mama nem jár irodába. - A mama áron alul adta el magát, kicsim. A nővérem ugyanis zseniális ügyvéd volt. Sokra vihette volna, meg sem állt volna a Legfelsőbb Bíróságig. Komolyan beszélek. Igen, annyira jó volt. A terhességét is végigdolgozta, és már ugrásra készen állt a dada. De amikor először a karjába vette Mackenzie-t, még aznap közölte a dadával, hogy mégsem lesz szükség a szolgálataira. És nem is hibáztatom érte. Hiszen a fantasztikus unokahúgom istápolásánál fontosabb munkát el sem tudnék képzelni. Az a lényeg, hogy ő boldogan, egészségesen nőjön fel, a többi nem számít. - Drew bácsi! - Igen? - Te egyedül fogsz meghalni? Erre gúnyos mosollyal felelem: - Még nagyon sokáig nem tervezek ilyesmit, kicsim. - De a mama azt mondta, hogy egyedül fogsz meghalni. Azt mondta a papának, hogy a takarító néni fogja megtalálni a rothadó hulládat. Bűbájos. Köszönöm, Alexandra. - Mi az a hulla, Drew bácsi? Hoppá!

A ház hátsó lépcsőjén felbukkanó Matthew ment meg a válaszadástól. - Nézd csak, ki van itt! - mondom a kislánynak, aki egyből leszökken a libikókáról, és Matthew kitárt karjaiba veti magát. Mielőtt rákérdeznének, a válaszom: nem. Az én kicsi drágám soha nem köthet ki egy olyan fickó mellett, mint én. Annál több esze lesz, erről én magam gondoskodom. Akkor most alighanem képmutató vagyok, igaz? Nem baj. Ezzel együtt tudok élni. Matthew leteszi Mackenzie-t, és odaballag hozzám. - Helló, ember! - Mi a helyzet? - Tegnap korábban kezdted a kinti bulit? - kérdi. - Mert a bentire nem jöttél vissza. Megvonom a vállam. - Nem voltam ott fejben. Inkább bevettem magam a konditerembe, aztán lefeküdtem. A teljes igazság az, hogy három órán keresztül püföltem a bokszzsákot. Végig azt képzeltem, hogy az Billy Warren feje, és cipóra vertem. - Te azzal a Delores nevű pipivel lógtál? Matthew bólint. - Meg Kate-tel és Billyvel. Megcsóválom a fejem. - Az a faszi egy szarevő. Mackenzie odalép hozzánk és elém tart egy üveget, amely már félig

van egydolláros bankókkal. Teszek bele még egyet. - Nem olyan vészes - mondja Matthew. - Engem kiakasztanak az idióta barmok. Mackenzie megint felemeli az üveget, és egy újabb dollárral gazdagodik. Ja, hogy mi ez az üveg? A „csúnya szavak perselye” a nővérem ötlete volt, aki szerint a trágár szóhasználatom rossz hatással van a csemetéjére. Ha valaki elkáromkodja magát - ez általában én vagyok -, fizet egy dollárt. Ha így haladunk, ebből fogják kicsengetni Mackenzie egyetemi tandíját. - Na és mi az ábra veled meg Deloresszel? Matthew elmosolyodik. - Együtt lógunk. Vagány csaj. Matthew ennél bőkezűbben szokta adagolni a részleteket. Nem mondom, hogy elélvezek a sztorijaitól, de meg kell érteniük, hogy mi születésünk óta barátok vagyunk. Ez pedig azt jelenti, hogy minden egyes csók, minden egyes női mell, kézimunka, szopás, gyöngy, nyaklánc, dugás sorsa a megosztás, megvitatás. Most pedig sunnyog. Vajon mi lehet e mögött? - Gondolom, megdöngetted. Homlokráncolás. - Ez nem erről szól, Drew. Zavarba jövök. - Hát akkor miről, Matthew? Több mint két hete nem jössz bulizni. Megértem, hogy papucs alatt nyögsz, ha kapsz is valamit cserébe. De ha

nem, akkor mi ebben a bolt? Matthew arcára nosztalgikus mosoly ül ki: felidéződnek a boldog pillanatok. - Ő egyszerűen, más - mondja végül. - Nehéz ezt megmagyarázni. Dumálunk, érted? És mindig ő jár a fejemben. Amint kiszáll a kocsimból, már várom a következő találkozást. Egyszerűen elképesztő. Bárcsak értenéd, miről beszélek! Éppen ez az ijesztő az egészben: hogy pontosan tudom, miről beszél. - Veszélyes terepre tévedtél, ember - mondom neki. - Látod, min megy keresztül Steven. Ez az út a sötét oldalra vezet. Mindig is azt mondtuk, hogy mi oda nem megyünk. Biztos akarod te ezt? Matthew elmosolyodik, és Darth Vadert a tőle telhető legjobban utánozva így felel: - Nem ismered a sötét oldal erejét! Eljön a vacsora ideje. Anyám nagy feneket kerít a pulyka asztalra helyezésének, és mielőtt apám felvágná a madarat, mindenki ámuldozik, hogy „Óóó!” meg „Ááá!” Igen, jól mondják: egy Norman Rockwell-kép hozzánk képest lófasz. Miközben körbejárnak a tálak, és ki-ki megpakolja a tányérját, megszólal anyám: - Drew, szívem, majd berakok neked egy nagy szatyor maradékot. Mert inkább bele sem gondolok, hogy miket eszel abban a te lakásodban, ahol nincs, aki főzzön valami rendes ételt. Még fel is dátumozom a dobozokat, hogy tudd, mit mikor kell kidobni. Amikor utoljára benéztem a hűtődbe, azt hittem, valami természettudományos

kísérletet folytatsz. Igen, az anyukám imád. Mint már említettem. - Kösz, Anya. Matthew és Steven hangos, nedves cuppantására egyszerre mozdul a két kezem, és egyszerre mutatok be mindkettőjüknek. Észreveszem, hogy a mellettem ülő Mackenzie az ujjait nézi: utánozni próbál. Sietve rátenyerelek a kezére és megrázom a fejem. Inkább megmutatom neki a Spock-féle vulkáni üdvözlést a Star Írekből. Miután áldást mondunk, nagy bejelentést teszek: - Azt hiszem, Mackenzie-nek nálam kéne laknia. Nem reagálnak. Még csak fel sem néz senki, sőt, a kés-villa sem áll meg a kezükben. Ugyanis ezt már nemegyszer felvetettem, mióta megszületett az unokahúgom. Alexandra töri meg a csendet: - Nagyon finom ez a pulyka, Anya. Jó szaftos. - Köszönöm, szívem. - Hahó! Komolyan beszélek. Pozitív női szerepmodellre van szüksége. Erre már a Sárkány is odafigyel. - És én mi a franc vagyok? Mackenzie az anyja elé csúsztatja az üveget, amely egy újabb dollárral gyarapszik. Az ünnepekre mindenki jól feltankol kis címletű bankjegyekből. - Te egy otthonülő anyuka vagy - mondom. - És ez nagyon derék dolog, nehogy félreérts. De Mackenzie-nek karrierépítő nőket is kéne

látnia. És az ég szerelmére, ne engedd, hogy a Hamupipőkét nézze! Hát milyen mintát közvetít az a film? A hősnő egy agyatlan kis punci, aki azt se tudja, hol hagyta a nyomorult cipőjét, ezért meg kell várnia, hogy az a harisnyás seggfej visszahozza neki! Basszus, hát ne szórakozzunk már! Nem tudom pontosan, mennyivel tartozom a kis szónoklatom után, ezért egy tízest nyomok Mackenzie kezébe. Mit is mondtam, hogy ebből az üvegből fogják fizetni az egyetemi tanulmányait? Hát, most már nyugodtan

le

is

doktorálhat

belőle.

Hamarosan

muszáj

lesz

megtámadnom egy ATM-automatát. Steven is bekapcsolódik. - Szerintem Alexandra tökéletes mintát ad a lányunknak. Ennél jobb nem is kell. Stevennel csúnyán elbánt az élet. És Matthew ugyanebbe a klubba akar belépni. Ilyen nincs! Alexandra rámosolyog Stevenre. - Köszönöm, szívem. - Szívesen, drágám. Egyszerre kezdünk köhécselni Matthew-val. - Papucs! Barna nyelvű! Mackenzie gyanakvóan néz ránk: nem tudja, kell-e fizetnünk, vagy sem. Alexandra is vet ránk egy szúrós pillantást. Folytatom: - Be kéne jönnie velem az irodába. Jó lenne, ha megismerkedne

Kate-tel, nem gondolod, Apa? - Ki az a Kate? - kérdi villámgyorsan anyám. Apám két falat közt válaszol. - Katherine Brooks, az új munkatársunk. Zseniális lány, és igencsak tűzrőlpattant. Drew-nak meggyűlt vele a baja, amikor belépett hozzánk. Anyám szemében remény csillan. Így nézhet Paula Deen, a tévészakácsnő egy nagy bödön disznózsírra, amelyből fenséges csemegéket lehet készíteni. - Hát, ez a Kate igazán bűbájos ifjú hölgy lehet, Drew. Esetleg elhozhatnád vacsorára. A szememet forgatom. - Kollégák vagyunk, Anya. Kate menyasszony. A vőlegénye meg egy seggfej, de ez már más történet. Fűbe harap még egy dollár. Közbeszól a nővérem: - Szerintem Anyát meglepte, hogy egy női nevet hall tőled. Mert általában csak olyanokat mondasz, hogy „a feszes seggű pincércsaj” meg „a bögyös szőke”. A megfigyelése hajszálpontos, de elengedem a fülem mellett. - A lényeg, hogy Kate baromi jó példát mutathatna Mackenzie-nek arra vonatkozóan, hogy mi mindenre lehet képes egy nő. - Csak ne lenne olyan borzalmas az ízlése, ha férfiakról van szó, teszem hozzá magamban. - Mert én büszke lennék, és azt hiszem, mindnyájan büszkék lennénk Mackenzie-re, ha csak feleolyan profi szakember válna

belőle, mint amilyen Kate. Alexandra ezen mintha meglepődne. Aztán kedvesen rám mosolyog. - A jövő héten bemehetünk Mackenzie-vel a városba. Majd összejövünk valahol ebédre és megismerkedünk a híresnevezetes Kate Brooksszal. Pár percig csöndben eszegetünk, majd ismét Alexandra szólal meg: - Apropó, Matthew, el tudnál kísérni egy jótékonysági vacsorára december második szombatján? Steven nem lesz itthon. - A nővérem most rám pillant. - Persze, megkérhetném a drága öcsikémet is, de mindannyian jól tudjuk, hogy a szombat estéit a város kurv... - a lányára pillant, majd helyesbít - ... kurtizánjaival tölti. Mielőtt Matthew válaszolhatna, Mackenzie is hozzáteszi a magáét a társalgáshoz. - Nem hiszem, hogy Matthew bácsi el tudna menni veled, Mama. Nem ér rá, mert papucs alatt nyög. Papa, miért kell a papucs alatt nyögni? Szinte még el sem hagyják a szavak a kislány angyali ajkait, amikor beindul egy szörnyű láncreakció: Matthew-nak kis híján torkán akad egy fekete olajbogyó. Kiköpi és pontosan szemen lövi vele Stevent. Steven kétrét görnyedve, kezét a szemére tapasztva azt üvölti: - Eltaláltak! Eltaláltak! - ordítja, majd közli, hogy az olajbogyó sós leve szétmarja a szaruhártyáját. Apám köhécselni kezd. George feláll és csapkodni kezdi a hátát, miközben csak úgy általánosságban mindenkinek felteszi a kérdést, hogy

alkalmazza-e a Heimlich-féle műfogást? Estelle Fisher felborítja a vörösboros poharát. A bor villámgyorsan átitatja anyám csipketerítőjét. Estelle nem mozdul, meg sem próbál közbeavatkozni, csak azt mantrázza, hogy: - Jaj, istenem! Jaj, istenem! Anyám meg rohangál, mint a fejetlen csirke, és miközben papírszalvétát keres, egyfolytában nyugtatgatja Estelle-t, hogy nincs semmi baj. Frank pedig. Frank pedig nyugodtan eszik. Alexandra röntgenszeme a káosz közepette is rezzenéstelenül ránk szegeződik. Úgy fél percig fülünket-farkunkat behúzva álljuk a sarat, aztán Matthew elgyengül. - Nem én voltam, Alexandra! Esküszöm az élő istenre, hogy nem én voltam! Gyáva féreg! Kösz, Matthew. Hadd csípje az én pucér seggemet a süvítő szél! Legalább tudom, hogy az ő oldalán soha nem vonulok hadba. De amikor a Sárkány haragos pillantása rám, és egyedül csak rám szegeződik, megbocsátok Matthew-nak. Mert ez a tekintet bármelyik pillanatban porrá égetheti az embert, és akkor nem marad belőle más, csak egy kis kupac hamu a széken. Összeszedem magam és rávillantom Alexandrára a legtündibündibb, legédesebb öcsikés mosolyomat. Nézzék már meg, hogy elértem-e a kívánt hatást! Mert ha nem, akkor kurvára halál fia vagyok. A Sárkány-féle igazságszolgáltatásról egyvalamit tudniuk kell:

villámgyors és könyörtelen. Az ember soha nem tudhatja, mikor sújt le rá, csak abban lehet biztos, hogy nem marad el. És amikor eljön a pillanat, az fájdalmas. Nagyon, nagyon fájdalmas.

12. FEJEZET

Hétfő reggel a konferenciateremben várom, hogy kezdetét vegye a megbeszélés. Itt van már mindenki. Leszámítva egyvalakit: Kate-et. Apám az órájára pillant. Ma délelőtt korán kezdődik a golfpartija, tudom, hogy türelmetlen. Megvakarom a fejemet a fülem mögött. Hol a francban lehet Kate? Végül berobog. Kabátban van, a kezéből kiesik egy rakás mappa. És borzalmasan néz ki. Persze, így is gyönyörű, mint mindig, de higgyék el egy olyan embernek, aki egy ideje árgus szemmel figyeli őt, hogy rossz napja van. Látják, milyen sápadt? És azok a sötét karikák vajon hogy másztak be a szeme alá? A zilált kontya akár szexi is lehetne, ha az egész lány nem keltene olyan. olyan beteges benyomást. Idegesen rámosolyog apámra. - Elnézést, Mr. Evans. Kicsit húzós volt ez a mai reggel. - Semmi probléma, Kate. Még csak most akartuk elkezdeni. Miközben apám eldarálja a közlendőit, le sem veszem a szememet Kate-ről. Ő viszont egyszer sem néz rám. - Kate, itt vannak magánál azok a Pharmatab-előrejelzések? Kate múlt heti ügyletéről van szó, amelyikről apám Szarzsák Billynek is mesélt. Kate felemeli a fejét, és úgy néz a nagy, kerek szemével, mint a kocsi reflektorfényétől elvakított őzike. Nincsenek nála

az előrejelzések. - Az előrejelzések. ööö, azt hiszem. Előredőlök, és bejelentem: - Nálam vannak. Kate a múlt héten ideadta az anyagot, hogy nézzem át. De otthon felejtettem. Eljuttatom hozzád, amint tudom, Apa. - Apám bólint, Kate pedig megkönnyebbülten lehunyja a szemét. A megbeszélés után lassan kivonul a nép. Odalépek Kate mellé. - Szia. A kezében lévő mappákra pillant, és megigazítja a karján a kabátját. - Köszönöm, hogy kisegítettél, Drew. Nagyon rendes volt tőled. Igen, tudom, mit mondtam a minap: hogy végeztem vele. De nem gondoltam komolyan. Az a duma a seggemből jött, így engedtem ki a szexuális frusztráció gőzét. És önök ezt nagyon jól tudják. Mit gondolnak, tudja Kate is? És vajon érdekli, vagy magasról leszarja? - Hébe-hóba muszáj egy kicsit rendesnek lennem. Csak hogy ne lankadjon az éberséged. - Kate nem viszonozza halovány mosolyomat. És még mindig nem nézett rám, a kurva életbe! Hát mi baja van? Hevesen kalapál a szívem, miközben végigzongorázom a lehetőségeket. Talán beteg? Vagy az anyjával történt valami? Netán kirabolták azon a rohadt metrón? Kate bemegy az irodájába és becsukja az orrom előtt az ajtót. Hát ezért kerültek a férfiak szopóágra, emberek! Vajon mikor adta Isten Évának azt a plusz egy bordát? Adhatott volna nekünk is valami extrát. Mondjuk, a telepátia képességét. Egyszer anyám a fülem hallatára azt mondta apámnak, hogy nem kell elmagyaráznia, miért haragszik rá, mert ha apám nem tudja magától,

hogy mit vétett, akkor nem is sajnálja igazán. De hát mi a túrót jelent ez egyáltalán? Hölgyeim, elárulok egy titkot: nem tudunk olvasni a gondolataikban. És hogy őszinte legyek, a magam részéről nem is tudom, hogy akarok-e. Mert a női agy elég ijesztő hely. A férfiak nemigen hagynak kétséget afelől, hogy mit akarnak. Hogy te mekkora fasz vagy! Megdugtad a barátnőmet! Kinyírtad a kutyámat! Gyűlöllek! Egyenes, világos beszéd, mentes minden kétértelműségtől. Néha ti is

megpróbálhatnátok, lányok. Egy lépéssel közelebb

kerülhetnénk a világbékéhez. Elhátrálok Kate ajtajától. Úgy néz ki, nem tudom meg egyhamar, mi az ábra. Később egy kávézóban ülök Matthew-val, és ott hever előttem egy érintetlen szendvics. - Alexandra megtalált már? Matthew a hálaadáskor lezajlott szörnyű eseményekre gondol, ha netán elfelejtették volna. Bólintok. - Tegnap jött a hívás. Úgy néz ki, jelentkeztem a jövő hónapra önkéntesnek a Manhattani Geriátriai Társasághoz. - Lehetett volna rosszabb is. - Aligha. Emlékszel Steven nagynénjére, Bernadette nénire? Az öregasszonyok valahogy buknak rám. Méghozzá nem azon a szinten, hogy megdörzsölik a pofimat és megveregetik a buksimat, hanem igazi, seggmarkolászós, fütyifogdosós, „Told már be a kerekes székemet a takarítószertárba egy kis etyepetyére!” típusú rám bukásról van szó.

Kurvára zavaró, annyit mondhatok. Matthew szétröhögi az agyát. Kösz az együttérző gesztust, cimbora! Az ajtó fölötti csengő hangjára felkapom a fejem és átvillan az agyamon, hogy az Úr talán mégsem gyűlöl engem. Ugyanis maga Billy „Seggarc” Warren lép be a kávézóba. Máskor véget vetne a jókedvemnek, ha meglátnám a pofáját, most viszont pont ez a farok kell nekem. Kedves leszek hozzá. Odamegyek hozzá! - Helló, ember! A szemét forgatja. - Mi van? - Figyelj, Billy, csak érdeklődnék, hogy Kate-tel minden oké? - Kate-hez neked kurvára semmi közöd! - közli acsarkodva. Ha kérhetném, vegyük jegyzőkönyvbe, hogy én igyekszem. Ő meg egy faszkalap. Vajon miért nem lepődtem meg? - Értem, mire gondolsz. De Kate ma reggel nem nézett ki valami jól. Tudod esetleg, hogy miért? - Kate nagylány, tud vigyázni magára. És szokott is. - Miről beszélsz? És ekkor leesik, hogy mi az ábra. Arcomba csap a felismerés, mint egy vödör jéghideg víz. - Csináltál vele valamit? Billy nem felel. Viszont leszegi a fejét. Úgyhogy már nem is kell mondania semmit. Megmarkolom az ingét és kiegyenesítem. Máris ott terem Matthew: azt mondja, higgadjak le. Épp csak egy kicsit megrázom a rohadékot.

- Kérdeztem valamit, te faszszopó! Csináltál valamit Kate-tel? Azt mondja, vegyem le róla a kezét, mire én még jobban megrázom. - Felelj! - Szakítottunk! Szakítottunk, érted, bazmeg? Most azt akarja mondani, hogy ő szakított Kate-tel? Lerázza magáról a kezemet, és jól mellbe taszít. Én meg hagyom. Kisimítja az ingét és dühösen néz, de én csak állok döbbenten. Megböki a mellkasomat. - Most elhúztam. Ha még egyszer hozzám érsz, kifekszel, te faszfej! Azzal távozik. Matthew egy darabig néz utána, aztán hozzám fordul. - Drew, mi volt ez az egész? Tíz év - sőt, majdnem tizenegy. Kate ennyi ideig szerette. Legalábbis ezt mondta. Tíz évig, a rohadt életbe! És Billy most dobta. A picsába! - Mennem kell. - De hát még ott a szendvicsed! - Matthew-nál a kaja nem tréfadolog. - A tiéd - mondom. - Nekem vissza kell mennem az irodába. És már sprintelek is ki az ajtón. Indulok. Persze, úgyis tudják, hova indulok. Kate ajtaja még mindig be van csukva. De én nem kopogok, csak szép csöndben benyitok. Az asztalánál ül. És sír.

Rúgta már hasba önöket ló? Engem sem. De most már tudom, milyen érzés lehet. Olyan kicsinek látszik az íróasztal mögött. Fiatalnak, sebezhetőnek, és. és elveszettnek. Halk, visszafogott a hangom: - Szia. Kate meglepetten pillant fel, majd megköszörüli a torkát, letörölgeti a könnyeit és megpróbálja összeszedni magát. - Mire van szükséged, Drew? Nem akarom zavarba hozni, ezért úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy nedvesen csillog az arca. - Azt az anyagot kerestem. - kezdem, majd lassan közelebb lépek. A szemedbe ment valami? Veszi a lapot, és még egyszer megtörli a szemét. - Igen, talán egy szempilla. - Megnézhetem? Az ilyesmi veszélyes lehet, ha nem kezelik. A nap folyamán először találkozik a tekintetünk. Olyan a szeme, mint két csillogó víztükrű tó. - Oké - mondja, majd feláll. Az ablakhoz vezetem, és gyengéden a két kezembe fogom az arcát. A gyönyörű, könnyáztatta arcát. Még soha nem égtem úgy a vágytól, hogy fizikailag kárt tegyek valakiben, mint most. Billy Warren a kiszemelt áldozat, és biztosra veszem, hogy Matthew szívesen segítene elásni a maradványait a hátsó kertben. Letörlöm Kate könnyeit a két hüvelykujjammal. - Megvan! Rám mosolyog, de közben újra könnybe lábad a szeme.

- Kösz. Eddig tudtam megjátszani magam. Magamhoz vonom Kate- et, ő pedig hagyja. Átkarolom, és simogatni kezdem a haját. - Akarod, hogy beszéljek vele? Én vagyok. én vagyok az oka? El tudom képzelni, hogy a gennyláda nem volt boldog, amikor a múlt héten tetten ért minket Kate irodájában, hiszen Kate, ugye, úgy nézett ki, mint akit éppen megdugtak. És nem, nem bolondultam meg: az hiányzik a legkevésbé, hogy Kate az én segítségemmel újra összejöjjön azzal a görénnyel. De hát az isten verje meg, belehalok, ha így szenved! Egyenként törölgetem le a könnyeit. Belenevet a mellkasomba. A hangjából ítélve kesernyés ez a kacaj. - Nem te vagy az oka, hanem én - mondja, majd felemeli a fejét, és szomorkásan rám mosolyog. - Nem vagyok már ugyanaz a lány, mint akibe beleszeretett. Nem lehetett könnyű ezt a dumát végighallgatnia. Ez a férfiak legrégibb trükkje: a hibáztatós játszma. „Nem velem van a baj, szívem, hanem veled!” Kate megrázza a fejét. - Összepakolta a cuccait és szombaton elköltözött. Azt mondta, jobb a gyors, egyértelmű szakítás. Dee-Dee-nél lakik, amíg nem talál magának új helyet. Kate az ablak felé pillant, majd csüggedten felsóhajt. - Azt hiszem, egy ideje már érett a dolog. Nem mondhatnám, hogy sokkolt. Hiszen sokáig a tanulásra koncentráltam, aztán meg a munkára, és minden más háttérbe szorult. Már nem adtam meg. nem tudtam

megadni Billynek azt, amire szüksége van. - Csak hát. - folytatja kis szünet után - csak hát Billy fogta a kezemet apám temetésén. Ő tanított meg botváltóval vezetni, ő győzött meg róla, hogy nyugodtan énekelhetek mások előtt, mert nem vagyok annyira gáz. Billy segített kitölteni a jelentkezési lapot, amikor egyetemre mentem, és ő bontotta fel az értesítőt is, amelyben közölték, hogy fel vagyok véve, mert én úgy izgultam, hogy nem mertem megnézni. Aztán, amikor az MBA-met csináltam, háromféle munkát is vállalt, hogy nekem ne kelljen dolgoznom. Billy ott volt a diplomaosztómon, és velem tartott New Yorkba. Mindig is főszerepet játszott az életemben. Nem is tudom, mi lesz velem nélküle. Lám, ilyenek a nők! Ne vegyék sértésnek, hölgyeim, de Kate fel sem fogja, mit beszél. Mert amiket felsorolt, azok az ő eredményei. Ő állta ki a próbatételeket, Szarzsák Billy csak felült mellé a bakra, amikor ment a szekér. Meghúzódott a háttérben, mint a tapéta. Márpedig a tapéta bármikor lecserélhető. Lehet, hogy más lesz a fal színe, de attól az még ugyanaz a szoba marad. - Én tudom, mi lesz veled - mondom. - Az lesz, hogy te leszel Kate Brooks, a rendkívüli képességű befektetési bankár. Okos vagy, szellemes, makacs, és gyönyörű is vagy, meg. meg egyszerűen tökéletes. És nélküle is az leszel. Egy kis ideig nézzük egymást, aztán a karjaimba zárom, amíg alábbhagy a könnyzápor. - Köszönöm, Drew - suttogja ekkor fojtott hangon Kate. Szívesen, máskor is.

Csak késő este, a hűs ágyneműtől körülölelve döbbenek rá, hogy mi következik a mai nap történéseiből. Egyébként meztelenül alszom. Önöknek is ki kéne próbálniuk. Aki még nem aludt meztelenül, az nem is élt. De ezt csak úgy mellesleg mondom. Szóval, a pofonegyszerű tény, ami csak most esett le nekem, a következő: Kate Brooks egyedülálló. Szabad, elérhető. Az egyetlen igazi akadály, amely közte és köztem, illetve az irodai kanapém között tornyosult, éppen lábon lőtte magát. Szent szar! Így érezhette magát Superman, amikor visszaforgatta az idő kerekét és kihúzta Loist a kocsiból. Most én is megcsinálhatom ugyanazt még egyszer. Kapok egy második esélyt, újra kezdődik a visszaszámlálás. Összekulcsolom a kezem a tarkómon, és olyan széles, olyan derűs mosollyal hanyatlok a párnámra, amilyet még nem láttak. Alig várom a holnapot. Négy napja tudtam meg, hogy az a gyökér szakított Kate-tel. Három napja Kate már hasonlított önmagára, amikor bejött dolgozni. Gyakorlatilag úgy tűnt, hogy túllépett azon az idiótán. Csakhogy Mackenzie megfázott, így Alexandra kénytelen volt áttenni az ebédünket a jövő hétre. Persze, Kate hétvégi megpróbáltatásai után alighanem így a legjobb. Hát, igen. Azért felhívnám a figyelmüket egy apróságra: tizenkét napja nem dugtam. Tizenkét napja! Az annyi, mint kétszáznyolcvannyolc szexmentes óra. Hogy hány

perc, azt inkább ki sem számolom, mert nagyon nyomasztó lenne. Emlékeznek még arra, hogy Drew tutira begolyózik, ha mindig csak a meló van és sosem hagyják játszani? Szóval ennyi idő alatt Drew-ból gyakorlatilag pszichopata lesz, értem? Egy amatőr szerint talán nem olyan hosszú idő ez a tizenkét nap, a magamfajtának viszont valóságos rekord, basszus! Ilyen aszályos időszakot 2002 januárjában éltem át utoljára, amikor New Yorkot és környékét hatvancentis hótakaró borította. Az utakon csak hatósági járművek közlekedhettek, így otthon ragadtam a szüleimmel a tetőlakásban. És akkor tizenhét éves voltam! Márpedig ha az embernek a lenge szellőre is feláll a farka, akkor az a néhány nap egy örökkévalóságnak tűnik. Annyi időt töltöttem a fürdőszobában, hogy anyám már valami vírusra gyanakodott. Végül a hetedik napon nem bírtam tovább és az elemekkel dacolva elgyalogoltam Rebecca Whitehouse-hoz. Az északmanhattani társasház takarítószer-tárolójában hemperegtünk, mint a nyulak. Rebecca kedves lány volt. Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ismét zuhany alatti rejszolásra vagyok kárhoztatva. És ez megalázó: mocskosnak érzem magam tőle. Nem mintha bármi gond lenne azzal, persze, ha az ember reggel ráránt, hogy jól induljon a nap. Pláne, ha családi ünnep miatt kénytelen volt kihagyni a szokásos szombat esti üzekedést. Nade hogy az legyen a kizárólagos örömforrás? Az már. az már szomorú. Hogy mi az oka a hosszúra nyúlt szexuális éhínségnek? Kate- re mutat vádló ujjam. Igen, ő a hibás.

Úgy néz ki, lelkiismeretet növesztettem. Nem tudom, mikor történt, hogyan történt, csak azt tudom, hogy nem vagyok tőle boldog. Ha tehetném, lecsapnám azt a Beszélő Tücsköt, mint egy csótányt, mert annyit is ér. Mert tudják, ahogy a homároknak megvan az a „buziradar” néven ismert képessége, hogy felismerik egymást, úgy én is egy kilométerről kiszúrom a frissen lapátra került nőket. Akik könnyű prédát jelentenek, mert elég, ha az ember ekézi egy kicsit az exüket, hogy mekkora idióta, és máris szinte könyörögnek, hogy: „Dugj meg!” És Kate, ugye, immár beletartozik az említett csoportba. Tehát tuti a buli, jól mondom? Nem mondom jól. Mert ha ez eszembe jut, egyből felüti randa csótányfejét a Beszélő Tücsök, mint a Pinokkióban. Nem tudom rászánni magam, hogy lépjek. Vérszomjas ragadozónak érezném magam, ha megtenném. Hogy frissek-e még Kate sebei vagy sem, azt nehéz eldönteni. Látszólag begyógyultak már, de hát sose tudhatja az ember. Lehet, hogy csak jól leplezi a fájdalmát. És ha szenved, ha sebezhető, akkor jobb, ha várok, mert én nem így akarom őt. Azt akarom, hogy amikor megtörténik köztünk a dolog, akkor leszaggassa rólam a ruhát, meg saját magáról is, ha már itt tartunk, mert egy másodpercig sem tud már várni, annyira ki van éhezve arra, hogy megdöngessem. Azt akarom, hogy nyögve-nyöszörögve ejtse ki a száján a nevemet, és sikítson a kéjtől. A francba is, már megint itt tartok! Már megint szobormerev lett a farkam a puszta gondolatra.

Nagy szarban vagyok: Kate-et nem dughatom meg, mást pedig nem akarok megdugni. Ez az én személyes „viharzónám”, amikor minden összejön, tudják, mint a filmben. Megmondtam, hogy azt fogom kapni, amit érdemlek. Most boldogok? Lekapcsolom az irodámban a villanyt, és átmegyek Kate-hez. Nem vesz észre rögtön, ezért karba tett kézzel az ajtófélfának dőlök, és nézem őt. Kibontott hajjal, az asztala felé hajolva nézi a számítógépét. És közben énekel: Nincs több kocsmázás, Nincs több csajozás, Abbahagynám, És még csak meg se bánnám, Ha te lennél a szívem hölgye, Megérteném, Milyen az, mikor valami tényleg az enyém, Akkor szívesen lennék jó ember én... Tényleg remek hangja van. És ahogy az asztal felé hajol. Legszívesebben odamennék és hátulról. Te jó ég! Na mindegy. Csak kínzom itt magam. - Rihanna egy percig sem ülhet nyugodtan a babérjain - szólalok meg. Kate felnéz és széles, zavart vigyor ül ki az arcára. - Miattam ne hagyd abba - biztatom. - Élveztem a műsort. - Nagyon vicces. A műsornak vége. - Gyere - hívom a begörbített ujjammal. - Most kidoblak innen. Péntek este van, tizenegy elmúlt, és még nem is vacsoráztál. Tudok egy

helyet. Meghívlak. Baromi jó a pulykás klubszendvicsük. Kate kikapcsolja a gépet és fogja a táskáját. - Óóó, az a kedvencem! - Igen, tudom. Lecsapunk egy asztalra a bárban és rendelünk. A pincérnő kihozza az italunkat. Kate óvatosan kortyol a margarita koktélból, amit kértem neki. - Mmm - élvezkedik. - Pont erre van most szükségem. Mondtam, hogy ebben jó vagyok, emlékeznek még? Bárkiről megmondom, mit iszik. Pár percig kellemesen eldumálunk, aztán. nézzék csak! Kate szeme akkorára kerekedik, mint két csészealj, és lebukik az asztal alá. Körülnézek. Mi a franc ez? Én is bekukucskálok az asztal alá. - Mit csinálsz? Szemmel láthatóan pánikol. - Itt van Billy! Fönt, a táncparkett fölötti galérián! És nincs egyedül. - Felemelném a fejemet, de rám kiált: - Ne nézz oda! Jézusom! Ez tiszta röhej. Ennyit arról, hogy túllépett azon a faszkalapon. - Csak azért, mert. mert nem láthat meg így. Ezzel egy kicsit összezavar. - Miről beszélsz? Hiszen remekül nézel ki. - Ő mindig remekül néz ki. - Úgy értem, hogy ebben a ruhában. Azt mondta, nem valami vonzó, hogy ilyen ambiciózus vagyok. Részben ezért döntött úgy, hogy

szakít velem. Mert. Szóval, azt mondta, hogy. hogy túl férfias vagyok. Basszus, ez valami rossz vicc! Férfias én vagyok, meg Hillary Clinton. Kate Brooksnak viszont egyetlen porcikája sem férfias. Abszolút nőből van, higgyék el. De én tudom, mire játszott a gennyláda. Arról van szó, hogy Kate intelligens, szókimondó, ambiciózus lány, és sok férfi, például a mi szarcsimbók barátunk, nem tud mit kezdeni egy ilyen nővel. Ezért visszájára fordítja a dolgot, és úgy csinál, mintha ezek taszító, szégyellni való tulajdonságok lennének. A picsába! Kézen fogom Kate-et, kirángatom az asztal alól, és a táncparkett felé vezetem. Sietve körülnéz. - Mit csinálsz? - Visszaadom a méltóságodat. Útközben több emberrel is összeütközöm, és megbolygatom egy kicsit a táncparkett rendjét, hogy Szarzsák Billy biztosan észrevegyen minket. - És ha visszakaptad - folytatom -, Billy Warren csókolgatni fogja a lábad nyomát, a seggedet, meg bármely más testrészedet, hogy menj vissza hozzá. Kate megpróbálja kiszabadítani a kezét. - Nem, Drew, ez nem igazán. Szembefordulok vele, és átkarolom a derekát. - Bízz bennem, Kate. - Olyan közel állunk egymáshoz, hogy látom a szemében a tűhegynyi zöld pöttyöket. Mi a faszért csinálom ezt már megint? - Én férfi vagyok - mondom neki -, és tudom, hogy működik az

agyunk. Hidd el, nincs férfi, aki jó szemmel nézné, hogy a lány, aki az övé volt, mással van. Hagyd, hogy vezesselek. Kate nem felel. Csak felemeli a kezét, és a nyakam köré fonja a karját. Szinte eggyé olvadunk: a mellkasunk, a hasunk, a combunk. Kész gyötrelem. Kifinomult, kéjes agónia. A hüvelykujjam mintha önálló életre kelne: lassan köröket rajzol Kate derekára. Örvénylik körülöttünk a zene, de engem nem az zsongít el, és nem is az ital, hanem Kate hozzám simuló teste. Próbálok nem tudomást venni arról, hogy ezt a testet mintha csak rám öntötték volna, próbálom emlékezetembe idézni nemes szándékaimat. Fel kéne néznem a galériára, hogy lát-e minket a szarzsák, de nem nézek fel. Mert belefeledkezem Kate szemébe. Lehet, hogy csak érzékcsalódás, de esküszöm, a vágy jeleit vélem felfedezni abban a gyönyörű, mélybarna szempárban. A pőre, leplezetlen, kínzó vágy jeleit. Közelebb hajolok, és próbaképpen az orrához dörgölöm az orromat. De nem magam miatt, tényleg. Nem, nem azért, mert így juthatok a legközelebb a mennyországhoz. Érte csinálom az egészet. Ez is része a nagyszabású tervnek. Hogy visszakaphassa a gennyládát, aki nem érdemli meg őt. Lágyan a szájára tapad a szám. Először puha, szinte porhanyós az ajka, aztán összeolvad az enyémmel. Ekkor kezdem elveszíteni a fejem. Kate kinyitja a száját, és a nyelvem lassan besiklik a résen, majd egyre jobban, egyre intenzívebben, egyre gyorsabban mozog, mint a lezúduló hullámvasút. Már el is felejtettem, milyen fenséges az íze. Dekadens, mint a

legfinomabb csokoládé. Bűnbe visz. Most más, mint az eddigi csókolózásaink alkalmával. Jobb. Mert most nincs mögötte harag, nincs mögötte frusztráció, bűntudat, bizonyítási kényszer. Ez most egy ráérős, lusta, bágyatag, és kurvára kifinomult csók. Végül elválik egymástól a szánk, és felnézve még éppen elcsípem a megsemmisült Billy Warren tekintetét, mielőtt beleolvad a tömegbe. Aztán ismét Kate-hez fordulok, és a homlokához érintem a homlokomat. Összekeveredik a leheletünk: én zihálok, ő csak egy kicsit piheg. - Működött a dolog - mondom. - Mi? Érzem, hogy a tarkómat borító pihékkel játszadoznak az ujjai. Aztán elfúló hangon, kiéhezetten megszólal: - Drew, megtennéd, hogy.? Akarod.? - Bármit, Kate. Kérj bármit, és én megteszem. Szétnyílnak az ajkai, és rám szegeződik a tekintete. - Megtennéd, hogy. megcsókolsz még egyszer? Köszönöm, Uram! Te meg, Beszélő Tücsök, húzzál a francba!

13. FEJEZET

A hazaúthoz igazából kaszkadőrre lenne szükségem. A szám Kate szájára tapad és közben kétségbeesetten próbálok úgy vezetni, hogy élve hazaérjünk. Kate lovaglóülésben ül az ölemben és a nyakamat csókolgatva, a fülemet nyalogatva szép lassan az őrületbe kerget. Fél kézzel fogom a kormányt, a másik kezem pedig kettőnk közé ékelődik: végigsiklik a hasán, a nyakán, meg a hibátlan keblein, amelyek a félig

kigombolt blúzából kikandikálva incselkednek velem. Ezt ne próbáljátok ki otthon, gyerekek! Kate szoknyája felgyűrődik a combjára, ahogy a cövekként meredező farkamhoz dörzsöli magát. Olyan izgató, hogy az akaraterőm utolsó morzsáit is össze kell szednem, nehogy fennakadjon a szemem. Vadul csókolgatom Kate-et, és közben az utat lesem a válla fölött. Ő pedig le-fel siklik rajtam, és én kis híján elsülök. A kibaszott kurva úristenit! Ilyen jót még nem hetyegtem „szárazon.” Önuralom, önmérséklet? Tőlük már rég elbúcsúztam. Végül behajtok a parkológarázsba, beállok az első szabad helyre, és kivonszolom magunkat a kocsiból. A kezem Kate fenekét markolja, Kate lába a derekamra fonódik. Így viszem el a liftig, és közben vad táncot jár a szánk, a nyelvünk. Nem zártam be a kocsimat. Szerintem még csak be sem csuktam az ajtót. De leszarom. Felőlem vihetik. Most fontosabb dolgom van. Bebotorkálok a liftbe, megnyomom a legfelső szint gombját, majd a fülke falához nyomom Kate-et, és úgy döfködöm, ahogy már régóta szerettem volna. Ő pedig hosszan, mélyen belenyög a számba. Tisztára, mint az a jelenet a Végzetes vonzerőből, csak ebben nincs semmi hátborzongató. Az ajtónál fél kézzel tapogatom ki a zárat, a másikkal pedig Kate-et szorítom magamhoz. Kate-et, aki a fülemet harapdálja, és azt suttogja: - Siess, Drew! Ha nem fordulna el egyből a zárban a kulcs, berúgnám azt a kurva

ajtót. Bezuhanunk a kéglimbe. Becsukom a lábammal az ajtót, majd lehámozom magamról Kate lábait. Mennyei érzés, ahogy a gatyámat súrolva lecsúszik a lábfeje a padlóra. Szabaddá kell tennem a kezemet. A szánk még mindig összetapad, amikor dolgozni kezdek a blúza még begombolt gombjain. Kate nem olyan ügyes, mint én - vagy csak türelmetlen. Belemarkol az ingembe és megrántja. Szanaszét szóródnak a padlón a gombok. Feltépte az ingemet. Na, mit szólnak? Ennyire be van indulva! Szétpattintom a melltartója kapcsát. Az ilyesminek nagy szakértője vagyok. Az isten áldja meg az elöl kapcsos melltartó feltalálóját! Kate ajka most elválik az enyémtől, a két tenyere pedig bejárja a mellkasomat, majd a hasamat. A szeme ámulva követi az ujjai útját. Én pedig a saját ujjaimat figyelem, amelyek leheletfinoman végigsiklanak a kulcscsontján, átférkőznek a két hibátlan melle között, majd átkelnek azon az imádni való völgyön, és megpihennek a derekán. - Istenem, Drew! Te olyan. - Gyönyörű vagy - fejezem be helyette. Megint magamhoz vonom, átkarolom, majd a kanapé felé hátrálva felemelem a lábait a padlóról. Amikor táncoltunk, azt mondtam, hogy az maga volt a mennyország? Hát, tévedtem. Mert a mennyország az, amikor hozzám ér a csupasz keble. Basszuskulcs, az maga a paradicsom! Végigcsókolgatom az állát, majd a zsenge nyakát szopogatom. Imádom Kate nyakát, és a torkában rezgő hangokból ítélve ő is imádja, amit csinálok. Hátradőlök a kanapén. A felsőteste a testemen nyugszik, összezárt lába a széttárt térdem közé ékelődik. Magához vonja az

ajkamat még egy csókra, majd feláll, és hátralép. Kifulladva bámuljuk egymást:

gyakorlatilag támadást

intézünk egymás ellen a szemünkkel. Kate az ajkába harap, és eltűnik a két keze a háta mögött. Cipzár zaját hallom, majd lassan lecsúszik a szoknyája a padlóra. Életemben nem láttam még semmit, ami ennyire szexi lett volna. Kate fekete, csipkés franciabugyiban, kigombolt fehér blúzban és magas sarkú cipőben áll előttem. Duzzadt az ajka, kipirult az arca, borzas a kezem nyomát viselő haja. Mennyei látványt nyújt. Igen, egy igazi istennő! És ahogy rám néz, attól kis híján itt és most elmegyek. A tárcámért nyúlok. Előveszem a kotont, és leteszem a hozzám legközelebbi ülőpárnára. Kate kilép a szoknyájából, és elindul felém. még mindig magassarkúban! Magasságos Jézus Krisztus! A lábaim közé térdel és kigombolja a nadrágomat. Lángoló tekintete továbbra is rám szegeződik. Feltolom magam hídba, ő pedig lehámozza rólam a gatyát meg a bokszeralsót. Lejjebb vándorol a tekintete, szemügyre veszi a büszkén, kőkeményen, harcra készen égnek meredő farkamat meg a többit. Hagyom, hadd gyönyörködjön, nem vagyok szégyenlős típus. De amikor ördögi mosoly ül ki az arcára, és a fütykösöm felé hajol, elkapom, és visszahúzom a száját a számhoz. Nem tudom, mit forgatott a fejében - illetve azért nagyjából sejtem -, de ha nem hatolok belé záros határidőn belül, alighanem meghalok. Megemelem a derekát. Közrefog a két térde. Fél kézzel tartom a

súlyát, a másikkal pedig arrébb tuszkolom a lábai közül a csipkebugyit. Belemártom két ujjamat. Te jó ég! Ő is harcra kész. Tövig benyomom az ujjaimat, és mindketten hangosan felnyögünk. Kate totál nedves. és tűzforró. Olvadozik az ujjaim alatt, és lehunyom a szemem a gondolatra, hogy milyen hihetetlen érzés lesz, amikor már a farkam mozog ott bent. Kibe jár a két ujjam, és Kate elkezd lovagolni rajtuk, miközben nyöszörögve-nyögve-zihálva a nevemet mondogatja. Zene füleimnek. Nem bírom tovább. Fogom az óvszeres tasakot és feltépem a fogammal. Amikor elkezdem ráhúzni a farkamra a kotont, Kate feltérdel, majd ellöki a kezemet és befejezi helyettem a műveletet. Magasságos Jézus Krisztus! A csipkebugyiját cibálom. Azt akarom, hogy anyaszült meztelen legyen, hogy ne álljon utamba semmi. Reccsen, majd pattan az alsónemű: letéptem róla. Hívogatnak a sötét, göndör fürtjei, a fényes ajkai, és én esküszöm az élő istenre, hogy később annyi figyelmet fogok szentelni nekik, amennyit érdemelnek. Most viszont nem tudok tovább várni. Belenézek a szemébe. A sötét, étcsokoládé színű szemébe, amely már első látásra mágnesként vonzott. Káprázatos... Lassan lejjebb ereszkedik és rám ül. Egy pillanatig egyikünk sem mozdul. És nem is veszünk levegőt. Feszes a nyílás. A picsába! A gumin keresztül is érzem, ahogy tágul a fala. Úgy suttogom a nevét, mint egy imát: - Kate!

A két kezembe veszem az arcát, és magamhoz húzom. Nem tudom megállni, hogy meg ne csókoljam. Megemelkedik az alteste, majd amikor már majdnem kicsusszanok belőle, szép lassan lesiklik rajtam, és újra magába fogad. Szentséges isten! Soha életemben nem volt még ilyen jó semmi. A két kezem most a csípőjét markolássza, segítek, hogy egyenletes tempóban tudjon lovagolni a farkamon. Tátott szájjal, zihálva csókolózunk. Feljebb tolom magam, majdnem ülő helyzetbe, mert tudom, hogy jobb lesz neki, ha nagyobb nyomás nehezedik a csiklójára. És nem tévedek: máris intenzívebben jár le-fel a csípője, amelybe már igencsak belevájnak az ujjaim. A nyakát csókolgatom, majd fejemet oldalt fordítva megkeresem a nyelvemmel a kemény mellbimbóját. A számba veszem, szopogatom, körbejárom a nyelvemmel, mire ő belemarkol a hajamba, és felnyög. Nem bírom már sokáig visszatartani. Azok után, hogy ennyi ideig vártam, és majd belehaltam, egyszerűen nem megy. Megvetem a lábamat a padlón, és vadul döfködni kezdem Kate- et, miközben nem kevésbé vadul rángatom lefelé a csípőjét. Ez maga a boldogság! Kőkemény, mélyre hatoló, nedves mámor. Bárcsak sose lenne vége! Kate hátraveti a fejét, és még hangosabban nyög. - Igen, igen! Drew. Amikor éppen nem káromkodom, a nevét mondogatom. Egyikünk sincs észnél, az önkontrollunknak annyi. Mert ez olyan kibaszott jó! Kate most már sikítva mondja ki a nevemet, és ebből tudom, hogy élvez.

Istenem, imádom a hangját! Aztán egyszer csak mindenütt összeszűkül: a puncija a farkamat, a lába a combomat, a keze a vállamat szorítja. Feszes, merev minden tagja. És e pillanatban elmegyek én is. - Kate, Kate. Bassza meg! Kate.! Lankadatlanul döfködöm, majd hosszan, nagy robajjal elélvezek. Átjárja a testemet a fehéren izzó gyönyör. Soha nem éreztem még ehhez foghatót. A fejem a kanapé támlájára hanyatlik. Miután abbamarad a görcsös rángás, Kate köré fonódik a karom. A mellkasa a mellkasomhoz préselődik, a feje a nyakamhoz. Érzem, hogy a szívverése kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. Aztán halk, elégedett kacajt hallok. - Istenem, ez olyan. Ez olyan. Erre már én is elmosolyodom. - Tudom. Tudom, hogy ez felért egy földrengéssel, akkorával, hogy rá se fér a Richter-skálára. Ekkora földindulás után nyomtalanul eltűnik egy kisebb szigetország. A haját cirógatom. Baromi puha. Odahajolok és újra megcsókolom. Ez fantasztikus! Micsoda éjszaka! Azt hiszem, jó eséllyel pályázik az „életem legjobb éjszakája” büszke címre. És még csak most kezdődött. A rám fonódó Kate elsikkantja magát, amikor felállok, és elindulok vele a hálószoba felé. Még soha nem vittem be a hálószobámba egyetlen nőt sem. Nálam

ez szabály. Egy alkalomra felszedett csajoknak semmi keresnivalójuk a lakásomban. Hogy tudja-e közülük valaki, hol lakom? Ha van köztük pszichopata, aki szeret mások ablaka alatt ólálkodni, akkor igen. Kate-et viszont gondolkodás nélkül lehelyezem az ágyam kellős közepére. Térden állva figyeli, ahogy leveszem a gomb nélküli ingemet, és megszabadulok a használt kotontól. Mosolyogva az ajkába harap, majd ő is kibújik a blúzából, amely még ott fityeg a két karján. Ja, és a magassarkúja is rajta van még. Szép látvány. Nagyon, nagyon szép. Odamászom hozzá és most már ketten térdepelünk az ágy közepén. Két kezembe fogom az arcát, és hosszan, forrón megcsókolom. Máris készen állok az újabb akcióra: a hasát bökdösi a sziklaszilárd fütykösöm. De ezt most szép komótosan akarom csinálni. Hónapokig csodáltam Kate testét, úgyhogy most közvetlen közelről, személyesen fogom felfedezni minden porcikáját. Előrehajolok és hanyatt döntöm. Szétterül a párnámon a haja. Úgy néz ki, mint valami mesebeli manó, mint valami pogány szexistenség a római mondakörből. Vagy mint egy tehetséges pornószínésznő. Magától értetődően nyílik szét a két térde, én pedig elhelyezkedem köztük. Te jó ég, máris nedves! Érzem, mert feltolja magát, és a hasamhoz dörgölőzik. Némán könyörög, hogy még, még! Végigcsókolgatom a nyakát, a kulcscsontját, és máris a két szemcsés mellbimbójával nézek farkasszemet. Kate a lapockámat masszírozza, miközben én körbenyalom az egyik félhomályos, rózsaszín dudort. Szapora, izgatott a légzése. Gyorsan megnyalom a cicije hegyét, mire ő

felnyög: a nevem szalad ki a száján. Válaszul rácuppanok a mellbimbójára, és jól megszívom. Pár percig felváltva nyalogatom, szopogatom, vakargatom a parányi hegycsúcsot. Kate reakciója olyan zabolátlan, ösztönös, mondhatni állatias, hogy kénytelen vagyok kitüntető figyelmemben részesíteni a másik cicijét, a másik gyönyörűséget is. Amikor még lejjebb vándorol a szám, Kate már vonaglik alattam: valósággal bakol, mint a ló, és hozzám dörgölőzik mindenhol, ahol ér. Szégyentelenül. És ez csodálatos. Ugyanakkor, bár eszméletlenül kívánom őt, és eszméletlen jó, hogy hozzám dörgölőzik, abszolút ura vagyok önmagamnak és a helyzetnek. Van valami, amit már alig várok: mióta a Howie’s bárban iszogattunk, egyfolytában erről álmodozom. Most hozzáfogok: nyomvonalat húzok a nyelvemmel a hasa közepén, felülről lefelé haladva, majd egy kicsivel hátrébb mászom, leveszem a cipőjét, és a combja belső oldalára is nyalok egy csíkot. Máris ott van az orrom előtt a célpont: a szépen nyírt, rendezett, sötét folt, a göndör szőrszálak alkotta, sűrű bozót. Kate takarosan rövidre van borotválva, és a kis, fekete rengeteget selyemsima

bőr

veszi körül.

Ezt onnan tudom,

hogy éppen

körbeharapdálom a szépen fazonírozott kis háromszöget. A pasik imádják a majdnem csupasz puncit, és ennek semmi köze a serdületlen lánykákról való perverz fantáziáláshoz: egyszerűen arról van szó, hogy ha egy nő ott majdnem kopasz, az olyan. olyan huncut, pimasz dolog. És roppant izgató. Odadörgölöm az orromat a szúrós kis szőrpamacshoz, és belélegzem

a szagát. Kate csukott szemmel, tátott szájjal piheg- nyög a fejem fölött. Csak hogy tudják, hölgyeim: a férfiak nem várják el, hogy egy nőnek ott lent olyan illata legyen, mint a téli fenyőerdőnek, vagy a Niagara-vízesésnek, vagy hogy a faszba’ hívják azokat a „csajos” termékcsaládokat. A puncinak legyen punciszaga! Erre gerjednek a hímek, a kurva életbe! Kate szagától különösen beindulok: nyáladzok, mint a kiéhezett állat. Megint odadörgölőzöm, és a dundi szeméremajkait csókolgatom. Isten anyja, ne hagyj el! Kate görcsösen markolja a takarót. - Istenem, olyan jó az illatod, hogy legszívesebben egész éjjel lakmároznék belőled! Tulajdonképpen lehet, hogy meg is teszem. Végignyalom a nedves nyílását, mire homorít, és kéjesen felnyög. Két kézzel visszanyomom a csípőjét az ágyra, valósággal odaszegezem, és megismétlem, amit az előbb csináltam. Erre már hangosan felkiált. - Ez az, Kate, hadd halljam a hangodat! Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ez az első alkalom, hogy én vagyok az első, aki ezt csinálja vele. És igen, egy pasinak ettől még jobb. Ugye, tudják, ki az a Neil Armstrong? Akkor most mondják meg azt is, hogy ki volt a második. Vagy tudják, mit, nevezzenek meg bárkit, aki Armstrong után a Holdra lépett. Nem megy, ugye? Hát ezért olyan nagy kaland, ami most történik. Kate ezt soha nem fogja elfelejteni. Holta napjáig emlékezni fog. rám.

Lehet, hogy ez soviniszta, egocentrikus duma, de ez az igazság. Újra meg újra végignyalom: le-fel, elejétől a végéig. Édes és sűrű, amit lenyalok róla, és fenséges az íze. Szétfeszítem a combját. Egyre jobban szétnyitom, és ki-be jár a nyelvem: szabályosan megdugom vele. Jobbra-balra csapódik a feje a párnán, és a torkából magas hangfekvésű nyögések szakadnak fel. Összefüggéstelenül zagyvál, és a vállamba vájnak a lábujjai, de én nem fújok visszavonulót. Arról szó sem lehet! Egyetlen mozdulattal beszippantom Kate kemény kis csiklóját a számba, és belecsúsztatom a két ujjamat. Aztán már én nyögök. Mert szinte éget az ujjaimat elöntő forró testnedv. Nem tudom leállítani magam: a csípőm körkörösen az ágyhoz dörgölőzik. Basszus, ez de kurva jó! Még mindig pumpálom a két ujjammal, és közben a nyelvem állhatatos, erőteljes mozdulatokkal köröket rajzol a csiklójára. - Drew! Drew! Attól, hogy Kate-et sikítani hallom, még jobban beindulok. Gyorsabban, a nyelvemmel egy ütemre járnak ki-be az ujjaim, aztán felnézek, mert látnom kell, ahogy Kate végképp elszáll. Már a puszta látványától el fogok élvezni. Az arca teljes eksztázisról árulkodik. Nem is tudom, melyikünk van jobban elszállva. - Jaj istenem, jaj istenem, jaj istenem. Istene-em! Aztán megmerevedik a teste, mint a deszka. A keze a hajamat tépi, a combja satuba fogja a fejemet, és én ekkor már tudom, hogy célba ért. Eltelik pár másodperc, majd elernyed a szorítása, és lelassul a nyelvem is: lustán, ráérősen nyalogatja tovább. Amikor pedig Kate végtagjai még jobban ellazulnak, felülök, megtörlöm a kézfejemmel az

arcomat és magamra húzok egy újabb kotont. Bizony, bizony: még csak most kezdek belelendülni. Kate fölé hajolok, ő pedig lehúz magához, és vadul csókolgatni kezd. - Ez. ez hihetetlen! - zihálja bele a számba. Szétárad az ereimben az önelégültség, de még csak mosolyogni sem tudok, annyira meg akarom dugni. Könnyedén becsusszanok a lyukba, amely sikamlós, de feszes, mint az ökölbe szorult, nedves kéz. Érzem, hogy Kate szinte satuba fogja az egész testemet, miközben lassan kihúzom, majd visszacsúsztatom a farkamat. Most gyorsabban döfködöm. És durvábban. Nyújtott karral támaszkodom az ágyra, hogy lássam az arcán villódzó gyönyört. Valahányszor nekilódulok, ugrándozni kezd a két cicije. Már-már odahajolok, hogy megszívogassam őket. De ekkor Kate kinyitja a szemét, és rám néz. Én sem tudok máshova nézni. Kurva nagy királynak érzem magam, sőt mi több, halhatatlannak! És ha maradt még bennem egy morzsányi önkontroll, annak most végképp nyoma vész. Villámsebesen, könyörtelenül nyomulok előre újra meg újra, a gyomromban egyre duzzadó, színtiszta, tűzforró gyönyör a combjaimban is szétárad. Édes Jézus! Egyre sűrűbben, egyre nagyobb erővel csattan össze a két test. Beakasztom a karomat a térde alá, és felteszem a lábát a vállamra. Ettől még jobban szorít a cipő. Önkéntelenül felnyögök: - Kate. - Igen, ez az! Istenem, de jó! Drew. - Aztán újra megmerevedik a

teste, és lecsukódik a szeme, miközben az ajkai közt kiszökik egy fojtott nyögés. Ekkor teszem fel az i-re a pontot: még egyszer, utoljára benyomulok, mint a faltörő kos, majd szétárad a testemben életem leghevesebb, legintenzívebb orgazmusa. Hangosan felnyögök, és csordultig telespriccelem a kotont. Aztán megroggyan a két karom, és teljes súlyommal rázuhanok Kate- re. A jelek szerint nem bánja, mert máris csókolja a szememet, az arcomat, a számat. Miután nagy nehezen levegőhöz jutok, viszonzom. Ez kibaszottul, eszméletlenül, hih-hetetlenül jó!

14. FEJEZET

Egyszer olvastam egy cikket, amely szerint a szex meghosszabbítja az ember élettartamát. Ha ez így van, akkor mi sose halunk meg. Már nem is tudom, hányadszor csináljuk, elvesztettem a fonalat. Olyan ez, mint a szúnyogcsípés: minél jobban vakarja az ember, annál jobban viszket. Nem győzöm áldani az eszemet, hogy vettem egy nagy doboz akciós kotont. És ha az iménti leírásból nem derült volna ki egyértelműen, most kerek perec kimondom: Kate Brooks fantasztikus az ágyban. Látványosan jól csinálja. Ha nem tudtam volna már eddig is, hogy Billy Warren egy elcseszett, agyatlan barom, akkor most, hogy megízleltem, amit ő eldobott, végképp megbizonyosodhattam volna felőle. Kate ugyanis egy kalandvágyó, szemérmetlenül követelőző, spontán, magabiztos nő. Sokban hasonlít rám. Több szempontból is tökéletesen

összeillünk. Amikor végül, hogy úgy mondjam, feljövünk levegőért, éppen kezd szürkülni az éjszakai égbolt. Kate feje a mellkasomon nyugszik, az ujjai pedig a mellkasom kontúrjait követik, és olykor megcirógatják pihés szőrzetemet. Remélem, mindazok után, amit eddig elmondtam, nem sokkolja önöket, hogy én nem vagyok amolyan „bújós” típus. Ha végeztünk egy nővel, nincs kis kifli-nagy kifli, nincs ölelkezés, nincs szerelmetes csacsogás. Hébe-hóba előfordul, hogy szundítok egyet, mielőtt távoznék, azt viszont ki nem állhatom, amikor egy csaj rám fonódik, mint valami mutáns polip. Az kifejezetten bosszantó és kényelmetlen. Kate-re viszont a jelek szerint nem vonatkoznak a régi szabályok. Összeér a meleg bőrünk, egy vonalban nyúlik el a két test, a bokája a lábikrámon nyugszik, a combom a behajlított térde alatt, és ez az egész olyan. olyan békés. Igen, valahogy olyan megnyugtató, de hogy miért, azt nem egészen értem. Mindenesetre egy csöppet sem vágyom arra, hogy egy tapodtat is mozduljak innen. Hacsak nem úgy, hogy áthengeredek a hasamra, és megint az ágyhoz szögezem Kate-et. Ő töri meg a csendet. - Mikor vesztetted el a szüzességedet? Elnevetem magam. - Megint „Először tízszer”-t játszunk? Vagy csak a szexuális életrajzom érdekel? Mert azzal egy kicsit elkéstél, Kate. Elmosolyodik. - Nem erről van szó. Csak szeretnélek jobban megismerni.

Nagy sóhajjal próbálom felidézni a múltat. - Rendben. Az első. az első Janice Lewis volt. A 15. szülinapomon. Hívott, hogy menjek fel hozzá, mert ajándékot akar adni. És ő volt az ajándék. Érzem, hogy mosolyra húzódik a mellkasomba fúródó szája. - Ő is szűz volt? - Nem. Ő már végzős volt, majdnem betöltötte a tizennyolcat. - Á, az idősebb nőkre buktál! Szóval ő tanított meg mindarra, amit tudsz? Mosolyogva megvonom a vállam. - Azért az évek során ragadt rám még ez-az. Pár percig megint hallgatásba burkolózunk, aztán Kate azt kérdezi: - Téged nem érdekel az én múltam? Ezen egy másodpercig sem kell gondolkodnom. - Nem. Nem akarom elrontani a hangulatot, de itt meg kell állnunk egy pillanatra. A nők múltjáról a pasik nem akarnak hallani. Akár egy férfival dugott valaki, akár százzal, tartsa meg magának. Gondoljanak csak bele: szeretnék, ha az étteremben a pincér elmesélné, hányan nyúltak hozzá a kajához, amit önök mindjárt a szájukba vesznek? Na látják. Ezenkívül, úgy gondolom, bízvást feltételezhetjük, hogy Kate Billy Warrennel feküdt le először, sőt azt is, hogy ő volt az egyetlen férfi az életében. És pillanatnyilag kurvára nem hiányzik, hogy Billy Warrenről

kelljen diskurálnom. Most pedig térjünk vissza a hálószobámba. Az oldalamra fordulok. Nagyon közelről nézek Kate szemébe, hiszen egy párnán osztozunk. A kezét az álla alá gyömöszölte, amúgy ártatlanul. - Van viszont valami, amire tényleg kíváncsi lennék - mondom. - Ki vele! - Miért lettél befektetési bankár? Az én családomat már több nemzedék óta fehérgalléros, diplomás emberek alkotják. Nem várták el tőlünk Alexandrával, hogy a szüleink nyomdokaiba lépjünk, egyszerűen így alakult. Hiszen az emberek ahhoz vonzódnak, amit jól ismernek, amit megszoktak. Így van ez a sportolóknál is. Feltűnt már önöknek, hogy mennyi „Junior”

van

a

profi

baseball-ligában?

Valahogy

meg

kell

különböztetniük magukat a Hírnév Csarnokában feszítő apjuktól. Ugyanez a helyzet az amerikai futballban: a Manning családban például apáról fiúra száll az irányító posztja. Az viszont érdekelne, hogy Kate-et mi vonzotta a befektetési bankárkodáshoz a piti kihágások jegyében telt serdülőkora után. - A pénz miatt - feleli. - Olyan pályát akartam választani, ahol nagyot lehet kaszálni. Felvonom a szemöldökömet. - Tényleg? Sokatmondóan néz rám. - Azt hitted, valami nemesebb szándék vezérelt? - Hát, lehet.

Most már haloványabb a mosolya. - Az az igazság, hogy a szüleim korán összeházasodtak, és korán jöttem én is. Megvették Greenville-ben azt a kajáldát, aztán felvettek egy csomó jelzáloghitelt. Tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takarójuk ért. Csak egy kis büfé volt. De szép volt. Kate arcáról eltűnik a mosoly. - Aztán tizenhárom éves koromban meghalt apám. Autóbaleset volt, egy részeg sofőr okozta. Utána anyámnak egy szabad perce sem volt. Vezette a kajáldát és igyekezett nem szétcsúszni. Kate megint tart egy kis szünetet. Átkarolom és magamhoz vonom. A mellkasomra hajtja a homlokát, és folytatja: - Épphogy fenn tudtuk tartani magunkat. Azért nem nélkülöztem, meg ilyesmi, de nagyon nehéz volt. Állandó küszködés volt az élet. Úgyhogy amikor szóltak, hogy én lettem az évfolyamelső, és teljes ösztöndíjat kaptam a Whartonra, egyből eldöntöttem, hogy irány a befektetési bank! Nem akartam kiszolgáltatott lenni, nem akartam függni senkitől. Igaz, hogy ott volt nekem Billy, mégis fontos volt a tudat, hogy önállóan is el tudom majd tartani magam. És most, hogy ez megvan, nagyon szeretnék gondoskodni anyámról. Már többször kértem, hogy költözzön New Yorkba, de egyelőre nem hajlandó. Végiggürizte az életét, szeretném, ha most már pihenne. Nem tudom, mit mondjak erre. Tudom, hogy tettem egy-két rosszmájú megjegyzést a családtagjaimra, de ha bármelyikükkel történne valami, én megőrülnék, az tuti. Felemelem Kate állát, hogy a szemébe tudjak nézni. Aztán megcsókolom. Kate pár perc múlva átfordul a másik oldalára. Átkarolom

a derekát, és magamhoz húzom. Az ajkamat a vállához préselem, az arcomat a hajába temetem. És bár hivatalosan reggel van, így maradunk, amíg el nem alszunk. Minden egészséges férfi merev farokkal ébred. Merev, kövér farokkal. Botkormánnyal, ha úgy tetszik. Biztosra veszem, hogy a jelenségnek van orvosi magyarázata, de én inkább úgy gondolok rá, mint Isten apró ajándékára. Amelynek köszönhetően úgy vághatunk neki a napnak, hogy a legjobb erőink haladnak az élen. Napját sem tudom már, mikor aludtam utoljára egy nő mellett. Pedig aki nő mellett alszik, az jó eséllyel nő mellett is ébred, és ennek határozottan megvan a maga előnye. Amit én most teljes mértékben ki akarok használni. Csukott szemmel hengeredem át a másik oldalamra és tapogatózom Kate után. Az a tervem, hogy addig csikizem, amíg fel nem ébred, aztán majd hátulról kívánok neki jó reggelt. Nézetem szerint ez az ébresztés egyetlen elfogadható módja. De a takarón ide-oda sikló kezem csak Kate hűlt helyét találja. Kinyitom a szemem, felülök, és körülnézek. De Katenek nyoma sincs. Hoppá. Fülelek, hogy nem motoszkál-e valaki a fürdőben, nem folyik-e a zuhany. De süket csend vesz körül. Fülsiketítő, mi? Vajon hova mehetett? Egy fokkal gyorsabban ver a szívem a gondolatra, hogy kiosont, amíg aludtam. Jómagam nemegyszer megléptem ezt, de Kate-től nem

vártam volna. Már éppen kikelnék az ágyból, amikor felbukkan az ajtóban. A haja egy olyan gumiszalaggal van átkötve, amit a nők a semmiből is elő tudnak varázsolni. Szürke Columbia-póló van rajta - az én szürke Columbia-pólóm! -, és egy pillanatra szinte megbabonáz, ahogy a cicije ugráltatja a betűket. Kate leteszi a kisasztalra a kezében tartott tálcát. - Jó reggelt! - Lehetett volna jó is - duzzogok ajkbiggyesztve. - Miért keltél fel? Elneveti magát. - Azért, mert mindjárt éhen halok. Morog a gyomrom, mint egy ketrecbe zárt troll. Meleg reggelit akartam csinálni, de a konyhádban csak müzlit találtam. Először is nem müzli, hanem gabonapehely. Amúgy meg ideális kaja, tök jól ellennék vele reggel-délben-este. Persze, nem arra a kibaszott egészséges, zab- meg korpaízű szarra gondolok, amit a kedves szülők tuszkolnak le gyermekeik torkán. A jóféle gyümölcsízű, csokis, kakaós

pehely

viszont

jöhet

minden

mennyiségben.

A

konyhaszekrényem a magas cukortartalmú, puffasztott gabonaszemek valóságos bőségszaruja. Megvonom a vállam. - Sokszor inkább rendelek valamit. Kate a kezembe nyom egy tálkát. Almaízű karikák: jól választott. Két falat közt megszólal: - Kölcsönvettem az egyik pólódat. Remélem, nem baj. Miközben javában ropogtatom a bajnokok reggelijét,

megrázom a fejem. - Dehogy baj. Csak jobban tetszel, ha nincs rajtad. Látják, ahogy lesüti a szemét? Látják, ahogy félszeg mosolyra húzódik a szája? Látják, ahogy elpirul? Te jóságos ég, már megint elpirul! Egy ilyen éjszaka után, a sok istenkáromlás, sikítozás, karmolászás után most pirul el? Imádnivaló, nem? Szerintem is. - Pucéron főzni nem valami higiénikus - mondja Kate. Visszateszem a tálcára az immár üres tálkámat. - Te szeretsz főzni? - Mióta együtt dolgozunk, sok mindent megtudtam Kate-ről, de még nem eleget. Bólint, majd miután ő is bekapja az utolsó falatot, bővebben is kifejti. - Ha az ember egy kajáldában nő fel, akkor ragad rá ez-az. Nekem a süti a fő profilom, abban elég jó vagyok. Később, ha beszerezzük a hozzávalókat, bemutatom, mit tudok. Ördögi mosollyal így felelek: - Bármikor bemutathatod, mit tudsz, Kate. Édesszájú vagyok. Fejcsóválás. - Vajon miért érzem úgy, hogy nem a csokis muffinomra fáj a fogad? Emlékeznek még isten ajándékára? Nem hagyhatom pocsékba menni. Az halálos bűn lenne, márpedig olyanból van már a rovásomon épp elég. Odavonszolom Kate-et az ágyhoz és áthúzom a pólót a fején. - Azért, mert nem arra fáj - mondom. - De azért jólesne valami nyalánkság.

- Vezér bé hét. - Futó gé öt. A társasjáték jó móka. - Huszár cé hat. - Sakk! A meztelen társasjáték még jobb. Kate homlokráncolva mered a sakktáblára. Ez már a harmadik partink. Hogy ki nyerte az első kettőt? Ezt meg se kellett volna kérdezniük. Játék közben sztorikat mesélünk egymásnak. Én felidéztem azt az esetet, amikor tizenkét éves koromban elestem a gördeszkával és eltörtem a karomat, ő pedig azt, amikor Deloresszel rózsaszínűre festették a hörcsöge bundáját. Aztán elmondtam, milyen becenevet adtunk

Matthew-val

Alexandrának.

(Kate

erre

megcsípte

a

mellbimbómat. Méghozzá jó erősen. Mert eszébe jutott a pillanat, amikor az irodában „le- Al exandráztam.”) Kellemes, otthonos, laza, élvezetes az együttlétünk. Annyira azért nem élvezetes, mint a dugás, de nem sokkal lemaradva fut be a második helyre. Az oldalunkon fekszünk, fejünket a kezünkre támasztjuk, és kettőnk között ott a sakktábla. Ja, és ha netán elfelejtették volna, meztelenek vagyunk. Na most, én tisztában vagyok vele, hogy egyes nőknek gondjaik vannak a testükkel. „Jaj, lehet, hogy kicsit több műkaját tömtem a zsákba, mint kellett volna?” Ezen lépjenek túl. Mert nem számít. A pucérság ugyanis röhögve földbe döngöli a szerénységet, valahányszor összecsapnak. A férfiak vizuális típusok. Higgyék el, hölgyeim, nem

dugnánk önökkel, ha nem akarnánk látni a testüket. Ezt akár fel is írhatják, ha óhajtják. Kate-nek viszont semmi problémája a ruhátlansággal. Egyértelműen látszik, hogy jól érzi magát a bőrében. És ez szexi. Állati szexi. - Lépni is fogsz egyszer, vagy inkább lyukat égetsz a szemeddel a táblába? - Ne sürgess! Nagyot sóhajtok. - Rendben. Gondolkodj, ameddig jólesik. Úgysem segít rajtad. Nyakadon a hurok. - Szerintem te csalsz. Elkerekedik a szemem. - Ez fájt, Kate. Megsebeztél. Én ugyanis nem csalok. Nem vagyok rászorulva. Felvonja a szemöldökét. - Te mindig ilyen nagyképű fasz vagy? - Remélem, igen. És csúnya beszéddel nálam nem mész semmire. Úgyhogy fejezd be az időhúzást. Kate is sóhajt egyet: elfogadja, hogy vesztett. Megteszem az utolsó lépést. - Sakk-matt. Játszunk még egyet? A hasára hengeredik, és behajlítja a térdét, olyannyira, hogy a lábujjai kis híján a fejéhez érnek. Megrándul a farkam a látványtól. - Játsszunk inkább valami mást. Twister? Dugd el a kolbászt? Káma Szútra szerepjáték? - Van Guitar Heród?

Hogy van-e Guitar Heróm? Hogy megvan-e nekem az új évezred lovagi tornája, minden idők legvagányabb videojátéka? Micsoda kérdés! - Választhatnál inkább valami mást - mondom. - Mert ha abban is így elverlek, a végén még kárt teszek a törékeny női egódban. Kate szúrósan néz rám. - Gyerünk! Felért egy pirosan villogó figyelmeztető jelzéssel, hogy ennyire erőlteti, és nekem ezt észre kellett volna vennem. Egy szó, mint száz, Kate ebben a játékban valóságos mészárlást rendezett. Brutálisan szarrá vert, felmosta velem a padlót faltól falig. Mentségemre szóljon, hogy Kate tud igaziból gitározni. És az is enyhítő körülmény, hogy. hogy ruhában játszottunk, mert ragaszkodott hozzá. Ez milyen aljas dolog már? Mert így egyfolytában a pólóm alól kikandikáló, érett, lédús gyümölcsre emlékeztető popsiját lestem. Elvonta a figyelmemet. Így aztán sanszom sem volt. Mostanra alighanem megfogalmazódott önökben a kérdés, hogy mi a túrót csinálok én itt, jól mondom? Hiszen rólam van szó. Rólam, aki szigorú szabályok szerint él: egy kuncsaft, egy menet, repeta nincs. Akkor miért pocsékolom el a szombat délutánomat arra, hogy ÁdámÉvát játszom Kate-tel? Az ábra a következő: hónapokig melóztam azon, hogy Kate ott legyen, ahol most van. Végtelen hosszú éjszakákon át epekedtem utána, álmodoztam, fantáziáltam róla. Tegyük fel, hogy ott rekednek egy lakatlan szigeten, és egy hétig

nem jutnak élelemhez. Na most, ha végre jön a mentőhajó, és hoz egy rakás kaját, önök épp csak belekóstolnak, és a többit eldobják? Na ugye! Hát persze, hogy befalnának mindent az utolsó szemig, magukba tömnék az utolsó morzsát is, és a végén tisztára nyalnák a tányért. Így teszek én is. Addig lógok együtt Kate-tel, amíg. amíg jól nem lakom. És ebbe ne magyarázzanak bele semmi mást. Említettem már, hogy Kate-nek tetkója van? Bizony, bizony. Igen, ott. Hátul, a derekán. Cafkacímke, ribancpecsét, vagy nevezzék, ahogy akarják. Egy kis türkizkék pillangót ábrázol a mű. Ízléses darab. Éppen körberajzolom a nyelvemmel. - Istenem, Drew. A Guitar Heróban elszenvedett gyalázatos vereségem után Kate úgy döntött, hogy zuhanyozni akar. És ezt adják össze: megkérdezte, hogy nem akarok-e bemenni előbb én! Kis butus. Mintha felmerülhetne egyáltalán, hogy libasorban zuhanyozzunk! Felegyenesedem és hátulról dédelgetem. Forróbb a teste, mint a ránk zubogó víz. Félresimítom a haját, hogy zavartalanul élvezkedhessek káprázatos nyakának látványában. Fojtott, fátyolos a hangom: - Nyisd szét a lábad, Kate. Megteszi. - Jobban. Szót fogad. Behajlítom a térdemet, és a farkam becsusszan az őt megillető

helyre. Jézusom! Két óra is eltelt, mióta legutóbb ilyen mélyre hatoltam a testében. És két óra bizony kurva sok: egy örökkévalóság. Egy emberként nyögünk fel. Síkos a melle a szappantól. A mellbimbójával játszadozom: tudom, hogy ettől dorombolni fog. Visszaejti a fejét a vállamra, és a combomat karmolássza. Erre felszisszenek, és egy kicsit fokozom a tempót. Aztán Kate derékból előrehajol, és két kézzel megtámaszkodik a csempefalon. Követem a példáját. Összekulcsolódnak az ujjaink. Szép komótosan pumpálok: ki-be, ki-be. Közben csókolgatom a hátát, a vállát, a fülét. - Ez kurva jó, Kate! Félkörben mozog a feje jobbra-balra, és közben azt nyöginyöszörgi: - Istenem, ez olyan. kemény. és olyan. nagy. Ez a néhány szó minden férfi álma. Igen, minden férfié, aki valaha élt a földön. Lehet valaki szerzetes is, vagy mit tudom én, de tuti fix, hogy akkor is ezt akarja hallani. Igen, hallottam már máskor is. De most Kate szájából jön, az ő édes hangján, és így olyan, mintha először hallanám. Könyörgőre fogja: - Erősebben, Drew. Kérlek! Hangos nyögés kíséretében teszem, amit mond. Az egyik kezem a falon marad, a másik a csiklójára vándorol, hogy valahányszor döfök, az ujjaimba ütközzön. Az érintésemre hangos nyögés szakad ki belőle. Aztán már követelőzik: - Gyerünk, Drew! Basszál meg jól!

Amikor a parancs eljut a fülemig, olyasmi történik velem, mint a lángok martalékává vált háztetővel, amikor nagyot reccsen, és beadja a derekát. Újra meg újra belenyomom a farkamat, míg végül valósággal a falhoz szögezem: a hideg csempére simul az arca. Durván, erőltetett iramban döfködöm. A csempefal visszaveri a boldog sikolyait, és abszolút szinkronban élvezünk el. Hosszan, intenzíven, megdicsőülten. Amikor alábbhagy a gyönyör, Kate megfordul, a nyakam köré fonja a karját és lassan megcsókol. Aztán a mellkasomra dönti a fejét, és így állunk a forró permet alatt. Akaratlanul is ámulatot tükröz a hangom: - Istenem, ez egyre jobb! Kate elneveti magát. - Neked is? Azt hittem, csak én érzem így. - Azzal felnéz, az ajkába harap, és kisimítja a szememből csapzott hajamat. Egyszerű gesztus, de micsoda érzelmek vannak mögötte! Gyengéd az érintése, a tekintete pedig úgy babusgat, mintha még soha nem látott volna hozzám fogható csodát. Mintha én valamiféle. kincs lennék. Normál esetben fedezékbe bújnék egy ilyen tekintet elől és megkeresném a legközelebbi kijáratot. De most, hogy Kate szemébe nézek, és az egyik kezem a derekán pihen, a másik pedig a haját borzolja, nem akarok elszaladni. Sőt, még csak a fejemet sem akarom elfordítani. Elengedni pedig végképp nem akarom őt. Soha, de soha. - Nem, nem vagy egyedül - mondom neki. - Én is így érzem.

15. FEJEZET Ugye, nem untatom önöket a mocskos részletekkel? Tudom, hogy simán lerövidíthetném a dolgot: bőven elég lenne annyi, hogy a hétvégén szétkeféltük az agyunkat Kate-tel. De az nem lenne valami élvezetes beszámoló. És nem is kapnának teljes képet a történtekről. Így viszont, hogy hosszú kerülőúton vezetem végig önöket a sztorin, mindenre kiterjedő tájékoztatást kapnak és madártávlatból látják a mi kis pillanatainkat, amelyek akkor csacska semmiségnek tűntek. Most, influenzásan viszont nem tudom kiverni őket a fejemből. Soha, egyetlen percre sem. Előfordult már önökkel, hogy egy dallam szó szerint a fülükbe mászott és ott is maradt? Hát persze, megesik ez mindenkivel. És lehet, hogy csodaszép dalról van szó, még az is lehet, hogy a kedvencük mégis bosszantó, ha állandóan a fülükben cseng, nem? Mert az a dal úgy nem teljes értékű. Hiszen a kedvenc számait nem fejben akarja hallani az ember, hanem rádióban vagy koncerten. Ha a fejünkben forog a szalag, az csak ócska utánzat, amely csúfondárosan, nyelvet öltve emlékeztet rá, hogy az igazit nem hallhatjuk. Értik, mire akarok ezzel kilyukadni? Ne féljenek, meg fogják érteni. Hol is tartottam? Ja, igen: a szombat esténél. - Hibátlan ez a párna. Most rendeltük meg az olasz kaját. Várjuk, hogy meghozzák. Kate a kanapémon ül, a párnákból, takarókból kialakított oázis közepén. Az

ölében is van egy párna, az a hálószobámból származik. - Hibátlan? - csodálkozom. - Úgy bizony. Párnafronton felettébb igényes vagyok, de ez egyszerűen tökéletes. Se nem túl lapos, se nem túl pufi. Se nem túl kemény, se nem túl puha. Elmosolyodom. - Ezt jó tudni, Aranyfürt. Elhatároztuk, hogy mozizni fogunk. Az online videotéka korunk második legnagyobb találmánya. Az első, persze, a nagyképernyős plazmatévé. Amikor felállok és elindulok a távirányítóért, Kate kihalász valamit a padlón heverő táskájából. Említettem, hogy még mindig nincs rajtunk ruha? Bizony, bizony. Nagyon nincs. És ez annyira felszabadító! No meg élvezetes. Hiszen így könnyen hozzáférek Kate legínycsiklandóbb részeihez, és fantasztikus a panoráma. Amikor visszafordulok a kanapé felé, megcsapja az orromat az immár jól ismert, mézédes, tavaszias virágillat. Kate valami kölnifélét dörgöl a hónaljába. Kikapom a kezéből a kis üveget, mint a kutya a csontot. - Mi ez? Az orromhoz emelem az üveget, és belélegzem az illatot, majd jóleső nyögés kíséretében a párnákra hanyatlok. Kate elneveti magát. - Azért ne szippantsd fel. Hidratáló folyadék. Nem is tudtam, hogy gerjedsz a száraz bőr elleni szerekre.

Az üvegre pillantok. Vanília-levendula. Beleszagolok még egyszer. - Olyan az illata, mint neked. Ha a közelemben vagy, mindig olyan illatot árasztasz, mint a. szóval, kurvára emlékeztetsz egy csokor napsugárra, barnacukor bevonattal. Újabb kacaj. - Ó, Drew, nem is tudtam, hogy költő vagy. William Shakespeare-t elemésztené a sárga irigység, ha ezt hallaná. - Ehető ez a cucc? - Nem - feleli fintorogva Kate. Elég baj az. Mert ezer örömmel rálocsolnám a kajámra, mint a jóféle, sűrű hollandi mártást. De valószínűleg be kell érnem azzal, hogy Kateről nyalogatom le. Persze, ha belegondolok, az még előnyösebb opció. - Ilyen illatú habfürdőt is csinálnak - mondja Kate. - Majd veszek, ha ennyire odavagy érte. Most először tesz utalást arra, hogy lesz legközelebb, hogy máskor is összejöhetünk - azaz a jövőre. És most, a korábbi alkalmi dugásaimtól eltérően, valahogy nem idegesít a második forduló gondolata, sőt, nem is közömbös a számomra, hanem lelkesen, izgatott várakozással tekintek elébe. Egy kis ideig csak bámulom Kate-et: nem bírok betelni a különös élvezettel, amit ez nyújt. Akár főállásban, teljes munkaidőben is tudnám nézni Kate Brookst. - Választottunk már filmet? - szólal meg. Hozzám bújik, mire a karom magától értetődően köréje fonódik. - Én A rettenthetetlenre gondoltam.

Erre öklendezést mímel, majd azt kérdezi: - Mit tud az a film? Miért van rákattanva minden pasi? - Amiért a nők megőrülnek azért a Szerelmünk lapjai című szarért. Mert te azt akartad javasolni, igaz? Ravaszkás mosoly a válasz, és ebből tudom, hogy beletrafáltam. - A Szerelmünk lapjai romantikus. - Inkább buzis. Kate pofon vág a „hibátlan” párnával. - Tök aranyos film! - Szerintem meg egy hányinger. Vannak barátaim, akik olyan melegek, hogy tojást lehet sütni rajtuk, de a Szerelmünk lapjai még nekik is túl buzis. Kate álmodozva felsóhajt. - Pedig az egy csodaszép szerelmi történet. Mindenki el akarja választani őket, de a végén mégis egymásra találnak. Ez olyan sorsszerű. - Sorsszerű? - ismétlem szemforgatva. - A sorsszerűség, az mese habbal, kicsim. És a sztori többi része is egy rakás szar. A való életben nem így működnek a dolgok. - De hát. - De hát ezért olyan magas a válások aránya! Mert a nőknek az ilyen filmek hatására ésszerűtlen elvárásaik vannak. Ugyanez áll a romantikus regényekre is. Alexandra gyakorlatilag fejét vette Stevennek, amikor egyszer kölcsönvett tőlem egy Playboyt. A Sárkány viszont minden nyáron szoftpornóval a kezében heverészik a parti fövenyen, és az összes könyv borítóján ott vigyorog Fabio Lanzoni, az olasz csődör.

Igen, azt mondtam, szoftpornó. Mert az. Ráadásul még csak nem is jó pornó. Például: „Sziklaszilárd férfiassága a nő epicentrumának könnyező szirmai felé közelített.” Ki a faszom mondana ilyet? - Egy igazi férfi nem úgy gondolkodik, mint az a Nolan, vagy Niles, vagy hogy a túróba’ hívták azt a nyálgépet - érvelek. - Noah - mondja Kate. - Aki külön szobát tart fenn a házában a csajnak, aki lepattintotta, és évekig várja ugyanezt a csajt, miközben tudja, hogy mással van, az nem férfi. - Hát akkor mi? - Egy nagy, szőrös, epilálatlan vagina. Lehet, hogy ez egy kicsit durva volt? Tartok tőle, hogy igen. Egészen addig tartok tőle, amíg Kate a szája elé nem kapja a kezét, és a kanapéra zuhan. Röhögőgörcsben fetreng, és a sűrű röfögésekhorkantások közepette alig tudja kinyögni, amit akar: - Jaj, istenem.! Te egy akkora. disznó vagy! Honnan. honnan szeded ezeket egyáltalán? Megrántom a vállam. - Azt mondom, amit gondolok. Nem fogok érte bocsánatot kérni. A nevetés nagy nehezen elül, de a mosoly marad. - Oké. Szerelmünk lapjai kilőve. - Köszönöm. Aztán egyszer csak felderül az arca. - Te, mit szólnál A híres Ron Burgundy legendájához?

- Te szereted Will Ferrellt? - Most viccelsz? Láttad a Jégi dicsőségünket? Az egyik kedvencem. - Istenem, az acéllótusz-mutatvány! Az egy klasszikus! Kate a szemöldökét vonogatja, és hajszálpontosan idéz a filmből: - „Van valami jó krémed erre a csúnya égési sebre?” Elnevetem magam. - Istenem, de szeretl. És ekkor kis híján megfulladok. Bősz köhécselés, buzgó torokköszörülés közepette helyesbítek: - Nagyon szeretem. azt a filmet. - Babrálok egy kicsit a távirányítóval, majd leheveredünk a kanapéra, és már kezdődik is Ron Burgundy legendája. Azért ne bukjanak ki rám nagyon, ha kérhetem. Higgadjunk le egy pillanatra mindannyian. Aprócska hiba volt, egyszerű nyelvbotlás, semmi több. És ekkora igénybevétel után, azt hiszem, igazán megbocsátható a nyelvemnek egy kis botlás. Megkajálunk, majd úgy nézzük tovább Ron Burgundyt, hogy Kate háttal nekem dől. Ismét a hajába temetem az arcomat, és belélegzem a függőséget okozó illatát. Hol elbóbiskolok, hol nem. Egyszer csak Kate kacaja reszketteti meg a mellkasomat, majd halkan azt kérdezi: - Te is ezt gondoltad rólam? - Hmm? - értetlenkedem bambán. - Amikor beléptem a céghez. Skorpióasszonynak gondoltál?

Arra utal, amit Will Ferrell éppen most mondott a filmben. - Hát. Amikor megláttalak a konferenciateremben, kis híján seggre estem. És abban a pillanatban tudtam, hogy soha semmi nem lesz már a régi. Úgy tűnik, tetszett neki a válaszom, mert egy perc múlva hozzám dörgöli a csípőjét. A félig merev farkam pedig becsusszan a farpofái közé. A férfit mindig felébreszti ez a mozdulat, bármilyen fáradt. Még akkor is feléled, ha előtte harminchat órás műszakban homokzsákot pakolt. Az ajkam megkeresi a nyakát, a kezem leheletfinoman végigsimít a hasán. - Istenem, Kate! Nem tudok leállni. Egyfolytában kívánlak. Kezd egy kicsit röhejessé válni a dolog, ugye? Érzem, hogy szaporábban lélegzik. Szembefordul velem, és összeér az ajkunk. De mielőtt továbblépnénk, úrrá lesz rajtam a kíváncsiság, és elhúzódom tőle. - Te mit gondoltál rólam, amikor először találkoztunk? Szemét forgatva bámulja a plafont, miközben a válaszon gondolkodik. Aztán elmosolyodik. - Hát. A REM-ben azt gondoltam, hogy. hogy halálos vagy. Sugárzott belőled a szexualitás és a vonzerő. - Az ujjai az ajkam, majd a szemöldököm nyomvonalát követik. - Azt a mosolyt, meg azt a nézést be kéne tiltani. Mióta Billyvel voltam, akkor fordult meg először a fejemben, hogy bárcsak szingli lennék!

Ejha! - Aztán a cégnél hallottam, miket mondanak rólad a titkárnők. Hogy minden hétvégén új csajt szedsz fel, meg minden. De egy idő után. egy idő után már láttam, hogy benned ennél több van. Hogy baromi okos vagy, meg vicces, hogy megvédesz, ha kell, és törődsz velem. Te fényesen ragyogsz, mint a nap, Drew. Bármit csinálsz, ahogy gondolkodsz, ahogy beszélsz, ahogy mozogsz, az. az szemkápráztató. És én. én szerencsésnek érzem magam, hogy a közeledben lehetek. Szóhoz sem jutok. Ha bárki mástól hallanám ezt, egyetértenék vele. Bármelyik nőnek azt mondanám, hogy igen, nagy mázlija van, hogy kifogott engem, mert én vagyok a legnagyobb ász, a legeslegjobb. De hogy éppen Kate szájából hallok ilyet? Egy olyan nőtől, akinek irigylem az eszét, és ámulattal hallgatom a véleményét bármiről? Ez egyszerűen. Erre egyszerűen nincs szó. Úgyhogy hadd beszéljenek helyettem ezúttal is a tetteim. A szám a szájára tapad, a nyelvem bebocsátásért esedezik. De amikor megpróbálok úgy fordulni, hogy én legyek felül, kiderül, hogy Kate-nek más elképzelései vannak: addig lökdösi a vállamat, míg hanyatt nem vágom magam. Ezután végigsiklik a szája az államon, a nyakamon, majd égő nyomvonalat húz a mellkasomon, a hasamon. Nagyot nyelek. Kezébe veszi a farkamat, és lassan pumpálni kezdi. Máris kemény vagyok, mint az acél. Persze, már akkor merev voltam, amikor beszélni kezdett. - Jézusom, Kate. - nyögök fel. Nyitva tartom a szememet, és felülről

nézem, ahogy megnedvesíti az ajkát, majd kinyitja a száját, és belecsúsztatja a hímtagomat. - Bassza meg. - szakad ki belőlem. Kate teljes hosszában a szájába veszi a farkamat, és jó erősen megszívja, miközben lassan hátrébb húzza az ajkait. Aztán kezdi elölről. Az orális szexben amolyan ínyenc vagyok. Egy pasi számára ez a szex legkényelmesebb válfaja: semmi hűhó, semmi zűr. Hölgyeim, ha van önök között olyan, aki még soha nem kapta be a horgot, hadd osszak meg vele egy kis titkot: ha egy pasi bent jár a szájukban, az olyan boldog, hogy onnantól kezdve szinte mindegy, mit csinálnak vele. De azért vannak apró fogások, amelyek segítségével elérhető a teljes siker. Kate a kezével pumpálja a fütykösömet, miközben még erősebben szívogatja az édes kicsi szájával. Na, ilyesmikre gondolok. Úgy forgatja a nyelvét a makkom körül, mintha nyalókát szopogatna. Ezt meg hol a faszba’ tanulta? Magatehetetlenül felnyögök, és görcsösen markolom az ülőpárnákat. Kate torkig benyeli a farkamat egyszer, majd még egyszer. Aztán átvált a kézzel-szájjal egyszerre történő, gyors pumpálásra. Ez valami csodálatos! Pedig kényeztettek már engem a város legnagyobb szopógépei, de esküszöm az élő istenre, hogy Kate Brooksnak olyan a technikája, mint egy pornósztárnak. Igyekszem veszteg maradni, hiszen tudom, hogy Kate először csinálja, de nem könnyű. Aztán egyszer csak ott terem a két keze alul, a seggemen, és unszol, hogy toljam fel magam. Irányítja a csípőmozgást: fel-le, fel-le, be a szájába, ki a szájából. Szentséges isten! Most elveszi a

kezét, de a csípőm ugyanarra a szapora ütemre jár tovább, a farkam pedig sűrűn, de visszafogottan hatol be újra meg újra a szájába. Mindjárt elsülök - de előtte szólok. Ha egy pasi nem szól, sürgősen tegyék lapátra, hölgyeim. Mert az a pasi egy fasz. - Kate. Bébi, én mindjárt. Ha nem köpsz ki, én. Istenem. - Az összefüggő beszéd pillanatnyilag meghaladja a képességeimet. De azt hiszem, Kate azért érti, mire gondolok. De nem köp ki. És nem is áll le. Pontosan akkor nézek rá, amikor ő is kinyitja a szemét, és felpillant. És ez a vég. Erről a pillanatról fantáziáltam nagyjából azóta, hogy először megláttam őt. Hogy az a két nagy, barna őzikeszem így mered rám, miközben a farkam a hibátlan ajkai közt csúszkál ki-be. Kéjesen elnyöszörgöm a nevét, és telespriccelem a száját a bőven áradó testnedvemmel. Kate felnyög, és mohón nyeli. Aztán,

egy

örökkévalóság

elteltével,

lassanként

kezdek

visszavonulni. Ugye, tudják, milyen érzés, amikor az ember kilép a pezsgőfürdőből? Olyan kocsonyásak a végtagjaink, igaz? Igen, igen: ilyesmit érzek most én is. Nehezen szedem a levegőt, és vigyorgok, mint a falu bolondja. Kate hóna alá nyúlok, magamhoz húzom, és hosszan, mélyrehatóan megcsókolom.

Vannak

férfiak,

akik

viszolyognak

attól,

hogy

megcsókolják a nőt, akinek a szájában jártak. Én nem tartozom közéjük. - Honnan a jó büdös francból tudsz te így szopni? - érdeklődöm. Kate, miközben elterül rajtam, jót nevet az álmélkodó hangomon. - Delores járt az egyetemen egy sráccal, aki nagyon odavolt a pornóért, és mindig hozott nekünk a koleszba filmeket. Én meg hébe-

hóba. megnéztem egyet-kettőt. Ha legközelebb látom Delores Warrent, okvetlenül szóljanak, hogy hulljak térdre előtte, és csókoljam meg a seggét. Miután véget ért a film, úgy döntöttünk Kate-tel, hogy nekivágunk egy nagyszabású Will Ferrell-maratonnak. Már a felénél jár aJégi dicsőségünk, amikor megcsörren a telefonom. Még mindig a kanapén fekszünk fej fej mellett, és még mindig nincs kedvem felkelni. Vagy pláne beszélgetni valakivel, aki pillanatnyilag nincs a szobában. Az üzenetrögzítőre bízom a dolgot. Jack hangja betölti a szobát, túlharsogja a filmben dübörgő zenét is: - Drew! Vedd már fel, ember! Hol a faszba’ vagy? - Egy kicsit kivár, majd alighanem belátja, hogy nem fogom felvenni. - Muszáj kimozdulnod ma este, ember! A Club Sixty-Nine-ban vagyok, és van itt valaki, aki feltétlenül látni akar téged! Ez nem hangzik valami ígéretesen. Félig felülök, mert az Ykromoszómás ösztönöm azt súgja, hogy ki kell kapcsolnom ezt a gépet, méghozzá most rögtön! De nem vagyok elég gyors: Pandóra szelencéjéből fülledten erotikus női hang kúszik elő. - Drew! Itt Stacey! - Jól elnyújtja a nevünket: Drú-ú-ú! Szté-ééjszí-í-í! - Hiányoztál, bébi. Elvinnélek megint taxizni. Emlékszel, amikor úgy kiszoptam a farkadat, hogy. Nagyot csapok az „OFF” gombra. Aztán vetek egy oldalpillantást Kate-re. A tekintete mereven a tévére szegeződik, az arca kifürkészhetetlen. Alighanem mondanom kéne valamit. De hát mi a faszt mondhatnék? Talán azt, hogy „Bocs, csak egy

másik gecilerakóm volt!”? Valami azt sugallja, hogy ez elég rosszul venné ki magát. Kate merev testtartással felül a kanapén. - Azt hiszem, mennem kéne. A picsába! Kurva Jack! Kate feláll és eltakarja magát a párnámmal. Hát, ez nem jó jel. Egy órája még az arcomba nyomta a nuniját, most meg eldugja előlem. Az isten verje meg! Elvonul a hálószoba felé. Görcsbe rándul a gyomrom, de önkéntelenül megcsodálom a feszes segge ringását. És ahogy az borítékolható volt, a farkam életre kel, mint a koporsóból kimászó Drakula. Tízéves koromban volt egy kutyánk. Telhetetlen jószág volt: rámászott mindenre és mindenkire. Nyalta-falta a cselédlány lábát, összehemperegte a szüleink baldachinos ágyát. De most már tudom, hogy nem volt ő rossz kutya. Hiszen nem tehetett róla. Átérzem a fájdalmadat, Fido. Nagyot sóhajtok. És felállok, majd elindulok Kate után. Mire a hálószobába érek, már rajta van a szoknyája, és be van gombolva a blúza. Nem néz rám, amikor belépek. - Kate. - Nem tudod, hol a másik cipőm? - A padlót, majd az ágyat pásztázza a tekintete. Néz mindenhova, csak rám ne kelljen. - Kate. - Talán az ágy alatt - mondja, és letérdel.

- Nem kell elmenned - nyögöm ki. Most sem néz fel. - Nem akarlak meggátolni abban, amit ma estére terveztél. Ki a franc tervezett itt bármit is? Egyetlen tervem volt: az, hogy belakmározok a combjai közti svédasztalról. Már megint. - De hát én nem. - Semmi baj, Drew. Tudod, igazán jó volt. Jó? Ezt mondja arra, amit csináltunk az éjjel, meg egész nap, a hálószobában, a konyhában, a zuhany alatt, az előszoba falának dőlve. Mindez neki egyszerűen „jó”? Basszus, most viccel? Nyilván látja, milyen arcot vágok, mert a mondat közepén elhallgat, és felvonja a fél szemöldökét. - Jaj, bocs, rossz jelzőt használtam? Kárt tettem a törékeny férfiegódban? - Hát. igen - hebegem méltatlankodva. - Mit hallanál szívesebben? Szíves tájékoztatásukra közlöm, hogy még mindig meztelen vagyok, és ha a farkam pozícióját vesszük alapul, igazán nem kell Einsteinnek lenni ahhoz, hogy valaki eltalálja a helyes választ. - Fantasztikus, földöntúli, páratlan. - sorolom az opciókat, és minden szónál teszek egy lépést Kate felé. Úgy közelítem meg, mint a zsákmányát becserkésző ragadozó. Ő pedig ideges hátrálással tartja fenn a távolságot kettőnk között amíg a popsija bele nem ütközik a kisasztalba. Gunyorosan rávigyorgok. - Kate, te az ország egyik legnevesebb üzleti felsőoktatási intézményében végeztél. A becsületem megköveteli, hogy ennél többel,

jobbal rukkolj elő. Vagy bármi mással, csak ne azzal, hogy „jó.” Pár másodpercig a mellkasomat bámulja. Aztán a szemembe néz. Komoly az arca. - Indulnom kéne. El akar menni mellettem, de elkapom a karját. - De én nem akarom, hogy indulj. Nem, ne kérdezzék, hogy miért! Úgysem felelek. Most nem. Mert most csak arra koncentrálok, ami itt és most van - azaz Kate-re. A többi nem számít. A karjára tett kezemre néz, majd újra rám emeli a tekintetét. - Drew. - Ne menj el, Kate! - Felnyalábolom, a kisasztalra ültetem, és belépek a két lába közé. - Maradj még. - Belecsókolok a nyakába, megharapdálom a fülét. Megborzong. - Maradj velem, Kate! - suttogom, és a szemébe nézek. Kérlek! Az ajkába harap. Aztán lassan mosolyra húzódik a szája. - Oké. Visszamosolygok rá. Aztán máris a szájára tapad a szám. Hosszan, lassan, forrón csókolom. Felhúzom a szoknyáját, és finoman, az ujjaim hegyével végigsimítok a combján. Még mindig nincs rajta bugyi. Imádnivaló, amikor valami ilyen könnyen hozzáférhető. Letérdelek elé. - Drew.? - nyög fel kéjesen, kérdő hangsúllyal. - Cssss! Ha azt akarod, hogy ne csak „jó” legyen, koncentrálnom kell. Több értelmes szó nem hangzik el köztünk az éjszaka folyamán.

16. FEJEZET Minden szuperhősnek van búvóhelye, ahol menedékre lelhet. Legalábbis a jobbféléknek van. Például nekem. Igen, nekem is megvan a magam személyes denevérbarlangja, ahol a varázslatok zajlanak, és ahol felépült az én legendám - azaz a karrierem. Az otthoni irodámról beszélek. Amolyan férfimenedék ez, jó értelemben vett puncimentes övezet. Minden férfinak kéne, hogy legyen. Magam rendeztem be, az én ízlésemet dicséri minden egyes bútordarab, minden apró részlet. Ha a kocsim a babám, akkor ez a szoba az elsőszülött gyermekem. Az én legszebb örömöm, legnagyobb büszkeségem. Mahagónipadló, kézzel szőtt keleti szőnyegek, angol bőrkanapék. Az egyik falat a kőkandalló és a beépített könyvespolc takarja el, az íróasztalom mögött panorámaablak nyújt pazar kilátást a városra. A sarokban pedig kártyaasztal áll, amelynél havonta egyszer skót whisky és kubai szivar mellett pókerezünk a fiúkkal. Steven erre az egy alkalomra kap kimenőt. Bokszeralsóban ülök az íróasztalnál és a laptopomon dolgozom. Ahogy minden vasárnap délután. Kate? Ja, igen, ő még itt van, de gondoltam, a maratoni dugás után hagyom még egy kicsit aludni, hadd töltődjön fel. Az anyámmal elköltendő villásreggelit lemondtam, és a haveri körben való kosarazást is lefújtam. Éppen a végleges szerződéstervezetet bámulom, amikor megszólal az ajtóban egy álmos hang. - Szia.

Felnézek és elmosolyodom. - Szia. Most egy másik pólóm van rajta, a fekete metallicás. A térde alá ér. Ettől, meg az elfeküdt, zilált hajától olyan édes, olyan szexi, olyan csábos. A munka korántsem olyan étvágygerjesztő, mint Kate. A hajába túr, és közben a tekintete végigpásztázza a szobát. - Csodaszép ez az iroda, Drew. Lélegzetelállító. Kate az a fajta nő, aki tudja értékelni az ámulatba ejtő munkakörnyezet jelentőségét. Ha valaki győztes akar lenni, legyen olyan irodája, amely már most annak mutatja. - Kösz - mondom. - Ez a kedvenc helyiségem. - Már látom is, hogy miért. Leemel az egyik polcról egy berámázott képet, és felém fordítja. - Ki ez? Tavaly nyári, tengerparti kép Mackenzie-ről meg rólam. Nyakig beásott a homokba. - Mackenzie, az unokahúgom. Kate mosolyogva nézi a fotót. - Bűbájos kislány. Fogadni mernék, hogy rajong érted. - Rajong bizony. Én pedig simán levágnám a kezem, ha arra kérne, úgyhogy kvittek vagyunk. Szeretném, ha majd találkoznál vele. - Az nagyon jó lenne - feleli habozás nélkül Kate. Azzal odajön hozzám, és a térdemre ül. Előrehajolok, míg végül megtalálja a szám a száját, és a nyelvem az immár jól ismert üregbe hatol. Kate a csupasz mellkasomhoz bújik.

- Olyan jó meleg a tested - mondja, majd a vállamra hajtja a fejét, és a képernyőre pillant. - Min dolgozol? Nagyot sóhajtok. - A Jarvis-ügyleten. A Jarvis Technologies egy hírközlési vállalat, amely fel akar vásárolni egy szélessávú műholdas internetben utazó céget. Megdörzsölöm a szemem. - Probléma adódott? Ha üzletről van szó, rendszerint magányos farkas vagyok: nem fogadok a bizalmamba senkit, és nem osztozom senkivel. Csak a saját véleményem számít. De ha Kate-tel beszélgetek üzletről, az egy kicsit olyan, mintha saját magammal dumálnék. Az a helyzet, hogy érdekel, amit mond. - Igen. A vezérigazgató nem agyatlan, de töketlen. Összehoztam neki az ideális bulit, de az istennek se süti el a startpisztolyt. Majrézik a kockázat miatt. Kate végighúzza az ujját az államon. - Minden akvizíció kockázattal jár. Meg kell mutatnod neki, hogy amit nyerhet a bolton, azért érdemes kockázatot vállalni. - Épp azon igyekszem. Kate felélénkül. - Tudod, mit, lehet, hogy tudok segíteni! Volt egy évfolyamtársam a Whartonon, aki elkészítette egy új kockázatértékelési modell sablonját. Ha lefuttatod ezt a sablont, és stimmelnek a számok, akkor talán meg tudod győzni Jarvist, hogy érdemes fejest ugrania ebbe az ügyletbe. Kezdem azt hinni, hogy Kate esze majdnem annyira felizgat, mint a

feneke. Mondom, majdnem. - Itt van a táskámban CD-n. Máris hozom. Amikor feláll, elkapom a Metallica-póló szegélyét, és visszahúzom az ölembe, nehogy lemaradjon az állandósult erekciómról. A derekára fonódik a két karom: csapdába ejtettem. A szám a fülét birizgálja. - Sürgősebb munkám akadt - mondom. - Min kell dolgoznod, Drew? - kérdi. Érződik a hangján, hogy mulattatja a dolog. Felkapom, lesöprök az asztalomról mindent, felfektetem rá, és azt felelem: - Rajtad! Egészen estig dolgozunk. Meg dumálunk, meg nevetgélünk. Mesélek Kate-nek Mackenzie-ről, meg a csúnya szavak perselyéről, amely

mindenemből

kiforgat.

Ő

pedig

mesél

a

greenville-i

gyerekkoráról, meg a szülei büféjéről. Az erkélyen ebédelünk. Hideg van, ezért Kate az ölemben ül, hogy ne fázzon, és kézzel etet. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen jól éreztem volna magam. És még csak nem is kefélünk. Ezt adják össze! Tíz óra is elmúlt már. Lefekvéshez készülődünk. Kate zuhanyozik. Egyedül. Elvette a borotvámat és kidobott a fürdőszobából. A pasik nem úgy vannak ezzel, mint a nők: nekünk nem kell privát szféra. Nincs olyan testi funkció, amit egy férfi ne tudna elvégezni közönség előtt.

Bennünk nincs szégyenérzet. De hát mit bánom én, ha Kate-nek kell a személyes tér, ám legyen. Míg várok rá, elfoglalom magam: ágyneműt cserélek és előveszem a fiókból a doboz kotont, hogy a kezem ügyében legyen. Aztán elszorul a gyomrom. A farkam pedig sírni tudna. Üres a doboz. - Bassza meg! - fakadok ki. - Pont erre gondoltam én is. Nagy szellemek, ha találkoznak. A hang irányába fordulok. Kate egyik keze a csípőjén, a másikkal az ajtókeretet támasztja. Gyönyörű, csodálatos, káprázatos így meztelenül. És a puncija még jobban le van borotválva, most már csak leheletnyi göndör, sötét pihék fedik. Te jóságos ég! Egyre várom a pillanatot, amikor Kate teste már nem indít be. Amikor majd úgy érzem, hogy itt már jártam, ez már megvolt. De egyelőre az ellenkezőjét tapasztalom. Olyan ez, mint a homárevés. Aki még nem evett, azt gondolja: „Hát, talán majd kipróbálom.” De aki már kóstolta, annak úgy csorog a nyála, mint a Mississippi, ha szóba kerül, hogy megint ehetne homárt. Mert ő már tudja, hogy milyen kibaszottul finom falat. Szóval, ha csak eszembe jut Kate. Istenem! A végén én leszek az első férfi az emberiség történetében, aki anélkül is tud maszturbálni, hogy magához nyúlna. A kezemet figyeljék, mert csalok! Kate elindul felém, majd a nyakam köré fonódik a karja és lassan megcsókol. A nyelve a lehető legszexibben követi végig az alsó ajkam nyomvonalát. Erőnek erejével elhúzódom tőle. - Kate, várj. Nem lehet. A keze a bokszeralsóm alá siklik, és megnyomkodja párszor a máris

kőkemény farkamat. - Úgy látom, ezzel nem mindenki ért egyet - jegyzi meg. A homlokához nyomom a homlokom. Fojtott a hangom. - Nem azért. Arról van szó, hogy elfogyott a. a koton. Úgyhogy most. öö. - Megfogom a kezét, és leállítom, hogy össze tudjak fűzni néhány értelmes szót. - Le kell mennem a sarki boltba kotonért, és akkor. Esküszöm, akkor reggelig dugunk. Kate lesüti a szemét, és nagyot nyel. Halkan szólal meg. - Vagy ha esetleg. koton nélkül. csinálnánk? - Mi? Még soha nem mostam lábat zokni nélkül. Soha, de soha. Még boldogult ifjúkoromban sem. Mindig is jobban szerettem a farkamat annál, hogy hagyjam összetöpörödni és lepottyanni. - Tablettát szedek, Drew. Billy pedig. szóval, sok mindent lehet mondani rá, de az biztos, hogy soha nem csalna meg. És te csináltattál. tesztet? Hát persze, hogy csináltattam. Havonta szoktam, mióta az eszemet tudom. Az én életstílusom mellett muszáj. Mondhatnánk úgy is, hogy foglalkozási ártalom. Gyakorlatilag cincogok. - Igen, igen, csináltattam, és minden oké, de. biztos vagy benne? Sok mindent ajánlgattak már nekem az ágyban, vadabbnál vadabb dolgokat: mindenféle szerkentyűt meg szerepjátékot, amit csak el tudnak képzelni. (Meg olyat is, amit nem tudnak.) De a védekezés nélküli szex nem volt köztük. Hiszen az nem túl okos dolog, és nem is biztonságos. Bármelyik nő mondhatja, hogy tablettát szed, bárki mondhatja, hogy

tiszta, de miért hinném el? Ahhoz bizalom kellene. És az én szexuális életemben a bizalomnak nem osztottak lapot. Mert az én szexuális életem nem egymás megismeréséről szól. Hanem arról, hogy a csúcsra jutok, és közben a csajt is a csúcsra juttatom. Ennyi. - Érezni akarlak, Drew. És azt akarom, hogy te is érezz engem. Azt akarom, hogy. hogy ne válasszon el tőled semmi. Mélyen a szemébe nézek. Úgy néz rám. pontosan úgy, mint tegnap, a zuhany után. Mintha adna nekem valamit: ajándékot, amelyet csak nekem szán. És ez az ajándék ő maga. Mert bízik bennem, hisz bennem. És tudják, mit? Nem akarom, hogy Kate valaha is máshogy nézzen rám. - Kate, eszméletlen volt ez a veled töltött két nap. Én még soha. Egyszerűen soha. - Meg sem tudom fogalmazni, mit érzek. Fogalmam sincs, hogy mondjam el neki. Pedig abból élek, hogy tudok kommunikálni, képes vagyok verbalizálni a gondolataimat, szavakba önteni a terveimet. Most viszont szánalmasan csődöt mondanak a szavak. Ezért elkapom a felkarját, és magamhoz húzom. Meglepetésében, vagy talán az izgalomtól felnyög. A nyelve a számba csusszan, a keze a hajamat húzza. Valahogy az ágyon kötünk ki, a szánk összeforr, a bokszeralsóm a padlón hever. A kezem a melléről a hasára, majd onnan a lába közé siklik. Én is felnyögök. - Basszus, Kate, te máris nedves vagy! És ez így is van. Szinte hozzá se értem, és ő máris csöpög. Te jó ég!

Soha nem akartam annyira senkit és semmit, mint most őt. A nyakamat csipkedi a szájával, miközben becsúsztatom a két ujjamat. Összezárul körülöttük a puncija, mint egy kesztyű, és mindketten hangosan felnyögünk. Aztán egy csapásra mindenütt ott van a két keze: az ujjai a tökömre fonódnak, a farkamat simogatják, a körmei a mellkasomat, a hátamat karmolják. Befordítom magam alá. Most azonnal kell nekem. Egy kicsit ingerlem a farkammal a punciját, mire szétnyílik, és a szerszámom hegye megmártózik az édes testnedveiben. Süt belőle a forróság, olyan most, mint a hívogató, majd elemésztő tűz. Lassan, de markolatig beledöföm a kardomat, és a fokozhatatlan eksztázisban lecsukódik a szemem. Minden oldalról körülvesz az anyaszült meztelen, védtelen Kate, aki valahogy. valahogy többnek tűnik. Mintha még nedvesebb, még forróbb, még feszesebb lenne. Mindenből több. Egyszerűen hihetetlen! Megragadja a seggemet, és gyúrja-masszírozza, így nógat, hogy hatoljak belé még jobban. De én előbb kihúzom a szerszámomat, hogy aztán újra magába nyelhesse. Magasságos Jézus Krisztus! Én diktálom a tempót. Méghozzá nem lassú, kellemes, gyengéd tempót, hanem brutális, eszelős tempót, és ez kurva jó, ez eszméletlen jó! Magas hangfekvésű, nyüszítő hangok szöknek ki a kissé szétnyílt ajkai között. Aztán újra a szájára tapad a szám, és ezzel elhallgattatom. Kétségbeesetten, kíméletlenül markolásszuk egymást. Mintha most csinálnánk először. Vagy utoljára. Minden lehetséges módon rám fonódik a teste. A pinája körülöleli a

farkamat, a lába a derekamat, a karja a nyakamat. Jó szorosan, mint valami művészi tökélyre fejlesztett, finom satu. Én pedig egyre jobban belé fúrom magam, mert még közelebb akarok lenni hozzá, még mélyebbre akarok hatolni a testében. Istenem, ha tehetném, belemásznék, és ki sem akarnék jönni többé! A keze most megkeresi a kezemet. Összefonódnak az ujjaink, és én feltolom a négy kezünket Kate feje fölé. Egymáshoz ér a homlokunk, kibogozhatatlanul egymásba gabalyodik a lihegésünk, a leheletünk. Egy ütemre mozog a csípőnk, hullámzunk, mint az óceán. Előre-hátra, eksztatikus, öntudatlan uniszónóban. Együtt. Egymásba fúródik a tekintetünk is. - Istenem, Drew.! Ne hagyd abba.! Kérlek, ne hagyd abba soha! Mindjárt belefulladok. Alig kapok levegőt. Valahogy mégis kinyögök pár szót: - Nem fogom. Soha, soha. Érzem, amikor elélvez. Boldogan, kéjesen megfeszül minden porcikája, a lángoló, nedves teste minden négyzetcentimétere. És ez olyan kibaszott jó, olyan brutálisan intenzív élmény, hogy kis híján sírva fakadok a gyönyörtől. A nyakába fúrom az arcomat, belélegzem, felfalom szőröstül-bőröstül. Aztán elélvezek én is - vele, és belé. Elárasztják, fürösztik a zsigereit az egymást követő, állatias döféseim. Bennem pedig szétárad valami édes elektromosság, és az ajkaim ugyanazt a szót ismételgetik újra meg újra: - Kate, Kate, Kate, Kate! Ez maga a csoda. Eltelik még pár másodperc, majd mozdulatlanná dermed a testünk. A

szoba néma csöndjét csak a saját szapora légzésünk, dübörgő szívverésünk töri meg. Aztán Kate azt suttogja: - Drew! Jól vagy? - Felemelem a fejem, és azt látom, hogy aggodalmasan néz rám az a gyönyörű szempár. Kate gyengéden a két kezébe fogja az arcomat. - Te remegsz - állapítja meg. Próbáltak már lefotózni valamit nagyon messziről? Ha igen, biztos tudják, milyen az, amikor belenéznek a lencsébe, és csak egy nagy, homályos, elmosódott foltot látnak, majd miután babrálnak egy kicsit a távolságállítóval, a gép pár másodpercig zümmög, aztán egy csapásra kristálytiszta, éles lesz a kép. Mintegy varázsütésre a helyére kerül minden. Ilyesmit élek át most, ahogy Kate-et nézem: egy csapásra kristálytisztán látok mindent. Beleszerettem. Fülig, magatehetetlenül, szánalmasan. Szerelmes vagyok. Kate birtokol engem. Az övé vagyok testestül-lelkestül. Csak ő jár a fejemben. Megtestesíti mindazt, amiről nem is gondoltam volna, hogy kell nekem. Megtennék érte bármit. Igen, bármit. Azt akarom, hogy a közelemben legyen, hogy velem legyen. Mindig. Mindörökre. És nem csak a szex miatt. Nem csak a káprázatos teste, vagy a borotvaéles esze miatt. Nem csak azért, mert gondolkodásra késztet, és alig várja, hogy vitába szállhasson velem. Mindezeknél többről van szó.

Nekem minden kell. Ő kell teljes egészében, úgy, ahogy van. Megszegtem az összes, önmagam által hozott szabályt, hogy vele lehessek. És nem csupán azért, hogy megdughassam. Hanem azért, hogy az enyém legyen. Hogy megtartsam. Hogyhogy ezt eddig nem vettem észre? Hogyhogy nem tudtam róla? - Hahó! - szólal meg Kate, és puhán szájon csókol. - Merre jártál? Mert egy hosszú percre eltűntél. Minden rendben? - Én. - Nagyot nyelek. - Kate, én. - Veszek egy nagy levegőt. - Én, én. jól vagyok, köszönöm. - Elmosolyodom, és viszonzom a csókját. Csak egy kicsit kimerítettél, azt hiszem. Elneveti magát. - Hoppá! Nem is gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Nekem mondod?

17. FEJEZET

Tudom, mit gondolnak most. Ezt: Hogy a faszba? Hát igen. Ha rádöbbentem, hogy szerelmes vagyok Kate-be, és nyilvánvaló, hogy ő is belém van habarodva, akkor hogy köthet ki megint a golyóérett Billy Warren mellett? Nagyon jó kérdés. És mindjárt jön a válasz is. De előbb egy kis természetrajzóra. Mit tudnak önök a békákról? Igen, jól hallották. A békákról. Tudták például, hogy ha a békát forró vízbe teszik, kiugrik, de ha hideg vízbe teszik, majd azt lassan hevítik, benne marad és megfő? Bizony, még csak meg sem próbál kiugrani. Mert nem tudja, hogy halál

fia, és mire leesik neki, már késő. Nos, a férfiak sok mindenben hasonlítanak a békákra. Beparáztam az én kis revelációmtól? Hát persze. Hiszen ez egy hatalmas, sorsfordító megvilágosodás volt: nincs több idegen punci, sztorizgatás a srácokkal, nincs több szombat esti láz. De mindez már nem számított. Őszintén mondom. Mert amikor rádöbbentem, már késő volt. Akkor már ott csücsültem a forró vízben, és nem volt kiút. Kate megfőzött. Egész éjjel néztem, ahogy alszik. És terveket szövögettem: a kettőnk jövőjével kapcsolatos terveket. Hogy mi mindent fogunk csinálni, hova fogunk elmenni holnap, a jövő hétvégén, meg jövő ilyenkor. Elpróbáltam, hogy miket fogok mondani neki, hogyan beszélek majd az érzéseimről. Elképzeltem a reakcióit, és azt is, ahogy megvallja: ugyanígy érez ő is. Olyan volt az egész, mint egy film, mint valami rettenetes „csajmozi,” amit soha nem néznék meg. A szívdöglesztő playboy találkozik egy tréfát nem ismerő, foglyokat nem ejtő lánnyal, aki örökre megkaparintja a szívét. Tudhattam volna, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mert a legjobb dolgok általában olyanok, mint a Mikulás, a férfiak G-pontja, a mennyország - és a lista vég nélkül folytatható. Majd meglátják. Az 5. sugárúton lépkedünk. Ugyanis nem vesztegettük a drága időt arra, hogy elautózzunk Kate-hez, a város másik felébe. Inkább betértünk munkába menet a Saks luxusáruházba, és vettem neki egy tengerészkék Chanel kosztümöt. Mégsem hagyhatom, hogy szégyenbélyeget viselve

szambázzon be a céghez, ugyebár. Amikor ruhát próbált, esküszöm, úgy éreztem magam, mint Richard Gere a Micsoda nő!-ben. Kate még egy nyakkendőt is vett nekem. Értik? Utána

pedig

ragaszkodott

hozzá,

hogy

álljunk

meg

egy

fehérneműüzletnél is, hogy pótolhassa a bugyijait, amelyeket én roppant erotikusan tönkrevágtam. Megvívtam a harcomat a bugyifronton, de elbuktam. Hölgyeim, egyvalamit tudniuk kell: ha „kommandós módra”, bugyi nélkül közlekednek, az sokkal szexibb, mint a világ összes bőrcucca, csipkebugyija, korbácsa és lánca. Beugrunk a Starbucksba is, mert igencsak jól jön némi koffein. Amikor kilépünk az utcára, magamhoz vonom Kate-et, majd a két kezembe fogom az arcát és megcsókolom. Enyhe, édes kávéíze van. Kisimítja a szememből a hajamat, és rám mosolyog. Soha nem fogok belefáradni abba, hogy őt nézem. Vagy csókolózom vele. Papucs alatt nyögő balfék, Drew a neved! Igen, tudom. De nincs ezzel semmi baj. Engem nem zavar. Ez lenne a „sötét oldal”? Hol lehet jelentkezni? Komolyan beszélek. Azon se lepődjenek meg, ha szökdécselve dalra fakadok az utcán, hogy aszongya: „Jippi-já-jé-é, jippi-já-jó-ó!” Mert ennyire boldog vagyok. Befordulunk Kate-tel egymásra, mint két

a sarkon. Kézen idióta,

akik

fogva mosolygunk túladagolták az

antidepresszánst. Kész hányinger, mi? Itt muszáj megállnunk egy percre. Nézzenek meg minket jól. Mert ezt a pillanatot, amikor kéz a kézben megyünk az utcán, meg kell őrizniük az emlékezetükben. Nekem megvan.

Akkor és ott mi ketten egyszerűen. tökéletesek voltunk. Aztán odaérünk a cég épülete elé. Tartom az ajtót Kate-nek, majd én is belépek utána. Először a rengeteg százszorszép ötlik a szemembe. A bazi nagy, fehér szirmok

élénksárgán virító

közt vidáman,

százszorszépek tömkelege. Néhány szál vázába rakva mosolyog a biztonságiak asztalán,

a

többi

meg

szalaggal átkötött

csokrokban, vagy egyenként, sőt szirmonként elhintve teríti be a padlót, meg mindent. Jut belőlük az előcsarnok közepére is, ahol hatalmas kört alkotnak, és a kör közepén ott áll Billy Warren. Kezében a gitárjával. A kurva anyját! Nem, ez egy kicsit kevés. Rugaszkodjunk neki még egyszer. A mocskos, láncfűrészes kurva anyját! Na, így már nagyjából rendben lesz. Láttak már éneklő görényt? Ha nem, itt a soha vissza nem térő alkalom: Mivel vak voltam, nem fogtam fel, Hogy ha elengedlek, az ennyire fáj, De begyógyul a lélek, beforr a seb, Ha visszajössz hozzám. Ha nem gyűlölném ennyire őt is, meg azt az aljadékot is, aki nemzette, el kéne ismernem, hogy a produkciója egyáltalán nem rossz. Árgus szemmel figyelem Kate-et. Nem maradnak rejtve előttem az arcán átsuhanó emóciók, a szemében táncoló érzések. Tudják, milyen az, amikor valakinek vírus támadja meg a gyomrát,

és egész nap az odakészített vödör mellett döglik, mert úgy érzi, bármelyik pillanatban elokádhatja magát? És amikor eljön a pillanat, kiveri a hideg veríték, majd lüktetni kezd a feje, a torka pedig mintha kitágulna, hogy helyet adjon a gyomrából kilövellő undormánynak. Hát, valami ilyesmit érzek most én. Még a kávémat is leteszem, és körülnézek, hogy hol a legközelebbi kuka, nehogy elkéssek. Fáj dalmat okoztam, Bocsáss meg nekem, Add vissza a szíved, Hadd őrizzem, míg élek, Mi összetartozunk! Tudtuk mindig, hogy így áll a dolog, Hogy mással soha nem lehetsz boldog, A lelkem érted sír! Warrennek bárhol máshol, bármely más lánynál vége lenne. Röhögve kiütném a nyeregből, mert a lábam nyomába sem érhet. Hiszen én egy Porsche vagyok, a kurva életbe, ő meg egy ócska pickup! A műszaki vizsgán se menne át! Csakhogy itt Kate-ről van szó. Kate-ről, akivel évtizedes közös történetük van. És emiatt, gyerekek, Billy Warren máris a profi ligában versenyez. A nevedet kiáltom, ha sötét az éj, Kis híján mindent elvesztettem én,

Tégy velem egy próbát, adj egy esélyt, Hátha mégsem kell elbúcsúznunk még! Legszívesebben felkapnám Kate-et, amúgy barlanglakó módra, és elcipelném innen. Bezárnám a kéglimbe, hogy Billy ne láthassa, ne érhessen hozzá. Hogy ne érhessen hozzánk. Egyfolytában Kate-et nézem, meredten bámulom, de ő rám se pillant. Fáj dalmat okoztam, Bocsáss meg nekem, Add vissza a szíved, Hadd őrizzem, míg élek, Mi összetartozunk! Tudtuk mindig, hogy így áll a dolog, Hogy mással soha nem lehetsz boldog, A lelkem érted sír! Miért is nem tanultam meg játszani valamilyen hangszeren? Kilencéves koromban anyám azt akarta, hogy tanuljak trombitálni. Fel is fogadott mellém egy zenetanárt, de a fickó két óra után felmondott, mert a kutyánk belehugyozott a fúvókájába, és én nem tettem ez ellen semmit. Basszus, miért is nem hallgattam anyámra? Nekem te vagy a kezdet, és te leszel a vég, Több ez, mint barátság, több, mint szerelem, Te kellesz, csak te kellesz nekem! Hiába kell neki, nem lehet az övé. Epekedj csak utána éjjelnappal, te

gennyláda! Kornyikáj a háztetőn, pengesd a gitárodat, amíg le nem rohad a kezed! Kevés vagy, elkéstél, így jártál. Ő már az enyém. Kate nem az a fajta lány, aki csak úgy akárkivel szexel. Márpedig velem egész hétvégén úgy szexelt, mintha holnap lenne a világvége. Ez már csak számít valamit! Ugye? Fájdalmat okoztam, Bocsáss meg nekem, Add vissza a szíved, Hadd őrizzem, míg élek, Míg csak élünk, Te meg én! Az előcsarnokban összeverődött kisebbfajta tömeg tapsolni kezd. A faszfej pedig leteszi a gitárját, és odalép Kate-hez. Ha egy ujjal is hozzáér, letöröm a kezét! Esküszöm az élő Istenre, hogy letöröm! Billy tudomást sem vesz rólam. Csak Kate-et látja. - Péntek este óta egyfolytában hívlak. És a lakásod előtt is megálltam párszor a hétvégén, de nem voltál otthon. Úgy bizony. Nem volt otthon. Mert dolga volt. És most kérdezd meg tőle, mit csinált! És azt is, hogy kivel csinálta. - Tudom, hogy ez a munkahelyed. De nem mehetnénk el valahova, ahol beszélgethetünk? Esetleg az irodádba? Mondd, hogy nem!

Mondd már, hogy nem! Mondd, hogy nem, mondd, hogy nem, mondd, hogy nem, mondd, hogy nem, mondd, hogy nem, mondd, hogy nem, mondd, hogy nem... - Oké. A picsába! Karon ragadom Kate-et, aki már indulna is. - Beszélnem kell veled. Kérdő pillantást vet rám. - De hát mindjárt. - Muszáj elmondanom neked valamit. Most. Ez nagyon fontos. Tudom, hogy ez elég kétségbeesetten hangzik, de leszarom. Kate megfogja a karját markoló kezemet. Higgadtan, leereszkedően szólal meg, mintha egy gyerekkel beszélne. - Rendben, Drew. De hadd beszéljek előbb Billyvel, és utána majd átmegyek hozzád, oké? Legszívesebben toporzékolnék, mint egy kétéves gyerek. Mert nem, ez kurvára nem oké! Kate-nek tudnia kell, hogy mi az ábra nálam! Be kell jelentenem, hogy igényt tartok rá! Körbe kell pisilnem a területemet, oda kell dobnom a kesztyűt, oda kell állnom a rajtvonalhoz! De én leveszem a karjáról a kezem. - Rendben. Jó csevegést. És én hagyom el előbb a helyszínt. Erre odafigyelek. Nagy léptekkel haladok az irodám felé, de amikor felbukkannak, önkéntelenül megállok Erin asztalánál. Kate, amikor megfordul, hogy becsukja az irodája ajtaját, rám mosolyog.

És én most először nem tudom, hogy ez mit jelent. Meg akar nyugtatni, hogy marad minden úgy, ahogy tegnap volt? Vagy hálás nekem, amiért az a húgyagyú visszakúszott hozzá a küszöb alatt? Egyszerűen nem tudom eldönteni. És ez megőrjít. Megfeszül az állkapcsom. Belépek az irodámba és bevágom magam mögött az ajtót. Aztán elkezdek fel-alá járkálni, mint a leendő apa a szülőszoba előtt. Feszülten várakozom, és drukkolok, hogy életem egyetlen értelme sértetlenül bújjon elő. Meg kellett volna mondanom neki. Még az éjjel, amikor bőven nyílt rá alkalmam. El kellett volna mondanom, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy mit érzek iránta. Azt hittem, van időm. Gondoltam, majd szép lassan, lazán eljutok odáig. Micsoda ökör vagyok! Miért nem nyögtem ki, a kurva életbe!? Az isten verje meg! Lehet, hogy Kate már úgyis tudja. Hiszen felvittem a lakásomra, összebújtam vele, hangot adtam a rajongásomnak, és megdugtam koton nélkül, mindjárt háromszor. Úgyhogy tudnia kell. Közben

szép

csöndben

belép

Erin.

Katasztrofális

nyújthatok, mert halkan, együttérző hangon szólal meg: - Akkor most Kate és Billy mindent megbeszélnek? Mordulok egyet. - Ennyire átlátszó vagyok? Erin szája szóra nyílik. Alighanem azt akarta mondani, hogy igen, de aztán becsukja a száját, és nekiindul még egyszer.

látványt

- Nem - mondja. - Csak ismerlek, Drew. Bólintok. - Akarod, hogy tegyek egy kis sétát? Hátha meglátok vagy meghallok valamit. - Gondolod, hogy ez működhet? Erin elmosolyodik. - A CIA nem is tudja, mit vesztett velem. Ismét bólintok. - Oké. Menj csak, Erin. Nézd meg, mi az ábra. Erin kimegy, én pedig lassanként lyukasra taposom a szőnyeget. A hajamat meg úgy széttúrom, hogy égnek áll, mintha villám csapott volna belém. Erin pár perc múlva visszajön. - Az ajtó be van csukva, úgyhogy nem hallottam semmit, de az ablakon bekukucskáltam. Kate asztala előtt ülnek, egymással szemben. Billy a kezébe temeti az arcát, Kate pedig hallgatja, amit mond. A keze Billy térdén van. Oké. Szóval kiönti a szívét, Kate pedig együttérzően hallgatja. Ezzel együtt tudok élni. Hiszen a végén úgyis a lelkébe tapos, igaz? Megmondja neki, hogy elhúzhat a faszba, mert ő továbblépett, talált magának jobbat. Ugye? Ugye? Mondják már, hogy igen, a kurva életbe! - Akkor most. szerinted mit csináljak? Erin vállat von. - Csak annyit tehetsz, hogy vársz. Kate majd úgyis megmondja, mi

van, ha végeztek. A várakozás soha nem volt erős oldalam. Csinálhattak a szüleim bármit, én soha nem tudtam kivárni karácsony napjának reggelét. Egyszer sem fordult elő, hogy csak december 25-én tudtam volna meg, mit kapok. Olyan voltam, mint egy miniatűr Indiana Jones: addig kíváncsiskodtam, kutakodtam, míg elő nem került az összes ajándék. Lehet, hogy a türelem rózsát terem, de nekem akkor sem tartozik az erényeim közé. Erin az ajtóból még visszaszól: - Remélem, jól alakul a dolog, Drew. - Kösz, Erin. Azzal kimegy. Én pedig várok. És gondolkodom. Eszembe jut az íróasztalánál zokogó Kate arca, meg az is, amikor meglátta a bárban Billy Warrent, és olyan csúnyán bepánikolt. Lehet,

hogy

csak

ennyit

jelentettem

Kate-nek?

Egy

kis

kikapcsolódást? Eszközt, amelyet olyan célra használt, amilyenre én szoktam? Járkálok tovább. És imádkozom. Imádkozom a Jóistenhez, akivel tízéves korom óta nem beszéltem. Most viszont dől belőlem a szó: fogadkozom, esküdözöm, alkudozom - és buzgón esedezem. Azért, hogy Kate engem válasszon. Miután valahogy eltelik életem leghosszabb kilencven perce, Erin sziszegő hangját hallom az asztalomon álló telefonból: - Vendég érkezik! Szinte átvetődöm az asztalomon: repülnek a tollak, a gemkapcsok. Odahúzom a székemet, lesimítom a hajamat, és papírokat tologatok ide-

oda, hogy úgy nézzek ki, mint aki javában dolgozik. Aztán veszek egy nagy levegőt. Szedd össze magad! Mert kezdődik a meccs. Nyílik az ajtó, és belép Kate. Azt kell mondjam, hogy. hogy normálisan néz ki. Semmi bűntudat, semmi szorongás. Mint akinek az égvilágon semmi gondja nincs. Megáll az asztalom előtt. - Szia. - Szia. - Lezser mosolyt erőltetek magamra. Pedig a torkomban dobog a szívem. Mint a kutyáé, mielőtt elaltatják. Először valami semmiségről kéne locsognom, hogy ne tűnjek túlságosan izgatottnak. De képtelen vagyok rá. - Szóval. szóval, mi újság Billyvel? Kate szája lágy mosolyra húzódik. - Beszélgettünk - mondja. - Elmondtunk pár dolgot, amit mindkettőnknek hallania kellett. És most már minden rendben. Abszolút rendben van minden. Istenem! Látják a mellkasomból kiálló kést? Igen, azt, amit most forgatott meg a szívemben. Beszélgettek, és most már minden abszolút rendben van. Visszafogadta. A picsába! - Nagyszerű, Kate. Akkor küldetés teljesítve, igaz? - Be kellett volna állnom színésznek. Mert ezért Oscar-díjat érdemelnék. Kate szemöldöke összeszalad. - Miféle küldetés?

Megcsörren

a

mobilom.

Megment

ettől

a

rémálomszerű

beszélgetéstől. - Halló! - Steven az. De Kate ezt nem tudja. Ügyelek rá, hogy erőteljes, energikus legyen a hangom. - Szia, Stacey! Igen, bébi, örülök, hogy hívtál. Amelyik csapat előbb betalál. Emlékeznek? - Bocs, hogy szombaton nem mentem le. Hogy mit csináltam? Semmi különöset. Közbejött egy kis projekt, ami már egy ideje függőben volt. Igen, most befejeztem. És kiderült, hogy nem is ért annyit. Igen, tudatosan mondok ilyeneket. Mert minél jobban meg akarom bántani Kate-et. Mégis mit vártak? Hiszen ne feledjék, hogy ez én vagyok, nem más. Tényleg azt hitték, hogy majd ölbe tett kézzel végighallgatom, ahogy Kate lepattint, mint egy málészájú lúzer? Hát, kurvára nem! Steven lányos zavarával mit sem törődve kipréselek magamból egy harsány kacajt. - Ma este? Persze, nagyon szívesen! Oké, rendelek taxit. Most miért néznek rám úgy, mintha én lennék a rohadék? Hiszen odaadtam Kate-nek mindent, amim van, mindent, ami tőlem telik. Ő pedig cserébe jól pofán rúgott. Feltártam előtte a lelkemet. Igen, tudom, hogy ez elég puhapöcs duma, de igaz. Szóval ne nézzenek rám úgy, mintha én lennék a rosszfiú, mert most az egyszer nem én vagyok az! Szerettem Kate-et. Sőt mi több, még most is szeretem, a kurva életbe! És ez a szerelem most megöl engem. Úgy érzem magam, mint aki a baleseti sebészetre került, és feltárják a mellkasát egy Finochietto-féle

bordaterpesztővel. Még mindig a fülemen van a telefon. Most nézek fel először - és alig kapok levegőt. Mert én azt hittem, hogy Kate pipa lesz. Azt hittem, csalódott lesz, amiért megelőztem, és én döngöltem a földbe őt. De nem ezt látom az arcán. Láttak már olyan embert, akit éppen pofon vágtak? Mert én igen. Például valamikor boldogult ifjúkorunkban Matthew-t. Meg Jacket is, amikor túl nagy svunggal nyomult rá egy olyan nőre, akire nem kellett volna, és nem ugrott félre időben. Szóval, amikor arcul csapták őket, akkor vágtak ilyen képet, mint most Kate. Pár másodpercig tartott az egész. Annyi volt, hogy elfehéredtek. és abszolút kifejezéstelen lett az arcuk. Gondolom, a sokkhatás miatt, mert annyira hihetetlen volt, hogy ez történt velük. Hát, így néz rám most Kate. Mintha pofon ütöttem volna. Önök szerint szánnom-bánnom kéne, amit tettem? Azt akarják, hogy sajnáljam? Hát, akkor kurva nagy pechjük van, mert sajnálja a halál! Képtelen vagyok rá, és nem is vagyok rá hajlandó. Hozott egy döntést, választott két lehetőség közül. Úgyhogy most már fulladjon meg! Eltakarom a kezemmel a telefont. - Bocs, Kate, ezt most muszáj megbeszélnem. Ebédnél találkozunk, oké? Kettőt pislog. Aztán sarkon fordul és szó nélkül kimegy az irodámból.

18. FEJEZET Miután Kate elment, minden olyan. ködös. Vagy nem ezt a jelzőt szokták használni? Nem azt mondják mindig a vonatkatasztrófák túlélői, hogy a baleset utáni pillanatokban olyan homályos, olyan valószerűtlen a világ? Közlöm Erinnel, hogy nem vagyok jól. Szomorú, szánakozó a mosolya. Mielőtt a lifthez érnék, merő önkínzásból hátranézek, hátha látom még egy pillanatra Kate-et. De be van csukva az ajtaja. Odakint esik. Igazi téli felhőszakadás zúdul a városra, az a fajta, amelyik bőrig áztatja és csonttá fagyasztja az embert. De engem nem zavar. Zsibbadtan, kábán gyaloglok el a lakásomig. Olyan vagyok, mint az alacsony költségvetésű horrorfilmekben a zombi, akiből az sem vált ki semmi reakciót, ha láncfűrésszel levágja a saját lábát. De amikor belépek az ajtón, egy csapásra felocsúdok és működésbe lépnek az érzékeim. Érzem, hogy Kate itt van. Mindenhol. Még most is látom a szemét, a teste melegétől elnehezült szemhéját. Hallom a suttogását, amikor az ágyra zuhanok. A párnám az ő illatát árasztja. Egyszerűen nem tudok túllépni a tényen, hogy néhány órája még itt volt, és megérinthettem, nézhettem, csókolhattam.

Most pedig. most pedig nem tehetem. Olyan ez, mint amikor valaki meghal, és nem hisszük el, hogy az illető tényleg nincs többé, mert előző nap még összefutottunk vele. Ott volt velünk, élt és virult. És mi ebbe az emlékbe csimpaszkodunk, azt a pillanatot gyászoljuk a legjobban. Mert az volt az utolsó. Mikor történt? Ez az, amire nem tudok rájönni. Mikor lett olyan fontos számomra Kate, hogy nélküle működésképtelen vagyok? Amikor sírni láttam az irodájában? Vagy amikor először csókoltam meg az én irodámban? Az is lehet, hogy akkor történt, amikor Saul Anderson inzultálta, és én szét akartam rúgni a vén kujon seggét. Vagy már a legelső találkozásunkkor, a REM-ben eldőlt a sorsom, amikor belenéztem abba a feneketlen barna szempárba, és egyből tudtam, hogy ezt a lányt muszáj megkapnom? Vagy itt történt, a lakásomban, ahol százszor is megérintettem.? Istenem, miért is nem fogtam fel hamarabb? Heteket, hónapokat vesztegettem el. Hány nővel voltam ez idő alatt, akinek az arcára sem emlékszem, hányszor bosszantottam fel Kate-et, amikor mosolyt is csalhattam volna az arcára! Szerethettem volna őt ez alatt a hosszú idő alatt, és elérhettem volna, hogy ő is szeressen engem. De ez az idő elmúlt. A nők könnyebben és sűrűbben szeretnek bele valakibe, mint a férfiak. De ha egy férfi szerelmes lesz, az nagyobbat szól, és ha rosszul alakulnak a dolgok, és nem mi vetünk véget a kapcsolatnak, nem tudunk

csak úgy elsétálni. Legfeljebb négykézláb elmászni. Nem lett volna szabad olyanokat mondanom. Mármint az irodámban. Kate nem érdemelte meg. Nem hibáztathatom azért, hogy nem azt akarja, amit én, nem azt érzi, amit én. Te jóságos ég, ez borzalmas! A kurva életbe, én ebbe belehalok! Hát pont akkor nem lövöldöz vaktában a kocsijából senki, amikor az embernek a legnagyobb szüksége lenne egy eltévedt golyóra? Éreztek már ilyet? Tartottak már a kezükben olyasmit, ami. ami mindennél többet jelentett önöknek? Esetleg kaptak már el a baseballstadion mellett a kerítésen átszálló, hazafutást eredményező, meccset eldöntő labdát? Került a kezükbe a feledhetetlen, régi szép időket felidéző fotó? Kaptak az édesanyjuktól családi ereklyeként őrzött gyűrűt, amely még a nagymamájuk nagymamájától maradt rá? Vagy lehet bármi más is, a lényeg, hogy az ember ránéz valamire és megesküszik, hogy soha többé nem válik meg tőle. Mert az a valami egészen különleges, felbecsülhetetlen értékkel bír a szemében. És pótolhatatlan. Aztán az ember egy szép napon rádöbben, hogy az a valami volt, nincs, és még csak azt sem tudja, hogyan, mikor tűnt el. Csak úgy elveszett. És rettenetesen fáj a hiánya, bármit megadnánk érte, ha előkerülne. Ha újra ott lenne nálunk, ahol lennie kell. Összegömbölyödöm és a párnába fúrom az arcomat. Nem tudom,

meddig maradok így, de tény, hogy amikor kinyitom a szemem és kinézek az ablakon, már sötét van. Vajon mit csinálhatnak most? Alighanem ünnepelnek. Elmennek valahova bulizni. vagy otthon, édes kettesben múlatják az időt. A plafont bámulom. Igen, azok ott könnyek. Folyékony bánat. Rajta, nevezzenek puhapöcsnek! Mondják, hogy egy bőgőmasina vagyok. Megérdemlem. És teszek rá. Igen, most már magasról teszek rá. Önök szerint felfogja egyáltalán Billy Warren, hogy mekkora mázlista? Hogy micsoda áldás szállt rá? Dehogy fogja fel! Hiszen ő volt az az idióta, aki elengedte Kate-et. Én meg az az idióta voltam, aki nem tudta megtartani őt. Lehet, hogy nem lesz tartós a felmelegített kapcsolatuk. Lehet, hogy megint szakítanak. Mert Kate rájön, hogy jobbat érdemel. De nekem ez már tök mindegy lesz, ugyebár. Azok után, amiket mondtam. Azok után, hogy Kate arca úgy elváltozott. Uramisten! Legördülök az ágyról és rávetem magam a kukára. Épphogy odaérek. Akkorát okádok, hogy beleremeg az egész testem. Nem marad a gyomromban semmi. És most jön el a pillanat: most, a kuka előtt térdepelve állapodom meg magammal abban, hogy influenzás vagyok. Mert ez a. ez a lepukkant emberroncs nem lehetek én. Nem maradhatok így örökre. És ha csak beteg vagyok, akkor majd szépen beszedek egy kis

aszpirint, alszom egy jót és máris jobban érzem magam. Újra önmagam leszek. előbb-utóbb. Ha viszont beismerem, hogy megtaposott az élet, hogy ezernyi apró szilánkra hasadt szét a szívem, akkor. akkor nem tudom, mikor jövök rendbe. Lehet, hogy soha. Így aztán visszafekszem. Ágyban várom ki a végét. Az influenza végét.

19. FEJEZET

Hát, ennyi volt. Eddig tartott az én történetem, tündöklésem és bukásom története. Itt a vége, fuss el véle. És most itt vagyok ebben a tré étteremben, ahova Alexandra és Matthew elvonszolt, és ahol éppen most értem a végére nagyjából ugyanannak a történetnek, amelyet önöknek is elmeséltem. Hatéves koromban megtanultam biciklizni. Miután leszerelték a bringámról a két kis pótkereket, elég sokat estem. Így van ezzel minden gyerek. És ha eltaknyoltam, mindig Alexandra termett ott mellettem. Leporolt, megpuszilgatta a horzsolásaimat, és rávett, hogy üljek csak vissza a nyeregbe. Így aztán magától értetődően elvárnám a nővéremtől, hogy együtt érezzen velem, hogy szelíden, gyengéden sajnálgasson az én nagy szívfájdalmamban. Ehelyett a következőt kapom: - Te iszonyú hülye vagy, Drew, tudsz róla? Fogadni mernék, hogy már kezdték nem érteni, miért hívom Sárkánynak. Hát ezért. - Parancsolsz?

- Igen, parancsolom, hogy kapjál már a fejedhez! Van fogalmad róla egyáltalán, mit műveltél? Azt mindig is tudtam, hogy elkényeztetett vagy és önző, hiszen többek között én tettelek ilyenné. De hogy hülye is vagy, azt nem gondoltam volna. Mi van? - Arra pedig meg mertem volna esküdni, hogy tököd is volt, amikor megszülettél. Kis híján belefulladok az italomba. Matthew meg jót röhög. - Komolyan beszélek - folytatja Alexandra. - Határozottan emlékszem, hogy amikor a pelusodat cseréltem, mindig ott fityegett az a két aranyos kiskrapek. Mondd, mi lett velük azóta? Mogyorónyira zsugorodtak vagy tán el is tűntek? Mert mással nem tudom magyarázni, hogy miért viselkedtél úgy, mint egy szánalmas, töketlen, gyáva féreg. - Úristen, Alexandra! - Szerintem ezt az Úristen se tudja helyrehozni. A sarokba szorított állat indulata fortyog a kebelemben. - Erre most baromira nincs szükségem! Pláne tőled. Mi a fasznak rúgsz belém, amikor már úgyis padlót fogtam? Alexandra gúnyosan felnevet. - Azért, mert pontosan ez kell neked: egy villámgyors seggberúgás! Megfordult egyáltalán a fejedben, hogy amikor Kate azt mondta, „minden rendben”, arra is gondolhatott, hogy civilizáltan megbeszélték a dolgot? Hogy úgy döntöttek, barátok maradnak, és szépen válnak el? Ha csak feleannyit tudnál a nőkről, mint amennyit képzelsz magadról, akkor értenéd, hogy nincs olyan nő, aki haraggal akarna elválni egy tízéves

kapcsolat után. Ennek semmi értelme. Ugyan mi a túróért akarna az ember barátkozni valakivel, akivel azelőtt dughatott, most meg már nem? Mi ebben a pláne? - Nem, nem fordult meg a fejemben - mondom. - Te teljesen el vagy tájolva. Alexandra a fejét csóválja. - Ettől függetlenül igaz, hogy ha nem úgy viselkedtél volna, mint egy sértődött óvodás, hanem mint egy férfi, akkor megmondtad volna neki, hogy mit érzel. Erre viszont már tényleg bepöccenek. - Te valami elbaszott seggfejnek nézel engem? Mert akkor tudd meg, hogy nem vagyok az, és nem fogok olyan nő után futni, akinek más kell. Alexandra arcán olyan kifejezés suhan át, amit még sosem láttam. Legalábbis nem úgy, hogy felém irányult. A csalódottságról beszélek. - Hát persze, hogy nem futsz utána, Drew. Miért is üldöznél valakit? Hiszen neked tökéletesen megfelel, ha téged üldöz boldogboldogtalan. - Ez meg mi a francot jelentsen? - Azt, hogy neked mindig olyan könnyen ment minden. Jóképű vagy, intelligens, szerető család vesz körül, és a nők úgy hevernek a lábad előtt, mint az áldozati bárányok. Aztán eljön a pillanat, amikor egyetlenegyszer meg kéne küzdened valamiért, amikor kockára kell

tenned a szívedet valakiért, aki végre megéri a fáradságot - és te mit csinálsz? Feladod. Előbb lősz, és csak utána kérdezel. Aztán meg összegömbölyödve dagonyázol az önsajnálatban. Alexandra egy kicsit megcsóválja a fejét és lágyabb hangon folytatja: - Meg sem próbáltad, Drew. Mindezek után meg sem próbáltad. Inkább fogtad, és. eldobtad. Az italomba mélyedek. Halk, bűnbánó a hangom. - Tudom. Mert ne gondolják, hogy nem agyaltam ezen. Ne gondolják, hogy nem bántam meg a szavaimat, illetve azok hiányát. Mert megbántam. Rettenetesen megbántam. - Bárcsak. - kezdem. - De most már késő. Végre hallatja a hangját Matthew is. - Soha nem késő, ember. A meccs még nem ért véget. Csak eső miatt félbeszakadt. Ránézek. - Delores mondott neked valamit? Mármint Kate-ről meg Billyről? Matthew a fejét rázza. - Róluk nem. Rólad viszont rengeteget beszélt. - Hogyhogy? - Úgy, hogy Dee utál téged, mint a szart. Mert szerinte egy geciláda vagy. Komolyan mondom, haver, ha meglátna az utcán két lábon járó lángcsóvaként, le se köpne. Ezt az infót emésztgetem egy kicsit.

- Talán azért utál, mert megdugtam az unokatesója menyasszonyát? - Vagy esetleg azért, mert összetörted a legjobb barátnője szívét. Hát, igen. Ezt csak pénzfeldobással lehetne eldönteni. Mert nincs semmi támpont. - Szerelmes vagy Kate-be, Drew? Alexandra szemébe nézek. - Igen. - És van rá esély, hogy ő is így érez irántad? - Azt hiszem, van. - Minél többet agyalok azon, amit Kate a hétvége folyamán mondott és cselekedett, annál biztosabb vagyok benne, hogy érez irántam valamit. Hogy őszinte, mély érzéseket táplál irányomban. Vagy legalábbis táplált, amíg ripityára nem törtem mindent. - Vele akarsz élni? - Istenem, de még mennyire! - Akkor teljesen mindegy, hogy újra összejött-e az exével, vagy sem. Azt a kérdést kell feltenned magadnak, hogy mire vagy hajlandó, mit vagy hajlandó kockára tenni azért, hogy helyrehozd, amit elrontottál. Hogy visszakapd Kate-et. A válaszom egyszerű: akármit, bármit, mindent. Elszorul a torkom, amikor ezt bevallom: - Bármit megadnék érte, hogy visszakapjam Kate-et. - Akkor az ég szerelmére, harcolj érte! Mondd meg neki! Miközben ez szép lassan beül az agyamba, Matthew

megszorítja a vállamat. - Ilyen helyzetekben én mindig azt kérdezem magamtól: „Mit tenne most William Wallace?” - Komoly a tekintete, mint egy gyújtó hatású szónoké. Aztán a skót fickót utánozva folytatja: - Eegen. Oldj kereket, nehogy kikosarazzanak. de meglásd, hosszú évek múltán az addig eltelt összes napodat odaadnád majd azért, hogy visszarepülhess az időben, és elmondhasd Kate- nek: felakaszthatja a töködet a visszapillantó tükrére, de soha nem veheti el tőled a. szabadságodat! Alexandra a szemét forgatja A rettenthetetlen modorában előadott szónoklaton, én pedig egyenesen elnevetem magam. Végre kezd eloszlani a fekete felhő, amely egész héten a vállamon ült. És a helyébe. a helyébe remény lép, meg magabiztosság, meg eltökéltség. Mindaz, ami hiányzott belőlem azon a reggelen, amikor Billy Warren énekét hallgattam, meg azóta is. Matthew hátba vág. - Lódulj és kapd el a csajt, ember! Nézz végig magadon! Ugyan mit veszíthetsz? Igaza van. Kinek kell a méltóság meg a büszkeség? Túl vannak ezek értékelve. Akinek nincs semmije, annak vesztenivalója sincs. - Beszélnem kell Kate-tel. Most azonnal. És ha elbukok? Akkor legalább elmondhatom, hogy harcban estem el. Ha porrá égek, és Kate a földbe tapossa a hamvaimat a cipősarkával? Ám legyen! Akkor is meg kell próbálnom, mert. Mert Kate megér ennyit.

Alexandra 16. születésnapjára a szüleink kibérelték a Six Flags Great Adventure nevű tematikus parkot. Lehet, hogy egy kicsit túllihegték a dolgot? Lehet. De hát megvannak a maga apró előnyei annak is, ha az ember kiváltságos környezetben nevelkedik. Mert az a vidámparkozás eszméletlen jó volt: semmi sorban állás, semmi tömeg. Csak a családunk volt jelen, meg néhány üzlettárs, meg a százötven legjobb barátunk. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, volt ott egy hullámvasút, a Sikolygép. Említettem már, hogy sosem ülök fel kétszer ugyanarra a hullámvasútra? Ez volt az egyetlen kivétel. Hányásig hullámvasutaztunk Matthew-val meg Stevennel. És még utána is folytattuk. Az első szakasz nagyon durva volt: a hosszú, fárasztó emelkedő, a kínzással felérő cammog ás után több mint negyvenméteres, gyomorkavaró zuhanás következett. És akárhányszor szálltunk fel a Sikolygépre, akárhányszor kúszott fel velünk azon az első emelkedőn, mindig ugyanaz történt: mindig izzadt a tenyerem, mindig felfordult a gyomrom. Az izgalom és a rettegés tökéletes elegyét nyújtotta az a hullámvasút. És pontosan ugyanígy érzem magam most is. Látják a Times Square-en átkocogó fickót? Az vagyok én. A puszta gondolat, hogy újra láthatom Kate-et. Mi tagadás, felvillanyoz. Ugyanakkor ideges is vagyok. Mert fogalmam sincs, mi van az emelkedő túloldalán, nem tudom, mekkorát lehet zuhanni. Semmi együttérzés, mi? Szép kis társaság! Azt hiszik, azt kaptam, amit érdemlek? Vagy még ennél is rosszabbat érdemelnék? E mellett bizony erős érveket lehet felsorakoztatni. Mert ezt valóban

elbasztam,

semmi

kétség.

Egy kis

kisiklás

volt,

előfordul a

legnagyobbakkal is. De túl vagyok rajta: felálltam a kispadról és újra pályára lépek. Csak remélni tudom, hogy kapok még Kate-től labdát. A hét háztömbnyi sprinttől erősen zihálva biccentek oda a biztonsági őrnek, majd átvágok az üres előcsarnokon. Lifttel megyek, hogy kifújhassam

magam

és

gyakorolhassam

a

mondókámat.

A

negyvenediken kiszállok. Kate Brooks hétfő este fél tizenegykor csak egy helyen lehet. És ez a hely itt van, ahol az egész elkezdődött. Sötétek az irodák és csönd van leszámítva a Kate-től kihallatszó zenét. Megállok a csukott ajtaja előtt. És az üvegen át megpillantom őt. Magasságos Jézus Krisztus! Az asztalánál ül, a képernyőt bámulja és az ajkát harapdálja, de úgy, hogy máris megroggyan a térdem. A haja hátul össze van fogva, így jól látszanak hibátlan arcvonásai. Nagyon hiányzott, hogy nem nézhettem. Fogalmuk sincs, mennyire hiányzott. Olyan ez, mintha. mintha most bukkannék elő nagy sokára a víz alól, és végre levegőhöz jutnék. Kate most felnéz. És találkozik a tekintetünk. Látják, hogy a kelleténél kicsivel tovább mered rám? Hogy a fejét oldalra billentve hunyorog? Mintha nem hinne a szemének. Meglepődött. De a meglepetés hamar átalakul tömény undorrá, mintha rohadt almába harapott volna. És én most világosodom meg, most válik bizonyossá előttem az, amire önök alighanem már rég rájöttek: hogy egy kurva nagy ökör vagyok.

Kate nem fogadta vissza Warrent. Az egyszerűen nem lehet. Mert ha újra összejött volna vele, ha az együtt töltött hétvégénk nem jelentett volna neki semmit, akkor nem nézne rám úgy, mint a megtestesült gonoszra. Akkor abszolút nem lenne rá hatással, hogy felbukkantam. Egyszerű férfilogika: ha egy nő dühös, az azt jelenti, hogy szeret. Mert ha egy kapcsolatban a csaj már nem is kiabál veled, akkor cseszheted. A közöny a nők halálos csókja. Egyenértékű azzal, amikor a férfit nem érdekli a szex. Mindkét esetben vége a dalnak - azaz a másiknak. Ha tehát Kate zaklatott, az azért van, mert megbántottam. És csak azért tudtam megbántani, mert engem akar. Ez elég nyakatekert okfejtésnek tűnhet, de higgyék el, hogy így van. Én már csak tudom, hiszen világéletemben olyan nőkkel dugtam, akik iránt nem éreztem semmit. Ha rögtön utánam lefeküdtek egy másik fickóval, hát váljék egészségükre! Ha azt mondták, hogy soha többé nem akarnak látni, annál jobb! A kő nem vérzik; aki beleszarik, abból nem lehet érzelmi reakciót kipréselni. Kate-nek viszont sütnek a szeméből, fénybe vonják az arcát a túlcsorduló érzelmek: a harag, a bizalmatlanság, a csalódás. Reménnyel tölt el, hogy még érez irántam valamit, akár gyűlöletet is. Mert azt tudom kezelni. Benyitok hozzá. Kate ismét a laptopja felé fordul és leüt pár billentyűt. - Mit akarsz, Drew? - Beszélnem kell veled.

Nem néz fel. - Dolgozom. Nem érek rá. Közelebb lépek, és lecsukom a laptopját. - Érjél rá. Rám szegeződik a tekintete. Kőkemény és fagyos, mint a jég. - Menj a pokolba! Gunyorosan mosolygok, pedig közel sem vicces a szitu. - Ott már jártam. Egész héten ott voltam. Kate hátradől és tetőtől talpig végig mér. - Ja, igen. Erin mondta, hogy ledöntött a lábadról valami rejtélyes kór. - Azért maradtam otthon, mert. - Drága a taxi? Vagy kellett pár nap, hogy magadhoz térj? Megrázom a fejem. - Amit akkor mondtam, az hiba volt. Kate feláll. - Nem. Nem te hibáztál, hanem én. Hiba volt, hogy egy pillanatig is azt hittem, több van benned. Hiba volt azzal áltatnom magam, hogy. hogy valami belső szépséget takar az arcoskodásod, és nem csak egy arrogáns, sármos farok vagy. Hiba volt, mert te belül üres vagy. Emlékeznek még arra, hogy sokban hasonlítunk Kate-tel? Igen, ezt mondtam, és így is van. Méghozzá nem csak az ágyban, vagy a melóban. Ennél többről van szó: mindkettőnknek megvan az a hátborzongató képessége, hogy pontosan azt mondjuk, amit kell - azaz ami fáj. Mindenkinek rátapintunk a gyenge pontjára és odavágunk egy verbális

kézigránátot. - Kate, én. A szavamba vág. Feszült a hangja és akadozó. - Tudod, Drew, én nem vagyok hülye. Nem vártam, hogy megkérd a kezem, mert tudtam, milyen vagy. De azért úgy tűnt, hogy. Emlékszel arra az estére a Howie’s bárban? Ahogy ott rám néztél. Azt hittem. Elcsuklik a hangja, és én legszívesebben végeznék magammal. - .azt hittem, jelentek valamit neked. Közelebb lépek. Meg akarom érinteni. Hogy megvigasztaljam. Hogy visszaszívjak mindent. Hogy valamelyest helyrehozzam, amit elrontottam. - Jelentesz is. És ez mindig is így volt. Kate mereven bólint. - Persze. Ezért mentél. - Nem mentem sehova! Nem csináltam semmit, nem szedtem fel senkit, nem taxiztam senkivel. Kamu volt az egész. Nem is Stacey hívott akkor, hanem Steven. Csak eljátszottam, hogy Stacey-vel beszélek. Kate elsápad, és én tudom, hogy hisz nekem. - De hát miért. miért csináltad? Nagyot fújok. Halk, feszült hangon szólalok meg. Szabályosan könyörög a hangom, hogy értsen meg. - Azért, mert. mert szeretlek. Már régóta szerelmes vagyok beléd. De csak múlt vasárnap este döbbentem rá. Aztán felbukkant itt Billy, és. és én azt hittem, visszafogadtad. És ez padlóra küldött. Annyira fájt, hogy neked is fájdalmat akartam okozni. Azt akartam, hogy. hogy te is

ugyanolyan rosszul érezd magad, mint én. Hát, ez nem tartozik a legszebb pillanataim közé. Igen, tudom: görény vagyok. Higgyék el, tudom. - Szóval direkt mondtam, amit mondtam, hogy azt hidd, nem jelentesz nekem semmit. Hogy csak egy lány vagy a sok közül. Pedig nem így van, Kate. Mert tehozzád senki sem fogható, akit eddig ismertem. És én együtt akarok lenni veled. mármint igazából. Csak veled. Még soha nem éreztem így senki iránt. És tudom, hogy ez úgy hangzik, mint valami giccses üdvözlőkártya, de ez az igazság. Soha nem vágytam még mindarra, amire akkor vágyom, ha veled vagyok. Kate nem szól semmit. Csak bámul rám meredten. És én ezt már nem bírom tovább. A vállára, majd a karjára teszem a kezem. Csak hogy érezzem őt. Megmerevedik, de nem húzódik el tőlem. Feljebb vándorol a kezem és a két hüvelykujjam végigsimít az arcán, az ajkain. Istenem! Az érintésemre lehunyja a szemét. Engem pedig kis híján megfojt a torkomban ragadt csomó. - Kate, nem lehetne, hogy. hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk? Mert olyan jó volt minden! Egyszerűen tökéletes volt. Szeretném, ha újra az lenne. Nagyon, nagyon szeretném. Soha nem hittem a bűnbánatban, a bűntudatban. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek a dolgok csak az ember fejében léteznek, mint a tériszony. Azaz kellő elszántsággal, kellő erővel túl lehet lépni rajtuk. De eddig soha nem volt senki, így soha nem is bántottam meg senkit, aki

többet jelentett a számomra, mint. mint én magam. És a tudat, hogy a félelmeim, az elcseszett idiótaságom miatt baltáztam el ezt a dolgot, egyszerűen. egyszerűen elviselhetetlen. Kate ellöki a kezem. És hátralép. - Nem. Felveszi a padlóról a táskáját. - Miért? - Megköszörülöm a torkomat. - Miért nem? - Emlékszel, amikor beléptem a céghez, és azt mondtad, hogy apád szeretné, ha „gyakorlásképpen” összeütnék egy prezentációt? Bólintok. - Azt azért mondtad, mert nem akartad, hogy az enyém legyen az ügyfél, igaz? - Így van. - Aztán amikor találkoztunk Andersonnal, azt mondtad, hogy az arcába toltam a cicimet, mert. Hogy is fogalmaztál? „Fel akartál húzni,” ugye? Ez mondtad, vagy nem? Vajon mire akar ezzel kilyukadni? - Igen, ezt mondtam. - Aztán a múlt héten, mindezek után, elhitetted velem, hogy azzal a nővel beszéltél, mert meg akartál bántani. - Igen, de. - Most pedig azt mondod, hogy szerelmes vagy belém? - Igen. Finoman megrázza a fejét. - És mi a francért higgyek neked, Drew?

Csak állok ott némán. Mert nincs semmi, amivel előállhatnék. Nincs mentség, nincs olyan magyarázat, ami bármit is számítana. Legalábbis Kate szemében. Megfordul, és már indulna. Én pedig pánikba esem. - Kate, kérlek, várj. Belépek elé. Megáll, de elnéz mellettem - avagy átnéz rajtam. Mintha itt se lennék. - Tudom, hogy elcsesztem. Nagyon csúnyán elcsesztem. Az a taxis sztori ostoba volt és kegyetlen. És nagyon sajnálom. Jobban, mint gondolnád. De nem hagyhatod, hogy emiatt tönkremenjen mindaz, ami a miénk lehetne. A szemembe nevet. - Mi lehetne a miénk? Mi volt a miénk valaha is, Drew? Viták, rivalizálás, kéjvágy. - Nem! Ennél többről van szó. A múlt hétvégén éreztem, hogy többről van szó, és tudom, hogy te is érezted. Ez a mi kapcsolatunk egészen. látványos lehetne, ha adnál neki egy esélyt. Ha adnál nekünk. nekem. még egy esélyt. Szépen kérlek! Ismerik azt a Rolling Stones-dalt, hogy Ain’t Too Proud to Beg? Na, ez az én új mottóm: én sem vagyok túl büszke ahhoz, hogy könyörögjek. Kate lebiggyeszti az ajkát. Aztán elindul kifelé. De én elkapom a karját. - Engedj el, Drew! - Képtelen vagyok rá. - És nem csak a karjára gondolok. Kirántja magát a kezemből.

- Akkor igyekezz jobban. Egyszer már elengedtél. Biztosra veszem, hogy másodszor is sikerülni fog. Azzal kilép az ajtón. Én pedig nem követem.

20. FEJEZET

Oké. Szóval ez nem sült el valami jól. Igen, igazuk van: kész katasztrófa volt. Úgy gondolják, hogy utána kellett volna mennem? Hát, rosszul gondolják. Olvasták S z u n - c e A háború művészete című művét? A hadviselés stratégiájáról szól. Nos, e könyv szerint a jó hadvezér tudja, mikor támadjon, mikor vonuljon vissza, mikor csoportosítsa át az erőit. Elmondtam Kate-nek, amit mondanom kellett. Most már csak meg kell mutatnom, hogy igaz. Háborút nyerni, sebeket begyógyítani tettekkel lehet, nem szavakkal. A szó olcsó portéka. Az én szavam meg aztán végképp nem ér sokat. Kábé annyit, mint a nadrágzsebből előbányászott szösz. Szóval. szóval van egy tervem. És a kudarc nem opció. Mert ez nem csak rólam szól, nem csak arról, hogy én mit akarok. Bizony, már nem csak erről van szó. Hanem arról is, hogy mit akar Kate. Márpedig ő engem akar. Küzd az érzései ellen, persze, de attól még így van. Mindig is így volt. Soha, senki nem fogja ugyanazt jelenteni Kate-nek, amit én jelentek neki. És mielőtt leszednék a fejemet, hadd szögezzem le, hogy ezt nem a túlfejlett önbizalmam mondatja velem. Hanem az, hogy a haragja, a

sértettsége dacára Kate ugyanolyan szerelmes belém, mint én belé. Ha ránéztem, az olyan volt, mintha tükörbe néznék, az istenit! Úgyhogy nem adom fel. Nem dobom be a törülközőt, amíg mindketten meg nem kapjuk azt, ami kell nekünk. Azaz egymást. Apropó, tudják, mit tud még a jó hadvezér? Mozgósítani a tartalék haderőt. Ismertetnék egy tényt: a férfiak többsége nem tud egyszerre több dologra koncentrálni. Igen, ez így igaz. Ezért nem lehet túl sűrűn rajtakapni a pasikat olyasmin, hogy, mondjuk, megpróbálnak elkészíteni egy teljes hálaadási menüsort. És ezért érnek haza arra a világ minden táján az anyák, hogy csatatérré változott az otthonuk, ha pár órára a férjecskéjükre bízzák a gyerekeket. A túlnyomó többségünk egyszerre csak egy dologra képes odafigyelni. A túlnyomó többségünk - de nem én! Még ki sem lépek az irodából, és már hívom is Erint a mobilon. Nem, nem vagyok rabszolgahajcsár. De ha az ember az egyik legsikeresebb New York-i befektetési bankár asszisztense, akkor az éjszakai telefonok a munkaköri leírása részét képezik. És most, hogy a fejem hazatért a seggemben töltött egyhetes vakációjáról, tudnom kell, van-e még ügyfelem, van-e még munkám. Szerencsére van. - Remélem, tudsz növeszteni egy harmadik vesét, Drew - mondja Erin. - Mert ha Matthew-nak, Jacknek és Stevennek ne adj’ isten

egyszerre kell majd új vese, egyikük kérését sem utasíthatod el. Szóval a fiúk fedeztek, amíg lyukat feküdtem a kanapémba. - A hétvégére foglalj asztalt Jacknek a Scores klubba - mondom Erinnek. - Én fizetek. Higgyék el, egy előre kifizetett sztriptíztáncosnő minden szónál ékesebben juttatja kifejezésre az ember háláját. Ami Matthew-t és Stevent illeti. Rajtuk még gondolkodnom kell. Mert van egy olyan érzésem, hogy a sötét oldalon törvénybe ütköző dolognak minősül a cicibár. Miután Erin felzárkóztat a munka frontján, megkérem, hogy tegye szabaddá a napomat, és elsorolom mindazt, amire másnap szükségem lesz. Mert baromi jó terveim vannak ám - igaz, befektetéshez, bankügyletekhez semmi közük. Amikor

leteszem

a

telefont,

éppen

átlépem

a

lakásom

küszöbét.Jézusmária! Befogom az orromat. Hogy a francba’ tudtam ilyen bűzben élni egy teljes hétig? Ja, persze. Úgy, hogy vegetáltam, mint egy zöldség. Alaposan körülnézek. Az egyik fal mellett szemeteszsákok sorakoznak, az asztalon üres üvegek. Hegyekben áll a mosatlan, és olyan szag terjeng a levegőben, mintha beragadtam volna a dugóban egy kukásautó mögé. Alexandra tőle telhetően kitakarított, de így is katasztrofális a helyzet. Akár az életem, mi? Nesze nektek szimbolika! Belépek a hálószobába, ahol akár az orromon át is képes vagyok lélegezni. Leülök az ágy szélére és a telefont bámulom. Emlékeznek

még, hogy emlegettem bizonyos tartalék haderőt? Nos, itt az ideje, hogy mozgósítsam. Felveszem a kagylót és tárcsázok. A második kicsengés után kellemes, idegnyugtató hatású hang szól bele: az erő és a gyengéd vigasztalás tökéletes elegye. - Szia, Anya. Nem rá gondoltak, ugye? Az a helyzet, hogy a lelkem mélyén anyuci kicsi fia vagyok ugyanakkor vagyok annyira férfi, hogy ezt beismerjem. És higgyék el, nem vagyok ezzel egyedül. Ez pedig sok mindent megmagyaráz, ugyebár, hölgyeim. Magyarázattal szolgál például arra, hogy miért nem képes a barátjuk a szennyestartóba juttatni a zokniját meg a gatyáját: azért, mert hozzászokott, hogy ezt anyuci csinálja meg helyette. És ezért van az is, hogy a szósz, amit önök csinálnak a tésztához, jó, jó, de messze van a tökéletestől - mivel a pasijuk ízlelőbimbói anyuci vasárnapi mártására vannak finomhangolva. Meg aztán ismerik azt a mondást, hogy „Anya mindent jobban tud”? Igen, elég idegesítő duma. És vajon igaz? Igen, abszolúte-kurvárabaromira igaz! Nálunk sem fordult még elő olyan, hogy anyám tévedett volna. Bármiben. Így aztán most is az ő véleménye az én legértékesebb erőtartalékom. Mert azt tudom ugyan, hogy szerintem hogy kéne helyrehoznom a dolgot Kate-tel, de azért elkél a megerősítés, hogy ez valóban helyes. Mert ez ismeretlen terület a számomra, és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy elbaltázzam a dolgot.

Már megint. Anyám csirkehúslevesről meg hideg borogatásról kezd beszélni, de félbeszakítom. - Anya, nem voltam beteg. Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. És nagy sóhajjal belevágok ebbe a piszkos kis történetbe. Mármint a zanzásított, korhatár nélküli verziójába. Egy kicsit úgy érzem magam, mintha gyónnék. Miután elmesélem a múlt hétfő reggeli esetet, amikor egy hangyányit elcsesztem ezt a dolgot Kate-tel - na jó, inkább elefánt volt az, nem hangya -, anyám elereszt egy bánatos „Jaj, Drew!”-t. Összeszorul a gyomrom. Szánom-bánom a vétkemet, és iszonyúan csalódott vagyok. Mit nem adnék most egy időgépért! Befejezem csúfos bukásom történetét, majd belevágok a holnapi terveimbe, amelyek arra hivatottak, hogy „visszacsesszék” , ami elcsesződött. Miután a mondókám végére érek, anyám pár másodpercig hallgat, majd olyat tesz, amit a legkevésbé sem várnék az én végtelenül udvarias, visszafogott anyukámtól. Ugyanis elneveti magát. - Annyira az apádra ütöttél! Néha már kezdek kételkedni benne, hogy jutott beléd az én DNS-emből is. Én soha nem észleltem, hogy bármiben is hasonlítanék apámra, leszámítva talán azt, hogy mindketten imádunk jó üzleteket kötni és hajszoljuk a sikert. E téren mindig is egyformák voltunk. Amúgy viszont apám olyan szigorú erkölcsű, mondhatni, prűd ember, hogy ihaj:

elkötelezett, hűséges, családjáért élő férfiú. Vagyis nagyjából az én szöges ellentétem. - Tényleg? - csodálkozom. Anyám még mindig kuncog. - Egyszer majd elmesélem neked, hogy jöttünk össze valójában a Columbián. És nem kíméllek meg a piszkos részletektől sem, amelyeket apád el akart titkolni előled. Ha ez a sztori bármilyen formában szexet tartalmaz, akkor én nem akarom hallani. Soha, de soha. Nekem tökéletesen megfelel az a tudat, hogy a szüleim életükben összesen kétszer szexeltek:

amikor összehozták

Alexandrát, meg amikor összehoztak engem. Pont. Valamilyen szinten tisztában vagyok vele, hogy ez csak önámítás, de e téren, és csakis e téren szívesen élek tagadásban. - Ami pedig titeket illet Kate-tel, úgy képzelem, hogy. hogy Kate le lesz nyűgözve attól, amit tervezel. majd egyszer. Első hallásra viszont rettentő zabos lesz. Erre fel kell készülnöd, Drew. Igen, bizonyos fokig számítok rá. Emlékeznek még, mit mondott Matthew arról a bizonyos vékony határvonalról? - Azt viszont meg kell kérdeznem tőled, szívem, hogy biztos vagye a dolgodban. Abszolút biztos vagy benne, hogy Kate Brooks az az ifjú hölgy, aki neked kell? Nem csak szeretőnek, hanem barátnak, társnak, partnernek? Ebben biztosnak kell lenned. Mert nem szép dolog mások érzelmeivel játszani, ezt, ugye, mondanom sem kell?

Most szemrehányó a hangja. Ugyanilyen hanghordozással beszélt velem, amikor nyolcéves

koromban rajtakapott,

hogy olvasom

Alexandra naplóját. - Száz százalékig biztos vagyok benne - mondom. - Vagy Kate, vagy. vagy senki. Még mindig sokkol, hogy ez mennyire igaz. És hogy őszinte legyek, majd összeszarom magam a félelemtől. Mert az a helyzet, hogy a más nők megdugása iránti érdeklődésem már akkor kezdett megcsappanni, amikor még meg sem döngettem Kateet. Igen, drasztikusan megcsappant már akkor is. És még csak nem is azért, mert azok a más nők nem voltak jók az ágyban, hanem azért, mert egyikük sem Kate volt. Úgyhogy ha bekövetkezik a katasztrófa, és Kate nem fogad vissza, akár le is borotválhatom a fejemet, és elmehetek bohóckodni Tibetbe. Mert úgy hallottam, a kolostorokban van munkaerőfelvétel. - Akkor halld a tanácsomat - mondja anyám. - Légy hajthatatlan, makacs, és végtelenül kitartó. Ha meginog az elszántságod, Kate azt fogja hinni, hogy elbizonytalanodtál az érzéseidben is. Már eddig is adtál rá okot nemegyszer, hogy ne higgyen benned, ne tetézd ezt holmi tétovázással. Légy elbűvölő, Drew, és légy őszinte. Viselkedj úgy, mint egy férfi, hiszen annak neveltelek. És tudom, hogy az is vagy. Elmosolyodom. És abban a pillanatban tudom, minden kétséget kizáróan tudom, hogy valahogy, valamilyen módon jól fog elsülni ez a dolog.

- Kösz, Anya. Már elköszönnék, amikor anyám hozzáteszi: - És az ég szerelmére, ha tisztázódtak köztetek a dolgok, gyertek el hozzám vacsorára. Meg akarok ismerkedni a lánnyal, aki az ujja köré csavarta a fiamat. Bizonyára rendkívüli teremtés. Lelki szemeim előtt egyszerre villan fel Kate száz meg száz fotója. Az íróasztalánál, szemüvegben. Süt róla, hogy okos és elszánt. Hogy olyan erőt képvisel, amivel számolni kell. Aztán bevillan, ahogy nevet valamelyik illetlen megjegyzésemen. Meg ahogy bemutatja Matthew-t Dee-Dee-nek. Meg ahogy kihúzza Stevent a slamasztikából. Kate a karjaimban: a szenvedélyes, odaadó Kate. Aki bizalommal van irántam, és megnyílik előttem. Ott van alattam, fölöttem, körülöttem, egy ütemre mozdul, egy ütemre nyög velem. Szélesebbre húzódik a mosolyom. - Jól mondod, Anya. Tényleg rendkívüli teremtés. Most pedig jöjjön egy kis törióra, gyerekek. A régi szép időkben, ha két klán háborúba keveredett egymással, a csata előtt kiküldtek a harcmezőre egy-egy nemesurat, hátha sikerül tárgyalásos úton erőszakmentes megoldást találniuk. Ha a két lord kompromisszumra jutott, a csata elmaradt. Ha viszont nem tudtak megállapodni, akkor kard ki kard! Illetve nemcsak kard, hanem csatabárd is, meg lángoló nyílvessző, meg ágyúgolyó, amelyik térdből elviszi az ember lábát, ha nem vigyáz. Igen, ez A rettenthetetlen egyik jelenete. De történelmileg pontos.

A lényeg, hogy minden célt kétféleképpen lehet elérni: nehezen vagy könnyen. Az akkori emberek ezt értették, és értem én is. Ezért várom az irodaépület előtt Kate-et, hogy elkapjam, mielőtt belép az ajtón. Hogy még kint átnyújtsam az olajágat, és kiagyaljunk valami békés megoldást. Fogjuk rá, hogy nálam ez a célhoz vezető „könnyű” út. Már itt is van. Látják? Most bukkant fel a sarkon. Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki ma háborúra készül. Mert Kate teljes vértezetben érkezik, ez egyértelmű. Fekete nadrágkosztüm van rajta, és olyan magas sarkú cipő, hogy a szemembe tudjon nézni. A haját feszes kontyba fogta, csak egy-két pihe cirógatja az arcát. Az állát felszegi, a tekintete kőkemény, és vehemensen energikus, céltudatos léptekkel halad előre. Lélegzetelállító. Szaporábban ver a szívem, a farkam pedig félárbocra emelkedik, de nem törődöm vele. Igaz, hogy egy emberöltő telt el az utolsó „akció” óta, de ez most ráér. Pillanatnyilag minden idegszálammal Kate-re koncentrálok, meg a következő lépésemre. Ellököm magam a faltól, és elindulok vele szemben. Félúton találkozunk. - Szia, Kate! Ma különösen ennivaló vagy. Mosolyogva odanyújtom neki a lila levendulavirágot. Nem veszi el. Sőt, szó nélkül elfurakszik mellettem. Sietve hátrálni kezdek, és megint belépek elé. - Jó reggelt, Kate!

Megpróbál kikerülni, de útját állom. És gunyorosan rávigyorgok. Nem bírom megállni. - Micsoda? Nem állsz szóba velem? Biztos vagy benne, hogy ez járható út, tekintve, hogy együtt dolgozunk? Tompa a hangja, mint egy roboté, és látszik, hogy begyakorolta a mondókáját. - Természetesen nem, Mr. Evans. Amennyiben munkaügyben óhajt társalogni velem, örömmel a rendelkezésére állok. De ha nem munkáról van szó, akkor igazán nagyra értékelném, ha. - Mr. Evans? - Na ne! - Mi ez, valami beteges szerepjáték? Én vagyok a csúnya főnök, te meg a szexi titkárnő? Megfeszül az álla, és még szorosabban markolja az aktatáskája fülét. - Vagy lehetsz te is a főnökasszony, ha akarod. Én meg lehetnék az alázatos asszisztensed, aki büntetést érdemel. Szerintem bele tudnék jönni ebbe a dominás játékba. Kate tömény undort sejtető hangeffektust produkál. És elsétál. Könnyedén utolérem. - Kate, várj! Csak vicceltem. Vicc volt, tényleg. Kérlek, várj. Tényleg beszélnem kell veled. Éles, bosszús a hangja. - Mit akarsz? Megint elmosolyodom, és megint odanyújtom neki a virágot. - Vacsorázz velem szombaton. Összevonja a szemöldökét.

- Te szedsz valamit, amiről nem tudok? - Miért kérded? - Nem fogalmaztam elég világosan az este? Miért gondolod, hogy eszembe jutna még egyszer elmenni veled bárhova is? Vállat vonok. - Reméltem, hogy jobb hangulatban talállak ma reggel. Reméltem, hogy ha jól kialszod magad, rádöbbensz, hogy még mindig. kedvelsz engem. Bosszúsan mordul egyet. - Ezt ne várd lélegzet-visszafojtva. Lép egyet, majd megáll és visszafordul. - Azaz dehogynem! Fojtsd vissza nyugodtan. Tartom vele a lépést. Közeledünk az épülethez. Két percem lehet, vagy talán annyi sem. Gyorsan beszélek. - Komolyan, Kate, gondolkodtam. - Lám, vannak még csodák. Mindig így fel volt vágva a nyelve? - Elölről akarom kezdeni az egészet. És most jól csinálnék mindent. Elvinnélek valahova, és elmondanám neked mindazt, amit kellett volna. Hogy milyen elképesztően fantasztikus vagy, és milyen fontos vagy nekem. Ja, és hogy soha többé nem fogok neked hazudni. Soha, de soha! Ezt komolyan gondolom. Ha Kate tíz év múlva megkérdezi, hogy dagadtnak mutatja-e a seggét egy bizonyos farmer, és tényleg dagadtnak mutatja, akkor én

életem-halálom a kezébe ajánlom, és azt mondom, hogy igen. Esküszöm, hogy így lesz. Tekintetét előreszegezve válaszol: - Kösz az ajánlatot, de nem, kösz. Nem szerepel az e heti teendőim listáján, hogy hülyén érezzem magam, mert használat után eldobtak. Azt már kipipáltam, és nem kérek repetát. Gyengéden megfogom a könyökét, és magam felé fordítom. A tekintetét is megpróbálom elcsípni, de ő nem hajlandó rám nézni. Halkan szólalok meg. És őszintén. - Kate, én. én bepánikoltam. Megijedtem, és elbaltáztam a dolgot. Soha többé nem fog előfordulni. Én tanulok a hibáimból. - Micsoda véletlen - mondja Kate, és sokat sejtetően végigmér. - Én is. Azzal elsétál. Én pedig nagyot fújok. Oké. Akkor jöhet a nehezebb út. Vajon miért nem vagyok meglepve?

21. FEJEZET

Amikor Kate kinyitja az épület ajtaját, ott loholok a sarkában. És amint átlépi a küszöböt, felcsendül a zene. Kate megtorpan. Földbe gyökerezik a lába. Úgy hívják őket, hogy Three Man Band. Vándorzenészek - vagy inkább mozgózenészek. A háromemberes banda egyik tagjának vállán szíjon lóg a gitár, és a mellkasára erősített mikrofonba énekel. A dobos

is fel van szerszámozva: egy sokdarabos dobszett lóg rajta, mintha masírozó rezesbandában játszana, de annál sokkal vagányabbul néz ki. A harmadik fickónak pedig valami basszgitár-szintetizátor kombó verdesi a hasát. De azért nem olyan gáz ez a trió, tényleg. Nem rosszak a fiúk, nem holmi szenvelgő picsogás, amit előadnak. Ismert számokat nyomnak, mint a nyaranta New Jersey partvidékén haknizó kis zenekarok. Most éppen a Caught Up in You-t játsszák a .38 Specialtől. - Ez meg mi a franc? - sziszegi a fogai közt Kate. Megvonom a vállam. - Az a helyzet, hogy én nem tudok gitározni. Meg énekelni sem. Így aztán. Tudom, mit gondolnak most: Zenélgetünk, Drew? Ez lenne a nagy terv? Ezzel mintha Billy már próbálkozott volna, nem? De igen. Warren megpróbálkozott ezzel a módszerrel, és elbukott. Ez a produkció viszont egészen más lesz. Sokkal jobb lesz. És sokkal hosszabb. A Three Man Band ugyanis mobilzenekar, ami azt jelenti, hogy egész álló nap követni tudják Kate-et, és követni is fogják. Nem csupán egy, hanem több tucat, gondosan összeválogatott dallal adnak neki szerenádot. És nem, nem csak ennyiből áll a terv. Ez csupán az első lépés. Van a tarsolyomban más is. - Gyűlöllek - mondja Kate. Dehogy gyűlöl!

A füle mögé tűzöm a nem kívánt virágomat. - Figyeld a szöveget, Kate. Az énekes egy térden álló férfiról dalol, aki annyira szerelmes, hogy meg akar változni, többé, jobbá akar lenni. A lány kedvéért. Kate kitépi a hajából a virágot, a padlóra ejti, majd - miután kis híján fellök -, elindul a lift felé. De benyomul a fülkébe a háromemberes banda is. Akik még mindig játszanak. Kate elég rémült arcot vág, ugye? Már-már rosszul érzem magam, amikor becsukódik a liftajtó. De csak már-már. A következő lifttel én is felmegyek a negyvenedikre. Addigra már az Angel szól az Aerosmithtől. Kate a jelek szerint kizárta az irodájából a háromemberes bandát, így az ajtó előtt állomásoznak. Megállok Erin asztala előtt. Erin a kezembe nyomja a kávémat. - Jó ez a szám - jegyzi meg. - Kösz. Megvan minden? - Tokkal-vonóval, főnök - feleli Erin, majd pattint az ujjával. - Ja, és hoztam neked valamit. - Azzal átnyújt egy közepes méretű, DVD-kkel megrakott dobozt. A kupac tetején ott hever az Elfújta a szél, a Mondhatsz akármit, A szépség és a szörnyeteg, a Casablanca, a Titanic, és a. és a Szerelmünk lapjai. - Ez mi? - Hogy elmélyülhess egy kicsit a témában. Gondoltam, jól jöhet. Elmosolyodom.

- Mire is mennék nélküled, Erin? - Semmire.

Nyomorultul,

magányosan

tengetnéd

hátralevő

napjaidat. Nem jár messze a valóságtól. - Csapj hozzá a szabidhoz egy hetet, oké? Beviszem a kincseket rejtő dobozt az irodámba és felkészülök a terv második fázisára. Virág. Sok nő azt állítja, hogy neki ugyan nem kell. De azért minden nő örül, ha kap. Ezért rendeltem virágot Kate irodájába. Hétszer tizenkét szálat hoznak minden órában, pontban egészkor. Azaz minden külön töltött napunk után egy tucatot. Romantikus, mi? Én is így gondoltam. És bár tudom, hogy Kate-nek a fehér százszorszép a kedvence, direkt szóltam a virágosnak, hogy azt mellőzze. Inkább fura alakú, élénk színekben pompázó, egzotikus virágokat választottam, amilyeneket Kate valószínűleg életében nem látott, mert olyan tájakon nőnek, ahol ő sosem járt. És ahova én el akarom vinni. Eleinte egyszerű, általánosságokra szorítkozó üzeneteket írtam a kis kártyákra. Nézzék csak: Kate, ne haragudj! Drew Kate, hadd tegyem jóvá!

Drew Kate, hiányzol, kérlek, bocsáss meg! Drew Pár óra elteltével aztán úgy láttam, bele kell húznom egy kicsit, és kreatívabbra kell vennem a figurát. Mi a véleményük? Kate, ne csinálj belőlem zaklató pszichopatát! Drew Kate, ha eljössz velem szombaton vacsorázni, átadom neked az összes ügyfelemet. Kivétel. Nélkül. Mindet.

Drew Kate,

ha egy busz elé vetem magam, meglátogatsz a kórházban?

Drew P.S. Ha nem élném túl, azért ne emésszen el a bűntudat. Tényleg. Háromnegyed órája hozták meg a legutóbbi szállítmányt. Úgyhogy most csak ülök az asztalomnál és várok. Azt kérdezik, mire? Majd meglátják. Lehet, hogy Kate makacs lány, de azért nincs kőből. E pillanatban kivágódik az irodám ajtaja, de úgy, hogy a kilincs behorpasztja a gipszkarton falat. Na, erről van szó! - Tudod, hogy az őrületbe kergetsz? - kiáltja Kate. Kipirult az arca, szapora a légzése, gyilkos a pillantása. Egyszerűen gyönyörű. Reménykedve vonom fel a szemöldökömet. - Őrületbe? Ezt úgy értsem, hogy megint le akarod tépni rólam az inget? - Nem.

Úgy

őrjítesz

meg,

mint

az

élesztőfertőzés

utáni

viszketegség. Megrándul az arcizmom. Nem vagyok ura a mimikámnak. Mert hát ez azért. Te jó ég! Kate tesz egy lépést az asztalom felé. - Próbálnék dolgozni. És ehhez koncentrálnom kéne, de nem tudok, mert a brémai muzsikusok lenyomják nekem a nyolcvanas évek összes nyálas, izzadságszagú dalát! - Nyálas és izzadságszagú? Tényleg? Pedig olyan lánynak

képzeltelek, akinek bejönnek a nyolcvanas évek. Jó pap is holtig tanul. - Komolyan beszélek, Drew. Ez egy munkahely. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akit zavar ez a zaj. Szóval megint Drew vagyok. Jól van! Ez már haladás. Ami pedig a többiek zavarását illeti, erre is gondoltam. Beszéltem mindenkivel, aki az emeletünkön dolgozik, tájékoztattam őket a műsorról. És úgy tűnt, nincs kifogásuk ellene. - Én is komolyan beszélek, Kate: neked most nem kéne dolgoznod. Hanem hallgatnod kéne a zenét. Én magam válogattam össze a számokat. Ez egy nagyszabású gesztus. Így akartam megmutatni, mit érzek. - Nagy ívben leszarom, hogy mit érzel! - Ez erős volt. Kate karba teszi a kezét, és topogni kezd a lábával a padlón. - Tudod, nem állt szándékomban ilyet tenni, de úgy viselkedsz, hogy nincs más választásom. Nyilvánvalóan nem vagy elég érett ahhoz, hogy felnőtt ember módjára kezeld a helyzetet. Ezért. ezért szólni fogok apádnak. Aha. Megmond az apukámnak, és még én vagyok éretlen! Hát persze. Egyébként erre is gondoltam. - Apám csak két hét múlva jön haza Kaliforniából. És hogy telefonon keresztül mit csinál velem, az nem izgat túlzottan. -

Kate szája szóra nyílik, de én rendületlenül folytatom: - Megpróbálhatnál esetleg beszélni Frankkel, csak sajnos Long Islanden golfozik az egész évben működő pályán, amit Donald Trump nyitott. George viszont az irodájában van. - Kate már indulna is, de megtorpan, mert ezt hallja: - De figyelmeztetlek, hogy a romantika a gyengéje. Úgyhogy a helyedben nem táplálnék túlzott reményeket. Arról nem is beszélve, hogy George a keresztapám. Egy darabig csak bámul. Valami csattanós válaszon töri a fejét. Áldom az eszemet, hogy eltüntettem az asztalomról az összes nehéz tárgyat. Így semmit sem tud a fejemhez vágni. - Ezt nem csinálhatod - mondja végül. - Ez szexuális zaklatás. Felállok, és az asztalomra támaszkodom. - Akkor perelj be. Megint nyílik a szája, és bizonyára vulkánkitöréssel felérő tiráda fröccsenne ki rajta, ha hagynám. De én belefojtom a szót. Higgadt, racionális a hangom. - De talán egyszerűbb, ha megkíméled magad a fáradságtól és eljössz velem vacsorázni szombaton. Egyetlenegy randiról van szó. Egyetlenegy velem töltött este, és vége. Ha utána sem akarod, hogy közünk legyen egymáshoz, békén hagylak. Cserkész becsszó. Szigorú értelemben véve nem hazudok. Ha jól emlékszem, azt már vettük, hogy a cserkészetet hanyagoltam annak idején. És az is megvan, hogy hivatásszerűen keresem a kiskapukat, ugye?

Kate arcát eltorzítja az undor, mintha maszkot tett volna fel. - Szó se lehet róla. Nem fogod kizsarolni belőlem, hogy randizzak veled. Visszaülök a helyemre. - Kemény válasz - mondom. - Igazi feministához méltó döntés. Hogy is énekelte Helen Reddy? „Nő vagyok, halld dörgő hangomat!” Büszke vagyok rád, Kate. Gyanakvóan összeszűkül a szeme. Hiába, okos lány. - Továbbá alig várom, hogy meglásd, mit terveltem ki holnapra. Tárgyalást nem nagyon ütemeznék be a helyedben. Lehet, hogy egy kicsit nagy lesz a zaj. Minden szónál fokozza a hangerőt. Robajlik, mint a közelgő vihar. - Hogy

te

micsoda

manipulatív,

infantilis,

bosszúszomjas

szemétláda vagy! - Nem direkt csinálom. Kate megkerüli az asztalomat. Felállok a fogadására. - Önző, énközpontú, egoista rohadék! - folytatja. - Tudom. Mindkét öklével mellbe vág. Puff!

- Bárcsak ne találkoztunk volna abban a hülye bárban! Puff! - Bárcsak ne kaptam volna meg ezt a munkát! Puff! - Bárcsak ne ismertelek volna meg soha!

Megragadom a két csuklóját, és magamhoz vonom. Ugye, általában ilyenkor kezdünk el csókolózni. Nagyon várták már? Hát, bocs. Hiába várták. Mert most már nem csak rólam meg a meredező farkamról van szó. És ezt be kell bizonyítanom Kate-nek. Ezért visszafogom magam. De ne higgyék, hogy könnyű, mert nem az. Semmire sem vágyom jobban, mint hogy összeforrjon a szánk, és emlékeztethessem Kate-et arra, hogy milyen jó volt nekünk egymással. És milyen jó lehet még mindig. Közelebb hajolok, és a homlokához illesztem a homlokomat. Lehunyja a szemét. Finoman az orrához dörgölöm az orromat, és beszívom az illatát, mint a drogos, akinek gyorsan kell egy adag. Ha lehet, még jobb az illata, mint legutóbb. Az édenkertben sült friss, meleg süti áraszthat ilyen illatot. - Ne haragudj, hogy megbántottalak - suttogom. - Nem ez volt a szándékom. Egyetlen szóval sem akartalak megbántani. Kérlek, higgy nekem! Kate kinyitja a szemét. Meglepettséget tükröz az a szépséges, barna szempár. És félelem is bujkál benne, mint a vadász szagát megorrontó szarvaséban. Mert hinni akar nekem. És tudja, hogy ezt én is tudom. Aztán pislog egyet, és megkeményedik a tekintete. Nehéz eldönteni, hogy rám haragszik-e jobban, vagy saját magára. Alighanem rám. Mellbe taszít. Lehuppanok a fotelbe. - Bazmeg! - kiáltja, majd az asztalt megkerülve kimért, peckes

léptekkel az ajtó felé indul. - Itt és most? - A plafonra függesztem a tekintetemet, mintha fontolgatnám a javaslatát. - Hát. rendben. De csak finoman. A kanapém még szűz. Azzal meglazítom a nyakkendőmet, és elkezdem kigombolni az ingemet. Kate csak hebeg-habog. Aztán rám szegezi az ujját, és gyakorlatilag morog, mint egy acsargó állat. Igen, baromi dögös. - Hrr! - vicsorog rám, majd kivonul az irodámból, és megáll a kint várakozó háromemberes banda előtt. - Ti meg ne gyertek utánam! Ahogy távolodik a folyosón, az énekes rám néz. Én meg bólintok. Elindulnak Kate után, és már nyomják is az Asia Heat of the Moment című számát. Na, mi van? Olyan aggodalmas képet vágnak. Pedig nincs rá okuk. Tudom, mit csinálok. Mindez a terv része.

22. FEJEZET

Mibe, hogy ezt nem tudták: a pasik jó része odavan Arielért. Tudják, a kis hableányért. Nekem sosem jött be annyira, de értem a vonzalom okát: jó az alakja, vörös a haja, és a film nagy részében beszédképtelen. Ennek fényében nem különösebben zavar a félárbocos erekcióm, amely A szépség és a szörnyeteg közben üti fel a fejét. Tudják, ez a film is része az Erintől kapott kis házi feladatomnak. És nekem tetszik Belle.

Dögös csaj. Legalábbis ahhoz képest, hogy rajzfilmfigura. Kate-re emlékeztet: leleményes, okos, és nem tűri, hogy szívassa akár a Szörnyeteg, akár az a görény, akinek olyan ijesztően vastag a karja. Meredten bámulom a képernyőt, ahol Belle éppen lehajol egy kismadárhoz,

hogy

megetesse.

Előrehajolok,

hátha

mutatják

a

dekoltázsát. Pokolra fogok jutni, igaz? Nem tehetek róla. Kétségbeesett vagyok és frusztrált. Meg kanos. Azt mondtam, hogy ez még ráér, igaz? Hát, most már nem ér rá. Úgy érzem magam, mint egy dobozos üdítő, amely mindjárt fölrobban. Tudom, hogy az eddigi rekordom tizenkét nap, de ez most más. Ez sokkal rosszabb. Mert most olyan vagyok, mint a fagyott kutyaszar. Még csak rá se rántottam. Egyetlenegyszer sem. Kilenc nap alatt, bassza meg! Azt hiszem, a sok felgyülemlett sperma már az agyműködésemre is kihat. Veszélyeztet, mint a cukorbeteget a csoki. Azt kérdezik, miért nem használtam a kezet, amit Isten adott? Ez egy új szabály: az önmagamra kiszabott büntetésem a hülyeségem miatt. Nem vagyok hajlandó elmenni, amíg Kate is el nem jön velem, ha értik, mire gondolok. Tegnap még tök jó ötletnek tűnt. De most, hogy láttam Kate-et, szinte biztosra veszem, hogy bele fogok dögleni a várakozásba. Ne forgassák a szemüket! Önök ezt nem értik. Mert aki nem pasi, az ezt nem értheti. Fogalmuk

sincs róla, milyen fontos számunkra a rendszeres szexuális kielégülés. Bizony, kulcsszerepet játszik az életünkben, mondhatni, létfontosságú. Mindjárt megmagyarázom. 2004-ben a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen felmérést végeztek: azt vizsgálták, hogy mennyire értékelik a nők a szexet más napi tevékenységekhez képest. És tudják, mi derült ki? Az, hogy tízből nyolc nő - azaz nyolcvan százalékuk - inkább az alvást választaná, mint a szexet. Ugyanabban az évben a New York-i Egyetem is végzett egy kísérletet patkányokkal. Elektródákat ültettek a hím patkányok agyába, és beszereltek a ketrecükbe két nyomógombot. Ha a kis mázlista rohadékok megnyomták a kéket, az elektródák orgazmust idéztek elő. Ha pedig a piros gombot nyomták meg, kaját kaptak. Találják ki, mi lett a patkányokkal! Az, hogy megdöglöttek. Igen, éhen pusztultak. Mert egyszer sem nyomták meg a piros gombot. Hozzá kell ehhez fűznöm bármit is? Szóval itt vagyok. Itt állok megfürödve a magam kis ketrecében, ahol még csak egy nyomorult kék gomb sincs. De. Talán kipróbálhatom a második legjobb opciót. Leállítom a filmet, majd tárcsázok. - Halló! - szól bele álmos, fátyolos hangon. - Szia, Kate. - Drew? Honnan tudod az itthoni számomat?

- Megnéztem a személyzeti aktádban. Igen, az elvileg bizalmas, de kértem valakitől egy szívességet. Én győzelemre játszom. Egy szóval sem mondtam, hogy a fair play bajnoka vagyok. Hanyatt dőlök a kanapén. Villódznak a fejemben a képek: az ágyban fekvő Kate jelenik meg ezerféle pózban. - Szóval, mi van rajtad? Katt. Ez egész jól ment. Újra tárcsázok. - Halló! - Rám gondoltál, mielőtt hívtalak, ugye? Katt. Elmosolyodom. És újra tárcsázok. - Mi van? - Ha esetleg érdekel, még mindig nálam van. - Mi van nálad? - A bugyid. A fekete csipke. A fiókomban tartom. Néha beteszem a párnám alá éjszakára. Hogy ez beteges? Az meglehet. - Minden áldozatodtól begyűjtesz valami trófeát? Ez olyan sorozatgyilkosos. - Nem, nem mindegyiktől. Csak tőled. - Ez most hízelgés akart lenni? Mert inkább csak hányingerem lett tőle.

- Titkon reméltem, hogy bővíthetem a gyűjteményemet. Katt. Hát, ez már kezd röhejessé válni. Újra tárcsázok. - Mit! Akarsz! Téged. Velem együtt. Meg hogy ott ragadjunk egy hétre egy lakatlan szigeten. - Ne tedd le! Úgyis visszahívlak. - Akkor melléteszem a kagylót. A kihívó hangjára feljebb kúszik a félárbocon lévő farkam. Egy hetet mondtam? Pedig egy hónapra gondoltam. Legalább. - Akkor átjövök, befészkelem magam az ajtód elé, és szólongatni foglak. Baromi népszerű leszel a szomszédaid körében. Kate pár másodpercig szóhoz sem jut. Éjfél is elmúlt már. Alighanem azon töri a fejét, hogy komolyan beszélek-e. És az a helyzet, hogy igen. Végül rám dörren: - Jó! Vonalban maradok. Van valami oka is, hogy hívtál, vagy csak még jobban fel akartál bosszantani? A válaszom a meztelen igazságot tükrözi: - Csak hallani akartam a hangodat. Nem is olyan régen még beugorhattam Kate irodájába, amikor csak akartam. Beszélhettem vele, nézhettem, hallgathattam.

És ez hiányzik. De nagyon. - Mit csinálsz? - kérdezem. - Dolgozom. - Én is. Fogjuk rá. Min dolgozol? - Ajánlatot írok egy új ügyfélnek. Jeffrey Daviesnek. - A milliomosnak? Az a faszi nem. nem őrült egy kicsit? - Eléggé különc ember, igen. Én azt hallottam róla, hogy egy komplett dilibogyó. Mint a Star Trek-rajongók, akik beszélik a klingon nyelvet, és sebészileg átszabatják a fülüket, hogy hegyes legyen, mint Mr. Spocké. - És mi érdekli? - kérdezem. - A technológia. Az élet meghosszabbítására irányuló tudományos kutatások, hogy egészen pontos legyek. Kate hangja már nem kellemetlen. Normálisnak, sőt már-már barátságosnak mondható. - Vannak kriogenikában utazó kapcsolataim. Összehozhatlak velük. Szombaton megdumálhatnánk vacsora közben. - Most meg akarsz vesztegetni? - Inkább reggelizni szeretnél? Vagy felőlem ebéd is lehet. Most már azzal is beérném, ha bekapnánk valamit tízóraira. Kate felhorkan. Nem nevet, de nem áll messze tőle. - Szakadj már le rólam, Drew. Gunyorosan vigyorgok, pedig nem is látja. - Esélytelen.

Egy

örökkévalóságig

állóképességem - de ezt már úgyis tudod.

bírom.

Fantasztikus

az

- Megint le kell tennem? - Nem! - nyöszörgök. - Jó leszek! Az oldalamra fordulok. Félhomályos a lakás, és teljes a csönd. És ez olyan. olyan meghitt. Mint amikor középiskolás korában a takaró alatt telefonál az ember késő este, nehogy észrevegyék. - Szóval, mit csinálsz karácsonykor? Derűs a hangja, mintha mosolyogna. - Eljön anyám, meg Dee-Dee is. Elmegyünk együtt vacsorázni, aztán meg lakásokat nézegetek, amíg anyám itt van, mert a jövő hónapban lejár a bérleti szerződésem. Remélem, New York lenyűgözi Anyát. Talán sikerül olyan helyet találnom, ahol szívesen marad. - És Warren? Még mindig Deloresnél lakik? Mert nem hiányzik, hogy lesből megtámadjanak minket, ugyebár. Kate megint élesebb hangon válaszol: - Nem mintha rád tartozna, de Billy három napja Los Angelesbe költözött. Hát nem azon kapom magam, hogy legszívesebben felpattannék, és örömtáncot járnék az ebédlőasztal tetején? - És még. beszélő viszonyban vagytok? - Majd e-mailezik, ha rendeződtek a dolgai. Tudod, hogy megy ez. - Figyelj, Kate. Mi történt köztetek az irodában? Ha nem lennék ilyen töketlen, meghallgattam volna aznap Kate-et. Akkor kellett volna feltennem ezt a kérdést. De akkor úgy gondoltam, könnyebb úgy tenni, mintha nem érdekelne a dolog, mint tőle hallani, hogy nem érdekli.

Hát, tévedtem. Mintha szomorú lenne a hangja. És fáradt. - Beszélgettünk, Drew. Elmondtam neki, hogy szeretem, és a lelkem mélyén mindig is szeretni fogom. És tudom, hogy ő is szeret engem, de már nem vagyunk. nem vagyunk szerelmesek egymásba. Már régóta nincs meg köztünk az, aminek lennie kéne. Eltartott egy ideig, de a végén Billy is egyetértett velem. És. - Kate bosszúsan fúj egyet -, és nem is tudom, miért kötöm ezt az orrodra. Egy pillanatig mindketten hallgatunk. Aztán egyszerűen nem bírok magammal. - Én viszont szerelmes vagyok beléd, Kate. Hallgat. Egyáltalán nem reagál. És nekem elszorul a szívem, mert tudom, hogy miért van ez. - Nem hiszel nekem, ugye? - Abban hiszek, hogy baromi jól tudsz hazudni, ha akarsz, Drew. Aú! Szóval ezt jelenti a mondás, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát? Hát, elég szar ügy. De azért határozott a hangom. Elszánt, rendíthetetlen. - Most nem hazudok neked, Kate. De rendben, tedd, amit tenned kell. Átkozz ki, pofozz össze, adj ki magadból mindent. Én elviselem. Mert minél jobban eltaszítasz magadtól, annál keményebben fogok küzdeni, hogy bebizonyítsam az őszinteségemet. Bebizonyítom, hogy nem megyek sehova, és amit irántad érzek, az mit sem változik. Aztán egy szép napon, amely lehet, hogy nem túl hamar, de előbb-utóbb eljön, elmondom neked, Kate Brooks, hogy te vagy életem szerelme, és te már

nem fogsz kételkedni abban, hogy ez igaz. Kate kis szünet után megköszörüli a torkát. - Mennem kell. Késő van. És még sok a munkám. - Igen. Rendben. Nekem is. - Jó éjt, Drew. Elvigyorodok. - Az lehetett volna. Kár, hogy messze vagy. És ekkor elneveti magát. Kurta, fojtott kacaj ez, de valódi. És minden bizonnyal a legszebb hang, amit életemben hallottam. - Szép álmokat, Kate. Tudod, olyanokat, ahol mi vagyunk a főszereplők. Meztelenül. Katt.

23. FEJEZET

Egy zöldfülű dobójátékos életének legfontosabb meccse nem az, amikor debütál, hanem az utána következő. A második fellépése a baseball-ligában.

Mert

azt

kell

bizonyítania,

hogy

egyenletes,

megbízható teljesítményre képes. Ma van az én második meccsem. Ma mutatom meg Kate-nek, hogy nem szabadul tőlem egykönnyen, és kritikus pillanatokban is „nagy dobásra” számíthat tőlem. Egyszerűen, elegánsan nyitottam, nem másztam úgy a képére, mint a háromemberes bandával. Hiszen nem kell mindig atombombát ledobni ahhoz, hogy megnyerjük a háborút. Hozattam Kate irodájába egy rakás lufit. Ezer darabot.

És mindegyikre rá van nyomtatva, hogy BOCSÁSS MEG! Hogy túl sok? Nem, szerintem sem. És hozattam még egy kis valamit. A Tiffanytól. Egy kis kék dobozkát. A kártyára ezt írtam: Az enyém már a tiéd. Drew A doboz platinaláncon fityegő, hibátlan, kétkarátos gyémántszívet rejt. Szirupos? Hát persze! De a nők szeretik az ilyen szirupos szarokat. Legalábbis azokban a nyomorult filmekben, amelyeket hajnali háromig néztem. Remélem, ez leveszi Kate-et a lábáról. Leveszi a lábáról, sőt, egyenesen hanyatt dönti. Azt pedig, ugye, nem kell magyaráznom, hogy mennyire szeretem abban a testhelyzetben. Jó, csak viccelek. Félig-meddig. Mellesleg érzésem szerint Kate nincs hozzászokva, hogy ajándékot kap, legalábbis ilyen kaliberűt. Pedig meg kéne szoknia. Mert megérdemli,

hogy kényeztessék.

Megérdemli

a

szép cuccokat,

amelyekre a szarcsimbók expasijának nem futotta, és valószínűleg eszébe sem jutott, hogy ilyesmiket adhatna neki. Nekem viszont telik rá. És eszembe jut. Szerettem volna ott lenni, amikor kinyitja a dobozt. Szerettem volna látni az arcát. De megbeszélésem van. - Andrew Evans! Ördögien jóképű, mint mindig. Hogy s mint, fiam?

Látják a nőt, aki megölel az irodámban? Igen, a bronzvörös hajú, kék szemű, ötvenes hölgyet, aki még ma is egy bombázó. Hatodikban ő volt a tanárom. Akkor sima és bársonyos volt a bőre, meg az ír akcentusa. A teste pedig bűnért kiáltott. Förtelmes, halálos bűnökért. Ő volt az első nő, akibe belezúgtam. Az első, akire maszturbáltam. Az első Mrs. Robinson-szerű, idősebb nő, akiről fantáziáltam. Igen, ő, Mary Beatrice Dugan nővér. Igen, jól hallottak: egy apáca. De nem akármilyen apáca ám, gyerekek! Mert Beatrice nővér egy igazi MILF. Jó, tudom, hogy nem anyuka, hanem apáca, de azért, ugye, nem kell ezt magyaráznom? Akkoriban ő volt a legfiatalabb apáca, akit bármelyikünk valaha látott. Igencsak különbözött a megkeseredett, fekete ruhás vén szipirtyóktól, akikből kinézte az ember, hogy még élőben látták Jézust. Az a tény, hogy csuhásnő volt, azaz tiltott gyümölcs és hatalmi pozíciót élvezett fölöttünk, csintalan katolikus fiúk fölött, csak fokozta a helyzet erotikus töltetét. Engem bármikor elseggelhetett volna a vonalzóval. És nem én voltam az egyetlen, aki így gondolta. Kérdezzék meg Matthew-t! Tizenhárom éves korunkban Estelle Fisher észrevette, hogy Matthew-nak folyton eltorzul az arca járás közben. Éktelen nyavalygás közepette elrángatta az orvoshoz, ahol azonnal diagnosztizálták KPSZszel. Azaz Kidörzsölt Pénisz Szindrómával. A doki azt mondta Estelle-nek, hogy a fia azért kapta el a kórt, mert

túl sokáig hagyta magán a vizes fürdőgatyáját. Estelle meg elhitte, pedig november volt. Matthew farka tényleg jól elkopott, az igaz, de nem a fürdőgatya miatt. Hanem Beatrice nővér miatt. - Maga is remekül néz ki, mint mindig, Beatrice nővér. Nem lép még ki a rendből? Nem járok templomba. Már nem. Sok mindent rám lehet fogni, de hogy képmutató lennék, azt nem. Úgy vagyok vele, ha az ember nem tartja be a játékszabályokat, akkor ne járjon csapatgyűlésre. Beatrice nővérrel viszont kapcsolatban maradtam. Ma már ő a St. Mary’s igazgatója, és a családunk mindig is bőkezűen adakozott az iskola javára. Beatrice nővér megpaskolja az arcomat. - Te kis pimasz! Rákacsintok. - Ugyan már, nővér, ez így nem fair. Istennel van már. Mióta is? Harminc éve? Nem gondolja, hogy most már nekünk, többieknek is járna egy esély? Fejcsóválva elmosolyodik. - Jaj, Andrew, egy szent erényét is megkísértené a sármod. A kezébe adok egy csésze teát, majd helyet foglalunk az egyelőre bűntelen kanapémon. - Meglepett, hogy felhívtál - mondja. - És kíváncsivá tettél, nem is kicsit. Miféle gödörbe léptél, fiam? Tegnap hívtam fel. Azt mondtam, szükségem lenne a segítségére. - Szeretném, ha elbeszélgetne egy barátommal.

Felcsillan a szeme. - Hölgyismerősről van szó, ha jól sejtem. Elmosolyodom. - Igen. Katherine Brooksnak hívják. - Te mindig is az a fajta voltál, aki megcsókolja a leányokat, aztán megríkatja őket. És miről kéne beszélgetnem Miss Katherine-nel? Ugye, nem várandós? - Jézusmária, dehogy! Beatrice nővér szigorúan felvonja a szemöldökét. - Elnézést. Bólint, én pedig folytatom. - Gondoltam, talán beszélhetne neki a. a megbocsátásról. A második esélyről. A megváltásról. Beatrice nővér kortyol egyet a teájából, és eltűnődve néz rám. - Tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni erény - mondja végül. Pontosan! Az is megfordult a fejemben, hogy Matthew-t vagy Stevent küldöm követségbe. De az a helyzet, hogy ők elfogultak irányomban, úgyhogy az ő dumájukra Kate nem lenne vevő. És mielőtt megkérdeznék, nem, a Sárkányt semmi szín alatt nem küldeném. Túl kockázatos lenne. Ugyanis ha meg kell győzni valakit valamiről, a nővérem olyan, mint egy szelídített oroszlán: kedves és játékos, de ha valaki elvéti a lépést, egy pillanat alatt leszedi a fejét. Beatrice nővér istenfélő, kedves, őszinte nő. Ha valaki, hát ő meg tudja győzni Kate-et arról, hogy a férfiak képesek - azaz én képes vagyok - megváltozni. És az sem baj, hogy majdnem ugyanúgy rajong

értem, mint az az asszony, aki világra hozott. - És kinek kell megbocsásson az ifjú hölgy? Fölteszem a kezem. - Én lennék az. - Csibészkedtél, mi? A vállrándításom felér egy beismerő vallomással. - És azóta mindent megpróbáltam, hogy jóvátegyem. Már csak az hiányzik, hogy csupaszon berohanjak a pályára a Yankees-meccsen, és az egész stadionnak megmutassam a seggemre tetovált nevét. Ezt a következő hétre tartogattam. - A férfiaknak sokszor kellene az, ami már nem lehet az övék, Andrew. Szeretném hinni, hogy te nem vagy az a fajta. Ha tehát rábeszélem az ifjú hölgyet, hogy bízza rád újra a szívét, mi vele a szándékod? Belenézek az égszínkék szemébe, és a kétely legkisebb szikrája nélkül azt felelem: - Nagy becsben fogom tartani. Mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyem. Amíg csak hagyja. Beatrice nővér szája lassan mosolyra húzódik. - És még azt mondják, hogy ma már nincsenek csodák! - jegyzi meg, majd félretolja a csészéjét és feláll. - Úgy néz ki, az Úr munkáját kell elvégeznem. Hol rejtegeted azt a kedves leányt? Vár engem? - Bátorkodtam beszélni Kate titkárnőjével. Úgyhogy vár valakit, csak nem tudja, hogy maga az. Beatrice nővér elkuncogja magát.

- Nem gondolod, hogy ezzel egy kicsit felborzoljuk a kedélyét? - Valószínűleg így lesz. De nem magán fogja kitölteni a mérgét. Hanem kizárólag rajtam. Elindulunk az ajtó felé. - Imádkozni próbáltál, Andrew? Az imának nagy a hatalma. - A

maga

imáinak

alighanem

sokkal

nagyobb,

mint

az

enyémeknek. A nővér elmosolyodik, és anyáskodó mozdulattal megérinti az arcomat. - Bűnösök vagyunk mindannyian, fiam. Csak van, aki jobban élvezi, mint mások. Nevetve nyitom ki az ajtót. De egyből leolvad az arcomról a mosoly, amikor meglátom Erin hátát. Mert a titkárnőm a karját kitárva védelmezi az irodámat. Az előtte álló nőtől. Aki történetesen Delores Warren. Miután Erin bekíséri Beatrice nővért Kate irodájába, Deloreshez fordulok, aki testhez simuló fekete topban, feszes bőrnadrágban és piros tűsarkúban pompázik. Ha így megy dolgozni, el sem tudom képzelni, mi lehet rajta a hálószobában. Érdekes lehet. Steven lép oda hozzánk. A tekintete a folyosón távolodó két alakot követi. - Ez Beatrice nővér volt? - Aha. Elismerően bólint.

- Jól néz ki. Látják? Ugye, megmondtam, hogy egy MILF? Steven gonoszul rávigyorog Deloresre. - Figyelj, Dee, Matthew mesélt neked Beatrice nővérről? - Egy kicsit. A múlt héten bemutatta a templomban. Matthew ugyanis, velem ellentétben, rendszeresen jár misére. Biztos, ami biztos. Steven mosolya szélesebbre húzódik. Úgy néz ki, mint az árulkodni készülő kisgyerek. - A KPSZ-t elmesélte? Delores szemöldöke felszalad. - Mi az a KPSZ? - Kérdezd meg Matthew-t. Majd ő elmondja. Ő ennek amolyan szakértője. - Steven most oldalba bök a könyökével. - Később beugrik Alexandra és Mackenzie is. Velünk tartasz ebédre? Megvakarom a fülem tövét. - Nem megy. Van egy megbeszélésem egy fickóval. egy dologról. Az a bizonyos fickó pilóta, aki füstgenerátorral szöveget tud írni az égre. Úgy beszéltük meg, hogy négykor fog elrepülni az épület fölött. Csak még ki kell találnom, mit írjon. De Delores nem tudhatja meg, nehogy szóljon Kate-nek. Steven bólint. - Rendben. Majd máskor. Delores szemébe nézek. És rávillantom a klasszikus mosolyomat. De ő csak szúrósan bámul.

Úgy látszik, kezdem elveszteni a fonalat. - Beszélnünk kell - mondja Delores. Életemnek ezen a pontján Delores Warrennek nem túl sokféle oka lehet arra, hogy beszélni akarjon velem. És ez a nem túl sokféle ok nem is túl kellemes. Az irodám felé intek. - Kerülj beljebb. Ilyen érzés lehet, amikor az ember a házába invitálja a vámpírt. Leülök az asztalomhoz. Delores állva marad. - Mit tehetek érted, Delores? - Az önkasztrálás például nem lenne rossz ötlet. De beérem azzal is, ha a mélybe veted magad a Brooklyn-hídról. Úgy hallottam, ilyenkor szép onnan a kilátás. Hát, igen. Jól elleszünk egymással. - Azonkívül? Az asztalomra támaszkodik, és közel hajol hozzám, mint egy támadásra készülő mérges kígyó. - Ne szórakozz a legjobb barátnőmmel! Ne kergesd az őrületbe! Ez igazán nem lesz gond. Hiszen, mint tudjuk, itt puszta szórakozásnál jóval többről van szó, és igaz, hogy szeretném az őrületbe kergetni, de nem úgy. Önök szerint elmondjam ezt Deloresnek? Valószínűleg jobb, ha nem teszem. - Nem tudom, miről beszélsz. - A múlt hétről beszélek, amikor úgy bántál vele, mint egy használt kotonnal. Most meg hirtelen jön a virágeső, meg a

szerenád, meg a szerelmes üzenetek. Szóval hallott róla. Ez jó jel. - Mindezek alapján az a véleményem, hogy neked vagy meghasadt a személyiséged a véráramodban keringő szifilisztől, vagy pedig feltűnési viszketegségben szenvedsz, és mániákusan hajszolod a kihívásokat. De mindkét esetben eltolhatod a biciklit, te kis szánalmas rejszkirály, mert Kate-et nem érdekli a dolog. Valójában nem vagyok oda a kihívásokért. Hiszen amikor Kate az első találkozásunkkor, a REM-ben lepattintott, talán üldöztem? Nem. A biztosat, a könnyebb utat választottam. Illetve abban a konkrét esetben a. Mondjuk úgy, hogy a „kétkulacsos játékot.” Tudják, az ikrekkel. - Ne nézzük egymást hülyének - mondom. - Mindketten jól tudjuk, hogy Kate-et nagyon is érdekli a dolog. Ha nem így lenne, akkor te sem akarnál mindenáron belém marni. Ami pedig a további aggodalmaidat illeti, én nem szoktam szórakozni senkivel. Végül a viszketegségemről annyit, hogy a környékbeli lányok hosszú, tömött sorokban várják, hogy megvakarhassanak. Úgyhogy ez a dolog nem a dugásról szól. Én is az asztalom fölé hajolok. Kertelés nélkül, őszintén, meggyőzően beszélek Deloreshez, mintha egy tétovázó kuncsaftot próbálnék megnyerni az ügynek. - Beismerem, hogy felkészületlenül értek a Kate iránti érzéseim, és elsőre rosszul kezeltem a helyzetet. Ezért csinálom, amit csinálok. Mert meg akarom mutatni neki, hogy mit érzek iránta. - Téged csak a farkad érdekel.

Ezzel nemigen tudok vitába szállni. Delores leül velem szemben. - Mi Kate-tel olyanok vagyunk, mint a testvérek. Sőt, még annál is szorosabb a kapcsolatunk. És ő nem az a fajta lány, aki egyéjszakás kalandokban utazik. Soha nem volt olyan. Ő hosszú távú kapcsolatban gondolkodik, és nekem fontos, hogy olyan emberrel jöjjön össze, aki rendesen bánik vele. Egy férfival. Maximálisan egyetértek: férfival jöjjön össze, ne nővel! Tudniuk kell, hogy a pasik többsége boldogan feláldozná valamelyik végtagját egy zaftos kis leszbishow-ért, hiszen az baromira be tudja gerjeszteni az embert. Kate-en viszont nem szívesen osztoznék senkivel. Se férfival, se nővel. - Amikor utoljára megnéztem, még az voltam - mondom. - Nem. Te nem férfi vagy, hanem egy kutya. Kate-nek viszont egy rendes férfi kell. Egy jó ember. A jó emberek unalmasak. Kell egy kis rosszalkodás, úgy sokkal szebb az élet. Ami pedig a rendes fickókat illeti. azok általában rejtegetnek valamit. Jeffrey Dahmert, a sorozatgyilkos kannibált is rendes fickónak ismerték a szomszédai. Amíg elő nem került a hűtőszekrényéből egy-két emberfej. Delores keresztbe fonja a karját, és diadalmas, önelégült hangon folytatja: - És tudok is valakit, aki illene hozzá. A laborunkban dolgozik a srác. Okos, szellemes figura. Bertnek hívják.

Bert? Most viccel, ugye? Hát milyen beteg faszkalap az, aki a mai, modern korban Bertnek kereszteli a fiát? Ez egyszerűen kegyetlenség. - Majd ő megmutatja Kate-nek, milyen az, amikor jól működik egy kapcsolat. Úgy tervezem, hogy a hétvégén összehozom őket. Én meg úgy tervezem, hogy odabilincselem magam Kate bokájához, és megeszem a kulcsot. Megnézem, mit mutat meg neki ez a Bert, ha mindenhova magával vonszol, mint a sziámi ikertestvérét! - Nekem jobb ötletem van - mondom. - Mit szólnál egy dupla randihoz? Te, Matthew, Kate meg én. Elmegyünk valahova négyesben, és megmutatom, mennyire illünk egymáshoz Kate- tel. - Na jó, most már kezdesz olyan lenni, mint egy pszichopata zaklató. Volt egy sanszod, elcseszted, lépj túl rajta. Nézz ki egy másik számot a kis fekete füzetedből, Kate-et pedig hagyd békén. Felállok. - Ellentétben azzal, amit tudni vélsz, én nem vagyok sorozatgenyó, nem szokásom megvezetni a nőket, mert nincs rá szükségem. Azt akarod, hogy kérjek bocsánatot Kate-től? Már megtettem. Garanciát akarsz, hogy soha többé nem okozok neki fájdalmat? Írhatok egy nyilatkozatot, és szignálhatom a saját véremmel, ha ez boldoggá tesz. De hogy hagyjam békén, azt ne kérd tőlem, mert arra nem vagyok hajlandó. Képtelen vagyok rá. Delores nem mozdul. Merev, kemény az arca, mint egy morcos szoboré. És az érvelésem kábé annyira horpasztja be ezt a páncélt, mintha fogpiszkálóval kapirgálnám.

- Matthew nem mondta még, hogy milyen vagyok? Úgy nézek ki, mint aki kataton állapotba kerül az első nőtől, aki szembejön? Az isten szerelmére, Delores, értsd meg, hogy én imádom Kate-et! Megvetően mordul egyet. - Persze. Ma még imádod. De mi lesz, ha beadja a derekát? Ha megkopik az újdonság varázsa, és ellaposodik a szex? Ha szembejön egy újabb tüzelő szuka, aki meg akarja szaglászni a seggedet? A szex nem laposodik el. Ha jól csinálják, akkor nem. - Nekem nem kell senki más. És nem hiszem, hogy ez valaha is megváltozna. - Én meg nem hiszem, hogy ne lennél egy nagy szarkupac. - Megértelek. Ha te szívattad volna meg Matthew-t úgy, ahogy én Kate-et, én is leírtalak volna. De hogy mit gondolsz te, az nem változtat azon, hogy mit akar Kate. Márpedig ő a lelke mélyén, ha nem is vallja be magának, engem akar. - Mondd, lehet a te önteltségedet fokozni? Hiába van lóvéd, emberi minőséget meg tisztességet nem vehetsz rajta. Úgyhogy Kate-nek te közel sem vagy elég jó. - Az unokatestvéred viszont igen? - Nem. Billy egy éretlen pöcs, és az a kapcsolat már jó ideje zsákutcába jutott. Én mondogattam is ezt Kate-nek az évek során. Próbáltam felnyitni a szemét, hogy ő is belássa, hogy ez már inkább barátság, mint szerelem. De addigra már annyira összefonódott az életünk, a családjaink, hogy szerintem egyikük sem merte kiborítani a bilit, mert nem csak egymást veszítették volna el, hanem sokkal többet.

Az viszont biztos, hogy Billy szerette Kate-et, sőt, még most is szereti. Csak éppen a gitárját még jobban szerette. Delores most fel-alá járkál az íróasztalom előtt, mint a professzor a nagyelőadóban. - Tudod, Drew, a hímneműek három csoportra oszthatók: vannak a kisfiúk, a pasik, és a férfiak. A kisfiúk, mint például Billy, soha nem nőnek fel, soha nem komolyodnak meg. Csak magukkal törődnek, a zenéjükkel, a kocsijukkal. A pasik, mint például te, a mennyiségre utaznak, meg a változatosságra, ezért zavarják le futószalagon az egyéjszakás kalandokat. És vannak még a férfiak, például Matthew. Ők sem tökéletesek, de azért mást is tudnak értékelni a nőkben, nem csak a ruganyos bőrüket, meg a szájuk szívóerejét. Nem beszél rosszul. Érdemes odafigyelni rá, hölgyeim. Csak egyvalamit nem fog fel: azt, hogy a pasiból nem válhat férfi, amíg nem találkozott a megfelelő nővel. - Ezt nem ítélheted meg - mondom. - Hiszen alig ismersz. - Jaj, dehogynem ismerlek! Hidd el, hogy ismerlek. Mivelhogy engem egy tök ugyanilyen pasi nemzett. Szar ügy. Jönnek az apuci-gubancok. Ez a legrosszabb. - Mi vigyázunk egymásra Kate-tel - folytatja Delores. - Mióta az eszünket tudjuk. És nem fogom hagyni, hogy egy újabb rovátka legyen belőle a nemi bajokkal fertőzött ágyad lábán. Verték már falba a fejüket? Nem? Akkor most figyeljenek jól. Mert ez egy kicsit olyan.

- De hát nem lesz! Ezt ugatom már mióta! Milyen nyelven mondjam, hogy megértsd? - Nem tudom. Beszélsz te valamit a seggfejnyelven kívül? Összecsippentem az orrnyergemet. Mindjárt elpattan a fejemben egy ér. - Oké, figyelj ide. Nem bízol bennem? Jó. Akkor beszélj Matthewval. Benne megbízol, ugye? Ő biztos nem akarná, hogy a barátnője legjobb barátnőjét kefélgessem, ha nem akarom megtartani. Delores csak legyint. - Hogy Matthew mit mond, az nem számít. Két fütyi összetart. Jézus, Mária és Szent József! Elgyötörten dörzsölgetem az arcom, majd mélyről jövő, elnyújtott fújtatással próbálom megnyugtatni magam. Itt az ideje, hogy előálljak a farbával, hogy kiterítsem a lapjaimat, és közben buzgón fohászkodjak az égiekhez. Az ablakhoz lépek és a mélyben hömpölygő kocsisorokat nézve összeszedem a gondolataimat. - Tudod, mit láttam tegnap? - kezdem az utcát kémlelve. - Egy terhes nőt, aki éppen beszállt egy taxiba. Azelőtt kissé groteszknek, amorfnak találtam az állapotos nőket. Látták volna például Alexandrát! Amikor Mackenzie-t várta, úgy nézett ki, mintha befalta volna reggelire Humpty Dumptyt, a tojásembert. És ahogy akkoriban zabált, simán képes lett volna rá. - És semmi másra nem tudtam gondolni - folytatom -, csak arra, hogy milyen elragadó lenne Kate terhesen. És hogy mennyire szeretnék

megtenni érte mindenfélét. Szeretnék teát meg zsepit vinni neki, ha beteg, szeretném tudni, mitől van az a kis heg az állán, és fél-e a pókoktól. Meg azt is, hogy miről álmodik éjjelente. Mindent. Tudom, hogy ez kurvára nem normális, ne hidd, hogy nem tudom, de tény, hogy még soha nem fordult elő velem ilyesmi. És nem is akarom, hogy még egyszer előforduljon. Csak Kate-tel akarom átélni. Csak most fordulok el az ablaktól. Delores szemébe nézek. Ha az erdőben járnak, és összefutnak egy bepöccent anyamedvével, legjobb, ha a szemébe néznek. Mert ha elszaladnak, kiporciózza önöket a bocsoknak. Kinek a karjuk jut, kinek a. mindegy, hagyjuk. Ha viszont megvetik a lábukat és állják a sarat, meg a mackó tekintetét, kis szerencsével megúszhatják élve. - Azt akarod hallani, hogy Kate papucsa alatt szeretnék nyögni? Mert ez a helyzet. Térdre hullok előtte, szétmorzsolhat a hüvelykujjával, mint egy hangyát. Eszemben sincs elmenekülni. Ezután mindketten hallgatunk. Delores merőn néz. Árgus szemmel fürkészi az arcomat: keres rajta valamit. Hogy mit, azt nem tudom pontosan, de észreveszem, amikor megtalálja. Mert akkor egy csapásra másként néz rám: egy picivel lágyabb lesz a tekintete. És elernyed a válla is. Aztán bólint. - Akkor oké. Vannak csaták, ahol nincs győztes. Van, amikor a jó hadvezér legfeljebb a tűzszünetben reménykedhet. - Kate-nek kell eldöntenie, hogy mit akar - mondja Delores. - És ha kiderül, hogy rosszul döntött, akkor én segítek neki a romeltakarításban.

Mert erre való az ember legjobb barátnője: hogy segítsen elásni a hullát. Azzal Delores feláll, és tesz pár lépést az ajtó felé. Aztán megtorpan, megpördül a tengelye körül, és rám szegezi a mutatóujját. - Egyvalamit ne felejts el, haver. Engem nem érdekel, hogy tíz napja vagytok együtt, vagy tíz éve, mindig rajtad fogom tartani a szemem. És ha rájövök, hogy fasz voltál vele, azt meg fogod bánni. Mert én egy laborban dolgozom, Drew. Vegyszerekkel. Színtelen, szagtalan, íztelen kemikáliákkal, amelyektől úgy összezsugorodnak a golyóid, hogy kénytelen leszel nevet változtatni. Drewsilla leszel, vagy esetleg Drew-pilla. Értjük egymást? Matthew-nak kurvára elment az esze. Mert Delores Warren ijesztő. Egy igazi pszichó-palánta. Jól kijönnének Alexandrával. Annyi szellemi energiát fektetett a kis tervébe, hogy az már túlzás. Nagyot nyelek. - Kristálytisztán. Újabb bólintás. - Ezt örömmel hallom. Azzal kiviharzik az irodámból. Én meg lerogyok a székemre és a plafont bámulom. Jézusmária! Kimerítő ez a kapcsolat-téma. Úgy érzem magam, mintha lefutottam volna a maratoni távot. Tényleg, van olyan, hogy maratoni gátfutás? De tudják, mit? Szinte biztosra veszem, hogy már nincs messze a cél.

24. FEJEZET Miután Delores elment, fogom az aktatáskámat és kilépek az ajtón. Találkozóm van a füstíró pilótával. Hogy Kate-et hogy csábítom fel a tetőre, azt még ki kell találnom. Apropó, Kate. Benézzünk kifelé menet az irodájába? Kíváncsiak rá, hogy boldogul egymással Kate meg a jó Beatrice nővér? Nyitva van az iroda. Az ajtófélfának támaszkodom és bedugom a fejem. Látják a lufiktól? Összekulcsolt kezét az asztalon nyugtatva, arcára fagyott mosollyal, engedelmesen bólogatva hallgatja a nővért. - Hölgyeim! - biccentek oda nekik. - Hogy s mint telik eme szép délután? Kate felém fordul. Feszült a hangja. - Drew! Hát itt vagy. Éppen rád gondoltam. - Olyan erővel préseli össze a két kezét, mintha éppen arra gondolna, hogy legszívesebben megfojtana. - Beatrice nővér csodaszép történetet mesélt nekem az üvegházról. Meg arról, hogy aki ilyen házban lakik, az ne hajigáljon köveket. Még mindig mosolyog. De a szeme egészen más érzelmekről árulkodik. És ez egy kicsit hátborzongató. Az megvan, amikor A texasi láncfűrészes gyilkosban az öregember elmosolyodik, mielőtt elvágná a lány torkát? Igen, olyasmi. Beatrice nővér felnéz a plafonra. - Az Úr szemében tökéletlenek vagyunk mindannyian. Katherine,

használhatnám az illemhelyet? Szólít a természet. - Természetesen, nővér. - Felállnak, és Kate kinyitja a mosdóba vezető ajtót. Majd amikor az az ajtó becsukódik, a vigyori Kate átadja helyét a zabos Kate-nek. Határozott léptekkel elindul felém. A lufik kétségbeesetten mentik az irhájukat. - Egyetlenegyszer teszem fel a kérdést. És ha hazudsz, esküszöm, felbujtom Delorest, hogy mérgezzen meg. - Oké. - Ez a nő tényleg apáca? Vagy felfogadtál egy színésznőt? Elnevetem magam. Erre nem is gondoltam. - Dehogy! Igazi apáca, hidd el. Kate nem repes az örömtől. - Istenem, Drew! Egy apácát küldtél ide? Egy apácát, basszus! Ez aljas volt. Még hozzád képest is. - Azt hiszem, hivatalosan már rendfőnöknő. Közelebb hajolok Kate-hez, mert. hát, egyszerűen azért, mert megtehetem. És ekkor megcsapja az orromat a kölnije illata. Elég intenzív illat. Össze kell szednem minden önuralmamat, hogy ne fúrjam a nyakába az orromat, és ne szippantgassak mohón, mint egy kokainfüggő. - Van olyan mélypont, ahova már nem süllyednél le, hogy elérd a célodat? Nem. Bocs, de nem. Olyan nincs. Készséggel alászállok és dagonyázok a mocsokban.

Az az igazság, hogy úgy jobban érzem magam. - Nehéz időket élünk - mondom. - Kénytelen vagyok bevetni a nagyágyúkat. - Nagyágyúkat? Akarsz nagyágyút látni? Ne félj, amint elhúz innen a te utazó apácád, mutatok én neked olyan nehéztüzérséget, hogy. Komolyan mondom, ez hihetetlen! Istenem, de gyönyörű! Nézzenek csak rá! Akár egy kitörő vulkán: heves, tüzes, lélegzetelállító. Ha nem találja meg a módját, hogy valahogy elcsúfítsa magát, rengeteg időt fogok szánni a bosszantására. Ami végső soron nem biztos, hogy rossz dolog. Hiszen a dühödt kefélés eszméletlen jó. A szavába vágok. - Hidd el, bizsergetően izgalmas volt társalogni veled, de most megbeszélésem van. Mielőtt indulnék, a csupasz nyakára mutatok. - Figyelj, miért nincs rajtad a nyakláncod? Karba teszi a kezét és büszke mosollyal azt feleli: - Odaadtam Beatrice nővérnek. A nálam kevésbé szerencsés embertársaimnak adományoztam. Ez jó húzás volt, igaz? Nem baj, jó húzásaim nekem is vannak. - Persze, persze. Igazán nagylelkű gesztus. Kénytelen leszek pótolni azt a nyakláncot. Valami nagyobbal. Holnap várhatod az újabb szállítmányt. Lefagy az arcáról a mosoly. Elhessent egy csintalan lufit.

És rám csapja az ajtót. Két másodpercig várok, majd a csukott ajtón keresztül elbúcsúzom: - Oké. Később találkozunk, Kate. Jó volt veled beszélgetni. Beatrice nővér hangját hallom: - Andrew már el is ment? Olyan édes fiú! És nagyon odaadó tud lenni, ha szívvel-lélekkel nekiveselkedik egy feladatnak. Hadd meséljem el, amikor gyomlált a zárda kertjében. Hosszú történet, de hát előttünk az egész délután. Szóval, volt egy kis csetepaté az ebédlőben, érti, és. A forgalom brutális volt. Oda is, vissza is. De mindent megbeszéltem a füstíróval. Amikor eljöttem, már kezdett cihelődni. Még pont van annyi időm, hogy bemenjek Kate-hez és felvigyem a tetőre. Bizony, ha nem jön önszántából, akkor ölbe kapom és felcipelem. Bár be kell vallanom, jobban érezném magam, hogyha lenne rajtam tökvédő. Mert Kate elég rugdosódós fajta. Sprintben vágok át az előcsarnokon, és meg nyomom a lift hívógombját. De amikor kinyílik a fülke ajtaja, meghűl az ereimben a vér. Mert maga a Sárkány áll ott, mellette pedig Mackenzie. És az unokahúgom két csöppnyi keze zsinegeket szorongat. Vagy tízet-húszat. A zsinegek végén pedig léggömbök imbolyognak. Kate léggömbjei. - Bassza meg! - Igazán szépen köszöntöd szerető nővéredet meg az ő tündéri kislányát. Kimondtam volna fennhangon is? Na mindegy. Bassza meg, bassza meg, basz-basz-bassza meg!

Ez nagyon gáz. Akkora gáz, mint egy F5-ös erősségű tornádó, csak a nővérkém nagyobb romhalmazt hagy maga után. - Szia, Drew bácsi! Elmosolyodom. - Szia, kis szívem. - Aztán szúrósan nézek a nővéremre. - Mi a francot műveltél, Alexandra? Ártatlanul tágra nyílik a szeme. Mintha meglepődne. - Én? Bejöttem, hogy együtt ebédeljek a férjemmel. Ez talán bűn? Nyolcadikban, a trigonometria óráról kifelé jövet egy Chris Whittle nevű gyerek gyomorszájon vágott. Amiért összeszűrtem a levet a barátnőjével. Ügyes keze volt a csajnak. A lényeg, hogy másnap Alexandra felkereste Christ - aki összehugyozta magát. Szó szerint. Mert a Sárkánykódex szerint ő csesztethet engem, amennyit csak akar, de mások nem. Értik már, miért fogott el az aggodalom? - Bementél Kate-hez, ugye? Mackenzie válaszol helyette. - Igen, Drew bácsi! És Kate nagyon kedves. Adott egy csomó lufit, meg egy számológépet is! Nézd! - És a feje fölé emeli, mint a Stanleykupát. Önkéntelenül elmosolyodom. - Ez fantasztikus, Mackenzie - mondom. Aztán vasvillatekintetem ismét Alexandrára szegeződik. De ő nem ijed meg. - Azt mondtad, szeretnéd, ha Mackenzie találkozna Kate-tel.

Ha beraknak egy ketrecbe két vemhes hörcsögöt, tudják, mit csinálnak? Felfalják egymást. Mert a női hormonok olyanok, mint a nukleáris robbanófejek:

megjósolhatatlan, mikor

detonálnak. - Igen, tényleg akartam, hogy Mackenzie találkozzon Kate- tel. Azt viszont nem akartam, hogy te találkozz vele, amíg el nem simítom a dolgokat, a kurva életbe! Mackenzie előveszi a hátizsákjából régi barátomat, a csúnya szavak perselyét, és az orrom alá dugja. Leszurkolok két dollárt. A kislány beledugja az orrát az üvegbe, majd homlokráncolva rám emeli a tekintetét. - Drew bácsi! Már nem egy dollár egy csúnya szó, hanem tíz. - Tíz? Mióta? Mackenzie nagyon fel van villanyozva. - Kate találta ki. Azt mondta, nem jó a makonómia. Mi a franc lehet az a makonómia? - Infláció - segít ki mosolyogva Alexandra. - Ja, úgy. Infláció. Pompás. Kösz, Kate. Felvonom a szemöldökömet. - American Express kártyát elfogadsz? - kérdezem a kislánytól, mire elvihogja magát. Végül kápéban rovom le a bírságot. - A következőt kiszámolhatod az új gépeden - vetem fel.

Nem véletlenül mondom. Az az érzésem, hogy mire ez a kis eszmecsere véget ér, három számjegyű lesz az összeg. - Mit mondtál Kate-nek? - kérdezem Alexandrától. Vállat von. - Beszélgettünk, mint nő a nővel. Az üzleti érzékére apelláltam. Jól alakult a társalgás. A részleteket igazán nem kell tudnod. - Megengednéd, hogy én döntsem el, miről kell tudnom, és miről nem? Tekintve, hogy eleve kurvára nem kellett volna bemenned Katehez! Mackenzie már pötyög is a számológépen. Pöty-pöty-pöty. - Nézd már, a kis hálátlan! Csak segíteni próbáltam. Kevorkian doktor is csak segíteni próbált a páciensein. És mindannyian jól tudjuk, mi lett belőle. - Nincs szükségem a segítségedre. Van egy tervem. Alexandra csípőre teszi a kezét. - Aha. És pontosan miben áll ez a nagyszabású terv? Hogy halálra idegesíted Kate-et, míg végül megunja és inkább elmegy veled egy randira? Esetleg csúfolni is fogod a játszótéren? Vagy meghúzod a copfját? Bár azt el kell ismernem, hogy Beatrice nővér bevetése érdekes húzás volt. El sem hiszem, hogy Kate ezek után nem könyörög térden állva, hogy kezdjétek újra. Hiszen ez olyan romantikus, Drew! Megfeszül az állkapcsom. - Működik. A. Terv. Alexandra felvonja a szemöldökét. - Kate nem ezt mondta.

Tessék. Nézzék meg jól. A Sárkány megdicsőül. És még azt hitték, túlreagálom ezt a dolgot. - Mondott neked valamit? Rólam? Mit mondott? Alexandra legyint. - Ezt-azt. Vannak gyerekek, akik azzal szórakoznak, hogy a kutyájukat cukkolják: odakínálják neki a csontot, aztán elrántják, amikor rá akar harapni. A nővérem ilyen gyerek volt. - Az istenit, Lex! Pöty-pöty-pöty. - Amúgy tetszik nekem a csaj - mondja Alexandra. - Nemigen tűri, hogy szívassák, ha jól látom. Pöty-pöty-pöty. - Honnan tudod, hogy nem tűri, hogy szívassák? Pöty-pöty-pöty. - Mivel próbáltad szívatni, Alexandra? Pöty-pöty-pöty. Elneveti magát. - Istenem, higgadj már le! Életemben nem láttalak még ennyire felajzva. De ez tulajdonképpen mókás, most, hogy már nem vagy olyan szánalmas figura, mint amilyen voltál. A Kate-hez fűződő viszonyom olyan most, mint a kártyavár. Sikerült felépítenem pár emeletet, de elég egyetlen icipici rezgés, egyetlen lenge fuvallat, és szétesik az egész. - Ha elcseszted, én.

Pöty-pöty-pöty. - Tudod jól, hogy a stressztől korán őszül az ember. Ha így folytatod, harmincéves korodra úgy fogsz kinézni, mint Apa. - Örülök, hogy ezt ilyen szórakoztatónak találod. Mert én nem. Ugyanis az életemről beszélünk. Alexandra ettől kijózanodik. Fejét oldalra billentve méreget, és amikor újra megszólal, már nem incselkedik, nem ugrat, nem szívat. Hanem gyengéden, őszintén beszél. - Tudod, büszke vagyok rád. Mert ezt most kitartóan végigcsinálod. Mintha. mintha felnőttél volna. - Lágyan elmosolyodik. - Nem is gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot. - Aztán megölel. - Minden rendben lesz, Drew. Megígérem neked. Amikor nyolcéves voltam, a nagyapánk infarktust kapott. Miután a szüleim elmentek a kórházba, Alexandra megígérte nekem, hogy nem lesz semmi baj. De lett. - Ezt Kate mondta? Megrázza a fejét. - Így, szó szerint nem. - Akkor honnan tudod? Vállrándítás. - Az ösztrogén jótékony hatással van az érzéken túli észlelésre. Ha lenne vaginád, te is tudnád. Mackenzie büszkén felteszi a kezét. - Nekem is van baginám.

- Van bizony, kicsim - mondom neki somolyogva. - És ennek köszönhetően egy szép napon a világ úrnője leszel. - Johnny Fitzgeraldnak pénisze van. Azt mondta, a pénisze jobb, mint az én baginám. - Johnny Fitzgerald egy idióta. A vagina bármikor lenyomja a péniszt. Olyan, mint a kriptonit. A pénisz védtelen vele szemben. A nővérem véget vet az eszmecserének. - Na jó. Ebből a bájcsevejből talán elég lesz ennyi. Persze, Mackenzie óvó nénije biztos szívesen hallgatja majd, csak utána rám küldi a gyermekvédelmi szolgálatot. Felteszem a kezem. - Csak megpróbálom elmondani neki, mi merre hány méter. Minél előbb megérti, micsoda hatalom van a kezében, annál jobb lesz neki. Az órámra pillantok: ideje felmennem. - Mennyivel jövök, kicsim? - fordulok Mackenzie-hez. - Nyolcvan dollárral. Ajaj! Többet kell legombolnom az ügyfeleimről. Vagy ki kell dolgoznom valami részletfizetési konstrukciót. Miközben a bankjegyek az üvegbe hullnak, Alexandra megfogja a kislány kezét. - Gyere, Mackenzie, megyünk az American Girl boltba. Elköltjük Drew bácsi pénzét. - Oké! Átvágnak az előcsarnokon, de a dupla ajtónál megállnak. Mackenzie

súg valamit Alexandra fülébe, és odaadja neki a lufijait. Aztán visszaszalad hozzám. Felnyalábolom és szorosan magamhoz ölelem. Jól megszorítja a vállamat a két kicsi keze. - Szeretlek, Drew bácsi. Szoktak brandyt inni? Én általában inkább whiskys vagyok, de tény, hogy egy jó pohár brandy átmelengeti az ember bensőjét. Ahogy ez a pillanat. - Én is szeretlek, Mackenzie. Elenged és hátrébb húzódik. - Találd ki, mi történt! - Na, mi? - Kate megkérdezte, mi leszek, ha nagy leszek. Bólintok. - És te azt felelted, hogy hercegnő? Ennivaló, ahogy összeráncolja a homlokát, és megrázza a fejét. - Már nem akarok hercegnő lenni. - Hát, ez megkönnyebbülésemre szolgál. És mi akarsz lenni? Elvigyorodik. - Bankár. - Fantasztikus! És miért gondoltad meg magad? A gallérommal babrál, miközben elmondja. - Hát, mert Kate befektetési bankár, és te azt mondtad, büszke leszel rám, ha olyan leszek, mint ő. Ezért az akarok lenni. Miután beül az agyamba, hogy mit is mondott, roppant komolyan

azt kérdezem: - Mackenzie, te elmondtad Kate-nek, hogy én örülnék, ha olyan lennél nagykorodban, mint ő? Látják ezt a mosolyt? Ez nem egy négyéves gyerek mosolya. Ez, hölgyeim és uraim, egy lángelme mosolya. - Aha. Lehunyom a szemem. És elkuncogom magam. El sem hiszem, hogy ez magamtól nem jutott eszembe! Hát persze! Mackenzie a csodafegyver! Az én saját kiborgbabám, akivel szemben mindennemű ellenállás értelmetlen. - Kis szívem - mondom neki -, most nagy szívességet tettél Drew bácsinak. Bármit szeretnél karácsonyra, csak mondd ki és máris a tiéd. És tényleg bármit kívánhatsz. Tágra nyílik a szeme. A nővéremre pillant, majd konspiratívan a fülembe súgja: - Kaphatok egy pónit? Te jó ég! Pontosan egy másodpercig gondolkodom a válaszon. - Természetesen. Erre még szorosabban ölel, és sikongat örömében. - Csak Maminak ne mondd el, amíg meg nem hozzák, jó? Lehet, hogy ezek után be kell lépnem a tanúvédelmi programba. Mackenzie megpuszil, én pedig leteszem a földre. Visszaszökdécsel Alexandrához, és kilépnek az ajtón. Én pedig integetek utánuk.

25. FEJEZET Úgy megyek be Kate irodájába, mint egy Normandiában partra szálló katona. Kate az asztalánál ül és sietve ír valamit a jegyzettömbjébe. - Visszajöttem - mondom. - Hiányoztam? - Rettenetesen - mondja fel sem nézve. A szarkazmus a legősibb védekezési módszer. Veszem a lapot. - Tudtam, hogy kezdelek kifárasztani. Mondd, mi tette be végképp a kaput? Beatrice nővér? Kate ellöki a székét az asztaltól és keresztbe teszi a lábát. Új cipő van rajta. Eddig észre sem vettem. Fekete Mary Jane huncut tűsarokkal, bokacsattal. Te jóságos isten! A pajkosság és a kedvesség, a báj és a szexualitás tökéletes elegye. És az én szegény, elhanyagolt farkam görcsbe rándul, amikor elképzelem, milyen fantasztikus - és féligmeddig illegális - dolgokat tudnék művelni vele abban a cipőben. Soha nem voltam fetisiszta, de kezdek gondolkodni rajta. Kate hangja rángat ki tisztátalan gondolataim bűvköréből. - Nem. Nem Beatrice nővér, hanem a te nővéred. A kifinomultság nem éppen családi vonás nálatok, jól mondom? O-ó. Ettől féltem. - Alexandra mélyen gyökerező pszichés problémákkal küzd mondom. - Labilis idegzetű nő. Ne törődj vele, hogy mit mond. Mi sem törődünk vele a családban. - Amikor nálam járt, úgy tűnt, hogy világos az elméje.

Vállat vonok. - A mentális betegség trükkös dolog. Kétkedve hunyorít. - Ezt nem mondod komolyan, ugye? A francba! Hazudni tilos! - Konkrétan nem diagnosztizálták semmivel, de az igazságról és a bosszúról vallott nézetei alapján akár lehetne is. Képzeld el Delorest, mondjuk, tíz év múlva, miután tökélyre fejlesztette a módszereit. Kate-nek leesik az álla. Most fogta fel, miről beszélek. - Ó! - mondja. Bizony, bizony. Isten hozott az én világomban, drágám! - Hozott nekem kávét - mondja Kate. - Szerinted megigyam? Gyanakodva méregetjük az asztalán álló Starbucks-poharat. Tizenhárom éves koromban elárvereztem a fiúöltözőben Alexandra egyik bugyiját. Amelyet a szennyesből szedtem ki. Amikor a fiúk nővéreinek hírlánca eljuttatta hozzá az infót, nagyon higgadtan reagált: én nem is sejtettem, hogy tudja. Aztán csokiízű hashajtót kevert a csokis müzlimbe. Három napig ki se jöttem a klotyóról. Persze, tisztában vagyok vele, hogy Kate-tel szemben nem fűti ilyen fokú bosszúvágy, de azért. - Én nem tenném - mondom. Kate mereven bólint, és eltolja maga elől a poharat. - Mit szólsz Mackenzie-hez? Nagyon szerettem volna itt lenni, amikor találkoztok. Meleg, szívből jövő mosoly ül ki az arcára. - Fantasztikus a kiscsaj.

- Gondolom, felvillanyoz a hír, hogy máris bevetette ellenem a számológépedet. Ugyanis összefutottam velük a földszinten. Szélesebbre húzódik a mosolya. - Nagyszerű! Megcsóválom a fejem. - Már értem, miért vezette be Alexandra a csúnya szavak perselyét mondja Kate. - Hiszen úgy látom, elég sok időt töltesz Mackenzie-vel. - Miből gondolod? Kate vállat von. - Tisztára úgy beszél, mint te. Nem mindennap hall az ember egy négyévestől olyat, hogy a herceg egy seggfej, aki csak visszafogja Hamupipőkét. Büszke vagyok rád, kicsi lány! - A káromkodás jót tesz az ember lelkének. Kate visszafojtja a nevetését. És olyan csábítóan néz ki, hogy önkéntelenül is fölé hajolok, és körülzárja a két karom. A könnyed bájcsevejnek vége. Ideje a tárgyra térni. - Gyere el velem sétálni. Halk, szuggesztív a hangom. - Szó sem lehet róla. És abszolút hatástalan. - Ugyan már, Kate, egy perc az egész! Mutatni akarok valamit. Bosszúsan felhorkan. - Ugyan mit? A Ringling Cirkusz akrobatái lépnek fel az előcsarnokban? Vagy utcabált rendezel a tiszteletemre? Elnevetem magam.

- Ne viccelj. Ilyet sosem tennék. Kétkedve vonja fel a szemöldökét. - Jó, igazad van. Nagyon is megtenném. De nem ma. Ellök magától és feláll. Nem akadályozom meg. - Ugye, nem félsz? - kérdezem. - Mármint attól, hogy nem bírsz magaddal, ha kettesben maradsz velem. A magunkfajtákra olyan hatással van a bátorságpróba, mintha az anonim szexfüggők gyűlésén felbukkanna egy örömlány. Ha kétségbe vonják, hogy valamit meg merünk csinálni, szinte esélytelen, hogy elhárítsuk az invitálást. - Ha arra gondolsz, hogy kinyírnálak, ha nem lenne szemtanú, akkor a válaszom igen. Persze, nem is olyan biztos, hogy félek. Mert be kell vallanom, hogy pillanatnyilag nem tűnik túl nagy árnak az a húsz évtől életfogytig terjedő börtön. Önök szerint ő is ugyanúgy élvezi ezt a kis verbális előjátékot, mint én? Szerintem tuti. Hiszen tök jól csinálja. Megkerüli az asztalt, hogy legyen, ami elválaszt minket. - Figyelj, Drew, van egy új ügyfelem. Amint azt már mondtam neked. És tudod, mi van ilyenkor. Az a helyzet, hogy most nemigen férnek bele az életembe efféle. zavaró tényezők. Elvonják a figyelmemet. Ezt bóknak tekintem. - Tényleg elvonom a figyelmedet? - Nem úgy értettem! - fortyan fel, majd megváltozik az arckifejezése és esdeklő hangon folytatja: - Le kéne állnod ezzel a. - Tesz egy széles karmozdulatot. - Ezzel az akcióddal. Hagyd most abba. Nagyon kérlek.

Steven tizenegy éves korában, amikor érintős amerikai focit játszottak a hátsó udvaron, nekiszaladt egy fának és felrepedt a homloka. Amíg élek, nem felejtem el, hogy könyörgött, rimánkodott az anyjának, hogy ne vigye kórházba. Mert tudta, hogy össze kell varrni a sebet, és az bizony cumi, akárhány éves az ember. De Janey Reinhart nem engedett. Azért is elvitte a kórházba, mert tudta, mire van szüksége a fiának, még akkor is, ha halálra van rémülve tőle. Értik már, mire akarok kilyukadni? - A te térfeleden pattog a labda, Kate. Ezt már az elején megmondtam. Ha azt akarod, hogy lekopjak, csak annyit kell tenned, hogy szombaton velem vacsorázol. Az ajkába harap. És lesüti a szemét. - Oké. Még egyszer? Oké. Szóval elmegyünk. Vacsorázni. De nekem az is megfelel, ha csak úgy elmegyünk. Na jó, félre a tréfával! - Parancsolsz? Megismételnéd, kérlek? Találkozik a tekintetünk. Bizonytalanság bujkál őzikeszemében, de kellő mértékű rezignáltság is. Mint aki sorban áll a hullámvasútnál: már elszánta magát, de nem tudja pontosan, mibe keveredett. - Azt mondtam, igen. Veled vacsorázom szombaton. Hivatalos bejelentés következik. Kapaszkodjanak meg: az Eagles nem tévedett, tényleg befagyott a pokol! - Miután beszélgettem a nővéreddel, rájöttem pár dologra. Hogy

szeretsz? Hogy szükséged van rám? Hogy nem tudsz nélkülem élni? - Azt hiszem, neked le kell zárnod magadban ezt a dolgot, Drew. Jaj, ne! Csak azt ne! Bármit, csak azt a kurva lezárást ne! A „lezárni magadban” szókapcsolatot a nők találták ki, hogy rojtosra analizálhassanak egy-egy témát, és dumálhassanak róla kifulladásig. Aztán meg, miután végre áldásukat adták arra a szerencsétlen témára és szépen

eltemették,

a

„lezárás”

ürügyén

újra

kiáshatják

és

csámcsoghatnak rajta még egy sort. A pasik ilyet nem tesznek. Soha, de soha. Elmúlt, tovatűnt, vége van. Ennyi lenne az az istenverte „lezárás”, ami kell nekünk. - Lezárni? - ismétlem bambán. Kate közelebb lép. - Azt hiszem, köztünk olyan gyorsan kezdődött és fejeződött be ez a dolog, hogy nem volt időd akklimatizálódni. De ha együtt töltünk egy kis időt, ha elbeszélgetünk irodán kívül, akkor talán megérted, hogy mindazok után, ami történt, legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy barátok leszünk. Szinte biztosra veszem, hogy mellékes juttatások nélkül képzeli ezt a barátságot. Nálam pedig úgy nem működik. Mert egy pasi nem igazán lehet barátja egy olyan nőnek, akihez vonzódik. Nem lehet, mert egy ponton úgyis átveszi az irányítást a farka. Attól kezdve ugyanúgy jár, ugyanúgy beszél, mintha önmaga lenne, de már nem önmaga, ahogy azok a szerencsétlenek sem, akikre az Alienben rátapad egy olyan vérfagyasztó külsejű „arctámadó”. És attól kezdve

minden mozdulata, minden gesztusa a farka céljait szolgálja. Amely céloknak kurva hétszentség, hogy nincs sok közük a barátsághoz. Meg aztán vannak nekem barátaim: ott van Matthew, Steven meg Jack. És őket nem akarom megdugni. - Barátok? Kate nem veszi észre a hangomból kicsendülő viszolygást. Vagy csak leszarja. - Igen - mondja. - Újra meg kellene ismernünk egymást. Munkatársakként, egyenrangú felekként. Nem randipartnerként. Inkább amolyan kollégák közötti munkamegbeszélést tartanánk. Tagadásban élni kemény dolog. De egyelőre beérem azzal, amit kapok. - Szóval azt mondod, velem vacsorázol szombaton. Ez a lényeg, ugye? Kate habozik. Aztán rábólint. - Igen. - Pompás. Ne mondd el senkinek. Hétre érted megyek. - Nem. - Nem? - Nem. Én megyek el érted. Ez érdekes. Lassan, tagoltan beszélek. - Figyelj, Kate, tudom, hogy nem sok randin vettél részt, tekintve, hogy az agyhalott, akit a barátodnak neveztél, eljegyzett, mielőtt igazi melltartód lehetett volna. Ezért elmondom, hogy ilyen esetekben a fiú, azaz én, elmegy kocsival a lányért, azaz érted. Ez amolyan íratlan

törvény. Látják, ahogy összepréseli az ajkát? Látják, ahogy megfeszül a válla? Igen, igen, mindjárt jön az újabb dörgedelem. - Most mondtam, hogy ez nem randi lesz. Megvonom a vállam. - Ez csak szemantikai kérdés. - Akkor tegyük fel, hogy randi lesz. Ez esetben viszont első randi, ugyebár. És én soha nem hagynám, hogy egy férfi, akit nem ismerek, feljöjjön a lakásomra az első randi előtt. A hajamba túrok. - Ennek semmi értelme. Hiszen ismersz. Már hatvankilenceztünk is együtt. Úgyhogy szerintem elég jól ismersz. - Nézd, ezek a feltételeim. Ha nem tudsz velük együtt élni, el is felejthetjük ezt az egész. - Várj, várj! Ne siess ennyire. Megadom magam. Eljöhetsz értem a lakásomra. Hétkor. Pontban hétkor. - Oké. - De nekem is vannak feltételeim. Erre nekem esik: - Nem fogok szexelni veled! Meglepett arckifejezést erőltetek magamra. - Most megsebeztél. Komolyan mondom. Ki beszélt itt szexről? Soha nem szabnám feltételként a szexet. Aztán elmosolyodom. - A szex opcionális - mondom. - Ahogy a ruha is. Kate a szemét forgatja.

- Ennyi? - Nem. - Mit akarsz még? Ó, bébi! Ha tudná! Persze, alighanem jobb, ha nem tudja. Nem kéne mindjárt elijeszteni. - Négy órát kérek. Legalább négy órát. Megszakítás nélkül. Beszélgetni akarok veled, és szépen megvacsorázni. Étvágygerjesztő, előétel, desszert, bor, tánc. Kate felemeli a kezét. - Tánc nincs. - Egy tánc. Ez nem alku tárgya. Felnéz a plafonra és fontolóra veszi a lehetőségeit. - Rendben. Egy tánc. - Rám bök az ujjával. - De ha csak a seggem környékére téved a mancsod, már ott se vagyok. Ezt nekem kell átgondolnom. - Hát. legyen. Ha viszont bármelyik kikötésemre nemet mondasz, végig kell csinálnod az egészet elölről. Kate egy kicsit kivár. Gyanakvóan összeszűkül a szeme. - És szombatig békén hagysz? Teljes mértékben, hiánytalanul? Egyetlen egyházi személy sem ugrik be hozzám, egyetlen jégszobor sem olvadozik az ajtóm előtt? Gunyoros mosollyal azt felelem: - Olyan lesz, mintha nem is ismernénk egymást. Mintha nem is dolgoznék itt. Mert jó eséllyel nem is leszek itt. Sok a dolgom a héten. Kate bólint.

- Oké. Kezet nyújtok. Ő pedig megrázza. - Áll az alku. Gyengéden felfelé fordítom a kezét és csókot lehelek rá - ahogy az első találkozásunkkor, a REM-ben. - Áll a randi. Előfordult már önökkel, hogy bementek valahova valamiért, de amikor már bent voltak, elfelejtették, miért jöttek? Akkor jó. Mert akkor érteni fogják, hogy miért indulok el kifelé. Amíg Kate meg nem állít. - Drew! Hátranézek. - Igen? Lehangoltnak tűnik. - Nem szeretem, ha. Nem szeretek megbántani senkit. Úgyhogy ne táplálj hiú reményeket a szombattal kapcsolatban. Mire kinyitnám a számat, valami mozgást észlelek az ablakon át. Hihetetlen, hogy ezt kis híján elfelejtettem! Szótlanul odalépek Kate-hez és megfogom a kezét. Az ablakhoz vezetem, majd beállok a háta mögé, és a vállára teszem a kezem. A szám a füléhez vándorol. Libabőrös lesz a leheletemtől. És ez a libabőr a jobbik fajtából való. - Ezzel már elkéstél - mondom. Egyszerű üzenetet akartam. Olyasmit, amit a fa törzsébe vésnék, vagy festékszóróval a falra írnék, ha gyerekek lennénk. Ugyanakkor egyértelmű nyilatkozatot akartam tenni, amelyből Kate és a többi nő

számára is kiderül, hogy én, Drew Evans, már nem vagyok pálya senki másnak. Kate hüledezve kapkod levegőért, amikor meglátja. Ugyanis fönt, az égen, óriási, fehér betűkkel, az egész város szeme láttára ez áll: Drew Evans + Kate Brooks MINDÖRÖKKÉ Mindig a csúcson hagyják abba. Mondtam már? Nem? Akkor most mondom. Legyen valaki üzletember, énekes vagy csúcsnézettséget produkáló tévésztár, mindenképpen úgy lépjen le a színről, hogy visszatapsolják. Soha ne játssza túl a szerepét, mert újrázni bármikor lehet, de ha egyszer ráunnak az emberre, onnan már nincs visszaút. Csókot nyomok Kate feje búbjára. - Akkor szombaton, Kate. És amikor kilépek az ajtón, ő még mindig az eget bámulja. Ne féljenek, még nincs vége a show-nak. Van még pár trükk a tarsolyomban, és a legjobbakat mindig a végére tartogatom. Ezt tényleg nem kéne kihagyniuk. Egyenesen Erin asztalához lépek. - Légy szíves, hívd fel a virágost. Meg a partiszervizt. És egyeztess nekem időpontot ma estére azzal a belsőépítésszel, akiről tegnap beszéltünk. Erin már tárcsáz is.

- Rajta vagyok az ügyön, főnök. Igen, belsőépítész. El sem tudják képzelni, minek az nekem, ugye? Közeleg a nagy finálé. A nyerő lépésem. Majd meglátják. Szombat este.

26. FEJEZET

Látják azt a veszettül jóképű fickót? Igen, őt. Aki faszénszürke pantallóban és félig felgyűrt ujjú, fekete ingben rendezgeti az asztalon a porcelánedényeket. Az vagyok én, Drew Evans. Vagyis nem egészen. Mert ez nem a régi énem, hanem az új, javított kiadás. A New York-i nők fele odaadná a bal cicijét, ha megkaphatna a jelenlegi állapotomban. Azaz papucs alatt nyögve, elvakultan. Szerelmesen. De csak egy nő tudott ilyen állapotba hozni. Most már csak meg kell mutatnom neki, hogy így is akarok maradni. Két napja nem láttam őt. Két hosszú, gyötrelmes nap áll mögöttem. Nem volt olyan szörnyű, mint az egyhetes szünet, de azért nem állt messze tőle. Egyébként nézzenek körül. Na, mit szólnak? Kihagytam valamit? Minden szabad felületet friss virág borít. Fehér százszorszép. Megfordult a fejemben, hogy Warrenre emlékeztetheti Kate-et, de most már nem félek ettől. Ez a kedvence, ezért kizárólag fehér százszorszép van itt, semmi más. A hifiből Andrea Bocelli halk éneke szól, és több száz, üvegmécsesbe helyezett gyertya borítja fénybe a szobát.

A gyertyával nem lehet hibázni. Attól mindenki jobban néz ki. És mindennek jobb az illata. Kop-kop. Ez Kate lesz. Hajszálpontos. Még egyszer végighordozom a tekintetemet a szobán. Mert ez az én nagy meccsem, az én Super Bowlom. És minden készen áll. Még én is. Ennél jobban úgysem tudok felkészülni. Nagyot fújok és ajtót nyitok. Aztán mozdulni sem tudok. Gondolkodni meg pláne nem. És a levegővétel sem valós opció. Kate sötét haja magasan fel van tornyozva a feje tetején. A nyakát elegáns, indaszerű fürtök cirógatják, pontosan ott, ahol én is harapdáltam nem is olyan régen. A ruhája sötétvörös és fénylik. Talán szatén. A vállán átívelő, leheletfinom pántok hátul a mélybe hullnak. A térd fölé érő ruha látni engedi a gyönyörűséges, bársonyos bőrű lábát. És a cipője. Jézus anyja! A cipője egyetlen nagy sarok, amelyet a bokáján hátul megkötött, finom fekete szalag tart a lábán. Amikor végre sikerül beszédhangokat formálnom, rekedtes hangon szólalok meg: - Lenne

esetleg

mód

arra,

hogy

újratárgyaljuk

azt

a

seggmarkolászást tiltó záradékot? Mert meg kell mondanom neked, hogy ez a ruha igencsak megnehezíti a betartását. És nem ez az egyetlen dolog, amit megnehezít, ha értik, mire gondolok. Kate elmosolyodik és megrázza a fejét. - Minden előzetes kikötésem fennáll. Félreállok az útjából. Végigmér a szeme sarkából, miközben

bevonul. Árgus szemml figyelem az arcát. Látják, ahogy elsötétül a szeme? Látják, ahogy akaratlanul megnyalja az ajkát? Mint a nőstény oroszlán, amikor meglátja a magas fűben lapuló gazellát. Tetszik neki, amit lát. Legszívesebben megdicsérné. De nem fogja. Hiszen Kate-ről beszélünk, ugyebár. Az én kolosszális, megagáz, brutálisan kínos malőröm utáni Kate-ről. Aki, bár az utóbbi napokban sokat haladtam, még mindig óvatos. Gyanakvó és éber. És nincs is ezzel semmi baj. Nem vagyok megsértve. Mert a szeme elmondja mindazt, amit ő a világért sem hajlandó elmondani. A nappali felé vezetem. Ajkába harap, és azt kérdezi: - Akkor hova megyünk? De máris földbe gyökerezik a lába, mert megpillantja a gyertyákat. Meg a virágokat. Meg a két személyre csodaszépen megterített asztalt. - Már meg is érkeztünk - mondom halkan. Tágra nyílt szemmel körbenéz. - Hoppá! Ez. ez gyönyörű, Drew. Vállat vonok. - A szoba sem néz ki rosszul. De gyönyörű, az te vagy, Kate. Elpirul. És ez valami eszméletlen. Meg akarom csókolni. Nagyon vágyom rá. Voltak már szomjasak? Úgy istenigazából? Például nyáron, a harmincnyolc fokos hőségben, amikor annyi nyál sincs az ember szájában, hogy köpni-nyelni tudjon? Most képzeljék el, hogy ilyen körülmények között odatesznek önök elé egy pohár jéghideg vizet. Önök pedig nézik, és elképzelik, hogy milyen jólesne - de nem nyúlhatnak hozzá. Arról pedig végképp szó sem lehet, hogy megigyák.

Hát, most nagyjából ilyen az én sorsom. Igazi földi pokol. Erőnek erejével elvonom a tekintetem Kate-ről és a kezébe adok egy pohár vörösbort, majd jól meghúzom a magamét. - Mi történt a kezeddel? - kérdi Kate. A négy ujjamon díszelgő ragtapaszokra céloz. - Gomba - mondom. - Azok a kis szivacsos rohadékok rosszul tűrik a darabolást. Kate meglepetten néz rám. - Te főztél? Úgy terveztem, hogy étterembe viszem Kate-et. A város legjobb éttermébe. De Kate nagyon ad a minőségre, emlékeznek? És én úgy okoskodtam, hogy a saját erőfeszítéseimet többre értékelné, mint amivel bármelyik mesterszakács elő tud rukkolni. Elmosolyodom. - Sokoldalú tehetség vagyok. Még messze nem mutatkoztam be minden oldalamról. És lehet, hogy ez így is marad. Mert most főztem életemben először. Jut eszembe: Martha Stewart! Mond valamit ez a név? Nos, ő az én új bálványom. Komolyan mondom. Pedig azelőtt röhejesnek tartottam az egész buliját, úgy, ahogy van. Mert hát mi az, hogy valaki milliárdos lesz abból,

hogy

megmutatja

az

embereknek,

hogyan

kell

szépen

összehajtogatni azt az elbaltázott szalvétát? De ez már a múlté. Akkor gondoltam így, amikor még sosem használtam a sütőmet, és asztalt teríteni sem próbáltam. Most viszont úgy gondolom, hogy Martha egy istennő. Egy női Buddha. És ha a receptjének köszönhetően jól sül el a mai este, akkor

életem végéig minden áldott nap leborulok a dundi, szandálos lábai elé, hogy imádjam őt. Leülünk Kate-tel a kanapéra. - Szóval. hogy mennek a dolgok a cégnél? - kérdezem. Kortyol egy keveset a borából és lesimítja a ruhája nem létező ráncait. - Jól. Nagyon jól. Tudod. Olyan nyugi van. - Más szóval halálra untad magad nélkülem. - Nem. Nagyon. produktív volt ez a két nap. Sok mindent megcsináltam. - Hiányoztam - mondom vigyorogva. - Azt nem mondtam - feleli bosszúsan. Nem is kellett. - Ugyan már, Kate. Én esküt tettem, hogy őszinte leszek. Az a legkevesebb, hogy viszonzod. - Közelebb hajolok hozzá. - Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem gondoltál rám, hogy eszedbe sem jutottam az elmúlt két napban! - Én. És ekkor a konyhában megszólal a berregő. Kész a vacsora. Kate iszik még egy kis bort. - Ezt meg kellene nézned, Drew. Nem lenne jó, ha odaégne. Megmentette a sütő időkapcsolója. Egyelőre. A csirkemarsala, amit készítettem, most, hogy kikerült a sütőből és a tányérunkon landolt, egészen. egészen egyedien néz ki.

Na jó, belátom, hogy kurvára ijesztő. Kate homlokráncolva tologatja a barna húsdarabokat, mintha békát boncolna bioszórán. - Mielőtt hozzáadtad a lisztet, elkeverted vízben? Vízben? Azt Martha egy szóval sem mondta. Hogy rohadjon meg! - Tudod, Drew, az emberi történelem legfinomabb fogásai közül nem egy undorító látványt nyújtott. Hidd el, a tálalás nem sokat számít. Csak az íz a fontos. - Tényleg? Kate vesz egy nagy levegőt. - Nem. Csak azért mondtam, hogy ne érezd magad rosszul. Mielőtt bekapná az első falatot, átnyúlok az asztalon, és a kezére teszem a kezem. - Várj. Előbb én. Így, ha felfordulok, mintha rosszul elkészített gömbhalat ettem volna, legalább egyikünk magánál lesz annyira, hogy tudjon mentőt hívni. Meg aztán, ha kórházba kerülök, Kate talán megszán és odavet nekem egy kósza numerát. És egy pillanatig se gondolják, hogy nem fogadnám el. Mert egy szempillantás alatt rácuppannék. Számba veszem a falatot és közben igyekszem nem lélegezni az orromon át. Kate merőn néz. Én meg rágok. Aztán lassan mosolyra húzódik a szám. - Nem is rossz. Mintha megkönnyebbülne. Sőt, egy kicsit mintha büszke is lenne rám. Becsúsztatja a szájába a villát. Aztán bólint.

- Tényleg jó. Le vagyok nyűgözve. - Igen, ezt sokszor hallom. Vacsora közben könnyedén, kellemesen eltársalgunk. Maradok a biztonságos témáknál: szó esik az új ügyfeléről, Matthew és Delores bimbózó kapcsolatáról meg a Washingtonban vég nélkül zajló politikai bohózatról. Desszertnek epret szolgálok fel tejszínhabbal. Az eper Kate kedvenc gyümölcse, ezt az „elveszett víkendünk” óta tudom. Eredetileg epres gyümölcstortát terveztem, de ne tudják meg, milyen lett a puding. Szerintem még Matthew sem ette volna meg. Martha nem beszélt a levegőbe, amikor azt mondta, kevergessük folyamatosan. Az utolsó fogásnál megemlítem Mackenzie karácsonyi ajándékát. Kate elneveti magát. - Ugye, nem veszel neki tényleg egy pónit? - hitetlenkedik. - Dehogynem. Hiszen Mackenzie kislány. És póni minden kislánynak kell. Kate kortyol a borából. Már a második üveg felénél tartunk. - És veszek egy olyan szekeret is, amilyennel a Central Parkban furikázzák a gyerekeket. Betaníthatják a pónit, hogy húzza el Mackenziet az oviba. - Ez itt New York City, Drew. Hol tartanák azt a pónit? - Öt hálószobás lakásuk van, és két szobát Alexandra tök fölösleges cuccai töltenek meg. Majd kiürítik az egyiket és az lesz a póni szobája. Kate rezzenéstelen arccal néz rám. - A póni szobája? - Igen. Miért ne?

- Hogy viszik fel az emeletre? - A teherlifttel. Az minden régi épületben van. Kate hátradől. - Mindenre gondoltál, igaz? Iszom még egy kis bort. - Úgy szoktam. - Arra is gondoltál, hogy pontosan milyen halálnemet szán neked a nővéred? - Biztosra

veszem,

hogy

meglepetéssel

fog

szolgálni.

Megvédelmezel, ha rám ront? A borospoharával babrál, és közben az őrülten hosszú pillái függönyén át rám pillant. - Szó sem lehet róla, pónifiú! Alexandra nagyobb nálam. Úgyhogy egyedül vagy. A szívemre teszem a kezem. - Porrá zúztál. Nem vevő a dumámra. - Túl fogod élni. A nevetésünk békés, ellazult mosollyá szelídül, és én pár másodpercig beérem azzal, hogy figyelem Kate-et. Ő is engem bámul. Aztán megköszörüli a torkát és elfordítja a fejét. - Jó ez a CD - jegyzi meg. A háttérben órák óta szóló zenére utal. - Nem arathatom le egyedül a babérokat - mondom. - Besegítettek a fiúk. Mintegy végszóra már megy is az I Touch Myself a Divinylstől.

- Ezt Jack választotta. Kate elneveti magát én pedig felállok, és megnyomom a CDlejátszó gombját. - És mivel valószínűleg csak néhány hetem van hátra - nyújtom a kezemet -, jöhet az a tánc? Új dal csendül fel: Brad Paisley Then című száma. Nem vagyok oda különösebben a countryzenéért, de Brad elég kúl. És igazi „pasis pasi,” még az énekesek mezőnyében is. Kate megfogja a kezemet és feláll. A nyakam köré fonódik a két karja. Én pedig a derekára teszem a kezem és igyekszem nem szorítani. Lágyan imbolyogni kezdünk. Nagyot nyelek. Rám szegeződik a nagy, kerek, sötét szeme, és nyoma sincs benne frusztráltságnak, haragnak, sértettségnek. Csupa melegség az a szempár, mint a folyékony csokoládé. És nekem kurvára elgyengül a térdem. A kezem egyre feljebb vándorol Kate gerincén, egészen a tarkójáig. Ő pedig elfordítja a fejét, és a vállamra hajtja, mire én még jobban, még szorosabban magamhoz vonom. Szeretném elmondani önöknek, milyen érzés ez. Hogy újra átölelem. Hogy végre köré fonódik a két karom, és a teste a testemhez simul. Szeretném elmondani, de nem tudom. Mert semmilyen nyelven nincsenek szavak, amelyek akár csak közelítőleg is le tudnák írni ezt az érzést. Belélegzem a haja édes virágillatát. Ha a gázkamrában alkalmazott méregnek ilyen illata lenne, a halálsoron sínylődő rabok mosolyogva múlnának ki. Kate nem emeli fel a fejét, amikor azt suttogja:

- Drew! - Hmmm? - Szeretném, ha tudnád, hogy. hogy megbocsátok neked. azért, amit az irodában akkor mondtál. Elhiszem neked, hogy nem szándékosan bántottál meg. - Köszönöm. - És visszagondolva, azt is tudom, hogy nem segítettem valami sokat. Mondhattam volna valamit, megnyugtathattalak volna az érzéseim felől, mielőtt elmegyek beszélgetni Billyvel. Sajnálom, hogy nem tettem. - Nagyra értékelem, hogy ezt mondod. Aztán más lesz a hangja. Halkabban beszél. És szomorúan. - De ez nem változtat semmin. Ide-oda jár a hüvelykujjam a csupasz nyakán. - Dehogynem! - mondom. - Ez mindent megváltoztat. Felemeli a fejét. - Én nem tudom ezt csinálni veled, Drew. - Dehogynem tudod! A mellkasomat bámulva próbálja elmagyarázni. - Nekem céljaim vannak. Nagy terveim vannak, és amit eddig elértem, azt kemény munka és sok áldozat árán értem el. - Én látni akarom, ahogy eléred a céljaidat, Kate. Segíteni akarok, hogy valóra válthasd az álmaidat. Egytől egyig. Felnéz. Most már esdeklő a tekintete. Megértésért könyörög. És kegyelemért.

- Amikor Billy szakított velem, az szomorú volt és fájt, de tovább tudtam lépni. Szinte azonnal túltettem magam rajta. Veled viszont. veled viszont más a helyzet. Itt többről van szó. Nem túl büszkén vallom be, de ha nem jól sül el a dolog, én nem leszek képes összeszedni magam és továbblépni. Te engem. te engem összetörhetsz, Drew. - De nem foglak. Az arcára vándorol a kezem. Ő pedig belehajol. - Tudom, milyen abban a hitben élni, hogy elveszítettelek téged, Kate. És soha többé nem akarom átélni azt az érzést. Én olyan ember vagyok, aki tudja, mit akar, emlékszel? És én téged akarlak. Lassan megrázza a fejét. - Ma este engem akarsz. De mi lesz. - Holnap is téged foglak akarni, meg holnapután is. Meg tízezer nap múlva is. Nem láttad az égre írt üzenetet? - Attól még meggondolhatod magad. - Igen, ahogy az is előfordulhat, hogy belém csap a villám. Vagy megesz egy cápa. De bármelyiknek sokkal nagyobb a valószínűsége, mint annak, hogy eljön a nap, amikor már nem te kellesz majd nekem. Bízz bennem. Hát, igen, alighanem ez itt a bökkenő, ugyebár. Hosszú másodpercekig merőn néz, majd a padlóra vándorol a tekintete. A dal véget ér. És Kate kezd elhúzódni tőlem. - Ne haragudj. Egyszerűen. nem tehetem. Csimpaszkodom belé, mint a fuldokló a mentőövbe. - Kate. - Mennem kéne.

Nem, nem, nem, nem! Elveszítem. - Ne csináld ezt. Megkeményedik a tekintete, mint a kőzetté alakuló, kihűlt láva. - Már úgyis majdnem lejárt az időd. Nagyon kellemes volt, de. Bassza meg, ilyen nincs! Ez olyan, mint amikor az elkapójátékos húsz másodperccel a vége előtt elejti a labdát touchdown helyett. Kate az ajtó felé fordul, de elkapom a karját, és rákényszerítem, hogy nézzen a szemembe. Kétségbeesett a hangom. Mert én is az vagyok. - Várj egy kicsit! Még nem mehetsz el! Mutatni akarok még valamit. Még tíz percet adj, kérlek! Nézzék meg az arcát. Most azonnal. Maradni akar. Nem is, inkább azt akarja, hogy győzzem meg arról, hogy érdemes maradnia, szolgáltassak valami okot arra, hogy újra higgyen bennem. És ha az, ami most jön, nem elegendő ok erre, akkor nincs a világon semmi, ami rábírhatná. - Rendben, Drew. Még tíz perc. Nagyot fújok. - Köszönöm. Elengedem a karját, majd fogom az egyik székre helyezett fekete selyemsálat és felmutatom. - Nem veheted le, amíg nem szólok, oké? Gyanakvó kifejezés ül ki az arcára. - Ez valami fura szexuális segédeszköz? Elkuncogom magam. - Nem. De azért tetszik, hogy ilyen srófra jár az agyad. Kate a plafonra emeli a tekintetét és a szemét forgatja. Aztán bekötöm a szemét a sállal, és elsötétül előtte a világ.

27. FEJEZET Az Evans, Reinhart és Fishernél minden új munkatárs maga rendezheti be az irodáját. Nem mi vagyunk az egyetlen cég, amelyik ilyen politikát folytat. Van ennek értelme, hiszen az alkalmazottak így otthon érzik magukat a munkahelyükön, mintha az övék lenne a cég egy kis darabja. A fal színe és a bútorzat tekintetében azért nincs korlátlan szabadság, de egy ilyen cégnél, mint a miénk, elég széles a paletta. Ez inspirált engem, ezért derítettem ki, hogy mit szeret Kate. A virágmintáért például nem rajong, és én ezért hálát adok az égieknek. Kedveli viszont a csíkos mintázatot, a könnycseppmintát, és a tompa, szürkés-barnás-zöldes „földárnyalatokat”. Azt kérdezik, miért mondom el mindezt? Hogy mi köze ennek bármihez? Emlékeznek az én „denevérbarlangomra”, ugye? Az otthoni irodámra. Az elsőszülött gyermekemre, a szigorúan exkluzív férfizónára, ahova

„BELÉPÉS

CSAK

FÜTYIVEL!”.

Nos,

az

a

helyiség

nemváltoztató műtéten esett át. Illetve bocsánat, nem fogalmaztam egészen pontosan. Hiszen nem nő lett, hanem amolyan hermafrodita. Nézzék csak! Felkapcsolom a villanyt és az iroda közepére vezetem Kate-et. Aztán leveszem róla a sálat. Tágra nyílik a szeme. - Ó, te jóságos. Az egykor burgundivörös fal most

méltóságteljes, mélykék

árnyalatot ölt. Az angol bőrkanapék a történelem szemétdombjára

kerültek. A helyüket két pamlag foglalta el, a huzatukon meleg, rozsdabarna csíkok váltakoznak a falhoz hasonló, mélykék árnyalatú csíkokkal. Az íróasztalom egy kicsit balra tolódott, hogy helyet adjon a közvetlenül mellette elhelyezett, világosabb, cseresznyevörös árnyalatú szomszédjának. Úgy állnak egymás mellett, mint a menyasszony és a vőlegény az oltár előtt. A mögöttük lévő panorámaablak függönye ugyanolyan anyagból készült, mint a két pamlag huzata. A sarokban továbbra is ott áll a pókerasztal, de terítő helyett szilárd, barna fedőlap takarja, azon pedig hatalmas szobanövény zöldell. Pedig az élő növény nem az én stílusom. Kábé annyira „zöld a hüvelykujjam”, ha értik, mire gondolok, mint Morticia Addamsnek. De a belsőépítész azt mondta, a nők odavannak az ilyesmiért: a gondoskodó ösztönükről hadovált valamit. Elképesztő, mi mindent megvalósíthat az ember pillanatok alatt, ha rendelkezésére áll egy belsőépítész meg néhány munkás, és a pénz nem számít. De higgyék el, egy függönyt felakasztani, az bizony cumi. Mert azt én csináltam, hadd viselje magán a helyiség az én kezem nyomát is. És párszor kis híján kitoltam a karnist az ablakon, mire sikerült. Kate arcát fürkészem. De nem tudom megállapítani, mit gondol. Csak döbbenetet tükröz az arca, semmi mást. Egy kicsit olyan, mint egy kettős gyilkosság szemtanúja. Nagyot nyelek. Életem legfontosabb dobása következik. Belevágok: - Tegnap újra megnéztem a Szerelmünk lapjait. De másodszorra is annyira buzis volt. Viszont. - Már kezdem felfogni. Hogy miért csinált műtermet Allie- nek

Noah. Nem azért, mert egy vagina, hanem azért, mert nem volt más választása. Neki Allie volt a mindene, és csinálhatott bármit, nem létezett a számára más lány, csak ő. Ezért nem tehetett mást, mint hogy előkészíti azt a szobát és reménykedik, hogy Allie egyszer felbukkan. És ez nagyjából summázza, hogy mit érzek én irántad. Azért csináltam ezt az egészet - mutatok körbe a szobában -, mert azt akarom, hogy az életem része légy, Kate. Állandóan. Megállapodik rajtam a tekintete. És könny csillan a szemében. - Azt akarom, hogy költözz ide hozzám. Minden este úgy akarok elaludni, hogy a hajad az arcomat csiklandozza. És minden reggel a karjaidban akarok ébredni. Teljes hétvégéket akarok kettesben tölteni veled, ruhátlanul. Tiszta eszközökkel megvívott csatákat akarok, és utána igazi, mocskos békülőszexet. Ezen elneveti magát. És szép csöndben legördül az arcán egy könnycsepp. - Napfelkeltéig akarok beszélgetni veled, és minden vasárnap ágyba akarom vinni neked a zabpelyhet. Kifulladásig akarok dolgozni ebben az irodában, de csak akkor, ha te itt vagy mellettem. Alig hallhatóan azt suttogja: - Üzlettársak lennénk? Fifty-fifty alapon? Megrázom a fejem. - Nem. Nem fifty-fifty alapon. Nem csak az egyik felem a tiéd, hanem megkapsz szőröstül-bőröstül. Száz százalékban. Mély lélegzetet vesz. És az ajkába harap. Aztán az asztalára pillant. És leesik az álla. - Ezt hol szerezted?

A szülei esküvői fotójára gondol. - Elcsórtam az irodádból és lemásoltattam, amíg ebédelni voltál. Lassan megcsóválja a fejét, és újra rám emeli a tekintetét. Amely ámulatot tükröz. - El sem hiszem, hogy ezt mind megcsináltad! Közelebb lépek hozzá. - Tudom, hogy most ért véget egy kapcsolatod. Olyan, amilyen nekem sosem volt. És tudom, mit kéne most mondanom neked: azt, hogy ha még nem állsz készen egy új kapcsolatra, semmi baj. Azt kéne mondanom, hogy várok türelemmel. De ha ezt mondanám, akkor. akkor hazudnék. Mert én egyszerűen nem vagyok az a várakozós típus. Inkább amolyan „ragadd meg a szarvát, és szorítsd orrvérzésig” típus vagyok. Kate megint elkuncogja magát. - Szóval, ha ez nem elég, ha szükséged van még valamire, csak szólj. Mert bármi legyen az, megteszem. Érted megteszem. Kate csak áll és bámul. Aztán megnyalja az ajkát, és megtörli a szemét. - Vannak feltételeim. Óvatosan bólintok. - Először is: hazugság nincs. És ezt komolyan gondolom, Drew. Ha mondasz nekem valamit, biztosan tudni akarom, hogy az az igazság. És hogy nincs semmi hátsó szándékod. - Oké. - És nincsenek más nők. Azt hiszem, elég kalandvágyó tudok lenni az ágyban, ha rólad van szó, de monogám vagyok. Semmi swingerklub, semmi édes hármas.

Ez sem gond. Úgysem vesz észre a farkam senki mást, csak őt. - Nálam sincs ilyen - mondom. - Mármint mostantól, érted. Szóval. rendben. Kate most elmosolyodik. Megajándékoz egy vakító, sugárzó mosollyal. Sőt: fehéren izzó mosollyal! És közelebb lép. - Hát, Mr. Evans. Úgy néz ki, létrejött a fúzió. És ennyit épp elég hallanom. Valósággal kilövök, mint a túl nagy erővel, túl sokáig összenyomott rugó. És mire Kate felocsúdna, már magamhoz szorítom, már elválik a talpa a padlótól. Összecsattan a szánk, mint két mágnes. Kate belemarkol az ingembe, majd a hívogató szájába siklik a nyelvem. Atyavilág! Az íze. megbocsáthatatlanul pontatlanok voltak az emlékeim. Úgy érzem magam, mint egy gyógyulófélben lévő drogos, aki visszaesik, és nem is akar leállni a szerrel soha többé. Tapogatózik a négy kezünk. Kész robbanásveszély minden mozdulatunk. Égess el bébi, égess el! Az ajkaim végigszántják az állát. Oldalra dönti a fejét, hogy több helyem legyen, és én máris megtámadom a nyakát. Erősen zihál. Zihálunk mindketten. A kezem a hajában matat: meglazítja a frizuráját összetartó hajtűket, csatokat, és túszul ejti őt. Az ő keze pedig leheletfinoman surran ide-oda a mellkasomon, a bordáimon, a

derekamon. Fingom nincs, hogy gombolta ki az ingemet, de örülök, hogy megtette. Az én ujjaim is végigszánkáznak a hátán, le egészen a ruhája szegélyéig. Aztán becsusszannak alá és a bársonyosan sima, feszes popsijára fonódnak. Biztos tangában jött. Masszírozom, gyömöszölöm. Egymáshoz préselődik a csípőnk. Kate kezét a szája váltja fel, most az siklik fel-alá a mellkasomon, meg a lentebbi testtájakon. És most már kezdem kurvára elveszíteni a fejem. Két kézzel megragadom hátul a ruháját, és kis híján kettészakítom. Valahogy úgy, mint a hihetetlen Hulk. - Esküszöm, veszek neked egy újat. A ruha lecsúszik a derekára. És nagy robajjal összeütközik a csupasz mellünk. A picsába! Ez kurvára hiányzott. Hogy az istenbe’ bírtam ki egy órát is anélkül, hogy érezzem őt úgy, ahogy most? Kibaszott sok idő telt el így. - Istenem, Drew! A két keze most már a hátamat karmolja-dögönyözi. Én pedig a fülébe lihegve kérdőre vonom: - Milyen alsónemű van rajtad? Mert az az enyém. - Azzal térdre rogyok, és nyomvonalat égetek az ujjaimmal a két melle közé, majd a hasa közepére. Kate kéjesen nyeli a levegőt. - Ezzel adódhat egy kis gond. - Miért? Teljesen lecibálom róla a ruhát, majd döbbenten, megbabonázva

bámulom a csupasz punciját. - Azért, mert nincs rajtam semmi - feleli. Keserves kínok közt nyöszörög a farkam. Aztán felemelem a fejem, és

azt

kérdezem

Kate-től:

-

Mindig

így

mész

baráti

valamit,

amitől

munkamegbeszélésre? Szégyenlősen elmosolyodik. - Talán

abban

bíztam,

hogy

produkálsz

meggondolom magam. És átminősítem ezt a mai estét. Egy pillanatra úrrá lesz rajtam a döbbenet. Szóval Kate ezt akarta! Ugyanúgy akarta, mint én! Én pedig elpazaroltam egy csomó időt a csirkemarsalára, amikor belőle is lakmározhattam volna! Te jóságos ég! A francba, a francba! Egyetlen szó nélkül rávetem magam. Olyan vagyok, mint a kisgyerek, aki mohón nekiesik a szülinapi tortának. Igen, úgy esik neki a meleg, selymes puncijának az arcom, a nyelvem. Az íze, akár a cukormáz a fahéjas sütin, csak édesebb annál. Kate térde megroggyan, de a kezem a fenekére tapad, és a vállamra csúsztatom a lábát. Aztán hanyatt dőlök a padlón, hogy az arcomon lovagolhasson. Erről álmodtam minden áldott éjjel. Vonaglik, zihál, piheg. Szégyentelenül, gátlástalanul. Én pedig eszeveszetten nyalom-falom őt, mint a kiéhezett állat. Egyre magasabb hangfekvésben, egyre hangosabban nyöszörög. Aztán hátranyúl a keze, és a nadrágomon át megsimogatja a farkamat. Hallottak már olyat, hogy valaki mire kettőt pislog, már el is ment?

Nos, ha Kate nem hagyja abba sürgősen a fütykösöm tapizását, akkor mindjárt láthatnak madártávlatból egy élő példát. Elkapom a kezét. Összekulcsolódnak az ujjaink. Kate így meg tud támaszkodni rajtam, és körkörös mozdulatokkal odadörgölheti a nunáját a számhoz. Köröz egyet, köröz kettőt. és már el is élvez. Akadozva sikítja a nevemet. Utána mélyeket lélegzik, majd tekergőzve lejjebb siklik a testemen, míg végül egy vonalba kerül a szánk. És csókolózunk. Durván, vadul, nyelvet-fogat nem kímélve. A hajába túrok, és végképp szanaszét zilálom a frizuráját. Ő pedig a farkamhoz dörgöli a csípőjét. Átnedvesedik tőle a nadrágom. - Basszus, Kate, én kurva nagy zajjal fogok elmenni! És szívből remélem, hogy mire eljön a pillanat, már bent leszek, ha értik, mire gondolok. Kate körbenyalja a mellbimbómat, majd megszólal: - Nadrág, Drew. Le kéne venned. Homorítok, és szaggatni kezdem a sliccgombjaimat. Annyira nem vagyok magamnál, hogy csak térdig sikerül letolnom a nadrágomat meg a bokszeralsómat. Megragadom Kate csípőjét, közelebb húzom, és a farkam játszi könnyedséggel belecsusszan. Magasságos Jézus Krisztus! Kővé dermedünk. Milliméterekre van egymástól az arcunk, összekeveredik a szaggatottan kiáramló leheletünk, a szemem a szemébe mélyed. Aztán Kate mozogni kezd. Szép lassan. Már- már szabadon enged, majd lejjebb csusszan, és visszafogad magába. Hátravetem a

fejem, összezárul a szemhéjam. Ez valami egészen tökéletes, mennyei érzés. A csípőjét markolásszák a szétterpesztett ujjaim. Segítek neki. Úgy markolom, hogy alighanem lesz rajta pár kék-zöld folt. Aztán felül, és homorít: a haja a térdemet csiklandozza. Erőnek erejével kinyitom a szemem, mert látnom kell őt. Ő is hátraveti a fejét, a melle kemény, feszes, szétnyílt ajkai közt euforikus nyögések, értelmetlen szavak szöknek ki. Olvastak már olyat, hogy valami idióta feleségéről meztelen képek szivárogtak ki az internetre? Én ezt sosem értettem. De most már értem. Mert ha lenne nálam gép, bőszen kattogtatnék, mint egy paparazzo. Hogy elkapjam a pillanatot, hogy sose feledjem el ezt a mostani Kate-et. Mert most annyira fantasztikus, annyira lenyűgöző! Lenyűgözőbb, mint a Louvre- ban kiállított remekművek, lélegzetelállítóbb, mint a világ hét csodája együttvéve. Most gyorsabban, hevesebben mozog. Érzem, hogy a bensőmben egyre fokozódik a nyomás. - Ez az, Kate! Lovagolj csak rajtam, igen, ez az! Ütemesen ugrál, fickándozik a két keble. Hipnotikus hatású. És egyszerűen nem tudok neki ellenállni: muszáj megízlelnem! Felülök, rátapasztom a számat az egyik mellbimbójára és nyalogatom-pöcögtetem a nyelvemmel. Sikítozva körém fonja a lábait, hogy még jobban egymáshoz préselődjünk, és egyre boldogabbá tesz a fel-le járó csiklója. Közeledik a célhoz. Kurvára közel járunk a célhoz mindketten. De én nem akarom, hogy vége legyen. Még nem. Ezért magam alá gyűröm, és kezemet a tarkójára téve, hogy ne

koppanjon a padlón a feje, fölé hengeredem. Kate vendégszerető combjai szélesre tárulnak, és én még mélyebben belé hatolok. - Ó, Istenem.! Istenem.! Erotikus szimfóniaként tölti be a szobát a két összecsattanó test zaja, meg Kate szaggatott zihálása. A New York-i filharmonikusok elbújhatnak mellettünk. - Istenem! Ó, istenem! Elmosolyodom, és fokozom a tempót. - Nem ő az, bébi. Nem vele baszol, hanem velem. Mert az igaz, hogy szerelmes vagyok, de attól még én vagyok itt, nem más. - Drew, Drew. Igen.! Drew.! Na, így már sokkal jobb. Ugye, nem képzelték, hogy egy csapásra köpködni kezdem az émelyítő, nyálas, szirupos szóvirágokat? Nem képzelték, ugye? Sajnálom, ha csalódást okoztam. Amúgy én szeretem a „baszni” szót. Mert egy bizonyos hőfokot, egy bizonyos szenvedélyt sugall. És konkrét. Ha a kongresszusban azt kérdezték volna Bill Clintontól, hogy megbaszta-e Monica Lewinskit, akkor nem lehetett volna kérdés, hogy mi a túróról beszélnek, jól mondom? Különben nem sokat oszt vagy szoroz, hogy mit mond az ember dugás közben. És az sem, hogyan csinálja. Lassan és gyengéden vagy gyorsan és vadul, egyre megy. Csak a mögötte lévő érzelmek számítanak. Csak azok jelentenek valamit, csakis azoknak köszönhető, hogy az aktus olyan sokat jelent az embernek.

Úristen, most megvilágosodtam, vagy mi? Büszkék rám, ugye? Büszkék is lehetnek. Behajlítom a két karomat, és szinte felfalom Kate száját az elemésztő, durva, kíméletlen csókommal. Aztán eljutok a nyelvemmel a válláig, és a pillanat hevében beleharapok. Nem annyira, hogy felsértsem a bőrét, épp csak annyira, hogy megint kurvára begerjedjen. Feltolom magam, hogy jobban lássam. Még egyszer, utoljára homorít, majd megfeszül, megmerevedik alattam. Begörbülnek a hibátlanul festett körmű lábujjai, amikor elélvez. Az izmai teljes hosszában, a tövétől a hegyéig szorítják a férfiasságomat, olyan erővel, mint amikor a fogkrémes tubusból próbálja kisajtolni az ember az utolsó grammot is. Ismét hátravetem a fejem, lehunyom a szemem, és nyögve- morogva káromkodom. El vagyok veszve, mint homokszem a szökőárban. Dübörögve tör elő a gyönyör a testem minden egyes pórusából, és elélvezek, mint egy kibaszott gejzír. Hihetetlen! Egy emberként hánykolódunk az eksztázis hullámain, míg végül kétségbeesetten levegőért kapkodunk mindketten. Az arcom a két melle közti völgybe fúródik, a hasam a combjai közé ágyazódik. Így telik el pár másodperc. Aztán Kate keze feljebb siklik a hátamon, majd elindul visszafelé, és a csitító, nyugtató, enyhet adó ujjai leheletfinoman végigzongorázzák a gerincoszlopomat. A két kezembe fogom az arcát és megcsókolom. Ezúttal szép lassan, lustán, bágyadtan. Rám szegeződik őzikeszeme, de egyikünk sem szólal meg. Nincs rá szükség.

És egyszer csak érzek valamit. Láttak már versenylovat, amelyet pihentettek egy ideig? Én láttam. Amikor újra kifut a pályára, olyan, mintha valami lángoló folyadékot fecskendeztek volna az ereibe: számolatlanul rója a köröket, a mérföldeket. Értik már, mire akarok kilyukadni? Átfordítom magunkat, hogy megint Kate legyen felül. A két térde közrefogja a csípőmet, a feje a mellkasomhoz simul. Átköltözhetnénk már az ágyba, mert a padló baromi kemény. Persze, én is az vagyok! És az én keménységem elsőbbséget élvez. Kate felemeli a fejét, és elkerekedik a szeme. - Máris? Felvonom a szemöldökömet. - Mostanában nem töltöttünk együtt túl sok minőségi időt. És úgy tűnik, a fütyim be akar pótolni minden egyes másodpercet. Benne vagy? Körkörös mozdulatokat végzek a csípőmmel. Kate pedig egy icipicit felnyög. Úgy veszem, hogy igent mondott.

28. FEJEZET

Azért eljutottunk az ágyig. Idővel. Pár órával és három orgazmussal később fej fej mellett, egymással szembefordulva fekszünk a párnán. Azon a párnán. Igen, a hibátlanon. - Mondd még egyszer! Már vagy tizedszer kéri. De nem bánom. Ha akarja, addig

mondogatom, amíg belekékül az arcom. - Szeretlek, Kate. Sóhajt egyet. A hangjából ítélve jólesően, elégedetten. - Most pár hétig nagyon tapadni fogok rád, és nyakra-főre követelőzni fogok. Csak hogy ne lepődj meg. - Én pedig labilis leszek és féltékeny. Remek párost fogunk alkotni. Érzem a hangján, hogy mosolyog. - Azt mondtad, te sosem vagy féltékeny. Megvonom a vállam. - És azt is mondtam, hogy soha többé nem fogok hazudni neked. Gyengéden, a hajamat borzolva cirógatja a tarkómat. - Mikor jöttél rá? Elmosolyodom. - Amikor először engedtél be koton nélkül. Meghúzza a hajamat. Jó erősen. - Aú! Jézusom! Fáradt a hangja, mint az anyukáé, aki már tizedszer kapja sütilopáson a csemetéjét. - Drew! Ez nem hangzott valami romantikusan. - Úgy gondolod? Minden erőmet összeszedve felemelem a fejem, és a máris megkeményedett mellbimbójára tapasztom a számat. Szívogatom, birizgálom a fogammal, majd szép lassan, halk cuppanás kíséretében elengedem. - Én pedig történetesen úgy gondolom, hogy koton nélkül beléd

élvezni nagyon, de nagyon romantikus dolog. Miközben kezelésbe veszem a csodaszép mellbimbó csodaszép párját, Kate pihegve megszólal: - Ebben van valami. Elkuncogom magam. - Benned is, drágám. Visszateszem a fejemet a párnára, és végigszántom az ujjaim hegyével a karját. Elbűvölő, ahogy libabőrözik a kezem alatt. - Te nem akarod megkérdezni, mikor jöttem rá? - kérdi Kate. - Mire mikor jöttél rá? Kate a hasára hengeredik. És a vállára omló haja a bordáimhoz ér. Csiklandoz, mint egy tollpihe. Izgató, érzéki az érintése. Így aztán máris hadra fogható állapotban vagyok. Edward Cullen feldughatja magának Bellát, az ő „személyre szabott heroinját”. Adagolja túl magát belőle, mit bánom én. Nekem Kate a személyre szabott Viagrám. - Arra, hogy szerelmes vagyok beléd. Feltűnt,

hogy

Kate

még

egyszer

sem

viszonozta

az

én

„szeretlekjeimet”? Nekem feltűnt. De, mint már említettem, a szavakra nem sokat adok. Nálam a tettek beszélnek. Márpedig Kate minden mozdulata, minden rezdülése arról árulkodik, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Persze, azért egy kicsit furdal a kíváncsiság. - Mikor? - kérdezem. Odahajol és megcsókolja a szememet, az arcomat, az orrom hegyét,

majd az ajkamra is cuppant egy édes csókot. - Emlékszel,

amikor

ott

sírdogáltam

az

irodában,

miután

szakítottunk Billyvel? Bólintok. - Akkor az lett volna a normális, ha egy ideig össze vagyok törve, és össze is voltam. De aztán bejöttél, átkaroltál, és én nem akartam, hogy elmenj. Úgy éreztem, ott áll előttem mindaz, amire szükségem van, mindaz, amire valaha is vágytam. Hát, akkor jöttem rá. Akkor jöttem rá, hogy valahogy beszippantottál, és halálosan beléd szerettem. - Halkan felnevet. - Annyira megijedtem. Meghiszem azt! - .mert nem hittem volna, hogy te valaha ugyanígy fogsz érezni irántam. Gyengéden végighúzom a hüvelykujjamat a csodaszép alsó ajkán. - Már akkor is így éreztem, Kate. Csak még nem tudtam. Kate elmosolyodik és visszahanyatlik a feje a párnára. Halk, őszinte a hangja. - Hát igen. Néha nagyon hülye tudsz lenni. Önök számítottak rá, hogy ezt fogja mondani? Én sem. - Parancsolsz? Önelégülten felvonja a fél szemöldökét. - Csak azt akartam mondani, hogy ha megnézed a mi kis történetünket. Mire befejezné a mondatot, magam alá gyűröm. A mellkasomhoz tapad a háta.

- Harcba hívnak a szavaid, Kate - mondom neki, és az ujjaim lassan végigzongorázzák a bordáit. A kínok kínját éli át. Ahogy vonaglik, a farkamhoz dörgöli a popóját. Kellemes érzés. - Vond vissza! - Nem! Könnyedén, sebesen siklanak ide-oda az ujjaim. Irgalmat nem ismerve csikizem. - Mondd, hogy Drew Evans az Isten! Hogy Drew Evans egy csodálatos elme, egy igazi zseni! Homorít, és sikítozik: - Drew! Hagyd abba! Elég! Nincs kegyelem. - Ha szépen kéred, talán abbahagyom. Könyörögj! Még sikítás közben is harsányan kacag. - Soha! Ugye, tudják, mit szoktak mondani erről a „soháról”? Hát, igen. Ez jó móka lesz. A végén könyörgőre fogta. Kételkedtek ebben egy másodpercig is? Utána viszont felém kerekedett, és rajtam volt a rimánkodás sora. Még mindig a hátamon fekszem, és Kate lábfejét masszírozom a számmal. Az ő feje a combomon pihen. Tudják, hogy keveredtünk ilyen pózba? Nem, nem mondom el. A fantáziájukra bízom. - Szóval, mit is mondott neked Alexandra? - kérdezem tőle.

- Hmm? Felkönyökölök, hogy lássam az arcát. Megviseltnek látszik. Elhasználtnak. Méghozzá olyannak, akit nem túl finoman használtak el. Nagyon jól áll neki. - Amikor bement az irodádba. Tudod, amikor még nem akartál velem vacsorázni. Szóval miután beszélt veled, valahogy más lettél. Mintha. mintha megenyhültél volna. Megfenyegetett? Kate álmosan felkacag és résnyire nyitja a szemét. - Nem volt semmi fenyegetőzés. Csak annyit mondott, hogy gondolkodjak üzletasszonyként, hiszen az volnék. Hogy tekintselek üzleti vállalkozásnak. Gondoljak arra, hogy minden befektetésnek megvan a maga kockázata, de ezt annak fényében kell mérlegelni, hogy mivel kecsegtet a dolog. És a legutóbbi időben nyújtott teljesítményed alapján úgy látja, hogy érted érdemes kockázatot vállalni. Nem is rossz stratégia! Nekem is eszembe juthatott volna. - Majd küldök neki virágot. Kate a combomat dörzsölgeti. - De nem ez győzött meg, hogy adjak neked még egy esélyt. Összeszalad a szemöldököm. - Nem? - De nem ám! - Hát mi? Kate megfordul és úgy helyezkedik, hogy a feje a mellkasomhoz préselődik. Egy leheletnyi hely sincs kettőnk között.

- Mackenzie - mondja. - Ezt meg hogy csinálta? - Elmesélt egy sztorit. Azt, amikor tavaly nyáron kivitted a Central Parkba, és egy kisfiú homokkal dobálta. Emlékszem az esetre. Már ott tartottam, hogy ötven dolcsit ajánlok valamelyik hatévesnek, ha fejbe rúgja a kis köcsögöt. - Aztán a kisfiú odament hozzá és bocsánatot kért tőle, de Mackenzie nem nagyon akart vele játszani. És elmesélte, hogy mit mondtál te akkor neki. Azt, hogy a fiúk néha hülyék, és sokszor hülyeségeket csinálnak, ezért néha megszánhatja őket, és ha bocsánatot kérnek, adhat nekik még egy esélyt. Harmadikat, meg negyediket már nem, de a másodikat még mindenki megérdemli. - Kate itt szünetet tart és elneveti magát. - Meg azt is mondtad neki, hogy ha a kölyök még egyszer homokot szór rá, rúgja tökön. Igen, minden lánynak tudnia kell, hogy védheti meg magát. Egy jól irányzott rúgás mindig megteszi hatását. Ha belegondolok, elképesztő ez az egész. Önök szerint nem? Ha nincs az én csodálatos unokahúgom, akkor talán mi sem lennénk most itt. - Lehet, hogy mindjárt két pónit kéne vennem Mackenzie- nek. Kate elmosolyodik. És úgy néz rám, ahogy szeretem. Epedve vágyom erre a pillantásra. Úgy néz rám, mintha én lennék a mindene. - Nem igazán működik az önvédelmi ösztönöd - jegyzi meg. - Pillanatnyilag valóban nem. De a paráználkodó ösztönöm annál

jobban. A csípőmnek szegezi a térdét. - Nagyon, de nagyon boldoggá foglak tenni, Drew Evans. Szorosan átkarolom. - Máris boldoggá tettél. Ezek után súlyos csalódást fog okozni nekem a mennyország. Azzal leszegem a fejem és megcsókolom. Gyengéd, nedves, csodás csókban forr össze a szánk. Mintha soha nem akarná abbahagyni. És tudják, mit? Nekem ez abszolút megfelel. Hát, ennyi volt. Köszönöm, hogy velem tartottak. Most viszont már tényleg menniük kellene. Vége a kukkolásnak, most már magam élném a saját szexuális életemet. Igen, igen, jól emlékeznek. Tényleg azt mondtam, hogy minden pasi dumál a barátaival a szexről. És így is van. Azt viszont egy pasi sem köti a barátai orrára, hogyan szexel a barátnőjével. Soha, de soha. Tényleg azt hiszik, hogy örülnék, ha valaki arra rejszolna, amit én megtehetek Kate-tel az ágyban? Meg amit ő csinál velem? Na nem! Kurvára nem örülnék. De azért. Azok után, hogy annyi tanácsot, annyi tippet adtam önöknek, úgy érzem, zárásként megérdemelnek még egykét nagy okosságot. Valami tanulságot, valami mély értelmű kinyilatkoztatást. Hát tessék: Ne vegyenek készpénznek semmit. Még akkor sem, ha úgy érzik,

mindent tudnak, ha biztosak benne, hogy igazuk van. Mindig győződjenek meg róla, hogy tényleg úgy van-e, ahogy gondolták. Tudják, jó pap is holtig tanul, meg minden. Nagyon ott van ez a mondás. És ha az ember figyelmen kívül hagyja, könnyen megfoszthatja magát a legjobb dologtól, ami valaha is történt volna vele. És még valami: ne kényelmesedjenek el! Kockáztassanak. Ne féljenek vásárra vinni a bőrüket. Még akkor sem, ha boldogok, még akkor sem, ha baromira tökéletesnek érzik az életüket. Mert nekem is volt egy életem, amit imádtam. Volt benne rendszer, és élveztem. Megbízható volt és kényelmes. Veszélytelen. Aztán egy este felbukkant az életemben egy gyönyörű, fekete hajú lány, és egy pillanat alatt a másvilágra küldte az én tökéletes, kényelmes életemet. A mostani életem pedig kész káosz. De jó értelemben. Az elbaltázások és jóvátételek hatalmas, kiszámíthatatlan pókhálója. Csalódottság és gyengédség, bosszúság és szeretet, buja vágy és szerelem kusza szövevénye. De nincs ezzel semmi baj. Mert amíg Kate Brooksszal együtt vergődünk ebben a pókhálóban. Addig el sem tudom képzelni, hogy bárhol máshol ilyen kibaszott jó lenne nekem.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hálás köszönet illeti Micki Nudingot, és mindenkit a Gallerynél, aki hitt bennem és a munkámban. Szívből köszönöm az Omnific Publishingnak, hogy valóra válthattam réges-régi álmomat. Köszönöm ügynökömnek, Anne Tannenbaumnak, valamint a Jane Rotrosen Ügynökségnek a kifogyhatatlan támogatást és útmutatást. Nagyra értékelem, és sok szeretettel köszönöm szép számú online barátom bátorítását, amely nagyban elősegítette a könyv létrejöttét. Adósa vagyok a családomnak is, amiért a jó példa erejével tanítottak meg arra, hogy az ember a legváratlanabb helyzetekben is felfedezheti a humort sőt, ott fedezheti fel igazán! Végül, de nem utolsósorban hálás vagyok a gyerekeimnek: mindig is ti lesztek az a teljesítményem, amelyre a legbüszkébb

vagyok.

Köszönöm,

hogy

megnevettettek,

hogy

megőrjítetek, és arra inspiráltok, hogy új dolgokat próbáljak ki, amíg csak élek.