Előszó
Tibet és Nepál határán -Te különleges vagy, pontosabban: más, mint a többi. - Tudod, Magnus, amikor részeg vagy, olyan furcsán beszélsz, hogy alig értelek.- A Hadúr hangja lágy olt, és ima… és legalább olyan halálos, mint az a skót whisky, amit most zsákmányoltak. - Nagyon is jól értesz. - Magnus tudod, sosem lenne bátorsága kritizálni Hadurat, legyen az bármennyire helytálló, ha nem itt lennének a Himalájában, a semmi közepén, ebben az átkozott sötétben, és ha nem kortyolt volna jókorát ebből a finom whiskyből - pontosabban, ha nem döntött volna le egy egész üveggel a torkán. Na és persze, hanem ő lenne a zsoldos csapat parancsnokhelyettese, akinek kötelessége felhívni a figyelmet a közelgő veszélyre.- Különleges vagy, és ezt a többiek is tudják. Azt suttogják, hogy farkasember vagy. - Ugyan, ne légy nevetséges! - Hadúr magasan a tábor fölött ült, körvonalai kirajzolódtak az éjszakai égbolton, karját a térdén pihentette, miközben markolta a puskáját. - Én is ezt mondtam, ugyanis én skót vagyok, és ezt a skótok jobban tudják. Farkasemberek nem léteznek. Magnus mindentudóan, bólintott, és feltörte a pecsétet a második üvegen. - Vannak annál sokkal rosszabb dolgok is. Tudod, honnan tudom ezt? Hadúr nem válaszolt. Soha nem beszélt feleslegesen. Soha nem volt kedves. Soha nem volt barátságos. Titkait megtartotta magának, és harcban ő volt a legkegyetlenebb szörnyeteg, aki Magnus valaha látott. Ugyanakkor, míg az emberei a legutóbbi fosztogatásukat ünnepelték, ő a tábor fölötti legmagasabb ponton ült, és őrködött. Ahhoz képest, hogy gazdag turistákat és kormányhivatalnokokat rabolt ki, és ha a helyzet úgy hozta, soha nem tétovázott ölni, átkozottul rendes volt. Magnus folytatta: - A Hebridák legkopárabb részén, fenn északon nőttem fel, ahol állandóan fúj az átkozott szél, egyetlen növény se mer kibújni a földből, és a hosszú téli estéken az emberek újra és újra felidézik a régi történeteket. - Jó helynek hangzik. -Hadúr kivette Magnus kezéből az üveget, és alaposan meghúzta. - Igen tényleg az. - Magnus figyelte vezérét. - Ritkán szoktál inni. Ha most visszaemlékezést tartunk, nem árt egy kis fájdalomcsillapító. - Hadúr csak sötét folt volt a csillagok előtt, egy természetellenesen sötét folt. Magnus tudta, reggel nagyon meg fogja bánni ezt a puhánykodást. Mint minden ember a csapatban, őt is megkeményítette a kegyetlenség és az árulás, és az egyetlen dolog, amit élvezett, a harc volt. Tudta, ha valaha elfogná a világ valamelyik
kormánya, felakasztanák - vagy még annál is rosszabb történne vele. A whisky miatt azonban vágyott a társaságra, és megbízott Hadúrban. Ő hozta a törvényeket, és könyörtelenül be is tartatta, viszont rendkívül igazságos volt. Szóval hiányzik az otthonod? - kérdezte. - Nem gondolok rá. Igazad van, mi értelme is lenne? Úgysem mehetünk haza soha többé. Látni sem akarnak minket. Ennyi vérrel a kezünkön… - Így igaz. - Ma azonban lemostuk a vér egy részét. Hadúr felemelte a kezét, és ránézett. - A vérfoltok sose tűnnek el. - Honnan tudod? - Az apámtól. Ha egyszer szándékosan a gonosz útjára lépsz, egy életre megjelöltetsz, és a sorsod a pokol. – Igen az én apám is ugyan ezt mondta, közvetlenül azelőtt, hogy lecsatolta a nadrágszíját és alaposan elvert. –Magnus elgondolkodott, majd folytatta. – Bár ma azok a buddhista szerzetesek nagyon hálásak voltak. Elárasztottak minket áldásokkal. Az biztos segít. Vagy talán nem azért szabadítottad ki őket? - Nem. Azért szabadítottam ki őket, mert utálom a gyengébbek felett zsarnokoskodókat, és azok a kínai katonák igazi seggfejek, akik szerint szórakoztató szent embereket használni célpontként a lőgyakorlatnál. – Hadúr hangja valósággal remegett a dühtől. – Ebben igazad van, de ez alkalommal más fizetséget is kaptunk, nemcsak áldást. – A rajtaütés nyereséges volt: fegyverek, lőszerek és egy kínai tábornokot zsákmányoltak, aki felajánlotta az összes aranyát és teljes italkészletét, ha nem hozzák nyilvánosságra a helyi kommunista pártelnök fiatal fiával folytatott viszonyáról készül fényképeket. Magnus vigyorogva nézte, ahogy a láthatáron halvány derengés jelzi a kelő holdat. – Te és énegyütt kurváztunk. Együtt harcoltunk. És még mindig nem értem, honnan tudod mindig, hol van elrejtve a pénz, hol tartják az italt és hol várható a legnagyobb botrány. – Ez egy adottság. Magnus legyintett. – Ugyan ne gyere itt nekem ezzel a szöveggel! Azt mondd meg, hogyan váltál ilyenné, amilyen vagy? – Úgy ahogy te. Megöltem egy embert, elmenekültem, és végül ide jutott. – Hadúr az üveget magasba emelve köszöntette a hó sipkás hegycsúcsokat, amelyek egész életüket uralták. – Ide, erre a helyre, ahol csak az a törvény van, amit én hozok, és nem kell megbocsátásért könyörögnöm senkinek. – Nem erre gondoltam, és ezt te is tudod. Van benned valami különleges. Az árnyékod túl sötét. Amikor dühös vagy, a körvonalaid – Magnus meglebegtette az ujjait – világítanak. Megvan az a szokásod, hogy felbukkansz a semmiből, hangtalanul, és olyan dolgokat tudsz, amihez semmi közöd, például hogy az a kínai tábornok izélgette azt a fiút. Az emberek esküsznek rá, hogy nem vagy ember. – Miért mondasz ilyet? – Mert a szemed… - Magnus megborzongott. – Mi a baj a szememmel? – Hadúr hangjában ismét megjelent az a sima, halálos felhang. – Néztél mostanában
tükörbe? Mondhatom, ijeszt vagy. Ezért követtek az emberek mostanáig, de kezdenek morgolódni. – Magnus felkészült némi kellemetlenségre. – Miért morgolódnak? – kérdezte Hadúr megtévesztő nyugalommal. – Az emberek szerint nem figyelsz eléggé rájuk, csak az asszonyoddal vagy elfoglalva. – Az asszonyommal. – Hadúr obszidián fekete szeme szikrázott a sötétben. – Miért? Azt hitted, senki nem veszi észre, hogy éjszakánként eltűnsz? Láttak elmenni, és pletykálnak. – Magnus megpróbálta kicsit oldani a fezültséget. – Olyanok, mint egy csapat vénasszony. Hadúr azonban láthatóan nem értékelte erőfeszítését. – Talán elégedetlenek a rajtaütés eredményével? – Nem, de ez a dolog többről szól, mint egy jó csatáról és egy halom aranyról. – Magnus igyekezet a lényegre térni. – A fiúk aggodnak a biztonságuk miatt. A hírek szerint a katonaságnak a határ mindkét oldalán elege van belőlünk, és erősítést kérnek. – Miféle erősítést? – Ez lehetetlen pontosan kideríteni. Átkozottul titkolóznak. Ugyanakkor megkönnyebbültek és… Hadúr előrehajolt. – Megkönnyebbültek és… - Azt mondanám, ugyanakkor félnek is. Mintha valami olyasmibe fogtak volna bele, amit már nem tudnak leállítani. Őszinte leszek, Hadúr nekem nem tetszik ez az egész. Abba kell hagynod az udvarlást, és ki kell derítened, mi folyik itt! Tessék? Magnus átadta az üzenetet, és Hadúr mégsem tépte le a fejét. Még nem. Magnus nekidőlt a sziklának. A gránit hideg volt. A rövid nyaraktól eltekintve itt mindig hideg volt. Ráadásul ebben a völgyben, amit három oldalról sziklák öveztek, a negyedik oldalon pedig egy folyó zúgott őrjöngve, állandóan fújt a szél, ami elborzolta Magnus ritkuló haját, és a csontjáig hatolt. – Utálom ezt a helyet! – morogta. – Még soha semmi jó nem származott Ázsiából, kivéve a fűszereket és a puskaport. Hadúr felnevetett, és ez majdnem úgy hangzott, mintha jókedve lenne. – Ebben igazad van. Az én családom is Ázsiából származik. – Értsd ól, ember! Te nem vagy kínai! – Én kozák vagyok, sztyeppékről, amelyek most Ukrajnához tartoznak. Magnus ismerte a földrajzot, járt a világ azon a részén, mint szélhámos és katona. – Ukrajna… az közel van Európához. – A közel csak lópatkóban és kézigránátban mérhető. – Hadúr felnézett a csillagokra, és meghúzta az üveget. – Hallattál már a Varinszkijokról? Magnus békésből egy szempillantás alatt dühödtté változott. – Piszkos gazemberek! – szóval hallottál róluk. – Nyolc évvel ezelőtt az Északi – tengeren dolgoztam, kalózkodtam, fosztogattam, és három Varinszkij rajtam ütött. Közölték velem, hogy az az ő területük, és mindent elvesznek tőlem. – Magnus ujját az arcán lévő mélyedéshez nyomta, amely mögött hiányzott egy zápfoga. – Mondtam nekik, hogy ne legyenek olyan kapzsik, jut mindenkinek. Elhiheted, nekem nem újdonság a verés, hiszen apám élete minden napját elvert
a nadrágszíjával, de ezek az alakok… Nekik köszönhetem, hogy ilyen görbe az orrom, hiányzik három lábujjam és mindkét kisujjam. Majdnem megöltek, utána bedobtak a tengerbe, hogy ott fulladjak meg. Az orvosok szerint ezért maradtam életben… hipotermia. Varinszkijok! – Úgy köpte a nevet, mint a mérge. Tudod, mit beszélnek ezekről a szörnyetegekről? – Igen. – Gyűlölöm az átkozottakat. – Ők az én családom. Magnus gerincén hideg rettegés futott végig. - A róluk szóló pletykák… - Mind igazak. – Nem, az lehetetlen. – Magnus próbált belekapaszkodni a gyorsan elillanó italmámorban. – Azt mondod, az embereim szerint én nem vagyok ember? Magnus megpróbálta ezt a lehető legmeggyőzőbben elhessegetni. – Ugyan, az embereid tudatlan vadállatok! – De én tényleg ember vagyok. Különleges képességekkel megáldott ember… a lehető legcsodálatosabb, legkellemesebb, leglenyűgözőbb képességekkel megáldott ember. – Hadúr hangja valóságos varázsburkot vont közéjük. – Nem kell elmondanod. Tisztelemaz olyan embereke, akik képesek megtartani a titkaikat. – Magnus megpróbált felállni. Hadúr elkapta a karját, és visszarántotta. – Ne menj el, Magnus! Tudni akartad. – Ennyire azért nem vagyok kíváncsi – morogta Magnus. – Bizonyosságot akartál. Most megkaphatod. – Hadúr Magnus kezébe nyomta az üveget, mintha tudná, hogy szüksége lesz rá. – Ezer évvel ezelőtt az ősöm, Konsztantin Varinskij szerződés kötött az ördöggel. – Marhaság! – Magnus mindig is utálta az ilyen történeteket. Utálta, mert elhitte mindet, egytől egyig. Azt kívánta, bárcsak a hold fénye elseperné az árnyakat, de még csak félhold volt, és a fehéres derengés nem tudott megbirkózni a sötétséggel. Azt kívánta, bárcsak itt lennének még páran az emberek közül, de az ostoba alakok lent ittak, kártyáztak, játszották a hülye videojátékaikat, és versenyt fingottak a völgyben. Senki nem tudta, hogy ő itt ül fönt, olyan tikokat hallgatva, amelyek jobb lenne, ha titokban maradnának, és éppen az életéért retteg. – Konsztantinnak rossz híre volt a sztyeppéken. Imádott ölni, csonkítani, és azt suttogták róla, hogy kegyetlensége az ördögével vetekszik. –Hadúr hangja felmelegedett a derűtől. – A Sátánnak nem tetszettek ezek a történetek, gondolom, mert kicsit hiú, és felkereste Konsztantint azzal a szándékkal, hogy kiiktatja a versenyből. – Nehogy azt próbáld nekem bemesélni, hogy Konsztantin akár egyszer is legyőzte a gonoszt! – kiáltotta Magnus hitetlenkedve. – Nem, hanem felajánlotta magát a Sátán első számú szolgálójának. A képességért cserébe, hogy levadászhassa és megölhesse az ellenségeit, Konsztantin felajánlotta a saját és leszármazottai lelkét a Sátánnak. Magnus Hadúrra nézett, igyekezett kivenni vonásait, de az árnyak vezére körül sűrű, áthatolhatatlan volt a sötétség. – Te is az ő leszármazottja vagy? – Egyike a
soknak. A jelenlegi Konsztantin fia. – Hadúr furcsa szeme csillogott a sötétben. – Én mondtam neked. Hosszú téli esték és a sok régi történet, amivel a gyerekeket ilyezgetik… - A gyerekeknek az a dolguk, hogy féljenek. – Hadúr hangja suttogássá halkult. – Reszkessenek az ágyukban, mert a világon olyan teremtmények is vannak, mint én! Magnus tudta, mi a gonosz. Az apja minden nap prédikált neki, miközben próbálta kiverni belőle a lázadást. Ez volt az oka, amiért most… Magnus szinte érezte a pokol lángjának perzselését. – Fantasztikus történet. – Magnus megköszörülte a torkát. –Ezer é v alatt gondolom, kapott némi kiegészítést. Egyes mesélők hozzáadtak némi fűszert, hogy izgalmasabb legyen… nem gondolod? A sötét folt felől, ami Hadúr volt, morgás hallatszott. – Mit gondolsz, az emberek miért keresnek meg engem, ha ellenségük nyomára akarnak bukkanni? Miért nem bérelnek fel az ilyen feladatra? Akarod tudni, hogyan csinálom? Magnus a fejét rázta. Nem akarta tudni. Azonban már elkésett. – Az ördög Konsztantin Varinszkij és azóta minden Varinszkij számára biztosította a képességet, hogy vadállattá változzon. – Átváltozzon… - A hold fénye elérte őket, és Magnus Hadúrra meredt. Azért bámulta, mert félt levenni róla a szemét. – Szóval tényleg, farkasember vagy? – Nem, mi Varinszkijok nem vagyunk ostoba állatok, akiket a holdfázisok befolyásolnak. Minket nem befolyásol semmi, csak a saját akaratunk. Akkor változunk át, amikor a szükség úgy hozza. Sokáig élünk, csak fiakat nemzünk, és csak egy másik démon képes végezni velünk. Bármerre járunk, nyomunkban vér, tűz és halál jár. – Hadúr felnevetett, és ez a nevetés torokhangú dorombolásnak hangzott, - Mi magunk vagyunk a Sötétség. – Igen, te valóban az vagy. – Magnus mindig látta a sötétséget, ahányszor csak Hadúr szemébe nézett, de tovább vitatkozott, mert nem akarta, hogy ez az egész igaz legyen. – Te azonban nem vagy orosz. Te az Egyesült Államokból jöttél. – A szüleim elszöktek, összeházasodtak, letelepedtek Washington államban, vezetéknevüket jól hangzó, szolid amerikai névre változtatták, és felnevelték két bátyámat, a húgomat és engem. Nem értetnek egyet, különösen az apám, ezzel a Varinszkij vér - tűz – halál dologgal. Mindig arra tanított, hogy uralkodnunk kell magunkon. – Hadúr keserűsége szinte tapintható volt. – Én azonban szarok az önuralomra. Szeretem a vért, a tüzet és a halált. Nem győzhetem le a természetemet. Próbáld meg! Az isten szerelmére, próbáld meg! – Felbontható a szerződés? Hadúr vállat vont. – Ezer éve működik, és szerintem még ezer évet simán kibír. Magnus szédült, és gyomrában a bárány és a rizs, amit vacsorára evett, harcolt a whiskyvel. – De te nem vagy olyan, mint a többi Varinszkij, akikkel találkoztam. Biztos, hogy Varinszkij vagy? – Azt akarom, hogy
nyugtasd meg az embereket, nincs miért aggódniuk. Képes vagyok megvédeni őket a katonaság által felbérelt mindenféle erősítéstől. – Hadúr lette a földre a puskáját. Levette a csizmáját, kibújt a kabátjából és ingéből. Kicsatolta a nadrágszíját, letolta a nadrágját, majd felállt és hagyta, hogy testét megvilágítsa a halvány holdfény. A hosszú téli éjszakákon, amikor szajhák látogattak a táborba, Magnus nem egyszer látta Hadurat meztelenül, akció közben. Egyszerű férfi volt, aki harcból élt. Most azonban körvonalai… mintha kezdtek volna elmosódni. Magnus szájához emelte az üveget. A keze remegett, és az üveg hozzá koccant a fogához. – Vadászni fogok és… ölni. – Hadúr csontja felolvadtak és új formát öltöttek. Sötét haja terjedni kezdett, beborította a nyakát, a hátát és a hasát, majd végig futott a lábán. Arca megváltozott, kegyetlen macskajelleget öltött. Gerince átalakult, négykézlábra ereszkedett. A füle… és az orra… a keze… és a lába… Magnus ismét pislogott. Egy hatalmas, karcsú fekete párduc állt előtte. Fogai hófehérek, karmai élesek voltak, szőre sötét, mint az éjszaka. És a szeme… Magnus azon kapta magát, hogy hátrál, miközben az üvölt és üvölt, miközben az óriásmacska közeledik felé. Járása hangtalan volt, és ismerős, fekete Hadúr szemét prédájára… Magnusra szegezte.
1. fejezet
Úgy kezdődött, ahogy máskor is: a hideg himalájai szél Karen Sonnet arcába fújt. Hirtelen felriadt, a szeme felpattant. A sátrában uralkodó sötétség valósággal ránehezedett a szemgolyóira. Ez lehetetlen. Ma éjjel égve hagyott egy apró LED-et. Ennek ellenére most sötét volt. A férfi valamiképpen kiiktatta a fényforrást. A keskeny völgyben állandóan fújt a szél, rángatta a sátrat, amely megvédte – éppen csak – a megsemmisüléstől, és szünet nélkül kolompoltak a sátor bejáratához felakasztott szent csengők. Tolmács dohány, fűszer és gyapjú szagát hagyta maga mögött. A fenyegető hideg jeges ujjai benyúltak a sátorba… Karen fülét hegyezte, hátha meghallja a férfi lépteit. Semmi. Ennek ellenére tudta, hogy itt van. Érezte, amint közelít feléje, és miközben várakozott, minden izma, minden idegszála megfeszült… A férfi hideg keze megérintette az arcát. Karen összerezzent és levegő után kapkodott. A férfi halkan felnevetett. – Tudtad, hogy eljövök, igaz? – Igen – suttogta Karen. Miközben a férfi letérdelt a hálózsákja mellé, Karen beszívta az illatát: bőr, hideg víz, friss levegő, és még valami – a vadon illat. A férfi megcsókolta, hűvös ajka duzzadt volt, lehelete meleg Karen szájában. Karen számára megállt az idő, és elmerült a kéj óceánjában. Melle duzzadt és testében felébredt a jól ismert vágyakozás. Az érkezése utáni éjszakán egy férfi csókjára ébredt. Csak egy csók volt. gyengéd, kíváncsi, csaknem… tiszteletteljes. Reggel azt hitte, csak álmodta az egészet, de a következő éjszakán ismét visszatért a férfi, majd újra és újra, egyre mélyebbre rántva a szenvedélybe. És most… mióta is látogatja? Két hónapja? Vagy talán több? Néha egy, két vagy három éjszakán keresztül nem jelentkezett, és Karen azokon az éjszakákon mélyen aludt, köszönhetően a kemény munkának és a ritka, magaslati levegőnek. Aztán ismét megjelent a férfi, vágya fokozódott, megérintette, szerette, erőszakossága éles volt, mint a kés. Karen azonban mindig érezte rajta az elszántságot, és a befogadta az elméjébe… és a testébe. Ez alkalommal a férfi már egy hete nem járt nála. Most elkezdte lehúzni a hálózsák cipzárját. Minden egyes fog recsegő hangot adott, minden egyes reccsenés tovább gyorsította Karen szívverését. A férfi Karen nyakánál kezdte, ujja kitapintotta a vadul lüktető eret. Félre tolta a hálózsákot, és a hideg éjszakai levegő végigsimított Karen testén. – Vártál rám… meztelenül. Tenyerét Karen melle közé simította, érezve szívdobbanásait. – Tele vagy élettel. Melletted eszembe jut...– Mi jut eszedbe? A férfi annyira amerikai volt, beszédében nyoma sem volt idegen akcentusnak, és Karen eltűnődött, vajon honnan jött és
mit csinál itt. A férfi azonban nem akarta, hogy gondolkodjon. Most nem. Mohón simogatta apró mellét. Ujjai hosszúak voltak, tenyere durva, tele bőrkeményedésekkel, és miközben hüvelykujjával a mellbimbója körül körözött, finoman masszírozta a keblét. Karen torkából mély, hörgésszerű hang tört fel. – Kívánsz engem. – A férfi hangja elmélyült. – Régen volt… - Vártalak. – Számomra maga volt a kínszenvedés, hogy nem lehetek itt veled. A férfi most először utalt rá, hogy neki is legalább annyira szüksége van erre az egészre, mint Karennek. A nő elmosolyodott, és a férfi valamiképpen ebben a koromsötétben is meglátta. – Ez tetszik neked. Ha viszont te megkínozhattál, most én is megkínozlak téged. – A férfi lehajtotta fejét. Karen egyik kőkemény mellbimbóját a szájába vette és szívni kezdte, eleinte finoman, majd amikor Karen felnyögött, erősen és nagy szakértelemmel. Teljesen megőrjítette. Ugyanakkor egy nő, aki szívesen fogad egy éjszakai szeretőt, már eleve félőrült. Megragadta a férfi haját, és meglepte annak hosszúsága… és selymessége. A hajánál fogva felhúzta a férfi fejét. – Mit szeretnél? – A férfi hangja rekedt suttogás volt. – Siess! – Karen fázott. Elszánt volt. – Azt akarom, hogy siess! – De ha sietek, nem lenne alkalmam ezt tenni. – Még lejjebb tolta a lepedőt, és simogatni kezdte Karen hasát és combját. Felemelte Karen térdét, széttárta a lábát, feltárva testét a hidegnek. Karen döbbenten kapkodott levegő után. – Hadd lásam! – A férfi felemelte Karen csípőjét. – Tényleg készen állsz? Ujjai végigsiklottak a térdétől combja érzékeny bőrén a közöttük rejtőző nedvességig. Finoman szétnyitotta és megérintette a csiklóját. – Imádom az illatodat; olyan gazdag és nőies. Az első alkalommal is az illatod volt, ami ide vonzott. Karen elképedve megpróbálta összezárni a lábát. – Minden este mosakszom. – Nem azt mondtam, hogy bűzlesz. Azt mondtam, az illatod vonz hozzád. – Körmei fel – alá siklottak a bőrén, ismét szétnyitotta a combját… és ezek a körmök elesek voltak, mintha karmok lennének. Majdnem ijesztő volt. – Nem minden férfi számára vonzó ez az illat. Csak az én számomra. – És te tényleg férfi vagy? – Ahogy kimondta, Karen már meg is bánta. Sajnálta, hogy realistást csempészett a szenvedély finom álmába. – Azt hittem, sikerült bebizonyítanom férfiasságomat számodra. Tegyem meg újra? – A fenyegetés eltűnt; a férfi hangja derűsen csengett, és az ujja, amit belém csúsztatott, hosszú volt, erős… és nyoma sem volt, rajtakaromnak. Az érzés hatására Karen hátrahajtotta a fejét, és amikor a férfi a másik ujját is beledugta, csípője akaratlanul is mozogni kezdett. – Kérlek! Szerető, szükségem van rád! – Valóban? – A férfi lassan kihúzta az ujját, újra bedugta, majd amikor ismét kihúzta, hüvelyk - és mutatóujjával megcsippentette a csiklóját. Karen felsikoltott. Elélvezett. Az
orgazmus kiragadta ebből a hideg, kopár világból, és belehajította egy hatalmas máglyába. Combja összecsukódott a férfi kezén. Vörös foltok úsztak szemhéja mögött. Forróság sugárzott a bőréből. A férfi nevetett, egyik sürgető simogatás követte a másikat, táplálva Karen őrületét, míg végül levegő után kapkodva, reszketve lehanyatlott. Ahhoz is gyenge volt, hogy megmozduljon. A férfi betakarta a testével. – Képtelen vagyok rá – suttogta Karen. – Nem az lehetetlen! – Igen is lehetséges. – Nem. Kérlek! – Megpróbált mozogni, de a férfi rajta feküdt. Karen a feje s férfi vállgödrében pihent, ami azt jelentette, hogy a férfi magas. Izmoktól súlyos teste valósággal belepréselte Karent a matracba. Bőre hűvös volt, és feszes. Válla, mellkasa és hasa valósággal hullámzott, és a szíve hangosan vert. Áradt belőle az erő, és könnyedén lefogta Karent, miközben újra próbálkozott… de ez alkalommal nem az ujjával. Karen duzzadt volt a vágytól, és a férfi nagy volt, sokkal nagyobb, mint a két ujja. Miközben lassan belehatolt, Karen halkan nyöszörgött. Teste fokozatosan alkalmazkodott a vastagságához, és mindeközben az orgazmus utóhatásaként belső izmai néha görcsösen összerándultak. A férfi karjában tartotta, úgy ölelte, mintha ő lenne a megváltása. Karen viszonozta az ölelést, karjával mellkasához szorította, két lábát a férfi csípője köré fonta, átadta magát a férfinak… befogadta, magában szívta lángolását, vágyát, és közben tudta, ez csak egy álom, de nem is akart mást. Amikor a férfi elérte Karen legbelső pontját, mindketten mozdulatlanná dermedtek. A sötétség a forróság, az erotika és érzelmek védőburkával zárta őket körül, amely túl szűk volt, hogysem kényelmes legyen. Aztán a szenvedélyük fellobbant, olyan erővel, hogy megvilágította volna az éjszakát. A férfi csípője hátramozdult, majd előre, keményen és erősen döfködve, magával rántva Karent a kielégülés felé vezető úton. Karen tartotta a tempót, és ereiben mintha tüzes láva áradt volna szét. Az iram egyre gyorsult, míg végül a férfi hirtelen nem vett többé levegőt. Összeszedte magát, fölé magasodott, maga mögé nyomta Karen térdét… és utolsó alkalommal egy hatalmasat lökött a csípőjén. Az eksztázis hatására Karen lénye millió apró darabra robbant. Egész teste összerándult a gyönyörtől, majd újra és újra, míg végül már nem egyedülálló, magányos, munkamániás nő volt, hanem a kéj és a fény gyermeke. A férfi ráérősen visszaereszkedett, magukra húzva a selyemlepedőt és a hálózsákot, majd lenyúlt a földre, és egy nagy takarót terített kettőjükre… de nem. Karen megérintet, és keze vastag, sűrű szőrbe fúródott. Vagyis valamiféle prém lehetett. Szóval a férfiutazásra vitte, vissza az időben, egy olyan századba, amikor a férfi bizonyítékkal szolgált a kívánt nőnek vadászi képességeiről? Nem jobb magyarázat ez, mint az őrültség?
Amint testükön felszáradt a verejték és szívverésük visszaállt normálisra, Karen könnyedén elaludt. A szikla szélén állt, a kék ég teljesen körülvette. Erősen fújt a szél, cibálta a haját, és üvöltéséhez gyászoló asszonyok jajgatása, magányos férfiak zokogása, gyermekek kétségbeesett sírása keveredett. Megpróbált hátrálni, elmenekülni, de a lába túl nehéz volt. Lezuhant… Mielőtt földet ért volna, felriadt. Arra nyitotta ki a szemét, hogy a férfitalpra szökken. Puska závárzatának kattanását hallotta. – Mi a baj? – kérdezte a férfi – Mit hallottál? – Semmit. Rosszat álmodtam. – Ez a rémálom gyermekkora óta kísértette. Az óta a nap óta, hogy az anyja lezuhant arról a szikláról. Szeretője valamit betett az ágy alá – Karen most már tudta, hogy valamiféle lőfegyver -, és visszafeküdt mellé. – Nem aludtál mélyen. – Pontosan olyankor… szóval olyankor szokott jönni. – Valamiféle szörnyeteg? – A férfi kisimította Karen rövid, sötétbarna fürtjeit az arcából. – Halál. – Karen megborzongott, és közelebb bújt a férfihoz. Egy keskeny priccsen feküdt a sátrában, az Anaya – hegy lábánál. A sötétség érezhető súlyként telepedett rá; hely légköre nyomasztotta. Mindent gyűlölt, ami ezzel a hellyel volt kapcsolatos. És holnap majd felkel, és a férfi már nem lesz itt. És ő munkához lát, és eltölt egy újabb napot a pokolban. Elsírta magát. A férfi az ujja hegyével simogatta az arcát, é amikor megérezte a könnyeit, azt mondta: - Ne! Ezt ne! Karen könnyei most már valósággal záporoztak. A férfi megcsókolta. Lecsókolta a könnyeket az arcáról, szájáról, nyakáról… Úgy csókolta, mintha nem is tíz perce szeretkeztek volna. Szenvedéllyel csókolta. Elszántan csókolta. Végül Karen elfelejtett sírni, és nem emlékezett másra, csak vágyra. Később, mielőtt elaludt, mintha azt hallotta volna a férfi mély, rekedt hangját: - Melletted ismét valódinak érzem magam.
2. fejezet
Reggel Karen a csengők csilingelésére, az arcát nyaldosó hideg hegyi levegőre és Mingra serpa hagyományos köszöntésére ébredt. – Namaste, Miss Sonnet! – Namaste! – Karen csukott szemmel, feszülten várt, de Mingma nem kiáltott fel egy férfi jelenléte miatt sátrában, és nem tett megjegyzést az új állatbőrre. Karen kinyitotta a szemét, és szemügyre vette a sátrat, amely az otthona már három hónapja, és még két hónapig az lesz, ha a hegy nem űzi el idő előtt korai viharokkal. A sátor akkora volt, hogy elfért volna benne az ágya, egy kis íróasztal a számítógéppel, és a bőröndje a személyes holmijával. Mint mindig, Karen titkos szeretője most is eltüntetett minden nyomot maga után. A férfi volt az ő titka, és úgy tűnt, az is akar maradni. – Meleg víz. – Mingma, Karen szakács, szobalánya és tolmácsa egy személyben, gőzölgő tálat tartott a kezében. Meghajolt, majd letette a tálat a tükör alatti apró asztalkára, - Köszönöm. – Annak ellenére, hogy Karen tudta, a víz gyorsan kihűl, képtelen volt rávenni magát, hogy elhagyja meleg fészkét, és kiugorjon az ágyból meztelenül. Aztán Mingma kimondta a varázsszót. – Phil még nincs itt. Karen felpattant. – Tessék? – Az emberek itt vannak, de Phil nincs. – Az a hitvány… - Karen benyúlt a hálózsák aljára, kihúzta a hosszú alsót, amit minden este odakészített, és gyorsan belebújt. Ez az egész projekt nem volt más, mint baj és balszerencse. Karen be kellett vetnie minden tudását, Mingmának pedig teljes diplomáciai érzékét, hogy képesek legyenek rávenni az embereket a munkára. Sosem gondolta volna, hogy asszisztense, Philippos Chronies lesz a legfőbb hátráltató tényező. – Hol van? – Tegnap este távozott a faluba, és órákig nem is tért vissza. Most ott horkol a sátrában. Apja soha nem adta Karen mellé a legjobb embereit, de Phil minden képzeletet alulmúlt. Tudta ugyan a dolgát, de képtelen volt leplezni a helybéli munkások iránt érzett megvetését. Megpróbált bizonyos képzeletbeli görög ortodox ünnepeken szabadnapot kivenni, és amikor Karen rámutatott, miszerint neki van műholdas internetkapcsolata, és kutatásai szerint azokon a napokon nincs ünnep, a férfi megsértődött. Karen végzett egy gyors PCH-t – punci-, cici-, hónaljmosás – és magára rántotta a ruháit; vastag khakiszínű nadrágot, amit úgy terveztek, hogy a legdurvább körülmények között is megállja a helyét, terepszínű kabátot, széles karimájú kalapot és vastag talpú túrabakancsot. – Rendben. Lemegyek. Kilépett a sátorból. A csengők halkan csilingeltek. Mingma követte. A csengők ismét megszólaltak. Amikor Karen először érkezett erre a helyre, levette a csengőket az ajtóból. Mingma azonban annyira kétségbe
esetten magyarázta, hogy a csengők távol tartják a gonoszt, hogy Karen inkább visszatette őket. Mingma babonasága nem zavarta, é ahogy telt az idő, kiegyezett mindennel, ami távol tartja a gonoszt. Csendes, nyugodt idő volt. Teljes némaság. Karen megtanulta, milyen keveset jelent ez itt fent. – Az emberek rosszkedvűek – mondta Mingma. – Én is az vagyok – mondta Karen. – Mi a gond? – Egyre közelebb érzik magukhoz a gonosz szívét. Karen nem gúnyolódott. Az apja biztosan megtette volna. A kalandtúrákra specializálódott Jackson Sonnet Hotels szállodalánc az apja tulajdona volt. A szállodák nagyon jó helyen voltak, és oktatást ajánlottak repülésből, sziklamászásból, síelésből, kempingezésből, hegyi kerékpározásból – bármit, amit egy kalandvágyó vendég elképzelt, megkaphatott a Jackson Sonnet Hotels szervezésében. Jackson Sonnet valóságos zseni volt annak kitalálásában, mi után vágyakozik a fotel kalandor, ugyanis azzal hízelgett magának, hogy képes mindenre, és gondoskodott róla, hogy lánya, Karen, szintén elsajátítson mindent, függetlenül félelmeitől – és minden mástól. Ugyanis esze ágában sem volt kiegyezni egy gyáva leánygyermekkel. Kihívásra vágyakozó hegymászók és kalandorok árasztották el a Himaláját, a világ legmagasabb hegyvonulatát. Durva és kemény feladatot akartak, és itt megkapták. Nagyon magasan voltak, a levegő ritka volt, és a váratlan viharok és a nemzetközi banditákról szóló hírek miatt a legforgalmasabb ösvényekhez is kellett bátorság. Ezért aztán a Himalája száraz oldalán, Tibet és Nepál határán magasodó Anaya – hegy ideális helynek tűnt egy szálloda építésére – legalábbis papíron. Az Anaya – hegyről az a hír járta, hogy megmászhatatlan. És ez jelentette a fő vonzerejét. Az összes nyolcezres – tizennégy csúcs, amelyek magasabbak voltak nyolcezer méternél – megmászása kemény feladat volt, méghozzá annyira, hogy táblázat készült az expedíciók során történt halálesetek számáról. Az Anaya – hegy más volt. A serpák vonakodva vagy egyáltalán nem vállalták a megmászását. A hegymászók fojtott hangon beszéltek róla, mintha élőlény lenne, olyan szavakat használva, mint a „rosszindulatú” és a „gonosz”. Akiktől elpártolt a szerencse, azok zsákban jöttek le a hegyről. Mindent összevetve csupán tizenöt profi mászónak sikerült felérnie a csúcsra. Ezek közül hatan elveszítettek néhány kéz – és lábujjat – egyikük az egész lábfejét – fagyásnak köszönhetően. egy másik sziklaomlás zúzta össze a karját, és maga volt kénytelen amputálni. Ketten meghaltak a sikert követő egy hónapon belül. Egy megőrült miután elérte a csúcsot. A hegymászók között, akik megkísérelték meghódítani a csúcsot, egy legenda keringett valamiféle szirénhangról, amely a végzetbe csalja az embert, megmagyarázhatatlan tűzről a vihar közepén és a démoni arcról, amely a hóban világít. Minden hegymászó
vágyott a kihívásra, és egyikük sem hitte el a történeteket… amíg oda nem kerültek. Karen egyáltalán nem hitt az ilyen legendákban. Huszonnyolc éves korára már a háta mögött volt egy szálloda építésének felügyelete Ausztrália elhagyott vidékén, egy Afrika prérijén és egy Patagóniában, Argentínában. Minden feladat másféle kihívást jelentett. Azonban egyik sem hasonlított ehhez. – Amíg megnyugtatja az embereit, én elkészítem a reggelijét, - Mingam egyszerűen megjelent az egyik nap, és úgy mutatkozott be, mint Karen asszisztense. Korát lehetetlen volt megállapítani, valahol negyven és száz között járhatott. Éles szemű özvegy volt, aki eltemette két férjét, és most igyekezett egyedül boldogulni. Fogait barnára festette a dohány, arckifejezése mindig nyugodt volt, angol tudása jó. – Többet is teszek, mint hogy megnyugtassam őket. – Karen átvágott a magasan fekvő, lapos területen, ahol a sátra ált, és lesietett az ösvényen az építési területre. Kavicsok peregtek a bakancs talpa alól és gurulta előtte. Az Anaya – hegy kőgyökerei körülölelték azt a helyet, ahová a szállodát tervezték. Ha az alapot rendesen megépítik, a szálloda biztonságban lesz a földrengésektől, legalábbis az építészek és épületgépészek ezt mondták. Karen tavasszal érkezett, az építési szezon kezdetén, és azonnal rájött, hogy építészek magát a hegyet nem vették figyelembe. A hegyről legördült hatalmas gránittömbök és a kilátást elzáró óriási sziklaomlások töltötték meg a völgyet. Imitt – amott apró zöld növények próbálta kibújni a földből, de gyorsan pusztulásra voltak ítélve. A vékony földréteg gyorsan fellazult, és a növényekkel együtt lecsúszott a lejtőn. Semminek nem volt szabad itt élni, mert fölé magasodott a hegy, hatalmasan, kegyetlenül. Karen próbált soha nem nézni az Anaya – hegy csúcsára, ami szürkésfehér tőrként fúródott a kék égbe. Hegyek, hegyek és hegyek alkották Karen rémálmait, de az Anaya szanszkrit nyelvén azt jelentette: „gonosz átok”. A helybéliek úgy tartották, a hegyen átok ül. Miután két hónapot leélt az árnyékában, Karen is elhitte. A hegy tönkretette a nappalijait, az éjszakai szerető pedig, kísértette az álmait. Kelepcébe ejtették apja elvárásai, saját kötelességtudata – és Phil Chronies. Tucatnyi munkás várakozott lent, nekidőlve a két ősrégi és felháborítóan drága kotrógépnek, amit Tibetből béreltek, simogatták a jakjaikat és beszélgettek. Karen mosolyogva lépett oda hozzájuk. Tolmácsuk, Lhakpa, megállt előtte és meghajolt. Karen előrehajolt és csak hozzá beszélt. – Köszönöm, hogy átvette az embereim fölötti irányítást, amíg Mr. Chronies megérkezik. – Igen. Természetesen. Képes vagyok irányítani az embereket. – Lhakpa ismét meghajolt. – Tegnap este, amikor Mr. Chronies jelentést tett, azt mondta, hogy ma robbantás is lesz. – Igen. Ő szokta megmondani, hová tegyük a dinamitot. – Lhakpa boldogan vigyorgott. – Neki
viszont én mondom, meg, hová kell tenni a dinamitot. Ahogy elindult a zárt szekrény felé, ahol a dinamitot tárolták, Lhakpa szeme elkerekedett. – Talán még nem látta, hogy Mr. Chronies reggel és este is jelentést tesz nekem? – De igen, Miss Sonnet. – Talán még nem látta, hogy egész álló nap én irányítom Mr. Chroniest? – De igen, Miss Sonnet. – Mr. Chronies mindenben engedelmeskedik nekem. – Szélesen mosolygott, kivillantva fehér fogsorát. Ez valóban így volt; Phil vonakodva ugyan, de mindenben engedelmeskedett neki. Karennek mindenre kidolgozott rendszere volt, és esze ágában sem volt hagyni, hogy Phil lustasága visszavesse őket; az ugyanis kétségtelenül aláásta volna amúgy is ingatag pozícióját-férfimunkát végző nőként. Ráadásul legalulról kezdte a szakmát, és amit lehetett, mindent kitanult. Tudta, a dinamit elhelyezésével kivívná a férfiak elismerését, mert mint általában a férfiak, ezek is mély hatást gyakorolt minden nagy durranás, ami apró kavicsokká morzsolja a hatalmas sziklatömböt. Bárcsak ilyen biztos lenne abban, hogy a hegyre is ilyen mély benyomást tesz, és hagyja, hogy felépítse ezt az átkozott szállodát!
A férfi hason feküdt egy sziklán az építési terület fölött, Karen Sonnetet figyelte, és testében a harag harcolt a vággyal. Miért van itt ez a nő? Miért nem jött helyette valaki más? Egy férfi, aki olyan, mint a többi, aki ismeri a szállodaépítés fortélyait, aki iszik és dohányzik, aki kapható némi megvesztegetésre és korrupcióra? Ehelyett itt van Miss Kedvesség – és – Fény. Akkor látta először, amikor katmandui vasútállomáson várakozott. Megakadt a szeme rajta, ahogy más csinos nőkön is, és ez a nő igazán csinos volt. Alacsony, talán százhatvan centi, és karcsú alakja jól mutatott a khaki öltözékben. Barna haj, makulátlan, nap barnított bőr, az a fajta, amilyet csak reklámokban látni. Túl sokat azonban nem gondolt róla, azt hitte, egyike a több ezernyi túrázónak, akik évente eljönnek Nepálba, hogy közelebbről megnézzék a Himaláját. Gúnyosan mosolygott azon, ahogy a nő a hatalmas kempingfelszerelését cipelő hordárokat irányította. Eltűnődött, vajon hány hordárt kell a nőnek felfogadnia, akik majd utána viszik a holmiját a hegyi ösvényeken, és ha hajszárító is van valahol a csomagban, mit gondol a nő, hova fogja bedugni, ha használni akarja. És amikor figyelme már egy másik nőre terelődött volna, Karen valami egészen rendkívüli dolgot tett. Ránézett, és mosolygott. A legkülönlegesebb kékeszöld színű szeme volt, amit a férfi valaha látott, hosszú, fekete szempillákkal, és az a mosoly… valamiféle belső öröm sugárzott belőle, és minden, amit a férfi gondolt róla, megváltozott. A nő egyszerűen gyönyörű volt. A férfi villámcsapás szerű vágyat
érzett. A nő mosolya eltűnt, és elfordult, mintha a férfi pillantásától zavarba jött volna. A hordárokkal beszélt; türelmesen hallgatta tört angoljukat, és tudott néhány szót nepáliul. A férfi nem mozdult, csak odahívta magához a közelben csellengő egyik zsebtolvajt. Dobott neki egy érmét, és azt mondta: - Derítsd ki, ki ez a nő, és hová megy! – Nem mintha számított volna; neki dolga volt. Nem ért rá akvamarin kék szemű nőkkel foglalkozni. Aztán amikor megkapta a választ, csúnyán káromkodott. A nő ott lesz az Anaya – hegy lábánál, egy karnyújtásnyira tőle, és hónapokon keresztül fogja építeni Jackson Sonnet szállodáját. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy úgysem lesz képes megfelelni a kihívásnak. Ehelyett a nő mindenki fölött uralkodott, és ha valakik morgolódtak, csak rájuk mosolygott. Ott van Lhakpa, ott téblábol körülötte, amíg a nő elhelyezi a tölteteket. Ott a többi munkás, mindnyájan vigyorognak, miközben várják a robbanást. Ez a nő mindent megváltoztatott, és tudta, ha nem vigyáz, őt is megváltoztatja. Valamiképpen ki kell iktatnia az életéből.
3. fejezet
Karen meggyőződött róla, hogy a munkások biztonságos távolságban vannak, feltette a fülvédőjét, me4gszólaltatta a szirénát, ami a robbantást jelezte… majd megnyomta a gombot. A föld megremegett a lába alatt. A tömör szikla felemelkedett, megfordult, majd átalakult egy kis kövekből álló rakássá, amely pont jó helyen volt az elszállításhoz. Nem hagyott figyelmen kívül semmit. Levette a fülvédőt, és feszülten fülelt, a dübörgésre várva, ami azt jelentette, hogy megzavarta a hegyet, ami sziklaomlással áll bosszút, megsémisítve minden eddigi munkáját – az embereit és őt. Egy teljes percnyi csend után feltartotta mindkét hüvelykujját. A munkások éljeneztek. Lhakpa és Dawa odasétáltak a kotrókhoz, és az ősi masinák hangos dübörgéssel életre keltek. Ngi’ma összeterelte emberekből és jakokból álló csapatát, és munkához láttak. Karen elindult fölfelé az ösvényen, hogy gyorsan megreggelizzen, mielőtt visszatér az építkezésre egy gyakorlati bemutatóra, hogy miért is ő itt a főnök. Már majdnem felért, amikor rátört az a különös, bizsergő érzés, hogy figyelik. Mostanában gyakran érezte ezt. Megfordult, körülnézett – és megpillantotta Philippos Chroniest, aki déli ösvényen ereszkedett lefelé; kopasz feje csillogott a napfényben. Phil görög – kanadai származású volt. Zömök teste felül széles fejben, alul apró lábakban végződött. Karen korábban még nem dolgozott vele, de egy nap elég volt, hogy felmérje jellemét. A katmandui repülőtéren találkoztak, együtt ültek fel az erre tartó vonatra, és a férfi már az első órában rászállt. Amikor Karen a férfi karikagyűrűjére mutatott, Phil vállat vont, és azt mondta, a felesége tudja, hol a helye. Karen erre azt felelte, ő viszont nem tudja, és faggatni kezdte az építkezésekkel kapcsolatos tapasztalatairól. Ettől kedve kapcsolatuk gyorsan romlott. Karen most megvette lábát a kavicsos emelkedőn, és várt. Amikor a fé5rfi meglátta, Karen intett neki, hogy menjen fel és tegyen jelentést. Hátat fordított a férfinak, és folytatta útját a lapos terület felé, ahol felállította a sátrát. A földbe vájt kis gödörben szárított jaktrágyából rakott tűz égett. A füst spirál alakban egyenesen a kék ég felé szállt. Mingma egy csészeforró, tejes, édes teát adott a kezébe. – Köszönöm – Karen két tenyerébe fogta a csészét, és belekortyolt, próbálva kiűzni gyomrából a hideget. – Egyen! – Mingma a kis, tiszta tányérra mutatott, amiben fűszeres krumpli, hús és zöldség volt, és még valami, ami zöldre festette az egészet. Karent nem érdekelte mi az a valami. Munkája során evett már romlott húst, penészes sajtot és művészien elkészített rovarokat is. Vékony volt, izmos, és tudta hogyan kell életben
maradni a legdurvább körülmények között is. Tudott gondoskodni magáról, de nem volt rákényszerítve, mert itt volt neki Mingma. Leült a tábori székre, és enni kezdett és a jakszarvból készült kanállal. Hozott magával saját evőeszközt, de érkezése estélyén, a táboron végigsöprő szeszélyes, futó vihar csak egyetlen dobozt kapott fel és hajított le a szakadékba, ahol a semmiből felbukkanó áradat azonnal magával ragadta a tartalmát. Azóta Karen megtanulta, hogy itt a futó viharok a normálisak. Futó záporok, futó hózáporok, futó szélviharok, amelyek a hegyen alakulnak ki, és azért jönnek, hogy elsöpörjék őt, mint egy szúnyogot. Ő azonban nem hagyta magát elsöpörni. Nem hagyhatta. Oda sem figyelt, amikor Phil megjelent, és csak akkor szólalt meg, amikor befejezte az evést és lette a kanalat. – Mondjon egy jó okot, Phil, amiért ne rúgjam ki most, azonnal! – Nem tudok ilyet mondani. Egyszerűen rosszul éreztem magam tegnap este, de ettől függetlenül jönnöm kellett volna dolgozni… - Tegnap este? Szóval beteg volt? – Karen egyenesen a férfi szemébe nézett. – Ezért ment el meglátogatni a barátnőjét? Phil csúnyán nézett Mingmára. – Nos, igen… úgy értem, szükségem volt valakire, aki segít jobban lennem, hogy ma tudjak jönni, dolgozni. – Fehéres színű zsebkendővel itatgatta le a verejtéket a széles homlokáról. – Kap egy utolsó lehetőséget, Phil. De még egy ilyen eset, és repül. – Karen fejével az építkezés felé bökött. – Most menjen dolgozni! Rá se nézett távozó férfira, de azt hallotta, hogy már a lejtőről ordítva parancsokat osztogat az embereknek. Karen felállt, odament a táborhely széléhez, és lenézett az építkezésre. A munkások hangyákként nyüzsögtek, igyekeztek széthordani a robbanás által keletkezett törmeléket. A kotrógépek a nagyobb tömböket mozgatták, a nagy, fekete – fehér jakok pedig a törmeléket hordták egy kupacba. Amikor Karen kislány volt, és montanai hálószobájában hercegről és boldogan – élnek – amíg – meg – nem haltakról álmodozott, egyáltalán nem ilyen életet képzelt magának. Mingma csatlakozott hozzá, és a két nő némán állt. Végül Karen megkérdezte: Hogy van Sonam? – Egyik munkása egy nagy kőtömböt próbált elvonszolni a jakjával, amikor egy szikla megindult lefelé a hegyoldalon, megütötte a munkás vállát, felpattant és eltalálta a jakját. Sonam kulcscsontja eltört, a jakja elpusztult, és Sonam halálra rémült. – Kezd összeforrni a csont. – Mingma kis szivart pöfékelt, és füst szállt fel az ajka közül. – Azonban nem fog visszajönni, dolgozni. Maga a gonosz szívére próbál építkezni. Karen számtalan alkalommal hallotta már ezt, amióta idejött. A gonosz szíve. Úgy tűnt, mindenki tudja, ez mit jelent. Mindenki, kivéve Karent, de ő nem is akarta tudni. Remélte, ha tudatlan marad, sikerül legyőznie az Anaya – hegyet. Most, ugyanattól a dacos indulattól hajtva, amivel minden akadállyal szembeszállt, amit az élet és az apja gördített
elé, a hegy felé fordult, és karját a magasba emelte. – Engem nem tudsz ilyen könnye elijeszteni! – Mingma földre dobta a szivarját. – Ne, miss! Ne dühítse fel Anayát! Már így is halálos veszélyben vagyunk. Hideg szél söpört végig a lejtőkön. Karen hátratántorodott, és megborzongott a fenyegető választól. – Mi teszi ezt a helyet ilyen baljóslatúvá? Nemcsak az Anaya – hegy ilyen, hanem az egész vidék, Nepál az egyik oldalon, Tibet a másikon… - Így van miss. – Mingma meggyújtott egy újabbat karcsú szivarjai közül. – És Hadúr hatalmas. – Hadurak már nem léteznek. A civilizált világban legalábbis nem. De itt… Kábítószer áramlott keresztül ezen a vidéken, rabszolgák… férfi rabszolgák, akiket a szibériai bányákban dolgoztattak, női rabszolgák, akik szolgálták uraikat. Bár a kormány védte a hegymászókat, néha egy – egy különösen gazdag csoportot kiraboltak, és tibeti határ túloldaláról hírek érkeztek a területet felügyeletük alatt tartó kínai csapatok és a lázadók közötti összecsapásról. – Mindenki pénz akar. – Mingma felnézett a hegyre, és egy békítő füstfelhőt fújt felé. – Maga nem. – Karen rámosolygott az asszonyra. Mingma komolyan nézte a hegyet, és megismételte: - A pénz gonosz, de mindnyájan vágyunk rá. Mert az Anaya – hegy az, ami idevonzza a világ összes rossz emberét. – Miért? Ennek semmi értelme. – Dehogynem, miss, nagyon is van értelme. Ezer évvel ezelőtt egy falu volt a hegy lábánál. – Mingma a völgye mutatott. – Csendesen éltek a napsütésben, gabonát termesztettek, legeltették a jakjaikat. – Az asszony erőteljes hangja suttogássá halkult. – Aztán eljött a Gonosz. – A Gonosz? – A Gonosz, aki emberi alakban jár. Egyenként megvesztegette a falusiakat, gazdagságot és hatalmat ígért nekik, ha hajlandóak lesznek őrizni a kincseit. A falusiak meg akartak kapni mindent, amit a Gonosz ígért, ezért beleegyeztek, hogy feláldozzák a szívüket. – A… szívüket? Csak egy szívük volt. – Karen nem gúnyolódott. Mingma azonban elkomorult, napszítta arcán ráncok jelentek meg. – Ez csak egy legenda. – Igen, de valami igazság biztos van benne. – Karen végignézett az építkezésen. Itt még a napfényben is valami szürkeség keveredett. – Akkor figyelj – Mingma mellkasához nyomta a tenyerét. – Szóval felajánlották kegyetlen áldozatukat, és amikor megáll5t a szívük, rájöttek, hogy a Gonosz átverte őket. Ugyanis hiába kapták meg mindazt a hatalmat, amire vágyakoztak, a szívük nélkül már nem voltak élőlények. Eggyé váltak a heggyel, bemocskolva az eget, amelybe felnyúlik a föld körülötte, a köveket, amelyek a csontjai. Azóta a nap óta a hegy gonosz, elpusztít mindenkit, aki az árnyékában akar élni, aki meg akarja hódítani csúcsát. A hegy a mélyében őrzi a szívét és a Gonosz kincsét, elrejtve mindenki elől, aki megpróbálja megszerezni… A falu lakói örökre egyedül maradtak, hidegek és kegyetlenek, és ez az ő büntetésük. –
Szívtelenül. – Karen akaratlanul is az apjára gondolt. - Igen, megértem, hogy a szívtelenség megfoszthat emberi mivoltunktól, de azt nem tudom elképzelni, hogyan válhat egy falu eggyé a heggyel. – Éjszakánként a szíve nem zokog az anyákért, akik elveszítették gyermekeiket? Nem hallja a feleségüket gyászoló férjek hangját? – Mingma hangja ismét suttogássá halkult. – Nem hallja az örökre elátkozott, elveszett csecsemők zokogását? Karen azt kívánta, bárcsak nevethetne Mingma különös babonaságán, de éjszakánként valóban hallotta ezeket a hangokat – és aztán álmában lezuhant. Bezuhant a semmibe. – Bárcsak sose jöttem volna ide! – Megfordult, és elindult. Mindgam csatlakozott hozzá, majd amikor a tűzhöz értek, az asszony leguggolt. – Nem volt más választása. A sorsa azon a napon dőlt el, amikor a teremtő először nevére gondolt. És a sors elől nincs menekvés. – Sorsom? Van előre elrendelt sorsom? – Ahogy mindnyájunknak. – Mingma ferde vágású, barna szem figyelte és mérlegelte Karen türelmetlen mozdulatait. – Igen, de az enyém pillanatnyilag nagyon vacak. – Karen visszafordult, felvette a csészéjét. és teát töltött magának. – Ha jól értem, ahhoz a helyhez ásunk közel, ahol a falusiak szíve el van temetve? – A gonosz szíve. És a hegy meg fogja védeni a gépekkel, az emberekkel… és magával szemben. Karen igyekezett kiirtani magából az érzékenységet. Egy olyan apával, mint az övé, az érzékenység ugyanaz volt, mintha azt kérné, bántsák. Pillanatnyilag azonban, ahogy elkezdtek szaporodni a problémák és kezdte elveszíteni lába alól a talajt, ez túl személyesnek tűnt. Dühösen felnézett a hegyre, és felállt. – Már majdnem kész vagyunk a terület előkészítésével, a fene essen beléd, én esküszöm, hogy… - Ne, miss, ne esküdözzön! Ne provokálja a… Iszonyú sikoly hasított a levegőbe. A két nő odarohant a sík terület széléhez, és lenéztek az építkezésre. A munkások úgy rohangáltak, mint a rágcsálók. Az egyik ember elesett, miközben pr5óbált kiszállni a kotrógépből. Négykézláb mászott fél métert, láthatórémülettel hátranézett, majd talpra kecmergett, és futásnak eredt. Phil kiabált velük, vadul integetett, próbált visszaterelni őket a munkájukhoz. Az emberek azonban ügyet sem vettek rá. Mingma arca, miközben a jelenetet figyelte, mozdulatlan volt, mintha kőből faragták volna. – Elkezdődött.
4. fejezet
-Maradjon itt! – Karen elindult lefelé a durva ősvényen. Mingma elkapta a karját és visszarántotta. – Ne, miss! Ne menjen le oda! A kötelesség azonban szólította, és Karen engedelmeskedett. – Muszáj. – Meneküljünk! Ha most velem jön, meg menthetem! – Mingma szeme tele volt kétségbeeséssel. – Rendben, sietek. – Karen lerázta magáról az asszony kezét. Mingma gyorsan leoldotta a sátorról a csengettyűfüzért és a saját karjára tekerte. – Miss, nekem mennem kell! Kérem, jöjjön velem! – Akkor menjen! Nincsen semmi baj, majd utolérem. – Karen folytatta útját lefelé az ösvényen, amelyen gyorsan csak tudta, és közben hallotta a szent csengők csilingelését, ahogy Mingma az ellenkező irányba indult. Phil az első kőrakásnál várta. – A franc egye meg, csak egy régi sír. Múmiának néz ki. – Régészeti lelet? – Karen kétségbeesett. Egy régészeti lelet komoly csapás egy építkezés számára. Azt jelentette, le kell állni a munkával, amíg a hatóság felmérik a lelet jelentőségét és kiássák a maradványokat. – Ha nem szólunk senkinek, eltüntethetjük a testet, és folytathatjuk az építkezést. – Persze, mert senki nem fogja meghallani az emberek üvöltözést igaz? – Rá tudom venni őket, hogy befogják a szájukat – felelte a férfi durcásan. – Igen, és arra is r5á tudja venni őket, hogy folytassák a munkát? – Karen odament a még mindig járó motorú kotrógéphez, és leállította. Most már minden értett. A gépkezelő felemelte az egyik nagy sziklatömböt, és alatta egy üregben, vászonba csavart csomag hevert. A koponya tisztán látszott, és minden bizonnyal ez váltotta ki a pánikot. – Állítsa le a többi gépet is! – utasította Philt. – Nem pazarolhatjuk az üzemanyagot. Nehéz ideszállítani, ráadásul nagyon drága is. Miközben Phil indult, hogy engedelmeskedjen, Karen letérdelt a holtest mellé. Egy gyermek – talán ötéves lehetett – teste volt, amely a kőbe vájt üregben feküdt az oldalán, kezével az álla alatt, mintha aludna. A ritka, száraz, hideg levegő kiszárította a bőrét, ami ráfeszült az arccsontjaira, egyéniséggel ruházva fel a testet. Szép gyermek lehetett. Finom, szövött ruhája épp volt, csak néhány helyen voltak kisebb lyukak rajta, és Karen a színeket is látta rajta. Nyakában vert arany nyaklánc lógott, fülében arany fülbevaló, vékony csuklóján karperec. A gyermek kislány volt. Egy másik vászondarab hevert alatta, védve a testet a hidegtől. Egy szeretett gyermek. Fontos gyermek. Szeretettel és nagy
gonddal eltemetet gyermek – akit brutálisan feláldoztak. Ugyanis a koponyán megmaradt ritkás, világosbarna hajcsomók között egy lyuk tátongott. - Jaj! – Karen szemét elfutották a könnyek. – Te szegény drága! – Tudta, hogy nem lenne szabad megérintenie, amikor a régészek megérkeznek, alaposan le fogják teremteni. Volt azonban a kislányban valami, ami vonzotta magához, és a réges – régi gyilkosság áldozata láttán úgy érezte, megszakad a szíve. Kinyújtotta a remegő kezét és gyengéden megsimította a kis fejét – és a gyermek szemhéja felpattant. Szeme kékeszöld volt, mint Karené – mint Karené -, és a kislány ránézett. Karen tisztán látta a mély szomorúságot a szemében, mielőtt ismét lecsukta – és a test elporladt az érintése alatt. Karen dermedten, mozdulatlanul térdelt. Tudta mit látott, és azt is tudta, hogy ez lehetetlen. Kétségbeesetten körülnézett. Szerette volna, ha van mellette valaki, egy élő ember, de csak Phil volt, aki a kotrógép vezetőfülkéjében ült, és káromkodva próbálta leállítani a még mindig zúgó masinát. Karen ismét az összeeset ruhákra, a test porában csillogó aranyra nézett. És azon a helyen, ahol a fej feküdt, ahol a gyermek koponyája szétporladt, egy szögletes fehér lapocska hevert. Karen óvatosan kiemelte a maradványok közül. Vigyázva leseperte és szemügyre vette. Egy ikon volt, Szűz Mária stilizált képe, az a fajta, ami az orosz otthonokban lóg a falon már több mint ezer éve. Mária meggypiros köntöse és feje fölött glória érzékletesen kidolgozott munkáról árulkodott, ugyanakkor Mária egyenesen Karenre szegeződő nagy, sötét, szomorú szeme és az arcán legördülő ezüst könnycsepp volt, ami Karen szemébe is könnyeket csalt. Ez az a Mária volt, aki anyaként feláldozta a fiát, hogy megmentse a világot. Karen pillantása a gyermek poraira esett, akit az ördög parancsára lemészároltak. Vajon az ő anyja is sírt, amikor átdöfte a koponyáját? A falu feláldozta a szívét… Magasan fölötte felmordult a hegy, és Karen újra meg, mert volna esküdni, hogy valaki – vagy valami – figyeli. Felnézett az Anayára. A csúcs az égre tört, és mintha megnőtt, felduzzadt volna, mintha az alvilág tüze nyomta volna fölfelé. Körülnézett – és meglátta a férfit. Különös, feketébe öltözött alak volt, és az építkezés fölötti egyik sziklán állt. Teljesen mozdulatlan volt, egy élő szobor, amit csak a hosszú fekete haját és szakállát lebegtető szél árult el. A férfi őt nézte. Ő a férfit. Egyikük sem mozdult. Ki ez az ember, aki ilyen mereven bámulja? Aztán Phil megszólalt közvetlen a háta mögött, és Karen összerezzent. – Hé, ez meg mi? Phil átnyúlt a válla felett. Karen a melléhez szorította az ikont. A férfi kikapta az ősi tragédia
porából az aranyláncot. – Hű, a francba! Mit gondol, vajon mennyit érhet? – Ne! – Karen megragadta a férfi csuklóját. – Miért ne? – A régészek dühösek lesznek, amiért hozzányúlt. – Miért maga talán megvárta őket? – Phil kövér ujjai az ikonra mutatott. – Ez nem olyan volt! – Aha, persze! – Belevigyorgott Karen arcába; egy nagy fogsor volt egy kerek, rózsaszín arcban. – Gyorsan kikapta azt, ami a legjobban tetszett, igaz? Egész lénye, undorító, visszataszító volt… egy kapzsi féreg, akit magához vonzott a hegy. Phil talán itthon van ezen a helyen, de Karen nem. Ő látta, amint a gyerek kinyitotta a szemét, és most már tudta, hogy a régi legendák mind igazak. És bár egész életében próbált kemény és erős lenni, annál több esze volt, mintsem hogy szembeszálljon a Gonosszal. – Én eltűnök innen – suttogta. A föld ismét megremegett, úgy recsegve alatta, mintha ősi, hideg csontokon térdelne. Lassan felemelkedett. Földrengés? Nem, de hallotta, amint magasan fölöttük a hegy ismét felmordul. - Phil, maga is hallotta ezt? – Persze, na és? Mindig ezt csinálja. – A férfi beletérdelt a kis gödörbe. – Mi történt a testtel? A levegőtől szétporladt? Kíváncsi vagyok mi lehetett a ruhák között. Szentségtörés! Szentségtörés! – Phil ne tegye! – Újabb morgás rázta meg a levegőt, és hatalmas reccsenés hallatszott, mintha a hegy csontjai eltörtek volna! – Phil jöjjön! Veszélyes ez a hely! – Egy perc! A késztetés, hogy megakadályozza a férfit abban, amit tesz, harcolt benne a menekülési vággyal. Izmai megfeszültek, készen állt, hogy azonnal fusson. – A hegy leomlik! – Nézze, mennyi aranyat eltemettek ezzel a kölyökkel! – kiáltotta Phil és közben a holtest maradványai között kotorászott. Karen lehajolt és rángatni kezdte a vállát. – Jöjjön, mennünk kell! A férfi megfordult, ajka hátrahúzódott, foga csillogott a nyáltól. – Akkor meneküljön! Ez itt az enyém! Karen, megrémült a kapzsiság démontól, ami a férfi vörös karikás szemén keresztül rámeredt, hátraugrott, majd felnézett. Egy felé tartó nagy kőomlás porát látta és több tonna legördülő szikla hangját hallotta. Rájött, hogy az Anaya – hegy végül úgy döntött, hogy szétmorzsolja őket és elbizakodottságukat. Futott. Futott, méghozzá teljes erejéből. Menekült erről a helyről, menekült a gonosz szívétől. A föld megremegett. A zaj egyre hangosabb lett, egymásnak csattanó kövek és valami zúgás, ami olyan volt, mint egy… motor hangja. Nagy fekete motorkerékpár vágódott be elé és lefékezett. Az idegen, a férfi, aki a szikla tetejéről figyelte, ült rajta, szeme valósággal lángolt. Elkapta Karen derekát, és felrántotta maga mögé az ülésre. Karen belekapaszkodott a férfibe, aki
azonnal elindította a motort. Keresztülszáguldott az építkezésen, a motor nagyokat döccent a gödrökben, lyukakban. Az első kerék őrült ritmusban táncolt. A férfi képtelen volt irányítani a járművet. Úgy tűnt, megöli mindkettőjüket. A férfi azonban ekkor ráállt a pedálokra. A motor kifarolt, de aztán visszanyerniük az egyensúlyukat. Karen szeretett volna félelmében sikoltani, és talán meg is tette. Aztán egy pillantás a válla fölött, és már előrehajolva sürgette a férfit gyorsabb haladásra. A sziklaomlás ugyanis üldözte őket, hajtotta a gravitáció és a hegy gyűlölete. Ház méretű sziklatömbök görögtek mögöttük, mint egy kőóriás léptei, és mindegyik egyre közelebb és közelebb ért. Anaya hangosan nyögött az erőfeszítéstől. Por szállt, eltakarva az eget, az építkezés... és Philt. Phil eltűnt valamelyik szikla összezúzta. Az Anaya – hegynek ismét sikerült megvédelmeznie a gonosz szívét. Karen elfordította a fejét, és arcát a férfi bőrdzsekis hátának simította. Hideg víz, friss levegő és vadon szaga volt. Karen döbbenten kapkodott levegő után. Ismerte ezt az illatot. Minden éjszaka erről álmodott. Ez itt az ő szeretője. – nem álom, mint ahogy remélte; nem őrültség, mint amitől félt; hanem egy merész és bátor férfi. Hát persze! Ki más lenne képes szembenézni a halállal, hogy megmentse az ő életét? Kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba, miközben az Anaya – hegy minden maradék erejét beleadta elpusztításukba, olyan sziklákat görgetve utánuk, amelyek hatalmas gumilabdához hasonlítottak. A kövek egymásnak ütköztek, nagy darabok váltak le belőlük, élesek és gonoszak. Több millió tonna gránit lepte el a régi ösvényeket, a csenevész növényeket és minden bizonyítékát. A motor elérte a völgy túlsó végét. A talaj megemelkedett. Ahányszor egy szikla neki csapódott a földnek, az megrepedezett alattuk, és a motor megremegett. Az Anaya – hegy győzött. A halál marka köréjük zárult, amikor a motor kirepült a levegőbe… és ők zuhanni kezdtek a semmibe.
5. fejezet
Karen rémülten felsikoltott. Szeretője dühében harciasan felkiáltott. A motor nagy puffanással ért földet egy kavicsos dombon. A hátsó kerék megcsúszott. A férfi korrigált, aztán gázt adott. Gyorsan távolodtak, maguk mögött hagyva a dühösen és csalódottan morgó, morajló hegyet. A durva ösvényen egyre távolodtak az Anaya – hegytől. Döcögősen, rángatózva ereszkedtek lefelé, apró erecskéken és patakokon hajtva keresztül. Bár még mindig magasan voltak, és a levegő ritka volt, a táj kezdett megváltozni. Elsőként apró virágok és zöld fűcsomók jelentek meg, lágyítva a kövek zordságán. Aztán helyenként már láttak egy – egy fát is, amely beleásta gyökereit a vékony talajrétegbe. A remény, amely oly szembetűnően hiányzott az Anaya – hegyből, minden egyes megtett kilométerrel egyre erősödött. Végül Karen szeretője hegynek fordította a motort, gázt adott, és mint egy megszállott, felhajtott a csúcsra, aztán éles kanyart vett… és megállt, egy keskeny rejtett kis réten, amelyet hegyek vettek körül. A férfi leállította a motort. A hirtelen támadt csend megdöbbentő volt. Karen füle még mindig csengett a robajtól, amely a sziklaomlással járt, a motor zúgásától, és most meghallotta egy patak csobogását és a madarak énekét… ezek a hangok annyira normálisak és annyira szívmelengetőek voltak, hogy legszívesebben sírva fakadt volna az örömtől. A hegy nem ölte meg őket. Mindent megtett ugyan, de ő akkor is életben van. Mindketten életben vannak. Karen lecsusszant az ülésről. A fenek még mindig rezonált vad száguldásuktól. a térde ijesztően remegett. Majdnem meghalt. Lerogyott a földre. A letöredező fűszálak illata megtöltötte az orrát, mire gyorsan lehajolt és megcsókolta a földet. Aztán felemelte a fejét, és mosolyogva a férfira nézett. – Köszönömmondta. – Nagyon köszönöm. A férfi nem nézett rá. Teljesen mozdulatlanul ült, mintha nem ismernék egymást. És valójában tényleg nem ismerték egymást. A kétségbeesett, vad szexszel töltött éjszakákat, alig lehet ismerkedésnek nevezni. Azonban még a férfi mozdulatlan alakjának látványa sem volt képes megfékezni Karen érzelmeinek lassú túláradását. Egyetlen dolog járt a fejében. Életben van! Felállt, tett három lépést, majd megpördült, mint egy őrült Julie Andrews, és ha tudott volna énekelni – amit képtelen volt -, eldalolt volna valamit a „Muzsika hagjá” – ból. Úgy érezte magát, mintha megtalálta volna Shangri”lát. Itt a kis réten, a napsütés tiszta és ragyogó volt. Futni kezdett a kis patak felé. A víz lecsorgott egy sima kavicsokkal szegélyezett tavacskába, majd folytatta útját a keskeny mederben. Karen letérdelt a szikrázóan kristálytiszta vízmellé. Amikor
tenyerébe merítette, és arcára locsolta, a fogai is összekoccantak, annyira hideg volt. Bolondot csinált magából, de nem érdekelte. Életben vannak mindketten. Felnevetett, amikor rájött, hogy az égből alászálló felhő valójában a hajából származik – a sziklaomlás vastagon beterítette szürke porral. Levette a kabátját, kirázta, majd félrelökte. Mindkét kezével a hajába túrt, arca megrándult a hirtelen beléhasító fájdalomtól. Óvatosan végigtapogatta a fejét; valami, talán egy sziklaszilánk, felhasította a bőrét a füle mögött. A helyet ragacsosnak érezte, és amikor elvette a kezét, az ujjai barnák voltak a száradó vérttől. Az ár azonban nem volt magas azért, hogy életben maradhatott. Behunyta a szemét, lehajtotta fejét, és hálát adott Istennek, majd felállt, és felkészült az elkövetkezőkre. Amikor megfordult a férfi ott volt. Nem kellett volna meglepődnie, hiszen mindig hangtalanul mozgott. Ez alkalommal viszont nagyot ugrott a rémülettől. A férfi vagy száznyolcvan centi magas volt, válla széles, csípője keskeny. Ugyanaz a por, ami belepte Karent, a férfi hosszú, fekete hajára, bozontos szakállára és bajuszára is rátelepedett. A szürke réteg alatt napfénytől cserzett bőr feszült. Bár csontszerkezete kissé idegenvolt, talán kelet- európai, a férfi egyértelműen kaukázusi származásúnak tűnt. És a szeme… a szem fekete volt. Nem sötétkék, nem sötétbarna, nem sötétszürke. Fekete. Olyan fekete, mintha a pupillája elnyelte volna a szivárványhártyáját. Fekete, átlátszatlan és fényes, mint az obszidián, a fekete üveg, amely a vulkánok tűzétben jön létre. Karen megpróbált hátrálni. A férfi megragadta a pólója elejét, és visszarántotta. Kábítószer? Igen. Csak kábítószerről lehet ilyen… egy szem. Kábítószer… vagy tényleg meghalt a sziklaomlásban, ez itt a pokol, és a férfi az ördög. Ennek ellenére itt minden olyan valóságosnak látszott. Közel voltak, majdnem egymáshoz értek. A férfi felé hajolt, lehelete megérintette Karen arcát. És ahogy belenézett ebbe a koromfekete szempárba, belezuhant egy lélekbe, ami annyira sötét és elkínzott volt, hogy semmi sem enyhíthette fájdalmát. Talán csak… ő, Karen. – Mit képzeltél, mit csinálsz? - Ez az ő éjszakai szeretőjének hangja volt, igen, de ebben a hangban most feszültség, harag bujkált. – Ott álltál lent, miközben a hegy ölni akart? Nem ismered Anaya történetét? Mingma talán nem mondta el, hogy a hegy elpusztít, ha megpróbálod legyőzni? Soha senki nem mászta meg, nem épített rá, nem tanulmányozta és tért vissza egészben és változatlanul. Nem ismered fel a gonosz szagát, ha megérzed? Most is érzem. Ahhoz azonban túlságosan rémült – és okos – volt, hogy kimondja. – Ott kellett volna hagynod! – Igen, valóban ott kellett volna, hagyjalak. Azonban képtelen voltam végignézni, ahogy meghalsz. – A férfi mellkasa zihált, mintha fájdalmai lennének. Nem téged sosem hagynálak meghalni. Lehet, úgy nézz ki, mint
maga az ördög, de vele akkor is úgy beszél, mintha tényleg törődne vele. És egy ketrecbe zárt állat kétségbeesésével csókolta meg, szenvedélyét lavinaként zúdítva rá. Igen. Ez az ő szeretője. Karen felismerte a csókjának ízét. Így azonban még sose csókolóztak. A férfi átölelte, és erősen magához szorította. Ami korábban történt közöttük, csupán szenvedélyes játék volt ehhez a vad vágyhoz képest. A férfi valósággal falta, kiszívta lélegzetét, akaratát. Megperzselte forró lázával, és lehunyt szeme mögött Karen bíborvörös és aranyszín kitöréseket látott. Megtántorodott, belekapaszkodott a férfiba; mögötte csobogott a patak, a férfi tébolya magával ragadta… és viszonozta a csókot. Mert életben voltak. Még soha nem érezte magát ennyire élettel telinek. Ez az ember, aki bevezette a kéj világába, most megmentette a haláltól, elhozta erre a tökéletes helyre, most akarta őt. Akarta őt. Isten hozott a pokolban!
6. fejezet
Karen megfeledkezett szeretője különös, sötét, csillogó szeméről, és csak szakértelmére tudott gondolni. Lábujjhegyre emelkedve, és egyik lábát a férfi csípője köré fonta. A férfi megragadta a fenekét, megpördült, és anélkül, hogy egy lépést tett volna, lefektette Karent a fűbe. Lehúzta Karen nadrágjának cipzárját, majd a bugyijával együtt letolta a térdéig. Csalódottan felmordult, amikor Karen bakancsa hirtelen megállásra késztette. Az egyiket könnyedén lehúzta, de a másiknak a fűzője összegubancolódott, és Karen a férfi fekete szeme mélyén valami vörös fényt látott felvillanni, ami olyan volt, mint a pokol tüze. A valóság egy szempillanat alatt visszatért. Karen megpróbált felülni. – Ne! A férfi egyetlen mozdulattal lerántotta a nadrágot Karennek arról a lábáról, amin nem volt bakancs. A fűvel vastagon benőtt talaj lélegzetelállítóan hideg volt. A férfi széttolta Karen lábát – és megállt. Döbbenten bámulta, mintha még sosem látta volna a nőt. Karen kétségtelenül maga sem tárta fel testét korábban ilyen merészen. Kezével próbálta takarni magát, de a férfi nem engedte. – Ne! – mondta ismét. Karen mindkét csuklóját egyik kezébe fogta, a másikkal pedig kitárta a fénynek és levegőnek. Ujja végigsimított rajta, és ez a gyors, könnyed érintés minden női ideget azonnal kiadóztatott. – Még sosem láttam ilyen gyönyörűt – suttogta a férfi. Ujjai hegyét megmozgatta Karen testében. Sápadt rózsaszín, és szemmel láthatóan megduzzadt, ahogy megérintelek… Karen teste akaratlanul is megfeszült, magában tartva a férfi ujját. A férfi behunyta a szemét, arcát a vágy kínjának valóságos tanulmánya volt. Aztán hirtelen magához tért. Lehúzta cipzárját és a nadrágját is letolta a térdéig. Karen egy pillanatra látta követelőzően meredező férfiasságát. A férfi ráf4eküdt, széttolta a lábát és beléhatolt. – Ne! – Karen megpróbált felülni. Miért, maga sem tudta – ugyanannyira vágyott, a férfira, mint az őrá -, de ez… ez túl sok, túl gyors, nem csodálatos szeretkezés, hanem az élet dühödt megerősítése. Abba akarta hagyni. El akart élvezni. A férfi felnyalábolta a fenekét, könyökével még szélesebbre tárta és újra döfött. – A fenne, essen beléd! – Karen tehetetlen volt a férfi erejével, a vérében áramló, testét elárasztó izzással szemben. Megragadta a férfi karját, belemélyesztette körmeit a bőrdzsekijébe, és így emelgette magát újra és újra, apró mozdulatokkal, amelyek ellentétben voltak a férfi mozgásával, de táplálta a saját vágyát. Egy idő után mintha hangosan szólt volna, a férfi azt mondta: - Rendben – és átfordult; Karen került felülre. A férfi fekete haja szétterült a zöld füvön. Arca a szakáll alatt feszült volt, szeme követelőző.
Enyhített a szorításán. – Gyerünk, lovagolj! Erős csontozatú volt, és Karen térde nem ért le a földre. Tenyerét ezért letámasztotta a férfi hasára, feltolta magát, talpát maga alá húzta, és lovagolni kezdett. Érzéki volt, és dekadens. Meghágta a férfit. Hallgatta a nyögéseit, nézte szenvedését. Kísérletezett saját örömére, és megismételte a mozdulatokat, ha élvezetesnek találta. A nap melegítette a vállát. A szellő simogatta a mellbimbóját. A férfi vonaglott alatta. Belül a végsőkig feszítette. Gyönyörű állat volt, erőtől duzzadó hosszú, feszes izmokkal. És volt benne valami. ami beette magát Karen bőre alá, beszivárgott a vérébe, ugyanakkor a férfi mélyeket lélegzett, mintha az ő lénye táplálná a szívét és lelkét. Karen combja égett a megerőltetéstől, ahogy emelkedett és süllyedt, emelkedett és süllyedt. Hangosan zihált, próbált eleget beszívni a hűvös, ritka levegőből, hogy kibírja a vágtát a célvonalig. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott. mindkettőjüket a beteljesülés felé taszítva. Hirtelen hatalmába kerítette az orgazmus, kurta, csodálatos, pulzushajszoló csúcs, ami kitárta érzékeit az egész világra, majd visszarántotta, hogy a férfi – és saját magára figyeljen. A férfi gyönyörű volt, ahogy vadul, szenvedélyesen élvezett alatta. Túl gyorsan végeztek. Karen szétvetett karral, hangosan, diadalmasan felnevetett. Még sosem érezte magát ennyire élettel telinek, ennyire boldognak. Elmenekült az Anaya – hegytől. Elmenekült a halál elől. Karen kimerülten, lihegve a férfira hanyatlott. A férfi átkarolta és ismét átfordult vele. Karen alatta volt, és férfi testének melege a lába között, a föld hűvöse alatta, és a feje körül apró, fehér virágok illatoztak. A férfi úgy meredt rá, mintha elképedt volna. Karen viszonozta a tekintetét, mosolyogva, és lassan kezdett magához térni. A férfi sötét szeme visszahúzta a valóságba, majd óvatosságra intette. Szeretkezett ezzel az emberrel, a karjában tartotta, miközben mellette aludt, rábírta az életre. Mindezek ellenére semmit sem tudott róla, és a szeme… a szeme láttán ugyanazt a bizonytalan félelmet érezte, mint Anaya – hegy lábánál. A férfi gyengéden kisimította a hajat Karen homlokából. – Ezt nem lett volna szabad megtenned! – Mit? Miről beszélsz? Nem kellett volna lefeküdnöm veled? – Fanyarul hozzátette: Nem tudtam, hogy van más választásom. – Nem lett volna szabad meglovagolnod. Nem lett volna szabad élvezned. És ami a legfontosabb, nem lett volna szabad nevetned. Karen a férfira meredt. Szeretője olyan komor volt, mint egy missziós, hittérítő, aki az Ószövetségről prédikál. Próbálta megérteni, miről beszél. – Nem rajtad nevettem, ha erre gondolsz. Csak azért nevettem… - Tudom. Ör5ömödben. Hosszan tanulmányozta Karen arcát, aki úgy érezte, tekintete a bőre alá kúszik, és többet lát, mint amennyit ő szeretne feltárni előtte. Hirtelen tudatára ébredt a férfi súlyának, ami belenyomta a fűbe,
saját széttárt lábának és sebezhetőségének. Zavartan mozgolódni kezdett. A férfi ismét megsimogatta a haját. – Egy nap majd szeretném újra hallani a nevetésed. – Ritkán nevetek így. – A többi dolog sem csinálta túl gyakran. – Akkor is. - A férfi gyorsan mozdulatokkal levetkőzött. Mindent ledobott a földre, majd megállt Karen fölött, és lenézett rá. Keze újra és újra ökölbe szorult. Azt feltételezni róla, hogy súlyt emel, nevetséges lett volna; a civilizált világ határán élt, Isten tudja, miből tartva fenn magát, ugyanakkor magas volt, és sovány, egy karcsú ragadozó, akinek erő feszült karja duzzadó imaiban, széles vállába, kockás hasában. Pénisze és heréje a lába között lógtak, és bár most petyhüdten, Karen nagyon is tisztában az ott rejtőző mérettel és erővel. Mellkasán és karján cakkos, koromfekete csíkok voltak, amelyek mintha villámot formáztak volna. Ezek a jelek besüllyedtek a bőrébe, beleették magukat a húsába. Karen képtelen volt úgy tenni, mintha nem látná, és együtt érzőn megkérdezte: - Mi történt? Férfi lehajolt és a csuklójánál fogva felhúzta. – Semmiség. – Semmiség? – Karen az egyiket óvatosan megérintette. – Olyan, mint egy égési heg, de a formája… - Így születtem. – Nem fáj? – Nem. – A férfi elhúzod ott. Bármik voltak is azok a jelek, láthatóan érzékeny volt rájuk. És ahogyan ránézett, mint aki döntésre jutott, elgondolkodtatta Karent. Nem akart gondolkodni. Ő azonban elsősorban józan nő, akit megkeményített a szükség, egy munkamániás, akinek egész élete azzal telt, hogy befejezte az egyik munkát, és nekilátott a következőnek. Amíg ez a férfi meg nem látogatta a sátrát, még arra sem vette a fáradságot, hogy szeretőt keressen magának. Egy szerető túl sok bajjal jár. Egy szerető figyelmet igényel, és neki nem volt erre ideje. Most úgy érezte, mintha újjászületett volna ebbe a világba; minden túlságosan nyílt, túlságosan durva, túlságosan új. Olyan volt, mint egy gyermek, aki új érzéseket tapasztal meg – vagy ezek kiszabadult régi érzések? Fogalma sem volt. Azt azonban tudta, fegyelmezetlenségének következményei lesznek. A nadrágja az egyik bokáján lógott, a pólója megtekeredett a derekán. Fél lábon állt, azon, amelyiken a bakancs volt. Percekkel ezelőtt védekezés nélkül szeretkezet egy férfival – szent ég mire gondolt? -, és a férfi magjától nedves volt a combja. Még soha életében nem csinált ilyen égbekiáltó ostobaságot. Ragyogóan sütött a nap. Túlságosan tisztán látta a férfit, és kérdések kavarogtak elméjében. És most? Mi van, ha terhes vagyok? Ki ez a férfi? És: Ez egy vadember. Érezte a csontjaiban. Végül is ez volt az oka, amiért éjszakánként szívesen látta a sátrában. Megfogta nadrágja derékpántját, és elkezdte fölfelé húzni a combján. – Tudom, hogy már így is nagyon sokat tettél értem, de elvinnél a legközelebbi telefonig? Fel kell hívnom az apámat, hogy beszámoljak neki a történtekről, és megmondjam neki,
hogy értesítse Phil legközelebbi rokonát. Lépéseket kell tenni a bérelt munkagépek kifizetésére. – Az aggodalom és felelősség egyszerre zúdult a nyakába. – Szerinted Mingma megmenekült? A szakácsom és tolmácsom? Azt mondta, futni fog. Megmenekült, ugye? – Mingma jól van – felelte a férfi kifejezéstelen arccal. – Tényleg? – Karen arca megrándult, hallva saját, elvékonyodott hangját. – Honnan tudod? – Mingma elég okos, hogy időben felismerje a veszélyt. Ami rólad ugyebár nem lehet elmondani. - Letérdelt Karen elé, kifűzte a bakancsát, és megpróbálta a nadrágjával együtt lehúzni. Karen nem tudta eldönteni, a férfi az Anaya – hegy vagy a saját maga által jelentett veszélyre céloz. Igyekezett visszahúzni a nadrágját. – Figyelj, nem tudom, te mit akarsz… - Valójában pontosan tudta, mit akar a férfi, de a gyanakvás már felütötte benne utálatos fejét.- Lezuhanyozunk. – A férfi fejével a tiszta, jéghideg vízesés felé mutatott. – Szó se lehet róla! Megmostam az arcomat abban a vízben. Arról nem is beszélve, hogy Montanában nőtten fel, a Sziklás – hegységben, a Gleccser Nemzeti Parkban. Gyerekkoromban térdig gázoltam az ilyen patakokban, és kövekből gátat építettem. Ezért aztán pontosan tudom, mit beszélek, amikor azt mondom, hogy eszem ágában sincs fürdeni ebben a vízben. – Hátrálni kezdett. A férfi ezt a mozdulatot használta ki, hogy lehúzza róla a nadrágot. – Akkor hogyan akarsz megtisztulni? – A kérdés prózai volt, egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, mintha egykori osztálytársa kérdezte volna. – Ha a víz annyira hideg, akkor aligha vádolhatsz hátsó szándékkal. Az Anaya – hegy tönkretette háromhónapnyi munkáját. Elvesztett egy embert. Végre meglátta a szeretőjét, és rájött, nem őrült – de talán a férfi az. Nem gondolta volna, hogy akár egy morzsányi is maradt a humorérzékéből. Most azonban azon kapta magát, hogy mosolyra húzódik a szája. – Nos, ez igaz. – Karen körülnézett. A határvidék szélén volta, amelytől a legközelebbi civilizált hely is legalább egy napnyi motorozásra volt. Senki nem láthatta őket, és ami még fontosabb, tényleg nem volt más lehetőség a mosakodásra. Karen végignézett magán. A pólója gyűrött volt, lába csupasz. Most, hogy a férfi megemlítette, tényleg mocskosnak érezte magát. Egy óra ide vagy oda nem sokat jelent a külvilág számára. Hűvös szellő suhant végig völgyön. Hangos rikoltással, ami visszaverődött a völgy falairól, Karen lerántotta magáról a póló, és futni kezdett a vízesés felé. A háta mögött hasonló kiáltás harsant. A férfi elfutott mellette, magasra emelte lábát, és másodpercekkel előtte vetődött a vízbe. Jéghideg cseppek fröccsentek szanaszét. Hirtelen megtorpant, és Karen nekiütközött. A férfi átölelte és belökte a jéghideg zuhatag alá. Karen kínjában felkiáltott, majd nevetve fröcskölte a vizet, miközben a férfi csupasz kezével végigdörzsölte az
egész testét. Karen is ugyanezt tette, és közben ostobának, felizgultnak és szabadnak érezte magát egy újabb bolondos percig. Nem húztak sokáig a dolgot, ahhoz túl hideg volt a víz. Azonban mindketten megtisztultak, és Karen most már tudta, miért volt a férfinek mindig olyan tiszta víz – és vadonszaga, amikor éjszakánként meglátogatta. Előtte mindig eljött ide megfürdeni. A férfi kirántotta Karent a vízből, és derekánál fogva megpörgette. Karen felnézett rá és nevetett. A markáns arc kissé megváltozott; a derűt valami komorság és sivárság váltotta fel, hogy Karen úgy érezte, megszakad a szíve. Aztán a férfi kimondta azokat a szavakat, amelyek a sajnálatot egy szempillantás alatt dühvé változtatták. – Soha többé nem engedlek el!
7. fejezet
Karen néhány lépést hátrált a férfitól, akit nem is ismert… és akit oly jól ismert. – Mit akarsz azzal mondani, hogy soha többé nem engedsz el? A férfi nyugodtan, magabiztosan nézett rá áthatolhatatlanul fekete szemével. – Figyelj! Megmentettél. Hálás vagyok neked. Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt akarok maradni. Nekem feladatom van, amit el is akarok végezni. – Határozottan hátat fordított a férfinak, odalépett először az egyik, majd a másik ruhadarabjához, és lerázta róluk a port. Vizes volt, fázott és reszketett, de nem hazudott magához magának. Azért reszketett, mert félt. Mibe keveredett? Karen összerezzent, amikor a férfi elsétált mellette, hangtalanul, mint egy macska, aztán várta, mit fog tenni, és eközben akaratlanul is szemügyre vette a férfi hosszú, karcsú hát – és combizmainak mozgását az aranyszín bőr alatt. A férfi kinyitotta motorjának nyeregtáskáját. Kivett egy farmernadrágot, komancs stílusút, felvette, majd áthúzott egy pólót a fején. Ismét belenyúlt a táskába, kivett egy másik pólót, és Karen felé hajította. – Tiszta. Vedd fel! – A pólót egy másik farmernadrág követte. – Felhajthatod a szárát. Karen mozdulatlanul állt, próbálva, dönteni, mert bár a férfi kurta parancsait sértőnek érezte, saját holmijai porosak és izzadságszagúak voltak. A férfi felhúzta a csizmáját, majd ismét belenyúlt a táskába, és amikor visszafordult Karen felé, egy félautomata Glockot tartott a kezében. – Vedd fel a ruháimat! Karen szíve egy pillanatra megállt, aztán őrült tempóban kezdett dobogni. Nem, az nem lehet. – Csak nem akarsz lelőni? – Azért, mert szexeltünk? Ilyesmiért nem szoktam lelőni senkit. – A különös fekete szempár rászegeződött, és Karennek fogalma sem volt, mi lehet mögötte. – Sok nő volt az életemben, és fikarcnyit sem törődtem velük. Karen ezt tényleg elhitte. Szent ég! De még mennyire, hogy elhitte! Szálljon szembe vele? Fekete öves volt dzsudzsicuban; azokon a helyeken, ahol munkája során járt, fontosnak számított az önvédelem. Mestere azonban vietnami volt, aki harcolt az amerikaiak ellen a háborúban, és arra tanította, hogy mindig igyekezzen józanul felmérni a helyzetet. Nos, ez meglehetősen veszedelmesnek tűnt. Sőt inkább kilátástalannak. – Mit fogsz tenni? Meztelenül menekülsz keresztül a réten, miközben a motorommal üldözlek? – Szeretője felült a motor nyergébe, és megfogta a kormányt. – Felmászol a sziklára, miközben célpontnak használlak? Egy közeli elmék villant fel Karen félelemtől megdermedt agyában. A gonosznak feláldozott gyermek emléke, akit arany ékszerekkel és egy szent ikonnal együtt temettek el. Karen lenézett a kezére. Görcsösen markolta a
kabátját, és most keresgélni kezdte a zsebét. Belenyúlt, és megérezte benne a kemény, szögletes formát… a gyermek átadta neki az ikon megőrzésre. – Nem szeretném, ha célpontnak használnál. – Karennek életben kell maradnia, hogy vigyázzon az ikonra. Akkor kivárhatja a megfelelő pillanatot, és meglepheti ezt a szörnyeteg egy rúgással, vagy ami még jobb, megölhetni. – Akkor vedd fel a ruhákat! – A pisztoly csöve továbbra is Karenre szegeződött. – A bakancsot és a kabátot is! A többit itt hagyhatod. Többé nem lesz rá szükséged. Karen engedelmeskedett Némán öltözködni kezdett, és közben tudta, nincs más választása. Hagynia kell, hogy a férfi megmentse, de közben átkozta magát, amiért olyan ostoba volt, hogy nekiadta magát. A farmernadrág lógott a fenekén, és négyszer fel kellett hajtania a szárát, hogy lépni tudjon benne. Miközben belebújt a kabátjába, kezét a zsebébe csúsztatta, és ujjait végighúzta az ikon szélén. A Madonna szelíd arcának emléke elég bátorsággal szolgált, hogy megkérdezze: - Ki vagy te? – Hadúr. Hadúr vagyok. – Szóval te egy hadúr vagy? Egyike azoknak a könyörtelen gyilkosoknak, akik fosztogatják a helybélieket és a turistákat? Fordulhat még ennél is rosszabbra helyzete? Kétségtelenül. A férfi egyenesen ránézett, koromfekete szemébe nyoma sem volt érzelemnek. – Nem egy hadúr. Én vagyok a Hadúr. Miközben a nap lenyugodni készült, a férfi, aki Hadúrnak nevezte magát, motorjával felhajtott egy keskeny, meredek ösvényen, és egy kopár sziklafal felé tartott. Karen szerette volna eltakarni a szemét, de az utolsó pillanatban az ösvény elkanyarodott, és a motor begördült egy táborba, amelyet három oldalról sziklák, a negyediken szakadék övezett. Tucatnyi tábortűz füstje kanyargott a tiszta levegőben. Körülbelül száz ember, Hadúrhoz hasonló öltözékben, ugyanolyan hosszú hajjal és szakállal üldögélt a tábortüzek körül. Főztek, beszélgettek, kis videojátékkal játszottak, ittak és olvasgattak. Minden fej feléjük fordult. Néma csend támadt. A férfiak mély érdeklődéssel szemügyre vették őket – pontosabban Karent. Aztán visszafordultak a tűzhöz, és folytatták korábbi tevékenységüket. Olyan volt, mintha a motoros pár láthatatlan lenne. Mintha… Karen lenne láthatatlan. Hadúr lassan végiggördült motorjával a táboron, kanyarogva tábortüzek között, kerülgetve az embereket. Elhaladtak egy hatalmas központi tűzrakó hely mellett, ami most hideg és fekete volt a széntől. Karen izzadó tenyérrel markolta Hadúr bőrdzsekijét. Angol beszéd foszlányait hallotta mindenféle akcentussal, franciával, némettel, ázsiai nyelvekkel, és olyanokkal, amelyeket be sem tudott azonosítani. Halkan megkérdezte: - Mi ez a hely? – A támaszpontunk. – Mihez? – A portyáinkhoz. Hadúr. Azt mondta, ő Hadúr. – Nem lehet, hogy te vagy az egyetlen hadúr – mondta Karen. – Sikeres
vagyok. Brutális. Elsöpörtem minden riválisomat. Én vagyok az egyetlen Hadúr, aki a világnak ezen a részén számít. Vakon elmenekült a férfival, mint egy ostoba állat, rábízta magát, és most csapdába esett. – Most már mindnyájan láttak – mondta Hadúr. – Tudják, hogy nézel ki. Tudják, ha menekülni próbálnál, meg kell állítaniuk. Azt tanácsolom, ne próbálkozz! Túlságosan élveznék a játékot. Karen gyomra felfordult a fenyegetéstől, de igyekezett határozottan felelni. – Ha megszököm, nem fogom hagyni, hogy elkapjanak. A férfi egy pillanatra elengedte a kormányt, megragadva Karen kezét, és előrántotta, amíg teljesen rá nem simult a hátára. – Akkor én, kaplak el… és megígérhetem, nem fog tetszeni. – Most azt hiszed, hogy jól szórakozom? – csattant fel Karen. – Tedd vissza a kezed a kormányra, te bolond. A férfi mély torokhangon felnevetett, majd ismét megfogta a kormányt. Karen hunyorogva nézelődött a félhomályban, próbálva kitalálni, melyik sátor lesz az övé. Az övé… és Hadúré. Amíg sikerül megszöknie. Mert bármit mondott a férfi, bármivel is fenyegette, akkor is meg fog szökni. Okos és jó erőben van. Azon télen, amikor betöltötte a tizenhatot, az apja kiküldte a montanai hegyek közé minimális felszereléssel, és neki sikerült túlélnie egy teljes hetet. És Hadúr nem figyelheti a nap minden percében. Azonban minél beljebb értek a táborba, Karen szíve egyre jobban elnehezült. Lehet, hogy Hadúr nem figyelheti egész nap, de hacsak a tábor teljesen ki nem ürül, amikor portyázni mennek az emberek, valaki mindig figyelni fogja. Ahogy közeledtek a völgy végéhez, a férfi megállította a motort, és fölfelé mutatott. – Itt élek. Karen tekintete fölfelé, majd még följebb vándorolt. Egy hét méter magas faemelvény magasodott a völgy fölé, oldalával a sziklafalnak támaszkodva. Az emelvényen egy sátor állt, a legnagyobb, amit Karen valaha látott, pedig már nem eggyel találkozott útjai során. – Rendelésre készült, télen meleg, nyáron hűvös. Itt lakom… és most már te is – mondta. – Jól fogod érezni magad. – Nem, nem fogom. – Akkor nem fogod jól érezni magad. Rajtad áll. A motoros begurul egy sziklahasadékba, leszállt róla, és Karenre nézett. Karen lába remegett – az éhségtől, a félelemtől, a hosszú utazástól. Nekidőlt a sziklának, és rádöbbent, most már tényleg csapdába esett. Idefelé jövet, útközben le kellett volna csavarnia a férfi fülét, vagy megpróbálni kinyomni a szemét. Igen, biztosan felborultak volna, de legalább esélye lett volna a menekülésre… - Gyere! – A férfi megfogta a kezét, és magával húzta. Karen megvette a lábát. A férfi anélkül, hogy hátrafordult volna, rászólt. – Azt akarod, hogy vigyelek? Az emberek nagyon jól szórakoznának. – Szabad kezével a sátorhoz vezető roskatag lépcsőre mutatott. – És ha elesünk, nagyon megütjük magunkat. Karen kénytelen volt elindulni a húzó erő hatására.
A férfi az első néhány lépcsőfokon feltolta. Meredek volt, csaknem létra, és Karen kénytelen volt lehajolni és megkapaszkodni a felsőbb lépcsőfokokban. – A harmadikra ne lépj rá! Eltörne a súlyod alatt. – Amikor tétovázott, a férfi ismét taszított rajta egyet. – Menj! Pillanatnyilag egyáltalán nem érdekelsz. A kimerült nőkben nincs élet. Várok holnapig, amikor ettél, aludtál, és képes leszel harcolni. Micsoda gazember! Milyen rendes gazember! Tényleg éhes volt, szomja és fáradt. A férfitól kapott nadrág folyton lecsúszott róla, a felhajtott szára kirúgta magát. Egyik kezével a nadrág derekát fogta, a másikkal kapaszkodott a lépcsőfokba, és a szemét az emelvényre és a sátorra függesztette. Ha a férfi úgy tesz, ahogy megígérte, és ma éjjel békén hagyja, holnapra elég ereje lesz, hogy kiutat találjon ebből az egészből. Esetleg beveti a váltságdíj mézesmadzagját. A férfi kísértetiesen módon mintha a gondolataira válaszolt volna. – Gondolom apád hajlandó lenne fizetni érted, csak hogy visszakapjon. – Mit tudsz te az apámról? – vágott vissza Karen. – Annyit, hogy övé a cég, amelynek dolgozol. Karen végre megértette, mi volt az oka elrablásának. Váltságdíj. Hát persze! Semmi másnak nem lett volna értelme. – Máskor mielőtt elrabolsz valaki, jobban utána kellene érdeklődnöd az áldozataidnak, ugyanis az apám egyetlen fityinget sem lesz hajlandó fizetni értem. – Tessék. Kimondta a leplezetlen igazságot. – Azt akarod velem elhitetni, hogy nem érdekli egyetlen gyermeke sorsa? – Egyáltalán nem érdekel, mit hiszel. – Azt kívánta, bárcsak a lépcső rendelkezne korláttal vagy bármiféle kapaszkodóval, ami némi biztonságérzetet nyújt! A férfi felnevetett, és Karen beleborzongott ebbe a mély hangba. – Ha az apád tényleg közönyös irántad, azt jó tudni. Legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy keresőket küld utánad. – Nem –felelte Karen keserűen. – Emiatt tényleg nem kell aggódnod. – Ne lépj fentről a negyedikre! Karen megbillent, miközben számolt, majd nagyot lépett fölfelé. – Ha adsz egy kalapácsot és néhány szöget, szívesen megjavítom a hibás lépcsőfokaidat – jegyezte meg maró gúnnyal. – Abban az esetben, ha zsoldosokból álló csapat támadna ránk, akiknek a völgyemre és a területemre fáj a foga, ezek a hibás lépcsőfokok néhány ráadás másodperccel szolgálnak számomra, ami alatt még néhányat megölhetek közülük. – Aha. – Karen a könyökére támaszkodva araszolt fel az emelvényre. A hatvanszor hús centis deszkák rugalmasak voltak, a szögek feje rozsdás, és amikor lenézett, látta a talaj a deszkák közötti réseken. A férfi vigyorogva figyelte, ahogy Karen megpróbált minél közelebb kerülni a sátorhoz, és csak ott egyenesedett ki, akkor is görnyedten, arra az esetre, ha az emelvény – vagy a világ – megpróbálná lehajítani a hátáról. Körülnézett. – Valószínű egy ilyen támadás? És mészárlás? – A mészárlásnak nagy
hagyománya van a határvidéken. – A férfi könnyed ugrással mellette termett, majd szemügyre vette a völgy és körben a hegyeket. – Azonban nem kell aggódnod. Szinte lehetetlen behatolni a völgybe. A támadóknak meg kell mászniuk a környező hegyeket, majd kötélen leereszkedni ezen az oldalon, és eközben simán leszedjük őket, mint bábukat a céllövöldében. – És mi van, ha helikopterrel érkeznek? – Errefelé a zsoldosoknak nincs annyi pénzük. – Megragadta Karen csuklóját, és keskeny peremen húzni kezdte a sátor bejárata felé. Karen egy rémisztő pillanatra lenézett a magasból, és a talaj, ugyanúgy, mint rémálmaiban, száguldva közeledett felé. Akaratlanul is tett egy lépést hátrafelé, megbotlott az egyik sátorcövekben és majdnem leült. Miközben a karjával vadul hadonászott, igyekezett magába fojtani a rémült sikolyt. Hadúr visszarántotta, átölelte és tartotta, amíg visszanyerte az egyensúlyát. – Te félsz a magasságtól. – Nem, nem féle. – Legalábbis nem lenne szabad, hiszen annyi minden más van, amitől jobban kellene félnie. – Ez az a rémálom, ami elébreszt éjszakánként. Karen gépiesen tagadott. – Nem, nem ez. – Ezek a világ legmagasabb hegyei. És a legveszélyesebbek is. Ha félsz, miért vállaltad el ezt a munkát? – Nem féle. – szűrte a szavakat Karen összeszorított fogai között. A nap lenyugodott. A csillagok halványan pislákoltak. A tábortüzek mélyen lent égtek, és Karen nem látta igazán a férfi arcát. Fejtartásából azonban tudta, őt nézi, és ugyanúgy, mint azokon az éjszakon, amikor meglátogatta a sátrában, az volt az érzése, hogy férfi tökéletesen lát a sötétben. Nem akarta, hogy lássa félelmét. A félelem mindig gúnyolódási kényszert váltott ki az emberekből, így felemelte az állát, és igyekezett mosolyogni. – Lenne egy kérdésem. Megosztozol rajtam az embereiddel? – Nem tartotta valószínűnek, de mindenképpen meg kellett tudnia. Túl sokan voltak ott lent, és inkább leugrott volna a hegyről, ha választania kell két dolog között. A férfi megmarkolta a pólót Karen mellkasán, közel hajolt hozzá, és amikor beszélt, lehelete lágyan simogatta Karen arcát. – Nem osztozom senkivel azon, ami az enyém. És te az enyém vagy, ezt jól jegyezd meg! Örökre az enyém! – Az nagyon hosszú idő. – Egy örökkévalóság. – Váratlan mozdulattal felkapta a karjába, majd belépett vele a sátorba. Karen nagyon is jól értette a gesztus jelentőségét.
8. fejezet
Hadúr karja megfeszült Karen körül. – Isten hozott itthon asszony! Igen. Jogot formált rá, és úgy bánt vele, mint egy asszonnyal, de a régi idők szokása szerint, amikor a férfiak rablás útján szereztek maguknak asszonyt, és erőszakkal maguk mellett tartották, amíg nem sikerült engedelmességre nevelniük. Na, arra várhat! – Jobb lesz, ha vigyázol az asszonyodra, mert esetleg megpróbálhat egy kést döfni a bordáid közé. – Minden kapcsolatban vannak apróbb nehézségek, amiket meg kell oldani. – Leengedte a földre, és talpra állította. – Hűha! Több évnyi minden kényelmet nélkülöző élete során Karen még sosem látott ilyet. A mennyezetről kampón két tábori LED lámpa lógott, fehér fénnyel világítva meg a sátor tágas belsejét. Kívülről a sátor egyáltalán nemkeltett volna feltűnést egy amerikai táborhelyen, de a belső… pompás, kézi szövésű gyapjúszőnyeg borította a padlót, a falakon hatalmas szőnyegek lógtak. Talán hogy védjenek a hidegtől, gondolta Karen, ugyanakkor szépségükkel barátságossá tették egy kalandor lakóhelyét. Egy férfi – egy rabló – mindent megszerzett, ami tetszett neki. Az egyik faliszőnyeg kecses életfa pompázott zöld háttérrel. A másikon egy lovag vágtázott a mezőn. A harmadik szőnyeg kék tavat ábrázolt alkonyatkor, a negyediken pedig egy kecses boltív volt, amelyről rózsák omlottak le az alatta kanyargó ösvényre. Csodás kasmírszőnyeg volt, amely drapp, burgundivörös és fekete színekben pompázott. – Gondolom, a „feng shui” kifejezés számodra semmit sem jelent. – Nem kedvelem a kínai kaját. Most viccelődik? Karennek fogalma sem volt, és esze ágában sem volt nevetni. A bútorok ugyanolyan vegyesek voltak, mint a fali szőnyegek – volt két fiókos szekrény, egy francia Provence – i stílusú asztal, egy formatervezett irodai szék, egy dohányzóasztal, körülötte párnákkal üldögélésre vagy étkezések alkalmára, Karen nem tudta eldönteni, d nem is érdekelte. Mert ott volt az ágy is… Ó, az ágy! Nem volt más, mint egy extra méretű matrac egy ágykeretben, amelynek nem volt lába, sárgaréz fej- és lábrésszel, fölötte szúnyogháló baldachinnal. A rézcsövek úgy csillogtak, mintha valaki naponta fényesítené őket. Az egyikhez vékony bőrszíj volt erősítve, a párnák hívogatóan tornyosultak rajta, és az egész pompás szerkezetnek a bűn és csábítás szavakat kellett volna suttognia. Ehelyett azt ordította: pihenés é nyugalom! – Milyen fajta matrac ez? – kérdezte Karen. – Egy Sealy. Karen kéjesen felnyögött, ami egyáltalán nem hasonlított a férfi karjai köt kiadott hangokra. – Szent ég, hogy hoztad fel ide? – Mit érdekel az téged? – Hadúr megfogta Karen kabátjának gallérját, és megpróbálta lehúzni
róla. Karen szorosan összefonta a karját és szúrósan nézett a férfira. Hadúr ismét próbálta lehúzni a kabátját. – Vedd, le mielőtt lefekszel! – Nem. A férfi leengedte a kezét. – Csak próbáltam úriember lenni. – Az a hajó már elment. Karen egy pillanatig azt hitte, a férfi elneveti magát. – Emlékeztetsz… - Mire? – Az otthonomra. – Meglökte Karen vállát. – Feküdj le és aludj! Ki kell derítenem, mi történt azzal a szállítmánnyal, aminek ma kellett volna érkeznie. Karen odalépett az ágyhoz, rádőlt, és abban a pillanatban álomba merült… A szikla szélén állt, a kék ég teljesen körülvette. Erősen fújt a szél, cibálta a haját. Megpróbált hátrálni, elmenekülni, de a lába túl nehéz volt. Aztán megremegett a föld. Kövek gördültek lefelé. A szikla leomlott, és ő a mélybe zuhant… Saját sikoltására ébredt fel és tért vissza a tudata. Vadul dobogó szívvel kinyitotta a szemét – és a férfi szemébe meredt. Hadúréba. A férfi az ágyon kuporgott, és őt ölelte. – Megint rémálmod volt? Lezuhantál? – Igen. – Karen megborzongott, é teljesen magához tért. – Igen. A férfi karja biztonságérzetet nyújtott, de ez csak ámítás volt. Ugyanis kifejezéstelen szemmel nézte őt, é most már ismerte a gyenge pontját. Biztos ki is fogja használni. – Akarod, hogy maradjak? – kérdezte a férfi. – Nem. – Karen eltolta magától, és behunyta a szemét… kizárva mindent és mindenkit. Őt nem fogja gyengéd szavakkal és babusgatással elcsábítani. Ő nem lesz az engedelmes asszony. Hallgatózott, de nem hallott semmit. Dühösen, amiért a férfi még mindig a közelében van, felcsattant. – Tűnj már el, a fene egyen meg! Senki nem felelt. Kinyitotta a szemét. Egyedül volt.
9. fejezet
Karen úgy ébredt, hogy pontosan tudta, hol van, és miért van itt. Emlékezett az előző nap minden borzalmas pillanatára, és ami a legfontosabb, emlékezett Hadúrra. Lépteket hallott. A férfi a sátorban volt. Ahogy közeledett, Karen óvatosan kiszabadította magát a takarók közül, és ugrásra készen várta. Ekkor Mingma lágy hangját hallotta. – Namaste, Miss Sonnet! Karen szinte felpattant, és gyorsan kiugrott az ágyból. – Mingma? Hogyan kerül ide? Magát is elrabolták? – Miss? – Mingma összevont szemöldökkel értetlenül meredt Karenre. – Mit ért azalatt, hogy elrabolt? Idehozott magához. Karen arra gondolt, talán sokkal zavarodottabb lehet, mint először gondolta, mert ennek az egésznek nem volt semmi értelme. – Hol van a hadúr? – Hadúr elment. – Elhagyta a tábort? – Karen arcán kaján vigyor jelent meg. – Mennyi az idő? – Hamarosan felkel a nap. – Akkor most megszökhetünk. – Nem, miss. – Ne aggódjon! Én majd mindent kitervelek. – Karen kisimította a haját az arcából. Tervezésben mindig jó volt, ahogyan a kínálkozó lehetőségek kihasználásában is, és neki most kell megszöknie, amíg ez a hadúr fickó valahol iszik a haverjaival, ünnepelve az új ágyasát. Mingma halk ciccegést hallatott, és a fejét csóválta, miközben Karen magára rángatta a nagy férfifarmert, ami zsákként lógott a csípőjén – Hadúr nadrágját. – Ez nem csinos. Hadúr azt kérte, keressek magának új ruhákat. – Mosolyogva a kékeszöld zsorzsett szoknyára és a hasat csupaszon hagyó, arannyal hímzett felsőrészre mutatott. – Azt mondta, csak a legjobbat és legszebbet hozzam, és én így is tettem. – Nagyon csinos melegítő. – Melegítő? – Mingma félrehajtott fejjel próbálta megfejteni Karen gúnyos megjegyzését. – Nem tudom, mi az a „melegítő”, de a színe olyan, mint a maga szeme. – Fantasztikus! Mindig ilyenre vágytam. – Megmosakszik reggeli előtt? – Mingma a réz mosdótálra és kancsóra mutatott. – Jaj, persze! Köszönöm. – Karen az arcára locsolta a hideg vizet, mire álom utolsó pókhálója is eltűnt a szeméből, és hirtelen magabiztosabbnak érezte magát. – Átöltözik evés előtt? – Mingma közelebb lépett, hogy lehúzza Karen pólóját. – Nem. Nem veszem fel azt! – Miért? Nem tetszik? – kérdezte Mingma sértődötten. – Nem, csak nehéz lenne benne hegyet mászni. Mindenki elment? – Karen nem várt válaszra, hanem felhajtotta a sátorlapot, és kinézett. A szürke hajnali derengés betöltötte a hosszú völgyet, és innen föntről mindent lehetett látni – a sziklafalat az egyik oldalon, a szakadékot a másikon, és a keskeny, üvegpalack nyakához hasonló bejáratot a távoli végében. A völgy lapos alján tucatnyi ember aludt hálózsákban
és sátorban, ketten pedig a puskájukat tisztogatták. Egyikük felnézett Karenre, majd felpillantott a völgy másik végére. Karen követte a tekintetét, és egy őrt látott egy magas sziklán, kezében puskával. Amikor jobban megnézte, több őrszemet is felfedezett a különböző megfigyelőpontokon, terepszínű öltözéket viseltek, és lőfegyverek egész arzenáljával voltak felszerelve. – Ez nem lesz könnyű. – Karen kilépett a sátorból, és szemügyre vette a körülöttük magasodó hegyeket. – Harccal nem juthatunk ki, ezért agyafúrtnak kell lennünk. Kíváncsi vagyok, vajon ezek a fickókat le lehet – e fizetni. Mingma kilépett a sátorból, és megállt Karen mellett. – Távozni szeretne? – Természetesen távozni szeretnék! – Miért akarja elhagyni Hadurat? Mingma nem érti. Ez nyilvánvaló. Ezért Karen, dühtől remegő hangon így felelt: - Mert a gazfickó idehozott az akaratom ellenére, ezért! Azért, hogy úgy használjon, mint… egy szajhát. – Nem, nem, mint egy szajhát. Mint feleséget. Ez megtiszteltetés. – Megtiszteltetés? Ha arra kényszerítik az ember, hogy lefeküdjön egy tudatlan, brutális gyilkossal? – De nem ő a maga titkos szeretője? – Tessék? – Karen döbbenten megpördült, és Mingmára. – Nem ő a szerető, aki meghallotta a sírását, és éjszaka besurrant a sátrába, hogy elfeledtesse magával a bánatát? – Maga tudta? – Karen karja ernyedten lógott az oldala mellett. Mingma tudta. – Nem jó egy fiatal nőnek egyedül aludni. Karen tenyerét lángoló arcára tapasztotta. – Mindenki tudta? – Nem, miss. Az emberek, akiket fel tudott fogadni, nem voltak jók. Csak a leglustábbak voltak hajlandóak azon a gonosz helyen dolgozni. A legjobbakat Hadúr megtartja magát. – Mingma Karenre nézett komolyan, barna szemével. – Én is a legjobb vagyok, ezért fogadott fel maga mellé. Karen Mingmára meredt, az asszonyra, akiről azt hitte, ismeri, és egy idő után észrevette, hogy a szája tátva van. Gyorsan becsukta, majd megkérdezte: - Mikor? Úgy érti, a mai napon? – Nem. Amikor az Anaya – hegyhez ment. Hadúr meglátta magát Katmanduban, és azonnal tudta, megszerzi magát. – Valóban? Hadúr végig figyelte a vonaton, és ő még csak észre sem vette. Túlságoson lefoglalta Phil erőszakos közeledésének visszaverése. Akkoriban még azt hitte, Phil az egyetlen kéjenc Nepálban, akivel el kell bánnia. Milyen bolond volt – mindennel kapcsolatban! – Amikor megtudta az úti célját, felkeresett engem. Azt mondta magának szüksége lesz valakire, aki megvédelmezi. Így fogtam a szerencsehangjaimat, és felakasztottam a sátrára, földet szórtam a lába alá, ami az Everesten lakozó istentől van. Reggel és este elmondtam a Gonosz védő imádságokat, és esténként altatófüvet kevertem a vacsorájába, hogy ne hallja a hegyből jövő sikolyokat, ne őrüljön meg tőlük, és nehogy elinduljon megkeresni az elveszetteket. – Mingma, mintha dicséretet várna, mosolyogva meghajolt.
Karen azonban nem mosolygott. – Tehát neki dolgozott. Mindig is neki dolgozott. Most is azért jött, mert fizet magának. – Igen, miss. Kevesebb, mint huszonnégy óra alatt Karen látott halált, szembenézett a gonosszal, magához ölelte az életet, és megtudta, hogy szeretője, megmentője egy hadúr. A hadúr. Ez az árulás azonban sokkal jobban bántotta, mint bármi, amit látott, és amivel szembenézett. – Megbíztam magában – suttogta. – Természetesen. Ahogy én is. Nővérek vagyunk. – Mingma olyan nyugodt volt, mintha nem tudná, becsapta Karent. – Nem. A nővérek nem okoznak fájdalmat egymásnak. – Én nem okoztam fájdalmat. Gondoskodtam magáról, és vigyáztam magára, amikor a szeretője nem ért rá. – Pénzért! – Miss, nekem van egy tizenhat éves fiam. Itt az iskolák nem túl jók, ezért elküldtem a maga Egyesült Államokjába, és ezért fizetek érte, hogy egy amerikai családnál lakhasson és készülhessen az egyetemre. Okos fiú, szép eredményeket ért el. – Mingma ragyogott a boldogságtól. – Ezért fizetek. – Az ő életéért az enyémmel fizetett. – Nem, miss. Hadúr errefelé a legnagyobb katona. Minden hatalom az ő kezében van. – Mingma felemelte ökölbe zárt kezét. – Hadúr mellett biztonságban lesz. – Én nem akarok biztonságban lenni! El akarok menni innen! – Ő azonban azt akarja, hogy itt legyen. Miért lenne a maga vágya előrébb való az övénél? Elbeszéltek egymás mellett. Karen úgy érezte, szétrobban a dühtől. – Rendben. Maga az ő teremtménye. Tartsa távol magát tőlem! – De, miss, itt a reggelije. – Tegye le kívül az ajtó elé. Majd megeszem, ha visszanyertem az étvágyamat. – Karen berontott a sátorba, és fel – alá kezdett járkálni a puha szőnyegen. Mingma. Mingma elárulta. Erre nem számított. És miért nem? Egy építkezésen dolgozott, Ahová szélhámosok és selejtes munkások jelentkezek, abban a reményben, hogy majd jól átverik a kis hülye nőt. A saját bőrén tanulta meg, hogy sosem szabad megbízni senkiben. Mingmának azonban sikerült átjutnia a páncélján. Hála az égnek, hogy az apja sosem fogja megtudni. Hála az égnek… igen, mert ha nem tört ki ebből a börtönből, egy gyogyós hadúr játéka lesz addig, amíg meg nem unja, vagy az élete végéig, és ez a két dolog esetleg időben igen közel lesz egymáshoz. Lennie kell valami kiútnak innen! Egyetlen magára valamit adó gyogyós sem élne itt vészkijárat nélkül. Ide építette a sátrát a sziklafalnak. támaszkodó emelvényre. Hadúr túlságosan ravasz, mintsem hogy véletlenül csináljon ilyet. Felemelte a hátsó falat takaró súlyos faliszőnyeget, és szemügyre vette a sátor vízálló anyagát. Ott van! Egy hasadás látszott az aljától a sátorlap közepéig. Karen letérdelt és végigfuttatta rajta az ujját. Olyan volt, mintha később készült volna, és a széleket erős nejlonszállal öltötték össze. Megpróbálta elszakítani – lehetetlen volt. Egy kés vagy valami éles tárgy…
Odaszaladt az ágy végére akasztott pisztolytáskához. Üres. Körülnézett, majd felkapta az aranyozott tálcát az asztaltól, az élével elfűrészelte a szálat a csomó fölött, majd kihúzta az anyagból. Széthajtotta az anyagot, és kinézett. Ahogy gyanította is, az emelvény valamivel nagyobb volt, mint a sátor, és mögötte a sziklában megpillantotta egy ösvény elejét, amely kanyarogva eltűnt a hegyek között. Azonban… lenézett. Az ösvény körülbelül kétméternyire volt az emelvénytől, hétméternyi magasságban, lent éles sziklatömbökkel. Ha leesik, egész biztosan összetöri magát. Ekkorát Hadúr sem képes ugratni. Vagy mégis? Kell lennie valaminek, amit pallóként használ. Letérdelt, és benézett az emelvény alá, hátha talál valamit, amivel áthidalhatja a távolságot. Semmi. Bekukkantott a sátorba egy deszkát keresve, ami elbírná a súlyát. Semmi. Nem mert tovább várni. Mingma hamarosan visszatér, hogy megpróbálja meggyőzni, öltse magára a háremöltözéket, és játssza el a félénk szüzet a győztes harcosnak. Baromság! Erre semmiképpen se lesz hajlandó. Szemével ismét felmérte a távolságot. Kiállt az emelvény szélére – és majdnem ugrott. Hirtelen, azonban mint ezüst villanása, fényes, éles gondolat hasított az agyába. Az ikon. Magával kell vinnie az ikont! És természetesen a kabátját. Ostobaság lenne, kabát nélkül menekül a Himalájában, még nyáron is. Odaszaladt a terepszínű ruhadarabhoz, magára kapta, és derekán összefogta az övvel. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy benyúljon a zsebébe; előhúzta az ikont. A Madonna komolyan nézett rá. – Megmentelek! – fogadkozott Karen, és visszament a sátor hátulján tátongó réshez. Kibújt és megállt, a szél lágyan borzolta a haját. AZ ösvény majdnem kétméternyire volt. Életében sokszor mászott sziklát, ugrott át hasadékokon, amelynek mélyén víz hömpölygött. Tisztában volt lába hosszúságával és képességével. Álló helyzetből… ez az ugrás lehetetlen volt. Átkarolta magát, és lenyelte a torkát kaparó epét. Le fog zuhanni. Milliószor megálmodta. Borzalmasan megsérül, lebénul, csontjai összetörnek, belső vérzése lesz. Lélegzése akadozott, szemébe könnyek gyülekeztek. Mit drámázik itt? Egyszerűen gyáva, és kész. De ha egyszer fél. Másrész azonban, ha itt marad, egy szörnyeteg játékszere lesz. Ugorj! És ugrott. Ráfeküdt a levegőre, mint Superman, karját előrenyújtva, és közben még próbálta lökni magát előre. Az ugrás rövid volt. Mellkasa és arca nekicsapódott a sziklának, lába a levegőben lógott és őrülten kapálózott. Csúszott lefelé. Megragadott egy fűcsomót, ami egy pillanatig megtartotta, majd tövestül kiszakadt. Ismét csúszni kezdett… Egyik lábával talált egy kiálló részt a sziklán, amin megtámaszkodhatott. Kezével megragadta egy bokor ágát. Próbált felmászni. Kényszerítette magát, hogy lassítson, visszanyerje az egyensúlyát, összpontosítson… Fokozatosan sikerült a
hasát feltornászni az ösvényre, majd fellendítette a lábát. A hátára gördült… és biztonságban volt. Biztonságban. Nagy levegőt vett, most először azóta, hogy elrugaszkodott a túloldalról. Biztonságban van? Szó sincs róla. Így vagy úgy, de Hadúr hamarosan a nyomában lesz. Magnus előrébb kúszott a sziklán, tekintetét a lenti seregre szegezte. Elhelyezkedett a férfi mellett, akinek hűséget fogadott. Hadúr hason fekve figyelte a völgyben mozgó csapatokat. Szerette nézni őket, ahogy fel – alá masíroznak, fontoskodva és ügyetlenül járőrözni a hosszú, keskeny, folyók által kimosott völgyekben a gyilkos csúcsok között, amelyeket a zsoldosok tartottak uralmuk alatt. Magnus nem félt tőle. Már nem. Nem volt rá oka. A karmolás az arcán begyógyult, egy ügyes orvos összevarrta Katmunduban. Már nagyon ritkán ébredt éjszakánként rémálmából, amiben egy hatalmas macska súlya nehezedik a mellkasára, és forró lehelete perzseli az arcát. Szinte soha nem gondolt arra az éjszakára, amikor rájött, hogy a régi, ijesztgető legendák, amelyeket szegény édesanyja suttogott a fülébe, igazak, és valóban élnek szörnyek a földön. Most már ugyanis tudta, hogy bűnei miatt úgyis kárhozat várja, és úgy érezte, inkább meghal Hadúr keze – vagy mancsa – által, mintsem úgy éljen, mint a legtöbb ember, egy íróasztalhoz vagy kikötői mólóhoz láncolva, nyomorult szegénységben. Hadúr iránti hűsége ellenére azonban mindig igyekezett némi távolságot tartani főnökétől. Halkan megjegyezte: - A hadsereg nagyon félvállról veszi ezt a zsoldos pénz szállítmányt. – Miért is ne? – Hadúr nyugodt derűvel mosolygott. – A legutóbbi két szállítmányt probléma nélkül átjuttatták a hegyeken. Nyilvánvaló, hogy a szigorú intézkedések beváltak, és a gaz zsoldosokat ellenőrzés alatt tartják. – Hát persze! – Magnus megjátszott rémülettel a homlokára csapott. – Tudhattam volna! Hadúr hűvösen magabiztos volt. – Amikor idejöttem tizenöt évvel ezelőtt, tizenhét éves voltam. A félelem és a bűntudat űzött el otthonról, és biztos voltam abban, hogy elkárhozom. Ma szabadítjuk őket az összes pénztől, és odaadjuk a khalistani kormányhivatalnoknak. – Sokra vitted azóta. – Igen. Láttad azt a katonát, aki távcsővel nézelődik? Azt, amelyik csavar van a fülében? Igen, Magnus látta. A fickó magas volt, testes, és az arca olyan volt, mintha egy tehervonatot állította volna meg vele. Fülbevalót viselt, bár ez egyáltalán nem tűnt ékszernek. – Aha. Kíváncsi vagyok, vajon kit keres. – Minket keres. – Szóval egyike új zsoldosoknak? – Valószínűleg. – Hadúr lassan, mélyen beszívta a levegőt. – Nem tetszik a szaga. Olyan… savanyú. – Jó orrod van a baj kiszagolásához. – És most Magnus tudta, miért. – Vegyük kezelésbe? Hadúr szemügyre vette a nagydarab embert. – Nem. Ez a szag… emlékeztet valamire. Nem emlékszem, mi az… de veszélyt jelent számunkra. – Fekete
szeme mintha befelé nézett volna. – Valami közeledik… de még nincs itt. – Szóval az ösztöneid jeleznek? – Igen. – A szó alig hogy suttogás volt. – Jó látni, hogy ismét igyekszel összpontosítani – jegyezte meg Magnus. Hadúr lassan elfordította a fejét, és ránézett. – Mert képes vagy összpontosítani igaz? – kérdezte Magnus idegesen. – Most, hogy a nő ott van a sátradban. Hadúr hangja nyugodt volt. – Talán csökkent a bevétel? – Nem. – Talán nem foglalkoztam az árucserével? – De igen. – Akkor mi a bajod? – Kicsit még mindig szórakozott vagy, és ez a mi szakmánkban mindig bajt jelent. – Magnus tudta, hogy Hadúr mancsának egyetlen csapásával kitépheti a szívét. Voltak azonban bizonyos kötelességei az emberekkel és magával Hadúrral szemben is, és ezek a dolgokat ki kellett mondania. – Most, hogy tudod, a nő biztonságban van, jó lenne, ha a szívedet is bevetnéd a pénzcsinálásba. – A megtakarított pénzed biztonságban van Svájcban. És ne aggódj, a szívem ugyanott van, ahol mindig is volt; a pokolba fő. – Hadúr ismét mély levegőt vett. Hadúr ismét mély levegőt vett. Hirtelen felkapta a fejét, majd semmivel sem törődve felállt. – Kövesd a tervet! Vezesd az embereket! Nekem mennem kell. – De… te… mi… - Magnus csalódottságában csak dadogni tudott. Hadúr lehajolt, megragadta Magnus mellén a kabátot, és felemelte szemmagasságba. – Ne okozz csalódást! Aztán egyetlen ugrással párduccá változott.
10. fejezet
Gyorsan! Gyorsan! Tudni fogja. Meg fogja találni. Gyorsan… Mi volt ez? Karen megtorpant. Hátranézett. Az ösvény üresen, kopáran kanyargott mögötte. Körülnézett, de nem látott mást, csak a Himalája égre kirajzolódó cakkos, ősi, közönyös vonalát. Hallgatózott, de nem hallott mást, csak a mindig jelen lévő szél zúgását, egy távoli vízesés moraját és egy fent köröző sólyom rikoltását. Fél órája gyalogolt, gyomra egyfolytában görcsben volt az idegességtől. Hiszen ez nevetséges! Olyan képességekkel ruházza fel Hadurat, amivel egyetlen ember sem rendelkezhet. A férfi elhagyta a tábort. Hacsak nem abban a pillanatban érkezett vissza, amikor ő távozott, jó esélye van a menekülésre. A hegyeket ugyan nem szereti, de azt tudja, hogyan kell menekülni és hogyan kell elbújni. Ezért aztán sietnie kell elbújni. Az ösvény nem volt más, csak egy keskenycsík puha kő a gránitban, de amíg a Hadúr táborával ellenkező irányba viszi, követni fogja. Megújult elszántsággal fordult vissza menetirányba, és csaknem futólépésben haladt a hatalmas sziklák között, majd keresztül egy hegyi tisztáson. Az ösvény lejteni kezdett… Karen léptek zaját hallotta… ismét megpördült. Semmit sem látott. Tekintete végigpásztázta a tisztást. Semmi. A szem sarkából mintha mozgást észlelt volna, de amikor odanézett, csak egy magasan úszó felhő árnyékát látta. Ennek ellenére… meg, mert volna esküdni, hogy valami követi. Lehetetlen. Biztosan szél borzolja a virágokat. Libabőrös lett, a pihék felálltak a tarkóján. Biztos volt benne, hogy valaki – vagy valami – figyeli. Visszafordult, és elindult, majd belépett egy szikla mögé, és megállt. – Jaj, nekem! – suttogta. Az ösvény egy szikla mellett haladt kanyarogva, egyik oldalán hetven méter mély szakadékkal és néhány lépés után hetven méter mély szakadékkal, és néhány lépés után tizenöt centis kis peremmé keskenyedett. A mélyben vad folyó rohant, kitartóan koptat a sziklákat és köveket, és az átkelés gondolatának fényében a szörnyű ugrás Hadúr sátrától egészen egyszerűnek tűnt. Ha magasságról van szó, azonnal inába szállt a bátorsága, és ezzel tökéletesen tisztában volt. Az apja elégszer gúnyolta miatta. Általában képes volt legyőzni félelmét… de nem ma, amikor egy őrült karmai közül próbál elmenekülni, és nem létező üldözőkkel ijesztgetni magát. Nagy levegőt vett, hátát nekitámasztotta a sziklának és elindult. Óvatosan csúsztatta a lábát, tekintetét elszántan előreszegezte. Lassan, mélyeket lélegzett. A hűvös szél felszárította arcáról a verejtéket. Nem akart elájulni, hiszen mindig van rá esély, hogy az ember túléli a zuhanást, és borzalmas kínok között napokon keresztül
szenved… ahogy az anyja… És ami még rosszabb, a félelemtől már hallucinál. Úgy érezte valaki áll mögötte az ösvényen. Valaki, aki forró leheletével beleszuszog a nyakába. Óvatosan oldalra fordította a fejét. Hadúr állt mögötte, arca vad volt, és dühös. Nem. Jaj, nem! Ez lehetetlen! Hogy talált meg ilyen gyorsan? – Inkább szembenézel ezzel… mint velem? – kérdezte a férfi. – Mit gondolsz? – A pimasz válasz meggondolatlan volt, és nem helyénvaló. A férfi szemében vörös fény villant, és azt mondta: - Azt gondolom, hogy nagyon nagy hibát követtél el. – Megragadta. Karen egy hosszú, keserű pillanatig azt hitte, a férfi lehajítja a mélybe, é meghal. Úgy hal meg, ahogyan minden éjszaka álmában. Ehelyett Hadúr megpördítette, visszarángatta a tisztásra, a hasra fektette. Karen arca belenyomódott a fűbe, szemét elöntötték a csalódottság könnyei. Ez azonban nem tartott sokáig. Mélyeket lélegzett, és hamarosan visszanyerte önuralmát. Karen Sonnet nem sír. Nem panaszkodik. Nem nyavalyog. Szökése nem sikerült. Kiállja a büntetést, bármi legen is az, és amikor alkalom adódik, ismét megszökik. A férfi felemelte a földről, mintha súlytalan lenne, karját hátrahúzta, és hideg fémet kattintott a csuklójára. Bilincs. Lette a földre, és taszigálni kezdte fölfelé az ösvényen, amelyen nemrég ereszkedett le. Karen egyszerre érzett félelmet, lázadást… és hatalmas megkönnyebbülést, amiért nem kellett tovább mennie azon a keskeny, veszélyes, omladozó párkányon. Mindez mit árul el róla? Inkább nem akarta tudni. – Hallgass meg! – mondta. – Majd ha visszaértünk. – Hadúr olyan közelről követte, hogy testének melege és haragja valósággal perzselte Karen bőrét. Fogta a karját, egyetlen pillanatra sem engedte el. – Nem akarok visszamenni! – Az bizony baj. – A férfi gyorsan haladt, lába gyakran neki ütközött Karen vádlijának, ami folyamatos bukdácsolást eredményezett. – Ugye nem azt akarod bemesélni, hogy annyira akarsz, hogy képes vagy bűntényt is elkövetni értem? – Sosem gondoltam volna, hogy egy ostoba nőszemély vagy! Karen egy ugrással megfordult. – Nem vagyok ostoba! A férfi megfogta Karen derekát, felemelte, és olyan közel húzta magához, hogy az arcuk összeért. – Te minek neveznél egy nőt, aki nem ismeri fel a férfin az üzekedési vágyat, ha látja? Karen hosszú, reszketeg sóhajt hallatott, miközben valóssággal belezuhant a férfi sötét szemében lobogó lángokba. – Lehet, hogy a férfiak állatok, de nem üzekednek. – Hány férfival feküdtél le? Eggyel? Kiválasztottad a legvérszegényebbet stréber alakot a középiskolai évfolyamból a tett elvégzésére? – Egyetem! – lehelte Karen, mert úgy gondolta, egy stréber annál kevésbé stréber, minél idősebb. Hadúr felnevetett, ami inkább rekedt dorombolásnak hangzott, és Karen tudta, hibát követte el. – Hát persze! –
mondta a férfi. – Szó sem volt serdülőkori hormontúltengésről, részedről. Kivágtad a megfelelő időt kiválasztottad a fickódat, aztán megízlelted a szenvedély legkisebb jele nélkül. – Ez nem igaz! A férfi egyik karjával átölelte Karen derekát, magához szorította, majd lassan, de biztosan hagyta lecsúszni a testén. – Ez most nem igaz… ugye, Karen? Karen szája kiszáradt a félelemtől… és a vágytól. A fene essen belé! Olyan sokszor mondogatta magának, hogy az ő lelkében már nincsenek gyengéd érzelmek és vad szenvedély, és erre most egyszerre érezte mindet. A férfi elég sokáig tartotta magán, hogy érezze erekciójának forróságát. Aztán a vállánál fogva megfordította, és tolni kezdte maga előtt. A visszafelé út nagyon rövidnek tűnt, és Karenben minden perccel egyre nőtt a feszültség. Bántani fog? Megveri? Esetleg meg is öli? Elérték a sátrat, és a keskeny palló, amit hiába keresett, most a helyén volt. Hadúr átlökdöste a pallón, szemernyit sem törődve a félelmével és tétovázásával, majd betaszította a sátor nyílásán. – Jaj, mis! – hallatszott Mingma örömkiáltása, miközben az asszony felé sietett. Hadúr egy kézmozdulattal megállította. Mingma azonnal engedelmeskedett. – Holnap varrja össze a sátrat! – Intett az asszonynak, hogy távozzon. Mingma hátrálni kezdett a kijárat felé, egy pillanatra sem véve le a férfiról félelemmel teli tekintetét. Megállt a nyílásnál, kezét összetette, mintha imádkozna, és könyörögve nézett Hadúrra. Ez mindennél jobban megrémítette Karent. – Nem ölöm meg. A férfi durva hangja hallatán Karen összerezzent. Mingma meghajolt, mintha ez lenne a legjobb, amit csak várhatott, majd hangtalanul távozott, kettesben hagyva Karent Hadúrral. A bilincs, ami két csuklóját összefogta, legyőzhetetlen akadály volt, de Karen nagy nehezen feltérdelt, nem akarva a földön fetrengeni, mint egy tehetetlen rabszolga. Amikor azonban fel akart állni, a férfi a fejére tette a tenyerét és visszanyomta. Előhúzott egy hosszú, fényes pengét az övéből, mögé lépett… Karen behunyta a szemét, várva a fájdalmat… és hirtelen szabad volt a keze. Kirántotta karját a kabátjából, amit aztán félrehajított. Az ikon emléke villámként hasított a fejébe. A Madonna biztonságban van. Aztán felemelte két karját, rámeredt, majd még közelebbről nézte, próbálva hinni a szemének. A hideg fém a csuklóján nem acél volt, ahogy gondolta, hanem arany, nem bilincs, hanem egy- egy széles és díszes karperec. – Mi ez? A férfi meglóbált az orra előtt egy darab kötelet, amely összekötötte a két karperecet. Karen továbbra is döbbenten bámulta a csuklójára simuló ékszereket. A csillogó arany szép kidolgozású volt, apró aranygyöngyökkel díszítették, amelyek egy vadászó párducot formáztak. A nagy macska előtt holdsarló látszott, szintén aranygyöngyökből. A két karperec elképesztő volt, különleges és primitív – és
fogalma sem volt, hogyan távolíthatná el. Megpróbálta bedugta a mutatóujját az arany és a bőre közé, de a karperec szorosan simult a csuklójára. Megkapirgálta az illesztést, valamiféle kacsot keresve, de semmit sem talált. A férfi, ajkán fél mosollyal, figyelte. – Gyönyörűek, igaz? – Hogyan szabadulhatok meg tőlük? – Sehogy. – Tessék? – Ha egyszer a zárat bekapcsolták, senki sem tudja levenni, csak egy ékszerész, ő is csak akkor, ha levágja. – Felemelte Karen egyik csuklóját, és ujja hegyével végigsimított a párducon. – Látod ezt? Ez én vagyok. És ezt látod? – A holdra mutatott. – Ez pedig te vagy. E két karperec által a tulajdonom lettél, és ha ismét elszöksz, a világnak ezen a részén mindenki visszahoz nekem. Karen elgondolkodott, majd dadogva megszólalt: - De… hiszen ez akkor rabszolgakarperec. – Pontosan. Karen továbbra is a csuklóját díszítő ékszerekre meredt, próbálva többet is megérteni, mint a szavakat… Amikor végre sikerült, elöntötte a harag. Egy pillanatig sem gondolt a következményekre, hagyta magát ösztönei és a perzselő düh által vezérelni, és rávette magát a férfira. Támadása meglepetésként érte Hadurat; Karen ököllel gyomorszájon vágta, kiszorítva belőle a levegőt, ugyanakkor másik karjával, olyan erővel vágta képen, hogy a vadászó párduc körvonalai ott maradtak az arcán. Vér fröccsent. A férfi hátratántorodott. – Én nem vagyok egy kibaszott dekoráció! Én nem vagyok a te tulajdonod! – Egy oldalrúgással fellökte magát a földről; erre a rúgásra még a dzsiudzsicu mestere is büszke lett volna. Ha sikerül eltalálnia Hadúr arcát, kómába taszította volna a férfit. Nem talált. Első támadása meglepetésként érte a férfi, de nem Karen volt az egyetlen, aki ismerte az önvédelem fogásait. Hadúr leguggolt és kifordult. A rúgás elsüvített a férfi feje fölött, Karen pedig kibillent egyensúlyából. Hadúr kilökte alóla a lábát, és ő hangos puffanással a földre zuhant. A férfi rávetődött, de Karen, még mindig mozgásban, felé gurult. Hadúr elvétette. Majdnem. Karen megpróbált felállni. A férfi elkapta egyik arany karpereces csuklóját, és visszarántotta. Karen utolsó erőfeszítéssel a másik csuklójával tarkón akarta ütni. Hadúr megragadta a karját, centiméterekkel a céljától. És ezzel legyőzte. Súlyát és termetét kíméletlenül használva ráült Karen csípőjére, mindkét karját a feje feje fölé feszítette. Közel hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett. Vér csöpögött a sebből Karen arcára, amelyet a kikötővel ejtett. Nem sikerült elég gyorsan elfordítania fejét, így néhány csepp az ajkára fröccsent. A férfi súlya a földhöz szegezte. Vére vörösre színezte az arcát. Karen képtelen volt ezt elviselni, így egy gyors mozdulattal beletörölte az arcát a szőnyegbe, és lenyalta a vért az ajkáról. A fémes íz csípte a nyelvét. Aztán… Az első gránát gyönyörű ívben repült keresztül a kék tibeti égen, egyenesen a konvoj közepébe, és az élen haladó dzsipet találta el.
Akistermetű sofőr felsikoltott, aztán robbanás rázta meg a tájat, millió darabra szaggatva a kínai tábornokot… Karen hirtelen ismét Hadúr sátrában, a padlón találta magát. Hosszan beszívta a levegőt, és zavarodottan körülnézett. – Mi volt ez? – kérdezte. Hadúr ugyanúgy tartotta lefogva, ahogyan azelőtt, hogy… mielőtt mi történt? Visszarepült egy emlékbe? A férfi emlékébe? És Hadúr nem tudta – mert meg sem történt. Amit látott lehetetlen volt. – Mi volt ez? – gúnyolódott a férfi. – A vérem a szádban, a testem legyőzte a tiéd… na, mit gondolsz? Igenis dekoráció vagy. Igenis az én tulajdonom vagy. És itt az ideje, hogy megmutassam, mit is jelent ez valójában. Karen még mindig alig kapott levegőt, de annyit sikerült kinyögnie: - Legalább én is megjelöltelek téged! – Ugyan, gyorsan gyógyulok. – A férfi mosolygott, fogai hegyesek voltak, és fehérek. Látva derűjét és az arcát száradt vért, Karen haragja lecsillapodott, mert rádöbbent, ez tarthatatlan állapot. – Nézel a nagy szemeddel, ami olyan színű, mint az óceán télen, és közben azon tűnődsz, vajon mit teszek veled. – A férfi megpróbálta megcsókolni, de Karen elfordította a fejét, ezért helyette a fülébe suttogta. – Soha nem bántanálak. Az azonban megígérhetem, hogy mostantól ahányszor csak kéjre gondolsz, én fogok az eszedbe jutni.
11. fejezet
Karen belenézett Hadúr fekete szemébe. Vajon a férfi érez iránta vagy vele kapcsolatban valamit? A gyilkos dühön kívül? A vágyon kívül? Hadúr a hasára fordította Karent, felemelte, majd rádobta az ágyra. A matrac még akkor is rugózott, amikor Karen gyorsan átfordult. A férfi fölötte állt, fenyegetően mosolyogva, és a kötelet himbálva a szeme előtt, mint egy hipnotizőr a zsebóráját. – Nem! – Karen megragadta a kötelet, és megpróbálta kirántani a férfi kezéből. Hadúr villám gyorsan elkapta a csuklóját, és rákötötte a kötelet a karperecre. Gyengéden – nem volt oka durváskodni; Karen semmire sem jutott az ellenkezéssel – felhúzta a karját, áthúzta a kötelet az ágyvég egyik rézrúdja mögött, majd megfogta Karen másik csuklóját. Birkózni kezdtek. A férfi győzött. Amikor végzett, a kötél Karen mindkét csuklóján rajta volt, és rögzítette a lányt az ágyhoz. Tudta ugyan mozgatni a karját, de akkor is fogoly volt. – Annyira gyűlöllek! – Még nem. De majd fogsz! – A férfi elővette a kését. Karent szinte megbénította a félelem. A férfi dühös volt. Nagyon dühös. A penge fényesen csillogott a tábori lámpák fényében. A kés hegyét Karen torkához nyomta, közvetlenül a légcsöve fölött, és bele mosolygott az arcába. – Ne próbálj ellenállni! – suttogta. – Nem szeretném, ha megcsúszna a kés. – A pengét lassan leengedte Karen pólójának nyakszegélyéig, és egyetlen határozott mozdulattal teljes hosszában széthasította az anyagot. Karen felsikított, de a következő pillanatban már mélyen megvette magát érte. – Megmondtam. Nem bántalak. – A kés hegyével félre hajtotta az anyagot előbb az egyik, majd a másik melléről. Karen mellbimbói megkeményedtek a hidegtől… és talán a férfi nyelvének lassú, árulkodó érintésétől alsó ajkán. A kés elvágta a póló ujjait is. A ruhadarab maradványai Karen alatt hevertek. A férfi a kést betette az ágy végére szíjazott bőrtokba, majd megfogta Karen mindkét ökölbe zárt kezét. – A kis lázadó! – gúnyolódott. – Ezzel nem mégy semmire. Nagyobb vagyok, erősebb, és már azt is tudom, hogyan kell téged dorombolásra bírni. – Ujjai ráfonta Karen csuklójára a karperec fölött, majd végighúzta a könyökén, feszülő bicepszén, görcsös vállán. – Milyen sok benned a feszültség! – Hüvelykujjával masszírozni kezdte a kemény izmokat Karen lapockája fölött és a tarkóján. – Képtelen leszel sokáig így maradni, de ettől függetlenül meg kell próbálnod! Élvezni fogom, ha majd feladod. Karen bensejében szenvedélyes gyűlölet égett. Hogyan fogadhatta be ezt az alakot a sátrába, az ágyába? Ez nem más, mint egy… - Kígyó! – mondta gyűlölettel csöpögő hangon. – Nem. Én párduc vagyok. És te a párom
vagy. – Nem. – Majd meglátjuk, mit mondasz… később. – Később. – Hüvelykujjával áttért Karen mellbimbójára. Folyamatosan dörzsölgette, először ujjának párnás részével, majd körme élével, amíg Karen legszívesebben nyüszített volna – és nem a fájdalomtól. A fene essen belé! Ha használni akarja, miért nem képes férfiként viselkedni és gyorsan végezni? Ehelyett alácsúsztatta a karját, és felemelte Karen éhes szájához. Eleinte gyengéden, majd erősebben szívta a mellbimbóját, játszadozott vele, a nyelvével, a fogával, az ajkával. Karen behunyta a szemét, körmei akaratlanul belevájtak a feje alatti párnába. A férfi térdével szétfeszítette a lábát, és a combját erősen hozzányomta. A farmernadrág erős varrása a csiklójához dörzsölődött, és az érzés fájdalmas volt. Nem, nem fájdalmas. Nem ez a megfelelő szó. Kívánta… A gazfickó, aki fogva tartotta, aki levadászta, megjelölte, mint a tulajdonát, halálra rémítette, és most… most ezernyi más nő mellett szerzett tudását latba vetve el akarja juttatni a csúcsra. Azt akarja, hogy olyan gyorsan és hevesen élvezzen el, hogy utána szégyenkezzen miatta. Saját gyengesége miatt. – Mi van? Talán nem áll fel? – sóhajtotta Karen. A férfi lassan leengedte a lepedőre. Feltérdelt, kezét kopott, barna bőrövére tette. Karen képtelen volt elszakítani tekintetét, ahogy ráérősen kicsatolta az övét, majd lassan kigombolta a nadrágot. Volt rajta alsónadrág, egyszerű, fehér, pamut, amit ránézésre valahol Amerikában gyárthattak. És ahogy letolta a nadrágot, erekciója megfeszítette az anyagot. Levette az alsónadrágot is, és hirtelen az egész helyzet sokkal rosszabbá vált. Korábban is látta már a férfi nemi szervét. Hát persze! Most azonban sokkal nagyobbnak, vastagabbnak tűnt. Kéken erezett, sápadt márványként állt ki a göndör, fekete szőrzetből, és már maga a látvány is ellenállhatatlan vágyat ébresztett benne, hogy megérintse. Behunyta a szemét, és elfordította a fejét. – Örülnék, ha sietnél! Nem tudom, mit csinálsz egész nap, de biztos vagyok benne, hogy a haduraknak is van dolguk. A férfi dorombolva felnevetett. – Nem, nincs. Olyan vagyok, mint egy vadászó macska. Hosszú órákon keresztül pihenek, amit vad, aktív tevékenység követ. – Ilyesmire gondolsz, mint ez? – Ez a kettő kombinációja, és a kedvencem. – Valami puha és selymes simított végig Karen nyakán, melle között, majd besiklott a kölcsönkapott nadrág derékpántja alá, hogy hasát simogassa tovább. Egy pillanatig mintha hosszú, éles karom ért volna a bőréhez. Hirtelen kinyitotta a szemét. Hadúr félkönyékre támaszkodva az arcát fürkészte. – Nem akarom, hogy elrejtőzz a szemhéjad mögé! Azt akarom, hogy teljesen megnyílj nekem! – Mi volt az? A férfi egy gyönyörű, színpompás pávatollat mutatott, majd végigsimított vele Karen mellén. – Erre gondoltál? – Olyan volt… - Karen a férfi nézett. A nadrág eltűnt. Csak egy szűk,
rövid ujjú, fekete pólót viselt, ami teljesen rátapadt széles mellkasára. Izmos teste feszült volt a várakozástól, ennek ellenére kitartóan simogatta Karent a tollal, az őrületig akarta fokozni vágyát. Tenyerét Karen hasára simította, közvetlenül a farmernadrág – az ő farmernadrágja – derékpántja fölött, majd becsúsztatta a durva anyag alá. Megnyomta Karen hasát, egyszerűen megnyomta, és ez az érintés olyan jólesett! Megnyugtató volt, kedves, mintha nem a győzelemmel törődne, hanem azzal, hogy boldoggá tegye. A legégbekiáltóbb hazugsággal próbálta megadásra bírni. Karen megrántotta a kötelet. A férfi érdeklődve figyelte. – Próbálgatod a csomót? Nem fog menni. Cserkész voltam. – Cserkész? Ezt tanították nektek a táborban? – Nem, ezt nm adtak külön próbajelvényt, pedig akkor szerintem sokkal népszerűbb lett volna a tábor. A fene essen belé, amiért erős csomót kötött! És a fene essen belé, amiért nevetésre készteti! Nevetni! Most! Karen teljes súlyával próbálta magát feljebb húzni az ágyon, de a kötél kitartotta, tört kitartott és miközben fölfelé haladt, a férfi megfogta a nadrág szárát, és lehúzta róla. – Disznó! – Párduc. – Ne hízelegj magadnak! – A nadrág mégiscsak lekerült. Ez nem teljesen volt igaz. A nadrág még a combján volt, és amikor a férfi csiklandozni kezdte a csípőjét a pávatollal, szerette volna megrugdosni. Nem tehette, mert a férfi ugyanolyan hatékonyan hatástalanította a lábát, mint a kezét. És őt magát. De mit számít? Ha úgy tartja kedve, úgyis leveszi róla a kötelet és a nadrágot, és ő nem fog mozdulatlanul feküdni, amíg a kedvét tölti vele. Hirtelen támadt indulattal nekiveselkedett, és páros lábbal a férfi mellkasa felé rúgott, remélve, hogy sikerül készületlenül kapni és lerúgni az ágyról. Ehelyett a férfi elkapta Karen bokáját, és a lendületet kihasználva hasra fordította. Karen karja keresztbe került egymáson. Arca belenyomódott a párnába, ő pedig azonnal térdre és könyékre emelkedett, hogy kifejezze felháborodását. A férfi abban a pillanatban mögötte, a lába között termett. Megragadta a csípőjét, és hátulról beléhatolt. Karen megragadta az ágyvég rézrácsait. A hideg fém érintése a tenyerén és a férfi forrósága elektromos áramot alkotott a testében; háta ívben meghajolt, mintha villám csapott volna belé. – Gazember! Aljas szemétláda! Piszok disznó! – Igaz. – Csípője lendületesen mozgott. – Csak gyűlölj! Nevezz, aminek akarsz! Légy vad! – Átkarolta Karent, és elölről simogatni kezdte a csiklóját, amíg ő is mozogni nem kezdett. – De vigyázz! Érezz! Érezzen? Egy pillanatra sem tudott nem érezni. A férfi mélyen benne volt, uralva mozdulatait a csípőjét átölelő karjával, kényszerítve, hogy úgy mozogjon, ahogy ő akarja, ahogy neki jó. Karen hiába próbált küzdeni ellene, saját ritmusát felvenni, vibrátorként használni a férfit, elérni a csúcsot. A férfi nem engedte. A mozdulatai Karen
testében mélyek, aprók, visszafogottak, izgatóak voltak, ugyanakkor mégsem kielégítőek. Karen reszketve szedte a levegőt. Felküzdötte magát az ágyon – a férfi engedte -, amíg el nem érte az ágyvég rézrúdjait. Arca, válla, melle és hasa a hideg fémhez ért, ám a férfi továbbra is benne maradt, lassú, forró, tiltott mozdulatokkal mozogva benne, amelyektől mintha villámok cikáztak volna az egész testében. Már nem ócsárolta. Könyörgött neki. – Kérlek, Hadúr! Kérlek! Mélyebbre! Most! Gyorsabban! – Nem. – A férfi hangja remegett, miközben próbálta legyőzni vágyát. – Várj! Hódolj be nekem! Nevezz a gazdádnak, és akkor hagyom, hogy elélvezz. Igaz, teljesen hatalmába kerítette a vágy, de azért az eszét nem vesztette el. – Soha! A férfi majdnem teljesen elhagyta a testét. Ráhajolt Karen hátára, és a fülébe suttogott. – Egyikünk győzni fog. Mindketten szenvedni fogunk. – Az sem érdekel, ha mindketten meghalunk! A férfi nevetett, mellkasának rezgése átterjedt Karen hátára, lehelete finoman emelgette a pihéket a tarkóján. – Milyen szép halál lenne!
12. fejezet
Mit is mondott Hadúr? Ahányszor csak kéjre gondolsz, én fogok az eszedbe jutni. A férfi beváltotta fenyegetését. Karennek fogalma sem volt, mióta él bezárva Hadúr sátrában. Már azt sem tudta, nappal van vagy éjszaka. Csak azt tudta, hogy állandóan, végtelen érzéki háborút folytat büszkesége megőrzéséért… és ha hamarosan nem történik valami, megadja a férfinak, amit akar. Behódol neki. Gazdának fogja nevezni. Többé nem Karen Sonnet lesz, hanem Hadúr rabszolgája. Ugyanis bármit tettek, neki csak a kéjen járt az esze. Amikor Hadúr a Mingma által főzött étellel etette, Karen a férfi hosszú ujjait nézett, és arra gondolt, milyen ügyesen cirógatta a hátát. Amikor a férfi beszélt hozzá, Karen a pompás ajkát nézte, visszaemlékezve, milyen érzés volt hosszan, ráérősen csókolózni vele. Amikor a férfi távolodott tőle, meredten bámulta a fenekének domború vonalát, és arra gondolt, milyen érzés volt markolni, miközben a férfi rajta feküdt, és benne mozgott. És amikor a karperecekre meredt, amelyeket a férfi a csuklójára helyezett, gyönyörűnek találta őket… Jaj, ne! Teljesen elkábította a szexszel! Gyűlölte a férfit. Gyűlölte ezt a helyet. Gyűlölte magát és saját gyengeségét. Muszáj megszöknie, mielőtt beáll a tél, mert akkor örökre fogságba esik. Máskor reggelente nem hallott mást, csak Mingma halk beszédét, ahogy Hadúrnak magyaráz, és a szél gúnyos fütyülését. Ma azonban mozdulatlanul feküdt, és a hallgatta a különös ember beszédét, aki a sátoron belül, a bejáratnál állt. – Ki kell jönnöd, ember! Baj van a csapatban. A legutóbbi portya olyan jól sikerült, hogy néhányan vérszemet kaptak, és a többet akarnak. A többiek idegesek, aggódnak a jelentések miatt. – Te melyik oldalon állsz, Magnus? – Hadúr halk, fenyegető duruzsolása hallatán Karennek felállt a hátán a szőr. Ebben a pillanatban ököl csapódott húsnak, és Karen annyira megdöbbent, hogy felült az ágyban. Magnus alacsony, köpcös, kopaszodó, görbe lábú férfi volt. Arcán vörös heg húzódott végig, és mindkét kezéről hiányzott a kisujja. Mindkét öklét mellkasa előtt tartotta, mint egy bokszoló, aki végzetes ütést várja. Hadúr még mezítláb is egy fejjel magasabb volt nála, és csak félig begombolt farmernadrágot viselt. Összehúzott szemmel meredt Magnusra, és vért törölgette a szája sarkából. – Most öljelek meg, vagy menjünk inkább ki? – Nem fogsz megölni. – Magnus felemelte a fejét, úgy nézett Hadúrra. – Tudod jól, hogy igazam van. Hadúr, ugrásra készen tovább méregette, majd lassan alábbhagyott benne a feszültség. – Rendben. Beszél! Két hete vagy itt bent, ember, éjjel és nappal rázod a sátrat. Karen óvatosan lángoló arca elé húzta a takarót. – Neked feladataid vannak! Ezek az emberek azért követnek téged, mert vigyázol rájuk, és gazdaggá teszed őket. Azonban a gazdagsággal nem sokra mennek, ha a hírek igazak. – Miféle hírek? – Állítólag az erősítés, amit a hadsereg azért hívott ide, hogy megszabaduljanak tőlünk… olyan vezeti, mint te. – Magnus lehalkította a hangját, de Karen így is hallotta. –
Egy szörny, aki állat formájában járja a hegyeket. Magnus azt hiszi Hadúrról, hogy farkasember? Szent ég! Hadúr alaposan rászedte. – Benije és Dehqan őrködés közben eltűnt, és a vérnyomot találtam, ami a hadsereg tábora felé vezetett, közvetlenül a határ túloldalára. Elég közel osontam, hogy üvöltéseket halljak a tábor felől. Valakit kínoztak. Aztán Benjine egyszer csak felbukkant. – Sértetlenül? – Épen, egészségesen. Azt mondta, Dehqan úgy döntött, hazatér Afganisztánban. – Te azonban nem hittél neki. – Egyetlen pillanatig sem. Ahogyan senki más sem. Ideges és feszült, és Dae – Jung meglátta, amint tükörrel jelzéseket adott le a hegy felé. Karen kilesett a két férfira. Fejüket összedugva elmerültek a beszélgetésben, és bár nem tudta biztosan, kicsoda Magnus, az egyértelműen kiderült, hogy Hadúr tiszteli és kedveli. – Szóval elárult minket. – mondta Hadúr. – Ez kétségtelen – felelte Magnus. – Benjine mindig is hajlamos volt a könnyebb utat választani. Kíváncsi vagyok, vajon mit ígértek neki. – Pénzt. – Nem. Tiszteletet. A mi ostoba Benije – nk pontosan arra vágyik. – Hadúr elgondolkodva nyomogatta felhasadt ajkát. – Nos, rendben Hozd, elém! Lássuk, sikerül – e meggyőznöm, hogy az események más nézőpontból mutassa be! – A máglyához vigyem? – kérdezte Magnus. – Ó, igen. Csak a máglyához. – Hadúr megveregette Magnus vállát. – Menj, kerítsd elő! A skót fütyörészve távozott. Hadúr felnyitotta az egyik ládát, kiemelt belőle egy hosszú ujjú pólót, és felvette. Az alját begyűrte a nadrágjába, begombolta a sliccét, majd elővett egy kopott bőrövet, és befűzte a bújtatókba. Leült, gyapjú zoknit húzott, majd belebújt egy lábszárközépig érő fekete bakancsba. Újra benyúlt a ládába, elővett két éles, keskeny pengéjű kést, és becsúsztatta a bakancsa szárába. Felállt, lerázta a nadrág szárát, majd felcsatolt egy nagy pisztolytáskát a mellkasára, valamint két kisebbet a két karjára. A nagyobbikban egy Smith & Wesson 952 – t, a két kisebbe egy- egy Kel – Tec P – 32 – t helyezett. Talán medvére fog vadászni? Felvett még egy bő, fekete kabátot, ellenőrizte a fegyvereit, majd az ágy felé nézett. Karen behunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludna. Ezért persze nem hallotta közeledni a férfit, és azt sem tudta, hogy ott van, amíg bele nem suttogott a fülébe. – Nem leszek távol sokáig, drágám. Fáradt vagy. Maradj az ágyban! Karen olyan hirtelen ült fel, hogy lefejelte a férfi állát. Hadúr nevetve az állát dörzsölte. – Úgy látszik, ez nem az én napom. – Nagy a baj igaz? – Miből gondolod? – Magnus megütött. Te sosem hagynád, hogy valaki megüssön, csak ha… - Karen elfordította a fejét, és felnézett a férfi arcába, a sápadta bőr bozontos szakáll és haj borította, orra erőteljes volt, szája ívelt, és az egész uralta a koromfekete szempár. – Csak ha megérdemlem? – Igen. – Tudod, mit szeretek a legjobban benned? – Azt, hogy nem vagyok ostoba? – kérdezte Karen csípősen, de közben óvatosan megérintette a férfi sebes száját. – Tudod, sokszor hasaltam az egyik sziklán az építkezés fölött, és figyeltelek. – Te figyeltél engem? – Ez megmagyarázta azt a különös, bizsergető érzést, ami időnként rátört. – Képtelen voltam levenni a szemem rólad. Keményen dolgozol. Okos vagy. Makacs vagy. Valami belső fény sugárzik belőled, és utáltam, amit velem tettél. Rádöbbentettél, mivé
lettem, megváltoztattál akaratom ellenére. Voltak nőim előtted, de csak rád emlékszem. Betöltöd az agyamat. Betöltöd a lelkemet. A fen, essen belé! Hogy merészeli megpróbálni elvarázsolni? - A kedveskedéssel már egy kicsit elkéstél. – Karen elfordította a fejét. – Meg fogod ölni? Mármint azt a Benije – t? – Attól függ, mennyit hajlandó elárulni nekünk, és milyen gyorsan szolgáltatja ki az információt. – Hadúr leült a sarkára. – Miért? Talán sajnálod? – Nem, ha elárulta a bajtársait. – Egyáltalán nem úgy gondolkodsz, mint egy nő. – Miért? Hogyan gondolkodik egy nő? – Karen jéghidegtekintettel nézett a férfira. – A nők mindig olyan… - Hadúr meglebegtette az ujjait, és elvékonyította a hangját. – „Jaj, ne bántsd!” – Túl sok régi filmet láttál, olyat, amiben a női főszereplő elesik és kificamítja a bokáját menekülés közben. – Karen vad mosolyt villantott rá. – Próbáld meg a Kill Billt! Talán más szemmel fogsz nézni a nőkre. – Te gyönyörű nő vagy. Erős nő. Építésvezető. – A férfi Karen fölé hajolt, és végigsimított a haján. – Mi késztett arra, hogy építésvezető légy? – És téged mi késztetett arra, hogy kegyetlen hadúr légy? – kérdezett vissza Karen. A férfi tovább simogatta a haját, szeme csillogott, mint az obszidián. – Különleges tehetségem van a gyilkolásra. – Megragadta Karen haját, hátrarántotta a fejét, és hosszan megcsókolta. Karen érezte a férfi vérének ízét a nyelvén és… Az első gránát gyönyörű ívben repült keresztül a kék tibeti égen, egyenesen a konvoj közepébe, és az élen haladó dzsipet találta el. A kistermetű sofőr felsikoltott, aztán robbanás rázta meg a tájat, millió darabra szaggatva a kínai tábornokot. A robbanást követő döbbent csendben Hadúr elégedetten elvigyorodott; az átkozott disznó soha többé nem fog nőket agyonverni és nomád településeket lebombázni, csak mert a lakói befogadtak egy amerikait. A következő pillanatban a kínai katonák akcióba lendültek, és golyózáporral árasztották el a sziklákat. Hadúr emberei viszonozták a tüzet. A keskeny átjáró visszhangzott a lövések zajától. A puskapor szaga csípte az orrát, de továbbra is mosolygott, miközben felhúzta a szuronyt a puskájára, lerohant a hegyoldalon, és addig mészárolta az átkozott sárgákat, amíg tetőtől talpig vér nem borította. Hátulról eltalálta egy lövedék. Iszonyú fájdalom robbant a tüdejébe. Megtántorodott. Térdre rogyott. Ezek közül azonban egy sem ölhette megőt. Hátrafordult, és felnézett a pisztolyt rászegező fickóra. Victor Rivera idősebb zsoldos volt, aki megpróbálta kihasználni az alkalmat, hogy megszabaduljon a durva, fiatal amerikai betolakodótól. Argentínából származott, és a szó, amit üvöltött, amikor Hadúr felnyársalta a heréjét, spanyol nyelvű káromkodás volt – valamint az utolsó, amit életében kiejtett. Hadúr Victor szuronyra tűzött golyóit a magasba emelte. Vér csöpögött a kezére, és beleordította a hirtelen támadt csendbe: - Így jár az én ellenségem! Van még valaki, aki az ellenségem? A kínaiak döbbenten hápogtak, majd sarkon fordultak, és elrohantak. Rivera zsoldosai közeledtek. Hadúr nevetett, kivette Rivera pisztolyát a tokjából, és fejbe lőtte az élen lépkedőt. Pokolra jut. Nem - már most a pokolban van. Karen levegő után kapkodva visszatért a jelenbe. Hadúr sátrában volt, egyedül. Az ágyon feküdt, a szíve olyan erősen vert, hogy érezhetően rázta a mellkasát. Ijedten felemelte a
kezét, és ránézett. Nem volt véres. Végigpillantott magán. Világos színű bő, egyszerű hálóinget viselt, amit nem szennyezett alvadt vér. Halk porceláncsilingelés hallatszott. Mingma térdelt az alacsony asztal mellett, reggelihez terített és teát töltött egy csészébe. Dohányillata betöltötte a sátrat. Minden… normális volt. Karen azonban nem. Olyan helyen járt, olyasmit látott, ahol nem lett volna szabad járnia, amit nem lett volna szabad látnia. Megízlelte Hadúr vérét; aztán egy szörnyű, régi eseményt látott, mégpedig Hadúr szemén keresztül. – Hol van? – kérdezte. Mingma felnézett, és Karen arckifejezése minden bizonnyal ijesztő lehetett, mivel felállt és hátrálni kezdett. – Elment. Azt mondta, hagyjam aludni. – Az asszony ennivalóra mutatott. – Reggeli? Karen felült, és tenyerébe temette az arcát. Mi történik vele? Hogyan juthatott be Hadúr agyába? A múltjába? – Miss! – Mingma megérintette az asszony kezét. – Ne érj hozzám! – Nem felejtette el Mingma árulását, és pillanatnyilag semmi szüksége nem volt egy természetfölötti utazásra, hogy bajt érezzen. Bármilyen őszintén kedvesnek tűnt is Mingma, ha a serpa hajlandó volt eladni őt Hadúrnak, Hadurat is hajlandó lenne eladni azoknak a valakiknek. Nem mintha féltette volna a férfit, de Hadúr vigyázott rá, és egy táborban, ahol száz férfi is él, és ellenséges terület veszi körül, a védelem olyasvalami, amit meg kell becsülni. Karen Mingmára nézett, és azt mondta: - Lépjen ki a sátor elé, és mondja, el mi történik kint! Mingma a sátorlaphoz ment, és felemelte. Karen fojtott sikolyt hallott a távolból. – Benjie! – mondta Mingma – Mi az nem beszél? – Fél. – Mingma végignézett a táboron, majd környező hegyeken. – Hadúrtól fél? – Szerintem… a Másiktól. – Mingma nyugalma repedezőben volt. – Az emberek a Másikról beszélnek, egy zsoldosról, aki lesepri a színről Hadurat, és megszerzi a területét. Karen megdöbbent, itt az alkalom, amire várt. Felállt. Felöltözött. Letérdelt az asztalhoz, és enni kezdett. – Most hagyjon magamra! – Miss, ha megint megpróbál elszökni, Hadúr megöl engem. – Mingma hangja megremegett. Ha Hadúr elesik, kitől kapja a fizetését? Hogyan fogja támogatni a fiát Amerikában? – Karen igyekezett Mingma gyenge pontjára tapintani. – Nem kellene a távozásra gondolnia? – Miss, maga látja a jövőt? – Csak egy bolond nem látja ezt a jövőt. – Karen fel sem nézve kitartóan evett, szüksége lesz az erejére. Mingma tovább hátrált a kijárat felé, egy pillanatra megtorpant, majd kisurrant a sátorból. Karen elégedetten elmosolyodott. A Mingmától való megszabadulás az első lépés volt a szabadság felé. Két hete először egyedül van. Most megteheti, amit kell. Szüksége van a bakancsára. Szüksége van ruhákra, amelyek illenek rá, és amelyekben gyalogolhat. És ami a legfontosabb, szüksége van a kabátjára. Odasietett a férfi ruhásládájához, letérdelt a kasmírszőnyegre, és kotorászni kezdett a ruhadarabok között. Megvan! A kabátja. Beletúrt a zsebébe, és amint ujjai ráfonódtak az ikonra, megkönnyebbülten behunyta a szemét. A Madonna biztonságban van. Elővette, és ott ült, tenyerében az ikonnal. Hosszan nézett Szűz Mária nagy, sötét, szomorú szemébe, és közben annak a napnak az eseményei úgy peregtek le lelki szemei előtt, mint egy lázálom. A sír felfedezése… a gyermek holteste… az a szempár, ami annyira hasonlított az
övére, szomorú, kötelességtudó és lélegzetelállítóan kékeszöld színű… majd ahogyan a törékeny test porrá omlott az érintése nyomán.Azt a sziklaomlás robaja, Phil, aki nem volt hajlandó távozni, Hadúr felbukkanása… Azóta az események irányítása teljesen kicsúszott a kezéből. De mi mást választhatott volna? Ha Hadúr nem rántja fel a motorra maga mögé, meghal. Most itt van, egy férfi foglya, aki egyszerre ébreszt benne félelmet és rajongást. Soha nem v olt hívő – lehetősége sem volt rá, mivel apját idegesítették a prédikátorok -, de most egy imádságban, ami a sz6íve mélyéből fakadt, így könyörgött: - Mária, kérlek, segíts nekem megtalálnom a hazavezető utat! Otthon… neki nincs otthona. Az apja sötét kastélya Montanában tele volt agancsokkal, mindent barna bőr borított, és bár ott nőtt fel, mindig szorongott, folyton hátratekingetett, várva a következő éles kritikát, a következő türelmetlen, gúnyos megjegyzést. Akkor viszont miért kéri a Madonnát, hogy segítsen neki hazajutni? – Mi az? – szólalt meg Hadúr lágyan a háta mögött. Karenből döbbent nyögés szakad fel – mióta ilyen ijedős? -, és a melléhez szorította az ikont. Minden idegszála azt parancsolta, hogy védje meg a szent tárgyat. – Találtam – felelte. Vajon a férfi meghallotta az imádságát? – Hol találtál te egy orosz ikont? – Hadúr megfogta Karen csuklóját, kihúzta az ikont a fényre, és szemügyre vette. – A stílusa szerint mintha ortodox egyház fennállásának korai szakaszában festették volna. – Honnan tudod? – Oroszországban, a szovjetek előtt, és alattuk is néha, az ikon a család szíve volt, amelyet mélységes tisztelet övezett. Ez maga a lefestett Ige volt, és a gyönyörű sarokban, a krasznij ugolban, a vörös sarokban tartották. – Vörös sarok? Miről beszél ez az ember? – Az orosz kultúrában a vörös a gyönyörűt jelent. – A férfi egy szakértő nyugodt magabiztosságával beszélt. – Ezeket az ikonokat, különleges Szűz Máriát ábrázolókat, csodának tartották. Minden testtartásnak, minden színnek jelentése volt, és mondák szólnak a jó és a rossz közt az ikonok birtoklásáért folytatott harcról. – Miről szólnak ezek a legendák? – Ami még fontosabb, mit tud a férfi? Az elmúlt hetekben különös eseményekben volt része, de talán az a legkülönösebb, hogy ez a rejtélyek és árnyak furcsa teremtménye ilyen tudással bír az orosz kultúrával kapcsolatban. – Tudod a szokásos Dolgokról. Az ördögszerződést köt egy gonosz emberrel. A paktum megpecsételésére a gonosz felajánlja a családja ikonját az ördögnek. Ez egyetlen darab volt, rajta Madonna négy festett képe. Az anyja azonban nem akarta hagyni, hogy a fia elvigye az ikont, ezért az ember megölte az anyját, megmosta a kezét a vérében, és miközben ivott a megállapodásra, az ördög négyfelé hasította a fadarabot, és egy tűzcsóva kíséretében a darabokat elhajította a föld négy sarkába, ahol aztán elvesztek. – Hadúr úgy meredt az ikonra, mintha felismerte volna. – Hm. Ezer éve veszett nyomuk. Karen nem tetszett, ahogyan a csuklóját markolta. És nem tetszett neki a csillogás férfi szemében. – Megnézhetem? – kérdezte Hadúr, de ez csak formalitás volt, mivel a következő pillanatban már ki is kapta Karen kezéből. Mihelyst a férfi megmarkolta az ikont, Karen sistergő hangot hallott, és égett hús szagát érezte. A férfi visszahajította az ikont Karen ölébe. Hátralépett és Karenre meredt.
Aztán az ikonra, majd a tenyerére. – Mi történt? – Karen felvette az ikont, és ráfonta az ujjait. Nem volt forró, a férfi mégis úgy viselkedett, mintha megégette volna. Hadúr odament a mosdótálhoz, és kezét belemerítet a hideg vízbe. Hangja azonban, amikor megszólalt, ugyanolyan közönyös volt, mint korábban. – Ezek a régi legendák tele vannak babonákkal. Karen ránézett a Madonnára, és gyanítani kezdte az igazságit. – A gonosz ember miféle szerződést kötött az ördöggel? Hadúr Karennek háttal állva a mosdótálba bámult. – Olyat, amely pokolra juttatja a leszármazottait. – Te is annak a gonosz embernek a leszármazottja vagy? – Te okos, józan nő vagy. Csak nem hiszel el ilyen ostobaságot? Látta, amint egy ezer éves halott gyermek kinyitja a szemét. Átélte Hadúr emlékeit. Hallotta Hadúr húsának a sistergését, amikor a férfi kezébe fogta az ikont. Megtörten azt suttogta: - Fogalmam sincs, mit higgyek. – Mindegy különben sem számít. – A férfi továbbra is háttal állt Karennek, kezét a vízben tartva. – Elküldelek. A férfi közönyös hangja egy pillanatra elvette a jelentésének súlyát. Aztán amikor felfogta. Karen elöntötte az ujjongás… amit megmagyarázhatatlan veszteségérzet követett. De hát miért? Ez volt, amire vágyott, amiért küzdött, ezután sóvárgott. Hazatérhet, azzal a tudattal, hogy nem hódolt be a férfi szexuális uralomvágyának. Ha most távozik, megmarad a büszkesége és megvesztegethetetlensége. A hiányérzet továbbra is ott volt. És a félelem, mert tudta, a férfi sosem engedné el, hacsak nincs valami szörnyű, borzalmas nagy baj. – Miért? Mi történt? – kérdezte. A portyáim felbosszantották a katonaságot a határ mindkét oldalán, ezért felbéreltek egy tapasztalt zsoldoshadsereget a kiiktatásomra, és hogy ismét visszaszerezhessék a hatalmat a terület fölött. A Varinszkijok terrortaktikájukról híresek. Veszélyes továbbra is itt maradnod. Szóval magának köszönheti az egészet. Rendben. – Szükségem lesz a bakancsomra és néhány rám illő ruhadarabra. A férfi szembe fordult vele, és Karen döbbenten látta, hogy nevet. – A gyakorlatias, prózai Karen! – Hadúr benyúlt az asztal alá, elővette egy kulcsot, és odaadta Karennek. – Abban a ládában. – Karen felállt. – Felöltözöm. Hadúr odalépett a sátor bejáratához, felhajtotta a lapot, és hallgatózott. Karen látta, amint teste megfeszült. – Siess! Karennek nem kellett kétszer mondani. Kibújt a hálóruhából, és gyorsan magára kapkodta a ruhákat. Amikor a férfi segíteni akart, először megpróbálta elhárítani, de hamar kiderült, hogy ezúttal nincsenek hátsó gondolatai. Hadúr fegyvereket helyezett el Karen testén. Rászíjazott egy Glockot a mellkasára és egy kést a karjára, megrakta a hátizsákot lőszerrel és szárított élelemmel. Megtöltött egy kulacsot vízzel, és a derékszíjára akasztotta, továbbá adott neki egy ezermester szerszámot6, ami hasonlított arra, amit Karen elvesztett a sziklaomlásban. A férfi betett egy iránytűt és egy GPS – t a zsebébe, és - csodák csodájára! – az útlevelét a nyakába akasztotta. Az útlevele… azt hitte, elvesztette a sziklaomlásban. – Hol találtad ezt? – A sátradból loptam el hetekkel ezelőtt. – Disznó! – morogta Karen, bár pillanatnyilag hálát érzett. Az útlevél nagyban leegyszerűsíti a haza utat, és megkíméli attól, hogy az apjától kelljen segítséget kérnie. Miközben dolgoztak, a férfi egyfolytában kifelé fülelt.
Karen eleinte semmit sem hallott, a vastag szőnyegek kiszűrték a külvilág zaját. Lassan azonban különböző hangok törtek be a sátor csendjét. A zaj egyre fokozódott, sietésre ösztökélte Karent. Amikor megkötötte a bakancsát, a férfi letérdelt elé. – Irány Katmandu! Tizennyolc óráig, meg se állj! Ne bízz senkibe, amíg el nem érted az amerikai nagykövetséget, és még akkor is légy óvatos! – A férfi felnézett, szeme sötét volt, és komoly. – Bármit történjék is… maradj életben! – Úgy lesz. – Tudom. – A férfi a sátor hátsó lapjához ment, és feltépte a varrást. A kinti zaj valósággal betört a sátorba. Karen üvöltéseket, lövéseket, dühödt ordításokat és ijesztő harci kiáltásokat hallott. A férfi felkapta az emelvény egyik deszkáját, és pallóként a mélység fölé fektette. Itt volt hát a híd, amit keresett korábbi szökése alkalmával. – Emlékezz mindenre, amit mondtam! – Rendben. – Ha visszatértél az Államokba, megtennél nekem valamit? Hívjam fel az anyját, és mondjak néhány megnyugtató szót, gondolta Karen. – Persze. Bármit. – A férfi két kezébe fogta Karen arcát, és megcsókolta. Erősen, gyorsan, mintha pecsétet nyomna a szájára. Karen nem akarta, de viszonozta a csókot. Megízlelte, ismerte, magába szívta. És igen, sajnálta a kezdettől fogva bukásra ítélt kapcsolatot és a férfi elvesztését. Hadúr felemelte a fejét, és belenézett Karen szemébe. – Valahogy, valamikor elmegyek érted. Várj rám! – Újra megcsókolta, majd odarohant a sátor bejáratához, és felhajtotta a lapot. Az utolsó, amit Karen látott, hogy Hadúr leugrik az emelvényről, bele a forgatagba, mindkét kezében pisztollyal. Nem volt ott, hogy hallja, de Karen válaszolt. – Bármit megtennék, de ezt nem. – Felvette a hátizsákja és átsétált a pallón. Nem nézett vissza.
13. fejezet
Montana, öt-héttel később
Karen apja dolgozószobájának ajtajában állt. A súlyos burgundi vörös függönyök nem engedték be a fényt, a diófa borítású falak sötétek voltak. A hideg kandalló fölött egy újabb jávorszarvas fej lógott. Jackson Sonnet – alacsony, széles vállú ősz hajú férfi – tollal a kezében az asztalánál ült egy fénytócsában, és mogorván tanulmányozta az előtte kiterített újságot. – Apa! – Karen hangja kissé elcsuklott. A férfi megdermedt, majd anélkül, hogy felnézett volna, megjegyezte: - Ideje volt hazaérned. – Hangjában nyoma sem volt örömnek vagy megkönnyebbülésnek. Karen lélegzete elakadt. Hiábavaló remény volt. Most az egyszer, amikor az apja azt sem tudta, életben van vagy meghalt, azt hitte… Lettet, a táskáját a földre. Az útlevele volt benne, a tálcája, néhány ruhadarab… és a rabszolgakarkötő maradványai. Amikor beért Timbuktuba, keresett egy ékszerészt, és levette a csuklójáról. Az ékszerész csinos összeget ajánlott a huszonkét karátos aranyért, de ő nem adta. Azért, mert máshol többet kaphat érte, mondta magánk. Mert esetleg szüksége lesz a pénzre… vagy, mert személyesen akarja beledobni a karkötőket a Végzet hegyének tüzébe, hogy hazatérjenek a gonosz lakhelyére, ahonnan származnak. Karen arca megrándult. Lehet, hogy még mindig nem heverte ki teljesen a dolgot. Néhány lépést tett a szoba belseje felé. Szerette volna az apja nyakába borulni, és jól kisírni magát, de ennél több esze volt. Független attól, hogy hetekre eltűnt a Himalájában, ez a hazatérés is pontosan olyan volt, mint a többi. Így aztán leadta a jelentését. – A hegy ráomlott az építési területre. Az omladék megtöltötte a völgyet. A szállodát nem lehet felépíteni. – Öthétbe telt, hogy ideérj, és ezt elmondd nekem? – Az apja felnézett. Szikrázó kék szemébe, ami gyerekként mindig rettegéssel töltötte el, belevilágított a lámpafény. Sokat törte a fejét, mit mondjon az apjának. Tudta, az nem fog érdekelni, hogy megaláztatásban volt része, csak annyit fog látni, hogy nem szenvedett maradandó sérülést. Ezért aztán úgy döntött, az igazat mondja el, pontosabban az igazság legkevésbé ijesztő változatát. – Elraboltak és fogolyként tartottak. – Kicsoda? – Az egyik ottani hadúr. – A Hadúr… de ebbe nem akart belemenni. Nyelvét végigfuttatta szája érzékeny belső részén, és egy pillanatig mintha érezte volna a férfi vérének ízét. Az elméje szélén egy rémálom egyensúlyozott, készen az újra lejátszásra. Nem fog rá gondolni. Soha többé. – Ez a sziklaomlás előtt vagy után történt? – Megmentett, aztán magánál tartott. Jackson erővel taszította hátra a székét, hogy nekivágódott mögötte a falnak. Karen összerezzent. Jackson felállt, vaskos kezét ökölbe szorította. Hangjából szinte
sütött a megvetés, amikor megkérdezte: - Elvárod tőlem, hogy ezt elhiggyem? – Igen. Miért ne? Miért, szerinted mi történt? – Hetekig hetyegtél azzal a fickóval, mert fekete bőrkabátja volt, és motorja! – Ezt honnan tudod? – Egyáltalán honnan tud bármit Hadúrról? – Elszöktél vele, és amikor a fickónak elege lett belőled, ideállítasz ezzel a dajkamesével? – Apa, nem hiszem, hogy nem küldtél oda valakit-fényképeket készíteni az építkezés helyéről! – Küldtem. – ismerte be az apja. – És egész véletlenül nem láttad a több millió tonna követ a hegy lábánál? – kérdezte Karen hitetlenkedve. – Még te sem lehetsz ennyire paranoiás! Ezt nem kellett volna. Nagyon nem kellett volna. Jackson feje visszataszító vörösre változott, éles hangját felemelte. – Tudod te, mennyibe került nekem az a projekt? – Majdnem a lányodba került! – A lányom – vicsorogta a férfi. – Azt hiszed? Jackson a következő pillanatban meglepett képet vágott, mintha valaki más beszélt volna helyette. A szobában mélységes csend lett, és Karen azon kapta magát, hogy saját reszkető lélegzetvételét hallgatja. – Mit akarsz ezzel mondani? – Semmit – felelte a férfi. – Úgy érted én nem vagyok… a te lányod? A férfi lesütötte a szemét, és láthatóan zavarban volt. – Nem érdekes. – Dehogynem! – Karen karja ernyedten lógott az oldala mellett, de az agya zakatolt. – Ez mindent megmagyaráz. A közönyt, a türelmetlenséget, a szeretet hiányát… nem vagyok a te lányod. – Mit számít az? Az én vállamat nyomta a nevelésed terhe. Én fizettem a tanulmányaid. – A bűntudat múlóban volt; kezdte felhergelni magát. – Dühöngés. – Karen most először értette meg. – Így kezelsz mindent, ami rossz fényben tüntet fel, vagy amitől kényelmetlenül érzed magad. – Ki ne dühöngene? Egy feleség, aki mással kefél, amíg én dolgozom, és nekem mi jut belőle? Egy értéktelen gye4rek! Ha anyádnak gyerekkel kellett itt hagynia, miért pont egy lánynak kellett lennie? Karen nem érdekelte a férfi elutasítása. Ki kellett derítenie… - Ki volt az apám? – A legjobb barátom. Ki más? Karen szinte érezte Jackson keserűségének ízét. – Ki volt a legjobb barátod? – Dam Nighthorse. Az az átkozott fekete lábú indián. – Emlékszem rá. – Bár csak alig. A férfi homályos alak volt elméje hátterében; azok a régi emlékek főleg az anyja kezéről, az anyja mosolyáról, az anyja szeméről… az anyja haláláról szóltak. – Mindig itt ette a fene, ha ráért. Turistákat kísért a hegyek közé táborozni és gyönyörködni a csodálatos látványban. Anyád imádott hegyet mászni, profi volt6, azt akarta, hogy menjünk fel a hegyek közé, hogy eggyé olvadjunk a természettel, és úgy éljünk ott, mint a hippik. Nekem azonban nincs türelmem az ilyen marhasághoz. – Tudom. Jackson ugyan szállodákat épített túrázóknak és hegymászóknak, ha azonban nem vadászhatott, nem haltak meg állatok a keze által, nem érdekelte a kempingezés. – Állandóan nyaggatott, végül azt mondtam neki, hagyjon békén és menjen Nighthorse – szál a hegyek közé. – Felnézett a falon sorakozó agancsokra. – Még most sem hiszem el, hogy anyád képes volt bedőlni neki. Karenbe szörnyű gondolat hasított. – Megölted őket? – A szüleidet? Nem, nem öltem meg őket, bármennyire is megérdemelték volna. Dolgoztam, ők pedig együtt járták a vadont, amikor heves hóvihar támadt. Anyád lelépett egy átkozott
szikláról… - Tudom. – Karen rémálmai a zuhanásról szóltak. – Nighthorse kitörte a nyakát, miközben próbálta megmenteni, anyád pedig majdnem megfagyott, mire a Polgári Légi Őrjárat észrevette és behozta. Apám felhívott, hogy jöjjek haza és köszönjek el a feleségemtől, és ő mondta el, amit mindenki más tudott.. hogy évekig kefélt a hátam mögött. – Emlékszem nagyapára. – Magas, nagy hasú, utálatos öregember volt, aki folyton becsmérelte a fiát, Karent levegőnek nézte, és elüldözte a házvezetőnőt. – Amikor odaértem a kórházba, közölték velem, hogy a belső vérzést nem lehet elállítani. Nem mintha érdekelt volna. – Elhallgatott, és a torkát köszörülte. Egész testében remegett valami heves érzelemtől. Karen rádöbbent, hogy szenved, minden bizonnyal a megaláztatástól. – Abigail megígértette velem, hogy úgy foglak felnevelni, mintha a sajátom lennél. – És te megígérted? – Karen hihetetlennek találta, hogy az apja valaha engedett a külső nyomásnak, még ha egy haldokló nő részéről is. – Igen, a szavamat adtam. – Elhúzta a száját, de most a tükörrel állt szemben. – Apám azt mondta, bolond vagyok, és valóban az voltam. Én azonban szerettem anyádat. Fogadni mernék, hogy ezt nem tudtad. – Te… sze4retted őt? – Csak isten tudja, miért. Nem volt jó semmire. Képtelen volt rendben tartani a házat. Nem tudta irányítani a farmot. Folyton nyavalygott, mert nem töltöttem elég időt vele. Haragudott, amiért jól éreztem magam az utazásaim alatt. Aztán fogta magát, és megcsalt a legjobb barátommal. – Képzelem. – Karenben minden, ami eddig bizonytalan, ingatag volt, hirtelen megerősödött. A tüdeje lélegzett, a szíve dobogott, olyan biztosan állt a lábán, hogy egy földrengés sem tudta volna kibillenteni az egyensúlyából. És az érzelmei, amelyek eddig kapaszkodtak a reménybe, most semmivé foszlottak a fényben, amely bevilágította az életét. – Mi késztetett rá, hogy mindezt most elmond nekem? Miért most, amikor nem tettem mást, csak dolgoztam neked, próbáltam örömet okozni neked, helytállni ott is, ahol senki más nem képes… miért érzed úgy, hogy elárultalak? – Phil mondta. – Phil? – Karen próbálta megérteni. – Phil Chronies? – Igen, ez meglep igaz? – Jackson elégedetten szemlélte Karen tágra nyílt szemét, döbbent arcát. – Nem, ás, mint Phil Chronies, aki elvesztette a karját a szolgálatomban. Az az ember, akit te ott hagytál meghalni. – Mert túlságosan kapzsi volt, hogy ott hagyja az aranyat – Karen hirtelen rádöbbent, hogy mit tesz, és gyorsan elhallgatott. Nem fogja magyarázni és indokolni tetteit. Az apjának biztos nem. Akkor biztos nem, amikor visszatér a halálból, és megkönnyebbülés és öröm helyett vádaskodással találja magát szemközt. – Hogyan vagy képes hinni az embereid közül a legaljasabbnak, anélkül hogy engem egyáltalán megkérdeznél a történtekről? – Anyád lánya vagy, aki munka helyett inkább egy fekete hajú idegennek hetyeg! Karen apja szavaiból a régi keserűség visszhangját vélte kihallani. – Igen. Anyám lánya vagyok, és hűséges addig a napig, amíg rá nem jövök, hogy semmivel, amit teszek, nem vagyok képes kivívni a…helyeslésedet. – Szeretetet, akarta mondani, de tudta, az apja úgysem értené ezt a kifejezést. Hadúrtól kapott valamit. A férfi megmutatta neki a szeretett egy formáját – hibbant, kisajátító szeretet volt, de nem várt érte cserébe semmit. Hadúr
megkötözte kötéllel, de most, ahogy apjára nézett, rádöbbent, milyen szorosan gúzsba kötötték apja elvárásai. Végre megszabadult. Tett egy lépést előre. – Bolond vagy, Jackson Sonnet! Bármit megtettem volna érted. Bármit. És te odafigyeltél, miközben Phil Chronies mérget csöpögtetett a füledbe. Az ő pártját fogtad velem szemben. – Kurtán felnevetett, és közben olyan szabadnak érezte magát, mint még soha. – Köszönöm, apa, amiért lehetővé tetted számomra, hogy kövessem az álmomat! A férfi bosszúsan megrázta a fejét. – Mi a fenét beszélsz itt összevissza? – Azonnal eltűnök innen. – Karen lenézett a táskájára. A kabátja rajta volt, az ikon a zsebében. Az anyja fényképétől eltekintve, amit kifelé menet még magához akart venni, semmire sem volt szüksége innen. Nem volt semmi ebben a házban, amit szeretett volna. – Angliába megyek. Meglátogatom a Victoria és Albert Múzeumot. Elutazom Spanyolországba, és végigjárok minden borgazdaságot Riójában. Narancsot eszem, és olajbogyót, paradicsomot és kenyeret. Barátokat szerzek, akik tudják, hogyan kell játszani. Biciklizni fogok, és úszni a Földközi – tengerben és napozni a parton. – Beszívta a levegőt, majd lassan kiengedte… és vele együtt huszonnyolc évnyi, Jackson Sonnet elnyomása alatt felgyülemlett minden feszültséget. A férfiszokásos tapintatosságával reagált. – Ez a legostobább terv, amit valaha hallottam. – Ez nem terv apa. Ugyanis a következő egy évre nem tervezek semmit. Hagyom, hogy a dolgok maguktól történjenek. – És mi a fenéből akarsz megélni? – Hála neked apa, és az általad diktált őrült munkatempónak, sosem volt szabadidőm, és egy egész kis vagyont sikerült összegyűjtenem. Megengedhetem magamnak, hogy egy évig ne dolgozzak. – Elgondolkodott, majd hozzátette: - Vagy akár két évig. – Teljesen megőrültél? Életed minden napján dolgoztál. Miből gondolod, hogy képes leszel semmi mást csinálni, csak… - Csak azt, amit szeretnék? Amit mindig is szerettem volna? Redbe hozom a ruhatáramat. Azt fogom tenni, mint minden fiatal nő. – Karen próbálta kitalálni valamit, ami meggyőzné apját szándéka komolyságáról. – Pedikűröztetni fogok. – Pedikűröztetni? – A férfi nem is lehetett volna dühösebb vagy döbbentebb. – Mi a fenéért akarsz pedikűröztetni? – Mert eddig csak egyszer pedikűröztettem, és nagyon tetszett. Most annyiszor fogok, ahányszor csak kedvem tartja. – Ki vagy rúgva! Karen elgondolkodott. – Nem. Határozottan kijelentem, előbb én mondok fel! – Gúnyosan meghajolt. – Viszlát, apa! Vagy szólítsalak inkább Mr. Sonnetnek? Érezd jól magad Phillel, és próbáld meg elhitetni magaddal, hogy igazat mond! A vérerek, amelyek kidudorodtak apja vörös fején, most úgy hálózták be egész koponyáját, mint skarlátvörös folyók a térképet. – Nem hiszem el, hogy ilyen egyszerűen feladod! – Nem adom fel. Megkeresem magam. – Felvette a táskáját a földről és kisétált az ajtón. Nem nézett vissza.
14. fejezet
Két évvel később Aqua Horizon Spa és Szálló Sedona, Arizona
Karen Sonnet a szálloda hűvös, magas, modern fa és kő előcsarnokában állt, és Chisholm Burstrommal, a Texas Burstrom Technologies elnökével és ügyvezető igazgatójával meg feleségével, Debbie – vel beszélgetett az aznapi esti eseményről, amikor egy új vendég lépett be a bejáraton – Karennek elakadt a lélegzete. Az idegen a recepciós pult felé indult. Fekete haja mesterfodrásznak köszönhette divatos formája, markáns arca simára volt borotválva. Magabiztosan, hosszú léptekkel haladt, és fekete, makulátlan, európai szabású öltönye tökéletesen illett férfias alakjára. Ropogós, fehér ing és kék nyakkendője bármelyik üzletemberre illett volna, aki felfrissülni és üzletet kötni érkezik az Aqua Horizon Spa és Szállóba. A férfi egyáltalán nem hasonlított Hadúrra, mégis volt benne valami, amitől Karen szívverése felgyorsult. Közönyös tekintetét végighordozta az előcsarnokon, szeme megállapodott Karenen, és mintha felvillant volna. A szeme nem fekete volt. Karen egy lépést hátrált, tenyerét mellkasára tapasztotta, mert úgy érezte, dübörgő szíve azonnal kiugrik a helyéről. A férfi szeme nem fekete volt, hanem különös világoszöld. Kezét kinyújtva elindult Karen felé… Chisholm Burstrom, aki mögötte állt, felkiáltott. Karen összere4zzent. – Bocsásson meg, kedvesem, nem akartam megijeszteni – Chisholm Karen vállára tette a kezét, de szemét egy pillanatra sem vette le az idegenről. Két nagy lépéssel előtte termett. – Wilder, te csirkefogó, úgy örülök, hogy sikerült eljönnöd! – Chisholm, köszönöm a meghívást. – Az idegen kezet fogott Chisholmmal. – Már alig várom, hogy megismerjem az előadóidat, és híreket halljak az új játéktechnológiáról. – Szó sem lehet róla! – Mrs. Burstrom a két férfi közé lépett, és kacéran nézett előbb az egyikre, majd a másikra. – Ez az első számú wellness – szálloda a világon. Én magam választottam ki, én állítottam össze a vendéglistát, én válogattam össze a programokat, és ez nem fog átmenni valamiféle üzleti konferenciába! Chisholm, megígérted! És Mr. Wilder, gondolom, ön sem akar rossz pontot szerezni nálam. Félelmetes ellenség vagyok! Mr. Wilder tenyérrel kifelé megadóan felemelte a kezét. – Soha nem ellenkeznék önnel, asszonyom. Annyira nem vagyok bátor! Mindhármannevettek, elégedetten egymással és a helyzettel: aztán Mrs. Burstrom Karenhez fordult. – Karen, ez az úr Mr. Rick Wilder, egyike rendkívül
fontos vendégeinknek, Rick, a hölgy Karen Sonnet. Ő szervezi az estélyeinket már hónapok óta. – Felbecsülhetetlen érték. – jegyezte meg Chisholm. Ez alkalommal az idegen Karenre nézett, igazán Karenre. Karen szíve ismét hevesebben kezdett dobogni. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy a férfi megkérdi: Vártál rám? Az idegen szemében azonban csak civilizált elismerést látott. Karen tudta, mit lát a férfi; gondosan kidolgozta a könnyed, kényelmes képet, amit az ilyen szállodák elvárnak a dolgozóiktól. Kék ruhája bő volt, ujjatlan, térdig érő és lezser, és ez a „lezser” tökéletesen jellemezte lapos sarkú, pántos, barna szandálját és csupasz, napbarnított lábszárát is. Barna haját szőke csíkok tarkították, néhány természetes, néhány nem, és rétegesen vágott frizurája a válláig ért. Annak megfelelően nézett ki, ami volt – eseményszervező egy kicsi, de annál előkelőbb szállodában Sedona közelében, egy sivatagi kanyonban. Karen kezét nyújtotta. – Mr. Wilder, örülök, hogy megismertem. A férfi megfogta a kezét, és röviden megrázta. Ez meglepte Karent – talán mert félt még mindig meggyőződése volt, hogy ez az ember Hadúr. Talán mert arra számított, hogy a felismerés vad, elektromos érzését fogja tapasztalni az érintésére. – Örülök, hogy megismertem, Karen. Alig várom, hogy élvezhessem az ön által szervezett programokat. – Elmosolyodott, fogai tiszták, fehérek és hegyesek voltak. Hegyese… Hadúr megcsókolta. Elfordult. Odarohant a sátor bejáratához, és felhajtotta a lapot. Leugrott az emelvényről, bele a forgatagba, mindkét kezében pisztoly. Karen megborzongott, majd lerázta magáról az emléket, az őrületet, és bólintott. – Bocsásson meg, még be kell, jelentkeznem, és átöltözni valami kényelmesebbe. – Mr. Wilder bólintott mindannyiuknak, majd újra Karenre mosolygott. Miközben a férfi távozott, Mrs. Burstrom elégedetten megjegyezte: - Ez egy olyan férfi mosolya volt, akinek tetszik, amit lát. – Karen, maga aztán most nagy bajban van. Az én drágámnak ugyanis az a bizonyos házasságszerző csillogást látom a szemében. – Mr. Burstrom akkorát nevetett, hogy a tokája is beleremegett. – Hallgass, Chisholm! – Mrs. Burstrom belekarolt Karenbe, és meglebegtette az ujjait a férje felé. – Én a diszkréció leple alatt dolgozom. Karen udvarias hangon, amivel próbálta riadalmát leplezni, azt mondta: - Mrs. Burstrom, én nem barátkozom a vendégekkel. Személyhívója vibrálni kezdett, mire ránézett. Harang általi megváltás. – A szállítók kérdezni szeretnének valamit, ezért ha most megbocsát… - Talán létezik valami szabályzat, ami megtiltja? – Mrs. Burstrom Karennel tartott. Ennyit a „harang általi megváltásról” – ról. Mrs. Burstrom állítólag megbízott Karen szakértelmében, és talán így is volt, de az asszony az a fajta háziasszony volt, aki szeretett minden részletett személyesen ellenőrizni, a vendégek szobájában elhelyezett ajándékkosártól kezdve a büféasztalt díszítő virágkompozícióig. Chisholm Burstrommal együtt dolgozott. Segített férjének sikeressé tenni a cégét, és ezzel az összejövetellel szerette volna hűséges partnereiket szorosabban magukhoz láncolni, a díszvendégeket pedig bevonni az ügyfelek közé. Karen igyekezett segíteni neki ennek megvalósításában. – Azt kérdeztem, van – e valami szabály, ami tiltja a barátkozást a vendégekkel? Nem
nincs ilyen szabály, de ki szeretne viszonyt kezdeni egy vendéggel, aki egy hét múlva elutazik? – Karen ugyanezt a vicces választ adta, mint minden kedves érdeklődésre és közvetlen ajánlatra. – Soha nem esett még kísértésbe? – Nem. – Még egy arannyal pettyezett zöld szempártól sem? – duruzsolta Mrs. Burstrom. – Nagyon szép szeme van. - Teljesen normális szeme. – De nem. – Nem természetes, hogy egy ilyen fiatal lány egyedül legyen. – Nem vagyok már fiatal lány, Mrs. Burstrom. Harminc éves vagyok, és tavalyi egyéves szünettől eltekintve nyolc éven keresztül dolgoztam a szállodaiparban, teljes munkaidőben. Nem ön lenne az első házasságszerző, akit elutasítok. – Micsoda kihívás! Karen megállt az előcsarnok közepén. – Ne, kérem! Átmenetileg azért hagytam ott a szállodaipart, mert akkor ért véget egy rossz kapcsolatom. Abban a néhány hétben annyi szex, harag, csalódás és veszekedés volt, ami egy normális kapcsolat több évére elegendő, és nem áll szándékomban újra próbálkozni. – Két év elegendő idő, hogy az ember kiheverjen egy csalódást. – Az érdeklődés leghalványabb jelét sem éreztem azóta magamban. – Ennek ellenére elég alaposan megnézte Ricket. Úgy tűnik, Mrs. Burstromnak esze ágában sincs feladni, ezért Karen többet mondott, mint mint általában. – A volt partneremre emlékeztetett. Mindig összerezzenek, ha hozzá hasonló férfit látok. Nem volt egy egészséges kapcsolat. – Talán bántalmazta magát? – kérdezte Mrs. Burstrom élesen. – Majdnem. Megkötözött. – Rendben. Nem erőltetem a témát. – Folytatták útjukat a konyha felé. – Szeretném azonban, ha tudná Rick rendes, tiszteletre méltó fiatalember, aki hosszabb időt töltött külföldön… Karen gerincén ismét riasztó bizsergés futott végig. – Valóban? Hol? – Indiában ésJapánban, Olaszországban és Spanyolországban. Karen igyekezett nem vonni le következtetéseket. Mrs. Burstrom folytatta: - Nagyon okos férfi, több nyelvet beszél, és kifejlesztett egy számítógépes játékot, amit először az Államokban, majd az egész világon szándékozunk forgalmazni. – Valóban? – Karen egyáltalán nem érdekelték a számítógépes játékok. –Mi a neve? – Hadúr.
15. fejezet
Az Aqua Horizon Spa és Szálló egy hegyre épült, és úgy tervezték, hogy minél többet lehessen látni ablakaiból a körülötte pompázó vörös sziklaalakzatokból és alatta húzódó völgyből. Déli irányban nézett, így midig érte a napfény, és az épület környezete, az errefelé honos növények és kavicsokkal felszórt ösvények tökéletesen beleolvadtak a sivatagi tájba. Karen oldala mellett lógó karral, ökölbe szorított kézzel távolodott a szállodaterpeszkedő, ötemeletes főépületétől. Amikor már nem láthatta senki az ablakokból, futni kezdett. Teljes erejéből rohant bungalója felé, ami a szállodához tartozó terület legszélén állt. Belépett a házba, bevágta az ajtót, és belülről nekitámaszkodott. A tojáshéjszín falak, a hűvös krémszín padló és a bekeretezett Jack Vettriano – nyomatok általában megnyugtatták, most azonban semmi sem tudta enyhíteni a megrázkódtatás erejét. Ő az. Vagy mégsem? Nem lehet véletlen,hogy Rick Wilder játékának a címe Hadúr. Vagy mégis? Nem. Az lehetetlen. Kirántotta bőröndjét az ágy alól. Mindig tartott benne egy pár, gyaloglásra tervezett jó cipőt, alsóneműt és pár egyszerű ruhadarabot arra az esetre, ha menekülnie kell. Ugyanis bár már két év telt ez azóta, hogy ott hagyta Hadurat az életéért küzdeni, anélkül hogy hátranézett volna, meggyőződése volt, hogy a férfi egy nap megjelenik és jogot formál rá. Valahogy, valamikor elmegyek érted. Odalépett a szekrényben lévő kis széfhez, kinyitotta és kivette belőle az útlevelét. Majd sokkal lassabban kiemelte a Madonnát ábrázoló ikont. Egy hosszú pillanatig a festményre meredt. Visszaemlékezett a gyermekre, aki Karenre nézett, mielőtt törékeny teste elporladt volna. És bár nem akart hinni benne, minden reggel, amikor belenézett a tükörbe, és látta ugyanazt a szempárt, tudta, hogy a gyerek átruházta rá az ikon védelmét. Meg kell védenie a Madonnát. Azonban élnie kell az életét, és védelmeznie a saját szabadságát. Felkapta anyja bekeretezett képét az asztalról, az ikonnal együtt betette egy bélelt, cipzáros tasakba, a tasakot pedig bedugtaa ruhák alá. Az üvegcsengőt, amit Olaszországban vett, becsavarta egy csipkesálba, amit Spanyolországban vásárolt, és a kis csomagot betette az egyik oldalzsebbe. Minden becipzárazott, és a bőröndöt az ajtó mellé helyezte. Benyúlt az ágy alá, és előhúzta a hátizsákját. Ebben volt minden, ami a vadonban való túléléshez szükséges lehetett – szárított élelmiszer, zseblámpa, esőkabát, kulacs. Belépett apró konyhájába, betett egy adag Bake’s reggeli kekszet a hátizsákba, és máris készen állt az indulásra. Az ajtó felől kopogtatás hallatszott. Karen megpördült
és úgy meredt az ajtóra, mintha a túloldalon egy csörgőkígyó… vagy ami még rosszabb, maga Hadúr állna. – Miss Karen, Dika vagyok! – hallatszott a szobalány hangja. Az ötvenéves Dika Pertulengro nem sokkal Karen érkezése után állt be dolgozni. Ő takarította a két tucat vendégházat, amelyek elszórtan álltak a szálloda kertjében, orosz akcentussal beszélt angolul, gyönyörű, fekete szempillákkal keresztezett, sötétbarna szeme volt, és mindenkit szeretett. Karen az egyik legkedvesebb embernek tartotta, akivel valaha találkozott – de nem bízott benne. Mingma megtanította, hogy mindig óvatosnak kell lennie. Ami még fontosabb, nem volt szüksége szemtanúra meneküléshez. Úgy nyitotta ki az ajtót, hogy testével takarja a belátást a szobába. – Dika, vissza tudna jönni fél óra múlva? – Addigra előhozza az autóját, és eltűnik innen. – Miért, talán itt van magánál az a gyönyörű férfi? – Dika a nyakát nyújtogatta, hogy belásson a szobába, de Karen mellett, és hirtelen elkerekedett a szeme. – Nem. Nem férfi, hanem bőrönd! – Csomagolok, mert szabadságra megyek. – mondta Karen. Dika meglökte az ajtót gömbölyű csípőjével, és a kilincs kicsúszott Karen kezéből. – Nem, Miss Karen! Elcsomagolta a szép üveget. Eltűnt a csipkesál az öltözőasztalról. – Alaposan megnézte Karent. – És különleges kifejezés van az arcán. – Miféle kifejezés? – A szökevényé, aki kénytelen ismét menekülni. Dika valamiképp meglátta rajta. Karen dacosan felvetette az állát. – Rendben, segítek magának. – Dika benyomakodott, és becsukta maga mögött az ajtót. – Először azonban el kell mondania, miért. Miért fél? – Az egyik vendég… emlékeztet valaki. – Mr. Wilder? Karen mozdulatlanná dermedt. – Honnan tudja? – A személyzet pletykál, természetesen. – Dika vállat vont. – Azt mondják, megbabonázta magát egy férfi, de szerintem összetévesztették a félelemmel. Karen mereven bólintott. Nem szívesen ismerte be ezt a mindent elsöprő pánikot, de úgy tűnt, Dika megérti. – Talán valamikor rosszul bánt magával? Esetleg a férje? – Nem. És nem. Úgy értem, Mr. Wilder egyáltalán nem a férjem, és még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy az, akinek gondolom. – Ez meglehetősen ostobán hangzott, ezért Karen megpróbálta elmagyarázni. – A másik férfi… az Ő szeme fekete volt. – Fekete. Teljesen fekete? Semmi más szín nem keveredett bele? – Nem először azt hittem, kábítószeres, de aztán rájöttem, hogy… valamiképpen… - A gonosz tulajdona. – sugallta Dika. – Igen – robban ki Karen. Hát persze! Dika megérti. Ukrajnából származik, egy olyan vidékről, ami ugyanolyan vad és különleges, mint a Himalája. – Mr. Wilder nem az. Az ő szeme világoszöld, gyönyörű, és egyáltalán nem ijesztő. Dika bólintott. – Jelezte, hogy érdeklődik irántam, de ez más férfiakkal is előfordul. – Ez az ember, Mr. Wilder, lehetséges, hogy… Fél tőle? – Igen. Dika elgondolkodott. – Van valami gyenge dobozos sör a hűtőben? – Van néhány. – Nyitunk magunknak. – Dika a teraszajtóra mutatott, majd odasietett a hűtőhöz. – Menjen, üljön le kint! – Nekem nem beszélnem, hanem távoznom kell! – Előbb beszélünk, aztán ha akarja, segítek magának lelépni… tudok egy titkos kiutat. Ez logikusan hangzott. Nagyon is logikusan. É volt valami Dika tárgyilagosságában, ami lecsillapította Karen rémületét, és segített higgadtabban
gondolkodni. Kinyitotta a teraszajtót és kilépett a meleg, száraz levegőre. A terasz körül bokrot zöldelltek, a kovácsoltvas korlátot sűrűn benőtték a kúszónövények, amelyek a hűvösség illúziójával szolgáltak, a kék anyaggal bevont székek pedig szinte lebegni látszottak. Mögötte nyílt és csukódott az ajtó, és Dika egy jéghideg tanácsadó maga biztonságával foglalt helyet, és megállapította: - Szóval nem is biztos benne, hogy ő az. – Nem. Amikor Európában jártam, közvetlenül azután, hogy elszabadultam tőle, lépten – nyomon őt láttam mindenhol… a vonaton, az éttermekben, a tengerparton. Megláttam egy férfit hátulról, felfigyeltem a járására, megpillantottam a haja színét vagy, ahogy a kezét mozdította, és azonnal halálra váltam. –Karen szája felé emelte a sört, de ismét leengedte. – Azonban soha nem ő volt. – Megnézte másodjára is, és rájött, hogy tévedett – mondta Dika. – Aztán ahogy a napokból hetek, a hetekből hónapok lettek, megnyugodott, és egyre ritkábban vélte látni. – Pontosan. Egyszer, talán hat hónappal később, még randevúztam is egy férfival, aki rá emlékeztetett. – Sokkal jobb képű volt, hogyan is téveszthette össze őket? Ez a férfi néha borotválkozott. – És aztán megcsókolt. Annyira untam, hogy majdnem kómába estem. – Na, ez az emlék biztos nem marad meg sokáig. – A másik férfi… az ő csókjai nem voltak unalmasak? – ok mindent el lehet mondani róla, de ezt nem, hogy unalmas lett volna… - Karen nagyot kortyolt a gyenge sörből. – Azt nem tudja, milyen volt az arca? Nem emlékszik rá? Úgy gondolja Mr. Wilder megváltoztatta a külsejét? A szeme színe? Karen mesélt az asszonynak a szakállról és a hajról, a számítógépes játék nevéről, majd azzal fejezte be: - Mr. Wilderben nincs meg Hadúr intenzitása. – Ugyanakkor maga, okos nő létére, attól fél, hogy ez az az ember. – Gondolom, elég ostobán hangzik. – Nem. Az ösztönei azt súgják, hogy óvatosnak kell lennie, és én is úgy gondolom, hogy óvatosnak kell lennie. Lehet, hogy ez az embertestvér vagy szolga, valaki, akit azért küldtek, hogy kémkedjen maga után. Karen megborzongott. Körülnézett. – Mennem kell! – suttogta. Dika Karen karjára tette a kezét. – Még eggyel több ok, hogy ne menjen! Itt biztonsági emberek vannak, akik megvédhetik. Barátok, akik elhiszik magának, ha maga azt állítja, hogy egy látszólag normális emberfenyegetést jelent. – Igen… - Amit Dika mondott, logikusan hangzott, és a mardosó pánik, a kétségbeesetett vágy a menekülésre elhalványult. Dika észrevette, hogy Karen megnyugodott, és elmosolyodott. – Igen. Helyes. Hadd meséljek el egy történetet! Csaknem negyven évvel ezelőtt a törzsem nagy veszteséget szenvedett. – Törzse? – Roma vagyok. Cigány. – Ó! – Karen szemügyre vette Dika barna szemét, sötét bőrét, kicsi, de arányos testét. – Nem is tudtam, hogy Ukrajnában is élnek romák. – A romák már bejárták az egész világot, és körülbelül ezer évvel ezelőtt elkövették azt a hibát, hogy betévedtek Oroszország területére. – Dika elfintorodott. – Az oroszok művészi szintre fejlesztették a zaklatást és üldözést. Komoly problémáink azonban egészen negyven évvel azelőttig nem voltak, amikor is elvették tőlünk a legbecsesebb kincsünket. Karen gondolatai azonnal az ikonra ugrottak. Az ő ikonjára. – És mi volt a legbecsesebb kincsük? Dika felsóhajtott.
– Egy lány, aki arra lett kiválasztva, hogy látomásokat lásson, amelyek vezetnek minket. A mi Zoranánk. Amikor távozott… - Távozott? Nem azt mondta, hogy elvették maguktól? – A történetek különböznek. – Dika jelentőség teljesen megvonta a vállát. – Az öregek mindig másképp mesélik. Én csak annyit tudok, hogy a szerencse, amely oly sokáig a kísérőnk volt, elpártolt tőlünk. A keréktengelyeink eltörtek, a csecsemőink meghaltak, a fiatal férfiakat megölték. Apámnak nyoma veszett az egyik orosz börtönben. Tizenegy éves voltam. Ukrajnában a milícia akkoriban rendkívül kegyetlen és korrupt volt. Elvették, amit akartak, gyilkoltak, felégettek mindent. Anyám megtanított, hogy azonnal el kell bújni, ha jönnek, és én mindig így is tettem. Egyszer azonban, amikor tizenöt éves voltam, az ezredes meglátott, mielőtt elrejtőzhettem volna. Megfenyegette a romákat, hogy felgyújtja az egész karavánt, ha nem adnak oda neki. Erre ők odaadtak. – Hogy tehettek ilyet? – kérdezte Karen hitetlenkedve. – Vagy én, vagy az ő gyermekeik, így aztán feláldoztak. Egy emlék szellem suhant át Karen gondolatiban. Gyermekáldozat… Dika a kezében tartott sörös dobozra meredt. – Soha többet nem láttam az anyámat. Maximmal voltam öt évig. Meg volt őrülve értem, és a végén, azt hiszem, már csak egyszerűen őrült volt. Azt állította, hogy más férfiakkal is lefeküdtem. Megvádolta a katonáit, az öccsét, a legjobb barátját. Gyakran megvert és rugdosott. Ezeknek a veréseknek köszönhetően nem lehetett gyerekem. – Nagyon sajnálom. – Végül aztán tényleg lefeküdtem, egy másik férfival, egy nagyhatalmú emberrel, és amikor az ezredes megjelent értem, megparancsoltam, hogy lőjék le, mint egy kóbor kutyát. Aztán idejöttem. – Dika felemelte a fejét; felső ajka fölött és két szemöldöke között mély ráncok húzódtak. – Néha még most is előfordul, hogy Maximot látom rémálmaimban. – Ezt hallva szégyellem a saját panaszaimat. – Hadúr, noha akarata ellenére tartotta fogságban, de megígérte, hogy soha nem fogja bántani, és Karen még most is hitt neki. – Ne, ne szégyellje! Legyen büszke magára, amiért sikerült elszabadulni! Minden áldott nap hálát adok Istennek, amiért szembeszálltam Maximmal, és jóleső érzéssel emlékszem vissza arra, hogy megölettem. – Dika határozottan felvetette a fejét. – Miss Karen, ugye nem akar egész életében menekülni? Ha ez nem az a férfi, akkor maga pontosan azon a helyen van, ahol szeretne lenni. Megmondom a személyzet tagjainak, hogy figyeljék, és ha ő az, akkor én magam teszek alá olyan lepedőt, hogy szörnyű kiütéssel kórházba kerüljön. Karen felnevetett, és megnyugodott. – Igaza van. Fel kell hagynom egy emlék elől való meneküléssel. Eltéptem a régi kötelékeket. – Itt furcsamód a Jackson Sonnethez fűző kapcsolatára gondolt, nem azokra, amelyekkel Hadúr az ágyhoz kötözte. Igazság szerint a szakítás azzal az emberrel, akit az apjának nevezett, rádöbbentette, milyen egyedül van a világban. Nem voltak barátai, mert túl sokat dolgozott, és nem volt ideje rájuk.Nem volt otthon, mivel egyik helytől a másikig költözött, csak a sötét, hideg, nyomasztó ház Montanában. És egyetlen ember kivívhatatlan elismerése miatt egész életét attól való félelemben töltötte, hogy nem méltó a szeretetre. Ezért aztán megváltoztatta az életét. Utazott. Pedikűröshöz járt. Szert tett
barátokra, dalokat énekelt, finom borokat ivott. Néha hiányzott a régi élete; átkozottul jó építésvezető volt, és munkája bizonyos fokú elégedettséggel töltötte el. Az egyetlen sötét folt élete horizontján a félelme volt, miszerint Hadúr egyszer csak felbukkan múltja árnyai közül – és nagyon is tisztán emlékezett a férfi által az orosz gazemberről és örök kárhozatra ítélt leszármazottairól mesélt legendára. Emlékezett, hogyan sistergett a férfi keze, amikor megérintette az ikont. Dikának igaza volt. Ha Mr. Wilder Hadúr, igencsak kis esélye lenne, hogy elmeneküljön előle. Tehát ideje szembenézni a félelmeivel. – Erős vagyok. Önálló. Nem ugyanaz az ember vagyok, aki két évvel ezelőtt voltam. Ezért… aztán maradok. – Helyes! – Dika megveregette Karen térdét, és felállt. – A népem ismét összegyűlt. Érdekünk fűződik a gonosz és csatlósai elleni harchoz, és segítünk magának, Miss Sonnet. Legyen óvatos, annak ellenére, hogy tudom, vannak barátai! Most mennem kell dolgozni. – Nekem is. Felügyelnem kell a munkálatokat – Karen is felállt. – Ki tudja, Miss Karen… - Dika nagyon magabiztosnak tűnt. – Ha ez a Mr. Wilder nem a maga szeretője, akkor talán a démon halott. Karen végigfuttatta nyelvét belül az ajkán. Néha, teljesen váratlanul, megtöltötte száját a férfi vérének íze; az ő szemével látott, az ő szívével érzett… fájdalmat, sötétséget, vadságot és mély, kétségbeesett, mardosó vágyat. – Nem. Biztos, hogy nem halt meg. Ott van kint valahol, és… vár. Miután a két nő bement a házba, az idegen kilépett a bokrok közül, leporolta magát, és mozdulatlanul, mint egy szobor, várt. Elsőként Karen távozott, hogy lása, rendben megy – e a büféasztal előkészítése. Dika még fél óráig, dolgozott aztán ő is elment. Kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Az idegen átmászott a kovácsoltvas korláton, majd a teraszra érve letérdelt az ajtó elé, kinyitotta a zárat, és belépett. A bungaló belseje fertőtlenítőszertől szaglott. itt is, ott is női kéz munkája látszott. Karen Sonnet az otthonává alakította ezt a helyet. Azonban készen állt távozni a baj első jelére. Bőröndje és hátizsákja ott heverte az ágyon. Az idegen a csomagok felé indult. Jobban tette volna a nő, ha elmenekül, amíg még megteheti!
16. fejezet
Jackson Sonnet legújabb trófeáját szemlélve – egy hatalmas rénszarvas fejet, amit Alaszkában tett látogatásán zsákmányolt – dobolt az asztalon, és várt. És várt. Végül Phil Chronies megjelent dolgozószobája ajtajában. – Itt van, Mr. Sonnet. Megtaláltam, csak véletlenül máshová tettem, aztán megfeledkeztem róla. Tudja, olyan sok levelet kap, hogy nagyon nehéz rendszerezni őket. – Odasompolygott az íróasztalhoz, és átadta Jacksonnak a nyomozó jelentését. Jackson ránézett a vastag papírból készült borítékra. – Ezt valaki kinyitotta. – Igen a postások itt, Montanában nagyon kíváncsiak. – Phil úgy toporgott, mint egy kisgyerek, akinek mosdóba kell menni. – Tűnjön el! Phil sarkon fordult és kimenekült. – Ne vágja be… Phil hangosan bevágta maga mögött az ajtót. -… az ajtót! – A kis disznó ezt csinálja minden átkozott alkalommal. Chronies nem volt jó semmire. Miután megtudta, hogy Karen a himalájai motoros fickóval kavar, Phil keményen küzdött, hogy egyedül vezesse tovább az építkezést, és Karen otthagyta, hogy meghaljon, Jacksonnak pedig lelkiismeret – furdalása volt Chronies hiányzó karja miatt, arról nem is beszélve, hogy szerette volna elkerülni a pereskedést, így aztán az utolsó centig magára vállalta a kórházi kezelés és rehabilitáció költségei. Phil hat teljes hónapig volt távol. Amikor visszatért, Jackson munkát adott neki a központi irodájában, a városban. Philnek az építkezésekből befutó kérdésekre kellett volna válaszolnia. Logikusnak tűnt, hiszen Phil egy átkozott építésvezető – helyettes volt. Ismernie kellett volna a szakmát, vagy legalábbis Jackson így gondolta. Phil azonban lusta volt, tájékozatlan a legalapvetőbb kérdésekben, képtelen az anyagok kiszállítását megszervezni, és arroganciája Jackson egyik legjobb munkafelügyelőjének elvesztését eredményezte. Kettőt, ha Karent is beleszámolva. Ezért, hogy a lehető legkisebbre csökkentse a kárt, amit Phil okozhatott. Jackson betette a Munkatársi Kapcsolatok részlegre, és utasította az irodavezetőt, hogy lássa el a férfit munkával. Három hónap után Nancy könyörgött Jacksonnak, hogy szabadítsa meg őket a férfitól, mielőtt valaki feljelenti szexuális zaklatásért. Ezért aztán Jackson áthelyezte Philt az itthoni irodájába, és megbízta az akták rendezésével. Az idióta erre sem volt képes. Mit is mondott Karen, mielőtt kisétált az ajtón? Érezd jól magad Phillel, és próbáld meg elhitetni magaddal, hogy igazat mond! Olyan volt, mintha Karen megátkozta volna, mivel az elmúlt két év maga volt a borzalom. Annyira meg tudta ítélni, Phil allergiás volt a munkára, méghozzá mindenféle munkára. Állandóan ostoba mentséggel állt elő alkalmatlansága magyarázatára. Minden alkalommal, amikor Jackson kiabált vele, Phil felhozta a történetet, Karen hogyan állt összea motorossal és hogyan hagyta őt ott, hogy kilapítsa a sziklaomlás. És ahányszor elővette Karen és a
sziklaomlás történetét, az mindig módosult egy kicsit. Már első alkalommal sem lett volna szabad meghallgatnia, ahogyan az igazságot sem lett volna szabad elmondania Karennek az anyjáról. Be kellett volna tartania az Abigailnek tett ígéretét, és saját lányaként felnevelni Karent, nem pedig, mint egy alkalmazottat… A francba! Életében először bűnösnek érezte magát. Ki kell rúgnia Philt. Csinos végkielégítést ad neki, halállal fenyegeti, sőt még annál is rosszabbal, ha beszélni mer az üzleti ügyeiről, aztán irány az ajtó! Ugyanis senkinek sincs joga tudni, mi történik Karennel, csak Jackson Sonnetnek. A boríték könnyedén kinyílt – az előzőleg felnyitott borítékok mind ilyenek -, és Jackson kivette belőle a jelentést. Karen csaknem egy évet Európában töltött, és pontosan azt csinálta, amit mondott – nem sok mindent. Jackson azt hitte, nem sokáig fogja bírni, és várta, hogy alázatosan beállít. A lányának azonban esze ágában sem volt hazatérni. A nyomozóiroda fényképeket küldött róla: volt bécsi operában, utazott vonattal, evett egy piaci árusnál, heverészett a tengerparton olyan emberekkel, akiket Jackson sosem látott. Láthatóan könnyeden barátkozott. Pontoson, mint az anyja. Azonban az anyjával ellentétben, Karen nem feküdt le bárkivel. Amennyire a nyomozó meg tudta állapítani, Karen tiszta volt, mint a frissen esett hó. Jackson ezen elgondolkodott… talán mégis igaz az a történet, amit a lány mesélt? Tényleg elrabolta egy hadúr, és túszként tartotta? Valami gazember bántotta az ő kicsi lányát, és nem hitt neki? A papírgalacsinná gyűrődött Jackson markában. Tavaly, amikor Karen végre visszatért az Államokba, Jackson azt hitte, hamarosan beállt, és munkát kér. Ehelyett a lány elutazott Arizonában, egy wellness hotelbe, ahol egy hétig vendégként tartózkodott, majd rendezvényszervezőként állást kapott. Amikor elolvasta azt a jelentést, Jackson valósággal tajtékzott a dühtől. Sokévnyi tanulás, egyetem, gyakorlat mind kárba vész egy nyavalyás szállodában, ahol mindenki meleg vízzel teli kádban ücsörög, és masszíroztatja magát. Ja, és pedikűröztet! A legutóbbi jelentés szerint Karen még mindig ott volt. Mindenki nagyon szerette és dicsérte. Nem egyszer fizetésemelést kapott. És ott voltak a fényképek. Jackson hátradőlt a fotelben, és a kezében tartott képre meredt. Jól néz ki. Nem olyan, mint Abigail volt; ha olyan lenne, talán meg tudott volna bocsátani neki. Ehelyett Karen úgy nézett ki, mint az apja, az átkozott Indián Nighthorse női kiadása. Összeszedte magát. Lebarnult. Megnövesztette a haját, és világosabbra festette. Sminket viselt, és ruhákat… Elképesztően csinos fiatal nő volt, és egyáltalán nem érdemelte azt, amit tőle kapott. Be kellett volna tartania az Abigailnek tett ígéretét. Ha megtette volna, most nem egy szánalmas öregember lenne, aki kémkedik a fiatal nő után, akit úgy szeret, mint a saját lányát. Phil
hangtalanul becsukta Jackson irodájának ajtaját. Megtanulta, ha erősen bevágja, az ajtó kinyílik, és a résen keresztül figyelheti a vén disznót. Így kifürkészhette Sonnet hangulatát, és azt is tudta, mikor kell elfoglaltságot színlelnie. A vén disznó nagyon dühös volt, amikor rajtakapta, hogy az e – maljeit olvasgatja vagy játszik a számítógépen és csúnyán letolta az „elveszett” nyomozójelentés miatt. Phil azonban nem tehetett róla. Valaki mindent tudni akart Karen Somnetről, és valaki hajlandó volt szépen fizetni az információért. És Phil Chronies boldogan kiadott mindent arról az öntelt szukáról bárkinek, aki fizetett érte. Megszólalt a telefon. Undor vigyor jelent meg a képén, miközben felkapta a nyomozó jelentésének másolatát, és a telefonkagylóért nyúlt. Valaki éppen jókor jelentkezett.
17. fejezet
A Burstrom házaspár kibérelte a teljes fürdőkomplexumot a megnyitóra, ami egy műugró medencével, egy úszómedencével, három vízi csúszdával és egy négyszáz méteres sodrófolyóval büszkélkedhetett. Ez utóbbi Burstromék vendégeit a büfétől egyenesen a medence melletti bárhoz, majd onnan visszaszállította. Minden öt fürdőzőre jutott egy úszómester, két masszőr, akik a vendégek nyakát masszírozták a hordozható asztalok mellett, és egy lemezlovas, aki teljesítette a zenei kívánságokat. Burstromék vendégei úsztak, sütkéreztek a lenyugvó nap fényében, és élvezték a kilátást. Karen gondosan felügyelte a rendezvényt, és ezáltal annyira elfoglalt volt, hogy alig gondolt Rick Wilderre és a férfi kísérteties hasonlóságára Hadúrhoz. Bár… teljesen egyetlen percre sem volt képes lazítani. Amikor végül megpillantotta, a férfi éppen az úszómedencéből lépett ki. Karen lenyűgözve figyelte, ahogy megmozgatja lábujjait a parton, kisimítja vizes haját a szeméből, és Burstrom két idősebb női alkalmazottjára nevet. Teljes hétköznapinak tűnt. Egyáltalán nem hasonlított Hadúrra vagy Karen gonosz végzetére. Egy amerikai férfi volt zöld fürdőnadrágban és víztől csepegő drapp pólóban… valaki, aki élvezi az életét. Karen úgy gondolta, talán ki kellene használnia a lehetőséget, és szemügyre venni a férfi testét, hátha felismer rajta valami jellegzetes jelet, de úgy tűnt, nem ő az egyetlen nő, akinek ilyen gondolata támadt, és a férfi gyorsan eltűnt Burstrom újonnan alkalmazott négy mérnöknője között. Karen előtt igen furcsán érezte magát, egész pontosan, mint egy régi mellőzött barátnő. Mire aznap este ágyba került, már húsz órája talpon volt, és úgy aludt, mint egy darab fa, a legkisebb előérzett vagy álom nélkül. A program másnap délelőtt kézilabda – bajnoksággal és tenisz partikkal kezdődött, délután borkóstolóval folytatódott, és mire este a Burstrom Technologies első asztalnál fogyasztott vacsorája a kezdetét vette, Karen már alig várta, hogy néhány percet egyedül lehessen. Ellenőrizte az ételeket egészen a desszertig, majd az ellátásról gondoskodó cég rendkívül ügyes alkalmazottaira bízta a továbbiakat, és kisétált kedvenc helyére, a japánkertbe. Az ég tiszta volt – persze, hiszen a szálloda az arizonaisivatagban állt -, és a teliholdnak és a diszkrét világításnak köszönhetően jól látszott az ösvény. A fehér kavics halkan csikorgott szandálja talpa alatt, és az ösvény mellett egy kis patak futott sima kavicsokon, hogy aztán a sziklához érve kis patak futott sima kavicsokon, hogy aztán a sziklához érve kis vízesést alkotva művészien aláhulljon. Karen bekanyarodott, elindult lefelé a lépcsőn – és
hirtelen mozdulatlanná dermedt. A kőpad foglalt volt. Karen hátrálni kezdett, de a férfi oldalra fordította a fejét, és a fehér holdfény megvilágította az arcát. Rick Wilder. Minden amit Dikának mondott arról, hogy erős és önálló, egy szempillantás alatt elpárolgott. Felemelte az egyik lábát, készen arra, hogy megforduljon és elmeneküljön. A férfi gyorsan felállt. – Sajnálom. Sajnálom! Ez a maga privát kis kertje? Arra gondoltam, hogy kimennem magam, és vissza sem megyek, mert Chisholm az éves alkalmazotti díjakat fogja kiosztani. Mivel én nem vagyok alkalmazott, őszintén szólva nem is érdekel. Szeretné, ha egyedül hagynám? Szeretné, ha egyedül hagynám? Karen tétovázott. A férfi azonban normálisnak tűnt, olyan egyszerűnek… és még azt sem mondhatta, hogy követte, mivel előtte érkezett. Senki nem tudta ugyan, hogy hol van, de nála volt a személyhívója, és kiabálással bármikor riaszthatta az állandóan szolgálatban lévő biztonsági őröket. – Ez a kert a vendégek pihenését szolgálja, de ha nem bánja, leülnék egy percre. – Talált egy művészien elhelyezett nagyobbacska követ a lejtős sziklakert közepén, távol a férfitól, leült, és felnyögött. – Legalább hat órája várom, hogy leülhessek. – Észrevettem, hogy reggeltől estig talpon van. Észrevette? Szóval figyeli? – Nem mindig – mondta Karen óvatosan. – Csak nagyobb rendezvények alkalmával. – És az milyen gyakran fordul elő? – A férfi kedvesen, nyíltan rámosolygott, majd visszaült a korábbi helyére. – Szezontól függ, de télen úgy tíznaponta. Az emberek szeretnek elszökni a hó elől, így aztán lejönnek ide délre, és úgy tesznek, mintha július lenne Chicagóban. – Nem könnyű feladat. – Nem is nehéz. Nagyon jó figyelni őket. Olyan boldog, mint a gyerekek. A férfi az aggodalom legkisebb jele nélkül Karen felé fordult; a fehér holdfény megvilágította az arcát. – Szóval ez tökéletes a maga számára. Mióta dolgozik itt rendezvényszervezőként? – Egy éve. – Azelőtt mit csinált? – Egy évig utazgattam Európában. Azelőtt pedig – Karen a férfi arcát fürkészte – építésvezető voltam épülő szállodáknál. – Ugye csak viccel? – Ha a férfi színészkedett, nagyon jól csinálta, mert Karen semmi jelét nem látta, hogy ez más lenne, mint egy amolyan felszínes ismerkedő beszélgetés. – Rendben, először… egy év Európában? – Szeretem Európát. – Én is, de egy teljes év? – Váltottam egyéves Eurail – bérletet, és oda utaztam, ahová kedvem tartotta. Ettem híres éttermekben, rengeteg barátot szereztem, és egy csomó múzeumot megnéztem. – Ismét a férfi arcát fürkészte. – Csak egyetlen dolgot kerültem. – És mi volt az? – Európa hegyeit. Nem akartam látni sem az Alpokat, sem a Pireneusokat. Ha sosem látok többé hegyet, az is túl hamar lesz. – Szóval gyűlöli a hegyeket. – Igen. – Soha semmit nem gondolt ennyire komolyan. – Tudja, én mit szeretek a legjobban, Európában? Az olasz fagylaltot,
a gelatót. Képes lennék átkelni Olaszországon úgy, hogy semmi mást nem eszem. Karen felderült. A férfit nem érdekelte, mi baja a hegyekkel. Saját magáról akart beszélni. Ez a fickó tényleg csak egy… egyszerű fickó. – Európai gelatotúra. Pompásan hangzik. – Egyszer majd írok egy könyvet. – A férfi a bálterem felé nézett. – Kitűnő itt az étel. – Köszönöm. – A borok is kiválóak. Maga társította az ételekkel a borokat, vagy Mrs. Burstrom? – Az én javaslatomra történt a társítás – felelte Karen szerényen, és közben arra gondolt mennyire kedveli az olyan férfit, aki ínyenc a finom ételeknek és boroknak. Olyan műveltnek tűnt! – Maga ismeri a programot. Mi történik a díjkiosztó és a vacsora után? – Szabadidő. Gondolom, a vendégek megrohamozzák a bárokat. – Igen minden bizonnyal. – A férfi ásított, és felállt. – Én most visszavonulok. Egyenesen Svédországból érkeztem, és a belső órám még nem állt át az itteni időre. Megengedi, hogy bekísérjem? – Igen. Köszönöm. Megengedem. – Mégpedig azért, mert erős és önálló, és képes félelem nélkül lépkedni Rick Wilder mellett. – Mik a tervek holnap estére? – A férfi a szálloda felé indult. – Mrs. Burstrom nem szereti, ha a terveiről beszélek. – Karen a férfi előtt ment fel a lépcsőn, és remélte, térdig érő ruhája megfelelően takarja a combját. – Előnyben részesíti a meglepetést, és én természetesen tiszteletben tartom az óhaját. – Mrs. Burstrom igen erős egyéniség, igaz? Úgy ugráltatja Burstromot, ahogy kedve tartja. – Pontosan úgy, ahogy kell. – Karen mosolygott. Felértek a lépcsőn. A férfi Karen mellé lépett. –Mi az? Ott a kanyon végében! Karen megállt és odanézett. A távolban egy fénypont mozgott, majd megállt és kialudt. – Biztosan kempingezők, bár nem lenne szabad ott lenniük. Vagy eltévedt túrázók. – Karen elővette a személyhívóját, de mielőtt bármit tehetett volna, a szálloda biztonsági főnöke sietett feléjük az ösvényen. – Segíthetek valamiben, Miss Sonnet? – Ethen végigjártatta a zseblámpája fényét Ricken. Rick pislogva eltakarta kezével a szemét. Karen szívét melegség öntötte el. Ethen figyelte és vigyázott rá. – Én jól vagyok, de nézze csak! – A fénypontra mutatott, ami már kicsit közelebb ért. – Jó lenne, ha odaküldene valakit megnézni, hogy mi a helyzet. Ethen végignézett a kanyon szélén. – Ostoba túrázok! – morogta. – Hívom a seriffet, ő majd elintézi. – Mielőtt kinyitotta volna mobiltelefonját, Karen szemébe nézett. – Szóval magával minden rendben van? – Minden a legnagyobb rendben van, Ethen. Köszönöm. – Örülök. Jó estét, Mr. Wilder! Miközben ők távolodtak, még hallották, amint Ethen hevesen magyaráz a seriff diszpécserének. Rick visszanézett. – Rengeteg biztonsági emberük van. Mindig találkozom valakivel, amikor egyedül vagyok. – Valóban? – Karen igyekezett elrejteni mosolyát. – Sok gondot okoznak az illetéktelen behatolók? – Nem, csak
néha téved erre egy – egy csavargó. Ez azonban még vad vidéknek számít. Előfordul hiúz, sólyom, de néha még puma is. – Hű, erre nem is gondoltam. – A férfi a fák felé nézett, mintha a következő pillanatban támadástól tartana. – Mi azonban tökéletes biztonságban vagyunk. Ők sokkal jobban félnek tőlünk… -… mint mi tőlük – fejezte be a férfi Karen helyett a mondatot. – Igen, igen, apám ugyanezt mondta mindig a kígyóról, de én akkor is utálom őket. – Én is. – Miközben lépkedett, Karen a háta mögé dugta a kezét. Nem mintha attól tartott volna, hogy a férfi megragadja, de Rick Wilder magas volt, és széles válla miatt túl keskenynek tűnt az ösvény. Felbukkant a szálloda épülete, és Rick megjegyezte: A holnapi estéről akart mesélni nekem. – Nem szó sem volt ilyesmiről. – Ugyan már! – nógatta a férfi. – Nem mondom el senkinek. A holnapi lesz az utolsó este, így biztos valami nagy felhajtás lesz. Mit terveznek? Annyira elbűvölő volt, hogy létezik egy férfi, aki őszintén érdeklődik az iránt, amit csinál! – Délután svédasztalos büfé lesz, este bál, és éjfélkor ismét svédasztalos büfé. Aztán másnap mindenki hazautazik, egy hétig rendes vendégeink lesznek, és utána kezdődik minden elölről. – Bál lesz? Tehát táncolni is lehet? Zenekar lesz? – Egy helyi zenekar, a nevük Vörös szikla, és az elmúlt hat évtized slágereit fogják játszani. – Imádok táncolni. – Tényleg? – Karen hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. – Igen. A nők bármire hajlandóak egy fickóért, aki tud táncolni. Karen szeretett volna hangosan felnevetni. – Bármire? – Nekem elhiheti. – Szóval valójában nem is szeret táncolni, csak begyűjti a jutalmat. – Karen legnagyobb elképedésére rájött, hogy flörtöl. Óvatosan, de flörtöl. Méghozzá egy olyan férfival, aki bizonyos tekintetben Hadúrra emlékezteti. Talán ez annak a jele, hogy kezd meggyógyulni a Himalájában történt szörnyű időszak után. – Nos… igen. Maga szerint bűnös vagyok? A férfi hangja olyan derűsen csengett, hogy Karen nem vesztegette az időt a szavak mögött rejtett jelentés felkutatására. - Nem szerintem okos. – Szóval aljas tervem működik. Táncolna velem holnap este? – Igen… de kizárólag a tánc élvezetéért. Közöttünk nem lesz semmiféle bármi. – Rendben bár holnap estére annyira elbűvölöm, hogy bármi megtörténhet. Karen halkan felhorkant. – Felőlem reménykedhet. – Reménykedem is. A férfi nyíltan rámosolygott, és Karen lelke mélyén megnyugodott. Ha a férfi lenne Hadúr, nem mutogatná ilyen nyíltan az arcát. Ha férfi lenne Hadúr, ő nem érezné magát ilyen felszabadultnak mellette. – Azt mondják, ha egy férfi táncol egy nővel, minden titkára fény derül. – Ebben az esetben… jobban teszem, ha megpróbálok nagyon gyorsan sokkal érdekesebb lenni. – Nem tartja magát érdekesnek? – De igen, érdekesnek tartom magam. – A férfi megállt. Karen is megállt, és felnézett
a férfira. Rick Wilder az ujja hegyével megkocogtatta Karen orrát, mint egy figyelmeztető, idősebb testvér. – Én azonban egy számítógép őrült vagyok, aki a bináris számokat tartja érdekesnek. Karen hangosan felnevetett, és élvezte az érzést, ahogy a férfi hüvelykujjával megsimogatta az arcát. – Honnan tudja egy számítógép őrült, hogy hogyan kell táncolni? – A szüleim emigránsok. Nálunk a tánctudás elvárás. Karen gondolkodás nélkül válaszolt. – Akkor jól fogom érezni magam a karjában. A férfi lágyan azt mondta: - Az lesz a legjobb bármi, amit csak adhat.
18. fejezet
Karen nagyon elégedett volt magával, miközben Burstromék báljára készülődött. Az elmúlt három napban tökéletesen ment. Burstromék nem győztek áradozni Karenről a szállodaigazgatónak, amitől az igazgatónak az a benyomása támadt, hogy állást akarnak ajánlani neki a cégüknél. Így hát Karen csinos fizetésemelésre számíthatott a közeljövőben. A nő, aki a tükörben látott, szintén elégedettséggel töltötte el. Térdig érő fekete ruhája egyszerű volt, aszimmetrikus nyakkivágással és tizenöt centis hasítékkal a testre tapadó szoknya hátulján. A japán ruhaujjak látni engedte napbarnított karját, haját feltűzve, és csak néhány szőke tincset lengedezett finom sminkelt arca körül. Nem mintha máskor nem igyekezett volna a lehető legjobban kinézni az ilyen eseményeken, de ma este valósággal sugárzott. Érthető, hiszen Rick egész nap udvarolt neki, nem feltűnően, nem tolakodóan, hanem apró figyelmességekkel, amitől különlegesnek érezte magát. Vágyat érzett a flörtölésre. Most, először, amióta elmenekült a Himalájából, képes volt nevetni és beszélgetni egy férfival anélkül, hogy azon tűnődne, vajon rabság és szexuális kiszolgáltatottság következik – e? Bár annak ellenére, hogy jól érezte magát Rick társóságában, az érzékei továbbra is jeleztek. A férfi veszélyes volt. Nem úgy, mint Hadúr, de őt sem lehetett félvállról venni. Mindenki, aki képes sikeresen vezetni saját nemzetközi cégét, veszélyes a maga módján. Azt azonban nem hitte, hogy ez magában foglalna lövöldözést, zsoldosokat, ikonokat és szerződést az ördöggel. Kinyitotta az ékszeres dobozát. A borostyán fülbevalójáért nyúlt, és azon kapta magát, hogy rabszolgakarkötőit simogatja ujja hegyével. Persze ezek már régen nem rabszolgakarkötők voltak. Azokat kíméletlenül levágatta a csuklójáról, és tíz hónapig, amíg Európában járt, a hátizsákja alján lapultak. Aztán egy nap Amszterdamban megállt egy aranyműves műhelyének kirakata előtt, és az üvegen keresztül nézet, ahogy a mester egy aranylemezt kalapál. És akkor hirtelen tudta, mit akar csinálni. Elővette a karkötőit, és kedvesen megkérte az aranyművest, engedje meg, hogy összezúzza a karikákat. A férfi először nagyon meglepődött, és egy darabig vitatkoztak, az aranyműves tört angolságával, Karen döcögős holland tudásával. Végül a férfi beismerte, hogy a majdnem tiszta aranyat még egy olyan amatőr is, mint Karen, képes formára alakítani. Karen elfoglalta a mester helyét, és a két karkötőt laposra kalapálta. Az ütések mosolyt csaltak az arcára. Bosszúszomjas örömmel tüntette el a jeleket, amelyek rabszolgává nyilvánították. Kicsit több figyelemmel a párducokat művészi, kissé
amorf formákká alakította. Lecsiszolta a széleket, hagyta, hogy a férfi ismét karikává hajlítsa, majd felpróbálta a karperecet. Gyönyörűek voltak, súlyosak és pompásak primitívek. Karen megcsodálta új ékszereit, majd levette, és soha többé nem nyúlt hozzá. Most élvezettel simogatta a sima aranyfelületet. Óvatosan kiemelte a két karperecet, és a csuklójára húzta. Belelépett szatén masnival díszített fekete cipőjébe, és megállt a teljes alakos tükör előtt. A ruha csinos volt, a cipő szexis, a karkötő pedig lélegzett elállító. Teljes ellentéte volt egy rabszolgának. Anélkül, hogy akár egyetlen figyelmeztető gondolatot engedélyezett volna magának, türkiz sálját a vállára vetette, égve hagyta a lámpát a nappaliban, és kisétált az ajtón. Ma este maga mögött hagyja a múltat, és soha többé nem néz vissza. A bálterem virág – és selyemdíszítése fényűző volt, és a teraszra nyíló, sarkig kitárt ajtókon beáradt a száraz sivatagi levegő. A teremben hatvan ember kavargott, mindenki a legjobb ruháját viselte. Volt itt flitteres koktélruha és vörös sifon estélyi ruha, divattervező készítette öltöny és hagyományos szmoking. Fogyott a pezsgő és a tequila, és a Vörös Szikla kitartóan játszotta az egyik számot a másik után. A teremben szinte mindenki táncolt. A texasiak tudják, hogyan kell szórakozni. Karen azonban dolgozott; szemmel tartotta a pezsgőspoharakkal és vegyes falatkákkal megrakott tálcával keringő pincéreket, letörölgette egy vendég ruháját, aki nekidőlt egy kis asztalkának, és levert egy hatalmas, virágokkal teli vázát. Szólt, hogy szedjék össze a törött váza darabjait, a széthullott virágokat és töröljék fel a vizet. Feltűzte Mrs. Burstrom ruhájának alját, amikor Mr. Burstrom rálépett, miközben a Cotton – Eyed Joe – ra táncoltak. És mindeközben szeme sarkából egyfolytában Rick Wilder sötét fejét leste. A férfi beszélgetett, mosolygott, és egyik nő után a másikkal táncolt. Amikor a bálteremben túl meleg lett, a férfi levette zakóját és nyakkendőjét. Hófehér inge és öltönynadrágja láttatni engedte széles vállát és lapos hasát, és amikor kigombolta és felhajtotta az ing ujját, kivillanó napbarnított alkarja láttán Karennek kiszáradt a szája. Ebben a csomagolásban pompás hím példány volt. A férfi még csak felé sem nézett. Miközben egy nőt a karjában tartott, a többiekkel egyáltalán nem foglalkozott… És előző este elárulta az igazságot: ezek a nők egytől egyig bármit hajlandóak megtenni érte. Az este folyamán később, amikor minden rendben ment, és Karen egy fikusz mögött álldogált, a férfi rátalált. Elismerő pillantással végignézett rajta; tekintette elidőzött a karpereceken. – Fantasztikusan néz ki. Fantasztikusan. Ez tetszett Karennek. – Nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha táncolna velem. – Tenyerét fölfelé a kezét nyújtotta. Óvilági elegancia pompás csomagolásban… és egy férfi, aki tudja, mikor végzett a munkájával.
Gyanakvása ellenére eddig még nem kapcsolta össze a férfit Hadúrral, bár tudat, hogy figyeli őt, miközben észre sem veszi… Látva tétovázását, a férfi zöldarany szeme sarkában a derű ráncai jelentek meg. Karen ekkor rádöbben, döntenie kell, és a továbbiakban ki kell tartania a döntése mellett. Vagy ő Hadúr, vagy nem. Előző este úgy gondolta, hogy nem, és azóta semmi sem történt, ami miatt meg kellene gondolnia magát. Miután legyőzte magában a vonakodást, kezét a férfiéba helyezte, és a karja közé lépett. A zenekar szvinget játszott, és a férfi megbotlott, amint elkezdtek a zenére mozogni. Kétségtelenül nem egy Hadúrra jellemző mozdulat. Az első ballépéstől eltekintve Rick jó táncos volt, bírta a ritmust, míg végül Karen már levegő után kapkodott a kimerültségtől… és a kéjes elégedettségtől. És ez határozottan Hadúrra emlékeztette. Megígérem, hogy mostantól ahányszor csak a kéjre gondolsz, én fogok az eszedbe jutni. Ez valóban így volt. Ostobának érezte magát miatta, de nem tehetett róla. Amikor a zene elhallgatott, Rick megkérdezte: - Jól érezte magát a karomban? – Nagyon is. – Karen először elnézett mellette, próbálva kerülni a férfi tekintetét, majd mélyen a szemébe nézett. A férfi szemügyre vette Karen arcát, ruháját, cipőjét. – Gyönyörű – sóhajtotta. Karen kihasználta az utolsó leheletet is a csábításra, és a férfi ráharapott. – A következő egy lassú szám. – Újra nyújtotta a kezét. – Persze. – Hadúr emlékére. Kétszer egymás után ugyanazzal a szexis fickóval fogok táncolni. Hagyta, hogy a férfi közel vonja magához. Karját a vállára tette, megnyugtatóan széles vállára, és együtt ringatóztak a zenére. Ez nem Hadúr. Őt felismerné az érintéséről. Azonnal felismerné, ha így magához ölelné, testük egyszerre mozogna a zene ritmusára, amely apró léptekkel a meghittség felé sodorja őket. Valóban? Hadurat azonban soha nem látta táncolni. A tánc civilizált tevékenység és… Nem szabad többé gondolnia rá. Soha többé! Rick Wilder nem Hadúr, ezért talán… Rick Wilder a gyógyír a sebére. Karen hátrahúzódott, és felmosolygott a férfi arcába, megnyugtatóan világos szemébe. – Maga honnan való Rick? – Egy kisvárosban nőttem fel a Cascade – hegységben. A szüleim bevándorlók, borszőlőt termesztenek, és van egy kis zöldségüzletük. Nálunk biogazdálkodás folyik. A kukacok a közelébe se merészkednek az almánknak, mert apám azonnal megátkozza őket. – Érdekes emberek lehetnek a szülei. Vannak testvérei? – Két bátyám és egy húgom. – A férfi gondolkodás nélkül mozgott a zenére, magabiztosan vezetve Karent. – És maga? Milyen a családja? – Nekem csak egy mostohaapám van. Ő nevelt fel, de eltávolodtunk egymástól. – Kellemetlen. – Rick kissé oldalra billentette a fejét. – Vagy nem? – Nem tudom. Ahogy visszaemlékszem rá, mindig is túlságosan utálatos alak volt, de már két éve nem beszéltem vele, és úgy érzem, hiányzik. –
Karen meglepetten pislogott. Fogalma sem volt, miért mondta ezt. Eddig egyáltalán nem tudatosult benne ez a dolog. – Biztosan magányos lehet. – Ismerős ez az érzés. Apám szigorú fegyelem híve, és a családban mindig én voltam a fekete bárány. – Rick könnyedén mesélt, mint akinek egyáltalán nincs rejtegetnivalója. – Tinédzserkoromban idegesített, amiért állandóan arról papolt, mi a helyes, de most már sikerült elegendő rossz dolgot tennem, hogy tudjam, csak azt akarta, hogy jó ember legyen belőlem. Ha elég gyakran csinál az ember rossz dolgot, gonosszá változik. – Gonosszá? – Ez meglepte Karent. – Meglehetősen erős kifejezés. – Apám nevezte így. Számára nem létezik szürke, csak fekete és fehér. Karen arra gondolt, a bevándorlók, talán másképp látják a dolgokat. – Az a helyzet, hogy innen egyenesen hozzájuk utazom. – Családi összejövetel? – Nem tudnak az érkezésemről. Szeretném meglepni őket. – Elmolyozott, de ez nem a szokásos nyílt, könnyed mosoly volt, sokkal inkább fájdalmas, keserű mosoly. Karen is biztosan így nézhetett ki, amikor Jackson Sonnetről beszélt. – Velem kell jönnie – mondta a férfi hirtelen támadt ötlettel. Legalábbis Karen annak vélte. – Tessék? Miért? Rick elsóhajtott. – Azért, mert apám megint nyaggatni fog. Szinte már halom. „Adrik, már majdnem harminchárom éves vagy. Micsoda? Még barátnőd sincs? Meg kellene nősülnöd! Ideje, hogy gyermeked szülessen!” Karen elnevette magát. A férfi durcásan nézett rá. – Persze maga szerint ez vicces. – Nem, szerintem maga szalmaszálba kapaszkodik. – És milyen gyönyörű szalmaszálba! Teljes egyetértésben egymásra mosolyogtak. – Szóval a teljes neve Adrik? – Ez az óhazából származó név. Karen hirtelen megkérdezte: - Nem lenne kedve elkísérni a bungalómhoz? – Semmit sem szeretnék jobban. – Megfogta Karen kezét, és levezette a táncparkettről. – Most azonnal? – Karen későbbre gondolt. A férfi megállt az ajtónál. – Drága rendezvényszervező kisasszony, a vendégek az éjféli svédasztal felé tartanak Mrs. Burstrom elégedetten szemlél minket. És ha még sokáig maradunk, nem leszek jó másra, csak hangos horkolásra. – Miért, mit gondol, mit akarok magával csinálni a házikómban? - Iszunk valamit, és közben panaszkodunk a szüleinkre. – Ebben az esetben… - Karen megfogta a férfi kezét, és kivezette a bálteremből. Rick könnyítette számára a dolgot egyáltalán nem gyakorolt rá nyomást. Tudta, hogy helyesen cselekszik, arra használja a férfit, hogy kitörölje az elméjéből Hadurat. Mihelyst leléptek a teraszról Rick megállította, megcsókolta az arcát, majd ajka lesiklott egészen a nyakáig. Az emberek látták őket. Nők is látták őket. És a sóhajok okozta széllökés majdnem ledöntötte a lábáról Karent. Ugyanakkor a csók olyan édes volt, olyan gyengéd, hogy Karen nem tehetett mást, mint halkan felnevetett és
megsimogatta a férfi sötét haját. – Tudja, hogy most minden nő engem irigyel? Rick átölelte Karen derekát, és elindult az ösvényen a bungaló felé. – Nem, most minden férfi engem irigyel. Agyának hátsó részében Karen tudta, a férfi pontosan a megfelelő dolgot mondta. Nagyon kevés férfi foglalkozott ilyesmivel, és ezért Karen magában piros pontot adott Ricknek. Ahogyan azért is, mert tudta, merre van a bungalója… Ettől hirtelen elvétette a lépést. – Honnan tudja, merre kell mennünk? A férfi sértett arcot vágott. – Gondolja, azok után, hogy tegnap este találkoztunk a biztonsági őrrel, és láttuk azokat a fényeket, hagytam, hogy egyedül menjen haza, anélkül hogy meggyőződtem volna, biztonságban elérte a házát? Milyen édes! Annyira édes! Mr. Burstrom helyeslően odamutatott felfelé fordított hüvelykujjal, amikor elhagyták a báltermet, Mrs. Burstrom pedig határozottan elérzékenyültnek látszott. Karen megállt, és könnyedén megcsókolta a férfi száját. Rick megcsókolta Karen homlokát, majd arcát a feje búbjára fektette. Karen egészen közel húzódott hozzá. Egyszerre léptek. A férfi kivette Karen kezéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Az egész olyan normális volt, mint egy hétköznapi randevú hétköznapi emberek között, akik vagy lefekszenek egymással, vagy nem, és ő nem fog Hadúrra, rabszolgakarkötőre és olyan emberekre gondolni, akik átok alatt élnek az ördöggel kötött ősi szerződés miatt… Karen kitárta az ajtót. A felkapcsolva hagyott lámpa fénye beragyogta a szobát. A résnyire nyitott teraszajtón belengő lágy szellő betöltötte a szobát a mesquitecserje kellemes illatával. Intett a férfinak, hogy lépjen be. – Akar egy italt? – Nem. Amit én akarok… az maga. Amióta otthagyta Hadurat anélkül, hogy hátranézett volna, nem kívánt férfit. Ezt azonban kívánta. Nem tudta pontosan, a test és a lélek, szellem és stílus miféle kombinációja teszi számára vonzóvá, de nem félt tőle. Nem volt semmi ebben az emberben, ami birtoklási vágyról, őrült fogva tartási kényszerről árulkodott volna. Olyannak tűnt, mint aki táncol egyet, kihasználja az adódó alkalmat az élvezetre, aztán odébbáll. És Karennek pontosan erre volt szüksége. Becsukta az ajtót mögöttük. Ez nem a föld és levegő, tűz és varázslat szülötte, csak egy teljesen normális fickó, aki abban reményben táncol a nőkkel, hogy utána befeküdhessen az ágyukba. És míg az egyetemen Karen egyáltalán nem volt híve a gyors és futó kalandoknak – az a kevés, amiben része volt, meggyőzte, miszerint jobban jár, ha idejét olvasásra, munkára vagy tanulásra fordítja -, pillanatnyilag éppen egy ilyen futó kalandra volt szüksége. Rick nekidőlt a falnak, és magához vonta Karent. Nadrágján keresztül érződött a merevedése, és Karen ajkát felemelte a fejét, gondolva, a férfi azonnal a lényegre tér. Ehelyett Rick megcsókolta a szemhéját, majd nyelvét végigfutatta a füle mögött, és
Karen megborzongott a gyönyörtől. Folytatta a kényeztetést állkapcsa vonalán és arcán, és ajka meleg érintését követte az ujjával. Karen teste éledezni kezdett, míg végül legszívesebben diadalmasan felkiáltott volna. Hadúr nem jelölte, meg mint tulajdonát. Képes kéjt érezni anélkül, hogy rá gondolna. Pontosan erre volt szüksége, hogy kitörölhesse az elméjéből – egy normális férfi szenvedélyes ölelésére. És akkor Rick megcsókolta, mélyen és forrón; a világ forgott Karen körül és a föld imbolygott a lába alatt. Amikor a férfi felemelte a fejét, Karen belenézett zöldarany, álnok szemébe, felemelte a kezét, és teljes erőből pofon ütötte. – Hadúr! Te utolsó, aljas gazember!
19. fejezet
Ő volt az. Hadúr. Azonnal felismerte, ahogy megízlelte a csókját. – Hogy merészelted? Hogy merészelsz ilyen játékot játszani velem? Hadúr csak nézte, megtévesztően világos szemét egy pillanatra sem vette le Karen arcáról. – Tűnj el! – Karen kitépte magát a férfi öleléséből. – Egész egyszerűen tűnj el, és sose gyere vissza! – Lenyúlt a személyi hívójáért, hogy riassza a biztonsági főnököt. A férfi reflexei nem lassultak. Kikapta a hívót Karen kezéből, és belehajította a fotelbe, ahol a díszpárnán landolt. Dühtől és csalódottságtól vakon Karen ismét meg akarta ütni a férfit – mire az elkapta és felemelte. Hátát a falnak nyomta, ezét becsúsztatta a combja alá, lábát szétnyitotta, és csípőjére húzta, ugyanolyan magabiztosan, ahogyan táncparketten vezette. Ugyanolyan magabiztosan, ahogyan elaltatta a gyanakvását, azt a benyomást keltve benne, hogy egy megbízható, szerény ember, amikor pedig a legaljasabb alak, aki valaha is öltönyt vett magára. Karen próbálta eltolni magától. – Tegyél le! Ez itt nem a Himalája, és nem egy halálra rémült nő vagyok, aki mozdulni sem mer! – Ne légy igazságtalan magaddal szemben! – Már nem vette a fáradságot, hogy elváltoztassa a hangját! Doromboló hangja egyértelműen Hadúré volt. – Soha nem voltál halálra rémült, Karen. Magad voltál a tűz és a szenvedély, és megmutattad a fényt számomra, amikor már nagyon mélyen jártam a sötétségben. – Micsoda marhaság! – Karen nagyon dühös volt, hogy szíve a torkában dobogott, az arca lángolt. Olyan erősen szorította a férfi vállát, ahogy csak bírta. – Azért jöttél ide, hogy bolondot csinálj belőlem! – Azért jöttem, hogy megmentselek. – Mitől? Magadtól? Ostoba vágyamtól, hogy normális nő legyek, aki az Egyesült Államokban él, szoknyát és magas sarkú cipőt hord, és női munkát végez? – Úgy tűnik, összetévesztesz apáddal – jegyezte meg a férfi, maró gúnnyal. – Bár ha jól emlékszem, a mostohaapádnak nevezted, igaz? – Mit tudsz te a mostohaapámról? – Karen hangja remegett a dühtől. – Csak amit több órányi internetes kutatással ki tudtam deríteni. – Egyszerre volt gúnyos és jól értesült. – Ráadásul miután visszatértél Nepálból, egy órát tartózkodtál otthon, és azóta vissza sem tértél. Ennyi elég volt. Karent dühítette, hogy a férfi behatolt a magánéletében, körülszaglászott, elég információt gyűjtött, hogy helyes feltételezésre jusson Jackson Sonnethez fűződő kapcsolatát illetően. – Most már tudom, nekem is kutatásokat kellett volna végeznem a te családoddal kapcsolatban, hogy kiderítsem, mitől vagy őrült. – A családom visszavonult életet él. – A férfi végigsimított Karen ruhájának kivágásán, majd ujja besiklott a
dekoltázsába. Karen kihasználta, hogy a férfi másra figyel, és a homlokával az orra felé öklelt. A férfi kitért a támadás elől. – Miért küzdesz ellene? Hiszen te is ezt akarod. – Ezt honnan a pokolból veszed? – Azt hitted, hogy következmények nélkül viselheted a karkötőmet? – A te karkötődet? – Karen mindkét csuklóját a férfi szeme elé emelte. – Megnézted te ezeket alaposabban? Láttad, mit csináltam velük? – Ékszert készítettél belőlük, méghozzá olyan ékszert, ami biztosítja, hogy sosem felejted el azt a személyt, akitől kaptad. Karennek az álla is leesett a férfi következtetése hallatán. Visszaemlékezett, hogyan kalapálta az aranyat, amíg meg nem fájdult a karja, a gyűlölt rabszolgabilincsből egyszerű ékszert készítve. – Te nem vagy normális. – Nem erről van szó, csak egyszerűen jobban ismerlek téged, mint te saját magadat. Ismerlek, mert magadba fogadtál, és megérintettem a legmélyebb részedet. Bármennyire is gyűlölöd a gondolatot, az elmúlt két évet azzal töltötted, hogy rám vártál. – Félelemben töltöttem az elmúlt két évet. – Nem, drágám. – A férfi homlokát Karenéhez támasztotta. – Vártál rám. Karen a férfi aranypöttyös zöld szemébe meredt. A szíve a torkában dobogott, és alig kapott levegőt. A haragtól. – Ha felismertelek volna… Hogyan csináltad? Megváltoztattad a szemed színét? Talán korábban kontaktlencsét viseltél? A férfi kurta nevetést hallatott. – Ugye ezt te sem hiszed? Nem valóban nem hitte. – A szemem fekete volt, mert olyan mélyen jártam a gonosz szívében, hogy az én lelkem is fekete lett. – Persze! – gúnyolódott Karen. – És a szeme a lélek tükre. – Ennek ellenére borzongás futott végig a hátán. A feláldozott gyermek… az ikon… a történet, amit a férfi egykor elmesélt a gonosz által gúzsba kötött családjáról… és a karjában tartotta. – Igen, valóban. Nézd meg a saját szemedet! Tiszta és mély, mint egy jeges tó. – Ugyan már! Egyetlen szavadat sem veszem be! – Nagyon helyes, mert most nem is akarok erről beszélni. – Én pedig semmi másról nem akarok veled beszélni. – Nos, így csak egy dolog maradt, amit mindketten akarunk. Karen érezte, amint a férfi teste megfeszült, és tudta, mire gondol. Ekkor azonban már elkésett. A férfi megcsókolta. Karen bele akart harapni a szájába, de előbb… szerette volna megízlelni. A csók áthatóan édes és hihetetlenül megrendítő volt. Akár akarta, akár nem, feltámadt benne az emlékek, a szenvedély… a kéj. És ez a kéj kirepítette az űrbe. Az ágy melletti ablakon befújt a szellő, megemelte egy hajfürtjét, és a férfiállára simította, mintha megölelné. Két koppanás hallatszott, ahogy a férfi lerúgta a cipőit. Letolta a nadrágját, az alsóját, és csupasz férfiassága Karen selyembugyijához dörzsölte. A súrlódás olyan volt, mint amikor meggyújtanak egy máglyát. – Karen teste azonnal lángra lobbant. Hátrarántotta a fejét, és alaposan be is verte a falba, de legalább egy kicsit
magához tért. Hogy lehet, hogy nem tudta? Hogy lehet, hogy nem ismerte fel a férfi illatát – bőr, hideg víz, friss levegő, és az a különleges aroma, ami csakis a sajátja – talán a vadon illata? A Yankee Candle felhasználná Hadurat illatként, és a nők alig várnák, hogy meggyújthassák a kanócot. – A fene egyen meg! – Karen úgy küzdött a férfi karjában, mint egy gombos tűre szúrt pillangó. – Nekem vannak itt barátaim, és nem fogják hagyni, hogy ezt megúszd szárazon! – A barátaid figyelték, ahogy bekísérlek a házikódba. Gondolod, kint ácsorognak és várják, hogy meghallják eksztatikus sikolyaidat? Karen nagy levegőt vett, hogy sikoltson. Erre a férfi megcsókolta. Ez alkalommal tényleg megcsókolta, kihasználva Karen kiszolgáltatottságát, magába szívta az ízét, újra felfedezve esszenciáját… életre kelt a szenvedélyét. Ez az a férfi volt, akire emlékezett, intenzív, tüzes, és annyira élt minden sejtje, hogy a vágy átugrott testéből Karenébe. A világ történetében még nem volt férfi, aki ennyire akart volna egy nőt, ahogyan Hadúr akarta őt. Úgy tartotta Karent, mintha nagyon értékes kincs lenne. Egyik kezével támasztotta, a másikkal simogatta a csípőjét, a mellét, a nyakát, mint egy gyűjtő, aki megcsodál minden részletet. Karen magába szívta a férfi imádatát, élvezte az együttlét tiszta izgalmát. Lábujjai begörbültek, és az egyik fekete magas sarkú cipő koppanva hullott a padlóra. Miközben izmai megfeszültek, és lélegzése felgyorsult, arra gondolt, talán túl sokat mutat meg hosszú, magányos vágyakozásából. Az érzékek azonban elnyelték, áradatként beborították, és kitöltötték összeaszalódott lelkének elhagyott, magányos zugait. Most, hogy a férfi itt volt a lába között, a testéhez simult, egész lénye egy szempillantás alatt kivirágzott ismét. Amikor a férfi elszakította száját az övétől, Karen levegő után kapkodott, próbálva összeszedni magát, mielőtt pillantásuk találkozik. A férfi ugyanis tudta, mindig is tudta, hogy képtelen ellenállni neki. Egész biztosan gúnyolódni fog. A változás gyorsan történt. A férfi, mintha már egyáltalán nem törődne vele, mereven, hidegen, mozdulatlanul állt. Leengedte Karen lábát, és mindkét kezét Karen csípőjére tette. Karen kinyitotta a szemét, és látta, ahogy a férfi feje lassan, nagyon lassan az ágy felé fordul. Hadúr mozdulatlan és feszül volt, mint egy éber ragadozó. Orrlyuka kitágult, ahogy a levegő szimatolta. Szeme jobbra – balra mozgott, és a mélyén vörös láng lobogott. Valami baj volt. Valami volt a szobában. Karen a teraszajtót alig résnyire hagyta nyitva, és még egy ékkel is kitámasztotta. Az ajtó most sarkig nyitva állt. Súrlódó hang hallatszott. Hadúr villámgyorsan elengedte. Karen lába keményen ért le a földre, és tántorogva próbált megállni fél lábon. A férfi elfordult, és eközben a szeme megváltozott. Ő
maga is átváltozott. A helyén egy fekete párdúc állt morogva, szemben az ággyal.
20. fejezet
Karen felsikított, és a falhoz hátrált. Hadúr… Hadúr párduc? Vagy a párduc Hadúr? Az állat hatalmas volt, fekete, karcsú, veszedelmes… de nem őt fenyegette. Két évvel korábban Nepálban szemtanúja volt egy természetfölötti jelenségnek, amikor megérintette a régen holt gyermeket, a falusiak áldozatát az ördögnek… és a kicsi lány kinyitotta a szemét. A szeme felejthetetlen akvamarin kék volt, pontosan olyan, mint Karené. Karen remélte, soha többé nem lát semmi ilyen kísérteties dolgot, soha többé nem lesz ilyen közel ahhoz a másik világhoz, ahol a fantázia életre kel, és a gonosz tartotta a gyeplőt ezer évig. Hadúr azonban visszatért, és most… Karen ágya alól egy királykobra bújt elő. Bőre fényes volt, és gyönyörű, fekete, vörös és arany színekben pompázott. A szörnyeteg három méter hosszú volt, olyan vastag, mint Karen combja, csuklyáját szélesre tárta, mintázata veszedelmesen villogott, értelmes fekete szeme követte a párduc mozdulatait. Hadúr mozdulatait. Karen halálos bizonyossággal érezte, hogy a kígyó őt is figyeli, és alig várja, hogy végezhessen vele. Hogyan került ide ez a lény? Miért ilyen óriási? Egyetlen lehetséges válasz létezik: a kígyó olyan, mint Hadúr, egy ember, aki olyan pokolbéli teremtménnyé változott, mely képes ijesztő hatékonysággal rejtőzködni és gyilkolni. Hadúr azt mondta, belemerült a gonosz szívébe. Karen szorosan a falhoz simult. Körme megcsikordult a vakolaton. Hadúr most őt is magával rántotta a mélybe. Ösztönös megérzéssel hirtelen ráébredt – az ördöggel kötött szerződést! Hadúr aznap mesélte el a legendát, amikor megérintette az ikont, és megégette vele magát. Az ördöggel kötött szerződést… ez az eredmény. A párduc, egyáltalán nem odaillő módom, Hadúr felhajtott ujjú, szétnyitott ingét viselte. A kígyó hipnotikus mozgással hullámzott. A nagymacska testén egyetlen izom sem mozdult. A kobra minden figyelmeztető jel nélkül köpött. Ezüstös méregcseppek csapódtak a párduc pofájára. A párduc fájdalmasan felrikoltott, a hús hangosan sistergett. A sűrű higanyszerű méreg lecsepegett a földre. A párduc megtántorodott, majd felugrott, és a levegőben megpördült. Hátsó mancsának karmai belehasítottak a kobra csuklyájába. Aztán a párduc lehuppant az ágyra, és kiugrott az ablakon. A szörnyűségek éjszakáján ez volt a legborzalmasabb dolog. A kígyó felágaskodott, és vadul forogva kereste a párducot. Végre összefröcskölte a falakat és a padlót. Tekergőző teste leverte Karen hangfalait, felborította a DVD – állványt, ébresztőóráját átrepítette a szoba másik sarkába. Karen lassan araszolt a fal mellett, szemét a vonagló,
halálos hüllőre szegezve. Próbálta nem felhívni magára a figyelmet és nem kerülni az útjába. A kígyó kínjai lassan enyhülni látszottak. Tekintetét Karenre szegezte, és mintha mosolygott volna; gúnyos várakozással nyújtogatta a nyelvét. Úgy tűnt, meggyőződése, hogy Hadúr elhagyta mindkettőjüket. Tehát a kígyó mégsem olyan okos, mint először hitte. De akkor hol van Hadúr? Talán a szemébe csapódott a méreg? Esetleg megvakult? Egyedül kell megmentenie magát? Megpróbálja. Természetesen megpróbálja, bár ahogy ez a lény felemelkedett, és ügyesen egyensúlyozta testét, Karen rádöbbent, hogy hatalmas feje felér egészen az ő nyakáig. Az ajtó felé futott, de a kígyó elállta az útját. Hegyes fogai megvillant. Karen hátrálni kezdett. A lény szeme vörös tűzben égett, teste nagy hullámokban siklott feléje. Karen szeretett volna sikoltani, de nem volt levegő a tüdejében, futni akart, de nem volt hová. Egyik lábát tette a másik mögé, kezével tapogatott, nehogy nekimenjen valaminek és elessen. Gondolatai vadul száguldottak. Ha rá tudna ugrani a matracra, kivethetné magát az ablakon. Lehet, hogy megsérülne, de legalább szabad lenne. Akkor futásnak eredhetne és kiabálhatna, és jönnének a biztonságiak, és… Megbotlott valami keményben, ami a talpa alá gurult. Próbálta megtartani az egyensúlyát, de nem sikerült. Kemény huppanással a padlóra ült. Hadúr bőröndje hevert előtte. Hadúr cipőjében esett el. Felnézett, és látta, ahogy a kobra fölé emelkedik, szeme fekete volt, és diadalmas, két hegyes foga fehéren villogott. Karen megragadta a súlyos cipőt, és hozzávágta a lény padló fölött imbolygó részéhez. A kígyó elvesztette az egyensúlyát, és összeesett, de a következő pillanatban már ismét fölemelkedett, dühödten Karen támadásától. Meg fog halni… A párduc a teraszajtón keresztül visszaugrott a szobába, rá az ágyra, majd a matracról a kígyóra, lecsapva fejét a padlóra. A hatalmas macska fogával megragadta a kígyót, fellendítette a levegőbe, majd jól hallható reccsenéssel eltörte a gerincét. Vér fröcskölt. A kísérteties lény haláltusáját vívta a padlón. A párduc lihegve állt, a szája véres volt – a kígyóméreg foltokat égetett pofája jobb felére és mindkét szemhéjára. Rick. A párduc Rick, Rick Hadúr, és Karen legbizarrabb rémálma öltött alakot a való életben. Karen az ablak felé araszolt, tudta, hogy teljesen hiábavaló a menekülés, de közben azt is tudta, hogy meg kell próbálnia kitörni ebből a rémálomból, amelyben hatalmas kobrák köpködnek halálos mérget, és a férfi, akit oly jól ismer… nem is igazán ember. A kígyó vergődése tovább fokozódott, teste halálos ritmust vert a padlón. A párduc ugyanakkor felmordult és átváltozott. Karen képtelen volt levenni a szemét, miközben a fekete szőr visszahúzódott a férfi bőrébe, válla és mellkasa, lábcsontjai kiegyenesedett, a mancsokból ujjak és lábujjak nőttek ki, arca alakot öltött, és…
egyik világoszöld szeme élettel telve csillogott, míg a másikat betakarta a duzzadt szemhéj, amelyből vér szivárgott. Rick – vagy Hadúr, vagy akárhogy is nevezte magát – majdnem ember volt ismét. Majdnem. Karen a fejét rázta, és azt motyogta: - Nem, nem, nem – mintha a kántálás visszarepítené a valóságba. A férfi mögött a kígyó felemelkedett, kivillantak a fogai, fekete szemét Hadúrra szegezte. Karen megdermedt a rémülettől. – Ne! – kiáltotta. Elkésett. A kígyó belemélyesztette a fogait Hadúr combjában. A lény szemében diadal villant – de csak a másodperc tört részéig. Hadúr befejezte az átváltozást. Megragadta a kobra nyakát, felemelte és a falhoz vágta. A koponya hangosan reccsent, a kígyó végre elpusztult. És Hadúr teljesen ember. Túlkésőn. Karen odarohant hozzá. – Jól vagy? A férfi fél kézzel megállította. – Ne! – Hozatok kígyóméreg elleni szert. – Karen a telefonkagylóért nyúlt. – Ez ellen semmit sem használna. Menned kell. Most azonnal! – Meghalhatsz! – Nem valószínű! – csattant fel a férfi. Két kézzel szorította a combját. Egyik szemét ki sem tudta nyitni, annyira be volt dagadva. A másik szemhéja vörös volt, és földes mintha gyorsan letörölte volna a mérget. – Az ikont akarják. Semmi mást nem mondhatott volna, ami jobban megragadná Karen figyelmét. – Miféle ikont? – Amelyik a Madonnát ábrázolja. Amit te találtál Nepálban. – Amikor Karen továbbra is úgy tett, mintha nem értené, miről beszél, a férfi türelmetlenül felcsattant: - Ott van a holmid között, az anyád fényképe mellett! – Honnan tudod, hogy én mit… Átkutatta a szobáját. Igen, ez Hadúr. És hadúr egy párduc. Vigyázott az ikonra, titokban tartotta, soha nem beszélt senkinek a gyermek holtestéről, és arról, hogy nyitotta ki a szemét, és nézett bele az ő szemébe… és csak egyetlen ember látta az ikont. Ez az ember. – Te beszéltél nekik róla. – Nem. Én nem. – Hogyne! – Karen elöntötte a harag. – Mert te magad vagy a megtestesült tisztesség! Honnan tudod, hogy mit akarnak? – Követtem, és kihallgattam őket. Azért jöttem ide, hogy figyelmeztesselek. Visszaemlékezve az elmúlt pár napra, Karen megjegezte: - Elég sokáig halogattad a figyelmeztetést, és közben kiélvezted a helyzetet. – Fogalmam sincs, hogy bukkant ilyen hamar. – Felemelte a karját, majd leejtette. – Neked azonban nem szabad elkövetned ezt a hibámat! Öltözz fel! Karen lenézett gyűrött fekete ruhájára. – Rendben. – Bement a gardrób, kibújt a ruhájából, és leejtette a padlóra. A gépem a repülőtéren várakozik – mondta a férfi. – Tudsz repülőt vezetni, igaz? – Minden mást tudsz rólam. Ezt talán nem tudod? – Elővette azokat a ruháit, amelyeket akkor viselt, amikor építkezéseken dolgozott. – A pilóta engedélyed érvényes. Tényleg tudott róla mindent. – Felhívom őket, hogy készítsék elő a gépet az indulásra. Be van táplálva a repülési útvonal Kaliforniába. – Mi van Kaliforniában? – Karen olyan
gyorsan öltözött, hogy a fekete pólóját kifordítva vette fel. Nem vesztegette az időt a helyesbítésre. – A bátyám. Övé a Wilder Borgazdaság. Okos fickó. Erős. Ő meg tud védeni téged. Amikor odaérsz a repülőtérre, kutasd át a gépet! Bizonyosodj meg róla, hogy nincs potyautasod egy másik Varinszkij személyében! Karen kilépet a gardróbból. Farmernadrágot, széles bőrövet, kifordított fekete pólót, túrabakancsot és vékony dzsekit viselt – és a dzseki hosszú ujja alatt arany karkötőit. Képtelen lett volna hátrahagyni. – Kik azok a Varinszkijok? – kérdezte. A férfi a kígyóra mutatott. – Ez egy Varinszkij. Karen megborzongott. lekapta az ágytakarót az ágyról, és ráterítette a hosszú, megcsavarodott testre. Hadúr folytatta: - Felhívom a bátyámat. Attól kezdve, hogy leszálltál a Napa megyei repülőtéren, semmi nem lesz gondod. - Miből gondolod, hogy megbízom a bátyádban? – Néha kénytelen vagy megbízni valakiben, Karen Sonnet! – Hadúr egész teste verejtékben úszott, rázta a hideg, és arca időnként eltorzult a fájdalomtól. – Nincs más választásod. Most menj! Karen tudta, hogyan távozzon anélkül, hogy hátranézne. Egyszer már otthagyta a férfit. Az apját is elhagyta. Felkapta a bőröndjét és a hátizsákját, odament az ajtóhoz, szélesre tárta, kilépett, majd halkan kattant a zár mögötte.
21. fejezet
Hadúr nézte, ahogy Karen eltűnik az életéből. Nagyon helyes. Örült, hogy a nő komolyan vette a Varinszkijok jelentette fenyegetést. Örült, hogy Karen hajlandó volt bármit megtenni, hogy megvédelmezze az ikont. Megérdemelte, hogy így haljon meg, egyedül, félig vakon, iszonyú fájdalmak közepette. Azonban… a történtek után nem akarta itt kilehelni a lelkét Karen házikójának padlóján. A nőnek szüksége volt rá, hogy életben maradjon, neki pedig tudnia kell, hogy Karen túlélte ezt az egészet. Ő volt a fény számára ebben a világban, és tovább kell világítania. A fájdalom vékony fonalai lövelltek testének minden idegszálába. Lassan, mélyen lélegzett, amíg sikerült legyőznie a fájdalmat. A pokolban eltöltött egy év alatt meg tanulta kézben tartani a fájdalmat. Az igazat megvallva nagyon sokat tanult. Megtanulta túlélni az örök sötétséget és perzselő hőséget, a levegő hiányát és az állandó veréseket. És ami a legfontosabb, meg tanult türelmesnek lenni, tervezni és fegyelmezni magát. Önfegyelem. Az apja ezt próbálta beleverni és végre sikerült is magas szintre fejlesztenie ezen képességét. Kivéve, ha Karenről volt szó. Kitervelte az egész műveletet: közel kerülni a nőhöz, elaltatni a gyanakvását, elcsábítani, megmutatni, hogy ő már nem ugyanaz az ember, majd óvatosan elmagyarázni a rá leselkedő veszélyt, kiragadni innen és elvinni a szüleihez. Egyvalami, pontosabban valaki keresztülhúzta a számításait. Karen. Karen, a maga profi távolságtartásával, rózsaszín lábujjkörmével és óvatos udvariasságával. Karen, a fekete ruhájával és feltűzött hajával, ami csupaszon hagyta a tarkóját, és hajlandóságával, hogy lefeküdjön Rick Wilderrel, miközben Hadúr karkötőjét viseli a csuklóján. Karen néhány másodperces, magas oktánszámú, szenvedélyes csókjával, közvetlenül azelőtt, hogy teljes erőből pofon vágta volna. Ő volt az egyetlen nő, aki valaha megütötte, és ez a mostani már a második volt. Nem volt rá büszke, de ez sokat elárult a nő rá gyakorolt hatásával kapcsolatban. A kobra, az az átkozott, ostoba kobra, mérget köpött, rá megharapta és halált fecskendezett belé. A Varinszkijok ördöggel kötött megállapodása széthullóban volt, és bármire képesek voltak – rongálásra, kínzásra, gyilkosságra -, hogy ezt megakadályozzák. Hadúr lassan a másvilág felé úszott, és nem tudott másra gondolni, csak Karenre, és hogy mennyire jó lett volna, ha még egyszer szeretheti. Ostoba barom! Mindent meg kell tennie, hogy életben maradjon. Küzdenie kell! Harcolnia kell! Nem fog itt feküdni és meghalni. Szemét az öltönynadrágra szegezte, ami két és félméternyire hevert a padlón gyűrötten – a nadrágra, amit akkor dobott le,
amikor helytelenül, azt gondolta, hogy ma este szerencséje lesz. Igyekezett egyenletesen lélegezni és alacsonyan tartani a vérnyomását, miközben addig húzta magát a padlón, amíg el nem érte a nadrág egyik szárát. Maga felé húzta, és addig gyűrte az anyagot, amíg be tudott nyúlni a zsebébe, és kivette a rugós bicskáját, mit ott tartott. A gomb megnyomásával a nyélből kiugrott a rövid, éles penge. Megcsillant a fényben. Ha valami, ez megmentheti. Derékból kitekeredett, próbálva egy pillantást vetni a helyre, ahol, aki kígyó megmarta. Nem sikerült, mivel a méregfogak egész magasan, a combja hátsó részébe fúródta. Ennek ellenére bele akarta döfi a bicskával, hátha ki tudja folyatni a mérget egy csomó vérrel együtt. Nincs vesztenivalója. Hátranyúlt, és már készült vak műtétre – amikor Karen nyitott be az ajtón. Gyönyörű volt. Hadúr kívánta. Ezért azt az egyetlen dolgot mondta, aminek értelme volt: - Tűnj el innen, de gyorsan! – Te csak ne mond meg nekem, hogy mit tegyek! – A nő a magasba emelte mindkét csomagját, majd leejtette a padlóra, és a sarkával bevágta maga mögött az ajtót. – Add ide azt a hülye kést! – Muszáj elmenned innen! A nő odalépett Hadúrhoz, kinyújtotta a kezét, szeme szikrázott a dühtől. – Akkor megyek, ha te is képes leszel velem jönni. Most pedig lássuk neki ennek a dolognak, mielőtt egy másik sikamlós haverod felbukkan valahonnan, vagy szívesebben fetrengsz a földön és nyüszítesz? Karen haragudott magára, amiért visszatért. És a tény, hogy visszatért, melegséggel töltötte el Hadúr szívét, és tovább fokozta elszántságát. Igenis élni fog! – Ha így állítod be a dolgot... - Átadta a bicskát Karennek, a nyelével nyújtva oda, és remélte, annyira nem őrült, hogy a szívébe vágja. A nő átfordította a hasára. – Fájni fog – mondta. – Már így is fáj. – Érezte, amint a méreg feloldja a sejteket, az inakat, kiszívja az erőt a lábából. Karen két határozott mozdulattal belevágott Hadúr izmába. A fájdalomtól Hadúr háta ívbe görbült. Vér spiccelt a sebből és folyt végig a lábán. – Fájdalmat okoztam? – kérdezte a nő. – Igen. – Helyes. –Karen felnyúlt, és felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló olvasó lámpát. – Emlékszel, hogy néz ki a méreg? – Sűrű, ezüstös, és szétfut gyöngyszemekké, mint a higany. – Amikor rá fröccsent Hadúr arcára és szemére, úgy perzselte, mint a sav, felhasadt tőle a bőre és… nos… A szemével nem tehet semmit. Semmi értelme most a szemére gondolni. Azonban le tudta rázni a mérget a padlóra, kint pedig beletörölte arcát a virágágyásba. Ha valami, ez megmentette a látását, azonban még mindig érezte, ahogy a megmaradt molekulák rágják a bőrét… - A méreg ott van bent, rátapadva az izomrostjaidra, ezért fordulj vissza az oldaladra! – Karen lökött rajta egyet. Hadúr engedelmeskedett. – Miért teszed ezt? – Mert elegem van abból, hogy folyton miattad és a miatt aggódjam, mikor
bukkansz fel újra. – Ezért inkább gondoskodsz róla, hogy többé ne tudjalak meglepni? – Továbbá segítségre van szükségem, hogy túléljem ezt az éjszakát, és te vagy a legjobb lehetőségem. – De nem ebben az állapotban. – Fogd be a szád! – Karen kés hegyével kipiszkált előbb egy, majd még egy csepp mérget a padlóra. A méregcseppek gyöngyszemekként gurultak szét, mint a higany. – Nem valami jó – motyogta a nő. – Miért? – Mert ezüst bevonatot hagytak az izomrostokon. – Maradj itt! – Karen berohant fürdőszobába, és hallatszott, amint a fiókokat rángatja ki. Hadúr Karen mellett… már majdnem reménykedni kezdett. A nő egy üveg hidrogén – peroxiddal, egy tekercs gézzel. ragtapasszal és egy flakon Listerine szájöblítővel tért vissza. Hadúr tudni sem akarta, mihez akar kezdeni a Listerinenel. – Nincs kígyómarás elleni csomagom, sem szívócsészém, ezért megpróbálkozunk ezzel. – Letérdelt Hadúr mellé. A hasára fordította, és hidrogén – peroxidot öntött a sebbe. A folyadék borzalmasan marta a férfi húsát. Karen visszafordította, és hagyta, hogy a fertőtlenítő kifolyjon a sebből. – Semmi változás. Az ezüst továbbra is ott van. Próbáljuk meg újra! – Meg is tette, és közben egyfolytában beszélt, hogy lekösse Hadúr figyelmét. Hadúr tudta ezt, és nagyra értékelte a nő igyekezetét, de látta rajta, hogy kezd kétségbeesni, ezért végül azt súgta: - Semmi hasznomat nem veheted. Most már menj! Ne felejtsd el… a repülőgépem! A bátyám… Karen ismét a hasára fordította. – Pontosan tudom, hogyan kell távozni! – A hangja nagyon dühösen csengett. Hála az égnek! Ha sikerül eléggé felbosszantania, fogja magát, és eltűnik, talán megmentve magát, az ikont és Hadúr családját. Ehelyett a nő a legbátrabb tettet – és a legostobábbat – hajtotta végre, amit Hadúr valaha látott. Beletérdelt Hadúr hátába, lehajolt és kiszívta a sebből a mérget.
22. fejezet
Karen a vért és a mérget a padlóra köpte. Hadúr félre lökte, majdnem feldöntötte. Távolról mintha hallotta volna, amint azt kiabálja: - Te teljesen megőrültél? A méreg savként hasított az érzékeibe. Aztán megérezte a férfi vérének ízét, és… A Varinszkij védősisakot és golyóálló mellényt viselt. Fülcimpája mélyen lelógott, mindkettőt egy – egy süllyesztett fejű csavar fúrta át. A derekán egy tokot viselt, benne tőrt, és bütykeit acél borította. Karja vastag volt, és izmos, arca, mint egy Neander – völgyi ősemberé – széles állkapcsa, előreugró homlokcsont, és az egyik pofacsontja, ami egykor eltört, egészen felnyomódott a szeméig. A csatában úgy dobálta félre Hadúr embereit, mint a szalmaszálakat. Nagydarab volt, közönyös a fájdalommal szemben, villámgyors… és szemét egyetlen pillantásra sem vette le Hadúrról. Élet – halál harc. Hadúr megérdemli. Az óriás elé sietett. Kegyetlenül összecsaptak. Hadúr nekiesett a Varinszkijnek, hasogatta foggal, karommal, de ez nem közönséges démon volt. Ez a fickógyilkolásra született. Nem vacakolt késel vagy pisztollyal, csak ütötte Hadurat acélborítású öklével, minden egyes csapással húsdarabokat szakított ki a testéből. Hadúr tőrével hasogatta a Varinszkij nyakát, lábát, arcát, de a Varinszkij mintha meg sem érezte volna, tovább nyomult. Gyorsan mozgott, a kezét ugyanúgy használta, mint az öklét, és olyan technikát alkalmazott, amit csak egy önvédelmi mester ismerhet. Hadúr lihegett, alig kapott levegőt. Vesztésre állt. Kisfiú kora óta, amikor a testvéreivel verekedett, most először fog veszíteni. Gyorsan mérlegelte a lehetőségeket. Ha átváltozik párduccá, talán el tud menekülni, de… az embereit legyőzik, megsebesülnek, meghalnak vagy fogságba kerülnek. Nem. Inkább velük marad. Kiszabadítja őket. A Varinszkij körözött körülötte; majd kiáltás hallatszott a csatamezőről és odanézett. Hadúr a Varinszkij gyomra felé lódult – és egy hatalmas ököl belevágódott a mellkasába. Hadúr előtt minden elfeketedett, és arra tért magához, hogy repül a levegőben, majd amikor legurult a sziklákon, és beverte a fejét, ismét fekete lett minden. A Listerine erős fertőtlenítő íze töltötte meg Karen száját. Köhögött és köpködött, majd félretolta Hadúr szájvizet tartó kezét. – A fene egye meg! Hadúr az ölébe tartotta, és a vállát rázogatta. – Jól vagy? Tudod te, milyen iszonyú veszedelmes ez a méreg? Teljesen megőrültél? – Igen. Igen. Igen. – Karen kitépte magát a férfi karjából, és kirohant a fürdőszobába. A gyomra kavargott, és a vécé fölé hajolva ki is hányt mindent. Egy hosszú pillanatig ott maradt, és közben kétségbeesetten próbálta megérteni, mi történt
vele. Felemelkedett, összeszedte magát, odament a mosdókagylóhoz, és a tükörben belenézett saját kísértetiesen szemébe. Megízlelte a férfi vérét… és transzportált. Már korábban is megtörtént, Hadúr sátrában, a Himalájában, de akkor sokkal rövidebb ideig tartott. Ez alkalommal látta, érezte azt az álmot, azt a látomást. Benne élt a férfi bőrében, és ami bekövetkezett, az az ő rémálma volt. Lezuhant a szikláról, és borzalmas belső sérüléseket szenvedett. Meg kellett volna… nem, Hadúrnak kellett volna lassú, fájdalmas halált halnia. És mégsem halt meg. Karen megborzongott. A férfi azonban szenvedett. Ezt most már tudta. Szörnyű, borzalmas kínokat állt ki, és mégis életben maradt, hogy megmentse az ő életét, és ha most nem mozdul, nem teszi félre saját döbbenetét, é birkózik meg a helyzettel most, a férfi fog meghalni a háza padlóján. Ennél még Hadúr is jobbat érdemel. A kígyóember nem az egyetlen ilyen lény volt, és nekik el kell innen menekülniük. Hideg vizet locsolt az arcára, megmosta a fogát, és kiment. Hadúr talpon volt. Sikerült felkínlódnia magára a nadrágot, és most a cipzárral bajlódott. – Hadd nézzem meg még egyszer a marást. – Rendben van. – Bőre szürke volt, pupillája tűhegynyi. - Azt látom. – Gyengéden meglökte a férfit. – Engedd, hogy megnézzem! Be kell kötözni. A véred a padlóra folyik. – A férfi lábánál növekvő vértócsára mutatott. – Igen, ez érthető. Csak ne érj hozzá újra! – Hadúr leengedte a nadrágját. Karen letörölgette a sebet egy gézdarabbal. – A vér kimosta, már nem látok benne mérget. – Egy gézcsomót a sebre tett, és leragasztotta. A férfi bütykei elfehéredtek, olyan erősen szorította az ágyvéget. – Le kell győznöd, bármi került is a szervezetedbe! Hadúr ránézett. Vörös, fájdalmas hólyagok pöttyözték az arcát, fél szeme hatalmasraduzzadt, és homlokán hideg verejték csillogott. A kezeazonban, amit felé nyújtott, nem remegett, és úgy simogatta Karen arcát, mintha ő lenne az, akinek biztonságra van szüksége. – Ne aggódj! Annyi ideig még életben leszek, hogy feljuttassalak a repülőgépre, és elindítsalak a biztonság felé. – Én nem úgy értettem… - Bár azt mondta neki, azért menti meg, mert az ő révén juthat biztonságba. Vajon férfi elhitte azt? És ő? Hadúr felrángatta a nadrágját. Karen segített neki a cipzárral és az övvel, majd leültette egy székre, és a kislámpa fényét az arcára irányította. Gondosan kitisztította a földet a sebekből. – Ez valószínűleg rendben lesz. Mi a helyzet a másikkal? Ki tudod nyitni? – Nem, de a szemgolyómat nem érte közvetlenül a méreg. Van rá esély, hogy visszanyerem a látásomat. Olyan nyugodt volt. Olyan magabiztos. A férfi folytatta: - Felhívtam őket. Már készítik a gépet az indulásra. Gyorsan ki kell jutnunk a repülőtérre, és irány a hegyek! – Rendelek egy autót. – Karen már nyúlt a telefonért, amikor keze megállt a levegőben. Minden szállodában van
telefonkezelő, és a beszélgetésekbe belehallgathatnak. Jelzett Dikának a személyhívón, majd segített a férfinak felvenni a zokniját és a cipőjét. Az ajtó felől halk kopogás hallatszott. Karen kilesett a kémlelőnyíláson. A szobalány volt. Mosolygott és bólogatott. – Miss Karen! – mondta hangosan. – Meghoztam az üveg bort, amit kért. – Felmutatott egy üveg bort Karennek… és mindenkinek, aki figyelte. Karen beengedte. Ahogy Dika meglátta a felfordulást – a földön szétszórt DVD – ket, az ágytakaró alól kilógó kígyó mintás, sima farkát, a széken üldögélő férfit – eltűnt a mosolya. – Mi történt? – Megtámadtak minket. Dika az állával Hadúr felé bökött. – Ő az, akitől tartott? – Igen, de megmentette az életemet. – Ismét – szúrta közbe Hadúr. – Legutóbb elvetted az érte járó fizetséget! – csattant fel Karen. – Ezért most cserébe maga is megmenti az ő életét? – Dika végignézett a férfin. – Jóképű ördög. Látom már, miért hajlandó ilyesmire. – Maga mondta, hogy bízzak az ösztöneimben, és ez alkalommal az ösztöneim azt súgják, hogy juttassam ki innen anélkül, hogy bárki meglátná. Méghozzá gyorsan! – Karen várt, és azon tűnődött, vajon Dika kigúnyolja vagy sem. A gyengéd, mosolygó szobalány azonban egy szempillanat alatt eltűnt, és a helyén egy kemény arcú, elszánt, intelligens asszony állt.– Rendben. Öt percet kérek. Mindjárt visszajövök - mondta, azzal távozott. Karen elővett két kis üveg ásványvizet a hűtőből, é az egyiket oda akarta nyújtani Hadúrnak. A féri ebben a pillanatban egész testében megrázkódott, és olyan forróság árad a testéből, hogy Karen még ott is érezte, ahol állt. Nagy levegőt vett, és most először ébredt rá, mennyire kevés a feladathoz. Az elsősegélynyújtás alapjain kívül semmit sem tudott, é nem szállhatott szembe démonokkal, akik vadállatokká változnak. Az üveget a férfi nyakához nyomta, hátha csillapítja kicsit a lázát, majd azt mondta: - Én egy egyszerű, józan gondolkodású nő vagyok, aki ügyesen tervez svédasztalokat, és megoldja, ha valami gond adódik a virágkompozíciókkal. Nekedazonban hogy fogok segíteni? – Igen, valóban józan vagy. – A férfi lecsavarta az üveg kupakját, és ivott belőle. – De távolról sem vagy egyszerű. Fel tudsz építeni egy szállodát, megverni egy férfit, túlélni egy hosszú utat egyedül a Himalájában. Pillanatnyilag senki más nem jut eszembe, akit szívesebben látnék az oldalamon. Karen nem vágyott dicshimnuszra – ennek ellenére mélyen megindította a dicséret. – Idd meg mindet! – mondta kurtán. – Kimossa belőled a mérget. A férfi miközben ivott, egyfolytában vigyorgott, és emlékeztette Karent valakire, akit kedvelt. Ja, igen! Rick Wilderre. A gépen van túlélő – felszerelés – mondta a férfi. – Azzal a holmival együtt, ami a hátizsákodban rejtőzik, minden rendben lesz. – Mindenemet átnézted? – Karen is ivott, mivel tudatában volt, az ő
szájában is megfordult a végzetes méreg… a férfiijesztő vérének néhány cseppjével együtt. – Közvetlenül a kis beszélgetésetek után a teraszon. – A férfi a tolóajtó felé bökött. Karen elkapta az üveget a szájától, ezzel leöntve a pólóját vízzel. – Dika? Te hallottál minket? – A férfi hallott minden egyes szót, amit kimondott? Róla? Saját magáról? A félelmeiről? Akármilyen beteg volt is, mosolyogva nézte Karent. – Dika nagy segítség volt. Ha ő nem vesz rá a maradásra, durvább eszközökhöz kellett volna folyamodnom. – Menj pokolba! Az lenne a legjobb, ha most kisétálnék az ajtón, és itt hagynálak a keselyűk martalékául. – Ezzel már elkéstél. Még ha meghalok is ettől… és van rá esély, valahogy visszajövök érted. – Szarházi! – Karen egyik ablaktól a másikig járkált, és néha félrehúzta a függönyt, hogy kilessen. Mi baja van neki, hogy a férfi vallomása egyszerre hízeleg neki és bosszantja? Az összes férfi közül a világon miért pont Hadúr bűvölte el? Dika Karen bungalója felé sietett, szerviz kocsiját tolva maga előtt. Egy évvel korábban, amikor Karen állást kapott az Aqua Horizon Spa és Szállóban, Dika a népétől egy küldetéssel érkezett ide – gondoskodnia kell Karen Sonnet biztonságáról, hogy a prófécia beteljesedhessék. A Varinszkijok most hirtelen és kegyetlenül lecsaptak, és Dikának ki kell juttatnia Karent és Wildert. Megzörgette az ajtót, é tökéletes szobalányhangon beszólt: - Feltakarítom a kiömlött bort, Miss Karen! – Jöjjön be, Dika! Nagyon hálásak vagyunk, amiért segít. – Karen ugyanolyan kedvesen beszélt, mint Dika. Okos lány létére azonnal megértette a kis színjáték okát. Dika becsukta az ajtót maga mögött, és ráfordította a kulcsot. – Lehajolt a szerviz kocsi oldalát, és rászólt Wilderre: - Másszon be! Wilder bólintott, és lassan felállt; úgy mozgott, mintha minden ízülete fájna. Karen látta a férfi tehetetlenségét, és változatosan, több nyelven is hosszasan káromkodott. Aha! Szóval lehet, hogy nem kedveli Wildert, de nem bírja látni, ha fájdalmai vannak. Átfogta Wilder derekát, és segített neki bemászni a kocsiba. Dika Karen csomagjait a férfi fölé halmozta, becsukta a kocsi oldalát, majd Dika és Karen, valamint titkos utasuk az ajtó felé indultak. Karen segített Dikának tolni a kocsit. – Wilder legalább egy tonna volt, és a kocsi kerekei belesüppedtek az utacska kavicsába -, közben könnyedén társalogtak, mint két nő, akik egy helyen dolgoznak és jó barátok. Dika háta azonban egyfolytában lúdbőrözött. Ők, a Varinszkijok, itt vannak valahol, és gyilkolni akarnak… Dika, Karen és Wilder minden különösebb incidens nélkül elérték a parkolót. Karen ránézett az Aqua Horizon Spa és Szálló fényesen kivilágított bejáratára, majd a fehér mosodai teherautóra, ami most állt meg előtte. Lenézett a kezére, amely újra és újra ökölbe szorult. Veszélyek vártak rá, és félt a megpróbáltatástól. Dika a félelmeit
nem enyhíthette, de segíthetett neki megtenni a következő lépést az úton. Két férfi ugrott ki a vezetőfülkéből, és beemelték a szerviz kocsit a teherautó hátuljába. – Ők az én embereim, romák, a törzsem tagjai. Kiviszik magukat a repülőtérre. – Dika Karen fejére tette a tenyerét. – Áldás, szerencse és erő legyen magukkal! Karen megölelte, beugrott a teherautóba, és addig integetett, amíg a járművet el nem nyelte a sötétség. Dika megfordult, és a biztonság, a szálloda kivilágított bejárata felé indult. Néhány lépés után azonban az az érzése támadt, hogy valaki figyeli. Óvatosan elővette a ruhaujjában hordott kést. A háta mögé pillantott. Hegyezte a fülét. Léptei rövidebbek, gyorsabbak lettek. Már majdnem elérte az ajtót, amikor valaki kilépett a bokrok mögül. Pontosabban valami. Feje teteén hegyes fülek ültek. Nyakát és arcát szőr borította, ugyanakkor az orra, szeme é teste határozottan emberi volt. Az volt, amitől a romák rettegtek: az új és gonosz Varinszkij – átok, egy lény, ami egyszerre ragadozó és ember. – Nem lett volna szabad ezt tenned. – Lassan ejtette a szavakat, mintha a beszéd nehezére esne. Dika egyetlen reménye az épület belseje volt. Oldalt lépett. – Bocsásson meg, kérem! – Igyekezett kikerülni a lényt. A szörny vigyorogva elállta az útját. – Azt mondtam, nem lett volna szabad ezt tenned! – Be kell mennem. – Mindenképpen elkapjuk őket… most pedig én, kaplak el téged. – Hatalmas fogait kivillantva Dikára vetette magát. Dika egy gyors mozdulattal felhasította a lény pofáját. A szörny fájdalmasan felüvöltött. Dika a bejárat felé futott. Ahogy az automatikus ajtó kinyílt, teljes erőből sikoltozni kezdett. Látta, amint a recepciós rémülten felkapja a fejét, és a mellette álló igazgató elindul, hogy megkerülje a pultot. Aztán a következő pillanatban a szörny karmos mancsa megragadta, fogaival belehasított a nyakába. És miközben Dika sikoltozott, a lény darabokra szaggatta az Aqua Horizon Spa és Szálló lépcsőjén.
23. fejezet
Miközben a teherautó száguldott az úton és a hajnal lassan halványkékre festette az égboltot, Karen lenyitotta a szerviz kocsi oldalát, és segítet Hadúrnak kimászni. A férfi gyötrelmes lassúsággal mozgott. – A méreg teszi. – A raktér alacsony volt, a férfinak le kellett hajtania a fejét, ha nem akarta beverni. – Úgy érezem magam, mintha száz éves lennék. – Gyors pillantást vetett Karenre. – Te érzel valamit? – Az ujjam hegye bizsereg, mintha megfagyott volna. A férfi megfogta a kezét, felfordította a tenyerét, alaposan szemügyre vette a bőrét, majd rázárta az ujjait. – Egész jól viseled. – Nem kaptam sokat. – Megmentetted az életemet. A fickó lázas, talán fél szemét elvesztette, alig tud mozogni és mégis miatta aggódik. Karen melegséget érzett a szíve körül. Szó szerint és érzelmileg is. – Akkor most kvittek vagyunk – mondta. – Senki nem tartozik semmivel a másiknak. – Én megmentettem a te életedet, te megmentetted az enyémet. – A férfi mosolygott. – Én azonban megkötöztelek, és ahhoz hogy kvittek legyünk, neked is meg kell kötöznöd. – Meg is teszem. – Karen egy rántással kiszabadította a kezét. – És lehajítalak egy szikláról. – Szívtelen! – A férfi hirtelen egész testében megborzongott, megfordult és eltávolodót Karentől. – Azért ez utóbbi elmaradhat. – Tudom – motyogta Karen, és addig kotorászott a szerviz kocsiban, amíg tiszta törülközőkre nem bukkant. Kettőt a férfi vállára terített, hogy melegítse, a harmadikkal pedig letörölte az verejtéket a homlokáról. A következő pillanatban teljes erőből neki vágódott a hátsó ajtónak, amint a sofőr rálépett a gázra. – Varinszkijok. – Hadúr mozdulatlanul állt, egyik kezével a plafonon, másikkal a raktár oldalán támaszkodott, és kinézett a hátsó ablakon. Karen feltápászkodott, és ő is kipillantott. Egy sötétített üvegű, fekete Hummer H2 száguldott a nyomukban, és egyre közelebb ért. A magán repülőtér tízpercnyire volt a szállodától. – Nem érjük el – suttogta Karen. Ekkor a vezető fülkének az ajtója – az elképesztő sebesség ellenére – kinyílt, kihajolt az utas ülésen ülő férfi, és kihajított valamit az úttestre. Karen látta, amint gurul a kis labda, szétpukkan és acéltüskékkel szórja tele az utat. A Hummer ráhajtott a tüskékre. A kerekei kidurrantak, autó leszaladt az útról. Karen megkönnyebbülten felsóhajtott, és már vissza akart fordulni Hadúrhoz – amikor a Hummer ajtói kivágódtak. Egy farkas ugrott ki belőle. Majd még egy. És még egy. Aztán egy vándorsólyom rebbent fel a levegőbe, és utánuk vettette magát. Majd, mint maga a megtestesült karcsú erő, egy hatalmas párduc ugrott ki a járműből. Izmai hullámzottak futás közben, pöttyei csillogtak a kelő nap
fényében. Karen szíve nagyot dobbant a borzalmas tudattól… a tudattól, hogy ezek a szörnyek a gonosz szívéből jönnek, és megölik őt és bárkit, aki az útjukba áll. – Kik ezek? – Varinszkijok – szólt hátra a férfi a vezetőfülkéből. Karen Hadúrra sandított. Ő is közéjük tartozik. A háta mögé nézett a farkasok kezdtek lemaradni, de tovább vágtattak, tudva, ha késve is, de odaérnek. A párduc haladt elől, a mozgása csaknem ráérősnek tűnt, de zöld szeme mintha lángolt volna. – Mennyi van még? – kérdezte Hadúr. – Már majdnem ott vagyunk. Karen látta, amint legyőzi a fájdalmat és a lázat, és próbálja összegyűjteni az erejét. Lábát, karját nyújtogatta, majd odalépett az ablakhoz, és kinézett. – Farkasok. Rossz választás. Maximális sebességük hetvenkét kilométer óránként. Mi van még? – Vándorsólyom. – Ami óránként százhatvan kilométeres sebesség képes lecsapni. Ezek a Varinszkijok nem is olyan hülyék. Valakinek a szervezet ezen a részén van némi esze. Vajon kinek? – Szemügyre vette a párducot. – Innokentyij. Hát persze! Tudhattam volna, hiszen párduc! – A madár rajtunk lesz, mielőtt elérnénk a gépet. Karen kinézett a kifutópályára. Egy Cessna Citation X várakozott a betoncsík végén. – Az a tiéd? – A látvány mély hatással volt rá. A leggyorsabb kis repülő a világon. – Tudod vezetni? – Próbálj megállítani! A férfi bólintott. – A madár engem fog támadni. Fogd a cuccaidat, és szállj fel a géppel! – Ezek a fickók olyanok, mint te. Az ember és állat keverékei. – Mostanra már túl kellett volna jutnia a megrázkódtatáson. Úgy tűnt, mégsem sikerült. – Azzal a különbséggel, hogy ők a rossz fiúk, én pedig a jó. – Hadúr hangja nyugodt volt, bátorító. A teher autócsikorgó kerekekkel bekanyarodott a repülőtérre, Hadúr karjába hajítva Karent. A férfi keményen ölelte, amíg át nem jutottak a kapun. – Ha nem vagyok a gépen, mire indulásra kész vagy, csukd be az ajtót, és száll fel! Megtehetné. Meg is kellene tennie. A férfi el akarja küldeni. Karen sokkal jobban ki ismerte magát a világban, mint a legtöbb ember. Volt pénze. Megkapta a férfi gépét. Lehet, hogy Hadúr nem hisz benne, de igenis képes lenne elmenekülni tőle, és rémisztő ellenségeiktől, elbújni előlük, vigyázni az ikonra, és ha ezt megtenné, sosem kellene szembenéznie ez iránt a… szörnyeteg iránt érzett szenvedélyével. Azonban ugyanaz a makacs ostobaság, ami arra késztette, hogy visszatérjen a bungalójába, és megmentse a férfi életét, fogva tartotta. – Nem. – Az ikont akarják. – Nem kaphatják meg ezért, jobb, ha te nyered meg ezt a harcot. A férfi elvörösödött. Láthatóan legyőzte a mérget. A régi Hadúr elszántságával nézett Karenre – hogyan is téveszthette meg? -, és azt mondta: - Igazad van. – Ahogy a sofőr rátaposott a fékre, egyik kezével a nyitókart fogva, a másikkal Karent tartotta, és mielőtt teljesen megálltak volna, kivette magát. – Készítsd elő a gépet indulásra, amikorra végzek! – kiáltotta. Az
aszfaltra már egy párduc könnyed kecsességével érkezett le. Karen látta, amit magasból egy folt közeledik zuhanva a párduc felé. A teherautó kacsázva megállt, mindkét férfi hátrahajolt, és azt ordította: - Szálljon ki! Gyorsan! Rohanjon a géphez! Karen megragadta a csomagjait, és kiugrott. A teherautó csikorgó kerekekkel elhajtott. A gyönyörű kék – fehér magánrepülőgép a közelben állt. Karen odarohant, kirúgta az ékeket a kerekek alól, hogy szabadon gurulhasson. A lépcső, amely része volt a gép oldalának, hívogatóan, nyitva várta. Hármasával szedte a lépcsőfokokat, majd amikor felért, gyorsan megfordult. Hadúr egy karcsú férfival küzdött, aki halálos pontossággal használta a kését. A kerítésen túl közeledtek a farkasok. Vörösen izzó szemüket egyetlen pillanatra sem vették le Hadúrról. – Rendben – motyogta Karen. Neki is voltak fegyverei. Csomagjait lehajította az egyik ülésre, és a pilóta fülkébe sietett. Ilyen gépet még sosem vezetett, de az apja jól megtanította mindenre. Alig egy percre volt szüksége, hogy felismerjen mindent, aztán komor mosollyal elkezdte a felkészülést a felszállásra. Akkumulátor – bekapcsolva. Üzemanyagbekapcsolva. Jobb monitorindító bekapcsolva, percenkénti fordulatszám emelkedik. Gyújtás – rajta. Gázkar – rendben. Érezte a motor egyre erősödő remegését, és hallotta a visító hangot valahol hátulról. Bal motor indítókapcsoló kézben, készen az elfordításra… Mihelyst Hadúr a gépen lesz. Miközben végigfutatott az ellenőrző listán, a torony bejelentkezett. – Mi a fene folyik ott lent? Karen megragadta a mikrofont, és igyekezett rémült hangon felelni. – Verekednek, és kés is van náluk! Küldjék a repülőtéri rendőrséget! Nem mintha a rendőrség bármit tehetne, de legalább megosztják, a támadok figyelmét, és neki most minden segítségre szüksége volt. Mögötte kellemesen doromboltak a motorok. Néhány centit mozdítót a gépen, csak hogy érezze. A két férfi a földön verekedett, és Hadúr láthatóan kezdett fáradni. A farkasok már belül voltak a kerítésen, minden figyelmet a harcra összpontosítva. A rendőrök futva közeledtek a verekedőkhöz, pisztollyal a kezükben. Karen meghúzta a gázkart, és visító motorral a farkasok felé indult. Erre nem számítottak. Felnéztek, meglátták Karen arcát a szélvédőn keresztül, és tovább rohantak, mivel nem gondolták, hogy egy nő tényleg képes áthajtani rajtuk. Fennhéjázó, egoista, bunkógondolkodás! Karen hirtelen éle4s kanyart vett, és az egyik farkast beletaposta a betonba. Az üvöltés, amelyben fájdalom keveredett dühvel, még a motorok visító hangján keresztül is elért a füléig. Ismét megfordította a repülőt, és üldözni kezdett a megmaradt farkast. Lehet, hogy valami természetfölötti lény, aki képes emberből farkassá változni és vissza, de abban biztos volt, hogy lyukat tud ütni az egóján a repülőgép kerekével. A farkas a kifutó pálya füves
széle felé tartott. Karen Hadurat és a másikat, a sólyom Varinszkijt vette célba. Jól döntött. A Varinszkij nem tudott összpontosítani, és a szeme sarkából folyton a repülőt leste. Hadúr összeszedte minden erejét, és egy gyors mozdulattal kitörte a fickó nyakát. – Ez az! – Karen lassított, és úgy fordult, hogy a lépcső közel legyen Hadúrhoz. Lábdobogást hallott, majd meglátta, ahogy a férfifejjel előre bevetődik a gép belsejébe. Zárd be az ajtót! Bal indító – bekapcsol. Gázkar – előretol. Hadúr felnézett Karenre, és ahogy az ereje elhagyta, arca halottszerűvé vált. – Kelj fel és csináld! – A farkasok ugyanis eltűntek a látószögéből, és tudta legalább az egyik meg fogja próbálni utolérni a gépet. Felkapta a mikrofont. – Torony, november nyolc – hét – nyolc – hét – hat, gurulunk, felszállási engedélyre várunk. Hadúr nagy nehezen feltápászkodott. Kinézett, és sápadtabb lett a halálnál. – Van egy pisztoly a hátizsákom oldalzsebében – szólt hátra Karen. A férfi megtalálta a fegyvert, gyors mozdulattal előkapta és lőtt is. Karen hangos nyekkenést hallott. – Megölted! – kiáltotta Karen. – Ennél több kell, hogy az ember megöljön egy Varinszkijt. – Hadúr felhúzta a lépcsőt, és lezárta a repülőt, majd ahogy Karen tovább gurult a felszállópályán és gyorsított, odatámolygott a pilótafülkébe, és lerogyott a másik ülésre. Amikor Cessna majdnem elérte a felszállási sebességet, egy ember lépett ki a betonra. Karen felismerte. Nem kellett volna, és mégis felismerte. Látta egy vízióban. Arca, mint egy Neander – völgyi ősemberé – széles álkapocs, előreugró homlokcsont, és az egyik pofacsontja, ami egykor eltört, egészen felnyomódott a szeméig. Fülcimpája mélyen lelógott, mindkettőt egy – egy süllyesztett fejű csavar fúrta át. A csatában úgy dobálta félre Hadúr embereit, mint a szalmazsákokat. Nagydarab volt, közönyös a fájdalommal szemben, villámgyors… Nem. Nem! Most nem mehet bele egy ilyen transzportálásba! Neki most összpontosítania kell! A Neander – völgyi csípőre tett kézzel állt, tekintette belefúródott Karenébe, és némán megállást parancsolt. A kis Cessna úgy gyorsult, mintha csúzliból lőtték volna ki. A motor fordulatszáma túl magas volt, ezért kicsit visszavett a sebességéből. Felemelkedés, gyorsulás, fékszárnyak fel, kanyarodás felszállási irányba. Közvetlenül mielőtt elüthette volna a Neander – völgyi félrelépett. – Mi volt ez? – Az én elképzelésem a pokolról.
24. fejezet
A rozsdaszín sivatag és veszélyei elsüllyedtek alattuk, és a kék égbolt magába zárta őket. – Mit csinál?! – ordította a torony. – Nem kapott felszállási engedélyt! Azonnal térjen vissza a repülőtérre! Szabálysértést követett el! Hadúr lenyúlt, elfordított egy kapcsolót, mire a hangszóró elnémult. Feltartotta ökölbe szorított jobb kezének középső hosszú ujját, megforgatta, majd előremutatott vele. – Ez mit jelent? – kérdezte Karen. Hadúr vigyorgott. – Kapják be! Vizuális szabálysértést követtem el. Karen nevetett. – Hová megyünk? – Fordítsd ennek a légi járműnek a hegyes orrát észak nyugatnak! A három – három – zéró irány szerintem jó lesz. Amint elértek egy szép, biztonságos, hegymentes magasságot, Karen bekapcsolta a robotpilótát, és Hadúrhoz fordult. A férfi borzalmasan nézett ki. A mellkasán lévő hosszú vágásból vér szivárgott és áztatta gyűrött kétszáz dolláros ingét. Mindkét szemét szorosan behunyta, mintha szörnyű látomásokat próbálna kordában tartani. Egyik ökle a szívén nyugodott, a másik a gyomrán, és a két lábát összekulcsolta, mintha kemény harcot vívna magával. – Mi a terved? Elég vacakul vagy, és az igazat megvallva én sem érzem magam valami jól. A férfi egyik zavaros, zöld szemével Karenre sandított. – A méreg teszi. Nagyon kevés is végzetes lehet belőle olyasvalakinek, mint te. – Nem haltam meg, csak rosszul érzem magam. – Az én véremből is lenyeltél néhány molekulányit, és az majd legyőzi a méreg hatását. – Miért? Mi olyan különleges a véredben? – Attól eltekintve, hogy olyasmiket láttat velem, amiket te láttál, olyanokat hallat, amiket te hallottál, és belezuhanok tőle az emlékeidbe, az elmédbe. A férfi elfintorodott, de nem válaszolt. – Azért van, mert közéjük tartozol. – Karen ismét elöntötte a harag. – Te egy… Varinszkij vagy! A férfi szeme felpattant, és dühösen meredt Karenre. – Nem, én Wilder vagyok. A nevem Adrik Wilder. És ezt sose felejtsd el! – Miért? – Mert ha belehalok ebbe a kígyómarásba, szeretném, ha legalább egy ember emlékezne a nevemre. – Nem halsz meg. – Mindezek után szó sem lehet róla! Nem hagyja! – Nem? – A férfi felnyögött, és úgy mozgatta hosszú lábát, mintha fájnának az ízületei. – Menj hátra! A jobb felső poggyásztartóban van a ruhám. Karen azt tette, amit mondott, és mire visszatért, a férfi meztelen volt. Összekuporodva ült az ülésen, ruhái a földön egy kupacban. Egyetlen pillantással felmérte. A férfi teste hosszabbnak, soványabbnak tűnt, mint a Himalájában, izmai azonban kidolgozottabbak voltak. Vállán összevissza fehér hegek virítottak, a karján és a mellkasán pedig két villámot mintázó élénkvörös és aranyszín tetoválás volt.
Gonosz kívánságai ellenére, amelyeket akkor gondolt, amikor külön éltek, a férfi nemi szerve is épp volt. – Mikor volt időd tetoválást csináltatni? – Karen óvatosan megérintette a villámot. – Ez nem tetoválás, hanem egy jel, ami minden Wilder fiún megjelenik kamaszkorban. Ez bizonyítja, hogy tulajdonosa része az ördöggel kötött szerződésnek. – Hadúr kacsintott. – Remek ajándék, hogy az ember könnyebben elviselje a mutáló hangot, a szőrnövekedést és a rosszul időzített erekciót. – Korábban ez nem volt neked. – De igen csak akkor egyre gonoszabb lettem, a folt összezsugorodott és fekete lett. – Mint a szemed. – Igen. Mint a szemem. És ahogyan a szemmel is történt, amikor visszatértem a fénybe, a szín is újra megjelent. – Megborzongott, és egész teste libabőrös lett. Karen rá akarta segíteni a fekete pólót, de ahogy a férfi előrehajolt, megpillantotta a hátát. A fenekétől a válláig hegek borították az egészet. Volt, amelyik mély volt6, és cakkos szélű. – Mi történt veled? – fakadt ki Karen magából kikelve. – Nem fontos. – Kivette kezéből a pólót és áthúzta a fején. – Még hogy nem fontos! – Karen ráadta a fekete flanelinget, majd a combközépig érő terepmintás kabátot. – Hogy mondhatsz ilyet? Téged valaki megvert! – Nem fontos – ismételte a férfi. Karen letérdelt elé, ráadta a hosszú szárú alsót és a terepmintás nadrágot. – Egy Varinszkij volt, ugye? Az, aki legyőzött a harcban. – Honnan tudod? – csattant fel a férfi. Tehát igaza volt. Belelátott az elméjébe. Az emlékeibe. Ahányszor megízlelte a vérét, egyre szorosabbra fűződik közöttük a mentális kapcsolat… Hadúr azonban erről nem tudott, és Karen nem akart olyasmit magyarázni, amit ő maga sem értett. – Nem fontos – utánozta a férfit. – Bosszantó egy nőszemély vagy. – Hadúr felhúzta a nadrágját, belenyúlt a zsebébe, kivett egy darab papírt, és odadobta Karennek. – Egy órán belül hívd fel ezt a számot Jasha fogja felvenni. Add meg neki ezeket a koordinátákat, és mond azt, hogy Adriknak szüksége van rá. – Ki az a Jasha? – A bátyám. - Miért nem te hívód fel? – Mert jó esély van rá, hogy gyűlöl. – Általában ilyen hatással vagy az emberekre. Hadúr megragadta Karen tarkóját, lehajolt és keményen megcsókolta. – De nem rád. – Én is gyűlöllek – vágta rá gépiesen Karen. Legalábbis két évig gyűlölte, és okkal. Azonban bármilyen erősen is próbálta, nem sikerült elfelejtenie. Most, ahogy nézte4 a férfi arcát, ami oly közel volt az övéhez, amiből sütőt a láz, pupillái összeszűkültek és egész testében remegett, tudta mit kockáztatott a férfi, hogy őt megmentse. Lehet, hogy még mindig gyűlöli. Nem tudta. Hadúr ereiben azonban a halál lüktet – ahogyan az övében is –, és azt viszont tudta, nem fogja hagyni, hogy elvigye őket. Nekik kettőjüknek van egy befejezetlen ügyük. Hadúr hátradőlt, arca egy pillanatra eltorzult. – Akár gyűlöl, akár nem Jasha valószínűleg eljön. Már ha hisz neked. – Alig
várom, hogy elintézhessem azt a hívást. – Előre betápláltam a repülési tervet a Szövetségi Légügyi Hivatalnak. Ezt fogjuk most megváltoztatni. Karen visszagondolt a fickóra a repülőtéren. – Jó ötlet. – Ereszkedj le olyan alacsonyra, amennyire csak tudsz, és fordulj északnak, a Nagy Medencén keresztül! Karen kikapcsolta a robotpilótát, és megtette, amit Hadúr kért. A férfi folytatta: - A Sierra Nevada hegységnek tartunk, a Yosemite Nemzeti Parktól délre. – És onnan hová? – Ennyi. – Mit akarsz ezzel mondani? – Karen előre tudta, hogy ott nem fog neki tetszeni a válasz. – Nekirepítjük ezt a madarat az Acantilado – hegy oldalának.
25. fejezet
-Nem! Azt nem! – Karen megragadta Hadúr karját. – Ne4ked teljesen elment az eszed? – Együtt ugrunk, hogy ne szakadjunk el egymástól. – A férfi egy papírlapot nyomott a kezébe. Karen ránézett. A papíron arra vonatkozó instrukciók szerepeltek, hogyan juthatnak el arra a helyre, ahol Jashával találkoznak… már ha Jasha úgy dönt, hogy odamegy. – Félsz? – kérdezte a férfi aggódva. – Nem, nem félek. Miért félnék? – Félsz a zuhanástól. – Nem félek az ugrástól! – Talán valamiféle gyáva alaknak Tartja? – De nézz körül! Ez egy Cessna Citation X. Gyönyörű gép. Nekivezetni egy hegyoldalnak kész bűntény lenne! – Karen elkomorodott. – Még az is lehet, hogy tényleg bűntény. a férfi úgy nézett, rá mintha egy pillangót nézne. – Zsoldos voltam. Öltem és raboltam. Olyannak ismertél, meg aki aggódik, hogy a saját repülőgépe megsemmisítése bűntény vagy sem? – Nem, de a Cessna… - Láttad azt az alakot? Karen azonnal tudta, kiről beszél. A fickóról az álmából. Arról, aki ott állt, és nézte a feléje közeledő repülőgépet a félelem legkisebb jele nélkül. Bólintott, és tekintetét Hadúrra függesztette. Az a szörnyeteg Innokentyij Varinszkij. Emlékszel az ördöggel kötött szerződésre? Az ő ősei kötötték azt a szerződést. Az ő őseik… nyomkövetők. Bérgyilkosok. Megtalálják a prédájukat, bárhová meneküljön is. És most a te nyomodban vannak. – De…! – Hadúr megveregette saját bőröndjét. – Egy távoli helyen vezetjük neki a hegyoldalnak, fent a Sierrák legmagasabb csúcsai között. Tél van. A hegyi mentők keményen fognak dolgozni, hogy megtaláljanak minket. – Követni fogják az automatikus jeladó jeleit. A férfi hitetlenkedve nézett rá. – Szóval eltávolítottad a jeladót. – Működésképtelenné tettem – helyesbített a férfi – Amikor végül sikerül lokalizálniuk a baleset helyszínét úgy fog tűnni, mintha a holtestünk elégett volna a földet érés követő robbanásban. A Varinszkijok gyanakodni fognak, de ez az egyetlen esélyünk, hogy nyomunkat veszítsék, és némi időt nyerjünk. Kérdések és tiltakozások kavarogtak Karen fejében. – Ha Varinszkijok zsoldosok, ki fizet nekik, hogy megtaláljanak. – Senki. Rád a saját érdekükben vadásznak. – Miért? Miért pont rám? – Mert nálad van az ikon. – Miért? Annyira értékes, hogy mindenáron meg akarják szerezni? – Nem. Nagy hatalommal bír. Ha egyesítik a másik hárommal Varinszkij család ikonnal, az ördöggel kötött megállapodás érvényét veszti, és ők ugyanolyanok lesznek, mint minden más ember. – Hadúr felhúzta a zokniját. – Honnan tudod mindezt? - Miután a kezemben tartottam az ikont, miután megégette a kezemet, kísérteni kezdett a felismerés, hogy egy csapatban játszom
az ördöggel. Akár tetszik, akár nem, ugyanolyan vagyok, mint Innokentyij, visszataszító a menny számára. – Hadúr mereven nézte Karent. – És nem vagyok méltó arra a nőre, aki álmaimban kínoz. Karen fejét rázta. Nem akarta vállalni ezt a felelősséget. – De igen! Te tartottál életben, a sötétségben, és valahogy a birtokodba jutott az egyik Varinszkij – ikon. Nem hiszem, hogy ez véletlen lenne. Az ikon rejtve volt ezer évig. Szóval miután én… miután… körülbelül egy évvel az után, hogy elmentél, összeszedtem magam, és elhatároztam, kiderítem, mi folyik itt. Meglátogattam a régi Varinszkij – házat Ukrajnában. – Hadúr felnevetett. – Az a ház egy vicc. Hatalmas, öreg épület, itt – ott hozzátoldott szobákkal, törött ablakokkal, amelyekbe rongyot tömködtek, az udvaron gazzal benőtt rozsdás autókkal. Legalább száz Varinszkij és a házban. Egy évvel ezelőtt ölték meg a vezérüket, és komoly belharc folyt közöttük a családi vállalkozás irányításáért. – Ki az, aki felbéreli ezeket a… gyilkosokat? - Főleg diktátorok és katonai vezetők, de bárki, akinek van elég pénze. És ne feledd, a Varinszkijok ezt csinálják ezer éve! A hírük miatt akkora árat kérnek, amekkorát csak akarnak. – Ez olyan nagy üzlet? – kérdezte Karen hihetetlenkedve. – Miért a háború nagy üzlet? A gyilkolás nagy üzlet? Ez megválaszolta Karen kérdését. – Tehát a Varinszkijok fürdenek a pénzben. – Mondjuk úgy, hogy elég okuk van elszántan harcolni a fennálló állapot megtartásáért. – A férfi a túrabakancsával idétlenkedett; ujjai láthatóan merevek voltak. Karen ismét bekapcsolta a robotpilótát, letérdelt a férfi elé, és segített felhúzni előbb az egyik, majd a másik bakancsot. – Tehát valahogy besurrantál a házba? – Nem. – Hadúr vigyorgott. – Egyszerűen besétáltam, mintha oda tartoznék. Karen csodálta a bátorságát. – Úgy tűnik, eléggé hasonlítók a család többi tagjára, hogy senki ne tűnjek fel. Bolyongtam a házban, hallgattam a beszélgetéseiket, és megtudtam, hogy valaki próféciát mondott… - Kicsoda? Talán egy médium? – Karen hit és gúny határán imbolygott. – Olyasmi. Iván nagybácsi, az egyik öreg Varinszkij. Vak… ő az első Varinszkij, aki megvakult. – Ezer év alatt egyetlen Varinszkij sem vakult meg? – Az ördöggel kötött megállapodás jó egészséget és hosszú életet biztosított, de mostanában felütötte e fejét betegségek, és ez a paktum széthullásának jele. Amennyit láttam belőle, Iván nagybácsi egy hályogos szemű öregember, aki állandóan részeg, és ostobaságokat beszél. Néha azonban a Sátán hangján szólal meg. – Hadúr megborzongott. – A Sátán figye4lmeztette a Varinszkijok vezetőjét, hogy jobban teszi, ha megkeresi az ikonokat. Mivel Borisz kudarcot vallott, a Sátán megölette Boriszt a Varinszkijokkal. Semminek nem volt értelme; legendák és misztikus szörnyek szerepelnek egy nagy plazmatévén, ami a szörnyeket – és a
hősöket – sokkal valóságosabbnak mutatja, mint bármi a való világban, és Karen félt. – És te? – kérdezte. – Te is olyan leszel, mint a többi ember, és soha többé nem fogsz macskává változni? – Gondolom, igen. – A férfi ép szeme lázasan csillogott. és… éhesnek látszott. Gyötrődőnek. Hadúr azt mondta, hogy a fényárad belőle. Karen ezt nem hitte el, de próbált egy kicsit optimista lenni. – Ha a Varinszkijok között ilyen zűrzavar uralkodik, jó esély van a győzelemre. – Igen azonban… - Azonban mi? – Van egy kölyök, a neve Vadim. A gonoszság szaga árad belőle, és esküszöm, amikor ott voltam, ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy nem tartozom oda. Fiatal, ezért elsőre képtelen volt magához ragadni a hatalmat. Az öregek azonban, akik szemben állnak vele, sorra halnak meg, persze nem természetes halállal, és amikor ott voltam, Vadim kezdett erősködni. Azóta beszéltem más zsoldosokkal, figyeltem a szóbeszédet, szemmel tartottam fejlődését az interneten, és most már ő a főnök. – Hadúr komor volt. – Ha sikerül neki megállítani minket, a családomat, a Wildereket, az ördög a markában fog tartani minden Varinszkij újabb ezer évig. Nevada nyugati széle fölött repültek. Keletre a Nagy Medence száraz barna síksága terült el. Nyugati irányban hegyek emelkedtek, havas csúcsuk fehérsége élesen elütött a szürke égbolttól. Karen körülnézett a Cessna kényelmes belsején. Kinézett a Sierra Nevada csúcsaira. És egyáltalán nem akarta elhagyni a gépet. – Van egy bátyád – mondta rábeszélőn. – Hozzá akartál küldeni engem. Miért nem megyünk egyenesen hozzá együtt? – Haragszik rám, és még jobban haragudna, ha a harcomat odavinném a küszöbére. – Ez a harc a családod harca. – Karen végzett a férfi cipőfűzőjének megkötésével, és leült a sarkára. – Innokentyij a Varinszkijokkal harcol, igen, de engem üldöz. Bolondot csináltam belőle. Legyőzött a csatában, foglyul ejtett. És mindeközben azt hitte, hogy közönséges ember vagyok. – És? – Tudod, mennyire szeretnék a Varinszkijok rátenni a mancsukat a jelenlegi Konsztantin fiára? Az amerikai Konsztantin Wilder fiára? Nem. Honnan is tudhatnád? Ha elkapnák egyiküket, engem vagy valamelyik bátyámat, ne adj’isten, a húgomat, a harc azonnal véget érne. – Hadúr szája kellemetlen mosolyra húzódott. – Innokentyij kezében voltam, és fogalma sem volt, ki vagyok. Nem gondolta, hogy ha háromszáz méternyire eltemet a föld alá, nem elég ahhoz, hogy engem rabságban tartson. Nem gondolta, hogy képes vagyok olyan botrányt kavarni, ami a Varinszkijok nevetség tárgyává teszi a gyilkosok és zsoldosok körében az egész világon. – Szóval ez amolyan személyes harc kettőtök között. – A zsibbadás lassan fölfelé terjedt Karen karjában. Lábujjai fájdalmasan bizseregtek. – És te is belekeveredtél. Sajnálom. – A férfi hangja őszintén csengett. – Nem mintha őrülnék neki, hogy
belekeveredtem, de… - Elhallgatott. – De mi? – Semmi. – Annak jobban örülök, hogy nem akarod a Varinszkijok dühét a mit sem sejtő családodra szabadítani. – Együtt kiugrunk ejtőernyővel. Valahogy túléljük a dolgot, és jó esélyünk van rá, hogy ezzel a kis manőverrel teljesen megtévesztjük Innokentyijt. – Valóban? Jó esély van rá? – Igen. A legjobb esély, amit csak biztosítani tudok számunkra. Ha azt hiszi, teljesítette küldetését, és meghaltunk, akkor biztonságban leszünk. – Rendben. Tél a Magas Sierákban. – Karen jeges csúcsra gondolt, a centiméterek helyett méterekben mért hóra, lavinákra gondolt… és az óvatlanokra váró csúszós sziklákra, ahonnan a mélybe zuhanni és meghalni. – Igazán remek! A férfi megfogta a kezét. – Nem fogsz lezuhanni. Amikor foglya volt, gyűlölte, hogy a férfi ismeri a gyengéit. Most azonban, amikor a veszély a sarkukban járt, a férfi kísértette a múlt és fenyegette a jövő, szavai megnyugtatták. – Tudom. Tényleg tudom. Azt hiszem, ez csak amolyan természetes félelem a zuhanástól, amelyhez hozzájárul… - Szinte hallotta Jackson Sonnet hangját felcsattanni: A fene egye meg, Karen! Hagyd már abba a drámázást! – Nos, természetes félelem a zuhanástól. – Amelyhez hozzájárul édesanyád halála – fejezte be Hadúr a gondolatát. – Tényleg végeztél kutatásokat velem kapcsolatban. – Milyen kényelmetlen! Tud az anyjáról. Kielemzi. Karen beült a pilótaülésbe, és úgy tett, mintha lefoglalná a műszerek ellenőrzése. – Nem volt nehéz rábukkanni arra az újságcikkre – mondta a férfi, majd a következő pillanatban nagy meglepetéssel szolgált. Átölelte Karen vállát. – Sajnálom. Fel nem tudom fogni, milyen fájdalmas lehetett olyan korán elveszíteni édesanyádat. Az anyjáról beszélt, miközben átölelte… Karen elsírta magát. Sírva fakadt egy haláleset miatt, ami huszonhat éve történt. Lopva letörölte e könnyeket az arcáról. – Azóta sem sikerült igazán feldolgoznom, pedig lett volna rá időm. – Végeztem némi kutatást apáddal kapcsolatban is. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha ő lenne a legérzékenyebb ember a világon. Talán soha nem kaptad meg a lehetőséget, hogy feldolgozd. Karen elfordította a fejét, és ránézett Hadúrra. Hitetlenkedést kellet volna éreznie – ez a férfi, aki rabságban tartotta, aki rabszolgakarkötőt erősített a csuklójára, aki két teljes hetet töltött azzal, hogy a világ legjobb szexét erőltesse az ő vonakodó testére – szidja Jackson Sonnetet érzéketlensége miatt. Hadúr azonban olyan közel volt, hogy arca majdnem az övéhez ért. És ez az érzés, ami felgyűlt Karenben – nem vágy volt. Semmi köze nem volt a szexhez. Ez az egyik sebzett lélek rátalálása volt egy másikra. – Mikor láttad utoljára anyádat? – kérdezte halkan. – Tizenhét évvel ezelőtt. – Hiányzik. – Minden áldott nap. És amikor újra találkozni vele, letérdelek elé, és a bocsánatát fogom kérni, amiért eljöttem otthonról, és soha nem tudattam vele, hogy életben
vagyok. – És ő mit fog tenni? – Valószínűleg kapok egyet a fejemre. Aztán megölel és megetet. Remélem ez a „megetet” stádium sokáig fog tartani. Nagyon jól főz. Karen mosolygott. A férfi hangjából áradt a szeretet és a remény. – És apád? Hadúr karja lehanyatlott. – Apám és én mindig szemben álltunk egymással. – Miért? – Nehéz elmagyarázni. Én imádok állat lenni. Imádom becserkészni a prédámat. Imádok foggal és karommal harcolni, és tudni, győzni fogok – felelte Hadúr vadul. – Apám neve azonban Konsztantin, mert ő volt a Varinszkijok vezére. Aztán találkozott anyámmal, és beleszeretett. Összeházasodtak, az általuk elmondottak alapján a Varinszkijok és a roma törzs erősen ellenezte a házasságot, aztán emigráltak az Egyesült Államokba. A nevüket Wilderre vált6oztatták, három fiuk születet, és tíz évvel később egy csodalány, az első lány ezer év óta… - Hadúr ajkán halvány félmosoly játszadozott. Karen lenyűgözve figyelte a szentimentális emlékekben elmerülő férfit. Hadúr azonban észrevette magát, és felegyenesedett. – A helyzet az, hogy apám, mint Varinszkijok vezére, szörnyű dolgokat követtet el, mielőtt feleségül vette anyát, és olyan szigorú volt, hogy el sem hinnéd. Azt mondta… azt mondta, ahányszor átváltozom, mindig egyre lejjebb csúszom a pokol felé vezető úton. És tudod mit? Igaza volt. Most már tudom. A pokol szája csaknem elnyelt, mielőtt visszafordultam… és még most is hívogat. Karen megrémült, amikor a férfi így beszélt. – Mit akarsz ezzel mondani? – suttogta. – Soha nem lenne szabad párduccá változnom. Soha nem lenne szabad belépnem az árnyékba. Amikor azonban megteszem, erősnek és magabiztosnak érzem magam. Olyan, mint a kokain. A hatalom illúzióját adja, amihez annyira hozzá lehet szokni, hogy az ember sosem képes lemondani róla. Ugyanakkor5 kénytelen vagyok, mert különben olyan leszek… mint ők. – A Varinszkijok. – Igen. A Varinszkijok. Szóval, amint látod, több okból is meg kell mentenünk az ikont. Karen lopva megsimogatta a csuklójára simuló arany karkötőt, majd kihúzta magát. – El fogom dobni. – Valóban? Képtelen lett volna rá. Természetesen nem teheti meg. Nem tudná, árulhatja el a gyönyörű kékeszöld szemű gyereket, akinek a szeme annyira hasonlított az övére. Karen elfordította a fejét. – Nem, dehogy. Nem lennék képes ilyesmire. – A férfi bőre megnyúlt, mintha az egész teste kezdene felduzzadni, és a fejét neki támasztotta a támlának, mintha túl nehéz lenne. – Mert egyetlen nő birtokolhatja az ikont, csakis egyetlen nő. És az te vagy. – Igen, mert én találtam. A férfi felé fordította a fejét, és ránézett. – Tudod, miért pont te találtad meg? Karen a fejét rázta. – Mert Iván nagybácsi átkozott látomása szerint csak egyetlen nő találhatja meg és birtokolhatja az ikont… az a nő, akit szeretek.
26. fejezet
-Micsoda marhaság! – Karen mereven és dühösen ült a széken. – Ha azt, hiszed, hogy amit irántad érzel az szerelem, akkor neked fogalmad sincs arról, mi a szerelem. Hadúr behunyta ép szemét, és elgondolkodott. – Azt hiszem, értem mire gondolsz. Szerinted, ha szeretnélek, nem raboltalak volna el és nem tartottalak volna fogságban. – És nem jöttél volna utánam a szállodába, és hazudtál volna arról, hogy ki vagy. A nő dühös volt. És gyönyörű. Ha nem lett volna beteg, a vadállat ismét feltámadta volna benne, hogy magáévá tegye, és akkor a nőnek újabb oka lett volna haragudni rá. a kígyóméreg azonban a máját rágta és a bőrét hasogatta. Ha nem összpontosít Karenre és a beszélgetésre, üvöltött volna a kíntól. – Kénytelen voltam hazudni, máskülönben elszöktél volna. Így is majdnem eltűntél. – Úgy érted, amikor először megláttalak és azt hittem, az vagy, aki… tényleg vagy? – Karen nekiszegezte mutatóujját. – És ez egy másik dolog. Kihallgattad a Dikával folytatott beszélgetésünket. – Úgy tűnt, nem győz neheztelni. – A szökés jó ötlet lett volna. Logikus ötlet. – Követtelek volna. – A Legutóbb sem követtél. – A Himalájában? Nem tehettem. – Kinyújtotta a kezét, Karen álla alá nyúlt, és maga felé fordította az arcát. – Ugye elhiszed? – Igen. Hiszem, sose hagynád, hogy én győzzek. Duzzogásával nevetésre késztette. Bátorságával és lelkierejével felébresztette védelmező ösztönét. A testével… a testét meg egyszerűen kívánta. – Nepálban úgy kaptam utánad, mint egy önző kamasz. Azonban azon a napon, amikor elveszítettelek, megkezdtem hosszú utam a pokol felé. – Arcát a nap fele fordította. Az elmúlt év során úgy érezte, sosem kaphat elég fényt és napsugarat. – Amikor aztán a túloldalon felbukkantam, sok tapasztalattal és tudással gazdagabb voltam. Tudtam, mit nem akarok, és azt is, mit akarok. Ezért aztán a szállodában udvaroltam neked, és meggyőződésem volt, hogy egész jó munkát végeztem. Már éppen azon voltam, hogy lefekszem veled, amikor… A fenébe! Nem kellett volna megcsókolnom téged! – Gondolod, hogy nem ismertelek volna fel bizonyos helyzetben? – A nő több volt, mint durcás. – Ha sikerült volna kihámoznom a ruháidból és a fejemmel beférkőznöm a lábaid közé, már túl messzire mentél volna, hogy törődj vele. – Nem is volt olyan, beteg, mint gondolta, mivel a gondolat valóságos afrodiziákumként hatott rá. – Legalábbis reggelig. Na, Karen most már tényleg dühös volt. – Soha nem szenvedtél a túlzott erkölcsösségtől, de önbizalomhiánytól sem, igaz? – Drágám, sok nővel voltam, mielőtt téged a sátramba vittelek, és csupán egy okból… hogy, tudjam,
hogyan kell téged boldoggá tenni. –Ez nagyon kedves tőled. – Karen hangján csak úgy csöpögött a gúnytól. – Feláldoztad magad a szerelem oltárán, és kizárólag az én szerény személyemért, aki valahol várt rád a jövőben. Milyen édes vagy! És biztos vagy benne, hogy azóta is sok nőt boldoggá tettél, kizárólag azért, nehogy kijöjj a gyakorlatból. Az izgalom futó forrósága elmúlt, és a férfi ismét vacogott. – Nem. Azóta nem volt senki más. Karen tátott szájjal meredt rá. Hadúr hagyta, hogy a nő magához térjen a döbbenetből, feltápászkodott és a gép hátulja felé támolygott. – Felveszem az ernyőt, és felkészülök az ugrásra, mert attól félek, ha várunk, nem fog sikerülni. – Kinyitotta a fenti csomagtartót, tudta Karen figyeli. – Sok nővel voltam, de rajtad kívül csak egyet szerettem. Karen ettől visszanyerte a hangját. – És ki volt ez az eszménykép? – Csak egy lány. Emma Seymour. Egy zenekari vetélkedőn találkoztunk. Ő egy másik iskolába járt. – Gimnáziumban történt? – A hangja alapján a férfi tudta, sikerült meglepnie a nőt. – Igen. Én tetőtől talpig amerikai fiú vagyok. Jártam gimnáziumba. Washington államban. – Tényleg Washingtonból való vagy? – Lehet, hogy ölök és lopok, de nem hazudok. – Levette az ejtőernyőt és a túlélőcsomagot, amit korábban ott elhelyezett, tudta, hogy talán eljön ez a nap. – Tisztán emlékszem Emma arcára. Sötétbarna szemére, hosszú, barna hajára… makulátlan bőrére. – Pattanásos képű kölyök lévén ez számára valóságos csoda volt. –Nem akarta, hogy bár5kinek is beszéljek kettőnkről, ezért hallgattam. Amikor telefonon beszéltünk, mindig halkan tettük, hogy senki ne hallja. Hetente kétszer találkoztunk Burlingtonban. Beültünk valahová kávézni, beszélgettünk a könyvekről, amelyek mindkettőnknek tetszettek, a számítógépről, amit éppen építettem, és arról, hogy hová szeretne menni tovább tanulni. A családjainkról nem esett szó. Az egész kapcsolatnak volt egy amolyan izgalmas Rómeó és Júlia jellegű titokzatossága. – A pilótafülke felé pillantott, hogy lássa, Karen hogyan fogadja az egészet. – Lefeküdtél vele? – Ő volt az első az életemben. – Valamivel jobban érezte magát, hogy beszélhetett róla. – Közvetlenül a lelátó alatt csináltuk, miután a focimeccsnek vége volt, és mindenki hazament, és emlékszem, annyira féltem, hogy remegtem. – Ez… nos, ez aranyos. – Én nem így gondoltam. Reméltem, hogy nem veszi észre, mert számára nem én voltam az első. – Harmadikos vagy negyedikes volt? – Karen láthatóan lenyűgözte a történet. – Végzős. – Felvette az ejtőernyőt, és majdnem felnyögött az ízületeibe hasító fájdalomtól. – Valóságos istennő. – Különleges mivel úgy érezted magad mellette, mint egy isten, igaz? – Karen most már nevetett. – Ha valami hülyeséget csináltam nem kerített nagy feneket. Elfelejtette velem, hogy túl korán elélveztem. Úgy
csinálta, hogy nekem jó legyen. – Elhallgatott, és maga elé meredt. – Ezért is öltem meg az apját. Karen nevetését mintha késsel elvágták volna. – Miután… szexeltünk, hazamentem, és anyám még ébren volt – Hadúr arca megrándult az emlék hatására. – Ha valaki, akivel egy srác nem akar találkozni az első alkalom után, az az anyja. Rajtam azonban valószínűleg nem látszott semmi, mert csak annyit mondott, hogy Emma van a vonalban, és mondjam meg neki, hogy máskor ne telefonáljon ilyen későn. Azután anya megcsókolt, és elment lefeküdni. – Akkor láttad utoljára? – Igen. – Hadúr bólintott. –Igen. – Mit akart Emma? – Karen zaklatott tekintettel figyelte. – Az első gondolatom az volt, hogy terhes, de aztán rájöttem, hogy alig két órája csináltuk, ráadásul óvszert használtam. Megkérdezte, még mindig szeretem – e, mire azt feleltem, hogy igen, nagyon szeretem. Akkor azt mondta, nem szeretné, ha szajhának tartanám, én pedig azt kérdeztem, tisztel – e még engem. – Tizenhét évvel később úgy emlékszem a beszélgetésre, mintha tegnap lett volna. – Ekkor azt mondta, hogy átmegyek, de ő kért, hogy ne tegyem, mert az apja megölne. Szöget ütött a fejembe az, ahogyan mondta. Mintha igazán rettegne. Mondtam neki, hogy hagyja nyitva az ablakot. Lettem a telefont, és futva indultam hozzá. – Közel lakot? – Nem, nem igazán. Úton majdnem hatvan kilométernyire. Egy párduc azonban nem az úton jár. Toronyirányt rohantam, hegyre fel, patakon keresztül. Öreg tanyaházban lakott és egész borzalmas volt, korhadó faborítás, törött lépcsőfokok, hiányzó cserepek a tetőn. – Hadúr leemelte megrakott hátizsákját, és lette az egyik ülésre. – Kinyitotta az ablakát, és éreztem az illatát. – Az illatát. – Karen kinézett a magasan úszó, ritkás felhőkre. – Úgy, mint Nepálban, amikor érezted az enyémet? Azért, mert párduc vagy? Hadúr bólintott. – Emma illatával együtt azonban vér szagát is éreztem. Előző héten jött meg a vérzése, és tudtam, hogy ez nem menstruációs vér. Megsérült. – Az apja? – Akkor rögtön nem jöttem rá, mi történt. Az ilyesfajta viselkedés annyira idegen volt számomra, apukám imádta a húgomat, istenítette anyámat. Soha nem láttam ehhez hasonlót. – Emma fájdalmának emlékére még most is elfogta a hányinger, és olyan haragot érzett, hogy szeme valósággal szikrázott. – Az apja olyan erősen megütötte, hogy eltört az orra. Felhasadt a szája. Jobb kezével fogta a bal karját. Kérdeztem, hogy eltört – e valamije, mire azt felelte, hogy talán a csuklója. Be akartam vinni a kórházba, de nem engedte, mondván, nincs pénzük, és az apja… az apja amúgy sem engedné ki a házból. Azt mondta, valamelyik tanár meglátott minket együtt, felhívta az apját, és amikor Emma hazaért, az apja már várta. – Csak nem… - Megerőszakolta? Nem, akkor épp nem, de ahogy Emma viselkedett…- Hadúr szeretett volna ököllel belevágni valamibe. – Mondtam, az
én hibám, amiért ez történt, és majd elrendezem. – Emma mit csinált? – Sírt. Könyörgött. Az apja farmer volt, nagydarab fickó, én pedig akkor még csak egy vézna kölyök. Attól félt, hogy apja agyonüt. – Hadúr ellenőrizte az ejtőernyőt, megbizonyosodott róla, hogy ki fog nyílni, majd visszacsomagolta és felvette a vállára. – És te…- Nagy zajt csaptam, mire az apja bejött a szobába. Mondtam, neki hogy verekedjünk meg. Kiröhögött. Tudod, az a fajta ember volt, aki nem állt le olyannal verekedni, aki vissza is tud ütni. Gúnyoltam, hergeltem, aztán kiugrottam az ablakon. Mondtam neki, hogy jöjjön ki a behajtó út végére. Hű, mekkora darab volt! Akkora tenyere volt, mint egy sütő lapát. Amikor kilépetem az árnyékból, csak egy fiút látott. Nagy szája volt. Azt hitte, fél kézzel meg fog ölni. – Meglepetés várt rá. – Amikor ráugrottam, átváltoztam. Meglátta a párducot, és üvöltözni kezdett. Esélye sem volt. – Ahogy Emmának sem az apjával szemben. – Én is pontosan erre gondoltam. – Hadúr felemelte a sisakját. – Megöltem. Darabokra szaggattam, majd a maradványokat elrejtettem a hegyek között. Isten tudja, hogy valaha megtalálták – e. Aztán elszöktem. Elmentem Seattle – be, elbújtam egy Fülöp – szigetekre induló teherhajón, és soha vissza sem néztem. – És a családod? – Karen hangja remegett. Karen túl érzékeny, túl lágyszívű volt hozzá képest, de akkor sem volt képes elengedni. – Apám mindig is azt mondogatta, ha nem vigyázok, ha nem fogom vissza magam, ölni fogok, és utána ismét ölni. Úgy gondoltam, beteljesült a sorsom. – Hadúr lettél. – Zsoldosnak lenni jó és jövedelmező foglalkozás volt egy olyan embernek, mint én. – A történet véget, ért, a vágy, hogy elmondja Karennek az igazságot, teljesült, és a rosszullét újult erővel támadott. Leült a padlóra az ülések közé, majd lefeküdt, és próbált lazítani. – Sok mindent csináltam, amit már megbántam, de bármi történt is azóta, bármit tettem, bárhová vezettek bűneim, amikor eszembe jut szegény Emma, nem sajnálom az apját. Ha lehetne, újra megtenném. Amikor a telefon megszólalt Jasha Wilder hálószobájában, ölelő karja megfeszült a nő testén. – Hagyd! – mondta. A titkárnője megpróbált kiszabadulni. – Nem lehet, Jasha! Drágám, lehet, hogy a borászatból hívnak. Már így is elkéstünk. Jaj, édesem, hagyd már abba! Tudod, hogy képtelen vagyok gondolkodni, ha ezt csinálod! – Pontoson azért csinálom. – Mikor azonban a nő a telefonért nyúlt, Jasha a hátára fordult, és magában átkozta azt, bárki legyen is, aki félbeszakította ezt a kellemes kis közjátékot. A nő hátradőlt a párnán, gondosan betakarta mellét a paplannal, és felvette a kagylót. – Ann Smith. – Ann Wilder – morogta Jasha. Amikor a nő felvette az asszisztensének, halk, szerény és szégyellős teremtés volt. Most már a felesége, és a tulajdonságok listájához kénytelen volt hozzáírni a makacsságot is. Makacsul
ragaszkodott a saját nevéhez, és ez bosszantotta Jashát. Talán pontosan azért csinálja, hogy bosszantsa. – Ann Wilder – ismételte meg Jasha. A nő nem törődött vele. – Megkérdezhetem, hogy milyen célból keresi? A kagylóból Jasha elmosódó választ hallott. Ann hirtelen felegyenesedett, és éles hangja hallatán Jasha is felült. – Egyetlen szó van, ami eldönti ennek a telefon beszélgetésnek a kimenetelét. Vagy hagyom, hogy beszéljen Mr. Wilderrel, vagy leteszem a kagylót. Mi a szó? Bármi is volt a válasz, Ann azt mondta: - Várjon, egy percet kérem! – Megnyomta a várakoztatás gombot, és kipirult arccal Jashahoz fordult. – A neve Karen Sonnet. Azt mondja, egy repülőn utazik Adrikkal. Amikor azt az egy szót kértem azt mondta: „ikon”. Jasha átvette a kagylót. Ann felkelt, felvette a köntösét és bekapcsolta a laptopot. A keresőbe beírta a „Karen Sonnet” nevet, mire egy egész képernyőnyi találatot kapott. Jasha megnyomta a gombot, és azt mondta: - Itt Jasha Wilder. Jobban teszi, ha nem szórakozik velem. – Nem áll szándékozni. Nem ismerem a családi problémáikat, és nem is érdekel. – Ez a Karen egyáltalán nem próbálja leplezni bosszúságát. – Hadúr azonban ragaszkodott hozzá, hogy hívjam fel magát, és adjam meg ezeket a koordinátákat… - Hadúr? – Jasha maga sem tudta, hogy nevessen vagy sírjon. Ann felvonta a szemöldökét. Jasha bólintott. Ann beírta a keresőbe a Hadúr szót. – Rick – mondta Karen. – Rick Wilder. Vagy Adrik. Felőlem bármelyik lehet. Ann beírta a gépbe: Adrik Wilder. Karen folytatta: - Minden esetre azt kéri, hogy jöjjön el erre a helyre, és segítsen nekünk, mert a Varinszkijok vannak a nyomunkban, és neki meggyőződése, hogy segítségre van szükségünk. – Miért nem ő telefonált? – Mert eszméletlenül fekszik a gép hátuljában. –Jasha dühös, visszafojtott hangon azt mondta: - Karen Sonnet, vagy bárki legyen is maga, fogalmam sincs, mi a célja ezzel az egésszel, de az öcsém, Adrik, eltűnt az életünkből, amikor tizenhét éves volt. Két évvel ezelőtt kaptunk egy levelet Nepálból, amelyben a haláláról értesítettek, és a maradványait elküldték nekünk. Eltemettük. – Nem gondoltak arra, hogy a fogak alapján azonosítsák? – Ahhoz képest, hogy segítséget kért, Karen átkozottul szarkasztikus volt. – Nem volt elég maradvány. – Akkor DNS – ét kellett volna megnézni. – Jasha hallotta, amint Karen bosszúsan nagyot sóhajt. – Ide hallgasson! A repülőt nekivezetjük egy hegynek a Magas Sierrákban és gyalog indulunk arra a helyre, amit mondtam. Leírhatja a koordinátákat vagy sem. Hihet nekem vagy sem. Segíthet nekünk vagy sem. De annyira tudom, létezik egy prófécia maga családjáról, a maga unokatestvérei akarják az ikonomat, és a hatalmas kígyó, ami megmarta Hadurat, távolról sem volt olyan szörnyű, mint az a harcos, aki üldöz minket.Bárki volt is a nő, rengeteget tudott, Jasha tola6t és papírt kért Anntől. –
Adja meg a koordinátákat! Talán ott leszek. Ann átadta a papírt, és a laptopjába beírta: Rick Wilder. – Ha nincs kedve, küldhetne maga helyett valakit. – Karen lediktálta a koordinátákat – Felhívom, hogyan döntöttem. – Ezen a telefonon biztos nem, mert ez is lezuhan a géppel együtt. Jasha sípoló hangot hallott. – Most mennem kell – mondta Karen. – Három perc múlva ugrunk. – Úgy emlékszem, azt mondta, hogy Hadúr eszméletlen. – Az is. Ha a hideg levegőtől, nem tér magához, kihajítom a gépből. – És ha a levegőtől sem tér magához? – Úgy kell neki! Talán tényleg Adrikról van szó. – Bár néha egész rendes is tud lenni. Tudja? – Majd mintha szégyellné gyengeségét, a nő ismét ingerült hangon folytatta: - Ne aggódjon, tandemben ugrunk. Leviszem a földre. Aztán pedig… Isten segítsen, ha maga nem. A vonal megszakadt. Jasha döbbenten, dühösen meredt a kagylóra. Ő volt a Wilder Borgazdaság ügyvezető igazgatója. Felesége volt a legcsodálatosabb nő a világon. Ő a legidősebb Wilder fiú. Harcos. Farkas. Senki nem beszélhet vele ilyen hangon! – Azt hiszi, olyan bolond, vagyok, hogy mindent elhajítok és belerohanok valamibe, ami egy nyilvánvaló Varinszkijcsapda? Hihetetlen, milyen arcátlan ez a nő! – Két év telt el azóta, hogy édesanyádnak az a látomása volt – emlékeztette Ann, miközben az interneten keresgélt. – Két éve találtammeg az első ikon és Tasya a másodikat. Apád állapota egyre rosszabbodik. Ha nem találjuk meg a másik két ikont rövid időn belül, meg fog halni, a paktum örökre fennmarad, és…- Tudom. Tudom! – Jasha utálta a tehetetlenséget. – A pokolban fog égni örök időkig. – És anyád a saját poklában fog szenvedni apád nélkül. – Ann megveregette Jasha vállát, és kezébe nyomta a laptopot. A képernyőn egy üzleti híreket felsorakoztató oldal látszott, az egy új fantasztikus új játékról adott hírt, és a neve Hadúr alatta egy fénykép volt készítőjéről, Rick Wilderről. Jasha tizenhét év után is azonnal felismerte öccsét, Adrikot. Könnyek szöktek a szemébe. – A kis piszok! – mondta. Ann megölelte. – Tudom. – Az ég szerelmére, hiszen eltemettük a maradványait! – Tudom. – Hagynom kellene, hogy ott fagyjon meg a vadonban! – Valóban Ann ránézett a férjére. – Akarod, hogy helyet foglaljak neked egy Yosemite – ba induló gépre? – Igen. – Jasha megcsókolta Annt, és kiugrott az ágyból. – Felhívom Rurikot, és közlöm vele, hogy ki kell mentenünk a bajból a kisöcsénket… ismét.
27. fejezet
A robotpilóta a magasságot tartva repítette őket a Sierra Nevada hegységben, meglehetősen alacsonyan. Az apró repülő valósággal eltörpült a hatalmas, havas csúcsok között. Két alkalommal is olyan közel húztak el egy – egy hegy mellett, hogy Karen összerezzent. Nagyon remélte, hogy Hadúr számításai helyesek voltak. Ha kicsit is tévedett, gyönyörű, karcsú Cessna Citation X nem az Acantilado – hegynek ütközik, hanem egy másiknak, még hozzá lehet, hogy túl hamar, és velük együtt. Karen végzett az előkészületekkel, bocsánatkérő csókot, nyomot a tenyerébe, megsimította vele a műszerfalat, és hátrament az utastérbe. Hadúr ugráshoz készen feküdt a földön. Karen megérintette a homlokát, kitapintotta a nyaki verőerét. Életben volt. Hála az égnek! Meglepődött. Attól félt… és hogy miért, maga sem tudta. A férfi közül, aki megérdemelte a halált ezen a világon, az ő listáján Hadúr foglalta el az első helyet. Felvette a dzsekijét, kezeslábasát, védőszemüvegét és az arcát is védő sisakot. Felszíjazta magára a csomagját, és felhúzta a hátára az üres hámot. Még most sem hitte, hogy képes lesz elhagyni ezt a gyönyörű gépet. Ugyanakkor miután meghallotta a történetet a férfi első szerelméről, nem igazán érzett felháborodást a repülőpép elvesztése miatt… Ha lehetne, újra megtenném. A férfi halálba csalt egy embert. Megölte foggal és karommal. Emma apja megérdemelte. És ha az igazságszolgáltatás kezére kerül, előbb vagy utóbb úgyis kijutott volna, és akkor visszamegy, és ismét megveri Emmát. Vagy megöli. Tehát akkor ki cselekedett helyesen? Átlépett Hadúron. A férfi hátzsákja megtömve dudorodott, kívül egy hótalp lógott rajta. Karen lenézett az ájult férfi arcára. – Fel voltál készülve erre, igaz? Odalépett az ajtóhoz, megkereste a vésznyitót, és aktiválta. Az ajtó kicsúszott és eltűnt a szárny alatt. Valóságos tornádó rontott az utastérbe. Karen megfordult. Hadúr ott állt mögötte, és éppen a derekához kötözte a hátizsákját. Megszólalt az első vészjelző; a gép fedélzeti számítógépe érzékelte, hogy túl alacsonyan repülnek és akadályhoz közelednek. – Jön Jasha? – kérdezte Hadúr ordítva. – Nem tudom – próbálta Karen túlüvölteni a tomboló szelet. – Lehet, hogy nem a megfelelő dolgokat mondtam. – A gyorsan közeledő hegyre pillantott. Újabb vészjelzés, majd még egy. – A családommal lehetetlen a megfelelő dolgot mondani. Túl sok hidat felégettem magam mögött. – A férfi magához kapcsolta Karent. – Azt mondta, eltemették a földi maradványaidat. – Karen a férfira nézett. – Kész vagy? – Gyerünk! A vészjelző folyamatosan sípolt. Jeges szél ostromolta az arcukat. Ugrottak. Szabadesésben zuhantak a földtől számított
háromszáz méterig. Karen háromig számolt, majd elkiáltotta magát. – Csináld! Hadúr meghúzta a kioldózsinórt. A kinyíló ernyőtől a szörnyű szabadesést lassú, nyugalmas ereszkedéssé fékezte. Lassú, nyugalmas, seggfagyasztó ereszkedéssé. Hadúr úgy fordította őket, hogy lássák az ütközést, és átölelte a karjával. A gyönyörű, karcsú Cessna nekicsapódott az Acantilado – hegy kopár oldalának, és tűzgolyóként felrobbant. A robbanás okozta a széllökés megtaszította őket, és egy fákkal benőtt hegyoldal fölött lebegtek tovább. Egymáshoz kapcsolva, a csomagokkal együtt gyorsan ereszkedtek. Túl gyorsan. A közelben nem volt tiszta terület, ahol földet érhettek volna. – Keresztezd a lábad! – hallotta Karen, és abban a pillanatban, ahogy engedelmeskedett, már el is érték a havas fák csúcsát. Egyik lábát beverte egy fatörzsbe. Most már az erdőben voltak, hó záporozott alá az ágakról, amelyek az arcátlanságuk miatt vadul csapkodták őket. A levegőt betöltötte a fenyőfák gyantás illata. Egy fatörzshöz közeledtek, a legvastagabb fatörzshöz, amit Karen valaha látott. Hadúr karja még szorosabban ölelt, ő pedig felkapta a karját, hogy a fejét védelmezze. Ekkor azonban az ejtőernyő beleakadt valamibe, és egy rántással megállította őket. A hirtelen rántás a levegőt is kiszorította Karen tüdejéből. Az ág azonban, amibe beleakadtak, hangos reccsenéssel letört. Nagyokat zöttyenve közeledtek a földhöz, míg végül Karen arccal a hóba zuhant és Hadúr a hátán landolt. Az ütközés áttörte a hó tetején képződött kérget. Jég gyűrődött Karen sisakja alá, megtöltötte a szemét és a száját, és azonnal magához térítette. Hadúr és a csomagok súlya miatt tehetetlenül vergődött, kétségbeesetten próbált levegőt venni. A férfi legördült róla, kihúzta a hóból, és miközben Karen lerángatta a fejéről sisakot, gyorsan kioldotta a szíjat, ami összekapcsolta kettejüket. Karen köpködve az arcát törölgette, Hadúr pedig felállt, levette a sisakját… és nevetett. Karen nem hitt a szemének. – Mi bajod van? – Kivett egy nagydarab keményre préselődött havat a nyakából. – Majdnem meghaltunk, többször is majdnem meghaltunk, még mindig komoly veszélybe vagyunk, és erre te nevetsz? – De nem haltunk meg, és micsoda ugrás volt! – A férfi ismét nevetett, és lerángatta Karenről az ejtőernyő hámját. – Te nem találod csodásnak? – Nem. – Ugyan Karen! – Fél kézzel magához ölelte. – Győzött a gravitáció. Leértünk a földre, és ez már magában is jó ómen. – Te bolond vagy. – Kettőnk közül az egyiknek bolondnak kell lenni. És nézd csak! – Az arcára mutatott. - A hideg levitte a duzzanatot. Egy kicsit már ki tudom nyitni a szemem… és látok is. Valóban. Ahol a méreg hozzáért, a bőréhez még mindig vörös és repedezett volt, de a szemhéja már jobban nézett ki, a szeme pedig tiszta volt, és szabadon mozgott. A megkönnyebbülés hatására Karen beismerte: - Akkor talán még ez a hó is jó
valamire. – A férfi figyelte, ahogy havat rázott ki olyan helyekről is, ahová pedig sosem lett volna szabad hónak kerülnie. – Segítsek? – Nem. – De tényleg, szívesen segítek. Hadúr betegsége ellenére mosolygott. Incselkedett vele. örült, hogy a földön van, a szeme nem sérült meg, és valahogy megingathatatlan meggyőződése volt – ahogyan az idióta férfinem többi tagjának is -, hogy ha meleg kezét az ő jéghideg testére tehetné, szenvedélytől alélt bábuként omlana a karjaiba. – Javíthatatlan vagy! – Már mások is mondták. – Hanyag vállrándítással feladta… átmenetileg. Hadúr felvette a hótalpat, és segített Karennek is az övét felcsatolni. Felnézett a fölöttük éktelenkedő törött ágra, és azt mondta: - Ha a Varinszkijok keresnek, ez elárul minket. – Kétezer – egyszáz méter magasan vagyunk. Mínusz húsz fok van, és vihar közeledik. – Karen kinyújtotta a kesztyűs kezét, és hagyta, hogy egy hópehely beleüljön. – A Varinszkijok most a legkisebb problémánk. – Igazad van. A hó belepi a gép roncsait és a nyomainkat. – És ha nem keresünk valami biztonságos helyet, minket is betemet, méghozzá élve. Hadúr összehúzta az ejtőernyőt. – Gyerünk, keressünk táborhelyet, amíg még tudunk járni! – És aztán? – És aztán túléljük ezt az egészet… vagy meghalunk együtt. – Megcsókolta Karen hideg arcát. – Ha meg kell halnom, azt szeretném, hogy mellettem legyél. Karen elővett egy sapkát és sálat a csomagból, és beöltözött. – Próbáljunk meg életben maradni! Befejezetlen ügyem van a Varinszkijokkal. – Jelentőségteljes pillantást vetett a férfira. – És veled is.
28. fejezet
Karen látta, hogy Hadúr megtántorodik, és fél térdre esik. Arcára mély árkokat vont a fájdalom, és a bőrén mindenütt kiütközött a méreg hatása. Karen lihegve megállt. – Fel kell állítanunk a sátrat! – Még nem mentünk eleget. – A férfi felállt, majd visszazuhant. – Messze vagyunk a találkozási ponttól. Az ugrás izgalma egy darabig talpon tartotta őket, de majdnem két kilométer megtétele után a havas erdőben, miközben hóvihar közeledett, az izgalom elmúlt. Hadúrral kapcsolatban minden – sápadtsága, kifejezéstelen tekintete, a homlokán gyöngyöző verejték – Karen saját adrenalin szintjének drasztikus zuhanását tükrözte, valamint a méreg okozta egyre fokozódó fájdalmat és bénulást. – Nem számít. Egyszerűen nem mehetünk tovább. – Muszáj. Túl közel vagyunk ahhoz a helyhez, ahol földet értünk. A Varinszkijok túl könnyen megtalálnak. – Rendben. Te csak menj tovább, aztán majd tudasd velem, hogy sikerült. – Karen körülnézett, helyet keresve a sátornak. Amikor visszafordult, Hadúr arccal előre feküdt a hóban. Karen odavonszolta magát, a hátára fordította a férfit, és ellenőrizte a pulzusát. Testéből olyan lázhullámok áradtak, hogy meg kellett volna olvasztania a maga körül a havat. – Mire számítottál? – kérdezte a férfi mozdulatlan testétől. – Öt órával ezelőtt megmart egy hatalmas varázskobra. Négy órával ezelőtt legyőzted a csodasólymot. Egy órája kiugrottunk a gépedből. Azt hitted, te vagy Superman? Igen, azt hitte. Karen tudta. Meglepődött volna, ha nincs Hadúrnak Superman mintás ágyneműhuzata. Bizonyos szempontból ilyen típus volt. Más szempontból… nos, ez nem a megfelelő időpont a férfi múltját vagy párduccá való változási képességét mérlegelni, mert különben még itt hagyja a hóban. – Legalább a hideg miatt lelohadt a duzzanat az arcodon. Szerintem a látásoddal is rendben lesz minden. Megveregette a férfi vállát. – Ügyes vagy. Kinézett egy lapos területet néhány sziklatömb között, amit a körülötte magasodó cédrusok védtek a hótól. Felnézett az égre, de csupán föld felé rohanó milliárdnyi hópelyhet látott. Nem akarta, hogy elevenen temessék el. Megkereste a férfi hátizsákját. Talált benne szárított élelmiszert, kötelet, karabinert, összehajtható ásót, két fél automata pisztoly, lőszert… Jackson Sonnetnek tetszene. A fickó alaposan felkészült. Ásott egy sekély árkot, kivette az ejtőernyőt. Hadúr merev kezéből, és rétegesen hajtogatva leterítette a hóra. Elővette a kétszemélyes sátrat a férfi hátizsákjából. Hála Jackson Sonnetnek, fel tudott állítani egy sátrat fagypont alatti hőmérsékleten, sötétben, tomboló szélben, ami szerencse volt, mivel most még
erős fájdalmai is voltak. Nem volt sok ideje. A bénulás megállíthatatlanul terjedt a végtagjaiban. Kiterítette a hálózsákokat – elégedetten nyugtázta, hogy mínusz negyven fokig tartják a meleget – a sátor kicsiny belsejében. Összecipzárazta őket egy nagy zsákká, és hátizsákjaikat begyömöszölte a sarokba. Vacogva kilépett a hóviharba odavonszolta Hadúr ernyedt testét a bejáradthoz, leverte róla a havat és begördítette a sátorba. Aztán bezárta a sátrat. Levetkőztette a férfit alsóneműre, majd addig rázta, amíg annyira magához nem tért, hogy igyon egy kis vizet a kulacsból. Ő maga is ivott, majd befektette a férfit a hálózsákba, és felhúzta a cipzárt. Aztán lihegve leült, nézte Hadúr fekete, kócos haját, és próbált visszaemlékezni, miért is küzdött ilyen keményen azért, hogy megmentse az életét. Ez a Hadúr, a zsoldos, aki rabszolgaként tartotta, és kényszerítette, hogy saját szexualitása fényében elfogadja a tehetetlenségét. Ez Rick Wilder, a gazember, aki elhitette vele, hogy ártatlan üzletember, hogy ismét benyúlhasson a bugyijába. És ha megmenti az életét, továbbra is ragaszkodni fog hozzá, hogy fogadja élete részéül. Ha azonban kint hagyná a hóban meghalni… Karen megborzongott. Jó, ezt képtelen lenne megtenni, mert… Kinyitotta a hátizsákját, és addig kotorászott benne, amíg meg nem találta az ikont. Hosszan nézte Szűz Mária megtört arcát, akinek szíve meghasadt fia halála miatt. A Madonna egyenesen Karent nézte, némán emlékeztetve az élet törékenységére, és a festett könnyei úgy csillogtak, mint az igaziak. Karen képtelen volt feláldozni Hadurat, bármit tett is vagy fog tenni. Sok mindent tudott Hadúr vereségéről. Ő maga is látta, és az agya egy hátsó zugában újra és újra lejátszotta a jelenetet; a harcot, a küzdelmet a Varinszkijjal, Hadúr vereségét. Hol volt az elmúlt két évben? Kórházban? Börtönben? Koporsóban? Miért? Az is lehet. Amikor az a Varinszkij megütötte, éles sziklákra zuhant. A legtöbb ember belehalt volna. Hadúr azonban itt van, és egészen ma estig egészségesnek tűnt. Hogy lehetséges ez? Hogyan lehetséges ezek közül bármelyik? A férfi rekedt hangja valósággal végig horzsolta az idegeit. – Karen, gyere, feküdj le! Szükségünk van egymás melegére. Karen egy rándulással felocsúdott. Hadúr eszméletlen. Az ikon a hátizsákban van. Úgy látszik, képzelődik. Ha nem bújik be gyorsan a hálózsákba, neki vége. Kint a fák recsegtek és nyikorogtak a tomboló viharban. Itt bent, a félhomályban látta a saját lélegzetét. Nagy nehezen lehámozta magáról a felső ruháit, és közben erősen izzadt az erőfeszítéstől és a láztól. Amikor már csak bugyi és póló v olt rajta, nagyot sóhajtott, és bebújt Hadúr mellé. Le kellett volna vennie arany karkötőit, de pillanatnyilag valami okból, amit maga sem értett, megnyugtatóan hatottak rá. Összekötötték a múltat és a jelent, és neki szüksége volt egy hídra,
ami visszavitte egy olyan időbe, amikor Hadúr még egészséges volt… most ugyanis a teste valósággal lángolt az érintése alatt. Egyik kezét a férfi mellkasára, a másikat a homlokára tette, és azt suttogta: - Kérlek, istenem! Ezt túl kell élnünk! Mintha a tökéletes imát imádkozta volna, belesüllyedt Hadúr szívébe és agyába. Hadúr pánikban ébredt. Megpróbált felállni. Mindkét lába eltört. Bordái eltörtek. Vak volt. Alig tudott lélegezni és gondolkodni. Teljesen hatalmába kerítette a pánik, és felordított: - Hé! – Fogd be a száját! Fogd be a száját! – A zseblámpa fénye egyenesen az arcába világított, és ő hunyorogva elfordult. – Hagyd békén! Megsérült. Hadúr felismerte a hangot. – Magnus? – Ssshh! – Magnus hangja furcsa volt. Rekedt és ijedt. – Csendben kell lenünk. – Fog be a száját – mondta a fény -, különben végzek vele! Nem valószínű. Te nem vagy Varinszkij. Hadúr azonban engedelmeskedet Magnusnak. Helyettese annyira kétségbeesettnek tűnt, és Hadúr nem értette, hol van, miért fáj mindene, és mi történt velük. A zseblámpa eltávolodott, és újra koromsötétben maradtak. – Hol vagyunk? – kérdezte Hadúr suttogva. – Szibériában, a világ legmélyebb aranybányájában. – Magnus végigtapogatta Hadúr karját, és megfogta a vállát. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy életben vagy. Hogy élted túl azt az esést? Amikor a szörnyeteg megütött, olyan volt, mintha ágyúból lőttek volna ki. Egy arc jelent meg Hadúr lelki szemei előtt, amely izzott, mint egy őrületes halloween maszk. Olyan volt az álkapcsa és a homloka, mint egy Neander – völgyi ősemberé. Hadúr önkéntelenül összehúzta magát. – Ki volt az? – A neve Innokentyij Varinszkij. Ő a határ menti csapatok új vezetője ott, ahol eddig mi uralkodtunk. – Magnus megmozdult, és hangosan felnyögött. – Tudtad, hogy van egy ilyen unokatestvéred? – Nem. – Hadúr zsoldosként töltött évei alatt egyetlen Varinszkijjal sem találkozott. És soha többé nem akart egyetlen eggyel sem találkozni. – Kit fogtak el? Kit öltek meg? Ki sérült meg? – Nagyon sokan megsérültek, Bobbie Berkley itt van velünk, de nem éli túl, nyolc embert viszont elveszítettünk. – Magnus hangja keserűen hozzátette: - Hasznunkat veszik. Hadúr nem találgatott; tudta. – Mi vagyunk az új rabszolgák. – Aranybányászok. Az emberei, de különösen Magnus, gyűlölte a bezártságot. Mindegyik a saját útját járta, és most áshatnak… amíg meg nem halnak. Hadúr valósággal rosszul volt a bűntudattól. – Milyen mélyen vagyunk? – Kétszáznegyvennégy méteren. Békén hagynak, amíg meg nem gyógyulunk… - Meggyógyulunk? Neked mi a bajod? – Elveztettem a fél szememet, és nem tudok eléggé felegyenesedni, hogy használni tudjam a fúrót. Ez az ő hibája. – És mi lesz, ha meggyógyulunk? – Leküldenek minket. – Le? – Hadúr lassan, fájdalmasan mozgott. – Kétszáznegyvennégy méteren vagyunk. Milyen mély ez a vacak? – Gyorsan
gyógyult, sokkal gyorsabban, mint a többi ember. A csontjai elkezdek összeforrni, de nagyon sok sérülése volt. Talpra kell állnia! Vajon mennyi időbe telik, amíg fel tud állni? – Négyszáznyolcvan méter lefelé. Azt mondják, nem engedik errefelé repülni a helikoptereket, mert a lefelé irányuló légáramlás beszívja őket. Minél lejjebb mégy, annál közelebb vagy a pokolhoz, és annál melegebb van. Azt mondják, a levegő ott lent tele van mérgekkel, és az emberek ott halnak meg, ahol elesnek, és még kukacok sincsenek, hogy felfalják őket. Ez az ő hibája. Az ő hibája. Az ő hibája. Elhanyagolta a kötelességét, csak hogy érinthesse Karent, ölelhesse Karent, halhassa Karen hangját, szeretkezhessen Karennel. Az emberei bíztak benne, követték, és ő rabszolgaságba vezette őket. Elárulta őket. Pontosan tudta, szabadjára engedett vágya milyen következményekkel járt, mégis meg kellett kérdeznie: - Karennek sikerült elmenekülnie? – Az asszonyodnak? – Magnus hangjában nyoma sem volt neheztelésnek. – Nem hallottam hírét, hogy elfogták volna, és miért ne sikerült volna elmenekülnie? Az átkozott Varinszkijokat túlságosan a mi csontjaink zúzása, mintsem hogy egy nővel törődjenek. Hadúr megkönnyebbülten behunyta a szemét. Karen biztonságban van. Majd felemelte a fejét, és azt mondta: - Ide hallgass, Magnus! Én hamarabb gyógyulok, és te tudod, én mi vagyok. Kiviszlek innen téged és a többieket, esküszöm… Karen vergődve próbált elszabadulni a borzalmas látomásból, de az vasmarokkal szorította, nem engedte. Hadúr négy napja olt lent. Ezt onnan tudta, hogy naponta egyszer valaki ételt és vizet hozott a cellájukba. Bobbie Berkley ott halt meg a padlón mellettük; az őrök huszonnégy órát otthagyták, mielőtt kivonszolták volna. A meleg, a sötétség, az érzés, hogy rabok a föld méhében, miközben több millió tonna kő van a fejük fölött és körülöttük, és összenyomja őket… sosem változott. Itt lett semmi sem változott. Magnus álmában vergődött, hangosan nyögött, és egyszer, amikor az őrök bevilágítottak a cellájukba. Hadúr meglátta sérüléseit. Nem csak a fél szemét vesztette el, hanem a fél arcát is. Az ő hibája. Minden az ő hibája. Hadúr most az őrök hallotta az ajtónál, és elrántotta a fejét a fény elől. – Ő már jól van. Hozzátok ki és küldjétek le! – Hadúr felismerte ezt a hangot. Innokentyij Varinszkij. Egész testét elöntötte a hideg veríték. A Neander – völgyi úgy emelte fel a gallérjánál fogva, mint egy kiskutyát. – Látom, emlékszel rám. – Emlékszem rád. – Innokentyij Varinszkij vagyok. A te legyőződ. Amikor Hadúr nem mondott semmit, Innoketyij megrázta. – Ismételd! – Innokentyij Varinszkij vagy. Az én legyőzőm. – Hadúr azzal magyarázta magának engedelmességét, hogy ez volt az egyetlen megoldás. Azonban tudta, azért engedelmeskedett, mert félt. Félt ettől a vadállattól, aki legyőzte harcban,
olyan súlyosan megsebesítette, ahogyan még sosem sebesült meg, és aki örömmel megtenné újra. És újra. Innokentyij megszaglászta, mint egy darab penészes kenyeret. – Emberhez képest furcsa a szagod. – Mosakodnom kellene. – Hadúrnak egyáltalán nem volt rá szüksége, hogy ez a hatalmas Szauron – imitátor rájöjjön, vérrokonok. Mindaddig, amíg képességeit titokban tartja, az emberinek van esélye. –Szeretnél egy finom fürdőt? Szórjunk rózsaszirmokat a vízbe? – Innokentyij elvigyorodott, kivillantva fekete, hiányos fogsorát. – Mikor kezdtek el a Varinszkijok rohadni, mint a közönséges emberek? – Jogos kérdés volt, talán kicsit durva, de mindenképpen jogos, ugyanis az ördöggel kötött szerződés hosszú életet garantált nekik mindazon problémák nélkül, amelyek az egyszerű halandók életét keserítették. Hadúr azonban nyilvánvalóan érzékeny pontra tapintott. A Varinszkij arcáról lehervadt a mosoly. Homlokával beleöklözött Hadúr arcába, akinek vér fröccsent az orrából és a szálából. – Te kis pimasz féreg! Majd én megmutatom neked, ki rohad! – Nekilökte Hadurat a falnak, felkapta az őr acélösztökéjét, és hatalmas húzott vele Hadúr hátára. Hadúr üvöltött. A vasrúd ötször sújtott le, aztán Innokentyij elhajította. Eltalált egy őrt, aki felordított, és a földre zuhant. – Láncoljátok meg a kezét és a lábát, és állítsátok be dolgozni! – Felemelte Hadurat a földről, és azt mondta: Innokentyij Varinszkij vagyok. Emlékezz rám, amikor meghalsz, és átkozd a nevemet! – Innokentyij – motyogta Karen. – Innokentyij. A jelenet megváltozott és… Végtelen napok és hónapok fény, elegendő étel és víz nélkül. Hadúrnak nem volt elég levegő a tüdejében, hogy átkozza Innokentyij Varinszkijt. Nem volt hozzá elég energiája vagy akaratereje. A bánya mélye kiszívta belőle az erőt. A munka megtörte a testét. Emberei elvesztése, egyik a másik után, megtörte a lelkét. Az ő hibája. Minden az ő hibája. Az ő hibája. Innokentyij havonta egyszer megjelent, és vasrúdjával megverte Hadurat. Hadúr eleinte nem tudta, miért pont őt szúrta ki magának. Talán rájött, hogy Hadúr a Varinszkijok gyűlölt és elfajzott oldalágához, a Wilderekhez tartozik? Aztán rájött, mi Innokentyij haragjának az oka. Közönséges ember nem élt volna túl egyetlen egy ilyen verést sem, és amikor Innokentyij a következő hónapban visszatért, Hadúr ugyanúgy dolgozott, mint addig. Azonban érezte, egy nap sikerül Innokentyijnek megölni őt, hiszen csak egy másik démon ölhet meg egy embert, akit köt az ördög paktuma. De még nem. Még nem. Ha Hadúr nem hanyagolta volna el a kötelességét az embereivel szemben, és töltötte volna minden idejét Karennel, ő és az emberei még mindig szabadok lennének. Ugyanakkor Karen emléke volt az egyetlen, ami életben tartotta. Amikor az őrök ütötték – verték, és tovább már képtelen volt felidézni, milyen érzés, amikor a napfény és friss
levegő simogatja a bőrét, előhívta a Karennel kapcsolatos emlékeit. Karen, amikor megpillantotta a Katmandu felől érkező vonaton. Karen a sátrában az éjszaka közepén. Karen, amint kapaszkodik belé a motorján ülve, és menekülnek a lezuhanó sziklák elől. Karen, amint táncol a tisztáson, megcsókolja a földet, meztelenül áll a vízesés alatt. Karen, a rézágyhoz kötözve, ahogy vonaglik a kéjtől… Néha olyan közel volt, hogy érezte az illatát, érintette a bőrét, hallotta a hangját, ahogy duruzsolt a fülébe… És ilyenkor tudta, hogy hallucinál. Karen soha nem fog a fülébe duruzsolni… Egy év már csak az embereinek a fele volt életben. Meghaltak sziklarobbantás közben. Rájuk omlott a föld. És ami még szörnyűbb, egyenként lefeküdtek és meghaltak végelgyengülésben, a veréstől… és mert minden reményük odaveszett. Bármit mondott, nem számított. Többé már nem bíztak benne. Még Magnus is feladta. Ki kell vinnie őket innen. Nem várhatnak tovább. Ő nem várhat tovább. Ugyanis ő maga is feladta. Nem is tudatosult benne, milyen mélyre süllyedt, csak amikor az egyik őr megbökdöste a vasrúdjával, és azt mondta: - Hé, kisbaba! Talált ki, ki jön holnap! A legjobb barátod, Innokentyij Varinszkij! És tudod, mit fog csinálni? Félholtra ver! Készülj fel egy kis sírdogálásra, kisbaba! Hadúr térdre rogyott, és zokogott. Zokogott a félelemtől, sírt és könyörgött az őrnek, hogy ölje meg, amikor pedig tudta, ez lehetetlen. Az őr nevetve ismét megbökte. – Bolondnak, nézel? Ha megölnélek, ő ölne meg engem. Nem, kisbaba, megvárom, amíg holnap elénekled a szoprán áriádat. Hadúr arcán patakzottak a könnyek. Végigsírta az őrök szolgálati idejét és a következőkét is. Az emberei rá sem néztek. Magnus nem szólt hozzá. Cserben hagyta őket… és még is sírt. Aztán a következő őrségváltáskor váratlan lehetőség adódott. Fel sem ismerte, amíg Karen hangja fel nem csattant a fejében: Figyelj! Két őr a szokásos négy helyett. Mindkettő részeg volt – valahol fent a bányásztársaság bulit rendezett. Az egyik őr elájult, és nem is hallotta a fúró hangját, amíg bele nem hatolt a mellkasába. A másikat Hadúr villámgyorsan lecsapó lánca terítette le. – Látjátok fiúk? – kérdezte Magnus. – Megcsinálta. – Hangja azonban gyenge volt, és összeesett, amikor próbálta összeszedni a fegyvereket. Hadúr felvette a barátját és bette a felvonóba. Magnus teljesen összezsugorodott itt lent. A csontjai majdnem átszúrták a bőrét, és az éles fényben a szája kéknek látszott. Harmincnyolc ember zsúfolódott a felvonóba. – Felmegyek a lépcsőn a következő szintre. Várjatok pár percet, aztán kövessetek! Én végzek az őrökkel, ti összeszeditek a fegyvereket! – Hadúr behajolt és megnyomta a gombot. – Szükségünk van fegyverekre, hogy kitörjünk innen. – Ki a fene vagy te, hogy megmond, mit tegyünk? – kérdezte Logan Rogers. – Az, aki kivisz innen –
mondta Magnus. – És az, aki ide juttatott minket! – vágott vissza Logan. – Van jobb terved? – kérdezte Hadúr. Logan hallgatott. – Akkor fogd be a szádat! – Hadúr körülhordozta tekintetét megmaradt zsoldosain. – Szabadítsátok ki a többi rabot, de ne engedjétek be őket a felvonóba, mert ennél nagyobb terhet már nem bír el. Ha végeztünk a vezetőséggel, a bányászoknak lesz esélyük a kijutásra. Az emberei komolyan bólogattak. – Horst, mielőtt azok a seggfejek ott fent rájönnek, mi folyik itt, jó lenne, ha elintéznéd, hogy fentről ne lehessen irányítani a felvonót. – És te hogyan fogod kiiktatni egyedül az őröket? – kérdezte Horst a maga svéd akcentusával. Hadúr ránézett a láncokra a csuklóján. Olyan sovány volt, mint a csontváz. Vajon a párduc képes lesz kihúzni lábát a bilincsből? Ha nem… nos, a sötétben úgysem látják a párducot. Egy év óta most először mosolyodott el. – Esélyük sincs. Valóban nem volt esélyük. Emeletről emeletre surrant, némán, láthatatlanul, és figyelmeztetés nélkül csapott le. Az emberei utána érkeztek a felvonóval, és összeszedték a fegyvereket, amíg mindegyiküknél nem lett vasrúd, ostor és pisztoly. Százötven méternél valaki a felszínen megpróbálta kikapcsolni az áramot, de a felvonó tovább emelkedett. Horst jó munkát végzett. Hadúr azonban kezdett lemaradni. Gyenge volt, túl gyenge, hogy ilyen sok lépcsőt futva megtegyen. Képtelen volt lépést tartani a felvonóval. Amikor az emberei elérik a felszínt, nem rohanhatnak ki egyszerűen a felvonóból. Egyetlen gépfegyverrel leszedik őket. Meg kell állítania őket, mielőtt felérnek a felszínre! És akkor meghallotta. Gépfegyver ropogás a felszínről.
29. fejezet
Karennek elállt a lélegzete. Levegő után kapkodva riadt fel, és azon kapta magát, hogy kétségbeesetten próbál felülni a hálózsákban. Hadúr a karjában tartotta, és egyre azt ismételgette: - Minden rendben! Minden rendben! – Semmi sincs rendben. Nem kapok levegőt. Nem… sötét volt. Nem volt levegő. Meleg volt. Megvertek. – A szeméből könnyek peregtek. – A méregtől beteg lettél. – A férfi vizet csorgatott Karen szájába és arcára. – Azonban most már jobban vagy. Kapsz levegőt. Lélegezz! Karen kétségbeesetten körül nézett a félhomályos sátorban. A nejlon behorpadt a hó súlyától, és szinte teljesen kizárta a napfényt. – Látod? A hegyek között vagyunk. Együtt. Ez most a jelen. Az az idő és hely már a múlté. – De én láttam. Mégis… most itt van. És a férfi is itt van. Hadúr szorosan magához ölelte. – Ott voltál. Láttalak… de azt hittem, megőrültem. – Éjszakánként felébredtem, és nagyon sötét volt, és tudtam, hogy életben vagy valahol… - Karennek fájtak a csontjai és az izmai, mintha megverték volna. – Szent ég, hogy voltál képes elviselni? Annyi ideig reménytelenül… - Amikor éppen a poklon kelsz át, ne állj meg, csak menj tovább! – mondta a férfi komoran. – Egy év a sötét forróságban elég idő az embernek gondolkodni, és én gondolkodtam eleget. Ezerszer is lepergettem magam előtt életem képei. – Tudom. – Ott volt a férfi elméjében minden percben. Hadúr odaadta neki a kulacsot. Karen ivott. – Először dacot éreztem. Büszke voltam arra, amit tettem, amiért a saját utamat jártam, fittyet hánytam apám figyelmeztetéseire, szabad voltam. – A férfi mazsolás zabkeksz darabokat tett Karen szájába. Karen lassan evett, mert teljesen üres volt a gyomra. – Azonban körülbelül a háromszázadik visszatekintéskor eszembe jutottak a bátyáim és a húgom, és azon töprengtem, milyen lenne tudni, vajon mit csinálnak, kit szeretnek. Felidéztem magamban anyámat, a csókját, amit akkor kaptam tőle, amikor utálja találkoztunk. Még apámra is gondoltam, visszaemlékeztem a szavaira, amiket annyiszor hallottam tőle. – Elmélyítette a hangját, és orosz akcentussal utánozni kezdte az apját. – Ne változz át Adrik! Igyekezz, hogy a szíved tiszta maradjon! Amikor behódolsz a párducnak, az ördög kezébe helyezed magad, Adrik! Emlékszem, mennyire utáltam a jó tanácsait, és milyen ostobának tartottam. Esküdöztem magamban, hogy ha felnövök, úgyis azt teszek, amihez kedvem lesz. – És így is lett. – Igen, így lett. Végül ott, a sötétben kénytelen voltam szembenézni a ténnyel, hogy apámnak igaza volt. – Hadúr szeme elkerekedett. – Hű, mennyire rosszulesett! Ugyanakkor arra a következtetésre jutottam, hogy nem számít. Ki
kellett juttatnom onnan az embereimet bármi áron, ha ez azt is jelentette, hogy az ördög jobb tenyerébe kell ülnöm. Amikor végre lehetőség adódott, fekete párduccá változtam, ami néma, mint az árnyék, és ahányszor megöltem egy őrt, tudtam, hogy száz rab életét mentettem meg. És ahányszor megöltem egy őrt, egy újabb ember vére száradt a lelkemen. Karen tudta, hol van. Most már szabadon tudott lélegezni, mégis úgy érezte, megszakad a szíve. – Minél közelebb jutottak az embereim a felszínhez, annál izgatottabbak lettek. Tudtam, miért. Már én is majdnem éreztem a friss levegő illatát, és alig vártam, hogy lássam a napfényt. – A férfi zöld szeme izzott, ahogy újra átélte az akkor érzett várakozást. – Képtelen voltam visszatartani őket. Megelőztek. Amikor meghallottam föntről a lövéseket, szerettem volna rájuk üvölteni, amiért ilyen idióták voltak. Karen itta a szavakat a férfi szájából. – És mi volt az? – Az ötödik szinten belefutottak egy csapatba. – Ami nem történt volna meg, ha engedik, hogy te menj elől. – Elhiheted, később és is ezt mondtam. Mire odaértem, leszedték az őröket, de négy emberem meghalt, és szörnyű vérfürdő volt. Úgy számítottam, hogy a felszínen már várnak, de azt is tudtam, hogy az őrök részegek. Részegen rosszak a reflexeik, és biztos nagy a kavarodás közöttük. Ami a legfontosabb, hozzászoktak a félholtra éheztetett é alázatosra vert rabszolgákhoz. Ezért aztán, mivel ez egy bánya volt, és mindennap használtunk dinamitot, betettünk egy adag robbanóanyagot a felvonóba, amit az embereim felküldtek. Én a lépcsőn mentem, és tisztogattam, az utat, ők pedig jöttek utánam, és még éppen időben felértünk mindnyájan, hogy lássuk a robbanást. – Hadúr hangja büszkén csengett. – Harmincnyolc legyengült zsoldossal elfoglaltam a bányát, és meg sem álltunk addig, amíg el nem raboltunk egy Afganisztánba tartó repülőgépet. – És Innokentyij? – kérdezte Karen borzongva. – Gondolom nem sokkal később érkezhetett a helyszínre. – Hadúr lefektette Karent a hátára, és a hálózsákot szorosan a nyakához tömködte. – Nem szerettem volna valamelyik életben maradt őr lenni. – És Magnus? Magnus él? – Hogyne, és nagyon is jól él egy félszemű exzsoldoshoz képest, akinek nyolc ujja és huszonkilenc foga van. Ő a Hadúr játék tanácsadója. – Szereti a videojátékokat? – Nem, gyűlöli. Mindig is hülyeségnek tartotta, hogy a játékosok csak ülnek egy kis képernyőre meredve, és csak a hüvelykujjukat tornáztatják, így amikor arról beszéltem, hogy a kalandunkat át kellene ültetni játékba, Magnus azt mondta, csináljam meg úgy, hogy a cselekmény egy szobában történjen játékos körül. A Hadúrban a játékosnak fegyverek vannak a testére szíjazva, érzékelők a kezéhez csatlakoztatva, és meg kell védenie magát a veszélyekkel szemben. – Miközben beszélt, egyre lelkesebb lett. – Minél
magasabb a szint, annál nehezebb a harc, annál több ellenséggel támad. Valóságos tréning a zsoldosoknak. – Videó játék egy szobában! – Karen elnézően mosolygott. – Hol fogják ezt játszani? – Pizzázókban. Paintballcsarnokokban. Burstromnak nagyon sok mindenben benne van a keze, és épületeket vásárol fel, ahol igazi játszóházakat lehet kialakítani. Ráadásul Burstrommal nagy lehetőséget látunk benne a kiképzés és önvédelem terén. A karate iskolák beiktatják a programjukba. Elkezdtük a módosító munkálatokat a bokszolók edzésének segítésére. Az előzetes eladások több mint hetvenmillió dollárt hoztak. – Hetvenmillió dollár. – Karen arcáról eltűnt az elnéző mosoly. – Ugye csak viccelsz? – Nem, bár az én részem csak tíz százalék. – Csak? Az is hétmillió! – Ez csak a kezdet. Az előzetes felmérések szerint a jövő év ötször ennyit fog hozni. – Hűha! - Sosem gondoltam volna a férfiról, hogy valóságos pénzügyi varázsló. – Ahogyan minden vállalkozásban, itt is megvan az esélye, hogy az előzetes felmérések tévednek – figyelmeztette Hadúr. Karen ezt ennek a gördülékeny beszédű vállalkozónak az esetében kizártnak tartotta. A férfi folytatta: - Ráadásul a zsoldosként keresett pénzt betettem egy svájci bankba, és a pénzügyi tanácsadóm segítségével…- Volt pénzügyi tanácsadód? – Bolond lettem volna, ha nincs. – Kis szünetet tartott, hagyta, hogy Karen megeméssze a hallottakat. – Szóval a pénzügyi tanácsadóm segítségével a személye vagyonom mostanra meghaladta a harmincmilliót Ez teljesen független a Hadúr játék fejlesztésére elkülönített összegtől. Karen mélyen megdöbbenték a hallottak. Visszaemlékezett, hogyan élt a férfi, egy sátorban, összerabolt holmik között… és közben egy bankszámlán harmincmillió volt? Ami egyre több lesz? – Miért mondod el nekem mindezt? – Szeretném, ha tudnád, hogy ha megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz feleségül, képes leszek gondoskodni rólad. Még jó, hogy Karen feküdt, különben ott helyben összeesett volna. – Számtalan bűnöm van. A te emléked volt az egyetlen, ami életben tartott fogságom szörnyű egy év alatt. – A férfi Karen fölé hajolt, és kisimította a haját az arcából. Kézfejével megcirógatta a homlokát, és rámosolygott. – Kapcsolatban állunk egymással; nem egy; hanem több szál is összefűz. – Megragadta Karen csuklóját, kihúzta hálózsákból, és felemelte az arany karkötővel együtt. – Nézd csak! Viseled a karkötőt, amivel a tulajdonommá nyilvánítottalak. – Azért viselem, hogy megmutassam, elmenekültem tőled! – Úgy viseled, mint egy karikagyűrűt. Ez talált, és Karen arca megrándult. – Bejáratos vagy az elmémbe – mondta férfi rábeszélőn. – Gyere hozzám feleségül! Karen mozdulatlanul feküdt, és hallgatta a férfi. Tisztában volt az igazággal, de félt tudatosítani magában. – Kutasd át az elmédet! – kérte Hadúr. – Mit látsz? Karen azonban nem hagyta, hogy hazudjon
neki. Lehajolt, és homlokát Karenéhez érintette. Belenézett a szemébe. Kezét a szívére tette. Sötét volt. Hideg és az anyukáját akarta. Az anyukája azonban nem jött. A szolgálók sutyorogva nézték. Megjelent a nagypapája, ránézett, majd felmordult, és a fejét csóválta. A legtöbbször azonban egyedül volt, a sötét, hideg házban, félt, és szófoszlányokat, suttogásokat hallott… Szegény gyermek. Egyáltalán nincs anyja. A szeretője meghalt. Leugrott egy szikláról utána. Karen szeméből könnyek szivárogtak. Anya! Anya! Szegény gyermek. Dan Nighthorse meghalt. Az anyja leesett a szikláról, rázuhant a kövekre, és el tudod képzelni? Ott vérzett egy teljes napig, a belső szervei összeroncsolódtak, és amikor rátaláltak, sikoltozott. Karen halotta, hogy hazaért az apja. A szobájából kiszaladt az erkélyre, és várta, hátha az apukája meglátogatja. És akkor látta, amint a nagyapja megragadt az apukája gallérját, és berángatja az irodába. Az asszony azzal az indián vezetővel volt. Évek óta viszonyuk volt! Tudod, mit jelent ez…? Az ajtó becsapódott mögöttük. Mit jelent? Apu! Apu! Szegény gyerek. Ötéves. Dan Nighthorse meghalt. Az anyja lezuhant egy szikláról, kövekre zuhant, és el tudod képzelni? Ott vérzett egy teljes napig, fagyoskodott a hidegben, a belső szervei összeroncsolódtak, és amikor rátaláltak, üvöltött a fájdalomtól. Szegény gyermek. Az anyja meghalt. Szegény gyermek. Egyedül van. Örökre egyedül… Karen sírva ébredt. Hadúr szemében is könnyek csillogtak. – Szegény kicsikém! Szegény kicsikém! Nem bírom elviselni. Nem vagy egyedül. Már nem. Karen megpróbáltál eltolni magától. – Hagyd abba! Nem akarom! Hagyd abba! – Túl késő abbahagyni. Lenyelted a véremet, és az erőt adott neked, hogy legyőzd a mérget. Ablakot nyitott számodra az elmémbe. És mit még, Karen? – Semmit – állított Karen. A férfi a karjába vette, Karen fülét a saját mellkasához nyomta, és miközben hallgatta a férfi szívdobbanásait, egy újabb emlékbe zuhant. A nap tüzesen égetett. A látóhatár a semmibe nyúlt. És neki adódott egy lehetőség. Egy lehetősége, hogy jót csináljon, hogy az apja meglássa, tényleg lássa, végre észrevegye, milyen keményen dolgozik, milyen okos… egy lehetőség, és ez volt az. Karen elindult a két tucat mogorva ács elé, akik egy nagy halom deszkának támaszkodva ácsorogtak. Dühösek voltak, egytől egyig. Jackson Sonnet ausztráliai kalandszállodáját építették, és még a munka felénél sem jártak, amikor építésvezetőjük szívrohamot kapott. Helyette megkapták a főnök huszonhárom éves lányát, és Karen tudtára adták, mit gondolnak, anélkül hogy egy szót szóltak volna. Egy lehetőség, és ezek el akarják venni tőle. Mosolygott, mert a mosoly mindig lefegyverezte a férfiakat, farmerje zsebébe dugta remegő kezét, és megkérdezte: - Ki itt a főnök? Egy magas, sovány, napégette arcú férfi felemelte a kezét, de nem állt fel. Rendben.
Egy lehetőség, és ha megfelelően bánik ezzel a fickóval, ha rá tudja venni, hogy neki dolgozzon… Egy lehetőség. – Alden Taylor. Nagy tapasztalattal rendelkezik állványzatszerelés, vízvezeték – szerelés, villanyszerelés, gipszkartonozás és faesztergálás téren. Mióta dolgozik az apámnak? – Huszonöt éve vagyok a gonosz, vén gazember keze alatt. – Alden erős ausztrál akcentussal beszélt, és meg akarta döbbenteni Karent azzal, hogy nyíltan szidja az apját. Ehelyett azonban tudtán kívül Karen kezére játszott. – Maga szerint a gonosz, vén gazember cselekedett már jót életében? Alden gúnyosan felhorkant. A többiek vigyorogva fészkelődtek. – Jótékonyság? Nagylelkűség? Nem? – Karen nem várt válaszra. – Apámat csak egyetlen dolog érdekli, semmi más, még pedig a szállodái időre felépülése és hasznot hozzanak neki. Igaz? Ez alkalommal Alden megpróbált válaszolni. Karen azonban nem hagyta. Ez azt jelenti, hogy a gonosz, vén gazember tizennégy éves korom óta minden nyáron a szállodaépítkezéseken dolgoztat. Minden meg tudok csinálni, amit maga, sőt azon felül tudok még betonozni, épülettervet készíteni, el tudom kápráztatni a fontos befektetőket az építészmérnöki diplomámmal. Azért vagyok én az építésvezető, mert én vagyok Jackson Sonnet legjobb szakembere. Őt nem érdekli, hogy a lánya vagyok; ugyanazokat a feltételeket kínálja nekem, mint mindenki másnak. Ha időre és az előirányzott költségvetésen belül felépítem a szállodát, jól fizet. Ha elcseszem, repülök. Alden szája megrándult, mintha vigyorogni akarna. – Sosem változik meg. – Ebben nem értünk egyet. Igenis változik. Évről évre kíméletlenebb lesz. – Ideges volt, túl gyorsan beszélt, de mindenki rá figyelt. – Nem vagyok túl magabiztos, ha villanyszerelésről van szó, és az esztergálás sem az erősségem. Ezért kérem, hogy legyen az építésvezető – helyettesem. – Közelebb lépett, és a kezét nyújtotta Aldernek. A férfi ránézett, elfogadta a kezét, és hagyta, hogy Karen talpra húzza. – Most előléptet? – Igen. Gratulálok, és isten hozta a húszórás műszakban. – Felnézett a férfi arcába. – Ma reggel, még mielőtt idejöttem volna, apa felhívott, és közölte, hogy az építkezés nem olyan ütemben halad, mint kellene, és alaposan letolt miatta. Ezért amíg én körüljárom a helyszínt, indítsa be a munkát! Aztán jöjjön utánam; megbeszéljük a fizetésemelést, és átnézzük a terveke, hátha valamivel tudunk némi időt nyerni! – Karen elindult az épület váza felé, majd visszanézett a döbbenten álldogáló Aldenre. – Már persze… ha akarja az állást. – Hadúr hangja felriasztotta Karent a transzállapotból. – Elfogadta? – Igen. – Hirtelen rádöbbent, mit ismert el ezzel. – Ne! – Tehát megkaptad a lehetőséget. Apád egyáltalán észrevette? – Kérlek, ne! – Képtelen volt elviselni, ha a férfi minden titkába belelátna. Hadúr lehajolt, és ajkával végigsimított Karenén újra és újra,
amíg le nem csukódott a szeme. – A vérem ablakot nyitott számomra az elmédbe. – Nem. – A férfi érintése, csókja elmosta a valóság éles körvonalait, de ő akkor is tudta az igazságot. Az elmúlt néhány nap során látta a férfi gyengeségeit. Szemtanúja volt fájdalmának. Benne élt a bőrében. Elkövette a bűneit. Embert ölt. Élvezte a harcot és a szexet ezernyi nővel… A férfi szemével látta a saját arcát. Büszke volt arra, hogy fogságban ejtette magát. Élvezte az órákig, napokig, hetekig tartó szüntelen kéjt. A férfi szeméve látta a saját arcát. Büszke volt arra, hogy fogságba ejtette magát. Élvezte az órákig, napokig, hetekig tartó szüntelen kéjt. Elszántan próbálta megnyerni a kettejük között tomboló érzéki háborút. Túlélte – éppen csak – a csatát, ami után a bányába került. Ott élt a pokolban a férfival, érezte bűntudatát, amint emberei egyenként meghaltak, érezte fájdalmát, amikor megverték, és végigszenvedte vele azt, hogy lassan elszáll belőle az élet. És látta, hogy legyen bármilyen nyomasztó a sötétség, a meleg és a bűz, bármilyen embertelen a munka, Hadúr sosem adta fel. Nem saját maga, hanem az emberei miatt, akiknek mindenáron vissza akarta adni a szabadságát. Hadúr jóvátette hibáit. Hadúr bebizonyította, hogy van ereje, és a lelke becsületes. Karennek nem volt ilyen ereje, ilyen becsülete. Élete jelentéktelen volt, félelmei eltúlzottak. Sosem akarta, hogy a férfi lása az anyja halálakor érzett fájdalmat, gyermekkora magányos napjait, a hiábavaló kísérleteket apja elégedettségének kivívására, az építkezéseken végzett munkája nehézségeit… a Hadúr rabszolgájaként töltött idő kínjait és örömeit. Mindezek ellenére ez történt. Az elmúlt néhány nap során a férfi bizonyos fokig benne élt az elméjében, és mindent látott. – Gyere hozzám feleségül! - mondta a férfi újra. Karen elfordította a fejét. – Miért akarnál feleségül venni? – A látványod, az illatod, a tested melege egészen a csontomig hatol. Felmelegítesz, és amikor megláttalak a szálloda előcsarnokában, két év után először úgy éreztem, hogy meggyógyultam, és ismét élek. – Lágyan hozzátette: - Soha többé nem foglak akaratod ellenére rabságban tartani. Karen szeme sarkából a férfira lesett. – Nem mondom, hogy nem foglak próbálni meggyőzni. Nem mondom, hogy valaha is feladom. Azonban akaratod ellenére nem foglak fogva tartani. Velem ezt tették. Kemény lecke volt, de tanultam belőle. – Lehajtotta a fejét. – Kérlek, bocsáss meg nekem! Egy apró sátorban, közös hálózsákban feküdtek, olyan ruhában, amit öt napja viseltek, ennek ellenére a férfi úgy könyörgött, mint egy udvaronc Erzsébet királynőnek. Nem akart hozzámenni feleségül, de élvezte a könyörgést. Annál jobban élvezte, mivel tudta – tudta -, hogy bár a férfi komolyan gondolja, amit mond, le kell győznie birtoklási vágyát, hogy megtegye ezt az ígéretet. – Kérlek! – ismételte a férfi. Karen a férfi fejére tette a kezét, főleg mert hajának
tiszta, fekete selyem csábította az érintésre. – Megbocsátok. – Hozzám jössz, felelégül? Ez Hadúr. Nem vesztegeti az időt; jöhet a következő lépés. – Nem. – Jó férjed lennék. Karen, szeretlek. – Én azonban nem tudom, hogy… - Szeretsz – e? – Nem tudom, hogy szeretlek – e? – Az apjától megtanulta, hogy egy férfi sosem mond igazat, és ezt Hadúr is bizonyította. – Csak azt tudom, hogy nem bízom benned. Ennek ellenére zaklatott tekintettel nézett a férfira. Meglehet, hogy igazságtalanul terheli bizalmatlanságával? – Sshh! – Hadúr felemelte Karen felsőtestét, és lehúzta róla a pólót. – Túl sokat aggódsz! Meg kellene állítania, megmondani neki, hogy sosem fog megbocsátani a fogságában eltöltött idő miatt. Megmondani, hogy tudja, még a pokolban eltöltött hosszú év sem irtotta ki belőle teljesen a gonoszt. Látta munkálkodni a múlt héten, amikor levadászta, hazudott neki a kilétét illetően, megpróbálta elcsábítani. Hadúr levetkőzött, majd megfogta Karen csípőjét, testét az övéhez préselte, és lehunyta a szemét, mintha már ennyi is földöntúli élvezetett okozna számára. Merev nemi szerve Karen hasához nyomódott. Villámmal gyönyörűen díszített mellkasa emelkedett és süllyedt. Karen megfogta a férfi karját, és lábát az övé köré fonta… mert a szenvedély őt is elragadta. A férfi felemelkedett. Hüvelykujját Karen bugyijának pántja alá csúsztatta, és lejjebb tolta a lábán. – Rúgd le! – suttogta. – Kérlek, szabadulj meg tőle! Karen akaratlanul engedelmeskedett a kérésének. A férfi hálából lejjebb csúszott a hálózsákban, és végig csókolta a vállát, karhajlatának bőrét, tenyerét, ujjai hegyét. Mennyire hiányzott, ahogyan kényezteti a testét, a végtagjait, bőrének minden négyzetcentiméterét érintésével és szájával! Bármi történjék is, már eltéphetetlen szálak fűzik a férfihoz, mert amikor az elméjében járt, megtudta, hogy szereti őt. Szereti, egy olyan férfi szenvedélyével, aki megjárta a poklot, és most esélyt lát a mennyországra. Ezért hagyta, hogy simogassa a hasát és a lába közét. Ezért futtatta végig ujjait a férfi vállának mély sebhelyein. Ezért fogja hagyni, hogy magáévá tegye, és ezért szeretkezik vele. A férfi végig simította Karen testének két oldalát. Kint a szél lassan, rétegenként lehámozta a száraz havat a sátorról, és a fény kezdett beszivárogni. A mozgó ágak susogtak a szélben, és a fenyőfák gazdag aromája összekeveredett testük illatával. Majdnem meghaltak a méregtől. Együtt megjárták a poklot. A férfi puha, meleg szája megcsókolta és megízlelte mellbimbóját, és ő ráébredt, mennyire édes i tud lenni ez az életigenlés. Megfogta a férfi tarkóját, élvezve leheletét a bőrén, majd felhúzta magához. – Kérlek! – suttogta. – Akarom! – Mit akarsz? – A férfi mosolygott, és lágyan megcsókolta, újra és újra. – Mondd ki! Megmutatta. Végig csúsztatta kezét a férfi mellkasán, hasán, majd ráfonta ujjait a férfiasságára. A férfi sziszegve
szűrte a levegőt a fogai között. Háta ívbe feszült. Szeme lecsukódott az élvezettől. Karen huncut elégedettséggel a fülébe súgta: - Megígérhetem neked, mostantól ahányszor csak kéjre gondolsz, én fogok az eszedbe jutni! A férfi kinyitotta a szemét, ránézett, és azt mondta: - Így lesz drágám. Így lesz. Aztán együtt mozogtak, amíg a szél teljesen lefújta a havat a sátorról, a napfénye átsütött a vékony nejlonon, megvilágítva a férfi határozott vonású, szeretett arcát. Háromnapnyi hó – és szélvihart követően az időjárás javult, és a Polgári Légi Őrjárat és a hegyi mentőkcsapata elindult megkeresni a Cessna Citation X – et. Két napba telt, amíg sikerült rábukkanni a roncsra, de ekkor már civil szakértőként Innokentyij és tucatnyi embere is velük volt. Innokentyij figyelt, ahogy a hegyi mentők átkutatják a roncsot túlélőket keresve, és közben szánakozóan csóválták a fejüket. Úgy gondolták, mindenki meghalt, aki a gép fedélzetén tartózkodott. Innokentyij nem gondolt semmit. Várta legjobb magándetektívjének jelentését. Ha Pjotr szárnyra kapott, semmi sem kerülte el a figyelmét. Az amerikaiak elképedve mormogtak, amikor egy barna sólyom megkerülte Innokentyij fejét, majd elrepült az erdő felé. Innokentyij követte. Pjotr már várta; valósággal ugrált izgalmában. – Itt vannak! – mondta. – Láttam a bizonyítékot! Egy frissen letört cédruság. – Talán a szél törte le. – Valami beleakadt. A kéreg a közepén tört el, a tűleveleket pedig mintha lehúzta volna a végéről. – Szép munka. Innokentyij többi embere is megérkezett. – Utánuk megyünk. – Komoran végignézett a várakozás teli arcokon. – Megkaphatjátok a lányt, de a Wildert hatjátok meg nekem! – És mi lesz az amerikaiakkal? – Lev fejével a hegyi mentők felé bökött. Innokentyij elindult lefelé a hegyoldalon, és menet közben átváltozott. – Öljétek meg mindet!
30. fejezet
Hadúr több réteg száraz ruhát öltött magára, kinézett a sátorból, majd kilépett a hóba. Az időjárás tökéletes volt. Felhőfoszlányok úsztak a ragyogó kék égbolton, és a hőmérséklet mínusz tizenkét fok körül volt. Vagy talán az időjárás nem is volt annyira tökéletes, mint amilyen tökéletesen érezte magát. Fantasztikusan. Sokkal jobban, mint bármikor az elmúlt két év során. Nem – jobban, mint valaha életében. Karen ugyan még nem az övé, de jól haladt. Persze előbb a nőnek végig kell nézni az ő teljes kiherélését – és ennek nem volt semmi értelme. Amikor rájött, hogy a nő az elméjében van, vele él rabsága sötét napjaiban, legszívesebben üvöltve tiltakozott volna. A bányában mindennap meghalt, és minden alkalommal, amikor Innokentyij Varinszkij megverte, ordított fájdalmában. És ami a legrosszabb, az utolsó alkalommal, amikor meghallotta, hogy Innokentyij másnap érkezik, elsírta magát. Úgy sírt, mint egy kisbaba, ahogyan az őr is nevezte. Karent azonban láthatóan nem zavarta az ő kiborulása, amikor nyüszített és zokogott, Úgy tűnt, jobban tetszik neki, hogy úgy viselkedik, mint egy lány. Nem értette, és tudta, soha nem is fogja megérteni a nőket. Azonban hálát adott az Úrnak, amiért idetette őket – különösen Karent – erre a földre. Karen kilépett a sátorból nagyot nyújtózott, és közben nem nézett rá. Talán mert szégyellte a szenvedélyt, amit képtelen volt leplezni, vagy mert zavarta, hogy az elméjében járt, vagy mert dühös volt, amiért megadta magát. Nem mintha teljesen megadta volna magát, de már csak idő kérdése. Nem harcolhat ellene és a saját vágyai ellen, é amikor ez tudatosult benne, olyan gyorsan az ujjára fogja húzni a gyűrűt, amennyire csak lehet. Aztán az elkövetkező száz évet azzal fogja tölteni, hogy megtanítja a nőt, hogyan szeresse őt, és megmutatja neki, hogy megbízhat benne. – Gyönyörű vagy. – Magához ölelte Karent. – Nem, nem vagyok. – A nő olyan hangsúllyal mondta ezt, mintha egy idióta lenne. – Öt napja nem fürödtem. – Akkor is gyönyörű vagy. – ismételte. Megcsókolta, majd újra megcsókolta. Karen viszonozta a csókot, majd eltolta magától, mintha már így is sokat árult volna el. Hadúr úgy tett, mintha nem vette volna észre. – Bárcsak lenne egy mobiltelefonom, hogy felhívjam Jashát, megkérdezzem, jön – e a találkahelyre! – A hangja nem volt túl lelkes – figyelmeztette Karen. – Jasha a legidősebb. Nem egy lelkendezős típus, de ő a legfelelősségteljesebb emberi lény, akit valaha… Vékony éles hang hasított a levegőbe. Hadúr nekilökte Karent egy fatörzsnek, és miközben ott tartotta, az eget fürkészte. – Mi volt ez? – kérdezte Karen. – Most indulunk. –
Hadúr benyúlt a sátorba, és kivette a két hátizsákot. – Nem lett volna szabad itt időznünk. – Ez egy puskalövés volt. – Pontosan. – Eltelt két Glockot és száz forgótárat hozzá. Amikor összeállította a hátizsák tartalmát, úgy gondolta, ha száz forgótárral nem öli meg a Varinszkijokat, akkor sosem fogja. Most azonban, hogy Karen is vele volt, a száz tár szánalmas kevésnek tűnt. Karennel az oldalán szerette volna, ha egy M16 – os péppuska van a kezében. Vagy egy tank. Bármi, csak a segítségével megvédhesse Karent. – Úgy gondolod, hogy a Varinszkijok voltak. – Karen segített neki megtölteni a fegyvereket. – Nem lehet, hogy egy vadász? Hadúr az egyik pisztolyt felszíjazta a mellkasára a kabátja alá, és eközben próbálta kidolgozni a lehetséges jeleneteket a támadásra és a védekezésre. – Bármi lehetséges. – Igazad van. – Karen tudomásul vette a ki nem mondott szavakat. – De nem valószínű. – Mesterlövész vagy, igaz? – Apám gondoskodott róla. Miközben a másik pisztolyt Karenre szíjazta, rámosolygott. – Ezt apád javára írhatjuk. – Felkészített a túlélésre, az biztos. A vén gazember. – Karen hangja szomorkás, vágyódó volt. Hadúr értette, miért. Látta az egymással ellentétes érzelmeket, amelyek a nőben kavarogtak. Karen gyűlölte Jackson Sonnetet, amiért érzések és gyengédség nélkül nevelte. Ugyanakkor úgy tekintett a férfira, mint egyetlen szülőjére, az állandó tényezőre életében, és bár nem akarta elismerni, megértette, milyen hatalmas csapást jelentett apja számára az anyja hűtlenségére… és legjobb barátja árulására. – Hiányzik apád. Karen bólintott. - Igen, azt hiszem. – Ha ez az egész véget ér, elmegyünk és meglátogatjuk. – Hadúr kabátujjába rejtette a tőrét, a köteleket karabinerrel az övére akasztotta. Kinyitotta Karen hátizsákját, és azt mondta: Vedd ki az ikont! – Esze ágában sem volt hozzáérni. Az első alkalom égésnyomai még most is látszottak a tenyerén. – A többi holminkat nem visszük? - Sietnünk kell. – Kivette Karen hótalpát. A nő nem vitatkozott. Nem panaszkodott. Nem tartott kiselőadást, milyen káros a természetre nézve, ha itt hagyják a felszerelésüket. Kivette az ikont és a bekeretezett fényképet. A keretet gyorsan eltávolította, majd a fényképet és az ikont kabátja tépőzáras belső zsebébe rejtette. Nyúzókése egy külső zsebbe, tábori kisbaltája az övére került. Hadúr felvette a hótalpát. Karen ugyanezt tette. – Készen vagyok. – Millióból egy nő van ilyen. – Hadúr a hordozható GPS – re nézett, és elindultak. Lejtőn lefelé haladtak, de meglehetősen lassan. A férfi igyekezett takarásban menni, kerülve a mély hótorlaszokat, közben figyelte az égboltot, és feszülten hallgatózott. – Hová tartunk? – kérdezte Karen. A találkozóhelyre Jashához. – És ha nem lesz ott? – Az a hely a legjobban védhető pont, amit csak találtam. – És ha nem lesz ott? – Az a hely a legjobban védhető pont, amit csak találtam.
Ezért választottam. – Előre láttad ezt az egészet? – Felkészültem minden eshetőségre. – Hátrapillantott Karenre. – Ha találkozol apámmal, megérted. – Találkozni fogok apáddal? – Biztosan meg akarja ismerni a menyasszonyomat. – Még nem mondtam igent. – Én azért reménykedem. – Elvigyorodott, látva Karen makacs arckifejezését, és visszafordult. – Milyen messzire kell mennünk? – Fáradt vagy? – A mozgás hatására a méreg maradványa is lebomlott. Hadúr jól érezte magát, a magasság miatt azonban a tüdeje küzdött az elegendő levegőért. Higgadt természete ellenére Karen hús – vér ember volt, ráadásul nő. – Jól vagyok. – Vihetlek, ha akarod. Karen beérte, és mellette haladt tovább. – Ide figyelj! Úgy nőttem fel, hogy állandóan a Sziklás – hegységet jártam, és amellett a Sierra Nevada semmiségnek tűnik. – Ismét lemaradt. – Szóval te csak ne pátyolgass engem! – Milyen megható! – mondta Hadúr, és ismét elvigyorodott, ahogy megérezte hátán a nő dühének melegét. – Úgy harminckét kilométerre lehetünk a roncstól. A madár még nem talált ránk. – Madár? Úgy érted, a sólyom? Azt hittem, megölted. – Több is van belőle. Nyomkövetéshez mindig hoznak legalább egy madarat. Mihelyst felfedez minket, prédák vagyunk, és csak idő kérdése, mikor ér utol a falka, hogy elvégezzék a feladatot. Ha sikerül odaérnünk a találkahelyre, és Jasha ott lesz, van esélyünk. És ha esetleg erősítést is hoz magával, akkor még jobb. – Erősítést? – Karen hangja reménykedően csengett. – A bátyámat, Rurikot. – Aha. – Karen csalódott volt. – Ne becsüld le a bátyámat! Apám volt a tanítójuk, ahogyan az enyém is. Ravasz és kíméletlen harcosok. – Szóval van esélyünk? – Persze. Mindig van esély. – Igaz, nem sok, de a harc kilátása felvidította Hadurat. Nagyon szerette volna az ikont a családjánál tudni, Karent pedig olyan helyen, ahol vigyázni tud rá. De leginkább végezni akart Innokentyijjel. Ideje volt megszabadulni a félelemtől, ami azóta egyfolytában kísértette. – Attól függ, hány embert hozott magával Innokentyij. Ha nyolcnál többet, akkor bajban vagyunk. – Marha jó! – morogta Karen. – Ne felejtsd el, te nem tudsz megölni egy Varinszkijt. Részesei a paktumnak, és lényegében véve a pokol démonai. – Akkor minek van nálam pisztoly? Megsebesítheted őket. Megvédheted magad. – Jól haladtak, de a következő szakasz kopár, fedezék nélküli, kőomladékos, hóval borított hegyoldal volt. Hadúr megállt a tetején. – Ezt nem lehet megkerülni. – De kicsit felgyorsíthatjuk a haladást. – Karen egy öreg, kidőlt cédrusra mutatott. A kéreg elvált a törzstől, és baltájának néhány csapásával Karen kiszabadított alóla egy darabot, mint ő maga. Letette a hóra és lecsatolta a hótalpat. – Egy szánkó. – Hadúr nem hitt a szemének. – Ülj rá! – mondta a nő. Hadúr először előre akart ülni, de aztán rájött, hogy az egész Karen ötlete volt, így inkább a hátsó helyet választotta. –
Hogy jutott eszedbe? – A hótalpat a hóna alá fogta. – Te sosem csináltál ilyet? – Nem. Mi a szánkót mindig játékboltban vettük. Karen ráült a kéregre. – Apám a játékot értelmetlennek találta, így az én játékszereim mindig gyakorlati célt szolgáltak. A vén gazember! Karen folytatta: - Ez azt jelentette, hogy találékonynak kellett lennem. Egy idő után nagyon ügyesen ki tudtam választani a megfelelő fát, és… Elindultak. A kéreg alul recés volt, e4leinte lassan csúszott, de ahogy egyre több hó tapadt rá, kezdett begyorsulni. Hadúr hamar rájött, hogy ezzel lehetetlen kanyarodni. Mire elérték a hegy lábát, szinte repültek – egyenesen egy sziklaomlás által épített kőhalom és kidőlt fatörzsek felé. Hadúr halálra rémült, és maga sem tudta, miféle ostobaság késztette arra, hogy hagyja Karent előre ülni… amikor egy sziklánk repült el az arca mellett. Hamarosan egy újabb, majd a fél szán. Az egész széthullott alattuk, és ők kifarolva megálltak. Miközben Hadúr döbbenten ült a hóban, Karen felállt, és leverte a havat a nadrágjáról. – Már kezdtem aggódni, hogy nem mállik szét alattunk időben. – A kezét nyújtotta Hadúrnak. – Gyere, tűnjünk el innen gyorsan! Hadúr felnézett az égre. Egy barna sólyom körözött fejük fölött magasan, majd egy újabb csatlakozott hozzá. – Megtaláltak. Menjünk! A következő három kilométert aggodalmak között, sietve tették meg. A szél az arcukba fújt, jéggé fagyasztva bőrüket, akadályozva a haladást. Szánkós száguldásuk során Karennek elrepedt az egyik hótalpa, ezért eldobták mindkettőt. Hadúr tizenöt percenként néhány korty vizet itatott Karennel ér falat ennivalót tett a szájába, de közben egy pillanatra sem álltak meg. Egyfolytában a fülét hegyezte, mikor hallja meg a havon vágtató mancsok hangját. – Közeledünk. Mielőtt Karen válaszolhatott volna, egy kilométernyire mögöttük felüvöltött egy farkas. Karen arcából kiszaladt a vér. Hadúr előre mutatott. – Fuss arra! Karen nézte, ahogy Hadúr leveszi a kabátját, sapkáját, minden vastag ruhadarabot, míg végül már vacognia kellett volna, őt azonban fűtötte a harci láz. – Mit fogsz tenni? – Én lesze4k a hátvéd. Ha eléred a szakadékot… - Szakadék? – A nő szeme vádlón meredt rá. – Az a te jól védhető helyed? Odaadta Karennek a köteleket. – A szakadék kétharmadánál van egy barlang. Oda húzódj be! – Megragadta Karent, és szívének teljes szerelmével és elszántságával megcsókolta. – Bármit csinálsz is, nagyon vigyázz magadra! Képtelen lennék elviselni az életet nélküled.
31. fejezet
Karen rájött, hogy búcsúcsókot kapott. Hadúr eltolta magától. Karen megragadta a férfi vékony pólójánál fogva, és visszahúzta. Keményen megcsókolta, valósággal megpecsételte. – Te is vigyázz magadra, és harcolj ügyesen! Megfordult, és futva indult lefelé a hegyoldalon… maga mögött hagyva szerelmét. Kemény menet volt, amíg ezt eldöntötte. – Egy szakadék – motyogta. – Okos ötlet, Hadúr. – Persze ha kizárólag stratégiai szempontból nézi a dolgot, valóban okos ötlet. Látta maga előtt az illatos cédrusokkal gyéren benőtt területet, és azt a helyet, ahol hirtelen véget ér az egész. Ha Hadúr és ő hamarabb érnek a szakadék alját, alulról leszedhetnék Innokentyij és az embereit. – Hadúr azonban nincs vele, a szakadék alja nagyon messze van, és hogy gondolta Hadúr, hogy ő képes lesz kötélen leereszkedni oda, amikor az egyetlen alkalom, amikor leereszkedett bárhonnan, akkor volt, amikor az apja belekényszerítette egy hámba, és ledobta egy mászó falról? Gyorsított léptein, tekintete egy pillanatra sem véve le a szakadékról. Talán ha elég erősen összpontosít Jackson Sonnetre és kiabálására: „Gyerünk, Karen, mozdítsd meg a segged!”, sikerül megcsinálni. Egy férfi lépett ki egy fa mögül, és megállt Karen előtt. Egy Varinszkij. Karen azonnal felismerte a magasságáról, a testalkatáról… ás a vörös izzásról a szemében. Gyors mozdulattal előkapta a pisztolyt a tokjából. A férfi felemelte e kezét. – Rurik vagyok! Karen nem engedte le a pisztolyt. – Rurik Wilder. – Talán az, talán nem. – Bár tényleg hasonlított Hadúrra, csak a haja barna volt. – Nem beszélt rólam az öcsém? – A vörös izzás kissé halványult, és a fickó, aki Ruriknak nevezte magát, próbált ártatlan képet vágni. Nem jött be. – De igen, beszélt magáról. – Ez a férfi harchoz öltözött, a lehető legkevesebb ruhát viselte. – Jasha segít Adriknak. Fent a hegyoldalon lövés dörrent, majd egy madár zuhant spirál alakban a föld felé. Az állítólagos testvér mozdulatlanná dermedt, és a vörös izzás erősödött a szemében. – Miért nem segít Adriknak? – kérdezte Karen hűvösen. – Mert Jasha ide küldött, hogy segítsek magának. – Viszont maga Adrik testvére. – Karen eltette a pisztolyt. – Igen. – A férfi összevonta a szemöldökét. – Mi győzte meg? – Azt hiszi, egy kislány vagyok, és meg akar védeni. Tudja mit? Bízza rám a dolgot, és menjen, segítsen a testvéreinek. – Úgy beszél, mint a feleségem! – mondta a férfi döbbenten. – Figyelemre méltó teremtés lehet. – Igen, így is lehet fogalmazni. – motyogta a férfi. Karen folytatta az útját lefelé a hegyoldalon. Amikor visszanézett, a férfi már nem volt sehol. Az utolsó néhány lépést futva tette meg
a szakadék széléig, méghozzá olyan gyorsan, hogy majdnem lezuhant – ami megoldotta volna a védelem problémáját, mivel a szakadék huszonhárom méter mély volt, nagy sziklatömbökkel az alján. Igen, a probléma megoldódott volna, de meglehetősen elrontotta volna a napját. A háta mögött újabb lövést hallott, majd emberi sikolyt és a farkas torokhangú üvöltését. Szörnyű érzés volt tudni, hogy kezdetét vette a harc, hogy a párja és a testvérei küzdenek az életükért és az övéért, ennek ellenére a szája kiszáradt, a keze remegett, miközben belebújt a hámba és hozzákötötte a kötelet egy fához. Az új fényes, ragyogó félelmeknek nem kellene lenyomniuk, a régi, ostoba félelmeket? Agya logikus felével felfogta, hogy a sziklafal kopár gránit, amelyen szinte egyáltalán nincs kapaszkodó, és ha lezuhan, a biztos halál vár rá. Ez persze ostobaság volt, mert ellenőrizte a köteleket. Remélte, sikerül nyitva tartania annyira a szemét, hogy megtalálja a barlangot. Ahogy egyre közelebb araszolt, a szakadék széléhez… Menj! Menj! Menj! – hallotta Hadúr kiáltását, és amikor felnézett, azt látta, hogy a férfi rohanva közeledik felé. – Jasha és Rurik feltartják őket, de Innokentyij kettéosztotta a csapatot. Találtak egy levezető utat. Bekerítenek minket! - Hadúr is gyorsan belebújt a hámba, és kötelét egy kiálló sziklához kötözte. – Én foglak védelmezni a barlangban. Karen arra eszmélt, hogy már a szakadék fölött van, teste L alakban, talpa a sziklafalon. Egy ugrással lendített magán, engedett a kötelén, és újra lendített. A szíve vadul vert, tenyere izzadt, de tudta, hogy képes rá. Meg tudja csinálni! – Jól vagyok! – kiáltotta. – Siess! Lentről mély vérfagyasztó harci üvöltés hallatszott. Karen hátán végig futott a hideg. A keze megcsúszott. Teste megdermedt. Lenézett. Öt Varinszkij rohant ki a fák közül. Egyiküknek olyan volt az arca, mint egy Neander – völgyi ősembernek, teste akár egy tank, és fülében csavart viselt fülbevalóként. Felnézett Karenre – és vigyorgott. Innokentyij. Hadúr arca lefelé elhúzott Karen mellett, és közben lőtte a Varinszkijokat. Nem hathatja, hogy Hadúr bátrabb legyen nála; lehet, hogy Jackson Sonnet nem az igazi apja, de sikerült versenyszellemmel beoltania. Ellökte magát a sziklafaltól, és olyan gyorsan ereszkedett, ahogy csak tudott. Fentről lövések, Kutyáéhoz hasonló morgás és csatazaj hallatszott. Egyikük sasként szárnyra kapott. Innokentyij megtántorodott, amint Hadúr lövedékei eltalálták a mellkasát, de aztán felegyenesedett. Golyóálló mellény, gondolta Karen, és remélte, hogy nem téved. Innokentyij beállt terpeszbe, felemelte a pisztolyát, célzott és lőtt. Hadúr megrándult és zuhanni kezdett. Az alkarját vér borította, és hiába próbálta fékezni az ereszkedése sebességét. Karen dühében hangosan felüvöltött. – Seggfej! Innokentyij, te Seggfej! Hadúr próbálta fékezni magát. Karen a férfi
felé lendült, de rájött, hogy hiába erőlködik, és inkább a barlang felé tartott. Úgy ereszkedett, mint egy profi hegymászó. Innokentyij hangosan bömbölve röhögött. Jégdarab vágódott az arcának. Nem, nem jég – golyók csapkodták a sziklafalat körülötte és kőszilánkok hasogatták az arcát. – Tarts ki! – kiáltott oda Hadúrnak. A következő ugrással elérte a barlangot. Letépte magáról a kabátját, előkapta a pisztolyát, és kilépett a peremre. Hadúr a kötelekkel kínlódott. Tudta, ha nem képes feszesen tartani a köteleket, egyenesen Innokentyij karjába zuhan. Innokentyij ismét Hadurat célozta. A sas zuhanórepüléssel közeledett Karenhez. Kegyetlen szemét egyenesen rá szegezte, karmait kimeresztette. Karen lenézett Innokentyijre, ujja megfeszült a ravaszon. Ebben a pillanatban dörrenés rázta meg a levegőt; tollak repültek a levegőben, a sas fájdalmában és dühében hangosan rikácsolt. Jackson Sonnet lépett ki lent a fák közül egy vállához szorított, 30 – 06 – os puskával. – tessék, ez a tiéd! – kiáltotta. – Senki sem fogja bántani az én átkozott lányomat!
32. fejezet
Karen akkor lőtt, amikor Innokentyij elfordult, hogy egy intéssel Jacksonra küldje az embereit. A golyó árkot hasított a Varinszkij nyakába. A farkas falka Jackson felé vette az irányt. – Apa! – sikoltotta Karen. Jackson belelőtt az egyikbe, egy másik fejbe vert a puskája agyával, és amikor elesett a támadó súlya alatt, Karen látta, amint megvillan a vadászkése. Nagyon büszke volt rá. Gyorsan lehasalt a barlang padlójára, odakúszott a széléhez és elhelyezkedett. Meglőtt egy pumát, amelyik éppen Jackson felé fordult, majd egy másikat, amelyik Hadúr kötelét rángatta, mint egy gyerek az almafát. Egyik golyót a másik után lőtte ki, és úgy tett, ahogyan Hadúr mondta – igyekezett mindegyikkel találni. Kiürítette a pisztolyt, és miközben újra töltötte, szemével megkereste Hadurat. A férfi védtelen célpontként lógott a kötélen. A karja véres volt. Fél kézzel kicsit lejjebb engedte magát, rálőtt az alatta ugráló vadállatra, majd ismét ereszkedett egy keveset. Muszáj időt biztosítania a férfinak, hogy leérjen a földre. Muszáj kordában tartania a Varinszkijokat. Még soha semmi nem volt ennyire fontos az életben. A keze remegett, miközben bedugdosta a töltényeket a helyükre. Öt, hat, hét… Ordítást hallott lentről, és gyorsan lenézett. Innokentyij imbolyogva egy helyben állt, és körülnézett a csatamezőn. A győzelem kezdett kicsúszni a kezéből. Az arca elvörösödött a dühtől. Szemét Hadúrra szegezte, gonoszul elvigyorodott, és a sziklafal alja felé indult,, hogy ott várja be prédáját. Karennek nem volt elég ideje, hogy teljesen betöltse a pisztolyát, ám esze ágában sem volt tehetetlenül figyelni az eseményeket. Megragadta az előtte lógó kötelet, elrúgta magát a barlang szájától, és hét és fél méter magasságból – ami több mint egy kétemeletes ház – Innokentyijre vette magát. Talán a testébe jutott Varinszkij – vér erősebbé tette, mint bármikor életében. Talán tudtán kívül nindzsa harcos volt. Talán a Hadúr iránt érzett szerelmének köszönhette az erejét. Nem tudta. Csak annyit tudott, hogy amikor nekicsapódott Innokentyij vállának, a testében minden csont megreccsent, de sikerült ledöntenie a lábáról a hatalmas alakot. És életben volt, és harcolt. Amikor Innokentyij felemelte a fejét, Karen széles arany karkötős csuklójával fültövön vágta. Az ősember feje ismét lehanyatlott, majd megrázta, ahogyan egy kutya rázza ki szőréből a vizet. Karen gyors mozdulatokkal, amit a kétségbeesés hajtott a kötelet Innokentyij nyakára csavarta és megrántotta. Hadúrnak sikerülni fog lejutni. Mostanra már biztosan leért. Ő azonban… ő nagy bajban volt. Innokentyij hatalmas teste úgy vergődött alatta, mint egy feldühödött bikáé.
Fuldoklott. Hörgött. Levegő után kapkodott. Ereiben azonban tiszta Varinszkij – vér csörgedezett. Lassan feltápászkodott. átnyúlt a fején, megragadta a nyakán ülő Karen combját, magasra emelte, és minden erejét beleadva a mozdulatba, messzire hajította. Amikor Hadúr lába leért a csatatérre, fájdalmas kiáltást hallott. Egy Varinszkij zuhant le a magasból, és összezúzódott a sziklákon. A bátyjai fent küzdöttek, és úgy tűnt, győztek is. Hadúr szeme Karent kereste, de nem látta sehol. Innokentyij ökölbe szorított kézzel kábultan meredt maga elé. Hadúr sosem gondolta volna, hogy egy nő képes úgy harcolni, mint egy amazon, leütve Innokentyijt a lábáról ilyen magasságból. Fogadni, mert volna, hogy ezzel Innokentyij is így van. Karen alaposan elbánt Innokentyijjel. Most valahogy, megszabadult tőle, és elmenekült. Okos kislány! Okos Karen! Hadúr karja eltört, Innokentyij lövedéke szilánkosra zúzta a csontot benne. Na és? Most rajta a sor, hogy harcoljon. Szembefordult egy támadó pumával. A puma ledöntötte a lábáról, de az alulra kerülő Hadúr késének egy gyors mozdulatával kivágta a puma szívét. Miközben a lény visszaváltozott emberré, és az utolsó csepp vér is elfolyt, Hadúr felkiáltott: - Innokentyij! A hatalmas szörnyeteg kihívóan végigmérte; nem kerülte el a figyelmét a kés és a tengernyi vér sem. – Kisember, ez alkalommal én, öllek meg téged. – Akkor kellett volna megtenned, amikor leláncolt rabod voltam. – Hadúr Innokentyijre vette magát, miközben átváltozott. A karcsú fekete párduc teljes súlyával csapódott Innokentyij mellkasának, és hanyatt döntötte. Innokentyij is elkezdett átváltozni párduccá, hatalmas, erős, pöttyös párduccá. Azonban nem volt elég gyors. Miközben az ember és nagymacska közötti stádiumban volt, Hadúr mancsának egy mozdulatával kitépte a szemét. Ezt Magnusért. Innokentyij felüvöltött a fájdalomtól. Az állás egyenlő volt; Hadúr egyik karja törött volt, Innokentyij pedig vak volt a fél szemére. Hadúr ismét támadott, ellenfele torkát célozva. Innokentyij hátrarántotta a fejét, de épp csak, hogy sikerült elkerülnie a karmokat. Éles, fehér fogai Hadúr mellkasába martak. Hadúr lehajtotta a fejét, és teljes erővel belevágott a véres sebbe, ami Innokentyij pofája volt. Innokentyij ismét felüvöltött, és karmai Hadúr fülke felé kapott. Hadúr érezte a húzást, hallotta a reccsenő hús hangját, tudta, fájnia kellene… de nem érzett semmit. Nem érezte törött karját sem. Egy dolog tudott. Innokentyij érezte a fájdalmat. Innokentyij lebénították a sérülései. Innokentyij soha nem szenvedett semmiféle vereséget… és ez a mostani helyzet megrémítette és megnyomorította. Hadúr támadott és újra támadott. Innokentyij forgott és ordított időnként belemart Hadúr karjába vagy hasába, de egyfolytában védekezett. A földet vér borította alattuk, szaga még jobban feltüzelte Hadúr
harci kedvét. Újabb és újabb darabokat tépett ki a hatalmas macskából, ami Innokentyij volt. Aztán… a pillanat, amire várt. Legyengülve a fájdalomtól, Innokentyij egy árulkodó pillanatra elvesztette párduc formáját. Emberré változott. Ekkor Hadúr felszakította a torkát. Ezt Karenért. Diadalmasan felordított. Teste tüzelt a dicsőségtől. Párduc volt. Hatalmas és erős. Győzedelmeskedett Innokentyij fölött. Győzött. Körülnézett újabb ellenfelet keresve. Nem volt senki. Üdvrivalgásnak kellett volna harsannia, de minden csendes volt. Olyan csendes. A Varinszkijok sántikálva, kúszva, menekültek az erdő felé. Meglátta bátyjait. Életben voltak. Időközben lejutottak a sziklafal tövébe, és most ott álltak, és egyik testet nézték. Jackson Sonnet – Hadúr felismerte az interneten látott kép alapján – is ott volt, véresen és karmolásokkal borítva, de láthatóan épen és egészségesen, és döbbenten meredt a testre. Senki nem beszélt. Senki nem mozdult. És ez így nem volt jó. Hadúr elindult feléjük, és ekkor meglátta a szikla tövében heverő karcsú, mozdulatlan alakot. Nem egy Varinszkij. Nem, ez nem Varinszkij. Nem. Jaj, Nem! A győzelem hamuvá foszlott. Hadúr futásnak eredt, és miközben futott, átváltozott. Ismét ember volt. Vér borította – Innokentyij és a saját vére -, de örökségének köszönhetően már el is kezdett gyógyulni. Amikor odaért Karenhez, Jasha megfogta a vállát. – Óvatosan Innokentyij nekivágta a sziklának. Megsérült. Súlyosan… Hadúr kirántotta a vállát bátyja markából, és térdre vette magát Karen mellett a hóban. Életben volt. Még élt. Azonban… - Ne! – Óvatosan megsimogatta az arcát. Karen arca hamuszürke volt, szája kék, alig kapott levegőt. Amikor azonban meglátta, diadalmasan elmosolyodott. – Ugye… megölted? – Hangja alig hallható suttogás volt. – Igen. Karen… Belső sérüléseket szenvedett. Szörnyű belső sérüléseket. Hadúr nem merte megmozdítani. – Bíztam… benned. Tudtam… hogy sikerül. – Felemelte a kezét. Helyes nem bénult le. Ez jó jel. Megfogta a nő kezét. Hideg volt. Nem jó jel. – Adjatok egy takarót! – kérte indulatosan. – Valamit, amivel betakarhatom! Jackson odanyújtotta a kabátját. Hadúr amennyire tudta, betakarta vele. Karen aggodalmasan nézett rá. – Megsérültél. – Nem súlyos. – Törött karja fájdalmasan sugárzott a válláig, és a füléből szivárgott a vér, de az ő sérüléseihez képest… - Karen, küzdened kell! – Már megtettem. – Behunyta gyönyörű akvamarin kék szemét, majd kinyitotta. – Győztünk. Hadúr úgy érezte, megfullad a fojtogató fájdalomtól. – Győztünk… mert… ismerjük egymás… titkait. Te tudtad… mitől félek. Én tudtam… hogy részese vagy… az ördöggel… kötött szerződésnek. – Nagy kínnal tudott csak beszélni. – És mivel… bennem van… a véred, én is… az vagyok. – Maradj csendben! Tartalékold az erődet! – Hadúr valósággal remegett a fájdalomtól és
kétségbeesetéstől. Szerette volna a karjaiban tartani Karent. Nem, nem teheti, mert talán még jobban vérezni fognak a belső sérülései. Esetleg megsérül a gerince, és lebénul. – Nem. Most van itt… a beszéd ideje. – Ismét elmosolyodott, de az ajka remegett. – Gondolkodtam… a dolgon, és… úgy döntöttem, hogy… hozzád megyek feleségül. Lélekben kezdett távolodni, és Hadúr nem tehetett semmit. – Akkor maradnod kell! – Legközelebb – Rámosolygott Hadúrra. – Szeretlek. Hadúr a szemébe nézett. – Én is szeretlek. Azért kell együtt lennünk. Karen… Karen ekkor már hallott volt.
33. fejezet
-Karen! – Hadúr megrázta, kétségbeesetten próbálta visszahozni az életbe. – Karen! Halványan érezte, hogy bátyjai a vállát fogják. Lerázta a kezüket magáról, és felnyalábolta Karent. Nem lett volna szabad hagynia, hogy a hóban feküdjön! Hideg volt a teste. – Figyelj rám! – mondta neki. – Te magad mondtad, hogy valami kapocs fűz össze kettőnket. Bejárásod van az elmémbe, és nekem is a tiédbe. Mi nem válhatunk el egymástól, Karen. Gyere vissza hozzám! Hallgatózott, feleletre várva. Várta, hogy válasz csendüljön az agyában. A szívében. De csak a csendet hallotta. Nem. Ez nem történhet meg. Karen nem halhat meg. Számukra úgy rendelte a sors, hogy együtt legyenek. Amíg rabként él a börtönben, számtalanszor elképzelte a jövőjüket. Hitt a kettőjük közös jövőjében. A gondolat, hogy Karen, az ő belső fénye kialudt… nem, az lehetetlen. Lehetetlen! És mégis… nem lélegzik, nem ver a szíve, ernyedten lógott a karjában, és lassan elsodródott tőle. Érezte. Minden perccel egyre távolodott az örökkévalóság felé. Közel hajolt Karen füléhez. – Ha nem tudsz visszajönni, engem is vigyél magaddal! Karen keze ernyedten és élettelenül lehullott. – Veled akarok menni! Kérlek! – Egy gondolat hasított az elméjébe. Beletúrt Karen zsebébe, és megtalálta a nő anyja fényképét. Előhúzta, és Karen mellkasára helyezte. Megkereste az ikont is. Égette a kezét, emlékeztetve arra, mi is ő valójában. Egy démon, a Sátán szolgálóinak egyike. A tenyerébe zárta, hátha a fájdalom megtisztítja… de tudta ez lehetetlen. A fénykép mellé tette az ikont, és könyörögni kezdett Karen anyjának, a szép szőke nőnek és a sötét hajú, szomorú szemű Madonnának. – Kérlek! Ti mindketten szeretitek. És ő is szeret titeket. Vigyázott mindkettőtökre. Hozzátok vissza! Vagy vigyetek el engem is! Könyörgöm nektek! – Adrik az ég szerelmére… - Jasha hangja rekedt, fojtott volt. Hadúr nem törődött vele. – Kérlek, Mária, tudom, mi vagyok. Tudom mit tettem. Nem vagyok méltó, hogy… megérintselek téged. Vagy Karent. De nagyon szeretem, és ő is szeret engem. Őszintén. Ne válassz el minket örökre egymástól! Könyörgök…Erőlködve próbált beszélni a torkát fojtogató gombóc ellenére. –Beszélj Karen anyjával! Ő sem szeretné, ha a lánya egyedül lenne. Azt szeretné, ha vele lennék. Mindketten anyák vagytok. Kérlek… - Könnyek peregtek végig az arcán, forró, sós könnyek. Nem félelemből, ahogyan a bányában. Nem saját magáért, hanem Karenért, ezért a gyönyörű, bátor, élénk teremtésért. A hangja remegett. – Visszahozott a pokol széléről. Feláldoztaaz életét értem. Csak a
csend felelt. Karen elment. Igazán elment. Már nem érezte őt az elméjében. Nem maradt mása, csak az emlékek és egy hideg, mozdulatlan test a karjában. Kitört belőle a zokogás, mint egy sérült állat nyüszítése. Hullottak a könnyei – Karen, az ikonra, a fényképre. Zokogott és zokogott, és olyan iszonyú fájdalmat érzett, hogy azt hitte, tényleg belehal. A Madonna azonban egyértelmű választ adott. Neki élnie kell. Élnie kell, hogy segítsen megsemmisíteni a szerződést. – Rendben – suttogta indulatosan. – Megteszem, amit meg kell tennem. Harcolok, hogy legyőzzem a gonoszt, és amikor győzelmet arattam, életem hátralévő részét érvényes emberként élem le. Mindennap bánni fogom a bűnöket, amiket elkövettem. – Miközben ezt a fogadalmat tette, a karjában ringatta Karent, és olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy az inak kidagadtak a csuklóján. – Egyetlen cél fog a szemem előtt lebegni, mégpedig az, hogy olyan jó embernek kell lennem, amilyen jó csak egy ember lehet, hogy amikor meghalok, találkozhassak Karennel, és ismét vele együtt lehessek. Erre esküszöm. Esküszöm! Feltámadta a szél, susogni kezdtek a fenyőfák, és meglebbent Hadúr haja. A jeges levegő marta meztelen bőrét, a hideg föld törte csupasz térdét. Egy hópehely lebegett el a szeme előtt, és ráült Karen márványszerű bőrére. A természet vele együtt gyászolt. Valahol valaki azonban meghallotta. – Szeretlek, Karen Sonnet – suttogta. Ölelte a testet, és szerette volna, ha eggyé olvad vele. – Mindig is szeretni foglak. Hangos, csuklásszerű zokogást hallott a háta mögül. Jackson, a szerencsétlen vén gazember sírt. Rurik letérdelt Adrik mellé, és megfogta a kezét. – Tudom, hogy nem érdekel, de vérzel, és a karoddal is csinálnunk kell valamit. Hadúr üres tekintettel meredt a testvérére, majd ismét Karenre nézett. Könnyei összekevertek a vérével és verejtékével, és egy rózsaszín csepp lassan legördült Karen szeme sarkából. Olyan volt, mintha sírna. Hadúr gyengéden letörölte az arcát. Karen szeme megrebbent. Rurik hátraugrott. Jackson zokogása elhallgatott, mintha elvágták volna. – Láttátok…? – kérdezte Jasha. Hadúr érezte, hogy Karen levegőt vesz. Nem mert mozdulni. Nem mert szólni. Újabb és újabb lélegzetvétel következett. Karen szája, arca lassan megtelt színnel. A szeme ismét megrebbent. Hadúr képtelen volt elfordítani róla a tekintetét. Karen kinyitotta a szemét, és egyenesen Hadúrra nézett. – Hallottam, hogy szólítottál. – Lassan óvatosan levegőt vett. – Visszahoztál.
34. fejezet
Washington állam Tíz nappal később
Zorana Wilder a kisgyerekkel a vállán fel – alá járkált vidéki stílusú otthonának konyhájában, vacsorát készítve makacs önfejű férjének, aki még így, harminchat év házasság után sem hitte el, hogy tudja, mi jó neki. Megpróbált egyedül felállni, amikor segítségre szorult. Nem akart zöldséget enni. Megpróbált vodkát inni, amikor pedig gyógyszereket kellett volna szednie. A nagy ökör. A nagy, ostoba, súlyos beteg ökör. Zorana letörölte könnyeit. A férje aggódott, amikor sírni látta, ezért inkább a konyhában a leves fazékba potyogtatta könnyeit, mintsem hogy tolószékben ülő férjére hullassa, akinek csövekre, oxigénre, gyógyszerekre és ezernyi más dologra volt szüksége, hogy fáradt, sérült szíve ne álljon le. Hallotta, hogy egy autó közeledik az úton. Tűzmadár mindig azt mondta, kilométerekre vannak a civilizációtól. Zorana kinevette a lányát, azt mondta, fogalma sincs, Tűzmadár miről beszél. Amikor Zorana kislány volt, és a roma törzzsel együtt járták Ukrajnát volt, hogy napokig nem láttak mást, csak romos tanyaházakat és megtört embereket. Itt a Cascade – hegységben mindent ősöreg duglász – és kanadai fenyők borítottak, méghozzá olyan magasan, hogy megvédték Zorana családját a Csendes – óceán felől érkező viharoktól. Kis völgyükben zöldséget, gyümölcsöt és borszőlőt termesztettek. A zord időjárás itt elkerülte őket. Erről Zorana gondoskodott. A legközelebbi város, Blythe, harminckét kilométerre volt, és Seattle is csak néhány órányira. Tehát ez az otthon a lehető legjobb helyen volt. Barátai és családtagjai tudták, hol keressék ebben az időben, és ennek megfelelően az autó, amelynek zúgását hallotta, megkerülte a házat, és hátrahajtott. Néhány perc múlva kopogtattak, és nyílt is az ajtó. A mennyei dugták be a fejüket. – Helló, anyuka! – mondták egyszerre. Mindketten szépek voltak. Jasha felesége, Ann, huszonnégy éves volt, kék szemű, karcsú és száznyolcvan centi magas. Zorana, aki a maga százötven centijével mindenkire felnézett a családban, miközben irányította őket – persze kizárólag a családtagok érdekében, valósággal eltörpült mellette. Rurik felesége, Tasya, pontosan a csendes Ann ellentéte volt. Korábban fotóriporterként dolgozott, járta a világot, fényképeket készített a háborúról, szegénységről, és olyan dolgokról, amelyek könnyedén börtönbe vagy még annál is veszélyesebb helyzetbe juttathatták volna. Sötét, göndör haja és ragyogó kék szeme szikrázott az élettől. Most éppen könyvet írt, és Rurik már nem aggódott érte annyira. – Anyuka, nem lenne szabad cipelned Alexandert! Túl nagy már neked. – Ann átvette a meleg, puha testet, Tűzmadár fiát és Zorana egyetlen unokáját. – Tudom. – Zorana megmozgatta fáradt vállát, majd megcsókolta a lányokat,
egyiket a másik után. – Olyan, mint a fiaim. Túl nagy a korához képest, masszív és erős. És önfejű. Amikor Tűzmadár Seattle – ben van, nem alszik jól. – Anyuci pici fia – suttogta Ann az alvó gyermeknek. Senki nem mondta ki a nyilvánvalót – a kisfiúnak nem volt más választása, mint hogy anyuci pici fia legyen. Az apját rejtély övezte. Tűzmadár terhesen tért haza a főiskoláról, és bátyjai szörnyű bosszúságára nem volt hajlandó elárulni szeretője nevét. Az azóta eltelt két és fél év alatt egyszer sem ingott meg; nem akarta, hogy a férfi, bárki legyen is az, tudjon Alexanderről. Tűzmadár olyan volt, mint a bátyjai. Mint az apja. Makacs. Túlságosan makacs. – Hol van Tűzmadár? – Seattle – ben, most csinálja meg azokat a vizsgálatokat – mondta Zorana keserűen. – Tudjátok, milyenek. Az orvosok úgy próbálnak rájönni, hogy mi Konsztantin baja, hogy ellenőrzik a gyermekeit. Úgy gondolják, valami genetikai dolog. Pedig jobban tennék, ha megkérdeznék a Sátánt, miféle gonoszságot művelt vele. – Nem hiszem, hogy az orvosok ilyen szoros kapcsolatban állnának vele. – Tasya elhúzta a száját. – Csak néhányan – csattant fel Zorana. – Hol van Konsztantin? – kérdezte Ann. – Könnyebb lenne, ha ugyanúgy hurcolhatnám a vállamon, mint Alexandert. A lábát ugyan a földön húznám, de legalább tudna aludni, amikor túl erős a fájdalma…- Zorana szemügyre vette a lányokat, akik mindenhová néztek, csak rá nem, és folyton kitekingettek az ablakon. – Mi a baj? – Anyuka! – Tasya odalépett Zoranához, és karjára tette a kezét. – Megtaláltuk a harmadik ikont. Zorana mozdulatlanná dermedt. A fájdalom, ami sosem múlt el teljesen, összeszorította a szívét. – Adrik ikonját? – Igen. – Ann is csatlakozott hozzájuk. – Volt Adriknak… szerelme? – Zorana önkéntelenül megsimogatta Alexander puha arcocskáját. A kisfiú hangos, vidám nevetésével és hirtelen dühkitöréseivel a harmadik fiára emlékeztette… - Megtaláltuk Adrik párját – mondta Tasya. – Igazából a feleségét – helyesbített Ann. – Megnősült? – Zorana a mellkasához szorította az öklét. – Hol van a felesége? – Jasha és Rurik most veszik ki az autóból. – Tasya elfintorodott. – Csúnyán megsérült. – Miközben az ikont védelmezte? – Zorana kisietett a verandára, majd le a lépcsőn. Volt errefelé egy mondás: A nappal hosszabbodik, a hideg rosszabbodik. Mennyire igaz! A tavaszváró udvar és kert nagyon lehangoló látványt nyújtott, és Zorana egy pillanatig nem bánta volna, ha kabátot vesz, mielőtt kilép a házból. A következő másodpercben azonban megfeledkezett télről és hidegről. Jasha és Rurik egy különös, sötétített üvegű furgonnal érkeztek, és Zorana azonnal látta, miért. A hátuljából most emeltek ki egy hordágyat, és rajta fekvő nőt átsegítették egy tolószékbe. Kistermetű teremtés volt, alig magasabb, mint Zorana. Sovány volt, és tele sérülésekkel. Csövek lógtak ki a karjából. Zorana tudta, ő Adrik szerelme. Eléjük sietett. – Anya- kezdte Jasha. – Ssshh! - Zorana szórakozottan két tenyerébe fogta fia arcát, majd ugyanezt tette Rurikéval is. Végül óvatosan megölelte a lányt. – Isten hozott. Isten hozott. A lány megdöbbent zöldeskék szemébe könnyek szöktek. Válaszképpen Zorana is elsírta magát. Letérdelt elé. – Zorana vagyok. Téged hogy hívnak? – Karen vagyok. – Kellemes hangja volt, meleg és fátyolos. – És ismerted az én Adrikomat. Szeretett téged. – Én is
szeretem őt. Zorana szíve összeszorult. A veszteség fájdalma, a tudat, hogy olyan messze halt meg, ezek mindig ott voltak benne. De Karen mesél nekik Adrikról, kitölti a sok elveszített év miatt támadt rést, és ez majd segít a fájdalom feldolgozásában. Legalábbis nagyon remélte. Karen olyan törékenynek tűnt, mintha egy fuvallat is elfújhatná. Zorana felállt. – Mit csináltok, fiúk? Hagyjátok Karent itt fagyoskodni a hidegben? Gyorsan vigyétek be! Apátok azonnal meg szeretné ismerni. Gyerünk, mozgás! A fiúk ahelyett, hogy tolták volna a kerekes széket a füvön keresztül, inkább felemelték. A terasz lépcsőjének egyik oldalán rámpa volt, amit Konsztantin miatt készítettek. Idősebb, acélszürke hajú, kék szemű férfi követte őket, és megállt Zorana mellett. – Jackson Sonnet vagyok. Karen apja. Remélem, nem haragszik, de én is igénybe venném a vendégszeretetüket. Rekedt volt, és zavarodott, mintha félig arra számítana, hogy Zorana most rögtön kirúgja. Ezért az asszony inkább megölelte a férfit, mert – mint Tűzmadár mindig mondta – Zorana nem tartotta tiszteletben az emberek személyes terét. – Kérem, menjen be, Mr. Sonnet! A vendég áldás az én lelkemnek, és Adrik feleségének édesapja… dupla áldás! Ekkor még valaki, fiatal, magas, jóképű fiatalember lépett ki a furgonból. Zorana ránézett, és barátságosan mosolygott, gondolva, Karen testvérét látja. Bár a férfi egyáltalán nem hasonlított Karenre. Inkább magas volt, mint a fiai. A haja sötét. Egyik karja be volt gipszelve. Sovány volt, szikár, arca sebhelyes, napbarnított, rajta a kicsapongó élet és a szenvedés nyomaival. Zöldarany szeme olyan különleges árnyalatú volt, amilyet Zorana csak egyszer látott életében… amikor a karjában tartott egy csecsemőt… A lélegzete is elállt. – Anya? – A férfi felvonta a szemöldökét. Tétován szólt, mintha nem lenne biztos Zorana reakciójában. – Adrik? Adrik? – Zorana hallotta a saját hangját. Hangosan beszélt, sokkal hangosabban, mint máskor, és Konsztantin hallása egy szürke farkasé. Gyorsan a szája elé kapta a kezét, majd lassan leengedte. – Adrik? – suttogta. – Én vagyok, anya. – Elmosolyodott, és ez volt a legcsodálatosabb mosoly, amit Zorana valaha látott. – Hazajöttem. Amikor legutóbb látta, langaléta kamasz volt. Most egy felnőtt férfi áll előtte, akit az élet felemelt, megtört, majd újraformált. Ez a férfi nem ismerte, ugyanakkor… a fia, az ő kicsi fia. Kitárt karral repült felé. Adrik elkapta, felemelte, és olyan szorosan ölelte, hogy a csontjai is belereccsentek. – Anya! – A hangja elcsuklott. – Anya! – Én gyönyörű fiam! – Zorana teljesen hatalmába kerítette az öröm, és ölelte Adrik nyakát. Ölelte és ölelte, mintha sosem akarná elengedni. A magzat volt, akit a méhében hordott, a kisfiú, akinek bekötözte a sebes térdét, a kamasz, aki az ő főztjén nőtt nagyra, aki megölelte az elő randevúja előtt, és azt mondta, mindig őt fogja a legjobban szeretni a világon… Hirtelen hátradőlt, megragadt a fia vállát, és teljes erejéből megrázta. – Hol voltál, te bolond? Aggódtam és sírtam. Hol voltál? Miért nem telefonáltál? Vagy írtál? – Nem akartál volna hallani rólam. – Arca bűntudatos volt, nehezen megszerzett bölcsesség és szomorúság ült a vonásain. – Hogyne akartam volna hallani rólad, te nagy bolond… - Újra megölelte. – A férfiak mind bolondok! Te is bolond vagy! Ahogyan a bátyáid és
apád is. Muszáj neked is annak lenned? Adrik megcsókolta, aztán lette a földre. – Azt hiszem. Zorana a ház felé fordult. Másik két fia ott állt Karennel és Jacksonnal, és vigyorogva nézték őket. Tasya és Ann könnyes szemmel a konyhaablakból figyelték a jelenetet. A fiúk elkezdtek tapsolni és éljenezni, de Zorana leintette őket. – Apátok a nappaliban alszik. Ha kinéz… - Eszébe jutott saját kiáltása, és azt mondta: - Bár azt hiszem… - és elindult a ház felé. Elkésett. Kivágódott az ajtó. Konsztantin Wilder lépett ki a verandára. A kanül még a karjában volt, hála az égnek, de a csöveket letépte róla. Egy hónapja most először állt a saját lábán. Sovány volt. nyúzott a fájdalomtól, arcán valami olyan érzelem tükröződött, amivel kapcsolatban Zorana még csak találgatni sem mert. Jasha és Rurik gyorsan odaléptek mellé, és két oldalról megfogták a karját. Konsztantin intett nekik, hogy segítsék le a lépcsőn. A fiúk nem vitatkoztak. Senki nem vitatkozott Konsztantinnal, amikor olyan volt, mint a farkas falka dühös vezére. Lassan leért a lépcső aljára. Konsztantin lerázta magáról fiai kezét. Tekintetét Adrikra szegezte, aki sápadtan és mozdulatlanul állt, várva apja ítéletét. Zorana nem mert mozdulni, nem mert szólni. Az egész világ síri csendben várta, mit fog tenni Konsztantin. A férfi lassan odament Adrikhoz. Megállt, és hosszú másodpercekig csillogó szemmel nézte a fiát. Aztán hirtelen kitárta a karját. – Fiam! Adrik! Fiam! Adrik apja ölelésébe lépett. – Apa, bocsáss meg! Bocsáss meg nekem! – Élsz. Itthon vagy. – Konsztantin arcán könnyek peregtek. – Mindent elfelejtettem, kivéve azt, mennyire szerettem volna hallani a hangod és látni az arcod. – Egyik karját Adrik vállára tette. – Most gyere, menjünk be! Gyere! Ma este ünnepelünk, nagy családi vacsorát tartunk!
35. fejezet
Karen Wilderék zsúfolt nappalijában feküdt a kanapén, fejét Adrik ölében nyugtatva, miközben a férfi anyja savanyított céklából rakosgatott kis darabokat a szájába. – Ez nagyon jó vérképző – mondta Adrik. Karen szórakoztatta, hogy amikor a férfi a családja körében volt, szándékosan orosz akcentussal beszélt. – Jól érzem magam. – Adrik az anyja fia, ezért jobban teszed, ha nem vitatkozol vele. – Konsztantin dönthető támlájú foteljében ült, feldagadt lábát a magasra állított lábtartón nyugtatta. – Ha megeszed a céklát, hagyják, hogy megidd a vodkádat. – Karen felé emelte tiszta, áttetsző itallal teli poharát. Karen mosolygott. A betegség fizikailag erősen legyengítette a vén zsarnokot, de hatalmából semmit sem veszített. Észrevett mindent, hallott mindent, és a családja úgy bánt vele, mint egy királlyal – vagy inkább a farkas falka vezérével. Jasha és Ann a földön ültek, és vitatkoztak valami fölött, amit kockából építettek – ők a Wilder Borgazdaság új épületének nevezték -, miközben Alexander komoly arccal a saját házát építette. Rurik és Tasya a konyhában voltak, valószínűleg egy újabb tálca étvágygerjesztő falatkát készíteni, de mivel már nagyon rég kimentek gyanította, hogy inkább valamelyik sarokban csókolóznak. Ebben a családban gyakori volt a csókolózás és az ölelgetés. Karen vigyorogva figyelte a Konsztantin mellett ülő és a végső csata részleteit ecsetelő Jacksont, aki ahányszor Zorana a közelben volt, mindig rémülten hátrahúzódott, próbálva elkerülni az újabb érzelmi támadást. Karen nem törődött a fojtott hangú beszélgetéssel, egészen addig, amíg nem hallotta, hogy Jackson azt mondja: Amikor rájöttem, hogy az a kis puhány féreg, Phil Chronies pénzért elárulta a lányom tartózkodási helyét azoknak a Varinszkijoknak, eltörtem a karját. – Nagyon helyes – mondta Konsztantin. Szerintem is, gondolta Karen. – Először be akart perelni, aztán tudatosítottam benne, hogy van még néhány csont a testében, én pedig egy gonosz vénember vagyok, így jobban teszi, ha elfogadja a nyugdíjat, amit ajánlok neki. – Jackson szélesen vigyorgott. - Próbáltam felhívni Karent Sedonában, de valami szerencsétlen asszonyt meggyilkoltak a szálloda előtt, Karen úton volt Kaliforniába egy Cessna fedélzetén, és a következő hír, amit kaptam, hogy a repülő lezuhant a hegyek között. Tudtam, ha valaki, az én Karenem képes túlélni egy ilyen katasztrófát is, de a Varinszkijokkal a nyomában jelentősen csökkentek az esélyei. Tanulmányoztam a terepet, aztán odautaztam, és próbáltam megtalálni. Nem jártam sikerrel, de a nagy összecsapásra még idejében odaértem. – Örülök, hogy odaértél, apa – szólt
közbe Karen. – Megmenteted az életemet. Jackson először döbbenten, aztán rémülten, végül zavart képet vágott. – Nos, én… te… ööö, az édesanyád… Tekintetét körülhordozta a Wilder család tagjain, akik érdeklődve figyelték, és lehalkította a hangját. – És én nem tettem meg, amit… Ez volt a legkevesebb, mivel… Karen a segítségére sietett. – Tudom, apa és köszönöm. – Igen. – Adrik megsimogatta Karen homlokát. – Köszönjük, Jackson. – Nagyon szívesen – mosolygott Jackson. – Bárcsak ott lehettem volna az összecsapásnál! – Konsztantin hangjából szinte sütött a vágyódás, és Karen nagyon megsajnálta. – Hol van Tűzmadár? – kérdezte Adrik, próbálva elterelni apja figyelmét. – Azt hittem, mostanra hazaér. – Tudod, milyenek a kórházak – mondta Zorana megnyugtatóan. – Mindenütt rengeteget kell várni. Konsztantin összefonta karját a mellkasán. – Na, én aztán tudom. Mindenki lassan dolgozik. Én azonban képtelen vagyok tovább várni, hogy megláthassam ezt a harmadik ikont, és odakerülhessen a másik kettőhöz. Kérlek, leányaim, megmutatnátok nekem? – Természetese, apuka –mondta Ann. – Megnézheted az én ikonomat. – Én is megmutatom az enyémet – mondta Tasya. A két nő bármikor hajlandó volt a család elé tárni az ikonját, ugyanakkor igényt tartottak rá – és ebben az erős jellemű emberekből álló családban senki sem kérdőjelezte meg ezen jogukat. Ez felháborította Karent. – Ha Adrik idehozza a táskámat, én is előveszem az ikonomat, és megmutatom nektek. A férfiak megkönnyebbülten felsóhajtottak. A két feleség az ikonokért indult. Adrik benyúlt a kanapé mögé, ahová a holmijukat tették – a három hálószobás ház tele volt, és Adrik és Karen a kihúzható ágyon kapott helyet éjszakára. Zorana lepakolta az asztalkát Konsztantin könyökénél, és egy régi, vörös anyagot terített rá. Jackson felnyögött. A harc során látta, amint Adrik és Varinszkijok vadállatokká változnak, így nem jelentett számára gondot elhinni, hogy alakváltokat lát. Az azonban láthatóan nem tetszett neki, hogy ebben a családban a nőknek ilyen nagy hatalma van. – Mi az az ikon? És miért ilyen fontos? – Konsztantin Varinszkij odaadta családja négy ikonját az ördögnek, azzal pecsételve meg a szerződést, amely biztosítja számunkra a vadállatok képességeit – válaszolta Jasha. – Családunknak ez az ága… - A Wilderek – szólt közbe Rurik. Jasha bólintott. – Igen. Szóval a Wilderek azt a feladatot kapták, hogy egyesítsék az ikonokat, és a fiúgyermekeknek és szerelmüknek kell megtalálniuk ezeket. Jackson zavartan körülnézett. – Azt hittem, a negyedik gyermek, aki Seattle – ben van, az lány. _ Így igaz, apa. – Karen megtalálta az ikonját, majd rátámaszkodott Adrikra, aki felsegítette. – Zorana látomása négy fiúról szólt, de azt hiszem, a látomások nem mindig könnyű megérteni. – Ez valóban így van –
morogta Konsztantin. Zorana indulatosan fordult felé. – Ha tehetném, egyértelmű látomásokat látnék, Konsztantin Wilder! – Tudom. Nem így értettem… - Akkor figyelj arra, amit mondasz! Karen rájött, hogy Zorana igencsak érzékeny a próféciájára. Ann tért vissza az ikonjával elsőként. Odavitte Konsztantin melletti asztalkához, és lette a vörös terítőre. Karen ikonjához hasonlóan ez is nagyon régi volt, az alakok stilizáltak, a festéket azonban ráégették a lapocskára, és a színek élénken ragyogtak rajta. Szűz Mária a karjában tartotta a gyermek Jézust, a jobb oldalán pedig József állt. Tasya is visszatért, és letette Ikonját a másik mellé. A Madonna köntöse – ahogyan a másik két ikonon – ezen is meggypiros volt, a feje fölötti glória csillogott. Ezen az ikonon azonban az arca sápadt és merev volt, sötét szeme nagy és bánatos, és egy könnycsepp látszott rajta. Ez a Madonna ugyanis a keresztre feszített Jézust tartotta az ölében. Karen lette az ikonját a másik kettő fölé. A festő fiatal lányként ábrázolta Máriát, aki előre látta saját és fia sorsát. Szomorú, sötét, mindentudó szeme őket nézte, emlékeztetve mindenkit, hogy a fiát adta a világ megmentéséért. A család és Jackson az asztalka köré gyűltek, és áhítattal bámulták a kis képeket. – Ezer évvel ezelőtt az ikonokat elválasztották egymástól. Hamarosan megtaláljuk a negyediket is, és akkor ismét együtt lesznek. – Zorana megfogta Konsztantin kezét. – És te szabad leszel. – Mi? Tessék? – Jackson egyikről a másikra nézett. Mitől szabadul meg? – Apa azon az estén betegedett meg, amikor anyának látomása volt – mondta Rurik. – A seattle – i orvosok még sosem találkoztak ezzel a betegséggel, ami a szívét rágja. Gyógyíthatatlan. És ha nem egyesítjük az ikonokat és érvénytelenítjük a paktumot, mielőtt meghal, örökre a pokol tüzén fog égni. – Hű, a francba! Ez aztán ronda büntetés! – jelentette ki Jackson. – Mi ezt inkább ösztönző tényezőként fogjuk fel – mondta Ann. Karen elmosolyodott, amikor tekintette találkozott Jacksonéval. – Mihelyst az ember hozzászokik a gondolathoz, hogy vannak emberek, akik állattá változnak, a többi már szinte magától a helyére kattan, nem igaz? Wilderék nevetve bólogattak, a nők pedig visszavették és eltették ikonjaikat. Rurik és Tasya ismét kimentek a konyhába. Jackson visszaült a helyére, és dobolni kezdett a karfán. – Ha az ikonok ilyen fontosak, nem lenne okosabb egy páncélszekrényben elhelyezni őket valahol? – A Varinszkijok nagyon gazdagok. – Konsztantin töltött egy pohár vodkát, és odaadta Jashának, aki átnyújtotta Jacksonnak. – Ezer éve ők a legjobb nyomkeresők és bérgyilkosok a világon, és ezzel sokat keresnek. Nincs olyan hely, ahol az ikonok biztonságban lennének tőlük. Ha azonban Zorana látomása helyes volt – gyorsan hozzátette -: és természetesen az volt, akkor, ha a Wilder nők
birtokolják az ikonokat, Isten vigyáz rájuk. Jackson pislogott, egy hajtásra felhajtotta a vodkát, és bólintott. – Logikusan hangzik. Zorana Konsztantin közelében ült egy hintaszékben, ölében laptoppal. – Karen, láttál fényt? Fényt? Mikor? – kérdezte Karen csodálkozva. – Amikor meghaltál. Hadúr mozdulatlanná dermedt, keze megállt a levegőben, félúton Karen szája felé. Rurik és Tasya kiléptek a konyhából, kezükben félig rakott tányérokkal. Néma csend telepedett rájuk. Zorana folytatta: - Utánanéztem a halál utáni élményeknek, és a legtöbb ember azt mondja, hogy fényt látott. Mindenki Karen felé fordult. Karen eltolta magától Hadúr kezét, és felült. – Én nem láttam fényt. Én magam voltam fény. És melegség, és… szörnyű fájdalmaim voltak. – Innokentyij elhajított, neki csapódott egy sziklatömbnek, több bordája eltört, az egyik átszúrta a tüdejét. Arra használta a fájdalmat, hogy segítségével próbált eszméletén maradni; nagyon fontos volt, hogy még egyszer lássa Hadurat, elmondja neki… A férfi odasiklott mellé és átölelte. Karen a vállára hajtotta a fejét. – Egyik pillanatban még szenvedtem, aztán a következőben… már nem. Lebegtem a melegben, és valamerre tartottam. – Amikor megpróbált visszaemlékezni, a színek kitörlődtek az emlékezetéből. – Aztán meghallottam Hadurat. – Szólított téged? – kérdezte Zorana. – Nem egészen. – Karen maga sem tudta, hogyan fogalmazzon. Hadúr Karen fejéhez nyomta az arcát. – Hallottam, hogy sírok. Zokogtam és könyörögtem Szűz Máriának és Karen édesanyjának, hogy hozzák vissza. Karennek megfordult a fejében, hogy a bátyjai esetleg gúnyolódni fognak, de csak bólogattak, és Konsztantinon is látszott, nagyon büszke a fiára. – Én is ugyanezt tettem volna édesanyádért. – A visszatérésed csoda volt. – Zorana összekulcsolta a kezét. – A Madonna könyörülettel tekint ránk. – Nem is tudjátok mekkora csoda volt – mondta Jasha. – Amikor beértünk vele a kórházba, az orvosok azt mondták, nem értik, hogyan élhette túl a sérüléseit. - És az is elképesztette őket, milyen gyorsan gyógyul. – Rurik hozott egy tányért, amin kenyér, sajt, szardella és olajbogyó volt, és lette az apja mellé. – Mert mindig egészséges életet élt – jelentette ki Jackson büszkén. – A benne lévő Varinszkij – vér miatt – mondta Hadúr. – Ez egy újabb csoda. – Ann zárdában nevelkedett; felismerte a csodát. Most már Karen is megszólalt. – Sokat gondolkodtam rajta, mi történt és miért. Azt hiszem, a halál ezt teszi az emberrel. – Más esetben furcsa lett volna ilyen súlyos dolgokról beszélni, de ezen a helyen, ezek között az emberek között teljesen természetesnek tűnt. – Szenvedett, megbánta bűneit és megváltatott. A megváltásnak ereje van. – Ez igaz. – Jasha nevetett. – De nézzétek csak Adrikot! Kényelmetlenül érzi magát, fészkelődik. Valóban így volt… a férfi úgy
mocorgót a helyén, mint kisfiú a forró ülésen. – Nem én voltam – tiltakozott. – A Madonna és Karen édesanyja volt. Jackson felhajtott egy újabb pohár vodkát Jackson felhajtott egy újabb pohár vodkát. – Abigail biztosan megtette volna Karenért. Karen tudta, sosem fogja elfelejteni, hogyan Jackson gyermekként bánt vele, vagy, hogy Phil párját fogta vele szemben, vagy, hogy olyan kíméletlenül az arcába vágta, kik az igazi szülei. Amikor azonban ráébredt a hibájára, megbánta, és lánya keresésére indult. Ha nincs ő és a puskája, a Wilderek talán nem is nyerik meg a harcot. Így aztán Jackson mindig is része marad a múltjának, és szándékában állt gondoskodni róla, hogy a jövőjének is része legyen. Hadúr kadalópárkányon álló órára pillantott. – Hol van Tűzmadár? Igen, már megint témát váltott. Karen azonban tudta, hogy bár nagyon várta a szüleivel való találkozást, ugyanakkor aggódott is, mivel meggyőződése volt, hogy képtelenek lesznek megbocsátani neki. Most szerette volna látni a kishúgát. Tűzmadár négyéves volt, amikor ő elment itthonról. Most, huszonhárom éves, leányanyaként a közeli művészstúdióban dolgozott és otthon élt a fiával. Mi mondanivalója lehetne rég nem látott bátyjának? Felismeri egyáltalán? – Igen. Hol van ez a lány? – dörmögte Konsztantin mély basszushangján. – Nem szeretem, ha ilyen későig kimarad. Rurik felnevetett. – Még csak nyolc óra van. Konsztantin az ablakra mutatott. – De sötét. – Lehet, hogy dugóba került Seattle – ben – találgatott Tasya. – Olyankor fel szokott hívni. – Zorana becsukta a laptopot, és odament az ablakhoz. – Hívd fel! – Nem szeretném, ha azt hinné, nem bízom benne. – Szó sincs ilyes miről! Tudja, hogy aggódsz, és ki ne aggódna? – Jasha logikusan érvelt, pontosan, ahogy a legidősebb fiúhoz illik. – A városi utcák veszélyesek, az autópályák is, és most, hogy három ikonunk van, már csak egy kell, hogy érvénytelenítsük a szerződést. Ez az jelenti, hogy a Varinszkijok komoly veszélyt jelentenek és… Ann torkából rémült hang tört fel. Jasha elhallgatott, mivel rájött, hogy érvelése az anyja idegességének szintmutatóját a vörös tartományba emelte. Alexander felnézett az építő kockáiból. - Anya? – Felhívom. – Zorana a telefon felé indult. Konsztantin felemelte a mutatóujját. – Várj! Most kanyarodott be a mellékútra. – Az öreg szürke farkas hallása kitűnő. – Anya? – Alexander elállt, arcán széles, ragyogó mosoly. Konsztantin az unokájára nézett. – Ő is farkas lesz. Biztos vagyok benne. – Csak akkor, ha nem bontjuk fel a szerződést – emlékeztette Ann. Adrik felállt, odament az ablakhoz, majd fel – alá kezdett járkálni a szőnyegen. Karen hátradőlt a kanapén, és akár élete végéig elnézte volna a férfit. Ő hozta vissza a telje romlás széléről. A férfi visszahozta a halálból. A férfinak meggyőződése, hogy ők egymásnak teremtettek. Karen úgy vélte, szerencsések,
hogy találkoztak. Teljesen mindegy, melyiküknek van igaza. Együtt vannak a gonosz ellen vívott harcban. Együtt vannak örökre. A férfi a férje. A párduca. A szeretője. Az autó olyan közel volt, hogy már Karen is hallotta. Megállt. Csapódott az ajtaja. – Anya? – Alexander keresztültáncolt a szobán, kis világa most már teljes volt, hogy visszatért az édesanyja. – Anya! Anya! Anya! Hadúr letérdelt elé. – Felvehetlek, és várjuk, anyát együtt? Alexander kitárta a karját. – Adrik, fel! Karen szemét elfutották a könnyek, ahogy Hadúr felvette a vaskos kisfiút. Talán egy nap, amikor meggyógyul, amikor együtt lesz az összes ikon, és megszűnik a veszély, nekik is lehet egy kisfiuk, olyan, mint Alexander. Legalábbis… megpróbálhatják. Hadúr pillantása találkozott az övével, és tudta, a férfi ugyanerre gondol. Adrik kitárta az ajtót. – Anya! – visította Alexander, é az anyja karjába vette magát. Tűzmadár elkapta a kisfiút, szorosan megölelte, szemét lehunyta, válla megroggyant. Karen nem ismerte Tűzmadarat, soha nem találkozott vele, de ahhoz nem kellett ismerősnek lenni, hogy lássa, a lány rendkívül zaklatott. Zorana elindult felé. – Hahó! – Hadúr megérintette húga arcát? – Mi a baj? Tűzmadár kinyitotta a szemét. Ránézett. Hátrált egy lépést, majd újra ránézett. – Megismersz? – kérdezte Hadúr. Tűzmadár arcán lassú mosoly terült szét. – Adrik! Szent ég, Adrik! Életben vagy! – Bátyja karjai közé lépett, és hagyta, hogy megölelje, a gyermekével együtt. Hátradőlt, és ismét megnézte, mintha nem tudna betelni a látásával. – Nem gondoltam, hogy valaha ismét látni fogunk. – Nem lehettem örökre távol az én kicsi húgomtól – Hadúr megfricskázta Alexander arcát -, és az unokaöcsémtől. Tűzmadár megfeszült, és egy rántással kiszabadította magát. – Ne! Egyszerűen… csak ne! – Mit mondtam? – Hadúr zavartan nézett körül. – Nem tudom – felelte Jasha. Rurik pilóta volt légierőnél, és Karen kihallotta a parancsoló élt a hangjából, amikor rászólt a húgára: - Tűzmadár, mondd el, mi történt! Konsztantin előre hajolt, és mély hangja megremegett, ahogy kérdezte: - Drágám, mit mondtak az orvosok? Az én betegségemről van szó? Benned is megvan? Elkaptad tőlem? Tűzmadár ellépett Hadúrtól, é neki támaszkodott a falnak az ajtó mellett. Arca szürke volt, és nyúzott. Sorra végignézte mindnyájukat, é közben a fejét csóválta. – Nem, apa, bennem nincs meg a te betegséged. Sőt, ami azt illeti, ez lehetetlen is lenne. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Tasya. – Semmit sem tudnak erről a betegségről. Bármi lehetséges. – De nem ez. – Mintha a lába nem bírná tovább tartani, Tűzmadár lassan lerogyott. Hangos koppanással ért a padlóra, és azt kérdezte: - Miért nem árultátok el nekem, hogy örökbe fogadtatok? Hogy nem állok veletek rokonságban? Egyiktőkkel sem? – Egyenesen Zoranára nézett. – Miért nem mondtad el, hogy nem a te gyermeked vagyok?
