Buddhizmus története Indián kívül: Tibet A tibeti nép eredete nem tisztázott, azonban a Han kori (ie.II.-isz.III.) kínai források említést tesznek egy kiang nomád népcsoportról, amely a Kuku-nór vidéken élt, és fıleg állattenyésztéssel foglalkozott (ló, juh, kecske, jak). Jelentéseket tettek kiang támadásokról, ie. 63-ban végig pusztították Nyugat-Kínát. Totemisztikus hiedelmeik voltak, mint több környezı népcsoportnak, a keleti kiangok a majmot tartották ısüknek, a nyugatiak a kutyát is. Az ısmajom egy démonnıvel való egyesülésébıl hat farok nélküli utód született, ebbıl lett a hat törzs. A kínai források tanúsága szerint az V. sz.-ban egy szienpi-herceg egyesítette a kiang törzseket. A kiang törzsekbıl, hogy lett tibeti nép, az kérdéses. A mítosz szerint a tibeti királyi család indiai eredető. Magadha tartomány egyik nemesi családjából származott az elsı király. A fiú különleges tulajdonságokkal született (teljes fogsor, úszóhártya, kék szempilla) ezért apja egy csónakban a Gangeszbe engedte. Egy halász nevelte fel, de öccsei elkezdték üldözni, ezért észak felé menekült. Át kellt a Himaláján, és mikor kérdezték honnan jött, arra mutatott. Félreértették, azt hitték, hogy az égbıl, megválasztották Tibet elsı királyának. Akkor a tibeti emberek még barlangokban éltek, ı építette az elsı házakat. Megteremtette a királyság alapjait. Innen a hagyomány, hogy Tibet királyai az istenektıl származnak. A földi életének a kezdetén a király egy fényfonálon ereszkedett alá a szent hegy tetejére, feladata végeztével ezen a fényfonálon tért vissza az égbe, ezért holtest nem maradt utána. A 8. király az elsı, akit temetni kell, mert meggyilkolták, vagy egy másik legenda szerint csata közben kardját lengetve elvágta a fényfonalát és halandóvá vált. Nem tudták, hogy kell temetni. Ezért nyugatról hoztak három bon varázslót. 9. király ie. 140 körül, csatornázott, hidakat épített, bevezette a vas és réz használatát, palotát épített. 18 emberöltıvel késıbb isz. 170 körül, szanszkrit nyelvő buddhista könyveket kapott az akkori király, Titoknak nevezték. A VII. század fordulóján, Namri Szongcan király kezdte meg az ország egyesítését, melyet a királyok kora követett mintegy 260 évig. A 32. királlyal zárul a mítikus korszak. A buddhizmus elsı elterjedése 32. király fia Szongcen Gampo volt az elsı tan király (617-649), erıs központi hatalmat hozott létre, és uralmát kiterjesztette égész Tibet térségére. Az ország négy szarvra (adminisztratív egység) oszlott, amelyeknek további két-két osztálya volt, ezek ezredekbıl álltak. Hat kormányzót jelölt ki, kilenc minisztert és minden ezer lakos választhatott egy képviselıt. Politikai ideálja Kína, vallási és kulturális ideálja India. A Felsı-Brahmaputra völgyében kialakította Raszát (fallal körül vett város) a birodalom központját, amely a Lhasza (istenek földje) nevet nyerte el. Létrehozott egy 10 pontos erkölcsi rendszert az alattvalók számára. Terjeszkedı politikáját házasságaival is megerısítette. A tibeti uralkodó egy nepáli király lányát (Bhrikutí Dévi-Belsza), majd egy kínai hercegnıt (Vengcsen-Gyalsza) vett feleségül, akik buddhisták voltak, és szent könyvekkel, kegytárgyakkal és papokkal érkeztek a világ tetejére. Az akkori Tibet általános vallása a bon volt, amely egy samanisztikus alapokon nyugvó, hindu és perzsa elemeket magába foglaló hitrendszer volt. Szongcen Gampo uralkodása alatt megkezdıdött a buddhizmus terjedése Tibetben. Feleségei tiszteletére buddhista templomokat emeltetett, egyiket Nepálnak, másikat Kínának tájolva. Az egyik fı embere, Thonmiszanbhota kialakította a tibeti írásrendszert az indiai gupta írásból 630 körül, lefordította a Titkot.
1
A nagy királyt követı száz év alatt az uralkodók gyermekként kerültek a trónra és helyettük a major domusok irányították az országot. Unokája régense vezette be az évente egyszer megtartott országgyőlést, aminek a helye változó volt, 500-ak tanácsa és a törzsi arisztokrácia alkotta. Tovább terjesztették a buddhizmust, kolostorokat építettek, Kínából buddhista könyveket kaptak. A királyokat isteni eredetőnek tartották, haláluk után bebalzsamozták, és csak egy-két év múlva temették el. A király fıminiszterével tulajdonképpen kettıs hatalmon volt, nomád életmódot éltek, adót szedtek Ez alatt az idı alatt a területi expanzió tovább folytatódott. 663-ban megdöntötték a tujühun államot, 662-ben Kásgár, 665-ben Hótán, 670-ben egész Kelet-Turkesztán került tibeti uralom alá. 676-ban megtámadták Kínát. 751-ben az egyesült arab, karluk és tibeti csapatok a Talasz folyó melletti csatában legyızték a kínai seregeket. Ekkor kezdte meg uralkodását Triszong Decen (755-797), a második tan király, aki a kínai belsı problémákat kihasználva 773-ban elfoglalta Csangant (mai Hszian), az akkori kínai fıvárost, ennek emlékére oszlopot állítanak, ez a legrégebbi szöveges emlék. Az ı igazi jelentısége a buddhizmus elterjesztése Tibetben, amelyet az Indiából meghívott Sántaraksita segítségével igyekezett megteremteni. İ jógácsára-szvátantrika-madhjamaka filozófus volt, az észak-indiai egyetemi tradíciót képviselte. Azonban erısen mágikus jellegő bon-hívı nép nem fogadta el az indiai tudós prédikációit, amerre járt, rossz idı kísérte, ezt a bon szellemek haragjának tudták be, tömeg harag elıl Nepálba kellett távoznia, ám még elıtte javasolta a királynak, hogy helyette kérje fel kasmíri Padmaszambhavát (Guru Rinpocse) a Szvat-völgyi nagy varázslót (vadzsrajána tanító) a tan terjesztésére. Padmaszambhava a tantrizmust, hazája helyi sajátosságait, magába olvasztó buddhizmust hozott létre Tibetben, amely erısen mágikus jellegő volt. Az ı asztrológiával, alkímiával és mágiával áthatott vallásos tanítása jó befogadóra talált Tibetben, mivel az ısi bon vallás sok hasonló elemet tartalmazott. Padmaszambhava nevéhez főzıdik az elsı kolostor, a Szamje építése 775-ben, megindította a szerzetes képzést. Padmaszambhava késıbb távozott Tibetbıl és Sántaraksita visszatért, felnevelte a tibeti szerzetesek elsı nemzedékét. A teendıket egy indiai tanítványára Kamalasílára bízta. Az elsı nagy vitára a Szamje kolostorban került sor. Az indiai hagyomány és egyfajta (csan) kínai hagyomány állt egymással szemben. Az indiai tábor a megvilágosodás fokozatos megközelítését hirdette, a kínai a hírtelen megvilágosodást, a tudatos megkülönböztetés megszüntetésével. A király, Kamamlasílát hirdette ki a vita gyıztesének, és 779-ben államvallássá tette a buddhizmust, a lhá-pá-kat a bon vallás papjait előzte, buddhista szent szövegeket fordítatott. Valamennyi kolostor ugyanazt a vinaját, a múlaszarvászivádinokét követte. Utódai tovább erısítették Buddha tanát a világ tetején. A harmadik tan király a dharma szerint élt. Két fıminisztere buddhista volt. Triszong Decen unokája Ralpacsen (815-836) indiai származású panditokat (Dzsinamitra, Szuréndrabodhi) hívott az országba, és elkezdte tibeti nyelvre fordítani a buddhista szent könyveket. Elkészült ekkor egy tibeti-szanszkrit szótár, változott a tibeti nyelvtan. Ez a korszak a tibeti buddhizmus legszélsıségesebb pogánynak tartott elemeitıl való megtisztítását eredményezte. Békepolitikus volt, 821-822-ben békeszerzıdést kötött a kínaiakkal, a szöveget három oszlopon rögzítették. Az egyik a császári palota elıtt még 1913-ban állt, a Lhaszában még áll, de a határon felállítottat nem lehet meglelni. Két nyelven írták és 10.000 évre kötötték. A békekötéskor két szertartást tartottak, buddhistát és bont. A király anyagilag is erıteljesen támogatta buddhista kolostorokat, elsı egyházi adó (hét ház lát el egy szerzetest). A törzsi arisztokrácia nem fogadta el a szerzetesek hatalmát, erıs ellenállás a király felé. Ennek következtében a nép is egyre jobban elfogadta az előzött bon papok lázító gondolatait. Ralpacsent lázadó bon miniszterek ölték meg, és az új uralkodó, Langdarma, a bátya, tőzzelvassal irtani kezdte a buddhizmust, lerombolta a kolostorokat, összetörte a szobrokat, s előzte a szerzeteseket. A szerzeteseknek meg kellett házasodnia és fegyvert kellett hordania. A buddhista bölcsek visszamenekülnek Indiába. A buddhizmus ebben az idıben csak a
2
permvidéken élte túl a pusztulást. 842-ben Paldordzse láma bon álruhában nyilával halálra sebezte a királyt, azonban hosszú idınek kellett eltelnie, amíg a lámák visszatértek. A buddhizmus Tibetben merıben más lett, mint Indiában. Indiában egyetemeken oktatták, míg Tibetben vándortanítók terjesztették a Tant. A buddhizmus második elterjedése, és a rendek kialakulása Ezen idıszak kezdetén véres belsı harcok folytak, és így minden külsı hódítását elvesztette Tibet. A kiskirályságoknak nem volt szüksége a buddhizmusra. A perem vidékeken terjedt a tantra eszménye, mivel buddhista területekkel érintkeztek. A bon vallásnak nem volt klérusa, ez idı alatt kialakultak a szerzetesrendek a bonben is. Keleten jelentek meg újra a buddhista szerzetesek. Nyugati területekrıl elindult a nyingmapa tradíció. Alapvetıen két tradíció alakult ki, a kolostorhoz kötıdı és a nem kötıdı. Az utóbbiak nem kötıdtek a szútrákhoz, ettek húst és volt feleségük. Írástudatlanok voltak és más kultúrák samanisztikus hagyományát is befogadták. Mágikus képességekkel bírtak és ezt pénzért árusították. Utólag nevezték el nyingmapa iskolának (régi), ehhez került legközelebb a bon vallás. A régi királyi család, amely az ország nyugati részében fenn tudta tartani hatalmát, továbbra is támogatta a tudós hagyományokat ápoló kolostorokat, ahol fordítási munkálatok folytak. A fordítások egyik kiemelkedı alakja Rincsen Szangpo. Jese Ö (bölcsesség fénye) uralkodói hatalmát öccsére bízta, mind ketten támogatták a buddhizmust. Betiltották a kétes tantrikus rítusokat, és tudósokat küldtek Kasmírba. Csak két tudós tért vissza (978), szent szövegeket hoztak. Jese Ö is Kasmírban tanult összesen kb. 17 évet, sok szútrát és tantrikus szöveget hozott magával. Ez a második nagy fordítás kezdete. Kolostorokat építettek északindiai stílusban. A XI. sz.-ban elkezdıdött a vallási megújulás legfıbb egyénisége hosszas kérlelés után 1039-ben (Indiában már üldözték a buddhizmust) elindult Tibetbe, és 1042.-ben érkezett meg Atísa, aki újfent megtisztította a szélsıséges elemektıl a tibeti buddhizmust, és bevezette a Kálacsakra rendszert. 1027 a tibeti idıszámítás 0. éve. Asztrológiája: 12 állatövi jegyet ötvözi az 5 elemmel, 60 évenként visszatérı ciklus. Az ı útján jutottak el Tibetbe az „új” tantrák, amik tulajdonképpen a régi indiai tantrák. Ettıl számítják a buddhizmus második elterjedését Tibetben, ekkor a tibetiek szinte kizárólag indiai forrásokból nyertek ösztönzést. Tanítványai tették le a kadampa (másik rend) rend alapjait. Több kolostort építettek, Atísa emlékére egy Tára templomot emeltettek (Atísának Tára istennı megjelent). Eljutottak Tibetbe az indiai egyetemekrıl az új jóga-uttara- és jóginí-tantrák is, melyeket konzervatívan kommentáltak tibetieknek, azt állítva, hogy ezek szexuális képi világa és szertartásai csak szimbolikusak. XI-XII. sz. Az egymással versengı hercegségek harcaival telt. A fölbirtokok java a kolostorok tulajdonába került, mivel a kiskirályok versengtek ki ad többet a buddhista szerzeteseknek. Kolostorépítési hullám indult el. Szakjapa Drogmi 13 évi tanulás után tért vissza Nyugat-Tibetbe, lefordította az Indiában kapott tantrikus szövegeket, tanítványa közül került ki a szakjapa rend megalapítója. Szakjapa rend elsı kolostorát 1073-ban építették DélTibetben. A rendfınökséget az elsı szülött fiú örökölte. A kagyüpa is ekkor volt kialakulóban. Marpa nevő világi ember Nárópa mellé szegıdött tanítványul, elhozta a tanítást Tibetbe, Milarepát is tanította. Marpa és Milarepa nem akartak rendet alapítani. A kagyüpa („vörös sapkás”) alapítója Gampopa (1079-1153), aki eredetileg kadampa rend tagja volt, de Milarepa mellé szegıdött tanítványnak. X-XII. sz.ban a rendek nagymértékben elszaporodtak. A kagyünek is nagyon sok fajta aliskolája jött létre, ezt a rendet inkább több egymással rokon tanítási láncolat csoportjának kell tekinteni. A fı tanításuk Nárópa hat jógája, amely a misztikus mahámudrához, a „nagy pecsét”-hez vezet.
3
Az aliskolák közül említésre méltó a karmapa „fekete sapkás” rend, amely bevezette azt a szokást, hogy az elhunyt mesterek reinkarnációit megkeresték. Az új iskolák növekvı befolyásának hatására megjelentek a jelei annak a rendnek, amely a buddhizmus elsı elterjedésének idejébıl származtatta magát, a nyingmapa rend ami visszamenıleg Padmaszambhavától származtatta magát. Kísérletet tettek arra, hogy meghatározzák a régebbi tanítások és gyakorlatok mibenlétét, és biztosítsák azok fennmaradását, amelyek magukba olvasztottak Kínából és Közép-Ázsiából származó elemeket is. Egyik legfontosabb tanítás a dzogcsen (Nagy Beteljesülés) tanítása, ami az anuttara-tantrák, atijóga osztályának felel meg. A nyingmapák megıriztek számos Indiából származó tantrát a korai idıszakból, de ezeket nem vették fel a kanonikus szövegek közé. Padmaszambhaváról azt tartották, hogy rengeteg szöveget és tanítást állított össze, amelyeket elrejtett, hogy a gyakorlók késıbbi nemzetségei megtalálják. Ezek a szövegek terma néven váltak ismerté, akik megtalálták ıket, azokat meg tertönöknek nevezték. A megtalálás nem csak fizikai úton történhetett, a megtaláló ezt önmagában a tudata mélyén is felfedezhette. A leghíresebb ilyen terma a Bardo tödol, azaz a Tibeti Halottaskönyv. Így kialakult a négy rend, ezeknek folyamatosan aliskolái jöttek létre, amik nem szakadtak el a fıvonaltól. Három rend épült vinajára. Egy kolostorban együtt lehetet több filozófiai irányzat, ha azonos vinaját követtek. A közösség fımeghatározója az volt, hogy ki volt az ıstanító. Tibetben. 1207-ben Dzsingisz kán támadásokat indított Tibet ellen, a tibeti arisztokrácia behódolt neki, és adót fizettek. A kán halála után a tibetiek nem fizettek adót. Ezek után a hódító mongolok, mélyen betörtek Tibetbe, kolostorokat égettek, és szerzeteseket gyilkoltak, behódolásra kényszerítették a meggyengült Tibetet. Köden herceg követeket, küldött a buddhista vallás hagyományai után érdeklıdve. A tibeti Szakja pandita (1182-1251) Köden herceg meghívására élete utolsó éveiben megteremtette a mongol buddhizmust. A kán tisztelete jeléül neki adományozza Tibet középsı tíz tartományát. A tibetiek természetesen újra adót fizetnek a mongoloknak. Kubiláj kán elfoglalta Kínát, 1275-ben megalapította a Jüan dinasztiát, a legmagasabb rangú szakja rendbeli lámát, Pakpát, megválasztotta a spirituális tanácsadójául, és megtette a birodalom legfıbb papjának. Pakpa szentelte fel a kánt, és három miniszterét is. Kubiláj kán csak a szakja vonalat szerette volna meghagyni Tibetben, de Pakpa ezt nem engedte meg. 1276-ban a szakjapák fılámája lett Tibet alkirálya, aminek hatására ez a rend jutott vezetı szerephez a rivalizálások során. Mivel a mongolok Kínát is leigázták így a szakják befolyása egészen Kínáig terjedt. A mongol befolyás csökkenésével a rend is veszített hatalmából. 1305-ben újra kezdıdnek a belviszályok, 1338-ra teljesen meggyengült szakjapák hatalma, és ellenállás alakult ki. 1325 körül megtörtént a szent szövegek kanonizálása a 108 kötetes Kangyur (Buddha szavai) és a 225 kötetes Tengyur (magyarázó szövegek) megírásával. Az elsı győjteményt felosztották a Vinaja, A Tökéletes Bölcsesség szútrái, az egyéb mahájána szútrák, valamint tantrák fejezeteire; míg a másodikba osztották a mahájána és nem mahájána iskolák sásztráit, értekezéseit és az Abhidharmával kapcsolatos mőveket. Ez a munka Puton (1290-1364) nevéhez főzıdik, aki teljesen új módszert használt a rendszerezéshez, mivel nem ismerte az indiai hagyományokat. Tibet 1350-ben megszakította kapcsolatát a Jüan császárral, még mielıtt Kína felszabadult volna a mongol uralom alól. 1354-ben a papi uralmat Tibetben a világi Pagmodru-dinasztia váltotta fel. A dinasztia alapítója eredetileg szerzetes akart lenni, de tanítója kormányzói erényeket látott benne. Megszüntette a mongol uralom maradványait, felvette az uralkodói címet, visszahozta a királykor államszervezetét. Katonai állomásokat létesített, földet osztott, visszahozta a királykor viseleteit. Független Tibetet akart Kínától és Mongóliától is. 1434-ben omlott össze a pagmodru rend belsı viszályok miatt. Congkapa láma (1357-1419), aki karmapa tanító volt, -tanult szakja és nyingma tanítóktól is (Atísa víziói voltak)- vezette be a három hétig tartó újév ünnepet. A szabados
4
szerzetesi életet megreformálva 1407.-ben megalapította a gelugpa (sárga süveges, vagy reformált) buddhista egyházat, amely elıírta a papi cölibátust, és a mágikus praktikákat is rendszabályozta. Ez tulajdonképpen a kadampa reformált változata volt. A szigorú reform más rendekre is hatott. Az ı két legkedveltebb tanítvány lett Tibet két vezetı lámája: Gedun Trupa (1391-1475) a lhaszai kolostor fılámája lett, Ketrubdzse (1358-1438) pedig Sigace melletti Tasilhünpo kolostor irányítását vette át. Az elıbbi, mint dalai láma (mongolul: tengernyi bölcsesség) Tibeti vallási és politikai vezetıjévé vált, az utóbbi leszármazottai, mint pancsen lámák, Tibet második vallási vezetıi lettek. Utódaiknál bevezették a kubilgán (mongolul: változás, utódlás) rendszerét, ami az ı isteni személyük reinkarnálódását tanítja. A gelug rend úgy tartja, hogy a paramártha-szatja legjobb leírását a praszangika madhjamaka adja. Nagy súlyt fektetett a logikai megalapozásra és a vitatkozásban való jártasságra, ez mind elıkészíti az ürességen való meditációt. Ming-dinasztia alatt 1386-1644, a dalai láma megállapodott a kínai császárral abban, hogy a mindenkori uralkodó spirituális vezetıje lesz, amiért az, cserében védelmet nyújt Tibetnek. 1430 körül Európát megelızve megindult a fadúcnyomású könyvnyomtatás Tibetben. A dalai címet a mongol Altán kán adta elıször a harmadik dalai lámának. A negyedik dalai láma Altán kán unokája, ı kezdte el lefordíttatni a buddhista szövegeket mongolra. Eközben a rendek közt folyamatos fegyveres harc dúl az uralomért. Az V. dalai láma, Ngavang Loszang (1617-1682), királyi dinasztia leszármazottja volt. İ alapozta meg a dalai lámák hatalmát, és kialakította Tibet máig is élı szellemiségét. Ellenségeit mongol segítséggel gyızte le, 1642.-ben megkapta Tibet világi trónját, így a vallási és a világi hatalom egy kézbe került. 1645-ben elkezdték építeni a dalai lámák rezidenciáját, a Potalát. A kínai császár korlátozni akarta hatalmát, de az okiratot ı nem írta alá. Mikor meghalt attól féltek a vezetık, hogy összeomolhat a tibeti birodalom, ezért azt jelentették be, hogy 12 évre elvonult meditálni. A hatodik dalai láma nem örült a tisztségnek, és nem is akarta betölteni. A XVIII. sz. hajnalán kapucinus és jezsuita misszionáriusok érkeztek Tibetbe, közülük egy jezsuita szerzetes megtanult tibetiül és hitvitákat folytatott. Késıbb a hittérítések miatt kikergetik ıket az országból. Kína még mindig be szerette volna kebelezni Tibetet, a mongolok be is vonultak. A hetedik dalai lámát a kínaiak tartották fogva. A kán is kinevezett egyet, de a nép azt nem fogadta el. 1718-ban kínaiak csapatok indítottak Tibet ellen, vereséget szenvedtek. Második próbálkozásnál a fogva tartott dalai lámát is magukkal vitték. Pol-han seregei gyıztek. 1720 és 92 között a császárok négyszer küldenek sereget Tibetbe, hogy megvédjék az országot a mongoloktól és a nepáli gurkháktól, ami után Tibet a hanyatlófélben lévı mennyei birodalom fennhatósága alá került. Kína a katona segítség nyújtások fejében Tibet önállóságát megszüntette, és bevezette az ambán (kínai helytartó) intézményét, 1728-tól Polhan volt Tibet uralkodója. A dalai láma feladatkörét korlátozták, a vezetés négy miniszterbıl állt, ezek tibetiek voltak, ezek felett állt az ambán. A két vallási vezetıt is maguk akarták kijelölni. Ez a kijelölés a kínaiak számára azt jelentette, hogy egy urnából sorsolás útján választanak utódot. A rendszert 1754-ben próbálták meg bevezetni, de erıs ellenállásba ütközött. A kínai császár egyébként támogatta a kolostorokat, ebben az idıben nyelvtan könyvek készültek és elkészült egy tibeti-mongol szótár is. 1762-ben választották a nyolcadik dalai lámát. Ekkor új gyarmatosító hatalom jelent meg a térségben, Oroszország. Az angolok az 1700-as években megvetik lábukat az indiai területeken. A XVIII. sz. második felében eljutnak Tibetbe azzal a céllal, hogy feltérképezzék. A tibetiek ennek a látogatásnak köszönhetik a burgonya elterjedését, ami segített az éhínség enyhítésében. Bután, aki elismeri a dalai láma hatalmát, Tibet segítségét kéri az angolok ellen. Az angolok kereskedelmi utakat akartak létesíteni Tibeten keresztül, de a tibetiek távol tartották ıket. A kilencedik dalai lámát nem urnás módszerrel választották, de a következı hármat igen, ezek mind igen fiatalon haltak meg. A dalai lámák korai halálában valószínőleg
5
nemcsak a régensek, hanem az ambán is jelentıs szerepet játszhatott. Az ambán a régensre könnyebben rákényszeríthette a kínaiak akaratát, mint a fılámára. 1823-30 között Kırösi Csoma Sándor Ladakh kolostoraiban dolgozott az elsı tibetiangol szótáron. 1877-80 között Széchenyi Béla expedíciót vezetett Kelet-Tibetbe. A XIX. sz. második felében a tibeti-nepáli háborúskodás alatt Kína elfoglalta Gjarong tartományát, míg az angolok Kasmírhoz csatolták Ladakhot. A kínaiak elterjesztették a tibetiek körében, hogy a fehér ember a saját vallását kényszeríti a meghódított népekre, s a tibetiekben kialakult a teljes ellenállás az angolokkal szemben. Az angolok a tibeti területeket védısávként akarták alkalmazni az Ázsiában terjeszkedı két hatalommal, az orosszal és a kínaival szemben India védelmében. A tizenharmadik dalai lámát 1876. márciusában találták meg. Erıskező, jó politikus volt. Reformokat vezetett be, visszatért a hetedik dalai láma korabeli rendszerhez, a minisztereit pályázati úton választotta ki. Az ambán szerepe ebben az idıben jelentısen csökkent, kínai katona csak pár száz volt ekkor az országban. 1895-ben átvette a hatalmat. A tibetiek lerombolták az angol út menti pihenıket, házakat. Erre hivatkozva, az angolok katonai erıket küldtek Tibetbe. Az igazi ok a fontos stratégiai helyzet volt, a terjeszkedı orosz és kínai birodalommal szemben. 1904 augusztusában Younghusband vezetésével bevonultak az angolok Lhaszába, akik elıl a dalai láma a mongóliai Urgába (Ulan Bátor) menekült. 1904 szept. 7.-én az angolok megállapodást kötöttek négy fıminiszterrel, a három legnagyobb kolostor vezetıjével és a régenssel az ambán jelenlétében, hogy a Tibeti kormány garantálja azt, hogy a területébıl külföldi hatalom nem kaphat, nem avatkozhat be a belügyekbe, és nem szedhet adót sem. Ezzel elismerték és egyben korlátozták is a függetlenségét. A dalai láma Urgából Pekingbe utazott, hogy megegyezzen a kínaiakkal. Az eredmény az lett, hogy a vallási vezetı számára, megalázó új címet kapott a kínaiaktól: „a hőséges és alázatos helytartó, az ég nagy, jóságos, önmagától létezı Buddhája”. A dalai láma visszakérte a keleti területeket, amit megígértek neki, de nem intézkedtek. A kínaiak kihasználva, hogy a határ menti kolostorok szerzetesei jó részt kínaiak voltak, azokat pénzösszegekkel maguk pártjára állították, és a sigacei tasi lámát is megnyerték maguknak. Az elsı nagy invázió 1910-ben indult az új ambán hivatalba lépésével (háromévenként cserélıdtek). Csang Ji Tang kínai helytartó a dalai láma távollétében korlátlanul uralkodott Tibeten, célja Tibet teljes beolvasztása lett volna Kínába. Ennek egyik eleme volt a kínai létforma és ruházat rákényszerítése a lakosságra. Az angolok kivonulása után a közigazgatást is kínai mintára szervezték át. A helyi nomád lakosság azonban nem vette át a kínai formákat, és fellázadt, a kínai helytartót megölték. A Csao Er-feng által vezetett kínai sereg kegyetlenül leverte a tibeti ellenállást, a szerzetesek jogait megcsorbította, számukat lecsökkentette, és a dalai lámát megfosztotta uralmától. Amikor 1910-ben a kínai seregek Lhasza támadására készültek, a dalai láma odautazott (3-4 év után elöszır), és az angol, francia, orosz, japán követekhez fordult segítségért. Ez év február 12-én a kínai elıcsapatok megszállták Lhaszát, és a lakosság egy részét lemészárolták. A dalai láma a megszállás elıtti éjjelen egy kis tibeti csapat fedezetében, minisztereivel együtt elhagyta az országot. Dardzsilingbe menekült, ahol az angolok barátságosan fogadták, de segítséget nem adtak neki. A kínaiak az angolok passzivitásán felbátorodva Szikkimet, Nepált és Bhutánt is meg akarták szállni. Bhután azonban stratégiailag fontos volt az angoloknak, ezért távol tartották Kínát. Csao Er-feng csapataival egész Tibetet megszállta. 1911-ben a forradalom megtörte a császár uralmát, a tibeti helyırségek is fellázadtak, és elhagyták posztjaikat, s e helyzetet kihasználva a dalai láma hívei megtámadták a kínaiakat. 1912 nyarára Közép-Tibet felszabadult, a dalai láma visszatérhetett a Potalába, és visszavehette az országa feletti uralmat. Azonban rövid idın belül Jüan Si-kai Tibetet újfent kínai tartománynak nyilvánította, és az angol felszólítások ellenére Ji Csang Heng vezetésével csapatokat küldött Tibetbe, így a Mekongtól keletre visszaállították a kínai uralmat. A
6
harcokban a gyengén felfegyverzett tibeti sereg nem volt ütıképes, ezért orosz fegyverekkel és burját tisztek segítségével korszerősítették a tibeti katonaságot. Erre a lépésre az angolok fegyverszállításokkal biztosították érdekeik és befolyásuk megtartását. Így a kínai seregek már képtelenek voltak elırenyomulni. 1914 tavaszán Anglia, Tibet és Kína megállapodást kötöttek, amely eredményeként Tibet Kína fennhatósága alatt lévı, de önálló ország lett. Ezt késıbb Kína sosem ismerte el, azonban a fegyverszünet létrejött 1918-ig, amikor az év eleji tibeti ünnep alkalmával Kína újra megtámadta Tibetet, de nem járt eredménnyel. Thubden Gyaco a XIII-ik dalai láma az európai civilizáció vívmányait igyekezett meghonosítani hazájában, amivel erıs szembenállást tanúsított a lámák egy része. 1921-ben 40.000-en mentek Lhaszába a hadsereg megtámadására, azért hogy az európai befolyást megszüntessék. A dalai láma seregével a lázadókat letörte. A kínai propaganda és pénz a felkelıket továbbra is támogatta, akiknek az élén a pancsen láma állt. A dalai láma továbbra is erısebbnek bizonyult, így 1923-ban a pancsen lámának távoznia kellett Tibetbıl. 1940-ben 5 évesen beiktatták Tendzin Gyacot a XIV-ik dalai lámát. 1949-ben a Kínai Népi Demokratikus Köztársaság serege bevonult Tibetbe, aminek hatására 1950 decemberében a dalai láma Szikkimbe menekült. Még ebben az évben vissza is tért Lhaszába, és táviratot intézet az ENSZ-hez, hogy vizsgáló bizottságot kér, de választ nem kapott. 1951ben a kínaiak kényszerítették a vezetést a 17 pontos megegyezés aláírására, amely értelmében Tibet elvesztette függetlenségét. 1951. október 26.-án a kínai felszabadító hadsereg 3000 katonája bevonult Lhaszába. 1954-ben a dalai láma kínai látogatásra utazott. 1959. március 10-én Lhaszában tömeges tüntetések folytak a kínaiak ellen, egy héttel késıbb két gránátot dobtak a vallási vezetı palotájára, aki még aznap éjjel kíséretével elindult Asszam felé. Március 30-án érték el a határt, és Indiában menedékjogot kaptak, majd Dharamszalában telepedtek le. Közben kínaiak leverték az ellenállást, 87.000 tibetit öltek meg. 6259 kolostorból 8 maradt meg épen. A buddhizmus Tibetben A tibeti buddhizmus a XX. századig fenntartotta az észak-indiai Pála-dinasztia kori kolostori egyetemek hagyományát, a buddhizmus szintetizáló megközelítésére helyezve a hangsúlyt. Megkísérelték kategorizálni, és magasabb egységbe foglalni az összes korábbi tanítást és gyakorlatot, összebékítve az eltéréseket egy olyan egyetemes rendszeren belül, amely a Dharma-vinaja valamennyi részletére kiterjedt. A tibeti buddhizmus elsısorban a sásztrákra helyezte a hangsúlyt a szútrákkal szemben. Ehhez az indiaiból átvett hagyományhoz hozzátartozott egy bonyolult elgondolás is a buddhista ösvény felépítésérıl. Ahhoz, hogy az ember elérje a teljes buddhaság állapotát, ki kell mővelnie a bódhicsittát, gyakorolnia kell a tökéletességeket, be kell járnia az öt ösvényt és a tíz bódhiszattva szintet. Ezzel a rendszerrel szemben illetve kiegészítve azt, létezett egy tantrikus hagyomány is, amely mágikus szertartásokat is bevett a buddhista gyakorlatok közé. A különbözı rendek nem egyházszakadás útján alakultak ki, a szerteágazások nem érintették a vinaját. A különbözıségek abból eredtek, hogy kit tartottak mesterüknek. A mester fontossága Atísára, illetve az általa képviselt indiai tantrikus hagyományra vezethetı vissza. A mestertıl kapott szóbeli utasításokat fontosabbnak tartották a szútráknál, sıt a sásztráknál is. A szóbeli hagyomány mesterrıl tanítványra szállt, így alkotva egy áthagyományozási láncolatot. Az áthagyományozás magában foglalta szerzetessé avatás, tantrikus beavatás, valamint a szóbeli tanítások hagyományát is. Az egyes rendeket még az is megkülönbözteti, hogy mely szövegeket fogadnak el mérvadónak, mely jidamokat -azaz istenségeket- használnak a meditációban, és az hogy a hagyomány mesterei milyen különleges szellemi gyakorlatokat vagy tanításokat fejlesztettek ki. Mindegyik rend az
7
üresség és a Középsı Út szakszókincsét használja, és tantételeik terén kevés eltérés mutatkozik, kivéve a végsı igazságról alkotott elképzelésüket. Két féle felfogás volt uralkodó; az egyik a zsentong (más üresség), a másik a rangtong (ön-üresség). A zsentong szerint van egy végsı soron létezı valóság, amely a kristálytiszta, ragyogó tudat, amit meg nem világosult állapotában szennyek mocskolják be. Ez a valóság önnön létében nem üres, de üres a szennyezıdésektıl. Tehát ık a tathágatagarbhát tekintik paramárthaszatjának, és azt állítják, hogy ez a valódi madhjamaka. Filozófiai tételeiket természetesen Nágárdzsuna mőveibıl vezették le. A nyingma rend gyakran a zsentong álláspontjára helyezkedett. A rend távol tartotta magát a politikai bonyodalmaktól, nem érdekelte ıket a világi hatalom és nem voltak kolostorai sem. (hat kolostorból ötöt XVII. sz.ban alapítottak) A zsentong álláspontjára a nyingmán kívül még egy kisebb kelet-tibeti rend helyezkedett, a dzsonang. Ez a XIII. sz.-ban jelent meg és a szakja rend eredetével volt összefüggésben. A gelug rend a XVII. sz.-ban eltörölte ezt a rendet. Ezért a zsentong álláspontot jelenleg igen kevesen képviselik. A rangtong szemlélet nagyjából egyezik madhjamaka tanításinak indiai értelmezésével. A valóság nem ténylegesen létezı dolog, hanem minden dolog üressége, vagyis a dolgok önnön létének hiánya. A XIX. sz.-ban kialakult egy mozgalom, amely Kelet-Tibetbıl indult, rimé néven. Rimé a zsentong álláspont hangoztatására törekedett, így akarta feloldani a különbözı rendek tantételbeli különbségeit. Azt hangoztatták, hogy a valóság olyan valami, ami túl van a racionális gondolkodás tartományán, s ezért végsı soron kérdésessé teszi az értelmes párbeszéd lehetıségét és minden nézeteltérés jelentıségét.
8
