közöttük csak a 4–5 ezer méter magas hágókon lehet átkelni – ha épp nem zárja el azokat a hó. Emiatt a légvonalban közel fekvõ területek között lényeges etnikai, nyelvi, kulturális különbségeket találunk. A folyók völgyeiben õsidõk óta különbözõ letelepült, földmûvelõ népek éltek. E dárd és indogermán etnikumú csoportok keveredtek az északról ideérkezõ, nomád állattartó tibeto-mongol népességgel.
FIGYELÕ
Tibet korai története
Földrajz és történelem Népcsoportok, életmód történelmi Tibet, vagyis BelsõÁzsiának az a régiója, ahol a tibeti etnikumhoz tartozó népek különbözõ államalakulatokban éltek és élnek, földrajzi értelemben a Tibetifennsíkot és az ezt határoló hegyláncok között húzódó folyóvölgyeket jelenti. A Tibeti-fennsík a legmagasabban fekvõ és a legnagyobb kiterjedésû fennsík a Földön: területe mintegy 2,21 millió km2. Déli határát a Himalája, az északit a Kunlun és az Altin-tag hegyvonulatai képezik. E területen belül található a Tibeti Autonóm Terület, amely a Kínai Népköztársaság része, területe 1,23 millió km2, tengerszint feletti átlagos magassága 4900 méter. Ebben a tartományban hozzávetõlegesen 2,7 millióan élnek, hivatalos adatok szerint 90%-uk tibeti, jelentõs részük mind a mai napig nomád állattartó, ill. földmûves.
A
Domborzat és éghajlat A Himalája természetes éghajlati határt képez: feltartóztatja az Indiai-
óceán felõl érkezõ monszunfelhõket, így déli lejtõi dús vegetációjú, csapadékos, kellemes éghajlatú vidékek, míg a felföld, különösen a Csangtang-síkság éghajlata félsivatagos és rendkívül hideg. A terület hatalmas kiterjedése és rendkívül tagolt felszíne miatt igen nagy éghajlati különbségek tapasztalhatók az egyes tájegységek között. A Tibeti-felföldön, ill. a Himalája felsõ völgyeiben ered az indiai szubkontinens és a kínai síkság nagy folyamainak többsége, a Jangce, a Szalven, a Huangho és a Mekong, a Brahmaputra, a Szatledzs, az Indus és a Gangesz. Emiatt ez a terület kulcsfontosságú a szomszédos, alacsonyabban fekvõ vidékek vízellátása szempontjából. A globális felmelegedés egyik hatásának tartják, hogy a himalájai gleccserek gyors ütemben olvadnak, és a hótakaró tömege csökken, ami hosszabb távon ivóvízhiánnyal fenyeget a régió országaiban. A folyóvölgyek gyakran párhuzamosan haladnak, olykor csupán néhány tucat kilométernyi távolságban egymástól, ám mivel roppant mélyek,
Színes imazászlók között a 779-ben felavatott Szamjének, Tibet elsõ buddhista kolostorának látképe egy térbeli mandalát mintáz
Hagyományosan több nagyobb tartományt különböztetnek meg a történelmi Tibet területén. Az Északi-síkság, Csangtang, a tulajdonképpeni felföld, lefolyástalan, sós vizû tavakkal tarkított, szeles pusztaság. Itt jórészt csak nomád pásztorok élnek. Délen, a Cangpo (a Brahmaputra felsõ folyását nevezik így) völgye mentén terül el Ü és Cang tartomány, itt alakultak ki a legjelentõsebb történelmi városok: Lhásza, Sigace és Gyance; egyik mellékfolyója mentén fekszik az õsi központ, Jarlung, a régi királyok temetkezési helye. Az északkeleti tartomány neve Amdo, legnagyobb tava a Kukunor-tó (tib. Mchoszngon, kín. Csinghaj). A vidék legelõirõl híres. Kham, a legkeletibb vidék folyamok öntözte földjei igen termékenyek. Északnyugaton terül el a legelõkben gazdag Ngari, itt található a Mánaszaróvar-tó (tib. Mapham-jumcho) és a hindu-buddhista szent hegy, a Kailásza. Tibeti eredetû vagy a tibeti nyelv valamely nyelvjárását beszélõ népcsoportok élnek továbbá Nepálban, Bhutánban, az indiai Szikkimben és Ladakban
A mai Tibet negyedik legnagyobb városa: Gyance 3977 méter magasan a tengerszint fölött fekszik. A város fölött erõd magasodik
3
is. Utóbbi jelenleg India DzsammuKásmír tartományához tartozik, õslakosai dárdok, ám a 8–9. században Tibet hûbérese volt, hasonlóan a Karakorum és a Magas-Himalája között elterülõ Baltisztánhoz. Ennek történelmi fõvárosa Szkardu, lakói muszlim dárdok és tibetiek; ma részben Pakisztánhoz, részben Indiához tartozik. A balti az egyetlen tibeti nyelvjárás, amely arab írást használ. Tibet ásványlelõhelyei a modern idõkig jórészt feltáratlanok voltak, pedig bõven található arany, vasérc, urán, réz és ólom a régióban. Ezzel szemben igen kevés a fa, különösen a magasan fekvõ területeken. Közép-Tibetben és
4
Ladakban a hegyek többnyire kopárak. A folyóvölgyek teraszain jellemzõen búzát, árpát, zabot, hajdinát, kölest, lencsét és különféle hüvelyeseket, kukoricát és kendert termesztenek. A rizst és a teát Kínából és Nepálból importálják. Gyógyfüvekbõl sokfélét ismernek a tibetiek. A legeltetésre alkalmas területeken hagyományosan juhot, kecskét, jakot, lovat tartanak, s az állati termékekkel cserekereskedelmet folytatnak. A kereskedelmi, hadászati utak a völgyekben és a hágókon haladnak. A tibetiek hagyományos étrendjében a zabkása és pörkölt árpa lisztjébõl, valamint különféle húsokból, kenyérbõl, savanyított tejbõl, túróból és zöldségekbõl készített sûrû leves foglalja el a fõ helyet. Az étkezés fontos eleme a tea, melyet vajjal, sóval készí-
Avalókitésvara bódhiszattva, Tibet „védõszentje”. Bronzszobor, 14. század
tenek el. A nomádok tradicionálisan nemezbõl és állati bõrökbõl készült, négyzet alaprajzú, fekete sátrakban laknak, a letelepült lakosság keskeny, egy-két szintes, lapos tetejû, fehérre meszelt házakban él, háziállataival együtt. A közlekedés roppant nehézkes volt a történelmi idõkben: jórészt gyalogosan, jak- vagy öszvérháton történt, a sziklás hegyi utak gyakran leomlottak, a megáradt folyók elsodorták a hidakat, s a helyzet ma sem sokkal jobb. A Tibeti-fennsík és a környezõ hegyvidék birtoklásának nagy jelentõsége van, mind a vízkészletek, mind az ásványkincsek, mind a hadászatistratégiai ellenõrzés szempontjából.
A tibeti nép eredete A tibetiek körében saját eredetükre vonatkozóan különbözõ mitikus történetek élnek. Ezek egyike a buddhista elemekkel átszõtt totemisztikusanimista hiedelmek szép példája: az együttérzést megszemélyesítõ bódhiszattva, Kegyes Pillantású Avalókitésvara, aki az indiai Potala-hegyen trónol, egy majomvarázslót beavatásban részesített, s a Havas Hegyek Földjére, Tibetbe küldte, hogy fogadalmához híven gyakoroljon, az élõlények megsegítése érdekében. Míg a majom egy sziklás hegyen az együttérzésen és a jelenségek ürességtermészetén elmélkedett, egy démonasszony rátalált, s szerelemre gyúlt iránta. Egy 14. századi krónika így adja vissza a démonnõ könyörgõ szavait: Ó, Nagy Majomkirály, hallgass meg! Csöppnyi figyelmedért könyörgök! Démonnép közé tetteim sodortak. Vágy ébredt bennem, és beléd szerettem, Ez a vágy hajt hozzád, ezért kérlellek: Bizony ha nem fogadsz magadhoz engem, Végül egy démonnak leszek majd társa, S napra nap embert ölünk, tízezerszám, Éjrõl éjre ezernyi lényt falunk föl, Démon-gyermekeink megsokasodnak, S Havas Hegyek Országában miénk lesz minden: Démon-birodalommá lesznek a városok, Démon-eledellé az emberek-állatok. Így hát rám tekintve légy könyörületes, Ne feledd együttérzés-fogadalmadat! (Fényes királytükör VII.)
A Belsõ-Ázsia fennsíkján honos jak háziasított változatának szinte minden részét hasznosítják a tibetiek: tejét, szõrét, bõrét, húsát. Munkaerejét teherhordásra vagy igába fogva szántásra is használják
A három nagy nyelvcsoport ezen belül: a kínai, a tibeto-burmai és a karen ág. E nyelvek eredendõen izoláló jellegûek és a tonalitásnak jelentésmegkülönböztetõ szerepe van. A tibeto-birmán nyelveket beszélõ népek valószínûleg Kr. e. 4000 elõtt válhattak el a kínai nép õseitõl, amikor azok a Jangce völgyében megkezdték a rizstermelést, az elõb-biek pedig továbbra is a nomád életmódot folytatták. A tibeti és a burmai népek és nyelvek elválása Kr. e. 500-ban mehetett végbe.
Nomád õsök A tibetiek õsei feltehetõen egy k’iangnak nevezett nagy, nomád törzsi alakulathoz tartoztak. A nomadizáló létmódhoz harcias, hódító attitûd társult. Hitviláguk feltehetõen animista-totemisztikus jellegû volt, a majmot tekintették totemállatuknak. Saját írással nem rendelkeztek, de valószínûleg volt saját szóbeli irodalmuk. Feltehetõleg az északkeleti puszták felõl húzódtak délnyugat felé, s egy részük letelepe-
A nomád pásztorcsaládok hagyományos módon, nemezbõl és állati bõrökbõl készült, négyzet alaprajzú, fekete sátrakban élnek
Az elbeszélés szerint Avalókitésvara majomtanítványa meghajlik az érvelés elõtt, s utódaik népesítik be az addig lakatlan vidéket, tõlük származik a tibeti nép. Késõbb Avalókitésvara ölt testet a dalai lámákban, ezért nevezik õt Tibet „védõszentjének”, s ezért Potala a dalai lámák lhászai palotájának neve is. Tibet õsi történetérõl nagyon kevés hiteles információnk van – jobbára legendákra, a szomszédos népek krónikáiban található feljegyzésekre és a nyelvészeti kutatások eredményeire kell hagyatkoznunk, mivel régészeti ásatások a ma Kínához tartozó területeken nemigen folytak. A tibeti nyelv a sino-tibeti nyelvcsalád tagja, vagyis rokona a kínainak.
5
dett a folyóvölgyekben, keveredve az õslakosokkal. E laza törzsi szövetség be-betört a szomszédos államalakulatok területére, olykor más népekkel kötve átmeneti szövetséget. Így például Kr. e. 63-ban a k’iangok csatlakoztak az ázsiai hunok (hsziung-nu) hadjáratához, mely az akkori Kína nyugati tartományai ellen irányult. A nyugat felé irányuló területszerzõ hadjáratok nyomán jött létre a ma Nyugat-Tibetként ismert területen a Zsangzsung Birodalom, melynek államvallása a késõbb bön néven ismert képzõdmény lett. A vándorló k’iang törzsek közül idõvel kiemelkedett a hszienpi népcsoport, akik a Kr. u. 5. században a Cangpo-folyó mentén telepedtek le, s birtokba vették a késõbbi Ü tartomány területét, a Jarlung és a Kjicsu völgyeit. E „honfoglalás” tekinthetõ a tibeti nép államalapítását közvetlenül megelõzõ történelmi eseménynek. A tibeti buddhista historiográfiai hagyomány a tibeti uralkodók legitimitását részben égi, részben indiai eredetre vezeti vissza. Eszerint az ún. „égi királyok” sorában az elsõ Nyatri Cenpo, aki Indiából érkezett a Cang-po völgyébe, ott uralkodott, halála után pedig „égi kötélen” visszatért az égbe. Hat utódja hasonlóképpen távozott, ám a nyolcadik, Drigum Cenpo egy csatában véletlenül elmetszette az égi kötelet, nem juthatott vissza az égbe, így a Jarlung-
Szongcen Gampo, Tibet elsõ történeti királya a 7. században élt. Aranyozott szobra a Potala-palotában áll
völgyben temették el. A 28. uralkodó Lha Thothori Nyencen, aki a legendárium szerint szanszkrit nyelvû, buddhista szövegeket kapott Indiából, amelyeknek tartalma azonban akkor még ismeretlen maradt számára.
Tibeti uralkodók A szakrális királyok sorában a 33. uralkodó, Szongcen Gampo tekinthetõ Tibet elsõ történeti királyának, az õ
Járókelõk a lhászai Barkhoron. Az útvonal a Dzsokhang-kolostort veszi körül és hívõk százai járják végig naponta. A szent út kis üzleteivel egyben fontos kereskedelmi központ is
6
uralkodásáról hiteles történeti források tanúskodnak. Ezek szerint Szongcen Gampo a 7. században élt, hatalma alatt egyesítette az addig egymással rivalizáló nemzetségeket, s megteremtette az egységes állam alapjait: katonai jellegû adminisztrációt hozott létre, dinasztikus politikával és katonai hódításokkal jelentõsen megnövelte a tibeti fennhatóság területét, megbízottai révén létrehozta a tibeti írást, megteremtette a buddhizmus államvallássá emelkedésének lehetõségét, békeszerzõdéseket kötött a szomszédos birodalmak uralkodóival. A diplomácia szolgálatába állított házasságai közül a két legfontosabb a kínai Tangdinasztiabeli Vencseng hercegnõvel és a nepáli király leányával köttetett. A nyugati szomszéd, a zsangzsung állam 634-ben elismerte Tibethez való hûbéri viszonyát, s ezt ugyancsak politikai házasságokkal erõsítették meg. Lhásza ekkor vált a tibeti birodalom fõvárosává. Ma itt áll a Potala, a dalai lámák palotája, amely a 7. századi régi királyi rezidencia helyén a 17. században épült. Szongcen Gampo és utódainak uralkodása idején a tibeti állam mind jelentõsebb hatalmi tényezõvé lett Belsõ-Ázsiában: elfoglalta a Kukunortó környékét, a Tarim-medence megszállásával pedig tibeti fennhatóság alá került a Selyemút egy része. 751-ben a tibeti–karluk–abbászida (arab) katonai szövetség a híres Talasz menti csatában végleg megállította a kínaiak nyugati irányú terjeszkedését. A tibeti seregek 763-ban elfoglalták Csangant, Kína akkori fõvárosát is. A783. évi kínai–tibeti szerzõdésben Kína elismerte a tibeti fennhatóságot az elfoglalt kínai területek felett, beleértve a Tarimmedencét is. 789-ben azonban felbomlott a tibeti–arab szövetség, s a belpolitikai viszályok nyomán meggyengült tibeti kormányzatnak hamarosan területi veszteségekkel kellett szembenéznie. A tibeti uralkodók (bcan-po, tkp. „törzsfõ”) hatalma ugyanis erõsen korlátozott volt: a régi hatalmukat féltõ nemzetségfõk igényt tartottak a kormányzás befolyásolására: közülük kerültek ki a fõminiszterek (blon-cshen), s a döntéshozásban részt vevõ államtanács a „feudális” nemesség tagjaiból
állt. Közülük sokan be is nõsültek az uralkodói családba, s a mindenkori császár kiskorúságának idején régensi hatalommal rendelkeztek. Nem csoda, hogy az ifjú trónörökösök zöme nem érte meg a nagykorúságot, hanem még trónra lépésük elõtt összeesküvések, merényletek áldozatai lettek.
A buddhizmus és a bön harca A 9. század közepére a régi vallás, a bön képviselõivel szövetkezõ régi arisztokrácia a vallási és hatalmi ellentéteket oly mértékig kiélezte, hogy a központi hatalom meggyengült, s az állam rivalizáló fejedelemségekre hullott szét, feudális anarchiába süllyedt. Ez a buddhizmus hanyatlását is jelentette, a szerzetesek keletre és nyugatra menekültek, a buddhista iratokat elégették, a szent építményeket lerombolták. A Kínában és a Tarim-medencében fekvõ tibeti hódoltságok elvesztek, az uralkodókat sorra meggyilkolták. Egyik leszármazottjuk Nyugat-Tibetbe menekülve, az ottani Lhacsen-dinasztia és a Ladaki Királyság megalapítója lett, amely a tibeti monarchia örököseként (egészen a 19. századig) többé-kevésbé független maradt. Itt éledt újjá a buddhizmus is, s a tibeti állam 11. századi konszolidációja nyomán innen térhetett vissza Tibetbe, az indiai tudós, Atísa vezetésével. A 13. századtól kezdõdõen a tibeti állam létét döntõen a mongol befolyás határozta meg, a két állam között ún. patrónus-viszony alakult ki: a mindenkori mongol kán biztosította katonáival a rendet az országban, ily módon világi fennhatósággal rendelkezett, ám elismerte az éppen regnáló tibeti egyházfõt mint szellemi vezetõt. A 16. században Altan kán uralkodása alatt létrejött a dalai lámák intézménye, amely a hathatós pártfogásnak köszönhetõen úgy megerõsödött, hogy 1642-tõl a dalai lámák nemcsak az egyházi, hanem a világi hatalmat is gyakorolták, vagyis létrejött a teokratikus állam, amely a 20. század közepéig fennállt.
A teokratikus állam kormányzása A dalai lámának teljhatalma volt, amit azonban általában a kabinetjével és a
Az elsõ dalai láma. Falfestmény a dharamszalai Norbulingka-fõtemplomban
fõminiszterekkel együtt gyakorolt, valamint személyesen segítette a fõkancellár. A tibeti kormányzat fõ végrehajtó szerve a Kasag (bka’-shag) volt. Négy miniszter, ún. kalön (bka’-blon) alkotta: három világi tisztviselõ és egy magas rangú szerzetes, s a dalai láma nevezte ki õket. A Kasag kiadhatott a földbirtokokra vonatkozó rendeleteket anélkül, hogy ezt a dalai lámának jelezte volna, viszont nem volt jogköre a szerzeteseket érintõ ügyekben eljárni, ott egy szerzetesi fõhatóság gyakorolta e jogokat. A döntés-elõkészítés a Gyûlésben, a Chokdüben (chogsz-dusz) zajlott, amelynek volt egy szûkebb és egy bõvebb köre: a Kisebb és a Nagyobb Gyûlés. Ebben világi hivatalnokok és kolostori tisztviselõk vettek részt, a Nagyobb Gyûlésben rajtuk kívül a földbirtokos arisztokrácia, a katonai vezetõk, valamint a kereskedõk és az iparosok is képviseltették magukat. A Gyûlés álláspontjának meghallgatása nélkül semmilyen stratégiai kérdésben nem hoztak döntést. A kormányzás és a közigazgatás minden szintjén, hadügyi vonalon is, érvényesült a világi és a szerzetesi körök hatalommegosztása, amely kölcsönös ellenõrzést s ennek révén viszonylag kiegyensúlyozott kormányzást tett lehetõvé.
Továbbra is fennmaradt a régensi intézmény, és nagy jelentõsége volt a Cikangnak (rci-khang), azaz a pénzügyminisztériumnak. A pancsen lámák intézménye ugyancsak a hatalommegosztás egy sajátos formáját jelentette. A következõ évszázad elejéig sikerült leküzdeni a kül- és belpolitikai nehézségeket, ám 1720-ban az országot dzsungár csapatok támadták meg, s a belsõ ellentétektõl megosztott tibetiek a kínai uralkodóhoz fordultak segítségért. Ez végzetes lépésnek bizonyult: a segítség megérkezett – és ott is maradt. Bár a kínai császár nem foglalta el Tibetet, de átvette a mongol kánok patrónusi intézményét, s két helytartót, ún. ambánt nevezett ki, a békét fenntartandó. 1793-tól végleg megszilárdult az ambanátus intézménye: a tibeti állam irányítása formálisan továbbra is a lhászai kormány kezében maradt, ám a kormány felett álló két ambán a fõvárosban állomásozó kínai helyõrségre támaszkodva közvetlenül érvényesíthette a kínai érdekeket. Tibet hivatalos uralkodói, a dalai lámák közül négy meg sem érte a nagykorúságot, hanem tisztázatlan körülmények között fiatalon elhunyt, s a formálisan a hatalmat gyakorló régensek is állandó belpolitikai csatározások résztvevõi voltak. A kínai befolyás egészen a 19. század végéig konzerválódott, változást az angol gyarmati terjeszkedés jelentett. Amikor Kõrösi Csoma Sándor a magyar õshaza felkutatására indult a 19. század elején, tervezett útjáról a háborúk, diplomáciai nehézségek térítették le, s a brit fennhatóság alatt álló Kásmírba sodródott. Éveket töltött nyugat-tibeti kolostorokban, s így vált egy új tudományterület, a tibetisztika úttörõjévé. A modern korban a tibeti nép önálló államisága a szomszédos és távolabbi nagyhatalmak diplomáciai manõvereinek áldozatául esett. A folyamat nem zárult le, még ma is vannak vitatott hovatartozású területek pl. India és Kína között. SZEGEDI MÓNIKA A téma iránt érdeklõdõ olvasóinknak ajánljuk a következõ köteteket: Barraux, R.: A dalai lámák története. Bp., 1995.; Hoffmann, H.: A tibeti mûveltség kézikönyve. Bp., 2001.; Shakabpa, W. D.: Tibet története. Bp., 2000.
7
