Előszó. Egymást ölelő képek Safárik Gabriella művészete

Safárik Gabriella – Őri István – Kékvilágunk

Előszó

...mert nem én írok, nem én festek, hanem egy nálam sokkal nagyobb Személy, aki önmaga a Rend, a Tökéletesség, a Szeretet, Erő és Szépség. Én az Ő eszköze vagyok, tolmács a világok között, közvetítő a Végtelen és az emberek között. Amikor olvastok, Őt olvassátok, amikor elmerültök festményeim világában, Őbenne merültök el. S ha befogadjátok a leírt, megfestett Anyagot, Őt fogadjátok be. És akkor ti is jobbak és erősebbek lesztek. Safárik Gabriella

Egymást ölelő képek

Safárik Gabriella művészete

Amikor fellapozzuk a Kékvilágunk című Netkötetet, és belépünk a Kapun, örvényként kavargó szavak és színek áradata fogad. Próbáljuk olvasni, értelmezni a sohanemlátottat, sohanemhallottat, de nem tudjuk első olvasásra. A gazdagság mellbevágó, megállásra, gondolkodásra késztet. Mert Safárik Gabriella alkotásainak befogadásához nem elég a szív, kevés az akarás, megtorpan az értelem. Hiába szeretnénk egyszerre látni, amit a művész elénk tár, amit ő látott, amikor papírra vetette az egymásra torlódó sok-sok képet, amikor megfestette a világon túli eszmélést. Nem tudjuk, nem láthatjuk, mert a teljes megértéshez gondolkodnunk is kell. Ki kell alakítanunk egy sorrendet a képek sokasága között; a magunk sorrendjét, amely lehet, hogy megegyezik a művész látomásával, lehet, hogy nem. S amikor megteremtetettük a sorrendet, egybe is kell olvasztanunk ismét a képeket, mert csak így tárul elénk teljes nagyságában, amit a művész el akart mondani. Csak akkor érthetjük meg a mondanivalóját, ha minden, ami először külön volt, eggyé lesz. Alcímként azt írtam: Safárik Gabriella művészete. Mert ő nemcsak ír, hanem fest is. Megfesti a lelkét, megmutatja azokat a szűrőket, amelyeken keresztül látja ezt a világot - és azt a másikat is, amelybe gyakran átmegy, hogy erőt merítsen belőle, és elhozza nekünk, földi vándoroknak - az égi vándorok erejét, szeretetét és szépségét a szavakon és képeken keresztül. Egyszer - verseit olvasva - döbbenten kérdeztem tőle: Hogy lehet mindez? Amiket leírsz? Honnan? Miért? Azt felelte: Magam sem tudom. Csak úgy jön. Valahonnét... Soha nem egy képet látok, hanem sokat. Rétegeket. Egymáson, néha össze-vissza, azután kitisztul. Egyszerre látom a rétegeket, s az összképet próbálom leírni. Azért olyanok a sorok, amilyeneket látsz: néha lassúak, majd rohannak, hirtelen elhalkulnak, váltanak, ugrálnak ide-oda. De nem véletlenszerűen, a látszólagos rendetlenség rendet takar, mert nem én írok, nem én festek, hanem egy nálam sokkal nagyobb Személy, aki önmaga a Rend, a Tökéletesség, a Szeretet, Erő és Szépség. Én az Ő eszköze vagyok, tolmács a világok között, közvetítő a Végtelen és az emberek között. Amikor olvastok, Őt olvassátok, amikor elmerültök festményeim világában, Őbenne merültök el. S ha befogadjátok a leírt, megfestett Anyagot, Őt fogadjátok be. És akkor ti is jobbak és erősebbek lesztek. Sorai között gyönyörűségre lelünk. Együtt úszva a meleg élethullámokkal, valóban erő tölt el minket, és észreveszszük a lelkünket megérintő harmóniát, meleg simogatást. Képei tele vannak élő alakokkal; első pillantásra talán észre sem vesszük őket, pedig énekelnek, táncolnak, kezüket nyújtják felénk - egy másik rétegből. Majd egyszer csak előjönnek, nem tolakodva, erőszakosan, hanem észrevétlenül megmutatva magukat. S akkor csak mosolygunk és mosolygunk, mert legyenek ők bár táncosok, manók vagy szárnyas lények, valójában Isten angyalai. Nélkülük nem élne a kép, nem lenne eleven, melegséggel teli. Nélkülük egyszerű másolata lenne valaminek, amiről talán még Isten sem tudná megállapítani, honnan is származik a téma. Szeretettel ajánlom Olvasóinknak ezt a szépséges világot - lépjenek hát be -, mert az ő versei és festményei étel a léleknek, ital a szívnek, s mindkettőre nagy szükségünk van, amíg ebben a világban kell élnünk. Őri István Pasadena, 2006. márciusa

Utolsó utáni szavak

Kettőnk írásaiból állt össze ez a könyv. Ennek oka, hogy ő az, aki lejött a földre a csillagok közül, mert meglátott valakit az emberek között, akinek ugyan olyan szíve volt, mint neki. Égivándorból földi vándorrá lett, s együtt járjuk utunkat, amíg mindketten vissza nem térünk oda, ahol mindenki egy és örök. 2


Az örökké megújuló remény költője… Őri István művészete

Amikor először olvastam verseit, prózáit, úgy éreztem, hazaérkeztem, meleg és puha takaróval ölelték át a lelkemet, nem bánthatott közben senki és semmi. Őri István – az otthon költője. Őt olvasva az ember megnyugszik, hazatalál, békesség költözik a nyugtalanság, rohanás helyébe. Mindig ad reményt, soha nem veszi el a hitet, még a nehezebb versek, prózák soraiban, sorai között is megtalálható egyfajta örök biztonság, fogódzó. A mai világunkban ez nagyon fontos, sokkal fontosabb, mint bármi. Többször nagyon egyszerű szavakkal, mondatokkal fejezi ki a legbonyolultabb érzéseket is. Mégis megértjük, mit akart mondani. Nála ott van az a nagy igazság - , hogy a „kevesebb több...” Pár szó, pár sor elég ahhoz, hogy érzékeltesse a lényeget, a mondanivalót. De ugyanúgy a bonyolultabb képeket is elénk tárja, s mi értjük, érezzük – amit adni akart nekünk. Mint egy hangszeren, úgy játszik a szavakon. S a kész vers, próza felér egy zenemű hatásával! Több műve szinte zenéért kiált. S ez a zenei aláfestés megtalálható az Irodalmi Rádió által készített cd-jén is. Csodálatos meghallgatni! Nagyon megható és felemelő zenei aláfestéssel a művészete. Én így tudom a legtöbb művét igazán átérezni. Zenével... zenében... dalban… dallal... Őri István lelkében van egy csodálatos Álomvilág, ahol minden szép, minden jó, minden lehetséges, ahol életre kelnek az álmok, a vágyak, a szépség, s az erő. Újra visszatérhetünk általa – a gyermekkorunkba. Újra átélhetjük az akkori csodákat, azt a régi kedves világot. Őt olvasva elmerülhetünk ebben a gyönyörűségben. Mert ez gyönyörűség az ember szívének! Mert idevágyik minden lélek – nyíltan, vagy titokban. S Ő ezt megadja nekünk. Olyan történeteket ír le teljes hitelességgel, amiket nem élt át, de tökéletesen át tud érezni. Mintha csak ott lett volna, mintha csak Ő csinálta volna végig mindazt. Ez nagy beleérző képességről árulkodik. Jelen Netkötetben a Kékvilágunkat írja le, ami gyermekkora óta a szívében él. Mert volt és van valahol egy Kékvilág, egy Kék torony, s egy Kék sziget, a boldogság és csodák világa, ahol titokzatos szépségek bukkannak elő a mélytengeri nyugalom ölében… Kívánom, hogy még nagyon sok olvasni valót adhasson az embereknek, akik éhezik a szépet és jót - itt, ezen a Földön… 2006. márciusa Safárik Gabriella

3


Két világ. Két ember. Két élet. Két út…

Kékvilág

Ó-világ és Új-világ. Menthetetlenül Közép Európai és letagadhatatlanul Világpolgár. A Malibui domboktól Pannónia sokat látott tájaiig tart az ív. Egy égi ív. Mint a szivárvány, de ez egy színű „csak” kék. Persze a kék is sokszínű. A halvány derengő égi kéktől, a hegyi tó tiszta zafírján keresztül a tomboló vihar szinte fekete mélységéig. Utak, hangok, titkok, fák, kert, sínek, szavak, madarak, lovak, ég, sivatag, farkas, asszony, ember, Hold, szeretés és falak. (Tapintható és tapinthatatlan, valóságos és vélt, körülöttünk lévő és magunkban hordozott falak.) Kulcsszavak. Ezek hordozzák a titkot, két ember EGY-másra találását, EGY-gyé lényegülését. Azonos szavakból teremtett mikrokozmoszuk saját mitológiai lényeikkel benépesítve, nem tervszerű, de pont ezért élő, szervesen egymásra épülő kódolással, jelképrendszerrel bontakozik ki a szemünk előtt, és válik egy EGY-séges egésszé, ahol minden KÉK. (vagy fehér-fekete, néha zöld-vörös, de csak azért, hogy a KÉK még élesebben legyen KÉK.) Ahol minden átlényegül és a Hold, a Farkas, a Tó, a Fa lehet EGY és ugyanaz, egy személyben - ÉN. Tökéletes personificatióval teremtődnek meg egy új, közös LÉT-ezés keretei, melynek leglényegesebb szellemi-lelki magjait tárja fel előttünk ez a kötet, Safárik Gabriella és Őri István közös munkája, hogy a végén elválaszthatatlanul EGYmásba fonódva EGY világgá, EGY emberré, EGY életté és EGY úttá váljanak. Mert tökéletes csak úgy lehet az ember, ha megtalálja a másik Énjét. Azt az Ént, akivel EGY-gyé válhat és feloldódhat a nagy kékség ősi, titokzatos és végtelen harmóniájában. Menekülés is ez a világ. Egy válasz arra a bennünket körülvevő fizikai valóságra, melyet érteni nem lehet és elfogadni sem, mert alapjaiban vált embertelenné, cél- és érdekorientálttá, megtagadva azt az ősi - gyakran misztikus bölcsességet, mely mind Gabriella, mind pedig István a génjeiben hordoz. A Kéklét alternatíva. Egy olyan világ, ahol van még értelme kimondani azt, hogy Szeretlek! Ha nem is a világ legrövidebb, de egyik legszebb, legtisztább versévé emelik ezáltal ezt a szót, mert a Kéklét; Igaz-lét… Mátyus Attila

4


Safárik Gabriella

Kék világ születik a Földre…

(szavaimmal ölelem át versed…) Magányom útjain bandukolva már csak csillagporos csizmám elé néztem. Nem láttam az eget, nem néztem a földet, érzések hívtak, képek villantak. Ezer éve jártam ösvényeim, nem bántott szerelem lángja, nem fájt zuhanások mélysége. A csend jött velem egyedül – hű társam. A reménytől rég elbúcsúztam, ő pedig elkerült nevetve. Egyszer… a napok kerekén megdöccent valami, furcsa kis zaj hallatszott bennem. Szinte orra buktam szíved sírásában, megálltam, figyeltem, honnan jön ez az édesbús, vággyal teli hang. - Igen, innen… Ott van! Pedig minden éjjel jártam fény-ösvényeimet, takargattam fázó meztelen-lelkeket. De soha nem hallottam ismerős hangot, soha nem éreztem ismerős dalt. Idegen volt minden, idegen volt az ég, idegen volt a Föld, idegen voltam – én… S most hirtelen – magamat éreztem – magamat láttam valahol, valakiben. - Hol vagy? Miért sírsz? Ki bántott? Elmesélted hangtalan szavakkal az elmondhatatlant. Hallgattam csended, nem szóltam szóval, mert ismertelek, ismertem lelked, ismertem tested, ismertem minden rezzenésed. Most itt van - azaz egy éjszaka - odaadom égi királyságomat, mert mennem kell… hívtál… hát itt vagyok… lejöttem vándorlásaimból a Földre, asszonnyá változom, hogy lehess a Férfi nekem – Te… Elindulok lelked falához, halkan megyek oda Hozzád, leülök a föld porába emlékeim árnyékába megpihenni… Mert engem is bántottak. Várom a reggelt, várom napunk virradatát… Beszélj hozzám, nehogy halált aludjak örökre álmomban. S akkor megéreztem, hogy jössz… Először csak nagyon halkan. Majd erősödött a dal, az üzenet bezárkózott lelkembe. A szívemmel hallottalak… s odasimultam a falhoz…

5


Őri István

Falat bontó szép üzenet Itt vagyok, Kedves...

s bemegyek rajta Hozzád és együtt romboljuk le a Falat és kimegyünk a Fényre... végre... évezredek múltán a várakozásnak vége...

s igen, már látom: a Fal mögött, a sötétben valami apró fény pislákol talán mécsnek lángja, vagy az Élet lángol?... nincs hang, csak suttogás, nincs mozdulat, nincs nevetés, nincs sóhaj, nincs kacagás, csak csend, semmi más... s ahogy közelgek, a fény nem lesz nagyobb, a Fal elnyel mindent tán ezért van, hogy hangot sem hallhatok

indulok Feléd... nincs Fal, nincs félelem, nincs semmi, csak Te! - a Falon túl s már látom, hogy Te is látsz, kezed felém nyúl, mert Te is akarod igen! ledöntjük a Falat, mert van két akarat, ami egy és végtelen...

lépek felé... lépek Feléd... lassan, óvatosan, mert, bár nem látom a Falat, érzem erejét félelmetes, nehéz, lehet, hogy erőm kevés elmenni a Falig elmenni Hozzád...

megyek Feléd... hol a Fal? hol a sötét? rohanok Feléd... hangok támadnak az éjből, égig érő Fény lesz a sötétből, a Nap kacag, a Hold üzen nekünk, s mi egymáshoz érünk, hogy kezdődjön Életünk…

NEM! mert akarom! ha kell, áttörök a Falon, ha kell, megkerülöm, elmegyek akár a végtelenbe, hol kaput találok,

6


Safárik Gabriella

…Ott vagy a fal túlsó oldalán. Érezlek. Nem látlak. Csak érezlek. Elég. Nekem ez elég. Magas és vastag ez a kőfal, őrzi a múlt fegyőre. Ráteszem a két kezem, melengetem… Odabújok szorosan, átölelem karjaimmal. Arcomat a hideg kőhöz szorítom. Tudom, hogy ott vagy a másik oldalon. Pontosan ott, ahol én. Mert üzentél…álljak meg, jöjjek ide…várjalak meg… Suttogom, csendben suttogom… - Engedj be… engedj be… Állok mozdulatlan – sokáig, lassan oszlik a sötét, hajnalodik… - De nem! Ez nem a hajnal még. Ez más. .. A kőfalon fények gyúlnak, vörösen izzik a kő tenyerem alatt… Egyre melegebb, már forró, alig bírom ki, de nem kapom el kezeimet. Az arcom sem hajtom hátra. Hagyom. Égessen, ha akar. Az örök jég országa után égjek köveid izzásában. Kirajzolódik két kezed mintája két kezem alatt, körberajzolja azt. Arcod formája arcom alatt ég. Olvadnak a kövek, olvadnak a múltak, elolvad a kemény kő, nem bírja az anyag tovább legyőzni az anyagtalant. Nem tudom mennyi idő telt el, nem tudom, mi történt… Csak ott voltam, ott álltam, mert kellett, valami ösztön odavitt, odavonzott a falhoz. Engedelmeskedem az erőnek. Nem gondolkodom. Tudom, hogy ez az utam vége s kezdete… Az élettelen kövekből élet születik vörös izzással. S már nem éget, már átenged, már itt vagy, már nem a köveket ölelem… Ha a valóság kegyetlen, ha ez a világ nem enged élni…Lépj be a – Kék világba… Ott a lehetetlen – lehetséges…Ott leomlanak a falak – amelyek ebben a világban elzárnak mindentől. 7


Safárik Gabriella Búcsú után

Mondd...s mondom Felelem... - Szeretlek… Oly jó füledbe suttogni ezeket

Égben járó emberek – repülnek álmok, tenger felett Égben járó reggelek – nézlek s látom még nem lehet Egy csók bújik reszketőn Tenyered dombjain jár le s fel révedező időm Csókold meg halovány arcú szivárvány fejét – csókolj meg ezerszer... Még nem elég ! Veled mennek lassú árnyú fellegek Veled mennék szívedben – Adj helyet... Add magad nekem minden nap minden éjjelen Add szemed – add lelked – Add oda ezerszer mindened Mert... borulnak Napnak arcai – Halkult ölelések akarnak suttogásokat elkapni... Lendül a dal – hang elszakad – bolond szív dobbanása bent ragad Járkálnak szobám előtt álmatlan szavak Hát itt vagytok mind? Eljöttetek? Ti is? Ti... "szeretlek"...? *

Két kis szó bújik csendek mezején simogatjuk-simogatjuk Te meg én Simogatjuk a kertet a fák alatt Csókolják a levelek árván maradt arcunkat... Idő vánszorog repülő ég szalad Itt marad minden mit vihetnél mind itt marad. Itt maradt a kék világ Itt maradt a "Te meg én"... Mert pusztulni kell tüzesen Halni kéne szelíden Gyúló emlék parazsat üzen... S akkor... Ragaszd össze kontinensek szétszakadt kabátját... Meddig járkáljanak szavaink végtelent kutatva át? Gyertek Ti kérges tenyerekből ébredt remények kezei... Otthonunkra hol lelünk szeretni...

Pár szó válasz a versre… Tőled (Macskámtól) Isten kegyelmes volt hozzám, mint eddig mindig. Elvezetett oda, ahonnan vissza-visszatérek Hozzád, hogy egyszer ne kelljen elmenni. Láttam fentről zöld mezőket, térképvárosokat, fodrozódó kék tengert, végtelen hómezőket holdbéli sziklákkal kikövezve és barnára égett sivatagokat. S mindezek mögött, mindezekben ott voltál Te, mert azért láttam ezt a sok szépet, mert Téged láttalak, a legszebbet Eljöttem, hogy visszamehessek. Amikor becsuktad az öreg fakaput, még egy pillanatig Rád néztem, azután az útra, a kanyarodásra, a forgalomra, mert lehet, hogyha tovább nézlek, nem megyek el, s akkor nem jöhetek majd vissza újra és újra, mint a fel-feldobott kő, amely végül megpihen a földön - az öledben, hogy soha többé ne emelje fel a fejét a puhaságból, a simogatásból. Mert az jó lesz neki - nekem. És Neked is. *

8


Búcsúkapu Pár szó válasz – a válaszodra… (Macskának) Még sötét van kint. Még alszik minden, s mindenki. Gondolkodom a csendben. Látlak még. Érezlek még. Minden olyan valóságos. Szinte el sem mentél. Itt vagy bennem. Tudom, hogy el kellett menned, ha nem akartál volna, küldelek, hogy jöhess… Még nem érett meg az idő, ez még nem azaz idő - sajnos. Még várni kell, hogy szeretetünk gyümölcse teljes érettségében pompázzon a világfa ágán. Nehéz volt becsukni - Utánad - belülről... azt a kaput. Szívem szerint úgy csukom be, ahogy előtte párszor - tudod...:) De - nem lehetett. Te tudod, mikor jön el az idő... Mikor vezet az utad ide, s nem lesz retúrjegy... Volt egy autó, volt benne valaki, aki nagyon fontos nekem. Az autó elvitte, az autó visszahozza.... Belém vésődött egy kép, egy mozdulat, aminek lesz folytatása. Most hideg napok jönnek... Lehűlnek a percek, lehűlnek a napok, lehűlnek a hónapok... A szavak veszik át az uralmat. A betűk segítenek... A világháló hatalmassága ölel át minket. Érzem még csókod ízét... Érzem még ölelésed melegét, érezlek... Megőrzöm Neked... Várlak. Köszönöm az érzést, s Téged...

Safárik Gabriella Szavak a síneken

Árnyak földje lelked eszi feslett álmokat akar faragni Véredben fürdenek céda fények előbuggyanó mocskai Vadon nőtt kép kihúzza sors lapjából a Torony haját Vadon tépett fűnek zöldebb a halál... Nem tudok mit mondani Holdra fekvő Napnak létemet be sem merem vallani Béna vággyal vág szájon bilincsbe vert semmi Hentergő ölek méhében halottak szomját itatja valaki S fetreng mocskában gondolat...ezernyi Henyélő szavak akasztanak padlásodon sánta lábú eget Volt egy élet – volt egy lélek – mely bennem részeg fénnyel égett Levetem gúnyám fáradt kérgét Túlérett emlékeim éjén csontparipán vágtat szerelmesem a szél... 9


Safárik Gabriella Kék végtelen

Kerestelek égen és földön – kerestelek magamban S jönnek zuhogások esőlábon Vihar játszik szél hegedűjén hattyúdalt Lélek megfeszült húrjait pengeti hullámverés Vándorolnak víz alatti kék világban várakozás jéghegyei Ringató figyelemmel nézi a tenger a piciny vízcsepp csöppnyi kezét Végigsimítja magányos remegését Hiszi – van még holnap Csak tévedés hangja dobott hurkot elzuhanó szónak S jönnek-jönnek – potyognak a cseppek Menetelnek – mint Anyjához a gyermek Már patakokká válnak – patakok csordogálnak tenger végtelen keblére Téged sírnak az egek Téged sír ezer csepp kékje Beléd vágynak olvadni patakokban folyó tengerkönnyek S nem találnak – S nem talállak… Nem találom a nyomaidat a parti homokban többé Pedig kőbe véstem minden mozdulatod Megyek bele a végtelen kékbe Megyek életed tengerébe szeretni Téged…

Őri István

Egymásra hajló fák között Egymásra hajló fák között, boldog élettel hátam mögött mennék Veled nem számolnám a perceket átölelném az éveket s Téged

Egymásra hajló fák között szemem szemedbe költözött testünk zöld fénybe öltözött eggyé lettünk a fákkal a titkokkal, a világgal Veled

Egymásra hajló fák között, feledett árnyak mögött mennék Veled nem néznék hátra már soha léptem nem lenne tétova mert éreznélek Téged

Egymásra hajló fák között, megálltunk egy tisztás fölött s nem mentünk tovább, mert megtaláltuk a Tündérek Otthonát Veled

10


Safárik Gabriella

Egymást ölelő fák között Egymást ölelő fák között szerelmed illatába öltözött minden földi vágyam gyere hát velem ébredj minden nap bennem

Egymást ölelő fák között lelked lelkembe költözött a világ virágot fordul gyere velem csillagot választani egünkön együtt

Egymást ölelő fák között karoddal ölelt múltak fölött félelem keze lehullt gyere velem szeretni érezz most engem

Egymást ölelő fák között valóság végtelenbe szökött megállunk egymásban soha nem ketten csak Mi - legyen együtt

11


Safárik Gabriella A sivatag könnye

sírtak éhező homokszemei De - jaj...ezt nem lehet ! Nézi a csodát dűnéit ráncolva – vizet keres a sivatag ujja Kinyújtja kezeit – Urát hívja - mindhiába s vacog fagyos éjjeleken forró vágya Ne halj meg – könyörög… De a virág hervadozik szerelme mohó-forró ajkán S a sivatag még erősebben öleli – még jobban csókolja egyetlen társát... Túl sok tüzet ad végtelen hatalma A zsenge zöldek összeroskadnak... Elégeti a szenvedély egyetlen nap alatt S a sivatag szíve meghasad – Aki egyedül volt – egyedül marad Végtelen pályáját bejárja újra a Hold és a Nap…. Semmi nem történt – csak valaki ismét magára marad…

Sivatag kihalt keblén irigy sárgán aranylanak homokszemek Csiszolják egymást időtlen idők óta síri nyugalomban… Majd jön a Nap Majd jön a Hold – Napra nap fakad szomjasan – Magányos sivatag nappal is alszik s egyszer egy virágot álmodik... Felébred forró testű vacogó vágya Ketrecben vergődik kívánsága Sírva fakad a sivatag... S egy szál virág eltéved a Földön – kiles magjából – nyújtózik mosolyogva simogatja sivatag-szerelme milliónyi szemét Ráborul szépsége homok tengerére – S a sivatag végre boldog... Virágot kapott a fájdalomtól – virágot

12


Safárik Gabriella Holdlélek

Keresem az elveszett időt Néha álom-valóság puha karmán megpillantom őt Szólnék rádobott kiáltással kérlelni az elmenőt Volt idők roppant fala árny-fényén kardjába dől... * Szemei napot játszanak üveggyöngyök ujjain Melengető félelmek üldögélnek kispadok kint felejtett álmain... Nagy fekete szárnyú ember repül be nyitva hagyott szívemen Nagy remények csókolják meg arcomat oly hirtelen... Égetnek levetkőzött csókok édesem Égetnek elevenen izzó kételyben Itt vagy - ahol nem lehetsz Levetsz minden énedet Leveted nyugalmam ruháját Leveted gyermekszívem imáját... Nem tudlak átölelni Nem tudok hozzád bújni Nem tudlak megszokni Nem tudok megszökni Nem tudlak szenvedni Nem tudok nem lenni Soha Soha

13


Safárik Gabriella Pillangó pillanat

Megfogtam a fénysugár szívét dobban - izzik - mosolyog napom kérge alatt csillagom táncol pillanatok ablakában... kacsint egyet árnyas múltam illan idő-ketrecek sötét sarkában keresem magam hol vagy? kopogok ajtómon belülről... engedj be magamba körülnézek kérdéseim házában köveim között remény pici fénye futkos bezárom... rohannak az álmok Hozzád eltűnő évek integetnek induló vonatokról csend... a csend ... csodadala felvonyít a teliholdra * felizzik az égen az utolsó sóhaj milyen sötét a napok alja ugrok bele - önmagamba szikrákat vet az abroncs vas simította köves álmon farkas üvölt a rég tájon hol vagy? újra megcsókol a csend tiéd vagyok kapd el álmom zuhanását szoríts életre szívedben

14


Safárik Gabriella Üvegszilánkok

Jeges kéz kitépi korán tört varázs szívét Hűvösség páncélja zárul le zöld szemén Elengedem féltőn nyár aranykérgű zenéjét Ha menni akar – máshová nyíljon az ég Mert nem tudok szavakat lábad elé szórni Nem akarok győztes arcokról mosolyt inni Elmegyek a világ legvégire tüzet rakni Tűzben mindenséget rám robbantani Nem voltam jó bolondja soha senkinek Nem leszek jégverem rózsátlan kezekben Dalolnak földön kúszó homályos fellegek Lehalkult fények vágyakban hempergenek Bennem alvó csendes sötétség semmit kerget Meghajolnak sudár gerincű eltörhetetlen lelkek Visszamenni oda – ahol napok égnek kékben Menekülni .... - mert szelíden gyilkoló mosoly szétszakít s lerombol...

Safárik Gabriella Egy

A várakozás erdejében kerestelek Harsogó napsugarak reám törnek Minden illat táncot lopott szépeimre Lassúdan dalolnak megfáradt lelkeinkbe'... Ki vagy Te - ki én voltam s leszek Kiben vérem zúgása fényig remeg Ki rádöbbentett - az élet szeret Benne már kezemmé vált a kezed Ki vagy Te? Te vagy én? Miért ilyen kék az ég? Ösztönök robbanása felel minden érkezésre Részegül a tudat józanságos kétkedése Megállnak fékezve a futó szavak Bennem marad amiTőled tovaszalad... Zuhanok örvényed gyönyörébe Mámorosan húzom le magam a kékbe Tompán néznek ránk külvilág terhei Nem érzem magam többé úgy mint egy senki... Tudom ki vagy velem Egy 15


Safárik Gabriella Fagypont alatt

Szíveket rak halomba a messzeség sima vigyora Egyedül vagy a Földön magadat temetni

Kilincsek magányát harapdálja az idő korhadó foga Hajszálerek gubancolódnak kusza össze-visszaságban s havak szüzessége forró ágyakat takar be

Visszajár testébe a lélek kopár emléket kotorászni Kedvese után a megvakult képzelet sikítozik A semmi vár odakint

Kirekesztett világ járkál az űrben - nem bír vele az Isten Nagycsontú szerelem bokáján kibuggyan az első vér

Ráfagyok

Safárik Gabriella Dac

Nem voltam senkié Nem vagyok semmiért Nem leszek sóhaj szádon Nem létezem – nem látsz sem különbnek sem kevesebbnek sem többnek - mint a végtelent... Porból nem lettem Porrá nem leszek Porom nyomtalan felmosták könnyeid Sárgolyóm üres ágyam alá gurult Nem kotrom ki... Barátom - a halál - itt hagyott a bolond... Árnyékom elszaladt fejvesztve kit érdekel... A reggel szégyenkezve visszabújt sötétség kabátja alá Az éjszaka arca elfehéredett ijedtében Hitem bukott angyalként könyörgött az Úrnak Lucifer táncra perdült örömében... Játékom eltörött nem kell másik... Szemembe jártak inni a sivatagok azért se sírok... Elindultam üres kézzel semmiből a semmibe...

16


Őri István

A Hold ragyog ...a hold ragyog csend van eső utáni hűvös szél nem kél senki sem mesél egyedül akarom nem megy aludni kell a csend ölel most éjjel a hold ragyog közel ui. A vers Neked szól, Kedvesem

Safárik Gabriella A Hold ragyog

válasz Macskám azonos című versére Csendes Hold ragyogása fáradtan könyököl ablakodban Megálltak a szél fekete ménjei s beborítanak árnyak függönyeivel Nem szalad tovább az akarat ekéje földed puha húsában... Mert egyedül bénult a világ Mert egyedül hervadt szavak borítják mosolyod csodáját Elbújik fázva előled - nem találod eltemetett kincsed Hiába ragyognak emlékfoszlányok szikrázó csillagszórói Rövid tüzük nem melegíthet át a fagy végtelen országában Egyedül megeszi a jövőt a magány...

17


Safárik Gabriella Hiányod

Hiányod hulláma partra vetődött A tenger hazamegy ma is aludni Gondolatra akasztott akarattal ül rajtam kényszer erőszakossága Nem vagyok - mert Te nem vagy Üresség járja be kongó remény szobáit Behúzza nyakát ajtóm előtt Járjuk együtt útvesztőnk délibábját Ha egyszer visszajössz nem találod kiszakadó lelkem Testem indái ölelik érkezésed örömét Némaság fogja elveszett holnapom Üresen ásító képtelenség színei lógnak kinyúlva emlékek falán A semmi bujasága andalog

szerelmesen bennem Nevet a lélektelenség harsogó kacaj vállán Rázza röhögés sírós könyörtelensége Már messze járok – hol árnyak nélkül dőlnek fákat játszva - a kivágott emberek Integető farönk ül ottfelejtett ölelések helyén Kipiheni végre fényes markú fejsze simogatását… Arcomba bújó pókháló selymébe akad be zuhanó hangod Nélküled értelmetlen vándorlás testre feszített vágyam…

Őri István

Színek a táblán

válaszok égivándor Hiányod című versére színek táblára feszítve nem értik egymást beszívódnak a fába nemszínek lesznek kéreggé válva

és visszaviszem Neked * vigyorog a hold ránk fogatlan szájjal vár ránk nem megyünk csak együtt nem alkuszunk csak egymással nem álmodunk csak egymásról nem várunk csak egymásra nem élünk csak egymásért csak

* egy kéz veri a falat vonaglik sír a fal * elhoztam Neked a tegnapot ma elviszem a holnapot magammal az asztalra teszem megsimogatom

18


Őri István

Darabokra tépett lelkek darabokra tépett lelkek vonaglanak fantomvérükben nem találják egymást a víztelen parton rájuk szárad életük feloszlanak a napon híg nedveik a földbe folynak méreggel táplálva a magokat másnapra szürke penészvirágok nyílnak okádva átkot s dögletes szagokat hajladoznak a szélben szétszórják spóráikat s lassan megtelik a föld velük az utolsó emberek elmondják végső imájukat mielőtt az ő lelküket is kitépik

s a földre szórják vonaglóvéresen hogy éltessék a halált és az örök körforgást míg kialszik a nap elmúlnak a csillagok elsimul minden a mozdulatlan sötétben a szürke vérvirágok halvány fénye mutatja az utat a semminek, ki a célját elérte, mert önmaga lett a minden lapos folyékony kocsonyás fullasztó bársonykérges

Safárik Gabriella Kék angyal

válasz Mátyus Attila azonos című versére Szavak ülnek szárnyakon Varázslat tükre lüktet Lopakodó szemű fájdalom Valamit valahol eltüntet Futnak körök körökbe zárva Karok ölelnek karokban Lehulló bilincsek idejártak Álmok házát tapostam Magába fordul a félelem Égnek emelem szárnyam Nehéz hitek Holdja éled Égető kékek szemedbe néznek Rabság édes lánca megöleli lelked Angyal szárnyon szívedbe száll igézet...

19


Safárik Gabriella Keresztek

Egyszer volt hajnalon embert termett egy nagy földhalom Beoltott virágként repült a fény felé Meglátta Nap korongjában élete értelmét Nagy vágya vonszolta fáradt testét tova Szemébe hullt jövőtlen múltként a soha Öklével mélyen földekbe túrt Neve ismeretlenségbe hullt Akarat vitte és hozta Minden évét járatlan utakon végigtaposta Napja bukott lefelé Élete foszlott magányos veremmé Vörössé érett nap csábítóan nézte Vércseppjei mutatták hol van minden út vége Sötét harapott belé hirtelen Hátra nézett arcán a félelem Kitárta karjait szerelme láttán Árnya keresztként táncolt az árva fejfán Vállára vette kegyelem súlyos ajándékát Ő volt – kire egykor földi mennyország várt Lehullt a világból - bele a sötétségbe Csillagok fújtak lángot a keresztre Szomjazta szerelmét utak ölén Istent kereste világtalan Fényként...

Safárik Gabriella Porszem

Porszemként élem utam sarát A mindenség volt Anyám hajdanában A végtelen halála lesz nászi ágyam Nem látsz - nem hallasz - nem érzel Csak vagyok - mint árny mint tengerek homályos fénye Taposhatnak rajtam emberek Nem érzem súlyát szívnek – s vágynak Elröpülök szellőlovon arcod előtt Láthatatlan kezeim ölelnek végtelen álmon át - teret s időt Nem vagyok semmi - mert nem leszek ki voltam egykor - vér s valóság... Gyere és tagadj meg minden nap ezerszer Nincs lelkem - nincs testem - nem létezem Nagy sötét bakancsok táncoljatok rajtam Érzéketlen leszek - mintha kő követ ölelne öröklétem egyesül veled pokoli tüzekbe’... 20


Safárik Gabriella Hegyi tó

Soha nem volt nyugalmamban Rohanó senki fia holnapokban Add meg Benned másik felem Gyere múltból jövő végtelenben Csend-világa Hegyi tó

Szózuhatag mosoly-vized Kagylóm-gyöngye már Tied Erős lelkem-medre két kezed Megnyugtat ölelő szerelmed Csend-világa Hegyi tó

Hűtsd le gyilkos tüzes egem Adj békét nyugalmat élnem Égetnek Hozzád futó szavak Elégetem gyorsan magam Csend-világa Hegyi tó

Tüzet vittem csillagokba – csillagokba… Vándor voltam évek óta – évek óta… Lehűlne véremben csókod ára Vized hegyén jég nem járna Csend-világa Hegyi tó

Őri István

A Hegyi tó partján

válasz égivándor Hegyi tó című versére csak nézlek... szemem alig vet hullámokat szél nem borzolja éj-hajad nálam csend van és béke itt még tüzed is másképp lángol fényt ad és meleget, nem pusztít, nem éget... nálam lelassul az idő majd megáll ha megérkezel és leülsz tavam partján lobogva, tisztult lélekkel kinyújtott kezeddel vággyal szerelemmel... gyere hát vizembe merülj el szemembe amely állandó és örök nyugodtkék mint a lassú örömök... nálam csend van és béke a tó mélye sem háborog mert az is én vagyok s ha eljön az est tekints fel az égre hol látod múlt-ösvényidet sok-sok vándorléptedet s tavam körül a fennséges ormokat amint büszke mosollyal tekintenek le a Hegyi tó örökkék vizébe.

21


Safárik Gabriella

Fák és galambok szállnak Reszket dalom homályok kezében Fák és galambok ülnek ágtalanul Évgyűrűk jegyeznek el korgó hasú napokat Kiszárad szemek hullanak a porba Az idő bemászott a percek karmaiba Leállnak mosolyok hullámzásai arcomon Körbe jár a világkerék nyikorogva Láncok villanásai sírnak Fojtogató kérdések ölelik át torkomat Levegő szorul eltévedt utak mellébe Érzések fűzik virágaikat vaskoszorúba Felnézek a halál csodás arcát fürkészve S akkor - nézd csak Felkel álmából a Hold...

Safárik Gabriella Semmim ága

Nézd mit hoztam Neked Lelkemből törtem egy darabot Csapódások – könnyek ... Bentről a hangból - s lentről a partról... Odaszegeznek keményen a szavak Megállnak a remények és az utak ijedten Hitek vánszorognak céltalan kuszaságban robbannak az égben mert zuhanni félnek Csendben maradj – ne szólj szóval Beszélj kimaradt szívdobbanással Ölj meg szerelem csókos fojtásával Ölelj meg parttalan szorítással Ölelgess csenddé forrt félelmemben Ne engedd el kezem – eltemetni Ne állítsd értelem rációját őrként szívem ajtajába Nézd kincseim Nyisd ki bilincseim Fáj! Még mindig fáj Még most is fáj Kiszakított lelked fáj Kiszakított lelkem fáj Egyedül ez nem élet

22


Safárik Gabriella Hová mégy ember?

Hullottak lelkek foszlányai Kegyelmek zárultak össze sértett virágként... Láttam - ahogy a remény megfogta a reménytelenség kezét Az ébredők nem mertek a Napra nézni csak a szégyen pírja sütötte arcukat Voltak – akik vártak türelmes csendben Voltak – akik vártak fájdalmukat világba kiordítva vártak – kést mártva egymás szavába Folytak a könnyek Ömlöttek folyókba kérdések S egyszer csak jött a hajnal lábujjhegyen Jött le a hegyről a kereszten A hegyről - hol feszített hitek hallgattak csendben Ő mégsem ment el csak felfelé fordította tekintetét csak odaadta emberlétét nem bírta tovább nézni a világ vesztét... Odaadott nekünk mindent Odaadta nekünk a Fényt Odaadta nekünk a Sötétséget Odaadta az Istent... S akkor felzúgtak a harangok a nem létező harangok feljajdultak ott – hol fájdalmak leborulnak - mert úgy fájt annyira fájt... mert hiába volt minden hiába zokogott fel az Isten S megláttam az utolsó előtti pillanatban Megláttam még Őt halhatatlan Ott állt a sártenger közepén leköpve – átszúrt kezén felragyogott ránk a Fény...

23


Safárik Gabriella Hajnalcsillag

Soha olyan fontosat – soha olyan igazat nem mondhattam mint éjszakáim hajnalán elfáradtam vándorolni nevettek piciny kísérőim kinevették könnyeim sötét ragyogását túlragyogták gyöngyeim s szétszórták az Égben repültek - szálltak hófelleggé váltak szív-sivatagi forróságba lehulltak esőként a Szaharába... Esik esőm – esik – szemedre esik szempilládra esik – esik sós eső életed fájára - de megijednek visszafordulnak az égbe sós esők újra szemeim fényébe… visszasírnak bele szívembe elkeverednek véremmel felhulló esőm sója megöli zöld szigetem leégeti … Most ne! elviszi - sárga sivataggá teszi s nincs többé már senki… mert káprázat néha az élet bolond aki elhiszi s eltéved... Lefekszem a földbe mélyen mégsem alszom el végleg

kergetnek szorgalmasan a sápadt fények nyugtalanok a vetített képek nézem Istenem némaságát álmatlan mélységes álmát rám kövül az éjszaka az álom kényszer-zubbonya feloldoz csillagom hajnala… Gyere haza! Igen - megyek... De hova? Van még hajnal van még ragyogás? vagy játszott velem a hinni-nagyon-akarás? de csak a Nap kelt fel álmaiból azt hiszi látni fogok benne nem tudja - nincs már semmi kedvem erre fáradt vagyok ez sok ez sok volt nekem maradok a porban csillagnélküli nyomorban ahol nem vár senki arra fogok én már menni ha ott sem fognak szeretni hajnalcsillagom fog elvinni levetem testem itt hagyom földi ruhám csillagom szárnyán megyek Hozzád…

Safárik Gabriella Kiszáradt fa

Kiszáradt lelkű fám - kire vársz világvége szélén Ki változtatja át törött álmaid virágözönné Ki öleli át ágaid zörgő csontjait tavaszvágyón Ki áll melléd eltakarva égetően kopárrá nőtt Napod Ki ad árnyat levéltelenséged zörgő magányában Nézd ott áll a másik – ott áll és vár ezredévek óta Nem látod ujjongását – nem látod meg hervadását Átadod csontágad keménységét fényének Lassulnak idők léptei – elhullnak levelek kiáltásai Pottyannak zöld reménycsodák a földre Áll szótlan borongásban kettévált egy-élek sikongva Kiszáradt ágak nyúlnak árván magasba Nem éri el egymást levéltestük Kitépi gyökerüket orkánkezű szél Örökléptű képet fest róluk nevetve a mindenség... 24


Safárik Gabriella Égi mosoly

Néznek befelé utcák magányából hirtelen jött évek kirámolt egek másznak elő sáros lábbal fényt markolni feltúrt remények harapnak ajkukba megbánások szemében itt van Ő - hol partok szakadnak hullámsírba világ végén kiáltásod megfagy minden éjjel a zárt Kapu előtt Hiányként hullámzik szeretet megőszült haja ráncai sűrű ölelésében láncra vert kutya az idő mesél meghajolt búzamezőként ködbe burkolt alakja életén végigszántott elnéző mosollyal kaszás remény pottyannak elé gyermeki álmaink túlérett gyümölcsei Nagymama áll az örök réten - szedegeti vágyak hamvait berakja kosarába elhalkuló reggelek édes illatával újra élnek évei mélybarna szeretet kabátja alatt szorgalmasan gyűjtögeti télire megfonnyadt ifjúságunk üveges szemeit - s telirakja a kamrát két keze imájával Kivágott tölgyek az Ő testét várták meg utolsó útjukra dübörgő göröngyök labdáztak még egyet a lebukó Napban most a föld eszi lelke arcát csont-sovány mosollyal éhes éjjel szánt mély barázdát gondolatok ekéjén Szívünk melegét partra viszi jéghátán a víz…

Magányos farkas ”...Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál. Elvetődött egyszer egy faluba, és beleszeretett az első házba, amit meglátott. Már a falát is megszerette, a kőmüvesek simogatását, de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek. Istenen kívül soha senki olyan szépnek nem látta őket, mint ez a tisztaszivű állat. Éjszaka aztán be is ment a házba, megállt a szoba közepén...”

25


Őri István

Magányos farkas

Éjszaka aztán be is ment a házba, megállt a szoba közepén... ... és gondolatai az alvó emberek felé szálltak. Majd vissza sok-sok évvel ezelőttre, amikor gyerek volt és voltak társai: ugyan ilyen emberek, akik itt pihennek, és egy vele egyidős fajtájabeli, kedves, játékos - és gyönyörű! Szeme őzbarna, tiszta és mélytűzű, benne tükröződött a puszták szabadsága, a fű illata és a magasan szálló madarak szárnysuhogása. Bundája selymes és illatos, üdeszínű barna foltokkal, szépen elrendezve a világ és az ő gyönyörűségére. Minden nap együtt játszottak, néha messzire kalandoztak az őket befogadó emberektől, ki a végtelen pusztába, a végtelen ég alá, ahol nyitott szívvel és harsogó lélekkel futottak egymás mellett, amíg a fáradtság vagy az alkony megállásra nem késztette őket. Akkor leroskadtak a meleg fűre, összebújtak, és azt álmodták, hogy már nagyok és erősek, s körülöttük sok-sok kicsi hancúrozik, futkos, járkál vagy éppen simogatásért hízeleg. Mind olyanok, mint most ők - a pusztában a legszebbek! Volt, amikor csak másnap tértek vissza az emberek közé, de azok nem haragudtak meg rájuk, ugyan olyan szeretettel fogadták őket, mint amikor - sátraikat szekerekre rakva, vagy hátukra véve - együtt vándoroltak új szálláshely felé. Még arra is emlékezett, hogy miket mondogattak nekik: - Hát megjötettetek, kedveskéim! Tudjátok-e, hogy hiányoztatok? És a gyerekek egyre csak nyafogtak, meg követelőztek, hogy menjünk és keressünk meg benneteket. Alig tudtuk megnyugtatni őket, hogy csak várjanak, majd visszajöttök. Nem tudta, mit is jelentenek ezek a szavak, de midketten érezték a meleget, a közöst, az elfogadást és a befogadást. S ez elég volt, mert nekik ez volt a minden. Egymás mellett nőttek fel, együtt a sátras emberekkel, szeretetben, békességben. Azután - nem emlékezett pontosan, hogy tél volt-e vagy nyár - eljött az a reggel. Összebújva aludtak az ő gyönyörűséges társával és szépeket álmodtak, amikor hajnal felé éktelen lármára, kiáltozásra, asszonyi sikoltozásra és gyereksírásra ébredtek. A sátras emberek össze-vissza futkostak, s ahogy az álmuk tovatűnt és egyre inkább visszatértek a valóságba, már azt is látták, hogy hatalmas tüzek égnek, az esti tábortüzeknél jóval nagyobbak. S a tüzek a sátrakat emésztik el, és azokat a szegényes holmikat, amelyek az összes kincsük, az összes vagyonuk volt az a pusztai embereknek. A lángok zúgásába lódobogás és puskaropogás vegyült. Senki nem törődött velük, mindenki menekült, mentette, ami menthető, legfőképpen a legértékesebbet: az életét. Ők is ezt tették. Felugrottak és elkezdtek futni az égő tábor széle felé. De most a puszta sem fogadta őket ölelő karjaiba, lángolt a fű is, szerencsére csak foltokban. Futottak, s egyszercsak azt vette észre, hogy egyedül fut. A tüzek kisebbek lettek, a füst oszladozott - már messze volt a tábortól. Hirtelen megállt, füleit felcsapta, hogy meghallja azokat a hangokat is, amiket senki más: az Ő hangjait. S amikor a lángok távoli ropogásán és a pusztai szép halk sóhaján kívül semmi mást nem hallott, rádöbbent, hogy egyedül van! Hogy elvesztette azt, akivel együtt álmodott nappal és éjszaka. Nem! Szíve görcsbe szorult, szemét könnyek homályosították el, és kitört belő le a legmélyebb farkasfájdlom üvöltése: a szaggató magány, a visszavonhatatlan vég, a reménytelen jövő hangja. Csak üvöltött és üvöltött - talán csak percekig, vagy órákon át, s közben figyelt, érkezik-e válasz, hoz-e a szél valamit, csak egyetlen kósza hangot Tőle. De a pusztában csend volt, a felkelő nap megvilágította a távoli füstöt, majd az is feloldódott a tiszta kék égben. Lehajtotta a fejét és azt mondta magában: Nem! Soha! Nem volt ebben a két szóban dac, harag, fennkölt fogadalom, s még eskü sem - csak elhatározás, amely egy életre szól, az ő és elvesztett társa életére, és erősebb, mint maga az élet. És elindult megkeresni Őt... Emberek között járt és idegen pusztákban, hegyek csúcsán, völgyek mélyén rejtőző barlangokban. Kérdezett, jelekre figyelt, harcolt és meglapult. Hol verejték csíkozta bundáját, hol őszi esők. S amikor a frissen esett hó álmában betemette, reggel lerázta magáról és tovább indult. Szerette az embereket, mert közöttük nőtt fel és őt is szerették. Nem értette, miért űzik el a legtöbbször, miért fognak rá fegyvert, amikor mosolyog rájuk, s azt sem értette, hogy amikor a gyerekek játszani akartak vele - mint régen, valamikor -, miért ordítottak rájuk a felnőttek, hogy "Takarodjatok be a házba, hát nem látjátok, maflák, hogy ez egy farkas!" És a gyerekek hiába mondták: "Ő jóságos, szeret minket és csak játszani akar, nem bántani!" Pedig igazuk volt: ő nem akart bántani senkit, csak keresett, mert elvesztett valakit. Soha nem adta fel. Ha elzavarták, tovább ment, ha üldözték, gyorsabb volt az üldözőinél, ha cspadába akarták csalni, nevetve odébb állt. Ment és keresett az életnél is erősebb elhatározással.

26


Így jutott el ehhez a házhoz is, de mostmár óvatosabb volt. Nappal nem mutatkozott, csupán körbejárta a házat, a kertet, kószált a környező földeken: ha menekülnie kell, ismerje az utat. Néha leült a ház egy távoli sarkába, az istállók mögé, és figyelt. Jeleket küldött és jeleket próbált fogni. Vándorlásai során a felszínre hozta a láthatatlan kommunikáció benne rejtőző képességét, s azóta ezt használta a felderítő útjain. A ház meleg volt, barátságos és puha, mert akik benne laktak, szeretetben éltek. S akkor elhatározta, hogy éjjel bemegy hozzájuk és beszélget velük, hátha megtud valamit. És most itt áll a sötét szoba közepén, és gondolatai az alvó emberek felé szállnak. Mesél nekik. Az életéről, az Elvesztettről, a keresésekről, önmagáról. A történetek fényes burka betakarja az alvókat, megérinti a lelküket. A ház lakói álmodnak. Izgalmas, soha nem látott, gyönyörű álmot, s benne is élnek ebben az álomban, mintha valódi résztvevői lennének. Hallják a régmúlt hangokat, látják a távoli embereket, érzik a tábortüzek illatát és a farkasokkal játszó gyerekek boldogságát. Álmukban emlékek mozdulnak meg a mélyben, felfele kapaszkodnak, hogy amikor hajnalban napvilágra ébrednek, azok már élő emlékeik legyenek. Sokmindent mesélt az embereknek. Közben leült a szőnyegre, s úgy szőtte tovább az álomtakarót az emlékek színes szálaiból. Mire a végére ért, kifényesedett az ég alja, a madarak éneke új reggelt köszöntött, s ágyaiban megmozdultak az alvók is. Először az egyik, majd a többiek. Sóhajok, nyögdécselés, köhögések, párnasuhogás. Az ébredés hangjai. De mindegyikük arcán ott volt az elégedett mosoly, ami a nagyon szép álmokat mutatja. S amikor kinyitották a szemüket erre a világra, még mindig emlékeztek az éjjel történtekre. Ezért meg sem lepődtek, hogy ott találják a mesélőt a házban. Felkönyököltek az ágyban és most már valódi mosollyal nézték. Sokáig. Végül a legöregebb megszólalt: - Hát megjötettél, kedveském! Tudod-e, hogy hiányoztál? És a gyerekek egyre csak nyafogtak, meg követelőztek, hogy menjünk és keressünk meg téged. Alig tudtuk megnyugtatni őket, hogy csak várjanak, majd visszajössz. Vártunk rád, mert tudtunk rólad és tudtunk az Utadról is, arról, hogy keresed az Elvesztettet - tette hozzá magyarázatképpen. A farkas elmosolyodott és bólintott. - Igen, keresem. Bár úgy érzem, Utam a vége felé jár. Jó nálatok megpihenni, mielőtt tovább megyek. Jó emberek vagytok, éreztem. Jó érezni a melegeteket, jó nézni a szemeteket, mert olyan tiszta és végtelen, mint az Övé volt. És a hangotok is ismerős. Emlékeztek a sátras emberekre? Az ő beszédük volt olyan, mint a tiétek. Lehet, hogy ti is sátrasok voltatok régen? Megint az öreg válaszolt, a többiek csak bólogattak, megerősítve a farkas szavait. - Mindenre emlékszünk, mert ott voltunk a Nagy Tűznél, amikor puskákkal űztek tova bennünket. Emlékszünk rátok is. Sokan odavesztek, sokan megmenekültek és távoli vidékeken telepedtek le. Idegen pusztákban, hegyekben, erdőkben. Mint téged is, minket is az emlékeink tartottak életben, habár már felhagytunk a kereséssel. Megöregedtünk, megbékéltünk, messzire nézünk. S abban a messzeségben ott vannak ők is, a mi elvesztettjeink. Az a messzeség élő, fényes és örök. És abban a messzeségben ott vagytok ti is. A farkas felcsapta a füleit. - Mi is...? Mi...? - hirtelen izgalom fogta el, rohanni támadt kedve, végtelen energiák áramlottak át testén. Lábaival idegesen topogott, körmei tompán kaparták a fapadlót. Az öreg felkelt, odament a hozzá, leült mellé a földre és átölelte. A farkas az öreg mellére hajtotta a fejét, becsukta a szemét és hallgatta a kedves szív dobogását. Az öreg érezte a remegést, a vágyat, a türelmetlenséget, de érezte a fáradtságot is, s valahol mélyen a fekete fénnyel világító lemondást. Még erősebben szorította magához a kétségbeesett szenvedőt és megszólalt: - Ma nem dolgozunk, megünnepeljük az érkezésed, elmegyünk sétálni. Megmutatok neked egy s mást, hátha job kedvre derülsz tőle. - Az öreg szeme ravaszkásan csillogott, s ha a farkas felemelte volna a fejét, még néhány kósza könnycseppet is felfedezett volna a mélykék égen. A mindenki reggelije után felkerekedtek, s a mezőkön, földeken át a közeli erdő felé vették az útjukat. Ment az egész család öregestől, gyerekestől, s a gyerekeknek megengedték, hogy végig a vendégük mellett menjenek. Nem volt se hossza, se vége a simogatásnak, a becézgetésnek, a futkározásnak - s a farkas már el is felejtette az éjszakát és a reggeli ébredést. Egyre inkább úgy érzte: hazatalált. Véget ért az Út, s majd egyszer folytatódik arra, ahol mindenki ott lesz. De addig jó helyen van itt, jó helyen van velük. Közben elérték az erdőt, beljebb mentek egy láthatatlan ösvényen. A fák megszűrték a nap fényét és melegzöld palástot terítettek rájuk. Madarak köszöntötték őket, majd tovaröppentek, mókusok ugráltak egyik fáról a másikra, és a földi bogarak a száraz avar alatt sietve oldalra tértek, amikor meghallották a ropogó lépteket. Minden olyan volt, mint bármely erdőben a világon: békés, nyugodt, tiszta és szép. Akkor miért jöttek most éppen ide? - kérdezte mintegy magától a farkas. Kirándulni? Hitte is, meg nem is. Ahogy beljebb értek a talaj emelkedni kezdett, megsűrűsödött a növényzet, az erdő homályba borult. Egy kisebb domb teteje felé tartottak. S akkor a farkas hirtelen megállt. Valami belényilalt. Valamit látott, hallott, érzett, valamire emlékezett. Egyszerre tört rá a múlt, a jelen és a jövő. Amikor felüvöltött, az emberek elmosolyodtak, többen könnyeket töröltek ki a 27


szemükből, s a gyerekek megilletődve bújtak anyjukhoz. Onnan nézték a gyönyörű lényt, hallgatták a gyönyörű hangot. - Itt vagyok! - üvöltötte a farkas, és már futott is, fel a dombtetőre, mert ott volt valami - Valaki! A dombtető tisztásként uralta vidéket, mindössze a közepén magasodott egy óriási, vénséges vén fa, tele fészkekkel, odukkal, virágzó és száraz ágakkal. És a fa tövében ott állt Ő és rá várt. Szeme őzbarna, tiszta és mélytűzű, benne tükröződött a puszták szabadsága, a fű illata és a magasan szálló madarak szárnysuhogása. Bundája selymes és illatos, üdeszínű barna foltokkal, szépen elrendezve a világ és az ő gyönyörűségére. Fejét felvtette és társára mosolygott. - Hát eljöttél, Kedvesem! Nem volt hiába a sok év, a várakozás, a remény, a magány és a könnyek. Semmi nem volt hiába, mert itt vagy! Gyere ide hozzám, csókolj meg, s utána menjünk ki a pusztába és fussunk együtt mindörökké. A farkas odament, megcsókolta a párját, kimentek a pusztába, és még ma is együtt futnak, mert számukra megszűnt a tér és az idő. Csak ők vannak, ketten - egyek. A világ végezetéig.

Mesetakaró

égivándor válasza Őri István Magányos farkas című történetére

Melegen simogató mesetakarót szőttél lelked aranyszálaiból emberek szivére Átváltozik a rossz ordibálása minden nap a csend ölelő karjává - s zenét búg a szél fák égre nyúló ágain...

Állatszemek találkoznak emberszemek kékjével Selymes bunda igazsága puszta bőr lágyságával...

Itt nincs vég - nincs halál - nincs elmúlás Világra gyúló érzések mesélik lelkedből jövő csodád...

28


Szeretet, erő és szépség

Őri István válasza égivándor válaszára

Szeretet, erő és szépség. Annak idején valahonnan jött ez a hármasság, megteremtve bennem a földi szentháromságot, amely utat mutat, megtart és táplál. Minden ebből a három szentségből fakad és a nagy körforgás után hozzájuk tér vissza. Nincs más, csak ők, mert nem kell több, hiszen bennük minden megtalálható: a kezdet és a vég, a puszták és a csillagok végtelenje, az út és a cél, a megoldások, a kapuk és az őket nyitó kulcsok. Bennük van a múlt minden hibájával, erényével és tanulságával. Bennük van a jelen, mert kapaszkodók a minden pillanatban eleséssel küzdő ember számára, és bennük van a jövő is: a találkozások, a csókok, az ölelések, az örök élet - és Te. Semmi nem az enyém, s nem is volt az. Én csak közvetítem, amit mondanak nekem, átmegy rajtam - felétek, hogy higgyetek, szeressetek és reméljetek. Hogy éljetek. Ugyanaddig, amíg él, Aki mindezt adta nekem - örökké.

Semmi nem kell nekem, mert ahova majd megyek, s ti is, ott minden van, sőt végtelenszer több! Nem akarok magammal vinni semmit, mert azok csak szánalmas utánzatai lenének a Kapun túli csodáknak. S nem akarok mgammal vinni senkit sem, mert mi ott mindannyian együtt leszünk olyan szorosan és teljesen, ahogy itt a földön el sem tudjuk képzelni. Örülök, hogy mindezt elmondhattam nektek, mert ez a dolgom és szeretem jól végezni a dolgomat. De nemcsak ezért örülök, hanem azért is, mert szívvel mondtam a ti szíveteknek, s mert a rajtam keresztüláramló szépség engem is jobbá tesz.

Ahogy a magányos farkas is megtalálta elvesztett párját, ti is meg fogjátok találni, akire szükségetek van, s akinek rátok van szüksége. Lehet, hogy kerülőkkel, várakozással, talán reménytelenségel a szívetekben, de megtaláljátok, mert a törvények működnek, hatnak és irányítják az életünket. A jók is, a rosszak is. De a jók mindig erősebbek, mert azok teremtett törvények, a rosszak pedig csak az ember által kitaláltak és életre hívottak. És a Találkozás után együtt fogtok futni párotokkal a pusztátokon, nem mérve teret, nem számolva időt, mert azok csak a magányos farkas és a magányos ember által ismert és számon tartott fogalmak.

Őri István Szélmese

Farkas-álmom, fűtengerben, dombtetőben messzeséget mind belátom, életemet elkiáltom: Hol vagy, Kedves, hol vagy párom?

Szél kél, kósza szél, halld, Kedvesem, mit regél... holdas éjen puszta-mélyen Farkasasszony kósza szélhez így beszél:

életemet átkiáltom

Hol vagy párom, Farkas-álmom, messzehangzó kiáltásom, egyetlen, kit mindre várom, nincsen éjem, nincsen álmom...

s várom... várom...

Hol vagy párom,

29


Safárik Gabriella Farkasasszony-dal

A folyóm mindig éjszaka hívott látogatóba A mezőmön sétált - dalolt – táncolt a mély Tüzemet éjszaka kellett raknom Neked amikor Hold ölelt át egemen… Mert ketten voltak – akik megöltek Az egyik a vállához emelt kegyelmét belemártotta életem folyamába A másik megfosztott a szabadság virágától Kereteket kényszerített végtelenségemre A meséket egyedül kellett hallgatom már az éjben Villámcsapásként ért a hirtelen halál Nehéz szívű könyörületed haldoklásomat megváltotta… De mindig újra és újra kezdem – Soha fel nem adom … Amikor hozzám érsz… érzem életre kel a bőröm… Magas fáid útját járom – s belém hasít a tudat… Veled átélem - milyen a az Égi-Földi szeretkezés... Lelkemmel eggyé válok Veled Testemmel eggyé válok Veled…

30


Safárik Gabriella Elfogytak a szavak

Megkötözött szavak feszítik józanság igáját vágtatnak vadlovakként gondolat-.mezőkön Lovasuk türelmetlenül néz fel csillaga csábító csókjára Bűvöli messzeség mámora ártatlanul megvert reggelek szívét Néma fák sírják el hajnal könnyén füvek riadalmát Valaki halál puha ringatásába veti magát szerelmesen Hallgat a mélység katlana sistergő akarattal Parazsat szór látszat közönye alvó emlékek hamvaira Mérgezett csendek settenkednek hátad mögé nesztelen Némaságba burkolózik érzések nyughatatlansága Meglapulnak messzeség zsákjában mosolyok Fájdalom keze töviskoszorút rak haldokló érzések fejére

Safárik Gabriella Sötétben

Földre ülnek megpihenni öregszemű álmok Csillagok alszanak sötétség mezején Leborul csörömpölve mosoly megkövesedett arca Ütöm port ölelő zápor szegeit egyre csak a földbe Vár rám magányom tekintete üres zsebekkel Múlt - jelen - jövő fonata kúszik hajamba kezed éltető holnapja helyett... Szavak taposnak egymáson Körülnézek - épít-e hidat váramba valaki De csak a vágy jár árván körbe tornyom helyén Elmentek átkot szóró napok világtalanságai Mindegy - mind ...eggyé válik szememben Megölelem rettegett reményem újra s újra Hiába simogat vérig karma Mosolygó könnyekkel bújok vissza Isten ölén a porba... 31


Safárik Gabriella Sárkezek jajongása

Idegenség hazug szava szívem lezárt ajtaja Fázó képű hazátlanság merül bele ködös emlékek tavába Idehoztak fehér illatú csendek hiánytalan végességébe Bekötött szemű talány körbetapogatja eszméletemet Mit akartok itt velem – mit keresek ezen a sivár helyen? Értelmetlen szófoszlányok szakadnak esőként föld torkába Jajongó sárkezek kapkodnak lábnyomaid után Nem enged láncok csörgése szabadság homlokára mosolyt rajzolni Csukott vággyal utánam ordít gúnyosan nem-lehet reszelős hangja Röhögéstől fuldokolva szeretet zabálnak kopott emberek Merengőhöz odalép bátran könnyűvérű képzelet Leszedi élet asztalát a vén csuhás – ismét övé az utolsó szó...

Safárik Gabriella Köd

Ködben nyíló virradat sötétségbe fullad Homályos ablakok moshatatlan kopottsága beleeszi magát végzet fanyar ízű mosolyába Bénultság betakar vastag szálú reménytelenséggel Keresem szabadulás ajtaját körkörös szorítás esztelen kegyében Az áldott mókuskerék csikordul alattam Rejtőzködő kínok szeme villan Álmukból riadt csendek féltőn nyújtják kezüket Magukba rántják mohón az eszméletlenség kegyes sötétjét...

32


Safárik Gabriella Bűvölet

Bűvölet kígyócsokra fetreng almafád tövében Földillatú csend szeretkezik velünk Elfordul dacos derekú nyár kiszáradó torkodtól Feletted kő...alattad kés – jön zengő derengés... Elringatott rozsda ajtódon nyikordul Zenél vasfűrész zaja gondolataid pattanó húrjain Valami terjeng hófehéren levegő-messzeségben Bizonyosság megtorpan szavak tétova ostobaságán Mohaként simul testedre Megfakult zöld remény Elszárad magvak megbújnak Földanya holt kebelén Könnytelen sóvárgás porzik – Kétségeim kéksége hull – hull tenyeredbe…

Safárik Gabriella Nyitott tenyérrel

Nyitott tenyér egy vallomással felér Benne finom erezet – rajta egy sors tekereg Láthatod a múltat – jövőt – kérhetsz jelent Nyitott tenyeremben odaadom szívem Nem védi függöny életem…

33


Safárik Gabriella Kőbe vésett emberek

Kőbe vésett emberek állnak dombok tetején Kőbe vésett emberek szeme szememben fél Némaság szava lengi körül az arra elmenőt Némaság szava borostyánként kőszívekre nő Szinte hallani amit bokrok akarnak suttogni Szinte hallani amint a hangból kimarad valami s nem jön az úton többé senki Nem hiszem el Mert – nem lehet Ez itt mind káprázat s képzelet Itt vannak ők mind kitárt karokkal Keresztre feszített hitek imáival – itt pihenik ki fényük melegét – itt pihenik ki életük végét –

a Fájdalom ölén… Itt van eltemetve egy kéz Itt nyomja több mázsányi kő földet szorító szívét Múlt - jövő arcába fátylat sző Várom – várom mit nem lehet Várom – s közben játszik velem lepkeszárnyon - képzelet Látom jönni az út delén Látom mosolyát arca helyén De nincs – karomban semmi nincs Eltűnt a mosoly Eltűnt – a nincs Istenem – segíts! Térdre borul előttem a kín Lerogyok hozzá Ráhajtom fejem Fejfádra visszarakom kölcsönkapott életem...

34


Safárik Gabriella Tüske vagyok

Tüske vagyok tenyeredbe szúrom szívem Szelíd szerelmű meztelenségben köddé válik rémületem Mikor elmentél gyöngyökként peregtek rólam napok könnyei Levelek zörgésén ballagtak alászálló csended léptei Félek...úgy félek hajóm ringásán Veled játszani Keresni múltat kaparó jelent - hol nincs senki Sötét arcok ugrásra készen harapják "nincs itt" - kezed

Most engedd Kiszárad csókjaid - engedd Engedd testemmel itatni Szomjas vagyok... egy szomjas tüske vagyok - mely megsebzi naponta arcod Csukd rám tenyered... Hallod? Simogasd meg tüskeruhám falát S megdőlnek kételyek Leolvadnak rólam megkopott szélű képzetek - megbújik életem egyetlen szeretet-fészkedben...

Safárik Gabriella A kert megremeg

Küszöbödön megállok hóesés-kabátban Reád várok Forró nyárban megnyílt égben az éj – rám kulcsolódott egy jeges kéz Vert álmok kísértek utamon Lopott reményeimet itt hagyom asztalodon Nézd meg őket jól – Kifaragtam belőlük jövőnk kertjét – valahol… Még minden csak kezdet volt Még minden – mint egy sóhaj szólt Még deresek a zöldek Kékké fagyott szavakat gurítok Neked – vagy Előled? Megdermed bennem világod ölelő szava Nem múlik el soha – mi megfagyott pompája teljét ontva Félek… Ne hagyj egyedül álmodni Na hagyd a szavakat mondatokat rugdosni Mondd beengedsz magadba szívedben lakni? Tudsz szeretni fázó madarat kinek szárnya tört egy óvatlan pillanat alatt? Tudod szeretni bennem önmagad? Mert halkul a szív szava télben

Lassulnak gondolatok szekerei kicsorbult keréken... Leáll a lélegzet Megtorpan az idő Nincs semmi a helyén mi volt egykoron - szikla és kő… Nincs itt bent senki Nem tudlak szeretve feledni Félek egyedül meghalni nem akarok földben rothadni Sarat enni és koporsóban hálni Vétlen szavak szúrásától örök halálban járni Elszakadt a húr – s most a dal földre hull... A kert arca bealkonyul... Szó-kígyó sziszegése tekereg Madárszárnyat lehúz örvénylő szeretet... Fogd meg – szorítsd hát magadhoz Fogd erősen Kibírja ki – amit még Ő sem S mi - lassan ölő méregként kering bennem Csak a szavak – csak azok a kisírt szavak Táncoltak egyet a fa alatt Közben széttaposták kertek álmában a madarat...

35


Safárik Gabriella Betöretlen idő

Idő betöretlen lova toporzékol tajtékozva Türelmetlenség ül hátán belevájja sarkantyúját A fekete mén két lábra áll rúgkapál az akarat Le akarja vetni idő nyergét de minden vágya alul marad Lassulnak mozdulatai képek törnek földet érve Lassul a ló - győz a lovas idő nyomorítja meg szemében a nyarat Fáradt percek suhannak Leállnak harcos szavak Feküdj el lovam feküdj el álmom aludj el édes párom Ha nem lehetek Tiéd nem kell élet nem kell remény Vigyen lovad lába oda - ahol a világ is véget ér...

Safárik Gabriella Agyaggalamb

Dalomat ölelő abroncsom szoríts meg jól Egybemosódó irgalom a fákon szökellő Hold Világjáró szemek leszegett feje horkan hörögve s zörren a pillanat papírja... Fák táncolnak helyetted egymásba szorulva... Akarat összeaszott gyújtópontja gyertyát visz sírodra Toporogsz küszöbök alatt agyag-galamb szárnyon zuhanva...

36


Őri István

Mese a piros autóról és a tolatólámpáról Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, nagy, kerek világ, ahol sok-sok ember élt - és még kettő, nagyon távol egymástól. Egyszer elhatározták, találkoznak, mert vágyódtak látni, érinteni egymást, úgy érezték: egyik a másik nélkül csak fél ember, fél szív és fél lélek. Úgy is lett. Találkoztak és ez jó volt mindkettőjüknek. Arcuk, szemük és szívük mosolygott és meleggel telt meg, ezért azt mondták: Találkozzunk még egyszer! Elindult hát az Egyik a nagy világ túlsó végéről, hogy újra lássa a Szeme Tükrét. Felült a repülőre, a csudavilág egyik csuda-teremtményére, amelynek fémteste és fémszárnyai voltak. Majdnem olyan volt, mint a madarak, de mégis más. A szárnyai nem verdestek, mégis repült, nem szállt le bogarakat fogni a patak partjára, mégsem éhezett meg, és éjszakára sem telepedett a faluvégi malom elhagyott fészkébe pihenni, mégsem fáradt el. Csak repült, éjjel és nappal, síkságok és hegyek felett, hómezőkön, tengereken át. Vitte az Egyiket a Párjához. A Párja meg várta, helyét sem találta, mert a szíve szerette őt. Szép arca hol sápadt volt, hol meleg pír festette élőbbnél is élőbbre. Szeme gyakran tévedt a telefonra, hátha megszólal, s hang az Ő hangja lesz: Megérkeztem, Kedvesem! De a telefon néma maradt vagy, ha csengett is, benne mások hangját hallotta. Olyanokét, akik máskor fontosak voltak neki, de most ködbe vesztek, jelentéktelenné zsugorodtak. Hosszú volt az út. Repült a nagy madár hegyen-völgyön át, s egyszercsak megérkezett oda, ahol a Párja lakott. Az Egyik kiszállt a madár belsejéből, körülnézett a Városban, elmosolyodott és azt mondta magában: Itt lakik Ő! A közelben! Akik látták mosolyát, bizonyára azt gondolták: Ez egy boldog ember, mert haza érkezett. S így is volt. Telefonálni kellene a Páromnak, mint a múltkor - morfondírozott magában. Hamar telefonfülke és aprópénz után nézett. Fülke még csak lett volna, nem is egy, de pénzt már nem tudott váltani, mert késő délután már minden bezárt. Amilyen pénzt pedig magával hozott, az itt, a szép, nagy, kerek világ ezen felén nem volt használható, mert a szép, nagy, kerek világ sem volt teljes tökéletességgel berendezve. - Sebaj! Majd telefonálok útközben! - határozta el, s hamar bérelt egy autót és sietve indult a Párja felé. Ugyanis a Szeme Tükre nem abban a városban lakott, ahol a repülő leszállt. Ment, mendegélt az Egyik az autóval a Városban, hol erre, hol arra, ahogyan előtte a térképen megnézte. Péntek délután volt, ami köztudottan a szép, nagy, kerek világ minden pontján a legzsúfoltabb napszaknak számít. S nemcsak számít, hanem az is! A sok autó megtöltötte a Város utcáit, figyelni kellett, hogy le ne térjen az útról, amely Őhozzá vezet. De akárhogyis figyelt, mégis rossz sávba sorolt, s eltévedt. Az út, amelyre tért, másfelé vezetett. Nosza, nyomban meg akart fordulni, hogy visszatérjen a jó útra és minél hamarább elérje a Párját, de lám-lám, milyen furcsa ez a szép, nagy, kerek világ: nem talált egyetlen keresztutcát, aluljárót, sőt, még felüljárót sem, ahol visszafordulhatott volna! Most már neki is összeszorult a szíve. Nem telefonált, eltévedt, s tán már ott várja Párja az Álmok Útján, ahol a legutóbb találkoztak. S még mindig csak a Városban van, ahol a repülő leszállt! Végre-valahára, sok kilométert bejárva elébukkant egy híd az út felett, s az Egyik megkönnyebbülve fordult vissza a helyes irányba. Most aztán kétszeres erővel és figyelemmel nézte a sávokat és a jelzőtáblákat. Hamarosan ki is talált a Városból, és nagyokat lélegzett a friss tavaszi levegőből: vége a bolyongásnak. * * * Ahogy közeledett a találkozás időpontja - s a telefon még mindig nem hozta el az Egyik hangját - a Párja egyre nyugtalanabb lett. El sem tudta képzelni, mi történhetett, miért nem telefonált az ő Szeme Tükre? Hiszen a múltkor is felhívta! Vagy lehet, hogy csak úgy elmegy? Lehet, hogy már nem is szereti? Lehet, hogy elfelejtette? Baljósabbnál baljósabb gondolatok keringtek a szép szemek mögött. Nem hagyták nyugton a kétségek, de a szív mindegyikre megfelelt: 37


- Ne nyugtalankodj, mert szeret és eljön hozzád. Majd meglátod, csak bízzál. És most menj oda, ahol az utak összefutnak, ahol az álmok valóra váltak, ahol most is találkoznotok kell! Menj az Álmok Útjára és ott megtalálod őt! - Nem megyek! Miért menjek, hiszen azt sem tudom, megérkezett-e? - szólalt meg az ész. - Majd ha felhív, kimegyek! Szóljon, ha akar valamit! Így lesz ez jó. - De hátha.. ha mégis... és akkor nem leszek ott... Keze magától mozdult a piros autójának kulcsa felé, s mintegy álomban járva lépett az ajtó felé, beült az autóba és elment oda, ahol először találkoztak. Megállt az út szélén és várt Rá. * * * S az Egyik közeledett felé, minden kilométerrel közelebb került a Párjához. Közben csudafalukon át vezetett az útja, virágdíszes házak, tarka neonreklámok gyönyörködtették a szemet, de telefonálni sehol sem tudott. Ment hittel, bizalommal, mert érezte: valami történni fog. Amikor közeledett az elágazáshoz, lelassított, hogy ne téveszsze szem elől Őt, s most már biztos volt benne, ott találja az Álmok Útjánál. Nem tudta, mi adta ezt a biztos hitet, ezt a teljes bizonyosságot, de ideje sem volt gondolkodni rajta, mert közben feltűnt az útkereszteződés, az útmenti fák sora megszakadt, hogy le lehessen kanyarodni, akinek arra van dolga, vagy be lehessen nézni a fák mögé: meglátni Őt. * * * - Lehetetlen, hogy észrevegyen! Micsoda hülyeség! Várni! Kire?! Meddig?! Azt sem tudom, hol jár most. Meddig?... Talán nem is ma jön. Semmit sem tudok. Az utolsó üzenetében nem írt semmit. Nem úgy jött el, ahogy először. Rosszat írtam neki, ami fájdalmat okozott. Nem beszéltünk meg - semmit!! Meddig várjak? - Semeddig!! Már eddig is felesleges volt. Fordulj meg és menj haza! Ilyen a világ, erre számíthattál, amikor nem hívott fel! - Nem! Még nem megyek! Csak még egy kicsit... hátha... - Menj már!... Ne legyél nevetséges! Nem vagy elsőrandis csitri és ő sem az! Valami - valaki közbejött neki... Vagy más az ok... Mindegy! Menj már! Indulás! - Nem... Nem akarok elmenni innen! Még nem... meddig?... gyere... A főúton autók suhantak el. Egyik sem fékezett, egyik sem fordult le oda, ahol az utak találkoznak, pedig a Párja még mindig várt az Egyikre. Lassan besötétedett, elcsendesedett az útszéli erdő és a várakozó szív is. Most már tényleg menni kell. Vissza a további várakozásba, a kihűlt reményekbe, az idegenbe. - Na ugye! Megmondtam! Indíts! A Párja hátramenetbe kapcsolt, hogy a hazavezető irányba forduljon. Kigyulladt a két fehér tolatólámpa. * * * Az első csillagok halvány fényporral hintették be az esti eget, amikor az Egyik elsuhant az elágazás mellett. Nem ment gyorsan, de lassan sem, mert mögötte is jöttek. S amikor elfogytak a fák, jobbra kapta a fejét és egy pillanatra meglátta az ismerős-kedves piros autót és a tolatólámpák fehér fényét. A jelenés állóképként égett az agyába, mégis tudta: az autó mozgásban van. Elindult valamerre - hazafelé! Mindössze egy tizedmásodperc, s a fák újra eltakarták az utat. De ennyi is elég volt. Itt van Ő! Gondolkodásra nem jutott idő. Hiába történt meg a legnagyobb csoda, ami csak megtörténhetett velük, most menni kell! Gyorsan találni egy helyet, ahol biztonsággal megfordulhat és beállhat a helyes irányba. Ma már másodszor! Menni kell Felé, mert eljött, várt és most már talán messze jár. Nem! Gyorsan, hogy ott érjem! * * * 38


A Párja tolatott 8-10 métert az autóval, hogy kiforduljon a főútra, s induljon tört reményekkel haza (haza?), majd egyesbe tette a sebességváltót - s ismét leállította a járó motort (hátha…) ott, ahol annyi reménnyel és hittel várakozott az Egyik az első találkozásuknál rá. Nem az ő keze tette ezt, nem az ő akarata, hanem valami több: eggyé válásuk vágyának ereje, amely hatalmasabb volt mindennél és mindenkinél - még őnáluk is. Amely ura volt testnek és léleknek, amely uralta a teret és az időt. Az autó megállt, a fehér lámpák kialudtak. Nem volt gondolat. Sem ilyen, sem olyan. Csak az erő, amely odaszögezte az Álmok Útjához. Innen nem lehet elmenni nélküle! Valami nem engedi. Valaki nem engedi! Ő nem engedi! Mert jön! Megint elsuhant egy autó. Jönni fog! Tudom! Most már tudom! * * * A hely a forduláshoz hamar meglett, az Egyik csikorgó kerekekkel visszafordult a főúton és egyre gyorsulva közeledett az elágazáshoz. Nem volt gondolat, mert figyelni kellett a forgalomra, de valahol mélyen mégis megszólalt egy hang, egy óhaj, vágy: Csak még ott legyen! És jött a válasz is: Ott lesz! A fák során ismét rés nyílt, az Egyik befordult oda - Ahol Az Utak Találkoznak. S ott volt Ő - a Párja! A piros autó már nem mozgott, a tolatólámpák nem világítottak. Vártak. Rá. Ránk. A Találkozásra. Mert Ahol Az Utak Találkoznak, ott minden lehetséges! Ott nincs kétség, csak bizonyosság és ölelés. Az Egyik - ímmár utoljára - újra megfordult a keskeny úton és a Párja autója mögé állt. Megérkezett. Megérkeztek. Egymáshoz. Utak nélkül. Szavak nélkül. Tervek nélkül. Erővel, akarattal, szerelemmel… Az Egyik kiszállt, odament a Párjához. A Párja lehúzta az ablakot, egymásra néztek és azt monták: Szia. Majd a Párja is kiszállt a piros autóból és megölelték egymást. Így lett a két félből – Egy egész. A többit a látható és rejtett könnyek mondták el teljesebben bármilyen szónál. S az a gondolat, amely az Egyiknek akkor jutott eszébe: Itt vagyok... Eljöttem Hozzád, Kedvesem, hogy ami eddig két út volt, mostantól egy legyen...

39


Safárik Gabriella Vándorutak

Nézd - itt van a perc hol két karod átölelt Tengernyi piciny gondolathullám becézgeti szemed szememben - egyetlenem Ringass - s elfut tőlem kétségek félelme.. Hívás kacag fel suttogások nyomán esőfelhőim ködében – Életem Áramlatok simulnak egymáshoz a mélyben - bársonyos a csend... Dombok szíve megdobban… Énekelnek mezők – Utak szelíd íve hordozza csodánk Megállítja az utazók rohanó emlékeit a porig meghajló szülőföld Két vándor találkozik keresztutak ölelésében a nap bukása óráján - egymásban Megcsillannak szemük gyöngyei s ébrednek az álmodók a sötétben fényesen…

40

Őri István


Vándorkönnyek

részlet a Magyarországi útinaplóból Szemem sarkában apró könnyek Csókold le, Kedvesem! a végső percek apróra törnek Gyógyítsd be, Kedvesem! az ölelés most minden, csak az örök Szoríts nagyon, Kedvesem! múló remények telt napok mögött Ne engedd, Kedvesem! arcomon hulló könnypatak Mind a tiéd, Kedvesem! a boldogság múló árnyalak Adj életet, Kedvesem! hogy perceink rohanva bucsuzzanak Nem akarom, Kedvesem! szemem sarkában apró gyöngyszemek Nézd, hogy csillognak, Kedvesem! ne mondj most semmi, mert értelek... Ne menj el, Kedvesem! utolsó ölelés utolsó csók utolsó bucsu utolsó intés Feléd

Safárik Gabriella Hajnali ébredés

Bizalom-édes boldogsággal bízz bennem Kagyló-szerelmem – minden gyöngyöm Erők cikáznak egymásba feledten Titkot ülnek nagy okos fákként mellettem Hajnali négy Alszik a sötét – álmában fordul egyet Holdanyó féltőn nézi arcodat Halkan lépked a csend kertek alján Bársony-szárnyú éj szuszog Fél öt jön - félelem nélkül Hol vagytok kelő álmok – madarak Némaság harmatcseppjei sóhajtanak Illan a köd – sötét reped ég alján Elpirulnak felhőlányok szégyenlősen Hajnali öt Éber álmok itt maradtak az asztalon Felettem köröz szívem párja Leszáll rám hangtalan a pillanat Nézd csak – itt marad… Pszt… 41


Szeretlek! Őri István

A világ legrövidebb verse

Safárik Gabriella

Végtelenül szeretlek… A világ leghosszabb verse

válasz A világ legrövidebb versére

42


Safárik Gabriella

Gyermeksírás a földből

Egy kiszáradt fa pusztaságba' Születetlen gyermekem puhasága Egy törzs ág nélkül Dallam világ nélkül Rám tekeredik mint a kígyó a fára Rám tekeredik ősi bűnöm minden átka Hangomat az idő lassan felfalja Vigyél magaddal - vigyél a sírba Kitaszított embertelen kínban Letaszítanak a hegyről ők vígan Mert nem lehet! Döntenek most helyettem – Szembeszállnak halállal esztelen Nem! Nem kellek neked Soha nem kellettem Élettelen bölcső lettem – jeltelen Egy senki - akit a halál élni hagy Siratom nyüszítve arcodat Nem voltam méltó rá - hogy lássalak Nincs többé bocsánat - se áldozat Az is meghal– aki itt marad…

Safárik Gabriella Édesanyámnak

Szavak szárnya gondolataimba beakad visszaránt minden régvolt pillanat leül állati félelem – elfordul a csoda mérgesen

engedj virágot szedni sírokon hóként belep a fájdalom liliom fehérsége nő a dombokon emlékeim szívemben leporolom

szólnál hozzám de nem szabad szólnék hozzád de nem bírok

ne menj el nem mehetsz

szólnál de szavad lépte hangtalan fájdalom szorít s vinnyogás akiben világ lángja volt simogatás

itt sír könnyeden a vad képzelet letörli a földet hóförgeteg kitemet a szeretet gyere vissza - adj újra életet

félek? olyan mélyről jön a csend hozzád rohan - s eltemet egyedül sír a félelem – benned jár a végtelen szédülnek a képsorok odamennék de nem tudok sírnék az alvó éjeken torkom szorítja életem

könnyekkel öntözöm a hóban emlékem kútjait melengetem jégvirágom soha-nemvolt szirmait… 43


Safárik Gabriella Internet-szerelem

Búcsú után búcsú... S még hányszor. Hányadszor? Utolsó kép - két piros autólámpa a kanyarban leszakadt sötétség ölében... Nem állt meg... Ment és elvitt. Messzire. Az üveghegyen is túlra, hol a paradicsomban úszkálnak boldogképű emberek Napfény langyos nevetésében. Angyalok városa angyalok nélkül ! Vagy mégis ott vannak? Csak elbújtak? Gyertek elő... Most esik eső bent, hull arcom falára, áznak vakolatlan álmaim. Hirtelen jött vihar tombol, nem tudtam felkészülni, lecsapott rám, lesből támadott érzések táncot járnak hegyes sarkú cipőben. Emlékek kísértete jár be minden zugomat. Igen, a feketeség elnyelte a kétszer két piros kis lámpa szerelmét. Ültem pár percig bénultan még a sűrűvé gonoszult éjszaka szorításában. Mozdulatlan álmokkal néztem utánad. Kiüresedett a Föld hirtelen. Elhomályosultak a fények. Lelassult vér dübörgése ereimben. Értelmek értelmüket vesztették. A kilométerek futása húzta széjjel… s széjjel a fájdalom üregét. Nem állt meg a rohanás... nem fordult vissza. Nem lehet. Nem szabad. El kell menni. Mindig el kell menni. Vissza kell menni… Oda kell menni. Kell... Kattogó kis szörnyecskék röhögnek rajtam. Kötözködnek ölelésed kékjével, bennem halódó sejtjeid kiáltásaival. Ők az emberi törvény, a jelen hűséges talpnyalói. Mondják... - Mi közöd neked hozzá? - Hord el innét magad, senki sem vagy - érted? - Senki... Senkije ! Családja van. - Ők a valóság, te csak egy álom, egy sziget, ami most süllyed vissza a tenger mélyére. - Ne akarj semmit, a senkinek semmi a jussa. - Ébredj fel, s menj végre haza. Mássz be szépen a kis mókuskerekedbe és tekerj! - Tekerj csak, míg élsz !! Lopva mennek el a napjaink – Kék szemem… Fogynak a reggelek, szaladnak az esték. Lesem szavaid gondolatod egy virtuális világ élettelen testében. Nézem, mikor villog a kis számocska valótlan igaz-nevem parányi jelecskéje előtt. Várom szavaid simogatását minden naptalan napon. Milyen messze van ölelésed... Vérbő emlék hasogatja sejtjeimet belül. Hiányok üressége szomjaztat. Kibírjuk? S hányszor még? S miért? Mit remélünk? Mit remélek? Nincsenek célok. Céltalan érzések mardosnak savas esőkkel versenyt ölve... Az emlék hűséges kutyaként nyalogatja lelkem. Hová megyünk? Hol vannak nyugalmak csendes sarkai világunk hegyeinek? Megyünk valahová? Mondd? Beszélj… Kék szemem... Ugye nem szakad ránk jeltelen sírként az ég? Ugye nem rogynak földre az álmok reggelre? Van igaz? Van egy a kettő világában? Egyesülhet minden sejt érzése egy közös világ kapujában? Összeolvadhatnak emberi törvények mennyek érzésével? A szerelem nem szavak álomvilága havas mezőn? Ki mersz-e menni a szakadék legszélére leszedni egy-lelkünk kék virágát? Lehetséges a lehetetlen? Mondd – Kék szemem... Beszélj… Mert levegőtlen üresség magánya ölel napok erdejében. Helyetted – takaró simul rám merengően. 44


Mennyit bír ki szíveket összefonó aranyszál feszülése? Mert menetelünk porszemnyi pondróként előre kirágott feneketlen sírunk felé… Állj meg... nézz rám... mondd… Kék szemem.. Mondd... Életem...

Safárik Gabriella Magamban

Befagyott szívű folyó sodra pihen kifeküdve a parti homokba – lábujjhegyen oson az idő – utcasarkokon kivirágzik ázottan álmodozó vízkő Kérdések hada arcomat finoman megtapogatja Elfelejtett felkelni a Nap kaszája csillagfény zuhant éjszaka fekszik Földön Nem kondul harang szava – nem lobban már Fény virradata Nem fordul vissza Nem fordul meg ég alja Világgá ment út kiszáradt kérgét lábnyomodba írja Kivert álmú kutya magát megugatja... Magamba bújok Magamra zárom Magamat újra...

45


Safárik Gabriella Szorongó csoda

Hegy virága - te szikla morzsolod magad bele a porba Öleled a jeget – mely simogatja szíved Mondd hát - hová mégy? Mondd hová mégy te bolond? Te bolond világ? Hová vágtat veled a halál? Szikla-emberek omlanak szét a mocsokra Fekete semmi öle beleszeret a halálba Ellobban lassan a kép... - robban a szikla Hull – elhull...s hullanak csapzott hangjai halomba Hulló köveken szavak nem tudnak megtapadni... Sárrá dagad a mindenség sárrá válik a büszke szikla... Minden mi volt és lesz Nézd – minden...oda Bolyong magában a szorongó csoda...

Safárik Gabriella Üres kézzel

Üres kezek repülnek testetlen szerelmek felett fáradt arcú félelem mászik elő korhadt lelkű odújából fénnyel átszőtt köd bevonja fájdalom bevadult nézésének ívét Mozdulatlanságba vésett idő visszafelé araszolgat évődőn Elindulnak vigyorogva délibábos messzeségek vibráló lélegzetei A szél nevetve fújdogálja szívem kihűlt helyét a mezőn Fellélegzik a semmi - mert nem ül vállán az a jött-ment senki Fájni kezd a lélegzet ahogy a reggel kibomlik az éjszaka ébenhajából Kivert hitem csókolja szájon akaratom utolsó rúgkapálásait Megszűnni vágyó képek leesnek falatlan szobákban Most fáznak a téglák évei kőszívüket belepi szürke szárnyú eső bátortalan léptű Szemerkélése

46


Safárik Gabriella Kőbe zárt kék

Kőbe zárt reményt fúj a szél Madaraim szárnyát tépi két kézzel az ég - ne félj... Súgná valaki még - de ideér? Bezárom ajtóm rejtekét Ne csillanjon kövön fény Leforrázza magát Utamon a mély Mondd - miért? Zavarodott mosoly integet Arcod emléke elenged Szabály szabott szaván Néma ordítás az utcán áll szorosan bújik arcom karomba bezárom börtönömet magamra A falak kemény ölelése Ölelések csókoló ölése Szerelem-nyelven beszél Csak mondja Mondja... - ne félj s rám dőlnek álmaim... Kőbe zárva falakat altatok Kertek alatt jár a fájdalom Mi volt - s mi nem - tövisvirág kibomol Rajtam ül pilleként a kőszobor Hová menjek? – a semmit hallgatom Miért nem világítasz elsodort utamon? Sötét a remény elverte a szó-jég Hullnak virágszirmok havak útján semmibe le a föld legmélyire fák gyümölcse télen érik be ölelj át üss a számra szerelem rossz voltam...

47


Safárik Gabriella Senki lánya

Egy este - mikor befog hálójával a szenvedély az éj hátranéz - s megijed tőlem a sötétség Leülnek az útra rogyadozó álmaim s egy szikla kőkemény vágya bolyong odakint Akkor...igen akkor...légy enyém - mert meghal bennem újra s újra a remény Befizetem életem félelem bérére fáradt nyomorú ember mászik vissza mohó markú semmi méhébe Mert nem lehet...itt dobog szívem helyén a "nemlehet"...akarnám Őt...úgy akarnám Őt de nem lehet - belém rugdal naponta a képzelet törvény tör életemre - s rabolja ki az éveket… Egy este - tudod - dühödten marnak magukba megfakult fák tavaszt kaparó álmai Hideglelések futkosnak hiányok lassan ölő kínjain Mert inkább adod magad vert egek kékjének Inkább burkolod tested ködös mámor éjébe De ott - ott nézd...ott felénk lassan a halál jő ölelget "nemvagy" késsel belém szúrt idő S egy másik csók - egy másik reggelén sír jéghegyek ágyában északi szél S most itt marad - most itt marad nekem – a kőbe vájt semmi Itt marad nekem - senki lányának ... a halálfia szeretni...

Safárik Gabriella

Szeretlek – csak szeretlek…

Felhajtom gallérod tekintetem tűzével Nyakadba csókolom vágyam - s válladra teszem Magamban hordozom férfi kezed bársonyát S tested mosolya sejtelmesen robban belém Mélyen hasítod énem - kegyelmed nem kérem Ölembe izzad hajnalod gyöngyöző cseppje Mostanában fáradtan ballagnak haza az álmok Gondolatok gördülnek fázón szerteszét Vágyam szobájában rám csapódik emlékek ajtaja S nem látok kérdések sűrű homályában A fákon szél hegedűje játsza tél dalát Sziklás gondolathegyek szétvágják egünk Ölelés szomja dalol éhes madárként - hol véremben fürdik esthajnal szeretőm - a telihold S kergetjük egymást bujaságok csillaglepedőjén De veszett kutyaként ránk ront a hajnal mohó pírja összemarja arcunk – s a Nap gúnyosan rántja le meztelen csontjainkról az éj takaróját… 48


Safárik Gabriella A Kör

Hol nem volt, hol nem lesz … egy leány…állítólag mutatós leányzó, tele élettel, erővel, vadsággal, szelídséggel, szerették volna sokan, de érinthetetlen volt a lelke, olyan, mint egy vadló, aki betörésre ingerel... Kár volt ingerelni a sorsot, ugye te leány? Hiába sündörgött a sok-sok férfi, hidegen hagyta őt a kavalkád, a sok üres frázis. Aztán egy napon jött valaki...dörrent lelkében a nagy bumm, óriásit szólt, a férfi is szeretett, a nő is szeretett, vagy csak álmodtak a mesében egy mesét. Egy titokzatos mesét álmodtak, amit senki emberfia nem tudhatott, még a Boszi sem. Képzeld - még a vasorrú bába előtt is titokban kellett tartani a dolgot, a nő nem értette, de elfogadta a játékszabályokat, s irgalmatlan védte vélt párját, hű volt, mint egy kutya. Aztán jöttek a próbák... A férfi nem hitte a nő szerelmét, kétségei voltak, játékokba fogott, bújócskázott, sugdosott a fülébe, az arcába, felemelte, ledobta, labdázott vele, fel és le... fel és le.... fel és le...... Ringott a nő szerelme, pattant égre, pattant – földre, szórta szívét a férfi ölébe… Jaj! S jött a baj…A férfi elment a csatába az üveghegyen is túlra - megvívni a létért szükséges küzdelmeit. Vagy inkább ezt mondta csak a nőnek. Közben kalandozott régi ismerős tájain. S szó nélkül ment el, mert úgy a legmesésebb, legtitokzatosabb. Egyik éjszaka hűlt helye volt a régi várban. Ott. Fent. A nő meg zuhant egyet, oda - le... Fetrengett a sárban, a kínban. Várta a fehér galambot. A galamb késett, nem hozott levelet. De néha, mintha ismerős hangokat, képeket látott volna az üveggömbjében. Aztán egy tavaszi, virágzó fákkal, őrjöngő madarakkal, vemhes cicákkal teli napon titkokba csomagoltan megjött az üzenet, a Férfi megtalálta hercegnőjét az üveghegyen túl. A nő állt bénultan. Nem hitte a hihetetlent, elrohant az erdőbe fákat ölelni. Nagy, magas fákat ölelt. Aztán a fák ölelték meg őt, s az elemek, a füvek a réten, az illatok a kertben... Most éjszaka van, világa beborult a ködbe, a semmibe... mocsok és sár a ruhája, leköpött a lelke, ül a régi várban, nem várja a Férfit, mert kihaltak a kertek, elküldte a reményt is az ajtóból, hiába kopogtatott neki, hiába verte az ajtót egész éjjel - hajnalig. Sok-sok asszony jött még hozzá, együtt ültek, együtt beszélgettek. A kör. S őt hitték a Férfinak az Asszonyok. Vele beszélgettek a Férfi helyett, őt látták a Férfinak, s nem hitték, hogy nem változott át Asszonnyá. Ütötték-verték, hogy változzon vissza a Férfivá, azzá, akit szerettek mindannyian. Hiába mondogatta, hogy csak benne van a férfi, de nem ő az, csak eggyek még a veremben, érezni a férfi szagát még az ő lelkén. Mert annyira átitta a nő lelkét a férfi lelke, egyesült vele. Ember azt nem bonthatja szét. Ezt érezték az Asszonyok. Jó szaglású asszonyok voltak mind... A férfi ügyesen választott. Ravasz volt és ostoba. Most jönne a vége, de nincs vége, úgy, ahogy eleje sem volt, mert a hazugság és butaság végtelen... A nő nem fog látni szerelmet éledni, mert megöli a csírákat, a magvakat is, pusztít, kiírt mindent, a jót is, nem válogat. A férfi megtanította a reménytelenségre, a fájdalomra, képmutatásra. A Szépet szétverte a szívében darabokra... a szilánkok állandóan felsértik minden kell állítani a dobbanásokat... Legyen meg az akaratod itt a Földön - te Férfi... álljon le az a vérző szív! Én Férfim, ki sehol sem vagy már nekem, soha ne jöjjön el a te országod... Ne tudj szerelem nélkül gondolni rám, de én ne szeresselek többé soha! Járd a várad két tornyát, mert a kékek meghaltak bennem - számodra - örökre… Itt a vége, menj le sírni a pokol fenekére, vagy fuss fel – fel velem a Fényre !

49

dobbanásnál - s vérzik... Le


Safárik Gabriella Kéklét

Ott - hol elhalkul a szél s minden folyó véget ér Hová aludni tér a hegy s az út már sehová se megy Ahová hang már el nem ér csak a leírt szó beszél Hol álombéli sasok keringenek és dallamok Ahol a világ fénybe fordul a valóság éle kicsorbul Ott áll a ki nem mondható csak képzelettel fogható falak nélküli kék torony * Ott már nem halkul el a szél a folyó véget nem ér Álmatlan a hegy s az út visszamegy a hang berobban Nincs szó többé s nincs remény Álombéli sasok zuhannak Földre Dallamok hallgatnak örökre A világ sötétbe borul Valóság éle beszorul Itt a kimondható képzelet nélkül fogható falak nélkül épített már álmokba temetett magába roskadó két torony

50


Safárik Gabriella A város, ahol születtem a 60-as években – név szerint már csak történelem… Sztálinváros – a mai Dunaújváros… Világra jöttem – ide erre a Földre – de sok-sok álmatlan éjszaka kellett ahhoz, hogy sejtsem – miért is? A valódi ok máig ismeretlen. Jó lenne tudni. Életem első éveit jórészt a nagyszüleimnél töltöttem, ezért nekem két Édesanyám volt és két Édesapám van (volt). A négy emberből ma már csak egy él. Kétszeres öröm – kétszeres fájdalom. Korán megtanultam, mi az, elválni azoktól, akiket szeretek. Ez végigkísérte az egész életemet. Kettészakított sokszor. Mindig a szeretetet kerestem, a teljes elfogadást. Életem központi kérdése – ez… Végigcsináltam a kötelező dolgokat, majd továbbtanulás helyett férjhez menés jött, s született egy lányom. Egy kis kitérő után mégis elvégeztem Pécsett a jogi egyetemet levelezőn, mivel az életben ez fontos, ezt kérik a munkahelyeken. De lélekben nem vagyok jogász. Egész életemben a művészetek érdekeltek igazán. Kiskoromtól kezdve bújtam a könyvtárakat, olvastam minden szabad percemben – s álmodoztam, beleképzeltem magam a mesealakok helyébe. Csodálatos világ volt ez !! Ott a jó – jó volt, a rossz pedig – rossz. Minden világos, érthető, s őszinte. Lehetett bizalom mindenben, az értékek nem fordultak visszájukra. Igazán csak ott voltam otthon. A mai világ - s ez a kor - nekem elég idegen. Gyerekként rájöttem, hogy nagyon más a szemléletmódom, látásmódom, mint a megszokott, az elvárt. Nem értették meg a gondolataimat legtöbben. Furcsán néztek rám, hogy miért látom olyan mélyen a dolgokat, miért érdekel annyi minden, ami pedig „hétköznapi”… Egy ideig próbálkoztam elmondani, de jobbnak láttam idővel a hallgatást. Inkább csendben maradtam. Egyedül éltem a gondolataimmal… afféle magányos farkasként… Nem meséltem egy idő után senkinek belső világomról, s nem engedtem senkit be – oda… Nem volt értelme. Közben a hétköznapokban kivülről a kellő racionalitás látszott rajtam, amivel egy jogásznak rendelkeznie kell. Külső szemlélő számára az igazi énem soha nem létezett. Megtartottam magamnak. A házasságom már az elején kudarcra volt ítélve, de csak később ismertem ezt fel. 1994-ben – 14 év után - elváltunk. Próbáltam újra a nulláról kezdeni. Több községben jegyzői munkát végeztem, beleláttam az emberi hatalmaskodás ronda bugyraiba. 10 évig bírtam ezt. Sok volt, elég volt. Újra és újra rá kellett jönnöm, hogy nem létezik ebben a világban – igazság, hiába erre esküdtem fel az egyetem végén. Csalódtam. Visszajöttem a szülői házba – ahol nevelkedtem, visszatértem a gyökerekhez. Jó is volt, de sok fájdalom vegyült bele, minden idézte az emlékeket, érzéseket, illatokat, régi képeket. S azok, akikhez mindez tartozott – elmentek… Csak a tárgyak maradtak itt. A tárgyak túlélik az embereket. Egy megsárgult levélpapír túléli az embert… De bennük van az ő kezük nyoma, bennük van az életük, az üzeneteik. Lassan megszoktam ezt, csak néha-néha hasít belém… a talán „sohanemlehet”… 1999-ben született meg a második gyermekem, együtt volt új-régi lakóhely, felújított, bővített otthon, új élet… Az elmenők helyett jött valaki… valahonnét… ide. Már nem hittem a házasság intézményében, sem a szerelemben, ezért nem kerestem senkit, hanem elfogadtam a fiam apjának barátságát. Talán nincs is szerelem… Ellopták… Nem foglalkoztam ezzel tovább. Vállalkozásból próbáltam megélni, ami egy kis faluban elég nehéz. A jogi munkán kívül kedves időtöltéseimet is belevettem (grafológia, pszichológia, természetgyógyászat, Feng Shui, Ji King). A fordulat 2004-ben jött. Nagyszüleim után Édesanyám is meghalt. Három napos kómáját végig kísértem, s elfelejteni soha nem tudom. Tehetetlenség, fájdalom, fertőtlenítőszag, intenzív osztály… Akkor éjjel, amikor óránként hívtam a kórházat, vajon él még?... akkor minden megváltozott, valami gát átszakadt… ami mindig is bennem volt, most ki akart jönni. Nem találtam a helyem sehol és semmiben. A halált kutattam… A miért-eket kutattam… Nem tudtam elfogadni, hogy ennyi és vége… Az értelmét kerestem. Nem voltam képes elfogadni, hogy nincs tovább… Valaminek lennie kell odaát… Lennie kell odaát-nak! Nem lehet, hogy azért születünk, hogy egyszer – végleg – megsemmisüljünk! Mi értelme volna az életnek így? Úgy az egész olyan felesleges. S akkor… Írogatni kezdtem. A fájdalom rávitt arra, hogy le merjem írni, ami bennem van. Már nem titkoltam, ki vagyok, s mit gondolok igazából. Nem tanultam soha írni, csak az érzéseket próbáltam szavakba, mondatokba önteni. Ösztönösen. Ez segített elviselni a hiányt, az egyedüllétet. Ez a másik világ…. S akkor végre kapcsolatba kerültem olyan emberekkel, akik hasonlóan gondolkodnak, éreznek. Nagyszerű volt ez! Szavak nélkül is értettük egymást. A véletlen – ami mégsem véletlen – elvezetett egy csodálatos emberhez, akinek sokat köszönhetek. Először megdöbbentem, hogyan létezhet ilyen belső azonosság? El sem hittem, kétkedtem. Hogyan tudja mindazt, amit senkinek nem mondtam el? Hogyan érezheti ugyanazokat? Amikor mesélt, magamra ismertem… tudtam azonnal, miről is van szó… elég volt pár mondat. Mint egy második megszületés… amikor rácsodálkozunk a világra… most én csodálkoztam rá valakire, aki az otthon érzését idézte bennem oly sok év

51


után – ismét. Nyugalomra leltem a közelében. A távolsága – fáj. Neki köszönhetem, hogy megpróbálkoztam a festészettel. Ő érezte, hogy van ott valami… aminek ki kell bújnia a sötétből… milyen jól tudta, jobban, mint én, mi lapul bennem. Remélem sokáig velem marad – legalább – lélekben… Írásaimat a Közkincsen, Fullextrán, s az Író Kilencek honlapjain jelentetem meg. De vannak versek bőven az Index Fórumain, s Gleam weboldalán. Néha nagyon meglep, amikor találkozom a verseimmel valahol. Furcsa érzés, hogy olvassák, s elviszik máshová más embereknek is… A képeim Bodó Miklós galériájában találhatóak meg. Próbálom az érzéseket színekké – formákká alakítani. Tanulom… Hátha örömet tudok szerezni velük. S remélem, hogy lelkem Kék világa nyugalmat és szeretetet ad minden olvasónak… Éj lépte halkan zizzen a tájon Beleszimatol a hajnal Nap sugarába Esztendő fordul álmában másik oldalára Rebben idők madara ágak felett Lassan ment és imádta az erdő sötétjét Tudta minden reggel az övé A jövő foga nem hasít oldalába kínt A tudás bizonyossága fogja kezét Béke és nyugalom takarja be melegen Lelke megnyugvást talál az Ő ölében Hazaérnek gondolatok s vágyak Nem kell lopakodni idegen vidéken

Aztán felébredt… Az álom kisiklott ölelő karjai közül… 2006. márciusa Safárik Gabriella Elérhetőségem (e-mail): [email protected] Az alábbi weboldalakon vagyok megtalálható: http://www.kozkincs.hu/ http://gportal.hu/portal/irokilencek/ http://www.fullextra.com/modules.php?name=Irodalom&file=edit http://www.fullextra.com/modules.php?name=Sections&op=listarticles&secid=77 http://www.irodalmiradio.hu/ http://gleam.tip-top.hu/keret.cgi?/index.html http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9108550 http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9110519 http://www.bodomiklos.hu/index.php?action=6&gallery=55

***

52


Őri István

1952-ben születtem Békéscsabán, a Vandháti üt 16. sz. házban. Őseim anyai részről Szlovákiából és Lengyelországból vándoroltak be az Alföldre a XVII. század második felében. A Hrabovszki, valamint a Botyánszki családok tagjaiként részt vállaltak Békéscsaba mezőváros alapításában, az evangélikus Kistemplom, majd később a Nagytemplom építésében.

A szülőház hátsó kerje a Csiki u. 1. sz. ház kertjére nyílt, ahol anyám népes családjának egyik fele lakott: anyám anyja, a Nagymama, Manci néni és Gyuri bácsi. Gyerekként sokszor átjártam a kertkapun egyik házbol a másikba, s amikor eljött Ősz Apó és elhozta Eső-testvérét, a kapunál kis mocsár keletkezett, dús fűvel, sohanemlátott virágokkal, ragadós sárral, titokzatos neszekkel. Átmenni a Kapun felért a legnagyobb felfedezéssel, a legizgalmasabb kalanddal, amiben csak egy kisgyereknek része lehet.

Anyám a Ruhagyárban dolgozott, apám vasutas volt. A ruhagyári óvodába jártam, így minden reggel és este anyámmal kettesben, kézenfogva sétáltunk az óvodába és haza a Vandháti útra. Szép távolság, szép séta. De alkalmat adott a beszégetésekre, amelyek a végtelenbe nyúltak és a végtelenről szóltak. Térről, időről, tudományról, zenéről, irodalomról, emberről, Istenről, a földről és a világegyetemről. Én kérdeztem, anyám válaszolt. Kifogyhatatlanul - én is, ő is. És írtam is - máramikor megtanultam írni, vagyis az általános iskola első pár évét elhagyva.

Mert amiről éveken, nap-ezreken át beszélgettünk, azt elraktároztam magamban és később mind-mind előjött, mint kép, szó, mondat, történet. Valószerűen, színesen, hangokkal kísérve. S amit láttam magamban, leírtam.

Nagyon szerettem írni, mert - akkor még nem tudatosult bennem az ok - nagyon szeretek adni. Sokkal jobban, mint kapni. Nagyon szeretem látni mások boldogságát, mégha fáj is az én boldogtalanságom. A kedvenc szavam: Te, és nem az én. Írni, hogy mások is olvassák, hogy gyönyörködjenek benne, ha megérinti őket a szavak mögötti világ, hogy jobbak legyenek tőle és bizakodóbban tekintsenek erre a világra. Mert a világ akkor is olyan volt, mint most: éhezte a szépet, a szeretetet, a finomságot, a törődést. S én minden erőmmel és tehetségemmel éppen ezeket szerettem volna adni mindazoknak, akik olvassák az írásaimat. Írtam mindenfélét. Kalandos történeteket, suta verseket, később tudományos dolgozatokat. Szerettem a csillagászatot, az űrkutatást. Szerettem a végtelent és ma is szeretem. A végtelen maga a szabadság, a teljesség, a harmónia, a tökéletes egyszerűség, ezért vonzó és szép. A tudományos dolgozataimmal részt vettem pályázatokon, kaptam díjakat, elismeréseket.

Azután elmúlt ez is, jött a középiskola és egy több mint 30 éves kitérő, amikor kényszerűen perifériára szorult az írás, az irodalom. Hatalmas ív, tele akarásssal, küzdelemmel, s olyan történésekkel, amik nem én voltam. A Kemény Gábor szakközépiskolában földmérést tanultam. Ennek ellenére akkor is írtam. A termés: náhány vers, több szakmai dolgozat. Környezetem ez utóbbiakat preferálta.

Érettségi után főiskola Székesfehérváron, majd a Műszaki egyetem levelező kara. Nősülés, majd a Békésmegyei Földhivatalnál kezdtem dolgozni. Hamarosan Pécsre költöztünk és megkezdődött a több évtizedes mindennapi élet. Összeszokás, tervek, álmok, vágyak, néha egy-egy írásmű, be a fiók mélyére, mert akkor nem annak volt az ideje. Gyerek: még több terv, még több akarás. Hétköznapok. Ahogy nőtt a fiunk, költözések egyik lakásból a másikba, hogy jobban elférjünk.

Ahogy telte-múltak az évek, egyszercsak azt kérdezte a szomszédos templom plébánosa: Van kedvetek elmenni Leányfalura egy lelkigyarorlatra? Hát persze, hogy volt!

Hatalmas élmény volt, mert ott újra megtaláltam a mindennapokban elvesztett Istent, s ez felszabadította a szunnyadó írniakarást. Mint egy vulkán, tört ki belőlem a mondanivaló: istenes versek, prózák, elmélkedések. Igaz, tompítatlan érzések, lelkesedés, út felfele, Hozzá.

De úgy tűnik, az idő még nem érett meg a nagyobb tettekre, az igazi szárnyalásra, a mindent elsöprő alkotásfolyamra. A lelkesedés lassan elhalt, a mindennapi élet gondjai addig dobálták rá súlyos göröngyeiket, amíg teljesen befedték, olyannyira, hogy még keresztfára sem futotta. Jeltelen sírba temettem a lendületet, az akarást, a verseket. Senki nem tudta a helyét, csak én, mert ami az ember legbelsőbb sajátja, az sohasem hal meg, csak félreáll, ha a felszín nem engedi érvényre jutni. Újra hétköznapok - a nagy ív, a kerülőút folytatódott, a végső kibontakozás a horizont alatt várta, hogy újra felforduljon egyet velem a világ és a szétszórt maradványaimból összeálló új ember elkezdje útját félig ezen a földön, félig már ott, ahol minden sokkal szebb, ahol ott van mindenki, akit valaha szeretett és szeretni fog.

A rendszerváltás életemben is változást hozott, belekóstoltam a maszek életbe, elszakadva a földméréstől, közelítve a soha fel nem adott irodalomhoz: számítógépes kiadványszerkesztéssel kezdtem foglalkozni. Abban az időben kezdtem el újra írni. Egyegy verset, csak szórványosan, hosszú szünetekkel. A hétköznapok folytatódtak, kissé szabadabban, mint a korábbi években. Majd valaki felvetette, hogy miért nem próbáljátok ki az erőtöket külföldön? 53


Kipróbáltuk. Áttelepültünk Los Angelesbe és a kezdeti évek nehézségei után visszaállt a régi rend: tervek, vágyak, sok munka. Itt is kiadványszerkesztéssel foglalkozunk ugyan olyan családi vállalkozás keretében, mint Magyarországon.

Egyik év ment a másik után, emberekkel ismerkedtem, beszélgettem velük, tájékozódtam a számomra új környezetben. És találkoztam olyanokkal is, akikről akkor még nem gondoltam, hogy később gyökeresen megváltoztatják az életemet. A megtalálás-elvesztés újra játszott játéka elhozta az igazi kibontakozást az irodalomban és az emberi kapcsolatok terén is. A magányos farkas megtalálta párját, aki a csillagokból jött le a földre, s hol emberként, hol farkasasszonyként mosolyog rám, amikor a gondolataink – levetve az anyag bilincseit - találkoznak. A világháló számos oldalán megtalálhatók a régebbi és újabb írásaim. Megjelentek verseim az egyik legrangosabb elektronikus irodalmi folyóiratban, a Kalákában, valamint rendszeresen elhangzanak verseim az Irodalmi Rádióban is. Válogatott verseim és novelláim nyomtatásban a Boldog Jövőnkért Alapítvány gyűjteményes köteteiben jelentek meg.

Más ember, más törekvések, más célok, más világ. Érzések, gondolatok, tovább gondolkodás a jövő felé. Új ismeretek, új látásmód, belső izzás, soha ki nem alvó tűz. Csend és kiáltások, simogatás és vad vágta a végtelen felé. Új arcok, szépek, kedvesek, feledtetők. És a szavak soha el nem múló szeretete. Szeretlek titeket, mind, szavak s ti, mondatok: gondolatok szép gyermekei ha szomorúak vagytok is, ha kacagók, ha némán hallgatók... s ha biztatást adtok, vagy elveszitek a reményt, akkor is szeretlek titeket, mind, mert életet adtok és költeményt... a szó élet

a mondat élet

szeretlek titeket, mind, szavak, mert általatok élek!

Elérhetőségem (e-mail): [email protected]

Megjelent könyveim: A szeretet, erő és szépség könyve - Magyar Elektronikus Könyvtár, 2003. http://mek.oszk.hu/02800/02814/ A Tündérkert virágai - Hangtalan mesék - Magyar Elektronikus Könyvtár, 2004. http://mek.oszk.hu/01900/01932/index.phtml vagy http://mek.oszk.hu/01900/01932/ Rigóünnep - versek, mesék, mondókák gyerekeknek - Magyar Elektronikus Könyvtár, 2004. http://mek.oszk.hu/02200/02244/02244.htm vagy http://mek.oszk.hu/02200/02244

Az Élet és az Út dalai - Netkötet - Irodalmi Rádió, 2005., Magyar Elektronikus Könyvtár, 2005. www.azeletesazutdala.uw.hu vagy http://mek.oszk.hu/03200/03218/

54

Előszó. Egymást ölelő képek Safárik Gabriella művészete

Recommend Documents