ELSŐ FEJEZET
John Luther – nagy ember, nagy léptekkel – átvág az esti esőtől csillogó kórházi parkolón. Az automata ajtókon át benyomul a baleseti sebészetre, és jelvényt villant a filippínó nővérnek a pult mögött. – Ian Reedhez jöttem. – A rendőrhöz? – pillant a nővér a monitorra. – Tizennyolcas vizsgáló, a folyosó végén. Luther átvonul a várótermen, kerülgeti a gumicipős nővéreket. Nem vesz tudomást a részegek, a bántalmazott nők, az öncsonkítók és a túladagolók nyögdécseléséről. Félrehúzza a tizennyolcas vizsgáló nehéz függönyét, és ott van Ian Reed, nyakkendő nélkül ül az ágy szélén. Reed szőke és sovány, ideges természetű. Fehér ingén rászáradt vérfoltok. Puha nyaktámaszt kapott. – Francba! – mondja Luther összerántva a függönyt. – Igen. De nem olyan rossz, mint amilyennek kinéz. Reed megnyert néhány öltést a fejére, egy ínszalagszakadást és bordasérülést. Kapott a veséje is, egy-két hétig vért fog pisálni. Luther odahúz egy műanyag széket. 7
– Hogy van a nyakad? – Kificamodott. Beszorították a fejem. Úgy húztak ki a kocsiból. – Kik? – Lee Kidman. Barry Tonga. Luther ismeri Lee Kidmant: testépítő, kidobóember, adósságbehajtó. Pornózott is. A második név nem ismerős. – Barry Tonga – magyarázza Reed. – Szamoai a pasas. Borotvált fej, sok tetkó. Akkora, mint egy kamion. Ketrecharcot is vállal. Luther lehalkítja a hangját. – De miért tették? – Ismered Julian Croucht? Ingatlanfejlesztő. Volt néhány éjszakai klubja… House of Vinyl, Betamax, Intersect. Meg egy lemezstúdiója Camdenben. De most rosszul áll a szénája. – Ahogy a többieknek is. Reed elmagyarázza, hogy Crouchnak van egy fél házsora Shoreditchben. Hat ház. Felhajtott rá egy vevőt, valami oroszt, aki beruházást tervez, átalakítaná edzőteremmé az olimpia idejére. Crouch súlyosan el van adósodva és válik. Nagyon kéne neki a vevő, de a hatból csak öt sorházat tud eladni. – Na és ki lakik a hatodikban? – kérdezi Luther. – Egy Bill Tanner nevű pasas. Egy vén tengerész. Luther felnyög, mert Reednek mindig vérzik a szíve az öreg motorosokért. Volt is már baja ebből. – És? – kérdi Luther. – Ez a Crouch ki akarja tenni a szűrét? – Igen. – Miért nem költözik el szépszerével?
8
– Mert az az otthona, haver. 1972 óta bérli. Abban a házban halt meg a felesége, basszus! Luther felteszi a kezét. Jól van na. Reed felvázol egy megfélemlítési hadműveletet: fenyegető telefonhívások, huligánok kutyaszart tömnek az öreg levélszekrényébe, beverik az ablakát, betörnek a házába, összefirkálják a falat. – Hívta a rendőrséget? – Gondolj bele – mondja Reed. – Ez a Bill Tanner egy nyakas vénember. Van vér a pucájában. – Reedtől ez a legnagyobb elismerés. – Lefotózza a huligánokat, bizonyítékot szerez. Halálra van rémülve… egyedülálló öregember, akit minden éjjel zaklatnak. A zsaruk tesznek egy kört, begyűjtik a huligánokat. Crouch neve nem hangzik el. És a srácok reggelre szabadlábon vannak. Aztán másnap vagy harmadnap Bill látogatókat kap. Két nehézfiút. – Kidman és Tonga? Reed bólint. Luther összefonja a karját, és felnéz a neoncső foglalatára a döglött legyek kiszáradt tetemeivel. – Te mit léptél? – Mégis mit gondolsz? Elmentem Crouchhoz. Megmondtam neki, hogy szálljon le Bill Tannerről. Luther becsukja a szemét. – Ne csináld már – mondja Reed. – Máskor is tettünk már ilyet. Luther ezt egy vállrándítással ismeri el. – Ez mikor volt?
9
– Pár napja. Aztán megyek haza ma este, le akarok parkolni, és beáll mögém az a Mondeo. Mielőtt kapcsolnék, kiszáll a két csávó, odarohan, kirángat a kocsiból, és jól megrugdos. Luther a nyaktámaszra néz. – Ez a házatoknál történt? A saját lakásodnál? – A küszöbömön. – Tutira Kidman és Tonga volt? – Tongában azért vagyok biztos, mert ekkora nagydarab állatot még életemben nem láttam. Kidmanben meg azért… mert őt ismerem. Voltak ügyeink. – Milyen ügyek? – Ez is meg az is. Határesetek. – Jelentetted? – Nem. – Miért nem? – Nem tudom bizonyítani, hogy ők voltak. És még ha tudnám is… Crouch ráküld egy újabb eresztés verőembert szegény öreg Billre. Bill nem fog elköltözni. Az lesz a vége, hogy megölik, vagy így, vagy úgy. Szívrohamot kap. Szélütést. Bármit. Szerencsétlen öreg. – De vannak erre jobb megoldások is – mondja Luther. – Az az öregember szolgálta ezt az országot. – Reed álla megfeszül, majd elernyed. – Ott volt a D-napon. Nyolcvanöt éves, a rohadt életbe, megtette a kötelességét, de a hazája cserbenhagyja. – Oké – mondja Luther. – Csillapodj. Mit vársz tőlem? – Csak nézz be hozzá, hogy jól van-e. Vigyél neki tejet meg kenyeret. Pár konzervet a kutyájának, de ne a legolcsóbbat. Aszpikos húst. Szereti azt a kis dögöt. 10
– Mi ez az öregekkel? – kérdezi Luther. – Inkább halálra fagynak, mint hogy olcsó kaját adjanak a házi kedvencüknek. Reed vállat von. Honnan tudhatná.
A gyilkos járja az üres, éjszakai utcákat: platánfákkal szegélyezett sugárutak, viktoriánus sorházak, betonból épült tanácsi bérházak, helyi kisboltok elsötétült kirakattal. Templomok megfakult, elszántan vidám felirattal: AZ ÉLET ESENDŐ. ERŐSÍTSD IMÁVAL! A gyilkos sűrű növésű, izmos férfi. Rövid haj gondosan elválasztva, sötét zakó, farmer, laptoptartós hátizsák. De a hátizsákban nem laptop van. A Clayhill Streeten egy Smart tolat be a szűk parkolóhelyre. A sofőr, fiatal ázsiai nő, kiszáll, és a táskáját szorongatva siet az ajtóhoz. Ránéz a gyilkosra, de valójában nem látja. A gyilkos továbbmegy. Befordul a Bridgeman Roadra, és eltölti a nagyság érzése. Elsétál a megvetemedett kövezeten a 23-as számú házig. A rozsdás kapu és az elburjánzott sövény mögött egy tetszetős viktoriánus ikerház áll. A gyilkos kinyitja a kaput. Csikorog, de nem aggasztja, más estéken és napokon ugyanígy csikoroghat. Megáll az előkertben – aprócska kikövezett térség a magas sövény védelmében. Az egyik sarokban kerekes, zöld kuka. Elácsorog a ház árnyékában. Olyan, akár egy templom, az eljövendővel terhes. Elképzeli, ahogy egy vasúti híd alatt állva elrobajlik a feje fölött egy mozdony megrendítő erővel. Ezt az erőt érzi most 11
magában a gyilkos: egy nagy motor robaját, zakatolását, mennydörgését. Felhúzza a latexkesztyűt, amelyet az egyik zakózsebében tart összetekerve, aztán a másik zsebéből elővesz egy tűhegyű kombinált fogót. A ház oldalához kerül. Remeg a lába. Követi az esőcsatorna vonalát, amíg az bele nem torkollik a kis, szögletes lefolyóba, amely körül gyér fű nő. Letérdelve a föld közelében elcsípi a telefondrótot. Aztán zsebre teszi a fogót, és visszamegy a bejárati ajtóhoz. Kulcscsomót vesz elő. Összeszorítja a fogát. Óvatosan beledug egy kulcsot a zárba, és lassan elfordítja. Kattan a zár, ő meg nekiveti a vállát az ajtónak. Halkan, nagyon halkan. Amikor már elég széles a rés, becsusszan rajta. Az ajtó melletti falon műanyag billentyűzet. Villog a kis piros lámpa. A gyilkos nem törődik vele, belegázol Lamberték szagfelhőjébe: a ruháik, a dezodorjaik, a kölnijeik, a tisztítószereik, a testük, a nemi életük illatába. Belép a sötét nappaliba, és leteszi a hátizsákját. Kibújik a zakóból, összehajtja, és elhelyezi a kanapén. Kicipzárazza a hátizsákot, és elővesz egy festőmamuszt. A cipőjére húzza. Aztán papír kezeslábast ölt magára. A fejére igazítja az elasztikus csuklyát. Ott áll tetőtől talpig fehérben és vékony gumikesztyűben. Benyúl a hátizsákba, és előszedi a szerszámait: egy sokkolót, egy tekercs ezüst ragasztószalagot (az egyik sarka könnyítésül behajtva), egy szikét, egy szőnyegvágót. 12
A zsák alján felgöngyölve egy kis polártakaró van, szaténszegéllyel. A kanapéra teríti. Nézi a takaró pasztellszínű négyszögét. A gyilkosban felhabzik a harci szellem, túlárad a testén. Mintha beburkolná. Kívülről figyeli magát, ahogy elindul az emeletre: immár halkan, finoman. Kihagyja az ötödik lépcsőfokot, visszatér a testébe, és folytatja útját a sötétben.
Luther azzal üti el az időt a váróban, hogy a Heat magazin egy elnyűtt, régi számát lapozgatja. A túlsó sarokban egy csavargó hamuszürke raszta fürtökkel istennel pöröl, vagy talán azt üvölti, hogy ő isten. Nehéz megmondani. Reed 3.15-kor sántikál elő. Luther veszi a kabátját, és kitámogatja az ajtón, majd a kivilágított főbejáraton. Átvágnak a vizes parkolón Luther viharvert, öreg Volvójához. Luther hazaviszi Reedet – a tetőtéri, egy hálószobás bérelt lakásba Kentish Townban. A lakás sivár és rendetlen, mint valami átmeneti szállás, mint ahogy az is. Reed minden lakása átmeneti szállás. Reed nagy házra vágyik, nagy kertre trambulinnal, amelyen egy rakás kölyök ugrál – a saját kölykei, a barátaik, az unokatestvéreik, a szomszéd srácok. Reed közösségről álmodik, vasárnapi ebédekről a kocsmában, utcabálokról, ahol mókás kötényben kolbászt süt a min13
dentudó grillen. Arról álmodik, hogy imádják a gyerekei, és ő viszontimádja őket. Harmincnyolc évesen négyszer nősült és gyermektelen. Átad Luthernek egy dossziét. Luther a falnak dőlve belelapoz. Letartóztatási iratok, rendőrségi fotók, megfigyelési jelentések. Legfölül a Bill Tanner zaklatásáért letartóztatott, figyelmeztetésben részesített, majd szabadon bocsátott srácok iratai és képei: üres tekintetű patkányarcok, fehér angol alja nép. A letartóztatási jegyzőkönyvek alatt részletes jelentések Lee Kidmanről, Barry Tongáról és a főnökükről, Julian Crouchról. Luther becsúsztatja a dossziét egy szatyorba, és megnézi az óráját. Késő van. Arra gondol, hogy ideje hazamenni. De minek? A hallottakra gondol; úgysem tudna aludni. Csak feküdne, és főne a saját levében, mint egy felrobbanni készülő csillag. Ezért inkább Crouch címére hajt, aki egy Highbury Fields parkra néző városi házban lakik. Leállítja a kocsit, és ülve marad a kormánynál. Azon tűnődik, hogy mit kezdjen ezzel a Julian Crouch nevű alakkal, és hogyan fogja ezt megúszni. Később kinyitja a csomagtartót, megkerüli a Volvót, és kivesz egy hikoridiófa csákánynyelet. Jólesik érezni a súlyát. Átvág a parkon, és a markába szorítva a csákánynyelet vár a sötétben. Röviddel hajnali fél öt után megjelenik egy pöpec vintage Jaguar.
14
Julian Crouch száll ki belőle. Zabolátlan göndör haj, amely már ritkul a fejtetőn. Szarvasbőr kabát, kasmírmintás ing. Fehér Adidas cipő. Kinyitja a bejárati ajtót, felkapcsolja a lámpákat, de még elácsorog a küszöbön, a csillár ellenfényében. Beleszagol a levegőbe, mint egy inni készülő zsákmányállat. Tudja, hogy van odakint valaki, és őt figyeli. Homlokráncolva becsapja az ajtót, amely megcsikordul a márvány járólapokon. Luther merőn nézi a házat. Fények gyúlnak ki odabent. Crouch a hálószoba ablakhoz megy. Úgy tekint ki, akár egy űzött király a magas várából, fürkészi a sötétséget. Aztán öszszehúzza a függönyt és lekapcsolja a lámpát. Luther őrt áll. Kohóként zakatol a szíve. Kis idő múlva egy róka surran át az üres úton. Luther hallja a karmai gyors, ütemes kopogását az aszfalton. Figyeli a rókát, amíg el nem tűnik, aztán visszaindul a kocsijához. Megvárja a téli nap felkeltét és az első kocogók megjelenését. Akkor hazamegy.
15
