1. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel késõbb A napok egyre rövidebbek. A fûre hullott almákat megcsipkedték a varjak. Viszem be a fát, és rálépek az egyik puha gyümölcsre; szétnyomódik a lábam alatt. November van. Egyfolytában fázom, de õ még jobban fázhat. Miért legyen nekem jobb? Hogyan is kívánhatnám? Estére már a kutya is reszket. A szoba egyre sötétebb; begyújtok, közelebb húzódok a kandallóhoz, és a fájdalom mind erõsebben lüktet a bensõmben. Bárcsak, bárcsak hallgattam volna a megérzéseimre! Bárcsak jobban odafigyeltem volna! Bárcsak mindent újrakezdhetnék, pontosan egy évvel ezelõttõl! A Michaeltõl kapott bõrkötéses vázlatfüzet az asztalon fekszik, a fürdõköpenyem zsebében pedig egy megrágott, piros ceruzacsonk lapul. Azt mondta, segít, ha lerajzolom a múltat. Már látom magam elõtt a képeket: egy szike, amit egy remegõ kéz tart; egy mûanyag balerina, ami csak forog és forog; egy halom feljegyzés a sötét szoba éjjeliszekrényén. A lányom nevét írom a notesz elsõ oldalára, alá pedig lerajzolok egy pár fekete, magas sarkú szandált, csak úgy, odadobva, egymásba gabalyodott pántokkal. Naomi.
11
11
Bristol, 2009 Egy nappal elõtte Lágyan ringatta magát az iPodján hallgatott zenére, ezért nem vett észre azonnal. Narancssárga sálat viselt, a földön szanaszét tankönyvek hevertek. Halkan becsuktam magam mögött a hátsó ajtót, és letettem a jegyzetektõl, sztetoszkóptól, fecskendõktõl, ampulláktól, dobozoktól nehéz táskámat. Hosszú napom volt: rendelés, beteglátogatások, adminisztráció. A konyhaajtónak dõltem, figyeltem a lányomat, de a lelki szemeim elõtt egy másik kamasz jelent meg: Jade, ahogy az ágyban fekszik, zúzódásokkal a testén. Ez volt a csili a szememben. Az elefántok szemébe csilikivonatot fecskendeznek, hogy elvonják a figyelmüket, amikor a sérült lábukat akarják kezelni. Ezt még Theo mesélte valamikor. Akkoriban nem hittem, hogy ez tényleg mûködik, pedig oda kellett volna figyelnem erre a megjegyzésre. Nem is gondolnánk, milyen gyakran nem vesszük észre az igazán fontos dolgokat. Néztem Naomit, és arra gondoltam, hogy megfestem az arcát, amint mosolyog magában. Halvány színt használnék, ahogy éppen a bõrére esik a fény. Szõke fürtjei minden egyes mozdulatnál a homlokába hullottak, alóluk gyöngyözõ izzadságcseppek tûntek elõ. Pulóvere ujját feltûrte, karkötõje föl-le csúszkált a csuklóján, majdnem leesett a kezérõl. Örültem, hogy viselte; azt hittem, már rég elveszítette. – Anya! Nem is láttam, hogy megjöttél! Na, hogy tetszik? Kivette a fülhallgatókat, és rám nézett. – Bárcsak így tudnék táncolni! Odaléptem hozzá, gyorsan megpusziltam, és közben magamba szívtam az illatát. Citromszappan és izzadság. Félrekapta a fejét, és villámgyorsan lehajolt, hogy felszedje a könyveit. Csodálkozva bámult rám. – A cipõm tetszik-e? – kérdezte türelmetlen hangon. – Idenézz! 12
12
Bizonyára nemrég vette. Fekete, iszonyú magas sarkú cipõ, hosszú bõrpántokkal, amik szorosan tekeredtek karcsú lábszárára. Nagyon hülyén állt neki. Rendszerint színes balerina- vagy tornacipõben járt. – Rettenetesen magas! – feleltem, de még én is éreztem a hangom élét, ezért megpróbáltam nevetni: – Nem ilyet szoktál hordani... – Ugye, ez aztán egész más! – Hangja szinte diadalittasan csengett. – Teljesen más, mint eddig! – Egy vagyon lehetett! Azt hittem, már elköltötted a zsebpénzedet. – Annyira kényelmes! És pont jó méret! Úgy beszélt, mint aki nem akarja elhinni, hogy ekkora szerencséje volt. – De, csillagom, ebben nem mehetsz el itthonról! Ebben nem lehet közlekedni! – Valld be, hogy irigykedsz! Neked is kellene egy ilyen! – mondta egy olyan félmosollyal, amit azelõtt nem láttam rajta. – Naomi... – Sajnos nem lehet a tiéd a cipõ! Én már teljesen beleszerettem. Majdnem annyira szeretem, mint Bertie-t! – nevetett, és lehajolva megsimogatta a kutya fejét. Aztán megfordult, nagyot ásított, majd lassan elindult felfelé, a cipõ pedig minden egyes lépcsõfokra hatalmas, fémes hanggal érkezett meg. Elmenekült. A kérdés, amit fel szerettem volna tenni neki, megválaszolatlanul lebegett a konyha meleg levegõjében. Öntöttem magamnak egy pohárral Ted borából. Naomi nem szokott visszabeszélni, és nem szokott faképnél hagyni, amikor beszélek hozzá. Az orvosi táskámat bevittem a gardróbba, és a bort kortyolgatva járkálni kezdtem a konyhában, meg-megigazítva a konyharuhákat. Régen mindent elmondott. Felakasztottam a kabátját, miközben az alkoholtól valahogy világosabban 13
13
tudtam gondolkodni. Hosszú idõvel azelõtt meghoztam a döntést. Nem volt nehéz. Azt csináltam, amit szerettem, jól kerestem, de cserébe sokkal kevesebbet voltam otthon, mint a legtöbb anya. Viszont a gyerekek nagy szabadságban nõttek fel. Mindig is ezt akartuk. Kivettem a krumplit a konyhaszekrénybõl. Némelyik földes volt, ezért a csap alatt leöblítettem. Továbbra is Naomi járt a fejemben, be kellett ismernem, hogy hónapok óta nem volt hajlandó egy normális beszélgetésre. Ted azt mondta, ne aggódjak. Kamaszkorban van, teljesen normális, hogy így viselkedik. A hideg víztõl megfájdult a kezem, elzártam a csapot. De most vajon kezd felnõtté válni, vagy kezd túllépni rajtunk? Foglalkoztatja valami, vagy éppen ellenkezõleg, semmi sem érdekli? Ez a kérdés motoszkált bennem, miközben a fiókban kerestem a krumplihámozót. Tavaly nyáron a rendelõben láttam egy borzasztó állapotban lévõ kamaszt. A lány szépen, megfontoltan vágta fel a csuklóján az ereket. Megráztam a fejem, hogy eltûnjön a kép. Naomi nem depressziós. Újfajta mosolya ellentétes volt a benne rejlõ türelmetlenséggel. Ugyanúgy ellentétes, mint az, hogy a színdarabban szerepel, itthon pedig csendbe burkolózik. Ha úgy tûnt, foglalkoztatják bizonyos dolgok, akkor az azért lehetett, mert ahogy idõsödött, úgy lett egyre elgondolkodóbb. A színjátszás bizonyos érettséget adott számára. Tavaly nyáron Ted laboratóriumában dolgozott, és érdekelni kezdte az orvoslás. A krumplihámozás közben eszembe jutott, hogy újdonsült magabiztossága még nagy elõny lehet a felvételi elbeszélgetéseken. Lehet, hogy inkább örülnöm kellene. A fõszerep az iskolai darabban szintén növelheti az esélyeit, hogy felvegyék az orvosi egyetemre. A felvételiztetõk szeretik az olyan gyerekeket, akiket más is érdekel. Ez csökkenti az orvosi hivatással járó stresszt. Számomra a festés jelentette ezt a kikapcsolódást. Újra megnyitottam a csapot, és a koszos víz sebesen forogva tûnt el a lefolyóban. Már majdnem befejeztem Naomi portréját, és most is nagy kedvem lett volna folytatni. Ilyenkor egy teljesen más világba kerültem, nem létez14
14
tek problémák. Az eszközeim a padláson voltak, és örültem volna, ha gyakrabban szakíthatok idõt a festésre. A krumpli héját belekotortam a szemetesbe, a hûtõbõl kivettem a kolbászt. Theónak kiskora óta a sült kolbász volt a kedvence, krumplipürével. Holnap is beszélhetek Naomival. Késõbb Ted telefonált, hogy tovább kell bent maradnia a kórházban. Az ikrek teljesen kiéhezve jöttek haza. Ed néma kézfeltartással üdvözölt, miközben egy pirítóssal megpakolt tányérral az emeletre indult. Hallottam, amint becsukódott mögötte az ajtaja, és szinte láttam magam elõtt, ahogy bekapcsolja a zenét, kezében egy pirítóssal ledõl az ágyra, és lehunyja a szemét. Én is ilyen voltam tizenhét évesen: nem akartam, hogy bárki is bekopogjon hozzám, pláne hogy bejöjjön beszélgetni. Theo, sápadt arcán sok szeplõvel, ordítva mesélte, hogy mi történt vele aznap, közben pedig falta a kekszeket, egyiket a másik után, amíg ki nem ürült a doboz. Naomi jött át a konyhán, vizes hajfürtjei a nyakára tapadtak. Kifelé menet gyorsan a hátizsákjába tuszkoltam pár szendvicset, majd egy ideig az ajtóban állva hallgattam lassú lépteinek távolodó kopogását. Az iskola színházterme mindössze egyutcányira volt, de folyton elkésett. Korábban mindenhová rohannia kellett, de most már inkább nem ért oda idõre. A darab minden energiáját felemésztette. „A tizenöt éves Naomi Malcolm játéka korát meghazudtoló érettséget mutat.” „Naomi Mariájában hihetetlen módon keveredik az ártatlanság és a szexualitás. Új csillag született.” Az iskola honlapján olvasható kritikák megérték a sok fáradságot, izgalmat. Még két elõadás volt hátra, azután életünk visszatérhet a normál kerékvágásba.
15
15
Dorset, 2010 Egy évvel késõbb Tudom, hogy péntek van, mert a halas asszony érkezik a házhoz. A lépcsõ alá kuporodok, amikor az autójával megáll a bejárat elõtt. A fehér alak elmosódik a régi ajtó üvegén túl. Megnyomja a csengõt, és vár. Az alacsony, duci nõ felemeli a fejét, ide-oda forgatja, valószínûleg az ablakokat kémleli. Ha észrevesz, akkor ajtót kell nyitnom, szavakat kell formálnom, mosolyognom kell. Ma bármelyikre képtelen vagyok. Kicsi pók mászik végig a kezemen. A fejemet lehajtva lélegzem be a szõnyeg porát, mígnem az autó megindul lefelé az úton. Ma egyedül kell lennem. Lefekszem, és várom, hogy múljon az idõ. A péntekek még mindig nagyon fájnak. Egy idõ után felkelek, és megkeresem a füzetet, amelyet elõzõ este a kandalló párkányán hagytam. Ellapozok a Naomi cipõjét ábrázoló oldalról, és egy kis ezüstgyûrût rajzolok a következõre. Bristol, 2009 Az eltûnés éjszakája A konyhapadlón térdeltem, és egy lista alapján az orvosi táskám tartalmát ellenõriztem. Ezt jobban szerettem otthon csinálni, kevesebb zavaró tényezõvel kellett számolnom, ha már rászántam az idõt. Mélyen a zsebekben túrtam, és nem vettem észre, amikor csendben a konyhába lépett. Elment mellettem, de a kezében lévõ szatyor lágyan nekiütõdött a vállamnak. Felnéztem, de az egyik ujjamat továbbra is a listán tartottam. Kifogyóban volt a paracetamol és a petidin. Naomi lenézett rám, kék szemében meglepetés látszódott. Jócskán ki volt sminkelve a darab miatt, de még így is feltûnõek voltak a szeme alatti sötét karikák. Kimerültnek tûnt. Nem az a pillanat volt, amikor megkérdezhettem volna, amit már régóta akartam. 16
16
