ELJÖTT AZ IDŐ, HOGY A KORONA. végre a győztes fejére kerüljön. Amikor beválogatták a Párválasztóba, America

ELJÖTT AZ IDŐ, HOGY A KORONA végre a győztes fejére kerüljön. Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe - vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet - és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért.

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kiera Cass: The One HarperTeen,an imprint of HarperCollins Publishers, New York Fordította: Gázsity Mila A könyvet tervezte: Kühne Andrea Copyright © 2014 by Kiera Cass

Hungarian translation © Gázsity Mila, 2014 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2014 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-535-883-0 Callawaynek. A fiúnak,aki megmászta a fát, hogy bejuthasson szívem játszóházába, és megengedte,hogy az ő szívének koronája legyek.

1. fejezet Ezúttal épp a Díszteremben kornyadoztunk etikett órán, amikor óriási zajjal betörtek az ablakok, és téglák süvítetek be rajtuk. Elise azon nyomban a padlóra vetette magát, és nyüszítve igyekezet az oldalajtóhoz kúszni. Celeste éles hangon felsikoltott, s már inalt is a terem hátsó része felé, alig-alig kerülve el a záporozó üvegszilánkokat. Kriss megragadta a karomat, és magával húzott, így együtt indultunk száguldva a kijárat irányába. - Szaporán, hölgyeim! – kiáltotta Silvia. Az őrség másodperceken belül felsorakozott az ablakoknál, és tüzelni kezdet. Lövéseik döreje még menekülés közben is ott visszhangzott a fülemben. Nem számított,

hogy a lázadók kövekkel jöttek vagy puskákkal – ha valaki a palota környékén az agresszió legcsekélyebb jelét is mutatja, az életével fog fizetni érte. A támadásokat illetően már senkiben sem maradt egy hangyányi tolerancia sem. - Gyűlölöm, hogy ebben a cipőben kell rohangálnom – zsémbelt Kriss. Ruhája bő szoknyarészét a karjára kapva, tekintetét a folyosó végére szegezve futott mellettem. - Pedig egyikünk kénytelen lesz hozzászokni – lihegte Celeste. - Amennyiben én leszek az, úgy kizárólag sportcipőt viselek majd – forgattam a szemem. – Annyira elegem van ebből! - Kevesebb fecsegést, csipkedjék magukat! – bömbölte felénk Silvia. - Hogy jutunk le innen a földszintre? – kérdezte tőle Elise. - És mi van Maxonnal? – zihálta Kriss. Silvia nem felelt. Egy alagsorba vezető lejáratot keresve ügetünk mögötte a folyosók útvesztőjében, miközben egymás után rohantak el mellettünk az ellenkező irányba tartó őrök. Mélységes csodálatot éreztem irántuk, s egy pillanatra eltűnődtem azon, mekkora bátorságra lehet szüksége valakinek ahhoz, hogy másokat védve egyenesen a veszély felé száguldjon. A mellettünk elhúzó testőröket teljesen egyformának láttam, mígnem váratlanul megéreztem magamon egy zöld szempár pillantását. Aspen nem tűnt rémültnek, még csak meglepetnek sem. Felmerült egy probléma, mire már indult is, hogy rendbe tegye. Ő egyszerűen ilyen volt. Épp csak egymásra néztünk, de nem is kellet több. Aspennel mindig is ez volt. A pillanat törtrésze alatt, szavak nélkül is meg tudtam üzenni neki: légy óvatos, nehogy bajod essen! Ő sem mondott semmit, csak ennyi sugárzott a tekintetéből: igen, te meg vigyázz magadra.

Semmi gondom nem volt a kimondatlanul maradt dolgokkal, azonban messze nem volt ekkora szerencsém azokkal a mondatokkal, amelyek elhagyták a szánkat. Legutolsó beszélgetésünk nem volt valami felhőtlen. Épp készültem elhagyni a palotát, s azt kértem tőle, adjon nekem egy kis időt, hogy túltegyem magam a Párválasztón. Aztán mégis maradtam, és nem magyaráztam el neki, hogy miért. Talán kezdet elfogyni a türelme, talán már nem volt képes mindig a legjobbat meglátni bennem. Ezen valahogy segítenem kell. El sem tudtam képzelni egy olyan életet, amelyben Aspennek nincs helye. Még most sem, amikor pedig abban reménykedtem, hogy Maxon végül engem választ. - Megvan! – kiáltott fel Silvia, s megnyomott egy rejtélyes kapcsolót a falon. Elindultunk lefelé a lépcsőn, a sor élén Elise és Silvia haladt. - A fenébe is, Elise, igyekezz már! – ordította előre Celeste. Szívesen bosszankodtam volna azon, hogy milyen türelmetlen, de tudtam, mindannyiunknak ugyanaz jár a fejében. Miközben egyre mélyebbre jutottunk a sötétben, igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy a következő órákat már sosem kapom vissza, mert ezeket azzal vesztegetjük el, hogy kisegér módjára rejtőzködünk. Csak mentünk lefelé, lépteink zaja elnyomta a föntről érkező kiáltásokat, míg egyszer csak valahol közvetlenül mögöttünk férfihang harsant fel. - Állj! Krisszel azonnal megfordultunk, és belemeredtünk a sötétségbe, ahol lassan kirajzolódtak egy egyenruha körvonalai. - Várjatok! – kiabált az előttünk haladó lányok után Kriss. – Egy őr az! Zihálva megtorpantunk a lépcsőn. A férfi végre utolért bennünket, ő maga is lihegett.

- Elnézést, hölgyeim. A lázadók az első lövések után azonnal menekülőre fogták. Úgy látom, ma nem volt nagy kedvük harcolni. Silvia lesimította a ruháját, majd mindannyiunk nevében szólalt meg. - A király biztonságosnak ítélte a helyzetet? Mert ha nem, azzal maga igen komoly veszélybe sodorja ezeket a lányokat. - A testőrség vezetője utasított. Biztos vagyok abban, hogy őfelsége… - Maga nem beszélhet a király nevében. Gyerünk, hölgyek, induljanak tovább. - Komolyan? – néztem az idősebb nőre. – De hát már semmi okunk sincs oda lemenni. Olyan pillantással meredt rám, amitől egy lázadónak is inába szállt volna a bátorsága, úgyhogy befogtam a számat. Korábban kialakult kettőnk között valamiféle jó viszony, amikor Silvia tudtán kívül abban segítet nekem a különóráival, hogy a figyelmemet elvonja Maxonról és Aspenről is. Pár napja azonban, a Híradó ban előadott prezentációm után a barátságunk mintha semmivé foszlott volna. - Visszafordulunk, mihelyt hivatalos parancsot hoz a királytól – közölte az őrrel. – Rajta, hölgyek, menjenek már tovább! A férfival csalódott, cinkos pillantást váltottunk, majd haladtunk tovább a lefelé tartó lépcsőn. Silvia a bűnbánat legcsekélyebb jelét sem mutatta, amikor húsz perc múlva felbukkant egy másik őr, s tudtunkra adta, hogy szabad visszatérnünk az emeletre. Annyira felbosszantott az egész, hogy nem vártam sem Silviára, sem a többi lányra. Felszaladtam a lépcsőn, valahol az első emeleten visszajutottam a folyosóra, majd cipőmet a pántjánál fogva és a kezemben lóbálva tovább ballagtam a szobám felé. A szobalányaim még nem érkeztek meg, de az ágyam mellet, egy kis ezüstálcán egy levél

várt. Azonnal ráismertem May kézírására, feltéptem a borítékot, és falni kezdtem a sorait. Ames! Képzeld, nagynéni lett belőlünk! Astra egyszerűen tökéletes! Bárcsak itt lehetnél, hogy a saját szemeddel lásd, de persze mindannyian tudjuk, hogy a te helyed most a palotában van. Gondolod, hogy a karácsonyt azért együtt tölthetjük? Az már nincs is olyan messze! Most muszáj visszamennem, hogy segítsek Kennának és Jamesnek. Hihetetlen, hogy a kicsi milyen cuki! Itt küldök róla egy képet. Mindannyian nagyon szeretünk! May Kihúztam a borítékból a fényes fotót. Rajta volt az egész családom, Kotát és engem leszámítva. Kenna férje, James valósággal ragyogott, ahogy ott feszítet felesége és hunyorgó szemű kislánya felet. Kenna felült az ágyban, úgy ölelte magához az apró, rózsaszín bugyrot, s egyszerre tűnt boldognak és elcsigázottnak. Anya meg apa sugárzott a büszkeségtől, s a képen May és Gerad lelkesedése is átjött. Az csak természetes, hogy Kota nem állt ott, hiszen semmiféle előnye nem származhatott abból, ha megjelenik a családi fényképezésen. De nekem ott kellet volna lennem. Mégsem így alakult. Helyette itt voltam, a palotában. Néha magam sem értettem, hogy miért. Maxon még mindig sok időt töltött Krisz-szel, pedig korábban mit meg nem tett azért, hogy itt marasztaljon. A lázadók lankadatlanul támadásokat intéztek ellenünk odakintről, idebent pedig ugyanannyit ártottak az önbizalmamnak a király fagyos szavai. Folyamatosan érzékeltem Aspen jelenlétét, ám ismeretségünket teljesen titokban kellet tartanom. A tévékamerák jöttek-mentek, s magukkal ragadták életünk egy-egy darabkáját, hogy aztán

ezekkel szórakoztassák a népet. Mintha mindenfelől sarokba próbáltak volna szorítani, s közben rendre lemaradtam mindarról, ami mindig is sokat jelentet nekem. Dühösen nyeldekeltem a könnyeimet. Annyira belefáradtam a sírásba is. Helyette elkezdtem tervezgetni. Csak úgy hozhatok helyre mindent, ha véget vetek a Párválasztónak. Bár időről időre erősen megkérdőjeleztem, hogy szeretnék-e egyáltalán hercegné lenni, afelől hajszálnyi kétségem sem volt, hogy Maxonhoz akarok tartozni. De hogy ez tényleg bekövetkezzen, ahhoz nem elég hátradőlni és illedelmesen a sorsra bízni a dolgot. Miközben a szobalányaimat várva föl-alá sétálgattam, felidéztem magamban a királlyal folytatott utolsó szóváltásomat. Levegőt venni se nagyon tudtam, ezért világos volt, hogy ez a vacsora elpazarolt alkalom lesz. Csakhogy az eredmény megéri majd az áldozatot. Muszáj előrelépnem, méghozzá elég gyorsan. A király szerint más lányok is tettek már bizonyos lépéseket Maxon felé – méghozzá fizikai természetű lépéseket –, és azt is hozzáfűzte, hogy az én külsőm túlságosan átlagos ahhoz, hogy ezen a téren versenyre kelhessek velük. Mintha nem lett volna már így is épp elég bonyolult a Maxonhoz fűződő viszonyom, most még azzal a problémával is meg kellet birkóznom, hogy valahogy újra megerősítsem a bizalmat kettőnk között. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a jelenlegi helyzetben feltehetek-e bizonyos kérdéseket vagy sem. Afelől ugyan nem volt kételyem, hogy olyan messze egyik lánnyal sem ment el, de közben mégsem hagyott nyugodni a dolog. Korábban meg sem próbáltam csábító lenni – tulajdonképpen minden Maxon-nal töltött, intimebb pillanatom véletlenül alakult úgy –, de muszáj volt reménykednem abban, hogy ha szándékomat egyértelművé teszem, akkor neki is feltűnik, hogy semmivel sem érdeklődöm iránta kevésbé, mint a többiek.

Nagy levegőt vetem, felszegtem az állam, és beléptem az ebédlőbe. Szándékosan késtem pár percet, abban a reményben, hogy mostanra már mindenki helyet foglalt. Ez be is jött. A hatás azonban még a vártnál is ütősebbre sikerült. Bókoltam, lábamat úgy lendítve hátra, hogy láthatóvá váljon a szoknyarész jókora hasítéka, s szinte a teljes combom megvillanjon. A mélyvörös ruhának nem volt válla, sőt tulajdonképpen háta sem, s szinte teljesen biztosra vetem, a szobalányaim valamiféle varázslathoz folyamodtak, hogy a holmi valahogy mégis rajtam maradjon. Amikor felemelkedtem, Maxon felé pillantottam, és láttam, hogy megállt a szájában a falat. Valaki leejtett egy villát. Lesütött szemmel léptem a székemhez, amely Krissé mellet állt. - Ezt nem gondolhattad komolyan, America – súgta oda nekem. Felé billentetem a fejem. - Ne haragudj, de nem értelek. – Úgy tetem, mintha fogalmam sem lenne róla, mire céloz. Abbahagyta az evést, egymásra meredtünk. - Eléggé olcsó benyomást keltesz. - Hmmm, te viszont mint ha féltékeny lennél. Közel járhattam az igazsághoz, mert elpirult, de aztán újra a kezébe vette az evőeszközt. Sajnos kénytelen voltam annyit enni, mint valami kismadár, mert már így is szörnyen szorított a ruha. Amikor letették elém a desszertet, úgy határoztam, hogy nem kerülöm tovább Maxon pillantását – s valóban, ahogy azt reméltem is, egyenesen rám bámult. Szinte azonnal a fülcimpájához kapott, én pedig tartózkodón viszonoztam a gesztust. Aztán gyorsan Clarkson király felé kaptam a tekintetem, és igyekeztem nem elmosolyodni. Ingerültnek tűnt – egy újabb húzás, amit sikeresen megúsztam.

Elsőként kértem engedélyt az asztaltól való távozásra, így alkalmat adhattam Maxonnak arra, hogy hátulról is megcsodálhassa a ruhámat, majd a szobámba iszkoltam. Mihelyt becsuktam magam mögött az ajtót, azonnal lerántottam a cipzárt, mert már iszonyúan szerettem volna végre levegőhöz jutni. - Hogy ment? – sietett hozzám azonnal Mary. - Teljesen elképedt. Tulajdonképpen mindenki így volt vele. Lucy sikkantott egyet, Anne pedig már jött is, hogy segítségére legyen Marynek. - Mi majd fogjuk, a kisasszony meg induljon csak el – utasított, és én azonnal engedelmeskedtem. – A herceg idejön ma este? - Igen. Nem tudom ugyan, hogy mikor, de itt lesz. – Óvatosan az ágy szélére ültem, két karomat összefonva a hasamon, hogy a lehúzott cipzárú ruha ne essen le rólam. Anne szomorkásan pillantott rám. - Sajnálom, hogy még néhány órán át kénytelen lesz ilyen kényelmetlenül üldögélni. De abban biztos vagyok, hogy megéri. Elmosolyodtam, megpróbáltam olyan képet vágni, akárha a fájdalom leperegne rólam. Végtére is én mondtam azt a szobalányaimnak, hogy szeretném felkelteni Maxon érdeklődését. Arról a reményemről azonban nem tettem említést, hogy egy kis szerencsével a ruha hamarosan a padlón végzi majd. - Itt maradjunk addig, amíg meg nem érkezik? – tudakolta Lucy, akiben csak úgy buzgott a lelkesedés. - Nem kell, csak segítsen felhúzni a cipzárt. Még át kell gondolnom pár dolgot – válaszoltam, és felálltam, hogy hozzáférhessenek a ruha hátához. Mary megfogta a cipzár kocsijának aprócska húzóját. - Húzza be a hasát, kisasszony. – Engedelmeskedtem, s amikor a ruha újra rám feszült

és gúzsba kötött, úgy éreztem magam, mint egy csatába tartó katona. A fegyverzet ugyan más, de az alapgondolat ugyanaz. Ezen az éjjelen arra készültem, hogy térdre kényszerítsek egy férfit.

2. fejezet Kinyitottam az erkélyajtót, hogy a beáradó levegő felfrissítsen Bar már december volt, könnyű szellő csiklandozta bőrömet. Az utóbbi időben egyáltalán nem engedtek ki bennünket, legfeljebb csak testőrök kíséretében, úgyhogy kénytelen voltam ezzel beérni. Körbejártam a szobában, gyertyákat gyújtottam, megpróbáltam hívogató légkört varázsolni. Amikor kopogtattak, elfújtam a gyufát, az ágyhoz vágtattam, felkaptam egy könyvet, és szétterítettem a ruhám szoknyarészének redőit. Bizony, Maxon, mindig pontosan így festek olvasgatás közben. - Szabad! - szóltam ki, de a hangomat alig lehetett meghallani. Maxon belepett, mire kecsesen felemeltem a fejem, így elkaphattam ámuló pillantását, amellyel sejtelmesen megvilágított szobámat szemlélte. Végül rám nézett, s tekintete lassan végigvándorolt közszemlére tett lábamon. - Hát itt vagy - mondtam, becsuktam a könyvet, és felálltam, hogy üdvözöljem. Behúzta maga mögött az ajtót, s mindvégig idomaimon tartva szemét beljebb lépett. - Csak el szerettem volna mondani, milyen fantasztikusan nézel ki ma este. Hátravetettem a hajamat. - Ó, erre a ruhára célzol? Már jó ideje ott lógott a szekrény hátuljában. - Akkor örülök, hogy elővetted. Összefűztem ujjainkat.

- Gyere, ülj le egy kicsit. Mostanában nem sűrűn láttalak. Nagyot sóhajtva követett. - Sajnálom. Eléggé feszültté vált a helyzet, mivel sokan estek el a lázadók támadásai során, és te is tudod, milyen az apám. Több palotaőrt is áthelyeztünk, hogy így gondoskodjunk a családjaitok biztonságáról, emiatt viszont jóval kevesebb emberünk maradt a palotában, és apám az utóbbi időben még a szokásosnál is rosszabb. Ráadásul állandóan azzal nyaggat, hogy vessek véget a Párválasztónak, de én kitartok. Időre van szükségem, hogy alaposan végiggondolhassam az egészet. Letelepedtünk az ágy szélére, aztán közelebb húzódtam hozzá. - Hát persze. Ez igazán csakis rád tartozik. - Pontosan - biccentett. - Tudom, hogy már vagy ezerszer mondtam, de megőrjít, ha sürgetni akarnak. - O, tudom - biggyesztettem el a számat. Maxon nem folytatta, és az arckifejezéséből sem tudtam semmit kiolvasni. Azon törtem a fejem, hogyan léphetnék előbbre anélkül, hogy szörnyen tolakodónak tűnnék, de fogalmam sem volt arról, hogyan hozhatnék össze hirtelenjében egy mélyen romantikus pillanatot. Tudom, hogy ostobán hangzik, de a szobalányaim ma új parfümmel kísérleteztek. Nem túl erős? - kérdeztem, majd oldalra billentettem a fejem, hogy a nyakam fölé hajolhasson, és beszívhassa az illatomat. Olyan közel került hozzám, hogy az orra puha bőrömhöz ért. - Nem, kedvesem, nagyon kellemes - súgta bele a vállam hajlatába. Ahol aztán meg is csókolt. Nyeltem egyet, mert muszáj volt nagyon koncentrálnom. Nem veszíthettem el

teljesen az irányítást a helyzet fölött. - Örülök, hogy tetszik. Hiányoztál ám. Éreztem, hogy keze a hátam mögé siklik, és lehajtottam a fejem. Az arca már egészen közel volt, szeme pár milliméternyi távolságból nézett az enyémbe. - Mennyire hiányoztam? - lehelte. A szívem összevissza kalapált fojtott hangjától, no meg attól, hogy ilyen merőn bámult rám. - Annyira nagyon - súgtam vissza. - Annyira, de annyira. Előredőltem, úrrá lett rajtam a vágy, hogy megcsókoljon. Maxon magabiztosan magához húzott az egyik kezével, a másikkal a hajamba túrt. A testem másra sem vágyott, csak hogy feloldódhasson a csókjában, de ebben megakadályozott a ruhám. Erről azonban eszembe jutott a tervem, s újra elfogott az idegesség. Végigcsúsztattam a tenyeremet Maxon karján, és ujjait a ruha hátulján futó cipzár felé irányítottam, remélve, hogy ez így elég is lesz. Keze egy pillanatra megpihent a hátamon, s közel álltam ahhoz, hogy megkérjem, húzza már le a cipzárt, amikor nevetésben tört ki. Ez egy csapásra kijózanított. - Mi olyan vicces? - nyögtem ki riadtan, miközben igyekeztem kitalálni, mivel tudnám diszkréten elérni, hogy ismét szabályosan lélegezzek. - Minden eddigi ötleted közül messze ez volt a legmulatságosabb! - Maxon előrehajolt, és a térdét csapkodva kacagott. - Ezt meg hogy érted? Nagy puszit nyomott a homlokomra. - Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet, ha te is próbát teszel így. - Itt újra

felnevetett. - Ne haragudj, most dolgom van. - Felállt, s tartása még mindig arról tanúskodott, milyen remekül szórakozik. - Reggel találkozunk. Ezzel már el is ment. Egyszerűen lelépett! Csak ültem ott, mérhetetlenül porig alázva. Honnan a fenéből vettem, hogy nekem beválhat egy ilyen húzás? Maxon talán nem tud rólam mindent, de a jellememmel tökéletesen tisztában van. Erre előállok egy ilyen trükkel? Lepillantottam arra a röhejes ruhára. Hát persze, hogy túlzás volt. Ilyen messzire még Celeste sem ment volna el. A frizurám túlságosan kimódolt, a sminkem túl sok. A herceg attól a pillanattól fogva tisztán látta, miben mesterkedem, hogy belépett a szobába. Sóhajtozva körbesétáltam a szobában, elfújtam a gyertyákat, és azon tépelődtem magamban, hogy leszek képes másnap Maxon szemébe nézni.

3. fejezet Komolyan fontolóra vettem, hogy azt füllentem, gyomorhurutom van. Esetleg bénító fejfájásom támadt. Pánikrohamom. Bármi, de bármi, csak ússzam meg, hogy le kelljen mennem reggelizni. Azonban eszembe jutott, amikor Maxon arról beszélt, hogy muszáj bátran viselkedni. Ebben igazán nem voltam valami erős..., de ha lemennék, ha legalább megjelennék a reggelinél, azt valószínűleg még ő is elismerné. Remélve, hogy valamit talán feledtethetek az éjszaka történtekből, arra kértem a szobalányaimat, adják rám a legszemérmesebb ruhámat. Miután meghallották a kívánságomat, már tudták, hogy bölcsebb, ha meg sem kérdezik, hogyan zajlott az előző este. A ruha felső része valamivel zártabb volt annál, amit az angelesi meleg

éghajlaton általában viseltünk, az ujja majdnem a könyökömig leért, de igen tetszetős, virágmintás darab volt, szöges ellentéte annak, amiben múlt éjjel parádéztam. Amikor beléptem az ebédlőbe, alig voltam képes Maxon felé pillantani, de legalább a tartásomra nem lehetett panasz. Aztán végül mégis felé lestem, és tapasztalhattam, amint vigyorogva figyel engem. Alaposan megrágta a szájában lévő falatot, és rám kacsintott, én azonban azonnal lehajtottam a fejem, mintha minden figyelmemet az előttem álló quiche kötné le. - De örülök, hogy ma ruhában jöttél - jegyezte meg csípősen Kriss. - De örülök, hogy ilyen jó kedved van. - Beléd meg mi ütött? - sziszegte felém. - Ez nekem ma nem megy, Kriss - adtam fel elkeseredve - Egyszerűen csak hagyj békén. Egyetlen másodpercre mintha fontolóra vette volna, hogy tovább kötekedik, de szerintem végül úgy ítélte meg, hogy az egész nem éri meg a fáradságot. Kissé kihúzta magát, és tovább evett. Valamiféle igazolást jelentett volna, ha előző este sikerrel járok, így azonban még csak azt sem tudtam tettetni, hogy különösebben büszke lennék. Újra megkockáztattam egy pillantást a herceg felé. Már nem nézett rám, de miközben felvágta az ételét, az arcán még mindig önelégült kifejezés ült. Na, ebből elég! Nem fogok végigszenvedni egy ilyen napot! Már épp arra készültem, hogy elájulok, vagy váratlanul a gyomromhoz kapok - bármit, csak elhagyhassam az ebédlőt -, amikor belépett egy komornyik. Ezüsttálcán borítékot hozott, amit mély meghajlással odatartott Clarkson király elé. A férfi elvette a levelet, és gyorsan végigfutotta. - A fene essen a franciákba - mormolta. - Bocsáss meg, Amberly, de úgy tűnik, egy órán belül indulnom kell.

- Újabb gond adódott a kereskedelmi egyezménnyel? - tudakolta halkan a nő. - Igen. Pedig azt hittem, hogy már hónapokkal ezelőtt megállapodtunk mindenben. Ebben az ügyben kénytelenek leszünk ragaszkodni az álláspontunkhoz. - Felállt táját a tányérjára vetette, és az ajtó felé indult. - Apa - szólt utána Maxon, aki szintén felegyenesedett - jöjjek én is? Magam is különösnek tartottam, hogy kifelé menet a király nem kezdett el utasításokat osztogatni fiának, ahogy általában történni szokott. Ehelyett Maxon fele fordult tekintete hűvös volt, a hangja metsző. - Majd akkor tapasztalhatod meg, miket tesz egy király, ha készen állsz arra is, hogy úgy viselkedj, ahogy uralkodóhoz illik. - Mindössze ennyit vetett oda, és már el is hagyta a helyiséget. Maxon csak állt döbbenten és mélységes zavarban, hogy az apja itt, mindenki előtt szégyenítette meg. Aztán visszaült, és az anyjára emelte a pillantását. - Ha egészen őszinte akarok lenni, nem is nagyon vágytam erre a repülőútra jegyezte meg, tréfával próbálva oldani a feszültséget. A királyné elmosolyodott, ahogy az tőle elvárható volt, mi pedig úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. A lányok is végeztek a reggelijükkel, majd engedélyt kértek, hogy átvonulhassanak a Hölgyek Szalonjába. Amikor az asztal mellett rajtam kívül már csak Elise és Maxon maradt, a hercegre emeltem a tekintetemet. Egyszerre nyúltunk a fülcimpánkhoz, aztán mindkettőnk szája mosolyra húzódott. Végül Elise is távozott, mi pedig elindultunk egymás felé, s a terem közepén összetalálkoztunk. - Az én hibám, hogy apád nem visz magával - szólaltam meg panaszos hangon, mit sem törődve a körülöttünk takarító szobalányokkal és komornyikokkal. - Hm, talán tényleg így van - felelte viccelődve. - De hidd el, nem ez az első

alkalom, hogy így mutatja meg, hol a helyem, és millió érvet tudna felsorakoztatni amellett, hogy miért is teszi ezt velem. Az sem lepne meg, ha ezúttal semmi külön oka nem lenne rá, s pusztán gonoszkodásból csinálná. Nem akarja kiengedni a kezéből az irányítást, pedig ez egyre valószínűbbé válik, minél közelebb kerülök ahhoz, hogy feleséget válasszak magamnak. Bár az is igaz, hogy mindketten tudjuk, valójában sosem fogja teljesen átadni a hatalmat. - Akkor akár nyugodtan haza is küldhetsz. Sosem fogja hagyni, hogy engem válassz. - Maxonnak még mindig nem említettem, hogy miután valami módon rávette apját, hogy hadd maradhassak, a király elkapott a folyosón és megfenyegetett. Clarkson király világosan utalt arra, hogy jobb, ha hallgatok a beszélgetésünkről, én pedig nem akartam felbőszíteni. Ugyanakkor kifejezetten gyűlöltem, hogy titkolóznom kell Maxon előtt. - Egyébként... - folytattam karomat összefonva mellemen -, a múlt éjszaka után nehezen tudnám elhinni, hogy a továbbiakban is szeretnél itt tartani. Az ajkába harapott. - Sajnálom, hogy kinevettelek, de most őszintén, mi mást tehettem volna? - Nekem bőven voltak ötleteim - mormoltam halkan, mert még mindig szörnyen zavarba jöttem a gondolattól, hogy megpróbáltam elcsábítani. - Olyan hülyének érzem magam - nyögtem ki és a tenyerembe temettem az arcomat. - Hagyd abba - szólt rám gyengéden, és odahúzott magához. - Hidd el, hatalmas volt a kísértés. Csakhogy te nem olyan lány vagy. - És biztos, hogy nem is kéne olyannak lennem? Nem lehet, hogy ez is része annak, ami mi ketten vagyunk? - nyüszítettem bele a mellkasába. - Emlékszel még arra az éjszakára, amit az óvóhelyen töltöttünk? - súgta a fülembe fojtott hangon.

- Igen, de akkor tulajdonképpen búcsúzkodtunk. - Micsoda fantasztikus búcsú lett volna! Elléptem mellőle, és játékosan meglegyintettem. Ő felnevetett, es látszott rajta, mennyire felderíti, hogy sikerült oldania a feszültséget. - Borítsunk fátylat az egészre - javasoltam. - Rendben - egyezett bele. - Különben is, rád meg rám most komoly feladat vár. - Igen? - Bizony, és mivel apám elutazott, talán itt az alkalom, hogy nekifogjunk az ötletelésnek. - Rendben! - vágtam rá izgatottan, mert feldobott, hogy végre van valami, ami csak kettőnket érint. De aztán nagyot sóhajtott, és rögtön elfogott az idegesség a tervét illetőleg. - Teljesen jól látod a helyzetet. Apa tényleg nem néz téged jó szemmel. Viszont rákényszeríthetjük arra, hogy elfogadjon, amennyiben egy valamiben sikerrel járunk. - És az mi is lenne? - El kell érnünk, hogy te légy a nép kedvence A szememet forgattam. - Ezen kellene dolgoznunk? Maxon, ez egyszerűen lehetetlen. Miután megpróbáltam megmenteni Marlee-t. láttam egy közvélemény-kutatás adatait Celeste egyik magazinjában. Az emberek éppen csak elviselnek. -A véleményeken lehet változtatni. Ne hagyd, hogy egyetlen alkalom a kedvedet szegje! Még mindig teljesen reménytelennek éreztem a helyzetet, de mit mondhattam volna? Ha ez az egyetlen lehetőségem, akkor illene legalább megpróbálkoznom vele.

- Hát jó - mondtam. - De figyelmeztetlek, nem fog bejönni. Arcán pajkos mosoly jelent meg, mellém lépett, és hosszan, lassan megcsókolt. - Szerintem pedig igen.

4. fejezet Amikor beléptem a Hölgyek Szalonjába, a fejemben még mindig Maxon új terve járt. A királyné egyelőre nem érkezett meg, a lányok pedig az ablakhoz gyűltek, és valamin kacarásztak. - America, gyere csak! – hívott sürgető hangon Kriss. Még Celeste is mosolyogva fordult felém, és intett, hogy menjek oda hozzájuk. Egy kissé szorongtam attól, hogy mi várhat rám, de azért csak elindultam a kis csoport felé. - Ó, édes istenem! – szakadt ki belőlem. - Szerintem is – sóhajtott hatalmasat Celeste. A palotaőrök nagyjából fele éppen a kertet kocogta körbe, méghozzá félmeztelenül. Aspen korábban már mesélte, hogy az őrök injekciókat kapnak, hogy így biztosítsák a kondíciójukat, de úgy tűnt, ezen kívül is mindent megtesznek azért, hogy csúcsformában maradjanak. Bár mindannyian Maxonért rajongtunk, azért mégsem mehettünk el csak úgy egy sereg helyes fiatalember látványa mellett. - Az a szőke fiú – suttogta Kriss. – Legalábbis azt hiszem, hogy szőke. Annyira rövidre van vágva a hajuk! - Nekem ez tetszik - jegyezte meg halkan Elise, amikor egy újabb palotaőr futott el

az ablakunk előtt. Kriss kuncogásban tört ki. - El sem hiszem, hogy ezt csináljuk! - Ó, hohó! Az a pasas, ott, az a zöld szemű! – ujjongott Celeste Aspenre mutatva. - Vele táncoltam a halloweeni bálon, és éppolyan szellemes, mint amilyen jóképű – sóhajtott nagyot Kriss. - Én is táncoltam ám vele – hencegett Celeste. - Jó esély van arra, hogy ő a legdögösebb őr az egész palotában. Képtelen voltam elfojtani feltörő, halk nevetésemet. Az jutott az eszembe, hogyan érezné magát Celeste, ha megtudná, hogy Aspen hajdan Hatos volt. Csak néztem, ahogy szalad, és felidéztem magamban azt a több száz alkalmat, amikor azok a karok engem öleltek. A távolság Aspen és köztem elkerülhetetlenül egyre csak nőtt, de még mindig komolyan foglalkoztatott, nem lenne-e valami módja annak, hogy egy darabkát megtarthassunk mindabból, ami korábban köztünk volt. Mert mi van, ha szükségem lesz rá? - És mi a te véleményed, America? - fordult hozzám Kriss. Aspen volt az egyetlen, aki egyáltalán feltűnt nekem, de iménti fájdalmas gondolataim után ez most annyira ostobaságnak tűnt. Inkább megpróbáltam elkerülni a válaszadást - Nem is tudom. Mindannyian elég jól festenek. - Elég jól festenek? – ismételte Celeste. – Most szórakozol? Egész életemben nem sokszor láttam ennyire jóképű pasikat! - De hát ezek csak fiúk, akik ledobták az ingüket – ellenkeztem.

- Na ja, úgyhogy élvezd is ki, mert aztán már csak mi hármunkat nézegethetsz majd vetette oda csípősen. - Nem számit. Maxon éppen olyan jól néz ki félmeztelenül, mint ezek a fiatalemberek. - Hogy micsoda? - sikított fel Kriss. Egy szempillantással azután, hogy a szavak elhagyták a számat, rájöttem, hogy mit is kotyogtam el. Három szempár szegeződött rám. - És egészen pontosan mikor is félmeztelenkedtetek ti Maxonnal? - követelt választ Celeste. - Én nem is... - De Maxon igen? - csapott le Kriss. - Szóval tulajdonképpen erről szólt az a tegnapi förtelmes ruha? Celeste levegő után kapkodott. - Ringyó! - Na ne! - horkantam fel. - Miért, mire számítottál? - csattant fel, es keresztbe fonta mellén két karját. - Vagy esetleg elmesélhetnéd, h pontosan mi történt, és miért látjuk rosszul a helyzetet. Csakhogy ezt nem tehettem. Korántsem voltak romantikusak a körülmények, amikor levettem Maxon ingét, de azt mégsem mondhattam el nekik, hogy azokat a sebeket láttam el a hátán, amelyeket a király verése ejtett rajta. A herceg egész életében megőrizte ezt a titkot. Ha most elárulom, akkor köztünk már semmi sem lehet. - Celeste volt félig pucér, amikor a folyosón odabújt hozzá! - jegyeztem meg vádaskodón, és ujjammal a nyomaték kedvéért felé böktem. A lány álla leesett.

- Ezt meg honnan tudod? - Ezek szerint mindenki más meztelenkedett már Maxonnal? - tudakolta elszörnyedve Elise. - Nem is voltunk meztelenek! - kiáltottam. - Rendben – szögezte le Kriss, és felemelte két kezét. - Ezt tisztáznunk kell. Ki mit csinált Maxonnal? Egy darabig mindenki hallgatott, senkinek sem volt kedve elsőként megszólalni. - Én megcsókoltam - bökte ki végül Elise. – Összesen háromszor, és ez minden - Én még egyáltalán nem csókolóztam vele - vallotta be Kriss.- De ez az én döntésem volt. Ha hagynám, megcsókolna. - Komolyan? Egyszer sem? – meredt rá döbbenten Celeste - Egyetlenegyszer sem - Hát, én viszont elég sokszor csókolóztam vele. - Celeste hátravetette a haját. Látszott rajta, hogy eldöntötte magában, inkább büszke lesz a dologra, mintsem szégyellje. - És a legjobb éppen akkor éjszaka volt, a folyosón - emelte rám a tekintetét. - Egyfolytában arról sugdolóztunk, mennyire izgi, hogy bármikor rajtakaphatnak bennünket Végül mindannyian rám néztek. A király szavai jártak a fejemben, amikor arra célozgatott, hogy a többi lány talán bőkezűbben osztogatja a kegyeit, mint amire én hajlandó vagyok. De tudtam, hogy ez csak egy újabb fegyver volt kimenthetetlen eszköztárából, csak egy újabb módja annak, hogy megmutassa, mennyivel kevesebbet érek a többieknél. Eljött az idő, hogy én is bevalljak mindent. - Maxon nem Oliviával, hanem velem csókolózott először. Csak nem akartam, hogy ezt bárki megtudja. Volt néhány... intimebb pillanatunk... és egy ilyen során esett

meg, hogy Maxonról lekerült az inge. - Lekerült róla? Valami varázslat hatására egyszerűen leröppent róla? – ragaszkodott a pontossághoz Celeste. - Levetette - ismertem be. De Celeste még ezzel sem érte be. - Ő vette le, vagy te vetkőztetted le? - Azt hiszem, valahogy ketten csináltuk. Egy feszültséggel teli pillanat, aztán Kriss vette át a szót. - Na jó, akkor már mindannyian tudjuk, hányadán állunk. - Hányadán is? - érdeklődte meg Elise. Senki sem felelt. - Én csak azt szeretném mondani... - fogtam bele a magyarázkodásba -, hogy azok a pillanatok igazán fontosak voltak számomra, és nagyon kedvelem Maxont. - Ezzel arra célzol, hogy mi nem? - horkant fel Celeste. - Rólad ezt pontosan tudom. - Hogy merészelsz... ? - Celeste, egyikünk előtt sem titok, hogy te egyszerűen csak olyan valakire vágysz, akinek hatalma van. Bármibe fogadnék, hogy kedveled ugyan Maxont, de nem vagy belé szerelmes. Neked csak a korona kell. Celeste mindezt egyetlen szóval sem tagadta, viszont azonnal Elise felé pördült. - És mi van ővele? Mert belőle sem nézek ki egy szemernyi érzelmet sem! - Én visszafogott vagyok. Esetleg te is kipróbálhatnád néha - vágott vissza azonnal Elise. Tulajdonképpen rögtön jobban megkedveltem, amikor láttam, hogy indulatba tud jönni. – Az én családomban mindig is az volt a szokás, hogy a szülők keresnek férjet a

lányoknak. Tudtam, hogy rám is ilyen házasság vár, mindössze erről van szó. Lehet; hogy nem vagyok fülig szerelmes Maxonba, de tisztelem. A szerelem megjöhet idővel Kriss szavai együtt érzőn csengtek: - De Elise, ez eléggé elkeserítően hangzik. - Pedig nem az. Vannak a szerelemnél lényegesebb dolgok is. Mindannyian Elise-re meredtünk, s a szavai egy ideig még ott visszhangoztak körülöttünk Küzdöttem a családomért, mert szerettem őket, és Aspenért is. És most, bár már a gondolata is megriasztott, egészen biztosra vettem, hogy ugyanez az érzés vezérelte minden Maxonra vonatkozó tettemet, még a reménytelenül ostobákat is. Na de mi van, ha tényleg létezik ennél fontosabb dolog is? - Jó, én kimondom: szeretem Maxont - szakadt ki Krissből. - Szerelmes vagyok belé, és hozzá akarok menni feleségül. Mélázásomból hirtelen kénytelen voltam visszatérni a lányokkal folytatott megbeszéléshez, pedig bármit megadtam volna, ha sikerül valahogy beleolvadnom a szőnyegbe. Mi a fenét indítottam itt el? - Gyerünk, America, ideje vallani - követelte Celeste. Teljesen ledermedtem, alig kaptam levegőt. Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam a megfelelő szavakat. - Maxon tisztában van azzal, hogyan érzek, és egyedül ez számít. Celeste a szemét forgatta csak a válaszom hallatán, de legalább nem erőszakoskodott tovább. Nem volt kétségem afelől, hogy attól tart, esetleg én is ugyanilyen szívósan próbálnám belőle kiszedni az igazat. Csak álltunk, és egymást néztük. A Párválasztó már hónapok óta futott, de most először rajzolódtak ki előttünk tisztán a frontvonalak. Most először pillanthattunk be abba, milyen a kapcsolata a többieknek a herceggel – legalábbis egy szempontból -, s

hasonlíthattuk össze az eredményeinket. Hamarosan belépett a királyné és köszöntött bennünket Bókoltunk előtte, majd mindannyian visszavonultunk egy-egy sarokba, és saját gondolatainkba mélyedtünk. Talán mindig is lehetett volna tudni, hogy így ér majd véget. Egyetlen herceg volt és négy lány, akik közül hárman úgy távoznak, hogy legfeljebb egy érdekes történetük lesz arról, mivel is töltötték ezt az őszt.

5. fejezet Kezemet tördelve járkáltam fel-alá a földszinti könyvtárban, s igyekeztem fejben összerakni a mondandómat. Tudtam, muszáj lesz Maxonnak beszámolnom az imént történtekről, még mielőtt valamelyik másik lánytól értesülne róla, de ez korántsem jelentette azt, hogy lelkesedem a feladatért. - Kop-kop - szólalt meg, és már be is lépett. Azonnal szemet szúrt neki a szorongásom. - Mi a baj? - Ne légy dühös - kezdtem bele, miközben elindult felém. Lelassított, nyugtalan arckifejezése mostanra éberre vált. - Azon leszek. - A lányok tudnak arról, hogy láttalak már ing nélkül. A hátadról egy szót sem szóltam - biztosítottam azonnal, mert sejtettem, mi lenne a következő kérdése. - Pedig szerettem volna, mert most azt képzelik, hogy mi ketten valami smacibajnokságot rendeztünk. - Végül az is lett belőle - mosolyodott el. - Ez egyáltalán nem vicces, Maxon! Most mindannyian utálnak engem.

A szeme még akkor is csillogott, amikor átölelt. - Nem haragszom, ha ez vígasztal Amíg megőrzöd a titkomat, addig engem nem zavar a dolog. Habár kissé megdöbbent, hogy elmesélted nekik. Egyáltalán hogy merült fel ez a téma? Fejemet a mellkasába fúrtam. - Azt hiszem, ezt képtelen lennék bevallani neked. - Hmmm. - Éreztem, ahogy hüvelykujja fel-le siklik a hátamon. - Azt hittem, mind a ketten igyekszünk megerősítem magunkban a másik iránti bizalmat. - Ez így is van. És most azt kérem, hidd el nekem, hogy ha elmondanám, az rosszabb lenne. - Talán tévedtem, de valamitől volt egy olyan érzésem, hogy abból csak baj származna, ha bevallanám Maxonnak, hogy egy csapat félmeztelen, izzadt palotaőrön legeltettük a szemünket. - Rendben - jelentette ki egy idő múlva. - A lányok tudomást szereztek arról, hogy láttál hiányos öltözékben. Van más is? Pár másodpercet haboztam. - Arról is tudnak, hogy velem csókolóztál először. És én is értesültem mindarról, amit velük csináltál, vagy nem csináltál. Hátrahőkölt. - Micsoda? - Miután kiszaladt a számon az a dolog arról, hogy félmeztelen voltál, mindenki elkezdte a másikat bemártani, és végül mindannyian bevallottunk mindent. Hallottam, hogy rengeteget csókolóztál Celeste-tel, és már rég megcsókoltad volna Krisst is, ha hagyta volna. Minden terítékre került. Maxon tenyerével végigsimított az arcán, és hátralépett, miközben igyekezett

mindent megemészteni. - Ezek szerint már semmi magánéletem nem maradt? Egy hangyányi sem? És mindez azért, mert nektek négyőtöknek muszáj volt összevetnie, hogy ki meddig jutott velem? – A tény egyértelműen felzaklatta. - Tudod, ahhoz képest, hogy számodra mennyire fontos az őszinteség, igazán lehetnél hálásabb is. Megtorpant és rám meredt. - Mire célzol? - Most legalább mindenki tud mindenről. Mindannyian tisztán látjuk, hogy hányadán állunk, és annyi szent, hogy én ennek örülök. - Szóval te örülsz! - forgatta a szemét a herceg. - Ha elmondtad volna, hogy Celeste meg én nagyjából ugyanott tartunk testi szempontból, akkor eszembe sem jutott volna azt tenni, amivel tegnap este megpróbálkoztam. Van fogalmad arról, hogy mennyire megalázó volt? Csak horkantott, és tovább masírozott fel-alá. - Ugyan már, America, amennyi csacsiságot mondtál és tettél már, eléggé meglep, hogy akad még valami, ami zavarba tud hozni. Talán az iskoláztatásom hiányosságai tehettek róla, de beletelt egy másodpercbe, mire felfogtam, hogy pontosan mit is mondott. Maxon mindig is kedvelt, legalábbis ezt állította. Azt is tudtam, hogy mások egészen másként ítélnek meg. Ezek szerint ő is? - Akkor én megyek - suttogtam. Képtelen voltam a szemébe nézni. Sajnálom, hogy eljárt a szám arról az alkalomról, amikor nem volt rajtad ing. - Amikor elindultam kifelé, olyan jelentéktelennek éreztem magam, hogy biztosra vettem,ez fel sem tűnt neki. - Ugyan már, America. Nem úgy értettem…

- Semmi baj, - motyogtam. – Majd jobban vigyázok a számra. Miközben fellépkedtem az emeletre, egyáltalán nem tudtam arról, hogy szeretnéme, ha Maxon utánam jönne, vagy sem. De nem is jött. A szobámba lépve láttam, hogy ott szorgoskodik Anne Mary és Lucy is. Épp ágyneműt cseréltek, és a polcról törölgették a port. - Üdvözlöm, kisasszony - fordult felém Anne. - Inna egy kis teát? - Nem, inkább elüldögélek az erkélyen. Ha valaki jönne, kérem, közöljék vele azt, hogy lepihentem. Anne enyhén ráncolta a homlokát, de aztán bólintott. - Természetesen. Egy darabig csak ültem odakint, a friss levegőn, aztán végigolvastam a Silviától kapott kötelező tananyagot. Szundikáltam kicsit, utána pedig hegedültem egyet. Nem igazán számított, mivel foglalom el magam, csak Maxonnal és a többi lánnyal ne kelljen találkoznom. Minthogy a király távol volt, engedélyt kaptunk arra, hogy a lakosztályunkban étkezzünk, amivel én éltem is. Éppen a citromos-borsos csirkét falatoztam, amikor kopogtak az ajtón. Talán üldözési mániám volt, de biztosra vettem, hogy Maxon az. Fel sem merült, hogy most beszéljek vele. Karon kaptam Maryt és Anne-t, s már indultam is a fürdőszoba felé. - Lucy! Mondja neki azt, hogy éppen fürdők - utasítottam fojtott hangon harmadik szobalányomat. - Neki? Hogy fürdik? - Igen. Be ne engedje - közöltem határozottan. - Pontosan miről is van szó? - tudakolta Anne, amikor becsuktam magunk mögött az

ajtót, majd odatapasztottam hozzá a fülem. - Hallanak valamit? – kérdeztem. Mind a ketten az ajtóhoz simultak, s figyelmesen hallgatóztak, hátha megüti a fülüket valami értelemmel bíró hangfoszlány. Lucy hangja mintha igen távolról jutott volna el hozzám, de amikor az ajtó réséhez hajoltam, máris tisztábban hallottam a kinti párbeszédet. - A fürdőben van, felség - jelentette éppen higgadtan Lucy. Szóval tényleg Maxon volt az. - Ó! Abban reménykedtem, hogy esetleg még vacsorázik. Szívesen tartottam volna vele. - A kisasszony úgy döntött, hogy vacsora előtt fürdőt vesz. - A lány hangja enyhén megremegett, érezhetően szenvedett attól, hogy füllentenie kell. Gyerünk, Lucy. Tarts ki! - Értem. Nos, talán ha szólna neki, hogy hívasson, mihelyt végzett. Szeretnék beszélni vele. - Oöö... felség... lehet, hogy ez egy kivételesen hosszúra nyúló fürdés lesz… Maxon egy darabig hallgatott. - Ó. Hát akkor... Akkor kérem, tudassa a kisasszonnyal, hogy itt voltam, és kérem, értesítsen, amikor beszélgetni szeretne. Mondja meg neki, hogy nem számít, hány óra van, el fogok jönni. - Igen, uram. Jó időre csönd támadt, már kezdtem azt hinni, a herceg távozott. - Khm... köszönöm - mondta végül. Jó éjszakát. - Jó ájt, felség.

Ezután pár másodpercig még a fürdőszobában maradtam, mert egészen biztos akartam lenni abban, hogy nincs már ott. Amikor előbújtam, Lucy még mindig az ajtónál állt.. A szobalányaimra emeltem a tekintetem, és láttam a kérdéseket a szemükben. - Ma este inkább magam szeretnék maradni - magyaráztam tétován. – Sőt azt hiszem, másra ma már nem is vágyom. Kérem, vigyék el a tálcámat, aztán pedig készülni kezdek a lefekvéshez. - Ne maradjon itt egyikünk? - tudakolta Mary. - Ha esetleg mégis el szeretne küldeni a hercegért? Jól láttam a szemükön, mennyire reménykednek ebben, de kénytelen voltam csalódást okozni nekik. - Nem, most csak egy kis pihenésre van szükségem. A herceggel majd reggel találkozom. Furcsa érzés volt úgy lefeküdni, hogy tudtam, van valami tisztázatlan ügyünk Maxonnal, de abban a pillanatban egyáltalán nem akartam vele beszélni. Úgy éreztem, nem lenne semmi értelme. Annyi megpróbáltatásban volt már részünk együtt, annyit kísérleteztünk azzal, hogy kapcsolatunk működjön… ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy ha tényleg ezt szeretnénk, ahhoz még rengeteget kell dolgoznunk rajta. Még nem hajnalodott, amikor váratlanul és hirtelen felvertek. Szobámat a folyosóról beáradó fény világította meg, s amikor az őr belépett, még mindig a szememet dörzsölgettem. - Lady America, kérem, keljen fel – mondta. - Mi a baj?- kérdeztem ásítva - Sürgős ügyben várják odalent. Abban a pillanatban mintha megfagyott volna ereimben a vér. Éreztem, a

családommal van baj. Meghaltak Küldtünk ugyan testőröket, figyelmeztettük az otthoniakat, hogy számíthatnak ilyesmire, de a lázadók egyszerűm többen voltak. Ugyanez történt Natalie-val is. Amikor a lázadók megölték a húgát, azért hagyta el a Párválasztót, mert attól fogva ő maradt az egyetlen gyerek a családjában. Már egyikünk rokonai sem voltak biztonságban. Lerúgtam a takarót, papucsot, köntöst kaptam magamra. Úgy rohantam a folyosón és a lépcsőn is, hogy lefelé menet kétszer majdnem orra estem. Amikor az első emeletre értem, megláttam Maxont, amint komoly arccal éppen egy palotaőrrel tárgyal. Odafutottam hozzá, elfeledkezve mindarról, ami az utóbbi két napban történt. - Jól vannak? - nyögtem ki, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. - Mennyire rossz a helyzet? - Micsoda? - kérdezett vissza, és átölelt, bár erre nem számítottam. - A szüleim, a testvéreim... Jól vannak? Maxon hirtelen mozdulattal eltartott magától, hogy a szemembe nézhessen. - Az égvilágon semmi bajuk, America. Bocsáss meg, tudhattam volna, hogy ez lesz az első gondolatod Annyira megkönnyebbültem, hogy kis híján elbőgtem magam. Maxon kissé zavartan folytatta: - Lázadók érkeztek a palotába. - Hogy mi? - sikoltottam fel. - Akkor miért nem rejtőzünk el? - Mert nem azért jöttek, hogy megtámadjanak. - De akkor miért vannak itt? Válaszképpen nagyot sóhajtott. - Csak két lázadó jött, az Északiak táborából. Fegyvertelenek, és kifejezetten az

volt a kívánságuk, hogy velem tárgyalhassanak... és veled. - De miért velem? - Erről fogalmam sincs, én mindenesetre szeretnék találkozni velük, és úgy gondoltam, ha kedved van hozzá, akkor erre neked is alkalmad nyílhat. Végignéztem magamon, kezemet a hajamhoz kaptam. - Hálóingben vagyok. Maxon arcán mosoly jelent meg. - Tudom, de a helyzet csöppet sem hivatalos. Nincs semmi baj. - Te azt szeretnéd, ha veled tartanék? - Ez teljességgel tőled függ, de engem eléggé érdekel, miért épp rád esett a választásuk. Nem hinném, hogy elárulnák nekem, ha nem jössz oda. Bólintottam, magamban az esélyeket latolgattam. Nem voltam egészen biztos abban, hogy szeretnék a lázadókkal találkozni. Fegyvertelenek vagy sem, valószínűleg jóval veszélyesebbek, mint én valaha is lehetnék. De ha Maxon úgy véli, hogy képes vagyok rá, akkor talán nem ártana… - Na jó – jelentettem ki összeszedve magam -, rendben. - Nem esik semmi bántódásod, America, ezt megígérem. – A keze még mindig az enyémen nyugodott, s most gyengéden megszorította ujjaimat. Aztán az őrhöz fordult. Mehetünk. A pisztolya azért legyen a keze ügyében. - Természetesen, felség - felelte a férfi, majd a Díszterembe kísért bennünket, ahol két alak álldogált több palotaőr gyűrűjében. Jó pár másodpercben beletelt, mire szememnek sikerült rátalálnia Aspenre a sok ember között. - Visszafüttyentené a szolgáit? - érdeklődte meg az egyik lázadó. Magas, karcsú,

szőke férfi volt. Csizmája sáros, ruhája olyan, mint amit a Hetesek viselnek: erős anyagból készült nadrág, amit úgy igazítottak rá, hogy a testére simuljon, viharvert bőrdzseki, alatta foltozott ing. Nyakába akasztva hosszú láncon egy enyhén rozsdás iránytű lógott, s minden mozdulatára ingaként ellendült. Kemény legénynek tűnt, de semmiképpen sem ijesztőnek. Erre egyáltalán nem számítottam. De még ennél is jobban meglepett az, hogy egy lány kísérte el. Ő szintén csizmát viselt, de mintha a praktikusság mellett igyekezett volna csinosabban kinézni: leggings volt rajta a szoknyája alatt, amely ugyanabból az anyagból készült, mint a férfi nadrágja. Az őt körülvevő őrök ellenére magabiztos tartással, csípőjét enyhén oldalra billentve álldogált. Ha nem ismertem volna rá arcvonásaira, kurta szabású kabátkáját akkor sem feledtem volna el: farmeranyagból készült, s több tucat hímzett virág díszítette. Jelzésszerű bókolással emlékeztetett arra, hogy mi már találkoztunk. Különös hang tört elő belőlem, félig halk sikoly, félig kacagás. - Mi a baj? - fordult felém Maxon. - Majd később - súgtam vissza. Értetlenül, de azért megnyugtatóan újra megszorította a kezemet, majd megint a vendégeinkre emelte a tekintetét. - Azért jöttünk, hogy békésen tárgyaljunk - szólalt meg az idegen. - Fegyvertelenek vagyunk, de a palotaőrök meg is motoztak bennünket. Tudom, nem illik azt kénem, hogy négyszemközt beszélgessünk, de olyan dolgokat kellene megvitatnunk, amelyekről jobb, ha senki más nem hall. - És America? - kérdezett rá Maxon. - Vele mindenképpen szeretnénk beszélni. - Mi célból?

- Újra csak azt mondhatom - felelte a fiatalember már-már hetykén -, hogy ehhez ezeknek a fickóknak hallótávolságon kívülre kell kerülnie - mutatott körbe a teremben összegyűlt őrökre. - Ha azt képzeli, hogy árthat Americának... - Tisztában vagyok azzal, hogy kételkedik a szavamban, és erre talán oka is van, de valójában nem célunk bármelyikőjüket is bántani. Csak beszélgetni szeretnénk. Maxon ezen egy percig elmorfondírozott. - Maga - nézett az egyik őrre - állítson ide egy asztalt és négy széket. Azután mindannyian lépjenek hátrább, hogy ne zavarják a vendégeinket. A palotaőrök engedelmeskedtek a parancsnak, mi pedig ezalatt kínosan hallgattunk. Amikor végre leemelték z asztalt a sarokban álló kupacból, és mindkét oldalára odaállítottak két széket, Maxon intéssel jelezte a párnak, hogy telepedjenek mellé. Mialatt mi is megindultunk arrafelé, az őrök hátrálni kezdtek, s némán felálltak a terem falai mentén. Tekintetüket a két lázadóra függesztették, mintha bármely pillanatban készen állnának arra, hogy lőjenek. Amikor odaértünk az asztalhoz, szőke férfi felénk nyújtotta a kezét. - Nem gondolják, hogy illene bemutatkoznunk? Maxon gyanakvón sandított rá; de aztán megenyhült: - Maxon Schreave vagyok, az uralkodójuk. - Nagy megtiszteltetés, uram - nevetett fel az idegen fiatalember. - Ön pedig...? - Mr. August Illéa, szolgálatára.

6. fejezet Maxonnal összenéztünk, aztán vissza a lázadókra. - Jól hallotta. A nevem Illéa. Én beleszülettem ebbe a családba, ő pedig előbb vagy utóbb bele fog házasodni - közölte August társnőjére pillantva. - Georgia Whitaker - mutatkozott be a lány - És Americát természetesen ismerjük látásból. Újra rám mosolygott, és ezúttal én is visszanevettem rá. Nem tudtam ugyan, hogy teljesen megbízom-e benne, viszont egyértelmű volt, hogy nem utálom. - Szóval apámnak igaza volt - sóhajtott nagyot Maxon. Értetlenül emeltem rá a tekintetem. Ezek szerint ő tudta, hogy Gregory Illéának vannak még mindig élő, egyenes ági leszármazottai? – Azt állította, hogy egy nap még eljön és magának követeli a koronát. - Nekem ugyan nem kell a koronája – biztosította szándékairól August. - Az jó, mert feltett szándékom ennek az országnak az élére állni – vágott vissza azonnal Maxon. – Erre neveltek, és ha azt hiszi, hogy egyszerűen idejöhet, azt állítva, hogy Gregory ükunokája… - Semmi szükségem a koronájára, Maxon! A királyság elpusztítása inkább vallana a Déli lázadókra. A mi céljaink egészen mások. – August letelepedett az asztalhoz és hátradőlt, majd úgy intett a többi szék felé, mintha ő lenne a házigazda. Maxonnal egymásra pillantottunk, aztán leültünk. Georgia is azonnal követte a példánkat. August egy darabig némán meredt ránk, vagy azért, mert alaposan szemügyre akart venni, vagy azt próbálta eldönteni, hol is fogjon hozzá. A feszült hangulatot Maxon törte meg, talán azért, hogy így emlékeztessen mindenkit arra, ki is van itthon.

- Kérnek esetleg egy kis teát vagy kávét? - Kávét? - ragyogott fel Georgia arca Őszinte lelkesedése önkéntelen mosolyt csalt a herceg arcára, s már fordult is a mögötte álló őr felé. - Hozatna valamelyik szobalánnyal egy kis kávét, kérem? És az ég szerelmére, főzzék jó erősre. – Aztán újra Augustnak szentelte minden figyelmét. – A leghalványabb fogalmam sincs arról, mit akarhat tőlem Mivel kifejezetten akkorra időzítette a látogatását, amikor az egész palota alszik, arra következtetek, hogy amennyire csak lehet, titokban szeretné tartani, hogy itt járt. Mondja el, hogy miért jött. Azt nem ígérhetem meg, hogy teljesítem a kívánságát, de végig fogom hallgatni. August biccentett, maid előrehajolt. - Évtizedek óta keressük Gregory naplóit. Arról tudtunk, hogy régebben léteztek, aztán az utóbbi időben megerősítést kaptunk egy forrástól, akit nem nevezhetek meg. – Felém pillantott. - Szeretném, ha tudná, hogy nem a Híradóban tartott prezentációjával árulta el a dolgot . Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Mihelyt megemlítette a naplókat, azonnal átkozódni kezdtem magamban, és jó előre megpróbáltam erőt gyűjteni, hiszen Maxon nyílván ezt is hozzá fogja csapni egyéb ostobaságaim listájához - Sosem állt szándékunkban megdönteni a királyságot fordult August a herceg felé. - Bár a rendszer mostanra elképesztően korrupttá vált, nekünk semmi problémánk nincs azzal, ha király áll az ország élén, különösképpen akkor, ha ön az említett uralkodó. Maxon nem felelt, de érzékeltem, hogy ettől elöntötte a büszkeség. - Köszönöm. - Mi valami egészen mást szeretnénk, egészen pontosan bizonyos szabadságjogokra

vágyunk. Azt akarjuk, hogy a tisztségviselőket jelölés és szavazás útján válasszák, ezenkívül eltörölnénk a kasztrendszert. - August mindezeket úgy sorolta, mintha bizony olyan egyszerű lenne. Ha tanúja volt annak, hogyan fojtották belém a szót a Híradóban, akkor igazán tudhatta volna. - Úgy tesz, mintha máris király lennék - vágott közbe ingerülten Maxon. - És még ha így is lenne, ennyire egyszerűen nem adhatom meg azt, amit szeretnének. - De azért nem zárkózik el a gondolattól? Maxon felemelte két kezét, aztán letámaszkodott az asztalra és előrehajolt. - Jelen pillanatban nem számít, hogy mire vagyok nyitott, és mire nem. Nem én vagyok a király. August felsóhajtott, és Gregoriára nézett. Mintha szavak nélkül is képesek lettek volna kommunikálni, s nagyon tetszett nekem az a laza, oldott, meghitt viszony, amit kettejük között érzékeltem. Itt voltak, egy feszültségmentesnek korántsem mondható helyzetben – amelyről korábban akár azt is gyaníthatták, hogy képtelenek lesznek majd kimenekülni belőle -, s mégsem rejtegették egymás iránti érzéseiket. - Ha már uralkodóról esett szó – jegyezte meg Maxon -, miért nem meséli el Americának, hogy kit is tisztelhetünk önben. Biztosra veszem, hogy jobban boldogulna vele, mint én. Tudtam, hogy ezt csak azért mondja, mert időt akar nyerni, hogy rájöhessen, hogyan vehetné magához a beszélgetés irányítását, de csöppet sem zavart. Annyira szerettem volna végre átlátni a helyzetet! August arcán komor mosoly jelent meg. - Na, az tényleg érdekes történet - közölte, s izgatottá váló hangja érdekfeszítő folytatást ígért. - Mint azt tudja, Gregorynak három gyereke volt: Katherine, Spencer és

Damon. Katherine-t egy herceghez adták férjhez, Spencer meghalt, így Damon lett az, aki megörökölte a trónt. Aztán, amikor Damon fia, Justin is meghalt, unokatestvére, Porter Schreave lett a herceg, s feleségül vette Justin ifjú özvegyét, aki alig három évvel korábban megnyerte a Párválasztót. Ezért alkotják most Schreave-ek a királyi családot. Az Illéák közül elvileg nincsenek életben többen. Csakhogy ez nem igaz. - Többen? - kérdezett vissza töprengve Maxon, mintha abban reménykedne, hogy pontos számokat közölnek majd vele. De August csak bólintott. Cipősarkak kopogása figyelmeztetett bennünket a szobalány közeledtére. Maxon ajka elé emelte mutatóujját, mintha bizony August egy szót is mert volna szólni a személyzet jelenlétében. A szobalány letette a tálcát, majd mindannyiunknak kávét töltött. Georgia ki sem tudta várni, hogy csészéje megteljen, azonnal a füle után nyúlt. Én személy szerint nem igazán szerettem a kávét – az ízlésemhez képest túlságosan is fanyar -, de tudtam, hogy segít ébren maradni, ezért összeszedtem magam, és a számhoz emeltem. Mielőtt belekortyoltam volna, Maxon elém csúsztatta cukortartót. Mintha olvasott volna a gondolataimban. - Hol is tartott? - nézett célzatosan Augustra, miközben beleivott keserű kávéjába. - Spencer nem halt meg - közölte kifejezéstelen hangon a fiatalember. - Tisztában volt azzal, miket művelt az apja, hogy átvehesse az irányítást az ország felett, tudta, hogy a nővérét gyakorlatilag eladták egy olyan férfinak, akit szívéből gyűlölt, s azt is látta, hogy tőle ugyanezt várják el. Képtelen volt megtenni, ezért inkább elmenekült. - Hová ment? - szólaltam meg most először a beszélgetés során. - Barátoknál és rokonoknál bujkált, s egy idő után fent, északon kialakult egy tábora a hozzá hasonlóan gondolkodó emberekből. Ott jóval hűvösebb és nyirkosabb az

éghajlat, s annyira nehéz eligazodni a tájon, hogy kísérletet sem tesznek vele. Az idő legnagyobb részében háborítatlanul eléldegélünk ott. Georgia oldalba bökte, arca enyhe döbbenetről árulkodott. August azonnal észhez tért. - Attól tartok, épp most adtam útbaigazítást arra az esetre, ha meg akarnának támadni bennünket. Szeretném emlékeztetni önöket arra, hogy mi sosem ölünk meg egyetlenegyet sem a palotaőrök vagy a személyzet tagjai közül, s még azt is igyekeztünk kerülni, hogy megsérüljenek. Mindössze azt szerettük volna mindig is elérni, hogy megszűnjön a kasztrendszer. Ehhez azonban olyan bizonyítékra volt szükségünk, amely rámutat arra, hogy Gregory pontosan az az ember volt, akinek mi mindig is tartottuk. Most már ez is megvan, és mivel America épp eleget célozgatott rá a televízióban, úgy érezzük, ha kell akár ki is játszhatjuk ezt a kártyát De nem biztos, hogy ezt szeretnénk. Csak akkor kerítünk rá sort, ha muszáj. Maxon nagyot kortyolt, majd letette a csészéjét - Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az információval. Maga Gregory llléa egyenes ági leszármazottja, de nem akarja a hatalmat. Olyan dolgok után kutat, amelyeket egyedül a király adhatna meg, ehelyett azonban tőlem, és az Elit egyik tagjától kért kihallgatást. Az apám meg csak itt sincs. - Tudjuk - felelte August. - Szándékosan időzítettünk így - De ha nem a koronára vágyik, és csak olyasmit kér, amit nem áll lehetőségemben teljesíteni, akkor miért jött ide egyáltalán? - fortyant fel Maxon. August és Georgia egymásra pillantott, mintha ebből nyernének erőt a legfontosabb kérésük kimondásához. - Azért kértük mindezt épp öntől, mert tudjuk, hogy józanul gondolkodik. Egész

életében figyeltük, ismerjük a jellemét. Most is teljesen világos számunkra, hogy milyen ember. Igyekeztem a háttérbe húzódni, és feltűnés nélkül tanulmányozni Maxon reakcióját. - Önnek sem tetszik a kasztrendszer. Önnek sem tetszik, ahogy az apja zsarnokoskodik az egész ország fölött Ön sem akar olyan háborúkat folytatni, amelyekről pontosan tudja, hogy csak a figyelem elterelésére szolgálnak. Mindennél jobban vágyik arra, hogy békében élhessen. Úgy sejtjük, hogy mihelyt király lesz, a helyzet végre komolyan megváltozhat. Már oly régóta várunk erre. De hajlandók vagyunk még egy kicsit tűrni. Az Északi lázadók hajlandók a szavukat adni, hogy soha többé nem intéznek támadást a palota ellen, s hogy mindent megtesznek a Déliek megállítása vagy akadályozása érdekében. Mi sok olyan dolgot észreveszünk, amit ön nem láthat meg e palota falai mögül. Habozás nélkül hűséget esküdnénk önnek, ha valamiféle jelét mutatná annak, hogy hajlandó lesz együttműködni velünk egy olyan jövő érdekében, amely lehetőséget ad Illéa népének, hogy végre elkezdhesse az életét élni. Maxon mintha nem tudta volna, mit feleljen erre, úgyhogy én szólaltam meg. - Egyébként pontosan mit akarnak a Déliek? Végezni mindannyiunkkal? Egyszerűen csak ennyit? August feleletképpen a fejét ingatta, nem igazán csóválta, de nem is bólintott. - Persze, ez is része a tervüknek, de mindössze azért, hogy utána már ne kelljen senkivel harcolniuk. A lakosságnak túlságosan nagy része él elnyomatva, s a Déliek egyre népesebb csoportja arra jutott, hogy akár ők is vezethetnék az országot. America, ön mégiscsak Ötös, biztosra veszem, hogy sok olyan személyt ismer, akik gyűlölik a királyság intézményét. Maxon lopva rám lesett. Gyorsan biccentettem.

- Hát persze. Mert a társadalom legalsó rétegét képező emberek számára nem marad más, mint hogy a fent lévőket okolják. Ebben az esetben azonban van egy elég jó indokuk: végső soron egy Egyes volt az, aki arra az életre kárhoztatta őket amelyből esélyük sincs kitörni. A Déliek vezetőinek sikerült meggyőzni a többi lázadót arról, hogy egyetlen módja van annak, hogy visszaszerezzék, ami nekik jár, mégpedig az, ha elragadják a királyságtól. Voltak olyanok, akik elszöktek a Déli lázadók csapatából, és nálam kötöttek ki. Konkrétan tudom, hogy a Délieknek nem áll szándékában elosztani a javakat, mihelyt megszerzik a hatalmat. Egyébként ilyesmi a történelemben sem igen szokott megesni. Az a tervük, hogy eltörölnek mindent, ami Illéában jelenleg létezik, fűtfát ígérgetnek, de aztán mindenkit meghagynak pontosan ott, ahol eddig volt. A Hatosok és Hetesek nem fognak előbbre lépni, leszámítva néhány, a látszat kedvéért kiválasztott személyt, akiket a lázadók manipulálnak. A Kertesektől és Hármasoktól mindent elvesznek. Ez ugyan többeknek tetszeni fog, de alapvetően semmin nem segít. Gondoljanak csak bele, ha nem lennének popsztárok, akik elnyivákolják agyzsibbasztó dalaikat, akkor nem kellenének zenészek sem, akik őket kísérik, asszisztensek, akik a hangfelvételt intézik, boltosok, akik eladják a készterméket, a zenét. Ha kiütjük a helyéről azt, aki a hierarchia legtetején trónol, azzal ezrek megélhetését veszélyeztetjük a társadalmi létra legalján. August egy pillanatra elhallgatott. Arca nyilvánvaló aggodalmat tükrözött. - Így megint minden úgy alakul majd, mint Gregorynál, csak éppen még annál is szörnyűbb lesz. A Déliek készen állnak arra, hogy olyan kegyetlen módszerekkel kormányozzanak, amelyekre ön képtelen lenne, és igen csekély annak esélye, hogy az ország ebből valaha felépülne. Folytatódik az elnyomás, csak új név alatt… az alattvalói pedig úgy fognak szenvedni, mint még soha. – Itt egyenesen Maxon szemébe meredt.

Mintha létezett volna kettejük között valamiféle kapocs, valami megértésféle, amely talán abból származott, hogy mindketten uralkodásra születtek. – Mindössze egy jelre van szükségünk, és megteszünk minden tőlünk telhetőt azért, hogy segítsünk önnek békésen és igazságosan változtatni az ország helyzetén. A népe megérdemel egy új esélyt. Maxon továbbra is merőn bámulta az asztalt. El sem tudtam képzelni, mi kavaroghat a fejében. - Miféle jelre gondolt? - kérdezte végül vontatottan. - Pénzre? - Dehogy! - kacagott fel August. - Több a pénzünk, mint képzelné. - Ez hogyan lehetséges? - Adományok - hangzott a szófukar válasz Maxon biccentett, én azonban eléggé meglepődtem. Ez azt jelentette, hogy vannak emberek - ki tudja, hányan? -, akik támogatják az Északiakat. Milyen lehet a lázadók hadereje, ha ezeket a támogatókat is hozzászámítjuk? Az ország mekkora része követeli ugyanazt, amiért ezek ketten idejöttek - De ha nem pénzt, akkor mit akar? - tette fel a kérdést végül Maxon. August azonnal rám szegezte a pillantását. - Azt, hogy őt válassza. Kezembe temettem az arcomat, hiszen tudtam, hogyan érinti a herceget az ilyen kérés. Még egyetlen másodpercnyi csönd, aztán kitört belőle az indulat: - Nem tűröm el, hogy bárki előírja nekem, hogy kit vegyek el és kit ne! Mégiscsak az életem az, amivel itt szórakoznak! Amikor felpillantottam, azt láttam, hogy August éppen feláll az asztal túloldalán.

- A palota pedig már évek óta szórakozik más emberek életével. Nőjön fel, Maxon. Ön a herceg. Akarja azt a koronát? Remek, tartsa meg. Csakhogy az előjogokkal felelősség i jár ám. A palotaőrök felfigyeltek Maxon hanghordozására és August harcias tartására, mert óvatosan közelíteni kezdtek felénk. Mostanra már biztosan mindent hallottak. A herceg is felpattant. - Nem maga választ feleséget nekem. Ennyi. August zavartalanul tett egy lépést hátra, majd összefonta karját a mellkasán. - Rendben! Ha ő nem válik be, akkor van még egy jelöltünk. - Kicsoda? August a szemét forgatta. - Mintha bizony elmondanám! Figyelembe véve, hogy milyen higgadtan reagált az előző javaslatomra. - Ugyan már! - Nem számít, hogy ezt választja, vagy a másikat. Számunkra csak az a fontos, hogy olyan társat találjon, akivel a tervünk dolgában egyetértenek. A nevem America - közöltem indulatosan, felemelkedtem és egyenesen a szemébe néztem -, nem pedig ez. Nem vagyok holmi játékszer a kis forradalmában. Egyfolytában arról papolt, hogy llléában hadd nyílhasson mindenkinek lehetősége arra, hogy olyan életet éljen, amilyet akar. És velem mi lesz? Az én jövőm nem számít? Velem nem számolnak a híres tervében? Az arcukat fürkészve vártam a válaszra. A két jövevény hallgatott. Feltűnt, hogy az őrök mostanra teljesen körülvettek bennünket, és hogy kifejezetten feszültnek látszanak. - Teljes mértékben támogatom a kasztok eltörlését – folytattam halkabban -, de ne

játszanak velem. Ha csak egy sakkfigura kell, akkor odafent az egyik szobában lakik egy lány, aki fülig szerelmes a hercegbe, s megtenne bármit, amennyiben megígérik, hogy Maxon ezért cserébe meg fogja kérni a kezét. A másik kettő pedig… ők is benne lennének, az egyik kötelességtudatból, a másik a presztízs miatt. Rajta , menjenek, és akasszák le valamelyiket! Meg sem vártam, hogy a herceg engedélyezze a távozásomat, már fordultam is, s amennyire köntösöm és papucsom engedte, készültem elviharzani. - America! Várj! - kiáltotta utánam Georgia, de mire utolért én mái kiléptem az ajtón. - Állj meg egy percre! - Mi kell? - Nagyon sajnáljuk. Azt hittük, ti ketten szerelmesek vagytok egymásba. Fel sem merült bennünk, hogy olyasmit kértünk a hercegtől, ami ellenérzést vált ki belőle. Biztosra vettük, hogy benne lesz a dologban. - Nem értitek az egészet. Maxonnak annyira elege van abból, hogy folyton megmondják neki, mit tegyen, hogy madzagon rángatják. Fogalmad sincs arról, miken ment keresztül. – Éreztem, hogy a sírás kerülget, pislogni kezdtem, nehogy kibuggyanjanak a könnyeim, s megpróbáltam Georgia kabátkájának mintáira összpontosítani. - Többet tudok, mint hinnéd - bökte ki. – Talán nem mindent, de azért elég sokat. Nagyon odafigyeltünk a Párválasztóra, s úgy láttuk, hogy ti ketten remekül kijöttök egymással. A herceg mindig annyira boldognak tűnik, amikor veled van- Aztán... hallottunk arról is, ahogy megmentetted a szobalányaidat. Beletelt egy másodpercbe, mire leesett, hogy miről beszél. De vajon ki az, aki az Északiak megbízásából szemmel tart?

- Tanúi voltunk annak, mit tettél Marlee-ért. Ahogy küzdöttél. És nemrégiben láttuk a prezentációdat. - Elkomolyodott. - Ahhoz nem kevés bátorság kellett, jól jönne nekünk egy olyan lány, akiben van kurázsi. - Nem hős akartam lenni - ingattam a fejem. - Az esetek többségében elég távol állok attól, hogy bátornak érezzem magam. - Na és? Nem az számít, hogyan ítéled meg a saját jellemedet, hanem egyedül az, hogy mit kezdesz vele. Te a többieknél sokkal inkább hajlasz arra, hogy azt tedd, amit helyesnek vélsz, anélkül, hogy előbb hosszasan latolgatnád, ez milyen következményekkel jár majd számodra. Maxonnak van néhány komoly jelöltje a palotában, de ők ugyan be nem koszolnák a kezüket azért, hogy jobbá tegyék a dolgokat. Nem úgy, mint te. - Sok mindent kifejezetten csak önzésből tettem. Marlee fontos a számomra, ahogy a komornáim is. Georgia közelebb lépett hozzám. - És ezek a cselekedeteid nem jártak bizonyos következményekkel? - De igen. - Valószínűleg sejtetted is, hogy így lesz. Mégis cselekedtél azok érdekében, akik nem emelhették fel a szavukat saját magukért. Ez nem mindennapos dolog, America. Nem voltam effajta dicsérethez szokva. Azt el tudtam fogadni, amikor apa azt mondta, hogy csodásan éneklek, vagy Aspen azt, hogy nálam csinosabb lányt még nem látott… de ez? Ez valami hihetetlen hatással volt rám. - Komolyan mondom, olyasmiket műveltél, hogy nem is értem, hogyan engedte meg a király, hogy a palotában maradj. Az a dolog a Híradóban... - Halkan füttyentett.

- Pedig iszonyú dühös volt - nevettem fel halkan. - Teljesen elképedtem, hogy élve megúsztad! - Hát, ami azt illeti, hajszálon múlt. És elég gyakran érzem úgy, mintha csak másodpercek választanának el attól, hogy kirúgjanak. - De Maxon kedvel, nem igaz? Ahogy vigyáz rád... Vállat vontam. - Vannak napok, amikor egészen biztos vagyok benne, aztán máskor fogalmam sincs róla. Ma nincs valami jó napunk. De a tegnapi sem volt az. Sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor a tegnapelőtti sem. Bólintott. - Hát, mi azért neked drukkolunk. - Nekem... és még valakinek - pontosítottam. - Igaz. Újra csak nem árult el semmit arról, hogy ki lehet a másik jelöltjük. - Az erdőben... az a pukedlizés… Csak ugrattál? - fagattam. - El tudom képzelni, hogy ez az esetek túlnyomó részében nem látszik rajtunk felelte mosolyogva -, de valójában nincs semmi bajunk a királyi családdal. Ha ők elbuknak, a Déli lázadók nyernek. Márpedig ha azok magukhoz ragadják a hatalmat... hallottad, mit mondott August. - Megrázta a fejét. - Mindegy... Akkor annyira biztos voltam abban, hogy jövendő királyném előtt állok, hogy úgy gondoltam, egy meghajlást biztosan megérdemel. – Olyan csacsi módon érvelt, hogy nevethetnékem támadt tőle. Elképesztően jólesik olyan lánnyal beszélgetnem, akivel nem kell versengenem. - Ennyire idegtépővé vált a helyzet? - kérdezte együtt érző arccal. - Ahogy egyre kevesebben maradunk, úgy lesz egyre rosszabb. Mármint persze...

tudtam, hogy így lesz... csak mintha már egyre kevésbé lenne fontos, hogy az a lány legyek, akit Maxon esetleg választhat, s szinte már csak az mit, hogy ne a többiek legyenek azok. Csak remélni merem, hogy eléggé érthetően fogalmaztam. - Eléggé - bólintott. - No de ez benne volt a pakliban, amikor jelentkeztél. Felkacagtam. - Hát, nem egészen... Nem annyira magamtól jelentkeztem, mint inkább... szóval volt némi nyomás, hogy benevezzek. Eszem ágában nem volt hercegnének lenni. - Tényleg? - Igen. Elmosolyodott. - Ha nem vágysz a koronára, akkor valószínűleg pontosan te vagy az a személy, akinek el kellene nyernie. Csak bámultam rá, s tágra nyílt szeme meggyőzött arról, hogy ebben kétségtelenül hisz is. Szerettem volna kérdezni tőle még egyet s mást, de ekkor a Díszteremből kilépett a meglepően higgadtnak tűnő Maxon és August. Kis távolságot tartva egy palotaőr követte őket. August úgy nézett Georgiára, mintha már az a külön töltött néhány perc is fájdalmat okozott volna neki. Talán ezért hozta magával a palotába is. - Minden rendben, America? - fordult hozzám Maxon. - Igen. - Újra csak képtelen voltam egyenesen a szemébe nézni. - Indulnod kellene, hogy felkészülj a mai napra - jegyezte meg. - Az őrök titoktartást fogadtak, amire tőled is számítok. - Ez természetes. Úgy tűnt, nincs ínyére a hűvös hangom, de mégis, hogyan kellett volna viselkednem?

- Mr. Illéa, örülök, hogy megismerkedtünk. Hamarosan újra beszélünk. – Maxon előrenyújtotta a kezét, August pedig habozás nélkül megragadta. - Ha bármire szüksége lenne, ne habozzon kérni. Mi valóban az ön oldalán állunk, felség. - Köszönöm. - Induljunk, Georgia. Az őrök közül néhánynak mintha viszketne az ujja a fegyver ravaszán. A lány felkuncogott. - Találkozunk még, America. Bólintottam. Biztosra vettem, hogy sosem látom viszont, és ez elszomorított. Georgia ellépett Maxon mellett, és kezét August markába csúsztatta. Egy palotaőrrel a sarkukban kiballagtak a kitárt kapun. Én a herceggel ott maradtam az előcsarnokban. Maxon rám emelte a tekintetét. Valamit mormoltam, az emelet felé intettem, s már indultam is felfelé. Pár perce önkéntelenül is tiltakozott az ellen, hogy engem válasszon, s ez csak még élesebben felidézte azt a fájdalmat, amit tegnapi szavai után éreztem a könyvtárban. Az óvóhelyen történtek után azt hittem, van köztünk valami. Most azonban minden éppoly zavarosnak tűnt, mint annak idején, amikor arra próbáltam rájönni, hogy mennyire kedvelem Maxont. Fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent kettőnkre nézve. Vagy, hogy van-e még értelme kettőnk miatt aggódnom egyáltalán.

7. fejezet Bármilyen hamar felértem a szobámba, Aspen így is fürgébb volt nálam. Ezen

igazán nem kellett volna meglepődnöm. Mostanra annyira jól ismerte a palotát, hogy semmiféle nehézséget nem okozhatott neki. - Hahó - köszöntem bizonytalanul, mert nem igazán tudtam, mit is mondjak neki. Gyorsan megölelt, aztán már el is húzódott tőlem. - Ez az én bátor kicsikém. - Igen? - mosolyogtam fel rá. - Te aztán jól helyre tetted őket, Mer. - Aspen az életét kockáztatta, amikor hüvelykujjával végigsimított az arcomon. - Nagyon is megérdemled, hogy boldog légy. Erre mindannyian rászolgáltunk. - Köszönöm. Mosolyogva leengedte a karját, feltolta csuklómon a karkötőt, amit Maxon hozott nekem Új-Ázsiából, alányúlt, hogy megérintse azt, amit a tőle kapott gombból készítettem. Szomorú tekintete megállapodott kapcsolatunk e közös kis emlékén. - Hamarosan beszélgetünk. Rendesen. Elég sok mindent kell megtárgyalnunk. Ezzel mar indult is tovább a folyosón. Nagyot sóhajtottam és a kezembe temettem az arcom. Talán azt feltételezi, hogy elutasító viselkedésem Maxonnal arra utal, hogy végleg letettem a hercegről? Azt hiszi esetleg, hogy vele szeretnék mindent újrakezdeni? Annyiban igaza is van, hogy én voltam az, aki az imént ellökte magától Maxont. Hát előző nap nem azon tépelődtem éppen, hogy Aspennek muszáj lenne az életem részének maradnia? De akkor miért tűnik minden annyira elkeserítőnek? A Hölgyek Szalonjában eléggé borús hangulat uralkodott. Amberly királyné a

levelezésével foglalatoskodott, de időről időre azon kaptam, hogy titokban bennünket figyel. Mi négyen az előző napi események után mindent megtettünk, csak ne kelljen egymással semmit kezdenünk. Celeste a pamlagon nyúlt el egy köteg képes újsággal. Kriss ügyesen mérte fel a helyzetet, keresett magának egy széket a királyné közelében, fogta a naplóját, és elkezdett írogatni. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? Elise egy maréknyi színes ceruzával az ablak mellett dolgozott valamin, én pedig az ajtó mellett olvasgattam egy hatalmas fotelban, így még csak egymásra sem kellett néznünk. Igyekeztem ugyan az orrom elé tartott könyv szavaira összpontosítani, de helyette főleg azon töprengtem, vajon melyikük lehet az Északi lázadók jelöltje arra az esetre, ha nem belőlem válik hercegné. Celeste igen népszerű volt, így nem lenne nehéz az embereket meggyőzni arról, hogy érdemes őt követniük. Eltűnődtem azon, vajon értesültek-e arról is, hogy mennyire szeret másokat manipulálni. Ha rólam sok mindent tudnak, akkor akár ezzel is tisztában lehetnek. Vagy több minden van Celeste-ben, mint azt hittem volna? Kriss nagyon helyes lány volt, és aszerint a bizonyos korábbi közvélemény-kutatás szerint ő számított emberek egyik legnagyobb kedvencének. A családjának nem volt valami komoly befolyása, de még mindig az ő természete állt a legközelebb ahhoz, amit egy hercegnétől elvárnak. Mintha minden jellemvonása ezt sugallta volna. Talán pontosan ezért is volt olyan vonzó: nem tökéletes ugyan, de valamennyire meg lehet kedvelni. Akadtak napok, amikor én magam is rá szavaztam volna. A legkevésbé Elise-re tippeltem volna. Korábban már beismerte, hogy nem szerelmes Maxonba, és hogy csak kötelességtudatból marad a palotában. Őszintén az volt a benyomásom, hogy amikor erről beszélt, akkor a családja iránti kötelességre vagy új-ázsiai gyökereire gondolt, és nem az Északi lázadókra. Emellett pedig annyira sztoikusan és csöndesen viselt el mindent. Nem volt a jellemében semmi, ami lázadó

hajlamra utalt volna. Talán pontosan emiatt lettem hirtelen annyira biztos abban, hogy ő lehet az Északiak titkos favoritja. Ő volt az, akire a legkevésbé volt jellemző a versengés, sőt nyíltan bevallotta, hogy nincsenek különösebb érzései Maxon iránt. Lehet, hogy neki nem is kell erőlködnie, hiszen végül támogatói néma, de népes tábora miatt így is az ő fejére kerül a korona. - Na jó – szólalt meg váratlanul a királyné. – Kérem, jöjjenek ide mindannyian. – Eltolta magától az asztalkát és felállt. Nyugtalanul indultunk el felé. - Valami nincs rendben. Miről van szó? - tette fel a kérdést Egymásra néztünk, de egyikünknek sem volt kedve magyarázkodásba fogni. Végül őtökéletessége, Kriss szólalt meg. - Felség mindössze annyi az egész, hogy hirtelen rádöbbentünk arra, mennyire feszültté vált a verseny. Most már egy árnyalattal pontosabban látjuk, melyikünk hányadán ál a herceggel, és ezt nem könnyű úgy megemészteni, hogy közben még mindig kedvünk legyen egymással csevegni A királyné megértően biccentett. - Milyen gyakran jut az eszükbe Natalie? - tudakolta. Natalie alig egy hete távozott. Szinte nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Marlee gyakorlatilag állandóan a fejemben járt, és időről időre felrémlett bennem egyegy másik lány emléke is. - Állandóan - felelte halkan Elise. - Olyan vidám lány volt. Miközben ezt mondta, elmosolyodott. Én mindig is azt hittem, hogy Natalie Elise idegeire megy, mivel az ázsiai lány rettentő visszafogott volt, a másik pedig annyira eleven. De talán ez egyike volt azoknak az „ellentétek vonzzák egymást"

barátságoknak. - Néha a legapróbb dolog is képes volt megnevettetni - folytatta az emlékezést Kriss -, és a jókedve átragadt mindenkire. - Bizony - mondta a királyné. - Én is voltam abban a helyzetben, amiben önök, és pontosan tudom, milyen keserves tud lenni, amikor megkérdőjelezik minden egyes cselekedetüket, s a herceg minden tette mögött valami különös okot vélnek felfedezni. Ízekre szednek minden röpke beszélgetést, igyekeznek belelátni valamit még a mondatok között tartott szünetekbe is. Ez elképesztően kimerítő. Szinte láttam, ahogy mindenki megkönnyebbül. Valaki végre tökéletesen értette, hogy mi van velünk. - De a következőről semmiképpen ne feledkezzenek meg: bármilyen feszültnek is érzik magukat a többiek miatt, mindig fájni fog, amikor valamelyikük távozik. Ezt senki más nem foghatja fel, csak azok a lányok, akik ugyanezt végigcsinálták, különösképpen az Elit tagjai. Lehet, hogy néha összekapnak, de hát ugyanezt teszik a testvérek is. Ezek a lányok azok - mutatott ránk sorban -, akiket az első évben szinte minden áldott nap fel fognak hívni, mert rettegnek majd attól, hogy hibát követnek el, és szükségük lesz a támogatásukra. Amikor partit szerveznek, az ő nevüket írják fel a listára legelsőként, rögtön a családtagok alá. Mert pontosan annak érzik őket, rokonnak. Ezeket a kapcsolatokat sosem fogják hagyni elsorvadni. Egymásra pillantottunk. Ha én lennék a hercegné, és olyan helyzetbe kerülnék, ahol józan ítélőképességre van szükség, akkor Elise-nek telefonálnék először. Ha összevesznék Maxonnal, Kriss lenne az, aki emlékeztetni tudna a herceg legjobb tulajdonságaira. És Celeste... nos, ebben ugyan nem voltam teljesen biztos, de ha fontos lenne, hogy valamiben nagyon megedződjek, akkor csakis ő segíthetne.

- Úgyhogy ne kapkodjanak – folytatta a királyné. – Alkalmazkodjanak ahhoz a helyzethez, amibe éppen kerültek. Aztán ne görcsöljenek rajta. Nem önök választják a herceget, ő választja önöket. Semmi értelme a többieket meggyűlölni emiatt. - És azt tudja, hogy melyikünket akarja a herceg a leginkább? - kérdezett rá Celeste. Most először érzékeltem szorongást a hangjában. - Nem – vallotta be Amberly királyné. – Néha már-már úgy vélem, hogy sejtem, mi jár Maxon fejében, de korántsem tennék úgy, mintha képes lennék olvasni a gondolataiban. Azzal tisztában vagyok, hogy a király kit választana, de ez minden. - És önnek melyikünkre esne a választása? - szaladt ki a számon, aztán rögtön le is szidtam magam, hogy ilyen tapintatlanul fogalmaztam. De a nő csak kedvesen elmosolyodott - Egészen őszintén mondom, hogy nem engedtem magamnak, hogy ilyesmire akár csak gondoljak is. Megszakadna a szívem, ha valamelyiküket a lányomként megszeretném, aztán viszont el kellene veszítenem. Nem viselném el. Lesütöttem a szemem Nem voltam egészen biztos abban, hogy a szavait vigasztalásnak szánta vagy sem - De annyit elmondhatok, hogy bármelyiküket örömmel fogadnám a családban. Felpillantottam, ő pedig egymás után mélyen belenézett mind a négyünk szemébe. Most viszont dolgunk van. - Némán álltunk körülötte, igyekeztünk magunkban szívni a királyné bölcsességét. Sosem vettem magamnak a fáradságot, hogy utánanézzek a legutóbbi Párválasztó résztvevőinek, hogy megkeressem például a fényképeiket. Néhányuk nevét tudtam, főleg azért, mert amikor különféle rendezvényeken énekeltem, az idősebb nők társalgásuk során néha emlegették őket. Számomra az egész sosem bírt jelentőséggel: királynénk

már volt, s bennem még kicsi koromban sem merült fel soha. hogy hercegné lehetnék. Most azonban eltűnődtem azon, hogy a palotába látogatóba érkező nők, vagy a halloweeni vendégek között hányan lehettek azok, akik hajdan a királyné versenytársai, ma pedig legközelebbi barátnői voltak. Celeste mozdult meg elsőként, és ballagott vissza a pamlag hívogató ölébe. Nem úgy láttam, hogy Amberly királyné szavai különösebb benyomást tettek volna rá. Rám azonban valami okból pontosan ez volt nagy hatással. Az elmúlt napok minden eseménye mintha egyszerre zúdult volna rám, s úgy éreztem, a szívem azonnal szétpattan. Mélyen bókoltam. - Elnézést kérek - motyogtam, s sietve megindultam az ajtó felé. Nem volt semmiféle tervem. Esetleg leülök egy percre a mosdóban, vagy elbújok a földszinten, a számtalan terem egyikében. Vagy egyszerűen felrohanok a szobámba, és kibőgöm a szemem. Sajnálatos módon nagyon úgy festett, mintha a világegyetem összeesküdött volna ellenem. A Hölgyek Szalonja előtt Maxon járkált fel-alá, mintha valamiféle problémát próbált volna megoldani. Mielőtt elrejtőzhettem volna, már észre is vett. Most éppen erre vágytam a legkevésbé. - Már azon töprengtem, hogy megkérlek, gyere ki a szalonból - fordult hozzám. - Mi kell? – kérdeztem kurtán. Maxon csak állt ott, s úgy tűnt, éppen összeszedi a bátorságát, hogy kibökjön valamit, ami szemmel láthatóan az őrületbe kergeti. - Szóval... van egy lány, aki fülig szerelmes belém? Összefontam a mellemen a két karomat. Az elmúlt napok eseményeit alapul véve igazán sejthettem volna, hogy meggondolja magát.

- Igen. - Nem kettő? Felnéztem rá, már-már ingerült lettem, hogy erről nekem kellene felvilágosítanom. Hát nem tudod, hogyan érzek? – akartam az arcába üvölteni . Hát nem emlékszel az óvóhelyre? Csakhogy az igazat megvallva, éppen én is eléggé rászorultam volna némi megerősítésre Mi történt, amitől egy csapásra ennyire elbizonytalanodtam? A király. Az ő sanda célozgatása, hogy a többi lány miket csinált, ahogy dicsérte az erényeiket, hogy annál jelentéktelenebbnek érezzem magam. Erre telepedett rá Maxon összes mellényúlása a héten. Csak a Párválasztónak köszönhettük, hogy összekerültünk egyáltalán, és nagyon úgy tűnt, a világon semmit sem vehetek biztosra, amíg a verseny tart. - Azt mondtad, hogy nem bízol meg bennem - vádaskodtam - Múltkor kifejezetten arra utaztál, hogy megalázz, tegnap pedig gyakorlatilag azt közölted, hogy szégyenkezned kell miattam. Nézd el hát nekem, ha a kapcsolatunkban jelenleg képtelen vagyok önfeledten lubickolni. - America, megfeledkezel arról, hogy én ezt még sosem csináltam. - védekezett szenvedélyesen, ám minden neheztelés nélkül. - Neked legalább van valakid, akivel összehasonlíthatsz. Én még csak azt sem tudom, milyen egy átlagos kapcsolat, és egyetlen esélyt kapok mindössze. Még neked is kettő jutott. Igen, valószínűleg továbbra is fogok hibázni. - Nem a hibák zavarnak! - vágtam vissza. - Hanem a bizonytalanság. Az esetek felében fogalmam sincs arról, hogy mi folyik körülöttem. Nem felelt, s hallgatásából ráébredtem arra, hogy ezzel válaszúthoz értünk. Annyi

mindent sejtettünk annyi mindenre célozgattunk egymással kapcsolatban dé ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Még ha végül együtt is maradunk, ezek a bizonytalanságban töltött idők a későbbiekben is meggyötörhetnek bennünket. - Folyton ezt csináljuk - suttogtam, mert teljesen kimerített ez a játék. - Közel kerülünk egymáshoz, aztán történik valami, újra szétsodródunk, és te mintha képtelen lennél döntésre jutni. Ha valóban annyira akarsz engem, ahogy folyton bizonygattad, akkor miért nem ért még véget a versengés? Bár gyakorlatilag azzal vádoltam meg, hogy nem jelentek számára semmit, kezdeti bosszúsága szinte azonnal szomorúságba csapott át. - Mert az esetek felében úgy gondoltam, hogy valaki másba vagy szerelmes, a másik felében pedig erősen kételkedem abban, hogy képes lennél engem szeretni – felelte, amivel elérte, hogy kifejezetten szörnyen érezzem magam. - Mintha bizony nem lett volna nekem is bőven okom a kételkedésre. Úgy viselkedsz Krisszel, mintha ő lenne a megtestesült mennyország, aztán rajtakaplak Celeste-tel… - Azt már megmagyaráztam. - Igen, de attól még fájt a látvány. - Hát tudod, nekem is fáj azt látni, hogy milyen villámgyorsan változtatod az érzéseidet. Ennek vajon mi az oka? - Még csak sejteni sem sejtem, de talán egy időre ki kellene verned engem a fejedből. Hirtelen ránk szakadt a csönd. - Ezzel mit akarsz mondani? Vállat vontam.

- Van itt még három másik lány. Ha annyira aggaszt, hogy csak egy esélyed van, akkor talán szeretnéd, ha egészen biztos lehetnél abban, hogy ezt az egyetlen dobásodat nem vesztegeted el rám. Dühösen elmasíroztam. Haragudtam Maxonra, mert miatta éreztem így magam… és haragudtam magamra is, hogy az egészen sikerült még tovább rontanom a helyzeten.

8. fejezet Csak ámultam, ahogy a palota teljesen átalakult. Szinte egyetlen éjszaka leforgása alatt dús lombú karácsonyfák jeletek meg az első emeleti folyosókon, a lépcsőket füzérekkel díszítették, s nem akadt olyan virágkompozíció, amelyben ne lett volna magyal vagy fagyöngy. Az egészben az volt a különös, hogy ha kinyitottam szobám ablakát, odakint még mindig egészen nyáriasnak láttam az időt. Megfordult a fejemben, hogy vajon a palotában képesek-e valahogy havat varázsolni. Talán ha megkérném Maxont, akkor foglalkozna a problémával. De az is lehet, hogy nem. A napok teltek-múltak. Megpróbáltam nem felidegesíteni magam, amikor a herceg pontosan azt tette, amire kértem, de ahogy kettőnk viszonya egyre fagyosabbá vált, kezdtem megbánni, hogy olyan büszke voltam. Azon morfondíroztam, hogy ez egyébként is bekövetkezett-e volna. Az lenne a sorsom, hogy mindig valami rosszat mondok, mindig rosszul választok? Még ha Maxont akarom is, sosem leszek képes annyi időre összeszedni magam, hogy erre esélyem is legyen. Valahogy mintha elfáradt volna az egész - ugyanazzal a problémával küszködtem attól a perctől fogva, hogy Aspen átlépte palota küszöbét. És komolyan fájt, hogy

ennyire űzöttnek, ennyire összezavarodottnak érzem magam. Rászoktam arra, hogy délutánonként a palotát járom. A kertbe tilos volt kimenni, a Hölgyek Szalonját minden áldott nappal egyre nyomasztóbbnak találtam. Egy ilyen barangolásom során egyszer csak azt érzékeltem, hogy valami megváltozott. Mintha felkattintottak volna valami láthatatlan kapcsolót, amitől a palotában mindenki másképp kezdett viselkedni. A szálas termetű őrök még jobban kihúzták magukat, a szobalányok még fürgébben tipegtek. Még én is furán éreztem magam: mintha váratlanul nem láttak volna itt ugyanolyan szívesen, mint pár perccel korábban. De mire rájöttem volna, hogy miért is támadt ez a benyomásom, már meg is jelent a folyosó egyik kanyarulatában a király, a sarkában csekély kíséretével. Ekkor hirtelen mindent megértettem. Távollétében a palota mintha kellemesebb hely lett volna, s most, hogy visszatért, újra mindannyian ki voltunk szolgáltatva a szeszélyeinek. Nem csoda, hogy az Északi lázadóknak Maxon annyira elnyerte a tetszését. Mélyen bókoltam, miközben a király felém tartott. Felemelte a kezét, mire kísérete megtorpant, s így többé-kevésbé magunkra maradtunk, hogy szót válthasson velem. - Nos, Lady America, látom, hogy még mindig itt van - jegyezte meg, s szavainak és mosolyának mintha igen kevés volna egymáshoz. - Valóban, felség. - És hogyan viselte magát a távollétemben? - Csendese – mosolyodtam el. Jó kislány. - Már továbbindult volna, de valami eszébe jutott, és újra mellém lépett. – Tudomásomra hozták, hogy a versenyben maradó lányok közül ön az egyetlen, aki még mindig pénzjuttatásban részesül a részvételért. Elise magától

lemondott a részéről akkor, amikor a Ketteseknek és Hármasoknak beszüntettük a folyósítást. Ez nem lepett meg. Elise ugyan Négyesnek számított, de a családjának több elegáns szállodája volt. Nem látták akkora hiányát a pénznek, mint holmi carolinai boltosok. - Úgy vélem, ennek véget kell vetni - rendelkezett a király. Gondolataim azonnal visszatértek hozzá. Megnyúlt az arcom. - Kivéve persze, ha pusztán az anyagiak miatt van itt, és nem azért, mert szereti a fiamat. - Szeme perzselt, mintha arra biztatott volna, hogy rajta, szálljak szembe a döntésével. - Igaza van - suttogtam, és gyűlöltem a szavakat, amiket a szám megformált. - Ez így igazságos. Láttam, mennyire csalódott, hogy megfosztottam egy lehetséges összetűzéstől. - Azonnal intézkedem. Továbbsietett, én meg csak álltam, és nagyon igyekeztem, hogy ne kezdjem el magamat megsajnálni. Hát persze, ez így igazságos. Hogy néz az ki, hogy én vagyok az egyetlen, aki tovább kapja a csekkjeit? Előbb-utóbb egyébként is véget érne az egész. Mélyet sóhajtva a szobám felé vertem az irányt. A legkevesebb, amit megtehetek az, hogy írok az otthoniaknak, és figyelmeztetem őket arra, hogy a továbbiakban nem érkezik már több pénz. Most először fordult elő, hogy amikor benyitottam, a szobalányaim tudomást sem vettek rólam. Anne, Mary és Lucy a helyiség hátsó sarkába húzódott egy ruhával, amin mintha egyszerre dolgoztak volna, közben azon veszekedtek, hogy miért nem

haladnak rendesen - Lucy, tegnap este megígérted, hogy befejezed a szegélyét – emlékeztette Anne. Pontosan azért mentél el korábban. - Tudom-tudom. De valahogy elkalandoztam. Megcsinálom most – felelte Lucy könyörgő pillantással. Már eleve elég érzékeny lány volt, s tudtam, hogy Anne szigorú modora néha nagyon megijeszti. - Mostanában mintha túl sokszor elkalandoznál – jegyezte meg Anne. Mary felemelte a két kezét. - Nyugalom. Adjátok ide a ruhát, mielőtt kárt tesztek benne. - Annyira sajnálom - lehelte Lucy. - Hadd vigyem el most, és akkor azonnal végzek is vele. - Mi ütött beléd? - akarta tudni Anne. - Olyan furán viselkedsz. Lucy megkövülten meredt rá. Bármi volt is a titka, látszott rajta, hogy túlságosan rémült ahhoz, hogy megossza a többiekkel. Megköszörültem a torkom. Abban a pillanatban felém kapták a fejüket, s egymás után pukedlizte. - Fogalmam sincs ugyan arról, hogy mi folyik itt – fogtam bele, miközben feléjük tartottam -, de erősen kétlem, hogy a királyné komornái perlekednének. Emellett megjegyezném, hogy amennyiben elvégezni való munka van, úgy a civakodás csak időpazarlás. A még mindig dühös Anne ujjával Lucy felé bökött - De ő... Kezem egyetlen kis intésével belefojtottam a szót. Meg is lepett, milyen könnyen ment.

- Elég a vitából. Lucy, miért nem viszi le azt a holmit a varrószobába, hogy befejezze? Így mindannyiunknak alkalma nyílna elgondolkodni a történteken. Lucy boldogan magához ölelte a ruhát, s annyira hálás volt a menekülési lehetőségért, hogy futva indult kifele a szobából. Anne duzzogó arckifejezéssel figyelte. Maryn láttam, hogy aggódik, de egyetlen szó nélkül, kötelesség tudóan folytatta a munkáját. Két percbe is beletelt, mire rájöttem, hogy a szobámban olyan rossz hangulat maradt a szóváltást követően, hogy képtelen voltam koncentrálni. Papírt és tollat kerestem, aztán visszamentem a földszintre. Azon töprengtem, hogy vajon helyesen cselekedtem-e; amikor megkíméltem Lucyt. Talán mindannyiuknak jót tett volna, ha hagyom, hogy kiadják magukból azt, ami bántotta őket. Lehet, hogy beavatkozásommal csak azt értem el, hogy mostantól nem lesznek a segítségemre olyan eltökélten, mint eddig. Még sosem fordult elő, hogy ilyen parancsoló hangon szóltam volna rájuk. Megtorpantam a Hölgyek Szalonja előtt, de az nem tűnt olyan helynek, ahol megnyugodhattam volna. Befordultam a főfolyosóra, s találtam egy kis zugot, amelyben egy pad állt. Kényelmesnek látszott. Beszaladtam a könyvtárba, kihoztam egy kötetet magamnak, majd visszamentem a szögletembe, s örömmel vettem észre, hogyha leülök, az ott álló hatalmas cserepes növény szinte teljesen eltakar. Mögöttem az óriási ablakon át a kertre láthattam, s a palota egyetlen pillanatra nem is tűnt olyan szűknek. Néztem, ahogy madarak szállnak el az égen, s megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amelyekkel tudathatom a szüleimmel a pénzes csekkek megszűnését. - Maxon, nem lehetne egy igazi randevúnk? Valahol a palotán kívül? - Kriss

hangját azonnal felismertem Hmmm. Ezek szerint mégsem volt mindenki a Hölgyek Szalonjában. Amikor a herceg válaszolt, a hanglejtéséből kiéreztem, hogy mosolyog. - Bárcsak megtehetnénk, kedvesem, de az még akkor sem lenne egyszerű, ha különben odakint minden a 1egnagyobb rendben menne. - Pedig úgy szeretnélek valami olyan helyen látni, ahol nem te vagy a herceg nyafogta rajongva lány - Ó, de hát én mindenütt herceg vagyok. - Te is tudod, mire gondoltam - Tudom. Nagyon sajnálom, de ezt a kívánságodat tényleg nem teljesíthetem. Szerintem is kellemes lenne téged valami olyan környezetben látni, ahol nem az ELIT tagja vagy. De az én életem már csak ilyen. A hangja enyhe szomorúságról árulkodott. - Nagyon bánnád? – kérdezte Maxon. – Mert az életed hátralévő részében ez már csal így lenne. Gyönyörű falak, de attól még falak Anyám évente alig egyszer-kétszer hagyja el a palotát. - A cserepes növény dús levelein át figyeltem, ahogy elhaladtak mellettem, s egyáltalában nincsenek tudatában a jelenlétemnek. – És ha azt hiszed, hogy a közönség most túl kíváncsi, akkor tudnod kell, hogy ez tovább fokozódhat, amikor már nincs melletted más lány is, akire odafigyelhetnének. Tisztában vagyok azzal, hogy mély érzéseket táplálsz irántam. Ezt nap, mint nap érzem is. De mit gondolsz arról az életről, amit kénytelen lennél választani, ha engem akarsz? Azt is szeretnéd? Úgy hallottam, valahol a folyosón megállhattak, mert Maxon hangja nem távolodott.

- Maxon Scheave – fogott bele a válaszba Kriss -, úgy teszel, mintha számomra nagy áldozat lenne itt lenni. Én minden áldott nap hálát adok azért, hogy kiválasztottak. Néha megpróbálom elképzelni, milyen lett volna, ha sosem ismerjük meg egymást… és akkor már inkább veszítselek el most, minthogy úgy éljem le a teljes életem, hogy ebben nem lehetett részem. Kriss hangja rekedtessé vált. Nem hittem, hogy sír, de csak pillanatok választották el tőle. - Tudnod kell, hogy a gyönyörű ruhák, a szépséges termek nélkül is akarnálak. A korona nélkül is kellenél, Maxon. Csak te. A hercegnek mintha elállt volna a szava, és el tudtam képzelni, ahogy magához szorítja a lányt, s letörli könnyeit, amelyek mostanra minden bizonnyal kibuggyantak. - El sem mondhatom, mit jelent nekem, hogy ezt hallom. Majd’ belepusztultam, annyira vágytam arra, hogy valaki azt mondja: én vagyok az, aki számít – vallotta be Maxon fojtott hangon. - Te számítasz egyedül, Maxon. Egy másodpercre csönd támadt. - Maxon? - Igen? - Én... én azt hiszem, nem akarok tovább várni. Bár tudtam, hogy meg fogom bánni, e szavak hallatán nesztelenül letettem a papírt, tollat, lecsúsztattam lábamról a cipőt, s osonni kezdtem a keresztfolyosó felé, ahol megállhattak. A sarkon kikukucskáltam, s megláttam Maxon tarkóját, no meg Kriss kezét, amint a zakója gallérja mögé siklik. A lány haja oldalra hullott, ahogy csókolóztak, s ahhoz képest, hogy számára ez volt az első alkalom, úgy tűnt

kifejezetten jól ment. Jobban, mint annak idején Maxonnak, annyi szent. Gyorsan visszakaptam a fejem, s egy pillanat múlva megütötte a fülem Kriss kuncogása. Maxon félig diadalmasan, félig megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Visszalopakodtam a padomhoz, s a biztonság kedvéért az ablak felé fordultam. - Mikor csinálhatjuk újra? - kérdezte súgva Kriss. - Hmmm. Esetleg mihelyt felértünk a szobádba? Ahogy egyre távolodtak a folyosón, Kriss nevetése is egyre halkult. Egy percig mozdulatlanul ültem, aztán felkaptam a papírt és tollat. Most már könnyen megtaláltam a szavakat. Anya, apa! Annyi dolgunk van mostanában, hogy csak pár sort tudok írni. Lemondtam a versenyben való részvételért járó pénzről, mert így tudom bizonyítani, hogy nem az Elit tagjaként nyert fényűzés, hanem Maxon az, aki érdekel. Tudom, hogy későn szólok, de abban is biztos vagyok, hogy az eddig kapott összegekkel most már nem fogtok nélkülözni. Remélem, nem keserít el benneteket túlságosan ez a hír. Hiányoztok, és azt is remélem, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást. Szeretlek mindannyiótokat, America

9. fejezet A Híradó nak nem igazán voltak hírei, így az eltelt hetet a nagyközönség eléggé érdektelennek tarthatta. Miután a király vázlatosan tájékoztatta a nézőket franciaországi

látogatásáról, átadta a szót Gavrilnak, aki az Elit megmaradt tagjait kedélyesen olyan dolgokról faggatta, amelyeknek mintha semmi jelentősége nem lett volna a versengés jelen állásánál. Az is igaz persze, hogy amikor legutóbb olyasmiről érdeklődött, ami tényleg számít, akkor azzal a javaslattal álltam elő, hogy töröljék el a kasztokat, s emiatt kis híján repültem a Párválasztóból. - Lady Celeste, látta-e már a hercegné lakosztályát? – tudakolta barátságos hangon Gavril. Magamban elvigyorodtam, és hála töltött el, hogy ezt nem tőlem kérdezte. Celeste tökéletes mosolya még szélesebbé vált, s mielőtt válaszolt volna, fürtjeit játékosan hátravetette a válla fölött. - Nos, Gavril, egyelőre nem. De nagyon remélem, hogy egyszer rá fogok szolgálni a megtiszteltetésre. Clarkson király természetesen csodás lakosztályokat utalt ki nekünk, el nem tudok képzelni jobbat annál, ahol éppen lakom. Az… ööö… az ágyak annyira... Celeste azért bizonytalanodott el, mert észrevette, hogy két palotaőr rohan be a stúdióba. Székeink úgy voltak elrendezve, hogy én is láthattam, ahogy a király felé sietnek, Kriss és Elise azonban háttal ült nekik. Mindketten megpróbáltak diszkréten hátrapillantani, de nem sokra mentek vele. - ...csodálatosak... és amiről még álmodni sem mernék... - folytatta Celeste, de maga sem igazán figyelt oda arra. mit is mond. Ám úgy tűnt, erre nincs is szükség. A király felemelkedett és előrelépett, amivel újra magához vette a szót. - Hölgyeim és uraim, elnézést, hogy megszakítom a műsort, de ez igen fontos dolog. - Egyik kezében papírdarabot szorongatott, a másikkal lesimította a nyakkendőjét.

Amikor megszólalt, nem látszott rajta különösebb izgalom. – A lázadók országunk születésétől fogva nagy csapást jelentettek társadalmunk számára. Az eltelt évek során egyre erőszakosabban támadták mind a palotát, mind pedig a hétköznapi embereket. Úgy tűnik, ezúttal még ennél is mélyebbre süllyedtek. Mint azt mindannyian tudják, a Párválasztóban maradt négy ifjú hölgy különféle kasztokból származik: van közöttük Kettes, Hármas, Négyes és Ötös. Számunkra megtiszteltetés, hogy az Elit ennyiféle társadalmi rétegből tevődik össze, azonban ez különös ötlettel szolgált a lázadóknak. Mielőtt folytatta volna, a király hátrapillantott felénk a válla fölött. - Fel vagyunk készülve a palota ellen intézett támadásokra, s amikor a lázadók a lakosságot fenyegetik, igyekszünk minél hatékonyabban fellépni. Nem is aggasztanám önöket fölöslegesen, ha úgy ítélném meg, hogy én, mint az önök uralkodója, képes vagyok megvédeni mindenkit, de… A lázadók most elkezdtek kaszt alapon támadni. Szavai nyomán megfagyott a levegő. Celeste-tel zavartan összenéztünk, már-már mintha barátok lennénk - Céljuk igen régóta az, hogy eltöröljék a királyságot. E fiatal lányok családjai ellen intézett támadásaik az utóbbi időben arra is rámutattak, hogy meddig képesek elmenni, ezért palotaőröket küldtünk ki a versengő hölgyek családjának védelmére. Most azonban már ez sem elég. Aki csak Kettes, Hármas, Négyes vagy Ötös, vagyis ugyanabba a kasztba tartozik, mint az Elit hölgyei, az pusztán ezen az alapon a lázadók célpontjává válhat. A szám elé kaptam a kezem, s hallottam, ahogy Celeste felszisszen. - A mai naptól fogva a Kettesek kerülnek a lázadók célkeresztjébe, majd onnan haladnak lefelé a többi kaszt képviselői között. Baljós hír volt. Ha nem képesek elérni, hogy a családunk miatt hagyjuk abba a

Párválasztót, akkor megpróbálják zsarolással rávenni a népesség egy szélesebb rétegét arra, hogy ne is akarjon többé versenyben látni bennünket. Minél tovább tartunk ki, annál többen gyűlölnek meg bennünket azért, mert az ő életüket kockáztatjuk. - Nos, felséges uram, ez valóban szomorú hír – törte meg a csöndet Gavril. A király bólintott. - Természetesen igyekszünk megoldást találni. De már csak a mai napon öt különböző tartományból érkeztek jelentések nyolc támadásról, amelyek célpontjai mind Kettesek voltak… közülük legalább egy személy az életét vesztette. Számra tapasztott kezem a mellemre hullott. Ma emberek haltak meg miattunk. - Egyelőre azt javasoljuk - folytatta Clarkson király -, hogy ne hagyják el otthonaikat, s amennyire csak lehet, gondoskodjanak a biztonságukról. - Nagyszerű tanács, felséges uram - jegyezte meg Gavril, majd hozzánk fordult. Hölgyeim, szeretnének-e ehhez bármit hozzáfűzni? Elise csak a fejét rázta. Kriss nagy levegőt vett. - Tudom; hogy most a Ketteseket és Hármasokat pécézték ki maguknak a lázadók, de az is igaz, hogy házaik biztonságosabbak, mint az alsóbb kasztoké. Talán jó ötlet lenne, ha a Kettesek és Hármasok befogadnának az otthonukba egy olyan Négyes vagy Ötös családot, akit jól ismernek.

- Vigyázzanak magukra. Tegyék azt, amit a király tanácsol - biccentett Celeste. Amikor felém fordult, rádöbbentem, hogy nekem is mondanom kell valamit. Régebben általában Maxon felé pillantottam, ha a Híradó közben tanácstalannak éreztem magam, hátha szavak nélkül is a segítségemre lehet. Szokás szerint most is a tekintetét kerestem, de csak szőke fürtjeit láttam, mert ölében pihenő kezére meredt, s mindössze, annyit láthattam, hogy elkeseredetten ráncolja a homlokát. Természetesen aggódik a népe miatt. De itt többről volt szó, mint a lakosság megvédéséről. A herceg tudta, hogy a kialakult helyzet miatt esetleg elhatározhatjuk, hogy távozunk a palotából. És vajon nem ez lenne a helyes döntés? Hány Ötös veszítse el az életét pusztán azért, hogy én a palota erős fénnyel bevilágított stúdiójában üldögélhessek? De hogyan is vehettük volna - én vagy bármelyik másik lány - a vállunkra ezt a terhet? Nem mi voltunk azok, akik ezeket az embereket megfosztották az életüktől. Eszembe jutott mindaz, amit August és Georgia mesélt, és tudtam, hogy csak egyetlen dolgot tehetünk. - Harcolni kell! - Szavaimat először nem szántam külön senkinek, de aztán ráeszméltem, hol is vagyok, a kamera felé fordultam. - Harcoljanak! A lázadók a gyengéket terrorizálják. Meg akarják rémíteni a lakosságot, hogy azt tegyék, amit ők akarnak. Na és ha engedelmeskednél nekik, és megteszi? Mit gondolnak, miféle jövőt kínálnak önöknek? A lázadók, ezek a zsarnokok nem fogják egyik napról a másikra abbahagyni az erőszakoskodást. Ha hatalmat adnak a kezükbe, csak ezerszer rosszabbak lesznek. Úgyhogy vegyék fel velük a harcot! Harcoljanak olyan eszközökkel, amelyek csak a rendelkezésükre állnak. Éreztem, hogy ereimben fonón lüktet a vér, s magasra szökött az adrenalin szintem,

mintha magam is arra készülnék, hogy rátámadjak a lázadókra. Elegem volt belőlük. Mindannyiunkat rettegésben tartottak, a családjainkat fenyegették. Nem menekültem volna el, ha váratlanul elém toppan valami Déli lázadó. Gavril újra megszólalt, de engem annyira elöntött az indulat, hogy csak a vér dobolását hallottam. Észre sem vettem, hogy a kamerákat kikapcsolták, s a fények elhomályosultak. Maxon az apjához lépett, valamit súgott neki, mire a király a fejét rázta. A lányok felálltak, készültek elhagyni a termet. - Menjetek egyenesen a szobátokba - fordult hozzánk Maxon gyengéd pillantással. - A vacsorát felvitetem, s hamarosan mindenkihez benézek. Amikor elhaladtam mellettük, a király felemelte kezét és egy ujjal megérintette a karomat. Az apró mozdulatból értettem, hogy meg kell állnom. - Ez nem volt valami bölcs dolog - közölte. - Bármit teszünk is, nem válik be - vontam vállat. - Ha így folytatjuk, nem marad alattvaló, aki fölött uralkodhat. Keze megrebbent, kurta intéséből világos volt, hogy elbocsát a színe elől, s megint torkig van velem. Maxon halkan bekopogott hozzám, majd azonnal be is lépett az ajtón. Már hálóingben voltam, az ágyamban olvasgattam. Felmerült már bennem, hogy talán be sem néz hozzám. Annyira későre jár - suttogtam, pedig nem volt ott senki, akit felzavarhattam volna. - Tudom. De muszáj volt beszélnem a többiekkel, és elég megviselő volt Elise-t szörnyen megrázta a dolog. Akkora bűntudata van. Nem lepne meg, ha egy-két napon belül úgy döntene, hogy távozik.

Bár már jó párszor szóba került köztünk, mennyire nem érez semmi különöset Elise iránt, azért láttam, hogy ez eléggé fáj nekik. Mellkasomhoz húztam fel a térdemet, hogy legyen helye letelepedni az ágyamon. - És mi a helyzet Kriss-el és Celeste-tel? - Kriss szinte már túlságosan is derülátó. Biztosra veszi, hogy az emberek óvatosak lesznek, és megvédik magukat. Én személy szerint nem igazin értem, hogyan lenne ez lehetséges, ha egyszer képtelenség megjósolni, hol csapnak le legközelebb a lázadók. Ott vannak az országban mindenütt. Kriss azért reménykedik. Te is tudod, hogy milyen. - Igen. Mélyet sóhajtva folytatta. - Celeste rendben van. Persze ő is aggódik de, ahogy Kriss rámutatott, valószínűleg a Kettesek vannak a legnagyobb biztonságban. És Celeste nagyon eltökélt. - Felnevetett, aztán újra a padlóra meredt. - Mintha főként az aggasztaná, hogy esetleg valami rosszat gondolok róla pusztán azért, mert itt akar maradni. Mintha bizony ellene szólna az, hogy a palotát választja ahelyett, hogy hazamenne. Én is felsóhajtottam. - Van benne valami. Vagy olyan feleséget szeretnél, akit nem zavar, ha az alattvalóitokat fenyegetik? Maxon rám emelte a tekintetét. - Hiszen te is izgulsz. Csak neked több eszed van annál, hogy úgy aggódj, ahogy mindenki más. - A fejét csóválva elmosolyodott. - El sem hiszem, hogy azt tanácsoltad nekik, hogy vegyék fel a harcot. Vállat vontam. - Úgy érzem, már épp elégszer húztuk meg magunkat.

- Teljesen igazad van. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy sikerül-e elijeszteni a lázadókat, vagy inkább annál elszántabbak lesznek, de kétségtelen, hogy ezzel átírtad a játékszabályokat. Félrebillentett fejjel néztem rá. - Én nem nevezném játéknak azt, amikor egy csoport véletlenszerű alapon készül végezni a lakossággal. - Nem, dehogy! – vágta rá azonnal. - Arra szavakat sem találok. Én a Párválasztóra gondoltam. - Rámeredtem. - Akármi történjék is, a nép ma este megpillanthatta valódi jellemed egy vonását. Egy olyan lányt látnak, aki biztonságba helyezi a szobalányait, aki akár a királlyal is szembeszáll, ha úgy véli, hogy az ő oldalán áll az igazság. Fogadnék, hogy mostanra mindenki egészen másképpen ítéli meg azt is, amikor Marlee után futottál. Előtte csak az a lány voltál, aki a megismerkedésükkor ráordított a hercegre. Ma este viszont az a nő vagy, aki nem retten meg a lázadóktól. Más fényben tűnsz fel. - Nem ez volt a célom - ingattam a fejem. - Tudom. Mennyit tervezgettem, hogyan lehetne téged rendesen bemutatni a közönségnek, s erre kiderül, hogy te ezt ösztönösen is jól csinálod. Ez annyira rád vall. Volt valami különös meglepettség a tekintetében, mintha azt mondaná magában, hogy erre igazán számíthatott volna. - Mindenesetre szerintem is ez volt a helyes válasz. Itt az ideje, hogy a rejtőzködésnél valamivel többet is tegyünk. Lesütöttem a szemem, ujjammal mintákat rajzolgattam az ágytakaróra. Örültem, hogy helyesli a viselkedésemet, de ahogy erről beszámolt - mintha csak jellemem egy újabb kis szeszélye lenne a sok közül -, azt akkor éppen túl személyesnek éreztem. - Belefáradtam abba, hogy harcoljak veled, America - mondta csöndesen. Amikor a szemébe néztem, láttam rajta. hogy őszintén beszél. - Tetszik nekem, hogy mi ketten

össze szoktunk szólalkozni... sőt talán ez az egyik olyan vonásod, amit a leginkább kedvelek benned... de nem akarok többet veszekedni sem. Néha érzem magamban apám indulatait. Megküzdök vele, de attól még ott van. Te pedig... ha valami felzaklat, rögtön olyan leszel, mint valami természeti erő! - kacagta el magát. A fejét csóválta, mintha felidézte volna magában ugyanazt a tucatnyi esetet, amire éppen én is visszaemlékeztem. Amikor térddel ágyékon találtam, az egész kasztrendszerügy, Celeste felhasadt ajka azután, hogy Marlee-t becsmérelte... Sosem hittem volna magamról, hogy ilyen temperamentumos lennék, de úgy tűnik, így van. Amikor Maxon ajka mosolyra húzódott, visszanevettem rá. Tulajdonképpen volt abban valami vicces, amikor visszagondoltam az összes szokatlan húzásomra. - Odafigyelek a többiekre is, és igyekszem igazságos maradni. Néha kissé megriaszt, amit érzek. De szeretném, ha tudnád, hogy téged sem mellőzlek. Szerintem mostanra te is tisztában vagy azzal, hogy képtelen lennék levenni rólad a szemem. Amikor megvonta a vállát, olyan kisfiúsnak tűnt. Szerettem volna a megfelelő választ adni, azt tudatni vele, mennyire fontos nekem, hogy ne tegyen még le rólam. De valahogy egyetlen szó sem tűnt alkalmasnak, úgyhogy végül inkább megfogtam a kezét. Csak ültünk ott, és összefonódó ujjainkat bámultuk. Olyan jó volt ez a békés pillanat, amin csak mi ketten osztoztunk. - Lenne kedved velem tölteni a holnapi napot? – kérdezte végül. Elmosolyodtam. - Nagyon szeretném.

10. fejezet

- Szóval, röviden összefoglalva: még több palotaőr? - Igen, apa: Sokkal több. - Belenevettem a telefonkagylóba, pedig a helyzet korántsem volt mulatságom De apa mindig is értett ahhoz, hogy a legkomolyabb dolgokat is vicces színben tüntesse fel. - Mindannyian a palotában maradunk. Legalábbis egyelőre. És bár azt közölték, hogy a Kettesekel kezdik, ne hagyd, hogy emiatt bárki elővigyázatlanul viselkedjen. Figyelmeztesd Turneréket és Canvassékat, hogy vigyázzanak magukra. - Ó, boglárkám, mindenki tisztában van azzal, hogy óvatosnak kell lenni. Azok után pedig, amit a Híradóban mondtál, szerintem az emberek jóval bátrabbak lesznek, mint hitted volna. - Remélem is. – A lábamra meredtem, és hirtelen felvillant előttem egy fura emlékkép: öt hónapja agyonhordott, lapos sarkú ciő volt rajtam, most pedig ékkövekkel kirakott cipellőt viseltem. - Annyira büszke vagyok rád, America. Néha meglep, amit mondasz. nem is tudom, miért. Mindig is erősebb voltál, mint hitted volna. A hangja olyan őszintén csengett, hogy enyhén elszégyelltem magam. Senki véleménye nem számított annyit, mint az övé. - Köszönöm, apa. - Komolyan beszélek. Nem minden hercegné állna elő ilyesmikkel. - Jaj, apa, nem is vagyok hercegné - forgattam a szemem - Csak idő kérdése - vágott vissza játékosan. - És ha már így szóba került, hogy van Maxon? - Jól - nyögtem ki a ruhámat igazgatva. Csönd lett. - Apa, én tényleg kedvelem. - Igen?

- Igen. - Pontosan miért is? Egy percig gondolkodtam. - Nem igazán tudom. De azt hiszem, részben azért, mert ha vele vagyok, akkor saját magamnak érezhetem magam. - Ezek szerint volt idő, amikor nem érezted saját magadnak magadat? - tréfálkozott apa. - Nem, arról van szó... Mindig is tudatában voltam annak, hogy hányas kasztba tartozom. Még akkor is rengeteget görcsöltem ezen, amikor a palotába érkeztem. Hogy akkor most mi vagyok, Ötös, vagy Hármas? Akarok-e Egyes lenni? Most viszont már nem szenvedek ettől. És azt hiszem, ezt Maxonnak köszönhetem. Félre ne érts, rengetegszer elszúrja ám… - Apa felnevetett. – De ha vele vagyok, akkor Americának érzem magam. Akkor nem egy kaszt tagja vagyok, nem is valami program résztvevője. Sőt, rá sem úgy szoktam gondolni, mint aki messze fölöttem áll. Ő egyszerűen csak ő, én pedig én vagyok. Apa egy darabig nem felelt. - Ez remekül hangzik, kiscicám - mondta végül. Sosem volt könnyű apával fiúkról beszélgetni, de az otthoniak közülő volt az egyetlen, akiből kinéztem, hogy Maxont inkább embernek látja, mint hírességnek. Ezt senki más nem értette volna meg. - Hát igen. De azért a tökéletestől még távol áll – tettem hozzá épp akkor, amikor Silvia bedugta a fejét az ajtón. - Mintha mindig lenne valami, ami elromolhat. Silvia célzatosan rám nézett, s szája hangtalanul a reggeli szót formázta meg. Bólintottam, hogy értem.

- Tulajdonképpen az sem baj. A hibák azt jelentik, hogy valódi a kapcsolatotok. - Ezt igyekszem nem elfelejteni. Figyelj csak, apa, most mennem kell. Késésben vagyok. - Hát, ezt nem engedhetjük meg magunknak. Vigyázz magadra, bogárkám, és valamikor írj a húgodnak. - Írok. Szeretlek, apa. - Én is szeretlek. Reggeli után a lányok elindultak kifelé az ebédlőből, mi Maxonnal azonban hátra maradtunk. Amikor a királyné elhaladt mellettem, rám kacsintott, amitől elpirultam. Csakhogy pillanatokon belül megjelent a király is, és olyan tekintettel meredt rám, amitől minden pír azonnal eltűnt az arcomról. Mihelyt magunkra maradtunk, Maxon hozzám lépett, és egymásba fűzte az ujjainkat. - Megkérdezném, hogy mihez van ma kedved, de az a helyzet, hogy eléggé korlátozottak a lehetőségeink. Nem lehet íjászkodni, nem lehet vadászni, nem lehet lovagolni, semmit sem lehet odakint csinálni. Nagyot sóhajtottam. - Még akkor sem, ha magunkkal viszünk egy csapat palotaőrt? - Sajnálom, America - mosolygott rám szomorkásán - De mit szólnál egy filmhez? Megnézhetnénk valamit, amiben látványos a táj. - Azért ez nem ugyanaz. Hát akkor gyerünk - rángattam meg a karját. - Hozzuk ki a legtöbbet. - Ez a beszéd! - örült meg Maxon, s hirtelen én is sokkal jobban éreztem magam, mintha együtt lennénk a dologban. Jó ideje nem tapasztaltam ilyet. Kimentünk a folyosóra, s már a moziterem felé vezető lépcsőnél jártunk, amikor

halk neszeket hallottam az ablakok felől. A hang felé fordultam, s csodálkozásomban elállt a lélegzetem. - Esik. Elengedtem Maxon karját, s kezemet az üvegtáblára tapasztottam. A palotában töltött hónapok során egyetlen-egyszer sem esett, s néha azon tűnődtem, lesz-e itt részem ilyesmiben egyáltalán. S most, hogy megjött az eső, váratlanul rádöbbentem arra, hogy mennyire hiányzott. Hogy mennyire hiányoltam az évszakok váltakozását, a környezetem lassú változásait. - Olyan szép! – suttogtam. Maxon mögém állt, karjával átfogta a derekamat. - te persze abban is megleled a szépet, amire más azt mondaná, hogy tönkretette a napját. - Bárcsak megérinthetném! Hatalmasat sóhajtott. - Tudom, mennyire szeretnéd, de egyszerűen... Hátrafordultam, hogy megnézzem, miért hallgatott el hirtelen. Körülnézett a folyosón. Két őrt leszámítva teljesen egyedül voltunk. - Gyere csak! - ragadta meg a kezem. - Reméljük, nem vesz észre senki. Arcomra mosoly ült ki, bármilyen kalandot eszelt is ki, én készen álltam rá. Szerettem, amikor Maxon ilyen volt. Elindultunk felfelé a kanyargós lépcsőn a negyedik emeletre. Egy pillanatra elfogott a szorongás, attól tartottam, hogy megint valami olyasmit szeretne mutatni nekem, mint a titkos könyvtár. Az a kaland nem túl jól sült el számomra. Elértünk a folyosó közepéig, és mindössze egyetlen járőröző őrrel találkoztunk,

senki mással. Ott Maxon behúzott egy nagy szalonba, s egy hatalmas, használaton kívül álló kandalló felé tolt. Benyúlt feketén ásító szájába, s keze azonnal rátalált egy rejtett zárra. A falban átjáró nyílt meg, ami egy újabb, titkos lépcsőhöz vezetett. - Fogd erősen a kezem - nyúlt felém. Szót fogadtam, s addig lépdeltünk felfelé a homályba boruló lépcsőkön, míg újabb ajtóhoz nem értünk. Ott elhúzta az egyszerű reteszt, kilökte az ajtót... s elénk tárult az eső függönye. - Ez a tető? - emeltem meg a hangom, hogy az eső zaján túl meghalljon. Bólintott. A kijáratot falak szegélyezték, s nagyjából akkora teret vettek körül, mint a hálószobám. Egyáltalán nem számított, hogy csak a falakat és az eget láthattam. Legalább odakint voltam. Szinte magamból kivetkőzve léptem előre, és megérintettem az esőt. Hatalmas, langyos vízcseppek verték karomat, és csorogtak le a ruhámon. Hallottam, ahogy Maxon felnevet, aztán kilök a felhőszakadásba. Elállt a lélegzetem, pillanatokon belül teljesen eláztam. Megpördültem, megragadtam a karját, ő pedig mosolyogva készülődött a huzakodásra. Haja vizes fürtökben hullott a szemébe, s mostanra már mindkettőnkből csavarni lehetett volna a vizet, de Maxon arcáról nem hervadt le a mosoly, miközben odahúzott a fal pereméhez. - Nézd csak! - hajolt a fülemhez. Megfordultam, s most először vettem észre az elénk táruló látványt. Ámulva néztem a lábam alatt elnyúló várost. Az utcák hálómintáját, az épületek geometrikus szépségét, a sokféle színt - még az eső szürke függönyén keresztül szemlélve is lélegzetelállító volt. Éreztem, hogy úgy ragaszkodom a városhoz, mintha valami módon hozzám tartozna. - Nem akarom, hogy a lázadók kezébe kerüljön, America - emelte fel a hangját Maxon, hogy meghalljam az eső dobolásán túl. Mintha olvasott volna a gondolataimban.

- Nem tudom, hány halálos áldozat volt eddig, de azzal tisztában vagyok, hogy apám eltitkolja előlem. Attól fél, hogy akkor lefújnám a Párválasztót. - És semmi módon nem tudhatod meg az igazat? Láttam rajta, hogy magában tusakodik. - Van egy olyan érzésem, hogy ha sikerülne felvennem a kapcsolatot Augusttal, neki biztosan lenne információja. Valószínűleg el tudnék juttatni hozzá egy levelet, de félek bármit írásba adni. És nem tudom, hogy sikerülne-e Augustot újra becsempészni a palotába. Ezen eltűnődtem. - És mi lenne, ha mi mennénk hozzá? Maxon felnevetett. - És szerinted ezt hogyan tehetnénk meg? Játékosan megrántottam a vállam. - Majd kitalálom. Egy darabig némán bámult rám. - Jólesik hangosan kimondani bizonyos dolgokat. Mindig annyira oda kell figyelnem arra, hogy mit beszélek. Gondolom, itt fent úgy érezhetem, hogy senki sem hall. Csak te. - Hát akkor rajta, mondhatsz bármit. - Csak ha te is - vigyorodott el. - Rendben - egyeztem bele boldogan. - Nos, mit szeretnél tudni? Kitöröltem homlokomból a vizes tincseket, s fontos, de nem túl személyes kérdéssel kezdtem. - Tényleg nem tudtál a naplókról?

- Tényleg. De most már fel vagyok világosítva. Apám elolvastatta velem az összeset. Ha August két héttel korábban jön, akkor azt hittem volna, hogy hazudik, de ez mostanra már nem így van. Megrázó az egész, America. Amit te elolvastál a naplóból, az épp csak a felszín. Annyira szeretnék mesélni neked róla, de egyelőre nem tehetem. - Megértelek. Rám függesztette rezzenéstelen tekintetét. - Honnan szereztek tudomást a lányok arról, hogy levetettem az ingemet? Habozva lesütöttem a szemem. - Figyeltük, ahogy a palotaőrök edzenek. Aztán kiszaladt a számon, hogy te legalább olyan jól nézel ki félmeztelenül, mint ők. Nem figyeltem, egyszerűen csak kiböktem. Maxon hátravetette a fejét és felkacagott. - Emiatt tényleg nem neheztelhetek meg rád. Én is elmosolyodtam. - Más lányt is felhoztál már ide? Az arca szomorúvá vált. - Oliviát. És csak egyszer. Jobban belegondolva, erre tulajdonképpen emlékeztem is. Itt csókolta meg, Olivia pedig részletesen beavatott bennünket mindenbe. - Csókolóztam Krisszel - bökte ki, de nem nézett rám. - Mostanában. Most először. Úgy gondoltam, az lenne a helyes, ha tudnál róla. Lepislantott rám, én pedig biccentettem. Ha nem láttam volna a tulajdon két szememmel azt a csókot, ha így szereztem volna róla tudomást, akkor talán teljesen összetörtem volna. Még így is fájt hallanom róla, pedig már nem volt különösebb

újdonság. - Gyűlölöm, hogy így kell randiznunk. - Megigazgattam víztől egyre nehezebb, átázott ruhámat. - Tudom. De hát ez van. - Attól még nem igazságos. Felnevetett. - Mikor volt kettőnk életében bármi is igazságos? Ebben igaza volt. - Nem lenne szabad szólnom neked... és ha kiderül, hogy tudsz róla, csak rosszabb lesz a helyzet, de... apád…mindenféléket mondott nekem. És elvette a családomnak küldött pénzt. A többi lány sem kapja már, úgyhogy gondolom, nem festett valami jól. - Sajnálom - mondta Maxon, és kitekintett a városra. Abban a pillanatban csak arra tudtam figyelni, ahogy nedves inge a mellkasához tapad. - America, attól tartok ezen nem tudok változtatni. - Nem is kell. Csak szerettem volna, ha tudsz az egészről. Megbirkózom vele. - Te túl nehéz falat vagy apámnak. Egyáltalán nem ért téged. - A kezemért nyúlt, én pedig a markába csúsztattam az ujjaimat Megpróbáltam végiggondolni, hogy mi egyebet szeretnék megkérdezni tőle, de főként a többi lányra vonatkozó hírek érdekeltek, azzal meg éppen eszem ágában nem volt foglalkozni. Biztosra vettem, hogy magamtól is meg tudom tippelni az igazat, ha pedig esetleg tévednék, nem akartam, hogy azzal tönkretegyem a hangulatunkat. Maxon lenézett a csuklómra. - Azt szeretném kérdezni... - Rám emelte a tekintetét, s mintha meggondolta volna magát. - Azt szeretném kérdezni, hogy van-e kedved táncolni?

Bólintottam. - De iszonyúan falábú vagyok. - Majd lassan lépkedünk. Szorosan odahúzott magához, tenyere a derekamra simult. Egyik kezem az övében pihent, a másikkal átázott ruhámat emeltem fel kissé. Inkább csak egy helyben ringatóztunk, alig-alig mozdultunk el. Arcomat Maxon mellkasára fektettem, ő a fejem tetején nyugtatta az állát, így forogtunk az eső zenéjére. Ahogy egyre erősebben összebújtunk, mintha megszűnt volna mindaz a rossz, ami történt, s csak a kettőnk kapcsolata maradt meg. Barátok voltunk, akik ráébredtek arra, hogy nem szeretnének egymás nélkül élni. Annyi téren bizonyultunk egymás szöges ellentéteinek, de ugyanakkor nagyon hasonlóan is gondolkodtunk. Kapcsolatunkat nem mondtam volna sorsszerűnek, de annyi szent, hogy jelentősebbnek tűnt minden korábbi érzésemnél. Felemeltem a fejem, tenyeremet Maxon arcára tapasztottam, s magam felé húztam, hogy megcsókoljam. Vizes ajka érintése olyan volt, mint a tűz, amikor végre az enyémhez ért. Éreztem, ahogy két kezét összekulcsolja a hátam mögött, s úgy ölel magához, mintha enélkül darabokra hullana szét. Csak az eső dobolt a tetőn, ezt leszámítva csöndes volt az egész világ. Az az érzésem támadt, mintha nem kaphatnék eleget belőle, sem az érintéséből, sem a testéből, sem az idejéből. Annyi hónapon át igyekeztem valahogy összebékíteni azt, amit akarok és amit remélek, de itt, ebben a pillanatban - amit Maxon egyedül kettőnk számára tett lehetővé rádöbbentem, hogy ez sosem fog menni. Mindössze annyit tehetek, hogy haladok tovább, előre, s reménykedem abban, hogy ha elsodródunk is egymástól, valahogy vissza fogunk találni a másikhoz.

Mert muszáj. Mert... mert... Rettentő sokáig tartott, mire eljutottam idáig, de ekkor villámsebesen csapott le rám a felismerés. Szerelmes voltam Maxonba. Most először ébredtem Nem próbáltam elbújni az érzés elől azzal, hogy Aspenbe kapaszkodom, meg az összes „mi lenne, ha” feltételezésbe, ami a személyéhez kapcsolódott. Nem úgy közeledtem a herceghez, hogy közben egy ajtót nyitva tartok magam mögött, hátha csalódást okoz majd nekem. Egyszerűen csak átadtam magam az érzésnek. Szerelmes voltam belé. Képtelen lettem volna megmondani, mitől lettem ebben hirtelen ennyire biztos, de egyszerre csak tudtam, éppoly természetesen, mint ahogy a nevemet tudtam, az ég színét, vagy bármely könyvekben rögzített tényt. Ő is ezt érzi? Maxon felemelte a fejét és rám nézett. - Olyan jól áll neked, amikor kócos vagy. Idegesen felnevettem. - Köszönöm szépen. Ezt is, az esőt is, meg azt is, hogy nem adtad fel. Ujjai végigsiklottak arcomon, orromon és államon. - Mert miattad megéri. Szerintem ezt egyszerűen nem fogod fel. Miattad nekem ezt mind megéri. Úgy éreztem, a szívem bármelyik pillanatban szétrobbanhat, és másra sem vágytam, csak hogy ez az egész még ma véget érjen. Világom új tengelyen állapodott meg, s mintha egyedül az segíthetett volna a rám törő szédülésen, ha mi ketten végre valóban egymásra találunk. Biztos voltam abban, hogy ez így lesz. Nem lehet másként. És

hamarosan meg is történik. Maxon puszit nyomott az orrom hegyére. - Gyere, szárítkozzunk meg, aztán válasszunk egy filmet. - Jól hangzik. Maxon iránti szerelmemet gondosan a szívem mélyére rejtettem. Az érzés kissé megriasztott. Egy idő után meg kell majd osztanom vele, de egyelőre egyedül az én titkom volt. Az ajtó előteteje alatt megpróbáltam ruhámból kifacsarni a vizet, de teljesen fölöslegesnek bizonyult. Egészen a szobámig vízcsíkot fogok húzni magam után. - Valami vígjátékra szavaznék – közöltem, miközben lefelé baktattunk a lépcsőn. Maxon előttem haladt. - Én inkább akciófilmre. - Minthogy épp az imént említetted, hogy mennyi mindent megérek neked, úgy vélem, ezt a menetet én fogom megnyerni. - Ügyes húzás - kuncogta el magát Maxon. Még akkor is nevetgélt, amikor belökte az átjáró ajtaját, ahol visszajuthattunk a szalonba. Aztán viszont mintha földbe gyökerezett volna a lába. Átlestem a válla fölött, s pillantásom a határozottan ingerültnek tűnő Clarkson királyra esett. - Feltételezem, hogy ez a te ötleted volt – vetette oda. - Igen - felelte Maxon. - Van fogalmad arról, hogy micsoda veszélynek tetted ki magad? - horkant fel a király. - De apám, a tetőn nem vártak ránk lázadó csapatok - magyarázta a herceg.

Igyekezett józanul érvelni, közben pedig kissé mulatságos benyomást keltett esővíztől csöpögő ruhájában. Mindössze egyetlen jól irányzott golyó kell hozzá, Maxon. – A király hatásszünetet tartott. - Pontosan tudod, hogy mennyire meggyengült a védelmi rendszerünk attól, hogy őröket kellett kiküldenünk az Elit családjainak védelmére. Akik közül több tucat engedély nélkül távozott az új állomáshelyéről. Sebezhetőek lettünk. Villámló tekintete rajtam állapodott meg. - És vajon az miért van, hogy bármi történik manapság, ahhoz ennek a lánynak mindig van valami köze? Némán álltunk, tisztában voltunk azzal, hogy nincs értelme válaszolnunk. - Szedd rendbe magad - adta ki az utasítási i király. - Dolgod van. - De én... Apja pillantásából Maxon világosan kiolvashatta, hogy bármi tervünk is volt a mai napot illetően, arról jobb, ha letesz. - Rendben - adta meg magát. Clarkson király megragadta a herceg karját, és pillantást sem vesztegetve rám, vonszolni kezdte magával. Maxon hátrafordította a fejét, ajka a bocsánat szót formálta meg, mire én halványan elmosolyodtam. Nem féltem a királytól. A lázadóktól sem. Tudtam, hogy Maxon mennyit jelent nekem, és biztosra vettem, hogy valahogy minden a helyére kerül majd.

11. fejezet Mary csöndesen somolyogva kifestette az arcom, majd a Hölgyek Szalonjába mentem.

Megörvendeztetett, hogy még mindig esett az eső - számomra ennek már mindig egészen különleges jelentősége lesz. Maxonnal ugyan egy rövid időre sikerült elmenekülnünk, mihelyt azonban visszatértünk biztonságos kis burkunkból a valóságba, azonnal érzékelhetővé vált a feszültség, ami a lázadók fenyegetése miatt eluralkodott az Eliten. A lányok mind szorongtak és nem igazán tudtak odafigyelni semmire. Celeste szótlanul lakkozta a körmeit az egyik közeli asztalkánál, és feltűnt, hogy időről időre megremeg a keze. Figyeltem, ahogy kijavítgat egy félresikerült ecsetvonást, aztán megpróbálja folytatni. Elise egy könyvet tartott maga előtt, de tekintete állandóan az ablak felé kalandozott, s a felhőszakadást bámulta. Egyikünknek sem sikerült megbirkóznia a legapróbb feladattal sem. - Szerinted mi van odakint? – fordult hozzám Kriss, aki szintén egy öltést sem tett a párnán, amit eddig hímezgetett. - Fogalmam sincs - feleltem halkan. - Nem tűnik valószínűnek, hogy egy ekkora jelentőségű dologgal fenyegetőzzenek, aztán pedig ne tegyenek semmit. - Egy dallamot próbáltam lejegyezni kottapapírra, ami már jó ideje motoszkált a fejemben. Szinte fél éve nem írtam semmi eredetit. Nem lett volna értelme. A partikon a vendégek a klasszikusokhoz ragaszkodtak. - Szerinted eltitkolják előlünk a halálos áldozatok számát - tűnődött fennhangon. - Lehetséges. Ha elhagyjuk a palotát, akkor a lázadók nyertek. Kriss tűjével a párnahuzatba bökött. - Történjék bármi, én maradok. - Volt a hanghordozásában valami, amitől úgy éreztem, személy szerint nekem címezte a kijelentést. Mintha azt kívánná közölni, hogy nem tesz le Maxonról.

- Ugyanígy döntöttem én is - szögeztem le. A következő nap nagyrészt ugyanilyen volt, habár korábban sosem éreztem csalódottságot, amikor kisütött a nap. Szörnyen nyomott volt a hangulatunk, minden önfegyelmünkre szükségünk volt ahhoz, hogy megmaradjunk a fenekünkön. Majd’ belepusztultam, annyira szerettem volna nekiiramodni és futni, levezetni valamivel az energiáimat. Az ebédet követően egyenként szállingóztunk vissza a Hölgyek Szalonjába. Mialatt a kottáimmal vesződtem, Elise olvasgatott, de Krissnek és Celeste-nek nyoma sem volt. Tíz perc múlva belépett Kriss egy csomó holmival a karjában, aztán ő is letelepedett a rajzpapírjával és színes ceruzáival. - Min dolgozol? - kíváncsiskodtam. Feleletképpen vállat vont. - Bármin, ami leköt egy darabig. De csak ült, kezében egy piros ceruzával, amit hozzá sem érintett a papírhoz. - Nem is tudom, mit csinálok - sóhajtotta végül. – Tudom, hogy emberek forognak veszélyben, de szeretem Maxont. Nem akarok elmenni. - A király nem fogja hagyni, hogy bárki is meghaljon - nyugtatgatta Elise. - De hát máris többen vesztették életüket. - Kriss nem kötözködni akart, egyszerűen csak aggódott. - Muszáj lenne valami másra gondolnom. - Fogadjunk, hogy Silvia találna nekünk elfoglaltságot - javasoltam. - Na annyira még nem vagyok kétségbeesve – nevette el magát Kriss. - A ceruza hegyét a papírra helyezte, s szép ívű vonalat húzott vele. Ez már egyfajta kezdet volt. Minden rendben lesz. Ebben biztos vagyok. A szememet dörzsölgetve meredtem a hangjegyekre. Éreztem, hogy muszáj lesz

csinálnom valamit. - Átugrom az egyik könyvtárba. Azonnal visszajövök. Amikor felálltam, Elise és Kriss oda sem figyelve biccentettek, s megpróbáltak saját feladatukra koncentrálni. Végigballagtam a folyosón, az egyik távolabbi terem fele igyekeztem. Annak a polcain láttam ugyanis néhány könyvet, amit szerettem volna elolvasni. A szalon ajtaja nesztelenül kitárult, s csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Odabent valaki zokogott. A hang forrását keresve körülnéztem, s Celeste-et láttam meg, amint térdét felhúzva mellkasához az ablakpárkányon kuporog. Rettentő kínos érzés szállt meg. Celeste egyszerű nem volt az a bőgős fajta. Egészen eddig a pillanatig azt sem hittem volna, hogy képes egyáltalán sírni Szerettem volna feltűnés nélkül távozni, de ekkor megtörölte a szemét, és felfigyelt rám. - Óóóh! - nyögte. - Te meg mit akarsz? - Semmit. Bocsánat, csak egy könyvet kerestem, - Hát akkor menj, és vedd el. Úgyis mindig megkapod, amit akarsz. Egy darabig csak álltam ott, értetlenül, a szavai teljesen összezavartak. Nagyot sóhajtott, aztán ellökte magát az ablaktól. Felkapott egyet szokásos magazinjai közül, és felém dobta. Ügyetlenül nyúltam a fényes lapú képes újság után. - Nézd csak meg nyugodtan. A múltkori Híradó beli kis beszédednek köszönhetően az élre kerültél. Az emberek imádnak. - Hangja haragosan, vádlón csengett. Mintha én terveltem volna ki az egészet. - Magam felé fordítottam a folyóiratot, s láttam, hogy az oldal felét a versenyben maradó négy lány fényképe tölti meg, minden fotó alatt egy kis grafikonnal. A képek

fölött elegáns betűtípussal szedett cím: Ön kit látna szívesen királynéként? Az én képmásom mellett húzódó vonal arra utalt, hogy az emberek harminckilenc százaléka nekem drukkol. A szám nem volt annyira magas, mint ami szerintem ahhoz kellett, hogy valaki megnyerje a versenyt, de a többiek így is eléggé lemaradtak mögöttem. A grafikonok mellett véleményeket idéztek a megkérdezettektől. Celeste-ről azt mondták, hogy egyértelműen királynői alkat, bár csak a harmadik helyre jött be. Elisenek pedig olyan jó a modora, habár a népesség nyolc százaléka támogatta csak. Az én képem mellé szedett idézetektől kis híján elsírtam magam. ,,Lady America pontosan olyan, mint a királynénk. Egy igazi harcos. Nem arról van szó, hogy őt akarjuk, hanem arról, hogy rá van szükségünk!” Dermedten meredtem a szavakra. - Ez... ez komolyan így van? Celeste elmarta tőlem az újságot. - Naná, hogy komolyan! Úgyhogy rajta, menj csak hozzá feleségül, vagy amit akarsz. Legyél hercegné. Az bezzeg mindenkinek tetszeni fog. A nyavalyás kis Ötös, aki elnyeri a koronát. Hátat fordított, és elindult kifelé. Rosszkedve elrontotta a legfantasztikusabb hírt, amit a teljes Párválasztó alatt kaptam. - Tudod, nem igazán értem, hogy ez neked miért számit ennyire. Így is lesz valami boldog Kettes, aki feleségül vesz. És amikor ennek az egésznek vége, te továbbra is híresség leszel - jegyeztem meg vádló hangon. - Egy hajdani híresség, America. - Az ég áldjon meg, mégiscsak modell vagy! - ordítottam felé. - Megvan mindened! - De mégis meddig? - vágott vissza. Aztán halkabban ismetélte el: - Meddig?

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem vissza elfúló hangon. - Celeste, hiszen gyönyörű vagy. És életed végéig Kettes leszel. Még be sem fejeztem, már a fejét rázta. - Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki úgy érzi, hogy a kasztja fogságában vergődik? Igen, tényleg modell vagyok. Nem tudok énekelni. Nincs színészi tehetségem. Úgyhogy amikor az arcom már nem lesz elég jó, akkor egyszerűen el fognak felejteni. Talán van még öt évem…ha szerencsém van, akár tíz is… Rám meredt. - Te az egész életedet háttérbe húzódva töltötted el. Látom is rajtad néha, hogy ez hiányzik neked. Na, én viszont mindig is reflektorfényben éltem. Számodra talán buta félelem az egész, de nekem nagyon valós: ezt ugyanis nem szeretném elveszteni. - Ennek van értelme. - Tényleg? – Celeste a szemét törölgetve bámult ki az ablakon. Odaléptem hozzá, és megálltam mellette. - Igen. De mond csak, Celeste, kedveled te egyáltalán a herceget? Oldalra billentette a fejét, elgondolkodott. - Hát, elég helyes. És szuperül csókolózik. – tette hozzá vigyorogva. - Tudom – nevettem rá vissza. - Tudom, hogy tudod. Azt elég komoly csapásként éltem meg, amikor kiderült, hogy ti már milyen messzire jutottatok. Én meg azt hittem, hogy a tenyeremből eszik, s arról álmodozik, hogy mikor kaphat még többet belőlem. - Nem ez a módja annak, hogy elnyerd valaki szívét. - Nem is a szívére pályáztam – vallotta be. – Csak annyira kell vágynia rám, hogy meg akarjon tartani. Na jó, ez tényleg nem szerelem. De a hírnévre nagyobb szükségem

van, mint a szerelemre. Most először fordult elő, hogy Celeste nem az ellenfelemként viselkedett. Ezt pontosan láttam. Igen, tényleg nagy cselszövőnek számított, ha versengésről volt szó, de ez főleg azért alakult, így mert annyira kétségbe volt esve. Egyszerűen úgy érezte, muszáj bennünket megfélemlítenie, hogy feladjunk valamit, amit többségünk akart, Celeste azonban úgy élte meg, hogy neki muszáj megszereznie. - Először is, neked is szükséged van szerelemre. Ez mindenkinek kell. És nincs azzal semmi baj, ha mellé még hírnévre is vágysz. Csak a szemét forgatta, de nem szakított félbe. - Másodszor pedig, annak a Celeste Newsome-nak, akit én ismerek, a világon semmi szüksége egy férfira ahhoz, hogy híres legyen. Ez megnevettette. - Egy kissé talán gonosz voltam - jegyezte meg inkább tréfálkozva, mint szégyenkezve. - Elszakítottad a ruhámat! - Hát, mert akkor éppen szükségem lett volna rá! Váratlanul mindketten kifejezetten mulatságosnak találtuk a helyzetet. Azt a rengeteg civakodást, a gonosz fintorokat, a komisz húzásait - olyannak tűntek, mint valami túl sokáig tartó vicc. Egy percig csak álltunk, és az eltelt hónapok történésein vihogtunk, aztán azon kaptam magam, hogy épp úgy szeretném Celeste gondját viselni, ahogy annak idején Marlee-ét. Meglepett, amikor egyik pillanatról a másikra leolvadt a mosoly az arcáról, s lesütött szemmel szólalt meg . - Annyi mindent csináltam, America. Szörnyű, szégyenteljes dolgokat műveltem.

Részben persze azért, mert borzasztóan rosszul reagáltam a stresszre a verseny során, de főleg azért, mert megtettem volna bármit, csak megkapjam azt a koronát, csak megnyerjem magamnak Maxont. Magam is megdöbbentem, amikor észrevettem, hogy a kezem önállósította magát, s Celeste vállát paskolja. - Őszintén szólva - fogtam bele -, szerintem semmi szükséged Maxonra ahhoz, amit az élettől akarsz. Megvan benned az akarat, a tehetség, s ami ennél is fontosabb: megvannak a képességeid. Az ország fele bármit megadna ezért. - Tudom - felelte. - Szó sincs arról, hogy ne tudnám, mennyire szerencsés vagyok. Csak annyira nehéz elfogadni annak a lehetőségét, hogy... nem is tudom... szóval, hogy esetleg jelentéktelenebb legyek. - Akkor ne fogadd el. A fejét ingatta csak. - Sosem volt esélyem, igaz? Mindig csak te kellettél. - Nem csak én - ismertem be. - Ott van Kriss is. Ő is a lista élén áll. - Szeretnéd, ha eltörném a lábát? Mert elintézhetem. - Celeste kuncogásban tört ki. Csak vicceltem. - Lenne kedved visszajönni velem a szalonba? Épp elég nehéz végigülni valahogy ezeket a napokat, és lássuk be, a jelenléted komolyan hozzájárul a hangulathoz. - Még nem mennék. Nem akarom, hogy a többiek észrevegyék, hogy sírtam. Kérlelő pillantást vetett rám. - Ígérem, egy szót sem szólok. - Köszönöm. Feszült csönd támadt, mintha arra vártunk volna, hogy a másik akar még valamit

mondani. Olyan jelentőségteljes volt ez a pillanat, amikor végre megláttam Celeste valódi énjét. Nem voltam ugyan biztos abban, hogy el tudok felejteni mindent, amit velem művelt, de most legalább megértettem, mik voltak tettei mozgatórugói. Ehhez nem volt mit hozzátenni, úgyhogy csak intettem, és elhagytam a termet. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, azonnal rájöttem, hogy elfelejtettem könyvet keresni magamnak. Aztán a képes újság grafikonjára gondoltam, mosolygó arcomra, s mellette arra a hihetetlen adatra. Vacsoránál muszáj lesz megrángatnom a fülcimpámat. Maxonnak erről tudnia kell Abban reménykedtem, hogy ha kiderül, hogyan érez irántam a lakosság, akkor az ő érzelmei is könnyebben a felszínre törhetnek. Épp eljutottam a folyosón ahhoz a sarokhoz, ahol el kellett fordulnom a Hölgyek Szalonja felé, amikor egy ismerős arc láttán eszembe jutott, hogy jelenleg vannak azért nagyívűbb terveim is. Azt ígértem Maxonnak, hogy megtalálom a módját, hogy üzenhessen Augustnak, s biztosra vettem, hogy erre az egyetlen esély az lenne, ha éppen felém lépkedne a folyosón. Ahogy egyre közelebb került hozzám, Aspen még magasabbnak, még izmosabbnak tűnt, mint amikor utoljára láttam. Körülnéztem, hogy egyedül vagyunk-e. Mögötte feltűntek más palotaőrök is a folyosón, de hallótávolságon kívül voltak. - Hahó! – köszöntem á, és odaintettem magamhoz. Ajkamba haraptam, erősen remélve, hogy Aspen tényleg olyan ügyes, mint amilyennek én hiszem. – Szükségem lenne a segítségedre. Egyetlen másodpercnyi habozás nélkül vágta rá: - Amit csak akarsz.

12. fejezet Jól sejtettem. Aspen a palota minden négyzetméteréi úgy ismerte, mint a tenyerét, s pontosan tudta, hogyan juttathat ki bennünket. - Egészen biztos vagy benne? - kérdezte Maxon, amikor a rá következő estén a szobámban öltöztünk át éppen. - Muszáj megtudnunk, hogy mi folyik. Nincs kétségem afelől, hogy biztonságban leszünk - nyugtattam meg. A résnyire nyitott fürdőszobaajtón át beszélgettünk, éppen odabent vetette le az öltönyét, s bújt bele egy olyan farmerbe és pamutingbe, amilyet a Hatosok viselnek. Aspen holmija kissé talán lötyögni fog rajta, de azért megteszi. Hála az égnek, Aspen talált egy kisebb termetű őrt, s az én ruháimat tőle kérte kölcsön, de még így is kénytelen voltam többször felhajtani a nadrág szárát, hogy kidughassam rajta a lábam. - Úgy látom, nagyon megbízol ebben az őrben – jegyezte meg Maxon. Nem igazán sikerült eligazodnom a hangján. Talán csak szorongott. - A komornáim szerint ő az egyik legjobb palotaőr. És a Déliek támadása idején sikerült eljuttatnia az óvóhelyre akkor is amikor mindenki kapkodott csak. Mintha állandóan készenlétben állna, még akkor is, amikor minden teljesen békésnek tűnik. Jó érzéseim vannak vele kapcsolatban. Bízz bennem. - Hallottam öltözködése neszeit, ahogy folytatta: - Azt honnan tudtad, hogy képes kijuttatni bennünket a palotából? - Nem tudtam. Rákérdeztem. - És csak így, ilyen egyszerűen megmondta? - tudakolta meglepett hangon Maxon. - Nos, természetesen közöltem vele, hogy neked lenne fontos a dolog. Mintha kis sóhaj tort volna fel belőle. - Azért még mindig úgy vélem, hogy nem kellene velünk jönnöd.

- Pedig megyek, Maxon. Elkészültél? - Igen. Már csak a cipőt kell felvennem. Kinyitottam az ajtót, Maxon végigmért, aztán kitört belőle a nevetés. - Ne haragudj... csak annyira hozzászoktam, hogy elegáns ruhákban látlak. - Te is másképpen festesz, amikor nem öltönyt viselsz. - Ez igaz is volt, csakhogy nála az összhatás mégsem lett annyira komikus. Bár Aspen holmija nagy volt rá, Maxon az egyszerű, kopott farmerben is remekül nézett ki. A rövid ujjú ingben végre jól megnézhettem magamnak erős karját is, amit korábban egyetlen egyszer láttam csak, az óvóhelyen. - Ez a nadrág annyira nehéz. Miért is rajongsz annyira a farmerért? - faggatott, mert eszébe jutott, mit kértem tőle a palotában töltött első napomon. - Egyszerűen csak szeretem - vontam vállat. A fejét csóválva rám mosolygott. Odalépett a szekrényemhez, és meg sem kérdezte, hogy kinyithatja-e. - Keresnünk kell neked valamit, ami megtartja a nadrágodat, mert ha nem, botrányos estének nézünk elébe. Pontosabban szólva, még az eddiginél is botrányosabbnak. Előhúzott egy széles, mélyvörös selyemövet, odajött vele hozzám, és befűzte a nadrágom övbujtatójába. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de ez a gesztus oly sokféle jelentést hordozott. A szívem kalapált, s egy percre felötlött bennem, hogy talán hallja is, amint azt dobolja, hogy mennyire szeretem. De ha így volt is, sikerült a feladatunkra összpontosítania helyette. - Figyelj ide - szólalt meg, miközben csomót kötött az övre -, amire éppen készülünk, az eléggé veszélyes. Ha történne valami, azt akarom, hogy azonnal

menekülj el. Ne próbálj visszajutni a palotába, egyszerűen csak keress valami családot, akik éjszakára elbújtatnak. Hátralépett és mélyen belenézett aggódó szemembe. Felemeltem a fejem. - De hiszen azt kérni valakiktől, hogy rejtsenek el, majdnem olyan veszélyes, mint szembenézni a lázadókkal. Mi van, ha az embereket zavarja, hogy mi, lányok, nem vagyunk hajlandók távozni a versenyből? - Ha igaz a cikk, amit Celeste mutatott neked, akkor valószínűbb, hogy inkább büszkék rád. Szerettem volna vitába szállni Maxonnal, de ekkor kopogást hallottunk. A herceg az ajtóhoz ment, hogy kinyissa, a homályosan megvilágított szobámba fürgén belépett rajta Aspen és egy másik őr. - Felség - hajtotta meg magát Aspen -, Lady America közölte velem, hogy szükségét látja annak, hogy kijusson a palota falain túlra. Maxon nagyot sóhajtott. - Valóban. És úgy hallottam, maga az ember, aki segíthet ebben… Leger palotaőrpillantott Aspen kitűzőjére. Aspen bólintott. - Tulajdonképpen a dolognak ez a része nem különösebben bonyolult. Könnyebb kisurranni a palotából, mint ezt titokban tartani. - Hogyhogy? - Nos, feltételezem, jó oka van arra, hogy mindezt éjszaka szeretné elintézni, anélkül, hogy a király tudomására jusson. Ha ő rákérdezne - Aspen itt a másik őrre pillantott -, attól tartok, neki nem hazudhatunk. - Ezt nem is kérném. Nagyon remélem, hogy minderről hamarosan beszámolhatok

apámnak, de ma éjjel a diszkréció mindennél fontosabb. - Azzal nem lesz gond. - Aspen jelentőségteljesen elhallgatott. - Viszont úgy vélem, a hölgynek semmiképpen sem lenne szabad önnel tartania. Maxon olyan képet vágott, mintha ezzel eldőlt volna a vita, s arckifejezése is egyértelműen erre utalt: na, látod? Amennyire csak tudtam, kihúztam magam. - Márpedig én nem fogok itt ücsörögni. Egyszer már megkergettek a lázadók, most sem lesz semmi bajom. - De azok nem a Déliek voltak - tiltakozott Maxon. - Veled tartok - feleltem. - Csak az időt vesztegetjük . - Azért szögezzük le: senki sem ért egyet veled . - Azt is szögezzük le, hogy ez lepereg rólam.. Maxon sóhajtva a homlokába húzta kötött sapkáját. - Akkor... mit is kell tennünk? - A terv elég egyszerű - válaszolta határozott hangon Aspen. - Hetente kétszer a palotából kiküldenek egy teherautót különféle élelmiszerekért. De néha megesik, bogy a konyha elkalkulálja magát, és olyankor a kocsi soron kívül is elmegy a szükséges árukért. Általában a konyhai személyzet utazik rajta, meg néhány őr. - És senki sem fog majd gyanút? - kérdeztem. Aspen a fejét rázta. - A szállítás általában éjszaka történik. Ha a szakács azt mondja, hogy több tojásra van szüksége a reggelihez, akkor muszáj még napkelte előtt elintéznünk. Maxon az öltönyéhez lépett, és belenyúlt a nadrág zsebébe. - Sikerült üzenetet küldenem Augustnak. Azt üzente vissza, hogy ezen a címen

találkozhatunk. - Átnyújtotta Aspennek a cetlit, aki a másik őrrel elolvasta a címet. Tudja, hogy hol van ez a hely? - kérdezte Maxon. A másik őr, egy sötét bőrű fiatalember, akinek a kitűzőjén az AVERY név állt, csak bólintott. - Nem a város legelegánsabb része, de elég közel van az élelmiszerraktárakhoz, úgyhogy nem fog feltűnni senkinek, ha arra járunk. - Rendben - jelentette ki Aspen, majd rám nézett. -Dugdossa be a haját a sapkája alá. Belemarkoltam fürtjeimbe, csavartam rajtuk egyet, s nagyon reméltem, hogy az egész befér valahogy az Aspentől kapott kötött fejfedő alá. Elrendeztem az utolsó tincset is, aztán Maxonhoz fordultam. - Hogy nézek ki? - Csodásan - nyögte ki fuldokolva a nevetéstől. Játékosan belebokszoltam a karjába, s Aspenre néztem, várva soron következő utasítását. Láttam a szemén, mennyire fáj neki, hogy ilyen baráti a viszonyunk Maxonnal. Talán még, ennél is többről volt szó. Két éven át rejtőzködtünk otthon, a játszóházamban a fán, most pedig arra készültem, hogy a kijárási tilalom életbe lépése után kimerészkedjek az utcákra azzal a férfival, akit a Déli lázadók mindenkinél jobban szerettek volna holtan látni. Ez a pillanat arculcsapása volt kettőnk közös történetének. Bár nem voltam szerelmes Aspenbe, attól még nagyon szerettem, és nem akartam neki fájdalmat okozni. Még mielőtt a herceg felfigyelhetett volna rá, Aspen arca újra kifejezéstelen lett. - Kövessenek.

Kisurrantunk a folyosóra, majd a két palotaőr lekalauzolt bennünket egy lépcsőn, amely a királyi család számára fenntartott, erős falú óvóhelyre vezetett. Csakhogy nem a hatalmas acélajtók felé indultunk, hanem végigosontunk a palota teljes hosszában, és egy csigalépcsőnél lefelé vettük az irányt. Azt hittem, hogy az első emelet felé tartunk, ehelyett azonban a konyhában kötöttünk ki. Szinte azonnal arcomba csapott a meleg levegő hulláma, s megéreztem a kelő kenyér finom illatát. A másodperc törtrészéig olyan volt, mintha otthon lennék. Valami másra számítottam, klinikai tisztaságú, szörnyen profi helyre, mint amilyenek a nagy pékségek voltak otthon, Carolinában, a város elegánsabb részén. Itt azonban mindenfelé hatalmas, fából ácsolt asztalok nyúltak el, rajtuk kikészítve a tisztításra váró zöldségek. Itt-ott cetliket láttam, amelyeken arra emlékeztették a szolgálatba lépő konyhai személyzetet, hogy milyen feladataik lesznek. A konyha hatalmas mérete ellenére otthonos látványt nyújtott. - Hajtsák le a fejüket, nehogy felismerjék önöket – súgta oda nekünk Avery palotaőr. A padlót tanulmányoztuk, miközben Aspen kiáltozni kezdett: - Delilah? - Jövök már, szívecském! - ordította vissza valaki. Mély női hang volt, azzal a jellegzetes, vontatott, déli kiejtéssel beszélt, amit otthon, Carolinában is hallhattam időnként. Döngő léptek közeledtek, de nem néztem fel a nő arcába. - Leger, te cukorfalat, hát hogyan vagy? - Egész jól. Hallottam, hogy el kell ugrani valamiért, és gondoltam, megkérdem, hátha van egyéb is a listádon. - Miért kéne elugrani? Nem tudok róla. - Ez fura. Pedig úgy emlékeztem... - A biztonság kedvéért azért csak menj el - mondta a nő, bár a hangja sem

aggodalomról, sem gyanakvásról nem árulkodott. - Nehogy elnézzünk valamit. - Ez a biztos. Nem maradok soká - felelte Aspen. Hallottam, hogy fürge mozdulattal elkap egy kulcscsomót. - Később majd összefutunk, Delilah. Ha elaludnál, a kulcsokat a kampóra akasztom. - Rendben, szivi. Aztán gyere, és beszélgessünk valamikor. Régen jártál nálam. - Úgy lesz. Aspen már el is indult, mi pedig némán követtük. Magamban 11 elmosolyodtam. Delilah hangja mély volt, érett nőre utalt. De még neki is tetszett Aspen. Befordultunk egy sarkon, és kiértünk egy fokozatosan emelkedő útra, amely a széles kapuhoz vezetett. Aspen kinyitotta a zárat, és kilökte a kapu egyik szárnyát. Előtte nagy, fekete teherautó várakozott a langyos angelesi éjszakában. - Nincs ugyan mibe kapaszkodni, de szerintem akkor is jobb lenne, ha hátulra szállnának be - javasolta Avery. Szemügyre vettem a jókora rakteret. Így legalább nem ismerhetnek fel bennünket. Mire hátramentem, Aspen már az ajtókat nyitotta. - Hölgyem - szólított meg, és felém nyújtotta a kezét, hogy rátámaszkodhassak, amikor fellépek a platóra. – Felség - fordult Maxon felé, de ő segítség nélkül is elboldogult. Odabent két ládát láttam, meg az egyik fal mentén valami polcszerű építményt, de ezt leszámítva a teherautó rakodó tere mindössze egy üres fémdoboz volt. Maxon ellépett mellettem, s ő is felmérte a környezetünket. - Gyere ide, America - mutatott az egyik sarokra. – Ott a polcnál valahogy meg tudunk kapaszkodni. - Igyekszem zökkenőmentesen vezetni - ígérte Aspen.

Maxon biccentett. Aspen komoly pillantással végigmért mindkettőnket, mielőtt ránk zárta volna az ajtót. A koromsötétben odabújtam a herceghez. - Félsz? - kérdezte. - Nem. - Én sem. De én eléggé biztos voltam abban, hogy egyikünk sem mondott igazat.

13. fejezet Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi ideje utaztunk, de annyi szent, hogy a hatalmas teherautó minden zökkenését megéreztem. Maxon igyekezett azzal tompítani, hogy hátát a polcnak, lábát a szemközti falnak feszítette, s ezáltal egész testével védett. De még így is minden kanyarnál ide-oda csúszkáltunk a platón. - Nagyon nem tetszik, hogy fogalmam sincs, merre járunk - motyogta, miközben megpróbált valami kényelmesebb testhelyzetet találni kettőnk számára. - Jártál már korábban is Angelesben? - Mindig csak autóval - vallotta be. - Mondd csak, furának tartod, hogy nyugodtabb vagyok most, amikor a lázadók fészkébe készülök, mint amikor az olasz királyi család hölgyeit kellett elszórakoztatnom? - Ez csak a te esetedben van így - nevette el magát. Nem volt valami könnyű túlkiabálni a motor bugását és a kerekek csikorgását, úgyhogy egy darabig hallgattunk. A sötétben minden zaj felerősödött. Mélyen beszívtam a levegőt, megpróbáltam magamra koncentrálni, s hirtelen enyhe kávéillat

csapta meg az orrom. Nem tudtam megállapítani, hogy a szag a teherautóban maradt meg valahogy vagy éppen elhaladtunk egy kávézó mellett. Mintha rengeteg idő telt volna el, mire Maxon a fülemhez hajolt. - Bár szívesebben venném, ha biztonságban otthon maradtál volna, azért igazán örülök, hogy most itt vagy velem, - Halkan felnevettem. Nem hittem volna, hogy meghallja, de valószínűleg megérezhette a lélegzésemen, annyira közel voltunk egymáshoz. - De azért ígérd meg, hogy elmenekülsz, ha úgy alakul a helyzet. Úgy gondoltam, nem sok hasznomat venné, ha tényleg rosszra fordulnának a dolgok, úgyhogy még közelebb fészkelődtem, és a fülébe súgtam: - Megígérem. A teherautó épp hatalmasat zöttyent, Maxon megragadott. Orrunk egymáshoz ért a sötétben, és váratlanul hatalmába kerített bennünket a vágy, hogy megcsókoljuk egymást. Bár utoljára három napja csókolóztunk, a palota tetején, mintha réges-régen történt volna az egész, egy örökkévalóságul ezelőtt. Magához szorított, éreztem a bőrömön a leheletét Tudtam, hogy megcsókol, biztos voltam abban, hogy így lesz. Maxon orra lefelé siklott az arcomon, így egyre közelebb került egymáshoz a szánk. A sötétben felerősödtek az érzékszerveim, az imént megéreztem a kávé szagát, s meghallottam minden kis nyikordulást körülöttünk - a fény hiánya most azt eredményezte, hogy képes voltam Maxon friss tiszta illatára koncentrálni, s ujjaira, amint felfelé siklanak a nyakamon a sapkám alól kikandikáló fürtök felé. Mielőtt azonban ajka rátalált volna az enyémre, a teherautó váratlanul lefékezett, s mindketten előrecsúsztunk. Bevertem a fejem a falba, Maxon fogsora mintha a fülemet súrolta volna. - Aúúú! - kiáltott fel, aztán éreztem, ahogy a sötétben összekapja magát. Megsérültél? - Nem. A hajam meg a sapka sokat segített. - Talán el is nevetem magam, ha nem

vágyom oly erősen arra a csókra. Megálltunk, de a kocsi szinte azonnal lassú tolatásba kezdett, majd pár másodperc múlva megállt, és a motor is elnémult. Éreztem, hogy Maxon megpördül, s mintha arccal a plató ajtaja felé fordulva lekuporodott volna. Én is mellé guggoltam, s közben észrevettem, hogy egyik kezét óvón rajtam tartja. Váratlanul egy utcai lámpa erős fénye világította be a rakodóteret, s miközben szemem hunyorogva alkalmazkodott hozzá, valaki felmászott a platóra. Megérkeztünk - hallottam meg Avery palotaőr hangját. - Jöjjenek szorosan mögöttem. Maxon felegyenesedett, és felém nyújtotta a kezét. Aztán egy pillanatra elengedte, amikor leszökkent a kocsiról, de rögtön újra utánam nyúlt, hogy lesegítsen. A legelső dolog, amit megláttam a szűk sikátor sarkán egy masszív téglafal volt, majd szinte azonnal a rothadás csípős szaga csapta meg az orromat. Aspen előttünk állt, s fegyverrel a kezében éppen szemrevételezte a környéket. Aztán Averyvel elindultak az épület hátsó bejárata felé, mi pedig szorosan a nyomukban haladtunk. Magas falak vetek körül bennünket - azokra az otthoni többlakásos házakra emlékeztettek, amelyeknek az oldalán cikcakkban halad lefelé a tűzlétra, pedig ránézésre ez mintha nem olyan környék lett volna, ahol emberek laknának. Aspen bekopogott egy mocsokkal borított ajtón, majd várt. Az ajtó résnyire kinyílt, épp csak amennyire a bentieket védő rövid lánc engedte. Mielőtt gyorsan újra bezárult volna, megláttuk August szemét, aztán amikor újra kitárult, a fiatalember azonnal be is terelt bennünket. - Gyorsan - mondta sürgetőleg. A homályos helyiségben egy fiatalabb fiú és Georgia várt ránk. Jól láttam rajta, hogy éppoly ideges, mint mi, ezért kénytelen voltam átvágtatni a szobán, hogy

megöleljem. Ő is erősen szorított magához, így örömmel tudomásul vettem, hogy váratlanul új barátot sikerült szereznem magamnak. - Követtek benneteket? - kérdezte. Aspen a fejét rázta. - Nem. De azért jobb lenne, ha nem húznák az időt. Georgia egy asztalkához kísért, Maxon leült mellém, őmellette pedig August meg a fiatalabb fiú telepedett le. - Mennyire rossz a helyzet? - tette fel a kérdést a herceg. - Valamitől úgy érzem, apám eltitkolja előlem az igazságot August meglepetten rántott egyet a vállán. - Amennyire meg tudjuk ítélni, nincs szó különösebben nagy számokról. A Déliek teszik, amit szoktak, pusztítanak mindenfelé, de ami a Kettesek ellen intézett támadásokat illeti, még mindig kevesebb, mint háromszázan érintettek. Felszisszentem. Háromszázan? Ezt hogyan lehetséges alacsony számnak tekinteni? - America, mindent összevetve ez tényleg nem olyan rossz - nyugtatgatott Maxon, és újra megfogta a kezem. - Igaza van - fordult hozzám kedvesen Georgia. - Lehetett volna jóval szörnyűbb is. - Pontosan erre számítok tőlük: hogy elkezdik egy magasabb kaszttal, aztán onnan haladnak lefelé. Úgy sejtjük, hamarosan gyorsítanak a tempón - szólt közbe August. Egyelőre úgy fest, hogy a támadások még mindig a Kettesekre irányulnak, de nagyon figyelünk, s azonnal értesítjük, mihelyt változást tapasztalunk. Minden tartományban akadnak éber szövetségeseink. Persze van egy határ, amin túl már feltűnne a tevékenységük, azzal pedig mindannyian tisztában vagyunk; hogy ez mivel járna.

Maxon komoran bólintott. Természetesen mind meghalnának. - Adjuk be a derekunkat? - vetette fel a herceg. Meglepetten kaptam rá a tekintetem. - Bízzon bennünk - fordult hozzá Georgia. - Ha engedményeket tesz nekik, ők attól még nem fognak megváltozni. - De csak van valami, amit még megtehetnénk - makacskodott Maxon. Már így is olyat tett, amiből erőt lehet meríteni. Illetve hát, inkább ő volt jelentette ki August, és fejével felém intett. - Úgy tapasztaljuk, a gazdálkodók mostanában magukkal viszik a fejszéiket, amikor munkavégzés után távoznak a földekről, a varrónők az ollójukat markolva járnak az utcákon, s a Kettesek sem nagyon mutatkoznak valamiféle önvédelmi spray nélkül. Nem számít, milyen kaszthoz tartozik, valahogy mindenki talált valamiféle fegyvert, amivel megvédheti magát. Az ön népe nem kíván félelemben élni, így nemi is teszi. Nem hagyja magát. Kedvem lett volna sírni. A Párválasztó alatt talán most először fordult elő, hogy valamit végre jól csináltam. Maxon büszkén szorította meg a kezem. Ez megnyugtató - mondta -, de valahogy nem tűnik elegendőnek. Bólintottam. Annak rettentően örültem, hogy a lakosság nem hagyja magát, de ettől függetlenül muszáj megtalálni a módját, hogy ennek a szörnyűségnek egyszer s minden korra véget vessünk. August nagyot sóhajtott. - Sokat gondolkodtunk azon, hogy mi módon támadhatnánk rájuk. A Déliek minden kiképzés nélkül harcolnak, egyszerűen csak nekirontanak az embereknek. A támogatóinkat ugyan aggasztja, hogy beazonosíthatják őket, de azért ott vannak

mindenütt. Egy váratlan ellentámadásra talán ők lennének a legalkalmasabbak. Bár több szempontból is hadseregként működünk, mi alapvetően fegyvertelenek vagyunk. Esélyünk sincs arra, hogy legyőzzük a Délieket, ha jórészt téglákkal és gereblyékkel vagyunk felfegyverezve. - Fegyvereket kér? - Hát, nem ártana. Maxon fontolóra vette a dolgot. - Valóban vannak bizonyos dolgok, amiket mi a palotából nem intézhetünk el, önök viszont igen. Ugyanakkor egyáltalán nem tetszik nekem annak a gondolata, hogy az embereim közül akár csak egyet is ezek a vadállatok ellen küldjek. Azt nem élnék túl. - Erre bizony van esély - ismerte be August. - Ezenkívül ott van még egy apróság... nem tudhatom biztosan, hogy ön egy idő után nem készül-e ellenem fordítani a tőlem kapott fegyvereket. August felhorkant. - Nem tudom, hogyan értessem meg, hogy mi az ön oldalán állunk, pedig így igaz. A mi célunk mindig is a kasztrendszer eltörlése volt, s ennek érdekében hajlandók vagyunk önt támogatni. Nem áll szándékomban ártani önnek, Maxon, és szerintem ezzel tisztában is van. - Hosszan egymás szemébe meredtek. - Ha nem így lenne, akkor most nem jött volna el ide. - Felség - szólalt meg Aspen -, elnézését kérem, hogy közbeszólok, de a palotaőrség soraiban többen is akadnak, akik épp annyira meg szeretnének szabadulni a Déli lázadóktól, mint ön. Én személyesen vállalnám, hogy bárkit kiképezek kézitusára.

Elöntött a büszkeség. Ez volt az én Aspenem, aki mindig készen állt arra, hogy rendbe tegyen valamit. Maxon biccentett, majd újra Augusthoz fordult. Ezt még meg kell fontolnom. A kiképzést talán magunkra vállalhatjuk, de nem fegyverezhetem fel önöket. Még ha teljesen biztos is lehetnék a szándékait illetően, el sem tudom képzelni, mit tenne apám, ha tudomást szerezne a kettőnk között fennálló kapcsolatról. Önkéntelenül is megfeszítette a hátizmait. Amióta megismertem, ezt gyakran tapasztaltam, csak éppen korábban nem voltam tisztában a mozdulat jelentőségével. Maxon most is épp féltve őrzött titkára gondolt. - Igaz. Sőt, annyira igaz, hogy talán nem ártana indulniuk. - Megüzenem, mihelyt többet tudok, de egyelőre nem rossz a helyzet. Vagyis hát... ennél jobbra nemigen számíthatunk. - August egy papírdarabkát nyújtott át Maxonnak. - Van egy vonalas telefonunk. Sürgős esetben hívja ezt a számot. Ő itt Micah, az ilyesmit ő intézi - intett a fiú felé, aki egész idő alatt meg sem mukkant. Most is csak az ajkába harapott, de fejével aprót biccentett. A tartásában volt valami, ami félénkségről, egyben lelkesedésről árulkodott. - Remek. Igyekszem nem vinni túlzásba a használatát. - Maxon a zsebébe dugta a cetlit. - Hamarosan újra felvesszük a kapcsolatot. - Felállt, én pedig követtem ugyan a példáját, de közben Georgiára pillantottam. Megkerülte az asztalt, hogy mellém léphessen. - Vigyázzatok magatokra a visszaúton. És tudnod kell, hogy azt a telefonszámot te is használhatod. - Köszönöm. - Gyorsan megöleltem, aztán már indultunk is kifelé Maxonnal, Aspennel és Avery palotaőrrel. Még egy utolsó pillantást vetettem különös

barátainkra, aztán már be is zárták mögöttünk az ajtót, és eltolták a reteszt. - Hagyják békén azt a teherautót! - harsant fel váratlanul Aspen hangja. Megfordultam, hogy megnézzem, miről beszél, hiszen még elég távol voltunk a járműtől. Ekkor vettem észre, hogy nem hozzánk szólt. A teherautót jó néhány férfi vette körül. Egyikük kezében franciakulcs volt, s nagyon úgy festett, mintha éppen az abroncsokat akarná meglovasítani. A másik kettő a rakodótér vasajtaját feszegette. - Adj egy kis ennivalót, és elmegyünk - felelte az egyik. Fiatalabbnak tűnt a többinél, annyi idős lehetett, mint Aspen, de a hangja rideg volt és mindenre elszánt. Beszálláskor a palotában még nem tűnt fel, hogy a teherautó oldalán óriási Illéacímer díszeleg. Most, ahogy ott álltam szemben ezzel a kis csapat ösztövér férfival, rögtön beláttam, hogy micsoda hihetetlen ostobaság volt. Bár Maxonnal nem olyan holmikat viseltünk, mint általában, nem megyünk vele sokra, ha közelebb jönnek hozzánk. Hirtelen nagyon örültem volna, ha van valamiféle fegyverem, annak ellenére, hogy semmi ilyennel nem tudtam bánni. - Nincs a kocsiban étel - felelte higgadtan Aspen. - És még ha lenne is, az akkor sem magukat illetné. - Hű, de jól betanítják a bábjaikat - kurjantotta az egyik férfi. Amikor csúfondárosan ránk vigyorgott, láttam, hogy több foga is hiányzik. - Te meg mi voltál azelőtt? - Lépjenek el a teherautótól - utasította őket Aspen. - Nyilván nem Kettes vagy Hármas, azoknak lett volna pénze lefizetni valakit, hogy be se kelljen vonulniuk. Na, mondd csak, kisember, mi is voltál? - gúnyolódott tovább a fogatlan fickó, és közeledni kezdett felénk.

- Lépjen... hátra! - Aspen egyik kezét maga elé emelte, a másikkal pedig a csípője felé nyúlt. A férfi megtorpant, a fejét csóválta. - Nem tudod, kivel kekeckedsz, kölyök. - Várj csak! - kiáltott fel valaki. - Ez ő! Az egyik lány a palotából! A hang felé fordultam, s ezzel el is árultam magam. - Kapjátok el! - ordított fel a fiatal férfi. Még fel sem eszméltem, Maxon máris hátrahúzott. Erős karja olyan gyorsan rántott maga felé, hogy alig láttam, amikor Aspen és Avery palotaőr előkapta a fegyverét. Oldalvást lépkedtem, s igyekeztem nem lemaradni, miközben Aspen és Avery feltartotta a férfiakat. Egyszer csak a téglafalnál találtuk magunkat Maxonnal, ahonnan nem tudtunk továbbmenni. - Nem akarok megölni senkit - jelentette ki Aspen. - Távozzanak. Most azonnal. A fogatlan férfi komoran felröhögött, majd kezét maga elé emelte, mintha jelezné, hogy nem akar ártani senkinek. De egy szemmel szinte alig követhetően fürge mozdulattal lenyúlt, s már a kezébe is kapta a saját fegyverét. Amikor Aspen tüzelt, azonnal viszonozta a lövést. - Gyerünk már, America - sürgetett Maxon. Gyerünk, de hová? - értetlenkedtem, s a szívem rémülten kalapált. Amikor ránéztem, azt láttam, hogy összefonja ujjait, s bakot tart nekem. Rögtön felfogtam, mit akar, felemeltem a lábamat, a tenyerébe helyeztem, ő pedig már lendített is fölfelé, közben én a falat próbáltam megfogni, hogy valamiben megkapaszkodhassak. Miközben átmásztam, a karomnál éreztem valami furcsát, de nem törődtem vele, átemeltem testemet a fal fölött, majd a tetejébe kapaszkodva

leereszkedtem, amennyire csak lehetett, végül elengedtem magam és a betonra zuhantam. Az oldalamra estem, s biztosra vettem, hogy a csípőmnek vagy a lábamnak annyi - Maxon azonban arra utasított, hogyha veszélyben vagyok, azonnal iszkoljak el, hát így tettem. Nem tudom, miért képzeltem, hogy ott jön valahol mögöttem, de amikor eljutottam az utca végére, és sehol sem láttam, akkor azonnal ráébredtem, hogy nem maradt ott senki, aki őt is átsegíthette volna a falon. Ekkor tűnt lel, hogy ami addig csak szokatlan érzés volt a karom tájékán, az most perzselőn fájdalmassá vált. Odapillantottam, és az utcai lámpa gyér fényénél észrevettem, hogy ingem ujjának egy szakadásából valami csöpög. Meglőttek. Meglőttek? Az imént az utcán azoknál a férfiaknál volt fegyver, és én is jelen voltam, de ettől még egyáltalán nem tűnt túl valóságosnak. Ugyanakkor azt sem tagadhattam, hogy minden másodperccel egyre égetőbb fájdalom hasít belém. Tenyeremet a sebre tapasztottam, de ettől csak még jobban nyilallott. Körülnéztem. A város csöndes volt. Hát persze. Már rég életbe lépett a kijárási tilalom. Annyira elszoktam tőle a palotában, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy a kinti világban tizenegy után megáll az élet. Ha most erre járna valami katona, akkor börtönbe csuknának. Azt meg hogyan magyaráznám el a királynak? Na mégis, hogyan mismásolsz majd el egy golyó ütötte sebet,America? Elindultam, de igyekeztem az sötétbe húzódni. Fogalmam sem volt arról, hová

mehetnék. Nem tudtam, jó ötlet lenne-e megpróbálni visszajutni a palotába. De még ha így is lenne, vajon merre kellene mennem? Úristen, ez szörnyen sajog! Képtelen voltam gondolkodni. Elhaladtam egy szűk sikátor előtt, amely két hatalmas lakóház között húzódott. Ez önmagában is azt jelezte, hogy nem a város legelegánsabb negyedében vagyok. Általában csak a Hatosoknak és Heteseknek kellett ilyen telepeken meghúzniuk magukat. Nem volt hová mennem, hát végigosontam a gyéren kivilágított utcácskán, majd a végében megbújtam egy sor szemetes mögött. Az éjszaka hűvös volt, de napközben szokás szerint nagy volt a hőség Angelesben, úgyhogy gyomorforgató szag áradt a fémből készült kukákból. A bűztől és a fájdalomtól rám tört a hányinger. Elhúztam jobb karomon a sebtől az ing anyagát, hogy ne érjen hozzá. A kezem remegett vagy a félelem, vagy az adrenalinlöket miatt, s már attól majdnem sikoly tört ki belőlem, hogy megpróbáltam behajlítani a karom. Ráharaptam az ajkamra, nehogy egyetlen hang is kiszökjön, de fojtott nyöszörgésemet képtelen voltam elnyomni. - Mi történt? - hallottam váratlanul egy vékony hangot, Felkaptam a fejem, körülnéztem, ki szólíthatott meg. A sikátor sötétjében csillogó szempárra lettem figyelmes. - Ki van ott? - kérdeztem elfúló hangon. - Nem bántalak biztosított az alak,

aki előmászott a sö tétből. - Nekem is pocsék estém van. Ha meg kellett volna tippelnem, úgy tizenöt éves lehett a homályból előlépő kislány, aki megszemlélte a karomat A látványtól felszisszent. - Ez elég fájdalmasnak néz ki - jegyezte meg együtt érzőn. - Rám lőttek - szakadt ki belőlem, és már nagyon közel álltam ahhoz, hogy elbőgjem magam, annyira fájt a sebem! - Rád lőttek? Bólintottam. Tétován szemügyre vett, mintha azt fontolgatná, hogy ne iszkoljon-e inkább el. - Nem tudom, hogy ki vagy, vagy mit műveltél, de a lázadókkal nem szabad kikezdeni, tudod? - Micsoda? - Még nem vagyok itt olyan régen, de annyit azért tudok, hogy egyedül a lázadók képesek fegyvert szerezni. Bárni t is tettél, nehogy újra megcsináld velük. Ez az eddigi támadások során eszembe sem jutott. Hogy a katonákon kívül senki másnak nem lehetne fegyvere. Csak egy lázadó volt képes a törvényt kijátszani. Még August is azt állította, hogy az Északiak alapvetően fegyvertelenek. Eltűnődtem azon, hogy ma este volt-e nála bármi, amivel harcolni lehetett. - Hogy hívnak? - tudakolta a lány. - Mert annyit azért látok ám, hogy a ruhád ellenére lány vagy.

- Mer - feleltem. - Én Paige vagyok. Úgy látom, te sem valami régóta lehetsz Nyolcas. Mert még elég tiszta a ruhád. - Gyengéden elfordítottam a karomat, s úgy vette szemügyre a vérző sebet, mintha bizony tehetne valamit az érdekemben, pedig mindketten tudtuk, hogy ez nem így van. - Valahogy úgy - próbáltam minél kevesebbet elárulni. - Ha egyedül vagy, akár éhen is halhatsz. Van hová menned? Testemet a fájdalom újabb hulláma rázta meg. - Hát, nem egészen. - Ez történt apukámmal meg velem is - bólintott. - Négyes. voltam. Volt egy éttermünk, de a nagymamám valahogy kikötötte, hogy ha apa meghal, csak a nagynénémre hagyhatja, nem pedig rám. Azt hiszem, tartott attól, hogy a nagynénémnek akkor nem lenne semmije, vagy valami ilyesmi. Hát, a nagynéném eléggé utál engem, sosem szeretett. Megkapta az éttermet, és vele engem is. Na, ez csöppet sem tetszett neki. Apu még két hete sem halt meg, de már elkezdett ütni-verni. Úgy kellett elcsennem egy kis ételt magamnak, mert szerinte dagadt voltam. Semmit sem adott enni. Először arra gondoltam, hogy odamenekülök valami barátunkhoz, de a nagynéném simán eljöhetett volna értem, úgyhogy egyszerűen csak elszöktem. Vittem ugyan pénzt magammal, csak nem eleget. Ráadásul a második utcán töltött éjszakámon ki is raboltak. Miközben mesélt, alaposabban szemügyre vettem Paige-et. Még az egyre vastagabb koszréteg alatt is láttam, hogy valaha gondját viselték. Most nagyon igyekezett keménynek mutatni magát. Kénytelen volt. Mi más választása lehetett? - De ezen a héten összefutottam egy csapat lánnyal. Együtt dolgozunk, aztán

elosztjuk, amit keresünk. Ha képes vagy megfeledkezni arról, hogy mit csinálsz, akkor nem olyan szörnyű. Csak utána sokszor szoktam sírni. Most is azért bújtam el ide. Mert ha a többi lány észreveszi, hogy bőgtem... hát, még a nagynéném is egy szentnek tűnik mellettük. J. J. azt mondta, csak azt akarják, hogy megedződjek, és minél előbb, annál jobb, de attól még nagyon rossz. Te olyan csinos vagy. Fogadok, hogy neked örülni fognak… Felkavarodott a gyomrom, miközben rájöttem, miről is beszél. Úgy tűnt, pár hét leforgása alatt sikerült elvesztenie a családját, az otthonát... és bizonyos szempontból saját magát is. Ennek ellenére mégis itt kuporgott az orrom előtt - egy lány előtt, akit egy csapat lázadó üldözött, s aki csak veszélyt jelenthet számára -, és kedves volt hozzám. - Orvost nem szerezhetünk neked, de biztosan találunk valamit, ami csillapítja a fájdalmat. És a lányok ismernek valami pasast, aki sebet is tud varrni. Persze, annak az árát le kell dolgoznod. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy egyenletesen lélegezzek. Bár Paige története megragadta a figyelmemet, ahhoz kevés volt, hogy feledtesse velem a fájdalmat. - Nem vagy valami beszédes, mi? - kérdezte Paige. - Ha rám lőnek, akkor soha. Felkacagott, s ettől már én is tudtam nevetni egy kicsit. Aztán leelepedett mellém, én pedig annyira örültem, hogy nem vagyok egyedül. - Megértem ám, ha nem akarsz velem jönni. Mert elég veszélyes, és hát olyan elkeserítő is. - Én… mondd csak, lehetne azt, hogy most egy kicsit hallgassunk? - kérdeztem.

- Persze. De szeretnéd, ha itt maradnék veled? - Igen, kérlek. És pontosan ezt tette. Egyetlen kérdés nélkül kuporgott mellettem, némán, mint valami kisegér. Mintha egy örökkévalóság lett volna, pedig a valóságban nem telhetett el húsz percnél több. A karom egyre jobban fájt, én pedig egyre kilátástalanabbnak ítéltem meg a helyzetemet. Talán segíthetne rajtam egy orvos. Ahhoz persze előbb találnom kéne egyet. A palota nyilván megfizetné rendesen, arról azonban fogalmam sem volt, hogyan akadhatnék Maxon nyomára. Jól van egyáltalán? És Aspen? Ellenfeleik túlerőben voltak, de a két palotaőrnél legalább volt fegyver. A lázadók engem oly gyorsan beazonosítottak, de vajon Maxont is felismerték? És ha igen, mit művelnek vele? Csak ültem dermedten, s szerettem volna eloszlatni szorongásomat; de alig voltam képes koncentrálni. Mihez kezdek, ha Aspen meghal? Vagy ha Maxon... - Csitt! - csattantam fel, pedig Paige meg sem mukkant. - Hallottad? Minndketten az utca felé fordultunk, és fülelni kezdtünk. - ... Max! - kiáltozta valaki. - Gyere elő, Mer, itt Max! Nyilván Aspen ötlete volt, hogy ezeket a neveket használja. Felkecmeregtem, és Paige-dzsel a nyomomban a sikátor bejáratához óvakodtam. Megpillantottam a teherautót amint csigatempóban gördül végig az utcán, a bent ülők ki dugják fejüket ablakain, és az utcát fürkészik. Megpördültem. - Paige, szeretnél velem jönni? - Hová?

- Megígérem, hogy kapsz rendes munkát, ennivalót, és senki sem fog megütni. Szeme megtelt könnyel. - Akkor más nem is számít. Megyek. Ép kezemmel felé nyúltam, megsebzett karomra rálógott a kabátkám ujja. Az épületek falához simulva elindultunk az utcán a jármű felé. - Max! - kiáltottam, ahogy a közelükbe értünk. – Maix! A hatalmas teherautó azonnal lefékezett, kiugrott belőle Max, Aspen és Avery palotaőr, és rohanva megindultak felém. Amikor megláttam Maxon kitárt karját, azonnal elengedtem Paige kezét. A herceg magához szorított, véletlenül hozzáért a sebemhez, erre felsikoltottam. - Mi a baj? - kérdezte. - Meglőttek. Aspen közénk állt, s megragadta a karomat, hogy megnézze magának a sebet. - Lehetett volna sokkal rosszabb is. Muszáj azonnal visszavinnünk, aztán kitaláljuk, hogyan lehetne kezelni a sérülést. Feltételezem, hogy az orvost ki kívánja hagyni ebből... - nézett Maxonra. - Az a legfontosabb, hogy America ne szenvedjen - felelte a herceg. - Felség - szakadt ki Paige-ből, és térdre omlott. Válla remegett, mintha a sírás határán lenne. - Ő Paige. - Mindössze ennyit osztottam meg velük. - Szálljunk be hátra. Aspen kezet nyújtott Paige-nek. - Biztonságban vagy - nyugtatta meg. Maxon átkarolt, és a teherautó hátulja felé vezetett. - Azt hittem, egész éjjel téged fogunk keresni! - adott hangot szorongásának.

- Én is. De túlságosan fájt a karom ahhoz, hogy messzire jussak. Paige a segítségemre volt. - Ígérem, gondoskodni fogok róla. Mind a hárman felmásztunk a platóra, amelynek fémpallóját most kifejezetten megnyugtató látványnak találtam, s a teherautó sebesen megindult a palota felé.

14. fejezet Aspen volt az, aki leemelt a teherautóról, s öles léptekkel egy kamrácskába vitt. A helyiség jóval kisebb volt, mint a fürdőszobám, benne két keskeny ágy és egy komód. A falakon feliratok és fényképek, ami némi egyéniséget kölcsönzött az egyébként teljesen spártai szobácskának. Ami emellett roppant zsúfolt is volt, minden talpalatnyi helyet elfoglaltuk benne mi ketten, Avery palotaőr, Maxon és Paige. Aspen igyekezett gyengéden az ágyra fektetni, de a karom továbbra is vadul lüktetett. - Orvost kéne szereznünk - mormolta, de láttam rajta, mennyire nincs meggyőződve arról, hogy ez lenne a helyes út. Ha idehívná dr. Ashlart, akkor vagy kénytelenek lennének bevallani az igazat, vagy valami elképesztő hazugsággal kellene előállniuk, s mi valahogy egyiket sem igazán akartuk. - Nem kell - tiltakoztam erőtlenül. - Nem fogok belehalni. Legfeljebb lesz egy ronda sebhelyem. Valahogy meg kellene tisztítani - tettem hozzá keserves grimasszal. - Kapnod kell valamit a fájdalom ellen is - jelentette ki Maxon. - El is fertőződhet. A sikátor annyira mocskos volt, és én is hozzá nyúltam a sebhez - vallotta be bűntudatosan Paige.

Karomat mintha lángnyelvek nyaldosták volna, kínomban csak sziszegni tudtam: Anne. Hívjátok ide Anne-t. - Kit?- kérdezte Maxon. - A fő szobalányát - magyarázta Aspen. - Avery, menj, híozd ide Anne-t, meg egy elsősegélycsomagot is. Valamit muszáj kezdenünk a sebbel. És vele is - intett fejével Paige felé. Láttamm ahogy Maxon aggódó pillantása véres karomról a kislány felé fordul, és megpihen szorongó arcán. - Maga bűnöző? Szökevény? - faggatta. - Nem a veszélyes fajta bűnöző. És elszöktem ugyan, de nem keres senki. A herceg eltöprengett a szavain. - Isten hozta. Kérem, kövesse Averyt a konyhába, ott pedig mondja meg Mrs. Woodardnak, hogy a személyes utasításomra vele fog dolgozni. Közölje vele azt is, hogy itt várjuk, a palotaőrök lakószárnyában. - Woodard. Igenis, felség. - Paige mély bókkal meghajolt, majd Avery nyomában elhagyta a szobát. Magamra maradtam Maxonnal és Aspennel. Az egész éjszakát a társaságukban töltöttem, de most először maradtunk egyedül így hárman. Szinte éreztem, ahogy titkaink súlya teljesen megtölti a már eleve szűkös szobácskát. - Ti hogyan vészeltétek át? - kérdeztem. - August, Georgia és Micah meghallotta a lövéseket, és rögtön odarohantak felelte Maxon. - August komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy nem áll szándékában ártani nekünk. - Elhallgatott, tekintete a távolba révedt. - Micah nem élte túl. Elfordítottam a fejem. Nem tudtam semmit a fiúról, de ma este értünk halt meg.

Olyan bűntudatot éreztem, mi ha a saját kezemmel öltem volna meg. Le akartam törölni a könnyeimet, de elfeledkeztem arról, hogy a bal kezemet kellene használnom, és felsikoltottam - Nyugalom, America! - kiáltotta Aspen, aki megfeledkezett a hivatalos titulusomról. - Minden rendben lesz - ígérte Maxon. Biccentettem, és összepréseltem az ajkam, hátha nem sírok tovább. Teljesen felesleges lenne. A csönd mintha már hosszú ideje tartott volna, vagy talán csak a fájdalom miatt éreztem végtelennek ezeket a perceket. - Milyen csodálatos is az ilyen odaadás - szólalt meg váratlanul Maxon. Először azt hittem, Micah-ról beszél, de amikor Aspennel odanéztünk, láttuk, hogy a falra mered a fejem fölött. Megörültem annak, hogy végre valami másra is figyelhetek a karomba nyilalló fájdalmon kívül, hát én is odafordultam. A falon Aspen egyik kistestvérének rajza, és az apja fiatalkori képe mellett egy cetli volt kirakva: Mindig szeretni foglak. Örökké várok rád. Veled vagyok, bármi történjen is. Egy éve, amikor az üzenetet az ablakomban hagytam, hogy Aspen megtalálja, még nem formáltam olyan gyakorlottan a betűket, és manapság biztosan nem rajzoltam volna tele a szerelmes levélke szegélyét csacsi szívecskékkel sem, de még mindig átéreztem e szavak jelentőségét. Az volt a legelső alkalom, hogy érzéseimet írásba foglaltam, s reszkettem, hátha leírva másként fognak hatni. Arra is emlékeztem, hogy sokkal jobban tartottam attól, hogy anyám rátalál a cetlire, mint amennyire az megdöbbentett, hogy végre minden kétséget kizáróan, egészen biztosan felismertem,

hogy szerelmes vagyok Aspenbe. Ebben a pillanatban azonban főleg amiatt fogott el a rettegés, hogy Maxon esetleg ismerősnek találja a kézírást. - Milyen jó is lehet, ha van valaki, akinek írhat. Nekem sosem volt részem abban a fényűzésben, hogy szerelmes levelet kaphassak - mormolta szomorkás mosollyal a herceg. - És megtartotta az ígéretét a lány? Aspen éppen párnákért hajolt át a másik ágyhoz, hogy a fejem alá helyezze, s közben igyekezett kerülni mindkettőnk tekintetét. - Nem könnyű dolog levelezni - préselte ki magából végül. De tudom, hogy történjék bármi, ő mindig velem van. Efelől nincs kétségem. Sötét, rövid hajára meredtem - mást nem igazán láthattam belőle -, s újra belém hasított a fájdalom. Bizonyos szempontból igazat mondott. Mi valóban sosem fogjuk elhagyni egymást. Csakhogy... azok a szavak a levélkében... a mindent elsöprő szerelem, amely úgy a hatalmába kerített... Ez az érzés már megszűnt. Vajon Aspen még mindig számít rá? Tekintetem Maxonra rebbent, s az arcán honoló szomorúságot könnyű volt féltékenységnek látni. Ez nem lepett meg. Eszembe jutott, amikor elmondtam neki, hogy én már voltam szerelmes: úgy meredt rám, mintha tőle ezt megtagadta volna a sors, s akkor még nem volt biztos abban, hogy lesz még szerelmes az életben. Ha tudta volna, hogy a szerelem, amelyről beszéltem, és Aspen vonzalma egy és ugyanaz az érzelem volt, biztosan összeroppant volna. - Írjon neki mielőbb - tanácsolta Aspennek. - Ne hagyja, hogy elfelejtse magát. - Mi tarthat ennyi ideig? - mormolta maga elé Aspen, majd elhagyta a szobát, semmi jelét nem adva, hogy meg hallotta Maxon szavait.

A herceg utána bámult, majd felém fordult. - Olyan fölöslegesnek érzem magam. Nem tudom, hogyan segíthetnék neked, úgyhogy arra jutottam, hogy akkor legalább neki megpróbálok. Ma este megmentette mindkettőnk életét. - A fejét csóválta. - Viszont nagyon úgy fest, hogy ezzel csak felzaklattam. - Most mindenki túl gondterhelt. Egyébként mindent jól csináltál nyugtatgattam. Elkeseredetten felkacagott, majd az ágy mellé térdelt. - Itt fekszel egy vérző sebbel a karodon, és még te próbálsz erőt önteni belém. Micsoda lehetetlen teremtés vagy! - Ha valaha szerelmes levelet írnál, szerintem feltétlenül ezzel kezdd viccelődtem. Visszamosolygott rám. - Tényleg nem tehetek érted semmit? - Esetleg fognád kicsit a kezem? Csak ne szorítsd nagyon. Ujjait a tenyerem öblébe csúsztatta, s bár ettől még semmi sem változott meg, azért jólesett az érintése. - Erre valószínűleg nem kerül sor. Mármint a szerelmes levél írására. Amennyire csak lehet, kerülöm a kínos helyzeteket. - Szóval nem vagy jó hadi stratégiában, nem tudsz főzni, és nem vagy hajlandó szerelmes levelet írni - csipkelődtem. - Pontosan. Hiányosságaim listája egyre növekszik. - ujjaival finoman megcsiklandozta a tenyeremet, én pedig annyira hálás voltam, amiért megpróbálja elterelni a figyelmemet.

- Rendben, akkor továbbra is csak tippelni tudok az érzéseidet illetően, mivel nem vagy hajlandó írni nekem. Lila tintával. Az i betűkön pont helyett apró szívecskékkel. - Pedig pontosan így csinálnám - bólogatott komoly léppel. Kuncogni kezdtem, de azonnal meggondoltam magam, amikor a mozdulattól újra megsajdult a sebem. De nem hinném, hogy különösebben tippelgetned kell, amikor az érzéseimről van szó. - Nos - súgtam, és hirtelen elfogyott a levegőm -, hangosan még sosem mondtad ki. Maxon már tiltakozásra nyitotta a száját, de inkább elhallgatott. Tekintete a mennyezet felé kalandozott, ahogy felidézte közös történelmünket, igyekezve rátalálni a pillanatra, amikor bevallotta, hogy szerelmes belém. Az óvóhelyen minden cselekedete ezt sugallta. Akkor és ott hagyta, hogy az érzés romantikus tartalommal töltse meg tucatnyi gesztusát, s bár szavakkal nem fejezte ki, azért jelezte, hogy mit érez... de soha ki nem mondta. Előttem biztosan nem. Erre emlékeztem volna, ez lett volna a fő okom arra, hogy soha kétségbe ne vonjam őszinteségét, s egyben az alkalom arra, hogy viszonozzam a vallomását. - Kisasszony? - hallottam meg Anne hangját, mihelyt belépett az ajtón, s egy másodperc múlva már megpillantottam aggódó arcát is. Maxon hátrahúzódott, s elengedte a kezemet, hogy helyet adjon neki. Anne figyelmesen szemügyre vette a sebet, óvatosan meg is tapogatta, hogy lássa, mennyire rossz a helyzet. - Össze kell varrni. Attól tartok, nincs semmink, amivel érzésteleníthetnénk összegezte a látottakat. - Rendben van. Csak tegye, amit kell - biztattam. Most, hogy itt volt, már sokkal

nyugodtabbnak éreztem magam Bólintott. - Valakinek forró vizet kellene szereznie. Az elsősegély dobozban valószínűleg lesz fertőtlenítőszer, de vízre is szükségem lesz. - Majd én hozom - hallottam meg egy újabb hangot. Az ajtóban a szorongó arcú Marlee állt. - Marlee - nyüszítettem fel teljességgel megfeledkezve magamról. Végre felfogtam az egész Mrs. Woodard-dolgot Hát persze, Carterrel nem használhatták a Woodwork nevet, amíg gyakorlatilag a király orra előtt rejtőzködtek. - Mindjárt visszajövök, America. Tarts ki. - Már el is szaladt, de hirtelen óriási megkönnyebbülést éreztem, hogy ő is itt lesz velem. Anne-nek szeme sem rebbent Marlee felbukkanásától. Figyeltem, ahogy az elsősegélydobozból tűt és fonalat vesz elő. Igyekeztem azzal vigasztalni magam, hogy az összes ruhámat is ő varrta. A karom nyilván nem jelent majd problémát neki. Marlee hihetetlen sebességgel már vissza is robogott egy kancsó gőzölgő vízzel, egy kupac törölközővel, és egy üveg borostyánszínű folyadékkal. A kancsót és a törölközőket a komódra tette, lecsavarta az üveg kupakját, és közelebb lépett. - A fájdalom ellen. - Felpolcolta a fejemet, hogy inni tudjak, én pedig engedelmeskedtem. Az üvegben lévő folyadéknak egészen másféle égető hatása volt, s már nyeldeklés közben rám jött tőle a köhögés. Marlee azonban ragaszkodott ahhoz, hogy igyak belőle még egy kortyot, s meg is tettem, bármennyire utáltam is. - Annyira örülök, hogy itt vagy - suttogtam. - Én mindig itt leszek neked, America. És te ezt pontosan tudod - mosolygott

rám. Barátságunk során most először tűnt idősebbnek nálam, mert jelenléte annyira megnyugtató és biztonságot sugárzó volt. - Mi az ördögöt műveltél? - Pedig jó ötletnek tűnt - húztam el a számat. Szemében együtt érző fény csillant. - De America, neked főként szörnyű ötleteid vannak. csodálatosak a szándékaid, de az ötleteidről inkább ne is beszljünk. Természetesen igaza volt, és igazán lehetett volna több eszem is. Mégsem éreztem a helyzetemet annyira borzasztónak most, hogy itt volt, és a fejemre olvasta, hogy milyen ostoba voltam. - Mennyire vékonyak ezek a falak? - tudakolta Anne. - A zajjal nem lesz gond - felelte Aspen. - Annyira mélyen bent vagyunk a palota belsejében, hogy semmi sem hallatszik ki innen. - Rendben - jelentette ki a szobalányom. - Akkor most azt szeretném, ha mindenki kimenne a folyosóra. Miss Marlee, szükségem lesz ugyan egy kis helyre, de maga maradhat. Marlee bólintott. - Nem leszek útban, Anne. Avery távozott elsőként, a nyomában Aspennel, Maxon maradt utoljára. Úgy nézett rám, mint amikor elmeséltem neki, hogy voltam én már nagyon éhes – pillantásában egyszerre tükröződött a bánat, hogy ilyesmiről értesül, és kétségbeesés, hogy nem tehetett ellene semmit. Az ajtó bezárult mögöttük, Anne pedig nyomban munkához látott. Már összeszedett mindent, amire csak szüksége lehetett, s most újra Marlee felé nyújtotta a kezét a palackért.

- Igyon még - utasított megemelve a fejemet. Összeszedtem magam. A köhögés miatt többször is újra kellett kezdenem, de végül csak sikerült lenyelnem az italból egy emberes adagot. Legalábbis annyit, amennyivel Anne beérte. - Most fogja ezt - nyomott a markomba egy törölközőt - és harapjon rá, ha nagyon fáj. Bólintottam. - Az öltések nem lesznek annyira fájdalmasak, mint a seb megtisztítása. Látok benne egy kis földet, úgyhogy kénytelen leszek nagyon alaposan dolgozni. Felsóhajtott, aztán újra tüzetesen megszemlélte a sebet. - Meg fog maradni a helye, de azon leszek, hogy a heg minél kisebb legyen. A következő hetekben bő ujjat varrunk a ruháira, az majd eltakarja, amíg begyógyul. Senki sem szerez róla tudomást. És minthogy a herceggel volt, nem kérdezek semmit. Bármit tett is, bízom abban, hogy fontos dolog volt. - Azt hiszem, az volt - mormoltam, mert már semmiben sem voltam biztos. Benedvesített egy törölközőt, majd a seb fölé emelte. - Mehet? Csak biccentettem. A törölközőmbe haraptam, abban reménykedve, hogy efojtja a sikolyaimat. Biztosra vettem, hogy odakint a folyosón tisztán hallanak mindent, viszont rajtuk kívül remélhetőleg senki más nem figyel fel. Anne mintha a karomban lévő idegeket tépkedte volna, Marlee pedig gyakorlatilag rám feküdtt, hogy kínomban ne mocorogjak. - Mindjárt kész leszünk, America - biztatott. – Gondolj valami szépre. Gondolj a családodra.

Megpróbáltam. Küszködtem, hogy felidézzem May kacagását, és apa bölcs mosolyát, de a képek nem maradtak meg a fejemben. Épp csak egy kis időre pillanthattam meg őket, aztán máris maga alá temetett mindent a fájdalom újabb hulláma. Hogy a pokolba élte túl Marlee a vesszőzést? Mihelyt végzett a seb megtisztításával, Anne elkezdte összevarrni. Igaza volt: az öltések már nem voltak annyira gyötrelmesek. Nem tudtam volna eldönteni, hogy azért lehetett-e így, mert tényleg nem jártak akkora kínnal, vagy már hatni kezdett az alkohol, amit belém diktáltak. A szoba sarkai mintha enyhén hullámoztak volna. Aztán mindenki újra ott termett körülöttem, és mindenféléről beszéltek, rólam is. Hogy kinek kellene maradnia és kinek mennie, hogy mit mondanak majd reggel... egy terv megannyi apró részlete, amihez én semmivel nem tudtam hozzájárulni. Végül Maxon volt az, aki felkapott, hogy visszavigyen a szobámba. Némi erőfeszítés kellett ahhoz, hogy fel tudjam emlni a fejem, de így jobban hallottam a hangját. - Hogy érzed magad? - Olyan a szemed, mint a csokoládé - motyogtam. Rám mosolygott. - A tied meg olyan, mint a reggeli égbolt. - Kaphatnék egy kis vizet? - Igen. Sőt, akár sokat is - ígérte. - Vigyük az emeletre - szólt oda valaki másnak. Léptei dobogása ringatott álomba.

15. fejezet Fejfájásra ébredtem. Nyöszörögve nyúltam a halántékomhoz, hogy megmasszírozzam, de azonnal felsikoltottam, amikor a mozdulattól éles fájdalom hasított a karomba. - Tessék - mondta Mary, aki éppen leült az ágyam szélére. Két pirulát és egy pohár vizet nyújtott felém. Lassan felemelkedtem, hogy átvehessem tőle a gyógyszert, közben a fejem végig vészesen lüktetett. - Mennyi az idő? - Majdnem tizenegy óra - felelte. - Üzentünk, hogy a kisasszony nem érzi jól magát, ezért nem megy le reggelizni, Ha viszont most iparkodunk egy kicsit, valószínűleg sikerül felöltöztetnünk, hogy együtt ebédelhessen az Elit többi tagjával. Sem az iparkodás, sem az étel gondolata nem vonzott különösebben, de tudtam, jobb, ha mielőbb visszatérek a szokásos napi időbeosztáshoz. Már kezdett világosan kö vonalazódni, hogy mi mindent tettünk kockára az előző estén, s eszem ágában sem volt bárkinek okot adni rá, hogy megneszelje, mi történt velünk. Bólintottam Marynek, aztán mindketten felálltunk. A lábam nem egészen úgy engedelmeskedett, ahogy szerettem volna, de azért elindultam a fürdőszoba felé. Anne az ajtó mellett pakolászott, Lucy pedig egy párnázott padon kuporgott, és éppen ujjakat varrt egy ruhára, amit eredetileg valószínűleg vékony vállpántokkal terveztek meg. Felpillantott rám. - Minden rendben van, kisasszony? Mert jól ránk ijesztett. - Sajnálom. Azt hiszem, túl fogom élni.

- Bármit megteszünk, ha azzal segíthetünk a kisasszony - mosolygott rám. - Csak szólnia kell. Nem voltam ugyan száz százalékig biztos, hogy pontosan értem, mit is ajánlott fel, de tudtam, a következő néhány napban egészen biztosan rászorulok majd a segítségükre. - Ó, igen, itt járt a herceg is, meg Leger palotaőr is. Mindketten remélik, mihelyt összeszedte magát, mielőbb tudatja velük, hogyan van. - Ezt majd ebéd után elintézem - biccentettem. Anne minden figyelmeztetés nélkül a karom után nyúlt, majd a kötés alá bekukucskálva tüzetesen szemrevételezte a sebet, hogy ellenőrizze, mi a helyzet. - Úgy tűnik, nem fertőződött el. Ha tisztán tartjuk, akkor szerintem szépen be fog gyógyulni. Bárcsak többet is tehettem volna! Így tudom, hogy megmarad a nyoma panaszolta. - Nem baj. A legjobbaknak mind akad valamiféle sebhelye. - Marlee keze és Maxon háta jutott eszembe. Mindketten magukon viselték bátorságuk örök bélyegét. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy csatlakozhattam hozzájuk. - Lady America, kész a fürdővíz - jelentette Mary az ajtóból. Tekintetemet az arcára emeltem, aztán Lucyra, majd Anne-re néztem. Mindig is közel álltam a szobalányaimhoz, mindig is megbíztam bennük. Valami azonban előző nap megváltozott. Az elmúlt éjszaka komoly próbatétel volt, de világosan látszott, hogy kapcsolatunk ugyanolyan erős és megbízható, mint amilyennek hittem. Nem tudtam, hogyan bizonyíthatnám be nekik, hogy én éppoly lojális vagyok hozzájuk, mint ők hozzám. Nagyon reméltem azonban, hogy egyszer alkalmam nyílik rá.

Ha nagyon-nagyon koncentráltam, akkor sikerült minden grimaszolás nélkül a számhoz emelni a villámat. De hihetetlen erőfeszítést jelentett, annyira megerőltetett, hogy az ebéd közepe táján már kivert a víz. Egy idő után úgy döntöttem, hogy inkább csak egy darabka kenyeret rágcsálok, ahhoz nem volt szükség a jobb kezemre. Kriss megkérdezte, hogy javult-e a fejfájásom - gondolom, ez volt a fedősztorim -, mire azt feleltem, hogy már remekül vagyok, pedig a fejem és a karom minden pillanatba jelezte, hogy ez mennyire nem így van. Ennél többre senki sem volt kíváncsi, úgy tűnt, nem sejtik, hogy bármi rendkívüli dolog történt volna. Miközben a kenyérhéjat majszoltam, azon tanakodtam magamban, hogyan viselkedett volna a többi lány, ha tegnap este ők lettek volna a helyemben. Arra jutottam, hogy egyedül Celeste boldogult volna nálam jobban. Ahhoz kétség sem fért, hogy ő megtalálta volna a módját annak, hogy felvegye a harcot, és kicsit irigykedtem, amiért nem hasonlítok rá jobban. Amint elvitték a tálcáinkat a Hölgyek Szalonjából, már meg is érkezett Silvia, és a figyelmünket kérte. Hölgyeim, itt egy újabb alkalom, hogy megmutathassák, mit tudnak. Egy hét múlva kisebb teadélutánt rendezünk, amire önök természetesen meghívást kapnak! Nagyot sóhajtottam, mert előre is aggasztott, hogy ezúttal vajon kiket kell majd szórakoztatnunk. - A rendezvény megszervezése most nem önökre hárul, ugyanakkor nagyon szépen kell viselkedniük, mert az eseményt filmre veszik. Kissé felélénkültem. Ennyivel talán megbirkózom. Mindannyian két-két vendéget hívhatnak meg a teadélutánra, és nagyjából ennyi is lesz a dolguk. Válasszák meg bölcsen, kit látnának szívesen, s péntekig tudassák velem. Amikor távozott, mindannyian felbolydultan bámultunk utána. Tisztában voltunk

azzal, hogy ez egy újabb vizsga: kinek vannak közülünk a legértékesebb, a legjelentékenyebb ismerősei? Talán üldözési mániám volt, de úgy éreztem, mintha ez a feladat kifejezetten ellenem irányulna. A király nyilván igyekszik megtalálni a módját annak, hogy világosan rámutasson, mennyire semmi hasznomat nem veszi. - Kit választasz majd, Celeste? - kérdezte Kriss. - Még nem tudom - vont vállat a lány. - De annyit megígérhetek, hogy mindenki szeme-szája eláll majd az ámulattól. Persze, én sem idegeskedtem volna, ha nekem is rendelésemre áll Celeste ismerőseinek listája. Mégis, kit hívjak meg? Anyámat? Celeste hozzám fordult, a hangja barátságosan csengett. - America, te kikre gondoltál? Igyekeztem leplezni, hogy mennyire elképedtem. A könyvtárban történt kis áttörés óta most először szólt hozzám, méghozzá úgy, ahogy egy baráthoz szokás. - Egyelőre fogalmam sincs. Nem hinném, hogy ismernék bárkit, aki ide illő vendég lenne. Talán az lenne a legjobb, ha nem is hívnék meg senkit. - Valószínűleg nem kellett volna ennyire nyíltan bevallanom hátrányos helyzetemet, persze az is igaz, hogy a többiek tisztában voltak vele. - Szólj, ha senki sem jut eszedbe - mondta Celeste. Egyértelműen több mint két olyan barátom van, aki szívesen ellátogatna a palotába, neked pedig mesélhetnék róluk, hogy legyen arról fogalmad, pontosan kicsodák. Mármint akkor, ha kedved van hozzá. Rámeredtem, és kedvem lett volna megkérdezni, hol a csapda az ajánlatában, de amikor a szemébe néztem, úgy találtam, hogy őszinte volt az ajánlata. Aztán amikor

titokban rám kacsintott, hogy Elise és Kriss ne láthassa, már egészen biztos lettem benne. Celeste, ez a talpig harcos lány nekem drukkol. - Köszönöm szépen - feleltem elérzékenyülve. - Nem nagy ügy - vont vállat. - Ha már egyszer mulatság készül, akkor akár gondoskodhatunk is arról, hogy jó legyen a hangulat. - Elégedetten mosolyogva hátradőlt a székében, s hirtelen megéreztem, hogy egyfajta utolsó nagyjelenetként látja az eseményt. Szerettem volna biztatni, hogy még ne adja fel, de aztán mégsem ment. Végül csak egyikünk nyerheti el Maxont.535 Délutánra részben körvonalazódott a tervem, csakhogy az egész egyetlen, igen fontos dologtól függött: muszáj volt hozzá Maxon segítségét kérnem. Biztosra vettem, hogy estig még összefutunk, úgyhogy emiatt különösebben nem is aggódtam. Mivel éreztem, hogy rám fér a pihenés, visszaballagtam a szobámba. Anne már várt rám, újabb pirulákkal és vízzel felszerelkezve. Csak ámultam, hogy minden helyzetben képes volt megőrizni a higgadtságát. - Ezért sokkal tartozom - mondtam, miközben lenyeltem a gyógyszert. - Dehogy! - tiltakozott Anne. - Dehogynem. Minden másként alakult volna tegnap este, ha maga nincs ott. Gyengéden elvette tőlem a poharat. - Egyszerűen csak örülök, hogy minden jól alakult. A fürdőszoba felé indult, hogy kiöntse a maradék vizet, de utánamentem. - Tényleg nem lenne semmi, amiben a segítségére lehetnék? A világon semmi? Csak állt a pultnál, a lábát váltogatta, aztán megláttam rajta, hogy eszébe jutott valami. - Komolyan mondtam, Anne. Olyan boldogan...

- Hát, egy dolog tulajdonképpen lenne... - sóhajtott nagyot. - Kérem, mondja el nekem. Eddig a pultra szegezte tekintetét, de most felnézett. - Csak véletlenül se adja tovább senkinek. Mary és Lucy sosem felejtené el nekem... - Ezt meg hogy érti? - néztem rá összehúzott szemöldökkel. - Az egész annyira... annyira személyes. - A kezét tördelte, amire eddig még nem volt példa, úgyhogy tudtam, ez von fontos számára. - Rendben, jöjjön csak, és meséljen - biztattam, ép karommal átfogtam a vállát, és odahúztam az asztalhoz, hogy leülhessünk. Illedelmesen helyet foglalt, kezét az ölébe helyezte. - Tudja, csak azért kérem, mert látom, mennyire jól kijön vele. És ő annyira tiszteli a kisasszonyt. - Maxonra gondol? - Nem - suttogta, és mélyen elpirult. - Akkor nem értem. Nagy levegőt vett. - Leger palotaőrre. - Ó! - nyögtem ki teljesen elképedve. - Reménytelennek látja a helyzetemet, igaz? - Nem, nem reménytelen - vágtam rá. Csak éppen fogalmam sem volt, hogy azt a személyt, aki megfogadta, hogy harcolni fog értem, hogyan is kérhetném meg arra, hogy kezdjen inkább érdeklődni Anne iránt. - Mindig olyan kedvesen beszél a kisasszonyról. Talán ha megemlítene neki...

vagy esetleg megtudná, hogy várja-e otthon valami barátnő... Mélyet sóhajtottam. - Nem ígérhetek semmit, de megpróbálhatom. - Ó, persze, tudom, hogy nem tehet semmiféle ígéretet, emiatt ne aggódjon. Folyton azt mondogatom magamnak, hogy nem lesz az egészből semmi, de képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Oldalra billentettem a fejem. - Ismerős érzés. Anne maga elé emelte a kezét. - És ez nem azért van ám, mert ő Kettes. Ha Nyolcas lenne, akkor is kellene nekem. - - Ezzel nincs egyedül - mondtam, és igaz is volt. Celeste is felfigyelt Aspenre, Kriss szerint vicces fiú volt, s még az a Delilah asszonyság is úgy beszélt hozzá, mintha bele lenne bolondulva. És akkor még nem számoltam hozzá az otthoni lányokat, akik szintén fülig szerelmesek voltak belé. Már nem zavart, ha ilyesmiről hallottam, még akkor sem, ha olyan hozzám közel álló személyről volt szó, mint Anne. Ezzel újra csak bebizonyosodott, hogy nem úgy érzek már Aspen iránt, mint hajdan. Ha ilyen könnyű szívvel tudnám javasolni, hogy valaki más lépjen a helyembe, akkor egyértelműen nem tartozunk már össze. Sőt még ötletem sem volt, hogyan közölhetném vele a dolgot Átnyúltam a fényes asztallap fölött, és Anne kezére fektettem a sajátomat. - Azért megpróbálkozom vele, Anne, ezt megígérem. Rám mosolygott, de aztán szorongva az ajkába harapott.

- Kérem szépen, csak a többieknek ne szóljon róla. Megszorítottam a kezét. - Maga is mindig megtartotta az én titkaimat. Én is megtartom a magáét.

16. fejezet Néhány órával ezután Aspen kopogtatott be hozzám. A szobalányaim azonnal pukedliztek és távoztak, tudva, hogy bármiről készülünk is beszélni, azt mindenképpen négy szemközt szeretnénk intézni. Különösnek találtam, ahogy szinte olvasnak a gondolataimban, ugyanakkor viszont nem igazán értettem, hogy ez miért lep meg, miért is vártam volna tőlük ennél kevesebbet. - Hogy vagy? - Nem olyan szörnyű - feleltem. - A karom sajog, és a fejem is fáj, de ezt leszámítva megvagyok. - Nem lett volna szabad megengednem, hogy velünk gyere - ingatta a fejét. Megpaskoltam magam mellett az ágytakarót. - Gyere csak, ülj ide. Habozott egy kissé. Az én szememben már egyértelműen minden gyanú felett állt: Maxon és a komornáim tudtak arról, hogy szoktunk beszélgetni, és ő volt az, aki tegnap este kicsempészett bennünket a palotából. Hol volt itt bármiféle kockázat? Nyilván ő is erre juthatott, mert végül csak mellém telepedett, bár tiszteletteljesen hagyott egy kis helyet kettőnk között. - Ehhez nekem is közöm van, Aspen. Egyszerűen nem maradhattam ki belőle. És kutyabajom. Ezt pedig csakis neked köszönhetem. Tegnap éjjel megmentetted az

életemet. - Ha nem vagyok elég gyors, vagy ha Maxon nem juttat át idejében azon a falon, akkor most fogoly lennél valahol. Kis híján meghaltál, és én hagytam. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Maxon is odavesszen. - Fejét csóválva a padlóra meredt. Tudod te azt, mi történt volna Averyvel meg velem, ha ti ketten nem értek vissza a palotába? Tudod te azt... Elhallgatott, mintha a könnyeivel küzdött volna. - Tudod te azt, mi történt volna velem, ha nem találtunk volna rád? Egyenesen rám szegezte a tekintetét, szinte belém látott. A szeme fájdalomról árulkodott. - De rám találtatok. Eljöttetek értem, megvédtetek, segítséget hoztatok. Hihetetlenek voltatok. - Kezemet a hátára fektettem, és simogatni kezdtem, hátha ettől megnyugszik. - Mer, én csak most kezdek rájönni, hogy bármi történjék is... hogy mindig marad köztünk egy kapocs, ami téged hozzám fűz. Sosem lesz olyan, hogy ne aggódjak érted. Sosem fordulhat elő, hogy ne számítson, mit teszel. Mindig is fontos leszel számomra. Belekaroltam, és fejemet a vállán nyugtattam. Pontosan értem, hogy miről beszélsz. Egy darabig így üldögéltünk, s úgy sejtettem, Aspen is ugyanezt teszi éppen, mint én: újra lejátssza a fejében a történetünket. Ahogy gyerekkorunkban inkább kerültük egymást, ahogy később képtelenek voltunk levenni a szemünket a másikról, az ezernyi lopott pillanatot a fára épített házikóban - mindazt, amitől ilyen emberré váltunk. - America, el kell valamit mondanom. - Felemelte a fejem, ő rám nézett, és gyöngéden megfogta a két karomat. - Amikor azt mondtam, hogy mindig szeretni

foglak én komolyan gondoltam. És én... én... Képtelen volt kinyögni, amit akart, s én ezért őszintén szólva hálás voltam. Igen, megvolt köztünk az a bizony kapocs, de már rég nem az a szerelmespár voltunk a játszóházból. Színtelen hangon felnevetett.

- Azt hiszem, nem ártana aludnom egyet. Képtelen vagyok rendesen gondolkodni. - Nem vagy vele egyedül. Pedig elég sok mindenen kellene elgondolkodnunk. Bólintott. - Figyelj rám, Mer, ilyesmit soha többé nem tehetünk, Ne mondd azt Maxonnak, hogy segítek neki ilyen veszélyes ügyekben, és ne számíts arra, hogy kicsempészlek bárhová is. - Egyébként én sem vagyok biztos abban, hogy megérte. El sem tudom képzelni, hogy Maxon újra megpróbálkozna ilyesmivel. - Akkor jó. - Megkereste a sapkáját, a fejébe csapta és felállt. Megfogta a kezem és csókot nyomott rá. - Hölgyem - súgta incselkedő hangon. Rámosolyogtam, és enyhén megszorítottam a kezét. Ő ugyanezt tette. Ahogy ott álltunk, s egyre erősebben kapaszkodtunk egymásba, ráébredtem, el kell engednem. Tényleg muszáj lesz elengednem. Belenéztem a szemébe, s éreztem, hogy a sírás kerülget Hogyan is búcsúzzak el tőled? Aspen végigsimított hüvelykujjával a kezem fején, majd gyengéden visszahelyezte az ölembe. Lehajolt, és csókot lehelt a hajamra. - Csak pihenj. Holnap benézek hozzád. Vacsoránál sebtében megrángattam a fülcimpámat, amiből Maxon megtudhatta, hogy éjszaka várni fogom. A tükör elé ültem, s úgy szerettem volna, ha gyorsabban múlnak a percek. Mary halkan dudorászva húzogatta végig a kefét hosszú hajamban. Rémlett valahonnan a dallam, egyszer talán valami esküvőn játszhattam. Amikor beválogattak a Párválasztóba, még annyira szerettem volna visszatalálni ahhoz az életemhez. Arra vágytam, hogy visszakapjam azt a zenével teli világot, amit annyira

szerettem. Most, ahogy a tükörbe bámultam, ráébredtem, már nem vagyok elkeseredve a muzsikálás hiánya miatt, legalábbis nem annyira, mint hittem volna. Persze, hiányozni fog, de a zene nem a teljes lényem volt, csak egy darabja. Függetlenül attól, hogyan végződik a Párválasztó, többféle lehetőség áll előttem. Tényleg több voltam, mint pusztán egy lány a kasztomból. Gondolataimból Maxon halk kopogása riasztott fel. Mary sietett ajtót nyitni. - Jó estét - köszönt neki a herceg, mire a szobalány bókolt előtte. Tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott, s újra átfutott az agyamon, vajon látjae, hogyan érzek iránta, hogy számára ugyanolyan valódi-e az egész, mint számomra. - Felség - suttogta Mary. Már indult volna, amikor Maxon felemelte a kezét. - Bocsásson meg, elárulná a nevét? Mary csak bámult, aztán felém pillantott, majd újra vissza, a hercegre. - Mary vagyok, felség. - Mary. Anne-nel pedig tegnap este ismerkedtünk meg - Udvariasan meghajtotta a fejét. - Ön pedig... ? - Lucy. - A lány hangja halk volt, de érezni lehetett benne az Örömöt, hogy felfigyeltek rá. - Nagyszerű. Anne, Mary és Lucy. Csodás, hogy végre megismerkedtünk. Biztosra veszem, hogy Anne a tegnapi éjszakáról már minden lényegeset megosztott önökkel, hogy mindenben Lady America segítségére tudjanak lenni. Köszönetet szeretnék mondani az odaadásukért és a diszkréciójukért. - Egyenként a szemébe nézett mind a háromnak. Tisztában vagyok azzal, mennyire kínos helyzetbe hoztam önöket, és ha bárki érdeklődne a történtekről, nyugodtan küldjék hozzám válaszért. A

döntés az enyém volt, s önöknek semmiféle felelősséget nem kell vállalniuk a következményeik miatt. - Köszönjük, felség - mondta Lucy. Mindig is érzékeltem a komornáim mélységes odaadását Maxon iránt, ma este azonban azt is láttam, hogy ez mennyivel több a megszokott lojalitásnál. Régebben azt hittem, hogy a királynak jár ki a legmagasabb fokú hűség, most azonban már kezdtem ebben kételkedni. Egyre több apró dolog utalt arra, hogy a nép a herceget előnyben részesíti. Talán nem én voltam az egyetlen, aki Clarkson király módszereit barbárnak találta, gondolkodásmódját pedig kegyetlennek. Talán nem egyedül az Északi lázadók azok, akik készen állnak arra, hogy Maxon legyen a vezérük. Talán akadnak többen is, akik nem akarják kevesebbel beérni. A szobalányaim pukedliztek és távoztak, Maxon pedig mellém lépett. - Ez miért is volt? Miért kellett megtanulnod a nevüket? Szívből jövőt sóhajtott. - Tegnap este, amikor Leger palotaőr Anne-t említette, én nekem fogalmam sem volt arról, hogy kiről beszél... az kínos volt. Hát nem úgy illene, hogy többet tudjak a téged körülvevő emberekről, mint holmi palotaőr? Aki mégsem „holmi palotaőr". - Azért legyünk igazságosak: a szobalányok egyfolytában az őrökről pletykálkodnak. Nem lepődnék meg, ha ez fordítva is így lenne. - Akkor is. Veled töltik minden egyes napjukat. Már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna ismernem őket. Érvelése mosolyt csalt arcomra, és közelebb léptem hozzá, pedig láttam,

egyáltalán nem tetszik neki, hogy talpon vagyok. - Nincs semmi bajom, Maxon - közöltem, és megfogtam előrenyújtott kezét. - Ha az emlékezetem nem csal, tegnap éjjel meglőttek. Igazán nem okolhatsz azért, ha aggódom miattad. - Nem is igazi golyóütötte seb. Csak megkarcolt. - Ettől függetlenül nem egyhamar felejtem el az elfojtott sikoltozásodat, miközben Anne összevarrta a sebet. Gyere, pihenned kellene. Az ágyhoz kísért, én lefeküdtem, ő pedig szépen betakargatott, mielőtt mellém hevert volna az ágytakaróra, hogy lássa az arcomat. Arra számítottam, hogy elkezd beszélni a történtekről, vagy figyelmeztet a lehetséges következményekre. De egy szót sem szólt. Csak feküdt, simogatta a hajam, és ujjai néha az arcomra tévedtek. Úgy éreztem, rajtunk kívül nincs senki más az egész világon. - Ha valami történt volna... - De nem történt. Maxon a szemét forgatta, a hangja viszont elkomorodott. - Hajszálon múlt csak! Vérző karral kerültél haza. Kis híján elvesztettünk az utcán! - Figyelj rám, engem csöppet sem zavar, hogy így döntöttem - próbáltam megnyugtatni. - Én is menni akartam a saját fülemmel szerettem volna hallani a híreket. Téged egyébként el sem engedtelek volna egyedül. - Elképesztő, mennyire felkészületlenek voltunk... csak úgy elhagytuk a palotát egy teherautóban, összesen két palotaőrrel. Az utcákon meg lázadók sétafikálnak. Mióta nem kell rejtőzködniük? Honnan szerzik azokat a fegyvereket? Annyira tájékozatlannak éreztem magam, annyira gyámoltalannak. Minden áldott nappal egyre

többet veszítek el az imádott országomból. Téged is kis híján elveszítettelek, pedig... Maxon elhallgatott, bosszúsága valami egészen más érzéssé szelídült. Kezét újra az arcomra simította. - Tegnap este mondtál valamit... a szerelemről... Lesütöttem a szemem. - Emlékszem. - Annyira szerettem volna, ha arcomat nem önti el a pír. - Azért fura ám, amikor az ember azt hiszi, hogy mondott valamit, pedig tulajdonképpen nem is. Elnevettem magam, éreztem, hogy mi következik. - Ahogy az is különös, amikor azt képzeli, hallott valamit, amit valójában nem hallhatott - mondta helyette. A tréfálkozó hangulat egy csapásra szétfoszlott. - Értem, miről beszélsz. - Nagyot nyelve figyeltem, ahogy keze lesiklik az arcomról, s ujjai összefonódnak az enyémekkel, tudva, hogy az ő tekintete is ugyanott állapodott meg. - Talán vannak emberek, akiknek nehezére esik bevallani. Például azért, mert nagyon aggódnak, hogy nem jutnak el a verseny végéig. Hatalmasat sóhajtott. - De akkor sem könnyű kimondani, ha az ember amiatt szorong, hogy egy bizonyos valaki esetleg nem is akar ott lenni a verseny végén... talán mert a szívében sosem tett le valaki másról. Megráztam a fejem. - Nem erről van... - Rendben. Hiába tisztáztunk több dolgot az óvóhelyen, hiába vallottuk be egymásnak annyi

mindent, hiába bíztam annyira a szívemben, ettől a pár szótól kifejezetten rettegtem. Mert mihelyt kimondjuk őket, soha már vissza nem szívhatjuk. Nem értettem teljesen, Maxon miért habozik, azzal azonban tisztában voltam, hogy én miért vonakodom. Ha kiöntöm neki a szívemet, s ő végül Krisst választja, akkor rá neheztelni fogok, magamat viszont meggyűlölöm. Ennek a lehetőségétől pedig határozottan féltem. A csöndtől kínosan kezdtem érezni magam, s amikor már végképp nem tudtam elviselni, megszólaltam. - Esetleg megbeszélhetnénk ezt akkor, amikor jobban érzem magam? - Hát persze - sóhajtotta el magát. - Annyira tapintatlan voltam. - Nem, dehogy. Csak van valami, amit meg szerettem volna kérdezni tőled. Most éppen volt fontosabb dolgunk is. - Miről van szó? - Kitaláltam, kit hívnék meg a meghirdetett teadélutánra, de szükségem lesz hozzá a beleegyezésedre. Összezavarodva bámult rám. - És azt is szeretném, ha pontosan tudnád, mit készülök megtárgyalni velük. Mert előfordulhat, hogy ezzel megszegünk valamiféle törvényt, úgyhogy ha te azt mondod, hogy ne, akkor nem csinálom, Maxon érdeklődve felkönyökölt, hogy jobban figyelhessen - Mesélj csak el mindent!

17. fejezet

A fényképezéshez egyszerű, világoskék hátteret állítottak be. A szobalányaim gyönyörű ruhát varrtak nekem, amely a vállamat szabadon hagyta, de a karomra ráborult egy fodor, s ezzel szépen eltakarta a sebhelyemet. Egyelőre szó sem lehetett arról, hogy ujjatlan holmit vegyek fel. Bár nem néztem ki rosszul, Nicoletta mellett labdába sem rúghattam, és Georgia is szédítően festett az elegáns puhájában. - Lady America - szólított meg a fényképezőgép mellett ácsorgó nő. - Nicoletta hercegnőre jól emlékszünk annak az alkalomnak a kapcsán, amikor a palotába látogattak az olasz királyi család hölgytagjai, no de kicsoda a másik vendége? - Ő Georgia, nagyon jó barátom - feleltem kedvesen mosolyogva. - Ha van egy dolog, amit megtanultam a Párválasztóban, az annyi, hogy csak akkor haladhatunk előre, ha az életünk korábbi szakaszát összekapcsoljuk azzal, ami a jövőben várhat ránk. Abban reménykedem, hogy ma újabb lépést tehetek azért, hogy a két világ közelebb kerüljön egymáshoz. A körülöttünk állók elégedett hangokat hallattak, a fényképezőgépek pedig kattogva örökítettek meg bennünket. - Nagyszerű, hölgyeim - jelentette ki a fotós -, most visszamehetnek, hogy tovább élvezzék a mulatságot. A nem beállított felvételekre majd később kerítünk sort. - Jól hangzik - feleltem, és intettem vendégeimnek, hogy tartsanak velem. Maxon világossá tette, hogy ha van alkalom, amikor észnél kell lennem, akkor az éppen ez. Csak remélni tudtam, hogy jó példa leszek arra, milyennek kell lennie az Elit egy tagjának, de borzasztóan nehezemre esett azon igyekeznem hogy tökéletes legyek. - Vegyél vissza egy kicsit, America, mert nagyon feldobottnak tűnsz. - Az

különösen tetszett, hogy rövid barátságunk dacára Georgia simán átlátott rajtam. Felnevettem, mire Nicoletta is beszállt. - Hogy mennyire igaza van! Határozottan élénknek látom én is. Mosolyogva sóhajtottam egyet. - Elnézést. A mai nap tétje nem csekélység. Georgia átkarolta a vállamat, miközben a terem belseje felé tartottunk. - Mindazok után, amin átmentetek Maxonnal, erősen kétlem, hogy épp egy teadélutánról készülne hazaküldeni. - Nem pontosan erre céloztam. De csak később beszélhetünk róla. - Eléjük álltam. - Most az lenne a legnagyobb segítség, ha elvegyülnénk a társaságban. Mihelyt egy kicsit csillapul a nyüzsgés, elég komoly dolgokat kell megtárgyalnunk. Nicoletta Georgiára kapta a tekintetét, majd visszanézett rám. - Egészen pontosan miféle barátjának is mutatott be éppen? - Egy nagy becsben tartott barátnak. Esküszöm. Később mindent elmagyarázok. Ami a vendégeket illeti, Georgiára és Nicolettára igazán büszke lehettem. Nicoletta hercegnőként valószínűleg a legfontosabb vendég volt a teremben, s Kriss szemén azonnal láttam, mennyire bánja, hogy nem neki jutott eszébe meghívni. No persze, neki nem állt a rendelkezésére egy forró vonal az olasz királyi családhoz, ahogy nekem. Maga Nicoletta nyomta a markomba a telefonszámot, hogy hívjam fel, ha úgy hozza a szükség. Azt senki sem tudta, hogy Georgia kicsoda, de mindenki jól hallhatta a szövegemet a múlt és jövő összekapcsolásáról - amihez Maxon kifejezetten ragaszkodott -, és úgy vélték, hogy ez újra csak remek ötlet volt tőlem. Elise vendégei kiszámíthatóak voltak. Tekintélyesek, de kiszámíthatóak. Új-

Ázsiából két igen távoli unokatestvére utazott ide, nemzeti viseletükben parádézva képviselték, hogy Elsie milyen kapcsolatokat ápol a nemzet vezetőivel. Kriss egy tanárt választott arról a főiskoláról, ahol az apja tanított, meg az édesanyját. Eléggé rettegtem a perctől, amikor erről tudomást szerez a családom. Biztos kapok majd egy csalódott levelet, mihelyt anya vagy May rájön, hogy akár őket is meghívhattam volna. Híven magához, Celeste igazi hírességeket hozott. Ott volt Tessa Tamble - aki állítólag Celeste utolsó születésnapi buliján is énekelt - egy igen kurta, de mesés ruhában. Második vendége Kirstie Summer volt, egy másik zenész, aki főként extrém koncertjeiről híresült el, s ruhája most is inkább tűnt jelmeznek. Úgy tippeltem, hogy vagy egy fellépő kosztümje lehetett, vagy pedig valami különös, festett bőrből megalkotott kísérleti ruhadarab. Bármelyik volt is, határozottan meglepett, hogy beengedték, részben az öltözéke miatt, részben pedig azért, mert ha valaki fél méternél közelebb ment hozzá, azonnal érezhette, ahogy hullámokban árad belőle alkoholszag. - Nicoletta - lépett hozzánk Amberly királyné -, de csodálatos is újra látni! Arcon csókolták egymást, majd az olasz hercegnő vette át a szót. - De mennyire! Úgy örültem, amikor megkaptam America meghívását. A múltkori látogatásunkon is remekül mulattunk. - Ennek igazán örülök - jegyezte meg a királyné. De attól tartok, a mai alkalom valamivel visszafogottabb lesz. - Nos, nem is tudom - mélázott Nicoletta, a sarok felé intett, ahol Kristie és Tessa harsányan társalgott éppen Abból a két lányból kinézek valami igazán szórakoztató sztorit. Mindannyian elnevettük magunkat, de a királyné szemében azért egy kis

aggodalom csillant. – Elképzelhető, hogy oda kellene mennem bemutatkozni? - Ahogy mindig, most is a hősiesség mintaképe - tréfálkoztam vele. Ránk mosolygott. - Kérem, lazítsanak, érezzék jól magukat. Remélem, találnak új ismerősöket is, de egyáltalán ne zavartassák magukat, és nyugodtan töltsék az időt a barátaikkal. Bólintottam, Amberly királyné pedig elindult, hogy megismerje Celeste vendégeit. Tessával nem volt semmi gond, de Kirstie mintha minden egyes szendvicsfalatkát felkapott volna a szomszédos asztalkáról, hogy végigszimatolja. Magamban gyorsan meg is jegyeztem, hogy ne nyúljak semmihez arról a tálcáról. Végignéztem a termen. Mindenkit teljesen lekötött az, hogy falatozzon vagy csevegjen, ezért úgy ítéltem meg, eljött a megfelelő alkalom. - Kövessenek - fordultam vendégeimhez, és egy kis asztalhoz vezettem őket a helyiség hátsó részében. Leültünk, egy szobalány teát hozott nekünk. Mihelyt magunkra maradtunk, azonnal belevágtam mondanivalómba, erősen remélve, hogy minden simán megy majd. - Georgia, először is, még nem volt alkalmam bocsánatot kérni Micah miatt. Még be sem fejeztem, már a fejét rázta. - Mindig is hős akart lenni. És mindannyian elfogadjuk, hogy esetleg... így végezzük. De szerintem, erre büszke lett volna. - Attól én még nagyon sajnálom, hogy így alakult. Van-e bármi, amit esetleg tehetnénk? - Nincs. Mindent elintéztünk. Hidd el, ha rajta áll, akkor sem választott volna magának másmilyen véget - tartott ki Georgia. Eszembe jutott a jelentéktelen külsejű fiú, ahogy azon az éjszakán meghúzta

magát a szoba sarkában. Aztán habozás nélkül szállt harcba értem, mindannyiunkért. A bátorság különös testekben lakozhat. De ideje volt rátérni a lényegre. - Georgia, mint azt tudod, Nicoletta Olaszhon hercegnője. Néhány hete idelátogatott hozzánk. - Előbb egyikükre, majd a másikukra néztem. - Akkor egyértelművé tette, hogy amennyiben bizonyos dolgok megváltoznak, úgy Olaszhon hajlandó Illéa szövetségesévé válni. - America! - szisszent fel Nicoletta. Felemeltem a kezem. - Bízzon bennem. Georgia valóban a barátom, de nem Carolinából ismerem. Ő az Északi lázadók egyik vezetője. Nicoletta felült a székében. Georgia félénken biccentett megerősítve, amit addig mondtam. - Nemrégiben komoly segítségünkre volt. Ennek során elveszített valakit, aki közel állt hozzá - magyaráztam. Nicoletta Georgia kezére fektette a sajátját. - Annyira sajnálom. - Aztán újra felém fordult. Látszott rajta, mennyire kíváncsi, hogy hová akarok kilyukadni. - Amiről beszélünk, annak köztünk kell maradnia. Úgy vélem, megtárgyalhatnánk bizonyos dolgokat, amelyek mindannyiunknak hasznára lehetnének - fejtettem ki. - A királyt akarják megbuktatni? - kérdezett rá Nicoletta. - Dehogy - nyugtatta meg Georgia. - Támogatnánk Maxon uralkodását, és azt szeretnénk elérni, hogy a kasztrendszer megszűnjön. Ha lehet, még az ő életében. Benne mintha nagyobb együttérzés lenne a népe iránt.

- Ez így is van - erősítettem meg. - De akkor miért támadják a palotát? Meg a lakosságot! - vádaskodott éles hangon Nicoletta. Megráztam a fejem. - Ők nem olyanok, mint a Déli lázadók. Nem ölnek meg senkit. Időnként igazságot szolgáltatnak a maguk módján... - Leányanyákat szoktunk kimenteni a börtönökből, meg ilyesmit - vetette közbe Georgia. A palotába valóban betörtek, de sosem az volt a szándékuk, hogy gyilkoljanak tettem hozzá. Nicoletta nagyot sóhajtott. - Ez még különösebben nem zavar, ugyanakkor nem igazán értem, miért tartja fontosnak, hogy megismerkedjem velük. - Ezt én sem értem - ismerte be Georgia. Nagy levegőt vettem. - A Déli lázadók egyre erőszakosabbá válnak. Csak az eltelt pár hónapban egyre gyakrabban intéztek támadást nemcsak a palota, hanem az ország más részei ellen is. Nem ismernek könyörületet. Ahogy Maxon, én is aggódom, hogy közel a nap, amikor tesznek valamit, amiből már nehéz lesz talpra állnunk. Már az eléggé drasztikus húzás volt tőlük, hogy elkezdték legyilkolni az Elit tagjainak kasztjához tartozókat, s okunk van attól tartani, hogy a támadások egyre több áldozatot követelnek. - Ez már meg is történt. - Georgia sokkal inkább hozzám, mint Nicolettához címezte a szavait. - Amikor meghívtál, azért is örültem meg, mert így átadhatom neked a birtokunkba jutott információt. A Déli lázadók áttértek a Hármasokra. Szám elé kaptam a kezem, annyira megdöbbentett, hogy ilyen gyorsan eljutottak

erre a pontra. - Ez biztos? - Egészen - bólintott Georgia. -A váltás tegnap történt. Nicoletta egy darabig némán tépelődött, aztán megszólalt. - De hát miért csinálják? Georgia odafordult felé. - Így szeretnék elérni, hogy az Elit félelmében elhagyja palotát, no meg a királyi családot is rettegésben akarják tartani. Úgy tűnik, meggyőződésük, hogy ha le tudják állítani a Párválasztót, és ezzel elszigetelni Maxont, akkor már csak tőle kell megszabadulniuk, és azzal át is vették a hatalmat. És ez egy nagyon is valós fenyegetés. Ha hatalomra kerülnek, akkor Maxon királyként már nem tud önöknek semmit ajánlani. A Déliek pedig még jobban elnyomják majd a népet. - És mi az önök javaslata? - kérdezte Nicoletta. Tudtam, hogy milyen veszélyes területre tévedtem, és igyekeztem gondosan megválogatni a szavaimat. - Georgiának és a többi Északinak jobbak a lehetőségei a Déliek megállítására, mint a palotában bárkinek. Könnyebben átlátják a manővereiket, s már eddig is többször nyílt alkalmuk rá, hogy szembeszálljanak velük... csakhogy nincsenek kiképezve és fegyvertelenek. Egyikük sem szólalt meg, még nem értették, hogy mire célzok. Még halkabban folytattam. - Maxon nem vonhat el forrásokat a palotából, hogy segítséget nyújtson nekik a fegyvervásárláshoz. - Értem már - mondta végül Nicoletta.

- Mindezt természetesen azzal a feltétellel, hogy e fegyvereket kizárólag a Déliek megállítására használhatják, és sosem a kormányerők ellen - folytattam Georgiára pillantva. - Ez semmiféle problémát nem jelent. - Láttam a szemén, hogy pontosan így is gondolja, de hát ezt a szívem mélyén eddig is tudtam. Ha akarta volna, végezhetett volna velem az erdőben, vagy akár úgy is dönthetett volna, hogy nem rohan utánunk a sikátorba segíteni. De Georgiáék célja sosem ez volt. Nicoletta ujjaival az ajkán dobolt, megpróbálta végiggondolni az egészet. Tisztában voltam azzal, hogy nagyon sokat kérünk, de nem igazán láttam, milyen más módon tudnánk előbbre lépni. - Ha bárki megtudja... - mondta végül. - Tudom. Erre már én is gondoltam. - Ha a király tudomást szerezne róla, akkor a vesszőzés lenne a legkisebb gondom. - Amennyiben gondoskodni tudnánk arról, hogy semmi nyomot ne hagyjunk... morfondírozott Nicoletta, még mindig a szája elé emelt kézzel. - Hát, annyi biztos, hogy készpénzre lesz szükség, azt legalább nem könnyű nyomon követni - vetette fel Georgia. Nicoletta bólintott, majd kezét az asztalra ejtette. - Azt ígértem, hogy ha bármit tehetek önért, azt meg is teszem. Hasznát vennénk egy szilárd szövetségesnek, és attól tartok, ha az önök országa elveszíti a harcot, azzal mi csak újabb ellenséget nyernénk. Szomorú mosollyal néztem rá. Georgiához fordult. - A pénzt már ma meg tudom szerezni, de még át kell váltani.

- Megvannak rá a módszereink - nevetett fel a lány. Válla fölött észrevettem egy közeledő fotóst, úgyhogy felkaptam a teáscsészémet, és odasúgtam nekik: - Fotós. - És mindig is úgy tartottam, hogy America igazi hölgy. Azt hiszem, néha fel sem tűnik nekünk, mivel az Ötösöket mindig előadó-művészként látjuk, a Hatosokat pedig háztartási alkalmazottként. De nézzék csak meg Amberly királynét, aki annyival több, mint egy átlagos Négyes - fejtegette kedves hangon Georgia. Nicolettával rábólintottunk. - Ő valóban hihetetlen teremtés. Nagy megtiszteltetés, hogy itt lakhatunk nála, a palotában - mondtam. - Nos, Ön talán egész életére is itt maradhat - kacsintott rám Nicoletta. - Mosolyogjanak, hölgyek! - utasított bennünket a fényképész, mi pedig vidám képet vágtunk, azt remélve, hogy ezzel elleplezhetjük veszélyes titkunkat.

18. fejezet A Nicoletta és Georgia távozását követő napon azon kaptam magam, hogy folyton hátratekintgetek a vállam fölött. Biztosra vettem, hogy valaki tudomást szerzett arról, hogy mit mondtam, és mit adtam át a lázadóknak egyetlen rövid délután leforgása alatt. Állandóan emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ha valaki kihallgatott volna bennünket, akkor mostanra már letartóztattak volna. De minthogy éppen ízletes reggelimet fogyasztottam az Elit tagjai és a királyi család társaságában, kénytelen voltam elhinni, hogy nincs semmi baj. Maxon egyébként is megvédene, ha arra kerülne sor.

Reggeli után a szobámba mentem megigazítani a sminkemet. Miközben a fürdőszobában épp újabb réteg rúzst kentem a számra, kopogást hallottam. Csak Lucy volt ott rajtam kívül, így ő ment ajtót nyitni, amíg én végeztem arcom rendbe tételével. Egy perc múlva be is dugta a fejét az ajtón. - Maxon herceg jött - suttogta. Felé kaptam a fejem. - Itt van? Ragyogó mosollyal bólintott. - És tudta a nevemet. - Hát persze, hogy tudta - nevettem rá. Letettem a rúzst, és beletúrtam a hajamba. - Menjen csak előre, aztán pedig távozzon diszkréten. - Ahogy óhajtja, kisasszony. Maxon tétován ácsorgott az ajtónál, pedig nem volt rá jellemző, hogy megvárja, amíg invitálják. Kezében keskeny dobozka, ujjaival kissé idegesen dobolt rajta. - Ne haragudj, hogy megzavartalak. Csak azon tűnődtem, rám tudnál-e szánni pár percet. - Hát persze - léptem oda hozzá. - Gyere csak be. - Letelepedtünk az ágyam szélére. - Először hozzád akartam jönni - fogott bele a magyarázatba -, hogy mindenről tudjál, mire a többiek nagy dicsekedve leérkeznek. Hogy miről tudjak? Valami miatt elfogott szavaitól a nyugtalanság. Ha a többiek dicsekedni fognak, az azt jelenti, hogy én valószínűleg kimaradok valamiből. - Ezt hogy érted? - Észrevettem, hogy frissen kirúzsozott ajkamat harapdálom. Maxon átnyújtotta a dobozkát.

- Ígérem, mindent elmagyarázok. De először is, ez itt a tied. Kipattintottam a kis csatot, hogy felnyithassam a fedelet. Aztán levegő után kezdtem kapkodni. A dobozban lélegzetelállítóan szép fülbevaló hevert, és egy hozzá való karkötő. Csodásan illettek egymáshoz, kék és zöld drágaköveiket finom, virágos mintázatba foglalták. - Maxon, ez gyönyörű, de nem fogadhatom el. Ez túlságosan... ez túl... - Ellenkezőleg, éppen hogy muszáj elfogadnod. Ajándékba kapod, s a hagyomány szerint ezt kell viselned az ítélkezésnél. - A minél? De csak a fejét rázta. - Silvia majd mindent elmagyaráz. A lényeg annyi, hogy a hagyomány szerint a herceg ékszerrel ajándékozza meg az Elit tagjait, hogy azt viseljék ezen a jelentős eseményen. Ott lesz több magas rangú tisztségviselő, és fontos, hogy mindannyian a legjobb benyomást keltsétek. Ellentétben azokkal a darabokkal, amiket eddig kaptatok, ezek az ékszerek valódiak, és megtarthatjátok őket. Elmosolyodtam. Naná, hogy eddig nem adtak nekünk valódi ékszereket. Eltűnődtem azon, vajon hány lány vihette haza az ékes darabokat, azt képzelve, hogy bár Maxon nem lett az övék, a jó pár ezret érő drágaságok azonban igen. - Csodálatosak, Maxon. És pont az ilyet szeretem. Köszönöm. A herceg felemelte mutatóujját. - Nagyon szívesen. Részben ezt szerettem volna megbeszélni veled. Mindannyiótoknak személyes ajándékot akartam adni, és úgy lenne illő, hogy ezek nagyjából azonos értékűek is legyenek. Ugyanakkor te mintha ragaszkodnál az

édesapádtól kapott nyaklánchoz, és biztosra veszem, jólesik majd azt viselned egy olyan komoly eseményen, mint amilyen az Ítélkezés. Így aztán a többieknek ugyan nyakláncot vettem, de te karkötőt kaptál. - A kezem után nyúlt, és felemelte. - Látom, ragaszkodsz a gombocskádhoz, és örülök, hogy még mindig kedveled a karkötőt, amit Új-Ázsiából hoztam neked, de ezek sajnos nem illenek az alkalomhoz. Próbáld fel ezt, nézzük meg, hogyan áll. Levettem Maxon gyöngyös karkötőjét, és az éjjeliszekrényem szélére fektettem. Aspen gombja a befőttesüvegbe került, amiben az árva pennyt őriztem. Úgy éreztem, ezentúl már inkább itt lesz a helye. Amikor megfordultam, észrevettem, hogy a herceg a befőttesüvegre mered, s a tekintetében valami hűvösséget láttam. De ez hamarosan eltűnt, s kiemelte az ékszert a dobozából. Ujjai csiklandozták a bőrömet, s amikor rajtam volt, már-már elállt a lélegzetem, annyira meseszépnek találtam az ajándékát. - Ez tökéletes, Maxon. - Reméltem, hogy így gondolod majd. Pontosan ezért kellett beszélnem veled. Mindenkire ugyanannyi pénzt szántam Szerettem volna igazságos lenni. Biccentettem. Ez jogosnak tűnt. - Viszont az a gond, hogy a te ízlésed jóval egyszerűbb a többiekénél. A tetejében karkötőt kaptál, nem nyakéket, így végül rád feleannyit költöttem, mint a többi lányra, és szerettem volna, ha ezt előre tudod, még mielőtt meglátod az ő ékszereiket. Azt akartam, hogy tisztában légy vele, azért alakult így, mert olyasmit szerettem volna ajándékozni neked, aminek örülsz, s az ára semmiképpen sem a helyzetedre utal - magyarázta őszinte arckifejezéssel. - Nagyon köszönöm, Maxon. Szerintem is így a legjobb - suttogtam, és

tenyeremet a karjára simítottam. Mint mindig, most is boldognak tűnt attól, hogy megérintettem. - Gyanítottam, hogy így lesz. És hálás is vagyok, hogy szavakba foglaltad. Féltem, esetleg megbántalak vele. - Erről szó sincs. Maxon mosolya egyre szélesebbé vált. - No persze igazságos akartam lenni, úgyhogy támadt egy ötletem. - A zsebébe nyúlt, és vékony borítékot húzott elő. - Hogy esetleg a különbözetet elküldhetnéd a családodnak. - Komolyan mondod? - bámultam a borítékra. - Természetesen. Szeretnék pártatlan maradni, és úgy vélem így kezelhetjük megfelelően a költségekből adódó különbözetet. Persze azt is reméltem, hogy ennek örülni fogsz. - A kezembe helyezte a borítékot, én pedig még mindig döbbenten átvettem tőle. - Erre igazán semmi szükség. - Tudom. De néha jólesik azt tenni, amit szeretnénk, s nem azt, amit muszáj. Tekintetünk találkozott, s ekkor ébredtem rá, mennyi mindent tett már értem pusztán azért, mert így szerette volna. Amikor nadrágot ajándékozott, mert a szabályok szerint nem viselhettem ilyesmit, amikor karkötőt hozott a világ túlsó végéből... Biztosan szeret. Ugye? De akkor miért nem mondja már ki? Egyedül vagyunk, Maxon. Ha te kimondod, akkor én viszonozni fogom. Semmi. - Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg.

- Nekem ez bőven elég - mosolyodott el, majd megköszörülte a torkát. - Mindig szívesen hallgatom, ha az érzéseidről beszélsz. Ó, azt már nem! Szó sem lehet róla! Nem én leszek az, aki elsőként vallja be! - Nos, igen hálás vagyok. Mint mindig. Maxon nagyot sóhajtott. - Örülök, hogy tetszik. - Kissé elégedetlen képpel a szőnyegre meredt. - Most mennem kell, hogy átadjam a többiek ajándékát is. Egyszerre álltunk fel, majd az ajtóhoz kísértem. Mielőtt kilépett volna, felém fordult és megcsókolta a kezem, aztán barátságosan biccentett, s már el is tűnt a folyosó sarkán hogy meglátogassa a többi lányt is. Visszamentem az ágyhoz, újra szemügyre vettem az ajándékát. Szinte el sem tudtam hinni, hogy örökre az enyém lehet valami ennyire gyönyörű holmi. Megfogadtam magamban, hogy még ha hazatérve minden pénzünk elfogy is, és a családom nélkülözni kényszerül, ezeket a darabokat sem eladni, sem elajándékozni nem fogom, ahogy az Új-Ázsiából kapott karkötőt sem. Történjék bármi, ezekhez minden körülmények között ragaszkodni fogok. - Az ítélkezés nem különösebben bonyolult dolog - fejtegette Silvia másnap délután, amikor vezetésével a Díszterem felé tartottunk. - Egyike azon alkalmaknak, amelyek nehezebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában, legfőképpen azonban mélyen szimbolikus jelentőséggel bír. Igen nagyszabású esemény, amelyen megjelenik több bíró, hogy a tágabb értelemben vett királyi család tagjairól már ne is beszéljünk, s úgy fognak kattogni a fényképezőgépek, hogy abba bele lehet szédülni vetette hátra a válla fölött. Ez mindennek hangzott, de egyszerűnek semmiképpen sem. Befordultunk a folyosó sarkán, Silvia kivágta az ajtót, s a Díszterem közepén Amberly királynét

pillantottuk meg, amint személyesen utasítja a szolgákat, hogyan állítsák fel a széksorokat. Egy másik sarokban valaki azon tépelődött, melyik szőnyeget terítsék ki, két virágárus pedig azon tanakodott, melyek lennének az alkalomhoz leginkább illő virágok. Úgy tűnt, abban teljesen biztosak, hogy a karácsonyi dekoráció most nem a legmegfelelőbb. Annyi minden történt mostanában, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy a karácsony is a küszöbön áll. A terem hátsó részében emelvényt állítottak, amelyre lépcsők vezettek fel, rajta pedig három masszív trónus terpeszkedett. Jobbra négy kisebb dobogó, rajtuk egy-egy árválkodó székkel - látványnak szép volt, de eléggé elszigeteltnek találtam a helyzetüket. Már ettől a terem már önmagában is ünnepélyesnek tűnt, s el sem tudtam képzelni, hogyan fest majd, amikor minden a helyére kerül. - Felség - bókolt mélyen Silvia, mindannyian követtük a példáját. A királyné arcát mosoly derítette fel, amikor felénk indult. - Üdvözlöm a hölgyeket - mondta. - Silvia, meddig jutottak? - Sajnos a lényeget még nem érintettük, felség. - Nagyszerű. Hölgyeim, engedjék meg, hogy én világosítsam fel önöket a Párválasztó következő eseményéről. - Intett, hogy kövessük a Díszterem közepére. Az ítélkezés azt jelképezi, hogy alávetik magukat a törvénynek. Az egyikükből hercegné, s egy nap királyné lesz. A törvény szabja meg életünket, s nemcsak az lesz a feladatuk, hogy betartsák, hanem az is, hogy másokkal betartassák. Ez a folyamat az Ítélkezéssel veszi kezdetét. Önök elé kísérnek majd egy férfit, aki valami bűnt követett el, a legnagyobb valószínűséggel lopott valamit. Az ilyen esetekben általában megvesszőzik őket, de ehelyett ezek az emberek börtönbe kerülnek. És önök lesznek azok, akik odaküldik őket. - Zavart arckifejezésünk láttán a királyné elmosolyodott. -

Tisztában vagyok azzal, hogy ez szörnyen ridegen hangzik, pedig nem az. Ezek az emberek mind valamiféle bűnt követtek el, de nem testi fenyítésben lesz részük, hanem az idejükkel róják le tartozásukat. Arról már van személyes tapasztalatuk, hogy milyen fájdalmas lehet a vesszőzés. És az sem jobb, ha valakit megkorbácsolnak. Önök voltaképpen szívességet tesznek ezeknek az embereknek - tette hozzá bátorítóan. Nekem szörnyen nem tetszett az egész. Azok loptak, akik szegények voltak. A törvényt megszegő Kettesek és Hármasok általában pénzen váltották meg maguknak a felmentést vétkeik alól. Csak a szegényeknek kellett a testükkel vagy az idejükkel fizetniük. Eszembe jutott Jemmy, Aspen öccse, amint egy fatönk fölé görnyedve tűri, hogy markos férfiak a hátára mért pálcaütésekkel egyenlítsék ki a számlát, pár falatnyi étel árát. S bár gyűlöltem a gondolatát is, még ez is jobb volt, mint ha bezárták volna. Ifjú kora ellenére a Leger családnak nagy szüksége volt a munkájára, bár úgy tűnt, erről az emberek könnyedén megfeledkeztek - amennyiben Ötösnél magasabb kaszthoz tartoztak. Silvia és Amberly királyné újra meg újra végigvette velünk a szertartást, míg tökéletesen meg nem tanultuk a szövegünket. Megpróbáltam ugyanolyan bájjal felmondani a szavakat, mint Elise vagy Kriss, de az én számból nem hangzott valami meggyőzően. Nem akartam senkit börtönbe küldeni. Amikor végeztünk, a többi lány az ajtó felé indult, én azonban a odaléptem a királynéhoz, aki még Silviával tárgyalt meg valamit. Amíg várakoztam, felhasználhattam volna azt az is időt arra, hogy ékesszólóbban fogalmazzam meg a gondomat. Ehelyett azonban, amikor Silvia távozott, és a királyné felém fordult, csak

úgy kiszaladt a számon... - Kérem, hadd ne kelljen ezt tennem - könyörögtem. - Hogyan? - Esküszöm, betartom a törvényt. És nem akarom senki dolgát megnehezíteni, de képtelen vagyok börtönbe küldeni valakit. Hisz nekem semmit sem ártott. Kedves arccal felém nyújtotta a kezét, és megsimította az arcomat. - Dehogynem, drága lányom. Ha hercegné lesz, onnantól fogva ön testesíti meg a törvényt. Amikor valaki megszegi akár csak a legjelentéktelenebb szabályt is, azzal önbe döf tőrt. Csak akkor nem fog teljesen kivérezni, ha határozottan kiáll azokkal szemben, akik ártottak önnek, hogy mások ne merészeljenek ilyen arcátlansággal próbálkozni. - De hát én nem vagyok hercegné! - rimánkodtam. - Engem senki sem bánt. Ezen csak mosolygott, lehajolt hozzám, s úgy suttogta. - Ma talán még valóban nem hercegné, de nem lepne meg, ha ez csak ideiglenesen lenne így. - Ezzel hátralépett és rám kacsintott. Mélyet sóhajtottam, kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés. - Hozasson másik bűnöst. Ne valami kis tolvajt, aki valószínűleg csak azért lopott, mert éhes volt. – Amberly királyné arca megfagyott. - Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem baj, ha valaki lop. Pontosan tudom, hogy nem így van. De állítson elém olyan valakit, aki tényleg gonosz dolgot tett. Hozassa be azt a személyt, aki megölte azt a palotaőrt, aki a lázadók utolsó támadásakor Maxont és engem még bejuttatott az óvóhelyre. Azt a férfit egy életre börtönbe kellene zárni. És ezt boldogan ki is mondanám. De ilyet akkor sem tehetek valami éhes Hetessel. Egyszerűen nem megy.

Láttam, hogy gyengéd akar lenni velem, ahogy azt is, hogy egy tapodtat sem fog tágítani. - Lady America, engedje meg, hogy brutálisan őszinte legyek önnel. Az összes lány közül ön szorul rá a leginkább arra, hogy ezt megtegye. Az emberek azt már láthatták, amint elrohan egy vesszőzésről, amint az országos televízióban azt javasolja, hogy töröljük el a kasztrendszert, amint arra biztatja a komoly veszélyben forgó népet, hogy harcoljon az életéért. - Kedves arca komoly kifejezést öltött. – Ezzel nem arra célzok, hogy rosszul tette, ugyanakkor a közönségnek az a benyomása alakulhatott ki önről, hogy kissé talán vadóc. Az ujjaimat csavargattam, s tudtam, nem számít, mit mondok, az lesz a vége, hogy részt kell vennem az Ítélkezésen. - Ha maradni kíván, ha számít önnek Maxon... - rövid szünetet tartott, hogy átgondolhassam -, akkor ezt meg kell tennie. Meg kell mutatnia, hogy megvan önben a képesség az engedelmességre. - Meg is van. Csak börtönbe nem akarok küldeni senkit. Az nem is a hercegné feladata, hanem a bíróké. Amberly királyné megpaskolta a vállamat. - Meg tudja csinálni. És meg is fogja. Ha akarja Maxont, akkor tökéletesnek kell lennie. Biztosan tudatában van annak, hogy nem mindenki fogadja el a személyét. Bólintottam. - Akkor pedig tegye meg. Megfordult és távozott, otthagyott egyedül a Díszteremben. A székemhez mentem, ami gyakorlatilag maga is trónus volt, s újra elmormoltam a szövegemet. Igyekeztem azzal nyugtatgatni magam, hogy nem nagy ügy az egész. Az emberek

folyton megszegik a törvényt, és emiatt állandóan börtönbe kerülnek. Több ezer közül csak egy bűnös áll majd előttem. És tökéletesnek kell lennem. Az az egyetlen esélyem, ha tökéletes vagyok.

19. fejezet Az Ítélkezés napján iszonyú idegesség hatalmasodott el rajtam. Féltem, hogy elbotlok, hogy elfelejtem, mit kell mondanom. De még ennél is jobban rettegtem attól, hogy kudarcot vallok. Egyedül a ruhám miatt nem kellett aggódnom. A szobalányaim megtárgyalták a királyi öltöztetővel, hogy mi lenne számomra a megfelelő viselet, habár ami a végeredményt illeti, azt bajosan írhatnám le a hétköznapi megfelelő szóval. A fehér és aranyszínű ruhákkal újra csak a hagyományt követtük. Az enyémnek emelt dereka volt, bal oldalon szabadon hagyta a vállam, jobb karomon pedig egy fodor takarta el a sebhelyemet, de az egész nagyon csinos volt. A felsőrész a testemhez simult, a szoknya azonban bő volt, és kissé áttetsző, alján aranyszínű, slingelt csipkesáv futott körbe. Olyan hosszú volt, hogy a padlót súrolta, anyagát hátul több hajtásban gyűjtötték egybe, hogy rövid kis uszályt alkosson. Amikor a tükörbe néztem, most először találtam úgy, hogy felséges jelenség vagyok. Anne felkapta az olajágat, és elhelyezte a karomon. Ezt kellett a király lába elé fektetnünk, annak jeleként, hogy békével jöttünk uralkodónk elé, s meghajolunk a törvény fett. - Gyönyörű a kisasszony - mondta Lucy. Feltűnt, hogy mostanában mennyivel nyugodtabb és magabiztosabb. Rámosolyogtam.

- Köszönöm. Bárcsak mind a hárman ott lennének velem - feleltem. - Én is szeretném - sóhajtott fel Mary. A mindig illemtudó Anne nem hagyta, hogy elfelejtsük, ki áll az esemény középpontjában. - Ne aggódjon, kisasszony, minden tökéletesen fog menni. Mi meg majd a többi szobalánnyal végignézzük az egészet. - Tényleg? - Ez jólesett, bár tudtam, nem lesznek ott a földszinten velem. - Ki nem hagynánk semmi pénzért - biztosított Lucy. Beszélgetésünket határozott kopogtatás zavarta meg. Amikor Mary ajtót nyitott, örömmel láttam, hogy Aspen jött értem. - Lady Americát kell az ítélkezésre kísérnem - közölte. - Mit gondol az igyekezetünk eredményéről, Leger palotaőr? - fordult hozzá Lucy. Még saját magukat is sikerült felülmúlniuk - mosolygott huncutul Aspen. Lucy kuncogásban tört ki, Anne pedig halkan csöndre intette, miközben megigazította a hajam. Most, hogy már tisztában voltam Aspen iránti érzéseivel, egyértelmű volt számomra, hogy megpróbál tökéletesnek mutatkozni előtte. Nagy levegőt vettem, mert eszembe jutott az odalent rám váró tömeg. - Készen áll? - kérdezte Aspen. Bólintottam, megigazítottam az olajágat a kezemben, s amikor az ajtóhoz értem, hátralestem, hogy még egyszer láthassam szobalányaim mosolygó arcát. Aztán belekaroltam Aspenbe, s elindultunk a folyosón. - Hogy vagy mostanában? - próbáltam csevegni. - El sem hiszem, hogy hajlandó vagy erre - vágta rá. Nyeltem egyet, újra eluralkodott rajtam a szorongás. - Nincs választásom.

- Mindig van választásod, Mer. - Aspen, te pontosan tudod, mennyire nem vágyom erre. Végtére is, csak egyetlen emberről van szó. Aki bűnös. - Pont annyira, mint a lázadók támogatói, akiket a király alacsonyabb kasztba sorolt át. Pont annyira, mint Marlee Carter. - Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, milyen utálkozó arcot vág. - Az más helyzet volt - motyogtam csekély meggyőződéssel. Aspen megtorpant, s arra kényszerített, hogy rá emeljem a tekintetem. - A királynál nincs olyan, hogy más helyzet. A hangja nagyon is komoran csengett. Aspen többet tudott a legtöbb embernél, mert gyakran állt őrt megbeszéléseknél, vagy vitt parancsokat, üzeneteket. Láttam, hogy most is birtokában van valami titoknak. - Tolvajok egyáltalán? - kérdeztem rá halkan, amikor újra megindultunk. - Igen, de messze nem annyira súlyos a vétkük, hogy olyan hosszú börtönbüntetést érdemeljenek, amilyenben ma részük lesz. A barátaiknak viszont egyértelmű üzenetet lehet küldeni vele. - Ezt hogy érted? - Mind olyan emberek, Mer, akik a király útjában vannak. A lázadókkal szimpatizálnak, vagy esetleg nem tettek lakatot a szájukra azt illetőleg, hogy zsarnoknak tartják. Ezt az eseményt a tévé közvetíti az egész országban. Látni fogják azok is, akiket a foglyok megpróbáltak meggyőzni a maguk igazáról, s mások számára is intő példa lesz: mi történik azokkal, akik szembe mernek szállni az uralkodóval. Szándékosan intézte így. Elkaptam tőle a karomat.

- Szinte ugyanolyan régen vagy itt, mint én - sziszegtem. - Mondd csak, ez idő alatt volt olyan utasítás, amit megtagadtál volna? - Nem, de... - Akkor engem se ítélj el. Ha a király minden ok nélkül bebörtönöztetheti az ellenségeit, akkor szerinted velem mit művelne? Hiszen szívből gyűlöl! Aspen könyörgő tekintettel meredt rám. - Mer, tudom, hogy félelmetes, de muszáj... Felemeltem a kezem. - Tedd a dolgod. Kísérj a földszintre. Nyelt egyet, elfordult, és odatartotta nekem a karját. Megfogtam, és némán haladtunk tovább. A lépcső közepén járhattunk, s már eljutott fülünkhöz a vendégek csevegésének moraja, amikor újra megszólalt. - Sokat gondolkodtam azon, hogy sikerül-e megváltoztatniuk téged. Nem feleltem. Mit is mondhattam volna? Az elegáns előcsarnokban már ott várakozott a többi lány, tekintetük a távolba meredt, ajkuk hangtalanul mormolta a szövegüket. Elléptem Aspentől, és csatlakoztam hozzájuk. Elise korábban annyit mesélt a ruhájáról, hogy szinte már ismerősnek találtam. A testhez álló, ujjatlan holmit arany és törtfehér szálakból szőtték össze, aranyszínű kesztyűje kifejezetten drámai hatást keltett mellette. Maxontól olyan drágaköveket kapott ajándékba, amelyek kiemelték haja selymes fényét és sötét szemét. Krissnek újra csak sikerült megtestesítenie mindent, ami királyi, méghozzá különösebb erőfeszítés nélkül. Ruhája felsőrésze a testére simult, földig érő, bő szoknyája, akár egy virág szirmai. Maxon színjátszó, legömbölyített, tökéletes

kövekből álló nyakéket és fülbevalót választott neki. Egy röpke másodpercre elszomorodtam, hogy az enyémek annyira hétköznapinak tűnnek az övé mellett. Celeste ruhája... nos, annyi szent, hogy emlékezetestre sikerült. A dekoltázsa az alkalomhoz képest túlságosan is mély lett volna. Látta, hogy megbámulom, hát lebiggyesztette a száját, és hetykén megvonta a vállát. Felnevettem, de aztán a homlokomhoz kaptam a kezem, mert elfogott a rosszullét. Mélyen beszívtam a levegőt, igyekeztem lehiggadni. Celeste elindult felém, járás közben az olajágával csapkodott. - Mi a baj? - Semmi. Azt hiszem, nem egészen érzem jól magam. - Nehogy... elhányd... magad! - parancsolt rám. - Különösen akkor ne, ha melletted vagyok. - Nem fogok hányni - biztosítottam. - Ki hányt? - kapcsolódott a beszélgetésbe Kriss, Elise is jött már felénk. - Senki - feleltem. - Csak fáradt vagyok, vagy valami ilyesmi lehet. - Nem fog sokáig tartani - nyugtatgatott Kriss. Csak egy örökkévalóságig, futott át a fejemen. Sorra rájuk emeltem a tekintetem. Amikor úgy vélték, hogy nincs velem rendben valami, azonnal mellém léptek. Megtenném ezt én is értük? Talán... - Mondjátok csak, van köztünk olyan, akit nem zavar az, amire készülünk? fordultam hozzájuk. Egymásra néztek, vagy lesütötték a szemüket, de senki nem válaszolt. - Akkor egyszerűen ne csináljuk! - próbáltam meggyőzni őket. - Ne csináljuk? - kérdezett vissza Kriss. - De America, ez a hagyomány. Muszáj.

- Nem, nem muszáj. Ha mindannyian így határozunk. - És mit kéne tennünk? Egyszerűen csak tagadjuk meg, hogy bemenjünk a terembe? - kérdezte Celeste. - Ez is egy lehetőség - feleltem. - Azt akarod, hogy ott üljünk, és ne mondjunk semmit? - Elise hangján hallottam, mennyire elképedt az ötlettől. Azt viszont láttam, hogy Kriss őszintén végiggondolta az ötletemet. - Csak át akarsz vágni! - vádaskodott Elise. - Micsoda? - Ezt meg honnan vette? - America lesz az utolsó. Ha nem tesszük meg, amit kell, ő viszont engedelmesen végrehajtja az utasításokat, akkor mi leszünk azok, akik ott állnak majd, mint a hülyék. - Elise beszéd közben indulatosan gesztikulált az olajágával. - America? - emelte rám a tekintetét Kriss, s szeméből csalódottságot olvastam ki. - Dehogy! Esküszöm, semmi ilyenre nem készültem' - Hölgyek! - Mindannyian összerezzentünk Silvia kritikus hangjától. - Megértem, hogy idegesek, de ez még nem ok arra, hogy ordibáljanak. Egyenként szemügyre vett mindannyiunkat, mi pedig egymásra néztünk. A többiek megpróbálták eldönteni, hogy velem tartanak vagy sem. - Rendben - jelentette ki Silvia. - Elise, ön megy be elsőként, ahogy gyakoroltuk. Utána Celeste és Kriss, America ön pedig az utolsó lesz. Egyesével sétáljanak végig a vörös szőnyegen, majd helyezzék az olajágukat a király lába elé. Aztán menjenek a székükhöz, és foglaljanak helyet. A király szól pár szót, és már meg is kezdődik a szertartás. Odalépett egy állványra állított dobozhoz, és elfordította, hogy lássuk:

tévémonitor volt, amelyen figyelemmel lehetett kísérni mindent, ami csak odabent zajlott. A Díszterem csodálatos látványt nyújtott. A meghívottakat vörös szőnyeg választotta el a sajtó képviselőitől meg a számunkra kijelölt négy széktől. A terem elülső részén elhelyezett trónok a királyi családra vártak. A képernyőn egyszer csak kinyílt a Díszterem egyik oldalajtaja, taps és fanfárok harsogása közepette belépett rajta a király, a királyné és Maxon. Mihelyt leültek, megszólalt egy lassabb tempójú, méltóságteljesebb zene. - Ez az. Húzzák ki magukat - szólt ránk Silvia. Elise célzatos pillantást vetett rám, majd elindult a folyosón. Amikor belépett, itt-ott még a zenét is elnyomta a több száz fényképezőgép kattogása, ami szokatlan ritmusszekció benyomását keltette. Silvia monitorán figyelemmel kísérhettük, ahogy Elise remekül megbirkózik a feladattal. Amikor Celeste-re került sor, még gyorsan lesimította a haját, mielőtt elindult volna. Kriss is természetes, nyílt mosollyal sétált végig a szőnyegen. - America, ön következik - súgta felém Silvia. Azon voltam, hogy arcomon ne mutatkozzon meg, mennyire szorongok, szerettem volna pozitív dolgokra összpontosítani, aztán rájöttem, hogy egy sem jut eszembe. Hiszen épp arra készültem, hogy lelkem egy részét elpusztítsam azzal, hogy vétkét messze meghaladó módon büntetést rovok ki valakire, s ezzel csodásan a király kezére játszom. A fényképezőgépek kattogtak, a vakuk villogtak, a vendégek dicsérő megjegyzéseket suttogtak egymás között, én pedig némán lépkedtem a királyi család felé. Maxonra emeltem a tekintetem, s láttam, hogy mennyire higgadt. A hosszú évek önfegyelme lehet, vagy valódi öröm sugárzik belőle? Azt akarta, hogy arca

megnyugtasson, de biztosra vettem, hogy felfigyelt űzött pillantásomra. Láttam, hol maradt hely az én olajágamnak, s bókoltam, mielőtt a király lába elé fektettem, de képtelen lettem volna rá is nézni. Mihelyt a székemhez értem, a zene abban a szempillantásban elhallgatott. Clarkson király előrelépett az emelvény széléhez, lába előtt félkörben hevertek az olajágaink. Illéa hölgyei és urai, a Párválasztó négy szépséges ifjú hölgye ma azért jelent meg itt, hogy megmutassa törvénytiszteletét. Nemzetünket e nagyszerű törvények tartják össze, ezek képezik ama béke alapját, amelyben már oly régóta részünk van. Még hogy béke, jegyeztem meg magamban . Ez most szórakozik? - E fiatal nők egyike hamarosan nem közrangúként, hanem hercegnéként áll önök elé. A királyi család tagjaként mindig azt kell képviselnie, ami a helyes, mégpedig nem a maga érdekében, hanem önökért. ...és vajon ez nekem hogyan megy éppen? - Kérem, tapsolják meg velem együtt alázatukat a törvény iránt, és bátor kiállásukat a törvény mellett. A király összeütötte két tenyerét, s a teremben ülők is csatlakoztak hozzá. A taps akkor sem csitult, amikor visszament a helyére, én pedig végigtekintettem a lányok során. De csak Kriss vonásait láttam tisztán. Megvonta a vállát, s félmosolyt küldött felém, aztán újra előrenézett és kihúzta magát. Az ajtóban álló palotaőr harsogó hangon bejelenteti c - Ezennel őfelsége Clarkson király, őfelsége Amberly királyné és őfelsége Maxon herceg színe elé idézzük Jacob Diggert, aki bűnt követett el. Jacob a látványtól kétségtelenül összezavarodva lépett be a Díszterembe.

Csuklóján bilinccsel, a vakuk villogásától pislogva, lassan haladt előre, majd idegesen meghajolt Elise előtt, akit nem láthattam jól anélkül, hogy előre ne hajoltam volna, de sikerült enyhén elfordulnom, s meghallgathattam hogyan mondja fel a mindannyiunkra váró szöveget. - Jacob, mi a vétked? - szegezte neki a kérdést. Ügyesen bánt a hangjával, sokkal jobban, mint máskor. - Tolvajlás, hölgyem - felelte jámboran a férfi. - S milyen hosszú a büntetésed? - Tizenkét év, hölgyem. Kriss ekkor felém pillantott, nagyon-nagyon lopva, hogy ne vonja magára a figyelmet. Szinte rezzenéstelen arccal, némán tudakolta tőlem, hogy mi folyik itt. Csak enyhén biccenteni tudtam. Kisebb lopások, mondták nekünk korábban. Ha ez igaz lett volna, akkor ezt a férfit megvesszőzik a város főterén, amennyiben viszont börtönre ítélik, úgy az legfeljebb két-három évet jelentene. Jacob ezzel a pár szavával a legrosszabb félelmeimben erősített meg. Titokban szemügyre vettem a királyt. Tagadhatatlanul örömét lelte a dologban. Nem tudtam, ki lehetett ez a férfi, de annyi szent, hogy nem tolvaj volt. A király pedig örömét lelte balsorsában. Elise felállt, lelépkedett Jacobhoz, és a vállára helyezte a kezét. A férfi egészen eddig a pillanatig nem nézett egyenesen a szemébe. - Menj, hű alattvaló, ródd le a királynak tartozásodat. - Hangja tisztán csengett a terem csöndjében. Jacob bólintott. A királyra nézett, s láttam, mennyire szeretne valamit tenni.

Küzdeni, esetleg vádaskodni, de aztán mégsem csinált semmit. Nem fért kétség ahhoz, hogy valaki más fizetne meg minden itt vétett hibájáért. Csak állt, majd a közönség tapsvihara közepette elhagyta a termet. A következő férfi nehezen mozgott. Miközben Celeste felé tartott, egyszer csak összegörnyedt és felbukott. A teremben ülők egy emberként szisszentek fel, de mielőtt megsajnálhatták volna, ott termett két őr, és a lány dobogója elé állította. Celeste becsületére legyen mondva, a hangja korántsem volt olyan magabiztos, mint általában, amikor arra utasította a foglyot, hogy rója le tartozását. Kriss higgadtnak tűnt, amikor a bekísért fogoly közeledni kezdett felé. Fiatalabb férfi volt, a léptei biztosak, már-már elszántak. Amikor Kriss felé fordult a szőnyegen tetoválásra lettem figyelmes a nyakán. Keresztnek néztem, habár készítője mintha nem túl biztos kézzel rajzolta volna meg. Kriss is szépen felmondta a szövegét. Aki nem ismeri jól, az meg sem hallhatta hangjában a szánalmat. A vendégek tapsban törtek ki, ő visszaült a helyére, s mosolya épp csak egy hajszálnyival volt kevésbé sugárzó, mint előtte. A palotaőr az Adam Carver nevet kiáltotta, s ebből rájöttem, hogy rajtam a sor. Adam, Adam, Adam. Muszáj megjegyeznem a nevét. Hiszen ezt most muszáj megtennem, igaz? Ahogy a többieknek is. Maxon talán megbocsátana nekem, ha kudarcot vallanék, a király egyébként sem kedvelt soha, azonban egészen biztos, hogy így elveszteném a király támogatását, s ettől eléggé sarokba szorítva éreztem magam. Ha azt akarom, hogy maradjon egy csöpp esélyem, akkor kénytelen leszek engedelmeskedni. Adam idősebb férfi volt, talán olyan korú lehetett, mint apa, s valami gond volt a lábával. Nem botlott ugyan el, de jó időbe telt, mire elvánszorgott hozzám, s ettől az

egészet még szörnyűbbnek éreztem. Túl akartam lenni a dolgon. Miközben Adam nagy kínnal elém térdelt, felidéztem magamban a sorokat, amelyeket el kell mondanom. - Adam mi a vétked? - kérdeztem. - Tolvajlás, hölgyem. - S milyen hosszú a büntetésed? Megköszörülte a torkát. - Életfogytiglan - préselte ki valahogy magából. A teremben moraj támadt, mintha az emberek nem lennének biztosak abban, hogy jól hallották. Bár gyűlöltem, hogy el kell térnem az előírástól, de fontos volt pontosan értenem a szavait. - Mennyit is mondtál? - Életfogytiglan, hölgyem. - Hangjából kiéreztem, hogy a sírás kerülgeti. Maxonra kaptam a tekintetem. Láttam rajta, hogy feszeng. Némán esedeztem a segítségéért. Szemén láttam, mennyire sajnálja, hogy nem léphet közbe. Már készültem, hogy visszanézek Adamre, amikor a király egy apró mozdulata ragadta meg a figyelmemet. Tisztán láttam, hogy szája elé kapja a kezét, így igyekszik palástolni mosolyát. Csapdát állított nekem. Talán gyanította, mennyire fogom utálni a Párválasztónak ezt a részét, s eltervezte, hogyan gondoskodhat róla, hogy engedetlennek tűnjek. De még ha szót is fogadok, mégis miféle ember az, aki börtönbe küld valakit egész életére. Ezután már senki sem fog kedvelni.

Adam - szólítottam meg halkan. A férfi rám emelte tekintét, szeme megtelt könnyel. Feltűnt, hogy a teremben a légy zümmögését is ki lehetne venni. - Mit loptál? Az emberek nagyon füleltek, de nem hallhatták a kérdésemet. Adam nagyot nyelt, a király felé pillantott. - Csak ruhát a lányaimnak. Gyorsan közbevágtam. - De ugye, nem erről van szó? A mozdulat olyan apró volt, hogy majdnem elnéztem: Adam alig észrevehetően a fejét rázta. Így hát nem tehettem meg. Egyszerűen nem tehettem. Valamit azonban csinálnom kellett. Egyetlen szempillantás alatt támadt az ötlet, de azonnal tudtam, hogy ez az egyetlen kiút. Abban ugyan nem volta biztos, hogy Adam visszanyeri tőle a szabadságát, arra pedig megpróbáltam nem gondolni, hogy számomra milyen szomorú a döntésem következménye, viszont ez volt a helyes, s ezért meg kellett tennem. Felálltam, lelépkedtem Adamhoz, s megérintettem a vállát. Összerezzent, aztán csak várta, hogy közöljem vele, börtönbe kell mennie. - Állj fel - utasítottam. Adam zavartan rám emelte a tekintetét. - Kérlek - tettem hozzá, s megfogtam egyik megbilincselt kezét, hogy segítsek neki. Együtt mentünk végig a szőnyegen az emelvényig, ahol a királyi család foglalt helyet. Amikor a lépcsőhöz értünk felé fordultam, és mélyet sóhajtottam. Kivettem a fülemből az egyik gyönyörű, Maxontól származó fülbevalót, aztán a

másikat is. Mindkettőt Adam tenyerébe helyeztem. Csak állt döbbenten, miközben a markába nyomtam szépséges karkötőmet is. Aztán pedig - mert ha ezt az utat választottam, akkor mindent neki kellett adnom - a tarkómhoz nyúltam, kikapcsoltam nyakláncomat, amit még apámtól kaptam. Reméltem, hogy látja mit teszek, s nem haragszik meg, mert továbbadom az ajándékát. Amint odapottyantottam ezt is Adam kezébe, ráhajlítottam ujjait a kincsekre, majd tettem egy lépést oldalra, hogy egyedül álljon ott, Clarkson király előtt. A trónok felé intettem. - Menj, hű alattvaló, ródd le a királynak tartozásodat. A teremben többen levegőért kapkodtak, mások összesúgtak, de engem mindez hidegen hagyott. Csak a király savanyú ábrázatát láttam. Ha be akarta mocskolni a jellememet, készen álltam rá, hogy hasonló gesztussal viszonozzam. Adam lassan fellépkedett a lépcsőn, közben láttam, ahogy szeme egyszerre árulkodik örömről és félelemről. Amikor a király elé ért, térdre hullott, s felé nyújtotta ékszerekkel teli kezét. Clarkson király rám pillantott, hogy tudassa, ezzel még nincs vége az ügynek, de azért előrenyúlt, és kimarkolta Adam kezéből a kincseket. A tömeg felhördült, s amikor hátranéztem, a többi lány arcáról vegyes érzelmeket olvastam le. A fogoly fürgén hátrálni kezdett, mintha attól tartana, hogy a király esetleg meggondolja magát. Abban reménykedtem, hogy mivel annyi kamera veszi az eseményeket, s annyian készülnek megírni, mi történik, valaki talán magára vállalja a feladatot, hogy gondoskodjon a hazajutásáról. Amikor Adam mellém ért, megpróbált átölelni megbilincselt kezével. Zokogott, fohászba foglalta a nevem, s úgy távozott a teremből, mintha nem lett volna nála boldogabb lélek az egész világon.

20. fejezet A királyi család az oldalajtón át távozott, én pedig az Elit többi tagjával a fényképezőgépek kattogása, kamerák surrogása és a vendégek tapsvihara közepette ugyanarra mentem ki, amerre bejöttem. Amikor kiléptünk az ajtón, Silvia pillantásával ölni tudott volna. Úgy tűnt, minden önfegyelmére szüksége van arra, hogy ne fojtson meg a puszta kezével. A folyosón egy kisebb szalon felé terelt bennünket. - Befelé - parancsolt ránk, mintha ennél több már valóban meghaladná az erejét. Ránk csapta az ajtót, esze ágában nem volt velünk tartani. - Muszáj, hogy mindig te legyél a figyelem középpontjában? - csattant fel Elise. - Nem tettem semmi olyat, amit ne próbáltam volna korábban megbeszélni veletek. Épp te voltál az, aki nem hitt nekem! - Úgy teszel, mintha valami szent volnál. Azok az emberek bűnözők. Semmi olyat nem csináltunk, amit egy bíró ne tett volna meg. Annyi a különbség, hogy mi csinosan voltunk felöltözve. - Elise, te nem nézted meg azokat a férfiakat? Páran betegek voltak közülük. És a vétkükért kirótt börtönbüntetés túlságosan is hosszú volt - érveltem. - Americának igaza van - szólt közbe Kriss. – Életfogytiglan lopásért? Hacsak nem a palotát lopta el mindenestül, akkor nem igazán tudom, mivel érdemelhetett ki ilyen ítéletet. - Semmivel - erősködtem. - Ruhát lopott a családjának. Nézzétek, lányok, nektek szerencsétek van. Jobb kasztba születtetek. De ha a sors egy alsóbb kaszthoz köt, és ha

valamo folytán elvesztitek a családfenntartót... akkor a dolgok igazán rosszra fordulhatnak. Nem küldhettem börtönbe egész életére, hogy aztán a családja kénytelen legyen Nyolcasként élni. Egyszerűen nem tehettem. - Hol a büszkeséged, America? - faggatott Elise. - Hol a kötelességtudatod, a becsületed? Te mindössze egy lány vagy, még csak nem is a hercegné. És még ha az lennél is, nem engednék meg, hogy ilyen ügyben döntéseket hozz. Azért vagy itt, hogy kövesd a király szabályait, de te sosem azt teszed! A legelső éjszakától fogva! - Nem lehet, hogy a szabályokkal van a baj? - kiáltottam, valószínűleg messze a legrosszabbkor. Mert éppen kivágódott az ajtó két szárnya, s beviharzott rajta Clarkson király. Amberly királyné és Maxon a folyosón várakozott. A férfi keményen megragadta a karomat - szerencsére nem a sebesültet -, és elkezdett kivonszolni a helyiségből. - Hová visz? - kérdeztem a félelemtől enyhén zihálva. Nem felelt. Vállam fölött hátrapillantottam a lányokra, miközben kirángatott a folyosóra. Celeste átölelte magát két karjával, Elise pedig éppen Kriss keze után nyúlt. Bármilyen zaklatott volt is, még ő sem tűnt boldognak, hogy így lát távozni engem. - Clarkson, ne hamarkodd el a dolgot - kérte halkan a királyné. Befordultunk a folyosó sarkán, majd betuszkolt egy szobába. Mögöttünk egymás után belépett a királyné és Maxon is, a király pedig egy kis kanapé felé taszigált. - Üljön le - parancsolt rám teljesen fölöslegesen. Úgy rótta a padlót, ahogy egy oroszlán jár fel-alá a ketrecében. Amikor végül megállt, szembefordult Maxonnal. – Megesküdtél rá! - bömbölte. - Azt állítottad, hogy megzabolázod! Ott volt először az a kirohanás a Híradó ban, aztán kis híján megöleted magad a tetőn, és most még ez is?

Ennek ma véget vetünk, Maxon. - De apám, nem hallottad az éljenzést? Az embereknek tetszik az együttérzése. Jelenleg nincs a palotában értékesebb személy Americánál. - Hogy mondtad? - A király hangja fagyos volt, és könyörtelen, akár egy jéghegy. A belőle áradó hűvös indulattól Maxonnak egy pillanatra elállt a szava, de aztán mégis folytatta. - Amikor America azt javasolta, hogy lakosság védje meg magát, annak nagyon pozitív visszhangja lett. Merem állítani, hogy pontosan emiatt nem haltak meg még többen. Ami pedig ezt a mostanit illeti... Apa, én sem küldenék életfogytiglan börtönbe egy embert holmi csip-csup bűnért. Hogyan is várhatod ezt el olyan valakitől, aki nyilván tanúja volt már annak, ahogy az ismerőseit ennél kevesebbért is megvesszőzik. America olyan, mint egy friss szellő. A lakosság túlnyomó többsége az alacsonyabb kasztokba van besorolva, és ők szimpatizálnak vele. A király a fejét csóválta, majd folytatta a járkálást. - Azért engedtem meg, hogy maradjon, mert mintha életre keltél volna tőle. Te vagy itt a legértékesebb személy, nem pedig ő. Ha téged elveszítünk, mindent elveszítünk. És ezen nem feltétlenül azt értem, hogy esetleg meghalnál. Ha nem vagy teljesen elkötelezett a mi életformánk mellett, ha lankad a figyelmed, akkor körülöttünk minden összeomlik. - Körbeintett a tágas termen, majd jelentőségteljes szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. - Hagyod, hogy befolyásoljon - vádaskodott a király. - Minden áldott nappal változol egy hajszálnyit. Ezeknek a lányoknak semmi hasznát nem vesszük, ez itt pedig még a többinél is haszontalanabb.

- Clarkson, talán ha... - De egyetlen pillantással elhallgattatta a királynét, így bármi volt is az, nem derült ki, milyen javaslatot készült tenni. A király újra a fiához fordult. Van számodra egy ajánlatom. Nem érdekel - vágott vissza kapásból a herceg. Clarkson király maga elé emelte mindkét kezét, így jelezve, hogy nem áll szándékában ártani. - Hallgass meg. - Maxon nagyot sóhajtott. - Ezek a lányok egyszerűen tragikusak. Még az ázsiai kapcsolatainak sem vettem semmi hasznát. A Kettest kizárólag a hírnév izgatja, a harmadik pedig, nos, ő talán nem teljesen reménytelen, de szerintem messze nem elég jó neked. Ennek meg itt - bökött felém - bármi értéke legyen, azt teljesen kioltja, hogy képtelen uralkodni magán. Az egész Párválasztó rémesen alakult. Jól ismerlek. Tudom, attól félsz, lemaradsz valami fontosról, úgyhogy a következőkre jutottam. - Néztem, ahogy a király a fia körül kering. – Fújjuk le az egészet. Szabaduljunk meg az összes lánytól. Maxon már tiltakozásra nyitotta a száját, de a király felemelt kézzel belé fojtotta a szót. - Nem azt mondom, hogy ne nősülj meg. Mindössze arra célzok, hogy valahol még megvan az összes benevezett lány névsora. Hát nem lenne jó, ha kiválasztanál közülük néhányat, akik aztán a palotába jönnének? Talán sikerülne találni egy olyat is, aki hasonlít a francia király lányára… emlékszel, őt mennyire kedvelted? Lesütöttem a szemem. Maxon francia hercegnőről sosem tett említést. Úgy éreztem, mintha valaki megragadott volna egy vésőt és belevájt volna vele a szívembe.

- Apa, erre képtelen lennék. - Ó, dehogynem, menne az! Te vagy a herceg. Úgy vélem, volt itt már annyi hisztéria, hogy nyugodtan alkalmatlannak nyilváníthatnánk ezt az egész bagázst. És ezúttal tényleg a tied lenne a választás. Amikor újra felnéztem, Maxon a padlóra meredt. Világos volt, mennyire gyötrődik. - Ettől talán ideig-óráig a lázadók is megenyhülnének. - Gondolj csak bele! folytatta a király. - Hazaküldjük ezeket a lányokat, várunk pár hónapot, mintha lefújnánk az egész Párválasztót, utána pedig behozunk egy csapat szép, művelt kellemes modorú nőt... az sokat változtatna a dolgokon… Maxon már éppen mondani akart valamit, de aztán újra becsukta a száját. - Akárhogy döntesz is, azt a kérdést mindenképpen fel kell tenned magadnak, hogy ilyen személlyel akarod-e megosztani az életedet - bökött felém a király. – Színpadias, önző, pénzéhes, és ha egészen őszinte akarok lenni, ránézésre nem valami különös. Nézd csak meg magadnak, fiam! Maxon rám emelte a tekintetét, de csak egyetlen pillanatra, mert szégyenemben azonnal lesütöttem a szemem. Adok neked néhány napot a döntésre. Most viszont kénytelenek leszünk a sajtóval foglalkozni. Amberly! A királyné azonnal felé iramodott, belekarolt a királyba, majd távoztak, mi pedig csak némán álltunk. Maxon egy idő után mellém lépett, hogy felsegítsen. - Köszönöm. Válaszképpen mindössze biccentett.

- Azt hiszem, velük kellene tartanom. Biztos vagyok benne, hogy lesznek nekem címzett kérdések is. - Az ajánlata nem volt rossz - jegyeztem meg. - Ennél nagyvonalúbbat talán még sosem javasolt. Tudni sem akartam arról, hogy most komolyan fontolóra veszi vagy sem. Nem volt mit mondanom, hát mellette elmentem, majd a hátsó folyosón feliszkoltam a szobámba. Jó lett volna magam mögött hagyni az érzések viharát, amely bennem tombolt. A szobalányaim tudatták velem, hogy a vacsorát a lakosztályomban tálalják, de amikor erre sem feleltem, illemtudóan elhagyták a helyiséget. Gondolataimba merülve hevertem az ágyamon. Ma helyesen cselekedtem, ugye? Hittem az igazságszolgáltatásban, csakhogy az Ítélkezés nem az igazságról szólt. Azon töprengtem, hogy elértem-e egyáltalán valamit. Ha az a férfi a király ellensége - és ezt kénytelen voltam elhinni akkor nyilván valami más módon utoléri a büntetés. Ezek szerint semmi értelme nem volt az egésznek? Ugyanakkor képtelen voltam szabadulni egy eléggé frivol gondolattól: hiába történt annyi minden, folyton az a megjegyzés járt a fejemben arról a francia lányról. Miért nem tett róla Maxon említést? Sok időt töltött itt a hercegnő? És ezt a herceg miért titkolta el előlem? Amikor kopogtak, azt hittem, hogy az ételt hozzák, bár kissé korainak találtam az időpontot. - Szabad! - kiáltottam ki, mert semmi kedvem sem volt kiszállni az ágyból. Nyílt az ajtó, s Celeste sötét fürtű feje jelent meg a résben - Van kedved egy kis

társasághoz? - érdeklődte meg. A válla fölött átkukucskált Kriss, s mögötte megláttam Elise karját is. Azonnal felültem. - Hát persze. Beléptek, az ajtót nyitva hagyták maguk mögött. Celeste, akinek nyílt mosolya még mindig meglepetést okozott, egyetlen szó nélkül felmászott az ágyamra. Nem mintha bántam volna. Kriss követte a példáját, odahúzódott a lábamhoz, a mindig kifogástalanul viselkedő Elise pedig fél fenékkel az ágy szélén foglalt helyet. Kriss fojtott hangon végül kibökte azt, ami szerinti m mindannyiukat nyugtalanította. - Bántott? - Nem. - Aztán rájöttem, hogy ez nem egészen igaz. - Szóval nem ütött meg, vagy ilyesmi, csak elég durván vonszolt magával. - Mit mondott? - kérdezte Elise a ruháját babrálva. - Hát, nem volt túl boldog a rögtönzésemtől. Ha a király kezében lenne a döntés, már rég repültem volna. Celeste megérintette a karomat. - De nem ő dönt. Maxon nagyon kedvel, ahogy az emberek is. - Nem vagyok biztos benne, hogy ez elég lesz... - bármelyikünk számára, fejeztem be gondolatban a mondatot. - Sajnálom, hogy kiabáltam veled - suttogta Elise. - Annyira bosszantó az egész. Rettenetesen igyekszem, hogy mindig higgadt és magabiztos legyek, de úgy érzem, bármit teszek is, semmit sem számít. Ti mindannyian túlragyogtok engem. - Ez nem igaz - tiltakozott Kriss. - Ezen a ponton már mind jelentünk valamit

Maxon számára. Különben nem lennénk még itt. - De annyira ódzkodik attól, hogy kijelölje a három versenyben maradó lányt ellenkezett Elise. - Mert mihelyt hárman maradnak, neki választania kell... mennyi is? Négy napon belül? Csak azért tart még itt, hogy ezt a döntést halogassa. - Ki tudja, hátha hozzám ragaszkodik annyira? - vigyorodott el Celeste. - Figyeljetek ide - szólaltam meg. - A mai nap után elég valószínű, hogy én leszek a következő, aki hazamegy. Ennek előbb vagy utóbb be kellett következnie. Egyszerűen nem nekem való ez az egész. Kriss felnevetett. - Hát, egyikünk sem egy Amberly, ugye? - Én túlságosan is kedvemet lelem abban, hogy meg botránkoztassam az embereket - ismerte be vigyorogva Celeste. - Én meg az esetek felében inkább a föld alá bújnék mintsem megtegyem, amit ő hajtotta le a fejét Elise. - Én túl vadóc vagyok - vontam vállat, tökéletesen tudatában minden hiányosságomnak. - Nekem sosem lesz elegendő önbizalmam - borongott Kriss. - Na tessék. Egyikünk sem tökéletes. Maxonnak viszont választania kell egyet közülünk, úgyhogy semmi értelme a hibáink miatt szoronganunk. - Celeste az ágytakaróval babrált. - De szerintem abban egyetértünk, hogy közület bárki jobb választás lenne nálam. Súlyos csönd támadt, amit végül Kriss tört meg. - Ezt meg hogy érted? Celeste ráemelte a tekintetét.

- Te is tudod. Mindenki tudja. - Nagy levegőt vett, aztán folytatta. - Americával ezt a beszélgetést már lefolytattuk, és valamelyik nap a szobalányaim előtt is teljesen összeomlottam, de kettőtöktől tulajdonképpen még sosem kértem bocsánatot. Kriss és Elise gyorsan összenézett, aztán rámeredtek Celeste-re. - Kriss, tönkretettem a születésnapi mulatságodat - bökte ki a barna hajú lány. - Te voltál köztünk az egyetlen, aki a palotában ünnepelhette, és én megfosztottalak ettől az örömtől. Annyira sajnálom. Kriss csak vállat vont. - Végül mégis jóra fordult. Maxonnal éppen miattad sikerült egy jót beszélgetnünk. Már régen megbocsátottam neked. Celeste-en látszott, mindjárt elbőgi magát, de inkább összepréselte az ajkát, és mosolyogni próbált. - Ez igazán szép tőled, figyelembe véve, hogy én mennyire nehéznek találom, hogy megbocsássak magamnak. - Finom mozdulattal megtörölgette a szemét. – Egyszerűen nem tudtam, hogyan keltsem fel Maxon érdeklődését, úgyhogy tőled próbáltam elorozni. Kriss mélyen beszívta a levegőt. - Akkor szörnyen éreztem magam, de most már tényleg semmi baj. Velem legalább nem az történt, ami Annával. Celeste szégyenkezve emelte a mennyezetre a tekintetét. - Ne is említsd. Néha eltűnődök, vajon meddig jutott volna, ha én nem... - A fejét ingatva Elise felé fordult. - Fogalmam sincs, hogyan nézhetnéd el nekem mindazt, amit ellened követtem el. Még azok a dolgok mögött is én álltam, amikről tudomást sem szereztél.

A mindig illemtudó Elise nem tört ki, ahogy én tettem volna a helyében. - A cipőmbe dugott üvegszilánkra, a szekrényemben lógó tönkretett ruhákra, a samponomba csempészett szőkítőre célzol? - Szőkítő?! - szisszentem fel, és Celeste megviselt arckifejezése megválaszolta a kérdésemet. Elise bólintott. - Egy reggel azért nem tudtam megjelenni a Hölgyek Szalonjában, mert a szobalányaim épp azzal voltak elfoglalva, hogy visszafessék a hajamat feketére. Tekintete rólam Celeste-re vándorolt át. - Tudtam, hogy te voltál - vallotta be halkan. Celeste mélységesen megszégyenültem horgasztotta le a fejét. - De sosem szóltál, alig reagáltál. A szememben te voltál a legkönnyebb célpont, és elképesztett, hogy sosem törtél meg. - Mert sosem hoznék szégyent a családomra azzal, hogy feladom - felelte az ázsiai lány. Tetszett a szilárd meggyőződése, még ha számomra teljesen idegen is volt. - Nagyon büszkék lennének rád azok után, amit elviseltél. Ha az én szüleim tudomást szereznének róla, hogy milyen mélyre süllyedtem... nem is tudom, mit szólnának hozzá. Ha Maxon szülei értesültek volna róla, már régen kirúgtak volna innen. Egyszerűen nem vagyok alkalmas erre a fel adatra - lehelte Celeste, akit megviselt a saját vallomása. Előrehajoltam, és ráborítottam mindkét kezemet az övére. - Szerintem a változásod épp az ellenkezőjét bizonyítja. Oldalra billentett fejjel, szomorúan mosolygott vissza. - Ettől függetlenül nem hiszem, hogy Maxon engem akarna. És még ha így is lenne... - Elhúzta a kezét, hogy rendbe tegye a szemfestékét. - Valaki épp nemrégiben

emlékeztetett rá, hogy nincs szükségem férfira ahhoz, hogy azt kapjam az élettől, amire vágyom. Összevigyorogtunk, aztán újra Elise-hez fordult. - Reménytelen lenne bocsánatot kérni mindazért, amit veled műveltem, de tudnod kell, hogy szívemből megbántam. Ne haragudj rám, Elise. Elise rezzenéstelen arccal meredt rá. Megfeszült a testem, mert arra számítottam, hogy mindjárt gonosz szavakat vág Celeste fejéhez, most, hogy a másik lány a könyörületére bízta magát. - Megmondhatnám Maxonnak. America és Kriss lenne a tanúm, és akkor kénytelen lenne hazaküldeni téged. Celeste nagyot nyelt. Mennyire megalázó lenne így távozni a versenyből! - De nem teszem - jelentette ki végül Elise. - Sosem hoznám ilyen helyzetbe Maxont, és akár nyerek, akár veszítek, a becsület mindennél fontosabb számomra. Úgyhogy Innentől fogva ne rágódjunk a múlton. Ez tulajdonképpen nem megbocsátás volt, de még így is messze többet jelentett, mint amire Celeste számított. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne omoljon össze, miközben biccentett, és suttogva köszönetet mondott Elise-nek. - Hűha! - szólalt meg Kriss, aki szeretett volna témát váltani. - Úgy értem, én sem akartam árulkodni rád, Celeste, de... az eszembe sem jutott, hogy a becsület motiválhat egy ilyen döntést - pillantott Elise-re, akinek a szavai elgondolkodtatták. - Én egyfolytában erre gondolok - vallotta be Elise. - Muszáj ebbe kapaszkodnom, különösen azért, mert a családom számára nagy szégyen lesz, ha nem nyerek. - Már hogyan lehetne ez a te hibád, amikor nem te választasz? - kérdezte Kriss, és kicsit fészkelődött, hogy kényelmesebben üljön. - Miért lenne ez szégyen?

Elise még inkább magába fordult, ahogy egyik aggodalma után most egy másikat vett górcső alá. - Az előre elrendezett házasságok miatt. A legjobb lányok kapják a legjobb férfiakat, és fordítva. Maxon maga a tökély. Ha veszítek, az azt jelenti, hogy nem voltam elég jó neki. A herceg szerintem az érzéseire hallgatva jut majd elhatározásra, de a családomban ez fel sem fog merülni. Ők józanabbul szemlélik a problémát. A társadalmi helyzetem, a tehetségem... úgy neveltek, hogy méltó legyek a legjobbak kezére, és ha kiderül, hogy mégsem, akkor vajon kinek fogok kelleni, amikor elhagyom a palotát? Milliószor tűnődtem már azon, hogyan változna meg az életem, ha nyernék vagy veszítenék, de az sosem merült fel bennem, hogy ugyanez mit jelenthet a többiek számára. Márpedig legalább azután eszembe juthatott volna, hogy elbeszélgettem Celeste-tel. Kriss Elise-ére fektette a kezét. - A hazaküldött lányok közül szinte az összeset eljegyezték már, méghozzá csodálatos férfiak. A nőknek külön értéket ad, hogy részt vettek a Párválasztóban. És te már bejutottál az első négybe. Hidd el nekem, Elise, utcahosszú sor áll majd pasasokból a házatok előtt. Elise elmosolyodott. - Nem is kell annyi. Nekem egy bőven elég. - Hát, én azért ragaszkodnék ahhoz a rengeteg pasihoz nevettetett meg mindannyiunkat Celeste, beleértve Elise-t. - Nekem ennyi talán túlzás, de azért szeretném, ha lenne miből válogatni - jutott döntésre Kriss.

Mindannyian rám néztek. - Egy elég. - Szamár vagy - szögezte le Celeste. Egy darabig Maxonról fecsegtünk, a családunkról, a reményeinkről. Most beszélgettünk először úgy, hogy semmi sem állt közénk. Krisszel ugyan már korábban elkezdtük lebontani a köztünk lévő falakat, amikor megállapodtunk abban, hogy nyíltan és tisztességesen viselkedünk egymással a versengés során, de most, hogy egyszerűen csak az életünkről csevegtünk, már láttam, hogy a többi lánnyal is túl fogja élni a barátságunk a Párválasztót. Elise nézetei számomra szokatlanok voltak, de attól, hogy ő egészen más szemszögből szemlélte a világot, nekem is sikerült megnyílnom, s mélyebb összefüggésekre felfigyelnem. Az igazi meglepetést azonban Celeste jelentette. Ha valaki azon a bizonyos legelső napon azt mondja, hogy a repülőtérre magas sarkú cipőben, kihívóan besétáló barna lány lesz az, aki mellett ebben a pillanatban a legszívesebben üldögélek, a képébe nevettem volna. Éppoly hihetetlennek tartottam volna, mint azt, hogy a verseny finisében még mindig itt vagyok, s hogy megszakad a szívem a gondolattól, hogy örökre elveszíthetem Maxont. Beszélgetés közben vettem észre, hogy a többiek éppúgy teljesen elfogadták Celeste-et, ahogy én is. Szinte az arca is átalakult most, hogy megszabadult titkai súlyától. Úgy nevelték, hogy egy adott fajta szépséget képviseljen. Ehhez a szépséghez igen fontos volt az, hogy elleplezzen dolgokat, csak bizonyos fényben mutatkozzon, s mindig fenntartsa a tökéletesség látszatát. Létezik azonban egy másik fajta szépség is, amit az alázat és tisztesség táplál, s róla most ez sugárzott. Maxon nyilván nagyon halkan közelíthetett, mert fogalmam sem volt, hogy

mennyi ideje állhatott az ajtóban bennünket figyelve. Elise vette észre először a szobám hátsó traktusában álldogáló alakot, és teste azonnal megfeszült. - Felség - üdvözölte fejet hajtva. Mindannyian Elise-re meredtünk, mert biztosra vettük, hogy valamit rosszul hallottunk. - Hölgyeim - biccentett felénk a herceg. - Nem állt szándékomban megzavarni a csevegést. Ennek ellenére úgy látom sikerült mégis elrontanom. Amikor egymásra néztünk, egyszerűen tudtam, hogy nem vagyok egyedül a gondolattal: nem, nem, épp ellenkezőleg, valami hihetetlent sikerült életre hívnod. - Nincs semmi baj - nyugtattam meg. - Újra csak elnézést kell kérnem a zavarásért, de fontos lenne, hogy váltsak néhány szót Americával. Négyszemközt. Celeste felsóhajtott, majd lekászálódott az ágyamról, de mielőtt talpra állt volna, még visszakacsintott rám. Elise fürgén felpattant, Kriss is habozás nélkül követte, de még gyorsan megszorította a lábam, mielőtt leszökkent volna az ágyról. Elise távozás előtt bókolt Maxon előtt, Kriss pedig megállt, hogy lesimítsa a zakója gallérját. Még sosem láttam annyira határozottnak és erősnek Celeste-et, mint most, amikor odalépett a herceghez, és valamit a fülébe súgott. Maxon végighallgatta, majd rámosolygott. - Nem hinném, hogy erre szükség lesz. - Akkor jó. - Celeste kiment, becsukta maga mögött az ajtót, én pedig felálltam, hogy így fogadjam mindazt, ami következni fog. - Ez mi volt? - intettem fejemmel az ajtó felé. - Ó, Celeste mindössze világossá tette, hogy jó okom lesz sírni, ha megbántalak -

felelte vigyorogva. Felnevettem. - Te csak legyél óvatos, én pontosan tudom, mire képsek azok a karmok. - Igenis, hölgyem. Nagy levegőt vettem, arcomról leolvadt a jókedv. - Szóval? - Szóval? - Beleegyezel? Maxon felnevetett, és megrázta a fejét. - Nem. Egy pillanatra eljátszottam az új Párválasztó ötletével, de eszem ágában sincs újrakezdeni az egészet. Nekem nagyon tetszenek ezek az én korántsem tökéletes hölgyeim. - Vállat vont, de az arca elégedettségről árulkodott. - Apa egyébként sem tud Augustról, az Északiak célkitűzéseiről, vagy bármi ilyesmiről. Az ő megoldásai mindig rövid távra vonatkoznak. Ha most kiszállnék, az pont ilyen lenne. Megkönnyebbülésemben szívből jövőt sóhajtottam. Nagyon reméltem, hogy jelentek annyit Maxonnak, hogy nem küld el, de miután ilyen jót beszélgettem a lányokkal, azt sem szerettem volna, ha bármelyikükre ez a sors vár. - Egyébként pedig - tette hozzá sugárzó arccal -, látnod kellene az újságokat. - Miért? Mi történt? - faggattam közelebb lépve hozzá. - Újra csak teljesen el vannak ragadtatva tőled. Úgy érzem, még én sem fogtam fel teljesen, hogy tulajdonképp milyen a hangulat az országban. Olyan mintha... mintha tudnák, hogy végre lehet változtatni a helyzeten. Apám úgy uralkodik az országán, ahogy velem is bánik. Azt képzeli, hogy rajta kívül senki sem képes helyes döntést hozni, úgyhogy ráerőlteti a népére az akaratát. És miután végigolvastam

Gregory naplóit, világossá vált, hogy ez jó ideje így megy. Csakhogy ezt már senki sem akarja. Az emberek azt szeretnék, ha választási lehetőségük lenne. - Megcsóválta a fejét. - A frászt hozod apámra, de mégsem küldhet el. A nép rajong érted, America. Nagyot nyeltem. - Rajong? Bólintott. - És... én is hasonlóképpen érzek. Úgyhogy nem számít mit mond vagy gondol a király, ne csüggedj. Még nincs lejátszva semmi. Ujjaimat az ajkamra szorítottam, annyira hihetetlennek tartottam a híreket. A Párválasztó folytatódik, a lányokat és engem nem fosztanak meg az esélyünktől a győzelemre, s Maxon jelentése alapján az emberek egyre inkább megkedvelnek. Csakhogy a jó hírek ellenére volt valami, ami eléggé nyomasztott. Tekintetemet az ágytakaróra szegeztem, s szinte féltem rákérdezni. - Tudom, hogy hülyén hangzik, de... kicsoda a francia király lánya? Maxon nem válaszolt azonnal, helyette lassan leereszkedett az ágyra. - Daphne-nak hívják. A Párválasztó előtt rajta kívül nem ismertem más lányt. - És? Színtelenül felnevetett. - Egy kicsit későn jöttem rá, hogy ő a barátságnál valamivel többet érez irántam. Csakhogy én nem viszonoztam az érzéseit. Képtelen voltam. - Valami gond volt vele, vagy… - America, dehogy! - Maxon a kezem után nyúlt, s elérte azt, hogy a szemébe nézzek. - Daphne a barátom. És mindig, az is marad. Az életemet azzal töltöttem, hogy rád... hogy rátok vártam. Ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy hitvest találjak

magamnak, és ezzel tisztában voltam, amióta csak az eszemet tudom. Daphne-hoz semmiféle romantikus kötődés nem fűzött. Fel sem merült bennem, hogy akár csak megemlítsem, és biztosra veszem, hogy apa is csak azért hozta a fel a nevét, hogy elhintse benned a kétely magjait. Az ajkamba haraptam. A király túlságosan is jól ismerte a gyenge pontjaimat. - Látom, hogy állandóan ezt csinálod, America. Folyton az anyámhoz hasonlítod magad, az Elit többi tagjához, a magadról alkotott ideálhoz, és most ugyanerre készülsz egy olyan személy esetében, akiről pár órája azt sem tudtad, hogy létezik. Ez igaz volt. Máris az emésztett, hogy vajon csinosabb-e nálam, okosabb-e nálam, s hogy olyan röhejesen flörtölő, pajzán franciás akcentussal mondta-e ki Maxon nevét. - America - fordult hozzám a herceg, és két tenyerébe vette az arcomat. - Ha Daphne számított volna, azt elmondtam volna neked. Ahogy nyilván te is beavattál volna hasonló esetben. A gyomrom összeszorult. Nem voltam teljesen őszinte Maxonnal. De erről most olyan könnyű volt megfeledkezni, hiszen mélyen a szemembe nézett. Amikor így bámult rám, mintha minden megszűnt volna körülöttünk. Hát nem is törődtem semmivel. A karjába hullottam, és szorosan átöleltem. Nem volt az egesz világon olyan hely, ahol szívesebben lettem volna.

21. fejezet Új keletű véd- és dacszövetségünknek Celeste lett a legaktívabb tagja. Az ő ötlete volt az is, hogy vonuljunk le a Hölgyek Szalonjába szobalányainkkal, hurcoljunk le

magunkkal egy csomó tükröt, aztán töltsük azzal a napot, hogy egymáson különféle frizurákkal és sminkekkel kísérletezzünk. Sok értelme nem volt, hiszen valószínűleg egyikünk sem tudta túlszárnyalni a palota képzett személyzetét, de attól még jó mulatság lett. Kriss a homlokomhoz tartott egy fürtöt a hajamból. - Gondoltál valaha arra, hogy frufrut vágass magadnak? - Néhányszor eszembe jutott - vallottam be, s összeborzoltam a szemembe lógó tincset. - De mivel a húgomnak rendszeresen meggyűlik a baja a sajátjával, végül valahogy mindig meggondoltam magam. - Szerintem helyes lennél vele - lelkesedett Kriss. - Egyszer az egyik unokatestvéremnek meg is csináltam. Ha szeretnéd, vághatok neked is frufrut. - Ja, persze - szólt közbe Celeste. - Rajta, America, engedd csak az arcod közelébe azzal az ollóval. Micsoda remek ötlet! Mindannyian nevetésben törtünk ki. A fülemet halk kuncogás ütötte meg, ami mintha a terem túloldaláról érkezett volna. Amikor odakaptam a tekintetem, láttam, hogy a királyné összepréseli az ajkát, s erősen próbál az előtte heverő dossziéra koncentrálni. Kicsit aggódtam, hátha illetlennek találja a viselkedésünket, de az a helyzet, hogy talán még sosem láttam ennyire felhőtlenül vidámnak. - Fotóznunk kellene! - jegyezte meg Elise. - Van valakinek fényképezőgépe? - kapott az alkalmon Celeste. - Mert ebben profi vagyok. - Maxonnak van! - rikkantotta Kriss. - Jöjjön csak ide! – intett bátorítóan az egyik komorna felé. - Várj csak! - támadt egy ötletem, s előkerestem egy papírt. - Na jó, lássuk csak.

„Legfelségesebb felséges urunk, az Elit hölgyei azzal a kéréssel folyamodnak önhöz, hogy fényképezőgépei közül a legkevésbé bonyolultan kezelhetőt azonnali hatállyal szíveskedjék..." Kriss kuncogni kezdett, Celeste pedig a fejét csóválta. - Ó! A női diplomácia iskolapéldája - közölte elismerően Elise. - Olyan is létezik? - nézett nagyot Kriss. - Kit érdekel? - vetette hátra a haját Celeste. Úgy húsz perc múlva Maxon bekopogott, majd résnyire nyitotta az ajtót. - Bejöhetek? - Nem! - nyargalt oda Kriss. - Csak a fényképezőgépet kérjük. - Ki is kapta a kezéből, majd becsapta az orra előtt az ajtót. Celeste kacarászva a földre rogyott. - Miben mesterkedtek odabent? - próbálkozott az ajtó előtt Maxon, de a harsány vihogás túlságosan lefoglalt bennünket ahhoz, hogy válaszra méltassuk. Mindannyian többször is odaálltunk pózolni a különféle dísznövények mellé, csókokat hintve, Celeste közben kioktatott bennünket arról, hogyan találhatjuk meg a „legelőnyösebb fényviszonyokat magunknak”. Kriss és Elise elterült a kanapén, Celeste pedig felmászott a támlájára, hogy újabb képeket készítsen róluk, én azonban a királyné felé pillantottam, s arcán elégedett mosolyt láttam. Valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy ő az egészből kimaradjon. Felkaptam az egyik hajkefét, és odaballagtam hozzá. - Hello, Lady America - üdvözölt. - Megfésülhetném a haját? Arcán többféle érzelem hullámzott át, de aztán csak biccentett, és halkan

odasúgta: - Hát persze. Mögé léptem, és csodálatos fürtjei közül néhányat a kezembe fogtam, majd végighúztam rajta a hajkefét. Közben azért a lányokra is odafigyeltem. - Annyira örülök, hogy ilyen jól kijönnek egymással - jegyezte meg. - Én is. Kedvelem őket. - Egy darabig némán dolgoztam. - Elnézést kérek az Ítélkezés miatt. Tudom, hogy nem lett volna szabad. Én csak... - Tudom, kedves. Már korábban is elmagyarázta. Nehéz feladat volt. És ritka fura bűnösöket fogtak ki maguknak. Ekkor jöttem csak rá, hogy mennyire nincs fogalma az eseményekről. Vagy talán csak elhatározta, hogy mindenáron a legjobbat hiszi a férjéről. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Tudom, hogy Clarksont igen zordnak látja, pedig jó ember. Fogalma sincs arról, mennyire nagy a nyomás rajta. A stresszel mindannyian másképpen birkózunk meg. Ő néha indulatba jön. Nekem rengeteg pihenésre van szükségem. Maxon pedig igyekszik tréfára venni az egészet. - Ez igaz - nevettem fel. - A kérdés az, hogy ön vajon hogyan boldogulna vele - fordult hátra, hogy rám nézhessen. - Úgy vélem, a szenvedélyessége az egyik legnagyszerűbb tulajdonsága. Ha megtanulná megzabolázni, csodálatos hercegné válna önből. - Sajnálom, ha csalódást okoztam - hajtottam le a fejem. - Nem-nem, kedvesem, én komoly lehetőségeket látok önben. - Újra előrefordította a fejét. - Az ön korában én egy gyárban dolgoztam. Koszos voltam, éhes, és gyakran elöntött a düh. De örök szerelemmel égtem Illéa hercege iránt, s amikor lehetőségem nyílt rá, hogy megnyerjem magamnak, akkor megtanultam bánni

az érzelmeimmel. Az ember sok mindent elérhet ebből a pozícióból, bár nem minden alakul úgy, ahogy eltervezzük. Ezt meg kell tanulnia elfogadni, rendben? - Igen, anyu - feleltem viccelődve. Rám nézett, arca kifejezéstelen volt. - Úgy értem, asszonyom. Hölgyem. A szemében valami felfénylett, aztán pislantott párat, és újra elfordult tőlem. - Ha minden úgy végződik, ahogy gyanítom, akkor az „anyu" nagyon is megteszi majd. Most rajtam volt a sor, hogy valahogy visszanyeljem a könnyeimet. Nem arról volt szó, hogy valaha is új anyát választanék magamnak, inkább a tudat hatott meg, hogy minden hibámmal együtt elfogadna annak a személynek az édesanyja, akihez talán hozzámegyek. Celeste felénk pillantott, és már szaladt is hozzánk. - Annyira édesek így együtt! Tessék mosolyogni! Lehajoltam, átkaroltam Amberly királynét, ő pedig a kezemre fektette a magáét. Sorra egymás után mindenkivel kép készült róla, s végül arra is rá tudtuk venni, hogy az egyiken mókás fintort vágjon. A szobalányok segítettek a fotózásban, hogy legyenek olyan felvételek is, amelyeken mind együtt vagyunk. A délután végére úgy éreztem, mintha ennél jobb napom még nem lett volna a palotában. Azt azonban nem tudtam, hogy ez meddig lesz így. Hiszen közelgett a karácsony. Elise azzal kísérletezgetett, hogyan tudná kontyba tűzni a hajam, s ennek katasztrofális következményeit próbálták épp eltüntetni a szobalányaim, amikor kopogtak. Mary futott ajtót nyitni. Egy palotaőr lépett be, akinek a nevét nem tudtam, de

sokszor láttam az épületben, szinte állandóan a király oldalán. Szobalányaim pukedliztek, én pedig enyhe szorongással figyeltem, ahogy egyre közeledik, majd megáll előttem. - Lady America, a király sürgősen magához kéreti - jelentette hűvös hangon. - Valami baj van? - kérdeztem, mert időt szerettem volna nyerni. - Őfelsége minden kérdésére felvilágosítással fog szolgálni. Nagyot nyeltem. Hirtelen egyszerre ötlött fel bennem több borzalmas lehetőség is. A családom veszélyben forog. A király megtalálta a módját, hogyan büntessen meg feltűnés nélkül mindazért, amit szerinte elkövettem ellene. Tudomást szerzett arról, hogy kiszöktünk a palotából. Vagy ami a legrosszabb lenne: kiderítette kapcsolatomat Aspen-nel, s most mindketten megfizetünk érte. Igyekeztem megszabadulni a rettegésemtől. Nem akartam, hogy Clarkson király akárcsak a szikráját is meglássa rajtam. - Akkor vezessen. - Felálltam, és megindultam az őr mögött. Amikor egy utolsó pillantást vetettem a szobalányaimra, arcukon szorongás tükröződött, úgyhogy azonnal megbántam, hogy rájuk néztem. Végigmentünk a folyosón, majd a lépcsőn elindultunk a harmadik emelet felé. Nem igazán tudtam, mihez kezdjek a kezemmel, úgyhogy vagy a hajamat és a ruhámat igazgattam, vagy egymásba fűztem az ujjaimat. A folyosó derekán járhattunk, amikor megláttam Maxont, és ez sokat segített. Egy szoba előtt ácsorgott, rám várt. A szemében nem fedeztem fel aggodalmat, de ő sokkal jobban tudta palástolni a félelmeit. - Miről van szó? - súgtam felé. - Fogalmam sincs.

Az őr megállt az ajtó előtt, Maxon pedig bekísért. A tágas terem egyik falát könyvekkel megpakolt polcok borították. Térképeket láttam állványokra kirakva. Volt legalább három, ami Illéát ábrázolta, rajtuk különféle színes jelek. A király hatalmas íróasztala mellett ült, kezében egy papírlap. Amikor meglátott bennünket, felegyenesedett. - Egészen pontosan mit művelt az olasz hercegnővel? - esett nekem azonnal, tekintetét rám szegezve. Azonnal megdermedtem. A pénz. Erről el is feledkeztem. Az összes lehetőség közül, ami eddig a fejemben kavargott ez volt a legsúlyosabb: összeesküvésben vettem részt, hogy fegyverrel lássunk el olyan embereket, akiket ő ellenségnek tekintett. - Ezt nem igazán értem - hazudtam, és Maxonra emeltem a tekintetem. Bár mindenről tudott, sikerült megőriznie a hidegvérét. - Évtizedek óta azon munkálkodunk, hogy szövetségesi kapcsolatot alakítsunk ki az olaszokkal, s erre most közlik, hogy szívesen vennék, ha meglátogatnánk őket. Azonban… - A király orra elé emelte a levelet, valamit keresett benne. - Áh, meg is van. „Már az igen nagy megtiszteltetésnek számítana, ha őfelsége családjával érkezne, ám kifejezetten reméljük, hogy a kíséretében ott lesz Lady America is. Az Elittel való találkozásunk után el sem tudjuk képzelni, hogy akadna bárki más, aki egyszer majd a királyné nyomdokaiba léphet.” - A király valósággal felnyársalt a tekintetével. Szóval, mit művelt? Rájöttem, hogy megúsztam egy jóval súlyosabb ügyet, ezért egy kicsit megnyugodtam. - Mindössze annyit, hogy udvariasan fogadtam a hercegnőt és édesanyját a palotában tett látogatásuk során. Nem tudtam, hogy ennyire megkedvelt.

- Magának felforgató hajlamai vannak - meregette a szemét Clarkson király. Figyeltem magát, és meggyőződésem, hogy oka van az ittlétének. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy ez az ok korántsem a fiam. E szavaknál Maxon rám nézett. Annyira jó lett volna, ha nem villan meg szemében a kétely halvány szikrája. A fejemet ráztam: - Ez nem igaz! Akkor hogyan lehetséges, hogy amit nekem éveken át nem sikerült elérnem, az meg sem kottyan egy olyan lánynak, akinek nincsenek kapcsolatai, nincsenek eszközei, s nincs hatalma sem? Hogyan? A szívem mélyén persze tudtam, hogy bőven akadtak tényezők, amelyekről neki nem volt tudomása. Ugyanakkor mégiscsak Nicoletta volt az, aki felajánlotta nekem a segítségét, aki megérdeklődte, hogy tehetne-e bármit az ügyért, amit támogatni kívánt. Ha a király valami olyasmivel vádolt volna meg, ami tényleg az én hibám volt, akkor megrémített volna a bömbölése, így viszont leginkább csak gyerekesnek láttam a viselkedését. Halk hangon feleltem neki: - Önök jelöltek ki bennünket arra a feladatra, hogy szórakoztassuk el a külföldi vendégeket. Ha1 ez nincs, akkor sosem ismerem meg ezeket a hölgyeket. És a hercegnő volt az, aki írt önnek, s a levelében engem is meghívott. Nem én könyörögtem azért, hogy Olaszhonba utazhassak. Lehetséges, hogy már rég kialakult volna az olaszokkal a szövetségesi kapcsolat, amennyiben ön szívélyesebb lett volna. Felpattant az asztal mellől. - Vigyázzon... miket... beszél! Maxon átfogta a vállamat. - America, talán bölcsebb lenne, ha most elmennél.

Boldogan engedelmeskedtem, hiszen bárhol szívesebben lettem volna, ahol nincs ott a király. Csakhogy neki más tervei voltak. - Álljon meg! Még nem végeztem - reccsent rám – Ez a meghívás mindent megváltoztat. Ha ugyanis újra indítjuk a Párválasztót, akkor az olaszok megorrolhatnak ránk. Márpedig nekik komoly befolyásuk van. Ha támogatnak bennünket, számos kapu megnyílhat előttünk. Maxon biccentett. Csöppet sem tűnt idegesnek. Valószínűleg eleve úgy tervezte, hogy nem távozunk, de muszáj volt színészkedni, és hagyni, hadd higgye azt a király, hogy ő irányítja az eseményeket. - Egyszerűen annyi a dolgunk, hogy elnyújtsuk a Párválasztót - jutott elhatározásra a férfi. A szívem elfacsarodott. Időt kell hagynunk az olaszoknak arra, hogy különösebb sértődés nélkül is el tudjanak fogadni egyéb, alkalmasabb lehetőségeket. Esetleg időzíthetnénk korábbra az utazást, így minden lánynak esélye lenne megmutatni, hogy mit tud. Szörnyen elégedettnek tűnt magával, annyira büszke volt erre a megoldásra. Eltűnődtem azon, hogy vajon mennyire messzire lenne hajlandó elmenni. Mondjuk besegít Celeste-nek? Vagy elintézi, hogy Kriss több időt töltsön Nicolettával? Azt sem tartottam kizártnak, hogy készakarva megpróbál rossz színben feltüntetni, ahogy az Ítélkezésnél is tervezte. Nem valószínű, hogy bármi esélyem is lenne a hercegnél, ha az apja feltűnés nélkül megtesz mindent a lejáratásomért, ami csak módjában áll. A politikát még csak bele sem kell kevernie. Ha elnyújtja a versenyt, akkor egyszerűen több alkalom nyílik arra, hogy valami módon szégyent hozzak magamra. - Apám, nem hinném, hogy ez beválna – avatkozott be Maxon. - Az olasz hölgyek már megismerték az összes elöltet. Ha ennek ellenére Americát támogatják,

akkor nyílván látnak benne valamit, amit a többiekben nem. Ezzel még te sem leszel képes a többi lányt felruházni. A király leplezetlen dühvel bámult a fiára. - Ezek szerint itt és most bejelented, ki a választottad? Ezennel vége a Párválasztónak? A szívem mintha megállt volna. - Dehogy - felelte Maxon, mintha nevetségesnek találná a felvetést. - Csak nem biztos, hogy a javaslatod a járható út. Clarkson király letámasztotta az öklére az állát, úgy nézett felváltva Maxonra és rám, mintha valami egyenlet elemei lennénk, amit képtelen megoldani. - A lánynak meg kell mutatnia, hogy meg lehet bízni benne. Amíg ez nem történik meg, nem választhatod őt. – A király arca arról árulkodott, hogy ebben az elhatározásában nem lehet megingatni. - Mégis, mit kéne tennie? - kérdezett rá Maxon. – Egészen pontosan minek kell történnie ahhoz, hogy maradéktalanul elégedett légy? A király felvonta a szemöldökét, mintha jót mulatott volna a fia kérdésein. Némi gondolkodás után egy kisebb dossziét vett elő a fiókjából. - Még a múltkori Híradó ban előadott produkciójától függetlenül is tapasztalható mostanában némi nyugtalanság a kasztok között. Egy ideje azon dolgozom, hogy módot találjak. a... véleménykülönbségek elsimítására. De aztán eszembe jutott, hogy ezt talán sokkal jobban fogadnák valakitől, aki olyan friss és fiatal, sőt olyan népszerű, mint maga. - Felém csúsztatta a dossziét az asztal lapján. - Nagyon úgy fest, hogy az emberek odafigyelnek a véleményére. Akkor talán ideje lenne, hogy ezúttal az én szócsövemként szolgáljon.

Kinyitottam a dossziét, és olvasni kezdtem a benne található papírokat. - Mi ez? - Csak néhány hivatalos közlemény, ami hamarosan bejelentésre kerül. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy milyen a tartományok összetétele kasztok, közösségek tekintetében, ezért minden egyes régióba a kifejezetten rászabott híreket küldenénk. Bátorításképpen. - Mi az, America? - kérdezte Maxon, aki nem igazodott ki apja szavain. - Ezek... mintha reklámok lennének - feleltem. Hirdetmények arról, hogy mindenki legyen elégedett a saját kasztjával, s ne is keresse a kapcsolatot más kaszthoz tarttozókkal. - Apám, ez mit jelentsen? A király elégedetten dőlt hátra a székében. - Semmi komoly. Mindössze a nyugtalanság csíráit szeretném elfojtani. Ha nem teszem meg, akkor a koronával együtt egy lázongó országot is megörökölsz tőlem. - Hogyhogy? - Az alacsonyabb kasztokhoz tartozók időről időre berzenkednek... ez természetes. Csakhogy az indulataikat muszáj megzaboláznunk, az elképzeléseiket eltipornunk, még mielőtt egyesítenék erejüket, és nagyszerű nemzetünk vesztére törnének. Maxon az apjára függesztette tekintetét. Még mindig nem látta át, hogy hová akar kilyukadni. Ha Aspen nem világosított volna fel, valószínűleg magam is így lettem volna vele. A király az „oszd meg és uralkodj" elvet tervezte áttenni a gyakorlatba: azt akarta elérni, hogy a kasztok legyenek csak abszurd módon hálásak azért, amijük van (még ha egyébként teljesen semmibe is veszik őket), és meg se próbáljanak

kapcsolatokat kialakítani másokkal, hiszen „azok úgyis csak a saját sorsukkal vannak elfoglalva". - Ez propaganda - jegyeztem meg kissé utálkozva, amikor eszembe jutott a szó, amit apa ütött-kopott történelemkönyvében olvastam. A király mintha le akarta volna csillapítani az indulataimat. - Nem, dehogy. Ez pusztán egy javaslat. Egyfajta megerősítés. Olyan világnézet kialakítása, amely segít nemzetünk boldogulásában. - Boldogulás? Azt akarja, hogy mondjam valami Hetesnek azt... - tekintetem a szavakat keresve végigfutott a szövegen -, hogy „feladata talán a legfontosabb feladat országunk életében. Ön a teste verejtékével dolgozik, hogy megépítse azokat az utakat és épületeket, amelyek naggyá teszik nemzetünket. - Tovább olvastam. - Nincs olyan Kettes vagy Hármas, akiben meglenne ugyanez a tehetség, ezért fordítsa el tekintetét tőlük, ha meglátja őket az utsán. Semmi szüksége arra, hogy olyanokkal társalogjon, akik rangban talán ön fölött állnak, teljesítményben azonban nem érnek fel önhöz.” Maxon az apjára nézett. - Ez csak elidegeníti az embereket. - Ellenkezőleg. Segít nekik beilleszkedni a társadalomban kijelölt helyükre, s úgy érezhetik, mintha a palota szívén viselné az érdekeiket. - Miért, talán így van? - csaptam le a mondatra. - Persze, hogy így van! - bődült fel a király. Kitörésétől azonnal hátráltam pár lépésnyit. - Az embereket kantárszáron kell vezetni, szemellenzővel, akár a lovakat. Ha nem irányítjuk őket, akkor elkóborolnak, s olyan helyen köthetnek ki, ami számukra messze a legrosszabb. Magának talán nem tetszenek ezek a kis szövegek, de többet

tesznek, többeket mentenek meg, mint képzelné. Mialatt beszélt, arra vártam, hogy csillapuljon szívem vad kalapálása, aztán pedig csak álltam ott, papirokkal a kezemben. Tudtam, hogy szorong. Ahányszor csak hírt kapott valami olyan eseményről, amely felett nem volt hatalma azonnal lecsapott rá, és eltiporta. Minden változtatási szándékot egy kalap alá vett, egyetlen másodpercig sem gondolkodott el rajtuk, helyből felségsértésnek bélyegezte őket. Ezúttal azt tervezte, hogy ugyanazt végezteti el velem, amivel Gregory próbálkozott: elszigeteli egymástól a népesség csoportjait. - Ilyet nem mondhatok - suttogtam. Higgadtan fogadta a szavaimat. - Ebben az esetben nem mehet hozzá a fiamhoz. - Apám! Clarkson király felemelte a kezét. - Hát eljutottunk idáig is, Maxon. Eddig hagytam, hogy minden úgy legyen, ahogy te akarod, most azonban kénytelenek leszünk tárgyalni. Ha azt akarod, hogy ez a Iány a versenyben maradjon, akkor tegyél arról, hogy engedelmeskedjen. Ha képtelen követni a legegyszerűbb utasítást, akkor kénytelen vagyok arra következtetni, hogy nem szeret igazán. Amennyiben pedig ez a helyzet, úgy nem értem, miért ragaszkodsz hozzá egyáltalán. A királyra meredtem. Annyira gyűlöltem azért, hogy megpróbálja elültetni a kételyt a fia fejében. - Miért, szereti? Szereti egyáltalán? Csakhogy én nem így akartam bevallani az érzéseimet. Nem egy ultimátumra adott válaszként, nem érdekből.

A király oldalra billentett fejjel figyelt. - Nahát, Maxon, de szomorú! Ennek a lánynak ezen még gondolkodnia kell. Ne sírj. Nehogy elsírd magad! - Adok egy kis időt, hogy megfontolhassa, hol is áll. Ha nem hajlandó megtenni, amit kérek, akkor pokolba a szabályokkal, én magam fogom kirúgni karácsony napján a palotából. Micsoda meglepetés lesz majd a szüleinek! Három nap. A király elvigyorodott. Letettem az asztalára a dossziét, megfordultam, és az ajtó felé indultam. Uralkodtam magamon, nehogy elkezdjek vágtatni. Nem hiányzott egy újabb ürügy, amelynek kapcsán kijelentheti, hogy nem tudok viselkedni. - America! - kiáltott utánam Maxon. - Állj meg! De én csak mentem tovább, s csak akkor torpantam meg, amikor megragadta a csuklómat. - Ez meg mi az ördög volt? - követelt választ. - Apádnak elment az esze! - Közel voltam ahhoz, hogy kibuggyanjanak a könnyeim, de igyekeztem erőt venni magamon. Ha a király kijön a szobájából, és meglát, akkor újabb oka lesz gúnyolódni. Maxon a fejét rázta. - Nem neki. Neked. Miért nem egyeztél bele abba, hogy megteszed, amire kért? Leesett az állam. - Ez csak egy újabb trükk, Maxon. Mást sem csinál, csak csapdákat állít. - Ha igent mondtál volna, azonnal véget vetettem volna a Párválasztónak. Hitetlenkedve vágtam vissza. - Csakhogy amikor két perccel előtte alkalmad nyílt erre, akkor mégsem tetted.

Ez hogyan lehet az én hibám? - Azért nem tettem, mert te megtagadod tőlem a szerelmedet - felelte lázas sürgetéssel. - Az egész versengés során másra sem vágytam, de te még mindig olyan tartózkodó vagy. Folyton arra számítok, hogy mindjárt kimondod, aztán mégsem. Rendben, nem akartad apám előtt. De nekem már az is elég lett volna, ha egyszerűen teljesíted a kérését. - Miért tenném, hiszen annak ellenére, hogy eljutottam idáig, még mindig képes lenne simán kirúgni? Addig meg alázzanak csak meg újra és újra, miközben te ott állsz

és nézed? Ez nem szerelem, Maxon. Neked fogalmad sincs arról, hogy mi a szerelem. - Hogy a fenébe ne lenne! Tudod te, hogy min mentem át.. - Maxon, te voltál az, aki azt mondta, hogy véget akar vetni a vitáknak. Akkor pedig ne adj nekem újabb okot arra, hogy szembeszegüljek veled! Ezzel elviharzottam. Mit is keresek itt még mindig? Csak gyötrődöm valaki miatt, aki azt sem tudja, mit jelent hűségesnek lenni valakihez. És nem is fogja megérteni, mivel érzelmekre vonatkozó felfogását a Párválasztóra alapozva alakította ki. Sosem fogja felfogni, mit jelent. Épp befordultam a lépcsőnél, amikor visszarántottak. Maxon mindkét kezével megragadta a karomat, s erősen szorított. Biztosan látta, mennyire dühös vagyok, mert az eltelt másodpercekben teljesen megváltozott a viselkedése. - Én nem ő vagyok - mondta. - Micsoda? - motyogtam, miközben igyekeztem kiszabadítani magam. - America, ezt most hagyd abba. - Morcosan felhagytam a küszködéssel. Egyéb lehetőség híján Maxon szemébe néztem. - Én nem ő vagyok, rendben? - Nem értem, mire célzol. Nagyot sóhajtott. - Tudom, hogy éveken át minden érzésed egy olyan személyre irányult, akiről azt hitted, hogy örökké szeretni fog. Aztán amikor szembesült a rideg valósággal, mégis elhagyott. - Dermedten próbáltam felfogni, miről beszél. - Én nem ő vagyok, America. Nem áll szándékomban lemondani rólad. A fejemet ingattam. - Te ezt nem érted, Maxon. Lehet, hogy cserbenhagyott, de őt legalább ismertem. Bármennyi időt töltök veled, még mindig azt érzem, hogy valóságos szakadék választ

el bennünket. A Párválasztó rákényszerített téged arra, hogy az érzelmeidet feldarabold, és kinek-kinek szeletenként nyújtsd át. Sosem lennél egészen az enyém. Egyikünké sem. Amikor újra kiszabadítottam magam a szorításából, már nem ellenkezett.

22. fejezet A Híradó úgy telt el, hogy később szinte semmire sem emlékeztem belőle. Csak ültem az emelvényen, s folyton az járt a fejemben, hogy minden múló másodperccel egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy hazaküldjenek. Aztán ráébredtem, hogy maradni sem lenne sokkal jobb. Ha beadom a derekam, és felolvasom azokat a borzalmas közleményeket, akkor a király nyer. Maxon talán valóban szeret, de ha nincs benne elég férfiasság ahhoz, hogy ezt hangosan ki is mondja, akkor már hogyan lenne képes megvédeni engem életem legfélelmetesebb jelenségétől, az apjától? Mindig is meg kellene hajolnom Clarkson király akarata előtt, a herceget pedig hiába támogatják az Északi lázadók, ha a palota falain belül teljesen magára marad. Haragudtam Maxonra, és haragudtam az apjára, de haragudtam a Párválasztóra is, meg mindarra, ami együtt jár vele. A tehetetlen dühöngéstől mindenem görcsbe rándult, aztán egy idő után már értelmét sem láttam az indulatoknak. Mindennél jobban vágytam arra, hogy a lányoknak elmesélhessem, mi bánt. Csakhogy ez lehetetlen volt. Az én helyzetem nem javulna tőle, az övéknek viszont kifejezetten rosszat tenne. Előbb vagy utóbb kénytelen leszek egyedül megbirkózni az aggodalmaimmal. Balra lestem, hogy láthassam az Elit többi tagját. Tisztában voltam már azzal, hogy bárki nyer is, magányosan kell szembenéznie mindezzel. Az emberek felől

érkező nyomással, amellyel kikövetelik, hogy ők is az életünk része lehessenek, no meg a király utasításaival, amelyek arra irányulnak, hogy eszközként használjon fel a terveihez mindenkit, a környezetében - minden egyetlen lány vállát nyomja majd. Habozva Celeste felé nyúltam, s mihelyt megérezte ujjaim érintését, azonnal megszorította a kezem, és némi aggodalommal nézett a szemembe. Mi a baj? - formálta meg ajka hangtalanul a kérdést. Válaszképpen csak vállat vontam. Így hát csak ült, és fogta a kezemet. Egy perc sem telt el, és mintha rajta is eluralkodott volna a szomorúság. Miközben az öltönyös férfiak egyre csak papoltak valamiről, megmarkolta Kriss kezét, aki nem kérdezett semmit, de másodperceken belül kinyúlt Elise felé. Ott voltunk hát mindannyian, az események hátterében, de egymásba kapaszkodva: a perfekcionista, a kedves lány, a díva... meg én. A másnap délelőttöt a Hölgyek Szalonjában töltöttem, és amennyire csak tőlem telt, igyekeztem nagyon szófogadóan viselkedni. A tágabb értelemben vett királyi család több tagja is a városba érkezett, hogy közösen ünnepeljék a karácsonyt. Estére nagy vacsorát és karácsonyi dalolást terveztek. Mindig is a szenteste volt a legkedvesebb ünnepem az egész év során, most azonban túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy izgalomba jöjjek miatta. Volt tehát egy ínycsiklandó vacsora, amelynek nem éreztem az ízét, s az ország népétől csodás ajándékok érkeztek, amelyeket szinte észre sem vettem. Szörnyen magam alatt voltam. Amikor a megjelent rokonság kezdett becsípni a tojáslikörtől, észrevétlenül elosontam, mert úgy éreztem, képtelen lennék jókedvet tettetni. Mire véget ér az

éjszaka vagy bele kell egyeznem abba, hogy felolvasom Clarkson király nevetséges hirdetményeit, vagy hagynom kell, hogy elküldjön. Ezt át kellett gondolnom. Amikor visszaértem a szobámba, elküldtem a szobalányaimat, majd letelepedtem az asztal mellé, hogy fontolóra vegyem a lehetőségeimet. Nem akartam vállalni király megbízását. Nem akartam arra buzdítani az embereket, hogy elégedjenek meg azzal, amijük van, még akkor is, ha az a semmivel egyenlő. Nem akartam arra biztatni az embereket, hogy ne segítsenek egymásnak. Nem akartam felszámolni annak lehetőségét, hogy többre vágyjanak, nem akartam annak a kampánynak az arca lenni, amely ezt hirdeti: „Nyugalom! Csak semmi háborgás! Hadd irányítsa a király az életedet. Ennél többre nem számíthatsz az élettől.” Csakhogy... hát nem voltam szerelmes Maxonba? Hamarosan kopogtak az ajtómon. Vonakodva indultam el, mert rettegtem, hogy Clarkson király fagyos pillantású szemébe kell néznem, aki az ultimátuma lejártával már jön is behajtani rajtam a választ. Az ajtóban Maxon állt. Csak állt ott, és nem szólt semmit. Hirtelen értelmet nyert a haragom. Mindent szerettem volna tőle, és mindent számára akartam, mert annyira vágytam arra, hogy teljes egészében az enyém legyen. Dühítő volt, hogy mindenki más is igényt tartott ebből az érzésből egy-egy szeletre: a többi lány, a szülei, még Aspen is. Annyi feltétel, vélemény és kötelezettség vett körül bennünket, s annyira gyűlöltem Maxont, mert mindez miatta volt. És még így is imádtam. Már nyitottam a számat, hogy elmondjam neki, vállalom azokat az iszonyú hirdetményeket, de némán felém nyújtotta a kezét. - Velem tartasz?

- Igen. Becsuktam magam mögött az ajtót, és követtem a herceget a folyosóra. - Bizonyos szempontból igazad van - fogott bele a mondandójába. - Félek attól, hogy mindent megmutassak neked magamból. Van, amit te láthatsz, van, amit Kriss, és így tovább. Mindezt azon az alapon döntöttem el, hogy mit éreztem megfelelőnek egy adott személy esetében. Veled úgy alakult, hogy mindig én jöttem hozzád, a szobádba. Az kicsit olyan érzés volt, mintha beléphetnék a világodba, s ha ezt elégszer megteszem, akkor apránként megkaplak téged teljes egészedben. Érted, hogy miről beszélek? - Többé-kevésbé - feleltem, miközben elindultunk felfelé a lépcsőn. - Csakhogy ez kicsit sántít, sőt még csak nem is pontos megfigyelés. Egyszer felhívtad arra a figyelmemet, hogy a lakosztály nem a tied, hanem a mienk. Na mindegy, úgy véltem, eljött az ideje annak, hogy megmutassam neked az én világom egy újabb darabkáját... egyben talán az utolsót, amely téged érint. - Ó! Bólintott, aztán már meg is torpantunk egy ajtó előtt. - A szobám. - Tényleg? - Eddig csak Kriss járt benne, és arról is a pillanat hevében döntöttem. Nem bánom, hogy megmutattam neki, bár úgy érzem, mintha talán kissé elhamarkodtam volna. Te pontosan tudod, mennyire védem a magánéletemet. - Igen… Megmarkolta a kilincset. - Mindig is szerettem volna ezt megosztani veled, és úgy látom, elég régen

időszerű is. Nincs ebben a helyben semmi különös, egyszerűen csak az enyém. Szóval... nem is tudom… mindenesetre szeretném, ha... - Rendben. - Tisztán láttam, mennyire félénk és bizony talán, mintha úgy érezné, hogy túlságosan is felfújta az ügyet, vagy talán már megbánta volna a döntését. Nagy levegőt vett, lenyomta a kilincset, aztán előreengedett. Hatalmas helyiségbe léptem. A falakat sötét burkolat borította, valami olyan fából, amit nem ismertem fel. Szemközt jókora kandalló, amely csak arra várt, hogy begyújtsanak benne. Valószínűleg pusztán dekoratív funkciója lehetett, hisz ezen a vidéken sosem volt olyan hideg, hogy fűteni kelljen. A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva volt, így beláthattam a finom mintákkal kirakott padlóra, s a rajta álló porcelánkádra. A kandalló mellett egy asztalon könyvkupacok álltak, de nem is dolgozószobának tűnt, inkább az volt a benyomásom, hogy Maxon talán itt szokott vacsorázni. Eltűnődtem azon, vajon hányszor kellett egymagában ennie. Az erkélyére nyíló kétszárnyú ajtó mellett vitrin állt, tele gondosan sorba rakott fegyverekkel. Már el is felejtettem, hogy mennyire szeret vadászni. Ágya masszív volt, s ugyanabból a sötét fából készült, mint a lambéria. Szerettem volna odamenni, és végigsimítani rajta, hogy lássam, éppoly kellemes-e az érintése, mint amilyennek messziről kinéz. - Maxon, itt egy teljes focicsapat elférne - tréfálkoztam. - Már próbáltam, és korántsem olyan kényelmes, mint képzelnéd. Megfordultam, hogy játékosan meglegyintsem, s örültem, hogy kedve van viccelődni. Elnéztem mosolygó arca mellett, s csak ekkor fedeztem fel a képeket. Szinte a lélegzetem is elállt, miközben alaposabban szemügyre vettem a mögötte elnyúló alkotást.

A bejárat melletti falat óriási kollázs borította, akkora, hogy ki lehetett volna vele tapétázni az otthoni szobámat. Nem fedeztem fel rajta semmi különösebb rendező elvet, egyszerűen csak olyan képek voltak kirakva egymás hegyére-hátára, amelyek valamiféle örömet szereztek a hercegnek. Láttam fotókat, amelyeket csakis Maxon készíthetett, mert tárgyuk a palota volt, ahol szinte az egész életét töltötte. Közeli felvételek szép mintájú faliszőnyegekről, a mennyezetről (amihez nyilván hanyatt kellett feküdnie a szőnyegen), s számos kép a kertről. Voltak egyéb fényképek is, talán olyan helyekről, ahová szeretett volna eljutni, vagy ahol már megfordult. Láttam olyan mélykék óceánt, hogy az már nem tűnt valódinak. Voltak hidak, meg valami falszerű építmény amely mintha hosszú mérföldeken át nyúlt volna el. Ezek mellett azonban vagy tucatszor megpillantottam a saját arcomat. Ott volt az a fotó, amelyet a Párválasztó benevezési lapjához csatoltam, aztán az, amit egy folyóiratnak készítettek, s amely selyemszalaggal a vállamon, Maxon oldalán ábrázolt. Olyan vidámnak tűntünk, mintha az egész csak játék lett volna. Végül is sosem láttam az elkészült képet, ahogy azt sem, amit a halloweeni cikkhez csináltak. Emlékeztem rá, hogy a herceg mögöttem állt, miközben a jelmezemhez kerestünk valami mintát. Az én szemem a vázlatokra szegeződik, Maxon pedig mintha engem figyelne. Aztán ott voltak azok a képek, amelyeket ő maga készített rólam. Az egyiken ijedt az arcom, mert akkor kapott le, amikor a palotába érkezett látogatóba Swendway királyi párja, s a herceg egyszer csak elrikkantotta magát: „Mosolyogj!" Egy másikon a Híradó díszletében ülök, és éppen ránevetek Marlee-ra. Maxon valószínűleg valahol a vakító lámpák fénykörén túl állhatott, s épp akkor kattintgatott titokban, amikor fesztelenül viselkedtünk. Aztán volt rólam még egy: éjszaka az erkélyemen állok, és a

Holdat nézem A többi lányt is megörökítette, s bár a versenyben tovább maradók többször tűntek fel, mint azok, akik korábban távoztak, de egy tájkép alól láttam kikandikálni Anna szemét, egy sarokban pedig Marlee mosolya derengett fel. És bár azzal csak nemrégiben mulattunk, ott pózolt Kriss és Celestel a Hölgyek Szalonjában, Elise mellett, aki úgy tett, mintha elájult volna a kanapén, és ott voltam én is, mindkét karommal Maxon anyját ölelve. - Maxon - leheltem -, ez egyszerűen gyönyörű. - Tetszik? - El vagyok ragadtatva. Hány fotót készítettél közülük te? - Gyakorlatilag az összesét, leszámítva ezeket - mutatott a magazinok számára készült felvételekre -, amiket el kellett kérnem. Ezt Honduragua legdélibb csücskében fényképeztem - intett az egyik tájkép felé. - Akkor érdekesnek láttam, mostanában azonban inkább elszomorít a látvány. - A képen csövekből füst gomolygott az ég felé. - Akkor az eget bámultam, újabban azonban arra emlékszem inkább, mennyire utáltam a füst szagát. És az ott élő emberek állandóan ezt szívják be. De akkor annyira csak magammal foglalkoztam. - És ez hol van? - böktem a monumentális téglafal felé. - Új-Ázsiában. A régi kínai határtól északra húzódik. Valamikor Nagy Falnak nevezték. Úgy tudom, hajdan kifejezetten látványos volt, mostanra azonban nem sok maradt belőle. Új-Ázsia középső részének úgy a feléig nyúlik el. Ennyire sikerült terjeszkedniük. - Hűha! Maxon összekulcsolta két kezét a háta mögött.

- Annyira reméltem, hogy tetszeni fog. - Tetszik is. Nagyon-nagyon. Szeretném, ha nekem is csinálnál egy ilyet. - Tényleg? De mennyire! Vagy taníts meg fotózni. El sem tudom mondani, hányszor kívántam, bárcsak lekaphatnám az élet bizonyos pillanatait, hogy aztán ilyen formában megőrizhessem őket. Van néhány szakadt fotóm a családomról, meg egy vadonatúj a nővérem kisbabájáról, de ez minden. Sosem jutott eszembe, hogy naplót vezessek, vagy bizonyos élményeket lejegyezzek... de most úgy érzem, sok mindent megértettem téged illetőleg. Kitárult előttem Maxon lényege. Érzékeltem, melyek lénye azon részei, amelyek állandónak tekinthetők, mint például az, hogy a palotába elzárva töltötte az életét, leszámítva a rövid utazásokat. De feltűntek új elemek is: a lányokkal azért jelentünk meg a falán olyan sokszor, mert mostanában főleg mi jelentettük számára a világot. Még a távozásunk után is megmaradunk neki. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Ő is körém fonta a karját, aztán csak álltunk egy percen át, és bámultuk a képeket. Hirtelen felötlött bennem egy gondolat , ami pedig már korábban is nyilvánvaló lehetett volna. - Maxon? - Igen? - Ha minden másképpen lenne, és nem herceg lennél, de eldönthetnéd, hogy mivel keresed a kenyeredet, akkor ezt választanád? - intettem a kollázs felé. - Mármint a fotózást? - Igen. - Szinte gondolkodnia sem kellett rajta. - Egyértelműen. Művészi fotókat készítenék, vagy egyszerűen családi fényképeket. Reklámképeket, gyakorlatilag

bármit, amit csak tudok. Nagy szenvedélyem a fényképezés. De azt hiszem, ez nyilvánvaló. - Eléggé. - Elmosolyodtam, mert boldoggá tett, hog hallottam tőle. - Miért kérdezed? - Hát, mert... - Felpillantottam rá. - Te is Ötös lennél. Lassan megemésztette a szavaimat, aztán kis mosolyra húzódott a szája. - Ennek örülök. - Én is. Ekkor váratlanul szembefordult velem, és megfogta a kezemet. - America, mondd ki! Kérlek. Mondd ki, hogy szeretsz, és hogy egyedül az enyém akarsz lenni. - Nem lehetek egyedül a tiéd, amíg itt a többi lány. - Én pedig nem küldhetem haza őket, amíg nem vagyok biztos az érzéseidben. - És egyébként sem adhatom meg neked azt, amit akarsz, amíg tudatában vagyok annak, hogy holnap talán már Kriss-el csinálod ugyanezt. - Mit csinálok én Kriss-el? Már említettem neked, hogy ő járt a szobámban. - Nem arról beszélek. Hanem arról, hogy félrevonod, és ettől úgy érzi magát... Elhallgattam. - Hogyan érzi magát? - suttogta a herceg. - Mintha ő lenne az egyetlen, aki számít. Kriss megőrül érted. Ezt maga mondta. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek az érzelmek teljesen egyoldalúak lennének. Maxon mélyet sóhajtott, a megfelelő szavakat kereste. - Nem állíthatom, hogy semmit sem érzek iránta. Annyit viszont elmondhatok,

hogy te többet jelentesz. - És én ebben hogyan lehetek biztos, ha egyszer nem vagy hajlandó hazaküldeni őt? Arcán pajkos vigyor tűnt fel, s a fülemhez hajolt. - El tudok képzelni még néhány módszert arra, hogy megmutassam, milyen érzéseket ébresztesz bennem – suttogta. Nagyot nyeltem. Kicsit megriadtam, de közben nagy reméltem, hogy folytatni fogja. Hozzám simult, keze lejjebb csúszott a derekamra, magához szorított. Másik kezével elsimította a hajat a nyakamról. Megremegtem, amikor elnyíló ajka a bőrömhöz ért, annyira izgató volt érezni a leheletét azon az apró helyen. Mintha megfeledkeztem volna arról, hogy a végtagjaimat használjam. Nem tudtam belekapaszkodni, de az sem jutott eszembe, hogy elhúzódjam. Aztán Maxon erről is gondoskodott, amikor pár lépésnyit előretolt, hogy fényképekkel teli falához tudjak támaszkodni. - Akarlak, America - súgta a fülembe. - Azt akarom, hogy egyedül az enyém légy. És neked szeretnék adni mindent. - Ajka csókokkal hintette be arcomat, majd megállapodott a szám sarkánál. - Olyasmivel is meg szeretnélek ajándékozni, amiről azt sem tudod, hogy vágysz rá. Azt akarom... - lehelte. - Annyira akarom... Ekkor határozott kopogást hallottunk. Annyira belefeledkeztem Maxon érintésébe, a szavaiba, az illatába, hogy a hang megriasztott. Mindketten az ajtó felé fordultunk, de Maxon még gyorsan a számra szorította az ajkát. - El ne menj. Ezt a beszélgetést nagyon is szándékomban áll befejezni. Megcsókolt, hosszan, lassan, aztán hátrahúzódott.

Csak álltam ott, és levegő után kapkodtam. Azt hajtogattam magamban, hogy ez nem jó ötlet, nem hagyhatom, hogy addig csókoljon, míg meg nem vallom neki az érzéseimet. Csakhogy... ha már egyszer beadom a derekam, akkor ennél jobb alkalmat keresve sem találnék. A herceg ajtót nyitott, de úgy állt, hogy engem eltakarjon a testével. Végigsimítottam a hajamon, igyekeztem összeszedni magam. - Elnézését kérem, felség - szólalt meg valaki. - Lady Americát keressük, és a szobalányai szerint önnel van. Eltűnődtem azon, ezt honnan sejthették a szobalányaim, de örömöt szerzett, hogy ennyire rám vannak hangolódva. Maxon összevont szemöldökkel tekintett felém, aztán teljesen kitárta az ajtót, hogy a palotaőr beléphessen. A férfi bejött, s úgy futott rajtam végig a pillantása, mintha ellenőrizne valamit. Ezután a herceg válla fölé hajolt, és valamit odasúgott neki. Maxon valósággal meggörnyedt szavai súlyától, s kezét a szeméhez kapta, mintha képtelen lenne elfogadni a hírt. - Jól vagy? - kérdeztem, mert nem akartam, hogy egyedül gyötrődjön. Felém fordult, arca együtt érző volt. - Annyira sajnálom, America. Gyűlölöm, hogy ezt nekem kell közölnöm veled. Édesapád meghalt. Egy ideig nem egészen értettem, hogy miről beszél. De akárhogy is próbáltam összerakni a fejemben a szavait, valahogy mindig ugyanazt az elképzelhetetlen dolgot jelentették. Aztán meglódult velem a szoba, s Maxon arca riadttá vált. Az utolsó dolog, amit

éreztem, az volt, hogy elkap, nehogy a padlóra zuhanjak.

23. fejezet - ... meg lehet érteni, hogy meg szeretné látogatni a családját. - Még ha így van is; legfeljebb egy napra távozhat el. Én ugyan nem kedvelem, de a nép igen, hogy az olaszokat ne is említsem. Nagyon kínos lenne, ha úgy alakulna, hogy meghal. Kinyitottam a szemem. Az ágyamon feküdtem, de nem voltam betakarva. A szemem sarkából láttam, hogy Maxon ott van velem, a szobában. A hangok tompán szűrődtek be hozzám, s rájöttem, hogy ez azért lehet, mert az ajtóm előtt folyik az indulatos megbeszélés. - Az kevés lesz. Nagyon szerette az apját, időre lesz szüksége - érvelt Maxon. A zajok alapján mintha valaki Ököllel belevágott volni a falba, és Maryvel ijedtünkben összerezzentünk. - Rendben - horkant fel a király. - Négy nap, és nem több. - Mi van, ha úgy dönt, hogy nem jön vissza? A lázadóknak ugyan nem volt köze az édesapja halálához, de attól még kedve támadhat otthon maradni. - Ha ennyire ostoba, akkor még jól is járunk ezzel. Egyébként is választ kellene adnia nekem a hirdetmények ügyében, úgyhogy ha nem hajlandó rá, akár otthon is maradhat. - Azt mondta, hogy megteszi. Még korábban szóba került ma este - hazudta Maxon. Hiszen ő mindent tudott, nem igaz? - Már ideje volt. Mihelyt visszatér, indulhat is a stúdióba. Azt akarom, hogy

újévre meglegyünk vele. - A király hangja ingerülten csengett, pedig megkapta, amit akart. Csönd támadt, aztán Maxon összeszedte minden bátorságát. - Vele szeretnék menni. - Na arról szó sem lehet! - bődült fel Clarkson király. - Már csak négyen vannak versenyben, apám. Lehet, hogy ez a lány lesz a hitvesem. És akkor engedjem útjára egyedül? - Pontosan! Ha meghal, az egy dolog. De ha te halsz meg, az komoly probléma. Itt maradsz, és kész! Úgy tippeltem, hogy ezúttal Maxon ökle csapott a falra. - Nem vagyok holmi árucikk! Ahogy a lányok sem azok! Hacsak képes lennél egyszer úgy rám nézni, hogy egy embert láss! Szinte azonnal nyílt az ajtó, és a herceg lépett be rajta. - Bocsánat - mondta, miközben az ágyhoz jött és leült a szélére. - Nem akartalak felébreszteni. - Tényleg megtörtént? - Igen, drágám. Meghalt. - Gyengéden megfogta a kezem, arcáról le lehetett olvasni a fájdalmat. - Volt valami gond a szívével. Felültem és a karjába vetettem magam. Szorosan átölelt, és hagyta, hogy belesírjak a vállába. - Apu! - zokogtam. - Apu! - Ssss, drágám. Minden rendben lesz – nyugtatgatott Maxon. - Holnap reggel repülővel hazautazol a temetésre. - Nem tudtam elbúcsúzni tőle. Nem tudtam...

- America, figyelj rám. Apád szeretett téged. Büszke volt arra, hogy ilyen remekül elboldogulsz. Nem haragudna meg rád ezért. Bólintottam, mert tudtam, hogy igaza van. Amióta a palotába jöttem, apa tulajdonképpen egyfolytában arról beszélt, hogy mennyire büszke rám. - Akkor most megmondom, hogy mi lesz - törölte le a könnycseppeket az arcomról a herceg. - Próbálj meg aludni egy kicsit. Holnap hazarepülsz, és négy napot töltesz a családoddal. Igyekeztem több időt nyerni neked, de apám megmakacsolta magát. - Nem baj. - A szobalányaid már készítik a temetésre való ruhádat, és becsomagolnak mindent, amire csak szükséged lehet. Egyiküket magaddal kell vinned, meg néhány palotaőrt is. Amiről is jut eszembe... - Felállt, és üdvözlésképpen biccentett a nyitott ajtóban álló alak felé. - Leger palotaőr, köszönöm, hogy eljött. - Szívesen tettem, felség. Elnézést kérek azért, hogy nem vagyok egyenruhában. Maxon kinyúlt Aspen felé, és kezet rázott vele. - Ez legyen a legnagyobb bajunk. Minden bizonnyal tudja, hogy miért van itt. - Igen - felelte Aspen, majd felém fordult. - Őszinte részvétem, kisasszony. - Köszönöm - mormoltam. - A fokozott lázadói tevékenység miatt mindannyian aggódunk Lady America biztonsága miatt - magyarázta Maxon. - Már odaküldtünk néhány helyi katonát az otthonába, meg azokra a helyekre, ahol a következő napok során megfordulhat, és természetesen még mindig vannak ott a palotában kiképzett őrök közül is. De úgy vélem, több emberre lenne szükség, ha rendes védelmet szeretnénk neki biztosítani. - Igaza van, felség.

- Maga pedig ismeri a környéket, ugye? - Mint a tenyeremet, uram. - Remek. Maga lesz a vezetője a Lady Americát kísérő csapatnak. Válassza ki az embereit, úgy hat-nyolc palotaőrt. Aspen felhúzta a szemöldökét. - Tudom - ismerte be Maxon. - Nincs elég emberünk éppen, de a hozzájuk kiküldött palotaőrök közül legalább bárom már elhagyta a kijelölt helyét. Én viszont azt akarom, hogy Lady America ugyanolyan, vagy még nagyobb biztonságban legyen, mint a palotában lenne. - Gondoskodni fogok róla, uram. - Nagyszerű. Lady Americával tart az egyik szobalánya is, rá is vigyázzon nagyon. - A herceg felém fordult. - Tudod már, hogy kit vinnél magaddal? Vállat vontam, képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Aspen sietett a segítségemre. - Ha megemlíthetném... tudom, hogy Anne a rangidős a szobalányok között, de úgy emlékszem, Lucy viszont remekül kijött a húgával és az édesanyjával. Talán jólesik majd nekik egy ismerős, baráti arcot látni. Bólintottam. - Akkor legyen Lucy. - Rendben - jelentette ki Maxon. - Leger palotaőr, nincs valami sok ideje. Reggel indulnak. - Azonnal hozzáfogok, uram. Reggel találkozunk, kisasszony - fordult hozzám Aspen. Láttam rajta, mennyire nehezére esik távolságot tartani, s abban a pillanatban másra sem vágytam, csak arra, hogy ő vigasztaljon. Aspen jól ismerte apát, és nekem

olyan valaki kellett, aki éppúgy megértette őt, mint én... hogy együtt gyászoljuk az elvesztését. Aspen távozása után Maxon újra mellém ült. - Van még egy dolog, mielőtt elmennék. - A kezem után nyúlt, gyengéden megszorította. - Ha zaklatott vagy, néha nem fontolod meg, hogy mit csinálsz. - Rám nézett, és én kénytelen voltam halványan elmosolyodni, annyi szemrehányás tükröződött a szemében. - Kérlek, próbálj meg jól viselkedni, amíg távol vagy. Fontos, hogy vigyázz magadra. Hüvelykujjamat végighúzta a keze fején. - Úgy lesz. ígérem. - Köszönöm. - Körülölelt bennünket valami furcsa békés hangulat, mint korábban jó néhányszor. Bár a világom már sosem lesz olyan, mint volt, abban a pillanatban, amikor Maxon átölelt, ez nem fájt annyira szörnyen. Előrehajtotta a fejét, míg össze nem ért a homlokunk. Hallottam, hogy nagy levegőt vesz, mintha mondani készülne valamit, de aztán meggondolja magát. Pár másodperc múlva újra. Végül hátradőlt, a fejét ingatta, és arcon csókolt. - Vigyázz magadra. Aztán ott hagyott egyedül a bánatommal. Carolinában hideg volt, az óceán felől érkező légtömegek miatt a levegő nemcsak fagyos volt, de nyirkos is. A szívem mélyén szerettem volna, ha havazik, de hiába. Már attól bűntudatom volt, hogy valami után vágyakozom egyáltalán. Karácsony. Az eltelt hetek során annyiféleképpen elképzeltem. Gondoltam arra, hogy talán itthon leszek, mert kiesem a versenyből. Körülvesszük a fenyőfát, s bár csalódás lesz, hogy nem lett belőlem hercegné, azért boldogok leszünk, hogy együtt a

család. De láttam magam, amint a palotabeli hatalmas karácsonyfa alatt bontogatom az ajándékokat, betegre eszem magam, sokat nevetek a többi lánnyal és Maxonnal, s egyetlen napra mindenki felfüggeszti a versenyt, hogy ünnepelhessünk. Azt egy percig sem képzeltem, hogy arra készülök majd, hogy apámat eltemessük. Amikor az autó bekanyarodott az utcánkba, észrevettem az óriási tömeget. Bár az embereknek inkább otthon kellett volna maradniuk a családjukkal, helyette itt tolongtak, a hidegben. Amikor rájöttem, hogy engem szeretnének megpillantani, enyhe rosszullét fogott el. A járókelők rám mutogattak, amikor elhaladtunk mellettük, s a helyi híradósok felvették érkezésünket. A kocsi megállt a házunk előtt, és az emberek éljenezni kezdtek. Nem értettem. Hát nem tudják, hogy miért jöttem haza? Lucyval az oldalamon, a hat palotaőr gyűrűjében baktattam a ház felé a repedezett járdán. Az őrök nem akartak fölöslegesen kockáztatni. - Lady America! - kiabálták körülöttünk. - Kaphatok egy autogramot? - visított fel valaki, mire többen is csatlakoztak hozzá. Csak mentem, és magam elé meredtem. Most az egyszer úgy éreztem, van mentségem arra, hogy ne legyek köztulajdon. Felnéztem, és megláttam a tetőre aggatott karácsonyi égők sorát. Még apa tette fel. De ki fogja leszedni? A kíséretem élén haladó Aspen bekopogott a bejárati ajtón, és várt. Egy másik őr nyitott ajtót. Előbb váltottak pár szót, csak utána mehettünk be. A folyosón alig fértünk el, aztán mihelyt nagyobb tér nyílt a nappaliban, azonnal éreztem... hogy valami nincs rendben. Ez már nem az otthonom volt.

Erre rögtön rávágtam magamban, hogy megőrültem. Naná, hogy ez az otthonom. Egyszerűen csak a szokatlan helyzet zavart meg. Mindenki itt volt, még Kota is. De apa hiányzott, így nem csoda, ha úgy érzem, nincs rendben valami. Es Kenna karjában ott volt a baba, akit még csak fényképen láttam. Ehhez hozzá kell szoknom. Aztán ott volt az is, hogy míg anyu kötényt viselt, Gerad pedig még pizsamában volt, én úgy öltöztem, mintha a palotában készülnék vacsorázni: feltűzött haj, a fülemben zafír fülbevaló, testemet drága kelmék fedték egészen magas sarkú cipőm orráig. Egy pillanatra az volt a benyomásom, mintha nem örülnének nekem. De aztán May felpattant, hozzám rohant, átölelt, belezokogott a vállamba. Magamhoz szorítottam. Nem akartam elfeledni, hogy bár esetleg elszoktam tőle, ez a hely volt az egyetlen, ahol lennem kellett. Együtt a családommal. - America - lépett hozzám Kenna a kicsivel a karján Olyan gyönyörű vagy. - Köszönöm - motyogtam szörnyű zavarban. Fél karjával magához húzott, én pedig odakukucskáltam takarókba bugyolált, alvó unokahúgomra. Astra apró arca derűről árulkodott alvás közben, s pár másodpercenként ökölbe szorította parányi kezecskéjét, vagy fészkelődött egy kicsit. Lélegzetelállító látvány volt. Aspen a torkát köszörülte. - Mrs. Singer, őszinte részvétem. Anya fáradtan rámosolygott. - Köszönöm. - Sajnálom, hogy nem örömtelibb alkalomból találkozunk, de mivel Lady America itt tölt pár napot, nagyon oda kell figyelnünk a biztonságára - jelentette ki Aspen határozott hangon. - Mindenkit arra kell kérnem, hogy tartózkodjon ebben az

épületben. Tudom, hogy kissé szűkös a hely, de csak néhány napról van szó. Az őrök a közelben kaptak szállást, így könnyen meg tudjuk oldani a váltásokat. Igyekszünk nem nagyon láb alatt lenni. James, Kenna, Kota, mihelyt készen álltok, elkísérünk benneteket haza, hogy összeszedhessétek a legszükségesebb holmikat. Semmi gond, ha kell még egy kis idő, hogy végiggondoljátok, mit akartok áthozni. Amikor elkészültök, szóljatok. Enyhe mosoly játszott ajkamon, örültem, hogy Aspent ilyennek látom. Annyival felnőttebb volt már. - Nem hagyhatom ott a műtermemet - tiltakozott Kota. - Határidőim vannak. Le kell szállítanom bizonyos darabokat. Aspen nem jött ki a sodrából. - Hozd át az anyagaidat az itteni műterembe – mutatott az átalakított garázs felé. Annyiszor fordulunk, ahányszor csak kell. Kota durcásan keresztbe fonta karját a mellkasán. - Ez a hely egy szemétdomb. - Rendben - közölte határozottan Aspen -, a döntés a te kezedben van. Dolgozhatsz a szemétdombon, vagy kockára teheted az életedet a saját lakásodban. A feszültséget szinte tapintani lehetett, ami kínos volt, és éppen egyáltalán nem hiányzott senkinek. Úgy határoztam, hogy megkísérlem feloldani. - May te velem alhatsz, Kenna és James pedig megkaphatja a szobádat. Mindenki bólintott. - Lucy - súgtam oda a szobalányomnak -, szeretném ha mellettünk maradna. Előfordulhat, hogy a padlón kell aludnia, de azt akarom, hogy a közelünkben legyen. Kihúzta magát.

- Sehol másutt nem lennék szívesebben, kisasszony. - És én hol aludjak? - akadékoskodott Kota. - Velem - ajánlotta fel Gerad, bár nem tűnt túl lelkesnek. - Szó sem lehet róla! - háborodott fel Kota. - Nem töltöm az éjszakát emeletes ágyban, amit egy kölyökkel kell megosztanom. - Kota! - léptem elé, otthagyva lány testvéreimet és Lucyt - Alhatsz a kanapén, a garázsban, sőt felőlem akár a fán, a játszóházban is, de ha nem viselkedsz udvariasan, akkor azonnal visszaküldetlek a lakásodba. Próbálj már meg valamennyi hálát mutatni azért a biztonságért, amit felajánlottak. Muszáj arra emlékeztetnem téged, hogy holnap készülünk apánkat eltemetni? Hagyd abba a kötekedést, vagy menj haza. - Sarkon fordultam, és kiléptem a folyosóra. Oda sem kellett pillantanom, tudtam, hogy Lucy mögöttem jön, kezében egy bőrönddel. Benyitottam a szobámba, s megvártam, hogy ő is belépjen. Mihelyt szoknyája elsuhant az ajtófélfa mellett, bevágtam az ajtót, majd szívből jövőt sóhajtottam. - Vagy ez most túlzás volt? - kérdeztem. - Egyszerűen tökéletes volt'. - lelkendezett. - A kisasszony akár rögtön hercegné lehetne. Készen áll a feladatra.

24. fejezet A következő napból szinte csak a gyászruhákra és ölelésekre emlékeztem. Apa temetésén több olyan ember is megjelent, akit még sosem láttam. Azon tűnődtem, hogy egyszerűen csak nem ismerem az összes barátját, vagy azért jöttek, mert én is itt voltam.

A helybeli lelkész tartotta a szertartást, de a családot biztonsági okokból arra kérték, hogy senki se álljon fel beszédet mondani. Aztán jött a fogadás, ami jóval elegánsabb volt, mint amiben valaha is reménykedhettünk volna. Bár senki sem erősítette meg, gyanítottam, hogy Silvia, vagy valamelyik palotabeli alkalmazott keze lehet a dologban - amennyire csak lehetett, megkönnyítették a dolgunkat, s ezt nagy tapintattal tették. Biztonsági okokból ez az összejövetel is rövid volt, de ezt csöppet sem bántam. Azt szerettem volna, ha a legkevesebb fájdalommal búcsúzhatok apától. Aspen szinte állandóan mellettem volt, és én mély hálát éreztem a társaságáért. Senki másra nem bíztam volna úgy rá az életemet, mint őrá. - Azóta nem sírtam, hogy eljöttünk a palotából - jegyeztem meg. - Pedig azt hittem, mostanra teljesen idegroncs leszek - Furán keríti hatalmába az embert a fájdalom - felelte. - Nálam beletelt jó pár napba apám halála után, mert addig annyira uralkodtam magamon a többiek kedvéért. Azóta is megesik, hogy történik valami, és én már készülök, hogy majd elmesélem apának... aztán mintha mellbe vágnának, rájövök, hogy meghalt, és újra teljesen összetörök. - Szóval... ez normális viselkedés? - Teljesen normális - mosolygott rám. - Olyan sokat nem ismerek ezek közül az emberek közül. - Mindannyian idevalósiak. Ellenőriztük a papírjaikat. Miattad valószínűleg többen jöttek el, de biztosan tudom, hogy apád egyszer festett egy képet Hampshireéknek, és többször is láttam, ahogy a piacon eldiskurál Mr. Clippings-szel és Albert Hammersszel. Nem tudhatunk mindent azokról, akik közel állnak hozzánk, még azokról sem, akiket a legjobban szeretünk.

Éreztem, hogy ezzel többet is akar mondani, valami olyat, amire reagálnom kellene. Csakhogy ez nem ment. - Ehhez hozzá kell szoknunk - közölte. - Mihez? Hogy minden szörnyű? - Nem - rázta a fejét. - Hanem ahhoz, hogy ami eddig megszokott volt, az már nem az. Minden megváltozik, amit csak megismertünk eddigi életünkben. Örömtelenül felkacagtam. - Milyen igaz! - Nem szabad félnünk a változástól. - Könyörgő pillantással nézett rám. Eltöprengtem azon, vajon pontosan mit ért ezen. - Majd szembenézek a változással. Csak nem ma. - Otthagytam, hogy újabb és újabb idegent öleljek meg, s közben igyekeztem felfogni, hogy apával többé már nem beszélhetem meg, hogy mennyire össze vagyok zavarodva. A temetést követően igyekeztünk tartani magunkat. Karácsonyról még mindig maradtak ajándékok, amiket nem bontottunk fel, mivel senki sem volt valami ünneplős kedvében. Gerad külön engedélyt kapott arra, hogy a házban labdázzon, anya pedig a délután legnagyobb részét Kenna mellett töltötte, a karjában dajkálva Astrát. Kotának semmivel sem lehetett örömet szerezni, hát hagytuk, hogy eltűnjön a műteremben, s senki sem ment utána megnézni, mit művel. May miatt aggódtam a leginkább. Állandóan azt hajtogatta, hogy a keze annyira dolgozna, de nem akaródzik neki bemenni a műterembe, ahol tudatosulna benne, hogy apát már nem láthatja ott többé. Aztán támadt egy ötletem, s berángattam magamhoz Lucyval együtt. A szobalányom szívesen megengedte, hogy May nekiálljon kifésülni a haját, s kuncogva

tűrte, amikor a tincsei csiklandozni kezdték az arcát. - Velem bezzeg minden áldott nap ezt csinálja! - panaszkodtam tréfálkozva. May komoly tehetséget mutatott a frizurakészítés terén, s a benne élő művész szívesen dolgozott mindenféle anyaggal. Szobalány-uniformisba bújt, még ha kissé nagy is volt neki, Lucyval pedig különféle ruhákat próbáltattunk fel. Végül egy hosszú, kék, finom szabású darab mellett döntöttünk, amit megtűztünk, hogy ne lötyögjön rajta. - Cipő! rikkantotta May, s már futott is, hogy hozzáillő lábbelit keressen. - Túl széles a lábam - röstellkedett Lucy. - Szamárság - közölte May, s miután a szobalányom szófogadóan leült az ágyra, a húgom előadta a bolygó legbizarrabb cipőpróbálgató jelenetét. Lucy lába tényleg elég nagy volt, de minden újabb kísérletnél hasfájósra kacagta magát May ötletein, s én is kétrét görnyedtem a nevetéstől, ahogy figyeltem őket. Jókora zajt csaptunk, s csak idő kérdése volt, hogy valaki feljöjjön megnézni, mi folyik

nálunk. Három kurta koppantás után Aspen hangját hallottam meg az ajtón túlról. - Kisasszony, minden rendben van? Odaszaladtam, és feltéptem az ajtót. - Leger palotaőr, jöjjön, nézze meg a mesterművünket. - Széles mozdulattal Lucyra mutattam, akit May a kezénél fogva felhúzott az ágyról. Szegény cipőtlen lábát eltakarta a ruha alja. Aspen végigmérte a lötyögős uniformisba bújt Mayt, majd tekintetét Lucyra emelte, aki úgy festett, mint egy hercegnő. - Micsoda hihetetlen átalakulás - jelentette ki, és fülig ért a szája. - Na jó, akkor most kontyba tűzöm a haját - támadt új ötlete Maynek. Lucy Aspenre és rám nézett, viccesen forgatta a szemét, de hagyta, hogy a húgom visszavonszolja a tükör elé. - A te ötleted volt? - kérdezte súgva Aspen. - Igen. May annyira elveszettnek tűnt. Muszáj volt valamivel elterelnem a figyelmét. - Már sokkal jobban néz ki. És mintha Lucy is élvezné. - Nekem legalább olyan jót tesz az egész, mint nekik. Úgy érzem, ha képesek leszünk ilyen butaságokat, vagy egyszerűen csak a megszokott dolgokat csinálni, akkor nem lesz velem baj. - Nem is lesz. Időbe telik, de rendbe jössz. Bólintottam. Aztán újra eszembe jutott apa, de most nem akartam sírni. Hát nagy levegőt vettem, és folytattam. - Annyira nem érzem helyénvalónak, hogy én vagy az egyetlen alacsonyabb

kasztbeli lány, aki benn maradt a Párválasztóban - suttogtam oda Aspennek. - Nézd csak Lucyt. Van olyan csinos, kedves, és van annyi esze is, mint a harmincöt lány közül legalább a felének, ennél többet mégsem kaphat az élettől. Néhány órát egy kölcsönvett ruhában. Ez annyira nem helyes. Aspen a fejét csóválta. - -Az eltelt hónapokban elég jól megismertem az összes szobalányodat, de ő tényleg egészen rendkívüli. Ekkor hirtelen eszembe jutott egy ígéretem. - Ha már így szóba jöttek a szobalányaim, van valami, amit meg szeretnék veled beszélni - mondtam neki fojtott hangon. Aspen teste megmerevedett. - Igen? - Tudom, hogy kicsit kínos, de muszáj megkérdeznem Nagyot nyelt. - Rendben. Félénken a szemébe néztem. - Gondoltál már esetleg Anne-re? Arckifejezése egészen különös volt, mintha megkönnyebbült volna, de közben viccesnek is találná. - Anne-re? - ismételte hitetlenkedő hangon. - Miért éppen rá? - Azt hiszem, tetszel neki. És nagyon kedves lány - feleltem. Azon voltam, hogy Anne érzelmeinek mélységét teljesen ne adjam ki neki, de a jellemét azért meg tudjam dicsérni. Aspen a fejét rázta. - Tudom, hogy szeretnéd, ha szóba jönnének nálam mások is, de ő egyáltalán

nem az a fajta lány, akivel szívesen lennék együtt. Ő olyan... merev. Vállat vontam. - Maxonról is ezt hittem, de aztán jobban megismertem. Egyébként úgy vélem, nem volt valami könnyű az élete. - Na és? Lucyé sem volt az, mégis... nézz csak rá - intett fejével a lány nevető tükörképe felé. Csak tippelni tudtam. - Ezek szerint elmesélte neked, hogyan került a palotába. Bólintott. - Mer, te igazán tudod, mennyire gyűlöltem mindig is a kasztokat. De arról még sosem hallottam, hogy így is lehet bánni velük, ha valaki rabszolgákat akar szerezni magának. Nagyot sóhajtottam, s tekintetemet Mayre és Lucyra emeltem, akik annyira élvezték ezt a röpke lopott boldogságot a szomorúság tengerében. - Akkor most készülj arra, hogy olyasmit fogok mondani , amit sosem vártál volna tőlem - figyelmeztetett, én pedig várakozóan tekintettem rá. - Tulajdonképpen örülük, hogy megismerkedtél Maxonnal. A hang, ami kiszakadt belőlem, köhögésre is, meg nevetésre is emlékeztetett. - Tudom, tudom - forgatta mosolyogva a szemét. - Debiztosra veszem, hogy nélküled sosem kezdett volna érdeklődni az alacsonyabb kasztok sorsa iránt. Szerintem sokat változtatott a helyzeten az, hogy egyszerűen csak ott voltál. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Visszaemlékeztem beszélgetésünkre a játszóházban, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy nevezzek be a Párválasztóba, abban reménykedve, hogy így esélyem nyílhat egy jobb életre. Azt ugyan nem tudtam, hogy

az én életem jobbá vált-e – ezt még mindig nehéz lenne megjósolni -, de ha arra gondoltam, hogy esetleg tettem valamit mindenki másért Illéá-ban... az valószínűleg többet jelentett nekem, mint képes lettem volna megfogalmazni. - Büszke vagyok rád, America - jelentette ki Aspen, és elszakította tekintetét a tükörnél pózoló lányokról. - Nagyon büszke. - Kilépett a folyosóra, hogy folytassa az őrködést. - Édesapád is az lenne - tette hozzá.

25 fejezet A következő nap újra csak szobafogsággal telt. Időről időre megreccsent a padló, s olyankor a hang felé kaptam a fejem azt remélve, hogy a garázsból mindjárt kilép apa, festékes bajjal, mint mindig. Mégsem esett annyira rosszul tudni, hogy ez nem fog megtörténni, mivel hallhattam May csengő hangját, beszívhattam Astra babahintőporának illatát. Tele volt a ház, és egyelőre ez is elég volt - egyfajta vigaszt jelentett. Úgy döntöttem, hogy itt-tartózkodásunk során Lucy ne viselje az egyenruháját, s némi tiltakozás után sikerült ráimádkozni néhány régi ruhát, amit én már kinőttem, Mayre viszont még mindegyik túl nagy volt. Mivel anya a főzésbe és mindannyiunk kiszolgálásába temetkezett, én pedig nem hagytam el a házat, Lucynak nem kellett sokat bajlódnia a megjelenésemmel, így az lett a fő feladata, hogy Mayjel és Geraddal játsszon, amibe boldogan bele is vetette magát. A nappaliban gyűltünk össze, s mindenki igyekezett olyan elfoglaltságot találni magának, ami leköti a figyelmét. Én fogtam egy könyvet, Kota elterpeszkedett a tévé előtt, amiről azonnal Celeste jutott eszembe. Elmosolyodtam, mert fogadni mertem

volna, hogy pontosan ezt csinála most is. Lucy, May és Gerad a padlón kártyázott, s felváltva kacagtak fel, amikor éppen sikerül megnyerniük egy-egy kört. Kenna Jamesszel a pamlagra telepedett, s a karjában tartott Astra épp kiitta az utolsó cseppeket a cumisüvegéből. Jamesen jól látszott, mennyire kimerült, de az is, hogy milyen hihetetlenül büszke a gyönyörű feleségére és lányára. Olyan volt, mintha semmi sem változott volna. Aztán a szemem sarkából megpillantottam Aspent az uniformisában, ahogy őrt áll fölöttünk, s átvillant az agyamon, hogy valójában már sosem lesz semmi ugyanolyan. Már akkor hallottam anya szipogását, amikor még meg sem láttam, hogy a szoba felé lépked a folyosón. Néztem, ahogy egyre közeledik, kezében egy köteg borítékkal. - Hogy érzed magad, anya? - kérdeztem. - Semmi baj. Csak képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg elment. - Nagyot nyelt, igyekezett uralkodni magán, nehogy sírni kezdjen. Különösnek találtam. Bőven akadtak olyan idők, amikor kétségbevontam, hogy anya szeretné egyáltalán apát. Sosem tapasztaltam náluk a vonzalom olyan apró jeleit, mint más pároknál. Még Aspen is több érzését merte kimutatni, amikor szerelmünk már nagyon is létezett, ám legalább ennyire titoknak számított. Most azonban láttam anyán, hogy nem a pénz miatt aggódik, vagy amiatt, hogyan fogja egyedül felnevelni Mayt és Geradot. Meghalt a férje, és ezt már nem lehet helyrehozni. - Kota, kérlek szépen, lekapcsolnád a tévét? Lucy, kedves, maga meg átkísérné Mayt és Geradot America szobájába? Van valami, ami szeretnék megbeszélni a többiekkel - mondta halkan.

- Természetesen, asszonyom - felelte Lucy, és a két gyerek felé fordult. - Akkor menjünk. May nem tűnt boldognak, hogy kizárják valamiből, bármi legyen is az, de úgy döntött, nem csinál ügyet belőle. Nem igazán tudtam, hogy ez anya határozott fellépése miatt alakult így, vagy azért, mert annyira kedvelte Lucyt, mindenesetre eléggé örültem neki. Amint elhagyták a nappalit, anya felénk fordult. - Tudjátok, hogy apátok családjában többen is szenvedtek ebben a betegségben. Azt hiszem, valahogy sejthette, hogy nincs hátra sok ideje, mert úgy három éve egyszer leült, és elkezdett leveleket írni nektek. – Lepillantott a kezében tartott borítékokra. - Megígértette, hogy ezeket átadom nektek, ha vele bármi történne. May és Gerad még túl fiatal ahhoz, hogy megkapja a nekik szóló üzenetet. Én magam egyet sem olvastam el közülük. Nektek szánta őket, így hát... Úgy vélem, talán ez lenne a legjobb alkalom arra, hogy belenézzetek a nektek írt leveleibe. Ez itt Kennáé - nyújtott a nővérem felé egy borítékot. - Kota. - A bátyám felült, és átvette a magáét. Aztán anya odalépett hozzám. - És America. Fogtam a levelet, és nem igazán tudtam, szeretném-e felbontani vagy sem. Apám utolsó szavai voltak benne, a búcsú, aminek a lehetőségéről azt hittem, hogy már elveszett. Végighúztam az ujjaimat a borítékon, ahová a nevemet írta, s szinte láttam, milyen lendületesen halad a tolla a papíron. Az i betű fölé a nevemben valami kis kunkorfélét sikerített a pont helyett. Elmosolyodtam, megpróbáltam rájönni, miért csinálhatta. Talán úgy vélte, hogy jó lenne, ha meg tudna nevettetni. De aztán alaposabban is szemügyre vettem. Az aprócska jelet később rajzolhatta oda. Már eléggé megfakult a tinta, amivel a nevemet írta, ez a kunkor azonban

sötétebb, frissebb volt. Megfordítottam a borítékot. Egyszer már felbontották, majd újra leragasztották. Kenna és Kota felé pillantottam, akik mostanra elmélyedtek a saját levelükben. Annyira belefeledkeztek, látszott rajtuk, számukra is újdonság ezeknek az üzeneteknek a létezése. Ezek szerint vagy anya hazudott, és mégis elolvasta az enyémet, vagy apa nyitotta fel újra a már lezárt borítékot. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy elhatározzam, muszáj azonnal megtudnom, mit üzent nekem. Óvatosan feltépve a ragasztást, kinyitottam a borítékot. Volt benne egy megfakult papírra írt levél, valamint egy vakítóan fehér lapra kapkodva odafirkantott, rövid üzenet. Először ezt akartam elolvasni, de aztán arra gondoltam, hogy esetleg nem értem meg, ha nem veszem előre a hosszú szöveget. Fogtam hát a levelet, odaálltam az ablakhoz a napfénybe, és tekintetemet apa szavaira függesztettem. America! Édes kislányom, ebbe a levélbe olyan nehéz már belefogni is, mert úgy érzem, annyi mindent kellene elmondanom neked. Bár az összes gyerekemet egyformán szeretem, neked külön helyed van a szívemben. Kenna és May inkább édesanyádra támaszkodik, Kota pedig független, ami Geradnak nagyon tetszik, te azonban mindig is hozzám ragaszkodtál. Amikor felhorzsoltad a térded, vagy bántottak a nagyobb gyerekek, mindig az én karomban kerestél vigaszt. Mindennél többet jelent nekem az, hogy legalább az egyik gyerekem számára én lehettem a biztos pont az életben. De még ha nem is szerettél volna annyira, minden szorongás és tartózkodás nélkül, akkor is hihetetlenül büszke lennék rád. Kezdesz valódi muzsikussá válni, és a

világon nincs megnyugtatóbb, szebb hang, mint amikor hegedülsz, vagy egyszerűen csak dudorászol munka közben. Bárcsak jobb körülményeket biztosíthatnék a tehetségedhez, America! Annyival többet érdemelsz annál, mint hogy puccos partikon meghúzódj a háttérben. Egyfolytában abban reménykedem, hogy talán te is a szerencsések egyike leszel, azoké, akik képesek kitörni a kasztjukból. Ügy vélem, erre Kotának is van esélye. Igen tehetséges a maga területén. De míg azt érzem, hogy ő akár meg is harcol érte, benned nem biztos, hogy megvan ugyanez az ösztön. Sosem voltál törtető kislány, mint annyian az alsóbb kasztokból. Részben ezért is szeretlek annyira. Te jó vagy, America. Meglepődnél, ha tudnád, hogy ez mekkora ritkaság a világunkban. Nem azt állítom, hogy tökéletes lennél - jó pár dührohamodat viseltem el, így tudom, hogy ez távol állna az igazságtól. De kedves vagy, és annyira vágysz arra, hogy a világ igazságosabbá váljon. Ezt a testvéreid esetében is mindig megpróbáltad, nem voltál hajlandó beérni azzal, hogy kevésbé számíts, csak mert fiatalabb vagy. És akkor is harcolsz May és Gerad érdekében, amikor nyugodtan úgy tehetnél, mintha fel sem figyeltél volna a gondjukra. Jó vagy, és gyanítom, hogy olyan dolgokat is észreveszel ebben a világban, amit senki más, még én sem. Bárcsak elmondhatnám neked, hogy én mi mindent látok! Miközben ezeket a leveleket fogalmazgattam a testvéreidnek, úgy éreztem, tovább kell adnom azt, amit tudok. Érzékelek a személyiségükben - még a kis Geradéban is olyan vonásokat, amelyek elkövetkező éveiket egyre jobban megkeseríthetik, amennyiben nem tesznek komoly erőfeszítéseket azért, hogy megküzdjenek az élet nehézségeivel. Nálad nem érzek ilyen késztetést. Világos számomra, te nem fogod hagyni, hogy a világ olyan életformába

kényszerítsen bele, amire nem vágysz. De talán tévedek, ezért hadd mondjak ennyit: America, sose add fel a harcot. Talán nem azokért a dolgokért küzdesz majd, amiért mások szoktak, pénzért vagy hímévért, de azért te csak harcolj tovább. Ha vágysz valamire, akkor minden erőddel küzdj meg érte! Ha erre képes vagy, ha nem fogadod el, hogy a félelem miatt kevesebbel is beérd, akkor szülőként többet nem kérhetek tőled. Éld az életed! Légy olyan boldog, amennyire csak lehetsz, ne foglalkozz olyan dolgokkal, amik nem számítanak, és ne szűnj meg harcolni! Szeretlek, bogárkám. Annyira szeretlek, hogy nem találok rá szavakat. Talán képes lennék megfesteni, de a borítékba nem férne be a festővászon. És még ha sikerülne is, valószínűleg nem érne fel hozzád. A festéket, a zenét, a szavakat meghaladó módon szeretlek. Remélem, ezt mindig is érezni fogod, még akkor is, amikor én már nem leszek veled, hogy újra elmondjam. Szeretettel, Apa Nem igazán tudom, melyik mondatánál kezdtem el sírni, de az utolsó szavakat már alig tudtam kivenni a könnyeim miatt. Annyira vágytam egy utolsó esélyre, hogy elmondhassam neki, én pont ugyanígy szeretem. És egyetlen percre sütkérezhettem feltétel nélkül elfogadása és szeretete melegében. Amikor felnéztem, láttam, hogy Kenna is zokog, s még nem ért a levele végére. Kota értetlen képpel futott végig az oldalakon, aztán mintha újrakezdte volna az olvasást. Elfordultam, és elővettem a később írt cetlit, erősen remélve, hogy az nem lesz annyira megrendítő élmény, mint a levél volt. Úgy éreztem, nem biztos, hogy képes

lennék ebből még többet elviselni. America! Annyira sajnálom... Amikor nálad jártunk látogatóban, a szobádban megtaláltam Illéa naplóját. Nem te árultad el, hogy ott van, magamtól jöttem rá. Ha emiatt bármi bajod lenne, azért kizárólag engem kell okolni. Márpedig abban eléggé biztos vagyok, hogy lesznek következményei... amiatt, aki vagyok, és amiatt, akiknek beszéltem róla. Gyűlölöm, hogy tulajdonképpen elárullak ezzel, de bíznod kell abban, hogy azért tettem, mert azt reméltem, hogy jobbá tehetem vele a te jövődet is, és mindenki másét is. Nézd csak, odafent ragyog a Sarkcsillag, Mely utadon vezet. Igazság, becsüle, örökre felvirrad, S kijelöli helyed. Szeretlek, Shalom Csak ültem hosszú perceken át, és megpróbáltam megfejteni, mire is célzott. Következmények? Ki volt apa, és kinek beszélt a naplóról? És mi a jelentősége a versnek? Aztán lassan derengeni kezdett August kijelentése arról, hogy nem az én Híradóbeli szereplésemből szereztek tudomást a naplókról, és hogy többet tudnak a tartalmukról, mint amennyiről én beszámoltam... Aki vagyok... akiknek beszéltem róla... Nézd csak, odafent ragyog a Sarkcsillag... Apa aláírására meredtem, és eszembe jutott, hogyan írta alá a palotába küldött leveleit. Mindig is úgy találtam, hogy elég furcsán formálja meg az I betűket.

Voltaképpen nyolcszögű csillagokat rajzolt... Sarkcsillagot, az északi égbolt csillagát… Az a kis kunkor a nevemben az i fölött... Úgy tervezte, hogy ennek számomra valami jelentősége legyen? Vagy talán már jelentett is valamit, mivel beszéltünk Augusttal és Georgiával? August és Georgia! August nyakában a nyolcszögletű iránytűje... És Georgia kabátkáján a hímzés nem is virág volt... Az alakjuk nem volt ugyan egyforma, de kétség kívül csillagot ábrázolt mindkettő. A fiú, aki az Ítélkezésnél Kriss-nek jutott. A nyakára nem keresztet tetováltak... Így ismerték fel, ki tartozik hozzájuk. Apám Északi lázadó volt. Az a benyomásom támadt, mintha máshol is láttam volna ezt a csillagot. Talán a piacon jártamban-keltemben akár a palotában is... Elképzelhető, hogy már évek óta ott volt az orrom előtt? Döbbenten emeltem fel a fejem. Aspen szeméből olyan kérdéseket olvastam ki, amiket nem tehetett fel fennhangon. Apa lázadó volt. A félig tönkretett könyv, amit a szobájában rejtegetett, a temetésen felbukkanó barátok, akikről semmit sem tudtam... a lánya, akinek az America nevet adta... Ha figyeltem volna, erre már évekkel ezelőtt rájöhettem volna. - Ez minden? - hallottam meg Kota sértődött hangját. - Ezzel meg mi az ördögöt kezdjek? Elfordultam Aspéntől, és Kotára szegeztem a tekintetemet. - Mi a baj? - kérdezte anya, aki éppen visszatért a nappaliba a teával. - Apa levele. Rám hagyta ezt a házat. Mi a fenét kezdjek ezzel a szemétteleppel?

- Felpattant, indulatosan szorongatta a papírlapokat a markában. - De Kota, apa ezt azelőtt írta, hogy elköltöztél volna hazulról - magyarázta még mindig könnyes szemmel Kenna. - Ő csak megpróbált gondoskodni rólad. - Hát akkor eléggé kudarcot vallott, nem? Mikor volt olyan idő, hogy ne lettünk volna éhesek? Annyi szent, hogy ez a ház semmit sem változtatott volna a helyzetemen. Arról én magam gondoskodtam. - Kota elhajította a lapokat, amelyek a szoba túlsó felén lassan libegve földet értek. Ujjaival a hajába túrt, aztán nagyot szusszanva kifújta a levegőt. - Van ebben a házban valami innivaló? Aspen, hozz már nekem egy pohár italt! - reccsent rá, de közben még csak felé sem nézett. Odakaptam a pillantásomat, és láttam, hogy Aspen arcán rengeteg érzés kavarog: ingerültség, együttérzés, büszkeség, beletörődés. Aztán már indult is a konyha felé. - Állj meg! - parancsoltam rá, és Aspen mozdulatlanná merevedett. Kota bosszúsan nézett felém. - Ugyan már, America, ez a dolga. - Nem, nem ez a dolga - prüszköltem. - Te talán elfeledkeztél róla, de Aspen most már Kettes. Elképzelhető, hogy inkább neked kellene őt kiszolgálnod. Méghozzá nem is a státusa miatt, hanem mindazért, amit értünk tett. Kota arcán sunyi mosoly terült szét. - Hmmm... Maxon tud a dologról? Tudja, hogy ez még mindig folyik? - tudakolta, és ujjával lustán kettőnkre bökött. A szívem mintha megállt volna. - Szerinted mit csinálna a herceg, ha tudomást szerezne róla? Vesszőzés már volt, de sokak szerint az a lány jóval többet érdemelt volna azért, amit művelt. - Kota önelégülten csípőre vágta a kezét, és kihívóan ránk meredt. Képtelen voltam megszólalni. Aspen is hallgatott, én pedig azon töprengtem, hogy

a némaságunk a segítségünkre van, vagy éppen hogy ellenünk szól. Végül anya törte meg a csöndet: - Ez igaz? Muszáj volt kitalálnom valamit. Muszáj volt megtalálnom a módját, hogy ezt rendesen elmagyarázhassam, vagy legalább arra rájönnöm, hogyan szállhatok szembe a vádaskodással, hiszen tulajdonképpen nem is volt igaz amit Kota mondott... már nem. - Aspen, menj, nézd meg, mi van Lucyval - mondtam Már indult volna, amikor Kota tiltakozni kezdett. - Nem-nem. Szépen itt marad! Ekkor elvesztettem az önuralmamat. - Azt mondtam, elmegy! Te pedig leülsz! Hanghordozásom mindenkit meghökkentett, mert tőlem ilyet még nem hallhattak. Anya döbbenetében azonnal lezöttyent egy székre. Aspen elindult a folyosó felé, Kota pedig lassan, kelletlenül szintén leült. Igyekeztem koncentrálni. - Igen, a Párválasztó előtt valóban jártam Aspennel. Azt terveztük, hogy akkor jelentjük be, mihelyt összeszedtünk annyi pénzt, hogy összeházasodhassunk. Szakítottunk, mielőtt elutaztam volna, és aztán megismertem Maxont. Szeretem a herceget, és bár Aspen sok időt tölt velem a palotában, kettőnk között nincs semmi. Már nincs, pontosítottam magamban. Ezután Kotára néztem. - Ha azt képzeled, hogy sikerülni fog akár csak egyetlen másodpercre is belemagyaráznod valamit a múltamba, hogy aztán megzsarolj vele, akkor jobb, ha ezen még gondolkodsz egy kicsit. Egyszer azt kérdezted tőlem, hogy beszéltem-e rólad Maxonnak, és az a helyzet, hogy igen. Pontosan tudja, micsoda gerinctelen, hálátlan tökkelütött vagy. Kota összepréselte az ajkát, láttam rajta, hogy mindjárt kitör. Úgyhogy mindössze

egy lélegzetvételnyi szünetet tartottam, s azonnal folytattam. - És jobb, ha azt is tudod, hogy a herceg rajong értem - közöltem magabiztosan. Ha azzal áltatod magad, hogy inkább hinne neked, mint nekem, akkor meg fogsz lepődni, milyen hamar valóra válhat az a javaslatom, hogy megvesszőzzenek. Ki akarod próbálni, hogy így van-e? Ökölbe szorította a kezét, egyértelműen habozott. Ha igazam van, és megsérülnek az ujjai, akkor azzal a karrierjének is vége. - Rendben - szögeztem le. - És ha még egyszer meghallom, hogy apáról ilyen hangon beszélsz, előfordulhat, hogy már pusztán azért is a herceg figyelmébe ajánllak. Iszonyú szerencséd volt, hogy az édesapád ennyire szeretett. Rád hagyta a házat, amit visszavehetett volna azután, hogy elköltöztél, mégsem tette. Még mindig reménykedett benned, ami lényegesen több annál, mint amit én érzek irántad. Kiviharzottam a nappaliból, egyenesen a szobámba, és kivágtam az ajtaját. Elfeledkeztem arról, hogy Gerad, May, Lucy és Aspen ott vár rám. - Te jártál Aspennel? - tudakolta May. Leesett az állam. - Egy kissé hangos voltál - magyarázta Aspen. Lucyra néztem. A szemében könny csillant. Nem akartam, hogy legyen még egy titok, ami a vállát nyomja, hisz világos volt, mennyire megviseli már a gondolata is. Becsületes volt és hűséges, hogyan is kérhetném arra, hogy válasszon köztem és a család között, amelynek a szolgálatára felesküdött? - Elmondom Maxonnak, mihelyt visszatértünk - közöltem Aspennel. - Azt hittem, a titkolózással téged védelek, meg saját magamat, pedig tulajdonképpen egyszerűen csak hazudtam. És ha Kota tud róla, akkor talán mások is. Azt szeretném, ha tőlem hallana róla először.

26. fejezet A nap hátralévő részében a szobámban bujkáltam. Semmi kedvem nem volt Kota vádló arckifejezéséhez vagy anya kérdéseihez. De mindannyiuk közül a legrosszabb Lucy látványa volt. Annyira szomorúnak tűnt, hogy elhallgattam előle ezt a titkomat. Nem akartam, hogy körülöttem tegyen-vegyen, és úgy láttam, neki is jólesik anyának segíteni amiben csak tud, vagy Mayjel játszani. Túl sok mindent kellett végiggondolnom, ezért nem tartottam magam mellett. Egyfolytában azt gyakoroltam magamban, hogyan vallhatok be mindent Maxonnak. Igyekeztem megtalálni a legmegfelelőbb szavakat. Hagyjam-e ki mindazt, ami Aspennel való találkozásaink során történt a palotában? Ha megtenném, utána rögtön rákérdezne. Nem keltene-e rosszabb benyomást, mintha helyből elmondtam volna? Ezután gondolataim apa felé kanyarodtak, s egyre azon töprengtem, miket csinálhatott, miket gondolhatott az évek során. Vajon a temetésén megjelent ismeretlenek mind lázadók voltak? Lehetséges, hogy annyian eljöttek volna? És erről vajon beszámoljak Maxonnak? Akarna-e akkor is, ha tudna arról, hogy a családomnak köze van a lázadókhoz? Úgy tűnt, akadnak az Elitben mások is, akik a kapcsolataik miatt kerültek be. De mi van, ha az én esetemben ez hátrányt jelent? Ezt ugyan nem tartottam valószínűnek, figyelembe véve, hogy mennyire összebarátkoztunk Augusttal, de azért akkor is... Eltűnődtem azon is, hogy a herceg éppen mit csinálhat. Talán dolgozik. Vagy esetleg sikerült megtalálnia a módját annak, hogy megússza a munkát? Nem voltam ott, hogy velem sétálgathasson vagy üldögélhessen. Nagyon kíváncsi voltam, hogy

Kriss átvette-e a helyemet. Eltakartam a szemem, igyekeztem koncentrálni. Hogyan leszek képes ezt egyedül végigcsinálni? Kopogtak az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy egy látogató segít-e a helyzetemen, vagy inkább ront rajta, de azért kiszóltam, hogy jöjjön be. Kenna lépett be a szobámba, s hazaérkezésem óta most először nem volt vele Astra. - Jól vagy? Némán ráztam a fejem, aztán könnyek szöktek a szemembe. A nővérem leült mellém az ágyra, és átölelt. - Annyira hiányzik apa. A levele olyan... - Tudom - mondta. - Amíg velünk volt, olyan keveset beszélt. De itt hagyta nekünk a gondolatait. Ez egy kissé felvidít. Nem vagyok biztos benne, hogy akkor is pontosan emlékeznék rájuk, ha nem írta volna le őket. - Igen. - Ezzel tulajdonképpen megválaszolta egy kérdésemet, amit féltem feltenni. Senki más nem tudott arról, hogy apa lázadó volt. - Szóval... te meg Aspen... - Esküszöm, már vége. - Hiszek neked. Amikor a tévéközvetítések alatt ránéztél Maxonra... Van az a másik lány, tudod, Celeste... – Kenna rosszallóan forgatta a szemét. Ezen csak mosolyogni tudtam. - Ő megpróbál úgy tenni, mintha fülig szerelmes lenne belé, de mindenki látja, hogy az érzései nem valódiak. Legalábbis nem annyira, amennyire szeretné, hogy annak tűnjenek. Horkantva felnevettem.

- Fogalmad sincs, mennyire a fején találtad a szöget. - Gondolkodtam azon, hogy mennyi ideig tarthatott. Mármint Aspennel... - Két évig. Azután kezdődött, hogy férjhez mentél, és Kota elköltözött. A házikóban találkoztunk hetente egyszer. Próbáltunk pénzt megtakarítani, hogy összeházasodhassunk. - Szerelmes voltál? Ugye képesnek kellett volna lennem válaszolni erre? Ugye képesnek kellett volna lennem kijelenteni, hogy Aspenbe minden kétséget kizáróan szerelmes voltam? Csakhogy ezt most egyáltalán nem így láttam. Talán tényleg szerettem, de az idő és a távolság miatt azok az érzések most egészen másnak tűntek. - Azt hiszem... De nem tudom... - Nem olyan, mint amit a herceg iránt érzel? - találta ki helyből. - Minden annyira furcsa - ingattam a fejem. - Olyan hosszú-hosszú időn át Aspen volt az egyetlen, akivel el tudtam képzelni a jövőmet. Készen álltam arra, hogy Hatos legyek. Most pedig... - Most pedig gyakorlatilag öt perc választ el attól, hogy te légy a következő hercegné. - Kifejezéstelen hangja miatt az egész annyira bizarrnak hangzott, s egyszerre tört ki belőlünk a nevetés: milyen különös fordulatot is vett az életem. - Köszönöm szépen. - Erre valók a testvérek. A szemébe néztem, mert éreztem, hogy maradt benne egy csöpp megbántottság. - Ne haragudj, hogy nem beszéltem erről korábban. - Legalább most elmondtad. - Nem azért volt, mintha nem bíztam volna meg benned. Inkább arról van szó,

hogy ez tette különlegessé a kapcsolatunkat. Hogy titokban kellett tartanom. - Csak most jöttem rá, mennyire így volt, hogy hangosan kimondtam. Igen, valóban sok mindent éreztem Aspen iránt, de a körülmények is hozzájárultak, hogy még jobban vonzódjam hozzá: a titkolózás, a vágy, ami egy lopott érintéstől végigfutott rajtam, a tudat, hogy van miért dolgoznom. - Megértelek, America, komolyan mondom. De közben nagyon remélem, sosem érezted úgy, hogy muszáj titkolnod. Hiszen én mindig itt leszek neked. Nagyot sóhajtottam, s amikor kifújtam a levegőt, mintha gondjaim egy részétől is megszabadultam volna. Legalábbis ideiglenesen. Fejemet Kenna vállára hajtottam, s olyan jólesett, hogy végre világosan tudtam gondolkodni. - Na és, van még valami köztetek? Aspen hogyan érez irántad mostanában? Újra sóhajtottam és felültem. - Állandóan megpróbál elmondani nekem valamit.. valamit arról, hogy mindig is mennyire szeretett. És tudom, szólnom kellene neki, hogy ez már nem számít, és hogy Maxonba vagyok szerelmes, de... - De? - De mi van, ha a herceg valaki mást választ? Abból a helyzetből úgy kerülnék ki, hogy nem maradt senkim. Ha Aspen azt hiszi, hogy még maradt számunkra esély, akkor talán újrakezdhetnénk, amikor az egész véget ér... Kenna rám meredt. - Aspent egyfajta biztonsági megoldásként tartottad meg? A kezembe temettem az arcom. - Tudom, tudom. Szörnyű, igaz? - America, te ennél rendesebb lány vagy. Ha valaha jelentett valamit számodra,

akkor éppúgy el kell mondanod neki az igazat, ahogy Maxonnak is. Kopogtattak. - Szabad! Kissé elpirultam, amikor Aspen lépett be az ajtón, nyomában az elszontyolodottnak tűnő Lucyval. - Ideje öltöznöd és csomagolnod - közölte. - Valami baj van? - kérdeztem idegesen. - Mindössze annyit tudok, hogy Maxon azt akarja, azonnal térj vissza a palotába. Értetlenül sóhajtottam egy nagyot. Úgy volt, hogy itthon tölthetek még egy napot. Kenna újra átölelt, s egy kicsit magához szorított, majd visszament a nappaliba. Aspen is távozott, Lucy pedig egyszerűen fogta az egyenruháját, s ment a fürdőszobába, hogy átöltözzön. Az ajtót becsukta maga mögött. Újra magamra maradtam, s mindent végiggondoltam. Kennának igaza volt. Azt már tudtam, mit érzek Maxon iránt, és ideje volt megfogadni, amit apa tanácsolt, s azt tenni, ami egyébként is mindvégig szándékomban állt: harcolni. És mivel az a jelentősebb feladat, először Maxonnal fogok beszélni. Mihelyt azon túl vagyok, a végeredménytől függetlenül kitalálom, mit mondjak Aspennek. A bőröndömbe nyúltam, az alján keresgéltem valamit. Mihelyt ujjaim ráleltek a kis csomagra, elővettem, és kibontottam. A kis befőttesüvegben már nemcsak a penny árválkodott, mert ott volt mellette a karkötő is, de ez nem számított többé. Fogtam az üveget, és az ablakpárkányra állítottam, ahol a helye volt - már régen ott kellett volna hagynom. A repülőút jelentős részében a Maxonnak teendő vallomásom járt a fejemben. Rettegtem az egésztől, de csak akkor léphetünk előre, ha megtudja az igazat.

Előrepillantottam kényelmes ülésemből, amely a gép hátsó részében volt. Aspen és Lucy elöl ült, s bár elválasztotta őket a kis folyosó, elmélyülten beszélgettek. A lány még mindig zaklatottnak tűnt, de mintha utasításokat adott volna Aspennek. Aztán hátradőlt a székében, Aspen pedig felállt. Gyorsan hátrakaptam a fejem, remélve, hogy nem vette észre, amint őket figyelem. Miközben felém tartott, igyekeztem nagy érdeklődést mutatni a könyvem iránt. - A pilóta szerint még fél óra - tudatta velem. - Rendben. Remek. Tétovázott. - Sajnálom... ami Kotával volt... - Neked semmi okod elnézést kérni. Ö volt undok. - De, van okom. Már évekkel ezelőtt sokat ugratott, hogy beléd vagyok bolondulva, de nem törődtem vele. Most már biztosra veszem, hogy akkor is átlátott rajtam. És nyilván azóta is nagyon figyelt. Óvatosabbnak kellett volna lennem, vagy valami... Azt kellett volna... - Aspen. - Igen? - Nem lesz semmi baj. El fogom mondani az igazat Maxonnak, és felelősséget vállalok a köztünk történtekért. Neked ott a családod, akik teljesen tőled függnek. Ha bármi történne veled... - Mer, te megpróbáltál távol tartani, csak éppen túl makacs voltam. Az én hibám. - Dehogy! Nagy levegőt vett. - Figyelj csak... el kell mondanom neked valamit. Nem lesz könnyű, de tudnod

kell róla. Amikor azt állítottam, hogy mindig szeretni foglak, komolyan gondoltam. És én... - Hagyd abba! - könyörögtem. Tisztában voltam azzal, hogy el kell mondanom neki az igazat, de egyszerre csak egy vallomásra voltam képes koncentrálni. - Ez nekem most egyszerűen túl sok. Épp most állt a feje tetejére a világom, és valami olyasmire készülök, amitől eléggé rettegek. Kérlek, adj nekem egy kis időt. Aspen nem tűnt boldognak a döntésemtől, de nem erősködött tovább. - Ahogy óhajtja, hölgyem. - Magamra hagyott, én pedig még vacakabbul éreztem magam, mint korábban.

27. fejezet Valahogy minden a helyére került, amikor beléptem a palotába. Még sosem láttam azt a szobalányt; aki elvette a kabátomat. Aspen egy palotaőrrel halkan közölte, hogy másnap reggel I részletes jelentést tesz az utunkról. Már elindultam fölfelé a lépcsőn, amikor egy másik szobalány megállított egy pillanatra. - Kisasszony, hát nem megy a fogadásra? - Tessék? - Csak nem valami fantasztikus üdvözlést készítettek elő nekem, vagy valami ilyesmit? - A Hölgyek Szalonjában vannak. Biztos vagyok benne, hogy számítanak a kisasszonyra. Ennél valamivel több magyarázatra számítottam ugyan, de azért engedelmesen lelépdeltem a lépcsőn, és elindultam a folyosón a Hölgyek Szalonja felé. Nem is hittem volna, mennyire megnyugtató érzés lesz újra elhaladni az ismerős termek

mellett. Apa persze nagyon hiányzott, de azért jó érzés volt, hogy nem csupa olyan dologra esik a tekintetem, ami az ő emlékét idézi. Visszatérésem örömét csak az tudta volna fokozni, ha Maxon is ott ballag mellettem. Már épp eljátszottam a gondolattal, hogy érte küldetek, amikor váratlanul óriási ricsaj ütötte meg a fülemet, ami mintha a Hölgyek Szalonja felől érkezett volna. Egy pillanatra összezavarodtam. A hangzavar alapján Illéa lakosságának legalább a fele odabent mulathatott. Habozva nyomtam le a kilincset. Mihelyt Mini pillantása vörös fürtjeimre esett de mit keres itt Mini? -, azonnal mindenki tudtára adta: - Itt van! America visszatért! A teremben éljenzés tört ki, én pedig zavartan léptem beljebb. Emmica, Ashley, Bariel... mindenki ott volt. Tekintetem egy ismerős arc után kutatott, de hiába. Marleet ide természetesen nem hívták meg. Ekkor odavágtatott hozzám Celeste, aki erősen magához szorított. - Áh, kisanyám, tudtam, hogy visszaérsz időben! - Mihez? - faggattam. De nem tudott elég gyorsan válaszolni, mert fél pillanaton belül a nyakamba ugrott Kriss, és belesikkantott a fülembe. A leheletén éreztem, hogy valamennyit már ihatott, a kezében szorongatott pohár pedig arról tanúskodott, hogy egyelőre nem is áll szándékában abbahagyni. - Mi ketten vagyunk azok! - visította. - Maxon holnap bejelenti az eljegyzését! Vagy te, vagy én leszek az! - Ebben biztos vagy? - Tegnap este kirúgott engem meg Elise-t - erősítette meg Celeste -, de aztán idehívatta az összes lányt ünnepelni, úgyhogy akkor már maradtunk. Elise elég rosszul

viseli. Te is tudod, milyen a családja... Most azt hiszi, hogy kudarcot vallott. - És te? - tudakoltam kissé idegesen. Csak vállat vont, és elmosolyodott. - Ehhh! Ezen elnevettem magam, s egy másodperc múlva poharat nyomtak a kezembe. - Krissre és Americára! - kiáltotta valaki. - A két utolsó versenyben maradó lányra! A hírbe valósággal beleszédültem. Ezek szerint a herceg eldöntötte, hogy véget vet a Párválasztónak, és mindenkit hazaküld. Méghozzá az alatt az idő alatt jutott erre az elhatarozásra, amikor itt sem voltam. Ez vajon azt jelenti, hogy hiányoztam neki? Vagy éppenséggel arra jött rá, hogy vígan elvan nélkülem is? - Igyál! - nógatott Celeste, és a szám felé billentette a poharat. Beleittam a pezsgőbe, de azonnal rám jött tőle a köhögés. Megszédültem, amire bőven volt okom: a hosszú repülőút, az utóbbi pár nap érzelmi viharai, a hirtelen lehörpintett alkohol. Néztem, ahogy a lányok a kanapékra felugorva táncolnak, s lelkesen ünnepelnek, pedig nem is ők a nyertesek. Celeste behúzódott egy sarokba Annával. Nagyon úgy tűnt, hogy többször is bocsánatot kér a tettei miatt. Elise feltűnés nélkül beosont, sebtében megölelt, aztán újra visszavonult. A lánysereg egyetlen izgalmas kavalkád volt, s azon kaptam magam, hogy boldog vagyok, pedig nem lehetek biztos az események kimenetele felől. Megfordultam, és egyszerre ott termett Kriss, aki átölelt. - Figyelj csak - mondta. - Fogadjuk meg, hogy bármi is történjék holnap, örülni fogunk a másik sikerének. - Jól hangzik - próbáltam túlordítani a zsivajt. Felnevettem, és lepillantottam.

Abban a másodpercben ráébredtem valamire. Kriss nyakán az ezüstös színű villanásnak hirtelen jóval nagyobb lett a jelentősége, mint még pár napja volt. Felszisszentem, ő pedig kérdő arckifejezéssel nézett rám. Talán udvariatlannak és nyersnek tűntem, mindenesetre elkezdtem kirángatni magammal a teremből a folyosóra. - Hová megyünk? - kérdezte. - America, mi a baj? Behúztam magammal a női mosdóba a folyosó sarkán túl, s kétszer is körülnéztem, hogy meggyőződjek arról, senki sem fülel. - Te lázadó vagy - közöltem vádló hangon. - Micsoda? - horkant fel kissé színpadiasan. - Te megőrültél. - De kezét a nyakához kapta, s ez a mozdulat elárulta. - Pontosan tudom, mi annak a csillagnak a jelentése, Kriss, úgyhogy meg se próbálj hazudni nekem - mondtam higgadtan. Kis hatásszünetet tartott, majd sóhajtott egyet. - Nem tettem semmi törvényelleneset. Nem szervezek tiltakozásokat sehol, egyszerűen csak támogatója vagyok az ügynek. - Nagyszerű - vetettem oda. - És a Párválasztóban való szereplésed milyen százalékban szól arról, hogy magadnak akarod Maxont, és mennyi ebből annak a csoportnak az akarata, akik a saját emberüket szeretnék a trónon látni? Nem felelt azonnal, előbb összeszedte a gondolatait. Összeszorította állkapcsát, az ajtóhoz lépett, és ráfordította a kulcsot. - Ha annyira tudni akarod, nos, igen... a királynak valóban felkínáltak egy lehetőséget, amikor arról volt szó, hogy bekerüljek a versenybe. Nyilván te is sejtetted, hogy a sorsolás egy vicc volt.

Bólintottam. - Csakhogy a király nem tudta, és még mindig nem tudja pontosan, hány Északit juttattak be a válogatás során. Én csakl egy voltam a több jelölt közül, s eleinte pusztán az ügyre koncentráltam. Nem értettem Maxont, és nagyon úgy tűnt, hogy teljesen hidegen hagyom. De aztán megismertem, és akkor már elszomorított az, hogy nem mutat érdeklődést irántam. Marlee távozása után, amikor mintha elsodródtatok volna egymástól, már egészen más fényben láttam. Te talán úgy véled, hogy nem a helyes indokok vezéreltek, amikor beneveztem a versenybe, és lehet, hogy ebben igazad is van. Most viszont már egészen más okból ragaszkodom a bent maradáshoz. Szeretem Maxont, és még mindig küzdök érte. Mi nagy dolgokra vagyunk képesek együtt. Úgyhogy ha azt hiszed, hogy megpróbálhatsz megzsarolni vagy elárulni, akkor felejtsd el. Nem hátrálok egy tapodtat sem. Megértetted? Kriss még sosem beszélt ennyire határozottan, én pedig nem tudtam, hogy elszántsága rendíthetetlen hitének vagy a jelentős mennyiségű pezsgőnek köszönhető. Annyira ádáz képet vágott, hogy fogalmam sem volt, mit feleljek. Szerettem volna megjegyezni, hogy Maxon meg én is nagy dolgokra lennénk képesek, sőt, hogy már most többet tettünk, mint ő azt sejtené. Csakhogy nem ez volt a megfelelő pillánat a dicsekvésre. Egyébként is, Krissben és bennem sok volt a közös vonás. A családom miatt jöttem ide, és ő is valamiféle tágabb értelemben vett család kérésére nevezett be. Emiatt kerültünk be a versenybe, s egy idő után Maxon szívébe is. Mi értelme lenne most eltépnünk a kettőnket összekötő szálakat. Kriss a hallgatásomat beleegyezésnek vehette, hogy rendesen fogok viselkedni, mert már nem állt ott annyira feszülten. - Rendben. Akkor, ha nem bánod, most visszamennék a mulatságra.

Hűvösen végigmért, és kisuhant a mosdóból. Kételyek közt maradtam magamra. Tartsam a számat? Nem kéne legalább egy valakinek szólnom? Egyáltalán, helytelen-e az, amit éppen kiderítettem? Nagyot sóhajtva kiléptem a helyiségből. Már semmi kedvem nem volt ünnepelni, úgyhogy a hátsó lépcsőn felosontam a szobámba. Bár szívesen viszontláttam volna Anne-t és Maryt, azért örültem, hogy éppen egyikük sincs ott. Elnyúltam az ágyon, és rendezni próbáltam a gondolataimat. Ezek szerint Kriss lázadó. Saját bevallása szerint semmi veszélyeset nem tett, bár azt még mindig nem igazán tudtam, hogy ez alatt mit is értett. Nyilván ő az, akiről Georgia beszélt. Vajon miért képzeltem, hogy Elise-ről volt szó? Kriss lehetett az, aki segített nekik bejutni a palotába? Ő próbált útmutatást adni nekik azt illetőleg, hogy mit keressenek? Nekem is megvoltak a magam titkai a palotában, ugyanakkor sosem jutott eszembe, hogy ezzel ugyanígy lehet valaki más is. Pedig nem ártott volna. Mert mit is mondhattam most? Ha tényleg van valami komoly Maxon és Kriss között, akkor a lány leleplezésével azt a benyomást kelthetném, hogy bármire hajlandó vagyok a győzelemért. És még ha be is válna, én nem ilyen módon akartam megszerezni a herceget. Azt akartam, hogy tudja, mennyire szeretem. Kopogást hallottam, és egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy nem nyitok ajtót. Semmi kedvem nem volt a magyarázkodni érkező Krisszel, vagy pedig a mulatozni kívánó lányokkal foglalkozni. Egy idő után nagy keservesen mégis felálltam, és az ajtóhoz mentem. A küszöbön Maxon állt kezében egy vastag borítékkal és egy apró, díszes papírba

burkolt csomaggal. Egyetlen pillanat volt csak, míg ráeszméltünk, hogy újra együtt vagyunk, de ezalatt a levegő mintha megtelt volni valami varázslatos elektromossággal, s belém hasított, mennyire nagyon hiányzott nekem. - Szia - köszönt. Egy kissé kábának tűnt, mintha nem igazán tudná, mit is mondjon. - Szia. Csak bámultuk egymást. - Nincs kedved bejönni? - nyögtem ki. - Ó! Ööö... de... nagyon is. - Valami nem volt rendben Maxon mintha megváltozott volna, de talán csak ideges volt. Elálltam az ajtóból, hogy be tudjon lépni. Úgy hordozta körbe tekintetét a szobán, mintha nem ismerne rá. Aztán felém fordult. - Hogy érzed magad? Rájöttem, hogy apa halálára célzott, és ettől újra eszembe jutott, hogy nem a Párválasztó vége jelenti világomban az egyetlen változást. - Megvagyok. Még nem igazán érzem, hogy eltávozott, főleg amikor itt vagyok, a palotában. Néha eszembe jut, hogy levelet kellene írnom neki, és meg is kapná. Együtt érzőn rám mosolyogott. - Hogy van a családod? - Anya nagyon uralkodik magán - sóhajtottam mélyet -, Kenna pedig komoly támaszt jelent. Főleg May és Gerad miatt aggódom. Kota egész végig szörnyen undok volt. Mintha sosem szerette volna apát, és ezt egyáltalán nem értem - vallottam be. -

Hiszen te is találkoztál vele. Annyira kedves ember volt. - Ez így van - bólintott Maxon. - Örülök, hogy megismerhettem. Tudod, néha hasonlítasz ám rá. - Tényleg? - De mennyire! - Egy kezébe fogta a borítékot és a lapos csomagot, a másikkal pedig átölelt. Az ágyhoz vezetett, majd letelepedett mellém. - Ott van például a humorérzéked. És a kitartásod. Amikor a látogatásakor beszélgettünk, akkor elég rendesen kifaggatott, egyszerre volt ijesztő és közben vicces is. Te sem hagyod soha, hogy bármit megússzak egy felszínes válasszal. És persze tőle örökölted a szemedet, és azt hiszem, az orrod formáját is. Látom, ahogy néha fellángol benned a bizakodás. Mintha ő is ilyen lett volna. Valósággal ittam a szavait, belekapaszkodtam azokba a vonásaimba, amelyek rá emlékeztettek. És én még azt hittem, hogy Maxon semmit sem tudott apáról! - Csak azt szeretném mondani, hogy teljesen helyénvaló, ha bánatos vagy, de abban is biztos lehetsz, hogy édesapádból a legjobb veletek maradt - fejezte be. Köré fontam a karom, ő pedig magához szorított szabad kezével. - Köszönöm szépen. - Csak azt mondtam, amit gondoltam. - Tudom. Köszönöm. - Visszaültem, és arra gondoltam, témát kellene váltanunk, mielőtt eluralkodnak rajtam az érzelmek. - És ez mi? - intettem a másik keze felé. - Ó! - Maxonnak mintha kellett volna egy kis idő, hogy összeszedje magát. - Ez a tied. Megkésett karácsonyi ajándék. - Felemelte a papírokkal megtömött borítékot. - El sem hiszem, hogy ezt tényleg odaadom neked, és az olvasásával mindenképpen meg kell várnod, hogy elmenjek, de... azért ez a tied.

- Rendben - súgtam bizonytalan hangon, ő pedig az ágy melletti asztalkára helyezte a borítékot. - Ez talán nem annyira zavarba ejtő dolog - fordult játékosra a hangja, és átnyújtotta a másik ajándékot. - Sajnálom, a csomagolás nem sikerült a legszebben. - Nagyon jó lesz így is - füllentettem, és azon voltam, hogy ne kuncogjam el magam az összevissza hajtogatott, és kissé betépődött díszes papír látványától. A csomagocskában bekeretezett kép volt, amely egy házat ábrázolt. Nem akármilyen ház volt azonban, hanem csodaszép épület. Falait napsárgára festették, körülötte bársonyos, zöld fű, amibe kedvem lett volna mezítláb belegázolni. Mindkét emeleten magas, széles ablakok, s körben fák, amelyek árnyékot vetettek a pázsit bizonyos részein. Az egyiken még gyerekhinta is lógott. Megpróbáltam nem az épületre, hanem magára a fényképre koncentrálni, mert biztosra vettem, hogy ezt a kis műalkotást maga a herceg készítette, habár azt elképzelni sem tudtam, hogyan juthatott ki a palotából fotózni. - Gyönyörű - mondtam elismerő hangon. - Saját műved? - Ó, nem! - rázta kuncogva a fejét. - Nem a fénykép az ajándék, hanem a ház. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam. - Micsoda? - Úgy gondoltam, szeretnéd, ha a családod a közelben lenne. Az épület igazán nincs messze innen autóval, és bőven van benne hely. Úgy vélem, még a nővéred és az ő kis családja is kényelmesen elférne. - Mi... én... - Csak bámultam, és megpróbáltam felfogni, mit is jelenthet mindez. A herceg a tőle megszokott türelemmel fogott a magyarázatba, annak ellenére, hogy úgy hitte, én már korábban megértettem a gesztus jelentőségét.

- Azt kérted tőlem, hogy küldjek haza mindenkit. Ezt mégis tettem. Egy lányt versenyben kellett tartanom... erről a szabályok rendelkeznek... de te... azt mondtad, ha bebizonyítom, hogy szeretlek... - Engem? - Ki mást? Elállt a szavam. Megdöbbenésemben felkacagtam, aztán csókokkal borítottam az arcát, és mindegyik után kuncogtam egyet. Maxon annyira megörült annak, hogy kimutatom az érzéseimet, hogy lelkesen fogadta a csókjaimat, és velem nevetett. - Összeházasodunk? - kiáltottam, és cuppanós puszit nyomtam a szájára. - Igen, összeházasodunk. - Mosolyogva tűrte, hogy izgalmamban összevissza csókolgassam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az ölében ülök, csak éppen arra nem emlékeztem, hogyan kerültem oda. Csak csókoltam és csókoltam... aztán valahogy elcsöndesedett a kacagás. Egy idő után már nem is mosolyogtam. Csókjaink megszűntek játékosnak lenni, helyette elmélyültek. Amikor kissé hátradőltem, hogy Maxon szemébe nézzek, láttam, mennyire szenvedélyesen, mennyire fürkészőn bámul vissza rám. Közel húzott magához, s mellkasomon éreztem, ahogy a szíve vadul kalapál. Annyira kiéheztem az érintésére, hogy letoltam a válláról a zakóját, ő pedig igyekezett segítségem re lenni, de egy pillanatra sem engedett el. Hagytam, hogy cipőm röpke dobszólót előadva a padlón koppanjon. Érzékeltem, ahogy Maxon lába megmozdul alattam, amikor ő is megszabadul a maga lábbelijétől. A csókot egy pillanatra sem megszakítva felemelt, beljebb mászott az ágyon, és gyengéden lefektetett a közepére. Ajka lesiklott a nyakamon, én pedig meglazítottam a nyakkendőjét, majd elhajítottam úgy nagyjából a cipőink irányába.

- Miss Singer, tudatában van annak, ugye, hogy mennyi szabályt szeg meg éppen? - Te vagy a herceg. Megteheted, hogy egyszerűen elnézed nekem. Nevetése most már korántsem volt játékos, ajka ott volt mindenütt: a nyakamon, a fülemnél, az arcomon. Kirángattam az inget nadrágja derekából, és a gombokkal babráltam. Az utolsóknál kicsit segített, majd felült, és az ágy mellé dobta. Amikor utoljára félmeztelenül láttam, akkor a körülmények miatt nem igazán tudtam kiélvezni a látványt. Most azonban... Ujjaimat könnyedén végighúztam a hasán, csodálva, hogy mennyire izmos. Amikor kezem leért a derékszíjához, megmarkoltam, és lehúztam magamhoz. Azonnal engedelmeskedett, keze közben végigsimított lábamon, majd megállapodott ruhám redői közt, a combomon. Kezdtem elveszíteni az önuralmamat. Többet akartam belőle, és már-már fájt, annyira szerettem volna megtudni, hogy megengedi-e. Önkéntelenül felemeltem a kezem, és belemarkoltam a hátába. Szinte azonnal abbahagyta a csókolózást, és hátrahajolt, hogy lássa az arcomat. - Mi a baj? - kérdeztem megrettenve, hogy véget ér ez a pillanat. - Ez... ez téged nagyon taszít? - suttogta idegesen. - Miről beszélsz? - A hátamról. Kezemmel megcirógattam az arcát, s egyenesen a szemébe néztem, mert azt akartam, hogy semmi kétsége ne maradjon afelől, mit érzek. - Maxon, a hátadon van néhány olyan heg, ami azért került oda, hogy az enyém sima maradjon, és én minden egyes sebhelyedért csak szeretni tudlak.

Egy másodpercre elállt a lélegzete. - Mit mondtál? - Szeretlek - mosolyogtam rá. - Kérlek szépen, még egyszer... Egyszerűen csak... Két tenyerembe fogtam az arcát. - Maxon Schreave, szeretlek. Szeretlek. - Én is szeretlek téged, America Singer. Szeretlek minden porcikámmal, mindenemmel ... Újra megcsókolt, a kezem megint visszasiklott a hátára, s ezúttal nem dermedt meg. Tenyere a hátamra tapadt, s éreztem, ahogy ujjai a ruhám gombjaival vesződnek. - Hány szerűen... gomb van még ezen az istenverte holmin? - panaszkodott. - Ugye? Egyszerűen… Maxon felült, két kezével megragadta a ruha kivágását, majd egyetlen erős mozdulattal kettétépte elöl, hogy a hasítékon át kilátszott a kombiném. Feszült csend támadt, szinte falta a testemet a szeme. Aztán lassan felnézett rám. Pillantásomat le nem véve róla felültem, lecsúsztattam magamról a ruha két ujját. Egy kicsit ügyetlenkedtem vele, de végül mindketten az ágyon térdeltünk, szinte teljesen meztelen mellem az övéhez simult s lassan, szenvedélyesen csókolóztunk. Kedvem lett volna egész éjjel fennmaradni vele, hogy alaposan kiélvezzem ezt az új érzést, amit épp csak elkezdtünk felfedezni. Mintha rajtunk kívül megszűnt volna egész világ... de ekkor a folyosó felől erős zajt hallottunk. Maxon az ajtó felé kapta a tekintetét, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban kivágódhat. Feszültnek láttam, ijedtebbnek, mint bármikor máskor. - Nem ő az - suttogtam. - Valószínűleg valamelyik lány botlott meg a szobájába

menet, vagy egy komorna tisztít valamit. Nincs semmi baj. Észre sem vettem, hogy eddig bent tartotta a levegőt, de most kifújta, és hátrahanyatlott az ágyon. Karjával eltakarta a szemét, bosszús volt, kimerült, vagy tán mindkettő. - Nem lehet, America. így nem. - De semmi baj, Maxon. Itt biztonságban vagyunk. - Lefeküdtem mellé, odabújtam a másik vállához. A fejét rázta. - Azt akarom, hogy egyetlen fal se maradjon közöttünk. Te ezt megérdemled. Viszont erre most képtelen vagyok Rám nézett. - Sajnálom. - Semmi baj. - De nem tudtam teljesen elrejteni a csalódottságomat. - Ne légy szomorú. Szeretnélek rendes nászútra vinni. Valami olyan helyre, ahol meleg van, és senki sem zavar. Nincsenek kötelességek, nincsenek kamerák, nincsenek őrök. - Körém fonta a két karját. - Úgy sokkal jobb lesz. És akkor teljesen elkényeztethetlek. Most, hogy így fogalmazta meg, már nem hangzott olyan szörnyen a várakozás, de mint mindig, most is muszáj volt ellenkeznem. - Nem tudsz elkényeztetni, Maxon. Nincs szükségem semmire. Olyan közel volt az arcunk, hogy az orrunk összeért. - Hát, nem is tudom... Nem tárgyakat szeretnék adni neked. Illetve, dehogynem pontosított -, de nem erre céloztam. Jobban foglak szeretni, mint férfi valaha szeretett nőt, annál is jobban, mint amilyen szerelmet valaha elképzeltél magadnak. Ezt megígérhetem. Ezt ugyanolyan édes, ugyanolyan reménnyel teli csókok követték, mint amilyen a

legelső volt. Szinte éreztem, hogyan kezd valóra válni iménti ígérete. Egyszerre riasztott meg és izgatott fel a gondolat, hogy engem valaki ennyire szerethet. - Maxon? - Tessék? - Velem maradnál ma éjszakára? - kérdeztem. Felvonta szemöldökét, mire kitört belőlem egy halk kuncogás. - ígérem, hogy rendesen fogok viselkedni. Egyszerűen csak... megtennéd, hogy itt alszol? A mennyezetre emelte tekintetét, alaposan megfontolta a kérésemet. Végül megadta magát. - Rendben. De korán el kell mennem. - Jó. - Akkor jó. Ledobta a nadrágját és zokniját, szépen összehajtogatott mindent, hogy reggel ne legyen túl gyűrött a holmija. Aztán visszamászott az ágyba, s úgy bújt hozzám, hogy mellkasa a hátamhoz simuljon. Egyik kezét átdugta a nyakam alatti a másikkal gyengéden magához ölelt. Imádtam a palotabeli ágyamat. A párnák lágyak voltak, akár a felhők, a matrac tökéletesen idomult a testemhez. Itt sosem volt túl melegem, és sosem fáztam, a hálóinget pedig oly könnyűnek éreztem bőrömön, mintha levegőből szőtték volna De még sosem éreztem az ágyamban olyan békét, mint most, amikor Maxon karja fogott át. Finom kis csókot nyomott a fülem mögé. - Aludj jól, édes Americám. - Szeretlek - súgtam vissza.

Erősebben szorított magához. - Szeretlek. Csak feküdtem, és hagytam, hogy belém ivódjon a pillanat boldogsága. Maxon szinte másodperceken belül egyenletesen, lassan kezdett szuszogni. Elaludt. Maxon, aki sosem aludt. Talán nagyobb biztonságban érzi magát, mint képzeltem volna. És bár sokat aggódtam az apja viselkedése miatt, a herceg elérte, hogy én is úgy érezzem magam, mint akinek nincs mitől tartania. Nagyot sóhajtottam, és megfogadtam, hogy másnap már feltétlenül beszélek vele Aspenről. Erre muszáj lesz sort kerítenem még a szertartás előtt, s biztosra vettem, hogy sikerül majd rendesen megvilágítanom a helyzetet. De most ki akartam élvezni azt a kis békét, ami kettőnknek jutott s megpihenni a szerelmem karjában.

28. fejezet Arra ébredtem, hogy Maxon karja körém fonódik. Éjszaka valahogy addig fészkelődhettem, míg a fejem a mellkasára nem került, s egyedül lassú szívdobogását hallhattam. Szótlanul csókot nyomott a hajamra, és magához húzott. Hihetetlennek éreztem, hogy ez történik. Együtt voltunk Maxonnal, együtt ébredtünk az ágyamban. Délelőtt gyűrűt húz az ujjamra... - Minden áldott nap így kelhetünk - mormolta. - Olvasol a gondolataimban - nevettem el magam. Elégedetten felsóhajtott.

- Hogy érzed magad, kedvesem? - A „kedvesemért" leginkább orrba vágni szeretnélek. - De beértem azzal, hogy meztelen hasát böktem meg. Mosolyogva fölém hajolt. - Na jó. Akkor hogy hívjalak? Drágám? Kicsikém? Szerelmem? - Bármelyik megteszi, feltéve, hogy senki mást nem nevezel így - feleltem, miközben ujjaim céltalanul vándoroltak fel-le a mellkasán és a karján. - És én hogy hívjalak? - Őkirályi férjsége. Attól tartok, ezt törvény írja elő. Keze végigsiklott a bőrömön, és rátalált egy érzékeny pontra a nyakamnál. - Ne! - húzódtam el fürgén. Diadalmas mosoly terült szét arcán. - Te csiklandós vagy! Minden tiltakozásom ellenére elkezdte kipróbálni, hol visítok fel még játékos érintésére. De a kiáltás szinte azonnal bennem rekedt. Az ajtó ugyanis felpattant, és

fegyverrel a kezében egy őr rontott be. Ezúttal tényleg felsikoltottam, s magamra rántottam a takarót. Annyira megijedtem, hogy beletelt egy másodpercbe, mire felismertem a palotaőr elszánt pillantású szemét: Aspen. Az arcom lángolni kezdett, annyira elöntött a szégyen. Aspen arcán döbbenet tükröződött. Megszólalni is képtelen volt, csak a tekintete járt ide-oda az alsóneműben lévő herceg és én köztem, aki viszont az ágyneművel takargatta magát. Dermedtségemből mély hangú nevetés térített magamhoz. Az én riadalmammal ellentétben Maxon maga volt a megtestesült lazaság. Tulajdonképpen mintha örült volna annak, hogy így rajtakaptak bennünket. A hangjában még egy kis önelégültség is csengett, amikor megszólalt: - Biztosíthatom, Leger palotaőr, hogy a hölgy teljességgel ártalmatlan. Aspen a torkát köszörülte, s képtelen volt bármelyikünk szemébe nézni. - Értettem, felség - nyögte ki végül, meghajolt, és távozott, becsukva maga után az ajtót. Nyöszörögve zuhantam vissza a párnámra. Ezt sosem felejti el nekem. Muszáj lett volna beszélnem Aspennel még a repülőgépen, amikor alkalmam nyílt rá. Maxon hozzám hajolt, hogy átöleljen. - Ennyire igazán nem kellene zavarban lenned. Végtére is, nem voltunk meztelenek. Ami a jövőben biztosan meg fog történni. - De olyan megalázó! - nyüszítettem. - Hogy velem talált az ágyban? - Tisztán kiéreztem hangjából a fájdalmat. Azonnal felültem, és felé fordultam. - Dehogy! Nem rólad van szó! Egyszerűen csak... nem is tudom... valahogy úgy

éreztem, ez a kettőnk magánügye... - Lehajtottam a fejem, és a takaró csücskét kezdtem morzsolgatni. Maxon gyengéden megsimogatta az arcom. - Sajnálom. - Felnéztem, mert a hangja túlságosan is őszinte volt ahhoz, hogy elengedjem a fülem mellett. - Tudom, hogy számodra ez nehéz lesz, de mostantól állandóan az emberek szeme előtt fogunk élni. Az első néhány évben valószínűleg elég sokat avatkoznak majd az életünkbe. Az eddigi királyoknak és királynéknak csak egy gyermeke született. Biztosra veszem, hogy voltak, akik szándékosan döntöttek egyke mellett. Figyelembe véve, hogy anyának mennyi gyötrelmet jelentett a megfoganásom, nyilván meg akarnak győződni arról, hogy lehet-e egyáltalán utódunk. Elhallgatott, szemét lekapta rólam, és az ágy egy pontjára szegezte. - Hé - szólaltam meg, és tenyeremet az arcára tapasztottam. - Ugye, nem felejtetted el, hogy mi öten vagyunk testvérek? E tekintetben kiváló géneket örököltem. Nem lesz semmi baj. Halvány mosoly tűnt fel az arcán. - Ezt remélem is. Részben azért, mert... igen, kötelességünk utódot nemzeni. De emellett... America, én veled mindent akarok. Akarom az ünnepeket és a születésnapokat, a szorgos időszakokat és a lusta hétvégéket. Szeretném mogyoróvajas ujjacskák nyomát látni az íróasztalomon. Kellenek nekem a családi viccek, a viták, minden. Azt akarom, hogy közös életünk legyen. Hirtelen mintha kitörlődött volna az emlékezetemből az iménti pár perc. Éreztem, ahogy egyre terjed bennem vall mi melegség, s mindet elsodor, ami az útjába kerül. - Én is ugyanezt szeretném - nyugtattam meg. Elmosolyodott.

- Mi lenne, ha néhány órán belül hivatalossá is tennénk? Vállat vontam. - Azt hiszem, mára nem terveztem semmi különöset. Leszorított az ágyra, és csókokkal hintette be az arcom. A legszívesebben órákon át így maradtam volna, de úgy véltem, bőven elég, hogy Aspen meglátott bennünket. A szobalányaim áradozásának nem tudnék gátat vetni, ha véletlenül ilyesminek lennének a tanúi. A herceg öltözni kezdett, és én is magamra kaptam a köntösömet. A későbbiek fényében talán jelentőséget kellett volna tulajdonítanom ennek a röpke pillanatnak, de miközben Maxon felvette ingét, ami eltakarta a sebhelyeket a hátán, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hihetetlen is ami éjjel és az imént történt. Hogy mennyire boldoggá tesz az a dolog, amire korábban egyáltalán nem vágytam. A herceg még utoljára megcsókolt, aztán kilépett az ajtón Nehezebb volt elválni tőle, mint képzeltem. Azzal biztattam magam, hogy mindössze pár óra, és hogy meg fogja érni a várakozás. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, meghallottam, amint Maxon fojtott hangon megszólal: - Leger palotaőr, a hölgy nagyra értékelné a diszkrécióját. Választ nem hallottam, de el tudtam képzelni, amint Aspen komoly képpel rábólint. Csak álltam a bezárt ajtó mögött, azon tépelődve, hogy mit mondjak, azon töprengve, hogy kell-e egyáltalán mondanom valamit. Percek teltek el, de tudtam, hogy kénytelen leszek szembenézni Aspennel. Annyi minden várt rám ezen a napon, amihez hozzá sem foghattam, amíg vele nem tisztáztam a dolgokat. Nagy levegőt vettem, és idegesen kinyitottam az ajtót. Ő a fejét kissé oldalra billentette, mintha azt figyelné, hogy hall-e hangokat a folyosó vége felől. Aztán rám emelte vádló

szempárját, s tekintete súlya alatt megtörtem. - Annyira sajnálom - leheltem. Csak a fejét ingatta. - Nem mintha ne tudtam volna, hogy ez lesz. De azért megrázott. - El kellett volna mondanom - súgtam, és kiléptem a folyosóra. - Nem számít. Csak képtelen vagyok elhinni, hogy lefeküdtél vele. Kezemet a mellkasára helyeztem. - Nem így történt, Aspen. Esküszöm. És akkor, abban a legutolsó pillanatban minden tönkrement. A folyosó sarkán felbukkant Maxon, aki Krisst vezette kézen fogva. Tekintete rám szegeződött, ahogy ott álltam, a védekezés hevében testemmel Aspenhez simulva. Azonnal hátraléptem, de nem voltam elég gyors. Aspen a herceg felé fordult, s bár szerette volna megmagyarázni a helyzetet, túl meglepett volt ahhoz, hogy megszólaljon. Kriss szája elnyílt, mire gyorsan elé kapta a kezét. Maxon döbbent szemébe néztem, a fejemet ráztam, s szavak nélkül próbáltam megértetni vele, hogy félreértés történt. Egyetlen másodpercbe telt, és a herceg máris visszanyel te hűvös önuralmát. - Krisszel a folyosón találkoztam, és úgy gondoltam, jó lenne, ha mindketten ott lennétek, amikor elmondom a döntésem okát, hogy ne a kamerák kereszttüzében történjen meg először. Ám úgy tűnik, van egyéb megbeszélni valónk is. Krissre pillantottam, s ebből legalább annyi vigaszt nyertem, hogy a szemében diadalnak nyomát sem fedeztem fel Ellenkezőleg, mintha inkább szomorú lett volna miattam.

- Kriss, kérlek, visszamennél a szobádba? Feltűnés nélkül. - kérte Maxon. A lány bókolt, és már el is tűnt. Látszott rajta, hogy nem szívesen maradna a folyosón velünk. Maxon mély levegőt vett, mielőtt újra ránk nézett volna. - Tudtam - kezdett bele. - Azt hajtogattam magamnak, hogy bolond vagyok, hiszen te biztosan elmondtad volna nekem, ha jól ítélem meg a helyzetet. Te állítólag mindig őszinte voltál hozzám. - A szemét forgatta. - El sem tudom hinni, hogy nem bíztam meg a megérzéseimben. A legelső találkozásotok óta tudtam. Ahogy ránéztél, amennyire zavarba jöttél. Az istenverte karkötő, amit állandóan viseltél, az üzenet a falán... mindazon alkalmak, amikor már azt hittem, hogy az enyém vagy, csak hogy aztán váratlanul újra elveszítselek... az mindig maga volt - fordult Aspenhez. - Felség, az egész az én bűnöm - hazudta Aspen. - Én nem hagytam békén. Ő teljesen egyértelművé tette, hogy csak felségeddel szándékszik kapcsolatot kialakítani, de én nem hallgattam rá. Maxon nem felelt Aspen mentségeire, csak odalépett hozzá, és a szemébe nézett. - Mi a neve? A keresztneve? - Aspen - nyögte ki nagyot nyelve. - Aspen Leger - próbálgatta a szavakat a herceg. - Takarodjon a szemem elől, mielőtt elküldöm Új-Ázsiába, hogy ott pusztuljon el. Aspennek elakadt a lélegzete. - Felség, én... - MENJEN! Aspen rám pillantott, aztán sarkon fordult, és távozott. Én csak némán álltam ott, mozdulatlanul, s még Maxonra nézni is féltem. Amikor végül összeszedtem a bátorságomat, ő állával a szobám felé intett, erre beléptem, ő pedig követett. Amikor megfordultam, épp becsukta az ajtót, és beletúrt a hajába.

Szembe fordult velem, de közben a tekintete megakadt a vetetlen ágyon. Keserűen felnevetett. - Mióta? - kérdezte fojtott hangon, óriási önuralommal. - Emlékszel, amikor összevesztünk... - fogtam hozzá, mire kitört: - America, azóta veszekszünk szinte állandóan, hogy megismertelek! Ennél valamivel pontosabban kell fogalmaznod! Egész testemben megremegtem. - Kriss partija után. A szeme tágra nyílt. - Szóval tulajdonképpen azóta, hogy idehelyezték - mondta vontatottan, s hangjában némi gúnyt éreztem. - Maxon, annyira sajnálom. Eleinte őt próbáltam védeni, aztán meg saját magamat. Marlee vesszőzése után pedig kifejezetten féltem elmondani az igazat. Nem akartalak elveszíteni - esedeztem. - Elveszíteni? Engem elveszíteni? - kérdezett rá meglepetten. - Egy kisebb vagyonnal mész innen haza, új kasztba sorolva, egy olyan férfival, aki még mindig bomlik utánad. Ma itt én leszek az, aki veszít, America! Szavaitól elállt a lélegzetem. - Hazamegyek? Úgy meredt rám, mintha valami ostobaságot kérdeztem volna. - Szerinted hányszor kell még hagynom, hogy összetörd a szívemet, America? Tényleg azt hitted, hogy elveszlek feleségül, s te leszel a hercegném azután is, hogy a kapcsolatunk túlnyomó részében egyfolytában hazudtál nekem? Nem vagyok hajlandó az életem hátralevő részében magamat gyötörni. Talán nem tűnt fel, de kínlódásból

nekem épp eléggé kijut. Kitört belőlem a zokogás. - Maxon, kérlek! Annyira sajnálom, de a látszat csal Én... esküszöm... Szeretlek! Odalépett hozzám, a tekintete fagyossá vált. - Az összes hazugságod közül ezt gyűlölöm a leginkább. - De ez nem... - A pillantásától elnémultam. - Szólj a szobalányaidnak, hogy szedjék össze minden tudásukat. Hadd távozz stílusosan a palotából. Elfordult, bekanyarodott a folyosó sarkán, s ezzel már maga mögött is hagyta a jövőt, ami pár perce még az enyém volt. Visszatértem a szobába, s tenyeremet óvón a hasamra tapasztottam, mintha attól félnék, hogy testem középpontja meghasad a rám törő fájdalomtól. Az ágyhoz botorkáltam, s lerogytam rá, mert a lábam már nem tartott meg. Csak sírtam, s abban reménykedtem, hogy a szertartás előtt sikerül gyötrelmem egy részét kibőgnöm magamból. Hogy bírom majd ki? Az óra felé pillantottam, hogy megnézzem, mennyi időm van addig hátra... s ekkor láttam meg a vastag borítékot, amit este Maxontól kaptam. Úgy éreztem, ez az utolsó darabkája, amit megtarthatok magamnak, hát remegő kézzel feltörtem a pecsétet.

29. December 25., 16.30 Drága America! Hét órája mentél el. Azóta már kétszer is elindultam a szobád felé, hogy megkérdezzem, hogy tetszettek az ajándékaid, de aztán mindig eszembe jutott, hogy elutaztál. Annyira hozzászoktam a társaságodhoz, hogy most furcsának találom, ha nem látlak felém közeledni a folyosón. Párszor közel kerültem ahhoz, hogy felhívjalak, de nem szeretnék tolakodónak tűnni. Nem akarom, hogy úgy érezd, mintha kalitkába zárnálak. Még emlékszem, hogy ezt mondtad a palotára az első estéden. Úgy vélem, azóta talán szabadabbnak érzed magad, és gyűlölném, ha ezt a szabadságot valami módon épp én korlátoznám. Majd valamivel elfoglalom magam, míg vissza nem térsz. Úgy döntöttem, hogy leülök levelet írni neked, azt remélve, hogy ez olyan érzés lesz, mintha beszélgetnék veled. Tulajdonképpen így is van. Szinte el tudom képzelni, ahogy ott üldögélsz, és megmosolygod az ötletemet, esetleg a fejedet csóválod, mintha arra céloznál, hogy csacsiság az egész. Ugye, tudod, hogy szoktál ilyesmit csinálni? Szeretem azt az arckifejezésedet. Te vagy az egyetlen, aki a fejcsóválással mintha nem azt sugallná, hogy teljesen reménytelen esetnek tart. Mosolyogsz egyet a fura kis szokásaimon, elfogadod, hogy léteznek, és továbbra is a barátom maradsz. Hát ez az, amit e hét röpke óra alatt annyira hiányolni kezdtem. Eltűnődtem, hogy ez idő alatt te mit tehettél. Fogadnék, hogy mostanra már átrepülted az országot, és gond nélkül hazaértél. Remélem, hogy biztonságban vagy. Micsoda megnyugvás lehet a családodnak, hogy velük vagy. Szépséges lányuk végre hazatért! Megpróbáltam elképzelni az otthonodat. Emlékszem, azt mesélted, hogy nagyon

kicsi, hogy volt egy játszóházad, és hogy apád és a húgod a garázst használja műteremnek. Ezen túl viszont kénytelen vagyok a fantáziámra hagyatkozni. Szinte látom, ahogy összebújsz a húgoddal, vagy egy labdát passzolgatsz a kisöcséddel. hám, ez is eszembe jutott! Hogy az öcséd szeret labdázni. Megpróbáltam elképzelni, hogy belépek veled a házatokba. Ennek örülnék, szívesen megnézném, hol nőttél fel. Szeretném látni, ahogy az öcséd körülöttetek rohangál, vagy hogy édesanyád magához ölel. Azt hiszem, megnyugtató lehet érezni, hogy körülvesznek, hallani, ahogy meg-megreccsen a parketta, nyílik és csukódik egy ajtó. Szívesen elüldögélnék a házatokban valahol, ahonnan talán megszimatolhatnám a konyha felől érkező illatokat. Mindig is azt képzeltem, hogy egy igazi otthont a készülő étel szaga lengi be. Persze, nem dolgoznék semmit. Hiszen nálatok nem foglalkoznak hadsereggel, költségvetéssel vagy tárgyalásokkal Csak üldögélnék veled, és esetleg fényképezgetnék, míg te a zongoránál gyakorolnál. Mindketten Ötösök lennénk, ahogy azt a múltkor megállapítottad. Vacsoránál letelepednék a családtagjaid mellé, és egymás szavába vágva rikkantgatnánk, nem úgy, mint a palotabeli visszafogott beszélgetésekben, ahol mindenki illedelmesen kivárja, míg a másik végez a mondandójával. Talán valami pótágyon, vagy esetleg a kanapén aludnék. De ha megengednéd, akkor inkább az ágyad mellett, apadión. Ez néha eszembe jut. Mármint az, hogy melletted alszom el, mint annak idején az óvóhelyen. Jó volt hallgatni a lélegzésedet, ahogy halkan beszívtad és kifújtad a levegőt, ahogy ott voltál a közelemben, s ettől nem éreztem magam annyira egyedül. Ez a levél most már tényleg teljesen ostoba, és szerintem pontosan tudod, mennyire utálok hülyén viselkedni. Pedig megteszem. Érted mindig. Maxon

December 25., 22.35 Drága America! Ideje lefeküdni, és szeretnék ellazulni, csakhogy nem megy. Csak te jársz a fejemben. Rettegek attól, hogy valami bajod esik. Tudom persze, rögtön értesítenének, ha valami nem lenne rendben veled, de emiatt egyfajta üldözési mániám alakult ki. Ha valaki odalép mellém, hogy átadjon egy üzenetet, a szívem azonnal megdermed, és a legrosszabbtól tartok: eltűntél. Nem jössz vissza. Bárcsak itt lennél! Már az is megtenné, ha láthatnálak. Ezeket a leveleket sosem fogod elolvasni. Túlságosan szégyellném magam. Azt akarom, hogy gyere haza. Folyton a mosolyodra gondolok, és félek, hogy soha többé nem láthatom. Remélem, visszatérsz hozzám, America. Szép karácsonyt! Maxon December26., 10.00 Drága America! Csodák csodája, átvészeltem az éjszakát. Amikor végül felébredtem, sikerült meggyőzni magam, hogy fölöslegesen aggódtam. Megfogadtam, hogy ma a munkára koncentrálok, és nem idegeskedem folyton miattad. Ez úgy-ahogy be is vált a reggeli és a rá következő megbeszélés jó része alatt, de aztán újra másra sem tudtam gondolni, csak rád. Azt mondtam, hogy rosszul érzem magam, s most a szobámban bujkálok és neked írok, remélve, hogy ettől újra olyan lesz minden, mintha itt lennél. Túlságosan önző vagyok. Ma temeted el édesapádat, nekem pedig csak az jár a

fejemben, hogyan hozathatnálak vissza. Most, hogy ezt leírtam, hogy itt áll előttem tintával lejegyezve. Eléggé szamárnak érzem magam. Te pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Azt hiszem, ezt már említettem, de biztosra veszem, hogy a családodnak jólesik a jelenléted. Tudod, ezt még nem mondtam neked, pedig kellett volna, de annyira megerősödtél azóta, hogy először találkoztunk. Nem vagyok olyan önhitt, hogy azt képzeljem, ennek bármi köze lehet hozzám, de úgy látom, a palotabeli tapasztalatok megedzettek téged. Abban biztos vagyok, hogy engem is. A kezdetektől fogva volt benned valami jeleimet nem ismerő merészség, ami mostanra komoly erővé csiszolódott. Régebben olyan lánynak láttalak, akinél van egy zsák kő, s ezzel dobál meg minden ellenséget, aki csak keresztezi az útját. Mostanra mintha magad lennél a kő. Rendíthetetlen vagy, és szilárd. Fogadnék, hogy erre a családod is felfigyelt. Ezt már el kellett volna mondanom neked. Remélem, hamar hazatérsz, hogy bepótolhassam. Maxon December 26., 19.40 Drága America! Az első csókunkon tűnődtem. Pontosabb lenne, ha az első csókjainkat mondanám, de én voltaképpen a másodikra gondoltam, amelyiket már te kérted tőlem. Elmeséltem neked valaha is, hogyan éreztem magam azon az éjszakán? Nem is az számított, hogy ez volt életem első csókja, hanem az, hogy téged csókoltalak meg legelőször. Annyi mindent láttam már, America, bejártam az egész bolygót. De még sosem volt részem olyan fájdalmasan gyönyörű élményben, mint az a csók. Bárcsak olyasmi lenne, amit elkaphatok egy lepkefogó hálóval, vagy lepréselhetek egy könyv lapjai között. Bárcsak olyasmi lenne, amit megőrizhetek és megoszthatok a világgal, hogy azt mondjam:

nézzétek csak, ilyen érzés. így érzi magát zuhanás közben az ember. Ezek a levelek hihetetlenül zavarba ejtőek. Kénytelen leszek mindet elégetni, mielőtt hazajössz. Maxon December 27., dél America! Talán jobb, ha tőlem tudod meg, mert biztos vagyok abban, hogy a szobalányaid úgyis elújságolnák neked. Azokra az apróságokra gondoltam, amiket csinálni szoktál. Például, ahogy a palotában jártadban-keltedben dúdolsz vagy énekelgetsz. Gyakran hallom, ahogy egy átjáróból csak úgy áradnak felém a szívedben őrizgetett melódiák. Az épület olyan kihalt nélkülük. Hiányzik az illatod is. Hiányzik, hogy nem érzem a hajadból felszálló illatot, amikor felém fordulsz, hogy jól kinevess, a bőröd illatát, miközben a kertben sétálgatunk. Mindig valósággal megrészegít. Ezért aztán a szobádba mentem, hogy az parfümödből permetezzek egy kicsit a zsebkendőmre - egy újabb buta trükk, amitől talán úgy érezhetném, mintha velem lennél. Már éppen kifelé jöttem, amikor Mary rajtakapott. Fogalmam sincs, mit keresett ott, hiszen te távol vagy, de meglátott és felsikkantott, s már rohanva érkezett is egy palotaőr, hogy megnézze, mi a baj. Fenyegetőn markolta a botját, a szeme vadul villogott. Kis híján rám támadt. S mindezt azért, mert hiányzott az illatod. Maxon December 27., 23.00 Drága Americám! Még sosem írtam szerelmes levelet, nézd hát el nekem, ha kudarcot vallok vele...

A legkézenfekvőbb az lenne, ha egyszerűen csak bevallanám, hogy szeretlek. De igazság szerint itt jóval többről van szó. Akarlak, America. Szükségem van rád. Oly sok mindent elhallgattam előled pusztán azért, mert jelek. Félek, ha hirtelen mindenbe beavatlak, az túl soknak bizonyul számodra, és elmenekülsz. Félek, hogy a szíved egy zugában örökké megmarad a szerelem valaki más iránt. Félek, hogy újra hibázom, s ezúttal akkorát, amitől teljesen visszavonulsz abba a csendes világodba. Egyetlen tanárom szidása, apám egyetlen verése, ifjúkori elszigeteltségem együttesen sem fáj annyira, mint amikor te falat vonsz magad köré. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy ennek lehetősége ott van, s csak az alkalomra vár, hogy visszatérjen és lesújtson rám. Így hát ragaszkodtam ahhoz, hogy nyitva tartsak magam előtt mindenféle menekülő útvonalat, rettegve a perctől, amikor feladom ezeket, s te ott állsz, melleden keresztbe font karral, és boldogan maradsz a barátom, de képtelen vagy a társam, a királyném, a hitvesem lenni. Márpedig én a világon semmi mást nem akarok, csak azt, hogy a feleségem légy. Szeretlek. Hosszú időn át féltem ezt beismerni, de mostanra egészen biztos vagyok benne. Sosem jutna eszembe örülni édesapád halálának, a szomorúságnak, ami emiatt gyötör, vagy annak a hiányérzetnek, amit én tapasztaltam meg, amióta elmentél. De most hálás vagyok azért, hogy elutaztál. Nem tudom, mennyi időbe telt volna rájönnöm, ha nem próbálok meg elképzelni egy világot, amelyben te nem vagy jelen. így most már minden kétséget kizáróan tudom, hogy ezt nem akarom. Bárcsak művész lennék, mint te, hogy megtalálhassam a módját annak, hogy elmondjam, mivé lettél számomra. America, szerelmem, te vagy a lehulló falevelek között átszüremlő napfény.

Nevetésed a bánat falán is áttör. Szellő vagy egy kánikulai napon. Te vagy a káosz fölött is uralkodó értelem. Nem te vagy az egész világ, de tőled lesz jó a világ. Nélküled is élnék, de ennél többre nem lennék képes. Azt mondtad, ahhoz, hogy a dolgok helyre jöjjenek, valamelyikünknek nagyon kell bíznia, és mernie kell akár vakon is elrugaszkodni. Úgy vélem, előttem a szakadék, amely fölött át kell lendülnöm, s csak remélni tudom, hogy ott vársz rám a túloldalon. Szeretlek, America. Mindörökké a tied, Maxon

30. fejezet A Díszterem megtelt emberekkel. Most az egyszer nem a király és királyné állt a figyelem középpontjában, hanem a herceg. Egy enyhén megemelt dobogón ültünk egy díszes asztalnál: Maxon, Kriss és én. Úgy éreztem, nem helyes, ahogy elrendeztek bennünket. A herceg jobbján kaptam helyet. Mindig is úgy hittem, hogy ez megtiszteltetés, ez valami nagyon jó dolog . Csakhogy Maxon eddig kizárólag Krisszel beszélt. Mintha bizony nem tudtam volna, hogy mi következik. Igyekeztem gondtalan arckifejezéssel végignézni a zsúfolt termen. Gavril természetesen egy sarokban állva beszélt egy kamerába, tudósított az eseményekről. Ashley mosolyogva integetett, a mellette ülő Anna pedig rám kacsintott. Bólintottam, mert még mindig túl ideges voltam ahhoz, hogy megszólaljak. A terem hátsó felében lévő asztalnál foglalt helyet a megtévesztőén tiszta ruhába öltözött

August és Georgia, s a társaságukban lévő néhány Északi lázadó. Maxon természetesen be akarta mutatni őket újdonsült feleségének. Honnan is tudta volna, hogy közéjük tartozik? Szemük feszülten fürkészte a termet, mintha attól tartanának, hogy az egyik őr bármelyik pillanatban felismerheti őket, és rájuk támad. De a palotaőrök mintha egyáltalán nem figyeltek volna oda. Tulajdonképpen most először tűnt fel nekem, hogy nem állnak feszes vigyázban, tekintetük ide-oda vándorol a helyiségben, s néhányukat izgatottnak láttam. Sőt, mintha akadt volna köztük pár, aki nem borotválkozott meg, és úgy általában véve is kissé ápolatlan benyomást keltett. De hát ritka nagy eseményről volt szó. Lehet, hogy a nagy sietségben nem maradt idejük. Aztán tekintetem megállapodott Amberly királynén, aki épp a nővérével, Adelelel, meg az ő fészekalja gyerekével csevegett. Az arca csak úgy sugárzott. Olyan régóta várt már erre a napra. Úgy fogja szeretni Krisst, mintha a saját lánya lenne. Egy pillanatra eluralkodott rajtam a féltékenység. Elfordultam, és újra a Párválasztóban részt vevő lányok arcán suhant végig a pillantásom. Celeste arcára világosan kiült a kérdés-, te meg miért aggódsz annyira? Alig észrevehetően megráztam a fejem, hogy tudassam vele, vesztettem. Szája halvány mosolyra húzódott, s hangtalanul felém súgta: Minden rendben lesz. Biccentettem, és szerettem volna hinni neki. Elfordult, és felkacagott valaki egyik megjegyzésén. Végül teljesen jobbra fordítottam a fejem, és megláttam az asztalhoz legközelebb álló palotaőrt. Aspen nem figyelt rám. Éppúgy nézelődött, mint a többiek, de mintha valami szöget ütött volna a fejébe. Mintha valami rejtvényt igyekezett volna kibogozni. Jó lett volna, ha legalább rám néz, esetleg hangtalanul tudatja velem, mi nyugtalanítja, de

nem fordult felém. - Megpróbálsz randit egyeztetni vele? - érdeklődött Maxon, mire azonnal felé kaptam a fejem. - Nem, erről szó sincs. - Nem mintha számítana. Kriss családja délután a palotába jön, mert lesz egy kisebb, zártkörű ünnepség, s megérkeznek a tieidek is, hogy hazavigyenek. Általában nem hagyják magára a vesztest, mert megeshet, hogy valami drámai dolgot tervez. Olyan hideg volt, oly távolságtartó. Mintha nem is Maxon lett volna. - A házat megtarthatod, ha akarod. Ki van fizetve. De a leveleimet kérem vissza. - Elolvastam őket - suttogtam. - És nagyon tetszett az összes. Felhorkant, mintha vicceltem volna. - Nem is tudom, mit képzeltem. - Kérlek, ne csináld ezt. Kérlek. Szeretlek. - Képtelen voltam uralkodni az arcomon. - Ezt... ne... merészeld! - parancsolt rám összeszorított fogakkal a herceg. - Vágj vidám képet, és gondoskodj arról, hogy a mosolyod az utolsó percig kitartson. Pislogtam, hogy visszafojtsam könnyeimet, és halvány mosolyt erőltettem az arcomra. - Megteszi. Maradj így, míg csak el nem hagyod a termet, értetted? - Bólintottam. A szemembe nézett. - Boldog leszek, amikor már elmentél. Miközben ezt odavágta, újra elmosolyodott, és már fordult is Kriss felé. Egy darabig lesütöttem a szemem, igyekeztem szabályosabban venni a levegőt, és valahonnan bátorságot meríteni. Amikor újra felpillantottam, nem mertem senkire ránézni. Ha összetalálkozik a

tekintetem valakiével, nem hittem volna, hogy eleget tudok tenni Maxon elvárásának. Helyette a terem falát bámultam. Talán ezért vettem észre, hogy az őrök mintha jelet kaptak volna, mert előreléptek. Zsebükből vörös anyagot húztak elő, és a homlokuk köré kötötték. Értetlenül néztem, ahogy egy vörös kendős őr Celeste mögé áll, majd hátulról golyót ereszt a fejébe. A fegyverropogással egy időben kitört a sikoltozás. A helyiséget torokhangú, fájdalomról árulkodó kiáltások töltötték be, amelyhez a hátralökött székek nyikorgó hangzavara járult, a falhoz csapódó testek puffanása, a tusakodás zaja, ahogy az öltönybe, magas sarkú cipőbe öltözött vendégek egyszerre próbáltak kimenekülni a teremből. Az egészet csak még ijesztőbbé tették a lövöldözés közben kurjantgató férfiak. Kábultan bámultam, ahogy a szemem előtt pár másodpercen belül többen is meghaltak. Tekintetem a királyt és a királynét kereste, de sehol sem láttam őket. Elfogott a rettegés, sejtelmem sem volt, hogy ki tudtak-e szökni, vagy elfogták őket. Hasztalan fürkésztem a termet Adele és a gyerekei után. Eltűntek, s ezt még szörnyűbbnek találtam, mint a királyi pár hiányát. Mellettem Maxon Krisst nyugtatgatta. - Feküdj a padlóra - utasította. - Nem lesz baj. Aspen felé kaptam a fejem, és egy másodpercre hatalmába kerített a csodálat. Fél térdre ereszkedve felemelte a fegyverét, majd egyenesen a tömeg közé lőtt. Egészen biztosan kellett céloznia ahhoz, hogy ezt meg merje tenni. Szemem sarkából ekkor valami vörös villanást láttam. Váratlanul ott termett előttünk az egyik lázadó őr. Miközben gondolatban kimondtam a szót, lázadó őr, hirtelen mindent megértettem. Anne mesélte, hogy egyszer már előfordult, hogy a

lázadók megszerezték a palotaőrök uniformisát, és abban osontak be a palotába. De hogyan? Kriss újra felsikoltott, én pedig rádöbbentem arra, hogy a családjainkhoz küldött palotaőrök korántsem hagyták el a posztjukat. Mindannyiukat megölték, testüket elrejtették, ruháikat ellopták, s a lázadók most ezekben parádéznak előttünk. Nem mintha ezzel sokra mentem volna. Tudtam, hogy neki kellene iramodnom, hogy Maxonnak és Krissnek is menekülnie kéne, ha életben akarnak maradni. Csakhogy mozdulatlanná dermedtem, amikor a fenyegető alak felemelte fegyverét, és megcélozta vele a herceget. Maxonra pillantottam, s ő visszanézett rám. Úgy szerettem volna, ha van időm mondani neki valamit. Visszafordultam a lázadó felé. A férfi arcán látszott, mennyire élvezi a helyzetet. Mintha ráérzett volna arra, hogyan tudja az egészet szórakoztatóbbá tenni a saját maga, egyben fájdalmasabbá Maxon számára, fegyvere csövét balra billentette, így most már engem vett célba. Még csak eszembe sem jutott, hogy sikoltsak. Moccanni sem voltam képes, s ekkor hirtelen Maxon zakója villant el előttem, mert felém vetette magát. A padlóra zuhantam, de nem arra estem, amerre számítottam. A herceg elvétette az ugrást, és előttem ért földet. Fektemben felnéztem, és Aspent pillanottam meg. Az asztalhoz vágtatott, fellökte a székemet, és rám vetette magát. - Lelőttem! - ordította valaki. - Keressétek a királyt! A kijelentést követően örömujjongást hallottam, majd újra sikoltozást. Jajveszékelést. Éppen kezdtem magamhoz térni kábultságomból, s mintha egyszerre rohant volna meg a teremben uralkodó hangzavar. Székek dőltek fel, testek puffantak a padlón. Őrök parancsszavakat üvöltöttek. Lövések dördültek, ijesztő zajuk a

dobhártyámba hasított. Elszabadult a pokol. - Megsérültél? - ordította túl Aspen a zajt. Azt hiszem, megráztam a fejem. - Ne mozdulj! Csak bámultam, ahogy felegyenesedett, kissé szélesebb terpeszbe állt, majd gondosan célzott. Többször is tüzelt, szeme rezzenéstelenül tapadt a célra, teste meg sem feszült. Lövése szögéből úgy tűnt, a lázadók megpróbáltak a közelünkbe kerülni. Aspennek hála, ezzel kudarcot vallottak. Villámgyorsan körülnézett, majd lehuppant mellém. - Ki kell juttatnom innen, mielőtt teljesen elveszti az önuralmát. Azzal átmászott rajtam, és megragadta Krisst, aki két kezével eltakarta a fülét, és egyfolytában zokogott. Aspen maga felé fordította az arcát, és felpofozta. A lány döbbenetében annyi időre elhallgatott, hogy oda tudjon figyelni az utasításaira, s karjával fejét védve megindult kifelé a nyomában a teremből. A csatazaj halkulni kezdett. Az emberek talán kijutottak a helyiségből. Vagy meghaltak. Ekkor lettem figyelmes az asztalterítő alól kilátszó, ijesztően mozdulatlan lábra. Ó, istenem! Maxon! Bevetettem magam az asztal alá. A herceg nehezen kapkodta a levegőt, ingén hatalmas, vörös folt terjedt szét. A seb a bal válla alatt volt, és komolynak tűnt. - Ó, Maxon! - jajdultam fel. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, hát marokra fogtam estélyi ruhám alját, és a golyó ütötte sebhez szorítottam. A herceg arca megrándult. - Annyira sajnálom! Felemelte kezét, és az enyémre ejtette.

- Nem, én sajnálom - mondta. - Képes lettem volna tönkretenni mindkettőnk életét. - Most ne beszélj! Csak koncentrálj, rendben? - Nézz rám, America. Pislogtam párat, aztán erőt vettem magamon, és a szemébe néztem. Nyilvánvalóan fájdalmai voltak, de azért rám mosolygott. - Törd csak össze a szívem. Törd össze akár ezerszer is. Úgyis a tied, hát azt teszel vele, amit akarsz. - Pszt, hallgass! - intettem. - Szeretni foglak, az utolsó lélegzetemig. Minden szívdobbanásom a tied. Nem akarok úgy meghalni, hogy ezt nem mondom el. - Kérlek, ne - fulladt el a hangom. Elhúzta a kezét, de csak azért, hogy beletúrjon a hajamba. Érintése erőtlen volt, de ennyiből is megértettem, hogy mit szeretne. Lehajoltam, hogy megcsókoljam. Ebben a csókban benne volt minden korábbi csókunk, minden bizonytalanságunk és minden reményünk. - Ne add fel, Maxon! Szeretlek, kérlek, ne add fel! Zihálva lélegzett. Ekkor valaki bebújt az asztal alá, s belőlem ijedt kiáltás szakadt ki, mielőtt ráismertem volna Aspenre. - Kriss már az óvóhelyen van, felség - jelentette határozott hangon. - Most önön a sor. Fel tud állni? A herceg a fejét rázta. - Felesleges időpazarlás. Americát vigye.

- De felség... - Ez parancs! - reccsent rá Maxon felemelve a hangját. A két fiatalember egy hosszú másodpercen át farkasszemet nézett. - Igenis, uram! - Nem! Nem megyek el! - makacskodtam. - De elmész - jelentette ki kimerülten a herceg. - Gyerünk, Mer. Igyekeznünk kell. - Nem megyek sehová! Maxon hirtelen összeszedte magát, s olyan erővel markolta meg Aspen egyenruháját, mintha meg sem sebesült volna. - Americának túl kell élnie. Megértette? Magának bármit is kell tennie ezért, a lényeg az, hogy ő túlélje. Aspen biccentett, s erősen megragadta a karomat. - Ne! - kiáltottam. - Maxon, kérlek! - Légy boldog - lehelte a herceg, még egyszer, utoljára megszorította a kezem, aztán Aspen már vonszolt is magával, mit sem törődve sikolyaimmal. Amikor az ajtóhoz értünk, a falhoz szorított. - Hallgass már! Még meghallanak! Minél előbb eljuttatlak az óvóhelyre, annál hamarabb indulhatok vissza a hercegért! Szót kell fogadnod, értetted? Bólintottam. - Rendben, húzd le a fejed, és maradj csöndben - utasított, majd előkapta fegyverét, és kihúzott magával a folyosóra. Körülnéztünk, és megláttunk valakit, aki a folyosó vége felé rohant. Mihelyt eltűnt szem elől, mi is megindultunk.

Az egyik keresztfolyosónál megbotlottunk egy földön heverő őrben. Aspen ellenőrizte a pulzusát, de aztán csak a fejét rázta. Előrenyúlt, fogta az őr fegyverét, és átnyújtotta nekem. - Ezzel mit csináljak? - suttogtam rémülten. - Tüzelj vele. Csak mindig győződj meg arról, hogy barát vagy ellenség áll előtted. Iszonyú a kavarodás. Jó pár feszült perc következett. Egyik folyosótól a másikig osontunk, s megpróbálkoztunk több óvóhellyel is, de már mindegyik foglalt volt, ezért nem tudtunk bejutni. Úgy tűnt, a harc most már főként az emeleten és odakint folyhat, mert a falak tompították a lövések zaját, és az arctalan sikolyokat. De ha csak egy neszt is hallottunk, azonnal megtorpantunk, s csak óvatosan haladtunk tovább. Aspen kilesett az egyik sarkon. - Ez zsákutca, úgyhogy figyelj nagyon. Bólintottam. Fürgén eljutottunk a rövid folyosószakasz végére. Itt lettem figyelmes arra, hogy ragyogó napfény hatol át az ablakon. Hát az ég nem tud arról, hogy idebent éppen összeomlik a világ? Hogyan képes ma sütni a nap egyáltalán? - Kérlek, kérlek, kérlek - suttogta sürgetőleg Aspen, miközben a zár felé nyúlt. Hála az égnek, kattant egyet, és kinyílt. - Ez az! - sóhajtotta megkönnyebbülten, és maga felé húzta az ajtót, amitől éppen hogy ráláthattam a folyosó egyik szakaszára. - Aspen, én ezt nem akarom. - Pedig muszáj lesz. Annyi embernek fontos, hogy biztonságban légy. És... szeretném, ha valamit megtennél értem. - Mit? Egyik lábáról a másikra állt.

- Ha valami történne velem... kérlek, mondd meg... Válla fölött valami vörösen villant a folyosó végén. Felrántottam a fegyver csövét Aspen válla fölé, és rálőttem a felbukkanó alakra. Aspen egy szempillantás alatt belökött az óvóhelyre, rám csapta az ajtót, aztán körülzárt a sötétség.

31. fejezet Nem tudom, mennyi időn át kuporogtam ott. Hallgatóztam, hátha megüti valami a fülemet abból, ami az ajtón túl zajlik, de tudtam, hogy nincs sok értelme. Amikor pár hete Maxonnal bent rekedtünk egy óvóhelyen, egy árva neszt sem hallottunk a külvilágban történtekből. Pedig akkor elég nagy pusztítást végeztek a lázadók. De azért reménykedtem. Abban, hogy Aspennel minden rendben, és bármelyik percben kinyithatja az ajtót. Nem halhat meg. Nem, Aspen harcos alkat, mindig is az volt. Sosem hagyta magát, még akkor sem, amikor meggyötörte az éhség és nincstelenség. Amikor meghalt az apja, ő gondoskodott arról, hogy a családja megéljen. Amikor elszakított tőle a Párválasztó, amikor behívták katonának, őt sosem hagyta el a remény. Ezekhez képest egy golyó aprócska, jelentéktelen holmi. Egy golyó kevés ahhoz, hogy megállítsa Aspen Legert. Fülemet az ajtóhoz tapasztottam, s azért fohászkodtam, hogy eljusson hozzám valami, egy szó, egy szusszanás. Minden idegszálammal Maxon ziháló lélegzését akartam hallani, mint akkor, amikor haldokolva ott hevert az asztal alatt. Erősen lehunytam a szemem, s Istent kértem, hogy tartsa életben. A palotában biztosan mindenki a herceget és a szüleit keresi. Legelőször rajtuk fognak segíteni. Nem hagyják, hogy meghaljon, nem hagyhatják.

De lehet, hogy már nincs remény? Annyira sápadt volt, s oly erőtlen is, amikor utoljára megszorította a kezem. Légy boldog. Szeretett engem. Tényleg szeretett engem. És én is szerettem őt. Mindazon dolgok ellenére, amelyek közénk álltak - a kasztunk, a hibáink, az egész bennünket körülvevő világ -, nekünk közös volt a sorsunk. Vele kellene lennem. Különösen most, amikor haldoklik, nem pedig itt rejtőzködnöm. Felálltam, és a falon tapogatózva keresni kezdtem a villanykapcsolót. Addig csapkodtam tenyeremmel az acélborítást, míg ráakadtam. Most már körül tudtam nézni a helyiségben. Kisebb volt, mint az eddig megismert óvóhelyek. Mosdókagylót láttam ugyan benne, de vécét nem, csak egy vödröt állítottak oda az egyik sarokba. Az ajtó mellé egy padot toltak, a hátsó falon polc, rajta pár élelmiszercsomag és pokróc. Végül megpillantottam a padlón heverő fegyvert. Egyáltalán nem volt biztos, hogy beválhat-e a tervem, mindenesetre meg kellett próbálnom. A padot a szobácska közepére húztam, és felborítottam, hogy széles ülőkéje az ajtó felé nézzen. Mögé kucorodtam, megnéztem, mennyire magas, és rájöttem, hogy nem nyújt sok védelmet. De akkor is, elégnek kell lennie. Miközben felegyenesedtem, megbotlottam abban a hülye estélyi ruhában. Morcosan körülnéztem a polcon. A keskeny pengéjű kést valószínűleg azért hagyták ott, hogy fel lehessen vele nyitni a csomagokat, majd elosztani az ételt, de remekül elboldogult a kelmével is. Térdem magasságában elnyiszáltam a szoknyarészt, s a leeső darabokból övet rögtönöztem, amibe a biztonság kedvéért beledugtam a kést. Beburkolóztam a takarókba, hátha megvédenek a lövedék szétrobbanó darabkáitól.

Még egyszer körbehordoztam tekintetemet a helyiségen, ellenőrizve, nincs-e valami más is, amit majd magammal kellene vinnem, valami olyan, amit újrahasznosíthatnék. De nem. Ez volt minden. Lebuktam a pad mögé, a zárra céloztam, nagy levegőt vettem, és tüzeltem. A lövés a kis kamrában akkora visszhangot vert, hogy megrémültem, pedig számítottam erre. Mihelyt biztos lehettem abban, hogy már sehonnan nem pattan vissza a golyó, az ajtóhoz mentem. A lövedék a zár fölött kisebb krátert ütött, ami jól mutatta az ajtó vastag fémrétegeit. Elkeserített, hogy elsőre nem találtam el pontosan, de legalább láttam, hogy akár be is válhat a dolog. Ha még párszor belelövök a zárba, akkor talán ki tudok innen jutni. Meghúztam magam a pad mögött, és újra próbálkoztam. Egyik lövés a másik után érte az ajtót, de sosem sikerül ugyanazon a helyen eltalálnom kétszer. Egy idő után bosszúsan felegyenesedtem, azt remélve, hogy így jobban megy a célzás, de mindössze annyit értem el vele, hogy a karomon több vágást ejtettek az ajtóból szétröppenő szilánkok. Csak akkor jöttem rá, hogy bajban vagyok, és elhasználtam az összes töltényemet, amikor tompa kattanást hallottam. A padlóra hajítottam a fegyvert, és az ajtónak rontottam, hogy testem teljes súlyával nekiessek. - Gyerünk! - Újra nekimentem. - GYERÜNK! Hiába vertem két öklömmel, semmit sem értem el. - Nem! Nem, nem, nem! Muszáj kijutnom innen! Az ajtó némán és ridegen kitartott, rezzenéstelensége mintha gúnyolódott volna vadul kalapáló szívemen. Lecsúsztam a padlóra, s most, hogy már tudtam, semmi egyebet nem tehetek,

kitört belőlem a sírás. Lehet, hogy Aspen élettelen teste ott hever tőlem pár méternyire, és Maxon... mostanra meghalhatott. Felhúztam térdemet a mellemhez, fejemet pedig az ajtónak támasztottam. - Ha túléled - suttogtam magam elé -, ígérem, hogy nyugodtan szólíthatsz kedvesemnek. ígérem, nem fogok nyafogni miatta. Aztán nem maradt más hátra, mint hogy várjak. Időről időre igyekeztem megtippelni az időt, bár fogalmam sem volt, hogy mennyire pontosan találgatok. Megőrjített minden csigalassúsággal vánszorgó perc. Még soha életemben nem éreztem magam ennyire tehetetlennek, és az aggodalomba majd' belepusztultam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire meghallottam a zár kattanását. Valaki értem jött. Nem tudtam, hogy barát vagy ellenség, hát az ajtóra szegeztem hasznavehetetlen fegyveremet, így legalább egy kissé félelmetesnek tűnhetek. Az ajtó résnyire kinyílt, a mögötte lévő ablakból napfény özönlött be rajta. Ezek szerint még mindig ugyanaz a nap van? Vagy már másnap lenne? Továbbra is egyenesen előreszegeztem a pisztolyt, csak most már kénytelen voltam hunyorogni is mellé. - Ne lőjön, Lady America! - kérte egy őr. - Biztonságban van! - És azt miből tudhatom? Hiszen akár a lázadók egyike is lehet. A palotaőr kinézett a folyosóra, s odabólintott egy közeledő alaknak. A beáradó fényben August jelent meg, rögtön mögötte Gavril lépkedett. Bár az öltönye cafatokban lógott rajta, jelvényét - amelyről most már láttam, hogy kifejezetten hasonlít egy Sarkcsillagra -, azonban még mindig büszként viselte zakója véres hajtókáján. Nem csoda, hogy az Északi lázadók olyan jól tájékozottak voltak.

- Vége, America. Elkaptuk őket - erősítette meg August a sejtelmemet. Hatalmasat sóhajtottam, eláradt bennem a megkönnyebbülés, és kezemből kihullott a fegyver. - Hol van Maxon? Életben van? És Kriss is túlélte? - faggattam Gavrilt, mielőtt újra Augustra emeltem volna a tekintetem. - Volt egy palotaőr is... ő kísért ide. A neve Leger palotaőr. Őt látta valahol? - Mondataim olyan sebességgel követték egymást, hogy alig tudták kivenni, miről hadarok. Furán éreztem magam, kissé megszédültem. - Szerintem sokkos állapotban van. Vigye gyorsan a kórházi szárnyba rendelkezett Gavril, mire az őr a karjába kapott. - Maxon? - próbálkoztam újra. Senki sem felelt a kérdésemre. Vagy talán akkora el is ájultam, erre már nem emlékeztem. Egy keskeny ágyon tértem magamhoz. Most már tisztán éreztem, hogy csípi karomat a számos karcolás, de amikor odanéztem, azt láttam, hogy sérüléseimet megtisztították, s a nagyobb vágásokat bekötözték. Biztonságban voltam. Felültem és körülnéztem. Egy aprócska irodafélében voltam. Tüzetesen megvizsgáltam az íróasztalt és a falon lógó diplomákat, s arra jutottam, hogy dr. Ashlar szobája lehet. Nem maradhattam itt. Válaszokat kellett szereznem. Amikor kinyitottam az ajtót, azonnal rájöttem, hogy miért dugtak abba a parányi helyiségbe. A kórházi szárny zsúfolásig megtelt. A könnyebb sérülést szenvedett emberek ketten osztoztak egy-egy ágyon, de voltak, akiknek a padlón találtak helyet. Azonnal átláttam, hogy a súlyos sebesültek a terem hátsó részében elhelyezett ágyakon fekszenek. Hiába voltak azonban annyian idebent, a helyiség feltűnően csöndes maradt.

Körülnéztem, ismerős arcok után kutattam. Az most jó, hogy senkit sem látok? Vajon mit jelenthet? Az egyik ágyon Tuesdayt vettem észre Emmicával, mindketten halkan sírdogáltak. Mintha felismertem volna néhány szobalányt is. Üdvözlésképpen meghajtották a fejüket, amikor elhaladtam előttük, mintha valami módon kiérdemeltem volna. Ahogy ritkult a tömeg, elkezdtem elveszíteni a reményt. Maxon nem volt itt. Mert ha idekerült volna, akkor biztosan egész csapat ember venné körül, akik mind arra várnak, hogy ugorhassanak a kéréseit teljesíteni. Engem egybenyíló szobában helyeztek el. Lehetséges, hogy őt is ilyen helyre vitték? Megláttam egy palotaőrt, akinek az arcát isten tudja mi vagdosta össze. - A herceg valahol idelent van? - kérdeztem halkan. Komoly arccal megrázta a fejét. - Ó. Egy lőtt seb és egy összetört szív egyértelműen két különböző sérülés. Én azonban úgy éreztem, pontosan úgy folyik el belőlem az életerő, mint Maxonból. Ezt nem hozza helyre sem szorítókötés, sem varrat - semmi sem enyhíti a fájdalmat. Nem sikoltottam fel, pedig úgy éreztem, legbelül egyfolytában üvöltök kínomban. A könnyeknek nem parancsoltam megálljt. Nem mosták ugyan el a fájdalmamat, mégis ígéret rejlett bennük. Soha semmi sem képes téged pótolni, Maxon. A szerelmünket mélyen magamba rejtem. - Mer? Megpördültem, s a kórházi szárny legvégén elhelyezett ágyak egyikében bekötözött alakot pillantottam meg. Aspen.

Elakadó lélegzettel tettem felé néhány bizonytalan lépést. Átütött a vér a fejére tekert kötésen. Csupasz mellkasán több zúzódás nyoma, de a lába volt a legrosszabb állapotban. Legalul vastagon begipszelték, a combján levő sebeket többé-kevésbé bepólyálták. Csak alsónadrág volt rajta, a másik lábán pedig egy lepedőt vetettek át, így jól láthattam, milyen súlyosan sebesült meg. - Mi történt? - suttogtam. - Ha lehet, inkább nem szeretném újra felidézni a részleteket. De elég sokáig kitartottam, és hat-hét lázadót le is terítettem, mielőtt eltalálták volna a lábamat. Az orvos szerint tudok majd járni, viszont botra lesz szükségem. De legalább élek. Arcomon lecsordult egy néma könnycsepp. Nem tudtam megállni sírás nélkül, annyira hálás voltam, és rémült és reményveszett. - Megmentetted az életemet, Mer. Tekintetem a lábáról az arcára suhant. - Amikor rálőttél a lázadóra, sikerült elijesztened, így időt nyertem ahhoz, hogy megcélozhassam. Ha nem tüzelsz, biztosan hátba talált volna, és akkor nekem annyi. Köszönöm. Megtöröltem a szemem. - Te voltál az, aki megmentettél. Ahogy mindig. Ideje elkezdenem törleszteni belőle valamit. Elmosolyodott. - Szeretek hősködni, mi? - Mindig is lovag szerettél volna lenni fehér lovon. - A fejemet csóválva elmerengtem mindazon, amit azokért tett, akiket szeretett. - Mer, figyelj ide. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy mindig

szeretni foglak. Azt hiszem, ha Carolinában maradunk és összeházasodunk, elég boldogok lennénk. Szegények, de boldogok. - Arcán szomorkás mosoly jelent meg. De eljöttünk Carolinából. És te megváltoztál. Ahogy én is. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy soha esélyt sem adtam senki másnak, és miért is tettem volna, ha mindez nem történik meg velünk? Ösztönösen mindig is harcoltam érted. Jó időbe beletelt, mire megértettem, hogy te ezt már nem várod el tőlem. De mihelyt felfogtam, arra is rájöttem, hogy már nem is akarok küzdeni érted. Meghökkenve bámultam rá. - Mindig is a tied lesz a szívem egy darabja, Mer, de már nem vagyok szerelmes beléd. Néha még úgy képzelem, hogy szükséged van rám, vagy kellek neked, de nem tudom, hogy ezt helyesen látom-e. Jobbat érdemelsz annál, mint hogy azért legyek veled, mert kötelességemnek érzem. Nagyot sóhajtottam. - És te is többet érdemelsz annál, hogy olyan valakinek tekintselek, akivel egyszerűen csak beérem. Felém nyújtotta a kezét, és én megfogtam. - Nem szeretném, ha megharagudnál rám. - Dehogy haragszom. Jó tudni, hogy te sem vagy dühös rám. Mert még ha meg is halt, én továbbra is őt szeretem. - Ki halt meg? - ráncolta értetlenül a homlokát Aspen. - Maxon - leheltem, és újra elöntötték a szememet a könnyek. Csönd támadt. - Maxon nem halt meg . - Micsoda? De az őr azt mondta, hogy nincs itt, a kórházi szárnyban, és...

- Hát persze, hogy nincs itt. Ő a király. A szobájában lábadozik. Teljes erőmből átöleltem, amitől fájdalmasan felnyögött, de én túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy óvatoskodjak. Aztán a fejemben összeálltak az örömteli és szomorú hírek. Lassan hátraléptem. - Ezek szerint a király meghalt? Aspen biccentett. - A királyné is. - -Jaj, ne! - Összeborzongtam, és szemembe megint könnyek gyűltek. Azt mondta, hogy anyunak hívhatom. Mihez kezd majd Maxon nélküle? - Ami azt illeti, ha nincsenek itt az Északiak, akkor a herceg sem élte volna túl a támadást. Nagyon sokat köszönhettünk nekik. - Tényleg? - Komolyan mondom, a lázadóknak kellene kiképeznie bennünket. - Láttam rajta, mennyire csodálkozik, s milyen elismeréssel említi őket. - Egészen másképpen harcolnak. Pontosan tudják, mit kell tenniük. A Díszteremben felismertem Augustot és Georgiát. Az erősítés a palota falain kívül várt rájuk. Mihelyt ezek rájöttek arra, hogy valami nincs rendben... hát, mindig is nagyon értettek ahhoz, hogy villámgyorsan beszivárogjanak a palotába. Fogalmam sincs, honnan szerezték a fegyvereket, de ha ők nincsenek, mindannyian ott pusztulunk. Szinte képtelenség volt mindent befogadni. Még mindig azzal foglalatoskodtam, hogy fejben beillesszem a kirakós hiányzó darabkáit, amikor ajtó nyílása zavarta meg a kórházi szárnyban elhelyezettek halk mormolását. Egy aggódó arc tekintett körbe a sebesülteken. Szakadt ruhája és lebomlott hajfürtjei ellenére is azonnal felismertem. De mielőtt szólhattam volna, Aspen megelőzött.

- Lucy! - kiáltotta, és azonnal felült. Tudtam, hogy a mozdulat fájdalmas lehetett, de az arcán ennek nyomát sem láttam. - Aspen! - Lucy felsikkantott, és futva megindult, át a kórtermen, s ahol másképp nem ment, ott átugrott a fekvő betegek fölött. Aspen karjába omlott, és csókokkal hintette be az arcát. Amikor én öleltem át, a fájdalomtól felnyögött, most azonban egyértelmű volt, hogy Aspen a színtiszta boldogságon kívül egyebet nem érez. - Hol voltál? - kezdte faggatni. - A negyedik emeleten. Csak most jutottak el az ottani óvóhelyekhez. Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Mi történt? - Lucyt általában teljesen hatalmába kerítette a pánik a lázadók támadásai után, most azonban félelemnek nyomát sem láttam, s valósággal csüggött Aspen szavain. - Jól vagyok. És veled mi van? Szükséged van orvosra? - Aspen segítséget keresve körülnézett. - Nem, egy karcolás sem esett rajtam - tiltakozott a lány. - Csak miattad aggódtam. Aspen mély odaadással bámult Lucy szemébe. - Most, hogy itt vagy, már minden rendben van. Lucy óvatosan megcirógatta az arcát, nehogy véletlenül megrántsa valamelyik kötést és fájdalmat okozzon neki. Aspen a tarkójára csúsztatta a kezét, gyengéden magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Senkinek sem volt akkora szüksége egy lovagra fehér lovon, mint Lucynak, és senki sem védelmezhette őt jobban Aspennél. Annyira elmerültek egymás tekintetében, hogy észre sem vették, amikor elhagytam őket, s elindultam megkeresni az egyetlen személyt, akit tényleg látni

akartam.

32. fejezet Elhagytam a kórházi szárnyat, s most először néztem körül a palotában. Nehéz lett volna felmérni, pontosan mennyi kár esett benne, mert mindent összetört üvegszilánkok rétege borított, ami reményteljesen csillogott a ráeső napsugarakban. Tönkretett festmények, kilőtt faldarabok, s a szőnyegeken ijesztő vörös foltok emlékeztettek arra, hogy milyen közel kerültünk mindannyian a pusztuláshoz. Elindultam felfelé a lépcsőn, közben mindenki tekintetét igyekeztem kerülni. Amikor a második emeletről átértem a harmadikra, egy fülbevalóra lettem figyelmes, ami a padlón hevert. Önkéntelenül is eltűnődtem azon, hogy vajon él-e még a tulajdonosa. A harmadikon Maxon lakosztálya felé tartva több palotaőrt is láttam. Sejtettem, hogy őket nem kerülhetem ki. Ha kell, akkor elkezdek kiabálni, hogy meghallja a hangom. Talán kiszól nekik, hogy engedjenek át... pontosan úgy, mint az első éjszakán, amikor találkoztunk. Maxon szobájának az ajtaja nyitva állt, emberek jártak ki-be rajta papírokat hozva, üres tálcákat cipelve. Az idenyíló folyosószakaszt hat őr felügyelte. Lélekben már készültem arra, hogy el fognak küldeni. Ahogy közelebb értem, az egyik palotaőr észrevett. Hunyorítva alaposan megnézett magának, mintha ellenőrizné, hogy tényleg én vagyok. A mellette álló férfi is felismert, s egytől egyig mindannyian udvariasan és mélyen meghajtották magukat. Az ajtóban álló őr kinyújtott karral tessékelt befelé.

- Már várja önt, hölgyem. Megpróbáltam úgy tenni, mintha méltó lennék a tiszteletükre. Kihúztam magam, úgy lépkedtem végig közöttük, bár úgy véltem, összekarcolt karom és egyenetlenül levágott aljú ruhám nem sokat segített. - Köszönöm - mondtam mindenesetre aprót biccentve. Amikor beléptem, egy szobalány sietett el mellettem. Maxon az ágyán feküdt, mellkasa bal oldalán, egyszerű pamutinge alól gézkötés látszott ki. Bal karját felkötötték, a jobbat használta arra, hogy maga elé tartson valami iratot, amiről egy tanácsadója beszélt éppen. Olyan hétköznapinak tűnt, ahogy ott hevert közönséges ruhában, kócos hajjal. Ugyanakkor viszont valahogy többnek, súlyosabb egyéniségnek láttam, mint korábban. Talán kihúzta magát? Vagy az arca árulkodik több komolyságról? Egyértelműen ő volt a király. - Felség - suttogtam, és mélyen bókoltam. Amikor felegyenesedtem, a szemében halvány mosolyt láttam. - Stavros, tegye le oda a papírokat. Megtennék, kérem, hogy magamra hagynak? Beszédem van a hölggyel. A körülötte nyüzsgők meghajoltak és a folyosó felé indultak. Stavros némán Maxon éjjeliszekrényére helyezte a papírokat, s amikor elhaladt mellettem, rám kacsintott. Megvártam, hogy becsukódjon az ajtó, csak azután mozdultam meg. Szívem szerint odarohantam volna hozzá, hogy a karjába omoljak, s ott is maradjak örökre. Ehelyett tétovázva lépkedtem előre, mert szorongtam, hogy esetleg megbánta az utolsó hozzám intézett szavait. - Őszinte részvétem a szüleid miatt.

- Még nem fogtam fel - felelte, és intett, hogy üljek az ágyra. - Folyton azon kapom magam, hogy azt gondolom, apám a dolgozószobájában van, anya pedig a földszinten, s bármelyik percben beléphetnek hozzám, hogy megbízzanak valami feladattal. - Pontosan tudom, hogy miről beszélsz. Együtt érzőn rám mosolygott. - Ezzel tisztában vagyok. - Felém nyúlt, és a kezemre fektette a sajátját. Ezt jó jelnek tekintettem, és megszorítottam ujjait. - Anya megpróbálta megmenteni apámat. Egy palotaőr mesélte, hogy apát célba vette egy lázadó, de anya odafutott hozzá. Őt lőtték le először, rögtön utána pedig apát. - A fejét csóválta. - Anya olyan önzetlen volt mindig. Az utolsó leheletéig. - Ezen igazán nem kellene meglepődnöd. Nagyon hasonlítasz hozzá. Elhúzta a száját. - Sosem lesz belőlem olyan ember, mint anya volt. Annyira fog hiányozni. Megsimogattam a kezét. A királyné nem volt az anyám, de én is hiányolni fogom. - Legalább neked nem esett bajod - jegyezte meg aztán, de nem nézett a szemembe. - Legalább ennyi. Hosszú csönd következett. Fogalmam sem volt arról, hogy mit mondjak. Említsem meg a hozzám intézett utolsó szavait? Kérdezzem meg, mi van Krisszel? Egyáltalán akar Maxon most ezekre a dolgokra gondolni? - Van itt valami, amit szeretnék megmutatni neked - jelentette ki váratlanul. Persze, kicsit még vázlatos, de szerintem tetszeni fog. Nyisd csak ki azt a fiókot utasított. - Ott kell legyen, a tetején. Kihúztam a fiókot, s azonnal megláttam a köteg gépelt iratot. Kérdőn pillantottam

Maxonra, de ő csak intett a papírok felé. Elkezdtem olvasni a szöveget, s megpróbáltam felfogni, mi áll benne. Amikor eljutottam az első bekezdés végére, újra kezdtem az egészet, mert biztosra vettem, hogy valamit félreértettem. - Te... te megszünteted a kasztokat? - meredtem a hercegre. - Ez a tervem - válaszolta mosolyogva. - Azért ne kezdj túl hamar lelkesedni. Rengeteg időbe beletelik még, de szerintem működni fog. Látod? - Lapozni kezdett a paksamétában, és rábökött egy bekezdésre. - A legalján akarom kezdeni. Először a Nyolcas kasztot törlöm el. Elég sok mindent kell felépítenünk, és úgy vélem, egy kis igyekezettel a Nyolcasokat beolvaszthatjuk a Hetesekbe. Ezután viszont már nagyon óvatosan kell eljárnunk. Muszáj megtalálnunk a módját, hogy eltöröljük a kasztokkal együtt járó stigmákat, de alapvetően ez a célom. Csak ámultam. Olyan világban nőttem fel, amelyben a kasztunkat úgy viseltük, mint egy ruhadarabot. S most itt álltam, a kezemben egy papírral, amelyen az állt, hogy végre el lehet törölni az embereket egymástól elszigetelő láthatatlan vonalakat. Maxon keze az enyémhez ért. - Szeretném, ha tudnád, hogy ez teljes egészében neked köszönhető. Azóta dolgozom ezen a terven, hogy kihívtál a folyosóra, és elmesélted, milyen éhezni. Részben emiatt voltam annyira zaklatott a Hiradóbeli prezentációd után... én ugyanazt a célt kevésbé feltűnően akartam elérni. De bár annyi mindent készültem tenni az országomért, ez a gondolat sosem merült volna fel bennem, ha téged nem ismerlek meg. Nagy levegőt vettem, és újra az iratra függesztettem a tekintetem. Eltűnődtem életem eddigi évein, amelyek oly rövidek voltak, s oly gyorsan repültek el. Sosem

számítottam többre, mint hogy más emberek házi mulatságain fogok énekelni a háttérbe húzódva, és egy napon talán férjhez megyek. Aztán belegondoltam, hogy mit jelent mindez Illéa népének, s valósággal beleszédültem. Egyszerre éreztem mély tiszteletet és hatalmas büszkeséget. - Van még valami - szólalt meg Maxon tétovázva, amikor elkezdtem továbbolvasni az előttem álló szöveget. Váratlanul odacsúsztatott a papírok tetejére egy nyitott dobozkát, amelyben egy gyűrű pihent. Az ablakon beáradó fény megcsillant rajta. - Úgy aludtam, hogy ez az istenverte holmi ott volt a párnám alatt jegyezte meg, és a hangja egyszerre volt tréfás és panaszkodó. Felnéztem rá, és nem feleltem, mert képtelen lettem volna megszólalni. Biztosra vettem, hogy ki tudja olvasni a szememből a kérdéseket, de ehelyett ezzel fordult hozzám: - Tetszik? A gyűrűt folyondárt mintázó aranyszálak alkották, s ezek egy ponton összefonódtak és szövevénnyé szélesedtek, amelyen épp elfért két összesimuló ékkő: egy zöld és egy lila. A lila az én csillagjegyem drágaköve volt, így a zöld nyilván a hercegé lehetett. Ott voltunk hát mi ketten, mint két apró fénypont, egymás mellett, egymástól elválaszthatatlanul. Szerettem volna mondani valamit, s többször szóra is nyitottam a számat, de végül csak mosolyogni tudtam, visszanyelni a könnyeimet, és bólintani. Maxon a torkát köszörülte. - Kétszer is megkíséreltem illő módon intézni a dolgot, és mindkétszer iszonyúan kudarcot vallottam. Jelenleg nem is tudnék letérdelni eléd. Így remélem, nem bánod, ha most mindössze szavakkal fordulok hozzád. Biccentettem. Még mindig képtelen lettem volna megmukkanni. Nagyot nyelt, és megvonta ép vállát.

- Szeretlek - mondta egyszerűen. - Már régen be kellett volna vallanom. Ha megteszem, talán elkerülhettünk volna rengeteg ostoba félreértést. Ugyanakkor - tette hozzá, és halvány mosoly jelent meg arcán - néha úgy érzem, éppen ezek miatt az akadályok miatt szerettem beléd oly szenvedélyesen. Könnyek gyűltek a szemembe, s a cseppek szempilláim végén ringatóztak. - Amit mondtam neked, az igaz volt. A szívem a tied, még ha össze is töröd. Mint azt már tudod, inkább meghalnék, csak neked ne okozzak fájdalmat. Abban a másodpercben, amikor eltaláltak, a padlóra zuhantam, és biztosra vettem, hogy ezzel vége az életemnek, s egyedül rád tudtam gondolni. Maxonnak szünetet kellett tartania. Nyelt egyet, és láttam rajta, hogy hozzám hasonlóan elérzékenyült. Egy rövid idő után folytatta. - Azokban a pillanatokban meggyászoltam mindazt, amit elvesztettem. Hogy nem nézhetem, amint a templomban felém lépkedsz, sosem fedezhetem fel gyermekeink arcában a te vonásaidat, sosem láthatok ősz szálakat megcsillanni a hajadban. Közben azonban ez mégsem bántott. Ha az én halálom azt jelenti, hogy te tovább élsz - itt újra megvonta ép vállát -, akkor hogyan is lehetne más, mint valami jó dolog? Ezen a ponton képtelen voltam uralkodni magamon, s zokogásban törtem ki. Semmire sem hasonlított a szívemből sugárzó érzés, amely minden porcikámat melegséggel töltötte el. - America - fordult hozzám gyengéden Maxon, és felemelte államat, hogy a szemébe nézzek, és letörölhesse a könnyeimet. - Tudom, hogy te a királyt látod bennem, de annyit tisztázzunk: ez nem uralkodói parancs. Inkább egy kérés, egy könyörgés. Esedezve kérlek, hadd lehessek én a világ legboldogabb embere. Kérlek,

részesíts abban a megtiszteltetésben, hogy a hitvesem leszel. Képtelen voltam tudatni vele, mennyire vágyom erre. De ahol a hangom kudarcot vallott, ott a testem megbirkózott a feladattal. Maxon karjába bújtam, szorosan magamhoz öleltem, s tudtam, senki el nem választhat bennünket. Amikor megcsókolt, éreztem, hogy az életemben minden a helyére került. Itt, Maxon ölelésében megtaláltam mindazt, amire valaha vágytam, még olyasmit is, amiről azt sem tudtam, hogy szeretném egyáltalán. S ha ő ott lesz mellettem, segít és átkarol, akkor szembe tudok szállni az egész világgal. A csókunk túlságosan is hamar ért véget, s a herceg hátrahajolt, hogy a szemembe nézhessen. Arcáról világosan leolvashattam: hazatértem. S ekkor végre képes voltam megszólalni: - Igen.

Epilógus Azon vagyok, hogy ne remegjek, de semmi értelme. A helyemben minden lány ugyanígy érezné magát. Az alkalom rendkívüli, a ruhám súlyos, számtalan szempár kísér. Bátornak kellene ugyan lennem, én mégis reszketek. Tudom, hogy amikor kitárul az ajtó, megpillantom Maxont, amint rám vár, ezért amíg körülöttem még az utolsó részletekről gondoskodnak, én egyedül erre gondolok, és megpróbálok lazítani. - Ó! Most kell indulnunk! - sikkant anya, aki észrevette, hogy megváltozott a zene. Silvia összetereli a családomat. James és Kenna készen áll, Gerad viszont még futkos, ruhája máris gyűrött egy kissé, pedig May a világon mindent megtett azért, hogy két másodpercig nyugton maradjon. Annak ellenére, hogy egy kissé rendezetlen a külseje, az

egész család hihetetlenül fenséges látványt nyújt. Bármennyire boldoggá tesz is, hogy körülvesznek a szeretteim, belém sajdul apa hiánya. De érzem, hogy velem van, azt suttogja, hogy szeret, hogy büszke rám, hogy milyen csinos vagyok. Annyira jól ismertem, hogy pontosan tudom, hogyan fogalmazna, és remélem, ez már mindig így marad, hogy sosem tűnik el az életemből. Annyira elábrándozom, hogy észre sem veszem, amikor May mellém settenkedik. - Gyönyörű vagy, Ames - mondja, s megigazítja ruhám díszes, magas gallérját. - Mary még saját magán is túltett, ugye? - felelem, és lesimítom a ruhát magamon. A korábbi szobalányaim közül már csak Mary van velem. Amikor elült a csatazaj, kiderült, hogy több élet veszett ott, mint eleinte hittük. S míg Lucy túlélte, és úgy döntött, hogy visszavonul, Anne nem volt ilyen szerencsés. Egy újabb üres hely, amelyet valahogy be kell tölteni. - Istenkém, Ames, de hát te remegsz! - May megragadja a kezem, és igyekszik csillapítani testem rázkódását. Csak nevetni tud az idegességemen. - Tudom. Nem tehetek róla. - Marlee! - rikkantja el magát. - Gyere, segíts megnyugtatni Americát. Egyetlen koszorúslányom odalép hozzám, a szeme éppúgy ragyog, mint mindig, s most, hogy mindketten ott vannak velem, kicsit oldódik a szorongásom. - Ne izgulj már, America, szerintem ott lesz a herceg - tréfálkozik Marlee. May felkacag, én pedig feléjük legyintek. - Nem attól félek, hogy meggondolja magát! Hanem attól, hogy hasra esem, esetleg rosszul mondom ki a nevét, vagy valami ilyen. Nagy tehetségem van abban, hogy elszúrjak dolgokat - nyüszítem. Marlee odasimítja a homlokát az enyémhez.

- A mai napot semmi sem teheti tönkre. - May! - sziszegi anya. - Remek, anya kezd kiborulni. Találkozunk odabent. -A húgom finom puszit nyom az arcomra, nehogy rúzsfoltot hagyjon, aztán távozik. A zene szélesen árad, és a családom bekanyarodik, elindul a templomi széksorok között szabadon hagyott helyen, a számomra kijelölt úton. Marlee hátralép. - Én jövök? - Igen. Jut eszembe, csodásan áll neked ez a szín. Beáll egy kacér pózba, hogy érvényesülni tudjon a ruhája. Felség, mesés az ízlése. Elakad a lélegzetem. - Így még senki sem nevezett. Ó, istenkém, ezentúl szinte mindenki így fog hívni! Megpróbálok sebtében hozzászokni a gondolathoz. A koronázás az esküvő része. Először Maxonnak fogadok hűséget, aztán Illéának. Előbb a gyűrűk, aztán a koronák. - Nehogy elkezdj megint idegeskedni! - szól rám. - Igyekszem! Mármint persze, tudtam, hogy ez bekövetkezik, csak egy napra kicsit sok. - Hah! - horkan fel, miközben megváltozik a zene. - Csak várd ki az éjszakát. - De Marlee! Mielőtt leszidhatnám, nagyot kacsintva már el is iszkol, és persze nem állom meg kuncogás nélkül. Annyira boldoggá tesz, hogy újra velem van. Hivatalosan is az udvarhölgyem lett, Maxon pedig Cartert választotta állandó kísérőjéül. Ez egyértelmű jelzés volt a nép felé, hogy mire számítsanak Maxon uralkodását illetően, és örömmel

láttam, mennyien üdvözölték a változást. Hallgatózom, várok. Tudom, hogy hamarosan felhangzik a nekem szóló dallam, ezért még utoljára megigazítom a ruhám. Ami kimondhatatlanul elegáns. Fehér, csípővonalig a testemre simul, onnan pedig hullámokban omlik a padlóig. Rövid ujja csipkéből készült, nyakamat körülvevő magas, merev gallérja akár egy valódi hercegnőé. Fölötte ujjatlan köpeny, amely uszályként terül el mögöttem. A fogadáson már le fogom vetni, mert ott addig szándékozom táncolni a férjemmel, amíg csak bírom. - Készen állsz, Mer? Odafordulok Aspenhez. - Igen. Készen állok. Felém tartja a karját, belekarolok. - Mesésen festesz. - Te sem panaszkodhatsz - felelem. Bár mosolygok, tudom, hogy látja rajtam, mennyire feszült vagyok. - Nincs miért aggódnod - nyugtatgat, s magabiztos mosolya elhiteti velem, hogy minden úgy lesz, ahogy mondja. Ahogy mindig is. Mélyen beszívom a levegőt, bólintok. - Rendben. Csak ne hagyd, hogy elbotoljak. - Gond egy szál sem. Ha úgy látom, hogy nem állsz biztosan a lábadon, majd a kezedbe nyomom ezt. - Felemeli mélykék botját, amelyet kifejezetten az ünnepi uniformisához csináltattak. Az ötlet megnevettet. - Na látod - jelenti ki, és boldog, hogy sikerült őszinte mosolyt csalnia az arcomra. - Felség! - szólít meg Silvia. - Itt az idő. - Hangjából tisztelet sugárzik.

Biccentek felé, aztán Aspennel megindulunk a kétszárnyú ajtó felé. - Mutasd meg nekik - súgja oda Aspen mielőtt felerősödik a muzsika, és az egybegyűltek észrevesznek bennünket. Hirtelen újra elhatalmasodik rajtam a félelem. Annak ellenére, hogy igyekeztünk visszafogni magunkat a vendégek terén, több száz ember veszi körül a szabadon hagyott sávot, amely az oltárhoz vezet. Mivel mindenki felállt, hogy köszöntsön, nem látom Maxont. Muszáj megpillantanom az arcát. Ha belenézhetek állhatatos szemébe, akkor tudni fogom, hogy képes leszek végigcsinálni. Mosolygok, igyekszem megőrizni higgadtságomat, udvariasan fejet hajtok a vendégeink felé, így köszönve meg, hogy ma eljöttek. Aspen persze tudja, hogy érzem magam. - Minden rendben van, Mer. Ránézek, és máris sokat segít bátorító arckifejezése. Továbbhaladok. Nem könnyű végiglibegni a széksorok között. Nem is megy valami gyorsan. Aspen sérült lába miatt csak vontatottan, enyhén bicegve jutunk előre. De mégis, ki mást kértem volna meg erre a feladatra? Aspen most már új helyet tölt be az életemben. Nem a fiúm, nem a barátom, hanem családtag. Számítottam arra, hogy nemet mond, féltem, hogy esetleg megbántódik. De amikor megkértem rá, azt felelte, hogy nagy megtiszteltetés számára, és megölelt. Hűséges és őszinte, mint mindig. Ez az én Aspenem. Végre megpillantok a tömegben egy ismerős arcot. Lucy az, aki az édesapja mellett ül. Ragyog a büszkeségtől miattam, de a szemét képtelen levenni Aspenről. Ő is kihúzza

magát, amikor elhaladunk Lucyék mellett. Tudom, hogy hamarosan összeházasodnak, és nagyon örülök neki. Aspen nem is választhatott volna jobb társat magának. Lucy mellett a Párválasztóban részt vevő lányok töltik meg a sorokat. Bátor dolog volt tőlük, hogy a kedvemért visszatértek, figyelembe véve, hogy nem mindenki lehet itt azok közül, akiknek pedig itt lenne a helye. De azért mindannyian mosolyognak, még Kriss is, akinek látom a szemében a szomorúságot. Megdöbbent, mennyire nagyon szeretném, ha Celeste is itt lehetne. Szinte látom, ahogy a szemét forgatja és rám kacsint, vagy valami ilyesmit művel. Esetleg elereszt egy viccet, ami a tiszteletlenség határán egyensúlyoz. Annyira, de annyira hiányzik. Ahogy Amberly királyné is. Csak elképzelni tudom, mennyire boldoggá tenné ma az, hogy végre lett egy lánya. Úgy érzem, szabad őt már-már az anyámként szeretnem, hiszen hozzámegyek Maxonhoz. Tudom, hogy mindig is így gondolok majd rá. Aztán megpillantom anyát és Mayt, amint erősen kapaszkodnak egymásba, mintha így támogatnák a másikat. Körülöttük is mosolyog mindenki. Ámulatba ejtő érzés, hogy mennyien szeretnek. Arcuk annyira elvonja a figyelmemet, hogy szinte észre sem veszem, amikor a széksorok közti ösvény végére érek. Aztán előrenézek... és ott vár rám. Megfeledkezem a környezetünkről, s olyan, mintha csak mi ketten lennénk. Nincsenek filmfelvevők, nincsenek villogó vakuk. Csak mi. Csak Maxon és én. A korona a fején van, öltönyén érdemérmek, fölötte átvetve kék selyempánt. Mit is mondtam neki az első alkalommal, amikor megláttam rajta? Azt hiszem, valami olyasmit, hogy azzal könnyebben fellógathatnák a csillárra a többi csillogó dísz közé. Megmosolyogtat, hogy milyen hosszú út vezetett addig, hogy itt állhassunk, az oltár előtt.

Aspen utolsó lépései lassúak, de biztosak. Amikor utunk végéhez érünk, felé fordulok. Utoljára rám nevet, odahajolok hozzá, hogy csókot nyomjak az arcára, s búcsút mondjak oly sok mindennek. Egymásra nézünk, aztán megfogja a kezem, Maxonéba fűzi, s ezzel átad neki. Biccentenek egymásnak, arcukon csakis tiszteletet látni. Nem hiszem, hogy valaha megérteném mindazt, ami kettejük között lezajlott, de most már teljes a béke. Aspen hátralép, én előre, s ezzel megérkezem arra a helyre, amire álmaiban sem gondoltam volna. Maxonnal egymás felé fordulunk, a szertartás megkezdődik. - Hello, kedvesem - súgja oda. - Nehogy elkezdd - intem, mire mindketten elmosolyodunk. Úgy fogja a kezem, mintha csak az érintésem tartaná meg itt, a földön, s én erre gondolok, amikor felkészülök a következő szavakra, a fogadalmakra, amelyeket sosem fogok megszegni. Csodálatos, hogy a mai napnak micsoda varázsereje van. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem holmi tündérmese. Tudom, hogy járnak majd ránk nehezebb idők, lesznek bonyolult időszakaink. Tudom, hogy nem történik majd minden úgy, ahogy szeretnénk, s nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezt az életet mi választottuk. Nem lesz tökéletes, legalábbis nem állandóan. Ez nem a „boldogan éltek, míg..." Ez annál sokkal, de sokkal több.