Elizabeth Adler
Toszkánai nyár Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest,2006 Fordította Nagy Zsolt A fordítás alapjául szolgáló mű: Elizabeth Adler: Summer in Tuscany A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál előkészületben: Riviéra Hotel Copyright © 2002 by Elizabeth Adler Hungarian translation © Nagy Zsolt, 2006 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 200 ISBN 963 7253 51 3 Anabelle-nek TOSZKÁNA… Szőlőtőkékkel borított dombokat látok, ezüstösen csillogó olaj faligeteket, tündöklő napraforgómezőket, régi, pasztellszínű villákat és ősi, kőházakból álló falvakat, napsütötte, mégis hűvös árkádsorokat és a domb peremén húzódó Bella Piacerét.[1] Ez maga a Paradicsom…
ELSŐ FEJEZET GEMMA Hadd áruljam el már az első pillanatban, hogy biztosan nem szívesen találkoznának velem. Főleg nem szombat este. Hogy miért? Mert ilyenkor a legkeményebb a helyzet itt, a sürgősségi osztályon, és egyetlen esetben találkozhatnánk: ha önöket hordágyon tolnák be ide. Metsző, fehér fény világítana a szemükbe, és talán látnának engem, amint közel hajolok az arcukhoz, és felteszek néhány kérdést: Hogy hívják?… Hol fáj?… Mit gondol, ki tette?… Gemma Jerichónak hívnak, és a New York-i Bellevue Kórház baleseti osztályán dolgozom sürgősségi orvosként. Éppen ügyeletes vagyok: szombat esténként mindig kerekeken gördül be a halál. Teljes gőzzel dolgozom, megpróbálom ellátni a hétvégén szinte már szokásos, súlyos testi sérüléseket: mindenütt szúrt és lőtt sebekből vérző emberek, közúti balesetesek, jajveszékelő nők és deliráló alkoholisták, túladagolt kábítószeresek… nemrég egy szerencsétlen kisbabát hoztak, aki ernyedten hever őrjöngő édesanyja ölében. Ezerrel pörgők, utasításokat adok, áldozattól áldozatig rohanok egyfolytában: itt egy intubáció; ott egy komputerto-mográfos vizsgálat; még egy újraélesztés; el kell látni a kómás kisgyereket; fel kell hívni a gyermeksebészt. Néha megkérdem magamban: Mit keresek itt? Hogy jutottam ide? Miért így töltöm szombat estéim nagy részét? Hová lett az én életem? Aztán vetek egy pillantást magamra, és meg is van a válasz. Műtősruhát viselek, hajamon műanyag sapka feszül, gumitalpú cipő a lábamon, s mindehhez fehér köpeny. Nyolc órája dolgozom egyfolytában, és még jó néhány hátravan. Fáradt vagyok és ingerült, a hajam zilált – rám férne egy forró zuhany. És ha jobban belegondolok, bizonyos, hogy nem az én arcommal fogják a legújabb szemfestéket hirdetni, még akkor sem,
ha anyám szerint kicsit hasonlítok Meg Ryanre (természetesen csak Meg rosszabb napjaiban), de ezt csak anyám gondolja így. Harmincnyolc múltam, és már magam mögött tudhatok egy válást, és van egy kamasz lányom, akit egyedül nevelek. Hát, ez az igazság. Tegyük még hozzá mindehhez, hogy van egy titkom, egy iszonyatos, borzalmas bűnöm, amely egész életemben kísérteni fog – és nem árulom el, pedig az talán megmagyarázná, miért gondolom úgy, hogy velem senki sem szeretne találkozni, hogy az igazi énemet, amely az ügyes, hasznos és okos, fehér köpenyes orvos külső alatt lapul, senki sem szeretné szombat este megismerni. Néha, mielőtt a kórházba indulnék, kicsit többet nézem magam a tükörben (mint amennyi ahhoz kell, hogy meggyőződjem: vonásaim még mindig a helyükön vannak, a hajamat legalább kicsit megfésültem), és ilyenkor ahelyett, hogy a valóságot látnám, visszaemlékszem a középiskolás éveimre, amikor nagyon csinos voltam. Gemma Jericho, a Tánckirálynő, ez voltam én, és elsősorban a „fiúk” érdekeltek, mindennapjaim csúcspontját a barátnőimmel való találkozások jelentették. Ilyenkor mindig eszembe jut az is, amint anyám egy kis józan észt próbált belém sulykolni (pontosan úgy, ahogy most én teszem a saját lányommal), és egyfolytában azt mondogatta: gondolj a jövődre, Gemma, és ne áldozd fel az iskola focicsapatának sztárjátékosáért. Természetesen nem hallgattam rá, és feláldoztam. De ez egy másik történet. Azok a tini évek messze mögöttem vannak már. Mert a harmincnyolc irtózatosan közel van a negyvenhez, nem gondolják? A Négy Nullához. Tizenhat évesen még olyan távolinak tűnik… Hányan gondolunk bele akkor, hogy valaha is megérjük? Én biztosan nem… nem én! Akárhogy vesszük is, a negyven, az negyven. Rendben. És ezzel annyi. Öltözködési stílusból meg valószínűleg egyes osztályzatot kapnék. Hogy igazából hogy nézek ki? Oké, szóval az emberiség soványabbik részéhez tartozom, azaz – ahogy anyám mondja, valahányszor vasárnaponként elmegyünk hozzá ebédelni – elférne még egy kis hús a csontjaimon. A nagyobb mell is sokat segítene az összhatáson. Lehet, hogy
el kellene gondolkodnom a dolgon. Régebben, tinikoromban harisnyával tömtem ki a melltartómat, de aztán abbahagytam. Hosszú lábam és formás lábszáram van, de ettől egyáltalán nem látszom „elegánsnak”. Kicsit csámpás vagyok ugyanis, és hajlamos arra, hogy baleseteket szenvedjek, kivéve, amikor dolgozom, mert olyankor olajozottan és tökéletesen működő gép vagyok. Amikor legutoljára megnéztem, a szemem kék volt. Orromon szögletes, szarukeretes szemüveg ül, mivel olyan rövidlátó vagyok, hogy az már szánalmas, és szemüveg nélkül tulajdonképpen csak tapogatózva tudok közlekedni. Most persze biztosan arra gondolnak, hogy ha már orvos vagyok, miért nem vetettem alá magam lézeres szemműtétnek? Kérdéssel válaszolok: ugyan kinek van arra ideje?! A hajam halványszőke (természetes szín!), rövid, hullámos és egyenetlen. Azért egyenetlen, mert a fürdőszobabeli tükörbe nézések zűrzavaros és sietős pillanataiban magam szoktam levágni. Ráadásul úgy tűnik, saját akarata van: összevissza áll, mint egy szörnyűséges, rugóra járó glória, fittyet hány rám és arra, amit kezdeni szeretnék vele – ráadásul mindig ápolatlannak tűnik, mert van egy olyan rossz szokásom, hogy amikor eszeveszetten rohanok (szóval mindig), beletúrok, úgy igazítok rajta. Mit mondhatnék még magamról? No, hadd gondolkozzam egy kicsit. Ja, igen, az orrom átlagos, de a közepén egy kis dudor látható (egy teniszütő emlékét őrzöm tizenhárom éves koromból), amely – úgy tűnik – az évek múlásával egyre nagyobb lesz. Ettől az arcom eléggé fennhéjázónak tűnhet, bár ez, biztosíthatom önöket, egyáltalán nem így van. Ja, és olyan mosolygós szám van, tudják, amelyiknek pici gödröcskék vannak az oldalán akkor is, ha éppen nem mosolygok. Mivel a páciensek jobban érzik magukat ettől, örülök neki. Hadd mondjak néhány szót a válással végződő házasságomról is. Volt férjemnek egyszerűen csak „Akiről Jobb Nem Beszélni” a neve. Ebből bizonyára kitalálták, hogy nem örvend túl nagy népszerűségnek erre mifelénk. Középiskolás koromban, amikor még igen csinos voltam és
nagyszerű táncos, elég sok fiú koslatott utánam, többek között az a bizonyos „focihős” is. Sóhajtok, miközben ezt mondom, mivel – ahogy a lányomnak is magyarázom mostanában – az ilyen férfiak a diákbálon kívül sehová sem valók. Mindenesetre ezzel a focibajnokkal lógtam tiniként, és jaj, istenem, hogy imádtam! Ha azt mondta volna, hogy mérkőzés után csókoljam meg a cipőből előkerült, izzadt lábát, bizton megtettem volna. És – különös, nem? – ő is odavolt értem. Annyira odavolt, hogy nyomban a középiskola után összeházasodtunk. Aztán egyetemre mentem, és ő is – én északra, ő délre. Gondolom, több időt töltött az úszómedencében, mint a tanteremben, én viszont szenvedélyesen tanulni kezdtem az orvosi egyetemen. Nekem volt célom, neki nem volt semmije. A kapcsolat azonban ment, mendegélt, amíg – még mindig az orvosira jártam – teherbe nem estem. És akkor a drága egyszerűen lelépett. Mindez tizennégy évvel ezelőtt történt. Azóta nem láttam, és ő sem látta a lányát. Elváltam, és soha egy centet sem fogadtam el tőle. Nem mintha felajánlotta volna. Végigkínlódtam az orvosi egyetemet, egyszerre dolgoztam és tanultam, egyedül neveltem fel Livvie-t. És ha megkérdeznék, van-e valami, amire igazán büszke vagyok, azt felelném, igen, van. Livvie az. A következő kép van róla a fejemben (látom a körvonalait a napsütésben): hosszú, ösztövér láb, nagy lábfej esetlen, telitalpú cipőben, keskeny csípő, széles váll, hosszú zsiráfnyak és olyan frizura, amelyet mintha fűnyíróval vágtak volna. Különösen áll a hasonlat olyankor, amikor mindenféle (isten tudja, honnan szerzett) festékkel zöldre színezi. De szerencsére ez a ritkább eset, általában halvány banánsárga színű, ha van ilyen. Livvie tizennégy éves, és még új neki ez a borzalmas kor: az ember sosem tudhatja, mit várjon tőle. Remélem, hogy ez a posztpunk külső csupán múló divat az életében, és hogy valamikor (bizakodom benne, hogy hamarosan) kinövi. A határt a testékszernél és a tetoválásnál húztam
meg. Nem tudnék nyugodtan szemben ülni vele az ebédlőasztalnál, ha tudnám, hogy egy gyűrűt szúrt át a nyelvén, vagy egy rózsát tetováltatott a fenekére. A gyomrom felkavarodik, ha csak rágondolok, és orvosként természetesen a kockázatokkal is tisztában vagyok. Kis családunk harmadik tagja anyám, Livvie nagymamája, Nonna. A nonna „nagymamát” jelent olaszul, és ő pontosan az… egy olasz nagymama. Ez a hivatása. És teljes gőzzel ezt csinálja. Negyven éve él Long Island egyik külvárosában, ahol jómagam is felnőttem. Kopott, öreg háza megdöbbentően kék, mint a Földközi-tenger, és ezáltal élesen elkülönül a többi szürke, külvárosi háztól: valahogy úgy néz ki, mint egy szelet nyári égdarabka az amúgy felhős égbolton. Azért festette ilyen színűre, mert Bella Piacerére emlékezteti őt, arra a toszkán falura, ahol a családjával élt, mielőtt kivándoroltak Amerikába. Azóta nem járt otthon, és szerintem már nem is gondol a szülőföldjére, „a régi napokra”, bár igaz, az emlékeztetőnek szánt, ezüstözött keretben álló fényképeket még mindig ott őrzi a kredencen. Az egyik képen homályosan és jellegzetes szépiaszínben foglyul ejtve emigráns olasz nagyszüleim láthatók, amint bensonhursti házuk verandáján ülnek. Mellette egy rólam meg Livvie-ről készült fotó áll, amelyik egy iskolai mérkőzésen készült, amikor Livvie-nek, a hétéves, egyszerű kis szőke kölyöknek minden álma az volt, hogy minél nagyobbat üssön, és minél gyorsabban fusson, nekem meg, a harmincéves, már nem annyira egyszerű asszonynak pedig az, hogy találkozzam a Herceggel. És akkor az élet végtelen lehetőségeket nyújtott. Összejött a tökéletes hazafutás. És a tökéletes herceg is. És tudják, mit? Majdnem minden összejött. És még tudják, mit? Erről nem szeretnék egyebet mondani. Aztán ott van egy kép Nonnáról (ez a kedvencem), igaz, amikor a felvétel készült, még nem Nonnának hívták. Az ötvenes években fényképezték le, mielőtt férjhez ment, és a neve Sophia Maria Lorenza Corsini volt. Tizenhét éves, magas és csinos lány, ragyogó, sötétbarna szemmel és roppant dús, barna hajjal, amely a derekáig ér. A fényképen
virágos ruhát visel, szív alakú kivágással; lábán enyhén magasított, telitalpú szandál. Valahányszor a képre nézek, alig bírom elhinni, hogy ez a finom jelenés az én anyám. Most hatvanéves, húsz éve özvegy, és általában fehér csipkegalléros, fekete ruhában jár, ormótlan cipőt visel, és pimasz orrán szemüveget hord. Leggyakrabban a tűzhely mellett állva látni, amint a nagy, rituális, vasárnapi „olasz” ebédet főzi. Nonna magas, még mindig gyönyörű alakja van, de egyfolytában azt mondogatja, hogy az ő korában már egyetlen férfinak sem kellene. Hacsak persze alaposan meg nem vendégelné azt a bizonyos férfit, teszi hozzá becsmérlő ajak-biggyesztéssel. Haját hátrafésülve, takaros kontyban hordja, és a szeme még mindig villog. Szenvedélyes a vérmérséklete is, mondhatni katonás, engem például még mindig kordában tud tartani egyegy csúnyább nézéssel vagy csípős megjegyzéssel. Szóval, ezek volnánk mi. A Jericho család. Ja, nem beszéltem még Sinbadról, a világ legkövérebb macskájáról. Sinbad szőre vörösessárga, tisztára nyalt mancsával minden falás után alaposan megsikálja a pofáját, és olyan válogatós, hogy az ember egyszerűen nem tudja megállapítani, mitől hízott el ennyire. Sok szempontból hasonlít egy kutyára. Gyakran odahozza a labdáját, az elnyűtt, teljesen szétlapított és összerágott pingponglabdát, én elhajítom, ő meg úgy kapja el, mint egy baseballjátékos: egy szinten áll a legnagyobb sportolókkal, és ezt bizonyítani is tudja. Tulajdonképpen ő Livvie kutyapótlója, az óriási újfundlandi helyett kapta, amelyet akkor ígértem neki, amikor még hittem egy vidéki ház szép álmában. Mert volt idő, tudják, nem is olyan régen, amikor az élet másként is alakulhatott volna… Egy olyan időszak, amikor a vidéki ház és benne a normális család (férj, feleség, néhány gyerkőc, kutyák, macskák) még fényes jövőként csillogott előttünk. De miért is gondolkodom ezen? Úgysem lesz már soha ilyen… és nem lesz ott ő sem. Soha. Eltökéltem, hogy nem beszélek róla, hogy még csak nem is gondolok rá. És mégis itt van az emlékezetemben, a valóságnál
jóval nagyobb méretben és legalább kétszer olyan jóképűen. Cash Drummond. A férfi, aki elhozta a csodát az életembe. És örökre megváltoztatta a mindennapjaimat.
MÁSODIK FEJEZET Nem egészen tudom, miért, de most az jut eszembe, amikor az egyik rövid szünidőnkben kirándulni mentünk. Én ültem a kormánynál, Cash mellettem a térképet nézte, és navigált. Mégis eltévedtünk, és elég bosszúsak voltunk. Mondtam, hogy az ő hibája az egész, ő azonban csak nevetett, aztán azt javasolta, hogy álljunk meg valahol, és ebédeljünk meg. És mint a mesében – mert amikor Cashsel voltam, majdnem minden úgy történt, mint a mesében –, a kanyar után egy kis vendégfogadó tárult a szemünk elé. Elhaladtunk mellette, aztán nagy fékcsikorgás után megálltunk, és visszatolattunk a kanyargós úton, hogy alaposabban is megvizsgáljuk a szerény, VENDÉGLŐ felirattal ellátott épületet. Cashnek régi, piros sportautója volt (mi mással is járhatott volna az én párom?), amiből kiugrottunk, majd kéz a kézben besétáltunk az épületbe, abba a potpourri illatú, új-angliai meseországba, amelynek meleg, barna színű, deszkákból összerótt falain kézzel szőtt szőnyegek sorakoztak, közéjük agancsokat és fali gyertyatartókat akasztottak. Vánkosok hevertek mindenütt, az asztalokat festett, virágmintás terítők borították, a sarokban régiségektől és érdekes csecsebecséktől roskadozó szekrény állt – lábánál öreg, álmos labrador hevert, s amikor beléptünk, fél szemét kinyitva megvizsgált bennünket, de aztán behunyta, és tovább szundított. A pult mögül kedves, szemüveges, fehér hajú idős hölgy mosolygott ránk, és megkérdezte: – Ebédelnének? Cash szelíden megszorította a kezemet: – Igazából kiadó szobát keresünk… – mondta. A lélegzetem elakadt, és ő észrevette, de biztos vagyok benne, hogy az
öreg hölgy is felfigyelt rá. – Természetesen – mondta a néni. – Megmutatom. Cashbe kapaszkodtam, miközben felmentünk a lépcsőn. – Én úgy tudtam, hogy eltévedtünk, és csak ebédelni jöttünk be – suttogtam. Kétfoknyival járt előttem – valahogy mindig előttem járt –, hirtelen megállt, hátranézett, és éreztem, hogy elolvadok. Nem tudom, említettem-e már, hogy szőke volt, és jóképű, tudják, abban a „széles állkapcsú, jellegzetesen amerikai” (vagy inkább „jellegzetesen texasi”?) értelemben. Hogy olyan volt, mintha egy cowboyt egy malibui, szörfös sráccal ötvöztek volna? Ismertem már ezt a pillantást, és tudtam, mit jelent. Hiszen ezzel a pillantással kezdődött a kapcsolatunk. Alkalmi ismeretség volt, s egy Starbucks kávéházban került rá sor: éppen egy pohárnyi „tiltott” (mert bár tudom, milyen sok cukrot tartalmaz, nem tudok neki ellenállni) frappuccinót kortyolgattam, amikor elment az asztalom mellett. Egymásra néztünk, és ugyanúgy mosolygott rám. Aztán erős texasi tájszólásban így szólt: – Jó napot, hőgyem, hogy van? – Mire én kuncogni kezdtem, mert még soha senki nem szólított „hőgynek”. – Részemről mondjunk doktornőt – válaszoltam kimérten, mivel általában nem szokásom vadidegenekkel szóba állni, kivéve persze a kórházban, de azok olyankor a hordágyon fekszenek, és a „párbeszéd” nem valami lendületes. – Hát, hogy van, doki? – kérdezte, s lehuppant a mellettem álló székre. Bólintottam, hogy jól, s kibámultam az ablakon, hogy ne kelljen ránéznem, mert látszott rajta, hogy nem New York City szülötte, azok azért nem ülnek csak úgy le más asztalához. Hosszú, bozontos, szőke haja úgy csillogón a fényben, mint az enyém soha, napbarnított bőre kicsattan a az egészségtől és életerőtől, kék szeme legalább tíz árnyalattal világosabb volt az enyémnél, és meglepően fáradtnak tűnt.
Vigyázat, figyelmeztettem magamat, ez nem valami vidéki suttyó. Ez tökéletesen tisztában van azzal, hogy milyen szép fiú. Majdnem két méter, csupa izom, a válla például teljesen kitölti a régi antilopingét. Pillantásom a lábára esett. Hála istennek, nem cowboy csizma volt rajta; az azért kicsit sok lett volna. – Gyakran jár ide? – kérdezte. Gúnyosan ránéztem a szemem sarkából, és még egyet kortyoltam. – Jól van, jól van… és hogy ízlik az a frappuccino? Kibámultam az ablakon, és egy hölgyet tanulmányoztam, aki legalább fél tucat csivavát sétáltatott, és a pórázok összegubancolódtak a kezében. – Épp most érkeztem Dallasból – folytatta aztán, mintha érdekelt volna. – Nem ismerek túl sok embert itt, a Nagy Almában. Ugyan, kééérem… forgattam a szememet. Tényleg azt hitte, hogy ettől elájulok? Ám akkor elkezdett nevetni, hangosan, győzedelmesen, frissen és üdítően, mint a forrásvíz. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy vele nevetek. – A nevem Cash Drummond – kinyújtotta napbarnított, apró, szőke szőrszálakkal borított kezét, és nem volt mit tennem, elfogadtam. – Cash? – Nem tudtam elhinni, hogy „készpénznek” hívják. Láthatóan jól szórakozott, s kedvesen rám hunyorított: – Rosszabb is lehetne. De szerencsére a nagyapám, Wilbur Cash után kereszteltek. Megint nevettem: – Az édesanyja nagyon okos volt! Kihörpintettem a frappuccinóm utolsó kortyait, és rájöttem, hogy tíz percen belül a kórházban kell lennem. – Mennem kell – mondtam, és a vállamra kaptam hatalmas, súlyos, fekete táskámat. – Úgy tűnik, ez a táska túl nehéz egy olyan kis hölgynek, mint kegyed –
mondta lassan és nyugodtan Cash Drummond. Hát, kérem, ebben lehetett valami, ugyanis joggal állíthatom, hogy ez a táska az egész életemet tartalmazta: a pénztárcámat, a hitelkártyáimat, a jogosítványomat, a biztosítási kártyámat, a kórházi belépőmet és egy rakás képet Livvie-ről, kisbabakora óta a múlt hétig, amikor betöltötte kilencedik életévét. Aztán ott volt a csekkfüzetem és a legutóbbi, elszomorító számlaegyenlegem; továbbá anyám receptje a párolt bárányborda elkészítésének módozatairól, amelyet Pattynek, a barátnőmnek hoztam; egy tiszta bugyi, de ne gondoljanak semmi rosszra (biztos úgyis arra gondoltak) – csak azért volt nálam, hogy ha késő estig dolgozom, és a kórházban kell lezuhanyoznom meg átöltöznöm, legyen; egy rúzs, amely túlságosan rózsaszín volt sápadt arcomhoz képest, és egy ritkán használt fésű. – Hadd segítsek! – mondta Cash, és a táskáért nyúlt. Én meg, mint akinek elment az esze, odaadtam neki. Én New York-i. Megbíztam benne, az idegenben! Összenéztünk, és éreztem, ahogy a nedvek hirtelen mocorogni kezdenek bennem, hogy úgy mondjam. – Hová megyünk? – kérdezte. – Át a belvároson – válaszoltam. – A Bellevue Kórházba. – Hát, akkor engedje meg, hogy elvigyem. – Feldobta a táskámat a vállára, és kinyitotta előttem az ajtót. – Mellesleg – tette hozzá – még mindig nem árulta el a nevét. – Gemma vagyok – mondtam, miközben még mindig a Starbucks huzatos ajtajában álltunk, és én mereven a szemébe néztem. – Gemma Jericho. Hát így kezdődött – szenvedély és szerelem követte a találkozást, s ez vezetett ahhoz a rövid szünidőhöz is, amelyről már meséltem, s amely tulajdonképpen nem is tartott tovább egy hétvégénél abban a régi vendégfogadóban. A fehér hajú hölgy egy kis, tetőtéri szobába vezetett. A szoba ablakát
virágos függöny fedte, s harsányzöld rétre nyílt belőle kilátás, ahol álmosnak tűnő lovak ropogtatták a füvet. Viktória korabeli, vaskeretes, fehérre festett franciaágy állt benne, amelyet tarka anyagokból összeállított takaró fedett, és a párnahalmokon féltucatnyi rongybaba ült. Kinéztünk az ablakon, s körülbelül fél percig a rétet szemléltük – aztán a virágos függöny rézcsengői megcsörrentek, a hat Rongyos Panka legurult, és mi olyan szenvedéllyel hemperegtünk a tollal bélelt ágyon, amilyet csak az igaz szerelem ismer. Égtünk a vágytól, és készen álltunk arra, hogy boldoggá tegyük egymást, ahogy akkoriban mindig. Akkoriban. A tiltott múlt fölötti ábrándozás után tompa puffanással érkeztem vissza a gyászos jelenbe. Ezerszer elhatároztam már, hogy soha többet nem gondolok Cash Drummondra, soha többet nem beszélek róla; de néha egyszerűen csak ott van előttem, hívatlanul beugrik a fejembe. Pedig már azt hiszem, hogy egyszer s mindenkorra sikerült teljesen magam mögött hagynom. Gátat építettem magunk közé, minden vele kapcsolatos érzésem elé. De ilyenkor tudom, hogy az emléke örökre fogva tart. Az álomnak vége. Mindössze egy titkos bűn maradt belőle, amelyet örökre el kell rejtenem, még magam elől is, mert tudom, hogy sosem tudnék szembenézni az igazsággal. Vége van, csak ennyit mondhatok róla. Csak egy teljesen a munkájának élő sürgősségi orvos és szingli anyuka maradtam. Egy nő, akinek a szívét jég takarja, amit soha, egyetlen férfi sem fog felolvasztani.
HARMADIK FEJEZET A munkámban olyan vagyok, mint egy hajóskapitány – mindenki engem néz, és tőlem várja az irányítást. Ma este a telefonvonalak megint égnek, a személyhívóm csipog, és a sebesült, síró és jajveszékelő emberek egymás után érkeznek a kemény, szürke, műanyag tolószékeken és hordágyakon. Fő célom, hogy kijuttassam őket innen, hogy a saját lábukon, felhőtlenül
csevegve távozzanak a kórházból. Viharos éjszaka van, eső dobol az ablakon. Mindannyian tudjuk, mit jelent ez: még több közúti balesetet. És elérkezett a legszomorúbb pillanat is: először kell ma közölnöm, hogy egy fiatal, motorkerékpár-balesetet szenvedett férfiáldozat örökre lehunyta a szemét. Csapatommal majdnem egy órán át küzdöttünk az életéért. Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, és most csak állok ott kétségbeesve, az elhasznált műanyag csövek, infúziók és véres romok, az életéért való küzdelmünk nyomai között. Ránézek, és érzem, hogy az erő kimegy a lábamból: olyan fiatal, olyan helyes a rövidre nyírt, szőke hajával. Mindene megvolt, amiért érdemes élni… biztosan volt édesanyja… kedvese… Megnyugtatom magam, higgadt vagyok, orvos vagyok, tudnom kell kezelni a helyzetet… de aztán hirtelen megfordulok és végigsietek a hosszú, kicsempézett folyosón, s az automata üvegajtón kilépek az éjszakába. Az eső ömlik, az utak megáradt folyóknak látszanak. Reszketek, és Manhattan friss levegője után kapkodok, aztán elsétálok oda, ahová már nem érnek el a kórház fényei, a sötétség széléig. Majd vissza. Sétálok és gondolkodom, hiába mondogatom magamban, hogy ne gondolkodjam. Végül a szívem abbahagyja az őrült dobogást, lassan újra szabályos ritmusban kezd verni. Mintegy végszóra a hívóm megint csipogni kezd, és én visszarohanok, vissza az osztályra. – Jól van? – néz rám aggódva az ügyeletes nővér. – Persze. Jól vagyok. Egyszerűen nem bírom a vér látványát, ennyi az egész – mondom, és mindketten nevetünk. Csak így sikerül megbirkózni ezekkel a helyzetekkel. Nekem kell értesítenem a férfi családját. És ez a legrosszabb az egészben. Tehát. Már tíz órája vagyok ügyeletben. Hosszú éjszaka volt, és még közel sem ért véget. Megint keresnek. Ezúttal Livvie az, nálunk alszik néhány barátnője. Mindig aggódva gondolok arra, hogy nélkülem, egyedül van odahaza. Szerencsére azonban ott a Fülöp-szigeteki
házvezetőnőnk is. Igaz ugyan, hogy nem sokkal idősebb Livvie-nél, és az is biztos, hogy nem a világ legjobb takarítónője, de megbízható, számítani lehet rá, sokat nevet, és éber szemmel őrködik a lányom felett, úgyhogy kit érdekel az a néhány porszem az ágy alatt. Visszahívom Livvie-t, s megtántorodom, amikor meghallom a teljes hangerőn, extra basszussal nyomatott, dobhártyaszaggató hiphopot. – Livvie, azonnal halkítsd le a zenét! – kiabálom neki a telefonba. – Mit csináltok? – folytatom aztán, de közben az eszem már azon a lőtt sebbel behozott, női áldozaton jár, akit az előbb gurítottak el mellettem, és aki torkaszakadtából üvöltött, átkozódott és dobálta magát szörnyű fájdalmában… legszívesebben már rohannék is. – Anya, holnap nem tudok Nonnához menni – kiabálja túl Livvie az iszonyatos basszust. – Randim van! – Miféle randid? Megbeszéltük, hogy nem mehetsz randizni egyedül. Mindig Nonnánál ebédelünk vasárnaponként – mondom mérgesen. Livvie nyöszörögni kezd, és kedvenc szavajárását, a jajstenemet hajtogatja, de én állom a sarat, egy szeretlekkel gyorsan elbúcsúzom, és a hordágy után rohanok. Hát, igen, újabb pokoli este a Bellevue Kórházban. Egy órával később a sürgősségi osztály hirtelen elcsendesedik. A sebesült emberek áradata egy percre megszűnik. A faliórára pillantok, látom, hogy máris holnap van, és csupán órák választanak el a családi rituálétól, a vasárnapi olasz ebédtől anyámnál. Kialvatlanság ide, lányom randevúja oda, menni fogunk. Mindig megyünk. A kopott, lehangoló, zöld falnak támaszkodom, és iszom néhány kortyot abból a forró, barna löttyből, amelyet közös megegyezéssel kávénak nevezünk a kollégákkal. A kimerültség ellep, mint a dagálykor a víz a partot, behunyom a szemem, s várom, hogy legalább egy egészen kicsi koffeinrohamom legyen. – Szia, babám, hogy vagy? – kérdi valaki. Anélkül, hogy kinyitnám a szemem, megismerem Patty Sullivant, legjobb barátnőmet és kollégámat. Odafordulok és rámosolygok.
Ő is a falnak dől, egyik lábát felhúzza, úgy áll, mint egy pihenő ló. Patty ír lány, vörös a haja, rózsaszín arca pufók, mégis csinos, a szeme zöld, a szempillája vörösesszőke, vagy inkább sárga, s ez engem Sinbadra emlékeztet, de persze ezt a világ minden kincséért sem árulnám el neki. Tizenöt éve ismerjük egymást, együtt jártunk a sürgősségi szakképzésre, életeken, szerelmeken, halálokon, válásokon és – Patty esetében legalábbis – újra férjhez menésen vagyunk túl azóta. – Fáradt vagyok – mondom Pattynek. – És látszik is rajtam. – Fáradt? – Mint egy fáraó… mumifikálva… Patty vigyorog: – Egy ilyen szombat este után nem is csoda… – Mit gondolsz, Patty? – kérdezem, s közben Livvie jár a fejemben, miatta aggódom. – Szerinted nekem hol lenne a helyem? Talán el kéne mennem, keresnem kéne egy vidéki rendelőt, és magammal kéne vinnem Livvie-t is, ki ebből a csúnya városból, hogy kicsit jobban éljünk mindketten… Mielőtt azonban Patty válaszolna, megint jeleznek, és rohannom kell. – Olyan beidegződésed van, mint Pavlov kutyájának – kiált utánam Patty. – Ha hívnak, rohansz. Ha megsebesülnek, meggyógyítod őket. Nem tudsz lazítani… Tudják mit? Igaza van. Csak álmodoztam kicsit.
NEGYEDIK FEJEZET Hajnali öt órakor kiléptem a fotocellás ajtón, metróra szálltam, és végigásítoztam a hazautat. Bambán meredtem ki az ablakon, s ügyet sem vetettem utastársaimra. Nemcsak fáradtnak éreztem magam, érzelmileg is a padlón voltam, tudják, az a szörnyű lehangoltság lett úrrá rajtam, amely előbb-utóbb mindenkit a hatalmába kerít, aki ebben a szakmában dolgozik.
Egyik percben úgy hajt az ember, mint egy olajozott és tökéletesen működő gép, amelyről már beszéltem, a másikban meg az a sötét és terméketlen gondolat gyötri, hogy mi lehetett volna, mi történhetett volna másként – és hogy mi történt valójában. Mindig ugyanaz a végső kérdés csilingel a fejemben: miért? Miért, de miért történnek ezek a szörnyű dolgok az emberekkel? Elgondolkodtam, vajon komolyan tudnám-e venni a vidéki, családorvosi állást, s tényleg ki tudnánk-e lépni Livvie-vel együtt ebből az őrült, nagyvárosi rohanásból, amely már-már normálisnak tűnik. Alaposabban belegondoltam, és rájöttem: nem lennék rá képes. Vagyok, aki vagyok. Ez az életem. És nem is merek arra gondolni, hogy az én csinos, flasztervagány, popdívára hajazó lányomat egy mezőkkel és patakokkal felszabdalt faluba vigyem – istenem, felejtsük el nyomban. Az „otthonom” egy lapos, szögletes, arctalan kőépület egyik lakása. Ezernyi hozzá hasonló építmény van a környéken, a mienk bejáratánál portás áll, Carlosnak hívják – ő a ház őrangyala és mindenki barátja. Ezen a héten hajnalban és délelőtt dolgozik, amikor meglát, kinyitja előttem az ajtót, és elkiáltja magát: – Jó reggelt, doki, hogy érzi magát ezen a gyönyörű reggelen? – Úgy érti, már reggel van? – vigyorgok rá, elsietek mellette, és egy percre összenevetünk, amiért hálás vagyok neki, hiszen egy holtfáradt nőtől nem is lehet elvárni, hogy ennél eredetibb és szellemesebb legyen ezen az istentelen órán, nem igaz? A felvonóban háttal állok a tükörnek – túlságosan lehangoló volna magamra néznem. Lakásom krémszínű bejárati ajtaját semmi sem különbözteti meg a másik hattól, de nagy biztonsággal megtalálom, elfordítom benne a kulcsot, belépek, becsukom magam mögött, és ráfordítom a biztonsági zárat is. Az én házam az én váram – egy percig csak állok a várfalnak dőlve, s alvó háztartásom finom, hajnali csöndjét hallgatom, azokat a ködös, békés pillanatokat, amikor úgy tűnik, hogy megállt az idő. Aztán lépek egyet
előre, egyenesen rá Sinbad farkára, aki olyan nyávogással ugrik fel, hogy biztosan az egész ház felébred tőle. – Istenem, Sinbad, bocsánat. – Vastag, vörösessárga bundáját simogatom, bár tudom, hogy már nem sokat használ. Ragyogó, zöld szeméből szemrehányást olvasok ki, de végre megint leheveredik, s hatalmas mancsait maga alá húzza. Bekukkantok Livvie-hez. Keresztben terpeszkedik az ágyon, egy régi, 'N Sync feliratú pólóban alszik. Bár a fejét a párnába fúrta, látom állának még mindig kislányos ívét, gyerekesen felkunkorodó szempilláit, puha száját. Elérzékenyülök, és arra gondolok, hogy vajon ébren oly felnőttes gyerekeink miért látszanak mindig háromévesnek, amikor alusznak? Megnézem a szomszédos ágyon domboruló két másik dudort is, ők a lányom barátnői, felveszek a földről egy üres pizzásdobozt, és kicsit nyitva hagyom az ajtót, hogy Sinbad majd elfoglalhassa megszokott helyét Livvie mellett. Végigmegyek a hallon, belépek a konyhába, amely hosszú, szűk, és mindössze egy ablaka van a túlsó végén. Látom, hogy a szürke, hajnali fény helyét hogyan veszi át a felkelő nap narancssárga színe. Benézek a hűtőszekrénybe is, de túl fáradt vagyok, hogy eldöntsem, éhes vagyok-e egyáltalán. Öt perccel később lezuhanyozva, még mindig nedves hajjal, testhez álló Victoria's Secret flanelpizsamámban fekszem az ágyamban, fejem a párnán, és várom, hogy az alvás feneketlen örvényébe zuhanjak. Tudom, hogy arról a motoros fiúról fogok álmodni, akinek rövidre nyírt, szőke haja és sima, fiatal arca volt, akinek biztosan volt valahol egy barátnője, és előtte állt az egész élet… Öt gyászoltam alvás közben.
ÖTÖDIK FEJEZET NONNA
Nonna Jericho nagyon elfoglalt volt: a hatalmas, rituális vasárnapi ebédet főzte. Ez volt a lételeme, és az előkészületek egész héten át lefoglalták. Mégsem a paradicsomszószra gondolt a legtöbbet. Gemma miatt aggódott. Meg volt győződve róla, hogy Gemma túl sokat és túl keményen dolgozik, s túl nagy stressznek van kitéve nap mint nap. Régebben olyan jókedvű volt, valósággal pezsgett, kedves, kacér teremtés volt, tele energiával és életörömmel. S bár akadtak nála csinosabb osztálytársnői, ő valahogy különleges volt; minden fiú utána koslatott, neki csak választania kellett – ki is választotta a legrosszabbat. Még ez a hibás döntés sem tudta azonban megtörni. Az sokkal később következett be, egy hideg téli estén, három évvel ezelőtt, hogy egészen pontosak legyünk. Ám Gemma soha nem beszélt erről. Pedig Nonna néha szerette volna, ha beszél, de lánya mélyen magába zárva őrizte a történetet. Pedig az az éjszaka ragadta el az életerős, nevetős fiatalasszonyt, és faragott belőle szomorú, felelősségteljes, odaadó sürgősségi orvost. Nonna mélázva megkavarta a paradicsomszószt, hátrasimította barna haját, a fazék fölé hajolt, beszívta az oregánó, fokhagyma meg a nemrég hozzáadott fél üveg Chianti illatát, és megállapította, hogy az összetevők nagyszerűen keveredtek. Csodálatos volt. Ennek így is kellett lennie, hiszen két napja csak erre készült. Még tíz perc, aztán elzárja a tűzhelyet, s a szószt állni hagyja, hogy az ízek egymáshoz érjenek, megszelídüljenek. Felegyenesedett, és akkor hirtelen forogni kezdett vele a szoba. Megragadta a konyhaszéket, lecsúszott rá, fejét a kezébe temette, s várta, hogy a roham megszűnjön. Az elmúlt néhány hétben számos alkalommal érezte már ugyanezt, és az orvos pihenést javasolt. Azt is mondta neki, hogy veleszületett szívbillentyű-elégtelenségben szenved, azaz gyenge a szíve. Persze ezt nem dr. Gemma mondta, hanem az ő saját orvosa, akiről Gemmának tudomása sem volt. Mindenesetre nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e neki vagy sem. A veleszületett azt jelenti, hogy mióta él, ebben a betegségben szenved, nem? De akkor miért nem volt eddig semmiféle
tünete? Ebben a korban kezdődik, magyarázta neki az orvos. Mamma mia, hatvanéves volt csupán, és úgy beszéltek róla, mint valami kövületről! Az viszont bizonyos, hogy nem lesz ágyban fekvő beteg, és nem válik magatehetetlenné. Szépen naponta beveszi a gyógyszert, és minden marad a régiben, mintha mi sem történt volna. És főként nem beszél róla senkinek, különösen nem Gemmának. Az élet megy tovább, egyik nap a másik után, mint ahogy eddig is. Egészen addig, amíg egy nap majd nem megy tovább. A kék légipostai boríték az asztallapon hevert. Lassan végighúzta az ujját az ismerős postabélyegzőn, a külföldi bélyegen, a gondosan ráírt címen. Aztán kivette a Levelet, feltette a szemüvegét az orra hegyére, és elkezdte olvasni. Még egyszer.
HATODIK FEJEZET GEMMA Amikor az autóból kiszálltunk, éreztük a fokhagymás, sült hús egész utcát belengő illatát. Livvie úgy szimatolta a levegőt, mint egy vadászeb az erdő szélén. Bemászott a hátsó ülésre, és kivette Sinbadot, aki mindig velünk tartott, és akinek levendulaszínű, hamis gyémántokkal kirakott póráz volt a nyakán – ezt Livvie választotta, nem én, és az is biztos, hogy nem Sinbad. Livvie, mielőtt bement, a nagyanyja kedvéért lejjebb húzta a miniszoknyáját, s a zsebébe csúsztatta az örökösen kézben hordott mobilját – még mindig reménykedett abban, hogy az „álompasi” felhívja, de szerintem félő, hogy ebből csak az álom lesz igaz. Aztán Sinbaddal a karjában felrohant a Nonna házába vezető lépcsőn. Az égen felszakadoztak a felhők, és hideg nap kandikált ki mögülük. Az út túloldalán egy fekete Cherokee dzsip parkolt. Barátnőm, Patty és a férje,
Jeff megint lekörözött bennünket. Jobb kedvre derültem. Mindig szerettem velük találkozni, és mindig szerettem ezeket az „otthoni” vasárnapokat. Livvie kicsapta a konyhaajtót, és beugrott a konyhába (soha senki nem használta Nonna rendes ajtaját: az igazán fontos dolgok a konyhában történtek), s egy fél perccel később Nonna magához ölelte, csókok záporoztak az arcára. – Carina – mondta Nonna mosolyogva, és Livvie visszamosolygott rá; büszkén viselt és nehezen kifejlesztett felnőttes ismertetőjegyei egyből odalettek, és megint kisgyerek volt: kisunoka. – Úgy hiányoztál, Nonna! – mondta, és még mindig ölelte a nagyanyját. – Te is hiányoztál, ragazza. Ez volt a szokásos bevezetőjük. Kicsit később persze már szikrázott közöttük a levegő, ahogy mindig is, amikor pár percnél többet töltöttek egymás társaságában. Egy fiatal lány és egy idős hölgy, akik mindketten a végsőkig ragaszkodnak a véleményükhöz, és megátalkodottan makacsok – mi más is történhetne közöttük? Én következtem az ölelési sorban, aztán Nonna hátrébb tolt, és alaposan végigmért. Mindig így tett, és én már tudtam, mi következik. – Fáradtnak tűnsz – jelentette ki, és ez megfellebbezhetetlen volt, én mégis válaszoltam, ahogy mindig: – Igen, anya, fáradt vagyok, körülbelül négy órát aludtam. – Aztán vártam az elkerülhetetlen leckét, hogy abba kellene hagynom az ügyeletezést, meg hogy többet kellene magammal és Livvie-vel foglalkoznom, aztán a hajamat is meg kellene már végre csináltatnom, és rám férne néhány új ruhadarab. Ám meglepő módon most nem ez következett. Patty tányérokat és evőeszközöket rakott az asztalra, Jeff a mosogatónak támaszkodva nézelődött, s Chiantit kortyolgatott. Odaléptem, és mindkettőjüket megpusziltam. Aztán – ez rossz szokásom – elindultam a tűzhely felé, amely úgy vonzott, mint egy hatalmas mágnes. Felemeltem a fedőket, és mindent megszaglásztam, majd letörtem egy jókora darabot a
fenséges olasz kenyérből, beletunkoltam a paradicsomszószba, és megkóstoltam. Hidegen hagy az ínyenckonyha, számomra ez a gasztronómiai mennyország. A gőz lecsapódott a szemüvegemen, úgyhogy levettem és megtöröltem. Rövidlátóan pislogtam körbe, de azt észrevettem, hogy Patty engem méreget. – Nem úgy nézel ki, mint egy múmia, drágám? –mondta, és nevettünk, mivel eszünkbe jutott a múlt éjszaka, de a szemében láttam, hogy igazából éppen az ellenkezőjét gondolja. Jeff, akinek gondosan borotvált arca máris rózsaszínű volt a konyhai forróságtól, kihörpintette a Chiantiját, Nonna meg kinyitotta az ablakot. – Hogy kimenjen a gőz – mondta, de Pattyvel meg mertünk volna rá esküdni, csak azért teszi, hogy a szomszédok belélegezhessék a sültek csodálatos illatát, és bosszankodhassanak magukban egy sort, hogy Sophia Jerichónak megint olyasmi sikerült… Ahogy így elnéztem őket egymás mellett, tudtam, hogy Jeffet és Pattyt egymásnak teremtette az isten. Még külalakra is egyformák voltak: mindketten vörös hajúak (bár a Jeffé valamivel halványabbnak tűnt), s mindkettőjük szempillája olyan színű, mint Sinbad szőre, aki – ha már így szóba került – hadállásait a vágódeszka közelében próbálta kialakítani, amelyről a sült báránycomb zamatos és csodás illatú szaftja szivárgott az asztallapra meg a földre. Jeff postai kézbesítő volt, és az egyik körútja során ismerkedett meg Pattyvel (amikor a kórház előtt is megállt valami csomagokkal). Patty mesélte, hogy magas volt, és a barna rövidnadrágban meg a bő ingben nagyon frankón nézett ki, úgyhogy nyomban fülig szerelmes lett bele. Még hét évvel az első találkozás után is egyfolytában egymás kezét fogták, és bár látták, hogy őket nézem, Jeff hatalmas csókot nyomott a szerelmesen felnéző Patty arcára. Elfordultam, és irigykedve sóhajtottam. – Mit segíthetek, anya? – kérdeztem aztán.
– Először is eltávolítod azt a macskát az asztaltól. –Nonna metsző pillantást vetett Sinbadra, aki rettenthetetlenül bámult vissza rá. Felemeltem, és arrébb tettem, ő meg keservesen nyávogott. – És Patty, ti abbahagyjátok a smacizást! – tette hozzá Nonna. – Jeff, fel kellene emelned ezt a fazekat! – Sì, signora. – Jeff vigyorgott, Patty pedig zavartan a szoknyáját simogatta, mint egy rajtakapott tinédzser. Livvie bejött a verandáról, s a szúnyoghálós ajtó hangosan bevágódott mögötte. – Madonnina mia! – csattant fel Nonna. – Olyan nagy kislány vagy már, Olivia, és még mindig nem tanultad meg, hogy kell az ajtót rendesen becsukni? – Elnézést, Nonna. – Livvie lehuppant egy székre, és az ölébe vette Sinbadot. – Szegény kiscica, tényleg rád kiabált a nagyi? – kérdezte suttogva, de úgy, hogy mind meghalljuk, s kuncogott, amikor a nagyanyja bosszúsan felhorkant. Felvágtam a bárányt, miközben Jeff, Nonna és Patty felszolgálta a raviolit abban a híres szószban… de az asztalra került a vitello tonnato, a sült padlizsán mozzarellával, a sült krumpli friss rozmaringgal, egy tál gazdag saláta és a kedvencem, a ropogós, olasz kenyér. Bort töltöttünk, kólát nyitottunk. A megszokott dolgokról fecsegtünk – munka, étel, bor, iskola, együttesek, szomszédok –, miközben Livvie alattomban a macskát etette az asztal alatt. Aztán következett a torta della nonna, „a nagyi tortája” a különleges csokiöntettel (Livvie mindig azt gondolta, hogy Nonna ezt csak neki süti): azokra a piros és zöld színű, virágos tányérokra szedtük ki, amelyeket már harminc éve használtunk. A fagyi is előkerült a hűtőszekrényből, kávét főztünk, és vinsantót töltöttünk. Így zajlott ez minden vasárnap, amióta az eszemet tudom. Forgatókönyvet lehetett volna írni arról, ahogy ezek a délutánok teltek, és semmi nehézségbe nem ütközött volna a betartása. Soha nem változott
semmi. Legalábbis mostanáig. – Allora, bambini – mondta Nonna. Gyanakodva kaptam fel a fejem. Csak olyankor szólított bennünket bambininek, amikor készült valamire. – Van egy meglepetésem. – Köténye egyik zsebéből elővett egy gyűrött, halványkék, légipostai borítékot, és felemelte, hogy mindannyian jól megnézhessük. – Egy Levél – folytatta, mintha nem láttuk volna. – Bella Piaceréből – tette hozzá, és büszkén mosolygott. Összenéztem Livvie-vel, és mindketten felvontuk a szemöldökünket. Bella Piacere Nonna szülőfaluja. Nem hittük volna, hogy egyáltalán ismer még ott valakit. – Attenzione! – Megigazította a szemüvegét, és szigorúan végignézett rajtunk, hogy biztos legyen benne, mindenki rá figyel. Aztán lassan és óvatosan széthajtogatta a Levelet, és olvasni kezdte. „Signora, sono Don Vincenzo Arrici, Parroco della Chiesa di Santa Caterina nel vostro Paese e mi onoro di scrivervi queste notizie… „ – Anya – mondtam –, mi nem beszélünk olaszul. Idegesen rám nézett. – Hűha – mondta. – Talán mégis inkább egy olaszhoz kellett volna férjhez mennem. Akkor most beszélnétek. És Livvie, megkérlek, takarítsd el a macskát az asztalról! Livvie megragadta Sinbadot. – Na, folytasd már, Nonna – mondta. „Don Vincenzo Arrici vagyok, az Ön szülőfalujában álló Santa Caterina-templom plébánosa – olvasta Nonna. – Hosszú évekbe telt megtalálnunk Önt, signora Sophia, és engem ért a
szerencse, hogy eleget tegyek a feladatnak, és beszámoljak az örökségével kapcsolatos jó hírekről. Családjának egyik régi ismerőse egy ingatlant hagyományozott Önre. Az Ön érdekében azt javaslom, signora Sophia, hogy minél előbb jöjjön Bella Piacerébe, és foglalja el azt, ami jogosan megilleti. Mielőtt késő lenne. „ Elképedve bámultunk egymásra. Aztán Livvie megkérdezte: – Ez azt jelenti, hogy gazdag leszel? Nonna visszamosolygott rá. – Lehetséges – mondta, és én megdermedtem, mert éreztem a hangján, hogy komolyan hisz benne. Nonna gondosan újra összehajtogatta a Levelet, amelynek megviselt állapotából világosan kiderült, hogy sokszor elolvashatta. Szemüvegét a homlokára tolta, és ránk nézett. – Tizenhárom évesen jöttem New Yorkba – mondta. –Azelőtt ki se mozdultam a faluból, Bella Piaceréből. Sose láttam Firenzét, nem beszélve Rómáról vagy Velencéről. Allora. Most szépen hazamegyek. Elmegyek Olaszországba, és elfoglalom az örökségemet. Még egyszer, utoljára látni szeretném Bella Piacerét. Mielőtt késő lenne. Néma csendben néztük, amint a Levelet óvatosan visszacsúsztatja a borítékba. Aztán megint megszólalt, s gondolom, ezt szánta a nap második meglepetésének: – És ti, Gemma meg Livvie, velem jöttök! Bolond az anyám?! Tudja jól, hogy milyen munkám van! Tudja jól, hogy szükségem van arra a munkára! Hogy kötelezettségeim vannak. Még arra sincs időm, hogy moziba elmenjek, nemhogy Olaszországba! – Anya, te is tudod, hogy nem mehetünk – mondtam. – És szerintem
neked sem kéne menned. Senkit sem ismersz már Bella Piacerében. Különben is, szerintem ez valami beugratás. – Egy pap sohasem hazudik – mondta határozottan. – Miért nem hívja fel egyszerűen ezt a Don Vincenzót, és kérdezi meg tőle, hogy tulajdonképpen micsoda ez az ingatlan? – kérdezte Patty. Nonna úgy szorította a szívéhez a Levelet, mintha halálos sebet kapott volna: – Tényleg teljesen el akarjátok rontani a meglepetésemet? – Jaj, bocsánat… Nem, persze hogy nem – mondta Patty zavartan. Nonna határozottan a szemembe nézett. – Megyünk! – mondta. – De én nem tudok menni! – kiáltotta Livvie. – És nem is akarok Olaszországba menni, tele van unalmas külföldiekkel! És rengeteg dolgom van, iskolába kell járnom… és különben is, tudjátok meg, hogy járok valakivel… találkoznom kell vele! – A nyári szünetben megyünk – szakította félbe Nonna Livvie tiltakozását. – Tanulmányi kirándulás lesz, és az rád fér. Livvie csinos, barna szeme kikerekedett. – Szerintem is egészen jól hangzik egy olaszországi kirándulás – próbált meg Jeff közvetíteni. – Nonna láthatná a régi otthonát, és kideríthetné, pontosan mi ez az ingatlan, és ti, Gemma meg Livvie, megismerkednétek a gyökereitekkel. Ráadásul – tette hozzá és jelentőségteljesen rám pillantott – ki is kapcsolódhatnál egy kicsit. – Úgy látom, megfeledkezel arról – mondtam neki –, hogy egyedülálló anya is vagyok. Pénzt kell keresnem. – Három éve nem voltál szabadságon – szólt közbe Patty. – Biztos felgyűlt már néhány hétnyi szabadságod. Rábámultam. A legjobb barátnőm éppen megtorpedózza az álláspontomat. Aztán így szóltam Nonnához:
– Szerintem is az egyetlen értelmes dolog felhívni ezt a Don Vincenzót, és megtudni tőle, miről van szó. Nonna nem nézett rám. Egyikünkre sem nézett. Csak felkelt, és kezdte leszedegetni a kávéscsészéket az asztalról. Szép nyugodtan a mosogatóhoz sétált velük. Aztán szép nyugodtan visszasétált. Aggódva néztük, ahogy csöndben leszedi az asztalt. Aztán visszasüppedt a székébe, és rosszalló tekintetet vetett rám. Levette a szemüvegét, és észrevettem, hogy könny csillog a szemében. – Szóval – kezdte fáradtnak tűnő hangon –, így gondolkozik az én kis családom rólam. Az én családom. Az egyetlen családom, amely a világon maradt nekem. – A hangja elcsuklott, majd még gyászosabban folytatta: – Kivéve persze talán azt a néhány kuzint, akik még a szülőfalumban, Bella Piacerében élnek, abban a faluban, ahol most már saját birtokom van. – Aaa-nyaaa! – hallottam saját magamat Livvie elkeseredett nyafogásának a stílusában. Tökéletesen és határozottan tudtam, amit tudtam, és a végsőkig el voltam tökélve. –Dolgoznom kell. Nem hagyhatok itt mindent, és nem indulhatok el délibábokat kergetni! A dolog teljességgel ki van zárva. Nem megyünk Olaszországba, és kész. Ez az utolsó szavam.
HETEDIK FEJEZET Úgyhogy természetesen itt vagyunk Rómában. Taxiban ülünk, és a Fiumicino nevű reptérről a szállodába tartunk. Sofőrünk minden látható jel szerint meg akar halni, és bennünket is meg akar gyilkolni: összevissza kanyarog a forgalomban, amely simán lenyomja a manhattanit, és legalább kétszer olyan hangos. A dudára könyökölés, úgy tűnik, itt hozzátartozik a mindennapi élethez, a vezetés – azon felül, hogy közlekedés – valamiféle macsósági verseny, aminek következtében Livvie az ülés szélén szűköl, Nonna lehunyja a szemét, és valószínűleg imádkozik, én meg két kézzel kapaszkodom. Kipörgő kerekekkel vesszük
a kanyarokat, megállás nélkül száguldunk át a kereszteződéseken, s csak paraszthajszállal húzunk el a többi jármű mellett. Teljesen kivagyok, nemcsak a hosszú út viselt meg, hanem az is, hogy e miatt az ostoba kirándulás miatt teljesen fel kellett bolygatnom és át kellett rendeznem gondosan felépített és eltervezett életemet, hogy ki tudjam venni a tényleg felgyűlt négyhétnyi szabadságomat. Egyáltalán nem azért az ostoba „örökségért” jöttem el, amely – meg vagyok győződve róla – csupán néhány, egy düledező istállóban kérődző, sovány tehénből áll, hanem mert megéreztem, hogy valamiért Nonna tényleg nagyon meg akarja látogatni Bella Piacerét. Haza akar térni. Alkonyodik, és Róma fényei kigyúlnak, a város arany ragyogásban úszik, szinte nappali világosság övezi a dómokat, műemlékeket, romokat és tereket, s még a nagyon hangos seregélyekkel teli fákon is kis lámpák pislognak. Vajon tényleg ez volna a Colosseum, ez a rom, amelyet körbeölel és fogva tart a forgalom, és amely valahogy jóval kisebbnek tűnik, mint amilyen a Gladiátorban volt, amikor az isteni Russell Crowe szembeszállt a tigrisekkel, a katonákkal és még a ravasz császárral is, s ezrek ünnepelték? Vetek rá egy pillantást, miközben elszáguldunk mellette: már ezért megérte Rómába jönni, gondolom, bár nem valószínű, hogy a romok között meglátom Russell Crowe-t. A hatalmas Szent Péter-székesegyház, amelyet – ez teljesen biztos – már holnap meglátogatunk, úgy ragyog a város fölött, mint egy világítótorony, itt van a híres Spanyol-lépcső is, minden tele van turistákkal, elözönlik a tereket, s úgy sürögnek-forognak, mintha valami nagy esemény készülődne. Valakinek szólnia kéne nekik, hogy semmi sem fog történni, de persze ezt csak én mondom, én, a gonoszlelkű, gálád, savanyú antiturista. Ezerszer megbántam már, hogy gyenge voltam, és belementem ebbe az utazásba. Pedig tökéletesen elszántam magam, hogy nem jövök. Minden vágyam az, hogy ott lehessek megint New Yorkban, a Bellevue Kórházban, s tehessem, amihez a legjobban értek. Biztonságban akarok lenni a saját magam építette barikádok mögött.
A taxi végre nagy zökkenéssel megállt, s mi boldogan, megkönnyebbülten fellélegeztünk. – Buona sera, signore. Cilinderes kapus nyitotta ki az ajtót. Ernyedten dőltünk ki a kocsiból, és nyomban egy seregnyi libériás portás és boy vett körül bennünket. Elkapták viharvert táskáinkat és Nonna ősrégi, már legalább harminc éve szolgálatban álló Samsoniteját, majd egy szempillantás alatt egy aranyozott kocsira dobálták őket. Kábán bámultam a Hassler Szálloda impozáns homlokzatát, aztán szemrehányó pillantásokat vetettem anyámra. Kerülte a tekintetemet, bár tökéletesen tudta, mire gondolok – hogy ez a hely egy vagyonba kerül. Ezt erősítette meg a gazdagon díszített, márvány előcsarnok is, ahol a falakon körbe régi mesterek képei lógtak, kristálycsillároktól káprázott a szem, és mindenütt hatalmas csokrokban állt a friss virág. Szegény American Express-kártyámra gondoltam, és imádkozni kezdtem. A bejárat mellett belezuhantam egy aranyozott brokátfotelba, és sokáig ügyetlenkedtem a pénztárcámmal, hogy megpróbáljam elővenni a szükséges borravalót lírában. Közben azon töprengtem, hogy vajon miért van az olasz pénzben olyan sok nulla – még a taxi is milliókba került. Livvie lehuppant mellém, s azt motyogta, hogy ez a hely olyan, mint valami múzeum, közben a New York-i barátait próbálta felhívni, nem sok sikerrel, s teljesen figyelmen kívül hagyta, hogyan bámulnak rá az emberek. Nem is kárhoztattam őket: vörös, kézzel horgolt sálján több volt a lyuk, mint az anyag, rövidre nyírt haja ezúttal is banánsárga volt (borostyánszínű véggel), s a körömlakkja engem leginkább alvadt vérre emlékeztetett. Úgy nézett ki, mint a Nosferatu statisztája. Nonna a recepcióhoz vonult, és bejelentette a fiatal, sötét hajú, ügyeletes Adonisznak, hogy megérkeztünk. Barátságosan a pultra hajolt, rámosolygott a fiúra, s elmagyarázta, hogy kik vagyunk, meg hogy luxuslakosztályt szeretnénk. Az állam leesett. Nem is sejtettem, hogy egyáltalán tudja, mi az a
luxuslakosztály. Hiszen az elmúlt húsz évben nem járt messzebb Manhattannél, s oda is csak akkor ment be, ha leértékelés volt a Macy'sben. – Olaszországban születtem – mondta a portásnak. – És képzelje csak, még sosem jártam Rómában. Na, ehhez szóljon hozzá! De más is van… nemrég örököltem egy birtokot Bella Piacerében – tette hozzá, mintha a fickó tudná, hol van ez a pirinyó toszkán falu. A portás szintén ráhajolt a pultra, karját összefonta, s derűs arccal nézett Nonnára, mintha nem is tudom, mióta ismerné. – Gratulálok, signora Jericho – mondta, amikor Nonna befejezte. – Akkor nagyon emlékezetes lesz ez a látogatás. Biztosan nagyon jól érzi majd magát, signora. És természetesen az egyik két hálószobás luxuslakosztályunkban helyeztük el önöket. Máris elfoglalhatják. – Bene, bene, e grazie, signor Antonio. Megveregette a férfi keze fejét, mintha legalábbis a fia volna, én meg visszatartott lélegzettel azon imádkoztam, nehogy megcsókolja, de szerencsére nem tette; ehelyett megfordult, ránk mosolygott, aztán a boy társaságában a felvonóhoz sétáltunk, s felsuhantunk az emeletre. Vastag szőnyeggel borított folyosóra léptünk, és ott álldogáltunk, amíg a férfi kinyitotta a magas ajtót. Aztán beléptünk egy aranyszínű és piros luxusparadicsomba. Álltunk ott, mint valami falusi fajankók, s bámultunk, miközben a boy körbeszaladt, és felkapcsolta a lámpákat, széthúzta a függönyöket, megmutatta a kilátást, a két márvány fürdőszobát, a minibárt, s elmagyarázta, hogyan működnek a dolgok. Végül a kezébe gyűrtem annyi pénzt, amennyiről úgy gondoltam, hogy elegendő borravaló egy ilyen puccos helyen, és sikerült azt is kinyögnöm, hogy grazie, ő meg rám mosolygott, tisztelgett és elment. Odafordultam Normához, és vádlón néztem rá: – Van fogalmad arról, hogy mennyibe fog ez kerülni? Éppen egy selyemvánkost igazított meg, így sikerült elkerülnie a tekintetemet. – Persze hogy van. Hiszen én foglaltam a szállodát, nem? És csak hogy
tudd, nagyon előnyösen sikerült megalkudnom. – Ja – sóhajtottam leverten. – Az örökösnő luxuslakosztályt szerzett nekünk. Közönyösen megvonta a vállát. – Ne aggódj – mondta. – Úgy döntöttem, hogy eladom az új birtokot. És elköltőm az összes pénzt még most, ahelyett hogy rád hagynám. Úgyhogy most élvezd, Gemma! Csak élvezd nyugodtan. Azzal lehuppant az elegáns, selyemfüggönyös ágyra, nekem meg tátva maradt a szám. Jaj, istenem, fohászkodtam kétségbeesve. Az a híres örökség legjobb esetben se több valami terméketlen földdarabnál néhány kiszáradt olajfával és pár kotkodácsoló tyúkkal. Ez meg itt azt hiszi, hogy el tudja adni, s még pénzt is kap érte. És – ami még rosszabb – előre elkölti. Nonna kiment a fürdőszobába, és hallottam, amint elismerő olasz szavakat mormol, miközben a márvánnyal és arannyal telezsúfolt fürdőszoba gyönyörűségeit számba veszi, majd visszajött, és megvizsgálta az ágy mellett álló, ernyős éjjeli lámpákat, az első osztályú, pamutból készült köntösöket a hozzájuk tartozó papucsokkal egyetemben, a fehér lenvászon ágykilépőt, amelyet a lehető legpontosabban helyeztek az ágy mellé, nehogy az örökösnőnek meztelen lábbal kelljen egy lépést is tennie a padlón. Közben azon töprengtem, hogyan duplázhatom meg az ügyeleti óráimat a kórházban, ha végre hazamegyünk innen. Mert valakinek ezt ki kell fizetnie.
NYOLCADIK FEJEZET Nem akartam a Hassler trendi, tetőtéri éttermében vacsorázni. Késő volt, én meg fáradt voltam, törődött, s miközben a zuhany alatt sínylődtem, azon gondolkodtam, hogyan tudnám kivonni magam ebből. De Nonna olyan élénk volt, mint egy gyík, és mindenre készen állt – most éppen
vacsorázni akart, és nem érdekelte, hogy bennünket Livvie-vel mennyire megviselt az időeltolódás. Keserűen sóhajtottam hajmosás közben, aztán addig borzoltam a hajam, amíg valamennyire megszáradt. A kis, fekete ruha, amelyet a Banana Republic márkaboltjában megejtett rövid, félórás portyám során harácsoltam, teljesen összegyűrődött a sietős pakolástól, de már késő volt bármit is tenni az ügy ellen. Felhúztam a fejemen át, bepúdereztem az orromat, gyorsan végighúztam a spirált a szempillámon, és a már évek óta használt, teljesen semleges rúzsommal kentem be a számat. – Gemma! Siess már! – Nonna hangja remegett az izgalomtól. Feltettem a szemüvegemet, vetettem még egy utolsó, kétségbeesett pillantást a teljes alakos tükörre, és vonakodva csatlakoztam hozzájuk. A tetőtéri étterem Rómára nézett, amely úgy csillogott odalent, mint egy óriási torta. Virággal teli alabástromkelyhek álltak minden sarokban, a fehér zsakettet viselő csapos ezüstszínű mixerben rázogatta a martinit, az asztalokat ropogós lenvászon abroszok fedték, és a gyertyafény megcsillant a kristálypoharakon. A csiszolt fapulpitus mögül elegáns főpincér vett szemügyre. S bár igazából nem tett semmit, szinte éreztem, hogyan húzza fel a szemöldökét, amikor Livvie-re nézett. Aki ezúttal is úgy kilógott a tömegből, mint egy tarka ruca egy előkelő, fehér hattyúkkal teli medencében. – Buona sera – köszönt Nonna, aztán elmesélte neki is, kik vagyunk, és hogy van foglalt asztalunk. Erre a főpincér szemöldöke tényleg felszaladt, és a recepciós fiatal Adoniszhoz hasonlóan ő is Nonnára mosolygott. – Természetesen. Ön az a hölgy, aki birtokot örökölt Bella Piacerében. Gratulálok, signora! Remélem, örömére szolgál majd a Rómában és a mi gyönyörű éttermünkben eltöltött idő. – Aztán felemelt egy halom étlapot, és előremutatott: – Erre, signore, kérem. – Majd odavezetett az egyik ablak mellett álló asztalhoz. Beleájultunk a csíkos selyemszékekbe, Nonna pedig anélkül, hogy a szeme rebbent volna, egy-egy Bellink rendelt magának és nekem, Livvie-
nek meg egy kólát. Aztán kinyitotta az étlapot, és elégedett mosollyal tanulmányozni kezdte. – E allora – mondta boldogan. – Kezdjük egy kis előétellel, mit szóltok hozzá? De nem, nem, talán mégsem. Jobban esne egy kis leveske, aztán valami finomság, valami egészen könnyű kis finomság, hiszen egész nap utaztunk. Csodálkozva bámultam rá. Mintha éttermi ínyencnek született volna, olyan otthonosan mozgott ebben a világban. Úgy látszik, éveken keresztül nem is tudtam arról, hogy anyám igazából egy álruhába bújt gazdag és előkelő dáma. Livvie még mindig a New York-i barátait próbálta felhívni, ám Nonna egyszer csak kiragadta a kezéből a telefont, és erélyesen rászólt, hogy vegye már észre magát, és azt is, hol van, s viselkedjék úgy, mint egy hölgy, akinek tulajdonképpen neveltük. Livvie bosszúsan bámult ki az ablakon, én kortyoltam egyet a Belliniből. Mit csinálok én itt? – kérdeztem magamban újra. Hiszen minden vágyam az, hogy lefeküdjem, vagy – ami még jobb volna – hazamenjek. Tiszta őrültség! Másodszor is belekortyoltam a habzóboros baracklébe, s hagytam, hogy az ízek megbizsergessék a nyelvemet. El kellett ismernem, hogy valóban finom. Tulajdonképpen könnyen meg is tudnám szokni, gondoltam. A kimerültségtől tompán láttam mindent, ám hirtelen kiélesedett a tekintetem: észrevettem, hogy egy olasz filmszínész lép be az ajtón. És micsoda belépővel! A negyvenes éveiben járhat, gondoltam. Nagyon vonzó férfi volt: sötét haját, mely a halántékán enyhén deresedett, egyenletesen hátrafésülte, magas volt, sportos, és roppant jól állt neki a fekete nyakkendő. Egy tizenegy év körüli kislányt vezetett karonfogva, aki fekete bársonyruhácskát viselt, s hosszú, szőke hajába bársony hajszalagot font. Igazi kis hercegnő. És a férfi… hát ő meg egy igazi… egy igazi… Holtbiztos, hogy eltátottam a számat, miközben néztem, hogyan vonulnak a szomszédos asztalhoz. Annyira kiríttak az én életem valóságából, mintha egy olasz filmen látnám őket, mintha, mondjuk, Fellini egyik művéből léptek volna elő. A férfi Richard Gere lenne, és
bármelyik pillanatban megjelenhetne Marcello Mastroianni is, karján Sophia Lorennel vagy esetleg Catherine Deneuve-vel. – Micsoda nagyképű alak. – Livvie ajka megvetően görbült le. – Honnan szedi ezt a ruhát? És az a bársony hajszalag, édes istenem… – Na, látod, ez egy igen jól nevelt gyerek – mondta Nonna. – Ó… ezek szerint én nem vagyok az. – Livvie gúnyosan pillantott a nagyanyjára. – Persze hogy te is az vagy, de az ő anyjának jobb az ízlése. Lenyeltem az egész Bellink, és intettem a pincérnek, hogy hozzon még egyet. Úgy éreztem, szükségem van rá. Azon gondolkodtam, hogy talán ez a Bellini életem hűséges társává válhat, ha ő is akarja. Ám ekkor megszólalt egy vékony hang a fejemben, hogy talán itt, Olaszországban igen, de a New York-i, „igazi” életemben semmiképpen sem. Belekortyoltam a hideg, gyöngyöző italba, s szomorúan gondoltam arra, hogy sajnos a hangnak igaza van. Levettem a szemüvegemet, és homályos, rövidlátó tekintetemet a filmszínészre és leányára vetettem. Éppen az étlapot tanulmányozták, s miközben a lány elsorolta, hogy miket kér, ő komolyan bólogatott – úgy kezelte a lányt, mint egy felnőttet. A kislány egyenesen ült, figyelmesen, udvariasan és illemtudóan viselkedett, a könyökét például nem tette az asztalra, mint az én Livvie-m. Vajon hol talált ilyen gyereket? – gondoltam magamban. Hát, nem arrafelé, amerre én lakom, az biztos. – Mit gondolsz, hol van a felesége? – kérdezte Nonna. – Szerintem kórházban, és éppen most szüli a második gyereket, ezért van itt egyedül a lányával. Egy pillanatra elábrándoztam a tökéletes kis álomcsaládon, amely számomra már csak illúzió, és megfeledkeztem a Bellevue-ről, az ott töltött mindennapjaimról, amelyek során egyfolytában az élet vagy halál kérdésének keserűségével szembesültem. – Ez – tette hozzá Nonna elragadtatott sóhajjal – egy igazi olasz úriember. Az a fajta, amelyikből nincs is máshol a földkerekségen. A lány
meg… jaj, hát az a lány egy igazi kis hölgy. Nézd csak, Livvie, nézd azt a gyönyörű, hosszú hajat! Livvie szeme összeszűkült. – Ez nem gyerek, ez egy Barbie-baba – mondta. Megfogtam a lányom kezét, és megpusziltam a szétrágcsált, alvadtvér színű körmét, hogy megmutassam: én szeretem, és az ő pártján állok. Livvie is tudott jó modorú lenni, amikor a helyzet megkövetelte, de soha semmilyen körülmények között nem viselt volna bársonyt, és nem viselkedett volna úgy, mint egy hercegnő, bármennyire szerette volna Nonna. Mire a második kör Bellink is elfogyasztottuk, a pincér Nonna legújabb „legjobb barátjává” vált. Éppen fehérbort töltött, amelyet ő maga javasolt. – Egyszerű Pinot Grigio Venetóból, signora – mondta. – Teljes mértékben perfetto lesz a halhoz. Nagyon könnyű. Megkóstoltam a bort, rágcsáltam az ízletes kenyeret, mártogattam a friss bazsalikommal készített paradicsomszószt, és bár ez volt az igazi, eredeti olasz konyhával való első találkozásom, és minden olyan volt, mint a mennyei manna, nem tudtam tovább enni. Csak Nonnának sikerült elfogyasztania a halat is. Az időeltolódás és a jól ismert, csontokat is kínzó kimerültség lett úrrá rajtam. Jeleztem a pincérnek, hogy fizetünk. Amikor kihozta a számlát, még arra sem vettem a fáradságot, hogy elolvassam, egyszerűen csak aláírtam. Ihaj, hiszen mit számít?! Nonna örökségéből majd futja rá, nem igaz? Még egyszer odanéztem az olasz filmcsillag asztalára. Készülődtek, a fáradt kislány apjának nyújtotta kacsóját. Kifelé menet elhaladtak a mi asztalunk mellett is. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Hirtelen ráébredtem, hogy alig maradt rúzs az ajkamon, és hogy a kis, fekete ruhám, amely biztosan csupán töredékébe került az ő lánya ruhájának, teljesen összegyűrődött. És mégis, a rövid idő alatt, amíg rám nézett, úgy éreztem, hogy én vagyok az egyetlen nő az egész étteremben. Aztán bólintott, egy rövid „buona será'-val elköszönt, s kimentek az ajtón.
Éreztem, hogy a fejem búbjáig elpirulok – mindig így volt ez, tinédzserkorom óta, pedig akkor még én voltam a Tánckirálynő, és mindig a legmenőbb fiúk kértek fel táncolni. Az asztalterítőbe rejtettem piros arcomat, és hallottam, ahogy Nonna azt mondja: – Vajon ki lehet, vajon ki lehet… Kifelé menet ki is elégítette a kíváncsiságát: megkérdezte a fizetőpincért, aki bizalmasan megsúgta, hogy valami művész. – Még szép – mondta Nonna győzedelmesen, mintha mindig is tudta volna. – Egy újabb Michelangelo. – Nem, signora, nem… a neve Ben Raphael – mondta a fizetőpincér. – Amerikai. Nevettem, s arra gondoltam, hogy na, ennyit az olasz filmcsillagról. Ez a Michelangelo minden bizonnyal Long Island-i.
KILENCEDIK FEJEZET Kora reggel volt, de hála a repülőútnak és az időeltolódásnak, mi már ébren voltunk, és fásultan kószáltunk a Via di Minerván; a Panteon felé mentünk, kultúrát keresve, legalábbis Nonna ezt akarta, és reggelit keresve, ezt meg Livvie akarta. Én személy szerint még el tudtam volna képzelni néhány órát az ágyban, de erre Nonna azt kérdezte, mit gondolok, hol vagyunk? Talán New Yorkban? Itt vagyunk Rómában, egyetlenegy napig: rengeteg látnivaló van, rengeteg meglátogatni való műemlék és rengeteg elintézni– meg vásárolnivaló. Úgyhogy egyáltalán nincs vesztegetni való időnk. Ez persze nagy kár volt, mert én hirtelen úgy éreztem, hogy szívesen vesztegetnék egy kis időt – főleg hogy ilyesmi nem történt velem jó néhány éve. Talán végül Róma lehetővé teszi, reménykedtem ébredés után még öt percig. Végigsétáltunk a szűk mellékutcákon, s az egyik fordulóban váratlan és pompás látvány lepett meg. Porladozó kőhalomra sütött rá a nap, és a fény valahogy úgy verődött vissza róla, hogy valósággal arannyá változtatta, a
kövek aranyrögöknek tűntek. Egy kis táblácska tájékoztatta az érdeklődő közönséget arról, hogy ennyi maradt Marcus Agrippa Kr. e. valahányban épített templomából. Erősen megszorítottam a Livvie kezét. Régi történelemleckék viharoztak át az emlékezetemen. – Hűha, anya! Jaj… hűha – nyögte ki Livvie lenyűgözve. – Te érted ezeket a rómaiakat? Ezek csak úgy sétálgatnak itt, mintha, szóval érted, mintha ez az egész tök normális lenne. A Piazza della Rotondára értünk ki, egy másik, kockakővel burkolt, lélegzetelállító térre, amilyenből úgy tűnt, Rómában több száz is van, s amelyet három oldalról kis kávéházak határoltak, a negyedikről pedig maga a Panteon. Megéreztem és gyorsan követni kezdtem a kávé illatát, s végül megtaláltuk a forrását, a Caffe d'Orót. Hadd mondjam el, hogy ezek az olaszok valami észveszejtően tudják, hogyan kell elkészíteni egy csésze kávét. A d'Orónál például ott helyben őrlik meg a babszemeket, a kóbor turistákat ezzel a fenséges aromával csalogatják, s ehhez társul a frissen sült péksütemények csábító illata is. És ekkor még nincs vége, hiszen ha az ember leül, plusz szórakozásként bámulhatja a jóképű, napbarnított, kifogástalanul öltözött olasz üzletembereket is, akik reggelente az irodába menet megállnak a pult mellett, és felhörpintenek egy kávét. Úgyhogy gyorsan leültem, és lelkesen figyelni kezdtem őket, mert – mint Önök már tudják – a legtöbb férfi, akit látok, zöld lepedőn fekszik, meztelenül és eszméletlenül a hordágyon. – Hagyjuk a koffeinmentest – mondtam, s mint egy hadvezér, egy egész tányér ragacsos, cukros péksüteményt kértem a dupla kávéhoz (sok habbal a tetején!), bár tudtam, hogy ez így együtt minden bizonnyal több kalóriát tartalmaz, mint amennyit New Yorkban fogyasztok egy nap alatt. Nem is tudom, mikor élveztem utoljára ennyire valamit, mint ezt a gyönyörű kilátást az emberekre és a fennkölt romokra. Nonna helyeselte a döntésemet. – Szedjél fel egy kis húst arra a pipaszár lábadra – mondta. – Látod, milyen nőiesek ezek a római asszonyok?
Igaza volt. Ezek a nők elegánsak, mindenük a helyén van, egy szál hajuk sem lóg semerre, állapítottam meg, miközben végignéztem párat, amint divatosan rövid selyemruhában és nagyon magas sarkú cipőben átvágtak a nyüzsgő tereken, végigmentek az utcákon. Én addig azt hittem, hogy a csúszós római utcaköveken kizárólag tornacipőben lehet manőverezni, de úgy tűnik, ezek a nők nem osztották ezt a véleményt. Biztosan az évek során felgyűlt tapasztalat teszi. Egy magas, gyönyörű nő például tűsarkú cipőben végig tudott szaladni az utcán. Egészen különleges technikával csinálta: lábujjhegyen szaladt, s gyorsan kapkodta a lábát, mégis olyan kecses volt, mint egy szarvas, s a tízcentis sarkak egyszer sem akadtak be a gyilkos macskakövek közé. Meg voltam győződve arról, hogy a római nők kislánykoruk óta tanulják ezt, és még Livvie is elismeréssel adózott a tűsarkú cipőt viselő nőnek, s megjegyezte, hogy úgy néz ki, mint egy kerítésen átszökkenő gazella. Meg hogy talán neki is kellene szereznie egy tűsarkú cipőt, és ki kellene próbálnia – ezen nevettünk, és azt mondtam, felejtse el. Hátradőltem és hagytam, hogy sodorjon az ár, kortyolgattam a kávémat, és a kávézó teraszáról Róma múltjának és jelenének díszeiben gyönyörködtem. Végignéztem Livvie-n és Nonnán, majd megint a kellemesen nyüzsgő, napsütötte teret bámultam, és abban a pillanatban hirtelen, megmagyarázhatatlanul és évek óta először tökéletesen boldognak éreztem magam. Hét órával később, csomagokkal és szatyrokkal megrakodva, egyedül bandukoltam fel a Spanyol-lépcsőn. A délelőtt folyamán megnéztük a Panteont, ahol Livvie-nek tanulságos kalandja volt: a lépcsőn összetalálkozott egy aprócska, öreg nénivel. Úgy festett, mint egy Andersen-mese hőse, vállát fekete kendő borította, háta a vénségtől meggörbült, mint a sósperec, s bár botjára támaszkodott, bizonytalanul imbolygott. A sajnálat könnyeivel a szemében, és még mielőtt meg tudtuk volna állítani, Livvie kivette az övére csatolt pénztárcából a pénzét, és odaadta az öreg koldusnak. Az összes spórolt pénze ott volt, plusz a születésnapi meg a karácsonyi pénz, egy pár olasz csizmát szeretett volna
venni belőle. Mihelyt a dollárok a markába kerültek, az „öreg néni” megiramodott, és úgy elszáguldott, mint egy atléta. – Hogy is tudott egy utcai cselekben annyira járatos, okos New York-i kislányt csőbe húzni egy álruhába öltözött cigányfiú? – sopánkodott Nonna. És Livvie, akinek még mindig az öreg néni iránt érzett sajnálat könnyei csillogtak a szemében, jó hangosan bőgni kezdett, amiért rászedték, és amiért ráadásul még pénze sem maradt. Úgyhogy felvidítás céljából elvittük fagyizni a híres Caffe Giolittibe, ami, higgyék el nekem, nem valami Baskin-Robbins cukrászda. Hanem tágas, nagy belmagasságú, békebeli épület, bordázott márványoszlopokkal és kristálycsillárokkal, a pincérek takaros, fehér, rézgombokkal és vállbojtokkal díszített zsakettben szaladgálnak. Nonna banán-kelyhet kért, Livvie Eiffel-tornyot („díszítve!”), én pedig rettenthetetlenül egy tartufót rendeltem, egy csokikupolát (a tetején könnyű kis habbal, persze), s pontosan azt a kéjt éreztem, mint a d'Oro teraszán. A vékony csokipáncél úgy reccsent meg a kanalam alatt, mint a kormos és koszos manhattani jég egy tél végi napon, és én lelkesen kutattam az apró csokirögök után, amelyeket feltételezésem szerint a gazdag fagyimélységek rejtettek magukban. A mennyországban éreztem magam. Majdnem olyan jó volt, mint a szex. Álljunk meg egy percre! Most tényleg erre gondoltam volna? Hogy a fagyi majdnem olyanja volt, mint a szex? Tudom, tudom, hogy már régóta nem, de azért mégis… félek, hogy lassan kezdek begolyózni. Akárhogyan is, immár a nap második vétkezése után kihagytuk az ebédet, s meglátogattuk a Vatikánt meg a Szent Péter-székesegyházat, ahol – bár reménykedve néztünk körül – a pápát sehol sem láttuk. Be kell vallanom, hogy Róma úgy suhant el a szemem előtt, mint egy álom. Nem igazán vettem részt benne. Távolinak tűnt – vagy én lebegtem tőle távol. Olyan érzésem volt, mintha egyszerű városnéző körúton lennék. Később meglátogattuk a Trevi-kutat, és érméket dobtunk bele, mint az
összes többi turista, aztán kicsit üldögéltünk a Piazza Navonán, jéghideg italokat kortyoltunk, s a lábunkat pihentettük, mielőtt a Via Condotti felé indultunk. És az üzletek. Én már évek óta nem vásároltam igazán, és Nonna elérkezettnek látta az időt. Az én időmet és az övét is. – Válassz, amit csak akarsz – mondta nagylelkűen. – Megveszem neked. Jézusom, gondoltam magamban, az örökösnő megint itt van velünk, és így válaszoltam: – Köszönöm, anya, de vegyél inkább magadnak valamit. Mire ő: – De hiszen nekem semmire sincs szükségem. Kettőnk közül neked kellenének csinos ruhák. Végül meggyőztem, úgyhogy rámutatott egy nagyon szép táskára a Gucciban, és azt mondta, hogy „talán”, később meg, hogy „esetleg”, s végül bement és megvette. Sima, fekete táska volt, bambuszutánzat, fehér színű, szivacsszerű anyaggal bevont füllel – talán a legdrágább cucc, amelyet valaha is birtokolt. Mire ez megtörtént, teljes mértékben vásárlós hangulatba került, és átmentünk az utcán a Pradába, ahol megvette Livvie-nek élete első táskáját (jól van, jól van, hétéves korában is kapott egyet, de annak az oldalán Miki egér volt), egy egyszerű, fekete táskát, amelyről Livvie úgy gondolta, hogy lazaságban ez a legújabb divat. Aztán egy másik üzletben leánygyermekem észrevett egy pár gyönyörű, piros, leértékelt csizmát (milliárdok helyett csak milliókba került), aztán látott még egy csini kis pólót és egy gyönyörű pulcsit… csak így, ha értik, mire gondolok. A Piazza di Spagnán vettem egy szuper táskát Pattynek, és az Alberta Ferretti nevű boltban felpróbáltam egy puha, selymes, leheletvékony, piros sifonruhát. Egészen édesen néztem ki benne, és majdnem elcsábultam. És csak azután gondoltam arra, hogy mit művelek én itt, kis selyemruhákat próbálgatok?! Mikor viselném például ezt? És különben is, amikor megláttam az árát, majdnem elájultam. De aztán nagyon elfáradtam. Darabokra estem, hogy pontosan
fogalmazzak. Úgyhogy otthagytam Nonnát meg Livvie-t, és csomagokkal megrakodva visszavonszoltam magam a szállodába és – jaj, istenem, hála neked – az ágyba. A mennyei ágyba. A lábam körülbelül a tízszeresére dagadt. Egy boy rohant felém, hogy elvegye a csomagokat, de intettem, hogy távozhat. Sokkal nagyobb erőfeszítésbe került volna kiszabadulni közülük és odaadni őket, mint még öt percet vinni a szobáig. Megnyomtam a felvonó gombját a könyökömmel, és vártam, közben a fájó lábamról a még fájóbb lábamra álltam. Soha nem ér már ide az a felvonó? Türelmetlenül és nagyon haragosan körülnéztem, ám ekkor meghallottam azt a kis pinget, megfordultam, és beléptem a felvonóba, azaz, hála a sok csomagnak, egyenesen valakinek a lábára hágtam. Nekitántorodtam a felvonó falának, s a csomagok úgy hullottak le rólam, mint egy málhás öszvérről az átalvetők a hegyi kanyarban. – Ó, a fenébe – mondtam, és morcosan belerúgtam a legközelebb fekvő szatyorba. – Kurva vásárlás, ki a francnak kellett ez is! És akkor megláttam a Lábat. Talán éppen valamelyik általunk is gazdagított üzletből származó, drága papucscipőben állt ott… tulajdonosa halványsárga zoknit visel, figyeltem meg gyorsan. A szemem feljebb kalandozott, elhagyta a kifogástalanul vasalt nadrágot, megfigyelte a sötétkék, rövid ujjú, lenvászon inget, az acélórát a roppant férfias, fekete szőrrel díszített karon. Felfelé kalandozott az aranybarna színű nyakon. És a Long Island-i Michelangelónak néztem a szemébe. Éreztem, hogy arcomat újra elönti a pír, szép lassan, ahogy a nap is izzó ragyogással kél. A szeme zöld volt – vagy mogyoróbarna inkább? –, apró, aranyszínű pöttyök tették érdekesebbé, és egyáltalán nem mosolygott rám. – Hadd segítsek – mondta hűvösen. – Ó… Nem vettem észre, hogy van valaki a felvonóban. Sajnálom. Annyira ügyetlen vagyok. Teljesen lesújtott, amikor eszembe jutott, hogy festhetek a kitaposott
tornacipőmben és nyakig porlepetten, úgyhogy hamar letérdeltem a csomagok közé, ő azonban megnyomta a stop gombot, aztán lehajolt, és segített felszedegetni a szatyrokat. A Prada-reklámtáska fölött a tekintetünk újra találkozott. – Igen, eléggé – mondta, miközben felálltunk, és kinyújtott karomra tornyozta a szatyrokat. – Eléggé micsoda? – Eléggé ügyetlen. – Áhá! Michelangelo kilépett a liftből, majd megfordult és rám nézett: – Melyik emeletre megy? – Ööö… A hetedikre, kérem. Megnyomta a hetes gombot, ott állt és rám bámult, amíg az ajtó halkan a helyére siklott. Talán vidámság ült a szemében, de ebben nem voltam biztos. Abban azonban teljesen biztos voltam, hogy hülyét csináltam magamból. Visszaértem a lakosztályba, ledobtam a csomagokat a díványra, berohantam a szobámba, lehúztam a cipőmet, és az ágyra huppantam. Baszódj meg, Tökéletes Mindentudó Úr, gondoltam hirtelen nagyon mérgesen. Mégis mit gondol ez a pökhendi alak, ki ő, hogy csak úgy kinevet, a fenébe is? Behunytam a szemem, és hirtelen megint a kórházban voltam, az egyetlen helyen, ahol biztonságban érzem magam, ahol túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy magamra gondolhassak. Ez a kirándulás csak közjáték, bizonygattam magamnak. Hamarosan véget ér. A munkám az életem, az önazonosságom. Az orvosi köpenyem nélkül csak egy szingli szülő vagyok a sok közül, Livvie anyukája, aki megpróbál helyesen cselekedni. Ott van a munkám, és ott van Livvie. Semmi egyébre nincs szükségem. Vagy mégis? A Long Island-i Michelangelóra gondoltam, és az apró, aranyszínű
pöttyökkel ékes, sárgászöld szemére. A gyönyörű lányára gondoltam, és a valószínűleg szintén gyönyörű feleségére, a biztosan tökéletes életükre. És hirtelen a magány akkorának látszott, mint azok a hatalmas római terek, s az alvás nem akart megszánni.
TIZEDIK FEJEZET Berobogtam a fürdőszobába, megengedtem a forró vizet, belezúdítottam egy félliternyi, illatos fürdő olajat, aztán állig belesüllyedtem. Ez a Róma-dolog túl sok nekem. Úgy éreztem magam, mint egy földre küldött űrlény, akinek a könnyedség és a luxus világában kell lubickolnia, ahol az időnek nincs értelme. Túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy az élet perceken, másodperceken múlik, hogy mindig készen kell állni, hogy mindig készülni kell a következő páciens érkezésére, hogy úgy kell zsonglőrködnöm az idővel, mintha valami különösen nagy érték lenne, hogy takarékosan beoszthassam: ugyanannyi ennek, ugyanannyi annak, semennyi nekem. Most meg hirtelen itt dagonyázom egy kád vízben, s azon töprengek, mi legyen a következő lépés. Ez így rossz. Nem is szabadna itt lennem. Fogtam a tusolót, és lemostam a hajamat, alaposan megdörzsöltem a fejbőrömet, hogy a megbénult agyamat újra munkára fogjam. Aztán kimásztam a kádból, magamra csavartam a szálloda egyik fehér pamutköntösét, és nedves hajamra turbánt tornyoztam. Kotorásztam kicsit a még mindig a díványon heverő csomagok között, és megtaláltam, amit kerestem – egy doboz drága arcpakolást, amely azt ígérte, hogy leszedi azokat a bosszantó szarkalábakat az arcomról, és kitisztítja az eldugult pórusokat. Mindössze fel kell kennem az arcomra, két lyukat kell hagynom a szememnek, aztán tizenöt perc múlva le kell mosnom. Felkentem, aztán hosszan elnéztem magam a tükörben. Vajon csak ezzel a zöld anyaggal az arcomon látszik véreresnek a szemem? Vagy tényleg az? Talán jobb lenne kicsivel kevesebb Bellinit inni… bár ahogy így
rágondolok, egészen kellemes bizsergés fut végig a gerincemen. Már megint kezded, kérdeztem magamban. Egyik percben azon nyafogsz, hogy nem kellene itt lenned, és hogy nem tudsz szembeszállni a helyzettel. A másik percben mindenfélét az arcodra kensz, és a szobaszerviz meg a Bellini jár a fejedben. Ki vagy te igazából, dr. Jericho? Felhívtam a szobaszervizt, és megrendeltem a Bellink. Aztán eszembe jutott a zöld pakolás, meg hogy a köntös alatt teljesen pucér vagyok, úgyhogy mondtam nekik, hagyják kinn a szoba előtt. Öt perccel később megszólalt a csengő. Mielőtt ajtót nyitottam, vártam néhány percet, hogy a pincérnek legyen ideje elmenni. Láttam, hogy a kis kocsi az ajtónktól balra áll, s rajta ezüstszínű vödörben, jégbe ágyazva ott fészkel a Bellini. Rámosolyogtam és kiléptem, megfogtam a vödröt, és akkor az ajtó becsapódott mögöttem. Megpördültem, és majdnem megfulladtam. Köpenyem öve ugyanis beszorult a keret és az ajtó közé. Rángattam, de nem akart engedni. Megint rángattam. Továbbra sem volt szerencsém. Sóhajtottam, kihúztam az övet a köpenyből, és újra megpróbálkoztam az ajtóval, immár teljes erőből. Nem akart kinyílni. Talán éppen az öv miatt ragadt be. Lenyomtam a kilincset, és jó alaposan meglöktem az ajtót. Semmi. A pánikhangulat forró hullámként kúszott végig a gerincemen. Az öv nélküli köpeny ásítva nyílt szét a testemen, arcomon ropogva száradt a zöld páncél. Nem hiszem el, hogy ez megint velem történik. Persze hogy nem velem, nem Jericho dokival, a hűvös és kimért sürgősségi orvossal. Nem, persze hogy nem, mondtam magamban keserűen. Ez Gemmával történik, a balfúróval. Belerúgtam az ajtóba, de rögtön megbántam. Most már a lábam is úgy fájt, mint az istennyila. Hátranéztem. A halványan megvilágított folyosó hosszú volt és üres. A mi lakosztályunk a végéről nyílt, a felvonók körülbelül középtájon voltak. A felvonóval szemben, márványállványon hatalmas csokor virág illatozott, mellette a kis asztalon egy házitelefon és néhány friss újság
hevert. Sóvárgó tekintetet vetettem feléjük; igen, imáim meghallgatásra találtak. Csakhogy egészen hosszú folyosó húzódott közöttünk, rengeteg ajtóval kétoldalt, hogy a felvonókat ne is említsem, amelyek csak arra várnak, hogy elinduljak, és akkor majd szépen odahozzák az óvatlan vendégeket, akik döbbent arccal szembesülhetnek majd velem: félmeztelen nő, Operaház fantomja-szerű arccal. Csakhogy nem volt mit tenni. Megigazítottam a törülközőturbánomat, magamra csavartam a köpenyt, és úgy, ahogy voltam, mezítláb végigvágtattam a folyosón. Közben egyfolytában a felvonót néztem, aztán amint odaértem, felkaptam a kagylót és tárcsáztam. Mondtam a portásnak, hogy kizártam magam a szobámból, és kérem szépen, küldjön már fel valakit a kulccsal, de azonnal, mert nagyon sürgős. – Sí, signora, azonnal – válaszolta, s én megkönnyebbülten felsóhajtottam. Akkor azonban azt mondta a lift, hogy ping. Halálra váltan rogytam le az egyik asztalka mellett álló fotelba, felkaptam egy újságot, és az arcom elé tartottam. Keresztbe tettem a lábamat, és imádkoztam, hogy akárki is az, ne bámuljon meg nagyon egy mezítlábas, félmeztelen nőt két szemkivágásnyi zöld arcpakolással és ingatag turbánnal a fején – aki ráadásul úgy tesz, mintha egy olasz nyelvű újságot olvasna. Hallottam, hogy az ajtó kinyílik, és valaki kilép rajta. Aztán az ajtó becsukódott, és az a bizonyos valaki még mindig nem mozdul. Kilestem az újság alól, és drága, bőr papucscipőt láttam halványsárga zoknival… Csoda volt, hogy a pakolásom ott helyben le nem olvadt, olyan vörösre gyúltam a szörnyű pirulástól. – Csak hogy tudja – szólalt meg fölöttébb derülő hangon –, fordítva tartja az újságot. Leengedtem hát, és rábámultam. – Kizártam magam, és akkor mi van – mondtam tiszteletet parancsolóan. – Várom a boyt, hogy felhozza a kulcsomat.
Rám vigyorgott: – Jobb, ha összefogja azt a köpenyt magán – mondta aztán. – Elég hűvös van itt a légkondi miatt. – Azzal megfordult, és végigsétált a folyosón. Hallottam, ahogy végigröhögi az utat. Visszarohantam az ajtónk elé, megragadtam a Bellinit, és jól meghúztam, majd meglapultam a sarokban, amíg a felmentő sereg meg nem jelent a kulccsal. Sokkal udvariasabb volt, mint Michelangelo; még csak rám sem nézett, nemhogy röhögött volna. És aztán végre biztonságban voltam odabenn, lemostam azt a hülye pakolást, amely természetesen egyetlen ráncot sem tüntetett el, és egyetlen pórust sem tisztított ki, és a fene egye meg, a szemem még mindig véreres volt. Lehuppantam a díványra, és beszürcsöltem az egész Bellinit. Közben meg azért imádkoztam, hogy soha többé ne lássam ezt az önelégült frátert. Elegem volt Rómából és a sok Long Island-i beképzelt seggfejből.
TIZENEGYEDIK FEJEZET Este az Il Voltéban vacsoráztunk a Via della Rotondán. a kényelmes olasz vendéglő zsúfolt teraszán, amelyet lombsátor borított, s az ágak között lámpák égtek. Forró este volt, a bíbor égboltot csillagok ékesítették. Az emberek kimenekültek a forró lakásokból, és az utcán tolongtak, aranyos kisbabáikat is magukkal vitték, a kisgyerekeket elhessegették a zajos Vespa robogók elől, bort szürcsöltek a kávéházakban, gelatit ettek, hangosan beszéltek telefonon, a barátaikat ölelgették, és kapualjakban csókolóztak. Rómaiak voltak. A kék ponyvatető alatt az asztalok egészen közel álltak egymáshoz, zene szólt, a levegőben margherita pizzák, fokhagymás kagylótészta és fehér Frascati bor illata lebegett, és egy tőlünk nem messze álló, hosszú asztal mellett esküvőt ünneplő társaság mulatozott hangosan. Az angol menyasszony gyönyörű volt a testéhez feszesen simuló, fehér
csipkeruhájában. Fátyla lebegett, s egész tüll-és csipkefolyam terítette be a kiülős részt. Férje rózsaszín arcú ír fiú volt, aki láthatóan nehezen viselte a hőséget, már levetette a zsakettjét, és kigombolta az inge felső gombját is. Karját a menyasszony vállán nyugtatta, és egész este nem vette el onnan. Szomorkásán néztem őket, és saját, hajdan volt lakodalmam napja jutott eszembe, amelyiken – egészen az utolsó pillanatig – még én sem akartam jelen lenni. A vendégseregben majdnem az összes európai nemzetnek akadtak képviselői, nevettek, ünnepeltek, pezsgőt ittak, egyszóval jól érezték magukat. A menyasszonyra néztem, és felé emeltem a poharamat. – Sok szerencsét! – kiáltottam, ő ragyogó arccal rám mosolygott, és így válaszolt: – Jöjjön, csatlakozzon hozzánk! Csak a múlt héten döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk – mondta, amikor odaültem, s még mindig remegett az izgalomtól. – Úgy gondoltuk, hogy legyen nagyon romantikus, ráadásul Róma az összes barátunk számára tökéletes találkozóhelynek bizonyult. Úgyhogy idehívtuk őket. Én vettem a ruhát, a férjem vette a repülőjegyeket, lefoglaltuk a szállodát… és mind itt vagyunk. Velük nevettünk, ittunk az egészségükre és a boldogságukra, aztán visszatértünk a pizza margheritánkhoz, a caprese salátánkhoz (érződött a belevágott paradicsomon, hogy tényleg a forró, nyári mezőkön ért ilyen zamatosra) és a palacknyi vörösborunkhoz, amelyben apró kis buborékok voltak – ezt az olaszok frizzanténak nevezik. Milyen szerencsések, hogy így rátaláltak a boldogságra, gondoltam irigykedve. BEN Ben Raphael, a „Long Island-i Michelangelo” Gemmát figyelte a terasz egyik sarkából. A lánya fragolinit evett, apró, lédús, édes vadepret, ezt az olasz specialitást, amelynek szezonja rendkívül rövid ideig tart. Olyan óvatosan majszolta, mintha értékes gyöngyöt enne. Ben örült, hogy lánya
– úgy tűnik – az ő jó étvágyát örökölte, hogy szereti a jó ételeket, bármit hirdet is a kislány édesanyja, aki a „minél vékonyabb, annál jobb”-eszme lelkes híve. Megint rápillantott a keskeny poharak mögött üldögélő amerikai nőre, és úgy találta, hogy a poharak tökéletesen illenek csinos arcához – a nő pizzát evett, rövidre nyírt, sárga hajat és körmönfont ruhát viselő lányával és a legszebb fekete ruhájában pompázó anyjával egyetemben. Egyetlen szóval lehetne igazán jellemezni ezt a nőt, ez pedig a különös, gondolta Ben, aztán eszébe jutott az aznapi kétszeri találkozásuk, és elmosolyodott. De arra is emlékezett, amikor először látta, tegnap késő este. Egy másodpercre megtorpant a láttán, és futólag arra gondolt, hogy íme, milyen elhanyagolt, magára alig adó, smink nélküli és feltűnően fáradt nőszemély. Megdöbbenve vizsgálgatta, mint egy bogarat, és nem tudott betelni vele: annyira különbözött azoktól a csillogó, társasági dámáktól, akiket ismert. Nézte egyszerű fehér blúzában és szoknyájában, lábán szandállal, s nagyon tetszett neki, ahogy a mögötte álló lámpa fénye mintegy dicsfénybe vonta aranyszőke haját. Azon gondolkodott, vajon ki lehet ez a nő, vajon miért nem érzi jól magát, és vajon csak a baleseteket vonzó hajlama miatt tűnike olyan sebezhetőnek... Arra gondolt, hogy nem, talán mégsem. És ez valahogy megmaradt benne. TIZENKETTEDIK FEJEZET GEMMA Másnap reggel – mivel egy igazi „örökösnőt” vittem – igen nagy sebességgel haladtunk észak felé egy ezüstszínű golyóhoz hasonlatos, méregdrága, bérelt Lanciával. Az erős motor úgy döngicsélt, mint a lágy altató, a bőrnek csodás újautó-illata volt, és a műszerfal high-tech kijelzőjétől káprázott a szemünk. Gépkocsi mennyországban éreztem magam. A táblákon már az állt, hogy FIRENZE, de valahogy nem
akaródzott odaérni. Tényleg mennyei boldogság volt ezt a kocsit vezetni, s bár a második gondolatom rögtön az anyagi csőd képzete volt, mégis ezt választottuk, mert Nonna kifejtette, hogy „stílusosan” akar hazatérni szülőfalujába, erre pedig nem lehetett semmit sem válaszolni. A forgalom azonban valóságos rémálom volt. A mögöttem haladók egyfolytában villogtattak, szinte rám másztak, aztán a megengedett sebességnek legalább a duplájával húztak el mellettem, velem szemben pedig többnyire az erdőkitermelő iparban dolgozó kamionok száguldottak, amelyek szintén egyfolytában villogtatták a lámpájukat, mintegy jelezve, hogy egykettőre haladjunk már el egymás mellett, vagy ha nem tetszik, álljak csak szépen félre, és hagyjam nekik a teljes utat. Szerencsére hamar elautóztunk az összevissza nőtt város mellett, elhagytuk az URBINO és PIENZA feliratot, ciprusligetekkel borított domboldalak között, mandulafenyőkkel szegélyezett utakon hajtottunk végig, düledező majorságokat hagytunk magunk mögött, és apró falucskákon hajtottunk át, ahol elszórtan és mindenféle szervezőelv nélkül húzódtak meg a házak és az istállók az út mentén, s botjukra támaszkodó öreg emberek ültek a kapuk árnyékában: nézték, hogyan suhan el a világ. – Mindjárt ott vagyunk, Nonna – mondtam, s közben azon töprengtem, vajon mit gondol most, mikor már majdnem „otthon” van. Nonna aggodalmas arccal bámult ki a kocsi ablakán. Biztosan azt hitte, hogy emlékszik rá, de hát olyan régen történt minden, és ő még csak gyerek volt… Ezt szántuk mindannyiunk életének legnagyobb eseményének, ezt a gyökerekhez való visszatalálást, azoknak a rokonoknak a meglátogatását, akikkel régen megszakadt már minden kapcsolat, az öreg faluval és a Nonna egyszerű, kőből készült szülőházával való nagy találkozást. És most mégis szorong az édesanyám, állapítottam meg. Mert mi van akkor, ha a falu nem olyan, amilyen az emlékeiben él? Mi van, ha senki sincs életben már a régi időkből? Mi van, ha egyetlen ember sem emlékszik a Corsini családra? Láttam, amint leveszi a hatalmas, Rómában vásárolt hollywoodi napszemüveget, és megtörli a szemét. Jaj, istenem, csak nem
sír? Talán mégis hiba volt idejönni… Meg mertem volna esküdni, hogy Nonna kusza utasításai alapján ugyanazon az útvonalon körözök fél órája. – Biztos vagy benne, hogy jól emlékszel? – kérdeztem végül. – Talán azt hiszed, hogy nem? – vágott vissza élesen. – Anya! – mondtam neki. – Hiszen majdnem ötven éve nem jártál itthon… nem emlékezhetsz pontosan, hol van a falu. Livvie elővette a térképet, és tanulmányozni kezdte. Egy messzi bércen fekvő város irányába mutatott, és azt mondta, az lesz Montepulciano. Nonna utasított, hogy nyugodtan vezessek csak tovább, ő majd megismeri, amikor meglátja. Sóhajtottam érvelése hallatán, s lassan kanyarogtunk a poros, fehér utakon. Nonna nagyon figyelt, úgy kémlelt ki a szélvédőn, mintha katonai felderítést hajtana végre. – Ott, ni! – kiáltotta hirtelen. – Balra, annál a kereszteződésnél, ahol a Szent Ferenc-szobor áll. Balra kanyarodtam a Szent Ferenc-szobornál – a kezét feltartotta, mintha áldást szórna arra a befőttesüvegben álló, műanyag virágra, amelyet valaki a lába elé helyezett. Keskeny, árnyat adó nyárfák szegélyezte országúton hajtottunk tovább, egyre feljebb kanyarogtunk, elhagytunk egy aprócska majorságot is, ahol a kőistállóból magányos tehén bámult ránk kíváncsian. Körülnéztem. Szóval, ez Toszkána: szőlőtőkékkel borított dombokat látok, ezüstösen csillogó olajfaligeteket, tündöklő napraforgómezőket, régi, pasztellszínű villákat és ősi, kőházakból álló falvakat, napsütötte, mégis hűvös árkádsorokat és a domb peremén húzódó Bella Piacerét. Ez maga a Paradicsom… Ejnye, kééé-rem, gondoltam. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ez a hely képeslapra és a turisták fényképezőgépe elé kívánkozik... ilyen nincs! De sehol nem volt egy árva turista sem, és a fényképezőgépek sem
villogtak. Csönd honolt, és béke volt, végtelen. Kockaköves, kis téren parkoltam le, ahol kiszálltunk az autóból. Megfogtuk Nonna kezét, és körülnéztünk, hol is vagyunk pontosan. Hogy honnan származunk. Szieszta ideje volt, és Bella Piacere békésen szundikált a csukott zöld spaletták mögött a forró napsütésben. Rózsaszínű és vörösbarna házak vették körül a macskaköves teret; egy cserépnyi düledező, élénkvörös muskátli mögött cirmos cica szendergett, a gyöngyfüggönyök halkan meg-megcsörrentek a lágy szellőben, s az ebédre utaló bazsalikom– és fokhagymaillat érződött a levegőben. Az apró, mézszínű templom hűvös, sötét belsejéből tömjén– és virágillat áradt, mellette egy sikátor végében kőlépcső kanyargott felfelé. Egyetlen lélek sem járt, valósággal érezni lehetett a csendet. Hirtelen könnyek öntötték el Nonna arcát. Megöleltük, és így álltunk ott, szülőfaluja központi terén, érzelmekkel telten. Ez volt hát Nonna hazajövetele. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért mentek el egyáltalán. Mert bizony Bella Piacere rám is óriási hatással volt. Vajon azért van ez, mert anyám szülőfalujában járok éppen? A saját falumban, a saját bölcsőhelyem körül? Vagy azért, mert úgy tűnik, hogy a békesség, a nyugalom és az időtlenség szigetén vagyok?
TIZENHARMADIK FEJEZET Az Albergo d'Olivia a kis térre néző, kifakult, rózsaszín stukkókkal díszített épület volt, előtte kút állt, ahol a víz néhány durván kifaragott alakot öntözött: kerubok tartottak a fejük fölé egy delfint. Nem is olyan sok évvel ezelőtt, mesélte Nonna, az albergo még tehénistálló volt. A toszkán tehenek a hagyomány ereje folytán istállóban tartott állatok voltak, és olyan odafigyeléssel gondoskodtak róluk, mintha versenylovak volnának: a régi időkben gyakran jobb életük volt, mint a tulajdon gazdáiknak. Az istállóból mostanra takaros vendégfogadó lett, a hajdani
ajtók helyén széles, boltíves ablakok nyíltak. A bejárat fölé olajfát ábrázoló, gazdagon díszített, kovácsoltvas cégért akasztottak, előtte néhány elszórt fémszék és asztal jelezte a kiülős kocsmarészt. Jaj, istenem, gondoltam még mindig kételkedve, ez az egész egyszerűen túl aranyos, hogy igaz legyen. Mert ha van az ember fejében egy kép álmai toszkán kocsmájáról, akkor az biztosan ez itt. Félrehajtottuk a gyöngyfüggönyt, és beléptünk a vörösbarna padlójú, hosszú, alacsony mennyezetű, eredeti kőfalakkal körbevett előszobába. Bal kéz felől volt az ebédlő, körülbelül fél tucat, világoszöld asztalterítővel borított asztallal, amelyeken kis kancsókban rózsaszín szegfűk álltak. Jobb kéz felől egy kis kártyaszoba nyílt, benne agyonstrapált, zöld bőrkanapé, két tömör, magas hátú szék és valóságos kis asztalgyűjtemény; az asztalokon csinos lámpácskák álltak, az egyiken régi tévékészülék pihent. Az ablakpárkányon egy sor fejlődésben visszamaradt kaktusz búslakodott, a tőlünk legtávolabb eső falon pedig még mindig ott lógott a fém etetőrács, amelyik a fogadó tehénistálló korából származott. – Buon giorno – kiáltotta Nonna, és megnyomta az ajtó melletti csengőt. A fémes, csörömpölő hang úgy hasított bele a csöndbe, mint valami tűzriadó. A borzalmas hangra egy kislány sikoltott fel és ugrott ki (legalább fél méter magasan) a lépcsőszerkezet alatti kamrácskából, ahol addig heverészett. Kicsi volt és soványka, a szeme kerek és barna. Rövid és összevissza nyírt, fekete haja volt, s olyan fehér bőre, mintha soha nem látta volna a nap sugarát; a szája kerek, rózsaszín kis O betűvé vált a meglepetéstől. Pontosan úgy festett, mint az olasz filmek gyerekszínészei. – Elnézést. Nem akartunk megijeszteni – mosolyogtam rá. Vadul felemelte a kezét. – Prego, un momento, signore – kiáltotta, aztán elszáguldott mellettünk, és beugrott egy CUCINA feliratú ajtón. Egy másodperccel később az ajtó megint kivágódott, és alacsony, gömbölyű nő jött ki rajta. Tökéletes hasonmása volt a lányának: ugyanaz a kerek, barna szem, ugyanaz a kerek
száj, ugyanaz az összevissza frizura. De ez az asszony kövér volt, és látszott, hogy ő itt a főnök. Bepréselte magát a lépcső alatt álló fenyőfa pult mögé, s kezét a kötényébe törölgetve várakozóan nézett ránk: – Prego, signore? Nonna összehúzta a szemöldökét. Ráhajolt a pultra, hogy közelebbről szemügyre vegye a nőt. – Scuzi, signora – mondta –, valahonnan ismerős az arca. Maga biztosan az Ambrosini család valamelyik tagja. Carlino és Maria Carmen. A Vicolo 'Scuro tetején laktak, ha jól emlékszem. – Sì, így igaz. A nagyszüleim voltak. Én Amália Posoli vagyok. Nonna a kalapáló szívére szorította a kezét: – Az édesanyáddal, Renátával jártam iskolába. Szomszédok voltunk. Nem láttam gyerekkorom óta. Akkoriban Sophia Maria Lorenza Corsininek hívtak. Most persze már signora Jericho vagyok, özvegyasszony. New Yorkból érkeztem, hogy még egyszer meglátogassam a szülőfalumat. Mielőtt túl késő lenne – tette hozzá. Úgy tűnt, hogy ez a félmondat immár örökre ott marad a bemutatkozás végén… a kezét még mindig drámaian a mellkasára szorította. Livvie a szemét forgatva nézett rám, de Amália lelkesen a fenyőfa pultra csapott, amitől az valósággal megremegett: – Micsoda meglepetés! Hogy fog örülni édesanyám, amikor újra meglátja, signora Jericho. Isten hozta idehaza, isten hozta! Jaj, édesanya annyira izgatott lesz! Ricardo Posolihoz ment férjhez. Emlékszik rá? – Ricci Posolira? – Nonna arca felragyogott. – Hát persze hogy ismerem, magas volt és sovány, mint egy paszuly-karó… Renáta pedig alacsony volt és gömbölyű. Amália nevetett, mert Nonna helyesen tudta. – Megmutatom a szobáikat. Itt vannak a foglalások, emitt, ni. – Rámutatott a szállodai nyilvántartási jegyzéket tartalmazó, kockás iskolásfüzetre. – Ha kipihenték magukat, elmegyünk, hogy meglátogassuk
édesanyát. Annyira fog örülni! Madonnina mia! Micsoda meglepetés lesz! Nonna nagy, négyszögletű, szőlőlugasra és dúsan tenyésző kertre néző szobát kapott – gyönyörű kert volt, élénkvörös rózsához hasonló, apró paradicsomok simultak a forró kőfalhoz, s látszott rajtuk, hogy mindjárt szétrepednek az érettségtől; arrébb sárga virágú, kövér cukkinik terpeszkedtek egy eredetileg salátának szánt ágyasban. Livvie szobája nagyon aranyos volt, mindent virág borított, és a ház utcafrontján helyezkedett el. Az én szobám egy közös fürdőszobán keresztül kapcsolódott az övéhez. Minden fehér volt, a falak, a csipkefüggönyök és a lenvászon ágynemű is. Mint egy szűz szobája, gondoltam, s lehuppantam az ágyra, hogy kipróbáljam. Akár az is lehetett volna, bár az ágy úgy nyikorgott és nyöszörgött, hogy elvigyorodtam. Itt bizony aligha veszíthetné el valaki a szüzességét anélkül, hogy a fél fogadó tudomást ne szerezzen róla, gondoltam. Majd óvatosan kell benne forgolódnom, nehogy a szomszédok álmát megzavarjam. Bekukkantottam a fürdőszobába is: fehér törülközőket láttam apró, rózsaszín virágokkal, a sarokban mély kád állt fura alakú zuhanyfejjel, és egy csillagokkal ékesített, rózsaszín műanyag függöny takarta el a fürdőzőt a kíváncsi szemek elől. Visszatértem szűzi szobámba, az ablakhoz léptem, kinyitottam a korhadt, zöld ablaktáblákat, és kihajoltam. Bal kéz felől, a kerek domb tetején a régi, hatalmas fák árnyékában megbúvó, tekintélyes Piacere-villát pillantottam meg, amelyben – Nonna legalábbis ezt mondta – Piacere mindenkori grófja élt, több mint háromszáz éven át. Livvie kedvesen hozzám simult, s ő is kinézett a csöndes térre, a szőlőtőkékkel meg olajfaligetekkel borított domboldalra. A kút vizének csobogása beszűrődött a szobába, a levegő tiszta volt, és enyhén borillatú. A nap melegen sütötte az arcunkat, a madarak csiripeltek, a templom órája hármat ütött, és valahol felugatott egy kutya. – Mit csinálnak itt egész nap az emberek? – suttogta Livvie.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Mivel Amália az édesanyjához vitt bennünket, Nonna az alkalomhoz illően öltözött fel: az új, fekete selyemruháját öltötte magára, amelyet a Macy's kiárusításán vett néhány hete, és amelyért a nyolcvanöt dollárt vérlázító árnak találta. Nagy, kerek dekoltázsa volt, egy sor fényes, sima gomb húzódott rajta végig, szűk dereka alatt berakásos szoknya terült el, amelyik a bokája fölött néhány centivel ért véget. Úgy nézett ki, mintha rá lett volna pecsételve, hogy „egyszerű, de nagyszerű, egy Hatvanéves Nagymama számára tökéletesen megfelelő ruhadarab”. Lábát alacsony sarkú, sima, fekete papucscipőbe bújtatta, és az új, drága, Rómában vásárolt, fekete és fényes táskát akasztotta a vállára. Haját a szokásos kontyba tűzte fel, és a látványt hatalmas hollywoodi napszemüvegével koronázta meg, amitől végül úgy nézett ki, mint az özvegy egy maffiózó temetésén. Livvie-vel közrefogtuk, s úgy mentünk, mint a gyászolók: lányom a szokásos miniszoknyáját viselte, ezúttal fekete színben, hozzá testhez álló, fehér pólót vett fel, és gumitalpú tornacipőt; valamiért Nonna ragaszkodott ahhoz, hogy én is „a legjobb feketémet” viseljem, csakhogy az közben még gyűröttebb lett a már megint az utolsó percre halasztott rohamcsomagolástól. Különös hármas látványát nyújthattuk. Követtük Amaliát, és felmentünk a templom melletti lépcsőn. Ez a lépcső kötötte össze a terecskét a 'Scuróval, ahogy Nonna nevezte, azaz a Vicolo Oscuróval, ami Árnyékos utcát jelent, és valóban, egy szűk, macskaköves utcának a neve, amely összevissza kanyarog a domboldalon, a lépcső közbeiktatásával. A kőházak pici Júlia-erkélyeit cserepes muskátli és jázmin borította, fejünk fölött dróton lógtak és a légáramlat miatt ide-oda csapódtak a száradó ruhák: itt nem szégyellték kiteríteni. A hosszú pihenő lassan véget ért, és az élet kezdett újra beindulni. A házakból bevásárlószatyorral a karjukon asszonyok rajzottak ki, mindenütt kisgyerekekbe botlottunk, akik vidáman rohangáltak és kiabáltak, a kapukban öregemberek ültek, és
gyékénykosarat fontak. – Emlékszem erre – hallottam Nonnát, amint halkan motyog magában. – Igen, igen, emlékszem… A domboldal jó meredek volt, és ő egyre nehezebben lélegzett. Mondtam, hogy álljunk meg egy percre, de erősködött, hogy tartsunk lépést Amáliával, aki úgy ugrabugrált előttünk, mint egy dundi kis szarvas. A szűk, macskaköves utca a templom tornyának magasságában kiért a domb gerincére, és ott kanyargott tovább. Lenéztünk a patinás tetejű dómra, amelynek a kupoláján hatalmas kereszt ragyogott: vele szemben az Albergo d'Olivia állt, előtte a kúttal és a térrel. A téren férfiak és nők kószáltak (olyanok voltak, mint a pálcikaemberkék), be-betértek a kis boltba, a pékhez, a henteshez és a salumeriába – ez utóbbi cégére nagy, műanyag vaddisznófej volt az ajtó fölött, ez hivatott jelképezni, hogy a boltban vaddisznó szalámi is kapható. A látvány az élet kicsinyített mása volt, tökéletes és önmagában álló világ. Befordultunk egy zsákutcába, amelyik a falura nézett, és amelyikben hat-hat ház állt egymással szemben, mindegyiknek három ablaka volt lenn és kettő fenn. Kőlépcső vezetett a házakba, s a virágoskertekben egymáshoz nem nagyon illő műanyag székek hevertek egy-egy központi asztal körül, továbbá virágcserepekben, fakádakban és régi olívaolajas bádogkannákban bougainvillea, jázmin, begónia, lobélia és muskátli nőtt. Megint úgy éreztem magam, mintha egy toszkánai képeslap kellős közepében állnék. Amália hátrapillantott, hogy megnézze, hol vagyunk – kicsit megálltunk, hogy Nonna kifújja magát. Sápadt volt, de azért boldogan és szélesen mosolygott, s én hirtelen rájöttem, hogyan lehettem az a bugyborékolva nevető, boldog, fiatal lány, aki hajdanában voltam, és aki valahogy folyton csak kopott, ahogy telt az idő, és végül – Cash Drummonddal együtt – teljesen odalett. – Ecco, bambini– mondta Nonna, és hirtelen úgy kitárta a karját, hogy Livvie-vel együtt félre kellett ugranunk, nehogy fejbe vágjon. – Na, most
itthon vagyok. – Azzal odasétált a legutolsó házhoz, félrehúzta a gyöngyfüggönyt, és bekiabált: – Van valaki odabent? Amália félrelökdösött az útból bennünket, és torkaszakadtából kiabálni kezdett: – Giuseppe, Maria, gyertek és nézzétek meg Sophia Maria Lorenza Corsini Jerichót, aki egyenesen New Yorkból jött ide, hogy meglátogassa szülőfaluját, mielőtt meghal! Éppen ebben a házban lakott régen. Édesanyának jó barátnője. Giuseppe – huszonöt év körüli férfi, kék farmerban és csigákban atlétájára omló, fekete hajjal, széles, az összes fogát megmutató mosollyal – megjelent az ajtóban, és egy aranyos bambinát hozott magával. A kislányon csak pelenka volt, és piros szalag a hajában. Mögötte ott állt a fiatal, sötét hajú, olajbarna bőrű Maria, s csinos arcán meglepetés és öröm tükröződött. Gyorsan betessékelt a házba, s Nonnát úgy megölelte, mintha egész életében ismerte volna. Anyám csöndesen állt, s régi otthonát szemlélte. Minden megváltozott. Ahol régebben keményre taposott sárpadló, rajta nyitott tűzhely és néhány egyszerű, fából készült szék meg az asztal állt, oda padlólap, gáztűzhely és élénk színű kárpittal bevont bútorok kerültek. De valahogy még mindig minden a régi volt: ugyanaz az érzés, ugyanazok az emlékek. A beszélgetés hamar beindult, és az ismerős – bár kicsit megöregedett arcok – az ajtónyílásba gyűltek. Mindenki emlékezett a Corsini családra; mindenki szeretett volna találkozni Sophia Maria lányával és unokájával, és meg szerette volna hallgatni a Corsini lány New York-i történetét. Egykettőre asztalt terítettek az udvaron, még több széket cipeltek ki, és előkerültek a borosüvegek is. Olajbogyót, kenyeret, sajtot, paradicsomot és biscottit hozott a háziasszony, a ház ura meg még több bort. Livvie ringatta a bambinát, a rádióból rekedten szállt fel az ének. Egyszerre csak állt a bál. Mindannyian az asztal köré ültünk, és a Bella Piacere határa fölött lenyugvó napot néztük. Nonna – aki végre levette a hatalmas, sötét
napszemüveget, s megszabadult a maffia-özvegy külsőtől – öreg barátnője, Renáta Posoli kezét fogta, s próbálta magába szívni az elmúlt ötven év minden egyes elmulasztott hírét és szenzációját. Livvie szeretettel pislogott nagyanyjára és mosolygott, s én tudtam, hogy minden előzetes kételyem ellenére tökéletesen helyénvaló dolog volt Bella Piacerébe jönni. Sophia Maria Lorenza Corsini Jericho végre hazaérkezett.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Késő éjszaka értünk vissza az albergóhoz. A téren, a templomban és a fűszerüzlet ablakában lámpák égtek, s megvilágították a poros borosüvegeket, a fonott kosarakban pöffeszkedő dinnyéket és a csillogó pirospaprikákat. A háttérben zölden világított a MOTTÓ felirat, alatta a félhomályban kis műhely húzódott meg. Mellette teljes kapacitással a Galileo kocsma üzemelt, amelynek falait megkopott grappa– és sörreklámok takarták. A tévé felerősített hangja recsegett ki odabentről, a férfiak focimeccset néztek – éppen lelkesen éljeneztek, mert a Juventus újra gólt lőtt. A kocsmával szemben a gelateria állt, este ez is sokakat odavonzott. Napközben a kisgyerekek kedvenc tartózkodási helye volt, ami nem is csoda, hiszen – mint a felirat is hirdette – granita fatta a casa, vagyis házilag készült fagyit lehetett kapni… A szomszédos, fenyőfák borította, poros udvaron bütykös kezű öregemberek tekéztek, s egy sereg drukker biztatta őket hangosan. Az albergo előtti fémszékek egyikén fekete palástban és széles karimájú kalapban egy pap várt ránk. Rózsaszín arcú, kövérkés alak volt, kerek drótszemüveget viselt, és arcán aggodalmas kifejezés ült. Amikor a közelébe értünk, felállt. – Signora Jericho? – nyújtotta a kezét. – Hallottam, hogy megérkezett. A nevem Don Vincenzo Arrici. Don Vincenzo teljes mértékben hiteles falusi plébános volt: az ujján papi
gyűrűt viselt, fekete reverendája régi és kopott volt, akárcsak a cipője. Aha, gondoltam, miközben elhelyezkedtünk a kis asztal körül, és grappát meg San Pellegrino vizet rendeltünk, hát eljött az igazság pillanata! Most majd mindent megtudunk a kertnyi kaszálóról, a két görcsös olajfáról és a néhány kotkodácsoló tyúkról. Don Vincenzo szinte egyáltalán nem beszélt angolul, úgyhogy Nonnának kellett fordítania nekünk. – Engedelmével rögtön rátérek a lényegre, signore – mondta, kortyintott egyet a grappájából, és kerek szemüvege fölött ránk bámult. – A következőképpen történt, signora Jericho: egy télen, sok évvel ezelőtt, az ön apja a saját élete kockáztatásával mentette ki Piacere grófjának legkisebb fiát az esőzések nyomán megáradt folyóból. A fiúgyermek soha nem felejtette el a halálfélelmét, és nem feledkezett meg a megmentőjéről sem. Az évek teltek, és a Piacere család tagjai fogyogattak, míg végül csak ez a bizonyos fiú maradt életben. Sosem nősült meg, örökösei nem voltak, így amikor eljött az idő, és a Teremtő magához szólította, a Piacere-villát az összes hozzá tartozó birtokkal egyetemben annak az embernek a családjára hagyta, aki őt megmentette. – La mia famiglia? – Nonna megint a szívére szorította a kezét, mintha csillapítani akarná heves dobogását. – Si, signora, la Sua famiglia. A Piacere-villa és minden ingósága most az ön birtokában van. – Dio mio!– mondta Nonna kábán. Én is megdöbbentem, amikor kiderült, hogy nem beugratás az egész, hogy az utolsó szóig igaz minden. Izgalmamban belekortyoltam a grappámba, s köhögve fuldokolni kezdtem, úgy éreztem, tűz gyullad ki a torkomban. Miért isszák az emberek egyáltalán ezt az izét, gondoltam, bár igaz, egy közepes náthát biztosan egy perc alatt kikúrál… A haldoklásból magamhoz tértem, de még mindig nem tértem magamhoz a meglepetéstől. Livvie kikerekedett szemmel bámult rám. – Ez azt jelenti, hogy itt maradunk? – suttogta elborzadva.
Megráztam a fejemet: – Jaj, dehogy, drágám. Biztosan valami elhanyagolt, régi villa, ami senkinek sem kell. De mi van, ha Nonna tényleg itt akar maradni? Ha itt akar majd élni? Mihez kezdek akkor? – Találkoznia kell az ügyvéddel, signor Donátival is – mondta Don Vincenzo Nonnának. – O majd részletesen elmond mindent… és beszámol egy kis bonyodalomról is. Rábámultunk, de még mindig túl kábák voltunk, hogy felfogjuk a baljóslatú szót: bonyodalom. – Beszélniük kell az ügyvéd úrral azért is, hogy ki tudják tűzni a villa megtekintésének az időpontját – folytatta a plébános. – De sajnos signor Donáti pillanatnyilag… nincs a városban. A plébános a grappás poharát pörgette, s kerülte a tekintetünket. – Van még egy kis gond – tette hozzá. – A Piacere-villát a nyár folyamán egy bérlő vette ki, aki már évek óta jár ide hozzánk. Ez azt jelenti, hogy sajnos nem fogják tudni birtokba venni a tulajdont egy ideig, még akkor sem, ha a bonyodalmak megoldódnak. – De – tette hozzá mosolyogva – ez a signore minden évben hatalmas július negyediki mulatságot rendez a villában. Meghív rá mindenkit, az összes helybelit és a környék lakóit egyaránt. És magasabb rangú hölgyeket, urakat is. Most, a hétvégén lesz az idei ünnepség. Jöjjenek el maguk is, így legalább lehetőségük lesz meglátogatni az ingatlant. Nonna rendelt még egy kör grappát, hogy megünnepelje a hallottakat, én meg hátradőltem a kényelmetlen fémszéken, s a tekézőket, aztán a mézszínű templom tetején zöldes színben tündöklő rézkeresztet, végül a mohos szökőkút közepén álló, kőből faragott kerubokat bámultam. A villát el kell adni, ezt nyomban eldöntöttem. De vajon hány vevő akadhat egy minden bizonnyal lerobbant, régi toszkánai villára, amelynek
ráadásul, ezt lefogadom, drága, új tetőre és csatornázásra is szüksége van, hogy a villany bevezetéséről már ne is beszéljünk. Halkan felnyögtem. Egy feneketlen gödröt láttam magam előtt, és azt, ahogy a pénzemet belelapátolom. Különben meg vajon ki bérli a villát? És mennyiért? Kicsit felélénkültem, amikor a bevételre gondoltam, de hamar fejbe kólintott a valóság. Bármennyi pénz jön is be, ugyanazzal a lendülettel száll majd ki az ablakon a fenntartási költségek fedezésére. A Piacere-villa, gondoltam komoran, enni kér. Nagyon sokat. De Nonna nyilvánvalóan nem így gondolta. Teljesen fel volt dobva a hírektől, s máris egy háromszáz éves kastély úrnőjének képzelte magát. Long Island és a verandás, kis kék ház – úgy tűnt – a múlté. Tudtam, hogy az én keserű kötelességem meggyőzni őt mindennek az ellenkezőjéről.
TIZENHATODIK FEJEZET Másnap délután a fogadó háta mögött, a harsány színű kertben álló szőlőlugasban heverésztem egy régi, fonott székben. Könyvet tartottam az ölemben, és egy pohár friss limonádé állt a mellettem levő asztalon. Apró, mazsolaszemnyi szőlőszemek himbálóztak a fejem felett, a sárga virágos cukkini végképp birtokba vette a salátaágyást, és a napsütötte fal irányából érezni lehetett a piros paradicsomok édes illatát. A messzeségben, a domboldalon, a fák között a Piacere-villa tetőszerkezetére láttam, amely a rézsút sütő, késő délutáni napfényben úgy sziporkázott, mint a délibáb. Behunytam a szemem, és sóhajtottam. Mintha nem lenne amúgy is éppen elég baj az élettel, most szépen belekeveredtünk ebbe a régi, omladozó ház-ügybe. Biztosan egy rakás adót kell majd fizetni, csak a jó ég tudja, miféle adók vannak most Olaszországban. Azt sem hittem, hogy egyáltalán minden kötelező járulékot ki tudunk majd fizetni, hacsak a nyári bérleti díj nem hoz eleget a konyhára, de ebben valahogy kételkedtem.
Néhány napja Rómában még azt kívántam, bárcsak sose jöttem volna ide, de mostanra még a sok új gond ellenére is kicsit megbékéltem a világgal. Legalábbis ezen a délutánon. Egyetlen olyan napra sem tudtam visszaemlékezni az elmúlt évekből, amikor semmit sem kellett tennem. Reggel sokáig aludtam, aztán lezuhanyoztam, megreggeliztem: friss, még meleg kenyeret ettem, és frissen pörkölt szemekből készült, forró, habos tejjel dúsított kávét ittam hozzá. Nonna Livvie-vel Firenzébe ment, ruhákat akartak vásárolni a július negyediki bulira. Mivel én kijelentettem, hogy eszem ágában sincs velük tartani, Nonna ült a volán mögé, és magabiztosan búcsút intettek. Én inkább megpróbálok kapcsolatba lépni Signor Donátival, az ügyvéddel, gondoltam, hogy kiderítsem, miféle „bonyodalomról” is van szó. Már többször is megpróbáltam felhívni, de a Don Vincenzo által megadott számon senki sem volt. Megint megpróbáltam. Még mindig semmi. Elsétáltam a templomig – a plébános urat imádkozás után találtam, zsebkendőjével éppen a sárgaréz oltári gyertyatartók portalanításához látott hozzá. – Signor Donáti valószínűleg Luccában tartózkodik – mondta vidáman. – Sok ügye van arrafelé. Próbálja meg domani, miért is ne? Valóban, miért is ne? – gondoltam, és átvettem a lusta olasz hangulatot. Holnap is nap lesz. Körbesétáltam a terecskén, s mindegyre az új, csak az előző napon megismert barátaimmal találkoztam, akik meg akarták szorítani a kezemet, és az egészségem felől érdeklődtek. Visszamosolyogtam rájuk, és megpróbáltam olaszul elmondani, hogy: – Jól vagyok. Mindannyian remekül vagyunk. Köszönjük a vendéglátást. Belepirultam, úgy kínlódtam. Hogy is van az, kérdeztem magamban, hogy diagnosztizálni tudom az agyi értágulatot, de egész életemben nem voltam képes megtanulni anyám anyanyelvét? Kettes számú aznapi elhatározás: megtanulni olaszul. Bekukkantottam a kocsmába is. A kicsi, fekete-fehér tévé, amelynek a
tetején nyúlfülszerű antenna állt, harsogva közvetített egy újabb focimeccset, pedig az egész helyiség üres volt. Gyorsan kihátráltam, átvágtam a téren, és a gelateriáhan vettem egy igen ízletes, tölcséres pisztáciafagylaltot. Miközben a fagyit nyalogattam, alaposan szemügyre vettem a mortadellákat, szalámikat, jó illatú parmai sonkákat és sajtokat a salumeriában, majd egy nagy kör megtétele után visszajutottam az albergo elé, s újra letelepedtem a fonott kerti székbe. Arra gondoltam, hogy igazán ideje volna valamit csinálni, például egy költségvetést. Ebbe gyorsan bele is aludtam. Azt hiszem, ez volt életem legpihentetőbb napja. És most az egyszer nem gondoltam Cash Drummondra.
TIZENHETEDIK FEJEZET Másnap július negyedike volt, a nagy, villabeli mulatság napja. Én persze szívesebben ücsörögtem volna a szőlőlugas árnyékában, könyvvel a kezemben, de végül muszáj volt adnom a látszatra, és szépen felöltöznöm. Livvie és Nonna bevásárlótáskáktól roskadozva tért haza Firenzéből a buli előtti este, de nem voltak hajlandók megmutatni nekem, mit vásároltak. Majd meglátod, mondták titokzatosan, bár Livvie nem tudta elfojtani a kuncogását. És eljött a „leleplezés” ideje. Divatjamúlt, halványkék lenvászon ruhát vettem fel, végighúztam a rúzst a számon, és az ujjaimmal végiggereblyéztem a hajamat. Néztem magam egy pillanatig, mint akit villám sújtott, aztán gyorsan cselekedtem: úgy gondoltam, egy kis zselé segítségével simán és feszesen hátrafésülöm a hajamat. Megdöbbenve meredtem az eredményre a tükörben. Túl sok zselét használtam, ezért a tincsek engedelmesen befelé hajoltak, és ragacsosan az állkapcsomat keretezték. Szörnyű látvány volt. Rosszkedvűen megragadtam a napszemüvegemet, és lementem a lépcsőn. Csak azért megyek el erre a hülye partira, hogy megnézzem azt a
nyamvadt villát, gondoltam. Nonna villáját. S akár a legrosszabbra is fel kell készülnöm. Nonna és Livvie a bejáratnál várt rám. Vagyis Livvie és valami Nonnához hasonló jelenés. Ő volna az? Tényleg ő az? Elegáns, zöld selyemruhát viselt mély dekoltázzsal és díszes övvel, magas sarkú cipőben toporgott, és a haját kacéran felfelé fésülte. Úgy nézett ki, mint Sophia Loren az Oscar-díjátadón. Szemüvegét levette, aranyláncon lógott a nyakában, s látszott, hogy csak akkor teszi fel (akkor viszont komoly arccal), amikor a villát kell „inspekcióznia”. – Jajstenem – idéztem lányom kedvenc szavajárását. –Anya, ez most tényleg te vagy? Sophia Maria Lorenza Corsini – merthogy most ő állt előttem – megigazította a haját, lesimította zöld selyemruháját, és rám mosolygott. – Tetszik ez a rúzs? – kérdezte. – Az eladólány azt mondta, hogy tökéletesen illik ehhez a zöldhöz. Úgy meg voltam döbbenve, hogy alig tudtam megszólalni. – A rúzs tökéletes – sikerült végül kinyögnöm. – És te is tökéletes vagy… Nagyszerűen nézel ki… olyan vagy, mint tizenhét éves korodban azon a képen, a kredencen. Mosolygott, miközben vállára vette a nagy, fekete táskát, a fejébe nyomott egy széles karimájú, sötét szalmakalapot, megnézte magát a tükörben, különös tekintettel a nyakában és fülében levő gyöngyökre, és így szólt: – Induljunk, lányok, mert még elkésünk. Livvie, az én nagy lábú és bimbózó mellű Livvie-m továbbra is Livvie volt (csak éppen olasz kiadásban), batikolt pólót, rövid, fehér szoknyát és ormótlan, telitalpú cipőt viselt, engedelmesen követte Nonnát, és én is így tettem. Az ajtóban jó anyám visszafordult, és tetőtől talpig végigmért a jól ismert, vasárnap déli nézésével. – Muszáj volt ezt a göncöt felvenned, Gemma? – kérdezte. – A kék szín
soha nem állt jól neked, s akkor a gyűrődésekről inkább tapintatosan nem ejtek szót. Azzal a divatdiktátor örökösnő, a Piacere-villa gőgös úrnője kilépett az ajtón, és az ezüstszínű Lanciához lejtett, én meg, mint egy hűséges sofőr, bepattantam a volán mögé, és elvittem magunkat a mulatságra. Gyönyörű nap volt, az ég valamivel kékebben ragyogott az én gyűrött ruhámnál. Vörös farkú sólymok lebegtek mozdulatlanul a levegőben, olyanok voltak, mint valami apró sárkányok, de amikor jobban meg akartam őket nézni, a napsugár elvakított. A hosszú, hepehupás, homokos út a falu mögött kanyargott fel a hegyre. Olajfaligetek mellett hajtottunk el, a fák ezüstszínű levelei finoman zizegtek a lágy szellőben. Nem kellett sokat mennünk, hamarosan oda is értünk egy magas, díszes vaskapu elé, amelyiknek egyik szárnya némileg kifordult a sarokpántból, de még így is lenyűgöző látvány volt, különösen, hogy a tetején egy hatalmas, fémből kovácsolt, babérlevelekkel díszített P betű állt. Végigzötyögtünk a gazos és elhanyagolt kocsifelhajtón, és hirtelen megpillantottuk a Piacere-villát. Szerelem volt, első látásra. Egy dombocskán állt, ahová ciprusokból álló fasor között vezetett az út – nagy, négyszögletű épület volt, oldalszárnyain ikertornyokkal, és úgy csillogott-villogott a napfényben, mint egy érett sárgabarack. Magas ablakait a kéktől a szürkéig fakuló ablaktáblák fedték. Az épület bal oldalán boltíves folyosó húzódott, ennek mentén vékony és kecses oszlopok álltak: ezek tartották a patinás réztetőt, amelynek a színe az évek során szürkészöldre fakult. Jobb oldalon egy különálló épület csatlakozott a központi részhez, amelynek limonaia volt a neve (erről Don Vincenzo külön is szót ejtett), mivel ősszel ide hordták be a citromfákat a téli fagyok elől. A főbejárathoz vezető lépcső tövénél szökőkút állt, amelyet egyrészt bronzból készült, ugráló halak és oroszlánok díszítettek, másrészt egy szigonyos Neptun, aki csodálkozva nézte a kagylóból kikelő Venust – valami régi szobrászművész meghökkentő, érdekes látomása lehetett, és annyira tetszett neki, hogy bronzba is öntötte. A kút közepéből víz
zubogott fel, és a kaviccsal szórt gyalogutat spriccelte; kicsit távolabb kőmedence állt, a víz zöldes homályában aranyhalak úszkáltak átlátszó uszonyaikkal. Dupla kőlépcsősor vezetett az óriási, évszázadosnak tűnő, fából készült, főbejáratként szolgáló ajtóhoz. Az ajtó két oldalán hatalmas, terrakotta cserepekben egy-egy citromfa állt, amelyek ágait lehúzta a sárga termés. A lépcsősor mellett, kétoldalt hajdanában takaros virágoskert lehetett, gondosan nyírt bokrokkal és kaviccsal megszórt ösvénnyel, de mostanra az egészet belepte a gyom meg a fű, s csak néhol állt ki egy-egy márványszobor a buja növényzetből. Úgy ültünk ott a kocsiban, mintha pisztolyt sütöttek volna el a közelünkben: meg voltunk dermedve, meg voltunk illetődve, és meg sem tudtunk szólalni. Aztán Livvie-nek sikerült annyit kinyögnie, hogy „jajstenem”, és Nonna is hatalmasat sóhajtott. Én azonban az agyonfoldozott, tönkrement tetőre pillantottam, aztán a gondozatlan, gazos udvarra és a hámló díszvakolatra, s nyomban tudtam, hogy csak baj lesz vele. Idegesen a hajamba túrtam. Végül is semmi és senki nem kötelezhet arra, hogy elfogadjuk az örökséget, nem? A nyíratlan gyepen, a ház előtt autók parkoltak, s egy sovány, nagy szemű, baseballsapkát és Reebok cipőt viselő, szintén gyerekszínésszerű figura bevezetett bennünket a házba. Nonna, mint valami vidéki kastély gazdag úrhölgye, jó nagy marék lírát gyömöszölt a kezébe, aztán még mindig megilletődve felmentünk a tucatnyi kőlépcsőn, és beléptünk a házba. Amikor beléptem a Piacere-villába, úgy éreztem, hogy egy rejtélyes, másik világba lépek: minden sarokban régi bútorok álltak, szinte érezni lehetett a régmúlt korok és régen élt emberek valahai jelenlétét. Képtelen voltam visszaemlékezni a sürgősségi rendelőre, a hangokra, a szagokra, az idegességre, amely belengte. Az egy másik élethez tartozott. Az előcsarnok a ház utcafrontján futott végig, és túlsó végén franciaablakok választották el az erkélytől, amely kezükben poharat tartó,
jövő-menő emberek tucatjaival volt tele. A falusi lányok fekete ruhába öltöztek, fodros, fehér kötényt kötöttek maguk elé, és ezüsttálcákról előétellel kínálgatták a vendégsereget; egy fehér zsakettbe öltözött férfi zongorázott, az erkélyen egy vonósnégyes Mozartot játszott, a verandán – a fiatalság kedvéért – diszkózene szólt. A hátsó udvaron, a fűben óriási, amerikaizászló-mintás hőlégballon volt kikötve, és az emberek türelmesen sorban állva várták, hogy rövid kirándulást tehessenek a dombok fölött. Nem messze tőle húsokkal megrakott, óriási rostély állt, aztán az olasz zászló színeiben pompázó abroszokkal leterített hosszú, kecskelábú asztalok következtek, amelyeken halomban állt a hotdog, a hamburger és a csirkehús. A mulatság már elkezdődött, Nonnát hamarosan körbevették a régi ismerősök, és hangosan csodálkoztak, milyen szép még mindig. Ő ezt teljesen természetesnek találta, és semmivel sem lehetett volna kedvét szegni. Olyan méltóságteljesen viselkedett, mint egy királynő. Nemsokára Livvie is eltűnt mellőlem, hogy „becserkéssze a terepet”, vagyis a fiúkat meg lányokat, én meg egyedül maradtam. Álldogáltam egy percig, kóstolgattam, milyen érzés, hogy ez az egész most már csak a miénk, a Jericho családé. Olasz nagyapámra, az öreg, szakállas bácsira gondoltam, akire csak homályosan emlékeztem, vagy lehet, hogy nem is rá emlékeztem, csak a Nonna kredencén álló, szépiaszínű fénykép miatt hiszem azt. Magam elé képzeltem, amint a zajló, jéghideg vízbe ugrik, hogy megmentse annak a fiúnak az életét, és aztán láttam magam előtt a fiút, aki – amikor ő is megöregedett – úgy döntött, hogy minden vagyonát egykori megmentője családjára hagyja. Az egyik üvegajtón kiléptem a hűvös, oszlopfős erkélyre. Innen a határ kertjeire és szőlőseire nyílt kilátás, távolabb a végtelen toszkán dombvidék látszott, az a különleges táj, amelynek vonalai olyan lágyak és kerekek, mint a női mell, a színei pedig, az aranysárga, az umbrabarna, az égetett vörösbarna, az olajzöld és a sárgászöld festőművészek palettájára kívánkoznak. Álltam, és lélegzetemet visszafojtva csodáltam. Úgy néztem, mint még soha azelőtt, és igazán láttam. Láttam ezt a csodálatos helyet. Ezt
a Paradicsomot. Megdobbant a szívem. Az új tető költségei miatti aggódás egy perc alatt odalett. Gyönyörű volt. Toszkána volt. És a miénk volt. Egy idő után kirángattam magam az álmodozás mocsarából, visszamentem, és elindultam végrehajtani azt, amiért tulajdonképpen idejöttünk: felmérni a tulajdonunkat. A fekete és fehér csempével fedett előcsarnok egy dohos, kerek szobába vezetett, ahonnan márványlépcső ment fel a napsütötte félemeletre; itt volt a gran salone, ám a padlója kopott volt, az almazöld, luccai selyemmel borított falak kifakultak, a perzsaszőnyegek megkoptak. Kicsit minden rongyosnak, lepusztultnak és elhanyagoltnak tűnt a Piacere-villában, s ettől összeszorult a szívem; ennek a háznak a koros szépsége gyöngéd és szerető törődést igényelt volna. Persze most is törődött vele valaki, és ez a valaki virágokkal rakta tele, újraaranyozta a poros és megkopott ámorokat, amelyek a gran salone párkányzatát díszítették, letörölte a port az ódon, vékony lábú asztalokról, és gondos keze puha selyemvánkosokkal födte le az aranyozott karfájú díványok helyenként kikopott vagy kiszakadt foltjait. Valaki itt törődött a házzal, és azon töprengtem, ki lehet. Tágas, nyolcszögletű szobába léptem, amely azon nyomban elbűvölt. A falakra olyan élethűen festették fel a Piacere család kedvenc háziállatait, hogy majdnem megmozdultak: áttetsző vizű, zöld patakban három spániel játszadozott; egy apró, aranyszínű pekingi pincsi piros labdát üldözött; egy hatalmas dán dog apró díványon szunyókált, hatalmas mancsai lelógtak róla, és fél szemével az ismeretlen festőművészt nézte; a vörös brokáttal borított székeken sziámi macskák kuporogtak (a jelek szerint karomélesítőként használták az anyagot), s kedvesen néztek rám. Azok a székek még mindig a szobában álltak, s a vörös brokát cafatokban lógott róluk: íme, egy élő emlék, gondoltam. A szoba egyik eldugottabb sarkába, egy ablaktalan fülke falára tarka papagájt festettek: az acélkék, zöld és élénkvörös tollú madár ékszerrel
díszített, aranyozott kalitkában ült. Roppant gőgösnek látszott, lábát rubin–, smaragd– és gyémántgyűrűkkel díszítették fel. Hirtelen észrevettem, amint valami megmoccan, és rájöttem, hogy a festmény eredetije, a modell ül a szoba másik sarkában, az ablakban, aranyozott kalitkában, lehajtott fejjel, hulló tollakkal, s a lába most is tele van ékszerrel. Egy kis fémlapka állt mellette, ezen állt a neve: Luchay. Vajon mi lehet Luchay története, töprengtem. És vajon ki imádta őt annyira, hogy így felékszerezze? Ezt a talányt meg kell fejtenem… vajon ezt a madarat a villával együtt örököltük?
TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Drágám! – rikkantotta valaki angolul a hátam mögött. – Hát nem csodálatos ez a bál? Majdnem kiugrottam a bőrömből. Megpördültem, és láttam, hogy egy nő áll a hátam mögött, de olyan közel hozzám, hogy szinte megfulladtam erős parfümjétől. Hátrébb léptem, és jó alaposan végigmértem. Mert igazi látványosság volt. – Jó napot! – mondta mosolyogva. – Marcessi grófnő vagyok. A barátaimnak Maggie, és te, drágaságom, máris Maggie-nek szólíthatsz. Rövidlátó lehetett, mert megint egészen közel férkőzött hozzám, ezért újra hátrébb kellett lépnem. – Persze igazából Margaret vagyok – mondta. – Maggie Lynch. Vagyis így hívtak azelőtt, hogy találkoztam az öreg gróffal, és idekerültem. Tudod, édes, én vagyok az a kis táncoslány, aki megcsinálta a szerencséjét… egyenes volt az út a Follies színpadáról a grófi kastélyba. Persze, nemcsak a gróf szeretője voltam, de végül ő vett el, az ő törvényes felesége lettem, s immár én vagyok a birtok úrnője. A Marcessiuradalomé, ha tudni akarod. Amúgy meg biztos vagyok benne, hogy tudod, hol van. Itt, a szomszéd dombon kezdődik, és a következőn
folytatódik… és a következőn meg az utána következőkön is. Több dombon keresztül tart, mint ameddig el tudsz számolni, édesem. Persze, mostanra kisebb darabokat eladogattam belőle. Tudod, azokat a takaros kis tanyákat meg azokat a régi pásztorkunyhókat… az angolok megvették, és „otthonos” lakásokká építették át. Isten tudja, miért. Azt hiszem, egyszerűen nem fogták még fel, milyen átkozott hideg tud itt lenni, amikor télen fuj a tramontana, és a télapó az orrodra koppint. Hűha, hogy is van a nóta? Nézz oda, úgy tűnik még emlékszem, hogyan fújtuk karácsonykor a lányokkal a színpadon, persze a megfelelő helyeken apró hermelinprémekkel fedtük be magunkat, a fejünkön meg fehér rókabőr sapkát viseltünk. Emlékszem, az enyém kétszer akkora volt, mint a fejem. Télapó jön, és az orrodra koppint – kezdte énekelni hirtelen, fel-alá csúszkáló szoprán hangon. – Igen, így volt, emlékszem már. Persze, nem a július negyediki ünnepségen van a helye, ugyebár, drágám?… És ekkor új barátnőm egy másodpercre elhallgatott. Rövidlátó szeme miatt megint egészen közel hajolt hozzám, aztán elővett egy aranyozott lornyont, és még alaposabban szemügyre vett. Nem tudtam, mit tegyek, úgy éreztem magam, mint valami minta a mikroszkóp alatt. – Te meg ki vagy, drága aranyvirágom? – kérdezte, s olyan döbbent arccal nézett rám, hogy hirtelen azt hittem, az előbb biztosan összetévesztett valakivel. – Gemma Jerichónak hívnak – mondtam, és kezet fogtunk. Nyolcvan körül lehetett, jóval magasabb volt, mint én, és igen kövér. Hatalmas sarkú cipőt viselt, dundi combját selyemből készült, testhez álló, Pucci márkájú, boka fölött véget érő, feszes nadrágba préselte, a mellét szintén úgy kellett belegyömöszölnie abba a mélyen dekoltált, csillogó, flitteres, csillagmintás blúzba, amelyet még Livvie sem vett volna fel. A haja vörösebb volt, mint a gránátalma, és merev méhkaskontyba fésülve hordta, gyémánt hajtűkkel és egyéb ékszerekkel; kövér nyakán igazi smaragdokkal kirakott nyakéket viselt, s minden ujján legalább két gyémánt-és rubinköves gyűrű volt. Egyértelműen a „ha már van, mutasd meg mindenkinek”-iskola híve volt, de hosszú lóarcáról kedvesség
sugárzott, s halványkék szemében jóindulat honolt. Észrevette, ahogy végigmérem, és lornyont tartó kezével barátságosan meglökött. – Fogadjunk akármiben, hogy még életedben nem láttál hozzám hasonló szerzetet, Gemma Jericho – mondta. –Na, gyerünk, mondd meg szépen. Láttál már? – Nem, hölgyem… ööö, grófnő… teljesen biztos, hogy nem láttam. – Igaz, ami igaz, én sem láttam még hozzád hasonlót. Édes lányom, senki sem mondta neked, hogy itt ma este bál lesz? Tudod, a lányok ügyesen fel szoktak öltözni… így fognak maguknak férjet. Hangosan felnevettem. – Ez bizony igaz, grófnő. – Higgy nekem – bólintott. – Én fogtam magamnak eleget, s mindegyik gazdagabb volt, mint az előző. Akarod tudni a titkomat? Csak magadat add, drágám. A francba a címeikkel meg a pénzükkel, te csak egyszerűen tedd ki a melledet – hunyorított, majd folytatta –, és mondd meg nekik, amit gondolsz. Egyenesen bele a pofájukba, keményen. Elhiheted Maggie néninek, hogy ettől a lábad elé borulnak, és bálványozni fognak, amíg élnek. És igen helyes dolog, ha egy férfit magadnál, akarom mondani a lábadnál tartasz. – Újra bizalmaskodva oldalba bökött. – Abból sohasem elég, tudod… És nyugodtan számíthatsz rám ebben az ügyben, Gemma Jericho… Természetesen nagyon jól ismertem az öreg Piacere grófot – váltott hirtelen témát. – Szomszédok voltunk majdnem harminc évig, és ő még nálam is idősebb volt, bár természetesen túl hiú vagyok, hogy a koromat bevalljam. Mivel világéletemben úgy gondoltam, hogy a negyvenkilences nagyon szép szám, negyvenkilenc éves maradtam, és minden évben ugyanazt a születésnapomat ünneplem meg. Mellesleg jövő héten lesz. El kell jönnöd hozzám megünnepelni. Majd küldök neked meghívót. – Köszönöm, grófnő, megtisztel – mondtam, és így is gondoltam. Ez az öreg hölgy sokkal elevenebb volt, mint egy csomó harmincéves, akit
ismertem. – Mondja csak – folytattam –, milyen volt? Már úgy értem, a gróf. – Hogy hogyan nézett ki? Ó, alacsony emberke volt, olyan kis sovány, tudod, semmi hús nem volt a csontjain. A feje tetején világéletében fehér volt a haja. Úgy nézett ki, mint egy kótyagos, és az igazat megvallva, egy kicsit tényleg kótyagos volt. Bár lehet, hogy a bolondos jobban illik rá. Nem volt képes megjegyezni a nevemet, éveken keresztül Eleonórának szólított, pedig, ugye, valójában Margaret vagyok. Mondtam már neked, hogy mindenki Maggie-nek szólít? Ó, persze, persze… Miután a család többi tagja egyenként elhalálozott, itt élt, ebben a házban, és tudod, egy ilyen nagy ház gyerekek nélkül eléggé magányos hely. Soha nem értettem, miért nem nősült meg. Úgy értem nem volt, tudod – hajlította meg az ujját – ilyen. Ó, nem, egyenes volt, mint egy tölgyfa, igen. Szerintem valami titka lehetett, biztosan viszonzatlan szerelem sorvasztotta… Most persze azt gondolod, hogy ez valami ódivatú frázis, mi? Megígérem, többé nem mondom, hogy… viszonzatlan szerelem. Egy pillanatra elhallgatott, és megint rám vetette átható tekintetét. – Voltál már szerelmes, kedvesem? – A meglepődés jelét kereste a szememben, és bölcsen bólogatott. – Hát persze hogy voltál. Körülleng téged, hogy voltál. Nem az „eldobott nő” érzése ez, nem. Inkább valami szomorúság, amely egy férfihoz köthető. Én is átéltem ezt, kedvesem, és ismerem ezt a tekintetet, úgyhogy ne is próbáld tagadni. Mondok én neked valamit, Gemma Jericho: én a tarokk-kártyából való jóslás boszorkánymestere vagyok. Gyere át holnap hozzám, a Marcessi-villába, mindenki tudja, hol van, és akkor belenézünk azokba a lapokba, jó? Szépen kiolvassuk belőlük, hogy mit tartogat a jövő. – Köszönöm szépen, Contessa… – Ó, szólíts nyugodtan Maggie-nek. – Köszönöm, Maggie – mondtam. – De nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom, mit tartogat a jövő. Éppen elég bajom van így is… – Hm… na, majd meglátjuk. Mielőtt észrevennéd, már meg is gondolod
magad. Meggyőzlek. Bízz bennem – tette hozzá, és tekintete hirtelen az enyémbe mélyedt. – Tudom, amit tudok. Körbepillantott, mintha hirtelen rájött volna, hol van. – Jézusom – mondta szaporán. – Meg kellene keresnem a házigazdát, és üdvözölnöm kellene. Találkoztál már vele? Nem? Kevesen ismerik igazán. Nem nagyon engedi közel magához az embereket. De hát a művészek már csak ilyenek, nem igaz, kedvesem? Azzal megveregette a karomat. – Örülök, hogy találkoztunk, Gemma Jericho – mondta, és tűsarkú cipőjében elimbolygott arrafelé, amerre a dolgokat történni sejtette. Néztem, amint odasétál a hőlégballon felé kanyargó sor elejéhez, és a következő pillanatban már mászik is bele a kosárba, aztán ujjongva magasra száll, a toszkán dombok fölé. Lángvörös haja és aranyozott lornyonja csillogott a napfényben. Hallottam, ahogy nevet, és arra gondoltam, hogy íme, egy asszony, aki megtalálta az élet titkát. Én is szerettem volna ilyen szerencsés lenni. Csak ekkor jutott eszembe, hogy tőle biztosan megkérdezhettem volna Luchay papagáj történetét. Újra egyedül maradtam, ezért kimentem a házból, és a kanyargó ösvényen végigsétálva mögéje kerültem. A gyommal benőtt ösvény minden kanyarjában más és más isten vagy istennő szobra állt, voltak ott angyalok, kis Ámorok és egy ravasz tekintetű Pán, akinek a sípját letörték. A domb oldalában cseréptetős, félig a földbe vájt barlangra bukkantam, odabenn jéghideg víz csörgedezett egy régi, kőből kialakított víztárolóba; aztán egy viharvert melegházra, amelyben medence is volt, körülötte őszi– és kajszibarackfák hullatták szirmaikat. Üres rekeszeket is láttam, ezekben hajdanában biztosan egzotikus növényeket, orchideát és golgotavirágot termesztettek. Kőépületbe botlottam, kinyitottam a nyikorgó ajtót, és beléptem. Sötét volt odabenn, én meg a fal mentén tapogatózva a kapcsolót kerestem, s közben imádkoztam, a Jóisten valahogy óvjon meg attól, hogy egy pókra tenyereljek. Végül megtaláltam, felkapcsoltam a villanyt, és láttam, hogy a
cantinában vagyok. A poros polcokon gondosan felcímkézett borosüvegek sorakoztak, aztán volt néhány tucat olívaolajas üveg, oldalukon a sajtolás napjával. Valaki nyilvánvalóan nagyon gondját viselte az ingatlan e részének. Továbbmentem, és a régi istálló előtt találtam magam. A korhadt faajtó tárva-nyitva állt, úgyhogy beléptem. Bár az állások már régen üresen állhattak, a széna és a lovak kellemes illata még mindig belengte a levegőt, s ez az istálló tövében nyíló, apró toszkán rózsák illatával keveredett. A lovak helyén mindenféle gép állt, betonkeverő, markoló és más, előttem ismeretlen gép meg rengeteg cementes zsák. Teljesen összezavarodva néztem a felszerelést, és nem tudtam felfogni, hogy mi folyik itt, a mi villánkban. Álltam, belélegeztem a tiszta, illatos levegőt, hallgattam a csendet. Hirtelen azt mondtam magamban: az a helyzet, hogy nagyon boldog tudnék lenni itt, ezen a helyen, ebben a házban, és soha nem is vágynék másra. De aztán lemondón sóhajtottam, mert tudtam, hogy ez sosem valósul meg. Visszasétáltam a hűvös teraszra, és kihajoltam a mellvéden. Ujjaim végigfutottak a zuzmóval benőtt kövön, s a kertben álló, szépen ívelt lugasban gyönyörködtem, amelyet lila akác borított, itt-ott fehér hortenziák virítottak, mellettük levendulabokrokból álló sövénykerítés húzódott, s méhek tucatjai zümmögték körül. Ereztem a levendula felém sodródó illatát, amely valahogy tubarózsák illatával keveredett, s olyan bódító volt, mint valami francia parfüm. A sürgősségi rendelő olyan távolinak tűnt, mint egy másik bolygó. Behunytam a szemem, hogy kizárjam a látványt, de nem segített. Régóta ismertem ezt az érzést. Kétség nem fér hozzá: szerelmes vagyok. Íme, itt állok, ebben a finoman remegő, illatos, az érzékeknek és a szívnek egyaránt kedves kertben, egy darabka földi Paradicsomban, és nem akarok elmenni innen. De aztán könyörtelenül emlékeztettem magam, hogy a Paradicsom nem nekem való hely. Erről ennyit. A Piacere-villát el kell adni.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET BEN Ben Raphael jól érezte magát. A teraszon sétált fel-alá, és üdvözölte a vendégeit, mármint azokat, akiket ismert. Természetesen az összes helybelit ismerte, hiszen évek óta járt a faluba. Ismerte Nicót, a hentest, Cesarét, a zöldségest, és Sandrót, a benzinkutast, akinél Land Roverjét szokta teletankolni. Ismerte Ottaviót, akitől a friss tojást vette; ismerte Benjaminót, a helyi szövetkezet alkalmazottját, akitől a bort vásárolta műanyag flakonokban, s aztán nagy élvezettel üvegekbe mérte ki saját magának; ismerte Roccót, akinek szarvasgomba-keresésre idomított kutyája volt (mindig félretett neki egy-két becses példányt), és akitől a tejet is hozta. Ismerte Flaviát a gelateriából és három kisgyermekét; köszönő viszonyban volt Renato Posolival, a helyi iskola tanárával és Don Vincenzóval, a pappal is. Úgyhogy – bár nem volt igazi bennszülött – Ben a falusiak közé sorolta magát. Ezért is hívott meg mindenkit, hogy megtartsák Amerika nemzeti ünnepét: meg szerette volna osztani nagyobb családjával az élményt. Aztán ott voltak az Amerikába kivándorolt hazatértek, akik szintén roppantmód vendégszeretők voltak, és gyakran hívták meg Bent hatalmas házukba, úgyhogy most viszonozta a meghívást. A helyi arisztokrácia képviselői is jelen voltak, és eljöttek a szabadságukat itt töltő angol turisták is, akik bérelt házban laktak, és egyfolytában zsörtölődtek a meleg víz, a szobalány és a vízvezeték-szerelők miatt, úgyhogy Ben nem igazán értette, miért térnek vissza mégis minden évben, s miért gondolják, hogy ez a szemlátomást szörnyű tortúra üdülés számukra. De, szőtte tovább a gondolatot, meleg víz ide, szobalány oda, amikor az ember esténként egy pohár jó borral kiül a dombtetőre, s onnan nézi, hogyan nyugszik le a völgy peremén a nap, amelyik errefelé olyan, mint egy homályos körvonalú, piros labda, amelyre narancssárga, korallpiros és türkizkék gombolyagot tekertek, nos, ilyenkor az ember sehol másutt a
világon nem szeretne lenni. Különösen nem New Yorkban. Ráhajolt a kő mellvédre, s a kertet fürkészte, a lányát kereste. Ott hintázott egyedül, a kert végében. Ben arra gondolt, hogy talán oda kellene mennie, és vissza kellene hoznia ide, a mulatságba, de aztán úgy döntött, mégsem, hadd jöjjön vissza egyedül. Sóhajtott, és az egyre magasabbra szálló kislányt nézte: szőke, hosszú haja megcsillant a fényben, ahogy felfelé fordította a fejét, s azt figyelte, hogyan lebeg át a hőlégballon az égen. Nem szívesen hozta magával a lányt, mert ide egyedül szokott jönni. New York előkelő részében, a Sohóban lakott egy tágas, fényűző, tetőtéri lakásban, bár persze ez nem mindig volt így. Hosszú és küzdelmes életút állt mögötte, Bronxból indult; egyszerű és szegény emberből sok munka árán lett sikeres és gazdag ingatlanfejlesztő. Kezdetben semmije sem volt, és huszonhét éves korára majdnem mindent megszerzett. A dicsőség persze a fejébe szállt. Azt gondolta, hogy ő a kakas a szemétdombon, a fiatal mágnás, aki mindent elért, amit csak lehetett, pedig továbbra is az a bronxi fiú maradt, aki korábban volt – mindenesetre úgy habzsolta az életet meg a nőket, mintha a holnap nem is létezne. Csakhogy a holnap létezett, és bizony hirtelen le kellett állni, és a düledező birodalmat több helyen is alá kellett dúcolni. Ezután már nem csábult el többé. S bár a nők, a csillogó vacsorák és a bíbor kötelekkel körülvett magánklubok továbbra is élete részei maradtak, a munka lett mindene. Rendbe hozta a birodalmat, megszilárdította az üzleti helyzetét, és gazdagabb lett, mint valaha is álmodni merte. Harmincéves korában „felfelé” nősült, a gyönyörű, szőke Bunty Mellort vette feleségül – a nő gazdag, arisztokrata családból származott, és érződött rajta, hogy odahaza hozzászokott a jóléthez. Ben okos, fiatal férfi volt, Bunty nyersnek s nagyon szexinek találta, és ez ismeretlen terület volt számára. Bunty. Már a neve megbabonázta Bent. Ahonnan ő jött, a lányokat Teresának, Marilynnek és Sharonnak hívták. Megmutatta Buntynak, milyen az igazi szex, és mindenre megtanította; de aztán bemutatta a cimboráinak, akik még mindig a régi, bronxi fiúk
voltak – felesége egyáltalán nem kedvelte és nem is értette őket. Bunty a fényűző, tengerparti nyaralók, a Palm Beachen lovaspólózó barátok és a jótékonysági bálok világába próbálta meg bevezetni Bent. Nem működött a dolog. Elváltak, Ben életébe azonban többé már nem hoztak színt a modellek, a PR-lányok, a színésznők és a „megkapható”, társasági szőkék. Valahogy az életnek nem volt meg az az íze, amelyet a sikertől remélt. Csupán a lánya volt valóságos – ő Benhez tartozott. Két nappal római útja előtt telefonon keresték. Este volt, egyedül ült odahaza. A háttérben halk zene szólt, amely aztán a volt feleségével folytatott vitának szolgált hátteréül. Bunty közölte vele, hogy nemsokára – egészen pontosan egy hét múlva – újra férjhez megy; Ben gratulált, és elmondta, reméli, ezúttal boldogabb élete lesz. Ezt komolyan is gondolta. Mert bár Bunty elkényeztetett, gazdag és önző nőszemély volt, kapcsolatuk megromlásáért nem kizárólag őt terhelte a felelősség. Házasságuk az első pillanattól kezdve halálra volt ítélve. Aztán Bunty azt mondta, hogy az esküvő után világ körüli nászútra mennek, és ezért Ben vigye magával Muffie-t Olaszországba. Muffie! Mint Buntynak, a lányának sem ez volt az igazi neve. Az igazi neve (a nagymamája után) Martha (a nagypapája után) Sloane (egy még náluk is gazdagabb nagynéni után) Whitney (Ben után) Raphael volt, de Bunty a születése pillanatában Muffie-nak keresztelte, és immár Muffie is marad örökre. Ben szerette a lányát, és több időt is töltött vele, mint a felső tízezer elfoglalt tagjaként tündöklő anyja, de a köztük levő egyezség értelmében az alatt a nyári hónap alatt, amíg Ben Olaszországban tartózkodott, Buntynak kellett volna a lány gondját viselnie. Ben számára ugyanis ez volt az év egyetlen olyan időszaka, amikor egyedül tudott maradni. Az egyetlen olyan időszak, amikor ő maga tudott lenni. Amikor festegethetett, olvashatott, elmerülhetett a békében és a csendben. Amikor megpróbálhatta újraírni az életét, amikor megpróbálhatott utánajárni saját magának.
Csak ilyenkor érezte, hogy megint az az ember, aki lehetett volna, ha nem keres sok pénzt, és nem él egyfolytában az üzleti élet csatamezejének legdurvább frontján. Ráadásul a nyári szünidő alatt munka várt rá, igazi kezet mocskoló, otthoni munka. Már hónapok óta erre vágyakozott, a sok, még piszkosabb üzleti húzás után. De Bunty – mint általában – most is keresztülvitte az akaratát. Úgyhogy Ben magával hozta Muffie-t, és most már örült is neki. Élvezte a kislány társaságát, élvezte nézni, ahogy Olaszország fontos vonásait felfedezi, ahogy örülni tud az erdei szamócának, az igazi pizzának és a fagylaltoknak, amint örvendezik, hogy egy idegen országban van, egyedül az édesapjával. – Ez olyan izgalmas, apa! – mondta lelkendezve. Ben mégis aggódott néha érte. Hála volt nejének, Muffie gazdag, elkényeztetett kisgyerek volt, aki nagyon ritkán találkozott és érintkezett az utca emberével. Néha úgy tűnt, hogy szellemileg nagyszülei birtokának védőfala mögé van bezárva, a kulcs az anyjánál van, és Bunty nem engedi ki a rettenetesen gazdag emberek valóságtól elrugaszkodott világának fogságából. Egy dolog azonban biztos, gondolta Ben, mégpedig az, hogy ő itt van, a lánya meg ott, és ő éppen azt nézi, amint a hinta lengésének ritmusára Muffie lustán simogatja talpával a füvet. Ezen a vakáción megmutatja neki, hogy milyen az igazi élet. Amely ennél igazibb már nem is lehet.
HUSZADIK FEJEZET A hangulat a tetőfokára hágott, s Ben észrevette, hogy a hőlégballon körül kisebb tumultus alakult ki, az emberek bosszankodnak. Persze, gondolta, amikor közelebb ment, tudhatta volna: Maggie Marcessi nem akart kiszállni; még egy kört akart tenni, és nem engedte, hogy a következő sorban álló felváltsa. – Minél többször, annál jobb! – kiabálta az általános zűrzavar és nevetés
közepette. Elmosolyodott; Maggie már csak ilyen: mindig tudta, mit akar, és azt is, hogy mikor akarja. És mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő akarta. Olyan hibája volt ez, mint a rettenetes öltözködési ízlése. Ennek ellenére Ben szerette. Maggie volt az első látogatója, amikor évekkel ezelőtt először bérelte ki a Piacere-villát. Ajándékot is hozott: az egykori férje hatalmas gyűjteményéből származó, ritka, 1890-es évjáratú portóit. Ezekkel a szavakkal nyomta a kezébe: – Te biztosan jobban élvezed majd, mint én tudnám. Csak úgy ne tegyél, mint az öreg Billy – (mindig Billynek szólította egykori férjét, akinek az igazi neve Benedetto volt) –, és ne tartogasd túl sokáig… mert mire meginnád, halott leszel, mint ő. Azzal begyömöszölte magát egy aprócska Fiatba (a feje érte a kocsi tetejét, az ablakot le kellett engednie, hogy a könyökének is jusson hely), és észveszejtő sebességgel száguldott végig a kocsifelhajtó hepehupás talaján. Hazafelé menet egy nyúl ugrott a kocsi elé – Maggie nagyot fékezett, megállt, visszatolatott, kiszállt, és megvizsgálta a döglött teremtményt. Aztán a farkánál fogva fölemelte, és behajította a hátsó ülésre. A főudvarmester, aki valójában egy észak-olaszországi csavargó volt, és akit sok évvel azelőtt Maggie „rehabilitált”, majd főudvarmesternek, főkomornyiknak és sofőrnek tett meg attól függően, hogy éppen melyik tevékenységet kellett ellátni, szóval ez a főudvarmester másnap egy kerámiatállal érkezett át Benhez, s egy kis borítékot is átadott, amelyben egy cetlin csak ennyi állt: „Élvezd ezt a kis nyúlpástétomot – friss csemege!” Hát, ő volt Maggie, a mindig vidám, mindig segítőkész, öreg hölgy, aki most újra felszárnyalt a magasba, és nevetve integetett a lent állóknak. Ahová csak ment, életet és jókedvet vitt magával. Ben nagyon szerette ezért.
Még egyszer végignézett a teraszon, és észrevett valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét. Az ott a terasz túlsó végében nem a Hasslerban látott, pakolásos nő? Az a titokzatos, nagy, szarukeretes szemüveget viselő nő, akinek „kit érdekel, hogy buli van”-kifejezés ül az arcán? Úgy tűnik, nem igazán oldódott fel; sőt mintha nem is lenne tudatában, hogy hol van. A völgyet bámulta, és teljesen elmerült a gondolataiban. Szemlátomást egyáltalán nem érdekli, hogy néz ki: a hanyagon viselt, gyűrött lenvászon ruha, a szandál és a leheletnyi rúzs a száján feltehetőleg kegy és engedmény ennek a ma esti mulatságnak, ahová szinte bizonyos, hogy akarata ellenére cipelték el. Ben alaposan végigfürkészte, és megállapította, hogy hosszú és formás, bár a New York-i téltől meglehetősen sápadt lába van… és van valami esetlen báj feltűnő magasságában. Látta azt is, milyen puha a szája íve, milyen gyöngédség van kezének a kőkorlát zuzmóit simogató mozdulataiban. Ben hirtelen arra gondolt, hogy ez a nő valószínűleg sokkal szenvedélyesebb, mint egy filmsztár, sokkal dacosabb, mint a lánya, és sokkal kérlelhetetlenebb, mint a volt felesége. És egyáltalán nem az ő esete. Kíváncsian feléje indult. – Hogy tetszik a villa? – kérdezte.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET GEMMA Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy már megint majd' kiugrottam a bőrömből, amikor a hátam mögött megszólalt az a mély hang. Úgy pördültem meg, mint egy megrémült csikó, és egyenesen a Long Island-i Michelangelo szeme közé néztem. Hosszan bámultam rá, mintha a betegek pupilláját vizsgálnám egy
klinikai rutinellenőrzés során. Csakhogy most nem az orvos nézett belőlem, igaz, nem tudom, pontosan kicsoda, mindenesetre csak azt a sárgászöld szemet láttam, az aranyszínű pöttyel a közepén. Kifogástalanul festett, feltűrt ujjú, lenvászon inget viselt, ezért láthattam napbarnított karját, amelyen sötét színű, göndör szőr kunkorodott. Szűk és kopott Levi's farmer volt rajta, mintha egyenesen rászabták volna, és a már korábbról ismert barna, bőr papucscipő, ezúttal zokni nélkül. Hátrafésült haja – amely kétoldalt, a halántékánál őszült picit – hullámos volt. Bozontos szemöldöke alatt szűkre húzta össze a szemét, enyhén borostás volt, és a szája… hát, az gyönyörű volt. Gyönyörű, határozott vonalú, mégis érzéki, ha tudják, mire gondolok. Íme, egy férfi, gondoltam magamban, aki eljutott oda, ahová akart. Mindezt egy szempillantás alatt figyeltem meg, amúgy persze nem igazán érdekelt a pasas. Tisztán orvosi alapon néztem végig rajta. Egy orvos reakciója, így is mondhatnánk. – Mit keres itt? – kérdeztem, és nyomban tudtam, hibáztam, hiszen jól emlékeztem még a törvényre tinédzserkoromból, a flörtölés éveiből, amely kimondja: egy lány sose tegye nyilvánvalóvá, hogy egyáltalán észrevette a körülötte álló férfiak létezését. – Ugyanazt, mint ön, gondolom. Szünidő, ilyenek. – Barátkozó modorban mellém könyökölt a mellvédre. – Szóval, hogy tetszik a villa? Könyökömet a kő mellvédre fektettem, államat a tenyerembe támasztottam, és felsóhajtottam: – Azt hiszem, szerelmes vagyok bele. Felnevetett, láttam megcsillanni ragyogóan fehér fogait, és arra gondoltam, micsoda jóképű férfi. Talán túlságosan is. Az ilyen férfiak csak átrobognak a nők életén, pusztulást, nyomort és szenvedést hagyva maguk után. Látszott rajta, mennyire elégedett magával, s a gerincemben ellenséges érzületek kezdtek bizseregni. Ám ezzel egy időben azt is éreztem, hogy én vagyok az egyetlen nő az egész birtokon. – Én is ugyanezt érzem – mondta. – Ezerszer jobb, mint New York, ahol, ha nem eső esik, akkor hőség sugárzik még a járdából is, és
mindenki gyűlöl mindenkit, az időjárást és saját magát. De hiszen tudja, miről beszélek. – Miből gondolja, hogy New York-i vagyok? Incselkedve nézett rám, és felhúzta a fél szemöldökét: – Olyan New York-i a levegő maga körül. Feszültség, idegesség és készenlét keveréke. – Vagy úgy. És maga körül talán nem? – Dehogynem. Még nem vagyok itt elég ideje ahhoz, hogy lekophatott volna rólam. Intett az egyik fodros kötényben, boroskancsóval cirkáló falusi lánykának, töltött, és a kezembe nyomta a poharat. Belekortyoltam; az illata meleg eper volt, az íze sötétvörös bársony. – És mivel foglalkozik New Yorkban? – Háttal támaszkodott a mellvédnek, de szemét le nem vette rólam. – Már elnézést, de azt hiszem, ez pontosan az a bunkó kérdés, amit az ember nem kérdez meg egy vadidegentől rögtön a harmadik percben. – Még egyet kortyoltam, s kihívóan bámultam rá a szemüvegem mögül. – Az lehetséges, de én már láttam magát félmeztelenül, úgyhogy nem tartom vadidegennek. Az a hülye pirulás megint teljesen elborított. – És maga mivel foglalkozik? – kérdeztem aztán. – Festő vagyok. – Akkor kifesthetné ezt a villát. Éppen elég kopott már. Mintha megbántódott volna. – Nagyon szellemes – mondta. Bár nem szokásom, ezúttal elmosolyodtam: – Jól van, jól van. Hallottam, hogy maga művész. Meglepetten nézett rám, úgyhogy hozzátettem:
– Anyám megkérdezte a Hasslerban a főpincért. Mert előtte azt gondolta, hogy maga az olasz arisztokráciához tartozik. Megmondom magának, teljesen letört, amikor kiderült, hogy mégsem az. Nonna ugyanis az. Olasz, úgy értem, nem arisztokrata. – Összefüggéstelenül beszéltem, mint egy megszédült diáklány. – Éppen a gyökereinket látogatjuk – tettem hozzá bénán. – Nem mondja, hogy a családja Bella Piaceréből való! – Két nemzedékkel ezelőttig itt éltünk. Anyám még egyszer el akart jönni, hogy meglátogassa a szülőfaluját. Mielőtt késő lenne – tettem hozzá gépiesen. – Elképesztő – mondta őszintének tűnő hangon. – És tényleg, mit csinál amellett, hogy anya? – Kórházban dolgozom. – Ápolónő? Lapos pillantást vetettem rá, ám ekkor eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen flörtölök vele. A régi szokások nehezen pusztulnak ki, gondoltam. – Tótumfaktum vagyok igazából. Sürgősségi orvos. Az egy éjszakára betérő, meleg ágyat remélő csavargótól a beteg kisbabákon keresztül a több lőtt sebből vérző, hordágyhoz bilincselt gyilkosig mindenkit megtalál nálunk. Megilletődve nézett rám: – Elég kemény munka lehet, még egy tótumfaktumnak is. Mintha valami vonzódásféle kezdene kialakulni közöttünk, gondoltam. Nyomban elutasítottam az érzést. A férfiak általában hülye tuskók lesznek, amikor megtudják, hogy orvos vagyok. Ez is most biztosan az elmúlt napok tüneteit szedi össze magában, és arra készül, hogy szakvéleményt kérjen az általános egészségi állapotáról. Mindketten elhallgattunk, és a csend szinte tapinthatóvá vált. – Sajnálom, nem vagyok valami túl jó csevegő – mondtam. –
Tulajdonképpen csak a kamaszkori indulatokkal tele levő lányommal és balesetet szenvedett, félkómás betegekkel szoktam társalogni. Baleset – tettem hozzá elgondolkodva –, hát, ez azért eufemizmus az országúti mészárlásra, az utcai gyilkosságra és a családon belüli erőszakra. Mindent szépen eltakar a szó. Mint egy halotti lepel. Halkan füttyentett: – Hát ez elég kemény meló lehet, doki. Esdeklő hangon szóltam: – Kééé-rem… ne szólítson dokinak. Úgy érzem magam, mintha valami hülye tévés sorozatban szerepelnék. – Sajnálom, kisasszony… asszonyom… tudja, mit, hiszen még be sem mutatkoztunk egymásnak. A nevem Ben Raphael – mondta, és felém nyújtotta a kezét. – Gemma Jericho. A keze meleg volt és erős, de a bőre nem olyan sima és puha, amilyennek addig képzeltem. Inkább durva, mint egy kétkezi munkásé. – Most már ismerjük egymást, Mr. Raphael – mondtam neki. – Úgyhogy én is megkérdezném, hogy pontosan mivel foglalkozik? – Kééé-rem… – utánozott, s fehér fogai kivillantak, sárgászöld szemében valami rosszindulatféle csillant meg. –Úgy érti, még sosem hallott rólam? Igyekeztem meglepetést színlelni: – Csak nem valami egészen híres művészhez van szerencsém? Felsóhajtott, és újra belekortyolt a borába: – Nem, nem vagyok híres művész… és úgy tűnik, még csak annyira sem vagyok ismert, mint eddig hittem magam. – Tehát? – kérdeztem újra, mire felnevetett. – Bukott művész vagyok, sikertelen művész. – Mit értsek azon, hogy sikertelen?
– Aki nem ért el sikert… aki beteljesületlen. – Mintha a saját életem történetét hallanám. – Még egyet kortyoltam a boromból. Kezdtem jól érezni magam. Akár meg is kedvelhetném ezt a Bent, persze csak egy kicsit. – És akkor még egyszer megkérdem – mondta, és a karja hozzáért az enyémhez, miközben visszahajoltunk a mellvédre, s újra a gyönyörű, zöld dombokat csodáltuk –, tetszik a villa? – Nagyon tetszik. Nem emlékszem, mikor éreztem utoljára így magam, de ez valóságos szerelem… Rám mosolygott: – Tudom, miről beszél. Nos, bármikor jöhet, amikor csak kedve tartja. – Köszönöm, és élni is fogok a lehetőséggel. Alaposan át kell vizsgálnunk, aztán fel kell értékeltetnünk, mielőtt eladjuk. – Hogy micsoda? – Mert kérdem én, mi értelme annak, hogy az embernek egy omladozó toszkánai villája legyen, ha egyszer nincs pénze fenntartani, nem? Aztán meg az életem, az életünk teljes mértékben New Yorkhoz köt. Összeráncolta a szemöldökét: – De én nem szeretném eladni a villát sem magának, sem másnak. – Mit ért azon, hogy nem szeretné eladni? A villa az anyámé. Piacere grófja a végrendeletében ráhagyta. – Hát, erről beszélnünk kell – mondta, megragadta a karomat, és bevezetett a gran salonéba, ahol zöld luccai selyem borította a falakat, és vánkosok fedték a dívány kikopott részeit. Most már én is összevontam a szemöldökömet, mert kezdtem nem érteni: – Itt nincs miről beszélni. Don Vincenzo értesítette anyámat, hogy a gróf végrendeletének értelmében ezt a villát örökölte. Ugyan évekbe telt felkutatni, de ez nem azt jelenti, hogy a villát tisztességtelenül meg lehetett
szerezni. Signor Donáti valamit elronthatott. – Sajnálom – mondta. – Nézze, én nem akarom feldühíteni, de sajnos önök tévednek. Önöket félretájékoztatták. Nonnára gondoltam, arra, hogy mennyire eltökélt volt, mennyire lelkesedett, hogy hazajön, s milyen kellemesen borzongott, hogy örökösnő lett belőle; eszembe jutott, mennyire megváltoztatta ez a külsejét, és mennyire… a mindenit, mennyire boldog volt már csak attól is, hogy itt lehet. Ez az ő faluja, az ő barátai, az ő öröksége. – Nézze. – Ben most komoly volt, halálosan komoly. –Ez a ház az enyém. Tavaly vettem az elhunyt gróf birtokai közül, egy összegben fizettem, szerződés van róla, pecsét, aláírás… signor Donátival, az ügyvéddel rendeztem el az ügyletet. Átépítési engedélyért folyamodtam, mert szállodává szeretném alakítani. A munka nemsokára el is kezdődik. Hirtelen eszembe jutottak az istállóban látott gépek és cementes zsákok. Szóval, ezért vannak ott. Még az orrcimpám is remegni kezdett a dühtől, – Vegye tudomásul, hogy harcolni fogok maga ellen – sziszegtem. – Nem veheti el az anyám villáját! Megcsóválta a fejét: – Rajta, csak rajta, de tudja, hogy semmi esélye. – Majd meglátjuk. Visszaszerzem ezt a villát. Egyik ujját feltartotta és így szólt: – Csak a holttestemen keresztül. Ránéztem, én is feltartottam az ujjamat, azt mondtam: – Akár úgy is. Azzal megpördültem, és kimért, királynői fenségű léptekkel távoztam. Kár, hogy a küszöbben megbotlottam; ez eléggé rontotta az összhatást. Hallottam, hogy röhög a hátam mögött, én meg füstölögve és kipirulva a kertbe rohantam, hogy megkeressem... kit is?
HUSZONKETTEDIK FEJEZET NONNA Nonna a hosszú, kecskelábú, különböző színű abroszokkal leterített asztalok egyikénél ült, egy hatalmas, öreg gesztenyefa árnyékában, amelynek az ágai majdnem a földig értek. A levegőben, a zászlócskák között madarak röpködtek; a hamburger ismerős illata összekeveredett a kis fahordókból a poharakba töltött vörösbor kellemes illatával és az olívaolajjal meg bazsalikommal fűszerezett, nemrég szedett és szeletekre vágott paradicsom aromájával, amelyet ropogós, frissen sült kenyérrel szolgáltak fel. A madarak az ágakon csiripeltek, és reménykedve morzsa után kutattak, valaki harmonikán egy régi nótát kezdett játszani, és azok, akik már elég bort ittak, dalra fakadtak. Milyen meghitten keveredik az otthoni, azaz amerikai, és az itthoni, azaz olaszországi hangulat – gondolta Nonna. Vagyis valami ilyesmit akart gondolni, de lehet, hogy a bor egy kicsit a fejébe szállt. Végignézett az asztalnál ülőkön. Mindenkit kiskora óta ismert, nézte a vele egyidős férfiak viharvert arcát – ezek az emberek majdnem egész életüket a szabadban töltötték, a szőlősben, a gyümölcsösben és a mezőkön. A nap forró sugarai és a tél kegyetlen viharai cserezték ilyenre az arcukat, meg az, hogy egyfolytában aggódniuk kellett a termés és az időjárás szeszélyei, a szüret, a beálló fagyok, az egész élet miatt. És mégis, lám, hogy élvezik az életet. Jó nézni őket, amint pohárral a kezükben, jókedvűen énekelnek – mert ilyen itthon, az emberek finom ételeket esznek, jó borokat isznak, s megbecsülik egymás társaságát. Mindenki ismer mindenkit és vigyáznak egymásra – persze vannak családi viszályok és nemzedékeken átívelő ellenségeskedések, de valahogy azok is hozzátartoznak az élethez, a falu életéhez. Nonnát egyáltalán nem lepte meg, hogy az apja beleugrott a jéghideg, megáradt folyóba, és kimentette azt a fiút – az asztalnál ülő férfiak bármelyike ugyanígy cselekedett volna. Arra gondolt, hogy vajon odahaza ki ugrana bele a Hudson-be, hogy
bárkinek is megmentse az életét. Annyira más volt itthon minden, annyira másként érezte magát ő is. Éveken keresztül csak józan, fekete, régimódi szabású ruhákban járt. Az asztal mellett azonban egy világoszöld selyemruhát viselő hölgy ült – a ruhát Firenzében vette, a Rinascente áruházban, és az elárusítónő még egy push-up melltartót is rátukmált, mondván, hogy ezzel a dekoltázzsal muszáj azt viselnie. És meg kell hagyni, igen nagy előnyére vált: a ruhakivágás tökéletesen érvényre juttatta a gyöngysort, és bár a harisnya meg a haskötő kicsit szorított, azért jót tett az alakjának. Mindig jó lába volt, csak az utóbbi években nem gondolt rá. A pántos, magas sarkú cipellőben azonban, hogy is mondjuk… feltűnően szép volt. Így igaz. Valóban feltűnően szép volt. Livvie is ezt mondta, és az egész megjelenését megálmodó és összeállító elárusítónő is. Rúzst is választott („Begonia” volt a neve), meg arcpirosítót. Soha életében nem használt arcpirosítót, s megdöbbenve tapasztalta, micsoda fiatalos csillogást ad a bőrének. Összevissza zakatoló szíve ellenére még sosem érezte magát ilyen fiatalnak. Teljesen megfeledkezett a rakoncátlan szívéről, a barátaira figyelt – aztán elnézést kért, felállt az asztaltól, és a ház felé sétált. Gondolta, ha már itt van, vet egy pillantást a villájára, vagyis a villájukra, merthogy már a Gemmáé és a Livvie-é is. Felnézett a szürkéskék redőnyökkel borított, magas ablakokra, az arany– és barackszínű falakra, meg a terasz fényes, terrakottacsempéire. A könny kicsordult a szeméből. Tényleg az övé volna mindez? ROCCO Rocco Cesani a gazos gyep szélén állt meg fehér, de eléggé rozsdásodó kisteherautójával – nem szállt ki egyből, várta, hogy kicsit elüljön a por. Aztán kilépett, leporolta fekete zakóját, rövid ujjú, kék ingére vette, megigazította a kizárólag erre a különleges alkalomra vásárolt nyakkendőjének csomóját, és füttyentett a kutyájának. A kutya (egy buli-
terrier) fehér volt; csupán az orra, a füle és a szemhéja volt rózsaszín, és a környék legjobb szarvasgomba-kereső kutyájának a hírében állt. Rocco fél lábra állt, és a cipője orrát a nadrágja szárához dörzsölte, majd lábat cserélt. Rövid, erős sörtéjű, tűpárnaként ágaskodó haján is végighúzta a kezét, a fejébe csapta régi, zöld vadászkalapját, megigazította a bajszát, hogy minden egyes szőrszál a helyén legyen, és készen is állt. Fido, a kutya engedelmesen követte, nem nézett sem jobbra, sem balra. Mindig Rocco nyomában volt, bárhova ment is a gazdája, és csak titokban reménykedett, hogy szarvasgombát keresni vagy nyúlvadászatra indulnak. – Ma nem, öregem – szólt hátra Rocco. – Ma amerikai ételt eszünk… hamburgert. – Kétségbeesetten nézett körül. – Bár hogy miért esznek az emberek hamburgert, amikor ehetnének egy jó, húsos fiorentinát is, én bizony nem értem. Hirtelen megállt, hogy körbenézzen, és egy féllépésnyi távolságra a bokájától a kutya is megtorpant. Rocco minden jelenlévőt ismert, kivéve az angolokat, akiket senki sem ismert, mivel csak nyáron jöttek, egy-két hétre. Ritkán lehetett őket látni: a nők magas, vékony hangon beszélgettek az alimentariában, és hangosan veszekedtek a gyerekeikkel a gelateriáhan, a naptól vörös arcú férfiak a mindig füstös Galileo kocsma kényelmetlen székein ültek, hideg sört ittak grappával, s várták a gyerekeiket meg a feleségüket. Rocco az americanót is jól ismerte. Ben Raphael minden évben eljött a faluba. Egy hónapig maradt, néha tovább. Olykor télen is betoppant, amikor havazott, olyankor hatalmas fahasábok kellettek a Piacere-villába, hogy legyen meleg víz és fűtés a házban. Rocco szarvasgombát ajándékozott neki, az americano pezsgőt adott cserébe, hogy karácsony estéjén a hagyományos, halból és kagylóból álló vacsora mellé megihassa. Arra gondolt, hogy ez az americano igazán jó ember, bár mostanában olyan hírek keringenek, hogy engedélyt kért a villa szállodává alakítására. Ez nem vezethet semmi jóra. És különben is, ki akarna Bella Piacerébe
jönni? Körülnézett a tömegben, s azon gondolkodott, kihez menjen oda először, amikor meglátta az udvar közepén egymagában álldogáló és a villában gyönyörködő Sophia Mariát. Mély lélegzetet vett, aztán halk sóhajjal kiengedte a levegőt. Sophia Maria keveset változott tizenhárom éves kora óta. Mindig is magasabb volt, mint a többi falubeli lány, fényes, fekete haja a vállára omlott. Ezúttal csinos kontyban viselte, és a magas asszony zöld selyemruhájában, gyöngyökkel a nyakában fölöttébb csinos látványt nyújtott. Mindig szép lába volt, gondolta Rocco, és ez azóta sem változott semmit. És mégis más egy kicsit, mint az a nő, aki az emlékeiben élt. Vajon miért? Talán mert olyan amerikainak látszik? Gazdag, amerikai nőnek, aki csillogó-villogó palotában él New Yorkban? Olyan asszonynak, akinek talán már nincs is ideje öreg barátjára? Arra a férfira, akiből igen komoly udvarló lehetett volna annak idején, ha Sophia Maria még néhány évet Bella Piacerében marad? Csak egy mód volt rá, hogy ez kiderüljön. – Fido! – a kutya fürgén felugrott. – Avanti! – mondta Rocco, és elindultak a magányosan álldogáló Sophia Maria felé.
HUSZONHARMADIK FEJEZET NONNA ÉS ROCCO – Sophia Maria! – Rocco Cesani! – Nonna kerek szemmel bámult a férfira. Egy koszos kis csibészre emlékezett, aki mindig kopott, kinőtt ruhában járt, most pedig erős, zömök testalkatú, sörtehajú, bajuszos férfi állt előtte, levett kalappal és csinos, sötét öltönyben. Még nyakkendőt is kötött. Selyem nyakkendőt. Sikeres üzletember benyomását keltette. – Rocco Cesani – mondta Nonna még egyszer, ezúttal halkabban, és sokáig egyikük sem hitt
a szemének. – Sophia Maria Lorenza Corsini. – Nonna neve úgy gördült le Rocco nyelvéről, mint a folyékony arany, s miközben kimondta, arra gondolt, hogy még mindig milyen szép, milyen elegáns, milyen elbűvölő. Aztán figyelmeztette magát, hogy Sophia Mariából biztosan nagyon gazdag nő lett, hozzá képest legalábbis túl gazdag. De a haja még mindig fényes volt és sima, mint régen, az a néhány ősz szál csak megszelídítette olajbarna bőrének csillogását, s a szemében ott villogott a tűz, pontosan úgy, mint annak idején az iskolaudvaron, amikor Rocco alaposan megcibálta a copfját. És még mindig egy jó fejjel magasabb volt Roccónál. Nonna előrelépett, kitárta a karját, és Rocco fejét parfümillatú, csipkével fedett keblére vonta. Rocco vígan időzött ott, s még maradt volna, de észbe kapott, és udvariasan elhúzódott. Aztán ő ölelte át Nonna vállát, és hatalmas csókot nyomott mindkét orcájára. – Sophia Maria – mondta megint. – Lám, lám, mit tett veled az az Amerika. Olyan vagy, mint egy szépségkirálynő'. – És te, Rocco… úgy nézel ki, mint egy Wall Street-i üzletember. Karnyújtásnyi távolságra álltak egymástól, Rocco keze még mindig Nonna vállán pihent, közelről gyönyörködött benne. Alaposan tévedtek egymást illetően. Az igazság az volt, hogy Rocco a nap jó részében az olajfáival pepecselt, a mezőn dolgozott, és ez volt az egyetlen öltönye: ezt vette fel lakodalomra és temetésre egyaránt, és ebben jött a villában megrendezett bálra is. És Sophia Maria is csupán Nonna volt, egy olaszamerikai özvegyasszony, aki külvárosi házban lakik, mindig ugyanazt a fekete ruhát viseli, alig jár ki a kerületből (kivéve persze azokat a napokat, amikor leértékelés van a Macy'sben), és általában főzés közben lehet látni, amint rabszolgamód a lábosok fölött hajladozik. Igaz ugyan, hogy Rocco mostanra egészen tekintélyes méretű olajfaligetet birtokolt, és immár saját frantoiója, azaz olajprése is volt, de még mindig abban a kis parasztházban élt, ahol egész életét töltötte; még
mindig kezeslábasban járt, és gumicsizmában dolgozott, s a negyven éve törzshelyének számító kocsmában még mindig ugyanazokkal a cimborákkal ivott esténként. Soha életében nem járt Firenzén túl. És ha valaki megkérdezné tőle, miért, így felelne: – Semmi szükség rá. Itt mindenem megvan, ami csak kell. – Sophia Maria, úgy látom, hogy gazdag amerikai hercegnő lettél – álmélkodott Rocco. Nonna kacsintott. Talán el kellene árulnia, hogy ez nem egészen igaz, bár ha jobban meggondoljuk, most már örökösnő; valahogy azonban ez nem számított annyira. – És te, Rocco – szólalt meg ő is csodálkozva –, sikeres üzletember vagy. Rocco egyik lábáról a másikra állt zavarában; nem tudott válaszolni ezekre a kedves szavakra, főleg, hogy az általa annyira bálványozott nőtől származtak – és akkor mi van, ha nem egészen ez az igazság? Mivel nem jutott eszébe semmi, füttyentett, és a kutyájára mutatott: – Ő Fido. A legjobb szarvasgomba-kereső kutya egész Toszkánában. Nonna kételkedve húzta fel a szemöldökét. Arra még emlékezett, hogy Rocco szeret füllenteni: – Egész Toszkánában? – Sì, sì… De a faluban biztosan, sőt itt a környéken is. Ő a legjobb, ezt senki sem tagadja. Fido, köszönj szépen Sophia Mariának. A különös külsejű, rózsaszín-fehér kutya Nonna felé lépett. Nonna aggódva nézett rá, ám a kutya kedvesen felpislogott, majd odanyújtotta a jobb mancsát, és amikor Nonna nem nyúlt érte, türelmetlenül felvakkantott. – Ciao, Fido – mondta Nonna, s vonakodva megrázta a mancsot. – Come stai? Rocco visszaparancsolta a kutyáját, s büszkén mosolygott. – Olyan, mintha a gyerekem volna – mondta gyöngéden. – Mint a fiam,
aki sajnos soha nem született meg. Nonna belekarolt Roccóba, és együtt sétáltak fel a teraszra vezető lépcsőn. – És nem is nősültél meg, Rocco? – De igen, megházasodtam. Nem ismerhetted a feleségemet. Montepulciano vidékéről való volt, aranyos, drága asszony. De soha nem szült nekem gyermeket, és tíz éve meghalt, úgyhogy özvegy maradtam, egyedül maradtam… azóta gyászolom. Rocco keresztet vetett, Nonna is így tett, majd ő mesélt egykori férjéről, és elmondta, hogy van egy lánya, aki orvos Manhattanben, és egy unokája, akit Oliviának kereszteltek. – Orvos. Hát, ez nagyszerű – Rocco teljesen le volt nyűgözve. – Az unokád nevéről az olaj faligetek jutnak eszedbe, nem? Aztán, miközben a Piacere-villa terasza felé sétáltak, Nonna elmesélte, hogyan mentette meg apja az öreg gróf életét, amikor az még kisfiú volt, és hogy most ő örökölte a Piacere-birtokot. – El tudod hinni ezt, Rocco? – kérdezte mosolyogva. –Ez a csodálatos ház most már az enyém. Rocco furcsán oldalra pillantott, aztán egy percnyi csönd után azt mondta: – De Sophia Maria, te nem tudtad, hogy ez a villa az americanóé? Az ő bálján vagyunk itt. Tavaly vette meg. Szerződés van róla, egy összegben fizetett. Akkor hogy lehetsz te az örökös?
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET LIVVIE Livvie unatkozott. Körbejárta a kertet meg a házat, és vele egykorúakat keresett. A fiatalok a verandán popzenére táncoltak, de amikor meglátták,
úgy bámultak rá, mint valami marslakóra. A lányok a kezükbe rejtették arcukat, úgy kuncogtak, a fiúk vigyorogtak, és valami olyasmit kiabáltak, hogy ciao bella. Livvie ugyan nem értette, hogy mit akarnak, de arra rájött, hogy rajta nevetnek. Rosszkedvűen ment vissza a villába, mindenhova benyitott, míg végre a nyolcszögletű szobában találta magát. Megállt az elragadó, állatokat ábrázoló falfestmény előtt, és hosszan gyönyörködött benne. Majdnem kiugrott a bőréből, amikor a papagáj, amelyiket kitömött állatnak hitt, hirtelen rikoltozni kezdett. Valami olyasmit kiabált, hogy „Poppy”, „Poppy cara, aztán elölről kezdte. Livvie már tudott annyit olaszul, hogy a cara „kedvest” jelent. Odanyúlt, hogy megsimogassa a madár fakó, hulló tollait, de a papagáj nagy szárnycsattogással az aranyozott kalitka hátsó sarkába menekült, így Livvie-nek egészen közel kellett hajolnia, hogy a madár lábát díszítő smaragd–, rubin– és gyémántgyűrűket jobban szemügyre vehesse. – Hűha – mondta megilletődve. – Hűha. Poppy cara biztosan nagyon szeretett téged, kis papagáj. És aztán meglátta a nevét a kis fémtáblán. – Luchay – tette hozzá. A madárnak mélyen ülő, apró, aranyszínű szeme volt – a sarokba kuporodott és alaposan szemügyre vette a lányt. – Viszlát, Luchay – mondta Livvie, miközben kiment. – Remélem, hogy Poppy cara hamarosan visszatér hozzád. A teraszon nézett szét, és látta, hogy édesanyja egy férfival beszélget. Ez az a fickó a Hasslerból, jött rá hirtelen, akit az anyja Long Island-i Michelangelónak nevezett. Vajon mit keres itt? – töprengett. No, de ha ő itt van, akkor annak a finomkodó kislánynak is itt kell mászkálnia valahol. Elsétált a terasz széléig, s a kertet fürkészte. Hoppá. Ott van. Egy szál egyedül, tiszta fehér ruhában, a semmibe révedő tekintettel hintázik. Hát, ez nagyszerű, suttogta Livvie, és ravaszul vigyorgott.
Leugrált a lépcsőn, s közönyösen átsétált a gyepen. A lány abbahagyta a hintázást, s óvatosan méregették egymást egy darabig. A lány fehér rövidnadrágot viselt, hozzá csinos, fehér felsőt, fehér szandált, és megint szalag volt a hajában. Üde, mint egy százszorszép, gondolta Livvie. – Szia – szólalt meg végül a lány. – Szia. – Livvie a hinta mögé sétált, a lány ideges tekintettel követte. – Hogy hívnak? – kérdezte Livvie, s visszasétált a hinta elé. – Muffie-nak. Livvie az égre nézett. Hát hogy is hívhatnák másképp?! – És… mi a te neved? – Olivia. Muffie semmit sem mondott, szemét a földre szegezte. – Van egy aranyszínű labradorom, a neve Veronica – szólalt meg aztán, mire Livvie felsóhajtott. – Az is valami? Nekem van egy vörös macskám, tízkilós. Muffie felemelte a tekintetét a földről, és Livvie szemébe nézett: – És hogy hívják? – Sinbad. De én rövidítve csak Badnek nevezem. Muffie a füvet bámulta megint: – Van egy pónilovam is. Livvie felugrott az ősrégi gesztenyefa egyik ágára, és lovagló ülésben elhelyezkedett rajta: – Szeretnéd. Muffie beharapta az alsó ajkát; a füvet rugdosta, aztán lábujjával kis félköröket rajzolt bele. Hirtelen lecsúszott a hintáról. Közelebb lépett, és Livvie-re nézett: – Tetszik a hajad. Jó a színe. Livvie közömbösen megigazította sárga haját, amelyet csak elöl díszített
egy leheletnyi zöld árnyalat. – Ez semmi. Általában három vagy négy szín van rajta, de anya most megtiltotta – vállat vont. – Tudod, milyenek az anyák. – Persze, tudom – mondta Muffie buzgón. – Hidd el, nagyon is jól tudom. – Láttalak Rómában, a Hasslerban. – Livvie az ágba kapaszkodva himbálózott Muffie feje fölött. – Vakáción vagytok itt? – Igen, apával jöttünk. Anya újra férjhez megy. Megkérte apát, hogy hozzon magával. Nem hiszem, hogy nagyon ínyére lett volna a dolog. Ide mindig egyedül jön. Festeget és gondolkodik, ezt mondta. – Otthon miért nem tud gondolkodni? – Azt mondja, hogy túl zajos, különben is mindig dolgozik. – Gazdag? – Igen, azt hiszem. De anya is gazdag, vagy legalábbis ezt mondja. Livvie le volt nyűgözve. – Én még sosem találkoztam az apámmal – mondta. – Ó – mondta Muffie meglepetten. Megigazította a füvet, amire félköröket rajzolt. – Sajnálom – folytatta aztán udvariasan. Livvie vállat vont. – No de sebaj, mert most már gazdagok vagyunk – mondta. – Piacere grófja a nagymamára hagyta ezt a villát, amikor meghalt. Most már a mienk. – Könnyedén leugrott a földre. – Tulajdonképpen te itt most birtokot háborítasz. A jövőben az engedélyemet kell kérned, ha ide akarsz jönni. Muffie álla leesett: – Ez a villa? A Piacere-villa? De hiszen ez apáé. Tavaly vette. Szállodát csinál belőle. Mindenki tudja. Livvie egy hosszú percig állt, és megütközve bámult Muffie-ra. – Hazudós! – kiáltotta végül. És anélkül, hogy egyszer is visszanézett
volna, dühösen elmasírozott, hogy megkeresse anyját.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET GEMMA Nonna, Livvie meg én válságtanácskozást tartottunk az albergo előtt álló, ingatag fémasztal körül, s közben cappuccinót ittunk. Mindenki a partin volt még, úgyhogy nekem kellett kitapasztalnom, hogyan működik a kávéfőző gép. Elsőre annyi habot nyomtam a csészébe, hogy a kávé kilötyögött, de még így, ahogy Nonna mondta, mocskosan is jóízű volt. – És különben is – mondtam elkeseredetten –, mit számít egy kis kávé a tányéron, amikor a Piacere-villa forog kockán? – Én el sem akartam hinni, amikor az a Muffie gyerek azt mondta, hogy az apja vette meg – mondta Livvie. – Meg is mondtam neki, hogy hazudós. – Márpedig úgy tűnik, hogy nem az. – Nonna krómfedelű üvegkannából cukrot szórt a cappuccinójába. – Rocco Cesani is azt mondta, hogy Mr. Raphaelé a ház. – Jé, tényleg? – kérdeztem. – És mégis hogyan, ha a gróf egyszer rád hagyta? Don Vincenzo látta a végrendeletet. – Lehet, hogy volt benne valami határidő. – Nonna kedvetlenül vállat vont. – Olyasmi, hogy bizonyos számú év után visszatér a birtokhoz, és szabadon eladható. – A végrendelet, az végrendelet, és bármilyen országban éljen is az ember, az örökösödési eljárást addig nem lehet befejezettnek nyilvánítani, amíg az örökös vagy az örökösök elő nem kerülnek. Senki nem adhatja el a villát, még egy ügyvéd sem. És ha már az ügyvédekről beszélünk, vajon egyáltalán hol van ez a Donáti? Ő tudja egyedül a választ, és lefogadom, hogy benne van ebben az egészben. Úgyhogy én most rögtön megyek, és felhívom. Felugrottam az asztal mellől, és felszaladtam a szobámba. Addig
kotorásztam a táskámban, amíg meg nem találtam azt a papírdarabot, amelyre Don Vincenzo a telefonszámot írta fel, aztán lerohantam a lépcső alatti kis fülkében álló telefonhoz. Tárcsáztam Lucca város hívószámát, s egy híres olasz ének dallamán ki is csengett. És csengett, és egyre csak csengett. Összeszorítottam az ajkamat. Hol van az a rohadék? Lefogadom, hogy éppen a Bentől kapott pénzt költi vígan. De ami még fontosabb, hol van az az átkozott végrendelet? Mert eddig még egy másolatot sem láttunk róla. Csak annyit tudunk, amennyit Don Vincenzo közölt velünk. – Ne aggódj – mondtam Nonnának. – Kitalálok valamit. Nem fognak kisemmizni, és nem hagyjuk veszni a jogos tulajdonodat. Vagy két napig szinte óránként tárcsáztam Donáti számát, sikertelenül persze. Majdnem megőrültem. Nonna magával vitte Livvie-t öreg barátjához, Rocco Cesanihoz, én meg egyedül és mélabúsan lődörögtem a faluban. Elsétáltam a kis templomba, és leültem egy kopott padra, hallgattam a csendet, néztem, ahogy a porszemek és az oltár sárgaréz gyertyatartói csillognak a napsütésben. Anyámat itt keresztelték, gondoltam, ebben a kőből készült keresztelőmedencében. Itt volt elsőáldozó is, Jézus kis menyasszonya, fehér fodros ruhát viselt, és arcát fátyol fedte, a hajában virágok voltak. A nagyszüleimet is itt keresztelték meg, aztán itt házasodtak össze, és az ő szüleik, és azoknak a szülei… és ki tudja, milyen sokan még előttük. New Yorkból való elutazásunk napján csupán Gemma Jericho voltam, Nonna lánya, Livvie anyukája. Most meg hirtelen egy életekből álló sorozat egyik láncszeme lettem, olyan sorozat része, amelyre azelőtt nem gondoltam, és nem is tudatosodott bennem, hogy egyáltalán létezik. Különösnek és kissé idegennek éreztem magam ettől. Mintha tartoznék valahova. Alázatosan meghajtottam a fejemet, aztán kiléptem a ragyogó napsütésbe. Nagyon meleg volt, és hirtelen kedvem támadt egy hideg
italra. A Galileo kocsma majdnem a templom szomszédságában volt, a tekepálya mellett. A fenyőfák árnyékában álló kocsma felé poroszkáltam hát. Már az udvaron érződött a csapolt sör áporodott szaga, és ez benn csak még rosszabb lett. Cigarettafüst és kávégőz keveredett a levegőben, s valósággal elhomályosította a tekintetemet. A kis tévé természetesen megint focimeccset közvetített. Egyetlen férfi ült benn – amikor beléptem, felém fordult, én biccentettem neki, visszaköszönt, aztán újra az italába révedt. Talán inkább fagylaltot kellene ennem. Egy mocha granitára gondoltam, és olyan jól hangzott, hogy máris érezni véltem az apró jegeskávédarabokat, amint lecsusszannak kiszáradt torkomon. Ujjatlan pólót viseltem barna rövidnadrággal, és hangosan csattogó papucs volt a lábamon, amelyet a falu zöldségesénél vettem – úgy tűnt, ez a bolt az égvilágon mindent árul. Még így is melegem volt, és mire a tér másik oldalára, a gelateria elé értem, ragadtam az izzadságtól. Az üvegajtó becsapódott mögöttem, s én megkönnyebbülten sóhajtottam fel: a légkondicionáló berendezésből hűvös levegő áramlott. – Jó reggelt. Megmerevedtem, s úgy nézhettem ki, mint a rajzfilmen a vadászkutya, amelyik az elejtett fácán irányába mutat. Ben Raphael. Már csak ez hiányzott. Megfordultam és ránéztem. Az egyik asztalnál ült a lányával, aki óriási, sokszínű fagylaltot kanalazott sok tejszínhabbal, gyümölcsdarabkákkal és valami öntettel. Rám nézett, és udvariasan felállt, meghajolt, és hasonlóképpen cselekedett Ben is. Micsoda úriember, gondoltam, kár, hogy közben tolvaj vagy! – Jó reggelt, Mr. Raphael – mondtam, s hangom legalább olyan fagyosan csengett, mint a hűtőgép. – Miss Jericho… dr. Jericho – javította ki magát –, azt hiszem, beszélnünk kellene. Megpróbáltam kapcsolatba lépni Donátival, hogy elrendezzük ezt a dolgot. – Vállat vont, és széttárta a karját. – Eddig nem jártam szerencsével. Továbbra is azt gondolom, hogy valami szörnyű
félreértésről van szó. – Arra mérget vehet. – Mit szólna, ha… vennék magának egy fagyit? Muffie melegen ajánlja az Everestet. És bár nagyon édesnek találtam ebben a pillanatban, nem feledkeztem meg arról, hogy az ellenségem, és nem engedhettem meg magamnak, hogy egy tálból cseresznyézzünk. – Köszönöm – mondtam –, de magamnak csak én szoktam fagylaltot vásárolni. Hallottam, hogy felsóhajt, de nem érdekelt, odafordultam a pulthoz, és kértem az én kis mocha granitámat. Kifelé menet hirtelen megálltam. – Csak hogy tudja – mondtam –, én is megpróbáltam felvenni a kapcsolatot signor Donátival. Még nem sikerült, de amint sikerül, biztos vagyok benne, szólni fog önnek, hogy neki se kezdjen a ház felújítási munkálatainak. Úgy kipakoljuk onnan, hogy észre sem veszi. Az ajtó nem csapódott be utánam eléggé, de a csengő jó hangosan csilingelt. Csakhogy véletlenül megbotlottam, úgyhogy a mocha granita kicsúszott a kezemből, és a földre zuhant. A fogaimat csikorgattam, és mérgesen bámultam rá. Aztán hirtelen fellapátoltam, és a kukába dobtam. Megint csilingelt az ajtó, odafordultam, és Ben Raphael csúfondáros fejét láttam kikandikálni rajta. – Ne vegyek mégis egy másikat? – kérdezte vigyorogva. – Ne, köszönöm – mondtam, megfordultam, és kimért léptekkel, dühösen távoztam. A fene egye meg, hogy soha nem sikerül előkelően és hidegen megmondanom a magamét ennek a pojácának!
HUSZONHATODIK FEJEZET Mikor hazaértem, az albergo „portáján” meghívó várt rám, világoskék színű tintával, kézzel írták, alaposan kidolgozott, mégis lendületes írással.
Vastag, krémszínű, díszesen levágott és minden bizonnyal drága papírt tartottam a kezemben, a felső részén, középen csodálatos, farktollait szétterjesztő, nyakában nagy valószínűséggel gyémántdiadémot viselő fácánkakast lehetett látni. Signora Jericho, dottoressa Jericho, e signorina Jericho! Marcessi grófnő felkéri Önöket, hogy a negyvenkilencedik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen társaságukkal szíveskedjenek őt megtisztelni. Az eseményre július 10-én, szerdán, este hét órakor kerül sor. Vacsora és tánc. Nyakkendő kötelező. Maggie Marcessi nem feledkezett meg rólam. Vacsora, tánc, nyakkendő. Mi a fenét viseljek? Évek óta nem táncoltam. Jól van, jól van, valóban én voltam a Tánckirálynő az iskolában, de akkor is! Vajon ki lesz még ott? Csak nem Ben Raphael? Dehogynem, ő biztosan ott lesz, hiszen Maggie Marcessi is ott volt az ő buliján. Végső soron szomszédok is, évek óta ismerik egymást. Nahát, ez betett. Még szép, hogy nem fogok elmenni. Én annak a férfinak hadat üzentem: a Jericho és a Raphael család háborúban áll, és nem mehetek oda az ellenségemmel táncolni! – De miért nem? – nyivákolt Livvie. – Hiszen csak egy buli. Egy rakás ember lesz ott, mint a Piacere-villában. Jaj, anya, ugyan már, én el akarok menni. – Én sem értem, miért ne mehetnénk – mondta Nonna, s ezzel alaposan meglepett. – Hiszen csak egy születésnapi bál, s legalább Livvie is tud találkozni a helyi fiatalsággal. – Fiatalság?! Miféle fiatalság? Maggie Marcessinek ez a harmincadik negyvenkilencedik születésnapja. Mégis mit gondolsz, hány fiatalember lesz ott Livvie kedvéért? – Szerintem élvezni fogjuk – mondta Nonna határozottan. – Úgyhogy én most megyek, és felhívom a contessát, hogy bejelentsem, elfogadjuk a
meghívást… és megkérdem, magammal vihetem-e a barátomat is. – Nocsak, nocsak, van valami új ismerősöd? – Rocco Cesani az – mondta Livvie, és sokat sejtetőén vigyorgott. – Be van indulva érte. – Livvie! – Nonna csúnya pillantást vetett a lányomra. – Rocco régi barátom. Együtt jártunk iskolába. Ma reggel elvitt minket, hogy megmutassa az olajfaligetét és a frantoióját – mondta aztán. – Olyan uncsi volt… – nyafogott Livvie. – Ő állítja elő a legjobb olívaolajat az egész vidéken. Még az Egyesült Államokba is szállít belőle. – Egy parasztházban él – kezdett el Livvie is lelkesedni –, egy tehénnel és egy kutyával, amelyik úgy néz ki, mint egy fehér kolbász, rózsaszín csíkokkal, de állítólag ki tudja szagolni a szarvasgombát. Rocco mutatott nekem egyet – elfintorította az orrát. – Undorító volt. Hogy tudják az emberek azt az izét a szájukba venni? – A szarvasgomba az ínyencek csemegéje – mondta Nonna szigorúan. – A New York-iak egy vagyont fizetnek érte a vendéglőben. – Tiszta hülyék – mondta Livvie, és én vigyorogtam, mert magamban igazat adtam neki. – De nem ez a lényeg – mondta Nonna élénken. – A dolog el van döntve: megyünk arra a születésnapra és kész. – Márpedig ott kell lenned a bálban, Hamupipőke – motyogtam, és eltökéltem magam, hogy akkor sem megyek. Valahogy majdcsak sikerül kibújnom. Ám ahogy telt az idő, Bella Piacere mintha csodát művelt volna velem. Azon vettem észre magam, hogy lelassultam – annyira lelassultam, mintha higanyban mozognék, és látni véltem az időt, amikor teljes nyugvópontra jutok. Végre semmi mást nem tettem, csak kóstolgattam az életet. Az igazi életet. Nagyokat ettem, és minden falatot élveztem, hosszú sétákat tettem a dombok között, kiruccantam a szomszédos falvakba.
A régi temetőben üldögéltem, és néztem a sírokat, a mohás kőkerengőket meg a kis harangtornyot. A sírkövekre írt neveket, évszámokat olvasgattam, nézegettem a faragott kerubokat; néhány esetben az adatokhoz az elhunyt keretbe foglalt fényképét is mellékelték, s kőkelyhekben kis csokor igazi és művirágok álltak. Friss, jéghideg vizet ittam a temető közepén álló kis kútból, aztán leültem egy kőpadra, és behunytam a szemem. Hallgattam a madarakat és arra gondoltam, hogy ez csodálatos hely, csodálatos falu, és milyen szívesen laknék itt. Sütött a nap, és lehunyt szemhéjam mögött ködöt láttam, pirossal összekeveredett bíbor ködöt, amely pontosan olyan volt, mint ezen a vidéken a naplementék színe. Méhek zümmögtek a levendulák között, tücskök muzsikáltak, valami megrezzent a cserjésben, és tökéletesen nyári hangja volt a világnak. Éreztem, hogy lebegni kezdek, és lassan elalszom. – Nahát, dottoressa Jericho… pontosan önnel akartam találkozni. Riadtan ültem fel, és Don Vincenzo rózsaszín, mosolygó arcába néztem. Zavartan elnevettem magam, és hátragereblyéztem a hajamat. Utálom, ha rajtakapnak, amint alszom; olyan, mintha a kelleténél jobban kitárulkoznék. – Nahát, Don Vincenzo, micsoda meglepetés. Örülök, hogy látom – mondtam csikorgó olasztudásommal. – Dottoressa, itt van nálam, ami magának kell – mondta titokzatosan. Legalábbis nekem titokzatos volt, mivel olaszul beszélt, de körülbelül ezt mondhatta. Ügyetlenül keresgélt kopott, a napon zöldnek tetsző reverendája zsebében – az anyagot itt-ott néhány, nagy valószínűséggel spagetti szósztól származó folt tarkította. Elővett egy gyűrött papírt, széthajtogatta, és a térdén gondosan kisimította. – Hát, itt van, dottoressa – mondta, természetesen még mindig olaszul. – Donáti új telefonszáma. Ma reggel beszéltem vele, és elintéztem, hogy találkozzanak. Jövő kedden, délelőtt tíz órakor menjenek Firenzébe. A
Piazza della Repubblicán álló Gilli kávézóban fogja várni önöket. És akkor majd mindent elmagyaráz. – Várjon egy percet – feltartottam a kezem, hogy kicsit lassítsam. – Jól értem, amit mond? Szóval találkozhatunk Donátival? – Sí, con Donáti, az ügyvéddel. – Firenzében? – Gondolatban gyorsan átfutottam a hét napjait olaszul a fejemben. – Kedden? – Sì, – Tényleg? – El voltam bűvölve. – Sì, dottore Jericho. Kedden tízkor a Gilliben, a Piazza della Repubblicán. Signor Donáti nekem határozottan állította, hogy valami hiba csúszott a dologba, és majd mindent elmagyaráz. – Hát, azt jól is teszi – mondtam bőszen, és arra gondoltam, hogy jelenleg a Piacere-villa Ben Raphael kezében van. Szerződés, aláírás, egy összegben való fizetés: és mindezt ugyanaz a signor Donáti intézte. Köszönetet mondtam Don Vincenzónak, majd visszaloholtam a faluba, hogy megtaláljam Nonnát meg Livvie-t, és elújságoljam nekik a jó híreket. Keddig a napok nagyon lassan teltek, s én rettenetesen türelmetlen voltam: vártam már, hogy az igazság kiderüljön, és végre biztos lehessek abban, hogy Nonna megkapta az örökségét. De addig is sokat kirándultunk, meglátogattuk Nonna összes barátját, és minden este a szabad ég alatt vacsoráztunk: a táj minden jellegzetességét magában foglaló, olívaolajjal készített tésztát és paradicsomszószt ettünk friss mozzarella sajttal, és a fogadó kertjéből származó cukkinit, minden elképzelhető formában: párolva, felfújtként és szabadtéri tűzön elkészítve – még a kis virágait is megtöltöttük, és ropogósra sütöttük. Közben lépten-nyomon Ben Raphaelba ütköztem: találkoztunk a piacon, az alimentariában, láttam a Galileo kocsma előtt Camparit kortyolni, és a Motto-kútnál tankolni. Valahányszor összetalálkoztunk, hűvösen biccentettünk egymásnak, s valósággal sercegett közöttünk a levegő a
gyűlölettől. Ám egyszer csak azon vettem magam észre (és emiatt aggódni is kezdtem), hogy igazából őt keresem, bárhová megyek is. Természetesen eszem ágában sem volt szólni neki, hogy találkozni fogok Donátival. Tudtam, hogy ezzel az ellenség keze alá dolgoznék.
HUSZONHETEDIK FEJEZET Végre kedd lett, és az autósztrádán Firenze felé hajtottunk. Kora reggel volt, gyér forgalom, de az ég máris olyan kéken ragyogott, hogy tudtuk, forró napra számíthatunk. Livvie és Nonna ruhákról beszélgetett, s egy újabb bevásárló körutat tervezgettek a Donátival való találkozás után, hogy legyen miben Maggie partijára menniük. Én az utat figyeltem, és többször is aggódva gondoltam arra, vajon mit fog Donáti mondani. Don Vincenzo szerint az öreg gróf ügyvédjének, signor Donátinak birtokában van a végrendelet eredeti, és amennyire én tudom, egyetlen példánya. Igaz, nem hitelesítették, mert amikor készült, még az örökös után kutattak. Vagy az örökösnő után, mondtam magamban, mert Nonnára pillantottam. Amennyire nem akartam, hogy idejöjjünk erre az elfecsérelt időnek tűnő kalandra, annyira eltökéltté váltam most, és elhatároztam, hogy megmentem az örökséget. Ünnepélyesen megfogadtam, hogy bármi történik is, a villa Nonnáé lesz. Az egyetlen gond az volt, hogy még másolatunk sem volt a végrendeletről, úgyhogy nem támaszkodhattunk semmire. Firenze szépségétől elakad az ember lélegzete. Mindenütt ott van ez a szépség: a régi utcákon és kőépületeken, a szobrokkal megrakott tereken, a piacokon, ahol halomban áll a zöldség és gyümölcs, a házak kapuiban, amelyeket jázmin és lilaakác fut be. Még Livvie is elhallgatott, miközben végigsétáltunk a szűk, árkádos utcákon – ezeket az utcákat olyan régi épületek szegélyezték, hogy végre megértettük, milyen fiatal ország is Amerika. Végigmentünk az Amo folyó partján, megcsodáltuk a négy évszakot
ábrázoló szobrokat a Ponté Santa Trinitán, amelyeket a folyómederből emeltek ki a háború után, amikor a hidakat is felrobbantották. Azóta minden újjáépült, és nagyon vigyáznak rá. A Ponté Vecchio viszont még mindig a régi: lépten-nyomon arany ékszerekkel bőségesen megrakott kirakatok néznek az utcára, s ettől úgy néznek ki, mintha mondjuk a tizennegyedik században lennénk – bevallom, addig még soha nem gondoltam erre a századra. Az arany csillogása természetesen elcsábított, ezért megálltunk egy kisebb kirakat előtt, hogy megbámuljuk a közszemlére tett antik ékszereket. Egy gyűrű különösen felkeltette az érdeklődésemet: két összefonódó aranyspirál közepére gömbölyűre csiszolt drágakövet, egy gyönyörű kristályt rögzített az ötvös mester, s ezt gombostűfej nagyságú gyémántok vették körül. Látszott rajta, hogy nagyon régi, biztosan egy gyönyörű, firenzei arisztokrata hölgy kapta valamikor régen a rajongójától. Életemben először nagyon megkívántam valamit, de keserű szívvel le kellett mondanom róla. Tudtam, hogy túl drága, és különben is, dolgozni jöttünk ide, nem vásárolni. A Piazza della Repubblica Firenze piactereinek egyike. Kávézók veszik körül, ezek utcai, kiülős részét kék és sárga ponyvatető fedi. A Gilli 1973 óta áll itt, igaz, akkor még csupán egy volt a kis kocsmák és teázók közül. Most viszont ez Firenze egyik legnagyobb találkozóhelye. Máris zsúfolásig teli volt a helybeliekkel – itt lazítottak, kortyolgatták a reggeli kávéjukat és dolcét haraptak hozzá, közben meg átfutották az újságokat, vagy egyszerűen csak nézték, hogyan jönnek-mennek az emberek. Átellenben a kávézóval, a tér másik oldalán a Rinascente üzletház állt, és a reggeli órák ellenére igen nagy forgalmat bonyolított. Nonna szeme felragyogott. Biztosan eszébe jutott a kedves eladókisasszony, aki olyan szépen „felöltöztette”, s a smaragdzöld selyemruhához gyöngyöket meg Begonia rúzst is javasolt. Megéreztem, ha gyorsan nem terelem más irányba a figyelmét, még egy kört tesznek benne Livvie-vel, úgyhogy az ügyvédről kezdtem beszélni. Alacsony, fekete hajú, nagyon sovány embert kerestünk, aki a bajszát
egészen halvány csíkká beretválta, s aki – legalábbis Don Vincenzo szerint – feltűnően jólöltözött. A pap azt is elárulta, hogy az évnek ebben a szakában signor Donáti fehér színű lenvászon ruhát visel. – A signore mindig kifogástalan öltözékben jelenik meg – mondta. – Mindig a lehető legjobbat vásárolja, nem számít neki, hogy mi mennyibe kerül. Az anyagi oldalnak ettől az érintőeleges említésétől a vér megfagyott az ereimben. Egészen pontosan kinek a pénzét is költi ez a Donáti csinos kis nyári öltönyökre? Szinte bizonyosnak tűnt, hogy Ben Raphaelnak a Piacere-villáért fizetett pénzéből van a sok szép, új ruha. Márpedig az a pénz egyáltalán nem illeti meg őt. A Gillinek mind az ódivatú, mahagónibútorokkal és tükrökkel telerakott belső részében, mind a modern, a téren helyet kapó kiülős részén megvizsgáltuk a kávézó férfiakat. Legalább egy tucatnyian viseltek fehér lenvászon öltönyt, mindegyikük kifogástalanul festett, és úgy tűnt, hogy mindegyikük ruhája igen-igen drága. Végigsétáltam az asztalsorok között, s belenéztem a napszemüveget viselő arcokba. Ezek az olasz pasik igen jóképűek voltak, és ők is alaposan végigmértek engem. Persze tudom, hogy nem elsősorban nekem szólt az érdeklődés, náluk ez reflexszerű dolog, nemzeti hagyomány, hogy úgy mondjam, olyasmi, mint másnak az arcrángatózás. De azért jólesett. Egyszer-kétszer még vissza is mosolyogtam, persze csak egy kicsit. Ám ez is elég volt, hogy egy nőnek testi gondolatai támadjanak. Persze ha az a bizonyos nő nem éppen én vagyok; az a nő, aki három éve szüzességi fogadalmat tett, s egy olyan ígéretet önmagának, amelyre most nem térek ki. – Még nincs itt – mondtam, s visszatértem a napernyő alatti asztalok egyikéhez. – Olaszosan pontos – mondta Nonna, s a feszült helyzethez képest túlságosan nyugodtan nézett körül. – Itt lesz. Don Vincenzo megígérte. Én is szerettem volna ilyen biztos lenni a felbukkanásában. Rendeltem egy dupla kávét sok habbal, kis cukros süteményekkel és málnával, Livvie-
nek meg egy óriási csokis fagylaltot tejszínhabbal, gyümölccsel, öntettel és egy kólát – mostanában annyit vedelt belőle, hogy félni kezdtem, nem romlanak-e el a fogai, mire hazaérünk, és el tudom cipelni a fogorvoshoz. Nonna is kávét ivott, süteményt rágcsált hozzá, higgadtan és komoly arccal olvasgatta a reggeli újságokat. Én egyfolytában a teret lestem, hátha meglátom Donátit. Eltelt félóra. Aztán háromnegyed. – Már egy órája várunk–nyafogott Livvie. – Mikor jön már? Megvontam a vállam, és megragadtam a táskámat. – Úgy látszik, átvert – mondtam olyan nyugodtan, amilyen nyugodtan csak tudtam, bár belül rendesen füstölögtem. – Most azonnal megyek, és felhívom. – Azzal bemasíroztam a pult mellé, találtam egy fizetős telefont, és tárcsáztam a számot, amelyet Don Vincenzo adott meg. A tizedik csengetés után feladtam. Signor Donáti megint kisiklott a kezünk közül, és olyan megfoghatatlannak bizonyult, mint egy kísértet. Visszamentem az asztalhoz, és elgondolkodva rágtam az alsó ajkamat, azon töprengve, hogy mi legyen. – Ez így nem mehet tovább – mondtam végül. – Muszáj lesz Mr. Raphaellal beszélnem. Valamit ki kell találnia. Nonna akkorát sóhajtott, hogy valósággal beleremegett a fejünk felett terpeszkedő kék ponyva. – És ha véletlenül nem akar működni az agya – mondta csendesen –, tudok egy másik módszert, amelyik majd cselekvésre kényszeríti. Vártuk, hogy elmondja, miféle módszert tud, de hirtelen témát váltott. – Nem azt mondja a régi női közmondás, hogy amikor minden bukik, menj vásárolni? – kérdezte. – Gyerünk, bambini, muszáj ruhákat vennünk a születésnapra. – De én tényleg nem akarok arra a születésnapra menni. Livvie metsző pillantást vetett rám, és hirtelen rájöttem, hogy ilyenkor pontosan úgy néz ki, mint a nagyanyja: a kezét ugyanúgy rakja csípőre, a
tekintete ugyanúgy bosszúságot sugároz, s barna szemében harag és indulat lobog. – Jaj, anya, ugyan már! – mondta türelmetlenül. – Hiszen ez csak vásárlás. Olyan nőknek való dolog. – Vagy úgy – mondtam szelíden. – Szóval nőknek való dolog. Hát, jól van.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Hát, voltunk Firenzében. De láttuk-e vajon a Duomót? Egy röpke pillantás erejéig. Megálltunk-e, hogy megnézzük az Uffizit? Egy fél másodpercre talán. A Piazzale Michelangelói a Dávid-szoborral és Firenze csodás panorámájával? Távolról, futólag. Mi, kérem szépen, vásároltunk. Semmit sem utálok úgy, mint vásárolni, és eddig azt hittem, Nonna is így van vele. De amióta Olaszországba jött, mintha kicserélték volna, egyszerűen nem bírom leállítani. Fénysebességgel száguldottunk végig a Via de' Tornabuonin, s közben be-bevillámlottunk az üzletekbe, de olyan gyorsan, hogy én valósággal elhervadtam, mint a virág, amelyik nem kap vizet. Hiányzott a nyugalom, a béke, a csend, amihez Bella Piacerében szoktam, és unatkozva ültem a csicsás székeken, miközben Livvie meg Nonna hol felbukkant, hol eltűnt az öltözőkben, s időről időre kikérték az én nem túl szakértő véleményemet a kiválasztott ruhadarabokról. A villára gondoltam, a nyolcszögletű szobára, benne az ezeréves papagájjal, a kifakult eleganciára, a napfénytől megvilágított, zöld selyemmel borított falak tompa ragyogására. Az emlékezéstől furcsán kezdett bizseregni a gerincem: úgy éreztem, hogy már éltem a házban korábban, pedig ennek nem sok valóságalapja volt, az őseim is maximum cselédként járhattak a villában. Ennek ellenére ott volt a tudatalattimban, meg-megfeledkeztem róla, aztán megint eszembe jutott, s hirtelen rádöbbentem, hogy nem csak Nonnának akarom megszerezni az
örökséget. Önző módon magamnak akartam. Arra gondoltam, hogy Maggie partiján hogyan fogom sarokba szorítani Ben Raphaelt; hogyan vonszolom majd félre, a birtok egy eldugott sarkába, távol a tömeg zajától, és akkor… és akkor mit csinálok? Megmondom neki, hogy mit gondolok róla? Hogy azt gondolom, hazudik, és Donáti tolvaj, meg hogy egy húron pendülnek? Tudtam, hogy ez a megközelítés nem vezetne sehova. Kicsit finomabb módszerekkel kell próbálkoznom, például rebegtetnem kellene a szempillámat, s annyira közel kellene állnom, hogy elszédüljön a parfümömtől… Miféle parfümömtől? Nincs is parfümöm. Hát, akkor sürgősen tenni kell valamit az ügy érdekében, csak érjünk már ki ebből az átkozott ruhaüzletből. Vagy talán a szemébe kellene néznem, és a jóérzésére kellene apellálnom? Ha van benne jóérzés, biztosan működne. Eszembe jutott, hogy a Hasslerban milyen gyöngéden bánt a kislányával, milyen odaadó volt, milyen gondoskodó. Talán végső soron nem is rossz ember. Biztosan van benne jóérzés, próbáltam elhitetni magammal. Teljesen összezavarodva fordultam Livvie felé, aki lelkesen forgolódott előttem. Szép, tengerkék színű ruha volt rajta, amely úgy simult rá, mintha ráöntötték volna, s látni engedte lányom minden nőiessé váló formáját vagy – és ettől még izgalmasabb volt – az árnyékát. Soha nem láttam ilyennek, és hirtelen rádöbbentem, hogy nővé válik éppen. Még ne, sikoltotta bennem valami, még ne, kérem!Maradjon még egy kicsit kislány, kérem, kérem… Nonna is előkerült, hogy szemügyre vegye. Szemöldökét rosszallóan összeráncolta, és megrázta a fejét. – Vedd le azonnal – rendelkezett. Livvie alkudozni próbált: – De Nonna… – Le vele, azt mondtam!
Livvie dölyfösen megpördült a tükör előtt. – Itt az ideje, hogy felfogd végre: én is nő vagyok – mondta. – Már van mellem. Büszkén végigfuttatta kezét a két jelentéktelen domborulaton: – És már menstruálok is. – És ebben a ruhában szépen odalesz a szüzességed. Na, vedd le szépen – mondta Nonna. – Jaj, Nooon-naaa! – Livvie a haja tövéig elpirult, és láttam rajta, hogy majd' meghal szégyenében. Hálát adtam istennek, szerencsére még mindig csak kislány, gondoltam. Még egy kicsit sétáltak az állványok között, egy aranyos elárusítólány zsongta körül őket, tanácsokat adott, és mindenből előhozta a nekik való méretet. Láttam, hogy Nonna egy fél tucat ruhával megy be a próbafülkébe, és tudtam, hogy nehéz, hosszú munka áll előttem. És én, én mit fogok viselni? Kelletlenül felálltam, és végignéztem az állványokon. Legjobban a fehér orvosi köpenyemnek örültem volna. – A signorának trentaquattro, trentasei a mérete – mondta a türelmes elárusítólány, majd kiemelt néhány ruhát, és megmutatta őket. Megráztam a fejem. Nem akartam, hogy más mondja meg, mit viseljek; ha már muszáj megtörténnie, akkor hadd válasszak én valamit, legalább egykettőre túl leszek rajta. Kihúztam egy bézs színű selyemruhát, megnéztem, levettem az állványról, és magam elé tartottam. Megtette; azt mondják, a bézs mindenhez megy. – A-nyaaa! Ugye, nem gondolod komolyan, hogy ezt viseled? – Livvie kikapta a kezemből. – És miért nem? – Mert olyan… mert olyan bézs, azért. És nézd ezt a szoknyát: úgy néznél ki benne, mint egy tekelabda. Anya, Olaszországban vagy! Miért nem választasz valami sokkal színesebbet? Szerinted hány nő lesz még bézsben ezen a partin? Hát nem sok, arra mérget vehetsz.
Jézusmária, gondoltam, íme, a felnőtt lányom, amint megmondja nekem a tutit. Bárcsak ide se hoztam volna! – Nem érzem magam valami színes személyiségnek. –Levettem egy finom, fehér sifonruhát az állványról. Magasan szabott, kerek nyaka volt, és egyenesen vonalban hullott alá a térdemig. – Ez megteszi – mondtam határozottan, s nem vettem tudomást se Livvie heves érveléséről, hogy legalább próbáljam fel, se az áráról, pedig alaposan kiemelkedett a mezőnyből. Szóltam az elárusítólánynak, hogy csomagolja be. – A hölgynek szandálra is szüksége lenne – mondta, és mielőtt feleszméltem, már egy pántos, aranyszínű, magas sarkú papucsban tántorogtam: olyan magas volt a sarka, amilyent a Cashsel való kapcsolatom óta nem viseltem. Kételkedtem, hogy tíz lépésnél többet tudnék menni benne, de arra gondoltam, hogy mindössze a kocsitól kell a házig eljutnom, és ott már minden rendben lesz. Jóváhagytam Livvie végső választását, amely egy testhez álló, piros ruhára esett – igaz, szerintem leginkább utcalányra hasonlított benne, de már túlságosan fáradt voltam, hogy tiltakozzam –, majd elfogadtam Nonna karcsúsított derekú, banánsárga selyemkosztümjét és kristályokkal kirakott, medálos nyakláncát, bár nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, mihez fogja felvenni majd Long Islanden. Lesújtó pillantást vetett rám, és még arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Láttam, hogy csillog a szeme, és nem tudtam rájönni, hogy – Maggie Marcessin kívül – vajon kit akarhat még lenyűgözni. Hirtelen eszembe jutott Rocco Cesani. Létezik, hogy?… Nem, nem, persze hogy nem. Elvetettem a gondolatot, az én anyám nem eshet bele egy hajdani iskolatársába. És ha igen? Nem akartam tudni róla. Az élet már így is épp eléggé bonyolult volt. Ben Raphaelra gondoltam, és arra, hogy kell nekem egy parfüm. Gyorsan kinéztem az útikönyvemből, hogy hol vannak azok a híres gyógyfűkereskedések és parfümüzletek, ahol biztosan lennie kell annak, amire szükségem lesz. Évekkel azelőtt fedeztem fel azt a bizonyos illatot. Az egyik páciensem használta, egy olasz nő, aki elcsúszott a téli, jeges
járdán, kificamította a bokáját, bejött a sürgősségire, s mivel én voltam az ügyeletes, én láttam el. Mikor megéreztem a parfümje illatát, egyből beleszerettem: ez lehet a tavasz lényege, gondoltam. Azt mondta, hogy Violetta di Parma a neve, és többnyire csak Parma városában kapható, vagy olyan különlegesen felszerelt gyógyszertárakban, mint a firenzei. Azóta sem találtam sehol, de még mindig jól emlékeztem lágy, könnyed violaillatára és a nevére. Az Officina Profumo-Farmaceutica di Santa Maria Novella a Via della Scalán húzódott meg, az azonos nevű kolostor részeként. A Via de' Tornabuoni csillogó-villogó kirakatai után ebben a farmaciaban mintha az óvilágba léptünk volna vissza. A tükrözött polcokon hagyma alakú üvegedényekben színes porok csillantak meg a fényben, az antik favitrinen mázas cserépedények álltak. A falakat freskók és festett csempék díszítették, s a levegőben gyógynövények és parfümök illata terjengett. Minden volt itt, ami az idegek megnyugtatásához és az életerő visszanyeréséhez kell: testápolók és bőrradírok, kézzel készített szappanok, arclágyító krémek és igen nagy vonzerőt teremtő parfümök. Mindent ősi receptek alapján állítottak elő, amelyeket állítólag még a hajdani dominikánus szerzetesek írtak le, és amelyeket az utókor mind a mai napig gondosan megőrzött. Megtaláltam a Violetta di Parmát, és a mintából egy keveset a levegőbe pumpáltam. Pontosan olyan illata volt, amilyennek a nedves, tavaszi reggelen leszedett ibolya illatát képzeltem, és újra beleszerettem. Maggie-nek is itt vettünk születésnapi ajándékot: egy hatalmas kosarat, tele mindenféle balzsammal és testápolóval, elixírrel és más kenceficékkel – fehér tüllbe csomagoltattuk, a tetejére óriási szaténcsokrot köttettünk. Úgy nézett ki az egész, mint maga Maggie. Aztán csomagokkal megrakodva kitántorogtunk a déli sziesztára készülődő gyógyszertárból – Olaszország minden boltja bezár a napnak ebben a szakában. Leintettünk egy taxit, amelyik a Via del Moróra vitt, egy kicsi, nyüzsgő étterembe, a Gargába. Az utca elképesztően kis helyekre beparkolni képes Vespa robogókkal és olasz miniautókkal volt tele.
Az étterem belseje még ennél is zsúfoltabb volt. A sor a rusztikusán kialakított bejáratnál kezdődött, és három, a pult felé kanyargó oszloppá vált szét, ezekbe lehetett beállni – természetesen minden asztalnál ültek már. Szürkéskék csigákban cigarettafüst kanyargott az alacsony, sárga mennyezet felé, borillat érződött, és a képekkel teleaggatott falak ezernyi párbeszédet vertek vissza. Érezni lehetett a bableves és a rozmaringolajban sütött töpörtyű illatát, mindenki vidáman sürgött-forgott, s ez a vidámság ragadós volt. Közben a tömegen keresztül egy mellékszobában álló kis asztalhoz vezettek bennünket, amelyik olyan közel volt a mellette levő asztalhoz, hogy amikor leültünk, a csípőnk valósággal összeért a szomszéd asztal vendégeiével. Egy üveg vörösbort tettek elénk, elmondták, mi a ház specialitása, végül rendeltünk. Kis kosárkában kenyeret hoztak, aztán poharat is kaptunk, kitöltötték a bort és a San Pellegrinót „per la signorina „. Hátradőltem az alacsony széken, s boldog voltam, hogy nem kell talpon állnom, hogy túl vagyunk a vásárláson, de még mindig nagyon bosszantott, hogy Donáti nem mutatkozott. De aztán félretettem az aggodalmaimat, és csak az ebéd örömeire összpontosítottam. Egy hatalmas tányér prosciuttóval kezdtem, a mellé adott fügék olyan érettek voltak, hogy szinte kihasadtak, és olyan édesek, hogy desszertnek is beillettek volna. Aztán mindannyian megkóstoltuk a rozmaringolajban sütött töpörtyűt, amely ropogós volt, mégis szinte elolvadt a szájban, s mindezt erős, forró kávéval öblítettük le. Összeszedtük a csomagjainkat, és keresztülverekedtük magunkat a még mindig nagyon zsúfolt éttermen, ki az utcára, ahol Nonna erélyes mozdulattal leintett egy taxit. Visszamentünk a parkolóba, végigkínlódtunk a firenzei forgalmon, átpréseltük magunkat néhány olyan keskeny utcán, amelyek bizonyára a miénknél kisebb autókra voltak méretezve, majd végre kiértünk a városból, és rátértünk az autósztrádára. S miután egy egész napot töltöttünk a világ egyik legszebb városában anélkül, hogy valamit is láttunk volna a lényegéből, visszamentünk Bella Piacerébe.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET BEN Ben, kezében egy vázlatfüzettel meg egy doboz vízfestékkel a villa háta mögött emelkedő, kerek dombra sétált fel, Muffie előtte törtetett, fűcsomókon ugrált át, és torkaszakadtából kiabált, ha meglátott egy nyulat. Fényes, aranyszőkén csillogó haját lófarokba kötötte, hosszú, lebarnult lábán rózsaszín-fehér csíkos rövidnadrág feszült, tornacipőben volt, egyszóval úgy festett, mint egy igazi, amerikai kisgyerek. Egy kis manó vagy kobold, aki nagyon élvezi a pillanatot, a szabadságot. Bennek nem kellett gondolkodnia azon, mennyire szereti – egyszerűen része volt ez a lány, és tudta, hogy Muffie nélkül az életnek nem sok értelme lenne. – Apa – kiabálta a lány a domb tetejéről –, innen az egész nagyvilágot látni lehet. – Fel-alá ugrált, s mindkét kezével integetett, látszott, hogy alig fér a bőrében, s ez boldoggá tette Bent. Ő is nekiiramodott, és nehezen szuszogva megállt mellette. – Tényleg – mondta. – Innen az egész nagyvilág látszik. Muffie kuncogott, és gyengéden oldalba bökte: – Jaj, apa. Tudod, hogy értem. – Oké, persze hogy tudom. Nem akarsz festeni? – Festeni? Én? – Igen, te – mondta Ben határozottan. – Itt a vázlatfüzet, a vízfesték, az ecset. Egyszerűen fesd le, amit látsz. A kislány kételkedve nézett az apjára, aztán a túl sok látnivalóban bővelkedő tájra: – De én nem tudom, hogy kell. – Nem tudod, hogy kell… Értem. De azért látni látsz, nem? – Persze hogy látok. Csak nem tudok festeni.
– De tudsz festeni, Muffie. Nem kell tökéletesnek lennie, elég, ha élvezed, amit csinálsz. Egymás mellett hasaltak, és Ben megkérdezte, mit lát. – Egy ciprusfát – mondta a lány, és rámutatott. – Ott, ni, pont középen. – Jól van, ezek szerint a ciprusfa lesz a kép közepén. Folytasd csak, mit látsz még? – Egy templomot, egy falut, egy tanyát, olajfaligeteket, szőlőskerteket a domboldalon… – Na, így, látod – mondta Ben, és a hátára fordult. –Akkor most kezdd el. Karját a feje alá tette, s lustán bámulta az ég végtelen kékjét. Városban egyszerűen nem tud ilyen kék lenni az ég, gondolta. Olyan, mintha valaki tisztára söpörte volna, s ettől a fény ragyogóbb, tisztább, erőteljesebb. A színek élesebbek, az árnyékok mélyebbek, a nap sugara fényesebb. Itt még télen is, amikor az ég elszürkül, a tramontana fúj az Alpok felől, és hó szitál a tájra, erősebb a fény, és erőteljesebbé teszi a dolgok körvonalait, a tárgyakat… és az érzéseket. És nemcsak a fény, az élet minősége is más itt, Toszkánában. Itt valahogy nagyobb lendülettel élnek az emberek, sokkal inkább kihasználják a perc örömeit, mégis nyugodtabbak, mint odahaza. Mindent nagy élvezettel és gyönyörködve tesznek: az egyszerű kenyérvásárlás, egy üveg bor kiválasztása vagy egy szép nő megcsodálása mind élmény, amelynek az összes vonatkozását gondosan mérlegelni, ízlelgetni, csodálni kell; és a tiszteletadásnak vagy ítéletnek óvatosan és meggondoltan kell elhangoznia. Toszkánában neki is sikerült annyira a pillanatnak élnie, amennyire New Yorkban soha. Itt nyugodtan kimehetett a füves domboldalra, a hátára felehetett, és gyönyörködhetett az égboltban, gondolkozhatott az életén – nem úgy, mint New Yorkban, ahol csupa konfliktus a nap minden ébren töltött perce, és gyakran még az éjszakáé is. Főleg, ha álmatlanság gyötri, ahogy általában lenni szokott.
Amikor megvette azt a majd' négyszáz négyzetméteres lakosztályt a Sohóban, arra gondolt, hogy ez igen, íme, itt van a siker szimbóluma, mi másra lehet még szüksége? De a toszkánai kirándulások során rájött, hogy nagyon sok mindenre. Sokkal több mindenre. Napjai úgy teltek, mint minden üzletembernek: találkozások, ebédek, tárgyalások, üzletkötések. Esténként vagy olykor egész éjszaka pedig idejét szép nőkkel múlatta: sokan megnevettették, néhányat nagyon megkívánt, de voltak olyanok is, akiket az első öt perc után legszívesebben elzavart volna. Kell lennie egy másik életnek is, mondta magában. Kell lennie valami többnek is, mint ez. Ezért utazott Európába, ezért kötött ki végül Bella Piacerében. Amikor aláírta a szerződést, és kifizette a villát, úgy tűnt, élete legjobb üzletét kötötte meg. Ám megjelent ez a Gemma Jericho, és mindent veszélybe sodort. Természetesen Ben nyomban felkereste Don Vincenzót, az öreg papot, aki az egészet elindította azzal, hogy kinyomozta, hol él most a Jericho család. Don Vincenzo határozottan állította, hogy a saját szemével látta a végrendeletet, amelyben az öreg gróf a Jericho családra hagyja a birtokot. Aztán visszatáncolt, mondván, hogy a legjobb az volna, ha Ben saját maga intézné el az ügyet signor Donátival, akitől „megvette” a villát. Megvette és kifizette, emlékeztette Ben a papot, mire Don Vincenzo széttárta a karját, és felvonta a vállát, olyan kifejezően, hogy Ben egyből rájött, rászedték. Gondolatai visszakanyarodtak Gemmára, erre a fanyar, csalafinta, különleges, kiszámíthatatlan nőre, aki teljesen odavolt a lányáért, pontosan úgy, mint ő a sajátjáért, és aki se vele, se nélküle-kapcsolatot ápolt olasz anyjával, aki – Ben erről is meg volt győződve – alig várta már, hogy férjnél tudja a lányát. Úgy tűnt, Gemma a szakmájának szenteli az életét, bár Ben nehezen tudta elképzelni, hogy tényleg sürgősségi orvos New York egyik legkiválóbb kórházában. Valahogy túlságosan… kótyagos. Túlságosan kétbalkezes… esetlen. Azt gondolta, hogy könyvtáros nőnek például sokkal jobban beválna. Hiszen pontosan úgy fest, mint a filmekben a vidéki városka könyvtárosa.
A szája ragadta meg Bent. Szerette kétoldalt a kis gödröcskéket, azt, hogy mindig mosolygósnak tűnik emiatt, tetszett neki a párnás alsó ajka, és az is, hogy – valahányszor izgatott volt – apró, fehér fogaival egyfolytában harapdálta. Vagy lehet, hogy a szeme fogta meg igazán? Elbűvölő volt, amikor összeszűkítette, ránézett, és azzal a metsző, mélykék pillantásával egyszerre végigmérte az embert. Vagy talán a… – Apa! Ben felült, és a lányára nézett, majd az elkészült festményre. Igyekezett magához térni, kirázni a fejéből a Gemmával kapcsolatos gondolatokat. – Csodálatos, kislányom – mondta. – A ciprusfa tökéletesen a közepén van, és az olajfák színét is bámulatosan eltaláltad. Most már remélem, érted, hogy nem mindig az a fontos, mit látsz… A lényeg az, hogy hogyan látod. És ugyanez vonatkozik az életre is, tette hozzá gondolatban.
HARMINCADIK FEJEZET GEMMA A vásárlással eltöltött, hosszú órák után pontosan tizenegy percembe került, hogy elkészüljek Maggie születésnapi mulatságára. Öt perc a zuhany alatt – és ebben benne volt a hajmosás meg testem drága, új krémekkel való bekenése is. Egy perc alatt felitattam a vizet a hajamról, s reménykedtem, hogy megszárad, mire odaérünk. Három percbe került bepúderezni az orromat, Nonna Begonia rúzsát kétszer végighúzni a számon, s arcomat bedörzsölni Livvie vörösesbarna pirosítójával. Plusz még egy perc szempillafestésre és egy leheletnyi – de tényleg csak egy leheletnyi – bronzszínű árnyékolásra, ugyancsak a Livvie készletéből. Nem is tudtam eddig, hogy a lányomnak ilyen szépítőszer-arzenálja van. Egyre inkább úgy tűnt, hogy egy csomó dolgot nem tudok róla. Aztán további egy perc kellett ahhoz, hogy magamra kapjam a ruhámat, és
felhúzzam rajta a cipzárt (na, ilyenkor például tényleg jól jönne egy férfi!), és még egy másodperc, hogy belelépjek aranyszínű, magas sarkú papucsomba, s a tükör elé álljak, hogy szemügyre vegyem az eredményt. Az egyetlen gond az volt, hogy a tükör csupán félméteres volt, én meg valószínűleg több mint száznyolcvan centis az új sarokkal. Le kellett hajolnom, hogy a fejemet és a vállamat is láthassam. Rántottam egyet a ruhán, hogy a középső részt a derekamon a helyére igazítsam. Aztán meg kellett döntenem a tükröt, hogy megnézzem, hogy áll a térdemnél, és talále az aranyszínű papuccsal. Idegesen rágtam az alsó ajkamat, amíg rá nem jöttem, hogy éppen lerágom róla a Begoniát, úgyhogy leállítottam magam. Egyáltalán nem tetszett, amit láttam. A ruha az állványon tökéletesnek látszott, de amikor rám került, ez a tökély valahogy odalett. Livvie-nek igaza volt, gondoltam borúsan, fel kellett volna próbálnom, de túl makacs voltam, túlságosan elegem volt, és lám, megfizetek érte. A ruha szép volt, én nem. Azt mondják, két dolog szépít meg egy nőt: ha szerelmes, vagy ha gyereket vár. Nem tudom, mennyire tűntem szépnek, amikor terhes voltam Livvie-vel, de akkor talán nem szeretett éppen senki. Egyedül voltam, csak magamra számíthattam, és a saját érzéseimben sem voltam biztos: nem tudtam, mi lesz a megszülető gyerekkel, a jövővel, velem. De aztán megszületett Livvie, és egy másik közhely vagy csoda igazolódott, attól függően, honnan nézi az ember: bele lettem szerelmes. Minden megváltozott persze, amikor Cashbe szerettem bele. Akkor éreztem, hogy engem is szeretnek. És talán akkor a csoda velem is megtörtént. Elragadtatottan sétáltam át a mindennapokon; lecseréltem a szemüveget, kontaktlencsét vásároltam, szempillafestéket használtam, és csipkés fehérneműben jártam. Nőnek néztem ki végre, nem csak orvosnak, és nőnek is éreztem magam. Sem előtte, sem utána nem éreztem így magam soha. És nem is fogom többé. Hallottam, hogy Nonna szólít, úgyhogy feltettem a szemüvegemet,
mindenfélét bedobáltam a táskámba, és lerohantam a lépcsőn. Amália és a lánya is előkerült, hogy megcsodáljon bennünket szép ruhánkban. Nonna valóban csodálnivaló volt. Nagyon jól állt neki a sárga, minden domborulatát kiemelte, szép volt a gyöngysor a nyakán, és szép volt a lába a magas sarkú cipőben. És ha e leírás alapján azt gondolják, hogy úgy festett, mint egy örömanya, higgyék el, nincs igazuk – úgy ragyogott, mint maga a menyasszony! Olyan volt az egész, mint a tévében azok az ilyen volt, ilyen lesz-reklámok, és kábán azon gondolkodtam, hogy vajon eltűnik-e végre az életéből a fekete ruha meg a kemény, kényelmetlen cipő. – Che bella figura, signora – kiáltotta Amália, azaz hogy milyen szép, de én meg mertem volna kockáztatni azt is, hogy szexi. Elpirultam: hogyan is juthat eszembe ilyesmi a saját anyámról? – Nonna, olyan szexi vagy – visszhangozta a gondolataimat Livvie, Nonna meg csak nevetett, s büszkén megigazította néhány hajtincsét. Mi történik az én jól megszokott világommal? – csodálkoztam összezavarodva. Livvie úgy festett, mint egy kis szirén az új, piros ruhájában, igaz, a sárga, rövid haja és a fél fülében lógó, feszület alakú, hamis gyémántköves fülbevalója gyengítette a hatást. Olyan ez a fülcsi, mint a Madonnáé, mondta nekem, s azt gondolta, hogy ezzel meg is oldódott minden. Egyszerre látszott érzékinek és ártatlannak, és szorítottam, hogy az ártatlan maradjon tovább érvényben. Kettejük mellett én az egyszerű, fehér ruhámban úgy festettem, mint aki vasárnapi sétára indul. Aztán eszembe jutott valami, visszafutottam a lépcsőn a szobámba, és nem sajnáltam magamtól a Violetta di Parmát. Ha semmi egyéb, az illatom legalább legyen csodálatos. Hosszú sor autót megelőzve a piros lámpáktól roskadozó nyárfákkal szegélyezett kocsifelhajtó felső részén álltunk meg. Kiszálltunk a kocsiból (egy libériás inas nyomban elvitte valahová), s egy bronzkútból kevés víz
fröccsent ránk. Lenyűgözve bámultuk a Marcessi-villa hatalmas, kivilágított homlokzatát. Pompás, reneszánsz villa volt, kettős központi lépcsősorral és szimmetrikusan elhelyezkedő ablaksorokkal. Olyan kék színűre festették, hogy az építész valószínűleg infarktust kapott volna, ha meglátja, a párkánygerendák, a födém viszont krémszínű márványból készült. Pávák sétáltak peckesen mellettünk, s szétterjesztették csodálatos szárnyukat. A márványlépcsőt kék hortenziák borították, a nyitott ablakokon zene szűrődött ki, s azt is látni lehetett, hogy kristálycsillárok helyett gyertyák meg fáklyák lobognak. Térdnadrágban, fejükön parókával inasok sürögtek-forogtak, ezüst tálcákról itallal és zsúrszendviccsel kínálták a vendégeket. Fogalmam sem volt, hogy Maggie Marcessi ennyire gazdag. Most már aztán végképp a bálba toppanó Hamupipőkének éreztem magam. Magunkkal vittük a születésnapi ajándékkosarat, felmentünk a lépcsőn, s miután a masszív ajtóban álló libériás lakáj elvette tőlünk az ajándékot, beléptünk a boltíves előtérbe. Felbámultam a ragyogó, freskókkal díszített mennyezetre, s fakuló szépségétől megsajdult a szívem. Nonna elindult, hogy megtalálja öreg barátját, Roccót, Livvie is elsodródott, és én már megint egymagamban álldogáltam. Elvettem egy pohár pezsgőt, és elindultam a tömegben, hogy megkeressem az áldozatomat. Hiszen ezért jöttem ide. – Á, szóval itt vagy! Már attól tartottam, hogy soha nem érkeztek meg – Maggie Marcessi fuvolázó hangja szállt át a termen, s ettől egyből úgy éreztem magam, mintha én volnék az egyetlen ember, akit igazán várt. Mosolyogtam. Hóbortos, az igaz, de bűbájos is, és ez levett a lábamról. Átlibegett a tömegen, és felém sietett: ezüstszínű, tűsarkú cipőt viselt, csillogó, flitteres, rózsaszínű tollakból összeállított toalettje leginkább karácsonyfához tette hasonlatossá. Tűzpiros haját a neki oly kedves hatvanas évek stílusában tornyozta fel, és legalább tizenöt centi átmérőjű gyémántdiadémmal fogta össze. Ezenkívül gyönyörű, gyémántokkal kirakott nyakláncot és óriási fülönfüggőt viselt. És még mindig jó lába volt!
– Drága lányom – mondta legkedvesebb hangján, s cuppanós puszit adott, én meg biztos voltam benne, hogy csillogó, fuksziarózsaszín rúzsának a nyoma ott maradt az arcomon. – Milyen elragadóan nézel ki! – És te, Maggie, hát egészen elakadt a lélegzetem… – Ó, ez csak egy régi cucc. Még Vegasban viseltem egy előadáson, mikor is… hát, nem mondom meg, hogy pontosan hány éve, de természetesen még jóval Billy Marcessi előtt. És akkor hadd kérdezzem meg, hány nőt ismersz, aki még mindig belefér abba a színpadi ruhába, amelyet Vegasban viselt évtizedekkel ezelőtt? Nem sokat, abban biztos vagyok. Még mindig a kezemet fogva hátrébb lépett, és újabb, immár sokkal kritikusabb pillantást vetett rám. – Túl egyszerű, drágám – mondta, és a fejét csóválta. –Egy nő ékszerek nélkül olyan, mint a sütemény cukormáz nélkül. Azzal kivette az óriási, gyémántköves fülbevalót a füléből, és odanyújtotta. – Na, ezek majd egy kicsit javítanak az összhatáson – mondta, bár én végig tiltakoztam, hogy nem illendő viselnem az ő ékszerek, s különben is, végig azon fogok izgulni, hogy elhagyom őket. – Ne aggódj – mondta, és bizalmasan megbökött. –Van még elég ott, ahonnan ez is származik. – Aztán levette a szemüvegemet, és azt mondta: – Tedd el ezt szépen a táskába, ma este nem lesz rá szükséged. És most, kedvesem, mondd csak, tetszik a házam? – Gyönyörű… olyan, mint te vagy – mondtam, és óvatosan betettem az egyik fülbevalót. – Tényleg biztos vagy benne, hogy ideadod ezeket? – Ó, ne izélj már, drágám – mondta, megragadta a karomat, és a tömegen keresztül egy legalább harminc méter hosszú és tíz méter széles terembe vezetett, amelynek galleria volt a neve. A fal mentén hatalmas ládákban gardénia állt, szirmait a fényes parkettre hullatta, a falakat valamilyen furcsa, szintén pávakék anyag borította. A fák illata átlibegett a fejünk fölött, és a boltíves, aranyszínű selyemmel függönyözött ablakokon
keresztül távozott a szabadba. A gardéniák között aranyozott, csíkos selyemmel bevont díványok, mellettük márvány talapzatokon a zord tekintetű Marcessi felmenők bronzszobrai álltak, s még a berakásos asztaloknak és a szépen megmunkált állópolcoknak is maradt hely. A sarokban egy emelvényen régimódi, Cole Porter-szerű dallamokat játszott az együttes, s néhány pár máris táncolt. – Hadd mutassalak be néhány ismerősömnek. – Maggie egy csoportnyi, arisztokratának tűnő ember felé vezetett, akik mind barátságosan viselkedtek, a férfiak frakkot viseltek, a nők rengeteg ékszert, de anélkül is nagyon szépek voltak: napbarnítottak, szőkék, csinosak. Maggie otthagyott velük, köszöntem, bemutatkoztunk egymásnak, kifejeztük a találkozás fölött érzett örömünket. Egyik kezemben a pezsgőspoharat tartottam, a másikkal mindenkivel kezet ráztam, és hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam. Elnézést kértem, és elindultam, hogy Bent megkeressem. Betévedtem az ebédlőbe, ahol a szakácsok az utolsó simításokat végezték a büféasztalon, s óriási ezüsttányérokat rendezgettek – az egészben kisütött, babérlevéllel és apró almákkal díszített sült malacok lenyűgöztek. Bronzszínűre sült kacsák is voltak ott aranyszínű tányérokon, mellettük friss virággal díszített salátástálak, szétdarabolt és halomba rakott fácánok, garnélarákok meg homárok, és jégben hűtött kristályedényekben rengeteg kaviár, gyöngyházbetétes kanalakkal körülrakva. A mennyezetről kék tüll ívelt át a termen, amely ettől úgy nézett ki, mint egy felfelé fordított sátor. A pincérek bíbor térdnadrágban és fehér, rizsporos parókával várták, hogy kiszolgálhassák a vendégeket. Olyan volt az egész, mint egy római bacchanália. A Marcessi-villában minden, még az élelem is csúcsminőségű volt, és tudtam, hogy itt nem fogok kopott szőnyeget, felújításra váró párkányzatot és hámló stukkófalat látni. Ha eddig nem tudtam volna, hogy Maggie Marcessi nagyon gazdag, most végérvényesen meggyőződhettem róla. A Piacere-villa szegényes kis viskó volt ehhez képest. Tudtam, hogy az öreg Marcessi gróf régen meghalt, de le mertem volna fogadni, hogy még mindig megvannak a ritka borokkal telezsúfolt, óriási
borospincék, a Havanna-szivarokkal teli dobozok meg az óriási, Celliniezüsttel és felbecsülhetetlen értékű, évszázadok patináját magukon viselő ékszerekkel zsúfolásig tömött széfek. És amikor az öreg gróf végre kapott magának egy olyan feleséget, aki tudta, hogyan kell szórni a pénzt, biztos vagyok benne, hogy ő is remekül szórakozott, és jobban érezte magát, mint azelőtt. Maggie megmutatta neki, hogyan kell élni. Kiléptem a hatalmas teraszra, amely a Marcessi-villa tökéletes, nagy kiterjedésű kertjére nézett – a kertben tó állt, körötte megvilágított szökőkutakból zene ritmusára csobogott a víz. Forró szél borzolta a hajamat. Nonna említette, hogy ez a sirokkó, mely Afrika sivatagjai felől fúj. Az asztalterítők és a gyertyalángok megrebbentek, s én az Ali Baba és a negyven rabló történetében szereplő kancsókhoz hasonló edényekben álló citromfák között sétálni indultam. Az alkonyat estébe fordult, és a dombok olyan lágyak voltak, mint a sötét bársony törődései. Az eget szellő seperte tisztára, és bágyadt telihold sütött. A levegő forró volt, és éjszakai hangokkal telt meg: tücskök ciripeltek, levelibékák brekegtek, feketerigó dalolt, levelek susogtak. Kiléptem a papucsomból, és éreztem a terrakotta lapok melegségét a talpam alatt. Minden annyira szép volt, és oly régen nem éreztem ilyet, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Aztán figyelmeztettem magam, hogy ez túlságosan csábító, túlságosan veszélyes. Alomélet. Ki kell szabadulnom innen, vissza kell kerülnöm korábbi életem valóságába; vissza a sürgősségi rendelőbe, hogy megint azt tegyem, amihez a legjobban értek. Na ja, mondtam magamban keserűen. Persze. Én leszek Jericho doki, az emberiség megmentője. Lépteket hallottam, és gyorsan letöröltem a könnyeimet. Hátrafordultam, és ettől az óriási, gyémántköves fülbevalóm megvillant. Ben Raphael állt ott nyugodtan, könnyedén, zsebre dugott kézzel, fehér szmokingban. Annyira laza és elégedett volt, hogy irigyeltem érte.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
BEN Ben úgy döntött, nem engedi magát kicsalni a menedékéből, de szerette volna megismerni ezt a bosszantó nőt, aki az őrületbe kergeti – nemcsak a villával kapcsolatos gondok miatt, hanem más értelemben is. Észrevette, hogy fehér ruhája csillog az árnyékos erkélyen, és a megrebbenő gyertyalángok fényében egy pillanatra az arcát is meglátta. Középen elválasztott, szőke haja lágy hullámokban gördült csinos, hatalmas, gyémántköves fülbevalóval ékesített füle mögé. Mezítláb állt az erkély végében, a fehér sifonruha körülölelte lebarnult lábát, és Ben arra gondolt, hogy fehér ruhában, haja szőke glóriájával és szemüveg nélkül pontosan úgy néz ki, mint egy angyal Bot-ticelli festményein. Persze, egyáltalán nem az, hiszen dr. Gemma olyan stílusban tud beszélni, hogy azt az angyalok aligha engednék meg maguknak. Gemma megfordult, félig leeresztett szemhéja alól Benre nézett, aztán mozgatta kicsit a szemöldökét – Ben megesküdött volna, hogy sírt. – Hogy tetszik a villa? – kérdezte, ám Gemma elfordította a fejét, és hűvösen elnézett mellette. – Ezért jöttünk ide? – szólalt meg aztán. – Gondoltam, nem rontok ajtóstul a házba. Gondoltam, udvariasan kezdek csevegni. – Hogyan? – Gemma olyan fagyos volt, mint a jégbe hűtött limonádé, és ugyanolyan fanyar is. – Beszélnünk kell, önnek és nekem – mondta Ben. – Valóban – értett egyet Gemma, s ezzel alaposan meglepte Bent. Összehúzott szemmel tanulmányozta a férfit. Ben viszonttanulmányozta őt, és közben arra gondolt, hogy ez a nő ma este ebben a fehér micsodában egészen különleges vonzerővel bír, ugyanakkor egyre inkább meggyőződött róla, hogy Gemma Jericho olyan nő, aki ruha nélkül jobban néz ki, mint ruhában. Igazi kemény csaj, és istenem, ezt léptennyomon a tudomására is hozza. Hadat üzent neki, de most rajta, Benen áll,
hogy kicsikarja a fegyverszüneti megállapodást. – A Marcessi-villa gyönyörű – mondta hirtelen Gemma. – Különösen a hall freskói. Ben bólintott. – Veronese. Tudta, hogy ezek a freskók akkor készültek, amikor a lakosság nagy része írástudatlan volt? A művészek a falra festették a történeteket, hogy a nép megértse. Mint valami képeskönyvbe. – Nem is gondoltam. – Egy hosszú percig méregették egymást. Aztán Gemma megkérdezte: – Hol van a kislánya? – Szerintem az ön lányával valahol, az előbb láttam őket együtt, egy pohár pezsgőt csentek az egyik tálcáról, azzal ólálkodtak el. – És nem akadályozta meg őket? – kérdezte Gemma idegesen. – Még szép, hogy nem… semmi szükség nem volt rá. Belekortyoltak, aztán fuldokoltak, köpködtek, és elindultak, hogy felhajtsanak egy kólát valahol. Tudja, meg kell tanulniuk, mi a jó és mi a rossz. – Nem gondolt arra, hogy ezt esetleg meg is mondhatná nekik? Hogy inni nem jó dolog? A férfi nevetett: – Szerintem maguktól is rájöttek. Figyeljen, doki, azért vagyok itt, hogy békét kössünk. Sétáljunk körbe a kertben, és beszéljük meg a Piacere-ház ügyét. Gemma kétkedve bámult a férfira, de hát végső' soron ezért jött ide, úgyhogy felhúzta aranyszínű cipőjét, odanyújtotta a karját Bennek, és lesétáltak a lépcsőn a sötét, csak lámpásoktól megvilágított kertbe. A csöndet egy páva rikoltása törte meg: hangja olyan éles volt, mint a gyereksírás. Aztán egy másik hang szólalt meg, majd egy harmadik, s végül az egész éjszaka megtelt a gyászos kiabálással. S bár forró szellő simogatta őket, Ben érezte, hogy a nő összerázkódik. – Szellem kél ki sírhalomból – idézte a férfi a régi mondást, mire
Gemma fagyos pillantást vetett rá, és csak annyit mondott: – Talán. – Szeretném, ha tudná, hogy a villát teljesen jóhiszeműen vásároltam meg – mondta Ben. – Minden törvényes irat a birtokomban van. Bankon keresztül utaltam a pénzt arra a számlára, amelyet Piacere grófjának birtokai számára nyitottak. És higgye el, kérem, hogy végig egy szó sem esett erről a végrendeletről, vagy hogy a gróf rendelkezett volna a villáról. Donáti, az ügyvéd, azt mondta, hogy ő csak a kötelességét teszi, és hogy a megmaradó birtok csak profitálni fog az eladásból. Kifizetésre váró, régen esedékes számlákról beszélt, meg mindenféle adóról. Örült, hogy pénzt kap valamiért, és végre megnyugtatóan rendezni tudja a birtok helyzetét. Minden teljesen törvényes volt, teljesen tisztességes. Bízzon bennem, minden rendben volt. Szakember vagyok az ilyen ügyletekben. – Csakhogy volt egy végrendelet, amelyet Donáti nem mutatott meg magának, s amelyben az áll, hogy mindent az én családom örököl. – Birtokában van az a végrendelet? Gemma sóhajtott: – Nem, nincsen. – Látta valaha azt a végrendeletet? Gemma megrázta a fejét: – Nem, de Don Vincenzo látta. A temetés után történt, amikor Donáti leltárba vette a gróf széfjének a tartalmát. Don Vincenzo azt mondta, hogy Donáti ezt az okmányt is magával vitte. A gróf saját kezűleg írt végakarata volt. Donáti megkérdezte, kicsoda Paolo Corsini, majd megmutatta neki a végrendeletet, amelyben fehéren-feketén az állt, hogy az ingatlan a Corsini családra száll. Donáti természetesen azt mondta, hogy nem maradt semmiféle család, de később Don Vincenzo kiderítette, hogy évtizedekkel ezelőtt Amerikába távoztak. Ünnepélyesen megfogadta, hogy kinyomozza, hol vannak… vagyis hogy kinyomozza Nonnát. És végül néhány év múlva sikerült is megtalálnia.
– Nézze – Ben megállt és szembefordult vele. – Megpróbáltam kapcsolatba lépni Donátival, de sosem veszi fel a telefonját. Úgyhogy most magán a sor, dr. Gemma. Amíg az ellenkezőjét nem tudja bizonyítani, addig én vagyok a Piacere-villa jogos birtokosa. Gemma úgy nézett Benre, mint aki mindjárt megint elsírja magát… sebzettségről árulkodó szem egy angyali arcon, gondolta Ben. – Sajnálom. – Megfogta a kezét, és érezte, hogy reszket. Ő is megremegett, de nem a temetőben mászkáló szellem miatt. Valami egészen mást érzett ennek a nőnek a kezét fogva, mint eddig bármikor: valóságos gyöngédségi rohamot váltott ki belőle, amelyről nem is gondolta, hogy van benne. Végigsimította Gemma karját, s érezte, hogy a nő összerándul. – Gemma – suttogta Ben –, sajnálom… nem akartam megbántani. A nő megrázta a fejét: – Rendben van. Előbb be kell bizonyítanom, hogy igazat beszélek. A férfi közelebb lépett, s kezét a nő meztelen vállára tette. Érezte a sima bőrt, látta a lüktető ereket. Szeme visszaverte a gyémántköves fülbevaló ragyogását, és hirtelen szerette volna megcsókolni. Tulajdonképpen azóta szerette volna megcsókolni, hogy először látta. Szerette volna tudni, hogyan csókol egy ilyen nő. Többet akart belőle, ismerni akarta, tudni, hogy igazából milyen, mik a titkai, miért jár-kel úgy, mint egy jégkirálynő, szándékosan elhanyagolt külsővel, miért von meg magától minden örömet. Egyik kezét a tarkójára tette, ujjait a puha, szőke hajba csúsztatta, amelyben még érződött a meleg nedvesség. Közelebb húzta magához, s látta, hogy a nő szája kerek kis o-ra nyílik a meglepetéstől. És akkor megcsókolta.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET GEMMA
Tudják, milyen érzés megcsókolni egy férfit háromévnyi szünet után? Áramütés, amely átcikázik az ember vénáján; apró kis villámlások a behunyt szemhéj mögött; hirtelen megroskadó térd, és a láb között a forró izzássá olvadó akaraterő. Olyan, mint a szex első alkalommal – illetve jobb annál, mert már tudja az ember, hogy miről szól, és miért érez így. Úgy viselkedtem, mint egy Jane Austen-hősnő – gyenge voltam, és képtelen ellenállni –, a különbség csak annyi, hogy én többet akartam. Több csókot, több érzést… azt akartam, hogy soha ne legyen vége. Ajkát erősen az enyémnek nyomta, szétfeszítette a számat, s gyöngéden elkezdte felfedezni a belsejét. Jaj, istenem, pedig annyira tudtam, hogy első randin soha nem szabad a csókolózásig eljutni… legalábbis az én fiatalságomban még így volt. De kívántam, minden porcikámmal kívántam. Kívántam őt. Erős, kékesen derengő, borostás álla megkarcolta a bőrömet. Nekifeszítettem a testemet, s kicsit szégyelltem, hogy mennyire kívánom. Szüzességben éltem három évig, és most fél perc alatt elvesztem. Szétváltunk, és a szemébe bámultam. Tudom, hogy el kellett volna löknöm, tudom. Itt kockáztattam az egész jövendőt. És vajon ellenálltam? Nem. Ujjai a tarkómra hullott hajat babrálták, s újra magához vont. Elmerültem a gyönyörűségben, olyan gyönyörűségben, amilyenre már alig emlékeztem. Jaj, istenem, jaj, istenem, gondoltam, miközben szájunk újra összeforrt, és éreztem a nyelvét, édes volt, sima és csúszós. Pontosan olyan, amilyet szerettem. Tűzijáték fénye világította meg az éjszakát, a rakéták fényesebben röpködtek, és szikráztak, mint a csillagok. Azt hittem, hogy csak a fejemben történik, de aztán rájöttem, hogy Maggie negyvenkilencedik születésnapját ünnepijük éppen. Visszarántottam magam a valóságba, ellöktem Bent, hátraléptem, lesimítottam kócos hajamat, s nem mertem ránézni. Amikor végül mégis odanéztem, láttam, hogy mosolyog. – Nem akartam – mondta. – Köszönöm a bókot…
– Rosszul mondom… annyira akartam, hogy nem tudtam megállni. Azt hiszem, azóta meg akarom csókolni, hogy először megláttam. Visszaemlékeztem arra a tekintetre, amellyel a Hasslerban mért végig, amelytől úgy éreztem magam, mintha én volnék az egyetlen nő az egész étteremben. Ugyanúgy nézett rám most is, és összezavarodva azon töprengtem, mihez kezdjek. Ez az ember az ellenségem, s azon van, hogy elvegye az anyám örökségét – amit teszek, rosszabb, mint egy tálból cseresznyézni az ellenséggel: ez felért a vele hálással. A rakéták beragyogták az eget, én meg lehajoltam, s felvettem aranyszínű retikülömet, amely a csókolózás közben földre esett. Kivettem a szemüvegemet, és feltettem. Korlát lett kettőnk között, s most már tisztán láttam őt – és a fenébe is, annyira jól nézett ki, annyira nyugodt volt, annyira szexi. Gyorsan el kell tűnnöm innen, mielőtt késő lenne, gondoltam. – Előkerítem ezt a Donátit, meglátja – mondtam elszántan. Aztán megfordultam, és magas sarkú cipőmben méltóságteljesen ellépkedtem. Ezúttal nem botlottam meg. Azért hátrafordultam, hogy megnézzem még egyszer. Éppen a rúzsomat törölgette a szájáról, és elégedetten mosolygott. Mint a macska, amelyik megdézsmálta a tejfölt, gondoltam dühösen. A fenébe is, már megint hülyét csináltam magamból!
HARMINCHARMADIK FEJEZET MUFFIEL Muffie Raphael kiment Livvie után a teraszra, hogy megnézzék a tűzijátékot. Igazából egész este Livvie után koslatott, s abban reménykedett, hogy Livvie végre szóba áll vele. Gemma lánya azonban úgy tett, mintha ott sem lenne. Pedig még egy korty pezsgőt is ivott, csak valahogy beinduljon a társalgás, de aztán az egészet kiköhögte az annyira gyűlölt,
rózsaszínű ruhájára. Livvie megállt a terasz szélén, s félig eltakarta az egyik óriási citromfás láda. Nagyon elcsöndesedett, és nem is az égi mutatványt nézte, inkább a kert homályába bámult, oda, ahová a skarlátvörösen ragyogó lámpások fénye alig ért el. Azok a lámpások pontosan olyan szép színűek, mint a Livvie ruhája, gondolta Muffie irigykedve. Végighúzta a kezét a saját rózsaszín ruháján, s nagyon utálta a kis, fodros ingvállat és a karöltőt körbeölelő cicomákat meg a széles, rózsaszín szatén selyemövet és azt az átkozott, fekete, pántos bőrcipőt, amelyet az anyja minden alkalommal ráerőltetett. Soha nem engedte meg neki, hogy bármit is kiválasszon saját magának, úgyhogy Muffie egy idő után feladta a próbálkozást. – Anya jobban tudja. – Ez volt a válasz mindenre, s ebben csak annyi változatosság volt, hogy anya helyett néha a nagymama hangzott el. Mindenki mindent jobban tudott nála, őt végig sem hallgatták. Apja más volt ugyan, de fogalma sem volt, mit viselnek és mit kedvelnek a Muffieval egyidős lányok. Közelebb lépett Livvie-hez, s reménykedett, hogy végül csak megfordul és köszön neki, de Livvie nem moccant. Továbbra is a kertet bámulta, mintha valami nagyon érdekes dolog történne ott. Muffie egészen Livvie mellé állt, s a kék és ezüstszínű zuhatagokban aláhulló tűzijátékot nézte. Livvie még csak tudomást sem vett a jelenlétéről. Végül Muffie is követte Livvie tekintetét, és egyszer csak az apját látta, aki éppen egy nővel ölelkezett. Szaporán kezdte szedni a levegőt. – Jaj, istenem – suttogta, mire Livvie végre odafordult és ránézett. – Az apád az anyámat csókolja – mondta hűvösen. – A te anyád csókolja az én apámat – vágott vissza Muffie. – Anyám nem csókol meg férfiakat… legalábbis Cash óta nem – mondta Livvie.
– Az lehet, de úgy tűnik, azt szereti, ha őt megcsókolják. – Muffie kihajolt a kőkorláton, hogy jobban lásson. – Honnan tudod? Csókoltak meg már valaha? – Hát, nem, még nem. Vagyis igen… de csak születésnapokon… játékból… – Aha – mondta megvetően Livvie, bár ő sem bírt sokkal több tapasztalattal. – Hát, akkor nem tudod, milyen. – Te tudod? – Muffie áhítatos pillantást vetett rá. Mindent hallani szeretett volna arról, hogy milyen érzés csókolózni, hol lehet olyan ruhát kapni, mint a Livvie-é, hogyan színezte meg a haját… egyáltalán, mindent Livvie bonyolult, világias életéről, amely oly nagyon különbözött az övétől. Mindig be volt zárva abba a nagy, connecticuti házba, és időpontot kellett egyeztetni, ha a barátaival meg akarták egymást látogatni, soha senki sem ugrott be csak úgy. Csupán akkor érezte jól magát, amikor apja elvitte magával a sohói lakásába, egy trendi étterembe, a Broadwayra, ahol színdarabokat néztek meg, vagy segített neki a matekleckében, amely Muffie életének keresztje volt – egyszerűen nem volt feje hozzá. Az apja csak nevetett ilyenkor, és azt kérdezte, hogy egy ilyen ügyes lány hogy nem tud szorozni, elvette a füzetét, és megmutatta neki. Az igazat megvallva az apját jobban szerette, mint az anyját. És nagyon szabad akart már lenni. – Jól néz ki az anyukád ma este – mondta Muffie. Livvie mélabúsan bólogatott: – Az a baj az anyámmal, hogy fogalma sincs róla, milyen szép. Egyszerűen soha nem gondol rá. Néha eltöprengek azon, vajon mit lát, amikor a tükörbe néz, bár ritkán teszi azt is. Sosincs ideje rá. – Tetszik a ruhád – mondta Muffie. Livvie végigmérte Muffie-t: – Ezt honnan szerezted? Olyan vagy, mint egy menyasszony. Muffie morcosan bólogatott.
– Tudom. – Egy percig hallgatott, aztán folytatta. –Hogy csináltad ezt a hajaddal? Mármint a színt, úgy értem. – Könnyen. – Livvie szeme felcsillant, és hirtelen elvigyorodott. – Megmutassam? – Igazán megmutatnád? Tényleg? – Muffie szeme kigyúlt. Livvie bólintott. – Még szép, hogy meg – mondta, s barátságosan átölelte Muffie vállát.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET ROCCO ÉS NONNA Rocco Cesani igen délceg volt fekete öltönyében, fehér ingében és a nyakkendőjében, amelyet kizárólag azért kötött, mert Sophia Maria azt mondta, az is kell, s amelytől úgy érezte magát, mintha temetésre érkezett volna, nem pedig születésnapi bálba. Ezúttal nem viselte a jól megszokott kalapját, s a kutyáját sem hozta magával: Fido a teherautóban várt rá. Elvegyült a többi vendég között, egy pohár pezsgőt kortyolgatott – jó pezsgő, gondolta, mert értett hozzá –, és szemügyre vette Maggie Marcessi otthonát. Ezt a kastélyt is időtlen idők óta ismerte, mint a Piacere-villát. Gyerekkorában itt játszott a kertész kisfiával, legényként száz és száz bálon szolgált fel, segített a konyhán, s jól emlékezett Maggie esküvői mulatságára, amikor a menyasszony többméternyi fehér szaténfátylat húzott maga után, s minden csupa gyöngy meg gyémánt volt rajta, de annyira, hogy alig lehetett ránézni. Fácánokat és nyulakat hajtott fel a birtokon (persze a törvényt nagy ívben kikerülve), és tudta, hol van a legjobb szarvasgomba-lelőhely (az alsó sarj erdőben egy kis, zömök tölgyfa alatt), de ezt a titkot rajta kívül csak Fido ismerte. Éveken keresztül ő hordta az uradalomba a vidék legjobb tejét: különleges, ritka tehene volt, amelyet igen nagy becsben,
külön istállóban tartott, és mindennap alaposan lekefélt. Ott volt Marcessi gróf temetésén tíz évvel ezelőtt – ugyanazt az öltönyt és nyakkendőt viselte, mint most –, és beállt a sorba, hogy kezet csókoljon az özvegynek, és részvétét nyilvánítsa. Ő hozta a malacokat és a legjobb termésből származó, friss sajtolású, „szűz” olívaolajat a ma esti ünnepségre. Mindenben jártas, barátságos ember volt, és sok mindenkit ismert. Keresztülvágott a tömegen, és egyszer csak meglátta Sophia Mariát. – Madonnina mia – suttogta maga elé. – Che bella! Sophia Maria mosolyogva sétált feléje, Rocco először megfogta, aztán megcsókolta Sophia Maria kezét. – Principessa – mondta mosolyogva, mire Sophia Maria pukedlizett, és azt mondta: – Principe. – Aztán Rocco odavezette a táncparkettre, átölelte és keringőzni kezdtek. Sophia Mariának tetszett, ahogy Rocco átöleli a derekát, ahogy magabiztosan körbevezeti a táncparketten. Mivel egy jó fejjel magasabb volt, mint a férfi, le kellett néznie, amikor beszélt hozzá. A férfi felbámult rá, és mindketten elnevették magukat. – Rocco – mondta a nő –, emlékszel még, miről beszéltünk a minap? – Sì… A Piacere-villáról. – Azt hiszem ideje tenni valamit, öreg barátom. A férfi megállt, és ránézett. Megdörzsölte az orrát, ünnepélyesen bólintott, ami nála azt jelentette, hogy meglesz. – Bízz bennem, Sophia Maria – mondta. A keringő véget ért, és elhagyták a táncparkettet. Leültek az egyik aranyozott karfájú díványra. Egy pincér pezsgővel kínálta őket, egy másik pedig apró, kaviárral töltött kiflivel, úgyhogy pezsgőt kortyoltak és kaviárt faltak hozzá, közben meg összedugták a fejüket, és ármányt szőttek. A tűzijáték megvilágította az éjszakai eget, és tetőtől talpig
tollzuhatagban Maggie Marcessi suhant el mellettük. – Átkozott olasz banda – kiabálta. – Nem tudnak rendesen időzíteni! Éjfélkor kellett volna elkezdeniük, miközben az együttes azt játssza, hogy „Boldog szülinapot”. Attenzione, mindenki, már túl késő, hogy megakadályozzuk, úgyhogy… ahogy az örömlány is mondta a püspöknek... addig élvezzék, amíg lehet! – Azzal a vendégsereget az erkély felé irányította, ahonnan látszott, hogyan csorog az aranyeső az égből, és hogyan robbannak csillogó gyémántlabdák a közepén. Mindenfelől elragadtatott úúúh meg áááh hallatszott. Sophia Maria barna szemében megcsillant a tűzijáték fénye, Roccóra nézett, mire a férfi gyöngéden megfogta a kezét, és mosolygott.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET MAGGIE Maggie látta, amint Gemma előjön a kertből, és felrohan a lépcsőn. Hmm, gondolta, vajon hol lehetett, és főleg kivel? Elkapta a karját, miközben elszáguldott mellette. – Jól érzed magad, drágám? – kérdezte. – O, öö… igen. Köszönöm, Maggie, igazán nagyszerű mulatság ez a mai. De Maggie tapasztalt szemét semmi sem kerülhette el. – Nekem úgy tűnik, Gemma Jericho – mondta –, mintha te csókolóztál volna. És ha a szemed állásából jól ítélem meg, téged alaposan megcsókoltak. – A szemem állásából? Maggie hangosan hahotázott: – Maggie nénit nem lehet átejteni, édes lányom. Gyere, menjünk csak be a sminkszobába, ott majd szépen újrafested a szádat, s közben elmesélsz mindent öreg barátnődnek. Lányok egymás között, ahogy mondani
szokták. Jaj, istenem, hát ez annyira izgalmas! Gongütés visszhangzott végig a termeken, mire majd' kiugrottak a bőrükből. Maggie rábámult a fiatal felszolgálófiúra, aki máskor a kastély hat kertészének egyike volt. – Bolond kölyök – morogta. – Megmondtam neki, hogy ne üssön akkorát. – Signore e signori, a vacsora tálalva van – mondta a fiú, mire a vendégsereg elfordult a teraszi látványosságtól, és elindult az ebédlőbe. GEMMA A sminkszoba nagy volt és fényűző, egy ötcsillagos szállodában is megállta volna a helyét. Lecsúsztam egy kis padra, s a rózsaszín keretes tükörben magamra bámultam. Még ebben a halvány fényben is látszott, hogy sápadt vagyok, és a szám ki van rágva, ahogy az ilyen szenvedélyes pillanatok után lenni szokott. – Hmm – mondta Maggie elgondolkodva, és rám nézett. – Azt hiszem, nemcsak rúzsra van szükséged… úgy nézel ki, mint akinek jól jönne egy hideg zuhany. – Jaj, Maggie – mondtam, és legnagyobb megrökönyödésemre megint könnyek remegtek a szempillámon. – Mi van, te lány? Maggie néninek elmondhatod. – Bepréselte magát mellém a padra, és megfogta a kezemet. –Ne aggódj, senki sem jön be, mindenki eszik – mondta bátorítóan. – Nagyon… bonyolult – mondtam szipogva. – Hát, az ilyesmi mindig az. – Igen, de ez most tényleg bonyolult. Tudod, van valami, ami három évvel ezelőtt történt velem… egy férfi… a szerelmem. Jaj, de ezt nem mondhatom el, ne haragudj. Egyszerűen nem beszélhetek róla, meg tudod érteni? De Maggie, én annyira szerettem! Aztán vége lett. A szívem összetört, és megesküdtem, hogy soha, de soha többet nem nézek senkire.
Azt mondtam magamban, hogy nincs szükségem egyetlenegy férfira sem, a szakmámnak élek majd, más emberek életét mentem meg. Felnevelem a lányomat, gondját viselem anyámnak, mindennap elmegyek dolgozni… és ennyi. Jó életnek tűnt: igaz, hogy semmi különlegesség nem volt benne, de nem is volt mi miatt aggódni. Belenéztem Maggie rokonszenves, kék szemébe. – Korlátot állítottam magam és a világ közé – suttogtam szomorúan. – Olyan nővé váltam, akinek jég övezi a szívét… –...amit egyetlenegy férfi sem tud felolvasztani – fejezte be Maggie a mondatot helyettem, és én bólintottam. –Egészen ma estig – tette hozzá jó szimattal – Hadd találjam ki, ki volt az. Ben Raphael. – Bolondot csináltam magamból, Maggie – suttogtam. – A fenébe is, engedtem, hogy megcsókoljon… és még élveztem is. – Még szép, hogy élvezted. Nincs semmi rossz egy jó csókolózásban, lányom, és lefogadom, hogy ez a Ben gyerek jól csókolózik. De csak nem azt akarod mondani, hogy három éve senkit sem csókoltál meg? – Szüzességi fogadalmat tettem. Hevesen bólogatott: – Drágám, itt az idő, hogy kijöjj a zárdából. Én ugyan nem tudom, hogy mi történt közted és a kedvesed között, és most nem is fogom megkérdezni, mert látom, mennyire fel vagy dúlva. De tovább kell élned az életet, Gemma! A táskájából elővett egy aranyszínű púdertartót, és átnyújtotta, fuksziaszínű ajakrúzsával egyetemben: – Na, jól van, szárítsd fel a könnyeidet, púderezd be az orrodat, kenj fel egy kis friss rúzst, és menjünk, együnk valamit. Aztán táncoljunk hajnalig. Az ajtóban várt rám. – És a jövő héten jósolni fogok neked a kártyámból – mondta, és kacsintott. – Majd meglátjuk, mit tartogat számodra a jövő.
HARMINCHATODIK FEJEZET BEN A mulatság másnapján Ben későn ébredt. Szép volna, ha most azt mondhatnánk, hogy az első gondolata Gemma Jericho volt, de ez nem igaz. Később majd gondol rá, de az estihez képest teljesen más összefüggésben. A nap betűzött a pókháló vékony, rongyos brokátfüggönyök között. Bennek melege volt, és először tulajdonképpen arra gondolt, hogy milyen jót fog zuhanyozni. Felvett egy köpenyt, és mezítláb lement a hallba, a lánya szobája elé. A lány ágya üres volt. A rózsaszínű ruha az annyira gyűlölt, fekete, pántos cipő társaságában a földön hevert. Valamit kezdenie kell Muffie ruháival és öltözködésével, gondolta, a kislány tiszta szívből utálja azokat a ruhákat, amelyeket az anyja vesz neki. Biztosan lenn van a konyhában, Fiamettával, a házvezetőnővel. Biztosan – mint mindennap – pirított ciabattát eszik Fiametta házi készítésű eperlekvárjával és egy pohár édes, Rocco Cesani különleges tehenétől való tejjel. Végigment a hallon, és belépett a fürdőszobába, amely akkora volt, hogy bált is lehetett volna rendezni benne. A karomlábú kád eredeti helyzetében álló, antik darab volt; a zuhanyzó apparátus egy csigaszerűen csavarodó, kanyargós rézcsőből (amely valahol Ben mellkasa közepe táján ért véget) és egy zuhanyrózsából állt. A rózsa tulajdonképpen nagy, sárgaréz napraforgóvirág volt, halálosan veszélyesre kihegyezett szirmokkal, tűhegynyi lyukakkal, amelyekből egy madár fürdetéséhez éppen elegendő víz jött csak. A fürdőszobát 1904 körül építették. Az eleganciát a zöld lapokkal fedett saroktűzhely és a gazdagon díszített, tükrös kandallópárkánydísz fejezte ki – a padló régi volt, parkettás, a magas, függönyözetlen ablakok pedig a főbejáratra néztek, úgyhogy a látogatók teljes életnagyságban
megcsodálhatták a zuhanyzót. Annyi baj legyen, úgysem vár senkit, gondolta Ben. Belépett a kádba, óvatosan kikerülte az éles napraforgószirmokat, és a díszes, négyágú sárgaréz csapot a caldo irányába fordította. A csövekből halk, távoli bugyborékolás hallatszott. Türelmesen várt. Itt mindennek kellett egy kis idő, hogy működni kezdjen. Előrehajolt, hogy megbabrálja a csapot, és felordított, ugyanis a mozgolódástól a napraforgófej leesett és egy nagy sugár jéghideg, föld alatti forrásból származó víz éppen a legkényesebb testrészét találta telibe. Összevonta a szemöldökét. Jól van, ezek szerint hideg zuhany lesz. Beszappanozta magát. Újabb bugyborékoló hang hallatszott a csövekből, aztán mintha valami történt volna odabenn. A hideg víz helyett azonban csak vékony, vöröses vízsugár kezdett szivárogni. Aztán semmi. Nulla. Ráütött a sárgarézcső fejre, de csupán újabb sovány vízcsíkot sikerült kicsalogatni belőle. Olyan volt, mint tetőtől talpig szappanhabosan a sivatagban állni. Átkozódva megtörülközött, aztán elindult, hogy kinyomozza, mi történt. De csak annyit sikerült kiderítenie, hogy máshol sincs egy csöpp víz sem a házban. – Semmit sem tehetünk, signore – mondták neki, amikor végre sikerült elérnie a vízműveket telefonon. – Meleg van, túl sokan fürödnek egyszerre, túl sok úszómedencét működtetnek a környéken. Ez már így megy nyáron. Legyen türelemmel, signore, majd visszajön a víz. – Igen, de mikor lesz az a majd? – kérdezte Ben, ám válasz helyett nevetést hallott a vonal túlsó végéről. – Piano, piano, signore. Con calma. Elég hamar visszajön. Letette a kagylót, és egy percig elgondolkodva nézte. Évek óta járt már ide, és soha semmi ilyesmi nem történt vele. De most már rájött, miről van szó: itt zsarolás folyik, a pénz majd megoldja a gondokat, és kinyitja a csapot. Úgy tűnik, be kell mennie a városba, pénzt kell kivennie a bankból, és egyezkednie kell a hivatalban. Még egy kicsit
gondolkodott ezen, s türelmetlenül dobolt az asztallapon. Azért elég különös, hogy mindez éppen azután történik, hogy Gemma Jericho és családja ideérkezett. Rövidnadrágot, pólót és szandált vett fel, csuklójára felkapcsolta acélóráját, amely valóságos régiségnek számított: húszéves korában vette, amikor elkezdett a saját erejéből a létrán felfelé kapaszkodni – vásárolt hozzá néhány olcsó, ezüst mandzsettagombot is, mivel arra gondolt, hogy a sikeres üzletember képét kölcsönzik majd neki. Persze sem az óra, sem a mandzsettagombok nem segítettek, de ezt akkor még nem tudta. Jócskán volt még mit tanulnia. És talán még most is van, gondolta nagyot sóhajtva. Az ablakhoz sétált, széthúzta a függönyt, és kibámult. A ház előtt álló szökőkútban sem csobogott a víz. Ekkor Gemma Jerichóra gondolt.
HARMINCHETEDIK FEJEZET
GEMMA Összefont karral és összeráncolt szemöldökkel fel-alá járkáltam a szobámban az Albergo d'Oliviában. Későn értünk haza, előtte hajnalig táncoltunk, és legnagyobb meglepetésemre úgy aludtam, mint a bunda. Ha a Bennel való dolog nem lett volna, újra Tánckirálynőnek érzem magam. Úgy tűnik, nem felejtettem el táncolni. Délben madárdalra ébredtem, és éhesen szimatoltam a levegőt: a fövő ebéd illata lebegett be a nyitott ablakon. Az első gondolatom Ben volt. És az a csók. Jaj, Istenem, nem kellett volna megtennem, tényleg nem kellett volna megcsókolnom. Minden magamnak tett ígéretemet megszegtem; bebizonyítottam, hogy végső soron dr. Gemma csak egy gyenge, bolond nő. Mit szólsz ehhez, Glória Steinem? Ennyit a feminizmus erejéről. És különben is, nem férjhez mentél azután, hogy nekünk, a többi nőnek egyfolytában azt hangoztattad, a beteljesüléshez nincs szükségünk férfiakra? Hahh! – Gemma! Kinyitottam az ajtót, és Nonnát pillantottam meg: szeme ragyogott, kék vászonruha volt rajta, fehér szandál, a haja a vállára omlott. Ügy festett, mint azon a régi fényképen, s elcsodálkoztam, hogy még mindig meg tud lepni. – Hol van Livvie? – kérdezte. – Gondolom, a szobájában. – Nem, nincs ott. – Akkor biztos elment a Raphael lánnyal találkozni. Láttad, hogy összebarátkoztak tegnap este? – Szép gyerek – hagyta jóvá Nonna Livvie új barátnőjét. Igaz, Livvienek más választása nemigen volt, mert, ahogy előre láttam, egyetlen fiatal sem volt hivatalos a Maggie-féle mulatságra. – Zuhanyozz már, Gemma, késő van! Aztán gyere le – mondta Nonna. – Szépen megkávézunk együtt.
– Anya – mondtam neki –, harmincnyolc éves vagyok. Nem mondhatod meg egyfolytában, hogy mit csináljak. – Minden vágyam az volt, hogy egy kicsit aludjak még. – De bizony megmondhatom. Az anyád vagyok, nem? Na, siess, édes lányom. Érdekes lesz ez a mai nap, úgy érzem. Lement a lépcsőn, és én ott maradtam, hogy gondolkozzam, mire utalhatott azzal a titokzatos kijelentéssel. Szófogadóan beléptem a zuhanytálcába, és lemostam magamról az előző éjszaka bűnét. LIVVIE Livvie reggel nyolckor találkozott Muffie-val a főutcán. Leintettek egy helybelit, felszálltak a koszos, régi kisteherautó hátuljába, és két visítozó, határozottan büdös disznó társaságában érkeztek meg Montepulcianóba. Muffie elszörnyedve szagolgatta magát, miközben a meredek domboldalon a főtérre igyekeztek. – A disznóknál is büdösebb vagyok – mondta. – Hagyd már abba, jó? – szólt rá Livvie. – Ne légy olyan gyerek! Muffie ott cammogott mögötte, megpróbálta tartani a ritmust Livvie hosszú lépteivel. – Csak már érjek haza, hogy megfürödjék – mondta, de mivel Livvie bosszúsan felsóhajtott, elhallgatott, és megfogadta, hogy ezt a témát többet nem hozza szóba. A téren egyenesen a kávézó felé vették az irányt. Helyet foglaltak egy napernyős asztal mellett, Livvie rendelt: – Due cappuccini, per piacere. Muffie lenyűgözve nézett rá. – Beszélek egy kicsit olaszul – mondta könnyedén Livvie. – Azt is tudod, hogyan kell majd kérnünk a farmaciában? – suttogta Muffie, s körbenézett, hogy megbizonyosodjék, senki sem hallja őket. – Még szép. De ott a dobozon is, úgyhogy le lehet olvasni. Vagy elég, ha
csak rámutatunk. – Aha. Rendben van. – Jó lenne néhány új cuccot venni neked. – Livvie a habot kanalazta a cappuccinója tetejéről, majd élvezettel szürcsölte. Muffie ugyanígy tett. Aztán rácsapott a sortja zsebére: – A pénz itt van. – Nagyszerű. Siess azzal a kávéval. Rengeteg tennivalónk van. Muffie hasa hangosan korgott, és vágyakozva gondolt Fiametta pirított ciabattájára meg a friss eperlekvárra, de engedelmesen kihörpintette a kávét, amely ráadásul jól megégette a száját. Aztán gyorsan elindultak, hogy egy gyógyszertárat találjanak, és utána végignézzék a helyi üzleteket. Kétórányi igen mozgalmas jövés-menés után elégedetten léptek ki a La Gatta Cioccolatából, s mindkét kezük műanyag bevásárlószatyrokkal volt tele. Végigmentek a dombon, vissza a térre, amikor Muffie hirtelen megragadta Livvie karját. – Jajstenem? – suttogta ijedten. – Ott megy az apám. Livvie belökte az egyik utcáról nyíló, apró pasticceriába és azt mondta neki, üljön ott az asztalnál, ő majd őrködik az ajtóban. Muffie így is tett, s megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Livvie végre intett, hogy tiszta a levegő. Vettek néhány sonkás-sajtos pogácsát, és visszasétáltak a főútra. Ott álldogáltak, próbálták az elsuhanó autókat leinteni, s közben a forró, illatos és ragacsos pogácsát majszolták. Nemsokára felvette őket egy francia turista házaspár, amely remekül szórakozott rajtuk, és annyira rendes volt, hogy a Piacere-villa kapujáig vitte őket. – Jól van – mondta Livvie, ahogy lerakták a csomagokat Muffie ágyára. – Tudjuk, hogy apád a városban van, úgyhogy ennél megfelelőbb időpontot keresve se találhatnánk. Muffie aggódva nézett rá. – Igen – mondta, de a lélegzete elakadt. – Szerintem se.
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET BEN Ben zötykölődve hajtott végig a kiszáradt keréknyomokkal szabdalt felhajtón, s mint mindig, most is komolyan elhatározta, hogy hamarosan elegyengetteti az utat, vagy legalább megszóratja kaviccsal. A régi, zöld Land Roverrel megkerülte a kiszáradt kutat, és a ház előtt állt meg. Még mindig nem volt víz. Komoran felment a lépcsőn, és bement az előszobába. Fiametta elment, és Ben kicsit aggódott, hogy Muffie-t ilyen sokáig egyedül hagyta. – Muffie! – kiáltotta. – Hol vagy, kincsem? – Várt néhány percet, aztán újra szólt: – Hé, Muffie, hazajöttem. A házban néma csend honolt, és Ben megijedt. Berohant a konyhába. Senki sem volt ott. Ellenőrizte az erkélyt és a szárnyakat. Üresek voltak. Benézett a nyolcszögletű szobába, de csak Luchay pislogott rá, és visszadugta a fejét a szárnya alá. Kettesével vette a lépcsőfokokat, majd végigsietett a folyosón, amelynek a végében a lánya szobája állt. – Muffie, itt vagy? – Hangosan kopogott, aztán megpróbált benyitni. Ám az ajtó zárva volt. Legalább egy tucat lehetséges forgatókönyv futott végig a fején, s mindegyiknek rossz vége volt. – Muffie! – kiáltotta megint. – Odabent vagy? Válaszolj! – Itt vagyok, apa! – Jézusom! – Ben nekidőlt az ajtónak megkönnyebbülésében. Aztán nagyon felmérgelődött. – Akkor miért nem válaszoltál az előbb? Nem hallottad, hogy kereslek? – De hallottam, apa. – Akkor?! Azonnal nyisd ki az ajtót! Várt, de semmi sem történt. Fülét az ajtóra tapasztotta, és izgatott sugdolózást hallott odabentről. Mi a csoda folyik itt?
– Ki van veled? Figyelmeztetlek, Muffie, ha nem nyitod ki az ajtót most rögtön, én betöröm. Még izgatottabb sugdolózás. Hallotta, hogy a lány az ajtóhoz jön, elfordítja a kulcsot az zárban, és visszaszalad. Ben kicsapta az ajtót, és a lányára meredt. – Jézusmária, Muffie! – bömbölte. – Mit műveltél? Muffie szép, hosszú, szőke haja odavolt. Most úgy festett, mintha valaki bilit húzott volna a fejére, és egyszerűen körben levágta volna a haját. A fülénél merev tincsekben kiugrott, a színe halványzöld volt. Feszesen a testéhez simuló sortot viselt, és egy tini popdíva-felsőt, amely meztelenül hagyta gyöngyszemekkel körberagasztott köldökét. És az orrában csiptetős aranykarika volt. Muffie csak állt egyik lábáról a másikra, és aggódva nézett az apjára. És mellette, lehajtott fejjel, szemlátomást bűntudattól sújtva ott állt Gemma Jericho lánya, a szemtelen, posztpunk manhattani utcakölyök. – Muffie, anyád meg fog ölni – üvöltötte Ben. – De előtte velem végez. – Hát, akkor engem is megölhet – mondta Livvie, és idegesen a padlót nézte. – Én mondtam, hogy ezt csinálja. – Nem, nem Livvie mondta. Én akartam. Utáltam, hogy úgy nézek ki, mint… mint egy köcsög. – Muffie szemében lázadás csillogott. – Elegem van a rózsaszín ruhákból és a pántos cipőkből meg abból, hogy zárt ajtók mögött kell élnem. Megkértem Livvie-t, hogy segítsen nekem… és segített. Csakis az én hibám – tette hozzá, és könnyek gördültek végig az arcán. – Nem akartalak elkeseríteni, apa… de egyszerűen meg kellett tennem. A fenébe is, gondolta Ben, most már nem csak úgy néz ki, mint a Jericho kölyök, hanem úgy is beszél. – Értem – mondta végül. – De nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás, Muffie? Engem is megkérhettél volna, hogy elmenjünk vásárolni. – Te is mondhattad volna, hogy menjünk el vásárolni – vágott vissza Muffie. – De sosem mondtad. Egyfolytában ezzel a hülye villával vagy
elfoglalva. Ben tudta, hogy a lánynak igaza van. Egy ideje tényleg csak a villára gondolt. – Jól van – mondta. – De nagyon, nagyon haragszom mindkettőtökre. És nem ússzatok meg ilyen könnyen. Livvie, szedd össze a cuccaidat, aztán mindketten gyertek le a kocsihoz. Ott várlak. Kifelé menet megállt egy pillanatra: – És Muffie! – Igen, apa? – Szedd ki azt az izét az orrodból!
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET GEMMA Az alimentariában voltam, fájdalomcsillapítót kerestem, hogy kiűzze belőlem a másnaposságot és a szomorúságot. Éreztem, hogy legalább fél tucat szem követi figyelemmel minden mozdulatomat. A signorina azt javasolta, hogy a fegatómra, azaz a májamra keressek valami gyógyszert – az olaszok, úgy tűnik, minden egészségügyi problémáért a májat teszik felelőssé. Mosolyogtam a csöndes, fekete kendőbe burkolt öregasszonyokon, akik ráérősen várták, hogy bevásároljak, és meg voltam győződve, hogy amint kilépek, alaposan kipletykálnak. Reméltem, hogy kellemessé teszem a napjukat. – Ciao, dottoressa – motyogták összhang nélküli kórusban, amikor búcsút intettem nekik. Nevettem. Nagyon élveztem, hogy mindenki tudja ki vagyok, és mit teszek. Olyan volt, mint valami biztonsági korlát, mint amilyen a sürgősségi rendelő az életemben. Éppen kiléptem az ajtón, amikor megláttam Ben Raphael zöld Land Roverjét a tér macskakövein felém zötyögni; jól látszott, hogy új
felfüggesztésre volna szüksége. Megállt az albergo előtt, mire én meggyorsítottam a lépteimet. Vajon azért jött, hogy velem találkozzék? Láttam, ahogy kilép a kocsiból, szélesre tárja az ajtót, és kitessékeli a lányomat a kocsiból. És aztán… az ott Muffie lenne? A szívem ugrott egyet, s ezúttal nem az örömtől. Jaj, istenem, Livvie, gondoltam, mit tettél?! Odaértem hozzájuk, és Benre néztem. Mérgesnek és elkeseredettnek tűnt. Megszeppenve pislogtam rá. – Azt hiszem, nem kell részletesen elmondanom, mi történt – szólalt meg hűvös hangon. Livvie-re pillantottam, aztán vissza, rá: – Azt hiszem, értem magamtól is. – A lánya felelős mindezért. – Muffie-t maga elé tolta, hogy jobban lássam, miről beszél. Végignéztem rajta, láttam a tüskésre nyírt, zöld hajat, az egész öltözetét, a telitalpas cipőt. Arra gondoltam, hogy a hennával festett kézfej és az alvadtvér színű körmök ügyes ecsetkezelésről tanúskodnak. Külalak szempontjából ezek szerint ő is csatlakozott a Nosferatu-statiszták népes táborához – vontam le a végső következtetést. – Livvie! – Zordan tekintettem rá. Alattomos pislogásából rögtön tudtam, hogy valóban ő a hibás mindenért. – Csak segíteni akartam neki, anya. Az ember nem engedheti, hogy a barátnője úgy élje le az életét, mint egy… mint egy köcsög, nem? – Így van – Muffie megfontoltan szólalt meg. – Utáltam, ahogy kinéztem. Úgy akartam kinézni, mint Livvie, olyan akartam lenni, mint ő. Elegem van abból és hányok tőle, hogy nem vagyok igazi ember. – Igazi ember? – jött zavarba Ben. – Igen, nem voltam igazi ember – mondta Muffie makacsul. – Anyuka kicsi lánya voltam, a tökéletes kis úri hölgy, akivel fel lehetett vágni a partikon. Nem vagyok tökéletes, és nem is akarok tökéletes lenni… Livvie meg a barátnőm, és semmiért sem hibás. Én kértem rá, hogy ezt tegye.
– Tulajdonképpen – mondtam, és nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjam – ez a zöld szín egészen csinos… jól illik a napbarnított bőrhöz, meg egyáltalán… – Elvártam volna, hogy a helyzethez illő komolysággal viselkedjen – mondta Ben mérgesen. – Nem tudom, dr. Jericho, hogyan szándékozik megbüntetni a lányát azért, amit tett, de felszólítom, hogy tartsa távol Muffie-tól. Nem akarom még egyszer a házamban látni. Még hogy az ő háza! Dühösen bámultunk egymásra egy pillanatig. – Livvie-vel majd az én módszereim szerint bánok el – – mondtam. – És hadd emlékeztessem, hogy a maga háza tulajdonképpen az én házam! Még egyszer, utoljára dühösen rám nézett. Aztán utasította Muffie-t, hogy szálljon be az autóba, és ő is beszállt. A kerekek csikorogtak, ahogy megfordult a téren, és miközben elhajtott, Muffie kidugta hennával festett kezét az ablakon. Nekünk integetett.
NEGYVENEDIK FEJEZET – Nincs igazad – mondta Nonna. A fogadó ebédlőjében ültünk, az egyik fényes, zöld terítővel borított asztal mellett, és ebédeltünk. Egy San Pellegrinó-s palackban három szál bodros, rózsaszínű szegfű állt előttünk. Livvie-t a konyhába száműztem, ahol a mosogatásban, illetve a zöldségek és saláták megtisztításában és előkészítésében kellett segítenie, amíg meg nem engesztelődöm. Helyben készült olívaolajból és egy kis vörösborecetből álló öntetben alaposan megfürösztött, lédús articsókaleveleket rágcsáltam. Biztos voltam benne, hogy Livvie tisztította meg, mert egy kis homok csikorgott a fogaim között. Hallottam visítva röhögni a konyhában, és szomorúan arra gondoltam, hogy ez a gyerek élvezi a büntetést, ahelyett hogy igaz bűnbánatot tanúsítana. – Miben nincs igazam? – kérdeztem.
– Livvie hibája volt… vagy legalábbis az ő felelőssége. Idősebb, mint Muffie, és jobban tudta, mi lesz. Tartozol Bennek egy bocsánatkéréssel. – Micsoda? – Ne háborodj fel, Gemma. Persze hogy tartozol. Livvie hibázott, és te is hibáztál, hogy úgy nekiestél Bennek. Le kellett volna hajtanod a fejedet, és bocsánatot kellett volna kérned, ott és akkor. Elgondolkodva rágcsáltam egy másik levelet: – Akkor sem az ő villája. – Figyelj – Nonna villája megállt a levegőben. – Lehet, hogy harcban állunk Bennel, de civilizált emberek vagyunk. A jog, az jog… és annak az embernek joga volt haragudni Livvie-re meg rád, amiért olyan nehezen kezelhető vagy. – Nehezen kezelhető? – Hirtelen úgy éreztem, mintha megint harmadikos lennék: Gemma nehezen kezelhető, elvonja az osztálytársak figyelmét… Mindennek ellenére aznap éjszaka nem aludtam, s azon gondolkodtam, amit Nonna mondott. Már hajnalban kikeltem szűzi ágyamból, s összefont karral fel-alá járkáltam megint. Aztán kibámultam a csöndes térre és a kerubos-cethalas szökőkútra, a templomra, amelyet akkor értek a nap első sugarai, és mézszínűen csillogott a fényben; a hajnali szellőben lágyan ringatózó mandulafenyőkkel fedett tekepályára; a Mottó benzinkútra, ahová éppen akkor állt be ifjabb Sandro Maresci, a tulajdonos; a csöndes Galileo kocsmára, ahol az ajtó fölött még mindig égett a lámpa, és Don Vincenzóra, aki a templom szomszédságában álló háza lépcsőjén kacsázott végig, mivel korán nekilátott aznapi teendőinek. Manhattanben ez idő tájt a földalattin szoktam ülni, kibámulok az ablakon, és csak a saját elcsigázott tükörképemet látom. A szombat esték drámáin és zűrzavarán rágódom, a fejem zúg a sok sírástól, jajveszékeléstől, szagoktól, a sürgősségi rendelőben uralkodó kétségbeesett hangulattól. És aggódom Livvie miatt, hogy vajon mi lesz belőle ilyen örökké elfoglalt anya mellett. Igaz, érte most is aggódom.
Mert bár itt vagyok vele, nagyobb bajban van, mint eddig bármikor. Nonnának igaza van. Ben Raphaelnak is igaza van. Le kell nyelnem a büszkeségemet, és el kell mennem bocsánatot kérni. Megvártam a többé-kevésbé civilizált tíz órát. Aztán felhajtottam a dombra, a Piacere-villához. A kút mögött parkoltam le, és meglepetten láttam, hogy a Neptunból és Venusból nem ömlik sugárban a víz. Felmentem a kőlépcsőn, és bár az ajtó szélesre volt tárva, becsöngettem. – Hahó! – kiáltottam puhatolózásképpen. Idegesen álltam egyik lábamról a másikra. Gondosan felöltöztem a bocsánatkérő nagyjelenethez. Tiszta, fehér pamutblúz, rövid, drapp szoknya (amely érvényesülni engedte frissen barnult lábamat) és keresztpántos szandál volt rajtam. – Hahó! – kiáltottam megint, s újra megnyomtam a csengőt. Senki sem válaszolt, úgyhogy beléptem a hallba, és tétován körülnéztem. Valakinek idehaza kell lennie, ha az ajtó nyitva áll. Bekandikáltam a nyolcszögletű szobába, ahol Luchay gubbasztott az aranykalitkában, s unottan a csőrét élesítette a rácson. Kicsit arrébb festőállvány állt, mellette, a kis asztalon ecset, paletta és olajfesték hevert, az állványon pedig egy félig befejezett kép, a szoba mása. Néztem, hogy menynyire jól sikerült, amikor Ben Raphaelt hallottam megszólalni: – Eljött, hogy újra megvizsgálja a tulajdonát? A szemem kikerekedett. Na, tessék, mondtam magamban, eljövök ide a legjobb szándékkal, megalázkodásra és bocsánatkérésre készen, ő meg támadásba lendül. Aztán eszembe jutott, hogy csak lassan a testtel, mégiscsak nekem kell itt Bűbáj kisasszonynak lennem, úgyhogy megfordultam, és a szemébe néztem. – Hahó. – A legkáprázatosabb mosolyomat vetettem be, amelyiktől a páciensek jobban szokták magukat érezni, vagy legalábbis ezt mondják. Nála azonban nem működött, nem bizony. Hűvös tekintettel nézett rám, és újra megkérdezte, mit keresek ott.
Nyeltem egyet, összeszedtem magam, és így szóltam: – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Igaza volt. Valóban Livvie a bűnös. Ő az idősebb, és jobban kellett volna tudnia, mit tesznek. Szeretném, ha tudná, hogy alaposan megbüntettem. További értesítésig a konyhában teljesít szolgálatot. Na, tessék, megtettem. Reménykedve pillantottam rá a szempillám alól. El kell ismernem, hogy nagyon jól nézett ki, frissen vasalt inget, festékfoltos farmernadrágot, tornacipőt viselt. A szája, a vonzó, érzéki szája sarka megvonaglott: – Hát, ez elég nagy erőfeszítésbe kerülhetett. – Igen. De megtettem. Megfordult: – Egy kis kávét? – Egy pillanat. Elfogadja a bocsánatkérésemet? – Elfogadom… ennek ellenére fogalmam sincs továbbra sem, mihez kezdjek a lányom hajával, és arra gondolni sem merek, mit szól majd az anyja, ha meglátja. – Néhány mosás után kijön – mondtam. Az biztos, gondoltam gonoszul, hogy a társasági dáma és a baráti köre elájulna, ha megpillantaná, de igazából Muffie feleolyan rosszul sem néz ki, mint ahogy az ember első felháborodásában látja. Ben után mentem a konyhába, ahol egy kancsó kávé várt a tűzhelyen. Kitöltött kétcsészényit, megkérdezte, kérek-e tejport és cukrot bele, aztán kivitte. A konyaajtó melletti napsütötte kis udvaron kék ponyvatető alá ültünk, s a nap szűrt sugara alkonyi fénnyel vonta be az arcunkat. Csendben kortyolgattuk a kávét. Éreztem a rózsák illatát. – Azért én azt hiszem, nem egészen csak a Livvie hibája – mondta ő, és ugyanakkor én is megszólaltam: – Ne legyen túl kemény Muffie-val. Egymásra vigyorogtunk.
– Maga szólalt meg előbb – mondta Ben. Jól megfontoltam, mit mondok. – Tudja, mit, Ben? – kérdeztem végül. – A lányaink egyformák. Mindkettőjüknek túlságosan elfoglalt szülője van… Az én kifogásom az, hogy a munkám nélkülözhetetlen, a magáé meg az, hogy emberek százainak az élete függ magától. Az életünk csak bizonyos dolgokról szól, és az ő életük sem tud kiteljesedni. Mi egyformák vagyunk. Mindketten túlságosan el vagyunk foglalva a saját életünkkel. – Mi lenne, ha egyszerűen csak kilépnénk? – Én nem tehetnék ilyent. – Miért nem? – Muszáj dolgoznom. Elő kell teremtenem az anyagiakat. Nem vagyok gazdag és független, mint maga. – Én sem voltam mindig gazdag – a kávéját kortyolgatta, és furcsán nézett rám, mintha azt vizsgálná, mi hajt engem. Én is szerettem volna tudni, mi hajt; az ég szerelmére, mostanra már igazán tudhatnám. – Mi történt a férjével? – kérdezte. – Akiről Jobb Nem Beszélnire gondol? Elhagyott, mielőtt Livvie megszületett. Még csak nem is látta a lányát. Soha. – Bolond. A legjobb dolgot hagyta ki az életéből. – Mi azért nem hiányoljuk olyan nagyon. – Vágott az eszem megint, úgy látszik a kávé felélénkített, erőt adott. – És? Azután mi történt? – tornáztatta hosszú ujjait, és oldalról nézett rám. – Megint szerelmes lett? A forróság elöntött, és éreztem, hogy arcom kipirul. Istenem, mi ez, csak nem korai klimax? Vagy tombolnak a hormonjaim? Gyűlölök elpirulni – láttam, hogy észreveszi, s elmosolyodott. – Túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy szerelmes legyek. Be kellett fejeznem az orvosi egyetemet, és dolgoznom is kellett közben. Tudja,
ahogy szokták. – És az orvosi egyetem után? Azután csak beköszöntött a szerelem, nem? Egymás szemébe néztünk. – Nem a maga dolga. – Jézusom – nyögött fel. – Tudja, maga milyen? Be van zárva a saját világába, és semmi nem tud magához férni. Ha egy férfi kerül a közelébe, csak kitartja a tilos táblát, és még jobban bezárkózik. Az isten szerelmére, mi a baja? Nagy szemmel, megütközve néztem rá. Soha senki nem beszélt így velem. Soha. Megragadta a kezemet, és a konyhán meg a folyosón keresztül visszamentünk az udvarra, ahol a Land Rover parkolt. Kinyitotta a kocsiajtót előttem. – Szálljon be – mondta. – Hová megyünk? Hová visz? – Elrabolom – mondta, s betuszkolt a kocsiba. Semmit sem tudtam tenni, a meglepetéstől megdermedtem. – Most pedig, Gemma – mondta, miközben elhajtottunk –, elmegyünk, és megnézzük az Igazi Életet. A nagybetűset. Kell magának ez a villa? Itt akar élni Toszkánában? Mit tud róla? Mit tud az igazi Toszkánáról? Én évek óta járok ide. Ez az én menedékem, az én szent helyem. Isten látja lelkem, valahányszor ide indulok, mindig megkérdem magamban, hogy vajon nem csak az élet elől menekülök-e. És amikor itt vagyok, tudom, hogy nem. Nézzen ki az ablakon, doki. Mondja el, mit lát. Az üres, fehér utat, a hegyre kanyargó, nyárfákkal szegélyezett, árnyékos ösvényt, a napot, a szelet… az elemeket, amelyek a szőlőt adják és a bort… jaj, asszony, a pokolba is, csak nézze és engedje át a bőrén! Érezzen már valamit, az isten szerelmére! Kibámultam a nyitott ablakon, s nem tudtam, mit válaszoljak. A vidéki
látnivalók úgy suhantak el mellettünk, mint valami csodás műsor, árnyék és fény, színek, illatok, amilyeneket nem érezni a kórházban. Lopva rápillantottam. – Hová megyünk? – kérdeztem megint, amikor felhajtott egy kis dombra, és a megdőlt fakapu alatt egy falusi porta udvarára kanyarodott be: fészer és csűr állt rajta, tehénistálló és kőház. Egy lepedőnyi medencében két-három jókedvű kacsa úszkált. Amikor kiszálltunk a kocsiból, néhány kutya jött oda, s alaposan végigszaglászott bennünket; a szuka nem volt több néhány évesnél, de látszott, hogy számos almon túl van már. Egy tiszta, aranyos tehén bámult ránk az istállóból, sötétbarna szemét megdöbbentően hosszú szempillák szegélyezték. – Azért jöttünk ide, amit ez a tehén termel – mondta Ben, és kivett egy palackot a hátsó ülésről. Átszeltük a magas füvet, egészen az istálló faláig mentünk. – Ő Rocco Cesani tehene – mutatta be Ben. – Nem tudom, hogy tudatában van-e annak a hírnévnek, amelynek örvend, de a teje isteni. – Kinyitotta a hűtött acéltartály tetejét, elfordította a csapot, megtöltötte a palackot, visszadugaszolta, és indultunk is a kocsihoz. – A tej házhozszállítása toszkán módra – mondta, és átnyújtotta az üveget, hogy megkóstoljam. Sűrű volt és krémes; dús, mint a fagylalt, s fűszeres illatában vanília és édes széna érződött. Tejmennyország volt: olyan, amilyet mi a homogenizált, pasztörizált, zsírtalanított, átlátszó „tejek” országában soha, de soha nem kóstolhatunk... tejfölös bajszom lett tőle. Roccót láttuk közeledni a mezőn, nyomában a rózsaszín-fehér Fido baktatott. A férfi térdig érő rövidnadrágot, rongyos pólót, vadászkalapot és zöld gumicsizmát viselt. Kezében botot tartott, azzal intett nekünk, mi visszaintegettünk, köszöntünk, és már indultunk is. – És most hova? – kérdeztem, s kezdtem jól érezni magam. Ben rám vigyorgott:
– Kezd belejönni, mi? – Talán. – Megyünk a piacra – mondta Ben. Vasárnap reggel volt, és a szomszéd faluban, a templom melletti téren nagy sokaság tolongott. A harangok imára szólították a híveket, s ezzel párhuzamosan a festett üvegablakok alatt az élet anyagias oldala zajlott – mégsem volt visszataszító. Asztalok közé keveredtünk, és gyönyörködve néztük a különböző árukat. Volt ott egy signora, aki különleges lamponit – aznap reggel szüretelt, rubinpiros, csillogó málnát – árult. A signora – az árujához hasonlóan – nem volt megszokott piaci jelenség. Meghatározhatatlan korú, szőke, elbűvölő nő volt, s remekül állt neki a Versace selyemsál. Érdekes dolgokat mesélt a növényeiről és az általa készített, különleges málnamustárról és málnaecetről. Három csomag málna elfogyasztása és a mustár megkóstolása után a halas pultok között sétáltunk tovább, s lazacok meg pisztrángok, tengeri süllők és angolnák fényes szemébe bámultunk. Aztán a zöldségek között is végigmentünk, megcsodáltunk a „római” fantázianévre hallgató brokkolit, melynek olyan szép, csigavonalasan kicsúcsosodó, almazöld virágocskái voltak, amilyet még sohasem láttam. Radicchiót vettünk meg vajsalátát, kecskesajtot és pecorinót. A kenyeres pultnál álló nő beszélt angolul is. Barna bőrű, fényes cigányszemű hölgy volt. Elmesélte, hogy férjével hét éven keresztül kerestek maguknak megfelelő földet. Most végre megtalálták, és a saját búzájukat termesztik rajta, saját malmukban őrlik meg a szemeket, és a kemencéjükben maguk sütik a kenyeret. – A férjem szeretettel dagasztja a kenyeret – mondta, és kezét a szívére tette. Elhittem neki. Vettem egy súlyos, falusi kenyeret, és miközben látogatásunk következő színhelye, a kocsma felé igyekeztünk, nagy darabokat törtem le belőle, és élvezettel rágcsáltam.
A kocsma tele volt a helyi erőkkel – olasz helybeliekkel, persze, no meg importált „helybeliekkel”, akik Angliából, Hollandiából, Németországból és Amerikából jöttek, és akik a városi örömöket hagyták maguk mögött a vidéki élet, a vidéki villa, a falusi piac és a vasárnapi konyakos kávé egyszerűbb örömeinek a kedvéért. Először cukros szárazsüteményt, sfoghiatét vettünk a kocsmával szemben levő pasticceriában, aztán csatlakoztunk a vendégsereghez, és kávét kortyoltunk. Egy nagy kancsó forró tejet is adtak vele, és ránk bízták, mennyit öntünk belőle: én jó sokat kértem, Ben simán itta. Megpróbáltuk nem beszívni a cigarettafüstöt, de persze ez lehetetlen volt, aztán amikor a templom harangja elütötte a delet, Ben ciaót kiáltott a tulajnak meg a többi ismerősnek, és újra áteveztünk a tömegen, vissza a kocsihoz. – Falusi örömök – mondtam, és hosszan ránéztem a szempillám alól, úgy, ahogy még a tinédzserkori flörtölésekből emlékeztem rá. – Odavagyok értük! – Látta már igazából Firenzét? – kérdezte. Megráztam a fejemet. – Na, akkor most szépen elmegyünk – mondta, és egyesbe tette a Land Rovert. És tudják, mit? Bárhová a világon elmentem volna vele. Régóta nem éreztem magam ilyen jól. Varázsszőnyegen repültem.
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET A látóhatárt képező, kecses dombok csipkés mintája fölött levendulaszínű felhők úsztak, s a dagadó, fehér gomolyfel-hőkből itt-ott kövér tornyok és más alakzatok rajzolódtak ki. A napsugarak megpróbáltak áttörni rajtuk, s ettől az égbolt meg a lusta Arno folyó szépséges, sárga színben tündökölt. A Lungarno delle Grazien sétáltam, kéz a kézben esküdt ellenségemmel, és boldogságtól sugárzó arccal arra gondoltam, hogy nem láttam még
soha ennél a folyónál, ezeknél a régi kőépületeknél és ennél az férfinál szebbet. Nem tudtam megmagyarázni magamnak. Csupán az az oka ennek, hogy Olaszországban járok? Vagy hogy gyönge nő vagyok? Vagy talán az, hogy kezdem jól érezni magam? Semmi komoly. Nem arról van szó, hogy megszegtem a fogadalmamat, vagy ilyesmi. Csak a változatosság kedvéért egy kicsit jól érzem magam. Élvezem az életet. Ben tökéletes idegenvezetőnek bizonyult nekem, aki először láttam „igazából” Firenzét. Mindent tudott, minden apró részletet, az összes fontosabb dátumot, minden nagyobb épület és szobor történetét. Megálltunk a lenyűgöző méretű Piazza Santa Crocén, amelyet a tizenharmadik századból származó épületek szegélyeztek, és megpróbáltuk magunkba szívni a lényegét. Ben így szólt: – Valami különlegeset szeretnék mutatni magának. –Azzal bevezetett a templomba. Lépteink zaja visszhangzott a magasztos csöndben. És ott, drága barátaim – ott volt Michelangelo síremléke. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint Rómában, amikor megláttam Marcus Agrippa templomának romjait. Most is úgy ért az élmény, mint az áramütés: az agyamban és a gerincemben is éreztem annak döbbenetét, hogy menynyire ősi, mégis mennyire része az életnek, a mi életünknek is. Nonnára gondoltam a Hasslerban, meg a Long Island-i Michelangelóra, és elnevettem magam. – Mi olyan vicces? – kérdezte Ben suttogva. Amikor elmondtam, ő is nevetett, és azt így szólt: – Örülök, hogy végre megtudom, mit gondolt rólam. Michelangelo sírhelye előtt néztünk össze, és úgy éreztem, egy lélegzetvételnyi pillanatra megállt a világ. A keresztelőkápolna úgy festett, mint egy nyolcszögletű, esküvői torta, a falai fehér carrarai és zöld pratói márványból készültek, s bár már fájt, én
csak nyújtogattam a nyakamat, és igyekeztem a dóm mindegyik (a velencei mesteremberek által a tizenharmadik században és a tizennegyedik század elején készített) mozaikját alaposan megnézni. Nem sokkal ezután csodálkozva álltunk meg a Duomo keleti kapujánál (Lorenzo Ghiberti – 1378-1455 – műve, magyarázta Ben, majd elmondta, hogy maga Michelangelo is megcsodálta, és ő nevezte el A paradicsom kapujának). Tíz bronztábla állt ott, s – Ben szavai szerint – „a Biblia tíz legismertebb történetét” festették rájuk, de még ennél is érdekesebb volt az a huszonnégy, korabeli művészportré, amelyek közül az egyik magát Ghibertit ábrázolta. Aztán Ben megint kézen fogott, és egy keskeny, csak egyetlen emberre méretezett járatban felsétáltunk egy csigavonalban tekeredő kőlépcsőn, amely olyan szűk volt, hogy valósággal klausztrofóbiás lettem tőle. Mire felértünk a tetőre, amely – úgy tűnt – legalább egy mérföldre van a földtől, a szívem összevissza vert. A keskeny kerengőről lenéztem Firenzére és a várost hosszában keresztülszelő Arno folyóra. A világ hirtelen elmosódott, és csak egy színes forgatagot láttam belőle. Brunelleschi nagy dómja falának dőltem: – Nem bírom a magasságot. Ben kihajolt a peremen, s a látványban gyönyörködött. Megfordult és rám vigyorgott: – Megijedt, mi? – Meg – suttogtam. Amikor meglátta szenvedő arcomat, megsajnált, megfogta a kezemet, és levezetett azon a végtelen, keskeny, kopott lépcsőn, vissza az utca és a talaj biztonságába. Aztán, hogy felzaklatott idegeimet megnyugtassa, idegenvezetőm – aki maga volt a Bűbáj, nagy b-vel – elvitt a Piazza della Signorián álló Rivoire Caffeba, egy régi, szecessziós teaházba. Mivel hirtelen lehűlt a levegő, forró csokoládét ittunk, és édes süteményt ettünk, amitől tiszta cukor lett az arcunk. Szerintem úgy néztünk ki, mint akik évek óta együtt járnak Firenzébe.
Arra számítottam, hogy Ben tüskés lesz, támadó és mérges. Mi az ördög történik? – töprengtem. De igazából nem akartam tudni. Boldog voltam. És egyáltalán nem gondoltam a múltra – sem a jövőre. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy „a pillanatnak élni”. És sok minden szól mellette. Néha. Bár a hatalmas tér mára nagyjából parkoló lett, még mindig le lehet ülni, és rá lehet látni Neptun márványkútjára meg a tizennegyedik századból származó Palazzo Vecchióra, amelyről Ben azt mondta, hogy Firenze központja. Ellazultan, elégedetten arra gondoltam, hogy vajon miért olyan csábító a szökőkút hangja egy tikkasztó, nyári napon. Nem beszéltünk sokat. Túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy Firenzét és lopva egymást csodáljuk. Éppen azt akartam mondani, hogy a forró csoki olyan, mintha olvadt aranyat inna az ember, amikor Ben hirtelen azt kérdezte: – Zuhanyozott ma reggel? Elég hosszú volt ez a mai nap, de biztosan nem állhatnak még olyan rosszul a dolgok, gondoltam. Nem nevetett, sőt halálosan komollyá vált. – Hát persze – mondtam kimérten. – Miért, maga nem? – De igen. Nagy nehézségek árán. Nem tudtam elképzelni, mit akar ezzel mondani. – Az elmúlt két napban nem volt víz a Piacere-villában – mondta. – Én hordom a házba vödörrel a régi tartályból, hogy meg tudjunk fürödni, és kávét tudjunk főzni. Elcsodálkoztam, hogy ennek a kis személyes információmorzsának mi köze van hozzám, vagy ahhoz, hogy a Rivoiréban ülünk, forró csokoládét iszunk, és – én legalábbis azt hittem – jól érezzük magunkat. – Sajnálom – mondtam udvariasan. – A vízműveknél azt mondták, hogy túl sok turista zuhanyozik egyszerre, és túl sok az úszómedence… meg hogy ez gyakori eset. – És igazat mondtak?
– Még sosem történt ilyesmi. Mélyen a szemembe nézett. Más körülmények között talán elmerültem volna benne, ahogy a hősnők szokták a romantikus regényekben, de most sajnos látszott, hogy ennek a fickónak esze ágában sincs romantikázni. – Sosem történt ilyen, egészen addig, amíg a családjával Bella Piacerébe nem érkezett, és be nem jelentette, hogy a villa a maguké. Most én néztem mélyen az ő szemébe: – Azt akarja… képes azt mondani, hogy közöm volna mindehhez? Hogy én állok emögött? Felháborodásom becsületes és őszinte hangja meggyőzhette ártatlanságomról, mert sóhajtott, és bocsánatot kért. Azt mondta, nem tudja, mi történik, de már nagyon sokat fizetett a vízműveknek, amely „hátralék” címén vette át tőle a pénzt, és megígérte, hogy a következő napon intézkedik. – Akkor jó – mondtam élesen. – Legalább nyugodtan zuhanyozhat. – Sajnálom – mondta megint, s átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezemet. – Persze hogy semmi köze hozzá. Túl nemes lelkű maga az ilyesmihez. Orvos. Nem alacsonyodna odáig, hogy ilyesmivel próbáljon meg kiűzni a villából, ugye? – Becsületesen bevallom, hogy meg akarom találni Donátit, és meg akarom mutatni magának azt a végrendeletet… és meg akarjuk kapni a villát – mondtam. – Ez az igazság. És csakis ez.
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET Oltramón voltunk, ami szó szerint „a folyó másik oldalát” jelenti. Ez a városrész tele van bottegákkal, dohos műhelyekkel, ahol a kézművesek gyönyörűen megmunkált tükörkereteket, kandallópárkánydíszeket készítenek, és bonyolult mintázatú festménykereteket aranyoznak. A
legfinomabb bőrből kitűnő táskákat és kesztyűket varrnak; itt készülnek a malachittal és lazurittal berakott, gyöngyházmintás márványasztalok is. Az aranyművesek gyűrűket készítenek, amelyeket a Ponte Vecchión meg a Via de' Tornabuonin árulnak, és a fazekasok évszázadok óta használt mintákat festenek a kerámiákra. Nem is vettük észre, hogy a hirtelen feltámadó szélben megzizzen egy magányos fa: boldogan sétáltunk a kanyargós utcákon, belestünk az ablakokon, és arról beszélgettünk, mit fogunk venni, ha gazdagok leszünk. Természetesen Ben gazdag volt, de úgy tűnt, ez most nem számít: a játék volt a lényeg. Vettünk egy zacskó cseresznyét, beleharaptam az egyik szembe, amitől kispriccelt belőle a sötét lé. Ben megtörölte az államat, aztán lenyalogatta az ujjait. Éreztem, hogy elolvadok. Ez volt az egyik legszexibb dolog, ami valaha is történt velem. Csak néztük egymást, aztán odahajolt, és megcsókolta cseresznyeleves ajkamat. Megremegtem, s miután kinyitottam a szemem, és ránéztem, arra gondoltam, hogy mennyire szeretnék megint szerelmes lenni. Szerelembe esni. Nem egy Marc Anthony-szám címe ez? Tökéletesen illett ahhoz, amit éreztem: elbukni, szerelembe zuhanni. Igen, ha szabadna. De nem szabad. Villámlás és dörgés moraja törte meg a varázst. Hatalmas esőcseppek hulltak kopogva az utcakövekre és a fejünkre. Beugrottunk egy kapualjba. – Hogy nem vettük észre, hogy eső készül? – kérdezte Ben, és azt akartam mondani, hogy biztosan túlságosan el voltunk foglalva egymással, de persze nem mondtam. Átölelt, és újra csókolóztunk, de ez most rendes, igazi csókolózás volt. A száját az enyémhez szorította, az ajkamat szétfeszítette, s csak szívott és szívott, amíg elakadt a lélegzetem, s szédültem az élvezettől. A gyomrom összerándult, és a cseresznyéié mintha a lábaim közé szivárgott volna. Kívántam ezt a férfit. Igazán kívántam. Belekapaszkodtam, kóstolgattam, közelebb bújtam hozzá. Mosolyogtam, amikor eszembe jutottak a rómaiak, akik a kapualjakban ölelkeznek, íme, hozzájuk hasonló lettem, és gyorsan elhitettem magammal, hogy csak azért csábultam el,
mert Olaszországban vagyok, nem e miatt az aranyos férfi miatt, akinek a teste az enyémnek feszül. Amikor magunkhoz tértünk, hátrafésülte a hajamat. Az arca olyan közel volt, hogy az ő lélegzetét szívtam be. – Égnek áll a hajad – mondta, és én is odanyúltam, hogy megtapogassam. – Mint egy göndör, szőke glória – mondta. – Kis Botticelli-angyalom. És tovább csókolt. A következő alkalommal, amikor felszínre jöttünk levegőért, és én megpróbáltam visszanyerni a lelki egyensúlyomat, Ben felnézett az aláereszkedő, szürke égre, és azt mondta: – Ez a vihar eltart egy darabig. Jobb, ha eltűnünk innen. – De hová mehetnénk? – A kezébe kapaszkodtam, s fogaim vacogtak az idegességtől és a hirtelen beállt, nedves hidegtől. A tikkasztó hőség az első villámlással egy időben odalett, azóta szünet nélkül esett, s ezt a monotóniát csak néha szakította meg egy-egy fülsiketítő mennydörgés. Gyűlölöm a mennydörgést; a természet ereje megrémít. – Megijedtél? – Ben kacsintott, és mosolygott. – Meg – vallottam be, aznap már második alkalommal. – Ne félj. Vigyázni fogok rád – mondta. – De lehet, hogy futnunk kell egy kicsit. Mire az utca végére értünk, teljesen eláztunk. Egy ügyes kereskedő ernyőt árult az utcasarkon, vettünk egyet, összebújtunk alatta, s az üres utcát fürkésztük, hátha arra jár egy taxi. – Gyalog megyünk – döntötte el Ben, és amikor megkérdeztem, hová, így válaszolt: – Egy helyre, amit jól ismerek. Úgyhogy megint átcaplattunk a pocsolyákon. Ben tartotta az ernyőt, én a karjába kapaszkodtam, de mivel ő magasabb volt, az erős szél rám fújta az összes esőt. Ben hirtelen megállt, és körülnézett.
– Meg kell kérdeznem az utat – mondta. Csuromvizes voltam, és vacogtam: – De hát ismered Firenzét. Mint a tenyeredet. Nem? Miért kell útbaigazítást kérned? – kérdeztem. Szomorúan nézett rám: – Mert eltévedtünk, természetesen. Bebújtam az ernyő alá. Még rágondolni is rossz, hogy nézhetek ki mostanra, gyötrődtem. Akadozó olasz nyelvtudásunkkal útbaigazítást kértünk egy Vespájára éppen felülő férfitól, aki gyönyörű amerikai angollal válaszolt, és sajnálkozó tekintettel közölte, hogy éppen rossz irányba tartunk. Visszafelé kell mennünk, át kell kelnünk újra a folyón, sétálnunk kell még néhány háztömbnyit, és ott is vagyunk. Úgyhogy az esernyőt magunk fölé tartva elindultunk visszafelé. Valóságos özönvíz volt már az utakon, átkeltünk a szürkévé és lomhává vált folyón, végigmentünk egy elhagyott utcán – és ott is voltunk a Cammillo előtt, a Borgo San Jacopón. Maga a mennyország! Mi azonban nem úgy néztünk ki, mint akik a mennyországba lépnek be éppen. Az ingem a hátamhoz ragadt, a lábam csurom víz volt, a hajam pedig leginkább egy frissen mosott kutya szőrére hasonlított. A Cammillo sárgás falai visszaverték a lámpafényt, a levegő virágok, bor és fűszeres szószok illatától volt terhes. Régi, megbízható vendéglő lehetett, mint Firenze többi étterme, ahol évtizedek óta jó ételt szolgálnak fel. Csipkefüggönnyel fedett üvegajtaján kis csengő szólalt meg, amikor beléptünk. Ismerték Bent, kezet fogtak vele, elvették az ernyőnket, és sajnálkozásukat fejezték ki, hogy így eláztunk, majd a hátsó szobában álló asztalhoz vezettek. Nevettünk, amikor egymásra néztünk, aztán azt mondtuk, egye fene, és papír zsebkendővel szárazra töröltük magunkat. Vidékinek kinéző, komoly, ünnepélyes amerikai matrónák pislogtak ránk szigorúan, és láthatóan úgy gondolták, hogy egyáltalán nem vagyunk odavalók.
– Hogy nem képesek szeretettel viszonyulni két ilyen hőshöz, akik még a viharral is hajlandók voltak megküzdeni, hogy eljöjjenek ide?! – suttogta Ben. – És nemcsak az, hogy érzéketlenek – suttogtam vissza, s kicsavartam az esővizet a hajamból –, de a frizurájuk is tö-ké-le-tes. Hirtelen eszembe jutott Livvie és Nonna. – Azt hiszem jobb, ha hazatelefonálok – mondtam gyorsan. – Én is. – Előbb te – mondtam, s nagyon úgy tűnt, hogy kezdődik a szokásos civakodásunk. De szerencsére elindult, s néhány perc múlva mosolyogva tért vissza. – Bella Piacerében természetesen nem esik. Mindegy, Fiametta elviszi Muffie-t Maggie Marcessi birtokára, és ott tölti az éjszakát. – Én következem. – Felálltam, és a vendéglőn keresztül a telefonhoz cuppogtam. Hamar hívták Nonnát. – Miféle eső? – kérdezte gyanakodva. – Itt nem esik semmilyen eső. – Anya – mondtam sóhajtva. – Itt szörnyű vihar van. Valóságos árvíz. Nem tudom, mikor érek vissza. Ben Raphaellal vagyok itt, próbáljuk tisztázni a dolgokat. – Mármint a villa dolgait? – Persze, anya. – Bűnbánóan a mennyezetre néztem, mert ez kegyes hazugság volt. – Mondd meg Livvie-nek, hogy ma este nem kell konyhaszolgálatot teljesítenie. – Aztán hozzátettem: – Legalább lesz társaságod. – Jól van. De Rocco Cesani is átjön ma vacsorára. – Hát akkor hárman lesztek. – Hirtelen gyanakodva gondoltam Roccóra. – Ugye, semmit sem tudsz arról, hogy a Piacere-villában nincs víz? – Víz? Nem, nem tudok semmi ilyesmiről – hadarta gyorsan, de nem mertem volna megesküdni, hogy bűnbánóan nem néz fel a mennyezetre.
Ben alám tolta a széket: – Minden rendben van? – Igen. – Még mindig Rocco Cesanira és a vízre gondoltam. – Vörösbort kértem – mondta, és gyümölcsillatú Chiantit töltött a poharamba. Olyan mohón estünk neki az ízletes kenyérnek, mintha egész nap nem ettünk volna, ami – eltekintve néhány pogácsától és pár szem cseresznyétől – igaz is volt. Forró, házi kosztszerű bolognai spagettit rendeltünk előételnek, és miközben ettünk, végig egymás kezét fogtuk az apró, tompán megvilágított asztalon. Közben gőzölögve száradtunk. Ben meleg keze az enyémen pihent. Néztem őt, és azon töprengtem, vajon mire gondol.
NEGYVENHARMADIK FEJEZET BEN Ben arra gondolt, hogy Gemma haja aranyszínű csigákban szárad, mint egy uszkár szőre, de ezt nem mondhatta meg neki, mert tudta, hogy félreértené, és megsértődne. Megtanulta, hogy jobb óvatosnak lenni vele; mostanra megtanulta, hogy a mogorva orvos külső alatt érzékeny, női szív lakik. Gemma lenyalta a spagetti szószt az ajkáról. Az ajkáról, gondolta Ben szeretettel, és a szája két oldalán lévő gödröcskéket nézte, amelyek még akkor is mosolygóssá tették az arcát, amikor rettenetesen dühös volt. Ben szívében fellobbant a szenvedély, és újra meg akarta csókolni, magához akarta ölelni. Ebben a pillanatban egy lyukas garast nem ért az egész Piacere-villa, és az sem érdekelte igazán, hogy vajon tényleg Gemma-e a felelős a víz eltűnéséért. – És most? – kérdezte Gemma, és nevetett, úgy látszik, megjött az étvágya.
– Jöhet a saláta? Gemma megrázta a fejét. – Jól van, akkor előtte neked egy borjúszelet, nekem pedig valami szárnyas. – Én is szárnyast kérek – Gemma kék szeme Benre nevetett, és ő visszamosolygott. – Pincér! Két szakácsnő kedvencét – kiáltotta, aztán a maradék bort is kitöltötte, s még egy üveggel rendelt. Gemma összehúzta a szemöldökét: – Elég régen volt már, hogy egy férfi megpróbáljon leitatni. – Én nem próbállak meg leitatni, Gemma. – Ez igaz is volt, Ben nem akarta leitatni: azt szerette volna, ha józan marad, mosolygós, vonzó és szerelmes. Az amerikai vidéki matrónák távozáshoz készülődtek. – Hívjon nekünk egy taxit – utasították a pincért, aki vállat vont, és azt válaszolta: – Sajnálom, signore, de mivel esik, nincsenek taxik az utcákon. Ben és Gemma elégedetten mosolygott egymásra. – Jó tudni, hogy ebben az ítéletidőben fognak hazasétálni – suttogta Gemma, majd hozzátette: – Mire visszaérnek a szállodába, pontosan úgy fognak kinézni, mint mi. – Jó lecke lesz nekik – jegyezte meg Ben, és Gemma úgy nevetett ezen, mintha a férfi volna a legszellemesebb fickó egész Olaszországban. Istenem, gondolta Ben, te jókedvedben teremtetted ezt a nőt! Desszertként gesztenyepürével és rumba mártott túróval töltött almát ettek; egy régi, csak erre a vidékre jellemző recept alapján készül, magyarázta a pincér. Aztán kávét ittak, és csöndben gyönyörködtek egymásban. – Vajon elállt az eső? – kérdezte Ben, és imádkozott, hogy még essen.
– Vajon mennyi az idő? – kérdezte Gemma, és rápillantott fehér szíjas, nagy számlapos órájára. Úgy tűnt, hogy a nagyobbik óramutató rettenetesen gyorsan száguld körbe. Mintha maga Isten válaszolna a kérdésükre, egy villámlást követő mennydörgés rázta meg az ablakokat. Ben kifizette a számlát, felszedelőzködtek, aztán az ajtóban megálltak, s nézték a függönyként lezúduló, szürke esőt. Villámlott, dörgött, s ők csak szorították egymás kezét. Ben azt mondta, hogy ilyen viharban még vezetni sem túl biztonságos, és különben is, az autó a város másik végében áll. – Az egyetlen értelmes dolog szállodát keresni – mondta. Gemma ijedten markolta meg a kezét, mert nem messze tőlük villám csapott be, és még ijedtebben rezzent össze attól, amit Ben mondott. – Szállodát? – kérdezte suttogva, és a férfi arcát fürkészte. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte Ben, és gyöngéden megcsókolta Gemma esőáztatta arcát.
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET GEMMA Nem is próbáltunk meg szaladni – semmi értelme nem lett volna. Keresztülevickéltünk a pocsolyákon, vissza a folyóparthoz, és – mint évekkel azelőtt Cashsel – teljesen véletlenül belebotlottunk egy pici szállodába. A KIADÓ SZOBÁK felirat zöld betűkkel villogott a homlokzatán. Üvegajtaján sárgaréz kilincs, az ajtó fölött pedig réztábla hirdette, hogy a HOTEL DOTTORE nevű szállóhoz van szerencsénk. Nevettünk, s Ben kifejtette, hogy természetesen ez nem véletlenül alakult így. Kéz a kézben léptünk be. Önök szerint megkérdeztem magamban, hogy mit teszek éppen? Persze
hogy megkérdeztem, de a bor hevítette a véremet, az izgalom pedig megmarkolta és megbizsergette az ágyékomat. Estem, bukfenceztem, zuhantam – alázúdultam a szerelembe. Én, a jégkirálynő… akit minden jel szerint nem sok idő választott már el esküje megszegéstől. De nem, mégsem. Nem lehet. Persze hogy nem lehet. Eszembe jutott, hogy régi, virágos pamutbugyimat viselem, amelyiket már vagy ezerszer kimostam. Ben világi férfi: biztosan nagyon drága, csipkés fehérneműben feszítő szőke bombázókkal szokott szeretkezni. Most már azonban késő. Rám nézett, és úgy éreztem, hogy az egyetlen nő vagyok a szobában. És ezúttal így is volt. Az ablakunk az esőtől megdagadt folyóra nézett; Ben becsukta a magas ablaktáblákat. Csak mi ketten voltunk az apró szobában, ahol egy nagy ágy állt, jókora, faragott, gótikus fejrésszel. A rubinpiros lámpák rózsaszín fényt árasztottak, mi álltunk, és egymás szemébe bámultunk. – Csurom víz vagy. – Ben gyöngéden hátrafésülte a hajamat. – Te is. – Odatartottam az arcomat, és vártam, hogy megcsókoljon. Többet egy csöppet sem érdekelt sem a hajam, sem az alsóneműm. Kívántam ezt a férfit. Úgy csúsztam ki nedves blúzomból, mint valami sztriptíz-táncosnő, kikapcsoltam a szoknyámat is, és hagytam, hogy a bokám köré hulljon. Addigra Ben is levetette az ingét, aztán a farmerját. Mezítláb álltunk ott, félmeztelenül, nedvesen. Nagy léptekkel kiment a fürdőszobába, én pedig a szobában maradtam, és izmos hátában meg fenekében gyönyörködtem. Olyan szép feneke van, gondoltam, és megbizseregtem. Törülközővel tért vissza, és fürgén dörzsölni kezdte a hajamat. Lehajtottam a fejem, s úgy éreztem magam, mint egy elkényeztetett kiskutya. Kuncogni kezdtem, aztán elvettem a törülközőt, és én szárítottam meg az ő haját, aztán a mellkasát… aztán lejjebb… Felkapott, és odavitt a rózsaszín selyemágyhoz, felhajtotta a terítőt, és ráfektetett. Nevetni kezdtem, erre rám vetette magát, az arcomat csókolta, a
hajamat, lecsúsztatta a melltartópántot a vállamról, és a mellbimbómat kezdte nyalogatni. Megdöbbenve hallottam, hogy sikoltozom: valahonnan mélyről, a primitív, ellenőrizhetetlen belsőmből túlvilági hang tört elő belőlem. Azon kaptam magam, hogy kinyújtom érte a kezem, végigsimogatom sima és kemény testét, a ropogós, fekete szőrt, aztán a kerek lágyságot, s végül az édes keménységet. Ő is felnyögött, és azt suttogta: – Egy angyallal szeretkezem, az én Botticelli-angyalommal. Majdnem körülnéztem a szobában, hogy vajon nincs-e valaki még ott rajtunk kívül. Tényleg rám gondolt? – ütköztem meg egy pillanatra. De megint csókolózni kezdtünk, a szánk, a testünk, a csípőnk, a lábunk összeért, s közben úgy lefetyelte végig a testemet, mintha belőlem fakadna az ifjúság vize, és ő egy kétségbeesett, szomjas ember lenne… megfeszültem és hajlongtam, és szégyentelenül azt suttogtam, hogy ne hagyja abba. Amikor végre befurakodott a lábam közé, egy másodpercre fölém tornyosulva megdermedt. – Félsz? – suttogta, és a szemembe nézett. Ez már a harmadik alkalom volt aznap, hogy ezt kérdezte. Szerencsés szám. – Nem – mondtam. Emlékeznek még arra az elektromosságra, amelyről az első csókja kapcsán írtam? Nos, ez most olyan volt, mintha cikázó villám csapott volna belém. Valósággal megemelkedtem, amikor belém hatolt, éreztem, ahogy nedveim körülfolyjak, hallottam, hogy sikoltok az élvezettől. A teste az enyémnek csapódott, és én máris a csúcson voltam, a mennyországban eszméltem. Sokkal később váltunk szét, és ott feküdtünk, lucskosan a szerelem becses nedveitől, s most a kezünk kapcsolódott össze olyan erősen, mint nem sokkal azelőtt a testünk. Nem akartam elereszteni. A testem megint
csengetett picit. Újra megkívántam. Ránéztem, és ő is felém fordult. – Botticelli-angyalom – mondta. Nem kellett volna aggódnom, gondoltam – még csak észre sem vette a régi pamutbugyimat. És megint szeretkeztünk. Sötétben ébredtem. Nagyon fáztam, megérintettem a mellettem alvó Bent, és közelebb húzódtam, majd mint egy kifli, befészkeltem magam az ölébe. Az eső dobolt az ablaktáblákon, és a mennydörgés még mindig morajlott a távolban. Elképzelni sem tudtam, mennyi lehet az idő. De nem akartam, hogy ez az éjszaka véget érjen. Nem szeretem az éjszakát. Mindig féltem a sötétben, és mindig legalább egy felkapcsolt lámpával aludtam. Az éjszaka sűrű, beléd hatol, és rémületes, csábító szavakat súg a füledbe. Én érzem az éjszakát. A puha nyögések, kimondatlan félelmek, a hang nélküli sikolyok ideje. Vagy pedig a csodák ideje, ha egy olyan férfival szeretkezik az ember, akit kíván. Ha abba a férfiba kapaszkodik, akit szeret, akkor ez a legszebb időszak. Másnap reggel, amikor felébredtem, szürke fény szűrődött be a redőnyökön. Egy másodpercig nem tudtam, hol vagyok. Aztán elfordultam, és a még mindig alvó Ben arcára néztem. Olyan jóképű, gondoltam, s képzeletben végighúztam az ujjamat erős száján, kékesen derengő, borostás állán, az arccsont széles és férfias ívén. Kedvem támadt volna minden porcikáját végignyalogatni. Jobb karom a teste alatt feküdt, és ezernyi varrótű döfködte, de nem érdekelt. Agyon is nyomhatott volna, ha akar. Az ablakon túl feltámadóban volt az élet: tompán hallatszott a madárcsiripelés, a forgalom gyönge zümmögése, egy motorbicikli csattogása a macskakövön. Hűvösnek és kellemesnek képzeltem a hajnali szellőt. A Bellevue jutott eszembe, meg Patty, a hosszú és csöndes hazafelé út a metrón, a hazaérkezés, amikor már ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy lezuhanyozzam és egyem valamit. Csak egyetlen dolgot nem engedtem meg magamnak: hogy Cashről
ábrándozzam. Sóhajtottam. Nő voltam megint, akiről eltűnt a kemény, kérges lepel, a munkája emlékeivel és a felelősségtudatával egyetemben. Benhez fordultam, közelebb furakodtam hozzá, éreztem a melegét. Mindig szerettem hajnalban szeretkezni.
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET Úgy reggeliztünk, mint valami rossz gyerekek, semifreddót ettünk a Piazza Santo Spiritón található Riccisben. A freskókkal, mahagónival meg csiszolt sárgarézzel díszített, szépséges templomban és a munkába siető, helyes olaszokban gyönyörködtünk közben. A semifreddo egyféle fagylalt, csoki darabkákkal és felvert, majd megfagyasztott tejszínhabbal készítik – körülbelül olyan vétkes dolog, mint a pillanat, amelyet átéltem, és amelyhez, úgy gondoltam, igazán illik ez az édesség. Nem voltunk tökéletes páros: rajtam nem volt smink, még csak rúzs sem, mert a szám megdagadt a csókjaitól; és bár a blúzom meg a szoknyám reggelre majdnem megszáradt, úgy néztem ki, mintha bennük aludtam volna. A körülöttünk ülők rosszalló tekintetéből rájöttem, hogy mindenki így is gondolja. Ben sokkal jobban festett, mint én – egyszerűen nem értem, miért van az, hogy egy szenvedélyes éjszaka után a férfiak mindig felfrissülve és a világgal megbékélve ébrednek, mi, nők, viszont egyfolytában azon aggódunk, hogy sebhelyes az állunk és a combunk belső fele, ahol a borosta felkarcolta a bőrünket, meg hogy pontosan úgy nézünk ki, mintha egész éjjel basztunk volna, és bizony, ez így is volt, csak éppen nem akartuk, hogy ezt az egész világ megtudja… – Angyalom. – Ben egy kiskanálnyi semifreddót tömött a számba, mire én elmosolyodtam, megint kész lettem volna szeretkezni, és egyáltalán nem érdekelt, hogy nézek ki, vagy hogy mások is vannak a közelben. – Botticelli – mondtam, miközben az ajkamat nyalogattam. – Mi az
ördögért nevezel így? – Egy festmény alapján… vagyis sok festmény alapján. Biztosan ismered őket… Édes arcú, pajkos külsejű, göndör, aranyhajú angyalokat ábrázolnak. – Nem dundik inkább? Nevetett, és újabb kanál fagylaltot nyújtott felém: – Jobb lesz, ha mindent megeszel. – Lassan ideje visszaindulnunk – mondtam sajnálkozva. – A való életbe, mi? – Megvannak a kötelességeim. – Nekem is. Komolyan nézett rám: – Minden rendben van ezzel kapcsolatban, Gemma? Úgy értem, így, kettőnkkel? – Persze. – Szorongva vállat vontam. Nem nekem kellett a következő lépést megtennem, s különben is annyira gyakorlatlan voltam az ilyen ügyekben, hogy azt sem tudtam, mi a teendő ilyenkor. – Tudod – mondtam nehézkesen. – Ezek a dolgok csak úgy megtörténnek. – Igen? Elbámultam, s visszagondoltam az éjszakai illetlen viselkedésemre. Illetlen viselkedés. Jézusom, már megint finomítok, mint valami romantikus regény szerzője. Buja, szégyentelen viselkedésnek nevezném inkább. – Azt hiszem – mondtam halkan. Ben a kerek márványasztalt nézte mereven. – Igazad van – mondta, és felállt. – Azt hiszem, ideje indulnunk. Visszamentünk a Land Roverhez, és egyetlen szó nélkül hazaautóztunk, Bella Piacerébe. Jaj, istenem, Cash, gondoltam hirtelen reményvesztetten. Mit tettem?
NEGYVENHATODIK FEJEZET BEN Ben a villa fürdőszobájában állt, és csodálkozva húzta ki a villanyborotváját a csatlakozóból. Aztán megint bedugta, és bekapcsolta. Semmi. Felpöckölte a villanykapcsolót. Ugyanaz, azaz semmi. Na, most már nemcsak víz, de áram sincs. Megragadott egy törülközőt, a derekára csavarta, és dühösen lerobogott a lépcsőn a telefonhoz. Csak egyetlenegy készülék volt az egész házban, a könyvtárszobában. Leült egy székre, kikereste a helyi elektromos művek számát, és tárcsázott. A füléhez emelte a kagylót, és a szeme kikerekedett. Semmi. Telefonja sem volt. Kiment a konyhába, hogy Fiamettát megkeresse. Az udvari ajtó be volt csukva, a konyhában sötétség és csend honolt. A szokásos kancsó kávé nem állt a tűzhelyen, és a pirított ciabatta illata sem érződött. Kiment, és leült az asztalhoz, ahol Gemmával kávézott – tényleg csak tegnap lett volna? Hirtelen eltelt Gemmával: az illatával, a finom bőrével, a kis gödrökkel a szája sarkában. A nevetős szája, gondolta gyöngéden, s elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy festett a nedves glóriával a feje körül, hogyan csavarta ki a haját a Cammillóban, és hogyan tagadta le, hogy fél a szeretkezéstől… aztán a sikoltozását idézte fel, a hosszú, karcsú lábát, s ahogy átölelte vele a derekát. Arra gondolt, mennyire élvezte, mennyire kívánta – ettől begerjedt, és sajnálkozva mosolygott. Gemma összetett nő: egyik pillanatban tűzforró, a másikban jéghideg. De vajon miért bonyolítja az életét egy nővel, amikor csak azért jött ide, hogy békességben és csendben legyen: hogy fessen, hogy elkezdje a villát szállodává alakítani, hogy megmentse magát azoktól a bonyodalmaktól, amelyek rendre feldúlták az életét. És mégsem tudta kiverni Gemmát a
fejéből. Ennek ellenére sürgős tennivalói voltak. És ahogy erre gondolt, feltűnt neki, hogy az istálló felől nem hallja a munkagépek jól megszokott duruzsolását, úgy tűnt, nem dolgozik senki. Visszarohant az emeletre, felkapott néhány ruhát, aztán kisietett a régi istállóhoz. A markológép, a betonkeverő, az összes felszerelés eltűnt. Csupán néhány zsák cement és egy kis kupac homok maradt. A karját összefonva állt egy percig, s egyre dühösebb lett. Aztán visszament a házhoz, beszállt a Land Roverbe, és elment Maggie-hez, hogy Muffie-t összeszedje. Maggie tökéletesen rendezett hátsó udvarának gyepén találta őket. Éppen krikettezni tanultak. A nap megbicsaklott lánya halványzöld haján, és Ben felnyögött: erről teljesen megfeledkezett. Muffie rövid, szűk szoknyát viselt, amely alig takarta el a fenekét, és egy még ennél is szűkebb, piros csíkos felsőt meg egy pár ormótlan, telitalpú cipőt, amitől jóval magasabbnak látszott. A lányom úgy néz ki, mint egy kis kurva, gondolta. És aztán a Jericho család jutott az eszébe. – Szia, apa, éppen krikettezünk. – Muffie odarohant hozzá, és megcsókolta, Ben felkapta, és körbepördült vele. Mert bár felháborítóan nézett ki, mégiscsak a lánya volt, akit szeretett… – Szia, kincsem! Szia, Maggie – mondta aztán. – Szia, Ben. – Maggie ütőjével alaposan telibe találta a labdát, s elégedetten nézte, amint tökéletes ívben áthalad a kis kapun. Vigyorogva megfordult, és tetőtől talpig végigmérte Bent: – Jól sikerült az éjszakád, Ben? Nagyon ravaszul csillogott a szeme. Maggie-nek speciális érzéke volt az ármányhoz. Mindig tudta, ha éppen történik valami, és általában azt is, hogy egészen pontosan micsoda, meg hogy kivel. Ráadásul született pletykafészek volt. – Két napja nincs vizem – mondta Ben, elengedve a füle mellett a
kérdést. – Mától nincs villany és telefon a villában, ráadásul a gépeket is ellopták az istállóból. Fiametta nem jött dolgozni, és nem jöttek a kőművesek sem. El vagyok vágva a külvilágtól, és a tököm tele van… bocsánat, kislányom – tette hozzá Muffie felé fordulva – a helybeliekkel. Itt szabotázsakció folyik, Maggie, és arra gondoltam, hátha te tudsz valamiről. Maggie nagyra nyitotta kék szemét. Megigazította a haját, megigazította a gyöngysort a nyakában, s finom mozdulattal ütéshez készülődött. – Honnan kellene tudnom? – Rásózott a labdára, amely végigszáguldott a gyepen, s a ház előtt állt meg. – A fenébe – sziszegte. – Látod, ez isten büntetése volt – mondta Ben – a hazugságodért. Te tudod, hogy mi folyik itt, igaz? És azt is tudod, hogy az egésznek köze van a Jericho családhoz. – Jaj, apa! – szakította félbe Muffie. – Te mindig mindenért a Jericho családot hibáztatod! Maggie közelebb lépett, és tiszta erejéből rávágott Ben sípcsontjára. Amikor a férfi felüvöltött, gonoszul elmosolyodott: – Ezt azért kaptad, Ben Raphael, mert hazugnak neveztél. Semmit sem tudok a betonkeverődről és a villanyodról. Ennek ellenére nyugodtan itt maradhattok Muffie-val, amíg a dolgokat tisztázod. – Aztán éles hangon folytatta: – Nem kétséges, hogy amint eljön az ideje, meg is teszed. – Mit értesz azon, hogy eljön az ideje? – Drága Ben barátom, ez itt Olaszország. A vidéki Olaszország. Nem tanultad még meg, hogy egészen különleges, sajátos lüktetése van? Menj, és beszélj a polgármesterrel. Általában a Galileóban ül ebben az órában, és az első grappáját fogyasztja. Miért nem őt kérdezed arról, hogy mi történik? Guido Verdi, Bella Piacere polgármestere korán kelt, és egész délelőtt a földeken dolgozott: saját szőlőskertje volt, Trebiano szőlőt termesztett, és borkereskedőknek adta el. Két hektár márgás domboldal tulajdonosa volt, itt termett a szőlője takaros sorokban. Évekkel ezelőtt mindegyik sor
végébe rózsabokrot ültetett. Bár szerette a virágokat, a rózsák nem csak díszből voltak, hanem azért is, hogy a bogarak először őket támadják meg, s így időben értesüljön az élősködők megjelenéséről. A faluban Guido igen nagy népszerűségnek örvendett. A Roccóéhoz hasonló, kis parasztházban lakott, felesége volt, fia, két unokája, és ő igazgatta Bella Piacerét is. Boldog ember volt. Mindennap tizenegy órakor benézett a Galileo kocsmába. Egy zöld műanyag széken ült, és a régi, fekete-fehér, szemcsés, sistergő tévében focimeccset nézett. Pohárka grappájához kedvenc söréből, a Peroniból kért egy üveggel. Öreg barátja, Rocco Cesani is vele volt. Mivel mindketten egyenesen a mezőről jöttek, munkaruhában, azaz rongyos rövidnadrágban, szakadt pólóban és gumicsizmában ültek az asztal mellett. Amikor Ben belépett az üres söröskancsóval kitámasztott ajtón, azt látta, hogy a fejüket összedugják és nevetnek. Carlo, a tulajdonos poharakat öblített el a pult mögött, és Ben arról is meggyőződhetett, hogy itt van villany és víz is. A három férfi szó nélkül végignézte, ahogy átsétál a kocsmán, udvariasan odabólintottak neki, aztán tüntetően elkezdték a Firenze-Milan mérkőzést nézni. Ben a tévé elé húzott egy széket, leült, és szembenézett velük. – Signor Verdi, Rocco – mondta. – Nagyon fontos ügyben vagyok itt. A villában két napja nincs víz. Ma reggel óta áram és telefon sincs, és a gépeim is eltűntek a munkásokkal együtt. Követelem, hogy mondják meg, mi folyik itt! A két férfi egymásra nézett. Tökéletes összhangban vontak vállat, aztán egyikük azt mondta: – Talán csak a balszerencse, signor Ben. Biztosan valami hiba van a számla körül… – Ezt mondták a vízműveknél is, a városban. Kifizettem az összes úgynevezett tartozást. Most mit kellene tennem? Menjek el a telefontársasághoz? Az elektromos művekhez? A kőművesek után? Vagy talán vannak még „tartozásaim”?
A polgármester megvonta a vállát: – Ha ezt kell tenni, akkor ezt kell tenni, signor Ben. Ben mereven nézett rájuk, a férfiak félrefordították a tekintetüket. Ben tudta, hogy többet tudnak a dologról, mint amennyit elárulnak, és azt is tudják, hogy ő mindezt tudja. – Mindent el lehet intézni, signore – mondta Rocco kedvesen. – Csak idő kérdése. – És mennyi időé, Rocco? – Ben rávágott a szék karfájára és nyomban azt kívánta, bár ne tette volna; úgy fájt, mint a nagy nyavalya, mint Maggie sípcsontjára mért ütése. Rocco megint megvonta a vállát, ravaszul elmosolyodott, s ez többet elárult, mint az addig elhangzott szavak együttvéve. – Signore – mondta aztán. – Ez itt Olaszország. Ben felállt. Gondosan visszatette a széket a helyére. Rendelt a polgármesternek és Roccónak még egy kör grappát. Kifelé menet megállt az ajtóban. – Nem, Rocco – mondta, és forrt a dühtől. – Ez nem csak Olaszország. Ez szándékos rongálás. Azzal kisietett, hogy megkeresse Gemma Jerichót és szörnyű családját.
NEGYVENHETEDIK FEJEZET GEMMA Elnyúltam a régi nádfotelben a fogadó kertjében, és a fejem fölött himbálózó apró, méregzöld szőlőszemeket bámultam; por és pollen meg egyéb, minden bizonnyal allergiát okozó anyagok lebegtek a nap szűrt fényében, és én semmit sem csináltam, csak ültem. A fejem üres volt, a testem kiszáradt, az érzékeim megdermedtek. A karom lógott – valóságos erőfeszítésembe került volna felemelni.
Nem gondoltam Benre – Cashre gondoltam. Cashre meg azokra a napokra, amikor elvitt magával Texasba, hogy bemutasson a családjának. Természetesen Livvie is velünk jött. Cash azt mondta, hogy a teljes új családját be akarja mutatni, és a kis Livvie nagyon odavolt a repülésért. Cash és én már jóformán egy éve jártunk ekkor; nem éltünk együtt, de a hétvégéket együtt töltöttük, s ilyenkor úgy éreztük magunkat, mint egy igazi család: még a Nonnánál töltött vasárnapok is teljesen más értelmet nyertek. Úgy éreztük, jövőjük van a vasárnapi ebédeknek. Cash a színházban dolgozott, én meg a kórházban, de ha egy kevés időt tudtunk szakítani az összevissza munkaprogram közepette, mindig együtt voltunk. Szerettük egymást, boldogan éltünk, vigyáztunk Livvie-re. Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy valaha elváljanak útjaink. Nem gondoltam a végre. Annyira szerelmes voltam Cashbe és az új életembe! A Dallas/Fort Worth-i repülőtéren egy idősebb kiadású Cash-hasonmás várt ránk. Az apja volt, természetesen. S bár a haja már deresedett, s nem volt olyan szőke, mint a Cashé, a szeme ugyanolyan világoskéken csillogott. Kétoldalt ráncok gyülekeztek: biztosan attól, hogy a nap jó részében a végtelen földeket pásztázza tekintetével. Megölelt, aztán felkapta Livvie-t: – Csak nem vagy még akkora, hogy ne vihetnélek, kis hölgy?! Még mindig emlékszem Livvie jókedvű nevetésére, ahogy boldogan hagyta magát vinni, bár azt mondta, hogy már elég nagy. Odasétáltak a Chevy Suburbanhez, amely fehér volt, poros, és a platóján hemzsegett mindenféle gép, egy csomó kötél meg egyéb férfias dolog. Az apja, Cash meg az autó annyira macsó jelenség volt, hogy szinte éreztem a tesztoszteront a levegőben. És imádtam. Jaj, mennyire imádtam! Soha életemben nem éreztem magam nagyobb biztonságban. – Szóval, maga orvos – mondta Matt Drummond, és rám mosolygott a visszapillantó tükörben. – Igen. – Hirtelen félénk lettem.
– Mindig is mondtam Cashnek, hogy keressen egy okos lányt – mondta. – Mert az ész fontosabb a szépségnél. Elborzadva bámultam a tükörképemre a visszapillantóban. Olyan rosszul néznék ki? – De Cash szerencsés – tette hozzá az öreg. – Mert mindkettőt megkaparintotta. Nevettünk, Livvie pedig kérdéseket tett fel: mikor nézheti meg a lovakat, hány holdas a birtok, és hány kutya van – titokban legalább egy nagyon nagyban reménykedett. Elég sokáig mentünk, és végül befordultunk egy kapun, amely a faoszlopos kerítést szakította meg. A kapu fölött kovácsoltvas boltívről a családi címer függött: szépen megmunkált, fémből készült D & R betűk ölelkeztek zöld mezőben. Aszfaltozott úton mentünk tovább, megint csak jó sokat. Az utat harsogó, zöld fű övezte, amely igen üdítően hatott a poros dombok után – a bejárattól legalább egymérföldnyire volt a ház. Fából épített, cseréptetős, emeletes vidéki kúria volt, fehér és zöld színűre festették, és rengeteg ablak csillogott a napfényben. Marietta Drummond a verandán várt ránk. – Isten hozott! – kiáltotta, szélesre tárta a karját, és lelkesen megölelt. Az ölelkezés és a Livvie körüli nagy felhajtás után megmutatták a házat és a szobánkat. Mi Cash régi szobájában aludtunk, amely tele volt kis, háromszögletű zászlókkal, még a középiskolás korszakából származó, úszótehetségét elismerő trófeákkal és a bekeretezett érettségi bizonyítvánnyal. Soha nem tudtam meg, hogy miért hagyta el ezt a helyet, miért döntött úgy, hogy színész lesz a biztonságos életet nyújtó háttere ellenére. Én a helyében bizony soha el nem mentem volna innen. Annyira jó volt, hogy csak egyszerűen ott tartózkodtunk… és én voltam a barátnője, a jövendőbelije… Soha nem jegyeztük el egymást hivatalosan, semmi gyűrű vagy ilyesmi; de „a csillagokban meg volt írva”, ahogy Cash mondta, és én tudtam, hogy igazat beszél. A házról csevegtünk meg a vidékről, Livvie-nek pedig megígértünk egy akkora kutyát, amekkorát
csak elbír képzelni – mondjuk egy újfundlandit. Ezt hivatott helyettesíteni Sinbad. Úgy terveztem, hogy új életet kezdek, Connecticutba költözöm, s állást keresek a helyi kórházban – olyat, ahol kevesebb az ügyelet, így több időt tölthetünk együtt. Csak én leszek és Cash, a gyönyörű Cash, aranyszőke hajával és hódító szemével, amelynek a környékén már szintén feltűnt egy-két szarkaláb, izmos testével, amelyik olyan tökéletesen illett az enyémhez, a szenvedéllyel, amelyet irántam érzett… és amelyet én is éreztem iránta. Rajta kívül soha senkit nem kívántam, mondtam neki, és így is gondoltam. Egészen más volt szeretkezni abban az ágyban, amelyben a kamaszéveit töltötte, a családi otthonban úgy, hogy a szülei a szomszéd szobában aludtak. Csöndesek voltunk, lopva, titokban szerelmeskedtünk, bűntudatosan kuncogtunk, miközben egymásnak feszültünk, olyan gyöngéden, jaj, istenem, olyan gyöngéden! Olyan nagy szerelemmel… Másnap körbejártuk a farmot, és cowboynak képzeltük magunkat. Cashnek nagyon bejött ez a szerep, Livvie is hamar megtalálta a helyét, és természetesnek hatott, de nekem a nap végére megfájdult a fenekem a nyeregtől meg a fejem a napsütéstől, és – persze későn – rájöttem, miért viselik azokat a nagy kalapokat, és miért vannak a ráncok a szemük sarkában. Livvie nagy örömére az öt kutya egyike nagyon belehabarodott, és mindenhová követte, ahová csak ment. Aznap este Cash szülei hatalmas vacsorát adtak, és az összes rokont meg szomszédot meghívták rá. Olyan volt, mint a texasi filmekben: a nyárson ökör sült, a férfiak fehér kalapot, a nők pöttyös, krokodilbőr csizmát viseltek, és mindenki olyan szeretettel fogadott bennünket, mintha máris a család része lennénk. Cash aznap este nagy szenzációt keltő bejelentést tett. Állást ajánlottak neki egy filmben – élete első filmjében. Nem főszerep volt, de igen fontos szerep – és nem cowboyt kellett alakítania. Egy hollywoodi detektívet kellett megformálnia egy film noir stílusú forgatókönyv alapján, Raymond Chandler modorában. Azt is elmondta, ez természetesen azt jelenti, hogy Hollywoodba kell mennie. – Persze csak átmenetileg, kedvesem – tette hozzá, és átölelte a vállamat.
– A szívem mélyén színpadi színész vagyok. Hamarosan visszatérek. Gombócot éreztem a torkomban, amikor arra gondoltam, hogy elveszítem, hogy Hollywood elrabolja tőlem, ha csak egy időre is. De annyi minden kötött össze bennünket, és a szerelmünk olyan erős volt, hogy tudtam, semmi rossz nem történhet. Ugye? A Cashről és a múltamról szóló álmodozásból Ben Raphael hangja térített magamhoz. A szívem úgy megdobbant, mint egy fiatal lányé, és gyorsan odasiettem hozzá. Nonnával átellenben ült a kemény, zöld bőrdíványon. Karját összefonta, rám nézett, amikor bejöttem, és egyáltalán nem mosolygott. Jaj, istenem, gondoltam, most meg mi van? Láttam, hogy Amália ott lebzsel a hallban, és Laura, a lánya szintén ott áll nagyra tátott szájjal, s még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha nem hallgatózna. – Mrs. Jericho – hallottam Ben szavait. – Alapos okom van azt hinni, hogy ön áll a villabeli gondjaim mögött. – Miről beszélsz? – Nonna mellé álltam, és kezemet védelmezőn a vállára tettem. – A víz ügyében jöttél? Megint? Egyszer már megmondtam, hogy semmi közünk nincs hozzá. – Rendben van. És feltételezem, hogy Rocco Cesanival és Guido Verdivel egyetemben ahhoz sincs semmi közötök – fordult felém –, hogy a villanyomat kikapcsolták, a telefonomat is, a kőműveseim egyik percről a másikra eltűntek, s magukkal vitték az összes gépet. Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. Észrevettem, hogy Nonna is hallgat, és megsajnáltam. Arra gondoltam, mennyire meg lehet ütközve, hogy Ben így beront, és ilyen vádakkal illeti a családunkat. – Azért jöttem, hogy bejelentsem: amennyiben a szabotázs folytatódik, kénytelen leszek jogi lépéseket tenni – mondta Ben. Ez aztán mindennek a teteje. Mintha az a múlt éjszaka egyáltalán meg
sem történt volna! Idegenek voltunk megint, ellenségek, háborúban álltunk egymással. – És amennyiben nem hagyod abba a rágalmazásunkat – mondtam gőgösen –, én magam is jogi lépéseket fogok tenni, Mr. Raphael. Felállt. Valahogy nagyon magasnak tűnt az alacsony mennyezetű, tehénistállóból átalakított szobában, ahol még mindig ott volt a falon a régi etetővályú. – Nem tudsz megfélemlíteni – tettem hozzá reménykedve. Sárgászöld szemével hosszan rám nézett, de a tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. – Elnézést kérek, ha… udvariatlanul hangzott – mondta kimérten –, de komolyan gondoltam. Még egyszer egymásra néztünk. A szemem sarkából láttam, hogy a beálló, hosszú csöndben Nonna aggódva pislog hol rá, hol rám. Aztán Ben megfordult, és elment. Jaj, istenem, gondoltam. Egyszerűen csak kisétált az életemből...
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET – Tulajdonképpen mi van közöttetek? – kérdezte Nonna. Megvontam a vállamat: – Amint látod, semmi. Egyáltalán semmi. – Látom, amit látok. – Még mindig a kemény, zöld széken ült, és nyugodt tekintettel figyelt. Nagyon csinos volt a kék színű pamutblúzában. – Mondhattad volna, hogy van valami köztetek. Akkor ezt az egész dolgot másképpen is megközelíthettük volna. – Miféle dolgot? Úgy érted, a villát? Jézusom, anya, nekem nehogy azt mondd, hogy valami közöd van a rongáláshoz! – Én nem tettem semmit. Különben is, szerintem Ben Raphael csak azt
kapja, amit megérdemel. Ha a helyiek ellene fordulnak, milyen esélyei lehetnek arra nézve, hogy sikerülnek itt a szállodás tervei? Az én villámban – tette hozzá. Kétségbeesésemben a hajamat kezdtem igazgatni. Micsoda őrült helyzet! Tiszta szívemből azt kívántam, bárcsak a sürgősségi rendelő biztonságos neonfényei alatt lehetnék megint, ahol csak az élet meg a halál kérdéseivel kell foglalkoznom, nem ilyen bonyolult dolgokkal! Túl kusza volt minden, túl érzelmekkel teli, túl… vészterhes. Kihalásztam nadrágom zsebéből a Lancia kulcsát. – Elmegyek, és meglátogatom Maggie Marcessit – mondtam, és az ajtó felé indultam. – És mit csinálsz ott, lányom? – Nonna aggódva pislogott rám. – Megnézzük, mit hoz a jövő – mondtam. – Nahát, kedves lányom, ez aztán a meglepetés! – Maggie a szalonban süppedős, festett vászonnal burkolt díványon ült, lábát az előtte álló üveglapú kávézóasztalon pihentette. Ruhája színei között aznap a lila vitte a prímet: mély kivágású, ametiszt brossal díszített, térdig sem érő, lila ruha volt rajta – Maggie nagyon büszke volt a lábára. Egy csomó fodor volt a ruhán, kövérkés derekát széles (természetesen szintén lila) selyemöv fogta körül. Levendulaszínű gyíkbőr papucsot viselt, és egyáltalán, minden ruhadarab, ami rajta volt, egy vagyonba kerülhetett. Megveregette a díványt maga mellett, jelezvén, hogy üljek oda. – Nagyon csinos vagy ma – mondtam neki, és a párnák közé hanyatlottam. – Hiszek a színösszhangban, drágám. Ez mindig működik. Színekben, tudod, ugyanolyan jó vagyok, mint kártyában. Vagy a tealevelekben… sőt kávézaccból is nagy biztonsággal jósolok. Megigazította vörös kontyát, amelybe nagy gyémántokat tűzött, és fondorlatos tekintettel rám nézett: – Már vártalak – mondta.
– Tényleg? – Ben ugyanis már járt itt. – Ó – zavaromban kopott tornacipőmet nézegettem. – Jó illatod van, drágám – mondta egy idő után. – Violetta di Parma – mondtam. – Violák illata. – Tudom. – Maggie – a hangom elkeseredetten csengett –, kérlek, jósolj nekem! – Hát persze, kedvesem. Tudni akarod a jövendőt. És talán a múlt egy részét is. Felállt, és odament egy ősrégi, faragott szekreterhez, kivette a kártyát, és intett, hogy üljek az ablak melletti asztalhoz. – Na most – mondta huncut mosollyal – lássuk, mit látunk! – Azt hiszem, én már tudom – mondtam, de megrázta a fejét. – Ne feledd, kedvesem, a sors fölöttébb szeszélyes. Egyikünk sem tudhatja soha, mi vár rá a következő sarkon. – Átnyújtotta a paklit, hogy keverjem meg. – Na, akkor kezdjük. Kiterítette a kártyalapokat, s elgondolkodva bámult rájuk. – Hmm… – dünnyögte. Még több kártyát tett az asztalra, s mindegyik fölött mormogott valamit, de én semmit sem értettem. – Mit jelent ez itt? – kérdeztem, és ő beszélni kezdett a Nagy Arkánumról meg a Kis Arkánumról, s felékszerezett ujjaival rábökött a Bolondra – szentül meg voltam győződve, hogy az vagyok én. – Bolondítod magadat, drágám – mondta, s aranykeretes szemüvegén át rám nézett. – Nagy gyengeség lakozik benned, ezért nem tudsz szembenézni a valósággal. – De hát mindennap szembenézek a valósággal – mondtam, és a kórházra gondoltam. – De nem a sajátoddal, kedvesem – mondta halkan. –Soha nem a
sajátoddal. Nézd csak, itt. – Egy másik kártyára mutatott. – Látok egy pontot a múltadban, ahol nagy fájdalom ért, minden darabokra tört, és ezen a nagy folyón még mindig nem keltél át. Kíváncsian bámult rám, de aztán megvontam a vállamat, és kételkedve azt mondtam: – Már ki is találtad. – Bajokat látok a jövőben – mondta. – Nehézségeket… Most már azt kívántam, bárcsak sosem kértem volna meg, hogy kártyából jósolja meg nekem a jövőt. – Aha – kiáltott fel elragadtatva. – Egy barna férfi. –Győzedelmesen rám ragyogott. – Ben Raphael. Még szép. – Maggie, tényleg látsz valamit, vagy csak beszélsz itt összevissza? – Hát persze hogy látok. Igazából boszorkány is vagyok. Legalábbis a második férjem annak nevezett. Hú, nézd csak, itt ni, Gemma! A sorssal van randevúd. – Jobb szeretnék valami más végszót – mondtam még mindig reménykedve, de Maggie azt válaszolta, hogy ez csak rajtam áll. – Próbáld meg a jövő héten, drágám… addigra biztosan változik a csillagok és a kártyák állása – mondta komisz kis mosollyal. Aztán teáztunk, és nem engedtem, hogy a tealevelekből is kiolvasson valamit. Angol süteményt ettünk, és megkérdezte, milyen ponton vannak a dolgok köztem és Ben között. – Holtponton – mondtam neki. – Sőt még rosszabb a helyzet. Egyenesen harcban állunk. Elmondtam neki, hogy mivel vádolt meg bennünket. – Nem gondolod, hogy esetleg igaza lehet? – kérdezte kíváncsian. – Hát persze hogy nem! Én soha nem tennék ilyesmit! Maggie elgondolkodva kortyolta a teáját: – Gondolkozz a dolgon, kedvesem. Van egy régi közmondás, valahogy
úgy szól, hogy ne neheztelj senkire, ha a neheztelés a károdra válhat. Most már tudom, hogy történt valami köztetek. Leolvastam az arcotokról. Békülj ki vele, drágám, csak ezt tudom tanácsolni. Miközben hazafelé hajtottam, végig azon gondolkodtam, amit mondott.
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET Két nap telt el, és Benről nem érkezett semmi hír. Könnyű nyári náthával szomorkodtam a szobámban (biztosan az esőben szedtem össze), s nem valami nagy sikerrel próbáltam egyensúlyt teremteni a lelkiismeretem és a cselekedeteim között. Bennel szeretkezni határozottan nem volt szerencsés ötlet. Megszegtem a fogadalmamat. Megint kockáztattam, rizikót vállaltam. De olyan finom volt, olyan érzéki, olyan ijesztő… olyan szép volt megint szerelembe zuhanni. Vajon szerelem ez? Úgy, ahogy Cashsel is történt? Hát persze hogy nem. Ez csak egy átmeneti kapcsolat. És véget is ért. Visszagondoltam a legutóbbi csetepaténkra. Valamit muszáj lesz kezdenem a villával. Minden a Donáti hibája volt, és az a disznó nyom nélkül eltűnt. Tönkretette az életemet. Megint nagyon feldühödtem, lerohantam a lépcsőn, és megpróbáltam felhívni. Természetesen senki nem vette fel. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Donáti zsebre vágta Ben pénzét, és lelépett vele, s persze magával vitte a gróf végrendeletének egyetlen példányát is. És én csupán annyit tehetek a dolgok helyrehozatala érdekében, hogy elmegyek Benhez, elmondom neki mindazt, amire jutottam, és javaslatot teszek: béreljünk magándetektívet, s így kerítsük elő Donátit. – Ez az egyetlen módja annak, hogy az igazság kiderüljön – mondanám neki. Biztosan megértené. Visszatettem a telefont, és Amáliára pillantottam, aki az előszobában téblábolt, és úgy tett, mintha port törölne.
– Buona sera, dottoressa – mondta. – Remélem, jobban van már. Olaszul beszélt, de mostanra már egész jól megértettem. Mondtam neki, hogy köszönöm, de még nem, majd vörös orromra és könnyező szememre mutattam. – Láttam signor Bent ma reggel – mondta mintegy mellékesen, és én hegyezni kezdtem a fülemet. – Rómában volt néhány napig – tette hozzá. – Üzleti úton. Ma érkezett vissza. – Ó, grazie – mondtam, mert semmi más nem jutott eszembe. Aztán pörögni kezdett az agyam. Arra gondoltam, hogy felhívom, de eszembe jutott, hogy nincs telefonja. Délután négy óra volt. Nonna és Livvie elment tájnézőbe, Pienza mellé, a híres La Foce-kertbe. Itt az én időm! Most vagy soha, mondtam magamban. A kocsit Nonnáék elvitték, tehát gyalog kell mennem. Kinéztem és ellenőriztem az időjárást; felhő takarta el a napot, és nem is volt túl nagy forróság. Két napja először bújtam ki a fürdőköpenyemből, felvettem a sortomat és fehér pólómat, megfésültem engedetlen hajamat, bepúdereztem az orromat, úgy döntöttem, hogy rúzst nem teszek. Szalmakalapot csaptam a fejembe. Bőkezűen befújtam magam Violetta di Parmával, és kiléptem az ajtón. A sorssal való randevúmra s Maggie kártyáira gondoltam. A villa kicsit messzebb volt, mint emlékeztem, ráadásul a domb tetején. Az idő is melegebb volt, mint gondoltam, úgyhogy mire odaértem, a sortom a combomhoz, a pólóm a hátamhoz tapadt az izzadságtól. A Land Rover a szökőkút mellett állt. Itthon van, gondoltam. – Szia – kiáltottam, és a hűvös folyosóra léptem. – Szia, Ben, én vagyok. Nem sokkal később kiléptem az erkélyre, és újra köszöntem. Ben éppen valami italt kortyolt, mellette magas, jéghideg skandináv szépség ült. Halványszőke haja tökéletes arcot keretezett, óriási napszemüveget viselt, és kifogástalanul festett fehér, lenvászon ruhájában. Még a drága szandálba bújtatott lábujjai is tökéletesen festettek, halványan
csillogó barackszínűre lakkozta őket. Elbűvölő volt, szexi és Nicole Kidman tökéletes versenytársa. És Ben is nyugodtan lehetett volna Tom Cruise… Úgy tűnt, hogy az az esős éjszaka a hűvös, fehér ágyban, a régi szállodában, ahol rubinszínű lámpák világítottak, és az ablak az Arno folyóra nézett, hirtelen fényévekre száguld tőlem. A szőkeség csak bámult, mintha soha nem látott volna hozzám hasonló szerzetet, Ben pedig felállt, és így szólt: – Gemma, ő Luiza Lohengrin. Már a nevétől megroggyant a térdem. – Elnézést, i-gazán nem a-kartam félbeszakítani a társalgást – dadogtam mosolyogva, mintha semmi bajom nem lenne az egésszel. – Ben, később majd találkozunk. A fene enné meg, hogy itt dadogok! Ide se kellett volna jönnöm! Azzal megfordultam, és átsiettem az üvegajtón, amely hangosan becsapódott mögöttem. Ijedtemben felugrottam, mint egy gumilabda. Jaj, istenem, jaj, istenem, meghalok itt a szégyentől! Visszatettem a napszemüvegemet a lehangolóan piros orromra, és fejedelmi léptekkel távoztam. Hallottam, hogy Ben a nevemet kiabálja, de már ki is csörtettem a kapun, s futva tettem meg a hepehupás, kaviccsal megszórt és gazzal benőtt utat a ház előtt. Közben a bolondságomért átkoztam magam: hát persze hogy egy pillanatra sem foglalkoztattam komolyan Bent… soha, soha… hiszen lám, kivel van együtt most is… és mindössze két napjába került felhajtani ezt a nőt! Bassza meg! Megsebezve és megszégyenülten botladoztam. Soha nem lett volna szabad megtennem, amit tettem, nem lett volna szabad szeretkeznem vele, nem lett volna szabad beengednem őt az életembe! Azok a rubinpiros lámpák túl romantikus fénnyel vonták be azt az estét, a helyzetet és a testünket abban a nagyszerű ágyban, ott, a szállodában. Jaj, istenem, nem tudtam elviselni, hogy egyáltalán rágondoljak, annyira meg voltam alázva…
Visszanéztem a Piacere-villára: derűsen állt a hatalmas fák árnyékában, a toszkán dombok között. Amikor először láttam, azt gondoltam, hogy maga a Paradicsom. Mostanra Elveszett Paradicsom lett belőle. Amikor visszaértem fehér szobám biztonságába, levetettem magam az ágyra, és a dühöngésem zokogásba fordult. Cashre gondoltam. Már régóta nem sírtam; túl régóta, azt hiszem, mert a könnyeim valahogy nem akartak elállni. Valósággal kilövelltek a szememből, és a fülembe szivárogtak, a párnámat is eláztatták, de ez sem enyhítette megalázott lelkem fájdalmát. Semmi értelme nem volt, mégsem tudtam abbahagyni. Egyórányi sírás után felültem, kifújtam az orromat, nagy nehezen lábra álltam, és odavánszorogtam a gigantikus, régi szekrényhez, amelyik teljesen elfoglalta az egyik falat. Megkerestem a bőröndömet, és kivettem belőle egy pulóvert, egy világosszürke, kincsként őrzött pulóvert. Cashé volt. Beletemettem az arcomat, és az illatát kerestem benne úgy, ahogy talán az állatok szokták, de olyan régen nem volt már, hogy az illat egészen odalett. Csak a szürke gyapjú maradt. És az emlékek. Még jobban az arcomhoz szorítottam, és sírtam, most már csak halkan, s könnyeim a ráncok közé szivárogtak. Nonna és Livvie késő este ért haza. Én közben lezuhanyoztam, lemostam magamról az izzadságot, a nap feszültségének piszkát, s igyekeztem kiegyensúlyozottnak látszani. Ennek ellenére elég volt egyetlen pillantást vetnem elborzadt arcukra, hogy kiderüljön: nyomban rájöttek, mivel múlattam az időt egész délután. A szemem dagadt és vörös volt, az orrom meg akkora, mint egy bokszolóé. – Anya. – Livvie egy pillanat alatt mellettem termett. –Mi történt? Jól vagy? Láttam, hogy a sírás határán áll, úgyhogy megöleltem, és azt mondtam neki, hogy rendbe jövök. – Mi történt, Gemma? – kérdezte Nonna, magához képest igen halkan.
Hirtelen nem az olasz matróna szerepében tetszelgett, és tudtam, hogy most igazán aggódik. – El kell mennem innen egy időre – mondtam, és gyorsan megálltam, nehogy túl sok mindent mondjak, mert az aggódásuk ellágyított. – Egyszerűen el kell mennem… muszáj. Nonna rám nézett, aztán bólintott, és csendben így szólt: – Holnap indulunk. Mindig látni szerettem volna Amalfinál a tengerpartot, és Livvie-nek is jót tenne egy kis tenger.
ÖTVENEDIK FEJEZET Amalfi Nápolytól délre fekszik, szűk, hajtűkanyarokkal tarkított út vezet oda – a tengertől az utat merőleges szakadék választja el. Gyönyörű, bár nem nagyon tudtam figyelni. Már az is elég volt, hogy kikerüljem a dudáló kamionokat, amelyek olyan eszeveszetten száguldoznak az utakon, mintha minden az övék volna. Ugyanezt teszik a turistabuszok meg a robogókon a tengerpartra tartó félmeztelen, napbarnított, gyönyörű fiatalok is, sőt ezek többnyire az út közepén haladnak. Apró Fiatokban őrült olasz sofőrök száguldottak el mellettünk (kizárólag kanyarban természetesen), mindenki jelzés nélkül állt meg, a gyalogosok közönyösen léptek az autók elé, és kutyák keltek át lustán a forgalmon: igaz, néhányuk bicegett. Livvie és Nonna elaludt a hátsó ülésen. Az út órákig tartott, ráadásul végül beragadtunk egy, szerintem a tengerpartig húzódó dugóba, egy part menti kisvárosnál: az ezerfokos hőségben egy sávon vánszorgott a forgalom. Úgy tűnt, hogy örökre itt maradunk, egymás fenekében. Leengedtem az ablakot, és kikönyököltem, s egy kis szellőért imádkoztam, miközben a visszapillantó tükörben anyámat és a lányomat fürkésztem. Aggódva néztem Nonnára. Szürkés volt az arca, a bőre viaszosán csillogott – ezt azelőtt nem vettem észre. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy biztosan a hosszú út, a kimerültség és a hőség teszi.
Fáradtan hajoltam a kormánykerékre, s vártam, hogy a kocsisor megmoccanjon. Éppen kedvenc vesszőparipámhoz, elrontott életemhez értem gondolatban, amikor egy öregembert vettem észre. A töredezett járdán bicegett, és egy gyönyörű perzsa macskát vitt az ölében. Az arca ráncos volt, mint a dió, s amikor az elhaladó autósoknak mosolyogva felmutatta a macskát, láttam, hogy egyetlen foga sincs. A macska teljesen fehér volt, szőre sűrű és selymes; az öregember ápolatlan, gyér haját ősz csíkok sávozták. A macska óriási, kék szemével végigmért bennünket; az öregember gombszeme büszkeségtől fénylett. A keze bütykös volt, a háta hajlott, talán valami szegény földműves lehetett, mégis piros pántlikát kötött a macska nyakába, s hosszú szálú bundáját úgy kikefélte, hogy selyemként fénylett és csillogott. Láttam, hogy még feljebb emeli, és óvatos mozdulattal a kerítésre helyezi az állatot. Aztán sugárzó arccal a bedugult forgalom felé fordult. – Guardate! – kiáltotta felénk. – Guardate tutti, la mia principessa! Vedete quanto bella è?– Nézze mindenki, nézzék a hercegnőmet! Nézzék, milyen gyönyörű! A fejek kihajoltak az araszoló autók ablakán, a szemek tágra nyíltak. Az öreg földműves nagy ívben integetett, és büszkén a macskájára mutogatott. Az emberek nevettek, és visszakiabáltak: – Quanto bello, é allinare una principessa? – Milyen aranyos, hát ez tényleg egy hercegnő! Az öregember szerényen meghajolt: – Grazie, grazie, signori. A macska nyugodtan bámult bennünket, a csodálóit. Bágyadtan kinyújtotta mellső lábát, mintha csak a manikűrjét vizsgálgatná, s úgy ásított, mint egy gyönyörű színésznő, aki a tapsot várja unottan. Óriási hatással volt rám az érzelmesség, ami ebből az elsőre komikus jelentből áradt: az öregember büszkesége, szeretete és az, hogy szegény
élete egyetlen szépségét másokkal is meg akarta osztani. Nem tartotta oda a kalapját. Nem koldult. Semmit sem kért cserében, csak azt, hogy csodáljuk meg a gyönyörű macskáját. Ahogy a forgalom lassan elhaladt, s magunk mögött hagytuk az öregembert meg a principessát, könnyek buggyantak ki a szememből, és végigfolytak az arcomon. Az öreg földművesért sírtam, a gyönyörű macskájáért és saját szomorú életemért: a napi küzdelem, a sürgősségi rendelő érzelmi kiábrándultsága és hiábavalósága miatt, azért, mert az élet elsuhant mellettem és olykor előlem, és nekem el kell fogadnom, hogy csupán ember vagyok, orvos, nem pedig isten. Sírtam a magány miatt, amely ellen küzdöttem, amelyet el akartam lökni magamtól, mintha nem is létezne, de amelyről most Bennek köszönhetően kiderült, hogy valóság, hogy tény. Cash miatt is sírtam és Ben miatt is, meg az összes elveszített szerelmem miatt. Ebben a pillanatban hirtelen mintha megragadtam volna a valóság lényegét. Egy öregember és a macskája iránt érzett szeretete miatt végre képes voltam a saját életemet is a maga valóságában látni. És életemben először megkérdeztem magamban: mi végre vagyok én? Ezért a kérdésért megérte Olaszországba jönni.
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET Positano mellett, a San Pietro nevű, rusztikus stílusú, meredek hegyoldalba épített luxusszállóban szálltunk meg. Hűvös, fehér belső terek jellemezték az épületet, lépten nyomon friss virágok álltak a folyosókon, és olyan meredek sziklafalról lehetett a száz és száz lábnyira alant elterülő tengert csodálni, hogy az embernek leesett tőle az álla. Az én szobám nagyon tágas volt, hűvös padlólapok enyhítették a hőséget, és virágokkal teli erkélyemről napnyugtakor bámulatosan kék tengerre nyílt lenyűgöző kilátás. A fürdőszobaablakot a sziklafalba vágták, úgyhogy az ember akár a kádból is csodálhatta a messzeségben úszó kis halászhajókat.
Akkor értünk oda, amikor az alkony estébe csúszik, az ég átlátszatlan krómszürke színű, de a tengert mintha alulról világítaná meg valami kék fény. A gyönyörű, bougainvilleával borított, lámpásokkal megvilágított, nyitott ebédlőben ültünk le, de észrevettem, hogy Livvie nem a tájban gyönyörködik. Morcosan tekintett a limonádés poharába, s nagyon elveszettnek tűnt. Rájöttem, hogy Livvie-nek nem elegendő ez a gyönyörű táj. Unatkozott; fiatalok társaságára, mozgásra és elevenségre lett volna szüksége. Sóhajtottam, és nem tudtam, mitévő legyek. Az elbűvölő pincér ránk mosolygott, és elmondta, hogy nem muszáj az étlapról választanunk. – Kérem, signore– folytatta aztán –, csak mondják meg, mit szeretnének, és azonnal megkapják. Mi – mutatott körbe – azért vagyunk itt, hogy az önök álmait valóra váltsuk. Szeretnék egy… gondoltam, de Livvie közbeszólt: – Rendben. Én egy búzafagyit kérnék, kérem. Rábámultam. Tudtam, hogy éppen próbára teszi a pincért. – Ez csak természetes, ha ez az ön álma. – A pincér szomorúnak tűnt, hogy Livvie mindössze ennyit kíván, Livvie arca elkerekedett. Látszott, sajnálja, hogy csak erre futotta a találékonyságából. – Azt hiszem, mégis inkább pizzát kérek – mondta aztán halkan, mire a pincér rámosolygott, és így válaszolt: – Kívánsága parancs számomra, signorina. Néhány perccel később megjelent, és vékony, világos színű margherita pizzát hozott, amely még frissen illatozott, hiszen nemrég vették ki a nyitott terasz végében álló kemencéből. Láttam, mennyire lenyűgözi Livvie-t a gyorsaság és a kiszolgálás: hirtelen eszébe jutott minden, amit a jó modorról tanítottam neki, és szépen megköszönte. Már nem emlékszem, én mit ettem, csak arra, hogy nagyon ízletes volt. És arra is, hogy miközben vacsoráztunk, az öböl felett tűzijáték volt, s ez a
Piacere-villában tartott július negyediki partit juttatta eszünkbe, nekem pedig Bent. Nem mintha szükségem lett volna emlékeztetőre. Később kimerülten másztam be az óriási ágyba. A gyönyörű lenvászon ágyneműnek friss szél– és napsütésillata volt. Az ablakom alatt tücskök zenéltek, és ezt valahogy csillapító hatásúnak találtam. Forró éjszaka volt, és meztelenre vetkőztem. Aztán félrelöktem a takarót, s úgy feküdtem ott, a csillagfényes éjszakában… csak a tengert meg a tücsköket hallgattam, s gondolkodtam. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy meztelenül aludjam; már régóta nem tettem ilyet. Leszámítva egy éjszakát a múlt héten… de akkor Bennel voltam. És annak már vagy ezer éve.
ÖTVENKETTEDIK FEJEZET LIVVIE Már kora reggel úgy sütött a nap, hogy tudni lehetett, nagy forróság lesz. Livvie feje fölött lila, rózsaszín, vörös és lazac színben pompázó bougainvillea kacskaringózott, odalenn hűvösen, kéken a tenger csillogott. Livvie Nonna erkélyén üldögélt, friss gyümölcsöt, apró kifliket csemegézett, s frissen facsart narancslevet kortyolt hozzá. Nonna nagy ezüstkancsóból forró és erős kávét töltött magának és Livvie látta, hogy anyja is csak egy kávéra vágyik. Nonna azt mondta, hogy Gemma megint búskomor lett a szerelem miatt, csakhogy most Ben az oka. Muffie-ra gondolt. Szerette volna, ha a kislány velük jön; akkor legalább lett volna valaki, akivel beszélgetni lehet, mert most, ebben a pillanatban úgy érezte, hogy megőrül az unalomtól. Ő és Muffie nem igazán voltak barátnők – sokkal inkább szövetségesek –, de kedvelte Muffie-t, amiért volt bátorsága megtenni azt, amit megtett, és szembe mert szállni az apjával, bár abban biztos volt, hogy ha anyja is a faluban van, nem teszi meg.
Mélabúsan nézte az átlátszóan kék tengert. Még attól sem lett vidámabb, ha az úszásra gondolt: semmiképpen sem lehet az, ha nincs ott valaki, aki vele egykorú, akivel megoszthatná az élményt, akivel le lehet bukni az apró hullámok alá, akivel tutajozni lehet – a teraszról látta ugyanis, hogy a vidám emberek ezt csinálják odalenn. Talán egyszerűen fel kellene feküdnie egy olyan tutajra, és ellibegni rajta, valahová ki a tengerre, a magány tengerére… Ezt érzi vajon? A magányt? Az unalmat? A nyugtalanságot? Ki tudja… Egyedül nem tudta megállapítani, mi a gond vele. Egyikük sem hozott magával fürdőruhát, úgyhogy most be kellett menniük Positanóba, hogy vásároljanak. Livvie arra gondolt, hogy ez legalább kicsit különbözni fog az eddigiektől: vásárolni mindig jó. Talán valami igazán dögös cuccot talál majd. Végre felcsillant egy apró remény. Már nagyon meleg volt, amikor a szállodából Positanóba induló, menetrendszerű járattal megtették a városkába vezető néhány kilométert. A helység egy domboldalon terpeszkedett el, s tele volt elbűvölő, kikövezett utcácskákkal, a kapufélfákat képező kőoszlopokon barack– és rózsaszínű virágok illatoztak. A vakációzok a kávéjukat szürcsölték a kiülős kávézók sárga napernyői alatt, a turistaüzletek is kipakolták kínálatukat: szalmakalapokat, fürdőruhákat, pamutszárongokat és POSITANO feliratú pólókat. Kerámiabolt több is volt, jellegzetesen helybeli, kék és sárga színűre festett, égetett agyagedényeket árultak bennük, és kézműves műhelyekben készült, fából faragott edényeket meg szalvétatartókat is lehetett kapni. A „művészeti” boltokban a Salernói-öbölről festett képeket árultak, amelyeken még az eredetinél is szebben csillogott a tenger; és persze kinyitott egy sor, jópofa cipő– és ruhaüzlet is. Livvie aprócska, piros bikinit vett magának, bár tudta, hogy Nonnának nem igazán tetszik; anyja kék színű, egyrészes fürdőruhát, amely Livvie szerint unalmas volt; Nonna pedig fehér, vállpánt nélküli fürdőkosztümöt, amely ráncos volt a hasánál, s amiről az édesanyja azt mondta, hogy Nonna úgy néz ki benne, mint az ötvenes évek mozisztárja, Rita Hayworth. Aztán Livvie felsikoltott, és azt mondta:
– Jajstenem, piros, fehér, kék. Úgy nézünk ki, mint a zászló. Amíg az egyik kiülős kávéházban Nonna és az édesanyja újabb kávéval öntött lelket magába, Livvie csavarogni indult a kikötőben. És egyszer csak meglátta őt. Egy Riva márkájú motorcsónak közepében állt, és lusta mozdulatokkal a sárgaréz korlátot fényesítette. Úgy néz ki, akadt el Livvie lélegzete, ahogy a motorcsónakja: karcsú, csillogó, hajlékony. Jajstenem, olyan szavakat mondott most egy férfira, amelyekre soha életében még csak nem is gondolt. Az összes otthonról ismert fiú még mindig kis okostojásnak nézett ki, serdülés előtt állt. Mindenki tudja, hogy a lányok hamarabb érnek. Ez itt teljesen más volt, mint akiket Livvie ismert. Egy igazi aranyifjú: hosszú, szőke haja a vállára omlott, szálkás, aranybarna testén minden mozdulatára megvonaglottak az izmok, karját, lábát és mellkasát aranyszínű szőr fedte, s egy-két pihe még kockás, napbarnított hasán is feltűnt. A fiú megfordult, észrevette, hogy Livvie őt nézi, és visszabámult rá: a szeme pontosan olyan színű volt, mint a mögötte elterülő tenger. – Ciao – mondta, és Livvie úgy érezte, hogy ez a világon a legszebb szó. – Ciao – válaszolta. Hirtelen nagyon félénk lett, s eszébe jutott, micsoda formátlan, hosszú és csontos teste van, s még mindig milyen kicsi a melle. Azért reménykedett, hogy lesz még nagyobb is, és nem kell harisnyával kitömnie a melltartóját, mint annak idején az édesanyjának. Nem tudta eldönteni magáról, hogy jól néz-e ki vagy sem, de inkább az utóbbit érezte valószínűnek. A fiú még mindig őt bámulta. – Che bella – mondta aztán, csókot dobott neki, és kivillant a fehér fogsora. Livvie beharapta az alsó ajkát, és szégyenkezve a földet bámulta. Az eddig ismert fiúkkal összehasonlítva ez itt valóságos FÉRFI volt. – Szeretnéd kibérelni? – kérdezte a fiú, és a fényes motorcsónakra bökött. – Elviszlek Capri szigetére, egy félóra az egész. Livvie közelebb húzódott, a szemét beárnyékolta a kezével, és felnézett
a fiúra: – Capri szigetére mész? – Bárhová mehetünk… – mondta a fiú, s újra rámosolygott. – De menjünk Capri szigetére, a vásárba… mindenki odamegy ma. Egy egész félóra ennek a szépfiúnak a társaságában… azaz egy félóra oda és egy félóra vissza. Bármennyiben kerüljön is, megéri. – Mennyiért? – kérdezte Livvie. Amikor a fiú megmondta a nagyon sok nullára végződő összeget, Livvie-nek elszántsága ellenére káprázni kezdett a szeme. – Mindjárt visszajövök – mondta. – Meg kell kérdezned a mamát? – szólt gúnyolódva utána a fiú, miután Livvie a keskeny, meredek utcán visszarohant a kávéházba. – El kell mennünk Capri szigetére – tájékoztatta az anyját és a nagyanyját még mindig zihálva. Majdnem úgy zihált, mint ahogy az anyja meg a nagyanyja, amikor megmondta nekik, mennyiben kerül az út a Rivával, kapitányostul. Könyörgő tekintettel nézett az anyjára, és látta a szemében a hirtelen megenyhülést, ami azt jelentette, hogy nemsokára beadja a derekát. – Jaj, köszönöm, köszönöm, anya! – kiáltotta és megölelte. – Mondd meg neki, hogy két órakor a szálloda előtt várjuk – mondta az anyja, és rámosolygott. – Két órakor a San Pietrónál – mondta Livvie a fickónak, s még jobban zihált a nagy szaladástól. – Oké. – A fiú még mindig a rézcsöveket fényesítette, így Livvie kedvére gyönyörködhetett benne. Hát, ez a fiú, gondolta végül, Teljességgel Tökéletes. – Mi a neved? – kérdezte. – Tomaso – mondta a srác, és kedvesen rámosolygott. –E tu? – Livvie.
Tomaso bólintott: – Oké, Livvie, akkor két órakor. – Oké – mondta Livvie, s még mindig epekedve pislogott. – Akkor hát ciao. – Ciao. – Tomaso fütyörészve tovább dolgozott. A szállodában Livvie felvette az új bikinijét és a szárongját, aztán az édesanyjával és Nonnával együtt beszállt a külső felvonóba, amely kilencven métert tett meg a tengerszintet jelképező kis földterületig, amelyen a víz fölé hajló napozóteraszt alakítottak ki. A mögöttük álló hatalmas, üreges barlangban bárpult állt, és volt ott egy fontoskodó felügyelő is, aki a vendégek között sürgött-forgott, és mint valami mini császár, aki földet oszt a népnek, ő döntötte el, hogy ki milyen helyet kap a napozóteraszon: ki kerül az első osztályú, tengerhez közelebb eső részekre, és kinek kell két-három sorral hátrébb elhelyezkednie. Természetesen amikor Nonna olaszul szólította meg, és elmondta, hogy ő kicsoda, nyomban a víz széléhez vezette őket, ott kaptak három napozóágyat. Ropogós, fehér törülközőket terítettek le, leadták az ebédrendeléseiket (az ételt a fenti szállodában található konyhából kellett lehozni), és kértek egy-egy hideg italt, ki-ki a kedve és ízlése szerint. Mivel Livvie úgy érezte, hogy a mai nap sikeressége érdekében ő mindent megtett, elhelyezkedett a napozóágyon, hasra feküdt, a csillogó öblöt bámulta, lusta mozdulatokkal a törülköző rojtjaival játszott, s közben Tornasora gondolt. TOMASO. Két óráig még egy örökkévalóság van hátra.
ÖTVENHARMADIK FEJEZET GEMMA Miért egyeztem bele, hogy Capri szigetére menjünk délután? Mikor csupán arra vágytam, hogy heverésszek, a tengert nézzem, és egyáltalán ne
csináljak semmit. Semmit. A fejem túlságosan tele volt ahhoz, hogy újabb kalandokkal szálljak szembe. Dermedt voltam kívül-belül. És jobb lesz, ha így is maradok. Aggódva pillantottam Livvie-re; szerettem volna, ha élvezi ezt a kirándulást, és a maga módján élvezte is, de – azt hiszem – magányos volt és elveszett. Elveszett abban a tinédzser értelemben, amikor az ember vágyik valamire, de nem tudja, pontosan mi az; tud már dolgokat, de még nem tud eleget; sóvárog a tapasztalatok után, de fél is tőlük; az utcai harcos külsejét mutatja a világnak, s közben ugyanolyan sebezhető, mint bármely másik gyerek. Az élet olyan nehéz, amikor tinédzserek vagyunk… Miért, talán akkor könnyebb, amikor idősebb vagy? –kérdeztem magamban. Nézd csak ezt az összevisszaságot, amit sikerült összehoznod. Nem vagy valami nagyszerű példa… Livvie és Nonna ebédelni ment. Én nem voltam éhes. Általában csak rendkívül magas koffeintartalmú kávéval működöm. Láttam, hogy Livvie átöleli Nonnát. Egymásra mosolyogtak, és ettől kicsit jobban éreztem magam. Azon gondolkodtam, vajon milyen lesz a motorcsónakos út és Capri. Reménykedtem, talán ez majd kicsit felrázza Livvie-t, s kiragadja az unalomból. Nem kellett volna aggódnom. Livvie a kis kőgát pereménél várt már egy óra ötvenötkor, a kezével beárnyékolta a szemét, a tengerre bámult, mint valami új-angliai hajóskapitány felesége, aki hosszú útról várja haza a férjét. A fürdőruhánkat levetettük, és sortot, inget húztunk, a fejünkbe szalmakalapot csaptunk. Körbenéztem az olasz nőkön – mindegyikük sikkesnek és valahogy „összeszedettnek” tűnt, minden szál hajuk a helyén volt, a vörös rúzs tökéletesnek hatott, napbarnított bőrük feszes volt, s azon töprengtem, én mit rontottam el. Felidéztem a jéghideg skandináv szőkeséget, akit Ben teraszán láttam, azokkal a tökéletes, barackszínűre lakkozott lábujjkörmökkel, a hűvös, fehér ruhájában, s a féltékenység újra szíven döfött. Gyűlölöm a féltékenységet. Méltatlan hozzám, hogy így
érezzék, de – a fene enné meg – azért csak így éreztem. Nonnához fordultam: – Vásárolni akarok – mondtam határozottan. Meglepődve nézett rám: – Hát… éppen ideje. Livvie élénken integetni kezdett, és egy motorcsónak hullámzott be a képbe. A motort kikapcsolták, és a csónak csendben suhant mellénk. Livvie a vezetőjét bámulta, és arcán határtalan megdöbbenés tükröződött. Az öreg úgy festett, mint Hemingway öreg halásza: hosszú, rendezetlen, göndör, ősz haja volt és bronzszínűre sült, izmos karja; a szeme összeszűkült, hiszen minden bizonnyal évtizedek óta fürkészte már a tengert, arcát ráncosra cserezte a nap és a szél. Livvie felnyögött: – De én azt hittem, hogy… Mit hitt? – töprengtem magamban. És akkor megláttam, mit. Vagyishogy kit. Szőke volt, szép és szexi. Halálos kombináció. Aggódva néztem a lányomra. – Ciao, Tomaso. – Livvie mosolygott, és Tomaso odabólintott, mintegy ciaót köszönve, miközben óvatosan végiglépkedtünk a csúszós lépcsőn. Tomaso besegített bennünket a csónakba, az öreg halász felpörgette a motort, és rekedt harsogással eltávolodtunk a kőgáttól. Teljes fordulatszámra kapcsoltunk, és valósággal átsuhantunk a csillogó, kék tengeröblön, amelyet egy ideig növényzettel borított, toronymagas sziklák és félreeső, homokos partrészek szegélyeztek. Apró, tengerparti falvak mellett haladtunk el, s látszott, hogy szárazföldi út nem is vezet hozzájuk, aztán hatalmas sziklaalakzatok következtek, amelyeknek aljában mély és sötét barlangok ásítottak, s a vízen kibontott vitorlájú, kecsesen suhanó jachtok keresztezték utunkat. Tomaso (egykettőre rájöttem, hogy miatta vagyunk itt, és tartunk éppen
Capri szigetére) nagy gyakorlattal jöttment a csónakban. A vízcseppek kristályossá pöttyözték aranyszínű testét. Úgy egyensúlyozott a motorcsónakban, mint egy cirkuszi előadó. Aztán lehúzta a rövidnadrágját. Nem volt egészen meztelen; rajta maradt egy olyan apró fürdőruha, amilyet az európai férfiak viselnek, és amely nem sok teret enged már a képzeletnek. Egy kicsit pózolt nekünk, aztán a csónak elejében lefeküdt, lábát kinyújtotta, karját a feje alá pockolta, s átadta magát a napnak, a szélnek, a vízcseppeknek és a sebességnek. Livvie a szemembe nézett, elmosolyodtunk, és máris volt egy kis közös titkunk, hiszen tudtam, hogy mire gondol, és ő is tudta, hogy én mire gondolok. Egy szempillantás alatt Capri szigetére értünk. A hajunkat a szél alaposan összeborzolta, szemünk könnyezett. Bár Livvie esetében szerintem csak Tomasónak volt köszönhető az egész. Az öreg halász lassított, a motor most halkan dorombolt; Tomaso is felkelt a hajó orrából. Egy percig pózolt megint, aztán beleugrott a kék, nagyon kék tengerbe. Másodpercekkel később bukkant elő, visszamászott a fedélzetre, s vízcseppeket rázott le barna bőréről, amely úgy csillogott, mint egy delfiné. A lányomra pillantottam, és láttam azt a gyámoltalan, elveszett kutyakölyök-tekintetet a szemében, amelyet tinédzserkoromból, saját arcomról olyan jól ismertem. Tudtam, hogy életében először szerelmes.
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET Nincs szükség nagy leleményre ahhoz, hogy az ember Capriban vásároljon. Megnevezi, mit kíván, betér egy üzletbe (van itt minden, a legnagyobb nevektől a teljesen ismeretlenekig), amelyikben biztosan van, és megveszi. A boltok még így is előkelőek, a helyi kereskedőtől a fagylaltos kocsiig minden jellegzetesen olasz és első osztályú. Finom,
mandulaszínű kasmírt csodáltunk meg, csinos, pasztellszínekben kapható, gyűrt lenvászon ruhákat, omló selyemből készült, kényelmes, pántos ruhákat, dél-franciaországi, pamutból és csipkéből varrt fürdőruhákat, pokrócokat és sálakat, kézzel készült, gyöngyökkel kirakott szandálokat, cipőket és táskákat, csillogó igazi ékszereket és még jobban csillogó hamis ékszereket. Ennek ellenére nem bizonyultam valami jó vásárlónak. Már a válogatásnál nehézségekbe ütköztem. A tapasztalat hiánya miatt, felételezem. Eleve az egész vásárlás fárasztó volt. Egy sikkes kis boltban voltunk, ahol egy nyilvánvalóan gazdag, öreg, lakkozott körmű, szőkére festett, sovány olasz hölgy telhetetlen mohósággal éppen az egész készletet fel akarta próbálni, miközben a tulajdonos ott hajlongott körülötte. Kivettem egy tetszetős, felsőnek kinéző ruhadarabot: kék virágok voltak rajta fehér alapon, és nagyon csinos volt. A vénasszony azonban egy szempillantás alatt ott termett, és kitépte a kezemből. Mondott valamit a tulajdonosnak, aki gyámoltalanul vállat vont, és odasúgta nekem, hogy márpedig ez kell a néninek. Nonna megvetően így szólt: – Hagyjuk a vén csatalónak… Neki nagyobb szüksége van rá… – Mire hatalmas röhögésben törtünk ki. Nem sokkal azután egy másik felsőt próbáltam. A tulajdonos sifonsálat tekert az arcom elé, hogy megvédje a ruhát a nem létező sminkem nyomától – ez teljesen elvakított, a műanyag árcímke összekarcolta a hátamat, és az ujjaim is összegabalyodtak. Nagyon ideges lettem, forró hullámok öntöttek el, s feltettem magamnak a jól ismert kérdést: mit keresek én itt? Elbátortalanodva sétáltam ki a boltból. És akkor, átellenben az utcán, megláttam azt a ruhát, amelyiket Rómában próbáltam. Azt a selymes sifont, amelyikről annak idején azt gondoltam, hogy jól áll nekem, igaz, a szónak kicsit furcsa értelmében. Piros volt és szexi, és világosan látszott, hogy egy ilyen ruhában sehová sem lehet elmenni. Ráadásul egy kisebb vagyonba került. Bementem és megvettem. És hogy legyen hozzá kísérő
is, vettem egy magas sarkú cipőt, egy túlságosan magas sarkút: tudtam, hogy meg fog gyilkolni, de a lábam meglepően jól nézett ki benne. Ez lesz az én piros cipőm, amely majd Óz földjére, a csodák birodalmába repít. Úgyhogy álltam ott, immár sokkal csinosabban abban az édes ruhában, és hirtelen megint nőnek éreztem magam. – Nem is olyan rossz dolog ez a vásárlósdi – mondtam. – A siker– és örömérzés a fontos – mondta Nonna bölcsen, mert vásárlásban azért még mindig ő volt a legnagyobb bajnok hármunk közül. Visszarohantam Malóba, a kasmírüzletbe, és odaadtam szegény American Express-kártyámat egy jégzöld pulóverért cserébe, amely minden bizonnyal a föld legpuhább ruhadarabja volt, aztán megint végignyomultam az utcán, és vettem magamnak egy egyszerű, fehér szoknyát, amely viszont úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna. Aztán nagyon drága, új alsóneművel kényeztettem magam – nem engedem, hogy még egyszer régi pamutbugyiban kapjanak rajta, suttogtam, de aztán eszembe jutott, hogy ugyan már. Egyáltalán nem lesz rajtakapás, elvégre én vagyok a jégkirálynő vagy mi. Igen, így van. Úgyhogy vettem néhány csipkés melltartót és bugyit, aztán pár inget és csini rövidnacit, végül vagy két pamut fürdőrucit, és a hitelkeretem kimerült. És ez csak tovább romlott, amikor ki kellett fizetnem egy zöld ruhát Livvie-nek, amely leginkább Muffie hajának új színére hasonlított, és amely tényleg csinos volt. Igazi lányos ruha volt, rézsút pántok voltak rajta. Gyöngéden simult rá fiatal testére, s valahogy idősebbnek tűnt benne, nem is gondoltam, hogy állhat így neki ruha. Vettünk egy pár, kézzel varrott, gyöngyökkel kirakott szandált is, amely tökéletesen illett a ruhához. Nonna csinos, levendulaszínű kosztümöt kapott. Aztán mindhárman hatalmas pisztáciafagyit ettünk. (Flavia tanított meg a Bella Piacere-i gelateriaban, hogy az olaszországi pisztáciafagyiról mit kell tudni: a jó fagyit igazi pisztáciából készítik, és furcsán üledékes zöldnek néz ki. A csillogóan zöld fagyi festékanyagból és mindenféle mesterséges adalékból készül.) Amit a vásárlás után ettünk, tökéletes volt. Utána visszamentünk a kikötőbe, ahol már várt ránk a Riva. És Tomaso. Ittlétünk
igazi oka.
ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET – Ezúttal Tomaso vezetett. Apja a csónak orrában ült, köteleket csavargatott, a térképet tanulmányozta és egyéb ilyen tengerészeti dolgokat művelt, úgyhogy Tomaso odahívta Livvie-t maga mellé. Néztem a lányom rövidre nyírt, sárga haját, s megpróbáltam kitalálni, mire gondol. Nonna oldalba bökött, felhúzta a szemöldökét, és feléjük biccentett. – Amore – suttogta. Sóhajtottam. Hát, igen. – Na, most már aztán igazán bajba kerülhet – tette hozzá Nonna. – Akkor nem, ha én is ott vagyok… és tehetek valamit az ügy érdekében… akkor nem fog – suttogtam vissza, s Tomaso pompásan izmos hátán legeltettem a szemem. Volt valami szépség ebben a fiúban, mint minden fiatalban: szikár teste szép volt, minden bordája, minden csigolyája olajozottan és könnyedén mozdult, az izmok feszesen húzódtak meg a bőr alatt, felsőteste szabályos volt, mint egy görög, vagyis inkább olasz szoboré. Nem is hibáztathattam Livvie-t; még soha nem látott ehhez hasonlót. De, tettem fel magamban a kérdést, vajon mit lát Tomaso a lányomban? Társaságot, gondoltam szomorkásán. Valaki olyat, akivel marhulni, flörtölni lehet, akivel el lehet tölteni a hosszú, forró, nyári napokat. De nem az éjszakákat. Nem, nem, az éjszakákat semmiképpen sem! – Anya – mondta Livvie, amikor visszaértünk a San Pietróba –, elmehetek ma este Tomasóval? Ismer egy kis klubot, azt mondta, nagyon jó hely. Reménykedve nézett rám. Már éppen nemet akartam mondani, de olyan ragyogó arccal és várakozó tekintettel pislogott rám, hogy így szóltam:
– Egyedül nem mehetsz el vele. Csak akkor, ha nagyobb csoportban mentek. És tizenegyre hazahoz – mondtam zordan. – Jaj, anya! – A lélegzete is elakadt az izgalomtól, de mosolygott. – Legyen éjfél. – Fél tizenkettő'. És egy perccel sem később. – Köszönöm, anya – vigyorgott, megölelt és megszorított. – Az új ruhámat veszem fel. Livvie az új, tengerhabzöld ruhájában pompázott, kent magára egy kis bronzszínű szemfestéket és némi halvány rúzst is. Ránéztem, és elhűlve gondoltam arra, hogy íme, a lányom egy kis hableány, és nemsokára randizik egy szintén kis habfiúval. Először, igazából. Visszanyeltem a feltörő pánikot, aztán Livvie-t vettem kezelésbe: emlékeztettem mindarra, amire a viselkedést illetően tanítottam, meg hogy ő kicsoda, és Nonna megölné, ha mégsem viselkedne úgy, ahogy kell, én pedig sokat sírnék, mire így válaszolt: – Jajstenem, anya, de hiszen csak egy klubba megyek. – Aztán vigyorogva hozzátette: – Rongyosra táncolom a lábamat, és a város legmenőbb pasijával leszek együtt. Tomaso a világ legkisebb autójával jött érte, amit valaha láttam, körülbelül egy fél gokartnyi, rozsdafoltos vasdarab volt, és be kellett látnom, hogy Livvie-nek igaza van. A fiú felöltözve még helyesebb volt, mint félmeztelenül: fehér, rövid ujjú ing volt rajta és testhez álló, kényelmes nadrág. Felejtsük el Fabiót, ez a fickó végigsétálhatott volna Milánó vagy Párizs bármelyik kifutóján. – Ha már muszáj randevúznia – suttogta Nonna –, legalább egy ilyen fiúval menjen. Tomaso barátai, egy fiatalember és egy nagyon csinos lány, kikászálódtak az autó hátsó üléséről, és odajöttek hozzánk, hogy kezet rázzunk. Aztán Tomaso kinyitotta az ajtót Livvie előtt. Meggyőződött róla, hogy kényelmesen ül, és úgy csukta be az ajtót, mintha valami nagyon értékes gyémánt lenne odabenn – és az is volt, az én gyerekem, jajstenem,
az én gyerekem! Imára kulcsoltam a kezemet, és Nonnára gondoltam. Ez sokkal rosszabb volt, mint a saját első randim. Ketten vacsoráztunk a teraszon. Positano fényeit bámultam, amelyek körbecsillogták a völgykanyart, s azon tűnődtem, vajon mi lehet Livvievel. – Nincs miért aggódnod – mondta Nonna határozottan. – Hiszen jó nevelést kapott, nem? – De igen… bár én is jó nevelést kaptam, és nézd meg, mi lett belőlem. Nonna lebiggyesztette az ajkát, úgy méregetett. Odahívta a pincért, és két martinis vodkát rendelt. – Grey Goose vodkával – tette hozzá, s ettől leesett az állam. Meg is kérdeztem, honnan ismeri így a vodkákat. – Sokat olvasok – mondta vigyorogva. – A lényeg az, hogy ránk fér egy ital. Elég sok mindenen mentél keresztül az utóbbi időben, Gemma. – Igen. – Gyerekesen, halkan szólaltam meg, és hirtelen elhallgattam. Kortyoltam egyet a martinimból. – Nem akarod elmondani? – Nonna hirtelen megint az anyám volt, ugyanaz az aggodalom ült a szemében, ami nekem is, valahányszor Livvie-re gondoltam. Az anyák mindig anyák maradnak, akármennyire megöregednek is. Én szintén átalakultam szavakat nem találó, szemét zavartan lesütő leánygyermekké, aki éppen arra készül, hogy megvallja bűneit az édesanyjának. – Azt hiszem, szerelmes vagyok Benbe – mondtam. –Nem akarok az lenni, de attól félek, az vagyok. – Attól félsz? Ez nagyon drámai, Gemma. Kétségbeesetten néztem rá: – De hát ez van. Félek tőle. – Cash miatt?
Jaj, istenem, ha csak a nevét hallom, meglódul a szívem! Még egyet kortyoltam az italomból, és bólintottam: – Többnyire. – Többnyire? Miért, mi más oka van még? – Hát… például alig ismerem. És valahogy mindig bolondot csinálok magamból, valahányszor látom, és… – Elhallgattam. Nincs az az isten, hogy elmondjam anyámnak azt az éjszakát Bennel a szállodában, vagy azt, hogy hogyan éreztem magam. – És különben is, barátnője van. Láttam őket együtt, a villában. És utál engem, mert azt hiszi, hogy én rongálom meg a dolgait. Azt hiszi, én kapcsoltattam ki a villanyát, a telefonját, a vizét és isten tudja, még mit. – Azt hiszi? – Nonna hangja meglepetten csengett. – Háború dúl közöttünk. – Gondoltam egy nagyot és merészet, s egy férfias korttyal lenyeltem az egész pohár martinit. Hirtelen megvilágosodtam. Gyanakodva pillantottam Nonnára. – Te, ugye, semmit sem tudsz ezekről a dolgokról? – Hát… szinte semmit – mondta fesztelenül, és odahívta a pincért, hogy egy üveg helyi rosét rendeljen, jól behűtve. – De azért valamit csak tudsz? – faggattam. – Talán Rocco tud egy-két dolgot. Végső soron ez helyi ügy. – Ja, persze, és az egésznek semmi köze hozzád. – Nos. Talán. Egy icipici. Az asztalra könyököltem, és fejemet a tenyerembe temettem. – A-nyaa!– nyögtem panaszosan. – Most meg mit tettél? – Csak megpróbáltam visszaszerezni a villámat – mondta Nonna hevesen. – A helybeliek pedig úgy döntöttek, hogy segítenek. Végső soron az én családom származik Bella Piaceréből, vagy mi… – Igen, és Ben az americano, a külföldi betolakodó, aki köszöni szépen, jól megvolt mindenkivel, amíg te meg nem érkeztél.
Most ő hajolt át az asztalon, és mérgesen a szemembe nézett: – Úgy tűnik, megfeledkezel arról az apróságról, hogy én vagyok az örökös. Hogy Ben tulajdonképpen az én villámban pöffeszkedik. – Nem, anya, nem felejtettem el. De hogy ezt tedd… – Oké. – Hirtelen beadta a derekát. – A kedvedért megmondom Roccónak, hogy csináljon vissza mindent. – Rocco! Tudhattam volna, hogy ő a főkolompos. – De ne feledd, csak érted teszem ezt az egészet. Azért, mert nehéz időket éltél meg, és úgy gondolom, hogy végre most már valami jónak is kellene történnie veled. Én szívesen feláldozom a villát is, hogy újra boldognak lássalak, Gemma. – Megszorította a kezemet az asztal fölött, s aggodalom ült a szemében. – Ez az igazság. Megfogtam Nonna kezét, megcsókoltam, és ő sugárzóan rám mosolygott – nyomban tudtam, hogy apámat és Rocco Cesanit is ezzel a mosollyal hódította meg már első találkozásukkor. Örömmel fedeztem fel, hogy én is így mosolygok. – Ne aggódj, Gemma. Én elintézem a dolgokat – mondta. – És most rendeljünk. Mit szólnál egy kis olívaolajban kisütött gombához juhsajttal, persze csak előételnek? Aztán jöhet egy könnyű kis gnocchi, egészen kevés paradicsomszósszal. Utána meg egy nagyszerű halacska… vagy esetleg borjú? Hagytam, hogy rendeljen, s a behűtött bort kortyolgattam, amely inkább vörös volt, mint rozé, de könnyűnek találtam, és kellemesen pezsgett a nyelvemen. Amikor az ételt kihozták, csak csipegettem. Természetesen nagyon finom volt, ám az íz érzékelő képességem az étvágyammal együtt odalett. Tudtam, hogy ki kell szakítanom magam ebből a hangulatból, de azt is, hogy nem aznap este. Egyszerűen nem volt hozzá erőm. Vacsora után Nonna bement a szobájába, én meg vettem a könyvemet, és elhelyezkedtem az egyik hallban található, kényelmes, fehér díványon. Livvie-re vártam. Tíz óra volt, és már számoltam a perceket.
ÖTVENHATODIK FEJEZET NONNA Nonna felhívta Roccót telefonon. Sokáig csöngött, és éppen le akarta tenni, amikor Rocco felvette. – Pronto – morgott a kagylóba. – Rocco Cesani, aludtál? – kérdezte Nonna szemrehányóan. – Sophia Maria! Már készültem. Negyed tizenegy van, és holnap korán kell kelnem. – Túl keményen dolgozol, Rocco. Itt az ideje, hogy a munkásaidnak is hagyjál valamit. Neked már csak az üzlettel kellene foglalkoznod. Rocco félretolta maga elől a tányér levest. Sophia Maria még mindig azt hiszi, hogy ő valami sikeres üzletember, olívaolaj-vállalkozó. És mivel ő azt hitte, hogy Sophia Maria a gazdag, tudta, hogy hiába magyarázná egy jómódú amerikai özvegyasszonynak, hogy milyen az, ha az embernek saját magának kell a saját frantolójában dolgoznia. – Jó híreim vannak – mondta Rocco. – Az americano új szállodára kiadott építési engedélye… valahogy eltűnt. És holnap a helyi tanács rendelete nyomán felássák a villához vezető utat. Azt fogják mondani, hogy karbantartási munkálatokat végeznek. Nonna egy pillanatra elcsábult. De aztán így szólt: – Rocco, figyelj rám. E' importante. Urgente. Mondd le az útfelbontást, és találd meg azt az elveszett engedélyt. Nem folytathatjuk a tervet. – Micsoda?! – kérdezte Rocco megütközve. – De hiszen a te villádról van szó, nem? – Felejtsd el a villámat, Rocco. Ezt meg kell tennem… a lányomért. Szerelmes az americanóba, de az azt hiszi, hogy Gemma áll az akciók hátterében. Érted, miről beszélek, Rocco? A lányom szerint az americano utálja őt ezért.
– E'amore– sóhajtott Rocco lemondással. Fido felugrott az ölébe, és végignyalta az arcát, aztán felugrott a konyhaasztalra, és fellefetyelte Rocco fokhagymás levesének maradékát. Fido imádta a fokhagymát. Rocco szeretettel nézte. Mindent tudott a szerelemről. És most bármit megkaphatott volna a kutya, amit csak akart. – Sì, é amore – mondta most Sophia Maria a telefonba, és Rocco mosolygott. De Nonnának még volt némi mondanivalója. – Holnap az első dolgod az legyen – utasította Roccót –, hogy elmész a villába. Muszáj személyesen beszélned signor Bennel. Mondd el neki, hogy Gemma nem felelős a rongálásért, hogy te meg én voltunk, meg a többiek a faluból. Kérj bocsánatot, Rocco! Mondd el neki, hogy hiba volt, és most már vége. Rocco összehúzta a szemöldökét: a bocsánatkérés és a vele járó megalázkodás nem tartozott a kedvenc foglalatosságai közé. Aztán, ahogy szokta, megvakarta az orrát. – Meglesz – ígérte meg. – És ne feledd el valahogy közölni vele – tette hozzá Nonna –, hogy Gemma hol van. – Rendben. – Jól van. És akkor én is hamarosan hazatérek. – Várni foglak, Sophia Maria – mondta Rocco mosolyogva.
ÖTVENHETEDIK FEJEZET LIVVIE Livvie Tomaso mellett ült egy aprócska asztalnál a forró, zsúfolt, füstös klubban, kólát ivott, és megpróbált közömbösnek mutatkozni, bár másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy a fiú lába az övéhez simul, s ettől szinte eszméletét vesztette. A párocska, amely az autóban velük jött, a megérkezés pillanatában eltűnt. Livvie ideges volt, s egyszerre beszívta a maradék kólát. A szívószál szürcsölő hangot adott, és ő zavarában összehúzta a szemöldökét. Úgy nézek ki, mint egy kis hülye kölyök, gondolta, és Tomaso olyan… olyan nagy. – Amúgy hány éves vagy? – kérdezte hirtelen. – Cosa? – A fiú rámosolygott a füstös félhomályban. – Quanti anni hai? – Livvie a fiú mellkasa felé bökött. – Tu… te – tette hozzá. – Ah, parli italiano adesso. – Megint kivillantotta azt a káprázatos mosolyát. – Szóval, beszélsz olaszul. Ho sedici anni. – Sedici? – A szó nagyon érzékinek tűnt Livvie-nek, és hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy mennyi. – Tizenhat – mondta Tomaso, és Livvie nagyon meglepődött, mivel ő legalább tizenkilencnek hitte. – E tu? Livvie tudta, nem árulhatja el, hogy még csak tizennégy éves; Tomaso biztosan azonnal hazavinné. – Tizenöt – mondta ezért ravaszul. A fiú hosszan ránézett. – Più o meno? – Ide-oda intett a karjával: – Már vagy még? – Még – mondta Livvie határozottan. Jajstenem, olaszul hazudni elég nehéz dolog. És flörtölni majdnem lehetetlen. Kivéve, amikor táncoltak, mert aztán szerencsére táncolni kezdtek. Livvie jobban táncolt, mint Tomaso. Csillogott az apró táncparketten,
megmutatta, milyen bájosan tudják rázni a csípőjüket a manhattani csajok. Ismerte a legújabb mozdulatokat, és tanította a többieket. A hiphoppal és kedvenc együttesei nevének harsogásával Livvie igazi királynő volt, olyasmi, mint annak idején az édesanyja; amikor azonban a lassú, smacizós olasz popslágereket játszották, Tomaso volt a király. Egészen közel húzta magához Livvie-t, egyik kezét a derekára csúsztatta, a másikkal megfogta a kezét, az állához emelte, és megszorította. Ez valahogy olyan, jaj, édes istenem… olyan szexi volt! Gyönyörű, aranyszínű teste olyan közel volt a lányéhoz, hogy Livvie érezte, amint megremeg. Jajstenem! Hátrébb ugrott, s nem tudta, hogy megbotránkozzon vagy izgalomba jöjjön, de Tomaso erős kézzel újra magához húzta. – Carina – suttogta Livvie fülébe, és még egy csomó kedves szót, amelyeket Livvie nem értett. És akkor, mielőtt még Livvie feleszmélt volna, az orruk összeért, Tomaso az ajkát a szájához érintette, és Livvie fejében, akárcsak a táncparketten, fények aludtak ki és gyulladtak fel. Jajstenem, alig várta már, hogy az otthoni barátnőinek elmesélje azt, amiről már olyan sokat beszéltek korábban, és lám, ő most tényleg csinálja. Csókolózik. Egyszerűen valakinek muszáj lesz elmondania; még Muffie is megteszi. A zene elhalkult, és ő kinyitotta a szemét. Nem is vette észre, hogy mikor hunyta le. Tomaso még mindig ölelte, az arca egészen közel volt az övéhez. – Gyere, carina – suttogta, kézen fogta, és kivezette a klubból a majdnem trópusi hőségű éjszakába. Tomaso keze durvának tűnt az ő puha kezéhez képest, és Livvie arra gondolt, hogy valamit tennie kellene, amitől megerősödik, s a teste sokkal felnőttesebbnek néz ki, például súlyzózni vagy ilyesmi. Egy vízparti kávézó előtt álltak meg. Tomaso integetett, és ciaót kiáltott az előtte lógó fiataloknak, azok meg visszakiabáltak: – Ciao, Tomaso! Ki az a lány? Úgy néz ki, mint egy popénekesnő azzal
a sárga hajjal. – E' Madonna – kiáltott vissza Tomaso, és mindannyian nevettek. Livvie rájuk pillantott lesütött szempillái alól; nem tudta, miről beszélnek, és ettől kényelmetlenül érezte magát. Csak azon aggódott, hogy vajon örökölte-e anyja pirulós természetét. Tomaso odavitte őt a barátaihoz, és bemutatta nekik. Egy csoport vele egykorú fiú és lány álldogált a kávézó előtt. Mosolyogtak, barátságosak és kíváncsiak voltak, és nagyon örültek, amikor elmondta, hogy a nagymamája olasz. Az este nagy részében azonban többnyire csak ült egy kóla mellett, s ezúttal nagyon odafigyelt, hogy ne szürcsöljön. Fogta Tomaso kezét, és boldogan üldögélt annak tudatában, hogy most ő „Tomaso csaja”. Nagyon élvezte azokat a kis, elektromos impulzusokat, amelyeket a fiú ujjai közvetítettek az ő ujjainak, és azt, hogy teljesen tisztában van önmagával, mert ezt még soha nem érezte – mintha minden idegvégződése hirtelen új jelentéssel telítődött volna. Ha hosszabb a haja, a meleg szél megborzolta volna, miközben fagylaltot nyalt, s forró nyelve élvezte az üdítő hűvösséget. A templom órája hirtelen ütni kezdett. Szórakozottan számolt együtt vele; nem akart elmenni innen, az új barátai és Tomaso társaságából. Jajstenem, éppen tizenkettőt ütött! Talpra ugrott. A mérges édesanyja és – ami még rosszabb – a mérges Nonna képe villant fel előtte: – Mennem kell. Azt ígértem, hogy fél tizenkettőre hazaérek. Tomaso megfogta a karját: – Hát persze, carina. Hazaviszlek. Kacsintott a többieknek, és mondott valamit olaszul, amit Livvie nem értett ugyan, de megesküdött volna, hogy az amerikai lányokról szólt, akiket korán le kell fektetni, vagy valami más, hasonlóan bárgyú, mégis igaz szellemesség lehetett. Rohanva tették meg az utat Tomaso kocsijáig. A fiú kinyitotta az ajtót
előtte. Amikor Livvie előrehajolt, hogy beszálljon, a fickó újra megölelte, és magához húzta. – Carina – mormolta. – Livvie. Gyönyörű arca ott lebegett Livvie arca előtt, és egymás szemébe néztek. Livvie elbűvölve látta, hogy a fiú szája közeledik hozzá. Jajstenem, ez meg akar csókolni, mégpedig úgy istenigazából, rendesen! Én meg nem tudok csókolózni, gondolta. Ugyan, nyugtatta magát, hiszen egyfolytában erről beszélt a barátnőivel – biztosan nem lehet olyan nehéz. És akkor a szeme szinte magától becsukódott, a szája hozzátapadt Tomaso szájához, és majd elalélt a szerelemtől… – Carina – mormolta Tomaso, amikor végre elvonta tőle a száját. Livvie fátyolos tekintettel nézett a fiúra, és valami ostoba ötlettől vezérelve azt mondta: – Köszönöm. Tomaso mosolygott, és ő is megszólalt: – Én köszönöm. – Azzal besegítette Livvie-t a kocsiba. Öt perc alatt visszaértek a szállodához. Livvie nagyon izgult, fél tizenkettőt ígért, ami már rég elmúlt, és tudta, hogy az anyja soha az életben el nem engedi többé egyedül. Jajstenem, mihez is fog kezdeni, ha soha többé nem láthatja Tomasót?! Kivágta a kocsi ajtaját, még mielőtt a portás vagy Tomaso odaért volna, s búcsúpuszit dobott a fiúnak. – Livvie, várj – Tomaso utánasietett, s ő már a liftben állt, amikor utolérte. – Holnap, Livvie? Ugyanebben az időben? A fiú szeme könyörgött, és olyan tengerkék volt, hogy Livvie egyszerűen bele tudott volna halni. – Oké – mondta halkan. Aztán megnyomta a gombot, és Tomaso eltűnt a látóteréből. S valószínűleg az életéből is, gondolta nyomorúságos hangulatban, mert most következett csak a feketeleves, az anyjával való találkozás.
GEMMA A San Pietro halljának terrakottapadlóján járkáltam fel-alá, s megpróbáltam magam visszaképzelni abba a korba, amelyikben most a lányom van. Ezerszer elmondtam magamnak, hogy minden rendben van, és Livvie-t a) nem csábították el, b) nem rúgatták be, c) nem rabolták el, vagy pedig d) jaj, istenem, kérlek, ne, nem érte autóbaleset. Annak a kanyargós, hegyoldalba vésett útnak a képe a szívbajt hozta rám. Hol van a gyerekem? Azt akartam, hogy itt legyen, itthon, velem, biztonságban. Tudtam, hogy éppen azon az első randi-traumán megyek keresztül, amelyet minden szülő jól ismer, de ennek tudatosítása sem könnyítette meg a várakozást. Még egy kicsit járkáltam fel és alá, ciaót köszöntem a recepciósnak és a csaposnak, s megpróbáltam a plafonon végighúzódó, az épület belsejében a természet elevenségét és bujaságát árasztó szőlőre meg az aláomló bougainvilleára összpontosítani, de nem ment. Igyekeztem megragadni ezt az egyetlen, múló pillanatot, és megcsodálni mindent: a gyertyafényes teraszt, a virágoskertet, egy-egy távolban elsuhanó hajó fényeit, Positano csillogását… ahol a lányom most van… és késik. A fene egye meg, most már végképp nagyon durván késik, és igazán aggódni kezdtem. Visszasétáltam a felvonó elé. Amikor odaértem, kinyílt az ajtaja, és ott állt a lányom mezítláb, az új, gyöngyökkel kirakott szandálját a kezében hozta, s pontosan úgy harapta be az alsó ajkát, ahogy én szoktam, amikor ideges vagyok. – Sajnálom, anyuci – mondta, és lehajtotta a fejét, ahogy akkor szokta, amikor rossz kislány. – Igazán sajnálom. Nem volt… vagyis úgy értem, nem történt semmi baj. Csak annyi, hogy megfeledkeztem az idő múlásáról. Ott ültünk abban a kávéházban Tomaso barátaival, és valahogy az idő, szóval mintha csak úgy elsuhant volna mellettem… Felpislogott rám, és én magamat láttam olyan tisztán, hogy hirtelen teljesen elérzékenyültem, és megsajnáltam. Kitártam a karomat, és csak
annyit mondtam: – Gyere ide, te lány. Livvie hozzám lépett, és szorosan megöleltük egymást, aztán hátrahúzódott, rám nézett, és lelkendezve megszólalt: – Anya, megcsókolt… és anya, annyira féltem. Mindketten nevettünk, összeölelkeztünk, s arra gondoltam, hogy hála istennek, minden rendben van: nem csábítótták el, nem rabolták el, és balesetet sem szenvedett. És lám, még az első igazi csókját is elmeséli… – Na, gyere – mondtam, és egymás derekát fogva kisétáltunk a teraszra, ahol a kőkorlátra hajoltunk, és ő elkezdett mesélni. Pontosan úgy történt minden, ahogy a dolgoknak anya és lánya között történniük kell.
ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET ROCCO Rocco lassan döcögött végig a kavicsos úton fehér színű kisteherautójával. Fido a platón állt, ide-oda dülöngélt, igyekezett talpon maradni, és élesen vakkantott, mintha azt próbálná Rocco tudomására hozni, hogy álljon már meg. Rocco a régi istállónál parkolt le, kiszállt, és körülnézett az elhagyott udvarban. A kutya is leugrott, odatrappolt melléje, és türelmesen leült a lábához. Hát, ez perfetto, gondolta Rocco. Tökéletes munkát végzett. Jobb nem is lehetne. És mindez a semmiért. Ráadásul most még le is kell nyelnie a büszkeségét, és bocsánatot kell kérnie az americanótól. Vagyis… talán nem a bocsánatkérés a legmegfelelőbb kifejezés. Ben a villa mellett sétált éppen, és meglátta Roccót a kertben állni a rajzfilmbe illő kutyájával. Vajon ezúttal miben sántikál? – töprengett. – Ciao, Rocco – kiáltotta. – Signore, ciao. – Rocco levette a régi vadászkalapját, amelyet
napsütésben, esőben (még jégesőben is) egyaránt hordott. A mellkasához szorította, s vigyázzba állt, mint egy katona, aki a tábornokkal találja magát szemben. Különös, gondolta Ben, hiszen általában Rocco csak elsétál mellette, és megérinti a kalapja szegélyét. Most meg levette. Valami van hát. – Miben segíthetek, Rocco? – kérdezte, s szigorúan nézett, mert tudta, hogy a férfinak valahogy köze van a gondjaihoz. – Signore, jó híreim vannak. – Rocco rámosolygott Benre, de hamis volt a mosolya, hiába látszott az összes foga. – Azt mesélik, hogy azok az építési engedélyek végső soron nem tűntek el. – Valóban? – Ben nekitámaszkodott a kőfalnak, s karját keresztbe fonta. – Igen, signore. És nem csak ennyi… A tanács úgy döntött, hogy nincs szükség a karbantartási munkálatokra a villához vezető úton. Úgyhogy nem ássák fel. – És mit gondolsz, Rocco, hogy történhetett ez? Rocco felvonta a vállát, oldalra biccentette a fejét, és felsóhajtott: – Ahogy maguk mondják Amerikában, signore, ez meghaladja a képességeimet. Én csak annyit mondhatok, hogy a Mindenható jó volt hozzánk. – Támogatom ezt a gondolatot, Rocco – mondta Ben szárazon, s elfogadta Rocco bocsánatkérését, mert tudta, hogy annak szánta. – Hadd reméljük, hogy a Mindenható gondoskodik majd a telefonról, az áramról és a vízről is. Rocco arca megint felderült: – Erről kezeskedem, signor Ben. Domani. Minden meg lesz javítva. – Habozott, és a szeme sarkából Benre pillantott. – Még egy dolog, signore. Arról van szó… nos, ez személyes ügy… a dottoressáról van szó. Ben kihúzta magát. Néhány lépést tett Rocco felé, mire a kutya morogni kezdett. Ben megállt, és a furcsa párosra tekintett. – Mi van a dottoressával? – kérdezte. – Hol van?
– Tudom, hogy hol van. És azt is tudom, hogy nem ő tette ezt, signore. Ártatlan ő ebben, mint a ma született bárány, hiába vádolta. – Én soha nem vádoltam semmivel. – Hát, én nem így hallottam, signore. – Ha nem a dottoressa a hibás ezért az egészért, Rocco, akkor egészen pontosan kicsoda? Rocco megvakarta a fejét, aztán mosolyogva vállat vont: – Ki tudja, signore? Ki tudja? – Gondolom, hogy csakis a Mindenható – mondta Ben, és Rocco megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre kimászott a slamasztikából; még csak meg sem kellett alázkodnia azzal, hogy bocsánatot kér. Az americano egykettőre visszakap mindent, újra találkozik a dottoressával, és Sophia Maria is hazajön. Minden rendben lesz megint. – A dottoressa Positanóban van, signor Ben – mondta, és észrevette, hogy Ben az órájára sandít. – A San Pietro Szállodában szállt meg a lányával és Sophia Mariával. Nem olyan hosszú az út odáig, signore, ott is lehet… olyan hat óra alatt. Igen, gondolta Ben, majd kezet fogott Roccóval, és megölelték egymást. Ben így szólt: – Köszönöm. Mire Rocco így válaszolt: – Semmiség. Aztán Ben szólalt meg: – Drága öreg barátom, Rocco! Mire Rocco ekként felelt: – Jövőre, amikor szezonja lesz, signore, elhozom magának a legeslegnagyobb szarvasgombát, amit valaha Toszkánában találtak. Fido csak magának fogja keresni, én meg személyesen hozom ide. – Örülök neki, Rocco. – Ben már a villa felé lépkedett, hogy megmondja Muffie-nak, készüljön: indulnak kirándulni.
ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET BEN Ben egész úton, Róma mellett elhaladva, aztán Nápoly felé azt mondogatta magában, hogy őrültséget csinál. Hiszen alig ismeri ezt a nőt. És különben sem beszámítható, mindig megbotlik valamiben, és egyfolytában nekimegy az ajtóknak. El sem tudta képzelni, mihez tud kezdeni abban a híres kórházban, a sürgősségi rendelőben. Ráadásul besétált hozzá, és ott találta őket Luizával. Megint az a jellemzően rossz időzítés, gondolta. És akkor miért, kérdezte magában már vagy századik alkalommal, szóval, ha ilyen veszettül idegesít ez a nő, miért zötykölődsz végig ezen az úton Positanóig egy régi, rozoga Land Roveren, hogy bocsánatot kérj? Hangosan felhorkantott. Muffie, aki rettenetesen unatkozott, a nagy melegtől félájultan hevert a hátsó ülésen, és teljesen elege volt ebből az autózásból, felült, és megkérdezte: – Mi a gond, apa? – Á, csak a forgalom – mondta Ben, ám a lánya okosabb volt ennél. – Livvie mamája, nem igaz? – Hogy érted ezt? – Ben hátranézett a visszapillantó tükörben, és úgy gondolta, hogy lassan képes lesz megszokni a zöld hajat. Már majdnem hétköznapinak tűnt. – Jaj, apa, tudod te azt. – Muffie kuncogott, és visszafeküdt. – Férfiak!… – mondta, és elvigyorodott. Hát, gondolta Ben, ez a toszkánai kirándulás mégsem volt hiába; a lánya felnövőben van. Ami persze még mindig nem magyarázza meg, miért hajszolja át magát fél Olaszországon egy olyan nő után, aki olyan bonyolult, olyan ellentmondásos, olyan… csökönyös, hogy egészen összezavarodik tőle az ember. Az igazság az, hogy soha nem találkozott még hozzá hasonló nővel. Soha nem találkozott még olyan nővel, aki
ilyen nehéz munkát végez, és akit ennyire kevéssé érdekel a külseje. Mégis, amikor Firenzében a Cammillóban ültek, Gemmának kék volt a szeme, ránevetett, és a szája sarkában gödröcskék jelentek meg, hát olyan szépet, be kell vallania, még soha nem látott. Ez a nő megpendített egy húrt benne, s Ben tudta: magába kell néznie, végig kell tekintenie a kapcsolatain, az életén. Nem volt ő rossz ember. Nőit gyengéden, udvariasan kezelte. Törődött mindegyik szerelmével, és törődött a feleségével is. Mert őrülten szerelmes volt bele, legalábbis a házasságuk előtt. De így még soha nem érezte magát. Szóval akkor mit is érez? Ezen tűnődött, miközben egy Piano nevű városkában, a forgalomban töltötték az időt. Milyen találó név, gondolta, hiszen a szó olaszul azt is jelenti, „lassan”, és már több mint húsz perce állnak egy dugóban… A fene enné meg, morogta, nem tudja kideríteni, mit érez Gemma iránt; csak azt tudja, hogy vele szeretne lenni. A karjában akarja tartani, szeretkezni akar vele, meg akarja óvni őt mindazoktól az apró balesetektől, amelyekre – úgy tűnik – fölöttébb hajlamos. És még valami. Meg akarja olvasztani azt a jégpáncélt, amely Gemma szívét öleli körül. Gemma Jericho igazi rejtvény, amelyet Bennek meg kell oldania.
HATVANADIK FEJEZET GEMMA A délutáni szunyókálásból ajtócsapódás hangjára ébredtem. Nonna volt az, akinek úgy ragyogott az arca, hogy nyomban láttam, valamiben mesterkedik. – Na, én azt mondom, hogy öltözzünk fel szépen ma este, és igyunk egy kis pezsgőt, ünnepeljünk – mondta. – Szerintem te azt az új piros ruhát viseld.
– Várj egy percet – mondtam, még mindig fátyolos tekintettel. – Egészen pontosan mit ünnepelünk? Rám mosolygott, és megbökött a könyökével. – A szabotázsakció végét – suttogta, aztán elnevette magát. – Meg különben is, Gemma, itt a lehetőség, hogy felvedd, akkor meg miért ne vennéd? Egy órával később magamat nézegettem a hatalmas tükörben, és eléggé meg voltam elégedve a látvánnyal, mármint azzal, hogy egész alakos a kép. Friss barnaságomat jól hangsúlyozta a piros ruha és a cipő, mely utóbbinak az lett volna a feladata, hogy a csodák földjére repítsen. A finom sifon ott simult és tapadt, ahol kellett, és azt hagyta meztelenül, ami szebb, ha meztelen marad. Hát, az biztos, hogy ezek az olaszok tudják, mit csinálnak, amikor ruhákról van szó. Sóhajtottam, és rosszkedvűen arra gondoltam, hogy legjobb, ha mindent megpróbálok kihozni ebből a ruhából ma este, mert valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, amikor viselem. Hamarosan – túlságosan is hamarosan – visszatérünk New Yorkba. A munkához, a mindennapi taposómalomba. Vagyis az élethez, amelyet szeretsz, emlékeztettem magamat. Ahhoz az élethez, amelyből sikeresen kizártál minden romantikát és érzelmi bonyodalmat. Igen, oda, suttogtam. Vissza a nőhöz, akinek a szívét jég borítja. Emlékeznek? Nem volt rúzsom, amely ment volna ehhez a ruhához, úgyhogy valami semlegest használtam, ami nem illett semmihez – de sebaj. Sápadt arcomra egy egész kevés pirosítót is tettem, aztán egy leheletnyi szempillafesték, nedves ujjal kisimított szemöldök, gyors hajigazítás, egy fújás a Violetta di Parmából, s készen is álltam. Ja, várjunk csak egy pillanatot: a szemüvegem. Na, így már rendben. Készen álltam ünnepelni, megünnepelni a Piacere-villát érintő szabotázsakció és – hogy őszinte legyek – Nonna örökösnői álmai végét. Livvie kopogott az ajtón, majd benn is termett: – Anya, kölcsönvehetem a fehér szoknyádat?
Ez azért már mégiscsak sok, gondoltam elhűlve. A lányom kölcsönveszi a ruháimat! Túl gyors ütemben nő. Azt akarom, hogy kislány maradjon még! Azt szerettem, sokkal könnyebb dolgom volt. Most meg itt csókolózik nekem, kölcsönkéri a ruhámat, és egyéb kamaszdolgokat művel. – Szerintem túl hosszú neked – mondtam, mert nagyon hozzászoktam már a lányom mikro mini hosszúságú ruháihoz. – Szerintem pont jó. – Livvie maga elé tartotta a szoknyát. – Arra gondoltam, hogy teljesen megváltoztatom a külsőmet. Valami sokkal felnőttesebbre. Teljesen egyedi akarok lenni. Eltűnt az új szoknyámmal, és én is felfelé indultam, hogy Nonnával találkozzam. Úgy tűnt, otthon érzi magát, a bárt erősítette jelenlétével. – Az örökösnő igencsak jól néz ki ma este – mondtam, s a mellette álló, támla nélküli székre ültem. A vasárnapi tetőtől talpig-nézésével mért végig, s biztos voltam benne, hogy magában kritizál. Aztán azt mondta: – Utálom ezt a rúzst. – Jaj, anya, és mit szólsz a ruhához? – A ruha tökéletes. És a cipő is. – Odafordult a csaposhoz, s rendelt egy italt, amely mintha már a szokásos italunkká vált volna: martini Grey Goose vodkával. Én közben mereven a lábamat bámultam. A cipő máris szorított. A szépségért meg kell szenvedni, jutott eszembe, s biztos voltam benne, hogy ezt a mondást valami szegény nőszemély találta ki. Livvie suhant felénk. A szoknyám tökéletesen állt rajta. Egyszerű, fekete, környakú pólót és lapos talpú, gyöngyökkel kirakott szandált viselt hozzá. Ha nincs a – hál'istennek, lassan fakuló – hennafestés a karján és az a rövidre nyírt, sárga haj, majdnem szabályos külsejűnek lett volna mondható. A szoknya a térdéig ért. – Sosem láttalak még ilyen ruhában – mondtam vigyorogva, mire így felelt:
– Jaj, anya, ne kezdd már megint. – Nonna kijelentette, hogy most már nagyon hölgyszerűen néz ki, és rendelt neki egy kólát. – A signorinát telefonon keresik – mondta a csapos, s odaadta Livvienek a kagylót. – Engem? – Megdöbbenve átvette és beleszólt. – Ja, oké – mondta, és igyekezett minél halkabban beszélni. – Nos, hát, igen, talán. Ciao. Visszaadta a telefont, és kortyolt egyet a kólájából, miközben mi várakozóan bámultunk rá. – Igen? – kérdeztem. – Ja, csak Tomaso volt. Talán tud jönni ma este, talán nem. Ez elnémított bennünket. Nonnának nem volt tudomása az éjszakai, „nők egymás között” típusú párbeszédünkről, úgyhogy nem is tudott a Csók minden részletéről, sem az első szerelem veszedelmeiről. Így csak ennyit mondott: – Nagyszerű, ez azt jelenti, hogy velünk tudsz ünnepelni. – Livvie ránézett, és látszott a szemében, hogy nem érdekli a dolog. Én csendben sóhajtottam, s egy ádáz, orgiaszerű „ünneplésre” kezdtem felkészíteni magamat.
HATVANEGYEDIK FEJEZET A megszokott, öbölre néző asztalunk mellett ültünk, és a lenyugvó nap fényében narancssárgává váló égbolt szépségében gyönyörködtünk, amikor Nonna megszólalt: – Bene – és úgy vigyorgott, mint a macska, amelyiknek sikerült tejfölt zsákmányolnia. Követtem a tekintetét. Az ajtóban Muffie Raphael állt. Livvie felsikoltott örömében. Majd megfojtotta az ölelésével, és közben végig azt hajtogatta: – De örülök, hogy látlak! Muffie visszamosolygott, és azt mondta:
– Én is nagyon örülök. Rájuk néztem: Muffie egy teljesen lehetetlen, fehér sortban és pántos, flitteres felsőben, rövidre nyírt, halványzöld hajjal, a lányom, egyszerű, térdig érő, fehér szoknyában, pólóban és lapos sarkú cipőben állt ott. Jajstenem, gondoltam Livvie-t idézve, a lányok szerepet cseréltek. Muffie lett Livvie – és Livvie Muffie-vá változott. Akkor azonban rájöttem, hogy ha Muffie itt van, akkor Bennek is itt kell lennie. És hirtelen tényleg ott termett összegyűrt rövidnadrágban, fáradtan és izzadtan. Hozzá képest én nagyszerűen néztem ki, tetőtől talpig Violetta di Parma illatú, üde nő voltam. Vajon mi is szerepet cseréltünk? A szívem legalább tízszer olyan gyorsan kezdett verni, és nem tudtam, mit tegyek. Idegesen beletúrtam a hajamba, és megkérdeztem: – Az istenit, ez mit keres itt? – Azzal feltápászkodtam a székről, s úgy gondoltam, elszaladok. Aztán azt mondtam magamban, hogy márpedig soha többet nem futamodom meg, mert valahányszor ezt tettem, mindig megbotlottam vagy nekimentem az ajtónak vagy ilyesmi, ezért gyorsan újra visszaültem. Ben és Muffie átvágott az elegáns, nyitott ebédlőn, a vendégek és a pincérek gyanakodva nézték őket. Majdnem elnevettem magam. Ápolatlan és meghökkentő, így tudtam volna jellemezni őket, de tudják, mit? Ez egy jottányival sem csorbította Ben halálos vonzerejét, különösen akkor nem, amikor a szemembe nézett, és ettől már megint úgy éreztem magam, mintha én volnék az egyedüli nő az egész étteremben. – Gemma – mondta, és kinyújtotta a kezét. Valahogy felálltam – nem volt egyszerű. Odanyújtottam a kezem, és végigsétáltunk a teraszon – a vacsorázó úri közönség nagy érdeklődéssel figyelt bennünket. A háromtagú zenekar ismerős számot játszott: könnyed volt, romantikus, andalító. Ben magához húzott, és lassan táncolni kezdtünk. Gyér fények pislákoltak a táncparketten, és csak mi ketten táncoltunk. Éreztem a saját parfümömet és Ben izzadságszagát. Azt hiszem, ez volt a legszexibb illat a világon.
Ez így nem jó, mondtam magamban, és a szemébe néztem. Mondtam már, hogy sárgászöld volt, apró, aranyszínű pöttyökkel? Mondtam már, hogy a keze erős volt, a kézfogása határozott? Mondtam már, hogy olyan jól ismertem a testét, mint a sajátomat? Hogy tánc közben rájöttem, nő vagyok, mégpedig az elgyengülős fajtából? És habár nagyon jól tudtam, hogy nem lenne szabad ezt tennem, hogy el kellene zavarnom egy hűvös viszlát vagy gonosz tűnj el kíséretében, nem voltam képes rá. Ben megérezte, hogy sóhajtok, és hátrébb húzódott. – Azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek, Gemma – mondta. – Luiza csak egy régi barátom. Évek óta ismerem. Semmi sincs közöttünk. Nem is volt soha. Minden az én hibám. – Talán nem egészen a te hibád – mormoltam. Nem tudtam elszakadni a tekintetétől, delejezett, és többé egy szót sem akartam hallani a nagyszerű Luizáról. Ben végignézett rajtam – éreztem, hogy megremeg a testem, és nem érdekelt, hogy megöl a tűsarkú cipőm. Szinte nem is éreztem a fájdalmat. – Tetszel nekem így pirosban – mondta, s olyan közel hajolt, hogy éreztem a leheletét. – Gemma – suttogta, és ajka a számhoz ért. – Amint megtudtam, hogy itt vagy, nyomban idehajtottam. Egész úton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért. És amikor megláttalak itt, a teraszon ülni a piros ruhádban és a Botticelli-hajaddal, rájöttem. A szájára néztem, aztán a szemébe, és oké, ezúttal tényleg elmerültem benne. – Fogadjunk, nem ismertél meg – mondtam bolondul, mire felsóhajtott: – Miért szakítasz mindig félbe? – Elnézést. Mit is mondtál? – A fenébe, azt hiszem, azt mondtam, hogy nagyon hiányoztál, te bolond nőszemély! Azt hiszem, beléd szerettem, Gemma Jericho. Soha nem tudtam könnyen fogadni az ilyesmit.
– Menjünk ki – mondtam, és úgy vigyorogtam, mint egy ütődött. – De hiszen alig ismersz. Olyan közel húzott magához, hogy egészen hozzásimultam. Az állát a homlokomon nyugtatta, és hallottam, amint motyog: – Mihez fogok kezdeni vele? Aztán rám nézett, és azt mondta halkan: – Gondolj arra, mennyi nagyszerű dolog vár még ránk. A zenekar rázendített, én meg felismertem, hogy egy Marc Anthonyszámot játszik, a You Sang to Me címűt. Azt, amelyikben az énekes „belezuhan” a szerelembe. Arra gondoltam, hogy rólam énekel. Rólam, aki – bár többször megfogadta, hogy nem fogja még egyszer megtenni – újra és újra megteszi. Marc Anthony azt énekli ebben a dalban, hogy nem fél szeretni, de jaj, én bizony félek… Ráadásul nem akartam beleszeretni egy gyakorlatilag vadidegen férfiba, aki miatt megszegtem a fogadalmamat, és szeretkeztem vele; egy olyan férfiba, aki valószínűleg szétzúzza a gondosan kialakított és ellenőrzött életemet. A zene elhallgatott, és Ben kivezetett az ebédlőből, el a kíváncsi tekintetek elől. Távol Nonnától, Livvie-től és Muffie-tól. Reméltem, hogy nagyon élvezik az ünnepi vacsorát – mi kiléptünk az éjszakába. – Hová megyünk? – kérdeztem. – Hozzám. – Betessékelt a poros Land Roverbe. – A Sirenuse Szállodába, nem messze innen. Itt, nálatok már nem kaptam szobát. Idegesen pillantottam rá a szemüvegem mögül. Ez az utolsó esélyem. Most még kiszállhatnék a kocsiból és elmehetnék, anélkül, hogy egy viszlátot is mondjak. De nem tettem. Inkább megcsókoltam Bent, ő rám mosolygott, és perceken belül a Sirenuse Szálloda elé értünk.
HATVANKETTEDIK FEJEZET A szobánk a tengerre és Positanóra nézett. Ben behúzta a függönyöket,
kizárta a valóságot, pontosan úgy, mint Firenzében. Rémült szemembe nézett: – Miért? – kérdezte egy hosszú perc után. – Miért nem engedsz be a szívedbe, Gemma? – Beengedlek – mondtam. – Már beengedtelek. De nem mondtam igazat, és Ben ezt tudta. Gyöngéden végighúzta az ujját az államon és az arcomon. Levette a szemüvegemet, és két kézzel hátrafésülte a hajamat, kicsit megdörzsölte a fejbőrömet, s én már arra gondoltam, hogy bizonyára úgy nézek ki, mint Fido, de úgy látszik, Ben nem így látta, mert azt mondta: – Gyönyörű, annyira gyönyörű vagy. Aztán hirtelen odébb lépett, és elkezdett levetkőzni. Elcsodálkoztam. Ezt azért egy kicsit túl gyorsnak találtam. Mi lesz az előjátékkal? – Muszáj lezuhanyoznom – mondta. – Nehogy elmenj addig! A fürdőszobaajtó felé indult, és észrevette, amint szerelmes oldalpillantásokat vetek elragadó testére. A szemem kocsányon lógott, hogy egészen pontos legyek – mire elnevette magát. – Kérlek – mondta aztán –, ne hagyj itt! Nem hagytam ott. Kibújtam a piros ruhámból, lerúgtam a csodacipőt és az új, csipkés fehérneműt – bár ez utóbbit legszívesebben magamon hagytam volna, hogy fitogtassam Ben előtt. Mindent kupacban hagytam a padlón, és – talán ezt sem kellett volna, de megtettem – bementem utána a fürdőszobába, a zuhany alá. Folyó víz alatti szeretkezni elég nehéz: kétszer is elakad az ember lélegzete. Víz van mindenütt, a szemében, a szájában és a hajában is. – Hát, itt a firenzei özönvíz megint – mondta Ben, és gyengéden megcsókolt. – De most nincs szükségünk ernyőre. Én voltam a támadó fél, és szemérmetlenül kinyújtottam a kezem. Nem tudom, honnan jött ez a mozdulat – vagyis tudom. Nagyon sokáig elnyomtam a vágyaimat, és most a fődíjért nyúltam. Beszappanoztam erős,
szikár testét, masszíroztam, belevéstem mind a tíz körmömet, aztán letérdeltem eléje, és befaltam. Olyan íze volt, mint a bornak, a rózsának, a szexnek és mindennek, ami szép. Felnyögött, a fejemet még közelebb húzta, és én nevetni szerettem volna, olyan boldog voltam. Arra gondoltam, hogy talán ezért vagyok ezen a földön: hogy kielégítsek egy férfit, és aztán ő is kielégítsen engem. Rájöttem, hogy mindez az élet része, a szerelem része, a női lét része, és én, bár nem lett volna szabad, valahogy mégis szerelembe zuhantam. Felemelt, a csempézett fürdőszobafalnak támasztott, s lehajolt, hogy megcsókolja a mellbimbómat, én meg közben sóhajtoztam a gyönyörűségtől. – Nem tudok tovább várni – mondta, és felvett a derekára. – Gemma! – kiáltotta, amikor a lábamat köréje tekertem, majd belém döfött, a szemembe nézett, és teljesen elmerültünk egymásban. Az orgazmus rángásai futottak végig a testemen, egyik a másik után, hallottam, ahogy felkiált, és éreztem magamban melegen, nedvesen, csodálatosan. Levettem a lábamat a derekáról, segített talpra állni, aztán mindkét kezét a zuhanyzó falának támasztotta, és lihegve rám bámult. Lemostuk izzadságtól iszamós testünket, és Ben így szólt: – Azt hiszem, nagyon hiányzott már neked, hogy ezt elkövesd egy férfival. Azt válaszoltam, hogy talán igen, és ezen nevetett. Rám csavart egy nagy, fehér törülközőt, felkapott, és kivitt az ágyhoz. Feküdtünk az ágyon, és csak fogtuk egymás kezét. Az utcáról felhallatszott a kávéházak zaja, a nevetés, a cipősarkak csattogása a kockaköveken. – Mire gondolsz? – Ben felkönyökölt, és rám nézett. – Arra gondolok – mondtam lassan –, hogy szerelmes vagyok. – Én is – mondta, újra a karjába vett, és ezúttal sokkal finomabbak voltunk, sokkal jobban odafigyeltünk egymásra. Lassan, gyöngéden csináltuk. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű rövid idő alatt
szégyentelen nimfomániássá válni.
HATVANHARMADIK FEJEZET BEN Ben ébren feküdt Gemma mellett, és halk, egyenletes lélegzését hallgatta. Egyike volt ez azoknak a pillanatoknak, amikor nyugodtnak látta, amikor Gemma nem rontott neki valami csípős megjegyzéssel, és nem botlott bele semmibe. Elmosolyodott a sötétben. Kedvelte ezt a nőt. Ráadásul ő volt az egyik legszexibb asszony, akivel valaha is dolga volt. Csodálatos, ösztönös szexualitás áradt belőle; az biztos, hogy nem a Cosmo oldalairól tanulta a szeretkezést, és nem színlelte az orgazmust se. Önfeledten élvezte, amit csináltak, élvezte az ő testét, és istenem, imádta a sajátját is. Még mindig nem tudott rájönni, miért érzi azt a gondoskodó féltést iránta. Szereti? Szerelmes bele? Ez a nő valami újat hozott az életébe, amit nem szeretett volna elveszíteni. De mit? – töprengett. Ártatlanságot, romlatlanságot, gondolta aztán. És ez igen szép teljesítmény, ha belegondolunk, hogy Gemma nap mint nap a halállal és a romlással néz farkasszemet. De mindig ő kerül ki győztesen. Mindig legyőzi a halált. Megérintette a nő meleg combját, mire Gemma álmában közelebb húzódott hozzá, s rátekeredett. Ben karja a nő válla alatt feküdt, és egy ideje úgy érezte, mintha legalább százötven kilót nyomna. Meg kellett volna mozdítania, annyira elzsibbadt, de nem akarta Gemmát megzavarni, olyan mélyen aludt. Megvizsgálta az arcát a hajnali, szürke derengésben, s látta a vörös dudort az orrán, amely valamelyik ajtóval való viharos találkozás nyomán kerülhetett oda. Összerázkódott a nevetéstől. – Mi olyan vicces? – motyogta Gemma álmos hangon. – Te, te drága – mondta Ben. – Aludj szépen.
És Gemma elaludt. Bár Ben szeretett volna megint szeretkezni vele, szerette volna érezni, ahogy a nő rákapaszkodik, meg akarta kóstolni, körbe akarta tapogatni nyelvével a száját, és érezni akarta az örömet, amikor mélyen benne van. Sóhajtott, s felbámult a mennyezetre. Nagy isten, vajon ezúttal tényleg szerelmes?
HATVANNEGYEDIK FEJEZET GEMMA Aznap reggel jóval később lepakoltunk a San Pietro előtti napozóhelyre, a tengerpart melletti, nagy, fehér törülközőkkel leterített székekre, majd tutajt béreltünk, és kilibegtünk a kék, kristálytiszta vízre. Mi Bennel lustán pancsoltunk, Livvie és Muffie egymást fröcskölte, és mindegyre leestek a tutajról. Milyen jó, hogy feltűnt Muffie, gondoltam, mivel Livvie azt mondta, hogy este Tomaso viszont nem tűnt fel. Láttam a szomorú tekintetét, amely elárulta, hogy nagyon kellemetlenül érinti a dolog, és minden bizonnyal már nagyon bánja, hogy megengedte Tomasónak azt a csókot. Arra gondolhatott, hogy Tomaso biztosan többé nem akarja látni, nagyon kétségbe volt esve, és egy kicsit „olcsónak” érezte magát. Úgyhogy amilyen vidáman csak tudtam, azt mondtam neki: – Ne is törődj vele, drágám, van még elég hal a tengerben. Livvie olyan tekintettel nézett rám, amit igen jól ismertem (merthogy pontosan olyan volt, mint az enyém), s amelyik azt sugallta, hogy anya, hagyjál már, soha az életben nem lesz még egy olyan hal, mint Tomaso. Nonna fagylaltot vett neki tejszínhabbal, cukrozott gyümölccsel és sziruppal – ő mindig ezzel próbálta felvidítani Livvie-t, és mint általában, most is sikerült, s úgy tűnt, ha ideiglenesen is, de megfeledkezik a fiúról. Reménykedtem, hogy Tomaso nem sebezte meg túlságosan a lányom
szívét. És ha igen? Nem baj, mindannyian így tanuljuk meg, hogy a szerelem kemény dolog. Felpillantottam, mert helikopter szállt el a magasban, s úgy lebegett a víz fölött, mint valami fényes rovar. Visszafojtottam a lélegzetemet, mert egyenesen a hegyoldalnak tartott, de aztán hirtelen leereszkedett, és tökéletes landolást hajtott végre a part egyik sima és lapos részén. Hűha, hallottam Livvie-t és Muffie-t. Észrevettem, hogy ezekben a napokban nagyon egy nyelvet beszélnek. Aztán Ben is megszólalt: – Na, lányok! Szerintetek ki jött? Nem kellett sokat gondolkoznom: még egy Olaszország partjaitól elsodródó tutajról is jól láttam a gyémántokon megtörő napfényt. – Itt van Maggie! – kiáltotta Livvie, és Muffie-val együtt gyorsan visszaevezett a gáthoz, hogy üdvözöljék. Ben megragadta a tutajom sarkát. Megpörgette, szembe kerültünk, és aznap már sokadszor az igaz szerelmesek bensőséges mosolyával üdvözöltük egymást. Az élet szép, gondoltam. Tulajdonképpen soha nem is volt jobb, mint most, lebegni egy felfújható matracon a hűvös, ezüstös kék tengeren a szerelmemmel. Mi másra is vágyhatna egy nő? Főként egy olyan, aki nem gondol a múltjára. Jaj, istenem, a múlt. És Cash. Mit művelek én itt? Felsóhajtottam. Pontosan tudtam, hogy mit művelek. És nem tudtam abbahagyni… – Júhúúú. – Maggie integetett a partról. – Abbahagyni a smacizást, és idejönni rögtön! – kiáltotta. – Hallottam, hogy mind idecsődültetek Positanóba, és jöttem, hogy csatlakozzam hozzátok! Lustán a part felé eveztünk, s közben egymás kezét fogtuk. Ben egyszer csak meglökött, és én felborultam. Ö is beugrott, és elkapott, pontosan amikor köpködve kibukkantam a víz alól. Rákiabáltam és meglöktem, aztán mindketten a vízben voltunk, és őrülten csókolóztunk, lábunk és karunk egymásba akadt. Nem kaptam levegőt, de arra gondoltam, ha már meg kell halni, ennél szebben nem is lehetne – ám ekkor nevetve és
prüszkölve mindketten a felszínre értünk. Livvie hangját hallottam: – Jaj, anya, hagyd már abba! – Komoly arcot vágtam, mert láttam, hogy bolondos viselkedésem nagyon feszélyezi. – Tehát – mondta Maggie, amikor végül mindnyájan a tengerparti kocsma egyik asztala körül ültünk, hűvös rosét kortyolgattunk, és friss gyümölcsöt csipegettünk hozzá. Mármint a felnőttek. A lányok kólát ittak, sült krumplit és sajtos melegszendvicset ettek. Irigyeltem őket, de arra gondoltam, hogy most, amikor csipkés fehérneműben kezdek járni és szexelek, oda kell figyelnem az alakomra. – Tehát – mondta Maggie újra –, azért vagyok itt, hogy bíráskodjam. Kérdő pillantást vetettünk rá. Mint általában, most is furán festett türkizkék és fuksziaszínű, feszes halásznadrágjában, ehhez illő felsőjében, számos arany nyakláncával és óriási gyöngyeivel – hogy a szokásos, ragyogó gyűrűkről és hajtűkről már ne is beszéljünk. – Bíráskodni? – Nonna érdeklődve nézett rá. – A Piacere-villával kapcsolatban – mondta Maggie. Senki nem nézett a másikra. Senki sem szólalt meg. Egy szelet dinnyét kezdtem el piszkálni, s a szemem sarkából Benre pillantottam. A borát kortyolgatta, és a tenger felé bámult. – Mindannyian tudjuk, miről van szó, úgyhogy nincs szükség színjátékra – mondta Maggie határozottan. – Most már csak azt kell kiderítenünk, kié igazából a villa. Felbéreltem egy magándetektívet, hogy kinyomozza nekünk ezt a Donátit. – Rápillantott a gyémántokkal kirakott órájára. –Ma este fog jelentést tenni az első nyomra vezető jelekről. Livvie beleharapott a szendvicsébe. – Hűha, Muffie – motyogta –, olyanok leszünk, mint valami kémek! Élesen rászóltam, hogy ne beszéljen tele szájjal, erre Muffie-val elkezdtek kuncogni. – És utána? – kérdeztem, majd (mivel senki sem figyelt nagyon) zsákmányoltam egy darab sült krumplit.
– Aztán a detektív értesülései alapján ti Bennel szépen megkeresitek Donátit – mondta Maggie. – Örülök, hogy ilyen sokra tartasz bennünket – mondta Ben szárazon, mire a szám megvonaglott. – Új fordulatot vesz a történet – mondtam. – A vállalkozó és a sürgősségi orvos tolvajt üldöz Olaszországon keresztül. – Pontosan, mint a filmekben! – lihegte Muffie, s hangja elakadt az izgalomtól meg attól, hogy a szája tele volt szendviccsel. Sóhajtottam, és ideiglenesen feladtam anyai és illemtani harcállásaimat. – És van még valami. – Maggie szigorúan nézett ránk hatalmas, rendkívül sötét és aranyozott Versace napszemüvege mögül. – Ha megtaláljátok a végrendeletet, és a Corsini család az örökös, a villa Sophia Mariáé. Ha nem találjátok meg a végrendeletet, akkor a villa Ben tulajdonában marad. – A győztes mindent visz? – kérdően néztem Nonnára. – Igen, a győztes visz mindent – bólintott rá. – Maggie – mondta Ben idegesen –, te gazdag, negyvenkilenc éves nőszemély vagy, aki imád beleavatkozni mások életébe és szerelmi kapcsolataiba, igaz? – Tökéletesen igaz – értett egyet Maggie lelkesen. – A győztes mindent visz? – kérdeztem zárszóként. Sóhajtott: – Azt hiszem. De biztos vagyok benne, hogy nem létezik semmiféle végrendelet. Ebéd után a székünket elfordítottuk a tenger felől. Napoztunk, mindenki elmerült a saját gondolataiban. Én elszundikáltam – talán mert olyan keveset aludtam az éjjel. Néhány órával később ébredtem fel, és nagyszerűen éreztem magam. Maggie-nek köszönhetően a villaügy valahogy megoldódik majd, és Bennek köszönhetően megint nőnek éreztem magam. Az élet szép,
gondoltam azzal a kis mosollyal, amely úgy látszik, örökre az arcomon marad. Legalábbis most szép. Mindig ott van azonban az a kis záradék, emlékeztettem magamat. És mindig ott lebeg Cashnek, igaz szerelmemnek az emléke. Ez eszembe juttatta, hogy a valóság és a kórházi munkám a következő sarkon leselkedik rám. Az idő telik: nyári vakációnk Toszkánában hamarosan véget ér. És akkor mi történik majd? Gyorsan elhatároztam, hogy emiatt most nem fogok aggódni. Kiélvezek mindent, amíg lehet. Összeszedegettük szétszórt csomagjainkat, és a sziklába vájt felvonó körül gyűltünk össze. Túl kicsi volt, úgyhogy először én mentem fel Bennel és Nonnával, aztán Maggie a lányokkal. Ben elment, hogy megbizonyosodjék, van-e mindannyiunk számára elég nagy asztal. Nonna egyszer csak így szólt: – Nicsak, nicsak, ki van itt. Odafordultam, és Tomasót pillantottam meg – ekkor nyílt ki a felvonó ajtaja, és Livvie lépett ki rajta. Visszatartottam a lélegzetemet. Oda akartam szaladni hozzá, hogy megfogjam a kezét. De Livvie-nek nem volt szüksége rám. Felszegte az állát, és félig leeresztett szempillákkal, sárga fejét fennhéjázóan feltartva ránézett Tornasora. – Mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta Tomaso, és képzeljék el, valaki megtanította neki a helyes kifejezést angolul. – Tegnap este dolgoznom kellett apámmal. – Persze. Jól van – mondta Livvie, de hogy nem így gondolja, az nyilvánvaló volt. Muffie odaállt Livvie mellé, és csak bámulta az aranybarna látomást. Livvie átölelte a vállát, és azt mondta: – Ó a barátnőm, Muffie. Oda megy, ahová én is. Érthető? – Érthető – mondta a tengeristen alázatosan.
– Jól van, akkor fél kilenckor – mondta Livvie. –Ugyanabban a klubban találkozunk, rendben? – Rendben – mondta Tomaso. – Akkor ott találkozunk. – Felénk fordult, aranyosan meghajolt, aztán megfordult és távozott. – Hűha – mondta Muffie, és a szeme csillogott. – Randizunk. Édes istenem. – Azzal megragadták egymás kezét, és elsiettek, hogy megbeszéljék a legújabb fejleményeket. – Valahogy úgy érzem – mondtam Nonnának –, hogy nem kell többé Tomaso miatt aggódnom. – Adj hálát az istennek érte – mondta Nonna, és keresztet vetett.
HATVANÖTÖDIK FEJEZET Bennel úgy elöntöttünk, hogy a kezünkbe vesszük ezt az egész detektíves dolgot, és a méltatlankodó, magukat női James Bondnak képzelő Livvie-t és Muffie-t Nonna meg Maggie társaságában Positanóban hagytuk. Visszamentünk Toszkánába a rettenetesen zötykölődő Land Roverrel, és én egész úton azon nyafogtam, hogy egy ilyen gazdag pasi miért jár ősrégi járgánnyal, ő viszont azzal ugratott, hogy egy ilyen szegény nő miért jár drága, bérelt Lanciával. Maggie nyomozója megadott egy luccai címet, ahol állítólag látták Donátit. Lucca elbűvölő, fallal körülvett város Firenzétől északnyugatra, s rendkívül híres az évszázados hagyományokra visszatekintő selyemgyártásáról. Néhány eperfa, amely azokat a bizonyos selyemhernyókat hizlalta, még mindig ott áll a régi falakon, amelyek olyan szélesek és füvesek, mint egy városi park. A Maggie nyomozója által megszerzett címről kiderült, hogy egy régiségkereskedő címe, és a boltocskában senki még csak nem is hallott Donátiról. A második cím Galiba, egy kis, Chiantiban fekvő toszkán városba vezetett. A városka központi teréről, mint egy kocsikerék küllői, keskeny
utcák vezettek szerteszét. Az utcák csinos kávézókkal és vaddisznóhúst, a környék specialitását árusító üzletekkel voltak tele. Ezúttal a megadott cím egy fagylaltárus címének bizonyult, és Donátinak természetesen nyoma sem volt. Montepulciano külvárosa következett, de kiderült, hogy a címen épület sincs, csupán egy gyümölcsárus elhagyott standja állt ott. Megint tévedtünk. Egy összedőlt présház mellett (amely állítólag Donáti legutóbbi tartózkodási helye volt) ültünk a Land Roverben, a fű meg a gyom a tengelyig ért, és csüggedten bámultuk a szürke kőrakásokat; teljesen egyértelmű volt, hogy évtizedek óta senki sem járt arra. – Honnan szerezte ez az átkozott detektív az értesüléseit? – kérdezte Ben. – Honnan szerezte Maggie ezt a detektívet? – Végigjártuk egész Toszkánát – mondta Ben. – Fáradt vagyok. Veled akarok lenni. Csak veled. – Csak velem? – A szemem felcsillant, ő meg hozzám hajolt, és megcsókolt, hosszan és őrjítőén. – Kívánlak, Gemma Jericho – suttogta, és a fülemet csókolgatta. Megremegtem az élvezettől, de közben izgultam is. Nem akartam, hogy ilyeneket mondjon, mert az ilyesmi elkötelezettséget jelent, és én nem akartam magam senki mellett elkötelezni. Sokkal jobb ez így: van társaságom, barátok vagyunk, szeretők. – Gondolod, hogy helyes ez? – kérdeztem reménytelenül vágyakozva, s mint valami fiatal leány, még mindig azt gondoltam, hogy a szex egyenlő a szerelemmel. – Tudod… nem hiszem, hogy valaha is beléd tudnék szeretni… – tettem hozzá, mert úgy éreztem, hogy mind Ben, mind saját magam érdekében fontos ezt tisztázni. – Gemma, ne mondj ilyet! – mondta. – Miért ne lehetnénk szerelmesek egymásba? – Hát… csak azért, mert… soha többé nem akarok még egyszer
beleesni. Azzal a szép szemével mélyen az enyémbe nézett, mintha megpróbálta volna megsejteni az összekavarodott gondolataimat, a bűnömet, a múltamat. – Bolond vagy – mondta egy hosszú perc után. – Hogy is tudlak szeretni, amikor ilyen sült bolond vagy? – Nem tudom. – A hangom halk volt és ijedt, magam is megdöbbentem. – Vagyis tudom. És jobb neked, ha nem szeretsz. Elvette a karját, és ez olyan volt, mintha vége lett volna a világnak: tudtam, hogy végzett velem, mert nem tudja, mitévő legyen. Kiszállt az autóból, odasétált az én oldalamhoz, és kinyitotta az ajtót. – Gyere velem – mondta, és kinyújtotta a kezét. És én vele mentem, pontosan úgy, mint első nap, amikor elvitt magával tejért a piacra, Firenzébe és az ágyba. Az életemet rábíztam volna. De az életem nem az enyém volt, hogy könnyedén odaadjam. Sétáltunk, ujjaink összeértek. Elhagytuk az öreg malmot és a présházat, aztán egy rozsdásodó vasakból és törött kerekekből álló kupacot. A hegy gerincéről szétnéztünk. Toszkána terült el alattunk: zöld és aranyszínű, évszázadok óta kortalan szépségétől megszédültem. A szél belekapott a hajamba, és hirtelen úgy éreztem, hogy itt soha semmi nem változik: a szőlő mindig ugyanolyan hosszú, szimmetrikus sorokban nő a domboldalon, mindig októberben szedik le – mindig bort készítenek belőle, és mindig megünneplik. Az olajbogyókat is leszedik a lecsüngő ágú, ezüstszínű fákról, kisajtolják belőlük az olajat, megkóstolják, és elégedetten cuppognak. A tejet minden nap a csinos, fehér chianina tehenekből fejik, s mindig kellemes tejföl– és fű íze lesz. Mindig lesznek koncertek a tereken, és nagy, családi mulatságok a helyi templomokban megkötött házasságok után. A bambinókat ugyanazokban a templomokban keresztelik meg és adják össze, aztán ők is bambinókat nemzenek, és ugyanúgy nevelik fel őket, ahogyan őket nevelték a szüleik. Változás nélküli, mindig megújuló élet, ámen, gondoltam sóvárogva. És
jaj, istenem, mennyire tetszett… – Gemma, mondd el nekem, mi bánt – kért Ben. Az érzelmeim még jobban összezavarodtak, és megráztam a fejem. Ben megfogta az államat, és gyengéden megcsókolt. Rátapadtam a szájára. Nem akartam, hogy elmozduljon. Nem akartam beszélni. Csak csókolózni akartam, érezni a karja ívét, a teste melegét a testemen. – Szerelmem – mondta. – Drága szerelmem. – A hajamat simogatta, és csak csókolt, hogy beleszédültem. Térdre ereszkedtünk, ő még mindig csókolt, s még mindig az arcomat meg a hajamat simogatta… hátrahanyatlottam a friss, zöld fűben. – Gyönyörűm – suttogta, s a nyakamat csókolta –, annyira gyönyörű vagy, Gemma! És ezúttal nem jutott eszembe semmi vicces, hogy elrejtsem a félelmeimet. Csak mi voltunk, arcunk összeért, ahogy ott feküdtünk a füves domboldalon, alattunk Toszkána, felettünk a kék égbolt. Ketten a Paradicsomban. Gyöngéden csókolóztunk, sokáig, kutakodva; egymást kerestük és találtuk meg összeforrt szánkban, testünk egymásért lobogó szenvedélyében. Kigombolta és lehámozta rólam az blúzt, lerántotta a szoknyámat, kikapcsolta a melltartómat, lehúzta a bugyimat, és ott feküdtem a kék égbolt alatt meztelenül, sebezhetőén. Ő is levetkőzött, s úgy hemperegtünk, mint Ádám és Éva. Láttam, milyen gyönyörű, milyen erős a teste, milyen sima a bőre, éreztem, milyen finom az érintése, milyen csodás az engem kóstolgató szája. És amint kielégültem, még többet akartam, mégpedig azonnal. – Most – kiáltottam, és hallottam, hogy nevet. – Szégyentelen, buja nő vagy – suttogta, s a fülemet csókolgatta, miközben az őt lelkesen befogadó testembe hatolt. – Igen – kiabáltam. – Igen, igen, az vagyok! És akkor belehulltam abba a nagyszerű, feneketlen űrbe, ahová csak a szerelmesek juthatnak; ahol a testek úgy illenek össze, mint a kirakós játék
darabkái; ahol szenvedély borzongatja és rázza meg a párokat. Tudtam, hogy hamarosan el kell mondanom neki az igazat: mi történt Cashsel, miért lettem jégkirálynő, miért vagyok képtelen arra, hogy szeressek egy férfit.
HATVANHATODIK FEJEZET Szeretkezés után sokáig feküdtünk összefonódva, s csak fogtuk egymás kezét. Úgy éreztem magam, mint akinek a teste és a lelke hosszú útra ment. Olyan helyre utaztunk szerelmemmel, ahová csak az egymás iránt igaz szenvedélyt érzők jutnak el, és tudtam, hogy ez volt az utolsó alkalom. Testem a testéhez simulva pihent, s megpróbáltam minden porcikáját magamba szívni: a bőre simaságát, feszes bicepszét, erős markolását, a lélegzetét lehunyt szempillámon, csípője érzéki ívét. Félig aludt, és én felkönyököltem, hogy megcsodáljam, ám ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg a dombtetőt. – Miért van mindig vihar, amikor szeretkezünk? – mormogta Ben, s a szeme még mindig csukva volt. – Biztosan a feszültségtől, amit kibocsátunk. – És boldogan felnevetett. Esőcseppek gördültek végig az arcunkon, és én, gyermekkoromban, kiöltöttem a nyelvemet, hogy elkapjam őket.
mint
– Jobb, ha megyünk – mondta Ben, amikor megint dörgött egyet. – Nagy volt a forróság egész nap, és itt van egy újabb nyári vihar. Felsegített, és végignézett rajtam. Aggodalmasan gereblyéztem végig a hajamat, mert tudtam, hogy most mindent lát rajtam, minden kis hibát, a vakbélműtétem hegétől a túl kicsi mellemig és a kidudorodó fenekemig – mindig is azt szerettem volna, hogy kisebb legyen. – Gyönyörű – mondta. – Gemma Jericho, gyönyörű vagy, és ezt tudod is magadról… – Nem, nem vagyok. – Ellöktem, és a blúzomért nyúltam. – Én csak a te
átlagos, túl magas s a fenekemtől eltekintve túl sovány doktornőd vagyok. A Piacere-villáig vezető úton végig egymás kezét fogtuk, és arra gondoltam, hogy igazán nem kellene elmondanom neki. Még nem. Még szeretném ezt egy kis ideig, csak egy egészen kis ideig. Amíg megtaláljuk Donátit, és visszaszerezzük Nonna villáját – bármi legyen is azután. – Mihez kezdesz, ha kiderül, hogy jog szerint tietek a villa? – kérdezte Ben, mintha a gondolataimban olvasna, miközben feldöcögtünk a hepehupás kocsifelhajtón. – Eladom neked – mondtam azonnal, mire felnevetett. – A doki üzletasszonnyá lett – mondta. – De hadd figyelmeztesselek... én ebben sokkal jobb vagyok! A villa előtt álló Neptun-kút megint köpte a vizet. – Látom, a vized visszajött – mondtam félénk mosollyal. – Igen… és most próbáljuk ki, van-e villany. Felszaladtunk a lépcsőn, és beléptünk a nagy előszobába. Ben ráütött a kapcsolóra, s a szoba fényárba borult. – Nahát, ez nagyszerű – mondtam elégedetten, de közben megremegtem. – Hideg van itt Azért nem kaphatsz meg mindent. – Van megoldás – mondta Ben, és egy perc múlva ott álltunk a nagy, sárgaréz, napraforgófejre emlékeztető zuhanyrózsa alatt. Bőrünk rózsaszín volt a forró víztől, és csókolózás közben megpróbáltuk kikerülni a hegyes és gyilkos szirmokat. Aztán Ben fehér frottírköpenybe csavart, rám adta a zokniját, és visszafutottunk a konyhába, hogy valami élelmet keressünk. Frissen sütött ciabatta várt a falapítón, mellette vékonyra szeletelt, szinte fekete pármai sonka, fontina sajt és friss paradicsom, amit Fiametta borssal, olívaolajjal és citromlével szórt meg. Ben elővett egy üveg Antinori Chianti Classico Riservát – a szőlős mellett, ahol termett, néhány nappal azelőtt, Donáti keresése közben hajtottunk el. Mindent egy hatalmas tálcára helyeztük, és édes illatú, krémes vajat is tettünk rá – én pont
ilyennek képzeltem azt, ahogy a friss vajnak illatoznia kell. Egy kanál mustárt tettünk mellé, kenyérvágó kést és poharakat, majd bementünk a nyolcszögletű szobába. Ben begyújtott a kandallóban gondosan elrendezett forgácsok alá, várt néhány percet, aztán néhány hasábot vetett rá. A lángok mohón a magasba csaptak, és én kényelmet, végtelen nyugalmat éreztem. Ben meggyújtotta a kávézóasztalkán álló, velencei üvegből készült gyertyatartóban a gyertyákat, aztán szép sorjában kirakta a piknikre magunkkal hozott ételeket. A vihar elállt, halvány, késő délutáni napsugár szűrődött be az ablakon, s megpihent a papagájon, aki kérdőn bámult ránk mélyen ülő, apró, sötét szemével. Egy macska hevert a fali festményen is ábrázolt, szétkarmolászott, brokáttal bevont díványon. A napfényben megcsillant selymes, fekete bundája, és csak a szeme világított sárgán. Odasétáltam, és finoman megsimogattam. Megszaglászta a kezemet, aztán megnyalta, és tovább szundikált. – Nem is tudtam, hogy van macskád – mondtam. – Orfeo a házvezetőnőm, Fiametta macskája. – Ben kitöltötte a bort, és átnyújtotta az egyik poharat. Olyan íze van, mint a szamócának, gondoltam, ugyanakkor száraz volt, mégis selymes utóízt hagyott a szájban. – Mint Luchay – mondta Ben, és úgy tűnt, neki is kedvére való a bor. – Ez a papagáj Fiamettáé? – Nem egészen. Ő gondoskodik róla, ugyanis a tulajdonosa jelenleg Amerikában van. De ez hosszú történet. Lecsúsztam a díványról, és keresztbetett lábbal melléje ültem a szőnyegre, majszoltam az ízletes kenyeret és sajtot, kortyolgattam a bort. – Meséld el – kértem – Luchay történetét. – Azt biztosan tudod, hogy a papagájok nagyon sokáig élnek – kezdte Ben. – Sokkal tovább, mint a földi halandók... és Luchay bizony nagyon,
nagyon öreg. A történet szerint az Amazonas partjairól hozta Európába egy tengerész, egy kemény, kegyetlen férfi, ám mivel sehogy sem tudta eladni, ki akarta tekerni a nyakát. A papagájt egy egyedül élő, gyámoltalan kislány mentette meg, mégpedig az élete kockáztatásával. Nagyon szerette, hiszen a madár pont olyan magányos volt, mint ő. A lány neve Poppy Mallory volt, és a papagáj lett az egyetlen barátja és társasága, ő adta neki a Luchay nevet… luce olaszul azt jelenti, hogy fény… mivel napfényt és reménységet hozott az életébe. Végre szerethetett valakit, végre megoszthatta valakivel fájdalmait és apró örömeit, végre törődhetett valakivel. A történetet Fiametta mesélte el nekem. Poppy elindult az élet útján, hírnév, vagyon és balszerencse várt rá. A vagyona egyre nagyobb lett, és miközben ékszereket és egyéb drága dolgokat vett magának, a papagájnak is vásárolt ezt-azt. A kalitkája színarany, a lábán levő gyűrűket a Bulgariból hozatta neki, az összes igazi smaragd, rubint és gyémánt. Luchay volt Poppy Mallory egyetlen igaz barátja a siker éveiben is. Poppy egy nagy párizsi bordély madámja volt, és egy bűnözőbe szeretett bele. Azt mesélik, hogy mindenkinek a titkát ismerte, de az ő titkait csak Luchay tudta. Szemem kikerekedett, mint egy gyereké, akinek altatómesét mondanak: – És aztán mi történt? Miért van Luchay itt, a Piacere-villában? És miért van a falon a képe? – Néhány évvel ezelőtt, sok évvel azután, hogy Poppy meghalt, hirdetés jelent meg a nemzetközi sajtóban, amely az örököseit kereste. Igen tekintélyes vagyont hagyott maga után. Számos válasz érkezett rá a világ minden pontjáról: mindenki… jogosan vagy jogtalanul… szeretett volna kapni a pénzből. Közöttük volt egy fiatal nő, Aria Rinaldi is, aki egy omladozó, régi palazzóban élt egy velencei csatorna partján. Fiametta anyukája a Rinaldi családnál dolgozott éveken keresztül. És Luchay valahogyan Ariához került. Aria pontosan úgy szerette a papagájt, mint annak idején Poppy, és a két nő sok más tekintetben is hasonlított egymásra. Mindketten szépek, fiatalok és magányosak voltak, ám Aria egy másik társadalmi osztályból származott. Előkelő származású volt, de a
család időközben elszegényedett. Mindenki arra számított, hogy jól megy férjhez, és vagyont hoz a házhoz, visszaszerzi a család régi fényét. Már azt is elhatározták, kihez kell feleségül mennie. Fiametta anyukája azonban mesélt neki Malloryról meg arról, hogy keresik az örökösét, és Aria úgy gondolta, hogy megtalálta a megszervezett házasság kötelezettségéből kivezető utat, hiszen ha örökölné a pénzt, szabad lehetne. – És örökölte? – Annyira elmerültem a történetben, hogy teljesen megfeledkeztem a számhoz vezető út felénél megállt kenyérdarabról. – A gazdagok örökölnek című könyvben olvashatsz erről bővebben. Benne van Poppy és Aria Rinaldi története is, és mindazoknak a története, akik az örökségért versengtek, s akik közül az egyik gyilkos volt. És természetesen Luchay története is megtalálható benne. Megveszem majd neked, és magad is elolvashatod. – És hogyhogy ott van Luchay képe a falon? – Poppy évekig élt Olaszországban; Fiametta anyukája pedig Bella Piaceréből származott. Poppy többször találkozott Piacere grófjával, és utazgatásai során egy alkalommal megszállt nála. Az öreg gróf szerelmes volt belé, és szerette volna megfesteni a portréját. Amikor a lány nemet mondott, a papagájt festette meg helyette, s a családi állatseregletbe illesztette. A madárra néztem, s elképzeltem mindazt a titkot, ami a kis fejében lehet. – Szegény Luchay – mormogtam. – Szegény Poppy Mallory… A papagáj oldalra döntötte a fejét. – Poppy cara, Poppy chérie, Poppy kedves – mondta jól érthetően. A fekete macska csöndben lecsusszant a díványról. Puha mancsát a combomra tette, így jelezve, hogy az ölembe akar ülni. Mivel Sinbad jelzései hasonlóak voltak, és jól ismertem őket, engedelmesen kinyújtottam a lábam, ő meg dorombolva a térdemre mászott. Néhányszor körbefordult, aztán leült, s a farkát a teste köré tekerte.
Ben újabb pohár bort töltött, én a mozdulataiban gyönyörködtem. A kezét is imádtam. Finoman lebarnult keze volt, sötét szőrszálak ölelték körül a nagy acélórát. – És most mesélj valamit magadról – mondtam, és tudtam, hogy ezzel csak halogatom azt az ördögi pillanatot, amikor nekem is el kell mondanom a saját történetemet. – Már mindent tudsz rólam. – Sárgászöld szeme megcsillant a tűz fényében. – Vagyis a nagy részét. A többi meg elég hétköznapi dolog… szegény bronxi fiú, aki már középiskolás korában két helyen dolgozott, aztán sikeres lett… és azóta jól megy neki. – Ez aranyos… – mondtam, de többet akartam. – És mit kell tudni az édesanyádról meg a családodról? – Apám hároméves koromban halt meg. Anyám egész életében dolgozott. Pincérnő volt egy kisvendéglőben, és két váltásban húzta az igát. Szép volt, de törékeny és túl sovány, mivel, akárcsak te, mindig rohant, mindig dolgozott. Nincsenek sem fiú–, sem lánytestvéreim. – Felvonta a szemöldökét: – Nem látszik, hogy egyke vagyok? – Merthogy olyan beképzelt vagy? – kérdeztem, és ő nevetett. – Az a legnagyobb bánatom, hogy anya meghalt, mielőtt meggazdagodtam. Szerettem volna a gondját viselni, szerettem volna kihozni Bronxból, házat akartam neki venni, és el akartam árasztani ajándékokkal, azzal, amit csak megkívánt: ahogy Poppy csinálta a papagájjal. – Vállat vont. – De az élet nem ilyen. Ritkán sikerül megfizetni az ilyesféle érzelmi adósságokat. Bólintottam. Tudtam, miről beszél. – A volt feleségemről, Buntyról már meséltem… A válásunk óta elég jól elvoltam, azt hiszem. De most… Összenéztünk. – Most már – mondta gyengéden – úgy érzem, szükségem van valakire, akinek jó éjszakát kívánhatok, akihez szólhatok egy szót elalvás előtt.
– Valakire? – ziháltam, és nem voltam biztos benne, hogy jól értem. – Valakire, aki pontosan olyan, mint te. Kivette a borospoharat zsibbadt kezemből, és letette kávézóasztalkákra. Aztán megfogta a kezemet, és megcsókolta:
a
– Szeretlek, Gemma. Szeret. Ben szeret engem! Rám nézett, és várta, hogy kimondjam: én is szeretem őt. De nem tehettem. Nem tudtam megtenni. Nem szeghettem meg az eskümet. – Szeretlek, Gemma – mondta megint, és láttam, hogy zavarban van. – Most már csak megismerni szeretnélek. Jaj, istenem, tudtam, hogy mi következik. – Elmondtam neked Luchay történetét és a sajátomat is. Most neked kellene elmondanod a tiédet. Elfordultam: – Nem akarom elmondani. – Miért? – Mert azután már nem szeretnél ismerni. Megcsóválta a fejét: – Persze hogy ismerni akarlak majd! Az isten szerelmére, Gemma, mi az? Mi történt veled? El kell mesélned!
HATVANHETEDIK FEJEZET A szobában megrezzent a levegő, a gyertyák lángja megremegett, és kis szisszenéssel kialudt. Nem volt hold aznap éjjel, és a magas ablakok csak a sötétséget tükrözték vissza. Ben megpiszkálta a tüzet, és újabb hasábot dobott rá. Láttam az arcán ugráló lángokat – megfordult, és rám nézett. Biztosan látta, hogy zaklatott vagyok, mert odajött mellém, és megsimogatott. Még több párnát halmozott fel a hátam mögé, és mindketten nekidőltünk. Megfogta a
kezemet, és azt mondta: – Minden rendben van, Gemma. Bármi is az, rendben van, megígérem neked. Bárcsak igaz lenne, gondoltam. – A legnehezebb dolog abban, hogy az ember sürgősségi orvos – mondtam halk, távoli hangon, amelyben alig ismertem fel a sajátomat –, az, amikor meg kell mondani az áldozat hozzátartozóinak a rossz hírt. Ez most valami olyasmi. Soha nem beszéltem erről senkivel, még Nonnával vagy a legjobb barátnőmmel, Pattyvel sem. Egyszerűen nem voltam képes rá… mert akkor ők is megtudnák, mennyire hibás voltam. Ben megszorította a kezemet. – De most – mondtam – amiatt, ami közöttünk történt… ha úgy tetszik, miattunk, tudom, hogy el kell mondanom neked mindent. Beszélnem kell neked Cashről. Cashsel véletlenül találkoztunk egy Starbucks kávézóban, és azt hiszem, hogy első látásra beleszerettem. Olyan hat évvel lehetett fiatalabb nálam. Ez nem sok, persze, de én már a harmincas éveimet tapostam, ő meg még mindig csak a húszas éveiben járt. Mindig arra gondoltam, hogy egy nap elhagy majd egy fiatalabb nőért, egy csodálatos, tizenkilenc éves lányért, akinek nincs gyereke és az enyémhez hasonló múltja. De amikor jobban megismertem, rájöttem, hogy Cash nem ilyen. Ő más volt, különleges. Csöndben bámultam a sötét ablakokat, ezeket az üres, fekete téglalapokat az élettel és színekkel teli falon, és hirtelen a múltba révedtem, újraéltem az életünket. A Cashsel közös életünket. Elmeséltem Bennek az első találkozásunkat, hogy miképp adtam oda neki a táskámat, és ezzel együtt, jelképesen, az egész életemet. Meséltem a vidám hétköznapokról, amikor alig tudtunk találkozni, de ha sikerült, nagyon örültünk egymásnak; meséltem Cash színházi szerepeiről és az újangliai fogadóban eltöltött, szép délutánról is. Arról, hogy milyen gyöngéden és megértően viselkedett Livvie-vel, aki imádta őt, és alig vártam már, hogy papának szólítsa. Meséltem neki a terveinkről, melyek
elsősorban egy vidéki házról szóltak, egy Livvie-nek szánt, hatalmas újfundlandiról, az én új munkahelyemről a helyi kórházban és Cash broad-wayi sikerekre feljogosító színészi képességeiről. Amikor az ember fiatal és szerelmes, minden lehetségesnek tűnik. És ez volt az első alkalom, amikor igazán szerelmes voltam, amikor megtudtam, miről is szól a szerelem. Hogy miképp érinti meg a szívet és a testet, miképp hódítja meg az embert úgy, hogy senki és semmi másra nem akar gondolni. Soha. Senki nem figyelmeztetett, hogy ez nem tart az örökkévalóságig. Elmeséltem Bennek, milyen boldogok voltunk, amikor repülővel Dallasba mentünk, és Livvie milyen könnyen beilleszkedett Cash családjába; hogy a szülei milyen megértők voltak, milyen készségesek. És meséltem Cash bombaként ható bejelentéséről is, hogy Hollywoodba megy, és filmszínész lesz. „Úgy érted, filmcsillag?” – kérdeztem, mert az ő külsejével és adottságaival hogyan is lehetett volna más? – Az a három hónap, amíg Hollywoodban dolgozott, életem legnehezebb időszaka volt – mondtam Bennek. –Pedig voltak azelőtt is nehéz időszakok, például amikor egyedül voltam, az orvosi egyetemre jártam, és már gyerekem is volt. A magánynak sokféle formája van, és mindegyikünk másképp birkózik meg vele. Én fiatal anyaként úgy döntöttem, hogy munkával töltöm ki az életemet. Csak én voltam, meg Livvie és Nonna. Amíg Cashsel nem találkoztam. Cash végül befejezte a filmezést, de még időzött néhány hetet: ügynökökkel, producerekkel és rendezőkkel találkozott, megpróbált újabb szerepet, munkát szerezni. Munkának nevezte, hiszen munka, mint bármi más, mondta, de szerintem kicsit több volt, hiszen többet kívánt meg tőle, több odaadást, több önvizsgálatot, nagyobb képességet arra, hogy átváltoztassa magát. „Egy színész élete nem könnyű”, mondogatta. „Néha azt gondolom, hogy mindannyian skizofrének vagyunk.” Ez természetesen klinikai értelemben nem volt igaz, de mindegy is, nem játszhattam egyfolytában a mindentudó orvost. Egyszerűen csak boldog voltam, amikor hazatért. Megint elcsöndesedtem, s a nyolcszögletű szoba sötét ablakaira
bámultam, amelyekben meg-megcsillant a lobogó tűz. Cashre gondoltam meg az örömre, amikor visszajött, amikor visszakaptuk. Valahogy az élete részévé tett, kiragadott a szigorú, hétköznapi rutinból, amely szerint az életemet éltem, hogy valahogy talpon maradjak. Sokat nevettünk, állatkertbe jártunk, vendéglőben ettünk, kipróbáltuk az indiai éttermeket, és olyan színdarabokat néztünk meg, amelyekben a barátai játszottak. Elmerültem a világában, az előadások utáni bulikban, ahol olcsó bort vagy túl édes Cosmopolitant ittunk, és én féltékeny voltam a csinos lányokra, akik láthatóan azon küszködtek, hogy megtegyék az első lépést azon a létrán, amelynek a végén hírnevet és vagyont véltek látni. Nem a külsejükre voltam féltékeny, vagy a gátlásoktól mentes nemiségükre, hanem a szabadságukra. Általuk jöttem rá, hogy én sosem voltam szabad. A főiskoláról házasodtam, aztán nyomban anya és orvos lettem, soha egy percnyi szünet nem adatott meg nekem. Soha az életben nem voltam csak én magam, egyedül. Benre néztem. Még mindig a kezemet fogta, lebámult rá, komoly volt az arca, és egy szót sem szólt. Várta, hogy folytassam. – Amikor Cash visszajött, az életem megint megélénkült – mondtam, s elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem. – Ismered a régi közhelyet a rózsaszínű szemüvegről, nem? Hát én éppen így voltam a világgal. Mindent rózsaszín ködön keresztül láttam. A munkám könnyebbnek tűnt, mert kevesebb érzelmet vittem bele, s még a rohadt téli időjárás is rendben volt. A fagy, a hó és a jéghideg förgetegek ellenére is tudtam reménykedni… Azon a szombat éjszakán éjfélkor kellett befejeznem az ügyeletet. Újabb hátborzongató este volt, rengeteg sürgősségi esettel, de ahelyett, hogy lebénultam volna tőle, éberré és gyorssá váltam. Cash az új ügynökével vacsorázott, aki csak miatta utazott Hollywoodból New Yorkba. „Nagyon fontos” mondta Cash. „Ez az ügynök úgy gondolja, hogy sínen vagyok, Gemma.” Még ma is látom az arcát, s rajta azt a győzedelmes mosolyt, amely az élet nagy fontosságú, mindent megváltoztató pillanataiban ül ki ránk. Jó szerencsét kívántam neki, ő meg nevetett és azt mondta: „Soha ne kívánj szerencsét egy színésznek, drágám.
Kívánj lábtörést, vagy ilyesmit!” „Akkor lábtörést kívánok”, mondtam neki. „Majd aztán szépen begipszeljük.” Nem beszéltünk meg találkát, mert nem tudta, meddig kell maradnia, és szombat este általában én is nagyon kimerültem jöttem el a kórházból. De aznap este hirtelen látni akartam, szerettem volna az új ajánlatokról hallani… titokban féltem ezektől az új ajánlatoktól, rettegtem, hogy megint elragadják tőlem. Felhívtam a mobilján. Éppen akkor jött ki a vendéglőből. „Jó híreim vannak”, mondta. „Minden rendben van!” „Örülök, Cash”, mondtam, bár hangomba egy kis aggodalom is vegyült. „Figyelj, ma este nem vagyok annyira fáradt. Eljönnél értem? Valahol bekaphatnánk egy kávét, és majd mindent elmesélsz.” Hallottam, ahogy nevet, hangosan, jókedvűen, mint a legelső találkozásunkkor. „Negyedórán belül ott vagyok”, mondta, „és találkozunk, kedvesem”. „Alig várom”, válaszoltam mosolyogva.” Amikor az éjszaka beköszöntött, leadtam a sürgősségi ügyeletet a kollégámnak, és elmentem, hogy lesikáljam a kórházszagot a kezemről meg az arcomról. Levetettem a vérfoltos, zöld műtősköpenyemet, lekeféltem a farmeromat, a szvetteremet, és kirúzsoztam a számat. Még az is eszembe jutott, hogy megfésülködjem. Aztán jó éjszakát kívántam, és kiléptem az automata üvegajtón, hogy a kórház előtt várjam Casht. Természetesen megint esett; szombat este mindig esik… Ráadásul nem is eső volt, hanem valami dara, havas eső. Megborzongtam, felhajtottam a kabátom gallérját, s hideg orromat bedugtam a bundába. Talán illene megköszönni ennek a vidrának, gondoltam, s a percek csak teltek. És csak teltek… Megint felhívtam Casht. Nem vette fel, de tudtam, hogy szórakozott, és gyakran nem veszi észre, hogy csöng a telefonja. Fel-alá járkáltam a kórház előtt, s vártam, hogy a kis, piros sportkocsi feltűnjön. Rendőr– és tűzoltóautók szirénázását hallottam, de arrafelé ez nem volt meglepő. És az elszáguldó mentőautó sem tűnt fel. Kinéztem az utcára, de semmit sem láttam. Pattybe ütköztem, aki jókedvűen üdvözölt: „Azt hittem, hogy már vagy félórája hazamentél!” Mondtam neki, hogy Cashsel kell találkoznom. Úgy volt, hogy értem jön, de a fenébe is, késik. Mire így szólt: „Jobb lesz, ha bejössz a kórházba… ne fagyoskodj itt kinn. Iszunk egy kávét.” Úgyhogy visszamentem vele. Néhány perc múlva hívás
érkezett. Patty azt mondta, hogy egy közúti balesetest hoznak, súlyos fej– és mellkasi sérülésekkel. Hallottam a mentőautók szirénázását. És akkor valami azt súgta, hogy Cash lesz az. Kirohantam, felvettem az orvosi köpenyemet, feltűztem a jelvényemet, ami, ugye, azt jelenti, hogy tudtam, mit csinálok. Butaság volt, tudom, de számított… úgy tűnt, hogy így inkább képes leszek megbirkózni a feladattal. A mentősök a hordágy mellett rohantak, egyikük infúziósüveget tartotta felette. A hordágyon Cash feküdt. A karja lógott, az ökle összeszorult, és olyan kicsi volt, mint egy gyermeké. Láttam hogy gyönyörű, szőke, „malibui szörfös” haja vérben ázik. Jaj, édes istenem, gondoltam, ez nem lehet igaz… ez nem lehet... Kérem, kérem, mondja valaki, hogy csak álmodom… És akkor Cash kinyitotta a szemét. Meg mernék esküdni, hogy mosolygott. „Bocsánat, hogy elkéstem, drágám”, suttogta, aztán élettelenül lecsukta, és kizárt engem fájdalmakkal teli világából. Segítettem a hordágyról a műtőasztalra tenni. Az életfunkciókat ellenőriztem, amíg levágták róla a ruhát, s megpróbáltam nem gondolni arra, hogy ezt az embert szeretem, ez az ember a szerelmem. Patty ott ügyködött mellettem, az egész csapatom velem volt. Mindenki nagy odaadással, megállás nélkül dolgozott. Cash megcsúszott a síkos úton, és nekiment egy tartálykocsinak, egy olyannak, amelyiknek fényes acéltankja van, s láthatod benne magadat meg a kocsit is, ha mögötte haladsz. Csakhogy Cash nem látta a havas esőben. Régi sportautójában nem volt légzsák. A koponyája betörött. Intubáltam, s néztem, ahogy a drága vére kilövell a műanyag csövön, az életfunkciók lelassulnak a monitoron. Tüdősérülése is volt. Egyik bordája eltörött, s átszúrta a tüdejét. Diana hercegnő így halt meg, gondoltam. Pontosan így. „Ne halj meg”, szakadt bennem a sikoly. „A rohadt életbe, ne halj meg? De Cash már a tüdejébe szívta a vért. A szakértelmem, tapasztalatom nem volt elég, hogy megmentsem. Pedig az isten szerelmére, nap mint nap ezt csináltam… embereket mentettem meg. Elhallgattam, és kétségbeesetten Benre néztem: – De nem tudtam megmenteni a férfit, akit szerettem.
Hallottam, hogy Ben gyorsan és aprókat lélegzik. Nem sírtam. Nem tudtam már sírni Cashért. – Gemma, nagyon sajnálom. – Ben gyámoltalanul húzta fel a vállát. – És tudom, hogy ez nem elég, de nem találok szavakat, hogy elmondjam, mit érzek. Hogy hogyan érzek. Csak annyit mondok, hogy tiszteletben tartom a fájdalmadat. A veszteségedet. A kétségbeesésedet. Rábámultam, és egy pillanatra erős vonalú, barna arca helyén Cash arcát láttam: szőke volt, fiatal, jóképű… Valahol keresztezték egymást a szívemben, a fejemben… de ehhez az új szerelemhez nem volt jogom. – És nem elég, hogy nem tudtam megmenteni – suttogtam –, de én öltem meg. Cash ma is élne, ha akkor nem telefonálok neki, és nem hívom oda, hogy értem jöjjön. Mert akkor nem ült volna autóba, és nem ütközött volna a tartálykocsinak. Otthon lett volna, s engem vár. Csend volt. Lehajtott fejjel, megroskadt vállal néztem a macskát, amely a térdemen nyújtózkodott, aztán felállt, odasétált Benhez, hosszan rábámult, s leült eléje. Sárga szeme Benről rám villant, aztán megint vissza. Ben sóhajtott, és tudtam, hogy ez a sóhaj igazán mélyről jön. Nem volt olyan bolond, hogy azt mondja: nem a te hibád volt, bárhol megtörténhetett volna, bármikor, te nem voltál felelős a történtekért. Olyan ember volt, aki megérti a tényeket. Egy magafajta üzletember mindent tud a felelősségről és a lelkiismeretről. – Így hát… azután – mondtam, és hallottam, hogy a hangom megremeg – úgy döntöttem, hogy a munkámnak szentelem magam. Nem voltam képes megmenteni Casht, de mindent megteszek, hogy mindenkit, akit a kórházajtón behoznak, megmentsek. Annyit dolgozom, amennyit csak bírok, olyan keményen, ahogy csak bírom, vezeklés volt ez, amit magam róttam ki magamnak. Megöltem a szerelmemet, és nem lesz több szerelmem. Az életem csak a munkámról és a családomról fog szólni. Semmi másra nincs szükségem. Olyan volt ez, mintha istennek szenteltem volna az életem, remélve, hogy majd megbocsát szörnyű bűnömért.
– És megbocsátott? Megráztam a fejem: – Nem tudom. – Te biztosan nem bocsátottál meg magadnak. – Olyan elfoglalt voltam, hogy nem volt időm a bűnömre gondolni. Azt hittem, hogy a felfokozott tempójú élet kitörli Cash halálának az emlékét belőlem. De odabenn tovább tombolt a bűn, a félelem és a tehetetlenség tudata. És a düh. Naponta változtam, mégis minden a régi maradt, és ezt nem akartam tudomásul venni… Gyűlöltem magam. Gyűlöltem azt is, ami vagyok: a csalót, az orvost, aki nem volt képes megmenteni a szerelme életét. Megérintette a kezemet, puhán, gyöngéden, mintha a fekete macska nyelve ért volna hozzá. – Nagyon magányos lehetsz… – Magányos? Nem is volt időm magányosnak lenni. Világéletemben elfoglalt voltam. Odafordultam Benhez. A tűz fénye ragyogott az arcán, a jó, szép, erős arcán. – Az a baj, Ben – suttogtam –, hogy még mindig szeretem…
HATVANNYOLCADIK FEJEZET Aznap éjszaka Ben ágyában aludtunk összefonódva. Jó volt meleg testéhez bújni, ő gyöngéden átölelt – úgy éreztem, kincsként őriz, és imádtam ezt az érzést. De még mindig Casht szerettem. Még mindig őt gyászoltam, s tudtam, hogy valamilyen módon mindig őt fogom. Még ha halott volt is, az életem része maradt, és soha nem engedtem volna el. Mindenütt éreztem a jelenlétét, mint valami elnémult gyöngédséget, mint a beszívott levegő lágyságát, mint egy kincsként őrzött szerelem és szépség emlékét.
Amikor felébredtem, Ben nem volt mellettem. A torkom összeszorult a félelemtől, hogy elhagyott, de aztán azt kérdeztem magamban: miért is ne hagyott volna el? Nem a tegnap este mondtam neki, hogy mást szeretek? Kimásztam a hatalmas, besüppedt közepű, régi ágyból, és az ablakhoz léptem. Nagyszerű reggel volt. Minden frissen illatozott az eső után; rózsaszínű leanderek kúsztak fel a falon, és kedvenceim, az apró toszkán rózsák tették balzsamillatúvá a levegőt. Az ég ragyogóan kék volt, a csend fejedelmi, és úgy éreztem magam, mintha a világ most teremtődött volna. Pedig most lett vége. Beálltam a hideg zuhany alá, összeszedtem magam, s arra gondoltam, hogy helyesen cselekszem. Mert hogy mondhatnám azt Bennek, hogy szeretem, ha egyszer úgy érzek egy másik férfi iránt, ahogy érzek? Pedig szeretem, a testem, az érzékeim és még a legutolsó idegsejtvégződésem is szereti. Bár ez csak szex, semmi más, gondoltam, s felkaptam valami ruhát. Azért érzed így, mert nem szeretkeztél három hosszú éve, túlságosan gyenge voltál, és elbuktál. És most nem tudsz megállni. Nem is akarsz megállni, hanem továbbra is szeretkezni akarsz vele. Sóhajtottam. Bennek igaza volt: bolond vagyok. Hogy is szerethetett belém? Bár igaz, amióta meséltem neki Cashről, nem mondta, hogy szeret. Tulajdonképpen egyáltalán nem beszélt Cashről, csak hagyta, hogy kisírjam magam a vállán, s könnyáztatta arcomat borostás arcához szorította. Hátrafésülte a hajamat, levetkőztetett, bedugott az ágyba, s gyöngéden betakart a levendulaillatú lenvászon takaróval. Aztán bemászott mellém, és szorosan ölelt, amíg én álomba sírtam magam a karja között. Hát, itt a vége, mondtam magamban, s lesiettem a lépcsőn, hogy megkeressem. Megmondom neki, hogy elmegyek, hogy többet nem harcolok vele a villáért. Toszkánai nyaram a végéhez közeledett. Hamarosan visszatérek New Yorkba, a régi, megszokott hétköznapokba. Vissza a sürgősségi rendelőbe, vissza Livvie iskolájához, Nonna vasárnapi ebédjeihez. A szívem elfacsarodott, amikor arra gondoltam, hogy mindezt a gyönyörűséget magam mögött hagyom. De nem való
nekem. Bent az istállóban találtam, éppen a vendégházak munkálatait ellenőrizte. Összenéztünk. Nem mosolyogtunk, csak jó reggelt kívántunk egymásnak – én közben olyan izgatott voltam, mint egy iskolás. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem is ismerem őt, és nem tudtam, mit mondjak. Hallottam, hogy csörög a telefonja. Kihalászta a zsebéből, és beleszólt: – Halló. Szia. Ez tényleg igaz? valamit felírt egy papír fecni hátuljára, és azt mondta: – Oké, Maggie. Csak mondd meg annak a híres detektívnek, hogy ne járassa velünk a bolondját megint. Hamarosan találkozunk. Kikapcsolta a telefont, és rám nézett. – Indulok Rómába – mondta. – Velem tartasz? – Szeretnéd, hogy veled tartsak? – Visszafojtott lélegzettel vártam a választ. Megvonta a vállát, s a telefont visszatette a zsebébe: – Végül is a te érdeked. – Nem erre gondoltam. Egymásra néztünk. A dolgok megváltoztak közöttünk, ehhez kétség nem fér. Bólintott. – Szeretném – mondta. Nem sokat beszéltünk, amíg Rómába értünk, és ha megszólaltunk, akkor sem került szóba Cash vagy a kapcsolatunk. Valami kimondatlan egyezség jegyében nem is említettük az éjszakát és a Cashről szóló vallomásomat. Hátradöntöttem a fejemet, és behunytam a szemem, alvást színleltem. Úgy tűnt, ez a legjobb módja annak, hogy elkerüljem a kínos perceket. Turistaszezon volt, és a Hasslerban nem akadt üres szoba, úgyhogy a Crown Plaza Minervában szálltunk meg. A szálloda a központban volt, és egy terecskére nézett, ahol Bernini egzotikus, egy elefántot meg egy ősi,
egyiptomi obeliszket ábrázoló szobra és egy gyönyörű, tizenharmadik századból származó gótikus templom, a Santa Maria Sopra Minerva állt. A sarkon túl ott volt Marcus Agrippa ősi temploma, amelynek a romjainál megálltam, amikor először jártam Rómában, és amely Róma megismerésének első és igazi élménye volt. Lakosztályunk nagyon szép volt, zöld és vörös színben pompázott, s az ősi, felújított palazzóban modern berendezés fogadott. Körbenéztem, és arra gondoltam, hogy túlságosan hozzászokom a szállodai élethez… jobb lesz, ha a fejemet visszahúzom a valóságba, és megint elkezdek a fenyegetően közeledő másik életemről gondolkodni. Rábámultam a két ágyra, s azon töprengtem, hogy vajon Ben szándékosan kérte-e így. Természetesnek tűnt, hogy külön alszunk éjszaka. Elkezdtem kicsomagolni, de Ben azt mondta, nincs vesztegetni való időnk, és nem sokkal később a Trastevere felé vitt egy taxi. A Trastevere a Rómát kettészelő, nagy, zöld folyón, a Tiberisen túl van. Régebben kézművesek, kisiparosok és szegény munkások éltek a keskeny utcák rozoga házaiban, de mostanra ezek az utcák tele lettek apró, családi vállalkozásban működő és mindig zsúfolásig telt trattoriákkal. Álmos macskák kóboroltak mindenütt. A taxi egy keskeny zsákutca bejáratánál tett ki; a kövezetet narancshéj, műanyag szatyrok és régi újságok borították. A roskadozó épületek egymásra hajoltak, s nem engedték maguk közé a fényt. A cseréppel fedett tetőket furán meredező tévéantenna-erdő borította. Óvatosan a romok közé léptem. – Nem értem – suttogtam, mivel valahogy a sötét, hátborzongató utca suttogást kívánt meg. – Miért lakna itt Donáti? Hiszen gazdag ember. Ellopta tőled a pénzt, és talán még többet is kiszedett a gróf birtokaiból. Az utcán, nem messze tőlünk szürke árnyék suhant át. Felkiáltottam, és rémülten Benhez bújtam. – Jajstenem – mondtam a lányomat idézve. – Nem mondod, hogy félsz a patkányoktól – Ben lehámozta a nyakáról
a karomat. Remegtem: – Soha ki nem állhattam őket, még a laboratóriumban sem. Biztos a farkuk miatt van. Meg aztán betegségeket terjesztenek, pestist és… ilyeneket. – És mikor volt az utolsó pestisjárvány? – Hát, 1480 körül, azt hiszem – vallottam be. – De én akkor is utálom őket. Addigra már egy keskeny, ötemeletes épület előtt álltunk. Piszkos, sárga vakolata nagy darabokban hullott, s kilátszottak a sebhelyszínű, csupasz téglák. Az előtérbe kattogó kilinccsel felszerelt, viharvert faajtón lehetett bejutni. Innen rozoga falépcső kanyargott az emeletre, és a kormos mennyezeti ablak egy csöpp fényt sem engedett be. Nem volt más ablak a folyosón, így amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, tökéletes sötétségben maradtunk. Éreztem, hogy a torkom összeszorul: a sötéttől való régi rettegésem jött elő. Ben végre megtalálta a villanykapcsolót, megfogta a kezemet, és vonakodva elindultunk felfelé az ingatag lépcsőn. – Nem hiszem, hogy jó helyen járunk – motyogtam. És akkor a villany kialudt, Ben pedig eltűnt. A sötétség a szempilláimra nehezedett, megérintette a hajamat, végigbizsergett a gerincemen. – Hol vagy? – suttogtam izgatottan, és akkor újra felgyulladt a fény. Ben a lépcső korlátjainak támaszkodva állt, és engem nézett. – Időkapcsolós – mondta. – Úgyhogy meg kell iramodni rendesen, hogy felérj, amíg ki nem alszik. Felvágtattam a szilánkosan hasadó falépcsőn, s éppen akkor értem oda, amikor kialudt a lámpa. – Gyűlölöm – motyogtam. – Egyszerűen gyűlölöm! – Ugyan már – mondta Ben. Láttam, hogy villognak a fehér fogai a sötétben, és tudtam, hogy
kinevet. Előttünk lepattogzott, barna faajtó állt, rajta fémszám. Ben máris a kilincset próbálgatta. – Nem kellene előbb kopogtatnunk? – kérdeztem idegesen. Ám akkor az ajtó magától kinyílt. Óvatosan követtem Bent a kis padlásszobába. Csupán néhány kerek hajóablak nézett az utcára. Összegyűrt ágyneművel letakart ágy állt az egyik sarokban, beépített konyhaszekrény a másikban, rajta koszos poharak és tányérok tornyai, és egy toldott-foldott asztal a foltos, barna bársonydívány előtt. A poros fapadló hibáit bozontos, piros szőnyeg rejtette el. Donáti meg persze sehol. – Menjünk – mondtam, s már hátráltam is ki, de Ben hirtelen feltartotta a kezét, és csendre intett. Elhűlve néztem, ahogy lábujjhegyen megközelíti az egyetlen szekrényt. Tényleg azt gondolja, hogy Donáti ott bujkál?. Hirtelen kinyitotta az ajtót. Fehér lenvászon zakó lógott az egyetlen fémakasztóról. – Most sikerült a legjobban utánoznod Clouseau felügyelőt – kuncogtam. – Dokikám, néha igazán fárasztó tudsz lenni – zsémbelt, miközben én átkutattam a zakó zsebeit. – És különben is, nem azt mondta Don Vincenzo, hogy ez a Donáti mindig fehér lenvászon zakóban jár? Úgyhogy ez biztosan az övé. Aztán az asztalon álló papírhalomra mutatott: – Nézd csak, Donáti itt járt – mondta győzedelmesen, s felmutatott egy szakadt papírmaradékot, amelyre ceruzával azt írták, hogy DON. – Ezt nevezed te bizonyítéknak? – kérdeztem csípősen. – Hát persze hogy bizonyíték. Donáti itt volt, de meglépett. Megint elkéstünk. – Mit értesz azon, hogy megint? – Mögötte botladoztam a mocskos lépcsőn. – Soha nem jártunk még csak a közelében sem.
A hatalmas folyosóajtó becsapódott mögöttünk, és egy férfit láttam az utca végében. Alacsony volt és sovány, panamakalapot és fehér lenvászon öltönyt viselt. A másodperc töredékéig összenéztünk. Aztán a saroknál eltűnt a szemem elől. Közben persze már rohantam, s a nevét kiabáltam, de Ben lehagyott. Másodpercekkel korábban ért a sarokra, mint én. Beárnyékoltam a szememet, s végignéztem az üres utcán. Egy kis terecskére vezetett, ahonnan mindenfelé utcák indultak. Zihálva a falnak dőltem, és láttam, hogy Ben dolgavégezetlenül sétál visszafelé. – Donáti volt? – lihegtem. – Meg mernék rá esküdni – mondta. Elkeseredetten baktattunk néhány saroknyit, végül barátságosabb lett a környék, és egy kis kocsmában jeges grappát ittunk meg erősen cukros, forró kávét. A grappa elzsibbasztott, a kávé viszont felélénkített – találtunk egy taxit, és a Tiberisen át csöndben visszamentünk a Piazza de Minerván álló, gyönyörű szállodánkba. Besiettem a fürdőszobába, és lemostam magamról a patkányok, a korom és a széttépett papírok emlékét. Amikor kijöttem, Ben már nem volt ott. Meztelenül az ágyra zuhantam, s bambán meredtem a plafonra. Mindent elrontottam. Ráadásul egy lépéssel sem voltunk közelebb a birtokviszony tisztázásához, mint első nap, amikor Nonnával és Livvie-vel megérkeztünk. Feküdtem, a mennyezetet bámultam, és egyszer csak hallottam, hogy csapódik az ajtó. Ben tért vissza. Kérdő tekintettel nézett rám, és mindkét karja tele volt rózsákkal. Több tucatnyi rózsaszálat hozott, de lehet, hogy több százat is, minden lehetséges színben, a halvány levendulától a tiszta barackon, a citromsárgán és rézszínűn át a skarlátvörösig. Az ágyra dobta őket, és én meglepődve felültem. Megérintettem a selymes szirmokat, beszívtam friss illatukat. – Ez egy egész kertnyi virág – mondtam megilletődve.
– Szerelmet vallok – mondta, és letérdelt az ágy mellé. – Azt gondoltam, ez az egyetlen módja, hogy közel kerüljek hozzád. Szeretlek, Gemma. Elolvadtam; nem vártam volna ehhez fogható tapintatot és gyöngédséget, főleg nem azok után, amiket mondtam neki. Az ágyon térdeltem, és lenéztem rá; ő a padlón térdelt, és felnézett rám. Úgy éreztem magam, mintha egy színdarab egyik jelenetének kellős közepén lennénk… a fickó szereti a lányt, a lány valaki mást szeret… – Honnan tudod, hogy ez szerelem? – kérdeztem bizonytalanul. – Érzem… Fogadalmam ellenére közelebb húzódtam hozzá. – Amikor szeretkezünk – mondta, s végre arról beszélt, ami a szemében volt, amikor a szobába lépett –, és te azt mondod, szeretsz, akkor úgy is gondolod? Rábámultam, és amilyen aljas voltam, Cash jutott eszembe, ahogy szeretkezés közben azt visítottam neki, hogy szeretem. De most… – Nem úgy gondolom – vallottam be. Megfogta a kezemet, csak térdeltünk ott, s egymást néztük. Sóhajtott: – Úgy látom, még nagyon az elején vagyok… a meggyőzésnek. – Tovább akarsz próbálkozni? – A hangomban meglepetés csengett. Vagy amilyen hitszegő, gálád, áruló voltam, talán remény. Ben rám vigyorgott. – Bronxi utcagyerek vagyok – mondta. – Jobb, ha nem kötekedsz a magunkfajtával… Hirtelen lecsúsztam az ágyról, és a padlóra döntöttem. A feje nagyot koppant a fából készült éjjeliszekrényen, felordított. Én akkor már fölötte térdeltem, és rémülten sikoltoztam: – Jajstenem, jajstenem, jól vagy? – Próbáltam elállítani az utcagyerekre egyáltalán nem valló, egész megjelenését alapjában meghatározó, ezüstösen csillogó hajszálai között csörgedező vérpatakot.
– Jézusom, Gemma – mondta, és megölelt. – Te valóságos katasztrófa vagy, egy pusztító természeti csapás! Mihez kezdjek veled?! Aggódva beharaptam az alsó ajkamat. – Nem tudom – mondtam zavartan. Hangosan felnevetett, aztán felnyalábolt a padlóról, és az ágyra fektetett, a rózsalugasba. – Összetöröm a virágaimat – motyogtam. – Annyi baj legyen. – És máris csókolni kezdett. – Nem tudlak… szeretni… érted? – kérdeztem. – Emlékszel, mit mondtam? – kérdezte, és meztelen testemet csókokkal borította el. – Én mindig győzök.
HATVANKILENCEDIK FEJEZET Amikor bealkonyult, előjöttünk, hogy vacsorát keressünk, mint valami denevérek. Végigmentünk Róma zsúfolt utcáin, Ben a kezemet fogta. Jól éreztem magam, érzékinek, nőnek. Piros sifonruhám a térdem körül úszott a még mindig forró szellőben, tetőtől talpig Violetta di Parma voltam, az új rúzsomnak szép, érett szamóca színe volt, a rubinvörös csodacipőm sem okozott fájdalmat, sőt teljes mértékben elsajátítottam a sikkes római nők lépési technikáját: a csúszós kockaköveken hosszúkat léptem anélkül, hogy a sarkam egyszer is beakadt volna. A Via della Gattán sétáltunk, amelyet egy ősrégi, az egyik tető mennyezetpárkányán álló, sziámi macskának látszó márványszobor alapján neveztek el. Aztán végigmentünk a Via del Gesùn, amely valóságos Ötödik sugárútnak bizonyult, s tele volt a bougainvillea színeiben pompázó, egyházi termékeket árusító boltokkal. Cseresznyepiros és lila bíborosi és püspöki palástokat láttunk, levendulaszínű és világoszöld miseruhákat, aranyszínű, selyemmel kivarrt kazulákat. A római papság nagyon jól öltözködik, állapítottuk meg.
Egy aprócska téren freskókkal díszített, alulról megvilágított, tökéletes vendéglőre bukkantunk: zsúfolt volt, egy csomó, fátylat viselő apáca ült benne, és olyan hangosak voltak, mint egy sereg szarka. Az asztalfőn fiatal pap foglalt helyet, és láttam, hogy Rómában még a papok is mások. Az apácák között ülő, megtermett férfiú jobban festett, mint a legtöbb filmsztár, és kétszer olyan magabiztos volt. Most már tudtam, miért van a papságnak saját Ötödik sugárútja. A tulaj egy üres asztalhoz vezetett bennünket, és elmesélte, hogy a fiatal férfit most szentelték pappá, éppen ezt ünneplik. Bort rendeltünk, az étlapot kezdtük tanulmányozni, s megpróbáltuk – nem túl feltűnően – megbámulni az apácák népes asztalát. A pincér kenyeret, olajbogyót, bruschettát hozott. Villa csendült egy pohárhoz, és meglepődve fordultunk oda, hogy lássuk, mi történik. A fiatal pap felállt, és amint az apácák szelíden lehajtották fejüket, hálaadó imába kezdett. Ben rám nézett. – Nem ehetünk, amíg ők imádkoznak – suttogta, s én is gyorsan lehajtottam a fejem. Az imádkozás hosszúra sikerült. Felsandítottam Benre. Bűntudatos tekintettel tett le egy olajbogyót, pedig már éppen be akarta kapni. Újabb percek teltek el, a pap csak beszélt, és az egész vendéglőben tiszteletteljes csönd uralkodott. – Soha nem fejezi be – suttogta Ben. – Várj még egy percet – suttogtam vissza. A perc eltelt, aztán még egy és még egy. Már legalább negyedórája folyt az imádkozás, és senkinek még csak a szeme sem rebbent. Megpróbáltuk visszafojtani a nevetésünket, de képtelenek voltunk rá: Ben pénzt dobott az asztalra, megragadta a kezemet, és kislisszoltunk az ajtón. – Buona sera. – Az apácák kórusban kívántak jó éjszakát nekünk. Még akkor is nevettünk, amikor beléptünk a Via Borgognonán álló
Ninóba. – Nagyon lányosan nézel ki – bókolt Ben, amikor leültünk. – Bármilyen meglepő, régen lány voltam – mondtam, s nagyon örültem, hogy az új, piros ruhámat vettem fel, mivel láttam, hogy a Nino az elegáns rómaiak gyülekezőhelye. A régi, nagyszerű Róma volt ez – krémszínű falak, sötét fák és fehér kötényes, komoly pincérek, akik úgy viselkednek, hogy az ember már belépéskor érzi: többet tudnak mindenkinél, és már mindent láttak, amit az életben látni lehet. Ben az articsókát javasolta, azt mondta, ha az ember a Ninóban jár, vétek kihagyni. Szemügyre vettem őket, apró, bíborszínű falatkák voltak, a hasukon feküdtek az olívaolaj és fokhagyma összekeverésével készített lében, s úgy festettek a tányéron, mint egy miniatűr erdő. Ben szerint a fiorentina szelet szintén nem rossz, és a hal meleg cannellini babbal olyan, hogy meghal érte az ember. Lehet, hogy a fogások egyszerű toszkán receptek alapján készültek, de a vendégek egészen különlegesek voltak: rocksztárok és üzletemberek, a római társadalom krémje és gazdag turisták ültek az asztaloknál. Imádtam. Ben a menüre koncentrált, közben Frascatit kortyolgatott. Most jöttem rá, hogy a bor lelkes híve és rajongója. Tulajdonképpen borszakértő. – A Frascati jó – mondta, s ezen eléggé meglepődtem. – Jó?? Ezzel a szóval akarsz egy bort jellemezni? Rám vigyorgott, s ez azzal fenyegetett, hogy tovább olvasztja amúgy is lágy szívemet. A szívemet, amelyet soha el nem olvadó jég vett körül. Annyira jól nézett ki a vékony, fekete bőrkabátban és kék ingben… Meg akartam érinteni, de végül nem tettem. – Jól van – mondta, s meglötyögtette a római dombokról származó bort, majd megszagolta. – Kissé fanyar, virágos-mandulás illat. – Elhallgatott, hogy kortyintson, és őszintén reméltem, hogy nem fogja kiköpni, ahogy a profi borkóstolók teszik. Hála Istennek lenyelte, és színlelt összpontosítással húzta össze a szemöldökét. – Hosszú és tartalmas utóíz – jelentette ki. – És jó. Igen, határozottan jó.
Megint nevettünk. Hiába kísértett a megfoghatatlan Donáti és a saját, szomorú életem, amelybe hamarosan vissza kell térnem, a kedvem magasba szárnyalt. Rómában voltam a szerelmemmel, élveztem a virágosmandulás boromat, és a fenséges ételre való várakozás kellemes izgalmakkal töltött el. És aztán… De annak végiggondolásába, hogy később mi lesz, inkább nem mentem bele. Ha csak rágondoltam, végigfutott a hátamon a hideg. Végül az articsóka mellett döntöttem, utána tésztát kértem porcini gombaszósszal. Körbenéztem az étteremben, és mosolyogtam, mert tetszett, amit láttam. Az emberek jól érezték magukat, ültek az asztaloknál, és a beszélgetésbe, az ételbe meg a borba mélyedtek. A bejárattal szemben ültem, úgyhogy láttam minden belépőt. A szívem megdobbant. Az elragadóan szép, szőke Luiza Lohengrin lépett be egy nála sokkal öregebb és mogorva férfi társaságában, aki úgy festett, mintha legalább egy flottányi jachtot birtokolna: a szemét félig behunyta, tekintete végigsiklott a termen, és látszott rajta, hogy ha akarná, megvehetné ezt a helyet – és mindenkit, aki benne ül. De ami még súlyosabb volt: Luiza ugyanolyan ruhát viselt, mint én. És ami még ennél is súlyosabb volt: jobban állt neki, mint nekem. Hosszú, barna lába és hetyke melle valami pluszt kapott a piros ruhától. Természetesen azonnal nekiesett Bennek, s mindkét arcára csókot nyomva üdvözölte. Hideg mosollyal nézett rám, de inkább a ruhának szólt a tekintete. – Jó, hogy könnyen lehet öltözni az ilyen meleg estéken, nem? – kérdezte, mert szemlátomást tudta, hogy nem jelentek konkurenciát. A vele érkező úriember arra sem vette a fáradságot, hogy megálljon az asztalunk mellett. Áthaladt a termen, és a fontos embereknek fenntartott részben telepedett le, majd unatkozva körülnézett, hogy lássa, ki van ott aznap este. Luiza gyorsan elmondta, hogy a férfi híres producer, aztán – ezúttal hosszadalmasan és lelkesen – szájon csókolta Bent, én pedig megpróbáltam úgy tenni, mintha nem is néznék oda. Utána elköszönt, és mi ott maradtunk: szomorúan gondoltam arra, hogy csodálatos esténk
végleg elromlott. – Szeretnél tudni egy titkot? – suttogta Ben, és a szeme gonoszul megvillant. – Az igazi neve Monica Grimm. Rábámultam, aztán mindketten nevetésben törtünk ki, s esküszöm, éreztem Monica Grimm féltékeny tekintetét, amint átfúrja az övéhez hasonló, piros sifonruhám hátát.
HETVENEDIK FEJEZET Éjjel egy órakor a terek még mindig zsúfolásig tele voltak. Mindenki kinn volt, és a gyönyörű estét élvezte: kisbabák, gyerekek, szerelmesek, nagyszülők, fiatalok és öregek egyaránt. A város volt a nappalijuk. A Piazza Navonán utcai mutatványosok bűvész trükköket adtak elő, tüzet nyeltek, a nagyszerű Bernini-kutak ontották a vizet, és művészek ajánlkoztak, hogy megfestik a portrénkat. Úgy sétáltunk, ahogy a szerelmesek szoktak, céltalanul, gondtalanul, egyszerűen csak élveztük a percet. Elmentünk a kivilágított műemlékek előtt, és egy eldugott térre értünk – csöndes volt, mintha egy kísértetfilmben lennénk, a város lármája elült egy percre. Apró templom állt a közepében: az ajtaja még nyitva állt, és öreg nénik mentek fel a lépcsőn. Odabenn gyertyák lángja lobogott. Egymás mellett ültünk a bejárat előtti márványlépcsőn, és én végre lerúghattam a cipőmet. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, kinyújtottam a lábamat, ide-oda mozgattam a lábujjaimat, s reméltem, hogy visszatér még beléjük a keringés. Ben felém fordult, és rám nézett. Visszanéztem rá, és hallgattunk. Olyan fájó és szép volt az élmény, hogy majdnem sírva fakadtam. Azért, mert hamarosan nem lesz már ehhez hasonló mágikus pillanat, és soha többé nem fogunk Rómában a templom lépcsőjén ülni a forró, nyári éjszakában – egyedül, mégis együtt.
– Hamarosan vissza kell mennem – mondtam, és nyilvánvaló volt, hogy nem csak a szállodára gondolok. Másfelé néztem, és újra csendben maradtunk. – Gemma, meg kell ezt oldanunk – mondta Ben egy idő után. – Te is tudod. – Én nem makacskodom, Ben – mondtam csendesen. –Egyszerűen csak nem élhetek ezzel a bűntudattal… És a másik igazság az, hogy szeretem Casht. Ben megértően nézett rám. – És remélem, hogy mindig is fogod – mondta. – A halál nem ölheti meg a szerelmet. – Az az érzésem, hogy valahol egy de húzódik meg itt valahol. – A de az, hogy az életnek mennie kell tovább, Gemma. Ezt magad is tudod. – De… – Sírnom és nevetnem kellett egyszerre, hogy lám, nálam is itt az a de, aminek meg kell vívnia a Benével. – Cash miattam halt meg. Bárcsak ne kértem volna, hogy értem jöjjön, bárcsak hazamentem volna, ahogy általában szoktam… – Ti, sürgősségi orvosok, biztosan rájöttetek már, hogy a balesetek bárcsakokból állnak össze. Ez a természetük, Gemma. Erről senki sem tehet. Ez csak így van. És most már kétszeres bűntudat terhel. Csöndben lehajtottam a fejemet. – És amikor szeretkeztél velem? Amikor azt mondtad, hogy szerelembe estél? Az mi volt, Gemma? – Akkor úgy is gondoltam. De tudtam, hogy sosem teljesülhet be. Megölelt, én hozzábújtam. Széles mellkasának támaszkodtam, és minden porcikámmal óhajtottam a szerelmet, amelyet tőle kaphattam volna, és amelyhez mégsem volt jogom. – Az, hogy szeretjük egymást, nem jelenti Cash elfeledését, Gemma – suttogta Ben. – Sőt… Inkább újra élni hagyjuk, hiszen emlékszünk rá,
beszélünk róla. Behozzuk őt az életünkbe, és Livvie, Nonna meg Muffie életébe is. Ő túl jó volt, és te túlságosan szeretted őt ahhoz, hogy mindörökre kizárjuk. Hagyd őt újra élni, Gemma, a fejedben és az enyémben is. Akkor talán szabad lehetsz. Visszagondoltam azokra az időkre, amikor Cash színészbarátaival találkoztam, amikor annyira irigyeltem a lányokat a szabadságukért, és sajnálkoztam, hogy nekem sosem volt részem ilyen szabadságban. Hát itt van a lehetőség! Megütöttem a főnyereményt? Vagy mégsem? – Mondd el neki – kérte Ben, s odaszorított magához –, mondd el Cashnek, hogy mit érzel! És ott, Rómában, a csöndes téren, a templomhoz vezető lépcsőn felemeltem a fejemet, és fájdalomtól eltorzult hangon belekiáltottam a levegőbe: – Szeretlek, Cash! A fene enné meg, nagyon szeretlek. Majd eleredtek a könnyeim, Ben vállán zokogtam. És bár tudtam, hogy a múlt mindig be fogja árnyékolni az életemet, éreztem, hogy ez a szabadság kezdete. Hogy van még remény.
HETVENEGYEDIK FEJEZET ROCCO ÉS NONNA Rocco az olajfaligetét körülvevő, öreg kőfalon gubbasztott. Egy lombos faág adott neki árnyékot, amelyet még az ük-üknagyapja ültetett, és bár már régen nem termett rajta semmi, Rocco semmi pénzért ki nem vágta volna. A család történetének a szimbóluma volt. A Cesanik évszázadok óta olajbogyót termesztettek, és a jövőben is azt fogják tenni. Ebédidő volt, az a hosszú, kétórás, amely alatt Olaszországban minden bezár, és mindenki nagy tál ételek mellé ül le. Aztán pihennek, és talán szeretkeznek is kicsit. Kivéve Roccót, persze. Hatalmas szendvicset evett, amelyet ő készített magának jóféle,
fokhagymás vaddisznókolbász-karikák, egy szelet pecorino sajt és vastagra szelt hagyma felhasználásával. Mindezt falusi kenyérbe csomagolta, és alaposan megöntözte mustárral. Egy flaskányi, saját pincében érlelt Sangiovese vörösbor állt mellette a falon, s Fido reménykedve ült a lábánál. Olyan nap volt, mint az összes többi: semmi különbség, semmi szokatlan, mondhatni. Kivéve mindazt, ami a Rocco fejében ment végbe. Más körülmények között elégedetten hallgatta volna a madarak csiripelését, s a hangok alapján szép sorjában mindegyiket beazonosítja, vagy a sövénykerítésből áradó teremtmények zizegésére figyel. Fido – a legtöbb kutyával ellentétben – soha nem próbált meg odarohanni, hogy kiirtsa ezeket az állatokat. Igaz, Rocco sem engedte volna meg neki, de a fő ok nem ez volt: annak ellenére, hogy Fido a félelmetes harci kutyák hírében álló buli-terrierek fajtájába tartozott, olyan gyáva volt, mint egy nyúl. Kerülte az összeütközést, s behúzott farokkal kotródott el minden veszélyesebbnek ígérkező helyszínről. Ha nem látja többször is nyilvánvaló bizonyítékát az ellenkezőjének, Rocco arra gyanakodott volna, hogy Fido szuka. Persze nem számított ez a gyávaság, hiszen hosszú, rózsaszín orrában olyan tudás rejlett, amely a környéken élő összes kutya királyává tette. „Rocco Cesani nagyszerű szarvasgomba-kereső kutyája”, így mondta mindenki, s ez Rocco számára olyan volt, mint megnyerni a Madison Square Gardenben megtartott show-műsor fődíját. Dobott a kutyának egy darabka kolbászt, s elmosolyodott, amikor Fido a levegőben elkapta, egyetlen nyeléssel lenyelte, aztán visszaült, és további falatokra várt. Rocco mindig megosztotta az ebédjét a kutyájával. De ma nem elsősorban Fidón meg az ebéden járt az esze. A völgy peremén végigkanyargó, Bella Piacerébe vezető utat nézte. Sophia Maria Positanóból telefonált neki az este, s azt mondta, hazajönnek. Az a szó, hogy haza, megdobogtatta Rocco szívét. Sophia Maria azt mondta, „haza”, amikor Bella Piaceréről beszélt. Vajon ez azt jelenti, hogy a gazdag amerikai özvegyasszony, aki ráadásul örökösnő is, esetleg arra
gondol, hogy újra itt éljen Bella Piacerében? De mi van akkor, ha nem örököl semmit? Mi van akkor, ha nem az övé a villa? Vajon akkor is maradna a szülőfalujában? Esetleg, ne adj' isten, éppen magával Roccóval? Hirtelen előbukkant egy autó, és a napfény megcsillant a szélvédőn. Az ezüstszínű Lancia volt az. Rocco szíve megint összeszorult, amikor arra gondolt, milyen gazdag hölgynek kell lennie, ha meg tudja engedni magának, hogy ilyen drága kocsival járjon. Lehet, hogy nem is törődik egy olyan hétköznapi emberrel, mint ő, aki még a szülőfaluja határán túl is ritkán járt. Abban sem volt biztos, hogy Sophia Maria és Fido kedveli egymást. De azt biztosan tudta, hogy az ő szíve hová húz. A szendvics maradékát Fidónak dobta, nagyot kortyintott a borból, lesöpörte a morzsákat az ingéről, és kalapját férfiasan a szemébe húzta. Indulnia kellett. Maggie vezette a Lanciát, Nonna mellette ült, a két „testvér” pedig a hátsó ülésen kuncogott, és lányos dolgokról beszélgetett. Többnyire Tomasóról, gyanította Maggie. Ezek ketten bizonyára alaposan megtáncoltatták azt a szegény fiút: egyszer elmentek a találkára, máskor nem, ráadásul bárhová ment Livvie, ragaszkodott hozzá, hogy Muffie is vele tartson. Sophia Maria azt mondta, hogy Muffie a létező legjobb gardedám, és ha ő ott van, Livvie biztosan nem tud bajba keveredni, ezért – bár a tizenegy órás hazatéréshez ragaszkodtak – hagyták a lányoknak, hogy kedvükre mászkáljanak Positanóban. Végül Tomaso feladta a reményt, hogy könnyed, nyári kalandba bocsátkozzék Livvie-vel, aki visszaváltozott gyermekké, és a legnagyobb élvezetet az jelentette számára, ha órákig tutajozhatott Muffie-val az öbölben, és csak néha hagyták abba, hogy megegyenek egy nagyszerű pizzát, amely Maggie meggyőződése szerint – aki általában szintén megkívánta – jó pár kiló súlyfölösleget juttat amúgy is dundi combjára. Ahogy szép lassan felfelé haladtak a kanyargó, fehér úton, Maggie Gemmára és Benre gondolt, meg arra, amit Gemmának jósolt a kártyából. Az igazság az, hogy halvány gőze sem volt a kártyajóslásról, mindent
akkor talált ki, s úgy intézte, hogy az legyen az eredmény, amit mindketten hallani szerettek volna. Mindig szerette beleütni az orrát a mások dolgába. Hogy is juthatott volna el oda, ahol most van, ha nem befolyásolja néha kicsit a „sorsot”? – Vajon Ben megkérte már Gemma kezét? – kérdezte Sophia Mariától. A két hátsó ülésen heverő lány felkapta a fejét. – Vissza fogja utasítani – mondta Sophia Maria. –Gemma a munkájának él… Nem megy többé férjhez. – Szerintem sem megy hozzá – mondta Livvie. – Cash után semmiképpen. – Ki az a Cash? – kérdezte Muffie, mire Livvie azt válaszolta, hogy majd később elmondja. Ahogy behajtottak a faluba, Sophia Maria rögtön meglátta Rocco fehér kisteherautóját, amely a Galileo kocsma előtt állt. Elmosolyodott. Hiányzott neki Rocco: hiányzott az összeesküvésük, hiányzott Rocco csavaros észjárása, amelyet csak egy másik toszkánai érthet meg, hiányzott a józansága – igaz, a kutyája egyáltalán nem hiányzott. Látta, hogy Rocco feléje indul. Úgy nézett ki, mint mindig, csak éppen nem a lagzis-temetős öltönye volt rajta, hanem bő rövidnadrág és az ismerős vadászkalap. Nonna arra gondolt, hogy lám, micsoda szerény ember, pedig biztosan nagyon gazdag a sok olajfaliget és a saját frantoio tulajdonosaként. A lányok kikászálódtak a kocsiból, és a csomagjaikat is kiszedték, aztán Maggie megkérdezte Nonnát, nem vihetné-e kicsit haza a kocsit, majd később visszaszolgáltatná. Búcsút intettek egymásnak, a lányok bementek az albergóhóz, hogy megkeressék Amáliát, és valami ebédet kapjanak, Sophia Maria pedig, mert most már ő is így gondolt magára, átsétált a téren, hogy találkozzék Roccóval. Már messziről látta a férfi derűs mosolyát és fénylő szemét. Rocco lesimította a bajuszát. Egyet lépett előre, s csodálkozva rázta meg
a fejét, hogy Sophia Maria milyen jól fest: sima a bőre, fényes a haja, barna a lába. – Sophia Maria – mondta. – Rocco. Az asszony odanyújtotta a kezét, aztán a poros tekeudvart árnyékoló fenyőfák alatt egy régi padra ültek. Fido Rocco mellé telepedett, és most az egyszer lehajtotta a fejét. – Mi a baja a kutyának? – kérdezte Sophia Maria. – Szerintem hiányoztál neki. Sophia Maria lapos pillantást vetett Roccóra, aki most nem mosolygott és nem viccelt: Nonna tudta, hogy eszerint Roccónak hiányzott igazából. – Nekem is hiányzott Fido – szólalt meg aztán. Rocco megigazította a bajszát: – Talán Fido arra gondol, hogy nem is lehetne itt, egy ilyen gazdag, amerikai hölgy társaságában. Talán arra gondol, hogy nem elég megfelelő ehhez. – Vagy az is lehet, hogy Fido arra gondol: túl gazdag ahhoz, hogy egy szerény özvegyasszony mellé telepedjék – vette át a szót Sophia Maria –, aki talán örökli a villát, talán nem, de aki, bárhogy lesz is, úgy döntött, hogy elkölti a maradék pénzét, és élvezi az életet. Amíg még lehet. Rocco elgondolkodott azon, amit hallott. – Egy szerény olívaolaj-termelőnek, néhány olajfaliget… de tökéletes ligetek mind, ne feledd, és saját frantoio is jár hozzájuk… egy kis majorság, szőlős és egész Toszkána legjobb tejét és pannáját adó, szelíd tehén birtokosának hetedhét határon túl is híres szarvasgomba-kereső kutyája szerencsének és megtiszteltetésnek tartja, hogy egy szerény amerikai özvegyasszony társaságában ülhet, aki a hetekben éppen minden pénzét elkölti, hogy élvezze. Amíg még lehet. Sophia Maria keresztbe tett lábbal ült, keze az ölében pihent. Rajta volt a sor.
– Fidónak el kellene gondolkodnia azon, hogy érdemes-e egy olyan nő társaságában maradnia, aki arra kényszerül, hogy élvezze az életét. Amíg még lehet. Rocco csodálkozva fordult oda. – Hogy érted ezt, Sophia Maria? Erre Sophia Maria elmesélte, milyen baja van a szívének, és mit mondott az orvos. – Hát a lányod? A doktornő? – faggatta Rocco. – Ő mit mondott? – Ő semmit sem mondott, mert nem árultam el neki. És nem is fogom. Rocco, te vagy az egyetlen, aki rajtam kívül tud erről. És ez így is marad. Rocco a padon feléje csúsztatta a kezét. Sophia Maria érte nyúlt, és megérintette: – Természetesen azt mondtam az orvosnak, hogy örökké fogok élni, és hogy butaságokat beszél, mint minden orvos. Azt válaszolta: talán igaza van, Mrs. Jericho, talán igaza van. És tudod mit, Rocco? Szerintem is igazam van. – Bene. – Rocco megszorította az asszony kezét, ám Fido mély torokhangon morogni kezdett. Rocco a kutyára bámult. A környék gyávája itt morog, mert ő Sophia Maria kezét fogja! Fido most már vicsorgott is, még hangosabban morgott, s közben bátran Rocco szemébe nézett. – Szegény Fido – mondta Sophia Maria halkan. – Azt hiszem, féltékeny. Fido abbahagyta a morgást. Megfordult, és az asszonyra nézett. Fejét oldalra billentette, rózsaszín orra megrándult, rózsaszín szeme bocsánatért esedezett. Sophia Maria kitárta a karjait, magához ölelte a kutyát, Fido pedig az arcát nyalogatta, nyüszített és a farkát csóválta a boldogságtól. – Rocco – mondta Nonna –, úgy látom, a kutya azt szeretné, hogy maradjak. – Én is így gondolom, Sophia Maria – mondta Rocco, és megvakarta a fejét.
Sokáig nézték egymás megöregedett arcát, és a végső válaszra vártak. Roccónak még a kérdést sem kellett feltennie. – Maradok, Rocco – mondta Nonna határozottan. Aztán nagy, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, és így folytatta: – Most már tényleg hazaértem.
HETVENKETTEDIK FEJEZET GEMMA Megint otthon voltunk. Ben a villához vezető, hosszú felhajtóra kanyarodott éppen. Az öreg autó végigzötyögött a keréknyomokon, én meg erősen kapaszkodtam, s megpróbáltam a fejem minél ritkábban beleverni a tetőbe. – Új autót kellene venned – mondtam panaszos hangon. – Szeretem ezt az autót. – Szereted? – Kételkedve néztem rá. – Ez olyan férfias dolog. Szeretjük az autóinkat, minél régebbi, annál jobb. – Rendben van… akkor mit szólnál egy új felhajtóhoz? – És mi van, ha kiderül, hogy a villa a tied? Akkor neked kell majd fizetned érte. – Márpedig én nem engedhetem meg magamnak – mondtam, és ő nevetett. Az előttünk kavargó porfelhőben észrevettem Rocco Cesani fehér autóját, Fidóval a platón. Akkor állt meg. Ahogy megkerültük a Neptunkutat, láttam, hogy Nonna Rocco mellett ül. Egy pillanatra arra gondoltam, milyen közel vannak egymáshoz, milyen szépek, és milyen jó lehet egy ilyen régi baráttal újra találkozni. Maggie integetve közeledett felénk, a két lány mezítláb rohant keresztül
a gyepen. Rocco, mint egy igazi úriember, kisegítette Nonnát az autóból, én viszont kipattantam a Land Roverből, mielőtt Ben odaért. Nem szoktam hozzá, hogy ajtókat nyitogassanak előttem. Percekig csak öleltük, csókoltuk egymást, és elmondtuk, mennyire hiányoztunk egymásnak. Ők Rómáról és Donátiról kérdeztek bennünket. Ben egyik ujját végighúzta a nyaka előtt, megcsóválta a fejét, s ettől mindenkinek leesett az álla. – Nem kell aggódni – mondta Maggie vidáman. – Azt hiszem, holnap jobb híreket kapunk. Nem fejtette ki bővebben, mire gondol, de igazság szerint nem is nagyon akartam tudni. Attól féltem, hogy megint el akar küldeni bennünket valami isten háta mögötti faluba, ahol nincs még egy kávézó sem, és végül a tehenekkel kell aludnunk az istállóban. Mondjuk a dolgoknak ez az utolsó része izgalmasan hangzott… hemperegni Bennel a puha, illatos szénában… Elég a testi gondolatokból, mondtam magamban. De tudják, mit, valahányszor erre a pasira néztem, mindig testi gondolataim támadtak. Azon töprengtem, vajon ez normális-e. Mindannyian a teraszon ültünk, jeges teát kortyoltunk, és Fiametta frissen sült süteményeit majszoltuk hozzá, amelyekről még Nonnának is be kellett látnia, hogy majdnem olyan jók, mint az övéi. A kutak vize enyhítőén csobogott, a bougainvillea körül madarak röpködtek, s legnagyobb meglepetésemre Fido odajött, és Nonna mellé feküdt. Fejét a lábára tette, s mély sóhajjal adott hangot elégedettségének. – Anya, azt hiszem ez a kutya beléd szeretett – vicceltem. Nonna felemelte a fejét, és mosolyogva rám nézett. – Még szép – mondta. – Fido úgy döntött, hogy össze kell házasodnunk. – Fidóhoz mész feleségül? – kérdezte Livvie. – Hát persze hogy nem, Olivia – mondta Nonna. – Fido adta meg az engedélyt, hogy Rocco meg én összeházasodjunk.
– Hűha – mondtuk egyszerre Livvie-vel. És ez nagyon döbbent hűha volt. – Esküvő! – Maggie rikkantása törte meg a bejelentést követő csöndet. – Micsoda nagyszerű dolog! Gratulálok! Sophia Maria a szomszédom lesz! Alig várom már! És mikor? Rocco szélesen ránk mosolygott. – Arra gondoltunk, hogy talán a jövő hónapban – mondta, s szerényen lenézett a gumicsizmájára. Livvie megölelte a nagyanyját. – Annyira örülök nektek – mondta. Aztán reménykedve rám pillantott. – Ez azt jelenti, hogy még maradnunk kell? – Gratulálok – mondtam, még mindig kábán a sokktól. – De ne feledjétek, jövő héten hazamegyünk. Nonna, mi lesz a New York-i házaddal, az ottani életeddel? Nonna szóra sem méltatott. Livvie-hez beszélt: – Persze hogy maradtok az esküvőig. Anyád telefonál majd a kórházba, és megmondja nekik, hogy kér még egy kis szabadságot. Azt mondja majd, hogy sürgősségi esetről van szó – tette hozzá nevetve. Boldogan csengett a hangja, és hirtelen rájöttem, hogy odahaza milyen ritkán hallhattam ezt. Arra gondoltam, milyen egyhangú, eseménytelen és szomorú élete volt, mennyire nem volt társasága, milyen magányos lehetett, s mennyire várhatta a vasárnapokat, hogy lásson bennünket. Eszembe jutott, milyen fáradtnak és néha milyen szomorúnak tűnt. – Fel fogom hívni őket – mondtam, felálltam és erősen megöleltem, majd megcsókoltam. Fido figyelmeztetően rám morgott, de mondtam neki, bizony jobb, ha ehhez hozzászokik. Végül is régebben ismerem Nonnát, mint ő. Rocco érdes kezébe fogta a kezemet, s én belenéztem kedves, vonzó arcába. – Vigyázni fogok rá, dottoressa – mondta halkan. Tudtam, hogy így is
lesz. Aznap este Montepulcianóban, a gyönyörű San Biagio-templommal átellenben álló trattoriában. megünnepeltük Sophia Maria és Rocco eljegyzését. Rocco szép gyűrűvel lepte meg anyámat: látszott, hogy évszázadok alatt kopott vékonyra, közepében aprócska rubin csillogott. – A dédnagyanyámé volt – mondta. – Azt hittem, hogy soha senkit nem találok, aki érdemes erre a gyűrűre, de Sophia Maria előtt fejet hajtok. Sőt. Sokkal többet érdemel, mint amit én valaha is adni tudok neki! Nonna elpirult, és én rájöttem, hogy ez nálunk családi örökség. Megcsodáltuk a szép kis gyűrűt, Nonna pedig engedélyt kért, hogy Jack Jericho jegygyűrűjével együtt viselhesse. A pohárköszöntőt Vino Nobile di Montepulcianóval mondtuk, a bor sötétvörös volt, napérlelte szőlőből készülhetett, vanília– és tölgyfaaromája volt. Raviolit lakmároztunk rozmaring ágacskákkal tűzdelt sült báránnyal. Ben az asztal alatt megpróbálta megfogni a kezemet, s úgy tett, mintha nem venné észre a lányok éber figyelmét és kuncogását. Néhány pohár Nobile után engedtem neki. Igazság szerint többet is szerettem volna, de az illem és anyám meg a lányom jelenléte nem tette ezt lehetővé. Később lesétáltunk a domboldalon, és átvágtunk a kisvároson. Nonna ment elöl, Rocco kezét fogta, és éppen arra gondoltam, mennyire más lesz majd az élete, mennyire fog nekem hiányozni, és főleg neki mennyire fog hiányozni Livvie, amikor észrevettem, hogy megtántorodik. Rocco átkarolta, majd gyöngéden a közeli kávéházi terasz egyik székéhez vezette. – Anya, mi a baj? – Ujjam máris a pulzusát kereste. Nagyon gyorsan történt minden, az arca rémisztően szürke meg viaszsárga lett. – Semmi, semmi, csak fáradt vagyok – mondta, de közben a kezét a szívére tette, mintha ott érezné a fájdalmat, és az én szívembe is belenyilallt a kétségbeesés. – Jól vagyok, Gemma – suttogta. – Csak pihennem kell egy kicsit. És elfelejtettem bevenni a béta-blokkolót. – Béta-blokkolót!
– Dottoressa. – Rocco kezét éreztem a karomon. Ő is nagyon megijedt. – Sophia Maria beteg – mondta csendesen. – Mesélt nekem róla. Az orvosa azt mondta, hogy veleszületett szívelégtelenségben szenved. Édes istenem, gondoltam, az anyámnak veleszületett szívelégtelensége van, és én nem tudtam róla! Milyen orvos vagyok én? Összeszedtem magam, kézbevettem a dolgokat, és újra az az olajozottan és tökéletesen működő gép lettem, amelyről már meséltem. Perceken belül ott volt a mentő, Nonnát betették az autóba, én beszálltam melléje. Livvie rémült arcára pillantottam, és odakiáltottam neki, hogy ne aggódjék. Az Ospedale della Croce Rossa fehér csempékkel borított, tökéletesen tiszta épület. A nővérek gumisarkú cipőben, csöndben suhantak el mellettünk, mindenki hozzáértőén végezte a dolgát. Egy Pavarottira emlékeztető, testes, szakállas olasz orvos várt ránk. Percekkel később Nonna ott feküdt az ágyon, fehér fény világította meg. Az egészségügyi dolgozók csapata körülötte állt, rákapcsolták a monitorokra, követték a szívverését, a pulzusát, az agyi keringését. A többiek is odaértek közben, nyugtalanul várakoztak a nagy váróban, s dideregtek a klímaberendezés miatt. Rocco idegesen állt egyik lábáról a másikra. Livvie szipogva Maggie-n csüngött, Muffie rémülten bújt Benhez. Kimentem, és közöltem velük, hogy Nonna állapota stabilizálódott. – Anya, ugye jobban lesz? – suttogta Livvie. Gyöngéden megcsókoltam, és azt feleltem: – Remélem, édesem. Én itt vagyok vele. – Akkor tudom, hogy rendbe jön – mondta, s olyan bizakodva csengett a hangja, hogy összerezzentem annak a másik dolognak az emlékétől. – Dio mio. – Rocco fel-alá járkált, s nagyon magányosnak tűnt, főleg hogy Fido sem volt ott a sarkában. A kutyát nem engedték be a kórházba, úgyhogy a kocsiban várakozott. Rocco magányosnak látszott nélküle; egy egyszerű, kemény, izmos és szívós olasz férfit láttam, aki hosszú
egyedüllét után végre elhozta anyámnak a boldogságot. A vállára tettem a kezemet. Ugyanazzal a könyörgő tekintettel nézett rám, mint Livvie. – Helyrejön – mondtam határozott hangon. Kimentem a fehér csempés folyosóra, ahol Ben jött oda hozzám: – Jól vagy? Bólintottam. – Hihetetlen, hogy ez az én anyámmal történik. Igyekszem csak orvosként gondolkodni, csak erre összpontosítok. Fáradtan nekidőltem, erős karja biztonságot adott. – Melletted állok – mondta gyöngéden. Egy óra múlva a kardiológián anyám ágya mellett álltam. Gépeket kapcsoltak rá, a karjából infúziós tű állt ki. A szín, hála istennek, visszatért az arcába. Az az ismerős, vasárnapi tekintet ült a szemében. – Miért nem mondtad el? – kérdeztem, s egyszerre voltam megkönnyebbült és felháborodott. – Hiszen a lányod vagyok! Orvos vagyok, az ég szerelmére! – Csak azért, mert a lányom vagy, nem kell mindent elmondanom neked – mondta, és megigazította a kék kórházi hálóinget. – Roccónak elmondtad. – Roccóhoz feleségül megyek. – Anya, hogy tudsz most a házasságra gondolni? Tényleg itt akarsz maradni? – Gemma, ne légy nevetséges! Természetesen maradok. Boldog vagyok itt. Ráadásul ez csak egy kis szívritmuszavar, nincs miért aggódnod. Éppen ekkor jött be Pavarotti doktor. – Bene – mondta közvetlenül. – Úgy látom, jobban érzi magát. Nonna végigmérte, s úgy döntött, hogy kedvére való, ezért azt mondta, igen, jobban érzi magát. Persze nem neki köszönhetően. Magától is helyrejött volna. Mindössze egy csésze kávét kívánt.
Az orvos gyámoltalanul széttárta a karját, és így szólt: – Az én anyám is ugyanilyen. – Aztán sokkal komolyabban hozzátette – Signora Jericho, semmi egyebet nem tudunk tenni. Az életet élni kell. Napról napra. És természetesen – tette hozzá huncut mosollyal –, egy olyan asszonyt, mint ön, ez a betegség csak évek múlva fog igazán veszélyeztetni. – Ha – mondta Nonna mogorván, és megint a régi volt. – Egy olyan asszonyt, mint én, csak évtizedek múlva fog igazán veszélyeztetni. Valószínűleg igaza van, gondoltam.
HETVENHARMADIK FEJEZET Bennel a régi istállóban álltunk, és az előkerült gépek fölött tartottunk szemlét. – Ciao signore, ciao, dottoressa – kiáltották vidáman a sofőrök, mintha a felszerelés soha nem tűnt volna el. – Domani, signore – mondták –, elkezdünk dolgozni. Ben bólintott, és azt mondta, az jó lenne. Meglepődve vettük észre Maggie-t, aki magas sarkú, rózsaszín cipőben, integetve bicegett felénk az ösvényen. Dél volt, és Maggie-nek ez általában a hajnalhasadást jelentette. – Megvan! – kiáltotta, és gonosz mosollyal nézett rám, amelyről tudtam, hogy ezer ördögi titkot rejt (vajon tényleg képes kiolvasni a kártyából a jövőt?). Egy rozsdásnak tűnő kulccsal hadonászott. – Ez Donáti firenzei irodájának a kulcsa – kiáltotta, és nagyon elégedett volt magával. Ben halkan füttyentett: – Maggie, te egy csoda vagy! – Még szép, hogy az vagyok. A detektívem Donáti főbérlőjétől kapta. – A főbérlő odaadta a detektívnek a kulcsot? – Még én is úgy gondoltam, hogy azért ez elég gyanúsan hangzik.
– Nem egészen. Mondjuk inkább úgy, hogy a detektív megszerezte. – Hogyan? Megint ugyanazzal a mosollyal nézett ránk, és azt mondta: – Ne kérdezzetek tőlem olyasmit, amire csak hazugságokat tudnék felelni. Itt a cím. – Odaadott Bennek egy darab papírt. – Most már csak annyit kell tennetek, hogy elmentek hozzá, és átkutatjátok az irodáját. Rémülten néztem Benre, aztán vissza Maggie-re: – Nem ezt hívja úgy a rendőrségi szaknyelv, hogy betöréses rablás? – Nem hiszem, hogy beszélhetünk rablásról, drágám – nyugtatott meg Maggie. – Esetleg egy kis betörésről. De az is rendben lesz. – Szerinted rendben lesz? – kérdeztem Bent. Gonoszul rám vigyorgott. – Ki tudja? – mondta. – De én benne vagyok, ha te is akarod. Donáti irodája egy közönséges utcában volt, az állomás mellett, egy vegytisztító és egy temetkezési vállalkozás között, hátul. Az épületek kiszorították a napfényt a belső udvarból – megborzongtam, és hirtelen fázni kezdtem. Ben betolta a hatalmas kulcsot a zárba. – Mi van, ha véletlenül itt van? – kérdeztem még mindig idegesen. Határozottan James Bondra emlékeztető arccal nézett rám (fél szemöldök felhúzva, kötekedő, cinkos mosoly), aztán kinyitotta az ajtót, és belépett. Én meg utána, a vaksötétségbe. – Jézusom – suttogtam megdöbbenve. – Mi most tényleg betöréses rablást hajtunk végre! Megragadta a kezemet, és becsukta mögöttem az ajtót. Egy hosszú percig álltunk a sötétben. Megdörzsöltem a szememet, s füleltem. Meg mertem volna esküdni, hogy valakit lélegezni hallok a közelben. – Legalább a lámpákat nem kapcsolhatnánk fel? – suttogtam. De Ben már arrébb is lépett. Elemlámpával körbevilágított: masszív íróasztalt láttam, rajta zöld burás lámpát, egy bőr karosszéket és rengeteg
port. Látszott, hogy jó ideje senki sem járt a szobában. Legalább Donáti sincs itt, gondoltam, hogy a sötétből előugorva halálra rémisszen. Ben már nyitogatta is a fiókokat, és kutatni kezdett bennük. Semmi. Lámpájának vékony sugara rávetült a sarokban álló zöld széfre. Kicsi volt, körülbelül akkora, amekkorában az ember az ékszereket tartja, ha van neki. – Mit szólnál egy kis kasszafúráshoz? – kérdezte. A fogaim összekoccantak a rémülettől. Soha életemben nem csináltam semmi törvénybe ütközőt, hacsak nem számítom ide azt a szeretkezést a kocsi hátsó ülésén… – Nem tudjuk kinyitni. Rám vetette huncut titkosügynök-tekintetét, és már ott is térdelt a széf előtt. – Ben, ezt nem tehetjük. Kérlek, menjünk inkább el. –Visszatartottam a lélegzetemet, miközben a széfre hajolt, csavargatta a tárcsát, és hallgatózott, pontosan úgy, ahogy a gengszterfilmekben csinálják. – Amúgy hol tanultál kasszát fúrni? – Bronxi gyerek vagyok, nem emlékszel? Sok dolgot megtanulhat az ember az utcán. – Szemlátomást nem eleget – mondtam, mivel nem járt szerencsével. A széf továbbra sem akart kinyílni. Elővett egy svájci bicskát a zsebéből, kinyitotta a csavarhúzót, aztán nekilátott, hogy a sarokvasakról eltávolítsa a csavarokat. – Ezt akármelyik kölyök ki tudná nyitni – mondta, s kifeszítette az ajtót. Melléje térdeltem, és a széf belsejébe bámultunk: egy rózsaszín szalaggal lazán összekötött, vastag iratköteget láttunk. Széttört, piros viaszpecsét volt rajta. Hirtelen rendőrségi szirénák vijjogása törte meg a csendet. Rémülten néztünk egymásra. A szirénazúgás elhallgatott, és az ajtó kivágódott. Rajtakaptak. Rajtakaptak, amint éppen Piacere grófjának végrendeletét
lopjuk el.
HETVENNEGYEDIK FEJEZET Morcosan néztem Bent a rácsok között. Az enyémhez hasonló cellában ült, velem átellenben. Nem pillantott rám. A gyéren megvilágított folyosót bámulta, ahol az őr állt. – A fenébe is – fakadtam ki, s remegtem a hidegtől meg a dühtől. – Még azt sem tudtuk megnézni, hogy a gróf Nonnára hagyta-e a villát vagy sem? Ben vállat vont: – Legalább megtaláltuk a végrendeletet. – Hát persze… és most meg kellene találnunk Donátit is, hogy bebizonyítsuk, ő az igazi bűnöző, nem mi. – Nem hiszem, hogy megtaláljuk. Donáti tudta, hogy a játéknak rég vége. Megkaparintotta a pénzemet, és olajra lépett. Soha nem fogjuk többé látni. – Ezt előbb is mondhattad volna. – Ledobtam magam a kemény fapadra, s a lábujjamat bámultam. Rájöttem, hogy ki kellene lakkoznom a körmeimet. Ben felhívta Maggie-t, és vártuk, hogy megérkezzen egy ügyvéddel. Ben szerint Maggie nevetett, és azt üzente, hogy az ő drágái ne aggódjanak, egy szempillantás alatt itt lesz a saját ügyvédjével. – A legjobbal, természetesen – tette hozzá, őszintén reméltem, hogy így lesz, s nem csak a kártyáival konzultált. Mérgesen bámultam a lakkozatlan lábujjaimra. – Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy megkérdezzem, szeretsz-e már. – Micsoda? – Hitetlenkedve bámultam Benre. – Hát, a dolgok ennél rosszabbra már nem fordulhatnak. Úgyhogy egyúttal állok a többi rossz elébe is. – A rácsnak dőlt, és elkeseredettség ült
a tekintetében. – Cash már a múlté, Gemma – mondta halkan. – Ideje folytatni az életet. A szívem körül a jég pocsolyákká olvadt, mégpedig juharsziruppocsolyákká. Cash, gondoltam. Jaj, Cash, szerelmem… – Gyere hozzám feleségül, Gemma – mondta Ben. Vagyis azt hiszem, hogy ezt mondta. Annyira szédültem, hogy megkértem, ismételje meg. – Gyere hozzám feleségül, Gemma – mondta megint. Elszorult a torkom: – De miért? Miért akarsz feleségül venni? – Mert bolond, vidám és vicces vagy, megnevettetsz, és imádom a hajadat. – A hajamat? –Viharosan végiggereblyéztem szőke hajglóriámat. – Mindig is azt szerettem volna, hogy egy Botticelli-angyal legyen a feleségem. – Én nem vagyok angyal… Szorosan megmarkolta a rácsot, és rám bámult. – A fene enné meg, Gemma! – nyöszörögte. – Miért kínzol ilyen kegyetlenül? Szeretlek! Azt szeretném, hogy a feleségem legyél! – Egy börtöncellában kérsz meg? – Dühösen megragadtam a cellarácsot. – Nem lehetett volna ugyanezt a templom lépcsőjén Rómában? Vagy egy kávéház teraszán, miközben pezsgőt kortyolgatunk? Vagy a villa kertjében, miközben süt a hold? – De lehetett volna – értett egyet Ben. – Én mégis most kérlek meg… Kételkedve néztem rá. Szeretni akartam, és szabad szerettem volna lenni, hogy elmondhassam, és hogy újra szerethessek. – Minden titkodat ismerem – mondta Ben. – Ismerlek, Gemma, és szeretlek. Sírva fakadtam. Hiszen íme, a férfi, akiről immár tudtam, hogy szeretem, megkérte a kezemet – még ha egy olasz börtönben is. A
sminkem tönkrement a megállíthatatlan zokogástól. Ben csak állt, és nézett. Nem mondta, hogy rendben van, minden rendben van, vagy ilyesmit. Csak állt ott, és várta, míg megnyugszom. És én végül abbahagytam. – Jól van, akkor most már túl vagy ezen – mondta higgadtan. – Feleségül jössz hozzám vagy sem? – Nem – suttogtam összezavarodva, de olyan megütközve nézett rám, hogy azt gondoltam, nem a jó választ találtam el. – Még egyszer próbáld meg ezt a kérdést, jó? –mondtam végül. – Tudod, mit? – kérdezte kétségbeesett tekintettel. –Miért nem te kérsz meg engem? A térdem megroggyant. Lecsúsztam a kőpadlóra, és a kezemet a rácsokon keresztül odanyújtottam neki. – Ben Raphael, szeretlek – mondtam. – Elveszel feleségül? Felsóhajtott, elnevette magát, majd azt mondta: – A fenébe is, hát persze, Gemma Jericho. Megkértem egy férfi kezét, és ő igent mondott. Én voltam a legboldogabb nő a világon. Nagy szerelmemre, Cashre gondoltam. Mindig meg fogom osztani magam közte és Ben között. De megint éltem végre, mert aki valamilyen veszteséget szenvedett el, ismeri ezt a pillanatot: amikor fordulópont következik be, és az élet folytatódik. Az én drága Benem, megmentőm, legjobb barátom, szerelmem és betörőtársam, titkaim őrzője és lelkem, no meg testem birtokosa, a férjem lesz! Kivett egy kis, bíborszínű erszényt a zsebéből, és átcsúsztatta a cellák közötti kétméteres padlócsíkon. Kinyújtottam a karomat a rácsok között, s megpróbáltam elérni; csak egyujjnyira voltam tőle. – A fenébe – motyogtam. Mikor mindkét karomat kidugtam, majdnem sikerült megkaparintanom. Igen! Óvatosan magam felé húztam, az ujjaim körbeölelték.
– Nyisd ki – mondta Ben, és a cellája padlójára térdelt. A fémrácsok a karomba mélyedtek, amint közelebb húztam az erszényt, és kinyitottam. Gyűrű volt benne. Mégpedig az, amelyiket úgy megcsodáltam, és amelyik után annyira vágyakoztam a Ponte Vecchión található ékszerüzlet kirakata előtt. Amelyiken két összefonódó aranyspirál fog közre egy gömbölyűre csiszolt drágakövet, egy gyönyörű, gombostűfej nagyságú gyémántokkal körülvett kristályt. Amelyikről már akkor tudtam, hogy egy fiatal firenzei arisztokrata hölgy kaphatta a szerelmesétől, valamikor nagyon régen. – Honnan tudtad? – suttogtam. – Soha ne becsüld alá a leánygyermekek tudását. – Livvie árulta el? Bólintott: – Bárcsak az megcsókolhatnálak!
ujjadra
tudnám
húzni.
És
aztán
bárcsak
A cellánkban térdeltünk, s vágyakozva néztük egymást. Lenéztem a gyönyörű eljegyzési gyűrűmre, amely még mindig a padlón hevert, az erszényben. Addig huzigáltam magam felé, amíg olyan közel került, hogy ki tudjam venni. Felhúztam a megfelelő ujjamra. Kinyújtottam a kezemet, hogy Bennek is megmutassam. Lágyan csillogott a félhomályban. – Tényleg én kértem meg a kezedet? – kérdeztem. Ben bólintott: – És én igent mondtam. – Akkor nem nekem kellene a gyűrűt adnom? – Rendben van így is. Bízom benne, hogy megtartod a szavadat. Boldogan felsóhajtottam, s megpróbáltam visszahúzni a karomat. – Jaj – mondtam, majd azt is hogy: – Aúúú… Erősebben próbáltam. – Jujujuj!– nyöszörögtem. A cella padlóján térdeltem, a karom a rácsok közé szorult. Ben a
homlokára csapott. – Nehogy azt mondd nekem – mondta megdöbbenve –, hogy beszorultál… – Bárkivel megtörténhet. Ha átdugod a rácson a karodat, könnyen beszorulhatsz. – Kár, hogy ez korábban nem jutott eszedbe. – De akkor nem tudtam volna felhúzni a gyűrűt. – Ez igaz. – És most mihez kezdjek? – kérdeztem halkan. Mire Maggie megérkezett, fémfűrésszel kiszabadítottak a rácsok közül, s közben végig attól féltem, hogy a karomat is levágják. A rendőrfőnök zordan közölte, hogy a beavatkozás költségeit nekem kell viselnem. Kiderült, hogy Maggie (természetesen) ismeri a főnököt. Elmagyarázta neki azon az édes, félig olasz, félig angol keverék nyelven, amelyet beszélt, hogy mi tulajdonképpen csak az után kutakodtunk, ami törvényesen is megillet bennünket, és ami jogosan az én tulajdonom, meg hogy Donáti az igazi bűnöző: elvette az americano pénzét, és meglépett. Őszintén bocsánatot kértünk, hogy a rendőrség drága idejét raboltuk, és kijelentettük, hogy minden költséget megfizetünk. Maggie egy szempillantás alatt kiszabadított hát bennünket, és egy nagy, sárga Rolls-Royce-szal vitt haza, amelyet a „legjobb kocsijának” nevezett. Körülbelül az ötvenes évekből származhatott, és olyan lágyan lebegett végig a hepehupás úton, mint egy babakocsi. A hentes/főudvarmester/sofőr vezetett, Maggie mellette ült, s szépen becsomagolva a térdén a gróf végakarata feküdt. Majd' meghaltam a kíváncsiságtól, de nem akartam türelmetlennek tűnni. Legalábbis nem nyomban azután, hogy eljegyeztem magam azzal az emberrel, akinek a villáját most vagy birtokolom, vagy nem. – Ben és én éppen eljegyeztük egymást – mondtam helyette. – Egy börtöncellában? – Maggie úgy megütközött, hogy elnevettem
magam. – Szóval akkor végül csak megkérted a kezét, Ben? – tette hozzá. – Meg. És ő is megkérte az enyémet. És mindketten igent mondtunk. – Hát persze… meg volt írva a kártyában is. Gratulálok, kedveseim, ma este pezsgővel ünnepelünk. És kaviárral. Én annyira imádom a kaviárt, ti hogy vagytok vele? Idegesen az ölében heverő iratokra pillantottam: – Maggie? – Igen, kedvesem? – Nem gondolod, hogy… Nem néznénk meg azt a végrendeletet, hogy lássuk, kicsoda… – Ja, persze. Dehogynem. Letépte a rózsaszín szalagot, és széthajtogatta a merev pergament, amelyen nagy, szálkás betűk álltak. – Piacere grófja írta saját kezűleg – mondta. – És tanúk is vannak. Végigszaladt az íráson, aztán mosolyogva felnézett. – A győztes mindent visz! – kiáltotta boldogan. – Maggie – mondta Ben kétségbeesett hangon –, és egészen pontosan, ki az a győztes? – Ki, ki… hát, természetesen Sophia Maria!
HETVENÖTÖDIK FEJEZET Nonna úgy elöntött, hogy Bella Piacere falvának főterén hamisítatlan, hagyományos olasz esküvőt tartanak Roccó-val. És mindenki eljöhet majd. Aztán elment bevásárolni Firenzébe (még egy utolsó roham, mondta), ahol a legnagyobb elragadtatására kifogta a leértékeléseket. – Dolce e Gabbana – mutatta odahaza büszkén a ruhát és a hozzá tartozó cipőt. Ha eddig nem győződtem meg arról, hogy anyám igazi, nagyvilági dáma, ezek után kétségem sem maradhatott felőle. Ki gondolta volna,
hogy egyáltalán tudja, mi az a D & G, nem beszélve arról, hogy azt viselje az esküvőjén? Aztán Patty és Jeff is megérkezett New Yorkból, mindenből ki akarták venni a részüket, örültek Nonnának, és alig várták, hogy Bennel találkozhassanak. – Vén boszorkám, nagyszerűen nézel ki! – így üdvözölt Patty. Aztán meglátta Bent, és kacsintva hozzátette: – És most már azt is tudom, miért. Mindannyian bementünk a villába, Pattyt és Jeffet az egyik sarokszobában helyeztük el, amelynek három oldalon volt ablaka: egyik a villa előtt elterülő, gyomos kertre nézett, a másik a zsindelyes tetőre, a harmadik a toszkán dombokra. Jeff nagyon sajnálkozott, hogy nem lesz a villából szálloda, hiszen minden „annyira tökéletes”, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy bizony őt ki kell dobnunk, mert magától el nem megy. – Add el Bennek megint – mondta Patty. De Ben már egyszer megvette és kifizette, úgyhogy nem hiszem, hogy belement volna. Nonna és Rocco úgy tervezte, hogy az esküvő után a fehér kisteherautón kétnapos nászútra mennek Forte dei Marmiba, egy csinos, tengerparti üdülőhelyre. Fidónak Maggie-nél kell majd maradnia, és Guido Verdi, a polgármester (aki mellesleg Rocco násznagyaként szerepet vállalt az előkészületekben is), személyesen foglalkozik majd az értékes tehénnel. De akkorra én és Livvie már régen Manhattanben leszünk. Csomagjaink készen álltak, és úgy terveztük, hogy az esküvő másnapján elhagyjuk a falut. Livvie nem akart elmenni. Amikor nem az esküvői virágokat és csokrokat rendezgette, vagy a saját és Muffie ünneplőruhájának az ügyét intézte, szomorú tekintettel és lógó orral jött-ment. Ugyanezt a kifejezést vettem észre Ben arcán is. És én? Ha elengedem magam, én is összeomolhattam volna, amikor arra gondoltam, hogy elhagyjuk Bella Piacerét és a kedves villát, de aztán figyelmeztettem magamat, hogy ezek most Nonna napjai, és nincs jogom
elrontani a boldogságát. Mégis sokszor eszembe jutott, hogy hiába van meg Ben, mégsem lesz könnyű visszamenni New Yorkba, vissza a hétköznapi életbe, a sürgősségi rendelő poklába Nonna nélkül, aki addig mindig ott volt, és akinek a vasárnaponkénti meglátogatása nélkül el sem tudtam képzelni az életemet. Végül elérkezett az esküvő napja. Az ég tiszta volt és ragyogóan kék, a nap forrón sütött, és nyoma sem volt holmi felhőknek. Hogy is mert volna esni Nonna esküvőjének a napján?! Az egész falu részt vett az előkészületekben. A falu központjába vezető utakról díszcserepekbe ültetett fák, bokrok és növények irányították el a forgalmat, és ugyanilyen növények valóságos zöldellő kertté változtatták a kockaöves központi terecskét. Az út menti fenyőfákra zászlókat és drapériákat aggattak, amelyek vígan lengedeztek a Szaharából újra forróságot hozó szélben, az út fölé nagy plakátokat helyeztek, rajtuk Bella Piacere címerével és Piacere grófjának címerpajzsával. A tér mindegyik sarkában egy-egy épület tetejére régi, hatalmas megafont helyeztek, a téren hosszú, kecskelábú, piros abroszokkal leterített asztalok álltak, rajtuk sárga kancsókban rengeteg mezei virág – ezt Livvie és Muffie szedte. Az asztalok mellett hosszan álltak a könnyű, fonott székek, az emberek feje fölött kerek, piros papírburás lámpák himbálóztak. A gyerekek a legszebb vasárnapi ruhájukban kergetőztek, feldöntötték a székeket, és az asztalok alá bújtak. A sarkon fekete kutya emelte fel a hátsó lábát, aztán elszaladt, hogy kutyakomák után kutasson. Az egyik napsütötte asztalon macska heverészett lustán. A fekete ruhás és kendős öregasszonyok, akik még emlékeztek Nonna és Rocco szüleire, beléptek a templomba, keresztet vetettek, és a szószékkel szemben elfoglalták megszokott helyüket. A boldog pár régi iskolatársai is ott voltak, színes selyemruhában, csinos öltönyben, a férfiak rózsaszín szegfűt tűztek a hajtókájukba, és elhozták fiaikat, lányaikat meg a seregnyi unokát. Ott voltak a falu friss házasai is újonnan született kisbabáikkal, Rocco olajprésének dolgozói és az összes környékbeli földműves, a szőlőbirtokosok, a hivatalnokok – majdnem mindenki
ismerte a vőlegényt. A táncosoknak emelvényt állítottak, a zenészek felszerelték a dobokat, és már hangolták a hegedűt, próbálgatták a harmonikát. Rocco különleges, fehér tehenét egy fához kötötték ki, és nagy halom széna állt előtte, hogy ő is boldog legyen. Szorgalmasan csapkodta a farkával a legyeket, és barna szemével nézte, hogyan sürgölődik mindenki. Az egyszerű, mézszínű templomot fényesre vikszolták, a sárgaréz gyertyatartókat is megpucolták, s minden sarkában virág volt, így a tömjén nehéz illata összekeveredett a tubarózsák és levendulák illatával. A régi, fújtatós orgona előtt a signora (a helyi könyvtáros-kisasszony) ült rózsaszín lenvászon ruhában és Bachtól meg Vivalditól játszott dallamokat. Közben a padlástérben egy szerencsétlen legény izzadt, ő működtette a fújtatókat. Egy csoport kórista készült énekelni, mindannyian nagy szemű, barna olasz gyerkőcök voltak, lökdösődtek, kuncogtak, és egyáltalán nem ijedtek meg Don Vincenzo figyelmeztető pillantásaitól. Don Vincenzo új reverendát vásárolt, és a cipőjét is kifényezte, Rocco, mint általában, nagyon jól festett fekete öltönyében, amelyhez a Nonnától kapott kék selyem nyakkendőjét kötötte. Sörtés haját simára zselézte, és egyetlen szál szőr sem lógott ki a bajszából. Guido polgármester mellette, az oltár előtt várakozott. Don Vincenzo különleges kegyeként Fido is ott ülhetett a gazdája lábánál, s idegesen próbálta lerázni a nyakáról a nagy, rózsaszín szaténcsokrot. Elfoglaltam a helyemet az első padok egyikében, s úgy izgultam, mintha én lennék a menyasszony. Abban a fehér ruhámban voltam, amelyiket Firenzében vettem bohón, anélkül, hogy felpróbáltam volna, és egészen menyasszonyosan néztem ki. Ezt viseltem Ben partiján is, július negyedikén. Akkor esetlen és furcsa lehettem benne, de most lebarnult bőröm és Maggie gyémántpöttyös fülbevalója megcsinosított, és ott lebegett körülöttem a „szerelem érzése” is, amely napok óta örömmel töltött el. Maggie a csúcson volt, mint általában, kedvenc pávakék, csillogó, flitterezett ruhájában jött, feltette szerintem az összes ékszerét, a fején
hatalmas, akvamarin fejdísz vonta magára a tekinteteket. Mindenki megállapíthatta, hogy mindez egy olyan színésznőn nézne ki igazán jól, aki feleannyi idős, mint Maggie, azaz huszonnégy és fél éves. Mellém ült le, s bár a szertartás még el sem kezdődött, ő máris a könnyeit törölgette. – Nem tudom megállni – suttogta, de úgy, hogy a hangja elnyomta az orgonáét. – Esküvőkön mindig sírok. Persze a sajátomon nem sírtam. Selyem suhogását és lépteket hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és Bent láttam: Nonnát vezette az oltárhoz. Nagyon szépek voltak a festett üvegen beszűrődő napfényben. A koszorúslányok, Livvie és Muffie, saját maguk tervezte, halványzöld ruhát viseltek, Livvie mindkettőjük haját citromsárgára festette. Mezítláb jöttek, és mindegyikük hosszú szárú napraforgót vitt, amelyeket úgy tartottak maguk előtt, mint a gyertyát. Ma nem annyira Nosferatustatisztának, inkább kisangyalnak látszottak. A legnagyobb sztár azonban Sophia Maria volt. Haját könnyedén hátrafésülte, begóniaszínű rúzsa tökéletesen illett halvány, virágmintás selyemruhájához. Mélyen dekoltált, vállnál különleges fodrokkal díszített ruhában volt, fején csinos kalap, amelyről csipkefátyol borult az arca elé. Nagyszerűen festett. Rózsaszín toszkán rózsákból, fehér hortenziákból és a villa kertjéből származó liliomokból összeállított csokrot tartott a kezében, és arcán élete talán legboldogabb mosolyát láttam. Benre pillantottam, és egészen elgyengültem, annyira jól nézett ki sötétkék öltönyében. A szívem megdobbant, és elpirultam, ezért gyorsan megigazítottam a hajamat, tökéletesen elrontva ezzel Livvie több órás munkáját, amelynek során minden tincset a helyére fésült – ráadásul a fülem mögé szúrt gardénia is a szemüvegemre hullt. Láttam, milyen sokat változott Nonna: magányos, külvárosi özvegyasszonyból csinos, boldog, hódító nő lett. Vajon én is megváltoztam? Igen, persze hogy megváltoztam. Még mindig ugyanúgy néztem ki, és még mindig „két lábon járó katasztrófa” voltam, ahogy Ben nevezett, de belül megváltoztam. Most már tiszta szemmel láttam a világot,
s tekintetemet nem ködösítette el sem a sajnálkozás, sem a szomorúság. Akárcsak Nonna, én is megragadtam a boldogságot, amikor rátaláltam, és reméltem, hogy mindkettőnknek örökké fog tartani. A kórus énekelt, imádkoztunk, aztán az orgonán előadott nászinduló következett, és amikor megszólalt a repedt hangú harang, signor és signora Cesani boldogan mosolyogva kilépett a templomból. Forró és illatos szél fújt, a nap lenyugodott a bíbor dombok mögött, a madarak elhallgattak, és a tücskök hangos zenélésbe fogtak. A bádoghangú megafonokból egy másik toszkán, Andrea Bocelli hangja hallatszott, a Time To Say Goodbye című dalt énekelte. Rocco odafordult a menyasszonyához, gyengéden megcsókolta, és így kiáltott fel: – Kezdődjék a mulatság! Nonnát erősen magamhoz szorítottam, panaszkodott is, hogy összegyűröm a ruháját, de aztán szeretettel egymásra néztünk – ezt a szerető pillantását pontosan olyan jól ismertem, mint azt a harcosat, amellyel oly sokszor szembesültem. – Sok szerencsét, anya – mondtam, és a hangom elcsuklott. – Mindenem van, lányom, ami csak kell… Szerencsém is – válaszolta mosolyogva. Aztán Livvie lépett oda hozzá, hogy megcsókolja. – Mihez kezdünk nélküled vasárnaponként, Nonna? –kérdezte szomorúan. De Nonna csak bölcsen bólintott, és azt mondta: – Valahogy majd gondoskodunk arról is, ragazza. Gratuláltam Roccónak, és kértem, vigyázzon nagyon Nonnára. Kacsintott, elmosolyodott, fehér fogai kivillantak, és majdnem helyes angolsággal így szólt: – Biztos lehet benne, dottoressa. Fido újra megvakarta a nyakába kötött rózsaszín csokrot, és hagyta magát megsimogatni, sőt Livvie-nek még azt is megengedte, hogy az orrát
megcsókolja, igaz, attól tüsszögni kezdett. Pezsgősüvegek durrantak, a tálakat az asztalokra hordták, és megkezdődött a mulatozás.
HETVENHATODIK FEJEZET A faluban mindenki hozzájárult az esküvői lakomához, és az albergo mögött található kiskertből származó ízletes paradicsomból maga Nonna készítette a szószt a tésztához. Kimeríthetetlennek tűnő készleteiből Ben biztosította a pezsgőt, a bort és a sört. Fiametta sütötte az esküvői tortát, ötemeletes volt – a piros, fehér és kék cukormáz az amerikai zászlót idézte, a zöld, piros és fehér pedig az olaszt. A tetején marcipánból készült menyasszony és vőlegény állt meg egy Fidóhoz nagyon hasonló, fehérrózsaszín kutya. A hangszórókból tarantellák dallama zendült fel, és az ünneplés megkezdődött. Legalább tíz fogás volt, az előételnek számító bruschettát is beleszámítva. Ez finom, korpából készült, ropogós, sótlan toszkán kenyér, a helyi pék sütötte – karikára vágott paradicsommal, friss bazsalikommal, ajókával és olajbogyóval díszítettük. Az asszonyok hatalmas tányérokon antipastót hordtak körbe. Volt ott házi készítésű, ánizskapros kolbász és salame di cinghiale, erősen fűszerezett vaddisznószalámi; mortadella és sült paprika; sonka és parmezán sajt. Aztán könnyű, édes vajban és zsályában úszó gnocchi; a legjobb parmai sonka, a tetején hatalmas, zamatos, érett fügével; arugulasaláta és bébisaláta, amit aznap reggel szedtek a kertben. Lehetett involtini di vitellót, azaz sonkába és zsályalevelekbe csavart borjúhúst is enni, ezt fagiolival szolgáltak fel; és végül ott volt Nonna raviolija, ricottával és spenóttal töltve, paradicsomszósszal leöntve. A vendégsereg ezt nagy nevetés közepette meg is tapsolta: – Brava, brava, signora Cesani! Aztán következett az arrosto di maiale, azaz szűzérmék rozmaringolajban elkészítve, amelynek olyan illata volt, hogy majd
elcseppent a nyálam – ezt polentóval és porcini gombával szolgálták fel. Nagy tálakban friss gyümölcsöt hoztak, egyre több borosüveget nyitottak ki, és hosszú deszkalapokon zöld citromlevelekkel letakart, helyi sajtokat és hatalmas tányér süteményeket kínáltak. A párok már táncoltak a fenyőfák alatt, a gyerekek kézen fogták egymást, úgy pörögtek, míg nevetve egymásra nem estek. Livvie és Muffie segített az anyukáknak, átvették tőlük a kisbabákat, hogy egy kicsit ők is tudjanak mulatni. A vendégek hangosan beszélgettek az asztalok fölött, és jókedvüket borral locsolgatták, a gyerekek nyafogását finom falatokkal csitították, a kutyák csaholtak, a tehén néha érzékenyen felbőgött, a megafonok hangosan szóltak, de mindezt túlharsogta a boldog nevetés. Patty és Jeff egymás kezét fogta, és gyönyörködve nézte a mulatságot. – Olyan, mint a vasárnapi ebédek, csak nagyobb, jobb… és zajosabb – mondta Patty. Don Vincenzo grappát kortyolgatott. Fémkeretes szemüvege lecsúszott kicsit, pufók arcán elégedett mosoly terült el. Aztán Maggie felkérte a polgármestert egy táncra, s emiatt majdnem összevesztek a polgármesternével, aki a féltékenységtől dühbe gurult. És Nonna – nos, Nonna most Sophia Maria volt, virgonc, elbűvölő és nőies. Hát Ben? Felkapott, és elkezdett forogni velem a bizonytalan lábakon álló emelvényen, s közben a fülembe dúdolta Paolo Conte nótáját, a „Gli impermeabili-t – ez azt jelenti, hogy „Esőkabátok”, és a címnek alig van köze a számhoz, amely valószínűleg a legromantikusabb az összes létező zenei felvétel közül. Egy szerelmespárról szól, akik egy szobában, behúzott redőnyök mögött együtt töltik az esős éjszakát, meg egy érintésről, amely sebezni tud – ez a rész a firenzei éjszakánkra emlékeztetett bennünket. New York nagyon messzinek tűnt, bár tánc közben többször is eszembe jutott, hogy a csomagjaink készen állnak, és másnap utazunk. – Csókolj meg – suttogta Ben. Hosszú csókban forrtunk össze.
Hallottam a tapsot és Livvie szégyenkező sürgetését: – A-nyaaa! Fejezd már be! Nyomban szétrebbentünk, én elpirultam. Szerencsére elérkezett az esküvői torta és a beszédek ideje. Az erősítőket lehalkították, így Paolo Conte Mocambo című száma nagyon halkan szólt csak. Nonna és Rocco felállt, a vendégsereg pedig tapsolt, fütyült és éljenzett. Rocco beszélt először, olaszul és angolul is elmondta a mondanivalóját (sokat gyakorolt Nonnával). – Nagyon boldog vagyok – kezdte sugárzó arccal. – Itt áll mellettem az én imádott Sophia Mariám. Megvan az új családom. Megvannak a barátaim. Megvan a kutyám. Mindketten nagyon boldogok vagyunk. Nonna próbaképpen megütögette a mikrofont, mielőtt beleszólt. Kisimította a szoknyáját, megigazította elfátyolozott kalapját, aztán úgy nézett ránk, mint a királynő az alattvalóira. – Amici– mondta –, mia famiglia di Bella Piacere… barátaim… mindig a szívemben őriztelek benneteket. Hiába mentem el olyan nagyon régen… Bella Piacere és ti voltatok életem legszebb emlékei, pedig szép életem volt abban a gyönyörű országban, Amerikában. De most már idős vagyok. Haza kellett jönnöm. És a gróf meg Don Vincenzo megadta nekem ezt a lehetőséget, bár a hitvány Donátinak majdnem sikerült megfosztania az örökségemtől! – A hurrogás és a nevetés összevegyült, Nonna elmosolyodott. – És a lányom, a dottoressa, a börtönben kötött ki miatta… majdnem belőle is bűnöző lett – tette hozzá. Mindenki rám nézett, és az emberek még jobban kacagtak. – Itt vagyok hát új férjemmel, a megtalált boldogság kellős közepén. – Nonna rámosolygott Roccóra. – Köszönetet mondok nektek, a családomnak, Livvie-nek és Gemmának, azért… egyszerűen azért, mert a családom vagytok. És köszönöm Gemmának, hogy az örömömet tovább fokozza, és feleségül megy Benhez… így lesz még egy unokám, Muffie. És ki tudja – tette hozzá szépen megrajzolt szemöldökét felhúzva –, talán
még egy és aztán még egy… Az egyetlen bánatom az, hogy holnap vissza akartok térni Amerikába. – Itt elhallgatott, és hosszan, keményen rám nézett. – Bambini – mondta, és tudtam, hogy most jönnek a nagy dolgok… – Bambini – folytatta –, a Piacere-villa immár törvényesen is az enyém. De ezennel Gemmának és Bennek ajándékozom. Meglepve néztem Benre. – Úgyhogy most már semmilyen kifogást nem hozhattok fel, ami miatt ne tudnátok itt maradni – mondta határozottan. – Gemma, te lehetnél a helyi orvos. Amúgy is szükség van egyre a környéken. Ben meg szépen szállodává alakíthatná át a villát, ahogy már amúgy is tervezte… Aztán kedvére festegethet, és lehet belőle második Michelangelo. Livvie és Muffie… ti Firenzében fogtok iskolába járni. –A tömeg tapsolt, és még hangosabban fütyült. – így mindannyian itt maradtok velem, és cserében a tietek a villa. –Elmosolyodott: – Azt hiszem, ez elég tisztességes üzlet. Összenéztünk Bennel. Elfogadhatjuk? A szombat estékre gondoltam, és a Bellevue Kórházra: a súlyos testi sérültekre, a szörnyűségekre, a tragédiákra. Ki tudja, mi lesz a lányomból a nagyvárosban: valami tinidíva vagy még rosszabb… És Bennek is eszébe juthatott a nehéz élete, a mindennapos küzdelem a csúcson maradásért. És ki tudja, mi lesz a lányából a nagyvárosban: romlott, gazdag felnőtt vagy még rosszabb… Vajon ott tudnánk-e hagyni a kifinomult, városi világot, és tudnánk-e új életet élni itt, ahol a múló időt a gyümölcs érésében mérik, ahol a szüret az év legnagyobb ünnepe, és ahol az olajfák termése fontosabb, mint a legszebb gyöngyszemek? Ahol egy kirándulós nap abból áll, hogy az ember elmegy Firenzébe, cappuccinót kortyol a Gilliben, aztán körbejárja a várost, és különleges sajtokat vagy szép cipőket keres, de végül egy régi festményt talál egy hajlott hátú régiségkereskedő üzletében, s többször is elgondolkodik azon, hogy vásárolnia kéne egy gyors, ezüstszínű robogót? Ahol az életet megkeserítheti az egyfolytában akadozva folyó víz, ahol az
áram mindegyre kimarad, ahol télen a hideg tramontana fúj a havas hegyek felől, a nyarak hosszúak, tikkasztóak és forrók, ősszel az erdők pirosak és gesztenyeszínűek, karácsonykor mindenki panna cottát eszik, húsvétkor pedig különleges süteményt? Ahol lehet, hogy a legújabb filmek csak évek múlva jutnak el az apró moziba; ahol a szórakozást az olvasás, a zenehallgatás és a teraszon elfogyasztott pohár bor jelentik, de ahol a csodához csak egy társra van szükség, aki mellénk ül, és velünk gyönyörködik a tájban? Ben kinyújtotta a kezét, és én melléje léptem. Hát persze hogy maradunk.
EPILÓGUS Három hónap telt el Nonnáék esküvője óta. A villában vagyok, új otthonunkban… a régi, nagy, hepehupás ágyban fekszem, férjem ölelő karjában – sötét van, de már egyáltalán nem nyomaszt. Egy héttel Nonna és Rocco esküvője után összeházasodtunk mi is: szűk körű szertartás volt Firenze egyik legszebb templomában. A hajamban jázmin illatozott, és mindörökké tartó hűséget, tiszteletet, törődést, odaadást ígértünk egymásnak. Eddig nem hittem a mindörökké szóban, de most már tudom, mit jelent. Casht láttam magam előtt, és elmosolyodtam: úgy tűnt, hogy felénk bólint. Csak azt bántam, hogy a gyönyörű fehér macska, a principessa tulajdonosa, a büszke öregember nem volt ott az esküvőn: végső soron ő segített megváltoztatnom az életemet. Livvie és Muffie a szomszéd szobában alszik. Nonna Roccóhoz költözött, és kényelmesen laknak a kis házban, Fidóval együtt. Sinbad összegömbölyödve a lábamon hever. Hideg október van. Tegnap este begyújtottunk, és gesztenyét sütöttünk. Holnap reggel korán kelünk. Kávét iszunk, természetesen Rocco tehenének tejével felöntve, és Fiametta sült ciabattáját esszük eperlekvárral… aztán elmegyünk, és segítünk szüretelni. Luchay még mindig velünk van, és mindegyre eszembe jut, hogy el kell
olvasnom az ő meg a Poppy történetét. Maggie máris nagy karácsonyi mulatságot tervez, mi Bennel a villa további sorsán tanakodunk. Imádott férjem alvó arcára nézek, és hirtelen nagyon meg szeretném csókolni. Az ajkamat gyöngéden az övéhez érintem, észreveszi, álmában szorosan megölel, s közel húz magához, olyan közel, amennyire csak lehet. A bőre illata bódít, simasága elernyeszt, soha nem akarom elengedni, és nagyon szerelmes vagyok… Még egyszer megcsókolom, hátha felébred és visszacsókol. Szeretném, ha úgy emlékeznének életem történetére, amelyet megosztottam Önökkel, mint egy filmre… a zenéjét talán Paolo Conte szerezte, de van benne egy dal Marc Anthonytól is, amely a kedvencem lett. „You Sang to Me” a címe, és arról szól, hogy mindig szerelembe zuhanunk. Imádom ezt a kifejezést. Remélem, hogy velünk marad – mindannyiunkkal – életünk hátralevő részében. És hogy a villával mihez kezdünk? Megpróbáljuk a régi pompáját visszaadni, vagy szállodává alakítjuk? Nos, ez már egy másik történet. Tudom, hogy valaki már előttem is mondta, de én még egyszer elmondom: az élet itt, Bella Piacerében csodálatos. [1] A Bella Piacere nevet a tizenhatodik században vagy annak környékén adta a településnek egy angol nő, aki csak néhány szót tudott olaszul. Bár nyelvtanilag nem egészen helyes, tökéletesen kifejezi azt az érzést, amely a toszkán dombokon elterülő falucska első megpillantásakor keríti hatalmába az utazót: „szépséges öröm”. Ráadásul szerintem jobban hangzik, mint a nyelvtanilag helyes „Bel Piacere”.
Tartalom ELSŐ FEJEZET GEMMA MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET NONNA HATODIK FEJEZET GEMMA HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET BEN TIZENKETTEDIK FEJEZET GEMMA TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET BEN HUSZADIK FEJEZET HUSZONEGYEDIK FEJEZET GEMMA HUSZONKETTEDIK FEJEZET
NONNA ROCCO HUSZONHARMADIK FEJEZET NONNA ÉS ROCCO HUSZONNEGYEDIK FEJEZET LIVVIE HUSZONÖTÖDIK FEJEZET GEMMA HUSZONHATODIK FEJEZET HUSZONHETEDIK FEJEZET HUSZONNYOLCADIK FEJEZET HUSZONKILENCEDIK FEJEZET BEN HARMINCADIK FEJEZET GEMMA HARMINCEGYEDIK FEJEZET BEN HARMINCKETTEDIK FEJEZET GEMMA HARMINCHARMADIK FEJEZET MUFFIEL HARMINCNEGYEDIK FEJEZET ROCCO ÉS NONNA HARMINCÖTÖDIK FEJEZET MAGGIE GEMMA HARMINCHATODIK FEJEZET BEN HARMINCHETEDIK FEJEZET GEMMA LIVVIE HARMINCNYOLCADIK FEJEZET BEN
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET GEMMA NEGYVENEDIK FEJEZET NEGYVENEGYEDIK FEJEZET NEGYVENKETTEDIK FEJEZET NEGYVENHARMADIK FEJEZET BEN NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET GEMMA NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET NEGYVENHATODIK FEJEZET BEN NEGYVENHETEDIK FEJEZET GEMMA NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET ÖTVENEDIK FEJEZET ÖTVENEGYEDIK FEJEZET ÖTVENKETTEDIK FEJEZET LIVVIE ÖTVENHARMADIK FEJEZET GEMMA ÖTVENEGYEDIK FEJEZET ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET ÖTVENHATODIK FEJEZET NONNA ÖTVENHETEDIK FEJEZET LIVVIE GEMMA ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET ROCCO ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET BEN
HATVANADIK FEJEZET GEMMA HATVANEGYEDIK FEJEZET HATVANKETTEDIK FEJEZET HATVANHARMADIK FEJEZET BEN HATVANNEGYEDIK FEJEZET GEMMA HATVANÖTÖDIK FEJEZET HATVANHATODIK FEJEZET HATVANHETEDIK FEJEZET HATVANNYOLCADIK FEJEZET HATVANKILENCEDIK FEJEZET HETVENEDIK FEJEZET HETVENEGYEDIK FEJEZET ROCCO ÉS NONNA HETVENKETTEDIK FEJEZET GEMMA HETVENHARMADIK FEJEZET HETVENNEGYEDIK FEJEZET HETVENÖTÖDIK FEJEZET HETVENHATODIK FEJEZET EPILÓGUS
