ÉLETÜK ÉS A GEODÉZIA

Általános és Felsőgeodézia Tanszék

ÉLETÜK ÉS A GEODÉZIA Beszélgetések dr. Biró Péterrel, Blahó Imrével és dr. Lukács Tiborral

Készítették: Paizs Zoltán IV. évf. és Rácz Zoltán IV. évf. mérnökhallgatók Konzulens: Noéh Ferenc egyetemi adjunktus; Általános- és Felsőgeodézia Tanszék

2004

Bevezetés A dolgozat egy sorozat részét képezi, amely Életük és a geodézia címmel indult el több, mint 30 évvel ezelőtt. A sorozat interjúi a magyar földmérés kiemelkedő személyiségeinek életútját és szakmai pályájukat mutatják be. Jelen dolgozat három életút bemutatását célozza meg. Riportalanyaink a geodézia meghatározó egyéniségei, akik kutatásaikkal, szakmai irányító tevékenységükkel és az oktatásban nyújtott teljesítményükkel emelkednek ki. Dr. Biró Péter a földtudományok terén ért el világszinten is kimagasló eredményeket. Több felsőoktatási intézmény és társaság, bizottság választotta be soraiba, és a Műegyetem valamint e társaságok nagy részének vezetőjeként is megállta a helyét. Blahó Imre a Topográfiában nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Munkáit – kitűnő rajzkészsége révén – mindenki csodálja a szépségéért, oktatóként pedig valamennyi diákja szerette sajátos előadói stílusa miatt. Topográfia jegyzete a mai napig a legjobb e tárgykörben. Dr. Lukács Tibor a Hadmérnöki Karon kezdte oktatói tevékenységét, majd óraadóként a Műegyetemen is tanított. Eleinte a földrajzi helymeghatározásról, majd a számítástechnika kialakulása után annak geodéziai célú hasznosítási lehetőségeiről szóltak kutatásai. A dolgozat tartalmazza életútjukat, a velük készített 1-2 órás beszélgetés szövegét, valamint ezidáig megjelent valamennyi publikációjuk jegyzékét. Az interjúk felölelik életútjukat gyermekkoruktól egészen napjainkig, de egyebek mellett kiterjednek a geodézia aktuális kérdéseire, és beszámolnak még kedvenc foglalatosságaikról is. A dolgozat öt fejezetből áll. Az első három rész tartalmazza a három beszélgetés szerkesztett szövegét, előttük a riportalany életrajzával, utánuk pedig publikációinak jegyzékével. A függelékben megadjuk a dolgozatban előforduló rövidítések magyarázatát, a munkánk során felhasznált irodalom jegyzékét, és a közölt életrajzok és publikációjegyzékek eredetének leírását. Külön mellékletben közöljük a beszélgetések eredeti szövegének a magnófelvételről készített eredeti, csonkítatlan gépelt változatát is.

Életrajzok Riportok Publikációk

Dr. Biró Péter

Dr. Biró Péter életrajza Dr. Biró Péter 1930. augusztus 8-án Budapesten született. A Budapesti Műszaki Egyetemen 1952-ben szerzett mérnöki oklevelet, 1961-ben lett műszaki doktor, 1965ben szerezte meg a műszaki tudomány kandidátusa, 1974-ben a műszaki tudomány doktora fokozatot. 1985-től az MTA levelező, 1990-től az MTA rendes tagja; az MTA Elnökségének 1996-99-ig tagja. Az egyetemi oklevél megszerzését követően Biró Péter tanársegéd volt a Geodézia Tanszéken, majd a műszaki doktori cím megszerzése után 1961-ben egyetemi adjunktusi kinevezést kapott. A műszaki tudomány kandidátusa fokozat odaítélését követően 1967-ben egyetemi docensi pályázaton eredményesen szerepelt. 1969-71 között a Földmérési Intézet tudományos igazgatóhelyettesi feladatait is ellátta. A műszaki tudomány doktora fokozat megszerzése feljogosította arra, hogy egyetemi tanári állás betöltésére nyújtson be pályázatot. 1976-ban egyetemi tanárrá nevezték ki a Felsőgeodézia Tanszékre, ahol már 1971-től tanszékvezetői feladatokat látott el egészen 1995-ig. Közben 1987-1992 között a Geodéziai Intézet igazgatója volt. Tanítványai közül kiváló gyakorló mérnökök, egyetemi tanárok, akadémikusok kerültek ki. Az egyetem elvégzésétől kezdődő csaknem 50 éves folyamatos egyetemi oktatói pályája során szinte teljes életműve a Föld fizikai jellemzői – legfőképpen nehézségi erőtere – és a geodéziai helymeghatározások kapcsolatának kutatására összpontosult. Magyar és idegen nyelvű szakirodalmi műveinek száma mintegy 80. Számos előadást tartott hazai és külföldi nemzetközi rendezvényeken, illetve külföldi egyetemek, kutatóintézetek meghívására tudományos kollokviumokon vett részt. Első eredményei a földfelszíni, illetve a geoidi pontok magasság-meghatározása fizikai (gravimetriai) módszereinek kutatása során jelentkeztek (pl. „Eine modifizierte Lösung der Raudwertaufgabe der geodätischen Gravimetria...” (Studia Geoph. et Geod., Prága, 1965, „A normálmagasság gyakorlati meghatározása” (Geodézia és Kartográfia, 1962), „On the needed density of gravimetric stations in geodetic nets” (IUGG XIV. közgyűlése, Luzern, 1967 ), „On the accuracy of the deflections of the vertical interpolated by gravimetric methods” (Österreichische ZfV, Wien 1967). Kutatási eredményeivel szorgalmazta és segítette az Állami Földmérés felsőgeodéziai munkáiban a gravimetriai módszerek gyakorlati alkalmazását (pl. „Geodéziai gravimetriai feladatok új háromszögelési hálózatunkban” (Kutatási zárójelentés, 1962), „A kéregmozgási szintezési hálózat gravitációs méréseinek egyes gyakorlati kérdései” (Kutatási zárójelentés, 1968). A gravimetriai módszerek mellett figyelme a gradiometriai módszerek felé is kiterjedt. Eötvös Loránd ez irányú eredményeinek folytatása és továbbfejlesztése érdekében a BME Felsőgeodézia Tanszékén munkatársaival megindította azokat a ma is folyó kutatásokat, amelyek célja a torziósinga-mérések eredményeinek kiterjedt geodéziai alkalmazása, és ezzel a függővonal-elhajlás hálózat és geoidkép részleteinek finomítása (pl. „Globális és helyi geoidvizsgálatok” (OTKA - kutatás, 1988-1992), „A geoidmeghatározás pontosságának továbbfejlesztése új típusú mérési adatok bevonásával” (OTKA - kutatás, 1995-1998). Kutatásai során hamarosan szembesült azzal a felismeréssel, hogy sem Földünk felszínének geometriai alakja, sem Földünk nehézségi (gravitációs) erőtere – a belsejében lejátszódó folyamatok következtében – nem lehet egyszer és mindenkorra állandó. A geodéziai kéregmozgásvizsgálatok alapfeltevése az erőtér változatlansága volt, míg az erőtér változására vonatkozó geofizikai vizsgálatok alapvetően feltételezték, hogy a nehézségi mérések térbeli helye (a földfelszín alakja) változatlan. Ennek az

5

ellentmondásos helyzetnek a felismerése, a megoldás keresése és kidolgozása volt legjelentősebb és nemzetközileg is elismert műve. Első alkalommal az „Erdkrustenbewegungen und Säkularvariationen des Erdschwerefeldes“ c. jelentésével vetette fel a témát az IUGG XV. közgyűlésén (Moszkva, 1970). Ettől kezdve folyamatosan számolt be a világszervezet közgyűlésein újabb és újabb eredményeiről. Kutatásai során először a magasságmeghatározások és a nehézségi erőtér időbeli változásainak összefüggéseit tárta fel a gyakorlati alkalmazásig terjedő részletességgel (pl. „Der Einfluss von zeitlichen Änderungen des Erdschwerefeldes auf die Höhe von Nivellementsfestpunkten” (Bonn, 1973), „Dynamic aspects of repeated geodetic levelling and gravity observations” (Periodica Polytechnica, Budapest, 1980) stb. Kutatási eredményeinek teljességét angol nyelvű könyvében foglalta össze, mely ebben a témakörben az első könyv a nemzetközi szakirodalomban, és amely meghozta a szerző nemzetközi elismerését („Time Variation of Height and Gravity”, Akadémiai Kiadó - H. Wichmann Verlag, Budapest-Karlsruhe, 1983). Ezt követően kiterjesztette vizsgálatait a kéreg-(felszín)mozgások vízszintes összetevőire is, vagyis a teljes geodéziai helymeghatározás geodinamikai kapcsolatainak feltárására (pl. „The role of gravimetry in the geodynamic interpretation of geodetic observations” (IUGG közgyűlése, Hamburg, 1984), „Physikalische Interpretation der Messergebnisse von wiederholten geodätischen Beobachtungen“ (Vermessungstechnik, Berlin, 1984). A továbbiakban a Felsőgeodézia Tanszéken kialakított és általa irányított iskola részvételével számos kutatási eredménnyel járult hozzá a kérdéskörhöz kapcsolódó nemzetközi munkacsoport tevékenységéhez (pl. társszerzőkkel: „Modelling of secular variations of gravity and geoidal undulations” (Periodica Polytechnica, Budapest, 1986), „Time variations in geopotential in spherical harmonics” (Acta Geod., Geophys. et Montanistica Hungarica, 1986), „Relative and true surface movements” Journal of Geodynamics, 1987), stb.). Kutatásainak legszélesebb körű eredményeként (együttműködve külföldi kutatókkal is) teljes háromdimenziós megoldást sikerült kidolgoznia a geodéziai, geodinamikai, kozmikus geodéziai valamint gravimetriai mérési eredmények együttes feldolgozására („On a new approach into the solution of the three-dimensional geodetic-geodynamic boundary value problem”, Allgemeine Vermessungs Nachrichten, Int. Edition, Karlsruhe, 1986) és „A nehézségi erőtér időbeli változásának geodéziai hatása” (Akadémiai Kiadó, 1988). Kezdeményezése és javaslata alapján a Nemzetközi Geodéziai Szövetség 1987. évi közgyűlésén munkacsoportot szerveztek a nehézségi erőtér globális változásai geodinamikai hatásainak vizsgálatára, így az általa felvetett téma kutatása nemzetközi méretekben folyt, ami a kezdeményező tudományos elismertségét mutatja. Kutatásainak legutóbbi időszakában a nehézségi erőtér matematikai leírásának egyes elvi problémáival foglalkozott (pl. „On the representation of the Earth’s gravity field” (Allgemeine Vermessungsnacrichten, International Edition, Karlsruhe, 1993). Életművével új, komplex földtudományi (földfizikai) szemléletet alapozott meg a geodéziai mozgásvizsgálatokban, eredményeik megbízható fizikai értelmezésében. Tudományszervezési tevékenysége keretében az MTA Geodéziai Tudományos Bizottságának 1981-90 között elnöke, a Földtudományok Osztályának pedig 6 éven (199096) keresztül elnökhelyettese volt. Tagja volt az MTA Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának is (1990-96). A Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió (IUGG) Magyar Nemzeti Bizottságának (MNB) 1990-1994 között elnöke volt, jelenleg tagja. Korábban elnökként irányította a MTESZ Geodéziai és Kartográfiai Egyesület (GKE) geodéziai szakosztályának tevékenységét, majd 1990-től a GKE és ennek jogutódja a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság alelnöke, illetve társelnöke,

6

majd örökös tagja. Több szakmai folyóirat (az Acta Geodaetica et Geophysica Hungarica, az Allgemeine Vermessungs-Nachrichten, a Geodézia és Kartográfia, valamint a Periodica Polytechnica) szerkesztőbizottságának volt, illetve jelenleg tagja. A BME-n tanszék- és intézetvezetői működésén túlmenően elnökként irányította az Építőmérnöki Kar Tudományos Bizottságát. 1991-94 között a BME tudományos rektorhelyetteseként fontos szerepe volt a magas szintű oktató-utánpótlás és -kiválasztás tudományos és oktatói követelményrendszerének valamint a kiválasztást biztosító habilitációs és igényes szintű új doktori (PhD) tudományos fokozat megszerzését szabályozó egyetemi szabályzatok kidolgozásában és bevezetésében, továbbá az ehhez szükséges megfelelő egyetemi bizottságok megszervezésében és tényleges működésűk megindításában. Rektori tevékenységének (1994-97) célja nemcsak az egyetem működőképességének fenntartása, hanem – a hagyományos értékek megőrzése mellett – a kor társadalmi, gazdasági kihívásainak jobban megfelelő többkarú, nagyobb, szélesebb spektrumú egyetem kialakítása volt. Közben a Magyar Rektori Konferencia elnöke (199495), az Országos Akkreditációs Bizottság alelnöke (1994-97), a Budapesti Egyetemi Szövetség ügyvezető igazgatója (1992-93) és legutóbb elnöke (1996-97) volt. Tiszteletbeli tagja a karlsruhei egyetem szenátusának és a Nemzetközi Mérnök-pedagógiai Társaságnak. Biró Péter oktatói és tudományos munkásságát többször elismerték. Kitüntették a Geodéziai és Kartográfiai Egyesület Lázár deák érmével (1978), továbbá Eötvös Loránddíjat (1994), Széchenyi-díjat, a Földmérőmérnök-képzésért emlékérmet (1999) és Fasching Antal érmet valamint BME emlékérmet kapott (2000). A Bajor Tudományos Akadémia Német Geodéziai Bizottság levelező tagja, a karlsruhei egyetem díszdoktora (Dr. Ing. E. h.).

7

Beszélgetés dr. Biró Péterrel 2004. június 17-én látogattuk meg dr. Biró Pétert munkahelyén, a Műegyetem Általánosés Felsőgeodézia Tanszékén, hogy interjút készítsünk vele munkásságának legfontosabb állomásairól. •

•

Nagyon szép gyermekkorom volt. Kezdem azon, hogy nagyon harmonikus, kiegyensúlyozott családi környezetben nevelkedtem, és igen jó nevelést kaptam a szüleimtől. Édesanyám nagyon ügyesen vezetett rá az élet dolgaira, és ezért hálás vagyok neki egész életemben. Később is mindig a segítségüket élveztem, amikor már az én gyermekeimet nevelték, igazából sokszor énhelyettem is, feleségem helyett is. Mi építhettük a pályánkat, és eleget tehettünk az ottani követelményeknek. A Lónyay utcai Budapesti Református Gimnáziumba jártam. Kíváló tanárok kezébe kerültem. A geodéziával családon belül semmi kapcsolatom nem volt. Édesapám nem mérnökember volt. A kereskedelemben dolgozott, így tőle nem kaptam ilyen jellegű ismeretet vagy késztetést. Viszont a gimnáziumban már az osztályfőnököm előszeretettel hintette el bennünk a térképek iránti érdeklődést: megvásároltatta velünk az akkori katonai topográfiai térkép budapesti szelvényeit, és gyakoroltuk a térképolvasást. Ez nagymértékben hozzájárult a későbbiekben a pályafutásom alakulásához. Dr. Tarján Jenő volt, aki végigvitt bennünket az érettségiig, és nagyon sok jót tanultunk tőle. A másik ilyen lökést a matematika tanárom, Bárány Sándor adta. Amikor a koordináta-geometriát tanultuk, szerzett egy teodolitot, azzal kimentünk a Duna-partra, és előmetszéssel meghatároztuk a Műegyetem egyik tornyának csúcsát, kiszámoltuk a koordinátáit. Ez roppantul tetszett nekem. Még egy ilyen kapcsolat – ez is iskolaidőbe esik, a gimnáziumi időkre –, amikor is cserkészként foglalkoztam a térképekkel, természetjárással, és ott igazából nagyon megszerettem a térképekkel való munkát. Így aztán mikor érettségi táján pályaválasztásra került a sor, akkor tulajdonképpen két irány között gondolkodtam. Az egyik az egészségügy, az orvosi egyetem, mert az is érdekelt mellesleg; a másik a mérnöki pálya, ott, ahol a térképeket készítik; de hát erről sok fogalmam nem volt. Az utolsó lökést épp az a felvételi tájékoztató adta meg, amit az Építőmérnöki Kar – akkor Mérnök Karnak hívták – kiadott, és amelyben egyetlenegy fénykép volt, ahol a mérnökhallgatók mérőgyakorlaton éppen valamilyen geodéziai munkát végeznek. Hát, mondom, ez kell nekem, úgyhogy az orvosinak vége, megyek a Műegyetemre. •

•

Beszélne a gyermekkoráról? Volt már akkor is valamilyen kapcsolata a földméréssel, illetve mi érdekelte akkor?

És akkor milyen karra jelentkezett, és egyáltalán milyen karok voltak akkor az egyetemen?

Az Építőmérnöki Karnak a Mérnöki Osztályára iratkoztam be. Az egyetem többi karai a Gépész- és Vegyészmérnöki valamint a Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kar csoportban voltak. (Ez utóbbi kar Erdőmérnöki Osztályán indult meg 1949-ben az önálló földmérőmérnök-képzés, amely később egy időre önálló karrá vált.) A ’49-ben létrehozott Budapesti Műszaki Egyetem keretében a megmaradt korábbi osztályok önállósultak, és így tanulmányaimat a Mérnöki Karon folytattam. Ez '48-ban volt, amikor már a felsőoktatásnak a háború utáni reformját elkészítették. Akkorra már sok 8

más kart leválasztottak rólunk, de még József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemnek hívták az intézményt, amikor kezdtem. Ezen belül tulajdonképpen egységes képzés volt, egészen a harmadik évig, de akkor már szakot kellett választani. Három szakunk volt, Út-vasútépítő, Szerkezetépítő, Vízépítő mérnök. Nahát ugye az egységes alapképzés után, mikor választani kellett szakot, ebben az én esetemben egyetlen döntő momentum volt. Megnéztem a tantervben, melyik szakon adnak legalább egy félévvel több geodéziát, mint amit a többiek tanultak. Ez az Út-vasútépítő szak volt, úgyhogy ez eldöntötte a kérdést, és itt folytattam a tanulást, és szereztem meg a mérnöki oklevelet. • •

Az első évben nem volt valami egészen zökkenőmentes a viszonyunk, mert akkor én a MEFESZ központi népi táncegyüttesében – az hiszem – több időt töltöttem el, mint a Műegyetemen. Ez megmutatkozott az egyes tantárgyakban mutatott előmenetelemben, de miután onnan kiváltam – gyakorlatilag másodéves koromtól kezdve – az egyetemen igyekeztem teljes mellszélességgel helytállni. Itt akkor a geodéziát Oltay professzor tanította, az ő előadásait hallgattuk, és számos külső meghívott gyakorlatvezető volt. Például Bartók Béla, az ifjabbik, a népzenegyűjtő és zeneszerző fia, Rácz András, Gabos György és még más kiváló kollégák. Kiváló mechanika tanárunk volt Sályi professzor személyében, aki később a Miskolci Egyetem rektora lett. Kiváló ember volt, nagyon megszerettette a mechanikát, jó előadó volt, gyönyörűen rajzolt a táblán. A matematikát Egerváry és Szentmártoni professzortól tanultuk. Tanárom volt még Mihailich Győző, aki a magyarországi vasbeton-építés atyja volt, Németh Endre, aki a Vízépítéstant tanította és Vásárhelyi Boldizsár az Út- és Vasútépítés tanára. Igyekeztem helytállni, és végül jó eredménnyel végeztem el az egyetemet. Közben már próbáltam az érdeklődésemet geodéziából is egy kicsit még kielégíteni. Bejártam a tanszékre, kértem irodalmat, könyvtárban is kerestem, mert érdekelt a téma. Negyedéves koromban akkor feltették a kérdést, hogy demonstrátorként nem akarnék-e bekapcsolódni a tanszék munkájába. És az utolsó évben így már eléggé elköteleződtem a geodézia iránt. •

•

Mit jelentett ez? Mit kellett tennie demonstrátorként?

Nem sokat. Be kellett járnom a gyakorlatokra, de többnyire inkább csak nézni, tanulni, hogy hogyan megy a dolog. Dolgozatokat, zárthelyiket kaptam kijavításra, és egy kicsit kezdtem bekapcsolódni a tanszék életébe. •

•

Kik tanították ekkor Önt? Milyen viszonya volt a tanárokkal?

1960 után egyetemi adjunktus lett. Mit kellett azért tennie, hogy az egyetemen ilyen címet érdemelhessen ki? Milyen kutatásokat végzett?

1952-ben kaptam meg a mérnöki oklevelem, majd kilenc évig, ’61-ig voltam tanársegéd, ezután lettem adjunktus. Ezalatt műszervizsgálatokat végeztem, szorgalmasan tanultam a felsőgeodéziát a későbbi Homoródi professzor akkori hadmérnök-kari jegyzetéből, és bújtam a külföldi szakirodalmat. A hatodik év után már körülbelül láttam, hogy ez másképp nem fog menni, megszerzem a háború után eltörölt és ’57-ben visszaállított műszaki doktori címet, és akkor ez bizonyára lendületet ad a dolgoknak. Úgyhogy '59-ben beadtam a doktori értekezésemet a geoidmeghatározás témakörében, és akkor egy szerencsétlen helyzet alakult ki. Két évig nem tudtam 9

doktori szigorlatot tenni, mert akkoriban szabályozták, hogy az egyik szakmai tárgy helyett a marxizmus-leninizmus valamelyik tárgyából kell szigorlatozni. Csak éppen még azt nem tudták, hogy hogyan és miből, ezzel két év telt el, míg végre ’61-ben megkaptam az egyetem 3. sorszámú műszaki doktori oklevelét. (A számozást a visszaállításkor újrakezdték.) A doktori cselekményeim kezdeményezője tulajdonképpen Rédey professzor volt, aki '56 után került ide a tanszékre, miután Oltay professzor 1955-ben meghalt. Oltay utódlása körül bonyodalmak voltak. Sokáig betöltetlen volt a tanszékvezetői állás, végül Rédey professzor a Hadmérnöki Kar feloszlatása, megszüntetése után idekerült. Neki szívügye volt a fiatal utánpótlás. Megadott minden ösztönzést, de követelt is. Kívánalma is volt, tenni kellett, és nagyon hálás vagyok neki, hogy ezt belőlem „kihozta” (hogy ezt így mondjam). Ezzel elindított pályám emelkedő szakaszán. • •

1959-ig a Mérnöki Karon egyetlen geodézia tanszék létezett. Ekkor helyezték át Budapestre a földmérőmérnök-képzést, és azzal a Felsőgeodézia Tanszéket, valamint a Fotogrammetria és Topográfia Tanszéket. Rédey professzor akkor látván az én érdeklődésemet, azt mondta, hogy „ott van fiam a helyed a Felsőgeodézia Tanszéken, menjél Hazay professzor úrhoz”. Így hozzájárult az áthelyezésemhez Hazay professzor úrhoz, ő pedig szívesen fogadott. •

•

1962-63-ban a BGTV-nél dolgozott háromszögelő mérnökként. Ezen belül mit kellett tennie, mi volt a feladata?

Én akkor ott – szintén az érdeklődésemnek megfelelően – a geodéziai osztályra kerültem. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag felsőgeodéziai munkák végzésébe kapcsolódtam bele. Ott akkor az aktuális feladat a keretláncolat harmadrendű kitöltése, a kitöltőhálózat készítése volt. Az észlelési és számítási munkákban vettem részt, azután mikor ez befejeződött, a következő munkafolyamat a negyedrendű háromszögelés volt, abban is dolgoztam, és közben földrajzi helymeghatározásban, csillagász csoportban is dolgoztam. •

•

Akkor hány geodézia tanszék volt?

Ezután visszajött az egyetemre, és tovább folytatta kutatásait a gravimetria, geoid meghatározás témájában. Milyen eredményei lettek ekkor?

Tényleg a geoidmeghatározás volt az, ami akkor érdekelt, és annak a részletei, minden csínja-bínja. El akartam jutni odáig, hogy végre tisztán megértsem, mi a kapcsolat a nehézségi rendellenességek és a geoid magasságok között. Akkor volt ennek a korszerű legújabb elmélete, amit Mologyenszkij dolgozott ki már 1945-ben, igazából viszont ekkor publikálták angol nyelven is. Ekkor hozzáférhetővé vált az én számomra, aki az oroszban nem voltam annyira perfekt, hogy a szakirodalmat kellően tudtam volna tanulmányozni, de mivel megjelent angol fordításban is, hát ebbe dolgoztam bele magam, itt igyekeztem világosan látni a dolgokat, valamint ebből készítettem el azután a kandidátusi értekezésemet. •

Ez már 1965-ben volt. Ekkor kezdtek jönni az első elismerések.

10

•

Tulajdonképpen igen, ekkor már igyekeztem bekapcsolódni a szakmai életbe. Itt sokat köszönhetek az akkori Geodéziai és Kartográfiai Egyesületnek, mely mai nevén a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság. Bekapcsolódtam ott a szakmai közéletbe, előbb-utóbb szakosztályvezető lettem a Geodéziai Szakosztályban. Számos külföldi-belföldi szakmai rendezvénynek a szervezésében, lebonyolításában vettem részt. Ennek fejében viszont megkaptam azt a lehetőséget, hogy kijutottam szakmai konferenciákra, és tudtam a külföldi kollégákkal is kapcsolatokat kiépíteni. Ez abban az időben nagyon nagy szó volt, mert az egyetemnek nagyon szűkösek voltak az ilyen lehetőségei; nagyon nehéz volt külföldre kijutni, akár csak rövid időre is. •

•

Tanszékünk egyik feladata a Geofizika tárgynak az oktatása volt, amire kezdetben mi geodéták nemigen vállalkoztunk. Homoródi professzor úr egy időben felvállalta, de aztán inkább ő is más irányba hasznosította tudományos kapacitását, és meghívott előadóként Barta György kiváló geofizikus, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetnek az osztályvezetője kapta ezt a feladatot. Az ő szakterülete a földmágnesesség volt. Neki volt egy elmélete: felismerte azt, hogy a földmágneses erőtérnek bizonyos periódusos változásai vannak. Ezt már Gauss is és más is tudta, a felismerés azonban, hogy ez esetleg a földmagnak egy excentrikus elhelyezkedésével függ össze, illetve, hogy ez a földmag időben áthelyeződik, ez az ő nevéhez kapcsolódik. Most innen jött a gondolat, hogy igen ám, de a földmagnak tömege is van, nemcsak mágneses erőtere, tehát tömegvonzása is van, ha pedig a mag áthelyeződik a Föld belsejében, akkor ez a Föld nehézségi erőtér-szerkezetében is kell, hogy jelentkezzék. Itt aztán több kérdés merült fel. Igen, ha ez jelentkezik, akkor tudjuk-e mi ezt mérni? Milyen más hatása is van; például a Föld rugalmas alakváltozása? Viszont ha a Föld alakja rugalmasan változik, akkor azt mérjük-e tényleg, ami a nehézségi erőtér időbeli változása? Ha az erőtér változik, akkor a szintfelületek helyzete is, de ha a szintfelületek változnak, akkor a pontok magassága és a helyi függőleges iránya is, és így tovább. Az egyik kérdés folyt a másik kérdésből, és hosszú éveken keresztül volt mit kutatni. •

•

Ezután az egyetemen docensi címet érdemelt ki. Tovább folytatta a geodinamikai vizsgálatokat, főleg a nehézségi rendellenességek körében. Ekkor már tisztázódott az, hogy végül is „semmi sem állandó”?

Ezután '69-től ’71-ig a FÖMI igazgatóhelyettesi állását töltötte be. Oda hogyan került, és mi volt ott a munkaköre?

Akkor szervezték a Földmérési Intézetnek a mainál eggyel előbbi konstrukcióját, amiben kettős feladatot kapott az intézet. Az egyik az volt, hogy az államilag finanszírozott geodéziai alapmunkálatoknak látta el a beruházói szerepét, tehát adta ki a megbízásokat, szerződést kötött, és műszaki átvétellel utána átvette a munkákat, és elszámolt. Ez volt az egyik profil, de emellett ekkor hozták létre a kutatási főosztályt, hogy legyen az állami földmérésnek is egy tudományos kutatási bázisa, és ide kerestek vezetőt. Úgy adódott, hogy itt az egyetemen volt egy olyan előreláthatólag 1-2 éves időszak – Hazay professzor úr aktív időszaka még –, amíg ő vállalta azt, hogy a tanszéken nélkülöz engem. Én ezt elvállaltam, gondolván, hogy végül is nem lesz ez rossz gyakorlatszerzés, és ott igazgatóhelyettesi munkakörben elláttam a Tudományos Kutatási Főosztálynak a vezetését két évig.

11

•

•

Igen. Tulajdonképpen a németet már otthon, gyermekkoromban taníttatták a szüleim. Azután középiskolában is folytattam, külön órákban tanultam. Az 5. gimnáziumtól, tehát 14 éves koromtól az angol volt a második idegen nyelvünk. Kiváló angoltanár volt az osztályfőnököm, akit már említettem, Tarján Jenő tanár úr, úgyhogy végül is érettségire mi beszéltünk angolul, így megvolt az alap. Azután itt, amikor a tanszékre kerültem, hamarosan felismertem, hogy ha én itt valamit tanulni akarok ebben a felsőgeodéziában, akkor a külföldi szakirodalmat is elő kell venni, mert magyar nyelvű akkor még nagyon kevés volt. Ide akkor is, a legnehezebb időkben is jártak a német, angol nyelvű szaklapok, a tanszék könyvtárában megvoltak a fontos külföldi könyvek, onnan kezdtem el elsajátítani a szaknyelvet, és aztán volt egy kiváló vezető nyelvi lektorunk az egyetemen, Szalay György, aki vállalta, hogy az oktatókból szervezett 1-2-3 fős kis csoportokat: tanársegéd, adjunktus, docens kollegákat tanítson. Összeálltunk, és igyekeztünk a lehető legnagyobb óraszámban gyakorolni, fejleszteni a nyelvtudásunkat. Végül eljutottam mind a két nyelvből középfokú állami nyelvvizsgáig, de igazából nem azt hasznosítom, ami a nyelvvizsgán kellett, mert ott a múlt idő használatát kellett inkább tudni, viszont a szaknyelv az egészen más. Azt meg tényleg a nemzetközi kapcsolatok révén, külföldi kapcsolatok révén lehet megtanulni. Minden alkalmat kihasználtam, amikor külföldön voltam. Amennyit csak lehetett, beszélgettem a külföldi kollégákkal. Jártam az utcákat, néztem a kirakatokat, az árcédulákat, mert azon rajta volt a neve annak a cikknek, és így próbáltam a szókincsemet fejleszteni, a szakirodalmon kívül. És aztán előbb-utóbb elkezdtem én is írni és előadni. Sokat segített 10-10 hetes ösztöndíjas, majd vendégkutatói németországi tartózkodásom. •

•

1974-ben a műszaki tudományok doktora címet nyerte el, '78-ban pedig Lázár deák érmet kapott. Immár jöttek a címek is az elismerések mellett. Mivel foglalkozott végül is, hogyan volt szabadideje a sok munka mellett?

Be kell, hogy valljam: nem sok szabadidőm volt, mert tényleg szerettem a kutatómunkát. Ahhoz, hogy az ember ebben előre haladjon, cikket írjon, disszertációt készítsen, könyvet írjon, az tényleg nagyon nagy időbeli megkötöttség. Emellett szerettem az oktatást, jegyzetet írtam felsőgeodéziából, megkaptam a tanszék vezetését '71-ben. Dolgoztam az Egyesületben, dolgoztam az akadémiai bizottságban, tehát valóban az a helyzet, hogy szinte teljes lekötöttséggel járt ez, és említettem: édesanyámnak, szüleimnek köszönhettem, hogy átvették a gyermeknevelés gondját tőlünk, így mind a ketten, a feleségem és én is a tudományos pályán tudtunk előrehaladni, de sok szabadidőnk nem volt. Most igyekszem bepótolni. •

•

A '70-es évektől folyamatosan számolt be különböző kongresszusokon az elért eredményeiről. Már akkor is sokat járt külföldre, viszont ott ugye nem magyarul kellett előadni. Ezek a nyelvi ismeretek honnan jöttek? Ugye németül és angolul is elég jól tud?

1971-től vette át a Felsőgeodézia Tanszék vezetését. Milyen tárgyakat oktatott, és milyen feladatokkal jártak ezek?

1959-60 körül kerültem át a Felsőgeodézia Tanszékre, és '71-ig Hazay professzor úr vezetése alatt dolgoztam, aki Rédey professzor úr mellett a másik kiváló ember volt az életemben, és akinek a további pályafutásomat köszönhetem. Ő is az a típusú ember 12

volt, aki a fiataloknak az előrejutását fontos célnak tekintette, és minden körülmények között, minden eszközével segítette. Addigra, amíg ő nyugdíjas korú lett – '71-re –, úgy látszott, kialakul benne a kép az utódlását illetően, és szerencsés módon ezt a Kar dékánjával, a kari vezetéssel is el tudta fogadtatni, és így aztán amikor pályázat kiírására került sor, megkaptam a megbízást. Addig a Geofizika tárgyat tanítottam, miután Barta professzor úrtól átvettük saját kezelésbe. Hamarosan megkaptam Homoródi professzor úrtól a Felsőgeodézia tárgyat, mivel ő a Fotogrammetria Tanszékre ment át, és ott hasznosította tudását. Alapvetően ez a két tárgy volt, amiben dolgoztam, és később vettem át a Kozmikus Geodézia tárgy oktatását. Itt nyugdíjasokkal meg külső előadókkal ment a tanítás, és úgy nézett ki, hogy jobb lesz, ha ott is utódlásról gondoskodunk. Ezeket a tárgyakat magyar és angol nyelvű képzésben is oktattam. • •

Igen, érzékeltem azt az addigiak során, hogy a felsőgeodéziának egyik része, a fizikai geodézia, Magyarországon Oltay professzor úr halála után igen háttérbe szorult. Az állami földmérés ezt a területet nem igazán vette gondjaiba. Az ezzel kapcsolatos méréseket, gravimetriai méréseket átengedte, átadta az Eötvös Lóránd Geofizikai Intézetnek, és ennek a geodéziai hasznosítása is igencsak háttérbe került. Így ezt felismerve, ez volt a másik lökés arra, hogy erre a területre álljak rá. A harmadik az, hogy ugyancsak a Geofizika tárggyal kapcsolatban láttam azt is, hogy az Eötvös ingaméréseknek a geodéziai alkalmazása szintén gyermekcipőben jár. Eötvös maga csinált erre példákat, azokat Oltay professzor úr csillagászati méréssel ellenőrizte, és aztán mintha elvágták volna, gyakorlatilag ezek az anyagok adattárba kerültek, és csak a geofizikában hasznosították őket. Mindezekből arra a következtetésre jutottam, hogy ha a tanszékünket fejleszteni akarjuk, és ebben előre akarunk menni, akkor ide fizikus vagy geofizikus végzettségű emberre van szükség. Így került Völgyesi tanár úr ide a tanszékre, miután elvégezte az egyetemet, és megszerezte a geofizikus oklevelét. Az volt az első kérdésem hozzá, hogyan áll a gömbfüggvénysorokkal, vállalja-e az abban való gyakorlati munkát, tevékenységet, a nehézségi erőtér kezelését számszerűen, és számítástechnikailag is. Azt mondta, igen. Én meg mondtam, akkor megegyeztünk, és attól kezdve aztán szorosan dolgoztunk együtt, majd teljesen át is vette az Eötvös ingamérések geodéziai hasznosítása témakört. Ebből készítette a doktori majd kandidátusi értekezését is. Később Tóth Gyula tanár úr is bekapcsolódott a téma kutatásába, és ma már nemzetközi szinten szereznek tekintélyt maguknak és a tanszéknek ezen területen. •

•

A felsőgeodéziának voltak háttérbe szorult ágai is? Mit tett annak érdekében, hogy ezek előtérbe kerüljenek?

Mondana valamit a '80-as évek kutatási eredményeiről is; a vízszintes és a magassági helymeghatározásokkal kapcsolatos vizsgálatokról?

A '80-as években hegyeződött ki az a kérdés, hogy ha a nehézségi erőtérnek időbeli változása van, akkor a helyi függőleges iránynak és a szintfelületeknek is változik a térbeli helyzete, és ezzel a pont szintfelületi koordinátái, valamint magassága. Akkor mentem rá erre, csináltunk modellszámításokat is, hogy milyen nagyságrendű lehet ez, hogyan működik. Aztán az a szerencsénk volt, hogy néhány diákkörös érdeklődő, akik ebbe bekapcsolódtak, segítettek; egyes részfeladatokat kiszámoltak diákköri dolgozatként, és jelentkezett egy kiváló vietnami hallgatónk is, hogy szeretne a tanszékre jönni, és doktori értekezést készíteni. 13

Én lettem a témavezetője, és ővele is egy kiváló munkatársat kaptam. N.C.Thông nagyon szépen csinálta, és sokat vitte előre a munkákat. Több közös cikkünk is jelent meg, amiben neki igen nagy szerepe volt. Végül is aztán így állt össze, és '83-ra jelent meg ebben a témában az az angol nyelvű könyv, amely az alapja tulajdonképpen az akadémiai doktori értekezésemnek. Tulajdonképpen ezzel ismertek meg külföldön is leginkább. • •

Korábban említettem, hogy a Geodéziai és Kartográfiai Egyesületben már egész korán, fiatal koromban végeztem munkát, és ez nagyon jó eszköz volt a saját fejlődésemhez is, amellett, hogy egy jó aktív társadalmi tevékenység is volt. Akkor ennek nagyobb súlya, nagyobb jelentősége volt, mint ma. Többen vettek ebben részt, aktívabb élet folyt ezen a vonalon. A Geodézia és Kartográfia című folyóirat szerkesztő-bizottságának is a tagja vagyok, és így élő a kapcsolat a lap alakításában is, és magam is, ha nem is túl sokat, de szerzőként is igyekeztem a lapban megjelenni. Aztán ahogy egy kicsit haladtam felfelé a szakmai elismertség lépcsőjén, bekerültem a Magyar Tudományos Akadémia Geodéziai Tudományos Bizottságának a tagjai közé; előbb-utóbb titkára, majd utána elnöke lettem egy jó ideig. Ezután következett, hogy az Akadémia levelező tagjai közé választott. Ott Hazay professzor, és Barta professzor voltak az ajánlóim, így kerültem be oda. Ott elég gyorsan osztályelnök helyettessé váltam, és azóta is részt veszek az osztálynak a munkájában. Később aztán rendes tag lettem. •

•

Kérjük, beszéljen az egyetemen kívüli tevékenységéről is!

A '90-es években még mindig elég sok feladata volt. Először rektorhelyettes, azután rektor lett, továbbra is oktatott tárgyakat itt, és külföldön is elég sok helyen. Ekkor jöttek a nemzetközi elismerések, címek. Akkor már ténylegesen ismerte mindenki. Beszélne most erről az időszakról is egy kicsit?

A '90-es évek, tehát a politikai rendszerváltás az én életemben is komoly változást eredményezett, mert az az igazság, hogy a korábbi időkben nem tartoztam igazán azok közé, akiket különösen kedveltek. Odáig eljutottam, hogy tanszékvezető legyek; ilyen vezetői megbízást kaphattam, de utána dékánnak, vagy egyéb egyetemi vezetői feladatra nem voltam ilyen okból alkalmas. A rendszerváltás után az egyetemi vezetői tisztségek betöltése szavazásos jelölés alapján történt, és ekkor új rektort is kellett választani. Ez így tanszéktől, kartól alulról lépcsőzetesen felfelé haladó szavazási eljárással alakult ki, és így jelöltek akkor engem rektornak. Amikor aztán ténylegesen a választásra került a sor és a három jelölt között döntött az egyetemi tanács, akkor nem engem választottak. Viszont a megválasztott rektor feltette a kérdést, hogy mellette tudományos rektorhelyettesként volna-e kedvem dolgozni? Hát volt kedvem dolgozni, és bekapcsolódtam így ebbe a munkakörbe, és '94-ig tudományos rektorhelyettesként tevékenykedtem. Elég gyakran a rektor helyetteseként ténylegesen is, mert ő viszont szeretett külföldre járni, és ritkán volt itthon. Tulajdonképpen már beletanultam abba a munkába is, amikor aztán '94-ben – akkor két pályázó közül – rám esett az egyetemi tanács választása. Rektor lettem, és '97-ig csináltam, amikor is elértem azt a korhatárt, ameddig a felsőoktatási törvény értelmében vezetői megbízást lehet az egyetemen teljesíteni. Tovább már nem csinálhattam, megszűnt minden vezetői megbízásom itt az egyetemen, és azóta már könnyebb életet élek. 14

Azért a rektorság egy kegyetlen időszak volt, éjjel-nappali készenlétet jelentett. Sok új feladat is volt, amit meg kellett oldani. Azokban az években merült fel a felsőoktatásnak az integrációja, egyetemeknek az összevonása, új anyagi finanszírozási rend, egy csomó ilyen dolog. Akkor céloztuk meg a természettudományi és külön társadalomtudományi kar létesítését, valamint velük együtt az egyetem nevének bővítését. Akkor egy éven keresztül a Magyar Rektori Konferenciának voltam az elnöke, ott az egész felsőoktatást kellett képviselni. Akkor alakult meg a Magyar Akkreditációs Bizottság is, ebben alelnökként is dolgoztam; ott akkor tényleg sok olyan feladat volt, amit úgy éreztem, hogy úgy félkézből, félállásban vagy mellékfoglalkozásként nem lehet csinálni. Akkor kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy Ádám professzor urat sikerült megnyerni ide a tanszékre, amiről mi már vele régóta beszéltünk, és korábbi tervünk is ez volt, csak hát nagyon nehéz volt álláshelyet is kapni. Amikor idejött a tanszékre egyetemi tanárnak, át is vette a tanszéknek a vezetését, itt ő tehermentesített. Oktatási munkát is elég keveset tudtam vállalni, és bizony akkor a családomra is még kevesebb idő jutott, ez így igaz. Ezt igyekszem pótolni most gyerekeimnél, unokáimnál, feleségemnél. Az volt a szerencsém, hogy ő is hasonló cipőben járt, ő is egyetemi tanár, ő is rektorhelyettes volt ebben az időben, így nem volt egymásnak szemére vetni valónk Az is előfordult, hogy hivatalos minőségben találkoztunk egyes helyeken, csak ő az ő egyetemének, én az enyémnek a képviseletében, de nem vitatkoztunk, az igaz. •

•

Ezek már tulajdonképpen a 40-50 éves pályafutásnak az elismerései voltak különböző oldalakról. Legutóbb a karlsruhei egyetemtől kaptam tiszteletbeli doktori címet. Ezek már tényleg az életpályának az elismerései. •

•

A ’90-es években is jöttek azért elismerések. Gondolok itt az Eötvös Loránd-díjra, a Földmérőmérnök-képzésért kitüntetésre, Fasching Antal éremre, a BME emlékéremre, a Széchenyi-díjra.

Sok mindennel foglalkozott, ami a geodéziához kapcsolódik. Beszéljünk most egy kicsit a hobbyról, ami a vízzel kapcsolatos: evezésről, vitorlázásról. Ezekre mennyire jutott ideje, honnan ered ezeknek a szeretete?

Ez is szüleimmel kezdődik. Gyermekkoromban, mikor talán még járni sem tudtam, édesanyám a Dunában úszott velem. Édesapám nagy vízi ember volt, és nagyon szerette járni a vizeket, vadvizeket, ő hintette el bennem a víz szeretetét. Ővele is sokat járkáltunk a Dunán. Azután, mikor cserkészkedni kezdtem, akkor hamarosan „vízicserkész” lettem, és ott is, akkor már vezetőként is, meg résztvevőként is ezt csináltam. Aztán ugyancsak a cserkészet szerettette meg velem a víznek a másik halmazállapotát, amikor hóként élvezhetjük. Akkor tanultam meg síelni Kárpátalján, és onnan hoztam ezt is, amit aztán még egyetemista koromban feleségemmel együtt is igyekeztünk ápolgatni. Hamarosan aztán, ahogy végeztem az egyetemmel, vettünk is egy kajakot magunknak, és azzal jártuk a Dunát, azzal túráztunk, de aztán beindult a tudományos élet, jöttek a gyerekek, akkor már egyre kevesebb idő jutott rá. Kicsit későbben kezdődött aztán, hogy a síelésbe visszakapcsolódtunk. Minden télen eljártunk egy csoporttal sítáborba. Nyáron, amennyire lehetett, akkor már a fiam kapcsolódott be a vízi sportba, és ővele jártuk a vizet kenuval, kajakkal; kis folyókat, nagy folyókat. Mikor mennyi időt tudtam erre fordítani, de azért ez végül is végigkísért az egész életemen. 15

Most már a fiamra helyeződött át a súlypont. A Balaton partján van egy kis nyaralónk, és a közelben a hajó, hogy vitorlázhassunk. Ma már az idő is megvan hozzá, csak legyen az időjárás is jó. Ha minden összejön, akkor most már többet tudok hódolni ennek az élvezetnek is. • •

Megint édesanyámra megy vissza, aki művészcsaládból származott. Nagyapám zongoraművész volt, anyám maga pedig színészetet tanult, és egy darabig, amíg én meg nem születtem, addig színészi pályán működött. Aztán ahogy én a családba kerültem, akkor nagyon hamarosan megpróbálkozott vele, hogy zongorát tanuljak én is, de ez nem jött be. Igazából aktívan zenélni nem tudtam soha sem megtanulni komolyan, viszont kicsi gyermekkorom óta elkezdett édesanyám az operába vinni és hangversenyekre, úgyhogy a szimfónikus zenét és az operákat, az opera műfajt élvezni, azt nagyon tudom, és ebben, mondjuk, eléggé jó iskolát kaptam. Wagner-rajongó vagyok; hát nem mindenki osztja ezt a nézetet, de én azt szeretem a legjobban. Wagner, Verdi, Puccini. •

•

És mondana valamit a diákságról; hogy látja Ön, hogyan változtak meg a diákok az 50 év alatt, amióta tanít?

Én nem hiszem, hogy igazán megváltozott volna a diákság. Minden évben vannak olyanok, akikkel öröm foglalkozni, mert látszik, hogy a pályájukra készülnek, és szeretnék kihasználni a lehetőséget, hogy minél többet megtudjanak a szakmából; és minden évfolyamban vannak olyanok, akik a minimális munka elvét vallják, csak legyen meg a diploma. Nagy különbséget nem látok az eltelt idő alatt; ilyen is van, olyan is van mindig. Igazából azokkal öröm foglalkozni, akiknél az ember látja azt, hogy érdekli őket a szakma. Dehát feladatnak meg szép feladat az is, hogy azokkal megkedveltessük a pályát, akik – mondjuk – a minimális munka elvét vallják, de azért talán, ha az ember úgy tudja nekik tálalni az ismereteket, hogy látják azt, hogy nem ördöngösség az sem, akkor azért őket is meg lehet nyerni többé-kevésbé. •

•

És a zene iránti szeretete honnan jön?

Hogyan látja a földmérés jövőjét?

Azt gondolom, hogy amíg a világ világ, a geodéziára vagy a földmérésre és a térinformatikára mindig szükség lesz. Az emberi társadalom fejlődése folyamatosan igényli helymeghatározási feladatok megoldását mind a Föld felszínén, mind pedig a Földön kívüli térség egyre távolabbi helyein. Erre képes szakemberek mindig kellenek majd. Eszközeink, módszereink biztosan egyre fejlődni fognak. A tisztán geometriai módszereket egyre nagyobb mértékben felváltják a különböző fizikai törvényszerűségeket hasznosító eszközök, megoldások, beleértve a mérés, adatfeldolgozás, megjelenítés és tárolás módszereit. A közeli jövőben egyre jobban elterjed a mesterséges holdak geodéziai észlelésére alapozott helymeghatározás mind az alappont-meghatározásban, mind a felmérésben, mind a kitűzésben, mind pedig a földfelszínen és a külső térben mozgó eszközök (járművek, űreszközök) irányításában (navigációjában). Mindezekhez elengedhetetlen a Föld (vagy más égitest) térbeli helyzetének (tájékozásának) egyre pontosabb, és külső nehézségi erőterének (a geoid alakját is beleértve) egyre részletesebb meghatározása. A Föld (vagy más égitest) felszíne részleteinek meghatározásában (felmérésében) elterjednek a különböző távérzékeléses technikák, a feldolgozásban a térinformatikai 16

módszerek. Helymeghatározási eredményeink megjelenítésében az analóg módszereket egyre jobban, (de nem teljesen) kiszorítják a digitális technikák (pl. a digitális terepmodellek). Az új technikák alkalmazásához és továbbfejlesztéséhez mindig szükség lesz jól képzett mérnökökre. Köszönjük a riportot!

17

Dr. Biró Péter publikációi: Magyar nyelvű Folyóirat: 1. Biró Péter: A belső képállítólencse mozgatása által okozott irányvonal-ingadozások Geodézia és Kartográfia 1956. Vol 8. (pp. 142-149) 2. Biró Péter: A geoidundulációk meghatározása geometriai módszerrel ÉKME Tudományos Közleményei 1961. Vol 7. (pp. 3-45) 3. Biró Péter: A kvázigeoidról ÉKME Tudományos Közleményei 1961. Vol 7. (pp. 105-129) 4. Biró Péter: A normálmagasság gyakorlati meghatározása Geodézia és Kartográfia 1962. Vol 14. (pp. 1-6 és 84-89) 5. Biró Péter: A tudományos geodézia újabb irányai Geodézia és Kartográfia 1963. Vol 15. (pp. 42-47) 6. Biró Péter: A geodéziai gravimetria időszerű kérdései Geodézia és Kartográfia 1965. Vol 17. (pp. 178-185) 7. Biró Péter: A geodéziai gravimetria alapfeladatának megoldása a fizikai földfelszínre ÉKME Tudományos Közleményei 1966. Vol 12. (pp. 3-30) 8. Biró Péter: Az alapfelület meghatározásának tisztán fizikai módszere Geodézia és Kartográfia 1966. Vol 18. (pp. 256-262) 9. Biró Péter: A mesterséges holdak geodéziai alkalmazásának dinamikai módszerei Geodézia és Kartográfia 1967. Vol 19. (pp. 241-249) 10. Biró Péter: Eötvös Loránd kutatásainak geodéziai jelentősége Magyar Geofizika 1969. Vol 10. (pp. 177-179) 11. Biró Péter: A Föld alakja az újabb kutatások tükrében MTA X. Osztály Közleményei 1970. Vol 3. (pp. 295-309) 12. Biró Péter: A dinamikai szatellitageodézia újabb eredményei Felsőfokú Földmérési Technikum Tudományos Közleményei 1970. Vol 1. (pp. 913) 13. Biró Péter: A geodéziai alapfelületek Geodézia és Kartográfia 1972. Vol 24. (pp. 401-412) 14. Biró Péter: A földi nehézségi erőtér tanulmányozása a mesterséges holdak megfigyelése és a földfelszíni gravitációs mérések eredményeinek együttes felhasználásával Geodézia és Kartográfia 1973. Vol 25. (pp. 321-324) 15. Biró Péter, Halmos Ferenc, Joó István: A geodéziai tudomány helyzete hazánkban Geodézia és Kartográfia 1976. Vol 28. (pp. 237-248 és 334-341) 16. Biró Péter: A felszínmozgások vizsgálata és a Föld dinamikai folyamatai Geodézia és Kartográfia 1977. Vol 29. (pp. 9-18) 17. Biró Péter, Bernhard Heck: A szatellita-geodéziai állomáskoordináták változása és a valódi felszínmozgások Geodézia és Kartográfia 1986. Vol 38. (pp. 238-243) 18. Biró Péter: A hazai földmérőmérnök képzés helyzete Geodézia és Kartográfia 1989. Vol 41. (pp. 318-323) 19. Biró Péter: Hazay István jelentősége a magyar földmérésben Geodézia és Kartográfia 1991. Vol 43. (pp. 243-244)

18

20. Biró Péter: Dr. Rédey István szerepe a geodézia oktatásában, kutatásában Geodézia és Kartográfia 1999. Vol 51. Különszám (pp. 12-17) 21. Biró Péter: A földmérőmérnök-képzés 50 éve Geodézia és Kartográfia 1999. Vol 51. No. 12. (pp. 5-10) 22. Biró Péter: Hazay István Budapest, Magyar Tudományos Akadémia 2002. pp. 1-12 23. Biró Péter: Kozmikus geodéziai alapfogalmaink újragondolása Geomatikai Közlemények 2002. Vol. V. (pp. 7-24) 24. Biró Péter: A csillagászati geodézia helye a XXI. században Geodézia és Kartográfia 2004. Vol. 56. No.2. (pp. 3-11) Könyv, könyvrészlet, egyetemi jegyzet 1. Rédey István (szerk): Általános geodézia (Műszaki értelmező szótár 1. része) Budapest, Terra 1961. 2. Homoródi Lajos, Biró Péter: A geodézia korszerű irányai (Szakmérnöki jegyzet) Budapest, Tankönyvkiadó, 1966. 132 p. 3. Homoródi Lajos, Biró Péter: Geofizika (Egyetemi jegyzet) Budapest, Tankönyvkiadó, 1966. 226 p. 4. Műszaki Lexikon (geodéziai cikkei, társszerző: Hőnyi Ede) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974. 5. Biró Péter: Felsőgeodézia (Egyetemi jegyzet) Budapest, Tankönyvkiadó, 1985. 196 p. 6. Biró Péter: A nehézségi erőtér időbeli változásának geodéziai hatása Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988. 83 p. Scientific reports 1. Biró Péter: A felsőgeodézia fizikai modelljei „A földtudományok és a változó világ” továbbképző szeminárium előadásainak gyűjteménye, Sopron, 1990. pp. 22-31 Szemlék 1. Biró Péter: Újabb önműködő szintezőműszerek Geodézia és Kartográfia 1958. Vol 10. (pp. 301-303) 2. Biró Péter: A Drezdai Műszaki Egyetem II. Politechnikai értekezlete Geodézia és Kartográfia 1959. Vol 11. (pp. 143-144) 3. Biró Péter: Új megoldások a magassági kör indexlibellájának kiküszöbölésére Geodézia és Kartográfia 1960. Vol 12. (pp. 131) 4. Biró Péter: Háromszögelés hanghullámokkal az óceánokon keresztül Geodézia és Kartográfia 1960. Vol 12. (pp. 130) 5. Biró Péter: Rakéták irányításának geodéziai feladatairól Geodézia és Kartográfia 1960. Vol 12. (pp. 211-212) 6. Biró Péter: A heerbruggi alapvonal Geodézia és Kartográfia 1960. Vol 12. (pp. 292-295) 7. Biró Péter, Lukács Tibor: A Drezdai Műszaki Egyetem III. Politechnikai értekezlete Geodézia és Kartográfia 1961. Vol 13. (pp. 205-206)

19

8. Biró Péter: A geodéta szakmérnökképzésről Geodézia és Kartográfia 1965. Vol 17. (pp. 47-48) 9. Biró Péter: Tanácskozás a Föld alakjának és méreteinek meghatározásáról Prágában Geodézia és Kartográfia 1965. Vol 17. (pp. 51-53) 10. Biró Péter: A Hold egyensúlyi alakja Geodézia és Kartográfia 1966. Vol 18. (pp. 221-222) 11. Homoródi Lajos, Biró Péter: „Földalak és refrakció” szimpózium Bécsben Geodézia és Kartográfia 1967. Vol 19. (pp. 299-300) 12. Biró Péter: Az 1967. évi magyar geodéziai irodalom Geodézia és Kartográfia 1968. Vol 20. (pp. 460-461) 13. Biró Péter: A BME Tudományos Ülésszaka Geodézia és Kartográfia 1968. Vol 20. (pp. 68-69) 14. Biró Péter: Dr. Ódor Károly Geodézia és Kartográfia 2000. Vol. 52. No.2. (pp. 44-45) 15. Biró Péter: Dr. Hőnyi Ede Geodézia és Kartográfia 2000. Vol. 52. No.11. (pp. 29-31) 16. Biró Péter: 100 éve született Karl Ledersteger Geodézia és Kartográfia 2000. Vol. 52. No.12. (pp. 32-33) 17. Biró Péter: 50 éves a Német Geodéziai Bizottság Geodézia és Kartográfia 2003. Vol. 52. No.4. (pp.30-31) Egyebek 1. Biró Péter: Néhány korszerű eljárás a geodéziában ÉKME előadó-hetek kiadványai 1958. pp. 89-93 2. Biró Péter: Szputnyikokról geodéta szemmel Jövő Mérnöke 1959. Vol 6. 3. Biró Péter: Tudományos diákköri munka az ÉKME-n Jövő Mérnöke 1961. Vol 8. 4. Biró Péter: A hallgatók egyéni továbbképzése a tudományos diákkörökben Felsőoktatási Szemle 1962. pp. 284-289 5. Biró Péter: A földmérőmérnöki szak Jövő Mérnöke 1966. Vol 13. Idegen nyelvű Folyóirat 1. Biró, P.: Eine modifizierte Lösung der Randwertaufgabe der geodätischen Gravimetrie auf die Oberfläche der Erde Studia Geophysica et Geodaetica 1965. Vol 9. (pp. 119-123) 2. Biró, P.: Berechnung der mittleren Koordinatenfehler der Hauptpunkte IV. Ordnung ausgeglichen mittels elektronischer Rechenanlange ÉKME Tudományos Közleményei 1965. Vol 11. (pp. 3-15) 3. Biró, P.: On the accuracy of the deflection of the vertical interpolated by gravimetric methods Österreichische Zeitschrift für Vermessungswesen 1967. Sonderheft 25. (pp. 86-90)

20

4. Biró, P.: Die vertikalen Erdkrustenbewegungen und Sekularvariationen des Erdschwerefeldes Periodica Polytechnica Civil Engineering 1972. Vol 16. (pp. 4-9) 5. Biró, P.: Der Einfluß von zeitlichen Änderungen des Erdschwerefeldes auf die Höhe von Nivellementsfestpunkten Mitteilungen aus dem Institut für Theoretische Geodäsie der Universität Bonn, 1973. Vol 12. (pp. 1-12) 6. Biró, P.: The Earth's Shape as Shown by Modern Researches - Studies on the Material and Energy Flows of the Earth MTA X. osztály kiadványa 1973. (pp. 332-335) 7. Barta, G., Biró, P., Polhammer M.: Gravimetric Research in Hungary Acta Geodaetica, Geophysica et Montanistica Acad. Sci. Hung. 1974. Tom 9. (pp. 177-182) 8. Biró, P.: Über einige Probleme der Höhenbestimmung im zeitlich variablen Schwerefeld Periodica Polytechnica Civil Engineering 1975. Vol 19. (pp. 25-32) 9. Biró, P.: Ergänzende Bemerkungen zur zeitlichen Änderungen von Schwere und Höhe Zeitschrift für Vermessungswesen 1977. Vol 102. (pp. 451) 10. Biró, P.: Geodynamische Aspekte der Geodäsie Periodica Polytechnica Civil Engineering 1977. Vol 21. (pp. 3-15) 11. Biró, P.: Zur Anwendung der Stokes'schen Formel für zeitliche Schwereänderungen Zeitschrift für Vermessungswesen 1981. Vol 106. (pp. 523-531) 12. Biró, P.: Dynamic aspects of repeated geodetic levellings and gravity observations Periodica Polytechnica Civil Engineering 1980. Vol 24. (pp. 3-12) 13. Biró, P.: Geodynamic Aspects of Repeated Geodetic Levellings and Gravity Observations Acta Geodaetica Geophysica et Montanistica Acad. Sci. Hung. 1981. Vol 16. (pp. 15-26) 14. Biró, P.: Physikalische Interpretation der Meßergebnisse von wiederholten geodätischen Beobachtungen Vermessungstechnik 1984. Vol 32. (pp. 48-49) 15. Biró, P., N.C.Thông, Weisz, E.: Modelling of secular variations in gravity and geoidal undulations Periodica Polytechnica Civil Engineering 1986. Vol 30. (pp. 22-36) 16. Biró, P., N.C.Thông: Time variation in geopotential in spherical harmonics Acta Geodaetica, Geophysica et Montanistica Acad. Sci Hung. 1986. Vol 21. (pp. 31-40) 17. Biró, P., N.C.Thông: Relative and true surface movement Journal of Geodynamics 1987. Vol 8. (pp. 193-197) 18. Biró, P., N.C.Thông, Weisz, E.: On a new approach into the solution of the threedimensional geodetic-geodynamic boundary value problem Report to the joint meeting of SSG 3.84, 3.86 and 3.87 IAG, Paris 1985. Bulletin d'Information Bureau Gravimetrique International 1985. Vol 57. (pp. 8296) 19. Biró, P.: Physikalische Modelle der Erdmessung Jahresbericht 1988, Deutsche Geodätische Kommission, München 1989. (pp.242249)

21

20. Biró, P.: Zum Begriff „Schwere” und zu den SI Maßeinheiten Zeitschrift für Vermessungswesen 1989. Vol 114. (pp. 209-218) 21. Biró, P.: On the representation of the earth's gravity field Allgemeine Vermessungs-Nachrichten, International Edition '93, 1993. Vol 10. (pp.14-20) 22. Biró, P.: 225 Jahre Lehrstuhl für Vermessungskunde und höhere Geodäsie Allgemeine Vermessungs-Nachrichten 2004. (pp. 238-239) Könyv, könyvrészlet, egyetemi jegyzet 1. Biró, P: Time variations of height and gravity. Sammlung Wichmann Bd. 14. Karlsruhe, Wichmann Verlag, 1983. és Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983. 160 p. 2. Biró, P.: Ideas to the use of the International Terrestrial Reference System Festschrift zum 70. Geburtstag von Helmut Moritz. Institut für Geodäsie, Technische Universität Graz, 2003. (pp. 31-38) Scientific reports 1. Biró, P.: On the needed density of gravimetric stations in geodetic nets. Report presented at the XIV-th General Assembly of IUGG, Lucern, 1967 2. Biró, P.: Erdkrustenbewegungen und Säkularvariationen des Erdschwerefeldes. Report to the XIV-th General Assembly of IUGG, Moscow, 1970 3. Biró, P.: Dynamic aspects of repeated geodetic levellings. Report to the XVII-th General Assembly of IUGG, Canberra, 1979 4. Biró, P.: Hungarian IAG Report for the General Assembly of IUGG Canberra, Australia, 1979 Section V: Research in Physical Interpretation, Sopron, 1979 5. Biró, P., Völgyesi, L.: Geodynamic interpretation of repeated gravity observations Proceedings of the IV. International Symposium Geodesy and Physics of the Earth, Karl-Marx Stadt, 1980 6. Biró, P.: Hungarian IAG Report for the XVIII-th General Assembly of IUGG Hamburg, 1983 Section V. Research in physical interpretations, Sopron, 1983. pp. 30-34 7. Biró, P.: The role of gravimetry in the geodynamic interpretation of geodetic observations Report presented at the XVIII-th General Assembly of IUGG, Hamburg, 1983. Proceedings of IAG Symposia, Hamburg, 1983. Ohio State University, Columbus, Ohio, 1984. pp. 54-62 8. Biró, P., N.C.Thông, Weisz, E.: A contribution to the network design of the International Absolute Gravity Base Station Network Paper for discussion for the SSG 386 IAG, Budapest, 1984 9. Biró, P.: Time variations in the geometry and in the gravity field of the Earth XIX-th General Assembly of IUGG Vancouver, Canada, Abstracts V.1 (Union, IAG, IASPEI), Vancouver, 1987, pp. 252 10. Biró, P.: A 4 dimensional integrated model for geodynamic researches Proceedings of the „International Symposium on Instrumentation, Theory and Analysis for Integrated Geodesy”, Sopron, 1988. pp. 92-97

22

11. Biró, P.: What is gravity in fact? Report at the General Meeting of the International Association of Geodesy, Edinburgh, 1989. Gravity, Gradiometry and Gravimetry. Ed: R.Rummel and R.G.Hipkin, IAG Symposia 103, Series Editor I.I. Mueller, New York, Springer, 1990. pp. 1-8 Elektronikus 1. Biró Péter: Kozmikus geodézia I. rész (Elektronikus jegyzet) Budapest, 2003. 50 p.

23

Blahó Imre

Blahó Imre életrajza 1922-ben Temesváron született. Gimnáziumi tanulmányait is itt kezdte a piarista gimnáziumban. 1939-ben az erősödő román nacionalizmus hatása következtében szüleivel együtt Magyarországra menekült, és Szolnokon telepedett le. A különbözeti vizsgákat letette, majd leérettségizett a szolnoki gimnáziumban. Ezután a vasútnál helyezkedett el mint műszaki rajzoló, és itt került első alkalommal kapcsolatba a földméréssel is. 1944. novemberében a Vörös Hadsereg fogságába került, és szovjet munkatáborban dolgoztatták. 1947 októberében térhetett csak ismét haza. Ezután visszakerült Szolnokra, régi munkahelyére, amelyet az újjáépítés során felkerestek katonatisztek is, az állomás helyszínrajzai után érdeklődve. Ők beajánlották a Honvédelmi Minisztériumba, és 1948 elején már mint műszaki rajzoló dolgozott a Hadműveleti Főcsoportfőnökségen. 1949-ben a Honvéd Térképészeti Intézetben térképész-tiszti tanfolyam indult, amelyre polgári hallgatóként felvételt nyert. 1950 januárjában kezdődött a tanfolyam, és a nyár közeledtével már a terepen végezte a gyorshelyesbítést, amely 1952-ig tartott. 1950ben bevezették a térképek titkosítását, ezért civilként nem maradhatott volna az Intézetnél. Katona lett, és főhadnagyi rangban végezte a felújítást. 1951 szeptemberében beiratkozott a Műszaki Egyetem Hadmérnöki Karára, és 1956 tavaszán végzett. A Térképészeti Intézet ekkor visszavette soraiba századosi rangban. Mivel a tiszti állomány számára előírt hűség-nyilatkozatot nem írta alá, le kellett szerelnie. Ekkor a BGTV Topográfiai Osztályára került, ahol a fotogrammetriai kombinált felmérés kísérleti munkáit készítette. Két év múlva, 1958-ban az ÁFTH-ba, a Kutatási és Tudományos Osztályra került, és a 10 000-es polgári topográfiai térképhez készített utasítást. Az 1962-ben Székesfehérváron meginduló földmérő technikusi tanfolyam tantervének összeállítója volt és tanított is ott, majd két év múlva, amikor az iskolából felsőfokú földmérési technikum lett, ugyanott a Fotogrammetria és Topográfia Tanszéknek lett a vezetője. Közben Kunovszky Emil meghívására a Budapesti Műszaki Egyetemen is vezetett topográfia gyakorlatokat 1961-től. Ezután itt tanított 1991-ig, nyugdíjazásáig. Azóta is folyamatosan tart gyakorlatokat, többek között most az Eötvös József Főiskolán, illetve a Kertészeti Egyetemen. Topográfiából ő írt először igazán színvonalas jegyzetet, ami a mai napig is megállja a helyét.

25

Beszélgetés Blahó Imrével Blahó Imrével, a Fotogrammetria Tanszék nyugdíjas adjunktusával 2004. április 16-án készítettünk riportot a Műegyetem Általános- és Felsőgeodézia Tanszékén; életének, szakmai tevékenységének jelentősebb, fontosabb állomásairól. •

•

Igen, van. 1922-ben, két évvel a trianoni békekötés után születtem Temesváron. Születésem idején kezdődött Erdélyben és Bánátban a román közigazgatás elveinek alkalmazása. Szüleim úgy döntöttek, hogy anyám világháborúban elesett két bátyjának – Istvánnak és Imrének – emlékére az ő nevüket viseljem. Ezért a keresztlevél szerint Blahó István Imre a nevem. Az anyakönyvi kivonat (románul „Act de botezi”) kitöltése a román (és a világ legtöbb országában használatos) elvek szerint történik, vagyis előbb a keresztnév, majd a családnév következik. És itt kezdődött a probléma. Mi a sorrend kettős keresztnév esetén? Ezt nem tudta sem az anyakönyvvezető (ekkor még a városi tisztviselők a magyar érában kinevezettek voltak), sem a szüleim. Hosszas tanácskozás után úgy döntöttek, hogy ha a magyar sorrend 1, 2, 3, akkor nyílván a román szokásoknak megfelelő sorrend csakis a 3, 2, 1 lehet. Így az anyakönyvi kivonat szerint a nevem: Emeric Stefan Blahó. Mivel hosszú éveken keresztül a keresztlevél egyenértékű volt az anyakönyvi kivonattal, csak az azon szereplő első nevet használtam. Az 1950-es évek elején jött az a döntés vagy határozat, hogy a keresztlevél az egy klerikális valami, és nem mérvadó. Igazi okmány az anyakönyvi kivonat, és mindenütt csak azt szabad elfogadni. Kértem hát Temesvárról egy anyakönyvi kivonatot, és elkészíttettem annak hiteles fordítását. Kiderült, hogy az anyakönyvi kivonat szerint a keresztnevem Emeric (Imre), és Istvánról említés sincs. Így 1954-ig Blahó Istvánként éltem, és csak az utóbbi 50 évben vagyok Imre. •

•

Tehát Romániában született, és ott is élt éveken át. Meddig?

Igen, ott éltem 1939-ig. •

•

Első kérdésünk az Ön nevével kapcsolatos. Úgy hallottuk, hogy régebbi barátai, kollégái Istvánként ismerik, míg a fiatalabbak Imrének. Ez valamilyen félreértés, vagy van ennek valamilyen más magyarázata?

Tapasztalt-e olyan jellegű nacionalizmust Romániában, mint amilyenről ma sokat hallunk?

A nacionalizmus, helyesebben sovinizmus az utódállamokban egyre fokozódott. Szerintem ennek gyökere a tudatalatti igazságtalanságban rejlik; abban, hogy a győztesek maguk sincsenek meggyőződve igazukról, és félnek, hogy elnyomó, hazug politikájuk előbb-utóbb lelepleződik. Ezért nem riadnak vissza semmitől, a szalonképes elnyomástól kezdve a legvadabb zsarnokságig. Ezt életem során szerzett élményekkel, tapasztalatokkal tudom alátámasztani. Romániában négyéves kortól kötelező volt állami óvodába járni. Én 1926 lettem óvodás. Körülbelül negyvenen voltunk, főleg magyar és német (sváb) gyerekek. Román csak egy kisfiú volt közöttünk, Puiu volt a beceneve, de ő is jól beszélt magyarul, mert az egyik szülője magyar volt. A gyerekek többsége mindkét nyelvet (a magyart és a németet is) beszélte. A két óvónéni viszont csak románul tudott. Őket 26

Regátból, a háború előtti román királyság területéről helyezték Temesvárra. Az óvodában enni nem kaptunk, ebédre hazajártunk, és délután visszamentünk a foglalkozásra. Ez elsősorban román szavak, versikék értelmetlen szajkózásából állt. Még ma is emlékszem néhány versikére, rigmusra, amit akkor be kellett magolni, de hogy miről szól a vers, azt csak később, iskolás koromban értettem meg, amikor már tudtam románul beszélni. Ma már tudom, hogy Mihail Eminescu egy nagyon szép versét mondtuk a leggyakrabban. Magyar verseket három-négy évesen az elemi iskolában tanultam, még óvodás korom előtt. Ez így egy kicsit érthetetlennek hangzik, de megmagyarázom! Temesváron a Petőfi Sándor utcában laktunk (ma Strada Războeni a neve), és az elemi iskola körülbelül kétszáz méterre volt tőlünk, ahová a nálam nyolc évvel idősebb bátyám járt. Egy napon – nagyon unhattam magam – elmentem az iskolába a bátyámért. A tanító néninek (Frida néninek hívták) azt mondtam, hogy édesanyám kéri, engedje el a bátyámat, mert valamit kell csinálnia. A tanító néni természetesen elengedte. Mikor kijöttünk az iskolából, mondtam a bátyámnak, hogy az egész elkérést én találtam ki. A bátyám először megdöbbent, azután azt mondta, hogy ezt ne mondjuk el senkinek, és máskor is megcsinálhatom. Ettől kezdve több héten át, hetente több alkalommal bejártam az iskolába, és anyámra hivatkozva elkértem a bátyámat. A tanító néninek azonban egy idő után gyanús lett a sok elkérés, és eljött hozzánk megtudni, mi az a halaszthatatlan dolog, amiért a bátyámnak el kell jönnie. Természetesen hamar kiderült, hogy én találtam ki az egészet. Büntetés nem lett a dologból, hisz’ még négy éves sem voltam, hanem anyám és a tanító néni megbeszélték, hogy ha legközelebb megyek, nem engedi el a bátyámat, hanem engem tart ott, és beültet valamelyik padba, és ott kell csendben ülnöm a tanítás végéig, így bizonyára elmegy a kedvem a bejárástól. A felnőttek azonban tévedtek! Nem ment el a kedvem, mert nagyon jól éreztem magam a nálam hét-nyolc évvel idősebb fiúk és lányok között, akik szinte dédelgettek. Abban az időben az elemi iskolában a tanulás legfőbb módszere a hangos tanulás volt, amikor kórusban mondták a gyerekek a megtanulandó szöveget (így például az egyszeregyet) vagy valamelyik verset. Természetesen én is velük mondtam (vagy inkább kiabáltam) a megtanulandó szöveget. Előfordult, hogy én hamarabb tudtam kívülről egy-egy versszakot, mint a nagyok. Ilyenkor felálltam, és kijelentettem, hogy én már tudom, jöhet a következő versszak. Később kiderült, hogy ez a kotnyeleskedésem ösztönzőleg hatott a nagyobbakra, nem akartak lemaradni egy kicsi mögött, ezért jobban igyekeztek. Így tanultam meg nagyon sok magyar költő, főleg Petőfi verseit. Az így szerzett tudásomat persze máshol is be akartam mutatni, és ahol csak lehetett, szavaltam. Egyik kedvenc hallgatóm a rendőrörs parancsnoka Lakatos Kosztya bácsi volt (tíz év múlva már Lăcătus volt a neve), aki „ídesem”-nek hívott (ma már tudom, hogy íző tájszólással beszélt). A rendőrörsön egy székre felállítva szavaltam neki és társainak, akik – erdélyi románok lévén – tudtak magyarul. Egy alkalommal azonban majdnem nagy bajba hoztam Kosztya bácsit (erre csak később jöttem rá). Az történt ugyanis, hogy a rendőrörsre valahonnan ellenőrzésre jött egy rendőrtiszt. Én egy széken állva éppen a „Talpra magyart” szavaltam, mikor belépett. Kosztya bácsi azonnal rámszólt, hogy hagyjam abba a verselést, és jelentést tett (persze románul) a vizsgáló elöljárónak. Az ellenőrző tiszt ezután kedélyesen odaszólt románul Kosztya bácsinak, hogy mondja meg nekem, folytassam a versmondást, és én folytattam a „Talpra magyart”. Amikor befejeztem, Kosztya bácsi jobbról-balról megcsókolt, és valami olyasmit dörmögött, hogy „még szerencse, hogy nem ért magyarul”. Majd leemelt a hokedliről és azt mondta hangosan: „Ídesem! Menj haza gyorsan, édesanyád vár.” Mielőtt azonban elmentem volna, az ellenőrző tiszt

27

megfogta a vállamat, és megszólalt magyarul: „Nagyon szépen szavaltál kisfiú, de máskor a „Talpra magyar”-t ne a román rendőrségen mondd el!” Az 1920-as évek második felében még ilyen kedélyes volt a román nacionalizmus. Tíz év múlva már egészen más volt a helyzet. 1936-ból a következő emlékem maradt. Ekkor harmadik osztályos voltam a piarista gimnáziumban (románul Liceul Piaristira). Volt egy osztálytársam, akit Nagy Józsefnek hívtak, s aki az egyik osztályfőnöki órán kérte az osztályfőnök atyát, javítsa ki a nevét, mert ők ezentúl nem Nagynak írják a nevüket, hanem Naghi-nak. Szünetben megkérdeztük, hogy miért kellett megváltoztatni a nevüket. Erre elmondta, hogy az apjának azt mondta a városházán egy ottani hivatalnok, hogy ha városi tisztviselő akar maradni, románosítsa a nevét. Azért az apja nem akart ötvenévesen munkanélküli lenni, megértettük. Három-négy hónap múlva hittan-órán Naghi Józsi jelentette a hittan-tanár atyának, hogy ő ma van itt utoljára, mert jövő héttől már nem római katolikus, hanem görögkeleti vallású. Szünetben aztán Jóska elmondta, hogy apjával közölték, hogy akit Naghinak hívnak és városi tisztviselő (és az is akar maradni), az ne legyen római katolikus, hanem térjen át az államvallásra. Így hát áttértek a görögkeleti vallásra. A következő évben Józsi már nem a piaristákhoz járt, hanem a román Diaconovici Loga Liceumba. Valószínűleg azt is megmondták az apjának, hogy egy görögkeleti vallású városi tisztviselő fia ne a piaristákhoz járjon… 1939-ben pedig Josif Naghi tisztviselőt áthelyezték Timisoara-ból Ploesti-be. 1950-ben egyébként a Temesvári Műszaki Egyetem a piarista gimnázium épületében nyitotta meg kapuit. Ott van ma is! Hát ennyit a nacionalizmusról és annak fokozatairól. • •

Mikor, és milyen körülmények között települt át Temesvárról Magyarországra?

Mint már az előzőekben elmondottakból is kitűnt, a románosítás lassú, de jól kigondolt, tervszerű feladat volt. Véleményem szerint a románok eleinte (körülbelül 1930-ig) maguk sem akarták elhinni, hogy az első világháborúból területileg ennyire megerősödve kerültek ki. Ilyen nagy terület feletti uralom a legvérmesebb reményeiket is felülmúlta. Az 1920-as békekötés után az 1870-ben megalakult Román Királyság területe megháromszorozódott, 285 000 km² lett. Országuk nem csak Magyarországtól elvett területekkel, hanem Oroszországtól elvett Beszarábiával és Bukovinával, valamint a Bulgáriától elvett Dobrudzsa két vármegyéjével is gyarapodott. (Érdekes, de kevesen tudják, hogy ezeket a területeket ugyanazon a bécsi döntésen ítélték – adták – vissza az említett két államnak, amelyen Erdély északi részét Magyarország kapta meg. A két említett állam illetve jogutódjai esetében a második világháborút lezáró békekötés elfogadta a bécsi döntést, Magyarország esetében azonban nem.) E kis történelmi kitérő után azzal folytatom, hogy 1931-32 tájékán ráébredt a román hatalom, hogy ez nem álom: „Transilvania et nostru” (Erdély a mienk). De ha azt meg akarjuk tartani, el kell románosítani. Ez legegyszerűbben a magyarok kiűzésével és regáti (az 1870. évi királyság területe) románság betelepítésével érhető el. (Ezt a tervet megkoronázta a közel 700 000 lélekszámú németség Ceaucescu uralma idején végrehajtott kitelepítése illetve eladása.) No de térjünk vissza az 1930-as évek elejére. Bevezették, hogy a hivatalokban csak románul szabad beszélni. Nagy táblák voltak kifüggesztve ezzel a szöveggel: „Mănunci pâine românească, vorbii româneste!” Ez magyarul így hangzik: „Román kenyeret eszel, románul beszélj!” Nagy templom-építkezésekbe fogtak; Temesvárnak öt kerülete volt, minden kerületbe görögkeleti plébánia épült. A belvárosban a Lloyd-sor (ma Piata

28

Victoriei) végén lévő árterületet feltöltötték, és ott felépítették Temesvár mai jelképét, az ortodox katedrálist. A város őslakossága csodálkozott, kinek épül ez a sok templom, hisz a városban a román lakosság tíz százalékot tett ki. De hogy ne ez az arány maradjon, arról is intézkedtek. Az áttelepülni kívánó regáti románok ingyen kaptak telket, építési kedvezményt. Az állami intézményekből, hivatalokból, vasúttól, postától, rendőrségtől elküldték a magyarokat, és helyükbe regáti románokat vettek fel. A magyar nyelvű középiskolákat magániskolának nyilvánították; ez azt jelentette, hogy tanítási joguk volt, de vizsgáztatni, végbizonyítványt adni már nem volt joguk. A diákokat nem az iskola tantestületébe tartozó román tanárokból álló bizottság előtt kellett vizsgáztatni. 1937-ben volt olyan magyar középiskola, ahol ilyen vizsgákon a bukások aránya több mint kilencven százalék volt. (Erről 1937-ben a „Temesvári Hírlap” is beszámolt többhasábos cikkében.) Megkezdték a lakosság román állampolgárságának ellenőrzését. A trianoni békekötés értelmében mindenki, aki Romániához tartozó területen született és élt, automatikusan román állampolgár lett. Az én szüleim azonban Szolnokon illetve Kunhegyesen születtek, és csak 1920-ban költöztek Temesvárra. Így nem lettek automatikusan román állampolgárok, nekik ezt külön kellett kérniük. Ők ezt nem tették, talán nem is akarták. Tény, hogy nem voltunk román állampolgárok (ezt 1939 tavaszáig nem is firtatta senki). 1939 tavaszán apám kapott az adóhivataltól egy felszólítást, hogy mint idegen állampolgár a Romániában való tartózkodásért és munkaengedélyért fizessen be húszezer lejt (becslésem szerint ez az összeg ma körülbelül egymillió forintnak felel meg). Ha nem fizetünk, három hónapon belül kiutasítanak bennünket. Nekünk ennyi pénzünk nem volt. Egyetlen vagyonunk a Kaltnecker utcai kis családi házunk volt, aminek értéke körülbelül hetven-nyolcvanezer lej lehetett. Mikor kiderült, hogy ez a kivetett adó egy évi romániai tartózkodás ára, tehát 1940-ben újra ennyit, esetleg még többet kell fizetnünk, úgy döntött a család, hogy akkor visszatelepülünk Magyarországra. Írtunk is a szolnoki rokonoknak, akik azt válaszolták, hogy adjuk el a házunkat, és ők szeretettel várnak bennünket. 1939. július hónapban értesítést kaptunk, hogy július 25-én reggel 8 órakor jelentkezzünk a temesvári csendőrparancsnokságon, mert onnan visznek ki minket a román-magyar határra, és adnak át bennünket a magyar hatóságoknak. Pénzt nem vihetünk magunkkal, az átvihető csomag húsz-húsz kiló lehet fejenként. A jelzett napon meg is jelentünk, és akkor jött a meglepetés. Csak a szüleim nem magyar állampolgárok, a bátyám és én azok voltunk. A bátyám azért, mert három évet – 1935-38 között – sorkatonaként leszolgált a román hadseregben, én pedig azért, mert Temesváron a román államban születtem 1922-ben, de facto, román állampolgár vagyok. Ezért felszólítottak bennünket, hogy búcsúzzunk el egymástól, és mi gyerekek távozzunk a csendőrségről. A szüleim maradnak, őket már viszik is a határra. Ott álltunk megdöbbenve. Apám tért először magához, és azt mondta a bátyámnak, hogy keresse fel régi katonatársát Dancs – helyesebben ekkor már Danciu – Józsefet, akivel a katonaság alatt jó barátságban voltak, és aki akkor, 1939-ben a temesvári rendőrkapitányság helyettes vezetője volt. Másnap el is mentünk hozzá, meghallgatott minket. Mikor meghallotta, hogy nincs hol laknunk (a házunkba most költözik az új tulajdonos), felajánlotta, hogy lakjunk nála, amíg elintézi az ügyünket. Intézkedett is, és augusztus elsején két csendőr kíséretében leutaztunk Nagycsanádra (Cenad románul). A kísérő csendőrök itt átadtak bennünket a román határőrségnek. A késő délutáni órákban azután két határőr kikísért bennünket az őrstől mintegy nyolc-kilenc kilométerre levő román-magyar határra. A határhoz közeledve csendre intettek bennünket. Pár perc múlva egy fehér követ láttunk magunk előtt az esti szürkületben. „Az a határkő, – mondták kísérőink – azon túl kezdődik Magyarország, mi tovább már

29

nem mehetünk veletek, egyedül mentek tovább. Járjatok szerencsével! Ide két-három kilométerre van Kisszombor. Ha magyar határőrrel találkoztok, ne mondjátok meg, hogy mi kísértünk ki benneteket. Azt kell mondanotok, hogy egyedül, minden segítség nélkül szöktetek át a határon. Ha az igazat mondanátok el, a magyarok visszakísérnének benneteket a határig, és ők mutatnák meg, hogy azon a kövön túl kezdődik Románia, menjetek, nyolc kilométerre van Csanád. És nektek jönnötök kellene, mert ha nem, ők lőnek. De az is lehet, hogy mi is lövünk.” Miután így lelkileg felkészítettek bennünket, elindultunk. Elöl én, mögöttem a bátyám. Életünk talán leghosszabbnak tűnő útja volt az, amit meg kellett tennünk a határkőig. Minden másodpercben vártuk hátulról a lövéseket, de a derék román határőrök nem lőttek, csak csendben álltak. Amikor a határkövet elhagytuk és már Magyarországon voltunk, megfordultunk, és búcsút intettünk nekik, ők meg visszaintegettek. • •

Beszélne arról, hogy a II. világháborút hogyan élte meg?

Magyarországon 1940 májusában a vasútnál helyezkedtem el mint műszaki rajzoló. Ott ismerkedtem meg tulajdonképpen a földméréssel, mert volt ott egy öreg tanácsos, Pászkánnak hívták, akit mint nyugdíjast hívtak be. Főleg a vasút jogi határainak megállapításával és a területek kisajátításával foglalkozott. Én mint rajzoló nagyon sokat dolgoztam neki. A vasútnál voltam, amikor ’44-ben bejöttek az oroszok, november 4-én. 10-én mondtam, hogy „Megyek be a városba, mert lehet állítólag kenyeret kapni”, és szüleimtől elköszöntem. Valójában valami kislány volt az indok, sajnos már nem emlékszem az arcára se, de a nevét azt tudom: Zsuzsi volt. A vezetéknevére viszont már tényleg nem emlékszem. Őt nem találtam meg, de találkoztam egy orosz járőrcsoporttal. Első kérdésük az volt, hogy „Dokument jeszty?” Én erre mutattam az igazolványomat, a tiszt eltépte, rátaposott, aztán bevágott a sorba, és mentünk. Többen voltunk, hát beszélgetni kezdtem a társaimmal. Az egyiket Gold Ferinek hívták. A Gyorskocsi utcában lakott, Budán. Mellém került. Azt mondja: „Hát már Nyíregyházától jövünk, este elengednek, de valamit csináltatnak velünk.” Tényleg: ágyakat vagy matracokat hurcoltunk egyik helyről a másikra, hogy az oroszok berendezzék maguknak a parancsnokságot. Na de este mégsem engedtek el minket; enni se adtak, ahogy bíztunk benne, mert akkor már elég éhesek voltunk. Reggel 9-10 óra között kaptak el, már késő délután volt, és hajnal óta nem ettem egy falatot sem. Egy pincében aludtunk, és akkor abból egyenként hívogattak ki bennünket. Akit kihívtak, az oda nem jött vissza. Nem tudom hányadik voltam. Engem is kihívtak. Esős idő volt. November 10-e, csupa sár volt az egész város, előttem ment egy orosz, s mögöttem jött egy másik. Hallottam mikor felhúzta a pisztolyt. Csőre töltötte. Az egész úton azon imádkoztam, hogy nehogy megcsússzak, és akkor hirtelen hátradobjam a kezem, mert a szerencsétlen azt hiszi, hogy én meg akarok lépni, vagy le akarom fegyverezni. Pánikban mentem azt a párszáz métert, amíg átvittek egy másik házba, ahol szerencsém volt találkozni egy GPU-s tiszttel. Én akkor még nem tudtam, hogy ezek azok. Papagájzöld sapkájuk volt. Ezeknek mondtam, hogy vasutas vagyok, erre kérdi, hogy „Dokument jeszty?” Mondom, elvették. Volt ott egy magyar ember, aki az első világháborúban orosz fogságban volt. Ő tolmácsolt. Mondom neki, hogy semmiféle iratom nincs. Jó, hát akkor hány éves is ön? Mondom, 22 vagyok. Hát akkor én tulajdonképpen valljam be, hogy katona vagyok, és leszereltem, civil ruhába öltöztem. És mondjam el, hogy milyen alakulatnál szolgáltam, mi a fegyverzet, ki a parancsnok, stb. Mondom, nem tudom, ezekre én nem tudok válaszolni. Erre azt mondja ez a GPU-s, semmi baj, reggelre majd eszembe jut, mert ha

30

nem, akkor reggel agyonlőnek. Azzal engem visszakísértek egy harmadik helyre. Hát kiderült, hogy akit az első helyről elhoztak, a másodikra bevitték, a harmadikba került. Ez volt a siralomház. Ott mindenkinek megígérték, hogy reggel agyonlövik, ebből kifolyólag tanulmányozhattam azt, hogy ki hogyan viseli, hogyan tűri el az életének feltételezett utolsó éjszakáját. Volt aki imádkozott, volt, aki sírt; a legkülönbözőbbek. Csodálatosképpen én idegességemben hajnal felé el tudtam aludni. Reggel aztán sorakozó. Jöttek a gyertyások, akiknek hosszú szuronypuskáik voltak (emiatt hívták gyertyásoknak őket). Körbefogtak bennünket, és Szolnokon levezettek a Tisza-partra. Hallottunk arról, hogy a „kultúrnépeknél” kedvelt szokás, hogy ne kelljen a temetéssel sokat bajlódni, be kell lőni a vízbe az illetőt, majd a halak megeszik, ezért megyünk a Tiszához. Szerencsénk volt, nem azért vittek, hanem azért, mert akkor épült Szolnokon a pontonhíd, úgyhogy minket bezavartak a bokáig érő vízbe, úgy ahogy voltunk, november 11-én reggel, és akkor ott segédkeztünk, míg megcsinálták a hidat. Miután elkészült, mi voltunk az elsők, akik keresztülmentünk ezen a hídon. Szolnokról elmentünk egészen Mezőtúrig. Ott a polgármesteri hivatalban volt a gyűjtőtábor, november 23-ig voltunk ott, mikor is beraktak vagonba bennünket, és mondták, hogy megyünk a nagy Szovjetunióba. Egészen Foksani-ig vittek, ez kéthetes út volt. Nagyon jól tartottak bennünket az úton, mert a két hét alatt kétszer kaptunk enni. Nekem piszok szerencsém volt, mert amikor még Mezőtúron a városházán belül szabadon kószáltunk, és fent jártunk a padláson, volt ott egy zsák cement. Mindenki nagy ívben elkerülte, én meg belerúgtam ebbe a cementes zsákba, kíváncsi voltam megkötött-e. Éreztem, hogy ez nem cement. Kibontottam, s egy zsák tökmag volt. Valahonnan kerítettem madzagot, s felkötöttem a hátamra. Ez volt a szerencsém, mert én tökmagot ettem a két hét alatt. Első időszakban nagyon bőkezű voltam, mert ha valaki kért, akkor adtam neki egy marékkal, de aztán történt valami. Valahol Kétegyháza környékén jártunk, amikor megállt a vonat. Valaki odavalósi kikiabált (a vagontársam volt), akkor az kapott egy kenyeret, utána meg bevonult a sarokba, és senkinek nem adott egy falatot se. Mondom, álljon meg a menet, én tudom biztosan, hogy adtam neki a tökmagból. Ő annyit se mondott, hogy nesze koma, neked is, mert ez itt most már életre megy. Attól kezdve ráültem a tökmagra, és én bizony nem adtam senkinek se. Hát itt találkoztam először azzal, és döbbentem rá arra, hogy ezek az oroszok milyen rafinált emberek. Tudniillik, nem ők adtak nekünk enni, hanem az élelem kiosztásával olyan foglyokat bíztak meg, akik tudtak oroszul. Ezek vagy felvidékiek, vagy kárpátaljaiak voltak, így hát tudtak az oroszokkal beszélni. Ők időnként végigsétáltak a vagonok mellett, amikor megálltunk egy-egy állomáson. Volt, hogy órákat álltunk, mert nem a mi szállítmányunk volt a legfontosabb, hanem más szerelvények mentek. Kiabáltak, hogy: „Magyar kell kenyér? Magyar, kell víz?” Hát, éhesek voltunk. „Mit adjak érte?” – kérdeztük. „Van gyűrűd?” A legtöbb embernek karikagyűrűje volt, nősek vagy vőlegények voltak, és bizony egy félliteres vagy literes üveg víz egy karikagyűrű; egy szelet kenyér egy karikagyűrű áron ment. Ők ugyanúgy foglyok voltak, mint mi, csak egy másik vagonban utaztak. Elég szépen összeszedték az aranyat. A gyűrűket bakancsszíjra fűzték; volt, akinek három-négy ilyen koszorú lógott a nyakában. Mikor megérkeztünk a végállomásra, akkor az oroszok legelőször ezeket a foglyokat odaállították egy nagy pokrócra, s szépen elvágták azt a szíjat, és összeszedték minden fáradság nélkül az ékszereket. Nem ezer fogolytól kellett elvenni egy-egy gyűrűt, hanem ettől a négytől-öttől összeszedték azt a mennyiséget, ami nekik kellett. Aztán őket ugyanúgy bevágták a sorba; ott voltak köztünk. A lényeg tehát az, hogy körülbelül egy hónapig tartó utazás után Foksani-ba kerültünk. A hely neve a magyar fogság szóhoz csak véletlenül hasonlít. Itt beépített emberek elterjesztették azt, hogy ez most egy Kaukázusba menő csoport. Erre a

31

magyarok tülekedni kezdtek, hogy menjünk, mert ott meleg van, örök tavasz vagy örök nyár, príma kaja, és micsoda mesebeli jó dolgok lesznek majd a Szovjetunóban. Szentül meg voltak róla győződve, hogy az maga a paradicsom, ahova megyünk. Én is beálltam ebbe a csoportba, és így kerültem ki aztán Kurszkba. Itt úgynevezett karanténokban voltunk, egészségügyi zár alatt. Egészségügyi megfigyelés volt, nem érintkezhettünk senkivel, csak egymás között voltunk. Minden hadifogoly éhes volt; miről beszéltek másról, mint az evésről. Mindenki mindennap csirkepaprikást evett – emlékei szerint – nokedlival, esetleg uborkasalátával. Én már untam, hogy éhesek vagyunk; el nem tudom mondani, hogy milyen gyötrő és kínzó érzés az éhségérzet. Azt csak az tudja, aki nem egy napig vagy két napig, hanem hetekig nem evett. Nem tudsz másra gondolni, mindent megennél. Mondtam nekik, hogy beszéljetek már valami másról. Akikkel együtt voltam, azok nagy része parasztgyerek volt. Megkérdeztem: „Nem olvastatok egy könyvet vagy valamit, és arról nem tudtok beszélgetni?” Hát, nem. Na mondom, akkor mesélek nektek. Elmondtam nekik a Grant kapitány gyermekei című Verne-regényt. Először csak négyen-öten gyűltek körém, a végén már egészen körbevettek, és mesedélutánt tartottam. Ha nem tudtam a történetet, hozzáköltöttem valamit; Jókait, illetve regényeket mondtam. Történt egyszer, hogy kizavartak bennünket az oroszok azzal, hogy a barakkban tetű van. Rengeteg tetűnk volt, most is megvannak a tetűfoltok a karjaimon, úgyhogy egy életre megmaradt. Úgy játszottunk, hogy páros vagy páratlan. Huszonegy, huszonkettő, vagy huszonöt volt így egy markolásra egy emberben. A lényeg az, hogy a barakkunkat fertőtlenítették, és addig egy másik kis barakkba zavartak be bennünket. Persze ez a barakk laktanyai hálószoba lehetett, négyszázan nem nagyon fértünk el benne, ennek következtében az ott lévő priccseket összetörtük. Erre nagyon felháborodott a láger vezetősége (, akik ugyanolyan foglyok voltak, mint mi, csak ők nem magyarok voltak, hanem lengyelek. Addig valószínűleg színtiszta németeknek tartották magukat.) Kizavartak bennünket az udvarra, és ott kellett sorba állnunk tízesével. Soha életemben nem felejtem el, lehetett mínusz negyven fokos hideg, telihold volt, és nagyon nagy hideg tud lenni olyankor! Ott álltunk, míg a mi barakkunkat fertőtlenítették; valamikor éjfél körül kerültünk be a helyünkre, és nem kaptunk vacsorát se. Mikor a karanténnak a vége felé jártunk, akkor egyszer megjelent egy orosz tiszt egy tolmáccsal. A tolmács elmondta, hogy tulajdonképpen ő is ugyanolyan fogoly. Munkaszolgálatos volt, ’41-ben került fogságba. Most az oroszok úgy döntöttek, hogy innen az összes magyart elviszik egy táborba. Saját táborunk lesz, csak magyarok lesznek ott. Elmondták a politikai, illetve a katonai helyzetet: már Székesfehérvárnál folynak a harcok, a front halad előre. A végén az orosz tiszt feltette azt a kérdést – valami politikai tiszt lehetett –, hogy megkapjuk-e rendesen a kosztot, bántottak-e bennünket, stb. Erre elkezd a tömeg zúgolódni és morogni, de senki se szól. Erre megszólal a tolmács, hogy „de hát mondjátok már el, hogy mi bánt benneteket!” Senki se jelentkezett, engem vágtak oldalba: „Annyit tudsz mesélni, most járjon a szád, és mondd el!” Én akkor kimentem, és elmondtam, hogy megvertek bennünket, nem kaptunk vacsorát, kint kellett állnunk. Erre az orosz tiszt roppantul felháborodott; mindent felírt. Intézkedett, és két nap múlva megkaptuk az elmaradt vacsorát. • •

Hallottunk arról, milyen nehéz életük volt Önöknek. Mondana példát arra, milyen munkákat kellett végezniük a fogságban?

1945. január 15-e tájékán kivittek bennünket fát ültetni. Megmondták, hogy hány fát kell egy fogolynak elültetni, mennyi a norma. Mi úgy tudtuk, hogy 80×80-as gödröt kell ásni, és abba beletenni a fát. Ezek nem gyümölcsfák voltak, már nem emlékszem 32

mik lehettek. Este megkaptuk a papírt, hogy 10-15 %-ot teljesítettünk. Az élelmezés attól függött, hogy ki mennyit dolgozik; a Szovjetunióban jelmondat volt, hogy „Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Aki keveset dolgozik, keveset egyék!” Mivel mi olyan 15 % körül teljesítettünk, a legminimálisabb kosztot kaptuk. Kevés kenyeret; és zsiradékot egyáltalán nem kaptunk. Ültettük ezeket a fákat, de nem volt semmi százalékunk. Volt velünk egy orosz őr. Nagyon rendes gyerek volt, katona. Azt mondta, tudja, hogy tőlünk 4-5 km-re az orosz lakosság ugyanezt csinálja, és ők 150160 %-ra teljesítik a normát. Nem úgy dolgoznak, mint ti, foglyok itt. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tudják ezt teljesíteni. Amikor valamicskét megtanultam oroszul, kértem ezt az őrt, engedje meg, hogy én oda elmenjek, és megnézzem. Megkérdezte, hogy van-e nekem barátom? Mondom: van. Azt hittem, azt akarja, hogy ketten menjünk. Megkérdezte, ki. Mondom: Keresztessy Sándor. Erre ő: „Hívd ide!” Szóltam Sanyinak, hogy jöjjön. Azt mondta az orosz: „Én téged most elengedlek, de ha napnyugtára, sötétedés előtt fél órával nem vagy, őt itt lövöm agyon helyetted.” A lényeg az, hogy elengedett engem, elmentem az oroszokhoz. Mikor megtaláltam őket, adtak nekem valami üveget, amiben nagyon büdös, de erős szesz volt. Később kiderült, hogy ezt cukorrépából készítették, és a neve szamahonka. Egyetlen kortyot ittam, de éreztem, hogy hatott. Egész idő alatt arra gondoltam, hogy még vissza kell érnem, mert ha nem, a Keresztessy Sanyit agyonlövik. Kézzel-lábbal magyaráztam nekik, hogy „malo procent, malo kleba”, vagyis „kis százalék, kis kenyér”. „Kak vi zgyelajte.” – Hogy kell ezt csinálni? Erre ők visszakérdeztek: „Ti hogy csináljátok?” „Gödör, – mondtam – gödröt kell ásni, és elültetni.” Erre elkezdett az orosz lakosság nevetni, és mondták hogy nem kell gödör. „Fejsze van?” Mondom: „Da.” Mondják, hogy le kell fektetni a fát, és akkor elvágni a gyökér felett. A gyökérből tüzet rakunk, annál melegszünk, énekelünk és isszuk a szamahonkát. Ami megmarad csonk, azt pedig sorba bedugdossuk, otthagyjuk, majd csak lesz vele valami. Így lehet procentet csinálni. Ez volt a faültetésnek a rendje. Na most, ami számomra megdöbbentő volt benne az az, hogy mikor én visszamentem, és elmondtam, a társaságnak döntő többsége azt mondta, hogy rendben van, ezt így csináljuk. De legalább 20-30 parasztgyerek közölte, hogy én apámtól, nagyapámtól azt tanultam, hogy a faültetés az egy szentséges dolog, azt úgy kell ültetni, ahogy elő van írva. Mondtam nekik: „Jó, ti csináljátok úgy; mi többiek annyival többet teljesítünk, hogy a ti százalékotok is meglegyen.” Azt hiszem, hogy az a néhány fa eredt meg, amit azok a magyarok ültettek akkoriban. Ezután – a faültetés tartott olyan két-három hétig, mondjuk – tényleg összeállt a csoport, és elmentünk, ahogy ezt a barátunk, a tolmács fogolytársunk mondta, egy saját táborba. Mikor megérkeztünk, mondtam neki, hogy „Imre, én vagyok az”. Mondta, hogy „jól van, jó hogy jössz, tudsz te mérni? Kellene legelőször is egy térkép erről a lágerről.” Így kerültem kapcsolatba ismételten a földméréssel. De nem volt mérőeszköz, még egy centiméter se. Hogy lehet így térképet készíteni? Kineveztünk etalonnak hát egy szalagot, valami vászonszerűség volt, nem tudom pontosan mi. A szabók adtak valamiféle bélésanyagot, és arra osztottam rá a centimétert. Elég jól megbecsültem akkor. És ráfogtam, hogy az 1 m, attól kezdve az volt az etalon nálunk, az volt egy méter. Később ebben a táborban dolgoztak szabók, asztalosok, különböző szakemberek, és mindenki ezt a métert használta, amiről később kiderült, hogy csak 98 cm, mert azért semmi se tökéletes. Fel is mértem a tábort. Gyönyörű térképet készítettem róla. Volt konyha, legalább tizenkét barakk egymás mellett elhelyezve, kórház, fürdő. Minden körbe volt kerítve. A barakkba, amelyikbe beköltöztem (fából voltak ezek az épületek) minden nap húztam egy strigulát, hogy hány napot töltök itt; mint a kártyások szokták: négy strigula függőlegesen, az ötödik

33

keresztbe. Amikor eljöttem ebből a táborból, 725 strigula volt. Tehát öt nap híján két év. Szép időt töltöttem itt. Rengeteg emlékem van! • •

Hogyan jutott haza, és hová ment a szabadulása után?

1947. októberében hazaindultunk, hogy pontosan mikor, azt nem tudom. Október 27-én érkeztünk meg Debrecenbe. Ott volt egy átmeneti tábor, néhány napig, körülbelül olyan négy-öt napig voltunk itt; már rendes magyar kosztot kaptunk. Azt hiszem, elsősorban az volt a cél, hogy egyáltalán ráálljunk a magyar kosztra. Az ellátásunkat a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége látta el. Arra emlékszem, hogy lebbencsleves volt. Hú de finom az a lebbencsleves, sokkal jobb, mint mondjuk a csalánnal dúsított orosz leves. Innen Szolnokra mentem vissza. Jelentkeztem a vasútnál, oda visszavettek műszaki rajzolónak. Körülbelül olyan fél évre, tehát ’48 tavaszán jött egy vasút-helyreállító osztag. Volt egy ilyen katonai alakulat, vasútépítő század, vagy mi volt a neve; nem tudom már pontosan. Akkor ők kérték a különböző állomási helyszínrajzokat, hogy s mint vannak. Mivel én ott már a háború előtt is dolgoztam, ismertem ezeknek a rendjét, és mindent elő tudtam adni. Jöttek sorba. Hogyan maradt meg? Hát azt nem tudom! Szolnokot úgy agyonverték az amerikai bombázók ’44 nyarán, hogy csak na. Óriási szerencsém volt, hogy akkor életben maradtam, mert 1944. június 2-án volt a nagy szőnyegbombázás. A vasúti mérnökségnek, ahol dolgoztam, két óvóhelye volt; egy kisebb, meg egy nagyobb. Egy barátommal menekültem. „Menjünk abba a kicsibe!” Mert kisebb az esélye, hogy azt eltalálják, mint azt a negyven személyes nagyot. És mentünk volna le, de ebbe felülről kellett bemászni. Nyitva volt az ajtaja, éjjel esett az eső, és lenéztem. Mondom: „Ez nyirkos. Ebben álljunk?” Akkor gyerünk! Futottunk. Előtte volt körülbelül 50 méterrel a másik óvóhely. (Ezek nem bombabiztos óvóhelyek voltak, csak szilánkbiztosak. 40 centis betonfödém volt rajtuk) Emlékszem, hogy már mikor mi futottunk, hallottuk a bombáknak a suhogását. Annyi időnk volt, hogy a külső ajtóra rá tudtuk fordítani azt a nagy kart; a belsőre, mikor már beljebb voltunk (lefelé kellett menni), már nem tudtuk, mert az egész rengett. Szörnyű volt! Mikor kijöttünk, láttuk, hogy a kicsi bunkert telibe találták! Tehát ha abba megyünk, ahogy mi akartuk, akkor ma nem ülök itt. Szóval jött ez az ember, illetve kérte a rajzokat. Megkérdezte, hogy ki rajzolta ezeket, mivel ő már sok osztálymérnökségen járt, de ilyen szép rajzokat, ilyen rendben még nem látott sehol. S akkor mondom: igen, itt vagyok, de el vagyok kenődve, mert 460 forint a havi fizetésem. Ilyen keveset kapok, úgyhogy itt hagynám ezt a céget. Mire ő: jó, és volna kedve elmenni? Hát, miért ne? Na, azt mondja, majd-majd. El is ment ez a férfi, én már meg is feledkeztem róla, amikor 3-4 hónap múlva egyszer csak kaptam egy levelet, hogy Budapesten, a Keletinél, a Park Szállóban jelentkezzek, mert ott volt akkor a HM-nek a személyzetis csoportfőnöksége. Odamentem, ott az akkori kornak megfelelően kikérdeztek, hogy miről szól a Szabad Nép. (’56-ig az volt a kommunista párt napilapjának a címe, azt illett olvasni.) Kikérdeztek, hogy miről írtak, milyen cikkek jelentek meg benne, mindent kérdeztek. Akkor azt mondták, hogy jó, felvesznek, és mondták, hogy jelentkezzek a Honvédelmi Minisztériumban, s ott leszek rajzoló. Oda elmentem, és ott a megfelelő osztály Hadműveleti Főcsoportfőnökségén jelentkeztem. Akkor mondták, hogy próbarajzot kell készítenem, csak úgy vesznek fel. Hát aztán adtak valami rajzeszközt. Mondom ilyen eszközzel én nem tudok rajzolni, nekem rendes rajzszereim vannak, én ezzel nem tudok rendes rajzot csinálni. Egyébként – mutattam – ezt én rajzoltam, s erre elővettem nekik egy vasúti menetrendet, amit én készítettem. Egy normál méretű lapon rajta volt,

34

ami negyven lapon van a menetrendkönyvben. Egyszer felírtam a fejlécbe az állomás nevét, ezen volt a huszonnégy órás beosztás, 8.02-kor berajzoltam: indul a vonat Budapestről, 10.05-kor megérkezik Szolnokra, a kettőt összekötöttem, ha valamelyik állomáson megállt, és keresztezte a másik vonat, ott egy kiugrás volt, hogy a két vonat keresztezi egymást. Szolnokon a vasúti portással kötöttem egyezséget, hogy 1 forintért árulja darabját, azután én 50 fillért kaptam, de volt olyan nap, hogy 10-20-at eladott. Az egész rajta volt egy lapon, amihez egy könyvet kellett volna venni. Mutattam neki, és mondtam, hát ezt én írtam, én készítettem. Erre elrohant, bement valami alezredeshez, és fel voltam véve. Így kerültem én a HM-be rajzolónak a Hadműveleti Főcsoportfőnökségre. Nagyon meg voltak elégedve a munkámmal, mert még kitüntetést is kaptam – megvan az érem is. Valamikor ’49 nyarán rendeztek egy kiállítást, az volt a címe, hogy „Sztálin harcos élete”. A II. világháborúban volt olyan, hogy a sztálini tíz csapás. Tehát az egyiptomi tíz csapás mintájára Sztálinnak a tíz csapása volt, amivel összezúzta a fasizmust. Ebben benne volt a kurszki csata, és még különböző csaták. Akkor ezeket én rajzoltam meg úgy, hogy a piros nyíl mindig az oroszoké, és a sötétkék a németeké volt. Városnév, ez-az megírva, és a tíz csapás szerepelt rajta. Ezt dipára vagy rajzpapírra készítettem. Egyszer szóltam a főnöknek, hogy ez sokkal jobban mutatna, ha csinálnánk egy keretet, bekennénk az egészet hátulról valami olajjal – festékolajjal – és mögé tennénk a megvilágítást. Le lenne kapcsolva, és amikor odaér az ember, meggyújtja, és ég a tíz csapás; majd ha továbbmennek, elalszik. Ez nagyon tetszett neki. A kiállítás a Váci utcában, a pesti Központi Tiszti Házban volt, ami most nem tudom micsoda. Kaptam emlékplakettet is, meg még valamit, amin az volt, hogy „a Sztálin harcos élete kiállításon való közreműködéséért”. Itt én csak polgári alkalmazott voltam (nem voltam katona), rajzoló. Még Szolnokról fel se költöztem, vasutas voltam, ingyen utaztam, szabadjegyem volt. Azt mondtam, próbaidőre maradok ebben az évben, azután meglátom. Nagyon jó volt viszont a fizetésem, arra emlékszem; 960 forintot kaptam egy hónapra. Az nagyon nagy pénz volt, szemben azzal, hogy 500-600 forintos fizetés volt az átlag. (Akkoriban 1,60 volt egy kiló kenyér.) Ebben az időben jelentek meg az orosz katonai szabályzatok, és ezeket magyar nyelvre le kellett fordítani. Szóltam, hogy én tudok oroszul, és vállaltam fordítást. Később vállaltam rajzolást is. Most melyik volt előbb, azt nem tudom, de egy komplett utasítást odaadtak, lefordítottam, és a rajzokat pauszra le kellett másolni, és a cirill betűs szöveg helyett a magyar szöveget odaírni. Példának okáért ellenség, erdő stb. Akadt olyan hónap, amikor – ez volt a csúcs, ezt jegyeztem meg – 2800 forintot kerestem mellékesben. Na, ezt elég tisztességesen megfizették. Egy orosz szabályzat fordítását különös precizitással kellett csinálni. Egyébként Veress Péter volt a honvédelmi miniszter akkor, az író. Ő a Nemzeti Parasztpártnak volt az elnöke. Az akkori Függetlenségi Frontban benne volt a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt és a Független Kisgazda Párt; így ez a négy. Akkor még a legkisebb jelentősége volt a Honvédelmi Minisztériumnak közvetlen a háború után, ezért kapta meg Veress Péter. Később aztán, már nem tudom én ki, de párttag jött oda. Az a főcsportfőnökség, ahova én kerültem akkor, felügyeleti szerve volt a Honvéd Térképészeti Intézetnek. Volt ott egy gépíró kisasszony, ez egy Lakatos nem tudom milyen nevű főtörzsőrmester volt, irtózatosan gyorsan tudott gépelni. Nem felejtem el soha, radírral gépelt. Mindig mindent több példányban kellett leadni, és indigót kellett közberakni. Azért, hogy nagyot tudjon ütni az írógépen, és ezt ne az ujjával tegye, így két radírt fogott, és azzal ütötte villámgyorsan cikázva a betűket. Természetesen olyan erősen, hogy át tudjon ütni annyi papírt és indigót.

35

Egyszer szólt nekem, hogy most jött meg egy rendelet, annak alapján lehetne pályáznom. A Honvéd Térképészeti Intézetben indult egy térképész-tiszti tanfolyam. „Nincs kedve menni?” – tette fel a kérdést. „Hát – mondom – nagyon is van kedvem menni.” ’49 november-december tájékán volt ez, és akkor át is mentem, próbarajzot csináltam, és ’49 december 14-én megkaptam az értesítést, hogy januárban kezdődik a térképész-tiszti tanfolyam, és fel vagyok véve. Így kerültem tulajdonképpen kapcsolatba a térképészettel, és mint polgári alkalmazott végigcsináltam ezt a tanfolyamot. Én voltam az egyedüli, a többiek mind katonák voltak. Nekik volt plusz tárgyuk is, mert katonai kiképzésre, lövészetre, meg mindenféle kiképzésre mentek. Rám ez nem vonatkozott civil lévén, és így lényegesen kedvezőbb helyzetben voltam. Szóval tíz, tizenegy, tizenketten voltunk a tanfolyamon. Ez kezdődött januárban, május-júniusig tartott, utána kimentünk terepre. Akkor folyt az a nagy munka Magyarországon, amit manapság fel sem tudnak becsülni, nem is tudják méltányolni: két év alatt készítette el a Honvéd Térképészeti Intézet az 1:25 000-es topográfiai térképeket. Úgy hívták, hogy gyorshelyesbítés, de ez nem helyesbítés volt. Ezen vitatkozom: ez felújítás volt, mert helyesbítés az, mikor azt mondják, ide egy új út épült, és oda tesszük. Ez felújítás volt, mert új vetületi rendszert vezettünk be, új szelvénybeosztási rendszert, új jelkulcsot. Mivel rengeteg új tereptárgy jött létre, tehát helyesbítettünk is. Ezt a munkát két vagy három éven át csináltam az Intézetben. 1952ben fejeztük be. Ez egy hihetetlen munka volt, mert egy hónap alatt 90 négyzetkilométert – ez volt a norma – kellett elkészíteni úgy, hogy a térképet tisztázati rajz minőségében kellett kirajzolni. Kivételt képezett a megírás; azokat vékony tollbetűkkel, álló betűkkel kellett megírni a helyére. A szöveget kiszedték, bibliapapírra nyomták és oda ragasztották a feliratokat. Utána ment a fényképészetre, lefényképezték, és készítették aztán a kartográfián a megfelelő rajzokat; síkrajz, domborzatrajz, vízrajz meg ami még kellett. Két éve volt ennek az ötvenéves évfordulója, 2002-ben, a Térképészeti Intézetben. Akkor megkaptam egy szelvényt, amit én csináltam: az Vindornyalak, Vindornyafok szelvénye volt. Ez Zalában van Rezi, illetve Sümeg környékén. De nagyon sok szelvényt rajzoltam még. Egyszerre mindenki csak egyet kapott. Egy hónap alatt kellett csinálni egyet; egész évben az ember megcsinált kilenc térképszelvényt. • •

Én nagyon jól rajzoltam gyerekkoromban. Ma is megvan még egy rajzom – szegény anyám megőrizte –, amelyikkel ötéves koromban a Temesvári Hírlap rajzversenyén harmadik díjat nyertem. A családban nem volt senki, aki különösen jól rajzolt volna. Anyám nagyon szépen kézimunkázott, neki volt nagyon ügyes keze. •

•

Önt a jó rajzkészsége vezette erre a pályára. Örökölte ezt, vagy jó rajztanára volt, vagy hogyan alakult ki, hogy Ön olyan szépen rajzol?

Mikor tanult meg dolgozni azokkal a műszerekkel, amelyekkel a felmérést végezték, és milyen műszerek voltak ezek?

A műszerekkel azon a tiszti tanfolyamon ismerkedtem meg; ott műszertant is tanultunk. Olyan előadóink voltak, mint a Rédey; Irmédi-Molnár Laci bácsi; akkor a Veress Laci, aki később az Intézet parancsnoka lett; Berecz Lajos, aki képzőművész volt (gyönyörűen rajzolt), a negyvenes években gyakran behívták. Mindig nagy súlyt fektettem arra, hogy a rajzeszközöket rendben tartsam. A rendes rajznak a legfontosabb eleme a tusrongy, és a szerszámoknak természetesen mindig rendben kell lennie. Akik manapság számítógépen tervezik a térképeket, azoknak elemi rajztudásuk sincs. A 36

számítógép mindent megcsinál ugyan, de annyi érzéke nincs, hogyha két centivel feljebb helyezné azt a megírást, akkor már nem takarná a másik feliratot, vagy jelet! Nem is jut eszükbe az ilyesmi! El tudjátok képzelni, hogy egy térképnek hogyan kell kinézni?! A felméréseket mérőasztallal végeztük. Wild mérőasztalok voltak az Intézetnél, és vannak még most is. Amikor elkerültem az Intézettől, első dolgom volt, hogy elkértem öt Wild mérőasztalt, mert ki akarták dobni (most viszont kidobták a tanszékről). Állítom, hogy a körülbelül 60-70 éves műszerek jobbak voltak, mint a mostaniak. A MOM mérőasztalokat megpöccinted, arrébb megy! A Wildek, – mindig azt mondtam a gyerekeknek – olyan stabilak, hogy azokon családot lehet alapítani. • •

Milyen volt a terepi munka?

A tanfolyam résztvevői a terepi munkát Pincehely környékén kezdték. Szeptemberre már kiválogattak bennünket a tizenkettőből, akiket befogtak az élesbe, tehát már nem gyakorlaton voltunk, hanem dolgoztunk. A párttitkár otthon maradt! Az is végezte a tanfolyamot, aki az Intézetnek a párttitkára volt akkor, de ő nem ment ki dolgozni. Ez egy féléves tanfolyam volt; fél év volt az elméleti és fél év volt a gyakorlati munka. 1949-ben, amikor elkezdtem, még nem voltak titkosak a térképészeti adatok, de ’50-ben már igen. Ezért aztán 1950 decemberében, amikor elvégeztük a tanfolyamot, azt mondták, hogy nagyon szép, hogy kitanultam a szakmát, de polgári alkalmazottként nem dolgozhatok ott tovább. Két lehetőség van: vagy elfelejtem, amit eddig tanultam – de én közben megkedveltem –, vagy pedig katona leszek. Mert én voltam a tanfolyamelső, és egyetlen polgári hallgató. Így lettem aztán a Honvéd Térképészeti Intézetnél főhadnagy. A következő évben rendesen mentem terepre már Kádár Pistával. Mikor ő beszélt, én azt nem értettem! Az ő elképzelése, az olyan komplikált. Szerinte például a dolog úgy működik, hogyha bemész a kocsmába, akkor azt mondod, hogy kérek annyi bort, ami egy 4 centiméter sugarú pohárban 10 centi magasan áll. A normál ember meg azt mondja, hogy kérek 5 deci bort. Melyik az egyszerűbb? Ugyanígy valami egydimenziós problémákkal spekulál már évek óta. Ez a Kádár. A Kádár Pistával akkor bementünk a Honvéd Térképészeti Intézetbe. Ebben az időszakban ott még a régi, két világháború közötti tiszti gárda volt, ők képviselték a szakmát. Ilyen volt a Vásárhelyi János bácsi, aki akkor a parancsnok volt. Akkor mi Kádár Pistával elmentünk hozzá, és mondtuk, hogy szeretnénk továbbtanulni, és szeretnénk egyetemre menni. Erre azt mondta a Jani bácsi, hogy várjatok őszig, úgyse tudtok most menni sehova – ’51 elején voltunk ott –, lehet, hogy ősszel indul egy külön kar a Műszaki Egyetemen belül, ahova lehet, hogy ti is bekerülhettek. Így is volt, 1951ben felállították a Hadmérnöki Kart, amelyik 1952-től a Lónyay utcában, a Református Gimnázium korábbi – és mai – épületében működött. A Térképtudományi vagy milyen tanszéknek lett a vezetője a Rédey Pista bácsi, aki ’56 után a Műegyetem Geodéziai Tanszékének volt a vezetője egészen ’68-ig. Akkor így kerültem a Hadmérnöki Karra, azt elvégezve visszakerültem a Térképészeti Intézetbe, százados lettem, jött ’56, jött a tiszti nyilatkozat (ennek az volt a lényege, hogy aki aláírja, az ugye tovább maradhat, aki nem írja alá, az elmehet). A Térképészeti Intézetben nagyon érdekes volt az egész statisztika, hogy ugye mi voltunk huszonheten térképésztisztek, akik a Hadmérnöki Karon végeztek. Először volt a Joó Pista-féle évfolyam. A beiskolázás úgy történt, hogy vettek fel első évre is hallgatókat (mi a Kádár Pistával az első évre kerültünk), és Sopronból hoztak át másodéveseket. Ilyen másodéves volt a Joó Pista, Nagy Jenő, Sipos Sanyi, Kovács Béla.

37

Három évfolyam volt, mindegyik 9-9 fővel. És a három évfolyamból, tehát a huszonhétből, a tiszti nyilatkozat után öten maradtak összesen, a többi mind leszerelt. Ez volt a szerencséje az egész polgári topográfiai térképezésnek – ezt már nagyon sokszor elmondtam –, mert rajtunk kívül, a huszonkét fiatal mérnökön kívül, akik többé-kevésbé megtanultuk a topográfiát – legalább ugyanannyi kitűnő topográfus szerelt le, akik szintén elhelyezkedtek. Hegyi Gyula bácsi például, a Kartográfiai Vállalat későbbi igazgatója, és nem tudom hányan voltak még akkor, akik leszereltek, és a polgári életben helyezkedtek el. A fotogrammetriával került kapcsolatba a Sárossy Pista bácsi, aki térkiértékelő műszeren alá tudta írni a nevét. Ki tudja ezt ma már megcsinálni? • •

Volt veszélye. Ismerem az oroszokat. De valószínűleg nem akartak újabb botrányt. Nem tudom. Miután leszereltem, elkerültem a BGTV Topográfiai Osztályára; ez ’57 tavaszán volt. Akkor kezdték el a polgári topográfiában is alkalmazni a fotogrammetriát kombinált felmérés útján. (A fototérkép adva van, és geodéziai úton kell mérni a domborzatot.) Az első ilyen kísérleti munkát én készítettem Tiszapüspöki községben 1:5000 méretarányban. Majd az ott szerzett tapasztalatok alapján a többiek, miután az első szelvénnyel kész voltam. A legelső légifényképek úgy készültek, hogy adva volt egy fényképezőgép, de nem filmes, hanem üveglemezes. Az üveglemezes fényképezőgépekhez meglehetősen nagy méretű üveglemezek tartoztak, azt hiszem 13×18cm-esek voltak. A repülőgépről úgy készítették a felvételeket, hogy egy vasalódeszkára rákötözték azt az embert, aki a légifényképezést végezte. A feje és a karja szabadon volt. Nyakába volt kötve a fényképezőgép, és ő föntről így kattintott. A legjobb felvételeket készítették ezzel a módszerrel. Nem speciálisan légifényképezésre készültek ezek a fényképezőgépek, de így csinálták az első világháború alatt a felderítő felvételeket is hosszú ideig. A Gersi Pista bácsitól hallottam ezt, aki a légifényképezést intézte a Térképészeti Intézetnél. (’56-ban ő is leszerelt.) A két háború között a Térképészeti Intézet elég jól el volt látva műszerekkel. A németektől, tehát a Zeiss-éktől kapta az első kamerát a Honvéd Térképészeti Intézet, és azt használták. Ez 23×23 centis volt, ha jól emlékszem, de már filmekre dolgozott. Azokkal készültek a felvételek; később 1961-62 tájékán szerezték be a Wild RC5-öst és a Wild RC8-ast. Ez a két típus volt, amit végig használtak. Csak nyugati filmet vettünk, mégpedig a Kodak 20 dines filmet. Akkor már az ÁFTH-ban voltam a Fejlesztési Osztályon. Nem tudtuk megértetni a hatósággal, hogy nem elég, ha megvesszük a legjobb filmet, ahhoz meg kell venni a hozzá való hívót is. Állandóan az volt a baj, hogy azon spóroltak. Tehát a fóti gyár által készített előhívószereket használtuk ezekhez a nyugati filmekhez, és az nem úgy működött. Filléreken akartak spórolni! •

•

Ha valaki nem írta alá a nyilatkozatot, annak volt valamilyen veszélye?

A BGTV-nél mennyi időt töltött összesen?

A BGTV-nél két évet voltam, és ’58-ban bekerültem az ÁFTH-ba a Kutatási és Tudományos Osztályra. Nekem az volt a feladatom, hogy az akkor beinduló topográfiai felméréshez elkészítsem az utasítást (ez a 10 000-es polgári topográfiai térkép volt). Megkaptam a jelkulcsot. A jelkulccsal az volt a probléma, hogy – tudjátok vagy sem –1953-ban vagy 1954-ben Moszkvában volt egy nagy értekezlet, ahol a szocialista országok geodéziai szolgálatainak a vezetői vettek részt. Civil és katona is. A Szovjetunióban felvázolták azt, hogy mik az előttünk álló feladatok. Többek között 38

azt mondták, hogy el kell készíteni az ország egész területéről az 1:25 000-es méretarányú topográfiai térképet. Később megsúgták Antos elvtársnak (ő volt akkor az ÁFTH vezetője), hogy Magyarországot már három és félszer felmérték 1:25 000-ben vagy az ahhoz közel álló 1:28 800-as méretarányban. A fél az az, amit az első világháború előtt kezdtek, de nem fejeztek be. Hármat befejeztek; 1785-ben, 1869-ben és 1887-ben. És akkor kezdték a negyediket, de az nem fejeződött be, mert szétesett a Monarchia. Hát nekünk minek ezt csinálni? Erre azt mondták: jó, majd megkérdezzük a szovjet bácsit. Antos tanult szakmája kereskedő volt. A háború előtt horgászüzlete volt. Akkor azt mondták erre a szovjet elvtársak, hát akkor csináljad a következő méretarányt. Erre hazajött, és úgy döntött, hogy legyen az az 5000-es méretarányú térképezés. Aztán elkezdtek számolni, te jó isten, 5000-es szelvényből majdnem 20 000 darab szelvény fedi le Magyarországot; valami mást kellene. Akkor döntöttek a 10 000-es méretarány mellett. A jelkulccsal kapcsolatosan pedig az volt a szovjetek álláspontja, hogy megbízták a cseheket, mint kebelbarátokat, dolgozzák ki a jelkulcsot. Az oroszokat nem érdekelte ez. Nekik még 100 000-es méretarányú térképük sincs ma se az egész országról; az egy óriási nagy ország, nem akkora, mint Magyarország. Őket nem érdekelte a 10 000-es, de az igen, hogy egységes legyen a jelkulcs. Akkor a csehek elkészítették a tervezetet, elküldték Magyarországra, én megkaptam akkor az ÁFTH-ban, és elolvastam a jelkulcsot, és a hozzá tartozó magyarázó szöveget. Rájöttem, hogy ebben a jelkulcsban elsősorban olyan jelek vannak, amire nekünk nincs szükségünk. Másodszor vannak olyan jelek, amiket nem így kellene nevezni, hanem valami más a neve, vagy a neve fordítási hiba alapján született. Aztán például olyan is volt benne, hogy víz alatti háromszögelési pont, holott ha tovább lapozza a fordító a szótárt, rájön, hogy az levezetett háromszögelési pont. Tehát a templomtoronynak a földi pontja. Miután mondtam, hogy ilyen nincs, akkor ők csak annyit mondtak: „Nem érdekel Blahó elvtárs; minden, amit a szovjetek adtak, minden itt benne legyen!” Hát ilyen, hogy a tatár törzsfőnök sátra, az Magyarországon elég érdekes. Én nagyon szerencsés helyzetben voltam ezeknél a tárgyalásoknál, mert amikor a Honvéd Térképészeti Intézettől jöttek, hogy megbeszéljük a közös jelkulcsot, ami vonatkozik a 10 000-estől kezdve egészen, ameddig a topográfiai térképek tartanak, a 200 000-esig, nagyon könnyen meg tudtunk egyezni, mert hát kollégák voltunk, ismertük egymást régről. Sokkal nagyobb a probléma, ha nem tudunk úgy megegyezni. Ezt most tapasztalom a FÖMI-ben, ahol vagyok. Ma a Honvéd Térképészeti Intézettel sincs olyan jó együttműködés, mint annak idején. Szóval az ÁFTH Tudományos Osztályán voltam egészen 1962-ig. Alighogy odakerültem, egészen friss voltam még az osztályon, és én tartottam a kapcsolatot a topográfusokkal. Meg hogy dolgozzam is egy kicsit, utasítást írtam, kijártam terepre, beszéltem velük, mi a véleményük. Nagyon szeretett velem járni a Vincze Vili, mivel nagyon jókat ittunk. Nem sokat ugyan, de ő is szereti, különösen a körtepálinkát. A lényeg az, hogy egyszer keresztüljöttünk Fehérváron; azt mondja nekem: „Imrus, maradj itt, én felmegyek ebbe az iskolába, én itt szakfelügyelő vagyok, meghallgatok egy órát.” Ő volt a geodézia oktatásának országos szakfelügyelője az útépítési, vízépítési stb. szakközépiskolákban. Az óralátogatás után kijött a Vili, és azt mondta: „Ezek a gyerekek olyan szépen tanulnak. Tudod azon töröm a fejem, hogy kellene egy ilyen iskolát csinálni kifejezetten geodéták számára is. Beszéltem is itt ezzel az igazgatóval – Jakab János volt az igazgató –, és ő is hajlandóságot mutat arra, hogy csináljunk itt egy geodézia-osztályt. Mivel itt szaktanárok nincsenek, én rád gondoltam. Mert mit is kellene tanítani? Geodéziát, fotogrammetriát, topográfiát – ezek

39

volnának a külön szaktárgyak. Arra gondoltam, hogy te hetente három napra lejössz Fehérvárra, tanítasz itt, és három napot fent dolgozol Pesten.” – mondta Vili. Így kerültem én le Fehérvárra. Na most az egész – hogy úgy mondjam – tantervet, tematikát én állítottam össze. Ő csak beleszólt, javított, jóváhagyott. Tehát ennek a rendszernek, ennek a szakközépiskolának a Vili bácsi volt a szülőatyja. Tudom, biztosan sokan vitatják. És úgy indult ez az iskola, hogy meghirdettük, hogy érettségizett fiatalemberek tanulhatnak geodéziát; két év és érettségi vizsgát tesznek topográfiából, fotogrammetriából és geodéziából, és akkor ők földmérő technikusok lesznek. Beindult a nappali és a levelező tagozat. A levelezőre az első évben 120-an jelentkeztek. Benne volt az összes megyei földhivatali vezető vagy az ott dolgozó olyan szakemberek, akik 20-30 éve dolgoztak ott; a szakmát, mint érettségizettek elsajátították, de nem volt róla papírjuk. Úgyhogy olyan tanítványaim voltak ebben az időszakban, mint Barabás József ezredes parancsnok a Honvéd Térképészeti Intézetben, Tóth Lajos nyugalmazott vezérőrnagy, a BGTV igazgatója, és sorolhatnám még a számtalan megyei földhivatali vezetőt, akik mind úgy kerültek oda, hogy pártemberek voltak, de a szakmához nem értettek. Úgy állítottam össze a tematikát, hogy a hallgató érezze, hogy kapcsolat van a matematika, ábrázoló mértan, topográfia és geodézia között. Kiemeltem a teljes geodéziai számítást a geodézia tárgyköréből, és odaadtam a matematika tanárnőnek, aki Fehérváron tanított, s azt mondtam, hogy az irányszög- és távolságszámítás, a poláris koordinátaszámítás, ez nem geodézia. Ezt lehet matematikában tanulni, amikor tanítja a trigonometriát. Egy trigonometriai példa lehet, mondjuk az előmetszés. Tehát a hallgató tanulta a matematikát, és érezte, hogy hoppá, nekem erre szükségem lesz a geodéziában. A geodéziának az óraszámát ezzel tudtam könnyíteni, és olyan anyagot tanítottunk a különben érettségizett embereknek, aminek rögtön hasznát vették. Az ábrázoló mértan ugyanúgy. Ugye centrális projekció kell a fotogrammetriához, a topográfiához meg kell a szintvonaltervezés. Ezt a kettőt megtanulták ábrázolóból, ezzel könnyítettük a szakmai tárgyak anyagát, és a hallgatók meg érezték az alapozó tárgy és a szaktárgy közötti összefüggést. Ez az iskola két évig működött így, hogy érettségit adott, és utána felsőfokú földmérési technikum lett. Akkor azt mondták, hogy most már nem elég, ha lejárok. Én lettem a Fotogrammetria és Topográfia Tanszéknek a vezetője, mindaddig, amíg nem jöttem az egyetemre. • •

Az 1961-62-es tanévtől kezdve. Amikor a Kunovszky Emil bácsi még nem ment nyugdíjba, de már nagyon reszketett, ő kért valakit, hogy itt gyakorlatot vezessen topográfiából. Akkor engem az ÁFTH-ból javasoltak, egyidejűleg ez már a harmadik keresetem volt. ’62-től ’64-ig gyakorlatvezető voltam, ’64-ben elment az Emil bácsi nyugdíjba, és akkor lehetőségem volt végleg idekerülni. Fehérváron felmondtam, és jöttem ide, és itt tanítottam nyugdíjba vonulásomig, ’92-ig. •

•

Mikor kezdett az egyetemen oktatni, és mit tanított?

Milyen érzés volt először kiállni a diákok elé?

Megtaláltam velük a hangot, nem volt velük különösebb gondom. Aztán volt egy nagy gyakorlatom a Nyírségben! Három helyszínen folyt; a hallgatók Magyarország topográfiai felmérését végezték. Összesen négy cég volt ebben jelen: három vállalat és a Budapesti Műszaki Egyetem. A hallgatók a gyakorlat keretén belül felmértek 24 szelvényt. Ennek a gyakorlatnak csak egyetlenegy baja volt, hogy csak „KK”-ban 40

lehetett elvállalni. A „KK” annyit jelentett, hogy költségvetésen kívüli munka. (A kutatási és oktatási feladatokon kívüliek). A „KK”-val is az volt a helyzet, hogy az egyetem a bevételből 30 %-ot kapásból elvitt. Most olyan munkát vállaltunk, hogy az ÁTFH gondolkozott, hogy ne adjon-e többet, de nem kértünk. A hallgatókat dicséri, hogy szerintem a körülményekhez képest becsületesen megcsinálták. Tisztességesen meg lettek fizetve, mert megkapták a ’60-as években a 31 forintos napidíjat, a szállást az egyetem fizette ki, és a munkateljesítménytől függően olyan 3000 forint körül kereshettek havonta. Két hallgatóra egy negyed szelvény jutott, tehát ketten dolgoztak egyazon területen. Ádám Jóska egy évvel hamarabb végezte a gyakorlatot, és a következő évben volt a Mélykúti Gabi. Igen, mert a Jóska is csinált egyet, mégpedig Paszab környékéről. Mélykútinak Magyar Gyuri volt a társa, úgy dolgoztak. Két negyedéves hallgató és két helyben felvett figuráns alkotott egy csoportot. Az egyik hallgató mért, a másik volt a jegyzőkönyves, következő nap ők egymás közt megbeszélték, hogy cserélnek-e. Természetesen ők feleltek a munkáért, mindent meg kellett csinálni: jegyzőkönyvet, leírást, mindent; állami leadásra. Na, most az volt az én bajom – ezt nem tudtam előre – hogy nem volt olyan szelvényem, ahol mind a négy csoport jól dolgozott volna. Megcsinálták jól hárman, de mindig akadt egy gyenge. Abban az időben rengeteg külföldi hallgatónk volt, arabok. Azokkal elég problémám volt, de a magyarok között is akadt problémás. Az volt a tapasztalatom, hogy a lányok sokkal szorgalmasabbak, mint a fiúk, és okosabbak is. Mi volt ennek az oka? A lányok érettségiztek, és rögtön jöttek az egyetemre, a fiúk érettségiztek, utána elmentek katonának, és csak egy év után jöttek vissza. Elfelejtettek tanulni, és a már megtanult anyagból is sokat elfelejtettek. Ez volt a fiúknál a baj! Az előfelvetteknek csak egy év katonai szolgálat volt. De az is elég volt! Ősszel mentek, és csak a következő ősszel tértek vissza. A másik meg az volt, hogy akkor, abban az időben nemcsak az jött földmérőnek, akinek valamiféle hivatástudata volt, hanem az is, akinek halvány gőze sem volt a földmérésről, csak véletlenül felvették! Klasszikus példa Jordán Tamás. Ő mindenáron színész akart lenni világéletében! De a Színművészeti Főiskolára nem vették fel, ellenben valaki mondta neki, jelentkezz földmérőnek, ott még van hely! Jött, el is végezte a földmérő szakot, és aztán elvégezte a Színművészeti Főiskolát is. De a mai napig büszke rá, hogy földmérő, és rendszeresen el szokta mondani, hogy máig nosztalgiát érez a földmérés iránt! Volt olyan is, aki operaénekesnő lett (Rózsahegyi Zsuzsa), volt, aki politikus lett (Hegyi Gyula), lett polgármester, de még plasztikai sebész is Stockholmban! Végh-Alpár Sándor, a Magyar Nemzet egyik szerkesztője Fehérváron végzett. Egy könyvet is írt Légvándor címen, abban engem is név szerint emleget, hogy mikor topografus volt, akkor hogy járt, és akkor hogy gondolt arra, amit én ekkor meg ekkor mondtam neki. Tulajdonképpen az élményeit írja le, hogy amikor még geodéta volt, akkor a kutyáktól kezdve milyen élmények vártak rá. Nyolc éve jelent meg ez a könyv. Aki viszont elvégezte az egyetemet, ha mást nem, egyet megtanult: hogy hogyan tanuljon. Tehát ha neki mondjuk úgy alakul az élete, hogy más pályára kerül, egy-kéthárom év alatt beletanul abba is, mert van annyira értelmes. Ez az előnye az egyetemnek, főiskolának. •

•

Mélykúti Gábor tanár úr mesélt még egy érdekes történetet a szintezőkutyáról, és úgy tudom, hogy Öntől hallotta. Megosztaná velünk, hogyan is volt ez valójában?

Hát ezt nekem is úgy mesélték a régiek. Tudniillik a topográfiának a lényege a magassági felmérés. Ma Magyarországon és a világon mindenütt a magasságot úgy

41

ábrázoljuk, hogy az azonos magasságú pontokat összekötjük. Ez a szintvonal. De ezek a természetben nincsenek kijelölve. A természetbeni kijelölésére szolgál a szintezőkutya, amelyik egy olyan kutya, aminek meglehetősen bozontos farka van, és meglehetősen erős termete. A kutyának a hátára kell szerelni egy lécet, amelyik vízszintes helyzetben van. Ki kell egyensúlyozni, hogy vízszintes legyen. A feje fölött is van egy léc – ez nyilván rövidebb –, és hátul, a feneke felett is van egy léc, mindkettőbe egy-egy szög van beütve. Na most, ha a kutya vízszintesen megy, akkor sem a fejénél, sem a fenekénél lévő léc nem érinti. Ha viszont felfelé megy, akkor a léc megbillen, és a fenekébe szúr; ha lefelé megy, akkor a fejébe szúr a szög. A kutya tehát ezért vízszintes vonalon kénytelen haladni. Igen ám, de a kutyát mozgásra kell kényszeríteni. Ezért az első lécnek van egy nyúlványa, amelyikre egy darab kolbász van kötve. De úgy, hogy a kutya ezt nem éri el. Megy a kolbász után, de az mindig vele együtt mozog előre. Ugye, a kutya roppantul örül a kolbásznak, utol szeretné érni, és ezért csóválja a farkát. Igen ám, de a feneke alá egy edény van kötve, amibe gipsz van. Az eb farka beleér ebbe az edénybe, és amikor örömében a kutya csóválja a farkát, kiszórja a gipszet, megjelölve ezzel a szintvonalat. Ez a szintezőkutya. Nem én találtam ki, azt hiszem Rédey mesélt erről. Ezzel szemben az nem anekdota, hogy a marha, mikor legel, akkor csakugyan egy szintvonalon járja körbe a legelőt, mert nem szeret lefelé legelni, meg felfelé legelni. A dombos dunántúli legelőkön vannak ilyen kikoptatott csíkok, amik csakugyan szintvonalakat jelölnek ki. •

•

1991-ben tanítottam utoljára. ’92. január 1-jén mentem nyugdíjba. Na de viszont járok gyakorlatra most is! Winkler Gusztival megyünk Pilismarótra, és járok még Bajára az Eötvös József Főiskola gyakorlataira, meg a Kertészeti Egyetem gyakorlataira is, Kenesére. A diákság, igen! Énszerintem a diákságnak nagyon kevés a gyakorlata. Szerintem a geodéziában egy tárgyat – és én ezt szerettem volna mindig elérni – olyan szinten kell megtanítani, hogy ha a hallgató végzett, kikerül az életbe, ne azt mondják rá, hogy még ezt sem tanultad, meg ezt se? Hanem hogy kikerülés után hamar bele tudjon jönni a munkába. Ne az legyen, hogy hosszú hónapokig tanulja! Volt olyan hallgató, aki elvégezte az egyetemet, kikerült az életbe, és mindenáron pontra akart állni a szintezési alapponton. Tehát sokkal, de sokkal több gyakorlat kellene! Másodszor: kis csoportos gyakorlat! Az a gyakorlat nem ér semmit, ahol nyolc hallgató van és egy műszer, egy dolgozik, egy vagy kettő még esetleg ténykedik mellette, öt, pedig semmit sem csinál! Az a tapasztalatom, hogy ha van egy társaság, és egyikük hülyéskedni akar, azt pillanatok alatt átveszi a másik hét is. Nem mintha baj lenne ez, viszont ha dolgozni kell, és egy dolgozni akar, a másik hét attól még nem akar dolgozni. Nem veszik át olyan hamar, mint a viccelődést. •

•

Harminc éven keresztül tanította a topográfiát. A diákság hogyan változott ez idő alatt? A hatvanas években esetleg jobban tanultak, mint a kilencvenes évek közeledtével?

A digitális térkép készítésének bevezetését hogyan élte meg?

Szerintem a digitális térkép jó! De nem úgy, ahogy mi csináljuk! Alapvető hibái vannak digitális térképnek, bár az egyetlen térképkészítési eljárás, amelyik alkalmas arra, hogy a térképeket naprakész állapotban tudjuk tartani. Meg kellene szervezni, hogy amikor épül egy híd vagy bármi más, annak a geodéziai térképezéshez szükséges 42

adatait egy cégnek, szervnek be kell küldeni. Egyik nap átadják, a másik nap már a térképen lehet. Mindenről történt intézkedés, csak erről nem, pedig a digitális térképnek itt van az első számú előnye. Ez a legnagyobb, az összes többit elvethetjük, de ehhez nem az egyetemnek, hanem a minisztériumnak kellene lépni, és valamit kitalálni. Valamikor elő volt írva a geodéziai munkák kötelező bejelentése, azt vissza kellene állítani; vagy jó szóval vagy büntetéssel-jutalmazással rávenni a cégeket, hogy küldjék az adatokat. A másik problémám pedig az, hogy miért kell a digitális adatállományt méretaránytól tenni függővé? Ez egy marhaság! Külön adatállománya van a 10 000esnek, külön adatállománya a kataszterinek, külön a honvédségnek. Legyen egyetlen geodéziai adatállomány, amelybe egy szűrőt kellene beletenni, hogy ez megy a 10 000esbe, ez megy az 1000-esbe vagy 500-asba, de nem az, hogy ugyanazt bevisszük többször. Nézd meg a digitális attribútum táblázatot. Olyan van, hogy állandósítás nélküli alappont. Találkoztál már ilyennel? Pont olyan béna volt, aki ezt kitalálta, mint aki a németet vagy az oroszt fordította pár évtizeddel korábban! Előveszed az angol szótárat, abban megtalálod, hogy a háromszögelési pont „control point”. Ők a háromszögelési pontot egyes területeken így hívják. Az, hogy állandósítás nélküli háromszögelési pont, az azt jelenti, hogy nincs állandósítva. A háromszögelési pont kétféleképpen lehet állandósítva. Az egyik egy kővel, ezen fel lehet állni, a másik nincs állandósítva, mert gyárkémény, templomtorony, stb. Ez az őrült meg meghagyta, hogy állandósítás nélküli. Csak annyit kellett volna magyarosítani, hogy nem kővel állandósított háromszögelési pont. Akkor megkérdem: „Fiam, tudsz angolul? Nem! Hát akkor ki fordította? Hát egy angoltanár, ő nem geodéta.” Írjunk fel a jelkulcsra ezután mindenféle marhaságokat, mint például a palota, amit az angolból átvettek, és szó szerint fordítottak. Azt mondták a múltkor például: egymáson fekvő határok. Miért kell külön venni? Legyen úgy, hogy egyetlenegy határ létezik. És ez a birtokhatár. Mert minden határ birtokhatár egyben, még az országhatár is. És a határ mentén ne jeleket rakjunk fel, hanem írjunk rájuk számokat, akkor mondjuk az egyes az országhatár, kettes megyehatár, hármas községhatár, és ugyanott van térképezve. Nem egyszerűbb ez így? Hát ne bonyolítsuk agyon, hogy most külön szedjük. Most van a digitális topográfiai adatbázis, és készítenek hozzá egy digitális kataszteri kartográfiai adatbázist. De miért? Azért, mert azt mondja, hogy topográfiai térképen mindent a helyén ábrázolunk, és vannak olyan tárgyak, amik ugye fedik egymást. Ezért kell csinálni egy újabb adatbázist, amiben az egyiket eltoljuk. Amit most csinálunk, az nem geodézia. Abból élnek, amit az előző generáció megcsinált. A domborzathoz hozzá se nyúlnak, az ottani szakemberek a domborzatot még olvasni sem tudják, nemhogy megrajzolni. Akkor mit akarunk? Most a topográfiai térképezés úgy folyik, hogy elkészül egy adott területről az ortofotó, ezt a helyszínen minősítik, egy irodában kirajzolják. Amikor mi csináltuk a minősítést, akkor kint a helyszínen mindent hegyes ceruzával a helyére rajzoltunk. Most azt sem tudják, hogy miért volt barna az ortofotó. Hát istenem, azért, mert fekete ceruzával kellett rajzolni, és fekete tónusú papíron igen nehéz fekete ceruzával rajzolni. Na most, mivel hegyes ceruzával nem lehet, ezért 0,3as filctollal akarnak mindent a helyére rajzolni. Könyörgöm, a 10 000-esben a 0,3 mm már 3 métert jelent. Van Magyarországon topográfiai térkép, ami 1960-tól 1982-ig készült. Ez az egész ország területe. Akkor azt mondták, hogy ezek a térképek elavultak, és akkor felújították, jött egy másik. Ez a kettes számú térkép. Most készül a harmadik. A három térképet nem lehet egymásra tenni úgy, hogy fedje egymást! És tíz év óta még senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekek, meg kellene nézni, hogy ebből melyik a jó. Mert a

43

számítógépbe csak olyan adatot lenne szabad bevinni, aminek a helyességéről úgy meg vagyok győződve, hogy az életemet tenném rá. Mert egy koordináta nem lehet tíz dekával több, mint a párizsi. • •

A magas nyugdíj. Meg szeretem is csinálni. •

•

Mi a hosszú élet titka?

Nem tudom, ez szerintem szerencse vagy adottság; gének, és még ki tudja, minek a kérdése. Annyiszor van az embernek szerencséje, tiszta véletlenen múlik az élet, nekem mindig így sikerült. Nem szabad inni, nem szabad dohányozni. De azért egy korty pálinka reggel, egy pohár vörösbor ebéd után biztosan használ. •

•

Sportolt valamit mostanában, hogy ilyen jó egészségnek örvend? Szereti a sportokat?

Futok, de csak 400-500 métereket. Majdnem minden nap, erdőben. Az Aranyhegyi árok mellett van egy kis telkünk, kint Óbudán; ahhoz közel van az erdő; akkor a kutyát fogom, megyünk és futunk. Úgy szoktam csinálni, hogy odafelé felgyalogolok, visszafelé, lefelé pedig futok, kocogok. •

•

Ön köztudottan nagyon szépen rajzolt. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy Ön csak kiment a terepre, és rajzolta a szintvonalakat. Nem próbálkozott meg valamilyen művészi pályával is?

Nem, nem próbálkoztam. De van a szakmánkban művész, ott van Bölcsvölgyi Sanyi, világhírű lassan. Tiffany lámpakészítő, ólomüvegből készít gyönyörű szép lámpákat. Fehérváron végzett, és azután elvégezte az egyetemet is. Ma Dunakeszin lakik a feleségével, a Bán Margitkával, ő itt oktatott a Felsőgeodézia Tanszéken. •

•

Mi az oka annak, hogy még most is tanít, hogy most is dolgozik?

Hogyan látja a XXI. század geodéziáját?

Teljesen megváltozott minden ahhoz viszonyítva, mint ami valamikor volt. Valamikor volt egy állami térképezés, állami munka. Ilyen volt a kataszteri térkép is, meg a topográfiai térkép is. A térképezésnek a legnagyobb rákfenéje volt, amit bevezetettek a 60-as években, a titkos ügykezelés. Topográfiai térképeket kellene használnia az erdészeknek, a vízügynek, a vasútnak, az útépítésnek, a mezőgazdaságnak, és még sorolhatnám, hogy hol lenne jó a topográfiai térkép. Igen ám, de amikor bevezették a titkosítást, sok olyan cég volt, amelyik ha akarta se vehette volna meg a topográfiai térképet, mert egyszerűen nem volt nála olyan munkakör, hogy TÜK kezelő. Egy állami gazdaságnak volt főmérnöke, főkönyvelője, de titkos ügykezelője nem volt. Ennek következtében az állami gazdaság nem vehetett topográfiai térképet, mert hiába mondta, hogy ő ugyanúgy fogja tartani, befalazza, rácsokat tesz rá, ha nem volt embere, aki kezelje. „Most mondjátok meg nekünk, mikor nem lesz titkos egy térkép?” – kérdeztük. Erre azt mondták nekünk, hogy „Kérem ne legyen rajta magasság, ne legyen GaussKrüger vetület, ne legyen rajta relatív adat, hogy milyen magas a töltés fölső lapja.” „Igen. Jó, ez nekünk nem is hiányzik, és csinálunk ilyen térképet.” És csináltak ilyen 44

térképet. Ilyet készítettek az erdészek például nagyon nagy területekről az országban. Ezek nem sztereografikus vetületi rendszerben készültek. Most megyünk Európába, és különböző címeken lehet pénzeket kérni. Ha az erdészet pénzt kér az ő saját térképeinek a rendbehozatalára, arra kap; de ő, hogy egy jobb térképet vegyen, amin szintvonal is van, és egyéb adatok, ő arra nem fog pénzt kérni, mert az nem nála marad, hanem azt ki kell fizetnie. Tehát inkább megcsinálja magának azt a térképet. Azokon nincs semmi. Erdő van ábrázolva rajta, az ő számaikkal, ami nekik kell, de magassági viszonyok nincsenek rajta megírva. És most nem csak az erdészek, hanem ugyanígy vannak a vizesek, ugyanígy vannak a mobiltelefonosok; ezeknek is hatalmas területeken vannak építményeik, hát ezeket mind be kellett volna jelenteni, hogy az állami alaptérképen rajta legyenek. De nincsenek, nincsenek! Ők maguk elkészítik maguknak, és elteszik. Nem kötelező az adatszolgáltatás a részükről, senkinek sem. Ha így csinálnánk térképet, akkor mi lenne? Szóval úgy látom, hogy az a régi térképfajta nincs tovább. A mostani térképészek olyanok, mintha azt mondanák egy festőnek, hogy ha egy embert le kell rajzolni, akkor elég, ha megtanul szemet rajzolni, szájat, orrot, fület, arcformát, hajat. Akkor ezt így lerajzolják, úgy mint a nyomozók szoktak ilyen rajzokat készíteni, és aztán ennyi. A régi térképek ezzel szemben szépek voltak. Van egy facsoport, hogy ide két nullkört teszek csak; ide meg hármat, mert ez a nagyobb. És a térképolvasók így olvassák. A régi térképek olyanok voltak, hogy azokról fel lehetett ismerni a terepet. A mostaniak pedig olyanok, hogy éppen csak odateszik a jeleket, nagyon sematikusan; mint ahogyan az a bűnügyi technikus rajzol: fület rajzol meg szemet, és úgy néz ki, mint egy emberi arc, de nem adja vissza az alanyt. Ilyenek lesznek a jövő térképei. Ez az értékvesztés sajnos megmutatkozik minden területen. Köszönjük a riportot!

45

Blahó Imre publikációi: Magyar nyelvű Folyóirat: 1. Blahó Imre: Az 1: 10 000 méretarányú topográfiai térképek pontosságának vizsgálata GK. 20. évf. 2. sz. 1968. 127-133. o., 8 á., 2 t. R. ném. 2. Blahó Imre: Vízgazdálkodási célú topográfiai térképek domborzatának pontossága GK. 21. évf. 1 sz. 1969. 66-67 1., 2 t. 3. Blahó Imre: Kunovszky Emil GK. 38. évf. 6. sz. 1986. 442-443. old. Könyv, könyvrészlet, egyetemi jegyzet: 1. Blahó Imre: Jelkulcsi ismeretek. (SzFFT-i jegyzet) Székesfehérvár, 1962. 1-178 1., 520 á. 2. Blahó Imre: Topográfia I. - Topográfiai alapismeretek. (SzFFT-i jegyzet.) Székesfehérvár, 1964. 1-48 1.+14 1. ábrafüzet 42 á.-val. 3. Blahó Imre: Topográfia II-III. (SzFFT-i jegyzet) Székesfehérvár, 1965. 1-281 1., 165 á. 4. Blahó Imre: Topográfia I. (Egyetemi jegyzet) Bp. Tankönyvkiadó, 1965. 1-216 1., 364 á. 5. Blahó Imre: Topográfia II. (Egyetemi jegyzet) Bp. Tankönyvkiadó, 1965. 1-247 1., 160 á. 6. Blahó Imre: Felsőgeodézia I. rész. (SzFFT-i jegyzet) Bp. 1965. 1-131 1., 47 á. 7. Blahó Imre: Felsőgeodézia. II. rész. (SzFFT-i jegyzet) Bp. 1965. 1-134 1., 70 á. 8. Blahó Imre: Felsőgeodézia III. rész. (SzFFT-i jegyzet) Bp. 1965. 1-73 1., 33 á. 9. Blahó Imre: Felsőgeodézia IV. rész. (SzFFT-i jegyzet) Bp. 1965. 1-174 1., 71 á. 10. Blahó Imre: Felsőgeodézia V. rész. (SzFFT-i jegyzet) Bp. 1966. 1-110 1., 46 á. 11. Fialovszky Lajos (széles szerzői együttessel): Geodéziai műszerek Blahó Imre: Grafikus felmérési műszerek fejezetének szerkesztője Bp. 1979. 1-489 1., 609 á. Egyebek 1. Blahó Imre: A topográfia oktatása Magyarországon Geodinform előadás, XII. évf. 1981. 5. sz. 34–36. p. 2. Blahó Imre: A magyar topográfia története BME jub., Bp. 1982. 62. p., R ang. 3. Blahó Imre: A topográfiai oktatás fejlődése és jelenlegi helyzete Topográfiai Tanácskozás 1972. 151-158. old. 4. Blahó Imre: Topográfiai térképek szerepe és jelentősége a népgazdaságban Topográfiai Kiállítás és Tanácskozás Bp. 1972. 46

Idegen nyelvű Folyóirat 1. Blahó Imre: Vermessung von Bauwerken mit Hilfe der terrestrischen Photogrammetrie Periodica Polytechnica Civil Engineering 14. kt. 1. sz. Bp. 1970. 3-8 1., 4 á. 2. Blahó Imre: Iszszledovanije metodov markirovanija Periodica Polytechnica Civil Engineering 1977. Vol. 21 1–2. sz. 15–21. p. 9 á. 1 t.

47

Dr. Lukács Tibor

Lukács Tibor életrajza 1928. március 28-án Budapesten született. A középiskolát Budapesten a X. kerületi Szent László gimnáziumban és Nagyváradon végezte. 1946-ban érettségizett az Állami Szent László gimnáziumban. Még ugyanebben az évben beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Karára, ahol 1950-ben szerezett mérnöki diplomát. 1950 szeptemberében a Honvéd Térképészeti Intézetbe került hivatásos tisztként, ahol topográfiai és geodéziai munkát végezett. Innen 1952-ben áthelyezték a Budapesti Műszaki Egyetem Hadmérnöki Karára tanársegédnek, majd 1955 szeptemberében a Műszaki Egyetem rektora adjunktusnak nevezte ki. Az oktatói munka elismeréséül, a felsőoktatásban dolgozó oktatók kitüntetése alkalmából 1956-ban „Szolgálati Érdemérmet” kapott. 1956-ban nem írta alá a Kádár Jánost támogató tiszti hűségnyilatkozatot; emiatt elbocsátották a Hadmérnöki Karról, és a honvédség leszerelte. Ezt követően 1957-ben a BGTV-nél helyezkedett el. Itt a fotogrammetriai és a geodéziai osztályon dolgozott. 1958ban vizsgáló, majd csoportvezető, később a vállalatnál felállításra került tudományos csoport vezetője lett, ahol elsősorban a fizikai távmérő műszerek és számítógépek geodéziai bevezetésével foglalkozott. 1958-tól meghívott előadóként illetve mellékállásban a Budapesti Műszaki Egyetem Általános Geodéziai Tanszékén tanított. Éveken keresztül tagja, illetve elnöke volt a BME valamint a székesfehérvári főiskola államvizsgáztató bizottságának. 1962-ben és 1973-ban megkapta a „Térképészet Kiváló Dolgozója” kitüntetést, majd 1980-ban a Munka érdemrend bronz fokozatát. 1962-ben áthelyezték az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatalba (ÁFTH), ahol a tárcához tartozó tudományos munkák irányítója és csoportvezetője lett. 1962ben a Budapesti Műszaki Egyetemen „A vízszintes kéregmozgás geodéziai meghatározása” című témakörben műszaki doktori címet szerezett. Az ÁFTH jogutódjaként létrejött MÉM Országos Földügyi és Térképészeti Hivatalában az Alaphálózati Osztály vezetője lett. 1968-ban „Vizsgálatok a geodéziai vízszintes alaphálózat számításának automatizálására” tanulmányával a műszaki kandidátusi fokozatot érte el. 1971-ben áthelyezték a Földmérési Intézetbe – később Földmérési és Távérzékelési Intézet –, ahol az igazgató tudományos helyettese és az ágazathoz tartozó kutatások közvetlen koordinátora volt. Irányította az Egységes Országos Térképrendszer kialakítását és a geodéziai és térképészeti információszolgáltatáshoz egy korszerű adatbank létrehozását. Szakmailag összefogta még a Kozmikus Geodéziai és a Távérzékelési főosztályokat is. 1978-ban a címzetes egyetemi docens címet érdemelte ki 1981. május 18-án a „Korszerű információszolgáltatás a földmérési és földrajzi térképrendszerben” című értekezésének megvédésével a műszaki tudományok doktora lett. 1985-ben a Művelődésügyi Miniszter címzetes egyetemi tanárnak nevezete ki. 1988-ban megkapta a Fasching Antal érmet. 1989. január 1-jén a Földmérési és Távérzékelési Intézettől (ahol 18 éven keresztül tudományos igazgatóhelyettes volt) ment nyugdíjba. Ezt követően ugyanitt dolgozott tudományos tanácsadóként, valamint tudományos munkát végzett az MTA Földrajztudományi Kutató Intézetében, a Székesfehérvári Földmérési és Földrendezői Karon és oktatott a BME Általános Geodéziai Tanszékén. 1989-től 2004. június 30-ig a FÖMI-ben nyugdíjas igazgató helyettesként – kb. fél munkaidőben – végzett tudományos munkát, például a DAT Szabályzatok és Szabvány létrehozásában vett részt. Munkássága nyomán alakult ki a mintegy 650 tárgyat felölelő 49

szakmatörténeti kiállítás a Bosnyák téri székházban. Elkészítette a FÖMI Emlékkönyvét és a „Magyar Földmérők Arcképcsarnoka” III. kötetét, az FVM FTF részére is létrehozott egy kisebb szakmai kiállítást, végül nyomdakész állapotban a FÖMI vezetőjének átadta azt a tanulmányt, amely a székházban bemutatásra került tárgyakat ismerteti képekkel és szakszöveggel. Szakmai munkássága során kb. 80 publikációja jelent meg. 2003-ban az MTA Tudomány- és Technikatörténeti Komplex Bizottságának tagjává választották.

50

Beszélgetés dr. Lukács Tiborral 2004. szeptember 27-én látogattuk meg dr. Lukács Tibort a Földmérési és Távérzékelési Intézetben, hogy interjút készítsünk vele munkásságának legfontosabb állomásairól. • •

Én még úgy jártam iskolába, hogy 10 éves koromig elemi iskolás voltam, utána pedig gimnazista; akkoriban ez volt a szokás. Gimnáziumi tanulmányaimat a budapesti X. kerületi kőbányai Szent László gimnáziumban kezdtem el, és a végén – egy kitérő után – ott is fejeztem be. Akkor még nem nagyon találkoztam ilyen jellegű dolgokkal, hogy földmérés. A földrajz tárgy keretében persze térképekkel igen, de hát az azért mégsem ugyanaz. A folytatás eléggé speciális volt. Tizenhárom éves korban lehetett pályázni katonaiskolába való felvételre, és én megpályáztam a Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskolába egy helyet. Egy év múltán, tehát 14 éves koromban kerültem oda. Elég komoly felvételi volt. Mind fizikai, mind pedig szellemi felvételi vizsgán kellett keresztül esni, de sikerült, és akkor ott Nagyváradon 1942-ben elkezdtem a hadapródiskolát. A háború alakulása miatt komoly tanulás tulajdonképpen csak 2 évig volt, mivel '44 őszén már elfoglalták Nagyváradot; akkor Kőszegre kellett bevonulni. Nagyváradon tanultam már tereptant. Bizonyos tárgyak megfeleltek a gimnáziumi tantárgyaknak, de ezek mellett több katonai tantárgyat is tanítottak, amelyek részben a polgári tárgyak óraszámának a rovására mentek. A tereptan már akkor is érdekelt. Egy tereptani oktatási versenyen elég jó helyen végeztem, és még ma is megvan az az ajándék térkép, amelyet ezért a tereptan-tanáromtól kaptam. Rajta van az ő aláírása is. Az akkor elég nagy szó volt. •

•

Kérjük, beszéljen a gyermekkoráról! Volt-e már akkor is valamilyen kapcsolata a földméréssel, illetve mi érdekelte akkor?

A háború alakulása hogyan befolyásolta életének további történéseit?

Az az életemnek eléggé felgyorsult, felpörgött időszaka volt. Ugye '28-ban születtem, tehát '44-ben 16 éves voltam. Kőszegen, ahol elvileg folytattuk volna a hadapródiskolának a harmadik évét, még gyakorlatilag el is kezdődött a tanév. Akkor aztán úgy alakultak a dolgok, hogy az osztálytisztünket (lásd osztályfőnök) elvitték az iskolától hátországi frontszolgálatot teljesíteni. A mi kis évfolyamunk eléggé hazafias érzelmű fiúkból állott, és mivel egyrészt szerettük is a parancsnokunkat, meg az akkori helyzetben a lelkesedésünk is arra vitt, meglógtunk Kőszegről. Néhányan ott maradtak, mi, a többiek pedig elmentünk. Megkerestük és megtaláltuk azt a tüzér hadosztályt, ahová az osztálytisztünket beosztották, és így kerültünk mi is egy rövid időre oda. Persze az osztálytisztünknek volt annyi esze, hogy aztán utána visszavitt minket. Ott nem dicsértek meg bennünket, hogy meglógtunk. Az első- és másodéveseket nekünk, harmadéveseknek kellett rendben tartani. Mi lettünk a felsőbb évesek, mert a negyed- és ötödéveseket akkor már kiküldték csapatszolgálatra. A harmadévesek közül négyünket, akik németül elég jól beszéltünk kiválasztottak, és a tiszti családtagokat, a tiszt-feleségeket valamint azok gyerekeit kísértük ki Észak-Németországba, egy katonai táborba. Ez a tábor a mai lengyel Szczecin mellett volt. Az indulástól számított körülbelül egy hónapra jöttek a hírek, hogy Lengyelország felől jönnek a szovjet csapatok. Erre aztán szó szerint batyustul, 51

szánkókon, és még ki tudja min menekültünk; nagy hóban, hiszen '45 januárjában volt ez. Tehát így, gyalog indultunk visszafelé Németországból, úgy, hogy minél jobban elkerüljük a találkozást a bejövő csapatokkal. Négyen felsőbbévesek úgy döntöttünk, hogy nem maradunk nyugaton, inkább hazajövünk. Csináltunk magunknak egy német nyelvű menetlevelet, (a kerekbélyegzőjét egy alumínium kétpengőssel készítettük, amelyiken az angyalok tartották a koronát; azt rányomtuk a papírra), és elindultunk vonattal, egészen az osztrák határig. Vonatjárás azért volt; főleg katonai vonatok közlekedtek. Szóval hazaszöktünk Magyarországra –, mert az azért szökés volt –, és Magyarországon négyünk közül ketten tovább mentünk egészen a frontig. A front akkor Székesfehérvár környékén volt. Mi Fehérvárcsurgónál találtunk egy katonai hadosztályt, a hadseregnek nem tudom hányadik hadosztályát. Ott jelentkeztünk. Hát ott megjátszották (, mert azért tudták, hogy ezek 16-17 éves gyerekek), hogy mint katonaszökevényeket katonai bíróság elé állítanak gyertyákkal, kereszttel és a tárgyalás minden egyéb kellékével. Először kint kellett ülnünk valami folyosón, és a velünk volt tiszthelyettesek folyton cukkoltak, hogy „Halljátok a kopácsolást? Mert az akasztófátokat ácsolják odakint!” Aztán bementünk egy terembe, és a végén kaptunk egy letolást, hogy ilyet nem lehet tenni. Körülbelül két hétig frontközelben kellett szolgálatot teljesítenünk, annyira, hogy mintegy 500 méterre voltak a szovjet csapatok. Tüzérségi felderítő bunkerekben, földbunkerekben voltunk. Akkor éppen nem voltak különösebb harcok. Ennyit „élveztünk” akkor a háborúból. Az a hely, ahol bennünket fogadtak, értesítette a még Magyarországon levő katonaiskolát. Azok értünk küldtek, elvittek. Egy napig kemény kitolás volt: reggeltől estig ébresztő, takarodó félóránként; de aztán ez a büntetés letelt. Ez olyan 1945 februárja körül volt, március végén pedig az egész egység már hivatalosan, lövegekkel, lóháton, mint fogatolt tüzérek elindultunk Magyarország nyugati határához. Ha jól emlékszem március 28-án, tehát pont a 17. születésnapomon hagytuk el az országot lóháton, és vonultunk Ausztrián keresztül, Klagenfurt irányába. Onnan Szlovéniába mentünk, ahol elvileg az volt a feladatunk, hogy a helyi partizánok ellen harcoljunk. Ott az egyik városban letelepedtünk. Nem telt el három nap – a partizánok emberségét dicséri, meg a mi szerencsénket –, és eljött valaki közülük, aki azt mondta, hogy „magyarok tűnjetek el innen, mert mi szét fogjuk lőni a várost, és ha akkor ti is itt vagytok, akkor végetek”. Szerencsére volt annyi esze a parancsnokságnak, hogy erre elrendelte a visszavonulást. Klagenfurt mellett telepedtünk le, egy tornateremben szállásoltak el bennünket. A szállás azt jelentette, hogy a fenyőerdőben tűlevelet szedtünk, arra tettük a sátorlapokat, és azon aludtunk. Ez május vége felé volt, amikor már véget ért a háború. Akkor bennünket osztrák gazdákhoz osztottak be, és ők adták az ellátást. Ott kellett dolgozni náluk. Általában kettesével kerültünk egy-egy házhoz. Én egyik barátommal, egy osztálytársammal együtt egy pénteki napon kerültem a mi osztrák gazdánkhoz. Szombaton nem kellett dolgozni. Hétfőn mondták, hogy most fát kell aprítani. A tanya, ahol voltunk, úgy két-háromszáz méterre lehetett egy országúttól. Aztán ahogy vágtuk ott a fát, magyar hangokat hallottunk, és akkor láttuk, hogy egy kocsi megy ott, és ül rajta egy-két asszony meg gyerek. Gyorsan odaszaladtunk hozzájuk megkérdezni, hogy mi újság, hova mennek. „Hát ők mennek haza.” „Várjanak egy kicsit, mert mi is megyünk.” Bementünk a házigazdához, megmondtuk, hogy köszönjük szépen ezt a három napot, de mi elmegyünk. Adtak egy kis tízórait, jó utat kívántak, és mi eljöttünk. Eljutottunk akkor az angol (mert ez angol zóna volt) és a szovjet zóna közötti határig. A határon át kellett jutni, átöltöztünk hát civilbe. Minden holminkat, 52

pokrócunkat odaadtuk a civileknek. A lényeg az, hogy átjutottunk, de minthogy Ausztriának az a része szovjet megszállás alatt állott, azért ott sem volt valami könnyű az utazás. Grazig eljutottunk vonattal; persze pénzünk meg jegyünk nem volt. Grazban már megfordultak Szentgotthárdról meg általában Magyarország nyugati részéről a feketézők, mind magyarok persze, összeismerkedtünk velük, és tőlük kaptunk némi pénzt. Megvettük a vonatjegyet, és elmentünk először Bécsig, aztán át a határon. Így nagy nehezen hazakeveredtünk valamikor június valahányadikán. Pár nap múlva jelentkeztem a volt gimnáziumomban, a Szent Lászlóban, hogy megvagyok, szeretnék különbözeti vizsgát tenni. Nem csak rendes vizsgát kellett ugyanis tennem a hetedik gimnáziumból (ugye harmadéves hadapródiskolás hallgató voltam), hanem latinból is vizsgáznom kellett. Latint a katonaiskolában nem tanultunk, az osztálytársaimnak, pedig az az egyik fő tárgya volt. Szóval a lényeg az, hogy sikerült a különbözeti vizsga meg az osztályvizsga, és így beiratkozhattam ugyanabba az osztályba, ahonnan három évvel azelőtt a katonaiskolába elmentem. 1946-ban leérettségiztem. • •

Érettségi után hol folytatta tanulmányait?

1946-ban beiratkoztam a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre; akkor így hívták. Amikor végeztem, akkor a Budapesti Műszaki Egyetemen kaptam diplomát, de az ugyanaz az intézmény volt, csak a neve változott meg. Tehát '46-ban kezdtem el a Műegyetemet, és '50-ben végeztem – akkor négy éves volt a Műszaki Egyetemen az oktatás. Szakosítás csak a negyedik évben volt, addig mindent együtt tanultunk. Negyedévben az út-vasút tagozatra kerültem, és aztán ott végeztem. Nekem a mélyépítés tetszett a legjobban. Akkor diákköri mozgalom még nem volt, de azért valami hasonló igen. Nem tudom már pontosan, hogyan történt, de néhányan választhattunk egy-egy témát, és azt előadhattuk a tanáraink és hallgatótársaink előtt. Én a metróépítést választottam, mert oda szerettem volna menni dolgozni. 1950-ben már volt egy ifjúsági szervezet az egyetemen; a nevét nem tudom már; lehet, hogy tartalmilag kommunista ifjúsági szövetség, de lehet, hogy valamilyen más diákifjúsági szövetség volt. Ennek a vezetői többek között azzal is foglalkoztak, hogy végzés előtt mindenkivel elbeszélgettek, hogy hova akar menni dolgozni. Engem is megkérdeztek, hogy „Hova akarsz menni?” – „Természetesen a metróhoz!” – mondtam. A metrót tudtommal az előző évben, 1949-ben kezdték el építeni, és akkor nagyon kellettek oda fiatal mérnökök. „Téged a Honvéd Térképészeti Intézetbe szántunk, mint hivatásos katonatisztet. Akarsz oda menni?” – kérdezték tőlem. „Dehogy akarok.” – „Ha nem akarsz, akkor is oda fogsz menni.” Azt mondták, hogy „akik hajlandók ezt elfogadni, azokat a Honvéd Térképészeti Intézetbe, mint hivatásos tisztet felveszik, és ott fog dolgozni, aki pedig nem, azt behívják, és közkatonaként, zsoldért fogja ugyanazt a munkát elvégezni.” Nem tudom, mennyi volt akkor a zsold; talán húsz forint egy hónapra. Magyarul: az akkori havi 900 Ft-os tiszti fizetés helyett a 20 Ft-os zsoldot kaptam volna. Nem volt mit tennem, behívtak. Nem csak engem: tíz főt a Budapesti Műszaki Egyetemről, és tíz főt a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemről. Néhányan még máshova is kerültek. Tehát húszan kerültünk oda friss diplomások, a Honvéd Térképészeti Intézetbe. Ott én elsősorban topográfiával foglalkoztam, közben persze tanfolyamra is jártam. (Mivel én az Általános Mérnöki – akkor egyszerűen csak Mérnöki – Karon végeztem, a geodéziát összesen csak három féléven keresztül tanultam. Ebből két félév volt az alsógeodézia, és a harmadik félév valamilyen felsőbb geodézia.) Még ha rosszul is hangzik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én nem 53

akartam geodéta lenni, nem akartam térképész lenni, hiszen behívtak, akár akartam, akár nem a katonai térképészethez. Miután azonban odakerültem, nagyon megszerettem a terepmunkát. Szerettem azt, amit csináltam, de eredetileg mélyépítőnek készültem. A mi bevonulásunk – mert ez már bevonulás volt – szeptember 1-jén történt. Kaptunk egy hónap tanulmányi szabadságot, mert szeptemberben államvizsgák voltak, és október elsején ténylegesen is bevonultunk. Rögtön kiküldtek bennünket a terepre. Mivel mi az egyetemen topográfiát csak annyit tanultunk, amennyit az Oltay-könyvből lehetett elsajátítani, ezért a kezdő mérnököket egy már nagyon gyakorlott topográfus mellé osztották be kisinasnak, ami nagyon helyes is volt. Ez így volt 1951-ben és ’52ben. A téli hónapokban tanfolyam volt. Mikor bejöttünk a terepről november végén, akkor március végéig, tehát négy hónapon keresztül tanfolyamon vettünk részt. Itt tanított dr. Rédey István ezredes, aki később nagyon fontos lett az én életemben; ő korábban tanársegéd volt a régi Oltay-tanszéken, később pedig a tanszék vezetője lett. • •

Ezután a Hadmérnöki Karon lett tanársegéd. Elmondaná, hogyan került oda, és mit kellett ott tanítania?

1951-ben kezdődött a térképész-oktatás a Budapesti Műszaki Egyetem Hadmérnöki Karán, és ott a második évfolyam létszámát a Sopronban első évet végzettek behívásával töltötték fel. Rédey tanár úr ’51 szeptemberében nem „professzor úr”, hanem „ezredes elvtárs” volt. Rédey ezredest a Honvéd Térképészeti Intézetből átvezényelték a Hadmérnöki Karra. A húsz fiatal bevonult mérnökhadnagy közül – akkor hadnagyok voltunk – kiválasztott magának egyet tanársegédnek, és az éppen én voltam. Miért? Azt tőle kellene megkérdezni. Szegény már régen halott. Nekem ez egy jelentős fordulópont volt az életemben. 1952. február elsejével kerültem áthelyezésre tanársegédnek a Hadmérnöki Kar térképészeti fakultására. Hárman voltunk ott tanárok: Rédey István ezredes, Irmédi-Molnár László ezredes és Lukács Tibor hadnagy, tanársegéd. Nagyon hamar főhadnagy lettem. (Lehet, hogy már rögtön az áthelyezéskor kineveztek.) Rédey egy év különbséggel apám korabeli volt; Irmédi-Molnár Laci bácsi egy pár évvel még idősebb, és én meg ’52-ben 24 éves voltam. A gépíró-munkát, a könyvtári munkát; mindent a tanársegéd csinált, és nyilván nem a professzorok. Ezt követően egy fél év múlva kaptunk még két tanársegédet, de azok a Hadmérnöki Kar műszaki tagozatán végeztek, és így nekik még annyi közük sem volt a térképészethez, mint nekem; én már közel két évet a Térképészeti Intézetnél töltöttem. Ők geodéziából korábban ugyanannyit tanultak, mint én. Mikor odakerültek, az egyik fiú a geofizikai vonalat vitte, a másik a fotogrammetriát. Jelentős szakmai tárgy volt itt a felsőgeodézia. Mivel ennek korrepetálása is rám hárult, mondanom sem kell, hogy ez nem kis terhet jelentett: menet közben kellett a tárgyat megtanulnom. A gyakorlati része könnyebben ment. Az alsógeodéziával nem volt problémám, a topográfiával sem túlzottan, mert azok kellettek már a Térképészeti Intézetben is. De bizony a felsőgeodéziát tanulni kellett! A Hadmérnöki Kar tanterve egyébként sok tekintetben hasonlított a soproni földmérőképzés akkori tematikájához; a műszaki tárgyak persze katonai jellegűekkel voltak kiegészítve. A három évfolyam fokozatosan lépett be a Hadmérnöki Karra. Az első csapat – ahogyan az előbb már volt róla szó – egy évet Sopronban elvégzett, és a második évet kezdte itt, a többieket a Honvéd Térképészeti Intézetből vezényelték évenként, kilenckilenc fővel. Itt kellett irányítani eleinte főleg a geodéziai gyakorlatot, nyáron pedig a topográfiai gyakorlatot is. 54

Az oktatás nekem a szívem csücske, és annak ellenére, hogy a továbbiakban főállású oktató sose lettem, az oktatásban azért körülbelül 36 évet eltöltöttem, mint felkért óraadó. A Hadmérnöki Karon is voltak külső meghívott előadók; katonák is, civilek is. Hazay professzor úr tanította például a kiegyenlítő számításokat, ám egyszer azt mondta, „köszönöm szépen, nem vállalom tovább!” Ő akkor Sopronban tanított, és ingázott Budapest és Sopron között. A családja – és ő is – Budapesten lakott ugyan, ezért ingázott így is, úgy is; de azért mégis terhes volt a számára, hogy ide is kellett járni órákat adni. Szóval a lényeg az, hogy befejezte. Erre Rédey azt mondta, hogy „főhadnagy elvtárs, a félév elejétől tanítani fogja a kiegyenlítő számítást!” Soha az életemben kiegyenlítő számítást nem tanultam, csak annyit, amennyi az Oltaykönyvben volt. Erre nekiestem a Hazay-féle régi, 1938-as kiadású „Kiegyenlítő számítások”-nak. Elkezdtem tanulni, dolgoztam, amennyire tudtam, és amennyire erőm engedte. Ezt a tárgyat aztán két évfolyamnak adtam elő. No most arról, hogy mennyire szigorúan elvtársoztuk egymást! Az előbb említett három tanár – Rédey, Irmédi-Molnár és én – valamint az utóbb odakerült két kolléga közül egyik se volt párttag. Ezért mi voltunk a fekete bárányok az egész Hadmérnöki Karon. A többi tanszéken 90%-ban párttagok voltak. Amint már mondtam, én tanítottam a kiegyenlítő számításokat, ezen belül a legkisebb négyzetek módszerét. Annyira benne voltam, annyira magyaráztam a társaságnak, hogy így elvtársak, úgy elvtársak, hogy egyszer csak az szaladt ki a számon: „Gauss elvtárs azt mondta, hogy…”. Amikor kimondtam, akkor már tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Láttam, hogy majd kipukkadnak, de nem nevették el magukat. Ugye katonai fegyelem volt. Amikor azonban én elnevettem magam, akkor kitört a kincstári „mosoly”. A kéthónapos nyári szünet alatt fel tudtam készülni valamelyest a kiegyenlítő számítások oktatására. De volt egy másik ilyen esetem is, mégpedig a matematikával, amelynek az oktatását egyik pillanatról a másikra kellett átvennem. Egy civil tanár járt át a Műegyetemről ezt tanítani. Ötven éves lehetett; volt vagy 5-6 gyereke. És akkor az egyetem egyik napról a másikra megszüntette a túlóradíját. Azt mondták neki, hogy „mindettől függetlenül meg kell csinálnod, de nem kapsz érte pénzt”, erre azt mondta a matektanár, hogy „jó akkor én holnaptól ebből nem kérek”. Aztán bejelentette Rédeynek, hogy holnaptól kezdve nem tanít. Erre Rédey meg azt mondta nekem, hogy „hétfőtől kezdve folytatja a matematika oktatását”. Szerencsére a régi jegyzeteim megvoltak, nyomtatott jegyzetek ugyanis akkoriban nem álltak még rendelkezésünkre, így végrehajtottam a parancsot. Közben ’55-ben adjunktusnak neveztek ki. Nyári gyakorlatokat vezettem, főleg geodéziából, de volt egy év, amikor topográfiából is. Nálunk ez olyan három-négyhetes időtartam volt. A honvédségnél kaptunk gépkocsikat, és nem lovas kocsival mentünk terepre. (Később lovas kocsival jártam, mint mérnök.) Ez volt 1956-ig. 1956 októberében kitört a forradalom. Novembertől újra bejártunk a Hadmérnöki Karra. Valamikor december elején jött a honvédelmi miniszternek az a rendelete, hogy csak az maradhat tovább hivatásos katona, aki a Kádár melletti hűségnyilatkozatot aláírja. „Köszönöm, nem írom alá.” December 15-ével elbocsátottak. A többiek, akik aláírták a nyilatkozatot, még egy évig dolgoztak ott, mert a hadmérnökök utolsó évfolyama akkor végzett, majd áthelyezték őket civil oktatónak a BME-re. •

A Hadmérnöki Karról való távozása után hol helyezkedett el?

55

•

A Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalathoz kerültem; de ennek is története van. Előbb az FTV-vel, a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalattal voltam tárgyalásban. Ez az iroda a Reviczky utcában volt. Ott előbb 2200 forintot ígértek, de amikor komolyra fordult a dolog, ezt levették 2000-re. Hát, mondtam: köszönöm, ide nem jövök. Elmentem inkább a BGTV-hez – 1700 forintért. Pedig akkor már nős voltam, és két gyermekem is volt, és hát 1700 forintért!… De nem bántam meg. Elkezdtem ott dolgozni, mint háromszögelő mérnök; aztán kicsit a szintezésnél is dolgoztam. Elég nagy becsben tartottak, és mivel egyetemi oktatóként kerültem oda a munkába, akinek már hat év szakmai gyakorlat volt a háta mögött, utána elég hamar vizsgáló lettem. Voltak ott 55 éves kollegák, akik 30 éves gyakorlattal rendelkeztek, én meg 29 éves fejjel, mint vizsgáló – el lehet képzelni, mennyire szerettek engem. Mindegy, azért nem volt különösebb baj, mert látták, hogyha hibát találok, azért az nekik is jó, mert nem marad benne a munkájukban. Aztán elég hamar létrehoztak a vállalatnál egy tudományos kutatócsoportot, és annak lettem a vezetője. •

•

Ezt megelőzően a kitöltőhálózat normálegyenlet-rendszerének megoldásán dolgoztunk vagy húszan. A számítást tekerős számológéppel, Brunsvigával végeztük. Minden egyes adatot, ami bekerült az egyenletrendszerbe, ketten ellenőriztünk. A legnagyobb egyenletrendszer ötven egynéhány ismeretlenes volt. A megoldásnak csak az előkészítése, csak az egyenletrendszer felállítása körülbelül egy hónapig tartott két embernek. Azt mondták, nézzek utána, nem volna-e valami mód arra, hogy számítógépes megoldást találjunk erre a kiegyenlítésre. Szerencsém volt, mivel megtaláltam az MTA kibernetikai csoportját; ha jól emlékszem, akkor a Nádor utcában volt. Ott üzemelt az országban az egyetlen elektronikus számítógép, az M3-as, amelyet szovjet dokumentációk alapján állítottak össze. Elektroncsöves volt, normál szobánál nagyobb méretű. De ez már működött akkor, amikor én megtaláltam. A kutatócsoport körülbelül 12-14 főből állt. Elmondtam nekik a problémámat, és ők ráálltak, hogy próbáljuk az egyenletrendszereket náluk megoldani. Természetesen csakis az ő segítségükkel dolgozhattam. Közben kezdtem én is tanulni a programozást meg a gépkezelést. Adtak egy könyvet, még meg is van otthon. A végén – nem emlékszem már pontosan – közel 50 egyenletrendszert számoltunk ki náluk. Volt ebben huszonnyolc ismeretlenes, meg volt közel hatvan ismeretlenes egyenletrendszer is. A nehézség itt az volt, hogy ha egy elektroncső kiment, akkor vagy mindent kellett kezdeni elölről, vagy legalábbis egy jókora részt. Így kerültem kapcsolatba – és majdnem azt mondom, hogy egész életre meghatározóan – a számítógépekkel és a programozással; elsőnek a szakterületünkből. Rövid időn belül – két évre rá, hogy odakerültem a BGTV-hez – létrehoztak egy tudományos kutatócsoportot, amelynek a vezetője lettem. Ez 1959-ben volt. •

•

Milyen feladatokkal kellett megbirkóznia a kutatócsoport élén?

A kutatási csoport vezetőjeként milyen feladatok hárultak Önre? Volt kedvenc témája?

Az embernek mindig vannak kiváltságos, vagy leginkább kedvelt kutatási témái. Nekem egyik ilyen a számítógép volt. De volt még egy: akkoriban fedeztük fel, hogy Magyarország beszerzett egy Dél-Afrikában gyártott angol tellurométert. Ez volt az a mikrohullámú távmérőműszer, amelyből aztán később a Finommechanikai Vállalat kifejlesztette a magyar gyártmányú GET-B1-es műszert. 1961-ben a GET-B1-es

56

távmérőműszer már prototípus szinten megvolt. A kutatócsoport mindkét műszerrel sok kísérleti munkát végzett. El kell mesélnem, hogy '62-ben, kiküldtek Moszkvába a Szocialista Országok Geodéziai Szolgálatainak tanácskozására. Ez a szervezet olyasmi volt, mint a KGST, de a katonákkal is együttműködött. Én kivittem ide magammal a GET-B1-et bemutatni. Meg kell jegyezzem, nem tudok jól oroszul; egy tolmácsfiú fordított nekem, aki egyúttal szakember is volt. Tehát volt ott egy tárgyalás, ahol távmérőműszerekről volt szó. Magyarországot én képviseltem, és bemutattam a GET-B1-et, elmondtam, hogyan működik. Elmondtam azt is, hogy tulajdonképpen ennek a gyártása folyamatban van. Nagy sikerem volt, mert ilyen típusú műszert akkor máshol a szocialista országokban – talán a Szovjetunió kivételével – még nem gyártottak. Igen boldog voltam, mivel nagy volt az érdeklődés, és jelezték nekem, hogy ebből vásárolnának. Hazajöttem, és az akkori elnöknek, az ÁFTH hivatalvezetőjének ezt jelentettem. Csóválta a fejét, meg szokása szerint fel-alá sétált „U” alakban az asztala körül, és akkor azt mondta: „Lukács elvtárs, almaárusítással nem akarsz foglalkozni?” – Nem annak kellett volna örülni, hogy van egy magyar gyártmányú műszer, és azt meg is veszik? Elmentem a Finommechanikai Vállalathoz is, a gyártó céghez; persze ott is be kellett számolni, hogy mi történt Moszkvában. Legjobb tudomásom szerint aztán 500 db GET-B1-et rendelt meg a szovjet katonai vagy polgári geodézia – azt már nem kötötték az orromra –, de Magyarországon is elkelt mondjuk 5-6 darab. Azért erre mégis büszke voltam. Ebben az én kutatócsoportomban persze más témákkal is foglalkoztunk. A lyukkártyás gépeket sem akarom kihagyni. Az M3-as számítógép mellett a lyukkártyás – én azt mondom – számológépeknek is elsajátítottam elsősorban a használatát, másodsorban azért a programozását is. Az egy teljesen más világ volt. Kisebb számításokat: transzformációt, területszámítást, átszámítást különböző vetületi sávok között stb., szóval ilyen egyszerűbb feladatokat lyukkártyás gépeken is végeztünk. Ebben a csoportban volt Csatkai Dénes, aki nálam jó tíz évvel idősebb mérnöke volt a BGTV-nek, ő került hozzám, aztán Staudinger Jánosné, ő már néhány évvel fiatalabb volt, és igen jól megállta a helyét a BGTV-nél, (ő számítógépes vonalon dolgozott); és Gazsó Miklós (rendkívül tehetséges volt, főleg földtudományokkal, geoiddal foglalkozott). Volt egy-két ember még, de nem akarok mindenkit felsorolni. Ők bedolgoztak nekem a távmérős kísérletekbe is, például a mikrohullámú távmérőknek a metró alagútbeli alkalmazásánál fellépő zavarok vizsgálatába. A mikrohullámok visszaverődnek ugyanis az alagút faláról, és ezek a reflexiós jelek belekeverednek a mérési állományba. Nagyon érdekes munkák voltak. • •

Említette, hogy később az ÁFTH-nál dolgozott. Ismét hasonló munkakörbe került?

1962-ben befejeztem a pályafutásomat a BGTV-nél, és átkerültem az ÁFTH-ba. Ott is kialakítottak egy tudományos kutatócsoportot, amelynek én lettem a vezetője. Hozzám tartozott az összes tudományos munka, ami az állami földmérés keretei között az egész országban folyt. Négyen voltunk; a csoporthoz tartozott Füry Mihály, Nagy Jenő és Kádár István. Az ÁFTH főhatóság volt, így nem az volt elsősorban a feladatunk, hogy saját kutatómunkát végezzünk, bár az is. Egy kutatóban azért csak benne van, hogy azt szereti csinálni, és nem a papírmunkát, már pedig ott az is volt bőven! Miből állt ez? A vállalatoknak: a BGTV-nek (Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalat), PGTV-nek (Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalat), a KVnak (Kartográfiai Vállalat) és a Műegyetemnek adtunk ki kutatási témákat, ezért pénzt fizettünk, a bejött munkákat átvizsgáltuk, véleményeztük, vagy esetleg visszaadtuk 57

javításra. Ez volt ennek a kis csoportnak a feladata. Segítettünk a műszereket munkába állítani, kipróbáltuk azokat, és szoros kapcsolatban voltunk a konstruktőrökkel is, valamint a kutatási eredmények hasznosítását is végeztük. Az ÁFTH ’67-ben beolvadt a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumba. Eddig önálló hivatal volt, majdnem olyasmi, mint egy minisztérium, csak nem minisztériumnak hívták, hanem Állami Földmérési és Térképészeti Hivatalnak. Most MÉM Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal lett a neve. Ez a beolvadás azt jelentette, hogy az ÁFTH-ban dolgozó cirka 180 főnek körülbelül az 50%-át elvitték a minisztériumba. Itt az alaphálózati osztály vezetője lettem. Az ÁFTH korábbi személyi állományának másik feléből jött létre a FÖMI. • •

Mesélne arról, hogy mikor és hogyan került vissza a FÖMI-be?

1971-ben megkérdezték tőlem, akarok-e ott maradni a MÉM OFTH-nál, vagy pedig eljövök a FÖMI-be, mert ott megalakul egy nagyobb tudományos kutatási részleg, és igazgatóhelyettesnek átmegyek-e? Na most én rögtön igazgatóhelyettes lettem, később tudományos igazgató helyettes, azután megint csak igazgatóhelyettes, de ezek csak névváltozások voltak. Attól is függött ez, hogy ketten voltunk-e igazgatóhelyettesek, vagy csak én voltam egyedül. Akkor úgymond a hagyományos geodézia, a Műszaki Fejlesztési és Kutatási Főosztály tartozott hozzám, majd később, mikor a penci KGO megalakult, az is bizonyos fokig a felügyeletem alá tartozott, és még később, pedig a Távérzékelési Főosztály is, amely 1980-ban jött létre. A három kutatási főosztálynak igazgatóhelyettese voltam, a Műszaki Fejlesztési és Kutatási Főosztálynak pedig közvetlen főosztályvezetője is. A Kutatási Főosztály felfejlődött, és mintegy hatvan-hatvannégy fős részleggé nőtte ki magát. Amikor a KGO létrejött; az egy kisebb részleg volt; mondjuk olyan szűk húsz ember, a Távérzékelési Főosztályon is olyan tizenöt ember, összesen azért körülbelül száz fő állt az irányításom alatt. Ez már nagyon sok adminisztrációs munkával járt. Ha valaki vállal egy ilyen vezetői állást, akkor ezt is el kell fogadnia; de szeretném hangsúlyozni, hogy a minisztériumban korábban lényegesen, arányaiban is több adminisztrációs munkám volt, mint a FÖMI-ben. Ez azt jelentette, hogy itt most újra lehetőségem lett szakmai fejlődésre. Itt a FÖMI-ben összesen három igazgatót éltem meg. Jagasics Béla volt az igazgató, mikor felvettek, őt követte dr. Sipos Sándor, majd Apagyi Géza, aki most a főhatóság, vagyis a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Földügyi és Térképészeti Főosztályának vezetője. FÖMI-s és korábbi ÁFTH-ás időszakomban is gyakran tartottak különböző témakörökben tanácskozásokat, így a már említett Szocialista Országok Geodéziai Szolgálatainak keretében is. Ezeknek az volt a célja, hogy tapasztalatot cseréljünk, és bizonyos feladatokat meghatározzunk. Ilyen feladatok megoldásához a magyar állami földmérés pénzt is tudott szerezni a pénzügyminisztériumtól. Egy évben legalább háromszor vagy négyszer nemzetközi összejöveteleket tartottak. Amikor a kutatási témámhoz közel álló dolgokról esett szó, akkor engem küldtek ki, és én voltam ott a két-három-négy fős delegáció vezetője. Ezek elég nagy feladatok voltak; ott előadásokat kellett tartani, reagálni a vitákra. Németül és oroszul ment a tárgyalás. A német még csak ment, de az orosz az nem. Mindig akadt valaki, aki segített. Az intézetben egy vietnami aspiránst is rendeltek mellém. Először egy évig magyarul kellett tanulnia, aztán három évig mellettem a szakmát. Háromszögelési témában jött hozzám, és elnyerte a kandidátusi fokozatot. Nem kevés elfoglaltságot 58

jelentett ez nekem, nem beszélve arról, hogy közben még a nagydoktorira is kellett készülnöm. Előzőleg persze végigcsináltam az egész tudományos szamárlétrát. Akkoriban az első fokozat volt az úgynevezett kisdoktori, másként az egyetemi doktori cím. Azután ’68-ban megszereztem a műszaki tudomány kandidátusa címet, és azután következett az akadémiai, a nagydoktori fokozat. Ehhez nagyon sokat kellett otthon is dolgoznom, ami a család rovására is ment. Közben voltak még apróbb, de nekem mégis fontos momentumok, mint például az, hogy a Tudományos Akadémiára benyújtottam egy pályázatot a távmérőműszerekkel kapcsolatos törésmutató-vizsgálatokról, és arra első díjat kaptam. Ehhez a vizsgálati méréseket a metróalagútban kellett végeznem, gumicsizmában, nyakam közé csurgó vizek mellett. 1988. június 30-án nyugállományba mentem, ekkor elmúltam már 60 éves. De még egy fél évig, tehát 1988 végéig aktívként dolgoztam, mert segítettem bevezetni az utódomat, dr. Mihály Szabolcsot, aki később a FÖMI főigazgatója lett. Ma is ő vezeti az intézetet. Utána a FÖMI-ben megszakítás nélkül tovább dolgoztam 2004. június 30ig, mint nyugdíjas tudományos tanácsadó. Nem sok közöm volt már a vezetéshez, csak annyi, hogyha valami kérdés volt, olyan, amilyet egy ilyen öreg esetleg meg tud válaszolni, akkor esetleg megkérdeztek. Különben kaptam kutatási feladatokat is, és azokat végeztem, így jutottam el idáig. Most már én kértem, hogy mentsenek fel, hiszen 76 éves elmúltam. Az utolsó öt évben létrehoztam egy szakmatörténeti kiállítást, ami a Bosnyák téri épület négy szintjén található, és ahol körülbelül 650 tárgy van kiállítva. Tanulmányt is kellett írnom róla úgy, hogy minden egyes darabról színes fotó készült, és minden egyes tárgyról szakmai leírást kellett adni. Amikor ez elkészült, letettem a főigazgató asztalára. Előzőleg már nyomdáktól is kértem árajánlatokat, és azokat is mellékeltem. Két nap múlva, mikor bejöttem, ott találtam a feljegyzésemet a következő szöveggel: „A Draskovics-féle megszorítások, a könyv drága ára, és a FÖMI jelenlegi költségvetési nehézségei miatt jelenleg leállítom”. Pedig szerettem volna még a végleges elmenetelem előtt kiadatni és a nyomdán be is hajtani a munkát. – A kézirat leadásra került; ha ki akarják adni a könyvet, akkor fogják és átadják a nyomdának, és a dolog el van intézve. Messze nem érzem magam szakmatörténésznek; legfeljebb öt-hat évvel ezelőtt kezdtem a geodézia múltjával foglalkozni. Akkoriban szedtem össze a műszereket, fokozatosan fejlesztettem a múzeumot, és ami a legnehezebb volt: írnom kellett minden műszerről. Sokról én is tudtam egyet-mást, de kértem a különböző műszergyáraktól is, meg ismerős kollégáktól is segítséget. Volt, ahonnan válaszoltak, és volt, ahonnan nem. Minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam minden műszer mellé megfelelő részletes anyagot szerezni. • •

A Hadmérnöki Karról való távozása után sem hagyta abba a tanítást. Mesélne az oktatásban eltöltött éveiről?

Az oktatás a szívügyem. 1958-tól kezdve egészen 1986-87-ig hol másodállásban, hol meghívott előadóként, vagy meghívott gyakorlatvezetőként dolgoztam az Általános Geodézia Tanszéken. Nem csak Kenesén voltam mérőgyakorlaton, hanem már akkor is, amikor még Nógrádverőcén voltak a gyakorlatok. Ott is voltam egy vagy két nyáron, és utána akkor is, mikor a tábor Kenesére került át; minden nyáron körülbelül két hetet. Akkoriban

59

tizenkét napos volt egy-egy turnus. Nappali tagozatos diákokat is, szakmérnököket is oktattam, és a mérnöktovábbképzőn is tanítottam. A rendes oktatás keretén belül nem csak a földmérő-, hanem az építőmérnökhallgatóknak is tartottam órákat. Egy féléven keresztül a „Számítógépek alkalmazása a geodéziában” című tantárgyat adtam elő. Rédey professzor úr – Pista bácsi most már, nem ezredes elvtárs – a nyugdíjba menetele előtt négy-öt évvel átadta nekem a „Földrajzi helymeghatározás” előadásait; ez nagyon nagy megtiszteltetés volt. Akkor már rendelkeztem bizonyos helymeghatározási gyakorlattal. Azt hozzá kell tennem, hogy Pista bácsinál, Rédey professzor úrnál rengeteget tanultam az alatt, míg mellette voltam. Ugyancsak nem kevés elfoglaltságot, de jó szakmai lehetőséget adott a szakmérnök-képzésben való részvétel. Azt hiszem, 1965-ben indult az első szakmérnöki tanfolyam; az két évig, '67-ig ment; ők megkapták a diplomát, és utána kimaradt mondjuk négy év; aztán pedig megint kezdődött egy ilyen kétéves oktatás. Három ilyen tanfolyamon vettem részt, ahol ugyan a tárgyak neve egy kicsit változott, de lényegében mindannyiszor a számítógépek geodéziai alkalmazását tanítottam; hol a hardverekre esett nagyobb súly, hol meg a szoftverekre. Ez két féléves tárgy volt, és szigorlati tárgy, tehát a záróvizsgán is szerepelt. A szakmérnöki tanfolyamok hallgatói közül, főleg az első csoportban végzettek közül, kiváló mérnökök kerültek ki, akik később nagyon jól megállták a helyüket. A mérnöktovábbképző tanfolyamokon is tartottam előadás-sorozatokat; legalább tizenkét-tizennégy alkalommal. Ide végzett mérnökök jártak, akik fizettek azért –, mert nekik fizetniük kellett –, hogy halljanak mondjuk a számítógépekről és az újabb, főleg a távmérő műszerekkel kapcsolatos dolgokról. Külön büszkeségem, hogy a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem fehérvári főiskolai szakának államvizsga bizottsági elnöke is voltam vagy tíz éven keresztül. A budapesti földmérő szak államvizsga bizottságában is benne voltam; itt Hazay professzor úr volt az elnök. Meg kell mondanom, nagyon szerettem a diákokat, mert úgy éreztem, hogyha diákok között vagyok, akkor én is fiatal maradok. Mindig azt kérdeztem magamtól, hogy „ha te most 25 éves lennél, akkor hogyan gondolkodnál?” Ezt mondom magamnak ma is. • •

Milyenek voltak a hallgatók a Hadmérnöki Karon, illetve később, amikor óraadóként találkozott velük? Változtak a diákok?

A Hadmérnök Kar egy más világ volt, egészen más világ. Ott katonás fegyelem volt. Ez azt jelentette, hogy az oktatás mondjuk tizenhárom vagy tizennégy órakor befejeződött, azután ebéd, egy óra szünet, és utána kötelező tanulás bent este nyolcig. Persze bent kellett maradnia egy oktatónak is, felügyelőnek. A hallgatók voltak azért annyira udvariasak, hogyha én voltam a felügyelő tanár, fotokémiából nem jöttek be konzultálni, mert felőlem ugyan jöhettek volna… Viszont előfordult, hogy felsőgeodéziából bejöttek. Én korábban azt sem tanultam, így aztán együtt találtuk ki a megoldásokat a Homoródi-féle háromkötetes felsőgeodézia-jegyzetnek a segítségével. Na most a műegyetemi hallgatók! Majdnem azt mondhatom, hogy semmi kirívó rossz tapasztalatom nem volt a diákokkal kapcsolatban. Aztán ez azért volt-e, mert esetleg jó hangot tudtam megütni, hát nem tudom. Ha vizsgáztattam, – lehet, hogy ezen valaki meg fog ütközni, amiért így vizsgáztattam – nehezen adtam jelest, de nehezen is buktattam meg a diákot. Az illetővel a legelemibb kérdésekig elmentem, és ha azokat sem tudta, csak akkor buktattam meg. A jelesért szinte majdnem mindent kellett tudni; jelest bizony kevesebbet adtam. Egyszer mégis előfordult, hogy egy arab hallgatót 60

elbuktattam földrajzi helymeghatározásból. Amikor kiment a szobából, úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy azt hittem kijön tokostul. Pozitív élményem is van külföldi hallgatóval kapcsolatban. Azt hiszem kongói származású volt az illető, aki korábban Angliában tanult, és a geodéziai zárthelyik írásánál majdnem mindig ötöst kapott. Nagyon tiszteltem azt a gyereket; elég jól beszélt magyarul is. •

•

Német nyelvtudásom onnan ered, hogy drága szüleim tizenegy éves koromban felfedezték édesanyámnak egy távoli unokatestvérét, aki Ausztriában, az Inn mellett, Schärdingben lakott. Oda küldtek ki engem két hónapra tizenegy éves koromban. A vendéglátó rokonok nem tudtak egy szót sem magyarul, viszont én akkor egy keveset azért már tudtam németül. Ezt annak köszönhettem, hogy a szüleim egy német tanárnőhöz járattak úgy egy évig, heti egy vagy két órára. Valamicskét tudtam hát társalogni, mikor kikerültem. Ott a két hónap alatt meg se nyikkantam magyarul, és ez annyira ment már, hogy mikor hazaértem, és vártak a szüleim a Keleti pályaudvaron, akkor elkezdtem dadogni magyarul, és kerestem a magyar szavakat. Ez az ausztriai nyaralás volt a meghatározó, de aztán – amiről beszéltem már – katonaiskolás koromban Németországot és Ausztriát is megjártam. Orosz nyelvvizsgát a kandidátusi fokozat megszerzésekor kellett tennem, mert ez akkor elő volt írva. Viszont a vizsga letétele nem jelentette azt, hogy én meg is tanultam a nyelvet, csak levizsgáztam belőle, méghozzá jelesre… Megmondom, hogyan: kiválasztottam egy szintezéssel foglalkozó orosz nyelvű könyvet, körülbelül olyan százoldalas lehetett, és akkor ebből kijelöltek nyolcvan oldalt. A szintezést – persze nem a felsőrendű szintezést, hanem a normál szintezést – azért választottam, mert úgy gondoltam, hogy az erről szóló szövegben olyan túl sok variáció nem lehet. Meg azért is könnyebb volt, mert értettem is hozzá. Csak azután lehetett vizsgáznom, miután a kijelölt szöveget oroszról magyarra lefordítottam. A szóbeli vizsgán a beszédgyakorlatban nem jeleskedtem, de azért megkaptam az orosz kandidátusi alapfokú nyelvvizsgát. Ezután még, hogy egy kicsit szinten maradjak, – nem volt nagy szint – eljártam a TIT-nek az orosz nyelvvizsga előkészítőjére. Elsősorban oroszra, valami öt félévet, de lehet, hogy hetet végeztem el, és angolt is tanultam három-négy félévet, sőt a minisztériumban is voltak különórák; egy kis angol nyelvtanulási lehetőség. •

•

Azokon a konferenciákon, amelyeken részt vett, oroszul vagy németül folyt a társalgás, és angolul is jelentek meg publikációi. Elmondaná, honnan jön a nyelvek ismerete, ez a nyelvtudás?

A katonaiskolában bizonyosan nagy hangsúlyt fektettek a testnevelésre. Ebből az következik, hogy szereti a sportokat, vagy van valamilyen más hobbija is?

A sport nekem tényleg hobbim, de azért az túlzás lenne, hogy én magam sportoló lennék. Igaz ugyan, hogy a katonaiskolában huszonhatan voltunk egy osztályban, és mindössze heten kaptunk jelest tornából, azért ott szigorú követelményeket kellett teljesíteni. Természetesen a tantárgyak keretében lovagoltunk és vívtunk is. A Szent László gimnáziumban is volt azután egy hasonló meghatározó élményem. 1943-ban középiskolai országos bajnokságot nyert kosárlabdából a gimnázium csapata. Az iskolában nem csak az első csapat –, mert ezek nagymenők voltak –, hanem a második garnitúra is jól tudott kosárlabdázni; és a mi osztályunkat, amikor nyolcadikosok lettünk, ugyanaz a tanár edzette, mint a korábbi nyertes csapatot. Ekkor 61

Rákoscsabán, ahol laktam, az ottani sportvezetésnek beadtuk, mint akkor érettségiző gyerekek, hogy építsenek ugyan már nekünk egy palánkot, hogy kosarazhassunk egy kicsit. Meglett a palánk. Elkezdtünk akkor ott dobálni. Ők akkor láttak ilyet először és tetszett nekik, hogy jól dobunk, mert minden második labda bemegy. Én akkor, 194546-ban nyolcadikos gimnazista voltam. A háború után széjjelmentek a korábbi menő csapatok, és ezért azt mondtam, hogy nevezzenek be bennünket az NB I-be. Be is nevezték a Rákoscsabai Torna Klub kosárlabda-csapatát, vagyis bennünket. Ez azt jelentette, hogy olyan ellenfeleket kaptunk, mint a BVSC, az Elektromos, meg a GanzMÁVAG, és a többi. Először csak néztek, hogy milyen új csapat ez, mert a háború előtt soha nem hallottak róla. A meccs úgy ment, hogy mondjuk 8-8-ig vagy valameddig együtt mentünk, és utána kikaptunk vagy harminc kosárral. Persze aztán áttettek bennünket az NB III-ba, és ott már megálltuk a helyünket. Ennyi volt a sportpályafutásom A sportszeretetem viszont azóta is megvan. Amikor időm engedte, sportpályákra, főleg foci- és kosármeccsekre kimentem. Kint voltam a magyar-szovjet kosárlabda meccsen, az Európa bajnokságon, amit – azt hiszem ’55-ben – meg is nyertünk. Ma is, ha sport van a tévében, tőlem akármi más lehet, én a sportközvetítést nézem. A hobbim ma már mégsem annyira a sport, hanem inkább a kertészkedés. 1970 óta, mikor vettünk egy telket Balatonakarattyán, kertészkedem. A telek külterület volt akkor még, szántóföld művelési ágban. 1971-72-ben építkeztünk ott, és utána kezdtem kialakítani a kertet. Azóta úgy megszerettem, hogy talán húsz éve minden hétvégémet ott töltöm. Néha nyaralunk máshol is, de többnyire ott dolgozom, mert a szőlőt meg a többi növényt gondozni kell, és ez az én legjobb kikapcsolódásom. • •

Engedje meg, hogy feltegyem utolsó kérdésemet: hogyan látja a földmérés jövőjét?

Fontosnak tartom, hogy a szakemberek képzése jól átgondolt alapokra épüljön. Ez többek között azt jelenti, hogy az oktatók, mielőtt tanítani kezdenének, legalább két évet a gyakorlatban töltsenek el, mert akkor hitelesebb lesz az ismeretek átadása. Ugyancsak követelménynek tartom, hogy jó előadók legyenek, és így meg tudják szerettetni a tantárgyat, és fel tudják hívni az érdeklődést. Személyes példamutatással az emberré formálás jó irányba történjen, mert az oktatónak nevelni is kell. Meg kell találni annak is a módját, hogy közvetlen hangulat alakuljon ki az oktatók és a diákok között. A tananyag összeállításánál fontos, hogy az alaptantárgyak a legjobban segítsék a szaktantárgyak elsajátítását. Szükséges a régebbi geodéziai módszerek és műszerek ismertetésén túl a jelenlegi és a várható jövőbeni feladatokat – persze a lehetőségekhez képest – úgy bemutatni, hogy a gyakorlatba kikerülve a mérnökök könnyen fejleszthessék tovább ismereteiket. Évtizedekkel ezelőtt megfogalmaztam már egy digitális adatbank (jelenleg adatbázisoknak nevezik) létrehozásának szükségességét. Mint ismeretes, a geodézia a helymeghatározás tudománya, és arra hivatott, hogy alapadatokat szolgáltasson a nemzetgazdaság számára. Ennek érdekében nagy jelentősége van a digitális adatok gyűjtésének, a nagyméretarányú és topográfiai digitális térkép készítésének (persze úgy, hogy ezekből az igényeknek megfelelően grafikus termékek is előállíthatók legyenek) és a digitális adattovábbításnak. Ma már ismeretesek a FÖMI és a földhivatalok információtechnológia terén kialakult együttműködésének eredményei (például a TAKAROS és a TAKARNET).

62

A DAT rendszer kidolgozásakor készített szabvány és szabályzatok alapján hazánkban fokozatosan készül a digitális földmérési alaptérkép. Tekintettel arra, hogy a nemzetgazdaság különböző területén használják a geodéziai és térképi adatokat, fokozatosan ezek összehangolt, integrált hálózatát is ki kell majd építeni. Bizonyos területeken ez már nemzetközi viszonylatban is működik, ezért ha erre anyagi és szellemi kapacitás is lesz, gondolom ezt az elképzelést is fel kellene karolni. Egy saját példámra még visszatérnék, mert ugye az ember mindig a saját példájából okul. Rédey professzor úr – az ezredes elvtárs – akkoriban nagyon figyelt arra, hogy a mellette levő oktatók kapjanak olyan munkát is, amely a tudományos kutatás felé irányítja őket, és mint ahogyan az én példám is mutatja, ez sikerült is neki. Először a kéregmozgás-vizsgálatok irányába próbált engem vezetni. Aztán később, amikor a földrajzi helymeghatározás irányába tolt, elküldött egy hónapra a BGTV-hez, földrajzi helymeghatározási méréseket végezni; tanulni kisinasként. Egy nagyon jó helyre, Tihanyba küldött. Akkor még nem volt kész a Geofizikai Obszervatórium; az ottani pillérnek a szélességét (a φ-jét), a hosszúságát (a λ-ját) és egy bizonyos iránynak az azimutját (az α-ját) kellett megmérni. Nagyon jó társaság volt ott, és egy hónap alatt igen sokat tanultam tőlük. Amikor később a BGTV-hez kerültem, három-négy ember tudott ott földrajzi helymeghatározás mérést végezni, s mikor már a vége felé rám bíztak önállóan egy mérést, az egy nagy dolog volt, arra nagyon büszke voltam. Nekem Rédey segítségével és támogatásával volt ott még egy remek lehetőségem, mégpedig hogy az egész felsőrendű háromszögelésnek minden munkafázisán végigmehettem. Tehát a szemléléstől, a létraépítéstől kezdve, az irányvágáson és gúlaépítésen keresztül az állandósításig, a mérésig és később a számításig mindenen. Úgy egy hónapot tölthettem ezekkel. Nagyon meghatározó volt még számomra, az MTA soproni Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézetében töltött idő. Ez akkoriban Tárczy-Hornoch Antal akadémikus vezetése alatt állt. Ő a Wild T4-es, tehát a helymeghatározó műszer két libellájának: a függőlibellának, és a Horrebow-libellának a vizsgálatát végeztette el. Egy évben kétszer vizsgáltatta a libellákat egy-egy héten keresztül, de nagyon-nagyon precíz körülmények között. A vizsgálatok kiértékelése is rendre megtörtént, és az adatok éveken keresztül gyűltek. Aztán Tárczy professzor egyszer csak a Wild cég orra alá dugta, hogy ez a számú libella ezért, az azért rossz; emezek jók, azoknak az állandója pedig nem ennyi, hanem annyi. A vizsgálatokban részt vett Milasovszky Béla, Alpár Gyula, Sárdy Andor – és Lukács Tibor. Ezekkel azt akartam elmondani, hogy nem csak az elmélet megtanulása fontos, hanem a gyakorlat megszerzése is, de véleményem szerint a kimagasló eredmények csak nagy szorgalommal és áldozatkész munkával érhetők el. Köszönjük a riportot!

63

Lukács Tibor publikációi: Magyar nyelvű Folyóirat: 1. Lukács Tibor: A geodézia szerepe a vízszintes kéregmozgás vizsgálatában Geodézia és Kartográfia 11. évf. 269-275 1, 2 ábra, Bp. 1959, R. ném. 2. Hőnyi Ede – Lukács Tibor: Pranisz–Pranievics többcsoportos eljárása nagy háromszögelési hálózatok koordináta kiegyenlítésére. Mehrgruppenverfahren Pranis-Praniewitsch zur Koordinatenausglechung grosser Triangulationsnetze Geodézia és Kartográfia 14. évf. 4. sz. Bp. 1962. 227-238 1., 1 á., 14 t. 3. Lukács Tibor: Beszámoló az elektrooptikai és elektromágneses távmérő berendezéseknek a szocialista országokban való geodéziai felhasználásáról Acta Mathematicae Scientiae Hungarorum 4. sz. Bp. 1962. 1-34 1., 11 t. 4. Lukács Tibor: Elektronikus digitális matematikai gépek és gépi adatfeldolgozó berendezések geodéziai alkalmazása Magyarországon Geodézia és Kartográfia 15. évf. 2. sz. Bp. 1963. 1001-110 1., 7 á., R. ném. 5. Lukács Tibor: Kísérleti munkák a tellurométerrel Geodézia és Kartográfia 15. évf. 6. sz. Bp. 1963. 417-421 1., 2 á., 2 tb., R. ném. 6. Lukács Tibor: A légköri viszonyok hatása az elektromágneses távmérésre Geodézia és Kartográfia 16. évf. 3. sz. Bp. 1964. 174-180 1., 3 á., 4 tb., R. ném. 7. Lukács Tibor: Törekvések a felmérési munkák automatizálására Geodézia és Kartográfia 16. évf. 5. sz. Bp. 1964. 374-375 1. 8. Lukács Tibor: Lineáris egyenletrendszerek megoldása elektronikus számológéppel Geodézia és Kartográfia 16. évf. 6. sz. Bp. 1964. 425-429 1., 3 á., R. ném. 9. Lukács Tibor: Nagy normálegyenlet-rendszerek megoldásának pontossága Geodézia és Kartográfia 17. évf. 5. sz. Bp. 1965. 338-341 1., 1 tb, R. ném. 10. Lukács Tibor: Káros reflexiók hatása a mikrohullámú távmérésnél Geodéziai és Kartográfiai Tájékoztató 3. évf. 4. sz. Bp. 1966. 19 1. 11. Lukács Tibor: Korszerű térképező berendezések. Geodézia és Kartográfia 18. évf. 6. sz. Bp. 1966. 461-462 1. 12. Lukács Tibor: Az ÁFTH 1966. évi kutatási munkái Geodézia és Kartográfia 19. évf. 3. sz. Bp. 1967. 193-197 1. 13. Lukács Tibor: Korszerű számoló- és számítógépek Geodézia és Kartográfia 19. évf. 5. sz. Bp. 1967. 374-377 1. 14. Lukács Tibor: A geodéziai adatok rögzítésének és továbbításának új módszerei Geodézia és Kartográfia 19. évf. 6. sz. Bp. 1967. 429-435 1., 8 á. 15. Lukács Tibor: Geodéziai munkák automatizálása Műszaki Élet 22. évf. 13. sz. Bp. 1967. 6 1. 16. Lukács Tibor: Korszerű mérőeszközök és számítóberendezések alkalmazása a városmérésben GeVá. Bp. 1968. 65-72 1. 17. Joó István – Lukács Tibor – Németh Ferenc: A függőleges fölkéregmozgás vizsgálatának nemzetközi és hazai vonatkozásai Geodézia és Kartográfia 20. évf. 6. sz. Bp. 1968. 18. Joó István – Lukács Tibor – Németh Ferenc: A magyarországi szintezési hálózatok és a függőleges földkéregmozgás vizsgálata Geodézia és Kartográfia 21. évf. 2. sz. Bp. 1969.

64

19. Lukács Tibor: A műszaki fejlesztés és automatizálás termelékenységnövelő hatása Geodéziai és Kartográfiai Tájékoztató 9. évf. 2. sz. 1972. 17-22. o., 1 t. 20. Lukács Tibor: Automatizálási témák a wiesbadeni kongresszuson. – Automation at the FIG congress in Wiesbaden Geodézia és Kartográfia 24. évf. 2. sz. 1972. 142-143. o. 21. Lukács Tibor: Fizikai távmérők alkalmazása az OFTH részlegeinél Geodéziai és Kartográfiai Tájékoztató 9. évf. 3. sz. 1972. 44-46. o., 2 t. 22. Lukács Tibor: Százéves a méterrendszer Ausztriában. – The metric system is of a hundred years in Austria Geodézia és Kartográfia 25. évf. 1. sz. 1973. 62-63. o. 23. Lukács Tibor: Az Osztrák Geodéziai Számítóközpont Geodézia és Kartográfia 25. évf. 1. sz. 1973. 63-64. o. 24. Lukács Tibor: Számítógépes módszerek a geodéziában Geodézia és Kartográfia 26. évf. 2. sz. 1974. 149-151. o. 25. Bence Tivadar – Bod Emil – Lukács Tibor: Harmadrendű háromszögelési hálózatból levezett elsőrendű szögek vizsgálata Geodézia és Kartográfia 26. évf. 2. sz. 1974. 26. Lukács Tibor: A geodéziai számítástechnika fejlődése Geodinform 6. évf. 4. sz. 1975. 64-67. o. 27. Lukács Tibor: Fejlesztési és munkaszervezési koncepció a geodéziai munkák automatizálására (előadás-kivonat) Geodinform 7. évf. 1976. 6. sz. 22–23. p. 28. Lukács Tibor: A geodéziai információszolgálat korszerűsítése Geodézia és Kartográfia 29. évf. 1977. 2. sz. 100–105. p. R ném. 29. Lukács Tibor: Alapponthálózatunk és védelme Geodinform 9. évf. 1978. 6. sz. 30. Lukács Tibor: A geodéziai adatbázis létrehozásának népgazdasági jelentősége (előadás-kivonat) Geodinform 11. évf. 1980. 2. sz. 3–5. p. 31. Lukács Tibor: Az EOTR tartalmú geodéziai adatbázis (előadás-kivonat) Geodinform 11. évf. 1980. 5. sz. 25–29. p. 32. Lukács Tibor – Szentesi András: A földmérési adatbank és a közműnyilvántartás kapcsolata Geodézia és Kartográfia 32. évf. 1980. 5. sz. 351–356. p. 3 á. 33. Detrekői Ákos – Homoródi Lajos – Lukács Tibor: A FIG XVI. kongresszusa Geodézia és Kartográfia 34. évf. 1982. 2. sz. 125-130. o. 34. Lukács Tibor: Külföldi javaslatok az országos információrendszer létrehozására Geodézia és Kartográfia 34. évf. 1982. 4. sz. 35. Lukács Tibor: A geodéziai adatbank és az országos informcáiórendszer kapcsolata Geodézia és Kartográfia 34. évf. 1982. 4. sz. 243–248. p. R ném. 36. Lukács Tibor: A földmérési és térképészeti adatbank bányászati kapcsolódásai Bányászati és Kohászati Lapok, Bány 115. évf. 1982. 5. sz. 298–301. p. 37. Lukács Tibor: A földmérési és térképészeti adatbank kialakításának jelenlegi állása Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége, GKE kiadvány 1983. 38. Joó István – Lukács Tibor: A Geodéziai és Kartográfiai Egyesület „Elektronikus adatfeldolgozás és automatizálás a geodéziában” című konferenciája Geodézia és Kartográfia 36. évf. 1984. 1. sz. 57–60. p. 39. Lukács Tibor: A Földmérési Intézet kutatási és műszaki fejlesztési eredményei 1981–83 között Geodézia és Kartográfia 37. évf. 1985. 1. sz. 10–15. p. R or. 65

40. Lukács Tibor – Remetey F. Gábor: A SPOT adatelosztó szervezetek első nemzetközi találkozója Geodézia és Kartográfia 37. évf. 1985. 6. sz. 446–449. p. 2 á. 1 t. 41. Czobor Árpád – Gergely József – Lukács Tibor: A geodéziai számítások 7. nemzetközi szimpóziuma Geodézia és Kartográfia 37. évf. 1985. 6. sz. 449–450. p. 42. Lukács Tibor: A földmérés és térképezés automatizálásának hatása 1986. Autvánd 1-19. old. R ném. 43. Lukács Tibor: A földmérés és térképezés automatizálásának hatása más információs rendszerekre Geoinform 17. évf. 1986. 6. sz. 1986. dec. 1-5. o. 44. Lukács Tibor: A földmérési adatbázis mint az információs vagyon része Geodézia és Kartográfia 39. évf. 1987. 3. sz. 197-202. old. R or. 45. Gross Miklós – Lukács Tibor: Geodéziai alapokra épülő térinformatikai rendszer Geodézia és Kartográfia 42. évf. 1990. 6. sz. 420-424. old. 1 ábr. R ang. 46. Lukács Tibor: Állandó szakmatörténeti kiállítás a Bosnyák téri székházban Geodézia és Kartográfia 53. évf. 2001. 4. sz. 47. Lukács Tibor: Rövid visszapillantás Magyarország vízszintes felsőrendű hálózataira Geodézia és Kartográfia 55. évf. 2003. 9. sz. Könyv, könyvrészlet, egyetemi jegyzet 1. Matematika (jegyzet térképészmérnök hallgatók számára) Közoktatási Jegyzetellátó Vállalat, Bp. 1952. 2. Lukács Tibor: A vízszintes kéregmozgás geodéziai meghatározása Doktori disszertáció Bp. 1960. 1-62 1., 10 á., 6 t. 3. Lukács Tibor – Füry Mihály: Angol – olasz – német – magyar elektronikus gépiszámítási szótár (Az Elsevier’s Dictionary of Automation, Computers, Control and Measuring in Six Languages. Elsevier Publishing Co. 1961. alapján) Földmérési és Távérzékelési Intézet Bp. (239 angol kifejezés olasz, német és magyar megfelelője) 4. Lukács Tibor – Füry Mihály: Angol – olasz – német – magyar elektronikus gépiszámítási kisszótár Acta Mathematicae Scientiae Hungarorum 2. füz. Bp. 1963. 1-28 1. 5. Lukács Tibor: Számítógépek I. köt. BME Mérnöktovábbképző Intézet Kiadványa M 131. Bp. 1966. 6. Lukács Tibor: Számítógépek II. köt. BME Mérnöktovábbképző Intézet Kiadványa M 131. Bp. 1966. 7. Lukács Tibor – Rédey István: Földrajzi helymeghatározás (Műszaki értelmező szótár) Terra, Bp. 1969. 8. Lukács Tibor: Számítógépek a geodéziai gyakorlatban (Egyetemi jegyzet) J. 262. Tankönyvkiadó Bp. 1972. 145. o. 9. Lukács Tibor: Számítógépek a geodéziai gyakorlatban 1. BME Szj. C 63014, M 252 Tankönyvkiadó Bp. 1972. 10. Lukács Tibor: Számítógépek a geodéziai gyakorlatban 2. BME Szj. C 63472, M 259. Tankönyvkiadó Bp. 1972. 11. Lukács Tibor: Számítógépek a geodéziai gyakorlatban BME Mérnöktovábbképző Intézet Kiadványa, M. 259. Tankönyvkiadó Bp. 1972.

66

12. Lukács Tibor – Sárdy Andor: Földrajzi helymeghatározás (egyetemi jegyzet) Tankönyvkiadó Bp. 1975. 447. o. 13. Fialovszky Lajos: Geodéziai műszerek (társszerzőként Lukács Tibor – 8. fejezet) Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1979. 14. Lukács Tibor: Korszerű információszolgáltatás a földmérési és földrajzi térképrendszerben Magyar Tudományos Akadémia, doktori disszertáció, 1980. 15. Lukács Tibor – Sárközy Ferenc: Geodéziai adatfeldolgozási rendszerek 1. kt. BME Mérnöktovábbképző Intézet Kiadványa J. 381/-1 Tankönyvkiadó Bp. 1981. 1. kt. 148 p. 16. Lukács Tibor – Sárközy Ferenc: Geodéziai adatfeldolgozási rendszerek 2. kt. BME Mérnöktovábbképző Intézet Kiadványa J. 382/-12 Tankönyvkiadó Bp. 1981. 2. kt. 130 p. 17. Raum Frigyes – Lukács Tibor – Staudinger Jánosné – Gross Miklós: Geodéziai és térképészeti munkák automatizálása – nagyméretarányú térképkészítés Akadémiai Kiadó, Bp. 1986. 402 oldal, 134 ábra 18. Lukács Tibor, mint társszerző: A Magyar Földmérés és Térképészet története Bp. 1996. 19. Lukács Tibor: Emlékköny a Földmérési és Távérzékelési Intézet harminc évéről (1967-1997) Széchenyi Nyomda Kft., Győr 1998. 20. Jankó Annamária – Lukács Tibor – Mihalik József – Plihál Katalin: Magyarország 1000 éve a térképeken Kiállítást bemutató tanulmány Bp., 2000. 21. Lukács Tibor: Állandó szakmatörténeti kiállítás (kézirat) Bp. 2004. (650 fénykép) Scientific reports 1. Lukács Tibor: Dr. Ing. K. Arnold: Zur Fehlertheorie der streckenmessenden Triangulation című könyv ismertetése Földmérési Közlöny 4. sz. 2. Lukács Tibor: Grossmann: Grundzüge der Ausgleichungsrechnung című könyv ismertetése Geodézia és Kartográfia 7. évf. 1955. 5. sz. 3. Lukács Tibor: Elektromágneses távmérő műszerek geodéziai alkalmazása Magyar Tudományos Akadémia pályázata, 1963. 4. Lukács Tibor: Jelentés az OFTH Földmérési Intézeténél 1976. évben elért, ill. befejezett kutatási, fejlesztési eredményekről (kut. jel. zk.) Földmérési és Távérzékelési Intézet K-807 Bp. 1976. 11 p. 5. Lukács Tibor: Beszámoló jelentés NSZK-beli tanulmányútról az automatizált felmérés és térképezés témában (zk.) Földmérési és Távérzékelési Intézet Bp. 1976. 6. Lukács Tibor: Beszámoló jelentés darmstadti (NSZK) tanulmányútról információs rendszerek témában (zk.) Földmérési és Távérzékelési Intézet Bp. 1978. 8 p. 7. Lukács Tibor: FIG szimpozion az országos információs rendszerről Geodézia és Kartográfia 31. évf. 1979. 4. sz. 291–292. p.

67

8. Lukács Tibor: Beszámoló jelentés NSZK-ban tett tanulmányútról bányamérési témában Földmérési és Távérzékelési Intézet, Bp. 1979. 12 p. 9. Almár Iván – Lukács Tibor: A Földmérési Intézet kutatási tevékenysége Geodézia és Kartográfia 33. évf. 1981. 1. sz. 8–14. p. 10. Lukács Tibor: Beszámoló jelentés svájci tanulmányútról, a FIG XIV. kongresszusáról (zk.) Földmérési és Távérzékelési Intézet, Bp. 1981. 19 p. 11. Homoródi Lajos – Lukács Tibor – Detrekői Ákos: A Földmérők Nemzetközi Szövetségének XVI. kongresszusa Geodézia és Kartográfia 34. évf. 1982. 1. és 2. sz. 50–53. és 125–130. p. 2 t. 12. Bölcsvölgyiné Bán Margit (Társszerzők: Lukács Tibor, Omaszta Sándor, Detrekői Ákos, Bacsa Imre): A 17. FIG kongresszus műszaki bizottságainak munkája Geodézia és Kartográfia 36. évf. 1984. 1. sz. 51–57. p. 13. Lukács Tibor: A Földmérési Intézet tudományos ülése Geodézia és Kartográfia 37. évf. 1985. 1. sz. 55–57. p. 14. Lukács Tibor: A FÖMI kapcsolatai más kutatóhelyekkel Magyar Tudományos Akadémia Geodéziai Tudományos Bizottság beszámolója MTA – Földmérési és Távérzékelési Intézet Bp. 1987. 15. Lukács Tibor – Alpár Gyula – Zsámboki Sándor: A FÖMI-ben folyó kutatási munkák áttekintése Magyar Tudományos Akadémia Geodéziai Tudományos Bizottság beszámolója MTA – Földmérési és Távérzékelési Intézet Bp. 1987. Szemlék 1. Lukács Tibor: Tájékoztató a Földmérési Intézet tudományos kutatási főosztályának 1972. évi fontosabb kutatási feladatairól Földmérési és Távérzékelési Intézet, TK. 1. évf. 2. sz. 1972. 61-86. o. R. ang., ném., or. 2. Lukács Tibor: A FÖMI tapasztalatai a szakemberképzésben – Konferencia a földmérő és térképész szakemberképzés és továbbképzés kérdéseiről. 2. köt. Geodéziai és Kartográfiai Egyesület, Bp. 1974. 180. o. 3. Lukács Tibor: A kozmikus bázis magyarországi szakasza munkálatainak ismertetése Földmérési és Távérzékelési Intézet, Bp. 1975. 4. Lukács Tibor: Tájékoztató a Földmérési Intézet Műszaki Fejlesztési és Kutatási Főosztályának tevékenységéről Geodinform, VII. évf. 1976. 4. sz. 5. Lukács Tibor – Divényi Pál: Digitális terepmodell kutatások (kut. jel. zk.) Földmérési és Távérzékelési Intézet, K-1085 Bp. 1980. 79 p. Egyebek 1. Lukács Tibor: Beszámoló a GET-B1 típusú mikrohullámú geodéziai távmérő alkalmazásáról Nemzetközi szimpózium, Moszkva 1962. 2. Lukács Tibor: A levegő összetételének figyelembe vétele az elektromágneses távolságmérésnél Nemzetközi szimpózium, Bp. 1963. 68

3. Lukács Tibor – Füry Mihály: Angol – olasz – német – magyar elektronikus gépiszámítási kisszótár Bp. 1963. 28 lev. (ÁFTH Műsz. Főoszt. Közleményei 2.) 4. Lukács Tibor: A geodéziai számítások automatizálásának tapasztalatai Konferencia 1963. okt. 1. évf. 2. sz. Bp. 1963. 16 1., R. ném. 5. Csatkai Dénes – Füry Mihály – Lukács Tibor: Nomogram a levegő törésmutatójának meghatározásához és a ferde távolság redukálásához Nemzetközi szimpózium, Drezda 1965. 6. Bayer Ernő – Lukács Tibor: Reflexiós jelenségek vizsgálata a mikrohullámú távmérésnél Nemzetközi szimpózium, Varsó 1967. 7. Lukács Tibor: Fizikai távmérők alkalmazása Magyarországon 1967-70-ben Nemzetközi szimpózium, Prága 1970. 8. Lukács Tibor: Korszerű információszolgáltatás a geodéziában Konferencia, Pécs 1972. 9. Lukács Tibor: Korszerű információs rendszer a geodéziában és a térképészetben Földmérők Nemzetközi Szövetsége, Washington-i konferenciai anyag. 1974. 10. Lukács Tibor: Korszerű távmérők és elektronikus tachiméterek = XXIII. BTT Salgótarján 1984. október 4–5. Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület – Nógrádi Szénbányák Kiadványa, Salgótarján 1984. 28 p. 3 t. 11. Deumlich Fritz: Lukács Tibor – Staudinger Jánosné – Gross Miklós: Geodéziai és térképészeti munkák automatizálása Vermessungstechnik, Berlin 36. évf. 1988. 6. sz. 216. o. 12. Lukács Tibor: Magyar földmérők arcképcsarnoka Geodéziai és Térképészeti Rt. és FÖMI, Bp. 2001.

Idegen nyelvű Folyóirat 1. Joó István – Lukács Tibor – Németh Ferenc: Geodätische Untersuchung der vertikalen Erdkrustenbewegung in Ungarn Acta Geodaetica, Geophysica et Montanistica Acad. Sci. Hung. 1970. Vol 1-2. 2. Lukács Tibor: Zeitgemässe Geräteanlagen für die geodätische Datenverarbeitung Periodica Polytechnica Civil Engineering 16. köt. 1-2. sz. 1972. 115-124. o., R. ném. 3. Bence Tivadar – Bod Emil – Lukács Tibor: Untersuchungen der aus dem Triangulationsnetz dritter Ordnung abgeleiteten Winkel erster Ordnung Acta Geodaetica, Geophysica et Montanistica, 10. évf. 1975. 1–2. sz. 87–95. p. R. ném., or. Könyv, könyvrészlet, egyetemi jegyzet 1. Fialovszky Lajos (társszerző többek között Lukács Tibor): Surveying Instruments Akadémia Kiadó, Bp. 1991.

69

Scientific reports 1. Lukács Tibor: Über das neue ungarische Nivellementsnetz für rezente vertikale Erdkrustenbewegungsforschung Alappontsűrítési Konferencia, Bp. 1970. 20 1., 4 á., R. ang., fr. 2. Lukács Tibor: Die Rolle der Datenbanken in der Geodäsie Szófiai számítástechnikai konferencia, 4. köt. 1971. X. 7-11. 117-133. o. R. ang. 3. Lukács Tibor: Auflösung von Normalgleichungssystemen mit elektronischen Computern. A 13. FIG kongresszus anyaga, 1971. 5. füz. 1-4. o. R. ang., fr. ném. 4. Lukács Tibor – Thury József: Ni-A3, das neue Präzisions-Kompensator, Nivellierinstrument der Ungarischen Optischen Werke MOM. (Előadás a KAPG 3.2 és 6.3 munkacsoportban a hlubokai szimpóziumon) Geodätische und Geophysikalische Veröffentlichungen Berlin, 3. sorozat 29. füz. Berlin, 1973., 74-83. o. 9 t., 5 á. 5. Lukács Tibor: Mit der reflexion der Radiowellen verbundene Untersuchungen in Ungarn Nesebari geod. szimp. 1974. 2 t., 8 mell. R. ném. 6. Lukács Tibor: Konstruierung von Höhenlinien mittels eines digitalen Geländemodells FIG-Kongress Papers Stockholm 1977. 353–361. p. 7. Lukács Tibor: Nationalbericht Ungarns über das Landesinformationssystem Montreux FIG 3. kiadványa 1981. 8. Lukács Tibor: Bestimmung des optimalen Informationsinhaltes der geodätischen kartographischen Datenbank Montreaux FIG 5. kiadványa 1981. 9. Lukács Tibor: Verbindung zwischen dem Landinformationssystem und der Vermessungsdatenbank in Ungarn Exposes – Commission 3. Sofia 1983. 307. 6. számú tanulmány a FIG XVII. kongresszusa alkalmából 10. Lukács Tibor: Verbindung zwischen dem Landinformationssystem und der Vermessungsdatenbank in Ungarn Földmérők Nemzetközi Szövetségének konferenciája, Szófia 1983. 11. Lukács Tibor: Verbindung zwischen der Vermessungsdatenbank und anderen Datenbasissen Földmérők Nemzetközi Szövetségének konferenciája, Toronto1986. 12. Gross Miklós – Lukács Tibor: Raumliches Informationsystem auf geodätischer Basis Földmérők Nemzetközi Szövetsége kiadvány Com. 3. 1990.

70

Függelék

71

Rövidítésgyűjtemény: ÁFTH: AGGH: AGGM: AMOK: ASKo: ÁVÓ: BGTV:

Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal Acta Geodaetica et Geophysica Hungarica Acta Geodaetica, Geophysica et Montanistica, utóda:AGGH Acta Mathematicae Scientiae Hungarorum Alappontsűrítési Konferencia (1970. aug. Bp.) Államvédelmi Osztály Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalat, később Geodéziai és Térképészeti Rt. BKL: Bányászati és Kohászati Lapok BME: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem DAT: digitális alaptérkép ÉKME: Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem FIG: Földmérők Nemzetközi Szövetsége (Fédération International des Geometres) FÖMI: Földmérési és Távérzékelési Intézet FTV: Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat FVM FTF: Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Földügyi és Térképészeti Fõosztálya GeFo: Geodinform GeVá: „A geodézia szerepe a városok … építésében” c. konferencia munkálatai Bp. (GKE kiadvány) GK: Geodézia és Kartográfia GKE: Geodéziai és Kartográfiai Egyesület GKT: Geodéziai és Kartográfiai Tájékoztató GPU: Állami Politikai Hatóság (Goszudarsztvennoje Polityicseszkoje Upravlenyie) GTRt.: Geodéziai és Térképészeti Rt. IUGG: Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió KGO: Kozmikus Geodéziai Obszervatórium KGST: Kölcsönös Gazdasági és Segítségnyújtási Társulás MEFESZ: Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége MÉM OFTH: Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal MOM: Magyar Optikai Művek MTA: Magyar Tudományos Akadémia MTESZ: Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége OMBKE: Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület OTKA: Országos Tudományos Kutatási Alap PGTV: Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalat PPCE: Periodica Polytechnica Civil Engineering SZOGSZ: Szocialista Országok Geodéziai Szolgálatai TAKAROS: Térképi Alapú Kataszteri Rendszer Országos Számításgépesítése TIT: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat TÜK: titkos ügykezelés

72

Felhasznált irodalom: 1. Bendefy László: Magyar Geodéziai Irodalom (1498-1960) Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1964. 396. p. 2. Bendefy László: Magyar Geodéziai Irodalom (1961-1760) Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1974. 426. p. 3. Karsay Ferenc: Magyar Geodéziai és Kartográfiai Irodalom Geodéziai bibliográfia 1971-1975 Kartográfiai bibliográfia 1498-1975 Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1983. 462. p. 4. Karsay Ferenc: Magyar Geodéziai és Kartográfiai Irodalom (cd) Bibliográfia (1976-1995) Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság kiadványa 5. Dr. Ádám József – Dr. Detrekői Ákos – Dr. Kis Papp László: Köszöntjük a 70 esztendős Dr. Biro Péter professzort, az MTA tagját Geodézia és Kartográfia 2000. Vol. 20. (pp. 3-5) Továbbá: Dr. Biró Péter professzor úr életrajzát a fent említett cikkből (lásd 5. pont), és az általa írt kiegészítéssel állítottuk össze. Publikációit az Általános- és Felsőgeodézia tanszék http://www.agt.bme.hu honlapjáról gyűjtöttük, és a professzor úr által adott, most megjelent cikkével egészítettük ki. Blahó Imre életrajzát a riport alapján állítottuk össze. Publikációit a fent említett könyvek és cd segítségével állítottuk össze. Dr. Lukács Tibor életrajzát az általa írt önéletrajzból írtuk. Publikációit a fent említett könyvek és cd segítségével, valamint az általa írt publikációk jegyzékével kiegészítve állítottuk össze.

73

A riportok eredeti szövege

Beszélgetés dr. Biró Péterrel -Beszélne gyermekkoráról? Volt már ekkor is valamilyen kapcsolata a földméréssel, illetve mi érdekelte ekkor? -Nagyon szép gyermekkorom volt, kezdem azon, hogy egy nagyon harmonikus, kiegyensúlyozott családi környezetben nevelkedtem, és hát igen jó nevelést kaptam -úgy érzem- szüleimtől. Édesanyám nagyon ügyesen vezetett rá az élet dolgaira, és hát ezért hálás vagyok neki egész életemben. Később is aztán mindig a segítségüket élveztem, mikor már az én gyermekeimet nevelték igazából, sokszor énhelyettem is, feleségem helyett is, és hát mi csiszoltuk a pályánkat csinálni, és hát az ottani követelményeket teljesíteni. Az iskolám az alapvetően a Lónyai utcai Budapesti Református Gimnázium volt, ahova jártam. Kívánló tanárok kezébe kerültem. Ott tulajdonképpen a geodéziához családon belül semmi kapcsolatom nem volt. Édesapám nem mérnök ember volt, a kereskedelemben dolgozott, így innen nem hoztam. Viszont a gimnáziumban már az osztályfőnököm az előszeretettel hintette el bennünk a térképek iránti érdeklődést, megvetette velünk az akkori katonai topográfiai térkép budapesti szelvényeit, és gyakoroltuk a térképolvasást. Na ez járult aztán hozzá... Dr. Tarján Jenő volt, aki végigvitt az érettségiig, és hát nagyon sok jót tanultunk tőle. A másik ilyen lökés volt a matematika tanárom aki, amikor koordinátageometriát tanultuk, akkor szerzett egy teodolitot, kimentünk a Duna-partra, és előmetszéssel meghatároztuk a műegyetem egyik tornyának csúcsát, kiszámoltuk a koordinátáit, hát ez roppantul tetszett nekem, és nagyon élveztem. A másik ilyen kapcsolat -tulajdonképpen ez is iskolaidőbe esik, a gimnáziumi időbe-, amikor is cserkészként foglalkoztam a térképekkel, természetjárással, és ott is igazából nagyon megszerettem a térképekkel való munkát. Így aztán mikor érettségi táján pályaválasztásra került a sor, akkor tulajdonképpen két irányzat választása között gondolkodtam. Az egyik az egészségügy, az orvosi egyetem, mert az is érdekelt mellesleg, a másik a mérnöki pálya, ott ahol a térképeket csinálják. Tehát erről sok fogalmam nem volt, de a kegyelemdöfést pont az a felvételi tájékoztató adta meg, amit az Építőmérnöki kar kiadott, és amiben egyetlenegy fénykép volt, ahol a mérnökhallgatók mérőgyakorlaton éppen valamilyen geodéziai munkát csinálnak. Na hát mondom, ez kell nekem, úgyhogy orvosinak vége, megyek a Műegyetemre. -És akkor milyen karok voltak, és mire jelentkezett ekkor? -Akkor kevesebb kara volt az egyetemnek még, a Villamosmérnöki kar talán egyben volt még ekkor a gépészmérnöki karral, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre a mi karunk, természetesen már működött, hiszen ez volt az egyetem első kara. Az építészmérnöki kar is működött, a vegyészmérnöki kar, a gépészmérnöki kar, és most így hirtelen nem is emlékszem igazán mi volt még, volt-e más. Mert ez már '48-ban volt, amikor már a felsőoktatásnak a háború utáni reformját megcsinálták, és akkor már a gazdaságtudományi kar, és a többi kar, amelyet leválasztottak rólunk, akkor még József Nádor Műszaki Egyetemnek hívták ez még '48-ban amikor kezdtem, amikor Mérnökkarnak hívták, és ezen belül tulajdonképpen egységes képzés volt, egészen azt hiszem az utolsó évig. Ja nem, a 3. 4. évben már szakot kellett választani, 4 szakunk volt, Út- vasútépítő, Szerkezetépítő, Vízépítő mérnök, és ... Persze három szak volt igen. Nahát ugye az egységes alapképzés után, mikor választani kellett szakot, ebben az én esetemben 1 döntő momentum volt. Megnéztem a tantervben, melyik szakon adnak legalább 1 félévvel több geodéziát, mint amit a többiek tanultak. Ez az Út- vasútépítő volt, úgyhogy ez eldöntötte a kérdést, és hát itt folytattam, és szereztem meg a mérnöki oklevelet. -És kik tanították ekkor? Milyen viszonya volt a tanárokkal? -Az első évben nem valami egészen zökkenőmentes a viszonyunk, mert akkor én a MAFESZ központi népi táncegyüttesében az hiszem több időt töltöttem el, mint a

75

Műegyetemen, és hát ez megmutatkozott az egyes tantárgyakon mutatott előmenetelemben, de miután onnan kiváltam gyakorlatilag, és onnan, másodéves koromtól kezdve az egyetemen igyekeztem teljes mellszélességgel helytállni. Itt akkor geodéziát Oltay professzor tanított, az o előadásait hallgattuk, és hát számos külső meghívott gyakorlatvezető volt. Például Bartók Béla, az ifjabbik, a népzenegyűjtő fia, és még más kiváló kollégák. Kiről meséljek még? Végül is aztán kiváló mechanika tanárunk volt, Sárdy professzor személyében, aki később a Miskolci Egyetem rektora lett. A fiatalabbak azt hiszem ott ismerték, meg azt hiszem a fiát most már inkább. Kiváló ember volt, nagyon megszerettette a mechanikát, jó előadó volt. Hát még Hajdics??? professzor volt, Németh Endre. És hát igyekeztem helytállni, és végül jó eredménnyel végeztem az egyetemet. Közben már tulajdonképpen az érdeklődésemet próbáltam geodéziából is egy kicsit még kielégíteni. Bejártam a tanszékre, kértem irodalmat, könyvtárban kerestem, mert a téma érdekelt. Úgyhogy aztán negyedéves koromban akkor feltették a kérdést, hogy demonstrátorként nem akarnék-e bekapcsolódni a tanszék munkájába. És az utolsó évben így már eléggé elköteleződtem a geodézia iránt. -Mit jelentett ez, mit kellett csinálnia demonstrátorként? -Nem sokat, tulajdonképpen bejártam gyakorlatokra, de többnyire inkább csak nézni, tanulni, hogy hogyan megy a dolog. Dolgozatokat, zárthelyiket kaptam kijavításra, és hát egy kicsit kezdtem bekapcsolódni a tanszék életébe. -1960 után egyetemi adjunktus lett. Mit kellett ezért tennie, úgy értem, milyen kutatásokat végzett már ekkor? Miért lépett elo egyetemi adjunktussá? -Hát én 9 évig voltam tanársegéd. Úgyhogy azután lettem adjunktus, és miután a 6. év után már körülbelül már láttam, hogy ez másképp nem fog menni, úgyhogy én megszerzem a doktori címet, és akkor ez bizonyára lendületet ad a dolgoknak. Úgyhogy '59-ben beadtam a doktori értekezésemet, és akkor egy szerencsétlen helyzet alakult ki. 2 évig nem tudtam doktori szigorlatot tenni, mert akkor szabályozták, hogy az egyik szakmai tárgy helyett Marxizmus-Leninizmus valamelyik tárgyából kell szigorlatozni, csak éppen még azt nem tudták, hogy hogyan és miből. Úgyhogy ezzel 2 év telt el, és miután megszereztem, akkor utána... Az egésznek a kezdeményezője tulajdonképpen Rédey professzor volt, aki '56 után idekerült a tanszékre, miután Oltay professzor meghalt, az o utódlása körül bonyodalmak voltak, sokáig betöltetlen volt a tanszék, és végül aztán Rédey professzor a Hadmérnöki kar feloszlatása után, megszűntetése után idekerült, és hát őneki szívügye volt a fiatal utánpótlás, megadott minden ösztönzést, de kívánságot is. Kívánalma is volt, csinálni kellett, és hát nagyon hálás vagyok neki, hogy ezt belőlem kihozta, hogy ezt így mondjam. -Ekkor ugye még alsó- és felsőgeodézia tanszék volt, vagy akkor még egyben volt, és utána vált ketté? -1961-ben már egyben volt, és addigra már én is a felsőgeodézia tanszéken voltam, ez hát tulajdonképpen Rédey professzor nagyvonalúságának volt köszönhető, ugye amikor '59-ben idehelyezték a földmérő mérnökképzést, és vele együtt a felsőgeodézia tanszéket, hát akkor látván az én érdeklődésemet, szakmai érdeklődésemet, azt mondta, hogy ott van fiam a helyed, menjél Hazay professzor úrhoz. Így aztán hozzájárult az áthelyezésemhez, Hazay professzor úrhoz. -1962-63 a BGTV-nál dolgozott háromszögelő mérnökként. Ezen belül mit kellett csinálnia, és mi volt a feladata? -Én akkor ott szintén az érdeklődésemnek megfelelően a geodéziai osztályra kerültem. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag felsőgeodéziai munkát végzésébe kapcsolódtam bele. Az akkor aktuális feladat volt a keretláncolat harmadrendű kitöltése, kitöltőhálózat készítése. Ebben vettem részt, észlelési és számítási munkákban, azután mikor ez befejeződött, a következő munkafolyamat a 4. rendű háromszögelés volt, én azon

76

vettem részt, abban dolgoztam, és közben földrajzi helymeghatározásban, csillagász csoportban dolgoztam. -Ekkor is érdekelte akkor már a csillagászat -Hát az már gyermekkorom óta. -Ezután visszajött az egyetemre, és tovább folytatta kutatásait. Milyen eredmények jöttek ekkor, a gravimetria, geoid meghatározás témája volt ekkor. -Igen. Tényleg a geoidmeghatározás volt az, ami ekkor érdekelt, és annak a részletei, annak minden csínja-bínja. El akartam jutni odáig, hogy végre tisztán megértsem, mi a kapcsolata a nehézségi rendellenességek és a geoid magasságok között. Hát akkor ennek volt a korszerű legújabb elmélete, amit Bolonyevszkij dolgozott ki már 1945-ben, dehát igazából ekkor publikálták angol nyelven is. Úgyhogy akkor hozzáférhetővé vált az én számomra, aki az oroszban nem voltam annyira perfekt, hogy a szakirodalmat kellően tudtam volna tanulmányozni, de megjelent angol fordításban is, és hát ebbe dolgoztam bele magam, itt igyekeztem világosan látni a dolgokat, és ebben talán egy parányival továbbvinni az elméletnek egyes összefüggéseit, és ebből csináltam ezután a kandidátusi értekezésemet. -És akkor ez volt '65-ben. -Igen ez volt '65-ben. -Ekkor kezdtek jönni az első elismerések. -Tulajdonképpen igen, de ekkor már igyekeztem már bekapcsolódni a szakmai életbe. Itt sokat köszönhetek az akkori Geodéziai és Kartográfiai Egyesületnek nevezett,??? mely most a Magyar Földmérési Térképészeti és Távérzékelési Társaság. Bekapcsolódtam ott a szakmai közéletbe, előbb-utóbb szakosztályvezető lettem ott is a geodéziai szakosztályban, számos külföldi-belföldi szakmai rendezvénynek a szervezésében, lebonyolításában vettem részt. Ennek fejében viszont megkaptam azt a lehetőséget viszont, hogy kijutottam szakmai konferenciákra, és hát tudtam egy kicsit a külföldi kollégákkal is kapcsolatokat kiépíteni, és ez abban az időben nagyon nagy szó volt, mert az egyetemnek nagyon szűkösek voltak az ilyen lehetőségei, nagyon nehéz volt külföldre jutni rövid időre is. -Ezután az egyetemen docens címet kapta meg. Tovább folytatta a geodinamikai vizsgálatokat, főleg a nehézségi rendellenességek. Ekkor már tisztázódott az, hogy végül is semmi sem állandó? -Tulajdonképpen a tanszékünk egyik feladata a geofizika tárgynak az oktatása is volt, amire kezdetben mi geodéták nemigen vállalkoztunk. Homoródi professzor úr egy időben felvállalta, de aztán inkább ő is más irányba hasznosította tudományos kapacitását, és meghívott előadóként Bartha György kíváló mérnököt, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetnek az osztályvezetőjét, ő kapta ezt a feladatot. Neki volt egy elmélete, ő mágneses szakember volt, földmágneses, amiben felismerte azt, hogy a földmágneses erőtérnek bizonyos periódusos változásai vannak, ezt már Gauss is, és más is tudta, de azt hogy ez esetleg a földmagnak egy excentrikus elhelyezkedésével függ össze, és hogy ez a földmag időben áthelyeződik, ez az ő nevéhez kapcsolódik. Most innen jött a gondolat, hogy igen ám, de a Földmagnak tömege is van, nemcsak mágneses erőtere, tehát tömegvonzása is van, ha pedig áthelyeződik a Föld belsejében, akkor az a Föld nehézségi erőtér szerkezetében is kell, hogy jelentkezzék. Hát itt aztán több kérdés merült fel. Igen, ha ez jelentkezik, akkor tudjuk-e mi azt mérni? Milyen más hatása is van, például a Föld rugalmas alakváltozása? De ha a Föld rugalmasan alakváltozik, akkor azt mérjük-e tényleg, ami a nehézségi erőtér időbeli változása? De ha az erőtér változik, akkor a szintfelületek helyzete is, de ha a szintfelületek, akkor a pontok magassága is, és így tovább. A helyi függőleges iránya, és egyik kérdés folyt a másik kérdésből, és hosszú éveken keresztül volt mit kutatni.

77

-Ezután '69-71-ig a FÖMI igazgatóhelyettesi állását töltötte be. Ide hogyan került, és itt mi volt a feladata? -Akkor szervezték a Földmérési Intézetnek a mai, nem egyel előbbi konstrukcióját, amiben kettős feladatot kapott az intézet. Az egyik az, hogy az államilag finanszírozott geodéziai alapmunkálatoknak látta el a beruházói szerepét, tehát adta ki a megbízásokat, szerződést kötött, és műszaki átvétellel utána átvette a munkákat, és elszámolt. Ez volt az egyik profil, de emellett ekkor hozták létre a kutatási főosztályt, hogy legyen az állami földmérésnek is egy tudományos kutatási bázisa, és hát ide kerestek tulajdonképp vezetőt. És hát úgy adódott, hogy itt volt egy olyan előreláthatólag 1-2 éves időszak Hazay professzor úr aktív időszaka még, amíg hát ő is felvállalta, azt hogy nélkülöz engem az utolsó két évében, és hát én is felvállaltam, hogy végül is nem lesz ez rossz gyakorlatszerzés megint, és hát ott igazgatóhelyettesi munkakörben elláttam a tudományos kutatási főosztálynak a vezetését két évig. -De itt is foglakozott csillagászattal? -Hát ott inkább csak irányítói szerepet, és hát kutatási irányítási szerepet töltöttem be, ott gyakorlatilag már én terepre nem jártam ki akkor, ebből a munkakörből. -A '70-es évektől folyamatosan számolt be különböző kongresszusokon az elért eredményeiről. Már akkor is sokat járt külföldre, viszont ezt ugye nem magyarul kellett előadni. Ezek a nyelvi ismeretek honnan jöttek? Ugye németül, és angolul is elég jól tud? -Igen. Na ez tulajdonképpen a németet már otthon gyermekkoromban tanítatták szüleim, tehát onnan indult, onnan datálódott, azután középiskolában is hát folytattam külön órákban tanultam. 5. gimnáziumtól, tehát 14 éves koromtól akkor az angol volt a második nyelvünk. Kiváló angoltanár volt az osztályfőnököm, akit már említettem, úgyhogy végül is érettségire mi beszéltünk angolul, jó hát egy konyhanyelvet, de megvolt az alap. Aztán itt, amikor a tanszékre kerültem, hamarosan felismertem, hogy ha én itt valamit tanulni akarok ebben a felsőgeodéziában, akkor a külföldi szakirodalmat kell elsősorban elővenni, mert magyar akkor még nagyon kevés volt. Úgyhogy ide jártak akkor is a legnehezebb időkben is a német, angol nyelvű szaklapok, úgyhogy onnan kezdtem el elsajátítani a szaknyelvet, és aztán volt egy kiváló nyelvi lektorunk itt az egyetemen, Szalay György, aki vállalta így, hogy az oktatókból szervezett kis csoportokat, és 1-2-3 fős tanársegéd, adjunktus, docens kollegák összeálltunk, és hát igyekeztünk a lehető legnagyobb óraszámban gyakorolni, fejleszteni a nyelvtudásunkat. Így aztán eljutottam mind a két nyelvből középfokú állami nyelvvizsgáig, de igazából nem azt hasznosítom, ami a nyelvvizsgán kellett, mert ott a múlt idő használatát kellett inkább tudni, viszont a szaknyelv az egészen más, azt meg tényleg a nemzetközi kapcsolatok révén, külföldi kapcsolatok révén minden alkalommal kihasználtam, amikor külföldön voltam. Jártam az utcákat, néztem a kirakatokat, az árcédulákat, mert azon rajta volt a neve annak a cikknek, és hát így próbáltam a szókincsemet fejleszteni mondom az irodalmon kívül. És aztán előbb-utóbb elkezdtem én is írni, és előadni. A könyvem hát is angol nyelven megjelent, az is ilyen jellegű. Ja bocsánat, vissza, mert annak csak a lektorálását csináltam, mert az sajnos csak fordították, igen. Azt magyarra fordították, dehát ott a fordítót kellett irányítani. -'74-tól a műszaki tudományok doktora címet nyerte el, '78-ban pedig Lázár deák emlékérem, immár jöttek a címek az elismerések, ekkor mit csinált végül is, hogyan volt szabadideje a sok munka mellett? -Hát nem sok, be kell, hogy valljam nem sok szabadidőm volt, mert hát tényleg szerettem a kutatómunkát, csináltam. Ahhoz, hogy az ember ebben előre haladjon, cikket írjon, disszertációt csináljon, könyvet írjon az tényleg nagyon nagy időbeli megkötöttség volt. Emellett szerettem az oktatást, csináltam, jegyzetet írtam felsőgeodéziából annak idején, megkaptam a tanszék vezetését. '71-ben, dolgoztam az egyesületben, dolgoztam az

78

akadémiai bizottságban, tehát valóban az a helyzet, hogy szinte teljes lekötöttséggel járt ez, és hát említettem édesanyámnak, szüleimnek köszönhettem, hogy átvették a gyermeknevelés gondját tőlünk, és így mind a ketten, a feleségem és én is tudományos pályán tudtunk előrehaladni, és sok szabadidőnk, hát nem volt akkor, most igyekszem bepótolni. -'71-től vette át a tanszék vezetését, akkor már külön volt a felsőgeodézia tanszék. -Külön. -Ekkor milyen tárgyakat oktatott, amellett, hogy tanszékvezető is volt? És milyen feladatokkal jártak ezek? -Hát én '59-60 körül kerültem át a felsőgeodézia tanszékre, és '71-ig és jó 10 évet Hazay professzor úr vezetése alatt dolgoztam, aki a másik kiváló ember volt az életemben, és akinek a további pályafutásomat köszönhetem. Ő is az a típusú ember volt, aki a fiataloknak az előrejutását fontos célnak tekintette, és minden körülmények között, minden eszközével segítette. Úgyhogy tulajdonképpen, addigra amíg ő nyugdíjas korú lett '71-re, őbenne úgy látszott kialakul a kép az utódlását illetően, és hát szerencsés módon, akkor ezt a kari dékánnal, a kari vezetéssel el tudta fogadtatni, és így aztán pályázat kiírására került természetesen a sor, de ha jól emlékszem más pályázó nem is volt igazán akkor, és így aztán megkaptam a tanszéktől a megbízást. Addig a geofizika tárgyat tanítottam, miután Bartha professzor úrtól, aztán átvettük saját kezelésbe. Hamarosan megkaptam Homoródi professzor úrtól a felsőgeodézia tárgyat, mikor a fotogrammetriára ment át, és hát ott hasznosította tudását. Úgyhogy alapvetően ez a két tárgy volt, amiben dolgoztam, és később kaptam, feladatként kaptam, vettem a kozmikus geodézia tárgy oktatását, amikor hát itt a nyugdíjasokkal meg külső előadókkal ment a dolog, és úgy nézett ki, hogy jobb lesz, ha ott is utódlásról gondoskodunk, de végeredményben ezeket, és végül is magyar és angol nyelvű képzésben oktattam. -A diákokkal ekkor milyen kapcsolata volt, mármint rektor? Hát itt célzok például Völgyesi tanár úrra, ekkor már ... -Na várjál, mert elcsúszunk akkor az időben. A rektor az '94-től, nem tanszékvezető. -Nem tanszékvezető, elnézést. -Igen, hát én érzékeltem azt az addigiak során, hogy a felsőgeodéziának ez a része, amit úgy mondhatnánk, hogy fizikai geodézia, az valamivel a magyar felsőgeodéziai gyakorlatban Oltay professzor úr kihalásával igen háttérbe szorult. Az állami földmérés ezt a feladatot nem igazán vette gondjaiba. Az ezzel kapcsolatos méréseket, gravimetriai méréseket átengedte, átadta az Eötvös Lóránd Geofizikai Intézetnek, és hát ennek a geodéziai hasznosítása is igencsak háttérbe került. Így ezt felismerve, ez volt a másik lökés arra, hogy erre a területre álljak rá. A harmadik az, hogy szintén a geofizika tárggyal kapcsolatban láttam azt, hogy az Eötvös ingaméréseknek a geodéziai alkalmazásai szinte gyermekcipőben jár, mert Eötvös maga csinált erre példákat, azt Oltay professzor úr csillagászati méréssel ellenőrizte, és aztán utána mintha elvágták volna, gyakorlatilag ezek az anyagok adattárba kerültek, és csak geofizikában hasznosították. No mindezekből arra a következtetésre jutottam, hogy ha a tanszékünket fejleszteni akarjuk, és ebben előre akarunk menni, akkor ide fizikus, vagy geofizikus végzettségű emberre van szükség egyrészt. Másrészt pedig, hogy a kozmikus geodéziában előre tudjunk jutni, mert közben a műholdak is megjelentek, ahhoz meg csillagász kell, és hát így került Völgyesi tanár úr ide a tanszékre miután elvégezte az egyetemet, és megszerezte a geofizikus oklevelét. Az volt az első kérdésem hozzá, hogy áll a gömbfüggvénysorokkal, vállalja-e az abban való gyakorlati munkát, tevékenységet, nehézségi erőtér kezelését számszerűen, és számítástechnikailag is. Hát azt mondta igen. Én meg mondtam, akkor megegyeztünk, és attól kezdve aztán szorosan dolgoztunk együtt, gyakorlatilag ő teljesen át is vette az Eötvös

79

ingamérések geodéziai hasznosítása témakört, akkor csinálta a doktori értekezését is, a kandidátusi habilitációjának is egy jó része az volt, úgyhogy most már igazán ő a profi ebben. És hát így végig nagyon jó kapcsolatunk volt ővele, nagyra becsültem azt, hogy igen rendszeresen, rendszeres, logikus gondolkodású ember, ami megnyilvánult rögtön az írásaiban, és amíg néhány másik embernek az írásait bizony igencsak rendbe kell rakni szerkesztőként, az ő írásaihoz jóformán hozzá sem lehetett nyúlni, nem is volt szabad hozzányúlni, mert csak elrontotta volna az ember, mert annyira jó felépítésűek voltak. Ugyanez nyilvánul meg az oktatási munkájában, annyira hát jók, áttekinthetők, logikusak voltak az órái, hogy hamar önálló feladatot is kapott. Ő vette át a geofizika tantárgy oktatását is, amely nagyon szép terület. Most meg már a fizikai geodéziát is, meg még sok egyéb dolgot. Most már rajta a sor. -A '80-as évek kutatási eredményeiről beszámolna, szólva itt a vízszintes és a magassági helymeghatározásról, és azok eredményeiről. -Hát a '80-as évek is tulajdonképpen, akkor hegyeződött ki az a kérdés, hogy ha a nehézségi erőtérnek időbeli változása van. Hát akkor függőleges irány is, a helyi függőleges iránynak is változik a térbeli helyzete, és a szintfelületeknek is, és hát akkor mentem rá erre, csináltunk modellszámításokat is, hogy milyen nagyságrendű lehet, hogyan működik. Aztán az a szerencsénk volt, hogy volt néhány diákkörös érdeklődő, akik ebbe bekapcsolódtak, segítettek, egyes részfeladatokat nekünk számoltak ki diákköri dolgozatként, és jelentkezett egy kiváló vietnámi hallgatónk, hogy szeretne a tanszékre jönni, és doktori értekezést készíteni, úgyhogy aspiránsnak -akkor úgy hívták ezt mai doktorképzési folyamatot, hogy aspiránsképzés-, erre jelentkezett, és őt kaptam meg,... Szóval én lettem a témavezetője, és ővele is egy kiváló munkatársat kaptam N.C.Thông, akivel hát több közös cikkünk is jelent meg, amiben neki igen nagy szerepe volt, nagyon szépen csinálta, ő is sokat vitte előre a munkákat. Na végül is aztán így állt össze, '83-ra jelent meg azt hiszem a magyar nyelvű könyv, ebben a témában, ami az alapja tulajdonképpen az akadémiai doktori értekezésemnek, aminek magyar szövege volt, és hát tulajdonképpen ezzel ismertek meg külföldön is leginkább. -Ezen kívül, a BME-n kívüli tevékenységéről beszámolna még, tehát a MTA, az ott szerzett tisztségek, és Geodézia és Kartográfia? -Hát amint mondtam, az egyesületben már egész korán, fiatal koromban végeztem munkát, bekapcsolódtam, és ez nagyon jó eszköz volt a saját fejlődésemhez is amellett, hogy egy jó aktív társadalmi tevékenység is volt. Akkor ennek nagyobb súlya volt, nagyobb jelentősége volt, mint ma. Többen vettek ebben részt, aktívabb élet folyt ezen a vonalon. Aztán ahogy egy kicsit haladtam előre a szakmai elismertség lépcsőjén, bekerültem a Magyar Tudományos Akadémia Geodéziai Tudományos Bizottságának a tagjai közé, aztán előbb-utóbb titkár lettem, majd utána elnöke lettem, úgyhogy egy jó ideig. És hát ezután következett, amikor az Akadémia levelező tagjai közé választott, és ott Hazay professzor, és Bartha professzor voltak az ajánlóim, és hát ezt el is fogadta aztán ezt az ajánlást az Akadémia, és így kerültem oda be. Ott megint csak az lett, hogy érdekes helyzet alakult ki, hogy elég gyorsan osztályelnök helyettesévé váltam, úgyhogy azt csináltam, és hát azóta is részt veszek az osztálynak a munkájában, később aztán rendes tagként, és hát így vagyok most is. -És a Geodézia és Kartográfiával milyen kapcsolata volt még akkor? -Hosszú ideje a szerkesztőbizottságnak vagyok a tagja, és hát így élő a kapcsolat a lap alakításában is, és hát magam is, nem túl sokat, de szerzőként is igyekezetem a lapban megjelenni időnként. -A '90-es években még mindig elég sok feladata volt, először rektorhelyettes, azután rektor, továbbra is oktatott tárgyakat itt, és hát külföldön is elég sok helyen

80

(egyetemeken...) Ekkor jöttek már végül is ténylegesen a nemzetközi elismerések, akkor már ténylegesen ismerte mindenki. Beszélne erről most erről az időszakról is egy kicsit? -Hát tulajdonképpen a '90-es évek, tehát a politikai rendszerváltás az az én életemben is egy komoly változást eredményezett, mert hát az az igazság, hogy világnézetileg nem tartoztam igazán azok közé az elmúlt időszakban, akiket hát mondjuk különösen kedveltek. Odáig eljutottam, és elfogadtak tanszékvezetőként, tehát ilyen vezetői megbízást kaphattam, de utána dékán, vagy egyéb egyetemi vezetői feladatra nem voltam ilyen okból alkalmas. Na hát a rendszerváltás után az egyetemi vezetői tisztségek betöltése, az tulajdonképpen hát ilyen szavazásos jelölés alapján történt, és hát ekkor új rektort is kellett választani, ez így tanszék, kartól alulról lépcsőzetesen felfelé, egy ilyen szavazási eljárással alakult ki a jelölés, és hát ide jelöltek akkor engem rektornak. És akkor tényleg választásra került a sor és hát három jelölt közül választott a vezetői tanács, akkor nem engem. De az akkor megválasztott rektor feltette a kérdést, hogy mellette tudományos rektorhelyettesként volna-e kedvem dolgozni? Hát volt kedvem dolgozni, és hát bekapcsolódtam így ebbe a munkakörbe, és hát '94-ig akkor tudományos rektorhelyettesként. Elég gyakran a rektor helyetteseként ténylegesen is, mert ő viszont szeretett külföldre járni, ritkán volt itthon. Úgyhogy tulajdonképpen már beletanultam abba a munkába amikor aztán '94-ben akkor két pályázó közül hát rám esett a egyetemi tanács választása, és akkor '97-ig csináltam, amikor viszont betöltöttem azt a korhatárt amíg viszont vezetői megbízást lehet az egyetemen teljesíteni a felsőoktatási törvény értelmében, tovább már nem csinálhattam, és hát tulajdonképpen így megszűnt minden vezetői megbízásom itt az egyetemen, és azóta már könnyebb életet élek. -De ekkor is jöttek azért elismerések így a '90-es években, ezeket az egész élete munkájáért kapta? Tehát itt gondolok az Eötvös Lóránd díj, Földmérő mérnök képzésért, Fashing Antal díj, BME emlékérem... -Hát ezek már tulajdonképpen az 50 éves pályafutásnak az elismerései voltak különböző oldalakról. Úgyhogy nem egy konkrét valamiért, ezek már tényleg az életpályának az elismerési, ugyanúgy a Széchenyi díj amit is akkor kaptam a végén. -Akkor le vagyok én maradva ugye, nem volt ide felsorolva. -De, de valahol biztos. -Itt az ... -Hát ezek már gyakorlatilag az életpálya elismerései. -Ekkor hogyan jutott a családjára idő, mert végül is nem volt fiatalember. -Azért a rektorság alatt az egy kegyetlen időszak volt, az egy éjjel-nappali készenlétet jelentett tulajdonképpen. Nem mindenki így csinálja a dolgot, én ezt teljes állásban csináltam, hogy ezt így mondjam, szóval hát gyakorlatilag akkor tényleg arra koncentráltam. Sok új feladat is volt, amit meg kellett oldani, de akkor merült fel a felsőoktatásnak az integrációja, egyetemeknek az összevonása, új anyagi finanszírozási rend, egy csomó ilyen dolog. Akkor egy éven keresztül a rektorkonferenciának voltam a elnöke, de ott különösen az egész felsőoktatást kellett képviselni, és hát kiállni. De akkor alakult meg a Magyar Akkreditációs Bizottság is, abban is dolgoztam, ott akkor tényleg sok olyan feladat volt, amit úgy éreztem, hogy ezt úgy félkézből, félállásban vagy mellékfoglalkozásként ezt nem lehet csinálni. Akkor kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy Ádám professzor urat sikerült megnyerni ide a tanszékre, amiről mi már régóta beszéltünk, és korábbi tervünk volt ez, csak hát nagyon nehéz volt álláshelyet is kapni, és jött a tanszékre egyetemi tanárnak, és át is vette a tanszéknek a vezetését gyakorlatilag. Úgyhogy itten tehermentesített, oktatási munkát is elég keveset tudtam csinálni, és hát bizony akkor a családomra is még kevesebb idő jutott, ez így igaz. Hát ezt igyekszem pótolni gyerekeimnél, unokáimnál, feleségemnél. Abban az volt a szerencsém, hogy ő is hasonló bőrben volt, ő is egyetemi tanár, o is rektorhelyettes volt ebben az időben,

81

úgyhogy nem volt egymásnak szemére vetni valónk, de azért néha láttuk egymást, az is előfordult, hogy ilyen minőségben is találkoztunk egyes helyeken, csak o az o egyetemének, és az enyémnek a képviseletében, de nem vitatkoztunk az igaz. -Mindennel foglalkozott, szinte ami geodéziával kapcsolatos, viszont akkor beszéljünk egy kicsit a hobbyról, ami a vízzel kapcsolatos, evezés, vitorlázás, hogy ezekre mennyire jutott ideje, mi hozta ezeknek a szeretetét? -Hát ez tulajdonképpen, édesapámmal kezdődik gyermekkoromban meg édesanyámmal, akik talán még járni sem tudtam, amikor édesanyám a Dunában úszott velem, úgyhogy édesapám nagy vízi ember volt és nagyon szerette járni a vizeket, vadvizeket, o hintette el bennem, ővele is hát sokat járkáltunk a Dunán. Azután, mikor cserkész lettem akkor hamarosan vízicserkész lettem, és ott is, akkor már hát vezetőként is, meg hát résztvevőként is ezt csináltam. Aztán ugyancsak a cserkészet szerettette meg velem a víznek a másik halmazállapotát, amikor hóként élvezhetjük, és hát ott tanultam meg síelni Kárpátalján, és hát onnan hoztam ezt is, amit aztán még egyetemista koromban feleségemmel együtt még igyekezetünk még úgy ápolgatni. Hamarosan aztán ahogy végeztem az egyetemmel vettünk is egy kajakot magunknak, és azzal jártuk a Dunát, azzal túráztunk, de aztán beindult a tudományos élet, jöttek a gyerekek, de hát akkor már egyre kevesebb idő jutott rá kétségtelenül. Kicsit későbben kezdődött aztán, hogy a síelésbe visszakapcsolódtunk. Minden télen, eljártunk egy csoporttal tényleg sítáborba. Nyáron amennyire lehetett akkor már a fiam kapcsolódott be a vizisportba, és ővele jártuk a vizet kenuval, kajakkal, kisfolyókat, nagyfolyókat. Úgyhogy ez végül is, mikor mennyit tudtam erre fordítani, azért ez végigment az egész életemen, és hát most meg már szintén a fiamnak köszönhetően most már ráterelődött a súlypont a vitorlázás a Balatonon, hát ott van egy kis nyaralónk is, és a közelben a hajó, úgyhogy hát most már az idő is megvan hozzá, csak legyen az időjárásban is jó idő. Ha minden összejön, akkor most már többet tudok ennek is hódolni ennek az élvezetnek. -És a zene iránti szeretete az honnan jön? -Megint édesanyámra megy vissza, aki művészcsaládból származott, nagyapám zongoraművész volt, ő maga színészetet tanult, és egy darabig, amíg én meg nem születtem, addig színészi pályán működött, de aztán én a családba kerültem, akkor nagyon hamarosan megpróbálkozott vele, hogy zongorát tanuljak én is, nagyapám követésére, de ez nem jött be. Igazából aktívan zenét nem tudtam soha sem megtanulni komolyan, viszont kicsi gyermekkorom óta elkezdett az operába vinni, és hangversenyekre, úgyhogy a szinfónikus zenét élvezni, és az operákat, az opera műfajt élvezni, azt nagyon tudom, és hát ebben mondjuk eléggé jó iskolát kaptam, és így mondjuk Wagner rajongó vagyok, amit, hát nem mindenki osztja ezt a nézetet, de én azt szeretem a legjobban. Wagner, Verdi, Puccini, ezeket, meg hát az operazenét is, meg a szinfónikus zenét is, de magam sajnos nem művelem, inkább csak passzívan hallgatom. -És mondana valamit a diákságról, hogy látja Ön, hogyan változott meg, az 50 év alatt, amíg tanított eddig? -Én nem tudom, hogy igazán megváltozott volna a diákság. Minden évben vannak olyanok, akikkel öröm foglalkozni, mert látszik, hogy a pályájukra készülnek, és szeretném kihasználni a lehetőséget, hogy minél többet megtudjanak a szakmából, és minden évfolyamban vannak olyanok, akik a minimális munka elvét vallják, csak legyen meg a diploma. Úgyhogy igazából nagy különbséget nem látok az eltelt idő alatt. Ilyen is van, olyan is van mindig, igazából öröm azokkal foglalkozni, akinél az ember látja azt, hogy érdekli a szakma. Dehát feladatnak meg szép feladat az, hogy azokkal is megkedveltetni, akik mondjuk a minimális munka elvét vallják, de azért talán, ha az ember úgy tudja nekik tálalni az ismereteket, hogy látják azt, hogy nem ördöngösség az sem, talán az is felfogható, akkor azért őket is meg lehet nyerni többé-kevésbé.

82

-Köszönöm szépen a riportot.

83

Beszélgetés Blahó Imrével -Székely András már készített egy riportot harminc évvel ezelőtt… -Székely Andris? Hát az… velem nem… -A Homoródival… -Igen, őróla kérdezgettek. Egyébként Székely Andrissal mi van manapság? -Azt hiszem, a Kisebbségkutató Intézetben tudományos munkatárs. Ő elhagyta a pályát. Ő szociológussá vált, azt hiszem. -Igen, mert ő soha nem volt maszek érdekeltségű ember, őt mindig ilyen humán dolgok… -Miért, én az voltam? -Hát te sem! Téged is az ilyenek érdekeltek… -Na igen! De most 2004. április 16. van, ugye? -Igen. -Na, és most te érdekelsz minket. -Én ma vagyok 29930 napos. -Ezt tudod ilyen pontosan? -Én ezt tudom. -Akkor még 70 napot kell a 30000-ig élni? -Igen-igen. -Hát ezt már kibírod. -Hát hogyne bírnám ki. Június 24-e, ha jól számoltam. -És ez valami születésnaphoz kötődik? -Nem, hát nem kötődik ez semmihez. -De te áprilisi születésű vagy? -Nem, májusi. Ő is májusi meg én is. A Homoródi volt még májusi, meg hányan voltunk még májusiak a tanszéken? -De a Hazay, a Sápi, a Noéh és a Krauter azok meg áprilisiak. -Igen, és a Hámori Pityu, ne hagyd ki! -Nos, én akkor így a gyermekkoráról… -Miről? Én nem voltam gyermek! Az olyan régen volt gyerek! -Hát, tény és való, lehet, hogy már egy picit régen volt, de hát akkor se olyan idős szerintem. Hogy hol született, csak így gyorsan… -Na! Én mesélek neked! 1922-ben születtem, és Temesváron laktam. És a keresztapámnak, anyám bátyjának volt egy nagy cége, mit t’om én milyen, és annak volt egy könyvelője. Ezt csak azért mondanám, mert még senkinek nem mondtam, nem jutott eszembe. És ehhez a könyvelő bácsihoz – ott lakott, ilyen kis szobája volt neki – minden nap mentem, megkaptam a fizetésemet, ami egy kifli volt. Négyéves forma gyerek voltam, egyszer megyek, és költögettem fel a bácsit, és nem ébredt föl. Halott volt. Ő volt az első halott életemben. Na most nem ezért érdekes, hanem ezt a bácsit Uray Antalnak hívták, s az Uray Tivadarnak az apja volt. Én később tudtam meg, hogy az Uray Tivadar Temesváron kezdte színészi pályafutását, az öreg ottmaradt, ő átjött Magyarországra. -És ekkor is volt már valami kapcsolat esetleg földmérőkkel, topográfusokkal? Akkor még nem. -És középiskola, gimnázium környéke? -Hát a gimnáziumban az távol állt tőlem, mert én a piaristákhoz jártam. -Hol? -Temesváron, ahol most a Műszaki Egyetem van. Az volt akkor a Piarista Gimnázium. És, mivel a szüleim jómódúak voltak – 1929-ig csak ekkor jött gazdasági válság, minden elment, tehát attól kezdve már kevésbé voltunk jómódúak, sőt

84

mondhatnánk, szegények voltunk, ezért a gimnáziumban én tandíjmentes voltam, azzal a kikötéssel, hogyha végzek, pap leszek. Piarista. Én piarista paptanárnak készültem, de hát sajnos – vagy inkább hál’ istennek – közbeszólt az élet, mert 1939-ben kiderült, hogy nem vagyunk román állampolgárok. Tudniillik, az volt a helyzet, hogy – ugye Temesvár ’20ban került Romániához, és akkor ugye mindenkinek megadták a román állampolgárságot, aki olyan területen született, amit Romániához csatoltak. Az én szüleimnek – apám Kunhegyesen, anyám Szolnokon született – külön kellett volna kérni, hogy román állampolgárok legyenek. Apám azt mondta, hogy nem lesznek ezek a „romcsik” sokáig itt, pár év múlva elmennek. Hát nem mentek el a ’20-as években, ahogy nagyon bízott benne mindenki, és ezért ’39-ben – a háború előszele volt – felülvizsgáltak mindent, s kiderült, hogy nem vagyunk román állampolgárok. S ezért bennünket kitoloncoltak Temesvárról. De nem voltunk magyar állampolgárok se! Mert ugye azt meg eleve elvesztettük, mert több mint tíz évig külhonban éltünk. Így kerültem akkor Szolnokra. Híres hely, mert a Detrekői is ott született, ha nem tudnátok. -Tanít minket, úgyhogy a vizsgára megtanultuk… -Akkor tudjátok. -És ezután ugye a II. világháború kitört…Ez időszakban mit csinált? Továbbtanult? -Ebben az időszakban én társadalmi különbözetit tettem, ugye a román iskolát nem fogadták el Magyarországon. Legnagyobb problémám a latin nyelvvel volt, mert ugye a románok nem azt mondják, hogy „Cicero”, hanem azt, hogy „Csicsero”. Tudom jól, hogy volt egy latin tanár, nevére nem emlékszem, állandóan kifogásolta, hogy nem tudok még olvasni se latinul, mert én mindig „Csicserót” olvastam a c betűk helyett. A németek meg k-nak mondják, szerintük „Kikeró”, az olaszok, románok szerint „Csicseró”, magyarok szerint meg „Ciceró”. Na, erre emlékszem, hogy ezzel sok bajom volt, de azért a végén mégis csak adott egy könyörület-kettest. -Imi bácsi, és román tudásodat megőrizted ma is? -Da. Igen. Tudok románul, igen. Lediplomáztam. Hát ugye ott mindent románul tanultunk. Majdnem mindent. Románia földrajzát, Románia történelmét, Románia állampolgársági ismereteit, ezeket románul tanultuk. Nagyon sok mindent. -Észleltél te akkoriban olyan jellegű nacionalizmust Romániában, mint amiről ma sokat hallunk? -Nem észleltem, mert nem volt egyetlenegy román ismerősöm se. Óvodába jártam, negyvenen voltunk gyerekek, egyetlenegy román fiú volt, akinek az anyja ugye magyar volt, azért volt román, mert úgy hívták, hogy Ptuj??????. Ez románul annyit tesz, hogy gyerkőc, vagy valami ilyesmi. Negyvenen voltunk, azok vagy svábok voltak vagy magyarok voltak. Két igazi román volt köztünk, az a két óvónő, akik egy büdös szót nem tudtak magyarul. -Hát, akkor románul kellett mindent csinálni?... -Hát igen. Román énekeket, még ma is emlékszem, hogy amikor tanultuk, szinte gépiesen kellett tanulni, ugye. Mutogatták a szemet, lábat, stb. és akkor én azt mondtam, hogy én ezt nem mondom, mert ez disznóság. Nekem gyerekkorban már gyanús volt, hogy a „pichare”???? az nem valami szalonképes szó. Románul annyit jelent, hogy láb. -És elég sok szász élt ott, nem? -Nem szász, sváb. -Sváb, ó igen. -A szászok azok Nagyszeben környékén éltek. Azok annyira mások voltak, hogy még egymással beszélni akartak, akkor gyakran tolmácsot hívtak. -Mármint… egymással? -A szászok és a svábok. -Tényleg?

85

-Persze. -És a világháború befejezése környékén mi történt Önnel? -Hát akkor hihetetlen balszerencsém volt a világháború befejezésekor, mert Szolnokra kerültünk, és akkor Szolnokon – azt hiszem, november 4-én jöttek az oroszok – november 10-én… -Oroszok? -Igen, oroszok. -Az ’44-ben volt. -Igen, ’44-ben. Hát azt kérdezted, hogy a világháború végén… -És azelőtt? -Hát a végét kérdezted. -Jó, rendben. Hát nem tudom, hogy mi volt előtte pontosan napról napra, de ha gondolja, akkor valami érdekes történetet esetleg, akkor arról is mesélhet. -Hát akkor én ott letettem a különbözetit a Szolnoki Gimnáziumban, utána akkor még úgy volt, hogy magántanuló, akkor úgy tanultunk, emlékszem arra, egy tanár volt az évfolyamtársam, egy tánc- és illemtanár, rendkívül sokat tanultam tőle, aztán öt-hat évvel idősebb volt, és azóta is tudom, hogy az egysoros zakónak csak a középső gombját kell begombolni, ma is, ha látom a tévében a riportereket is, egysoros zakó, és mind a három gomb, és akkor nem veszi észre. Ezt a walesi herceg hozta divatba, hogy csak a középső gombját. Hát ott voltam, és a vasútnál helyezkedtem el, mint műszaki rajzoló. Ott ismerkedtem meg tulajdonképpen a geodéziával vagy a földméréssel, mert volt egy öreg tanácsos, Pászkának hívták, akit tulajdonképpen, mint nyugdíjast hívták be, és főleg azzal foglalkozott, hogy a vasút jogi határainak a megállapítása, kisajátítások, ezekkel foglalkozott, és én mint rajzoló nagyon sokat dolgoztam neki. Ő mutatta meg, hogy mi az a szögprizma, hogy milyen egyszerű bemérni. Mert a vasúti koordinátarendszer az, hogy adva van egy vágánytengely, két vágány esetén az egyiket nevezték ki annak, és akkor azon voltak a szelvény- illetve kilométerkövek, azok adták az egyik irányt, és akkor a merőlegesen mérték a pontokat. Ez egy teljesen egyéni koordinátarendszer, nagyon sok területet kellett mérni, és helyszínrajzot csináltunk. A helyszínrajzokat én rajzoltam, úgyhogy későbbi karrieremnek ez lett aztán az egyik, hogy úgy mondjam, kiindulópontja. Megtanultam rajzolni, mert akkor most… Tehát a vasútnál voltam. És ’44-ben bejöttek az oroszok november 4-én, 10-én mondtam, hogy van valami kislány… Szüleimtől érzékenyen elköszöntem, és mondtam, hogy megyek be a városba, mert lehet állítólag kenyeret kapni, valóságban valami kislány volt, sajnos már nem emlékszem az arcára se. Nevét tudom, azt, hogy Zsuzsi volt. Másik nevét nem tudtam. Soha többé az életben nem találkoztunk. Hát őt nem találtam meg, viszont találkoztam egy orosz járőrcsoporttal, akiknek első kérdésük az volt, hogy „Documentiest?”????? Hát én erre mutattam az igazolványomat, a pasas gyönyörűen eltépte, rátaposott, ugye aztán bevágott a sorba, és elmentünk. Következő: bekísértek Szolnokon, ott egy pincében voltunk, rengetegen voltunk, ott olyanok is voltak velem, akik zsidó munkaszolgálatosok voltak, és az orosz csapatok mögött jöttek, hogy mennek haza Budapestre. Na, ott elkapták őket, és akkor hát… Érdekel ez benneteket? -Mondja nyugodtan, érdekel ez, érdekes… -Ez mind történelem! -És akkor, Gold Ferinek hívták, soha ne felejtem el a nevét, Gyorskocsi utcában lakott Pesten, meghalt szegény azóta, és – hát idősebb volt nálam – véletlenül mellém került, „Hát – azt mondja – már Nyíregyházától jövünk mögöttük, Pesten elengednek, valamit kell csinálni.” Tényleg, ágyakat vagy miket hurcoltunk egyik helyről a másikra, hogy berendezték maguknak a parancsnokságot, vagy mit tudom én mit. Na de aztán este nem engedtek el minket, enni se adtak, ahogy bíztunk benne, mert akkor már elég éhes

86

voltam, mert reggel 9-10 óra között kaptak el, már késő délután volt, és… Hát egy pincében aludtam. S akkor abból a pincéből egyenként hívogattak ki bennünket, akit kihívtak az oda többet nem jött vissza. Hát én nem tudom hányadik voltam, engem is kihívtak, és… Hát esős idő volt, november 10-e, sár, csupa sár volt az egész város, előttem ment egy orosz, s mögöttem jött egy, hallottam mikor felhúzta a pisztolyt. Csőre töltötte. Az egész úton azon imádkoztam, hogy nehogy megcsússzak, és akkor hirtelen hátradobom a kezem, mert a szerencsétlen hülye azt hiszi, hogy én meg akarok lépni, vagy le akarom fegyverezni. Úgyhogy pánikban mentem azt a párszáz métert, amíg átvittek egy másik házba, ahol szerencsém volt találkozni… Mi volt akkor? GPU? KGB? -GPU. -…egy GPU-s tiszttel. Én akkor nem tudtam, hogy ezek azok, ilyen papagájzöld sapkájuk volt, ez a tábori GPU. Nem a kékek, nálunk is ugye voltak, az ÁVÓ-nak ugye volt a zöld meg a kék. Te emlékszel,nem? -De! -Na, lényeg, ezeknek ugye mondtam, hogy vasutas, erre kérdi, hogy „Documentiest?”, hát mondom, elvették. Volt egy magyar pasas, aki az I. világháborúban orosz fogságban volt, az volt a tolmács, és hát mondom neki, hogy semmiféle iratom nincs. Jó, hát akkor hány éves is ön? Mondom, 22. Hát akkor én tulajdonképpen valljam be, hogy én katona vagyok. És leszereltem, és civil ruhába öltöztem, és mondjam el, hogy milyen alakulat, mi a fegyverzet, ki a parancsnok, és ennyi. Hát mondom, nem tudom, ezekre én nem tudok válaszolni. Erre azt mondta ez a GPU-s, semmi baj, azt mondja, reggelre majd eszembe jut, mert ha nem, akkor reggel agyonlőnek. És azzal engem visszakísértek egy másik, harmadik helyre. Hát kiderült, hogy akit az első helyről elhoztak, a másodikra bevitték, a harmadikba került. Ez volt a siralomház. Úgyhogy ott mindenkinek megígérték, hogy reggel agyonlövik. Úgyhogy ott tanulmányozhattam azt, hogy ki hogy viseli, hogy tűri el az életének feltételezett utolsó éjszakáját. Ugye, volt, aki imádkozott, volt, aki sírt, mit tudom én, legkülönbözőbbek… Csodálatosképpen én el tudtam aludni. Idegességemben hajnal felé elaludtam. Én is be voltam szarva. Bocs, töröljétek le! -Hát nem kell mindent leírni, úgyhogy…kifinomítjuk. -És, reggel aztán, ugye, sorakozó, jöttek a gyertyások, hosszú szuronypuskáik voltak, ezeket hívták később gyertyásoknak. Körbefogtak bennünket, és Szolnokon levezettek a Tisza-partra. Hallottunk arról, hogy a „kultúrnépeknél” kedvelt szokás, hogy ne kelljen a temetéssel sokat bajlódni, be kell lőni a vízbe az illetőt, majd a halak megeszik. Ugye, ezért megyünk a Tiszához. Szerencsénk volt, nem azért vittek, hanem azért, mert akkor épült Szolnokon a pontonhíd, úgyhogy minket bezavartak a bokáig érő vízbe, úgy, ahogy voltunk, november 11-én, reggel, és hát akkor ott segédkeztünk, míg megcsinálták a hidat. Miután elkészült a híd, mi voltunk az elsők, akik keresztülmentünk ezen a hídon. Akkor átmentünk, és akkor Szolnokról elmentünk egészen Mezőtúrig. És akkor Mezőtúron a polgármesteri hivatalban, az volt a gyűjtőtábor. Ott voltam november 23-ig. November 23-án beraktak vagonba bennünket, és mondták, hogy megyünk a nagy Szovjetunióba, és akkor elmentem, egészen Foksáig??????? vittek, ez kéthetes út volt. Nagyon jól tartottak bennünket az úton, mert a két hét alatt kétszer kaptunk enni. Nekem piszok szerencsém volt, mert a városházán belül szabadon kószáltunk, és fent jártunk a padláson, és volt ott egy zsák cement. Mindenki nagy ívben elkerülte, és én véletlenül belerúgtam ebbe a cementes zsákba, kíváncsi voltam megkötött-e. Éreztem, hogy ez nem cement. Kibontom, s egy zsák tökmag volt. Valahonnan kerítettem madzagot, s felkötöttem a hátamra. Ez volt a szerencsém, mert én tökmagot ettem a két hét alatt. Első időszakban nagyon bőkezű voltam, mert ha valaki kért, akkor adtam neki egy marék tökmagot, de miután valahol Kétegyháza környékén jártunk, s megállt a vonat, és valaki odavalósi volt, és kikiabált, vagy mit tudom én – a vagontársam volt –, akkor az kapott egy

87

kenyeret meg mit tudom én miket, utána meg bevonult a sarokba, és senkinek nem adott egy falatot se. Mondom, álljon meg a menet, én tudom biztosan, hogy adtam neki, ő annyit nem mondott, hogy nesze koma, neked is, mert ez itt most már életre megy. Én attól kezdve ráültem a tökmagra, és én bizony nem adtam senkinek se. Hát itt találkoztam először… Ej, sokat dumálok! Hol jön ez a szakmához? -Nem baj, érdekes! -Itt találkoztam először azzal ,s döbbentem rá arra, hogy ezek az oroszok milyen rafinált emberek. Tudniillik, nem adtak nekünk enni, de az élelem kiosztásával ők olyan foglyokat bíztak meg, akik tudtak oroszul. Tehát ezek vagy felvidékiek vagy kárpátaljaiak voltak, ugye, s ezek tudtak szlávul, tehát ezek tudtak az oroszokkal beszélni, s ezek ott időnként végigsétáltak a vagonok mellett, amikor megálltunk egy állomáson. Volt, hogy állomáson órákat álltunk, mert nem a mi szállítmányunk volt a legfontosabb, ugye, hanem más szerelvények mentek. És, kiabáltak, hogy, magyar kell kenyér? Magyar, kell víz? Hát, éhesek, meg mit tudom én mik voltak, ugye, hát, mit adjak érte, kérdeztem? Van gyűrűd? A legtöbb embernek karikagyűrűje volt, ugye, nősek vagy vőlegények voltak, és bizony egy félliteres, literes? Nem tudom… Egy üveg víz egy karikagyűrű, egy szelet kenyér egy karikagyűrű. És ezek a foglyok – ugyanúgy voltak, csak egy másik vagonban voltak –, ezek bizony elég szépen szedték össze az aranyat. Később kiderült, a katonai bakancsszíjas nyakék, az bőrből volt, volt akinek három-négy ilyen koszorúban lógott a nyakában. Na, mikor megérkeztünk a végállomásra, akkor legelőször ezeket a foglyokat odaállították egy nagy pokrócra, s szépen elvágták ezt a szíjat, ugye, s összeszedték az oroszok minden fáradtság nélkül. Nem ezer fogolytól kellett bevenni a gyűrűt, hanem ettől a négytől-öttől összeszedték azt a mennyiséget, ami nekik kellett. Utána őket ugyanúgy bevágták a sorba, ott voltak köztünk, utána el is felejtettük az egészet. Együtt voltam ezzel a Gold Ferivel is 1946-ig, akkor mondta, hogy este elengednek, mondom Ferikém, mikor megyünk már haza? Akkor ő hazajött, itthon találkoztam vele valamikor a hatvanas évek elején. Hát ezután… Borzalmas hosszú volt! Gyerekek, nem tudom… -Így, csak így olyat hallottam, hogy faültetés! Hogy azért feltalálta magát... -Várjál, az majd még eztán jön. Kitől hallottad a faültetést? -Tremmel Gusztáv, ha jól emlékszem... vele is beszéltünk egy picit! -Ő mondta el, hogy én mondtam neki? -Igen. -Na, lényeg az, hogy tehát oda kerültem. Kikerültem, kint voltam, egy hónapig utaztunk, miután egy átmenő táborban voltunk, ez volt Foksa. A magyar fogság szóhoz véletlenül hasonlít. Itt voltunk, s ugye az oroszok nem úgy mondták, hogy összefogdosták a foglyokat. Beépített emberek elterjesztették azt, hogy ez most Kaukázusba menő csoport. Erre a magyarok itt tülekedtek, hogy megyünk, mert ugye meleg van, örök tavasz vagy örök nyár, príma kaja, és micsoda mesebeli jó dolgok lesznek majd a Szovjetunóban. Ilyenek, akik szentül meg voltak róla győződve, ugye, hogy hát ez maga a paradicsom, ahova megyünk. És, hát akkor mikor volt, én is beálltam ebbe a csoportba, és akkor így kerültem ki aztán Kurszkba. És Kurszkban, hát ugye, úgynevezett karanténok voltunk, egészségügyi zár tulajdonképpen, egészségügyi megfigyelés volt, és hát ugye, nem érintkezhettünk, csak egymás között voltunk. És… Hát ugye mindig a hadifogoly éhes volt, miről beszéltek másról, mint a kajáról. Mindenki mindennap csirkepaprikást evett emlékei szerint, ugye nokedlival, esetleg uborkasalátával. És én már untam, hogy éhesek vagyunk, el nem tudom mondani, hogy milyen gyötrő és kínzó érzés az éhségérzet. Azt csak az tudja, aki nem egy napig vagy két napig, hetekig nem evett. Nem tudsz másra gondolni, mindent megennél. És, mondtam nekik, hogy beszéljetek már valami másról. És akikkel együtt voltam, azok nagy része parasztgyerek volt. Nem olvastatok egy könyvet vagy valamit, és arról nem tudtok beszélgetni? Hát, nem. Na mondom, akkor mesélek

88

nektek. Elmondtam nekik a Grant kapitány gyermekei című Verne-regényt. Hogy először csak négyen-öten, végén már egészen körbevettek, és mesedélutánt tartottam én és… Én nem vagyok ilyen. Ha nem tudtam a történetet, hozzáköltöttem valami regényt, Jókai… Mindenféle regényeket mondtam, és történt egyszer, hogy kizavartak bennünket az oroszok azzal, hogy a barakkban tetű van. Rengeteg tetűnk volt, most is megvannak a tetűfoltok a karjaimon, úgyhogy, egy életre megmaradt, úgyhogy úgy játszottunk, hogy páros vagy páratlan. 21 vagy 22 vagy 25 volt így egy markolásra egy emberben. Na, lényeg az, hogy a barakkot fertőtlenítették, és egy kis barakkba zavartak be bennünket. Hát persze ez a barakk ilyen laktanyai hálószoba lehetett, mondjuk négyszázan nem nagyon fértünk benne, ennek következtében az ott lévő priccseket összetörtük. Erre nagyon felháborodott a láger vezetősége, akik ugyanolyan foglyok voltak, mint mi, csak ők nem magyarok voltak, hanem akkor már lengyelek. Addig valószínűleg színtiszta németeknek tartották magukat Sziléziából, mert előtte a német hadseregben szolgáltak. Mindegy. És, hát kizavartak bennünket az udvarra, és ott kellett állnunk sorba tízesével. Soha életemben nem felejtem el, lehetett 40 fokos hideg, telihold volt, és olyan kurva hideg tud lenni teliholdkor! Én ezt nem tudtam, csak akkor tanultam meg. Lényeg az, hogy ott álltunk, mire a mi barakkunkat fertőtlenítették, valamikor éjfél körül kerültünk be a helyünkre, és nem kaptunk vacsorát se. Na most mikor a karanténnak a vége felé jártunk, akkor egyszer megjelent egy orosz tiszt egy tolmáccsal, és aki elmondta, hogy tulajdonképpen ő is ugyanolyan fogoly, munkaszolgálatos volt, ’41-ben került fogságba, és most az oroszok úgy döntöttek, hogy innen az összes magyart elviszik egy táborba. Saját táborunk lesz, csak magyarok lesznek ott, és hát elmondták a politikai, illetve a katonai helyzetet, Székesfehérvárnál itt-ott folynak a harcok, ugye közben a front meg ment, és a végén az orosz tiszt feltette azt a kérdést – valami politikai tiszt lehetett –, hogy megkapjuk-e rendesen a kosztot meg minden így-úgy. Erre elkezd a tömeg zúgolódni, és morogni, de senki se szól, és hát erre megszólal a tolmács, hogy „De hát mondjátok már el, hogy mi bánt benneteket!” Senki se jelentkezik, engem vágnak oldalba, annyit tudsz pofázni és mesélni, most járjon a szád és mondd el. Én akkor kimentem, és elmondtam, hogy, kérem megvertek bennünket, ugye, nem kaptunk vacsorát, kint kellett állnunk. Erre az orosz tiszt roppantul fel lett háborodva, mindent írtak, mindent, a vége az lett, hogy ez a pasas, Kulcsár Imrének hívták, jött, és akkor ez olyan ’45 körül lehetett, és azt mondja idefigyelj, most egy új táborba megyünk, ha odaérünk, én nem tudlak téged megjegyezni, te gyere, és jelentkezzél nálam! Majd, azt mondja, neked valami jó beosztást kerítek, úgy néz ki, én leszek ott a lágerparancsnok. Tényleg, ’45 nyara! Na jó, most akkor álljunk meg, mert Tremmel Guszti mondott valamit! Letelt a karantén, nem mentünk még az új lágerbe. Egy szép napon kivittek bennünket egy, mit tudom én hány ezret… Több ezret fát ültetni. Január 15-e tájékán. És akkor, hát megmondták, ugye, hogy hány fát kell egy fogolynak elültetni, ennyi a norma. Hát mi körülbelül tudtuk, hogy kell fát elültetni, voltak ott paraszt gyerekek, akik mondták, hogy illik olyan 60x60-as 80x80-as gödröt ásni, és akkor abba beletenni a fát. Ezek nem gyümölcsfák voltak, nem tudom, milyen fák lehettek, már nem emlékszem, mert csak az a hogyhívják volt, az a gyökeres, mit tudom én mi lehetett. Ugye, megkaptuk a papírt, hogy 10-15 %-ot teljesítettünk. Na most, az élelmezés attól függött, hogy ki mennyit dolgozik, ugye, a Szovjetunióban jelmondat volt, hogy „Aki nem dolgozik, az ne is egyék!” Aki keveset dolgozik, az keveset egyék! Hát, mivel mi olyan 20 % körül teljesítettünk, a legminimálisabb kosztot kaptuk. Kevés kenyeret, zsiradékot nem kaptunk, meg mit tudom én… Nem t’om, nagyon sokáig volt. De mégis rengeteget jelentett, hogy 30 dekával több kenyeret kapsz vagy zsemlét. És, hát ültettük ezeket a fákat, de nem volt semmi százalékunk. Volt velünk egy orosz őr. Irtó rendes gyerek volt. Katona volt. De az úgy nézett bennünket, hogy ő is lehetne itt köztünk korra. Már akkor úgy valamicskét úgy megtanultam oroszul, s én ezt úgy tanultam – na, ezt is magyarul mondom

89

el – mondtam neki… Mert mondták mások, hogy tőlünk 4-5 km-re az orosz lakosság ugyanezt csinálja. És 150-160 %-ra teljesítik a normát. Nem úgy dolgoznak, mint mi, foglyok, ugye itt. És mondom, nem tudtam elképzelni, hogy hogy a francba tudják ezt teljesíteni, és odajön ez az orosz, ővele beszéltek pont, és kértem, hogy engedd már, hogy én oda elmegyek, megnézem, és egy kis teljesítmény lesz nekünk is. Azt mondja nekem, hogy van neked barátod? Mondom, van. Azt hittem, hogy azt akarja, hogy ketten menjünk. Azt mondja, ki? Mondom, Keresztessy Sándor. Na, hívjam ide! Mondom, Sanyi, gyere! Azt mondja, én téged most elengedlek. Ha napnyugtára, sötétedés előtt fél órával nem vagy itt, vonulunk be, őt itt lövöm agyon tehelyetted. Tehát nem azért volt kíváncsi, hogy van-e barátom, hanem azért, hogyha engem elenged – nem mintha el tudtam volna szökni az orosz lakosság között, de mégis ugye ez volt az utasítása, vagy mit tudom én, parancs, vagy bevett szokás, mit tudom mi. Na lényeg az, hogy elengedett engem, elmentem fölfelé az oroszokhoz, hát akkor már megláttak, ilyen 100 méterről elkezdtek kiabálni, hogy „Gyere ide!” Odamentem, és adtak valami üveget, amiben valami nagyon büdös szesz volt. Később kiderült, hogy ezt répából, a cukorgyár terményéből, répareszelék, vagy ami maradt, amiből már kimosták a cukrot vagy mi a fenét; ebből ők még tudnak valami szeszt főzni, ennek a neve szalamonka, és kurva büdös és kurva erős. És én egy kortyot ittam, és én tökéletesen – hát, kiéhezett gyomorba tökéletes –, és egész idő alatt be voltam tojva, hogy nekem most vissza kell menni oda, mert ha nem érek vissza, a Keresztessy Sanyit agyonlövik. Hát addig én kézzel-lábbal magyaráztam nekik, hogy „malo procent, malo prenko”, ugye „kis százalék, kis kenyér”. Hogy kell ezt csinálni? Ezzel az összes szót ki is merítettem, amit ismertem. Hát azt kérdik, hogy csináljátok? Hát, gödör, mondom, gödröt kell ásni, és elültetni. Erre elkezdett az orosz lakosság röhögni, hogy nem kell gödör. Következő, fejsze van? Mondom, da. Volt fejszénk, nem tudom, miért kellett, de volt. Na mindegy, mondja, az a dolog, hogy le kell fektetni a fát, és akkor elvágni a gyökér felett. Gyökérből tüzet rakunk, annál melegszünk, és énekelünk, és isszuk a szalamonkát. Ami megmarad csonk, azt pedig sorba bedugdossuk, és otthagyjuk, majd csak lesz vele valami, így lehet procentet csinálni. Ez volt a faültetésnek a rendje. Na most, ami számomra megdöbbentő volt benne, az az, hogy mikor én visszamentem, és elmondtam, a társaságnak döntő többsége azt mondta, hogy oké, ezt így csináljuk. De legalább 20-30 parasztgyerek azt mondta, hogy én apámtól, nagyapámtól azt tanultam, hogy a faültetés az egy szentséges dolog. Azt úgy kell ültetni, ahogy elő van írva. Úgyhogy, ez a 20-30 fogoly nekiállt, én mondom, jó ti csináljátok úgy, mi többiek, annyival többet dugunk, hogy tietek is meglegyen, a ti százalékotok is, s azt hiszem, hogy a Sztálini Elvtársítási Terv volt ennek az egész projektnek a neve, én így mondanám, hogy… Az a néhány fa kelt ki, amit azok a magyarok ültettek akkoriban. -Na most, hogy a szocializmus milyen világeszme volt, arra most muszáj elmondanom, hogy én hogy ültettem fát 1952-ben, igen. Mikor kitelepített voltam. -Igen? -Az volt a megélhetés, hogy fát kell ültetni télen. Ugye, ahogy elmondtad. -Hát onnan vették az ötletet! -Igen! Na, hát úgy volt kérlek szépen, hogy… gödör? Áááá! Lecsaptuk az ásót, kicsit mozgattuk, hogy megnyíljon, és akkor a suhángot így belecsaptuk. Megmaradt a gyökere, de hát annak aztán gödör nem… De még így se volt meg a procent! -Még így se volt meg? -Még így se volt meg! Úgyhogy, kérlek szépen volt egy angyalföldi csirkefogó barátunk, nem tudom, valami katonatisztnek volt a fia, úgy került ebbe a dologba bele, hogy kitelepítették őt is. És akkor mondta, hogy jó-jó, de hát úgyis azt nézik, hogy mennyi fogyott el. Nem azt nézik, hogy mennyi áll, hanem azt számolják, hogy mennyi fogyott el. És akkor történt az, hogy voltak ötvenesével összekötve a

90

suhángok, amiket mi „elültettünk”, úgy az ötvenet, ahogy volt a betelepítendő táblának a szélében lévő árokba, kérlek szépen, elástuk így vízszintesen. Hát ott annyi nyárfa nőtt a következő évben, mint a nyavalya, tudod, amiből semmit sem ültettünk, csak úgy el volt ásva. De amit résekbe vágtunk, hát abból csak úgy nyomokban. De a szocializmus az egy nagy eszme volt ezek szerint, mert ugye egyként működött a Szovjetunióban és a szocialista Magyarországon. Elnézést a közbetoldásért, ugye, de hát ezt fontos volt elmondani, mert ez mutatja a fiatalok számára, hogy micsoda szép dolog ez a világnézet. -Ezután – mondom, a faültetés az tartott olyan két-három hétig, mondjuk – utána tényleg összeállt a csoport, és akkor elmentünk, ahogy ez a barátunk mondta, fogolytársunk, egy saját táborba, és, hát én ott akkor, mikor megérkeztünk, mondtam neki, hogy Imre, hát én vagyok az. Mondja, jól van, jó hogy jössz, tudsz te mérni? Kellene legelőször is egy térkép erről! A lágerről, tudod, mert sok épület volt, hogy mi s hogy van. Így kerültem kapcsolatba… Hát mondom, előzőleg már a Pászkán tanácsos úrtól sokat tanultam, ugye, a földmérésről, és akkor… De nem volt hogyhívják, nem volt centiméter. Hát hogy a francba csináljam? Valamit találtam, és ráfogtam, hogy az 1 m. És attól kezdve az volt az etalon nálunk az volt egy méter. Később ebbe a táborba dolgoztak szabók, asztalosok, mit tudom én, különböző szakemberek, és mindenki ezt a métert használta, amiről később kiderült, hogy csak 98 cm, mert nem tökéletesen… Összemértük eggyel, 98 cm volt nálunk az 1 m. Úgyhogy fel is mértem a tábor, gyönyörű térképet készítettem róla, ugye volt a konyha, mit tudom én, ugye legalább tizenkét barakk volt egymás mellett elhelyezve, kórház, fürdő, minden, körbe volt kerítve… Köszönöm. Mi van benne? -Tiszta csapvíz. -Jó! Köszönöm! Nekem hoztad? -Mosott pohárba. -Mosott pohárba. Jó! Na! Hát itt voltam, aztán a barakkba valahova beköltöztem, fából voltak ezek az épületek, minden nap húztam egy strigulát, hány napot töltök itt, ugye, mint a kártyások szoktak, négy strigula így, az ötödik keresztbe. Amikor eljöttem ebből a táborból, 725 strigula volt. Tehát öt nap híján két év. Úgyhogy szép időt töltöttem itt. Hát… rengeteg emlékem van! -Miből volt az etalon? A méter? -Te, valami vászonszerűség volt, nem tudom, a szabók adtak valamit; valami bélésanyag, vagy mit tudom én, és arra osztottam úgy rá. Elég jól megbecsültem akkor. Nagyon sok mindent a hadifogolytá… ebbe a táborba, egy nagyon jó tábor volt, aki volt lágerparancsnok, az is hadifogoly volt, csak ugye, ő hamarabb került ki, mert volt ’41-ben. Tehát mikor munkaszolgálatos volt, volt rá lehetőségük, ő átment az oroszokhoz. És ő kitűnően beszélt oroszul, hát a felesége, az… A feleségének a szülei, de a felesége is asszem, kisgyerekként, a Lenin uralomra jutása után, mint arisztokraták, vagy mit tudom én, gazdag oroszok, elmenekültek, és Budapestre települtek le. És így a feleségétől – ő nem is tudta, hogy neki erre valaha az életben szüksége lesz – megtanult a feleségétől oroszul. Egyébként ő mérnök volt, és a MIG-be került pont, az egy nehézipari központ. Amikor hazaértünk, akkor ő ott maradt, mit tudom én, milyen főmérnök lett belőle. Tartottuk a kapcsolatot, amíg élt. -Na most hogy jöttünk haza? -Nagyon sok helyen, sok különböző helyeken dolgoztam, és akkor 1947. október… Hogy mikor indultunk, azt nem tudom! Október 27-én érkeztünk meg Debrecenbe. Debrecenben volt egy ilyen átmeneti tábor, vagy mi, néhány napig voltunk ez körülbelül olyan négy-öt napig, ott már rendes magyar kosztot kaptunk, asszem elsősorban az volt a cél, hogy egyáltalán ráálljunk a magyar kosztra, mert az ellátásunkat a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége látta el. Ők főztek, olyan ételeket ami… Arra emlékszem, hogy

91

lebbencsleves az volt, hú de finom ez a lebbencsleves, sokkal jobb, mint mondjuk, a csalánnal dúsított orosz leves. És akkor hazajöttem, és… Ugye, Szolnokra jöttem vissza, és akkor jelentkeztem a vasútnál, oda visszavettek műszaki rajzolónak, és körülbelül olyan fél évre, tehát ’48 tavaszán egyszer jött egy Vasúthelyreállító Osztag. Ugye, volt egy ilyen katonai alakulat. Vasútépítő Század, vagy mi volt a neve. Nem tudom már pontosan. És akkor az kérte a különböző állomási helyszínrajzokat, hogy mint vannak, És hát mivel én ott már háború előtt is dolgoztam, rendből tudom, minden állomásnak volt egy ilyen hely, ahova betettem Abony, Szolnok, meg amit tudtak, jöttek sorba… -Hogy maradt meg? -Hát ezt nem tudom! -Szolnokot úgy agyonverték az amerikai bombázók ’44 nyarán, hogy… -Hát azt tudom! Tudod, hogy kurva szerencsém volt, hogy életben maradtam, mert 1944. június 2-án volt a nagy szőnyegbombázás… A vasúti mérnökségnek, ahol dolgoztam, két óvóhelye volt. Egy kisebb, meg egy nagyobb volt, és egy barátommal, áh, menjünk abba a kicsibe! Mert kisebb, hogy azt eltalálják, mint azt a negyven személyes nagyot. És mentünk volna le, de ebbe felülről kellett bemászni. Nyitva volt az ajtaja, éjjel esett az eső. S lenéztem, és mondom, ez nyirkos. Ebbe álljunk? Akkor gyerünk! Futottunk, előtte volt kb. 50 méterrel a másik óvóhely… Hát ezek nem bombabiztos óvóhelyek voltak, csak szilánkbiztosak. 40 centis beton volt, rajta födém. S én emlékszem, hogy már mikor mi futottunk, már hallottuk a bombáknak a suhogását. S annyi időnk volt, a külső ajtóra ilyen reteszeket kellett – vasajtó volt – ilyen reteszeket szoktunk – két ajtó volt – a külsőre még rá tudtuk fordítani azt a nagy kart, a belsőre, mikor már beljebb voltunk – így lefelé kellett menni – már nem tudtuk, mert az egész járt. Szörnyű volt! Mikor kijöttünk… a kicsit telibe találták! Tehát ha abba megyünk, ahogy mi akartuk, akkor ma nem ülök itt. -S akkor utána hogy volt ez a...? -Na most akkor… Ja, és akkor jött ez a pasas, és beszélt, hogy, illetve kérte a rajzokat, és akkor mondta, hogy ki rajzolta, hogy ő már sok osztálymérnökségen járt, de ilyen szép rajzokat ilyen rendben még nem látott sehol. S akkor mondom, igen itt vagyok, de el vagyok kenődve, mondom, mert 460 Ft volt a havi fizetésem. Ugye ilyen keveset kapok, úgy itthagynám ezt a céget… Valamit mondtam neki. Jó, azt mondja, és volna kedvem elmenni? Hát mondom, miért ne? Na, azt mondja, majd-majd. Jó, el is ment a pasas, én már meg is feledkeztem róla, hogy 3-4 hónap múlva egyszer csak kaptam egy levelet, hogy Budapesten, a Keletinél, a Park Szállóban jelentkezzek, mert ott volt akkor a HM-nek a katonai vagy polgári, mit tudom én milyen, ilyen személyzetis csoportfőnöksége. Hát odamentem, hogy az akkori kornak megfelelően kikérdeztek, hogy miről szól a Szabad… Mi volt akkor? -Szabad Nép. -Nem Szabad Nép volt akkor még… Szabad Nép volt? Akkor volt a Szabad Nép? ’56-ig volt a Szabad Nép. Na, ugye azt illett olvasni… De Szabad Nép félórák voltak, hát persze! Ugye, hogy miről szól, hogy milyen cikkek, ugye minden kutya fityfülét kérdeztek… Hát ez volt a kádárizmus, ugye? És akkor azt mondták, hogy jó, felvesznek, és mondták, hogy jelentkezzek a Honvédelmi Minisztériumba, s ott leszek rajzoló. Hát oda elmentem, s akkor ott megfelelő osztály hadműveleti főcsoportfőnökségén jelentkeztem, és akkor, hát modták, hogy próbarajzot kell készítenem, csak úgy vesznek fel. Hát aztán adtak valamit, hát mondom ilyen eszközzel én nem tudok rajzolni, nekem rendes rajzszereim vannak, ezzel én nem. Én ezzel nem tudok rendes rajzot csinálni. Egyébként, mondom, ezt én rajzoltam, s erre mutattam nekik, mert nekem, én csináltam vasúti menetrendet, úgy, hogy egy ekkora lapon rajta volt, ami negyven lapon van a menetrendkönyvbe. Ugye, egyszer felírtam a fejlécbe az állomást, ezen volt a 24 órabeosztás, 8.02-kor berajzoltam indul a vonat, mit tudom én, Budapestről, 10.05-kor megérkezik Szolnokra, kettőt

92

összekötöttem, ha valamelyik állomáson megállt, és keresztezte a másik vonat, ott ugye egy kiugrás volt, hogy a két vonat keresztezi egymást. És én ezeket, Szolnokon a vasúti portással kötöttem egyezséget, hogy 1 Ft-ért árulta darabját, azután én 50 fillért kaptam, de volt olyan nap, hogy 10-20-at eladott. Mondom, az egész rajta volt egy lapon, amihez egy könyvet kellett volna venni. Na, és mutatom neki, és mondom, hát ezt én írtam, én csináltam. Hát erre elrohant, bement valami alezredeshez, és hát, fel vagyok véve. Na így kerültem én a HM-be rajzolónak a Hadműveleti Főcsoportfőnökségen. Nagyon meg voltak elégedve a munkámmal, mert még kitüntetést is kaptam – megvan az érem itt – mert, nem tudom én, valamikor ’49 nyarán rendeztek egy kiállítást, az volt a címe, hogy Sztálin harcos élete. És a II. világháborúban volt olyan, hogy a sztálini tíz csapás. Tehát az egyiptomi tíz csapás mintájára Sztálinnak a tíz csapása volt, amivel összezúzta a fasizmust. Ebben benne volt az egyik a kurszki csata, különböző csaták, és akkor ezeket én rajzoltam, hogy piros nyíl mindig az oroszoké, és akkor szépen csináltam sötétkékből, ahogy láttam a világot, lendülete volt a vonalnak. Vörösök voltak az oroszok, kékek voltak a németek, városnév, ez-az megírva, és a tíz csapás így szerepelt. És ezt vippára vagy rajzpapírra – volt már akkor vippa, az biztos – arra készítettem, és hát ez… És mondom egyszer ennek a főnöknek, hogy ez sokkal jobban mutatna, ha csinálnánk egy keretet, bekennénk az egészet hátulról valami olajjal – festékolajjal – és mondom mögé tennénk a megvilágítást, és le lenne kapcsolva, és akkor odaér a polgár, és meggyújtja, és ég a tíz csapás tovább, majd elalszik. Hát ez kurvára tetszett. A kiállítás a Pesti Tiszti Házban volt, ami most nem tudom micsoda. -Bank. -Ami ott van az Erzsébet híd mellett. -Váci utca 38. -Igen, igen. -A Külkert mondja? -Igen. -Az volt a Tiszti Ház sokáig. Mit tudom én, ’56 után is az volt! -Hogyne, hát én a ’70-es években még jártam oda. Hát a Virágh Pistával volt… -Persze, a Virágh Pista, meg mit tudom én kik jártak oda, akik a térképészetnél dolgoztak. -Én még vacsoráztam ott. Jó étterem volt, és olcsó. -Ott volt a kiállítás, és én kaptam valami emlékplakettet, meg mit tudom én, valami bigyót is kaptam, valami, nem t’om, mi volt… És az volt, ugye, hogy Sztálin harcos élete kiállításon való közreműködéséért. És itt én csak polgári alkalmazott voltam, tehát nem voltam katona, polgári alkalmazott voltam, rajzoló, még Szolnokról föl se költöztem, ugye vasutas voltam, ingyen utaztam, mert szabadjegyem volt, azt mondtam, próbaidőre maradok; ebben az évben maradok, aztán meglátom, de nagyon jó volt a fizetésem, arra emlékszem, 960 Ft-ot kaptam egy hónapra. Az nagyon nagy… majdnem 1000… 500-600 Ft-os fizetések voltak akkoriban. Ezenkívül még kiderült, hogy itt kk, vagy hogy hívták, van itt maszek munka is. -Akkoriban 1,60 Ft volt egy kiló kenyér. -Igen-igen. És akkoriban jelentek meg az orosz szabályzatok. Tehát orosz nyelvű szabályzatok, katonai szabályzat, mit tudom én, milyen körkörös védelem, csak mondom, vagy mit tudom én, milyen ágnak a karbantartása, részei vagy valami, és ezeket magyar nyelvre fordították le. Hát ezt, mondtam, én tudok oroszul, vállaltam fordítást. Később vállaltam… és a rajzolást is. Most melyik volt előbb, azt nem tudom, de egy ilyen komplett utasítást ideadtak, lefordítottam, és a rajzokat pauszra kellett… Csak le kellett másolni, és a cirill betűs szöveg helyett a magyar szöveget kellett odaírni, hogy mit tudom én, ellenség, erdő, meg mit t’om én micsoda. És volt olyan hónap, amikor – ez volt a csúcs, ezt

93

jegyeztem meg – 2800 Ft-ot kerestem mellékesben. Na, ezt elég tisztességesen megfizették. Egy orosz szabályzatot, ugye, azt különös precizitással kellett csinálni. Egyébként a Veress Péter volt a honvédelmi miniszter akkor, az író, ha talán így jobban ismeritek… -Nem tanulnak ők irodalmat. -Jó, de hát azért… -Azért olvasunk… -De csak… Na! Nemzeti Parasztpártnak volt az elnöke a Veress Péter. És akkor mivel ő az ilyen… ő a… mi volt akkor? Várjunk csak, hirtelen nem jut eszembe! Hazafias Népfront. A Hazafias Népfrontban benne volt a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt és a Független Kisgazda Párt. Ugye ez a négy. És ezek adták, ugye, akkor még a legkisebb jelentősége volt a Honvédelmi Minisztériumnak közvetlen háború után, ezért kapta meg a Veress Péter. Később aztán, már nem t’om én ki jött. De valaki párttag jött oda. És ahova én kerültem, na most, hogy végigmondjak mindent, tartozott a Honvéd Térképészeti Intézet is. Tehát a Honvédségen belül, a felügyeleti szerve a Honvéd Térképészeti Intézetnek, úgymond az a csoportfőnökség volt, amelyiknél én voltam. És egyszer jön ott a gépíró kisasszony, ez egy Lakatos nem tudom milyen nevű főtörzsőrmester volt, irtózatosan gyorsan tudott gépelni, nem felejtem el, radírral gépelt. Mert ugye mindig úgy kellett mindent, hogy több példányba. Na most indigót kellett közberakni, hogy nagyot tudjon ütni az írógépen, és ne az ujjával, így két radírt fogott. Egyik se volt kemény radír, és azzal ütötte villámgyorsan cikázva a betűket. Érted, hogy át tudjon ütni annyit. És akkor mondja nekem, hogy na, most jött meg ez a rendelet, azt mondja, hogy ezt kéne megpályáznia. Mondom, jó. Mondja, hogy a Honvéd Térképészeti Intézetben indul egy térképész-tiszti tanfolyam. Nincs kedve menni? Hát, én mondom, de, nagyon is van kedvem menni. -Most hányat írunk? -Most írunk ’49-et. ’49 november-december tájékán volt ez, és akkor, hát én át is mentem, próbarajzot csináltam, és ’49 december 14-én megkaptam az értesítést, hogy január 5-én, vagy mit tudom én mikor kezdődik a térképész-tiszti tanfolyam, és föl vagyok véve. Így kerültem én tulajdonképpen kapcsolatba a térképészettel, és, hát én mint polgári alkalmazott végigcsináltam ezt a… Én voltam az egyedüli, a többi mind katona volt, azoknak még volt egy plusz tárgy, mert azok katonai kiképzésre meg lövészetre meg minden kutyaszarra mentek. Énrám nem vonatkozott, engem… Hogy polgári, ugye hát, lényegesen kedvezőbb helyzetben… Többiek is, mert volt a Török Lóri volt… te ismerted a Török Lórit? A jobb embereket te nem ismerted! Kádár Pistát ismerted? -Hogyne! -Na! Ő is évfolyamtársam volt. Akkor ki volt még? Többit már nem hiszem, hogy ismered! Nyugdíjas Rádler Ferit… -Nem ismerem. -Na jól van. Szóval tíz, tizenegy, tizenketten voltunk, volt ez a tanfolyam, ez kezdődött januárban, május-júniusig volt, utána kimentünk terepre, és akkor megkezdődött a… Akkor folyt az a nagy munka Magyarországon, amit föl se tudnak becsülni, nem is tudják méltányolni, és két év alatt csinálta meg a Honvéd Térképészeti Intézet az 1:25000es topográfiai térképeket. Úgy hívják, hogy gyorshelyesbítés. Ez nem helyesbítés volt, ezen vitatkozok, ez felújítás volt. Mert helyesbítés az, mikor azt mondják, ide egy új út épült, vagy mit t’om én, és oda tesszük. Ez felújítás volt, mert új vetületi rendszert vezettünk be, új szelvénybeosztási rendszert, új jelkulcsot, tehát annyi új volt benne az akkori állapotnak megfelelően, tehát helyesbítettük is. Úgyhogy ezt két év alatt, vagy három év alatt, nem tudom, csináltam az Intézetben ezt a munkát. Mondjuk, három év alatt. Nem tudom, mikor fejeztük be…

94

-1952-ben. -’52-ben! Igen, ’50-ben már én ebben dolgoztam. Te honnan tudod? -Érdeklődtünk, és topográfiából is… -Kötelező tananyag nekik! -Ja, értem! Na, és akkor… Ez egy hihetetlen munka volt, mert egy hónap alatt 90 négyzetkilométert – ez volt a norma – kellett megcsinálni úgy, hogy a térképet tisztázati rajz minőségében kellett kirajzolni. Kivételt képezett megírni, tehát a megírásokat, azokat vékony tollbetűkkel, tehát álló betűkkel kellett megírni helyére. Ide kiszedték, bibliapapírra nyomták és ragasztották a feliratokat. Tehát nem kézzel írták. Utána ment a fényképészetre, lefényképezték, ugye, és készítették aztán a kartográfián a megfelelő rajzokat – síkrajz, domborzatrajz, meg ami még kellett; vízrajz meg minden. És, most én, hogy volt ennek a – két éve volt – az ötvenéves évforduló, 2002-ben, akkor megkaptam egy szelvényt, amit én csináltam, és én… -Hol volt ez helyileg? -A Térképészeti Intézetben. -Nem úgy értem. A szelvény, amit rajzoltál. -Ja, a szelvény? Vindornyalak, Vindornyafok, ismerős? -A név igen. A név nekem igen. -Zalában van. Rezi környékén. -Sümeg. -Igen, igen, igen. Azt kaptam. De én nagyon sokat csináltam, de csak ezt… Mindenki csak egyet kapott. Mert ugye egy hónap alatt kellett csinálni, ugye egy évben az ember megcsinált kilenc képet. -Hadd kérdezzek én most dolgokat, pihenj egy picikét, aztán majd… -Na, iszom egy kortyot! Ha már vizet adtál! -Az egyik dolog az, hogy visszamenőleg, visszafelé haladva, hogy te annak előtte tulajdonképpen még csak a kettő szögprizmát említetted. Mikor tanultál meg dolgozni azokkal a műszerekkel, amikkel most ezt a felmérést csináltad? Ez az egyik kérdés. A másik kérdés az, hogy tulajdonképpen, amit elmondasz, abból az derül ki, hogy téged a jó rajzkészséged vezetett erre a pályára. Örökölted te azt, vagy volt jó rajztanárod, vagy hogyan alakult ki, hogy te tisztességesen, szépen egyenletesen rajzoltál? -Én nagyon jól rajzoltam gyerekkoromban, mert van egy – még megvan, szegény anyám őrizte – ötéves koromban a Temesvári Hírlap rajzversenyén harmadik díjat nyertem. -Volt a családodban bárki is ilyen, aki… -Nem tudom. Nem. Anyám nagyon szépen kézimunkázott. Neki nagyon ügyes keze volt. -Na most még a harmadik az inkább még megérzés, de most elfelejted a műszereket… -A műszerekkel pedig az, hogy ezen a tanfolyamon, amikor kezdődött ez a tiszti tanfolyam, ott mi műszertant is tanultunk. Olyan előadóink voltak, mint a Rédey… Mondd neked még valamit a név, emlékszel rá? Ülmégi Molnár Laci bácsi? Ugye, akkor a Veress Laci, aki később parancsnok lett, Böröcz Lajos… -Nem Böröcz… -Berecz Lajos, aki képzőművész volt, gyönyörűen rajzolt, és amikor negyvenes években ugye gyakran behívták, akkor, azt mondja, le van szarva, s lehetőség volt arra… -Én emlékszem arra, hogy amikor engem tanítottál, akkor milyen nagy súlyt fektettél arra, hogy a rajzeszközöket tartsuk karban, és azt hiszem, akkor mondtad azt, hogy a rendes rajznak a legfontosabb kelléke a tusrongy. És hogy tanítottál

95

bennünket, hogy hogyan kell a rajztollat csiszolni. Tehát te később, mint tudatosan tanár is, annak a híve voltál, hogy a szerszámnak rendben kell lenni. -Hát most is! -Hát, nem megy másképpen! -Na, most figyelj! A rajzzal kapcsolatban nekem az a meglátásom; most, ahogy dolgozom a FÖMI-nél; akik számítógépen tervezik a térképeket, elemi rajztudásuk nincs. Ennélfogva érzéstelen dolgokat csinál. Mert a számítógép mindent megcsinál. De annyi érzése nincs, hogyha két centivel feljebb helyezné azt a megírást, akkor már nem takarná ezt vagy azt! Nem is jut eszükbe az ilyesmi! -Nekem sincs rajzkészségem, de én azért egy ilyenre oda tudok figyelni… -A kettő az nem megy külön! Jó, nem tudsz úgy rajzolni! De el tudod képzelni! Előbb valami kialakult benned, csak kellett, hogy foglalkozzál vele! -15 éves korom óta ezt tanulom. -Na, hát akkor mégiscsak foglalkoztál vele! El tudod képzelni, hogy egy térképnek hogyan kell kinézni! Ugye, most ugye, ami van, hát ez nem igaz, hogy miket csinálnak! Na, mindegy, menjünk tovább! Miről beszéltünk? -A műszerek, illetve milyen volt a felmérés. -Hát, a műszereket mondom, azt tanultuk, ahogy mondtam, a Rédeytől kezdve a Veress Laciig… -Milyen eszközökkel dolgoztatok, elnézést? -Mérőasztal. Wild mérőasztalok voltak az Intézetnél, és vannak még most is. Amikor elkerültem az Intézettől, első dolgom volt, elkértem az öt mérőasztalt, mert ki akarták dobni, úgyhogy – most viszont kidobták a tanszékről – állítom, hogy a körülbelül 60-70 éves műszerek jobbak, mint a mostaniak. Mint a MOM. Ezt ti nem tudjátok! Gyakorlatra megyünk ki, a Huszti mindig ezeket a szar MOM-okat hozza ki, annyira rossz – egy mérőasztalnál, ugye, ha felállították, mivel a szögmérés a papír síkjában történik, a mérőasztalnak nem szabad közben elmozdulni. A magyar mérőasztalokat megpöccinted, arrébb megy! A Wildeknél, ugye – mindig azt mondtam a gyerekeknek – olyan stabil, hogy azon családot lehet alapítani. -Milyen volt a terepi munka? -Na most a terepi munka az Pincehely környékén kezdtük, és mit tudom én, assszem, szeptemberre már kiválogattak bennünket a tizenkettőből, akiket befogtak az éles – tehát már nem gyakorlaton voltunk, hanem… Kádár Pista volt, néhányan mentünk. A párttitkár ottmaradt! Az is végezte a tanfolyamot, aki az Intézetnek a párttitkára volt akkor, de ő nem ment ki dolgozni. És amikor végeztük a tanfolyamot 1950 decemberében – ez egy egy éves tanfolyam volt, fél év volt az elméleti és fél év volt a gyakorlati munka. Utána azt mondták, hogy nagyon szép, hogy kitanultam ezt a szakmát, de én polgári emberként – ’49-ben, amikor még elkezdtem, még nem voltak titkosak a katonai adatok ’50-ben már igen – én nem dolgozhatok vele tovább polgári alkalmazottként, két lehetőség van: vagy elfelejtem, amit eddig tanultam – de én közben megkedveltem –, vagy pedig katona leszek. Mert én voltam a tanfolyam első, egyetlen polgári hallgatója. Úgyhogy így lettem aztán a Honvéd Térképészeti Intézetnél főhadnagy, és a következő évben rendesen mentem terepre már akkor. És Kádár Pistával szerettünk volna akkor – ti nem ismeritek a Kádár Pistát? -Nem, sajnos. -Menjetek le Fehérvárra, és beszéljetek vele! A legnagyobb fej Magyarországon! -Ő túl komplikált! Tisztelem én is őt nagyon, de ő túl okos ember! -Mikor ő beszélt nekem, mondom, te Pista, én ezt nem értem! Az, ami az ő elképzelése, az olyan, hogy van egy rendszer, ami, mit tudom én, úgy működik, hogyha bemész a kocsmába, és azt mondod, hogy kérek annyi bort, ami egy 5 cm sugarú pohárban

96

10 centi magasan áll. Az enyém azt mondja, hogy kérek 5 deci bort. Melyik az egyszerűbb? Ugyanígy valami egydimenziós problémákkal spekulál már évek óta, a tanulmányát évekkel ezelőtt elküldték a Központi Fizikai és Matematikai Kutató Rendszernek – a Joó Pista nem értette, be akarta küldeni, hogy a Kádár hülye – azok meg azt mondták, hogy igen, tudunk róla, Amerikában foglalkoznak vele, de Magyarországon nem. Úgyhogy ez a Kádár. Felhívom a figyelmeteket, egyszer úgy kapjátok el, na! -Nem tudom, még így szabad közbevágnom, Mélykúti tanár úr emlegetett valami szintezőkutyát. Hogy erről is mesélne, hogy esetleg ön is találkozott hasonló dolgokkal? -Hát ezt a régiek nekem is úgy… Tudniillik a topográfiának a lényege a magassági felmérés. Ma Magyarországon és a világon mindenütt a magasságot úgy ábrázoljuk, hogy az azonos magasságú pontokat összekötjük. Ez a szintvonal. De ezek a természetben nincsenek kijelölve. A természetbeni kijelölésére szolgál a szintezőkutya, amelyik egy olyan kutya, aminek meglehetősen bozontos farka van, és meglehetősen erős termete. A kutyának a hátára kell tenni egy lécet, amelyik vízszintes helyzetben van. Ki kell egyensúlyozni, hogy vízszintes legyen. A feje fölött is van egy léc – ez nyilván rövidebb – és hátul, a feneke felett is van egy léc, mindkettőbe egy szög beütve. Na most, ha a kutya vízszintesen megy, akkor mind a fejénél mind a fenekénél lévő léc nem érinti. Ha felfelé megy, akkor a léc megbillen, és a fenekébe szúr; ha lefelé megy, akkor a fejébe szúr a szög. Tehát a kutya a vízszintes vonalon megy végig. Igen ám, de azzal, hogy megy, még nem jelent semmit. A kutyát mozgásra kell kényszeríteni. Ezért az első lécnek van egy nyúlványa, amelyikre egy darab kolbász van kötve. De úgy, hogy a kutya ezt nem éri el. Megy a kolbász után, de az mindig vele együtt mozog előre. Ugye, a kutya roppantul örül a kolbásznak, utol szeretné érni, és ezért csóválja a farkát. Igen ám, de a feneke alá egy edény van kötve, amibe gipsz van szórva, és az beleér ebbe az edénybe, és örömében a kutya csóválja a farkát, és így kiszórja a gipszet, megjelölve ezzel a szintvonalat. Ez a szintezőkutya. Nem én találtam ki, azt hiszem, a Rédey mesélt erről. -De ezt te nekünk le is rajzoltad. -Le én! -Kár, hogy nincs meg a rajz, de szerintem táblára rajzoltad! -Hát igen, táblára! Szemléltetésképpen. -Ezzel szemben az nem anekdota, hogy a marha, mikor legel, akkor csakugyan egy szintvonalban járja körbe a legelőt, mert nem szeret lefelé legelni, meg felfelé legelni, és a dombos dunántúli legelőkön vannak ilyen kikoptatott csíkok, amik csakugyan szintvonalakat jelölnek ki. -Csak lassúak. -Hát igen, egy adott magasságban van, tehát mit tudom én valami… Na, hát most akkor hadd fejezzem be, már hogy akkor hogy kerültem. És mondom, akkor a Kádár Pistával akkor bementünk a Honvéd Térképészeti Intézetbe – Vásárhelyi bácsi volt még, nem ismertétek –, ebben az időszakban még a régi, két világháború közötti, tiszti gárda volt, azok képviselték a szakmát, ilyen volt a Vásárhelyi János bácsi, aki akkor parancsnok volt. És akkor mi Kádár Pistával elmentünk hozzá, és mondtuk, hogy szeretnénk továbbtanulni, és szeretnénk egyetemre menni. Erre azt mondta a Jani bácsi, hogy várjatok őszig, úgyse tudtok most menni sehova – ’51 elején voltunk ott –, lehet, hogy ősszel indul egy külön kar Műszaki Egyetemen belül, ahova, lehet, hogy ti is bekerülhettek. Így is volt, 1951-ben felállították a Hadmérnöki Kart, a Lónyay utcában volt, ahol most a Református Egyetem van most, ugye? -Nem, visszakapta a református egyház. -Az volt a Hadmérnöki Kar… -Az volt a Református Gimnázium, aztán lett Hadmérnöki Kar.

97

-Jó, és a Térképtudományi vagy milyen tanszéknek lett a vezetője a Rédey Pista bácsi, aki ’56 után itt lett tanszékvezető ’68-ig. Őt már ismerned kell! -Hát, hogyne, még nála voltam másfél évig! -Na, hát akkor! És, akkor így kerültem a Hadmérnöki Karra, azt elvégezve visszakerültem a Térképészeti Intézetbe, százados lettem, jött ’56, jött a tiszti nyilatkozat – ennek az volt a lényege, hogy aki aláírja, az ugye továbbmaradhat, valaki nem írja alá, az elmehet. A Térképészeti Intézetben nagyon érdekes volt az egész statisztika, hogy ugye mi voltunk 27-en térképésztisztek, akik a Hadmérnöki Karon végeztek. 27-en voltunk. Először volt a Joó Pista féle évfolyam, mert a beiskolázás úgy történt, hogy vettek fel első évre is hallgatókat – mi a Kádár Pistával első évre kerültünk – és Sopronból hoztak át másodéveseket. Ilyen másodéves volt a Joó Pista, Nagy Jenő, Sipos, Kovács Béla, meg mit tudom én… -A Sipos az jóval fiatalabb nálad… -Én voltam a legöregebb az egész társaságban most is. -És a Lukács Tibor? -A Lukács Tibor pedig, ő Sopronban volt tanársegéd, ő tanársegédnek jött fel a Rédey mellé. -Tehát ő nem tanítvány volt, hanem tanár. -Ő nem tanítvány volt, ő erdőmérnökként végzett, de a Rédey mellett. Sokan voltak ott még, akik… -Összesen három évfolyam volt ott? -Három évfolyam volt, mindegyik 9-9 fővel. És a három évfolyamból, tehát a 27ből, tőlünk három maradt vissza, a Joó Pistáéktól… nem tudom most hirtelen. Öten-hatan maradtak a 27-ből, a többi mind leszerelt, ez volt a szerencséje – ezt már nagyon sokszor mondtam – az egész kurva polgári topográfiai térképezésnek, mert rajtunk kívül még – 22 fiatal mérnökön kívül, akik többé-kevésbé megtanultuk a topográfiát – legalább ugyanannyi kitűnő topográfus szerelt le, akik szintén elhelyezkedtek, ugye Hegyi Gyula bácsi például… És mit tudom én hányan voltak még akkor, akik leszereltek, és a polgári életben helyezkedtek el; fotogrammetriával ugye került a Sárossy Pista bácsi, aki… Térkiértékelő műszeren dolgoztatok már, ilyen tekerős…? -Igen-igen. -Na, aláírta a nevét a tekerős műszeren. Ki tudja ezt ma már megcsinálni? -És az, hogy valaki nem írta alá, annak nem volt valamilyen veszélye? -Veszélye volt. Ismerem az oroszokat. De hát valószínűleg úgy be voltak… Nem akartak újabb botrányt. Nem tudom. Na, és akkor elkerültem a… Miután leszereltem, elkerültem a BGTV Topográfia Osztályára. És ez volt ’57 tavaszán, tehát ’57-ben kerültem oda év elején, és a tavaszán kezdték meg, ’57-ben, a polgári topográfiában is alkalmazni a fotogrammetriát. Az első kombinált felmérés… Tudjátok, hogy mi a kombinált felmérés? -Igen. -Ugye, fototérkép adva van, és geodéziai úton kell mérni a domborzatot. Az első ilyen kísérleti munkát azt én csináltam Tiszapüspöki községben 1:5000 méretarányban. Tehát majd az ottan szerzett tapasztalatok alapján a többiek, miután az első szelvénnyel kész voltam, jöttek többen is… Na, abban az évben indult be a fotogrammetriai alapon nyugvó topográfiai felmérés a polgári szerveknél. -Voltak nekünk olyan jó fényképezőgépeink, amikkel ilyen jó légifényképeket lehetett csinálni. Én emlékszem rá akkor, hogy ’59-ben én azon a vidéken Endrődön dolgoztam, és olyan 5000-es fotóink voltak, amelyeken a liba látszott. Meg lehetett számolni, hogy hány liba van a legelőn. Honnan voltak ilyen műszereink, és hogyan? -Hát ez nagyon érdekes, amit te mondasz. Mert a legelső légifényképek úgy készültek, hogy adva volt egy fényképezőgép, de nem filmes, hanem üveglemezes. Ugye,

98

az üveglemezes fényképezőgépek – azok meglehetősen nagy méretű üveglemezek voltak, asszem 13x18cm-esek voltak – és repülőgépről úgy csinálták a felvételeket, hogy volt egy vasalódeszka. Arra rákötözték azt a pasast, aki a légifényképezést végezte, és így rajta feküdt a feje, és a karja szabadon volt. Nyakába volt kötve a fényképezőgép, az ilyen típusú fényképezőgép, és ő föntről így kattintott. A legjobb felvételeket készítették ezzel a módszerrel, nem speciálisan, nem légifényképezésre készültek ezek a fényképezőgépek, de így csinálták az I. világháború alatt a felderítő felvételeket. Hosszú ideig a Gersi Pista bácsitól ismertem meg, aki a légifényképezést intézte a Térképészeti Intézetnél. ’56-ban ő is leszerelt. Ő mesélte, hogy hogyan csinálták. Na most a két háború között a Térképészeti Intézet elég jól el volt látva műszerekkel, mert a németektől – tehát a Zeiss-éktől – kapták az első kamerát a Honvéd Térképészeti Intézet, és azt használták. Ez 23*23 centis volt, ha jól emlékszem, de már filmekre dolgozott. Azokkal készültek a felvételek, később a ’61-62 tájékán szerezték be a Wild RC5-öst és a Wild RC8-ast. Ez a két típusú volt, amit használtak végig. Hát most, hogy mivel fényképeznek, hát most, ugye, van egy cég, amit úgy hívnak, hogy Luft-Hansa, ugye a Carto-Hansa cége, ugye? -Carto-Hansa. -Jó, mindegy. Hansa, hansa. Na, és akkor van a másik, aminek nem tudom a nevét, a Grósz Miklós cége. Ezek honnan, mivel… -Ez már nem érdekes. Abban a korszakban, ugye, emulziót is kellett venni. -Hát a filmet úgy vettük. Hát itt volt a nagy dobtár. -Ez a kérdés. -Csak nyugati filmet vettünk, mégpedig a Kodak filmet vettük. Kodak 20 dines filmet. És azóta ezzel kapcsolatban… Akkor már az ÁFTH-ban voltam a Fejlesztési Osztályon. Nem tudtuk megértetni a hatóság, szegénnyel, hogy nem elég, hogy megvesszük a legjobb filmet, ahhoz meg kell venni a hozzá való hívót. Állandóan az volt a baj, hogy azon spóroltak… Tehát a fóti gyár által készített előhívószereket használtuk ezekhez a nyugati filmekhez, és nem úgy működött minden. Ez volt a baj. Filléreken akartak spórolni, mert sokkal többe kerül, ugye, a légifényképezésnek, tudjátok, egy tekercs film mennyi! 50 métert tesznek be egyszerre. Jó, ezekhez különleges berendezés is van, de hát nem a hívó a legdrágább. De már azon spóroltak! -És a BGTV-nél mennyit töltöttél összesen? -A BGTV-nél akkor két… hát ’57… két évet voltam, és ’58-ban akkor bekerültem az ÁFTH-ba a Kutatási és Tudományos Osztályba. Nekem az volt a feladatom, hogy a most beinduló topográfiai felmérés… Tessék hozzá megcsinálni az utasítást. Amit én jónak látok. És akkor megkaptam a jelkulcsot. A jelkulccsal az volt a probléma, hogy… -Bocsánat, ez melyik méretarány volt? -10000-es. Csak a… Tehát a 10000-es polgári. Úgyhogy, de ugye, a szovjetektől… Már úgy kezdődött az egész, hogy az egész 10000-es topográfiai felmérésnek – tudjátok vagy sem – hogy 1953-ban vagy ’54-ben Moszkvában volt egy nagy értekezlet, ahol a szocialista országok geodéziai szolgálatainak a vezetői vettek részt. Ez civil is, katona is. És ugye, a Szovjetunióban, ugye, felvázolták azt, hogy mik az előttünk álló feladatok. Többek között azt mondták, hogy el kell készíteni az ország egész területéről az 1:25000es méretarányú topográfiai térképet. És később megsúgták Antos elvtársnak, és… Azt mondta, hogy jó, vállalom. Aztán később megsúgták neki, hogy Antos elvtárs, Magyarországon három és félszer felmérték az 1:25000-esben vagy ahhoz közel álló méretarányban az országot. Ugye a fél az az, amit az I. világháború előtt kezdtek, de nem fejeztek be, de hármat befejeztek, 1766-ban, 1806-ban, aztán ugye a harmadik 1800-as derekán… -1869.

99

-Valahogy így kezdődött, ugye, és az fejeződött be 1900 elejére, és akkor kezdték a negyediket, de az nem fejeződött be, mert szétesett a Monarchia. Hát nekünk minek ezt csinálni? Erre azt mondta, jó, majd megkérdezzük a szovjet bácsit. -Ennek mi volt a szakmája? -Kereskedő. A tanult szakmája. Anker közben volt horgászüzlete a háború előtt. És akkor azt mondták erre a szovjet elvtársak, hát akkor csináljad a következő méretarányt. Erre hazajött, mit tudom én, kiket összehívott, és úgy döntött, hogy legyen az 5000-es. Így indult be az 5000-es. Aztán elkezdtek számolni, te jó isten, 5000-es szelvényből majdnem 20000 szelvény Magyarország, hát valami mást kellene. És akkor döntöttek a 10000-es mellett. Na most a jelkulccsal kapcsolatosan pedig az volt a szovjetek álláspontja, megbízták a cseheket, ugye, mint kebelbarátokat, hogy dolgozzák ki a jelkulcsot. Az oroszokat nem érdekelte, nekik még 100000-es sincs ma se az egész országról, hát az egy böhöm nagy ország, nem akkora, mint Magyarország. Őket nem érdekelte a 10000-es, de az volt, ugye, hogy hát egységes legyen a jelkulcs. És akkor a csehek megcsinálták a tervezetet, elküldték Magyarországra, én megkaptam akkor az ÁFTH-ban, és elolvastam, mert ugye, hát jelkulcs, és van hozzá egy magyarázó szöveg. Rájöttem, hogy ebben elsősorban olyan jelek vannak, amire nekünk nincs szükségünk, másodszor vannak olyan jelek, amiket nem így kellene nevezni, hanem valami más a neve, vagy fordítási hiba, aztán hát… Például: Olyan, hogy víz alatti háromszögelési pont, holott ha tovább lapozza a szótárt, rájön, hogy levezetett háromszögelési pont. Tehát a templomnak a földi pontja. De ő ezt úgy fordította, hogy víz alatti háromszögelési pont. Miután mondtam, hogy ilyen nincs, nem érdekel, Blahó elvtárs, minden, amit a szovjetek adtak, az minden itt benne van. Hát ilyen, hogy a tatár törzsfőnök sátra, az, ugye Magyarországon elég érdekes. Én nagyon szerencsés helyzetben voltam ezeknél a tárgyalásoknál, mert akik a Honvéd Térképészeti Intézettől jöttek, hogy megbeszéljék a közös jelkulcsot, ami vonatkozik a 10000-estől kezdve egészen, ameddig a topográfiai térképek tartanak, 200000-esig, azonos elvek alapján készüljenek. Nagyon könnyen meg tudtunk egyezni, mert hát kollégák voltunk, ismertük őket régről. Sokkal nagyobb a probléma, ha korántsem tudnánk úgy megegyezni. Ezt most tapasztalom, ugye, hogy a FÖMI-ben, ahol vagyok, Honvéd Térképészeti Intézettel nincs olyan jó együttműködés, mint annak idején, mikor állami gyakorlatvezetők voltak Honvéd Térképészeti Intézettől, emlékszel, amikor még én voltam. A Mélykútinak a papája… -Hogyne. -Ugye, a legjobbak, akiket ismertem, azok jöttek, és… -Tremmel Guszti is volt… -Tremmel Guszti is, ugye. És akkor, hát ezen az osztályon voltam egészen 1962-ig. Alighogy odakerültem, egészen friss voltam még az osztályon, és én tartottam a kapcsolatot topográfusokkal, meg hogy dolgozzon az ember, utasítást írjak. Kijártam terepre, beszéltem velük, mi a véleménye, ilyesmi, és nagyon szeretett velem járni a Vincze Vili. Azért, mert nagyon jókat ittunk. És ő is, nem sokat ugyan, de ő is szereti, különösen a körtepálinkát. Lényeg az, hogy egyszer keresztüljöttünk Fehérváron, azt mondja nekem, Imrus, maradj itt, én felmegyek ebbe az iskolába, én itt szakfelügyelő vagyok, meghallgatok egy órát. Tehát ő a geodézia tárgyak oktatásának országos szakfelügyelője volt. A fehérvári, békéscsabai… Hol volt még ilyen szakközép? Mogyoródi úti, miskolci… Hú, az ötödik nem ugrik be. -Szombathely. -Ja, igen. Na, ő volt az országos szakfelügyelője ezeknek, de ez nem az az iskola volt, ami itt. Ez volt a Jáky, a Kassai… Mondjál még valamit. -Akkor még Asztalos János volt a mienk.

100

-Ezek nem földméréssel foglalkoztak. Ezek vízépítő, vasútépítő, nem földmérés, az volt a lényeg. És akkor kijött a Vili, és azt mondta, ezek a gyerekek olyan szépen… Tudod, azon töröm a fejemet, mondja nekem a Vili, hogy kéne egy ilyet csinálni geodéták részére is. Itt csak geodéziát IS tanultak ’59-ben. Érted? Ott főtárgy volt az útépítés, vasútépítés, vízépítés, ilyen tárgyak voltak. Most is megvannak ezek az iskolák, hát Fehérváron is ott van még a Jáky! Semmi köze a főiskolához. És akkor azt mondja, itt ezzel az igazgatóval beszéltem Fehérváron – Jakab János volt az igazgató – ő hajlandóságot mutat arra, hogy csináljunk egy geodézia osztályt. És azt mondja, hogy tulajdonképpen, én rád gondoltam, mert itt szaktanárok nincsenek. Mert mit is kellene tanítani? Geodéziát, fotogrammetriát, topográfiát… ezek volnának a külön szaktárgyak. És arra gondoltam, hogy te három napra hetente lejössz Fehérvárra, tanítasz itt, és három napot fent dolgozol Pesten. Így kerültem én le Fehérvárra. Na most az egész, hogy úgy mondjam, tantervet, tematikát én állítottam össze. Rámbízta, ő csak jóváhagyta, beleszólt, javított… Tehát ennek a rendszernek, ennek a szakközépiskolának a Vili bácsi volt a szülőatyja. Tudom, biztosan sokan vitatják. És, ez úgy indult ez az iskola, hogy megkérdeztük, hogy érettségizett fiatalemberek tanulhatnak geodéziát; két év és érettségi vizsgát tesznek topográfiából, fotogrammetriából és geodéziából, és akkor ők földmérő technikusok lesznek. Ez így indult. Na most, beindult a nappali tagozat és beindult a levelező. A levelezőre az első évben 120-an jelentkeztek. Benne volt az összes megyei földhivatali vezető vagy az ott dolgozó olyan szakemberek, akik 20-30 éve dolgoztak ott, a szakmát, mint érettségizettek elsajátították, de nem volt róla papírjuk. Úgyhogy olyan tanítványaim voltak ebben az időszakban, mint Barabás József ezredes parancsnok a Honvéd Térképeszeti Intézetben, Tóth Lajos vezérőrnagy, nyugalmazott, a BGTV igazgatója, és sorolhatnám még a számtalan megyei földhivatali vezetőt, akik mind úgy kerültek oda, hogy pártemberek. Ugye, szakmához nem értettek, és hát olyan… Na most, én úgy állítottam össze a tematikát, hogy a hallgató érezze, hogy kapcsolat van a matematika, ábrázoló mértan, topográfia és geodézia között. Kiemeltem a teljes geodéziai számítást a geodézia tárgyköréből, és odaadtam a matematika tanárnőnek, aki Fehérváron tanított, s mondtam, hogy irányszög- és távolságszámítás, poláris koordinátaszámítás, ez nem geodézia. Ezt lehet matematikában tanulni, amikor tanítja a trigonometriát. Egy trigonometriai példa lehet mondjuk az előmetszés. Tehát a hallgató tanulta a matematikát, és érezte, hogy hoppá, nekem erre szükségem lesz a geodéziában. A geodéziának az óraszámát ezzel tudtam könnyíteni, ha ezt nem mondom meg, akkor egy érettségizett embernek mit talált volna ki matekból? Így olyat vett át velük, aminek hasznát vette. Az ábrázoló mértan ugyanúgy. Ugye centrális projekció kell a fotogrammetriához, a topográfiához kell szintvonaltervezés, hogy mit mértünk. Ezt a kettőt megtanulták ott, ezzel könnyítettük a szakmai tárgyak munkáit, és a hallgatók érezték az alapozó tárgy és a szaktárgy közötti összefüggést. Hát ez az iskola két évig működött így, hogy érettségit adott, és utána felsőfokú földmérési technikum lett. Akkor azt mondták, hogy most már nem elég, ha lejárok, én lettem a Fotogrammetria és Topográfia Tanszéknek a vezetője, mindaddig, amíg nem jöttem az Egyetemre. -Álljunk meg egy pillanatra, most hányban vagyunk? -’61-’62. -’62-ben szerintem engem tanítottál. Azt hogy csináltad? -Hát úgy csináltam, hogy amikor a Kunovszky Emil bácsi még nem ment nyugdíjba, de már nagyon reszketett, ’62-ben, ő kért valakit, hogy itt gyakorlatot vezessen topográfiából. És akkor engem az ÁFTH-ból javasoltak, egyidejűleg ez már a harmadik lóvém volt. És akkor voltam itt ’62-től ’64-ig gyakorlatvezető. ’64-ben elment az Emil bácsi nyugdíjba, és akkor lehetőségem volt idekerülni végleg, és akkor Fehérváron felmondtam, és jöttem ide. -És ’64-től meddig…

101

-’64-től… Mikor mentem nyugdíjba? ’92-ig! -És milyen volt kiállni a diákok elé? Mégiscsak az ’50-es években tanult, aztán hirtelen tanár lett... Nem volt furcsa érzés? -Megtaláltam velük a hangot, nem volt velük különösebb gondom. Aztán volt egy nagy gyakorlatom! -Sejtjük Mélykúti tanár úrtól… -Pontosan az! A Nyírségben! Három helyen volt, Magyarország topográfiai felmérését ők végezték. Összesen négy cég volt ebben jelen: három vállalat és a Budapesti Műszaki Egyetem. A hallgatók a gyakorlat keretén belül felmértek 24 szelvényt. Ennek a gyakorlatnak csak egyetlenegy baja volt, hogy csak „KK”-ban lehetett elvállalni. A „KK” annyit jelentett, hogy költségvetésen kívüli munka. A kutatási feladatok meg megbízások ilyenek. -Hát igen, ez ma már megszűnt! Mindenkinek saját vállalkozása van, és majd bolond lesz idehozni az egyetemre! Mert az egyetem rengeteg pénzt elvisz! A tanszéki adminisztráció meg az egyéb vízfejek… A munkát meg ténylegesen elvégző számára pedig töredéke marad meg a pénznek! Hát persze, hogy inkább fusiban csinálja! -És a „KK”-val is ugye az volt a helyzet, hogy 30 %-ot az egyetem kapásból vitt. Most olyan munkát vállaltunk, hogy az ÁTFH gondolkozott, hogy ne-e adjon többet, de nem kértünk. Az egyetem így is lenyúlta a maga sápját. A hallgatókat dicséri, hogy becsületesen megcsinálták, énszerintem a körülményekhez képest tisztességesen meg lettek fizetve, mert megkapták a 35 Ft napidíjat, a szállást én fizettem ki, és munka teljesítményétől függően olyan 3000 Ft körül kereshettek havonta. -Mélykúti úr tanúsította már, hogy milyen jó volt akkoriban, csak… Nem tudom, mindenki olyan jól dolgozott? -Az volt a baj, hogy egy hallgatóra egy negyed szelvény jutott. Illetve, rosszul mondom. Két hallgatóra jutott egy negyed szelvény, tehát ketten dolgoztak egy területen. Na, és a tanszékvezető nem szólt egy szót sem? -Kire gondol? -Az Ádám József. -Hát ő is benne volt! Nem csak a Mélykúti! -Hát, ennyire részletesen nem mesélte! -Na jó! Mert a Jóska egy évvel hamarabb… Nem! Évfolyamtársak voltak ők? Nem, a Jóska volt egy évvel előbb, és a következő évben volt a Gabi. Igen, mert a Jóska is csinált egyet, mégpedig Paszad(???) környékéről! És volt egy évfolyamtársa, a Magyar Gyuri, ő volt a társa! Mert úgy dolgoztak a hallgatók, hogy volt két hallgató, negyedévesek, és volt két helyben felvett figuráns. Az egyik hallgató mért, a másik volt a jegyzőkönyves, következő nap ők egymás közt megbeszélték, hogy cserélnek-e. Ők feleltek a munkáért, mindent meg kellett csinálni, jegyzőkönyvet, leírást, mindent, állami leadásra. Na, most az volt az én bajom – ezt nem tudtam előre -, hogy lett volna olyan szelvényem, ahol mind a négy csoport jól dolgozott! Érted! Megcsinálták jól hárman, de volt egy gyenge! Volt abban az időben rengeteg külföldi hallgatónk. Arabok. Azokkal problémám volt. A magyarok között is volt, akivel problémám volt. -Volt-e akár ennél a munkádnál, akár valamelyik másiknál olyan megfigyelésed, hogyx fiúk és a lányok hogyan különböznek egymástól? -Énnekem az volt a tapasztalatom, hogy a lányok sokkal szorgalmasabbak, mint a fiúk, és… okosabbak. De ennek egy oka volt! És ez egy nagyon rossz rendszer volt, és én sokszor elmondtam, hogy a lányok érettségiztek, és jöttek az egyetemre, a fiúk érettségiztek, utána elmentek katonának, és egy év agymosás, és csak egy év után jöttek vissza. Elfelejtettek tanulni, és a már megtanult anyagból is sokat elfelejtettek. Ami a lányoknak ősszel ugye még friss emlék, a fiúk bő egy évre jöttek rá. Ez volt a fiúknál a baj!

102

-Akkoriban még több mint egy év volt a katonaság. Apám három évig volt. -Nem, az előfelvetteknek csak egy év volt. De az is elég volt! Ősszel mentek, és csak a következő ősszel tértek vissza. A másik meg az volt, hogy akkor, abban az időben, nemcsak az jött földmérőnek, akinek hivatástudata volt, hanem az is, akinek halvány gőze sem volt a földmérésről, csak véletlenül felvették! Klasszikus példa Jordán Tamás, te ismerted? -Hogyne, alattam volt! -Jordán Tamás mindenáron színész akart lenni világéletében! De a Színművészeti Főiskolára nem vették fel, ellenben valaki mondta neki, te jelentkezz földmérőnek, ott még van hely! Jött, el is végezte a földmérést, és második vagy harmadikban sikerült neki, és elvégezte a Színművészeti Főiskolát is. -De a mai napig büszke rá, hogy földmérő, és rendszeresen el szokta mondani, hogy a mai napig nosztalgiát érez a földmérés iránt! -Igen! De volt olyan is, aki operaénekesnő lett – Rózsahegyi Zsuzsa – volt, aki politikus lett – a Hegyi Gyula – lett polgármester, de még plasztikai sebész is Stockholmban! -Ma is rengetegen jelentkeznek ide, hogy lövésük sincs arról, mit művel egy földmérő vagy egy építőmérnök! -Igen, de manapság ez a mobilitás, ez sokkal inkább tudatos! Ugye, mondják azt, hogy egy diploma nem diploma! A mi időnkben nem egészen így volt, inkább a mi időnkben az ember csak egyszer kötött házasságot. -Nem egészen erre gondoltam, inkább arra, hogy nagy részük nem is fog soha geodéziában mérni. Ebben biztos vagyok! -Na most ezzel kapcsolatosan viszont nekem az a tapasztalatom, hogy aki elvégezte az egyetemet, ha másnem egyet megtanul: hogy tanuljon. Tehát ha neki mondjuk úgy alakul az élete, hogy más pályára kerül, és egy-két-három év alatt be tudja magát oktatni, mert van annyira értelmes. Vagy fordítva. Ha geodéziát tanul, meg fogja állni az építőiparban a helyét. Szóval ez az előnye az egyetemnek, főiskolának. -Na most a Végalpár Sándor az hogy geodéta? -Ő a Magyar Nemzet egyik szerkesztője. Fehérváron végzett. Egy könyvet is írt Légvándor címen, abban engem is név szerint emleget, hogy mikor topografus volt, akkor hogy járt, és akkor hogy gondolt arra, amit én ekkor meg ekkor mondtam neki. -Tehát az a könyv geodéziáról is szól? -Van benne, mondom, én is benne vagyok! -Megvan neked az a könyv? -Nincsen mert odaadtam a sógornőmnek, és nem kaptam vissza. -Mi a címe a könyvnek? -Légvándor. -Milyen régen jelent meg? -Nyolc éve. Könyvtárban még megkapod. Tulajdonképpen az élményeit írja le, hogy amikor még geodéta volt, akkor a kutyáktól kezdve milyen élmények vártak rá. -Akkor ugye harminc éven keresztül tanította a topográfiát. A diákság hogyan változott meg? Hatvanas években esetleg jobban tanultak, mint a kilencvenes évek elején? -Hát, a kilencvenes évekről már nem tudok beszélni, mert én ’91-ben tanítottam utoljára. ’92. január 1-én mentem nyugdíjba. Na de viszont járok gyakorlatra most is! Gusztival megyünk Pilismarótra, és hárok még Bajára, meg a Kertészeti Egyetemre. -Kitúrtál engem? -Nem, a Berci hívott meg. -Egy időben én is jártam oda gyakorlatra. Pedig ott milyen csinos lányok vannak!

103

-Igen, nagyon csinosak. És a Kertész Berci hívott. -Engem az Orosz Laci. -Orosz Lacit nem ismerem. Csak a Bertalant. -Az egy építész, aki az építészeti diploma után megszerezte a földmérőt. -Hát, mi most Diósjenőn voltunk. Kempingben laktunk, úgyhogy… -Mi volt a diáksággal? Az volt a kérdés! -Ó, a diákság, igen! Énszerintem a diákságnak nagyon kevés a gyakorlata. -Ebben egyetértünk. -Énszerintem a geodéziában egy tárgyat – és én ezt szerettem volna mindig elérni – olyan szinten kell megtanítani, hogy ha a hallgató végzett, kikerül az életbe, ne azt mondják rá, hogy na, hát még ezt se tanultad, meg ezt se? Hanem hogy kikerülés után hamar bele tudjon jönni a munkába. Ne az legyen, hogy hosszú hónapokig tanulja! Volt olyan hallgató, aki elvégezte az egyetemet, kikerült az életbe, és mindenáron pontra akart állni a szintezési alapponton. Tehát sokkal, de sokkal több gyakorlat! Másodszor: kis csoportos gyakorlat! Az a gyakorlat nem ér semmit, ahol nyolc hallgató van és egy műszer, egy dolgozik, egy vagy kettő még esetleg ténykedik mellette, öt pedig semmit sem csinál! Na most az a tapasztalatom, hogy ha van egy társaság, és hülyéskedni kell, és egy akar hülyéskedni, azt pillanatok alatt átveszi a másik hét is, és hülyéskednek – nem mintha baj lenne – ha viszont dolgozni kell, és egy akar dolgozni, a másik hét attól még nem akar dolgozni! Nem veszik át olyan hamar, mint a viccelődést! -És a digitális térképezést hogyan élte meg, hogy bejött a szakmába? -Énszerintem a digitális térkép az jó! De! Nem úgy, ahogy mi csináljuk! Alapvető hibája a digitálisnak az, hogy az egyetlen térképkészítési eljárás, amelyik alkalmas arra, hogy a térképeket naprakész állapotban tudjuk tartani. Tehát ez azt jelenti, hogy meg kell szervezni, ha épül egy híd vagy akármi, annak a geodéziai térképezéshez szükséges adatait egy cégnek, szervnek be kell küldeni. Egyik nap átadták, a másik nap már a térképen lehet! Mindenről történt intézkedés, csak erről nem! Pedig a digitális térképnek itt van az elsőszámú előnye! Ez a legnagyobb! Az összes többit elvethetjük! De ehhez nem az egyetemnek, hanem a minisztériumnak kéne lépni, és valamit kitalálni! Valamikor volt, hogy geodéziai munkák kötelező bejelentése, vagy ilyesmi, azt vissza kéne állítani, vagy jó szóval vagy büntetéssel vagy jutalmazással, rávenni a cégeket, hogy küldjék az adatokat! A másik pedig az, hogy mi a fenének digitális adatállományt méretaránytól tenni függővé? Ez egy marhaság! Külön adatállománya van a 10000-esnek, külön adatállománya a kataszterinek, külön a Honvédségnek! Van egy adatállomány. Legyen egy geodéziai adatállomány. Egy szűrőt vagy mit tudom én, mi a fenét kéne beletenni, hogy ez megy a 10000-esbe, ez megy az 1000-esbe vagy 500-asba. De nem az, hogy ugyanazt bevisszük többször! Nézd meg a digitális attribútum táblázatot! Olyan van, hogy állandósítás nélküli alappont! Találkoztál már ilyennel? Pont olyan hülye volt, aki ezt kitalálta, mint aki a németet fordította pár évtizeddel korábban! Előveszed az angol szótárat, abban megtalálod, hogy a háromszögelési pont „control point”. Ők a háromszögelési pontot egyes területeken így hívják! Az, hogy állandósítás nélküli háromszögelési pont, az azt jelenti, hogy a háromszögelési pont már kétféleképpen van állandósítva. Az egyik egy kővel, ezen fel lehet állni, a másik nincs állandósítva, mert gyárkémény, templomtorony, stb. Ez a hülye meg meghagyta, hogy állandósítás nélküli! Csak annyit kellett volna magyarosítani, hogy nem kővel állandósított háromszögelési pont! És akkor megkérdem, hogy fiam, tudsz angolul? Nem! Hát akkor ki fordította? Hát egy angoltanár, ő nem geodéta. Érted! És írunk fel a jelkulcsra mindenféle marhaságokat, mint pl. a palota, amiket mind az angolból átvettek, és szó szerint fordítottak. Azt mondta a múltkor például: egymáson fekvő határok. Miért kell külön venni? Legyen úgy, hogy egyetlenegy határ létezik. És ez a birtokhatár. Mert minden határ birtokhatár egyben! Még az országhatár is! És a határ mentén ne jeleket

104

rakjunk fel, hanem írjunk rájuk számokat, és akkor mondjuk az egyes az országhatár, kettes megyehatár, hármas községhatár, és ugyanott van térképezve. Nem egyszerűbb ez így? Hát ne bonyolítsuk agyon, hogy most külön! Most van a digitális topográfiai adatbázis. És készítenek hozzá egy digitális kataszteri kartográfiai adatbázist! Mi a fenének? Azért, mert azt mondja, hogy topográfiai térképen mindent a helyén ábrázolunk, és vannak olyan tárgyak, amik ugye fedik egymást. Ezért kell csinálni egy újabb adatbázist, amiben az egyiket eltoljuk. Amit most csinálunk, az nem geodézia. Abból élnek, amit az előző generáció megcsinált. A domborzathoz hozzá se nyúlnak, az ottani szakemberek a domborzatot még olvasni sem tudják, nemhogy megcsinálni! Akkor mit akarunk? Most a topográfiai térképezés úgy folyik, hogy, elkészül egy adott területről az ortofotó, ezt a helyszínen minősítik, egy irodában. Amikor mi csináltuk a minősítést, akkor kint a helyszínen mindent hegyes ceruzával a helyére rajzoltunk. Most azt sem tudják, hogy miért volt barna az ortofotó. Hát istenem, azért, mert fekete ceruzával kellett rajzolni, és fekete tónusú papíron igen nehéz fekete ceruzával rajzolni. Na most, mivel hegyes ceruzával nem lehet, ezért 0,3-as filctollal akarnak mindent a helyére rajzolni. Könyörgöm, a 10000-esben a 0,3 mm már 3 m-t jelent. Úgy elment, mint a fene. Van Magyarországon topográfiai térkép, ami készült 1960-tól 1982-ig. Ez az egész ország területe. Akkor azt mondták, hogy ezek a térképek elavultak, és akkor felújították, jött egy másik. Ez a kettes számú térkép. Most készül a harmadik. A három térképet nem lehet egymásra tenni! Úgy, hogy fedje egymást! És tíz éve még senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekek, meg kéne nézni, hogy ebből melyik a jó. Mert a számítógépbe csak olyan adatot lenne szabad bevinni, aminek a helyességéről úgy meg vagyok győződve, hogy az életemet tenném rá. Mert egy koordináta nem lehet tíz dekával több, mint a párizsi. Magán a terepen kellett ±10-20 centi pontosan. -Mi az oka annak, hogy még most is tanít, hogy most is dolgozik? -Ne merd nem bevallani! -Magas nyugdíj, meg szeretem is csinálni. Tudniillik én éveken át „KK”-ztam, mikor elmentem nyugdíba, azt mondták felejtsem el, kártya után nem kapok egy fillért sem, de levonták annak idején. Tudod jól, hogy akkor is fizettünk járulékot a „KK” után. És amikor én mentem, akkor jött a rendelet, hogy fizetni kell. -És akkor még feltenném azt a kérdést, hogy nagyon szépen tudott rajzolni, az egész tanszék, akikkel beszéltünk, mindenki azt híresztelte, hogy kiment a terepre, és rajzolta a szintvonalakat kapásból. Nem próbálkozott meg még más művészi pályával is, más művészetekkel? -Nem. ??? Sanyit akkor. Őt ismeritek? -Nem. Én sem. -Kérlek szépen, világhírű lassan. Tifany lámpakészítő, ólomüvegből készít... -Az én szomszédom csinál ilyeneket, gyönyörűeket csinál. -Ez is azt csinálja. -De ez is azt csinálja? -Régen, régen. Dunakeszin lakik... -Bár fiatalabb nálam szerintem. -Persze, hogy fiatalabb, mert ő 60..., több, mint 40 éve végzett Fehérváron. Aztán elvégezte az egyetemet is. Felesége az itt volt a Bán Marika???. -A Felsőgeodézia Tanszéken. -És sportolt valamit? Szereti a sportokat, hogy ilyen jó kondícióban van? -Futok, de csak 400-500 métereket. -Minden nap? -Majdnem minden nap. Erdőben. -Nekünk nincs, nekünk nem adatik meg az, hogy itt kimenjünk. Kollégista vagyok.

105

-A Magyar árok??? patak partján van egy kis telkünk kint Óbudán, ahhoz közel van az erdő, akkor a kutyát fogom, megyünk és futunk. Úgy szoktam csinálni, hogy elfelé megyek gyalog, és lejtős az út visszafelé, és visszafelé futok. Kocogok, na jó. -Mi a hosszú élet titka? -Nem szabad inni, nem szabad dohányozni. Nem úgy mint a disznó bátyám, aki most is részegen ment el verekedni a szalmakazalba, és akkor megkérdezték az egyszerű embert, és akkor megkérdezték, hogy mi a hosszú élet titka? Erre a disznó bátyja, nem tartja be egyik, de ugye a bátyja. Te nem tudom, ez énszerintem ez szerencse, vagy adottság, gének, meg mit tudom én mi. Én, hogy annyiszor van az embernek szerencséje, tiszta véletlenen múlik az élet, nekem mindig így sikerült. -Én azért kivenném azt, hogy nem szabad inni, mert tavaly volt egy kis betegségem. -De én ezt viccnek mondtam, mert én sem vetettem meg az italt soha életemben. Hát most is megiszom, egy jó kis pálnka reggel, egy jó kis vörösbor ebéd után. -Nekem mondjuk az Unicum segített. -Az is. Jöhet, jöhet. -Én is kérdeznék valamit. Te hogy látod mondjuk a 21. század geodéziáját? Ezen kívül meséltél most a digitális térképekről, hogy... És a felmérés, na most csak az adatfeldolgozásról beszélünk, és ugye te is érintetted anno az előbb, hogy csak avval lehet gazdálkodni, ha meg van mérve. De mi a helyzet a méréssel, egyáltalán merre látod a jövőt? Közben a Zoli mondta ugye a GPS-t például, szóval gondolkodtál ezen, hogy hogyan tovább? A szakma utánunk mit fog csinálni? -Hát nézd, az a helyzet, hogy teljesen megváltozott a helyzet ahhoz viszonyítva, mint ami valamikor volt. Valamikor volt egy állami térképezés, állami munka. Ugye ilyen volt a kataszteri térkép is, meg a topográfiai térkép is. A térképezésnek a legnagyobb rákfenéje volt, amit bevezetettek, amit mit tudom én mikor, a 60-as években bevezettek, a titkos ügykezelés. A topográfiai térképeknél ugye az volt, hogy ezt kellene használni az erdészeknek, a vízügynek, a vasútnak, az útépítésnek, a mezőgazdaságnak és még sorolhatnám, hogy hol lenne jó a topográfiai térkép. Igen ám, de amikor belevették a titkosítást, sok olyan cég volt, amelyik ha akarta se vehette volna meg a topográfiai térképet, mert egyszerűen nem volt - hogy így mondjam - a szervezése állományában nem volt olyan munkakör, hogy TÜK kezelő. Dehát egy állami gazdaságnak volt, mit tudom én főmérnöke, főkönyvelője, de olyan hogy TÜK kezelő nem volt. Ezek következtében az állami gazdaság nem vehetett topográfiai térképet, mert hiába mondta, hogy ő ugyanúgy fogja tartani, befalazza, mit tudon én milyen rácsokat tesz, ha nem volt embere aki... Ennek következtében azt csinálták,... Na most mondjátok meg nekünk, mikor nem lesz titkos egy térkép? És erre azt mondták nekik, hogy kérem ne legyen rajt magasság, ne legyen GaussKrüger vetület, mit tudom én, ne legyen rajta relatív adat, hogy milyen magas a töltés fölső lapja. Igen. Jó ez nekünk nem is hiányzik, és csinálunk ilyen térképet. És csináltak ilyen térképet. Ilyet csináltak az erdészek elsősorban nagyon nagy területeket az országról, ezek nem sztereografikus vetületi rendszerben dolgoznak - az erdészek - sztereografikus koordinátákkal. Na most ugye megjött, megyünk Európába, és különböző címeken lehet pénzeket kérni. Most ha az erdészet pénzt kér az ő saját térképeinek a rendbehozatalára kap, de ő, hogy egy jobb térképet kapjon, amin szintvonal is van, és egyéb adatok, ő arra nem fog pénzt kérni, mert az nem nála marad, hanem ki kell fizetni. Tehát inkább megcsinálja magának azt a... Láttál te már erdészeti térképet? Ezeken nincs semmi. Erdő az van rajta, az ő számaikkal, ami nekik kell, de magassági viszonyok nincsenek rajta megírva. Érted? És most nem csak a..., most ugyanígy vannak a vizesek, ugyanígy vannak a, mit tudom én, a mobiltelefonhálózattal, ezeknek is hatalmas területeken vannak megfelelő pontjaik, hát ezeket mind be kellett volna jelenteni, vagy valami mit tudom én, hogy az állami alaptérképen rajt legyen. De nincsenek, nincsenek. Ők maguk megcsinálják

106

maguknak, és elteszik. És ha állami alaptérképre kerül a sor, akkor ők azt mondják, igen pénzt kérünk a dologra. Nem kötelező az adatszolgáltatás a részükről, senkinek sem. Ha igy csinálnánk térképet, akkor... Szóval úgy látom, hogy az a térképfajta az nincs tovább, mert mondjuk úgy képzeld el, hogy a mostani térképészek, azok akik a jövőben, vagy mit tudom én, azoknak elég, hogy ha azt mondják, hogy embert le akar rajzolni, akkor én megtanulok szemet rajzolni, szájat, orrt, fült, arcformát, hajat, mindent, és akkor ezt így lerajzolni, úgy mint a nyomozók szoktak ilyen rajzokat, és aztán ennyi. A régi térkép pedig olyan volt,annyira..., na nem egy műutat, vagy egy vasutat nehéz térképezni, hanem terepenként az apró részleteket, hogy az is rajta legyen, megtalálni helyesen ábrázolni. Van egy facsoport, hogy ide két nullkört teszek csak, ide meg hármat, mert ez a nagyobb. És a térképolvasók így olvassák. Ezek a térképek olyanok voltak, a régiek, hogy azokról fel lehetett ismerni a terepet. A mostaniak pedig olyanok, hogy odateszik a jeleket, nagyon sematikusan, mint amikor az az ember rajzolta, fület rajzolt meg szemet, meg úgy néz ki, mert úgy egy emberi arc, de nem adja vissza az alanyt, és ilyenek lesznek a jövő térképei. A Winkler Gusztáv, nem Winkler Péter, azt mondja, hogy két hónap alatt betanítja a lányokat topográfiai térkép készítésére. Ilyet csinálnak. Életében nem csinált még térképet, de ő tanítja be őket. Ezt csinálja. Szóval nincs igény. -De ez tovább vezet, amit most mondtál. Erre azt kérdezem, és az élet más területein ez az értékvesztés nem következett be? -De azt hiszem igen. Más dolgokban is. -Én tegnapelőtt este láttam a János Vitézt a Pesti Színházban. Ne hogy eszetekbe jusson megnézni. Most neked mondom, előttem ült egy korombeli hölgy, aki azt mondta a barátnőjének a fülem hallatára: hát tudod én csak a fiatalokat sajnálom, akik így ismerik meg a János Vitézt. Az értékek ki vannak lúgozva belőle, egy tersziklázs??? lett. -Az Ember tragédiája is olyan lett. -Az is. Nem merik a zászlórúdra rátenni a háromszínű trikolort, mert énekelnek ugyan róla természetesen, hiszen mindenki ismeri a szöveget, gondolom. De ugye, ha rátenné a trikolort, ugye a váci utcai színház, akkor rögtön nacionalistává neveznék ki őt. Ugye. Most ez a divat, hogy nacionalista valaki, ha nemzeti mer lenni. Aztán suvic. Hát így az értékek elvesznek, ki van lúgozva az egész darab. És én azt hiszem, hogy amit mondtál, azzal teljesen száz százalékig egyetértek, hogy a térkép is lassan elvesztette a műalkotás jellegét. Hát régen miért voltak térképgyűjtők, ne haragudj Zoli? Mert szépek voltak a térképek, azért. A térkép az nem csak egy műszaki alkotás volt, hanem egy képzőművészeti termék. Hát nézzétek meg a régi térképkiállításokat. Az ember érzi azt a szeretet, amivel azok készültek, azt a ???. Vagy hogyha a kollegák esetleg megnéznék azokat a rajzokat, amiket mi csináltunk a tanár úrnak annak idején, topográfiai rajz gyakorlat címen, hát gyönyörűek. És igazad van, a lélek hiányzik ezekből a térképekből. Amit persze én sem mondok, hogy ezeket nem kell szeretni, csak valahogy másképp. -Mondhatod azért. -Kifogytunk lassan azért a kérdésekből. Köszönjük szépen a riportot

107

Beszélgetés dr. Lukács Tiborral -Remélem most működni fog, mert már adódott néha útközben egy kis technikai malőr. Az első kérdésem az lenne, hogy beszélne gyermekkoráról, volt már akkor is valamilyen kapcsolata a földméréssel, illetve, hát hogy gyermekkora hogy telt? -Talán ott kezdeném, hogy középiskolát meg az általános iskolát, én még úgy jártam ugye, hogy 10 éves koromig elemi iskolás voltam, és utána pedig voltam gimnazista, akkoriban ez volt a szokás, én azért. Ja, egy kicsit közelebb teszi. -Nem tudom, hogy ez hogy működik még mennyire erős a hang. -Gimnáziumi tanulmányaimat azt a Budapesti X. kerületi Kőbányai Szt. László Gimnáziumban kezdtem el, és a végén ott is fejeztem be. Még nem nagyon találkoztam ilyen jellegű dolgokkal, hogy földmérés. Hát ugye földrajz keretében persze térképekkel igen, de hát az azért mégse az a térkép. A folytatás az érdekes módon egy speciális - talán hát, nem egészen persze, így választottam - 13 éves koromban lehetett választani, és pályázni katonaisoklába való felvételre. És én megpályáztam a Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tűzérségi Hadapródiskolába felvételt, elég korán egy év multán, tehát 14 éves koromban kerültem oda, de egy elég komoly felvételi volt mint fizikai, mint pedig szellemi felvételi vizsgán kellett keresztül esni. De sikerült, és akkor ott Nagyváradon 1942-ben kezdtem el, és a Hadapród iskolát a háború alakulása, és befejezése miatt 1945 ( nem mondok további dátumot, mert az komplikált) akkor fejeztem be. Na most ezt azért kellett a kérdéssel kapcsolatban elmondanom, mert hát komoly tanulás tulajdonképpen csak 2 évig volt, mert '44-ben már elfoglalták Nagyváradot, akkor Kőszegre kellett bevonulni. És tehát két normál év volt, a 44-45-ös év nem volt normál év, az a polgári, vagy civil osztálytársaimnak sem volt teljesen rendben, tehát nem volt egy normális tanítási hét, de én én Nagyváradon - ha már erről beszélünk - Nagyváradon én tanultam Tereptant. Volt egy ilyen. Ugye nem egészen, nem hogy egészen, szóval bizonyos tárgyakban megfeleltek a tantárgyak a gimnáziumi tantárgyaknak, de zömében, hát mondjunk egy százalékot, 40 %ban katonai jelegű, és emiatt bizonyos tárgyaknak a rovására ment az, hogy a polgári tárgyakra gondoltam ugye, olyanok mint a magyar, történelem, stb. Ott is volt, de voltak ilyen katonai tárgyak is, hát többek között Tereptan. Ezért mondtam el, és a Tereptan már akkor is érdekelt, nem most nem szeretek ilyen közhelyeket mondani, de hogy érdekelt, azt azzal tudnám biznyítani, hát most otthon megvan a bizonyítékom, hogy egy tereptani oktatási versenyen, vagy valami hasonlón, elég jó helyen végeztem, és a Tereptan tanártól kaptam egy ajándék térképet. Ez akkor elég nagy szó volt, rajta volt az ő aláírása, az elismerése is. Elég lesz azt hiszem Nagyváradról. Hát hogy itt az életem hogy alakult tovább, nem tudom, hogy azt itt kell, vagy máshol kell elmondnom. -Mondja csak nyugodtan, és akkor én előbb-utóbb és úgy fogalmazok, hogy esetleg... -Mert azért, én úgy gondolom, hogy itt az életemnek eléggé - hogy mondjam felgyorsult, felpörgött időszaka volt. Hát ugye '28-ban születtem, tehát én '44-ben én 16 éves voltam, és tehát 16-17 éves koromban én már nagyon sokmindenen mentem keresztül. Kőszegen ahol elvileg folytattuk volna, meg gyakorlatilag is elkezdődött a harmadév, a Hadapród iskolának aharrmad éve, mert... Akkor úgy alakultak a dolgok, hogy a mi kis évfolyamunk eléggé hazafias érzelmű társaságból állott össze, és amivel az osztálytisztünk - lásd osztályfőnök - osztáytisztünket kivitték, akkor még nem a frontra, de szóval elvitték az iskolától, és ilyen hátországi frontszolgálatot teljesített. Egyrészt szerettük is, meg hogy mondjam, az akkori helyzetben a lelkesedésünk is arra vitt, hogy meglógtunk Kőszegről. Mindegy, hogy hányan. Néhányan ott maradtak, mert nem jöttek el, és a többiek pedig elmentünk, megkerestük és megtaláltuk azt a tüzér hadosztályt, ahol mint katonatiszt dolgozott az osztálytisztünk. Na hát így kerültünk egy rövid időre oda. Persze az

108

osztálytisztünknek volt annyi esze, hogy meg hát felnőtt... gyerekek voltunk, aztán utána visszavitt bennünket, most már nem Kőszegre, na mindegy az. Szóval oda, ahol az iskola, ténylegesen az iskola maradék része, mert ugye '44-ben nem is nagyon sokan mentek be. Akkor oda kellett bevonulni. Hát ott nem dícsértek meg bennünket, hogy meglógtunk, hogy hogyan ebbe nem megyek bele, mert nem ez a szakma része. És az első, és másodéveseket, mert azok is ott voltak részben, és a harmadéveseket - mi voltunk akkor a felsőbb évesek - a negyed, ötödévesekről már nem beszélek, mert az egy külön csoport. Az ötödéveseket kinevzték tisztnek, a negyedévesek, az egy más kategória. Azok közül négyünket kiválasztottak, akik németül elég jól, türhetően beszéltünk, és a tiszti családtagokat, és azok gyerekeit kisértük ki Észak-Németországba egy katonai táborba. Tehát mi - hogy úgy mondjam - seítői voltunk annak a transzportnak, de elsősorban az volt a feladatunk, hogy az első, másodéveseket rendben tartsuk. Hát a katonaságnál azért ott egy kicsit keményebben ment, mint a polgári vonalon. Lásd a Város a határszélen, vagy micsoda, című könyvet. Nagyon hasonló volt a mi iskola..., na mindegy ez nem lényeges. Maradjon persze ki. A lényeg az, hogy Észak-Németországba kivittek, ott viszont lengyel Schtetting mellett volt ez a tábor, de közben jöttek a hírek, hogy - egy hónapja utaztunk körülbelül, hát mindenre pontosan nem emlékszem - körülbelül egy hónapi ott tartózkodás után Lengyelország felől jöttek a szovjet csapatok. Erre aztn szó szerint batyustul, szánkókon, meg mit tudom én. Nagy hó volt ott persze, hiszen januárban volt, '45 januárjában, és menekültünk. Tehát így kézi, és gyalog formában menekültünk visszafelé Németországból, minél jobban elkerüljük ezt az ütközést a bejövő csapatokkal. Na nem éppen dicsőség volt számunkra, vagy ilyen, ez hogy mondjam, mérlegelés kérdése. Négyen felsőbbévesek, felsőévesek, az első két évfolyamhoz képest, úgy döntöttünk, hogy nem maradunk nyugaton, mert hazajövünk. Úgyhogy szépen csináltunk magunknak egy német nyelvű menetlevelet, 7 forint, 7 pengős bélyegben az angyalok tartották akoronát, ezt rányomtuk, ez volt a kerekbélyegző, és ezzel elindultunk vonattal, mert azért vonatjárás volt, főleg katonai vonatok voltak, egészen az osztrák határig. Na nem húzom az időt ezzel. -Nyugodtan, hát belefér az egész. Hátha ugyis arról van szó, rövidítek rajta, vagy... -Csak amikor az ember belejön, akkor sajnos valahogy... -Blahó Imrével készítettem az első riportot. Ő van úgy, hogy oldalakon keresztül beszél, ahogy begépeltem. -Szóval akkor hazaszöktünk Magyarországra, mert az azért szökés volt. És Magyarországon négyünk közül ketten tovább mentünk egészen a frontig. A front akkor Fehérvár, Székesfehérvár környékén volt, mi Fehérvár-Csurgónál találtunk egy katonai hadosztályt, na mindegy, a hadseregnek nem tudom hányadik hadosztályát. Ott jelentkeztünk. Hát ott megjátszották, azért, mert tudták hogy ezek 16-17 éves gyerekek. Hát azért mint katonaszökevényeket bennünket katonai bíróság elé állítottak, de úgy hogy gyertyák, kereszt és így tovább. És cukkoltak folyton, mert először kint kellett ülnünk, hogy "A fakopácsolást halljátok? Mert az akasztófátokat ácsolják odakint." Ott hülyéskedtek akik ott voltak velünk tiszthelyettesek. Aztán bementünk hát persze, és a végén kaptunk egy letolást, hogy ilyet nem lehet csinálni, stb. És körülbelül két hétig, frontközelben, annyira hogy körülbelül 500 méterre voltak a szovjet csapatok. És 500 méterre voltak, hát 500 méterre voltak, akkor mi voltunk a másik oldalon, de akkor nem voltak különösebb harcok, az ilyen tüzérségi felderítő bunkerekben, földbunkerekben voltunk. Hát ennyit élveztünk akkor a háborúból. De az a hely, ahol bennünket fogadtak, értesítette a még Magyarországon levő, és legális katonaiskolának a még itt levő részét. Azok értünk küldtek, elvittek. Nem akarom részletezni. Szóval egy napig piszok kitolás volt reggeltől estig ébresztő, takarodó félóránként, vagy mit tudom én, de aztán ez a bűntetés letelt. Ez volt olyan 1945 februárja körül, és március végén pedig, ez az egész társaság már hivatalosan lövegekkel ugye, mert hát lövegekkel lóháton, mert a

109

lovastüzérek azért büszkék voltunk és vagyok. Lóháton elindultunk a nyugati határ, Magyarország nyugati határához, és... most hirtelen ki akartam mondani, szoval nem olyan lényeges. És ha jól emlékszem, március 27, vagy 28-án tehát pont a 17. születésnapomon hagytuk el az országot lóháton, és mentünk Ausztrián keresztül, Klagerfurt irányába, és onnan pedig Szlovéniába átmentünk, ahol elvileg az volt a feladatunk, elvileg, hát azért ágyúink voltak meg minden. Szóval kézifegyverek voltak a lovasoknál, szóval az ottani partizánok ellen harcoljunk. Ott az egyik városba letelepedtünk, nem telt el három nap, a partizánok dicséretét illeti, és a mi szerencsénket, hogy eljött valaki közülük, és elmondta, hogy magyarok tűnjetek el innen a fenébe, mert mi szét fogjuk szedni ezt a várost, szétlőjük, és ha akkor ti is itt vagytok, akkor végetek. Hát megint szerencsére volt annyi esze a parancsnokságnak, meg a tiszteknek, ezredesnek, az hogy elindulunk aztán lövegekkel lovon Klagenfurt irányába. És Klagenfurt mellett, ott telepedtünk le, egy tornateremben szállásoltak el bennünket. A szállás az azt jelentette, hogy a fenyőerdőből tűlevelet szedtünk, arra tettük a sátorlapokat, és azon aludtunk. Na ez volt május vége felé, amikor már vége volt a háborúnak, akkor bennünket, hogy ne kelljen hivatalból etetni, osztrák gazdákhoz osztottak be, és az osztrák gazdák adtak enni, és ott kellett dolgozni náluk. Általában kettesével kerültünk oda, én egyik barátommal, osztálytársammal kerültünk péntek - ez azért érdekes, mert az egész olyan, mint egy regény - hogy mondjuk odakerültünk egy pénteki nap, szombaton nem kelett dolgozni, hétfőn mondták, hogy ezt a fát kell vágni. És vágtuk a fát, és ez a tanya, mert tanyán voltunk, ez a tanya nem volt messze, körülbelül egy olyan két-háromszáz méterre volt egy országúttól, szóval egy olyan ,nem egy főúttól, de egy úttól. Aztán ahogy vágjuk a fát, magyar hangokat hallunk, és akko látjuk, hogy egy magas kocsi megy ott, és ül rajta egy-két asszony meg gyerek, eddig gyorsan elszaladtunk hozzájuk, hogy mi újság, hova mennek. Hát ők mennek haza. Várjanak egy kicsit, mert mi is megyünk. Bementünk a házigazdához, megmondtuk, hogy köszönjük szépen eddig ezt a három napot, de mi elmegyünk. Adtak egy kis tízórait, jó utat kívántak, és hát mi... Eljutottunk akkor az és angol - mert ez angol zóna volt - az osztrák és angol zóna közötti határ, hát az ott volt... Határon át kellett jutni. Átöltöztünk civilbe, minden holminkat, pokrócokat odaadtunk a civileknek. A lényeg az, hogy átjutottunk, de az szovjet megszállás alatt volt az a rész, azért ott sem volt egy leányálom keresztülmenni minden nélkül. Grazba, eljutottunk oda vonattal, persze ne volt pénzünk, azért beengedtek. Akkor zavaros idők voltak. Grazban már jártak Szentgotthárdból, meg általából a Magyarország nyugati részéről feketézők, ugye magyarok persze, világos. -Igen, azon a környéken lakok. -Na most akkor, hát akkor ott összeismerkedtünk magyarokkal, és akkor...Ja és forintom volt, és hogy miből, na ez most nem lényeges. Megvettem a menetjegyet, és elmentünk egészen először Bécsig, aztán át a határon, na nem részletezem. Na így aztán nagy nehezen hazakeveredtem valamikor június nem tudom hányadikán. Pár nap múlva jelentkeztem a volt gimnáziumomban, hogy hát én megvagyok, szeretnék különbözeti vizsgát tenni, mert nem csak az volt, hogy rendes vizsgát a hetedik gimnáziumból, ugye harmadéves hallgató voltam. Hanem azt, hogy hát latint nem tanultunk a katonaiskolában ugyebár. Az osztálytársaimnak nyolc évig ugye egyik fő tárgy volt. Három éves kihagyás a legfontosabb év előtt, a nyolcadik év előtt, hároméves kihagyás, és azután mentem érettségire. Na ez, és így tovább. Szóval a lényeg az, hogy megvolt a különbözeti vizsga, és beiratkoztam ugyanabba az osztályba, ahonnan én eljöttem, mielőtt katonaiskolába elmentem, és '46-ban leérettségiztem. Na és itt kezdődik a... És '46-ban rögtön. Tessék kérdezni, ha esetleg , mert ugye most jön az egyetem. -Mondja csak nyugodtan. -1946-ban beiratkoztam, hogy pontos legyek, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre, akkor így hívták. Amikor végeztem, akkor a Budapesti

110

Műszaki Egyetemen végeztem, de az ugyanaz volt, csak a neve változott meg. '46-ban kezdtem el, oda felvettek rögtön. '46-ban kezdtem el a Műegyetemet, '50-ben végeztem, akkor négy éves volt a Műszaki Egyetemen az oktatás, és szakosítás, hogy pontos legyek, csak a negyedévben volt, és akkor én... Addig mindent együtt tanultunk. Negyedévben az Út-vasút tagozatra kerültem, és aztán ott végeztem, de ezt most nem részletezem. A lényeg az, hogy ezen az oktatási kereten belül nekem a mélyépítés tetszett a legjobban, de az egész négy év alatt, mert ugye volt Talajmechanikától kezdve nagyon sok. -Most is megvannak ezek a tárgyak, és csak most öt éves a képzés. -A lényeg az, hogy engem a mélyépítés érdekelt, bár diákköri mozgalom még nem volt, de azért valami hasonló volt. Azt megegengedték, nem megengedték, azt most nem tudom, hogy pontosan hogy volt, felkértek, vagy lehetővé tették, hogy néhányan választhatunk egy-egy témát, és azt előadhatjuk a diákok meg a tanárok előtt. Én a metroépítést választottam, mert oda szerettem volna menni dolgozni. Most megint jön egy. Ezek tények ugye, nem akarok én politizálni, dehát ugye akkor már, 1950-ben már volt egy, már a nevét sem tudom egész pontosan, szóval azt mondhatnám, hogy tartalmilag kommunista ifjúsági szövetség, de lehet, hogy az egyetemen úgy hívták, hogy diákifjúsági szövetség. Na ezeknek a vezetői többek között azzal is foglalkoztak, hogy végzés előtt mindenkivel elbeszélgettek, hogy hova akarsz menni dolgozni.És engem is meeűgkérdeztek, hogy hova akarsz menni. Hát természetesen a metrhoz. A metrót előző évben, 49-ben kezdték el építeni, és akkor nagyon kellett oda földmérő, a földmérőmunka. Mert hát ugye én általános mérnök vagyok. A geodáziát 3 féléven keresztül tanultuk összesen. Tehát két félév volt az alógeodézia, és a harmadik félév volt a.... nem felsőgeodézia, de valami olyasmi, annak az egész alapja. -Hát Biró Péter tanárúrtól elég rendesen megtudtam, úgyhogy... -Na most ugye téged a katonai térképészeti intézetbe szántunk, mint hivatásos katonatisztet. Akarsz oda menni? Dehogy akarok. Ha nem akrsz, akkor is oda fogsz menni. Hát mondom, akkor hogy tesznek ilyet, ezek évfolyamtársak voltak. Nem beszélgettek velünk. Akik azt mondják, hogy hajlandók elfogadni, azokat a katonai térképészeti intézetbe, mint hivatásos tisztet felvesznek, és ott fog dolgozni. Aki pedig nem, azt behívjuk közkatonaként, és zsoldért- mit tudom én mennyi volt akkor, 70 Ft egy hónapra, nem emlékszem, de ekörül volt- és ugyanazt a munkát fogod elvégezni, magyarul nem a havi 900 Ft-ot fogod kapni, hanem a 70 Ft-ot. Lehet. hogy a 70 Ft-ban tévedek, de a 900ban biztos vagyok. És nincs mit tennem, behívtak. Érdekességképp, nem csak engem, 10 főt a műszaki, Budapesti Műszaki Egyetemről, a katonai térképészetről. Máshova, néhányat a Hadi Akadémiára. Szóval néhányat még máshova elvittek, de 10 főt pedig elhoztak az Erdészeti és Faipari Egyetemre. Ugyanúgy, mint engem, mint 10-ünket. Tehát huszan kerültünk oda, friss diplomások, a Honvéd Térképészeti Intézetbe, és ott mostantól kezdődik a szakmai rész, ott topográfiát, én elsősorban -nem mindenki- én elsősorban topográfiával foglalkoztam, közben persze tanfolyamon is, mert ugye a mi bevonulásunk, mert ez már bevonulás, az szeptember 1-én történt, kaptunk egy hónap tanulmányi szabadságot, mert szeptemberben voltak államvizsgák, és október elsejétől, elsején effektíve bevoultunk, és mit tudom én 2-án, 3-án irány a terep, így küldtek ki bennünket. Hát persze, természetesen, hát ugye egy kezdő mérnök, egy topográfus.hát mi nem tanultunk topográfiát például, hát annyit, amennyit az Oltay könyvbe ugye lehet látni szintvonalakból. Tehát már nagyon gyakorlott topográfus mellé osztottak be minket ilyen kis inasnak, ami nagyon helyes. Na nem akarom ragozni a dolgot. Ugyanez volt 51-ben, és 52... ja a téli hónapokban tanfolyam volt. Tehát ugye mikor bejöttünk a terepről november végén, akkor december, január, február és még március, tehát négy hónapon keresztül tanfolyam, és aztán következő évben ugyanez volt, és itt tanított, ami nagyon lényeges az én életemben, dr. Rédey István ezredes, aki később tanszékvezető lett, és tanár volt a régi

111

Oltay tanszéken. A lényeg az, megint nem akarom az időt rabolni. 51-ben Budapesten, mert hogy a térképészek egy kicsit kilógtak a többiek közül, azért mondtam egy kicsit bizonytalanul, de a térképész oktatás a Budapesti Műszaki Egyetem Hadmérnöki Karán 1951-ben kezdődött, és oda másodéveseket hívtak be, Sopronból. Ezeket miután tanítottam természetesen, na mindjárt elmondom, hogy hogy kerültem oda.Ja ezt nekem hozta? -Igen, ezt a FÖMI honlapjáról szedtem le, de ennek ellenére szeretnék kérni egy viszonylag jó minőségűt, ha így lehet. -Rédey professzor 51 szeptemberében, októberében, akkor nem professzor, hanem ezredes elvtárs Ő. Ez egy külön sztori. Hát mi olyan elvtársak voltunk, hogy ilyen nem volt a világon, azt hiszem, amilyen elvtársak mi voltunk.Tehát az ezredes elvtárs oda került, egy fél év után, köz6ben beteg is volt, eljött a Katonai Térképészeti Intézetbe, ahonnan átvezényelték ugye a Hadmérnöki Karra, és a húsz fiatal bevonult mérnökhadnagy, akkor hadnagyok voltunk. Akkor egyet kiválasztott magának tanársegédnek, és az én voltam. Miért? Azt tőle kellene megkérdezni,. szegény már régen halott. Nem tudok mit mondani, de ha egy kicsit hogy mondjam szerénytelen vagyok. Azért ott egy tanfolyam volt, akkor ezredes elvtárs, most így kell még mondanom, mert akkor úgy volt. Na a lényeg az, hogy nekem ez volt egy fordulópont az életemben, tehát, még ha néha rosszul is hangzik, de az igazsághoz hozzátartozik, tehát én ugye nem akartam geodéta lenni, nem akartam térképész lenni, mert hiszen behívtak, akár akartam, akár nem katonai térképészethez, de utána bekerültem, és a terepmunkát nagyon szerettem, és szerettem én azt amit csináltam, csak nem ezt akartam csinálni, mindig mélyépítőnek készültem. Na most én 1952 február elsejével kerültem áthelyezésre tanársegédként a Hadmérnöki Kar térképészeti fakultánsára. Had ne ragozzam ezt tovább, mert megint bonyolult történet. Hárman voltunk ott. Rédey ezredes, Irmédi-Molnár László ezredes és Lukács Tibor tanársegéd hadnagy, nem akkor már főhadnagy, nem ott lettem főhadnagy talán egy hónapon belül. Szóval hamarosan kineveztek. Lehet hogy valójában főhadnagyként kerültem oda, nem olyan lényeges. -Nem tudom, én csak így az Irmédi-Molnár Lászlónak van egy honlapja, és azon le van írva ez a Hadmérnöki Kar is, hogy...Én azt végolvastam, legalábbis az ide vonatkozó részt, és ott van már mindenhol jegyezve,hogy főhadnagy. -Igen mondom, hogy nagyon korán már főhadnagy lettem, lehet hogy már amikor áthelyeztek rögtön kineveztek. Hát nem tudom papíron... Múlt héten egész héten el voltam foglalva, nem tudtam semmit se készülni erre a dologra, na mindegy, tehát ott elkezdtem a két idős ember, tehát a Rédey az majdnem egy év differenciával apám korabeli volt, az Irmédí-Molár Laci bácsi egypár évvel még idősebb, és én meg voltam 52-ben 24 éves. Hát szóval azért gépíró munkát, mindent, könyvtármunkát a tanársegéd csinált, és nem a professzorok nyilván, akkor még nem volt az hogy ezredes elvtárs, ez külön sztori. Na ezt követően egy félév múlva kaptunk még két tanársegédet, de azok a Hadmérnök Kar műszaki tagozatán végeztek, tehát azok még annyi köze se volt a térképészethez, mint nekem, mert azért nekem már volt. Volt már két évem a Térképészeti Intézetnél. Hát ezek geodéziát tanultak úgy mint én. Na ezek odakerültek, az egyik fiú geofizikai vonalat vitt, a másik fotogrammetriát, tehát majdnem azt kell mondani, az összes többi nem igaz, az összes többi szakmai tantárgynak egy jelentős része felsőgeodézia volt. Jelentős része rám hárult, mondanom sem kell, hogy ez nem kis terhet jelentett, azt jelentette, hogy több oknál fogva menet közben, tanítás közben meg kellett tanulni, azt amit tanítok, tehát a gyakorlati része az könnyebben ment, akkor Nógrádverőcén nem Kenesén csináltuk a gyakorlatokat akkor. A geodéziával nem volt problémám, topográfiával sem túlzottan, mert az kellett a térképészeti intézetben. De bizony tanulni kellett a felsőgeodéziát, mondom az semmi volt, amit az Oltay könyvből geodézián tanultam. A lényeg az hogy, nem kis feladat volt. Ez a három évfolyam fokozatosan lépett be a Hadmérnök Karra. Ez az első csapat csak nem egy

112

évet Sopronban végzett, és a második évet kezdte ott, ezek pedig az első évet... El kell mondanom megint, anélkül, hogy valakit is megsértenék, ezeket a Térképészeti Intézetből odavezényelték, volt köztük 20 ember között nem egynéhány akinek érettségije sem volt. Itt kellett tanítani, eleinte főleg geodéziai gyakorlatot, nyáron topográfiai gyakorlatot is, aztán jöttek a meglepetések, nem akarom ezt a részt annyira hangsúlyozni, bár az oktatás nekem szívem csücske, annak ellenére, hogy az egész életemet nem főállásként vagy munkahelyen töltöttem el az oktatásban, de azért vagy 36 évet eltöltöttem ott, mint óraadó. Na lényeg az, hogy Hazay Pista bácsi is bejárt, szóval voltak ilyen külső meghívott professzorok, előadók, meg katonák, meg civilek. Hazay Pista bácsi a kiegyenlítő számításokat tanította, és egyszer azt mondta, köszönöm szépen, Ő akkor Sopronban tanított, és ingázott Budapest .... Akkor itt volt a családja. Akkor ingázott így is, úgy is, de azért más volt az, hogy ide is feljárni órákat tartani, és lemenni, ott is órákat tartani. Szóval lényeg az, hogy befejezte. Erre Rédey ezredes elvtárs azt mondta, hogy főhadnagy elvtárs mondta nekem- félév elejétől tanítani fogja a kiegyenlítő számítást. Soha az életemben kiegyenlítő számítást nem tanultam, mert ami az Oltay könyvben van. Hát erre nekiestem Hazay-féle, régi, 1938-as Hazay-féle kiegyenlítő számításoknak nekiestem tanulni, dolgoztam mint egy ...amennyire tudtam, és amennyire erőm engedte, és ezt két évfolyamnak adtam elő, és aztán volt még egy váratlan meglepetés a számomra majd, de ezt azért akarom ragozni, hogy mennyire szigorúan elvtársoztuk egymást, akkor ott az előbb említett 3 tanár között, és az utána két kollega között is egy sem volt párttag, és ezért mi voltunk a legrosszabb tanszék az egész Hadmérnök Karon, mert a többiek 90%-ban párttagok voltak, mi nem. Minket bántottak, most igyekszem szépen kifelyezni magam, bántottak, és kitaláltak minden olyasmit, hogy hát üssenek rajtunk, ennek ellenére rengeteget tudtam tanulni. És én tanítottam a kiegyenlítőszámításokat, a legkisebb négyzetek módszerét, és annyira benne voltam, és magyaráztam a társaságnak, hogy így elvtársak, úgy elvtársak, hogy Gauss elvtárs azt.. , akkor már tudtam mikor kimondtam, hogy ebből nagy baj lesz. Láttam, majd kipukkadnak a röhögésől, de nem nevették el magukat, és hát ugye katonai fegyelem volt, de mikor én nevettem el magam, akkor kitört a röhögés. Hát szóval ez a nagy elvtársozás az, és ez volt az egyik ami ilyen oktatással kapcsolatos kis mellékzönge. A másik az még, hogy mondjam, hát nem tudom, két hónapos nyár alatt fel tudtam készülni valamelyest mert itt volt talán ennyi időm, de ott a matemetika 1,2-ből, amit az én időmben anal 1, anal 2-nek hívták, tehát azt a tárgyat kellett nekem egyik napról a másikra átmennem tanítani, mert a civil tanár, aki a Műegyetemről elvállalta, ilyen adjunktus volt, de öreg volt már, fiatal ember voltam az 50 éves lehetett akkor, vagy 5-6 gyereke volt, ja és akkor szüntette meg az egyetem a túlóradíjat vagy valami ilyesmit. Függetlenül azt mondták, meg kell csinálnod, de nem kapsz érte pénzt, erre azt mondta a pacák, hogy jó akkor én holnaptól ebből nem kérek. Aztán bejelentette a Rédeynek,hogy én holnaptól kezdve nem tanítok. Erre meg Rédey elvtárs meg azt mondta nekem, hogy hétfőtől kezdve folytatja a matematika 2, anal 2 oktatását. Hát szerencsére a régi jegyzeteim megvoltak, mert nem voltak nyomtatott jegyzetek akkor. Analízist tanítottam onnantól, ezen is túlestem. Nyári gyakorlatokat vezettem, főleg geodéziából, volt egy év amikor topográfiából is, de mind a három évfolyamon geodéziai nyári gyakorlatot vezettem. Hát nálunk ez olyan 3-4 hetes nyári gyakorlat volt, a katonaságnál volt olyan lehetőség, hogy kaptunk gépkocsikat, szóval nem lovaskocsival mentünk, meg aztán később lovaskocsival jártam mint mérnök, na a lényeg az, hogy ez volt 1956-ig, én le is írtam, nem tudom, jó pont-e, de én soha nem szégyelltem, 56-ban, mikor a forradalom kitört, akkor ezt követően 1956 november valahányadikán, mikor már be-be járhattunk, hát azt hiszem bejártunk már, igen. November elején bejártunk a Hadmérnöki Karra, akkor lassan, valamikor, december elején jötta Honvédelmi Miniszternek az a rendelete, hogy csak az maradhat tovább hivatásos katona, aki a Kádár melletti hűségnyilatkozatot aláírja.

113

Köszönöm nem írom alá. December 15-re kirúgtak, a többiek, akik aláírták, azok még egy évet dolgoztak, mert a hadmérnökök még egy évet ide jártak, az utoló évfolyam. Így el kellett engedni, szárnyukra kellett bocsátani, és akkor kerültem a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalathoz. -Nyugodtan, majd hogyha nem megy, akkor kérdéseket szerkeztek elé, hogy mégis majd rendszerezve legyen. -Hát ez is bonyolult volt, na mindegy, ezt csak úgy megint, hogy majdnem felvettek az FTV-be. -Ez Földmérési és Távérzékelési Vállalat? -Nem, ez talajmechanikai vizsgáló, Földmérési és Talajmechanikai..... Nem tudom a nevét, mindegy.A Reviczky utcában, vagy hol volt, na ez se lényeg. Lényeg az, hogy oda 2000 Ft-ért felvettek volna, de előtte 2200-t ígértek, és 2000-t adtak. Hát mondom, köszönöm, ide nem jövök. Elmentem a BGTV-hez, 1700 Ft-ért. Pedig akkor már nős voltam, és 52-be, jaj dehogy '57-ben nem hogy nős voltam, hanem két gyermekem is volt, és hát 1700 Ft-ért..., nem bántam meg. Bosszant ez a rész, hogy nem jut eszembe, na mindegy. Tehát ott elkezdtem dolgozni, mint háromszögelő mérnök, kicsit szintezésnél is dolgoztam, és utána elég hamar, mivel egyetemi oktatóként kerültem oda a munkába, azért 6 évet eltöltöttem, az egyetemen 4 évet, 2-őt a Térképészeti Intézetben, tehát elég nagy becsben tartottak, ellenőr, vizsgáló lettem, azt jelenti, hogy volt az 55 éves kollegák, akik 30 éves gyakorlattal rendelkeztek, én meg 29 éves fejjel, mint vizsgáló, el lehet képzelni, mennyire szerettek engem. Mindegy, azért nem volt különösebb baj, mert látták, ha hibát találtam, azért az nekik is jó, hogy nem marad benne a munkájukban, de hát ez van. Aztán elég hamar létrehozták, mondtam 57-ben kerültem oda, elég hamar létrehoztak a vállalatnál egy tudományos kutatócsoportot, aminek a vezetője lettem. -És ez mikor volt körülbelül? -Megmondom, ez olyan 1959-60 körül. 59 inább. 59-ig ugyanúgy dolgoztam, mint más mérnök. De itt muszáj még egy picit visszalépni, mert itt van egy olyan, amire nagyon büszke vagyok. Tehát még amikor nem lettem a tudományos csoport vezetője, addig a kitöltő hálózat normálegyenlet rendszerének megoldásán dolgoztunk vagy huszan, vagy mennyien, szóval ez úgy ment, hogy ezzel a tekerős számológéppel, nem Triumphator, hanem a másikkal, a Brunsvigával. Párhuzamosan dolgoztunk egy munkán, tehát minden egyes adatot, ami bekerült az egyenletrendszerbe, azt ellenőriztük. Ez azt jelentette, hogy legnagyobb egyenletrendszer 48-50egynéhány ismeretlenes egyenlet volt, na most annak az elkészítése, csak az egyenletrendszer felállítása az körülbelül egy hónapig tartott 2 embernek. No most nekem szerencsém volt, hogy nekem azt mondták nézzek utána, hogy volna-e valami mód arra, hogyszámítógépes megoldást találjunk erre, és én megtaláltam az MTA Kibernetikai csoportját, ha jól emlékszem, akkor a Nádor utcában, úgy hívták, most szerintem nem úgy hívják. Megmondom őszintén, annyit változtak ezek az utcanevek, had ne találgassak. És ott megtaláltam, rájöttem, hogy az országban az egyetlen elektronikus számítógép az M3-as. Ezt úgy hívták. M3-mas számítógép működött, amelyet itt állítottak össze Magyarországon, szovjet dokumentációk alapján. De ez már működött akkor, amikor én megtaláltam. Ez körübelül olyan, ez csak közelítő szám, egy olyan 12-14 főből álló kibernetikai kutatócsoport volt, és ezeknek elmondtam az én problémáimat, és ezek aközben, hogy elfogadták azt, hogy próbáljunk egyenletrendszereket megoldani náluk, elektroncsöves volt, normál szobánál nagyobb volt ez, akkora volt ez a számítógép. Természetesen, csakis az ő segítségükkel, közben kezdtem én is tanulni a programozást, meg a gépet. Adtak egy könyvet, még meg is van otthon. És a végén, nem emlékszem már mennyit, közel 50 csoport egyenletrendszert, volt ebben 28 ismeretlenes, meg volt 60 ismeretlenest is megpróbáltunk egyszer, de az nem jött össze. Mert hogyha egy elektroncső kiment, akkor nagyon bonyolult, vagy mindent kellett kezdeni előről, vagy legalábbis azt a

114

részt.Tehát a lényeg az, hogy én ezzel foglalkoztam, és így kerültem kapcsolatba, és majdnem azt mondom, hogy egész életre meghatározóan a számítógépekkel, és annak programozásával foglalkoztam. Na most azután lettem a tudományos kutatócsoport vezetője, akkor már nem ezzel foglalkoztam.. Hát az embernek vannak mindig ilyen legkiváltságosabb, vagy leginkább szeretett kutatási témái, hát nekem ez volt a fő, de volt mégegy, akkoriban fedeztük fel, vagy szerzett be Magyarország, hogy pontosabb legyek. Dél-Afriakában gyártott angol tellurométert, amelynek a később elmondom, mert hát ha kimarad is, ez egy nagyon fontos rész, amelyen később a finommechanikai vállalatnak lett, hogy mondjam, nem prototípusa nem jó, hanem lett egy olyan mintapéldája, amelyből kifejlesztették a magyar gyártmányú Get B1-es távmérő műszert. Na most, ezt már akkor a Get B1-es távmérő műszer már ilyen prototípus szinten már megvolt, na lehet, hogy itt 1-2 évet tévedek, lehet hogy még a tellurométerrel kezdtem a kísérleti munkát, de a Get B1gyel biztosan nagyon sokáig dolgoztam, és ebben az én kutatócsoportomban, persze más témával is foglalkoztak, de elsősorban, mivel én voltam a vezető, hát az én témámat illett, hogy vigyék, de ezt a vállalat főmérnöke is nagon ambícionálta ezt a kutatást, ennek az eredménye. Tehát a lyukkártyás gépeket sem akarom kihagyni, mert párhuzamosan az M3ason kívül, a mindegy hogy már milyen vállalatnál,annyi név, meg rövidítés változott meg, tehát a lyukkártyás én azt mondom számológépeknek is elsajátítottam elsősorban a hasznosítását, másodsorban azért a programozását is, azért az egy teljesen más világ volt, azért egy kisebb programot egyszerű programot, a transzformációt, aztán a területszámítást, aztán az átszámítást különböző vetületi sávok között stb. Szóval ilyen egyszerűbb alsórendű feladatokat lyukkártyás gépeken végezzünk. Ezeket a normálegyenletrendszereket ott, de a kis csoportom, neveket is mondhatok: Csatkai Dénes doktor, itt nálam egy jó tíz évvel idősebb mérnöke volt a BGTV-nek, ő került hozzám, mint beosztott, aztán Staudinger János ő már egy-két évvel fiatalabb volt, igen jól megállta a helyét a BGTV-nél, ő a számítógépes vonalon dolgozott, és Gazsó Miklós, és volt egykét ember még, de nem akarok. Gazsó Miklós pedig még egy rendkívül tehetséges de főleg földtudományokkal, geoiddal, ilyenekkel foglalkozott. Na ők bedolgoztak nekem a távmérős kísérletekbe, például a metró alagútba a mikrohullámú távmérőknek, a mikrohullámoknak reflexiós hatását, mert ugye visszaverődött, bekeveredett a mérési, mérőállomásba, és akkor ott meg kellett állapítani hibahatárt, szóval nagyon érdekes munkák voltak. Szóval ezekben a dolgokban, ezt még tovább is végeztem, itt '62-ben itt befejeztem a pályafutásomat a BGTV-nél, és átkerültem az ÁFTH-ba, az hogy mi az ÁFTH, azt nem kell mondanom, de majd puskát adok ehhez. -Ez azért megvan rendesen, az ilyen rövidítések. -Az ÁFTH gondolom nem okoz, nem erre gondoltam, na mindegy. És ott is kialakítottak egy tudományos kutatási csoportot, én voltam a vezető, gyakorlatilag négyen tartoztak hozzám. Egy geodéziával foglalkozó kitűnő ember, dr. Füry Mihály, aztán dr. Nagy Jenő. Hát ezt a negydik nevet, ezt nem mondom, mert hogy tényleg nagyképűség lenne, hát majdnem csak inkább csak ott ült egy nagyon nagy nevű professzor, csak politikai okokból félreállított valaki volt, az akkori főszerkesztője a Geodézia és Kartográfiának. Na ezzel elárultam már, na mindegy. Na a lényeg az, hogy akkor ott nekünk, mert ugye az ÁFTH az főhatóság volt, az volt a feladatunk, nem elsősorban az is hogy saját kutatómunkát végezzünk, az is. Azért egy kutatóban csak benne van, az hogy azt szereti csinálni, na mondjuk nem a papírmunkát, már pedig ott már kezdődött a papírmunka. Miből állt a papírmunka? Az, hogy a vállalatoknál, BGTV-nél, a Kartográfiai Vállalatnál akkor a pécsi lehet, hogy még nem volt, nem tudom, erre nem emlékszem, kehet, hogy csak később lett a pécsi vállalat. Meg az egyetemen a Műegyetemen adtunk ki kutatási témákat, ezért pénzt fizettünk, és a bejött munkákat át kellett vizsgálni, véleményezni, vagy csak esetleg visszaadni javításra, szóval ez volt volt ennek a kis

115

csooportnak a feladata. Erről az ÁFTH-ról többet nagyon nem... Egyet viszont muszáj elmondanom, mert megint egy sztori. -Ezek a sztorik teszik színessé az egészet úgyis. -De ez lehet, hogy az időben egy kicsit ugrok, még visszafelé, na ez nem olyan lényeges. 1962-ben kerültem, nem tudom, hogy ezt modtam-e. Lehet, hogy korábban egy évvel, '61-ben kiküldtek engem Moszkvába, nem tudok jól oroszul, ez le is van írva az életrajtomba. Egytolmácsfiú segítségével, aki egyuttal szakember is volt, és vittem magammal a Get B1-et bemutatni a szocialista SZOGSZ. Tudja, hogy mi a SZOGSZ? Szocialista Országok Geodéziai Szolgálatai, ez olyan mint a KGST, csak katonai vonalon. Annak volt egy tárgyalása, és távmérő műszerekről volt szó. És Magyarországot én képviseltem, és bemutattam a műszert, és elmondtam, hogy hogy működik, és elmondtam azt, hogy tulajdonképpen ennek a gyártása folyamatban van. Erre sikerem volt, nem azért, mert én mondtam, mert ilyen típusú műszert, a szovjetek már gyártottak egyet, de máshol nem gyakorlatilag nem. Szóval nagy siker volt. Hazajöttem. Az akkori elnöknek, az ÁFTH hivatal vezetőjének ezt elmeséltem. Azt megint csak a sztori kedvéért, hogy x elvtárs, jelentem, hogy nagy az érdeklődés, és vásárolnánk. És én olyan boldog voltam, mint fiatalember. Mit tudom én mennyi voltam akkor, 34 éves? Na igen, harmincegynehány éves, igen. Na és elmondtam neki. Csóválta a fejét, meg szokásaihoz híven fel-alá sétált, itt ült a delikvens, ő meg fel-alá sétált ilyen u alakban, és akkor mondja: Lukács elvtárs, almaárusítással nem akarsz foglalkozni? Hát engem úgy letaglózott ez a dolog, hogy hát nem annak kellene örülni, hogy van egy magyar gyártmány. Ezt meg is veszik, és gyakorlatilag, mondjuk az állami földmérésnek, hát mondjuk nem személyemet akartam ezzel... Hát a finommechanikai vállalat sem volt azon, hogy forgalmazza ezt a műszert. Mi csak abban segítettünk, hogy a mérések, meg a belövései a műszernek, kisebb példányokon kipróbáltuk, és meg hát szoros kapcsolatban voltunk a konstruktőrökkel. Na lényeg az, hogy ez volt. Elmentem a finommechanikai vállalathoz, persze ott is be kallatt számolni, hogy mi újság van. Hát beszámoltam. Hát őnekik már több eszük volt, nem tudom, hogy meséltem-e, félbemaradt. Felvették a kapcsolatot a MOM-on keresztül, vagy pedig már bunyolult megmondani az itteni külker kapcsolatot, erre volt itt egy szó, egy intézmény, na mindegy, nem lényeges. Legjobb tudomásom szerint 500 db Get B1-et rendelt meg a szovjet katonai vagy polgári geodézia, azt már nem kötötték az orromra. De Magyarországon hát elkelt mondjuk 54 db, oda pedig 500 db, szóval ugyhogy azért erre mégis büszke voltam. Ez volt ÁFTH. Nem akarom húzni az időt. Most már tényleg, ja 1 óra van, nincs is olyan... Mert nekem is vannak elfoglaltságaim. Na hát szóval aztán az ÁFTH szépen beolvadt a Mezőgazdasági és élelmezésügyi Minisztériumba 1967-ben, ha jól emlékszem, ugye. Igen '67-ben beolvadt, és akkor. Tehát eddig önálló hivatal volt, majdnem olyasmi volt, mint egy külügyminisztérium, csak nem minisztériumnak hívták, hanem Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal. Most Országos Földmérési és Térképészeti Hivatalnak hívták, de MÉM Országos Földmérési és Térképészeti Hivatalnak, tehát a MÉM-hez tartozott, mert a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumnak az Országos Földmérési és Térképészeti Hivatala lett, oda olvadtunk be. Na most ez a beolvadás azt jelentette, hogy a FÖMI-ből, hát mennyit, körülbelül az 50%ot, hogy most mondjam ezt, dehát mégis így volt, szóval a javát átvitték a minisztériumba, azért kell így mondjam, mert az 50%, az nem csekély létszám, és akkor voltunk olyan 180 körül a FÖMI-ben, és a többiek pedig maradtak a FÖMI-ben, illetve akkor alakult meg a FÖMI 1967-ben, én is odakerültem, először főelőadóként, de hamarosan alaphálózati osztályvezetője lettem. És ott hozzám tartozott, nemcsak a alaphálózat, tehát a vízszintes és magassági alaphálózat, hanem az összes tudományos munka, ami geodéziával kapcsolatos az egész országban. Akartál valamit... -Nyugodtam mondja csak, figyelek.

116

-Elnézést közben tegeződök, de hirtelen úgy jön ki a dolog. -Szerintem elég nagy korkülönbség van már, hogy.. -A legidősebb unokám az idősebb, az 24 éves elmúlt, és két egyeteme jár egyidejűleg, na mindegy. -Én még csak 23 leszek. -Na azért mondtam. Na hát szóval ott pedig 1971-ban megkérdezték tőlem, akaroke ott maradni, vagy pedig eljövök a FÖMI-be, mert ott megalakul egy nagyobb tudományos kutatási részleg, és ott igazgatóhelyettesnek átmegyek-e. Most én több oknál fogva választottam, ezt az utóbbit választottam, eljöttem a FÖMI-be, nem tudom, hogy ez kiderült-e. -Tehát akkor '67-től 71-ig még a MÉM OFTH-nál dolgozott, és akkor utána... -Igen. Na most én rögtön igazgatóhelyettes lettem, na nem ragozom, itt is volt általános, nem általános helyettes, tudományos igazgató helyettes, megint csak igazgatóhelyettes, de ezek csak névváltozások, meg attól is függött, hogy ketten voltunk-e igazgatóhelyettesek, vagyí csak én voltam egyedül, tudod ettől is fügött egy kicsit. Na a lényeg az, hogy átjöttem ide, és akkor még egy, úgymond a hagyományos geodézia, úgy hívták, hogy Műszaki Fejlesztési és Kutatási Főosztály tartozott hozzám, de később a penci KGO ugye kialakult, az is igazgatóhelyettes bizonyos fokig a felügyeletem alá tartozott, és még később pedig a Távérzékelési Főosztály, amely '70-es években valamikor. Itt majd adok egy anyagot, ami ha megvan nem kell elvinni, de ha nincs, akkor szivesen adom, ott le van ez pontosan írva, tehát három kutatási főosztálynak, a Műszaki Fejlesztési és Kutatási Főosztálynak a közvetlen főosztályvezetője is voltam, és igazgatóhelyettese. A másik kettőben csak igazgatóhelyettes, csak? Mert azoknak volt külön főosztályuk, akkor is, ami helyes is volt, mert nem is lehetett volna győzni, pláne, hogy... Mikor tartunk már? '71-ben, na mindegy, még valamire visszatérünk, mert időben valamiket átugrottam, de majd, nem olyan lényeges, a lényeget elmondtam. Na a lényeg az, hogy itt felfejlődött ez a főosztály, nem rögtön amikor odakerülte, de felfejlődött egy olyan 60-64 fős főosztállyá, ez az egy főosztály. Aztán amikor a KGO létrejött, tudod az egy kis részleg volt, de mondjuk olyan szűk 20 ember, és a távérzékelési főosztály is olyan 15 ember, szóval összesen azért egy olyan 100 fő volt, na persze ez már nagyon sok adminisztrációs munkával járt. Ez velejár. Ha valaki vállalja ezt a munkát, akkor ezt el kell fogadi, de szeretném hangsúlyozni, hogy a minisztériumban lényegesen, arányaiban sokkal több adminisztrációs munkám volt, mint a FÖMI-ben, ez pedig azt jelentethette nekem, hogy volt szakmai fejlődési lehetőségem, szakmai fejlesztési lehetőségem, és egyéb továbbfejlődési lehetőségem. Na most közben én már régóta tanítok a Műegyetemen, de ez legyen majd egy külön világ, jó? Mert nehéz az, hogy folyton megszakítani a... Annyit elmondok, hogy én ekkor már '71-ben már túlkvoltam, az összes szamárlétrát végcsináltam. Egyetemi doktorit, mert akkor ugy volt, hogy kisdoktori-egyetemi doktori, megszereztem, műszaki tudományok kandidátusit megszereztem, na most ez '68-ban volt, és '71-ben akkor..., tehát így ezzel a két fokozattal, tehát a tudományos fokozat volt a kandidátusi, felléptem tudományos igazgatóhelyettesnek. De ahhoz, hogy én ezt tovább csinálni tudjam, nekem a..., és még oktattam, úgyhogy azért ez, most utólag nézve tényleg túl sok, és a család rovására is ment, nem hogy elváltunk, vagy valami, csanem tudtam a gyerekkel annyit foglalkozni. Szóval nagyon sokat kellett otthon is dolgoznom, hogy például utána aztán a nagydoktorit is meg tudjam csinálni. Úgyhogy ez ment. Közben, hát ilyen apróbb, de nekem mégis fontos mumentum volt, hogy a Tudományos Akadémiára benyújtottam egy pályázatot a távmérő műszerekkel kapcsolatos törésmutatóvizsgálat, valahol pontosan ez le van írva, szóval valami ilyemi, és ott első díjat kaptam. És persze hatalmas összeget kaptam, valami 3000 Ft-ot? Valami nagy összeget kaptam, hát erre büszke voltam, mert a metroalagútban végzett kuutatási munka, gumicsizmában és csugo,

117

mert ugye akkor még nem volt megépítve, csurgó vizekben csináltam egy-két segédmunkással a méréseket, és így tovább. Na lényeg az, hogy itt a FÖMI-ben összesen három igazgatót éltem meg. Jagasics Béla volt itt az igazgató, mikor felvettek, őt követte. Had ne mondjam most már itt, adok egy füzetet benne van. Sipos Sándor, majd Aponyi Géza, jelenleg a főhatóság. Tehát a minisztériumban a Térképészeti Főosztálynak a vezetője. A FÖMI-ben is dolgozott, és így tovább. Na ez alatt az idő alatt, még ÁFTH-s koromban, azt azért meg kell említenem, mert azért egyrészt nagyon hozzátartozott a munkámhoz, a SZOGSZ, amit már említettem (Szocialista Országok Geodéziai Szolgálatai) stb, keretében ugye nagyon gyakran tartottak kölönböző témakörökben tanácskozást, mert az volt a cél, hogy tapasztalatcsere, és bizonyos feladatok előírása, és hála istennek, ehhez bizonyos módon lehetősége volt az állami, a magyar állami földmérésnek pénzt szerezni a pénzügyminisztériumtól, ez is egy jó sztori volt, de nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy egy évben legalább háromszor, vagy négyszer ilyen nemzetközi összejövetelek voltak, amikor az témámhoz közel álló dolgok voltak, akkor engem küldtek ki, és én voltam ott az egy-két-három-négy fős delegációvezető, mert néha még pogárikat is, Sárközy Ferenc meg ilyenekis jöttek velem, mert lehetett hívni, például a távmérő műszerek témájában a Sárközy is ott volt például, csak... -Beszélgettem egy kicsit ővele is azért a felkészülés során. -Nahát szóval aztán, tehát ezek elég nagy feladatok voltak, ott előadásokat kellett tatrtani, reagálni a vitákra, szóval nem volt az egy kéjutazás, pláne, hát szerencsére azért németül és oroszul ment a tárgyalás. A német azért még csak ment, de az orosz az nem. Ott volt mindig valami kis segítség. Ez ment a FÖMI-ben, hát sokminden ment, csak nemakarom itt húzni már az időt, és utána biztos lesznek kérdések, és 1988. június 30-án nyugállományba mentem, ekkor elmúltam már 60 éves. De még egy félévet, mint aktív tehát '88-ban még az év végéig aktívként dolgoztam, mert be kellett vezetnem az utódomat, aki jött utánam, aki jelenleg a FÖMI főigazgatója. Akkor ő az igazgatóhelyettesi állásba jött ide , és most főigazgató. Tehát addig voltam, és utána egy nap megszakítás nélkül tovább dolgoztam 1900, jaj dehogyis 2004. július 1-ig, vagy június 30-ig, ahogy tetszik, mindegy. Itt dolgoztam mint, mindegy hogy mit mondok, sokan azt mondták, hogy nyugdíjas igazgatóhelyettes, én azt mondtam, hogy nyugdíjas tudományos tanácsadó, nem sok közöm volt itt a vezetéshez, annyi igen, hogyha valami probléma volt, olyan, amilyet egy ilyen öregtől esetleg meg kell kérdezni, akkor esetleg megkérdeztek engem a vezetéssel kapcsolatban, különben kaptam kutatási feladatot, azokat végeztem, és így jutottam el idáig. Én kértem meg, hogy mentsenek fel, tehát nem az intézet mondta, hogy hagyjam itt. Tehát én kértem, hogy mentsenek fel, ennek elsősorban családi okai vannak, erre nem térek ki. És különben is 76 éves elmúlta, azért a végtelenségig nem lehet húzni egyrészt, másrészt még talán húztam volna, de valamit befejeztem, de amit most mondok, az nem befolyásolta az én nyugdíjba menetelemet, mert amit mesélni fogok, az legalább két héttel később történt, mint hogy én bejelentettem, hogy nyugdíjba megyek. Ez meg az, hogy itt az utolsó négy évben, körülbelül négy évben, létrehoztam az itteni szakmatörténeti múzeumot, ami négy szinten található, és körülbelül 600, durván 650 tárgynak a kiállítását jelentette, jelenti, mert kiállítás van. És erről könyvet kellett írnom, de úgy hogy minden egyes darabról fotó, színes fotó készült, és inden egyes tárgyról kellett szakmai leírást adni. Ez el is készült, de szó szerint, amit most mondok: Elkészült egy x napon és az x nap, és ezt letettem az asztalra, előzőleg már megbeszéltem a főigazgatóval, hogy milyen nyomdákkal, mert a nyomdéktól árajánlatokat is kértem. Mondom nyomdakész állapotban voltam az x-dik napot. Azt mondta a főigazgató, adjam oda írásban. Én leadtam írásban. Két nap múlva, mikor bejöttem, hogy végre kiadjam a... Mert szerettem volna még az elmenetelem előtt a nyomdán behajtani a munkát, hát persze nem tudtam, hogy ez nem egy olyan gyorsan. De a lényeg az, hogy ráírta a feljegyzésemre, nyílván megvan, félre van

118

téve, hogy a Draskovics féle megszorítások miatt, valamint a kiadvány... Három dolog volt: Draskovics féle megszorítások, a könyv drága ára miatt, és a FÖMI jelenlegi költségvetési nehézségei miatt jelenleg leállítom, és intézkedett, hogy adjam le. Mert tudta, hogy én elmegyek, hogy adjam le. Ez két héttel volt a végleges elmenetelem előtt, én előtte már két héttel elmondtam, lehet, hogy senki nem fogja elhinni, hogy azért mentem el, mert nem került kiadásra a könyv. Nem hamarább elmentem, de előbb... És így van leadva, hogy elvileg, ha úgy akarják kiadni, akkor megfogják és átadják a nyomdának, és adolog el van intézve. Szóval így van átadva. Na itt tartok most, sokmindent nem mondtam el, de most tessék. -Jó. Hát akkor folytassuk még egy kicsit, hogy szakmatörténettel így foglalkozott. -De oktatással én szívesebben.. Szakmatörténetet is belevehetjük, de mondtam és hangsúlyozni szeretném, merthogy jönnek ide majd a hallgatók valamikor, a kiállítást megnézni. Nekik is meg fogom mondani, hát a Noéh Feri kért meg, hogy jöjjenek, hogy valamikor, azt még nem nem beszéltük meg. -Ez Geodézia Története, tantárgy keretében, lehet hogy akkor én is csatlakozni fogok. -Na most messze nem érzem magam szakmatörténésznek. Körülbelül, hát nem akarom növelni a ninbuszomat, szóval legfeljebb 5 éve kezdtem, 5 évvel ezelőtt, de akkor még csak összeszedni a műszereket, mert az is nagyon nehéz volt, összeszedni a műszert, tehát kiépíteni a múzeumot, de megírni minden műszerről, minden műszerről, hát némelyikről én is tudtam. Hát írtam én a Zeiss gyártól elkezdve mindenkinek, volt ahonnan válaszoltak, volt ahonnan nem. Akármit csináltam, nem tudtam minden műszer mellé részletes anyagot szerezni. És az néha elég foghíjas. Na ennyit a szakmatörténeti részről. -Az oktatás... -Az oktatás az szívügyem. -Hogy ugye akkor megvolt még a mHadmérnöki Kar, és onnantól azt mondtuk, hogy onnantól... -Igen onnantól, igen. A Hadmérnöki Karon sokminden történt egyéb is de nem részletezem. Az gyakorlatilag nagyon hasonlíta a Hadmérnöki Karnak az akkori oktatási tematikája hasonlított a soproni földmérők akkori tematikájához. Azokkal a katonai tárgyakkal kiegészítve, amik plusszként jött ezeknek a hallgatóknak. Na szóval 1950, hát lehet, hogy '57-esek, vagy mit tudom én, vanitt egy kis hézag az önéletrajzomban, lyuk az önéletrajzomban, mert '57-ben zűrös dolgok voltak, de azt hiszem '58-tól kezdve meghívott előadó, főleg gyakorlatvezetőként dolgoztam az Általános Geodéziai Tanszéken. És ezt folytattam, na most ez a dátum se egészen biztos, de körülbelül 1986-87-ig. Lehet, hogy ezt a Sárközy jobban tudta megmondani, mert én ezt nem jegyeztem akkor fel. -Ezt nem mondta, hogy meddig volt ott, szerintemő sem tudta már pontosan. -Nemhogy Kenesén is voltam gyakorlaton, hanem akkor még, amikor én a tanszéknek dolgoztam, már most civilek vagyunk, tehát az Általános Geodézia Tanszékről van szó. Akkor még Nógrádverőcén is volt egy vagy két év, és akkor utána, nem tudom hány, mikor került át Kenesére. Aztán persze Kenesén minden nyáron, két hét volt egy turnus, két hetet. Jó, dehát nekem a főállásom, hát én igazgatóhelyettes voltam, szóval azért nem lehetett... És az én főhatóságom a minisztérium, és azért néha azért mondta, hogy egy picit nem kellene, meg hogy ezt meg azt ne. A lényeg az volt, ami nekem nagyon sokat jelentett az okatatásban, egyszer alkal.., előadásokat én most rendes okatatásról beszélek, nem aszakmérnökiről, és nem a mérnöktovábbképzőről, hanem arról majd külön egypár szót. Tehát a rendes oktatás keretén belül ewgy féléven keresztül, lehet hogynem ez volt a tantárgynak a címe, de valami ilyesmi volt, hogy Számítógépek alkalmazása a geodéziában, volt egy ilyen tantárgy, hogy melyik évfolyam volt, azt nagyon jól tudom, mert nagyon jó évfolyam volt, és tényleg nem jó a memóriám, de azokra még ma is

119

emlékszem, arra is aki gyenge volt, de egy-kettőre nem az egész osztályra, évfolyamra nem, de akik kiemelkedtek, azok kiválóak voltak, tehát ez volt az egyik, ahol előadást tartottam, és Rédey professzor úr, Pista bácsi most már, nem ezredes elvtárs, az körülbelül a nyugdíjba menetele előtt legalább három-négy évvel, vagy lehet, hogy öt évvel, erre már nem emlékszem pontosan, a földrajzi helymeghatározás előadásait nekem átadta, nekem nagyon nagy megtiszteltetés volt. Akkor volt már bizonyos helymeghatározási gyakorlatom,azt hozzá kell tennem, és az öreg, bocsánat, szóval Pista bácsinál, Rédeynél én sokmindent, rengeteget tanultam az alatt, míg mellette voltam, és aztán mint külső, vagy másodállásban, már nem is tudom, voltam ott. Aztán a minisztériumom az igyekezett óraadónak, ugyanazt csináltam ugyanannyi időben, csak nem engedte, hogy másodállásban még háromszor annyit keressek, de nem ez volt az irigységnek a..., hanem azért mert én befolyása alá kerülök az egyetemnek, holott én a MÉM-hez tartozó OFTH-nak vagyok az embere. Szóval ez csak egy kicsit pletyka volt, de ez ha benne lesz, én úgyis kihúzom, úgyhogy ez egy pletyka szintű, de ez így volt igaz. Tehát ezek voltak az előadások, és különben geodéziai gyakorlatokat tartottam, és mondom Kenesén, de még Nógrádverőcén is. Hát ennyit a rendes oktatásról. Nagyon szívesen, nagyon szerettem oktatni, ma már kiöregedtem, és aztán abbahagytam, mondom olyan '86-87 körül, és ugyancsak nem kevés elfoglaltságot és jó, hogy mondjam, szakmai lehetőséget adott a szakmérnök képzésben való részvétel. Akkoriban, az én időmben, ma minden másképp megy, úgy volt, mondok egy időpontot, ami nem biztos, hogy jó, mondjuk 1965-ben indult az első szakmérnöki, az két ment '67-ig, azok kaptak ilyen szakmérnöki diplomát, és utána kimaradt mondjuk négy év, és utána megint kezdődött egy ilyen kétéves, megint négy év, és én három ilyen oktatási periódusban vettem részt, ahol megint a tárgyak neve egy kicsit változott, de a lényegben a számítógépek geodéziai alkalmazása, hol nagyobb súly esett a hardverekre, később meg a szoftverekre.Na ezek a hallgatók közül főleg az első csoportban tartozó szakmérnökök közül olyan kíváló mérnökök kerültek ki, akik nagyon jól megállták a helyüket, nem azt mondom, hogy mindenki, de 90%-ban nagyon jól megállták a helyüket. Persze nem csak én tanítottam őket, én egy tárgyat okatattam ott, amely két féléves tárgy volt, és szigorlati, tehát a végvizsgánra is kellett. Ja még az hozzá tartozik a büszkeségemhez, hogy először azt mondom, hogy az Erdészeti és Faipari Egyetem fehérvári főiskolai szaka stb., ott államvizsga bizottsági elnök voltam, mit tudom én, vagy tíz éven keresztül, ugye itt a budapesti földmérő szak államvizsiga bizottságában is szintén, ott elnök, hát itt nem, hát itt ugye Hazay volt az elnök, elnökségi tag, vagy bizottsági tag voltam, tehát, a mit tudom én, öt tagú, azt hiszem öt tagból állt akkor, nem tudom, valahogy... Na szóval bizottsági tag voltam, hát én nagyonszerettem a diákokat, meg kell mondanom, mert úgy éreztem, hogy ha diákok között vagyok, akkor megint nem vagyok felelős, és én is fiatal maradok, és tényleg valahogy úgy is maradt egykicsit bennem. És mindig azzal a fejjel gondolkodom, hogy ha te most 25 éves lennél, akkor hogy gondolkodnál? Mondom magamnak ma is. Hát nem mindig sikerül, de azért na... Szóval így elértem a... Ja mielőtt tovább megyek, mert ugye a szakmérnökiről beszéltem, az három ilyen különböző évfolyam volt, le van írva azt hiszem az önéletrajzomban. Mérnöktovábbképző intézetben, hát nem, sajnos nem jegyeztem akkor ezt olyan pontosan, illetve jegyezgettem, de legalább 12-14 alkalommal előadássorozatot tartottam, hát azért az sem volt egy kicsi dolog ugye. Végzett mérnököknek, akik fizettek azért, mert nekik fizetni kellett, hogy halljanak mondjuk a, én főleg a számítógépekről, és a távmérő műszerekkel kapcsolatos dolgokról beszéltem, de akkor már a régi beosztotaimból is kiváló szakemberek, nem olyan idős, a Csatkay Dénes az futotta ki aztán magát aztán a távmérő műszerek terén, de a beindítást azt mégis csak én végeztem. Na hirtelen ennyit tudok az oktatásról.

120

-Akkor még így a diákokról mesélne, hogy milyennek látta őket, mondjuk még így netelántán a Hadmérnöki Karon, és már a 80-as években? Változtak valamennyire, vagy ugyanolyan jók-rosszak? -A Hadmérnök Kar egy más világ volt. Egészen más világ volt. Hát ugye ott katonás fegyelem volt, ez azt jelentette, hogy az oktatási, hogy mondjuk 14 órakor befejeződött, vagy 13 órakor befejeződött az oktatás, akkor ebéd, és utána egy óra szünet, és utána kötelező tanulás bent este nyolcig. És akkor bent kellett maradnia egy oktatónak, ilyen felügyelőnek. Na most el kell képzelni azt hogy ha, néhányan azért rájöttek, és annyira azért udvariasak voltak, hogy fotokémiából azért nem jöttek be konzultálni, mert felőlem jöhettek volna. De bizony előfordult, hogy felsőgeodéziából bejöttek, én azt soha nem tanultam, és akkor együtt ki.., gyakorlatilaga a Homoródi féle felsőgeodéziának, már nem a könyvnek, hanem külön írt, nagyjából ugya naz volt, volt olyan három kötetes jegyzet, azt kellett ott végigbogarászni, mert ha már ott vagyok, akkor segítek, és ők is be vannak kötelezve, mert akkor... Szóval voltak ilyen gondok, de szóval megoldódott, megoldottuk. Ugyhogy azért ez egy más világ. Ugye ezek katonák voltak, és az hogy fegyelmezettebbek voltak, hát muszáj volt nekik. Áttérek inkább a polgári vonalra, ha... Megmondm őszintén, majdnem azt mondhatom, hogy semmi kirívó rossz tapasztalatom nem volt a diákokkal kapcsolatban. Hogy aztán ez azért volt, mert ez megint nem udvariaskodás, ez azért volt, mert esetleg jó hangot tudtam megütni, hát nem tudom. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Minndenesetre például, ha vizsgáztattam, lehet hogy ezért valaki meg fog fenyegetni utólag, hogy miért így vizsgáztattam, én úgy voltam, hogy nehezen adtam jelest, nehezen buktattam meg a diákot. Odáig elmentem, egészen, azoktatásról bezéllek, odáig elmentem az illetővel a kérdésekkel, hogy az a legalapabbokig elmentem, hohy ha azt sem tudta, akkor megbuktattam. Jeles pedig majdnem úgy volt, hogy szinte majdnem mindent kellett az illetőnek tudnia, nem egészen persze, ugye az ember nem várhatja el, de szóval jelest kevesebbet adtam, kevés embert buktattam meg. Olyan egyszer előfordult, de nem földmérőknél, mert én nagyon sokat oktattam az általános mérnököket az építőmérnöki karon, hát ugye a többi szakon, most másképp hívják, na mindjárt, szerkezetépítők voltak akkor meg még infrastruktúra. Szóval előfordult, de megint nem akarok ezzel diszkriminációt elkövetni, de ott ez tény volt, egy arabot elbuktattam, most földrajzi helymeghatározából, na ha földrajzi helymeghatározás volt, akkor viszont földmérő volt az illető, úgy rémlik, hogy földrajzi helymeghatározásban, ezek szerint földmérő, úgy bevágta az ajtót, mert ugye a szobámban volt a vizsga, hogy azt hittem, hogy kijön tokostul. Ez volt. Viszont pozitív véleményem is van külföldi hallgatóval. Volt egy olyan néger, nem tudom biztosan, hogy melyik országból, kongói, vagy nem tudom honnan jött, de úgy tudom Angliában tanult, és a geodéziai zárthelyik írásánál majdnem mindig ötöst kapott. Annyira tiszteltem azt a gyereket, elég jól beszélt magyarul is viszonylag. Na most valami eszembe jutott, ezt most csak azért mondom el, mert talán le sem írtam sehova, de még FÖMI-s koromban, nem , de igen FÖMI-s koromban hozzám rendeltek egy vietnámi aspiránst, ez azt jelentette, hogy három éven keresztül, itt először még nem ismertem, először egy évig magyarul tanult, aztán három évig pedig a szakmát, és ilyenháromszögelési témában jött hozzám, és megkapta a kandidátusit. Még egy ilyesmit is, az előbb említett nem kevés elfoglaltság mellett, nagyon szeretem az oktatást, nem kevés elfoglaltságot jelentettek nekem, nem bezélve pedig arról, említettem ugye, hogy közben még a nagydoktorira is kellett készülni, hát azért az sem volt akármi. Na hirtelem ez jutott eszembe. -Akkor említette, hogy beszélni ugye elég jól, illetve oroszul is. -Na azért oroszul... -Oroszul egy picit, na, hogy akkor így szépen fogalmazzak. Ezek honnan jönnek akkor, ez a nyelvtudás?

121

-Igen. Német nyelvtudásom onnan jött, hogy drága szüleim 11 éves koromban felfedeztek anyámnak egy távoli, mit tudom én, harmadrendű unokatestvérét, aki Ausztria, Inn mellett Scherdingben laktak, és három gyermekük volt akkor később volt egy negyedik, és oda kiküldtek engem két hónapra 11 éves korban, azok nem tudtak egy szót magyarul, én már keveset azért már tudtam németül, mert engem azért járattak ilyen kis, mit tudom én, német tanárnőhöz,meg mit tudom én, hát el lehet képzelni, hogy egy 11 éves, 12 éves mondjuk egy évig jártam heti egy, vagy két órát, szóval valamit, valamicskét tudtam. Tehát én ott ugye ez alatt a két hónap alatt meg se nyikkantam magyarul. Így kezdődött, úgyhogy ez annyira ment hogyikor hazaértem, és vártak a szüleim a Keleti pályaudvaron, akkor elkezdtem dadogni magyarul, és kerestem a magyar szavakat, és na jó nem tartott ez sokáig, fél óráig, vagy háromnegyed óráig, hogy lasan tudtam visszamenni a magyarra. Mert a gondolatban meg mindenben benne volt ebben, na szóval itt kezdődik, és ez volt a meghatározó, a többi aztán. Vlamiről beszéltem, valamiről nem, na a katonaiskolás koromban ugye egyszer mondtam, hogy Északi-tengerhez felvittek, onnan hazaszöktem, másodszor pedig, és itt abbamaradt az életem, hát mondtam, nem marast abba, hogy Ausztrián keresztül Szlovéniába mente, és ott is kellett. Csencseltünk, mert ugye különböző okok miatt ilyen német muníciős vonatokon, amelyek jöttek már vissza, mert ugye akkor már vége volt a háborúnak, hát ott, hogy mondjam, hogy legyen nekünk is mit ennünk finoman hozzányúltunk ezekhez a vonatokhoz, és kinek mi jutott ugye, nekem jutott két zsák cigaretta például, a másiknak egy hordó vaj, a harmadiknak nem tudom micsoda. A lényeg az, ezekkel lehetett csencselni, és a parasztoknak adtunk egy doboz cigarettát, az adott vissza egy szelet kenyeret, vagy többet, már ne emlékszem. Na ezzel azt akartam mondani, hogy azért volt kapcsolat akkor is az osztrák, tehát a német nyelvvel, az osztrákokkal. Hát ez voltaz alapja, és hát az orosz nyelv. Az orosz nyelv, én tulajdonképpen tettem egy orosz nyelvvizsgát a kandidátusi miatt, mert ez akkor alő volt írva, de nem jelenti azt, hogy én meg is tanultam, csak belőle, méghozzá jelesre. Méghozzá megmondom miért, hát ilyen trükköket, mondom én szeretem a diákokat is, megértők, amikor én ilyen diákszerű voltam, én is megengedtem magamnak ilyet, ha lehetett. Kiválasztottam egy szintezéssel foglalkozó orosz nyelvű könyvet, körülbelül egy olyan 100 oldalas lehetett, vagy e körül, és akkor ebből kijelöltek 80 oldalt, és úgy kellett kezdeni, hogy oroszról magyarra le kellett fordítani, és csak akkor lehetett menni vizsgázni. Hát beszédgyakorlat, hát aztán aki akkor vizsgáztatott, voltak bizonyos beszéletések, dehát majdnem egyenlő volt a nullával. Na a lényeg az. Ja és miért szintezés, mert hát azt hiszem nem kell nagyo mondani, hogy nem túl sok variáció van a szintezésben, akár szakmailag, akár módszertanilag, meg mit tudom én, nem felsőrendű szintezés, hanem normál szintezés. Ugye ezt azért könnyebb volt, meg hát értettem is hozzá. Na a lényeg az, hogy itt kezdődött el, és orosz kandidátusi alapfokú nyelvvizsgám van. Ezzután még, megint nem vállveregetés, mert igaz, hogy egy kicsit szinten maradjak, hát szinten, nem volt nagy szint, eljártam a TIT-nek a.. ,ugye TIT-nek hívták, ahol azt hiszem ma is annak hívják, ahol nyelvvizsgák vannak, akkor csak ez az egy volt. Ott jártam elsősorban orosz, elvégeztem valami öt félévet, de lehet, hogy hetet, nem tudom már, azt hiszem öt félévet, és angolt is végeztem ugyancsak három-négy félévet, sőt a minisztériumban volt külön kis előadás, egy kis tanulási lehetőség. -Erre akartam ugye még rákérdezni, hogy ugye angolul is jelentek meg jegyzetei, az angol akkor persze az innen van. -Igen. -Ne hogy azt mondják már, hogy a földmérő nem ember. Beszéljen egykicsit a zeneszeretetről ,esetleg sportról, hobbik! -Hobbi. Hát nekem a sport az nagyon hobbi, már nem csak azért, mert , na az túltás lenne, hogy én magam sportoló lennék. A katonaiskolában pedig nagyon, az egyik

122

legfontosabb tantárgy volt. Ott voltunk egy osztályban 26-an, és heten keptunk jelest tornából. Szóval ezzel azt akartam mondani, hogy azért ott megvolt azért a színvonal, követelmény bocsánat. Tehát onnan indult, hogy szerettem. Utána pedig... Ja még volt, ez csak sztori, és mosolyognivaló. Szt. László Gimnáziumnak a nyolcadik osztályában, meséltem ugyehogyan kerültem vissza, a Szt. László Gimnázium még '44-ben, vagy '43ban országos bajnokságot nyert kosárlabdából középiskolás szinten. Kassán játszották. Akkor ugye visszacsatolták. Ezért a kosárlabdának az okatása nem csak azon a szinten, mert ezek nagymenők voltak, hanem a második garnitúra is jól tudott kosárlabdázni, na így a mi osztályunk, amikor nyolcadikos lett, akkor is mondjuk a tanári kar kosárlabdázatatott bennünket, és Rákoscsabán, ahol én laktam, a 17. kerület, az ottani sportvezetésnek beadtuk, mint akkor érettségiző gyerekek, hogy építsen ugyan már nekünk egy palánkot, és hogy kosarazhassunkegy kicsit. És épített. És kezdtünk akkor ott dobálni azok akkor láttak ilyet először, hogy kosarazás, és látták, hogy ilyen jól dobunk, és minden második bement. 1945-46-ban voltqam ugye nyolcadikos gimnazista, mondtam, hogy nevezzenek be bennünket, mert akkor a háború után széjjelmentek a csapatok, minden. NB1-be benevezték a Rákoscsabai Torna Klub kosárlabda csapatát, bennünket, akik nem a Szt. László Gimnázium legjobbjai voltunk, de mondjuk a második vonal. Hát ugy is szreepeltünk természetesen. Ez azt jelenti, hogy most számokra nem emlékszem, na mindegy, a menő BVSC, meg az Elektromos, meg a Ganz-MÁV-ot, meg ilyen ellenfeleket kaptunk, hát először néztek, hogy ilyen új csapat, mert a háború előtt soha nem hallottak róla, de úgy ment, hogy mondjuk 8-8-ig, vagy valameddig együtt mentünk, és utána kikaptunk vagy harminc góllal, kosárral, na jó, aztán áttettek bennünket az NB3-ba, és akkor ott megálltuk a helyünket. Na ennyi volt a sportpályfutásról, de a sportszeretetem azóta is megvan, mert nagyon sok, amikor időm engedte, sportpályákra főleg foci, meg kosármeccsekre kimentem, bár kint voltam a magyar-szovjet kosárlabda európabajnokságon, amit azt hiszem megnyertünk '55-ben. AZon is kint voltam. És de azóta is, ha sport van a tévében, tőlem akármi más lehet, még szerencse, hogy két tévénk van, és ketten vagyunk. Na hát szóval ennyi a sport. A hobbim mégsem ez, a hobbim a kertészkedés, ez azt jelenti, hogy 1970 óta, mikor vettünk egy telket Balatonakarattyán, '72-től lett ott olyan, mert ez külterület volt akkor még, szántóföld művelési ágban, akkor kezdtünk el '71-72-ben építkezni, és azóta úgy megszerettem, hogy mit mondjak, talán 20 éve minden hétvégén, hát egy kicsit túlzással, mert azért néha nyaraltunk máshol. Minden hétvégémet ott töltöm, és dolgozom, mert szőlő van, meg zöldségnövények, és kapálni kell. -Akkor talán lehet is folytatni (kazettacsere) -Hát én a sportot és a hobbikat befejeztem, mert nem mondom azt, hogy nem járok szívesen színházba, de amit az ember, hogy mondjam, különlegesen jobban, szívesebben művel, azok ezek. -Jó rendben. Akkor most ár csak egy kérdésem maradt így. Hogy látja a földmérés jövőjét. -Egy kicsit azért nehéz erre válaszolnom, mert azért én abból a vérkeringésből, amiben én benne voltam, és az egy nagyon aktív vérkeringés volt, tehát egészen addig, amíg effektíve, tehát 1988 közepéről beszélek most, tehát én addig nagyon benne voltam mindenben, Tudományos Akadémiai bizottsági, vagy nem tudom, vagy még öt különböző, vagy hasonló számítástechnikai bizottságnál, szóval mindenben benne voltam, és nagyon nagyon átlátam. Na most azt követően már itt ugye, több oknál fogva már nem vittek el, hát mégis egy nyugdíjast nem akarnak elvinni, mert az aktívaknak kell részt venni, persze ez nem is baj, így a helyes. Szóval ezért nehéz nekem ebbe beleszólni, de azért van egy véleményem, nem biztos, hogy igazam van, ez közhely megint, és ezen én lovagolok, ez megint mosolyognának többen, akik már ugye hússzor hallották, ugye a geodézia, mint

123

ismert a helymeghetározás tudománya, és mint ilyen, akár most a legrégebbi, az emberiség legrégebbi, na most ez egy kicsit túlzás, de nagyon régi történetéhez visszamegyek már onnantól kezdve egészen napjainkig egyre nagyobb szerepe van annak, hogy a helymeghatározás, az hogyan, milyen pontossággal, milyen eszközökkel, milyen módszerekkel történik. Most hova akarok kilyukadni? A korszerű adatbázisokhoz. Valamikor nekem meggyőződésem, de ma is, az volt, hogy, ha lenne, ez most egy teljesen fiktív dolog, amit mondok, és nem valósítható meg, de lenneegy olyan egész országos információs adatbázis amelyből központilag mindent lehet irányítani, most hangsúlyoztam, hogy ezt nem tudom elképzelni, de akkor is majdnem mindent helymeghatározó adatokkal kellene rögzíteni, én erre büszke vagyok, büszke vagyok arra, hogyí én ezzel foglalkoztam, büszke vagyok arra, hogy én geodéta voltam, és tartom magam most is, hogyha már csak gondolatban vagyok itt. És miért? Mert majdnem, hát majdnem, hát azért egy csomó dolog nem természetesen, de majdnem miden helyhez kötött, és a helyhez kötöttség pedig hogyha valamilyen helymeghatározó adattal én azt rögzítem, és azt egy egységes rendszerben kezelem, akkor bármihez hozzá tudom rendelni. Nem akarok ebbe nagyon mélyen belemenni, de ez nekem meggyőződésem, és amikor ebből írtam tulajdonképpen a nagydoktorimat, akkor ez irányított, hát most minden megváltozott, azóta, hogy a kis számítógépekbe minden belemegy ugye, és ma mosolyognának, ha azt mondanám, 48 ismeretlenes egyenletrendszert, hát ugye most megoldanak itt egy ilyen kis asztali számítógéppel, nem tudom mennit, 1000 ismeretlenest, 10000 ismeretlenest legalább, vagy még többet, nagyobbat. Hát szóval ezzel azt akarom mondani, de ez még mindig, ez nem ugyanaz most ott tartunk, hogy csak a szakterületünket tekintve, hogy itt kiépült jelenleg egy olyan integrált adatkezelő rendszer, a TAKAROS programon keresztül, meg hát és így tovább, amin jelenleg a FÖMI meg mások is dolgoznak, amely lassan lehetővé teszi azt, hogy hát nem is lassan, mert szinte már lehetővé teszi, hogyha valaki elmegy a földhivatal megfelelő hivatalába, ott megmondja a helyrajzi számot, ott azonnal kijön a, kinyomtatják neki a helyszínrajzot, kiadják a koordinátákat, hát megfelelő szabályok mellett akkor a széljegyzetet, és így tovább, a terhelését. Ez ugye a szakmán belül. Igen ám de, ez annak idején mondjuk annak idején, ez úgy is működött például, hogy ne legyen az út-vasútnak külön egy rendszere például, mikor geodéziai adat kell oda is. Vagy ne kelljen a mit tudom én hova egy hídépítéshez, vagy akármihez, magassági viszonyok, szóval jó lenne, ha ezeket csak úgy lehíjuk valahonnan, és már ne kelljen lehívni az adatokat az adattárból, a földmérésit, mert azért még mindig vannak ilyen dolgok, hát ezt azért tudjuk, ezt ismerjük el. Tehát én abban látom a jövőt, most itt megszakítva egy kicsit a gondoloatomat, szükségesnek tartva a régi eszközöket és módszereket is megismerni a hallgatóságnak, tudom, hogy ez együtt a kettő nagyon nehéz, ez az egyik. És a legújabbakhoz az alapokat megadni, mert megint nem lehet mindent belepréselni, nem isten őrizz, nem lehet. Ezért nekem a, nem egészen ez volt a kérdés, de mégis ez jön ki belőle, hogy azt a tanácsot adnám akik a mai, maradjunk a földmérő képzésnél, ne menjünk bele, hogy mi kell a hidas, mint útépítő, vagy mint vizes, mert már elfelejtettem mindet, de a földérőknél azért jó lenne, hohyha egyrészt az oktató, az ne úgy kezdje az oktatást, hogy befejeztem az egyetemet, és bemegyek a tanszékre, én ezt nem nagyon tartom helyesnek, hanem elmegyek inimum két évre a gyakorlatba. Ezt mindjárt alátámasztom valamivel, és utána aztán mindegy, majdnem azt mondom mindegy, hogy hova, hát nem egészen azért, ha van egy nyilván egy kijelölt iránya amiben szeretne később aztán abban dolgozni, az a célszerű, Tehát a gyakorlatba el kell menni legalább két évre, ha tetszik, ha nem. Ez a Műegyetemen is elvileg megvan, hogy oktató legyél, el kell menni, de tudjuk, néha nem egészen, néha megvolt, néha mit tudom én, öt év után, tíz év után, két évre kiküldték két év gyakorlatra, az is valami. De most én rögtön a... Ja hát én a jövőjét abban látom a geodéziának, hogy ez a helymeghatározási lehetőség, ez, és ez mivel

124

nemzetgazdasági érdek szerintem, ez még tovább fejleszthető, és szinte minden ágazat, hát most nem a textilipar, vagy ilyesmi, hát ugye az más világ. Minden egyéb szakágazatot is lehetőleg bevonva, valahogy abba az irányba hatni, hogy a geodéziai helymeghatározásnak legyen, nemcsak a becsülete, hanem a felhasználása, mert hiszen ennek a szegény országnak ennek hasznosítani kell azokat, amiket belefektettek. Na most egy picit ugyan visszatérek. Ezzel tulajdonképpen be is fejeztem, csak visszatérek egy saját példámra, mert ugye az ember mindig a saját példájából okul. Rédey ezredes elvtárs akkoriban ugye nagyon figyelt, hogy a mellette levő oktatók, és mivel én voltam az első nála egy félévig csak, kapjon olyan munkát is, amely a tudományos kutatás felé irányítja, mint ahogy a példa mutatja, sikerült is neki. Tehát ő először a kéregmozgás vizsgálatokkal próbált engem, hogy mondjam, tehát abba bevezetni, aztán ami nagyon is meghatározó volt számomra, a soproni tudományos kutatóintézet, biztos mosz másképp hívják, mindegy, geodéziai kutató intézet Tárczy-Hornoch Antal vezetése alatt, '56 előtti időről beszélek, Wild T4-es, tehát a helymeghatározó műszer, a két libelláját, tehát a függőlibellát, és a kuebut talbut libellát, a libellának, a libellaállandójának a vizsgálatát végeztette el az általa kiválazstott, hát úgy kiválasztott, hogy ajánlotta, nyilván nem ismerhetett engem, annyira nem ismert Tárczy-Hornoch professzor, akadémikus, egy évben kétszer vizsgáltatta meg, de nagyon nagyon precíz körülmények között, és ennek a kiértékelése megtörtént, ésezek éveken keresztül, és utána a Wild cég orra alá dugta, hogy ez a számú libella ezért, ez azért rossz, ezek jók, ezeknek az állandója ez, és nem beszélve arról, hogy ezek a Wild T4-es műszerek, miért van több, lehet, hogy ezt a sztorit már más is, mindenki elmesélte. Na a lényeg az, hogy ezt vizsgáltuk körülbelül évente kétszer egy hétig. De olyan, hogy Mulesovszky professzor ott volt, Alpár Gyula, Sárdy Andor, Lukács Tibor. Na, hát szóval tanáregéd, vagy talán akkor már adjunktus voltam, na mit akartam még mondani. Ja, földrajzi helymeghatározás, igen. Rédey aztán engem aztán nemcsak a földrajzi helymeghatározás irányába tolt, hanem elküldött egy hónapra a BGTV-hez, az akkori BGTV-hez, fööldrajzi helymeghatározás méréseket végezni, tanulni kisinasként, méghozzá egy nagyon jó helyre, Tihanyba, akkor még nem volt kész a Geofizikai Obszervatórium, annak a pillérének a fit, és lambdáját, és bizonyos iránynak az azimutját kellett megmérni, és hát nagyon jó volt. Most már nem csak az, hogy Tihany, hanem egy nagyon jó társaság, nagyon sokat tanultam is egy hónap alatt, tényleg sokat tanultam. Úgyhogy a BGTV-hez mikor odakerültem, akkor már önállóan rámbízták, az egy nagy dolog volt, az országban akkoriban, amikor én BGTV-s voltam, ha 4-5 ember tudott földrajzi helymeghatározás mérést végezni, és egyszer már a vége felé, rám is rámbíztak. Úgy büszke voltam, de nagyon. Így a földrajzi helymeghatározás, tehát ezzel azt akarom mondani, ja és még egy és ezzel tényleg be is fejezem, mert onnan indultunk el, hogy milyen jövőt látok, tehát ott hogy gyakorlat, és nekem volt még ott egy olyan lehetőségem, Rédey ezredes elvtárs segítségével, és támogatásával, hogy az egész felsőrendű háromszögelésnek minden lépését, tehát a szemlélést, a létraépítéssel kezdve, az alapozás, irányvágás, gúlaépítés, mérés, és így tovább, lehet, hogy kihagytam valamit. Minden egyes állomásán végigmehettem, nem sokat persze, de mondjuk volt körülbelül egy hónap szabadság azért nekünk is járt, és körülbelül egy hónapot pedig lehetett ilyesmire áldozni, és nagyon sokat tudtam ebből profitálni. És az utolsó mondatom, remélem az, hogy sokkal jobban tudtam arról beszélni, amit magam is csináltam. -Köszönöm szépen a riportot.

125

Tartalomjegyzék ÉLETÜK ÉS A GEODÉZIA .............................................................................................. 1 Bevezetés ........................................................................................................................... 2 Életrajzok Riportok Publikációk ........................................................................................... 3 Dr. Biró Péter..................................................................................................................... 4 Dr. Biró Péter életrajza ...................................................................................................... 5 Beszélgetés dr. Biró Péterrel ............................................................................................. 8 Dr. Biró Péter publikációi: .............................................................................................. 18 Blahó Imre ....................................................................................................................... 24 Blahó Imre életrajza......................................................................................................... 25 Beszélgetés Blahó Imrével .............................................................................................. 26 Blahó Imre publikációi: ................................................................................................... 46 Dr. Lukács Tibor ............................................................................................................. 48 Lukács Tibor életrajza ..................................................................................................... 49 Beszélgetés dr. Lukács Tiborral ...................................................................................... 51 Lukács Tibor publikációi:................................................................................................ 64 Függelék .............................................................................................................................. 71 Rövidítésgyűjtemény:...................................................................................................... 72 Felhasznált irodalom: ...................................................................................................... 73 A riportok eredeti szövege................................................................................................... 74 Beszélgetés dr. Bíró Péterrel ........................................................................................... 75 Beszélgetés Blahó Imrével .............................................................................................. 84 Beszélgetés dr. Lukács Tiborral .................................................................................... 108

126