EGY MÁSIK ÚT Már megint a vonaton ült. Csak nézett kifelé az ablakon, bámulta a végtelennek tetsző búza- és napraforgótáblákat. Képtelen volt az előtte álló feladatokra, a könyveire koncentrálni. Álmodozott. Titkok... Hazugság... Menekülés... Nem tudott szabadulni béklyóiktól, egyre hangosabban dübörögtek a fejében, elnyomva minden más gondolatot. Bűntudata volt. Pedig nem tett semmit... Egyszerűen csak szerelmes volt. És mégis, újra meg újra előjöttek a rettegett szavak. Titkok... Hazugság... Menekülés... Szerelmes, igen. Egy másik fiúba. Maga sem tudta pontosan, hogyan vagy éppen miért történt. Egyszerűen csak érezte. Végérvényesen és kitörölhetetlenül. Bármit csinált, bárhová ment, ott volt vele, keringett az ereiben, tükröződött a szemében, beleivódott minden porcikájába. Fájdalmasan, szomorú szívvel gondolt rá, mikor elnyomta az álom. * Sosem volt átlagos gyerek. Könnyen jött a világra, anyjának csepp fájdalmat sem okozva. Apja első pillantásra felfedezett benne valami szokatlant, de egyszer sem tudta szavakba önteni, mi is ez az érzés. Mindig szerették, és ő is igyekezett eleget tenni szülei elvárásainak. Tanult, sportolt, állandó résztvevője volt az iskolai versenyeknek, és igyekezett ahol csak tudott otthon is segíteni. Meg akart felelni, mindig, mindenkinek, minden körülmények között. Úgy érezte csak akkor ér valamit, ha mindig győz, ha mindig eléri, amit akar. Az elismerés jelentette az egyetlen igazi örömöt számára. Rengeteg barátja volt, de mégsem ismerhette sokáig senki. Talán saját magát sem ismerte, mindaddig, míg el nem érkezett az a bizonyos nap. Már meg sem kottyant neki, hogy egy kegyetlenül fárasztó hét és az előző napi nyelvvizsga után szinte pihenés nélkül útra kellett kelnie a csapattal. Az egyetemi kézilabdabajnokság döntőjére tartottak, nem titkolt céljuk a győzelem volt. Ennek rendelt alá mindent. Nem gondolt semmi másra, csak arra, hogy megint a maximumot hozza ki magából. Nem akart csalódást okozni a csapatnak. Behunyta hát a szemét, halk és nyugtató zenét hallgatott, és magában újra és újra lejátszotta a már unalomig gyakorolt figurákat. Egész úton ez foglalkoztatta, a szállásukhoz közeledve kellő önbizalommal felvértezve, szinte jókedvűen várta a másnapi mérkőzést. Alighogy lepakolt a szobájában, az edzője hivatta magához, s bizalmasan a fülébe súgta: - Nagyon bízom benned, fiam. Remélem, tudod mi a dolgod holnap! Krajczár Péter -1-
Nem is sejtette ezzel az egy mondattal milyen hatalmas terhet rótt ki rá, hiszen csak tovább erősítette benne az amúgy is görcsös megfelelési vágyat. Csodás reggelre ébredt, bár szokásához híven egész éjjel csak forgolódott, nem jött álom a szemére, egész elméjét kitöltötték a folyton csak a meccs körül járó gondolatai. Feszült hangulatban, az egészséges izgalommal felvértezve költötte el reggelijét a csapattal közösen. Hihetetlen akarás volt benne, mint mindig, mikor valami jelentős megmérettetés előtt állt. Elképzelte a győzelmet, így űzte-hajtotta előre magát. A bemelegítés jól sikerült, csapatkapitányhoz méltón lelkesedését és a sikerbe vetett megingathatatlan hitét sikerült átadnia társainak is. Minden rendben ment, újra bizonyítani akart, azt szerette volna, ha hosszú idő után apja végre kimondja az áhított szavakat: Büszke vagyok rád. Elhangzott a kezdő sípszó, kizárta a külvilágot, szemében elszántság tükröződött. Nagyon könnyedén szerezte meg az első gólt, az ellenfél balszélsője lassúnak, csapata gyenge pontjának tűnt, sikerült is átjátszani egy laza indulócsellel. Meg is lepődött az előtte adódó lehetőségen, de értékesítette. Úgy érezte, nem lehet baj. Saját kapujuk felé visszafelé futtában azonban olyasmi történt, amire a legkeményebb edzés, a legalaposabb taktikai értekezlet sem készíthette fel; a szőke fiú, aki az előbb oly esetlennek tűnt, alig láthatóan ugyan, de határozottan rámosolygott. Magának sem tudta megmagyarázni, ám ez az apró jelenet mélyen felkavarta. Érzéseket indított el benne, melyeket dühvel igyekezett elfojtani. Minek mosolyog rá egy idegen fiú? Aki ráadásul az ellenfele. Mi több, az ellensége. Mit akar ezzel? Meg kell mutatnia neki. Nyerniük kell! Abban a pillanatban mikor megkapta a labdát, fejvesztve iramodott a kapu felé. Felugrott a védekező játékosok előtt, gólt akart szerezni. A nyurga balszélső ezúttal azonban megmutatta, nem véletlenül került be az ellenfél csapatába, hirtelen előtte termett. Nem tudott már időben reagálni a helyzetre, menthetetlenül egymásnak ütköztek. Elvesztette egyensúlyát, és hátraesett. Mindenki némán figyelte az eseményeket, hiszen feje hatalmasat koppant a pálya parkettjén. Éveknek tűnő pillanatok teltek el, mire a segítség megérkezett. Nem tudott felkelni, elvesztette az eszméletét. Még abban az ezredmásodpercben, míg a padlóra zuhant is csak egy dolog villant át az agyán: a csapatnak most nélküle kell győznie. Kórházba szállították, és nélküle már semmi sem volt ugyanaz. Senki sem tudott igazán koncentrálni, az ellenfél pedig elvesztette egyik erősségét, hiszen a szőke fiú elkísérte őt. Mellékes volt már az eredmény, a csapat minden tagja csak érte aggódott. Tartoztak neki annyival, hogy megnyerik a mérkőzést. Elszántan küzdöttek tovább, és végül kétgólos győzelmet Krajczár Péter -2-
arattak. Az ünneplés ezúttal elmaradt, néma csöndben telt a hazaút. Ezalatt ő már a patyolatfehér kórteremben feküdt. Agyrázkódása mellett oly szerencsétlenül esett, hogy bal kezének egyik ujja is eltörött, meg kellett műteni, hogy a csontok a helyükre kerüljenek. Valójában nem tehetett róla, a szőke fiú mégis önmagát okolta a történtekért. Arcát kezeibe temetve várta, hogy az orvosok végre kitolják őt a műtőből. Szégyellte is magát, mert nem tudott másra gondolni, minthogy fájdalmat okozott ennek a magas, barna, csodálatosan kék szemekkel megáldott fiúnak, aki abban a pillanatban mikor először kapura tört, szinte megbabonázta. Sugárzott tekintetéből az elszántság, a határozottság, egyszerűen gyönyörű volt, maga a tökéletesség. Győzni akarása lenyűgözte. Az egész éjszakát végigvirrasztotta az ágya mellett ülve. Lelkébe bele-bele mart a bűntudat. Nem tudta levenni róla a szemét, áhítattal figyelte egyenletes szuszogását, kisimult vonásait. Úgy érezte, senki nem értené meg. Senki sem lenne képes felfogni, miért volt rá ekkora hatással ez a fiú. Képtelen volt megállni, kinyújtotta a kezét és finoman, lágyan, alig érezhetően végigsimította az arcát. Talán az érintés hatása vagy talán a sors akarta így, de nem sokkal ezután kinyitotta a szemét. Lassan, fáradt és elgyötört tekintettel nézett a mellette ülő fiúra. Agyában végigfutottak a délután történései, az a mosoly és a borzasztó zuhanás. Hirtelen erőteljes zaklatottság lett úrrá rajta: Győztek vajon? Tekintete elárulta, hiszen a másik egy halvány mosoly kíséretében bólintott. A görcs kissé oldódott benne, képes volt végre elengedni magát. Csak ekkor döbbent rá, ki is virraszt még mindig az ágya mellett. Nem tudta igazán az okát, mégis megnyugvást érzett. Úrrá lett rajta egy olyan érzés, amit eddig még sosem tapasztalt: biztonságban volt. Nem kellett megfelelnie senkinek. Pihent, és nem volt egyedül. Mint annyi éven át, otthon, a középiskolában, az egyetemen, mindig. Most ott volt valaki, aki vigyázott rá. Becsukta a szemét, és mély, pihentető álomba merült. Mikor másnap felébredt, már csak szülei ültek az ágy mellett. Kint szakadt az eső, az ég annyira elsötétült, hogy alig lehetett látni. A lámpa halovány fénye, amely tegnap éjjel még egy magas szőke fiú alakját rajzolta elé, most édesanyja sziluettjét világította meg. Aggódó, elgyötört tekintettel nézett le rá. Apja zsebre dugott kezekkel bámult ki az ablakon. Mégis ő szólalt meg először: - Gratulálok fiam, ezt sikerült jól elbaltáznod. Hihetetlen, hogy a csapat legjobbja képtelen volt kivenni a részét ebből a győzelemből. Cserbenhagytad őket és engem. Ezután még keményebben kell majd edzened! Értetted?! Nem volt ereje, sőt, talán már szükségét sem érezte annak, hogy bármit is válaszoljon. Nem lett Krajczár Péter -3-
volna értelme harcolni a megváltoztathatatlan ellen. Egyszerűen csak fájt neki minden egyes szó, habár tudta, hogy csak az elveszett fiatalságát, a meg nem valósított álmait akarja benne megtalálni. Már régen rájött erre, valahol meg is értette, mégis önző dolognak tartotta. Felidézte magában a tegnap este nyugtató érzéseit és halvány mosoly suhant át az arcán. Alig várta, hogy újra egyedül lehessen, behunyhassa szemét, és újra átélhesse, ha csak gondolatban is, azokat az eseményeket. A nővér sietett tudtán kívül segítségére, hiszen kihívta a szülőket a szobából, hogy beszélhessenek a fiuk orvosával is. Megkönnyebbült, mikor otthagyták. Végre megint vele lehetett. Elképzelte. Csak úgy cikáztak a gondolatai. Napsütés. Sziklaszirt. A tenger. Enyhe szél. Egy ölelés, ami végtelen elégedettséggel tölt el és megnyugtat. Csak ők ketten. Szabadság. Egész lelkére rátelepedett a nyomasztó, szinte már görcsös vágy mindezek után. Szeretett volna kiáltani, szabadjára engedni a hangját, hogy a társadalmi kötöttségek szőtte hálóból szabadulhasson végre. Az orvos ezalatt közölte a szülőkkel, hogy még néhány napig megfigyelés alatt tartják, aztán hazamehet. Apja szokásához híven egy mogorván odavetett Jobbulást, fiam!-mal búcsúzott el, anyja szomorú tekintettel ölelte át. Megint egyedül maradt hát. Próbálta elterelni a gondolatait, de azok sehogyan sem hagyták nyugton. Vívódott, tenni akart valamit, de egyik lehetőséget a másik után vetette el. Nem tudta, mennyi ideje lehetett már egyedül, mikor a nővér nyitott be a szobájába. Mosolyogva újságolta, hogy látogatója érkezett. Szíve hirtelen hevesebben kezdett dobogni, azon kapta magát, hogy azért drukkol, bárcsak a szőke fiú lenne... Végtelen hosszúnak tűnt a pillanat, mire az ápolónő végre otthagyta. És akkor megjelent ő. Félénken, de mosolyogva és égész lényével a vidámság, a gyógyulás előérzetét hozva lépett be. Mintha kisütött volna a nap ezen a borongós szombaton és végre értelmet kapott volna a reggeli ébredés. Tulajdonképpen most először volt rá alkalma, hogy alaposabban szemügyre vehesse a fiút. Magas volt, rövid, szőke hajú, testének férfias keménységét gyerekes arcvonásai kisfiússá lágyították. Az a fajta ember volt, akinek ha belenézel mosolygó, zöld szemébe, elönt a biztonság, a megnyugvás érzése. Úgy érzed, nem történhet semmi baj veled, míg együtt vagytok. Most is így történt. Nem kellett hozzá egyetlen szó sem, hogy lelkének viharai elcsendesedjenek. A fiú megint leült az ágya mellé, ránézett, és megkérdezte: - Nem baj, hogy idejöttem? Sajnálom… Nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. Válaszul felült az ágyban, és gyengéd, de határozott Krajczár Péter -4-
mozdulattal megfogta látogatója kezét. Pillanatokig csak nézték egymást, és mosolyogtak. Aztán egy szinte végeláthatatlan, felszabadító és éltető beszélgetés kezdődött; kéz a kézben. Szinte minden szóba került: filmek, könyvek, az iskola, a sport, az élet nagy kérdései, vágyak, álmok, jövő… Rengeteg hasonló vonásuk volt, biztosak voltak benne, hogy ez közös történetüknek csak az első fejezete. Későre járt már, eljött a búcsú ideje. Megölelték egymást, majd sokáig csak egymás csillogó szemébe néztek, mintha valami régen vágyott dolgot találtak volna meg a másikban. – Talán mennem kellene… - suttogta a szőke fiú, egyre közelebb kerülve a másik arcához. Finoman beletúrt hosszú barna hajába, és lágyan, óvatosan megcsókolta. Mindkettőjüket elöntötte az a forró, szárnyakat adó érzés, mintha övék lenne a világ, mintha minden tökéletes volna. Ez a csók – számukra legalábbis – az volt. És ebben a pillanatban egy cseppet sem zavarta őket, hogy az emberek nagyrésze mit gondolna most róluk, a két kiváló sportolóról. Boldogok voltak, igazán és őszintén, aki csak keveseknek adódhat meg akár csak egyszer is az életben. Nem sokat aludtak, hiszen mindkettőjük gondolatai a másik körül forogtak. Innentől nem volt visszaút. Hazatérése után szinte minden héten, a legnagyobb titokban, mikor csak lehetett hiányoztak az egyetemről, hogy egymáshoz utazhassanak. Nem érdekelte őket a távolság. Az együttlétek ugyanis hatalmas energiával és vidámsággal töltötték fel mindkét fiút, amit még az őket nem nagyon ismerők is észrevettek. Hatalmas erdei kirándulások, esti mozilátogatások, közös futás vagy csak csendes üldögélés egy kávézóban. Mindegy volt, mert együtt lehettek. Sosem fogytak ki a témákból, mindig volt mit mondaniuk a másiknak. De minden tökéletesnek hitt találkozásnak véget vetettek a másnap reggeli búcsúk a pályaudvaron. Szomorúan, de mégis a mihamarabbi viszontlátás reményével köszöntek el egymástól. Mindig mosolyogva, és egy lopott, gyengéd csókot váltva, olyat, mint legelőször. Aztán egyiküknek fel kellett ülnie arra az átkozott masinára, ami minden egyes alkalommal visszarántott a rideg valóságba… * A vonat hirtelen fékezett, s ő felriadt. Patakzott róla a víz, hiszen megint nyugtalan álomból ébredt. Körülnézett, és hamarosan felfedezte szülei alakját a távolban, amint neki integetnek. Hazaért, de mégsem volt otthon. Mély beletörődéssel felsóhajtott, mosolyt erőltetett az arcára és elindult. Nem akart semmi mást, csak szeretni. Titkok nélkül. Őszintén. Szabadon.
Krajczár Péter -5-
