Egy földalatti ellenállás története1 A kommunista uralom alatt álló Románia rádiója pár hete ezt jelentette: “A Vörös Hadsereg tisztogató csapatai a román titkosrendőrség egységei vezetésével szétzúzták a Keleti-Kárpátokban demokráciánk reakciós ellenségeinek utolsó maradványait. A haramiabanda harminckét tagját megölték, hatot meg fogságba ejtettek. A halottak közt megtalálták a banda két vezérét: egyikük Forgách G., a magyar hadsereg volt hadnagya, másikuk J. Muresanu, görögkeleti pap. Mindkettő régóta körözés alatt álló háborús bűnös.” E hír hosszú, szomorú történet végére tesz pontot. Küzdelmekről, hősies tettekről szóló történet volt ez. Az erdélyi földalatti ellenállási mozgalom története. S mivel most már vége a történetnek, s a felfedett titkok senkinek sem árthatnak többé a Vasfüggöny mögött, ennek az ellenállásnak egy régi harcosa, egyike a keveseknek, akiknek sikerült elmenekülnie az üldöztetés és halál elől, úgy érzi, hogy itt az ideje elmondani egy kis csapat hazafi hősies történetét, akik megpróbáltak fordítani a történelem óriás gőzkerekén, hogy hazájukat megmentsék, s akik a kerekek közé kerültek. Titkos gyűlés egy főparancsnok nappalijában Forró júliusi nap volt 1943-ban, amikor Veress Lajos tábornok, az Erdélyben állomásozó Kilencedik Magyar Hadtest főparancsnoka meghívott huszonhét embert a lakására. A meghívottak közt volt a régi erdélyi nemesség nyolc tagja, két protestáns meg egy katolikus lelkész, a román kisebbség hat képviselője, az Erdélyi Gazdaszövetség két vezetője, a szociáldemokraták két vezetője, az “Erdélyi Párt” két vezetője s négy tiszt a hadsereg vezérkarából. Miután Veress tábornok bemutatta ezeknek az embereknek a világpolitikai helyzetet, megegyeztek a következőkben: 1. Mivel Magyarország kormányának nem sikerült megőrizni az egész ország függetlenségét és semlegességét a német agressziótól, Erdélynek külön utat kell találnia, hogy a háború pusztításaitól megmeneküljön. 2. Amíg a háború veszélye fennáll, az összes erdélyi pártnak el kell tekintenie a köztük fennáll nézetkülönbségektől, s össze kell fogniuk, hogy megmentsék a népet a katasztrófától. 3. Földalatti mozgalmat kell kiépíteni, mely majd felkéri az amerikai és angol hadsereget, hogy foglalják el Erdélyt ejtőernyős csapatokkal. Abban az órában, ahogy ezek a csapatok földet érnek, a Kilencedik Magyar Hadsereg lezárja a határokat, s minden agressziótól megvédelmezi az országot. 4. A háború vége után szabad választások döntenek majd Erdély jövőjéről. Így született meg az “Erdélyi Földalatti Mozgalom”. Három évvel azután, hogy Ribbentrop és Ciano – Románia felkérésére – úgy oldotta meg Bécsben az úgynevezett “Erdély-kérdést”, hogy ezt az ezeréves földrajzi és mezőgazdaságikereskedelmi egységet kettévágta. Az északi rész huszonkét év román uralom után ismét Magyarországé lett 2.000.000 magyar, 800.000 román és 100.000 német anyanyelvű lakossal. Ez a döntés nem tette jóvá a Párizsban az első A Wass család az írást átnézette két történésszel is, Virágh Ajtonnyal és Dr. Ungvári Krisztiánnal. Megjegyzéseiket a kérdéses helyeken lábjegyzetben közöljük. 1
világháború után elkövetett hibát, a Magyarország és Románia közti szakadást viszont elmélyítette. A náci Románia uralta Dél-Erdély magyar lakossága által elszenvedett üldöztetések megtorlásokhoz vezettek az északi, magyar oldalon. Így valósult meg Hitler ötlete: hogy mindkét szatellit-államot a markába tartsa az egész Erdélyt ígérvén neki, ami aztán a háború során igencsak kapóra jött neki. Amikor az erdélyi ellenállási mozgalom megalakult Kolozsvárott (ÉszakErdélyben), az ország déli, Romániához tartozó része már német uralom alatt volt. Románia fejveszetten kiszolgálta Hitler céljait, hadseregük teljes erőből támogatta őt a háborúban, s nyílt titok volt, hogy Hitler Románia náci kormányzójának, Antonescunak odaígérte egész Besszarábiát,a Krími-félsziget egy részét meg egész Erdélyt jutalmul a háború után. A német megszállás A tárgyalások Hitler és Horthy kormányzó közt arra vonatkozóan, hogy a német csapatok átvonulhassanak Magyarországon és elfoglalhassanak bizonyos állásokat, melyek ezen csapatok biztonsága szempontjából fontosak voltak, szinte félévig tartottak, s hirtelen végződtek 1944 márciusában. Amikor Hitler látta, hogy fenyegetőzése, miszerint ha nem enged, megengedi a románoknak, hogy elfoglalják Magyarországot, nem tudta megrázni Horthy végleges és határozott “Nem”-jét, más trükkel próbálkozott. Ismét meghívta Horthyt Berchtesgadenbe, s mialatt Magyarország kormányzója azzal fárasztotta magát, hogy Hitlernek megpróbálja elmagyarázni: Magyarország nem engedheti meg magának, hogy nyílt célpont legyen az amerikai légierő számára azzal, hogy beengedi országába a német hadsereget, a német diktátor kiadta a parancsot embereinek, hogy rohanják le Magyarországot német tankegységekkel. Amikor Horthy három napi barátságtalan vita után a magyar határra ért vasúti kocsijában, azzal a kész ténnyel kellett szembenéznie, hogy egy német tankos hadtest már Budapesten állomásozik. A Gestapo vezette SS-egységek letartóztatták és likvidálták leghűbb bizalmasait a Legfőbb Haditanácsból. A csapdát jó megszervezték, s Horthy kormányzónak nem volt választása. Kénytelen volt elfogadni a kész tényeket. Addigra az erdélyi ellenállás harcra kész volt. A kolozsvári hadtestparancsnokság méhkashoz hasonlított. A Budapestről érkező hírek döntéseket kényszerítettek ki. Veress tábornok kiadta a parancsot hogy a Tiszánál meg kell állítani a németeket. Ugyanakkor megpróbálta felvenni a kapcsolatot a Szövetségesekkel. Ekkoriban a brit hírszerzés egyik őrnagya Bánffy gróf Kolozsvár melletti kastélyában rejtőzött. Együttműködött az ellenállással. Rajta keresztül kapcsolatba léptek az angol főparancsoksággal. Veress tábornok a következőt kérdezte a Szövetségesektől: Milyen segítségre számíthatunk a németek és románok ellen? Az első válasz, ami a Szövetségesektől az angol őrnagy rádióján érkezett, ez volt: Forduljanak az oroszokhoz. Veress tábornok hadsegédje voltam, s rám várt a feladat, hogy az üzenetet a Bánffy-kastélyból elvigyem neki. A tábornok kivörösödött képpel így válaszolt:
- Mondja meg az őrnagynak, hogy ez a legostobább ötlet, amit életemben hallottam. Sztálin ígéretei számomra ugyanannyit érnek, mint Hitler ígéretei. Úriemberekkel akartuk felvenni a kapcsolatot, nem gonosztevőkkel! Egy német tankos egység és az SS egységei a Tiszánál álltak, ahol a hidakat lezárta az erdélyi tüzérség. A németek követelték, hogy azonnal engedjék át őket, s nyílt harccal fenyegetőztek. Veress ellenállt, mondván, hogy Horthy kormányzó személyes parancsára van szükség. Visszatértem a Bánffy-kastélyba. A titkos rádió ismét működésbe lépett. Nyolcórás várakozás után az őrnagy feljött a pincéből a nappaliba. - Sajnálom, uraim – mondta -, de sem Amerika, sem Anglia nem tud garantálni semmit az országukra vonatkozóan. Minden döntést, ami Európának erre a részére vonatkozik, Moszkvában kell meghozni. Amikor ezeket a szavakat elismételtem Veress tábornoknak, felsóhajtott, s egy papírdarabra mutatott az íróasztalán. Rádiós üzenet volt Budapestről. “Veress tábornoknak, Kolozsvárra. Barátságos együttműködést rendelek el a német erőkkel. Aláírás: Horthy.” Hat órával előbb kelt. - Kénytelenek vagyunk választani a németek és az oroszok közt – mondta Veress. – S mi a németeket választjuk. Csak időt nyerünk vele. Ha ellenállnánk, a németek most rombolnák földig Magyarországot. Az oroszok egy évvel később pusztítják majd el. Nem tehetünk egyebet, mint hogy megpróbáljuk megmenteni népünket. Öt perc múlva a Tiszánál állomásozó csapatok parancsot kaptak, hogy engedjék be a németeket. Hidegháború a Gestapóval Miután a németek Kolozsvárra értek, az Astoria szállóban felállították a Gestapoparancsnokságot. Hadtestparancsnokságunknak kellett mesterembereket szolgáltatnia nekik különleges munkálatokra, például falak lebontására és új telefonkábelek behúzására. Így hát Veress tábornok hadsegédjeként alkalmam volt belopni az épületbe az ellenállás néhány emberét. Ezek az emberek lehallgatókábeleket húztak az Astoria pincéjébe, mely közvetlen összeköttetésben állt a német telefonközponttal. Ez a rendszer a végsőkig kitartott, s nagy segítségünkre volt abban, hogy a titkosrendőrség terveit áthúzzuk. Sok száz életet mentett meg a gőgös német gestapósok eme apró hanyagsága, hogy létesítményükben a piszkos munkát áthárították a “nem árjákra”, ahogy nemzetünket nevezték. A zsidóüldözés Egy héttel a németek bejövetele után Veress tábornokhoz három látogató érkezett. Tischler, Sebestyén és Grün az erdélyi zsidóság főemberei voltak. Oltalmat kértek. - Tudjuk – mondták -, hogy létezik egy ellenállás, mely a nácik ellen harcol. Hajlandók vagyunk pénzelni ezt a mozgalmat, ha segítséget kapunk, amikor kezdetét veszi az üldöztetés.
Jobban voltak értesülve, mint mi. Már tudták, hogy Budapesten a belügyminiszter aláírta a parancsot, hogy gyűjtsék be mindazon zsidókat, akikre “az ellenséggel való együttműködés gyanúja hárul”, s adják át a németeknek. - Nem tudok semmiféle ellenállásról – mondta Veress -, de ami a segítséget illeti, biztos vagyok benne, hogy ebben az országban minden becsületes ember az üldöztetés ellen lesz és minden lehetséges módon igyekszik majd elrejteni önöket. Másnap kezdetét vette az üldöztetés. Az ellenállás a hadsereg néma együttműködésével több mint 12.000 életet mentett meg2: a zsidókat és minden politikailag üldözött csoportot, például szociáldemokratákat és kommunistákat különféle titkos táborokban rejtegette. Ezek többnyire a Kárpátok rengetegében rejtőztek. A kommunisták egyik vezérét, egy kitűnő fiatal zsidó írót Teleki gróf rejtegette vendégeként a kastélyában. - Amikor a barátai bejönnek, ugye, felakasztanak engem? – kérdezte az öreg Teleki gróf félig tréfásan, félig komolyan egy nap vacsoránál. - Nem fogunk felakasztani senkit – biztosította a kommunista író. – Csak igazságot és békét akarunk. Egy évvel eme vacsora után Teleki grófot a “néptörvényszék” nácibérencnek kiáltotta ki és tizenkét év kényszermunkára ítélte. Minden tulajdonát elkobozta az állam. A fiatal kommunista író igyekezett segíteni megmentőjén, de rövid idő alatt kegyvesztetté nyilvánították, és eltűnt a politika színteréről. Románia meghiúsít egy tervet Veress tábornoknak az volt az elképzelése, hogy tartsuk az orosz seregek ellen Erdély határát, ameddig csak lehet, hogy a Szövetségeseknek legyen idejük elérni minket délről, a Balkán felől. Amelyik nap az első amerikai katona erdélyi földre teszi a lábát, a Kilencedik Magyar Hadtest a németek ellen fordul azzal a feltétellel, hogy Amerika biztosítékot ad arra nézve, hogy Erdély nem kerül orosz ellenőrzés alá, csak az angolok vagy az amerikaiak fogják elfoglalni. És hogy a háború után a népnek joga legyen szabad választásokon dönteni az ország jövője felől. Ez a terv füstbe ment 1944 júliusában, amikor Románia – mely mindaddig Hitler leghűségesebb csatlósa volt – átállt az oroszok oldalára. Ezzel Dél-Erdély “ellenséges terület” lett, s Sztálin hadserege gyakorlatilag öt kilométerre volt Kolozsvártól, Észak-Erdély fővárosától. Gyorsan kellett dönteni. A németek ráparancsoltak Veress tábornokra, hogy támadja meg Dél-Erdélyt, s szabadítsa ki a Dél-Romániában bekerített tizenkilenc német egységet. Az angol őrnagy titkos rádióadója ismét működésbe lépett, Veress tábornok ajánlata a következőképpen hangzott: “Erdély kész kikiáltani függetlenségét és semlegességét s tartani a határait az oroszok és németek ellen, ha Anglia és az Egyesült Államok biztosítékot adnak arra 2
Sajnos ez a szám valószínűtlenül magas. Randolp L. Braham feldolgozta a kolozsvári deportálásásokat is kétkötetes munkájában. Nem ír erről az akcióról. Virágh Ajtony nem ismer egyetlen túlélőtől származó visszaemlékezést sem, holott 10 ezer megmentett esetében egy ember írhatott volna erről. Nem hiszi, hogy százas nagyságrendnél nagyobb számról van szó.
vonatkozóan, hogy függetlenségét tiszteletben tartják, s az ország nem kerül orosz vagy román uralom alá.” A szövetségesek válasza három napot késett. “Nem tehetünk semmit” – érkezett az elkésett válasz. – “Vegyék fel a kapcsolatot az oroszokkal.” Ahogy csapataink elindultak dél felé, már túl késő volt. Az oroszok elérték a Kárpátok déli hágóit, mielőtt a magyar hadseregnek alkalma lett volna lezárni azokat. A szövetséges orosz és román csapatok elözönölték az országot, s gyújtogattak, gyilkoltak és erőszakoltak minden városon és falun keresztül. Kezdetét vette Erdély borzalmas tragédiája. Az utolsó próbálkozás Ebben a reménytelen helyzetben Aczél báró, az ellenállás egyik vezéralakja azt a megbízatást kapta, hogy vegye fel a kapcsolatot az oroszokkal. Ám a válasz mindössze ennyi volt: “Feltétel nélküli megadást.” Veress tábornok a Kilencedik Magyar Hadtesttel elkezdte a visszavonulást Magyarország fele. Az ország északkeleti részében a román csapatok kis partizánbandákkal szövetkezve szörnyűséges vérontásba kezdtek a magyar lakosság körében. Minden férfit, asszonyt és gyermeket felkoncoltak, aki a kezük közé került3. Ez volt a román nacionalisták régi álma: hogy írmagját is kiirtsák az erdélyi magyarságnak, és egyszer s mindenkorra megoldják az Erdély-kérdést. Az idő tökéletes volt az efféle barbár cselekedetekre. Nem volt törvény, s mindent a háború számlájára lehetett írni. Ilymódon több mint 50.0004 kiszolgáltatott magyar parasztot öltek meg két hét leforgása alatt. Amikor az első orosz csapatok elérték Kolozsvárt, az ellenállás vezetői segítséget kértek a román banditák ellen. Az oroszok azt az árat kérték cserében, hogy a teljes erdélyi magyarság csatlakozzon a kommunistákhoz. Nem volt más választásunk. Kikiáltottuk az Erdélyi Kommunista Pártot egy gróf és egy báró vezetésével. Még ugyanazon a héten az összes román légióst és katonai egységet, melyek részt vettek a vérontásban, letartóztatták és kivégezték az oroszok. Bár katonai elfoglaltság alatt állt, Erdély rövid ideig független államként létezett az ellenállás vezéralakjainak a vezetésével. Vendégek Moszkvából 1944 december 18-án három orosz katonai gépkocsi állt meg a kolozsvári megyeháza előtt, bennük hat civillel. Bemutatták irataikat: Moszkva teljes hatalommal ruházta fel őket, hogy “megszervezzék a demokráciát és átvegyék a kommunista párt irányítását.” Első dolguk az volt, hogy megszervezzék az államvédelmi rendőrséget. Ennek a vezetője annak a Grünnek az unokaöccse lett, aki ellátogatott Veress tábornokhoz a zsidóság nevében, és védelmet kért és kapott. Ennek az államvédelmi rendőrségnek több mint felét az ellenállás mentette meg a Gestapótól. Az államvédelmi rendőrség Moszkva irányításával alapos munkát végzett. Egy év leforgása alatt letartóztatták az erdélyiek minden olyan vezetőjét, aki nem volt hajlandó engedelmeskedni a “parancsnokság” rendelkezéseinek. Majdnem Ez természetesen túlzás. Az áldozatok száma pontosan megállapítható. Szárazajtán sem MINDEN személyt gyilkoltak le. 4 Teljes túlzás. 224 fő nevét ismerjük; ennél ugyan több az áldozatok száma, de nem kétszázszor! 3
mindenkit, aki szíve szerint nem szimpatizált a kommunistákkal, de az oroszokkal kötött egyezség nyomán segített kiépíteni a pártot, letartóztattak. A vádpontok mindig ugyanazok voltak: a németekkel való kollaborálás és a nép elnyomása. Pár heti börtön után a politikai rendőrség kezében mindenki kész volt elismerni a legképtelenebb vádakat is. Aztán a “Néptörvényszéknek” csak annyi dolga maradt, hogy ítéletet fabrikáljon és a bábokat mozgassa. Egyetlen év alatt 686 embert ítéltek halálra s 2687-et több mint hatévnyi börtönre. Az elítéltek közt volt az ellenállás 311 tagja is5. Megtorlás Amerika barátai ellen Amikor – Sztálin külön óhajára – az új párizsi szerződésben Románia Erdély egészét nyerte el gyarmatul, a kommunista párt az első nagy tisztogatással ünnepelt. Minden régi kommunista kegyvesztett lett, és eltűnt Szibériában. Ám a nagy vadászat 1948 után kezdődött, amikor Budapesten felfedezték Veress tábornokot az újjáépített ellenállási mozgalmával, s kínzások és kémek segítségével napvilágra került az erdélyi ellenállás néhány titka. A kommunisták uralta Magyarország sietett kiadni ezeket a titkokat Magyarországnak. Több mint 200 embert tartóztattak le ismét: az ellenállás minden tagját. A vád eképpen hangzott: “összeesküvés idegen erőkkel a demokrácia ellen.” A tény, hogy az ellenállás megpróbált kapcsolatba lépni Angliával és Amerikával a háború alatt, elegendő volt, hogy minden egyes tag szibériai munkatáborokba kerüljön, mint népellenség. A Farkasok Néhány ember, akinek volt alkalma megszökni, kijött Ausztriába vagy Németországba, és eltűntek a menekülttáborokban. Legtöbbük álnéven szerepelt, mert tudták, hogy a táborok, sőt még a Nemzetközi Menekültszövetség is, tele vannak befolyásos kommunistákkal. Négy ember Ausztriában “kémelhárítás” szervezésével próbálkozott Amerika számára, de az amerikai illetékesek ekkor még nem vették elég komolyan a kommunista ügyet, s a négy embert két hónap leforgása alatt titokzatos körülmények között meggyilkolták. De a régi ellenállók többsége, akiknek sikerült megszökniük a börtönből, nem hagyta el az országot. Elrejtőztek a hegyekben, és különböző helyeken kis csoportokat építettek ki, főleg a Keleti-Kárpátokban. Előbb a hegyi parasztok segítségéből éltek, és reménykedtek a jobb idők bekövetkeztében. Mindenki hitt abban – és ez a hit a lakosság körében is elterjedt -, hogy Amerika visszaszorítja majd Oroszországot és Romániát saját határai közé, s Erdély ismét szabad lesz. 1950-ben a Sziguranca “reakciós banditákra” kezdet vadászni a hegyekben. Minden parasztot, akiről kiderült, hogy hajlékot és kenyeret adott a haramiáknak, letartóztattak és megkínoztak egész családjukkal együtt. Ettől fogva a “farkasok” – az emberek azért adták nekik ezt a nevet, mert a kemény tél ellen farkasbundával védekeztek – kénytelenek voltak visszavonulni a rengeteg mélyére, nehogy veszélyt hozzanak a parasztokra. 5
A két történész szerint a számok túl magasak és ellenőrzést igényelnek. Ford. megj.
Ekkor kezdtek harapni a farkasok. Eredetileg úgy tervezték, hogy várnak, amíg Amerika lép, s elindul a bomlás a kommunista világban. De telt az idő, s Amerika nem lépett. A kommunisták napról napra erősebbek lettek, s az emberekből kezdett kihalni a jobb jövőbe vetett remény. A számkivetett farkasoknak tenniük kellett valamit, hogy elkerüljék az éhhalált. Az első nagy akciójuk az volt, amikor megtámadtak és kiraboltak egy orosz katonai tehervonat-szállítmányt Déda és Hévíz között. Egy 26 férfiból álló csapat tette Forgách Géza hadnagy vezetése alatt. Az orosz egységek és egy teljes román ezred átfésülte a hegyeket a következő két hétben, de nem találtak semmit. A hegyek közt több ilyen akció követte egymást, és a kommunisták elvesztették türelmüket. Minden rendelkezésükre álló eszközzel harcolni kezdtek a farkasok ellen. Üldöző és üldözött egy csávában 1951 júniusa, július és augusztusa alatt, mialatt a nagy tisztogatás dühöngött az egyházakban és a módosabb parasztok ellen, a farkasok száma nagyon felszaporodott. Legtöbbük egyszerű üldözött állampolgár volt, akinek sikerült megszökni a börtön és kínzások elől. De a farkasokhoz néhány volt kommunista is csatlakozott. Még régi szigurancatagok is, akikből bűnbakot csináltak, amikor a kommunista pártban is tisztogatásra került sor. Később, Anna Pauker bukása után néhány zsidó is menedéket keresett a hegyekben. 1952 januárjában, amikor kezdetét vette a második nagy tisztogatás a partizánok és haramiák ellen, az újságok arról tudósítottak, hogy egy kétszáz emberből álló csoport rejtőzik a Keleti-Kárpátokban Forgách Géza hadnagy vezetésével, meg egy másik, százhúsz emberből álló a Déli-Kárpátokban. Géppuskáik voltak, s – a romániai kommunista sajtó szerint – “az idegen imperialista és kapitalista erők” szerelték fel őket. Ebből természetesen egyetlen szó sem volt igaz. Szerencsétlenek kénytelen voltak román és orosz katonai vonatokat, teherautókat és raktárakat megtámadni és onnan szerezni élelmet és egyebet. Az első farkasok – az erdélyi ellenállás régi tagjai – hamarosan kisebbségbe kerültek. Mivel az üldözötté vált régi kommunisták, a sziguranca tagjai, zsidók, lelkészek és parasztok is csatlakoztak hozzájuk, furcsa társaság gyűlt össze. Üldözők és üldözöttek kénytelenek voltak vállvetve küzdeni egy harmadik üldöző ellen, mint az oly gyakran megtörténik a diktatúrák történetében. De a keverék nem bizonyult jónak. A farkasok közé kémek vegyültek, s 1952 januárjában és februárjában minden nagyobb csapatot szétvert két román meg egy orosz ezred. Véget ér egy szomorú történet 1952 nyarán a számkivetettek egy kis csoportja még a Keleti-Kárpátokban rejtőzött Forgách vezetésével. Utolsó üzenetük 1952 szeptember 18-án jutott el egy fiatal lelkész által, aki júliusban megszökött egy munkatáborból, s akin Forgách csapata segített a hegyekben. “Huszonnyolcan vannak – jelentette a lelkész -, “rongyosak, éhesek, s néhányukat sebek borítják. De azt mondják: hisznek Istenben és az igazságban. És ott maradnak, amíg segítség nem érkezik nyugatról.”
A nagy öregek közül egyedül Forgách hadnagy maradt meg ebben a csoportban. Ugyanaz, aki 1944-ben közvetített az erdélyi és magyar ellenállás között. 1945ben és 46-ban ötször járt kinn Ausztriában üzenetekkel, de mindig visszatért, hogy osztozzon népe sorsában. 1953 februárjában lőtték le, s vele véget ért annak a maroknyi hősies embernek a története, akik megpróbálták megmenteni hazájukat, s akik az erdélyi ellenállásként váltak ismertté. De emlékük fennmarad egy eljövendő szabad világ számára, melyért életüket adták. Eredeti angol nyelvű kézirat, CWA irattára (Gálfalvy Ágnes fordítása)
