EGY ÍRÓ. AKIRE FIGYELNI FOGOK!' KIM HARRISON. NEW YORK TIMES

EGY Í RÓ . KIM HARRISON. BESTSELLER

AKIRE

NEW

F IG YEL NI YORK

FOGO K!' TIMES SZERZŐ

írta: Rachel Vincent A mű eredeti címe: Shift Fordította: Miks-Rédai Viktória A szöveget gondozta: Késmárki Anikó A művet eredetileg kiadta: MIRA Books Cover art Copyright © 2010 by Harlequin Enterprises Limited. Copyright © 2010 by Rachel Vincent All rights reserved including the right of reproduction in the whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B.V. / S.á.r.l.. Minden jog fenntartva, beleértve a bármilyen formában történő részleges, vagy teljes sokszorosítás jogát is. Ez a kiadás a Harlequin Enterprises II B.V. / S.á.r.l-lal való megállapodás alapján jelent meg. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, business establishments, events or locales is entirely coincidental. Ez a mű a képzelet szüleménye. A szereplők, a szereplők nevei és a műben szereplő események a szerző képzeletének szülöttei vagy képzeletbeli módon vannak felhasználva és bármely élő vagy halott személlyel, üzleti létesítménnyel, eseménnyel vagy helyszínnel való hasonlatosság kizárólag a véletlen egybeesés eredménye.

A sorozatterv és annak elemei Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 855 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

magyár

nyomdatermék

NYOMDA- ÉS PAPÍRIPARI SZÖVETSÉG

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Az 1 -es számúnak, aki elintéz mindent, amit én elfelejtek, és lehetővé teszi, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek. Köszönöm!

T

ŰNJ EL! AZONNAL. Apám figyelmeztető morgása visszhangot vert a lelkem sötét, vad

részében, és felébresztette bennem a vágyat, hogy élő húst szaggassak, és friss vér csillogását nézzem a holdfényben. Hullámokban érkezett a vérszomj, beleszédültem, alig bírtam visszafogni. Elégtételt veszünk Ethanért. De nem most. És nem itt. Habár apám irodájában szinte forrt a levegő a saját haragomtól és végrehajtótársaim dühétől, Paul Blackwell, a Területek Tanácsának meghatalmazott vezetője, láthatóan ezt fel sem vette. Az iroda csukott ajtajához közeli helyemről figyeltem, mindkét karomat - a jobb még mindig

gipszben pihent — magamhoz szorítva, keresztben a

mellkasomon. Blackwell beledöfte régimódi fa sétabotját a perzsaszőnyegbe, és két kézzel rátámaszkodott. - Ugyan, Greg, nyugodj meg! Csak annyit kérek, hogy vedd figyelembe a többség érdekeit, elvégre te is azt hirdeted, hogy pontosan így teszel majd, ha visszakapod a tanács elnökségét. Sajnos ez a lehetőség minden nappal egyre távolibbnak tűnt. A testvérem temetése óta eltelt hétben Nick Davidson nyilvánosan

letette a garast Calvin Malone, mint a Területek Tanácsának leendő vezetője mellett, ami azt jelentette, hogy apám még Jerold Pierce — végrehajtótársunk, Parker apja - hiányzó szavazatával is csak döntetlent érhet el. Márpedig a döntetlen nem elég. Tiszta győzelem kell. Apám a szőnyeg másik végében álló füles karosszékben ült. Nem állt fel, ez pedig szokatlan tiszteletlenségnek tűnt a részéről egy másik alfával szemben. Én azonban elég jól ismertem ahhoz, hogy megérezzem az igazságot: ha feláll, esetleg elveszíti az önuralmát. - Azt kéred, hogy hagyjam bosszulatlanul a fiam halálát. - A hangja halk, de veszedelmes morgás volt, már sokszor hallottam ilyesmit tőle, de még mindig a csontomig hatolt, és együtt vibrált bennem a szívfájdalommal. - Azt kérem, hogy ne indíts háborút. - Blackwell nyugodtan, megingás nélkül állt a helyén, ami jelentős lelkierőt követelhetett tőle, figyelembe véve apám fiatalabb korát és nagyobb testi erejét. És leplezetlen dühét. Greg Sanders, a déli középső falka alfája, az apám, még ötvenes éveinek vége felé is komoly erőnek számított. Apám újra felmordult. - Az egészet Calvin Malone kezdte, és ezt te is átkozottul jól tudod. Blackwell sóhajtott, és körbepillantott a szobán. Fáradt tekintete végigsiklott a bárszekrény mellett várakozó három másik alfán és a falakat támasztó végrehajtókon. Az az érzésem támadt, hogy sokkal szívesebben intézte volna a dolgot apámmal kettesben. A többi alfa, fejenként két végrehajtóval, aznap reggel érkezett egy utolsó stratégiai megbeszélésre, mielőtt a déli középső falka és a szövetségesei megindítják a teljes vonalas támadást - az Államokban hat évtizede nem fordult elő ilyesmi. Szombat volt, az offenzívát három nappal későbbre terveztük, kedden napnyugta utánra. A levegőben zsongott a várakozás, bizsergetett, mint az elektromosság, lüktetett az

ereimben, mint a szenvedély. Már érezni véltük a csapásokat és a vér ízét, mindannyian, hallottuk a sikolyokat, amelyek nemsokára felhasítják a dermedt, hideg februári éjszakát. Az erőszakra válaszul ígért erőszak éltetett minket, nem egy kandúr körülöttem alig bírt a vérszomjával, az adrenalin gyilkos hullámaival. Blackwellnek tudnia kellett, már amikor belépett a házba, hogy a missziója halálra van ítélve. A szövetségeseinkre számítottunk, Paul Blackwell érkezése azonban meglepett minket. Közvetlenül ebéd után állt meg a behajtón bérelt kocsijával, amelyet az unokája vezetett, és eltökélten markolva a botját, besétált közénk. Azonban ennyi még kevés volt, és kevés volt a Területek Tanácsa által rá ruházott hivatal is, amelyet becsület- rendként viselt. Vagy inkább szégyenbélyegként, hiszen a tanács tagjainak majdnem fele jelen volt, és egyikük sem volt boldog miatta. Blackwell odébb húzta a lábát a szőnyegen, és lehunyta a szemét, mintha a gondolatait akarná összeszedni, végül újra apámra vetette sötét pillantását. - Greg, senki sem örül annak, ami Ethannel történt, én a legkevésbé. Calvint hivatalosan megintettük, a részt vevő végrehajtókat pedig határozatlan időre, a vizsgálat befejezéséig felfüggesztettük a szolgálatból.

Mármint azokat, akik túlélték. - Ki vezeti a vizsgálatot? - kérdezte Rick nagybátyám a szoba másik feléből; egy félig telt brandyspoharat dajkált. - És ki tanúskodhat majd? Komolyan úgy gondolod, hogy a tanács a jelen állapotában képes lesz igazságos, vagy egyáltalán, pártatlan döntést hozni? Blackwell kényelmetlen mozdulattal anyám bátyja felé fordult. - Komolyan úgy gondolom, hogy a tanács jelenlegi állapota egyenesen katasztrofális. De ha sutba dobjuk a rendszert, ami mindennek az alapját képezi, azzal nem javítjuk ki a rajta keletkezett repedéseket. Visszafordult apám felé. - Szerencsére, úgy hallom, a tényleges

elkövetővel már elbántál. Ami azt illeti, apám még azelőtt átharapta Ethan gyilkosának torkát, hogy a bátyám utolsót lélegzett volna. A kandúrt a pajtánk mögötti ipari krematóriumban égettük el, a hamvait egyszerűen szétszórtuk, hadd tapossa a földbe, aki arra jár. Csakhogy ez a csekély bosszú nem enyhítette a bennünk lángoló dühöt. - Ethan haláláért valójában Calvin Malone a felelős, és meg fogja fizetni az árát - felelte apám hidegen, mintha semmit sem érezne abból, amit kimond. Azonban a jobbomon Marc két keze ökölbe szorult, a másik oldalamon Jace megmerevedett. Szemben, a díványon, Michael komoran biccentett. Készen álltunk. Ideje volt már a bosszúnak. - A tanács hivatalos eljárást indított az ügyben - folytatta Blackwell. Tudom, hogy ez neked kevés, és meg is értem. De ha rátámadsz Malone-ra, miután ő alávetette magát a tanács joghatóságának, te leszel az agresszor. - Most azt játsszuk, ki ütött először, mint az óvodában? - Apám végre felemelkedett ültéből; Blackwell kénytelen volt felemelni a fejét, hogy állhassa dühös pillantását. - Annyira elvakít a felelős keresése, hogy nem látod át a nagyobb mintázatot? Calvin Malone szabadon garázdálkodik, és ha a tanács nem teszi helyre, majd elrendezzük mi. A bárszekrény mellett Rick bácsi, Umberto Di Carlo és Ed Tay- lor egyetértőn bólogatott. Ok a támogatásukról biztosították apámat, és az embereiket is a rendelkezésére bocsátották a harcokhoz. Éppenhogy a nagyobb összefüggéseket nézem. — Blackwell megvetette a lábát, ahogy apám lassan, ragadozómozdulatokkal elindult ' felé. - Polgárháborúról beszélsz. Miként szolgálja ez a közösség érdekét? Lepillantott a botjára, de amikor felnézett, új eltökéltséggel egyenesítette ki vékony, öreg gerincét. - Lehet, hogy vén vagyok és félvak, de ezt nagyon is tisztán látom, Greg. Az államokbeli falkák nem engedhetik meg maguknak, hogy egymással háborúzzanak.

Apám állta a tekintetét. - Azt sem, hogy Calvin Malone legyen a vezetőjük. - Ellépett az idős alfa mellett, és elvette a sógora által felé nyújtott poharat. Belekortyolt. Blackwell lassan, a botjára támaszkodva utánafordult, közben újra végignézett a helyiségen. A pillantása végül anyámon állt meg, aki egy bőrfotelben ült a sarokban félig az árnyékba rejtőzve. Régen, még a születésem előtt, ő is részt vett a tanácsban, de most már, amióta az eszemet tudom, sosem avatkozott bele nyíltan a politikába. Mégsem tiltakozott senki, amikor a váratlan vendéget bevezette az irodába, majd maga is belépett utána. - Karén - szólította meg Blackwell, és a pofátlanságnak ez a szintje úgy hatott rám, mintha visszafelé simogattak volna. Az öreg egyértelműen ellenezte a nemek egyenlőségét, mégis volt képe az anyámhoz fordulni a saját otthonában. - Mondd, tényleg elküldenéd a fiaidat a háborúba meghalni, ha elkerülhető? Anyám szemében harag villant - elakadt a lélegzetem. Lassan felállt, a szobában mindenki felé fordult. - Ha esetleg nem vetted volna észre, Paul, nem kell elküldenem őket semmiféle háborúba, ha a halálukat akarom látni. Nincs két hete, hogy Ethant a saját birtokunkon gyilkolták meg, egy olyan akcióban, amit te magad szentesítettél. Előrelépett, a kezeit karba fonta, és egyszerre megrémisztett a kettőnk hasonlósága. — Most pedig itt állsz, a házamban, és azt várod, hogy tiltakozzak az igazságszolgáltatás ellen? Azt várod, hogy támogassak egy tanácstagot, akinek minden elve gyűlöletes a számomra? Paul, te ostobább vagy, mint Malone. Blackwell láthatóan szóhoz se jutott, úgy bámult rá, én pedig alig bírtam a rajtam végigszáguldó gyönyörűséggel. Anyám azonban még nem fejezte be.

- Ráadásul, ha Calvin Malone veszi át a tanács irányítását, a status quo sosem látott mélységekbe fog süllyedni. Miből gondolod, hogy hallani akarlak téged, őt vagy bárki mást, amikor megszabjátok a lányomnak, mikor és kihez menjen férjhez, és hány gyereket szüljön? Igen, szeretném, ha családot alapítana - pillantott felém -, de azért érzek így, mert látom benne, mélyre temetve, de látom ugyanazt a kemény, védelmező ösztönt, amit én érzek a saját gyerekeim iránt. És azért is, mert boldognak akarom látni. Ez az anya joga, nem a tiéd. És egy árva lelket sem fogsz meggyőzni, hogy egy morzsányit is érdekel Faythe boldogsága. - Karén... - próbálkozott Blackwell, de az anyám csak egy határozott fejrázással felelt. Megborzongtam zavarral kevert büszkeségemben, de a szememet nem vettem le anyám dühös és undorodó porcelánarcáról. - És most jól figyelj, mert nem mondom el még egyszer! - lépett előre, ujjával a tanács legidősebb alfája felé bökve. A mozdulattól libabőr futott végig a karomon. — Lehet, hogy nyugodt a vérmérsékletem, és kivettem a részemet a faj következő generációjának létrehozatalából, de ne kövesd el azt a hibát, hogy jámbornak vagy gyengének nézel! Éppen az anyai ösztön, amit fel akartál piszkálni bennem, az táplálja a fiam halála miatti bosszúvágyamat, és biztosíthatlak, ez a vágy éppen olyan forró és heves, mint a férjemé. Blackwell ráncos álla ekkor valóban leesett. - És végül — folytatta anyám —, vendégként szívesen látunk, de ha még egyszer megsértesz engem, vagy a család bármelyik másik tagját,

személyesen doblak ki. Azzal a füle mögé tűrte egy elszabadult, ősz tincsét, és határozottan az ajtó felé indult, mi pedig döbbenten bámultunk utána. Apámat kivéve. Az ő arcán olyan büszkeség ragyogott, hogy ha nem visel gyászt a fia miatt, biztosan megéljenezte volna.

Csend volt, csak anyám praktikusan alacsony cipősarka kopogott a keményfa padlón. Nem nézett vissza, nem nézett senki szemébe, csak kinyitotta az ajtót - mire majdnem a nyakába esett egy apró macskalány. - Kaci, mi a baj? - Anyám megfogta a kislány vállát, és elvezette az irodaajtóból, nyilván azt feltételezte, hogy Kaci éppen kopogni akart. Én azonban tudtam, hogy téved. Kaci nem kopogni akart, hanem hallgatózott. Legalábbis megpróbálta. Személyes tapasztalataim alapján elmondhattam volna neki, hogy nem lesz szerencséje. Az ajtó tömör tölgyből volt, a falak pedig, a gipszkarton borítás alatt betonból, ablak nélkül. A helyiség ettől még nem vált teljesen hangszigeteltté, de a bent kimondott szavak érthetetlenné torzultak még egy vérmacska éles füle számára is. - Én... - Kaci elakadt, segélykérőn rám pillantott, de én csak mosolyogtam. Élveztem, hogy most az egyszer nem én vagyok terítéken. — Rólam beszéltetek, igaz? Mert akkor jogom van tudni. - Rólad nem volt szó - mosolygott rá anyám.

Egyelőre. De most, hogy Blackwell alól kihúzták a béke szőnyegét, kétségem sem volt, hogy mindjárt kezdi Kacivel. Calvin Malone keservesen igyekezett a lányt egy olyan falka gondjaira bízni, amely őt támogatja a küzdelemben. Lehetőleg a sajátjára, ha megoldható. Voltaképpen Ethan is azért halt meg, mert megvédte Kacit, amikor el akarták ragadni a kelet-texasi ranchunkról. És ezzel Kaci is tisztában volt. -Akkor miről? Ethanről? - Megremegett az álla, amikor kimondta, a pillantása arcról arcra vándorolt, úgy kereste a válaszokat, és a szívem egyszerre megint apróra tört. Kaci közelebb állt Ethanhez és Jace-hez, mint bármelyik másik kandúrhoz, és bár csak három hónapja ismerte, éppolyan nehezen viselte a bátyám halálát, mint mi. Talán rosszabbul. Tizenhárom éves

korára tragikusan sokszor találkozott a halállal, jóformán minden terápia nélkül. Mindennek a tetejébe, a mindannyiunkat sújtó gyászon és dühön túl neki még a bűntudatával is meg kellett küzdenie, hiszen Ethan az ő védelmében halt meg. - Gyere, Kaci, kerítek neked valami ennivalót. - Anyám megpróbálta elirányítani az irodaajtótól, de a kislány kifordult a keze alól. - Nem vagyok éhes. És elegem van belőle, hogy kizártok mindenből. Itt tartottatok a ranchon, de nem áruljátok el, hogy mi folyik az otthonomban? Ez így nem tisztességes. Sóhajtottam és körbenéztem; utáltam a gondolatot, hogy otthagyjam a vitát. Azonban Ethan halála óta Kacivel senki sem tudott úgy bánni, mint én, leszámítva Jace-t, őt pedig nem szándékoztam megkérni, hogy menjen vele. A közelgő háborúhoz ugyanannyi köze volt Jace-nek is, mint nekem, hiszen Calvin Malone a mostohaapja volt, Ethan pedig világéletében a legjobb barátja. - Figyelj, Kaci, menjünk, rugdaljunk szarrá néhány bála szalmát a pajtában, mit szólsz? A kislány úgy nézett rám, mintha átálltam volna a sötét oldalra, de vonakodva bólintott. Marc megfogta a kezemet, az ujjaink végigsiklottak egymáson, amikor elléptem mellette az ajtó felé indulva. Megtorpantam, és látványos csókot nyomtam borostás arcára, közben olyan mélyen magamba szívtam az illatát, ahogy csak bírtam. * Hadd érezzem én magam is, és hadd lássa Blackwell - hadd tudja meg a vén tetű, hogy igenis én választom meg, kit akarok a páromul. Azonban kifelé menet összeakadt a tekintetem Jace-ével. Az arckifejezése gondosan semmitmondó volt, ám állának feszes vonala és a szemében felvillanó fény elárulta az érzéseit. Megegyeztünk, hogy nem beszélünk arról, ami kettőnk között történt Ethan halálának napján. Semmi más módon nem őrizhettük volna meg a házban a békét, hogy mindenki a bátyám megbosszulására fordíthassa minden

erejét és gondolatát. Magamban pedig megfogadtam, hogy Marc tudja majd meg elsőként, én magam mondom el neki. Ennyit megérdemel, bár előre rettegtem attól a perctől. De még nem jött el a megfelelő idő. Még csak az elfogadható idő sem. Minden alkalom szörnyűséges volt, és ahányszor Jace így nézett rám - ahányszor éreztem a testem válaszát a megtagadni kívánt kötődésre -, a belső nyomásmérőmben még egy kicsit feljebb szökött a higanyszál. Ha hamarosan nem törik meg a feszültség, felrobbanok. Vagy olyat teszek, amit mind megbánunk. Rákényszerítettem magamat, hogy egyetlen szomorú, udvarias biccentéssel menjek el Jace mellett, épp úgy, ahogy bármelyik másik végrehajtó társammal tettem volna. Kiléptem a folyosóra és becsuktam az ajtót. Anyám már ott állt a bőrdzsekimmel és Kaci pehelykabátjával. Néha elfelejtem, hogy ha akar, ő is képes ugyanolyan gyorsan mozogni, mint mi. Néha azt is elfelejtem, hogy nagy szája van. Vajon honnan örököltem a

sajátomat... - Köszönöm! - Elvettem és felhúztam a dzsekit. - Anyu, ez... hihetetlen volt. — Nem találtam rá más szavakat. Az ajka komor, egyenes vonalba húzódott. - Az igazat mondtam. - Kihúzta Kaci hosszú, gesztenyeszín fürtjeit a kabát gallérjából, és mosolyt erőltetett az arcára. - Fél óra múlva gyertek be melegedni! Csinálok forró csokit. A folyosón Kaci a farmerje zsebébe dugta kesztyűtlen kezeit, és felnézett rám — csaknem olyan szigorúan, mint apám szokott. Abban a percben semmit se szerettem volna jobban, mint mosolyt csalni az ajkára. Hogy olyannak láthassam, ha csak egy rövid időre is, mint bármelyik tizenhárom évest. Egy tinit, aki nem ismeri az erőszakos halált, a lelket szaggató bűntudatot, a félelem súlyát.

- Mi volt hihetetlen? - kérdezte, és kilökte a bejárati ajtót. Elvigyorodtam, a rosszkedvem tovaszállt, amikor felidéztem anyám vagány monológját. - Anyu éppen most tálalta fel Blackwellnek a saját ráncos, vén golyóit, nyilvánosan. Kaci szemöldöke a magasba szökött. - Komolyan? Rábólintottam, és egy pillanatra megláttam, milyen lehet a boldog Kaci. - Az király. Kiléptünk a verandára, és már megtettem két teljes lépést, mire rájöttem, hogy nem vagyunk egyedül. Mercedes Carreno — Manx — ült kint a kovácsoltvas pádon Owen bátyámmal. Mindketten felnéztek, amikor megláttak minket, de a mosolyuk elárulta, hogy nem szakítottunk félbe semmit. Beszélgetést legalábbis nem. Csak ültek egymás mellett, és élvezték a téli csendet. És ez a csendes nyugalom közöttük valamiképpen meghittebb volt, mint sok csók, amit láttam. - Hahó! - üdvözölte őket a mit sem sejtő Kaci, én pedig kérdő pillantást vetettem a bátyámra. - Hol van Des? Manx fészkelődött a gyapjúkabátjában. - Alszik. Most az én szemöldököm szökött magasra. Owen elvörösödött, zavarában előrehúzta, majd hátratolta cowboykalapját a fején. Manx soha nem hagyta magára Dest. Soha. A kisfiú az ágyában aludt, ő pedig őrizte az álmát, ha elszundított. Még a fürdőszobába sem ment ki anélkül, hogy meg ne kért volna valakit, akiben bízott, hogy figyeljen rá, amíg ő távol van. Most pedig itt ült az én cowboyból lett gentleman bátyám mellett, és semmit nem csinált, a kezét az ölébe ejtve pihentette - lemészárolt körmei helyét rugalmas horgolt kesztyű védte. - Játszhatok majd vele, ha felébred? - folytatta Kaci. Manx mo-

solygott. Már rájött, hogy Kacit szinte mindennél jobban megnyugtatja, ha játszhat a babával, még ha ez csak annyit jelentett is, hogy az egy hónapos csecsemő Kaci ujját markolássza. - Persze - felelte. Kaci tartása ellazult, és akaratlanul is átfutott a fejemen, hogy két kisgyerek vajon kétszer akkora terápiás erővel bír-e majd az ő és mindannyiunk számára. Még nem volt időnk, hogy bizonyságot szerezzünk, de Angéla, Ethan ember barátnője teherbe esett, és semmi okom sem volt kételkedni, hogy a gyerek a bátyámé. Anyám óvatos optimizmussal fogadta a hírt, csak időnként törtek rá váratlan örömrohamok, amikor meg is engedte magának, hogy elhiggye. Az űrt, amelyet Ethan halála hagyott mindannyiunk szívében, semmi sem töltheti be. Azonban a fia, anyám első unokája sokat tehet a seb begyógyulásáért. Alig várta, hogy találkozhasson Angélával, de abban mind egyetértettünk, hogy a kismama biztonságának érdekében jobb lesz, ha a találkozóra csak később kerítünk sort, amikor már lerendeztük a gondjainkat a Területek Tanácsával. Kaci pillantása az udvaron át a pajta felé tévedt, összeszűkült a szeme, és legörbült a szája. Meg sem kellett fordulnom, tudtam, mit néz. Ethan sírját. Az almafa alá temettük, az első udvar és a keleti földek közé félútra. A fejfája mindörökre megváltoztatta az ismerős látképet, de így akartuk. Hogy mindennap láthassuk. Hogy szüntelenül emlékezzünk. Hogy gyászoljunk, amíg gyászolnunk kell. - Előremegyek - motyogta Kaci, és választ sem várva leszaladt a lépcsőn. Eredetileg nem akartam Owen és Manx társaságában maradni, megakasztani, ami... folyt köztük, de Kaci nyilvánvalóan szeretett volna egy percig kettesben maradni Ethannel, és ezt tiszteletben kellett tartanom. - Hogy van a kezed? - kérdeztem, egy rattan székbe telepedve a veranda szélén.

- Tessék? - Manx a homlokát ráncolta. Az ujjai felé biccentettem, akkor felemelte őket, mintha meg akarná nézni. - O! Sokkal jobb. Már csak akkor fáj, ha... - elhallgatott, kereste a megfelelő szót - beleütöm a dolgokba. Eltaszította magától a semmit, hogy megmutassa, igazat mondott. Majdnem két hét telt el a karmai levágása óta, és a sebek szinte teljesen meggyógyultak, de a körmei helyén még vörös és dagadt volt a hegszövet. Manx utálta a látványt, és ha csak lehetett, vékony kesztyűt viselt; csak akkor vette le, ha a kicsiről vagy magáról kellett gondoskodnia. Megfordultam, hogy Kaci után nézzek. A szokott tempójában kocogott, félúton járt az almafa felé. A szemem sarkából láttam két sólymot körözni az égen. - Hát a te karod? - kérdezett vissza Manx, magára vonva a figyelmemet. Felmutattam a gipszet, és újra elmosolyodtam, mert megláttam a firkákat, amiket Kaci rajzolt a végrehajtók odafirkantott aláírásai közé. Egy lila szirmú virág, a közepén X alakú szemekkel. Rózsaszín koponya lábszárcsontokkal. Csendben tűrtem, amíg megalkotta a mesterműveket bármit, csak mosolyogjon -, habár megfenyegettem, hogy még egy csepp rózsaszín a karomra, és az egészet lefestem fekete körömlakkal. De azért be kellett ismernem, jobban esett Kacire gondolni a gipszem nézegetése közben, mint arra, miként tört el a karom. A rohadékokra, akik elrabolták és összeverték Marcot, hogy információt nyerjenek tőle rólam, miután az én összevetésemmel nem értek el semmit. - Egészen jól. Dr. Carver szerint néhány hét múlva már megpróbálhatok alakot váltani. — A törött csontok jóval lassabban gyógyultak, mint a vágások és karmolások. Már viszketegen vártam, hogy válthassak, bár a viszketegséget okozhatta a gipsz is. Mintha még február közepén is aláizzadt volna a bőröm. - Nagyon hiányzik neki. - Owen az állával a hátam mögé intett.

Megfordultam. Kaci Ethan fejfája mellett kuporgott a földön, fél térdével a megforgatott rögökön. - Igen, tény... - Mi a franc... ? - szakított félbe Owen. Követtem a pillantását. Láttál már valaha ekkora sólymokat? Abból ítélve, ahogy köröznek, valami prédát találtak. Felpattantam, riadalom kavargóit a gyomromban. - Nem sólymok... - nyögtem ki. Túl nagyok voltak. És a szárnyuk is máshogy állt, főleg a hegye. Még ilyen távolságból is valahogy furák voltak a szárnyhegyeik. Korábban igazán magasan repülhettek, mert most, hogy leereszkedtek, és a keleti földeket szegélyező erdők felől lecsaptak, egyszerűen óriásinak tűntek. A szívverésemet egyszerre lassúnak éreztem, mintha nem bírná tartani a lépést a testemmel. Túlságosan nagyok voltak. És túlságosan alacsonyan repültek. És túlságosan gyorsan...

A rohadt életbe! — Kaci! - sikoltottam, de az első madár már zuhant is felé. Kaci felnézett, ijedtében ő is sikoltott. Addigra már az udvar feléig rohantam. Kaci felpattant, oldalra vetődött, hogy kitérjen az első madár támadása elől. A gigászi karmok veszedelmesen közel suhantak el a fejéhez. Újra sikoltott,

és

amikor

a

madár

hatalmas

szárnyait

csattogtatva

felemelkedett - a levegő suhogását majdnem száz lépésről is hallottam -, talpra állt, és felém rohant a kiszáradt füvön át, még mindig teli tüdőből kiabálva. Én nem pazaroltam a levegőmet kiabálásra, csak száguldottam felé, de emberként egyikünk sem volt elég gyors. Szívszakasztóan közel, alig öt méterre voltam, amikor a második madár lecsapott, olyan szelet kavarva, hogy hátratántorodtam egy lépést. A karmait szélesre nyitotta, aztán összezárta Kaci két karján. Egy pillanatig, amíg az új teherrel az egyensúlyáért küszködött,

tisztán láttam a szépséges teremtményt - sima, barna szárnyait, rettenetes, horgas csőrét, hatalmas, hegyes karmait, és a szárnyai végén, a tollak alól előtűnő hosszú és éles karmait. De a pillanat elmúlt, és a lény újra a levegőbe rugaszkodott, én pedig a semmibe markoltam, egy méterrel Kaci edzőcipője alatt. Zakatoló szívvel rohantam tovább, bár tisztában voltam vele, hogy hiába. Nem tudtam repülni, és futva esélyem sem volt, hogy lépést tartsak. Mert Kacit nem sólymok ragadták el. Az újonnan érkezett nőstény macskánk, szeretett tanítványom, az első pár mennydörgőmadár karmai közé került, akiket vérmacska egyáltalán megpillanthatott az elmúlt negyed évszázadban.

22

—

KACI! -

KIÁLTOTTAM

És

ROHANTAM,

az adrenalin tüze úgy perzselt belülről,

hogy nem éreztem semmit. Sem a maró februári hideget, sem a földet a talpam alatt, még a gallyakat sem, amelyek védtelen arcomat, nyakamat karmolták, amikor berontottam a házunk mögötti erdőbe. A magasban Kaci sikoltozott és tekergőzött, alig egy-két méterre a fák koronájától. Ha mindez

nyáron történik,

semmit sem láttam volna belőle a

lombkoronákon át. A mennydörgőmadár megmerült a levegőben, és megingott, mert Kaci oldalra rántotta mindkét lábát, de aztán visszanyerte az egyensúlyát, és újabb erőteljes szárnycsapással métereket emelkedett. Kaci még mindig küzdött, szavak nélkül sikoltozva rémületében. - Ne vergődj! - süvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, remélve, hogy a szél és a saját kiáltozása ellenére is meghallja. Ha onnan lezuhan, komoly sérüléseket szenved, hiába tompítják az ágak az esését. Ha szabadon esik a földre, belehal. A másik madár széles ívben visszafordult felénk Kaci és az elrablója elől. Egy másodpercre pánikba estem, azt hittem, lecsap rám, de rájöttem, hogy nem teheti, amíg az erdőben vagyok — a fák között nem talál elég helyet lenyűgöző szárnyainak. A fesztávolsága legalább négy méterre terjedt, vagy tovább. Nem csapott le, mindössze megkerülte a társát; őrszem és alighanem erősítés is volt egyben. Ha nem lassítja le őket Kaci súlya, mindenestől szem elől veszítem őket, és még így is, hogy komolyan lelassultak, sokkal de sokkal sebesebben szárnyaltak, mint ahogy én két lábon kerülgetni tudtam a

fákat és az aljnövényzet gubancait, főleg, hogy elsősorban az eget figyeltem, és nem az akadályokat. Perceken belül fél kilométeres előnyre tettek szert, bár nem emelkedtek magasabbra tíz-tizen- két méternél a kopasz erdő felett.

Meddig bírja cipelni? Félrelöktem magam elől egy hosszú ágat, amely könnyen betörhette volna az orromat - de aztán megint felnéztem, megbotlottam egy gyökérben, és egyenesen arcra estem. A kezeimmel tompítottam a zuhanást, de a becsapódás ereje felszáguldott a karjaimon. Kín lobbant a törött csontjaimban. Levegőért kaptam, de azonnal felálltam, összekarmolt, vérző kezemet a nadrágomba töröltem. Fájó, begipszelt karomat a mellkasomhoz szorítottam, de még mielőtt újra felgyorsulhattam volna, egy elmosódott, fekete alak suhant el mellettem jobbról, és könnyedén átszökkent egy örökzöld cserje felett, amit nekem meg kellett volna kerülnöm. Erősítés. Hála az égnek, valaki alakot váltott. Ha én szánom rá az időt, biztosan elveszítem szem elől Kacit. A kandúr túl gyors volt, hogy látványról felismerjem, de ahogy követtem, egy nádszálvékony magonc és egy rothadó tönk mellett, megéreztem a szagát. Owen volt az, és bizonyára követik mások is. Nem mintha bármit is tehetnénk a földről... A bátyám előrerohant, és eltűnt a szemem elől, de még hallottam a zihálását, és ahogy tördelte a gallyakat - a sebesség most fontosabb volt, mint a lopózás. Tovább rohantam dühítően lassú, emberi lábaimon, a torkomat marta a hideg, a kezeim ezer apró szúrástól és vágástól sajogtak. Másfél kilométeren át vakon követtem Owent és Kacit, és már teljesen elvesztettem az irányérzékemet. Abban biztos voltam, hogy legalább egyszer elkanyarodtunk, és nem találtam logikát a madarak röppályájában, azt leszámítva, hogy le akartak rázni minket. És persze, hogy a fák felett maradjanak, ahol autóval nem tudjuk követni őket.

Amikor a két mennydörgőmadár - és velük Kaci - alászállt az égből, teljes pánikba estem. A szívem úgy vert, mintha fel akarna robbanni, a lábam nem mozdult elég gyorsan. Két kézzel csapkodtam el az utamból az ágakat, mit sem törődve a gipsszel, áttörtem az erdőn abba az irányba, amerre utoljára láttam Kacit. Már Owent sem hallottam, úgy zúgott a fülemben a saját vérem. Aztán a bátyám felüvöltött, tőlem jobbra. Minden erőmet egy utolsó sprintbe adtam, és néhány pillanat múlva kizuhantam a fák közül, egy autóút mellé - nem egészen két mérföldre a ranchtól. Megdermedtem, úgy néztem a szemem elé táruló látványt. Owen a kihalt úton száguldott végig, máris tíz méterre tőlem, és egyenesen egy, vagy harminc méterre a padkán parkoló autó felé rohant. A két madár a feje fölött a kocsi felé vitorlázott, egyre ereszkedve, a közelebbi még mindig karmai közt tartotta - a most újra vergődő - Kacit. Owen után iramodtam. Az autó kormánya mögül egy férfi szállt ki. Owen kapkodta a levegőt, nekem mindkét combom égett. A férfi kinyitotta a hátsó ajtót. Az első madár leereszkedett - és a döbbenettől csaknem orra estem. Még egy méterre volt a földtől, de már emberi lábakat nyújtott lefelé csupasz, sápadt lábakat, pedig egy pillanattal azelőtt még hegyes, görbe karmai voltak. Aztán a feje is visszaalakult emberivé, leszámítva az orra és a szája helyén előugró gonoszul éles csőrt. Értetlenségemben lassú kocogásra váltottam, nem bírtam levenni a szemem a valaha látott legbizarrabb átváltozásról. Kismértékben magam is képes voltam a részleges átváltozásra - egy kéz, a szemeim, vagy az arcom nagyobb része de ez túlment a legvadabb képzeletemen is. Ilyen sebesen egy macska sem volt képes váltani - ha utánozni akartuk volna a madarat, ugrás közben kellett volna befejezni a folyamatot. A riasztó féllény kecsesen érkezett a földre néhány méterre az autótól;

meztelen lába még mindig csak félig alakult vissza, a testét nagyrészt toll fedte, és a szárnyait mindenestől megtartotta. Owen a következő másodpercben lecsapott rá. A hatalmas szárnyak a levegőbe csaptak, aztán a bátyámra. Hosszú, barna tollak borították be egy pillanatra, majd újra széttárultak, és megkezdődött az igazi harc. Karmok csaptak az ellenfélre. Csőr csattant. Vér csordult. Owen sziszegve fújt. A madár rikoltott, riasztó, rekedtes hangjában keveredett a félelem, a fájdalom és olyan dolgok is, amelyeket nem értem fel ésszel. Vékony,

veszedelmesen

hajlott

karmait

magasra

emelte,

majd

végigszántotta a testvérem combját. Owen felüvöltött, és egy mancscsapással felelt.' A sofőr — zömök, karvalyorrú férfi — gondosan kívül maradt a csetepatén, védtelen lévén, nem akart beavatkozni. Egyszerre felkapta a fejét. Követtem a pillantását, és megpillantottam, hogy a másik madár is leszállni készül, a kocsitól bő tíz méterre, még mindig Kacit szorongatva a karmai között. Azonnal újra rohanni kezdtem. A madár mélyre ereszkedett, széttárta a szárnyait, hogy légpárnát képezzen alattuk, majd minden felhajtás nélkül egy méterről a földre ejtette Kacit. A lány keményen beütötte a bal lábát, aztán tompa puffanással az oldalára esett. Összeharapta a száját, hogy visszafojtsa a rekedt kiáltást. A következő másodpercben az elrablója egyszerűen

lelépett a levegőből az útra, alig kétlépésnyire, már emberi lábakra. A tollai eltűntek a bőrében, a szárnyai borzongató sebességgel rövidültek hosszú, fehér karokká. Még ki sem alakult egészen a keze, de máris Kacire vetette magát, azonban a földön a kislánynál volt az előny. Elgurult előle, aztán felpattant, és rohanni kezdett át az úton, felém. Kicsit bicegett a bal lábára, a szemében égett a rettegés, de az arca száraz maradt. Tíz percig

sikoltozott egyfolytában, könnyek nélkül. Azok majd később jönnek, ha a sokk alábbhagy. Az immár teljesen emberi — és mezítelen — mennydörgőmadár a lány után vetette magát, csakhogy én már ott voltam. Kaci olyan erővel csapódott belém, hogy mindketten majdnem felborultunk. A feje a kulcscsontomnak vágódott, a válla majdnem elroppantot- ta a szegycsontomat. Átkaroltam és megpördültem vele, hogy a testemmel védjem elrablója ellen. Csak a testemen keresztül érhette el Kacit, és karmok ide vagy oda - a pokolba is, gipsz ide vagy oda, harc nélkül nem adom fel. Owen eddigre legyűrte az első madarat, és emberi torkánál fogva szorongatta a földön. A sofőr odakiáltott valami érthetetlent a második madárnak, mire az visszanézett, megfordult, és futni kezdett az autó felé, lemondva Kaciről. A sofőr beugrott a kormány mögé, felbőgött a motor. A madár még egy pillantást vetett sebesült társára, tétovázott, ám végül behuppant a hátsó ülés nyitott ajtaján át. A következő másodpercben a kocsi elsöpört a kövesúton, beterítve Owent apró kavicsokkal, végül eltűnt a kanyarban. Amikor már nem láttuk többé, Kaci mintha elolvadt volna a karjaimban; beletelt egy pillanatba, amíg rájöttem, valójában csak eleresztett fojtogató szorításából. Hátraléptem, felemeltem az állát, hogy az arcába nézhessek, aztán kiböktem az első kérdést, ami ösz- szeállt a fejemben. - Jól vagy? - Azt hiszem. — Kaci arcába lassan visszatért a szín, a fogai öszsze-összekoccantak. - Mutasd a karjaidat! - Tartottam a kabátját, amíg óvatosan kihúzta belőle az egyik karját, aztán fintorogva feltűrte a felsője laza ujját. A válla alatt három duzzanat látszott, kettő elöl, egy hátul, és máris megmutatkozott, hogy ronda kék foltok lesznek belőlük. Kaci másik karján biztosan ott volt a párjuk is.

- És a lábad? Bicegtél. - Igen? - Kaci összevonta a szemöldökét, aztán próbaképpen előrelépett. Elfintorodott. - Lehet, hogy megrántottam a bokámat, amikor... földet értem. - Segít rajta, ha gyorsan alakot váltasz. Kaci bólintott. Lassan átmentem vele az út túloldalára, közben előhúztam a zsebemből a telefonomat. - Faythe? - Igen? - Lenéztem. A kislány rám függesztette a tekintetét, amelyből végre tűnőben volt a sokk okozta üveges csillogás. - Szerintem nekem tériszonyom van. Felnevettem. -

Egy ilyen utazás után nekem is az lenne.

Továbbmentünk. Gyorstárcsázóval hívtam Marcot; az első csengésre felvette. Háromméternyire álltunk meg Owentől, aki még mindig a földre szorítva tartotta az immár ájult madarat. -

Faythe?

- A hármas úton vagyunk, nagyjából három kilométerre a randitől feleltem. Marc megkönnyebbülésében hatalmasat sóhajtott. - Kaci velem van, Owen fogott egy madarat, nincs magánál, és vérzik. Owen is vérzik tettem hozzá, látva a sebeket mindkét combján és a teste bal oldalán. -

Úton vagyunk. Hogy van Bajszi?

- Sokkos, de helyrejön. A karja megzúzódott, és megrándította a bokáját, de ha alakot vált, és kap egy bögre forró csokit, teljesen helyrejön. Még egy megkönnyebbült sóhaj a vonalban, vagyis kettő - a másik hang Jace-é volt. Együtt jönnek? -

Elindultunk.

Bontottam a vonalat, és zsebre tettem a telefont, aztán kibontakoztam Kaci karjaiból, hogy megnézhessem a foglyunkat, anélkül, hogy a

kislányt további veszélybe sodornám. -

Nahát! Szép munka, Owen.

A bátyám csak szuszogott válaszul, majd felnyüszített, amikor végighúztam a kezemet a lábán, óvatosan, elfordulva a madártól, hátha magához tér. Owen sérülései nem voltak életveszélyesek, de azért kellemesek sem. Ha a madár a hasához férkőzött volna, kibelezi. - Mennydörgőmadarak - suttogtam, és felálltam, hogy alaposabban megnézzem a lábamnál heverő fura, félig tollas alakot. Mi a fenét akartak Kacitől? Jace három perccel később megérkezett, Marckal az anyósülésen - Marc saját autója Mississippiben maradt, a házánál. Még le sem* állt a motor, már mindketten kiugrottak a kocsiból. - Mi a franc történt? - tudakolta Marc, és végigfuttatta a kezét a karjaimon, mintha én sebesültem volna meg. Jace csak egy észrevehetetlen pillanatig torpant meg mellettem, súlyos pillantása az enyémbe kapcsolódott, aztán odébb lépett, és Kaci mellé térdelt. Megvizsgálta a vállát, finoman megmozgatta a bokáját, egyáltalán, olyan felhajtást rendezett körülötte, mintha ő lenne a világ egyetlen nőstény macskája. Kaci pedig, a sokk, a fájdalom és a lelkét terhelő gyász ellenére elpirult az ártatlan figyelemtől, és kihúzta magát Jace előtt. Szinte megsajnáltam Owent, aki még mindig egyedül ácsorgott és vérzett az út mellett, mellső mancsaival az ájult madárszörnyön. - Csak úgy lecsaptak a semmiből, és felragadták az udvarról intettem felé. Marc odafordult. - Vissza kell juttatnunk Owent a házba. Marc a levadászott madár mellé lépett, Owen pedig odébb mozdult, hogy jobban láthassa. - Ez az, amire gondolok? - Ha mennydörgőmadárra gondolsz, akkor igen, azt hiszem. Marc a bakancsa orrával megpiszkálta a kreatúra tollas karféleségét, aztán Rittyentett.

- Nézzétek, mekkorák a szárnyai! - Röptében még nagyobbak voltak - feleltem. Marc le akart térdelni, de a karjánál fogva visszahúztam. - Hidd el, ha magához tér, nem akarsz a karmai közelében lenni - mutattam a hajlott, öt centis karmokra, amelyek élesebb és hegyesebb pontba futottak össze, mint bármelyik kés, amit valaha láttam. - Na jó, akkor kötözzük meg és vigyük! - adta ki az utasítást Marc; én közben letérdeltem Owen ép oldala mellé, és gyengéden megsimogattam a bundáját. A bátyám ismét nyüszített. A vállára fektettem a fejemet, Marc elnézett felettem. - Jace, hozz kötelet! Persze, a bilincsek semmit sem érnek a vékony madárcsontokon. Másfelől, ha a kurafi felébred, simán átvágja a kötelet, de még a ragasztószalagot is. A szemem sarkából láttam, hogy Jace megmerevedik, és nem mozdul, hogy engedelmeskedjen Marc utasításának.

A rohadt életbe. Ez új fejlemény. Marcot hivatalosan nem vettük vissza a falkába, végrehajtói állását sem kapta vissza, nagyrészt azért, mert mással voltunk elfoglalva, és a visszatérése minden külön bejelentés nélkül is helyénvalónak tűnt. Bármelyik másik végrehajtó tétovázás nélkül engedelmeskedett volna neki — talán engem kivéve. De Jace megvetette a lábát, megfeszítette a karjait maga mellett, összeharapta a fogait, nem nézett rám. A földet nézte, mintha az indulatait akarná az uralma alá hajtani. Csakhogy Jace nem volt indulatos természet. Marc viszont igen. Felálltam, néma figyelmeztetést küldve Jace felé, ő azonban nem nézett rám. Kaci zavartan leste, és egy pillanat múlva Marénak is feltűnt, hogy nem csinálja, amit mondott neki. Elfordult a madártól, akit eddig lenyűgözve vizsgálgatott, és Jace-re emelte a szemöldökét. - Mi van, nincs köteled?

Jace végre felnézett. Egy rövid, bátor pillanatig állta Marc pillantását, aztán szó nélkül a kocsija felé fordult. - Mi ütött belé? - Marc nyugtatón megérintette Owen fejét; a testvérem ugyanúgy állt ott, készen rá, hogy megszorítsa a madár torkát, ha felébredne. Vállat vontam, és reméltem, hogy hitelesnek tűnik. - Alighanem kitörte a frász az óriásmadarak támadásától. Mi ez, egy Hitchcock-film? jace visszatért egy köteg nejlonzsinórral meg egy zsebkéssel, és perceken belül összekötöztük a mennydörgőmadár emberi lábait, az ujjkarmait pedig esetlenül félig tollas hasához szorítottuk. Bár a félbemaradt alakváltás háromméteresre zsugorította a szárnyai fesztávját, nem hittem, hogy be tudjuk tömni a csomagtérbe anélkül, hogy megsebeznénk vagy felébresztenénk. Marc azonban végül behajtogatta a szárnyait/karjait az arca elé, és rácsukta az ajtót. Éppenhogy. Minthogy azonban egyáltalán nem voltunk benne biztosak, hogy a kötelek megtartják, ha magához tér, Kacit előreültettük, Jace mellé, én Marckal hátul ültem, Owen pedig a lábunkhoz hevert. Amikor megálltunk a behajtón, a házból kiözönlöttek az alfák és a végrehajtók. Apámnak szabályosan kiáltania kellett, hogy maradjanak csöndben. Anyám bekísérte Owent a házba, és mindenki néma figyelemmel leste, amint Marc és Jace óvatosan kihúzza a madarat a Pathfinder hátuljából, és lerakja a félköríves behajtónk közepén a halott fűre. Elkezdődött a suttogás. Az alfák a többiek elé férkőztek, elsőnek apám. Széles tenyerét gyengéd mozdulattal Kaci vállára tette. - Jól vagy? - kérdezte. A kislány óriási szemekkel bólintott. - Manx, be tudnád vinni és megmosdatni? - Persze. - Manx átkarolta a bicegő Kacit, és felsegítette a lépcsőn. Most először,'amióta megérkeztek a szövetségeseink, nem a kislány volt a

figyelem középpontjában, és úgy tűnt, nem is bánja. Jace visszacsukta a kocsi hátulját, és félreállt, hogy helyet engedjen az alfájának. Apám letérdelt az összekötözött, eszméletlen lény mellé, és lassan, alaposan megvizsgálta; biztos voltam benne, hogy minden részletet gondosan elraktároz az agyában. Ha a tanács nem esett volna darabjaira - alighanem helyrehozhatatlanul -, mihamarabb hivatalos jelentést készített volna az esetről. És bár erre most alig láttam esélyt, azért azt tudtam, hogy feljegyzi majd, amit megfigyelt. Mennydörgőmadarat látni történelmi ritkaságnak számított, arról pedig sosem hallottam, hogy egy vérmacska tényleges testi kapcsolatba került volna valamelyikükkel - még kevésbé, hogy felkapják, és elvigyék, mint egy hatalmas kukacot egy fészekalja szörnyfióka számára. Egy sikoltozó, rugdalózó kukacot. - Ez mi? - Ed Taylor, a közép-nyugati területek alfája lassan előrelépett, mintha a kíváncsisága alig bírná legyűrni az óvatosságát és egyértelmű undorát. Apám felállt, de nem vette le a szemét a látványról. - Úgy vélem, egy mennydörgőmadár. - Greg, hiszen emberi lábai vannak - akadékoskodott a botjára támaszkodó Blackwell néhány lépésnyire. - Neked is - válaszolta apám. Erre jó néhány kandúr kuncogott, és én sem tudtam elrejteni a mosolyomat. — Nyilvánvalóan részlegesen váltott alakot. - És sokkal jobb a műfajban, mint én. Mint mi — javítottam ki magam körbenézve, mert több olyan kandúrt láttam, akik már elsajátították a részleges átváltozást. - Leszállás közben váltanak alakot, és gyorsan. Ezért van egyszerre lába is és szárnya is. És ott vannak azok a ronda ujjszerű karmok is — mutattam torz kézféléire. A kandúrok közelebb léptek, hadd lássák. - Owen tudna mesélni róluk. - Mi a fenét akartak Kacitől? - Rick bácsi letérdelt apám mellé, hogy szemügyre vegye a madarat. - Nem arról híresek, hogy emberekre

támadnának. Ha úgy volna, többet tudnánk róluk. Meg az emberek is. Erre senki sem tudott felelni. Megvontam a vállamat, Marc karja a derekam köré fonódott. - Lehet, hogy nem is kifejezetten őt akarták. Talán csak őt látták meg először. - Mi, többiek, a veranda teteje alatt voltunk. - Vagy ő volt elég könnyű, hogy felkaphassák. Apám lassan biccentett, ám valójában egyikünknek sem volt fogalma róla. Marc mondott volna valamit, de Jace megelőzte. - Mit akarsz, mit csináljunk vele? - kérdezte a másik oldalamra lépve. Marc mérgesen grimaszolt, de ő is, mint mindenki más, az alfára nézve várta a választ. Apám egy percig elgondolkodva hallgatott, és az álián kiütköző halvány, őszülő borostát simogatta. - Most mindenesetre betesszük a ketrecbe, és ha felébred, kikérdezzük. Addig is nézzünk utána, mit tudunk a mennydörgőmadarakról. Marc és Jace némi óvatos manőverezés árán leügyeskedték a madarat a keskeny betonlépcsőn a pincébe, aztán be a ketrecbe. A kötelékeit rajta hagyták, mert látva a könnyedséget, amivel alakot váltott, tudtuk, azonnal kiszabadítja magát, amint magához tér. Visszaindultam a saját szobámba, hogy letusoljak az erdei maratonom után, és elmentem Ethan és Owen közös szobája mellett. Először képtelen voltam belépni. Ethan halála még mindig túl friss seb volt, az emléke túl közeli. A szobája még őrizte az illatát, és olyan lett volna belépni, mint átgyalogolni a szellemén. De aztán Kaci intett, én pedig megacéloztam magam, és beléptem, közben rámosolyogtam Mateo Di Carlóra, végrehajtótársam, Vic bátyjára. A kandúr szinte észre sem vett, és Owennel sem törődött különösebben - ám úgy figyelte a páciensét ápoló Manxet, mintha a nő minden mozdulatával az ő szívverését táplálná. Sóhajtottam, és a bátyámhoz fordultam. Owen immár emberként feküdt az ágyán, zöld csíkos alsónadrágját leszámítva meztelenül. A

bordáin átfutó vágások szörnyen néztek ki, de a bal combján éktelenkedő metszés még annál is rosszabb volt. - Jól vagy? - térdeltem le mellé. Manx egy steril ruhával töröl- gette a sebeit. - Volt már rosszabb - felelte erőltetett mosollyal. Ez volt a végrehajtók szokásos válasza, azonban Owen most nem mondott igazat. Kevesebb akcióban vett részt, mint Ethan, vagy mint a legidősebb bátyánk, Michael, vagy akár én. Nem azért, mert nem tudott küzdeni, hanem mert szeretett a földekkel foglalkozni, amíg a többiek járőröztek és küldetéseket teljesítettek. Csak Ryan, a másodszülött harcolt nála is kevesebbet, amit mind jó dolognak tartottunk, tekintve, hogy Ryan két hete kitört a ketrecből, és hivatalosan azóta is szökésben volt. De azért bólintottam. Owen Ethan helyett vetette be magát, és valószínűleg megmentette Kaci életét. Megérdemelte a hegeit, és hozzánk hasonlóan büszkén fogja viselni őket. Percekkel később, amikor kiléptem a szobából, Jace-t találtam a folyosón, rám várt. Bosszankodva körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak: senki sem figyel. Szerencsére a legtöbb kandúr a konyhában pusztította anyu mexikói büféebédjének maradékát, Marc, Vic és az alfák pedig

visszavonultak

az

irodába,

hogy

utánanézzenek

a

mennydörgőmadaraknak. Karon ragadtam Jace-t, és szó nélkül berántottam a szobámba. - Hűha, jó ideje nem jártam itt - vigyorgott, amikor az ajtó becsukódott mögöttünk. — De máris itthon érzem magam. Elöntött a méreg, úgy bizsergette az idegvégződéseimet, mintha az egész testem elzsibbadt volna.

A

- Ez nem vicces! - sziszegtem rá. - Mi a fenét csinálsz? Jace csábító álarca eltűnt, és felfedte a mögötte rejlő viharvert kínt, dühöt és gyászt, amely minden tettét fűtötte Ethan halála óta. - Nem tudom. - Kihúzta az irodaszékemet, és lovaglópózban rá-

telepedett, két karját összefonva a támla tetején. —Éh csak... ott egy percre nem bírtam. Nem bírtam behódolni neki. - Ez nem behódolás, Jace, hanem munka. Ha apu nincs ott, Marc adja a parancsokat, mi pedig engedelmeskedünk. - Tudom — válaszolta, és némán, hálásan felsóhajtottam, amiért nem olvasta a fejemre, hogy Marénak hivatalosan semmi rangja nincs -, akkor biztosan kikeltem volna magamból. - De most valahogy másként érződött, és képtelen voltam megtenni. - Jace... — Fáradtan az ágyamra rogytam, kisöpörtem hosszú, fekete tincseimet a homlokomból. Nem akartam ilyen hamar eljutni erre a pontra. Nem álltam készen rá, hogy megbeszéljük, ami köztünk történt, nem ilyen hamar Ethan halála után. Nem úgy, hogy közben semmi sincs rendben. - Nincs köze hozzád - jelentette ki, mielőtt kitalálhattam volna, hogyan akarom folytatni. - Nem tudom megmagyarázni. De elmúlt. Most már képes leszek eljátszani a szerepemet, amíg te készen nem állsz rá, hogy elmondd neki. Elmondani, mi a fenét? Hogy lefeküdtem Jace-szel? Ez igaz volt, ám hihetetlen és nyomorúságos módon még csak nem is a legrosz- szabb része az igazságnak. A legrosszabb az volt, hogy nem bírtam eldönteni, mit is érzek ezzel kapcsolatban. Kétségbeesetten igyekeztem elkerülni, hogy fájdalmat okozzak Marénak, és nem éltem volna túl, ha elveszítem. Már a gondolatra is, hogy esetleg végleg eltűnik az életemből, elakadt a lélegzetem. Azonban Jace-t sem akartam elveszíteni. És még azt sem értettem pontosan, hogy ez mit jelent. Jace-t nem birtokoltam. Ethan halála után azonban összekapcsolódtunk, és nem csupán a mély gyászban egymásnak nyújtott megnyugvásért - habár annak is része volt benne. Igazság szerint a gyász lerombolta az ellenállásomat a már korábban kialakult kötelékünkkel szemben, és amit eltagadtam a Marckal való kapcsolatom miatt.

Csakhogy nem álltam készen, hogy feldolgozzam, mit jelent mindez és pokolian biztosan nem álltam készen, hogy megpróbáljam elmagyarázni Marénak. Tehát megegyeztünk Jace-szel, hogy... távol maradunk egymástól. Semmi érintés. De ha nem viselkedik óvatosabban, mint ma tette, hamarosan nemcsak Marc előtt kell majd kimagyarázni magunkat. - Jobban kell figyelned! - suttogtam az ölembe ejtett kezeimnek. - Tudom. - Felállt és az ajtó felé indult, de felpattantam és megelőztem. - Várj, hadd nézzek ki! - Elkaptam a kilincset, de mielőtt lenyomhattam volna, Jace elém állt, olyan szorosan, hogy éreztem az arcomon a testmelegét. Azonban nem ért hozzám. Olyan közel állt, hogy egy papírlap alig fért volna közénk, de nem ért hozzám. -Jace... - Igen, tudom — suttogta az arcomba. — Nem most van az ideje. De eljön az az idő, Faythe. Nem kérem, hogy válassz, te is tudod. De azt igen, hogy légy őszinte magadhoz. Mindkettőnknek tartozol ezzel. És ezzel - miközben én úgy kapkodtam levegő után, hogy a világ lassan elsötétült a szemem előtt - résnyire nyitotta az ajtót, engem előretolt, majd kilesett mellettem a folyosóra. Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki nincs ott, kilépett és visszacsukta az ajtót. Egyedül hagyott a saját szobámban, olyan lehetőségekkel körülvéve, amelyeket

még

végiggondolni

is

túl

veszélyes

volt

... 38 -

MIRŐL MARADTAM LE? -

Leültem a kanapéra Marc és Rick bácsi

közé, és végignéztem az irodára való alfán. Ed Taylor és Bért Di Carlo velem szemben ült, a szőnyeg túloldalán, a dupla ülőke két végén. Blackwell anyám korábbi foteljébe telepedett, miután azt valaki kihozta a sarokból a mi kanapénk sarkához. Apám pedig a füles foteljében ült, a szőnyeg végénél, a fő helyen, ahonnan mindenkit láthatott. - Sajnos nagyon kevésről - sóhajtott apu, és a karfára támasztva összefonta a karját. — Kiderült, hogy szinte semmit sem tudunk a mennydörgőmadarakról, leszámítva, amit te és Owen az imént megtanultatok. Vállat vontam, és magam alá húztam a párnára az egyik lábamat. - Mennyi az a szinte semmi? - Repülnek és tartózkodó a természetük - fújt Marc. Umberto Di Carlo - Vic és Mateo apja - előrehajolt ültében. - A mai esetet leszámítva nem találtunk feljegyzést mennydörgőmadár-megfigyelésekről, azóta, hogy apád látott egyet, mikor is? pillantott apura. - Harminc éve? Apám bólintott, és az állát ujjaira támasztotta. - Legalább. Di Carlo visszafordult hozzám, és folytatta. - Nem tudjuk, hol élnek, hányán vannak, egyáltalán, hogyan szerveződnek csoportokba. És nem is ismerünk senkit, aki tudhatná ezeket. - Egyetlen másik alfa sem? - Kit javasolsz, kit kérdezzünk meg? - nézett rám Marc egy fél-

grimasszal. Igaza volt: az összes többi alfa, aki nem ült az irodában, ellenünk fordult. Még ha tudnak is valamit, és hajlandóak is segíteni, hogyan bízhatnánk az információikban? - Felhívok néhány embert - kezdte Blackwell -, de biztos, hogy ha valaki mostanában kapcsolatba került volna a mennydörgőmadarakkal, annak híre ment volna. A többiek bólogattak. Ez óriási hír volt, szalagcímekre való. - Rendben, akkor mit tudunk mi? - nézett körbe apám, mint a tanár a diákjai előtt. - A jelek szerint mozgás közben is tudnak alakot váltani. - Ed Taylor átfuttatta az ujjait sötét, rövidre nyírt haján. Úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas tengerészgyalogos, ő volt a legjobb testi erőben az összes alfa közül, akik jórészt már kiöregedtek a végrehajtóságból. -Tudják, hol élünk - bólintott Di Carlo. - Elbírnak egy embert - tette hozzá Rick bácsi. - Igen, de nem tudnak vele túl gyorsan és túl magasra szállni. Vagy túl messzire - tettem hozzá, arra gondolva, hogy egy autó is várt rájuk. Felhúztam a'másik lábamat is, jógapózban, mezítláb ültem a kanapén. — Ami azt illeti, nem biztos, hogy egy Kacinél nehezebb embert is elbírnának,

anélkül legalábbis,

hogy

megkettőznék

az

erőiket.

Gondoljátok, hogy végleg elmentek? - Marc körülnézett, kinek van véleménye, de csak Blackwell jelentkezett. -

Kétlem, minthogy az egyikük nálunk van.

- És remélhetőleg sokkal többet megtudunk, anmint felébred. Valaki megmozdult mögöttem. Apám átnézett a fejeim felett. - Igen? Megfordultam. Brian Taylor - Ed Taylor legfiataalabb fia, egyben a mi legújabb végrehajtónk - állt az ajtóban, karba tett kézzel. - Elnézést, hogy félbeszakítalak, de, apu, láttiad mostanában Jake-et? Minden nálunk vendégeskedő alfa egy fiát hoztta, és egy másik végrehajtóját, testőrként és illő kíséretként, úgyhogy a ház szinte úszott a

tesztoszteronban. Jaké az apjával érkezettt, a nagybátyám Lucas unokatestvéremet hozta, a legnagyobb kanciúrt, akit valaha láttam, Di Carlo pedig másodszülöttjét, Mateót. -

Mostanában nem, miért? - nézett Taylor értetllenül a fiára.

- Egy órája kiment járőrözni, de nem tért vissza, amikor jött a légi csapás. Elég rossz érzésem van... Taylor homlokán elmélyültek a ráncok. Apám,,, máris riadókészültségben, felpattant. -

Mindenki az irodába!

A konyhából besorjáztak a kandúrok, utoljára a;nyu lépett be és Kaci, aki a válla mögül leskelődött. - Kettesével mentek ki - kezdte apám, és a többú alfa is felemelkedett. - Fedjetek le minél nagyobb területet, de maaradjatok a partneretekkel! - Jake-et keressük? - tudakolta Jace. Rám se nézett, amióta belépett, és ez a tény már önmagában elárulta, hogy sz~eretne. Ha nem volna a

kapcsolatunk, nem erőlködne ilyen nyilván^valóan, hogy elkerüljön. Jó lenne lassan eldönteni, mit akarsz mondani Marcnak... mert ha Jace nem szedi össze magát, valaki úgyis észreveszi, hogy furán viselkedik velem. És Marckal. - Igen. Nincs értelme alakot váltani, mert lehet, hogy a madarak még a környéken vannak. Csak úgy csaphattok felfelé, ha feltárjátok a hasatokat. Amellett remélhetőleg már messziről észreveszitek majd őket.

Most, hogy már tudjuk, mit keresünk... - Meg is halljátok, ha elég közel érnek - tettem hozzá. - A szárnyaik erősek, de nem éppen halkak. Apám bólintott. - Milyen fegyvereket tudunk összeszedni? - Mert emberként, még ha fel is tudunk nyúlni a fejünk fölé, azért védtelenek maradunk

azokkal a karmokkal szemben. - Szerszámokat - felelte Marc. - Kalapácsokat, feszítővasakat, kerékkulcsokat, nagyobb csavarkulcsokat. - Ezek mind kapóra jöttek két héttel korábban, amikor visszavertünk egy nagy csapat kóbort, akik a szemünk láttára akarták megölni Marcot, hogy ezzel példát statuáljanak. - Késeket - tette hozzá anyám lágyan. - Van három készlet henteskésem, és jó pár csontozó is, azok az élő madarakon éppen olyan jó szolgálatot tesznek majd, mint a konyhakészeken. Nálam jobban csak Paul Blackwell lepődött meg; mostanra biztosan rájött, hogy anyámnak, mint a gyengébb nem képviselőjének címzett szónoklata nem csak süket, de fájdalomban edzett fülekre talált. - Van egy húsklopfolónk is. - Jace karba tette a kezét széles mellkasa előtt, és ezúttal rám mosolygott; a legtöbb kandúr halkan felnevetett. Még azok is hallottak róla, akik nem voltak ott, hogy hogyan vontam ki a forgalomból egy kóbort, a karmaim helyett egy klopfolóval, három hónapja, Montanában, a tárgyalásom alatt. Úgy tűnt, ez a hírnév rajtam ragad. - Jó lesz. — Még apám ajkán is megjelent egy apró, rövid mosoly. - Karén, felfegyvereznéd a seregeket? - Bárki másnak egyszerű parancsot adott volna, a feleségét megkérte rá. Anyám komolyan bólintott, és kiterelte Kacit a konyhába. Apu felénk fordult. - Álljatok párba, és jelentkezzetek a feleségemnél a fegyverekért! Ha találtok valamit, hívjátok az alfátokat! Mehettek. Marc meg én felálltunk, amikor a többiek kisorjáztak az irodából. Megfogta a kezemet. Jace minket figyelt, egy pillanatra elfelejtette, hogy félrenézzen, hogy unott arcot vágjon. De aztán Brian lépett elé, éppen azelőtt, hogy Marc felpillantott - és biztosan észrevette - volna.

- Készen vagy? - kérdezte Brian, ő volt Jace párja Ethan halála óta. Marc visszatérését követően újra együtt dolgoztunk terepen, még ha ő nem is volt hivatalos státuszban. Owen és Parker szintén egy párt alkotott, de minthogy a bátyám ideiglenesen kiesett a szolgálatból, Parker így a páratlan létszámban érkezett végrehajtók közül egyedül maradó Vickel került össze. Jace bólintott, és egy utolsó pillantást vetett rám, majd követte Briant a folyosóra. - Minden rendben lesz vele — intett Marc az állával Jace után, és átkarolta a derekamat. - Ethan halála mindannyiunkat fájdalmasan érintett, őt viszont megváltoztatta. A szívem majdnem kirobbant a mellkasomból, hiába próbáltam lelassítani a pulzusomat. - Hogy érted ezt? Előreengedett az ajtóban, nem láthatta, hogy összeszorítom a szemem, csendesen és lázasan remélve, hogy nem vett észre túl sok változást Jace-en. Vagy rajtam. - Mostanában mindig komoly. Sőt, morózus és dühös. Ijesztő. - Annál jobb végrehajtó — vágtam rá, Marc pedig tétovázás nélkül bólintott. Tudtam, mit gondol: kár, hogy Jace tehetsége a bátyám halála árán mutatkozott meg. A konyhában formálódó sor a folyosón át az ebédlőig ért. Kaci és anyu a pult mögött állt, és osztogatta a szükség adta fegyvereket, amelyekre minden akciófilm hőse büszke lehetett volna. A kettesével kifelé tartó kandúrok késeket vagy a pincéből, esetleg a kocsik csomagtartójából összeszedett szerszámokat szorongattak. A sor elején Ed Taylor és Rick bácsi állt, mögöttük apám és Bért Di Carlo. Ok is választottak maguknak fegyvert, majd követték a végrehajtókat. Meglepetten pislogtam, aztán egyre növekvő

tisztelettel biccentettem. A legtöbb alfa már túl volt a fénykorán bár egyetlen pillantás Edre felborította volna ezt az általánosítást -, és ugyan az egészségük fenntartása érdekében még mindig gyakran váltottak alakot, és edzettek is, mégsem fordult elő gyakran,

hogy

őrjáratozni

vagy

vadászni

menjenek

az

embereikkel. A látványtól, hogy ők is velünk együtt keresik az eltűnt kandúrt, majd’ szétfeszített a büszkeség. Ok tudták, hogy minden élet érték, és Malone-tól eltérően a saját bőrüket is készek voltak érte kockáztatni. Jace és Brian előttünk vették át a fegyvereiket, és vissza sem nézve kimentek. - Tessék. - Amikor a pulthoz léptem, Kaci a laposodó kupac mellé nyúlt, és felemelt egy hatalmas, fekete guminyelű kalapácsot. - Neked tettem félre. Úgy gondoltam, jól jön majd az előny, ha bal kézzel kell harcolnod - intett begipszelt jobb karom felé. Anyám a szeme sarkából figyelte, miközben egy vaskos csavarkulcsot csúsztatott Marc felé. Meglepetten néztem Kacire. A kislány gyűlölte az erőszakot, ami látszólag ideális fiatal nősténymacskává tette. Azonban őt emberi szülők nevelték, emberként, mert fogalmuk sem volt róla, hogy mindketten egy recesszív gént örökítettek fiatalabbik lányukra, amely a pubertás kezdetén vérmacskává változtatta Kacit. Tekintettel mindarra, amin keresztülment - az első alakváltása során akaratlanul megölte az anyját és a nővérét, majd hetekig egyedül kóborolt az erdőségekben, macska alakba szorulva -, tökéletesen érthető volt szigorúan pacifista hozzáállása. Ám mindez még kevés volt, hogy azzá változtassa, amit a tanács ellenkező fele elvárt volna tőle. Kari emberként nevelkedett, emberi elképzelésekkel az életéről, és ezek között nem szerepelt,

hogy hozzámenjen az alfa által számára kiválasztott kandúrhoz és megszülje a következő vérmacs- kanemzedéket - annyi fiút, amennyi kell, amíg megérkezik a drága leány is. Kacinek amellett éles nyelve is volt, és gyakran használta is - ez pedig a tanács bizonyos tagjaiban csak erősítette az eltökéltséget, hogy kivonják megkérdőjelezhető befolyásom alól. -

Koszi! - Mosolyt erőltettem az arcomra, és Kaci feje felett

ösz- szenéztem anyuval. -

Légy óvatos! - kérte. Bólintottam, aztán Marckal együtt

követtük a többieket, kifelé a házból. Többen az erdőbe indultak, Jace és Brian azonban a nyugati földek felé, tehát Marc és én az ellenkező irányba fordultunk. Egymástól néhány méterre lépkedtünk, és a februári maró hideg ellenére az orrunkon át lélegeztünk, hogy el ne szalasszunk egy esetleges szag- nyomot. Kísértetiesen csendes volt a táj, csak a dermedt fű ropogott halkan a bakancsaink talpa alatt. Bár a néhány héttel korábbi ónos eső óta jelentősen megemelkedett a hőmérséklet, még mindig fagypont körül maradt, és az ujjaim hamar elgémberedtek. Megpróbáltam zsebre dugni a kezemet, a gipsz azonban megállított az első ujjperceknél. Az orrom is folyt. Szipogtam, és bosszankodva

méregettem

a

fakókék

eget,

amikor

visszafordultunk a mező szélén. A veszedelem korábban még sosem érkezett a derült égből. A fák

ágai

közül már

igen.

Tetőgerendákról,

emeletekről,

verandatetőkről is. De az égből még soha, és egyszerre elviselhetetlenül sebezhetőnek éreztem magam a nyílt terepen, ahol korábban csak a szabadság és a futás vágya töltött el. Az üldözési mániámat az sem csökkentette, hogy, bár senki sem mondta ki, de azért egy holttestet kerestünk a saját területünkön.

A harmadik fordulónál előástam a bal zsebemből egy zsebkendőt, és idétlenül kifújtam az orromat - egy újabb egyszerű tevékenység, amely begipszelve szinte lehetetlennek bizonyult -, aztán megdermedtem. Már éppen elraktam volna a zsebkendőt, amikor az első tiszta lélegzetvétel valami túlságosan is ismerős szagot sodort az orromba - és vele együtt érkezett a túlságosan is ismerős félelem.

Vér. Egy macska vére. - Marc! - szóltam oda, letérve az ösvényről, a szag forrása irányába. Marc követett, hangosan szimatolt, és egyre gyorsabban lépkedett, ahogy ő is megérezte. A macskák, a kutyákkal ellentétben, nem képesek pusztán szag alapján vadászni, az orruk nem elég jó hozzá, de azért egy erős szagnyom forrását megtaláljuk, ha az nem mozdul. És ez szörnyűségesen, keservesen nem mozdult. Minél északabbra jutottunk, annál erősebben éreztük a szagot. A következő percben félig gyalogoltunk, félig futottunk már, vadul

keresve

magunk

körül

az

elveszett

kandúrt.

Megdermedtem, amikor a tekintetem megakadt a fakó füvön elkenődött vörös folton - a fűcsomó alatt ott feküdt a földön egy fehér kéz, az ujjak félig ökölbe szorítva. Kényszerítettem magam, hogy megtegyem a hátralévő lépést, bár együtt lüktetett bennem a félelem és a düh. Amikor megláttam a testet, levegőért kaptam - a rettenettől nem jutottam szóhoz. Ha nem fagyott volna meg szinte azonnal, sokkal hamarabb meg- éreztük volna. Jaké Taylor hanyatt hevert, és mindene csupa vér volt, úgyhogy az agyam először nem is fogta fel, mit jelentenek az összevissza, erőszakos képek a szemem előtt. Túl sok vágás. Túl sok vér. Semmi értelme.

- A pokolba - hallottam Marc hangját. Összerezzentem, pedig éppen csak suttogott. Felnyitotta a telefonját, és szabad kezével feltárcsázta apámat, miközben óvatosan, hogy ne lépjen a vérbe, a test mellé guggolt. Én csak bámultam tovább. Hét hónapos végrehajtói pályafutásom alatt elég sok mészárlást láttam már, de effélét, ekkora pusztítást, ilyen értelmetlen erőszakot még soha. Még a karomlázas kóbortól sem, aki a fán kuporogva fogyasztotta emberi áldozatát - annak is volt valami sötét, gyászos

értelme Jaké halálához viszonyítva. A kóbor éhes volt, és az embert csak ott csonkította meg, ahol evett is belőle. Jake-et azonban teljesen, oktalanul összekaszabolták: az arcát felvagdalták, a szemét kiszúrták, orrcimpáit és ajkait csaknem letépték. A karjai sem néztek ki jobban; a kabátja ujját a bőrével együtt tépték cafatokra, csuklótól könyékig, alighanem, amikor védekezőn az arca elé emelte őket. De a legrosszabb a hasa volt. Teljesen kizsigerelték, annyi, önmagában is halálos vágást kapott, hogy az egyes nyomokat meg sem le- ' hetett különböztetni egymástól. - Keleti mező, a fákhoz közel. - Marc felnézett, van-e még valaki a közelben. - De ez... szörnyű. Ne engedd ide Taylorékat! Nem szabad látniuk. - Köszönöm! Mindjárt ott vagyunk - felelte apám a vonal túlsó végén. Marc zsebre tette a telefonját, és én letérdeltem mellé, mielőtt megkérdezhette volna, hogy jól vagyok-e. Jól voltam. Egy gyakorló alfa mindig jól van, igaz? Nincs más lehetőség. - Csessze meg, ezek a rohadékok brutálisak — állapította meg Marc. Bólintottam, és felemeltem egy barna-fekete sávos tollat a fűről, ami a hegyével egy vértócsában állt meg, mint a sátán pennája. Kétszer olyan hosszú volt, mint a kezem.

- Nem azok a madarak voltak, akik elvitték Kacit. Kizárt. Láttuk volna rajtuk a vért. Megéreztük volna. Csak pár lépésre volt, amikor leszállt. - Akkor a sofőr? - nézett rám Marc. - Erre tippelnék. O távolabb volt, és ruhában. Szóval nagyon is elképzelhető. — Tétováztam, nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom a választ, de aztán folytattam, mert tudnom kellett. Láttál már valaha ilyen pusztítást? - Soha. — Apám legtapasztaltabb végrehajtójától ez elég sokat jelentett. - A macskák ilyet nem csinálnak. Még az őrültek sem. A hátunk mögül lépések hallatszottak. Megfordultunk; apám sietett felénk Bért Di Gátlóval, mindkettejük arcán komor bizonyosság. Apu megállt mellettem, állkapcsán kidagadtak az izmok, amikor meglátta Jaké Taylort. Di Carlo arcáról minden érzelem eltűnt. Apám szó nélkül előszedte a telefonját egyetlen hétköznapi dzsekije zsebéből, és lenyomott egy gombot. -

Halló? - kérdezte Jace a vonalban.

-

Vidd vissza Briant az irodába, és adj neki egy italt!

Egy másodperc szünet. -

Azonnal.

Apu bontotta a vonalat, és már a telefonkönyvében keresgélt. Di Carlo kinyúlt a tollért, amit még mindig fogtam a másik, vértelen végén. Boldogan adtam át neki, ő pedig Rittyentett, a méret morbid módon mély benyomást tett rá. -

Rick? - szólt bele apám a mobiljába, amikor egy fojtott,

reszelés hang válaszolt. -

Igen? - A nagybátyám hangja másodszorra tisztán csengett.

-

Megtaláltuk Jake-et. A pajtába visszük. Kérlek, kísérd vissza

Edét a házba.

-

Rendben.

Apám utoljára Vicét hívta - Marc közben már az én karomat dör- zsölgette. Egyszerű utasítás volt. -

Fogjatok egy tekercs nejlont, és gyertek a keleti mezőre, a

fákhoz közel! Látni fogtok minket. -

Hát, Greg - állapította meg Di Carlo, amikor apám eltette a

telefont -, én nem tudom, mit akarnak, de elküldték a névjegyüket. -

Kaci... - suttogtam. Megrémített a gondolat, mi történhetett

volna, de aztán szerencsére beugrott a logikám is. - De ha bántani akarták volna, azt megtehették volna az autó nélkül is. Ugye? kérdeztem, mert hallanom kellett, hogy a kislány nem került közel a rettenetes halálhoz. A rettenetes emberrablás is éppen elég volt. Az alfák bólintottak. Marc megfogta a kezemet. -

De akkor miért kellett megölni Jake-et?

Apám sóhajtott, és végre felnézett a kandúr holttestéről. - Gyanítom, hogy meglátta őket közeledni. Nem azt mondtad, hogy erről jöttek? - mutatott keletre, a fák felé. - De igen. Vagyis azért ölték meg, hogy ne tudjon figyelmeztetni minket? - Hitetlenkedve néztem egyik társamról a másikra, bár valójában nem vártam választ. - Miért nem hívott? -

Az erdőben gyenge a térerő, de úgy tűnik, megpróbálta. -

Apám mögém intett, a fű felé. Megpördültem. Ott hevert egy nyitott és véres telefon, használatra készen. - Az erdőben nem kaphatták el. Legalább kétméteresek a szárnyaik, vagy hosszabbak. Eltörnének, ha ott akarnának csapkodni velük. - Akkor megvárták, hogy kiérjen, és utána támadták meg felelt Marc elkomorodva. - És gyorsan csinálták, mert nem hallottuk meg - ingatta a

fejét Di Carlo. - Ezt előre kitervelték. Valamit akarnak. -

De mit akarhatnak tőlünk a mennydörgőmadarak? - tettem

fel a szónoki kérdést. Vic és Parker tűnt fel a pajta irányából, az egyikük egy nagy, fekete csomagot hozott. -

Megtudjuk, ha Nagymadár felébred - felelte Marc. Apám

megrázta a fejét. -

Most fogjuk megtudni. Felébresztjük, és megénekeltetjük.

MARC És

ÉN A HÁZBA MENTÜNK,

Vic és Parker a pajtába vitték

Jake-et. A pincébe menet elhaladtunk a néma iroda mellett, ahol Ed és Brian Taylor nekünk háttal ültek a kanapén. A velük szemben ülő Jace felpillantott, összeakadt a tekintetünk. A fejemet ingattam, megerősítve, amit már úgyis kitalált, és amit Taylorék mostanra biztosan tudtak - hogy egy holttestet találtunk, nem egy sebesült kandúrt. Bűntudatot éreztem, hogy csak úgy elsétálok, de nem az én feladatom volt megmondani egy alfának a fia halálhírét. Hála az égnek. A konyhában senkit nem láttam, de hallottam, hogy Kaci Manx- szel és Owennel beszélget a betegszobában. Leszaladtam a betonlépcsőn Marc után, csak azért álltam meg, hogy az ajtónál felkapcsoljam a villanyt. A salakbeton téglákból épült, a házzal csaknem azonos alapterületű helyiséget két villanyégő világította be, úgy-ahogy. A földön fekvő, vastag kék tornaszőnyegen óriási tollak hevertek, amelyeket a madár a lépcsőn lefelé veszített el, és régimódi, de jól kihasznált súlyemelő-felszerelésünket a sarokba kellett tolni, a vén,

nehéz

50

boxzsák mellé. Az apró mosdóhelyiség ajtaja nyitva állt, az onnan kiszűrődő fény halvány négyszöge ferdén az összecsukható asztalra esett, a kazettahalmokkal és a régi magnóval. A pince nyirkos volt, komor, és azon néhány hely egyike a házban, amit anyám meg se kísérelt kitakarítani vagy kidekorálni. Pusztán célszerű használatra szolgált, de arra nagyon jól. Amellett börtönként is bevált. A lépcső melletti sarokban állt a ketrec, két oldalát a pince sarka adta, a másik kettő acélrudakból készült. Csak egy szalmazsák hevert bent, párna és takaró nélkül, a rácsok mellett egy vízadagoló, akkora műanyag pohárral, ami éppen átfért a rudak között, ha az alját vagy a tetejét fogták, meg egy kávékonzerves dobozzal, amely alkalmi toalettként szolgált. Nyomorúságos hely volt. Igen, ezt személyes tapasztalatból tudtam. Egyszer egy teljes hónapot töltöttem bent - nagyrészt macskaként

-,

amikor

azzal

fenyegetőztem,

hogy

ismét

megszököm, mármint, miután először hazarángattak. Mit mondhatnék?

Fiatalkoromban

zabolátlan

voltam.

Kora

felnőttkorom egy részében úgyszintén. És be kellett ismernem, hogy jobban tetszik a látvány a rácsokon kívülről. - Még mindig ájult - állapította meg Marc. Követtem a pillantását;

a

félmadár

valóban

eszméletlenül

hevert

a

betonpadlón, ahogy hagytuk. Hanyatt feküdt, különös, megnyúlt kar-szárnyain a tollak mindkét oldalon elértek a rácsokig. A másik oldali kezét nem láttam, alighanem a szalmazsák alá szorult. Még félig visszaVáltozva is legalább három métert fogott át. - Mit javasoltok? - kérdeztem; dühömet és félelmemet kissé csillapította a puszta csodálkozás, amit a madár láttán éreztem, bár undorított vastag, kampós csőre az orra és szája helyén.

Marc félre sem pillantott. - Hozzátok a slagot! Felnyitottam a lépcső alatti ajtót, és egy kicsit kotorásztam a sötétben, mielőtt ráakadtam volna a sima tömlőre, amely rátekeredett valamire, alighanem egy törött súlyemelő rúdra. Átcipeltem a fekvenyomópad melletti mosdóhoz, és a gipszem miatt kissé ügyetlenül, de elszántan felszereltem a nagy csapra, majd karikáról karikára bontottam le, amíg elértem vele Marchoz. Ráhelyezte az ujját a magasnyomású fejre, és felvonta a szemöldökét. - Ez érdekes lesz... Megnyitotta a slagot, és a rácsok közé becsapódott egy hosszú, egyenes és alighanem jéghideg vízsugár, egyenesen a szemközti betonfalba. A víz az ájult madárra záporozott. Marc javított a célzáson, és most már a fogoly alig-tollas mellkasába lőtt. A mennydörgőmadár összerándult és felült. Levegőért kapott torz csőrén át, de egy kis vizet is sikerült beszippantania. Felkapta bal karszárnyát, majd azonnal a jobbot is, hogy védje az arcát és a felsőtestét, bár a tollai azonnal eláztak - a mozdulat annyira gyors volt, hogy csakis ösztön lehetett. Rémes, fájdalmas rikoltást hallatott, és nekihátrált a falnak, ott térdre esett, és hosszú, tollas karjait a teste köré fonta. Marc eleresztette a szelepet. A víz elállt, de a madár ugyanúgy kuporgott a fal tövében csöpögve. A hirtelen csendben újra levegőért kapott, és meghallottam sokkosán vágtató szívverését. Lassan visz- szanyerte az önuralmát, és a pulzusa is lelassult. Leeresztette a szárnyait. Ránk meredt apró, fekete szemével - mint a saját bundám színe —, az arcán éppolyan kemény kifejezés ült, mint a téglák a háta mögött. - Állj fel és változz vissza, hogy beszélni tudj! - szólítottam meg,

nagyon remélve, hogy beszél vagy angolul, vagy spanyolul. Mert attól, amennyit tudtunk róla, akár Chiléből is jöhetett. Vagy a Plútóról. Egy percig csak bámult ránk, a tekintetében nyílt ellenségesség csillogott. Vagy talán csak víz a hirtelen ébresztő után. De aztán Marc újra célra emelte a csövet, mire a madár lassan felállt, és széttárta a karjait. A balja nehezen mozdult, a madár megrándult, amikor kinyújtotta, és megmozgatta a karmait, mintha be akarná mutatni őket. Aztán oldalra biccentette a fejét, mintha gondolkodni akarna, és lehunyta a szemét. Valami kísértetiesen halk, lágy, surrogó hang borzongatta a gerincemet. Lenyűgözve néztem, ahogy a tollai beleolvadnak a bőrébe, és a karja megrövidül. Pillanatok alatt történt. Marc és én néma döbbenettel bámultuk. A saját árváltozási rekordom éppen egy perc alá csúszott, márpedig én vagyok az egyik leggyorsabb minden ismerősöm közül. Talán azért, mert kisebb a testem, mint a legtöbb kandúrnak, és nagyobb a gyakorlatom, mint a tiniknek, akiknek még nálam is kisebb testet kell átváltoztatniuk. De ez a madár - ha pedig a mintából következtethettünk az egészre,

minden madár - lesöpört a pályáról. Egyetlen

szárnycsapással, vagy mi. Ráadásul a változása is különös volt. Az én bundám, ami eltűnik a bőrömben, nincs három centi, és alig sűrűbb az emberi hajnál, de a tollak hosszú, kemény szárban végződnek. Kizárt, hogy a félméteres vagy még hosszabb tollak ilyen egyszerűen visszacsúsztak a testébe. \ És mégis ott állt a mennydörgőmadár, immár emberként és szégyentelenül pucéron, fedetlenül, óvatos dühvei figyelve minket. Alacsony volt, nagyjából egy méter hatvan, és sovány, vékony póklábakon egyensúlyozta aránytalanul széles mellkasát. Ruhában

eladhatta volna magát embernek, ám mindenképpen feltűnést keltett volna, még akkor is, ha a legtöbben nem jöttek volna rá, miért. Csak néztük, amíg végighúzza jobbját vaskos mellkasán és keskeny csípőjén, megérintve az Owentől kapott vágásokat. Az ujjai élénkvörösre színeződtek. A vízsugár lemosta róla a beszáradt vért, és felnyitotta a sebeket. A bal karját mereven maga mellett tartotta, és amikor alaposabban odanéztem, láttam, hogy megdagadt. Biztosan eltört, és alighanem nagyon fájhatott, a madár mégsem adott egy hangot sem, és nem is igyekezett a másik kezével felfogni a karját. - Ez mi? — kérdezte síri, csikorgó hangon, mintha két hangnemben akarna egyszerre megszólalni. Furcsán csengett, azonban különösmód illett szokatlan testalkatához. - Marc Ramos vagyok. O Faythe Sanders. A kérdéseket pedig mi tesszük fel. - Marc letérdelt, letette a csövet, majd rám nézett, és intett, hogy az enyém a fogoly. Azt akarta, hogy én vezessem a kihallgatást. Mint apám, ő is szünet nélkül tanított. Apu azt kérte, hogy kezdjük el nélküle, mert személyesen akarta megmondani Ed Taylornak, mi történt, úgyhogy előreléptem, de óvatosan, bele ne kerüljek a rácsokon átnyúló kartávolságába. Jócskán távol maradtam, mert tudtam, milyen sebesen képesek megnyúlni a csontjai, és még sebesülten is milyen gyorsan vált alakot. - Mi a neved? - Karba fontam a kezem, álltam sötét pillantását. Csak pislogott, és megismételte az előbbi kérdését. Amikor nem feleltem, örömtelenül elmosolyodott, és rángatózó, madárszerű mozdulattal oldalra billentette a fejét. - Ez a ti fészketek, igaz? Az otthonotok? Az a talaj menti viskó, amit ti, macskák üttök össze, hogy belebújjatok, miért is? Melegéit? Biztonságért? Kunyhókban laktok, mert nem vagytok képesek szárnyalni. Sajnállak benneteket.

A szavaiból csepegő undort hallva felszaladt a szemöldököm. - Talán magadat sajnáld! Még mindig vérzel, és úgy tűnik, a szárnyadat is eltörted. Jó társaságban vagy - emeltem fel összefirkált gipszemet. - De az enyémet helyre tették. Ha a tiéd így gyógyul meg, te sem leszel képes szárnyalni, ugye? Soha többé. Összeszűkülő szeme és az álián kidagadó izmok elárulták, hogy rátapintottam az érzékeny pontjára. - Az orvosunk néhány óra múlva itt lehet. — Dr. Carvernek már korábban szóltunk, hogy lássa el Owent. - De te egy ragtapaszt sem kapsz, amíg el nem mondod, amit tudni akarunk. A neveddel kezdve. A mennydörgőmadár most már a tenyerébe vette sérült karját, de nem ingott meg. - Akkor sosem repülök többé - jelentette ki, az arcán egyszerre láttam zaklatottságot és belenyugvást. Ritkán találkoztam ennél erősebb akarattal. - Ez most komoly? - Egyetlen lépéssel közelebb léptem, ennyit még biztonságosnak ítéltem. - Egy életre megnyomorítod magad a

neved miatt? Mi hasznára leszel a... rajodnak vagy akárminek, ha örökre földhöz ragadt maradsz? Kétely villant át az arcán, de azonnal eltüntette a sztoikus nyugalom. - Örökre? Úgy érted, arra a három másodpercre, miután kiöntöttem nektek a szívemet, és mielőtt kitépitek a mellkasomból? Szerintem a törött karom a legkisebb problémám. - Nem fogunk megölni - feleltem a szememet forgatva. - Hát persze. Felápoltok, a szárnyamat jégkrémes pálcikákkal teszitek sínbe, aztán kidobtok az ablakon. - Ép vállát esetlenül megvonta, aztán a téglafalnak támaszkodott. - Láttam ezt a részt. Ebben eszi meg Szilveszter Csőrikét. - Ha jól emlékszem, Szilveszter sosem nyelte le Csőrikét. És

ugyan imádom a sült csirkét, nem fogunk megölni, ha nincs rá bizonyíték, hogy te is megöltél egyet a mieink közül. Márpedig ez nem a tiéd - húztam elő a farzsebemből a Jaké mellett talált tollat. Szárral előre raktam el, hogy ne borzoljam össze a mintáját. A különbség halvány volt, ám tagadhatatlan. A foglyunk tollazata sötétbarnába hajlott, három széles, vízszintes fekete csíkkal. A kezemben tartott toll három csíkja közül a középső vékonyabb volt. Marc lépett mellém, miközben a mennydörgőmadár homlokráncolva nézte a tollat. - Nem ölhetünk meg, sőt, kapsz vizet és napi kétszeri étkezést is. - Legalábbis a tanács szerint ennyi járt egy foglyul ejtett vérmacskának, habár még nem volt példa rá, hogy más faj béli alakváltót zártunk volna be. - De nem vagyunk kötelesek elereszteni téged, sem pedig ellátni a sérüléseidet, szóval addig ácsoroghatsz ott fájó karral, amíg meg nem jön a kedved a beszédhez. -Akkor a legjobb lesz, ha kényelembe helyezem magam. - A mennydörgőmadár kihívón nézett Marcra, szikrányi félelem nélkül, bár Marc legalább egy fejjel magasabb és csaknem tizenöt kilóval nehezebb volt nála. Marc alfa-énje feldühödött; láttam a szeme aranypöttyeinek tébolyult szikrázásán. Begipszelt karomat egy pillanattal azelőtt emeltem a teste elé, hogy nekirohant volna a rácsoknak — ami csak meggyőzte volna a rabunkat, hogy jól teszi, ha befogja a csőrét. És akkor ráébredtem valamire, aminek esetleg a hasznát vehettük. A madár láthatóan kétségbeesett a gondolatra, hogy sosem re* pülhet többé, bár kész volt elviselni. Gyűlölte a földszintes házunkat, ahová „bebújtunk”. - Igen, helyezkedj csak el - intettem körbe ép karommal, befogva az egész pincét. - Itt mindig kellemes meleg van, a föld jól körbeszigeteli a salakbetont.

A madár homloka ráncba szaladt, a lába megrándult, mintha le kellene küzdenie az ösztönt, hogy felpattanjon. Vagy meneküljön. Sötét pillantása körbejárt a hatalmas, félhomályos helyiségben, aztán megállapodott a két ablak egyikén - alacsony, keskeny üvegtáblák a plafon alatt, kintről nézve éppen a föld felett. - A föld alatt vagyunk? - kérdezte, jóval reszelősebb hangon, mint korábban. - Bizony. Nem ám egy talaj menti viskóba kerültél, hanem egyenesen alá. Csapdába, a föld alatt. Ha így jobban tetszik, teljesen eltemetve. - A fogoly összerezzent a szóhasználatomtól, de én csak folytattam. - Nem látod meg újra az eget, amíg nem válaszolsz a kérdéseinkre. Azokat az ablakokat pedig máris elsötétíthetem, ha a teljes színjáték kell. Pánik csillant a madár szemében, mintha a könnyeit tartaná viszsza. Igazam volt. O - ahogy valószínűleg minden egyes mennydörgőmadár - a klausztrofóbia és a taphefóbia, vagyis az élve eltemettetéstől való félelem különös keverékétől szenvedett. Én pedig nagyon is kész voltam ezt kihasználni, ha ezzel bármelyikünk veszélyeztetése nélkül rávehetem, hogy beszéljen. - Vagy akár ki is nyithatom őket, hogy kinézhess. Láttam rajta a néma belső küzdelmet, hiába igyekezett kifejezéstelennek láttatni az arcát, elrejteni a minden egyes lélegzetvételével egyre növekvő rettegést. Én is ismertem ezt a félelmet. Nemegyszer zártak már be, és ugyan attól sosem tartottam, hogy elnyel a föld, de a szabadságom elvesztése éppolyan érzékenyen érintett, mint a madarat a pillanatnyi körülményei. O azonban erős volt, és nem szokott hozzá, hogy behódoljon, sem a félelemnek, sem az ellenségeinek. Még egy apró lökésre volt szükség... - Érzed? - Előremozdultam, éppen csak annyira, hogy felkeltsem

a figyelmét. - Érzed a téglákat a hátad mögött? Sok tonnányi agyagos föld nyomja őket. Tömör föld. Semmi nem áll közted és a ful- ladásos halál között, csak húsz centi beton. De lehet, hogy inkább agyonnyomna. Akárhogy is, élve temetne el. Nem érzed szinte a

szádban az agyagot? Marc úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. Vagy mintha átléptem volna egy határt, amit ő meg sem közelítene. Csakhogy már láttam őt munka közben. Ha ő készséggel veri ki a szart is egy fogolyból, hogy információhoz jusson, mitől lenne az én nyugodt, pszichológiai megközelítésem rosszabb? A madár szeme lecsukódott; a száján keresztül vette a levegőt, hogy megnyugtassa saját magát. - Most komolyan... nem engedhetlek ki. Még ha akarnám, akkor se tehetném, nincs felhatalmazásom. - Vállat vontam, a hangomat megnyugtatóan lágyra fogtam. - De megkönnyíthetjük a számodra. Kinyithatjuk az ablakot, sőt, még az ajtót is - mutattam a lépcső felé. - Reggelente láthatnád a nap fényét a konyhából. Az jobb lenne, igaz? Szinte elviselhető. - Nyisd ki az ajtót! - követelte, kettős hangszíne szinte eggyé olvadt. Tollak serkentek a karjából, az egyik a padlóra hullott. Összerezzent, bal karja fájdalmasan megrándult. Riadtan hátraugrottam, és begipszelt karommal belekönyököltem Marc karjába. Elkapott, fél kézzel megtámasztott, én pedig újra előreléptem. A mennydörgőmadár észre sem vette, úgy nézte a csukott ajtót, mintha a puszta akaratával akarná lenyomni a kilincset. - Nyisd ki! - ismételte. - Mondd meg a neved! - Nyisd ki az ablakot! - Elszakította a tekintetét az ajtóról, és egy pillanatra rám nézett, aztán az ablakok felé rándult a feje. A haját sapkaszerűen elfedték a rövidebb, világosabb barna tollak.

- A nevedet! Felnyögött, a lába remegni kezdett a padlón, gacsos térdei összeösszekoccantak. - Kai. - Kai kicsoda? - Még közelebb léptem a rácsokhoz: elragadott a siker, és lenyűgözött a reakciója. - Nincs vezetéknevünk. Nem vagyunk emberek! — Az utolsó szót szinte sértésként köpte az arcomba, mintha égetné a nyelvét, bár a fejét díszítő toliakról mostanra csepegett az izzadság. - Nyisd ki! - szóltam oda Marénak, de ő már a pince felénél járt addigra. Kiakasztotta a kampót az első üvegtáblán, és kibillentette. Hűvös, száraz levegő áradt be, szinte láthatóan keveredve a pince párás melegével. Kai nagyot sóhajtott, a fejtollai visszahúzódtak, és a szemét is kinyitotta. Nem jött teljesen helyre, ahhoz több kellett volna, mint egy kis huzat. De azért javult. - Jó. Akkor ismerkedjünk meg! - Fém karcolta mögöttem a betont. Leültem az összecsukható székbe, amelyet Marc alám tett. - Hol élsz? Hol a rajod? - A neve sereg- csattant fel. - És nem jutnál el oda akkor sem, ha akarnál. De nem akarsz. Hidd el! -

Miért nem?

-

Mert két másodperc alatt felaprítanának.

-

Ahogy a barátod felaprította a mi barátunkat? A mezőn, a fá-

kon éppen innen? Kai oldalra hajtotta a fejét, és felvonta fél szemöldökét. -

Valahogy úgy.

-

Miért nem jutnék el az otthonodba?

-

Mert nem tudsz repülni.

-

Mit jelentsen ez? — Marc letett mellém egy másik széket. —

Egy fán éltek? Mert mászni, azt tudunk.

Kai azonban csak az ölébe emelte sérült karját, és összeszorította a száját. Nem volt több mondanivalója az otthonáról. -

Hát jó. - Egy pillanatra elgondolkodtam. - Esetleg adsz egy te-

lefonszámot? Beszélnünk kell az alfátokkal. Vagy akárhogy nevezitek. Megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott. -

Nincs telefon.

-

Még vezetékes sem? - Marc leült a második székbe.

-

Főleg vezetékes nincs. - A madár elhallgatott, aztán

megnyugvásért a nyitott ablakra pillantott. A tekintete megtelt utálattal, úgy fordította felénk, mint valami fegyvert. - A ti fajotok kizárólag a vakszerencsének köszönhetően maradt fenn idáig. Folyton a saját magatok után hagyott katyvaszt takarítjátok. Mi azért maradtunk fenn, mert távol maradtunk az emberektől, és főképp, mert nem rondítunk a saját fészkünkbe. Nincs telefonunk, kábeltévénk, autónk, semmi, ami miatt emberi közreműködésre lenne szükségünk. Folyó víz van, és elektromosság, hogy lássunk és futsünk, meg néhány apróság, meselemezek, amik a kicsiket szórakoztatják, de semmi más. Meglepve elvigyorodtam. -

Fűtenetek kell? Hát miért nem költöztök délre a tél elől?

-

Most vagyunk délen - felelte Kai dühös grimasszal. - A területi

jogaink nem terjednek tovább déli irányba, mint ahol most élünk. Elraktároztam ezt a kis majdnem-információmorzsát későbbre. -

Rendben, úgy éltek, mint az amish családok. Hogyan lehet

kapcsolatba kerülni a... seregetekkel? Kai ajkán egy gúnyos mosoly árnyéka jelent meg. -

Személyesen. De a ti esetetekben öngyilkosság volna.

Nem bírtam megállni, hogy a plafonra nézzek. -

Ezt már mondtad. De tulajdonképpen miért is akar az egész

csapat Csőrike agyoncsipkedni minket, ha meglát? A mennydörgőmadár összehúzott szemmel méregetett, mintha nem hinne a tudatlanságomban. -Mert ti... a ti falkátok - tette hozzá, mintha káromkodna - megölte az egyik legígéretesebb kakasunkat. Egy pillanatig csak pislogtam a megfogalmazás miatt, és majdnem fel is nevettem. Aztán felfogtam, mit akar mondani. A hím mennydörgőmadarakat kakasnak nevezik. Komolyan. Mint a baromfit. És azt hitték, megöltük egyiküket? -

Addig fogunk támadni, amíg a bosszúszomjunk be nem telik,

még ha egyenként is kell levadásznunk benneteket. Zavartan Marcra pillantottam, aztán vissza a madárra. -

Mi a fenéről be... - A kérdést azonban belém fojtotta az első

rémült kiáltás odafentről. Felnéztem a zajok irányába - mély hangú kiáltozás segítségért, nehéz léptek -, aztán Kai felé fordultam. A madár vidáman mosolygott, és ettől összerándult a gyomrom. Aztán meghallottam Kaci pánikszerű sikítását, és már rohantam is felfelé a lépcsőn, Marckal a nyomomban.

ÖT K

IVÁGTAM AZ AJTÓT, KIRONTOTTUNK A KONYHÁBA.

Rick bácsi

és

Ed

Taylor a széles középső folyosón rohant a hátsó ajtó felé, akármiféle új rémség is tört be az életükbe, elfeledtette velük a friss gyászukat. Marc lehagyott a folyosón. Én értem ki utolsónak, Owent leszámítva, aki ágyhoz kötve csak dühönghetett. Mire kiléptem a szűk, zsúfolt hátsó verandára, a sikoltozás véget ért, bár még mindig hallottam, hogy Kaci valahol elöl csendesen sírdogál. Más nem hallatszott, csak az alfák halk mormolása - azt találgatták, mi történt - és valaki más fájdalmas, széteső nyögései. Zakatoló szívvel, de udvariasan utat kérve csináltam magamnak helyet, és lesiettem a lépcsőn. Az alfák harminclépésnyire álltak a háztól, egy férfialak felett összehajolva, akinek az arcát nem láttam. Anyám a fejénél térdelt, de úgy tűnt, nem elsősegélyben részesíti, csupán beszél hozzá. Az összeverődött tömeg szélén Manx állt, fél karjával Dest, a másikkal Kacit ölelve. A kislány arcán könnyek csorogtak. Megkönynyebbülésemben felsóhajtottam, látva, hogy Kaci, bár megrémült, de jól van. Aztán ráébredtem, hogy Jace nincs vele.

Nem... Lassan a földön fekvő alak felé indultam, közben száguldó szívvel igyekeztem visszaemlékezni, vajon Jace barna túrabakancsot viselt-e, mert csak ennyit láttam a sérült kandúrból. Csakhogy Jace-t nem ismertem annyira, mint Marcot. Nem tudtam betéve a ruhatárát, és azt sem tudtam megjósolni, mit fog mondani vagy tenni egy adott helyzetben. Mindazonáltal az öröm úgy ért, mint hűvös balzsam égett bőrre, amikor maga Jace lépett mellém, csodás módon sértetlenül. A — 69 -

keze az enyémhez ért, de nem fogta meg, pontosan látta, hogy a másik oldalamon Marc áll. És hogy emberekkel vagyunk körülvéve. - Elég súlyos - suttogta Jace. - Ki az? - Nem léptem közelebb, hogy jobban lássam. - Charlie. - Charles Eames a nagybátyám rangidős végrehajtója volt. Az ő bátyja, John Eames, a genetikus jött rá, miként fertőződnek meg a kóborok, és ő ismerte fel Kaci kétszeres recesszív örökségét. Az apjuk kicsi koromban az északi területek alfája volt, de egyik fia sem házasodott meg, amikor tehát visszavonult, a területeit a veje, Wes Gardner kapta - jelenleg Malone szilárd szövetségese. Ez az összegubancolódott családi kötelék csak egy példa arra, miért is döntené romba az észak-amerikai falkákat egy belső háború. Mindössze tíz területből állt az ország, és minden ismerősömnek voltak további ismerősei vagy éppen rokonai a többi falkában. A szövetségi rendszerek felállítása igen finom egyensúlyozást igényelt, és hosszú távon lehetetlen lett volna fenntartani őket. Charlie újra felnyögött. Erőt vettem magamon, és közelebb léptem. Marc követett, lekuporodtunk anyám két oldalán a sérült kandúr mellé. Minden lelkierőmre szükségem volt, hogy ne kapjak levegő után döbbenetemben, látva a pusztítást. Charles Eames anyám felé fordította a fejét, úgy nézett rá, mintha meditálna rajta. Talán egyedül ez tartotta eszméletén. Mindkét karja és az egyik lába meghajlott - láthatóan több helyen eltörtek -, és a bal karján a törésvégek felszakították a bőrt. Valaki már feltépte a dzsekije ujját, hogy megvizsgálja a sérülést. Vér szivárgott a sebből, tócsába gyűlt Charlie karja alatt. - Csak egy cigit akartam - súgta anyunak. - Pár lépésre a verandától. Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, az arca megrándult. Anyám aggodalmas arccal nekilátott, hogy kigombolja az ingét, majd óvatosan kiszabadította az anyagot Charlie derekán. Feltárult a kandúr - 70 -

mellkasa, bal oldalon máris kék-lila foltos. Minimum eltört néhány bordája is, a lába és a nyíltan tört karja mellett. A bal oldalára zuhant. - Hányán voltak? - Apám odahajolt, hogy segítsen anyunak széthúzni a didergő Charlie ingét. - Ketten. A tetőről. - Újabb rövid lélegzet, újabb arcrándulás. Minden fej a ház felé fordult, hogy megbizonyosodjunk róla: nem sétáltunk bele a csapdába. Ám a tetőn ezúttal nem ült senki. A madarak ennyiünket egyszerre nem támadnának meg. Remélhetőleg. Átkaroltam magam a hideg ellen. Charlie folytatta, apám pedig elé lépett, hogy ne kelljen erőlködnie, amikor hozzá beszél. - Csak annyit hallottam, hogy huss, és mire megfordultam, már el is kaptak. - Köhögött, nagyot nyelt, összeszorította a szemét fájdalmában. Aztán a levegőben voltam. Egyikük a karomat fogta, a másik a bokámat. - El se hiszem, hogy elbírtak - jegyeztem meg, mert emlékeztem, mennyire nehezére esett az első madárnak Kacivel felemelkedni, pedig ő egyáltalán nem volt súlyos. - Nem azt próbálták - Charlie újra lecsukta a szemét, és ezúttal nem is nyitotta ki. - Felvittek vagy tíz méterre, és eleresztettek. * Szörnyülködve én is behunytam a szememet. Szándékosan ejtették le. És ha kicsivel is soványabb, magasabbra emelik. Nem elragadni igyekeztek, hanem megölni. Amikor felnéztem, apám arcát láttam. Az ő zöld szemében ugyanaz a keserű megértés csillogott. A mennydörgőmadarak nem hasonlítottak egyetlen ellenséghez sem, akivel eddig dolgunk volt. A semmiből csaptak le, és miután a lehető legnagyobb kárt okozták, újra elrepültek. Semmi védelmünk nem volt a karmaikkal szemben, és nem tudtunk elég gyorsan alakot váltani, hogy harcba szállhassunk velük. A levegőben pedig nem üldözhettük őket. Egyetlen óra alatt megsebesítették Owent, Charlie-t is, még súlyosabban, Jake-et pedig megölték. Három emberünk kiesett, a lehető - 71 -

legrosszabb időpontban. Gombóc képződött a torkomban, nem kaptam tőle levegőt. Hogyan harcolhatnánk Malone-nel, ha nem éljük túl a mennydörgőmadarakat? - Greg... - Vic lépett ki a többiek közül, és apám átvette a kezében tartott telefont. - Vonalban van. - Köszönöm! - Az alfa elfordult, fel-alá járkált, amíg beszélt; közben anyám megtette Charlie-ért, amit tudott. - Danny? Menynyire vagy közel? - Elhallgatott, amikor dr. Carver felelt valamit, amit nem értettem a vonal zaja miatt. — Nem tudsz gyorsabban ideérni? Megszorítottam Marc ujjait, amikor megfogta hideg kezemet; követtük apámat a csoport szélére, hogy kihallgassuk a telefonbeszélgetést. Ha nem akarta volna, úgyis bemegy. - Az attól függ. Szeretnéd, hogy egy darabban érkezzek? - kérdezte az orvos. Apám sóhajtott. - Csak siess! Azok az átkozott madarak ledobták Charlie-t tíz méter magasból. Mindent számba véve azt mondanám, hat-hét csontja tört, és nem lélegzik túl könnyen. - Tíz méterről? - Döbbenet és rémület színezte Carver hangját, és egy pillanatra még az index kattogását is hallottam; az elfoglalt sofőr nem kapcsolta le. - Csoda, hogy túlélt egy ilyen zuhanást. - Csak mert nem a fejére esett. És a fűre. - Szerencsére az ónos eső nyomai elolvadtak, és átnedvesítették a talajt. A lábunk alatt tocsogó sár biztosan tompította Charlie becsapódását. - Tartok tőle, hogy agyrázkódása van, és mindene fáj. Mit tehetünk érte? Marc meg én megindultunk a többiek felé. Apám hallgatta az orvos utasításait, miként vihetjük be Charlie-t anélkül, hogy még több kárt tennénk benne, és néha egyetértőén hümmögött. A csoportosulás szélén még mindig halkan sírdogáló Kaci vonta magára a figyelmemet. Manx bevitte a kicsit - még mindig nagyon hideg volt, Owen pedig egyedül feküdt a szobájában - úgyhogy Jace vállalta magára, hogy megnyugtassa a - 72 -

kislányt, de abban a percben nem sokat tehetett érte. - Nincs rajtad kabát - dörgöltem meg Kaci karját, amikor remegni kezdett. De nem a hőmérséklet volt a legfőbb baja. -Velem is ezt akarták csinálni? - nézett a szemembe, és nem hagyta, hogy megfázásra hivatkozva eltérítsem. - Le akartak dobni? - Ismét könnyek szöktek a szemébe, a hangja csaknem hisztérikus sipításig kúszott. Jace a kislány feje felett aggodalmas pillantást vetett rám. Balra pillantottam, ahol anyám igyekezett, néhány végrehajtó segítségével, követni dr. Carver utasításait. - Menjünk be, ott... - biztonságosabb. — Melegebb - fejeztem be, Kai jóslatára és a tetőn kapaszkodó madártársaira gondoltam. - Nem! - csattant fel Kaci. A szívem vérzett, mert a saját, régebben gyakran viselt dacos arckifejezésem fiatalabb kiadását láttam meg rajta. Nem dughatsz el egy biztonságos sarokba, hogy sötétben tarts! Egyre többen néztek minket, és anyám néma, figyelmeztető pillantást küldött felém: ne hagyjam, hogy Kaci még jobban felzaklassa Charlie-t, mint a saját törött csontjai. De a kislányt nem lehetett elhallgattatni, elszánt tekintete ismerős volt - a tükrömből. - Én is majdnem így jártam, szóval jogom van a válaszhoz - erősködött. - Mit akarnak? Sóhajtottam. Éreztem, hogy mostanra mindenki, Charlie-t is beleértve, minket néz. - Bosszút. Apám meglepetésében felvonta a szemöldökét, a homloka mély ráncokba szaladt. Vic telefonját egy szó nélkül a nagybátyám kezébe nyomta, és felém indult. - Azt hiszem, ideje, hogy megismerkedjek ezzel a mennydörgőmadárral. - 73 -

Az összecsukható székek előtt állt meg, lenézett a fogolyra, aki meg sem próbált felegyenesedni, még azután sem, hogy apám bemutatkozott, mint az alfa. - Ha jól értem, a csapatod... a sereged — pillantott rám megerősítésért, én pedig rábólintottam - úgy véli, hogy mi felelünk egy társatok meggyilkolásáért? Egy fiatalemberért? A madár, még mindig ültében, bólintott. Törött karját az ölében nyugtatta, de nem dajkálta, mintha a fájdalma kimutatásával egyben beismerte volna a gyengeségét is. A vérmacskák ösztöne hasonlóképpen működött. A gyengeség sebezhetőséget jelent, ha pedig ezt éppen az ellenségednek mutatod meg, könnyen letéphetik a fejed. Az azonban, hogy nem állt fel, szándékos sértés volt, és pimasz pillantása elárulta, hogy ezt átkozottul pontosan tudja is. - A neved Kai? - folytatta apám; még a földszinten elmondtuk neki, amit megtudtunk. A madár bólintott. - Van valami bizonyítékod, amit bemutathatsz, Kai? Mert tudtommal a mai napot megelőzően soha még csak nem is látott mennydörgőmadarat egyetlen emberem sem. Márpedig ha megölték volna egy másik faj képviselőjét, arról tudnék. Bár meglepetések mindig voltak - mint a Kevin Mitchell-féle kandúrok, akiről szintén nem tudtunk, csak amikor már késő lett. Kai kiegyenesedett, bár ettől biztosan megsajdultak a hasán még mindig szivárgó sebek. - Bizonyítékul a ti saját társadalmatok egy megbecsült tagjának eskü alatt tett vallomása szolgált. - Várj csak... - Karba tettem a kezemet, és közelebb merészkedtem a rácsokhoz; bíztam benne, hogy a madár most túl gyenge, és túl sok fájdalom gyötri ahhoz, hogy rám vesse magát. Ha pedig tévedek, hát meg tudom magam védeni egy kalickába zárt, törött szárnyú madárral szemben. - Valaki azt mondta nektek, hogy megöltük egy... kakasotokat? - Visszafojtottam a vigyorgást. Ami nekünk idétlen vicc, nekik igencsak - 74 -

komoly ügy, és ha megalázom, azzal nem győzöm meg, hogy működjön együtt velünk. De azért a kopasztott kakasról szóló vicc továbbmondásért kiáltott. Majd később, ha meg kell törni a feszültséget, valahol, ahol Kai nem hallhatja. - Kicsoda? - kérdeztem. - Még ha el is akarnám mondani, nem az én dolgom. - Látszott" rajta, hogy nem is akarja elmondani. - Szóval azt sem árulod el, ki vádolt meg minket? - Nem. - Kissé elfordult, talán kényelmesebben akart elhelyezkedni a padlón, de összerándult, mert már a mozdulat is fájdalmat okozott. - Ez egyáltalán nem... igazságos. - Tisztességes, böktem ki kis híján, de visszanyeltem, mielőtt valaki emlékeztethetett volna rá, hogy az élet sosem tisztességes. Nálam jobban ezt kevés végrehajtó tanulta meg. Kai megrántotta az egyik vállát, hátát a betonfalnak vetette. - Szavunkat adtuk, hogy titokban tartjuk a személyazonosságát, cserébe az információért, amit átadott. A becsületünkre esküdtünk. Olyan komolynak tűnt, olyan eltökéltnek hogy megtartja az ígéretét, hogy nem bírtam vitába szállni vele. Inkább apámhoz fordultam, a bakancsom talpával az érdes padlót sikálva. - Malone az - jelentettem ki; számomra nyilvánvalónak tűnt a válasz. Persze abban a percben letettem volna rá a nagyesküt, hogy a világban jelen lévő minden gonosz forrása Calvin Malone. Szóval talán nem az én véleményem volt a leginkább elfogulatlan a környéken. Egy percig vártam, hogy ellenkezzen, de aztán az alfa lassan bólintott, fél kézzel dörgölve az állán a borostát. - Ez kétségkívül egy lehetőség... - Több annál - intettem az égre mindkét karommal, de azért vigyáztam, hátat ne fordítsak a fogoly madárnak. - Ki más akarná ránk kenni, hogy megöltünk egy mennydörgőmadarat? - 75 -

Marc, aki eddig az árnyékban várakozott, felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné, ezt most tényleg komolyan gondoltam-e. - Milo Mitchell. Wes Gardner. Válassz! - Ha ők voltak, akkor is Malone megbízásából tették. Egyre megy. Apám leintett, és visszafordult a mennydörgőmadárhoz. - Ha azt sem tudjuk, ki vádol minket, hogyan védekezzünk? Vagy hogyan vizsgáljuk ki a vádat? -

Az nem a mi gondunk. - Kai állta a pillantását.

- Az igazság érdekét szolgálja - erősködtem. - Ha a számotokra olyan értékes a becsület, miért nem érdekel az igazság is? - Igazságot szolgáltatunk Finn miatt - bólintott a madár tétovázás nélkül; ép kezét védőn a sebei fölé emelve. - Ez az egyetlen célunk. A ti igazságotok kicsit sem érdekel. -Egyáltalán nem szolgáltattok igazságot Finn...? - néztem rá kérdőn. Kai bólintott. - Finn miatt, ha nem a vétkes falkát támadjátok. - Nem mintha más macska bajszára akartam volna kenni a vajat; mindössze a vádlónk nevét szerettem volna megtudni. - Vagy tévedek? Kai láthatóan megfontolta a szavaimat. -

Egyetértek. De a döntés nem az enyém.

- Hát kié? - lépett mellém apám. Marc, a néma, állandó fenyegetés most a hátunk mögött helyezkedett el. -

A seregé.

Értetlenül ráncoltam a homlokom. -

Ki dönt a sereg nevében?

Kai rosszallón grimaszolt a tudatlanságom hallatán. -

Mi döntünk.

- Mindannyian? - Képtelen voltam felfogni. Hogyan működhettek vezető nélkül, aki irányt szab a döntéshozatali eljárásnak, és eligazítja a többieket? Apám elhallgatott. Nem értettem a csendjét, sem azt, miért hagyja, - 76 -

hogy én vezessem a kihallgatást. De nem reklamáltam. Ha elron- * tóm, úgyis közbelép. - Mi van, ha nem értetek egyet? Csak van valamiféle... erősorrend? A mennydörgőmadár vonakodva bólintott. - Van, de csak extrém esetekben folyamodunk hozzá. - Mint a mostani? - tártam szét a karjaimat, jelezve a teljes falnánk elleni támadást. Kai ezúttal elmosolyodott, és kimutatta apró, fehér, emberi fogait. - Erről egyhangúlag döntöttünk. Megráztam a fejemet, hogy kitisztítsam a gondolataimat, a kezem ökölbe szorult. - Egyhangúlag eldöntöttétek, hogy egy ártatlan gyereket neveztek ki felelősnek, alaptalan gyilkossági vádakat követve, amikhez nyilvánvalóan nem lehet semmi köze? Hát ez a becsületetek? A madár arca dühös undorba torzult. - Nem bántottuk volna a gyermeket, bár természetes ellenségünk. Téged sem bántottunk volna, ha elkerülhető. Finnt egy kandúr ölte meg, ezért az információért beleegyeztünk, hogy megpróbáljuk kimenekíteni a nőstényeket a táborotokból, mielőtt a valódi vérontás megkezdődne.

Vérontás? Mi ez, Angry Birds? Vagy tollas zöld sapkások? Apám megmerevedett mellettem, és Marc halkan felmordult a hátunk mögött. Ami engem illet, egy percig konkrétan nem jutottam szóhoz a döbbenettől - de aztán a dühöm áttört, és megperzselte az idegvégződéseimet. - Beleegyeztetek, hogy kimenekítsetek?— Mielőtt a madár válaszolhatott volna, apámhoz fordultam. - Megmondtam, hogy Malone csinálta. Már korábban rá akarta tenni a mancsait Kacire, a politikát használva fegyveréül, és amikor ez nem vált be, átlépte a határainkat, hogy erővel - 77 -

vigye el. Ethan testvérem Kaci védelmében halt meg, és a kislány amúgy is gyenge biztonságérzete - na meg a hite, hogy meg tudjuk védeni összetört. - Szerintem Faythe-nek igaza van, Greg - lépett közénk Marc. Láttam rajta, hogy szeretne átkarolni, de a fogoly előtt kimutatni az érzelmi kötődésünket amatőr hiba lett volna. A legkisebb támogatástól is gyengének tűntem volna. Apám, immár meggyőzve, bólintott, aztán a rácsok felé fordult. - Nincsen telefonotok? Akkor hogyan vehetem fel a kapcsolatot a seregetekkel? A kegyetlen mosoly visszatért, bár ezúttal mintha kevésbé tűnt volna magabiztosnak. - Sehogy. Csak személyesen érheted el őket, és még ha el is mondanám, hova menj, egyedül nem jutnál oda. A jelen állapotomban pedig emelte meg törött karját, és összeharapta a fogait a fájdalomtól - nem tudlak elvinni. - Akkor Malone hogyan csinálta? - tudakoltam, még közelebb lépve a rácshoz. Szerettem volna megmarkolni és megrázni dühömben, de tapasztalatból tudtam, hogy túl erősek, nem zörögnek, ha pedig megfogom őket, kihallgató helyett rabnak fogok látszani. Főleg most, hogy a valódi rab került lépéselőnybe, amit pontosan tudott is. - Ha az informátorra gondolsz, sosem járt a fészekben. A kutatócsapatunk talált rá Finn teste mellett. - És hogyan egyeztetek meg vele, ha nem voltatok mind jelen a döntéshozatalkor? - firtatta Marc. Jólesett rájönni, hogy nem egyedül engem

zavart

össze

a

madarak

- 78 -

nyilvánvaló

bolytudata.

Kai újra vállat vont. -

Egységként élünk. Ha egyvalaki ígéretet tesz, azt mindannyian

betartjuk. -

Vagyis ha meg tudnánk győzni az ártatlanságunkról, te pedig

megígérnéd, hogy véget vetsz a zuhanóbombázásnak, a többiek azt is tiszteletben tartanák? - Ezzel együtt tudtam volna élni. A meggyőzésben mindig is jó voltam... Kai azonban megrázta a fejét, az ajka vékony vonallá szorult fájdalomtól eltorzult arcában. -

Nem adhatom a szavamat egy fennálló megállapodással szemben.

Még ha akarnám, se tehetném. A seregem becsületét vesztené.

A pokolba! Apám szó nélkül elfordult a mennydörgőmadártól, és elindult felfelé a lépcsőn - ez volt a jel, hogy kövessük. A harmadik fokon megállt és hátranézett a válla felett. -

Adjatok neki enni, aztán zárjátok rá az ajtót, de az ablak maradhat.

így pillanatnyilag kegyesnek tűnhetünk - és megfelelő hatást érhetünk el az ablak visszacsukásával, később, ha muszáj. Bólintottam, apám pedig kiment. Visszanéztem a kalitkára. -

Megeszed a rendes ételeket? Az emberieket?

Kai gonoszul elvigyorodott. -

Gondolom, nincs a háznál friss döghús?

Amúgy sem adtunk volna neki - már a gondolattól felfordult a gyomrom. Marc azonban hidegen visszamosolygott rá. -

Én most inkább csirkésüket kívánok. Fűszeresen és ropogósan.

HÁROM

FŐNÉL KISEBB CSOPORTOKBAN

nem léphettek ki a házból -

rendelkezett apám. Magamban felnyögtem, bár átláttam az intézkedés szükségességét. A montanai hegyekben is hasonló szigorítás lépett hatályba, a tárgyalásom alatt, hála az őrült kóboroknak, akik erővel sorozták volna maguk közé Kacit. De akkor legalább vissza tudtunk ütni. Sajnos, fogalmunk sem volt, hogyan támadhatnánk a mennydörgőmadarakra, és meg sem jósolhattuk, merről csapnak le legközelebb. Kergetni őket, a nyomukat követni szóba sem került. Alaposan kikerültünk a komfortzónánkból, egyenesen egy magasabb súlycsoportba - hacsak rá nem jövünk, miként védekezhetünk. Vagy hogyan léphetünk kapcsolatba Kai seregével. - Ha Kaci is veletek van, legyen inkább négy az a három! - tette hozzá apám a kislányra nézve; Kaci olyan szorosan bújt hozzám, mintha két-két új kezem és lábam nőtt volna. Ezúttal a nappaliban gyűltünk össze, mert ott nagyobb hely volt, és mert ez a gyűlés a ranchen élő összes macskának kötelező volt. Apám nyitva hagyta az ajtót, hogy a rögtönzött sürgősségi központban is jól hallják. Charlie nyakát stabilizálták, ahogy a doktor meghagyta, aztán óvatosan Ethan ágyába fektették. A legjobb lett volna ott hagyni, ahová zuhant, amíg dr. Carver meg nem tudja vizsgálni, ám a talaj ehhez túl hideg volt, ráadásul kint mindannyiunkat veszély fenyegetett. A rengeteg megválaszolatlan kérdés ellenére ez világosan látszott. A kanapén ültem, Kaci és Marc közé szorítva. Jace a lány másik oldalára telepedett. Körülöttünk összezsúfolódtak az alfák és a kandúrjaik, de csak Blackwell kapott ülőhelyet egy fehér huzatú fotelben. A vén öszvér úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik, mindössze a — 88 -

makacssága tartja meg a lábán. Na és a felháborodása a friss krízis miatt. A szoba levegője dühtől izzott; a „sokk” szó meg sem közelítette, amit a hirtelen légi invázió miatt éreztünk. - Bár, Kaci - folytatta apám, határozottan, mégis kedvesen -, talán az volna a legjobb, ha most egy darabig fedél alatt maradnál. A lány némán bólintott. Csak sejtettem, mit érezhet. Néhány hónappal ezelőtt egy egyszerű tizenhárom éves kamasz volt, akit a nővére állandóan igyekezett lerázni, és aki folyton szerelembe esett a vele egykorú srácokkal. Átlagos lány volt, most pedig felbecsülhetetlen értékkel bírt. Régebben elfogadták a létezését, most pedig kisebb udvartartása lett. Bár az ereje rendkívüli mértékben növekedett, mégis törékeny maradt az őt körülvevőkhöz képest, holott korábban erős, egészséges fiatalnak tekintették. Az egész élete felborult, ‘és még kereste az új egyensúlyt. És a múltja elfogadása, a megbékélés, nehéz feladat lesz, ha valaki folyton ki akarja ragadni az otthonából. Különös tekintettel erre a legújabb próbálkozásra. - Amit tudunk, az ennyi... - Minden szem apámra szegeződött, amint fel-alá kezdett járkálni a szoba közepén. - A mennydörgőmadarak azt hiszik, megöltük az egyik fiatal kakasukat. - Csendet kérő mozdulattal emelte fel a kezét, amikor a helyiség négy sarkából egyszerre kezdtek záporozni a kérdések. - A részletekre is rátérek egy perc múlva. A madarat, akit Owen elkapott, Kainek hívják. Családneve nincs, ők nem használnak. - Akkor hogyan különböztetik meg egymást? - kérdezte a komor és csöndes Ed Taylor mellett a távolabbi falnak támaszkodó Rick bácsi. Jaké családja nem gyászolhat igazán, amíg az élet vissza nem tér a rendes kerékvágásba, és senki meg nem mondhatta, ez mikor fog megtörténni. Apám vállat vont. — 89 -

- Ügy vélem, túl kevesen vannak ahhoz, hogy a nevek ismétlődjenek. - Vagy rengeteg nevük van - böktem ki. Apám mérgesen rám nézett, de felemeltem a kezemet, hogy hallgasson meg. - Komolyan mondom. Teljesen kivonulnak az emberi társadalomból. Ha mi is így élnénk, a viszonylag nagy létszám ellenére... a kóborokat is beleértve — tettem hozzá, mire Blackwell felhúzta az orrát, de nem foglalkoztam vele -, tényleg szükségünk volna családnevekre? Első szaglásra meg tudjuk állapítani, melyik család tagja a másik macska, és ha nem akarunk az emberek között élni és dolgozni, minek a vezetéknév? Meglepetésemre, bár Blackwell még mindig duzzogott, a többiek láthatóan fontolóra vették a szavaimat. - Arra akarok kilyukadni - folytattam, ezúttal Blackwellnek szánva -, hogy abból, hogy csak egy nevet viselnek, még nem következik, hogy kevesen vannak. Ha összesen egy maroknyian lennének, miért kezdtek volna ki velünk? - Rendben, ebben igazad van - enyhült meg apám. - Minden feltételezést félreteszünk a létszámukat illetően, amíg nem jutunk több információhoz... Kaitól. - Megtudtatok tőle már valami hasznosat? - Blackwell finoman a szőnyeghez ütögette a botja végét. - Ami azt illeti, Faythe és Marc két értékes adatot is kiszedett belőle. Tollfosztás nélkül. Ezen el kellett mosolyodnom; apám sosem mulasztotta el, hogy a többi alfa előtt kihangsúlyozza, mennyire értékes vagyok. És Marc is. - Először is, a mennydörgőmadaraknak nincs alfájuk. - Úgy érted, pillanatnyilag nincs nekik, vagy soha nem is volt? kérdezte Bért Di Carlo rosszallón. Megfordultam, hogy lássam. - Soha nem is volt - válaszoltam. Apám felvonta fél szemöldökét, de hagyta, hogy folytassam. Köszönetképpen aprót biccentettem felé. - Kai szerint a döntéseket csoportban hozzák meg. — 90 -

- Mint a demokráciában? - Kaci szemében most először csillant kíváncsiság azóta, hogy kitértem a szexuális életemre vonatkozó kérdései elől. — Vagyis, úgy érted, szavaznak, meg minden? - Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű. Vagy talán nem ilyen bonyolult. - Vállat vontam, és visszafordultam, hogy az egész szobához szólhassak. Nem egészen értem, de az a benyomásom, hogy egységként hoznak döntést, azonban a szavazáshoz hasonló formalitások nélkül. És a döntéseik törvényerővel bírnak. Szó szerint. Kai megtagadta, hogy megtörje a serege által tett fogadalmat, de még azt is, hogy ellentmondjon.

Akkor

sem

teszi

meg,

ha

meggyőzzük

az

ártatlanságunkról. - Akkor ez becsületbeli gyilkosság? - Jace odébb mozdult, hogy Kaci feje mellett rám nézhessen. Apám felelt helyettem. - Nem tekintik gyilkosságnak. Megbosszulják a sereg egyik tagját. Ráadásul egy vérmacska mondta nekik, hogy mi okoztuk a fiatal kakas, név szerint Finn halálát. - Ki mondott nekik ilyet? - csattant fel Ed Taylor, ellökte magát a faltól és kiegyenesedett. Halványkék, legombolható nyakú inge alatt megfeszültek még mindig erős karjai. - Ez igaz? - kérdezte Blackwell halkan, mielőtt bárki válaszolhatott volna Ednek. Apám sóhajtott és megállt, szembefordulva az öreg alfával. - Nem hiszem, bár nem lehetünk biztosak benne, amíg nem tudunk meg többet, és Kai pillanatnyilag nincs beszédes kedvében. De amint itt végzünk, felvesszük a kapcsolatot a falka többi tagjával, és egyenként kikérdezzük őket. El fog tartani egy darabig, de jelenleg nem látok jobb módszert. Blackwell vonakodva bólintott. Apám Ed Taylorhoz fordult. - Ami azt illeti, hogy ki vádolt meg minket... - Rám pillantott, aztán vissza alfatársára. - A logika, és tegyük hozzá, az ösztöneim is arra mutatnak, hogy Calvin Malone tette. — 91 -

Figyeltem Paul Blackwellt a bejelentés pillanatában, és ahogy vártam, azonnal elvörösödött dühében, és teleszívta a tüdejét. Ha bundát visel, minden szál szőre az égnek meredt volna. - Nem kenhetsz mindent, ami rosszul alakul, Calvinre, csak mert nem kedveled! Nincs bizonyítékod, hogy ő chipezte be a kóborokat, és erre sem tudsz felmutatni semmit! Igaz, valóban nem állt a rendelkezésünkre bizonyíték rá, hogy Malone jelöltette meg nyomkövetővel a kóborokat, akikkel Marc eltűnése idején harcoltunk - találtunk viszont bizonyítékot Milo Mitchell, Malone legszorosabb szövetségese ellen. Sajnos a kóborok bechipezése mindössze erkölcstelen volt, nem törvénytelen, és pillanatnyilag nem bírtunk kellő számú szavazattal a tanácsban, hogy ezen változtassunk. Az ügyünk Mitchell - tágabban értelmezve Malone ellen tehát függőbe került. Határozatlan időre. Újabb vaskos tüske az amúgy is fájós talpamban. Apám sokkal nyugodtabb maradt, mint ahogy én éreztem magam, büszke voltam, amiért kibírtam szó nélkül - bár szó szerint rá kellett harapnom a nyelvemre. - Nem vádoltuk semmivel, Paul. Gyanakszunk rá. Éspedig erőteljesen. - Mert ellened indul a tanácselnökségért? - Mert a mennydörgőmadarak az informátoruk kérésére beleegyeztek, hogy megpróbálják kiemelni a nőstényeket a ranchről, még mielőtt a teljes támadást megindítanák. Calvin Malone nyilvánosan kijelentette, hogy követeli Kaci és Manx eltávolítását a Lazy S-ről, és Faythe-t is sokkal szívesebben látná a nők hagyományos dolgai után járva. Ki mást neveznél meg, aki nagyobb valószínűséggel jöhet szóba? Blackwell nem tudott válaszolni. Az arcából eltűnt a szín, és egyszerre a botja fogóját kezdte vizsgálgatni. - Nem tenne ilyet. Tudom, hogy te meg Calvin nem jöttök ki jól — 92 -

egymással... mellesleg, én sem mindenben értek vele egyet... de ilyet akkor sem tenne. Összeesküvés egy másik alfa ellen egy ellenséges harmadik féllel, ráadásul egy másik fajból! Ez... ez árulás. - Igen. - Apám nyugodt, erős hangja betöltötte a szobát. - Ez az. Blackwell ingatagon, leszegett fejjel felállt, aztán felnézett, állta apám várakozó tekintetét. - Tudod, hogy bizonyíték nélkül nem cselekedhetek, és különben is már csak egy hétig tart a megbízatásom. De megindítom a hivatalos kivizsgálást. Még a mai napon. - Miért kellene bíznunk a kivizsgálóidban? - Bért Di Carlo éppen olyan dühösnek tűnt, amilyen kimerültnek Blackwell, akin hirtelen meglátszott mind a hetvenkét éve. - Mert éppen most jelentkeztél a feladatra - nézett rá komoran az öreg. - Nick Davidsonnal állítalak párba, hogy egyensúlyban legyenek a dolgok. — Davidson két napja tette le a voksát Malone mellett. - Ha Calvin áll a dolog mögött, egy hetetek van, hogy bemutassátok a bizonyítékokat. Utána az ügy ad acta kerül. Di Carlo bólintott. Blackwell az apámhoz fordult. - Hol tudnék elintézni néhány telefont? - Az irodámban. - Apám az ajtó felé intett, jelezve az idős alfának, hogy szolgálja ki magát. Blackwell kilépett a folyosóra, apám pedig hozzánk fordult. - Aki hozzám tartozik, kezdjen telefonálni! A listátok elején kezdjétek, onnan haladjatok lefelé! Adjátok át a telefont, ha találtok valakit, aki valaha is látott egy mennydörgőmadarat, vagy hallott róluk bármit, akár pletykát, vagy az öreganyja meséit! Ha bárki többet tud annál, mint hogy a mennydörgőmadarak repülnek, beszélni akarok vele. A listát előző héten állítottuk össze, miután Owen órákig hívogatta a déli középső falka kandúrjait, hogy berendelje őket határőrszolgálatba, és a keresőcsapatokba Marc miatt. Mindannyian kaptunk belőle egy — 93 -

részletet, és - ez az én ötletem volt - minden kandúrnak kijelöltünk egy kapcsolattartót a ranchen. Valaki, akihez fordulhatott, ha apám házon kívül volt, vagy túlságosan lefoglalta a falkánkat jelenleg rágó ezerféle baj. A következő órát a végrehajtó társaimmal a hosszú ebédlőasztalnál töltöttem, és egymás után húztam át a neveket a listámon. A többi alfa is kiadta a feladatot a saját elérhető embereinek, hogy kutassák fel az eset nyomait - mert függetlenül attól, ki ölte meg a madarat, csekély esélye volt, hogy a mi területünkön történt. Ethan halála óta csaknem a megszállottságig erősítettük a határőrizetet, még a nem végrehajtóként dolgozó kandúrok is kivették belőle a részüket. Nem engedtünk ebből, bár ketten már az állásukat is elvesztették a túlzott hiányzások miatt. Egy állás nem tűnt soknak egy másik macska életéhez képest. Befejeztem az utolsó hívást, leraktam a telefont. Amikor felnéztem, Jace figyelt az asztal túloldaláról. Marc a folyosón veszekedett az egyik munkanélküli kandúrral, akinek nem tetszett az új feladata. Mindenki más a mobilján beszélt - úgyhogy egy pillanatig hagytam, hadd nézzen rám. Én pedig visszanéztem, bár a szívem minden ütése sajgott a mellkasomban. Néhány keserédes másodperc telt el így, aztán egy ismerős autó zúgása vonta el a figyelmemet Jace-ről. Dr. Carver. Apám telefonnal a kezében sietett a bejárat felé. - Húzódj az ajtó elé, olyan közel, ahogy csak tudsz! Kimegyünk érted! - Dr. Carver egymagában éppen olyan kívánatos célpontot kínálna bármelyik madárnak, mint Charlie. Még inkább, ha azt is tudják, kicsoda ő. - Marc? Vic? - hallottam, bár apámat már nem láttam, de azért a fiúkat megelőztem az előtérben. - Nem! - szólt rám az alfa, amikor a kilincs felé nyúltam, és a gipszem csuklójánál fogva felemelte a kezemet. — Ha nem hagysz időt magadnak meggyógyulni, semmire se leszel jó, amikor majd Ma- lone ellen — 94 -

megyünk. -Jogos - feleltem, és vonakodva, de félreálltam. Apám arcára kiült a meglepetés. Vic nyitotta ki az ajtót, Marc pedig együtt érzőn rám mosolygott, és egy ujjal megsimította az arcomat, mielőtt kilépett volna alfája és korábbi végrehajtó társa után. A magas, keskeny világítóablakon át néztem, amint lerohantak a lépcsőn, éppen, amikor Carver kitárta a kocsija ajtaját. A fejük felett két madár körözött vészjóslóan, elég mélyen hozzá, hogy tisztán kivehessük a méreteiket és a karmaikat is. A doki elfordult, hogy kivegye a táskáját az anyósülésről. Mindkét madár lecsapott, hirtelen és váratlanul kecsesen szálltak le az udvarunk közepére, már emberi lábakra érkezve. Hosszú másodpercekig néztek szembe Marckal és Vickel úgy, hogy semmi nem állt köztük, csak Danny autója és húszméternyi távolság. Apám megállt az alsó lépcsőn. Az orvos ültében megdermedt, leesett állal bámulta hívatlan vendégeinket. És akkor az egyikük karján újra kiserkentek a tollak, lábujjhegyre állt, mintha az autó felé akarna röppenni. Marc a tenyerébe csapott a hatalmas csavarkulcs- csal, és fenyegetőn felmordult. A madár visszaereszkedett, láthatóan beérte a néma

fenyegetéssel,

amíg

mi

voltunk

többen.

Halkan,

megkönnyebbülten felsóhajtottam. Apám intett a fiúknak, hogy lépjenek előre. Carver kiszállt, és a két kandúr bekísérte a házba, de az alfa kint maradt, egyedül és védtelenül, hogy megmutassa az erejét. Valójában bármelyikünk egy szempillantás alatt mellette teremhetett volna - de a látszat néha épp olyan fontos, mint a valóság. - Kai él, de komoly fájdalmai vannak - jelentette ki erős, határozott hangon. - Ha vissza akarjátok kapni, a sereg lépjen velem kapcsolatba! Azzal hátat fordított a madaraknak, megmutatva önbizalmát és egyben vérig sértve őket, majd bement a házba. — 95 -

Behúzta az ajtót maga mögött. Megfordultam. A folyosón mindenhol kandúrok tolongtak. - Nincs itt semmi látnivaló - közölte apám, és miközben a fiúk lassan elszivárogtak, Carverhez fordult. - Jó újra látni téged, Danny. Mennyi ideig is voltál távol? Egy hetet? - Nagyjából - erősítette meg Carver, és megigazította utazótáskáját a vállán. - Már alig egy hét szabadságom maradt. Ha a dolgok így mennek tovább, nemsokára új állás után kell néznem, Greg. Apám sóhajtott. - Akkor már ketten leszünk - felelte, de nem építészi karrierjére gondolt, hanem a tanácsban betöltött pozíciójára. Carver összerezzent, és bólintott. - Szia, Faythe! - köszöntött. Marc közben bezárta a bejárati ajtót, Vic pedig elvette az orvos táskáját. - Hogy van a karod? - Már elég jól, hogy leszedjük a gipszet - vágtam rá melléjük lépve. Marc és Vic követett minket. Carver rám nevetett. Örökké jó kedve volt, függetlenül attól, hogy éppen szabott vagy varrt minket. A rendes állásában Oklaho- ma állam orvosszakértőjeként dolgozott, és több időt töltött halottak, mint élők között. - Várj még pár hetet, aztán leszedjük, és megpróbálhatsz alakot váltani. - Nincsenek heteink,' doki. - Megtorpantam a folyosón, neki is meg kellett állnia, hogy fenntartsa a szemkontaktust. - Három nap múlva megindulunk Malone ellen. - Az utolsó szavakat csak suttogtam, mert nem tudhattam, Blackwell mennyit hallott meg a háborús terveinkből. Vagy hogy bízhattunk-e benne, hiába a most megindított vizsgálat Malone ellen. Dr. Carver rosszallón nézett a szeme elé emelt összefirkált gipszre. - Akkor lehet, hogy így kell harcolnod. A karodat különben is jobban — 96 -

védi. - De begipszelve nem tudok váltani. Ember alakban ragadok. Carver vállat vont, és megszorította orvosi táskája fogantyúját. - Levághatjuk, és megpróbálhatsz párszor váltani, de a csonttörés, az nem tépett seb, még csak nem is vállszalagszakadás. - Ebbe a kettőbe már korábban belekóstoltam a szolgálatom során. - Több idő kell a gyógyulásához, és ha nem várod ki, a károsodás végleges lehet. Azonfelül ha a törésvégek nem gyógyulnak legalább félig ösz- sze, az alakváltás jobban fog fájni, mint bármi, amit valaha is átéltél. Kérdezd csak meg Marcot! Marcra pillantottam, és nem lepett meg, hogy bólogat. Nekem a karom tört el akkor, neki jó pár bordája. A mellkast nem lehet begipszelni, úgyhogy ő naponta kétszer váltott alakot az elmúlt hétben, és még csak most kezdett helyrejönni. - Mit jelent ez Charlie számára? - tudakoltam, és továbbmentem Owen szobája felé. - Lássuk, mennyire rossz a helyzet... Apu és Vic belépett a sürgősségi kórteremnek kinevezett szobába, én viszont a konyha felé indultam. Marc követett. - Mi a baj? - kérdezte, látva, hogy kitöltőm a kávé maradékát a kedvenc bögrémbe. Kérdőn néztem rá, mire bólintott. - Oké, persze,

minden baj. De most éppen mi? - Ez. - Leraktam a bögrét a pultra, és feltartottam begipszelt karomat. - Csak napok kérdése, hogy letámadjuk Malone-t, és közben felülről is lőnek ránk. Nekem meg kábé annyi hasznom van, mint egy sánta kutyának. - Bármilyen kutyánál több hasznod van, mi vida1 - dorombolta Marc, és hozzám simult, a pulthoz szorított, és a csípőmre tette a kezét. Nem bírtam elnyomni egy mosolyt. A spanyollal mindig el1

életem (spanyol)

— 97 -

gyengített. Kivéve, ha éppen spanyolul kiabált velem. Megcsókoltam, átöleltem, ép kezemet a hátára fektettem; éreztem visszafogott erejét, és imádtam. -

Jobb? - kérdezte, amikor megálltunk levegőt venni.

-

Egy kicsit - sóhajtottam. - Csak harcolni akarok.

-

Szeretem a harcias nőket - nevetett rám Marc.

- Hülye gipsz! - El akartam fordulni, hogy felvegyem a bögrémet, de Marc nem engedett. - Nekem tetszik. Azért törted el a karod, hogy megmentsd az életemet. Ezen megint mosolyognom kellett. - Bármikor újra megtenném. Csak azt kívánom, bárcsak legközelebb ne gátolna. -

Sajnálom.

Vállat vontam, fogtam a bögrémet, és követtem Marcot a folyosóra. Hátra maradt, hogy ne zsúfoljuk tele Owen szobáját, én azonban benyomakodtam, és megálltam a falnál Kaci mellett. Anyu Ethan ágya mellett ült, és fogta Charlie kezét, mert mást nem tudott tenni érte. Manx Owen ágya mellé telepedett, a földre, és a karjára tette megcsonkított kezét; ' Carver először Charlie-hoz lépett; az ő ruháit szétvágták, de alatta hagyták, mert a mozgatás sokkal jobban fájt volna neki. Az orvos fejrázással jelezte felállni készülő anyámnak, hogy maradjon a helyén, azzal letérdelt, és beletúrt a táskájába, majd kihúzott egy lefóliázott, eldobható fecskendőt és egy kis tégelynyi átlátszó folyadékot. Felszívott belőle néhány cseppet, aztán kitapogatta Charlie vénáját. - Először csillapítjuk a fájdalmat, aztán megnézzük, mit tehetek érted - mormolta, és óvatosan Charlie könyökhajlatába szúrta a tűt. Charlie meg se rezzent - mi egy injekció ahhoz képest, ha leejtenek tíz méter — 98 -

magasból? Anyám elvette a használt tűt, dr. Carver pedig átsétált Owen mellé, ott a székbe huppant, hogy megvizsgálja a bátyám hasát. - Szépek az öltéseid, Karén. Anyu halkan köszönetét mondott, Danny pedig Owen lábára nézett ahhoz anyánk nem nyúlt, mert nem bízott benne, hogy rendesen el tudja látni. - Ezek mélyebbek. Egy darabig fájni fognak, de ha holnap párszor alakot váltasz, néhány nap múlva felkelhetsz. Gyere, megfoltozlak. A doki folyamatosan magyarázott, miközben a páciensét varrta, hogy megnyugtassa, és személyesen vagyok rá a tanú, hogy a dolog beválik. - Ez nem annyira vészes - intette Owent, amikor megrándult. Faythe hasonlókat szerzett pár hónapja, de Brett Malone például mindkettőtöknél rosszabbul járt... Mondott még valamit, de én nem is hallottam. A név visszhangzott a fejemben. Brett Malone, Jace öccse, akinek az életét megmentettem azzal a klopfolóval. Erősködött, hogy tartozik nekem, még azután is, hogy elmondott mindent az apám elleni eljárásról. Igyekeztem visszautasítani, hiszen csak a dolgomat végeztem, ő azonban nem hagyta magát. És most már azt is tudtam, miként fizethetné vissza az adósságát. Megsimogattam Kaci haját, és a fülébe súgtam, hogy nemsokára visszajövök. - Hova mész? - kérdezte apám, amikor elléptem mellette, és amikor intettem, követett a folyosóra. Jace Vic és Marc társaságában várakozott. - Megszerzem a bizonyítékot Blackwellnek - feleltem, és mielőtt rákérdezhetett volna a részletekre, Jace-hez fordultam. - Kérem a telefonodat! Kérdés és tétovázás nélkül előszedte a zsebéből, és átadta. Hálásan mosolyogtam rá. Senki más nem tett volna így - még Marc is rákérdezett volna, miért van rá szükségem. Elvettem a mobilt, és futva indultam a — 99 -

szobám felé. A váltam felett még hátraszóltam. - Majd elmondom, ha konzultáltam a forrásommal!

— 100 -

%

HALLÓ? - Brett óvatosnak és gyanakvónak tűnt, pedig még azt se

tudta, ki keresi. Jace gyorstárcsázóra tette a féltestvére számát, ahogy sejtettem. Az anyjukon kívül Brett volt az egyetlen, akivel tartotta a kapcsolatot a családjából - épp ahogy sejtettem. - Szia, Brett, én vagyok. - Faythe? - suttogta, aztán a tenyere súrolta a mikrofont. Pár pillanattal később újra hallottam a hangját, de a háttérben ezúttal nem beszélgetés duruzsolt, hanem a szél, amely üreges, visszhangszerű érzést hagyott a fejemben. - Apám megöl, ha megtudja, hogy veled beszélek! - Hát akkor légy üdvözölve a játékban! Velem novemberben próbálkozott. - Túlságosan ideges voltam, úgyhogy járkálni kezdtem az ágyam előtti szőnyegen, néha végigfuttatva gipszes kezem ujjait a karcos oszlopokon. - Most nem alkalmas, Faythe. Mit akarsz? Mélyet lélegeztem, igyekeztem észben tartani, milyen nehéz lehet ez az egész Brett számára. Tudta, hogy az apja egy hazug, hatalomvágyó, hipokrita, hímsoviniszta, begyepesedett bunkó, de nem tehetett vele semmit. Jace-szel ellentétben ő Malone vér szerinti fia volt, szóval nem sétálhatott ki csak úgy a falkából, ha nem akarja elhagyni az anyját és a családja többi részét. Engedély nélkül meg főleg nem, x márpedig Calvin sosem adná meg az engedélyt. Csakhogy a könnyű döntések ideje lejárt. Kifújtam a levegőt, hagytam, hogy őszinte félelmem és frusztrációm egy része beszivárogjon a hangomba. - Sosem alkalmas, Brett. Szívességre van szükségem. Informáci- 99 —

óra. Egy másodpercig csak a szél suhogtatta az örökzöldeket. Brett kisietett a házuk mögötti fás területre, remélhetőleg kívül a falkája többi tagjának hallótávolságán — mert ha valaki kifiileli, amit kérdezni akartam, őt élete végéig bezárják. Vagy még rosszabb. Végül megszólalt, és minden szava úgy csengett, mintha fájna kimondani. - Elfogytak a szívességek, Faythe. A dolgok szarul állnak itt. Fel fog tűnni, hogy ellógtam. A szívem vérzett érte, hiszen tudtam, mit jelent a családodétól különböző elveket vallani. A falkádétól. Csakhogy amikor én veszekedtem a szüleimmel, nem az életem volt a tét; az én alfám nem volt eszementen nagyravágyó. Mindazonáltal, akármennyire is együtt éreztem vele, a saját falkám érdekét előbbre kellett tartanom. Kadét és Manxét. Apám ingatag székét a tanácsban. Ha elveszíti, mi elveszítjük az ő védelmét. Tehát megacéloztam magam, és folytattam. - Élvezed az életedet, Brett? Minden egyes lélegzetvételt? Mert ha én nem vagyok ott, most a föld alatt rothadoznál. -Tudom, de... - Tartozol nekem. Te magad ragaszkodtál hozzá, úgyhogy most teljesítheted. Akkorát sóhajtott, amivel a világot elfújhatta volna. - Már megfizettem a tartozást, Faythe. - Na, hát az az információ nem volt valami hasznos. - Amikor Brett magához tért a támadás után, ami csaknem az életébe került, figyelmeztetett, hogy az apja harcba fog szállni az elnöki székért. Apád nem tökölt, még azelőtt kihívta az enyémet, hogy figyelmeztethettem volna. - Ahhoz semmi közöm sem volt. — 100

- Tudom. — Lezökkentem az irodaszékembe, felszedtem egy bolyhos lila tollal díszített reklámtollat. - Na jó, felejtsük el a szívességet! Barátként fordulok hozzád. Szükségünk van erre, Brett. Ugye, tudod, mi folyik körülöttünk a mennydörgőmadarakkal? - Mennydörgőmadarakkal? Mit akarsz ezzel... - Hagyd ezt! — ejtettem a tollat az íróasztalomra. — Ne sértegess a hazugságaiddal! Ennél jobb vagy. Jobb vagy Calvinnál. Brett szaggatott, mély lélegzetet vett. A bakancsa talpa alatt galylyak reccsentek. Gyalogolt, remélhetőleg még távolabb a háztól. - Csak egy percem van. Mit akarsz? - Az igazat. Apád van az ügy mögött? O küldte ránk a madarakat? - Faythe... nem tehetem. Megölne. - Jaké Taylor már halott. Charlie Eames talán sosem áll talpra, ha egyáltalán túléli, amit kapott. - Nem kellett volna elárulnom a veszteségeinket az ellenfélnek, ez előkelő helyen szerepelt a Ne-VágdHaza-A-Saját-Falkádat kézikönyvben. De kockázat nélkül nincs győzelem, és én hittem Brettben. Persze Dán Painterben is hittem, aztán a köpönyegforgatása csaknem megölt. Brett viszont mellénk fog állni az ügyben. Muszáj

neki...

- Sajnálom. Én... - A sajnálat kevés, Brett. Majdnem elragadták Kacit is. Tudod, \ mit

tervez vele apád, ha egyszer ráteheti a mancsát. - Sosem bántaná. - Nem, csak megvárná, hogy betöltse a tizennyolcat, aztán odaajándékozná valamelyik bátyádnak. Vagy még előbb, ha el tudja adni a dolgot, mint a fajunk érdekét. És te hagyod, hogy megtegye? Hagyod, hogy eladja feleségnek, hogy cserébe a kezébe kaparinthassa a területeinket? Vagy Di Carlóékét? - Umberto Di Carlónak nem volt örököse, hiszen a lányát megölték, és amint visszavonul, vagy

rákényszerítik a visszavonulásra, valaki megkapja a területeit. — 101

A mi világunkban pedig azé a hatalom, akié a nő. - Ezt a sorsot szánnád Kacinek? - folytattam, amikor Brett nem felelt. - A fenébe! Ezt szánnád Melnek is? - Melody Malone mindössze tizennégy éves volt, de már jó néhány, az apja által megfelelőnek ítélt kandúr udvarolt neki. Minden jel szerint elhitte az apja propagandáját, és elhitte, hogy a döntésén múlik a falkája megmaradása vagy bukása. Nagyon komolyan vette a felelősségét, és bármit megtett volna, hogy Malone kedvében járjon. Szegény, megnyomorított gyerek. - Persze hogy nem - válaszolta végül Brett, és sokáig hallgatott. De ha megteszem, nem maradhatok itt. Ha Malone rájönne, hogy a fia elárulta a falkáját, foggal és karommal kapná el, és Brett magához sem térhetne az első pofon után, máris a ketrecben találná magát. Onnan pedig sosem jutna ki, ezt pontosan tudtam. A lábujjaimmal a vastag szőnyegbe markoltam, mintha ennyivel a földhöz horgonyozhatnám magam. Azt hallom valóban, amit hallani vélek? - Mit tehetek érted? - Menedékjogra lesz szükségem. Ha apád a szavát adja, megesküszöm, hogy mindent elmondok, amit tudok. Megkönnyebbülten sóhajtottam, éreztem, hogy egy mosoly készül kiülni az ajkamra. Ez kell Blackwellnek. A bizonyítékot látva fel kell bontania a szövetségét Malone-nel, és őt kell megvádolnia. A hatalmi hinta ismét apám felé lendülne, de legalábbis távolodna Malone-től. - Meglátom, mit tehetek. - Csak igyekezz! Feltéptem a szobám ajtaját, és átnyomakodtam a tömegen Owen szobájáig; a folyosó köve hidegen égette meztelen talpamat. Dr. — 102

Carver Charlie Eames ágya mellett ült, és éppen egy újabb adag átlátszó orvosságot szívott fel a fecskendőjébe egy kicsi, felfordított üvegből. Egy pillantást vetettem Charlie-ra - az arca sápadtabb volt, mint korábban bármikor. A hasa pedig... felpuffadt. De aztán a tekintetem rátalált apámra, és intettem neki, hogy jöjjön. Danny éppen csak felpillantott, azonban Marc és Jace követett minket a folyosóra. Kiérve a többiek közül felemeltem Jace mobilját - amelyen befogtam a mikrofont és a nappaliba siettem, mivel Blackwell még mindig elfoglalta az irodát. Ha Brett úgy vall, ahogy reméltem, Paul füléhez szoríthatjuk a telefont, és az öreg kénytelen lesz beismerni Malone mesterkedéseit. - Brett Malone van a vonalban, és kész elmondani, amit tud, ha menedékjogot adunk neki. Marc szemöldöke a magasba szökött; láthatóan mély benyomást tettem rá. Jace ragyogott. -

Bárcsak nekem jutott volna eszembe!

De még ha így is van, féltestvéri viszony ide vagy oda, Brett aligha tárulkozott volna ki Jace-nek. Nem úgy, ahogy nekem. Én megmentettem az életét. Azon felül lány voltam, és tetszik vagy sem, a legtöbb kandúr nem gondolt rám fenyegetésként. Legalábbis addig nem, amíg okot nem adtam nekik rá. Apám homlokráncolva leült az egyik karosszékbe a panorámaablak elé. -

Miből gondolod, hogy megbízhatunk benne?

Letelepedtem vele szemben a túl tömött karosszék karfájára. -

Azt is megmondta, hogy az apja ki fog hívni téged. Bár sok

hasznát nem vettük. -

Pontosan. - Apu az áliához támasztotta az ujjait, biztos jeleként,

hogy megfontolja a felvetésemet, még ha az szkeptikusnak is tűnik. — 103

Ettől lojálisnak és hálásnak tűnt, de az információ későn érkezett, hogy felhasználhassuk. Nekem úgy tűnik, Brett az apja nyomdokába lép. -

Nem tudhatta, hogy Cal ilyen gyorsan cselekszik - erősködött

Jace az ablak melletti másik szék szélére kuporodva. Apám gondolkodott, én pedig az ajkamba haraptam, hogy meg ne sürgessem. -

Mit tud?

Csak egy vállvonással feleltem, és felemeltem a telefont, amit még mindig a mikrofonnál markoltam. -

A szavadra vár, hogy menedéket adsz neki.

-

Akkor honnan veszed, hogy bármit is tud?

-

Ha Calvinnek köze van a dologhoz, akkor Brett tudja — szólalt

meg Jace keserűen. Marc komolyan rábólintott. -

És valószínűleg már azzal is sokat kockáztat, hogy szóba áll

Faythe-szel. - Ez igaz. És nincs sok ideje. - Idegességemben nem bírtam nyugton ülni; felálltam, és aggodalmasan néztem apámat. A szívverésem mérte a csend végtelen másodperceit. Végül felnézett és kinyújtotta a kezét. -

Add ide a telefont!

Átnyújtottam Jace mobilját. Apám a füléhez emelte, majd ő is felállt, hogy szokása szerint járkálva beszéljen. - Brett? A lányom szerint a birtokodban vannak bizonyos információk apád és egy mennydörgőmadár-sereg kapcsolatáról. Kész vagy ezt megosztani velünk? - Igen... ha menedékjogot kaphatok. - Brett hangja megremegett. Elkaptam Marc kezét, és megszorítottam, hogy neki adjam át az erőt, amit nem adhattam át Brettnek. - Sanders tanácsos, ezek után nem mehetek vissza. - Ennél jobb ajánlatom van. Ha bizonyítékot tudsz adni az alfád bűnrészességére, végrehajtói posztot kapsz nálunk. Brett nagyot lélegzett, és egyszerre hallottam a szusszanásból a — 104

megkönnyebbülését és az értetlenségét. -

Uram, komolyan mondja?

- Teljesen. - Apám elmosolyodott, mulattatta a fiatal kandúr ideges kételkedése. - Bárkinek, aki kész fellépni a saját apja ellen az igazság nevében, lesz helye köztünk. -

Köszönöm, uram! Elfogadom.

A szám olyan széles vigyorra nyílt, hogy majdnem felhasadt. - Éppen benne vagyok valamiben, úgyhogy a részleteket mondd el Faythe-nek! Aztán szedd össze a bizonyítékot, és azonnal gyere ide! És légy óvatos! Ez parancs! -

Igenis, uram.

Apám arcán majdnem őszinte mosoly ült, amikor visszaadta nekem a telefont, de amikor kilépett a folyosóra, a homloka újra ráncba futott. Aggódott Charlie miatt, és alighanem mindenki más miatt is. - Jegyzetelj! - utasított, azzal elsietett. Hátradőltem a kanapén, és beletúrtam a legközelebbi asztalka fiókjába egy jegyzettömbért meg tollért. Anyám szerencsére mindenhová rakott belőlük. - Köszönöm, Faythe! - suttogta Brett, és vissza kellett nyelnem a könnyeimet, hogy meg tudjak szólalni. - Megköszönheted apunak, ha ideérsz. Most csak mondd el, mit tudsz! Marc letelepedett mellém, Jace előrehajolt a székén, úgy hallgatta, ahogy a testvére beszélni kezd. - Két napja az egyik srác elejtett egy őzet, aztán szólni akart a többieknek, hogy vacsora van. Ötven lépést sem tett meg, és a tetemre lecsapott egy nagy madár. Összevitatkoztak a zsákmányon, és a srác megölte a madarat. Amikor bejelentettük, apám majdnem megőrült. Azt mondta, semmi más nem hiányzik már neki, csak hogy magunkra haragítsuk a mennydörgőmadarakat. Nagyjából egy napjába telt, hogy odaérjen... — 105

Maréra pillantottam, megértette-e ezt, és ő bólintott. Milyen messze jártak, ha az alfának egy egész napjába telt, hogy kiérjen hozzájuk? Persze, ha a támadásunkra számítottak, a minél távolabbi őrjárat logikus lépés, de az appalache-i területek akkor sem ekkorák. - ...és akkorra már szinte izgatott volt - folytatta Brett.

Ami Malone-rfelizgatja, az nekünk rossz. - Nem akarta eltemetni. Azt mondta, keresni fogják az elveszett madarat, csak maradjunk nyugton és várjunk. - Honnan tudta? - kérdezte Marc. Brett felelt volna, de Jace megelőzte. - Kiskoromban az egyik raj minden évben a területeink felett költözött délebbre és vissza. Cal azt mondogatta, hogy egyszer beszélt is az egyikkel, de sosem hittem neki. Úgy látszik, történetesen igazat mondott. - Aha - erősítette meg Brett a telefonban. - Úgyhogy vártunk. Hat órával később meg is jelentek, hárman. Fogalmam sincs, hogy találtak ránk, szart sem éreznek azzal a csőrrel. - De a levegőből kilométerekre ellátnak - vágta rá Marc. — A rendes madarak legalábbis igen. - Mindig is utáltam ezt a szót - fintorgott Jace. - Az alakváltók talán

rendetlenek? - Amúgy meg - Brett nem hagyta magát kizökkenteni -, leszálltak, és az egészen bizarr volt. Már a levegőben alakot váltottak, a lábukkal kezdték, de olyan gyorsan, hogy spéci mozitrükknek tűnt. Bólintottam, bár nem láthatta. -

Igen. Mi is láttuk a műsort.

- O! Persze. - Brett megköszörülte a torkát, és folytatta. - Szóval, jöttek, és meglátták a fiút holtan, meg körülötte minket, kábé öten. Hárman macska alakban. Egészen bevadultak. De mielőtt támadhattak volna, apám közölte, hogy tudja, ki ölte meg a kakast, és van egy ajánlata — 106

a madarak számára. - És aztán kiadott minket - fejeztem be, dühömben összeszorított szemmel. - Igen. Azt mondta a madaraknak, hogy biztosan a ti egyik kandúrotok tette, hiszen a tiétek a legközelebbi terület. Marc felmordult. -

Hol a pokolban voltatok?

Brett nehezet sóhajtott. - A nyugati határotoktól hét kilométerre, a szabad területeken.* Biztosra veszem, hogy tudjátok, miért.

Persze. Úgy tűnt, ők is éppen annyira készen álltak a mi megtámadásunkra, mint mi az övékre. Ennyit Malone Blackwellnek tett ígéretéről, hogy nem kezdeményez háborút. De akkor valami más is feltűnt. Öt kandúr a nyugati határainkon, az ellenkező irányban, mint ahonnan a támadást várnánk, hiszen Malone területei keletre voltak tőlünk, Kentuckyban. Öt azonban kevés a nagyszabású támadáshoz. Tehát nyilván nem is azt tervezték. Arra vártak, hogy majd mi elkezdjük a harcokat, és a legtöbben felvonulunk északkeleten, az appalache-i területeken, miáltal az itthon hagyott Kaci, Manx és anyám lényegében védtelenül marad. Ekkor az öt kandúr nyugatról besurran, és megszerzi a legértékesebb kincsünket. A falka legdrágább, legvédtelenebb tagjait. Fehéren izzó düh kúszott végig a gerincemen, de leküzdöttem. A terveik azóta biztosan változtak, nekem pedig koncentrálnom kellett. - Vagyis a mennydörgőmadarak megígérték apádnak, hogy kihozzák a nőstényeket, utána pedig egyenként csíkokra metélnek minket? - Nagyjából ez a lényeg, igen - válaszolta a nyomorult Brett. - Van rá bizonyítékod? - bökött rajta még egyet Marc. - A tanúvallomásom. És a halott madár tollai, rajtuk a gyilkosának a vére. Apu mondta, hogy takarítsunk össze, és megtartottam pár tollat. — 107

Volt egy olyan érzésem, hogy a dolgok elszaródhatnak. De azt nem tudom, mit érünk el ennyivel. A madarak nem tudják megkülönböztetni egyik macska szagát a másiktól. - A tanács előtt mindenesetre segíteni fog - válaszolta Jace, kimondva a saját gondolatomat. - De arra valami mást kell kitalálnunk, hogy a madaraknak bizonyítsuk. - Mármint, ha egyáltalán megtaláljuk őket - vágtam rá cinikusan. Az új feladat terhe súlyosan nehezedett ránk, épp akkor, amikor a legkevésbé sem hiányzott. Kai beszélni fog, és ennyi az egész. - Mennem kell. Már valószínűleg feltűnt nekik, hogy hiányzóm mondta Brett, és újra gallyak roppanását hallottam a talpa alól, ahogy visszaindult a ház felé az erdőből. -Várj, Paul Blackwell is itt van. El kell mondanod neki. - Nincs most már időm, de ha odaérek, elmondom. Még valami. A kandúr, aki megölte a madarat... - Igen? - Már felálltam, alig vártam, hogy megtegyem a jelentésemet apámnak. -

Lance Pierce volt.

Parker testvére.

A rohadt életbe.

” A SEGGFEJ!

NYOLC

- Jace tenyérrel csapott a kanapé karfájára. Összerezzentem,

nyitott kezemből csaknem kiesett a telefon. - Csak akkor tisztázhatjuk a nevünket, ha kiadjuk Parker öccsét! Szépen az üllő és kalapács közé kerültünk! - Nem adhatjuk ki csak úgy... - kezdtem, de elhallgattam, mert halk sírás és csendes léptek nesze szűrődött be a folyosóról. Az ajtóig jutottam, — 108

amikor Kaci a karomba vetette magát. -

Mi a baj? - Valójában szédítően sokféle választ adhatott volna.

-

Meghalt. Charlie halott.

-Jaj, ne... — magamhoz öleltem; apám akkor lépett ki az Owen szobája körül összegyűlt kandúrok közül. Mind a földre szegezte a tekintetét, mintha a másik szemébe nézve nem állhatták volna meg könnyek nélkül. Kaci zokogott. Csak aznap reggel találkozott Charlie Eamesszel, de az ő korában, és 'mindazon tragédiák után, amit átélt, minden halál trauma. A gyilkosság még nagyobb. Apu komoran nézett ránk, és dr. Carverrel a nyomában felénk indult.

— 109

- Mi történt? - kérdeztem, behúzva Kacit a szobába, hogy ők is bejöhessenek. - Belső vérzés. - Danny futólag Kaci vállára tette a kezét, aztán fáradtan lehuppant a kanapéra Marc mellé. - Rontottunk a helyzetén, amikor megmozdítottuk? - Muszáj volt megkérdeznem; nem mintha a válasz bármin változtatott volna. -Valószínűleg. - Carver elfordult ültében, hogy a szemembe nézhessen. - De nem volt más választás, amellett az az igazság, hogy egy ekkora, egész testre kiterjedő trauma után már eleve nem voltak túl jók az esélyei. Kaci nyöszörgött a karomban. Még szorosabban öleltem magamhoz. Csak a testi kontaktust tudtam kínálni a megnyugtatására. Apám merev tartásban ült az ablak előtt, a késő délutáni napfény ferde, bíbor sugarai áttetsző vérszínnel csíkozták fehér ingét. A térdére könyökölt és a tenyerébe támasztotta az állát, úgy nézte fényes cipőit. A zakóját már levette - a házban meleg volt a rengeteg gyors anyagcseréj ű alakváltótól de a nyakán minden gombot a helyén hagyott, szürke nyakkendőjét sem oldotta ki. Kipillantottam a folyosóra. A kandúrok a konyha felé szivárogtak. Kacire néztem, nem tudtam eldönteni, mit tegyek, aztán egy sóhajjal becsuktam az ajtót, és intettem neki, hogy üljön le Jace mellé. Ha titkolózunk előtte, attól nem nyugszik meg, ellenben ha a bizalmasaival lehet, attól talán. A kislány bekucorodott Jace ölébe, a fejét a vállára fektette. Jace mindkét karjával átfogta, úgy ringatta, mintha a saját kishúga lenne, igaz, Melodyval sosem volt ilyen közeli a viszonya. A nappali nem volt hangszigetelt, akárki, aki hallgatózni akart, könnyedén megtehette. Ugyanakkor egy vérmacskaháztartásban a csukott ajtó szigorú magánügyet jelentett, és a mi társaságunk számíthatott rá, hogy tiszteletben is tartják. Beleértve Blackwellt is, * ha

kijön az irodából, mielőtt mi végzünk. Meglehet, hogy nem értett egyet mindenben apámmal, de sosem tett volna szándékosan semmiféle becstelenséget. - Ez két gyilkosság, egy emberrablási kísérlet és egy súlyos testi sértés, nem egészen három óra alatt - nézett fel apám az ajtó csukódására; a hangja komor volt, düh és keserűség színezte, és láttam az arcán annak a feszültségét, amit nem mondott ki. Nem engedhettük meg magunknak két szövetséges kandúr halálát kevesebb mint két héttel Ethan elvesztése után. Persze ennyi halálnak egyszerre sosem lesz rendes ideje. - Igen, de mindketten egyedül mentek ki, nem igaz? - nézett körül Danny. - Most már lesz annyi eszünk, hogy ezt elkerüljük. Apám szemében düh lobbant. - Nem kellene kerülgetnünk semmit! Ez a mi területünk, az én birtokom! Nem fogunk gyáván meghúzódni a házban, arra várva, hogy az őrszemek majd egyenként felcsipegessenek! - Nem küzdhetünk meg velük - mondta Marc, amikor leültem a kanapéra ő és az orvos közé. - Nem, amíg ők szabják a feltételeket. - Tudom. - Apám jó híreket várva rám nézett. - Mit mondott Brett? -Véres toliakkal tudja bizonyítani, hogy nem mi öltük meg Finnt. Sajnos azonban hiába van a madaraknak éles szeme, a szaglásuk nem ér sokat, és majdnem biztosak vagyunk benne, hogy nem tudják megkülönböztetni egymástól két macska szagát. A tollak ettől még remélhetőleg meggyőzik a tanácsot, hogy Malone játszmája folyik a háttérben... de a madarakra aligha hat majd. Még akkor sem, ha szerét ejtjük, hogy kapcsolatba lépjünk a... fészkükkel. - Remek - morogta apám komoran. - Van még rosszabb is - vette át a szót Marc, de Jace félbeszakította; közben gyengéden simogatta Kaci hosszú, barna haját, mintha egy kiscicát nyugtatgatna. - A vérnyom a tollon Láncé Pierce vére. Ő ölte

meg a madarat, amikor összevitatkoztak a friss prédán. Marc Jace-re meredt; az én arcomra is hasonló értetlenség ült ki, ám sürgetőbben. Le akarja tromfolni Marcot? Az alfánk előtt? Szerencsére apánkat túlságosan elfoglalta az új információ, és csak egy röpke pillantást vetett a fiúkra. - Hát, ez egyszerűen csodás. - Felállt, és járkálni kezdett, aztán megállt és körülnézett, mintha meglepné, hogy a nappaliban van, és nem az irodában. - Ez szép kis kutyaszorítóba kényszeríti Jerold Pierce-t, igaz? Saját magunkról nem is szólva. - Miért? - nézett fel Kaci Jace válláról. - Mert Pierce tanácsosnak most választania kell két fia között magyarázta Marc. Láncé Pierce csaknem azóta dolgozott Malone- nak, mint Parker nekünk, Jerold pedig az egyetlen alfa volt, aki még hivatalosan nem foglalt állást a tanácsi hajcihőben. Kaci még mindig zavartan nézett, úgyhogy kifejtettem neki. -Tudjuk, hogy Malone küldte ránk a mennydörgőmadarakat, hogy meggyengítsen minket, mielőtt megtámadhatnánk, de Parker apja esetleg hősnek látja Calvint, amiért megmentette Láncé életét. - Elkeseredve vállat vontam. - És ha kiadjuk Lance-et, hogy megszabaduljunk a madaraktól, az apja nem fog örülni nekünk. - Az évszázad eufemizmusa. És az sem valószínű, hogy támogatni fogja aput a tanácselnöki székért. Apámnak szüksége volt Jerold Pierce-re pusztán azért, hogy holtversenybe kerüljön Malone-nal. Aztán, ha Blackwell, látva Brett bi- ‘ zonyítékát, nem lesz többé lojális Calvinhez, már meg is előzzük. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Blackwell helyesen dönt majd, miután beszélt Brett Malone-nel. Sajnos abban is biztos voltam, hogy ha kiadjuk Lance-et a madaraknak - még ha csupán névleg is -, Pierce támogatásának búcsút mondhatunk, hiába marad Parker továbbra is apám végrehajtója. Mármint, ha ezek után maradni akar majd.

- Szegény Parker - pillogott Kaci egyikünkről a másikunkra hatalmas, mogyorószín szemével. — Nem az ő hibája, és mégis ő kerül két tűz közé. Bólintottam; újfent csodáltam a kislány éles felfogóképességét. -Tudja már? - Apám fél kézzel megtámaszkodott az egész falat elfoglaló házimozin. - Nem, hacsak nem hallgatózik - vágta rá Marc. És tudtuk, hogy nem teszi. Parker sosem hallgatózott volna, ha nem áll nyitva az ajtó, engedélyképpen. - Faythe, hívd ide! - Felálltam; apám Kacihoz fordult. - Miért nem mész és kérdezed meg, hátha Manxnek elkél a segítség a kicsivel? Ő meg Karén most éppen eléggé elfoglaltak. Anyám húsz emberre főzött. Nem, csak tizennyolcra; ketten hiányoztak a létszámból. Manx pedig Owent istápolta - elég alaposan. Kaci csalódottnak tűnt, de kimászott Jace öléből. Már így is bejutott egy zárt ülésre, és több esze volt annál, hogy erőltesse a dolgokat. Általában. Elsétált Manx szobája felé, én pedig a konyhába siettem, ahol négy kandúr ülte körül a reggelizőasztalt egy pakli kártyával, egy hatalmas tál zöldségszósszal és több kukoricachipses zacskóval. Egy másik csoport az ebédlőben ült, fűszeres csirkeszárnyakkal és kártyák nélkül, de a hangulat ugyanolyan volt. Harcolni jöttek, és ehelyett a kispadon kellett ücsörögniük. A nagy házba zárták őket a körülmények, de mégsem léphettek be a nappaliba vagy az irodába. Nyugtalanok, idegesek voltak, az alfáik feszültsége rájuk is átragadt. Komor, csendes düh sugárzott belőlük, mint forrni készülő vízből a hő. - Parker, figyelj, tudnál jönni egy percre? Parker felnézett, átfuttatta egyik kezét korán őszülő haján, aztán lefektette a lapjait, és elindult utánam. Anyám kérdőn nézett ránk,

amikor elmentünk mellette, de a fakanalat szorongató keze meg sem állt a darált marha, bab és áttört paradicsom keveréke felett, amiből majd a világ legjobb chilije lesz. A nappali felé intettem a fejemmel. Anyám bólintott, és odaintette Vicét, hogy keverje az ételt, amíg neki máshol van dolga. De mielőtt kiértünk volna a konyhából, Blackwell lépett ki az irodából, és bemasírozott a nappaliba. Mi csak követhettük. - Köszönöm, hogy használhattam az irodádat! - mondta a vén alfa, amikor megálltam a fal mellett. Parker mellettem várt, anyám letelepedett az egyik karosszékbe, de senki más nem mozdult. Blackwell jó néhány lépésre tőlem a botjára támaszkodott, szembenézett a többiekkel. - Beszéltem a többi alfával. Senki sem említette, hogy az elmúlt tíz évben bármiféle kapcsolatba is kerültek volna mennydörgőmadarakkal. Ami azt illeti, mindannyian megdöbbentek. Calvin Malone is. - Hisz neki? - kérdeztem, és először azt hittem, Blackwell nem válaszol, de amikor apám nem utasított rendre, félig felém fordult, bizonytalanul, sokkal jobban támaszkodva a botjára, mint korábban. Talán elmacskásodott az apám irodaszékében ülve. Vagy talán* a stressz keményen igénybe vette szegény öreget. - Nem szándékozom ítéletet mondani, amíg nem ismerem a tényeket és nem láttam minden elérhető bizonyítékot — felelte határozottan, ám az arcának minden ráncából kétely sugárzott. Márpedig abból akadt elég. - Nos, lehet, hogy ebben tudunk még egy kicsit segíteni. - Apámra sandítottam, megengedi-e, hogy folytassam, de a fejét rázta, és felállt. - Menjünk vissza az irodába! Kisorjáztunk a nappaliból, be az irodába, aztán a szokásos módon, apám füles fotelja köré telepedve elhelyezkedtünk. Amikor mindenki megtalálta a helyét, és dr. Carver becsukta maga mögött az ajtót, apám rám pillantott.

- Kezdd, Faythe!

Helyes: az én forrásom, az én ötletem, az én bulim. Apró adrenalinhullám szaladt végig rajtam a tudattól, hogy nélkülözhetetlen hozzájárulást tettem az ügyhöz. Kihúztam magam a kanapén - ahol roppant kényelmetlenül Marc és Jace közé kerültem -, és Blackwell szeme közé néztem. Az öregember az apámmal szembeni karosszékbe ült le. - Most beszéltem Brett Malone-nal, aki azt állítja, van rá bizonyítéka, hogy az apja hamisan vádolja a déli középső falkát a Finn nevű mennydörgőmadár meggyilkolásával. Blackwell egy másodpercig gondolkodott a hallottakon; becsületére váljék, nem tudtam leolvasni róla, mit érez vagy gondol. Több mint hét évtizede tökéletesítette már a pókerarcát. Végül megmarkolta a botját, és szúrós, meglepően rezzenetlen pillantást vetett rám. -

Miféle bizonyítéka?

- A saját vallomása, és a halott madár tolla, rajta a gyilkosának vérével. -

És ki a gyilkosa?

Ezúttal nagyon szerettem volna, ha apám kisegít, de ahhoz árulkodón felé kellett volna néznem. Inkább megfogalmaztam egy olyan óvatos választ, amit csak tehettem. -

Az appalache-i falka egyik végrehajtója.

Blackwell nem fogadta jól, hogy ennyivel fizettem ki, de nem erőltette tovább. -

A Malone fiú önként ajánlotta a vallomását?

- Nem. - Fészkelődni kezdtem ültömben, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem tettem semmi rosszat. Apámon kívül általában nem szokott más alfa ilyen szigorúan vallatni, hacsak nem keveredtem komoly bajba. - Én hívtam fel, hogy bizonyítékot keressek. A kivizsgáláshoz.

-

És mit kért cserébe? - Blackwell öreg volt, de nem hülye.

- Menedékjogot. - Nem láttam szükségesnek az állásajánlatról is beszélni. Végül is azt nem Brett kérte, ennélfogva kívül esett a kérdésen. Blackwell elhallgatott. Megkockáztattam egy gyors pillantást apám felé. Alig észrevehetően bólintott, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam, majd visszafordultam az idős alfa felé. -

Mikor kerül a birtokotokba ez a bizonyíték?

- Ha minden igaz, Brett már el is indult. Szóval remélhetőleg holnap. - Nem tudhattam, hogy repülővel jön-e, vagy vezet, hogy a kocsiját megtarthassa. Blackwell felállt és a botjára nehezedett. - Sajnos addig nem várhatok. Mutassátok be a bizonyítékot DiCarlo tanácsosnak, ha ideér! Várom a jelentését. Apám is felállt. -

Máris indulsz?

- Úgy vélem, az lesz a legjobb. Fél órán belül kész vagyok. - A vén kandúr biccentett az unokájának, aki jól betanított kiskutyaként szaladt a lába mellé. -

Összeállítom a kíséretedet a reptérig.

Blackwell tétovázott. Rendes körülmények között efféle intézkedésekre nem volt szükség - azonban ha a tanács ideiglenes feje a mi területeinken sérül meg, az rossz fényt vet az általános biztonságunkra. Vagy inkább a hiányára. A tanácsos végül bólintott, és apám az iroda ajtajáig kísérte. -

Tudasd, ha készen állsz!

Anyám utánanézett a chilinek, majd sietve visszatért az irodába és becsukta az ajtót. Apám sóhajtott és Parkerhez fordult. - Sajnálom, hogy még több rossz hírt kell közölnöm, de Brett Malone szerint Láncé ölte meg a mennydörgőmadarat. Egy pillanatra tisztán láttam a megkönnyebbülést Parker arcán:

senki nem halt meg, legalábbis senki a rokonai közül. Aztán felfogta a mondat értelmét, és a mosoly lassan leolvadt az ajkáról. Pislan- tott; szinte láttam, ahogy forognak a kerekek a fejében. -

Vagyis Malone őt védte, amikor megvádolt minket?

Apám biccentett. Jace a térdére könyökölve előrehajolt, ragyogó kék szemében düh lángolt. - Igen, de garantálom neked, hogy nem a testvéred biztonsága volt az elsődleges szempontja. A saját hátsóját védte, ugyanakkor a miénket tette ki céltáblának. - Most választanunk kell, és ki szeretném kérni a véleményeteket, mielőtt elöntést hoznék. Ha felvesszük a kapcsolatot Kai seregével, megmondhatjuk nekik az igazat, és megkísérelhetjük tisztázni a nevünket, de ehhez a testvéredet kell megvádolnunk. Vagy hallgathatunk, viszont akkor ki kell találnunk, miként tudnánk harcba szállni a mennydörgőmadarakkal, vagy meggyőzni őket, hogy hagyjanak minket békén. Parker a padlót nézte, egyenes szálú, őszes haja az arcába hullott. - Azt akarod, hogy én döntsem el, kiadjuk-e a testvéremet a madaraknak? - Nem. - Apám határozottan megrázta a fejét. - Ez az én döntésem. De szeretném hallani a véleményedet. Parker kihúzta magát, az arcán fájdalom és keserűség tükröződött. - Rendben, ha kiadjuk Lance-t, megölik, igaz? - kérdezte, mi pedig bólintottunk; még anyu is, aki illedelmesen, a bokáit keresztbe téve ült, apámhoz hasonlóan tartózkodó arckifejezéssel. - Ha pedig nem adjuk ki,

ök öldösnek majd tovább minket. - Igen - felelte apám. - De ennél azért bonyolultabb a dolog. - Apám miatt? Az alfa ismét bólintott. - Feltételezem, hogy ha kiadjuk a testvéredet, drámaian lecsökken az

esélye, hogy megszerezzük apád támogatását. - így is lehet fogalmazni. - Parker beletúrt a hajába. Abban a pillanatban sokkal idősebbnek tűnt harminckét événél. - Talán vannak még lehetőségek, amiket nem veszünk figyelembe szólaltam meg. Mindketten felém fordultak. - Talán Lance- nek is menedékjogot adhatnánk, miután tanúskodott a madaraknak. - Apám már ellenkezett volna, de én sietve folytattam. - Videóra véve, vagy nem tudom még. A részleteket nem gondoltam ki, de biztosan van valami módja, Hogy vérontás nélkül elrendezzük az ügyet. Mielőtt bárki is vitába szállhatott - vagy egyetérthetett - volna velem, egy régi telefon elektronikusan újrajátszott csörgése hasított a levegőbe. Lenéztem. Jace telefonja még mindig az ölemben hevert. Felemeltem, és a kijelzőre néztem, remélve, hogy Brett nevét látom rajta.

Patrícia Malone. Átnyújtóztam a szőnyegen, hogy Jace kezébe adjam a készüléket. - Édesanyád az. Jace szemöldökfelvonással kért engedélyt az alfától, hogy fogadja a hívást. Apám bólintott. Rossz érzés kezdte nyomni a gyomorszájamat. Jace felnyitotta a telefont. - Igen? - Jace? - Az asszony hangja csak távolról volt ismerős, és rájöttem, hogy nem is tudom, mikor láttam utoljára Patricia Malone-t. Gondoltam, jobb ha tudsz róla, hogy Brett meghalt.

%

- 110 -

KILENC Mi

ICSODA? -

Jace teljesen elsápadt, a homloka ráncba szaladt, kék

pillantása az enyémbe mélyedt. A szívem szinte összeroppant a rám nehezedő bűntudat alatt. - Az nem lehet. Most beszéltem vele. - Felállt, és talán ki is megy, ha a testvére sorsa nem olyan végzetesen fontos az egész falkánknak. - Ne mondd, hogy nem lehet, láttam a testét - csattant fel az anyja, a dühét őszinte fájdalom színezte, de aztán megenyhült. - Ma beszéltél vele? Jace visszahuppant a kanapéra, és szinte a szemünk láttára ment össze. - Hát, az Faythe volt. De én is itt voltam. - Rám nézett; dermed- ten visszabámultam, ép kezemmel markoltam Marc ujjait. Az én hibám. Én kényszerítettem rá Brettet, hogy segítsen, és most halott. Nekünk pedig nincs bizonyítékunk. - Mit mondott? - Patrícia még inkább lehalkította a hangját, mintha nem akarná, hogy meghallják. - Semmit. Csak beszélgettek. - Jace előrehajolt, a tenyerébe támasztotta a homlokát. - Mi... Hogyan történt? Mrs. Malone sóhajtott, és ezzel minden mérge elszállt. - Baleset volt. O és Alex az erdőben birkóztak. Edzettek. Brett elvesztette az egyensúlyát, és leesett egy fáról. - Leesett egy fáról?? - Jace először rám, aztán az alfára nézett, elhisszük-e az egybeesést. Apám elsötétülő arca elárulta, hogy nem, és reméltem, az én arckifejezésem is hasonlót tükröz. Annak a kevés embernek, aki rész vett Ethan életében, mi is azt mondtuk, hogy leesett a fáról, ám ez Brett esetében sem volt hihetőbb halálok, mint a bátyámnál. A fa emlegetése üzenet volt Malone-től nekünk. Rájött, mire készül

Brett, és megölte a saját fiát, részben, hogy rajtunk üssön egyet, részben, hogy titokban tartsa a mesterkedéseit. És úgy tűnt, Alex, Calvin másodszülöttje kapta a dicső feladatot. A Jace családfáját éktelenítő göcsörtök mellett az enyém erősnek és sudárnak tűnt. - Nem mondod komolyan - dőlt hátra Jace, és a mennyezetre bámult. - Drágám... - Anyu, igazán elhiszed, hogy Brett leesett egy fáról? Éppen ma? Patrícia mondott volna valamit, ám Jace folytatta. - Eljátszhatod, hogy nem hallasz meg bizonyos dolgokat, de te is tudod, mi folyik körülötted.

Tudom, hogy így van, szóval nem hiheted, hogy Brett épp ma kiment idétlenkedni az erdőbe, és aztán leesett egy fáról! Mit mondtak neked? Hogy kitörte a nyakát? - Jace szemébe könny szökött, elcsuklott a hangja. - Megnézted közelről? -Drágám... Jace felpattant, és a bárhoz rontott, de nem töltött magának semmit. - Láttad a nyakát, anyu? Patrícia Malone belezokogott a telefonba, felszakadó, csukladozó sírással, amelytől mintha kiürültem volna legbelül - csak a bűntudatom maradt, és a megbánás, de ezek az ő kínjának mindössze halvány lenyomatai lehettek. Aztán szipogott, és rövid csend után úgy tűnt, összeszedi magát. - Gyere haza, kérlek! - mondta félig suttogva. -Anyu... - Melody szörnyű állapotban van. Rosszul viseli, és szükségünk van rád, hogy megnyugtasd. Jace felénk fordult; a szívem megszakadt érte. Nem mehetett visz- sza - ha Brettet megölték, őt is egészen biztosan meg fogják. Ezt mind tudtuk. Patríciának is tudnia kellett, akár bevallotta saját magának, akár nem. - Ide tartozol - erősködött az asszony. Jace önkontrolljának utolsó fala is leomlott. Még megláttuk az arcára

kiülő nyers, dühös fájdalmat, mielőtt a fal felé fordult volna. - Ez azóta nem igaz, amióta hozzámentél Calvinhoz. Az ölembe ejtett gipszet bámultam, másik kezemmel a kilógó bélést piszkáltam. Jace-nek egyedül kellene most lennie. Mind betolakodunk a személyes fájdalmába. Apámra néztem, kérdőn intettem az ajtó felé a fejemmel. Válaszul bólintott, felállt és intett, hogy kövessük a folyosóra. Akármit mond Jace ezek után, az személyes lesz, és nem a falka ügye. Marc az ép karomat fogta kifelé menet. Ha Jace észrevette egyáltalán az egészet, nem adta jelét. - Ne csináld, Jace! - könyörgött az anyja, amikor megkerültem a kanapét, ám a hangjából kihallottam a fenyegetést. - Én nem csinálok semmit. - Még sosem hallottam Jace-t ilyen erősnek, ilyen dühösnek és ennyire hajthatatlannak. - Calvin csinálja. Ő uszította ránk a mennydörgőmadarakat, és kivégezte a saját fiát, mert Brett le akart lépni a bizonyítékkal. Ha a saját szemedtől nem látod az igazságot, nincs miről beszélnünk többé. Félúton voltam az ajtó felé Marckal, amikor műanyag reccsené- sét hallottam. Megfordultam: Jace összetört telefonja roncsait szorongatta, az ujjai közül műanyag és fémszilánkok hullottak a keményfa padlóra. - Elfogadod Marc Ramost kísérődnek? - kérdezte apám a folyosón, meg sem kísérelve visszafogni a hangerejét. Marc keze megszorult az enyémen az asztal alatt. A konyhaszigetnél álló anyám megdermedt, kezében a kiporciózásra váró chilivel, és az ajtóra nézett. Én is. -Greg... - Blackwell próbált kibújni, de apám meg sem állt, úgyhogy az öreg kénytelen volt követni, vagy lemarad. Végül az ebédlő bejáratában álltak

meg,

kétségkívül apám

remek taktikai

helyezkedésének

köszönhetően. - Paul, Marc a legjobb végrehajtóm. — Apám a másik alfa felé fordult, így Blackwell a válla felett egyenesen ránk látott. - Nem engedhetlek el jó lelkiismerettel, ha nem a legjobb kíséretet biztosítom.

Marcra pillantottam. Csendben figyelte a választ, minden izma megfeszült, még a lélegzet is belefagyott a tüdejébe. Blackwell ránk nézett, sóhajtott, aztán újra apámra emelte a tekintetét. - Természetesen. Elnézést, hogy gondot okozok, de köszönöm a kíséretet! Talán csak én láttam, hogy apám válla leheletnyit ellazul, amikor a feszültsége kiengedett. Másfelől, alighanem anyám is látta. Az alfa intett, Marc és Vic felállt. Elviszik Blackwellt és a két kandúrját a reptérre a bérelt kocsijukkal, majd hazahozzák legidősebb testvéremet, Michaelt, aki egy1 üzleti útról tér haza néhány órán belül. Michael három napja volt távol, és miután a gépe már a levegőben volt, nem tudtuk értesíteni a mennydörgőmadarakról és az általuk okozott kárról. így apám tehát üzenetet hagyott a hangpostáján, hogy keresse meg Vicét és Marcot, majd ők hazafelé mindent elmondanak. Néhány perccel később az ablakból figyeltem, amint a négy fiatal kandúr sietősen a kocsihoz kíséri az öreg alfát. Blackwell a két saját embere között helyezkedett el, a bérautó széles hátsó ülésén. Vic vezetett, és végig, amíg kiértek a behajtónkról, a mennydörgőmadarak látványos — és őszintén szólva ijesztő — lecsapásokkal kísérték, ám egyszer sem értek a kocsihoz. Talán azért nem, mert a tollba burkolt csontok számára a karosszériával megütközni kamikaze-bevetés lett volna. Pillanatokkal azután, hogy a motorzúgás elhalt, a madarak viszszatértek, hogy újra eltűnjenek szem elől - kétségkívül a fejünk fölé telepedtek ismét, a tetőre, és várták, hogy egy ostoba macska egyedül bóklásszon ki. Csakhogy - akármennyire is utáltuk a házi őrizetet - erre nem szerettünk volna sort keríteni. A vacsora nyomorult hangulatban telt, amin még anyám chilije és házi kukoricás muffinja sem segített. Jace velem szemben ült az asztalnál, a tányérjába bámult, és csak kavargatta a tartalmát. Szerettem volna mondani neki valamit - bocsánatot kérni, amiért Brett belekeveredett,

vagy felajánlani a könnyálló vállamat. Végül is én is nemrég veszítettem el a bátyámat. Azonban a legutolsó alkalom emléke, amikor együtt gyászoltunk, úgy élt bennem, mint egy nagy, villogó „Veszély!” jelzés, úgyhogy mindössze együtt érző pillantásokat vetettem felé, amikor találkozott a tekintetünk. Nagyon szerettem volna tudni, mit mondjak. Kéttányérnyi chilit erőltettem le, hogy Kacit evésre bátorítsam, bár egyikünknek sem volt étvágya. Ugyan a házban mindenhol vendégek szálltak meg, az asztalnál jócskán akadtak üres helyek. A pillantásom egyre vissza-visszatért rájuk. Marcot és Vicét még jó néhány óráig nem várhattuk, Manx Owent ápolta a saját szobájában, Jaké és Charlie pedig végleg elmentek. Vacsora után Kaci Des ellátásában segített, pár kandúr pedig meghívott engem, hogy üljek le velük kártyázni egy üveg whiskey mellett. Én azonban türelmetlen és nyughatatlan voltam, úgyhogy kimentettem magam, és a pincébe indultam. Képtelen lettem volna elviselni még egy közös halottsiratást. A gyász rétege alatt lüktetett bennem a düh, olyan volt, mint egy gázolajos hordón ülni, égő csillagszóróval a kezemben. Valamelyik apró szikra előbb-utóbb rossz helyre hullik, és az egész világ felrobban tőle. Egy részem úgy érezte, ez már meg is történt. - Ideges vagy - állapította meg Kai, amikor bal ököllel a bokszzsákba ütöttem. - Nem, dühös vagyok. - Újra odacsaptam, inkább erőből, mint elegánsan. A vállam megsajdult a mozdulattól. Visszagördültem a talpamon, ahogy tanultam, mindkét kezemet felemeltem, bár a törött karomat nem akartam megdolgoztatni. - Ez segít? - Igen - hazudtam. Általában jobb kedvre derített, ha valamit megcsapkodtam, ám fél kézzel csak dühítően esetlennek, gyengének éreztem magam.

Reméltem, hogy hívatlan vendégünk is hasonlóan rosszul érzi magát. A madár felállt a ketrecben, törött karját véres, meztelen mellkasához szorította. Ép - és pillanatnyilag teljesen emberi - kezével a rácsot markolta, és engem figyelt, amint levezetem a gyászomat, bosszúságomat és frusztrációmat a kis, házi edzőteremben. Fent alig bírtam levegőt venni anélkül, hogy rám ne tört volna a gyilkolásvágy, a levegőben olyan sűrűn úszott a feszültség. De az irodához hasonlóan a pince gyakorlatilag hangszigetelt volt, lévén föld alatti. Az apró, fenti ablakok, és a lépcső tetején nyíló ajtó jelentett egyedül rést a hangpajzson, azokhoz pedig nagyon közel kellett volna helyezkedni, hogy bármit is meghalljunk. A magányom tehát szinte teljes lehetett volna, ha nem áll ott a madárember, és nem bámul, mint egy cirkuszi mutatványt. - Mi történt a karoddal? - kérdezte Kai, amikor újra ütöttem. Nem viseltem kesztyűt, de ha lehorzsolódik a bütyköm, az semmi a feltépett izmokhoz, összetört szívekhez és minden máshoz képest, amit a kandúrok élnek át odafent. Ép karommal letöröltem a homlokomon kiütött izzadságot. - Eltörtem. - Ez az emlékeztető véget vetett minden apró örömnek is, ami még a haszontalan csapkodásban maradt. A bal lábamra helyeztem a testsúlyomat, és jobbal kirúgtam. Olyan erővel találtam el a zsákot, hogy az inogva kilendült; az ütés felvillámlott a térdemig és tovább. Apró szikrányi diadal serkent bennem. Rúgni jó. A lábaimmal minden rendben. - Hogyan törted el? - érdeklődött tovább Kai, a jelek szerint nem zavarták éles, rövid válaszaim. Ép kezemmel megállítottam a zsákot, és felé fordultam, remélve, hogy az összefirkált gipsz ellenére vadnak tűnök. - Miközben megszabadultam a kurafiaktól, akik több falkatársa- mat is megpróbálták megölni. Azt vártam, hogy Kai majd megrezzen vagy felnevet, esetleg kiül az

arcára a kétkedés. Ehelyett csak komolyan, csaknem tisztelettel bólintott. - Tehát megérted, miért szomjazzuk úgy a bosszút. - Nem. - Visszafordultam, és nyögve ballal is belerúgtam a zsákba. Mi igazságot tettünk. - Az igazságtétel és a bosszú ugyanaz. - Most magadnak is hazudsz, hogy helyesként fogadhasd el a vérszomjatokat. - Újabb rúgás, a zsák egyre jobban kilengett. - Az * igazság az áldozaté. — Rúgás. - A bosszú a túlélőé. - Rúgás. Kiegyenesedtem, hogy megállítsam a zsákot, és a madárra néztem; lenyűgözve figyelte minden mozdulatomat. - Ti nem Finnért csináljátok ezt az egészet. - Balegyenes, és visszafogtam magam, hogy ne vágjak oda utána a jobbal is, puszta megszokásból. - Magatokért csináljátok, és ez minden, csak nem tiszteletreméltó. - Megvetés csöpögött a szavaimból, a kezemből pedig vér, mert a következő ütésnél felhasadt a bőr a bütykeimen. - Megbüntetjük a vétkest, hogy abból a jövő agresszorai tanuljanak - erősködött Kai. Felé fordultam. A poros mennyezeti lámpa fényében láttam, hogy összehúzott, csillogó szemmel méreget. - Nem volt agresszió! - löktem az égnek a kezeimet. - A srác megpróbálta elvenni egy vérmacska prédáját! Ez egy kicseszett ön-

gyilkosság. Hát nektek, hárpiáknak, nincsenek ösztöneitek? Vagy legalább józan eszetek? Kai kihúzta magát, bár ettől biztosan felnyílt minden kezeletlen sebe összevagdalt hasán. - Ragadozók vagyunk, de ha nincs más, a dög is megteszi. A húst otthagyták a vadászterületünkön. Finn-nek minden joga megvolt a maga részéhez. - Nem hagyták ott. A vadász - vigyázva fogalmaztam, ki ne adjam Láncé nevét - mindössze visszament, hogy szóljon a csoportjának, hogy megvan a vacsora. Ami pedig azt illeti, egy vérmacska csak a nála

magasabb rkngú kandúrokkal köteles megosztani a prédáját, meg persze a feleségével és gyerekeivel, ha vannak. A hagyományaink nem beszélnek a véletlenszerűen lecsapó keselyűknek járó adományról. - Nem a vérmacskák területén volt. Szó szerint véve ebben igaza volt, de a véletlen játszott a kezére. A különböző fajok vadászterületei gyakran átfedték egymást, nagyrészt azért, mert az a kevés faj, akik túlélték a vérfarkasokat, csekély létszáma folytán nem számítottak nekünk. Vagyis eddig így gondoltuk. - Tudod, mit? Ez mind nem lényeges. - Dühösen keresztülrúgtam egy bokszkesztyűt a pincén, és karba tettem a kezemet; csak jobban felbosszantott, hogy a gipsz miatt nem tudtam kényelmesen elhelyezni. A macska, aki megölte Finnt, nem a mi falkánk tagja. Ha az lett volna, a kakas a mi területünkön hal meg. De épp most mondtad, hogy nem így volt. Kai homlokán elmélyültek a ráncok, vaskos keze megszorult a rácson, az ujjai elfehéredtek, az izmai kidagadtak. - Ha a falkád ártatlan, hol a bizonyíték? Füstölögve odalépkedtem elé, be a gyenge lámpa fénykörébe, de azért vigyáztam, hogy elég távol maradjak a ketrectől. - A bizonyítékunkat ma délután megölte a tiszteletreméltó informátorotok. A madár csak nézett rám, talán a szememből akarta kiolvasni, igazat mondok-e, én azonban nem láttam érzelmet az arcán; képtelen voltam eldönteni, hitt-e nekem, vagy sem, vagy akár érdekli-e a kérdés egyáltalán. - Akkor új bizonyítékra lesz szükségetek. - Na, ne szarozz már, Csőrike, tényleg? - Hátat fordítottam, és visszamasíroztam a fürdő mellett leterített vastag, kék tornaszőnyeghez. Kicsit sem zavar, hogy miközben ti itt köröztök, és ártatlan kandúrokat

mészároltok le, az ember, akit kerestek, több száz kilométerre ül és szétröhögi a fejét? Na jó, Lance valószínűleg nem nevetett, de azért valamennyire biztosan megkönnyebbült, hogy nem őt dobta le tíz méterről egy túlméretezett, bosszúvágyó baromfi. Leguggoltam, és addig kotorásztam az apró, sekély mosdó alatti szekrényben, amíg meg nem találtam a sebbenzint, egy nagy zacs- kónyi gézlapot és a ragtapaszt. Volt valahol hidrogén-peroxid is, de tényleg azt akartam, hogy a lábon kiklopfolt csirke megérezzen minden egyes karcolást. - Nesze. - Visszaléptem a matracra, és visszakézből odadobtam neki az alkoholt. Kicsit keményebben esett le, mint terveztem, de sértetlenül csúszott a rácsokig. - A karoddal nem tudok mit csinálni, de ez talán megelőzi majd az üszkösödést. Vagy mit tudom én. Kai zavarodottan nézett az üvegre. Odadobtam a kötszeres zacskót is, az a rácsokon csattant, aztán leesett. A fogoly kicsavarodva - és remélhetőleg fájdalmasan — lehajolt, hogy beemelje az üveget a rácsok között. Rám nézett, aztán az alkoholra, aztán ismét rám, majd értetlenül oldalra döntötte a fejét. Nagyon is madárszerű mozdulat volt, távoli kíváncsiságot jelzett. - Miért törődsz velem? - Ugyanazért, amiért nem gyilkolok összevissza ártatlan kandúrokat. Mert az emberi felem tudja, hogy a becsület néha nagyrészt együttérzésből

áll.

AZ EDZÉSTŐL IZZADTAN VISSZASIETTEM A FÜRDŐSZOBÁM FELÉ, de

már amikor becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, láttam, hogy valami nincs rendben. A fürdőajtó nyitva állt, és egy alaktalan árnyék vetült a szőnyegemre a benti fénytől. Visszatartottam a lélegzetemet, zakatolt a szívem. Utólag persze nevetséges, de az volt az első gondolatom, hogy Malone valamiképpen betört, nem csak a területeinkre, hanem az otthonunkba is. Gyűlöltem, hogy még a saját házunk sem biztonságos. Dühösen felkaptam a komódról egy keménytáblás könyvet, az egyetlen elérhető fegyvert, de mielőtt egyet is léphettem volna, egy ismerős hang szólalt meg halkan a fürdőből. - Nyugi! Én vagyok az. - Jace? - Nem voltam biztos benne, hogy ez jobb. A szívverésem lassult, de csak kicsit, és az alhasamban fura bizsergés kezdődött, félig rettegés, félig várakozás. - Nem kellene... - Tudom. Sajnálom. - Az árnyék felállt a kád széléről, és az ajtóhoz lépett. - Ez volt az egyetlen hely, ahová elvonulhattam. Ekkor ébredtem rá, hogy sírt. Elömlött bennem az együttérzés, meglágyította a dühömet, és szétolvasztotta az akaraterőmet, mint - a napsütés a csokoládét. - Aha. Igen, igazad lehet. - Elvégre Marcon és Kacin kívül senki nem merne engedély nélkül belépni a szobámba. Charlie halála után az alfák megtiltották még azt is, hogy a fiúk átmenjenek a vendégházba, még csoportosan sem, amíg rá nem jövünk,

hogyan

lehet

a

leghatékonyabban - 125

küzdeni

a

mennydörgőmadarak ellen. Úgyhogy szorosabban zsúfolódtunk össze a nagy házban, mint a cirkuszi bohócok a kicsi kocsiban. - Jól vagy? Vállat vont, két tenyerével letörölte a nedvességet az arcáról, de a szeme ettől még vörös és duzzadt maradt. - Csak hirtelen jött. Mármint Brett dolga. - És édesanyád? — Az ágy mellett megálltam, nem mertem túlságosan közel lépni hozzá. Olyankor a szívem túl hevesen vert, a torkom összeszorult. Még ebben a súlyos helyzetben is pontosan éreztem minden bizsergő idegvégződésemet. Jace meglepetten felpillantott, aztán zsebre tette a kezét, és bólintott. - Tudja, mit csinál Cal. Tudnia kell. De könnyebb lenne, ha azt hihetném, hogy nem tud semmit. - Annyira sajnálom. - Fogalmam sem volt, hogyan vigasztalhatnám meg. Szerettem volna megölelni, mint bárki mást, aki szenved. A vérmacskákat megnyugtatja, ha sokan vannak egy nagy kupacban, és érzik egymás érintését. Jace azonban többé nem csak a végrehajtók egyike volt, és amikor utoljára együtt vigasztalódtunk, a dolgok elszabadultak. Finoman szólva. Brett arca villant elém, és összpontosítanom kellett, hogy el ne képzeljem az utolsó perceit - vajon olyanok voltak, mint Ethanéi? Könny szökött a szemembe, lehuppantam a szőnyegre, és az ágyam lábvégének dőltem. - Az én hibám. Én kevertem bele Brettet, és most meghalt. Anynyira sajnálom. - Nem. - Jace átszelte a szobát, és térdre huppant, alig néhány centire tőlem. Kobaltkék szemében az el nem sírt könnyek fátyla mögött eltökéltség villogott. - Brett már belekeveredett. Nem ok nélkül tartotta meg azokat a tollakat. És ha nem akarta volna vállalni a kockázatot, abban a pillanatban letehette volna a telefont, amint - 126

meghallotta a hangodat. -De... - Ez Calvin hibája, Faythe. Nem a tiéd és nem az enyém. Cal pedig megfizet érte. Ezért én kezeskedem. Bólintottam. A szemébe nézve elhittem, amit mond - elhittem, hogy megteszi, mert nem élhetett volna másképp. És nem csak ő. Csakhogy Malone megölése nem tesz mindent azonnal rendbe. Semmiféle igazságtétel - vagy bosszú - nem hozza vissza Ethant és Brettet, nem is enyhíti a hiányukat. Semmi sem törölheti el Kaci traumáját, nem adhatja vissza az időt, amit elvesztegettem Marckal. - Rendben leszünk, Faythe - erősködött Jace, ezúttal azonban nem hittem neki, mert megremegett a hangja. Maga sem hitt magának. Erős vagy és határozott. Téged nem lehet kiütni. Az emberek próbálkoznak, de te mindig talpra állsz. - Gyásza ellenére rám nevetett. - Ha apád visszavonul, átveszed a helyét, és csodálatos alfa leszel. - És mi lesz veled? - kérdeztem. A szoba eltűnt körülöttünk, abban a percben semmi más nem létezett. Jace szemén fájó árnyék suhant át, ahogy a felhők a nap előtt. Közelebb húzódott, és mellettem nekitámaszkodott az ágynak. -

Én boldog leszek, ha részt kapok az életedből.

Nem akartam megkérdezni, de nem bírtam megállni. - Milyen részt? - A második szónál elcsuklott a hangom, újra pislognom kellett a könnyek miatt. Miért sírok? Miért sajog úgy a szívem, mintha mindjárt önmagába zuhanna? -

Ilyet - súgta Jace. Aztán megcsókolt.

Próbáltam tiltakozni. Próbában Marcra gondolni, és arra, menynyire szeretem. Jace azonban abban a pillanatban betöltötte a világomat, minden ő volt. A vérünk egy ütemre lüktetett, az üresség a szívében éppen úgy kongott, mint az enyém. Az ajkát melegnek éreztem, azonban - 127

a kezét a nyakamon, az ujját az arcom oldalán forrónak. Nem bírtam elhúzódni. Igazság szerint nem is akartam. A csók jobban elhúzódott és elmélyült, mint amire számítottam. Apró tüzeket gyújtott bennem, a lángocskák végigcsúsztak a bőrömön, és az altestemben gyűltek össze. Amikor vége lett, Jace hátrahúzódott, elkínzott pillantása könnyes szemembe mélyedt. -

Miért ilyen nehéz? - suttogtam.

Jace szíve vadul megugrott a vallomásomat hallva. -

Minden, amiért érdemes küzdeni, nehéz.

Végighúztam a kezemet a karján. -

Mikor okosodtál ki ennyire?

Újra megjelent az árnyék a szemében. -Amikor rájöttem, hogy semmi más nem számít. Nincs más, csak a munkám és te. Minden más kicsinyes hülyeség elmúlt. Megölni Calvint, és kiérdemelni a helyet az életedben, ennyi. Ennyi az egész világ a számomra.

Nem. Ez túl sok. Lassan ingattam a fejemet. Már Marc figyelme állandó középpontjaként is elég nehéz volt élni, nem lehettem Jace világának fele is. Túl sok figyelem. Túl sok nyomás. Túl sok bonyodalom. - Jace, ez nem történhet meg. - Lehunytam a szememet, hátha könnyebb lesz úgy kimondani, ha nem látom a szemét, de csalódtam. - Ez nem csak rólunk szól. Nem hagyhatom el Marcot. - Felnéztem, és reméltem, elhiszi a szememben tükröződő igazságot. - Szeretem Marcot. - Én nem azt kérem... - Tudom. - Az ölembe ejtettem a kezemet. - Nem azt kéred, hogy hagyjam el. O viszont nem osztozik. És nem is várhatom el tőle. - De azért szeretnéd? - Jace hiába igyekezett visszavenni a pókerarcát. Talán túl közel ültem hozzá, és átláttam rajta. Talán védtelenné vált velem szemben. Akárhogy is, éreztem, mibe került neki feltenni ezt a kérdést, és a szívem újra meghasadt. - 128

- Nem tudom. - Frusztráltan az ágynak döntöttem a fejemet. - Nem tudom, mit akarok, de nem veszíthetem el Marcot. Márpedig el fogom, ha te... ha mi... - Hát jó - biggyesztette le az ajkát, hirtelen kemény pillantással méregetett. — Mondd ki, hogy azt akarod, hogy menjek el, és megteszem. Esküszöm. - Jace... - Képtelen voltam kimondani. És ezt ő is tudta. - Nem bírod, mert nem akarod, hogy kisétáljak az életedből. Ellentmondtam volna, ám a szavamba vágott. - Érzel valamit irántam, ami nem testvéri, és nem is egyszerű együttérzés. Még csak nem is kíváncsiság. Többé nem. - A szemében felvillanó szikra felelevenítette az emlékeimet. Megborzongtam.

Jace és én, a vendégszoba padlóján. Összefonódva; kölcsönös fájdalomban, ürességben. A friss gyászt az egyetlen módon enyhítettük, ahogy tudtuk. \ - Jace, ez nem helyes. Mindent tönkretesz. - A teljes falkát tönkreteheti. A fejét rázta, és megfogta az ép kezemet, amikor el akartam húzódni. - Nem rossz, csak mert nehéz, Faythe. Az egyetlen hiba, amit elkövettünk, az volt, hogy elhallgattuk Maré elől. Meg kell mondanunk neki. Bólintottam; valóban így lesz helyes. - De még nem. Most nem alkalmas. - Azonkívül fogalmam sincs, mit

mondhatnék... Valaki kopogott az ajtón. Mindketten összerezzentünk és elvörösödtünk. -

Faythe?

Dr. Carver. Az ajtóm kinyílt, mielőtt válaszolhattam volna, a doki belépett, majd becsukta maga után. Talpra ugrottunk. Danny szomorú, de visszafogott - 129

pillantással mért végig minket, de kicsit sem tűnt meglepettnek. -

Apád kéret mindkettőtöket.

Lefutott az arcomból a vér. Carver kapott rajta minket Jace-szel a vendégházban Ethan halála napján, és megígérte, hogy megtartja a titkot, de azzal a feltétellel, ha kitalálom, mit is csinálok. Sajnos, azóta sem jutottam sokkal előrébb az ügyben. -

Csak nem..'. - Nem bírtam befejezni.

- Nem. Mondtam neki, hogy szólok neked, de nem is sejtettem, hogy Jace itt van, amíg az ajtón át meg nem hallottalak benneteket. Még jó, hogy suttogtunk... -Köszö... - kezdtem, de Danny pillantása elnémított. Dühös volt, alighanem azért, mert ilyen helyzetbe hoztuk, ugyanakkor tudtam, hogy fájdalmasan együtt is érez velünk. Közelebb lépett, és olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallottam. - Ha nem álltok még készen, hogy elmondjátok a többieknek, akkor okoskodjátok ki, hogyan maradhattok távol egymástól, a francba is, mert ha bárki más ment volna el az ajtód előtt, aki nem süket, most egészen másféle megbeszélés várna rád. És figyelembe véve, mi folyik körülöttünk, ez sem apáddal, sem Marckal szemben nem tisztességes. Jace felborzolódott a szidás miatt, éreztem, ahogy megmerevedik mellettem. Figyelmeztetőn a karjára tettem a kezemet; hallottam, amint nyugalmat erőltet magára, és a pulzusa lelassul. A doktor szemében meglepetés csillant, látva a gesztust és a választ. Mielőtt bármiféle következtetést levonhatott volna, megszólaltam. - Csak megtörtént. De nem fog megismétlődni. Igaz? - néztem fel Jace-re, aki szögletesen bólintott. - Légy szíves, menj Dannyvel! - Ha ők ketten lépnek ki a szobámból, az sokkal kevésbé gyanús, mintha Jace egyedül. - Én is mindjárt megyek. Miután megmostam az arcomat és a fogamat, hogy Marc ki ne szagolja a meggondolatlanságomat - amíg készen nem állok, hogy elmondjam - 130

neki. Jace fájdalmasan pillantott rám, mintha megint sírni szeretne. Meg akart érinteni, mondani valamit, ami csak rám tartozik, de Carver előtt nem tette. Szinte a bőrömön éreztem a csalódottságát, ugyanolyan volt, mint az enyém. Aztán hirtelen megfordult, és követte az orvost a folyosóra. A forró víz végigfolyt a fejemen, a hátamon, elmosta Jace szagát és az izzadságomat, el a könnyeket, amelyeket nem bírtam többé visszatartani. Csendesen sírtam, bízva benne, hogy a vízcsobogás elrejti a macskákkal teli ház elől gyengeségem bizonyítékát - a legtöbbjük számára olyannak kellett tűnnöm, amilyennek Jace leírt. Erősnek. Határozottnak. Olyannak, aki tudja, hogyan hajtsa igába a szívfájdalmat és a dühöt, és használja fel őket a saját céljaira - hogy élesítse vezetői képességét, az eszét, az érzékeit, hogy tüzelje az igazságvágyát. Nem éreztem magam ilyennek. Törött voltam, szétestem. Mintha minden oldalról tűz alatt állnék, és minden becsapódás egy apró repedést hagyna maga után, amelyek lassan terjednek, összeérnek - és akkor valóban darabokra hullok. Mert nem vagyok elég jó. Nem voltam elég jó, hogy megmentsem Brettet. Hogy megboszszuljam Ethant. Hogy felneveljem Kacit. Hogy megvédjem Manxet. Hogy az legyek, aki Jace-nek kell, akármi is az. Hogy megtartsam Marcot. Hogy egy nap vezessem a falkát. Jobbra van szükségük nálam. Jobbat érdemelnek nálam. Rázkódó vállal fordítottam az arcomat a zuhanyrózsa felé, ép kezemmel kisimítottam az arcomból a vizes haj tincseket. Hálás voltam, hogy a gipszemet műanyag tok védi. - Faythe? Összerándultam, majdnem elestem a nedves járólapon. - Nahát?! - Marc kinyitotta a fürdő ajtaját, és elkapott, még arra is - 131

figyelt, hogy a gipsz felett fogja meg a karomat. - Mi a baj? Dadogtam valamit, ami't magam sem értettem, aztán a ruháira tekintet nélkül a karjába vetettem magam. Végigsimogatta a hátamra tapadó elázott fürtöket, és nem foglalkozott az ingét és farmerját átitató vízzel. Mellette nem kellett erősnek lennem, lehettem csupán önmagam. Kimondhattam, amit gondolok, megtehettem, amit helyesnek éreztem, sírhattam, ha valami felzaklatott, ő ettől nem tartott kevesebbre. Talpra állított. Maréhoz sem voltam elég jó. Amikor alábbhagyott a zokogásom, gyengéden eltolt magától, aztán levetkőzött, miközben én még mindig a tus alatt álltam. Belépett mellém, és becsukta az ajtót. -

Mi történt? - kérdezte.

Azt se tudtam, hol kezdjem. - Ethan meghalt. Jaké meghalt. Charlie meghalt. Brett meghalt. Nincs bizonyítékunk, és azok az istenverte madarak nem állnak le! Máris többen vannak. - Tízen, az utolsó számvetésem szerint. És amíg rá nem jövünk, hogyan vehetjük fel velük a harcot, nincs más lehetőségünk, mint megbújni az otthonunkban, vagy elmenekülni. Egyik sem elfogadható. Szipogtam, és ép kezemmel végigtöröltem az arcomat. - Azt hittem, helyre tudom hozni. Azt hittem, megszerezhetem a bizonyítékot, és megvédhetem Brettet az apjától, és bebizonyíthatom a tanácsnak, hogy Malone áll az egész mögött. De nem bírom. Mindent hazavágok. Még a hajamat se tudom rendesen megmosni - sírtam, és a gipsszel a sampon felé intettem. Marc előrehajolt, és csókot nyomott nedves homlokomra. -

Akkor hadd csináljam én!

A vállaimnál fogva megfordított, és finoman hátrahúzta a hajamat, hogy újra megnedvesítse. Aztán előrébb léptetett, és sampont nyomott a - 132

fejem tetejére. Túl sokat használt, és a hajvégek helyett fent kezdte, de jóformán észre se vettem, mert már mosta is a hajamat. Erős, magabiztos kézzel masszírozta a fejbőrömet, és kielégítette a szükségletemet, a szó legszorosabb értelmében. Szükségem volt rá, és itt volt nekem. Én pedig... Kevés voltam hozzá. - Jobbat érdemelsz nálam - suttogtam, és egy önző részem remélte, hogy nem hallja meg. Meghallotta. Olyan gyorsan fordított vissza maga felé, hogy megint elcsúsztam volna, ha nem tart meg. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy az ál- láról lecsöpögő víz a mellkasomra esett, és fel kellett szegnem a fejemet, hogy lássam az arcát. -Tökéletes vagy a számomra, Faythe, úgy, ahogy vagy, éppen azért, mert nem vagy tökéletes. Makacs vagy, lobbanékony és szókimondó, én pedig birtokló és túlóvó, amellett nagyon könnyen megdühödök. Mindkettőnkben rengeteg hiba rejlik, de egymáshoz tökéletesen illünk. Érted? Bólintottam. Nem tudtam, mit tehetnék mást. - Semmit sem tehettél volna Ethanért és a többiekért, de mind tudjuk, hogy bármit megadtál volna, ha azzal megmentheted őket. A fenébe, hát csak nézd, min mentél keresztül értem - emelte fel begipszelt karomat, másik keze ujjait pedig végighúzta a bordáimon és a hasamon fakuló véraláfutásokon. De az csak fájdalom volt. Megérdemeltem a fájdalmat, már csak azért is, amit Marckal tettem. - Túl jó vagy hozzám - ráztam a fejemet, igyekeztem bátorságot gyűjteni, hogy megmondjam az igazat. Ennyit megérdemelt, ha azt a törmelékzáport nem is, ami majd ezután jön. - Nem érted... A szájával fojtotta belém a szót, olyan erővel, olyan vadul csókolt, - 133

hogy nem kaptam levegőt. És nem is érdekelt. Visszacsókoltam, megízleltem, belélegeztem, és gyűlöltem a gipszemet, mert nem tudtam tőle rendesen hozzáférni. Sikamlós bőre alatt ugráltak az izmok, amikor ép kezemmel végigsimítottam a mellkasát. Végigkóstolgattam durva borostáját, Marc pedig hátrahajtotta a fejét, hogy teljesen hozzáférjek a torkához - a leginkább sebezhető pontjához. Fél pillanat alatt megölhettem volna, ha akarom. A mozdulat arról vallott, hogy rám bízza az életét. Macska a macskának ennél nagyobb elismerést nem adhat. Igazán rémisztővé az tette, hogy a szívét is rám bízta. Elűztem ezt a gondolatot, és lábujjhegyre álltam, hogy elérjem az állát. A kezei felsiklottak a testemen, megérintve a melleim ívét. A nyelvemet végigfuttattam a nyakán, a kulcscsontján, beledugtam a kis mélyedésben összegyűlt vízbe, aztán visszaindultam, az ajkát keresve. Lehúztam magamhoz egy újabb csókra. Marc felnyögött, a nyelvünk összeakadt. Hátratolt, a hátam a hideg csempének ütközött. Átölelt és felemelt, szétvetette a lábait, hogy stabilan álljon, én pedig átkulcsoltam a derekát, és belekapaszkodtam. A bőrünk csúszott egymáson, a melleim a testéhez nyomódtak. Az ép karomat a nyaka köré fontam. Még magasabbra emelt, fél fenékkel a polcra támaszkodtam. Marc ujjai végigsiklottak a derekamon, tűznyomok maradtak utánuk. A keze óvatosan, tapogatózón kettőnk közé csúszott, aztán lassan leengedett. Visszafojtottam a lélegzetemet, amíg teljesen belém nem hatolt, aztán szaggatottan sóhajtottam. Előrebillentettem a csípőmet. Marc mély torokhangot hallatott, lehunyta a szemét, és hintáztatni kezdett. Két karral kapaszkodtam a nyakába, én is lehunytam a szememet, és követtem a mozdulatait — először lassan, aztán egyre gyorsabban, ahogy közeledett a tetőpont. Mélyen belém nyomult, a falnak préselt, minden lökése apró kiáltásokat szakított fel belőlem. Erősen megmarkolta a csípőmet, úgy vezetett magával. Ép kezemmel a zuhanyfülke tetejébe - 134

kapaszkodtam, a gipszből kilógó ujjaimmal a zuhanyrózsát markoltam meg. Hangosan ziháltunk, a mozdulataink egyre hevesebbek lettek. A combjaim közé szorítottam Marc derekát, hogy még mélyebben érezzem magamban, még erősebben, még szorosabban. És amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, Marc felnyögött, és még gyorsabb ritmusra váltott. Hagytam, hogy a gyönyör elborítson - perzselő érzés az immár csak langyos zuhany alatt. Marc kimerültén rám hajolt, a vállamra ejtette a fejét. A szíve az enyémen kalapált, minden szívverését hallottam. Legalább egy perc telt el így, aztán leeresztett, végül mindketten a zuhany sarkában ültünk, a víz a hátamra zuhogott. Lovaglópózban rátelepedtem és kiegyenesedtem, hogy láthassam az arcát. Engem nézett, de nem mosolygott. Riadtnak tűnt. Elszántnak. Meg akartam kérdezni, mi a baj, de megelőzött. - Gyere hozzám, Faythe! Meglepetésemben majdnem megfulladtam. Hányszor ér még ez a kérés ugyanilyen váratlanul? - Most kérem utoljára. Komolyan. Gyere hozzám, hogy ha ennek vége, legyen egy saját házunk. Egy kis földünk. És sok magánéletünk. - Marc... - kezdtem, de magam sem tudtam, hogyan akarom befejezni. - Úgy csináljuk, ahogy akarod. Lehet szertartás, vagy csak megállunk egy bírónál Velence felé menet. Lehetsz fehérben, pirosban, farmerben, meztelenül, az sem érdekel. Minden úgy lesz, ahogy akarod, csak mondd, hogy

hozzám

jössz,

és

ennek

- 135

az

egésznek

valami

képpen

jó vége lesz. — Széles karlendítéssel jelezte az összes tragédiát, amit az elmúlt néhány hónap hozott ránk, de a pillantása nem szakadt el az enyémtől. - Gyere hozzám, Faythe! Kérlek! Az arckifejezésétől összetört a szívem, a tekintete megperzselte a lelkemet. Nem voltam elég jó hozzá. - Marc, beszélnünk kell... valamiről - kezdtem. Nagyot nyeltem, ép kezemet a szájára tettem, amikor tiltakozni akart. - Nem mondok nemet folytattam, mire láthatóan elernyedt. A hátamra folyó víz most már határozottan kihűlt. - De most... most nem lehet. Túl sok minden folyik körülöttünk, és először beszélnünk kell. Feltámaszkodott, lejjebb csúsztam a combján. - Akármiről van szó, nem számít. Ha a gyerekek, vagy az alfává válás, mindegy. Együtt elrendezzük. Olyan reménykedve nézett, hogy szerettem volna rámosolyogni, de nem engedtem meg magamnak. Még nem tudta, mit tartogatok a számára. -Én... És abban a pillanatban kialudt a villany.

%

- 133 -

T IZENEGY

”V

ALAKI KERÍTSEN EGY ZSEBLÁMPÁT! - hallottam apám mordulását a

folyosó másik végéről. Nehéz lépések, és egy ugráló fényfolt felelt, majd egy Vic formájú árnyék átadta neki a lámpát. Marc szorosabbra igazította a törülközőt a dereka körül. Saját vékony, toll méretű lámpájának fényében megcsillantak a hajából a mellkasára csöppenő vízcseppek. Nem számított szőnyegbombázásra, sem arra, hogy vízbe fojtom, úgyhogy nem hozott magával váltásruhát. A mély árnyékok között a mellkasán átfutó négy párhuzamos heg szörnyű volt, szinte friss benyomást keltett. Marc elméjében bizonynyal frissen is éltek, pedig tizennégy éves kora óta viselte őket, amióta a kóbor, aki megerőszakolta és megölte az anyját, megkarmolta őt is, így rántva át az én életembe. Jó vagy rossz sorsára hagyva. Három másik lámpa sugara táncolt be a zsúfolt folyosóra, miközben apám gyors névsorolvasást tartott, de az én figyelmemet egy stabil fénysugár vonta magára. Jace a szobám ajtajával szemben, néhány lépéssel odébb állt, az arcát élesen világította be a kis zseblámpa, amelyet anyám a mosogató alatt tartott, de még a megnyúlt árnyékok ellenére sem érthettem félre az arckifejezését. A fiir- dőköpenyemről Marc törülközőjére nézett, és az állkapcsán dühösen kidagadtak az izmok. Zavaros érzelmek hulláma öntött el, azzal fenyegetett, hogy elmos, mint a dagály - bűntudat, félelem, megbánás. Egy pillanatig azt hittem, Jace mindent kitálal ott helyben - de aztán a pillantása rátalált az enyémre, és a dühe gondosan uralt irigységbe olvadt, aztán nagyot fújt, és a folyosó másik vége felé nézett, ahol apám a bejárati ajtóhoz közel éppen torokköszörüléssel igyekezett felhívni magára a

többiek figyelmét. Marc ujjai az enyémek köré fonódtak. Nem vette észre, hogy Jace minket figyel, csak az előttünk álló gondra összpontosított. Ahogy egy jó végrehajtónak kell. — Vic, te és Parker menjetek le és nyomjátok vissza a biztosítékot rendelkezett és maradjatok távol a ketrectől. Annak a mennydörgőmadárnak nagyon hosszúak a szárnyai, és azonnal képes alakot váltani. Vic bólintott, és zseblámpájával a kezében már indult is a konyha felé. Parker nehéz léptekkel követte, az arcára fagyott komor grimaszt csak kihangsúlyozták a

sötét árnyékok.

Amennyire tudtam, amióta

meghallotta, mit tett Láncé, még senki nem hallotta egy szavát sem. Tudtam, mit érez, legalábbis jobban, mint bárki más. Láncé hagyta, hogy Malone megvádoljon minket a gyilkossággal, ezzel mindannyiunk életét kockára téve, Parkért is beleértve. Engem Ryan bátyám adott el egy sorozat-erőszaktevő kóbor dzsungelmacskának, aki tovább akart értékesíteni az Amazonas esőerdeibe, tenyészkanodnak. Az árulás, szívás, de a magam részéről jobban bíztam a saját verj-szarrá-valamit típusú terápiámban, mint a Parker-féle igyál- zsibbadásig típusúban. - Karén, a biztonság kedvéért szét tudsz osztani néhány gyertyát és gyufát? - Apám hangja rántott vissza a jelenbe. Anyám kezében már ott volt egy marék vékony viaszrúd; kiosztotta, aztán visszalépett a konyhába, alighanem gyufáért. Minden végrehajtó autója csomagtartójában lapult két zseblámpa, az állandó felszerelés részeként, engem kivéve. Nekem nem volt kocsim. De sajnos az adott pillanatban kimenni és feltúrni hat csomagtartót veszélyesebb vállalkozásnak ígérkezett, mint a sötétben botorkálni, főleg azzal együtt, hogy szükség esetén jó néhányan képesek voltunk átváltoztatni a szemeinket. Apám pillantása végigjárta az árnyékba borult arcokat.

- A többiek fogjanak egy gyertyát, és üljenek le valahova nyugodtan, amíg várunk. A villany mindjárt visszajön. - Aztán, ahogy a fiúk a konyha felé topogtak, még hozzátette halkan: - Esküszöm, ha valamelyikőtök felgyújtja a házamat, lecserélem az irodai szőnyegemet a gereznájára! Felhorkantam - egy alfa humorérzéke ritkán mutatkozik meg -, de a mosoly az ajkamra fagyott, amikor Vic és Parker dobogott visz- sza a pincéből, és a ház még mindig sötét volt. Lentről Kai kiáltását hallottuk, a kettős hangú rikoltás elég hangos volt, hogy visszhangozzon a tömött folyosón. - Elvágták a vezetéket, hogy kikényszerítsenek titeket! Ez azt jelenti, hogy most már elegen vagyunk, és csoportokban is el tudunk bánni veletek! - Na és, mit akarnak, mit tegyünk? — csattant fel Jace; apám a többi alfa mellől csak egy rosszalló pillantással jutalmazta. - Sétáljunk ki és adjuk fel? - Nem. - Szorosabbra húztam a köntösöm övét, és a hasamhoz szorítottam gipszes karomat. - Azt akarják, hogy meghaljunk. Apám még komorabb pillantást vetett rám, és közös zseblámpájukkal bevezette az alfákat az irodába. - Ennek nincs értelme - jelentette ki Mateo Di Carlo csak úgy a semmibe, amikor becsukódott az irodaajtó. Olyan közel állt Manx- hez, amennyire lehetett, anélkül hogy hozzáért volna, miközben Manx Dest ringatta újra álomba. - Miért hinné el bárki is Malone szarj át a mi igazságunkkal szemben? - Hinnének nekünk, ha volna bizonyítékunk. - Magamhoz intettem az

Owen

szobájából

kikukucskáló

Kacit.

Sebesült

testvérem

gyertyafénynél fekve hallgatott minket, mellette Michael ült egy széken, és figyelte. - És az már elég ok volna, hogy megtörjék a Malone-nak adott szavukat - folytattam. - Hogy megsemmisítsék az egyezséget. De bizonyíték nélkül úgy tekintik, hogy becsületbeli kérdés a szavuk

megtartása és a halottjuk megbosszulása. - Mindannyiunkat meg akarnak ölni? - suttogta Kaci. Begipszelt karommal átöleltem. - Téged nem. Azt már korábban is megtehették volna, de nem tették meg. Téged, engem és Manxet meg akarnak védeni. Kaci ettől éppenséggel nem nyugodott meg. - Ez őrület. - Brian Taylor lépett ki a konyhából, egy gyertyával a kezében; a láng imbolygó fénye megvilágította szeplőit és halványbarna borostáját, kiemelte fiatalságát. - Hogyan kellene megállítanunk őket? Lövészettel? - Igen, az egész jó volna, ha volnának fegyvereink. - Minthogy a ranchen nem éltek állatok, amelyeket meg kellett volna védeni, a mindennapokban nem volt szükségünk fegyverekre, macskaként pedig foggal és körömmel vadásztunk. A fegyver csalásszámba ment, ezért a legtöbb falka becstelenségnek tekintette. Tulajdonképpen csak egyszer láttam macskánál fegyvert... - Gyere csak ide! - Elléptem Marc mellől, Kacit közelebb toltam hozzá, hogy nyugtassa meg. - Mindjárt jövök. A hátamban éreztem a kandúrok pillantását, amikor végigsiettem a folyosón; Jace-é különösen égetett. - Mire készülsz? - suttogta mögém lépve. - Van egy ötletem. - Megálltam az iroda előtt, és három gyors koppantással jeleztem, hogy bemennék, bár úgysem hallhattam, mit válaszolnak. Az ajtó nyitva volt; beléptem, és mind a négy alfa felém fordult. - Elnézést, hogy megzavarlak benneteket, de van egy ötletem, és szükségem volna valamire az íróasztalodból, ha nem gond. Apám meglepve vonta fel a szemöldökét a szertartásos mondatot hallva, és az ajka megrándult, mintha a nevetést

igyekezne visszafojtani. Tudhatta, hogy valami őrültséget fogok kérni, hiszen különben miért olajoztam volna meg az utat a jó modorral? Vaskos kezével az asztal felé intett, mintha azt mondaná,

szolgáld ki magad. Átvágtam a szobán - Jace ott maradt a küszöbön, és egy nagyon is ismerős légzés hangja elárulta, hogy Marc csatlakozott hozzá. Izgatottan

borítottam

ki

az

íróasztal

sarkán

álló

márványbögrét. Tollak és rotringok gurultak szét a tiszta itatóson, mint a mikádó- játék darabjai; addig kotorásztam közöttük, amíg meg nem találtam az apró, vékony karikát, rajta két egyforma, fényes kulccsal. Leguggoltam az íróasztal tnögé. Apám felállt. - Faythe... - kezdte figyelmeztetőn, de addigra már kihúztam az alsó fiókot. És valóban ott volt a tömzsi, fekete pisztoly. Tenyérbe illő halál. A mellette várakozó doboznyi töltény szerint egy kilenc milliméteres volt, ami máris több információt jelentett, mint amivel egy perccel azelőtt rendelkeztem. A tenyeremre helyeztem a fegyvert, hogy érezzem a súlyát. Nehezebb volt, mint vártam. A szemem sarkából láttam, hogy az ajtóban álló Jace megrándul. Öt hónappal korábban Manx véletlenül meglőtte azzal a pisztollyal, és a gyógyulása nem volt éppen kellemes, viszont annál emlékezetesebb. -

Faythe... - mondta ő is, és meglepve vettem észre, hogy a

hangja majdnem ugyanolyan, mint az apámé. Az alfánk megköszörülte a torkát. Felnéztem. Már mindenki felállt;

a

nagybátyám

óvatosság

és

kíváncsiság

egyenlő

keverékével figyelt, Taylor arcán láttam, hogy szerinte megbolondultam. És ha nem tévedek, Bért Di Carlo egyenesen...

elképedt. - Azt sem tudod, hogyan kell használni. - Ezt a madarak nem sejtik. Megfordítottam a pisztolyt, kerestem, hogyan biztosítom ki. Jace újra megrándult. A legtöbb macska, akit ismertem, ösztönös félelemmel viszonyult a fegyverekhez, ugyanúgy, mint a vadászokhoz is. A kiváló hallásunknak és a reflexeinknek hála nem igazán fenyegetett annak a veszélye, hogy lelőnek, ám ha mégis, a találatba nagyobb eséllyel haltunk bele, mint az átlagos verekedésbe - amit a testünkön gyűlő hegek bizonyítottak. Vagyis senki sem örült neki, hogy fegyverrel hadonászok az irodában. -

Mit művelsz? - lépett felém Marc, a bátor kandúr, de apám

megelőzte. - Megnézem a tárat, hogy hány golyó van benne. - És aztán, kiállsz az ajtó elé, és agyaggalamb-lövészetet tartasz? - Taylor végigfésülte rövid haját. - Nagyon

remélem,

hogy

addig

nem

jutunk

el! —

Homlokráncolva megfordítottam a fegyvert. - Hogy kell ezt kinyitni? Apám nyugodtan kivette a kezemből, majd a hüvelykujjával elmozdított egy emeltyűt a markolat tetején. Valami kattant, és a tar a tenyerébe esett. Feltartotta, hogy megnézhessem, aztán visszatolta a markolatba, amíg kattanva a helyére nem illeszkedett. - Egy a csőben, tizenöt a tárban. Kibiztosítva. Visszaadta a pisztolyt, én pedig úgy néztem rá, mintha most látnám először. - Hogyan... Apu felvonta őszülő szemöldökét. - Mikor szűnsz meg csodálkozni azon, amit tudok?

- Hol tanultál meg fegyverrel bánni? Sóhajtott, de úgy láttam, hízeleg neki az érdeklődésem. - A félelmeid legyőzésének legjobb módja, ha szembenézel velük. De ez egy hosszú történet, majd máskor mondom el. És Ednek igaza van. Nem sétálhatsz ki csak úgy, hogy nekiállj lövöldözni. - Tudom. - Még ha kész is lettem volna lelőni egy mennydörgőmadarat,

márpedig

nem

voltam,

amíg

nem

fenyegetnek közvetlenül engem vagy a barátaimat, ha lövünk és nem találunk, tudni fogják, hogy csak blöffölünk. - Mindössze abban bíztam, hogy elijeszthetjük őket, amíg... kitalálunk valami jobbat. Hogy hogyan állhatunk ki ellenük, vagy hol találhatunk több bizonyítékot. Vagy legalább amíg a villanyt visszakapcsoljuk. Áram nélkül nem volt internet, töltés a telefonokba, de még főzni sem tudtunk, vagy fűteni a házat. A hideg egyelőre nem okozott gondot, ennyi test fenntartotta a hőmérsékletet, de egy idő után minden kihűl. És egészen biztosan elfogy a kaja. Előző nap vásároltuk tele a kamrát, azonban kéttucatnyi felnőtt vérmacska nagyon-nagyon hamar elpusztítja az ennivalót. Csak a chilihez elfogyott majdnem hét kiló marhahús. - Igen, ez egy jó, elérhető célkitűzés - bólintott Rick bácsi komoran. Taylor a fejét rázta. - Nem jó, csak körbejárnánk. Még ha vissza is kapcsoljuk az áramot gond nélkül, mellesleg, nekem csapdának tűnik ez az egész, akkor is kikapcsolják újra. Valami végleges megoldás kell. - Nem szabadulhatunk meg tőlük, hacsak meg nem öljük őket. Annak a híre pedig sebes szárnyakon jut majd el a sereghez. Ezt viccnek szántam. Senki sem nevetett.

- Abbahagyják, ha fel tudjuk mutatni a bizonyítékát, hogy nincs közünk Finn halálához — erősködtem. Ez volt az egyetlen esélyünk a békés rendezésre. - Igen, ha pedig meg tudunk nyitni egy féreglyukat, akkor belerepülnek - jegyezte meg Michael az ajtóból, a szemüvegét igazgatva. - Mit keres a kezedben az a pisztoly? - Szerintem meg kellene fenyegetnünk őket. Esetleg megkopaszthatnánk

néhány

szárnyat

is.

Hadd

lássák,

hogy

visszavágunk. - Akkor is, ha erre csak többen jönnek majd? - Apám fura, átható tekintettel nézett, mintha valami különös okból érdekelné a válaszom. - Igen

-

jelentettem

ki

egy

bólintással.

-

Nem

rejtőzködhetünk itt, arra várva, hogy egyenként kapkodjanak fel minket. Ezek ragadozó madarak, mi meg eljátsszuk nekik a remegő

mezei

egeret.

Mindannyiunknak

jobb

lenne

visszaemlékezni, hogy a természetben a macskák vadásznak madarakra, nem pedig fordítva. - Ez igaz - felelte az alfám, ám még korántsem tűnt úgy, hogy meggyőztem. Mély lélegzetet vettem, és folytattam. -

Nézd, még ha csak annyi időre is mennek el, hogy erősítést

hozzanak, az elég nekünk, hogy felfegyverkezzünk, és helyreállítsuk az áramellátást. -

Felfegyverkezzünk? — kérdezte Ed Taylor. Megfordultam;

az alfa egy teli üveg Scotchot tartott a kezében. Korábban sosem láttam inni, de nem hibáztathattam; a szeme még mindig vörös volt a sírástól, Jaké miatt. - Pisztolyokkal? -

Igen.

Taylor letette a poharát, és kétujjnyi italt töltött magának. -

Eddig nem szorultunk ilyen durva intézkedésekre, és

őszintén szólva tartok tőle, hova vezet ez. Álltam a pillantását, kerestem a középutat önbizalom és kritika között. -

Eddig még nem is szorítottak be minket a saját

otthonunkba. És én attól tartok igazán, hogy ez hova vezet majd. -

Ebben van valami — szólalt meg Bért Di Carlo, és

szerettem volna megölelni érte. Rick bácsi a whiskysüvegért nyúlt. -

Nos, tudja valaki, hogyan kell elsütni azt az izét? — nézett

jelentőségteljesen a sógorára. Apám megdörgölte a homlokát. -

A főiskolán még egészen jól ment, de vagy negyedszázada

nem lőttem már. Felhúztam a vállamat. -

Van bárki más, aki lőtt valaha?

Senki sem jelentkezett, úgyhogy átadtam a fegyvert apámnak. Sóhajtott, de elvette, és visszafordult a többi alfa felé. - Egyetértünk a taktikát illetően? Vagy szavazzunk? - Nem hiszem, hogy szükséges - válaszolta Rick bácsi, Bért Di Carlo pedig egyetértőn bólintott. Végül pedig, legnagyobb meglepetésemre, Ed Taylor is biccentett. - Nem járja, hogy itt üljünk és hagyjuk magunkat - jelentette ki. Büszkeség töltötte el a szívemet. Meghallgattak! Nemcsak az apám, hanem a többi alfa is! Önkéntelen mosoly kúszott az ajkamra, de hamar lehervadt, amikor megláttam, hogy Marc és Jace ugyanolyan lelkesedéssel viszonozza — a másikat észre sem véve. - Nos, akkor mi a terv? - Di Carlo lehuppant a kanapé karfájára a whiskys pohárral, amit Rick bácsitól kapott. A nagybátyám visz- szacsavarta az üvegre a kupakot. - Ultimátumot javaslok. Hívjuk le az egyiket egy tárgyalásra,

és magyarázzuk meg, hogy ha nem repülnek haza seregestől, jön az agyaggalamb-lövészet. - Rám kacsintott, és én nem tudtam legyűrni a vigyoromat. - Aztán sebesítsük meg az egyiküket - javasolta Taylor. Meglepetten pillantottam rá; nem vártam, hogy a terv ezen részével is egyet- értsenek. - Figyelmeztetésképpen - folytatta. Bizonyítanunk kell, hogy komolyan beszélünk, és ez a legjobb módja, hogy ezt megtegyük valamelyik kandúr veszélyeztetése nélkül. Apám rábólintott. - Ne is húzzuk az időt! - Körbepillantott, mintha keresne valamit; az az érzésem támadt, hogy nem az irodáját látja maga előtt. - A lépcsőről kell megcsinálni, úgy a veranda tetejéről nem látnak majd. Fény is kell. Mivel a legtöbb madár nappali életmódot folytat, feltételezem, nem látnak jól a sötétben. Mindenki bólogatott. A folyosóról egyre több gyülekező kandúr figyelt ránk. - Két végrehajtót kérek a hátam mögé. - Apám felnézett. Marc és Jace azonnal előrelépett, Lucas unokabátyám is bekönyökölte magát a folyosóról. - Jó - bólintott az alfa. - Marc, hozd fel a pincéből a kábítópuskát, és mindkét nyilat! Ha valamelyik túl közel csapongana, lődd le! Marc szó nélkül elindult a konyha felé. - Lucas, fogd a leginkább kezedre álló fegyvert! - Kettejük közül Lucas volt a nagyobb darab, egyben a hatékonyabb, ha a nyers erő alkalmazására kerül sor. Ami azt illeti, nála nagyobb kandúrral még életemben nem találkoztam. Jócskán magasabb volt két méternél és súlyosabb százharminc kilónál, nem szívesen futottam volna össze vele egy sötét sikátorban.

Jace csalódottnak tűnt, de nem ellenkezett. Lehet, hogy Marc szava

ellen

berzenkedett

néha,

de

az

alfa

hatalmát

mindenekfelett tisztelte. Tíz perc múlva találkoztunk a bejárat előtt, a folyosón. Apám szembenézett az ajtóval, Marc balról, Lucas jobbról egy lépéssel lemaradva mögötte, a kezükben fegyver és egy üvegbe állított gyertya. A nagybátyám és én az ajtó melletti világítóablakokon lestünk ki, bal oldalt. Taylor és Di Carlo velünk szemben tette ugyanezt. A nappaliban összegyűltek a kandúrok, hogy a nagy ablakból nézhessék végig, mi történik. Anyám, Kaci és Manx az ebédlőben figyeltek, a túloldalon, a biztonság kedvéért végrehajtók gyűrűjében. Apám mély lélegzetet vett, aztán kinyitotta az ajtót és kilépett a verandára, jobbjában a pisztollyal. Marc és Lucas követte, aztán kitértek oldalra, és óvatosan letették a gyertyát. Egyszerre léptek, a végrehajtók mindig eggyel apám mögött. - Küldjétek valakit, aki a seregeteket képviseli! - szólalt meg apám erős, tiszta hangon. - Beszélni akarok vele. Egy pillanatig csaknem teljes csend volt, aztán hatalmas szárnyak suhogása hallatszott. Egyetlen madár szállt le a tetőnkről, és három méterre a verandánk lépcsőjétől, emberi lábakon állt meg a földön. A feje és a felsőteste nagy része is emberivé

alakult,

amiből

azonnal

láthattam

-

teljes

döbbenetemre -, hogy a mennydörgőmadár lány. Pontosabban egy meztelen, szárnyas nő. - Én szólok a sereg nevében - válaszolt. A hangját még hallani is fájt; a magas-csikorgós, kettős hangszál olyan volt, mintha a torka nem változott volna vissza teljesen. Ami talán így is volt. - Hogy hívnak?

- Neve-nek - felelte a nő, minden cím vagy rang nélkül. - Én Greg Sanders vagyok, a déli középső falka alfája. - Apám megköszörülte a torkát, és a hivatalos bejelentéssel folytatta. Halljátok, és vegyétek tudomásul a figyelmeztetést. Nem mi öltük meg a seregetek tagját, semmiféle felelősségünk nincs az ügyben, és nem vagyunk hajlandóak elviselni a büntetést egy bűnért, amit nem követtünk el. A következő mennydörgőmadarat, aki feltűnik a birtokon, figyelmeztetés nélkül lelőjük. Felemelte a pisztolyt, és még bentről is hallottam, hogy Neve levegőért kap. Megborzongtam örömömben. Erre nem számított! - Most háromig számolok, addig hagyd el az udvaromat, vagy veled statuálok példát. Meglepetten pillantottam Jace-re. Amikor a madárasszony megjelent, átfutott a fejemen, hogy apám valóban meglövi-e. A legtöbb kandúr inkább meghalt volna, mint hogy bármely faj nőstényére kezet emeljen, hiszen születésüktől fogva a védelmükre nevelték őket. -

Egy. - Apám két kézzel emelte maga elé a pisztolyt, és

kibiztosította. Neve nem mozdult. Marc is felemelte a kábítópuskát. -

Kettő.

A madár dermedten állt ugyanott. Lucas a tenyerébe csapott a feszítővasával. -

Három.

Apám elsütötte a fegyvert. Neve megpróbált felszállni. A golyó a bal szárnyába csapódott. Neve rikoltott, megtántorodott. Fentről mennydörgő üvöltés hallatszott. A következő pillanatban a világ szárnyak, karmok és az éjjel feketeségéből kivilágító fehér bőr keverékévé csapódott össze.

Egy kandúr felsikoltott. Lucas eltűnt.

- 146

T IZENKETTŐ KACI is

FELSIKOLTOTT,

és az ebédlő ablakát ütötte. A ház előtt

Marc balra pördült, célra tartotta a kábítófegyvert, ám nem nyílt jó helyzete, hogy lőhessen. Apám nem mozdította el a pisztoly csövét Neve-ről. A válla és a háta úgy megfeszült, hogy attól féltem, túlterhelt kötélként pattannak el az izmai. Rick bácsi kirontott a bejárati ajtón a verandára, én követtem; az éjszakát fürkészve kerestük a fiát. A szívem zakatolva követelte, hogy csináljunk valamit. Ehelyett mély lélegzetet vettem, és nyugalmat erőltettem magamra. A felhőkön átkukucskált a holdsarló, ám kevés fényt adott, hogy bármit is lássunk, a gyertyák fénye pedig mindössze néhány lépésnyire világított. Lucas dühös kiáltozása valahonnan balról hallatszott, nem is túl magasról, így az irányt legalább meg tudtuk állapítani. Ha azonban nem látjuk, nem találjuk meg. Visszaléptem a tető alá, ki a karmok közvetlen hatósugarából, és lehunytam a szemem, előhívva a részleges átváltozást. Csak a szemek. A madárnak nyilvánvalóan problémája akadt Lucasszal, ami nem meglepő, hiszen az unokabátyám nagyjából kétszer annyit nyomhatott, mint ő maga. Ha megtalálom őket, mielőtt túl messzire - vagy egy túlélhető zuhanáshoz túl magasra - jutnak, még megmenthetjük Lucast. Hallottam és éreztem is, hogy a végrehajtótársaim kilépnek a verandára, Jace illata az orromba tolakodott. Azonban kizártam mindezt, mert a fájdalom első lándzsája a szemembe szúrt. - Hozzátok vissza, azonnal, vagy átlövöm a másik szárnyát is!

- közölte apám, és rájöttem, hogy Neve nem menekülhet el lyukas karral. Igazi szárnyaszegett madár lett ő is. A kín végignyalta a szemhéjaim belső felét, a szemgolyóim felrob- banássaal fenyegettek. Összeszorítottam a fogaimat, meglovagoltam a fájdalmat, és amíg nem láttam, a hangokra összpontosítottam. A távolban egy másik szárny csattogott, de nem Lucas elrablója. Az unokabátyám kiáltozása még mindig elhatolt a fülemig, lassan távolodott bal felé. — Vissza, vagy benneteket is megcsonkítunk! — kiáltotta Marc az új közeledők felé, akárkik is voltak azok. Kételkedtem, hogy a madarak meghallották a saját szárnyuk verdesésén át. A szemem mögötti fájdalom enyhült; egy pillanatig hálát adtam, hogy minden porcikám közül ezt a legkönnyebb átváltoztatni. Semmi csont, semmi vaskos izomzat, semmi kinövesztendő bunda. Macskaszemmel néztem fel. Immár függőleges pupilláim kitágultak, befogták az összes fényt. Hirtelen láttam a sötétben. A behajtónk íve által határolt füves részen egy meztelen, teljesen emberi nő kucorgott a fagyos talajon, és nyomorultul reszketett. Bal karját magához szorította, behajtotta, mintha szárnya lenne. Vér csöpögött a sebéből; Neve összeharapta a fogát, és sugárzó gyűlölettel nézte apámat. Mögötte egy másik madár szárnyalt a csatatér felé, a holdfény megcsillant fényes, sötét tollain. Neve hátrapillantott a magasba, az arcára kiült a megkönnyebbülés. A társa érte jött, de nem teljes sebességgel, hiszen még mindig fenyegettük őket a fegyverrel. Apám gondosan visszafojtott dühvei nézte a második madár közeledését. Marc Lucast figyelte, és készenlétben tartotta a kábítófegyvert, amerről az unokatestvérem kiáltozása hallatszott.

Kikerültem féltucatnyi végrehajtót, és kinéztem a bal oldali korlát felett. Lucas és az elrablója már majdnem az almafánál voltak, alacsonyan a föld felett. A madár felkapaszkodott és visszazuhant, ahogy Lucas vergődött a karmaiban, vadul rugdalózva, és a feszítővassal csapkodva. Amikor a lába a fa felső ágait érte, Lucas abbahagyta a kapálózást. Helyette lenyűgöző üvöltéssel beledöfte a feszítővasat a madár mellkasába. Az elrablója felrikoltott,

elvétette a

szárnycsapást. Lucas még mélyebbre tolta a vasat a testébe. A madár immár csaknem emberi hangon sikoltott. Kinyíltak a karmai, és ráejtette Lucast az almafa csupasz ágaira.

Igen! Mellettem Marc és a nagybátyám is azt lesték, mi történik, de ők nem láthattak messze a sötétben, emberi szemmel legalábbis nem. -

Lucas megdöfte a madarat — súgtam oda gyorsan. — Az

almafára esett, él, de valószínűleg megsérült. A madár a fa mellé zuhant. -

Gyere! - súgta Rick bácsi Marénak, aztán egyetlen sima,

kecses mozdulattal átugrott a korláton. Marc azonnal követte, még mindig szorongatva a kábítófegyvert, és elrohantak a sötétbe. Körülnéztem, érkeznek-e újabb madarak, látom-e bármi jelét, hogy csapdába sétáltunk, ám semmit nem fedeztem fel. Apámnak, egy kis szerencsével, igaza volt - a madarak szeme éjjel nem ér többet, mint az embereké. -

Vissza! - kiáltott az alfa. Megpördültem, és láttam, hogy a

közeledő madár már majdnem elérte Neve-et. Leszaladtam az alfa mellé. - Nem hallja, akkora szelet kavar. Adj le egy figyelmeztető lövést.

- Nem látom elég jól - felelte apám, és vékony, dühös vonalba szorította össze az ajkát. - Akkor lőj rá megint - mutattam a két végrehajtó zseblámpája sugarában kuporgó lányra. - Intézd el a másik szárnyát is, hogy megértsék. Apám egy pillanatig gondolkodott, aztán lőtt. A golyó felsértette Neve jobb szárnyát. Friss vér csordult a sebből, az illata szétáradt a levegőben. Neve sikoltott. A hátam mögött toporogtak a kandúrok; a szag feltüzelte a dühüket, félő volt, hogy rájuk tör a vérszomj. Tömegesen. De a második lövés elérte a célját. Az érkező madár jó harminc méterrel a lány háta mögött zökkent a földre, immár emberként, a szárnyait leszámítva. - Neve! - Rendben vagyok, Beck! - kiáltotta vissza a madárlány, és egy pillanatra sem vette le csillogó fekete szemét az alfáról. - Nem akarom megölni! - süvöltötte apám Becknek. - De ha közelebb jössz, kénytelen... Idegesen elhallgatott, mert a szárnyak távoli, halk suhogása lassan

dübörgő

crescendóvá

erősödött.

Felnéztem,

macskaszemem összeszűkült, és elakadt a lélegzetem. - Flogy is van a mondás, hogy madarat tolláról? - mormolta a hátam mögött Jace. - Összeállt a sereg - moridtam az eget nézve. Igyekeztem elkerülni a pánikot a létszámot látva. - Hányán? - Apám nem is suttogott, a saját szárnyuk zajától úgysem hallhattak minket. Végignéztem a hatalmas madárlényeken, gyorsan felbecsültem a számukat. -Tizenöten, nem számítva Neve-et, Becket és azt, aki elkapta

Lucast. - Túl sok - vágta rá Bért Di Carlo, aki Marc helyére lépett a verandán. - Ha nincs több fegyverünk, valóban - bólintott apám határozottan. Csöndben néztünk magunk elé. Próbáltam tervet kovácsolni, és biztosra vettem, hogy apám és a többi alfa ugyanezt teszi. Pillanatokkal később a teljes raj leereszkedett Beck mögé, kísérteties kecsességgel, egyenként érintve a talajt. Emberi lábakon álltak, egymástól bő ötméternyire. A legtöbbnek a feje és a mellkasa is emberivé alakult, de a szárnyát mind megtartotta, ha esetleg gyorsan kellene felszállni a levegőbe. Legalább öten közülük nők voltak, hosszú, sötét hajuk széles, meztelen hátukra lógott. Veszedelmesen hegyes karmaikat görbítget- ve, erős, horgas csőrüket csattogtatva olyanok voltak, mint a hárpiák. Beck lassan előrelépett, vékony lábai felett erősen izmos felsőteste torznak tűnt. Neve mellé térdelt, ám közben nem vette le rólunk a tekintetét, majd felállt és felemelte a nőt. Láthatóan megszokott, érzelmes mozdulattal ölelte magához. - Ha egy kicsit is több eszed van, mint az ostoba lényeknek, akiket vezetsz, azt javaslom, most add meg magad. — Beck hangja éppen csak valamivel volt mélyebb és elviselhetőbb, mint a párjáé. Vagy a feleségéé. Vagy akárkijéé. - Az embereid halála gyors lesz. A szavamat adom. Ez most könyörület volt? Apám képletes bundája felborzolódott; szinte érezhető hullámokban áradt belőle a düh. Igazított a kéztartásán, Beckre szegezte a pisztolyt. - Tűnjetek el, vagy lövök.

- Ám legyen! - felelte Beck, és alakot váltott, de olyan sebesen, hogy a szemem nem is tudta követni a látványt. Apám feljebb emelte a fegyvert, készen rá, hogy megvédjen minket, de Beck csak kétszer meglendítette erős szárnyait - minden csapás magasabbra

emelte

-,

újonnan

visszaváltozott

karmaival

megragadta Neve vállát, és felemelte. Neve felkiáltott fájdalmában, a karsebeiből újra folyni kezdett a vér. Akkor a többi madár is felszárnyalt, és eltűntek a sötétben. De a felkavart levegő mennydörgése nem fakult lassan csendbe, hanem szinte egyszerre csendesedett le. Nem repültek el. Csak leszálltak valahol a közelben, alighanem a házunk előtti mezőn, már macskaszemem hatósugarán kívül. Bal felől fű roppant. Marc és Rick bácsi érkezett, kétfelől támogatva a jobb lábára sántító Lucast. Hátraléptünk, hogy beférjenek az ajtón, közben Marc halványan rám mosolygott. - Az unokatestvéred jól bánik a feszítővassal. - Aztán üdvözlésre emelte a véres szerszámot, és besegítették a házba a sérült macskát. Mi, többiek, követtük őket, apám elreteszelte a bejárati ajtót. Azóta nem zárkózott be, hogy Luiz betört a birtokunkra, és akkor is csak a nőket zárta el - rám bízva, hogy megvédjem Manxet és anyámat, amíg a végrehajtók kint vadásztak a betolakodóra. Ez azonban más volt. Rejtőzködés. Rossz érzés. - Mi lesz a következő, bedeszkázzuk az ablakokat? kérdeztem suttogva, és követtem apámat a hosszú folyosón át a hátsó ajtóhoz. - Tényleg azt hiszed, hogy be akarnak törni? -

Nem. - A második retesz a fát kaparta, végül a helyére

siklott. - Túl szűk itt a hely egy négyméteres szárnyú madárnak, hogy kihasználja az adottságait. Amellett el sem repülhetnének, gyakorlatilag nyomorékká válnának. De azért nem kockáztatunk.

-

Akkor esetleg hívjuk be őket - javasoltam, és beléptem

mögötte a konyhába. Anyám fáradt mosollyal fordította rá az oldalajtó zárját. Apu egy bólintással köszönte meg, aztán Kacire pillantott - a kislány a konyhaszigetnél ült egy vaskos, vaníliaillatú gyertya mellett, és bámulta a tányérján álló brownie-t - majd belépett az irodába. Követni akartam. Ki akartam venni a részemet a fontos döntésekből, amikre ő és a többi alfa jut majd az elkövetkező néhány percben. Azonban Kacinek nagyobb szüksége volt rám, mint nekem a véleményem kifejtésére. -

Szia! — húztam oda egy magas széket, és leültem mellé.

Anyu egy pohár tejet tett elém. Hálásan rámosolyogtam. - Hogy bírod? -

Jól. - Kaci kettétörte a sütit, de egyik felébe sem harapott

bele. -Te? -

Őszintén? - húztam fel a vállamat. - Eléggé meg vagyok

ijedve. És szomorú is vagyok. Na meg dühös. Kaci komolyan figyelt néhány pillanatig, aztán bólintott. -

Aha. Én is.

-

Hát akkor, mit gondolsz, mit kellene tennünk?

-

A mennydörgőmadarakkal?

Belekortyoltam a tejbe, aztán visszaraktam a poharat a pultra. A hűtő előtt mély árnyak remegtek. -

Igen.

Kaci meglepetten pislantott, aztán elgondolkodott. Most jöttem csak rá, hogy korábban senki sem kérdezte a véleményét. Legalábbis annál fontosabb ügyekben nem, hogy mit kér vacsorára. - Szerintem beszélnünk kellene velük — felelte végül. — Nem akarom, hogy bárki másnak baja essék.

- Nekik sem? Lassan, aztán egyre magabiztosabban bólogatni kezdett. - Az egész egy félreértés, nem? Azt hiszik, tettünk valamit, pedig nem így van. És meg akarnak büntetni, mert bántottunk valakit. Mint mi Ethan miatt. - Könnybe lábadt a szeme, amikor kimondta a nevét; vissza kellett nyelnem a saját könnyeimet. Igaz? - Igen, azt mondanám, félreértés. - Hatalmas, véres személyi tévedés. - És egyetértek. Sokkal szívesebben tárgyalnám meg az egészet. - Az elmúlt hónapok során sok halált adtunk és még többet kaptunk, de a láthatáron csak egyre több tűnt fel. - De ez nehéz ügy, figyelembe véve, hogy nincs vezetőjük, és a sereg többségével nem tudunk kapcsolatot létesíteni. Kaci felelt volna valamit, de elhallgatott, amikor meghallotta Michael hangját a folyosóról. - Ne, Holly, ne vezess el idáig! - Elhallgatott, de nem hallottam a felesége válaszát, mert az irodából is vitatkozás szűrődött ki. - Igen, újabb családi vészhelyzet. Sajnálom, itt kell éjszakáznom. Owen... leesett a traktorról. - Szünet. - Igen, helyrejön, de semmit sem tehetsz érte. Michael elsétált

a

konyhaajtó előtt, a

kezében

egy

kristálytartóba állított vékony, vörös gyertya, majd szinte azonnal vissza is lépett. Hüvelykujjával eltakarta a telefonja mikrofonját, és rám nézett, miközben Holly a kifogásait sorolta a fülébe. - Faythe, bemehetnék a szöbádba? Egy kis magánéletre van szükségem. - Manx bent van Faythe fürdőjében - felelt anyám, mielőtt megszólalhattam volna. - Menj a mi hálónkba! A bátyám hálás pillantást vetett rá, aztán eltűnt a folyosón.

- Szegény Michael — nézett utána Kaci gondterhelten. — Én nem is tudom, hogy oldja meg, hogy Holly ne jöjjön rá semmire. Michael volt az egyetlen vérmacska az ismeretségi körömben, aki egy emberrel házasodott össze. Nőstény macskák hiányában a kandúroknak nem maradt más, mint a végtelen kergetőzés az embernőkkel. Legidősebb bátyám azonban többet akart: valakit, akit néhány hónapnál tovább szerethet, és Holly tökéletes választásnak tűnt. Viszontszerette Michaelt, és a karrierjének hála - igazi modell volt -, csaknem annyit utazott, mint amennyi időt a férje idehaza töltött. Ami éppen megfelelt, ugyanis amikor Michael nem jogász- kodott, akkor a ranchen tartózkodott. Amikor azonban Holly hazaért, a férjével szeretett volna lenni - a férje viszont az elmúlt hónapokban többnyire velünk volt, és segített kikapaszkodni az egymást követő katasztrófákból. - Fogalmam sincs - feleltem. De Holly előbb juthat arra a következtetésre, szabadidejében

hogy nagy,

Michael megcsalja, fekete

macskává

mint

változik.

hogy -

a

Újra

kortyoltam. A szüleim szobaajtaja becsukódott, és meghallottam apám hangját az irodából. - Annyit tettünk, hogy megmutattuk nekik: fel tudjuk venni velük a harcot, még ha nem hagyományos módszerekhez is kellett nyúlnunk. - Igen, ez remek lenne - kezdte Taylor, aztán elhallgatott, és a szavai között meghallottam az üveg eltéveszthetetlen csendülését a poháron -, ha több módszerünk lenne, mint egy pisztoly és fél doboz lőszer.

De legalább most már komolyan vesznek, gondoltam, és visszafordítottam a figyelmemet Kacire. - .. .szerinted meghal? - kérdezte éppen. - A lánymadár? Határozottan megráztam a fejemet; beleharapott a sütijébe.

-

Nem. Lefogadom, hogy a golyók egyszerűen átmentek a

karján. És ha arra gondolsz, milyen gyorsan váltottak alakot, valószínűleg még nálunk is gyorsabban gyógyulnak. Ami egy új, eddig számításba nem vett gondot jelentett. Szívás lesz szemtől szembe kerülni egy frissen gyógyult, újra röpképes, de annál dühösebb Neve-vel néhány óra múlva. - .. .nem bírták messzire cipelni, sem magasra felemelni mondta Di Carlo odaát. -

Igaz, de Luké százharminc kiló - felelte apám. - Jó

harminccal veri a sorban utána következő legnagyobb kandúrt, a legtöbbünket inkább negyvennel.

Igen, és ha a fegyver nem zavarja össze őket, rá is ketten csaptak volna le, mint Charlie-ra... - .. .szerezte egyáltalán a pisztolyt? - tudakolta Kaci. Kezdtem beleszédülni, hogy két társalgást kövessek egyszerre. - Azt hittem, az alakváltók nem használnak lőfegyvert. - Ez ugyanaz, amivel Manx meglőtte Jace-t - feleltem, de észre sem vettem, mi szaladt ki a számon, amíg anyám kezében meg nem állt a rongy, amivel a pultot törölgette, és szúrósan rám nem nézett. Kaci barna szeme elkerekedett rémületében. - Manx meglőtte Jace-t? Csendben elátkoztam magam, amiért nem figyeltem rendesen oda rá. Ez alighanem azon dolgok egyike volt, amiről egy tizenhárom évesnek nem kell hallania, vagy legalábbis nem a teljes történet ismerete nélkül. - Baleset volt. A rossz fiúra célzott mögöttem, de Jace azt hitte, engem akar lelőni. Úgyhogy elém ugrott, és Manx őt találta el. Habár nem hittem volna, hogy lehetséges, Kaci szeme még

kerekebbre nyílt, és megcsillant benne a feltétel nélküli rajongás. -

Jace felfogta a neked szánt golyót?

-

Hát, igen. - Valójában a Luiznak szánt golyót fogta fel, de

nem akartam csökkenteni a tette értékét. Kész volt felfogni a nekem szánt golyót. És újra megtette volna. Jace bármit megtett volna értem, ahogy ezt a házban mindenki tudta is. Csakhogy Marc sem adta alább. A brownie-t néztem, amikor elvesztem a gondolataimban, és Kaci összetévesztette az érzelmeim kavargását a gyomroméval. -

Tessék! — Felém tolta a tányért a fél sütivel. - Ez az utolsó.

Edd meg! Mosolyt erőltettem az arcomra. -

Koszi!

-

Beleharaptam,

de

ahogy

rágni

kezdtem,

meghallottam Marc hangját a folyosóról. -

...nem fog belemenni.

-

Nem ő dönti el - válaszolta apám, és én visszaejtettem a

süteményt a tányérra. -

Egy pillanat - motyogtam, lecsúsztam a székről, és

átszaladtam a sötét folyosón, a gyertyafényes irodába. Valaki

másról volt szó, gondoltam, amikor elléptem Jace mellett, át a küszöbön. De azonnal láttam a szemükön, hogy nem úgy van mindannyian rám néztek, az arcukra egyforma árnyakat rajzolt a félhomály. -

Mit nem én döntök el? - tudakoltam a tőlem telhető

legtiszte- letteljesebb hangon. Apám sóhajtott, és felállt a karosszékéből. -

Meg tudunk harcolni velük, de nem lesz szép. Azt akarom,

hogy fogd Kacit, Manxet és Dest, és vidd el őket valami biztos helyre, amíg ez itt véget nem ér.

Nem!! De ha lekiabálom az alfát, főleg a társai előtt, az csak ron-

tott volna a helyzeten. Inkább vettem egy mély lélegzetet, és miközben mindenki engem figyelt, várva a tűzijátékot, összeszedtem magam. - Sokkal inkább szeretnék itt maradni és harcolni. Nem vihetné el őket valaki más? -Teo önként jelentkezett, hogy veled menjen — válaszolta Di Carlo. De mindenki másra szükség lesz a harchoz. Mateóra pillantottam, aki azonban mélyen elmerült a körmei tisztogatásában. Még sosem hallottam, hogy meghátrált volna a harc elől, ebben nagyon hasonlított Vichez. Csakhogy talán sose lesz még egy ilyen alkalma, hogy ennyi időt töltsön Manxszel csaknem kettesben. Kész volt kimaradni a dicsőségből az esélyért, hogy meggyőzze Mercedest, vele jobban jár, mint Owennel. A legtöbb kandúr sosem tanulja meg, hogyan adja elő diszkréten az érzéseit. - Apu... - kezdtem, de elhallgattam, mert a szeme némán kérlelt. - Faythe, teljesen őszintén, úgysem tudsz törött karral harcolni, a lányokkal pedig olyan valakit akarunk küldeni, akiben megbíznak. Ez vagy te. Nem akarunk megszabadulni tőled, még csak meg sem akarunk védeni. Tőled várjuk, hogy megvédd őket. Annyit magam is átláttam, hogy ez az igazság, azonban csak a fele. Igenis meg akart védeni. - Nem fenyegeti őket veszély - erősködtem. - A madaraknak egyébként is el kellene távolítani minket innen, szóval valószínűleg hagyni fogják, hogy kihajtsunk, és nem is törődnek majd velünk. Apám lassan bólintott. - Ebben bízunk. De mindenesetre azt gondoljuk, hogy te és Teo vagytok a legalkalmasabbak, hogy megvédj étek őket.

Rendben, ebben igaza volt. Mateo szerette Manxet, legalábbis úgy hitte, szerelmes, én pedig az életemet adtam volna, hogy megvédjem Kacit. - Nem foglak tudni lebeszélni, igaz? — Szeretném, ha meg se próbálnád! — válaszolta apám nyugodtan. Rábólintottam. Határozottan. - Rendben, elmegyek. Megesküdtem volna, hogy a szobában minden szemöldök az égbe szökött, és jó pár áll leesett. Ennyire nem kellett volna meglepődniük, csak nem vagyok ilyen nehéz eset... igaz? — Hova megyünk? — Ha nem volna olyan hosszú út, ráadásul a szabad területeken át, Berthez küldenénk titeket. - Umberto Di Carlo a maga területeit Atlanta egyik északi külvárosából igazgatta, de mivel Manxnek nem volt állampolgársága, sem igazolványa, nem repülhettünk. Egyelőre menjetek északra, Hendersonba, és vegyetek ki egy szobát. A részletesebb tervekkel nemsokára felhívunk benneteket. Szerencsére mindannyiunk tartalékolt egy feltöltött akkut a telefonjához, a biztonság kedvéért. Súlyos lecke árán tanultuk meg, hogy jól jöhet. - Rendben - feleltem, és apám megkönnyebbülten sóhajtott. Visszafordultam; Kaci a konyhaajtóban állt, és a gyertyáját markolta. - Csomagolj, Bajszi! Kirándulni megyünk.

*

MIRE

A SZOBÁMBA ÉRTEM,

Manx már kijött a zuhany alól. Kö-

penyben állt a szobám közepén, a hajából a víz a frottírra csepegett,

amíg

elmondtam

neki

a

híreket.

Összevont

szemöldökkel hallgatta, az ajkát komor vonallá préselte. A szikra a szemében elárulta, szívesen maradna ő is, hogy harcoljon, de a karja megrándult, mintha a fiáért nyúlna, és a mozdulat elárulta, tudja, hogy nem képes többé egyedül megvédeni Dest. Ki nem állhattam, hogy ilyen gyengének, függőnek látom - és tudtam, milyen közel jártam hozzá, hogy osztozzak a sorsában. Vagy egy még rosszabb sorsban. Megköszörülte a torkát. Erőt vettem magamon, és az arcába néztem, hogy lássam néma szenvedését. — Húsz perc. Becsomagolok. Azzal eltűnt. Én is bedobáltam a legszükségesebbeket a táskámba, aztán fogtam a gyertyát, és benéztem a régi vendégszobába, hogy lássam, hogy áll Kaci. Odafelé megálltam a vendégfürdő előtt - bent Lucas ült egy magas konyhai széken, több gyertya fényében. A lábát feltette a vécé ülőkéjére, anyám éppen kötést készített a bokájára, Brian Taylor pedig valami tiszta,

gélszerű

kenőccsel

- 159 -

kente

be

a

vállát.

Ami úgy nézett ki, mintha majdnem kitépték volna Lucas testéből. Mindkét kulcscsontja alatt három-három mély szúrásnyom szakította fel a bőrét, ahol a karmok megragadták; a negyedik a jelek szerint a lapockáján hatolt keresztül, hogy a madár megragadhassa. - A francba, Lucas! - Ledobtam a táskámat, és beléptem a fürdőbe, hogy jobban megnézhessem. Anyám rosszallón grimaszolt a káromkodás miatt, de nem nézett fel. - Hát igen. - Az unokatestvérem a tükörbe nézett, aztán vissza rám. Még a széken ülve is vagy tizenöt centivel fölém tornyosult. - Rondán néz ki, mi? - kérdezte, azután megrándult, mert Brian a bal vállát vette kezelésbe. - Kacit sokkal messzebbre és magasabbra vitték, mint téged. Ő miért nem így néz ki? - kérdezte Brian, a kezében a zselé felvitelére használt vattapamacs. - Mert Kaci nagyjából harmadannyit nyom, mint Lucas felelte anyám, befejezte a kötést, és egy fémcsattal erősítette meg. - Vagyis sokkal kevésbé akaszkodott a karmukba. - Igen, azonkívül őt a karjánál fogták meg, nem a vállán tettem hozzá. - Nem akarták bántani, a Lucast illető terveikben viszont alighanem szerepelt egy tizenöt méteres zuhanás is. Anyu lassan felegyenesedett, és lerakta Lucas lábát a padlóra. - Majd néhányszor alakot kell váltanod, mielőtt... kimész. A várható harc gondolatára elsápadt, de az arckifejezése eltökélt maradt. Erős. — Mindenesetre beszélj előbb a dokival! Lehet, hogy a vállad egy darabig nem bírja majd el a súlyodat. Együtt érző pillantást vetettem az unokabátyámra, aztán továbbindultam a folyosón. Tíz lépés után azonban Mateo hangját hallottam. Megtorpantam Manx szobája előtt. Nem 160 —

kellen volna hallgatóznom. Becsukták az ajtót, tehát kettesben akarták intézni, és a kihallatszó ideges suttogás ugyanezt jelezte. Azonban nem messze tőlük Owen aludta ki a legutolsó adag fájdalomcsillapítóját, és ugyan Manx és Teo dolga nem tartozott rám, őrá igen. Azzal nyugtattam tehát magam, hogy neki hallgatok. - ...itt nem biztonságos többé, és a mi ajtónk mindig nyitva áll előtted. Mercedes, van választásod. Nem kell itt maradnod, csak azért, mert először ide kerültél, vagy mert lekötelezve érzed magad nekik. Becsúszott egy szekrényfiók. - Nekem jó itt - jelentette ki Manx a maga határozott, bár különös hangsúlyával. - Tudom. Csak azt szeretném, hogy te is tudd, mi boldogan befogadnánk. En boldogan befogadnálak. Tudok gondoskodni rólad, Manx. Rólad is, és Desről is. Elhaltak a lépések. Láttam magam előtt Manxet, ruhákkal a kezében, amint a földre bámul, és a saját szíve ellenére mérlegeli, mi a legjobb a fiának. - Igen - felelte végül. - Elhiszem, hogy képes vagy rá. Nem bírtam tovább. Valóban volt választása, de néha a választás éppen olyan nehéz, mint elfogadni, ha mások döntenek rólad a fejed felett. Huszonnégy perccel később már a hátsó ajtónál, egyben a figyelem középpontjában álltunk. Kaci egy teletömött hátizsákot cipelt, és az alvó Dest dajkálta, akinek szerencsére fogalma sem volt a ránk leselkedő veszélyről. Én a régi, egyetemi könyvestáskámba pakoltam, mögöttünk Mateo DfCarlo vitte Manx utazótáskáját az egyik vállán, a maga kisebb csomagját a másikon.

— 107 —

Sajgó szívvel öleltem meg anyámat. Nem lehettünk biztosak benne, hogy rá is vonatkoznak-e Malone rendelkezései a nők megóvásáról,

162 —

hiszen már idős volt a gyerekszüléshez, és különben is, házas. Apám mindenesetre megpróbálta rábeszélni, hogy jöjjön velünk, ám ő makacsul megtagadta. -

Biztosan nem jössz? - súgtam a fülébe. - Tudod, milyen

lobbanékony és konok vagyok. Jól jönne valaki, aki helyretesz. Anyám elnevette magát, és elhúzódott tőlem, hogy lássa az arcomat. -

A lobbanékonyságodból kinősz majd, a konokságodat meg

tőlem örökölted, akármit is mond apád - pillantott hátra szeretettel a válla felett. - De nekem maradnom kell. Újra rám nézett, áthatón, jelentőségteljesen. -

Most búcsúzz el apádtól! - mondta. Jéghideg borzongás

szaladt végig a gerincemen a hangjától. A szemébe néztem és bólintottam, igyekezve nem megérteni az üzenetet, ám az túlságosan egyértelmű volt. A fegyveres ember lesz az első és legtisztább célpont. Anyám a férje mellett marad, mert jó esély van rá, hogy ez lesz az alfa utolsó harca. Visszapislogtam a könnyeimet, és odafordultam megölelni apámat. Fájdalmasan tudatában voltam, hogy ez most különbözik minden más küldetés előtti búcsúnktól. -

Légy óvatos! — suttogtam, és magamba szívtam az illatát, a

bőrbútorokét, a kávéét, az arcszeszét, amit mindig a teljes biztonsággal és hatalommal azonosítottam, akkor is, ha néha ki akartam törni alóla. - Ugyanezt akartam mondani én is neked. -

Ha elég nagy zajt csaptok, mi rendben leszünk - feleltem

magabiztosan, bár egyáltalán nem éreztem úgy. -

O, zaj, az lesz - ígérte Jace. Öt is megöleltem, csak egy

pillanattal tovább tartottam a karomban, mint kellett volna.

Aztán Michael, Vic, Parker és Brian következett. Owentől már a betegszobában elbúcsúztam; a szemében úgy csillogott a frusztráció, mint a könny. ' Ugyanannyira utálta, hogy kimarad a verekedésből, mint én, azonban ő már bevitte a maga csapását, és hazahozta a foglyot. Kai és a tőle szerzett információk nélkül még csak nem is álmodhatnánk róla, hogy megküzdjünk a sereggel. Szóval megpusziltam a cowboyt, és a hősömnek neveztem, aztán a lelkére kötöttem, hogy maradjon az ágyban, gyógyuljon. - Faythe... - kezdte Marc, amikor, utoljára, elé léptem. De nem kellett mást mondania. Az elmúlt hónapokban túl sokszor búcsúz- kodtunk, és mit sem akartam kevésbé, mint újra elhagyni őt. - Vigyázz magadra! - Lábujjhegyre emelkedtem, hogy megcsókoljam; hosszabban, mint egyébként tettem volna közönség előtt. - És vigyázz apura is! - Tudod, hogy így lesz. Valóban tudtam. Marc feladata a várható kavarodásban az alfa védelme lesz; a fegyveres emberé. És valójában könnyebb dolguk lesz, ha nem kell még miattam is aggódniuk. Akármilyen jól is haladtam a kiképzéssel, akármilyen tehetségesen küzdöttem mindkét alakomban, valaki mindig megpróbált megvédeni - ezzel saját magát és másokat szükségtelen veszélybe sodorva. - Nemsokára találkozunk - szorítottam magamhoz. - Az életembe lefogadom - mosolygott. Apám megköszörülte a torkát. - Mindenki készen áll? - Hol van Manx? — Végignéztem a csoportosuláson, de végül Owen szobájából láttam kilépni. Elvörösödött, amikor észrevette,

hogy figyeljük, ám aztán határozott léptekkel hozzánk sietett. - Készen vagyunk? - Átvette Dest Kacitől; közben biztosan érezte, hogy mindenki őt nézi. Köztük Mateo is. - Készen. - Legalábbis amennyire felkészülhetünk. Apám a pisztolyt markolva előrelépett, és balra intett. A kandúrok, Mateo kivételével, mind elindultak a bejárat felé. Apám még utoljára felém fordult. - Carey Dodd már a helyén vár rátok. Megvan a száma, igaz? - Igen. - A biztonság kedvéért elmentettem a telefonomba is. - Jó. Még ha rá is jönnek, a madarak aligha fognak az erdőbe követni benneteket, de azért füleljetek! - Ügy lesz - ígérte meg Kaci apró zseblámpáját szorongatva. Apám rámosolygott. - Hívjatok, amint a kocsinál vagytok! - tette még hozzá. Bólintottam, a kezem már a hátsó ajtó kilincsén volt. - Várd meg anyád jelzését - figyelmeztetett, aztán elsietett a folyosón, hogy csatlakozzon az embereihez. - Rendben, kezdjük - mondta, és kinyitotta a bejárati ajtót. A szívem a torkomban dobogott, és átfutott a fejemen, hogy vajon a madarak elég jól hallanak-e, hogy észrevegyék. Az alfa kilépett a verandára, kezében a pisztoly, Marc és Vic követte. Minden végrehajtónál volt valami fegyvernek látszó tárgy, és mivel Lucas röptében felnyársalós mutatványa általános elismerést aratott, minden tárgynak volt legalább egy hegyes vége. A terv egyszerű volt: a fiúk elöl veszekednek egy kicsit, azt követelik, hogy a madarak állítsák vissza az áramszolgáltatást. Kizártnak tartottuk, hogy valóban megtegyék, de reméltük, az elterelés kitart addig, amíg mi kiszökünk hátul, be az erdőbe, anélkül, hogy egy madár is észrevenné.

Pokoli kockázatos - de az egyetlen lehetőségünk. - Beck! - kiáltotta ki apám a verandáról. Az ablakon át megpillantottam valaki zseblámpájának égen kaszáló sugarát. Beszélnünk kell! Egy pillanatig csend volt, csak a várakozók heves szívverése hallatszott. Biztosra vettem, hogy a kis cselünk elbukik, Manx, Des és Kaci pedig itt ragad a többiekkel, a veszedelem közepén, amikor majd elkezdődik az igazi harc. De aztán meghallottam a szárnyak túlságosan is ismerős robaját a birtok első része felől. Halkan kifújtam a levegőt. Jönnek. Az érkezésük zaja ugyan elfedte volna a mi menekülésünkét, mégsem törhettünk ki az erdő felé, amíg mind le nem szálltak - a szemük, bár a macskákéval nem ért fel a sötétben, sokkal élesebb volt a hallásuknál, és a levegőből kiszúrhattak volna minket a ház mögött. Tehát vártunk; macskaszemmel lestem a sötétbe, amíg anyám idegesen pislogott kifelé a nappali ablakán. Amikor a suhogás elhalt, és az utolsó pár láb is a földre ért, apám belekezdett a játékba, anyám pedig vad integetéssel jelzett a háta mögött. Erre vártunk. Kaci

szíve

hirtelen

még

gyorsabb

ütemre

kapcsolt.

Megnyugtatásul a vállára tettem a kezemet, és intettem, hogy kapcsolja le a lámpát. Engedelmeskedett, és a hátizsákja vizespalackoknak kialakított oldalzsebébe rakta, miközben én lassan, óvatosan kinyitottam a hátsó ajtót. Hangtalanul nyílt. Eddig jó. A szélfogó ajtó következett. Félúton azonban megnyikordult, és én megdermedtem. Anyu is megmerevedett egy pillanatra, aztán lehajolt, hogy lássa, észrevette-e valaki. Biztosan minden macska meghallotta, ám a madarak nem adták jelét, hogy

eljutott-e a fülükig. Anyu újra intett. Kilöktem az ajtót; megkönnyebbültem, amikor többet nem nyikkant. Mateo lépett ki elsőnek, közvetlenül mögötte Manx a kicsivel. Lábujjhegyen lépkedtek le a betonlépcsőn, majd rohanni kezdtek a halott füvön a fák felé. Kaci csak egy pillanattal maradt le, én pedig átadtam az ajtót anyámnak, hogy majd csak akkor engedje el, amikor mi már az erdőbe értünk, nehogy a záródó nyikordulás eláruljon minket, mielőtt viszonylagos biztonságba jutnánk. A saját vérem dübörgött a fülemben, amíg futottam, vigyázva, hogy csak lépésekkel maradjak Kaci mögött. Teo érte el először a fák vonalát, aztán megállt, hogy maga elé intse Manxet. Des addigra már nyugtalankodott, de a zötyögős utazás túlságosan meglepte a komoly üvöltéshez. Az anyja már úgy lépett a fák közé, hogy készenlétben tartotta a cumiját, ha el kell hallgattatni. Kaci is beért az erdőbe. Megálltam és megfordultam, hogy megbizonyosodjak róla: senki sem vett észre. Még mindig hallottam apám kiabálását és a madarak rikoltó válaszát, de látni nem láttam egyet sem. Idáig legalább eljutottunk. Intettem anyámnak, ő bólintott, és elengedte az ajtót. A nyikor- dulást hallva beléptem én is az erdőbe, és megengedtem magamnak egyetlen rövid, megkönnyebbült sóhajt, aztán visszafordultam, és a többiek után siettem. - Kicsoda Carey Dodd? - suttogta Kaci, amikor mellé értem. Teo és Manx előttünk gyalogoltak a békésen cumizó Desszel. — A falka egyik tagja — feleltem halkan; macska létünkre még mindig kutyaszorítóban voltunk. — Nem végrehajtó, de ő lakik legközelebb. Apám megkérte, hogy a ranchtől három kilométerre vegyen fel minket az erdőn áthaladó úton — remélhetőleg elég távol

hozzá, hogy a madarak ne lássák vagy ne hallják meg a kocsit. Dodd visz minket Hendersonba, és velünk is marad, hogy Manx és Kaci nagyobb "biztonságban legyen. Semmit sem bíztunk a véletlenre. Emberként haladtunk, csak a szemem maradt macska. Az út így csaknem egy óráig tartott, és az eleje volt a rosszabb. Kaci és Manx meg-megbotlott, mi pedig csak kapkodtunk utánuk, amíg Manx végül át nem adta az alvó gyereket a kandúrnak — Teo jóval nagyobb gyakorlattal rendelkezett nála az éjjeli erdőjárás területén. Amikor aztán már eléggé eltávolodtunk a háztól, úgy gondoltam, megkockáztathatunk egy kis fényt, és a két zseblámpa sugarában könnyebbé vált a túra is. Amikor a fák ritkulni kezdtek, felhívtam Doddot, hogy indítsa be a motort. Az utolsó kétszáz lépést a hang után tettük meg, és szinte pontosan a várakozó autó mellett értünk ki az erdőből. Dodd kipattant a terepjáró kormánya mögül, és kinyitotta a hátsó ajtót Manxnek és Kacinek. Először Kaci mászott be, majd átvette a kicsit, amíg Manx letelepedett középre. Amíg nem volt gyerekülésünk, az ölében kellett fognia Dest. Teo ült be mellé, és berántotta az ajtót. Én Dodd mellé telepedtem. - Köszönjük, hogy elviszel! - kapcsoltam be a szoros biztonsági övét. - Nem probléma - felelte, és sebességbe kapcsolt, majd óvatosan felhajtott az útra. - Még az a szerencse, hogy ma nem vagyok őrjáraton. Igaza volt - máskülönben sokkal-sokkal tovább kellett volna gyalogolnunk. Egy kilométer után visszaváltoztattam a szemeimet, és felhívtam apámat.

-

Szia! — szóltam bele a telefonba. — Tiszták vagyunk.

-

Jól van. Hívjál, ha Hendersonba értek! Mi itt fegyvereket

gyűjtögetünk, az első támadást nagyjából egy óra múlva indítjuk. Most az egyszer fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Légy óvatos, vigyázz anyura - minden teljesen nyilvánvalónak tűnt. Egy alfának nincs szüksége ilyen tanácsokra. Lenyeltem a torkomban dagadozó gombócot, és kimondtam az igazságot. -

Szeretlek, apu.

-

Én is téged, kiscicám. Vigyázz rájuk!

-

Ügy lesz. Megmondod Marénak, hogy őt is szeretem?

Apám felnevetett, őszinte jókedvvel - éppen erre volt szükségem. -

Már tudja.

Elbúcsúztunk, zsebre tettem a telefont és hátrafordultam, hogy átvegyem a kerékvasat, amit Manx nyújtott előre. Kaci egy kalapácsot szorongatott. -

Hé, óvatosan...

-

Bassza meg! - Dodd beletaposott a fékbe. A terepjáró

megcsúszott. Teo fél karral igyekezett megvédeni Manxet és Dest. Kaci a vezetőülésnek vágódott, én is megrándultam, de a szorosra húzott biztonsági öv megfogott. Dermedten visszazökkentem az ülésbe — aztán felsikoltottam. Harminc lépésnyire előttünk, a reflektoraink fényében szárnyalt a legnagyobb mennydörgőmadár, akit eddig láttam - egyenesen felénk. A karmai között valami nagy, sötét és láthatóan nehéz tárgyat fogott. Mielőtt Dodd kitérhetett volna, a madár fölénk ért, és ráejtette a terhét a kocsi motorházára. Mind sikoltottunk. Az autó vadul kanyarogni kezdett, jobbra-balra dobált az ülésben. Dodd hiába igyekezett visszanyerni felette az irányítást. Csak a hatalmas

szikladarabot láttam a fémbe ékelődve, maga alá gyűrve a vásznat, amiben a támadónk megfogta. A kocsi balra pördült. Dodd visszarántotta a kormányt, de eltúlozta. Jobbra lendültünk, az ép karommal a műszerfalnak támaszkodtam. Dodd újra megpróbált visszatérni az útra, ehelyett azonban egyenesen egy fa törzsébe hajtott az erdő szélén. Egy pillanatig kísérteties, dermedt csend borult ránk - aztán Des teli torokból felsírt. Felmértem a sérüléseimet, de csak egyetlen, gyorsan növekvő púpot találtam a fejemen, aztán hátrafordultam a többiekhez. - Jól vagytok? Manx kábán bólintott, fél kézzel simogatta a kiabáló gyereket. Kari kilesett az ölébe tett hátizsák mögül, végiggondolta, és bólintott. - Azt hiszem. És akkor a Teo felőli ajtót egyszerre letépték a kocsiról.

*

— 170

T IZENNÉGY EGY GONOSZ KINÉZETŰ félig

madár, félig emberi arc jelent meg az ajtó

helyén. Kaci teli torokból sikoltott. Hosszú, izmos emberi karok végén ülő kezek ragadták meg Teót, és kilökték a földre. Manx is felkiáltott, és jobb öklével csépelte a madarat, bal karjával Dest szorította magához. A mennydörgőmadár emberinek kinéző torka mélyéről különös, dühös, nyikorgó hangok törtek fel, elkapta Manx karját és húzni kezdte. Manx azonban korábban becsatolta magát, és a madár nem érte el a kioldógombot. Megnyomtam a saját övem gombját, aztán hátrafordultam, hogy ép kezemmel megüssem a betolakodót. Dodd Manx után nyúlt, ám ő sem érte el a kormány mögül. Csak akkor vettem észre, hogy kiszállt, amikor becsapódott az ajtaja. Egy pillanattal később Teo felüvöltött, és kirántotta a mennydörgőmadarat a kocsiból, ki a karom hatósugarából. Dodd, a kezében egy feszítővassal, emberi fogait vicsorgatta a madárra, aki

Teo

szorításában

vergődve

próbált

alakot

váltani.

Mindhárman elzuhantak a földön, egyetlen erőszakos, morgó, fog- és csőrcsattogtató csomóban. Véraláfutásos bal kezemmel nyúltam az ajtó kilincséért, közben Manxet néztem. - Jól vagy? Nem válaszolt. A pólya fölé hajolt, hogy a testével védje a gyermekét. Remegett a válla. Hallottam, hogy sír, éreztem a könnyei szagát, de vért nem, legalábbis nem az övét. Kacire

pillantottam, éppen időben, hogy meglássam, amint kivágja a saját ajtaját. Szinte bűzlött a pániktól. - Kaci, ne! - kiáltottam rá, és én is kinyitottam a kocsiajtót. Nem felelt; még abban sem voltam biztos, hogy meghallotta Manx sírása, Des sikongatása és a Teo meg a madár felől felhangzó vicsorgás és rikoltások között. Az se számított volna, ha meghall: halálra rémült, hogy esetleg újra elragadják, azonban egyedül nem volt elég erős, hogy megvédje magát. Az az én dolgom volt. - Maradj itt, ne csatold ki magad! - süvöltöttem oda Manxnek, aztán kikerültem a lábam előtt verekedőket, és Kaci után lódultam, minden erőmet beleadva a futásba. Sajnos rohanás közben nem koncentrálhattam a szemeim átváltoztatására, úgyhogy amint kiértünk a kocsi hátsó lámpáinak fényköréből, a kislány sötét haja és nadrágja elveszett az éjszakában. Ha nem visel fehér sídzsekit, ha nem hallom a lába csattogását az úton és ha a szél nem sodorja vissza hozzám rémült zokogását, teljesen el is veszíthettem volna.

Térj le a fák közé! küldtem utána a gondolatot. Kaci kétségbeesve futott, amerre látott. A madarak a fák közé nem követhettek, legalábbis nem tollasán. Azonban nem pocsékolhattam az erőmet kiáltozásra, főleg, ha talán meg sem érti - ha tiszta a feje, azonnal az erdőbe vette volna az irányt, nem az útpadkán szalad el, hogy bárki, aki arra repül, felkaphassa. Mintha a saját gondolataimra érkezne válasz, szárnycsattogást hallottam a hátam mögül.

A rohadt életbe! Vagy Mateo és Dodd veszített, vagy nem csak egy madár követett minket. Vagy mindkettő. Minden tartalék erőmet a lábamba összpontosítottam, nem vettem le a szememet Kaci hátáról, a fehér árnyékról a

feketeségben. Rohantam. Már kevesebb, mint tíz méter előnye volt. A szárnysuhogás folyamatosan erősödött, a felkavarodó szél elő- refújta a hajamat. Kaci megbotlott és sikoltva elesett, pár lépésre a fáktól. Támolyogva felállt. Egyre közelebb értem. Nyolc méter. Fájt a levegővétel. Kaci újra futni kezdett, de lassan, bicegve. Öt méter. Az oldalam szúrt, de már majdnem elértem a kislányt. Négy méter. Kinyújtottam a karomat. Pillanatok kérdése. És akkor a figyelmeztető suhogásból rettentő robajlás lett. A saját zihálásomat sem hallottam a gonosz szélben, amely hátrafelé nyomott, vissza, el Kacitől. Hunyorogtam a felkavart porviharban. Egy óriási, sötét árny csapott le, néhány lépésnyire előttem. Kaci sikoltott. A dzsekije fehér foltja felröppent a földről, minden szárnycsapással magasabbra és magasabbra emelkedett. Rugdalózott, a cipője fényvisszaverő csíkjain megcsillant a hold fénye. - Maradj nyugton! - kiáltottam utána, és botladozva megálltam; megijedtem, hogy ha vergődik, ledobják. De nem hallhatta meg. Rettegve néztem utána, a mellkasomban égő fájdalom mindenestől el akart borítani. Elvesztettem. Meg kellett volna védenem. És elvesztettem. Elbuktam, és ő fizeti meg az árát. Alig láttam valamit belőle, elmosódott a könnyeimtől. Újra nekilendültem. Soha nem érem utol őket szárnyak híján, ezt pontosan tudtam. De muszáj volt megpróbálnom. Botladozva futottam, a kabátom ujjával törölgettem a könnyeimet, és csak abban bíztam, hogy nem esek el és nem teszek még több kárt a karomban. És hogy Teo és Dodd

megnyerték a maguk csatáját, és biztonságba helyezték Manxet és Dest. Nem nézhettem vissza, mert elveszítettem volna Kacit. És nem is hallottam semmit, még Des sikoltozását sem, a hátam mögött a magasban csapkodó szárnyak viharában. Várjunk csak... a hátam mögött? Megperdültem, a szívem majdnem kiszakadt a helyéről. A madár akkor csapott le, amikor szembenéztem vele, az árnyéka eltakarta az ezüst holdsarlót, eltakarta az egész világot. Csak a mennydörgőmadár létezett, és ő volt mindaz, amitől féltem. Karmok. Görbe csőr. És egy tizenöt méteres zuhanás lehetősége. Nem menekülhettem el előle. Térdre estem, ép könyökömre támaszkodtam, és egy pillanatig biztos voltam benne, hogy rám száll és összezúz. Vagy rám ejt egy másik, hasonló sziklát. Azonban irtóz- tató, hegyes karmai üresek voltak. A térdeim közé húztam a fejemet, és sikítottam, de még a saját hangomat is alig hallottam. Egy pillanat múlva valami megragadta a felkaromat, és durván megrántott. Kín hasított a vállaimba, a világ megbillent körülöttem, és eltűnt a talaj a lábam alól. Egyszerűen eltűnt. Szorosan behunytam a szememet, nyugalmat erőltettem magamra, attól félve, hogy ha vergődök, le fogok esni. Márpedig a repülésnél csak egyvalamit utáltam jobban: a zuhanást. Csak pillanatokig szoktathattam magam a helyzethez, mert akkor egy újabb rikoltást hallottam magunk mögül, és valami megragadta a jobb bokámat. A világ ismét elbillent. Nem hagytam fel a sikí- tással, de a szememet még szorosabban összezártam. Aztán megállt a billegés, és hason feküdtem a levegőben, bal lábam és két alkarom a semmiben lógott. Jó néhány mély lélegzetet vettem; csak annyira nyugodtam meg, hogy még tisztábban átlássam rettenetes helyzetemet.

Kinyitottam a szememet - aztán azonnal bezártam újra. Alattam egy kétszínű fénypont állt a földön: fehér fényszórók és vörös hátsó lámpák. Máris túl magasan voltunk, hogy lássam, kik ülnek a kocsiban, ha ül benne még valaki. Az erdő az úttól jobbra egy hét kilométeres sávot foglalt el. Berepültünk fölé. Ijesztő új szemszögemből a csontvázujjszerű ágak vékonyak voltak és összegabalyodtak a holdfényben, mint az acélforgácsok, az örökzöldeket csak sűrű, sötét foltoknak láttam. Abban a pillanatban gyűlöltem az elrablóimat, amiért az imádott erdőmet - ahol menedéket találtam minden emberi és minden művi dolog elől - rémálommá változtatták. És még mindig sikítottam. Abba sem hagytam, amíg el nem ment a hangom. A karjaim és fél lábam elzsibbadt a szoros karmok között, és úgy éreztem, bármikor kiszakadhatnak az ízületeim. Mindenestől reszkettem - ha a földön hideg volt, a levegő szó szerint fagyos volt, a lábujjaim fájdalmasan bizseregtek. A kezemet már nem éreztem, az ujjaim nem mozogtak. Percek teltek el, és egyszerűen nem bírtam tovább. Az önuralmam sem élheti túl, ha több mint hatvan méterről ledobják, és semmi sem fékezi a zuhanást. Csak a talaj. Nincs rá mód, hogy megmeneküljek. Éreztem a nyugalmat az agyam hátsó zugában, de az gyáván a sarokba húzódott, mint egy kölyökkutya, és hagyta, hogy a pánik átvegye az uralmat. Szabad lábam összevissza csapkodott, a karjaim maguktól megpróbáltak kicsavarodni a madár fogásából, bár egy részem belátta, hogy ez legfeljebb a halálomat hozhatja el. Kinyílt a szám, és újra si- koltottam, immár némán. Nem fogom túlélni. Ilyen kínzást senki sem élhet túl. A macskák nem repülnek repülőgépek nélkül. Sem testben, sem

lélekben nem élhetjük túl. És ha az, hogy hatvan méter magasan függök a semmiben, elegendő az én ép elmém megtöréséhez, mit tehet ugyanez Kacivel?

Kaci. Friss pánik öntött el, dermedt tagjaimba fura melegség költözött. Felemeltem a fejemet, rávettem magam, hogy kinyissam a szememet, ezúttal visszanyelve a felsebzett torkomból kiszakadni akaró néma sikolyt. Nem láttam sehol; túl sötét volt, a szél túlságosan nagy erővel verte az arcomat. Nem is hallottam: a szárnyak ritmu- sos csattogása felettem minden mást elmosott. És akkor, amikor már majdnem lehunytam újra a szememet, odébb úszott egy felhő, és megajándékozott egy gyenge fénysugárral. Óvatosan balra fordultam. Még megpillantottam Kaci fehér dzsekijét és a cipője láthatósági csíkjait, mielőtt egy szárnycsapás eltalálta volna a bal halántékomat. - Faythe, kelj fel! - hallottam Kaci suttogását, és valami vadul megrázta a bal karomat. - Faythe! - Mi van? - nyögtem, és odébb gördültem a hepehupás ágyon. Fájós karom lelógott a szélén, de a szemem nem nyílt fel. Várjunk csak... hepehupás ágy? Az én matracom jó minőségű, az ágyam meg elég nagy, hogy sehol ne lógjak le róla. Riadalmamban felszökött a pulzusom. Felpattant a szemem, az ismeretlen szagok elárasztottak. Nyers hús, nem is mind friss. Gyapjú, acél. Emberek. Baromfi. Nagyon sok baromfi.

A francba! Felültem, körbepillantottam a kicsi, homályos helyiségben, igyekeztem mindent befogni egyszerre. Dísztelen deszkafalak. Karcos keményfa parketta. Egyetlen dupla ágy, egy durva gyapjúpokróccal, párna nélkül. Egy szimpla üveges ablak,

amelyen át gyenge napfény áradt be - csak délután lehetett. És Kaci az ágy másik végében, a lábam mellett kuporogva. - Hol vagyunk? — súgtam vissza. Most már az épület többi részéből beszűrődő hangok is eljutottak a tudatomig. Nyekergés, rikolto- zás, emberi beszéd. Nehéz léptek, könnyű, karcos koppanások a keményfán. Egy televízió. Valahol valaki a Bolondos dallamokat nézte, méghozzá azt a részt, amelyikben Tapsi Hapsi operát vezényel. A kedvenc részemet. - Nem tudom - felelte Kaci, kerek, mogyorószín szemében félelem ült. Törökülésben kuporgott a gyűrött pokrócon, összekulcsolt kezeit az ölébe ejtette. - Mióta vagyunk itt? - Leraktam a lábamat a padlóra, aztán lassan felálltam, bízva benne, hogy sem az ágy, sem a parketta nem fog nyikorogni, ezzel elárulva, hogy magunkhoz tértünk. - Csak most ébredtem. - Kaci már mozdult, hogy felálljon ő is, de egy régimódi fémrugó halkan megnyikordult alatta. Fél kézzel intettem neki, jelezve, hogy ne mozduljon, aztán a zsebembe nyúltam a telefonomért. Természetesen nem volt ott. - A te mobilod megvan? - A hátizsákomban volt - rázta a fejét. Vagyis a kocsiban maradt, amikor Kaci elrohant.

Remek. -Jól vagy? - faggattam olyan halkan, ahogy bírtam. Tudtam, hogy meghallja, de a mennydörgőmadarakról fogalmam sem volt. A kislány nekidőlt a falnak, és felhúzta a ruhaujját. A felkarján egyetlen sötét véraláfutás díszlett, elöl vastagabb, mint hátul. - Csak kék foltok. - Karomnyomok. Én is felhúztam a bal ruhaujjamat, közben lassan oldalaztam az ablak felé, próbálva nesztelenül lépkedni a láthatóan vén fapadlón. Az én karomon is ugyanolyan nyomokat láttam, és a jobb

oldalam sajgásából tudtam, a párja is ott van. A harmadik meg a jobb bokámon. - Még valami? - Fázom és éhes vagyok. - Én is. - Odamentem az ablakhoz. Két dolog tűnt fel. Először is, nyithatatlan volt, csak egy üvegtábla a ház - vagy akármiféle épület, ahol voltunk - falába építve. Másodszor, még ha észrevétlenül ki is törjük az üveget, akkor sem lóghattunk volna meg: száz méternél is magasabban voltunk a magasban, egy sziklaszirten. Erkély nélkül. - A fenébe! - Ez hangosabbra sikerült, mint akartam, bár még mindig csak egy suttogás volt. Nekidöntöttem a homlokomat az üvegnek, de azonnal meg is bántam. A repülés friss emléke után nem akartam még egyszer ilyen magasról látni a földet. - Mi az? - kérdezte Kaci alig hallhatón. Az ágy megnyikordult, ahogy előrehajolt. - A fészkükben vagyunk. És nem fák tetejére építkeznek. Az ablak éppen szemben volt az ajtóval, úgyhogy a fal mentén egyensúlyoztam körbe a sarokig, majd elfordultam. A padló középen sokkal valószínűbben nyikorog, mint a szélein. - Mit akarnak? - Akármilyen furán hangzik, én azt hiszem, meg akarnak védeni minket. - Az erőszaktól, amit ők szabadítanak el éppen. Kaci az ablakra pillantott, aztán vissza rám. - Nem érzem magam túl nagy biztonságban. - Én sem. — Elértem az ajtót, lehajoltam és megvizsgáltam a kilincsgombot. Egyszerű bronzgömb volt, a közepén apró, kerek lyukkal. Vagyis a másik oldalán van a zár. Elfordítottam, de a gomb ellenállt. Zárva. Egyetlen csuklómozdulattal feltörhettem volna, de a reccsenést

meghallhatták volna, és egyelőre nem akartam elrablóink tudtára adni, hogy magunkhoz tértünk - nem, amíg valamivel többet nem tudunk a környezetünkről. - Hogy a fenébe hoztak el idáig? Nem cipelhettek végig a levegőben! - Ugyan nem tudtam, pontosan hol van az „idáig”, de a ranch több száz kilométeres körzetében nem tudtam semmiféle szikláról. - Nem is - válaszolta Kaci. Rápillantottam: egyik öklében gyűrögette a durva, sötétkék takarót. — Biztosan elájultam, amíg hurcoltak, de aztán magamhoz tértem. Egy kocsi hátuljában. Olyasmi, mint Jace-é, amiben hátul sok hely van a csomagoknak, meg mindennek. Megkötöztek minket, te meg ájult voltál. - Megkötöztek? Kötéllel? - Vékony sárga madzaggal - bólintott Kaci.

Nejlon. A bal csuklómra néztem, de nem láttam rajta nyomokat. A bokámon sem, vagyis nem kötöztek össze túlságosan szorosan, különben a zsinórok még a ruhánkon át is a bőrünkbe vágtak volna. És szabadon ébredtünk, egy alig bezárt szobában. Együtt. Ez csupa jó jel volt. Nem öltek meg, mert ígéretet tettek Calvin Malone-nak, és láthatóan bántani sem akartak minket. Addig legalábbis nem, amíg mi nem bántjuk - vagy fel nem bosszantjuk - valamelyiküket. És most mi lesz? Azt tervezik, hogy lemészárolják a falkánkat, aztán szabadon engednek? Vagy máris lemészárolták a falkánkat? A pulzusom megduplázódott, és a hideg ellenére verejték ütött ki a homlokomon. - Faythe? Mi a baj? - Kaci az ágy szélére húzódott, mire a vén matrac hosszan, keservesen felnyögött. A lány megdermedt, azonban a baj már megtörtént. Kaci szeme kitágult, rémülettel telt meg, az ajka remegett.

- Semmi baj - léptem oda mellé. Most már nem néztem, hova teszem a lábamat: a fészekház láthatóan jobb állapotban volt, mint a bútorzata. - Úgyis beszélnünk kell velük. Semmi haszna, ha csak ücsörgünk itt. - Biztos vagy benne? - Kaci az ajkába harapott, visszapislogta a könnyeit. - Teljesen. - Nem mintha bárhogyan is segíthettünk volna rajta, ha nem vagyok biztos. A folyosóról halk, de egyértelműen emberi léptek hallatszottak be. Kaci elkapta az ép kezemet, minden izma megfeszült. - Nem kellene alakot váltanunk? - Azt hiszem, ezzel már elkéstünk. Amellett lehet, hogy támadásnak vennék. - A léptek megálltak az ajtónk előtt, aztán elfordult a kilincsgomb. - Ne mondj semmit, hacsak nem kérdezlek vagy jelzek, rendben? Kaci biccentett, és az ajtó kitárult. Egy alacsony nő állt a küszöbön, a teste deréktól felfelé csupa vaskos izom, a lábai pálcikaszerűek. Hosszú, vékony orr uralta az arcát, alatta alig látszott az ajka - a legszebb hosszú, sima, sötét haja volt. Emellett egyetlen ruhadarabot sem viselt. Kaci elvörösödött és félrepillantott - emberek között nevelkedett -, mire a madárasszony oldalra billentette a fejét, kíváncsi pillantást vetett rá, majd rám nézett. - Brynn vagyok. Kövessetek! Semmi több. Semmi kérlek, semmi mosoly. Még csak vissza se nézett a válla felett, hogy lássa, engedelmeskedünk-e. De hát nem tehettünk mást. Az ablakon sosem juthattunk volna

ki,

és

bár

az

esélyeink

csak

romlottak

egy

mennydörgőmadarakkal teli szobában, sokkal rosszabbak már nem lehettek.

A szobánk egy második emeleti folyosó végén helyezkedett el, amelyet fal helyett csak egy, többgenerációnyi kéz érintésétől simára kopott fakorlát határolt. Leláttunk a tágas földszintre, ahol mindkét nembeli és mindenféle méretű madár foglalta el magát, az alakváltás különböző fázisaiban. Legalább ötvenen lehettek, és a számtalan csukott ajtó mögött további tolisuhogást hallottam. A körfolyosó az épület három oldalán futott végig, felettünk még két emelet tornyosult, ugyanolyan korlátokkal lezárva. A negyedik fal - a fészek eleje - egyetlen, kisebb ablaktáblákból kialakított rácsozatot formázott, amin át lenyűgöző, bár felkockázott képet kaptunk egy erdős hegyoldalról. Legalul, középen egyetlen ajtó nyílt; sehol máshol nem láttam be- vagy kijáratot. Kaci levegőért kapott. Követtem a pillantását felfelé — nagyon felfelé. És én is levegőért kaptam. Az épület barlangszerű volt, könnyen kialakíthattak volna akár három további emeletet is a negyedik fölé. Ehelyett a magas teret vaskos rudak szabdalták, kiugrókkal, párkányokkal, amelyeken egyesével, kettesével ücsörögtek a madarak. Többnyire madár alakban markolták a rudakat, de akik a párkányokra vetett takarók közé fészkelték magukat, emberek voltak. Némelyikük öreg, kopott könyvet olvasott, de a címeket nem láttam. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Nem csupán fészek volt ez, hanem igazi röpde. Brynn türelmetlen torokhangot hallatott. Elfordultam a szemem elé táruló látványtól, és megböktem Kacit, majd követtük Brynnt egy nyitott lépcsőházon át a földszinti aulába. Mint az emeleteken, itt is ajtók nyíltak körben a falon, bár egymástól messzebbre helyezkedtek el. Úgy gondoltam, a földszinti szobák a sereg közös helyiségei - konyha, ebédlő, talán társalgók is.

Átvágtunk az aula közepén, alkalmam nyílt bepillantani a nyitott ajtók némelyikén. A legtöbbje spártaian berendezett háló volt, alig tágasabb, mint amiben mi ébredtünk, az egyik sarokszobában viszont világos volt, és a padlón szétszórt, régimódi játékokat láttam leginkább kézzel készített babákat és fakockákat - és egy televízió eltéveszthetetlen, remegő fényét. Megvolt hát a Bolondos Dallamok forrása, és a recsegő, rossz minőségű hang alapján arra gyanakodtam, kopott videókazettát néznek, nem DVD-t. Lassítottam a lépteimen, mert erőt vett rajtam a kíváncsiság. A szemem előtt kitárult a szoba, és megpillantottam a lakóit. Első ránézésre hat kisgyereket számoltam össze, még mindegyikük az iskoláskor alatt lehetett. De nem csak az éveik száma tartotta vissza őket a közoktatástól. Amíg néztem őket, a legnagyobb, egy négy év körüli pucér fiúcska duci öklével ledöntött egy színes fakockákból épített tornyot. A kislány, aki addig építgette - ő mindössze egy textilpelenkát viselt -, olyan dühös arcot vágott, hogy azt hittem, mindjárt lángra lobban. Ehelyett azonban toliakra lobbant. Egyetlen sima mozdulatban, amely szinte túl gyors volt, hogy követhessem, megnyúltak a karjai, és tollak sarjadtak rajtuk. Rövid haja visszahúzódott a fejbőrébe, amely megkeményedett, bevörösödött és ráncba szaladt, mint a keselyűké. Vékony lábai elfonnyadtak, végül apró, hegyes karmokban végződő botokká alakultak, a kezei helyén pedig kicsiny, ám bizonyára halálos ujjkarmok alakultak ki. Az egész alig két másodperc alatt zajlott le, és teljesen akaratlan reakciónak tűnt. Nem bírtam levenni róluk a szememet. A madárlány meglökte a nagyobb fiút, felé csattintott új csőrével, és odacsapott a karmaival. Elestek, és akkor megláttam a többi gye-

reket mögöttük. Mind a négy fiatalabb volt, a testméretükből ítélve éppen csak totyogósok. És állandóan változtak. Többük karját tollak díszítették, némelyiket karmok is, másokat csak ujjak. Kettejük feje kopasz volt, egyikük kócos, sötét frizurát viselt, a negyedik megakadt félúton, barackszőke pihék fedték madárkoponyáját. Egyetlen pillanatra sem maradtak ugyanabban az állapotban, láthatóan képtelenek voltak uralni gyerektestüket. Nem csoda, hogy a mennydörgőmadarak ennyire tökéletesen elzárkóztak az emberi társadalomtól.

s

Lenyűgözve bámultam befelé, amíg Brynn nem figyelmeztetett egy újabb mérges torokhanggal. Akkor futva indultam Kaci után, bár a különös képeket még mindig láttam lelki szemeimmel. De amikor Brynn megállt, felnéztem, és a furcsa, változékony kicsik azonnal kirepültek a fejemből. Az aula hátsó részén legalább harminc madár állt vagy ült - és mind minket nézett.

*

— 107 —

T IZENÖT KACI HIDEG KEZE AZ ENYÉMBE CSÚSZOTT. A

száját vékony vonallá préselte, az

állán kidagadtak az izmok - nem dühében, hanem hogy vacogni ne kezdjenek a fogai félelmében, ahogy az néha megtörtént. Rémült, kikerekedett szemét egyik madárról a másikra kapta, mintha egy barátságos arcot keresne köztük. De az enyémen kívül nem találhatott egyet sem. Együtt kerültünk a szószba, akármilyen szósz is ez. -

Mi a neved?

Felkaptam a fejem és körülnéztem, várva, hogy valaki előlép, vagy más módon adja jelét, hogy ő tette fel a kérdést. De senki sem mozdult, hiába vártam csaknem egy teljes percig. Még arra is abból jöttem rá, hogy a kérdés nekem szólt, hogy senki sem nézett Kacire. Amikor nem feleltem, újabb hang szólt le a magasból, de ezúttal sem sikerült kiszúrnom a beszélőt. -

Faythe Sanders, vagy Mercedes Carreno?

Aha! Szóval tudják, hogy a felnőttek egyike vagyok, csak azt nem, melyik. - Faythe vagyok. Ki kérdezi, kérem? Kezdek elszédülni. - És valóban, nem is sejtettem, hova nézzek, ha nem akartam megsérteni valakit, amiért nem szentelek neki figyelmet. - A seregünkkel beszélsz. Hát persze. El is feledkeztem a nyáj... bocsánat, seregszellemröl. Szerencsére ezúttal megpillantottam a hozzám szóló nőt, bár nem ő tette fel a korábbi kérdéseket. Bal szélről egy újabb hang szólalt meg. - Téged

és

a

kismacskát

holnap

elszállítunk

Calvin

Malone-hoz... - Micsoda? Nem!! - kiáltottam. Kaci ijedtében szorosan belém kapaszkodott. - Azt nem tehetitek! Nem tudjátok, mit akar tőlünk! - Megígértük, hogy eltávolítunk benneteket a veszélyből, és elviszünk hozzá, és nem szegjük meg a szavunkat. Csak azért hagytuk meg az életeteket, mert biztosítottak felőle, hogy te és a kismacska nem vagytok részesek a kakasunk halálában. Odafordultam: egy idősebb, erős arcvonású, széles mellkasú férfi beszélt. Én pedig majdnem felnevettem az utolsó szavain.

Nem vicces! győzködött egy rémült hangocska a fejem mélyéről. Csakhogy az volt, ahogy az oda nem illő viccek a legrosszabb pillanatban is ellenállhatatlanok. A sereg egy fiatalja meghalt, minket elraboltak, a falkánk többi tagját meg akarták ölni, ez a seggfej pedig úgy beszél, mintha a hétvégi csirkeaprólék-leves hozzávalóit emlegetné! Egy másodpercig képtelen voltam megszólalni, mert féltem, hogy hangosan felnevetek; minden önuralmamra szükségem volt, hogy letöröljem az ajkamra kúszó tiszteletlen mosolyt. De aztán Kaci megszorította a kezemet, és az arcán tükröződő tiszta rémület azonnal kijózanított. Megköszörültem a torkomat. - Ez így igaz. Semmi közünk hozzá. De a falkánkból senkinek sincs. Malone csak azért mondta ezt nektek, mert... - Nem kívánjuk megvitatni veled Finn halálának körülményeit. - Hát pedig jobban tennétek! - kiáltottam, és azonnal meg is bántam, mert a hátam mögött szárnysuhogás és karmok koppanása jelezte, hogy a fenti rudakról még többen értek földet az aulában. A szívem úgy vert, hogy beleszédültem, és alig bírtam megállni, hogy megpördülve az új ellenfelek arcába nézzek. Körülvett az ellenség, a harcolj-vagy-menekülj ösztönöm kitörést követelt.

Csakhogy a két lehetőség közül egyik sem jelentheti a túlélésemet, ebben biztos voltam. - Nézzétek, sajnálom. De akkor is ez az igazság, és ez fontos. Calvin Malone hazudott nektek, a saját hasznáért. A falkám nem felel a ka... Finn meggyilkolásáért. Malone egyik embere tette. Már vártam, hogy félbeszakítanak, de az ideges fészkelődés, amely a hazudott szavamat követte, elárulta, hogy elnyertem a közös figyelmüket. - Miért mocskolná be Calvin Malone hazugsággal a becsületét? - A kérdező még mindig nem hitt nekem, de legalább már kész volt meghallgatni. Azonnal felderültem. Hagyják, hogy beszéljek. - Először is, neki már nincs becsülete. Amije van, az mérhetetlen harag és hatalomvágy. - Érteden arcok, furán félrebillentett

fejek

fogadták

a

mondatot,

de

mielőtt

közbevághattak volna, folytattam, és a bal karommal átöleltem Kacit. - Másodszor, megmondom, miért: a saját, személyes hasznára. Különös csend ereszkedett a seregre: a madarak egymásra pillant- gattak, gyors, éles mozdulatokkal, számomra érthetetlen módon tárgyalták ki a gondolataikat. Lepillantottam Kacire: elragadtatás

és

félelem

szívdobogtató

keverékével

nézte

elrablóinkat, és megköny- nyebbülten láttam, hogy az utóbbi áll nyerésre. A nőstény macska, akinek a kíváncsisága erősebb a félelménél lánykori nevén a józan eszénél - az úgy nő fel, olyan lesz, mint én, márpedig Kacinek más életet kívántam. Addig legalábbis, amíg be nem érik, és képessé nem válik arra, hogy a nagy száját néha betömje egy kis bölcsességgel. Vagy legalább tapasztalattal. A magam részéről ezt a nehezebbik úton tanultam meg, és ha tehetem, őt megkíméltem volna mindettől.

Végül felnéztem. A madarak mind engem figyeltek. A következő hang a hátam mögül szólalt meg, úgyhogy újra megfordultam. - Meghallgatunk téged. De a trükköket nem tűrjük. Ha alakot váltasz, harcképtelenné kell tennünk. - Nem gond. - Különben sem bíztam volna magam a kegyelmükre addig, amíg váltok. A leggyorsabb formámban is csaknem egy percig tart a folyamat, és még ha el is érem a szintidőmet, az is elegendő, hogy darabokra tépjenek, hiszen ök sokkal gyorsabban alakulnak át.

Ó! Abban a pillanatban értettem meg - hiszen azt hiszik, hogy a vérmacskák is képesek erre. Azonnal. Varázslatosan. Átfutott a fejemen, hogy elmondhatnám az igazat, ezzel kevésbé veszélyesnek mutatva magamat, hogy megkönnyebbüljenek. De úgy döntöttem, jobban tisztelnek majd, ha legalább egy kicsit tartanak tőlem. Igaz? A kandúroknál általában bevált ez a megközelítés... - Beszélj! - utasított egy idősebb asszony az ablakok mellől, balról. És belevágtam - közben pontosan tudtam, hogy a teljes falkám biztonsága nyugszik a vállamon abban a pillanatban. Mármint, ha nem késtem el máris a segítséggel; nem volt okom feltételezni, hogy a madarak elmondanák, ha így lenne. - Malone az apám riválisa a Területek Tanácsa vezetői pozíciójáért folyó versengésben. De nem verseng tisztességesen. Körbepillantottam, hogy lássam, mindenki figyel-e, de az alakváltoztatás különböző fázisaiban lévő arcokon ugyanazt láttam: keserűséget, bosz- szúságot és türelmetlenséget. - Különben az informátorom szerint, aki maga is Malone falkájába tartozik, Malone egyik végrehajtója ölte meg múlt héten a... kakasotokat a préda és az evés joga feletti vitában. Jó néhány arcra kemény grimasz ült ki. Gyorsan folytattam, csak

a szívem vágtatott sebesebben. Kétségbeesetten be akartam fejezni, mielőtt valaki félbeszakít. -

Nem feltétlenül azt mondom, hogy Finn követte el a hibát. A

két faj eltérő törvényeknek engedelmeskedik, és én nem bírok elegendő tudással, hogy erről ítélkezzek. Abban viszont biztos vagyok, hogy Finn gyilkosának nincs és soha nem is volt köze a mi falkánkhoz. - Mit nyer Calvin Malone abból, ha félrevezet minket? — hallottam egy újabb férfihangot a hátam mögül. Ezúttal nem fordultam meg. Úgy tűnt, nem számít, melyikükkel nézek szembe, egyszerre szólok mindegyikükhöz, akármilyen nyugtalanító is ez a helyzet.

Olyan, mint a meghallgatásom, mondtam magamnak, hogy az ismerős helyzet megnyugtasson. Mindenkinek egy szavazata van. Sajnos ettől a helyzet egy kissé túl ismerőssé vált - az akkori tanács többsége a halálomat akarta. - Három dolgot nyer - folytattam, és minden erőmmel önbizalmat és tekintélyt igyekeztem sugározni. - Először is engem meg Kacit. Meggyőzött benneteket, hogy vigyetek magatokkal, és adjatok át neki, mert a mi világunkban aki a nőstényeket irányítja, az irányítja a kandúrokat is. Nagyon kevés szülőképes nőstény vérmacska van az országban, és Malone mindkettőnket valamelyik fi-* ához akar adni, hogy ezzel a családjában tartsa a hatalmat. Vagyis a saját kezében. Néhány hónapja már megpróbált politikai eszközökkel belekényszeríteni egy nem kívánatos házasságba, és amikor ez nem vált be, Kacivel szemben nyers erőt alkalmazott. - Miként? - kérdezte egy névtelen és jellegtelen hang mögülünk. Minden tekintet Kaci felé fordult, ő pedig még szorosabban hozzám simult. - Belopózott a birtokunkra, és megpróbálta elrabolni.

Néhányan - ha a félig madár vonásokból jól következtettem, főleg a nők - zaklatottnak tűntek, a legtöbb azonban csak zavartnak. Nem ismerték eléggé a kultúránkat ahhoz, hogy megértsék, miért alkalmazna erőszakot Malone egy lehetséges meny miatt. Úgyhogy továbbléptem a kettes pontra. - Másodszor, elérte, hogy ti vívjátok meg a csatáját. Meggyengítitek a támadó erőinket, éppen, amikor a küszöbönáll egy megalapozott háború köztünk és Malone falkája között. - Mi alapozza meg a háborút? - csikorogta egy különösen reszelős, se férfi, se női hang jobb felől. Összeszorítottam a fogamat, hogy fel ne nyögjek kínomban, és újra leküzdöttem a késztetést, hogy a beszélő felé forduljak. - Az egyik kandúrja nem egészen két hete megölte a bátyámat, amikor Kaciért jöttek. Malone tudja, hogy készen állunk lecsapni rá. így azonban kevesebb, gyengébb harcost tudunk csak kiállítani. Hála nektek. Rémületemre többen bólogatni kezdtek, nem csupán, mert megértették, hanem mert helyeselték Malone aljas taktikáját. A rohadékok! Azt azért nekem is be kellett látnom, hogy hatékony volt, még ha lelkiismeretlen is. - Harmadszor pedig, eltérítette a saját feje fölül Finn halálának a szégyenét, és a következményeket is. Vagyis az ő kandúrjait nem éri a haragotok, nem esik bántódásuk. Ti pedig nem kapjátok meg az elégtételt, amelyet Finn megérdemel, hiszen amíg minket támadtok, az igazi gyilkos szó szerint a markába nevet Malone Tálkájában. Na ez már nem tetszett nekik... Jobbra valaki megköszörülte a torkát. Olyan gyorsan kaptam oda a fejemet, hogy megreccsent egy csigolyám. A tekintetem elkapott

egy sötét csőrt, amely éppen a legöregebb mennydörgőmadár ráncos ajkává és áliává változott. Az asszony vastag szálú, ősz haja a háta közepéig ért, a kezét még az arcánál is több ránc szabdalta, ám a szeme éles intelligenciától csillogott. - Azt állítod, hogy Calvin Malone kész feláldozni a becsületét, hogy megnyerhesse a háborút. Miféle bizonyítékkal tudsz szolgálni arról, hogy nem te magad teszed éppen ugyanezt?

Miért mondják mindig ki a teljes nevéti Talán azt hiszik, az emberek így szólítják meg egymást? Kettős néven? Vagy összemosódik az elméjükben, mintha egyetlen szó lenne, a saját nevükhöz hasonlóan? - Azt kérditek, miért nekem kellene hinnetek őhelyette? - A szívem a torkomban dobogott, amikor az asszony bólintott. Még életemben nem mondtam ki fontosabb érvet, mint a most következőt. Még soha nem múlott ennyi élet a következő szavaimon.

Csak nyugi, Faythe... - Azért higgyetek nekem, mert én semmit nem nyerek ebből a helyzetből, legfeljebb visszakapjuk, amink volt, mielőtt Malone beavatkozott. A békét, hogy nyugodtan összeállíthassuk a csapatainkat, és megbosszulhassuk a bátyám halálát. Nem kérem, hogy támadjátok meg helyettünk a falkánk ellenségeit. Azt sem, hogy raboljátok el és adjátok át nekünk bármelyik tagjukat, hogy taktikai előnyt nyerjünk. Azt sem, hogy hagyjatok fel a halottaitoknak adott igazságtétellel, amit rossz helyre céloztatok. Malone ezt mind akarta. Kihasznált benneteket. A fenébe, valószínűleg jót mulat rajtatok. Na jó, alighanem elfoglalta annyira az elpusztításunk tervezgetése, hogy ne legyen ideje nevetgélni a madársereg sikeres átverésén, de a lényeg megmaradt. A mennydörgőmadarakat kijátszották. És ezen végre feldühödtek.

- Ha igazat mondasz, Calvin Malone megfizet a csalásért — szólt le egy testetlen hang fentről. Felvontam a szemöldökömet, de nem pillantottam fel. -

Ha igazat mondok?

- Többé nem hihetünk egy vérmacska alá nem támasztott szavának - vágta rá egy fiatal, nőnemű madár balfelől; sötét arckifejezése igazán rémítő volt. - Mutasd be a bizonyítékaidat! Bizonyíték. A francba. Ha volna bizonyítékunk, minden bajunk elmúlna! -

Malone-tól nem kértetek bizonyítékot...

-

Ezt a hibát nem követjük el még egyszer.

Újabb recsegő hang szólalt fel, ám ezúttal későn fordultam meg, hogy lássam, kié. -

Két napon belül elhozod a bizonyítékot.

Két nap! Kétségbeesetten néztem egyik közönyös arcból a másikba. - Addigra

a

teljes falkám

elpusztulhat! -

Bár akkor

remélhetőleg velük pusztul az ottani madárkontingens is. Rendeljetek el tűzszünetet! - Nem. - Rövid, egyszerű válasz volt attól a madártól, aki elkezdte a kísérteties kihallgatást. - Nem állítjuk le a támadást, amíg nincs bizonyítékunk, hogy a te falkád ártatlan. Önkéntelen

morgás

támadt

a

torkomban;

egy

hosszú

másodpercbe telt, hogy legyűrjem. - Ha nem rendeltek el tűzszünetet, semmi okom, hogy megkerítsem a bizonyítékot. Mi fogadna akkor otthon? Egy másodpercig hallgattak, némán társalogtak, a fejüket jobbrabalra billegetve, arcból arcba nézve - és végül konszenzusra jutottak. - Felfüggesztjük a támadásokat a falkád ellen, amíg visszaérsz a

bizonyítékkal. Két napon belül. Végigfutott rajtam a megkönnyebbülés, lehűtötte a szívemet mardosó félelem és düh lángjait. Időt nyertem a falkámnak, feltéve, ha még nem indították meg a támadást. A megkönnyebbülés azonban csak egy percig tartott. - Miféle bizonyítékot? És hogy a fenébe szerezzem meg? Feltételezem, nincs kocsitok, amit kölcsönkérhetnék? - Mert amúgy már az is beletelhet két napba, hogy egyáltalán lemásszak erről az átkozott hegyről, és megtaláljam a legközelebbi tömegközlekedési eszközt. - Nincs. Hogy hogyan szerzed meg a bizonyítékot, az nem a mi dolgunk, és az sem érdekel, milyen formában, ha megdönthetetlen. Remek. És szédítően általános. - Hát, akkor azt hiszem, ideje indulnunk. Fogy az időnk. - A gyerek marad - közölte egy határozott, mély hang mögöttem. Ezúttal nemcsak én fordultam meg, hanem Kaci is. - Nem. Velem jön, vagy én sem megyek sehová. Fentről egy friss hang kapcsolódott be a vitába. - Egyedül mész, és két nap múlva visszatérsz. Különben a gyerek meghal

*

194 —

T IZENHAT KACI NYÜSZÍTVE KAPASZKODOTT BELEM.

Friss düh és rémület öntött el,

felperzselte a maradék idegeimet is, elolvasztotta a türelmemet. -

Nem! - kiáltottam, és minden izmom úgy megfeszült, hogy

mozdulni sem tudtam. - Kacinek ehhez semmi köze! Hol a becsület egy ártatlan tinédzser lemészárlásában? -

A becsület az érdekeink védelmét és a halottaink

megbosszulá- sát jelenti - szólalt meg egy arctalan madár. Már nem is kerestem, kicsoda. - A lány csak a te motivációd. -

De hiszen csak egy gyerek! - És most az egyszer Kaci sem

erős- ködött, hogy már majdnem felnőtt. -

Nem a mi gyerekünk.

Megfagyott a vérem, belülről hűtött ki. Komolyan gondolják? Semmi nem érdekli őket, csak a saját embereik? Mi van a helyes és helytelen dolgokkal? A jóval és a rosszal? És én még azt hittem,

Malone erkölcsei ficamodtak ki! Mert a mennydörgőmadaraknak nincs ilyesmijük egyáltalán! De azt már tudtam Kai révén, hogy a becsületüket megszállottan védelmezik, még ha az nem is esik egybe az enyémmel. Vagy akárkiével. Ha egyszer ígéretet tettek, ahhoz ragaszkodnak. És megesküdtek, hogy megóvják a déli középső falka nőstényeit... - Nem ölhetitek meg — folytattam halkabban; csalóka nyugalom ereszkedett rám. Felismertem apámat a tartásomban és a hangomban, és ez legalább annyira meglepett, mint saját acélkemény elszántságom, amely megacélozta a gerincemet, az idegeimet. Kaci élete rajtam múlt. Tulajdonképpen az egész falkáé, bár ők még nem tudták. Nem fogom cserbenhagyni őket. - A

szavatokat

adtátok

Malone-nak,

hogy

megpróbáljátok

biztonságban megőrizni a nőstényeinket. Azt hiszem, Kaci megölése elég aljas szószegésnek bizonyulna. Újabb hosszas szünet következett, a madarak szó nélkül tárgyaltak. Felettem szárnyak suhogtak, tollak zizegtek, egyre több mennydörgőmadár ereszkedett le a hátam mögé. És végül ismét meg kellett fordulnunk, hogy szembenézzünk az előző hozzánk szólóval. - A te állításod és Calvin Malone-é kölcsönösen kioltják egymást. Mindkettő nem lehet igaz. Ennél fogva megállapítjuk, hogy egy vérmacska szavának nem lehet hinni bizonyíték nélkül. Calvin Malone nem adott bizonyítékot, tehát a neki tett eskünk érvénytelen. Te és a gyerek a mi jóindulatunkra vagytok bízva. Hát, ez eléggé visszafelé sült el. Libabőr borította el az egész testemet, Kaci még közelebb fészkelődön hozzám. Kinyitottam a számat, hogy vitába szálljak a legutolsó légi kiáltvánnyal, de akkor egy másik madár vette át a szót. - Ok nélkül egyikőtöket sem ölnénk meg. Ha két napon belül visszatérsz a bizonyítékkal, ahogy elrendeltük, a gyereket sértetlenül adjuk át neked. Ha nem térsz vissza, vagy nem adsz elfogadható bizonyítékot, a gyerek meghal, és a falkád elleni bosszúhadjáratunk folytatódik. Mélyen, csendesen magamba szívtam a levegőt, hogy méltóság- teljesen fogadhassam a sereg kitekert logikájának újabb megnyilatkozását, bár tombolt bennem a düh. - Menj, Faythe Sanders! Csak az időt pocsékolod. A tiédet, a miénket, az övét. - Az öreg madárasszony pillantása a karomban remegő Kacire villant. Nem fogják bántani, ha megtartom, amire kértek. Épségben marad. Hacsak valami balul nem sül el. De mi lesz, ha megsérülök, és nem tudok visszajönni? Ha nem

találok bizonyítékot most, hogy Brett meghalt? Ha elkapnak, amint Malone területén ólálkodom? Kaci halott lesz, mielőtt bárki esélyt kapna, hogy tárgyaljon az életéért - ha ez egyáltalán szóba jöhet. És még ha vissza is érek a tagadhatatlan bizonyítékkal, mennyire fogja Kaci megszenvedni a várakozást? Fizikai veszedelem nem fenyegeti, a madarak állják a szavukat, hacsak okot nem adok nekik az ellenkezőjére. De lelkileg már így is eléggé törékeny. Két napot eltölteni egy ellenséges idegen faj börtönében, akik jóformán számolják az órákat a kivégzéséig, nem fog javára válni az elméje épségének. Már látta, mit tettek Charlie-val és Owennel, és remek fantáziával bírt. Tudná, mi fog történni vele, ha nem járok sikerrel. - Nem - jelentettem ki határozottan. - Tessék? - kérdezte valaki balról, de én nem vettem le a szememet az öregasszonyról. - Nem hagyom itt. Adjatok át minket Malone-nek! - Ő legalább megölni nem akar minket, és tőle jobb eséllyel szökhetünk el, mint a madaraktól, már csak azért is, mert az ő háza a földön áll. - Ez már nem jöhet szóba. Finn haláláért teljes bosszút kívánunk, és te vagy a legjobb remény rá, hogy meg is kaphatjuk. Úgy hisszük, minden szükséges dolgot meg fogsz tenni, hogy a gyereket életben tartsd. Maradhatsz vagy elmehetsz, ahogy tetszik, de ha két napon belül nem áll a rendelkezésünkre bizonyíték, a gyerek meghal.

Francba, francba, francba! Várjunk csak... - Mit szólnátok egy cseréhez? Kait Kaciért. Tudtátok, hogy elfogtuk? Jó néhány fél-madár arc nézett fel meglepve, és néhányan emberré is váltak, csak hogy erre képesek legyenek - azonban

egyikük sem volt igazán zaklatott. -

A gyerek nem túsz. Az eleresztéséről nem tárgyalunk.

- De miért nem? - Őszinte értetlenséggel néztem arcból arcba. - Kai élete kevesebbet ér, mint Finné? - Természetesen nem - mondta egy fiatal férfi teljes szárnyakkal, majd egy őszülő tollú társa vette át a szót. - Kai azonban maga jelentkezett a harcra, és tisztában volt a kockázatokkal.

Háborúban

meghalni

tisztes

végzet.

Finnt

meggyilkolták. Ez bosszúért kiált. Egy pillanatig csak néztem magam elé, és magamhoz szorítottam Kacit. Komolyan gondolják. Nem engedik el a kislányt anélkül, hogy bizonyítékot szolgáltatnék Malone bűnösségére. Mintha ezt a tényt akarnák alátámasztani, valami megmozdult; a négy legnagyobb darab mennydörgőmadár a bejárati ajtó elé állt, hogy eltorlaszolja az egyetlen kijáratot, amit láttunk. Egyikük sem érte el a százhetven centit, de még karmok nélkül is fenyegető benyomást tett masszív felsőtestük. Kaci meghal, ha nerti járok sikerrel, vagy legalábbis nem hozok erősítést. Kiegyenesedtem. -

Mikor rendelitek el a tűzszünetet? - Azonnal elindítunk valakit az üzenettel. - Személyesen? - Ez vicc. - Hol a mobilom? Valaki adja vissza a

telefonomat! Fél karral öleltem Kacit, és körbepillantottam. Először most is a mozgást láttam meg, aztán a rajtam és Kacin kívüli egyetlen, teljesen felöltözött embert az aulában - egy majdnem teljesen emberi nő volt, terhes, és láthatóan mindenórás.

Istenem, mondd, hogy gyerek van a hasában, és nem egy óriástojás... A nő a kertésznadrágja kenguruzsebébe nyúlt, kivette a telefono-

mat, majd előrelépett, hogy a kezembe adja. - Valaki tudja, hogy működik ez itt? - emeltem fel bal kezemben, és most a gipszelt másikkal öleltem át Kacit. Néhány fiatalabb madár bólintott; valószínűleg ők bonyolították a sereg kapcsolatait az emberi társadalommal. - Jó. Felhívom apámat... ő az alfánk, a főnökünk... és elmondok neki mindent. Aztán átadja a telefont az egyik embereteknek, én pedig közületek valakinek. Ti kihirdetitek a tűzszünetet, és visszakapom a telefont. - Erről nem akartam vitatkozni; ha nem kommunikálhatok a falkámmal, sosem jutok el az appalache-i területekre két nap alatt, nem is beszélve a szükséges bizonyíték megszerzéséről és a visszaútról... ide, akárhová is, a sereg fészkébe. - És akkor elindulok. - Nem! - A szemem sarkából láttam, hogy Kaci felkapja a fejét; az arcát a karomhoz szorította. Megveregettem a hátát, megszorítottam a karját, némán jelezve, hogy maradjon csendben. Mindent elmagyarázok, amint egy percre kettesben maradunk — feltéve, ha lesz ilyen alkalmunk. - Hívd fel apádat! — rendelkezett egy hang a hátam mögül. Benyomtam a programozott gombot. Apám az első csörgésre felvette. -

Faythe?

Majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől a hangja hallatán, hogy még életben találom. Nem számít, ki veszett oda az offenzíva során — az nem az apám volt. -

Igen, én vagyok. Kaci itt áll mellettem. Mindketten jól

vagyunk - válaszoltam, és mielőtt bármit kérdezhetett volna, hozzátettem: - Egyelőre. Apám egy rövid pillanatra elhallgatott, csak ebből értettem meg, hogy felfogta a helyzetünk súlyosságát, bár a részletekről nem tudhatott.

-

Hol vagytok?

-

Nem tudom. A sereg fészkében, de nem igazán adták meg a

címüket. - Lehunytam a szememet, bár utáltam, hogy nem látom a fogvatartóinkat. - Veletek minden rendben? Apám pontosan értette, mire gondolok. -

Nincsenek további áldozatok. Egyik oldalon sem.

Olyan mélyet sóhajtottam, hogy az már majdnem zokogás volt. -

Manx és Des?

-

Eljutottak a...

-

Az idő nem vár a macskákra, Faythe Sanders - vágott közbe

egy karcos hang. Apám torkából mély, halk morgás tört fel. - Az órád már ketyeg. -

Ez ki volt?

-

Hát... körül vagyunk véve mennydörgőmadarakkal. Szó szerint.

-

Mit akarnak? — Bőr nyikordult a vonalban, aztán

nyekkentek a parketták; apám járkálni kezdett, ami biztos jele volt, hogy valamit tervez. -Amint alkalmam lesz, elmondom részletesen, de röviden annyi, hogy két napot kaptam, hogy bizonyítékot szerezzek Finn halála ügyében Malone falkája ellen, és amint visszaérek vele, eleresztik Kacit. Csend, nehéz lépések. - És ha nem érsz vissza időben? Nem bírtam kimondani, de apám megértette a fájdalmas csendet. -Nem... - suttogta, és megállt, aztán valami sustorgott, mintha eltakarta volna a mikrofont. Aztán újra meghallottam nyugodt, magabiztos hangját. - Készek tárgyalni? - Erről nem. - A körülöttem állók kőkemény arckifejezése elárulta: a helyzet nem változott.

- Minden egyéb lehetőséget kimerítettél? - Vagyis a harcot vagy a menekülést. -

Nincsenek egyéb lehetőségek. — Semmi olyasmi, ami után ne

maradnánk Kacivel mindketten holtan. Apám sóhajtott. -

Mire van szükséged?

-

Még nem tudom, de hívlak, ha már úton leszek. Most viszont

azt kérem, hogy hívd Becket az udvarba, aztán dobd oda neki a telefonodat. Kétnapos fegyverszünetet eszközöltem ki. - Szép munka! - Egy kevés valódi büszkeséget hallottam átszűrődni apám félelmén és dühén. Valami ismét zördült a vonalban; apám elsuttogott utasítását egy madár sem hallhatta. - Fogjátok a fegyvert, és várjatok a bejáratnál. Megint kimegyünk. - Aztán visszatért a vonalba, és a lépéseinek nesze megváltozott, amikor kilépett a keményfa parkettás irodából a folyosó járólapjára. Más lábak is csatlakoztak hozzá, akik között felismertem anyám kopogó sarkait és Michael apánkéhoz hasonló, azonban gumitalpú cipőjében halkabb lépteit. De ha Marc ott volt, ő nem mozdult: megismertem volna őt is. Félretoltam a félelmet, amit Marc hiánya keltett bennem, és inkább apám utasításait hallgattam Marc helyettesének, akárki is volt az. Aztán halkan nyikordult a bejárati ajtó, és apám kilépett a betonverandára. - Beck! - kiáltotta. Még a telefonon át is hallottam, hogy legalább fél tucat madár borzolja a tolláit valahol az első udvarban, ki tudja, hány kilométerre innen. - Beck, a sereged akar beszélni veled. - Rendben, Faythe, most átdobom neki a telefont. Bólintottam, bár nem láthatott. - Én is átadom az enyémet. - Ránéztem az egyik fiatal madárra,

aki korábban azt állította, tudja használni a mobilt - az egyetlenre, aki emberi kezekkel bírt - és úgy tettem, mintha odadobnám neki, hogy rám figyeljen, majd valóban elhajítottam a telefont. Elakadt a lélegzetem, amikor elkapta, majd ügyetlenkedett vele, mielőtt rendesen megfogta és a füléhez emelte volna. - Beck? - kérdezte, és én egy pillanatra pánikba estem, mert biztosra vettem, Becknek fogalma sem lesz, melyik felébe beszéljen. De aztán egy halványan ismerős, recsegő hang válaszolt. - Ike? - Igen. - A fiatal madár körbenézett: bólogatás fogadta. Mély lélegzetet vett, és folytatta. - Negyvennyolc órás tűzszünetről határoztunk, ez idő alatt Faythe Sanders bizonyítékot keres arra, hogy a falkája ártatlan Finn meggyilkolásában. Ha két nap múlva nem adunk hírt... Megköszörültem a torkomat, az órámra néztem. - Kedden 17 óra 23 percig... - ...kedden 17 óra 23 percig - ismételte Ike az újabb bólintáshullám után folytassátok a támadást. -

Értem - hallottam Beck kurta válaszát. Ike visszadobta nekem a

telefont, és apám ismerős, megkönnyebbült — vagy talán hitetlen sóhaja szűrődött a vonalba. Pillanatokkal később becsukódott a bejárati ajtó, újabb léptek surrantak, és elhalt a szél. Béke volt. Legalábbis átmenetileg. -

Rendben, apu, most mennem kell. Az útról majd hívlak. - El-

mondom a többi hírt, és tanácsot kérek, hogy a fenébe surranjak be Malone területére egyedül, autó nélkül, és időben ahhoz, hogy viszszaérjek a bizonyítékkal, amit még meg is kell szereznem. - Ne húzd az időt! - felelte, de nekem nagyon úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „Szeretlek”. Letettem, és zsebre vágtam a telefont, mielőtt valamelyik madárnak eszébe jutott volna visszakérni, aztán magamhoz szorítottam

Kacit, és az öregasszony arcába néztem. - Gondolom, nincs még egy tévétek, vagy valami videojátékotok? Zavart pillantásokat kaptam válaszul, legalább öten rázták a fejüket. - Aha, sejtettem. Akkor könyvek. Vannak könyveitek? — Korábban láttam, hogy többen olvasnak a kakasülőkön, úgyhogy tudtam, biztosan van néhány. - Százával vannak könyveink - felelte egy férfihang, már nem is kerestem, hol. - Az jó. - Klasszikusok? Ez megmagyarázná kissé egyoldalú kulturális nézeteiket, és talán régies stílusukat is. - Lennétek szívesek egy jobb válogatást bevinni Kaci szobájába? Szüksége lesz valamire, ami elfoglalja, amíg távol vagyok. - Kész voltam veszekedni is ezért. Ha nem biztosítanak neki semmit, amivel elterelheti a gondolatait a saját fenyegető haláláról, csak azon rágódna, és azon, hogy elhagytam. Az pedig kínzás lenne, a szó szoros értelmében, szerintem. * Meglepetésemre, a kérésemre megint csak többen bólogattak. Követtük Brynnt vissza a második emeleti szobába. Útközben tanulmányoztam a fészket, hátha látok valamit, ami hasznosnak bizonyul. Egy másik kijáratot, egy lehetséges fegyvert. A fenébe, akármit, ami értékes alap lehet a zsaroláshoz. De semmit nem találtam hacsak fel nem kapom az egyik fiókát, hogy Kaciért becseréljem. Egy gyereket viszont sosem tudnék bántani, ha pedig blöffölök, minden hitelességemet elveszítem, ami a szemükben az egyetlen jó tulajdonságom. Amellett, alighanem már azelőtt felcsíkoznának, hogy a megőrzőhöz érnék. Vagy a kiválasztott gyerek tenné meg. Hiszen láttam, milyen vadul küzdenek még az egészen kicsik is. A szobában megvártuk, hogy Brynn és a fiatal kakas, aki egy ölnyi régi, puha kötésű regényt hozott, magunkra hagyjon. Akkor be-

csuktam az ajtót és leültem a kislánnyal szemben az ágyra. Azonban mielőtt bármit is mondhattam volna, Kaci könnyekben tört ki, és úgy zokogott, mint aki egy órája tartja vissza. - Kaci... - Előrehajoltam, hogy megöleljem, de megrázta a fejét, és két kézzel eltörölte a könnyeit. - Sajnálom - csuklott, a lélegzete elakadt, de már csak csillogott a szeme, nem potyogtak a könnyei. — Tudom, hogy menned kell, és megértem, miért. És tudom, hogy visszajössz értem. Csak... nem akarok itt maradni egyedül. Szinte hallottam a hangot, ahogy a szívem meghasadt. - Ha volna bármi módja, hogy magammal vigyelek, megtenném. Küzdenék is, ha az nem jelentené mindkettőnk halálát. De azt jelentené. Kaci bólintott, és a blúza aljával kitörölte a szeméből az el nem sírt könnyeket. - Két nap - fogadkoztam. - Két nap múlva itt vagyok, vagy a bizonyítékkal, amit akarnak, vagy elegendő kandúrral, hogy nagy mészárlást rendezzünk a tyúkudvarban. Az életemre esküszöm. - Kaci kétkedőn nézett rám. - Rendben, akkor Marc életére. Nem mosolyodott el, de elnyertem egyetlen, komoly bólintását. - Nem lesz olyan rossz. Csak maradj itt és olvass, és igyekezz elfelejteni minden mást! Biztosan kapsz majd enni, úgyhogy csak vécére kell majd kimenned. - Mint utoljára. Beletelt egy pillanatba, hogy megértsem: amikor találkoztunk, hasonló házi őrizet alá került. - Aha, mint utoljára. Csak most nem kell majd az erdőbe menekülni. Remélhetőleg. - Igen. - Mosolygott, és visszapislogta a friss könnyeket. - Rendben, mi van még? - Lehunytam a szemem, és végiggon-

doltam, miféle tippel vagy figyelmeztetéssel láthatnám el. - Figyelj, ne válts alakot! Támadásnak veszik. Ha pedig el kell hagynod a szobát, ne menj a gyerekek közelébe! Ha egy kicsit is hasonlítanak ránk, fanatikusan védelmezik őket. Máskülönben csak maradj itt, és próbálj megnyugodni! Az állkapcsom feszültsége és a halántékomban lüktető fájdalom azonban elárulta, rám is rám férne, hogy megfogadjam a saját tanácsomat. - Bízom benned, Faythe. — Felnézett rám; sebezhetősége éppen olyan jól látszott rajta, mint vak hite. Egy újabb szilánk hasadt le a szívemből, de ez már valóban fájt. - Köszönöm, Kaci! Kiléptem a szobájából, becsuktam magam mögött az ajtót, és az égiekhez fohászkodtam, hogy ne bizonyuljak érdemtelennek a hité- - re. Mert, mint mindenki más az életemben, Kaci is jobbat érdemelt, mint amit

én

adhattam

neki

— 107 —

T IZENHÉT ” RENDBEN, SZÓVAL HOGY MEGY EZ? - A hangom tisztán és erősen csengett, ami már önmagában is csoda volt, hiszen dühöt, félelmet és pánikközeli rettegést rejtett. A sereg fészkének első kilátójáról néztem le a világra. A kilátó szélén túl semmi sem volt, csak hetven méter mélység, legalul pedig egy rossz állapotú, sziklakövekkel megszórt kavicsos út, amely a lenyugvó nap fényében vörösnek tűnt. Úgy van: a verandaszerűség a semmiben végződött. A zuhanástól már azelőtt biztosan megállt volna a szívem, hogy földet érek, és ez a gondolat annyira megrémített, hogy képtelen voltam elereszteni a mázolatlan, időkoptatta támoszlopot, amelyet ép kezemmel úgy markoltam, hogy minden bütyköm elfehéredett. — Ugyanúgy mész le, ahogyan feljöttél — közölte a bal oldalamon álló Brynn, és ha nem kételkedtem volna benne, hogy egy mennydörgőmadárnak lehet humorérzéke, megesküdtem volna, hogy majdnem vigyorog. — Hát igen, azt a részt, mondhatni, átaludtam. Részleteznétek? Lepillantottam, és felkavarodott a gyomrom. - Van lift, igaz? Vagy egy alagút a Hegy belsejében, egymillió lépcsővel. Vagy egy csapóajtó a konyhában? - Bármikor szívesebben átmegyek egy hosszú, sö- * tét, bogaraktól hemzsegő

járaton,

mint

hogy

a

Mennydörgőmadár

Légitársasággal utazzak újra. Most már biztosan láttam, hogy Brynn visszanyeli a mosolyt. Magában jól mulathatott rajtam. Tudtam. - Nincs lift. Nincs alagút. Csak Cade van és Coyt. - Brynn egymás után rácsapott a mellette álló két hatalmas kakas karjára. Ettől már belőlem is majdnem kitört a nevetés.

- Vagyis te vagy Cade és te Coyt? - Az egyik unott, durva férfiarcból a másikba néztem, és amikor nem feleltek, vállat vontam. Mindegy, nem számít. - Brynnre vigyorogtam. - Igazán szép példányok. Brynn rosszallón nézett vissza. Ennyit a humorérzékről. De mielőtt felelhetett volna, vagy én kipréselhettem volna magamból egy őszintének hangzó bocsánatkérést, kaparászás hallatszott, és egy kicsi alak rontott ki a nyitott ajtón, madárlábakon. A gyerekszobában látott pelenkás kislány volt, hosszú, barna haja most a hátán hullámzott. - Mama, kapj el! - kiáltotta vidáman, és a karjai máris miniatűr szárnyakká változtak. Vadul csapkodni kezdett, és vagy fél méterre sikerült is felemelkednie, mielőtt visszasüllyedt volna. Brynn szeme ijedten kitágult, lecsapott, és felragadta a lányt, mielőtt túl közel ért volna a párkány széléhez. Végül a csípőjére ültette, és szeme sem rebbent, amikor a szárnyacskák újra gyerekkarokká változtak. Brynn anya! Egyszerre egész más színben láttam őt. - Nézzétek... - Eleresztettem az oszlopot, megkockáztatva, hogy Cade vagy Coyt letaszít a mélybe, és szembenéztem Brynn-nel. - Tudom, nincs okotok, hogy bízzatok bennem, de megszerzem a bizonyítékot, és segítek megbosszulni Finn halálát. És visszatérek Káéiért. De tudnom kell, hogy addig is biztonságban van. Gondolom, ezt megérted - mosolyogtam jelentőségteljesen a kislányra, és leküzdöttem a késztetést, hogy megérintsem pufók, emberi arcának selymes bőrét. Az ilyesmire még az emberi anyák is érzékenyek. - Te vagy a kismacska anyja? - kérdezte Brynn láthatóan meglepve. - Nem. - A fenébe, hát hány évesnek néz ez engem? - Az anyja... meghalt. Rajtam kívül nincs senkije. Biztonságban van itt? Köztetek? Brynn tétovázott, aztán bólintott, közben gyengéden hintáztatta a lányát. A gyermek csőre szájjá alakult, hogy szophassa az ujját. - Persze. Nem akarunk rosszat a lánynak. De ha elbuksz, a sza-

vunknak állunk. Bizonytalanul bólintottam; ennél többet nem remélhettem. - Köszönöm! - bólintottam. Vettem egy mély lélegzetet, egy pillanatig összpontosítottam, hogy összeszedjem magam, aztán felnéztem Cade-re. Vagy Coytra. - Fiúk, készen állok. — Habár valójában közel sem így volt. A két kakas egymásra sem nézett, mégis teljesen egyszerre váltott alakot, és egyszerre emelkedett a levegőbe. Szerencsére a veranda tetőzete nagyon magas volt, kétségtelenül azért, hogy az efféle felszállásoknak teret adjon. Ha nincs csomagod, az azért előnyös, mert semmit sem ejthetsz le véletlenül, ha egy hatalmas madár lecsap rád, és elkapja a két karod, majd lelógat a föld fölé, olyan magasból, aminek a megtapasztalására egy macskát sem képeztek ki. Vajon hetven méter magasból is a talpamra esnék? - A fenébeee! - kiáltottam, sem a számat, sem a szememet nem bírtam becsukni. A föld repült felém. A másik madár elkapta a bokámat, megállítva a zuhanásomat. Egyszerre csaptak a szárnyukkal, és egy pillanatnyi rángatózás után - amely mindenestől összerázott - rémisztőén éles szögben vitorláztunk tovább, lefelé. Három szárnycsapás, és eleresztettek. Az utolsó centiken szabadon estem, és keményen ütköztem a talajnak. Lekuporodtam, hogy a becsapódás egy részét a térdem fogja fel, és persze, hogy ne essek egyenesen orra. Ha a törött karomra esem, még jobban megsérülhetek. Kiegyenesedtem. A kakasok éppen akkor szálltak le előttem, és bár mindkettő unottan, talán kifejezett undorral nézett rám, egyik sem szólt egy szót sem. -Jesszuskám, el tudnátok hallgatni? Megfájdul a fejem ennyi szellemes dumától. Csak pislogtak.

Két alacsony hegy között álltunk, egy keskeny völgyben - gyanítottam, vannak magasabb emelkedők is a környéken. Visszafordulva láttam, hogy a fészek a völgy másik végében épült, egy sziklaperemre, ahol a két meredély összeért. Cade és Coyt mögött, a fészek alatt a köves utat a hegyről legurult hatalmas sziklák zárták el. Valószínűleg szándékosan döntötték le őket, hogy a fészekhez vezető ösvényt az emberek számára járhatatlanná tegyék. Vagyis az irányválasztás igencsak egyszerű feladatnak bizonyult. - Hát akkor... ez az út hova visz? - intettem a fészekkel ellenkező irányba, és erre végre megszólalt az egyik mennydörgőmadár. - Északra. - Nahát, köszönöm! - hunyorítottam rájuk; el kellett ernyőznöm a szememet a lenyugvó naptól, és ekkor vettem észre, hogy a két madár épp olyan magas, mint én vagyok. A legnagyobbak, akiket eddig láttam. - Azt legalább meg tudjátok mondani, hol vagyok? Hogy jussak el az Appalache-hegységbe, ha azt se tudom, merre induljak? - Új-Mexikóban vagyunk - felelte a bal oldali madár; a másik még a csőrét sem változtatta vissza. - Alamogordótól keletre. Na, ezzel már tudtam valamit kezdeni. - Köszönöm! - Két nap - figyelmeztetett a beszédes kakas, azzal mindketten felröppentek, az erőteljes szárnycsapásaik kavarta szél kifújta a hajamat az arcomból. Megfordultam, hadd lássam őket a tenyerem árnyékában. Könnyedén szálltak le a teraszon. Nem néztek vissza, és senki sem követett, hogy nézze, elmegyek-e. Igazán egyedül maradtam, életemben először.

Valóban? Az egyetemen apám mindig figyeltetett valakivel. Még amikor Miguel rabságába kerültem, akkor is ott volt Abby unokahúgom, no meg Ryan bátyám, akit manipulálhattam és akit kileshettem. Most senkim és semmim nem volt. Sem társaságom, sem tervem, sem

járművem. Szerencsére a telefonom megmaradt, azt pedig már tudtam, hogy a hegyoldalban van térerő. Mekkora az esélye, hogy a völgybe is jut belölel Két vonal. Rosszabb is lehetne. Nekiindultam és hívtam apámat. Ismét azonnal felvette. - Faythe? - Igen. - A bakancsom csikorgott a murván, a gyomrom korgása emlékeztetett, hogy már jó régen nem ettem... tizenöt órája is meglehet. A fészek előtt vagyok, egy kicsi köves úton, valahol Alamogordótól keletre, Új-Mexikóban. Tudjátok, merre lehet legközelebb autót bérelni? És egy repjegy is kellene Kentuckyba. Amilyen közel csak el tudtok juttatni Malone birtokához. - Hűha, lassíts... - Bőr nyikordult, amikor apám leült a karosszékébe. Szerettem volna mellette lenni. Szerettem volna a színfalak mögött tervezgetni ahelyett, hogy végigvonszolom a fenekemet Új- Mexikón, keresve a legközelebbi autókölcsönzőt. Az étteremről már ne is beszéljünk. Szerencsére indulás előtt elvégeztem egyéb dolgaimat a madárfürdőben. - Nincs sok időm, apu. - Gallyak reccsentek, amikor régi, törékennyé vált hullott ágakon gyalogoltam át. - Faythe, nem törhetsz be Malone birtokára, hogy ott keress bizonyítékot a saját bűnösségére. Elrúgtam az utamból egy törött fadarabot, átléptem egy esővízzel teli mélyedést. - Kevesebb mint negyvennyolc órán belül megölik Kacit, ha nem teszem. - Tényleg úgy gondolod, hogy megcsinálják? - Egy szikrányi kétségem sincs. - Kisöpörtem a lófarkamból elszabadult tincseimet az arcomból. - Nem olyanok, mint mi, apu. Fanatikusan lojálisak a sereg többi tagjához, de senki másért nem

tesznek erőfeszítést, hacsak nincs belőle közvetlen hasznuk. Nekik nem számít, hogy Kaci él-e, vagy hal-e, viszont tudják, hogy nekünk igen. És magukat csak annyira tartják, mint az adott szavukat. Igen, meg fogják csinálni. Apám csendje olyan gondolatoktól volt nehéz, amelyeknek én csak a szélét kapirgálhattam. Mindannyiunkra gondolnia kellett, arra, hogy mi szolgálja a legjobban a falka érdekét. Kaci csak egy családtag volt, azonban a mi családunk tagja, és védtelen. - Rendben, ki kell juttatnunk onnan. Ha nem hajlandóak tárgyalni, majd erővel. Ismét a fejemet ráztam, bár tudtam, hogy nem láthatja. - Nem sikerülne. Túl sokan vannak, és ha az otthonukban törünk rájuk, a gyerekeik mellett, még vadabbul fognak küzdeni. Ráadásul sajnos a fészkükben nincsenek olyan szűkösen, mint ahogy a mi otthonunkban volnának. Barlangszerű az épület, rengeteg helyük van a légitámadásra. Különben sem jutunk fel a hegyoldalon emberként, macskaként meg nem tudunk fegyvereket vinni. Üveg csendült a vonal másik végén. Scotch. Nekem is jólesett volna egy ital. Apám sóhajtott. - Nem mondtam, hogy könnyű lesz. De még mindig jobb, mint Malone. - Én sem mondtam, hogy megtámadnám Calvint, apu. Még nem. Teljesen titkos akciót akarok, be és ki, mielőtt egyáltalán ész- revennék, hogy ott jártam. - Mármint, ha rájövök, mit is akarok elhozni. - Nem. Egyedül túlságosan sebezhető vagy. - Akkor adj mellém erősítést. - Keresztülléptem egy rothadó tüskön, és csendben elátkoztam a lemenő napot. Emberként nem fogok tudni elég gyorsan haladni, ha viszont alakot váltok, nem cipelhetem a telefonomat és a ruháimat. Azonkívül a hegyek lábánál hideg volt

februárban, én pedig csak egy dzsekit hordtam. - Ültess fel pár srácot a repülőre, megvárom őket. - Amennyiben megtalálom a repteret. - Marc és Jace már el is indult. Sűrű hullámban öntött el a megkönnyebbülés, de máris követte az értetlenség. - Honnan tudtad, hova küldd őket? - Azt nem találhattuk ki, hová vittek téged és Kacit, de azt sejtettük, hogy nyugatra. Úgyhogy amint Mateo felhívott, északra küldtem őket, Daliáson át, onnan a 120-as úton nyugatra. A területi határ innenső szélén várakoznak. - Már tovább is adtam nekik az új irányt - jelentkezett be Michael valahonnan, alighanem apánk íróasztala mögül. - Három órán belül ott lesznek, de addigra jó lenne, ha kicsit közelebbről behatárolnád a helyzetedet, hogy közelebb navigálhassam őket. - Semmi gond. - Addigra biztosan találok valami tájékozódási pontot, egy táblát, vagy valamit. Ha a köves útról eljutok valahova, ahol rendes forgalom is jár. - Mi van Teóval és Manxszel? Meg Desszel? Jól vannak?

Istenem, kérlek, legyenek jól... - Eléggé felkavarta őket az eset, Carey Dodd meg Mateo beszerzett pár mély karmolást is, de senkiben sem esett maradandó kár. Teo szerint csak négy madarat küldtek utánatok. Egy elvitte Kacit, a második és harmadik téged, amikor utánaszaladtál, ők Dodd-dal meg elverték a negyediket egy feszítővassal. Manx azon bosszankodott, hogy nem vehetett részt benne. -Azt lefogadom. - Sosem láttam még Manxet küzdeni, mert amikor... megtaláltuk, terhes volt, de azért megértettem, mennyire bosszanthatja a kihagyott verekedés. Sajnos azonban fegyver és karmok nélkül, még ha lett is volna ideje alakot váltani, meg egy társa, akire rábízhatta volna a fiát, aligha tehetett volna többet, mint hogy

megharap mindenkit, aki az útjába akad. - A hátramaradott madarat megölték - jelentette apám egyszerre büszkén, és mintha mulattatta volna a dolog. - Teo hívott, hogy elmondja, mi történt, Dodd vontatót kerített, és amint biztonságba juttatták Manxet és Teót, Doddot továbbküldtem, hogy szedje fel Marcot és Jace-t. - Hol van most Manx és Teo? - Dodd elvitte őket Hendersonba, a hotelben helyrehozta és bekötözte Teót. Jelenleg mindenki jól van.

Hála az égnek. Nem voltam benne biztos, hogy el tudtam volna viselni, ha Desnek baja esik. Vagy Manxnek, ha már itt tartunk. - Szállodáról jut eszembe - váltott témát apám -, gondolom, nincs a közeledben egy sem? Fújtatva belehunyorogtam az alkonyba. - Nincs, hacsak a gonosz boszorkány ki nem adja a mézeskalács ház egy szobáját. Az erdő közepén vagyok, egy köves úton, néhány kisebb hegy lábánál. Apám hangja elfátyolosodott a haragtól és a féltéstől. -

És hogy állsz egyébként? Adtak veled bármiféle készleteket?

- Még csak el se búcsúztak rendesen - forgattam a szememet. - A fekete bőrdzsekim van rajtam, a túrabakancsom, a kezemben a telefon, a zsebemben a tárcám. Vagyis az igazolványaim, és nagyjából harminc dollár készpénz, ha jól emlékszem. -

Semmi víz vagy élelem?

-

Semmi, csak az utolsó étkezés emléke. - Anyám chilije előző

este. - Megmondom a fiúknak, hogy útközben vegyenek valamit szólt közbe Michael a háttérből. - Nem vagy kiszáradva? Nem sérültél meg? - Apám dühében most már kurtára fogta a szavait, de ez nem ellenem irányult, hanem a

mennydörgőmadarak ellen, akik ledobtak a semmi közepén, egyetlen gondolatot sem fecsérelve a jóllétemre. És valószínűleg Malone ellen is, lévén ő az első számú felelős ezért a többszörösen elcseszett helyzetért. - Szomjas vagyok, de ép és egészséges. - A törött karomat leszámítva csak a madarak karmaitól származó véraláfutásokat viseltem. Kibírok egy gyalogtúrát, ha tudom, hogy értem jöttök. Ez a tudat óvott meg tőle, hogy dühös frusztrációm kétségbeesett pánikká nőjön, bár a gondolattól, hogy Marc és Jace össze van zár- . va egy kocsiban, elöntött a gyomorsav. - Akkor elindulunk a bizonyíték után? Apám nagyot fújt - már nem is nevezhettem sóhajnak -, és láttam magam előtt, amint a homlokát dörgöli. - Igen. De muszáj, hogy mind a feladatra koncentráljatok. Semmi kicsinyes hajtépés. Lehunytam a szememet, átcsapott rajtam a riadalom. Észrevette a feszültséget Marc és Jace között? És Marc észrevette? - Remélem, nem kell elmondanom, milyen rossz lesz a helyzet, ha elkapnak benneteket. - Persze hogy nem. - A szívem már a gondolatra is fájdalmasan feldobogott. Brett halála után már nem kételkedtem, hogy ha Ma- lone a birtokán ér minket, kivégzi Marcot és Jace-t is - velem valószínűleg végignézeti —, aztán bezár, amíg ki nem találja, miként vegyen rá az együttműködésre. Ami sosem történne meg. Előbb engem is meg kellene ölnie. - Jó. Mi, többiek addig tovább készülünk a valódi összecsapásra. Eía elkapnak benneteket, gyorsítunk az ütemterven, és bemegyünk utánatok. Csakhogy mindketten tudtuk, hogy ha a lovasságra szorulunk, mire odaérnek, meglehet, hogy már csak engem találnak ott.

- Mennem kellene - feleltem; a mobilra néztem, aztán visszatettem a fülemhez. - A telefonom félig lemerült, és szükségem lesz rá, hogy beszélni tudjak a fiúkkal. Apám tétovázott. A vonal csendjében hallottam mindent, amit mondani akart nekem, és azt is, amit én akartam mondani neki. - Faythe, légy óvatos! - Úgy lesz. Szeretlek. - Én is téged. Mire letettem a telefont, a nap teljesen lement, a bíbor ragyogás majdnem teljesen kifakult az ég alján. Elraktam a telefont, és átváltoztattam a szememet, majd nyakig felhúztam a dzsekim cipzárját, és zsebre dugtam a kezemet - meglepetésemre és megkönnyebbülésemre benne volt a kesztyűm. Ha még sokkal hidegebb lesz, fagyás helyett megúszhatom zsibbadással. Az úton maradtam, de egyre nagyobb akadályokat kellett kerülgetnem, köztük két ottfelejtett, rozsdamarta kocsit is. Ha nem is a mennydörgőmadarak tették ennyire tönkre az utat, azért nem tartották rendben sem, hogy járható legyen. Nyomorúságos és lassú két és fél óra következett. Először jó tempóban haladtam, eltökélten, hogy találok egy autóutat, vagy legalább egy kereszteződést valami jelzéssel, esetleg egy telefon-adótornyot. Bármit, ami útbaigazíthatja a fiúkat, ha majd felhívnak. De a legjobb becslésem szerint legalább tizenkét kilométert gyalogoltam, mire bármi mást is láttam, mint a murvát magam előtt és a fákat kétoldalt. A keleti oldalon a fák között pillantottam meg a reflektorok fényében fürdő víztornyot. Addigra egész testemben reszkettem, vacogott a fogam, a lábujjaim, az orrom és az ujjaim hegye mind megdermedt. Már csak vánszorogtam előre, és percek választottak el tőle, hogy lekuporodva megpróbáljak összedörzsölni két fadarabot, hátha kibújik belőlem a született túlélő.

A víztorony azonban megerősítette az elszántságomat, és tovább gyalogoltam, alig várva, hogy elolvashassam az oldalán körbefutó szavakat. Forró csokoládé, otthon készült pörkölt ígéretével csalogattam magamat, bár sejtettem, inkább proteinszeleteket kapok, és kólát, feltéve, ha a fiúk egyáltalán megtalálnak. Megszólalt a telefonom. Szabályosan megugrottam. Dermedt ujjaimmal alig bírtam kihalászni a mobilt a zsebemből. -

Halló?

- Faythe? - hallottam Marc hangját. Forró megkönnyebbülés árasztott el, mint a napfény, belülről melegített át. - Jól vagy? -

Máris jobban - leheltem, igyekeztem nem belevacogni a fülébe.

- Mostanra már közel kell, hogy legyünk. Tudsz mondani valamit, hogy hol vagy? - Igen, mindjárt. Egy perc. - Erősen megmarkoltam a telefont, nehogy kicsússzon fagyos ujjaim közül, aztán előrefutottam, a szememet le se véve a toronyról, amíg a fák felett meg nem láttam a felirat alját is. Északra van tőlem egy víztorony, amire valami Cloud van írva. - Cloudcroft - vágta rá Jace a háttérből. Papír zizegett a telefon mellett: Marc széthajtogatta a térképet. - Nézd csak, itt van - folytatta Jace, és meghallottam a GPS pittyenését. - Mindössze néhány kilométerre vagyunk. Marc fújt egyet, és összehajtogatta a térképet. - Menj tovább a torony felé. Déli irányba fogjuk elhagyni, és szembetalálkozunk. -

Siessete... — A szó végét elnyelte a fogaim vacogása.

-

Tarts ki! Máris ott vagyunk.

T IZENNYOLC JACE PATHFINDERE

A KÖVESÚT KÖZEPÉN

ÁLLT

MEG,

és Marc kiugrott,

mielőtt a motor leállt volna. Olyan szorosan ölelt meg, hogy nem kaptam levegőt, és a véraláfutásaim belefájdultak, de boldogan elviseltem mindezt a teste melegéért. És a társaságáért. Jace a kocsiajtó mögött állt; megkönnyebbülés és fájdalom keverékét láttam az arcán. Elfagyott ajkamat keserédes mosolyra húztam, de aztán elvesztettem a szemem elől, mert Marc lerakott, és levette a saját kabátját, hogy az enyém fölé terítse. - Gyere, melegedj át! - Marc fél kézzel a Pathfinder felé kormányzott, és már nyitotta is a hátsó ajtót. - Elöl melegebb van - jegyezte meg Jace, mielőtt beszállhattam volna. Rosszallón néztem rá, de csak Marcra figyelt. - Minden be- fúvó ide fújja. - Ez igaz. - Marc kinyitotta az első ajtót, és mielőtt rájöttem volna, mi történt, máris Jace mellé préselődve találtam magam, Marc kabátjába burkolva. Jace beindította a motort, és felcsavarta a fűtést, aztán az összes befúvót felém irányította. Marc is beszállt, előrehajolt, aztán, amíg Jace félrehúzódott, hogy megfordulhasson, visszanézett arra, amerről jöttem. -

Tehát a fészek arra van? - kopogtatta meg az ablakot.

Bólintottam. -

Milyen messze?

- Nem tudom. Úgy tizenkét kilométer lehet - nyögtem ki szaggatottan, kocogó fogakkal, de mindketten megértették. Jace összevonta a szemöldökét, és sebességbe tette a kocsit. -

A GPS szerint zsákutca. — 107 —

Lehúztam a kesztyűmet, és az ölembe ejtettem, aztán a légbefú- vók felé tartottam a kezeimet. -

Tényleg az. De éppen a fészek előtt ér véget.

Jace, a kezével a sebváltón, tétovázott. -

Kaci csak pár kilométerre van. Nem hagyhatjuk itt.

- Van jobb ötleted? - Marc kérdése nem hangzott éppen ellenségesnek, de határozottan türelmetlen volt, és még a dermesztő hideg és a gép nélküli repülés ellenére is örültem, hogy kihagyhattam az út elejét. -

Biztosan halálra van rémülve egyedül - húzta fel a vállát Jace.

- Igen. - A bakancsom orrával piszkáltam le a másik lábbelimet, aztán az elsőt is, és kinyújtottam bizsergő lábujjaimat az alsó behívók felé. - De bizonyíték vagy harc nélkül nem kaphatjuk vissza, márpedig mi hárman esélytelenek vagyunk több tucatnyi mennydörgőmadárral szemben. Főleg, mivel ez nekik hazai pálya. Jace összeharapta a fogát, és megmarkolta a kormányt, de a lábát nem vette le a fékről. - Induljunk! - erősködött Marc. - Semmit sem tehetünk Kaciért a bizonyíték nélkül, hogy Malone a bűnös, és ha lekéssük a gépet, akár temethetjük is. - Kérlek - tettem hozzá, amikor Marc utasítása nem érte el a várt hatást, amitől ismét marni kezdte a gyomromat a sav. - Tudod, hogy ha volna bármi más, amit megtehetnénk, én javasolnám először. Jace keze megrándult, aztán röviden biccentett, és olyan erővel lépett a gázra, hogy mögöttünk felverődött a kavics. Ha nem vagyok bekötve, kirepültem volna a helyemről, Marc lefejelte az üléstámlámat, mire megeresztett egy spanyol káromkodásfüzért, de olyan gyorsan, hogy nem is bírtam követni. - Figyelj oda, seggfej! - fejezte be végül, a visszapillantóba meredve. Akkor sem leszünk Kaci hasznára, ha beborítasz minket egy árokba. Jace dühösen grimaszolt, de visszavette a gázt a szökési sebesség alá.

— 107 —

- Kiolvadtál? - pillantott rám, aztán bekanyarodott az első aszfaltos útra, amely derékszögben torkollott a madarak hosszú, privát behajtójába. - Aha - vacogtam. - Milyen messze van a legközelebbi benzinkút? Éhen veszek. - Gondoskodtunk kajáról. Marc, fogd a... Marc azonban már az ölembe is tette a tömött fehér nejlonszatyrot az ülésről. - Mostanra biztosan kihűlt, de a csokiüdítőnél jobb. A lábadnál találsz pár flakon sportitalt is. - Kösz, srácok! - A következő húsz perc során behúztam a bolti csirkecsíkokat steak burgonyával, pirított mozzarellarudakkal, majd néhány bundás virslivel fejeztem be az étkezést. Úgy éreztem, mintha hetekig éheztem volna. Az alakváltók anyagcseréje gyorsabb az emberekénél, és ha valóban alakot kellett volna váltanom, valószínűleg elájultam volna az éhségtől. Amikor a zacskó kiürült, összegyűrtem, és a lábam elé dobtam, majd lenyúltam egy lila flakonért. - Szóval, hová megyünk? - Roswellbe - fordult oldalra Marc; a visszapillantóban láttam az arcát. - Néhány óra, és ott vagyunk. A gép negyed tízkor száll fel. - Nem mondod, hogy Roswellnek van reptere? - Nincs is — vigyorgott Jace. — Az első elérhető csészealjra foglaltunk helyet. Remélem, nem leszel űrbeteg. Nem tudtam ellenállni, visszamosolyogtam rá. Jó érzés volt újra elmosolyodni, annyi félelem és fájdalom után - még ha a viccek idétlenre is sikerültek, csak egy ideig tartott a hatásuk, és nem is tudták elrejteni a mindannyiunk belsejében lángoló dühöt és növekvő vérszomjat. - Csak azért gondolod magad humorosnak, mert nem voltál ott az utolsó repülésemen. Akármibe szállunk, ajánlom, hogy legyen lökhajtása.

— 107 —

Vagy legalább néhány propellere. A tükörben valami mocorgás vonta magára a figyelmemet. Felnéztem: Marc fenyegetőn meredt Jace-re. - Mi a baj? - fordultam felé. A kérdésem valamiképpen egyszerre tűnt túl egyszerűnek, ugyanakkor megválaszolhatatlanul bonyolultnak. - Mit gondolsz, mennyire van Kaci biztonságban a madarakkal? - Megbántad, hogy otthagytuk? - Jace arcáról letörlődött a mosoly. - Nem - mordult rá Marc. - Nem volt más választásunk. Csak tudni akarom, mennyire lesz rossz állapotban, amikor visszaérünk érte. Van valaki, akivel beszélgethet? Csinálhat valamit? Tudják egyáltalán, mit adjanak neki enni? - Ha nem mulasztjuk el a határidőt, rendben lesz - feleltem; látva Brynnt a lányával, efelől nem volt kétségem. - Megtartják a szavukat, hacsak én meg nem szegem a magamét. Elintéztem, hogy rengeteg könyvet kapjon, de a társaság ügyében nem tehettem semmit. Viszont szerencsére inkább békén hagyják. Nem kedvelik a külsősöket, és akármennyire furán hangzik ez, de gyakorlatilag emberként tekintenek ránk. - Ezt hogy érted? - kérdezte Jace. - Lenéznek minket, nem bíznak bennünk. Kaciben sem. De bántani attól még nem fogják. Minden rendben lesz vele, ha két napon belül bemutatjuk a füstölgő pisztolyt. - És mi van az étellel? -Tinédzser, nem csecsemő. - Jace félrehúzódott, hogy megelőzze az első autót, amit idáig láttunk, amióta elhagytuk a kövesutat. - Ugyanazt eszi, mint mindenki más. De én tudtam, mire gondol Marc: Kai döghúst kért. - Megmondtam nekik, hogy az étele legyen friss és alaposan átfőtt. Macska alakban fel tudtuk dolgozni a nyers húst, de még úgy sem eszünk rothadó dögöt. Emberként Kaci egyikhez sem nyúlna.

— 107 —

Marc lefegyverezve bólintott, és hátul átült a vezetőülés mögé, hogy jobban láthasson. Nekidőlt az ablaknak, és amikor pislantott, a szeme kicsit túl sokáig maradt lehunyva. Kimerültnek tűnt, és rájöttem, hogy ő és Jace valószínűleg azóta nem aludtak, hogy Kaci meg én elszálltunk a széllel. Apám azonnal nyugatra küldte őket, abban bízva, hogy így elég közel jutnak, hogy segítsenek, mire hírt kapnak rólunk. - Hogyan jutottatok ki? — kérdeztem. - Tessék? - nézett rám Jace értetlenül; Marc csak pislogott. Tényleg szükségük volt a pihenésre. - A ranchről. Hogyan jutottatok ki? Az még a fegyverszünet előtt volt.

*

- Ja, értem. - Marc két tenyérrel megdörgölte az arcát, aztán újra pislogott. — Apád kiment előre, és lövöldözni kezdett. A madarak köré gyűltek, mi kiosontunk hátul, és az erdőbe rohantunk macska alakban, egy-egy hátizsákkal. - Hogy a fenébe ették meg ugyanazt még egyszer? Éppen azelőtt kaptak el minket! - Nem ették meg - villantotta rám Jace féloldalas mosolyát. - Pokoli futóverseny volt, de a fák közé nem követtek. Azt hiszem, a földön teljesen harcképtelenek. - Hát, akkor legalább valaki ki tud menni ételért és egyebekért. De akkor hogyan szereztétek meg a kocsidat? - Végigfuttattam a gipszből kilógó ujjaimat az ajtó kilincsén, de megakadtam. Újra Jace-re pillantottam. - Várj csak, ez nem a tiéd. - Most, hogy már felmelegedtem és jóllaktam, láttam azt is, hogy a kárpit sötétszürke, nem pedig fekete. Jace újra elégedetten nevetett. - De nem ám. Dodd elvitt minket egy kölcsönzőig, aztán tovább fuvarozta Teót, Manxet és Dest Hendersonba a céges kocsiján. Ez nem fair. Doddnak két autója van, nekem egy sincs. Ugyanakkor,

— 107 —

Carey Dodd jó állásban dolgozott, és a legtöbb kandúrhoz hasonlóan nem alapított családot, akit el kellett volna tartania. Én közben fizetést sem kaptam, a tanács pár hónappal korábbi döntésének hála, amiért megfertőztem a volt barátomat. A fizetetlen végrehajtói állásom hivatalosan közszolgálatnak minősült. Ha nem élvezem, én inkább időleges rabszolgaságnak neveztem volna. - Miért nem alszol egyet? - kérdeztem, hátranyúltam és megszorítottam az ásító Marc kezét. - Úgyis szólunk, ha a reptérre érünk. Láttam az arcán, hogy ellenkezni akar, de aztán feladta, és csak sóhajtott. - Ügyelsz rá, hogy az okostojás az út felett és a fénysebesség alatt maradjon? Mosolyogva bólintottam, inkább nem említettem, hogy kettejük közül Jace vezet jobban. Ha Marc ült a volánnál, a Halálos iramban olyannak tűnt, mint a Miss Daisy sofőrje. Úgy tűnt, nem győztem meg igazán, de tíz perc múlva már horkolt - az ablaknak támasztotta a fejét, és egy üres hátizsákot használt párnának. - Te hogy nem alszol el a kormány mögött? - suttogtam, hogy fel ne ébresszem Marcot. Rendes körülmények között kifejezetten mélyen aludt, de most tudtam, ha valamikor magától felriad, az éppen egy Jace és köztem folyó magánbeszélgetés közepén lesz. - Idáig nagyrészt ő vezetett - pillantott Jace a tükörbe. - És te azalatt tudtál aludni? Vállat vont. - Világos, hogy ki akar nyiffantani, de valami megalapozott indokkal, hogy elkerülje a halálbüntetést. - Még mindig mosolygott, de a szemében nem csillogott jókedv. - Nos... mit gondolsz, menynyi idő még? Bár a fúvókák még mindig ontották a meleget, a kezem mégis megdermedt. Hátrafordultam, hogy újra Marcra nézzek, és megbizonyosodjak róla: valóban alszik.

— 107 —

- Jace, nekem ez most nem megy. - Olyan halkan suttogtam el a szavakat, hogy magam is alig hallottam őket, mégis keserű ízt hagytak a számban. - Csak mondj egy időpontot! - felelte súgva, mégis valamiképpen. .. áthatóan. - És addig nem hozom fel újra. —Tudni akarod, mikor mondom el neki? És komolyan képes vagy erről faggatózni épp most? - Semmi sutyorgás nem takarhatta a hangomban a bosszúságot. Marc a hátsó ülésen hevert! - Faythe, erre sosem lesz alkalmas idő - válaszolta Jace nyugodtan, az utat nézve. - Az ellenség területére készülünk belopózni, és akármennyire is bosszant, hogy most Calvin Malone birtokol mindent, ami korábban az apámé volt... a feleségét, a földjeit... Calt jobban bosszantja, hogy mindez az apámé volt először. Gyűlöl ezért engem, és ha megtalál, megöl. És lehet, hogy kicsinyesség a részemről, de valahol azért szeretném tudni, mi a helyzet, ha mára a halálomat dobná a gép. Mélyet lélegeztem, bent tartottam, majd, amikor ez kevésnek bizonyult, lassan kifújtam és megismételtem a sóhajt. Jace nem nézett rám. Nem bírt. Vagy nem akart. Egyikükkel szemben sem játszottam tisztességesen, és ezt nagyon is jól tudtam. Amit egyáltalán nem tudtam, az az volt, hogyan hozzam helyre úgy, hogy valaki meg ne sérüljön benne. Esetleg mindannyian. Abban a percben, ahogy Marc halkan horkolt a hátunk mögött, Jace pedig úgy nézte az utat, amíg a válaszomat várta, mintha az egész világ ott összpontosulna, azt kívántam, bárcsak sose hagytam volna, hogy megcsókoljon. Bárcsak sose csókoltam volna vissza. Bárcsak elég erősek lettünk volna, hogy megküzdjünk Ethan halálával anélkül, hogy egymás karjába zuhanunk; anélkül, hogy ilyen ősi, érzelmi szinten kapcsolódunk össze. Ha sosem tudom meg, milyen vele, biztosan nem lenne ilyen nehéz. Ám ez is hiábavaló kívánság volt, annyit sem ért, mint a gyerek-

— 107 —

koromban a szökőkutakba dobált rézpénzek. És abban sem voltam biztos, hogy még ha meg nem történtté is tehettem volna a dolgokat, az változtatna bármin. Nem csak azért éreztem valamit Jace iránt, mert lefeküdtünk. Igazság szerint azért feküdtem le vele, mert éreztem valamit iránta. Még ha lett is volna annyi akaraterőnk, hogy ellenálljunk a testi érintkezésnek abban az érzelmileg törékeny állapotunkban, akkor is éreznék valamit iránta. És előbb-utóbb történt volna valami más, ami meggyengít, és a végeredmény ugyanaz. Csak éppen sokkal, sokkal rosszabb lenne, ha akkor már Marc felesége lennék. - Faythe? - Jace szinte kilélegezte a nevemet, de még abban is meghallottam a pánik pengevékony élét. Nem értette, mi jár a fejemben, és a legrosszabbra gondolt. - Mire gondolsz? Sóhajtottam, alig mozdult a levegő az ajkaim között. -

Arra, hogy fogalmam sincs, mit csinálok.

-

Akkor már ketten vagyunk.

Meglepve pillantottam rá; csaknem félénk mosollyal felelt. -

Mi van, azt hiszed, én ezt elterveztem?

Tétován vállat vontam, mire Jace visszafordult az út felé. - Na jó, amikor éppen nem voltatok együtt, akkor néha gondoltam rá. Oké, állandóan erre gondoltam. De most? Köszönöm, nekem tetszik a jelenlegi fogsorom és arcberendezésem. Tudom, mit jelent ez az egész a számomra, és mit Marc számára. És azt is tudom, mit jelent a falkának. -

Jace... kezdtem, de megrázta a fejét.

-

Hadd fejezzem be!

Egy másodperc múlva lassan rábólintottam. - Ha jobban szeretlek annál, mint te engem, nekem végem. És mégsem tudom megszüntetni. Nem hagyhatlak faképnél, mert akárhányszor mosoly nélkül mész el mellettem, vagy úgy, hogy nem

— 107 —

érinted meg a kezem, nem nézel a szemembe, kicsit meghal a lelkem. És biztos, hogy ez jobban fáj, mint akármi, amit Marc tehet velem. Akármi, amit apád tehet. A fenébe, Faythe, biztos, hogy ha nem érhetek többé hozzád, az jobban fog fájni, mint bármilyen csúnya halál, amit Calvin kitalálhat nekem.

— 107 —

T IZENKILENC EGY

ÓRÁVAL AZ INDULÁS ELŐTT

érkeztünk meg a roswelli reptérre.

Csomagunk nem lévén, beugrottunk az ajándékboltba, vettünk nekem egy új pólót meg illatszereket — a fiúk minden szükséges holmija a táskájukban volt -, aztán egy új mobilt Jace-nek a kapunk melletti bódéban. Időben felszálltunk, és egy rövid, dallasi pihenő után elhelyezkedtünk a hosszabb, Lexingtonba vezető útra. A gép egyik oldalán három ülés volt egy sorban, a másikon kettő. Jace és én a kettes oldalon kaptunk egymás melletti helyeket, Marc előttünk, amikor azonban felszálltunk a gépre, Marc egyszerűen elfoglalta Jace helyét az ablaknál, és csak intett neki, hogy üljön előre. Jace bosszankodott, de szó nélkül engedelmeskedett - amiért elmondhatatlanul hálás voltam. - Nos, akkor mi a terv a továbbiakra? - kérdezte Marc, miután a levegőbe emelkedtünk, és a légikísérők elöl elkezdték kiosztani a frissítőket. - Miféle bizonyítékot keresünk? A mennydörgőmadarak fészkétől végig, amíg gyalogoltam, ezen gondolkodtam, de nem szállt meg az isteni szikra. Semmiféle szikra. - Hát, arra gondoltam, megkereshetnénk a tollakat, amiket Brett akart elhozni. - Miért tartotta volna meg őket Malone? - Inkább azt remélem, hogy meg sem szerezte őket. Brett azt mondta, elrejtette a tollakat, és Kaci élete jelenleg azon múlik, hogy talán előbb meghalt, mint hogy magához vegye őket. Marc végiggondolta ezt a lehetőséget, és az arcára egymás után ült ki a kétely, a hitetlenkedés és a nyers félelem. Alighanem Kaci miatt. Sosem láttam még, hogy saját magáért aggódott volna - Marc igazán, teljesen — 107 —

önzetlen volt. Kivéve, ha a kapcsolatunk került szóba. Végül felém fordult, a halántékát az ülésének támasztotta. - Sejted, hol rejthette el őket? - Abban bíztam, Jace kisegít pár jó meglátással. - Mit gondolsz, Hammond? - Marc belerúgott Jace székébe, mire Jace hátradöntötte a támlát, amíg teljesen be nem préselte Marc térdét. -A francba! - Marc nagyot lökött Jace fejtámláján, de Jace csak vigyorgott rám a résből, ami így az ő ülése és a szomszédja mögött nyílt. - Nem tudom. A matraca alatt? Ha anyu elől akart eldugdosni valamit, mindig oda rakta. Ha kreatívabb ötlet kell, utánagondolok. De először alszom. Azzal rám kacsintott, és elhúzódott az ablak felé, de a támlát nem hajtotta vissza. - Mi a szar baja van? - Marc még egyet lökött a székén, aztán, láthatóan kényelmetlenül a szűk helyen, még inkább felém fordult. Esküszöm, ha nem volna olyan átkozottul jó harcos, hazazavarnám, és Vicét kérném helyette. Néhány perccel később a légikísérők kiosztották a második kör italt is. Közelebb hajoltam Marchoz. - Szerinted jobban küzd, mint Vic? - Ódzkodtam a kérdéstől, mert Jace légzése ritmusából hallottam, hogy még nem alszik, de erőt vett rajtam a kíváncsiság. Marc vállat vont. -

Tegnap elég rendesen odatette magát.

- Te Jace-szel verekedtél tegnap? Ezt miért nem mondta egyikő- tök sem eddig? - Csak birkóztunk. Valamivel el kellett ütni az időt, amíg vártunk, hogy híreket kapjunk rólad és Kaciről, és mindketten fel voltunk ajzva. Vagy ez, vagy élesben küzdünk meg a motelben a tévé távirányítójáért. Nem válaszoltam; az ülések közti résen át Jace hátának látható

— 107 —

szeletére néztem. Tökéletesen elcsendesedett. Hallgatózott. -

És jó volt?

Marc bólintott. - Kétszer tisztán két vállra fektetett. Megváltozott Ethan halála óta. Mindent komolyabban vesz. Malone vérét akarja, és lefogadom a szemfogaimba, hogy meg is szerzi. Elgondolkodva bólintottam. Jace elernyedt. Marc kétségtelenül helyes nyomon jár, ha a Jace viselkedésében bekövetkezett változásokat Ethan halálának és Malone hatalmi játszmájának rója fel. Csak egyvalamit téveszt szem elől, aminek pedig szerepe volt az új Jace születésében: engem. - De akkor miért őt küldte apu, nem pedig Vicét? - Vic és Marc évek óta partnerek voltak, és bár a részletekkel nem volt tisztában, de azért Marc is sejtette, hogy Jace többet érez irántam barátságnál. -

Mert Kaci rá hallgat a legjobban. Azt hiszem, bele is zúgott.

- Aha. - Elmosolyodtam, és egy pillanatra fájón visszavágytam az időbe, amikor egy kislány ártatlan gyerekszerelme jelentette a legnagyobb bonyodalmat az életemben. - De most nem igazán gondol ilyesmikre. Ethan miatt. - És minden más miatt, ami tönkrement. Eddigre Jace légzése lelassult, a keze elernyedt a combján. Végre bizalmasan beszélhettem Marckal, bízva benne, hogy nem hallgatnak ki. Legalábbis Jace nem. A vállához dőltem, megfogta a gipszből kikandikáló ujjaimat. A bal kezemre nézett, és tudtam, hogy a gyűrűjét képzeli oda - amit sosem hordtam az ujjamon. Egy ezüstláncra fűzve őriztem, egy borítékban, a komódom felső fiókjában. - Már attól tartottam, hogy egyenesen Malone-hez vittek mindkettőtöket - súgta, és az enyémhez döntötte a fejét. - Azt hittem, egészpályás felszabadító támadást kell indítanunk. - Szerinted ez ilyen egyszerű lett volna?

— 107 —

Marc gondolkodott, amíg a légikísérők közelebb értek a kocsikkal. A csikorgás és a kinyitott üdítők pisszenése csaknem elnyomta a hangját. - Azt hiszem, az elrablásotok lett volna a legnagyobb hiba, amit valaha elkövetett. Talán az első igazi taktikai hibája. Elhúzódtam, hogy ragyogó szemébe nézhessek. - Miből gondolod? - Mert semmiért nem küzdenénk keményebben, mint hogy téged és Kacit visszaszerezzünk tőle. Én. Az apád. A fenébe, még Jace is. Ha elrabol, az lett volna Malone legutolsó hibája. Amint a gép leszállt, betolakodókká váltunk. A déli középső területeken ezt befogással és kitoloncolással jutalmazták, ha először fordult elő. Sajnos mivel a határsértés nem minősült főbenjáró bűnnek, a pontos büntetést minden alfa maga határozhatta meg. És valami azt súgta nekem: Malone nem lesz olyan megbocsátó, mint az apám. Mi több, kétségem sem volt, hogy Jace-t és Marcot helyben kivégezteti, és csak később gondoskodik vádiratról - hacsak a felesége vagy a lánya nem tiltakozik. És azt is sejtettem, hogy Malone nem bánná, ha némi erőszak árán hajtanának uralom alá, amíg nem okoznak maradandó károsodást. Mert tervei voltak velem, legalábbis a gyűrűsujjammal és a méhemmel. Ennélfogva a csapatunkban nekem volt a legkevesebb vesztenivalóm, mert eszem ágában sem lett volna kitölteni, amit kiszabnak rám. Mivel hivatalosan még nem volt újra állásban, Marénak nem volt üzleti hitelkártyája, úgyhogy Jace bérelte ki a kocsinkat a saját nevére. Kicsit túlságosan is örült neki - amíg ki nem értünk a parkolóba, és Marc ki nem nyitotta nekem a hátsó ajtót. Jace morgott, hogy sofőrnek nézzük, úgyhogy rábeszéltem Marcot, üljön vele előre, én pedig elfeküdtem hátul. Remek lett volna, ha alhatok egyet, de tudtam, az előttünk álló kétórás út minden percére szükségünk lesz, hogy megtervezzük a következő lépéseket. Az appalache-i falka a Kentucky állambeli Clay megye — 107 —

déli részén székelt, majdnem száznyolcvan kilométerre Le- xingtontól. Hajnali kettő előtt nem sokkal léptünk ki a reptérről - az engedélyezett negyvennyolc órából majdnem kilencet az ideúttal töltöttünk, és a visszajutás sem lesz majd kevesebb, vagyis nagyjából harminc óránk maradt, hogy megszerezzük a bizonyítékot, és elhúzzunk az appalache-i területről, megmenteni Kacit. Elég szoros. Kaci harminckilenc órára volt a haláltól. Én harminckilenc órára és egy percre voltam a teljes, tökéletes összeomlástól. Az első nonstop gyorsbüfében vettünk pár hamburgert - az autós részen, hogy ne hagyjunk szagnyomot a kilincseken, a székeken, vagy akár a levegőben. Semmi szükségünk sem volt rá, hogy Malone valamelyik kandúrja már akkor leadja neki a drótot, amikor mi még be sem értünk a birtokára. Ugyan szinte zéró volt az esélye, hogy Kentucky legeldugottabb vidékén bárki is neki dolgozzon, de a téteket figyelembe véve Murphy törvénye inkább garanciának tűnt. - Te akkor az Appalache lábánál rohangáltál kiskorodban? kérdezte Marc egy kicsivel később, kihámozva egy hamburgert a csomagolásból. Jace bólintott, és lenyelte a falatot; fél kézzel, könnyedén kormányzott. - Hivatalosan ez a Cumberland-fennsík. - Nem baj. - Meglazítottam az övemet, és előrehajoltam, nehogy bármit is elmulasszak. Marchoz hasonlóan Jace sem beszélt sokat a múltjáról. Mindketten ismerték az én gyerekkorom minden részletét, de én semmit sem tudtam Marcéról, és Jace-éről is csak annyit, hogy az apja totyogós korában meghalt - pedig első gyerek volt. - Az öccseiddel futkostál? - A fél testvérek is jobbak, mint egykének lenni, nem? - Malone hagyta, hogy Melody is veletek játsszon?

— 107 —

- Velük. És szinte soha. — Ráncba szaladt a homloka, és már azt hittem, ezzel el is hallgat végleg, amikor még egy nagyot harapott a hamburgeréből. De megrágta, és lenyelte; a visszapillantóban láttam, hogy inkább a múltat látja maga előtt, mint az utat. - Cal általában nem sok mindent engedett meg Melodynak. De hát még csak hétéves volt, amikor elmentem. Még alakot sem tudott váltani, semmit, azon kívül, hogy az idegeinkre menjen. - Nahát, te aztán remek bátyus lehettél - csaptam a tarkójára. Jace sötét pillantással jutalmazott a tükrön át. - Melody Calvin lánya. Nem láttad az Óment? - Annyira nem lehet rossz - jelentette ki Marc, és a szájába tömte a krumpli maradékát. — Az édesanyádra is biztos hasonlít. - Bárcsak hasonlítana — felelte lemondón Jace. — A pokolba, bárcsak anyám hasonlítana most az anyámra. Kényelmetlen csend borult ránk. Sajgott a szívem; Marc kinézett az oldalablakon, elveszve a saját gondolataiban. Sosem beszélt a saját anyjáról, sem a meggyilkolásáról, én pedig képtelen voltam tapintatosan szóba hozni a témát. - Mi van az öcséiddel? - kérdeztem, amikor Jace végül befejezte a hamburgert, gombóccá gyűrte a csomagolópapírt, és Marc lába elé hajította. Marc rámordult, és nem mozdult, hogy az üres papírzacskóba tegye. - Tudom, Alex nem épp egy csiszolatlan gyémánt, de Brett...

Jaj. De már késő volt visszavonni a halott testvér nevét, úgyhogy azzal fejeztem be a mondatot, ami igaz is volt, helyénvalónak is tűnt. - Kezdtem megkedvelni Brettet. - Igen. Én is. — Jace belekortyolt az üdítőjébe, betette a tartóba, és felkattintotta a reflektort, miután megelőzte az egyetlen kocsit az úton, előttünk. - Már majdnem négyéves

— 107 —

voltam, amikor Brett született, úgyhogy közelebb kerültem hozzá, mint Cal többi gyerekéhez. A szóhasználata megakadt a fejemben. Korábban is tudtam, hogy nem sorolja magát közéjük, de ahogy ki is mondta, belesajdult a szívem. - Brett meg én egy csomót játszottunk együtt, amíg kicsik voltunk. A többiek sokkal fiatalabbak voltak. Több időt töltöttek Cal- lel, és mire megtanultak beszélni, úgy is szóltak hozzám, mint ő maga. Az a mocsok megtanította nekik, milyen neveken nevezzék az apámat... — Jace elhallgatott, és kibámult a szélvédőn. A sebességmérő mutatója 135 fölé kúszott. Aztán

újra

megszólalt,

annyira

váratlanul,

hogy

összerezzentem ültömben. - Egyedül azoknak a hegyeknek köszönhetem, hogy túléltem, amíg Ethan kiszabadított. Amíg apád munkát adhatott. - Jace sóhajtott, Marc pedig egyértelmű együttérzéssel nézett rá. - Gyakorlatilag a hegyoldalban nőttem fel. Valahányszor Calvin újra meg újra rágni kezdett, amíg már azt hittem, még egy szó, és megütöm, csak alakot váltottam, és irány a hegység. Addig másztam, amíg már mozogni sem bírtam. Az Appalache mentette meg az életemet. Vagy inkább - annak alapján, amit most megtudtam Jace harci készségeiről - talán Calvin életét. - Vagyis még mindig ismered a környéket? - Marc egy pillanatra sem térült el a céltól. - Legalább annyira, mint bárki, aki itt él. A legtöbbüknél jobban. - Nem dicsekedett, csak megállapította a tényt. Magamban megköszöntem apámnak, amiért őt küldte. Nélküle Marc és én alighanem egyenesen belesétáltunk volna valami súlyos galibába.

— 107 —

- És mi van Brett-tel? - Rákönyököltem a két első ülés belső karfáira. - Kigondoltad, hova dughatta a tollakat, ha nem a matraca alá? Jace nem felelt, de abból, ahogy a pillantása a tükörben a szemembe villant, láttam, hogy van egy ötlete. Bizonytalan. Annyira bizonytalan, hogy meg sem akarja említeni. De akármilyen apró ötlet is volt, más nem állt a rendelkezésünkre. -Jace? - kérdeztem újra. Végül rám nézett, és lassított egészen százhúszig. - Nem lesz ott. Órákat fogunk elpocsékolni, amíg a sötétben az erdőn át odajutunk, felmászunk a hegyre, lefagy a valagunk, és nem lesz ott. - Hol? - Marc egy fél pillanattal előzte meg a saját kérdésemet. Jace újra sóhajtott, a tekintetét nem véve le az útról. - Van az a régi szarvasles. Igazából csak egy deszkaemelvény, és három ingatag korlát. Ha még áll egyáltalán. Nem lett volna szabad túlmennünk a birtok határán, mert azon túl kezdődött a nyilvános vadászterület, de azt a szarvaslest nem bírtuk kihagyni. Mire Brett ötéves lett, egész hétvégéket töltöttünk el várostrommal. - Anyátok hagyta, hogy kilenc- és ötéves fejjel egyedül mászkáljatok az erdőben? - Nem tudta - vont vállat Jace. - Elfoglalta, hogy a kicsikre vigyázzon, és amíg rendesen megjelentünk vacsoránál, feltételezte, hogy a fák vonalán innen játszunk. Most már hülye és veszélyes dolognak tűnik, de akkor... - Jó mulatság lehetett - jegyezte meg Marc. Elmosolyodtam, látva, hogy ha igazán kell, tudnak civilizáltan is szólni egymáshoz. - Tényleg az volt. - Jace ajkára is kiült a távoli mosoly,

— 107 —

mintha csak most jönne rá, mennyire igaz, amit mondott. - Volt fent egy régi faláda. Azt használtuk fegyverraktárnak. Brett a játék pisztolyait rakta oda... emlékeztek a dugós puskákra? Én meg a műanyag, visszahúzhatós késemet... - Jace hangja elhalkult. - Gondolod, hogy oda rejthette el a tollakat? - kérdeztem, hogy visszatérítsem a gondolatait. - Nem - rázta meg a fejét Jace határozottan. - Azt se hiszem, hogy az a les áll még, és ha mégis, Brett legalább tíz éve nem is gondolt rá. Én legalábbis nem gondoltam. De más nem jut eszembe. - Újra a fejét rázta. - Csak az időnket pocsékoljuk. Nem lesz ott. - Érdemes megpróbálni - erősködtem; még Marc is rábólintott, bár úgy tűnt, ő kevésbé van erről meggyőződve. Főleg, hogy semmi más ötletünk nincs. És ha ott vannak a tollak, nem is kell Ma- lone meg az emberei közelébe mennünk. - Ez elég sokat bíz a véletlenre, Faythe. -

Az egész átokverte akció elég sokat bíz a véletlenre -

vontam vállat. Marc összevonta a szemöldökét, és Jace felé fordult. - Megtalálod? - Ha még ott van, igen. Másfél órával később a Pathfinder mellett álltam, és felnéztem az előttem tornyosuló erdős meredélyre. Nem volt olyan magas vagy meredek, mint a montanai hegyek, ahol a Területek Tanácsa a tárgyalásomat tartotta, de szép kis torna lesz a ranchünk mögötti, majdnem sima erdőséggel összehasonlítva. Hajnali fél négykor még sötét volt, de tudtam, hamarosan a nyakunkon lesz a reggel, és addigra már nyomunk sem maradhat — 107 —

itt. -

Készen álltok? - kérdezte Jace, és becsapta a kocsiajtót.

Bólintottam; Marc a fél vállára vetette a hátizsákját. Egy órával azelőtt, hogy beléptünk volna Malone birtokára, megálltunk egy benzinkúton csokiért és ásványvízért. Kénytelenek voltunk beletörődni, hogy szagnyomok maradnak utánunk, abban bízva, hogy ilyen korán egyik itteni macska sem jár arra. -

Még mindig úgy gondolom, hogy alakot kéne váltanod -

néztem rosszallón Marcra. - Ha harcra kerül a sor, én nem megyek így sokra - emeltem fel gipszes karomat. Még mindig bosszantott, hogy én nem válthatok. Macskaként felszaladni a hegyre gyakorlatilag bemelegítés volt: félig sport, félig játék. Két lábon szívás lesz. -

Inkább veled maradok - lépett közelebb Marc. A testmelege

csodás érzés volt a csípős februári hidegben, amely a hegyekben csak még jobban mart. Lehajtotta a fejét, az ajka a nyakamhoz ért, éppen az állkapcsom alatt. Megborzongtam, de nem a hajnal előtti hidegtől, hanem a gyönyörűségtől. A karom a nyakára fonódott, ahogy egyre lejjebb csókolt. Aztán meghallottuk Jace ropogó lépteit a kavicsokon. Sóhajtottam és elhúzódtam a bosszúsan kiegyenesedő Marétól. - Segítségre lehet szükséged - folytatta, amikor Jace inge az avarszőnyegre hullott. - Nem eshetsz rá erre - húzta végig az ujjait a gipszemen, én pedig ezredszerre kívántam, hogy bárcsak érezhetném az érintését ott is.

A pokolba Kevin Mitchell-lel, amiért eltörte a karomat! De hát már ott volt. Legalábbis meghalt - Marc elintézte. - Lehet, hogy itt kellene megvárnom titeket. Macskaként sokkal gyorsabban odaértek. Csak lelassítalak benneteket. - Nem maradhatsz egyedül - kezdte Marc. Összevontam a

— 107 —

szemöldökömet, de akkor Jace közbevágott. - Nem fogsz lelassítani. - Elvigyorodott, letolta a nadrágját, és nem volt rajta alsó. - Azt hiszem, mindketten élveznénk a társaságodat. Mérgemben és zavaromban az arcomba szökött a vér. Mi a fenét csinál? Marc felé fordult; a kétértelmű mondat őt is felbosszantotta. Ökölbe szorította a kezét, és úgy harapta össze a fogát, mintha ki is akarná törni őket, hogy fel ne kiáltson. De egy hangot sem adott. És abban a pillanatban megértettem, hogy nem is mondhatna semmit anélkül, hogy ne irányítaná a figyelmemet még inkább Jace-re, márpedig éppen ezt akarta elkerülni. Elvben Jace nem csinált semmi rosszat. Le kellett vetkőznie, hogy alakot válthasson, és tulajdonképpen mindkettejük nevében megdicsért. Csakhogy Marc nem volt hülye. Talán nem volt vele tisztában, milyen messzire jutottak a dolgok Jace és köztem, de azt látta, hogy Jace nyíltan flörtöl velem, azt várja, hogy megnézzem. És ez a kihívó viselkedés nem írható egyik korábbi tragédia számlájára sem. — Vigyázz a szádra! — morogta végül. De Jace csak szélesebben vigyorgott, és behajította a ruháit a hátsó ülésre, mit sem törődve vele, hogy könyörgőn nézek rá Marc válla felett. Ezen már én is feldühödtem. Bevágtam az ajtót, Jace alig tudta kikapni a résből az ujjait. Karon fogtam Marcot, és miközben ő a hátizsákját igazgatta a vállán, az erdő felé vonszoltam. - Délnek indulunk, igaz? - vetettem hátra a durcás Jace-nek. Csak bólintott, aztán térdre ereszkedett. Beléptem a fák közé, mellettem Marc, mögöttem Jace alakváltásának csaknem hallhatatlan hangjai. - Érj be minket, ha kész vagy!

— 107 —

— 107 —

NYOLC PERCCEL KÉSŐBB ÉRT BE MINKET, és

a tartásából tisztán látszott, hogy

dühös; karmai és fogai szinte kiabálták, hogy csak a saját felelősségünkre léphetünk közel hozzá. - Mi a fene baja van? - morogta Marc, amikor Jace előreszaladt, hogy kövessük inkább a nyomait. - Ne

foglalkozz

vele!

-

Gondolkodtam,

hogy

elmagyarázzam-e: Jace átalakulása Ethan halála óta nem csak abból áll, hogy mindenáron meg akarja szorongatni Malone-t. Ez azonban túl közel járt volna a valósághoz, és nem akartam szembehazudni

Marcot.

Mindössze

elhallgatásra

voltam

hajlandó, amíg meg nem találom a megfelelő pillanatot, hogy elmondjam, mit tettem. Egy olyan pillanatot, amikor Jace több száz kilométerre lesz, vagyis Marc nem ölheti meg, és amikor majd senki más élete sem függ attól, képesek vagyunk-e a feladatra koncentrálni. Ilyen pillanatok mostanában nem sűrűn adódtak. A titkolózás pedig úgy hatott rám, mintha lassan ölő mérget nyeltem volna, amely belülről pusztít el. A szívemmel kezdve. Fél kilométerrel arrébb Jace bevárt minket. A hegymászás a továbbiakban fárasztó volt, de hála az égnek, eseménytelen maradt. Bár Marc és én is macskaszemre cseréltük az eredetit, nehezen boldogultunk a tereppel. Jó néhányszor megbotlottam — az emberi tes- * tem a macskánál kevésbé kecses és irányítható de Marc mindannyiszor elkapott, mielőtt még a kezemet felemelhettem

volna. Én meg túl fáradt és dermedt voltam, és túlságosan aggódtam, nehogy újra megsértsem a karomat, úgyhogy hálás voltam neki, és kész. Meg kell hagyni, Jace egyszer sem tűnt bizonytalannak az ösvényeken, bár hét éve, amióta apám alkalmazásába került, nem járt a szülőhelyén. Ez elárulta, hogy a szarvasles jóval fontosabb része volt a gyerekkorának, mint azt bevallotta, és ha Brettre ugyanez érvényes... hát, akár még szerencsénk is lehet. Felgyorsult a szívverésem a gondolatra, hogy Malone-t azzal a bizonyítékkal tesszük tönkre, amit a saját fia szerzett meg nekünk. A fia, akit megölt. Malone bukása elkerülhetetlen. Éreztem. Másfél óra gyaloglás után Jace megállt, és meglengette a farkát, hogy jelezze, figyelmet kér. A tartása ezúttal nem tükrözött dühöt

vagy

feszültséget

-

egyszerűen

közölte,

hogy

megérkeztünk. Egy perc múlva a fák közül egy kicsi, szabálytalan tisztás tűnt elő, mintha valaki csak találomra kivágott volna néhány fát, hogy legyen némi helye. És ott volt a szarvasles. A tisztás ellenkező oldalán álló hatalmas, masszív fa ágai közé építették, nagyjából három méter magasban. A deszkáit lecsiszolta

az

időjárás,

a

színekre

majdnem

érzéketlen

macskaszemem egységesen szürkének látta. Egy összeeszkábált létra támaszkodott a szélének, a keresztrudai - különböző hosszúságú,

vékony

deszkadarabok

-

némelyike

letört,

féloldalasán lógott. - Hát, legalább még áll. - Marc hangja különösen csengett, miután egy óráig csak az ágak reccsenéseit hallottam, vagy néha egy-egy apró állatka surranását a téli, zizegő aljnövényzetben. - De nem tudhatjuk, elbír-e.

- Én megyek fel, én vagyok a legkönnyebb. - Nem! - Marc megmarkolta a karomat, de el is eresztette, mert a karomnyomok okozta fájdalomtól megrándultam, és mérgesen néztem rá. - Mi lesz, ha összetörik? Megvontam a vállamat. - Majd elkapsz. - És ha elhibázom, eltöröd a másik karodat, vagy az egyik lábadat, úgyhogy harcképtelen leszel, ha támadásra kerül a sor. - Marc, én már annyiszor lezuhantam, és még mindig elkaptál. - Finoman kihúztam a karomat a kezéből, lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam; közben élesen és kényelmetlenül tudatában voltam, hogy Jace figyel. Megfordultam, és a leshez futottam. Az első lécet fél lábbal megpróbáltam, mielőtt ránehezedtem volna. Kitartott, úgyhogy továbbléptem. A negyedik fok mindössze egy szögön lógott, az ötödik mindenestől hiányzott, és nem bíztam benne, hogy gipszes jobb kezemmel rendesen meg tudok kapaszkodni. Lenéztem Marcra. - Tudsz segíteni? Szinte nem is láttam mozdulni, úgy lépett mögém, és máris a keze bölcsőjében ültem. Könnyedén átemelt az ötödik, ráadásul a hatodik fok felett is, és megvetettem a lábam a nyolcadikon, majdnem három méter magasban. - Kösz! - mormoltam, és továbbmásztam. Marc a biztonság kedvéért a létra aljánál maradt. A tizedik fok megnyikordult a bakancsom alatt - adrenalin áradt szét az ereimben -, a tizenharmadik elrothadt, mállott az ujjaim közt. A tizenhetedik egy hosszú szálkát hagyott bal tenyeremben, de két lépéssel később a fejem felbukkant a les padlózata fölé, és a

kivillanó csillagfény, na meg macskaszemeim segítségével azonnal megláttam az öreg ládát a sarokban. Nem sokkal reggel hét után feljön a nap, vagyis szűk két óránk van, hogy megszerezzük, amiért jöttünk, visszajussunk a kocsihoz, és elhúzzunk a francba innen. Csak semmi izgalom... Óvatosan felhúztam magam; elfintorodtam, amikor a deszkák végigkaristolták a gipszemet, bár nem fájt. Átfutott a fejemen, hogy macska alakban vajon megéreztem volna-e Brett szagának emlékét a fán - mármint, ha tényleg járt ott a napokban, ahol én ültem. Jace nyüsszentett. Marc tette fel helyette is a kérdést. - Látod? - Igen. Megvan a kincsesláda. A mélyben mindketten megkönnyebbülten lélegeztek fel. A padozat nem egy deszkája gyanúsan sötétnek, mállékonynak tűnt, úgyhogy térden-könyéken másztam el mellettük, szorosan a jobb oldali korlát mellett. így nagyobb területen oszlott el a testsúlyom, és nem kellett törött csuklómra nehezednem. A tároló valójában csak egy összeácsolt kocka volt, de megértettem, hogyan láthatta két kissrác kincsesládának - és miért tette bele a maga drágaságait. Sima fenyődeszka tetejét rozsdás zsanérok fogták a hátuljához, amelyek visítva tiltakoztak a mozgatás ellen. Lassan emeltem meg a fedelet, lehunytam a szemem, és az égbe küldtem egy néma, forró fohászt, hogy talán Brettnek is eszébe jutott ez a hely. Hogy visszaemlékezett, amikor szüksége volt egy biztonságos rejtekre, mert el akarta dugni a bizonyítékot, amely megpecsételheti az apja sorsát, ugyanakkor annyi más életet megmenthet. Kinyitottam a szememet. És hangosan felnevettem. A megkönnyebbülés szökőkútként tört ki belőlem, és még az sem nyomasztott abban a pillanatban, hogy a hajnal alig két órára

volt már, mi pedig az ellenséges terület szívében mászkáltunk. Még az sem, hogy ha minket elkapnak, Kaci meghal, a falkám tagjait pedig lemészárolják. — Ott van? - kérdezte sürgetőn Marc, Jace pedig halkan nyüszített mellette, válaszért könyörögve. — Igen. Még be is csomagolta őket. — Kiemeltem a négyliteres zacskót, és feltartottam. Két hatalmas, eltéveszthetetlen, csíkozott toll pihent benne, bár a színeket macskaszemmel nem tudtam ilyen kevés fényben megkülönböztetni. A vér sötét foltjait viszont remekül láttam, és éreztem is a szagát, hiába pihent közel egy hete nejlonban. A zacskó elejére ragasztott fehér csíkon tisztán olvasható, nyomtatott fekete betűkkel ez állt:

MENNYDÖRGÖMADÁR- TOLLAK. LÁNCÉ PIERCE VÉRE. Brett, akárhol is vagy, remélem, a túlvilágon agyonkényeztetnek. — Jace, a testvéred egy szent. Jace fújt egyet, mintha különvéleményt akarna megfogalmazni, de én csak nevettem. És amikor a dobozba néztem, csak erősödött a nevethetnékem. — Még mindig itt van minden! Brett játék puskája és a te késed. Azóta is ugyanitt vannak. Levigyem őket? Egy pillanatig csend volt, aztán Jace újra fújtatott, de ezt nem értettem, hiszen nem láttam a testbeszédét. Marc fordított. — Szerintem azt akarja mondani, hogy hagyd ott őket. Brett emlékére. Eltalálhatta, mert Jace nem tiltakozott. Visszacsuktam a ládát, otthagytam az elfelejtett játékokat, mintha emléket állítottam volna* ezzel Brettnek, és a gyerekkori barátságnak, ami valaha Jace-szel ösz- szefűzte. A bal kezembe fogtam a zacskót, és

visszamásztam. Egylépésnyire voltam az emelvény szélétől, amikor a nadrágom megakadt valamiben, és a jobb lábam nem mozdult tovább. Eleresztettem a zacskót, és az ép kezemre támaszkodva visszafordultam, hogy jobban lássam - a farmerom szegélyét egy kiálló szög kapta el. - A francba! - Mi a baj? - kérdezte Marc; Jace ugyanakkor nyüszített. - Beakadtam egy szögbe. Várjatok, szerintem megoldom. Lassan visszatolattam, és megráztam a lábamat, hogy leválasszam a nadrágomat a szögről. Nem vált be; akkor áthelyeztem a súlyomat a bal tenyeremre, jobbal pedig hátranyúltam a szög felé. A les megnyikordult. Riadalmamban kétszázat vert a szívem. A bal kezem átszakadt a vén deszkán, éles szálkák szántották végig az alkaromat, feltolva a ruhaujjamat. Sikoltottam - aztán arccal a padozatra zuhantam, és elharaptam az ajkamat. Vér ömlött a számba. - Faythe! - kiáltotta Marc. Jace mélyen, vadul felmordult. Eressz! Ez már Jace-nek szólt, ő azonban csak hangosabban morgott. - Jól vagyok - mormoltam, a bal arcom még mindig a fának nyomódott, de meghallották. - Felmegyek - jelentette ki Marc. Jace még hangosabban morgott rá. -

Nem! - tiltakoztam, amikor végre felfogtam, mit akar. -

Téged végképp nem tartana'meg. Minden rendben, csak hadd másszak ki ebből a lyukból. - Eressz el, vagy betöröm a pofádat — ígérte Marc halk, veszedelmes hangon. Jace még utoljára rámordult a nyomaték kedvéért, de

aztán biztosan elengedte, mert Marc nem idegeskedett tovább. - Fel tudsz állni? — kérdezte tőlem. -

Igen. - Remélem. - Egy pillanat. A bal karom használhatatlan

volt, válltól lefelé beékelődött a deszkák közé. Az alkarom tűzben égett, annyira, hogy meg sem tudtam mondani, hol sérültem meg pontosan. -

Nagyon vérzel - felelte Marc. Agak roppantak a lába alatt,

ahogy fel-alá kezdett járkálni. - Észrevettem. Várjatok már egy percig, legyetek szívesek! Engedelmesen elhallgattak; kifújtam a levegőt, és felkészültem a további fájdalmakra. Csak gyorsan csináld! Ki kellett érnünk az erdőből, eltűnni szem elől, még hajnal előtt, és máris késésben voltunk. Lehunytam a szemem, mély lélegzetet vettem, a jobbik eszem ellenére remélve, hogy a többi deszka megtart majd. Aztán, mivel a jobb kezemre nem nehezedhettem, a fejem fölé nyújtottam, és balra vetődtem. A karom kicsúszott a résből; a szilánkok újra végigmetszettek. Nem bírtam visszafojtani a sikolyt. - Faythe! Hanyatt feküdtem, zihálva, pedig alig mozdultam meg; nem is mertem, nehogy az egész beszakadjon. Marc lépéseit hallottam, aztán tompa hanggal reccsent egy deszka. - Bassza meg! - sziszegte. Felpattant a szemem. - Ne csináld! - Letörte az első létrafokot. A szarvasles már nem bírt volna ki túl sok gyötrést, mielőtt összeomlik, én pedig nagyon nem akartam a tetején feküdni, amikor ez megtörténik. -

Bocs! - Marc elhátrált, én pedig óvatosan újra átfordultam,

egy rövid pillantást sem vetve kétszer felsebzett karomra. Mintha egyszerre mártottam volna tűzbe és jégbe, még a ruhaujjam érintése is

szinte elviselhetetlenül fájt. - Jól vagy? -

A karom rohadtul fáj, de nem nézem meg, amíg le nem érek.

- Abban ugyanis majdnem biztos voltam, hogy ha ugyanolyan csúf, mint ahogy érzem, az agyam közli velem, hogy nem tudok lemászni. - Óvatosan. - Úgy lesz. Most inkább ne szövegeljetek egy darabig, hadd koncentráljak! Ezt meg kapjátok el! — Lelöktem a zacskót a les széléről. Marc lépései hallatszottak. - Megvan. Utána szerencsére csöndben maradt. Pislogtam, mélyet lélegeztem, aztán térdre és könyökre tornáztam magam, végig a fa esetleges további gyenge pontjait keresve a szememmel, nehogy véletlenül a friss sebeimre nézzek. Pedig csúnya volt, ezt éreztem a saját vérem szagának sűrűségéből, és abból, hogy kisebb tócsákon másztam át. Tudtam, hamarosan elszédülök, de még azelőtt szerettem volna lejutni a szilárd talajra. Óvatosan araszoltam a létra felé; néhány feszült perc után már ott ültem a szélén. Marc alattam állt, Jace négy lábon mellette. Hála macskaszemeimnek, és az egyre világosodó égnek, tisztán láttam őket.

A pokolba! Már félúton kellene lennünk a kocsihoz. Elhessegettem ezt a gondolatot, a számon keresztül lélegeztem, aztán megfordultam, hasra feküdtem, és a harmadik fokra támaszkodtam. Ugyan tudtam, hogy a következő meg fog tartani, mégis szívás volt, mert a jobb kezemmel nem bírtam markolni, a bal pedig gyilkosán fájt minden mozdulatra. Apró fájdalomhangocska szökött ki a torkomon. Jace visszhan-

gozta. Lejjebb léptem, megragadtam a fokot; ezúttal még mindig vérző ajkamba haraptam, hogy néma maradjak. Eddig rendben. A következő fok eltört alattam. Marc levegőért kapott, én sikoltottam, és majdnem elájultam a bal karomba nyilalló fájdalomtól, ahogy tépett izmaim megfékezték a zuhanást. Az életemért kapaszkodtam. -

Engedd el! - rendelkezett Marc. - Elkaplak.

-

Nem. - Még túl magasan voltam. A lábammal kaszálva keres-

tem a következő fokot, de az már azelőtt letört, hogy mi ideértünk volna. Csaknem fél méter tátongott a talpam és a létra között. -

Faythe! Ugorj!

Lepillantottam Marcra. Ha félelem ül a szemében, képtelen lettem volna megtenni, ám csak önbizalmat láttam. Ha el tud kapni, el tud kapni, ez ilyen egyszerű. Tehát behunytam a szemem, és elengedtem a létrát. A hajam hátracsapódott a zuhanás közben, a gipszemmel áttörtem még két létrafokot - mindkettőbe belerezdültek a törött csontjaim. A jobb bokám a létra oldalának vágódott, a fájdalom a csípőmig nyilallt. Aztán keményen Marc karjába csapódtam. Megtántorodott, de nem esett el. Belekapaszkodtam, és meg sem próbáltam visszafojtani a könynyeimet. A francba a lelkierővel. Lehetek erős és sebesült is egyszerre, nem?

Rohadtul fájt. Marc lábra állított, és keletre nézett; elkaptam a pillantását. Egy óra múlva felkel a nap, és ha valakinek egy hajnal előtti futáshoz támadt kedve, alighanem meghallotta a sikolyaimat. Jace-re nézett, és a fejét Malone birtoka felé billentette. Jace bólintott, a füleit forgatva figyelte, hall-e valami gyanús neszt.

- Hadd lássam a karodat! - Marc letérdelt mellém, és újra hálát adtam, hogy ő is képes a részleges átváltozásra. Enélkül aligha látott volna bármit, hiszen most nem hoztuk a vészhelyzetre összeállított csomagjainkat a zseblámpákkal. Kinyújtottam a karomat, visszanyeltem a zokogást, amikor lehúzta a dzsekimet. Ugyanakkor láttam meg, amikor ő is. - Ó, bassza meg! - suttogta Marc. Erre már Jace is odanézett. Együtt érzőn - vagy rémülten - felnyüsszentett, de én egy hangot sem bírtam kiadni. Ez nem lehet az én karom. Ez egy darab nyers hús a könyökömtől lefelé, és nem is hasonlít a percekkel ezelőtti karomhoz. A törött fa nem csinálhat ekkora kárt. Lehetetlen. A padozat egy szilánkos darabja csuklótól könyékig feltépte a húsomat, ott a felgyűrődő ruhaujjam megállította és megvédett a további károktól. Lent viszont kilátszott a csupasz izom, és mindenhonnan szivárgott a vér. Ha a törött deszka a karom belső oldalába akad bele, már elvéreztem volna. Marc felállt, ledobta a dzsekijét, letépte hosszú ujjú felsője egyik ujját, majd újra letérdelt és a szemembe nézett. - Ez most fájni fog, de muszáj, hogy csöndben maradj, rendben? Bólintottam. Jace vigasztalón megbökte a vállamat, aztán őrködött tovább. Marc gyors mozdulatokkal, szorosan betekerte a karomat. Puszta akaraterővel tartottam vissza a sikolyt, de a kín semmihez nem hasonlított, amit korábban tapasztaltam. Néma könnyek csorogtak az arcomon. Amikor végzett, Marc a maradék ruhaujjával törölte meg az arcomat, és felsegítette a dzsekimet. - Tudsz jönni? - A lábamnak nem esett baja. Talpra állított, én pedig hagytam, mert nem bírtam volna

egyik kezemre sem támaszkodni. -

Ha szédülni kezdesz, akármilyen kicsit is, azonnal szólj!

Ne ájulj el makacsságból! Nem vitatkoztam. Kevesebb mint egy kilométert bírtam megtenni a saját erőmből, amikor a lejtő billegni kezdett a lábam alatt. -

Marc... - Alig suttogtam, de meghallotta. Egy pillanattal

később már keringőzött velem az erdő, amikor Marc a karjába vett, mint egy kisgyereket. Két lépést tett meg velem, mielőtt elájultam.

H USZONEGY

ISMERŐS ZÚGÁS, A FORGALOM ZAJA ÉS A BŐR SZAGA ÁRULTA EL, hogy

egy autóban

vagyok. A bérelt Pathfinderben. Kentucky államban, Malone területén, betolakodóként. És mindkét karom használhatatlan, tehát harcképtelen vagyok. Nincsenek szavak, amikkel leírhattam volna a fájdalmat, a bőrömet feltépte a fa, és az izmok is megsérülhettek, mert az ujjaim nem engedelmeskedtek, amikor megpróbáltam kinyújtani és behajlítani őket. Kinyitottam a szemem. A kocsi tetejét láttam - aztán Marc föléin hajló, aggodalmas arcát. Álmomban visszaváltozott a szemem? Marc megmozdult, és akkor ébredtem rá, hogy a fejem az ölében pihen. -

Szia! Hogy van a karod?

-

Mintha elkapta volna a kombájn. - A bal karom a hasamon

feküdt, szurkált, lüktetett, égett, és minden szívverésem újabb

hullámot vetett benne. -

Na igen, körülbelül úgy is néz ki.

Remek. De legalább nem szépíti a dolgokat. - Az ujjaim nem mozognak rendesen. Nem tudok harcolni. Ahogy kimondtam, fel is fogtam; könny szökött a szemembe, Marc arca elmosódott előttem. - Emiatt majd később idegeskedünk. A kocsi jobbra kanyarodott - alighanem Jace vezette és elhagytunk egy széles téglaépületet, amelynek az ablakaiban csillogott a napfény. - Meddig voltam eszméletlen? - Úgy negyven percig. - Végig cipeltél? - kérdeztem. Marc csak mosolygott. Hát persze. — Most hova megyünk? - Kiveszünk egy szobát. Szükséged lesz a pihenésre. - Nem! - megpróbáltam felülni, de megszédültem, úgyhogy visz- szaejtettem a fejemet Marc ölébe. - Kaciért kell mennünk. - Az is meglesz - szólt hátra Jace az üléstámla mögül. - De addig nem szállhatunk gépre, amíg téged rendbe nem tettünk, ahhoz pedig valahol meg kell húzódnunk. - Újra jobbra kanyarodott, és a kocsi meg-megzökkent a rossz aszfalton. - Nem ötcsillagos, de nem is tesznek fel kérdéseket. — Egy utolsó kanyar után finoman lefékezett, aztán üresbe tette a kocsit. Hozom a kulcsot. - Kiszagolják a véremet - szólaltam meg, miután becsukta az ajtót. - Alighanem hallották a kiabálásomat. Keresni fognak. Elcsesztem, Marc. - Nem. - Kisöpörte a hajamat az arcomból, és a combjára simította a fürtöket. - Nem hallottak meg. Észrevettük volna, ha igen, és elindulnak utánunk. Több mint három kilométerre

voltunk a háztól. A véredet sem szagolhatják ki, hacsak nem vetődnek a magasles közelébe. Vagy akárhová, ahol elcsöpögtettem a kocsihoz visszafelé menet, gondoltam, de egyikünk sem mondta ki. Már a tudat is eléggé ré- ? misztő volt. Marc a hajamat simogatta. Lehunytam a szemem, és igyekeztem kizárni a tudatomból az enyhülni nem akaró fájdalmat. Jace percekkel később tért vissza, a kezében egy régi típusú fémkulcs. A motel hátuljához hajtott, és megállt a földszinti szoba előtt. Be tudtam volna sétálni, de Marc ragaszkodott hozzá, hogy vigyen, én pedig engedtem neki, mert ez mindkettőnknek jobb érzés volt. Jace aggodalmasan figyelte, amint Marc leültet az ágy szélére, és kibontja a kezemen a kötést, majd a véres rongyot a fürdőszobai szemeteszsákba csomagolta. A falat bámultam. Nem akartam nappali fényben is megpillantani a karomat. Még az éjjeli lámpa gyenge derengésében sem. Jace füttyentett. Azért sem néztem oda. - Hát, legalább már alig vérzik - állapította meg Marc. Erre már muszáj volt odanéznem. Azonnal meg is bántam. Mintha az egész alkarom egyetlen var lett volna; a szaggatott szélű vágás megvolt vagy tizenhárom centi, és mindenhol rászáradt a vér. Már ránézni is fájt, és minden mozdulat elviselhetetlen kínt okozott. -

így nem szállhat gépre - jegyezte meg Jace.

-

De igen, ha rendesen bekötjük. De antibiotikumok kellenek.

És öltések. Egy csomó öltés. - Marc felállt, ugyanakkor Jace is felpattant, és már nyúlt is a kocsikulcsokért. -

Megyek. Faythe, kérsz valamit enni, amíg visszajövök? És új ru-

hákat is hozok. Marc felmordult, és Jace elé lépett.

Én megyek. Én tudom a méretét.

-

Engem már nem érdekelt, ki megy, semmi más nem kellett, csak fájdalomcsillapító. Meg az, hogy takarítsuk el ezt a káoszt, mutassuk be a tollat és vigyük haza Kacit. Marc felkapta a szoba kulcsát az éjjeliszekrényről, és mellém térdelt. -

Olyan hamar visszajövök, ahogy tudok, és rendbe teszünk.

Faythe? Ránéztem. Megszorította a gipszből kilógó ujjaimat, aztán elvette a kocsikulcsot Jace kinyújtott kezéből. -

Hívd fel Greget, és számolj be neki! És ne hagyd, hogy

mozgassa a karját! -

Ügy lesz!

Jace váratlan engedelmessége felébresztett. Felnéztem; Marcot figyelte, az arcán a nyugodt, szorgalmas végrehajtó álarca ült. Marc tétovázott, majd homlokráncolva a kilincsért nyúlt. -

Figyelj, lehet, hogy a gyógyszernél erősebb kell majd a

karjára. Tequila? - pillantott rám, hátat fordítva Marénak, és némán nevetett. A szívem kihagyott az emléktől, hogy mi is történt, amikor utoljára együtt ittam Jace-szel. -

Tequilát ne! - nyögtem ki elvörösödve. Marc értetlenül

nézett rám. Dadogva magyarázkodtam. -

Az ibuprofen elég. Tiszta fejre lesz szükségem.

Marc bólintott, és kilépett a szobából. Jace bezárta mögötte az ajtót, amikor kint felzúgott a motor. -

Szándékosan csináltad! - méregettem Jace-t. Ártatlan

mosollyal nézett vissza rám, de kék szeme cinkosul csillogott. -

Tetszik, amit a tequila veled tesz. És amit velem...

-

Nem arra gondolok. - Megráztam a fejemet; kissé kitisztult

a fájdalom köde. - Azért jelentetted be, hogy elmész vásárolni,

mert tudtad, hogy ezzel belekényszeríted Marcot, hogy ő menjen - és így egyedül hagyjon minket... Vállat vont, és egyre szélesebb mosollyal lépkedett felém. -

Egyre gyorsabban kapcsolsz. Biztosan jobban vagy.

-Alig. -

Marc különben is jobban tud vásárolni. Végül is tudja a

méreteidet, meg minden. -

Mikor lettél te ilyen... - Okos? - .. .manipulatív?

-

A megfelelő motiváció csodákra képes. - Jace lerúgta a

cipőit, és az ágy másik oldalára heveredett. Összekulcsolta a kezét a tarkója alatt, és elhelyezkedett a párnákon. Felé fordultam; idétlen mozdulat, ha az ember egyik karját sem képes rendesen használni. -

Küzdeni akarok!

Jace vállat vont. -

Rendben, de amint két vállra fektetsz, úgy maradok.

-

Komolyan beszélek - torkoltam le, és felemeltem a

kezeimet. Megrándultam a bal karomba hasító fájdalomtól. — így nem tudok harcolni. A fenébe, még a hajamat sem tudom kifésülni. Jace felült és közelebb húzódott, az arcáról eltűnt a jókedv. -

Marénak igaza van, emiatt ráérünk még aggódni. Most

összefoltozunk,

amikor

meg

hazaérünk

Kacivel,

Carver

megcsinálja rendesen. Az a fontos, hogy megvan, amit akartunk, és Kacivel minden rendben lesz. -

Tudom. - Bár sokkal nyugodtabb lettem volna, ha már

kiszabadult volna a madarak karmái közül. -

És most komolyan, ha azt nézzük, milyen dühösek már

eleve, jó hír, hogy a mennydörgőmadarak vérszomját a vérszag nem

táplálja

-

intett

szétszaggatott

karom

felé

nyomatékosításképpen. Még folytatta, de nem is hallottam, mert a fejemben megszólalt a riasztó. -

Bassza meg! - Majdnem rácsaptam az ágyra ököllel, az

utolsó pillanatban állítottam le magam. Még sokkal jobban felbosszantott, hogy le sem tudtam vezetni a feszültségemet. -

Mi az? - Jace kobaltkék szeme elsötétült, a pillantása

ösztönösen az ajtóra villant, figyelte, hol vannak a betolakodók. Azonban senki nem jött. Mi voltunk a betolakodók. -

A toll nem elég. Nem is lett volna. - Minden erőfeszítés, és

a bal karom teljes tönkrezúzása, minden a semmiért! Vagyis alig valamiért. Kezem nélkül az ágy szélére húzódtam, és felálltam, hogy járkálni tudjak. -

Brett lett volna az igazi bizonyíték. Az ő vallomása. -

Elléptem az olcsó, kétszemélyes asztal mellett, és a sima fehér falnál megfordultam. - A mennydörgőmadarak nem tudják megkülönböztetni az egyes vérmacskák szagát. A tollakat látva majd a tanács szögezi rá Malone-ra a koporsót, de a madarakat nem fogja érdekelni. A saját fia vallomására kell hagyatkoznunk Malone ellen, és ezt már nem szerezhetjük meg. Jace arcára egy pillanat alatt ült ki a zavartság, majd a tomboló düh. - Szarházi! Megálltam, lehunytam a szememet. - Vissza kell mennünk. - Mi van? Hova? -

Vissza be, Jace. — Felpillantottam. Engem nézett, a

szemében rettegés és izgalom keverékét láttam. - Meg kell győznünk Láncé Pierce-t, hogy tegyen vallomást.

- Várj, azt gondolod, hogy feladná magát? Szerinted puszta szívjóságból elmondja a mennydörgőmadaraknak az igazat? Vállat vontam, újra nekiindultam. - Esetleg, ha meghallja, hogy meg akarják ölni Kacit. Miféle végrehajtó hagyná, hogy egy tizenhárom éves nőstény meghaljon valamiért, amit ő követett el? - Olyanféle, aki hagyja, hogy a madarak megtizedeljenek egy teljes falkát ugyanezért. Aki gyáva. - Jace kihúzta az egyik széket az asztal alól, és rároskadt. Ezzel nem tudtam vitatkozni. - Akkor majd rávesszük, hogy tanúskodjon. Mi más választásunk van? -Faythe... - Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. - A madarak megölik. -Tudom. - Egyre gyorsabban lépkedtem. - Ezen még nem gondolkodtam. De talán tárgyalhatunk róla. A vallomásáért cserébe szabad elvonulást. -Aha - forgatta a szemét Jace, amikor elmentem mellette. Bele is egyeznének. Mert olyan együttműködők és megbocsátok. Újabb kört róttam, ezúttal azonban Jace elkapta a jobb kezem ujjait, és gyengéden maga felé húzott. - Faythe, nem akarsz ilyen döntést hozni. - A térdei közé vont, és átfogta a derekamat, miközben én megtépázott karomat dajkáltam. - Ez nem önvédelem, te pedig nem vagy gyilkos. - Ez Kaci-védelem. Vagy őt ölik meg, vagy Lance-t. Tényleg hagynád,

hogy

meghaljon

amiatt

a

kandúr

miatt,

aki

kirobbantotta ezt az egészet? - Persze hogy nem. - Végigsimította a felkaromat, vigyázva, meg ne nyomja a mély véraláfútásaimat. - De kell, hogy legyen másik út.

Megráztam a fejemet, összeszorítottam a fogamat. Finnyás lelkiismeretem küzdött a hideg, logikus énemmel, amely pontosan tisztában volt vele, mit kell tennie. -

Nincs

más

lehetőség.

Ha

nem

szerzünk

olyan

bizonyítékot, amit a mennydörgőmadarak megértenek, és nem juttatjuk el a fészekbe harmincnégy órán belül, megölik Kacit. Aztán a többieket. - Mélyet lélegeztem, és egyenesen a szemébe néztem. - Titeket legalábbis. Engem átadnak Malone-nak, aki majd valamelyik öcséd ágyasává tesz. Jace keze lehullott a karomról, hátradőlt ültében. Már a puszta gondolatra is felhúzódott az ajka dühében. -

Azt pedig sejtheted, hogy nem hagyom, hogy idáig jusson

a dolog. Minden rohadékot megölök, aki hozzám ér, és végül engem is el kell majd intézniük. Szóval a kérdés, hogy Láncé vagy mi? És ne felejtsd el, hogy ő bűnös, mi meg nem ártottunk senkinek. A mennydörgőmadaraknak legalábbis nem. Jace sóhajtott, de mielőtt közbeszólhatott volna, folytattam. -

Amellett nem vehetjük biztosra, hogy megölik. Még van

másfél napunk, hogy ezen töprengjünk. De attól még szükségünk van Lance-re. Karba tette a kezét. -

És hogyan tervezed megszerezni?

-

Ma este, sötétedés után, bemegyünk érte.

-

Faythe, ez öngyilkosság.

Tudom. -

Csak ha elkapnak.

Jace kétkedve rázta a fejét. -

Csak hárman vagyunk, és még ha téged össze is varrunk,

akkor sem tudsz verekedni egy összevagdalt és egy begipszelt karral.

- Tudom. - Hacsak... Izgalom bizsergette meg mind a húsz ujjamat, a lehetőség egyszerre felpörgetett. - Szerintem egy fürdőre van szükségem. Egy hosszú, forró fürdőre. Jace ajkára ismét kiült a vigyor, a tekintete délre tévedt. -

Na, most már értelmesen beszélsz...

Besiettem a fürdőbe, és már nyúltam, hogy kigomboljam a blúzomat - de aztán a mozdulat friss fájdalommal vágott végig a karomon. -

Hé, le tudnál vetkőztetni? - Francba, ez aztán kétértelmű volt!

Már késő... Jace belépett, mielőtt valahogy elegánsan visszavonhattam volna. -

Nézd, tudom, ez hülye helyzet, de...

- Nem hülye, Faythe. - Leült a kád szélére, velem szembe, és már nem vigyorgott. Helyette olyan forró pillantással nézett rám, hogy szinte felparázslottam tőle, a lélegzetem is elakadt. Nagyot nyeltem, és kikényszerítettem a megfelelő szavakat. -

Úgy értem... nem akarok a nadrágodba mászni.

- Ne erőlködj! - Lassan a gombjaimhoz emelte a kezét, és szaggatottan sóhajtott. A szemével követte lefelé a gombokat, az ujja a meztelen hasamhoz ért. Visszafojtottam a lélegzetemet. Jace lesimította a blúzt a vállamról, át a gipszen, aztán egyszerűen leszakította a bal karját, hadd csússzon le a friss sebekről. Akkor a melltartóm kapcsáért nyúlt. Az állandó fájdalom ellenére felszökött a pulzusom, Jace-é pedig követte.

Ez nem lesz így jó. - Jace. - Jobb kezemmel az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, amíg a szemembe nem nézett, és le nem engedte a kezét. Fáj, ha mozgatom a karomat, és az ujjaim alig használhatók. Segítségre van szükségem. Ennyi. Rendben? -Aha. Nem gond. - De azért kényelmetlenül fészkelődön:, és

amikor lefelé néztem, észrevettem a jelentékeny kidudorodást a nadrágja elején. -

Biztos?

-

Na jó, talán egy kicsi gond. Bár nem olyan kicsi - vigyorodott el.

Elnyomtam a frusztrált nyögést. Mindegy, milyen jó volt érezni az érintését, erre sem az idő, sem a hely nem volt megfelelő. -

Jace...

-

Nem tehetek róla - vont vállat. Kicsit sem jött zavarba, bár

én legszívesebben elsüllyedtem volna. - Félmeztelen vagy. -

Milliószor láttál már meztelenül - feleltem rekedten. A francba.

-

Ez már nem ugyanaz többé.

Abban a pillanatban nagyon örültem neki, hogy nem ö vetkőzik. Mert igaza volt. -

Na jó, mindegy. Sajnálom. Elintézem egyedül. - Égő arccal

elfordultam, aztán fájdalmas grimasszal a farmerom gombjáért nyúltam. -

Ne, várj! - Mélyet lélegzett, aztán megfogta a jobb

karomat, éppen a gipsz felett, és maga felé fordított. - Rendben vagyok. -

Biztos? - kérdeztem újra. Magabiztosan bólintott.

Maradtak kételyeim, de ha ő képes színlelni, hát én is. - Akkor essünk túl rajta! -

Ezt általában nem szeretem hallani, ha egy nőt

vetkőztetek - vágta rá, de újra nevetett. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. A viccelődő Jace-t tudom kezelni. Rutinos gyorsasággal gombolta ki a nadrágomat, és amikor lassan letolta a csípőmön, ügyelve, hogy minél kevesebbszer érjen hozzám, vissza kellett fojtanom egy nyögést. A próbálkozás, hogy szemérmesen segítsen, inkább tűnt bűnös kínzásnak.

A nadrág a lábamhoz esett. Kiléptem belőle. Jace fél karral a csapnak támaszkodva elhúzódott. -

Milyen forrón akarod?

Szemforgatva elmosolyodtam, hogy oldjam a feszültséget. -

Te semmit nem tudsz egyértelműen mondani?

-

Ha nem muszáj — mosolygott vissza.

-

Akkor eléggé.

Megnyitotta a csapot, fél kézzel ellenőrizte, állított rajta, és bedugaszolta a lefolyót. -Tulajdonképpen mit is csinálunk most pontosan? Azt látom, hogy csupa vér vagy, de gondolom, ez nem kizárólag tisztálkodás. -

Nem bizony - emeltem fel a gipszemet. - Megáztatom ezt a

szart, hogy levághassuk. -

Faythe...

Félbeszakítottam, és azt kívántam, bárcsak fájdalommentesen karba tudnám tenni a kezemet a melltartóm alatt. -

Mindenképpen

alakot

kell

váltanom,

hogy

ez

meggyógyuljon, nem? - emeltem fel az égő, lüktető bal karomat. - Akkor már úgy van értelme, ha mindkettőt elintézem egyszerre, nem? - Megint mondani akart valamit, de nem hagytam. - Ne mondd, hogy egyáltalán ne váltsak alakot! Nem fogok hátramaradni, és nektek is tudnotok kell, hogy képes vagyok vigyázni magamra, amikor majd elmegyünk Láncé után. Különben csak megosztanám a figyelmeteket és akadályoználak benneteket. Megcsinálom, bármit is mondasz. -

Csak azt akartam mondani, hogy zseniális gondolat -

mosolygott. -

Én... tényleg? — néztem rá összezavarodva.

-

Igen. Ha tudtam volna, hogyan lehet azt az átkozott izét

levará- zsolni, magam javasoltam volna, mielőtt felmásztál a magaslesre, hogy majdnem megölesd magad. - Ó! - Hát, ez tényleg kellemes meglepetés volt. - De azt ugye tudod, Hogy többször kell majd váltanod? Úgy tucatszor, vagy még többször. És mocskosul fog fájni, ha egyáltalán működik a csonttörésen. Tapasztalatból beszélt - de ha ő kibírta a fájdalmat, hát én is. -Tudom. Essünk túl rajta! És... ugye tudod, hogy Marc dühös lesz? - Az én esetemben dühös marad - vont vállat Jace. Felnevettem. - Aha, az enyémben is. Na, segíts! - Hátat fordítottam neki, jobb kézzel kioldottam a melltartóm elülső kapcsát, és hagytam, hogy óvatosan lecsúsztassa a pántokat a karomon. Végül, szintén jobb kézzel, előbb az egyik, majd a másik oldalon toltam le fekete bugyimat, amíg az is a padlóra nem hullott. A kádban még csak néhány centi víz állt, de azért beleléptem, mert jobb volt, mint ott ácsorogni, és elviselni, hogy Jace sikertelenül próbálja elkerülni a bámulásomat. A lábamnak remekül esett a forró víz, de ahhoz, hogy a gipszemet megáztassam, le kellett kuporodnom. A bal karomat óvatosan a mosdó szélére támasztottam, és Jace-re pillantottam, aki közben leült a lecsukott vécétetőre, és férfimódra a térdén keresztbe vetette a bokáját. - Marc mikor ment el? - Alámerítettem a gipszemet, és megmozgattam a lábujjaimat a csap sugarában. Jace az órájára nézett. - Nagyjából húsz perce. Mit gondolsz, mennyi időbe fog kerülni neki? - Rendes körülmények között azt mondanám, egy órába, de

most rohanni fog. Legfeljebb fél óránk van még. - Hullámokat kavartam a gipsszel, az akaratommal próbáltam gyorsabban tölteni a kádat. - Szerintem mind sokkal boldogabbak leszünk, ha kikerülök ebből a vacakból, na meg a kádból, mire visszaér. -

Nem vitatkozom - ingatta a fejét Jace. - Nem mintha nem

tudnám legyűrni. Igazából nem csak... -

Tudom. És nem akarom, hogy legyűrd. Fordítva sem.

Azért kellene, hogy ez gyorsan leoldódjon. - Az ujjaimmal igyekeztem vizet lapátolni a gipszbe, hogy ezzel is segítsek. - Az új telefonodon tudsz netezni, igaz? -

Igen, miért?

-

Meg tudod nézni, hány óra autóút ide Uj-Mexikó? -

Merthogy Lance-t nem verhetjük fejbe, hogy felvonszoljuk a gépre. Jace előszedte a mobilt, és öt percig bökdöste a két hüvelykujjával. -

Francba - nézett fel, és leolvashattam az arcáról, hogy rossz

hírei vannak. - Huszonhárom óra, ha meg sem állunk. Amiről lehet szó, ha felváltva vezetünk, de... -

De ez azt jelenti, hogy nem várhatunk estig Láncé dolgával.

-

Nem, ha úgy akarunk odaérni, hogy Kaci még életben van.

Lehunytam a szemem, a kád szélének támasztottam a fejem; a víz a köldökömet nyaldosta. -

Na jó, azonnal indulunk, amint meggyógyultam. - Amint

eléggé meggyógyultam. - De egyedül kell találnunk Lance-t. Egyszerre nem küzdhetünk meg mindannyiukkal. -

Igaz. Majd kitalálunk valamit. - Elrakta volna a telefonját,

de leintettem. -

Fel kellene hívnunk aput. Majd beszélek én vele, ha

akarod. Valószínűleg ő is dühöngeni fog, de téged kihagyhatlak.

Nem mondom el, hogy segítettél. Jace megrázta a fejét, és komolyan a szemembe nézett. Ilyen eltökéltséget még sosem láttam benne eddig. -Veled vagyok, Faythe. Mindenben. Ez az egyetlen lehetőségünk, Greg is beláthatja. Ha pedig nem - vont vállat megint vigyorogva akkor mindketten bajban leszünk. A szívem fájdalmasan verdesett. Nem kellett volna ilyennek lennie. Jace egyszerűen nem ilyen... csodálatos. Nem volna szabad, hogy ilyen nehéz legyen távolságot tartanom tőle... Lassan úgy éreztem, hogy ha lemondok róla, a levegőről mondok le - és máris fulladoztam. - Rendben. Akkor hívd!

- 265 -

H USZONKETTŐ JACE MEGNYOMTA A HÍVÓGOMBOT,

én pedig újra megmozgattam a

gipszemet a víz alatt, majd amikor apám felvette a telefont, a lábammal elzártam a csapot. Nem volt olyan mély a fürdő, mint szerettem volna, de elfedte a karomat, és a társalgás mindkét felét hallani akartam. -

Halló, Greg, én vagyok.

-

Jace? Vannak friss híreid?

-

Aha. Egy motelben vagyunk, húsz percre Cal... házától. -

Ami valaha Jace otthona volt. - Megtaláltuk a tollakat, szóval arról az oldalról fedezve vagyunk, a tanács ezzel a bizonyítékkal nem szállhat vitába. Viszont nem hisszük, hogy elég lesz a mennydörgőmadarak meggyőzésére. Ők nem tudják szag alapján megkülönböztetni a macskákat. Apám dühösen sóhajtott. -

Én is ezen gondolkodtam. — Aztán távolabbról: —

Michael, hallottad ezt? -

Igen. Hadd gondolkodjak egy percig, kitalálok valamit.

-

Van egy ötletünk - mosolygott rám Jace megnyugtatón. -

El akarjuk kapni Lance-t. -

Elkapni? - Apám léptei megálltak, és láttam magam előtt

hitetlenkedő homlokráncolását. -

Elvinni a madarakhoz.

-

Értem. - Egy pillanatig majdnem teljes csend lett,

leszámítva a víz kavargását a gipszem körül, és remélhetőleg alatta is. - Adjátok Marcot. Jace a kád szélére ült, a bal kezem hozzáért a combjához.

-

Elment elsősegély-felszerelésért.

-

Ki sérült meg? - emelte fel apám a hangját; a háttérben

Micha- el tolla sem sercegett tovább. -

Csak egy karcolás, apu - szólaltam meg, tudtam, úgyis

hallja. - A karom átszakadt egy korhadt deszkán a magaslesen, ahol megtaláltuk a tollakat. Apám sóhaja türelemért könyörgött. -

Jace, tényleg csak egy karcolás?

Jace felhúzta a vállát, és néma bocsánatkérést tátogott felém, aztán válaszolt. -

Inkább vágásnak mondanám. Az alkarján végig.

Kiemeltem a gipszet a vízből, hogy beintsek neki, de nem lepődtem meg. Ha hazudik az alfának, csalódtam volna benne. -

Add Faythe-t!

-

Pillanat. - Jace befogta a mikrofont, és letérdelt a kád

mellé. - Meg tudod fogni?

Kényelmesen nem. De ha Jace-szel tartatom a fülemhez a mobilt, apám inkább arra fog koncentrálni, mennyire súlyos a sérülés, nem pedig arra, mit vihetek véghez, ha meggyógyultam. -

Hangosítsd ki!

Jace felvonta a fél szemöldökét, de engedelmeskedett, és letette a telefont az apró polcra. - Hallak, apu. Mondjad! - Miért kellett kihangosítani? -

Mert a kádban ülök. Nem akartam megúsztatni Jace

telefonját. - Ez volt az igazság, éppen csak nem a teljes. - És azért ülsz a kádban, mert...? -

Mert úgy találtam, jól jön, ha valaki tisztálkodni akar.

Technikailag ez sem hazugság... Michael horkantott, de apám nem vette a lapot. - Faythe...

-

Rendben,

muszáj

lesz

alakot

váltanom,

hogy

meggyógyítsam a vágást, de nem tehetem, amíg be vagyok gipszelve. Fogom, és meggyógyítom mindkét karomat egy menetben. - Vagy inkább tizenkettőben. - Átáztatom a gipszet, hogy le tudjuk vágni. -

Valami azt súgja, dr. Carver nem értékelné az időzítést...

vág}' a módszert. - Fáradtnak tűnt, de egészen jól vette a dolgot, ami alighanem csakis annak volt köszönhető, hogy már nem álltak

a

kami-

kaze

mennydörgőmadarak

támadásának

célpontjában. -

Tudom, és szeretném, ha itt lenne a doki. — Mert akkor

nem kellene Jace előtt feküdnöm meztelenül a kádban, miközben apámmal és a bátyámmal beszélek telefonon. Ez a helyzet teljesen új jelentést adott a zavarba ejtő szónak, és a nehezebb részekre még nem is tértünk rá. - De nincs itt, nekünk meg kevés az időnk. Mindhárman alkalmasnak kell lennünk a bevetésre, úgyhogy megteszem, amit muszáj. - Tétováztam. - Ez gond? Apám újra sóhajtott, és láttam magam előtt gondterhelt arcát, amíg a lehetséges válaszokat mérlegeli. -

Az egész ügy egyetlen hatalmas gond, Faythe. Az ellenfél

területének a szívében vagy, megsérültél, és nem érlek el a segítséggel. Némi balszerencse, és már el is kaptak benneteket, és ha ez megtörténik, nekünk az elkövetkező másfél napban kell letámadnunk Malone-t, mert amint a mennydörgőmadarak rájönnek, hogy hiába várnak rád, újraindítják az offenzívát, akkor pedig nem lesz már elég emberünk, hogy kihozzunk. Kihagytam valamit? - Hát... majdnem biztosra vesszük, hogy ha elkapnak, Marcot és Jace-t helyben kivégzik a határsértésért, Kacit pedig

kivégzik a mennydörgőmadarak. - Még ez is - jegyezte meg Michael a háttérben szárazon. Mélyet lélegeztem, benntartottam, amíg ötig számoltam, aztán kifújtam. - Értem, apu. Újravesszük aMission: Impossible-t, és ha van jobb ötleted, mondd, minden figyelmem a tiéd. De innen nézve, ahol ülök - vagyis fekszem a langyos vízben -, elég kevés a lehetőség, és fogy az időnk. Bőr nyikordult, amikor apám leült a kedvenc karosszékébe. - Direkt nem említesz könnyebb módozatokat bármelyik részre? A gipszedre, vagy a jobb bizonyíték felkutatására? Hűha, könnyebbet. - Ha volna könnyebb... hiszed, vagy sem, nem próbálok mindent a nehezebbik úton megoldani. - Általában egyszerűen így sikerül. - Fogalmam sincs, hogy máshogy szerezhetnénk bizonyítékot,

leszámítva,

hogy

rábeszéljük

Malone-t

a

vallomástételre, vagy egy másik végrehajtóját a dezertálásra. Szerintem egyik sem fog megtörténni ebben az évtizedben, nemhogy pár órán belül. - Még mindig van másfél napotok - válaszolta értetlenül apám. - Ha kocsival jönnek vissza, akkor nincs - vetette közbe Micha- el, aki a jelek szerint végiggondolta a tervemet. Lance-et végül is nem hajtogathatják bele egy bőröndbe, hogy feladják csomagnak a reptéren. - Nem mintha nem éreznénk kísértést... - mosolygott rám Jace a kád széléről. - Értem, akkor gyorsan kell cselekednetek. Gondolom, nem várjátok, hogy Láncé magától jelentkezzen. Erőltetetten felnevettem. - Egy kicsit nehezebb ügymenetre számítunk.

- És felkészültetek az erőszakos meggyőzésre? Lassan kifújtam a levegőt, és óvatosan megfogalmaztam magamban a választ. Reméltem, apám nem hallja majd ki a szavaimból, hogy nehezemre esik egy másik vérmacskát kivégzőosztag elé állítani, még akkor is, ha én vetettem fel az ötletet. - Engedelmeddel, a lehető legkisebb erőszak alkalmazásával végezzük el a feladatot. Apám ezúttal csak rövid ideig tétovázott. - Minthogy nem látok más megoldást, megadom az engedélyt. De Faythe, átgondoltátok ti ezt? Azt tervezitek, hogy egy falkatag macskát raboljatok el saját otthonából, az akarata ellenére. Semmiképpen nem vihetitek ezt végbe észrevétlenül, és még ha a helyszínről ki is juttok, amint rájönnek, mi történt, az appalache-i területek minden kandúrja azonnal hármótok sarkában lesz. Én pedig semmiképpen nem tudok idejében erősítést küldeni. - Tudom. - A kád szélére támasztottam a fejemet, és a koszos álmennyezetet bámultam. - Még nincs pontos tervünk. - És akkor még nem beszéltünk a politikai visszhangról tette hozzá Michael. Odaát ajtó csukódott, kizárva a háttérzajt, amit észre se vettem eddig. Az irodát ezzel lezárta a hallgatózók elől, és úgy sejtettem, bent csak ők ketten maradtak. - Parker testvéréről beszélünk, Jerold Pierce fiáról. Mivel Blackwell semleges marad... – Hála az égnek, a vénség nálunk volt, amikor Brett kitálalt az apjáról. - ...Pierce-é lesz a döntő szavazat. Ha a fiát átadjuk a seregnek, lemondhatunk róla, hogy apu mellé álljon Malone-nel szemben a tanácselnökség ügyében. - Számít ez egyáltalán? - A vizem egyre jobban kihűlt, nagyon szerettem volna felmelegíteni, de muszáj volt, hogy jól

halljuk egymást. Ugyanakkor a libabőr segített elterelni a figyelmemet a bal karomban égő tűzről. - Polgárháborúról beszélünk, Michael. A szavazás már senkit sem érdekel. Aki megnyeri a háborút, viszi az elnöki tisztet... mármint, ha utána lesz még tanács, ahol elnököljön. - Ha lesz valami felismerhető nyoma a világunknak, amikor a vért felissza a föld. Michael türelmetlenül felmordult. - De mit gondolsz, ki fog nyerni, ha az egyik felet többen támogatják, mint a másikat?

A francba! A szemem lecsukódott, amikor megértettem, mire gondol. - Na jó, vagyis ha feladjuk Lance-et, Pierce esetleg Malone mellé áll a maga embereivel, vagyis nagyobb lehet a létszámuk a miénknél. - Nem csak esetleg - vágta rá Michael. - De igen, esetleg - forgattam a szemem. Michael mindig az ördög ügyvédjét játszotta, de most csak a tények egyik felével számolt. - Miért fordulna Pierce szembe velünk Láncé feladásáért, ha egyszer Láncé egymaga hatékonyan halálra ítélte a mi falkánkat, beleértve egy védtelen kislányt és a saját testvérét, amikor hagyta, hogy Malone ránk kenje az egészet? Miért állna Láncé és Malone oldalára Parker és a miénk helyett? Főleg, ha számításba vesszük, mennyivel kevesebben halnak majd meg, ha a madarak megtudják, ki ölte meg valójában Finnt? Michael már válaszolt volna, de Jace megelőzte. - Tényleg azt hiszed, hogy Calvin megmondja Pierce-nek az igaz- ságot, hogy miért adtuk át Lance-t a seregnek?

Francba! A részletekbe - vagy a vérveszteségbe - eddigre

beleszédültem, nehezemre esett mindent észben tartani. - Hát persze hogy nem. Malone azzal fog vádolni minket, hogy

magunkat

akarjuk

menteni,

azért

küldtük rá

a

mennydörgőmadarakat. Vagyis pontosan azzal, amit ö tett

velünk. - Újra a kád szélére ejtettem a fejemet, és úgy szorítottam össze a fogamat, hogy be- lesajdult az állkapcsom. - De ez sem változtat semmin. Ha átadjuk Lance-t, Pierce Malone mellé áll. Ha nem, senkink sem marad, aki harcolhatna Malone ellen. És Kacit is elveszítjük. Felültem, felnéztem - örültem, hogy Jace még mindig az arcomat figyeli. - És, apu, én nem vagyok hajlandó elveszíteni Kacit. - Ezt akartam hallani - felelte apám, és a válaszából kihallottam a véglegesség súlyát. Majdnem annyira megkönnyebbült, mint amennyire aggódott. - Faythe, nehéz hadművelet lesz, amit nektek kell keresztülvinni. Neked, Marénak és Jace-nek. Muszáj, hogy mind biztosak legyetek a dolgotokban. Szerintem helyesen cselekszel, de nem foglak arra kérni, hogy rabolj el egy falkatag kandúrt, és add át azoknak, akik a halálát kívánják, ha te nem értesz egyet. Tétováztam. Jace ujjai gyengéden a bal kezemre fonódtak, és megszorította. Elmosolyodtam. O mindig mellettem lesz, akármi történik. - Rendben. Megcsináljuk. Mármint, ha Marc is így gondolja. - így fogja. Ő mindig melléd áll, Faythe. -Tudom. — Félrepillantottam Jace-ről. Még mindig éreztem a keze melegét, de a pillantását nem álltam. Rendben. Kifizetem a repjegyeiteket, és végiggondolom, van-e valami, amivel segíthetek, hogy kijussatok, ha elkaptátok Lance-t.

- Köszönjük, apu! - Legyetek óvatosak, és rendszeresen hívjatok! - Úgy lesz. Jace megszakította a vonalat, én meg megnyitottam a csapot, hogy felmelegítsem a vizet. Tizenöt perccel később a gipsz meglágyult annyira, hogy a másik kezemmel meghajlítsam, úgyhogy Jace előkeresett a szoba szekrényeiből egy ollót. Régi volt, tompa és korántsem steril, de vagy ez, vagy lerágom azt a nyavalyát. Jace levette az ingét, és a szoba padlójára dobta, hogy száraz maradjon, aztán segített a kád oldala felé fordulnom. Feltámasztottam a gipszet a kád szélére, a két öklöm egymás mellett feküdt. - Igyekszem nem megmozdítani a törött karodat, de a csontjaid még nem forrtak teljesen össze, úgyhogy lehet, hogy fájni fog. - Nem érdekel. - Úgysem fájhat jobban, mint a másik. Vagy ha mégis, arról nem akartam előre tudni. - Csak csináld már! Jace felvonta a szemöldökét, és a szája sarka mosolyra húzódott. - Már megint egy mondat, amit nem szeretek meztelen nőktől hallani. Felnevettem; hálás voltam, hogy Jace ilyen könnyedén tudja oldani a feszültséget — bár nem minden esetben szolgált ez a képessége a megelégedésemre. -

Na jó, lássuk... - A könyököm felől kezdett neki. Az alsó

penge hidegen siklott végig a bőrömön a testmeleg, átázott bélés és a szilárd, de hajlékony gipsz alatt. Jace összenyomta az ollót; megfeszültek a karizmai, ahogy egymás felé kényszerítette a tompa pengéket. Visszafojtottam a lélegzetemet, vártam, mikor kezd fájni, de Jace nagyon óvatos volt, semmit sem éreztem.

Néhány végtelen perccel később az olló a kézfejemnél átvágta az utolsó centit is. - Mindjárt kész. - Jace a hüvelykujjam felé fordította a pengéket,

egy

utolsó

nyisszantásra,

aztán

befejezte.

Megmozgattam a hüvelykujjamat, ő pedig a vágás mentén óvatosan szétnyitotta a gipszkötést. -Jó, most emeld meg a kezed! Engedelmeskedtem, még mindig a fájdalmat várva, ami nem jelentkezett. Jace finoman lehúzta a kezemről a gipszet, amely most már a másik oldalon is megtört, de nem vált ketté. - Nahát, eléggé... ráncos. - A víztől, természetesen. A kezem és a lábam is megráncolódott. Ettől eltekintve a frissen kicsomagolt karom nem tűnt másmilyennek, mint a többi részem. Annyi ideig nem viseltem a gipszet, hogy alatta a bőröm színe elüssön a többitől - februárban különben sem napoztunk sokat -, és ránézésre amúgy sem látszott, hogy valaha is eltört. Vagy hogy még mindig el van törve. - Fáj? - kérdezte Jace. Elvigyorodtam. -

Egy kérdés, amit nem szeretek a pasiktól hallani, ha

meztelen vagyok. - Nem bírtam ellenállni. Tizennégy éves korom óta flörtöl- gettünk ártatlanul, és attól, hogy mostanában a dologból elveszett az ártatlanság, még nem múlt el a megszokás. Csillogó szemmel rakta le a gipszet a padlóra. -

Feltételezem, ez nemet jelent?

-

Nyilván ahhoz vagy hozzászokva a meztelen nőktől...

-

Hé, ez most övön aluli volt.

Még szélesebben vigyorogtam, és követtem a pillantásommal, ahogy hátradől és leteszi az ollót a pultra. -

Igyekszem.

Jace kinyúlt, és az egyik tincsem mentén végigsimított a hátamon, a vízig. - Figyelj, mert lehet, hogy nekem is kedvem támad venni egy fürdőt. - A piszkos fantáziádon az nem segítene. - Hát akkor? Mit javasolsz? - Szappant a szádba, egyébként meg egy háromméteres rúdra erősített szivacsot. - Három méter? - nézett rám kaján mosollyal. - Hízelegsz... de nem nagyon. Még mindig nevettünk, amikor nyikorogva kinyílt a szoba ajtaja. - Francba! — suttogtam. Jace olyan sebesen pattant fel, hogy azt hittem, elesik a vizes padlón. A szívem olyan hevesen vert, hogy felkavarta a fürdővizet. Nem hallottam, hogy megáll a kocsi előttünk. Vagy lehet, hogy igen. Sokan érkeztek és hajtottak ki, amióta Marc elment, a végén már nem figyeltem. - Faythe? - kérdezte Marc, becsukódott az ajtó, és zörrent a nejlon, amikor letette a zacskókat, amiket a boltban kapott. Jace megvetette a lábát a fürdőszoba közepén, az ajtóval szemben, de a szíve csaknem olyan hevesen vert, mint az enyém. Megfordultam a kádban, locsogott körülöttem a víz. Most már a fájdalom is belenyilallt a - jelek szerint még mindig törött csuklómba, amikor lekaptam egy törülközőt a fejem feletti polcról, és megpróbáltam eltakarni magamat. Nem tudtam volna rá logikus magyarázatot adni, hogy miért. Marc már látott meztelenül. Jace is látott már meztelenül. A fél déli középső falka látott már meztelenül. És semmi rosszat nem csináltunk. Mégsem akartam, hogy Marc meztelenül lásson

Jace-szel. Mert korábban igenis csináltunk rosszat, és a bűntudat ezt az idétlen helyzetet igazi drámává sötétítette - olyanná, amit

napközben le sem adnának a televízióban. Mert nem úgy néztünk ki, mint aki nem csinált semmi rosszat. Marc lépései lassan közeledtek a fürdő felé. Szinte kiszagoltam a gyanakvását. Egyikünk sem válaszolt - fogalmam sem volt, mit mondhatnék -, és jól hallhatta a káromkodásomat meg a víz locsogását. Ráadásul mindkettőnk vágtató szívverését is. Marc belépett az ajtón, fél kezében széttépett, félredobott blúzommal, a másikban Jace ingével. Az arcára kiült a düh, és már nem volt időm szavakat keresni. A padlón heverő gipszet, a pultra tett ollót nem vette észre, sem azt, hogy Jace még mindig nadrágban van. Egyetlen pillantást vetett ránk - én félrehajoltam, hogy kilássak a kádból, Jace mögül, és mindketten átkozottul bűnösnek nézhettünk ki -, és a szeme aranypöttyeit haraggal vegyes, keserű becsa- pottság sötétítette el. - Mi a fenét csináltok ti itt?

— 107 —

H USZONHÁROM MARC...

- szólaltam meg. Rám villant a szeme. Felmérte az

átázott törülközőt, amivel a bal karom fájdalma ellenére takargattam magamat, és az arcára kiülő árny elsötétült, amíg már szinte láttam, mint egy belőle táplálkozó felhőt. -

Kezdheted, Faythe - morogta, még mindig a küszöbön állva.

-

Hagyd békén! - csattant fel Jace felháborodva. - Nem

csinált semmi rosszat. Marc ledobta a blúzomat, és ököllel álion vágta Jace-t, még mielőtt a ruhadarab földet ért volna. Jace a mosdónak tántorodott, a telefonja a kagylóba csúszott. -Állj! - Megpróbáltam kiemelkedni a kavargó vízből, de a bal kezem túlságosan fájt, és visszazuhantam. Még több víz loccsant a padlóra. Marc égetően dühös pillantással ellépett Jace mellett, és a kezét nyújtotta nekem. -

Ne nyúlj hozzá! — Jace az állát dörzsölgetve, komoran

nézett utána, aztán tett egy elszánt lépést felénk. - Ne érj hozzá, amíg le nem nyugodtál! — mordult fel, Marchoz nagyon is hasonlóan. Marc

megdermedt,

aztán

lassan

kiegyenesedett,

és

meglepetten, mégis bosszúsan állta Jace pillantását. - Soha nem bántanám, és ezt te is tudod. - Újra felém nyúlt, hogy kisegítsen a vízből. Jace felmordult. A hang túlságosan igazi volt, hogy emberi torokból jöjjön. Riadtan ránéztem, és megláttam, hogy a szeme, a fogai, és alighanem a torka egy része is átváltozott.

Ó, a francba! Jóformán a nyelvemen éreztem a vérszomját, amit

Marc erőszakos fellépése és a saját, engem védelmező ösztöne is táplált. Amíg meg nem nyugtatjuk, keresni fogja az okot, hogy megtámadja Marcot. - Vissza, Jace! - rendelkezett Marc nyugodtan, a kezeit szem előtt tartva. Most, hogy Jace ilyen közel állt az önuralma elvesztéséhez, ráadásul fogakkal, ő birtokolta a nyilvánvaló és veszedelmes előnyt. Ha támad, Marc védekezni fog, és mindketten megsérülnek. - Jace! - szólítottam meg halkan. Macskaszeme felém villant. Hagyd! Marc kisegít a kádból. Szükségem van a segítségére. - Ha csak egy kicsit is megszorítja a karodat, megölöm - felelte torokhangon.

A rohadt életbe! Éreztem, közeleg az igazi pánik, minden szál szőr égnek állt a hátamon. Marc szeme elkerekedett, értetlenül összehúzta a szemöldökét. Lassan felém fordult - bármiféle gyors mozdulat nagyon rossz ötlet lett volna. - Faythe...? Én azonban nem vehettem le a szememet Jace-ről, amíg le nem csillapítom. - Nem! Jace, vegyél vissza! Tudom, hogy meg akarsz védeni, de most nem erre van szükségem. Most az kell, hogy valaki segítsen kiszállni a kádból. Légy szíves, nyugodj le! Változz vissza! Jace Marcra pillantott, és őt kezdte méregetni, bár nekem válaszolt. - Addig nem, amíg ki nem megy.

A pokolba! - Jace, figyelj rám! Marc nem fog bántani. Csak felsegít. Azt akarom, hogy változz vissza. Most. Zavar suhant át Jace arcán. - Biztos?

- Igen - bólintottam, hogy nyomatékosítsam. Jace mély lélegzetet vett, lehunyta a szemét, amihez nagyon sok bizalom kellett. Sem én nem mozdultam, sem Marc. Egy perccel később Jace felnézett, de immár emberi szemmel, és a fogai is visszazsugorodtak. - Köszönöm! - Büszke voltam a nyugalomra, amivel kimondtam. A két kandúr gyanakvón méregette egymást. Az elmúlt három percben minden megváltozott köztük. Jace még sosem lépett fel Marc ellen, Marc pedig sosem tekintette Jace-t komoly fenyegetésnek. Ennek mostantól vége, és valahol legbelül megértettem, hogy innen nincs visszatérés. Mindhárman végleg megváltoztunk. -

Most felsegítem Faythe-t - mondta Marc, Jace-nek magyaráz-

kodva, amire még nem volt példa. Jace nem válaszolt, nem is lépett hátra, csak a szeme villant rám kérdőn. Bólintottam, erre mérgelődve ugyan, de elhátrált. Marc lassan sóhajtott, igyekezett nem mutatni a megkönnyebbülését. Lehajolt és felemelt, vigyázva, hogy rá ne fogjon a karomnyomaimra. Csupa kérdés volt a szeme, de csak pislogni tudtam válaszul, még mindig fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Saját tehetetlen sérülékenységemtől megalázottan elvörösödtem, amikor felemeltem a karomat, hogy Marc rám tekerhessen egy száraz törülközőt. Utána kisegített az ismételten kihűlt vízből, és letérdelt, hogy kihúzza a dugót; minden mozdulata óvatosságot tükrözött. - Na jó. Mindenki készen áll, hogy értelmesen megbeszéljük, mi történt? Jace hallgatott, csak a kezét szorította ökölbe. Helyette is válaszoltam. - Igen. De lehetne aközben, hogy a kezemen dolgozol? Nincs sok időnk.

*

Marc szeme összeszűkült. -

Miért?

Sóhajtottam, és a válla felett Jace-re néztem. - Kettesben hagynál minket pár percre? Keresnél esetleg egy italautomatát? Jól jönne némi koffein. - Hoztam kólát - vágta rá a mindig segítőkész Marc. Nem törődtem vele. -

Vagy egy kis jeget? Kérlek!

Jace kobaltkék szeme szinte éjfélszínűre sötétült. -

Azt akarod, hogy itt hagyjalak vele?

- Mi bajod van ezzel? — háborodott fel Marc is, és a kérdésnek megint veszedelmes éle volt. -

Az, hogy be se léptél, már ütöttél is.

-

Téged, nem őt.

A plafonra néztem. - Fiúk, belefulladok a tesztoszteronba - jegyeztem meg. Azonkívül majdnem megfagytam. - Marckal most már minden rendben van. Igaz? - néztem rá várakozón, ő pedig bólintott. - De egy perc múlva talán megint nem lesz - erősködött Jace sokatmondó pillantással. Megértettem az üzenetet: ez az alkalom éppen annyira megfelel, hogy mindent bevalljunk, és kiöntsük a szívünket, mint bármelyik másik. Azonban nem értettem egyet. Nagyon nem. Engem egyikük sem bántana, egymást viszont annál inkább, ha ugyanabban a szobában tartózkodnak, amikor elmondom Marénak, mi történt. - Mi a fenét jelentsen ez? - tudakolta Maré. - Semmit. - Mérges, rendreutasító pillantást küldtem a válla felett Jace-nek. - Úgy gondolja, bármelyik pillanatban eldurranhat az agyad. Mert azonnal ütöttél, amikor beléptél. - Maré hevesen vitatkozni próbált, de nem hagytam szóhoz jutni. - Jace, légy szíves, szerezz egy

kis jeget! És lehet, hogy mégis jól jönne némi tequila. - Hogy tompítsa a karjaim fájdalmát, és megkönnyítse a várható alakváltásokat. És hogy kivasalja az idegeimet, mielőtt rövidre zárnak, és megsül az agyam is. - Hát jó. Negyedórán belül itt vagyok. - Jace felkapta az ingét a földről, ahova Marc ejtette, ideges, rángatózó mozdulatokkal áthúzta a fején, aztán elcsörtetett. A kulcsokat nem vitte magával, vagyis valahol a környéken kellett lennie egy italboltnak. Akár lehetett is; amikor megérkeztünk, semmit sem láttam a környékből. Marc megvárta, hogy Jace léptei elhaljanak a járdán, aztán az ajtóhoz lépett, és beakasztotta a biztonsági láncot. A közelebbi ágy szélére ültem, és nagyon szerettem volna, ha meg tudom igazítani a magam köré tekert törülközőt, vagy esetleg képes vagyok megszárítani a hajamat, anélkül, hogy fokozzam a kínjaimat. - Ezzel csak még jobban felbosszantod. - Láthatod, mennyire nem érdekel - csattant fel Marc. Miután elmúlt a veszély, hogy magára szabadítja Jace friss, bujkáló vérszomját, már nem érezte szükségét az udvariasságnak. Sóhajtottam. - Marc, kérlek! Erre nincs időnk. Tényleg túlreagálod. - Ezúttal. A karjaim gyilkosán fájtak, de nem akartam ezt felhozni kifogásnak, hogy kikerüljem a témát. Az olyan lett volna, mint a dekoltázsom mutogatásával kibújni a közlekedési büntetés alól. - Jó. Akkor mi történt? -

Semmi. - Felnéztem, rákényszerítettem magam, hogy álljam a

pillantását. - Nem tudom használni a kicseszett kezeimet, úgyhogy Jace segített. - Hallgass! Ha káromkodsz, bűnösnek tűnsz. - Nem úgy hangzott, Faythe. Ne hazudj nekem! Mi a fene történt odabent? Mélyet lélegeztem, és magamban hálát adtam a kérdés szerencsé-

sen szűk megfogalmazásáért. - Csak flörtöltünk. Hülyéskedtünk. Ahogy szoktunk. Semmi sem történt, Marc. - Tényleg? - Felkapta a három szatyrot az asztalról. - Akkor miért viselkedik úgy, mintha a kicseszett élettársa lennél? — Szabad kezével dühösen a zárt ajtó felé intett, minthogy Jace-re nem mutogathatott. - Ez nem baráti reakció volt. Még csak nem is a szerencsétlen, szerelmes bolondé. Ez... birtoklásról szólt. - Nem — ráztam meg a fejemet. Nem. — Nem birtoklásról. Védelemről. Mert azonnal ütöttél. Jace végrehajtó. Az is a feladata, hogy megvédjen engem, és azt hitte, bántani fogsz. - Csak mert nincs eszénél. Mert azt gondolja, hogy az övé vagy. Ha itt nem is - kocogtatta meg a halántékát -, akkor meg itt. - Erősen a mellkasára bökött, mintha nyomot akarna hagyni. Öszszerezzentem. - Mindig megvédett engem. Mindannyian védtetek. A francba, Marc, a golyót is felfogta helyettem. Ez ugyanaz. - Amit mondtam, igaz volt, mégsem könnyítette a fojtogatóan sűrű bűntudatot. - Fenéket ugyanaz! - Leejtette mellém a szatyrokat, de maga nem ült le. - Azelőtt sosem próbált megvédeni tőlem! - Talán azelőtt nem érezte úgy, hogy kellene. Marc visszahőkölt, mintha megütöttem volna. Elöntött a szégyen. - Sajnálom. Nem úgy gondoltam. Egy pillanatig mindketten hallgattunk, aztán Marc nekiállt előszedni a holmikat a zacskókból. Két üveg hidrogén-peroxid, egy sebvarró készlet, steril géz, ragtapasz, egy új farmer, egy hosszú ujjú póló és alsónemű. Végül lehuppant az ágyra, és összehajtotta a nadrágot, én meg csak ültem ott, használhatatlan kezeimmel az ölemben. -

Valami nincs vele rendben, Faythe. Ethan halála óta. Birtokló-

an viselkedik a falka nőstényével kapcsolatban... - Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak; Marc pontosan tudta, mennyire utálom, ha így neveznek, de belém fojtotta a szót, ki akarta mondani az igazát. Szembeszegül a parancsokkal, kihívóan viselkedik az elöljáróival, gondjai vannak a hatáskörökkel...

Csak a te parancsaiddal, veled, mint az elöljárójával, és a te hatásköröddel. Jace semmi hasonlót nem adott elő apámmal szemben. Ezt viszont nem mondhattam ki, amíg készen nem állok, hogy a végét is elmondjam. -

Úgy viselkedik... - Marc felnézett, aztán a lábamra tette a ke-

zét, hogy magára vonja a figyelmemet. - Faythe, úgy viselkedik, mint egy kihívó. — Tétovázott, de én már tudtam, mi következik. Vadul ráztam a fejemet, de Marc kimondta. - Nem maradhat. Ha ennek vége, Jace-nek mennie kell. - Nem. Nem, Marc. Nincs hova. - Ahogy neked sincs. - Faythe, nem fog működni. Most már mindig ilyen lesz - tárta szét a karját, hogy bemutassa az egész rémes összecsapást. - Mindennap. Te is tudod. És a végén úgyis megteszi a kihívást. Újra megráztam a fejemet. - Jace sosem hívná ki aput. Maré vállat vont. - Persze hogy nem. Nincs rá oka. Ha apád úgy érzi majd, hogy már nem tudja biztosítani, amire szükségünk van, visszavonul, mert Malone-nal ellentétben ő tényleg a falkája érdekeit tartja szem előtt. Jace engem fog kihívni, hogy megszerezze a végrehajtók legjobbjának járó rangot. Valójában versengőnek látja magát, és nem tud ellenállni. Nem veti alá magát a hatalmamnak többé, és így nem dolgozhatunk sokáig együtt. Ki fog hívni, és akkor kénytelen leszek megölni. A szívem olyan heves száguldásba kezdett, hogy a szoba elsötétült előttem egy pillanatra. Nem kaptam levegőt.

- Ez nevetséges - álltam fel, és odébb léptem, a zaklatottságomat járkálással palástolva; a karom, a fájdalom ellenére, mereven lengett mellettem. - Ez nem az őserdő. Ha nem vetted volna észre, itt valamivel civilizáltabbak vagyunk. A komód feletti homályos tükörben láttam, hogy megvonja a vállát. - Ez csak annyit jelent, hogy nem holnap fog megtörténni. Ellenáll majd, amíg csak bír, de most már komoly ellenfél, Faythe, és egy nap úgyis megteszi. — Elhallgatott, zavartan lenézett. Vagy saját magát okolta. - El sem hiszem, hogy nem láttam előre. De Greg sem látta, különben mondta volna. Sosem vettük komolyan. - Hát, most már komoly az ügy. - Még mindig Marcnak háttal rá akartam támaszkodni a komódra, de amint a tenyerem hozzáért, a dupla, sokkolóan éles fájdalom megállított. - De még ha igazad is van, nem muszáj megölnöd. -

Faythe! - állt fel Marc is. A tükörben ránéztem; a pillantása

együttérzéstől fénylett. Az iróniától, hogy éppen ő sajnál engem és Jace-t, majdnem elsírtam magam. - Láttad, milyen volt bent - intett a fürdő felé. - Nem fog meghátrálni, és én sem tehetem. Nem vehetlek feleségül, nem vezethetem veled a falkát, ha egy másik végrehajtó már kihívott és legyőzött. Ez minden ellenséges alfának ürügyet adna, hogy kijelentse, nem vagyok alfának való.

Francba! Lehunytam a szemem, és a rám törő, rémülettel határos riadalomtól lesújtva lehorgasztottam a fejemet. Igaza volt. Ha ő és Jace valaha megküzdenek - akármikor, akármilyen okból -, csak az egyikük élheti túl. És őszintén, sejtelmem sem volt, melyikük lenne az. Megfordultam, újra csak azt kívántam, bárcsak tudnék gesztikulálni. - Megcsinálhatjuk végre? - emeltem fel a bal karomat. Marc csak pislogott a hirtelen témaváltás miatt.

- Jace egy perc múlva visszajön, és mondanunk kell neki valamit. - De nem most, Marc. - Kiakasztottam a biztonsági láncot, aztán elsétáltam előtte, be a fürdőbe. - Előbb apámmal kell majd beszélnünk, és ezt úgysem tudjuk mind elmagyarázni, amíg Kaci nincs biztonságban. Most pedig segítesz végre, vagy a törött kezemmel öntsem le a felszabdalt karomat peroxiddal? Marc összeszorította a száját, de felszedte az ölnyi elsősegély-felszerelést, és követett a fürdőbe. - Hát jó. De erről még beszélnünk kell. - Beszélj varrás közben! - Leültem a vécétetőre, jobbomat az ölembe fektettem, balomat a mosdó szélére. Marc fél karjába fogva hozta be a holmikat, aztán elterített egy tiszta törülközőt a tartály tetején, és szétpakolt rajta. -

Különben mi a fenéért vágtad le a gipszedet?

-

Mert begipszelve nem bírok alakot váltani, hogy meggyógyul-

jak, ti meg nem tudnátok rendesen harcolni, ha rám kell vigyáznotok. Meg kell állnom a helyemet, és így mindkét karomat egyszerre meg tudom gyógyítani. - A Marc arcára kiülő rosszallás ékesebben mondta el a véleményét, mint akárhány szó. - Ne kezdd! Apuval már beszéltem, és beleegyezett. - Nagyrészt azért, mert nem volt más választása. Marc a homlokát ráncolta. -Tisztában vagy vele, mennyire fog fájni? Szemforgatva ránéztem. -

Most meg egyszerre törékeny lettem? Kibírom. Csak csináld!

Marc vállat vont, és kibontott egy csőrös flakont, amit nem ismertem fel. -

Az mi?

-

Steril oldat, a sebed kimosására. Jelen esetben a fél karodra.

Lepattintotta a védőkupakot, és amikor odébb hajoltam, hogy

jobban lássam, mit is csinál, belenyomta az első adagot a nyitott sebembe. Felszisszentem, a fogaim összecsikordultak. -

Beszélj hozzám! Kérlek!

Marc fel sem nézett, de így is éreztem a rosszallását. -

Faythe, komolyan, szerintem nem akarod hallani, amit most

mondanom kell.

Pontosan. Mérgesen fújtam egyet. -

Ugye, tudod, hogy ő semmiről sem tud? - Visszanyeltem egy

nyögést, és félrepillantottam. - Esküszöm, hogy semmiről - folytattam. - Nem tudatosan akar kihívni. - Legalábbis nem a rang miatt. És miattam sem; habár egyre inkább kételkedtem a korábbi kijelentésében, miszerint hajlandó lenne osztozni. - Nem érti, mi történik vele. Nem gondolta végig.

Mint ahogy én sem. Marc tovább adagolta az oldatot. Igyekeztem nem elrántani a karomat. - Hát, ez megmagyarázza, miért nem láttuk előre. De hamar rá fog jönni. Bárcsak tudnám, mi váltotta ki ezt nála! Ethan halála nagy csapás volt, de azért... Vállat vontam, bár a szívem nyomorultul verdesett. - Ötéves koruk óta elválaszthatatlanok voltak. Mindent együtt csináltak. Amíg Ethan meg nem halt, Jace bármit megtett, amit a bátyám akart. Rosszfiúkat seggberugdalni, szoknyákra vadászni, partizni. De ennek vége. Most már a falka az egész élete, és azt hiszem, mindent bele akar adni, amije csak van. Még ha nem is tudja, mit csinál. Amíg nem voltál velünk, sokat fejlődött, alighanem magát is meglepve. Nem kárhoztathatom, ha nem akar visszalépni. Marc csak mordult valamit válaszul. -

Mit gondolsz, apád észrevette benne a változást?

- Egy részét biztosan. Most is őt küldte, nem? Ha nem Jace volna a

legalkalmasabb a feladatra, mást választott volna, akármilyen közel állnak egymáshoz Kacivel. - Igaz. - Marc nem nézett fel, amíg végig nem ért a karomon. Visszacsukta a tubust. — Na jó, ezzel megvagyunk. Most jön a peroxid. -

Remek.

-

Ezt muszáj. Hacsak nem akarsz vérmérgezésben meghalni.

-

Tudom. Csak essünk túl rajta!

Kivett egy kerek, barna üveget a dobozból, lecsavarta a kupakot, aztán fél kézzel megmarkolta a bal karomat a könyököm felett, és szorosan tartotta. Lehunytam a szememet. Marc megbillentette az üvegcsét. Tűz lobbant a sebemben. - Ó, a büdös francba! - kiáltottam, aztán olyan szorosan összeharaptam a számat, hogy megsajdult az állkapcsom. A tapétát bámultam, megpróbáltam megszámolni a vécé feletti virágokat, de csak négyig jutottam, amikor a fájdalom elmosta minden gondolatomat. - Nem kellene ezt inkább altatásban csinálni? Marc nevetett, és még több folyékony tűzzel árasztotta el a sebemet. Távolról hallottam, hogy nyílik az ajtó. - Jace! - szóltam ki, amikor megint becsukódott. - Adj tequilát! És egy nagykalapácsot is, ha hoztál! Papírzacskó zörgött. Jace nevetett, hála az égnek, öt legalább szórakoztatta a szenvedésem - és hallhatóan megjavult a kedve. Megállt a fürdő küszöbén, felmutatott egy üveg Cuervót. A pillantása Maréra villant, aki nem nézett fel; harag suhant át az arcán, aztán rám nézett, és kérdőn felvonta egy szemöldökét.

Elmondtad neki? Gyors, éles fejrázással feleltem, aztán hátravetettem a hajam, hogy álcázzam a mozdulatot. Szerinted még egészben állnál itt, ha elmondtam

volna? Ez a helyzet végképp nem volt alkalmas a vallomásra. Kacit veszélyeztette volna, ha nem összpontosítunk minden erőnkkel a feladatra. - Egy pillanat - felelte Jace homlokráncolva, visszalépett a hálóba, aztán a minibár feletti polcon talált, előre csomagolt papírpohárral tért vissza. Kibontotta, félig megtöltötte, aztán felém nyújtotta hogy a következő pillanatban mindketten ráébredjünk: nem tudom megfogni. - Bocs! Tessék! Az ajkamhoz emelte a poharat. Görcsösen nyeldekeltem, amíg a torkomban is fel nem lobbant a karomat nyaldosó tűz. - Megvagyunk? Marc a fejét rázta, és visszacsavarta az első, kiürült üveg kupakját. -

Még pezseg. Ha szerencsénk van, ez meggátolja, hogy lerohad-

jon a karod, mire eljutunk a dokihoz. A következő adag peroxid sem mart kevésbé, bár rásegítettem két újabb löket tequilával és egy doboz kólával. Mire Marc előszedte a sebvarró készletet, már jól éreztem magam, függetlenül a karomtól. Befűzte a cérnát a gonosz, görbe tűbe, Jace pedig még egy pohárral töltött. -

Elég lesz, zurramato2! - csattant fel Marc az italt látva. - Ha nem

bír összpontosítani, nem bír alakot váltani sem. Jace nem foglalkozott vele, és az ajkamhoz tartotta a tequilát. -

Mire azt befejezed, pont jól lesz - felelte, amíg ittam. Marc ko-

moran nézett vissza, de nem válaszolt. A varráshoz vissza kellett mennünk a hálóba. Mindketten megfogták az egyik felkaromat, úgy támogattak, mert már forgott velem a motel. Meg az ágy is. A kopott ágytakaróra hevertem, a törülköző szétnyílt, és feltárult a bal csípőm és a combom. Lenyúltam volna, hogy összehúzzam, de akkor jutott eszembe, hogy nem tudom 1

seggfej (spanyol)

használni a kezemet. Hagytam a fenébe. Láthatóan senki nem törődött vele. Marc kinyújtotta a bal karomat egy másik tiszta törülköző felett. Addigra már egyáltalán nem éreztem, és az is eszembe jutott, nem vágta-e le az egészet a francba. -

Faythe, most nem szabad megmozdulnod!

-

Miért, mozgok?

-

Neked meg nem szabad megölni Jace-t! - Oldalra gördült a fe-

jem, és megláttam Jace-t, furcsán billegve, pedig mellettem ült. Neked meg Marcot! -

A rohadt életbe... - átkozódott halkan Marc. - Faythe, berúgtál.

Hallgass, és ne mozogj! -

Ne beszélj vele így! - csattant fel Jace, és közelebb húzódott a

fejemhez. -

Mennyit töltöttél bele?

-

Eleget, hogy ne érezzen sokat a varrásból.

-

Komolyan beszélek - erősködtem, és felemeltem a fejemet,

hogy Marcra nézhessek. - Fiúk, nektek barátkoznotok kéne. Annyi sok mindenben osztoztok. Ezúttal Jace átkozódott. Marc élesen felpillantott. -

Igaza van, Faythe. - Jace lecsúszott az ágyról, a padlóra térdelt,

pár centiről bámult az arcomba. Valamit üzenni akart, de a pillantása mást mondott, mint a szavai. - Aludj! Amikor felébredsz, szépen össze leszel foltozva, és készen állsz az alakváltásra. Megpróbáltam, de a nyavalyás karom mégsem volt annyira érzéketlen, a tű bökdösött. -

Ha elkészülsz, harcképes leszek? - fordítottam a fejemet újra

Marc felé. -

.•

Szerintem igen. Csak pihenned kell, hogy befejeződjön a

gyógyulás. Az alakváltás után is.

Jace elégedetlen torokhangot hallatott. -

Csak három órája van - állapította meg. Marc homlokráncolva

nézett fel az apró öltésekből, amelyek girbegurba vonalba álltak össze a karomon. -

Miért?

-

Hoppá! - kuncogtam. Marc rátenyerelt a felkaromra, hogy

mozdulatlanul tartson. - Ezt elfelejtettük megmondani neki.

— 107 —

H USZONNÉGY

*

Mi a FENÉRŐL BESZÉL? - tudakolta Marc, és dühösen Jace-re meredt a fejem felett. - Ordítás közben varrjál is - rendelkeztem, és amikor Marc nem mozdult, meg akartam bökni a szabad kezemmel. Jace azonban elkapta és finoman, de határozottan a matracra szorította, én pedig abbahagytam a vergődést, amikor a törött csuklómba belenyilallt a fájdalom. - Faythe, csak kárt teszel magadban. Nyugi! - Megdörgölte a vállamat, mire Marc teljesen felborzolódott. - Könnyebb lenne bánni vele, ha nem itattad volna le - vágta oda. - Sosem könnyű vele bánni — nevetett rám Jace, aztán a pillantása összeakadt Marcéval, és az ő homloka is ráncba szaladt. Most egyformán dühös arccal méregették egymást. - Utálom látni, hogy szenved. -

Szerinted én élvezete?

-

Nem tudom, mit élvezel.

- Hallgassatok el! - vihogtam, ide-oda forgatva a fejemet, hogy lássam őket. - Én tudom, mit élveztek mindketten. -

Basszus! - Jace a levegőbe csapott, aztán kétségbeesve nézett

rám. Marc megfogta az államat, és maga felé fordította az arcomat. -

Mit jelentsen ez?

Megint kuncogtam, aztán egyszerre sírni kezdtem, és azt se tudtam, hogyan történt. -

Ereszd el! - morogta Jace. - Nem tudja, mit beszél.

-

De tudom! - Kirántottam magam Marc kezéből, és csak néz- 292 -

tem rá, azt kívánva, bárcsak elfogynának az arcomon csörgő könynyek. - Például mindketten élvezitek a társaságomat, bár most kicsit sem értem, miért. Marc ellazult. Jace lassan, megkönnyebbülten sóhajtott. Mit várt, mit fogok mondani? Csak spicces voltam, nem hülye! -

Na jó, most, hogy ez kijött, maradj nyugton, légy szíves, és

hagyd, hogy Marc végigvarrjon! Újabb éles bökés: a következő öltés. Az ajkamba haraptam. -

Ez sosem volt éppen államtitok - jegyezte meg Marc, miköz-

ben a cérna húzta a bőrömet. - Mindenki tud Jace reménytelen szerelméről. Jace megmerevedett mellettem. Nem mindenki - hallottam rémülten a saját hangomat. Mit

-

adott nekem Jace, tequilát vagy valami kicseszett igazságszérumot? Kétségbeesve szorította a könyökömet, hogy elhallgattasson. Együtt érzőn rámosolyogtam. -

Tudom, tudom. A tequila teszi.

Marc zavartan nézett rám, aztán Jace-re. Mintha összevissza szövegelnék. -Talán nem emlékszel, mi történt, amikor utoljára túl sok tequilát ittam?

A francba! Talán tényleg hülye is vagyok, nem csak részeg. Marc felnevetett. Jace mozdulatlanná dermedt, de aztán Marc bevitte a következő öltést. -

Hát, az pokoli éjszaka volt!

Jace grimaszolt, én pedig rájöttem, hogy a tequila mindkettejüknek megadta az esélyt, hogy visszaszivárogjanak... az életembe. Ezek után némán megfogadtam, hogy befogom a számat, amíg az alkohol ki nem ürül a szervezetemből. Szerencsére, most, hogy a saját hangom nem tartott ébren, az

— 107 —

ismétlődő bökdöső fájdalom ellenére is elaludtam. Valamivel később az ágyon ébredtem, még mindig a törülközőbe csavarva. A bal karomat steril géz fedte, amelyből ismeretlen vegyszer szaga áradt. A jobb pucéron feküdt a matracon. Mindenhol fájtam, nyűgös voltam, és bosszantóan józan. És magányos. Legalábbis azt hittem, amíg meg nem hallottam két halk, mély férfihangot az ablak alól, ahol két ismerős árnyék állt egymás mellett. - A fenébe, Jace, ez öngyilkosság. Semmiképpen nem juthatunk ki a területről Lance-szel. - Ha meg sem próbáljuk, halottak vagyunk. És Kaci is. Calvin meg ráteszi a mancsát Faythe-re. - Mindenképpen ráteszi, ha ez az ügy balul sül el - morgott Marc. Jace árnya vállat vont a vékony függöny mögött. -

Kész vállalni ezt a kockázatot Kaciért. Mindannyiunkért.

-

Persze hogy kész. Fogalma sincs a saját halandóságáról.

Átfordultam, feltámaszkodtam a jobb könyökömre, óvatosan, hogy a kezem vagy a csuklóm ne érjen az ágyhoz. A törülköző a hasamig csúszott. -

Dehogy nincs. - Jace dühösnek tűnt, de fegyelmezte magát. -

Nem felelőtlen, hanem bátor. Egyszerűen mindenki más életét többre értékeli a sajátjánál. Ez az alfák jellemzője. -

Azt hiszed, nem tudom? - Marc elhallgatott, és szinte hallot-

tam, amint fejben tízig számol. - Maldito sea!3 Ha ennek vége, ko-

molyan el kell beszélgetnünk... -

Hé! - kiáltottam; tudtam, hogy meghallják, és Marc befogja a

száját. Mostantól életem végéig köztük fogok állni? Kinyílt az ajtó. Jace benyomakodott Marc mellett, hogy elsőként léphessen a szobába. Dühös pillantást vetettem rá. Marc nem fogja 3

Itt: A fenébe is! (spanyol) — 107 —

sokáig eltűrni az ilyesmit, akár megérti, min megy keresztül Jace, akár nem. -

Mennyit aludtam? - Az ébresztőórán 09:34 világított, de

fogalmam sem volt, mikor ájultam el. -

Kevesebb mint egy órát - felelte Marc. Megkönnyebbülten

felsóhajtottam. -

Jó. Jace elmondta a tervet?

Marc elhúzta a száját, és az ágy másik oldalára huppant. -

Úgy érted, azt a lassított öngyilkossági kísérletet? Igen,

megvannak az alapok. Belopózunk Malone birtokára, betörünk a végrehajtók házába, és valamiképp kirángatjuk Lance-t anélkül, hogy bárkit is felriasztanánk. Aztán futunk az életünkért. -

Van jobb ötleted? - néztem rá rosszallón.

-

Sajnos nincs.

-

Akkor nézzük a karomat. Muszáj belekezdenem a váltásba.

-

Ételre lesz szükséged. - Marc közelebb húzódott, én felé

nyújtottam bekötözött karomat. - És ránk is ránk férne. - Jace-re pillantott, aki biztosan tudta, mit várnak tőle, de nem jelentkezett a feladatra. Lehunytam a szememet, ötig számoltam, aztán felnéztem, egyenesen Jace dühös szemébe. -

Légy szíves, hozz valami kaját!

Darabosan bólintott. -

Mit kérsz?

- Hamburger jó lesz. Három, meg hozzá krumpli. És ami nektek kell. - Legyen négy! - szólt közbe Maré, és megrázta a fejét, amikor tiltakozni próbáltam. - Szükséged lesz rá. Alighanem még többre is. Az elkövetkező pár órában legalább féltucatszor kell alakot váltanod, lehet, hogy tucatszor is, és közben enned kell, meg pihenned, mert elájulsz.

— 107 —

Megint. És még ha gyógyultnak is tűnsz majd, valószínűleg akkor sem leszel százszázalékos, vagyis csak akkor harcolsz, ha nincs más lehetőség. Megértetted? Vitatkoztam volna vele, de akkor átvillant a fejemen egy élénk kép: ököllel behúzok valakinek, és a csuklóm reccsenve eltörik újra. Utána mindannyiunkat elkapnak, két társamat kivégzik. - Igen. Most akkor leszedhetnénk ezt? Úgy érzem magam, mint egy múmia. - Mindjárt jövök - mondta Jace, felkapta a kocsi kulcsait és kisietett. Marc gyengéden letekerte a karomról a gézt. Nem mertem odanézni, amíg nem végzett. -

Ó, a rohadt életbe! - suttogtam.

Nem múmia: Frankenstein teremtménye. Most már csak a csavar

hiányzik a fejemből. Marc megsimította a hátamat. A karjának dőltem. -Sajnálom, hogy nem tudtam... szebben megcsinálni. Remélhetőleg nem marad utána izomkárosodás, de biztosan heges lesz. Igen - a bal alkaromon majdnem csuklótól könyékig futott a kanyargós vágás; duzzadt bőrömet a sebészcérna és az imádság tartotta össze. Amikor vízszintesbe emeltem a karomat, a vonal valami őrült EKG-görbére hasonlított. Vagy egy kis, vérrel rajzolt hegyvonulathoz. Vállat vontam, visszapislogtam a könnyeimet. A végrehajtók különben sem a hibátlan bőrükről híresek, nem igaz? - Ne aggódj! Szerintem dr. Carver sem végezhetett volna jobb munkát. Amellett elég veszedelmesen néz ki, igaz? - Rámosolyogtam a könnyeimen át, Marc pedig viszonozta. - Kétségkívül. - Azért ez szép. A legfeltűnőbb hegemet egy kicseszett magaslesről leszakadva szerzem, nem pedig valami kemény ellenséggel megütközve. - Akkor kitalálunk valami jó sztorit - nevetett Marc. - Egy csoport

— 107 —

ártatlan árva gyereket védelmeztél valami pszichopatával szemben, aki egy törött acélcsővel támadott. Eltalálta a kezedet, éppen, mielőtt berúgtad volna a gumiszobájába - fejezte be mosolyogva, a szemében csillogtak az arany pöttyök. A szívem megtelt melegséggel. - Szeretlek - hajoltam oda, hogy megcsókoljam. - Tudom - mosolygott. - Legalább egyszer szeretnék alakot váltani, mielőtt Jace visszaér. Segítesz? - Persze. - A könyökömnél fogva tartott meg, amikor térdre huppantam a durva szőnyegen. Visszafojtottam a lélegzetemet, felemeltem foltozott bal karomat, és leszedtem magamról a törülközőt. Leesett, Marc elhúzta az útból. A karom most is fájt, de nem annyira, mint korábban. A seb összevarrása kicsit segített. Törött csuklómat óvatosan mozdítva átfuttattam jobb kezem ujjait az öltéseken. A bal karom furán zsibbadtnak tűnt, csak az árnyékát éreztem a várt fájdalomnak, és most a vegyszerszag is határozottan feltűnt. - Mi van rajtam? - Benzolom — felelte Marc. — Helyi érzéstelenítő. Rendes körülmények között nem illik ilyen nagy felületre vagy nyílt sebre kenni. De a tiédet hivatalosan összevarrtam, és úgy gondoltam, megköny- nyíti majd az alakváltást. Tompítja a fájdalmat, de az izmok mozgását egyáltalán nem gátolja. - Köszönöm! - Köszönd Jace-nek, ő ment el érte.

Ó! - Rendben, kész vagyok. - Éppen csak nem tudtam a törött csuklómra támaszkodni. - A francba. Mit javasolsz? - Feküdj oldalra — húzta fel a vállát Marc. — Fura póz, de beválik. Nekem is úgy ment, amikor pár éve eltörtem a karomat. Persze én eleve három hétig hordtam a gipszet...

— 107 —

- Eltörted a karod? - néztem rá meglepve. - Valami seggfej rám csapott egy deszkával a fal mögül, amikor Vickel megpróbáltuk sarokba szorítani. Te akkor az egyetemen voltál. Öt évig jírtam egyetemre, és még telefonon is ritkán szóltam haza. Amikor mégis, akkor sem kérdezősködtem Marc felől, mert nem akartam bátorítani. Azt gondoltam, végeztem a falkával; lediplomázok, rmnkát szerzek az emberek világában, és normális életet élek majd. Mint azóta kiderült, a normálisnak sokféle meghatározása van. Most már el sem tudtam volna képzelni, hogy a mindennapjaimból hiányozzon az ökölharc és az orrok betörése. - Visszaütöttél? - kérdeztem. Marc vigyorgott. - A másik kezemmel. Eltörtem az állkapcsát. - Nagyon helyes. - Rámosolyogtam; újra megfogta a könyökömet, segített, hogy elfeküdjek a jobb oldalamon, a fürdőszoba felé nézve, aztán elhátrált, hogy helyet adjon nekem. Mióta Kevin Mitchell csaknem két hete eltörte a karomat, nem váltottam alakot. Már nagyon ideje volt. Szerencsére még nem értem el azt a pontot, amikor a váltás hiánya az egészségemet veszélyeztetné. Lehunytam a szememet, fejemet a földre tettem, mély lélegzetet vettem az orromon keresztül - és azonnal megbántam. Utáltam a négy fal között alakot váltani, különösen motelekben, ahol a fenyők, páfrányok és friss patakvíz illata helyett - amelyeket a hosz- szas megszokás miatt a testem már folyamatindító jelekként érzékelt - tisztítószereket éreztem, és mindazokat a gusztustalan szagokat, amiket ezek nem bírtak elfedni. Cigarettafüst, romlott étel, olyan testnedvek, amiket inkább el sem akartam képzelni. Nyikordultak a rugók - Marc leült a távolabbi ágyra. Leküzdöttem a vágyat, hogy ránézzek. Amióta az eszemet tudom, most először nem akartam alakot váltani, mert tudtam, hogy fájni fog. És mégis újra és újra meg kell csinálnom.

— 107 —

Még sosem gondoltam rá, mennyire fontos része a folyamatnak a vágy - mostanáig, amikor egyszerre szembetaláltam magam a hiányával. Bosszúsan sóhajtottam. - Mi a baj? - kérdezte Marc. Rá se nézve válaszoltam, hogy minél kevesebb dolog zavarjon össze. - Komolyan félek a fájdalomtól. Emiatt most nagyon nyámnyilának tűnök, igaz? Marc nevetett. - Végrehajtónak tűnsz. Senki más nem vállalná be, hogy alakot vált, amikor az egyik csuklója törött, a másik karját meg harminchét öltés fogja össze. -

Bárcsak nekem se kéne!

- Na jó, gondolj a dologra másképp! - Marc felállt, mellém ült a padlón, megsimogatta a hátamat, és azonnal ellazultam. Mindig ilyen hatással volt rám, mármint, amikor éppen nem üvöltöztünk egymással. - Ha nem váltasz alakot, nem kaphatjuk el Lance-t, és Kaci meghal. Döbbenten bámultam rá, vártam valami poént, aztán rájöttem, hogy nincs. Nem viccelt. -

Aha. Csak semmi feszültség.

Marc összerezzent. -

Rosszat mondtam?

Megráztam a fejemet, a fejbőröm a szőnyeghez ért. -

Nem, ez pontosan kijelölte a célt.

- Jó. Van más is - mosolygott. - Ha nem váltasz, nem rúghatod szét senki seggét az appalache-i falkából. Ehhez mit szólsz? -

Máris jobb - mosolyogtam. - Mondd még egyszer!

- Csináld végig, és Malone bármelyik szembejövő emberéből kiverheted a szart is. A mosolyom fájdalmas grimaszba torzult. Megkezdődött.

— 107 —

Marc elhátrált, amikor a kín első hulláma végigborzongott a gerincemen, a felkarjaimon és a lábaimon. Összerándultak a végtagjaim; a fájdalom görcseiben vonaglottam a padlón, képtelenül rá, hogy megszólaljak. Alig bírtam egyáltalán gondolkodni. Oldalt fekve még sosem váltottam alakot, és meglepett, mennyire más így, hogy nem nehezedik a súlyom az éppen változó részeimre. A lábaim visszahúzódtak a hasam felé, a karjaim a mellkasomhoz szorultak. Artikuláladan torokhang szakadt fel belőlem fájdalmamban. Ez nem az alakváltás kínja volt - hanem az újraépülésé. A testem darabokra szaggatta magát, ízről ízre, izomról izomra, és amíg újra összeáll, igaz, más alakban, sokkal gyorsabban gyógyul, mint az átmenet nélkül. Azonban most a folyamat szokásos fájdalma mellett a törött csuklóm is forgott, nyúlt. A karom csontjai elvékonyodtak, meghosszabbodtak, úgy nyerték el új formájukat. A fájdalom minden korábbi emlékemet felülírta, beleértve a bal karomon éktelenkedő vágást is. A jelek szerint tíz gipszben töltött nap nem elég, hogy meggyógyítsa a törött csontot. Reméljük, fél tucat alakváltás már igen... Összeszorult az állkapcsom; erővel nyitottam szét, el ne repedjen. Igyekeztem hagyni, hogy a fájdalom átsöpörjön rajtam, hogy a változás önmagát irányítsa, amint azt több mint egy évtizede megtanultam. De a karjaimban, főleg a jobbikban lángoló tűz elviselhetetlenné fokozódott, és azon kaptam magam, hogy a jobb csuklómat visszatartom emberi formájában, miközben minden más a maga ütemében halad. Meghajlott a hátam, az ízületeim kiugrottak, majd visszataláltak a helyükre. Felnyögtem, amikor a medencém négy lábon járáshoz alkalmassá formálódott. Megszokásból eltátottam a számat, amikor a folyamat elérte a fejemet, új kidudorodásokat és mélyedéseket alakítva az arcomra, átigazítva a szememet a ragadozó életmódhoz szükséges helyzetbe. Levegőért kaptam; az állkapocscsontom vibrált, amikor

— 107 —

tompa, emberi fogaimat felváltották a hosszabb, hegyes, halálos macskafogak. A nyelvemen egy hullámban száznyi apró horog serkent a torkom felé, hogy a csontokról minden kis apró ehető húst le tudjak szedni. Percekig tartott a testem átformálódása, de az áthelyeződő ízületek és izmok ismerős nyilallásai meg sem közelítették a jobb csuklóm jajgató kínját. A vége felé a bal tenyerem bőre megvastagodott, kidudorodtak a talppárnáim, a körmeim kinyúltak és éles karmokká változtak. Azonban a jobb csuklóm makacsul ember maradt. Megakadtam, és addig a bunda sem serkent ki rajtam. - Fejezd be, Faythe! - mormolta Marc, vigyázva, hogy távol maradjon. A változás kezdetén nem voltam túl veszélyes rá, de most már felszerelkeztem tépőfogakkal és hárommancsnyi gyilkos karommal is. Ha elveszítem az önuralmamat, és az utamba kerül, nem lesz hosszú a harc. Hagyd megtörténni! Nem lesz vége, amíg nem engeded át a karodat is.

Tudom!, mordultam, de nem adta jelét, hogy megértette. - Tényleg mindenkit visszakézből akarsz leverni? Nem volna édesebb érzés egy jobbegyenest bevinni valami ellenkező kurafinak? De nem lehet, amíg meg nem gyógyulsz. Engedd át, Faythe! - Rrrrrgggh! - Lehunytam a szemem, összeharaptam ragadozófogaimat, és minden akaraterőmmel áttoltam a változást a karomon. A csuklóm szinte felrobbant. A csont két fele egymás mellé mozdult, és belőlem kiszakadt a iompítatlan kínok sikolya. Távolról hallottam, hogy kinyílik az ajtó, köztes alakomra egy pillanatra vékony napfénysáv vetült.

— 107 —

- Csss! - suttogta Jace; becsukta és bezárta az ajtót. Kolbász szagát éreztem, macskagyomrom megkordult. - Faythe halkabban, mert valaki ki fogja hívni a zsarukat! Úgy hangzik, mintha szülnél!

Érzéketlen tuskó! Ő bezzeg még sosem élt át effélét! Nem is, hiszen ő hetekig lábadozott, mielőtt alakot kellett volna váltania. Valahol mélyen tudtam, hogy igaza van; tudtam, hogy nem vagyok magamnál. De abban a percben le se szartam. Csak az érdekelt, hogy legyen vége a szenvedésnek. - Már majdnem végeztél - szólalt meg Marc. - Csak a mancsod van hátra. Gyerünk... Újra mélyet lélegeztem, és megint a kezemre koncentráltam. Megrövidültek az ujjaim, megnyúlt a tenyerem - a fájdalom szinte a könyökömig felsugárzott. Abban a pillanatban, hogy a mancsom kialakult, egész testemben viszketni kezdtem. Széles hullámban borította el a szőr a hátamat, végigfutott a testemen, és végül, a folyamat betetőzéseként a mellső lábaimon is. A seb a bal mancsom felett pokolian égett, amikor heg húzódott az öltésekre, és beborította a bunda is. És végre, végre, elmúlt. Csak hevertem ott és ziháltam a fiziológiai csoda után, Jace és Marc némán bámult rám. Marc fél méterre ült a padlón, Jace nem messze guggolt. - Basszus - jelentette ki végül. - Nem tudom elhinni, hogy tényleg megcsinálta. - Én igen — felelte önelégült mosollyal Marc. Ő egy percig sem kételkedett. - Pontosan emlékszem, hogy hat hét után mennyire fájt. - Amikor Marc kiverte belőle a szart, mert Jace elöl hagyta a kulcsait, hogy megszökhessek a ranchről. — Ez kettő sem volt. — Jace közelebb

— 302

helyezkedett, és megsimogatta a bajszomat a bal pofámon. - Csodálatos vagy, Faythe. Senki mást nem ismerek, aki akár csak megpróbálta volna. Fújtam rá egyet. Aztán megnyaltam a kezét. - Egyetértek. - Marc végigsimogatta új, kompakt, csupa izom testemet. - Most változz vissza, és együnk!

— 107 —

H USZONÖT VISSZAVÁLTOZNI UGYANOLYAN FÁJDALMAS VOLT,

de legalább valamivel gyorsabb.

Amikor felálltam - meztelenül, talpig emberként -, alig éreztem valami különbséget törött csuklómban. Még mindig pokolian fájt minden mozdulat, úgyhogy igyekeztem békén hagyni, amennyire lehetett. Szerencsére a bal karomon összeforrt a vágás. Még mindig érzékeny volt, vörös és duzzadt, inkább seb, mint heg, de már nem szivárgott belőle a vér, és inkább csak sajgott. Még egy váltás, és Marc kiszedi az öltéseket is. Amint felegyenesedtem, magam elé kaptam a törülközőt. Korábban sosem voltak fenntartásaim a meztelenséggel kapcsolatban - az alakváltóknak váltáskor meztelennek kell lenniük, különben nagyon sok ruhát elszaggatnának -, de mint már megállapítottuk, minden megváltozott. Marc egyfolytában tüzes pillantással nézett rám, és nem akartam, hogy Jace újra reagáljon erre, akár előtte, akár előttem. Sajnos mivel a csuklóm még mindig jobban fájt, mint amíg a gipsz mozdulatlanul tartotta, Marcot kellett megkérnem, hogy csavarja rám a törülközőt. Csak bal kézzel bírtam enni, de ez nem akadályozott meg benne, hogy felfaljak egy halom kolbászt, tojást, sajtos kekszet, és két csomag mini krumplilángost, mindezt kevesebb mint öt perc alatt. Mint kiderült, délelőtt tíznél korábban nem könnyű hamburgert találni. - Az mi? - kérdeztem teli szájjal, és a távolabbi ágyon heverő nejlonszatyor felé intettem. Jace nagyot kortyolt az üdítőjéből. - Ragasztószalag, Lance-nek. A Burger King felé menet vettem. Szereztem egy sínt is a karodra, ha esetleg mégsem gyógyulna meg teljesen. - Erre határozott esélyt láttam. - Mindkettő előrelátásra vall - mosolyodtam el.

- Akkor beszéljük meg a részleteket! - Marc is ivott, aztán félretette a poharat, és rám nézett. Lenyeltem a kekszem utolsó morzsáit. -Amint újra egészben vagy, fogjuk magunkat, és a ragyogó napfény leple alatt beosonunk, és gyorsan felcsípjük Lance-t? Jace felhorkant. - Ez elég fura megfogalmazás volt - jegyezte meg. - Elvben titkos akciót indítunk, nem csak lezavarunk egy gyors menetet valami nyilvános vécében. Nagyon szerettem volna, ha nem használja egy mondatban a „menet” és a „vécé” szavakat, főleg, mert Marc már amúgy is gyanakodott a gipszleáztató fürdőmre. - Amit mondani akarok - intett Marc egy krumplilángossal -, hogy az erőszakos behatolásnál valamivel kifinomultabb tervre lesz szükségünk, mielőtt bemegyünk. Az erőszakos behatolást meghallva Jace beleprüszkölt a kólájába, ami aztán a torkán is akadt. Marc rámeredt, én lesújtó pillantást vetettem felé. Minden vágyam egy nyugodt reggeli lett volna, idétlen, kétértelmű szóviccek nélkül, de valahogy nekem sosem jött össze az efféle öröm. - Na jó, nézzétek! - tette le Jace a kekszet a zsírpapírra, és rám nézett. Egészen

elkomolyodott;

a

látványos

változás

megdöbbentett.

Hihetetlennek éreztem, hogy az egyik percben olyan, mint Ethan volt melegszívű, jó kedélyű, tele lüké viccekkel és nyegle beszólásokkal -, aztán meg hirtelen olyan lesz, mint Marc: határozott, elszánt, félelmetes. Azt hiszem, van egy ötletem, hogyan juthatnék be Calvin végrehajtóinak házába, és talán ki tudom csalni Lance-t anélkül, hogy bárki gyanakodni kezdene. Mármint, túlságosan. Kérdőn néztem rá. Marc bólintással jelezte, hogy folytassa. - Nos, anyu a minap könyörgött, hogy utazzak haza. Miután Brett meghalt. Elküldtem a pokolba, egyértelmű, hogy miért. De mi van, ha időközben meggondoltam magam? - Kék szemében ragyogott, hogy

elhiszi, a terve sikerülhet. - Mi van, ha hazajöttem, hogy szeretettel megöleljem az anyámat, de nem akartam anélkül beesni, hogy megeresztettem volna egy telefont? Valami mélyen bennem oldódni kezdett, valami rettenetes feszültség, valami szorongás, amit a terv hiánya miatt éreztem. - Jace, ez zseniális! - Fél kézzel összegyűrtem a keksz papírját, és a komód mellett álló szemetesbe hajítottam, nem törődve a félig gyógyult sebem húzódásával. Marc egy percig csendben ült, mérlegelte az ötletet. - Gondolod, hogy beveszik? - Cal? - Jace elfintorodott, mint mindig, amikor nevelőapja került szóba. - Aligha. De anyám igen, és ha ő hív meg, nem vagyok betolakodó. Malone elvesztette az ürügyét a kivégzésemre. A szívószálammal a pohár alján összegyűlt jeget kavargattam. - Legalábbis addig, amíg a nyakadba nem varr valami mondvacsinált ügyet. - Addig nem szándékozok maradni. Terveim szerint hazamegyek egy gyors és fájdalmas családi újraegyesülésre, aztán valami ürügygyei félrevonom Lance-t, és jöhet a Marc-féle leütjük-és-felcsípjük. Elvigyorodott; Marc nem reagált az utalásra. - Talán még arra is rábeszélhetem, hogy magától jöjjön velem valahova. Akkor mindhárman kaphatunk belőle. Partiban élvezetesebb, hát nem? Ezúttal mindenestől nekem szólt a vigyora. Nem bírtam ellenállni, és viszonoztam, még ha csak azért is, mert a terve tulajdonképpen használható volt. Sokkal jobb, mint amit én gondoltam ki - bekúszni az erdőn át, zajt csapni, elragadni a bűnöst és futni. Kisebb volt a lebukás esélye, de legalábbis nyerhettünk vele némi egérutat. Remélhetőleg egy óra, vagy több is eltelik, mire valaki rájön, hogy Jace és Láncé eltűnt, nem pedig egyszerűen csak késik.

Végül Marc is rábólintott: mindketten láttuk, hogy elismerőn húzta fel bal szemöldökét. - Oké, ez már úgy hangzik, mint egy terv. Végül eldöntöttük, hogy még egy oda-visszaváltást csináljak végig, mielőtt Jace telefonál, mert a folyamat hangjait nem lehet elleplezni, és ha az anyja meghallja, azelőtt vágjuk haza a tervünket, mielőtt egyáltalán elkezdődne. A második váltás kicsit könnyebb volt, de csak azért, mert a bőséges reggeli erővel töltött fel. A jobb karom még mindig úgy fájt, mintha kínvallatásnak vetettek volna alá, de mire emberként felültem, a bal alkaromon a seb vastag, nyers kinézetű heggé forrt össze. Magától napokba telt volna, hogy eddig gyógyuljon. Rábeszéltem Marcot, hogy miközben Jace telefonál, szedje ki a varratokat, hogy azzal is időt nyerjünk. -Jace? - Patrícia Malone hangja meglepetésében magasra kúszott, mintha fütyülne. A jelek szerint a fia nem hívta túl gyakran. - Igen, anyu, én vagyok. - Jace belépett a fürdőszobába, és leült a lecsukott vécétetőre, de nem csukta be az ajtót. Mindenképpen hallottuk a beszélgetést, de így legalább az egyedüllét illúziója megmaradt neki. Csak sejtettem, mennyire kínos a számára ez a párbeszéd. - Csak nem... Mi a baj? Marc egy kisollóval az első csomó alá nyúlt, elcsípte, majd a csipesszel kihúzta a bőrömből. Fura érzés volt, de nem fájt. Ha egy kis szerencsém van, a bal karom teljesen helyrejött. - Semmi. Vagyis hát, Brett meghalt. - Jace előredőlt, a térdére könyökölt és a csempét bámulta. - Még mindig szeretnéd, hogy hazamenjek? A temetésre? -Persze. Megtennéd? Kérlek! Olyan sokat jelentene... Melo- dynak. Jace sóhajtott - őszinte vonakodást hallottam ki belőle. Biztosan rettenetesen ideges volt. El sem tudtam képzelni, milyen lehet egy olyan

apával élni, aki utál, és nyíltan emlegeti, hogy még kismacska koromban meg kellett volna ölnie. - Cal nem bánná? Megkérdezted? - Ne légy nevetséges, Jace! - csattant fel Patrícia. - Nem kell engedélyt kérnem, hogy a saját fiam hazalátogathasson. Mindig szeretettel látunk. Mikor jössz? Jace felemelte a fejét, és rám nézett. Marc ekkor húzta ki a harmadik öltést. Bólintottam; máshogy nem adhattam a tudtára, hogy ha akar, visszaléphet. Találunk másik módot. Megrázta a fejét: elkötelezte magát. - Már itt vagyok. Patrícia Malone megkönnyebbülésében hangosan zokogni kezdett. Jace erős kezével eltakarta a szemét, hogy ne lássuk akaratlan könnyeit. Marc a negyedik öltésre összpontosított, de éreztem az eltökéltségéből, hogy ne nézzen fel - meg abból, hogy a bőrömet is megbökte -, hogy ő is hall mindent. És ő sem marad érzéketlen. -

Hol? - kérdezte Patrícia, amikor összeszedte magát. - Hol vagy?

- Nem messze. Csak... csak azt szerettem volna tudni, hogy Cal nem bánja, ha benézek. Az anyja csettintett a nyelvével. -

Mondtam, hogy nem.

- Nem. - Jace megtörölte a szemét, és dühösen meredt a falra. Nem mondtad. És nem akarom még jobban elrontani a dolgokat. Az igazat mondta — ugyanakkor tökéletesen építette a tervet is. Malone kevésbé fog gyanakodni, ha tudja, hogy Jace csak vonakodva ment a birtokára. És az sem árt, ha azt hiszi: a mostohafia fél tőle. Biztosan fogalma sincs, kivé nőtte ki magát Jace, különben nem követné el azt a hibát, hogy szem elől téveszti. -

Nem fogod. Gyere haza, Jace!

Jace lehajtotta a fejét, az arcát a keze és az apró telefon mögé

rejtve. -

Egy órán belül ott vagyok.

Hosszú percekig ült még a fürdőben, miután befejezte a hívást, aztán becsukta az ajtót, és megnyitotta a zuhanyt. Talán sírt is, halkan, bár ebben nem vagyok biztos. - Rendben lesz - súgta Marc a víz zubogása alatt. - Végigcsinálja. Most még inkább, mint valaha. -

Tudom.

Az utolsó öltésemnél tartottunk, amikor nyílt az ajtó. Jace tiszta ruhában lépett ki, az arca sima, érzelemmentes. Innen tudtam, hogy nagyon ideges, és emészti a várakozás. És az általa valaha elvállalt legszemélyesebb megbízatás minden pillanatától retteg. - Mennyi idő alatt érsz oda? - Az ideút nagy részét átaludtam, úgyhogy fogalmam sem volt, milyen távol vagyunk Malone főhadiszállásától. -

Nagyjából negyedóra.

Vagyis negyven percen belül indulnia kell. - Nem elég. Nem tudok addig elégszer alakot váltani a teljes gyógyuláshoz. -

Tudom, de az sem megy, hogy csak benézek, és már viszem is

Lance-t. Valamennyi időt el is kell töltenem ott. Beszélni anyuval, szembenézni Callel. Hadd higgye mindenki, hogy tényleg Brett miatt jöttem. Már tiltakoztam volna, de Marc megelőzött. -

Igaza van. Viszont csak egy autót béreltünk. - Felnézett a ka-

romról, Jace-re koncentrált. - Egy másikra lesz szükséged, olyanra, aminek a hátsó ülésén nincs ott Faythe vére. Amint Faythe helyrejön, a terepen várunk. -

Fél ötkor el kell indulnunk, hogy biztosan odaérjünk a mada-

rak fészkéhez - feleltem. - Egy óránk marad, amit útközben elhasz-

nálhatunk, ha meg kell állni, de már ez is nagyon szűk számítás. Jace az órájára nézett - öt perc múlva dél. - Akkor legyen négykor az akció - biccentette, és aggodalmasan rám nézett. - Készen leszel addigra? -

Nagyon remélem. - Kevés dolog jutott eszembe, amivel kevésbé

szívesen töltöttem volna a következő négy órát, mint törött csontokkal, alakváltással. - Hol találkozzunk? -

A magaslesnél.

Ráncba szaladt a homlokom. Ez túl nagy kockázatnak tűnt. -

Mi van, ha már felfedezték ott a szagunkat?

-

Akkor máris keresztet vethetünk magunkra - vágta rá Marc, és

Jace komoran bólintott. Nagyot nyeltem, de a gombóc a torkomban maradt. -

Rendben. Akkor már csak egy kocsi kell.

-

Láttam egy kölcsönzőt úgy fél kilométerre keletre — mondta

Marc. - A parkolójában több kisteher meg terepjáró állt. Biztos kaphatsz valamit, aminek sötétített ablaka és jó nagy raktere van. Jace bólintott. -

A gyaloglás elég nagy kockázat, de mivel mindenki tudja,

hogy jövök, inkább otthon maradnak, és várják, felrobban-e Cal feje. Vagy megöl-e engem. Riadt arcomat látva Jace megrázta a fejét. -

Csak viccelek. Nem ölne meg.

Felvontam a szemöldökömet. Jace egy vállvonással helyesbített. -

Na jó, nagyon is megölne. De nem az anyám szeme láttára.

Majd a szoknyája mellett maradok, amíg el nem jön az idő, hogy Lance-re koncentráljak. -

Mi lesz, ha Láncé nem akar veled menni?

Újabb vállvonás. -Akarni fog. Ha pedig visszakozik, majd azt mondom neki, hogy

egy magánüzenetet hoztam Parkertől. Ez érdekelni fogja, vagy mert még mindig törődik a testvérével, vagy mert így akar infót szerezni az ellenfélről.' Marc karba tette a kezét. -

És ha valami balul sül el?

-

B terv - felelte Jace, és összeszorította a száját. - Üss nagyot és

fuss gyorsan! Felfordult a gyomrom. Ha valami balul sül el, nem jutunk ki élve. Teljesen biztosan tudtam, hogy Marc és Jace meghal - aztán Kaci is. És ha nem sikerül meglépnem, akkor előbb-utóbb el kell érnem, hogy engem is megöljenek. Ha a halál és Calvin Malone között kell választanom, egyértelműen a halált választom. Még kétszer váltottam alakot, mielőtt Jace elindult volna. Az utolsó váltás alatt Marc a fürdőszobából felhívta az autókölcsönzőt, Jace pedig rám vigyázott, biztos, ami biztos. A negyedik kör után a jobb karom a kicseszettül-fáj-megint-eltörik-

újra helyett alább adta az egyszerű pokolian-fáj szintig. Izzadva, meztelenül, zihálva hevertem a földön, csukott szemmel, és a saját száguldó szívverésemet számolgattam, hátha lelassul. -

Minden oké? - Jace letérdelt mellém, fél kézzel gyengéden

végigsimította a vállamat. Hétköznapi gesztus volt, bármelyik végrehajtótársam megtette volna a helyében, ha kimerültén és kínban Iát heverni, mégis libabőrös lettem tőle, és a pulzusom újra felszökött, a nyugtatgatás ellenére. - Testileg? Igen. Azt hiszem. Leszámítva, hogy nem akarok megmozdulni. Soha többé. Jace mély, kísértő torokhangon felnevetett. - Csodálatos vagy, Faythe. Elfordítottam a fejemet, hogy felnézhessek rá. -Az beszél, aki éppen az oroszlánbarlangba készül besétálni, mindössze némi reménnyel felfegyverkezve.

-

És hittel. Hogyan félhetnék Calvintól, ha te egymagad

lenyomtál egy sereg mennydörgőmadarat, pedig csak a telefonod volt nálad? És most nézd meg, mit fel nem vállalsz, hogy megmentsd Kacit. -

Nem - ráztam meg a fejemet. - Én kevertem bele ebbe. Muszáj

kijuttatnom. - Csak megpróbáltad távol tartani Calvintől. - Nahát, az aztán sikerült. - Majd kialakul - erősködött; közben a kölcsönzőssel veszekedő Marc hangja kihallatszott az apró fürdőből. Megoldjuk. Felültem, Jace rám tekerte a törülközőt. Már elegem volt a fehér frottírból, de semmi értelmét sem láttam, hogy felvegyem az egyetlen tiszta ruhámat, amikor úgyis összeizzadom magam a következő váltások során. Mire Marc kilépett a fürdőből, már az asztalnál ültem egy papírpohár jeges vízzel. - Egy ’06-os Explorert szereztem neked. Sötétített ablakokkal. A csomaghálót ingyen belerakják. - Ez jó lesz - biccentett Jace. - Gyorsabb, mint egy kisteher. Felém fordult. - Mennem kell. Kívánj nekem szerencsét! Szorongó szívvel toltam hátra a székemet, felálltam, néhány gyors

lépéssel

odasiettem,

és

lábujjhegyre

álltam,

hogy

megöleljem, kettőnk közé szorítva a törülközőt, mielőtt leeshetett volna. - Kérlek, légy óvatos! - suttogtam, amikor borostás arca az enyémhez ért. - Ethan halálánál többet nem vagyok képes elviselni. - Én sem. - Olyan szorosan átölelt, hogy szinte fájt, de nem panaszkodtam. Egy részem tudta, jó esély van rá, hogy sosem látom

többé Jace-t. Elengedtem és megigazítottam a törülközőt. Jace a fejem felett Marcra nézett. Követtem á pillantását; Marc szorosan összeharapta az állkapcsát, és feszülten állt, de a kezét lazán tartotta maga mellett. Nem örült az ölelésnek, de a búcsút sem tagadta meg tőlünk. Ilyen körülmények között nem — igaz, nem is tudta volna. -

Okosan csináld, Hammond! - szólalt meg végül. Jace állta a

pillantását, bólintott. -

Vigyázz rá! — Egyikük sem nézett rám: túlságosan

elfoglalta

őket,

hogy

egymást

méregessék.

Vagy

talán

figyelmeztessék. -

Tudod, hogy azt teszem. Ha hagyja.

Jace kurtán felnevetett, aztán a kilincsért nyúlt, és rám pillantott. -

Hagyd neki!

Rábólintottam. És Jace kiment. A szememet könnyek szúrták, a torkomat óriási gombóc szorította el. -

Egyél valamit! - hallottam Marc hangját, és akkor jöttem rá,

hogy még mindig az ajtót bámulom. Ellenkezni akartam - a test-

edzés inkább émelygőssé tett, mint éhessé -, de aztán rájöttem, hogy megígértem: hagyom, hogy vigyázzon rám. Úgyhogy leültem az asztalhoz, és kibontottam még egy kekszet. Megettem; Marc közben velem szemben ült, és kerülte a tekintetemet. -

Marc? - kérdeztem végül, fél tenyeremben gyűrögetve a

papírt. Ez a csend nem jelenthet jót. Végre felnézett, a szemében félelem, düh és gyász keveredett. -

Jace szeret téged.

Lehunytam a szemem, ötig számoltam, aztán kinyitottam, és Marc szemébe néztem. -

Tudom.

Sötéten pillantott rám, és a fejét rázta. -

Úgy értem, igazán. Nem egyszerűen ösztönösen védelmezi

a nőstényt, most, hogy megnyilatkozott az ereje. Szerelmes beléd. -

Tudom. - A torkom összeszorult, úgy kellett kipréselnem a

szavakat. - Megtennéd, hogy nem emlegeted fel? -

Mikor akartad elmondani?

A szívem sajgott, a szememet égették az el nem sírt könnyek, a torkomat kaparták a visszatartott szavak, amelyeket muszáj lett volna kimondani. - Mit kellett volna elmondanom? Már rég tudod. Majdnem szarrá is verted miatta. - Nem! - Felpattant, nehéz léptekkel a falhoz ment, ott hirtelen megfordult. Most már düh villogott a szeme aranypöttyei mögött. - Azért vertem majdnem szarrá, mert elővigyázatlan volt. Az ő hibája, hogy Miguel elkaphatott. Ezzel naphosszat vitatkozhattam volna, de már ezerszer megtárgyaltuk a témát, úgyhogy inkább befogtam a számat. - Tudtam, hogy beléd esett. Ostoba kamasz módjára, az elérhetetlenbe. De ez más, Faythe. Ez veszélyes. - Megdörgölte a homlokát, mintha a fejfájását akarná elűzni. - Apád tudja? - Aztán, mielőtt szóhoz juthattam volna, meg is válaszolta a saját kérdését. - Igen, tudja. Megráztam a fejemet. Marc nem törődött velem. - Ezért küldte őt. Minket. Tudja, hogy az életünk árán is megvédenénk téged. - Én nem akarom. - Végre eleredtek a könnyeim; heges bal karommal töröltem végig az arcomat. Marc engem figyelt - és észrevettem a pillanatot, amikor az arca kifürkészhetetlenné vált. Kizárt a világából, és a csendjétől hidegebb lett a szoba.

Ez így nem mehetett tovább. Tudtam, el kell mondanom neki, amint Kaci biztonságban van. Feltéve, ha túléljük a következő napot...

*

H USZONHAT A NAP MELEGEN SÜTÖTT, de

az északi szél hidegen csípett, még a bérelt

autónkig vezető rövid úton is. Amíg utoljára alakot váltottam, Marc lesikálta a vért a dzsekimről, hogy a szag ne vonzzon semmiféle nem kívánt figyelmet, így viszont vizes maradt az ujja, és fázott a karom. Mialatt Marc vezetett, körbe-körbe keringtek a gondolataim, mint a dögkeselyűk a friss hús felett, egyfolytában a kockázatokon rágódtam. Ha valaki észrevesz minket, halottak vagyunk. Mélyen az ellenség területén belül jártunk, és mindkét szemben álló fél régen leszámolt már a politikának vagy a diplomáciának még a látszatával is. Egyedül Jace anyja kapaszkodott még efféle vékony szalmaszálakba - meggyőződésem szerint csakis a saját tagadása miatt. Nem tudta elhinni, hogy a férje képes megparancsolni az egyik fiuknak, hogy ölje meg a másikat. És ha nem volt képes szembenézni Brett halálával, azt sem érthette, mit kockáztat Jace a látogatásával. Még akkor is, ha valójában nem látogatóba megy. Az ölemben tartottam Marc hátizsákját, pont kitapinthattam Jace ragasztószalagját a vastag anyagon át. A csuklómat a sín tartotta, ami Jace illatát őrizte, mert ő vette ki a csomagolásból. A kocsiban egyébként Marc illata uralkodott, hátul még nagyon enyhén érződött a - 316

saját vérem láthatatlan nyomának szaga. Egyikünk sem szólt. Máris túl sokat beszéltünk - és a még mindig magamban tartogatott vallomás olyan szédítően rémes volt, hogy fel sem fogtam, mi lesz a következménye, ha kimondom. De mégsem tarthattam magamban. Savvá vált bennem, mardosott, felzabált belülről. Jace is ugyanezt érzi? Biztosan. O mindvégig azt akarta, hogy mondjam el Marénak - csak rám várt, hogy megtaláljam a megfelelő időt és helyet. Azonban nem volt megfelelő idő, sem hely. Pocsékul fájt a hallgatás, de kész voltam elhinni azt is, hogy végül sosem valljuk be Marénak. Nem azért, mert elhagyna. Nem is azért, mert valószínűleg meggyűlölne. Még csak azért sem, amilyen hatása a falkára lenne a dolognak. Hanem mert ha elmondom, Marc és Jace megverekszik, és az egyikük meghal. Az agyam egyszerűen nem volt hajlandó ezen a ponton továbblépni; nem voltam képes felfogni, hogy lesz valami azután ha egyáltalán. Úgyhogy a Vallomás továbbra is egy távoli, sötét felhő maradt a gondolataim felett; egy távoli cél, amit, félő, sosem érek el. Amikor behajtottunk a tegnap már megismert régi mellékútra, Marc inkább bekapcsolta a rádiót, mint hogy hozzám szóljon. Kibújtam a dzsekimből és leszedtem a sínt is, hogy a bal karom átváltoztatására tudjak koncentrálni. A motelben négyszer változtam macskává, majd vissza emberré, ami összesen nyolc átalakulást jelentett. Az első négy okozta életem eddigi legnagyobb fájdalmát, utána azonban csökkent a kín, és utoljára majdhogynem elérte a rendes szintet. A jobb

karomon

a - 317 -

vágás

teljesen begyógyult, a hosszú, kígyózó heg akár egy hónapos is lehetett volna. Cseppet sem fájt, és minden izmom remekül működött, leszámítva némi bosszantó - és remélhetőleg múló rendetlenkedést a kisujjam részéről. Ha ökölbe szorítottam a kezemet, kissé elállt a többitől, de ez még nem gátolt a cselekvésben. Ettől féltem a legjobban, hogy képtelen leszek mozgatni a bal kezemet, mert az elején még, amikor az ujjaim nem engedelmeskedtek az agyam parancsának, úgy tűnt a dolog. Most hálás voltam és megkönnyebbültem, hogy a katasztrófa elmaradt. A jobb karom más eset volt. Nyolc váltás után már fájdalom nélkül tudtam mozgatni a kezemet, és a csuklóm szinte ugyanolyan hajlékony volt, mint azelőtt. Mindazonáltal érzékeny volt, és féltem, ha túl sokat erőltetem - vagy akár csak egyszer, de nagyon -, az további, alighanem maradandó károkhoz vezethet. - Mit csinálsz? - lesett Marc a karomra. A kérdés megtörte az összpontosításomat, amikor az ujjaim már megnyúltak, a tenyerem összezsugorodott. A bundáig nem jutottam el. - Csak igyekszem felkészülni. - Nem bírtam lerázni az érzést, hogy Jace-szel valami nem lesz rendben, és ha ez bebizonyosodik, mindannyiunknak harcra késznek kell lenni. Marc sóhajtott. Rám tört a vágy, hogy megérintsem az állát. Napok óta nem borotválkozott, és az arcát már nem a szúrós-kaparós borosta borította, hanem lágy, szexi szakállkezdemény. - Felejtsük el ezt egy kicsit most, rendben? — kérdezte. Csak akkor ébredtem rá, hogy megint Jace-ről beszéltünk. A kis problémánkról, és a feloldás — akármiféle feloldás — kétségbeesett szükségességéről. Ami nem jelenti egyikük halálát. Sem a kihajítását, ha megoldható. - Rendben - helyeseltem, mert nem volt más választás. Marc határozottan bólintott.

- Majd ha itt végeztünk, ellapátoljuk ezt az érzelmi szarkupacot is. Most egyszerűen koncentráljunk a feladatra. Csak így tudjuk rendesen megcsinálni, igaz? - Igaz. - Papagájjá változtam. Polly kekszet kér. - Tudom, neked se könnyű ez - tette hozzá, és nyugodt hangjától sírni támadt kedvem. - Jace nehéz helyzetbe hozott. Mindannyiunkat, ami azt illeti. Nem mintha így akarta volna... - Azt hittem, nem erről akarunk beszélni. - Igaz. - Marc a kezemért nyúlt, összefonta az ujjait az enyémekkel. - Elnézést! Még nem volt három óra, amikor megállt a bérelt kocsival a gazos földúton, amely néhány száz méter után az erdőbe veszett alig fél kilométerre a helytől, ahol előző nap parkoltunk. - Lehet, hogy alakot kellene váltanunk - vetettem fel, kilépve az autóból. Apró tobozok roppantak szét túrabakancsom talpa alatt. - Ha rosszul alakul a dolog, szükségünk lesz a karmokra. Marc a fejét rázta, aztán kiitta a kávéja maradékát, a terepjáró túloldaláról nézve rám. -Tartalékold az erődet, és ha nem muszáj, a csuklódra se nehezedj rá, amíg teljesen meg nem gyógyult. Ha meg jól alakul, Jace számára elkél majd egy pár plusz kéz Lance-szel. - Jó, akkor te válts alakot, én meg maradok ember. Mindkét világ legjava. Ezzel nem vitázhatott. Levetkőzött, a kezembe nyomta a ruháit, aztán letérdelt a tűlevélszőnyegen. Kiszedtem a nadrágzsebéből a kocsikulcsokat, aztán betömködtem a holmijait a hátizsákba, amit Marc előzőleg telepakolt vizesüvegekkel és müzliszeletekkel, végül bezártam az autót. Marc, immár macska alakjában, teljes testével a lábamhoz dörgölőzött. Végigfuttattam az ujjaimat a hátán, a farka végéig;

hangosan dorombolt, majd megfordult és besétált a fák közé, azt várva, hogy kövessem. - Várj! Korán vagyunk még. Vessünk egy pillantást a táborra, mielőtt felmegyünk a magasleshez! - Habár a „tábor” elnevezés komoly hízelgést jelentett Malone ingatlanjait tekintve. Marc határozottan megrázta a fejét, és továbbsétált. - Nem fognak észrevenni. Csak annyira szeretnék közel jutni, hogy lássam, minden rendben van-e Jace-szel. Kell a szemed és a füled, gyere már! Marc nem fordult meg, úgyhogy nélküle indultam nyugat felé. Ötig sem számolhattam, fújást hallottam, aztán utánam eredt, olyan csendesen, hogy ha nem fülelek, észre sem veszem. A fenyőtű nem ropog úgy, mint a száraz avar. Amikor mellém ért nyüsszentett, és megértettem a lényeget, még ha a pontos gondolatot nem is. - Óvatos leszek. És köszönöm! Rémesen érzem magam, hogy be- küldtem egyedül, segítség nélkül. Ezt nem így kellene csinálni. Csöndben gyalogoltunk tovább - de ez óvatos csend volt, nem kellemetlen. Amikor csak alkalom adódott, megvakargattam a fejét, vagy végigsimítottam a hátát, ő pedig ugyanolyan gyakran dör- gölőzött hozzám. A hallgatás sokkal meghittebb volt, mint a kocsiban. Nagyjából két kilométer után Marc váratlanul megtorpant, csak a fülét fordította északnak. Én is megdermedtem, bár még nem hallhattam, ami megragadta a figyelmét. Észak felé intett a fejével. Lassan elindultunk arrafelé, óvatosan, hogy ne csapjunk zajt. Néhány száz lépés után a r

délutáni csendben

én is meghallottam az eltéveszthetetlen, tompa neszt: ásó éle vágott a talajba, aztán halkan puffant a kifordított föld is mellette. Ismertem ezeket a hangokat. A fenébe, én magam is csináltam már ilyeneket. Valaki gödröt ásott - sosem jó jel. Továbbindultam volna, de akkor Marc elém lépett, elzárva az utamat. Egyértelműen azt akarta, hogy maradjak, ahol vagyok. - Francokat - leheltem, és határozottan eltoltam az utamból. Csakhogy még mielőtt kiléphettem volna, újabb ásónyi föld puffanása után megszólalt egy hang is. - Ez már elég mély. A strici úgysem fogja kiásni magát. - Cal két métert mondott - felelte egy másik, sokkal mélyebb hang. Egyik kandúr sem volt ismerős; Malone új végrehajtókat fogadott. - Sosem fog rájönni - felelte az első. Marc óvatosan, csendben előrelépett. - Úgyse ő maga hozza ki a hullát, hogy eltemesse. - Ha mégis, a következő lyukat te kapod, Jess - válaszolta a mély hangú. Marc után óvatoskodtam, vigyázva a gallyakra, tobozokra, hogy egy reccsenés se áruljon el minket. Ki a fenét akarnak elásni? Nem Brettet. Patricia biztosan rendes temetést követel a másodszülött fiának. - Én nem értem, miért kell a saját kölykeit öldösnie - jegyezte meg Jess, aztán fémes koppanás hallatszott, mintha ledobta volna az ásót valaminek a tetejére. Malone megölte még egy fiát? Alexet nem. Ő nagyon is lojális volt az apjához, mint a felhúzhatős katona, ész nélkül ment és végrehajtott minden parancsot, amit kapott. Marc egy teljes testhosszal megelőzött, de én is lépkedtem, a figyelmemet megosztottam a kihallgatott társalgás és a földön heverő

esetlegesen

zajkeltő

dolgok

között.

Macskaként

annyival

egyszerűbb lopózni! -

Jace nem az ő fia - mondta a mély hangú. Fél lábbal a

levegőben dermedtem meg.

Neeeem. Belém hasított a görcsös fájdalom, mintha a szívem nem bírna többé verni. Elakadt a lélegzetem, a világom eltűnt a kínban és a tagadásban. -

O Patti gyereke, az első férjétől, Jason Hammondtől -

magyarázta tovább a mély hangú. Lehunytam a szemem, nem engedtem elszabadulni a könnyeimet. A sírás nem segít. A düh igen. -

Mi lett vele? Cal őt is elkapta?

Marc farka megrándult; kiszakadtam a dermedtségből, és ráébredtem, hogy meg sem mozdultam, mióta meghallottam Jace nevét. Megölték Jace-t. Szétáradt bennem a düh, elborított a gyűlölet. Minden rohadékot kivégzek, akinek bármi köze volt hozzá. Beleértve Calvin Malone-t is. -

Nem - válaszolta a mély hangú. Centiről centire mozdultam

előre, a harag forralta a véremet, adrenalinnál erősebben lüktetett az agyamban. — A végrehajtóival megkergetett egy kóbort, az meg megölte. Cal ott volt. Neki kellett elmondania Pattinek. Malone Jace apjának végrehajtója volt? Ha ez igaz, mennyi az esélye, hogy Jason Hammond valóban balesetben halt meg? Jess fújt egyet. -

Hammond tuti idióta volt, mint a fattya. Mintha bárki is

elhinné, hogy Jace a temetésre jött. Calnek igaza van, egy kicseszett kém.

Várjunk!Jelen időben beszélnek Jace-ről! Ez nem azt jelenti, hogy

még él? Óvatos lépésekkel értem be végre Marcot, aztán kinyúltam, és megszorítottam a vállát. Bólintott. Ő is megértette. - Ezúttal mit mond majd Cal? Patti zaklatott, de nem ostoba. Fel fog tűnni neki, hogy még egy fia meghalt, és erre már nem lesz magyarázat a véletlen. Gyors mozdulat az ágak között, aztán műanyag roppant; a mély hangú kinyitott egy vizesüveget. - Jace nem hal meg. Eltűnik. Patti majd feltételezi, hogy visszament a falkájához. Még néhány lépést tettünk előre, most már a kortyokat is hallottuk. - Na, menjünk! - javasolta a mély hangú. Két vaskos fenyő törzse között ismét megláttam egy mozdulatot. Lebuktam, hevesen remélve, hogy ő nem látott meg minket. Zömök, izmos kandúr volt a harmincas évei végén. — Ha sietünk, még megnézhetjük. Addig nem tehetnek semmit, amíg el nem választják Pattitól. Még valami koppant a földön. Marc felpillantott rám. Biccentettem, és feltartottam három ujjamat, majd behajlítottam egyet néma visszaszámlálás. A két fa között most már megláttuk Jesst és a társát - Jess magasabb volt, és erős testalkatú, de nem annyira masszív, mint a mély hangú, aki gyaloglás közben is ivott. Marc farka megrándult. Behajlítottam a második ujjamat. A szívem kihagyott a várakozás izgalmában. Az utolsó ujj. A pulzusom visszatért a normális ritmushoz. Előrevetettem magam a fák közt. Marc ért előbb földet, kétlépésnyire az alacsonyabb kandúrtól. Mindketten megpördültek, a mély hangú meglepetésében elejtette az üvegét. Marc azonnal nekitámadt.

Én egy balegyenessel indítottam, amint a lábam földet ért. Jess állkapcsát találtam el, a feje hátravágódott. A következő csapásom a hasán érte. Felnyögött, de visszaütött, gyorsan és mélyen. A bal bordámba öklözött, kiszakadt belőlem a levegő, és a talpam egy pillanatra elszakadt a talajtól. Fenékre estem egy fenyőtűhalomba, Jess rám zuhant. Újabb balegyenest küldtem az oldalába, ő viszont halántékon vágott. Elködösült előttem a világ, elfakultak a színek, elmosódtak az arca körvonalai. Megpróbáltam lelökni magamról az ép karommal, de Jess csak nevetett. - Mármost, ki a fene vagy? Szédültem, a fejem oldalra billent. Marc ott állt néhány lépésre, a farka vadul csapkodott, de nem látta a helyzetemet; a magasabbikat szorította egy fához. Magamra maradtam. - Mi a neved, szép kiscica? - vigyorgott le rám Jess, teljes súlyával a csípőmre, mellkasomra nehezedve.

Mozdulj! parancsoltam a karomnak, de lassan engedelmeskedtek kábult agyam utasításának. - Te hülye, az Faythe Sanders - szólalt meg a mély hangú. Marc rámordult. Dühösen csapkodó farka felkavarta a fenyőtűket. — Ki más lehetne? Nahát! Fíírnevem van! Amit nagyon hamar el fogok veszíteni, ha nem

emelem fel a fenekemet valahogyan! - Szállj le! — suttogtam maradék lélegzetemmel. Amikor Jess újra csak nevetett, megpróbáltam teleszívni a tüdőmet. - Szállj le rólam a picsába! - Csúnya szavak egy ilyen szép szájból... - Jess végighúzta az ujját az alsó ajkamon. Bal ököllel újra oldalba vágtam. Felnyögött,

eltűnt a mosolya, de elkapta a kezemet, és a fejem felé rántotta, hiába ellenkeztem. A jobb kezem volt a következő, és a sín vajmi keveset ért. Belém nyilallt a fájdalom, amikor megpróbáltam kiszabadítani - és a következő pillanatban Jess mindkét csuklómat leszorította bal tenyerével. Marc még hangosabban morgott, de Jess nem törődött vele. A válla felett a társára pillantott. - Biztosan nagyon jó voltam az előző életemben, ha az univerzum most nőket vág hozzám... - A szabad keze felsiklott a derekamon, végig a bal mellemen. - Ha még egyszer hozzám nyúlsz, betöröm a kibaszott pofádat - sziszegtem. Az adrenalin égette az idegeimet. Jobbra megint zizegtek a fenyőtűk. A mély hangú mérgesen kiáltott. - Basszus, Jess, Calvinnek tervei vannak vele, és azokba nem tartozik bele a te fattyaid felnevelése. Üsd ki és segíts nekem! Jess elgondolkodott, hüvelykujjával a mellbimbómat súrolta. - Te gennyes strici! - Ez már sok volt. Lángnyelvként perzselt végig a düh, és amikor pislantottam, már macskaszemmel láttam: az erdő tompa zöldekbe és barnákba fordult, de Jess nem vette észre. Megint nevetett, és a jobb oldalára nehezedett. Amikor áthelyezte a súlypontját, minden erőmmel felrántottam a jobb térdemet. Lágy szövet préselődött kemény csontba. Jess vonyítva oldalra esett, két kézzel szorongatva összezúzott ágyékát, és látványosan átkozódott. Térdre emelkedtem, aztán talpra álltam, hátrahúztam a jobb lábamat, és kirúgtam. Halántékon találtam; a szeme fennakadt, aztán lecsukódott. Egy pillanatot még rászántam, hogy megbizonyosodjak róla: lélegzik, aztán Marc és a fához szorított zömök kandúr felé fordultam.

Macskaléptekkel közelítettem meg, most kevésbé éreztem magam embernek. -

Mi a neved? - kérdeztem, és magam is meglepődtem, amikor

a hangom félig morgásba fűlt. A jelek szerint nem csak a szemem változott át. Végigfuttattam a nyelvemet a fogaimon - valóban, azok is hegyesek voltak. A legjobbkor. És ezúttal szinte nem is éreztem. Marc prédája hallgatott. Kecsesen lekuporodtam, és bal kézzel felemeltem egy nagy ágat. Az utolsó téli vihar téphette le, a talajon több hasonló is hevert. Amikor felemelkedtem, a kandúr le sem vette rólam a tekintetét. -

Utolsó esély. Ki a franc vagy?

Marcra pillantott - aki rámordult - aztán vissza rám, de nem nyitotta ki a száját. Vállat vontam. -

Ahogy akarod. - Vállmagasságban meglendítettem a két

kézre fogott ágat; a súly nagy részét ballal támasztottam meg. A mély hangú felkapta a karjait, hogy védje a fejét, úgyhogy a bot az alkarjába vágódott, és el is tört. A kandúr csontjával együtt. Felkiáltott, de aztán visszafojtotta a hangot, olyan akaraterővel, aminek kénytelen voltam csodálattal adózni. A karja máris dagadni kezdett. Lenyeltem az undoromat, és mesterséges távolságtartással néztem a sérülését - mintha meghajlott volna a végtag, és nem az ízületnél. -

A nevedet — ismételtem. A kandúr növekvő félelemmel és

haraggal nézett rám. -

Gary Rogers.

Jójiú. Mindkettőt megadta. -

Gary, Jace még életben van?

-

Nem tudom.

Letérdeltem még egy ágért. Gary hadarva folytatta. - Tényleg nem tudom. Arra várnak, hogy elkerüljön az anyja mellől. Még életben lehet. - Hol van? Gary felhúzta a vállát. - Akárhol lehet. - Felemeltem a második ágat. - De Cal nem fogja hagyni, hogy a családdal aludjon. Valószínűleg a hátsó épületben lesz. - Köszönöm, Gary! - Mielőtt tiltakozhatott volna, felemeltem és meglendítettem az ágat. Fejbe találtam vele; a kandúr összeesett. Maréra néztem. -

Összeragasztom őket, aztán mehetünk.

Nem hagyhattuk, hogy magukhoz térve riasszák a falkát, megölni pedig egyiket sem akartam, most, hogy már nem jelentettek közvetlen fenyegetést. Marc hátizsákja ott hevert, ahol hagytam, amikor támadásba lendültünk. Beletúrva megtaláltam a ragasztószalagot. Marc felügyelte Jesst, amíg én Gary száját és bokáit tapasztottam össze, suta mozdulatokkal, hogy kíméljem a jobb csuklómat. Aztán átfordítottam, és a háta mögött egymáshoz rögzítettem a csuklóit is, nem különösebben ügyelve törött karjára. Jesszel megismételtem az eljárást, de amikor felálltam, hogy visz- szapakoljam a ragasztószalagot, Marc megbökte az ájult kandúrt az orrával, és nyüsszentett. -

Kifeküdt - feleltem, és becipzároztam a hátizsákot. -

Menjünk! De Marc megszimatolta Jess kezét, aztán a mellkasom felé bökött az áliával. Az égre néztem, mert végre megértettem a kérdést. - Igen, megfogdosott. De cserébe pépesítettem a golyóit. Szerintem kvittek vagyunk.

Marc a fejét rázta, és nem vette el az orrát a kandúr kezétől, közben tovább nyüszített. Lassan kifújtam a levegőt; a makacssága megijesztett. Úgysem hagy békén, amíg meg nem mondom. -Jobb hüvelykujj, bal mellbimbó. De megfize... Marc röviden megrázta a fejét, és kitátott szájjal lehajolt. Egy pillanattal később valami reccsent, és friss vér szaga árasztotta el a tisztást. Jess megrándult, felpattant a szeme, aztán rángatózni kezdett, beragasztott szájjal nyöszörögve. Marc elhátrált. Valami kicsi, piros dolog esett ki a fogai közül a véres tűlevelekre. Reszelős nyelvével lassan megnyalta a pofája két oldalát, perverz elégedettség tükröződött az arcán. Jess kezére pillantottam, és elkapott a hányinger. A kandúr jobbjából, a ronda csonkból, ahol az előbb még a hüvelykujja volt, ömlött a vér.

H USZONKÉT MIELŐTT ELVONULTUNK VOLNA,

%

bekötöztem Jess kezét az ingéből

tépett csíkkal, meg némi ragasztószalaggal, aztán megmotoztam mindkettejüket, hátha találok náluk valami érdekeset. Elvettem a telefonjaikat és Garytől egy rugós kést. O nem küldött és nem is kapott SMS-t, vagy legalábbis nem találtuk nyomát. Ledobtam a mobilt

és

széttapostam,

fel

ne

használhassa

ellenünk

valamiképpen, ha felébred. Jessnek ezzel szemben úgy tűnt, korlátlan üzenetküldő díjcsomagja van. Vicces, de mostantól fél kézzel fog pötyögni. Marc kérdő hangot adott, miközben írtam, nem törődve jobb csuklóm emlékeztető sajgásával. Nekem legalább még két hüvelykem van. -

Van

egy

csomó

üzenete

Lance-től.

Megkérdezem,

elrendezték-e már Jace-t. Szinte azonnal meg is jött a válasz. Még nem. Nemsokára. Felolvastam, aztán megírtam a választ. Még ásunk. Várjatok meg! Láncé másodszorra is éppolyan gyorsan reagált. Nem ígérek semmit. — Még él, de nem sokáig — foglaltam össze, és a bal zsebembe csúsztattam Jess mobilját. — Gyerünk!

- 329 -

Nekivágtam az erdőnek, Marckal a nyomomban. Olyan halkan lépdeltünk, ahogy bírtunk, de nem hallottunk meg és nem is szagoltunk ki senki mást az appalache-i falkából. Nagyjából két kilométerre Jace idő előtt megásott sírjától egy autó hangja figyelmeztetett, hogy közel kerültünk a házhoz. Lassítottunk, és a motorhang irányába kanyarodtunk. Az egy darabig üresjáratban zúgott, aztán leállt. Percekkel később ritkulni kezdett a növényzet, és megláttuk az egyszerű, fekete zsindellyel fedett tetőgerincet. - Ott van - suttogtam lekuporodva. Marc némán megállt mellettem. Még néhány óvatos lépés, és már beláttuk az egész tábort mert valóban ez volt a legjobb szó Malone birtokára. Jace keveset mesélt a gyerekkoráról, de azt tudtam, hogy amíg az apja élt, a végrehajtók a család otthona mögötti átépített pajtában laktak. Miután azonban Malone került hatalomra, az épületet egyáltalán nem gondozták, leromlott, és nyolc évvel később le kellett bontani. Mivel pénze nem sok volt, Malone használtan vett két dupla méretű mobilházat a pajta helyére, a földhöz rögzítette őket, és téglával rakta fel az ablakok vonaláig. Az eredmény kétségkívül formabontó lett, és korábban hallottam, ahogy többen megkérdőjelezik a tartósságát. Azonban én most csak a nekünk kínált előnyeit láttam. A hátsó épületre szinte egyáltalán nem nyílt kilátás a családi házból, a középső miatt. Ha Jace az utolsóban van, talán még ki is juttathatjuk anélkül, hogy felriasztanánk a teljes falkát. A hegyoldalból mindhárom épület oldalát láthattuk. - Az utolsó háta mögül kellene behatolni - suttogtam. Amikor felnéztem, Marc már el is indult. Utánasiettem, nagyon vigyázva, nehogy bármit is elroppantsak a bakancsom talpa alatt. Fél kilométert osontunk, hogy a házak mögé kerüljünk. - 330 —

A középső ház majdnem teljesen eltűnt a takarásban, amikor zsanérok nyikordulását hallottam, aztán bevágódott egy ajtó. Marckal egyszerre dermedtünk meg. -...gondoltam, hogy valami különlegeset szeretnél főzni ma este. Most, hogy Jace itthon van, tudod. - Hát, nem is jutott így eszembe, de mindig szerette a ragumat. És talán süthetnék mellé krumplis kenyeret. A szívem megsajdult az ismerős hangot hallva. Patrícia Malone. Egy pillanattal később az asszony kilépett a mobilházak közül, és a főépület felé indult. Háttal volt nekünk, de így is láttam, hogy lefogyott, barna hajába pedig ősz csíkok vegyültek. Alex Malone karolt belé gyengéden, de határozottan, vezette, és közben javaslatokat tett Jace hazatérési vacsorájára. - Francba, lerázták Pattit - szisszentem. Marc nyüsszentett. Kivártuk, hogy a két Malone megkerülje a központi épület sarkát, és eltűnjön szem elől. - Induljunk! Az erdő széléről beláttunk a hátsó mobilház ablakain. Sajnos kettő előtt sűrű függöny lógott, a harmadikat teljesen elzárta a sima fehér zsalugáter. Két másik azonban szabadon maradt, és volt akkora szerencsénk, hogy az egyik a konyhába nyílt, a másik a nappaliba. Azt kívántam, bárcsak hoztunk volna látcsövet, de akkor valami mozdult a nagyobb ablakban. Jace roskadt a nappali kanapéjára. Kimerültnek tűnt, feszültnek és idegesnek. Előhúztam a saját telefonomat a jobb zsebemből, és megint begépeltem egy üzenetet. Marc a vállam felett olvasta, ahogy írtam.

Kémnek hisznek téged: Hátul vagyunk. Látunk az ablakban. Elküldtem az SMS-t, és Jace szinte azonnal kihúzta magát, majd előrehajolt, hogy kiszedhesse a telefonját a farzsebéből. Elolvasta az üzenetet, a döbbenet kiült az arcára - éppen ezért nem

jelentkeztem korábban. Nem akartam, hogy elárulja magát, amíg nem jutunk elég közel, hogy segíthessünk. De aztán ellazult, és úgy csukta vissza a telefonját, hogy nem is pillantott az ablak felé. Jól játszotta. Valamit mondott a vele szemben ülő valakinek, és ugyan nem tudtam leolvasni az ajkáról, mit alighanem közelebbről sem ment volna -, de akármi is volt az, a társaiban nem keltett gyanakvást. Előrehajolt, beleivott az asztalról elvett üdítősdobozba, aztán ismét mondott valamit egy láthatatlan társának. Amikor két percig nem támadta meg senki, a figyelmem elkalandozott. - Nézd csak?! - mutattam oldalra. Marc követte az ujjamat. Négy autó állt egymás mellett az utolsó épület oldalában. Jace-é volt a harmadik, a többit nem ismertem fel. Alighanem még többen álltak meg elöl, de azokkal nem tehettem semmit anélkül, hogy elkapnának,

ezeket

viszont

minimális

kockázat

árán

megbéníthattam. Marc a karomat bökdöste, amíg előástam a hátizsákból Gary kését. - Mindjárt jövök - suttogtam, az ujjaim megszorultak a hideg fémen. Leraktam a hátizsákot Marc mellé, és kinyitottam a pengét. Marc halk morgással figyelmeztetett, hogy ne csináljak őrültséget. - Csak szerzek egy kis előnyt - suttogtam vissza. - Maradj itt, mindjárt jövök. Marc hangosabban morgott, aztán mérges nyüszítésbe váltott, amikor kiléptem a fák közül, és lekuporodva futni kezdtem az autók felé. De azért nem követett. Akármennyire is felbosszantotta a kockázatvállalás, tudta, ha elkapnak, nem bántanak majd, de szükségem lesz rá, hogy kiszabadítson, Jace-szel együtt. Ha pedig őt is elkapják, hát, akkor szarban leszünk.

Száguldó szívveréssel vágtam át a harminclépésnyi üres területen. Zihálva - inkább az idegesség, mint a mozgás tette — támaszkodtam az első autó oldalának, és lecsúsztam a földre. Néhány másodpercig csak vártam, észrevettek-e. A murva élesen, hidegen bökött a farmeromon át, égő arcomat csípte a hideg szellő. Kattogva hűlt a hátam mögött a motor: ez a kocsi vezetett el a birtokra. Húsz másodpercig senki sem kiáltott vagy rohant ki a házból. Feltérdeltem, és Gary kését a jobb első kerékbe döftem, aztán kirántottam, majd újra vágtam, X alakban. Sziszegve áramlott ki a levegő. Megrándultam: az ötletem a csaknem teljes csendben most igencsak hangosnak tűnt. Adrenalinban úszva hátramásztam, és kivégeztem még egy gumit, aztán újra az erdő felé tartva a bal elsőt is. Kihagytam Jace bérelt kocsiját, és a tőlem telhető leggyorsabban és leghalkabban kiszúrtam a maradék két autó kerekeit is. Amikor végeztem, alig két méterre voltam a hátsó mobilház sarkától. Húszra a hátsó ajtótól. Az erdő felé néztem - a szívem vadul vert, az orrom megdermedt, csöpögött a hidegben. Nem láttam Marcot sehol, de tudtam, engem figyel. Vár. A lépcsőkre pillantottam, aztán kinyújtottam a nyakam, hogy lássam az ablakot magam felett, ötlépésnyire. Ha Jace-nek szüksége lenne rám, be tudnék jutni. Együtt lenyomhatnánk, akárki is van bent, kiüthetnénk Lance-t és a hátsó ajtón át egyenesen az erdőbe vihetnénk. De mi van, ha Láncé nem ül bent? Talán Jace ezért nem lépett még. Ha berontok, és Láncé nincs sehol, mindent romba döntök. Marc azt mondaná, hogy várjak. Hogy igyekezzek vissza az erdőbe, mellé, figyeljek és hallgatózzak tovább. Apám ugyanezt

javasolná. Én pedig engedelmeskednék. Félig összefagyva felguggoltam, aztán görnyedten átfutottam a murván az első két kocsi előtt. Már átléptem volna a bérelt terepjáró elé, amikor gyors lépteket hallottam magam mögött. Valaki a főépületből érkezett, futva kerülte meg az első mobilházat. Térdre estem. Egy rettenetes pillanatig biztos voltam benne, hogy a zaj elárult, de aztán rájöttem, hogy a murva még mindig csikorog. Akárki is érkezett, elnyomta az én neszeimet. A pulzusom dübörgése szinte megsüketített. Óvatosan felemelkedtem, és kilestem a második autó mögül, még épp idejében, hogy lássam Alex Malone-t megkerülni a kocsikat. A második mobilház eleje felé tartott, a száját vékony, komor vonalba préselte, az állkapcsát összeszorította. Küldetése volt. Azért jött, hogy megölje Jace-t.

A francba! Zsanérok nyikorogtak, ajtó csukódott. Megpördültem, hogy szembenézzek Marckal, a hátamat a bérelt kocsi első lökhárítójának vetve. Vadul integetni kezdtem, és örültem, hogy a házak egyik ablaka sem néz a parkolóra. Nem tudhattam, hogy Marc lát-e, de Alex közeledését biztosan meghallotta: macskafülei az enyémnél jóval élesebbek voltak. Bíztam benne, hogy még mindig figyel, és túlzón széles mozdulattal a mobilház hátsó ajtaja felé mutattam, majd görnyedten kiszaladtam a kocsisor elől, az épület sarkához. A telepen már nem láthattak meg. A falnak dőltem, figyeltem, látom-e Marc nyomát az erdőben, és hallgattam a bentről kiszűrődő, fojtott hangokat. A téli hidegben minden ablakot zártak, és ez ugyan az

előnyömre szolgált, amikor a murván tornáztam, de most, hogy hallgatózni akartam, kényelmetlennek bizonyult. Kétségbeesve szerettem volna megtudni valamit. Centiről centire kúsztam odébb a fal mellett, a téglaszegély beleakadt a dzsekimbe, de a távoli hangok egyre tisztábbá váltak. Megálltam az első takaratlan ablak mellett, a szívem a szegycsontomon kalapált. - ...hogy ennyire hülyének nézel minket? - dühöngött Alex. A pulzusom még egy kicsit gyorsult. Macskaszemem sarkából már csak elmosódva láttam a világot. Jace túl halkan és nyugodtan válaszolt, nem értettem. Nagyon örültem, hogy elküldtem az üzenetet - különben a féltestvére vádja váratlanul érte volna. - Az lehet, hogy anyu elhiszi, de én nem vagyok annyira... hiszékeny. Komolyan azt gondoltad, hogy idejössz kémkedni Sanders- nek, és aztán ép arcberendezéssel kisétálsz? Vagy egyáltalán élve? -Alex...? - kérdezte Jace aggodalmasan, aztán valami puffant a falon, a fejem mögött. Jace nyögött. - Emeljétek - rendelkezett Alex. Új hullámban öntött el az adrenalin. Ez volt a végszó. A fák felé pillantottam. Marc akkor lépett ki a szabad térre. Feltartottam a tenyeremet, némán könyörögtem, hogy álljon meg. Ha ki tudom juttatni Jace-t anélkül, hogy elárulnám Marc jelenlétét, megteszem. Ráadásul jobb az esélyünk, ha a meglepetés erejével érkezik, a kellő pillanatban - ha nem tudják, hogy itt van, nem tudnak rá felkészülni sem. Marc a fejét rázta. Nem hallottam, de biztos voltam benne, hogy halkan morog. Határozottan leintettem; erre végre bólintott. De azt is tudtam, hogy a baj első jelére - vagy neszére - mögöttem lesz. Számítottam is rá.

Még mindig a rugós kést szorongatva felrohantam a lépcsőn, feltéptem a hátsó ajtót, aztán beléptem az apró, szekrényekkel tapétázott konyhába. A szomszédos nappaliban Alex meglepetten bámult rám - már magasra emelte a kalapácsot, amivel lesújtani készült. Jace a kopott szőnyegen térdelt, a csuklói hátul összekötve, a feje bal oldala felduzzadt, kékeslilában játszott. A pillantása ködös volt, engem sem vett észre. Az alatt a rövid pillanat alatt, amíg Alex döbbeneté tartott, jobbra dőlt, és el is esett volna, ha Láncé nem fogja a karját a háta mögött. Egy fél pillanat alatt felmértem a helyzetet, aztán ledobtam a kést a pultra, és átvetődtem a konyhán. Két kézre támaszkodva átlendültem a rövid italospulton - igaz, ferdén, mert a súlyom nagy részét a bal karomra helyeztem -, és átröppentem a nappaliba, közben jobb lábbal Láncé fejét találtam el a karja helyett. Ájultan terült el a kanapén. Alex riadtan hátraugrott, a kezében lévő kalapácsot leeresztette. - Jace? - térdeltem mellé, közben Alexet is szemmel tartva. Hirtelen azt kívántam, bárcsak megtartottam volna a kést. Jace halántéka a fülétől a hajáig bedagadt, és a véraláfutás egyre sötétedett. Nem tudtam megállapítani, betört-e a koponyája, de szabályosan hülyére verték, majdnem félholtra. Megint megbillent. Hátradöntöttem, nekitámasztottam egy karosszéknek,

ami nem volt

egyszerű,

mert a

bokáit

is

összeragasztották. Reméltem, hamar magához tér. Ha azzal a kalapáccsal ütötték volna meg, a halántéka beszakad, nem csak belilul. Ököllel, esetleg lábbal kaphatott, de akármelyik is, kigyógyul majd belőle. Muszáj neki. Lassan felegyenesedtem, szembefordultam Alexszel - ő még markolta a kalapácsot, nekem csak a két öklöm maradt. Vagyis egy

- a jobb csuklóm ismét sajgott, hála az iménti tornamutatványnak. -

Nem kémkedik, Alex. - Igyekeztem nyugodtnak és

magabiztosnak tűnni, de fegyvertelenül álltam az ellenséges terület közepén. -

Persze - röhögött. - És te vagy rá az élő bizonyíték, hogy

nem apádnak dolgozik, mi? -

Én csak az erkölcsi támogatást biztosítom. - Oldalra léptem,

levettem a szemem Jace-ről, úgy lépegettem a munkapulton hagyott késem felé. - Nem akart egyedül jönni. Hátha ilyesmi történik - intettem körbe a jobb karommal, és örültem, hogy a dzsekim alatt nem látszik a sín, nem árulja el a gyengeségemet. -

És hol is voltál? A csomagtartójában?

Mielőtt

azonban

felelhettem

volna,

Jace

megmoccant

mellettem, és fájdalmasan mozgatni kezdte a nyakát. -

Faythe? Mi a fenét keresel te itt?

Remek. Ott repül a hevenyészett fedősztorim. -

Megmentelek - feleltem. Megborzongtam a nyitott ajtón

bevágó huzatban. Alex nevetett, és intett a kalapáccsal. -

Nagyszerűen csinálod. És most, légy szíves, és ülj nyugodtan,

amíg felhívom apámat! ígérem, nem esik bajod. Apám majdnem olyan boldog lesz, hogy láthat, mint én. Felvontam a szemöldökömet. -

És miért nem ülsz le te nyugodtan, hogy ne rúgjam szét a

fejedet kifelé menet? Alex szeme a bal oldalamra villant. Megfordultam; elmosódott, mozgó alak vágódott felém kintről. Szinte levegőért sem kaphattam,

valaki

megmarkolta

a

nyakamat,

és

fájdalmasan

megszorította. A falnak vágódtam, a gerincemen végigszaladt egy nyilallás, majd a fejemben ért véget. Minden levegő kiszakadt a

tüdőmből. A torkomat szorongató kezektől nem bírtam lélegezni, a falhoz szorultam, a lábam a levegőben kalimpált. Forgott velem a szoba. Hiába láttam a támadóm arcát, képtelen voltam fókuszálni, és így a szagát sem éreztem. Tíz körömmel vájtam a kezébe. Hasztalanul tátogva kapkodtam levegő után, céltalanul rugdalóztam, bár újra és újra eltaláltam a lábszárát, de nem értem el vele semmit. A szemem előtt elsötétült a zavaros kép, a torkom összeszűkült, csengett a fülem. A nyomás a koponyámban robbanással fenyegetett. - Nahát, Faythe, jó újra látni téged! - A hang ismerős volt valahonnan, keserű szájízű emlék kapcsolódott hozzá, fájdalom és düh elmosódott érzése. Felfelé néztem, hogy lássam a hirtelenszőke kandúrt, aki két hatalmas mancsával a nyakamat szorongatta. Ismertem. Honnan ismertem? Oxigén nélkül sem a nevét, sem az arcát nem bírtam felidézni. - A fenébe, Dean, adj neki egy kis levegőt — szentségeit Alex. A leendő feleségemet fojtogatod! Az ujjak meglazultak a nyakamon. Gyorsan, élesen kapkodtam levegő után - de még mindig a semmiben lógtam, Dean ujjait karmolászva, igyekezve kiszabadítani a torkomat a kezéből. - Még nem a tiéd - vigyorgott, és behajolt, hogy a dekoltázsomba nézhessen a pólóm nyakán át. - Soha... de... soha - nyögtem ki az államra préselődő nyomás ellenére. - Különben is, ez a cica túl sok neked - folytatta Dean, még mindig a melleimen legeltetve a szemét. - Pokoli a balhorga. És akkor eszembe jutott. A magas, fehérszőke seggfej, akinek több az izma, mint az agya. Colin Dean. Az idióta kanadai importáru, akit le kellett ütnöm, hogy megyédhessem Brett Malone életét,

még Montanában, a tárgyalásom alatt. -Tedd le! - morgott Alex. Dean vállat vont, aztán a padlóra eresztett, de a fél kezét a nyakamon hagyta, és nem eresztett a faltól, hiába feszegettem az ujjait. Felrántottam a jobb térdemet, azonban a szabad kezével könynyedén hárított. - Keményen akarod, igaz? - tudakolta, és a tekintetébe költöző csillogás elárulta, hogy éppen erre vágyik. - Malone-nek... dolgozol? - ziháltam. - Már egy hónapja - vigyorgott. Vagyis Malone az országhatáron kívülről gyűjti a seregét. A szemét strici semleges falkákat is bevon a mi polgárháborúnkba. Ennek nem lesz jó vége. - Ereszd el! - utasította Jace a padlóról; éppen láttam a szemem sarkából. Már feltisztult a tekintete, visszatért közénk, hála az égnek. De hol a fenében marad Marc? Dean nevetett, de meg sem fordult. Jace addig morgott, amíg Alex oldalba nem rúgta. Jace nyögött, és megpróbált ráhajolni új sérülésére, de összekötözve csak a térdeit tudta felhúzni. Kiabálni akartam, hogy hagyják békén, de a hangom köhögésbe fulladt. Egyszerűen nem jutottam elég levegőhöz. - Hagyd azt a szegény lányt, hadd lélegezzen! - mondta Alex. Dean keze még egy kicsit lazult. Most, hogy levegőhöz jutottam, már éreztem a körmeim alá ragadt vére szagát is, de csak Alexet néztem. - Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek - közöltem, egyre igyekezve kibújni Dean szorításából. Alex szemöldöke a magasba szökött. - Megölnél Jace miatt? - Közelebb lépett hozzám, mire Jace ismét felmordult. Alex egyikünkről a másikra nézett, és amikor

elvörösödtem, a szeme összeszűkült, mert hirtelen megértette. Letérdelt, belemarkolt féltestvére hajába és hátrarántotta a fejét, hogy jó hangosan a fülébe suttoghasson. - Megfektetted a menyasszonyomat? Jace állkapcsán kidagadtak az izmok dühében, de haszontalan vonagláson kívül másra nem volt képes. Még erősebben küzdöttem Dean ellen, rúgtam-karmoltam, de a számat befogtam, nehogy olyasmit mondjak, amit nem szabad. Marc valószínűleg az ajtó előtt várja a megfelelő pillanatot a beavatkozásra. Alex felém fordult. - Nem hiszem, hogy erre gondolnak, amikor azt mondják, családban marad. - Visszanézett a bátyjára. - Tudod, ugye, hogy ha fattyad születik, megölöm még véresen? Ahogy apámnak is meg kellett volna ölnie téged. Azt hiszem, a dicsőség most az enyém lesz... Két kézzel a feje fölé emelte a kalapácsot. - Ne! - Eleresztettem Dean kezét, és az emlegetett balhorgommal oldalba vágtam. Felnyögött, pislogott, aztán szabad kezével a karomat is a falnak szorította. - Alex, ne! Kérlek! könyörögtem, kipislogva a könnyeket a szememből, hogy összpontosíthassak. Alex rám pillantott. Valami megmozdult a lábainál. Lenéztem: Jace jobbja vágódott ki a háta mögül. Megragadta a testvére bokáját és megrántotta. Alex keményen a padlóra zuhant, egy pillanatra elkábult. Jace feltérdelt, és Láncé fölé hajolt, aztán egy másodperccel később felegyenesedett, a kezében egy összecsukott zsebkéssel. Alex a féltestvére felé lendítette a kalapácsot. Jace megakasztotta a karját. A kalapács lezuhant. Fém kattant. Jace még mindig kuporogva, villámgyorsan meg-

*

kerülte Alexet, és a torkának nyomta a pengét. Alex megdermedt. - Lassan állj fel! — utasította Jace, és együtt emelkedtek fel. Jace bal keze helyén egy szőrös mancsot láttam. A fattyúkarmával vágta át a ragasztószalagot; a módszert én fedeztem fel, éppen két héttel korábban. Alex laza tartásban állt, kerekre tágult szemében düh. Fia Jace kése megmoccan, neki vége. Jace oldalra húzta a testvérét, hogy mindannyian jól láthassuk egymást. - Ereszd el Faythe-t, vagy megölöm! - jelentette ki. Dean tenyere alatt éreztem, hogy a pulzusom feldobog. Láttam Jace szemében, hogy megtenné. - Ereszd el te! - vágott vissza Dean. - Vagy megölöm a csajt. - Könnyedén eltörhette volna a nyakamat hatalmas keze egyetlen mozdulatával. - Csak érj hozzá, és Cal szélcsengőt csinál a csontjaidból a verandára. Fia Alex nem előzi meg. - Vágd meg! - szisszent Alex, és nem voltam benne biztos, jól értem-e. Dean azonban tétovázás nélkül engedelmeskedett. A torkomat el sem eresztette, csak a karomat, úgy kapta fel Gary kését a pultról, ahol hagytam. Újra megütöttem, de szinte észre sem vette. Egy pillanattal később a kés hegye a bal a'rcomhoz ért, éppen a fülem előtt. Elöntött a pánik, ledermedtem. - Ereszd el, vagy végigmetszem, esküszöm! - Dean rám pillantott, és láttam a szemében a várakozást. -

Szükségetek van rá. Nem fogjátok összekaszabolni - felelte

Jace, én azonban jobban tudtam. Montanában legyőztem Deant, aztán rábizonyítottam, hogy gyáva és hazug. Szégyenben küldték haza, és most alig várta, hogy visszafizethesse.

-

Csináld! - utasította Alex. A szívem majdnem kitörte a

bordáimat. - Nekem nem az arca kell. Dean rám vigyorgott. Megszédültem, alig kaptam levegőt, bár most nem szorította el a torkomat. -

Emlékszel arra a balhorogra?

Megnyomta

a

kést,

és

a

penge

a

bőrömbe

süllyed.

H USZONNYOLC KÉRD, HOGY HAGYJAM

ABBA!

- suttogta Dean, a kés hegyével az

arcomban. - Könyörögj, és akkor megállók. Ökölbe szorultak a kezeim. Sikoltani akartam. Meg akartam ütni. Puszta kézzel akartam kikaparni a szemét. De meg sem mertem moccanni, nehogy a penge mélyebbre szaladjon. Könyörögni nem fogok. Az életemért - talán. Valaki más életéért - biztosan. De azért, hogy egy kis fájdalmat és egy csúf heget elkerüljek, semmiképpen. És azért sem, hogy kielégítsem egy bosszúszomjas pszichopata hatalomvágyát. Dean pedig megmozdította a kést az arcomban. Visszatartottam a lélegzetemet, erővel tartottam nyitva a szememet. Nem tűnhetek gyengének. Lassan vágott, a járomcsontom vonalát követve. Bénán álltam előtte, csak befelé sikoltozva. A fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit a karom okozott korábban, de a szemembe könnyek szöktek, lecsordultak az arcomon, csípték a friss sebet, vérrel keveredve csöppentek le az államról. Éreztem a szagát. Még láttam is, balra lent, mint valami homályos, vörös árnyat. - Elég! - Jace dühe száraz volt, mint Dán jövője, és sötét, mint az én haragom. Dean keze megállt, de nem emelte el a kést a sebtől. - Ereszd el Alexet, és térdelj le! Minél tovább vársz, annál tovább vágok. -

Nem - suttogtam, csak az ajkam mozdult. Ha Jace elereszti a

testvérét, Alex megöli. Tétovázás nélkül. O nem élvezné a lassú kínzást, nem magyarázna sokáig, mint a rosszfiúk a filmekben.

Egyetlen halálos ütés a kalapáccsal. Elveszítem Jace-t és Kacit. - Ne, Jace!

Maré, hol a fenében vagy ? Jace felé néztem; a vonásait eltorzította a kín, mintha valóban osztozna a fájdalmamban a düh mellett. Az ő kése hegye Alex torkába nyomódott, de még nem sértette fel. Jace mély, reszketeg lélegzetet vett, de engedelmeskedett, és nem mozdult. Tehát Dean tovább vágott. Lassan. Magas macskahang szökött ki a torkomon, a kezem még szorosabban összeszorult. Nem aggasztott a seb: vigyáztak, hogy ne okozzanak nekem komoly sérülést. De beismerem: a heg annál inkább. A sérüléseink gyorsan gyógyulnak, de nem múlnak el nyomtalanul. Akármit tett Dean az arcommal, az örökre megmarad. A mocskos féreg rám véste a jelét, és minden alkalommal, amikor a tükörbe nézek, vagy megérintem az arcomat, emlékezni fogok rá. Az életem hátralévő részében ahányszor csak szembesülök a saját arcommal, Colin Dean fog eszembe jutni, és az, amit Alex parancsolt neki. Valahányszor Jace meglát, emlékezni fog. Marc úgyszintén. Jace összerezzent, amikor meghallotta a nyüszítésemet. - Dobd el a kést! Most! — morogta. Jobbra néztem, hogy élesebben lássam őket. - Vagy esküszöm, megölöm. Dean vállat vont, a penge tovább csúszott a szám sarka felé. - Öld meg, akkor az enyém lesz a csaj. Miután kidekoráltam az arca másik felét is. Alex tiltakozón felmordult, de senki nem foglalkozott vele. - Mit gondolsz, cicus? - folytatta Dean. - Egy cuki kis virágot a másik oldalra? Jaj, vagy várj, esetleg a monogramomat? Akkor

akárkinek nyitod szét a lábadat, elég rád néznie, hogy tudja, én megelőztem. - Soha - morogtam összeszorított fogaimon át, igyekezve mozdulatlanul tartani az arcomat. Forró, nehéz, tehetetlen düh lángolt bennem, de semmit sem csinálhattam, ha nem akartam rontani a helyzeten. Ha átváltoztatom a kezemet, Dean észreveszi. Figyelemelterelés kellett, valami, ami elég időt nyer a számomra a megmozduláshoz. - Sohase mondd, hogy soha... A kés elérte a szám sarkát. Dean elvette az arcomtól a pengét. Osszeharaptam a fogamat, hátha elállnak a könnyeim, de hiába. Egy rövid, szenvedő és dühös, zokogó hang is felszakadt belőlem. Most már akármi lesz, még ha azonnal meg is ölöm, Colin Dean jele rajtam marad. - Készen állsz, hogy elengedd? - kérdezte Dean Jace-t, de őrülten csillogó szeme rajtam kalandozott, a kése pedig a nyakam előtt táncolt. Amikor nem érkezett válasz, felemelte a kezét, és a hideg, vértől nedves pengét becsúsztatta a felsőm kerek nyakkivágásába, a két mellem közé. - Ne csináld! - suttogtam. Pontosan tisztába voltam vele, hogy a kés hegye csak centikre van a szívemtől. - Dean! — figyelmeztette Alex. - Az arcát. Jace is felmordult. - Ha még egyszer megvágod, én öllek meg. Ha Faythe meg nem előz. Dean elvigyorodott, és egy sebes metszéssel végigvágta a pólómat elöl, középen. A penge megakadt a melltartómban, aztán az is engedett, és nyaktól köldökig feltárult mindenem. - Talán nem elég az arcodat megszépíteni. Koncentrikus körökre gondoltam... - Végighúzta a kés hegyét a bal mellem ívén,

de nem sértette fel. A szívem üstdobként vert, perzselt a düh. Most már jöhetne a segítség. Jace-re pillantottam, és pislogtam, könyörögve, hogy csináljon valamit - bármit, amitől Dean kedve elmegy a mellem felvagdalásától. Bármit, csak Alexet ne eressze el. - Mi a baj, Jace? - cukkolta Dean. Kisujjával félretolta szétvágott ruháim bal felét. Megborzongtam az undortól. - Az új külsejével már nem akarod majd? Jace nagyot nyelt, és a pengét nézte - a hegye a bal mellbimbóm felé tartott. Félt, hogy ront a helyzeten. Félt, hogy ha megmozdul, Dean újra megvág. Máshol is megjelöl. Én is ugyanettől rettegtem. Nem mertem mélyet lélegezni, hátha ettől átszalad a kés hegye a bőrömön. De akkor sem leszek ennek a szörnyetegnek a tűpárnája! - Te strici - súgtam, elszoruló torkomon át csak felszínesen bírtam lélegezni. - Mi a bajod? - Én is ezt akartam kérdezni - dorombolta Dean, és befejezte a kört a mellemen. - Megengednéd a díszkóbornak, meg Malone eldobható mostohafiának is, nekem meg kicseszettül ne jusson semmi? Úgy tűnik, egyedül én nem jutok be mostanában a lábaid közé. Jace hangosan felmordult, elvette a kést Alex torkáról, és a térdével hátba lökte az öccsét. Alex meglepetten felnyögött. Dean odafordult, a kés hegye két centire eltávolodott a bőrömtől. Ennél jobb esélyem nem lesz. Megmarkoltam Dean pengét szorító öklét, és a dühöm minden erejével kicsavartam, aztán eltoltam magamtól. A kés a mellkasába hatolt, mélyen bal oldalt, az utolsó két borda között. Nem ért csontot.

Dean szeme kitágult, a szája elnyílt. Elvette a kezét a nyakamról, és megragadta a kést. A vére máris átitatta az ingét, meggyűlt az övénél. Mély lélegzetet vettem, és két kézzel ellöktem. Dean hátratánto- rodott, megbotlott Láncé lábában és fenékre esett, de a markolatot nem engedte el. Hitetlenkedve bámult rám, láthatóan félt kihúzni a pengét. - Csinálj vele valamit. - Összerándultam, mert minden szóra megnyilallt az arcom, de Alex felé biccentettem, közben gyorsan összeillesztettem a ruháim két felét, majd az övembe tűrtem őket, hogy együtt is maradjanak. Nagyjából. - Van ötleted? - Jace immár emberi baljával nyakon kapta a testvérét, és megfordította, hogy szembenézzenek egymással. A kés megint Alex torkán pihent. - Meg kellene ölnöm. Ki akart nyírni, aztán... - Jace pillantása a felsőmön éktelenkedő vágásra villant, kék szemében düh lobbant. - Csak próbálkozott. Felszedtem egy kézre eső, tégla méretű telefonkönyvet, aztán keresztülmasíroztam a szobán; a lépteimtől az egész épület remegett. A fájdalom ellenére két kézzel lendítettem meg és fejbe vertem vele Alexet. Jace eleresztette, és az öccse összecsuklott.

Elkábult,

de

öntudatánál

maradt,

úgyhogy

leguggoltam mellé, megfogtam az állát, úgy kényszerítettem, hogy rám nézzen, miközben Jace őrt állt a késsel, a biztonság kedvéért. - Sosem megyek hozzád. Sosem fekszem alád a szabad akaratomból. És azon a napon, amikor az engedélyem nélkül hozzám érsz, lenyeletem veled a tökeidet egészben. Értetted? Alex összeszorította a fogait, a szeme dühösen villogott, de nem válaszolt. - Ostoba, makacs szemétláda vagy. Ha továbbra is az apád útját követed, úgy is fogsz meghalni, mint ő. A legjobb lenne, ha most

azonnal kinyírnálak, hogy megspóroljam a későbbi munkát. Azonban képtelen lettem volna megölni valakit, aki abban a percben nem fenyegeti senki életét. Én a jófiúk egyike voltam, és néha elég nehéz volt ezt észben tartani még anélkül is, hogy pár gyilkossággal a szürke zónába tévedjek. Úgyhogy mindössze felálltam, és fejbe rúgtam, az utolsó pillanatban visszafogva a lábamat, bele ne haljon. Alex szeme lecsukódott, a szája elnyílt, de lélegzett. Jó. Most, hogy elmúlt a pillanat, és nagyjából egészben túléltem, a sajgások és egyebek is jelentkeztek. A jobb csuklóm élesen lüktetett, az arcom úgy égett, mintha megnyúzták volna - hála a késnek, amit én hoztam, és a saját sós könnyeimnek. A hifi tetejéről felkaptam a fél tekercs ragasztószalagot, és odadobtam Jace-nek. - Megkötöznéd őket? A konyhában letéptem a tekercsről az utolsó adag papírtörlőt, és lehajolva belenéztem a horpadt, zsírpöttyös kenyérpirító tükrébe. Visszanyeltem a dühös mordulást, visszapislogtam a friss könnyeket. Hosszú, egyenes vágás éktelenítette az arcomat, alatta csupa vér lettem a nyakamig és használhatatlan pólóm felső vonaláig. Megnedvesítettem a papírtörlőt a mosogatóban, és óvatos mozdulatokkal letöröltem a vér nagyját - szerencsére már elállt. Aztánletérdeltem a szekrényhez, hátha akad még papírtörlő - az útra is jól jöhet. Ehelyett egy kicsi, fedél nélküli dobozban előkészített kábító lövedékeket találtam.

Bingó. Mind a négyet zsebre raktam. A nappaliba visszaérve láttam, hogy Jace összekötözött testvére felett áll, és óvatos pillantással néz rám - együttérzés és szívfacsaró bűntudat keveredett a tekintetében. Ismertem ezt a nézést. Felelősnek érezte magát az arcomért, mert nem bírta megállítani

Deant. Én ugyanígy éreztem Abby unokahúgom megerőszakolása miatt, bár ott sem voltam, amikor történt. Ennél csak az volt rosszabb, hogy Kacit a mennydörgőmadarakkal hagytam, hiába tudtam, hogy nem volt más választásom. - Minden

rendben

-

jelentettem

ki,

mielőtt

Jace

megkérdezhette volna. Nem győztem meg, de jobban ismert annál, semhogy vitatkozzon. Körülnéztem a helyiségben. Alex és Láncé ájultan, összeragasztózott kézzel-lábbal hevertek a földön. Colin Dean saját vére tócsájában ült a szőnyegen, a kanapénak támaszkodva, az arca sápadt, a szeme üveges a vérveszteségtől. - Ide tudsz állni a kocsival, amíg megkeresem Marcot? — kérdeztem Jace-t. Nem kockáztathattuk, hogy a középső épületből valaki meglásson, és aggódtam Marc miatt. Ha tudott volna segíteni, megteszi, főleg, amikor Dean az arcomba bökte a kést.

Hacsak nem hallott túl sokat... Ha rájött, hogy lefeküdtem Jace-szel, vajon otthagyott volna? Hagyta volna, hogy megöljék Jace-t, engem pedig átadjanak Malone-nak? Hogy Dean összevagdosson?

Nem, ráztam meg a fejem, próbálva lerázni a gondolatokat és kérdéseket, amikkel még nem álltam készen szembesülni. Jace előszedte a kocsikulcsokat, de amikor megfordultam, hogy kilépjek utána a nyitott konyhaajtón, egy halvány villanás vonta Deanre a figyelmemet. Még mindig ugyanott ült, fél kézzel a melléből kiálló rugós kés markolatát szorongatta. A csillanás a másik kezéből jött.

Mi a fene... Hunyorítottam, közelebb léptem. Dean megpróbálta a combja alá csúsztatni a kezét, de későn: megláttam a telefonját kinyitva, készen a hívásra.

- Szép trükk. - Gyorsabban tapostam rá, mint ahogy reagálhatott volna, a mobillal együtt három ujját is szétzúztam. Felüvöltött kínjában. Kinyújtottam a kezemet Jace felé. Odadobta a ragasztószalagot, aztán indult a kocsiért. Letéptem egy csíkot, beragasztottam Dean száját, aztán az oldalára löktem, nem törődve fájdalmas nyöszörgésével, és összeragasztottam a csuklóit a háta mögött. Miután Deant is elcsendesítettem és mozgásképtelenné tettem, újra kifelé indultam - és majdnem kiugrottam a bőrömből ijedtemben, amikor Marc jelent meg a küszöbön egy szál farmerben, amit a hátizsákban hagytam ott neki. - A francba, halálra rémítettél! - Chingao!4 - Szinte egy lépéssel szelte át a mobilházat, sötét pillantással mérte végig friss sebemet. - Mi az isten történt az arcoddal? - Megfogta az államat, és óvatosan a fény felé fordított. - Tiszta és egyenes. Sekély, de azért heges marad. - Jól vagyok. Veled mi történt? - Marc felsőtestének jobb oldalán egy tízcentis vágás vöröslött. - Az erdőben összeakadtam Malone még egy emberével. Kés volt a pöcsnél. Most már nálam van kés - veregette meg jelentőségteljesen a jobb zsebét, ahonnan kilátszott a rugós kés domborulata. — Te jössz - pillantott jelentőségteljesen újra az arcomra. Nem néztem a szemébe. - Nem számít, csak egy hülye vágás. - Faythe, a rohadt mindenit, az arcodról beszélünk! Alex tette?

Pinche cabrónP Megölöm. Elkaptam a karját, és mielőtt lerázhatta volna a kezem, Dean ostoba módon megpróbált odébb mászni a szőnyegen, ezzel magára vonva Marc figyelmét. -Az ott... Colin Dean? - Kiszabadította a karját, és leguggolt Dean 4

Itt kb.: a ki cseszett mindenit (mexikói spanyol)

mellé. - Te csináltad? Azért szúrt meg? - Megütötte a kés nyelét, mire Dean szánalmasan nyöszörgött. - Faythe tette, igaz? Dean olyan gyorsan szedte a levegőt az orrán át, hogy attól tartottam, hiperventillálni fog. - Megvágtad, baszd meg? — Marc nem állt le. — Miért? Csak mert megtehetted? - Megjelölte - szólalt meg Jace. Felpillantottam. Az ajtóban állt, és egyszerre háromféleképpen tűnt nyomorultnak. - Rajta hagyta a kicseszett névjegyét. Marénak nem kellett több. Meglendült az ökle, mielőtt megállíthattam volna, és az első csapása betörte Dean orrát; mindenfelé vér fröccsent. Dean prüszkölve öklendezett. - Most hogy a fenébe fog levegőt kapni? - tudakoltam, és megpróbáltam az oldalára dönteni a vérmocskos kanadait, hogy ne fulladjon meg a saját vérében. - Sehogy. - A következő csapás bezúzta Dean legalább két bordáját. -

Mard — húztam vissza. - Megölöd!

-

Pontosan.

- Ne! - Ellöktem, bár megrándultam a csuklómba nyilalló fájdalomtól. - Nem éri meg. A bosszúért nem. - A halálért halál jár, de én máris rosszabb sebet ejtettem Deanen, mint ő énrajtam. Jace letérdelt, a vállára emelte Lance-t. - Mennünk kell - jelentette ki nyugodtan. Túlságosan nyugodtan. Marc felé pördült, a szeme megvillant dühében - a pupillája ovális volt, nem emberi. - És te hol a fenében voltál, amikor Dean megvágta Faythe-t? Átvágott a szobán, Jace elé, aki, bár pokolian bűntudatosnak tűnt, nem lépett hátra. Jobb keze rándulása elárulta, kész megvédeni magát, ha kell, fél kézzel.

Marc hátrahúzta az öklét. Felugrottam. -

Mi hasznod van, ha nem tudod megvédeni?

Közéjük vetettem magam, bal kézzel ellöktem Marcot. - Elég! Kizárólag Jace-en múlt, hogy Dean nem a mellkasomba véste bele a kezdőbetűit! Azonkívül nincs is időnk erre a szarakodásra! Marc pislantott, kényszerítette magát, hogy rám fókuszáljon. Leengedte a karját; halkan felsóhajtottam. Jace megindult kifelé Lance- szel. -

Segíts bezárni! Kaci vár.

Marc újra csak pislogott, az orrcimpája meg-megrebbent, ahogy igyekezett uralkodni magán. Végül megfordult, és visszadobogott a nappaliba, bezárta az első ajtót, és elkezdte behúzni a függönyöket. Megint átfordítottam Deant, hogy legalább valamennyi levegőhöz jusson, de az orra teljesen odalett: tönkredagadt, és még mindig ömlött belőle a vér. Gurgulázva, buborékolva küszködött, hogy levegőhöz jusson. - Ne kelljen megbánnom! - figyelmeztettem, és letéptem a szájáról a ragasztószalagot. Dean prüszkölt, kiköpött némi vért, aztán égő gyűlölettel felnézett rám. - Marc tudja? Megdermedtem, a szívem a torkomba szökött. Marc elfordult az utolsó ablaktól, kérdőn vonta fel a szemöldökét. Némán ráztam a fejemet. Úgy éreztem magam, mint az autó fényszórójától elkábított szarvas: éreztem a közeledő katasztrófát, de képtelen voltam elhárítani. Még elrohanni sem bírtam. Jace dobogott vissza a hátsó lépcsőn, de a konyhában megállt, mert megérezte a hirtelen felszökött feszültséget. - Mi a baj? Dean nevetett, aztán felköhögött még egy kis vért. - Nem harcolna érted, ha tudná, hogy Jace-nek is szétteszed a lábad... Marc mozdulatlanná merevedett, mintha kővé fagyott volna, csak a

tekintete égetett, várta, hogy tagadjam le, vagy adjak valami magyarázatot — mondjak valamit, ami enyhítheti a szemében sötétlő árulás fájdalmát. Azonban képtelen voltam hazudni. Nem is akartam. Ezer szilánkra hasadt a szívem, a torkom összeszorult, levegőt sem kaptam. Könny szökött a szemembe, kegyesen elmosta Marc kínját - de lélegezni még mindig nem bírtam. Marc Jace-re pillantott, aztán újra rám, végül ökölbe szorította a kezét, és nehéz léptekkel elsietett mellettem. -

Menjünk!

- Marc... - Utánafutottam, de eltolt magától, mielőtt hozzáérhettem volna, és akkor egyszerre az egész világmindenség a fejemre szakadt. Az ajtót nézte, azt hittem, meg sem áll, csak kiront a házból, azonban az utolsó pillanatban megpördült, és erőből gyomron vágta Jace-t. Jace tüdejéből sípolva szakadt ki a levegő, hátrazuhant egy méternyit, és a mosogatótól balra álló szekrények közé csapódott. A könyöke átszakította az egyik furnérlemez ajtót; a becsapódástól az egész mobilház visszhangzott. Marc olyan hideg pillantást vetett rám, hogy beleremegtem. -

Kaci vár - közölte, azzal kisietett.

Jace dühösen tápászkodott fel. -

Ezt megérdemeltem. De még egyet nem nyelek le tőle.

Nem bírtam tovább, elsírtam magam. - Minden rendbe jön... - próbált Jace magához ölelni, de kitértem előle. -

Semmi sem jön rendbe.

Állta a pillantásomat, nem hagyta, hogy elsüllyedjek az önsajnálatban. -

Más lesz, de rendbe jön.

Erre már csak bólintani tudtam, és én is a kocsi felé indultam. -

Bezárok, és megyek én is - szólt utánam Jace.

- Marc már... - Megtorpantam, mert ismerős, fémes kattanást hallottam. Ne... Marc becsukta a hátsó ajtót, ezzel eltakarva Lance-t. Visszarohantam a konyhán át. Jace Dean mellett térdepelt, aki így is csak sípolva bírt lélegezni. - Csak még egyszer érj hozzá, és sem Faythe, sem Marc nem kap esélyt, hogy kicsináljon - közölte. Levegőért kaptam, hogy a nevén szólítsam, hogy megállítsam, akármire készül, de túl lassú voltam. Jace egyenesen belenyomta a rugós kés pengéjét Dean feltáruló bal arcába, és végighúzta, felmetszve a bőrt a szája sarkáig. Dean vadul, gurgulázva felsikoltott. Az átható hangot ezúttal mindenki hallhatta. Jace összerezzent, amikor meglátta a döbbenetemet, de felpattant, és futtában elkapta a karomat. - Gyerünk! Marc kényelmes tempóban tartott visszafelé az erdőből az otthagyott hátizsákkal, de amikor meglátott minket - és meghallotta Dean sikolyát -, visszarohant a kocsihoz, és feltépte nekem az első ajtót. De ahelyett, hogy megkerülte volna a motorházat, hogy a kormányhoz jusson, szó nélkül bemászott hátra. Nem akart mellém ülni. Jace becsúszott a helyére, beindította a motort, és sebességbe vágta az autót. - Hol álltái meg? - Beletaposott a gázba, és túl gyors kanyart vett az épületek körül. -Az úton, ahol tegnap te is. - Marc bekapcsolta a biztonsági övét, aztán megmarkolta a kapaszkodót, miközben én még mindig a magam összegabalyodott övével kínlódtam. A hátsó kerekek kipörögtek a murván. A középső épület ajtaja kinyílt

- Malone valamelyik végrehajtója futott le a lépcsőn, és egy pillanatig döbbenten nézett ránk -, de ennyi elég volt, hogy felismerjen engem és Marcot. Valamit kiáltott, amit nem értettem a motorzajtól, majd a kiszúrt kerekű kocsik felé rohant. A mi kerekeink végre megkapaszkodtak a talajban, a bérelt autó kilőtt. A középső házból kiáradtak a végrehajtók - a legtöbbjüket nem ismertem. Hány embert bérelt fel Malone? Elsöpörtünk a mobilházak, aztán a főépület mellett is, rákanyarodtunk az aszfaltozott behajtóra. Az én övem is bekattant. Megfordultam, kinéztem - a főépületből épp akkor lépett ki a régimódi teraszra Calvin és a nyíltan zokogó Patrícia Malone. Jace vissza sem pillantott. - A hátul álló kocsikat elintéztem - jegyeztem meg -, azokkal nem jutnak messzire, de ezekhez nem fértem hozzá - intettem a ház előtt parkoló három kocsi felé. Jace vállat vont. - Nem kapnak el. - Akkora lendülettel kanyarodott fel az útra, hogy a terepjáró fara megriszált, de egyenesbe hozta, és elszáguldottunk a birtokról. Visszanéztem; egyelőre valóban nem követtek. Malone utánunk küldi majd a végrehajtóit, de ha van egy kis szerencsénk, az ő abroncsaikat vagdaltam fel, és beletelik majd néhány percbe, hogy átcsoportosítsák az erőiket. A hátrafelé elröppenő fákat néztem, elvakított a délutáni napsütés villódzása a törzsek között. Összegabalyodtak a gondolataim, de egyikre sem bírtam összpontosítani — inkább hasonlítottak valami statikus háttérzajra, mint igazi kakofóniára. Képtelen voltam logikusan gondolkodni, dermedt agyam megtagadta a munkát. Néhány rövid perc kellett csak, hogy minden rosszra forduljon. Soha többé nem olvadhatok be egy tömegbe, és szerencsésnek számíthatom magam, ha Marc egyáltalán szóba áll majd velem ezek után. Ahhoz pedig

egyenesen csoda kell majd, hogy ne próbálja megölni Jace-t, ha egyszer alkalma lesz kiélni a dühét. Két hosszú, feszült perccel később lekanyarodtunk Malone magánútjáról a keskeny, hepehupás útra, amely az erdőn át a legközelebbi hegyre vezetett. - Szűk két kilométer - közölte Marc. - Jobbra, egy elvadult ösvényen. Jace csak bólintott, hogy érti. - Mit csináltál Deannel? - kérdezte Marc. Oldalra fordultam az ülésben, hogy mindkettejüket szemmel tarthassam; ismét megrémített a Jace fejének jobb oldalán terjeszkedő lila duzzanat. Jace tétovázott, mintha mérlegelné, mit feleljen, végül nagyot sóhajtott. - Mondjuk úgy, hogy Colin Dean és Joker most már nem csak első pillantásra hasonlítanak egymásra. Marc kurtán biccentett, aztán kinézett az ablakon. Hiába próbáltam elkapni a pillantását, bár feszes tartása elárulta: tudja, hogy figyelem. Néhány perc múlva Jace jobbra kanyarodott, és megállt a bérelt Pathfinder mögött. Kiszálltunk, átpakoltuk a holmijainkat, közben Marc felöltözött, végül Jace bedobta a megkötözött és még mindig ájult, de lélegző Lance-t a csomagtérbe. Hogy csendben maradjon, belenyomtuk az egyik nyugtató fecskendő tartalmát is, végül kifa- roltunk az ösvényről, vissza az útra. Marc vezetett, én mellette ültem. Amikor elértük a főutat, újra a karja felé nyúltam, de elrántotta előlem. A szívem még kisebb darabokra tört, és a bűntudat úgy mart, mint só a nyílt sebet. - Akarunk beszélni róla? - kérdeztem, Jace mozdulatlanná dermedt a hátsó ülésen. - Nem. Egy pillanattal később azonban Marc ököllel vágott a műszerfalra; a keze nyomán látható bemélyedésben elkenődött a vére.

- A kurva életbe! Ti ketten aztán tudtok időzíteni. Nagyot nyeltem - a torkom egyre jobban sajgott és inkább nem emlegettem fel, hogy az időzítést Deannek köszönhettük. Marc hosszú percekig csak egyenesen kifelé bámult a szélvédőn át, és úgy szorongatta a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjai. A nyakán megfeszültek az inak, a gallérjáig kivörösödött. Lehajtottam a fejemet, a gyomromban sav kavargóit, a szívem helyén maradt lyukban lüktetett a fájdalom. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hogy tehetnék-e valamit, amivel helyrehozhatom a dolgot, vagy legalább nem rontok rajta. Marc végül a visszapillantóba nézett. Megfordultam: Jace állta a tekintetét. - Amint elérjük a határt, kiszállsz - szűrte Marc összeszorított fogain keresztül. - Ha szerencséd lesz, előbb megállítom a kocsit. Mire visszaérünk Kacivel, tűnj el a ranchről! - Ne... - kezdtem, de Jace közbevágott. - Ezt nem te döntőd el - felelte nyugodt, határozott hangon. - Rendben - morogta Marc, és a zsebébe nyúlt, majd az ölembe ejtette a telefonját. - Hívd fel apádat! Kérjük ki az ő véleményét! - Marc, kérlek, ne csináld ezt! - A ruhaujjammal töröltem le a könnyeimet, és összerándultam, amikor a fájdalom az arcomba nyilallt. — Ne keverj bele mindenki mást! Most ne! Gondolj a falka érdekére! - Ti talán arra gondoltatok? - csattant fel. A sebességmérő tűje a 135-ös szám felé kapaszkodott. - Te arra gondolsz, amikor vele csinálod? Hátrapillantottam Jace-re. A kocsi meglódult. Marc indulata a gázpedálra nehezedett. - Nem erről van szó — mondtam végül. - Csak egyszer történt meg. - Tudtam, hogy valami megváltozott. - Újabb ökölcsapás a műszerfalba, új horpadás, még több vérrel az alján. - De sosem gondoltam, hogy ilyen messzire elmennétek... - Még a kocsi zaján át is hallottam,

hogy a fogát csikorgatja; megborzongtam tőle. - És elmondtad Deannek? Jace fújt egyet. Marc keze alatt megroppant a kormánykerék. -

Alex ráhibázott.

-

És most aztán az egész világ megtudja.

Lángba borult az arcom. Igaza volt: Malone kihasználja majd a hűtlenségemet apám ellen, az egész falkánk ellen. -

Marc, annyira sajnálom...

- Hagyd ezt! - csattant fel. — Most azzal foglalkozzunk, hogyan mentsük ki Kacit! Majd utána napirendre vesszük - meredt a tükörbe. Jace komoran visszabólintott. -

Várom.

— 107 —

H USZONKILENC EZUTÁN NYOMORULT CSENDBEN UTAZTUNK KÉT ÓRÁN ÁT - mindannyian kimerültek, dühösek és elmondhatatlanul feszültek voltunk. Ráadásul finoman szólva is én jártam a legjobban, ami a testi fájdalmakat illette. Marc oldalán, a vágás csúnyán nézett ki; bár nem volt olyan mély vagy hosszú, mint a karomon, azért sokkal rosszabb volt az arcomnál. Jace fején nem múlt a lila duzzanat, azon kívül láthatóan elég óvatosan fészkelődött, hogy kímélje a bordáit minden felesleges mozdulattól. Negyedóránként megfordultam, hogy ellenőrizzem a pupilláit, amellett a zenét fel-, az ablakot pedig résnyire lecsavartam, hogy a zajos hidegben Jace ébren maradjon, amíg ki nem zártuk az agyrázkódás lehetőségét. A sérüléseink ellenére - vagy tán éppen azért — nem éreztük biztonságosnak, hogy megálljunk elsősegély-felszerelésért, amíg majdnem kétszáz kilométerre el nem távolodtunk Malone birtokáról. Még akkor is tétováztunk, egyrészt, mert mélyen az ellenség területén jártunk, azon felül egyikünk sem volt éppen partiképes állapotban. Végül úgy döntöttünk, Jace menjen vásárolni, mert ő, ha a sapkája ellenzőjét oldalra fordította, megúszhatta, hogy valaki kihívja rá a mentőket. Marc sebe azóta átvérzett az ingén, az én arcomat és felsőruházatomat felvágták, ráadásul ujjnyomokból fűzött lánc éktelenkedett a torkomon. Ha egy idegen látott volna minket, valószínűleg tárcsázta volna a segélyhívót. De más oka is volt. Beszélnem kellett Marckal. Kettesben. Egy Walmart parkolójánál álltunk meg, naplemente előtt. A kesztyűtartóban talált papírdarabra gyors listát firkantottam Jace számárai Amint becsapta maga után az ajtót, Marc felém fordult. -

Hagynod kellett volna, hogy megöljem. — 107 —

%

Az első pillanatban azt hittem, Jace-re gondol, de a pillantása az arcomra vándorolt, és megértettem, hogy Deanre. Óvatosan végighúztam az ujjamat a vágás felett. A fájdalom alábbhagyott, a dühöm nem. -

Lehet. De azt hiszem, most jobban szenved.

-

Ha még egyszer meglátom, meghal.

Túl fáradt voltam a vitához, egyszerűen az ölembe ejtettem a kezemet. - Rendben - egy kis szerencsével legközelebb már csak a végső nagy háborúban találkoznak, amikor Dean halálát elszámolják majd a többivel. - Ha nem én kapom el előbb. Csöndben eltelt egy újabb perc. Marc az üres hátsó ülés felé nézett. - Tudod, képtelen vagyok többre, mint hogy elviseljem az autóban jegyezte meg. - Minden ösztönöm azt kiabálja, hogy törjem ki a nyakát. Ez most már egyértelműen Jace-re vonatkozott. - Tudom. - A torkomnál csak a szívem fájt jobban. - És mi van velem? - Most épp nagyon komolyan próbállak nem gyűlölni téged, Faythe. Visszapislogtam a feltörő könnyeket. - Én most épp gyűlölöm magam. - Akkor miért csináltad? - Hallhatóan összecsikordította a fogait. Egyszerűen... miért? Megpróbáltam válaszolni, de csak elcsukló zokogás tört ki belőlem. Nem létezett egyszerű válasz, logikus ok. Jace és én a gyász egy szívszaggató pillanatában kapcsolódtunk össze, és nálam jobban senki sem lepődött meg, amikor rájöttem, hogy nem csak testileg. - Szereted? - kérdezte Marc reszelősen, mintha úgy kellene kierőltetnie magából a szót. Erőt vettem magamon és felnéztem - a legkevesebb, hogy a szemébe mondom. - Igen. - A felismerésbe magam is beleszédültem. - Nem akarom, de - 362 -

attól még igen. Marc nekidőlt az ajtónak, mintha megütöttem volna. Az üres sajgás a mellkasomban egy kicsit mélyebbre fészkelte magát. - Nem akartam én ezt. Egyáltalán. - Nem kifogásokat kerestem, Marc annál jobbat érdemelt; de magyarázatot várt. - Téged nem találtunk, Ethan aznap halt meg. A vére még meg sem száradt a kanapén. És mindenkinek annyira fájt. Jace-nek sem kevésbé, mint a többieknek. Talán még jobban, mert neki nem volt kihez fordulnia. .. és akkor nekem sem. Mindenki máshogy birkózott meg vele, és én nem tudtam, mit csináljak. Elhallgattam, mélyet lélegeztem, próbálva összeszedni a gondolataimat. A szavak most nem jöttek gyorsan vagy könnyen, de igazak voltak, és úgy éreztem, ez fontosabb Marénak, mint a bocsánatkérésem. Még akkor is, ha az igazság mit sem használ. - Átmentem, hogy megnézzem, hogy bírja... — Nem mondtam ki a nevét; ott, akkor, Marc előtt nem. - Megsérült a harcban, és bezárkózott a kis házba, teljesen egyedül. Mire odaértem, már ivott. Én is ittam egy kicsit. Azt akartam, hogy könnyebb legyen, legalább egy időre. - Sietve eltöröltem néma könnyeimet, remélve, hogy Marc nem látta meg. - Vagyis leitatott, és neked ennyi már elég, hogy aláfeküdj? - vágta oda Marc gyilkos dühvei. Összerezzentem a hangjától, bár tudtam, megérdemlem. - Jobb, ha ezt titokban tartod, különben az ország összes kandúrja felsorakozik a küszöbödön egy üveg piával meg egy csomag kotonnal. Lassan, szipogva ráztam a fejemet. - Nem erről van szó, esküszöm. Azt mondta, szeret. Azt mondta, szüksége van rám, én pedig... én pedig elkövettem egy hibát. Hiba volt, hogy lefeküdtem vele. Tisztában vagyok vele, és el sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Bárcsak meg nem történtté tehetném. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem jelentett semmit. Igenis, jelentett. Most is - 363 -

jelent.

Mindkettőnket

megváltoztatott,

és

rákényszerített,

hogy

szembenézzek... a hozzá fűződő érzéseimmel. - Szereted. - Ez már nem kérdés volt. Marc tompán felelt, mintha megöltem volna a lelkének azt a részét, ami a zengést kölcsönözte a hangjának. Keservesen bólintottam. - Engem is szeretsz még? - Igen! Elmondhatatlanul - vágtam rá, remélve, hogy Marc meglátja a szavaim igazságát a szememben, a csaknem sötét kocsiban. Vagy legalább meghallja a hangomból. - Tudom, hogy mindent el*•

rontottam, és őszintén, fogalmam sincs, merre vezet innen az út. De téged nem akarlak elveszíteni. - Akkor választanod kell - felelte haragosan szikrázó szemmel. - Vagy én, vagy ő, Faythe. Ha ennek az egésznek vége, mi ketten nem maradhatunk meg egy falkában. Úgy nem, ha te is ott vagy. Megölnénk egymást. - Tudom. - Mindvégig tudtam, de ez nem könnyítette meg a választást. - Ne politikai döntést hozz - folytatta, és még a parkoló lámpáinak tompa fényében is leolvastam az arcáról, mibe került kimondania a szavakat. - Ha eljön az ideje, én jobb segítőd lennék a falka ügyeiben, de hazudnék, ha ezzel próbálnálak meggyőzni. Igazság szerint nagyon sokat tanultál ebben az évben. Ha a többiek támogatnak, és kikéred apád tanácsait, te magad is éppen olyan jól el tudod igazgatni a dolgokat. Úgyhogy tartozol magadnak annyival, hogy a szívedre hallgatsz. Eltátottam a számat. - Komolyan beszélsz? - Arra számítottam, hogy a szart is kiveri Jace-ből, de legalábbis hangosabban fog érvelni az eltávolítása mellett. Marc lepillantott, és amikor felnézett, a szeme aranypöttyei hidegen csillantak. - 364 -

- Nem önzetlenségből. Az most nagyon is távol áll tőlem. Elrettent a gondolat, hogy az életem hátralévő részét nélküled éljem le, még a történtek után is. De még sokkal rosszabb lenne, ha azzal a tudattal kellene felkelnem minden reggel, hogy megbántad a döntésedet. Hogy csak megelégedtél velem. - Én nem... - kezdtem, de Marc vad pillantása belém fojtotta a szót. A szeme átváltozott. - Még nem fejeztem be - mordult rám; a torka is átalakulhatott. - Ha meglátom, hogy Jace akár csak hozzád is ér, mielőtt döntést hoznál, minden egyes kicseszett csontját eltöröm. Vagy megpróbálom, és beledöglök. Esküszöm, így lesz. Hittem neki. Megtenné - és akkor még két kandúr kiesne a hadrendből, mert nem csak én nőttem fel mostanában. Jace sem az az alacsony rangú végrehajtó volt többé, akit Marc az előző nyáron péppé rugdalhatott. Mielőtt kigondolhattam volna, mit válaszoljak, Jace kopogott be a szélvédőn, aztán három tömött zacskóval szállt be. Csak negyedóráig volt távol, de ennyi idő alatt felvásárolta a teljes készletet - az egyik csomag illatából ítélve az élelmiszerboltot is. Eltúlzott, kérdő pillantást vetett Marc tarkójára, majd rám, némán tudakolva, hogy ment. Csak vállvonással feleltem. Mindhárman lélegeztünk még, és abban a percben nem akarhattam ennél többet. Marc az épület háta mögé kanyarodott a kocsival, és megállt a legnagyobb konténer mögött, ahol ideiglenesen eltűnhettünk a világ szeme elől. Én adogattam át nekik minden kenőcsöstubust, peroxidos üveget; nem mertem engedni, hogy egymáshoz érjenek. Jace önuralma ugyanúgy egy hajszálon múlt, mint Marcé; átható, kutató pillantásokkal vizsgálgatott. Attól félt, hogy Marc meggyőzött; szabaduljunk meg tőle, és kész volt harcba szállni a döntés ellen. - 365 -

Kisikálta a vért a körme alól, én pedig megtisztítottam a vágást Marc oldalán. Össze kellett volna varrni, de siettünk, az én sebfol- tozási tudásom pedig jócskán hagyott maga után kívánnivalót, úgyhogy beérte némi antibiotikus krémmel és három steril sebösszehúzó csíkkal, amit egy gézlappal fedtem le és leragasztottam. Rásegítettem egy sima fekete pólót, aztán igyekeztem mozdulatlanul tűrni, amíg kitisztítja a vágást az arcomon. Egyenes, tiszta és felszínes metszés volt, majdnem be is varasodott már, öltéseket tehát nem igényelt, viszont tudtam, a vékony heg megmarad. Nem is tettem rá kötést, az csak még jobban felhívta volna rá a figyelmet. Miután átöltöztünk, bekötöztük, és amennyire zuhany nélkül lehet, megtisztítottuk magunkat, Marc kihajtott a parkolóból, Jace kiosztotta a csirkecsíkokat steak burgonyával, meg az ásványvizet, én pedig felhívtam apámat. Megegyeztünk, hogy a személyes ügyeinket kihagyjuk a beszámolóból - az alfának már így is túl sok gondot kell egyszerre megoldania, ne terheljük még tovább. -

Halló? Faythe?

- Igen, én vagyok - feleltem csirkével teli szájjal. Közel jártam az éhhalálhoz, és csak annyi engedményt voltam hajlandó tenni a fájdalomnak, hogy a jobb oldalon rágtam. - Velünk van Láncé, és nagyjából százötven kilométerre járunk nyugatra Malone birtokától. Apám megkönnyebbült sóhaja elárulta az igazságot: nem várt jó híreket. Meghallottam a lépései visszhangját az iroda padlóján. -

Milyen a kilátás?

-

Eddig szép, de még nem jutottunk ki az erdőből.

-

Láncé hogy van?

- Eszméletlen, de lélegzik. Remélem, nem szenvedett agykárosodást. - Muszáj lesz, hogy ép ésszel, összefüggően tanúskodjon a kivégzése előtt. -

Vérveszteség? - 366 -

- Semmi. - Lenyeltem a falatot, mielőtt kifejtettem volna. - Túrabakancs a halántékába. Ráadásnak egy kis gyógyszer. Malone-nak nem kellene szanaszét hagynia a megtöltött kábítópatronokat. -

Hm. Áldozatok?

- Nincsenek - szólt bele Marc a kormány mögül, meglehetősen boldogtalannak is tűnt emiatt. Rugók nyikordultak: apám letelepedett az irodaszékébe. - Belopóztatok Malone saját birtokára, és elhoztátok az egyik végrehajtóját, egyetlen áldozat nélkül? - Nem a próbálkozás hiányán múlt - jegyezte meg Marc, és indexelt. -

Szerencsénk volt - kortyoltam bele a vizembe.

- Az ügyességetek is kellett hozzá — állapította meg apám, és majdnem elájultam a meglepetéstől. Ilyen dicséretet nem osztogatott mindennap. - Sérülések? - Náluk? Öt kandúr megkötözve, bekötött szájjal. Két összezúzott here... Apám furcsa, fuldokló hangot adott. -

Feltételezem, a te műved...?

Vállat vontam, bár nem láthatta. - Tapizott. Szóval, két összezúzott here, két betört orr, több agyrázkódás, egy felmetszett arc, egy kés a bordák alá... ne izgulj, túléli..., és egy amputált hüvelykujj. Egy pillanatnyi csend. -

Akarom tudni? - kérdezte apám.

-

Az én voltam - morogta Marc. - Tapogatott.

-

Na jó. Veletek mi a helyzet? Rendben vagytok?

A szám elé tartott újabb falattal szemezve feleltem. - Marc beszerzett egy vágást az oldalára, de beragasztottuk, és helyrejön. Jace hálántékát majdnem behorpasztották, most figyelem, nem dagad-e meg, vagy nincsenek-e agyrázkódásos tünetei. - 367 -

-

Semmi bajom, Greg - motyogta Jace a krumpliján át.

-

És veled mi van, Faythe?

Tétováztam, talán nem is válaszoltam volna, de tudtam: ha hallgatok, valamelyik, vagy mindkét fiú elmondja helyettem. -

Megvágtak. Az arcomon.

- Mennyire? - kérdezte azonnal apám. Most Marc válaszolt helyettem. -

Colin Dean megjelölte a járomcsontjától a szája sarkáig.

Csend - rémes, nehéz csend. Vártam apám válaszát. -

Jól vagy?

-

Igen. Nem mély a vágás. Meggyógyul, és vékony lesz a heg.

- A mocsok strici szándékosan csinálta - csattant fel Marc, és apám nem tette szóvá, hogy a füle hallatára káromkodik; a szóhasználat megfelelt a helyzetnek. Nyikordult a szék, papírok zizegtek az íróasztalon. -

Mit keres Dean az appalache-i falka területén?

- Malone végrehajtója lett - csaptam le a felkínált új témára. - És nem csak ő. Calvin szakmánybán veszi fel az új embereket, szinte alig láttam ismerős arcot. - Ami azt jelenti, hogy vagy olyan területekről valók, ahol én nem vagyok jártas, vagy Malone komolyan átlépte az északi határt, hogy akcentus nélküli kandúrokat találjon. De a szaguk alapján egyikük sem volt kóbor. - Hát, bárcsak mondhatnám, hogy váratlanul ért, de őszintén szólva eddig ez a legkiszámíthatóbb lépése. Jace mélyet lélegzett. -

Greg, Dean még bajt okozhat.

Felé fordultam, némán kértem, hogy fogja be a száját, de rám se nézett. Sosem hallgatott volna el valami fontosat az alfa elől - legalábbis, ha annak nem része, hogy ő lefeküdt az alfa lányával. - Miből gondolod? Jace, még mindig az ölében heverő kezeit bámulva sóhajtott és * - 368 -

folytatta. - Montanából megszégyenítve ment haza. Az apja kirúgta, és elmondta a kanadai tanácsnak, hogy kiderült a gyávasága. Egy nőstény verte meg, és rábizonyította a hazugságát. Dean szemében Faythe minden rossznak az oka. Azért vágta meg az arcán, ahol látszik, mert meg akarta alázni. - Újra mélyet lélegzett és folytatta; én a fogamat csikorgattam az emlék miatt. - Ha felgyógyul, még inkább bosszút akar majd állni. - Miért nem öltétek meg? - Apám ezt a kérdést egyértelműen Marénak és Jace-nek címezte. Mindketten rám néztek; a szememet forgattam. - Mert én nem hagytam — válaszoltam. - Miután belekóstolt a saját késébe, már nem jelentett fenyegetést senkire. - Harcban legalábbis nem. A nyelve így is tömérdek kárt okozott. - A puszta létezése fenyegetés — erősködött apám. Lehunytam a szememet, és a támlának döntöttem a tarkómat. Most azért kapok szidást, mert nem öltem meg valakit? — Faythe, ha valaki vezető, kemény döntéseket kell hoznia. Méghozzá gyakran. Lehet, hogy azt gondolod, ha legközelebb találkoztok, le tudod győzni Deant, és lehet, hogy igazad is van. De ha tévedsz... az az egész falka számára szörnyű lenne. Nem beszélve rólad.

Ez a beszélgetés nem történik meg. - Néha valakinek meg kell halnia, hogy a nagyobb jó elve érvényesülhessen. Csak azért nyitottam ki a szememet, hogy az égre nézhessek: eddig tartott a türelmem. - Szerinted én ezt nem tudom? Én döntöttem el, hogy adjuk át Láncé Pierce-t a madaraknak kivégzésre. Ismerem a nagyobb jó elvét, köszönöm! - Rendben. Ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülsz, elvárom, hogy - 369 -

semmisítsd meg a fenyegetést. Vagy legalább hagyd, hogy a végrehajtók megcsinálják. - Arra nem lesz szükség. — Biztosra vettem, hogy apám hallja a fogaim csikordulását. — Én magam is meg tudom semmisíteni, ami engem fenyeget. Apám lassan sóhajtott. -

Faythe, ez önvédelem... ha megkapja az esélyt, bántani fog.

-

Már megtette. Én meg viszonoztam.

- Tudom - vágta rá az alfa, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Megnyugodott, mert tudta, úgy teszek majd, ahogy mondta. És valóban úgy lesz. De a dolog úgy telepedett a lelkiismeretemre, mint egy nehéz kő a folyó fenekére. -

Hívjatok, ha a fészek közelébe értek!

-

Rendben. - A tenyerembe fojtottam egy ásítást. Apám sóhajtott.

-

Fiúk, figyeljetek oda, hogy aludjon valamit!

- Nem gond - vágta rá Marc, pedig ő legalább annyira fáradt volt, mint én. Talán fáradtabb. Fél órával később Láncé felébredt; ezt a mérges nyögésekből tudtuk meg, és a rúgásokból a kocsi oldalán. Jace komor mosollyal felvonta a szemöldökét, és áthajolt az ülése támláján, hogy benézhessen a csomagtérbe. -

Hahó!

Hátrafordultam, hadd lássam; Marc addig leste a visszapillantót, amíg a vállára nem csaptam, és a szélvédőre nem mutattam. Úgy is épp elég veszélyesen vezetett, ha közben az utat figyelte. Jace kérdőn nézett rám. Vállat vontam, mire Láncé fölé hajolt, és a következő pillanatban egy ragasztócsíkkal bukkant fel. - Hol vagyok? - kezdte Láncé azonnal. - Mégis, mi a fenét műveltek? - Kiegyensúlyozzuk Justitia mérlegét - felelte Jace, ám ezúttal gyanúsan mosolytalanul. - 370 -

- Mit jelentsen ez? Lehunytam a szememet, megacéloztam magam, aztán kikapcsoltam az övemet, és hátramásztam Jace mellé, igyekezve a bal arcomat elfordítani a foglyunktól. - Szia, Láncé! - Faythe? - Láthatóan kiesett az emlékezetéből a remek rúgás, amit a pult segítségével vittem be a fejére. - Igen. Figyelj, elmondom röviden. - Biztosra kellett mennem. Kész voltam átadni őt a mennydörgőmadaraknak Kaci életéért, de a saját lelki békém érdekében tudnom kellett, hogy valóban bűnös. Habár békéről egy ilyen hét után aligha beszélhetünk. — Parker aggódik miattad. Brett elárulta, hogy te ölted meg a mennydörgőmadarat, és Parker attól tart, hogy ha ez kiderül, Malone téged is beledob a politikai darálóba, hogy magát mentse. Úgyhogy apám megbízásából jöttünk, hogy menedékjogot ajánljunk. - Menedékjogot? — Láncé homloka kétkedőn ráncba szaladt. — Komolyan? - Aha. Bocs az elrablósdiért, nem gondoltuk, hogy Malone csak úgy hagyná, hogy kisétálj. Láncé a fejét rázta, a hajtincsei fennakadtak a durva kárpiton. -

Nem is.

- Hát akkor, gyorsan tisztázzunk még pár dolgot, aztán kimászhatsz, és a felnőttekkel együtt utazhatsz - mosolyogtam. Reméltem, hogy a gyengülő napfényben is látja barátságos arcomat, de a vágást, amely minden szóval együtt nyilallt, nem. - Hát, jó. — Ennyitől még nem bízott meg bennem, amiért nem hibáztathattam. Ugyanakkor jobb esélyem volt, hogy meggyőzzem, mint Jace-nek. - Te ölted meg a mennydörgőmadarat? Azt hallottuk, teljesen jogos volt. A prédádat akarta elszedni?! - 371 -

- Úgy van! - Láncé arca felragyogott, a gyengülő fényben is tisztán láttam a megkönnyebbülését. - Az én prédám volt! Bárki más hasonlóan cselekedett volna. Újra rámosolyogtam, és bólogattam, mint egy üresfejű baba. - Tehát megölted? - Igen, de csak... - Nagyszerű, köszönöm! - Jace-hez fordultam. - Ragaszd visz- sza, légy szíves! - Mi? Ne! - kiáltotta Láncé, és újra vergődni kezdett. De hacsak nem volt képes átváltoztatni a kezeit - márpedig én nem tanítottam meg neki -, esélytelen maradt a csuklóit összeszorító ragasztóval szemben. - Máris - vágta rá Jace, belenyúlt a lábainál heverő zsákba, és előszedte a ragasztót. - Hova a fenébe visztek? - tudakolta Láncé, miközben visszamásztam a helyemre. Jace odahajolt, hogy mozdulatlanul tartsa, amíg beragasztja a száját. - Új-Mexikóba. - Láncé erre erősebben kezdett vergődni, és sikerült is meghintáztatnia a kocsit. - Ó, ne aggódj! - mosolygott rá Jace hidegen. Biztos vagyok benne, hogy a mennydörgőmadarak meghallgatják majd a védekezésedet. Előrefordult, és mindhárman megpróbáltuk figyelmen kívül hagyni a hátulról hallatszó vergődést. Tíz perc szüntelen, kétség- beesett, könyörgő nyöszörgés után Marc felhangosította a rádiót: a Guns’n’Roses magyarázta tovább Lance-nek, mit jelent élni és halni hagyni. Ha vette is az üzenetet, nem adta jelét. A fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy én aludjak elsőnek - mióta elhagytuk Malone birtokát, most először értettek egyet valamiben —, de én féltem egyszerre ébren hagyni őket. Sajnos az akaratomnál a testem kimerültsége erősebbnek bizonyult, és négy teljes órát aludtam. Később Marc szunyókált, Jace vezetett, én pedig újra és újra átvál- 372 -

toztattam a jobb karomat, összeszorított fogakkal tűrve a kínt, amíg emberi kézként már nem fájt. Egy óra telt el így, és amikor Jace már biztosra vette, hogy Marc elaludt, és rám pillantott; éppen akkor szőrösödtem ki könyöktől lefelé. - Mi történt Marckal? - suttogta. Hátrapillantottam, hogy lássam, valóban alszik-e; felismertem a jeleket. -Azt mondta, választanom kell. És egyikőtöknek muszáj lesz mennie. Jace percekig feszülten hallgatott. - És most mit fogsz csinálni? - kérdezte végül. Csak egy vállvonással tudtam felelni. - Fogalmam sincs. És senkim sem Volt, akivel megbeszéljem. Mindenki, akihez egyébként tanácsért fordultam volna, a falka ügyeivel volt elfoglalva, alig várta, hogy megölhesse a másikat, vagy már halott volt. Hogyan

- 373 -

maradhattam ennyire magamra, amikor látszólag sosem lehetek egyedül? Huszonkét óra, két újabb, Lance-nek kiosztott nyugtató injekció, négy nyilvános vécé és alvás-vezetés váltás után elbóbiskoltam az anyósülésben. Marc rázott fel. A szememet dörzsölgetve felnéztem. A nap megint alacsonyan járt az égen. - Mennyi az idő? - Negyed öt. Nagyjából félórányira vagyunk a helytől, ahol felszedtünk. Vagyis hacsak valami katasztrófa nem történik, még a gyalog megteendő részt is beleszámítva, negyedórás tűréshatáron belül megérkezünk. Láncé az utolsó adag kábítószert aludta ki, Jace halkan horkolt hátul. - Hívjam fel aput? Marc komoran bólintott. Reméltem, hogy ha időt kap, kienged kissé, de eddig nyomát sem láttam az olvadásnak. Tárcsáztam, és elmondtam a híreket apámnak, aztán megígértem, hogy újra felhívom, ha visszaszereztük Kacit. Megígérte, hogy kéznél lesz a telefonja, és átdobja Becknek, ha a sereg beéri a leszállított bizonyítékkal. - Faythe, minden rendben? - kérdezte, miután megbeszéltük a részleteket. - Persze. - Technikailag igazat mondtam: fizikailag semmi bajom nem volt. Apám azonban megérezte, hogy van valami, amit elhallgatunk előle. Legalább annyira rettegtem a neki teendő vallomástól, mint korábban Marctól. Jace felébredt a beszélgetésre, és amikor letettem, a kezembe nyomott két üveg kólát és négy proteinszeletet — az utolsó benzinkútnál * vettük,

mint hevenyészett vacsorát. Csendben ettünk, és amíg en a szárított húst rágcsáltam, az idegesség engem rágcsált. Már majdnem odaértünk. A mennydörgőmadarak vagy elfogadják a bizonyítékot, vagy nem, de a döntésüket nem tudjuk befolyásolni. Kaci életben marad vagy meghal, és ebben a kérdésben nem tehettünk semmit. De azért készen álltam a halálomig próbálkozni. Huszonöt perc múlva Marc jobbra kanyarodott, a fészekhez vezető keskeny köves útra. Alig öt kilométerrel odébb szembetalálkoztunk az első akadállyal - hatalmas sziklák látszólag véletlenszerű sora zárta el az utat. Biztosra vettem, hogy a mennydörgőmadarak maguk rakták le őket. Ki kellett szállnunk és gyalog folytatni az utat. Láncé csak pislogott az utolsó napsugarakban, amikor felnyitottuk a csomagtartót, és azonnal vergődni kezdett. - Kuss legyen! - rendelkezett Marc, és a hóna alá nyúlva kiemelte. Láncé először imbolygott, és úgy táncolt, mint aki nagyon szeretne könnyíteni magán - nem meglepő, hiszen már húsz órája nem kapott rá alkalmat, amikor is a fiúk kiálltak vele egy elhagyott út szélére. - Szerintem vizelnie kell — jegyeztem meg. Láncé hevesen bólogatott. Jace félrenézett, Marc elhadart néhány spanyol káromkodást. A fogoly kezét nem oldoztuk ki, és egyiküknek sem akarózott kihámozni a nadrágjából. Gyanítottam, az előző alkalommal nedves lett a kezük. - Jó, megoldom — közöltem szemforgatva. Marc felmordult. - Csinálom már! Félrehúzta Lance-t az út szélére, Jace meg én pedig a földet néztük, amíg Láncé elintézte a dolgát. Aztán gyalogolni kezdtünk. A feszengő, néma, három kilométeres út csaknem fél óráig tartott, még akkor is, ha meg-meglöktük Lance-t, amikor húzni kezdte a lábát. Érthető módon nem sietett odaérni a lehetséges kivégzése helyszínére. Szinte már lement a nap, amikor megláttuk a fészket. Jace meg-

torpant, a kezével árnyékolta el a szemét, úgy bámult felfelé. - Hűha! Hogy a fenébe kellene oda feljutnunk? - Nem kell. - Követtem a pillantását; a madarak hegyoromra épített kis világa ismét lenyűgözött. - Ez az egésznek a lényege. Amikor odaértünk a szikla aljához - már szinte egyenesen felfelé kellett néznünk -, fent kinyílt egy ajtó, és négy mennydörgőmadár sorjázott ki a teraszra, nagyrészt emberi alakban. Valami láthatatlan, hallhatatlan jelre egyenként leugrottak, hatalmas, sötét angyalszárnyaik a levegőben bontakoztak ki. Szélvihart és mennydörgést kavarva szálltak le előttünk. Kettejük ismeretlen volt, a másik kettőben felismertem Cade-et és Coytot, bár az életem árán sem tudtam volna megmondani, melyik melyik. Ahogy múltkor, most sem szóltak egy szót sem. Előreléptem, a karjánál fogva magammal húztam Lance-t - megvetette a lábát, és nem akart mozdulni, úgyhogy szó szerint húznom kellett a porban. Mintha az ellenállással hosszú távon bármit is elérne. - Itt van a bizonyíték, éppen idejében - löktem még egyet Lance- en. A madarak olyan mély rosszindulattal méregették, hogy attól nekem is végigfutott a hideg a hátamon. - Most pedig hozzátok le Kacit! Cade - vagy Coyt - a fejét rázta. - Neked kell bemutatnod a bizonyítékot. Bosszankodva fújtam egyet, de tudtam, nincs választásom. -

Hát jó. De akkor több teherhordóra lesz szükség - intettem hátra a

csendben várakozó erősítés, Marc és Jace felé. Coyt — vagy Cade — a fejét rázta. - Csak te és a bizonyíték.

Az

embereid

itt

maradnak.

- 378 -

H ARMINC AZT MÁR NEM - mordult fel Marc. - Ahová Faythe megy, megyek én is. A mennydörgőmadarak rá sem pillantottak. - Készen á l l s z . . — intett az egyik a karmával a magas fészek felé. - Igen. Csak egy pillanat. - Visszafordultam Marc és Jace felé, pontosan tudva, hogy most, amikor a hátamat mutatom nekik, a madarak kettétéphetnének, mielőtt egyáltalán rájönnék, hogy megtámadtak. Mellettem Láncé tágra nyílt, rémült szemekkel figyelte, ami történik; olyan erővel feszegette a csuklójára tekert ragasztószalagot, hogy az izmai még hosszú ujjú felsője alól is kidagadtak. A ragasztószalag talán az ember - vagy alakváltó - által valaha ismert leg- csodásabb anyag, de idővel az is elenged. Ha a madarak hosszabb távon meg akarják tartani Lance-t, mielőtt... elintéznék az ügyet, nemsokára át kell majd kötözniük. - Faythe, ezt nem gondolhatod komolyan! - Marc kinyúlt, elhúzott a madaraktól, közelebb magához és Jace-hez. - Mi akadályozza meg őket, hogy megöljenek téged meg Kacit, ha egyszer felvittek magukhoz? - Nem esik kár sem benne, sem a kismacskában, ha Faythe Sanders elvégezte, amit kértünk - felelte Coyt vagy Cade, most először szólva Maréhoz. Marc felnézett, aztán vissza rám, az arcára írt aggodalom nem enyhült. — Ez akadályozza meg — intettem a madarak felé, széles gesztusomba belefoglalva a nyilatkozatukat is. — Elhoztam nekik, amit akartak, és nem fogják megszegni a szavukat. Különben meg úgysem csinálhatnátok semmit, még akkor sem, ha benneteket is felcipelnének. Legalább ötven felnőtt mennydörgőmadár él itt, Marc. Az ő területükön vagyunk. A — 107 —

%

legjobb módja, hogy mind élve meg- ússzuk, az, ha elfogadjuk a játékszabályaikat. — Igaza van — szúrta közbe Jace, mielőtt Marc ellenkezett volna. — Mindenki számára csak rosszabb lenne, ha fenyegetve éreznék magukat a saját otthonukban. Marc nem törődött vele; engem nézett, a tekintetében idegesség és félelem átható keveréke. — Folyton olyan helyekre mászkálsz, ahol nem tudlak megvédeni. Meglepetten pislogtam rá. — Igaz. De folyton visszajövök. - Kinyúltam, végigfuttattam a kezemet sötét borostáján. - Ez a feladatom, Marc, és ígérem, mindent megteszek, hogy Kacivel együtt mielőbb sértetlenül érjek újra földet. - Jace-re pillantottam, hogy jelezzem, a következő neki is szól. - De figyeljetek rám, még ha nem is küldenek le senkit őrségbe, fentről figyelni fognak, és a szemük hihetetlenül jó. Ha nekiálltok veszekedni vagy bajt keverni, lejönnek, és rendet tesznek, és nem fogom tudni megállítani őket. Szóval szeretném, ha megígérnétek, hogy egyszerűen itt maradtok és csöndben vártok. Minden, amit meg kell tenni vagy ki kell mondani, későbbre marad. Rendben? - Mintha volna választásunk - morogta Marc, amikor Jace némán bólintott; csak ökölbe szorított keze árulkodott róla, hogy éppen annyira nem tetszik neki a helyzet, mint Marcnak. - Köszönöm! - Időkérőn intettem a madarak felé, aztán Lance- hez fordultam. Olyan arcot vágott, mint aki arra vár, hogy a vulkán torkába dobják. Nem volt kétségem, hogy ha úgy ítélné meg, lehet bármi esélye, már régen elrohant volna az erdő felé. - Ha leszedem a szádról a ragasztót, befogod és végighallgatsz? Vonakodva bólintott. Úgy döntöttem, megéri a kockázatot. Éppen a kivégzőinek készültem átadni; az a legkevesebb, hogy elmondom, hogy miért került ide, és együttműködésre kérem. - 389 -

Felcsíptem a ragasztócsík egyik sarkát, aztán óvatosan lehámoztam az egészet a szájáról. Láncé - és az elmúlt napban növesztett borostája szerencséjére ez a ragasztó nem sérti úgy a bőrt, ha lehúzzák, mint a ragtapasz; magam is tanúsíthatom. - Rendben. Először is, őszintén sajnálom, hogy ennek így kellett történnie, de tudnod kell, hogy nem volt más választásunk. Saját magad hoztad a bajt a fejedre, amikor megölted Finnt. Tudtad, hogy így hívták? Láncé megrázta a fejét, a tekintete összevissza ugrált: rólam a négy madárra, akik körülvették, ha menekülni próbálna, Marcra, Jace-re, az erdőre, a fészekre, majd vissza rám. Egyértelműen rettegett. - Nos, igen. Eddig az egész ügyben gerinctelen fajankóként viselkedtél. Most esélyt kapsz, hogy férfi légy, méltón képviseld a fajodat, és megtedd, ami a helyes. Láncé kinyitotta a száját, talán kérdezni akart, de nem hagytam. - Kaci Dillon a mennydörgőmadarak fészkében van. Ha nem adlak át nekik, meg is ölik. Te pedig nagyon is jól tudod, hogy neki semmi köze az egészhez. Nyilván, hagytad volna, hogy a hibád miatt egy teljes falka összes kandúrja meghaljon, és ha az én véleményemet kérdezed, ezzel bejegyezted magad az erkölcsi nullák közé. De vajon képes vagy-e hagyni, hogy egy ártatlan nőstényt is megöljenek? Egy gyereket? Vagy élsz az alkalommal, és segítesz megmenteni az életét? Ha Lance-ben maradt még valamicske végrehajtó-büszkeség, ha a döglött, rothadó becsületéhez még odatapad az erkölcs és az önzetlenség bármi apró maradéka, remélhetőleg a szavaim hatással lesznek rá. A legtöbb kandúr úgy nő fel, hogy képtelen ellenállni a gyerekeknek, a fajunk jövőjének. És minden végrehajtó esküt tesz, hogy megvédi a falkája nőstényét. Igazság szerint mindenképpen becseréltem volna Kacire, akár beadja a derekát, akár nem. De úgy gondoltam, joga van visszaszerezni a becsületét, mielőtt meghal. 390 -

Láncé pislogott, a várakozó madarakra nézett, aztán hozzám fordult. - Mit kell tennem? Szinte szétfeszített a megkönnyebbült sóhaj, de visszanyeltem; nem akartam, hogy lássa, valójában milyen kevéssé bíztam benne, és mennyire meglepett a lehetőség, hogy együttműködik. És menynyire kételkedtem, hogy felvállalja-e a tettét, amikor majd rájön, hogy ez nem menti meg valami csodás módon az életét. - Semmi mást, csak mondd el az igazat! Ami engem illet, javaslom, őszintén kérj bocsánatot, és mondd el, mi a különbség az ő kultúrájuk és a miénk között. Bízd magad az irgalmukra! Véleményem szérint igen kevés esélye volt, hogy a kegyelmi kérvényének helyt adjanak, alig több az abszolút nullánál, de ezzel legalább adtam neki egy pontot, amire összpontosíthatott a közelgő halála helyett. Ennél többet nem nyújthattam. - Ha pedig nem válik be, két lehetőséged van. Távozhatsz nyifogó kiscicaként, olyanként, akinek Malone nyilvánvalóan tart, mert nem nézte ki belőled, hogy ragaszkodnál az igazsághoz; vagy végig erős maradhatsz, és méltósággal halhatsz meg. Láncé nagyot nyelt, aztán tétován bólintott. Úgy kutatta a pillantásomat, mintha még valamit a tudtomra akarna adni, őszintén el akarna hitetni velem. - Faythe... nem én találtam ki. Nem volt választásom. Vagy elfogadom, amit Calvin mondott, vagy úgy jártam volna, mint... hát, mint Brett. Ha a saját fiával ezt tette, mit csinált volna velem, ha szembeszállók? - Soha senki nem mondta, hogy a végrehajtói munka könnyű, Láncé. - Mellesleg, az élet sem az. - Néha nehéz döntéseket kell meghozni, tudva, hogy az életedbe kerülhetnek. Ezúttal rosszul döntötték - Habár, furcsa módon, a végeredmény majdnem ugyanaz volt. Láncé nem nyert mást, csak még egy hetet Malone uralma alatt. - 391 -

Én bármikor inkább a halált választottam volna. - Azt hiszem, készen állunk—fordultam Cade-hez. Vagy Coythoz. A madarak egyszerre bólintottak, és csaknem ugyanolyan ütemben csaptak a levegőbe hatalmas szárnyaikkal - majdnem ledöntöttek a lábamról, amíg felemelkedtek. Láncé hátratántorodott, Jace viszszalökte. Egy pillanattal később a két ismeretlen mennydörgőmadár egyike elkapta a karjait - a csuklóit még mindig fogta hátul a ragasztószalag - és megemelte, a másik pedig a bokáinál fogta meg. Láncé sikoltott, amikor arccal lefelé a levegőbe emelkedett, tágra nyílt szemmel nézte a földet maga alatt, amíg be nem kellett csuknia, mert a szél túl erőssé fokozódott. Felpillantottam; Cade, vagy talán Coyt akkor szárnyalt fölém, a hajamat kifésülhetetlen csomókba borzolva. A tincseim a homlokomba csapódtak, a számba akadtak, az arcomba vágó szélben elakadt a lélegzetem, de megvetettem a lábamat, és felnyújtottam a karomat. Készen álltam egy olyan útra, amit remélhetőleg soha többé nem kell újra végigcsinálnom, ha már visszakaptuk Kacit. Az első madár a vállam alatt fogott a karmai közé, és kegyetlenül megszorított. Ezúttal azonban megnyugtatónak találtam a fájdalmas nyomást - ha lazán tart, csak nő az esélye, hogy lezuhanok és összetöröm magam. Már vagy hatméternyire felemelt, amikor a társa is lecsapott, hogy megfogja a lábszáramat. Akkor a két madár összeszokott könnyedséggel egymáshoz igazította a szárnymozdulatait - csodálatos teljesítmény volt ennyire közel egymáshoz -, és emelkedni kezdtünk a fészek felé, minden erős csapás után egy kicsit visszasüllyedve. Megkockáztattam egy pillantást a földre. Kavargó hajszálaimon át megláttam, hogy Marc és Jace egymás mellett állva néz utánam, mindketten a kezükkel védik a szemüket a lemenő nap bíbor sugaraitól. Ebből a magasságból alig láttam különbséget köztük. Névtelen alakok maradtak odalent, akik tehetetlenül nézik, amint mind- kettejük elől 392 -

elrepülök. Cade és Coyt úgy tettek le a verandára, hogy összekoccantak a csontjaim. Nem egyenesedtem fel - a padlódeszkákat néztem, bár kissé megrémített, hogy repedéseket látok közöttük -, amíg mindketten le nem szálltak mellettem, és az utolsó szárnycsapások is elcsendesedtek. - Mi a pokol? - rikoltotta Láncé. A fészek első fala előtt állt, a hátát és összekötött kezeit nekinyomva. Remegve, sápadtan nézett rám. Szólhattál volna... - Az utazásról? Na igen, elsőre kicsit ijesztő. - Amint kimond- tam, már meg is bántam; Láncé első útja egyben az utolsó is volt. Zavartan indultam el mellette a nyitott ajtó felé, ahol több tucatnyi mennydörgőmadár várt ránk az alakváltás különböző fázisaiban. Amikor Láncé nem követett, visszanéztem rá. - Két lehetőséged van. Befelé... - intettem a nyitott ajtó irányába -, vagy lefelé, a fájdalmasabb úton. Melyik legyen? Tétovázott. - Méltósággal, Lance! - sóhajtottam. Még egy utolsó rémült pillantást vetett a földre odalent, majd kihúzta magát, és belépett mellettem a fészek hatalmas közös terébe - aztán három lépés után dermedten megállt. Átéreztem a döbbenetét. A sereg előtt Láncé életében egyetlen mennydörgőmadarat látott, az a szerencsétlen kakas is egyedül volt, és legyűrték, mielőtt a levegőbe emelkedhetett volna. Most viszont ötven vagy még több rokona nézett szembe Lance-szel, ami sokkal inkább - és sokkal fenyegetőbben - mutatta meg a mennydörgőma- dár-sereg erejét és összetartását. És hogy mindenáron megbosszulják a közéjük tartozókat. Amikor Láncé másodpercekkel később sem mozdult, aprót taszítottam rajta. Lassan előrelépett, mintha mindent egyszerre akarna szemügyre venni, de a szeme máris elködösödött. Talán a sokk kerülgette; - 393 -

úgy véltem, minden résztvevő számára ez lehetne a legjobb. Mielőtt alaposabban felmérhettem volna a helyzetet, vagy megszólíthattam volna a ránk meredő tucatnyi madarat, fent nyikordul- va kinyílt egy ajtó. Felpillantottam: Kaci lépett ki a második emeleti gyilokjáróra. - Faythe! - sikoltotta, és már szaladt is, mielőtt a nevem visszhangja elhalt volna. Végigrohant a folyosón, a sarkon kecsesen kikerült két ember alakban álló madarat, és ledobogott a lépcsőn, mint egy támadni készülő bika. De amikor a karomba vetette magát, nevetett. , - Eljöttél! - Azzal beletemette könnyektől maszatos arcát a dzsekim vállába. - Úgy mondod, mintha bárki is kételkedett volna ebben. - Leválasztottam magamról, hogy végignézhessem. Az arca sápadt volt, csak a sírás okozta vörös foltok égtek rajta, de egyébként rendben lévőnek tűnt, ami csak megerősítette a véleményemet: a madarak megtartják a szavukat, amíg mi is megtartjuk a magunkét. - Jól vagy? - Igen. - A blúza ujjával törölte le a könnyeit; még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, amiben elvitték. - Csak már szeretnék hazamenni. Pislogott, összevonta a szemöldökét. - Mi történt az arcoddal? - Semmi gond. Nem is fáj. Csak egy emlék egy régi baráttól. Kaci aggodalmas arcot vágott, és már nyúlt, hogy megérintse a sebet, de aztán inkább összekulcsolta a kezeit. - Ez vicc volt, igaz? Méghozzá elég pocsék. - Na jó, nem barát volt. Inkább halálos ellenség. - Most már mindenképpen. - Megölted? - kérdezte Kaci azonnal. Most én ráncoltam a homlokomat. -Természetesen nem! - Bár a jelek szerint egyedül én hittem benne, hogy jó döntés volt életben hagyni. - De sokáig nagy fájdalmai lesznek. 394 -

-Jó. - Kaci körbepillantott, felmérte a madarak seregét, akik mind minket lestek, füleltek és vártak. - Most már hazamehetünk? - kérdezte súgva. - Erre gyertek! - szólt egy recsegő, öregségtől akadozó hang. A terem másik feléből jött, onnan, ahol utoljára a kisebb csoporttal beszéltem. - Mindjárt - súgtam vissza Kacinek, és előreintettem Lance-t. Lassan, még mindig egyenes háttal lépkedett, de úgy nézett rám, mintha én volnék az egyetlen esélye a megváltásra. Fájt ezt látni. Hogy gondolhat a megmentőjének, amikor én adom át a seregnek?

Talán le kellett volna ütnöm. - Ez ki? - Kaci nyíltan vizsgálgatta. - Láncé Pierce - feleltem. Láncé lepillantott, és Kaci szemébe nézett, mintha nem bírna a kíváncsiságával. Talán tudni akarta, kiére cserélem el az életét. Vagy talán a legtöbb kandúrhoz hasonlóan nem bírt ellenállni egy kislány látványának. Végül is ez volt a kincs, aminek a védelmére a végrehajtókat, sőt, minden kandúrt, gyerekkoruktól kezdve nevelték. Kaci szeme elkerekedett, közelebb oldalazott hozzám, mert a madarak gyűrűje bezárulni látszott körülöttünk, és áttereltek a terem végébe. - Parker testvére? - Igen. - Eddigre már mindenhol madarak ácsorogtak, egy talpalatnyi hely sem látszott sehol, azt a másfél méteres kört leszámítva, ami minket vett körül. Feszélyezett a ránk irányuló figyelem. — Ő ölte meg Finnt. Gyors pillantást vetettem felfelé, és valóban: a kiugrók és pihenődeszkák üresen álltak. Mindenki részt akart venni az eseményen. - Mi lesz vele? Nagyot nyeltem, kihúztam magam, igyekeztem érzelmileg távol maradni — és Kacit is eltávolítani — attól, ami most következik. Remélhetőleg a távozásunk után. - Azt nem mi döntjük el. - Faythe Sanders? - A hang mögülünk szólalt meg. Megpördül- tem, - 395 -

de túl későn.

Megint kezdődik... - Igen? - Mutasd be a bizonyítékot a sereg megelégedésére, és a kismacskával együtt távozhatsz. — Ezúttal megpillantottam a beszélőt: férfi volt, majdnem teljesen ember, mindössze a csőr formája látszott az orrán. - Persze. Rendben. - Nagyot nyeltem, és magamhoz húztam Kacit. Túl könnyűnek tűnt. Pontosan mi jelenti a sereg számára a megelégedést? - Ez itt Láncé Pierce - intettem felé fél kézzel. Láncé rám se pillantott, mostanra eldönthette, hogy mégis én vagyok az ellensége. Mi, mindannyian. De sehová se menekülhetett. Mély lélegzetet vettem, egyenesen előre néztem, elkerülve mindegyik madár tekintetét, mert a sereghez szóltam. És mert magam sem békültem ki a döntésemmel, azzal, hogy mit kell megtennem azért, hogy Kacivel együtt, épségben, sétáljak ki innen. -

Lance ölte meg a kakasotokat. Finnt.

396 -

A

TÖMEG REAKCIÓJA AZONNALI VOLT

És

RÉMISZTŐ. Mintha minden

egyes madár megnőtt volna, és együtt elszívták volna a levegőt a teremből, hogy mi megfulladjunk. De nem a levegő változott. A tollak tették. Hirtelen rajtunk, hármunkon kívül mindenkin tollak serkentek - és karmok, ujjkarmok, a legtöbbjük orra helyén hegyes, éles csőr. Egyetlen pillanat alatt. Láncé levegőért kapott és hátraugrott, de mögötte is tollak zizegtek. Megfordult, körbe és körbe. Korábban még nem volt tanúja a mennydörgőmadarak varázslatos átváltozásának, és csak sejthettem, mennyire ijesztő lehetett első alkalommal vagy öttucatnyi madártól látni ezt. Egy kakas elég közel lépett, hogy a karmával levágja a ragasztószalagot Láncé csuklójáról. Láncé végül sóhajtott, és láthatóan megpróbálta összeszedni magát. — Szólsz-e magadért? — kérdezte egy idősebb asszony, azon néhányak egyike, akik megtartották emberi szájukat. Hideg, fényesfekete szemét le nem vette Lance-ről. - Szólok - felelte ő. Rápillantottam: meglepett a hangjából kicsendülő határozottság, egyenes tartása és a pillantás, amelyet az asz- szonyra emelt. Komolyan vette a tanácsomat. Vannak még csodák? - Láncé, csak hogy tudd - szólítottam meg. Felém fordult, és megláttam, hogy a félelem visszahúzódott a tekintetében, mélyre, a helyét forró, feszült düh vette át, kirobbanásra készen, mint a rothadt gyümölcs, amit már csak a vékony héj tart egyben.

A francba! Veszedelmes pillantás volt, arról árulkodott, hogy Láncé tudja: meg fog halni, de nem adja olcsón az életét.

Nem megnyugodott: féken tartotta magát, de már csak alig. Eltűnt belőle minden hasonlóság a testvéréhez. Parkerben nem fért meg ennyi düh. Ugyanakkor Parker arra sem lett volna képes, hogy a hibái árát egy teljes falkával, csupa ártatlan emberrel, köztük a saját testvérével fizettesse meg. - Igen? - kérdezte számító arccal. - Tudnod kell, hogy nincs alfájuk - feleltem, és feltűnésmentesen Kaci elé léptem. - Attól függetlenül, ki szól hozzád, mindannyiukkal beszélsz egyszerre, ne zavarjon meg a körbekérdezés. Láncé biccentett, aztán visszafordult az asszonyhoz; olyan könynyedén kapta el rólam a tekintetét, amit én nem tudtam viszonozni. - A fészkünkben csak ahhoz van jogod, hogy felszólalj a védelmedben. Tömören! - mondta egy fiatal férfi, a karmai kocogtak a padlón, mint egy metronóm, amely Láncé életének utolsó másodperceit számolgatja. — Mi a mondanivalód? Láncé mély lélegzetet vett, kikereste a tömegből az arcokat, amelyek még viseltek néhány emberi vonást. Még csak rá sem pillantott a teljesen madár alakban várakozókra, mintha ezzel letagadhatná maga előtt a létezésüket. - A múlt héten egy préda feletti vitában megöltem egy mennydörgőmadarat. A vérmacskák törvénye szerint nekem lett volna jogom eldönteni, megosztom-e valakivel az ennivalót, és nem ajánlottam ezt fel... Finn-nek. A saját törvényeink értelmében a cselekedetem nem bűnös, de megértem, ha a ti szokásaitok mások. Megszegtem a ti egyik szabályotokat, és nem tehetek mást, mint hogy a tudatlanságomra hivatkozva a kegyelmeteket kérjem. Esküszöm, fogalmam sem volt, hogy a kultúráink ennyire eltérnek. - A ti kultúrátoknak itt nincs jelentősége - vágta rá valaki; egy nő egyre a csőrét csattogtatta. - A törvényeitek itt süket fülekre találnak. A

sereg egy tagját ölted meg a saját területén, és a tudatlanságod nem mentség. A magam részéről már tudtam Kaitól, hogy a mennydörgőmadarak figyelembe veszik a többi faj területi határait, még ha csak azért is, hogy elkerülhessék a nemkívánatos találkozásokat. - Nem öltem volna meg, ha nem ellenkezik! - csattant fel Láncé, ököllel maga elé csapva. A fejemben megszólalt a vészcsengő.

Hallgass! Saját néma kiáltásom visszhangzott a koponyámban, de nem mondhattam ki. Nem az én dolgom volt, hogy megvédjem, csak mert azonos fajba tartozunk. Láncé igenis bűnös volt, és ezt csak tetézte azzal, hogy hagyta Malone-t, hadd vádoljon meg minket. Emberek haltak meg miatta. - Arra célzol, hogy Finn saját maga okozta a halálát? - kérdezte egy fiatal nő, fakó szemében csillogott a harag. - Hogy ha a saját földjén behódolt volna a betolakodó idegen szokásainak, még mindig élne? - Meglehet - felelte rá egy idősebb, őszülő tollú férfi. - De közülünk senki sem alázkodna meg mindössze néhány évnyi életért. Mit ér az, ha becstelenségben töltőd? Láncé nem tudott felelni. Azt tette, amit a mennydörgőmadarak elviselhetetlennek tartottak: feláldozta a becsületét az életéért. És ami még rosszabb, másokkal akarta megfizettetni az árát. Apró nő lépett előre, madárszerűen billegett a karmain járva. -

Akarsz-e még valamit elmondani?

Láncé összefonta a háta mögött a kezét, tétovázott. - Csak annyit, hogy őszintén sajnálom, amit Finn-nel tettem, és amit hagytam megtörténni a déli középső falkával. Ok teljesen ártatlanok. Szaggatott, mély sóhajom visszhangzott a csaknem teljes csendben. Kaci megszorította a kezemet, és le se kellett néznem, hogy tudjam: mosolyog rám. Láncé vallomása után eltűnt a tartásából a feszültség. Az alacsony nő felém fordult.

- Faythe Sanders, te és a kismacskád elmehettek. Cade és Coyt levisznek benneteket. - Köszönöm! - Lance-re pillantottam, aztán az ajtó felé fordultam, de Kaci megrántotta a kezemet. Megtorpantam. -

Vele mi lesz? — intett a fejével Láncé felé.

- Az már nem rajtunk múlik, Kaci — húztam az ajtó felé. — Menjünk! A kislány megrázta a fejét, és nem mozdult. -

Nem hagyhatjuk csak így itt. Mit tesznek vele?

-

Hallgatnod kellene anyádra - szólalt meg Brynn. Felnéztem. A

csoportosulás szélén állt, folyamatosan változó lányát a csípőjén tartotta. - Láncé Pierce a bűneiért halált érdemel, és te azt nem szeretnéd végignézni. Láttam rajta, hogy segíteni akar. Kacit a lányomnak tekintette, még ha nem is biológiailag, és mint anya az anyának, segíteni próbált. Sajnos azonban a röpdén kívüli világban egy gyerek megnyugtatásának nem a legjobb módja, ha közöljük vele, hogy valakit ki fognak végezni. - Micsoda? - Kaci sikolya csaknem madárszerű volt. - Faythe, megölik! Segítened kell neki! Magamhoz húztam, és szigorúan a szemébe néztem. - Kaci, semmit sem tehetek Lance-ért. Mindannyiunknak meg kell fizetni a hibáinkért, és Láncé nagy hibát követett el. - Én is! - Kaci a kandúrra pillantott, aztán rám. - Én is sok mindent elrontottam. Emberek haltak meg! Engem mégsem öltetek meg, mert nem tudtam, mit csinálok! Legalábbis ezt mondtad. Ő se tudta, hallottad! Nem ismerte a mennydörgőmadarak törvényeit, tehát nem bűnös, igaz? Lassan ingattam a fejemet, csukott szemmel próbáltam kigondolni, hogyan magyarázhatnám meg. - Ez nem ugyanaz a helyzet, Kaci. Láncé... később elmagyarázom, rendben? Ha hazaértünk. Menjünk! - Megint az ajtó felé fordultam, de

Kaci nem mozdult. - Nem. Segítened kell neki, Faythe. Ez a dolgod. Nem hagyhatjuk itt! Fájt a szívem, mert én is vonakodva adtam át egy másik vérmacskát a kivégzőinek. De meghoztam a döntést, és most már túl késő volt, hogy megváltoztassam. - Kaci, az én dolgom az, hogy téged megvédjelek, és azt meg is tettem. Mennünk kell. Marc és Jace kint vár. Azonban Kaci még mindig csak a fejét rázta, és Brynnhez fordult. - Hogyan? - Mit hogyan? - kérdezett vissza Brynn. A fiókája apró, éles csőrré változtatta az orrát, és csipdesni kezdte az anyja karját, hogy kiszabadulhasson. - Hogyan fog meghalni? - Kaci kihúzta magát, mint aki felkészül, hogy kellemetlen dolgot fog hallani. Olyasmit, amit nem akartam, hogy meghalljon, bár magam sem tudtam, mi az. - Természetesen megesszük. - Brynn lerakta a kapálózó gyereket a földre, miközben felelt, egyértelműen fogalma sem volt, milyen hatással lesznek a szavai Kacire. - Az áldozata családja kapja meg.

Ó, a francba... Kaci szeme kerekre tágult, a száját kinyitotta, becsukta, mintha a puszta rettenet elakasztotta volna a szavát. - Megeszitek? A vérmacskák között egy ilyen mondat elképzelhetetlen lett volna. Az emberevőket vetettük meg a legjobban a bűnözőink közül, és a kivégzésük előtt ők kapták a legszigorúbb büntetést. És Kaci számára a gondolat még sokkal rémisztőbb volt, mint bárki másnak, mert néhány hónapja - kiéhezve, kissé megtébolyodva - maga is félig megevett egy vadászt, akit macska alakjában ragadva ő ölt meg. Brynn nem tudott volna semmi olyat mondani, amivel jobban felzaklatja. Mind Kacit néztük. Én aggodalmasan, próbáltam az ajtó felé terelni, a

madarak pedig fura kíváncsisággal. Nyilvánvalóan nem értették, miért ez a heveskedés. Egytől egyig a hisztéria határán álló kislányra összpontosítottunk, így senki sem figyelt Brynn gyerekére, aki madártól madárig totyogott, mintha egy erdőben bújócskázna. Addig, amíg riadtan meg nem nyikkant. Akkor minden fej arra fordult. - Wren! - kiáltotta Brynn rémülten. Láncé a kör közepén állt, egyik kezével ember-derekánál fogva tartotta a kislányt - Wren vékony kis lába a levegőben kalimpált - másik, széles tenyere lazán a nyakára fonódott. - És most ígérjétek meg, hogy elmehetek, vagy megölöm. Esküszöm, hogy megteszem. - Láncé... - figyelmeztettem, közben még azok is teljesen madár alakba váltottak, akik eddig megőrizték néhány emberi vonásukat. A tömeg lassan, fenyegetőn nyomult felé. - Nem akarod megtenni. Nem ez a módja, hogy megértsétek egymást. - Ezeken nincs mit megérteni! - csattant fel Láncé, rám pillantott, aztán a figyelmét a közeledő, sokkal fenyegetőbb madarakra fordította. Komolyan beszélek. Maradjatok távol, vagy kitépem a karját. A keze Wren nyakáról gödröcskés könyökére csúszott; a gyerek kuncogott, mintha csiklandoznák, és az érintésre válaszul a karja apró, szép tollazatú szárnnyá változott. Láncé meglepetésében összerezzent, és leengedte a karját, de mielőtt bárki kikaphatta volna a kezéből a kicsit, újra megragadta a nyakát. Valami eszetlen szerencsének köszönhetően háttal emelte fel Wrent, így a veszélyes részei - csőr, ujjkarmok, karmok - nem férhettek hozzá. Szükség esetén jó darabig tudta volna így tartani. Kaci fura hangot hallatott. Láttam, hogy döbbenten, növekvő dühvei bámul Lance-re. Kiábrándultnak tűnt, és legalább annyira sajnáltam, mint a gyereket Láncé karjában.

Wren vergődni kezdett, megunta a fura játékot. Hiába verdesett a szárnyaival, nem bírt eléggé hátranyúlni, hogy megzavarja Lance-t. Amikor a taktika nem vált be, a kislány összeszorította a szemét, és koncentrált: az egyik szárnya húsos karrá alakult, bár a másikon makacsul megmaradtak a tollak. Wren értelmetlen szavak és csipogások keverékét árasztotta Lance-re, és csapkodott felemás karjaival. - Lance, mit akarsz elérni ezzel? - kérdeztem nyugodtan, remélve, hogy hallgatni fog az ésszerű szavakra. - Hogy túléljem - köpte oda a választ; az egyik madárarcból a másikba nézett, bár még mindig nekem válaszolt. - Azt mondtad, megtartják a szavukat, szóval elengedem a gyereket, ha a szavukat adják, hogy ők is elengednek engem. Meg akartam mondani neki, hogy ez nem így működik, hogy a mennydörgőmadarak

nem

tartják

magukra

nézve

kötelezőnek

olyasvalaki szavát, aki már eljátszotta a becsületét. Ugyanezért szegték meg a Malone-nak tett ígéretüket is. De aztán ráébredtem, hogy a magyarázattal csak rontanék a helyzeten - Láncé még jobban kétségbeesne. Inkább Brynnhez fordultam, vagyis a madárhoz, akit Brynn-nek gondoltam; nehéz volt megállapítani az emberi vonásai híján. - Brynn, ígérd meg neki! - kértem, de a madár csak összecsattin- totta a csőrét a karom mellett. Ez valószínűleg nemet jelent. — Csak ígérd meg, hogy elengeditek, és leteszi a lányodat. - Aztán úgy ölitek meg, ahogy csak

akarjátok. Úgy gondoltam, már Kaci sem ellenkezne, miután látta, hogy Láncé egy kisgyermek megölésével fenyegetőzik. - Nem - felelte egy hang tőlem jobbra. Odafordultam: Brynn arcát láttam egy madártest felett, a tartásából támadókész düh sugárzott. A

francba, másik madár. Bocsánatkérőn intettem a korábban megszólítottnak, aztán újra Brynn felé fordultam, és megpróbáltam a tekintetemmel hangsúlyozni a mondanivalóm fontosságát. De ha meg is értette, nem

adta jelét. - Nem adjuk a szavunkat egy becstelen embernek. Az mindanynyiunkat becstelenné tenne. Mi haszna az életnek, ha a szavunk értékét veszti?

A francba! Komolyan beszél? Inkább hagyja meghalni a gyerekét, mint hogy folt essen a becsületén? Láncé az ajtó felé fordult; most oldalról láttam. Az ujjai megrándultak Wren torkán. A kislány felsírt, és az anyja felé nyújtózott, de Láncé karja pántként ölelte a derekát. - Engedjetek át, vagy megölöm - szólította fel az útját elzáró madarakat. — Nincs vesztenivalóm, ha úgyis meghalnék, nem igaz? — A szemében pánik csillogott, és ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt gondoltam volna, kitört rajta a karomláz. Teljesen elvesztette az eszét. A három előtte álló madár a sereg többi tagjára nézett, hogy döntsenek, és bár nem voltam képes olvasni a testbeszédük apró jeleit, a csendes pillantásokat, a döntés mégis egyértelmű volt. A két férfi balra, a nő jobbra tért ki. Láncé útja az ajtóhoz - nagyjából három méter - szabad volt. - Tudnotok kell, hogy mi, vérmacskák, nagyon gyorsak vagyunk csoszogott előre Láncé lassan, egyik madárarcból a másikba nézve. Karmok koppantak a padlón mögötte; hátranézett a válla felett, de a fogása nem lazult a kislányon. - Rám támadhattok, talán meg is ölhettek, de előbb még kitöröm a gyerek nyakát. Többen rám néztek, talán, hogy igazoljam vagy meghazudtoljam az állítását. Csak bólintani tudtam. A macskák reflexei rendkívüliek, Lance-éi pedig talán még az átlag macskáéinál is jobbak voltak, hiszen egyedül megölt egy felnőtt mennydörgőmadarat, és éppen csak megkarcolódott. A madarak egy helyben toporogtak, bólogattak, csattogtatták a csőrüket, gonoszul kotyogtak, de egyikük sem lépett túl közel.

- Láncé? - kérdeztem, hogy ne érje teljesen váratlanul, hogy közelebb lépek. Kaci nem eresztette a bal kezemet. - Mire készülsz? Nem juthatsz le. Nincs hová menned. Nem felelt, meg sem fordult, és teljesen biztosra vettem, hogy fogalma sincs, mi lesz most. Elrugaszkodott a közmondásos szakadék széléről, de mivel előtte egy nagyon is valódi szakadék tátongott, a túszdrámának semmiképpen sem lehetett jó vége. A verandára vezető út felét megtette már. Wren egyre jobban vergődött a karjában: elvörösödött, a sírását madárrikoltások szakították meg. - Láncé, tedd le a kislányt! Nem bántanál egy gyereket. Ami Finn-nel történt, afféle... baleset volt. - Óvatosan választottam ki a szavakat, nehogy a hátam mögött álló ötven madár engem vegyen elő, ha Láncé végül engedelmeskedik. A sereg nem értette a manipuláció művészetét. — De nem vagy gyerekgyilkos. Ha megteszed, képtelen leszel együtt élni önmagaddal. Láncé megmerevedett, megszorította a kislány derekát. Wren nyöszörgött. - Nem is maradok életben. - De hát ő csak egy kisbaba! - kiáltotta Kaci. Meglepve pillantottam rá. - Hogy ölhetnéd meg? Mindegy, mit csináltál eddig, nem bánthatsz

kisbabákat! Csak a szörnyetegek ölnek kisbabákat! Megszorítottam a kezét - engem is legalább annyira megrázott Láncé tette, mint őt. Mi történt Parker kisöccsével? Malone mindenkit megront, akivel kapcsolatba kerül? Vagy a rettegésbe őrült bele? Egy hétköznapi, bár gerinctelen emberből a félelem valóban szörnyet csinálhat? Láncé kilépett az ajtón a verandára. Kaci és én követtük; a kislány eleresztette a kezemet, hogy a fal mellett maradhasson, nem akart a mélység közelébe menni.

Négy madár lépett ki utánunk, köztük Brynn, Cade és Coyt, és egytucatnyian néztek minket az ajtón és a hatalmas ablakokon át. Karmok kaparászták a padlót. Visszatartottam a lélegzetemet, amikor Láncé a szakadék szélére ért. Végül, az utolsó lépés előtt megfordult, és a férfiakra nézett. - Vigyetek le! Vigyetek le, esküdjetek, hogy elengedtek, és én is megesküszöm, hogy visszaadom a gyereket. Ezúttal nem volt szükség konferenciára. Brynn emberi karokkal nyúlt a gyerekéért. - Nem jutsz ki a területünkről élve. Ha megölöd a lányomat, napokig nézheted majd, amíg megesszük a testrészeidet. Lassú és fájdalmas halálod lesz, könyörögni fogsz a megváltásért, jóval azelőtt, hogy elérhetnéd. Láncé rábámult, a szeme megüvegesedett a döbbenettől, a válla előregörnyedt az elkerülhetetlen halál súlya alatt. Aztán, még mielőtt felfoghattam volna az ajkára kúszó őrült mosolyt, hátralépett, le a semmibe

-

még

mindig

a

karjában

tartva

a

gyereket.

H ARMINCKETTŐ ’mm

NEM! - Brynn

utánavetette magát, már röptében változtatta szárnnyá a

karjait. Egy pillanat múlva vad szélroham csapott az arcomba, tollas hús ütötte meg a karomat, olyan erővel, hogy két lépést előretántorodtam. Cade - vagy Coyt - zuhanórepülésben vágódott utánuk. Megragadtam a támoszlopot, és lenéztem. Cade hamar elhagyta a csapkodó Brynnt, és kettőt se pislogtam, már elérte Lance-t és a kislányt. Kimeresztett karmait Láncé vállába mélyesztette, és kitárta a szárnyát, hogy fékezze a zuhanást. Azonban elkésett, Láncé pedig túl nehéz volt. A teher kibillentette az egyensúlyából Cade-et, balra tért, hiába próbált feljebb emelkedni a súllyal, aztán túlkorrigált, és a fák felé lendült. Még egy hirtelen rándítással elérte, hogy Láncé ne csapódjon a fák közé, de ezzel elvesztette a felfelé tartó lendületét. Egy utolsót, erő telj eset csapott még a szárnyával, de aztán néhány méter magasból mindhárman lezuhantak. Cade oldalra rántotta Lance-t, fél szárnyával óvta — vele együtt Wrent — a feléjük száguldó talaj erejétől. Keményen értek földet. Még hetven méter magasból is hallottam a puffanást, és Cade rémes fájdalomsikolyát. Súlyosan megsérült, de az áldozata elérte a célját; alkalmi utasai épségben maradtak. Láncé felállt, lelökte magáról a madár testét — Cade újabb szörnyű sikolyt hallatott. Aztán, éppen amikor Brynn is földet ért tíz méterrel arrébb, Láncé átlépte a hatalmas, törött szárnyat, és bemenekült az

erdőbe, még mindig szorongatva a teli torokból kiáltozó Wrent.

Ó a francba! Az erdő a mi terepünk volt, és gyanítottam, hogy mivel a mennydörgőmadarak nem repülhetnek a fák között, emberként sem töltöttek ott sok időt. Brynn sosem éri utol Lance-t, de a fél tucat madár egyike sem, akik eközben vetették le magukat a veranda széléről. Marc és Jace felváltva bámultak fel rám és az ereszkedő mennydörgőmadarakra, de az alkonyi homályban nem láttam az arcukat. Mindenesetre egyikük sem követte az első néhány emberré alakuló, meztelen madarat a fák közé. Nem hibáztattam őket - fogalmuk sem lehetett, mi történt. - Hé! - Elkaptam a legközelebbi madár szárnyát, mielőtt felszállhatott volna. Visszaperdült, és majdnem lecsípte a kezemet, aztán szárnyra kapott, és elvitorlázott a fák felé. Még mindig az oszlopba kapaszkodva megfordultam. Kaci az épület oldalához tapadva állt, a szeme a rémülettől tágra nyílt, ahogy egymás után suhantak el mellette a madarak. Egy ismerős, meztelen, csaknem teljesen ember férfi állt mellette. - Coyt! - Kiáltanom kellett, hogy meghallja a mennydörgésszerű szárnycsapkodás felett, de felemelte a fejét. Nem tudtam, miért nem csatlakozott a többiekhez, és idő sem volt kipuhatolni. - Vigyél le! Kérlek! Megrázta a fejét - akkor jöttem rá, hogy minket őriz, és hirtelen az is eszembe jutott, hogy talán el se mehetünk, ha Láncé nem kerül kézre. Valamiképpen biztos voltam benne, hogy ha a bizonyíték eltűnik egy mennydörgőmadár-fiókával, akkor a sereg nem tekinti majd a feladatomat teljesítettnek. Átnyomakodtam a felszállásra váró madarak között, fél kezemet Kaci vállára tettem, hogy megnyugtassam. Felnéztem Coytra. - Vigyél le! Ti sosem találjátok meg Lance-t az erdőben, de én utolérhetem. Vissza tudom szerezni Wrent.

Coyt tétovázott, körbepillantott, mintha a többiek véleményét kérné. Azonban a párkányon már csak tucatnyian voltak, bent még kevesebben, és senki sem figyelt ránk. Szemforgatva elkaptam a karját, hogy magamra vonjam a figyelmét. - Vissza akarod kapni? Vigyél le! Végül bólintott, szó nélkül megragadta a bal karomat, és már vitt is a meredély széle felé. - Várj! - süvöltöttem; Coyt ujjai már karmokká váltak, a bőréből kisarjadtak a tollak. - Őt is! Valakinek le kell vinnie az... embereimhez. Coyt visszanézett Kacire, aki rettegéstől dermedten meredt ránk. Biztosan valamiféle nyugodtabb, békésebb megmenekülésre gondolt, de akkor sem állt szándékomban a fészekben hagyni, hátha jön egy megfontoltabb madár. Coyt megragadta a legközelebbi madarat, és magas, recsegő hangon megparancsolta neki: - Vidd le a kismacskát! A másik madár röviden bólintott, elsietett a veranda távolabbi végébe, ahol elegendő hely állt a rendelkezésére, hogy széttárja a szárnyait, aztán három csapással a tetőig emelkedett. Lebukott és Kaciért nyúlt, de a kislány elriadt a karmaitól, és az ajtó felé lépett. -

Kaci! Levisz Marchoz és Jace-hez! Gyerünk!

Kaci mélyet lélegzett, bólintott és előrelépett; remegő bizalmát mindössze arra alapozta, hogy én kértem meg valamire. Vagy hogy elhitte, sosem hagyom, hogy baja essék. A madár elkapta a karját, és vele együtt leröppent a párkányról. Kaci végig sikoltozott. Nem vártam meg, hogy földet érjenek, Coythoz fordultam. - Van még valami. A macskák leginkább a fülük segítségével vadásznak, és nem fogom megtalálni Lance-t, ha a teljes sereg a fák között ricsajozik. Vissza kell hívnod őket, hogy halljam Wrent.

Coyt komoran nézett rám. -

Nem hagyjuk abba a kutatást Brynn lánya után.

Vállat vontam, felnéztem rá, igyekeztem hozzáértést és önbizalmat mutatni. -

Nem fogjátok megtalálni. Én vagyok a legjobb esélyetek rá, hogy

Wren élve hazajusson. Vagy visszahívod a sereget, vagy készüljetek fel még egy temetésre! Mi legyen? Coyt elsötétülő arccal gondolkodott három teljes másodpercig - újabb elvesztegetett idő. -

Visszahívom őket.

- Jó. - Felszállásra készen felemeltem a karomat. - Elbírsz egyedül? tettem hozzá, mert jól emlékeztem, hogy eddig két madár kellett a súlyom biztonságos megtartásához. Coyt vállat vont és széttárta a szárnyait. -

Lefelé mindig egyszerűbb.

Hát ez nem hangzott túl bizalomgerjesztően... Mielőtt tiltakozhattam volna, Coyt a levegőbe emelkedett, és a karmai közé fogta a karjaimat. Egy pillanat, és eltűnt a lábam alól a talaj, a hajam az arcom és nyakam körül csapkodott a szélben, a karomra újabb véraláfutások préselődtek. Inkább zuhantunk, mint repültünk, Coyt siklóernyőként feszítette ki széles szárnyait, hogy lassítsa az esést, és a fák felé irányítson minket. Jó néhány félelmetes másodperccel később fél méterről leejtett, majd maga is földet ért, máris félig emberként. Visszanéztem: Kaci Jace-be kapaszkodott az út közepén, Marc már a lemenő nap utolsó sugaraiban rohant felém. Lehet, hogy dühös rám, de akkor sem hagy egyedül vadászni. Berohantam a fák közé, balra letértem az ösvényről, ahol a madarak dobogtak, nehogy eltapossanak. A ruháim a földre hullottak. Borzongtam - a meztelenség februárban ritkán élvezetes -, aztán négykézláb a földre

huppantam, és átfutott a fejemen, hogy szerencsére szakítottam időt a jobb karom teljes meggyógyítására. Már félig átváltoztam — az ízületeim pattogását a nyögéseim kísérték -, amikor Marc térdelt mellém, szintén meztelenül. Gyorsabban csináltam nála, ráadásul előnyöm is volt, úgyhogy amikor macskaként felemelkedtem, sietve a vállához dörgöltem a pofámat üdvözlésképp, és elrohantam, figyelve a rohanó lépéseket, vagy Wren sírását. Sajnos az erdőben mindenhol léptek dobogtak. Körülöttem egymást érték az ember-madarak, meg sem tudtam különböztetni az egyik pár hangos, esetlen lábat a másiktól. Ha pedig Wren sírt, vagy az anyját hívta, hát a dobogás teljesen elnyomta a hangot.

A francba, Coyt! Felültem, és már kész voltam, hogy akkorát üvöltsék, amekkora a torkomon kifér, de akkor egy földöntúli rikoltás tépte fel az éjszakát. Az emberinél sokkal érzékenyebb macskafüleim számára Coyt sereghez intézett felszólítása olyan volt, mintha az ép eszem tábláján húzta volna végig a körmeit. Nyüszítve a földre sunytam a fejemet, a mancsaimmal takartam el a füleimet, amíg a hang meg nem szűnt. Amikor felemelkedtem, még mindig hallottam a lépteket, de most már távolodtak, az út felé, ahol Jace várakozott Kacivel. Amikor már a legtöbb madár kiért az erdőből, némán előresiettem, mozgás jeleit keresve. A nap eddigre a láthatár alá süllyedt, de az égen még derengő fény több mint elegendő volt macskaszemeimnek. Útközben minden hangot osztályoztam, ami megütötte a fülemet. Valami apró állat zörgése az aljnövényzetben - egy nyúl? Azok nem alszanak téli álmot. A fenyők közt elszórtan álló lombhullatók ágait össze-összeveri a szél. Több tucatnyi riadt és dühös mennydörgőmadár veszekszik a távolban.

Néhány perc múlva Marc is csatlakozott hozzám, a léptei még az enyémeknél is csendesebbek voltak. Együtt mentünk tovább, hallgatózva. Már éppen le akartam téríteni az utunkról - ha szétválunk, nagyobb területet fésülhetünk át -, amikor egy madár rikoltása szúrt az agyamba. Mindketten megdermedtünk. A hang túl erős volt, hogy az úton gyülekező madaraktól érkezzen. Wren. Nem lehet más, hacsak az egyik felnőtt madár figyelmen kívül nem hagyta Coyt utasítását. Halkan nyüszítettem, és a fejemmel a hang irányába intettem. Marc bólintott, és együtt indultunk el. Két perccel később emberi sírás neszeit hallottuk ugyanabból az irányból, aztán gally reccsent egy cipő talpa alatt. Lance-t túlságosan lefoglalta, hogy fogva tartsa Wrent, nem ügyelt a csendes járásra. A fiólca lesz a veszte. Ha elereszti, talán megléphetett volna. Fél kilométerrel arrébb mozgást láttam a fák közt, és megálltam. Marc is látta. Jobbra intett az állával, rábólintottam. Szétválunk, kétfelől közelítjük meg. Ő megy balra, én jobbra. Csendesen kerülgettem az örökzöld cserjéket, és a magas fenyők vastag törzsét, de a lombhullatókat elkerültem, nemcsak azért, mert aljnövényzet híján Láncé észrevehetett volna, hanem mert az én talpam alatt is eltörhetett volna egy gally. Láncé tőlem alig ötméternyire vágott át az erdőn, küszködve fogta a vonagló, bömbölő gyereket, aki hol kicsavarta magát, hogy a csőrével belecsípjen, hol emberi ujjakkal akaszkodott Láncé hajába. Rémületében és haragjában megfeszült, és fültépően felsikoltott, közben pedig nem eresztette a fürtöket. Láncé hátrahőkölt, Wren kezében ott maradt kétmaréknyi haj. Láncé artikulálatlanul felüvöltött fájdalmában, és megállt, hogy új fogást vegyen a gyereken. Majdnem egy teljes percig gügyögött neki

gyaloglás közben, és amikor ez nem használt, üvölteni kezdett. - Kussoljál! Egyetlen kicseszett percre, kussoljál már el! Elfojtottam az önkéntelen mordulást, nehogy felfedjem magam, bár alig hittem, hogy Láncé meghallhatna kettejük kiabálása mellett. Óvatosan követtem a kandúrt, vártam, hogy Marc is mellénk érjen - ő a hosszabb, kerülő úton ment. Végül megláttam a mozdulatot Láncé mögött - mindössze egy elmosódott árnyék suhant a tűlevelek sűrűjében, de nekem elég volt. Marc a helyére ért. Már készen álltam, hogy lecsapjak, de akkor rájöttem, hogy macskaként nem tudom megtartani a gyereket, akkor sem, ha Láncé netán átadja. A francba! Akármennyire is bosszantott, nem volt más választásom. Csendben visszavonultam, és egy fenyő lehajló ágai alatt véghezvittem életem leggyorsabb visszaváltozását, bízva benne, hogy Marc a távollétemben is követi Lance-t. Két perc alatt nem jutnak messzire egy visongó kétévessel. Emberként, némán átkozódva másztam ki a fa alól, védtelen bőrömet tobozok, ágak, tövisek karmolászták, a hajam beleakadt a fenyőtűkbe, a lábujjaim töredező levelek közé süppedtek. Felegyenesedtem; akaratlanul reszkettem a hidegtől, és kénytelen voltam ösz- szeszorítani a fogamat, ha nem akartam vacogni. Megrándultam, ahányszor egy tüske állt a talpamba, vagy egy ág csapódott meztelen felsőtestemnek, de sietve gyalogoltam Láncé után - még mindig hallottam, ahogy Wrennel küzd. Néhány percbe telt, hogy beérjem őket; némi kutatás után Mar- cot is megláttam az aljnövényzet rejtekében. A szememet szerencsére macska alakban hagytam; láttam a fejtartásán a néma kérdést, és azt, hogy mérges, amiért visszaváltoztam, de nem tehetett semmit. Csak támogathatott. Láncé megint megállt, hogy magasabbra igazítsa Wrent a csípőjén, a kislány még mindig az erdő felé nézett. A kilométeres séta után jóval

nehezebbnek érezhette, mint amikor felkapta. A fióka szüntelenül vergődött, és sikerült is a csőrébe kapnia Láncé ujját, amikor az éppen fogást váltott a derekán. - Bassza meg! - kiáltott Láncé. Vér serkent az ujjhegyéből, mesz- szire szállt a szaga a téli, holt erdő tompaságában. - Maradj nyugton! utasította a kislányt, miközben egyik karjából a másikba igyekezett átemelni.

Ideje cselekedni. Most már hamarosan vagy lerakja, Wren pedig elszalad az erdőben, vagy elveszti az önuralmát. Mélyet lélegeztem, és kiléptem a fa mögül, ahol addig rejtőztem. -

Add ide a gyereket, Láncé!

Levegőért kapott, macskaszemek híján hunyorítva lesett felém a sötétben. Néma mozgás árulta el mögötte, hogy Marc is elfoglalta a helyét, de nem árulta el magát, hátha szükség lesz a meglepetés erejére. -

Faythe? - tudakolta Láncé, még mindig hunyorgatva.

- Ki más? - közelebb léptem; Láncé szeme csak egy pillanatra kerekedett el, amikor meglátta meztelenségemet. - Add ide a kislányt, hadd vigyem vissza az anyjának. Nincs már rá szükséged. Miért nem engeded el? - Nem érted. Akárhová megyek, levadásznak. Ez a kis szarzsák az egyetlen, ami miatt nem ölnek meg, amikor rám találnak. - Rendben - bólintottam. — De nem is keresnek. Megmondtam nekik, hogy visszaviszem a fiókát, és most az úton várakoznak. Add ide a gyereket, sokkal gyorsabban futhatsz úgy. Láncé szemöldöke a magasba szökött, megigazította a vonagló fiókát a csípőjén. -

Elengednél?

Vállat vontam. - Nem érdekel, elkapnak-e vagy sem. Már úgysem minket hibáztatnak Finn haláláért.

-

De nem lesznek rád dühösek, ha elengedsz?

- De, valószínűleg. De hogyan vadászhatnálak le téged és vihet- ném vissza Wrent a családjához egyszerre? Láncé tartása lassan ellazult, ahogy megértette, hogy igazat mondok, az arcára is kiült a megnyugvás. - Vagyis odaadom neked a gyereket... te meg egyszerűen eleresztesz? - Meg se próbállak utolérni - bólintottam. Láncé belegondolt. Tudta, hogy egy gyereket hurcolva nem jut messzire, és ha a madarak kapják el, tőlük sosem kap ilyen ajánlatot. Végül biccentett. -Tessék. - Két karral eltartotta magától a küszködő fiókát, és amikor előreléptem, hogy átvegyem, a szívem idegességemben a torkomba szökött. Wren engem sem ismert jobban, mint Lance-t. Vajon megpróbálja majd kicsípni a szememet a fészek felé menet? - Wren? - nyújtottam felé a kezemet lassan. - Szeretnél visszamenni a mamádhoz? - Maaama? - kérdezte vidáman, könnyes szeme nagyra nyílt. Most először hagyta abba a vergődést, amióta Láncé felkapta. - Igen. Gyere, keressük meg a mamát! - Átvettem a gyereket; hagyta, hogy magamhoz öleljem, bár a karja apró, tollas szárnnyá változott. Menjünk haza! - Hátraléptem, a szememet nem vettem le Lance-ről, biztos, ami biztos. - Köszönöm! Csak bólintott, aztán megfordult és elrohant. Mindössze néhány lépésnyire jutott, amikor az árnyékok közül kivált egy fekete folt. Marc feltaszította, és együtt zuhantak el, de Marc került felülre. Wren ijedten rikoltott. Magamhoz öleltem, hogy megnyugtassam, nem törődve a húsomba vájó hideg, éles karmokkal.

Megjegyzendő: a kismadarak nem puhák. - Megígérted! — vonította Lance. Marc a fogai közé kapta a tarkóját.

- Azt mondtam, hogy én nem próbállak majd utolérni. Marcról nem volt szó — néztem le rá. Magam is meglepődtem, mennyire kevés volt bennem az együttérzés. Marc kérdő hangot hallatott. Átkaroltam a kicsit, és végigfuttattam a kezemet pillanatnyilag hosszú haján. - Fordítsd meg! Marc elhátrált, de elég közel maradt, hogy bármelyik pillanatban kitéphesse a másik kandúr torkát. Közelebb léptem. Láncé lassan hanyatt fordult, és felnézett rám. Wren mocorogni kezdett, amikor meglátta, úgyhogy én is megálltam néhány lépésnyire, nem akartam tovább sokkolni a fiókát. - Lance Pierce, megöltél három embert - jelentettem ki saját magam számára is váratlanul erős hangon. - Micsoda? - Láncé tiltakozott volna, de meggondolta magát, amikor Marc néhány centire a torkától felmordult. - Finn csak az első volt - folytattam. - De hagytad, hogy Malone minket vádoljon meg vele, és ezzel Charlie Eames és Jake Taylor halála is a te lelkeden szárad. Amellett komoly sérülést okoztál Owen bátyámnak és

Lucas

unokatestvéremnek.

Elraboltattál

engem

és

Kacit

a

mennydörgőmadarakkal, amibe Kaci majdnem belehalt. Végül pedig elraboltál egy kisgyermeket, és azzal fenyegetőztél, hogy megölöd, mert gyáva és undorító módon így akartad megmenteni a saját életedet. Láncé hallgatott - az igazsággal nem szállhatott vitába. - A madarak az életedet akarják. Élve akarnak felfalni, hogy boszszút álljanak, amiért megölted Finnt. De ha átadlak nekik, Jaké és Charlie halála megbosszulatlan marad. Szóval vedd úgy, hogy most kegyelmes halált kapsz. Határozottan-Marc felé bólintottam; ő kérdőn billentette oldalra a fejét. Biztos vagy benne? Eszembe jutott, hogy apám azt mondta: a vezetőknek kemény

döntéseket kell meghozni. Kacire gondoltam, és arra, akivé válnom kell, hogy valóban elég hatalmam legyen, és meg tudjam védeni. Ha meghozom ezt a döntést, már nem fordulhatok vissza. Már nem lehetek egy egyszerű nőstény, vagy egy egyszerű végrehajtó, aki megteszi, amit mondanak neki. A kivégzéseket az alfák rendelik el, és egy ilyen parancs felért a nyilatkozattal, hogy egyszer majd - bár békésen, de mégis - át akarom venni a falka vezetését. Ha pedig Maré végrehajtja a parancsot, azzal megígéri, hogy támogatni fog. Mélyet lélegeztem. - Csináld! Láncé szeme akkorára tágult, hogy azt hittem, kiugrik az üregéből. Marc lecsapott a torkára. Egy pillanat alatt vége lett. Láncé gyorsan halt meg, és ez jóval több volt, mint amit a mennydörgőmadarak tettek volna érte. Wren furán, elégedetten kotyogott a fülembe, a fejét a vállamra fektette. Nézte a vérfürdőt, de egy cseppet sem zavarta. Húsz perccel később kiértünk a fák közül a különböző alakokban lévő madarakkal zsúfolt útra. Teljesen összefagytam, szabályosan remegtem a hidegben, ők pedig összebújtak, hogy melegítsék egymást. A feszültség és düh szinte tapinthatóan vette körül őket - amíg az első gyöngyszemű madár észre nem vett minket. - Wren! - sikoltotta Brynn, és átrohant az úton. Amint a fióka meghallotta az anyja hangját, komolyan vergődni kezdett, úgyhogy óvatosan letettem. Wren egy ujjas és egy karmos lábon billegett Brynn felé, félig formált szárnyával csapkodva, mintha bármelyik pillanatban felrepülhetne. Brynn felkapta és ringatni kezdte, ismerős, dallamtalan dúdolással nyugtatgatva. A jelek szerint az ilyesmi átível a fajokon. Mögöttem Marc érkezett, a vállán hozta Láncé tetemét. Belépett utánam a madarak formálta körbe, Brynn-nel szemben, aki még . mindig

ringatta kimerült fiókáját. Marc lehajolt, és arccal felfelé ledobta Lance-t a földre; a halott vére meztelen hátára kenődön. Láncé vakon bámult a csillagos égre, őt pedig vagy ötven mennydörgőmadár nézte. Mi pedig sietve magunkra vettük a visszafelé összeszedett ruháinkat, hátha felmelegszünk. - Halott - jegyezte meg az egyik fiatal kakas, amikor felhúztam a nadrágom cipzárját. Nyilvánvalóan az egész sereg nevében beszélt. - Igen. A gyermek viszont nem az. Élve nem tudtuk elkapni, de átadjuk a testét, tegyetek vele belátásotok szerint. - Gyűlöltem a gondolatot, hogy kiadjuk Láncé testét, hányingerem lett a gondolattól, hogy megeszik, mégis ez volt az egyetlen kompromisszum, amivel esetleg a madarak is megelégszenek, és elengednek minket. Feltételezem, a bizonyíték elégséges, hogy nem mi öltük meg Finnt. - Természetesen. - Ezúttal Brynn felelt. Megkönnyebbülésemben alig kaptam levegőt. Elfordultam, átnéztem a körülöttünk tolongó madarak feje felett. Úgy ötvenlépésnyire Kaci álldogált Jace-hez bújva, a kandúr karjával a vállán. Remegett a hidegtől, és alighanem a félelemtől is, de amint megpillantott minket, kihúzta magát, hogy megmutassa, mennyire elszánt. - Megtettem, amit ígértem. — Elővettem a telefonomat a zsebemből, és visszafordultam Brynn felé. — Hívjátok vissza a többi madarat! Az asszony bólintott. Felhívtam apámat; az első csörgésre felvette. - Faythe? - kérdezte feszültségtől rekedten. - Igen. Velünk van Kaci, és indulunk haza. - Hála az égnek! - A háttérben férfiak ujjongását hallottam, és anyám hangos, megkönnyebbült sóhaját. - Át tudod adni a telefont Becknek? - Egy perc - felelte apám. Kimerültnek tűnt; átfutott az agyamon, hogy vajon aludt-e egyáltalán, amióta elmentünk. Brynn kezébe nyomtam a mobilomat. Amikor Beck válaszolt, az

asszony elrendelte a teljes csapatkivonást, végül apám megígérte, hogy azonnal átadják Kait a társainak. Mire újra zsebre tettem a telefont, két hatalmas madár már felrepült Láncé testével a fészek felé. Biccentettem Brynn felé - köszönjük, és minden jót - és elfordultam, de akkor megéreztem a kezét a karomon. Visszafordultam - a szeme barátságosan csillogott, ilyet még nem láttam a fajtársaitól. - Az adósaitok vagyunk, amiért visszahoztátok a lányomat - jelentette ki. - És mielőbb szeretnénk visszafizetni. A mondat inkább jelentette, hogy „nem szívesen tartozunk nektek”, mint hogy „köszönjük, hogyan hálálhatnánk meg”, mégis, jobban hangzott, mint egy rúgás odafent, és hetven méter zuhanás. - Hát... rendben. - A „köszönöm” egyszerre tűnt elkoptatottnak és helytelennek. - Majd tudatom, ha... eszembe jut valami. - De a gondolat már alakot is öltött a fejemben. A mennydörgőmadarak hideg kegyetlenségük ellenére, vagy talán éppen ezért, komoly ellenfélként léphetnének be a háborúba. A falkám erről saját tapasztalatból győződhetett meg, és nem kételkedtem, hogy apám is ugyanilyen készségesen fordítaná Malone ellen a saját fegyverét. Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor egy perc múlva a karomba szorítottam Kacit. Erősen megölelt, és csak addig eresztett el, hogy felvehessem a dzsekimet. Kierőszakoltam magamból egy kimerült mosolyt, igyekeztem nem észrevenni, Marc és Jace miként kerülik el egymást, miközben mindketten igyekeznek közel maradni hozzám. Átfogtam Kaci vállát. - Most már hazamehetünk? - kérdezte, fáradtan és aggodalmas megkönnyebbüléssel nézett fel rám. Egyikünk sem fogja magát biztonságban érezni, amíg elég messzire nem kerülünk a mennydörgőmadaraktól és égi börtönüktől. - Hogyne.

Hazamegyünk, még ha csak annyi időre is, hogy pihenjünk és eltervezzük az összecsapást. Mert ha a gyilkos vérével átitatott tollak nem bizonyulnak elégnek, hogy meggyőzzék a többi alfát Calvin Malone elmozdításáról, mi készen állunk majd, hogy a nehezebbik úton csináljuk meg. Néha előfordul, hogy csak a nehezebb út járható.