hősök beszéde, ZMNE / 2010. XI. 02.
„Assisi Szent Ferenc mondta egyszer: ha a császárral beszélhetnék, elrendeltetném vele, hogy a pacsirtáknak karácsony estéjén magot szórjanak a havas utakra, hadd legyen részük ünnepi lakomában. A szent napon milyen szörnyű dolog, a napsugárhoz és nyári bőséghez szokott pacsirtáknak szállni havas utak, dérütött mezők, hófehér földek felett. Ha egyáltalán tudna énekelni, mit énekelne egy árva pacsirtapár ilyenkor, mit énekelne ilyenkor a pacsirta párjának lehullott teteme felett? Utolsó dal a megfagyott világban...”
1925 és 1944 között Magyarországon állami ünnepen emlékeztek a hősökre, s 2001 óta ismét a hivatalos ünnepek sorába emelkedett. Ma, 2010ben érzéseimet Pilinszky János sorai hatják át: „Egy egész örökkévalóság őrzi mindannyiuknak sorsát, rendíthetetlen, mint a kőzet.”
A sápadt halál időről időre tetemre hívja a gyászolók millióit. A kép régi és szívbe markolóan új. Lélekben újra temetjük szeretteinket, mert talán nincs olyan család Magyarországon, amely ne vesztett volna el legalább egy apát, fiút, fivért a nemzetet próbáló háborúkban. A lélekharang ma, a Halottak Napján Értük szól, a gyertya ma nekik világít, miként minden nemzet fiaiért, akik életüket áldozták az embert próbáló világháborúkban.
Az örökre eltávozott katonákra való emlékezés előzményei közel egy évszázadra nyúlnak vissza. 1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy a frontról levélben javasolta, hogy „Az országgyűlés [...] hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre [...] elesett hőseit névszerint bevési...” Az 1916 végén koronázása előtt álló IV. Károly király levele és gróf Tisza István beterjesztése alapján a Képviselőház elfogadta az 1917:VIII. törvényt: „Minden község [...] méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik [...] a hazáért életüket áldozzák fel.” A hősi emlékművek állítása még Nagy Háború idején megkezdődött.
ZMNE – beszéd / 2.
ZMNE – beszéd / 3.
1925. május 1-én az 1924: XIV. törvénycikk alapján – március 15. és augusztus 20. mellett – nemzeti ünneppé, a Hősök Emlékünnepévé nyilvánították május utolsó vasárnapját. Magyarország 1941-ben belépett az újjáéledő világháborúba. 1942-ben elrendelték a hősi halottak nevének felvésését a hősi emlékművekre. A XX. századi világháború Totális Háborús szakaszának középső évétől láthatunk Hazánkban emlékműveket, amelyekre az apák mellé fiaik nevét is felvésték.
zett szembe az ellenféllel, midőn elérte a katonavégzet, volt bár ő kalandozó könnyűlovas, az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak vértese, a török idők végvári vitéze, a kuruc felkelések bocskoros parasztkatonája, vagy negyvennyolc huszárja. Imát ma Értük is rebegnek, az emlékezés virágai őket is megilletik. Őrhelyről-őrhelyre vitték a Véres Kardot, hogy „Veszélyben a Haza!” Róluk megemlékezni szent kötelesség, hiszen nincs már hozzátartozójuk, aki Nekik gyertyát gyújtana.
1945-ben bár szerényen, de megemlékeztek a hősökről, ám 1946-tól elmaradtak a hivatalos ünnepségek. Magyarországon e napon 1989-től tartanak ismét hivatalos rendezvényeket. 1990-től sorra avatják a hősi emlékműveket. Hol különállót, hol az 1914–1918-as hősök nevei mellé vésik fel az 1938–1945 között elesetteket. Ám nekünk nem csupán róluk kell megemlékeznünk.
A XX századi világháborúból haza nem tért katonára ma még együtt emlékezünk azokkal, akiket Ők szerettek, s akik Őket hazavárták. Ám nem szabad megfeledkeznünk az idő könyörtelen múlásáról. Lassanként elköltöznek az anyák, az apák, a testvérek, a hitvesek, s a gyermekek is. A Hadak Útjára tért katonák ma már minden család részét képezik, mert ők azért haltak meg, hogy mi élhessünk. Mindenki, aki ha hívta a haza, életét áldozta, az én bajtársam, az én hősi halottam.
A harangkondulás közben, a gyertyaláng fényének táncában látomásszerűen jelennek meg előttünk a hősi halált halt katonák, mint ostromlott
ZMNE – beszéd / 5.
ZMNE – beszéd / 4.
vár bástyafokai. Mindegyik vigyázóan állt, s né-
Magyarország geopolitikai helyzeténél fogva nem maradhatott ki a XX. század első felének két
szakaszban lezajlott világháborújából. Nem maradhatott távol, mint ahogy egyetlen nagyobb összecsapás sem kerülte el a Kárpát-medencét a népvándorlás kora óta. S ahogyan minden esetben súlyos veszteségek érték az itt élő népeket, így történt ez 1914–1918, illetve 1941–1945 között is. Magyarország embervesztesége a XX. század első felében is kiemelkedően magasnak bizonyult.
esik, ami kivetítve az ország trianoni béke utáni területére 260 ezer halottat jelent. A Monarchia „osztrák fele” 800 ezer, Németország 1,9 millió, Törökország 500 ezer, Bulgária 62 ezer katonát siratott. Az Antant-hatalmak 6 millió halottat vesztettek, ebből Oroszország 2,3 milliót, Franciaország 1,4 milliót, Nagy-Britannia 950 ezret, Olaszország 500 ezret, Szerbia 700 ezret, Románia 160 ezret, az USA 56 ezret.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. július 28án Szerbiának küldött hadüzenete (amellyel szemben egyedül a magyar miniszterelnök, Tisza István gróf adott hangot fenntartásainak, azt az álláspontot képviselve, hogy a Monarchia számára a válság politikai megoldása a legelőnyösebb) kiváltotta a koalíciós mechanizmusok működését. A Nagy Háborúban 1918-ig több mint 67 millió katonát állítottak fegyverbe. A történelmi Magyarország 20 milliós lakosságából 3,8 millió, a Monarchia 51 milliós népességéből összesen 9 millió katona vett részt a háborúban. A Központi
A hadba vonult magyar katonák 17%-a halt hősi halált, közel minden ötödik, 20%-a sebesült meg, s 19%-a esett hadifogságba. Ez azt jelenti, hogy minden második térhetett csak haza a háborúból. E számok ráadásul csupán a frontokon elesetteket takarják, ehhez kell hozzászámítani a hadifogságba esetteket. Ez Ausztria–Magyarország esetében 1 millió 673 fő, ebből a történelmi Magyarországra 743 ezer esik. 20-25%-uk sosem láthatta újra szeretteit. ZMNE – beszéd / 7.
ZMNE – beszéd / 6.
Hatalmak országai 4,2 millió katonát vesztettek. A történelmi Magyarországra ebből 660 ezer
E százezrek utolsó üzenetét Gyóni Géza tolmácsolta, aki utász tizedesként esett hadifogságba 1915-ben Przemysl erődjének feladásakor, s ma
is Krasznojarszkban alussza örök álmát. „Csak az búsít, ha itt halok meg, kedves, Nem járhatsz majd ki virágos síromhoz. (...) Vén holló kopog szikkadt koponyámon.” A XX. századi világháború 1939–1945 közötti Totális Háborús szakaszában a katonák és a polgári lakosság összefonódott. A katonai és a polgári veszteség aránya az 1914–1918-as világháborús szakaszban 75:1, az 1939–1945-ösben 0,8:1 volt. Beszédes szám! Magyarország embervesztesége 1941–1945 között a korabeli államterületen 850-950 ezer főre rúgott. A katonai veszteség 340-360 ezres, ebből 140-160 ezer a hősi halott. A légitámadások és a földi harcok következtében mintegy 50 ezer polgári személy vesztette életét. A háborús többletveszteséggel együtt a polgári áldozatok száma
sítő adatok. Magyarország összvesztesége a lakosság lélekszámának arányában több, mint 6,7%-ra tehető, ezzel hazánk az „előkelő” negyedik helyet foglalja el Lengyelország, a Szovjetunió és Németország mögött. S az Osztrák– Magyar Monarchia, benne Magyarország is hasonlóan a negyedik helyet foglalta a Nagy Háború végére, ugyancsak több, mint 6,7%-kal, Szerbia, Franciaország és Németország mögött. A Szovjetunió vesztesége meghaladta a 20 milliót, ebből 7,5-8 millió volt katona, s a lakosságból 7-10 millióan haltak meg. Németország katonai vesztesége 3,9 millió, a polgári áldozatok száma 2,3 millió. Lengyelország 300 ezer katonát áldozott, ám összvesztesége meghaladja a 6 millió főt. Jugoszlávia 300-400 ezer katonát és több mint 1 millió civilt vesztett. Románia katonai vesztesége Olaszországhoz hasonlóan meghaladja a 300 ZMNE – beszéd / 9.
ZMNE – beszéd / 8.
80-100 ezer, s ehhez jön még 500-700 ezer meggyilkolt zsidó. A visszacsatolt területek veszteségeiről, a félkatonai alakulatok és partizánok által meggyilkoltak számáról nincsenek hiteles össze-
ezret. Az USA 290 ezer, Nagy-Britannia 390 ezer, Franciaország 250 ezer katonát vesztett. A katona-áldozatok száma Európában megközelítette a 22, a civileké a 28 millió főt.
A lélekharang Mindannyiukat szólítja, a mécsesek lángja az Ő lelküknek is elviszi az emlékezés világát. Az örökre eltávozott katonák a Hadak Útjáról letekintve reánk bajtársi üdvözletüket küldik, s nem kérnek egyebet, csupán hogy szívünkben őrizzük emléküket... S e mai nap bizonyítja: emlékezetük soha nem halványulhat el! Nincsenek egyedül, velük vagyunk lélekben. A lélekharang az ő világosságuk, amelynek szava megcsendíti örök takarodójukat, a kürtszót, ami egykor csatába szólította őket. A lélekharang az ő szellemi gyógyírjuk és a további útjuk, mi vezérli őket a Hadak Útján; nem más, mint a mi lelkünkből kiszakadt és az ő lelkükkel egyesülő szövétnek. S míg csendülése közben kezünket szívünkre tesszük, az ő lelkükben kígyúl a bajtársi szeretet lángja, amely örök együvétartozásban egyesíti a ma és múlt katonagenerációit. ZMNE – beszéd / 10.
Ma minden hősi halottért megkondul a lélekharang, minden katonaáldozatért gyertya gyúl, nevüket felírjuk egy-egy, lelki szemeink előtt megjelenő téglára. Ezekből pedig összeáll az elesett hősök Pantheona. Magyaroké és minden nemzet fiaié, akik életüket áldozták az emberiség történe-
tét végigkísérő fegyveres küzdelmekben. S e Pantheonban, az Emlékezés Templomában minden név ismerős valakinek, minden ismert és ismeretlen lélek fájdalmas szívű élők után kiált. A szülők, akik fiukat; a hitvesek, akik szerető férjüket; a gyermekek, akik gondoskodó atyjukat siratják, lelkükben az Emlékezés Templomában találhatnak megnyugvást, hiszen a harangkondulásokból kihallik mindegyikük személyes üzenete. Az elesettek emléke előtt a költő Arany János szavait felidézve hajtunk fejet: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl, Hanem lerázván, mi benne földi, Egy éltető eszmévé finomul.”
