Forrás: http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=212&lap=0
Kapronczay Károly
Egészségi és katona-egészségügyi állapotok a Rákócziszabadságharc idején
A felszabadult területeken nemcsak telepítészek váltak szükségessé, hanem létfontosságú lett a mocsarak lecsapolása, a folyók szabályozása, gátak és utak építése. Egy 1686-ból származó leírás szerint így festett a táj: „Meneteltünk 30 néhány mérföldet, de sem falut, sem várost nem találtunk. Gyakran találkoztunk kisebb-nagyobb kóborló csapattal: a család mind a vadnépeknél, földbe ásott kunyhókban lakott, s mint a tatárok, vadászatból és halászatból tartotta el magát, nyúzott nyers húst ettek, mint a cigányok. … A hajdani szép Magyarország pusztasággá változott, 30-40 mérföldnyire se volt falu, se város. Embernagyságúra nőtt a fű, úgyhogy utat kellett vágni. A lerombolt városok és faluk megvadult kutyáival volt tele a város, amelyek mint megvadult farkasok egyaránt megtámadták az ember és állatot, kikaparták a hullákat, s széthurcolták a csatatereken.” Ezzel szemben a Felvidéken és Erdélyben nemcsak rendezett állapotok uralkodtak, hanem néhány városban már kiépített vízvezetékek működtek (Beszterce- és Körmöcbánya, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Kassa, Kolozsvár), ugyanakkor az Alföldön és a Tiszántúlon –– a törökdúlástól és a háborúk pusztításaitól
legtöbbet
szenvedett
vidékeken
––
felszíni
kutak
vizét
itták.
A XVIII. században Európa népessége –– elsősorban a nyugati országokban –– megkétszereződött, míg hazánk lakossága a csaknem másfél évszázados török megszállás, a pusztító járványok (pestis, malária, vérhas stb.), a törökellenes háborúk miatt meglehetősen sivár képet mutatott. Igaz, már a XVII. század utolsó évtizedeiben megindult a külföldiek betelepítése; az első hullám nem sok eredménnyel járt, hiszen a bevándorlók nagy része éppen a járványok miatt (főleg maláriában) halt meg. A korabeli források szerint a Rákócziszabadságharc katonai vesztesége nyolcvanöt-kilencvenezer fő volt, de Erdélyben is meghaladta a tízezret. Az ebben az időben dühöngött pestisjárvány áldozatainak száma is megközelítette a négyszázezret, s mire beköszöntött egy „nyugodtabb korszak”, mintegy kétmillió körüli volt az ország népessége. A korabeli feljegyzések szerint is ennyi lehetett
Magyarország lakossága a törökök kiűzése idején, de ennek számát 1720-ban –– már az első nagyobb betelepítés után –– 2,5 millióra becsülték. (Ez a lélekszám a II. József korabeli népszámlálás idejére 9,3 millióra nőtt.) Más számítások szerint a török kiűzése után Magyarország és Erdély lakossága 3,5 millió fő volt, 1720 körül 4,5 millióra nőtt. Ez utóbbi növekedés
nemcsak
a
háborúk
után
törvényszerűen
jelentkező
„reprodukciós”
lakosságnövekedésen alapul, hanem a szervezetten betelepített idegen etnikum megjelenésén is. Szinte szólássá vált az a megállapítás, hogy szembetűnő a különbség a török hódoltság egykori vidékeinek és Magyarország, valamint Erdély egészségügyi helyzete között. Az 1700as
évek
legelején
Magyarország
területén
mintegy
negyvenöt-negyvenhét
orvos
tevékenykedhetett, akik képesítésüket külföldi (főleg német és itáliai) egyetemeken szerezték. Csak a legmódosabb városok kiváltsága volt az „orvostartás”, igaz, ha orvost akartak volna alkalmazni, akkor sem találtak volna. A magyar területeken –– elsősorban a felvidéki és erdélyi városokban –– a XVI. századtól sebészcéhek működtek, amelyek lényegében ellátták a betegeket, életmentő segítséget adtak békében és háborúban, legfőképpen járványok idején. A korabeli feljegyzések „összesítése” alapján a Rákóczi-szabadságharc idején mintegy nyolcvanöt-kilencven sebész dolgozott a magyar területeken. Az adott orvosi és sebészi létszám semmi esetre sem lett volna képes nagyobb tömegeket „ellátni”; nem véletlenül jegyezték fel a főúri vagy gazdagabb nemesi udvartartások egy-egy orvos vagy jobb képességű sebész hosszabb-rövidebb időre való „szerződtetését”, illetve egymásnak is ajánlották az orvosokat és sebészeket. A falvakban, a kisebb településeken betegség esetén leginkább a javasasszonyokhoz és a gyógyításban jártas lelkészekhez fordultak. A teológiai képzés egy részét a „medicina pastoralis” ismeretanyaga jelentette, amely elsősorban orvosi tanácsokat, tapasztalati alapon nyugvó gyógynövényismereteket, életmódi tanácsokat tartalmazott. A városokban a helyi polgárság adóiból és adományaiból működtek az ispotályok, a „betegházak”, ahol az egyedülálló szegényeket, állandó és alkalmanként jelentkező betegeket helyezték el. Ezek inkább menhelyek, mint gyógyítóintézmények voltak, bár felügyeletüket a város orvosára vagy a helyi sebészcéhre bízták, természetesen, ha éppen volt ilyen. Az ispotályban élők élelmezését, gondozását a város az e feladatokra vállalkozóknak bérbe adta; legtöbbjüknek nem voltak orvosi ismeretei, adott esetben a sebész oktatta ki őket. A betegházak nagy része egyházi kezelésben volt, ahol emberbaráti szeretettől vezérelve –– elsősorban
beteggondozásra
„szakosodott”
szerzetesek
és
protestáns
beteggondozó
közösségek tevékenységének köszönhetően –– valóban ápolást és gondozást kaptak az elesettek. A felvidéki és erdélyi német városokban egészen kiváló beteggondozó intézmények léteztek, főleg olyan időkben, amikor az adott város orvost tudott alkalmazni, vagy valóban sebészcéh működött a polgári közösség területén. A felvidéki és erdélyi városok abból a szempontból is kiemelkedtek, hogy –– német fejedelemségi városok mintájára –– városi törvényeik közé közegészségügyi állapotokat javító rendelkezéseket is beiktattak (az utcák takarítását, szennyvizek elvezetését, temetési szabályzatokat stb.). A városok vagy sűrűbben lakott vidékek –– köztisztasággal foglalkozó rendeleteik színvonalától függetlenül –– a meglehetősen gyakran jelentkező pusztító járványok (pestis, himlő, vérhas, tifusz és a vizenyős-mocsaras területekkel összefüggő malária) igazi terepeivé váltak. A tapasztalaton alapuló és ebben a korban igazi gyakorlattá vált elkülönítő módszert (karantént) alkalmazták, amely a járvány sújtotta falu vagy város katonai kordonnal való elzárását, a járványban elhunytak házainak lelakatolását, személyes holmijaik elégetését jelentette; minden térségen a füstöléssel való „fertőtlenítést” alkalmazták, az elhunytakat azonnal eltemették, oltott mésszel öntötték le a földbe helyezett tetemet és koporsóját. Ezzel ugyan részleges sikereket értek el, ám már felfigyeltek arra, hogy a járvány bármely formája a folyóvizek mentén terjed tovább, így elrendelték a kútvizek fogyasztását, fegyverrel őrizték a közkutakat, nehogy valaki megfertőzze, valamint tiltották a folyóvizek fogyasztását. A tapasztalati megfigyeléseken alapuló rendelkezések betartatását általában a katonaságra bízták. A járványok behurcolásának megakadályozására karanténmódszerrel védték a határokat, a járvány sújtotta területekről érkezőket általában negyvennapos elzárásra, ingóságaik fertőtlenítésére kényszerítették. A legpusztítóbb járványnak ebben az időben a pestis bizonyult, amely Kelet-Európából és a nyugat-európai kikötőkből „támadott”; az utóbbit elsősorban az Ázsiából érkező hajók, illetve szállítmányaik hurcolták be, így a pestis alatt szigorú vesztegzár alá vették a kikötőket. A városokban a betegeket igyekeztek elkülöníteni: úgynevezett járványkórházba, lazarettbe szállították őket, ezzel is akadályozva az egészségesek megfertőzését. A szigorú rendelkezések betartatását a katonaság feladatává tették, amely nem egy alkalommal fegyverrel kényszerítette vissza az adott körzetből menekülőket. A járvány sok esetben éppen a
menekülőkkel,
illetve
a
rendelkezések
megszegőivel
terjedt
tovább.
A lakosság egészségi állapota sokban függött az adott terület békés vagy háborús helyzetétől: a pestis mindig nagy katonai hadműveletek idején jelentkezett elemi erővel, a vonuló seregek továbbhurcolták a gyilkos kórt, nem kímélve a polgári vagy katonai személyeket. A törökkel
folytatott háborúk állandóan pestisjárvánnyal jártak együtt; a katonai rekvirálások nemcsak a helyi lakosság éhezését, hanem skorbutjárványokat is előidéztek. A falvak elnéptelenedése, a tájak elvadulása, a vadvizes területek gyarapodása maláriát, dizentériát, illetve vérhasjárványt okozott, de a hadsereg terjesztette a szifiliszt, a kiütéses tífuszt, amely például a Budát 1540ben ostromló császári hadseregben harmincezer áldozatot szedett. A járványok következtében óriási területek váltak lakatlanná, de e betegségek mindvégig pusztítottak a XVI–XVII. századi magyar területeken. Például 1686-ban a Budát ostromló és a várat bevevő szövetséges haderőben mintegy húszezer katonával nem a törökök, hanem a dizentéria végzett. A járványoktól való félelem eredményezte a felvidéki és erdélyi városok statutúmaiban az „egészségvédő” intézkedések megjelenését, amelyekkel nem csak járványok idején kívánták a helyi lakosságot megvédelmezni. A XVII. században megjelenő, az egészséges életmódra nevelő könyvecskék –– miként Pápai Pariz Ferenc latin, magyar és német nyelven kiadott Pax corporis című munkája –– nemcsak az emberi test felépítéséről, betegségeiről írtak, hanem javaslatokat tettek a járványok elleni védekezésre, könnyen elkészíthető orvosságokat ajánlottak. Pápai Pariz munkáját több kiadásban is megjelentették, s ez az első egészségügyi felvilágosító munka a hazai orvosi szakirodalomban. A zsoldoshadseregek, az értékké vált kiképzett katonák megjelenése fordulatot hozott a katonaorvosi ellátásban. A XVI. században a nagyobb hadműveletek idején a fővezérség környezetében állandó orvosokat alkalmaztak, akiknek –– vagy a közvetlen környezetében levő más orvosoknak és sebészeknek –– kötelességük volt a legmagasabb rangú katonai parancsnokok gyógyítása, de utasításokat adhattak az alacsonyabb rangú katonai parancsnokságoknál szolgáló, hasonló feladatokat ellátó orvosoknak és sebészeknek. Ők nem katonák, hanem bizonyos feladatra és időre szerződtetett civil személyek voltak, akik a hadművelet befejezése után elhagyták a hadsereget. A csapatoknál „szolgáló” sebészek feladata a sebesültek ellátása volt, saját felszerelésükkel vonultak hadba, a szükséges orvosságokat vagy maguk készítették, vagy az útjukba eső patikából vásárolták. A sebesülteket általában a katonai hadműveletek területén levő városi vagy egyházi ispotályokban hagyták, ellátásukért pénzt fizettek, de a sérült és rokkant katonák további sorsáról alig gondoskodtak. (A rokkantaknak vagy özvegyeiknek egyszeri pénzsegélyt adtak, a legtöbbjük koldusbotra jutott.) Például a harmincéves háború után a „feleslegessé vált” rokkantak valóságos csapást jelentettek Európára nézve: csapatokba verődve fosztogattak, raboltak és gyújtogattak. Ezért kerültek Richelieu korában a súlyos sebesültek zár alá a Hospital de la Pitie-ben, a rokkantakat kisegítő szolgálatra várakba vezényelték, Párizsból
minden rokkant katonát kitiltottak. XIV. Lajos St-Germainben olyan invalidusházat épített, amelyben orvosok és sebészek gondozták a rokkantakat. Az angliai Chelsea-ben 1680-ban a szárazföldi, Greenwichben a tengeri haderő rokkantjainak szerveztek gondozóintézetet. Ausztriában a bécsi Allgemeine Krankenhaus épült rokkantak gondozására, de a XVIII. század elején Bécsben, Prágában, Pesten és Nyitrán alapítottak katonai „rokkantházakat”. Oroszországban a cár 1682-ben több monostort utasított rokkant katonák befogadására. Magyarországon Széchenyi György esztergomi érsek 1692-ben százötvenhétezer forintos alapítványt tett, hogy a török háborúk rokkantjainak kórházat létesítsenek, amely valójában 1716 és 1727 között épült fel Pesten (a jelenlegi budapesti önkormányzat épülete). A XVII. század végén valóban általánossá vált, hogy az előrenyomuló vagy helyőrségben tartózkodó katonai egységekhez sebészt, a parancsnokságokhoz orvost „fogadtak fel”, akinek kötelme lett a sebesültek ellátása, háború esetén biztonságos helyre való szállíttatása, a róluk való gondoskodás megszervezése. Nagyobb helyőrségekben a katonaság –– saját laktanyáján belül vagy valamelyik katonai létesítményben –– úgynevezett katonai kórházat rendezett be, vezetését polgári, de a hadsereggel szerződéses viszonyba lépett orvosra vagy sebészre bízta. A katonakórházon belül az ápolási feladatokat idős vagy rokkant katonák végezték, akik a takarításról, az élelmezésről gondoskodtak. Az ezekben az intézményekben dolgozó orvosoknak kellett járványok esetén a védekezést megszervezniük, amelynek végrehajtása természetesen katonai feladat lett. A XVII. században már megtalálhatók a katonaorvosi szolgálat nyomai, olyan kezdeményezések, amelyek bár nem voltak kötelezők és általános érvényűek, alapját jelentették a XVIII. század második felében valóban kialakult katonaorvosi szolgálatnak. Ugyancsak a XVII. században vált gyakorlattá, hogy a nagyobb csaták előtt a szemben álló hadseregek parancsnokai megbízottjaik útján úgynevezett cartellát kötöttek, amelyekben megállapodtak a hadifoglyok cseréjéről, kiváltásuk módjáról, a beteg és sebesült katonák védelméről, valamint az orvosok és sebészek személyi védelméről. Ez nem volt kötelező, de lassan gyakorlattá vált, szinte természetes lett a nyugati háborúkban, kivéve a török frontokon, ahol –– mindkét oldalról –– nem volt kegyelem sem hadifogolynak, sem sebesültnek. Buda visszafoglalásakor (1686) minden török foglyot lemészároltak. A törökök ellen vívott felszabadítási hadműveletben a szövetséges császári főparancsnokság már a Katonai Tanácsot utasította orvosok, sebészek alkalmazására, sebesültszállításra alkalmas
szekéroszlopok
szervezésére,
valamint
tábori
kórházak
felszerelésének
megvásárlására. Ily feladatokra a ferences és a betegápolásra „specializálódott” irgalmas rend
volt hivatva, amelyek a Buda alatt felállított nagy tábori kórház betegellátását, élelmezését és ápolását végezték, ami nem lebecsülendő a szövetséges haderő szempontjából. Valójában ez lett az ösztönzője annak, hogy az esztergomi érsek (Széchenyi György) számottevő alapítványokat tett a katonai egészségügyi intézmények megszervezésére. (A szabadságharc sebesültellátása) A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc katonai egészségügyének kialakítását részben a korabeli katonai hagyományok, részben pedig a kuruc sereg „harcművészete” határozta meg. A szabadságharc hadseregében túlsúlyban volt a könnyen mozgó lovasság, amelyhez a sebesültellátást kellett „igazítani”. A szabadságharchoz csatlakozott egykori császári tiszteknek csak lassabban mozgó csapatokkal kapcsolatos egészségügyi szervezési ismereteik voltak, amelyeket a portyázó lovasság harcmódja szerint kellett módosítani, ám a II. Rákóczi Ferenchez csatlakozott francia ezredparancsnokok (De la Monthe, Fierville) és a magasabb rangú ezredtörzseknél működő francia sebészek (Dupont, De Pier) révén francia szervezési elveket is alkalmaztak. A kuruc seregnek erősen központosított katonai vezetése volt, s az egészségügyi ellátás kiformálását is ez jellemezte. Természetesen nem gondolhatunk valamiféle népes szolgálatra, hiszen a rendelkezésünkre álló (és hitelesnek mondható) adatok alapján az egész országban mindössze negyvenhat, egyetemről kikerült orvosról és mintegy kilencven vizsgázott sebészről van tudomásunk, akik közül nem mindenki csatlakozott Rákóczi seregéhez, illetve vállalt szerepet hosszabbrövidebb időre. Rákóczi Ferenc is követte a hagyományokat, amikor hadba vonuló seregéhez udvari orvosnak (protomedicusnak) felfogadta Lang Jakab (1664–1725) Nürbergben született, Altdorfban orvosi diplomát (1686?) szerzett selmecbányai orvost, aki 1692-től élt magyar földön. Kiváló gyakorló orvos hírében állt, aki előbb Besztercebánya fizikusa volt, onnan került át Selmecbányára. 1695-ben magyar nemességet kapott, mivel eredményesen gyógyította Lipót királyt. A bujdosásban követte II. Rákóczi Ferencet, 1725-ben Rodostóban halt meg. Kezdetben –– tábori főorvosi tisztsége ellenére –– II. Rákóczi Ferenc személyes orvosa volt, de a fejedelem környezete is gyakran fordult kisebb-nagyobb bajaival Lang Ambrushoz. Ebben az időben még csak formálódott a protomedicusi jogkör, a fejedelem hozzájárulása nélkül Lang Ambrus aligha kezdhetett volna önállóan a hadsereg orvos- és gyógyszerellátása megszervezéséhez. A kiformálatlan állapotokra jellemző, hogy a zsoldfizetési
jegyzékeken
Lang
neve
mellett
„Physicus Aulicus”,
„Primarius
ac
Superintendens Medicus” vagy egyszerűen „Doctor Uram” állt, míg Lang az aláírásainál semmiféle címet nem használt. A szabadságharc küzdelmeiben is csak 1704-től vett részt, amikor a maláriában szenvedő fejedelem hívatta szegedi betegágyához a selmeci orvost,
jóllehet környezete igyekezett erről lebeszélni, mert nem bízott a német orvosban. II. Rákóczi Ferenc feltehetően régebbről ismerhette Lang doktort, aki kezdetben nem tartozott állandóan a fejedelmi udvarhoz, hiszen 1706-ból is ismeretes selmecbányai tevékenysége, 1707-ben is gyakran megjelent ottani rendelőjében mint a város orvosa. Lang katona-egészségügyi szervezési munkáját meglehetősen akadályozta a kuruc seregtestek nagyfokú decentralizáltsága, azok önálló tevékenysége és a távolságok adta összeköttetési nehézségek. Ugyancsak figyelembe kell vennünk, hogy némely csapatoknál a sebészek szakmai színvonala valóban alacsony volt, létszámuk állandóan változott. Az 1706–1707-ben lényegében Lang felügyelete alá helyezett orvosok és sebészek, a századoknál működő századborbélyok, illetve a nagyobb egységeknél szolgáló, képzettebb kirurgusok, a magasabb rangú törzseknél foglalkozott „stabalis chirurgusok” szakmai munkájába az udvarban tevékenykedő protomedicus nem avatkozhatott be. E bizonytalanságok ellenére Lang elévülhetetlen érdemeket szerzett a csapat egészségügyi szervezetének kialakításában, a kórházak és a gyógyszerellátás megszervezésében, a járványvédelmi intézkedések meghozatalában, ami már meghaladta a korabeli tábori főorvos jogkörét. Közvetlen törzséhez tartozott a francia Dupont „stabalis chirurgus” és Schwarzwalder János udvari gyógyszerész, aki
feltehetően
azonos
lehetett
a
selmecbányai
gyógyszertár
tulajdonosával.
A Bercsényi Miklós parancsnoksága alatt állt főseregben –– különböző időkben –– Hencziday Miklós és az olasz Francesco Paresi voltak a tábori orvosok, mindketten egyetemen szerezték képesítésüket; a fősebészi tisztet mindvégig a francia Jean De Pier töltötte be, aki valóban katonasebész volt. A gyógyszerész –– miként Bercsényi Miklós levelezéséből kiderül –– feltehetően Kochlas István volt. Név szerint ismerjük Károlyi Sándor törzsének orvosát, Vizaknai Briccius Györgyöt, illetve Forgách Ádámnál Parschitius István orvosdoktorokat. Eszterházy Antal seregének is teljes orvosi stábja lehetett, bár azok nevei nem ismeretesek. A tábori orvosok és sebészek szolgálati helyei meglehetősen gyakran változtak, például Vizaknai Briccius György és Huszti István Pekry Lőrinc erdélyi seregében is tevékenykedtek mint „tábori orvosok”. Vak Bottyán és Balogh Ádám sebesüléseivel kapcsolatban is említenek tábori sebészeket, hasonlóan más seregtestek sebészeiről is van ilyen tudomásunk. Az bizonyos, hogy Lang Jakabot elöljárójuknak tekintették, legalábbis ez derül ki Lang Jakab levelezéseiből. Az imént vázolt laza szervezeti kötődések nem a katona-egészségügyi elképzelések gyengeségét jelentik, hanem azt, hogy Európa más hadseregeiben is ekkor formálódott ki a katonai
betegellátás
rendszere,
sajátságos
vezetési
stílusaival,
állományával,
követelményrendszerével és itt-ott megjelenő intézményeivel (kórház, lábadozó, patika stb.). A betegellátás megszervezésében II. Rákóczi Ferenc fejedelem kuruc serege azonos szinten volt Európa többi zsoldoshadseregével. (Sebesültellátás) A korabeli katonai gyakorlatnak megfelelően a csapatoknál a sebesülteket az adott katonai egység századborbélya részesítette „elsősegélyben”, aki ismerte a legszükségesebb „fogásokat”, a kötözés és a csontrögzítés fortélyait, „nagyobb” ügyekben a képzett ezredsebészhez szállíttatta a sérülteket. A borbélysebészeknek csekény –– inkább csak gyakorlati — ismereteik voltak, ezért a csapatellátás javítása érdekében a francia hadseregben a XVII. század közepétől ezredsebészt alkalmaztak, aki mellett néhány sebész és borbélysebész is dolgozott. Tőlük függetlenül tevékenykedtek a csapatoknál (századoknál, zászlóaljaknál) a borbélysebészek, akik az ezredsebész alá voltak rendelve. Az ezredsebész –– alkalomtól függően –– külön tábori kórházat létesített, amely a gyakorlatban néhány sátrat, előrenyomulás esetén több szállítószekeret jelentett. A franciák gyakorlata nyomán Európában –– a fejedelem által 1705. február 8-án aláírt pátensben –– Rákóczi hadseregében is létesítettek ezredsebészi státust. Ez az intézkedés feltehetően Lang Jakab Ambrus ötlete nyomán született meg: az előírás szerint ezredsebész csak gyakorlott és vizsgázott sebész lehetett, akinek mindig az ezredtörzsénél kellett tartózkodnia. Az ezredsebésszel egyéves szerződést kötöttek, amelyet kölcsönösen megújíthattak, de a távozási szándékot a megállapodás időpontjának lejárása előtt három hónappal jelezni kellett. Ugyancsak „megkötést” jelentett az a kötelezvény, hogy az ezredsebész távozás után nem léphetett az ellenség szolgálatába. Az ezredsebész (chirurgus regiminis) orvos-gyógyító tevékenységet végzett, elöljárója volt a „kézművesség” szintjén működő borbélysebészeknek és sebészsegédeknek. A Rákóczi környezetében tartózkodó protomedicus (Lang Jakab Ambrus) és a tábori hadseregek medicus castrensisei között szoros (alá- és fölérendeltséget jelentő) viszony nem formálódhatott ki. Bár előfordultak kísérletek arra –– például Bercsényi Miklós esetében ––, hogy a hadseregek parancsnokai
ellátási
ügyekben
Lang
Jakabhoz
utasították
tábori
orvosaikat.
A gyorsan haladó kuruc egységeknél a sebesült katonák csak rövid ideig maradhattak; igyekeztek őket a legelső faluban elhelyezni, ahol ha nem volt borbélysebész, saját embereikből hagytak hátra egyet a sebesültek ellátására. Ezek a „sebesültgyűjtők” a gyógyultakat a csapatokhoz, a hosszabb kezelést igénylőket a hátországi „kórházakban” helyezték el. A sebesültek ellátása, illetve gyors elszállítása feltűnt a császáriaknak is, jelentéseikben többször dicsérőleg tettek említést róla.
A hátországi „tábori kórházak” a legtöbb esetben létező városi ispotályok voltak, amelyeket katonai célra vettek igénybe, a helyi sebészt megfizették munkájáért, pénzt és gyógyszert adtak neki. Ez csak egy része volt a „hadiispotályoknak”, mivel 1705. március 31-én Rákóczi Ferenc Bercsényi Miklóson keresztül elrendelte olyan intézmények szervezését, „ahol a borbélyok, azokhoz való requisitumok, intertentiojokra naturalék találtatnak”. Ezeket nem ötletszerűen, hanem a hadműveleti iránynak megfelelően állították fel, általában a frontvonalaktól ötven-hatvan kilométerre. Ismert tábori kórház, „ispotály” működött Besztercén, Selmecbányán, Ujbányán, Érsekújváron, Léván, Lőcsén, Rimaszombatban, Rozsnyón, Kassán, Eperjesen, Sümegen, Mihályfalván, Erdélyben és a Tiszántúlon Kolozsváron, Nagybányán, Sárospatakon, Debrecenben, a Duna–Tisza közén Gyöngyösön, Egerben, Murányban, Szolnokon és Szatmárban. Ezek polgári intézmények voltak, a működés felügyeletét az alispán vagy a helyi bíró látta el, kiadásaikat a hadbiztosság közvetlenül fizette. A gyógyszereket a legtöbb esetben a helyi patikából vásárolták, illetve a protomedicus a selmeci központi gyógyszerraktárból hozatta. Ez a rendszer első pillanatásra jól működőnek tetszhet, ám valójában számos panaszt eredményezett: a pénzkiutalások késtek, gyakran elmaradtak, nemcsak azért, mert változott a hadi helyzet, hanem a polgári vezetés által benyújtott számlák „a csillagos égig értek”. A kórház és a kórházszerű elhelyezés rendkívül költséges volt, s külön gondot jelentett a gyógy- és a kötszerellátás. A viszonylag sok, de a sebesültek számához viszonyítva kevés beteggondozó intézmény fenntartása meghaladta az elszegényedett ország anyagi erejét, de –– ha késve is –– mindig fenntartották a működés feltételeit. E rendszerben valóban „újdonságnak” számított az 1708-ban létesített, curatorium néven szervezett lábadozókórház. Az elképzelés szerint ezeket az intézményeket fürdőhelyek közelében, katonai vezetéssel kellett létrehozni és személyzettel ellátni. A fennmaradt szervezeti utasítások állandó katonai kórházakra utalnak, mely rendszer teljes kiépítését a szabadságharc gyors hanyatlása is befolyásolta, csupán Rimaszombaton, Stubnyafürdőn és a dunántúli Mihályfalván létesítettekről vannak ismereteink. E helyekre csak csapattisztek ajánlásával kerülhettek betegek, akik eltartásáról a katonai gondnok kötött szerződést a katonai sebésszel, az intézmény katonai gyógyszerésze a Selmecben működő központi gyógyszertárból hozatta a gyógyszert, illetve számolt el azokról. Az adatok szerint frissen sebesülteket is felvettek, ami kissé módosítja a „lábadozó” kifejezés kizárólagosságát. Egyébként Európa más országaiban is
ekkor
tették
meg
az
első
kísérleteket
állandó
katonakórházak
létesítésére.
A leírások a szervezett betegellátást vázolják, ám számos adat van arról is, hogy a tiszteket, a
pénzzel fizetőket magánházaknál helyezték el, ott folyt a gyógyítás, a lábadozás, a helyi polgári orvos vagy sebész járt a beteghez. Sokan dicsérték Spillenberger Dávid lőcsei, Moller Károly Ottó besztercebányai, Szentkereszty Dániel eperjesi és Privigyei Miklós huszti orvosokat, akik nem álltak szerződésben a kuruc hadsereggel, munkájukat később a hadbiztosság megfizette. A sebesült katonák ilyetén ellátása elképzelhetetlen volt, éppen létszámuk növekedése miatt kezdődött el 1705 és 1708 között a katonai sebészi szervezet és intézményi rendszer kiépítése. A gyógyító eljárásokról nem maradtak feljegyzések, bár ezek nem lehettek rosszabbak vagy jobbak a kor ismereteihez képest. Ellenben érdekes egy debreceni adat: 1708–1709-ben a helyi sebészcéh csaknem ezer sebesült ellátásáról számolt be, amelyek között negyvenegy koponyasérült is volt, többségükben agykéregig hatoló sebesüléssel, de közülük csak egy halt meg. A betegellátás legsúlyosabb kérdése a gyógy- és a kötszerellátás utánpótlása volt, hiszen a gyér számú helyi patikák nem tudtak nagy mennyiséget előállítani, illetve a súlyos gazdasági helyzetben levő országban nem tudták az alapanyagokat megvásárolni. Ez a gond végigkísérte a szabadságharc egészségügyét. Az első évek meddő kísérletei után 1704-ben Lang Jakab ezer rajnai forintot kapott, hogy gyógyszervásárlás céljából Lengyelországba utazzon, s végül Gdańskban, Krakkóban és Boroszlóban (Wroclawban) szerezte be a szállítmányokat, amelyeket Selmecbányára irányított, s ebből az „alapszállítmányból” szervezték meg a központi gyógyszertárat. Ez valóban különlegességnek számított az adott korszakban, hiszen a legtöbb hadsereget szerződéses gyógyszerészek látták el készítményekkel. Feltehetően ez a beszerzési forma folyamatos volt 1709-ig, amikor a katonai helyzet alakulása elzárta a lengyelországi beszerzési lehetőségek útját. Ekkor Lang nagyobb mennyiségű gyógyszert szerzett be ausztriai forrásokból Károlyi Sándor révén, továbbá az orosz követ segítségével ezer tallér értékű kősóért vásárolt Bécsben. Amikor a fejedelmi udvar csak korlátozott mértékű segítséget tudott gyógyszervásárlásokra nyújtani, akkor Lang a megyéktől szerzett hiteleket. A katonai egészségügy tehát anyagilag bonyolult feladatot jelentett, és súlyos teherként nehezedett a kincstárra. A „utánpótlásra” azonban több forrás is akadt. Az egyik az áruló vagy hűségesküt megtagadó földbirtokos nemesség elkobzott vagyona volt, amelynek egy részéből úgynevezett ispotályi alapot hoztak létre. A csapatoknál azt a gyakorlatot alkalmazták, hogy a havi zsoldból egy-egy garast levontak (ispotályi pénz), amelyet a hadbiztosság kezelt, s ebből utaltak ki –– számlák alapján –– a sebészeknek és a patikusoknak különböző összegeket. Ez az alap nem volt akkora összegű, hogy a panaszokat kiküszöbölhették volna, főleg azután,
hogy az ezred rokkantjait is ebből az alapból segélyezték. A másik forrás az úgynevezett számpénz volt: az összeírásoknál minden katonától levontak egy-egy garast, ami sokszor rossz hangulatot keltett a bevonuló katonák között. Ezt hamarosan megszüntették, inkább a kereskedőktől elkobzott áruk ellenértékét vagy az időnkénti zsákmány értékének egy részét tették be az ispotályi alapba. A pénzromlás, valamint a rokkantak számának gyors növekedése miatt újabb intézkedésre került sor: 1707-ben az ónodi országgyűlésen törvénybe iktatták, hogy az áruló főurak birtokait a Gazdasági Tanács veszi kezelésbe, s az éves jövedelmet az ispotályi alapba utalják át. Arról kevés adat van, hogy mekkora összegeket utaltak át így, de tény, hogy az egészségügy továbbra is gondokkal küszködött. A gyógyszerkiadások bizonyultak a legtetemesebb költségeknek, hiszen azok külföldről, borsos áron voltak csak beszerezhetők,
ezért
is
állították
fel
Selmecbányán
és
Munkácson
a
központi
gyógyszertárakat, amelyekben nemcsak a feldolgozást, hanem a szigorú elveken alapuló központi elosztást is lebonyolították. (Járványok) A Rákóczi vezette szabadságharc előtti évtizedekben (évszázadban) az ország területén –– kisebb-nagyobb gócokban –– állandóan jelen volt a tífusz, a tífuszos lázak, a dizentéria, a mocsaras vidékeken a malária, időről időre felütötte fejét a himlő, valamint a szifiliszes megbetegedések. A korabeli feljegyzések szerint ugyanezek a betegségek sújtották a császári csapatokat is, a kedvezőtlen higiéniás viszonyok miatt szórványos fertőzésből is könnyen keletkezhetett járvány. Maga II. Rákóczi Ferenc 1704-ben a Szeged környéki csatákban maláriát kapott, s Lang utasítására vitték Vihnye fürdőhelyére, ahol sikeresen felgyógyult. E betegségek azonban eltörpültek a kor nagy járványához, a pestishez képest. A szabadságharc alatti nagy pestisjárvány 1708-ban jelent meg, bár addig is több alkalommal pusztított
Magyarországon. A korabeli
orvosi
szakirodalom
gyakran
foglalkozott
„terápiájával”, feltartóztatásában legfeljebb a határokon felállított karanténrendszerek érhettek el részleges eredményeket. A pestis –– a Kárpát-medencében –– mindig Keletről támadott, hiszen Moldvában, a Havasalföldön, a Balkánon és általában a török birodalom területén endémiásan (szórványos gócokban) állandóan jelen volt. Fő fészke Kis-Ázsia volt, ahonnan a katonai hadműveletek hurcolták Európa felé. Sajnos, pestis tekintetében hazánk területe Európa
„szűrőállomása”
volt,
időről
időre
tízezrével
aratott
nálunk
a
járvány.
Lengyelországban 1702-ben ütötte fel fejét a pestis, de a morvaországi pusztításokon túl nem terjedt; igaz, az osztrák területeken igen szigorú záróvonalrendszert állítottak fel, amelyet szórványjellegű megbetegedések miatt 1708-ban megismételtek. A nagy pestis első fertőzéses betegét 1708. január–februárjában Udvarhelyszékről jelentették,
ősszel a járvány már Aradon és Szegeden pusztított. Itt török eredetre következtettek, pedig Erdélybe Moldva felől cigánykaravánok hurcolták be. 1709 elején a „fekete halál” már Makó és Hódmezővásárhely környékén „tarolt”, tavasszal elérte Kecskemét környékét, s a Tiszántúlon Mezőtúr irányában terjedt tovább. A fennmaradt iratokból a járvány terjedése kezdetének időpontjától pontosan követhető, miként a pusztítás számadatai is. 1709 őszén már Szatmár környékén aratott a halál, míg a Dunántúlra csak 1709 legvégére jutott el. Sopronban és Lőcsén 1710 tavaszán jegyezték fel az első áldozatokat, s lényegében 1711-ben a Felvidéken ért véget az országos járvány. Sokáig vitatkoztak azon, hogy dél vagy kelet felől tört Magyarországra a pestis. Bizonyos volt, hogy Erdélyben a keleti határok mentén nagy volt az illegális ember- és áruforgalom. Ezt bizonyítja az is, hogy Rákóczi Ferenc Huszti és Vizaknai doktorokat Moldvába küldte, hogy térképezzék fel az ottani járványhelyzetet. A délről észak felé terjedő járvány elképzelését az is alátámasztja, hogy a déli határokon szabadon utaztak a török és görög kereskedők, állandók voltak a szerb betörések: a lakosság a meneküléssel széthurcolta a fertőzést. A pestis ellen –– a lengyel területeken dúló járvány hírére –– a szabadságharc vezetése jól működő zárórendszert létesített az északi és az északkeleti kárpáti hágókon: a hágókat teljesen lezárták, másutt is szigorú katonai őrizetet hirdettek ki. Rákóczi rendeletére (1705) a gyanús helyről érkezőket visszaküldték, az árukat és a leveleket –– a pestisjelentések alapján –– csak pestismentes vidékekről engedték be. A rendszer irányítója Berthói Ferenc kassai parancsnok volt; a beérkezett árukat meghatározott ideig Késmárkon őrizték. (Berthói Ferenc 1710-ben a délről terjedő pestis áldozata lett Kassán.) A Kárpátokban létesített egészségügyi záróvonal eredményes volt, hiszen északról nem tört be a pestis. 1708-ban Aradot „sújtották” negyvennapos karanténnal. A betegeket szigorúan ellenőrizték, járványházakba szállították, a betegek személyes tárgyait elégették, házaikat füstöléssel fertőtlenítették, illetve negyven napra lezárták, majd újra kifüstölték, s minden benne levő tárgyat elégettek. A zár alá vett városokat, falvakat a katonaság körülvette, és senkit nem engedett se ki, se be. Ez azonban gyakran a falu éhhalálát jelentette: nem csoda, hogy titkon igyekeztek tovamenekülni, magukkal hurcolva a járványt. Előfordult, hogy a lakosság arra kényszerítette az illetékes sebészt, hogy tífusznak minősítse a megbetegedést, vagy –– már a zárlat alatt –– a járvány megszűntét jelentse a katonai parancsnoknak. E módszert alkalmazták a császári katonai parancsnokságok is, valamint azt, hogy –– a kuruc csapatok gyakorlatához hasonlóan –– a fertőzött vidékekről kivonták a katonaságot. Ez is magyarázatul szolgál arra, hogy a pestis sújtotta vidékekről a szabadságharc utolsó éveiben a szemben állók elmenekültek,
féltve a katonai erőket a pusztító járványtól. A veszteség számottevő volt, hiszen az adóösszeírásokból 3,5 milliós lakosságra következtető lélekszám 30%-a –– háromnégyszázezer ember –– halt meg, s mintegy 10%-ot érhetett el a betegséget túlélők száma. Tény, hogy a pestis leginkább a városokban pusztított. Persze a hadsereget sem kímélte: amikor az Érsekújvár felmentésére indult tizenhatezer fős kuruc sereg ónodi táborában pestis tört ki, Vácra érkezvén már csak háromezer katonát számláltak össze. A betegek többsége meghalt, sokan megszöktek a táborból, így kénytelenek voltak elvetni Érsekújvár felmentésének tervét. A történetírás a Rákóczi-szabadságharc bukásának –– nem feledve a külpolitikai helyzet kedvezőtlen alakulását, a Habsburg-ház megerősödését stb. –– egyik okaként éppen a pestisjárványt jelöli meg, főleg a súlyos trencséni vereség után. Ez részben igaz, hiszen a bányavárosok és a létfontosságú bányavidékek elvesztése a szabadságharcot legfontosabb anyagi forrásaitól fosztotta meg, így a pestisjárvány csak a „kegyelemdöfést” jelentette. (Hadigondozás és a hadifoglyok kérdése) A Rákóczi-szabadságharc „hadigondozása” nagyjából a korban alkalmazott gyakorlatot követte. A sebesült katona gyógyítására az anyagi fedezetet az úgynevezett ispotályi alapból fizették, felgyógyulás esetén a sérült visszatért csapatához; a tartósan rokkantak gondozásáról, segélyezéséről az ónodi országgyűlés rendelkezett: az egyedülállókat a városokra bízták, a velük kapcsolatos költségeket az ispotályi alapból fizették, a város előljáróinak évente kellett kérniük a gondozási költségeket. Már a rendelet kiadása után problémák léptek fel, hiszen az anyagi ellátás akadozott, így a gondozásra kijelölt városok „kedve alábbhagyott”. Ezért is foglalkoztatta a katonai vezetést egy rokkantispotály felállításának gondolata: Rákóczi Ferenc 1706. július 14-én kelt rendelete szerint Sárospatakon és Munkácson terveztek ilyen gondozóintézményeket, amelyek végül nem épültek meg. A rokkantak valójában egyéni kérelmek alapján kaphattak ellátást, illetve segélyt. A kérelmező a fejedelem vagy a kancellária által megfelelőnek ítélt összeget az udvari pénztárból, a raktárból vagy ezrede „fizetőmesterétől” kaphatta meg. A fennmaradt iratok hiányosak a kifizetett összeg általános felbecsléséhez. A tartósan rokkanttá vált katona általában háromhavi zsoldját kapta, ez illette özvegyét is. A tiszteket és a tiszti hozzátartozókat nagyobb segély illette, amely igazodott a rendfokozathoz. (A hadnagy kilencvenhat-száz forintot, a kapitány százhatvanöt forintot, kisebb sebesülésnél csak tíztizenöt forintot kapott.) A fejedelmi kancellária levelezéséből kiderül, hogy gyakran –– indokolatlanság miatt –– elutasították a kérelmeket. (Gyakran találkozni olyan esetekkel is, hogy a fejedelem a kérelmezőnek nyolc-tíz köböl gabona kiutalását rendelte el, főleg 1708
után, amikor felgyorsult a pénzromlás. Ekkor a közkatonának négy, a tizedesnek hat, a zászlótartónak nyolc, a hadnagynak tíz, a főhadnagynak tizenkét mázsának megfelelő gabonát adtak.) A segélyek általában egyszeriek voltak, de huzamosabb segélyezésről is van adat. A nemesek birtokadományt kaptak, míg a jobbágyi sorban élők (hozzátartozóik, gyermekeik) valamilyen mentesítést: a rokkantat vagy özvegyét, idős szüleit a beszállásolás, a szekerezés, az úrdolga alól mentették fel, általában egy évre, máskor a kereskedéssel foglalkozóknak a réveken és vámoktól szabad közlekedést tettek lehetővé, sőt többeknek megengedték a táborokban való kereskedést („kantinozást”). Ez akkor komoly segítséget jelentett, miképpen a koldulási engedély is. Természetesen voltak kivételek is: újvárosi Szücs János ezredkapitány hatszáz forint éves járulékot kapott, vagy Topcsán Márton közvitéz özvegyének árvái eltartására évente százötven forintnak megfelelő „portió”-t adtak. Sok elesett katona gyermekeit felszabadították a jobbágyi terhek alól, egyidejűleg arról is rendelkeztek, hogy az érintetteket vegyék fel a nemesi rendbe. A tartós gondozás elenyészően kevés, részben a rossz gazdasági helyzet, részben a kérdésben való járatlanság miatt. A nem teljesen rokkant katonák visszatérhettek csapatukhoz, ahol könnyebb szolgálatot és valamivel nagyobb zsoldot kaphattak. Valóban, a rokkantgondozás legkülönbözőbb formáival találkozhatunk, főleg a szabadságharc utolsó éveiben, amikor apadozni kezdett az utánpótlás, a megmaradt tényleges állomány „feltöltése” fontos katonai feladat lett. Ekkor alkalmazták főként a jobbágyi származású rokkantak esetében a terhek alóli felmentést, s az 1708. évi sárospataki országgyűlés törvényre emelte, hogy „amely jobbágy a szabadságharc végéig harcol, örökös szabadságot nyer maga és családja részére”. E törvényt alkalmazták a rokkantak esetében is. A korabeli hadijog meglehetősen széleskörűen alkalmazta a sebesült hadifoglyokkal való bánásmód kérdését. A cartellák főleg a foglyok cseréjéről, annak módjairól, a foglyok ellátásáról szóltak, a sebesültekről kevésbé. A szabadságharc alatt hivatalos cartellát 1705-ben kötöttek, amelyet II. Rákóczi Ferenc 1705. április 26-án, a király július 20-án írt alá. Ebben csak hadifoglyok kiváltásáról és cseréjéről van szó, a szerződés azonban lehetővé tette, hogy a magasabb rangú parancsnokok külön-külön alkalmi megegyezéseket is köthessenek. Ilyen alapon cseréltek hadifoglyokat Pétervárott, Aradon, sőt néhány megegyezés szerint még Bécsből is hoztak haza foglyokat. A parancsnokok által kötött cartellák meglehetősen színes képet adnak: gyakran vádolják egymást a „hadijog” megsértésével, a foglyok „rosszul tartását” vetik egymás szemére. Károly Sándor tábornok 1707-ben azzal vádolja Graven osztrák tábornokot, hogy a kolozsvári parancsnok rosszul bánik a kuruc sebesültekkel, katonai
sebészei legfeljebb „jóérzésből” tesznek valamit a sebesült foglyokért. Ennek ellentmond, hogy Nagybányán, Szatmáron és Egerben ápoltak császári foglyokat, költségeiket a fejedelmi udvartól kapták meg, sőt az esztergomi és a tokaji megegyezés szerint a sebesült foglyok szállítását külön szekereken valósították meg. Eperjesen, Szendrőn és Kassán 1708-ban a felgyógyult, de rokkantnak minősített császári katonákat menlevéllel visszaküldték „övéikhez”. Volt olyan megállapodás is, hogy a szemben álló felek sebesültjeik gondozására pénzt küldtek át a másik oldalra, így egy 1708-ban keltezett érsekújvári elszámolás szerint a kuruc hadipénztárból Győrbe, Komáromba, Trencsénbe és Szent Benedekre pénzt küldtek az ott „raboskodó sebesült vitézek” ápolására, míg hasonló összegeket kaptak e célra a császári parancsnokságoktól. Érdemes kiemelni, hogy fogolycseréknél külön intézkedtek a fogságba esett borbélysebészekről: általában egy sebészért két fogoly katonát cseréltek. Például egy fogságba esett tábori orvost a császáriak szabadon engedtek. Arra is volt példa, hogy a másik fél által használt kórházat a „győztes” zavartalanul tovább működtette, csupán az ott fekvő katonák mellé saját sebesültjeit is elhelyeztette. Ezek a megegyezések tehát a foglyok tartásáról, élelmezéséről rendelkeztek, külön szólva a tisztekről és magasabb rangú parancsnokokról. A fogolycserében a pénzzel való kiváltást is rendszeresen alkalmazták, amelyről pontos összegadatot nem tudunk. Valószínű, hogy ezt a kérdést alkalmi megegyezés döntötte el. A fennmaradt iratok –– elsősorban a fogolycseréket leíró jegyzőkönyvek –– sok kölcsönös vádaskodást is tartalmaznak, kegyetlenkedéseket sorolnak fel; ennek ellenére mindkét fél felismerte, elfogadta és általában be is tartotta a korabeli hadijogi szokásokat és megállapodásokat.
