E. V. Seymour Virágok hálával

E. V. Seymour Virágok hálával Az augusztusi hőség, a levegőtlenség, a tömeg a vonaton szinte elviselhete elviselhetetlen volt. Naponta hajnalban indult, és későn, a fél 7–es es busszal érkezett haza. Minden utazáskor emlékeztetnie kellett magát arra, örülni kell, hogy van munkája, mert másképp a napi 4 órás utazást a munkahelyre nem lehetett kibírni. A buszmegálló közel van a házához, hazafelé menet minden nap eelment a virágbolt előtt, és messziről beköszönt öszönt a virágárus lánynak, akinek a boltja addigra már zárva volt, de a teraszon üldögélve pihent. A napi monotónia, törődés a vonaton, a buszon azon a napon sem volt jobb és könnyebb. Másnap volt a születésnapja, ami ugyanolyan szürke napnak ígérkezett, mint az összes többi. Messziről köszönt a virágboltos lánynak, de a lány most felállt a székéből. – Gyere csak ide! – invitálta beljebb. – Nézd, adok neked valamit! – 5 szál gyönyörű piros rózsát nyomott a kezébe. – Ez a tiéd! – mondta széles moso mosolylyal az arcán. Hirtelen átsuhant az agyán, talán születésnapjára kapja, de a lány nem tudja, hogy neki születésnapja lesz, honnan is tudná. – Miért kapom? – kérdezte meglepődve. – A mosolyodért! Mert mindig mosolyogvaa köszönsz be, még messziről is is! Köszönte nte szépen a virágokat, még váltottak néhány szót, aztán elindult haz hazafelé. Fura érzés kerítette hatalmába. Már 10 éve élt a faluban, és csak a kö közvetlen szomszédokat ismerte, hirtelen végiggondolta, mennyi jóságot kapott tőlük az elmúlt 10 év alatt, és hálával lával és szeretettel gondolt arra, milyen jó emberek veszik körül. Belépett a házba, csak ölelte a rózsákat, a szívéhez szorította a gyönyörű csokrot, lelke legmélyéből tört fel a zokogás, és a hála érzése. Most érezte először azt az igazi, tiszta hálát, amit a könyvek olyan bölcsen írnak. Kövér könnyek mosták az arcát, feltartóztathatatlanul, a hála érzése egész lelkét elárasztotta, és hangosan mondta ki: – Köszönöm, köszönöm Istenem, hogy Minerva Capitoliuma 2015 június 1

ilyen jó emberek vesznek körül, és ennyi jóságot kapok! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

E. V. Seymour – Körülbelül 9 éves korom óta szeretnék író lenni, azt hiszem,most, szem,most, így 50 év elmúltával éppen ideje megvalósítani a gyerekkori álmokat. mokat.

Minerva Capitoliuma 2015 június 2

Tina Markus Pimasz Pipacs Peti Pipacs Peti nagyon unatkozott a mezőn. A többi pipacs illedelmesen nyújtó nyújtózkodott a nap felé, és várta a méhecskéket, hogy beporozzák őket, de Pipacs Petit más fából faragták. Izgett–mozgott, mozgott, libegett a szélben. Ha méhecske jött, elfordította fejét. Ha nap sütötte, hátat fordított. Ha es eső csapkodta, felemelte a fejét, és fürdött a cseppekben. A többi pipacs figyelmeztette: – Vigyázz Peti, megharagszik rád a Méhkirálynő! – Kit érdekel! – felelte Peti. Máskor meg: – Vigyázz Peti, megfázol, ha nem süt rád a nap! – Kit érdekel! – vette oda Peti. És újra: – Letörik a szirmod, elfonnyad a szépséged az esőben! – Kit érdekel! Unalmas a siránkozásotok! És attól fogva Peti azt leste, hogyan tudná otthagyni a többi pipacsot a kat katonásan sorakozó fűszálak között. Jött egy macska. “Ez most letép”– gondolta Peti. De a cica csak játszani szer szeretett volna: megpofozta bólogató pipacs– fejét, és odébb állt. Jött egy kutya. “Ez most leszakít” – gondolta Peti. De a kutya csak megsza megszaglászta, és odébb állt. Jött egy kisfiú. “Ez most elvisz” – gondolta Peti. De a kisfiú is odébb sétált. Ekkor a kisfiú anyukája szólalt meg: – Nézd csak, kicsim, megmutatom, hogyan lehet pipacs babát készíteni! – azzal leszakasztotta Pipacs Petit. A szirmait lefele hajtogatta, egy fűszállal megkötötte, így lett dereka. A szárából letépett egy darabot, és a szirmai közé hajtotta, így lett két karja. A szirmai végét kétfelé hajtogatta, jtogatta, és egy egy–egy fűszállal megkötötte, így lett két lába. – De szép! – kiáltott fel a kisfiú. – Ide teszem, a padra, amíg megyek egy kört a rollerrel, jó? – Persze, megvár itt. – felelte az anyja. De Pipacs Peti nem akart a padon maradni. Amint magára maradt, nagyot nyújtózkodott. Minerva Capitoliuma 2015 június 3

– Végre szabad vagyok! – kiáltott fel, és útnak indult a parkban. Büszkén m masírozott el pipacs társai mellett, akik csak a fejükett csóválták. Ahogy ment, mendegélt, találkozott a macskával. – Na, megállj, te macska! Azt hiszed, csak úgy bárkit megpofozhatsz? Azzal fogta magát, felugrott a cica fejére, és úgy összekuszálta a bajszát, hogy az nyikkanni se tudott. Pipacs Peti nagyon büszke volt magára. Ahogy tovább ment, mendegélt, találkozott a kutyával. – Na, megállj, te kutya! Mit képzelsz, csak úgy szaglászol erre erre–arra? Azzal fogta magát, a kutya farka hegyére pattant. Az le akarta szedni onnan, de nem érte el. Elkezdte hát kergetni a saját farkát. Addig–– addig futott körbe–körbe, körbe, míg végül összegabalyodott lábakkal, kimerülten hemperedett a fűbe, mozdulni se tudott. Csak akkor engedte el őt Pipacs Peti. Ment tovább, új kalandra. Akkor fékezett mellette a roller. A kisfiú volt az, akinek az anyukája életre keltette őt. – Na, megállj, te kisfiú! Azt hiszed, csak úgy száguldozhatsz fel fel–alá a rollerrel? Azzal Pipacs Peti felugrott a roller kormányára, onnan a kisfiú vállára, onnan az orra hegyére, és ott úgy elkezdte csikizni, hogy a kisfiú menten tüsszögni kezdett. – Hagyd abba! – nevetett fel a kisfiú. – Ez csikiz! – Dehogy hagyom! Otthagytál a padon, most megkapod a magadét! – Nem örökre hagytalak ott! Haaapci! Csak egy körre mentem a rollerrel. Haaapci! De most már gyere velem! – azzal a kisfiú az orrához nyúlt, és óv óvatosan leemelte onnan Pipacs Petit. – Akkor megyek, ha akarok! – fonta keresztbe a karját Pipacs Peti a kisfiú tenyerén. – Jaj, te pipacs, ne pimaszkodj! Leszel a barátom? Ígérem, elviszlek minde mindenhová. Még az oviba is. – Mindenhová? – Igen. – Megmutatsz mindent? – Igen. – Még az ovit is? – Igen. De ott csöndben kell lenned. Titokban. – Hát… nem bánom. – azzal Pipacs Peti végigszaladt a kisfiú karján, és elh elhelyezkedett a pólója zsebében. – Menjünk.


Attól fogva Pipacs Peti és a kisfiú örök barátok lettek. Együtt játszottak, alu aludtak, ettek és ittak. De hogy mi történt az oviban, hogyan sodorta bajba őket Pipacs Peti pimaszsága, azt majd egy másik alkalommal mesélem el.

Tina Markus vagyok, a talentummobile.hu állandó m mese– és ifjúsági szerzője. Már megjelent Adventi Mesék című mesekalendáriumom, amely a legkise legkisebbeket szólítja meg. Jelenleg második könyvemen dolgozom, de a történetek folyamatosan peregnek ki az ujjaim közül. Remélem, Téged is elvarázsolnak!


Töpsz Lívi Nyár Figyeltem, ahogy az apró kis kezét a leszállásjelzőhöz emelte, majd a pici ujj ujjával megnyomta a gombot. Olyan erővel tette, hogy az ujja is elfehéredett egy pillanatra. Hangos pittyenés hallatszott, majd villogni kezdett a hátsó ajtónál levő STOP felirat. Kicsit még vártunk, majd feltápászkodtunk, és az ajtó felé araszoltunk. Egyik kezemmel kapaszkodtam, a másikkal pedig fogtam az aaprócska gyerekkezet, és közben arra gondoltam, hogy nincss is kedvem leszállni. Most maradtam volna még a buszon, és csak utaztam volna. Az mindegy, hogy hova, csak el, bele a végtelenbe. Jó lett volna tétlen mozdulatlanságban ülni, és figyelni a körülöttünk rohanó tájat. A fákat, a végtelenbe nyújtózó szántóföldeket, a dombokat, a napsütést, a felhőket. Éreztem, hogy lassít a busz, majd megállt. Az ajtó kinyílt, és arcul csapott a fojtogató nyári forróság. Némi tétovázás után elindultunk lefelé a lépcsőn. Majd néhány lépéssel távolabb a tülekedő leszállóktól megálltunk, álltunk, és rende rendeztük sorainkat. Megigazítottam Anna kalapját, a szoknyáját, ráadtam a hát hátizsákot, aztán én is eligazítottam a táskát a vállamon, és elindultunk. Nekivá Nekivágtunk a városnak, a perzselő forrósságnak. Fél tíz múlt néhány perccel, de már most olyan n meleg volt, hogy alig lehetett kibírni. De a madarak ennek ellen ellenére is szüntelenül csicseregtek, csak mondták, és mondták a magukét. A fák árnyékai sem nyújtottak már igazán védelmet a forróság elől. Minden vibrált, nyüzsgött, élt, zajlott az élet, és ennek nek mi is egy darabja voltunk. Autók, buszok, jöttek–mentek, mentek, biciklisek, gyalogosok siettek útjukra. Olyan volt az egész, mint egy óriási, jól szervezett hangyaboly. Ahol mindenkinek megvolt a saját, apró szerepe ahhoz, hogy az egész, egész lehessen. Jó vvolt kézen fogva menni a nyüzsgésben, nem törődni az idővel, mert most nem is volt fontos. Azt hiszem most nem is számított semmi más csak mi ketten, és a kezünk érintése. Lassan, és cél nélkül lépkedtünk a kánikulában. Közben pedig Minerva Capitoliuma 2015 június 6

arra gondoltam, hogy ilyen en melegben el sem hiszem, hogy lesz majd eső, meg hideg, és tél, hó, meg előfordul, hogy napokig nem látni napfényt. Ki hisz el, egy ilyen verőfényesen tökéletes napon. –Anya menjünk be ide. – szólalt meg Anna, és megállt a bolt előtt. Egy ajándék bolt volt, olt, aminek a kirakatában mindig tök jó dolgok voltak kit kitéve. Régen sokszor megálltam, és elnézelődtem itt. Bementünk, és megné megnéztünk mindent, amit a picike szeretett volna. Majd tovább folytattuk céltalan kóborlásunkat, betértünk a virágboltba, ahol jólesően en hűvös volt a kinti m meleghez képest. A műkörmös boltban vettünk egy körömlakkot is, nem mintha nem lenne elég. De ilyen színű még nincs. Győzött meg Anna ezzel a monda mondattal. Aztán meghallottuk messziről a hangot, a sziréna hangját, ami egyre közelebb értt hozzánk, majd egy mentő száguldott végig a békésen hömpölygő forg forgalomban. Éreztem, hogy szorosabban markolom a kislány kezét, és a torkomat szorongatja a sírás. – Valaki bajban van. – szólalt meg csilingelő hangján. – Igen, valaki bajban van. – válaszoltam neki kurtán. Ahogy a mentő távolodott minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Olyan volt az egész, mintha valaki egy pillanatra megnyomta volna a szünet gombot. Kicsit megdermedt az élet a sziréna hangjára, de aztán újra minden a régi lett. Mintha meg sem történt volna. Mi is újra beszélgetni kezdünk, kö közben pedig betértünk az egyik drogériába. Itt is, mint eddig mindenhol cél nélkül mentünk a sorok közt. Megálltunk a gyerekrészlegnél, ahol hercegnős samponnal, és tusfürdővel bolondították a kislányokat, yokat, meg volt csillogós fürdőhab, és állatfigurás habfürdő. Persze mindenből venni kellett volna, de valahogy sikerült kidumálni mindegyiket. Így továbbra is az üres kosarat to toltuk. Majd megálltunk a parfümöknél, a körömlakkoknál, és a szokásosnál több időt dőt töltöttünk a hajgumik tanulmányozásával. Anna elég régóta néz nézegette, fogdosta azt különlegesen ronda árnyalatú rózsaszín hajgumit. Csen Csendben figyeltem remélve, hogy megúszhatom a dolgot. De nem, mert csak kkibökte. – Anya ugye megvesszük? – tette fel a nagy kérdést. Én pedig elfintorodtam a színe láttán. – De ez olyan ronda. – szalad ki belőlem a kissé talán kíméletlen válasz. – Nekem nem! – csattant fel sértődötten.


Elvettem tőle a hajba valót, kicsit jobban megnéztem, megforgattam, aztán visszatettem a helyére, a többi közé. –Megvesszük? – kérdezte, és újra a kezébe vette. Szótlanul néztem őt, a kicsi dundi kezeit, amivel szorította a kiszemelt tá tárgyat. A szemeit, amiben szavak nélkül is benne volt minden. Hogy milyen fontos neki ez a kis apróság, és mennyire szeretné. –Jól van, legyen. – válaszoltam bólintva. Láttam, hogy a kis arc mosolytól derült fel, és a kosárba tette legújabb sze szerzeményét. Majd fizettünk is, aztán ismét a melegben gyalogoltunk tovább. Kezdtem fáradtnak érezni magam, mondjuk nem csoda, hiszen hetek óta nem lehet rendesen aludni a meleg miatt. Ez a nagy hőség mindenkit megvisel. Hallottam, hogy Anna valamit kérdezett, de már nem volt erőm válaszolni neki. Most nem akartam ismét válaszokon törni a fejem. Ezért csendben m maradtam. –De anya hallod? Miért nem válaszolsz? – nyaggatott tovább. – Gyere fagyizzunk inkább. – váltottam témát. Ujjongva, és mosolygós arccal lépett a pulthoz, ahol a különböző színű, és ízű hideg csodák sorakoztak. Csoki, eper, málna, hupikék törpikék, bounty, ci citrom, áfonya……..soroltam neki az ízeket. Persze gondoltam, hogy a törpéset választja, mert attól a nyelve is kék lesz egy idő után. Magamnak egy epre, málna kombinációt kreáltam. Aztán a közeli parkba mentünk, ahol sikerült padot találni az árnyékban. Fáradtan dtan rogytunk le, mintha 100km 100km–t gyalogoltunk volna. De ebben a melegben még többnek is tűnt az érzés. A hideg gy gyümölcsíz jóleső hűvössel terült szét a számban. Persze Annának meggyűlt a baja a fagyival, hisz gyorsan olvadt, ő pedig nem tudta olyan hamar kkörbenyalni a tölcsért, hogy megelőzze a csöpögést. Már volt a kezén, az állán, és szerintem kerül belőle a ruhájára is. Sűrűn kellett törölgetnem a zsepivel, amiből már a másodikat használtam. Felálltam, hogy a pár lépéssel odébb lévő szemetesbe dobjam a használtat. Akkor vettem csak észre a srácot. Aki izgatottan járkált fel–alá alá a park túlold túloldalán. Közben visszamentem a mi padunkhoz, és újra leültem, oda oda–oda sandítva a fiúra. Középiskolás korú gyerek volt, fiatalosan trendi frizurával, ami sz számomra már értelmezhetetlen lmezhetetlen volt. De hát a divat, az divat. A pólója mintáját nem láttam pontosan, de a színe kék volt. Kockás bermudanadrágja hanyagul lógott rajta, de a cipő, amit viselt némi sportos látványt kölcsönzött neki. A kezében pedig egy szál virágot szorongatott. ott. Talán első találka lesz, amolyan Minerva Capitoliuma 2015 június 8

internetes vakrandi izé? Gondolom izgul, hogy ne a bányarém jöjjön a Jancsi, és Juliska meséből. Ismét türelmetlenül nézte a telefonját. Talán üzenetet vár, vagy csak az időt nézi? Próbáltam találgatni. Aztán Annára pillantottam, illantottam, akinek elég erőtelj erőteljesen csöpögött a fagyija, amit gyors mozdulatokkal letöröltem a kezéről. Kö Közben meg az enyém is olvadozott, hiszen kicsit megfeledkeztem keztem róla. A srác meg csak járkált, és járkált fáradhatatlannak tűnően. Tipródott, telefont figyelt, ruhát igazított, virágot nézett, ismét járkált. Majd megérkezett a lány. Hosszú barna haja a válláig ért, rózsaszín spagetti pántos felső, és farmer sort volt rajta. Sietős léptekkel jött, dühösnek látszott. Majd megállt a fiú mellett, de nem nézett ett rá. Egy fejjel volt alacsonyabb nála. Izgalmamban nyaltam néhányat a fagyimból, mert mint kiderült itt békülés van készülőben. Bár nem vagyok érintett benne, de éreztem, hogy izgulok. Remélem nem rontja el a gyerek, mert összeillő pár, így első nekifut nekifutásra. Láttam, hogy a virágot a lány felé nyújtotta, aki határozott mozdulattal tolta el magától. Pfffffffff, nagy gubanc lehet, gondoltam magamban. –Anya a ruhámra csöppent. – hallottam a hangot. Odanéztem, és láttam, hogy kék fagyi pöttyös a kis póló. Legalább egyedi, próbáltam magam vigasztalni miközben törölgettem. Majd körberágcsáltam a tölcsérem, és ismét a fiatalokat néztem, akik vitatkoztak. A lány erőteljesen mutogatott, és haragos arckifejezéssel beszélt. De a srác sem hagyta magát, ő is hevesen visszavágott. A lány mutogatott a virágra is, amit a srác dühében a földre dobott. Ejha, mi lesz még itt, gondoltam magamban, és lányos zav zavaromban, inkább Annára néztem, akinek az arca igen csak fagyis volt. Újabb zsepit kerestem a zsebemben, amivel megtörölgettem rölgettem őt. Majd az én fagy fagyimat megettem, és a használt zsepiket pedig ismét a kukába dobtam. Ekkor láttam, hogy a lány gyors léptekkel elindult, közben pedig a szemét törölgeti. Sír, állapítottam meg csüggedten, és lerogytam a padunkra. A srác felkapta a földön heverő virágot, és a barátnője után szaladt. Megfogta a karját, maga felé fordította, és tétovázás nélkül megcsókolta. Eleinte tiltakozott a lány, próbálta eltolni magától a kissé talán rámenős pasit. De aztán szépen lassan engedett a közelség, a csók varázsának. Annára, és a fagyival kidekorált arc arcára néztem. Szemem végigfutott a pólóján lévő foltokon is, de ő nagy figy figyelemmel a maradék, elázott tölcsért majszolta. Majd ismét mét a fiatalok felé ford fordítottam a fejem. Akik már kézen fogva távolodtak a parkból. arkból. Már a lány kez kezében volt a virág, az a virág, ami az előbb még a földön hevert. Minerva Capitoliuma 2015 június 9

Mikula Tamásné Töpsz Lívi – anya, feleség, dolgozó nő, végzettségem szerint pedig ruhaipari–technikus technikus vagyok. De ahogy én szoktam fogalmazni; elvettemült kézműves. Mert már gyerekkoromban romban megtanultam hímezni, kkésőbb gobelinezni, nezni, majd a gyes alatt a horgolás tudom tudományát is elsajátítottam, tam, így az általam varrt táskákat még egyedibb kinézetűvé tűvé tudom tenni. Persze ha nem épp horgolok, vagy varrok, akkor szívesen fényképezek, és persze nem utolsó sorban írok.


R. Green Virág Illatos virág lettem, puha földben nevelkedtem. Sokan csak megcsodálnak, vannak, akik megillatoznak. Szirmom színe sárga, beleillenék a vázába. Csokorba is illenék, nem bánnám, ha beletennél. Vágyom be a szobádba, tőlem jó illat áradna. Elfelednéd sok gondod, amit a zajos világ okozott. Asztalod sokáig díszíteném, ha a vizem hűen cserélnéd. Mosolyt csalnék az arcodra, így nem bánnám, ha leszakítva idővel minden szirmom és levelem lehullna. R. Green vagyok, kreatív író, szülésznő és feleség. Eddig egy megjelent könyv – erotikus kisregény –, büszke tulajdonosa vagyok, de már a következő is készül. Igyekszem olyan írásokat adni az Olvasóimnak, amelyek éérzelmeket váltanak ki. Mikor írok, igazi szabadságot érzek, és ez fantasztikus…


Oláh Gyöngyi Gyöngyi Csipkeszófia Gyógyító mese valakinek, akiről tudom, hogy picit más és mindenki másnak is, aki nem született tökéletesnek. Egyszóval mindenkinek! Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és egy királyné. Egy nagy, szürke, tízemeletes ház kicsike lakásában éltek. Az ő erkélyük volt a legszebb a kőrengetegben, mert a futórózsa és a borostyán már teljesen benőtte a betonfalat, sűrűn zöldellt, virágzott náluk. Úgy érezték magukat, mint egy igazi lugasban, ha kiültek estefelé megpihenni az ősz utolsó meleg napjain. Nagyon boldogok voltak, mert volt egy párhetes, csodaszép kislányuk kislányuk: Cukorborsó. Telt–múlt múlt az idő, és ahogy a cseperedni kezdett, úgy gondolták, jó lenne neki egy testvérke, akivel eljátszódna a gyermekecske. Tetszett nagyon Cukorbo Cukorborsónak az ötlet, hogy lesz egy hugicája. Mert hogy lányt szeretett volna az iistenadta, hogy jókat játszhassanak együtt. Gondolta a király meg a királyné; hát, lehet kislány is, de nem bánjuk mi azt sem, ha fiú lesz, csak egészséges legyen. Telt–múlt múlt az idő, a királyné dereka vastagodni kezdett. Újra szép kkerek pocakot növesztett, és 9 hónap múlva előbújt Csipkeszófia. Nagy volt az öröm, Cukorborsó oda meg vissza volt, hogy testvére lett, és boldog volt olt a királyi pár is a gyönyörű, fekete hajú, bogár bogár–szemű leányka láttán. Örültek a családtagok, barátok is, nagy lakomát csaptak a herceg herceg– kisasszonyka születésének örömére. Meghívták a tündéreket is, akik a közeli ligetben laktak, és éjszakánként leszöktekk a Dunához, hogy ott fésüljék hosszú aranyhajukat a víz mellett, nappal pedig a liget fái közt rejtőzködtek. Egy baj volt csak, hogy éppen tizenkét tündért tudtak meghívni, a tizenha tizenharmadiknak már nem jutott hely. Így aztán, mikor az ünnepségen a jókedv te tetőfokára hágott, és a vendégek nekiláttak pohárköszöntőt mondani, rettenetes dolog történt. Tajtékozva berontott a tizenharmadik tündér, és megátkozta Csipkeszófiát. Azt mondta a reszkető vendégsereg füle hallatára: „Nem jutott tányér és szék nekem ennél azz asztalnál, hát nektek sem jut áldás ennél a lánykánál. Én azt mondom, rontom–bontom, bontom, hogy a lába ne táncoljon!” A AzMinerva Capitoliuma 2015 június 12

zal, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, magával vitte a hamuszín forgószelet, amivel érkezett. Haj, tombolt a király, elájult a királyné, sopánk sopánkodott a vendégsereg. A tizenkét tündér–keresztanya keresztanya összedugta a fejét, hogy hát akkor ők most mitévők legyenek. Mivel még nem mondtak áldást a kicsi lányra, így volt egy kis reménysugár, hogy tudnának segíteni. Addig Addig–addig fundálták, hogy mit is tehetnének, míg végül az egyikük felállt, és felemelte poharát. A rubintos vörösbor megcsillant a kristálypohárban, és ahogy a tü tündérek mindegyike erősen odavetette a szeme sugarát, egyszerre csak forrni, pezsegni kezdett. – Bocsánatát kérjük a tiszteletreméltó szteletreméltó királyi párnak. Amit tündértestvérünk kimondott, semmissé tenni nem tudjuk. De enyhítjük, amennyire csak lehet. Azzal a legidősebb tündér a bölcsőhöz lépett, és megdörgölte a csillogó, pez pezsgő itallal a baba lábacskáit. A királyné, akibe ezekre kre a szavakra végre vissz visszatért az élet, felkelt az asztaltól és a kicsihez lépett. Nagy örömmel látta, hogy a kis királylányka ugyanúgy rúgkapál lábacskáival, mint addig. Nagy kő esett le a szívéről, hogy tud mozogni a kislány. Aztán meglátta… A pici lábu lábujjacskák közül az egyik lábon egy, a másik lábon kettő kicsit furcsává vált, mintha röv rövidebbek lettek volna, vagyis inkább hamarabb kezdődtek, mint a többi ujj. Megértette a királyi anyuka, hogy ez volt az, amire változtatták a sértett tü tündér kívánságát a többiek. Könnyezve puszilgatta a baba talpacskáját, de kö közben nevetett a szeme, annyira megkönnyebbedett a szíve, hogy tudta már, fog táncolni az ő kicsikéje, bármit is mondott a tündér, aki dühében átkot szórt. Ahogy múltak az évek, Csipkeszófia gyönyörű lánnyá serdült a nővérével együtt. Egyikük szebb volt, mint a másik. Csipkeszófia után még egy fiú is érkezett a családba a szülők nagy örömére, aki szintén daliás legénnyé nőtt. Cukorborsó, Csipkeszófia és Filippián nagyon jó testvérek voltak. Az egész királyság irályság csodálta kedvességüket, szépségüket, udvariasságukat, szerénys szerénységüket, okosságukat, szorgalmukat. Igaz, hogy királyuramnak más fontos tteendői akadtak, amik miatt nem volt a családja mellett, és ritkán találkozott a gyerekeivel, de az erősszívű királyasszony lyasszony így is igyekezett, hogy jó embert faragjon a királyi sarjakból. Mikor Csipkeszófia 18 éves lett, már híres–neves neves táncos volt. Éppen a szül születésnapján újra előadása volt egy csapat karcsú és szépséges leánnyal. Me Meghívták mindazokat, akik annak idején jén a születési ünnepségen jelen voltak. Ott ült a közönség soraiban a tizenkét tündér is. Amikor a nézőtéren lekapcsolták Minerva Capitoliuma 2015 június 13

a villanyt, és a színpadon felvillantak a fények, hirtelen furcsán kezdett kav kavarogni a levegő a színházban. De mivel mindenki a csodálatos latos táncot nézte, nem vették észre, hogy beóvakodott az ajtón tizenharmadik tündér tündér– keresztanya. Ott volt egy szék üresen a sor szélén, gyorsan lehuppant rá. Az igazság az, hogy Csipkeszófia kérte meg a többi tündért, hogy hozzák magu magukkal azt az egyet, akii miatt a lábujjai nem tökéletesek. Mivel a szüleitől sokszor hallotta a történetet a sértődött tündérről, úgy érezte, tennie kell valamit. Mivel áldott jó lélek volt, tudta, hogy nem lehet senki gonosz a szíve legm legmélyéig. Úgy gondolta, ha látja őt táncolnii a tündér, rá fog jönni, mekkora hibát követett el, mikor áldás helyett átkot szórt rá. És most itt ült a tizenharmadik tündér, nézte Csipkeszófia táncát. Nézte, nézte, és a gyönyörűségtől egyszer csak kicsordult a könnye. Legördült a gyémántfényű csepp éés pont a tündér szíve fölé esett. A színpadról szóló muzsika elnyomta azt az éles kis üvegha üveghangot, amivel a tündér szívén lévő haragkéreg megrepedt. Hirtelen nagy fénye fényesség támadt a teremben, de mivel vége lett az előadásnak, és az emberek ééppen tapsolni kezdtek, zdtek, nem tűnt fel senkinek, csak a tizenkét tündérnek, hogy nem a világítást kapcsolták fel, hanem társukból árad a csillogó rózsaszín rózsaszín– arany fény, ami betölti a termet. Hogy Csipkeszófia lábujjai visszaváltoztak–e, e, azt nem tudom. Hogy a szíve tiszta és a lelke patyolat azt bizton állíthatom. A tündér soha többé nem mondott rosszat senkire, és örökre megtisztult a szíve. Holnap legyenek a tündér–keresztanyák keresztanyák a ti vendégeitek. Itt a vége, fuss el véle!

Oláh Gyöngyi Gyöngyi – író, mediátor, tréner tréner, coach Az Umathum Mediátor Iroda munkatársa. Párkapcsolati tanácsadói rovatával kéthetente jelentkezik a Meglepetés magazinban. A RitArt Akadémia tréneri csapatának és alkotói közöss közösségének aktív tagja. A Minerva Capitoliuma állandó szerzője.


Wekker Anita A murvafürt Komótosan gördült végig az izzadságcsepp csontos hátán. A tikkasztó hősé hőségben, a murvafürt árnyékába húzódva, békésen üldögélt a kerti széken. Cig Cigarettája végéről épp lepottyanni készült a hamu. Délutáni kávéját kortyolgatva azon tűnődött, hol lehet éppen a felesége. A jó asszony mindig talált tennivalót a ház körül, és bár számtalanszor me megkérte, pihenjen többet, a nő akkor érezte jól magát, ha minden rendben volt az otthonukban. Egyikük sem volt már fiatal,l, csontjaikban érezték az évek sajgó múlását. – Figyelhetnél jobban az egészségedre! – mondogatta az öregember. – A visszeres lábadnak nem tesz jót ez a sok járkálás. – Majd pihenek a sírban – szokta volt mondani az asszonyság. – Pontosan melletted. fi csak rázta a fejét, és ráhagyta a dolgot. Makacs nőszemély, mindig is az A férfi volt, és ezt nagyon is szerette benne. Felderengett előtte a fiatal, húszéves lányka képe. Pozsgás arca, karcsú dereka, feszes melle volt, mikor nőül vette. Naphosszat kergetőztek a tengerparton, élvezték a nyakukba szakadt boldo boldogságot. Előttük állt az élet, csordultig voltak vágyakkal, szenvedéllyel. Azóta sok–sok sok év eltelt, hol boldogan, hol szomorkásan, de mindig kitartottak eg egymás mellett. Felneveltek négy gyereket, akik már csakk hétvégente látogatták őket. Újra kettesben voltak, mint kapcsolatuk bimbózásakor. Tekintete a tenger hullámzó felszínére tévedt. Szeretett elveszni ebben a képben, mely oly megnyugtató volt számára, akár a felesége gondos ölelése. – Hol van már ez az asszony? – dörmögte az orra alatt. A hamu lepottyant a világoskék asztalterítőre, pontosan a hamutartó mellé. A nő, mintha meghallotta volna, abban a pillanatban kilépett a házból kez kezében egy sötét szobai szőnyeggel. Kisietett a kertbe, és jól kirázta. A por csak úgy kavargott körülötte, míg a lusta szellő bele nem kapott nagy nehezen. Minerva Capitoliuma 2015 június 15

A férfi megigazította ujjfoltos szemüvegét, és az asszonyt kér kérlelte: – Gyere ide egy kicsit! Mondandóm van. Az idős nő korát meghazudtoló léptekkel járult elé. Ahogy az ember vé végigtekintett rajta, nem akart hinni a szemének. Hosszasan méregette, mint aki nem erre a látványra számított. – Mit nézel úgy rajtam? – A nő csípőre tette a kezét, és fejét félrebillentve várta a választ. – Tán látsz rajtam valami furcsát? – vonta fel a sz szemöldökét. – Te magad egy furcsaság vagy! – kuncogott az öregember. Ötven év, az b bizony sok idő, ami megváltoztatja a testet. Azonban ő most ugyanazt a fiatal lánykát látta maga előtt, aki valójában volt. Az a csillogó szempár ugyanaz maradt, mit sem változott. zott. Magához húzta az asszonyt, és szorosan átölelte. Egy cseppet sem zavarta, hogy mennyire csontos az a test, mennyire ráncos a bőr. Csak azt látta, hogy a felesége újra virágzik, s úgy ragyog, mint hajdanán, a murvafürt alatt.

Wekker Anita első könyves ves kreatív író, közgazdász közgazdász–logisztikus. Elsősorban a fantasy, a dráma, a krimi és a thriller stílusa áll közel hozzá. Hol komolyabb, hol viccesebb köntösbe bújtatva tálalja őket az Olvasóknak. „Akkor jó a történet, net, ha érzelmeket vált ki, legyen az öröm vagy gy bánat. A könnyeknél nincsen n nagyobb dicséret”


–rame– A kis Virágtündér álma

A kis Virágtündér irágtündér eléggé rendhagyó helyen, egy terasz virágládájában a mu muskátlik szirmai között született. Kissé bohókás édesanyja szeretett a kertek között suhanni és általában kevéssé törődött az idő múlásával. Mondjuk ez nem túl meglepő olyan lénye lényeknél, akiknek az életciklusa gyakorlatilag végtelen és nem ismerik a végleges elmúlást, csak az átváltozást és az időről időre megújuló életeket. A születés sürgető jeleii épp egy kertvárosi ház teraszán érték utol a szépséges és bohém Nyírfatündért és ekkor már esélytelen volt, visszaérnie az erdőbe, hogy ott hozza világra gyermekét, ahol eredetileg jelenlegi életformájában élt. asztotta a legszebb cirmos rózs rózsaSzétnézve a kertben és a teraszon is, kiválasztotta színvirágú bársonyos szirmú muskátlit és odahelyezte piciny leánykáját két összeboruló frissen kinyílt szirom alá. Szerencsére ezen a délelőtti órán még nem száradtak fel a reggeli harmat, hűs cseppjei, így leánykáját ebben fürdette meg elsőként, s ettől a kis tündér bőre harmatosan fénylett a napsütésben. Nyírfatündér kedvtelve nézegette újdonsült gyermekét és elmélázva pihent meg mellette a teraszládában, a muskátlik zöld levelei között. Az erdőn–mezőn élő tündérek számára meghatározó az, hol születnek. Élet Életüket, általában ott élik le, ahol világra jöttek. Ezért, ha egy kistündér olyan helyre születik, amely nem azonos édesanyja lakóhelyével, a többi tündérédesanya gondjaira bízva nevelkedik. Persze az édesanyja gyakran meglátogatja, glátogatja, és ahogy növekedik, ő is bármikor meglát meglátogathatja az édesanyját, ha a szél szárnyára ül, vagy a pókhálók szálaira fe felcsimpaszkodik, esetleg esténként holdsugáron utazva. Minerva Capitoliuma 2015 június 17

Így aztán a mi kis Virágtündérünk állandó lakhelye az a terasz és az a ke kert lett, ahol született. Életét a vidám tündértársak között élte, s mivel kedves jószívű tündérke lett belőle, mindenki szerette őt. Napjait dallal és tánccal töltötte, ahogy a többiek is. Harmatcseppet iszoga iszogatva, virágmézet eszegetve szépen növögetett, de tudta, hogy sohasem nő meg nagyobbra egy gyűszűnyinél. A kert és a terasz környékén sokan éltek, és mivel egy játszótér is volt közve közvetlenül mellettük, a kis tündér gyakran töltötte az időt ember gyerekek társas társaságában. Látta, amint a szüleikkel jönnek–mennek. mennek. Egymással játszanak. H Homokvárat építenek, labdát repítenek, hintával az égig szállnak. És látta, am amikor a szüleik ölébe bújnak, akik szeretettel cirógatják, simogatják őket. Az ember gyerekek számára a tündérek varázslatos világa ága egyáltalán nem ismeretlen. meretlen. A fogékony, nyitott elméjű kisgyerekek, gyakran látják a tündér tündéreket, érzékelik varázsukat. Ők sokszor mesélnek szüleiknek ezekről a kis lényekről. Arról, hogy a játszót játszótéren a felépített homokvárak tornyaiban, erkélyein látták őket táncolni, hev heverészni. Homoktortáikban felismerték apró kezük nyomát. A legtöbb felnőtt ezeket a meséket elnéző mosollyal hallgatja, de hinni ne nemigen hiszi. Egyik–másik másik odáig is elmegy, hogy megdorgálja gyermekét, ne beszéljen butaságokat, és ezzel elszomorítják a kicsiket. Van azonban néhány olyan felnőtt is, aki még emlékszik arra, hogy ő is volt egyszer gyermek, és ő is látott, csodákat és tündéreket, a kertben, a játszót játszótéren, vagy akár a párnája csücskén lefekvés után. Ezért nemhogy elhallgattatja a kis mesemondókat, hanem bíztatja őket, meséljenek minél többet a tünd tündérekről. Kíváncsi arra, milyen ruhát viseltek, milyen volt a hajuk és milyen m magasra tudtak szállni a játszótéri napsütésben. Hogyan lovagoltak a katicák hátán, hogyan kergetőztek egymással, hogy játszottak ak bújócskát az orgon orgonabokrok levelei között. Azonban a mi kis Virágtündérünknek nemcsak a születése volt rendhagyó.


Szokatlan gondolatai, vágyai is voltak, amelyeket nagy valószínűséggel az emberek közelsége is táplált. Egyik legtitkosabb és leghőbb vágya ya az volt, hogy embergyerek lehessen. Megnőhessen, és családban élhessen, ahol a szülei megölelgetik és megcir megcirógatják. Ahol esténként egy édesanya mesével altatja, reggelente új ruhába öltözeti, frissen főzött kakaóval itatja. Ahol egy édesapa ölében ülhe ülhet, aki kedves szóval tanítgatja. Vágya oly mély volt, hogy még azt sem bánta volna, ha néha néha–néha megdorgálják. Csak egyszer ő is embergyerek lehetne. Telt múlt az idő, a nyár egyre szebben ragyogott, a kertben és a játszótéren egyre több gyerek játszott napról napra. A kis Virágtündér is nődögélt, ahogy az egy tündérkéhez illik. Már volt felad feladata is, mint a legtöbb tündérnek. Naponta – még a reggeli harmat felszáradása előtt – fényesre mosta a muskátlik szirmait és nedves kezecskéjével a pit pitypangok szálldosó osó magjait összeszedegette, új helyekre, mezőkre, szántófö szántóföldekre röptette őket. A tündérek elégedettek voltak a fejlődésével, a növekedésével, munkájával. Édesanyja, aki gyakran töltötte vele az időt, büszke volt leánykájára. De mivel ő egy igazi édesanya volt – még ha egy kicsit bohókás is –, azt is észrevette, hogy a leánykáját valami bántja. Látta, hogy tengerkék szeme elréved, és mintha valami titkos gond felhőzné be a bájos kis Virágtündér fénylő homlokát. Végül aztán megkérdezte tőle, vajon, mi bántja. ja. Vajon szeretne új ruhácskát, vagy inkább szamócát eszegetni a virágméz helyett? Esetleg a miatt szomorú, hogy nem a nyírfaerdőbe született? Talán haragszik is emiatt bohókás éde édesanyjára? Szeretné–e, e, ha az édesanyja az öreg és bölcs Kívánságteljesítő tü tündérhez fordulna, megkérné, hogy a kislánya a nyírfaerdő lakója lehessen? Virágtündér nagyon elcsodálkozott, nem is sejtette, hogy létezik valaki, aki a tündérek kívánságait teljesíteni tudja. Eleinte azért nem nagyon merte elmondani, mi az ő titkos vágy vágya, mert soha nem hallotta, hogy tündér valaha is ilyet kívánt volna, és igazából nem n nagyon akart különcnek tűnni a többiek előtt.


De mivel édesanyja után már a körülötte élő tündéreknek is feltűnt, hogy a kis Virágtündér egyáltalán nem látszik igazán boldognak ognak és egyre kevesebb alkalommal táncol önfeledten a napon a tündérgyerekekkel, egy csillagfényes estén mégiscsak elsuttogta édesanyjának legfőbb és legjobban rejtegetett vágyát. Ő bizony embergyerek szeretne lenni! És – ha már létezik valaki, aki a tündérálmokat ndérálmokat is képes teljesíteni – akkor azt kérje az édesanyja a Kívánságteljesítő tündértől, hogy ő embergyerek lehe lehessen. Nyírfatündér először megdöbben, aztán elszomorodott. Vajon miért akarna az ő kislánya emberré válni. Miért is akarna valaki a gondtalan és gyakorlat gyakorlatilag végtelen életű tündérlét helyett, ember lenni. Ember, akinek élete nem végtelen, aki egy–kettőre kettőre felnőtt lesz a gondtalan gyermekkor után, és akinek gyakran nehéz, kihívásokkal teli életút után szembe kell néznie a szomorú és végleges elmúlással. De hiába szembesítette gyermekét ezekkel az emberi dolgokkal, a kis Virá Virágtündér továbbra sem tágított. Egyre csak azon ábrándozott, hogy gyermekké válva, szülei kezét fogva indu indulhat egy új élet felé. És továbbszőve álmát már arról álmodott, dott, hogy ő fogja majd egyszer egy kisgyerek kezét és ő hallgatja a mesét a tündérekről, akik a játszótéren a gyerekek között járják tündértáncukat. Időbe tellett, mire a tündérek és a tündérédesanya – látva a kis Virágtündér szomorúságát és eltökéltségét – arra az elhatározásra jutottak, megkeresik a bölcs öreg Kívánságteljesítő tündért és megkérik, segítsen a tündérkének embergyerekké válni. Inkább legyen belőle ember, mint egy örökké szomorú tündér. A szomorúság nem fér össze a tündérléttel, a szomorú tündér nem más, mint egy igazi ké képzavar. Mivel a Kívánságtündér valóban bölcs volt, nemcsak öreg, kevés szóból is megértette, mit kívánnak tőle. Annál is inkább, mert hosszú élete során már


találkozott ilyen kívánsággal, és már egy ideje felfigyelt a kis Virágtündérre és annak bánatára. Elmagyarázta a kislánynak, hogy teljesíteni tudja a kívánságát, de az emberi létből már nincs visszaút, és azt nem tudja neki előre megmondani, hol, m milyen családba fog megszületni. Kérte, gondolja meg még egyszer, nehogy később megbánja elhatározását. A kis Virágtündér boldog mosollyal köszönte meg a Kívánságtündérnek, hogy teljesíti kívánságát, biztosította róla, soha nem fogja megbánni, hogy embe emberré válhatott. Kérte, minél előbb indulhasson új életébe. Így aztán egy ragyogó agyogó teliholdas éjszakán, amikor déli szél fújt a tengerek felől, és a szárazföldeket aranyba öltöztette a Hold fénye, amikor a kertben az összes virág virágesővel köszöntötte a bársonyos éjszakát, a Kívánságtündér elővette varázspálcáját és kétszer megsuhogtatta uhogtatta a kis Virágtündér feje körül. És azon az éjszakán a Varázslat életre kelt! –. – És akkor egy tündöklő hajnalon, valahol a Föld nevű bolygón egy világos, b barátságos színekkel díszített hűs szülőszobában egy édesapa belenézett újsz újszülött kislánya tengerkék szemébe és boldogan így köszöntötte várva várva–várt gyermekét: Hát itt vagy végre, kis Virágtündérem! rame– Melinda már kora gyermekkorától kezdve elkötel elköteleződött az olvasás iránt, kis késéssel pedig az írást is felf felfedezte egy sikerült általános iskolai kolai fogalmazás kapcsán. Azóta számtalan okból ír. Hivatalból, erős felindulásból – fájdalomból, örömből –,, események kapcsán és időtölté időtöltésből, meg csak úgy. Az utóbbi időben azonban egyre inkább megfogalmazódott benne az igény, hogy kilépjen a névt névtelenség homályából és írásait megossza másokkal is. Mivel első próbálkozásai nem találtak elutasításra, sőt némelyek a siker illatát is magukon hordozták, úgy döntött többet fog írni másoknak. Minerva Capitoliuma 2015 június 21

Ládi Zsuzsa Lány fekete liliommal A ház titkáról – vagy inkább titkairól – senki sem tudott… legalábbis Daviden kívül senki. A Kent kúria évszázadok óta büszkén terült el a város szélén, bár gyönyörű, veretes kapui már majdnem harminc éve nem tárultak fel senki előtt, a vén kertészt leszámítva, aki néha elvégezte a karbantartási rbantartási munkálatokat volt munkaadója végakarata szerint. Egyetlen Kent sem tehette rá a kapzsi ma mancsát, hiába tettek meg mindent. Az utolsó tulajdonos végrendelete kikezdh kikezdhetetlen volt – legalábbis addig a napig kikezdhetetlennek hitték, amíg David Andrew ew Kent, az előző tulaj öccsének holmi kalandjából született fia meg nem oldotta a híres rokon feladványát, amit mindenki más a Pokolba kívánt. Robert Kent a város egyik legnagyobb befektetője, aki tőzsdézéssel akkora vagyonra tett szert, amit még megtippelni lni sem mertek, rejtélyes halála előtt úgy rendelkezett, hogy csak az kaphatja meg a vagyonát, aki télen virágzó fekete liliommal ülteti körbe a ház mögött álló díszes kutat. Még azt is me megszabta, hogy minden rokon csak egyszer próbálkozhat egyetlen télen. Mondani sem kell, hogy ez sokáig senkinek sem sikerült. Az összes örökös őrült energiát és pénzt fektetett abba, hogy megszerezze a virágot és ezzel a vvagyont, de David jutott hozzá a legközelebb. Az ügyvédje legfrissebb értesül értesülése szerint David Andrew Kent nt nem csak közel jutott, egészen pontosan meg is oldotta a feladatot, amit mindenki más megoldhatatlannak hitt. Bár élete nagy részét ebbe fektette, most örömmel figyelte, ahogy napról napra szépen fejlődtek a virágai a szép kút körül. Amikor aztán beköszöntött öntött a tél, és csillogó zúzmara borította be a kutat, mindenki megrökönyödve figyelte, ahogy a liliombimbók kifakadtak, és fe felfedték éjfekete, csillogó szirmaikat. David nem árulta el a titkát – elsősorban azért, mert a genetikai kísérletei nagy részét amúgy múgy se értették volna a laik laikusok –,, de erre nem is volt szükség: megkapta az örökséget, és Robert Kent ügyvédje fejcsóválva a kezébe nyomta a kúria a kulcsát. Minerva Capitoliuma 2015 június 22

– Aztán nehogy megbánja! – morogta neki. – Nem véletlenül adott Robby Kent megoldhatatlan feladatot. Davidet nem izgatta a figyelmeztetés. Pontosan egy évvel korábban a kollég kollégiumból átköltözött a kúriába, ami óriási élmény volt a számára, ahogy az is, hogy többé nem kellett a pénzzel törődnie. A kúria odabent is ugyanolyan előkelő volt, mint kívül, bár ár a hosszú évek után elég sok renoválásra szorult, hiába gondoskodott róla az öreg kertész. Sz Szerencsére Davidnek nem kellett a pénz miatt aggódnia. David nagyon jól eml emlékezett arra, amikor először járta körbe az új házát, vagy, ahogy magában n nevezte, a Birodalmát. rodalmát. Arra a pillanatra, amikor megtalálta a festményt, ami mosolyt csalt az arcára. Egy gyönyörű kép volt egy magányosan álló nőről, aki a kinti kúthoz hasonló háttér előtt mosolygott rá. A férfi meglepődött, hogy a kutat pont ugyanolyan fekete liliomok ok övezték, mint amiket ő ültetett. Teljesen megdöbbent, amikor a kép hirtelen megmozdult. A nő szélesebben elmosolyodott, majd lágy, dallamos hangon megszólalt. – Üdvözöllek a Kent kúriában! A férfi csak állt és bámulta a képet. – Ejnye – folytatta a nő –,, hát ilyen udvariatlan lesz az új lakótársam? David összekapta magát. – Elnézést, helló. A nevem David, csak… meglepődtem. A képek nem szoktak beszélni. Meg mozogni. A képen lévő nő csilingelő hangon felnevetett. – Robby is ezt mondta, amikor először meglátott. átott. Angela vagyok. Szó szót követett, és Angela percről percre, napról napra David életének a részévé vált. Minden nap cseverésztek egy kicsit, és hamarosan megszokottá vált, hogy minden este elköszöntek egymástól. A férfi néha azt kívánta, hogy bár ne csak egy festmény lenne, hanem valóságos személy, hogy megérin megérinthesse, megcsókolhassa. Minden álmát a nő töltötte be: ott állt a holdfényben a fekete liliomok között, csilingelően kacagva, incselkedve, csak egy karnyú karnyújtásnyira, mégis elérhetetlen távolságban. Teliholdas éjszaka volt, amikor a vágya valóra vált. Nem tudta, hogy történt, de nem is igazán érdekelte. Épp a dolgozószobában szöszmötölt valamit a számítógépén, amikor két puha kar fonódott a válla köré, és borzongató, meleg leheletet érzett a nyakán. – Ma sokáig dolgozol, Davy! – súgta a fülébe Angela.


David szíve a torkában dobogott, amikor megfordult, hogy a nő szemébe nézzen, aki minden nap incselkedett vele a képből. Ugyanazt a hófehér ruhát viselte, mint mindig, és hihetetlen, de élt, lélegzett. – De hogyan? – kérdezte. A nő megcsókolta, majd megrázta a fejét. – Az nem számít, csak az a fontos, hogy minden teliholdkor a tiéd lehetek, te pedig az enyém. Csak az enyém. – Csak a tiéd – ismételte a férfi. Az enyém. Csak az enyém. David még nem tudta, hogy mit fognak neki jele jelenteni ezek a szavak. Teltek a hónapok, a kapcsolatuk mindig meghitt és nyugodt volt, amíg el nem jött a telihold. Akkor aztán érzékivé és hevessé vált, néha őrülten vaddá, hogy aztán újra békéssé szelídüljön, és David minden alkalommal ommal úgy érezte, túl hamar jött el a reggel, amikor Angela visszatért a képbe, és ő ott maradt az ágyban egyedül. Utána a következő teliholdig David majd megőrült a vágytól, hogy újra megérintse, megcsókolja a nőt, aki maga is olyan volt, mint a Hold. Amikor kor David újdonsült gazdagságát kiélvezve egy partin összefutott Monicával, aki cseppet sem hasonlított Angelára, először nem gondolt se semmire. Hiszen tudta, neki volt otthon valakije, aki övé, csak az övé. De Monica elragadó és intelligens volt, és csakhamar ar bimbózni kezdett közöttük a szer szerelem. Egy idő után úgy érezte, kettős életet él: a normális élete része Monica, akivel minden olyan kiegyensúlyozott és biztos volt, a másik, titkos életéhez meg Angela tartozott, aki őrült vágyat keltett benne, aki a tel teliholdas éjszakákon mindent megadott neki, de el is vett tőle. David hosszú hónapok vívódása után rájött, hogy ezt a kettős életet nem folytathatja. Úgy érezte, Monica az igazi, mégsem tudott lemondani arról az őrületről, amit Angela jelentett. Nem tudott szabadulni zabadulni az álmoktól sem, amelyek közel egy éve kezdődtek, amikor először pillantotta meg a fes festményt. Egy alkalommal, amikor egy havas éjszakán hazaért, megdöbbenve találta magát szembe Angelával. A torkában dobogott a szíve, amikor tudatosult benne, hogyy most nem tartotta észben azt, amire mindig kínosan odafigyelt, mióta Angela először lépett ki a festményből. – Hol voltál? – kérdezte vádlón a nő. – Vártalak. Nem tudta, mit feleljen. Monicával volt, és megfeledkezett a teliholdról és Angeláról. Minerva Capitoliuma 2015 június 24

– Sajnálom – mondta David, de nem mentegetőzött. – Most itt vagyok. Angela sokáig méregette őt. – Van valakid – jelentette ki. Ezúttal nem kérdezett, David pedig nem tag tagadott. Sohasem volt hazug ember, és nagyon jól tudta magáról, hogy ha me megpróbálná, úgysem járna sikerrel. – Sajnálom – ismételte. – Ami közöttünk van, nem számít? – kérdezte a nő vadul villogó szemekkel. – Nem értetted, hogy ha a tiéd vagyok, akkor te az enyém vagy? Csak az enyém? David értette, de nem tudta, hogyan magyarázza el Angelának, hogy a kközözzük lévő kapcsolat nem volt normális, és hogy az őrületet nem folytathatták örökké. Mégis milyen jövője lehetett volna egy festménnyel? – Robby is ilyen volt – folytatta Angela, és lassan közelebb lépett Davidhez. – De megtanulta a leckéjét. A férfit hirtelen irtelen kényelmetlen érzés fogta el, feltámadt benne egy ösztön, ami azt súgta veszélyben van, de nem lépett hátra. Hagyta, hogy a nő végigsimítsa az állát, majd a mellkasát. – Sajnálom, Angela, de nem folytathatjuk. Szeretem Monicát. – Robby is ezt mondta… – közölte a nő. Angela kezei hirtelen kaptak a torka után, és szorították meg olyan erővel, amire David nem számított. – Nem érdekel, hogy szereted őt. Te az enyém vagy, Davy. Csak az enyém. A férfi próbálta lefejteni a nyakáról a szorító ujjakat. Amikor már azt hitte, hogy meg fog fulladni, végre sikerült annyira gyengíteni a nő szorításán, hogy hátra tudja őt lökni magától. Angela a földre esett, de rémisztő sikollyal fe felpattant, és vadul Davidre vetette magát. A férfi lefogta a karjait, de nem aka akarta bántani a nőt. – Angela, kérlek! – kiáltotta. – Térj észhez! Angelát semmi sem érdekelte, kiszabadította az egyik karját, a kezével elk elkapott egy porcelánvázát a közelükben lévő kis asztalkáról, és David arcába vágott vele. Az összetört porcelán felsértette a férfi homlokát, aki erre eeleresztette a nőt. Angela újra rá akarta vetni magát. David a szemébe csorgó vértől ugyan nem látott rendesen, de egyik kezével védekezve ellökte a nőt, aki újra a földre zuhant. A férfi megtörölte a szemét, és megdermedt. Zúgottt a feje, és fájt a nyaka, ahol a nő megszorította, de… de ő nem akarta, hogy ez történjen. Angela a Minerva Capitoliuma 2015 június 25

földön feküdt, és tágra nyílt, üres szemekkel bámult fel rá. Amikor David eellökte, beütötte a fejét a kis asztal sarkába, ami most felborulva hevert melle mellette. A férfi nem kapott levegőt. Pánik környékezte, és segítségért akart kiált kiáltani, de nyilvánvaló volt, hogy nincs értelme: a nő meghalt. Nem tudta, mit kelleme most tennie. Hívja a rendőrséget? De mit mondhatna nekik? Itt egy nő, aki kilépett a festményből,, megtudta, hogy mással van viszonyom, ezért meg akart ölni, de véletlenül én öltem meg? Abban a szúrásban beszállítanák őt valami diliházba, ahol hét lakat alatt tartanák, mint közveszélyes őrültet. Nem. Valami mást kellett tennie. Lassan mozdult meg, mintha tha minden izma tiltakozott volna az ellen, amire készült. Felemelte nő holttestét, és kivitte az udvarra, ahol aztán a kúthoz cipelte. Mindeközben hálát adott azért, hogy a ház olyan távol esett minde mindentől, és hogy ilyenkor még csak véletlenül sem tévedt arra rra egy lélek se. Nagyon jól tudta, hogy a kút már régen kiszáradt, és azt is, hogy milyen mély volt. Beledobta a testet, majd hajnalig hordta a kútba a földet az udvarból. A föld keményre volt fagyva, de erejét megfeszítve dolgozott, hogy betemesse a testet. et. Azzal sem törődött, hogy mindeközben összetiporta a már nyíló fekete liliomok egy részét, sem azzal, hogy munka közben szakadni kezdett a hó, és ő csontig fagyott. Reggel kimerülten, sárosan roskadt le a kúriában a kutat ábrázoló festmény előtt, amelyről ől fájdalmasan hiányzott Angela. Sokáig csak nézte a képet, és fontolgatta, hogy levegye–ee onnan, és elégesse, vagy eltegye a padlásra, hogy soha senki se lássa, legfőképp ő ne lássa, de… valamiért nem tudta megtenni. Monicára gondolt. Ő nem tudhatta meg, hogy mi történt ezen az éjszakán… sem azt, hogy mi történt minden teliholdas éjszakán az elmúlt hónapokban. Eszébe jutott, hogy eladhatná az egész átokverte házat, amiben minden Angelára emlékeztette, de aztán elöntötte a rémület: mi van, ha valaki me megnézi a kutat, és megtalálja a testet? Gépies mozdulatokkal felkelt, majd bement a fürdőszobába, ahol lemosta magáról a vért és a sarat. Minden izma égett, ahogy a fején lévő seb is, és legszívesebben leroskadt volna az ágyába, hogy aludjon egy hétig, de nem tehette. hette. Kiment az előtérbe, ahol eltakarította a porceláncserepeket és Angela vérét a földről és az asztalkáról. Épp végzett, amikor csengettek. Dav Davidet rémület fogta el: tudta, ki állt a kapu előtt. Monicának megígérte, hogy végre körbevezeti a házában, de most nem volt alkalmas. Sőt, talán sohasem lesz majd alkalmas, hogy a nő belépjen ebbe a házba. Minerva Capitoliuma 2015 június 26

Összeszedte magát, leküzdötte a hullámokban rátörő pánikor, és lesietett a kapuhoz. Érezte, hogy az udvaron minden porcikáját átjárta a hideg, de nem érdekelte. – Mi történt, jól vagy? – kérdezte azonnal Monica, amikor meglátta őt. A Aggodalom csengett a hangjából, és ó, mennyire más volt, mint a vad és őrült Angela korábban! A férfi meg akarta csókolni már pusztán emiatt is. – Csak egy kis baleset – felelte végül David rekedten. – Nem történt semmi, tényleg. Jól vagyok. Vagy jól leszek, ha alszok egy kicsit. Monica nem firtatta a dolgot, mert látta, hogy a barátja nem akar beszélni arról, hogy mi történt, csak megfogta a férfi karját, bevezette a házba, és leültette. tte. Követelte, hogy magyarázza el neki, hol egy elsősegélydoboz, hogy kitisztítsa és ellássa a sebét. David rezignáltan tűrte a gondoskodást, de kö közben azt érezte, hogy nem érdemli meg. – Szeretlek – suttogta, amikor Monica abbahagyta a munkát. Most mondtaa ezt először a nőnek, és nem volt biztos abban, hogy helyénvaló volt–e az után, amit az éjszaka tett, de ki kellett mondania. Monica ragyogóan elmosolyodott, és rövid csókot nyomott a férfi ajkára. Végül nem kérte arra, hogy vezesse körbe a házban, csak felkísérte elkísérte a szobáj szobájába, és leült az ágya mellett. Hiába ragaszkodott hozzá David, hogy erre nincs szükség, egész nap mellette maradt. A férfi sohasem mesélt Angeláról, de Monica mintha érezte volna, hogy vvalami megváltozott azon az éjszakán. Közelebb kerültek ek egymáshoz, de val valahogy távolabb is. Nem tudta megmondani, mi lehetett. Annyiban volt biztos, hogy a férfi megváltozott attól, ami az éjszaka történt vele. Amikor Monica pár héttel később rákérdezett a festményre, akkor David elmesélte neki a történetet arról, hogyan szerezte meg a Kent vagyont a lehetetlen feladvány megoldásával, és megmutatta neki a liliomokat, de nem vette a szájára a másik nő nevét. Angela csak az álmában kísértette még évek múlva is Davidet, örökké ism ismételgetve: Az enyém. Csak az enyém.. A fekete liliomok még évek múlva is büszkén nyílottak minden télen, először csak a kút körül, végül az egész ker kertben, emlékeztetve Davidet a nőre, akiről csak ő tudott.


Ládi Zsuzsa író 1991–ben ben született Karcagon. A Debreceni Egy Egyetem magyar alapszakán végzett, jelenleg a finnugrisztika szak hallgatója. Eddig elsősorban saját blogján publikált.


Lupán Ágnes Majd egyszer Aznap reggel szokatlanul nagy volt a csend. Általában mielőtt kinyitotta volna a szemét, már hallotta a madarak csivitelését, a fák lombjainak suhogását, a kakas távoli kukorékolását, de ma semmit. Mintha megszűnt volna minden zaj és nesz. Rossz lett volna belegondolni, hogy esetleg a hallásával lehetnek gondok. Az ő korában ez még nem kéne problémát mát okozzon. Ő volt itt a legfiatalabb. Amikor először dugta ki a fejét, tele volt elvárásokkal, majd' kibújt a bőréből, annyira kíváncsi volt arra, mi vár itt rá. Úgy képzelte, a napfény, a szellő, az eső kellőképp partnerei lesznek majd abban, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy társai is akadnak a mindennapokban. Mérhetetlen öröm töltötte el. Bár nem gondo gondolkozott előtte ezen, úgy döntött, ha nem egyedül van naphosszat, sokkal több mókában és kacagásban lesz része. Ismerkedni vágyott minél előbb. – Sziasztok! – kurjantotta. Nézett jobbra, nézett balra, de senki nem viszono viszonozta az üdvözlését. A legtöbben felé se fordultak. Akadt, akinek a tekintete áátsuhant rajta, de olyan gyorsan történt, hogy nem is volt egészen biz bizonyos abban, hogy tényleg megtörtént. Közvetlen szomszédja pedig színpadias ssóhajtás kíséretében még el is fordult tőle. – Hahó! – próbálkozott meg újra, de csak a csend felelt. Úgy döntött, vár pár napot, hagy időt a környezetének, hogy megszokják a jelenlétét. létét. Tisztában volt vele, nem mindenki olyan, mint ő maga, könnyen előfordulhat, másoknak több időre van szükségük a feloldódáshoz. Másnap a nappal együtt ő is kelt, igyekezett a csipát gyorsan kipislogni a sz szeméből, hogy jobban lásson. – Jó reggelt! Mikor or újfent nem érkezett semmi reakció, kezdett csüggedni. Azért ez így már sehogy sem volt rendben. Mit tehetett volna, hogy egy kicsit oldódjon a hangulat? Mosolygott. Amikor és akire csak tudott. Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy hiába. Általában levegőnek egőnek nézték, senki nem törődött vele. Minerva Capitoliuma 2015 június 29

Végül szép lassan elmaradoztak a reggeli köszönései, az élénk, mindenre kkíváncsi tekintete megfakult. Árválkodott egymaga a kert sarkában. A nappalok és éjszakák rendre váltották egymást, de egyik nap olyan volt, mi mint a másik. Ha eső érte, felfelé fordította arcát, élvezte a hűs cseppeket, ha a nap me megsimogatta a feje búbját, hálásan megmártózott fényében. A szellő kuncogásig csiklandozta időnként, de olyan időszakok is voltak bőven, amikor semmi ilyesmi nem történt. Unatkozott. Nem játszott vele senki, nem hallgatta meg senki. Aztán a felhők mögül újra kisütött a nap, ezzel kicsit a kedve is derűsebb lett. Ha túl sokáig tűzött, érezte, egyre fáradtabbá, kimerültebbé válik, ereje eelfogy, sokszor olybá tűnt, közel özel a vég. Olyankor az esti alkonyatban valaki kkijött hozzá, egy kannából rázúdított kellő mennyiségű vizet, amitől tagjaiba ismét visszaköltözött az élet. De milyen élet volt ez így? Egy kissé borongós napon, amikor ismét elfogta az érzés, hogy semmi re rendkívüli nem történik vele aznap sem, meghallotta, hogy a tölgy, a kert legör legöregebb lakója, akit mindenki tisztelt éltes kora miatt, beszélgetett a verébbel, közben lopva felé tekintgettek. Nem foglalkozott velük. Minek? Úgysem hozzá szóltak ezúttal sem. Aztán tán a sövény is bekapcsolódott a párbeszédbe. Amikor nem titkolt érdekl érdeklődéssel nézett irányába, már biztosan tudta, ha nem is hozzá, de mindenké mindenképpen róla beszélnek. Mit volt mit tenni, hegyezni kezdte a fülét. Kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Talán majd most ost megtörik a jég, meglesz az áttörés. A végén barátokká is válhatnak. Nagy reményekkel indult neki a hallgatózásnak. Ám igen hamar rá kellett döbbennie, hogy ez a társaság bizony inkább csak kiveti magából, mintsem valaha is befogadja. – A kis törpe – vihogott a rigó. – Hogy jön egy ilyen a te nagyságodhoz? Azzal még közelebb hajolt a tölgyhöz, mely egyre jobban ölelte őt körül. – Figyeltétek? Még kis se látszott a földből, máris azt hitte, övé a világ – tette hozzá a bokor, melynek jutalma a tölgy részéről ől egy ágsuhintás volt. Ezzel adta tudtára egyetértését. – Folyton magára akarta vonni a figyelmét mindenkinek kezdetektől. – Önző egy dolog, valóban. – Milyen kis nyeszlett. – Nincs benne semmi különös. Minerva Capitoliuma 2015 június 30

– Borzalmas! ben, pedig itt vagyok jó pár esztendeje – Nem is éltem még ilyet ebben a kertben, – dünnyögte az öreg tölgy. Ez volt a kegyelemdöfés. Minden maradék még pislákoló hite szertefoszlott. Valami meghalt belül örökre. A napok követték egymást ezután is a maguk változatosságában, esőre derű, derűre ború.. Nem érzékelt igazából semmit sem többé. Ha a forróság újfent próbára tette, inkább azért imádkozott, hogy véget érjen ez az egész. Legyen végre vége! Szabadulni máshogy nem volt képes. Csak remélte, hogy úgy majd nem fáj többet semmi. A reggelek fejét lehajtva hajtva érték, és a nap így is búcsúzott el tőle. Éjszakára behunyta a szemeit, távoli búzamezőkről álm álmodott. Néha olyan valóságos volt, azt hitte, valóban ott jár. Aztán minden egyes hajnallal eljött a kijózanodás is. Semmi sem változott. Most azonban ez a különös, szokatlan, mindent betöltő csend fogadta. Mi történhetett? Lehet, imái meghallgatásra találtak, eljött érte az éjszaka ffolyamán a kaszás, levágta, és békésen pihenhet ezután? Várt, ám a nyaka kissé zsibbadt, így furcsa mód azt kellett gondolja, m még mindig életben van. Félve nyitotta ki, de csak az egyik szemét. Ha eddig panaszkodott a mellőzöttségre, most egy szava sem lehetett igazán. Minden szempár rászegeződött. Mindegyik, kivétel nélkül. A tölgy, a sövény, a bokrok, a fűszálak tátott szájjal bámulták. A rigónak az ágon torkára fagyott az ének. Álmában mit művelhetett vajon? Szerette volna mihamarabb kideríteni, hogy orvosolhassa a kárt, hadd folyjon minden tovább a maga medrében. Kitárult az ajtó. De még ezt a mozzanatot is figyelmen kívül hag hagyta a csapat, nem veszítették szem elől egy másodpercre sem. – Ó, csakhogy kinyílt! – hangzott fel a miniember kiáltása, és már szaladt is egyenesen felé. Közvetlen előtte megállt, és sugárzó szemekkel csak csodálta. Bár fogalma sem volt róla, hogy nézhet ki, de ahogy a szemekbe tekintett, az abból kiolvasott ámulattól, elismeréstől gyönyörűnek és értékesnek érezte magát. – Végre! Anya, nézd csak, kivirágzott! Megérte ennyit várni, locsolni, mert álomszép lett. Ugye látod? – Látom, látom! Ügyes voltál. Látod, tod, mondtam én neked, hogy ha elülteted és gondozod, előbb–utóbb meglesz az eredménye. – Meg is lett! Jaj, de örülök! Minerva Capitoliuma 2015 június 31

– Tudod, mit? Nagyi ma jön ebédre hozzánk. Ha gondolod, vigyük be, állítsuk az asztal közepére, hadd ékesítse a szobát. – Megengeded? – Hát hogyne! Hiszen a tied! Megérdemled! Azzal érezte, hogy felemelik, óvatosan viszik befelé. Tudta, magasztos célt fog szolgálni. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, még hallotta a háta mögött a sustorgást: – A házba? Bekerülhet a házba? – Ilyen nem történt meg még egyikünkkel sem. – Nem gondoltam volna. Az öreg tölgy hümmögése volt az utolsó, amit még elcsípett a kinti világból: – Szó se róla, valóban mutatós virágszál lett belőle.

Lupán Ágnes – nyelvtanár, író, feleség, anya. Amikor a világ, a család d és a tanítványok hada elcsendesedik, végre van llehetősége meghallani, a képzeletében tében élő alakok mit üze üzennek, és azt papírra vetve életre kelnek történetei.


Kiss Zita MAGvas gondolatok, VIRÁGos jókedvvel fűszerezve Mint minden héten most is elhatározom, hogy rendet rakok a lakásban. Str Stratégiám is van persze: kiválasztok egy kritikus területet és annak látok neki. A motivációm fenntartása érdekében fontos, hogy ez egy jól körülhatárolt hel helyszín legyen. Pl. egy szekrény, pár polc vagy fiók. Így ha lassan is, de haladok. Mindig elhatározom, hogy gyors leszek, nem merengek el egy egy–egy tétel felett, de ezt nem sikerül mindig betartanom. Nem volt ez másképp legutóbb sem, amikor az egyik konyhaszekrényem került sorra. Kezdetben gyorsan teljesíthető feladatnak tűnt, hiszen főleg tárolódobozok, üres üvegek, régi újságok átvizsgálása várt rám. Természetesen pár cikket ki kellett tépnem belőlük mielőtt a szelektív szemét közé tettem, mert a tarta tartalmát még hasznosnak ítéltem meg (pl. folt eltávolítási praktikák, befőzési ti tippek, receptek stb.). Aztán egy fiók mélyéről előkerült pár virágmagot tarta tartalmazó vetőmagos tasak. Mit összekerestem őket annak idején! Vajon kicsírá kicsíráznának még, ha elültetném és locsolnám őket? Gondolkodtál már azon, milyen külső és belső feltételeknek kell teljesülnie, hogy kicsírázzon egy mag? Lássuk mit ír a szakirodalom: Belső: csírázóképes legyen még vagy már; ne legyen csírázásgátló anyaggal átitatva Külső: nedvesség, oxigén, fény, hőmérséklet Ne ess kétségbe, étségbe, nem kezdek el biológia órát tartani, csak párhuzamot vélek felfedezni (agrármérnök az alapvégzettségem) a mag kicsírázása és a be bennünk rejlő tehetség kibontakoztatása között. Mindannyiunkban sok felfed felfedezésre váró tulajdonság, erősség vagyis mag van. n. Vajon milyen külső és belső feltételeknek kell teljesülnie, hogy ezek mások számára is láthatóvá váljanak? Belső feltételek: Mik az erősségeid? Vannak olyan tulajdonságaid / képességeid, amikről csak Te tudsz, de a környezeted előtt rejtve vannak? Az is lehet, hogy olyan képe képességekkel is rendelkezel, aminek nem is vagy tudatában illetve meglétük aanynyira természetes, mint a levegővétel, pedig esetleg mások bármit megadn megadnának, hogy azt a képességet / tulajdonságot birtokolják. Minerva Capitoliuma 2015 június 33

Tegyük fel, hogy felfedezel magadban gadban egy ilyen „magot”, ami a tudatos odaf odafigyelésednek köszönhetően kész a kicsírázásra. Hagyod elindulni a folyamatot, táplálod vagy „csírázásgátló anyaggal” átitatod? Mi lehet ilyen „anyag”? Pl. Kishitűség, önbizalomhiány, halogatás, döntésképtelenség, a pozitív hozzáállás hiánya stb. Külső feltételek: Ez esetünkben lehet többek között érzelmi támogatás (pl. bátorítás, pozitív megerősítés, elfogadás, nyitottság), szellemi partnerség, példamutatás (t (tapasztalatok átadása, sikerek megosztása), anyagi erőforrás rrás biztosítása és még hosszan lehetne folytatni. Azt hiszem, hiába adott minden támogató külső feltétel, ha Te belsőleg nem állsz készen a „csírázásra”. Legyünk optimisták és nézzünk egy olyan helyz helyzetet, amikor a belső feltételek ideálisak, vagyis magabiztosak, iztosak, kíváncsiak, bá bátrak vagyunk és belevágunk az adott képességünk kipróbálásába / megtapas megtapasztalásába vagy egy vágyunk megvalósításába, ami új képességeink felfedez felfedezéséhez vezethet. MAG = RAJZOLÁS révén is alkotni, kifejezni a gondolataimat Helyszín: általános talános iskolai rajzóra. Mint oly sokan, én is küzdöttem az eleme elemekkel és az „alkotásaim” nem igen tükrözték vissza a valóságot. Sóvárogva ffigyeltem a tehetségesebb osztálytársaimat, hátha sikerül ellesnem a titkot és én is olyan szépen fogok rajzolni, mint ők. Akkoriban még nagy divat volt az emlékkönyv és nagyon örültem, ha ők rajzoltak valamit nekem. Sajnos nem volt sikerélményem, s elkönyveltem, hogy ehhez nincs tehetségem, így llemondtam a további próbálkozásokról. (Beburkoltam ezt a magot „csírázásgátló”” anyaggal azaz „te erre úgysem vagy képes, fogadd el”.) CSÍRÁZÁS – egy vágy valóra váltása Jó 20 év telt el, s megjelentek a jobb–agyféltekés agyféltekés rajztanfolyamokról szóló hirdetések. Ekkor ráeszméltem, hogy a bennem lévő mag MÉG életképes. A belső feltételek adottak, hogy csírázásnak induljon ez a tehetségem is. Me Megteremtettem az anyagi és időbeli feltételeit egy tanfolyam elvégzésének, s a mag csírázásnak indult, majd megjelentek az első levelek / rajzok is ☺. VIRÁGZÁS – a tehetség kibontakoztatása


A képességemet égemet felfedeztem, s elkezdtem fejleszteni. Ahhoz, hogy a virágok is megjelenjenek, illetve készség szintre emelkedjen a rajzolási technikám, ahhoz gyakorolnom kell a tanultakat. Itt vannak lemaradásaim, de ez már csak a belső feltételeken, vagyis RAJTAM múlik. Tudom, hogy egyszer elkész elkészítem a kutyámról, Rusty–ról ról is a rajzokat (hosszú és rövidszőrrel egyaránt ☺). TERMÉS – az öröm megosztása Egy másik magot is régóta dédelgetek magamban, locsolgatom, nevelgetem és eredménye egy tempósan bokrosodó növény lett. ett. Van, amelyik száron már virágok vannak, s van, amelyiken már megjelent a termés is. Ezek közül egyet éppen virtuálisan a „kezedben” tartasz. Örömet okozott megírnom, örömmel tölt el, hogy megjelent és időt szánsz az elolvasására. Kérlek, gondold át az olvasottakat és kutass magadban a magok után. Nézd meg, hogy csírázóképesek–ee még a meglévők. Válassz ki egyet közülük és biztosítsd a csírázáshoz szükséges belső feltételeket. Tudd, hogy minden adottságod megvan a tehetséged kibontakoztatásához. Ha ez me megvan, akkor a külső feltételek úgyis rendelkezésre fognak állni, amikor szükséged lesz rájuk. Légy éber és érezd jól magad, miközben öntözöd a palántáidat!

Kiss Zita – HR Tanácsadó. Küldetése, hogy írásaival minél több embert támogasson és motiváljon abban, hogy kíváncsian ttekintsen a világra, kézbe vegye a sorsa irányítását, félelmein túllendülve, élvezze az életét és ossza meg örö ömét másokkal is.


Klinkovics Márta Xénia A titkos szövetség Először a hóvirágok nyíltak, szinte ropogtak a havas kerti ti földben. Egy Egy–egy csokrot vittem a szobájába, hogy legalább az ágyból gyönyörködjön bennük. Utána jöttek a krókuszok, kék és sárga. Harapták a még jéghideg levegőt. Nekem a kék tetszett jobban, abból is vittem neki. Utána lépdeltek a bódító illatú sötétlila és fehér jácintok, egy–egy egy szaglás a mennyország volt. Ebből egy egész cseréppel kapott az asztal szélére helyezve, hogy a legjobban lássa. Mikor kinyíltak a nárciszok, már nem nézett semmit ebből a földi világból. Talán készülődött a nagy utazásra, s szemével csak befelé látott. Mire a ker kerítés mellett vörös szőnyeget gurítottak végig a tulipánok, egyetlen utolsó pi pillantást vetett rájuk. A tubarózsák bokrai magányosan nyitogatják szirmaikat az elgazosodott kertben, és a hortenziák nem találják a helyüke helyüket. Volt néhány jó évünk, mielőtt elment. Eleinte sírdogáltunk, amiért Öcsi olyan fiatalon meghalt, később sokat nevettünk, mert arra mindig találtunk okot. Sokszor nagyon jól esett, hogy volt kivel. Utolsó nagy kacagásunk akkor volt, amikor beszorult a műanyag vödörbe, de annyira, hogy alig tudtam kkihúzni belőle. Az úgy történt, hogy egy szép nyári napon szedtem a meggyet a létrán állva, jó magasan, ő pedig leült egy műanyagvödör tetejére a fa alatt, és közben beszélgettünk. Igyekeztem alapos munkát végezni, és csak a legérettebb szemeket szedtem le, mondván, hogy pár nap múlva a többi is megérik. El Elégedetten nézegette, hogy telik a vájling. – Szeggyél még! – mondta, ha kevesellte. Én pedig szedtem, és szedtem, és közben minden csip–csup dolgot megbeszéltünk, széltünk, már nem is emlékszem, miket, annyira lényegtelenek voltak. Számomra. Neki azonban ezek lehettek élete legfontosabb eseményei. Például, hogy beteg az almafa, nem sok alma lesz az idén, hogy a barack is kevés lesz, nyolcat tudott megszámolni mindö mindöszsze, és hogy nem bírja már a dereka a gyomlálást, pedig a virágoskert csak akkor szép, ha ki van gyomlálva. Hogy a jövő héten jön a doktor úr, és reméli, nem csúszik le megint a szoknyája, mint a múltkor. És elmesélte, hogy tö történt.


– Szépen megmozsdottam, m, felőtöztem, megfésűködtem, és már majnem készen vótam, amikor csengettek. Siettembe, hogy kaput nyissak, biztos nem húztam fel rendessen a cibzáromat, és amikor a doktor úrral együtt beléptem a lakásba, a szoknyám egy csendes sikkantással lecsúszott ról rólam, és én ott álltam anyaszűten, egy szál bugyiban, bokámon a szoknyámmal. Ahogy mesélte, fel–felbugyogott felbugyogott belőlünk a nevetés, a végén könnyesre röhögtük magunkat. És ekkor történt, hogy a vödör nyekkent egyet, és ő beleszorult a fenekével, lábai tehetetlenül etetlenül kalimpáltak a levegőben, mozdulni sem tudott. Én pedig akkor először megkóstáltam a teljes testsúlyát, amikor kiráncigáltam belőle. Mert ő moccanni sem volt képes. Később, amikor súlyos testét naponta emelgettem, már tudtam, mire számíthatok. Eleinte inte nem akarta megengedni, hogy felültessem. – Te ne – mondta ilyenkor, és a gondozónőhöz fordult. Később, amikor már nem volt gondozónő, mert besokallt a cipekedéstől, és menekült, amikor csak tudott, már erőteljesen integetett a kezével, néha kissé türelmetlenül, kissé agresszíven, a magatehetetlen betegek önzésével, és akkor már azt sem bánta, hogy a hátam mennyire fáj. Csak nézett hatalmas kék szemeivel, amikkel mindig mindent elmondott nekem, és persze máso másoknak is, ha képesek voltak olvasni belőle, e, és nem tudtam pontosan, tudja tudja–e, vagy csak sejti, érzi, hogy utolsó közös utunkat járjuk. Micsoda délutánok voltak! A rezzenetlen nyári melegben ültünk a teraszon, csak a méhek döngicséltek a virágos kertben, és mutogatta a lábát, hogy megint milyen dagadt, de én sosem vettem eléggé komolyan. Nyáron, nagy melegben mindenkinek bedagad a lába, gondoltam, de hát csak panaszko panaszkodjon, biztos jól esik elmondani valakinek. És jóízűen falta a kukoricát. Kicsit mindig siránkozott, hogy a fogai így meg úgy, de azért ért mindent megevett. Héjastól ette a sült tököt. Először csodálkoztam, később rájöttem, mennyire igaza van, mert én is megkóstoltam. A levest az üvegből kanalazta ki, nem engedte, hogy megmelegítsem, hidegen is szerette. Minden ízlett neki, amit főztem, imádta a krumplipürémet, a répatortámat, – amit a kedvéért, mivel cukorbeteg volt, nyírfacukorral sütöttem–,, a főtt kukoricámat, a sült csirk csirkémet, a borsólevesem a kedvence volt, és csakis grízgaluskával, szóval szerette a főztömet. Pedig úri naccsága módjára djára főzök a mai napig. Sok zöldség, gy gyümölcs, hal, kevés hús, fehér liszt, cukor alig, zsiradék helyett olíva olaj, ráad ráadásul extra virgin, esetleg vaj, nyírfacukor, himalája– és tengeri só. Amikor vvaMinerva Capitoliuma 2015 június 37

sárnaponként megjelentem nála a kis ételdobozzal, leveses es üveggel, alufóliás csomaggal, eleinte leplezte az örömét, amikor meglátott, később már nem tudta. Felragyogott a szeme, átmelegedett a tekintete, és már mosolygott, amikor döcögött ki a kaput nyitni. – Hátte vagy az? – kérdezte ilyenkor, és mire az ajtóhoz hoz ért, fülig ért a szája. Amikor meglátta kezemben a csomagot, félig örömmel, félig rosszallóan ké kérdezte. – Mit hozol már megin –,, és alig várta, hogy kibontogassam, és megmuta megmutassam. Hát így éldegéltünk mi vagy négy évig, és megismerve az életét, mert so sokat mesélt róla, ezek voltak a legderűsebb évei. Meg is érdemelte. Szegények voltak, a szülei cselédsorban éltek. Tanulni nem tudott, tán nem is akart, akkor még nem volt az olyan világos, mint manapság, hogy a bold boldoguláshoz iskolázottnak kell lenni, vagy gy ha igen, akkor elérhetetlen távoli cé célnak tűnhetett abban a környezetben, ahol felnőtt. Tizenhat éves korában már munkába járt, egy nevelő intézetben lett konyhalány, és az legalább tíz kil kilométer távolságra volt tőlük. Gyalog járt dolgozni. Minden nap ttíz kilométer oda, tíz vissza. Néhány munkatársával együtt jöttek, mentek, fiatalok voltak, vidámak, bolondosak. Pár év múlva beljebb került egy másik iskolába, itt már szakácsnő volt, és csak négy–öt öt kilométer távolságra kellett gyalogolni a munkába. Sz Szüleihez nagyon ragaszkodott, igazából sosem akart férjhez menni, de amikor nővére és öccse családot alapítottak, őt is férjhez adták. Egy elvált embert, egy tisz tisztviselőt szántak neki, egy fiú gyerekkel, és ő bármennyire tiltakozott is, a h házasság megköttetett. ett. Férje tisztviselő volt, gyakran verte, nem tudni pont pontosan, miért, a fia pedig, akit sajátjaként nevelt, nem sok tiszteletet mutatott iránta. Ekkor már a harisnyagyárban volt kötő és hurkoló munkásnő, hata hatalmas, zakatoló kötőgépek között. Három műszakban n dolgozott, szerette a női társaságot, és valahogy jól tűrte a gyári munka monotóniáját. Otthon varr varrogatott, levestésztát készített, főleg csigát, nyáron üdülővendégeket fogadott, emellett konyhakertészkedett, és kapálta, gyomlálta a virágoskertjét. Vasárnaponként, sárnaponként, férje halála után, mert elvette tőle a jóisten, kiült a teras teraszra és nézegette az utcát, az embereket. Mindig talált valami érdekeset, val valami szépet, s ha nem, akkor gyönyörködött a saját gyümölcseiben, virágaiban. Így érte utol az öregség. Egyik yik héten még sütött egy almás lepényt, a másikon már nem volt hozzá se kedve, se ereje. Leegyszerűsödött a háztartása, az Minerva Capitoliuma 2015 június 38

élete, egyre kevesebben látogatták, mert kihaltak körülötte, s egy napon arra ébredt, hogy családjában ő az utolsó öreg. Rettegett a magánytól, az öre öregséggel és betegséggel együtt járó kiszolgáltatottságtól, ezért támaszt és segí segítséget keresett, és talált unokaöccsében, akit kisbaba korában fél évig sajátj sajátjaként nevelt, mivel édesanyja, aki az ő sógornője volt, a tüdőszanatóriumba került.. Kapcsolatuk bizalmas volt, kölcsönösen szerették és tisztelték eg egymást. Aztán egy szürke hétköznapon Öcsinél rákot diagnosztizáltak, és fél év múlva meghalt. A tartási szerződést megörökölték lányai, ők azonban min mindketten a fővárosban dolgoztak. Ekkor kerültem rültem képbe én. Akkor még nem tudtam, mire vállalkoztam. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdett el bízni bennem. Nem is volt eennek pontos dátuma, talán egy év is eltelt, vagy kettő, mire észrevette, hogy ha valamit megígérek, az úgy is van, hogy nem beszélek zélek mellé és nem keresek kifogásokat. Gyanítom, nem volt hozzászokva, hogy ilyen egyszerűen is lehet valakivel kapcsolata. Sokat mesélt, főleg a régi dolgokról. Gyermekkori történeteit többször is elbeszélte, különösen a halasat. Kisgyerekként egyszer beteg lett, csak feküdt az ágyban, arcát vörösre pingálta a láz, akkor már a Kisbök utcában laktak. Valamelyik utcabeli fiatalember, talán Sós Pista, – a nevére már nem emlé emlékszem pontosan –,, horgászott a folyóban, és ő megkívánta a halat. A betegek kívánósak olykor. – Éde–sanyám, süssön nekem halat – kérte, és az édesanyám szót pontosan olyan elnyújtva ejtette ki, ahogyan kislány korában, s ahogyan mindig, amikor a szüleiről beszélt, egy rajongó kislány tiszteletével. Ezt a kis történetet sokszor elmesélte, és mindig ugyanígy ugyanígy, szinte szóról szóra. Egyébként kicsit demens volt, néha zavaros álmokról és képzeletbeli eseményekről beszélt, máskor kristálytiszta aggyal, logikusan rendezgette az életét. Egyszer, egy decemberi reggelen nem tudott felkelni az ágyból. Sokáig azt hittem, tem, hogy csak tesztel bennünket, hogyan reagálunk a betegségére. Néha olyan furcsán kiszolgáltatta magát. Mégsem volt mit tenni, megszerveztem az ellátását, orvost, gyógyszert, gondozónőt, főzést, bevásárlást. Minden nap ebédet vittem neki. Imádta. Eleintee még azt gondolhatta, hogy ezért érdemes volt betegnek lenni, de ez nem tartott sokáig, mert állapota olyan rohamosan romlott, hogy hamarosan felülni sem tudott egyedül. Húztam, vontam, cip cipekedtem, pelenkáztam, etettem, forgattam, mindent megcsináltam hón hónapoMinerva Capitoliuma 2015 június 39

kon át. Akkor szeretett meg, Mikor az ember valakinek már minden testnyíl testnyílását megismeri, vagy megszereti, vagy meggyűlöli. Én megszerettem. Egyszer csak ez az életvidám teremtés beszédes kék szemeivel, hófehér hajával, agyon dolgozott, izületes kezeivel vel hullócsillagként lebukott az égről. Magával rántotta a mi közös kis világunkat. Azt a világot, amiben volt egy szövetségünk, azt, amit mi teremtettünk magunknak, hogy szebb legyen tőle az életünk. Amíg éljük. Csütörtökön volt a temetése. Konyakszínű toszkán koporsójához nádsz nádszőnyeget választottam, hogy ne kopogjanak nagyon hangosan a rögök, amikor hányják rá a földet. Azt nagyon rossz hallani. Tervezem, hogy kimegyek a sírjához, és az összes kerti virágát kiviszem és ráterítem, hadd gyönyörködjön bennük. ük. Még lehet, hogy almát és meggyet is viszek a kertből, és majd sze szedret is, ha érik, az egyiptomiak is ezt tették a halottaikkal, ha nekik lehetett, nekem miért ne?

Klinkovics Márta Xénia – Legkedvesebb tevékenységei az olvasás és az írás. Már gimnazistaa korában kiadókkal levelezett. Később újságírást (is) tanult, de pályája más irányt vett. Eddig az asztalfióknak írt verseket, leveleket, egype egyperceseket, jelenleg első regényén dolgozik


Gyarmati Magdolna Magocskák Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi tündér. Mindig sokat nyaf nyafogott, biggyesztgette kicsi száját. Apró ujjaival ráncigálta anyukája szoknyáját. Állandóan nyafogott, hogy anyu így, meg anyu úgy. Mindig volt valami baja. De tulajdonképpen az volt a legnagyobb baja, hogy nagyon n pici volt, és ezért még nem kapott semmilyen feladatot. Nagyobbacska testvéreinek már mind volt valamilyen dolga, csak még neki nem. Addig–addig addig húzogatta anyukája szoknyáját, amíg az meg nem unta, és, hogy ne kelljen hallgatni a sok nyaf nyafogást, sírást–rívást, ívást, adott neki egy marék magot, és azt mondta: – Ha ezt a sok kis magot megőrzöd, míg elmúlik ez a tavasz, a nyár, az ősz és a télből újra tavasz lesz, neked is adok egy saját feladatot, ami csak a tiéd lesz. Te is büszkélkedhetsz vele, megmutathatod testvéreidnek estvéreidnek és tündér barátn barátnőidnek. Örült is nagyon a kicsi tündér. De meg is ijedt, mert nem tudta mit is kell cs csinálni ezzel a sok kis maggal a markában. Nagyon apró magok voltak, pont a kislány kezéhez valóak, de olyan sok volt, hogy majd kifolyt folyt az u ujjacskái között. Elhatározta, hogy nagyon fog vigyázni a magocskákra, hogy tündér anyukája büszke legyen rá, és ő is megkaphassa majd a saját feladatát tava tavaszszal. Kiment a kertbe, letette a magokat a földre. Szalmaszálakat szeretett volna gyűjteni. – Úgy gondolta, ondolta, hogyha neki van egy ágyacskája, ahova esté esténként lefekszik aludni, – és néha napközben is jólesik kicsit megpihenni ott, aztán tovább játszani –,, biztos a magoknak is kell egy ilyen pici ágy. – Mivel a közelben nem talált szalmaszálakat, visszament a kis kupacához, felszedte a földről, és hogy gyorsabban tudjon keresgélni, hosszabb utakat tudjon bejá bejárni, nem a markában hordozta tovább, hanem felcsippentette kicsi köténykéje széleit, bele szórta a magokat az apró mélyedésbe, és abban hordozta ttovább. Így lótott–futott, keresztül–kasul kasul az egész kerten, amíg egy nagy sza szalmakazalhoz nem ért. Ott megint óvatosan letette a magokat. Óriási volt a Minerva Capitoliuma 2015 június 41

szalmakazal, a pici lány alig látszott mellette. De elhatározta, hogy összeszedi a szalmaszálakat, méghozzá csak a legszebbeket, csakis a legcsillogóbban aranylókat. Amikor úgy látta, hogy már elég, leült és csodaszép kosárkát font belőle. Aztán a kosárkát apró szalmavirágokkal díszítette. – Ő is szerette nézegetni esténként a virágokat a takaróján, amit az anyukája hímzett rá. – Amikor végzett, beletette a kicsiny magokat a kosárba. Megfogta a kosár fülét és estig el sem engedte. Úgy szaladgált a kertben napnyugtáig. Játszadozott, és énekelgetett a magoknak. Mutogatta őket büszkén a fáknak, bokroknak, pillangóknak, és a pici színes kerti bogaraknak. Mikor aztán elfáradt, és me megjelentek az első piros, narancssárga, és bordó–kék kék felhők a lemenő nap sug sugarában, kosárkáját szorosan magához ölelve bement a házba. Testvéreivel megvacsorázott, és lefeküdt aludni. Úgy el volt fáradva, hogy még az esti sugdolózós, kuncogós beszélgetést is átaludta. Csodálkoztak is a testvérei, de aztán ők is elaludtak. Másnap reggel az első pillantása is a magocskákra esett, jól vannak–e, meg vannak–e. e. Így teltek a napok, és így lett aztán a ny nyárból tél, és a télből ismét tavasz. Minden napot a magocskákkal töltött, mindenhová magával vitte őket. Este együtt lefeküdtek, reggel felkeltek és együtt játszo játszottak. A kicsi lány és a magocskák. Mikor aztán már ismét sokkal több madár csicsergett reggelente, nte, mint télen, az anyukája megkérdezte tőle: – Kicsi lányom, tündérkém, mesélj nekem! Mi történt a magocskákkal, amiket rád bíztam? A kislány odaszaladt az anyukájához a kosárkával, és büszkén mutatta. De ó, jaj! Már csak nagyon kevés magocska volt a kosár osár alján. A kicsi lány elszom elszomorodott, és lehajtotta a fejét. Nem úgy az anyukája! Mosolyogva felpattan ü ültéből, odament az ablakhoz, és szélesre tárta. – Gyere csak kislányom! Gyere csak tündérkém! Nézd csak! – és a tündérke kinézett. Az egész kert tele volt csodálatos, színes, gyönyörű virágokkal. Ott volt a legnagyobb bokor ahol először letette a magocskákat. Onnan a virágok körbefutották az egész kertet. Ahol játszott és szaladgált, virágösvények pompáztak, és ahol meg–megállt, megállt, hatalmas bokrok ontottá ontották szépséges bimbóikat. Apró szivárvány bogarak rezegtek a virágok fölött, és színes pillangók felhői rebbentek fel, egy–egy egy kicsiny szellő fuvallatra. Még soha senki nem látott ilyen csodaszép, elbűvölő kertet. Órákig nézték együtt. Aztán az any anyukája azt mondta. Minerva Capitoliuma 2015 június 42

– Látod milyen szépek! Olyan szépek, mint te és a testvéreid. Olyan gondosan vigyáztál a magocskákra, ahogy én rátok. Éjjel nappal velük voltál, le sem vetted róluk a szemedet, mindig gondoskodtál róluk, soha el nem feledkeztél erről a feladatról. Ezért lettek ilyen gyönyörűek a virágaid, ezért lett ilyen meseszép ez a kert. – De édesanyám, mit csináljak a megmaradt magocskákkal? – kérdezte a kicsi tündér. – Menj csak ki velük ma is a kertbe. Vigyázz rájuk, játsszál velük! Ők azok a virágok lesznek, akik a legkésőbb nyílnak ki, de a legtovább virágoznak. Így is tett a kicsi lány. Majd mikor megint este lett, és a lenyugvó nap ismét szétszórta színeit a felhőkön, őkön, a kicsi lány újra bement a házba, és az anyukája megkérdezte tőle: – Kicsi lányom, tudod–e már, hogy mi a feladatod? – Igen! – válaszolt a kistündér. – Kicsi lányom tudod–e már, hogy ki vagy? – Igen! – mondta boldogan mosolyogva. – Én vagyok a Virágtündér! rágtündér! – és a kicsi lány soha többé nem sírt.

Gyarmati Magdolna – Elhatározta, hogy élete második ö ötven évét az írásnak szenteli. Szereti a fantasztikus iroda irodalmat, a meséket és a rejtélyes történeteket. Lelkes és emp empatikus tagja a RitArt Academy tréneri csoportjának.


Gacov Katalin Vasárnapi apuka Éppen előttem értek oda a bevásárlóközpont bejáratához, ezért megakadt a szemem rajtuk. Semmi rendkívüli nem volt bennük, valami miatt mégis felke felkeltették érdeklődésemet. Talán az unalmas szombati bevásárlást akartam fe feldobni, mert szokásomtól eltérően figyelnii kezdtem őket. A Azon kaptam magam, hogy újra és újra arrafelé mentem, amerre ők tolták ák kocsijukat. Tipikus hétvégi apuka, gondoltam. A negyvenes,, borostás arcú, kialvatlan, karikás szemű férfi egyszerű fekete farmert és fekete, feliratos pólót viselt. Ahogy közelebb mentem, láttam, hogy unicumos. Szinte sejtettem, mos mosolyodtam el. A mellette kullogó kamasz fiú hasonlóan gyűrött ruhát hordott, annyi külön különbséggel, hogy az ő felsőjén egy zenekar képee volt. Legalábbis a hosszú hajú figurák és a gitárok erre utaltak. Szemei vörösek voltak, nem csoda, hiszen állandóan a telefonját nyomkodta. Lefogadom – töprengtem el –,, hogy késő éjjelig nyomta a számítógépes ját játékokat, az apja meg ivott a haverokkal. Láttam, áttam, hogy remegett a keze, amikor a sörös tálcákért nyúlt, háromszor is. Figyeltem, ahogy töltötte a kosarat: bor, ásványvíz, egy kevés üdítő, meg sok energia ital. Nem maradt el a rágcsálniv rágcsálnivaló sem, jó sok sósat vett le a polcról. – Ezt nem maguknak veszik – vélekedtem –, biztos valami buli lesz este. A zöldséges pultot elkerülték, a hűtőknél csak tejet és virslit vettek. A fagyas fagyasztóból meg pizzát, hasáb burgonyát, előre panírozott halat, csirkemellet. Jellemző, futott át az agyamon. Biztos apás hétvége van, valamit enniük kell. A srác egykedvűen lépegetett a férfi mögött, bámulta a mobilját, nagy néha felnézett, ha az apja szólt neki. Kelletlenül válaszolgatott, néha berakott ezt ezt– azt a kosárba: rágó, dobozos kóla, chips. Az apja engedte. Csak akkor élénkült fel, amikor a műszaki cikkes sorhoz értek. Hosszan nézelődött a számítógépes


játékok között, majd kiválasztott egyet, és a kosárhoz vitte. Az apja a fejét rázta. – Fiam, ez túl drága – hallottam, amikor közelebb mentem. Rosszabb vagyok, mint a szomszéd néni – állapítottam meg ––, de nem tudtam tőlük elszakadni, annyira érdekelt, hogy mi lesz a vita kimenetele. Követtem őket, elfeledkezve arról, hogy miért mentem boltba. – De anya azt mondta, kapok majd egyet! – dobta be a kamasz a minden mindent elsöprő érvet. Az apjaa ránézett, nyitotta a száját, de meggondolta magát, sóhajtott egyet egyet, és betette a kosárba a vita tárgyát. A fiún nem látszott, hogy örül a győzelm győzelmének. Tipikus, vélekedtem.. Elvált szülők, most túl akarja szárnyalni az anyát. Az exe megvenné neki, akkor inkább megkapja tőle, hogy jó fej legyen. Kicsit eltávolodtam tőlük, legközelebb a parkolóban láttam őket, egymás me mellett állt az autónk, közöttünk csak egy üres parkolóhely volt. A fiú éppen ké kérdezett valamit a férfitól, de nem hallottam mit,, mert éppen akkor megszólalt a mobilja. – Várj fiam, ezt fel kell vennem! – Persze, minden fontosabb, mint amit én mondok! – duzzogott a srác. – A virágos az – vetett véget a vitának az apa. A fiú erre csendben maradt, kibámult az ablakon, éppen rám. ám. Elfordítottam a fejem, behajoltam a csomagtartóba, hogy ne lássa, mennyire fülelek. – Igen, jól értette, száz szál vörös rózsa…. Igen, keddre.... Milyen szöveg? – Egy pillanatra elgondolkozott, majd hangosan, tisztán érthetően diktálni kezdte: Búcsúzik tőled örök szeretettel fiad és férjed.

Gacov Katalin – író, könyvtáros,, feleség, kétgyermekes édesanya. Elfoglalt olvasóknak asóknak ír instant történeteket. Kö Könynyed vagy elgondolkodtató novelláival, val, meséivel akkor is kikapcsolódhatsz, ha csak néhány perced van a feltöltődésre.


Kate Lynn A jégvirágzás tündére Szórakozottan néztem az ablakon kirajzolódott jégvirágokat, ujjaimmal köve követtem azok rajzolatait. Fejemben az elmúlt órák történései kavarogtak, miként a szél fútta hó örvénylik a réten. A tündérek diszkréten réten félrevonultak, hag hagyták, hogy rendezzem gondolataimat. Túl sok élmény ért rövid idő alatt. Olyan élmények, amelyek emberi agy számára felfoghatatlanok. Talán az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor én magam is tündérré változtam. Kisebb sokkot kaptam. am. Gondolataimból Pilula rezzentett fel, mikor mellém szárnyalt és átölelte a vállamat. Furcsa és jóleső érzés volt, most egyforma méretűek voltunk. – Minden rendben Khala? Több mint egy órája bámulsz kifele az ablakon, mozdulatlanul. – kérdezte csilingelő ő hangján. Eddig fel sem tűnt mennyire dallamos a hangja. Vagy ezt is csak átváltozásom miatt hallom így? Bámultam a gyönyörű tündért, aki barátom volt már hosszú ideje, mégis úgy éreztem, most látom őt először igazán. Önmaga teljes valójában. Aggódva ránc ráncolta össze a homlokát, kérdése óta hosszúra nyúlt a csend. Válaszolnom kell val valamit. – Én… nem… tudom. Annyi minden történt, … én azt hiszem összezavaro összezavarodtam. – Igen, tudom. Ha az átváltozásod miatt aggódsz, az elkerülhetetlen volt. Máskülönben nem tudtunk volna megvédeni! – Tudom! Nem aggódok miatta, csak meg kell szoknom az új méreteimet. Most minden olyan hatalmas, én pedig annyira apró vagyok. Annyira má másképpen en látok, érzékelek. Élesebben, tisztábban, jobban. Túl sok az élmény és ez számomra félelmetes! – Igen, nekem ez a természetes, mert én már így születtem. De el tudom ké képzelni, milyen ijesztő lehet számodra, hirtelen összezsugorodni, új képessége képességekkel gazdagodni. Tudok valahogyan segíteni? – Csak egy kis időt kérek, hogy összeszedjem magam. Azt hiszem, rendben leszek.


– Rendben van! Azt azonban tudnod kell, hogy ünnepséget rendeznek ma este, ahol mi leszünk a díszvendégek. – Ünnepséget háború idején? – kérdeztem döbbenten. – A legsötétebb napokban van a legnagyobb szükség az ünnepekre. Reményt ad, tovább éltet! – szavai mélyen belém égtek. Soha nem hallottam még eenynyire pozitívan nyilatkozni. Ezt a hozzáállást nekem még tanulnom kell, ha be akarok illeszkedni ni a világukba. Alapjaiban kell megváltoztatnom egész vilá világnézetem. Ekkor villámként hasított belém a gondolat: talán örökre itt rag ragadok! Cikáztak bennem a kétségbeesett érzések, hiszen nem ezért jöttem, csak feloldozásért. Emberként akartam a szeretet képességét ességét visszanyerni. Most pedig tündér lettem. – Annyira rémülten nézel, hogy kezdesz megijeszteni! – trillázta a fülembe Pilla. Valóban meg voltam rémülve. Változást akartam elérni, mikor elindu elindultam Tündérországba, de nem erre gondoltam. Hogyan mondjam eezt meg neki! Nem akarom megbántani, hiszen ő csak segíteni akart rajtam. – Khala! Mondj már valamit! – sürgetett ijedten a tündérlányka. – Ne haragudj Pilla! Most tudatosult bennem, hogy talán örökre itt maradok! – És az annyira rossz lenne? – Nem tudom! – tört ki belőlem a kétségbeesett kiáltás. – Félek! Itt háború van, akár meg is halhatunk! Mikor elindultam Tündérországba, egy békés helyet képzeltem el, ahol majd megoldást kapok a problémáimra. Ehelyett az első percekben az életemért kellett rohannom! Aztán meg azzal szembesü szembesültem, hogy nem férek be a Tündérek Házába, és ha nem akarok meghalni, tündérré kell nekem is változnom! Én nem ezért jöttem! Én nem ezt akartam! – Sajnálom, hogy veszélybe sodortalak! – hátrált tőlem két lépésnyit, arca fájdalmasan eltorzult. – Talán nem kellett volna téged idehoznom és akkor élhetnél a saját jól kiszámítható világodban tovább. Szeretet nélkül, fagyott szívvel, de kiszámíthatóan. – Szavai tőrként csapódtak belém. – Nem akartalak megbántani, kérlek, bocsáss meg! Tudom,, hogy téged a le legjobb szándék vezérelt. Csak ez nekem túl sok így egyszerre! Nem vagyok be benne biztos, hogy meg tudok birkózni mindezzel! – Én biztos vagyok benne! Rád nézek és tudom! Hiszen gyönyörű vagy, a le legszebb tündér, akit valaha láttam! Mintha mindig ig is tündér lettél volna, mintha itt lenne a helyed! – Hogy mondod?


– Még nem is láttad magad igazán! Hiszen mióta átváltoztál itt álldogálsz a befagyott ablak előtt! – kézen fogott és magával húzott a szoba másik felébe. Félve léptem az aranykeretes tükör kör elé. Pilla izgatott kacarászással kísért a tükör elé. Tátva maradt a szám a látványtól, ami elém tárult. Méltóságteljes és gyönyörű tündér nézett vissza rám a tükörből. Hosszú, llágyan vállára omló, szőke haja ezüstös fényben játszott, jég––kék szemei hideg szikrákat szórtak. Orcáját halvány rózsaszínes pír emelte ki, szép formájú sz szája szintén rózsaszín árnyalatot kapott. Bőre hófehér volt, szinte már átlátszó. Arca emlékeztetett valakire. Kecses tündéralakjára jég–kék, kék, ezüst hópelyhe hópelyhekkel díszített ruha, a, vállára átlátszó anyagból készült csillámló köpeny simult. Hosszú, szép ívű nyakát kiemelte a ruha állógallérja. Szárnyai teljesen átte áttetszőek voltak, fehér–ezüstben ezüstben játszó jégvirágok alkották. A gyerekkorom m meséiben szereplő jégkirálynőt, pontosan ilyennek nek képzeltem el. Közelebb hajoltam a jelenéshez, hogy jobban szemügyre vehessem, s ő velem egyszerre mozdult. Döbbentem hajoltam hátrébb, egyszerre a velem sze szemben álló tündérrel. Ekkor belém hasított a felismerés. Hiszen ez én vagyok! Te jóságos ég! Álmélkodásomból lmélkodásomból izgatott beszédfoszlányok ébresztettek fel, a hangok a folyosó felől jöttek. Hirtelen feltárult az ajtó, mi pedig kíváncsian fordultunk a zaj forrásának irányába. A kitáruló bejáraton egy apró, öreg tündér lépett be. Őszes haján ezüstösen csillant sillant meg a fáklya fénye, arcát pókhálóként b barázdálták a ráncok, mélyen ülő szeme zafírkéken ragyogott. Szeme színéhez illő, kék szirmokból szőtt ruhát viselt, vállát ugyanilyen színű köpeny takarta el. Apró kék–ezüst fényben játszó szárnyai voltak. Elkápráztatott ápráztatott eleganciáj eleganciájával. Amint meglátta Pillát, szemeit könny futotta el, megtorpant és karjait ölelésre tárta. – Hát hazatértél leányom? – Pilula odaszáguldott és karjaiba vetette magát. – Chantelle! Annyira hiányoztál drága Chantelle! – Hosszú perceki percekig némán zokogtak mindketten a viszontlátás örömétől. Chantelle volt Pilula dajkatü dajkatündére, emlékeztem rá történeteiből. Olyképpen kötődött hozzá, miként eembergyerek az anyjához. Ekkor kibontakoztak az ölelésből, s Pilla rám mosol mosolygott. – Khala! Engedd meg, hogy bemutassam Chantelle–t! t! Ő a dajkatündérem!


– Megtiszteltetés, hogy megismerhetlek Chantelle! Pilla nagyon sokat mesélt rólad. – Fejemet enyhén meghajtottam bemutatkozás közben, s pár lépésny lépésnyivel közelebb is léptem. – Engem ért a megtiszteltetés, hogy végre megismerhetlek Khala! – Chantelle szintén fejet hajtott, majd odatipegett és magához ölelt. – Köszönöm, hogy hazahoztad az én Pilulámat! – suttogta meghatottságtól érces hangon a fülembe. Majd hangosan folytatta. – Nekem jutott a megtis megtisztelő feladat, at, hogy elkísérjelek a Nagy Könyvtárba, a Legendáriumhoz! – Ezt meg hogy érted? – néztem rá csodálkozva. Nem értettem mi dolgom nekem a Legendáriummal. – Nem mondtad még neki Pilula? – nézett szemrehányóan a megszeppent tündérlányra. – Nem volt még időm, drága Chantelle! Hiszen annyi élményt kell feldolgo feldolgoznia! – Mit nem mondtál el nekem, Pilla? – szegeztem neki a kérdést. Pilula zava zavartan pislogott, karba fonta kezeit, tán még el is pirult. Mélyet sóhajtott, majd hozzákezdett a vallomáshoz. – Tudod, itt Tündérországban, minden tündér céllal születik, vagyis rendelt rendeltetése van, felel valamiért. – Igen, tudom, ezt már mondtad. És? – Most már te is tündér vagy. – Egy pillanatig nem értettem, mit akar ezzel mondani, majd gyanakodva kérdeztem. – Tehát nekem is van feladatom. És mi lenne az? – Egyelőre nem tudjuk! Ezért kell elmenned a Legendáriumhoz, hogy me megmondja mire rendeltettél itt a mi világunkban! – Kezembe temettem arc arcomat, újabb váratlan fordulat. Most először érintettem bőröm, mióta átv átváltoztam, egészen elterelte a figyelmemet a simasága, olyan volt, mintha má márványt fogtam volna. A csend megint kezdett hosszúra nyúlni. Chantelle me megköszörülte a torkát, majd karon fogott. – Gyere leányom, itt az ideje, hogy induljunk. A többiek már várnak ránk a Nagy Könyvtárban. – hagytam, hogy kivezessen a fehérfalú, tükrös padlójú teremből. Hosszú, patikatisztaságú folyóson vezetett keresztül, egészen egy hatalmas, cirádákkal díszített, tölgyfa ajtóig. Ahogyan az ajtó közelébe értünk, az kit kitárult. A terem erem zsúfolásig tele volt tündérekkel, csak egy ösvényt hagytak sz szaMinerva Capitoliuma 2015 június 49

badon, amely a terem közepéig vezetett. Beléptünk a terembe és megszóla megszólaltak a fanfárok, melyet később éteri zene váltott fel. Lassan vonultunk, mint egy esküvői menet, volt időm alaposan körbenézni. rbenézni. A falak mentén, plafonig érő polcokon, könyvek sokasága sorakozott. A padló fehér márványból kkészült, a mennyezetre a nyári csillagos égboltot varázsolták oda. A terem kközepén, fehér márványból emelt talapzaton, hatalmas, sötétbarna – talán bőr – borítású könyv feküdt, cirkalmas, arany betűkkel volt ráírva valami, tündé tündérnyelven. A Legendráium. Megálltunk előtte, s Chantelle így szólt. – Tedd rá a kezed Khala. – Alig mertem megérinteni. Legnagyobb meglepet meglepetésemre, nem bőr simult a tenyerem alá, hanem em simogató selyem. Alig, hogy végigsimítottam a borítóján, az addig szorosan lezárt, cirádás lakat kinyílt, s a könyv kitárult. Ijedten kaptam hátra a kezem. A Legendárium lapjai peregni kezdtek, gyors tempóban. Végül valamivel a felénél továbbhaladva meg megállt. Kíváncsian néztem bele a könyvbe. A szemem elé táruló lapon lassan egy kép kezdett előtűnni. Engem ábrázolt, tündéralakban, felfelé fordított jobb teny tenyeremben jégvirágok nyílottak. A jelenetre csodálkoztam. Felemeltem a kezem, pontosan úgy, ahogyan a képen láttam. Először csak bizsergést éreztem, majd hideget. A tenyerem közepén aprócska hóvihar támadt, s közepén hópelyhek ragyogtak. Végül egy hópehely kivált a többi közül, s nőni kezdett, majd ttenyerem fölött lebegett. A hóvihar eltűnt úgy, ahogy jött. t. Megmozdítottam kezemet, s a hópehely követte. Elöntött a gyermeki öröm, játszani hívott. Az ablakhoz léptem és végig húztam előtte a tenyerem. Mozdulatom nyomán jégvirágok árasztották el az üvegfelületet. Gyönyörű volt, káprázatos. Büszk Büszkeség töltött el, ez a csoda belőlem született. Hangosan felkacagtam, s az elb elbűvölten figyelő tündérsereg velem kacagott. Pilla odacikázott, s rám ragyogta ragyogtatta smaragdzöld szemeit. – Tudtam, hogy különleges vagy! – De miért éppen hó és jégvirág? – Jégszívhez jégvirág, így stílszerű, nem gondolod? – egyszerre voltam izgatott és kétségbeesett. Tehát a jégszív ebben a világban is elkísér, itt sem szab szabadulhatok. Mégis izgalommal töltött el az új kihívás. Teremthetek valami cs csodaszépet! A körforgás része lehetek! A teremben hirtelen telen csend támad, s a tündérek tömegében rés nyílt. Sorfalat álltak, s hajbókolva üdvözöltek valakit, akit még nem láttam eddig. Ősz hajú, fehér szakállú, bölcs szemű tündér közelgett. Olyan érzésem volt, hogy a föld felett lebegve siklik felém. Mohazöld d öltözetben pompázott, fején arany Minerva Capitoliuma 2015 június 50

babérkoszorú volt. Hátán aranyszárnyak csillogtak. Megállt előttem, karjait kitárta, s fejet hajtott! – Légy üdvözölve Tündérországban Jégvirágzás tündére, Khala Crystal McKutie Snowheart! – Remegő térdekkel, illendően meghajoltam Zandirhám, a Tündérkirály előtt

Kate Lynn – Anya, feleség, írónő, projektmenedzser. Reali Realista és álmodozó. A valós, hétköznapi életben két lábbal áll a földön. Saját világában azonban szárnyal, varázsol. Írásai Írásain keresztül ámulhatsz, bolondozhatsz, sírhatsz, nevethetsz vele.


Földi Marcsi Éled az élet Éled az élet, lépem a léptem. Szemem nézi a szépet, már virágzik a természet. Míg a méheket nézem, kik gyűjtik a mézet, Szívem csendesen kéri mindazt, mi éltet. Szemem a tájat szomjasan kutatja, Közben lelkem, szívemet boldogan ringatja. Lassan bontja szirmát a világ, Míg lelkem ringatja életem csónakját. Életem virágzó mezején, Szirmok közt pihegve fekszem én. A természet hangját hallom fülemben, Az élet dobogó lüktető ütemét érzem szívemben. Éledek, s az élet kúszik lassan kiszáradt erembe, Öntözve lelkem, mint mikor éltető eső érkezik virágzó kertembe. Éledek, bimbózom, virágzom, Hisz tél után tavasz volt, s ma a nyár boldogan hozzám bújt. Átölel meleg, ringató ölével, Testemben éltető zene ciripel. Ettől szívem–lelkem virágba borul, S pompáját ontja, mindarra, kinek szívét szomorítja bú. Ma átölelek virágzó lelkemmel mindent, Ki, lelkének bimbóját kitárja nékem. Megöntözöm boldogságharmattal, Megszárítom könnyező szemét a nap sugarával, Minerva Capitoliuma 2015 június 52

Hogy lelkét csak a boldogság fénye ragyogja, Életét virágzó mező takarja. Engem az élet már ellátott sok jóval, És sok átgondolni valóval. Éltem már nem ontja özönlő virág áradat, De még bimbózik, s az tündöklőn virág is marad. S e virágnak ragyogó szirmát szórja a szél, Oda, hol bimbók könnyezve fakadnak, várva hitet és reményt. Éltem nekem sem csupa fény, De míg bimbó van, addig van hit és remény.

Földi Marcsi – Nemrégen végeztem el a kreatív írás tanfolyamot, és azóta nincs megállás. Bármiről írok, ami megérint, rímekben vagy anélkül. Vidéken élek a természet közelében, feleség és három, már felnőtt gyermek édesanyjaként. Így könnyű ihletet meríteni. A gyermek a legjobb tanító mester. Rajtuk keresztül tanultam meg, szinte mindent. Munkám az „Ember.”


Engi Zsuzsanna Virágvalóság …Nem akarok felébredni, még egy kicsit nem, had maradjak beburkolózva a biztonságba. Körülvesz a sötétség, de nem az a fojtogató,, leteperő, dermes dermesztően mély feketeség, hanem az áttetszően derengő, párásan sötétkék, am amiben ott van már a hajnal ígérete, a langyosan meleg, napfényes kora reggelé. A nyitott ablakon keresztül belibben az orgona illata és egy álmos rigó me megkezdi az ébresztő ztő dallamát fütyülni… Ezek a pillanatok még az enyémek, eemlékezek, álmodozok, mesélek… Nagymama: – Kislányom, beszélj mán Öregapáddal, megint felnyírta a fehér orgonafákat. Olyan magasan vannak a virágok, hogy azt le nem szedi emberfia, pedig m micsoda “duflák”… Nagyapa: – Nézzed, Lányom, itten van négy szál pünkösdi rózsa, csak ennyi termett az idén. Vigyed szépen el, osztán két szál legyen a Tiéd, kettő meg az Öcsédé, de odaadd ám neki!… – Lányom, hallom, az Öcséd nem kapta meg a virágot? Miért nem aadtad Neki oda?… Az ebédlőasztalon a vázában ott bólogatott a négy szál bordószirmú, telt vvirágú pünkösdi rózsa. Nem érzékelték a feszültséget a levegőben, az öreg b bácsi csalódottságát, a fiatal lány visszafojtott dühét, a fiú virágok felé érzett közönyét. Csak ontották bódító illatukat és lassan béke szállt a felbolydult lelkekre. Mama: – Papa, nézzétek már meg, hol van az a kislány? Mindjárt ebédelünk, jöjjön megenni a kis lepénykéjét, kisült a sparhelt szélén! Hogy hol van? Már megint Minerva Capitoliuma 2015 június 54

vadvirágot szed a hátsó kertben, mert herbáriumot készít? Te jó ég, a hány hányadikat az idén? Ki mutatta meg Neki az Anyukája lepréselt növényeit? Azóta lett ilyen kelekótya! Egy ötös nem volt neki elég az iskolában? Hogy azóta újabb növények bújtak elő? Le fogja tarolni az egész ész virágoskertet! Hogy vvirághagymát akar préselni? Meg a gyöngyvirág bogyóját? Papa, csinálj val valamit! Miért nem babázik inkább?... Napjainkban… Picilány: – Anyu, mik ezek a lepréselt izék? Nézd, még fel is van címkézve és micsoda kriksz–kraksz betűkkel írták ki a neveket, el sem tudom olvasni! Anyu: – Drágám, a megsárgult lapok a Nagymamád gyógynövény herbáriuma, a neveket latinul írta, a frissebb pedig az én gyűjteményem, amit negyedik osztályosként készítettem és hogy kriksz–kraksz? Miért, te jobban tudsz írni? Picilány: – Nem, de a gyűjtemény mindenkinek nagyon tetszett és kaptam rá egy ötöst. Ügyesek voltatok, Anyuci! Sógor: – Ángyi, itthon vagytok? Nézd, mit hoztam neked Nőnapra, tudod, mint mi minden évben! Mimóza, ha kiteszed a hűvös előszobába, őszobába, hetekig érezni az ill illatát… Apró szerény csokrocska selyempapírba csomagolva, illatával előrevetíti a virágév kezdetét, az eljövendő illatfelhők érkeztét, kezdődik a megújulás. Pár ág mindössze, de rajtuk ott csücsülnek a pici puha sárga gömbök. Örökre felejthetetlen illatfoszlányok a múltból. Jönnek még új tavaszok, de a mim mimózaillat nincs többé, az egy másik világhoz tartozik…

A piros tenger Van egy csodálatosan szép virág, amelyet szeretek, tisztelek, mégis vázába nagyon ritkán teszem, inkább a szabadban gyönyörködöm benne. Ez a virág a tulipán.


Abban a kedves öreg falusi házban, ahol a nagyszüleim neveltek, minden tavasszal virágzott tulipán, sárga és apró fehér és csíkos is volt. Anyuék nem szerették a hagymásokat, csak gond van velük, kiásni ásni őket nyáron, ősszel újra elültetni, ki ér erre rá? Így a kertvárosi házban csak rózsa volt a kertben, de abból minden fajta és színű: törperózsa, tearózsa, bokorrózsa, futórózsa és még egy hatalmas parkrózsa is. A szemben lévő ház egy kertész birodalm birodalma volt, Anyuék csak rámutattak a tövekre és ő már szállította is a rózsahadser rózsahadsereget. Olyan volt a kőfal és a kert, mint a szivárvány. A tulipán igazi szépségével a Férjem ismertetett meg. Kaptam Tőle egy tul tulipántengert piros virágokból. Azt hittem, viccel,, amikor azt mondta, elvisz egy helyre, ahol annyi piros tulipánt szedhetek, amennyit csak akarok. Ilyen nincs! Hát pedig volt, méghozzá a saját kertjükben. A Sógornőm, aranykezű aranykezű– aranyszívű teremtés, vállalta, hogy a kert nem használt részébe, a fóliasátor mögött elülteti egy kertésznek a szaporító hagymákat cserébe a virágokért. Amikor odaértünk a házhoz, először a friss üde illatot éreztem meg. Kora tavaszi este volt, virágoztak a gyümölcsfák is, a közeli rétről pára szállt fel. Azelőtt a tulipánnak sosem em éreztem az illatát, de így, tömegben, mintha lél lélegeztek volna és valami könnyű, édes illat szállt felém a hajladozó, hullámzó tenger irányából. Egyszerű piros tulipánok voltak, magasak, nagyfejűek, a belső csészében a szokott fekete csík, sárga virágpor.. Az élmény leírhatatlan volt. Olyan ajándékot kaptam a Férjemtől, amit pénzen megvásárolni nem lehetett. Csak egy szálat kértem Tőle, otthon vázába tettem és tanulmányo tanulmányoztam. Este összecsukódtak a szirmok és aludni küldtek engem is, reggel szé szétnyíltak és köszöntöttek, amíg végül egyre apróbbak nem lettek és lehullottak az asztalra. Azóta nem félek a hagymásoktól és bekerültek a kertembe a tulipánok is. Van a régi piros fajtából is, de érkezett pár darab vendég az amszterdami virágp virágpiacról is. Sajnos, mindössze ssze két évig voltak feketék, utána visszatért az ala alapszín, halványsárga piros csíkokkal, vagy a koboldok kicserélték tréfából a vir virágaimat. Így ismét feladtam, jöhetnek és mehetnek. Ami azonban meghód meghódított, az a vadtulipán. Apró, alig tíz centis, de rengeteg teg karcsú piros virágot hoz és szaporodik a telep, évről évre dúsabb és szebb. Ők is Hollandiából érke érkez-


tek, egy rotterdami utcai árus ládikájából mentettem meg őket, ezért is ilyen hálásak. Ők lettek az előkertem királynői. Ha eljön a tavasz, előkészítekk egy vázát, mindössze pár szál virág kerül bele, de közülük is kimagaslik egy: a piros tulipán.

Engi Zsuzsanna – Álmodozó, mesemondó, történetíró, hagyományok őrzője. Mellette racionálisan gondolk gondolkodó építőmérnök; gyakorló édesanya; feleség, aki elv elveszítette a párját; nő, aki elhatározta, hogy talpra áll, maga szabja meg a határait és megtanulja újra élvezni az élet minden percét sérülékenyen, harcolva, teljes életet élve, mert „bátraké a boldogság” ötvenen túl is. Szóval, egy teljesen átlagos, hétköz hétköznapi, dolgozó nő gondolatait olvashatjátok.


Dobos Márta Szabadulás Napok óta itt rostokolt ebben a sötét és nedves cellában. A ruhája szorosan tapadt rá. Karjaival átkulcsolta a lábait, a fejét a karjai közé hajtotta. Csak folyadékkal táplálták, azt is csak valami szűk szívószálon adták be neki. Bár lehet, hogy volt valami más is benne, mert úgy érezte, mintha a ruhája egyre szorosabb lenne rajta, vagy mintha saját maga egyre jobban megnőne. Nem értette a dolgokat. Úgy ült ott, mint valami embrió. Visszaemlékezett a magzati korára. Olyan picike és védtelen volt és olyan hálás a táplálásért! Szépen nőtt, gyarapodott, délceg ifjúvá serdült. Aztán most itt ez a börtön. Halvány gőze nem volt, mi történik itt vele. Egyszer csak azt vette észre pár nap múlva, hogy a cella fala szinte a ruháját súrolja. Roppant furcsa érzés volt, nem tudta hová tenni. A folyadék is, amit folyton adagoltak neki, mintha valami kábító dolgot tartalmazott volna, egészen vvidámmá tette. Biztos valami narkó – gondolt rá megrettenve. Nem értette, mit terveznek vele. Csak ki akart szabadulni innen ebből a hihetetlenül kényelmetlen, szűk és sötét zárkából. Megpróbált egy nagy levegőt venni, de a ruha, sőt a börtön fala sem engedte. Páncélként szorította a mellkasát. Borzalmas érzés volt. Elernyedt. Valami különös szomorúság vett rajta erőt. Átsuhant rajta egy gondolat. Meg fog halni… Elhessegette a komor go gondolatot. Ő élni akart. Napfényt akart látni és az egész világot a keblére ölelni. Örömet és vidámságot megélni. Mindent, ami az életben szép és jó. Minerva Capitoliuma 2015 június 58

És örömet adni. Mert az az igazán jó… Még gyerekkorában belénevelték. Most meg itt tesped és szenved. Nagyot slukkolt a szívószálból. Nagy levegőt vett és megpróbálta még egyszer nekifeszíteni magát a zárka falának. Reccs..hallotta éppen a feje fölül és a szemébe villant valami vakító fénye fényesség. Jaj…ez lehet az a fehér alagút….biztosan meghaltam!...rezzent össze rémülten. Óvatosan kinyitotta a szemét és felnézett. Valami hatalma forróság perzselte felülről. Csodaszép vörös szirmai gyűrötten terültek szét, a langyos szél finoman sim simította meg őket. Fellélegzett. Mégis csak él. Bátran lengedezett a többiekkell együtt. Még hallotta, ahogy egy üde gyerekhang visítva közeledik: – Anya, nézd milyen szép pipacs! Leszedem neked, jó? – Hagyd, drágám! Ha leszeded, meghal! – szólt egy mélyebb hang. Megkönnyebbülve lengedezett tovább a pipacstáblában. Végre élt. Pont, ahogyan elképzelte.

főként. Tavaly decDobos Márta – Novellákat írok főként emberben jelent meg első, Papírcsavar című n novelláskötetem. láskötetem. Pár percnyi lelki feltöltődésnek szánom írásaimat a mindennapok taposómalm taposómalmában. Gyerekkorom óta imádom a kutyákat – és ez kölcsönös. Izgatottan zgatottan várom a Minerva Capito Capitoliuma olvasóinak visszajelzését írásaimról írásaimról.


Buschmann Éva Pasifogócska Próbálgatja bájait, csáberejét. Nő kezd lenni. Nemrég kislány volt. Nemrég még babázott. Most már a ruhák érdeklik. Pedig ezelőtt egy évvel, ha valaki ruhát vett neki ajándékba, majdnem sírva fakadt, hogy mit kezdjen ő ezzel? Ő játékot akar, Barbie babát. Inkább annak legyen sok ruhája, modern konyhai felszerelése, és mellé Ken, a szerelme. Gondolta 365 napja, most meg már neki lett igazi szerelme. Legalábbis tetszik neki egy fiú. Nos, hogy ez szerelem–e? e? Nem tudni. Hát még azt, hogy igazi igazi–e? Részéről azt hiszi, igen. A srác, aki két évvel idősebb nála, ugyanabba az általánosba jár, nagyon ke kedvére való. Szeretne neki tetszeni. Igyekszik neki bedobni magát, úgy lazán, nőiesen, csábosan. De milyen az, lazának, vonzónak, nőiesnek lenni? A múlt héten még más tetszett neki. Ő másnak akart tetszeni. Akkor épp, hogy felkeltse a fiú figyelmét, hősnőnk rokker lánynak öltözött. Előhalászta a szekrény mélyéről apja fekete–fehér fehér kockás vastag ingjét, előtúrt mellé egy rég használt passzos farmert. Ez utóbbi óbbi a sajátja volt. Majd a térdénél, min mindkét térdénél kivágta, hogy úgy nézzen ki, mint egy igazi, szakadt rokker. B Bocsánat, ROCKER, mert ugye így helyes az írása. Mármint ennek a szónak. Eltelt egy hét, s rájött, hiába viselt kockás inget, szakadt gatyát gatyát, pöttyös hajpántot, melyet mélyen a homlokába húzott, mialatt a fejével szorgalmasan bólogatott az Edda: Kör közepén állok című slágerére a tinidiszkóban. A rrocker fiú nemigen szólt hozzá, egy kedvetlen „szián” kívül semmi egyebet. Ezért hősnőnk dobta a fiút. Eltelt egy hét, s úgy döntött most másnál próbá próbálkozik. Mással. Ledobta a kemény rocker stílust. Azt gondolta, itt az ideje, így majdnem 12 évesen, hogy kitegye, amije van. Már, ha érti, Kedves Olvasó, mire gondolok. Hát ugye ragadnak rá is a tv–reklámokból mokból sugárzott cicababa imázsok! Olyan akart lenni ő is. Olyan nő. Nőiesen nő. Most anyja szekrényét kotorászta át. Egy fekete, hosszában piros csíkos sselyem blúzt sikerült kihorgásznia a ruhák tengeréből. Anyja legalább tíz évvel ezelőtt hordhatta, mert mióta hősünk az eszét tudja, nem látta benne a m muMinerva Capitoliuma 2015 június 60

tert. Ebből gondolá, hogy rég ölthette magára kedves édesanyja eme dar darabot. No, meg abból is, hogy Anyuka igencsak vékonyka lehetett, amikor ezt viselte, mert rá is majdnem szűkösen ment fel, pedig hősünk n nem nagydarab. Szülőanyja viszont mára kicsit testessé vált. Lehet, hogy Anyukája is 12 éves volt és egy fiút akart elcsábítani benne?! Nem tudni. Azt viszont igen, hogy a mi NŐNK, igen, így csupa nagybetűvel, nagyon NŐ akart már lenni. Nagyon tetszeni akart rt valakinek. Úgy gondolta, eddig csak egy kis virág volt, amely szépen virágzott és mostanra teljesen kivirágzott. Ezt meg akarta mutatni másoknak is, hátha nekik nem tűnt fel ez a hatalmas átalakulás, fejlődés. tnek abba a lakótelepi lakásba, Két barátnőjével eltervezte, hogy felcsengetnek ahol Zoli a barátjával együtt tölti a délutánt. Mindkét fiút Zolinak hívták, de ebből hősnőnknek csak az egyik Zoli tetszett. A szőke Zoli. Nem pedig a fek fekete, magas, vékony Zoli. Merész volt a lánycsapat. Kicsípték magukat, főleg a mi NŐNK. Feszített éde édesanyja fekete, kissé áttetsző selyem blúzában. Nem volt rest fekete kalapot felvenni hozzá, amely alól barna copfja kedvesen kikandikált. Hozzá illő fa farmer, bőrdzseki. Úgy gondolta, tökéletesen lehengerlő lesz. A terv az voltt a három lány részéről, hogy összeszedve minden bátorságukat felmennek a két Zolihoz. Kitaláltak valami hülye ürügyet, amivel előhozako előhozakodnak, hogy szóba tudjanak keveredni a fiúkkal. Az volt az elképzelés, ha majd hősnőnket meglátják a fiúk, azonnal beinvitálják tálják a lányokat, és randit ajánl ajánlanak fel. Helyesebben a szőke Zoli ajánl fel hősnőnknek. A mi NŐNKNEK nagyon tetszett a szőke Zoli, annak sportos alakja, mosolya, ruházata, a neve, a neme, egyszóval mindene. Ezért nem volt neki ciki kicsit lejáratni magát át a fiú előtt azzal, hogy ők lesznek a kezdeményezők. A magas, fekete, vékony Zoli ment ajtót nyitni, mivel az ő lakásuk volt a fiúk tartózkodásának színhelye. Persze, hősnőnk miután meghallotta a kulcs fordulását a zárban, teljesen félrehúzódott és barátnőjét tnőjét lökte az ajtó elé, hogy beszéljen helyette inkább ő. Így a terv valóra sem válhatott, mert hősnőnk nem mutatkozott. Így az időközben megérkező szőke Zoli sem láthatta őt, nemhogy ellenállhatatlan vágyat érzett volna arra, hogy randira hívja. A másik két barátnő valamit makogtak a náluk két évvel idősebb fiúknak, de két mondat után viháncolásba fulladt zavaruk.


A magas, fekete, vékony Zoli semmit sem értett, csak annyit jegyzett meg, hogy ismeri a lányokat, hiszen egy suliba járnak. Biztatta őket, ha esetleg udvaroltatni jöttek maguknak, ezzel kicsit korán érkeztek. Nyugodtan próbá próbálkozzanak, de majd csak 5–66 év múlva. Hiszen ők ilyen csitrikkel nem állnak szóba. Az érett nőket szeretik. Mondta ezt a nyolcadikos magas, fekete, vvékony Zoli. A mellette lévő vő szőke Zoli erre nagyokat bólogatott. Ekkor hősnőnk már vörösben lángolt arccal spurizott le a lépcsőn, a két b barátnő viháncolva utána, majd lent a gangon hatalmas röhögésben törtek ki és kölcsönösen megállapították, hogy ez nem az ő napjuk volt, nem ért értek célba. Nem hívták egyiküket sem randira. Semmit nem kell sürgetni, mindennek megvan a maga ideje. A virágnak, a virágzásnak, a kivirágzásnak. Így történt, hogy a pasivadászatot elhalasztották kicsit későbbre. És így sem maradtak le semmiről…

Buschmann Éva – Már gyermekkorában riportokat, beszélgetéseket rögzített fekete magnójával. Mindenki orra alá dugta a masinát, s kérdéseket tett fel. Máskor meg szerelmi történetet talált ki. Le is írta, sőt rajzolt is hozzá. Foly Folyamatosan az irodalom és az irományok érdekelték. kelték. Ez a mai napig így maradt, kiegészülve egy kis könyvszerkesztéssel. Ő egy olyan ember, aki igazán a szakmája szerelmese!


Agota Sandorfy Mongóliában kezdődött… Egy rokonom évekig ott dolgozott, akinek csak egy telefonjába került, hogy soron kívül megkapjam a vízumot. Moszkvából a transz–szibériai szibériai expresszel terveztem utazni, bár indulás előtt pár nappal a nővérem kajánul elém rakta az újságot: “Szénsztrájk miatt leállnak az orosz vonatok!” Engem ilyen könnyen nem lehet elrettenteni, nekivágtam hát az útnak. A moszkvai szálláson hárman találkoztunk össze hasonló tervekkel, két lány aznap este caplatott ki az állomásra, én másnap… Csak visszafelé tudtam meg, hogy ők három nap, három éjjel oda kényszerültek bevackolni, míg várták a vonat indulását! Szergejjel kerültünk egy kupéba, ahol négy napig két barátságos vasutas go gondoskodott rólunk. Ők naponta megágyaztak és állandóan forró teavízzel szo szolgáltak. A fülkéjükből olyan ínycsiklandó illatok szállingóztak, hogy az orromat követve övetve bekukkantottam. Megkínáltak a finom, forró levesből. Jókat beszé beszélgettem egy tejfölszőke orosz fiatalemberrel, aki biciklivel is sokat járja az o országot. A határon egész nap állt a szerelvény… mint később kiderült, csak a mi kocsink, mert néhányunknáll hiányosak voltak az iratok. Velem kapásból jók jókora büntetést fizettettek a lejárt orosz vízum miatt. Moszkvában a hivatalnok úgy értette, hogy repülővel megyek és kifutottam az időből. Ulanbator se semmitmondó kis állomásnak bizonyult. Sehol sem láttam az is ismerős diáklányt, aki meghívott. Ekkor egy mongol nő szállást ajánlott, így elmentem vele. Olyan emeletes bérházban lakott, mint amilyeneket Dunaújvárosban is ép építettek az ötvenes években. Egyből otthonosan éreztem magam. Heten össz összefogva megszerveztünk egy tíznapos túrát az ország belsejébe. A szükséges holmikat pár nap alatt összeszedtük: ajándék vodkát a vendéglátóknak, több Minerva Capitoliuma 2015 június 63

napi élelmet, bérelt sátrakat és nekiindultunk az orrunk után. Szó szerint, mert az aszfalt a város szélén elfogyott, csak csapások közt válogathattunk. Néhol több sávos “utak” alakultak ki, ahogy a kocsik fokozatosan odébb és odébb találtak sima terepet. Egy tóhoz igyekeztünk, ahol fából építették kerek házaikat (mongolul “gere”), mert volt fa! Ez a táj bővelkedik legelőkben, így sosem em kell a családoknak kerekekre rakva vándorolni. Sajnos a látványos júliusi virágzást elmulaszto elmulasztottuk, de így is sok különleges virágot láttam. Nagy bánatomra előre figyelme figyelmeztettek, hogy bármiféle növényt, virágot leszedni tilos! Kicsi szamarak legelés legelésztek a harsányzöld fűben és gondoltam, ha ők is kikerülik a védett virágokat, akkor én sem szakítok le egyet sem! Lám, lám az állatok jóízűen befalták a csodaszép kék példányokat. Megesküdnék, hogy amikor néha felemelték a fejüket, kajánul vagy inkább cinkosan rám is mosolyogtak! Jó, ezek után me megkockáztattam, hogy óvatosan pár szálat lepréseljek a naplómban. A pár szá szálból szép kis gyűjtemény sikeredett a hónap végére. Kis bűntudattal, de bo boldogan érkeztem haza a zsákmánnyal. Itthon előbb két széles ragasztószalag alag közé simítottam, később névjegykártya borítóba lamináltam a kincseimet. Törtem a fejem, hogyan tehetném ezeket a szépségeket örökéletűvé? Ekkor már pici magyar virágokból és levélkékből miniatűr kompozíciókat alkottam a kis laminációkba. Az ismerősök nagy örömére két kézzel osztogattam őket, míg egyszer valaki jó ötletet adott: – Csinálhatnád nagyobbra is, jól mutatna bekeretezve! Mivel úton–útfélen útfélen szedegettem és préseltem a megfelelő nyersanyagot, hamarosan bőven volt miből dolgozni. A préselményeket otthon bélyegcsipesszel több ízben száraz könyvekbe raktam át, és ezeket nehezék alatt táro tároltam, míg minden darab teljesen száraz és sima lett. Persze hamar rájöttem, hogy melyik virág veszti el a színét, melyik marad túlságosan vastag, vagyis lesz használhatatlan. lhatatlan. Az első füzetlap nagyságú kompozíciókat az asztalra fektetett lamináló lap alsó felére rakosgattam. A képeket gondos apróléko aprólékossággal állítottam össze, végül nagy óvatosan ráhajtottam a lamináló műanyag felső lapját. Ezzel vigyázni kellett, mert a lapok a statikus elektromosság kkövetkeztében könnyen elmozgatták a pici, könnyű alkotóelemeket. A lamin laminálásra kész műveket nagy óvatosan, állandóan vízszintesen tartva vittem a Minerva Capitoliuma 2015 június 64

lamináló irodába. Az ott dolgozók alig várták, milyen szépségekkel jövök le legközelebb… Itt is volt elég hibalehetőség, ahogy a lapokat átvették és betá betáplálták a gépbe – bár a lehető legnagyobb gonddal kezelték az alkotásaimat – több kép egy–egy darabkája bizony elcsúszott…

Izraelben már hatalmas telefonkönyvet szedtem tele, mivel senki sem tiltotta a virágok, levelek gyűjtését. A reptéren alaposan megizzadtam, amikor ké kérMinerva Capitoliuma 2015 június 65

ték, hogy nyissam ki a táskámat! Lelki szemeimmel már láttam, hogyan végzi kéthavi munkám a szemétben, de… valami kerek tárgyra voltak kíváncsiak! A könyvet félretolva olva előbukkant a díszes, beduin fém tányérka, amire egy vás vásáron alkudoztam sikeresen. Hát ezt keresték! Fellélegeztem! Pesten felkutattam egy lamináló gépecskét és beindult a “nagyüzemi” term termelés… Szállásadóm azt sem vette rossznéven, hogy szinte virágosk virágoskertté alakult az egyik szobája. Mindenütt színes, préselt virágokkal teli papírlapok sorako sorakoztak. A színeket megőrizendő, színes másolóval csináltattam bekeretezhető példányokat, amik sosem fakultak meg, és szinte örökéletűnek bizonyultak! Néhány 2000–ben készült észült virágkép ma is megtekinthető a Facebook Facebook–on…

Agota Sandorfy – Torontóban élő nyugalmazott kohásztechnikus, aki szerelőszalagon, szalagon, majd targoncásként húzott le húsz évet a kanadai General Motors egyik (mára megszűnt, nyoma sincs) üzemében. Azóta hátizsákkal járja és fotózgatja a világot. Az egyik első Vidi Rita: Író születik tanf tanfolyam óta foglalkozik kozik írással és legújabban kínai ecsetfestéssel.


Szabó Ágnes Kisütve – megalkotva – élvezve Már egy hete feküdt otthon feldagadt arccal. Maga sem értette, miért válla vállalkozott erre. Rengeteg pénz, még több fájdalom, de ha arra gondolt, hogy ezután az éneklés közben, mikor a hév elragadja, s teli torokból zeng benne a dal, és felemeli a fejét, lelkét és száját hatalmasra tárva… Na, akkor pont mindenki nki fogja látni hibátlan fogsorát! S ekkor nagyon büszke volt magára, hogy bevállalta ezt a rengeteg szenvedést. Gyerekei szabadságban éltek azóta, hogy a műtétekkel szétkaszabolták a száját, férje boldogan fizette a beavatkozást, hogy megelégedettnek és magabiztos művésznek láthassa asszonyát. Ő maga meg arra gondolt csak, hogy ennek meg kell lennie és kész. Ekkor csengettek. Szédülten botorkált az ajtóhoz, kétszer annyi idő alatt, mint ahogy normális pörgő tempója lendíti. Lenyomta a kilincset, s üdvözlésre ésre nyitotta száját, de teljes megrökönyödésére senki nem állt előtte. Nem értette a dolgot, nézett bágyadtan mindenfelé, de nem látott senkit. Ha ez egy normális nap, normális fizikai állapota lenne, akkor biztos emlékezteti magát arra a bizonyos viccre,, hogy „és nézek jobbra, senki, majd nézek balra, senki, hát…” – na de ez a pillanat, amit megélt éppen, semmiben sem volt normálisnak mondható. Levette hát kezét a kilincsről, hogy kijjebb lépjen, s akkor egy nejlon szatyor zuttyanó hangjára lett figyelmes. – És akkor ez meg mi? – futott végig a gondolat lelassult elméjén. Próbált lehajolni, de a rengeteg nyugtatótól s fájdalomcsillapítótól kába feje és teste alig–alig alig engedelmeskedett. Aztán végül mégis csak elérte a csomagot… Nem hitt a szemének, s a többi bbi érzékszerve jelzését is igen nagyon nehezen értette


meg. A táskában frissen meleg, illatos és pont jó barnára sül sült, langyos melegtől gőzölgő croisanok ültek. – És akkor ez meg, hogy lehet? – tette ette fel már a konyhába visszatámolygó teste az egyre értelmetlenebbnek tűnő kérdést. Fogalma sem volt a válaszról. Mindenesetre a boldogságot engedte szétára szétáradni a lelkében. A fájó szájsebeinél azért kicsit meg–megállt, megállt, hisz az ajándékot mostanában nem élvezheti. De sebaj, gondolta hirtelen, a gyerekek imádni fogják, s őket az sem fogja érdekelni, hogy kinek kell megköszönni a finoms finomságokat. Lerogyott aztán az ágyába, magára húzta a meleg takaróját, a megajándék megajándékozottak felhőtlen mosolyával kezdte újragondolni a történteket. Azon töprengett félálomban, hogy vajon n ki teremtett neki ilyen békés és bo boldog pillanatokat, s azon is, hogy miért? Aztán elnyomta az álom hangtalanul és megnyugtató visszavonhatatlansá visszavonhatatlansággal… Álmában egy hatalmas park közepén feküdt egy széles és puha nyugágyban. Körülötte a gyerekei és a barátai. tai. Ragyogóan, de nem izzasztóan sütött rájuk a nap. Mindenhonnan madárcsicsergés vegyült az emberi beszélgetésbe. Jókedv és béke ölelte körül. Ő meg felülről kezdett rálátni az életére, hisz miatta voltak itt, az ő szülinapját ünnepelték. – 50 év! Milyen hosszú idő – súgták néhányan, de ő nem érezte ennek súlyát. Vidámnak és tettre késznek érezte magát, mint mindig. Alkotni és teremteni akart. Újra? Nem, folyamatosan. Figyelte gyerekeit, ahogyan szellemesen és intelligensen társalogtak. Kész felnőttek ek már, párjukkal az oldalukon. Szépek, okosak, kreatívak és egészs egészségesek. – Szép munka mindkettő! – motyogta maga elé. Minerva Capitoliuma 2015 június 68

S lassan végigélte újra gyorsított változatban a szüléseket, a gyermekbete gyermekbetegségeket, az első napot az iskolában, s az utolsót is a ballagáskor. lagáskor. Lelke megsimogatta gyermekei arcát… Aztán továbbkémlelte a társaságot. Mindenkihez valami nagyon fontos es esemény vagy érzés kötötte. – Milyen érdekes – súgta magának –,, hogy pont ezek az emberek vannak itt vele. Mindenki valami jóra, valami nagyon n fontosra emlékeztette. Aztán kirázta a hideg, mert rossz élmények nélkül nincs valós élet – csilingelt belső hangja. Hibás döntések nélkül nem kereshetünk saját utakat magunknak, hogy azt az egyet megtaláljuk, amit magunknak szántunk, vagy nekünk szántak szántak… Hosszasan bólogatott, s kezdte magát kellemetlenül érezni. A napocska is visszább húzódott, lassan „visszatért” az ünneplők közé. – Boldog, boldog, boldog születésnapot! – harsogta mindenki. Sorra odaléptek hozzá a köszöntők, s elhalmozták jókívánságaik jókívánságaikkal, de a legfontosabbat a két gyönyörű gyermeke mondta a szemébe nem kis elfogul elfogultsággal: – Köszönjük az életünket mama, s mindazt, amit megteremtettél, s teremtesz minden nap nekünk, értünk és velünk! Válaszolni akart, és letörölni mosolygós arcukról a fényes nyes könnyeket. Mag Magához akarta ölelni őket erősen és hosszan, s a fülükbe súgni valami nagyon okosat vagy meghatót, de … Arra riadt fel a besötétedő szobában, hogy valaki türelmetlenül és kitartóan nyomja a csengőt. – Hol vagyok, és mi történik? Hol a napsütés ütés és az ünneplő tömeg? – voltak az első kitisztulóban lévő gondolatai. Minerva Capitoliuma 2015 június 69

Az ajtóhoz botorkálva nyugtalanul nyitotta ki a zárat. – Mama, minden rendben? Már legalább fél órája csöngetünk. A kulcsot is a zárban hagytad, pedig nem szoktad soha! Sütöttünk finomságot, inomságot, hoztunk kóstolót neked! Ő pedig elképedve meredt a nyitott ajtóban álló gyönyörű és okos gyerekeire, akik frissen gőzölgő, éppen jó barnára sült croasant falatoztak jóízűen. Szabó Ágnes - Magyartanár és táncpedagógus vagyok, ekként is dolgozom már több évtizede. Így kicsik és n nagyok által is rálátok a világra. Hogy gy tetszik tetszik-e? Nem mindig, de kezemben a tanárságom, így a szó erejével és hatásával lehetőségem van terelgetni az általam járt „Sárgaköves Út”- ra a kíváncsi váncsi Kék Madár keresőket! Talán a rövid írásaimat és az interjúkötetemet kötetemet olvasók között is lelek útitársra!


Tartalomjegyzék E. V. Seymour – Virágok hálával – 1. oldal Tina Markus – Pimasz Pipacs Peti – 3. oldal Töpsz Lívia – Nyár – 6. oldal Reka Green – Virág – 11. oldal Oláh Gyöngyi Gyöngyi – Csipkeszófia – 12. oldal Wekker Anita– A murvafürt – 15. oldal –rame– – A kis Virágtündér álma – 17. oldal Ládi Zsuzsa – Lány fekete liliommal – 22. oldal Lupán Ágnes – Majd egyszer – 29. oldal Kiss Zita – MAG–vas gondolatok… – 33. oldal Klinkovics Márta – A titkos szövetség – 36. oldal Gyarmati Magdolna – Magocskák – 41. oldal Gacov Katalin – Vasárnapi apuka – 44. oldal Kate Lynn – A jégvirágzás tündére – 46. oldal Földi Marcsi – Éled az élet – 52. oldal Engi Zsuzsanna – Virágvalóság/A piros tenger – 54. oldal Dobos Márta – Szabadulás – 58. oldal Minerva Capitoliuma 2015 június 71

Buschmann Éva – Pasifogócska – 60. oldal Agota Sandorfy – Mongóliában kezdődött... 63. oldal Szabó Ágnes – Kisütve - megalkotva - élvezve – 67. oldal Tartalomjegyzék – 71. oldal Impresszum – 73. oldal


A Minerva egyes számait bátran továbbküldheted ismerőseidnek, de csakis ingyenesen! Értékesítési forgalomba nem hozható! Jogsértő tevékenység tapasztalása esetén elővesszük jogászunk elérhetős elérhetőségét és nem félünk használni. A következő szám megjelenése várhatóan következő hónap közepén lesz.

A Minervában publikáló írók oldalait és további írás írásaik elérhetőségét ezen az oldalon találod meg: http://www.kreativiras.com/dicsosegfal/ Ha egy gy ismerősödtől kaptad meg ezt a számot, akkor itt kérheted el a többit: http://www.minervacapitoliuma.hu/itt–kerd–el/

Impresszum: Kiadó: HősNők Kiadó Bt. Felelős szerkesztő: Vidi Rita A Minerva Capitoliuma az 1999. évi LXXVI. – a szerzői jogokról szóló – törvény, és a Ptk. hatálya alá tartozik. A Minervában olvasható írásokat sem részleteiben, sem egészben nem eng engedélyezzük tovább közölni, idézni.


E. V. Seymour Virágok hálával

Recommend Documents