E. A. Rodry (Barsi Ödön)
A hallgatás hajója
2011
ELŐSZÓ A New Orleans-i kikötőnegyed egyik rossz hírű kocsmájában ismerkedtem meg az öreg Larsen Péterrel. Soha életemben nem találkoztam még hozzá hasonló csodabogárral. Ráncos, barna arca még a szomszédos asztalnál üldögélő halászok viharvert ábrázata mellett is feltűnt. Homlokától a szája széléig hatalmas forradás húzódott végig. Az öreg nem szívesen beszélt erről a sebhelyről. Pedig valószínű, hogy minden új ismerőse megkockáztatott egy kérdést a seb eredetére vonatkozólag. Én is ezzel kezdtem: – Hol szerezte ezt a forradást, öregem? Larsen nagyot húzott a whiskyből, csak aztán felelt a kérdésemre: – A mexikói öbölben történt. Akkoriban az „Esmeralda” első kormányosa voltam. Fogadni mernék, hogy uraságod most hallja először ezt a nevet! Pedig az Esmeralda a legjobb vitorlásnak számított messze környéken. Háromárbocos, remek szkúner! Gyorsabb volt, mint akármelyik gőzhajó. Most valahol a Jóreménység foka körül hever a tenger fenekén. Isten nyugosztalja. Derék hajó volt… – A forradásról beszéljen öregem! – szóltam közbe. Végighúzta kezét homlokán. – Már nem is emlékszem pontosan… A mexikói öbölben sokat halásztunk… Egy alkalommal hatalmas kardhal akadt a horogra. Úgy csapkodott, mint az eszeveszett, mikor felhúztuk a fedélzetre. A többi már nem érdekes… Négy hétig feküdtem élet és halál között. Még örülhetek, hogy a fél szemem árán megmenekültem.
5
Önkéntelenül arra gondoltam, hogy az öreg nem akarja megmondani az igazságot. Nem tudtam ugyan elképzelni, hogy mi oka lehetett erre, de válaszát túl rövidnek találtam. Minden másról szívesen beszélt az öreg, és se vége, se hossza nem volt csodálatos történeteinek. A kocsma lassanként kiürült, de én még mindig ott ültem a rozoga asztal mellett és borzongva hallgattam társam különös meséit. Larsen Péter csodálatos történeteket mondott el a cethalászok életéből, és meglepően színes szavakkal ecsetelte a bálna támadását a szigonyosok ladikja ellen. Az öreg sok mindent látott már életében: szemtanúja volt a cápáktól körülvett fűrészhal hősies küzdelmének, részt vett a gyöngyhalászok munkájában, ismerte az elektromos rájákat és az indiai folyók alattomos kajmánjait. – Sok embertől hallottam már, hogy személyesen ismeri a Sárga-tenger ördögét, a „Fekete kalózt”. Nem beszélne róla is valamit? Az öreg elkomorodott és ráncos arca fájdalmasan ös�szehúzódott. – Nem szívesen beszélek erről – mondta csaknem ellenséges hangon. – Az ördögöt sohasem jó emlegetni, már pedig a Fekete Kalóz a megtestesült sátán. – Talán csak volt – jegyeztem meg. – Valamelyik lapban azt olvastam, hogy elfogták és akasztófára került. Larsen Péter nevetett. – Éppen eléggé ismerem a Fekete Kalózt, és tudom, hogy életben van. Isten irgalmazzon annak, aki vele találkozik!
6
Kínos csönd nehezedett a homályos szobára. Az öreg Larsen Péter megnémult, mintha nyelvét kivágták volna. Rákönyökölt az asztalra és mereven maga elé bámult. A homályos szegletekben egyre sűrűbb lett a sötétség… Távolról egy hajósziréna bugása hangzott fel. A kikötő apró lámpásai fázósan hunyorgattak. Időnként sejtelmes fények suhantak el a kocsma ablaka előtt és újra elvesztek a sötétségben.
7
I. FEJEZET Már régen elfelejtkeztem az öreg Larsen Péterről, mikor évek múlva újra megpillantottam a manilai kikötőben. Zsebre dugott kézzel ácsorgott a mólón és a tengert bámulta, összerezzent, mikor vállára ütöttem. – Örülök, hogy láthatom, mister – dörmögte azután száját széles vigyorgásra húzta. Csakhamar megtudtam tőle, hogy Kínába készült mint a Shogu Maru első kormányosa. – A legfurcsább hajó, melyen valaha szolgáltam – mondta többek között. – A hajó egy japán részvénytársaság tulajdona, a kapitány és a tisztek európaiak, a legénység egészen vegyes; nagyrészt japán, de van köztük maláji, sőt néger is. – Utasok is vannak a hajón? – érdeklődtem. – Igen… Vannak élő utasaink is. – Talán tréfál öregem? – kérdeztem érthető megdöbbenéssel. – Mit akar ezzel mondani? Vállát vonogatta. – Magam sem tudom, miért mondtam… Csak úgy kicsúszott a számon. Természetesen nem elégedtem meg a válaszával. Most már fűtött a kíváncsiság, addig faggattam, míg végre színt vallott. – Ha már egyszer kikotyogtam a titkot, hát inkább elmondok mindent… De kezet rá, hogy senkinek sem meséli el!… Úgy… Nem akarom kerülgetni a dolgot és
8
egyenesen a tárgyra térek: a hajó rakománya főként halott kínaiakból áll. – Ugratni akar öregem? Larsen sértődött arcot vágott. – Nem szoktam hazudni! Úgy van, ahogy mondom. Legalább száz koporsót raktároztak be eddig, de alighanem ez a szám megkétszereződik néhány nap alatt. San Franciscóból újabb szállítmányt várunk… Jelenleg csak a Shogu Maru kapitánya viheti be a koporsókat kínai területre… Talán, azzal kellett volna kezdenem, hogy a gazdag kínaiak rendszerint ragaszkodnak ahhoz, hogy haláluk után testük visszakerüljön hazájukba. A rokonság rendszerint tiszteletben tartja az elhunyt végső akaratát, és szép summát fizet a holttest elszállításáért… A szeszcsempészet megszűnése óta a Shogu Maru kapitánya főleg koporsószállítással foglalkozik. Sokszor hónapokig várakozunk, míg elegendő koporsó érkezik a Fülöp-szigetekre. Innen azután mi szállítjuk tovább a holttesteket Kínába. Az út nem hosszú, és az üzlet minden tekintetben kifizetődik. – Értem… Mikor lesz az indulás? – Holnap, vagy holnapután… Éppen ideje! Úgy érzem magam Manilában, mint a szárazra tett hal. Szörnyű fészek ez itt! – Mindig ebből a kikötőből indulnak? – Sajnos… A kapitány szerint Manila a Fülöp-szigetek gyöngye. – Mélyet sóhajtott. – Én csak a tengeren érzem jól magam… Nem mondom, szívesebben szolgálnék egy másik hajón, mert nem kellemes hullákkal utazni, de hát idővel ezt is megszokja az ember.
9
– Kedélyes hajó lehet – jegyeztem meg elgondolkozva. Larsen nevetett. – Meghiszem azt!… De nagyon kérem, mister, ne említse sehol a koporsókat! A hajón utasok is vannak… – Persze… ők nem is sejtik, hogy hullákkal utaznak! Larsen bólintott. – Nagyon helyesen mondta, mister! Sejtelmük sincs a koporsókról. Bevallom fellélegeztem, hogy nem tartozom Shogu Maru utasai közé. – Kétszeresen örülök, hogy találkoztam magával, öregem! Én is Kínába utazom és könnyen előfordulhatott volna, hogy véletlenségből a Shogu Marura váltok jegyet. – Az nem lett volna nagy baj!… Elvégre a halottak senkit sem bántanak. A kapitány legalábbis azt mondja… Igaz, hogy ő jó pénzért még az ördög nagyanyját is eldajkálná. Remek üzletember a kapitány! Akármelyik tőzsdés tanulhatna tőle… De nem is kérdeztem még, mister, mi a csudát keres itt Manilában? Ha Kínába akar utazni, akkor már ma este elindulhat. Az „Admiral” gőzös még az éjjel indul. Talán akadna még egy üres kabin? – Lehetséges… De a kabinnal nem jutnék semmire! A lapkiadó-vállalat, mely Kínába küldött, mindennel ellátott, csak éppen az útlevelemről felejtkezett el. A legjobb esetben 2-3 napig eltart, míg okmányaim megérkeznek. A vén hajós megértően bólogatott. Hallgattunk egy darabig, azután az öreg megbillentette sapkáját és elcammogott. Azzal a felemelő érzéssel néztem utána, hogy ismét jó ideig nem látom. Sajnos, a sors másképpen akarta…
10
II. FEJEZET Útlevelem estig sem jött meg. Rosszkedvűen üldögéltem a szálloda halljában és unottan lapozgattam a színes prospektusokat. Éppen nagyot ásítottam, mikor pillantásom egy fiatal hölgyre esett. Az sem lett volna csoda, ha nyitva felejtem a számat; gyönyörű nő volt; karcsú, fiatal teremtés, fitos, szőke és kékszemű. Sietve jött be a szálloda kapuján és megállt a portásfülke előtt. Élénken tárgyalt a harcsabajuszú portással, majd haragosan dobbantott és megindult a kijárat felé. Néhány gyors lépéssel utolértem és megemelten a kalapomat. – Bocsásson meg, miss, úgy látom, valami kellemetlenség érte… Ha netalán, illetve… én… – Kérem, ne fárassza magát! – hallatszott a fagyos válasz. Zavaromban elejtettem a kalapomat, utána kaptam, de elcsúsztam. Sajnos, nem rendelkezem Douglas Fairbanks ügyességével, és így szabályosan hasra estem. Szívemből óhajtottam, hogy a föld megnyíljék alattam. Ez azonban nem történt meg. A kemény tölgyfapadló nem mozdult és végül is én tápászkodtam fel. Elvégre nem fekhetem naphosszat egy hölgy lábai előtt, még akkor sem, ha az illető olyan szép is, mint a bájos ismeretlen, akinek lovagi szolgálataimat fel akartam ajánlani. Az esés kínos és szégyenteljes volt, de végeredményben mégis megmentette a szituációt. A fiatal hölgy hangosan felkacagott. Ha egy nő nevet, akkor rendszerint nem haragszik. Bemutatkoztam. A fitos orr és a gyönyörű kék szem tulajdonosa csakugyan nem haragudott.
11
