e1f
e2f
e3f
e4f
e5f
e6f
Első fejezeT
PÉNTEK ESTE Tenned kell valamit, Gracie. A mobilom kijelzőjére pillantottam, amely vakítóan világított a sötét hálószobában. Olyan sokáig bámultam az ágyamat a plafon-tól elválasztó fekete űrbe, hogy a szemem – és az agyam – alig volt képes a bejövő SMS-t észlelni. Pislogtam párat, s újra elolvastam az üzenetet: „ Tenned kell valamit, Gracie. Ha nem áll le, komoly bajba sodorja magát. ” Bárcsak azt mondhatnám, hogy már aludtam, amikor az üvöltés elkezdődött! Anélkül is tudtam, hogy láttam volna: a fehér farkas az. A magas hangú, bánatos farkasordítás, amely az egész szobámat betöltötte, olyan erős volt, mintha az ablakom alatt szólna, de jól tudtam, hogy az erdő mélyéről jön. Egyre messzebbről. Tőlem egyre messzebbről. Egyre messzebbről attól, aki valaha volt. Amikor pár perccel ezelőtt elkezdődött az üvöltés, a hátamra fordultam, majd felültem az ágyon. Anélkül, hogy a digitális óra vörös számai felé pillantottam volna, tudtam, hogy alig múlt éjjel kettő. Pedig kényszerítettem magam, hogy ne nézzem állandóan e7f
az időt, ne számoljam, hány órát tudnék még reggelig aludni – már ha egyáltalán képes lennék rá. Nagyon nehéz úgy elaludni, amikor valami mélyen benned soha többé nem akar elszenderedni. Amikor ugyanis alszom, Danielről álmodom. Arról a Danielről, akire emlékszem. Ezek az álmok olyan csodálatosak és való-ságosak, hogy amikor felébredek és rájövök, hogy álmok voltak csupán, a valóság szörnyűsége szinte agyonnyom. Nem tudom, képes lennék-e még egyszer átélni ezt az érzést. Apa és Gabriel tizenegy körül hazaküldtek. Közölték, hogy a hétvégén muszáj behoznom valamennyit a kimaradt alvásokból, mert hétfőn újra iskola. De azt hiszem, igazából azért küldtek el, mert egyikük sem volt képes a szemembe nézni azok után, hogy hiába töltöttünk órákat, sőt, napokat azzal, hogy átnyálazzuk az egész vérfarkas irodalmat, az alakváltókról szóló összes mítoszt, sőt, a Szentírást, továbbra sem találtunk semmit. Semmit, ami segíthetne Danielt visszaváltoztatni. Már hat nap telt el az óta a szörnyű éjszaka óta, amelyet Daniel és én a Sötét Királyok raktárában töltöttünk fogolyként úgy, hogy tudtuk: reggel nagy valószínűséggel megölnek mindkettőnket. S öt nap telt el azóta, hogy Daniel titokzatos módon hatalmas, fehér farkassá alakult át, hogy megvédjen Caleb veszett farkas falkájától. Nekem aznap ugyan sikerült elkerülnöm a végzetemet, Daniel viszont nem volt ilyen szerencsés. Őt foglyul ejtette a fehér farkastest csontos, szőrös, karmos börtöne. Minden újabb, megoldást nem tartalmazó oldal után egyre határozottabban éreztem: apa és Gabriel óráról órára bizonyosabbak abban, hogy Danielnek örökre így kell maradnia. Az sem volt jó előjel, hogy az idő múlásával a fehér farkas egyre kevésbé emlékeztetett Danielre. e8f
Daniel az átalakulása utáni első néhány napban mindenhová követett, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy sehová sem mehettem el, viszont legalább velem volt, és a fehér farkas mélybarna szemében láthattam őt is. Két nappal ezelőtt azonban nyugtalan lett, és el-elkóborolt, főleg az erdőbe. Igaz, akkor még csak néhány órára, és mindig visszatért, amikor hívtam. Ma azonban már nem válaszolt a hívásaimra, és egyáltalán nem jött vissza. Hívja az erdő – suttogta egy reszelős hang a fejemben. Nem foglalkoztam vele, nem hagytam, hogy a bennem élő démonfarkas saját kétségemből táplálkozzon. Ma este egyébként sem volt türelmem vitatkozni. Daniel üvöltése egyre erősebben szólt az erdőből, sajgott a szívem érte. Értünk. Vajon más is ilyen hangosnak hallja az üvöltését, vagy csak a szuperhallásom kapcsolt be ismét? Az éjjeliszekrényen fekvő mobil rezegni kezdett: apától érkezett SMS. Apa és az SMS. Brr! Sosem fogom megszokni. Megdörgöltem a szememet. Az éjszakai látásomnak jó néhányszor vissza kellett váltania normál, emberi látásra, mire végre képes voltam újra a mobilra összpontosítani. Bepötyögtem a választ apának, jeleztem, hogy muszáj csinálnom valamit. Tudom. Még mindig a parókián vagy? Ott mennyire hangos? – írtam. Apa az elmúlt hét majdnem minden éjszakáját a parókián töltötte. Nemcsak kutatott, hanem Gabriellel együtt a bátyámra, Jude-ra is vigyázott, aki a parókia alagsorában egy kicsi, zárkaszerű kuckóban húzta meg magát. Amikor Jude-ot visszahoztuk a raktárból, az volt az első dolgunk, hogy eldöntsük, mit is tegyünk vele. Azt hiszem, mindenki meglepődött, amikor azt javasoltam, hogy zárjuk be a e9f
parókia alagsorának egyik tárolójába, és amíg meg nem tudjuk, mi zajlik benne, tartsuk megfigyelés alatt. A bátyám az utóbbi tíz hónapot ugyanis meneküléssel töltötte, majd csatlakozott Caleb paraképességekkel rendelkező tinibandájához, történetesen ugyanahhoz, amelyik megpróbálta kinyírni Danielt és engem. Jude volt az, aki elvezette hozzánk a Sötét Királyokat. Végül megadta magát. Kérte, hadd jöhessen vissza velünk. De bármennyire is megkönnyebbültem, hogy Jude végre biztonságban van, azt egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy hazajöjjön. Legalábbis addig nem, amíg meg nem tudjuk, mit akar. Amíg biztos nem leszek benne, hogy tényleg a bátyám jött vissza velünk, nem pedig Caleb egyik vérebe. De az igazán döbbenetes nem is az volt, hogy én azt javasoltam, egyelőre tegyük Jude-ot lakat alá, hanem az, hogy apa és Gabriel végül elfogadták az ötletemet. Csak April tiltakozott, de az ő szavazata nem sokat számított. Ő nem látta, hogyan állt félre Jude Caleb elől, és hagyta, hogy próbáljon elpusztítani... Apa következő SMS-e félbeszakította a merengésemet: „Igen, még a parókián vagyok. Az ordítás itt is nagyon hangos. ” Nem ezt a választ reméltem. A parókia jó pár háztömbnyire van. Ha Daniel ordítása ott is hangos, az azt jelenti, hogy az egész városrész hallja. Apa: „így csak megöleti magát. ” „Tudom”, írtam vissza kissé remegő ujjakkal. Rose Crestnek volt már baja a „vad kutyák” támadásával, a környékbeli erdőből jövő túlvilági vonyítás biztos beindítja a pletykát. És természetesen a Markham utcai szörnyről fognak beszélni, ami igazából nem is pletyka. A beszédet pedig tettek követik majd... Apa: „MUSZÁJ rávenned, hogy elhallgasson. ” Én: „Dolgozom rajta. ” e10f
Csakhogy valójában gőzöm sem volt róla, mit tehetnék, különösen, hogy Daniel már nem hallgatott rám. De meg kellett próbálnom. Nem hagyhattam, hogy baja essék. Különösen azok után nem, hogy mindenét feláldozta volna értem. Dzsekit húztam a piros flanelpizsama fölé, a mobilt pedig zsebre vágtam. Sérült bokám lüktetni kezdett, ahogy a műszőrme szélű csizmába begyömöszöltem. Reméltem, a csizma elég merev ahhoz, hogy a frissen gyógyult törést egy helyben tartsa. Halkan lelopóztam a lépcsőn, bár egyedül csak én voltam otthon, apa ugyanis Charityt és Jamest Carol nénihez küldte, mivel anya... Nos, ő olyan helyen volt, amire ebben a pillanatban gondolni sem szerettem. A konyha melletti bejáraton keresztül kiléptem a hátsó kertbe. A szomszéd házban – ugyanabban, amelyben több évvel ezelőtt Daniel élt – égtek a lámpák, és láttam, hogy Mr. Dutton az ablaknál áll. Az erdő felé nézett, bizonyára az őt felébresztő farkasüvöltésen gondolkodott, de a nagy fénytől sok mindent nem láthatott. Amíg Mr. Dutton el nem lépett az ablaktól, a hátsó verandán várakoztam. Nem vártam meg, hogy lekapcsolja a lámpát, és jobban kilásson: összeszedtem minden erőmet, és a kertünket a környező erdőtől elválasztó hátsó kerítéshez rohantam. Mielőtt a rózsabokrok beleakaszkodhattak volna a pizsamámba, átvetettem magam a kerítésen. Amikor azonban a túloldalon a talpam a földre dobbant, összerándultam a bokámba nyilalló erős fájdalomtól. Ettől eltekintve azonban tökéletesen és csaknem teljesen zajtalanul értem földet. Belém villant, mennyire büszke lenne Nathan Talbot, a korábbi mentorom, ha elmondanám neki, milyen csöndesen sikerült földet érnem. Ezen ugyanis a képzésem folyamán sokat dolgoztunk. e11f
− Ahhoz képest, hogy kis termetű vagy, úgy érsz földet, mint
egy megtermett szikla – ugratott egyszer, miközben szája meleg mosolyra húzódott. Ebben a pillanatban a mobilom mintha csak tudta volna, ki jutott az eszembe, újabb üzenetet jelzett. Talbot: „Segíthetek valamiben?” Nem válaszoltam, csak visszacsúsztattam a telefont a zsebembe. Ha rajtam múlik, soha többé nem beszélek vele, még SMS-ben sem. Talbot a legutolsó, akitől segítséget kérnék. A legutolsó, akiben megbíznék. Az a sok maszlag, amit összehordott arról, hogy szeret... Mély levegőt vettem, és emlékeztettem magam, hogy Talbotra egyetlen gondolatot sem vesztegethetek. Danielnek szüksége van rám, és lehetőleg azelőtt meg kell találnom, hogy a városbeliek – például Marsh seriffhelyettes meg a puskája – úgy döntenének, hogy megkeresik ezeknek a szörnyű üvöltéseknek a forrását. A jobb oldalon megzörrent néhány bokor. A hangot hallva meg- pördültem – közben jöttem rá, hogy a szuperhallás nélkül a zör- renést észre sem vettem volna -, és védekező pózba kuporodtam. A fülemben dobolt a pánik. A bokrok közül nagy, barna farkas lépett elém az ösvényre, szorosan a nyomában egy valamivel kisebb szürke farkassal. A szemük csillogott, miközben engem méregettek. Biccentettem nekik, megpróbáltam nem mutatni, mennyire csalódott vagyok, hogy nem az a farkas érkezett meg, amelyiket vártam, de legalább nem a helyi hajtók voltak azok. A két farkas különvált, és a kavicsos ösvény két végén megfigyelő álláspontra helyezkedtek. Mintha őrszemek lennének, akik az én átkelésemre várnak. Alig öt napja ez a két farkas annak a falkának a tagja volt, amelyik Caleb parancsára meg akart ölni, e12f
most meg tiszteletteljesen hajtották le a fejüket, amikor átmentem közöttük. Míg a bátyám szándékaiban nem voltam bizonyos, ezek a farkasok egészen más lapra tartoztak. Nem mintha értettem volna, miért viselkedtek úgy velem, mintha a királynőjük lennék. Pár nappal ezelőtt megkérdeztem erről Gabrielt is. − A raktárban már mondtam, hogy nekik most Daniel az alfájuk – magyarázta, miközben apa irodájában állva néztük az asztal mellett elnyúló fehér farkast. A táljához hozzá sem ért, pedig a konzervgulyást neki tettem oda, hogy ne kelljen vadásznia, lévén azzal tovább erősítette volna magában a farkasösztönöket. – Daniel meg nyilván tett valamit, amivel téged jelölt meg az ő... párjának. Ezt a farkasok valahogy felismerték, és most te vagy az alfa nőstény. Természetesen Gabriel megjegyzése alatt az én lelkipásztor apámnak pont mögöttünk kellett állnia. És bár ő általában elég kiegyensúlyozott pasas, amikor a „pár” szót meghallotta, mégis kiakadt. Addig a pillanatig ugyanis nem aggasztottam magam még azzal is, hogy elmagyarázzam apának, mi történt azon a sötét éjszakán, amelyet Daniellel közösen a raktárépület pincéjében töltöttünk. De ahogy kivörösödő arcába néztem, tudtam, hogy muszáj elmondanom, még mielőtt képzelete többet hitet el vele, mint ami valójában történt. – Daniel... igazából... megkérte a kezem – magyaráztam. – Még azelőtt, hogy Caleb a farkasverembe dobott volna. Én pedig igent mondtam neki. − Ez mindent megmagyaráz – mondta erre Gabriel, mintha az, hogy valaki tizennyolc évesen eljegyzi magát, teljesen hétköznapi dolog lenne. e13f
Apa arca azonban mélyvörösre váltott, és arról kezdett papolni, milyen fiatalok vagyunk, meg hogy, bár anya és ő húszéves korukban esküdtek meg, ettől én még viselkedhetnék sokkal felelősségteljesebben. Közbe akartam szólni, és megmagyarázni, miért csináltam, de nem engedett szóhoz jutni. Végül kiabálni kezdtem: − Csak azért mondtam igent, mert azt hittem, meg fogunk halni! És azt akartam, hogy Daniel boldog legyen! Apa erre végre becsukta a száját, szemét pedig elfutotta a könny. Magához húzott, és úgy megszorított, mintha még mindig attól kellene félnie, hogy elveszít, akárcsak pár napja. Ahogy közben pillantásom az asztal mellett fekvő, látszólag alvó fehér farkasra esett, belém nyilallt a lelkiismeret-furdalás. Csak remélhettem, hogy Daniel nem az én szavaim miatt vetette be magát az erdőbe néhány órával később. A lelkiismeret-furdalást és a két farkas felbukkanását követő adrenalinlöketet kihasználva sikerült elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy a lábamban lüktető fájdalom ellenére futni kezdjek. Képességeimre támaszkodva képes voltam ugyan felgyorsítani azoknak a sebeknek a gyógyulási folyamatát, amelyeket Caleb könyörtelensége miatt kaptam, de Gabriel figyelmeztetett, hogy ne erőltessem túl magam. Most elnyomtam magamban az intelmét, és futva ráfordultam az üvöltések irányába vezető köves útra. A két farkas nagy ugrásokkal követett, olyan közelről, hogy a nyakamon éreztem forró leheletüket. Még mélyebbre nyúltam magamba, még több erőt gyűjtöttem, és addig gyorsítottam, amíg csak le nem maradtak mögöttem, bár tudtam, hogy továbbra is követnek. Nem foglalkoztam a tüdőmbe maró csípős, őszi levegővel, sem a bokámba hasító fájdalommal, és letértem az ösvényről az erdő vastag fái közé. Már kizárólag Daniel gyászos üvöltésére e14f
összpontosítottam. Szinte eggyé olvadtam a futással, hagytam, hogy úrrá legyen rajtam, attól féltem, hogy elvesztem a lendületet, ha csak egy kicsit is lassítok. Semmi mást nem éreztem, csak a fülemben doboló vért, a tüdőmbe hangosan ki-be áramló levegőt, és az erdő talajához csapódó talpamat. Nem is akartam mást érezni. Legalábbis Daniel nélkül nem. Ha a farkasok nem vonyítanak fel élesen mögöttem, valószínűleg nem sikerült volna időben magamhoz térnem és megállnom a szurdok legszélén. De a figyelmeztetés elég időt adott, hogy megragadjam egy öreg fa ágát éppen abban a pillanatban, hogy a meredély sáros szélén megcsúszott a csizmám. Miután a fát markolva visszanyertem az egyensúlyomat, lenéztem az előttem kitáruló majd hétméteres mélységbe. A szurdok szélessége is ennyi volt nagyjából. Ahogy alaposabban megnéztem magamnak, láttam, hogy hálaadáskor ugyanezen a helyen zuhant le majdnem James baba. Az emlék, hogy Daniel itt mentette meg az öcsémet, meleg, bizsergető érzést keltett bennem, amelyet az csökkentett valamelyest, hogy a szurdok túlsó felén, egy sziklás kiugrón megláttam a nagy, fehér farkast. Fejét felemelve úgy üvöltött fel a csupán háromnegyed holdra, mintha attól várna választ. Az éles üvöltéstől fájdalom szúrt túlérzékeny dobhártyáimba, és alig bírtam megállni, hogy be ne fogjam a fülem. − Daniel! – ordítottam, de nem voltam biztos abban, hogy remegő hangommal sikerült túlharsognom. A fatörzsre támaszkodva még jobban kiegyenesedtem. A lábam égett az izmaimba szivárgó tejsavtól, a bokám meg-megbicsaklott. A fájdalom, amit akkor éreztem, amikor eltörtem, semmi nem volt ahhoz képest, ami most átjárt: a bokámtól kezdve az egész testemen végigfutott e15f
a késszúráshoz hasonló érzés, különösen, ahogy az adrenalin lassan kiürült a véremből. – Daniel, hagyd abba! A farkas még jobban hátravetette a fejét, és az előzőnél is őrültebb üvöltés hasított az éjszakába. A mögöttem jövő két farkas válaszolt Daniel kiáltására, és ők is vonyítani kezdtek. Igazán nagyszerű. Mostanra nyilván az egész város az ablakban áll. Lelki szemeimmel láttam, ahogy megtöltik a fegyvereiket. − Tűnés! – kiáltottam a két farkasra, akik idáig követtek, és a lábammal toppantottam is feléjük. – Tűnés innen, de azonnal! – mondtam, durvábban, mint szerettem volna. A két farkas nyüszítve, behúzott farokkal hátrált. Amikor elmentek, visszafordultam a még mindig üvöltő fehér farkas felé. − Daniel! – ordítottam egyre hangosabban, ahogy mind jobban kétségbeestem. – Daniel, kérlek! Dan... – De ekkor elszoruló torokkal jutott eszembe, hogy ha valaki netán errefelé jár az üvöltő farkas nyomában, meghallhatja Daniel nevét. – Kérlek, hagyd abba! – De így, név nélkül még rosszabb volt. Mintha már nem tartanám „Danielnek”. − Kérlek, hagyd abba! Muszáj abbahagynod. Azonnal. – Elcsuklott a hangom, és a szám elé kaptam a kezem. Most igazán nem bőghettem el magam. – Kérlek, mielőtt valami baj lenne belőle – suttogtam az ujjaimon keresztül. A fehér farkas hirtelen abbahagyta az üvöltést, és amikor a szurdokon keresztül ránéztem, láttam, hogy engem bámul. Fejét kíváncsian oldalra hajtotta. Amikor csillogó szemébe néztem, lassan hátrálni kezdett. − Ne! – mondtam. – Ne menj el! – Azzal a mozdulattal emeltem fel a kezem, amelyet még régen Daisynél, a háromlábú kutyámnál használtam, amikor meg akartam állítani. – Kérlek, ne fuss el megint! e16f
A farkas két lépést tett a szurdok széle felé, és ismét kíváncsian fordította oldalra a fejét. Vajon felismer még:? Lassan reménykedni kezdtem, és mozdulatlanul álltam, hogy el ne riasszam. Esküdni mertem volna, hogy az üvöltések után a sötét erdőben beállt néma csöndben még a szíve dobogását is hallottam. Csak egyetlen szív dobogását, nem kettőét, mint a többi vérfarkasnál. Még mindig nem értettem, mit is jelent mindez. Még mindig nem tudtam, mi is lett Danielből. Egy pillanatra úgy látszott, mintha Daniel, a farkas át akarná ugrani a szurdokot, hogy eljusson hozzám: a hátsó lábára helyezte a testsúlyát. − Gyere – intettem oda neki. – Kérlek, Daniel! – mondtam halkan. – Szükségem van rád. Szükségünk van egymásra. De a farkas mintha megrémült volna a nevét hallva. Elfordította a pillantását, és elfordult tőlem, mire a szívem a torkomba ugrott rémületemben. − Ne! – kiáltottam, és úgy nyújtottam ki felé a kezem, mintha el tudnám érni, meg tudnám ragadni, meg tudnám akadályozni, hogy beugorjon a fák közé, messzebbre, mint amennyire valaha is bemerészkedtünk. Egy fél pillanatig arra gondoltam, hogy követem, átugrom a szurdokon, még ha nem is érek át egyben. Bármit, csak újra a közelében lehessek. De, ahogy elengedtem a törzset, amire eddig támaszkodtam, a bokám végül megadta magát, és a fa tövébe rogytam. A térdemet a mellkasomhoz vontam, és hallgattam, mikor kezdődik újra az erdő számomra elérhetetlen részében az üvöltés. De miközben a szívverésemet számoltam, és múltak a percek, nem hallottam semmilyen hangot. Hihetetlen kimerültség kerített hatalmába. e17f
Egyszerre könnyebbültem meg, hogy végre abbamaradt az üvöltés, és keseredtem el, hogy nem sikerült Danielt visszacsalogatnom magamhoz, és először azóta, hogy Caleb raktárából kiszabadultunk, engedtem a könnyeimnek. Az erdő földjére feküdve zokogtam, míg csak egy szörnyű hang nem kezdett a fejemben suttogni: El fogod veszíteni. És nem tehetsz semmit. Majdnem felzokogtam, de sikerült úrrá lennem magamon. − Nem! – mondtam a fejemben lakozó szörnynek. Feltápászkodtam, letöröltem arcomról a sáros könnyeket, utáltam magam, amiért engedtem a gyengeségnek. – Daniel és én már túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy elveszítsem. Nem fogom elveszíteni. Bármibe kerül is.
e18f
Második fejezeT
HAT HÓNAPPAL EZELŐTT − Fázol? – kérdezte Daniel a hátam mögött. Egy kőpadon ültem, és a művészetórára készítendő szénrajzomon dolgoztam. Átölelte a vállamat, és hátamat a mellkasához húzta. Az ingén keresztül is éreztem teste melegét, és azt, ahogy az én bőröm is felhevül a vékony pulóverem alatt. Megremegtem, de nem azért, mert fáztam. Már nem. − Mmm – mondtam, és letettem a füzetemet a padra. Daniel dörzsölni kezdte a karjaimat, hogy felmelegítse őket, miközben orrával a nyakamba szuszogott. − Bárcsak egy óráig csinálnád – mondtam, és felnevettem, halkan, noha csak mi jártunk ki az Angyalok kertjébe. − Mi lenne, ha két óráig csinálnám? – kérdezte, és ajkával a bőrömhöz ért. Úgy éreztem, elolvadok. Hátrasimította a hajamat, és megcsókolt a fülem mögött. Felsóhajtottam, szénceruzám kicsúszott az ujjaim közül. A pad szélének ütközött, majd legurult annak a szobornak a talapzatához, amit éppen rajzoltam. Gabriel arkangyal szobra volt, az, amelyiket Daniel akkor mutatott meg, amikor először hozott ide. Daniel ajka egyre lejjebb vándorolt a nyakamon, amíg el nem érte azt a finom mívű nyakláncot, amelyet szinte mindig viselek. e19f
Valami felkavarodott bennem, mire védekező mozdulattal megragadtam a holdkövet. Daniel kissé hátrébb húzódott. − Segít valamennyit? – kérdezte. Forró lehelete kellemesen simogatta a hajamat. Újra megborzongtam, mintha megcsiklandozták volna a nyakamat és a fejbőrömet. Még szorosabban markoltam a függőt, és hagytam, hogy a szinte forró, lüktető kő testembe sugározza nyugtató erejét. − Igen – mondtam, de azt nem említettem, hogy mostanában mintha többet kellene használnom, mint vérfarkas létem első hónapjaiban. Nem akartam, hogy aggódjon. − Remek – felelte. – Jó lett volna, ha nekem is van már az első pillanattól kezdve holdkövem, mint neked. – Daniel keze lecsúszott a vállamról, és hátrébb lépett. Teste melegét is magával vitte. − Vajon akkor meg tudtam volna állni még az első alkalom előtt, hogy ne változzak farkassá... ? – Hangja elhalkult, jól tudtam, miért. Az az éjszaka volt az oka annak a sok fájdalomnak, amely az élete – sőt, az életünk – része lett. Megmozdultam a padon, hogy rá tudjak nézni. Csapzott, szőke haját meglebbentette a márciusi szél, barna szeme olyan volt, mint egy mély tó. − Meg tudsz valaha is bocsátani magadnak azért, ami akkor éjjel történt? Daniel kabátjának a zsebébe dugta a kezét. − Majd ha a bátyád megbocsát. Beharaptam az ajkam. Ahhoz először is az kellett, hogy egyáltalán megtaláljuk Jude-ot. Ennek valószínűsége távolléte minden egyes hetével folyamatosan csökkent. − Úgy kell lennie. Legalábbis előbb vagy utóbb. Nem? – Apa mondta egyszer, hogy az, aki nem tud megbocsátani, maga is szörnyeteggé válik, mert a benne dolgozó harag belülről e20f
felemészti. Azt hiszem, Jude-dal ez már meg is történt. Belőle is szörny lett, mégpedig sokkal konkrétabb módon, mint ahogy apa értette – vérfarkassá vált, és megfertőzött engem, Danielt pedig megpróbálta megölni. Mindezt azért, mert nem tudott megbocsátani Danielnek, aki pedig őt fertőzte meg azon az éjszakán, amikor először farkassá változott. − Szerinted van visszaút onnan, amivé lett? – kérdeztem. – Tudod, mire gondolok. Hogy, még ha meg is találjuk, lehet belőle az, aki régen volt? – A sebhely a kezemen, ahol Jude belém mart, fájdalmasan lüktetni kezdett. Anélkül, hogy felhúztam volna a ruha ujját, megdörzsöltem. − Nem tudom – felelte Daniel. – Nekem sikerült, de csakis a te segítségeddel. És ez nem jelenti azt, hogy másnak is sikerülhet. Jude nem változik farkassá, csak ha akar. De ha már egyszer átváltoztál, a farkas hatalma olyan erős, hogy szinte lehetetlen újra azzá lenni, aki azelőtt voltál. Bólintottam, és magamban eltűnődtem, vajon rám is ez a sors vár-e. Daniel felém lépett, és kezével megérintette a mellemen nyugvó holdkő függőt. Ujjával végigfutott a kő érdes peremén, ahol kettétört, amikor három hónappal azelőtt Jude lehajította a parókia tetejéről. − Mindennap megköszönöm Istennek, hogy ezt megtalálhattam neked. Még ha csak fél kő is, elég ahhoz, hogy biztonságban tartson. Segít, hogy önmagad maradhassál, ahogy én is tettem. Vagy Jude. Segít, hogy ember maradhass. – Daniel elengedte a függőt, és fejemet a két keze közé fogta. Hüvelykujjával végigsimított az arcomon, és mélyen a szemembe nézett. − Köszönöm – suttogtam. – Mit? e21f
− A holdkövet. Meg hogy hittél bennem. – Megeresztettem egy
kis mosolyt. – Hogy nem haltál meg. Ha csak úgy meghaltál volna, kinyírtalak volna. – Ujjammal megböktem a mellkasát. Daniel felnevetett. Imádtam, ahogy a hangja cseng. Aztán előrehajolt, és ajkát mosolygó számhoz nyomta. Én sem hagytam magam: az a csók pontosan elmondta, mit érzek iránta én, és ő mit érez irántam. Megreszkettem. − Szóval fázol – mondta, amikor elváltak ajkaink, és szorosan magához ölelt. SZOMBAT REGGEL − Meghalt? – kérdezte egy hang valahonnan közelről. Ez fölébresztett az addigi mély álmomból. − Nem – mondta egy másik, valamivel fiatalabb hang. − Szerintem meghalt. Felnyögtem. Miért fáj ennyire a bokám? És miért olyan kemény az ágyam, mintha fából lenne a matrac? − Tényleg meghalt. Ezért kapni fogunk. − Mintha nyöszörögne, és a... izé... mellkasa is emelkedik. Szerintem nem halott. − De. Halott, halott és megint halott. Szerinted ezért megölnek? Caleb azt tenné. Szerinted választhatunk, hogyan akarunk meghalni? Megfulladni nem szeretnék. A tévében nagyon fájdalmasnak tűnt. − Ő is farkas, nyilván nem fojtogatni fog. Inkább majd jól feltépi a nyakadat. Egyépként mondom, hogy nem halt meg. − Nem egyépként, hanem egyébként. – Mi?
e22f
− Fiúk – fogtam neki, de inkább halálhörgésnek hallatszott.
Megköszörültem a torkom. Vajon mennyire lehet korán? − Rosszul mondtad, te idióta. A b helyett p-ét mondtál. És egyébként a csaj meghalt. Milyen gyorsan lehet Kanadába érni, mielőtt rájönnének? − Te vagy az idióta! Hallottam, hogy valaki elrugaszkodik, aztán felkiált. Sikerült kinyitnom az egyik szememet, így láttam, hogy Ryan pont mellettem szorította a földre Brentet. Minden más homályban maradt. − Fiúk! – kiabáltam rájuk. – Hagyjátok abba! Ryan abban a pillanatban elengedte Brentet, és mindketten vigyázzba vágták magukat. Olyan egyenesen álltak, mintha karót nyeltek volna, karjukat az oldalukhoz szorították. Akárha a kiképzőtisztjük lettem volna. Képtelen voltam megszokni, hogy így reagálnak a parancsaimra. Brent kissé Ryan felé hajolt, és hangosan odasuttogta neki: − Azt mondtad, meghalt. Ryan orrlyukai kitágultak, ahogy mély levegőt vett. − Nézd, te kis... – De ekkor a Brent arcán ülő kifejezéstől elnevettem magam. Olyan ártatlanul, mégis csúfondárosan tudott az emberre nézni, mint senki más. Még csak pár napja ismertem, de már sikerült rájönnie, hogyan nevettethet meg – én pedig az utóbbi időben igazán hálás voltam minden apró lehetőségért, amikor mosolyoghattam. A nevetésem azonban köhögésbe fulladt. A két fiú úgy hajolt felém, mintha attól félnének, hogy tényleg meghalok. Odébb hessentettem őket, majd mély levegőt vettem. − Elárulnátok végre, mi a fenét kerestek a hálószobámban? − Szuper. Most meg ez buggyant meg – jegyezte meg Brent. Ryan leintette. e23f
− Ez nem a hálód, Miss Grace. Tegnap mi támogattunk haza,
és a verandán feküdtél le, a hintaágyon. Mi meg itt maradtunk, hogy őrizzünk. Nem emlékszel? Mindkét szememet kinyitottam, és pár másodpercig a környezetemet vizslattam. Brent. Ryan. A diófa felső ágai. Lilás kora hajnali égbolt. Veranda, hintaágy. A hátamat meg nem más nyomta, mint a mobilom. Azon aludtam egész éjjel. Agyamba visszaszivárgott néhány ködös emlék, eszembe jutott, ahogy Daniel üvöltését követve bevetettem magam az erdőbe, aztán az újból eltört bokámon próbáltam hazasántikálni. Nagyjából félúton adhattam fel, akkor engedtem meg az egyik farkasnak, aki addig mellettem jött, hogy hazahozzon. Itthon aztán újabb meglepetés várt: sikerült kizárnom magam a házból. Eszembe jutott, hogy leültem a hintaágyra, és apát akartam hívni, de minden bizonnyal elaludtam még azelőtt, hogy sikerült volna beírnom a számát. Elaludtam. Az igazság olyan erővel ütött meg, mintha pofon vágtak volna. Újra azzal kellett szembesülnöm, hogy az éjszaka, amelyet Daniellel az Angyalok kertjében töltöttem, álom volt csupán. Amióta csak elmenekültünk a raktárból, minden alváskor ezzel az életszerű emlékkel álmodtam: Daniel és én az Angyalok kertjében hat hónappal ezelőtt. Mielőtt Jude visszajött volna. Még Caleb és Talbot előtt. Mielőtt Daniel csapdába esett a fehér farkas testében. Olyan csodálatos volt, mint maga a mennyország. Az éjszaka bizonyára ennek az emléknek a sugárzása tartott melegen a fagyos novemberi levegőben. Most azonban jobban fáztam, mint azelőtt. És Daniel nem jött el, hogy magához öleljen. Talán már soha nem is fog. − Egész éjjel itt voltatok mellettem? – kérdeztem. e24f
Ryan és Brent voltak a legfiatalabbak abból az ötből, akik otthagyták Caleb falkáját, és Danielt választották új alfájuknak. Ryan nem lehetett több tizennégynél, Brent meg tizenhatnál, de arca még fiúsán kerek volt, és ahogy ujjaival az orrnyergét masszírozta, azt a gyanút keltette bennem, hogy urbattá válása előtt szemüveget hordott. Egyébként is volt valami mulatságos „Brent, a vérfarkas” magatartásában. Igazából nem tudtam elképzelni róluk, hogyan tartozhattak azok közé a vérszomjas vérfarkasok közé, akiket Caleb rám uszított. Olyanok voltak számomra, mint az elveszett fiúk a Pán Péterben, amit anya kívánságára adtunk elő a gyülekezetnek tízéves korom-ban. Azzal, hogy sosem nőttek fel igazán. Meg ahogyan a raktár melletti Klubban éltek. Ami minden bizonnyal játék és móka volt nekik – amíg el nem kezdődött az öldökléses rész. Ryan bólintott. − Számunkra a te biztonságod az első. Ez az ő kívánsága is. Felültem és körbenéztem a kertben. Ha Brent és Ryan itt voltak, valószínűleg a másik három is a közelben van. Mégiscsak egy falkába tartoznak. Zach és Marcos a diófa tövében ültek, de Slade annyira messze volt az utca túlvégén, hogy ha nem lenne az átlagosnál élesebb a látásom, nem is vettem volna észre. Míg Brentet vagy Ryant nehéz volt vérszomjas szörnynek elképzelnem, Slade-del egészen más volt a helyzet. Karjaira vörös lángokat tetováltatott, amelyek csuklójától egészen a válláig elértek. Egyik szemöldökét acélcsővel fúrta át, de volt még további tíz piercing a füleiben is. Kezében szinte mindig volt öngyújtó, amit időről időre meggyújtott, és addig nézte a táncoló lángot, amíg kis híján leégette a karjáról a szőrt – merő szórakozásból. Mégsem a megjelenése zavart a leginkább benne, e25f
hanem az, ahogy engem nézett. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ő volt az a nagy szürke farkas, amelyik belemart a bokámba, amikor Caleb falkája a raktárban megtámadott. Akárhányszor elkaptam a tekintetét, úgy nézett rám, mint aki már belekóstolt a vérembe, és még inkább kedvet kapott hozzám. Elfordítottam a tekintetem Slade-ről. A többi fiúval ellentétben róla nem tudtam eldönteni, vajon mennyire gondolja komolyan, hogy Daniel a vezére. Talán mindannyiunk számára veszélyt jelent. − Kinek a kívánsága? – kérdeztem Ryant. − Az alfáé. − Úgy érted, Danielé? − A nagy fehér farkasé. A te biztonságod az első és a legfontosabb. Jólesett, hogy Daniel a maga módján még mindig törődik velem. − Csak annyi időre hagytunk magadra, amíg visszaváltoztunk. Tudtam, hogy Ryan elsősorban arra gondolt, hogy visszaváltoztak emberré, de időközben fel is öltöztek. Ez volt a vérfarkas átváltozás legnehézkesebb része: az öltözet. − Köszi – motyogtam. Örültem, hogy nem csupa pucér fiú között kellett magamhoz térnem. Arról nem is beszélve, mit szólna hozzá valamelyik szomszéd, ha kora reggel ez a látvány fogadná véletlenül. Az sem lett volna szerencsés, ha farkas alakban kóvályognak mellettem. A tegnap éjjeli ordítás után különösen nem. − Örülök, hogy nem haltál meg, amíg nem voltunk itt – mondta Brent. – Azon ő nagyon felhúzná magát. Meg hát... te sem élnél. Az is szar lenne. − Kösz, hogy aggódsz értem! De azt hiszem, a saját verandánkon nem fenyeget veszély. e26f
− Már megbocsáss, Miss Grace, de az apánk, mármint Caleb,
meg a Sötét Királyok még mindig errefelé ólálkodnak. Sokkal óvatosabbnak kéne lenned! − Igazad van – bólintottam. Butaság, hogy ennyire elengedtem magam. Pedig ez volt a legfontosabb, amit Daniel és Talbot állandóan ismételgettek. Caleb még mindig az életünkre tör, és nem lehet tudni, mire képes egy hozzá hasonló őrült. Arról nem is szólva, hogy a hülye bokámmal vajon mire mentem volna, ha ő vagy valamelyik kifutófiúja tegnap este megtámad. Kinyújtóztam, majd összes gyógyítóerőmmel a bokámra koncentráltam, amíg nem éreztem, hogy a fájdalom kellemetlen sajgássá tompul. Váratlanul eszembe jutott valami. − Honnan tudjátok, mit akar Daniel? Ti tudtok... tudtok vele beszélni, amikor farkassá változtok? A remény olyan erővel ébredt fel bennem, hogy már a bokám fájdalmával sem törődtem. Talán rávehetném az egyik fiút, hogy beszéljen Daniellel a nevemben, és mondja el neki, hogy... − Nem – felelte Brent. – Egyszerűen csak tudjuk, mit akar. És meg is tesszük. Egy alfával ez így működik. − Olyan, mint a telepátia? – Az agyam kissé lassan járt ezen a reggelen, még hat óra sem volt talán. Nem csoda, ha három óra alvás után kissé akadozva indultam. Felbukkant egy hirtelen gondolat – túl hirtelen ahhoz, hogy az enyém lehessen. Ha te is farkas lennél, beszélhetnél Daniellel. Együtt lehetnétek. − Nem – felelte Ryan. – Nem olvasunk egymás gondolataiban. − Még szerencse – morogta Zach. Ő és Marcos közelebb húzódtak a verandához. − Minden állatnak megvan a maga kommunikációs technikája – fejtegette Brent. – Mimika, hanglejtés meg ilyesmik, de az alfa esetében inkább megérzésről van szó. Néha képekben és e27f
kifejezésekben is megnyilvánul, de általában csak érezzük, amit ő érez. Ezen egy pillanatra eltöprengtem. − És mit érez? – kérdeztem végül, bár féltem, hogy a sejtésem helyes. Ryan és Brent összenéztek, nem egészen értettem, ez mit jelent. Marcos lépett előrébb. − Nagyon szeret téged – mondta a rá jellemző erős brazil akcentussal. – És azt akarja, hogy vigyázzunk rád... másrészt viszont olyan, mintha a lényének egy része... nem is tudom, hogyan mondjam. Mintha távozna éppen. Összeharaptam a számat, és bólintottam. Én is éppen ettől féltem. Nem kellett farkasnak lennem ahhoz, hogy érezzem, ahogy lényének egy része – mégpedig a Daniel része – a semmibe tűnik. Nem tudod megállítani. Legalábbis gyenge emberként nem, morogta a szörny a fejemben. Gyűlöltem, hogy mostanában olyan gyakran hallom a hangját. Kezem akaratlanul a nyakamhoz vándorolt, hogy a holdkő segítségével elhallgattassam a fenevadat. De a kő természetesen nem volt ott. Caleb törte össze még a raktárban, és vele együtt azt a reményt is, hogy elmenekülhetünk gyilkos terve elől. Egy éven keresztül csaknem minden nap rajtam volt a függő, és eszembe sem jutott, hogy nincs meg, amíg oda nem nyúltam. A nyakamat üresnek, sőt, mezítelennek éreztem nélküle. Álmaimban Daniel mindig elmondta, azért adta nekem a holdkövet, hogy uralkodni tudjak a farkason, hogy ember maradhassak. Mostanában gyakran megfordult a fejemben, hogy vajon nélküle lesz-e hozzá erőm... e28f
− Ez az! – ugrottam ki a hintaágyból, és a mozdulattal kis híján
fellöktem Brentet is. – Istenem, azt hiszem, megvan a válasz! Lerohantam a veranda lépcsőjén, miközben kezeim úgy szorították a fejemet, mintha száguldó gondolataimat akarnák visszafogni, el ne illanjanak. Brent, Ryan, Marcos és Zach utánam lódult. Még Slade is közelebb jött, a kert szélénél állt. – Almaimban mindig Daniellel beszélek, és ugyanaz a párbeszéd zajlik újra és újra. Mi van, ha így akar üzenni? Mi van, ha én is érzem, amit ő? Mi van, ha ő azt akarja, hogy én is érezzem? Kettőnk között is lehet valamilyen kapcsolat. Mi van, ha azt próbálja elárulni nekem, hogyan segíthetnék neki? − Nem lehetetlen – mondta Brent. − És, mit akar üzenni neked? – kérdezte Marcos. − A holdkövem! – Lesiettem a kocsibeállóhoz, nem foglalkoztam Gabriel intésével, hogy kíméljem a bokámat. Muszáj volt eljutnom a parókiához. El kellett mondanom Gabrielnek és apának, mire jöttem rá. A fiúk a nyomomban jöttek. – Álmaimban mindig az az emlék jön elő, amikor Daniel arról beszél, hogy a holdkő segít, hogy ember maradhassak. De mi van akkor, ha igazából azt akarja üzenni, hogy neki van holdkőre szüksége ahhoz, hogy újra ember legyen? Vajon tényleg ilyen egyszerű? Miért nem gondolt akkor erre Gabriel? Kezem újra ösztönösen a nyakamhoz vándorolt, hogy megszorítsa a holdkő függőt – a dolgot, amely megmentheti Danielt —, de újra azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs ott. − Ne! – kiáltottam fel fájdalmasan, és megtorpantam. Tudnom kellett volna, hogy a válasz nem ennyire egyszerű. Minden általam ismert holdkövet elpusztítottak. Hacsak... e29f
Behunytam a szemem, és végigpörgettem magamban az angyalkerti álom minden pillanatát: én és Daniel. A jegyzetfüzet. Daniel, ahogy gyengéden megcsókolja a bőrömet. Ahogy meleg ujjai végigsimítanak a holdkövön. A függő, amelyik csak fele annak, amit Daniel azelőtt viselt, hogy eltört volna... Daniel arca és a csodálatos kép egyszerre eltűnt, és az egyik legszörnyűbb emlékem furakodott gondolataim előterébe: az az éjszaka, amikor Jude engedett a vérfarkas átoknak. Az éjszaka, amikor megfertőzött engem, Danielt pedig kis híján megölte. Jude a parókia tetejére üldözött minket. Kihívta Danielt, de ő nem akart harcolni. Minden tagom belesajdult, ahogy eszembe jutott, hogyan vette le magáról Daniel a nyakláncot – az egyetlen dolgot, amely telihold esetén is megtarthatta embernek –, hogy Jude-nak nyújtsa. Hogyan könyörgött, hogy fogadja el a követ. Aztán az is, hogy egy pillanatra mintha el akarta volna venni Jude, és majdnem helyrejött minden. De ahogy a lelki szemeim előtt zajló jelenetet néztem, tudtam, mi következik, emlékeztem, ahogy sikítottam, amikor Jude elvette a követ, és ledobta a parókia tetejéről, és hogyan tűnt el a tető szélénél a sötétben... Minden a helyére ugrott. A szemem felpattant, és pontosan tudtam, mit akarnak üzenni az álmok. Fél holdkő! − Daniel csak a felét találta meg annak a holdkőnek, amit Jude ledobott a tetőről... és talán tudom, hol találhatnánk meg a másik felét.
e30f
Harmadik fejezeT
TIZENÖT PERCCEL KÉSŐBB A PARÓKIA MELLETT A templomkert hideg, halott pázsitján álltam, ahhoz a fűzfához közel, amely alatt Daniellel a vasárnapi istentisztelet utáni piknikeken szoktunk ücsörögni. Apa és Gabriel a parókia lépcsőjén ült. Az öt fiú mögöttem állt. Mindenképpen jönni akartak, én pedig nem ellenkeztem, mivel minden segítségre szükségem volt. Valószínűleg mind azon gondolkodtak, az elmúlt percekben miért meredtem úgy a parókia tetejére, mint egy holdkóros. Kis csapatunkból csak egyvalaki hiányzott, és kihasználtam a maradék időt, hogy összeszedjem a gondolataimat, mielőtt a többiekkel megosztanám, mire jöttem rá. Hallottam, ahogy valaki fékez a parkolóban, és szinte abban a pillanatban megéreztem April körteillatú parfümjét, hogy kiszállt az autóból. Terjengett mellette néhány egyéb szag is: juharszirup, fánk és... baconszalonna? − Mi olyan nagyon sürgős? – kérdezte, amikor mellém ért. Ahhoz képest, hogy szombat reggel hat óra volt, a hangja furcsán üdén csengett. Egy pillanatra elszakítottam tekintetemet a parókiatetőről, és ránéztem. Mindössze tíz percet adtam a többieknek arra, hogy ideérjenek. Apa arca olyan gyűrött volt, mintha a hivatali asztalán aludt volna könyvvel a feje alatt. Gabriel szeme is véreres volt. e31f
April azonban úgy festett, akárcsak az Apple Valley-i megaplexből lépne ki egy pénteki estén: tökéletesen elrendezett fürtök, ékszerek, smink, ruházat – a Gap bármelyik manökenje megirigyelhetné. Én persze még mindig a piros pizsamámat viseltem a dzseki alatt. Ahogy végignéztem rajta, megláttam, hogy a Day’s Market pékségének papírzacskója kandikál ki nagy, rózsaszín táskájából. Azonnal leesett, honnan a furcsa szagorgia: tíz dollárban le mertem volna fogadni, hogy a zacskóban juharszirupos-szalonnás fánkok lapulnak, ez volt ugyanis Jude kedvence. Ráncba szaladt a homlokom. Nem csoda, hogy olyan jól néz ki. April az elmúlt hét csaknem minden pillanatát Jude házi készítésű ketrece mellett töltötte. Nem feleltem April kérdésére. Már akkor is valószínűleg errefelé tartott, amikor az SMS-emet megkapta, mivel jóval hamarabb ideért annál, mint amire számítottam, én pedig még mindig nem álltam egészen készen arra, hogy elmondjam, mire gondoltam. Csaknem egy teljes évet töltöttem azzal, hogy elnyomjam annak az éjszakának az emlékeit, amikor a parókia tetején kötöttem ki, így most elég erősen kellett koncentrálnom, hogy minden apró részletre emlékezni tudjak. − Grace úgy gondolja, egy holdkőre van szükségünk ahhoz, hogy Danielnek segíthessünk visszaváltozni emberré – mondta Brent, mintha megérezte volna, milyen nehezemre esik megszólalni. − Ez hogy jutott eszedbe? – kérdezte Gabriel. – Bennem is felmerült ez a lehetőség. − Úgy véli, hogy Daniel próbálta meg tudat alatt közölni vele – felelte helyettem Brent. – Az álmaiban. Gabriel felállt. e32f
− Érdekes. Talán arról van szó, hogy az alfanősténye vagy. –
Egy hosszú pillanatra a szemembe nézett. – Vagy valami másról... Apa a nőstény szót hallva morogni kezdett. Felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam, mielőtt prédikálni kezdene és teljesen elvonja a figyelmemet. − Természetesen a kérdés az, honnan szerezhetnénk másik holdkövet – jegyezte meg apa prédikálás helyett. − Ilyesmit nem lehet neten beszerezni? – kérdezte April. – Jude miatt én is körülnéztem, és találtam egy pasast az eBayen, aki azt állítja, hogy a hatvanas évek holdexpedíciójából van holdköve. Potom háromezer dollárért megvehetnénk. Van némi félretett pénzem... − Ejha! De, inkább tartsd meg a pénzed – mondta Gabriel. – Először is az eladásra kínált holdkövek nagy része hamisítvány. Másodszor, csupán egy maroknyi olyan holdkő létezéséről tudunk, amelyek valóban képesek megállítani az urbat átkot. Egy babiloni holdpapnőtől kaptam őket, akit fogságba ejtettek. Ő megáldott néhány holdról származó meteort, és nekem adta őket cserébe azért, mert kimentettem a rabszolgaságból. A többi holdkő, amelyekkel eddig találkoztam, össze sem hasonlítható ezekkel. − Ó! – Csaknem hallottam, hogyan számolja magában April a pénzt, amit kis híján elvesztegetett az eBayen. Amikor azonban eszembe ötlött, hogy talán maga Jude kérte meg új holdkő felkutatására, feltámadt bennem a reménység. – Hát, akkor hívjuk fel ezt a papnőt – mondta -, és vegyünk tőle még néhány varázskövet. Gabriel birkatürelemmel mért végig. − Az eset mintegy hétszáz éve történt, leányom. e33f
− Ó! – April szabadkozva elmosolyodott. – Mindig elfelejtem,
hogy maga milyen öreg. − Grace úgy gondolja, hogy tud egy holdkőről – mondta Brent. − Csak még nem osztotta meg velünk. − Akkor siessen – morogta Slade. – Elég hideg van idekint. − Vegyél kabátot! – csattantam fel. Ha ez hideg volt neki, nem lehetett született minnesotai. – Mivel most egy ideig mindannyian kint maradunk. – A szememet továbbra is a tetőre függesztettem, és hátrébb léptem, hogy még jobb rálátásom legyen a toronysisakra, amelyet Daniel akkor kapott el, amikor kis híján leesett. Magam elé képzeltem, hol állt Jude Danielhez képest, és próbáltam megrajzolni magamban a dobás pályáját. − A holdkövem, amelyet az elmúlt évben hordtam, csak egy darabja volt annak, amelyet azelőtt Daniel viselt. Jude ledobta a parókia tetejéről. Daniel néhány nappal később átnézte a havat, de csak az egyik felét találta meg, amit nekem adott. A kő minden bizonynyal akkor tört el, amikor a földnek csapódott. Ez azt jelenti, hogy a másik felének itt kell lennie valahol a templomkertben. April eltátotta a száját. Ha hálás közönségre volt szüksegem, rá mindig számíthattam. Néhány lépést tettem hátrafelé, mire a fiúk szétszóródtak, hogy utat adjanak. Megfordultam, s miközben lassan sétálni kezdtem, próbáltam kiszámolni, vajon milyen messze repülhetett a kő, amikor Jude eldobta. Ahogy lassan, sántikálva haladtam előre a templom körül, a többiek mind követtek. Amikor ahhoz a helyhez értem, amit a legvalószínűbbnek tartottam, megálltam. A kavicsos tartalék-parkolóhelynél álltunk, amelyet általában karácsonykor és húsvétkor, a legforgalmasabb templomi napokon használtak. e34f
− Itt van. Valahol itt kell lennie. – Letérdeltem, és keresgélni
kezdtem a kövek között. Több ezer kő volt előttem, sőt, több százezer, mégis belevágtam, és kiemeltem egy sötétszürkét. A markomba szorítottam, hogy kipróbáljam, érzem-e azt a lüktető melegséget, amely csak a holdkövek sajátja. Semmi. Félretettem, és újabbat vettem fel. Aztán megint újabbat. − Te viccelsz – szólalt meg Slade. – Egy örökkévalóság, mire az egészet átválogatjuk. − Akkor fogjál hozzá! – feleltem. Brent és Ryan azonnal engedelmeskedtek, és lehajoltak mellém, hogy megkezdjék a keresést. Aztán Gabriel, apa, April, Marcos és Zach is csatlakoztak. Végül Slade is leült a földre, és kedvetlenül turkálni kezdett a kövek között. − Tegyetek félre minden szürke és fekete követ, én majd ellenőrzőm, hogy lüktetnek-e. A kőben még lehet egy félhold alakú véset, de lehet, hogy már nincs meg. A franc sem tudja, hogy tört el. Talán nem is egyben van. Majdnem egy év telt el. Három évszak jött és ment. Hó, eső és egy csomó autó látogatott a templomkertbe. De még mindig megvolt a lehetőség, hogy Daniel holdköve itt van valahol, ami azt jelentette, hogy nem hagyom abba a keresést, amíg szó szerint minden követ meg nem mozgattam ezen a helyen.
e35f
Negyedik fejezeT
VASÁRNAP ESTECSAKNEM HARMINCKILENC ÓRÁVAL KÉSŐBB – Ha azt hiszed, hogy feladom, akkor nem ismersz – mondtam. − Nem azt mondjuk, hogy add fel – felelte apa az íróasztala túloldaláról, és óvatosan odébb kotorta az előttem magasodó kavicskupacot. A „Holdkő-hadműveletet” mostanra szinte teljes egészében apa irodájába helyeztük át, mivel kissé feltűnő lett volna a járókelőknek, ha látják, ahogy nyolc ember turkál a templomparkoló kövei között. Arról nem is szólva, hogy a délelőtti istentisztelet alatt sem hagyhatta apa, hogy ott dolgozzunk. A többiek igyekeztek feltűnés nélkül, felváltva bevödrözni a parkoló kavicsait, amelyet aztán apa íróasztalára borítottak, ahol Gabriel és én átválogattuk őket. A többiek egy órával ezelőtt elmentek vacsorázni, és szemmel láthatólag úgy döntöttek, hogy mialatt nem dolgoznak, ellenem fordulnak. − Csak azt szeretnénk, hogy tarts egy kis szünetet – folytatta apa. – Nem ettél, alig aludtál, és olyan sok kávét megittál, hogy már a kezeid is remegnek. Végignéztem az íróasztalon sorakozó kávés- és energiaitalos poharakon, annak ékes bizonyítékain, hogy apának igaza van, e36f
majd összefűztem a kezeimet, hogy ne remegjenek, és az ölembe ejtettem őket. − Semmi bajom. − Haza kell menned, és aludnod kell egyet! – mondta Gabriel. Ő, apa és April az íróasztal túloldalán álltak. Megráztam a fejem. Nem akartam aludni, mert tudtam, hogy akkor megint ugyanazt álmodnám Daniellel és magammal, ami csak megerősítene, hogy a holdkövet keressem. Ha ugyanis kőválogatás közben néha lehunytam a szemem pár pillanatra, az álom egyre követelőzőbb lett, és amikor pár perccel később felriadtam, csak még megszállottabban folytattam a keresést. Gondolkodás nélkül megragadtam a hozzám legközelebb álló kávéspoharat, és lehajtottam, ami még az alján volt. April kitépte a kezemből az italt. – A francba, Grace! Akkora karikák vannak a szemed alatt, mint egy pandának. Holnap, a sulira az összes sminkemet rád kell kennem, ha nem akarjuk, hogy az emberek azt higgyék... Vádló tekintettel néztem Aprilre. Ő a legjobb barátom, az lenne a kötelessége, hogy mellém álljon ilyenkor. − Nem érdekel, hogy nézek ki, és nem érdekel, ki mit gondol. – Legalább már nem a pizsamám volt rajtam. Az elmúlt huszonnégy órában April hozott tiszta ruhát és pár koffeintartalmú italt. – És holnap nem megyek iskolába. Hogyan is mehetnék úgy, hogy...? – A hang megakadt a torkomban, de visszafogtam a felindulásomat, amely Daniel nevére elkapott. – Hogyan is mehetnék? Nézzem az üres helyét, és tegyek úgy, mintha csak beteg lenne? Ez volt apa fedősztorija Daniel hiányzására. Ma volt a téli szünet utolsó napja, és ha nem akartuk, hogy elveszítse az ösztöndíját, valamit mondanunk kellett. Apa szerzett valahonnan orvosi igazolást, amely szerint Danielnek tüdőgyulladása van, bár e37f
kórház-ba mennie nem kell vele. Fogalmam sem volt, hogyan vehetett rá apa egy orvost az igazolás kiállítására úgy, hogy Danielt meg sem vizsgálhatta... hacsak nem maga hamisította az igazolást az istenfélő lelkipásztor. Amikor rákérdeztem, nem válaszolt. − Nem maradhatsz ki az iskolából, Grace! – vette el tőlem apa azt a követ, amelyet éppen akkor bányásztam elő a kavicsok közül. − Nemsokára be kell nyújtani a főiskolai jelentkezéseket, és nem ronthatsz a jegyeiden. Ahhoz túl fontos a jövőd. − A jövőm? Milyen jövőm? Ha Danielt nem tudjuk visszaváltoztatni emberré, nincs jövőm! – Hát miért nem értik? – A megoldás talán itt van, ebben a szobában. Nem adom fel. − Mi sem azt mondjuk, hogy add fel, Grace! Csak tarts egy kis szünetet! Hetekbe, sőt, hónapokba kerülhet, mire az összes követ átválogatjuk. – Nagyot nyelt, nyilván, hogy leplezze, mennyire reménytelennek találja az egészet. Szerinte sosem fogjuk megtalálni. − Azzal meg senkinek nem használsz, ha megbetegszel, vagy belebolondulsz... – Ismét megállt, és tudtam, hogy anyára gondolt. Előfordult már lelki instabilitás a családunkban. – April hazavisz, hogy aludj egy kicsit. Gabriel meg én itt folytatjuk holnap, ahol te most abbahagytad. Rájuk bámultam, ők visszabámultak, és akkor leesett, hogy mi is ez: intervenció. Hogy mernek megakadályozni abban, hogy Danielnek segíts? – suttogta egy halk, de éles hang a fejemben. – Ezek már fel is adták, és azt akarják, hogy te is feladd. Nem értik, neked milyen fontos ez az egész. Senki sem ismer annyira, mint én. – Erősen megráztam a fejem, hogy a démonfarkas hangját kiűzzem e38f
belőle. A mozdulatot azzal lepleztem, hogy megvakartam a nyakam a gallérom alatt. Gabrielt azonban nem sikerült átvernem. Felismerte a tünetet, és bólintott. − Minél fáradtabb és feszültebb, vagy érzelmileg felfokozottabb állapotban vagy, Grace, a farkas annál jobban be tud férkőzni a gondolataid közé. Azzal, hogy kidőlsz, csak kiszolgáltatod magad neki. Daniel mit érezne, ha az iránta táplált érzéseid miatt a farkas győzne fölötted? Ökölbe szorítottam a kezemet. A fejemben suttogó hang azt szerette volna, ha Gabrielre támadok, és megmondom neki, hogy téved – mi ketten igazából sosem jöttünk ki jól egymással –, mélyen legbelül azonban tudtam, hogy igaza van. Az, hogy a raktárban elveszítettem a holdkövet, azt jelentette, hogy még óvatosabbnak, még elővigyázatosabbnak kellett lennem, nehogy a farkas... álljunk csak meg! − Vissza kell mennem a raktárba – nyögtem ki, még mielőtt végiggondolhattam volna, ami átsuhant a fejemen. − És mi a búbánatért? – kérdezte April a karkötőjét birizgálva. Nyilván az egyik új kreálmánya. Azt hihettem volna, hogy valami furcsa, kavicsásó szerkezet, ha nem tudom, milyen hosszú ebédszünetet töltött odalent Jude-dal. – A helyedben én soha nem akarnék visszatérni oda. – April látványosan megborzongott. – Már attól kiráz a hideg, ha csak arra a helyre gondolok. Én is megborzongtam. Engem is. − Szükségünk van egy holdkőre. És apának igaza van, hónapokba telhet, hogy a kavicsos parkolóban megtaláljunk egy szem kavicsot. – A kövekkel teli vödrök felé intettem, s nem hagytam, hogy a lehetetlen vállalkozás túlságosan letörjön. – De Caleb a raktárban törte össze Jude holdköveit meg az enyémeket, és mivel a kamaszfiúk nem igazán jó házvezetőnők, kell ott e39f
lennie pár darabkának belőlük. És ha eleget találok, April összefűzhetné őket nyaklánccá vagy nyakörvvé... – Hogy megfelelő mennyiséget találjunk, szintén nem tűnt túl valószínűnek, de sokkal több reménnyel kecsegtetett, mint végigtapogatni a parkoló kavicsait. – Megyek is. − Szó sem lehet róla! – mondta apa. − De apa, muszáj... − Fáradt vagy, Grace, és ha azt hiszed, hogy visszaengedlek arra a helyre, ahol majdnem megöltek, akkor nem vagy magadnál. Anyád sosem bocsátaná meg, ha... − Ha micsoda? – kérdeztem közbe. – Ha megint az igazat mondanád neki? Apa és én eddig kerültük egymás tekintetét, ha ez a téma előkerült. Amikor ugyanis Talbottal eltűntem a halloweeni fesztiválról (azaz gyakorlatilag elraboltattam magam), apa úgy döntött, hogy elmondja anyának, mi a helyzet. És hát ahogy az sejthető, ez a nagy őszinteség nem sült el túl jól. Különösen, ha megnézem, hol is van most anya. A városi kórház pszichiátriai osztályára kapott csak odaútra szóló beutalót, Dr. Connorsnak köszönhetően. − Nem akarlak még jobban magamra haragítani, de apádnak igaza van – mondta April. – Mert mi van akkor, ha Mr. „Rémisztő” Caleb Kalbi még mindig figyelteti az épületet? Talán csak arra vár, hogy visszamenj! − Nem hiszem, hogy visszamenne oda. Arról nem is szólva, hogy... − Nem! – mondta apa egyenesen a szemembe nézve. – És arról se feledkezz meg, hogy megígérted: nem mész neki a vakvilágnak az engedélyem nélkül. Én pedig oda semmiképpen sem engedlek vissza. e40f
− De te is megígérted, hogy végighallgatsz. Hogy úgy
dolgozunk majd együtt, mint akik mind egy család vagyunk. És Danielnek szüksége van a holdkőre. Tudom. Érzem. Te pedig azt mondod, hogy adjam fel az egészet, még mielőtt... − Mi azt próbáljuk mondani neked, hogy vigyázz jobban magadra. – Apa átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezemet, de kirántottam a szorításából. – A hétvégén láttam, hogy sántítasz. Ezenkívül ott vannak azok a sérülések is, amiket Caleb miatt elszenvedtél. Egyszerűen még nem vagy készen arra, hogy újra veszélybe sodord magad. A bokámmal kapcsolatban volt némi igazsága. A rengeteg guggolás a parkolóban nem igazán segítette elő a gyógyulást. Mégis felálltam, és igyekeztem nem tudomásul venni az éles fájdalmat, amely minden alkalommal végigfutott a lábamon, valahányszor ráhelyeztem a testsúlyomat. − Semmi bajom. − Én is azt mondom, hogy menj haza és pihenj. – Gabriel fáradtan dörzsölte meg a homlokát. – Erre meg majd később visszatérünk. Összeállítunk egy jobb tervet. − Próbálj meg távlatokban gondolkodni, Gracie – mondta apa. – Az életed sokkal több, mint ez a pillanat. Ne hagyd, hogy azok a próbák, amelyekkel most szembe kell nézned, tönkretegyék az egész életedet. − Igenis távlatosan gondolkodom. Nemcsak arról van szó, hogy a fiú, akit szeretek, farkassá változott, és nem tud visszaváltozni, de itt van még egy elmebeteg vérfarkas, aki a maga vérszomjas démonbandájával bennünket akar elkapni, és persze Sirhan és falkája, akik a fene se tudja, mit akarnak tőlem... Mindezek tete-jébe valószínűleg Daniel az egyedüli, aki meg tudja akadályozni Calebet abban, hogy kinyírjon minket, átvegye az uralmat az ország legerősebb vérfarkas falkája fölött, és aztán e41f
ki tudja, mit tegyen ezzel a hatalommal. Amikor ugyanis Sirhan meghal, Daniel lesz az egyetlen igazi alfa ezen a féltekén, ha nem az egész világon. Ez pedig azért elég nagy távlat! A végén már sokkal hangosabban beszéltem, mint szerettem volna. Abból, ahogy bámultak, tudtam, hogy úgy nézek ki, mint aki becsavarodott. De hát hogyan értethetném meg velük? − És nagyon hiányzik – mondtam ezúttal sokkal halkabban. – Annyira hiányzik, hogy úgy érzem, mintha a szívem fájna, mintha lenne benne valami, ami ki akarna jönni, és ahogy nő a nyomás, egyre valószínűbb, hogy szétrobban. Hiányzik, hogy nem ölel át. – Aprilhez fordultam, mert előtte könnyebben tudtam ezekről beszélni, mint apa vagy Gabriel előtt. – Hiányzik a pillantása, amikor elmerül egy új festményben. Hiányzik a pillantása, amivel rám néz. Hiányzik, hogy lényegesnek tartja, amit mondok neki. Hogy én vagyok számára a legfontosabb személy a világon. Most meg már azt sem tudom, egyáltalán értie, amit mondok. − Gracie... Megráztam a fejemet, nem akartam, hogy apa félbeszakítson. − Olyan, mintha halott lenne. De közben sokkal rosszabb, mert még itt van. Csakhogy az nem ő. Legalábbis nem egészen. Fizikai-lag itt van, annak a fehér farkasnak a testébe zárva, másrészt azon-ban még sosem volt távolabb. Mert az nem Daniel. Igazából azt sem tudjuk, micsoda. – Visszafordultam Gabriel és apa felé. – Megfogadtam, hogy nem adom fel. Egy egész átkozott hegyet megmozdítanék, csak hogy visszaváltozzon. Hogyan kérhetitek, hogy ezek után menjek vissza az iskolába, amikor azt az üres raktárt kell átnéznem, hogy megtalálhassam azokat a felbecsül-hetetlen értékű köveket, amelyekkel visszaváltozhat? − Arról szó sem lehet, hogy te ebben az állapotban visszamenj a raktárba... e42f
− Akkor elmegyek Sirhanhoz – jelentettem ki, bár ez a
gondolat sokkal félelmetesebb volt számomra, mint a raktár. – Nála van a többi holdkő, nem? Gabriel komoran bólintott, és tudtam, hogy ő is arra gondol, amire én. − Csak a holttestemen át – vágta rá apa. – A raktárba visszawmenni őrültség, de Sirhanhoz menni kész öngyilkosság. Én alig éltem túl, amikor találkoztam vele, egyikőtöket sem engedem hozzá. Gyűlöli Danielt, mert Caleb fia, miből gondolod, hogy segítene rajta? Ez alkalommal apának tökéletesen igaza volt. Tudtam, hogy Gabrielnek már hetekkel azelőtt vissza kellett volna mennie Sirhanhoz, ráadásul engem is magával kellett volna vinnie, akár akarom, akár nem. Ha most elküldjük Gabrielt, hogy szerezzen követ Sirhantól, valószínűleg soha nem látjuk többet. Ráadásul, azt nem tudtam ugyan, én miért kellek Sirhannak, de a puszta tény, hogy Gabrielnek parancsa volt rá, hogy vigyen hozzá, Calebnél is félelmetesebbé tette a szememben. Ha elmegyek Sirhanhoz, valószínűleg soha többet nem jöhetek vissza. Arról nem is szólva, hogy Danielt Sirhan nemcsak azért tiltotta ki a falkából, mert Caleb fia, hanem azért is, mert felismerte benne az igazi alfát. Sirhan valószínűleg úgy véli, hogy Daniel veszélyt jelent rá nézve. − Ha elengedtek a raktárba, nem megyek Sirhanhoz. De muszáj mennem, és minél hamarabb. Attól félek, ha Daniel továbbra is az erdőben kószál, a végén egyáltalán nem jön vissza. – Múlt éjjel is hallottuk, hogyan üvölt, de a hangja egyre távolabbról hallatszott. Marcost és Ryant küldtem utána, hogy lecsendesítsék, és ők elmesélték, hogy legalább fél órán keresztül futottak teljes erőbedobással, mire megtalálták az erdő mélyén. Apa felsóhajtott. e43f
− Majd elmegyek én. − Paul, ez igazán rossz ötlet – szólalt meg Gabriel. – Ha
valakinek mennie kell, akkor én vagyok az. − Neked és a lányoknak az iskolába kell mennetek. Holnap megyek, még világosban. Úgy legalább jól körülnézhetek. − Semmi esetre sem. Neked nincsenek különleges képességeid. Az veszélyesebb, mintha én mennék. – El sem tudtam képzelni, hogyan vehetett ilyen szürreális fordulatot a beszélgetés. Általában apa volt az, aki megpróbált visszatartani a veszélyes helyekről, de most, hogy én próbáltam visszatartani, megértettem, miért is aggódik annyira. – Mi van, ha valaki tényleg ott vár? − Csak nem magad is belátod, milyen veszélyes? – tette karba a kezét apa. Kinyitottam a számat, de nem tudtam válaszolni. − Majd én elmegyek a tiszteletessel – szólalt meg egy ismerős hang az iroda ajtajában. Megpördültem. Az ajtóban Talbot állt. Fején az elmaradhatatlan kék baseballsapka, egyik kezében egy nagy tál a parókiakonyháról, tele a parkolóból hozott kaviccsal. Másik kezének hüvelykujját Texas Ranger övének csillag alakú csatja mellé akasztotta. Ahogy rám nézett, láttam rajta, hogy kényelmetlen számára a helyzet. Elkomorodtam. − Ő meg mi a fenét keres itt? − Neked is jó napot, kölyök! – mondta, megbökve a sapka szemellenzőjét, és Aprilre kacsintott. Ökölbe szorítottam a kezem. Tisztán emlékeztem rá, hogy figyelmeztettem, mit teszek vele, ha még egyszer kölyöknek hív. − De legalább hoztam ajándékot – mondta, és a kővel teli tál felé biccentett. – A kinti fiúk már alig álltak a lábukon, ezért a e44f
többségét hazaküldtem. Egyelőre Marcos és én tartjuk a kavicsfrontot. A „haza” alatt Maryanne Duke régi házát értette, ahol ideiglenesen elszállásoltuk őket, amíg apa meg én ki nem találjuk, mit is kezdjünk öt hajléktalan, kamasz vérfarkassal. − Ez még mindig nem magyarázza meg, miért jöttél ide – vágtam rá. – Mondtam, hogy tartsd magad távol tőlem. − Én kértem meg Talbotot, hogy éjszaka vigyázzon Jude-ra – szólalt meg Gabriel. – Muszáj pihennem valamennyit, mivel holnap néhány száz középiskolás vár. – Elnyomott egy ásítást, amelyet bizonyára a pihenés puszta gondolata hívott elő. Ismét hitetlenkedtem egy sort azon, hogyan kérhetett meg apa egy nyolcszázvalahány éves vérfarkast, hogy hittant tanítson egy keresztény magániskolában, ahová én is jártam. De azt még kevésbé értettem, hogyan bízhat meg apa és Gabriel Talbotban – mintha soha nem lett volna Calebhez semmi köze. − Őt kérted meg, hogy vigyázzon Jude-ra? Természetesen értettem, hogy Jude-nak szüksége van valakire, aki vigyáz rá, amíg újra megszokja a Rose Crest-i létet, de abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy Talbot a megfelelő ember. Az nyilván belejátszott, hogy kiderült: Talbot Gabriel ük-ük-ükmegmégvalamennyiszer-ükunokaöccse, de reméltem, hogy ez a hirtelen támadt családi érzés nem üt egyszer csak vissza Gabrielre. − Köszönöm, Talbot – felelte apa, a megjegyzésemet figyelmen kívül hagyta. – Ha már felajánlottad, veled megyek a raktárba. − Felemelt néhány könyvet, és a táskájába gyömöszölte. – Akkor hát meg is volnánk. Grace, April majd hazavisz, így pihenhetsz kicsit a holnapi iskola előtt. Én reggel bemegyek a e45f
gondozóba, aztán dél körül Talbottal elmegyünk a raktárba. Még este előtt végzünk mindenképpen. − Remek – mondta Talbot. − De... – próbáltam meg tiltakozni. − Amit mondtam, megmondtam – csattintotta be apa a táskáját, és a pillantásán láttam, hogy ha tovább erősködöm, a végén senki sem megy el a raktárba. Aztán megenyhült a tekintete. – Hadd tegyek meg legalább ennyit neked, Grace! Hadd legyek az apád, és védjelek meg, amíg megtehetem. Hadd legyen Danielnek valamiféle jövője, amihez visszatérhet. − Oké – feleltem halkan. – Marcos még odakint van, ugye? Talbot bólintott. − Kérd meg őt is, hogy menjen veletek. – Hangosan nem mondhattam ki, de nem akartam, hogy apa bárhová is egyedül menjen Talbottal. − Rendben – mondta apa. Felvettem a dzsekimet. − Kifelé benézhetnél a bátyádhoz – szólt utánam apa. – Szerintem örülne, ha látna. − Most nem – feleltem újra halkan, majd megkerültem Talbotot és kiléptem az irodából. April is összeszedte a cuccait, és egészen az előcsarnokig követett, amikor azonban nem álltam meg az alagsorba vezető lépcső mellett, megtorpant. A parókia alatt volt Jude ideiglenes kunyhója – vagy börtöne –, ahol megfigyelés alatt tartottuk. − Megyek, hoztam vacsorát Jude-nak. – April felemelte a Rose Crest kávézó címerét viselő papírzacskót. – Nem akarsz lejönni te is? Apádnak igaza van. Szerintem is örülne, ha látna. Megráztam a fejem, és nekidőltem a falnak. − Megvárlak. e46f
− Az elmúlt napokban gyakorlatilag itt laktál, mégsem mentél
le hozzá egyszer sem. Pedig mit meg nem tettél, hogy visszahozd... nem értem, hogy lehet, hogy most meg tudomást sem veszel róla. Ez annyira nem jellemző rád. − Tudom. – Tényleg nem volt Grace-szerű. Csakhogy, amikor legutóbb a bátyám szemébe néztem – még a raktárban, ahol megtudtam, hogy haza akart jönni –, volt valami a tekintetében, ami megijesztett. Azok a szemek nem az ő szemei voltak. Mintha a bátyám nem lenne a bátyám, többé. Nem tudom, hogy csupán egy érzelmi felvillanást láttam – lelkiismeret-furdalást, dühöt, bűnbánatot –, vagy tényleg arról volt szó, hogy Jude helyett egy vadállatot hoztunk magunkkal. Nem álltam készen arra, hogy szembenézzek vele, mert féltem attól, amit esetleg a szemében láthatok. Mi van, ha a bátyám már egyáltalán nincs is ott? April szomorúan elmosolyodott, és a lépcső felé indult. − Legyél óvatos! – szóltam utána. – Még mindig nem tudjuk, miért akart Jude hazajönni. Nem akarom, hogy bajod essék. – Mármint érzelmileg, nem fizikailag. April bólintott, és amikor megindult egyedül lefelé, belém mart a bűntudat. − Grace? Nagyot sóhajtottam, de nem néztem Talbotra. Követett minket a csarnokba. Tudhattam volna, hogy nem lehet olyan könnyen lerázni. Összeszorítottam az ajkaimat, és elhatároztam, hogy nem szólok hozzá. − Amikor odabent azt mondtad Danielről, hogy nem képes... − Állj! – mondtam. Sosem voltam túl jó a szám befogásában. – Semmi jogod, hogy róla beszélj. − Azt sem kérdezhetem meg, mikor adsz még egy esélyt? Mikor fogsz bízni bennem? e47f
– Azelőtt bíztam benned, Talbot. Bíztam benned, amikor azt hittem, csak te vagy mellettem. Azt hittem, a mentorom vagy. Azt hittem, a barátom vagy. Aztán kiderült, hogy végig Calebnek dolgoztál. Te is az ellenségek közé tartozol. – Te vagy az egyik oka annak, ami Daniellel történt. − Mintha mindig elfeledkeznél arról a részről, hogy aztán Caleb ellen fordultam, és próbáltam segíteni, hogy meglógj. És hogy az erőmmel segítettem, hogy meggyógyulj. Tudod, mindez milyen nehéz volt? De megtettem, mert kedvellek. Mert igenis barátok vagyunk. A te oldaladon állok. – Felsóhajtott. – Mi mást kell még tennem, hogy bebizonyítsam: megváltoztam? Csak akkor szólaltam meg, amikor meghallottam, hogy April felfelé indul az alagsorból. − Vigyázz holnap az apámra! – mondtam, majd kiléptem az ajtón anélkül, hogy akárcsak hátrapillantottam volna.
e48f
Ötödik fejezeT
HÉTFŐ, ISKOLA Ha apa tényleg azt hitte, hogy az iskola majd jót tesz nekem, hát hatalmasat tévedett. Daniel „betegsége” miatt ugyanis az egész napot azzal töltöttem, hogy a háziját egyeztettem a tanáraival. Ez pedig minden egyes alkalommal azt jelentette, hogy megkérdezték, mi van vele, nekem pedig, hiába éreztem úgy, mintha gyomron vágnának, újra és újra hazudnom kellett, hogy az orvosa még néhány nap ágynyugalomra ítélte, és Daniel mennyire örül, hogy bepótolhatja az elmaradását. Biztos voltam benne, hogy a nyakamra sült a bőr, annyit hazudoztam összevissza. Arról nem is szólva, hogy Daniel házi feladatainak kupaca olyan nehéz volt, hogy használnom kellett némi szupererőt, hogy elbírjam a hátitáskámat. Egy hetet hiányzott a téli szünet előtt, és az iskolai rend értelmében a betegeknek is be kell adniuk a házit a hónap végén, márpedig ez azt jelentette, hogy a következő hetekben igencsak bele kell húznom, ha nem akarom, hogy Danielt kirúgják. Mintha nem lenne elég bajom ezen kívül. A negyedik órában aztán minden még rosszabbra fordult, Mr. Barlow ugyanis Daniel feladatain túl a kezembe nyomott két vékony, barna borítékot is. e49f
− Azt hiszem, szükségetek lesz ezekre – mondta. – Biztos
vagyok benne, hogy Daniel már várja. Legalább kicsit megkönnyebbül, és jobban tud pihenni és gyógyulni. Az arcomra nyilván tökéletesen értetlen kifejezés telepedett, mivel Mr. Barlow megütögette a kupac tetején üldögélő borítékokat. − A trentonos leveleitek. A tiéd és Danielé. − Trentonos levél? − Nehogy azt mondd, hogy Daniel elfeledkezett a jelentkezési határidőről? Ha igen, akkor bizony jó pár orvosnak meg kell vizsgálnia. A láz bizonyára amnéziát okozott neki. Jaj, ne! Kis híján elejtettem a papírokat. Hogyan is feledkezhettem el a trentonos jelentkezésünkről? Ha volt valami, amit Daniel igazán szeretett volna (nyilván azon kívül, hogy visszaváltozzék emberré), az volt, hogy felvegyék az Amelia Trenton Művészeti Intézetbe. Ezen a legjobb ugyanis az országban a formatervezés szak, és Daniel az egész életét arra tette fel, hogy oda bekerüljön. − Nem – feleltem rá. – Dehogyis. Csak kicsit lassan reagál mostanában. Tudja, hogy... izé... beteg. – Összeharaptam a számat. – A jelentkezéssel semennyit nem lehet késni? − Attól tartok, nem – simított végig az állán Barlow. – Az intézmény alapja a versenyszellem. Az üres helyeket, de még a várólistát is könnyedén betöltik az időben beadott jelentkezésekből. Mindkettőtöknek kész kell lennie péntekre a jelentkezési lappal, az esszékkel, az ajánlólevéllel és a portfolióval, vagy esélyetek sincs, akármilyen jók is vagytok. – Barlow a vállamra tette a kezét. – Bárcsak tudnék valamit segíteni! − Nem. – A levelekre mutattam. – Már ez is nagyon sok. – Elhagytam Barlow irodáját, és az asztalomhoz mentem. A kezem e50f
remegett, muszáj volt letennem a papírokat, ha nem akartam szétszórni őket a padlón. − Jól vagy? – kérdezte Katie Summers, miközben becsússzam arra a helyre, amely általában Danielé volt. Legszívesebben elküldtem volna onnan, de inkább rámosolyogtam. − Igen. Csak, tudod, aggódom Daniel miatt. − Hoztam neki egy kis ajándékot, hátha attól jobban érzi magát. – Kedvesen elmosolyodott, mégsem tudtam nem észrevenni, hogy a suli kissé merev öltözési szabályzatának egyébként tökéletesen megfelelő khakinadrág és egyszerű póló kifejezetten buján fest rajta. Katie az a fajta lány volt, akin bármilyen ruha szexinek látszik. – Az is felmerült bennem, hogy délután beugrom hozzá, és átadom személyesen. − Ne! – kiáltottam fel. – Mármint... azt mondják, hogy szörnyen fertőző. Jobb, ha nem mész oda. – Még csak az hiányzott, hogy Katie elmenjen Danielhez, és rájöjjön, hogy nincs is ott, ráadásul összefusson azzal a csapatnyi kamaszfiúval. Az ő kinézetével. − Ja, jó – mondta, és elfintorodott. – Átadnád neki a nevemben? Kicsi csomagot vett elő a hátizsákjából. Különleges, bonyolult mintás csomagolópapírba volt beletekerve, minden bizonnyal a saját keze munkája. Mennyit dolgozhatott azon, hogy az én fiúmat meglepje vele! − Oké, persze. – Bár Daniel megesküdött, hogy semmi sem volt közte és Katie között, mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy Katie nagyon szeretné, ha lenne. Az ajándékról aztán Daniel trentonos levelére esett a pillantásom, amely az asztalomon hevert. Csúnya gondolat ütötte fel a fejét bennem, bár ezen kívül is volt bőven aggódnivalóm: mi lesz, ha Danielt és Katie-t veszik fel a Trentonba, és engem nem? e51f
Akkor ők ketten együtt járnak majd fősulira... Na, nem. Ez kifejezetten árt a lelki egészségemnek. Elvettem az ajándékot Katie-től, és Daniel házi feladataival együtt a hátizsákomba tettem. Mi jöhet még ma? KÉSŐBB A déli kicsöngetés soha jobbkor nem jöhetett volna. − Elmegyek a Daybe, veszek Jude-nak ebédet – mondta April a kocsikulccsal a kezében. Még jó, hogy legalább ő gondolt rá, ha rajtam múlt volna, Jude valószínűleg egyfolytában éhezne, annyi minden más kavargott a fejemben. − Veled megyek – mondtam. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy egy kis időre itt hagyjam a sulit. April reménykedve mosolygott rám. Bizonyára azt hitte, hogy meggondoltam magam és meglátogatom Jude-ot. Reméltem, nem szomorodik el nagyon, amikor rájön, hogy csak a zöldségesig megyek vele. Tudom, hogy nem kellett volna meglepődnöm, amikor a parkolóban megláttam Ryant, Slade-et, Brentet és Zachet, ahogy az iskola előtt várnak, de valamiért azt hittem, el tudják foglalni magukat mással is, nem engem őriznek egész nap. Másrészt viszont örültem, hogy nem azt csinálják, amihez kedvük van... Hagytam, hogy eljöjjenek velünk a Daybe, de mivel Brent folyamatosan piszkálódott – a végén Ryan és Slade is legszívesebben behúztak volna egyet neki –, úgy döntöttem, hogy maradjanak kint, amíg mi Aprillel bevásárolunk. April a büfé részhez ment, és rendelt pár szendvicset. Én addig kóvályogtam a polcok között, míg végre találtam egy egész készletnyi PowerBart. Pont ilyesmi kell ahhoz, hogy túléljem a e52f
mai napot. Leemeltem a három legkevésbé gusztustalan ízűt, a hűtőből meg vettem egy üveg jeges teát. Bajnokok reggelije, gondoltam, miközben a pénztárnál sorba álltam. Csak ekkor döbbentem rá, hogy nem is reggeliztem. A gyo- morkorgás annyira elvonta a figyelmemet, hogy nem is figyeltem igazán oda, mi zajlik körülöttem, amíg meg nem hallottam, hogy Mr. Day megkérdezi az előttem álló vásárlót, mikor hallgattatja végre el az állandó üvöltést. Felkaptam a fejem, és csak ekkor döbbentem rá, hogy Marsh seriffhelyettes mögött állok. Az ember, akit az egész városban a legkevésbé szeretek, és akit a legkevésbé szeretnék, hogy bármit is tegyen Daniel vonyítása ügyében. − A környéken páran szeretnének összeállni vadászcsapatnak – mondta Marsh, miközben átnyújtott egy szendvicset és egy protei- nes turmixot Mr. Daynek, aki beütötte őket. – Ez az ordítás semmi jót nem jelez, legalábbis a város történetének a függvényében. Úgy tűnik, már áldozatunk is van. − Ki? – kérdezte Mr. Day, és hangjában nem csengett semmilyen kétely. Az arcára volt írva, hogy az unokájára, Jessicára gondol, aki a városban annyira elhíresült „vadkutya” támadás egyik áldozata volt tavaly. − Nemrég hallottam, hogy a városi kórház orvosai szerint azt a Pete Bradshaw gyereket nem ember támadta meg, hanem valamilyen állat, ahogy sejtettük is. Harapásnyomok is vannak rajta. A srác még eszméletlen, de stabil az állapota. Alig várom, hogy magához térjen, és elmondja, mi történt. Legszívesebben hangosan felsóhajtottam volna, hogy végre megtudtam, nem Daniel a Pete Bradshaw ügy gyanúsítottja. Marsh először azt feltételezte, hogy Daniel intézte el Pete-et azért, amit múlt decemberben velem tett. Ám amikor Mr. Day e53f
következő szavait meghallottam, kis híján elejtettem a bevásárlókosarat. − Ha összejön a hajtócsapat, én adom a lövedéket – mondta Mr. Day, ezzel egy kis dobozt vett elő a pult alól, és Marsh elé helyezte. Megpróbáltam elolvasni a feliratát. A nagy része mintha idegen nyelven lett volna írva, de volt egy sor, amit kiválóan értettem: kézzel gyártott ezüstgolyók. – Egy román fickótól rendeltem, direkt ilyen alkalomra. Marsh megbízott feszengve kuncogott, és felemelte a dobozt. − Ezüstgolyók? Maga szerint milyen farkasra vadászunk? − Az ember soha nem lehet elég óvatos – felelte halálos komolyan Mr. Day. Amióta unokája széttépett holttestét megtalálták a boltja mögötti konténerben, hitt a Markham utcai szörny létezésében. Tudhattam volna, hogy ez a típus nagyon hamar összerakja a részleteket, és rájön, hogy a szörny egy vérfarkas. − Maga teljesen megbuggyant, Day, de ha ingyen adja, nem ellenkezem. Már majdnem tiltakoztam, amikor Michelle Evans, aki éppen egy háromkilós kutyatápot vett Stacey Canovától a szomszédos pénztárnál, megszólalt. − Nem úgy van az, hogy csak úgy elkezdesz farkasokra lövöldözni. – Megvetően végignézte Marsh megbízottat. – Lehet ugyan, hogy a védett fajok közül kivették őket, de attól függetlenül engedély kell a vadászatukhoz. − Majd kérünk, asszonyom – bökte meg a kalapját a nő felé Marsh. – Még egy támadás, és a Halászati és Vadászati Szolgálat kiadja az engedélyt, én pedig elmegyek vadászni. Elszörnyedve néztem, ahogy Marsh a kabátja zsebébe dugja az ezüstgolyókat, és odébbáll. Mr. Daynek háromszor is szólnia kellett, mire rájöttem, hogy én vagyok soron. e54f
− Hogy van Daniel? – kérdezte, amikor a pénztárhoz léptem. − Változatlanul – motyogtam. Ha Mr. Day tudná, hogy
kedvenc alkalmazottját fenyegeti azokkal az ezüstgolyókkal! De mivel Marsh megbízott utálta Danielt, egy ilyen információ csak még nagyobb veszélybe sodorná. − Hát nekünk már nagyon hiányzik! − Nekem is – mondtam. April a büfé résznél várt, ezért kifizettem a dolgaimat, és kimentem a boltból, még mielőtt valaki észreveszi, hogy remeg a kezem. Ezüstgolyók. Már az is elég rossz volt, hogy Danielre akarnak vadászni, na de, hogy olyan fegyverrel, amellyel tényleg meg is ölhetik... A fiúk a parkoló túlsó felén lévő fa alatt várakoztak. Ryan és Brent valamilyen birkózós játékot játszottak, Zach biztatta őket, Slade meg a cigarettájából szívott nagyokat. Láttam, ahogy Marsh megbízott kiszáll a kocsijából, és feléjük indult. Nyilván azt hitte, az Oak Park-i általános egyik iskolakerülő bandáját kapta el. − Mit lézengtek itt? – kiabált rájuk. − Az unokatesóim – mondtam, miközben elmentem mellette. – Michiganből jöttek a szünetre. Majd szólok, hogy menjenek máshová. Marsh összevont szemmel mért végig. − Mindegy... Ebédszünetem van – jelentette ki, majd a kocsija felé indult. − Nyomd el! – mondtam Slade-nek, amikor a fiúkhoz értem. Amikor Brent meglátott, kiengedte Ryant a szorításából. Slade megvető arccal mért végig.
e55f
− Azt mondtam, nyomd el! – Ezzel kikaptam a cigit a szájából,
ledobtam és eltapostam. Slade felmordult, mintha nekem akarna ugrani, de a három fiú közénk lépett. − Fontosabb dolgunk is van annál, hogy itt lógjatok, meg a rendőrséget bosszantsátok. Ez a seriff farkasvadász csapatot akar szervezni, és ezüstgolyói is vannak! Ami azt jelenti, hogy ti mind és Daniel is veszélyben vagytok! Ez pedig azt jelenti, hogy mindegyikőtökre szükségem van, menjetek el a raktárba, és segítsetek apámnak holdkövet keresni. Azonnal! – Már eleve el kellett volna küldenem mindegyiküket apával, nemcsak Marcost. De ha sietnek, segíthetnek neki. Apa úgyis azt mondta, hogy ebéd előtt nem jutnak ki a raktárhoz. Slade méltatlankodó pofát vágott, de Zach és Ryan bólintással fogadták a parancsot. Brent azonban megragadta a karomat. − A Sötét Királyok raktárába? De hát oda nem mehetünk viszsza! – mondta olyan kétségbeesetten, ahogy még sosem hallottam beszélni. Humornak nyoma sem volt a hangjában. − Miért? − Calebnek mindig van terve vészhelyzetre is, azért. Az épülettel is számolt, arra az esetre, ha el kell hagynia. − Ez azt jelenti, hogy figyelteti? Vagy visszatértek az SK-k? − Nem. Nem mennek vissza, nem szabad visszamenniük. Az épület tele van aknákkal és fel fog robbanni! − Tessék? – Leejtettem a szatyromat. A jeges tea üvege széttört, amikor a betonhoz csapódott. – Honnan tudod? Brent hófehérre sápadt. − Én magam készítettem az aknákat.
e56f
Hatodik fejezeT
TÍZ MÁSODPERCCEL KÉSŐBB Előkaptam a telefonomat, és olyan gyorsan ütöttem be apa számát, mint még soha. A hívásomra azonban azonnal az üzenetrögzítője válaszolt. − A francba! Miért nem töltöd fel soha a telefonodat? – ordítottam a rögzítőnek. De mi van, ha nem ezért nem működik a telefon? Mi van, ha... − Mi a baj? – kérdezte April, amikor odaért mellém a parkolóba, büfés zacskókkal megpakolva. − April, szükségem van a kocsidra! Add ide a kulcsokat! Élethalál kérdése! − Na, persze. Anya megtiltotta, hogy bárkinek kölcsönadjam a biztosítás miatt. − Nem, nem, most konkrétan élet-halál kérdés! Apa veszélyben van. − Látod, van, aki képes a „konkrétan” szót helyesen használni – jegyezte meg Brent, és hátba vágta Ryant. − Erre most nincs idő! – mordultam rá, majd visszafordultam Aprilhez. – A raktárt aláaknázták. Apát nem tudom utolérni telefonon, muszáj előbb odaérnem, minthogy bemennének! − Ó! – April kikapta a kulcsát a tárcájából, és nekem dobta. − Melyikőtök vezet a leggyorsabban? e57f
− Slade – vágta rá Zach. – Ő utcai versenyekben is részt vett.
Naná, hogy Slade! − Zach, Ryan, ti ketten be tudnátok futni a városba? Bólintottak. − Fussatok, ahogy csak tudtok. Még az is lehet, hogy leelőztök minket. Brent, te velem és Slade-del jössz. Közben elmondod, amit csak tudsz az aknákról. − És én mit csináljak? – kérdezte April. − Menj vissza a suliba! – parancsoltam rá. Nem akartam, hogy ő is eljöjjön. Ki tudja, mi vár ránk, ha odaérünk. A KOCSIBAN A következő pillanatban már April egyterűjében döngettünk a gyorsforgalmi úton. Még ötször próbáltam felhívni apát, végül úgy gondoltam, hívom a parókia számát, hátha még nem ment el. Valaki a hetedik csengetés után felvette. − Apa! Hála istennek... – kezdtem volna bele, de egy hang közbevágott. Nem az övé. − Grace – szólt bele Gabriel. – Figyelj, bárhogy is legyen, ma délután semmiképpen se gyere a parókiára az iskolából. − Miért...? − Apád itt hagyta a mobilját a töltőn – mondta Gabriel. – Ha látod, neki is mondd meg, hogy ne jöjjön ide! – Azzal letette a kagylót. Döbbenten szorítottam a telefonomat. Mi a fene folyik itt? Nem kéne visszahívnom? De nem, most nincs időm arra, hogy kitaláljam, miért titokzatoskodik Gabriel. Apa bajban van, semmi más nem számít. Legalább tudom, hogy a telefonja egyszerűen lemerült, és nem felrobbant.
e58f
Minden egyes pillanattal nőtt bennem az aggodalom és izmaimban a feszültség. Bármilyen őrülten vezetett is Slade, még a városban sem voltunk. Úgy fordultam az anyósülésen, hogy láthassam a hátul ülő Brentet. − Mondd el, amit a bombáról tudsz! Brent előrébb hajolt. − Ez volt Caleb vészforgatókönyve, ha el kellene menniük a raktárból. Azt akarta, hogy nyoma se maradjon annak, hogy valaha ott voltak, pusztuljon el minden bizonyíték. És persze hogy megölje, aki ezt tette vele. Mindig ő akar utoljára nevetni. − De miért nem robbantotta fel az épületet akkor, amikor elmenekült a Sötét Királyok maradékával? Mi még órákig ott voltunk utána. Egy mozdulattal eltakaríthatott volna mindenkit. − Mert nem így működik, azaz amikor eljöttünk, nem így működött. A távirányító még nem készült el, amikor elmenekültünk. Most viszont az a menetrend, hogy Caleb hálójában van egy billentyűzet. Ebbe minden éjjel be kell ütnie a kódot. Ha ezt kihagyja, mint ahogy ki is maradt, mióta üres az épület, aktiválódik a kapcsolódó szerkezet, és a bomba kilencven másodperccel az után robban, hogy valaki kinyitja a raktár valamelyik ajtaját. Az áldozat tehát már bent lesz az épületben, amikor a robbanás bekövetkezik, így – nagyot nyelt – szinte lehetetlen megúszni. − És ezt a rendszert te építetted? – kérdezte Slade, miközben több mint száz kilométer per órásnak tűnő sebességgel átsorolt balra. – Öcsém, nem is tudtam, mekkora ász vagy. Nem kellett volna annyit piszkálnom téged. Azt tudtam, hogy a betöréseknél használt kis robbanófejeket te csináltad, de apám... ehhez már igazi tehetség kell. e59f
− Ezt inkább annak a rakás nevelőszülőmnek mondd! Egyik
sem rajongott igazán egy olyan kölyökért, aki robbanószerekkel molyol a garázsban. Így kerültem utcára, ott talált meg Talbot, és vitt el Calebhez. Szerintem pont ez a „tehetségem” kellett neki. − És, miért nem szóltál eddig a csapdáról? – kérdeztem a témához visszatérve. − Fel sem merült bennem, hogy annyira őrült vagy, hogy vissza akarsz menni oda. − Talbot nem tud a robbanószerről? – Vajon szándékosan vezeti apát a csapdába? Tudtam, hogy nem lehet megbízni benne! − Nem – felelte Brent. – Csak én tudtam róla. Caleb egy rohadt paranoiás. Pont ez volt a vészforgatókönyv lényege: hogy minden-kin bosszút álljon, aki ellene fordult. Én is valószínűleg csak azért vagyok még életben, mert a távirányítót nem készítettem el időre. Tuti, hogy Talbot nem tud róla. − Talbot! – Felkaptam a telefonomat, és Talbot számát tárcsáztam. Hat csörgés után bekapcsolt az üzenetrögzítő. Hagytam neki egy figyelmeztető üzenetet, majd újra és újra hívtam. – Miért nem veszed fel? Slade egy kormányrántással két kamion közé sorolt, majd kivágott az egyik elé, amitől az vészfékezni kényszerült. Lehet, hogy Caleb őt is a tehetsége miatt választotta. Amikor aztán a kocsi egy éles jobbkanyarral lefordult az autópályáról, a kezemet a gyomromnak szorítottam. Még mindig legalább öt percre voltunk a raktártól. Kinyitottam a telefonomat, hogy elárasszam Talbot telefonját SMS-ekkel, vagy bármivel, amire végre felfigyel, amikor a telefon váratlanul megcsördült a kezemben. Talbot volt az. Annyira megkönnyebbültem, hogy alig tudtam fogadni a hívást. − Talbot! – nyögtem bele a telefonomba. – Hála az égnek... e60f
− Ejha! Húsz nem fogadott hívás? És még azt állítod, hogy
nem kedvelsz... − Fogd be! – mondtam. – Figyelj, ne menjetek be a raktárba! Nem mehettek... − Már itt vagyunk. Én fedezem a többieket, ők már bent vannak. − Ne! Bomba van bent! Bármit csinálhattok, csak ne menjetek be! − Mi van bent? Bocs, de szakadozik a vonal, mivel... a Klub és... raktár közötti föld alatti folyosón vagyok. Egy pillanat... A hangján hallottam, hogy leeresztette a telefont, még mielőtt elhallgatott volna. Olyan hangosan ordítottam, hogy még így is meghallhasson: − Ne! Figyelj ide! − Menjetek! Csak Grace az – hallottam, ahogy Talbot odaszól valakinek a vonal túloldalán. − Egy bomba van... – De nem tudtam befejezni a mondatot. Nem volt rá szükség. Hallottam ugyanis, mi történt: a robbanás rettentő zajába olyan hang vegyült, ami nem lehetett más, csak emberi sikoly, aztán megszűnt a vonal. KÉT SZÖRNYŰ PERCCEL KÉSŐBB Szinte azonnal megláttam a füstöt, amely néhány tömbbel odébb felkavarodott. Slade beletaposott a gázba, a kocsi szinte repült a hátralévő úton, én mégis úgy éreztem, mintha állnánk. Nem tudom, hogyan voltam képes arra, amit ezután tettem. Nem tudom, hogy volt erőm telefonálni a mentőknek meg a tűzoltóknak, de sikerült. Abban nem voltam biztos, hogy értenek mindent, amit mondok, hogy robbanás történt a Murphy utcán a régi vasútállomás melletti raktárban, és emberek is vannak az e61f
épületben, mégis sikerült ennyit kinyögnöm, mielőtt a telefon kicsúszott reszkető ujjaim közül. Slade még le sem állt a lángokban álló épület előtti tömbnél, én már kiugrottam az autóból. Az utcán a járókelők mind azt bámulták, amire én alig mertem ránézni. A valahai raktárépületből mindössze egy nagy halom égő romhalmaz maradt. Az utca tele volt a robbanás törmelékével, az épület maradványaiból lángok csaptak az ég felé. Még ebből a távolságból is fojtó volt a fekete füst és a korom. Lehetetlen, hogy bárki is túlélte. − Apa! – sikoltottam, miközben végignéztem a bámészkodók során. – Talbot! Hol vannak? − Gyertek már! – kiáltottam oda Brentnek és Slade-nek. – Gyertek, meg kell találnunk őket! – Az épület felé indultam, s azt hittem, a fiúk követnek, de amikor hátra akartam szólni nekik, rájöttem, hogy még a kocsiból sem szálltak ki. Kinyitottam Slade ajtaját. − Azt mondtam, gyere! Ez parancs. − Képtelen vagyok – mondta Slade, miközben olyan erősen szorította a kormánykereket, mint fuldokló a mentőövet, mintha attól félne, hogy kirángatom a kocsiból. Úgy bámult a lángokra, mintha elbűvölné a táncuk. − Hogy érted, hogy nem tudsz? Szükségem van a segítségedre. Slade megrázta a fejét, de tekintetét nem fordította el a tűztől. Brentre néztem. Halottsápadt volt az arca. Ekkor hirtelen leesett. Amikor azt a sok kutatást végeztem, olvastam róla, de azt hittem, hogy egy újabb mítosz csupán. A vérfarkasok rettegnek a tűztől. Nem az olyan kis lángtól, mint Slade öngyújtója vagy a e62f
cigije, hanem az igazi, lángoló tűztől. Mint ami az épületnél tombolt éppen. − Tudom, hogy rettegsz. Én is félek, de muszáj megtalálnunk őket. Brent a kilincshez nyúlt, aztán visszahúzta a kezét. − Nem hiszem, hogy képes vagyok... Ne haragudj... Slade meg sem szólalt. Rávágtam az ajtót. A bokámba nyilalló fájdalomról tudomást sem véve az utcán lejjebb álló raktár felé siettem, bár tudtam, hogy csak magamra számíthatok. Áttörtem a bámészkodók körén, valaki megpróbált visszatartani, de nem volt elég erős hozzá. Olyan közel mentem a tűzhöz, amennyire csak tudtam. − Apa! Talbot! – ordítottam az épület felé. Persze válasz nem jött. Teljesen mozdulatlanul álltam, a forróság szinte perzselte az arcomat, de minden képességemet összeszedve megpróbáltam érzékelni, hol lehetnek. A lábam alatt úgy mozgott a föld, mintha földrengés lenne. Talbot azt mondta, hogy a Klub és az épület közötti folyosón vannak. Ez azt jelenti, hogy át kellett menniük a szomszédos elhagyott vasútállomás alagsorában lévő szupertitkos szórakozóhelyen. Átrohantam a két helyiség közötti félig beomlott szűk sikátoron, amíg a Klubba vezető vastag fémajtóhoz nem értem. A rendesen kártyával nyitható ajtó most nyitva állt, valószínűleg a robbanás megrongálta a szenzorait. Beléptem. Az arcomba sűrű, betonporral kevert füst csapott. Fulladoztam és köhögtem, aztán levettem a kabátomat, befedtem vele a számat és az orromat, és tovább haladtam. Lerohantam a koromfekete lépcsőházban. Elfutottam az üres klubhelyiség bejárata előtt addig az ajtóig, amit még sosem nyitottam ki. Úgy gondoltam, csak ez lehetett a Caleb hadi-szállására vezető folyosó titkos bejárata. Látszott e63f
rajta, hogy ezt is a külső bejárathoz hasonló zárszerkezet védte valamikor, de ez az ajtó is tárva-nyitva állt. Reménykedtem benne, hogy Talbot hagyta nyitva, nem a robbanás feszítette ki. Egy olyan erős robbanást lehetetlen túlélni. Ismét megtorpantam, és miközben próbáltam lassítani a szívem őrült dobogásán, elhaló hang ütötte meg érzékeny fülemet. Mély, szuszogó hang, és egy kissé magasabb zihálás. Mintha köhögés lenne. Valaki életben volt a folyosón! Beléptem a töksötét átjáróba. Még az éjszakai látás segítségével is alig láttam valamit a sűrű füstben. Egyik kezemmel továbbra is a szám és az orrom elé szorítottam a kabátomat, mélyre hajoltam, hogy a legsűrűbb füstből kikerüljek, és a hang felé vettem az utamat. Beleköhögtem a kabátomba, és örültem, hogy a hangja némileg tompítja a fejemben tomboló farkas ordítását. Sokkal jobban félt a tűztől, mint én. Fordulj vissza! Fordulj vissza! – vonyította. Én azonban mentem tovább. Egy órának tűnt, ahogy végigmentem a folyosón, pedig csupán néhány perc lehetett. Végre a végéhez értem, de itt az utamat állta egy lángoló fagerenda, amely a mennyezetről leszakadva eltorlaszolta a folyosó utolsó szakaszát. A hátralévő folyosórész lángolt. A tüdőm égett és fájt, a fejemben ordító farkas egyre fékezhetetlenebb lett. Nem érdemes az életedet kockáztatnod. Úgyis mind halottak. Fordulj vissza! Amikor azonban már-már visszafordultam, hogy végre friss levegőt vegyek, megláttam, hogy a tüzes barikád túloldalán mozog valami. A látásomat még élesebbre állítva keresztülnéztem a füstön és a lángokon, és megláttam. A folyosó végén a falnak dőlve feküdt valaki a barikád túloldalán – a karjában pedig apám mozdulatlan teste! Kissé leeresztettem a kabátomat, és odakiáltottam: e64f
− Talbot! − Grace – nyögte. – Segíts!
Az izmaim feltöltődtek adrenalinnal. Minden erőmet a jó lábamra koncentráltam. Ne! – sikoltotta a farkas, ahogy belerúgtam a lángoló gerendába. Néhány láng a lábamba kapott, de a gerenda a rúgás erejétől megroppant, és hasadozni kezdett. A következő rúgástól teljesen eltört, és a levegő megtelt körülöttem parázsló fadarabokkal. Fuss! Menekülj innen! A kabátomat pajzsként használva átmentem a barikádon támadt résen Talbothoz, és kivettem a kezéből apát. − A füst... túl sok... – köhögte Talbot, és hátracsuklott a feje. − Hé, el ne ájulj! Kettőtöket nem bírlak el! Magam mellé húztam Talbotot, ő pedig belekapaszkodott a karomba. Megpróbáltam minden természetfölötti erőmet az izmaimra összpontosítani, miközben felemeltem apa testét. Az oxigénhiány azonban nekem is sok lehetett, mert úgy éreztem, mintha egy óriási rongybabát kéne cipelnem. Csaknem összerogytam a holtsúly alatt. Holtsúly... Nem, ezt nem tudhattam biztosan. Csak eszméletlen, biztattam magamat. Tettem három botladozó lépést apámmal, miközben rángattam magam után Talbotot. Alig láttam valamit, a füst csípte a szememet, és hallottam, ahogy Talbot köhögve öklendezik mellettem. − Marcos? – kérdeztem, amikor hirtelen belém nyilallt, ki hiányzik. – Hol van Marcos? Talbot megrázta a fejét. Először nem értettem, de aztán rájöttem, mit jelent, bár nem mondta ki. Marcos meghalt. e65f
Nem volt rá időm, hogy ezzel foglalkozzam. A fejem fölött hangos reccsenés jelezte, hogy a folyosó újabb szakasza készül beomlani, mégpedig egyenesen ránk. Minden érzékemet és erőmet összeszedve a kijárat felé kezdtem futni apámmal a kezemben és Talbottal az oldalamon. A bal bokám lüktetett, és azzal fenyegetett, hogy a héten harmadszor is eltörik, de amikor már azt hittem, nem bírom tovább, Brent, Ryan és Zach tűnt fel a folyosó végén. Könnyező szemmel pislogtam feléjük, és azon gondol-kodtam, vajon látomásom van, vagy csodát látok. − Segítség – préseltem ki magamból. A fiúk először lassan jöttek felém, mintha a bennük lakozó farkas fizikailag is visszatartaná őket a tűztől. Aztán szinte egyszerre szedték össze a bátorságukat. Ryan és Brent Talbotot ragadták meg, míg Zach apát vette át tőlem. Együtt vittük ki őket a folyosóról, ami aztán be is omlott mögöttünk. KÉSŐBB Négy rendőrautó és három nagy tűzoltókocsi állta el az utat az égő épület előtt. Vörös-fehér jelzőfényük összekeveredett a lángok sárganarancs izzásával, és gusztustalan fényt vont az elém táruló képre, amelyet egy mentőautó nyitott hátuljából szemléltem. Lélegzetem bepárásította az oxigénmaszk belsejét, miközben éltető levegőt szívtam égő torkomba és fájó tüdőmbe. Apa a másik mentőkocsiban feküdt. Muszáj volt megnéznem, mit csinálnak vele. Miért nem indultak még el az intenzívre? Hirtelen eszembe jutott az egyik sorozat, amiben a mentőtisztek nem indulhattak el a kocsival, amíg a defibrillátort használták. Jézusom! Megragadtam a maszkot, és letéptem az arcomról. Már éppen kiugrottam volna a kocsiból, amikor az engem ápoló mentős megragadta a karomat. e66f
− Még nem mehet, kisasszony.
Gondolkodás nélkül odébb toltam, jóval erőteljesebben, mint akartam, mire nekiesett annak a hordágynak, amiről éppen leszálltam. − Oda kell mennem az apámhoz – mondtam, és letántorogtam a kocsiról. − Ne, kisasszony! – próbált megállítani egy tűzoltó. – Menjen vissza! − Az ott az apám! – toltam őt is félre a másik mentő elől. − Hagyják, hadd jöjjön! – kiáltotta egy női mentős. – Szükségünk van rá. A nő odaintett magához. Követtem, ahogy belépett a mentő nagy, nyitott ajtaja mögé, de amikor megláttam az elém táruló látványt, kis híján elájultam. Két mentős is dolgozott apám eszméletlen testén. Egy hordágyon feküdt leszíjazva. Az egyik mentős oxigénmaszkot nyomott az arcára, míg a másik intravénás kanült ültetett be a kezébe. Apa meg sem rezdült, amikor a nő beleszúrta a kezébe a tűt. Megpróbáltam úgy látni, mintha aludna. Igyekeztem nem figyelni arra, mennyire halottnak néz ki. − Apukám... – Nyolcéves korom óta nem hívtam így. A mentős, aki éppen egy infúziós zacskót kötött be a kanülbe, felnézett. − A lánya – mondta a nő, aki odahívott, mielőtt még a kollégája tiltakozhatott volna a jelenlétem ellen. A mentős bólintott. − Az én nevem Jen, kedves. Téged hogy hívnak? – A hangja egyszerre volt megnyugtató, mégis sürgető. − Grace – nyögtem ki alig hallhatóan. – Miért nem indultak még el?
e67f
− Felmértük a sérüléseit, és amit csak lehet, ellátunk, mielőtt
indulnánk. Szerencséje van, hogy engem fogott ki, nekem ugyanis van fájdalomcsillapításra engedélyem. Kissé kapkodni kezdtem a levegőt. − Ugye, nincs apádnak semmilyen gyógyszerallergiája? − Oöö... izé... – A fejemet könnyűnek éreztem, és az agyam sem akart működni. Tudtam, hogy valamire igenis allergiás, de most képtelen voltam megmondani, mire. Csak bámultam, ahogy apám mellkasa néha megrezzen az oxigénpumpa hatására. Már annyira kapkodtam a levegőt, hogy attól féltem, elájulok. Ekkor azonban megéreztem, hogy valaki mellém lép. Amikor felnéztem, láttam, hogy Talbot áll ott vastag pokrócba burkolózva, nyilván a sokk miatt. Arcán szétkenődött a korom, haja pedig ősznek látszott a beletapadt hamutól. A hátamra tette a kezét. − Lélegezz mélyeket, kölyök! Azzal senkinek nem segítesz, ha elájulsz. Bólintottam, vettem néhány mély lélegzetet, és a gyógyító erőm egy részét a fájó torkomba irányítottam. − Oöö... penicillin – jutott végre az eszembe, hogy anya sosem engedett ilyesmit felíratni nekünk, mert félt, hogy mi is allergiásak vagyunk rá, mint apa. − Vércsoportja? − Nulla negatív. − Neked is az? Lehet, hogy a kórházban transzfúzióra lesz szüksége. − Transzfúzióra? Újra Talbotra néztem, ahogy a kérdés felbukkant az agyamban. Ha apa tőlem kap vérátömlesztést, vajon őt is megfertőzi a vérfarkas átok? Talbot mintha megértette volna a e68f
kimondatlan kérdést, és a szemében láttam a választ is: Sajnos nem tudom. − Nem – hazudtam. Nem mertem kockáztatni. − Valaki más a családban? Elég ritka ez a vércsoport. Jude, jutott eszembe. Anya mint nővér ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian tudjuk egymás vércsoportját. A táskájában egy laminált lapra fel volt írva az egész családé. − Nem – hazudtam megint. Jude vére még veszélyesebb, hiszen ő már át is alakult. − A francba – motyogta Jen az orra alatt. – Reméljük, a kórházban lesz elég. Mennyi vérre van szüksége? Es miért nem mozdul még mindig? − Mennyire rossz az állapota? − Nagyon – mondta, és felemelt egy hosszú tűt. Nem is akartam tudni, mire használja. – Apádat méterekkel hátrébb vetette a robbanás. Több jel is arra mutat, hogy belső vérzése van. Nem értem, ti hogyan úsztátok meg szinte karcolás nélkül – bólintott Talbot felé, majd felém. – Rohadt szerencsések voltatok. Talbot lehajtotta a fejét. − Igen, rajta kívül mindenki nagyon szerencsés volt. Ránéztem, mert nem értettem, mi az a hangjában. Aztán rájöttem. Marcos is bent volt az épületben, nem csak ők. Ő viszont meghalt, és Talbot nem akarta, hogy szóljak róla. Marcos meghalt, és úgy a legjobb, ha még a létezéséről sem tudnak. És te voltál az, aki a halálba küldted – mondta a farkas a fejemben. Nem tudom, meddig voltam képes még állni. A lábamat puhának éreztem, és mintha a talaj is süppedni kezdett volna alattam. Talbot hátamon nyugvó keze adott elég erőt ahhoz, hogy talpon maradjak. e69f
Még csak egy hete ismertem Marcost, és meghalt. − Apádat kórházba kell vinnünk – mondta a férfi mentős. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha velünk jönnél. – Kinyújtotta a kezét, hogy besegítsen a mentőautóba. Úgy kapaszkodtam bele, mint fuldokló a mentőövbe. − Majd ott találkozunk – mondta Talbot ahogy becsukták mögöttem az ajtót. Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam a tömött mentőkocsiban. Apa szeme egy pillanatra kinyílt, majd újra lecsukódott. − Itt vagyok, apukám. – Előrehajoltam, és megfogtam a kezét, bár a sok csőtől és dróttól, amelyek a karjából lógtak, csak egy ujjamat tudtam átfűzni az ő egyik ujján. Láttam, hogy újra ki akarja nyitni a szemét, de nem volt rá képes. Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen?
e70f
Hetedik fejezeT
JÓ NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB − Muszáj csinálnom valamit – mondtam magamnak, miközben apa pici intenzív szobájának a sarkait róttam. Apa a mentős pillanat óta nem nyitotta ki újra a szemét. Az orvosok és nővérek mintha egy örökkévalóságon át dolgoztak volna rajta az intenzíven, majd komor arccal betolták ebbe a szobába. Valamikor engem is megvizsgáltak, aztán szóltak, hogy az egyik üres betegszobában zuhanyozzak le. A nővértől kaptam egy világoszöld kórházi ruhát, amibe felöltözhettem. Saját tépett ruhámat nejlonzsákba tette, majd egy „veszélyes hulladék” feliratú kukába dobta. Hiszen nem is sebesültem meg. Bizonyára apa vére volt az... Valószínűleg azt hitték, ha megtisztálkodom, jobban fogadom majd a rossz híreket, mert amint elkészültem, egy csiptetős írótáblát szorongató nő félrevont. Olyan szavakat használt apával kapcsolatban, mint trauma és invazív műtét, még nagy csomó más kifejezést, amiket a fülemben doboló vértől nem is értettem. Miért van ez a sok különleges képességem, ha semmit nem tudok kezdeni velük? Váratlanul francia nyelvű, káromkodásnak hangzó szavak ütötték meg a fülem a fotocellás üvegajtó felől. Amikor arra e71f
fordultam, megláttam Gabrielt, ahogy kezét a szájára szorítva áll, és lassan haldokló apám magatehetetlen testét nézi. Már majdnem odamorogtam neki valami gonoszat, hogy „Látom, nem sietett túlságosan”, mivel legalább két tucat üzenetet hagytam a rögzítőjén, de amikor leeresztette a kezét, az egyik arcán hosszú, rózsaszín, frissen begyógyult heget vettem észre. Vöröses szakálla viszonylag jól takarta az állán tarkálló ütésnyomokat. Mikor legutoljára láttam, még semmi baja sem volt. − Jól van? Mi történt? – Azonnal tudtam, hogy a heg összefüggésben van azzal, hogy nem mehettünk vissza a parókiára. – Jude tette? – kérdeztem, bármennyire rettegtem tőle, tudnom kellett. Jude nagyon szelíden viselkedett, de féltem attól, hogy legalább olyan veszélyes, mint egy időzített bomba... A fenébe. Ahogy az apámat megsebesítő robbanás újra eszembe jutott, könnyek szöktek a szemembe. Az egész a te hibád – morogta a fejemben a gonosz farkas. − Nem – mondta Gabriel. – Egészen más, de most nem fontos. Majd később beszélünk róla. Hogy van apád? – Gabriel beljebb lépett a szobába, mire az ajtó a helyére csusszant mögötte. – A nővérnek azt mondtam, hogy a bátyja vagyok, mert nem akart beengedni. − Kritikus az állapota. Ennyit tudok. Az intenzív osztály forgalmas, zajos hely volt, nővérek és orvosok siettek állandóan mindenfelé, mégis úgy éreztem, mintha az elmúlt órákban teljesen egyedül lettem volna. Talbot, bár megígérte, nem volt sehol. Aprilt nem akartam felhívni, mert ha ő megtudja, akkor Jude is, és fogalmam sem volt, hogyan reagálna egy ilyen hírre. Mivel Gabrielt sem értem el, senki nem maradt, akit behívhattam, hogy álljon mellé. Sem Daniel, sem Charity. Még anya sem. e72f
– Az én véremet akarták használni a transzfúzióhoz, de attól féltem, hogy túl kockázatos lenne. Tudja, talán megfertőzném. De lehet, hogy nem volt igazam. Talán ha megfertőztem volna, a teste most meg tudná gyógyítani magát. De lehet, hogy semmi nem történne. − És tudnál élni azzal a tudattal, hogy őt is megfertőzted? Daniel, aki szinte egész életében ezzel az átokkal küszködött, egyszer azt mondta, még az úgynevezett gyógyulása előtt, hogy inkább meghalna, mintsem újra szörnyeteg legyen. Lehet, hogy apát meggyógyítaná az átok ereje, de soha többé nem lenne ugyanaz az ember. És nem tudtam, ha rajta múlna, mit választana. − Csak van valami, amit tehetek! Hiába vagyok egy rohadt szupererős, démongyilkos ál-vérfarkas, hiába minden képességem, lószart sem ér, ha apának nem tudok segíteni! − Hát... valamit talán tehetsz – szólalt meg Gabriel hezitálva. – Bár elég veszélyes. És nem is biztos, hogy működik. Én háromszor próbáltam, és nem mindig volt ugyanaz az eredmény. Rajtad segítettem valamennyit. – A szavait inkább mintha saját magához intézte volna, nem hozzám. − Miről van szó? – kérdeztem, de közben nekem is eszembe jutott valami, amit Talbot mondott előző este, és lassan leesett, mit is értett alatta. – Maga és Talbot segítettek nekem, hogy meggyógyuljak... a raktárban, a farkastámadás után. Valamiféle erőátadás volt, hogy mialatt eszméletlen vagyok, és nem tudom magamat gyógyítani, a testem akkor is gyógyuljon, nem? − De – mondta Gabriel. Mivel igencsak homályosan emlékeztem a raktárban történtekre, eddig még sosem döbbentem rá, mekkora hordereje lehet annak, ami ott történt. Gabriel és Talbot segítettek nekem, hogy meggyógyuljak. Azelőtt nem is tudtam, hogy ilyesmi lehetséges, hogy az urbatok adottságai között az is ott van, hogy képesek e73f
másokat meggyógyítani. Persze magukat meg tudják gyógyítani, de hogy másokat? Pedig már az azt megelőző nap is részese voltam hasonló erőátvitelnek: amikor James baba megmentése után átrohantunk az erdei vízmosáson. Akkor még nem voltam képes arra, hogy tartsam vele a lépést, de éreztem, hogy Daniel testéből erő sugárzik az enyémbe, összeköt minket, és pár pillanatig részesülhettem az ő erejéből. Aznap később megmutatta azt is, hogyan tudja gyógyítani magát, de arról sosem beszélt, hogy másokat is képes lenne meggyógyítani. − Daniel erről miért nem beszélt nekem? − Mert valószínűleg fogalma sincs róla. Ez olyan dolog, amit nagyon mély titoktartás övez. Több száz évig magam sem tudtam róla. Aztán egyszer Sirhan megkért, hogy segítsek meggyógyítani a feleségét, Rachelt. De az ő esetében nem volt olyan sikeres, mint a tiédben. Azt hiszem, Sirhan akkor próbálta meg először és utoljára. – Gabriel megvakarta az állát a szakálla alatt. – Ez még Isten Kopóitól maradt ránk. Őket Isten hívta életre, és ő adta nekik ezt a képességet, hogy a klánjukba tartozó embereket segíthessék és megvédjék. A legenda szerint ezek a kopók nemcsak erős harcosok voltak, hanem nagyszerű gyógyítók és tanítók is. Olyanok, mint az angyalok, csak itt, a Földön, és felruházta őket minden hatalommal, hogy az emberiséget segítsék. Egészen addig, míg a hatalom meg nem rontotta őket, és e tehetségüket kizárólag a maguk számára hasznosították. Akkor ugyanaz a sors várt rájuk, mint az ég bukott angyalaira, akik feladták a kötelességeiket és a mennyei áldást, és a gonosz démonjai lettek. A legtöbb urbat elfelejtette, hogyan kell másokat meggyógyítani. Nem az élet, hanem a halál ügynökei ők, és igencsak valószínű, hogy ősidők óta nem használták ezt a képességüket ember gyógyítására. − De maga szerint lehetséges? e74f
− Még én sem próbáltam soha embert gyógyítani. Egyébként is
nagyon kimerítő, sőt, ha rosszul csinálják, veszélyes is lehet. – Úgy nézett végig apa műszerein, mintha tudná, mit jelent az a sok szám és görbe. – De apád állapotát tekintve, azt hiszem, érdemes megpróbálni. Már ha beleegyezel. − Igen – vágtam rá. – Kérem, segítsen neki! − Ketten kellünk hozzá. Rád is szükségem van. – Kedvesen, biztatóan mosolygott. Most olyan volt, mint egy megtévedt bárányt vigasztaló pap. – Nagyon kell koncentrálnod, és ki kell űznöd magadból minden rossz érzést, hogy pozitív energiákat tudj átadni neki. Semmi rossz érzés vagy gondolat. Ennek a szeretet ajándékának kell lennie. Apára néztem. A nyakát széles kötő tartotta, felpuffadt arcát oxigénmaszk takarta. Csak a csukott szemei sarkában ülő ráncok voltak rajta ismerősek. Annyira kiszolgáltatottnak látszott. Miért erősködött, hogy ő menjen el a raktárba? Miért hagytam, hogy ő menjen? Mi van, ha nem tudok segíteni? Ha nem állok rá készen? Ha nem tudom megnyitni a lelkemet? Mély levegő. Mély levegő. Ki kellett engednem magamból azt a sok kételkedést. − Akkor kérem, mutassa meg, mit tegyek! Muszáj segítenem neki. – Úgy nyújtottam ki a kezem, mintha a gyógyító erő valamilyen kézzel átadható dolog lenne. Gabriel félig behúzta a megfigyelést szolgáló üvegablak és ajtó előtt a függönyt, valószínűleg, hogy ne lehessen olyan könnyen belátni, de mégse legyen feltűnő, hogy teljesen el van húzva. A nővérek alkalmanként húsz percet engedélyeztek, hogy apával töltsek, ami azt jelentette, hogy alig tíz percünk van, aztán jön valaki, és kiparancsol a váróterembe. Gabriel a kezébe fogta a kezem, majd apám ágyához vezetett. Kezemet apa e75f
megereszkedett mellkasára helyezte. A lélegzetvétellel együtt járó emelkedést és süllyedést valahogy természetellenesnek éreztem. Erőltetettnek és kapkodónak. − Ide, a szívére tedd a kezed! Én pedig ide teszem – helyezte a kezét óvatosan az enyémre. – Ne gondolj semmi másra! Nyiss egy kaput, és hagyd, hogy a szíved pozitív energiái a kezeden keresztül belé áramoljanak. A negatív energiák a benned lakó farkast táplálják, de azokat teljesen el kell nyomnod, hogy segíthess. Vegyél mély levegőt! Relaxálj! Ne gondolj semmi másra! Nyisd meg a szíved! Csaknem kirántottam a kezem Gabrielé alól. − És mi van, ha nem tudom megtenni? − Én hiszek abban, hogy képes vagy rá, Grace. – Gabriel még soha hasonlót sem mondott nekem. Már-már azt hittem, a világ legöregebb kételkedőjével hozott össze a sors. – Te vagy az a lány, aki ellenállt a farkasoknak. Az Isteni Ajándék, ahogy ők mondják. − Nem érzem magam túl isteninek. − Meg kell próbálnod, apád miatt. Bólintottam. Gabriel mély levegőt vett, majd lassan kiengedte. Utánoztam. Becsukta a szemét. Én is úgy tettem. − Most koncentrálj arra, hogy szereted. Ne gondolj a kételyeidre, képzeld el, hogy újra teljesen egészséges. Gabriel egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állt, aztán erősen megszorította a kezemet. Ujjaiból forróság áradt, átitatta a karomat. Próbáltam elképzelni, hogy apa újra egészséges, előhívni régebbi emlékeimet. Hogy hogyan mosolygott. Milyen türelmesen beszélt. De ahogy a forróság egyre intenzívebb lett a kezemben, más emlékek is előjöttek, mégpedig a tüzes folyosóról. Hogy nézett ki apa, ahogy Talbot karjában lógott élettelenül, amikor rájuk találtam. Ha azt sem tudtam e76f
megakadályozni, hogy megsérüljön, hogyan tudnék neki most segíteni? Túl gyenge vagy – hörgött bennem a farkas. – Nem tudsz segíteni neki. Senkinek sem tudsz segíteni. Megborzongtam. A Gabriel kezéből kiáramló hő szinte égette a kezem. Összeszorítottam a fogam, próbáltam kitartani. Apának a segítségemre van szüksége. Miattam ment a raktárba... A tűz képei ugrottak lelki szemeim elé. A robbanás hangja, ahogy a telefonban hallottam. A nővérek szavai. Apám mozdulatlan teste. A te hibád. A te hibád. A te hibád. A te hibád. Nem – ellenkeztem a farkassal. – Nem én mondtam neki, hogy menjen oda. Ő ragaszkodott hozzá. Nekem kellett volna ott lennem. Nem neki kellett volna mennie. Az ő hibája! Gabriel úgy kiáltott fel, mintha megdöfték volna. Kezét elkapta az enyémről, mire az erős hő olyan gyorsan eltűnt, hogy a szemem is kinyitottam a meglepetéstől. Gabriel néhány tántorgó lépéssel ellépett az ágytól, és kezét az arcára szorította. − Jól van? – kérdeztem, miközben levegő után kapkodtam. Gabriel elvette a kezét az arcáról. Az arcán lévő sebhely úgy nézett ki, mintha teljesen friss lenne, és vér szivárgott belőle. Az állán díszelgő, korábban homályos véraláfutások frissnek és fájdalmasnak látszottak, mintha valaki egy bottal többször az arcába vágott volna. Gabriel saját véres ujjaira nézett. − Helyre kell hoznom magam – mondta, miközben az ajtóhoz tántorgott. – Sajnálom. Azt hittem, készen állsz. Még mielőtt megkérdezhettem volna, miben segíthetnék neki, kilépett a fotocellás ajtón. Ezt is te tetted – mondta a farkas a fejemben. Lenéztem az apámra. Mi van, ha csak rontottam az állapotán? Félelmeim e77f
néhány másodperccel később beigazolódtak, amikor az egyik monitor hangosan, figyelmeztetőn sípolni kezdett. Két nővér rohant be a szobába. Teljesen kábultnak éreztem magam, képtelen voltam mozdulni, úgy toltak el az ágya mellől. EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB A szobán kívül álltam, bámultam befelé az üvegablakon, amíg az orvos helyrehozta végre apát annyira, hogy a készülék elhallgatott. Az egyik nővér megengedte, hogy még egy rövid látogatásra bemenjek, de utána muszáj volt hazamennem. Ezt már ismertem tavalyról, amikor Daniel feküdt így az egyik kórházi ágyon. Bár az intenzíven bármikor lehetett látogatni, még kiskorú voltam, ezért nem tölthettem itt az éjszakát. Bólintottam, és mondtam, hogy elmegyek, de jó pár percbe került, mire sikerült elszakadnom apa ágyától. Szerettem volna megszorítani a kezét, és tudatni vele, hogy távozom, de nem mertem, féltem, hogy az érintésem újra fájdalmat okoz neki. Inkább hagytam egy cetlit a szekrényén, ha felébredne, és nem lennék itt. Nem akartam, hogy olyan magányosnak érezze magát, ahogy ebben a pillanatban én éreztem magamat. Az intenzívet elhagyva kimentem a csarnokba, és egy lift felé indultam, hogy levigyen, és végre hazamehessek. Amikor azonban a zárt liftajtó előtt megálltam és ránéztem a háromszögletű le és fel gombokra, hirtelen elbizonytalanodtam, melyiket nyomjam meg. A lefelé nyíl a kijárathoz vinne. A felfelé a pszichiátriára. Anyához. Miután apát behozták a mentőből a sürgősségire, valaki megkérdezte, hol érhetik utol anyát. Amikor azonban megmondtam, hol van, a férfi azt mondta, hogy először Dr. Connorsot kell e78f
megkérdezni, mert ő dönti el, elmondhatják-e anyának, mi történt. Az, hogy később nem jött le apát meglátogatni, nem volt túl jó előjel. Tudtam, ha apa magánál lenne, ragaszkodna hozzá, hogy meglátogassam anyát, ahogy azt is szerette volna, ha Jude-ot meglátogatom. A raktár óta egyikükkel sem találkoztam, és sejtettem, hogy apa is megjegyezné, hogy egyáltalán nem vall rám ez a vonakodás. Akárcsak April. Mostanában apát kerestem meg a bajaimmal. Igaz, valaha anya volt a szikla, amelyre támaszkodtam, de az akkoriban volt, amikor még copfban hordtam a hajamat, és úgy ettem a mogyorókrémes kenyeret, hogy levágták a héját. Amikor még valóban elhittem, hogy az anyai puszi minden testi és lelki betegséget meggyógyít. Szerettem volna visszatérni abba az időbe, mikor belefúrhattam az arcom a ruhájába, ő pedig simogatta a hajam, és nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz. Az utóbbi évben úgy tettem, mintha nem is létezne. Elzártam a titkaimtól. Talán valami nemesnek tartott meggondolásból, nehogy megbántsam. Vagy úgy gondoltam, túl törékeny ahhoz, hogy hordozza őket. De lehet, hogy csak azért nem mondtam neki semmit, mert féltem, hogy elretten attól, akivé lettem. Ám bármennyit nőttem és változtam is az utóbbi időben, bármennyire erőssé is tettek a szuperképességek, tudtam, hogy még mindig szükségem van rá. De vajon ő szeretne-e még engem? Az erőm utolsó morzsáit összeszedve, amely az elpuskázott erőátadási kísérlet után megmaradt, összeszedtem a bátorságomat, megnyomtam a fel gombot, majd vártam, hogy a lift érkezését jelző kis csengőhang megszólaljon. Bármennyire féltem is attól, mi következik, tudtam, hogy meg kell tennem. Itt e79f
volt az idő, hogy elmondjam végre anyámnak... nos, hogy elmondjak neki mindent.
e80f
Nyolcadik fejezeT
FENT A LIFTBŐL KILÉPVE A pszichiátria zárt ajtaja mellett öreg, sárgás színű telefon volt a falra erősítve, alatta jel, amely mutatta, hogy emeljem fel a kagylót, tárcsázzak egy számot, és majd eligazítást kapok. − Meredith Divine-hoz jöttem – mondtam a nővérnek, aki odabent felvette a telefont. Amikor az ajtó berregni kezdett és egy fémkar kinyitotta, leraktam a kagylót. Tettem pár lépést az osztályon és körülnéztem: széles folyosó, halványzöld falak, az ételautomata tartalmának állott szaga és ammóniabűz fogadott. Egy másik feliratot is megpillantottam: MENEKÜLÉSVESZÉLY. VÁRJA MEG, AMÍG AZ AJTÓ TELJESEN BE NEM CSUKÓDIK. Megvártam hát, amíg az ajtó becsukódott mögöttem. Ekkor azonban majdnem feltéptem, hogy lemeneküljek a parkolóba. Nem tudom megtenni. A kilincs nélküli ajtó hangos kattanással zárult be. Túl késő megfordulni. Ha ki akarom nyittatni az ajtót, el kell mennem a nővérek pultjáig. Akkor meg már meg is kérdezhetem, hogy van az anyám. Miközben végigmentem a folyosón, elhaladtam egy fiatal nő mellett, aki olyan ágyon feküdt, amelyet ránézésre már évtizedekkel ezelőtt le kellett volna cserélni. Hajának egy széles e81f
tincsét az arca elé simítva viselte, és előre-hátra hintáztatta a felsőtestét. Beléptem az osztály központi területére, és bejelentkeztem a nővérpultnál. Láttam, hogy egy üvegfalú szobában emberek ülnek körbe székeken. Egy katonai nadrágba és nyakig begombolt ingbe öltözött férfi valamiféle beszélgetést vezetett közöttük. A többiek mind ugyanazt az egyszerű, szürke öltözetet viselték, amit a folyosón látott nő. Nyilván ők a betegek. − Azt mondtad, Meredith Divine-t jöttél meglátogatni? – kérdezte a pult mögött álló nő. A névtábláján az állt: Latisha. Ahogy anya nevét kimondta, láttam rajta, hogy ismeri. Anya még mielőtt összeomlott volna, az Apple-völgyi Pszichiátriai Klinika járóbeteg-gondozásán dolgozott nővérként, de időnként, amikor Dr. Connorsnak kisegítő személyzetre volt szüksége, itt is megfordult. A helyi nővérek nyilván egy csomót pletykáltak arról, hogy most ő is beteg lett. Anya ha magánál lenne, megölné magát, ha tudná, mi terjed róla. Saját híre mindennél többet jelentett neki. Bólintottam. − De ha most nem alkalmas... akkor el is mehetek. Úgy látom, valamiféle csoportfoglalkozást tartanak. − Ne szórakozz, nagylány! – mondta Latisha. – Meredith nem jár csoportfoglalkozásra, és a doktor szerint pont arra van szüksége, hogy meglátogassa valaki. − Bizony, bizony – mondta Dr. Connors, miközben odasétált hozzám. Kezében csiptetős irattáblát tartott, fehér köpenye alatt pulóvert és nadrágot viselt, ugyanazt a pulóvert, amit a tavalyi, rosszul elsült hálaadás napi családi vacsorán. Kedvesen rám mosolygott, de a szemén láttam, hogy baj van. − Hogy van édesapád? Érdeklődtem már felőle, de személyesen még nem tudtam lemenni. − Úgy, ahogy eddig. e82f
− Értem. – Megköszörülte a torkát. − Anya nem akarta meglátogatni? − Nem. Reméltem ugyan, hogy... – Újra megköszörülte a
torkát, majd beletűzte a tollát az irattartó tetejébe. – Gyere, Grace, járjunk egy kört! Tettem pár lépést arrafelé, amerre elindult, de rájöttem, hogy nem a látogatói részleg, hanem a betegszobák felé tartunk. Nem voltam biztos abban, hogy készen állok rá. Dr. Connors várakozó pillantást vetett rám. Visszanyeltem az aggodalmam és követtem. − Normál körülmények között az egyik látogatószobában tartanánk ezt a találkozót, de azt hiszem, jelen esetben az a legjobb, ha odaviszlek hozzá. − És mi... – Egy pillanatra beharaptam az ajkam. – Mi is a baja pontosan? Anyának mindig voltak kényszeres dolgai, amelyek stresszhelyzetben felerősödtek. Például minél rosszabbul mentek a dolgok, anya annál inkább próbált mindent tökéletesen csinálni. De Jude távozása után teljesen becsavarodott. Kifejlesztett egy saját gyártmányú bipoláris betegséget: hol a gyermekeit mániásán vigyázó anyatigris volt, hol egy zombi, aki csak a híreket bámulta abban a reményben, hátha felbukkan valami a bátyámmal kapcsolatban. Ilyenkor napokig semmit sem csinált, az sem érdekelte, mi van azokkal a gyerekeivel, akik még otthon voltak. Akiknek még mindig szükségük volt rá. Dr. Connors többször is mondta apának, hogy a tanácsadás és a gyógyszeres támogatás már nem elég, hanem be kellene feküdnie, ám akkor roppant össze végleg, amikor én eltűntem. Apa akkor már nem tehetett mást, mint hogy behozza. Pedig tudta, hogy anya valószínűleg sosem bocsátja meg neki. Dr. Connors megállt az egyik betegszoba előtt. A szobaszám alatt egy kis kártyán anyám neve állt. e83f
− Régóta ismerem édesanyádat. Rezidens koromban nem
tudtam volna nélküle elvégezni a feladataimat. De ahogy azt biztosan te is tudod, megvolt az a szokása, hogy úgy tett, mintha minden tökéletesen rendben lenne körülötte. Bizonyos értelemben létre-hozott egy hamis valóságot a maga számára. Ez volt az ő válasza a stresszre. Csakhogy a múlt év tanácsadásai alkalmával úgy láttam, hogy a világa omladozni kezdett, aztán valami, nem tudom, mi, teljesen tönkretette ezt a hamis valóságot, ő pedig erre már nem tudott mit lépni. Kinyitotta az ajtót, és hetek óta először megláttam anyámat, de alig ismertem fel. Az ágyában ült, és láthatóan egy fekete foltot bámult a falon. Szürke pizsamafélét viselt, mint a többi beteg, de – ezt azonnal észrevettem – a nadrágjában nem volt fűzőzsinór. A lábán papucs. Csupa olyan ruhadarab, amelyet régebben házon kívül soha nem viselt volna. Máskor olyan csodálatos haja zsíros volt és az arcába lógott, amely annyira beesett volt, hogy akaratlanul is felmerült bennem, vajon mikor evett utoljára – már ha egyáltalán. − Amióta behoztuk, nem mozdult onnan – mondta az orvos. – Nem megy csoportterápiára, nem eszik együtt a többiekkel. Hozzám sem szólt egy szót sem. Nagyot nyeltem. Az elmúlt évben végigéltem anya néhány rossz napját, de most csak... üresnek láttam. − Jobban lesz valaha? Nem, amíg nem képes elfogadni ezt az új valóságot, az igazit, bármilyen rossz is. Apukád nem azt szokta idézni, hogy „Az igazság szabaddá tesz”? Nos, édesanyádnak ezt kéne feldolgoznia, az igazságot. Bármi volt az, amitől ilyen állapotba került, életének az alapját támadta meg. Amíg nem talál új alapot magának mentálisan és érzelmileg, addig képtelen lesz másképp viselkedni – mutatott a katatón módon bámuló alakra. e84f
Bólintottam, mintha érteném. Tehát anyának csupán annyit kellene tennie, hogy elmondja az orvosainak: elfogadta a tényt, hogy legidősebb fia vérfarkas, a lánya pedig egy szuperképességekkel rendelkező démonvadász? Na ja, ezzel csupán örök életre szóló beutalót szerezhetne. – Most tíz percre magatokra hagylak titeket. A rövid látogatások a legjobbak. Az órámra néztem, mintha egyébként sem lenne sok időm. Nekem is csak egy rövid látogatásra volt energiám. Vagy talán még annyira sem... – Jó , hogy eljöttél – mondta Dr. Connors, és betolt a szobába, majd becsukta mögöttem az ajtót. Ismét úgy éreztem, mintha csapdába estem volna. Három végtelennek tűnő perc után még mindig ott álltam, és nem tudtam, mit tegyek. Vagy mit mondjak. Anya nem mozdult. Még csak rám sem nézett. – Anya? – A saját hangom is furcsán hangzott. Mintha én is ahhoz a falon lévő folthoz beszélnék. Tettem felé két kisebb lépést. – Anya? Semmi. Talán nem is akartam, hogy rám nézzen. Apa elmondta neki, mi történt velem, beszélt neki az átokról... és lehet, már nem is engem látna, hanem a szörnyet. Talán éppen ezt nem képes elfogadni. – Anyu? – Könnybe lábadt a szemem. – Nem tudom, apu mit mondott neked, de biztosan igaz. Tudom, hogy nehéz elhinni, mi történt velem meg Jude-dal. De még mindig a lányod vagyok. És Jude a fiad. Meglett végre. És szüksége van rád. Mindannyiunknak szükségünk van rád. Semmi. e85f
− James és Charity Carol néninél vannak, de nem maradhatnak
ott örökre. Apa pedig megsérült. Nagyon komolyan megsérült. Kell valaki, aki a gondját viseli. De nekem már így is olyan sok feladatom van. Valahogy vissza kell változtatnom Danielt embernek. Jude-nak is kell valaki, aki segít. Aztán van itt még egy őrült meg egy sereg démon, akik meg akarnak ölni, és egy másik banda, aki meg a franc tudja, miért keres. Ráadásul van saját öt-, azaz négyfős vérfarkas csapatom, akik úgy néznek rám, mintha én lennék a vezetőjük... vagy az anyjuk... vagy micsoda. De fogal-mam sincs, mit kellene csinálnom. És nem bírom egyedül. Mind-annyiunknak szükségünk van rád. – Még közelebb léptem. Igazából a leginkább átölelni szerettem volna, és a fejemet a ruhájába fúrni, ahogy gyerekkoromban. Ehelyett azonban rátettem a kezem a vékony ujjakra. – Szükségem van anyára. Mind-annyiunknak szükségünk van rád. Meg sem moccant. Még az ujjait sem mozdította meg. − Kérlek, anya! Hiszen te vagy az. Akire szükségünk van. Ez a te valóságod, és nem számít, milyen őrültnek látszik. Legyél az anyám! Kérlek! Könnyek folytak végig az arcomon. Anya legalább annyira utált mások előtt sírni, mint én, mégis hagytam, hadd folyjanak. Észre sem vette. Nem reagált. Csak bámulta azt a nyamvadt koszfoltot. Nem tudom, hogyan is gondolhattam, hogy ettől majd helyrejön, de magamban tényleg azt hittem, hogy legalább minket szeret. Az izmaim fájni kezdtek, és szívem sötét mélységeiből mély hörgés tört fel. A fejemben lévő farkas azt suttogta, hogy támadjam meg anyámat, azaz azt a nőnek látszó, üres vázat, aki előttem ült. Már maga a gondolat is rosszulléttel töltött el. A kezemet a gyomromra szorítva vettem néhány mély levegőt, és megpróbále86f
tam eltakarítani ezeket a gondolatokat. Nem azért jöttem, hogy dühöngjek. Azért jöttem, hogy visszakapjam az anyámat. Elengedtem a kezét és elhagytam a szobát. Könnyes arcomat a karommal eltakarva elsétáltam a nővérpult előtt, és megkértem Latishát, hogy engedjen ki az ajtón. Muszáj volt kiszabadulnom innen. Amikor kiléptem az osztályról, csaknem belerohantam a lift előtt várakozó, idősebb házaspárba. A nő a férjére támaszkodott, aki támogató mozdulattal ölelte át. Észrevettem, mennyire hasonlít arra a fiatal nőre, akit először megláttam az osztályon. Végigfutott az agyamon, hogy talán a szülei, és úgy éreztem, nem mehetek együtt velük a szűk liftszekrényben. Mintha az ő fájdalmuk belém is átsugározhatna. Ehelyett inkább kinyitottam a súlyos lépcsőházajtót, majd hagytam, hogy bevágódjon utánam. Lerohantam pár emeletnyit, nem hallottam mást, csak a lépteim visszhangját. Addig rohantam, amíg az intenzív osztály emeletéhez nem értem, ott szinte nekiestem a falnak. Zokogni kezdtem. A zárt lépcsőház felerősítette a sírás hangját. Utáltam magam azért, amiért nem tudtam anyát meggyőzni, hogy szükségünk van rá. Mintha ennyi elég lenne, hogy kibillentsem a katatóniából. És gyűlöltem azokat a szörnyű gondolatokat, amelyek a kudarcot követték. Mélyen legbelül persze tudtam, hogy nem vádolhatom anyát a betegsége miatt, ahogy apát sem, hogy eszméletlenül fekszik egy kórházi ágyon. Mégis mindez azt jelentette, hogy teljesen egyedül vagyok. Addig sírtam, amíg a mellkasomban tomboló fájdalmat mély kimerültség váltotta fel. A testem elgyengült, és az izmaimban éreztem az elmúlt nap minden erőfeszítését. Mintha Vasember tri- atlonon vettem volna részt – szuperképességek nélkül. e87f
Nagyot sóhajtva lehunytam a szemem. Csak pár pillanat kellett, és máris az egyik danieles álom lebbent elém. Ez más volt, mint a szokásosak. Álltam, nem a padon ültem, Daniel pedig előttem magasodott. Egy pillanatra huncutul, játékosan elmosolyodott, majd aggodalmas kifejezést öltött az arca. Annyira valósnak éreztem, hogy alig tudtam elhinni, hogy csupán a fájdalmam képzeletbeli terméke. − Jól vagy? – kérdezte Daniel. Megpróbáltam közelebb lépni hozzá, de megszédültem. Még álmomban is kimerült voltam. Daniel megfogott, és erős kezeivel segített állva maradnom. Tudtam, hogy nem lenne szabad engednem az álomnak – amikor utólag rájövök, hogy csak álom volt, nagyon megbánom –, de testének melegét olyan közelinek éreztem, hogy nem tudtam ellenállni: megfogtam a derekát, és arcomat beletemettem a mellkasába. Daniel is átölelt, melege teljesen körülfogott. Fejét az én fejemen nyugtatta, és éreztem, ahogy lélegzete csiklandozza a hajamat. Az érzés olyan kellemes volt, és annyira hiányzott már, hogy hangosan felsóhajtottam. − Szeretlek – suttogtam bele a pólójába. Levegő után kapott. − Én is szeretlek – suttogta olyan halkan, hogy csupán éreztem a szavakat a fejbőrömön, nem hallottam őket. Kezemmel végigsimítottam a mellkasán, és hagytam, hogy ujja- im elkalandozzanak a nyakánál. − Miért akarsz elhagyni, Daniel? Az ölelő karok megmerevedtek, aztán valaki megköszörülte a torkát. Bár a hang ismerős volt, nem Danielhez tartozott. Az arcom alá simuló anyag pedig igencsak olyan volt, mintha flanel lenne. e88f
Jaj, ne! Felpattant a szemem, és ránéztem az engem tartó karokhoz tartozó arcra ezúttal igazából, nem csak az álmomban. Ő visszanézett, világoszöld szemét csaknem teljesen elrejtette a base-ballsapka piros ellenzője. − Talbot? – Kiszabadítottam magam a szorításából. – Mi a fenét gondolsz, mit csinálsz? − Hé! – emelte védekezőn maga elé lapáttenyerét. – Csak beléptem a lépcsőházba, láttam, hogy itt állsz, és éppen összeesni készülsz. Megkérdeztem, jól vagy-e, mire te megöleltél. − Nem igaz! – A nyakamon szinte égtek a vörös foltok, mint mindig, amikor hazudtam. Pedig nem is hazudtam! – Elaludtam. Azt hittem, hogy valaki más vagy. És te kihasználtad a helyzetet. − Kihasználtam? Ha nem kaplak el, összeesel! − Jól vagyok! És nem neked köszönhetem. − Nem nekem köszönheted? − Jó öt órája azt mondtad, hogy itt találkozunk. Van róla fogalmad, mennyire féltem és egyedül voltam? Hol voltál? − Muszáj volt lelépnem a mentősöktől, mert be akartak vinni a sürgősségire. Látod kéne, mennyire felzaklatja az egészségügyiseket, ha meghallják, hogy két szív dobog egy mellkasban. Kis ideig lapítanom kellett, aztán meg az intenzív nővérkék nem engedtek be hozzátok, mivel nem vagyok rokon. Így elmentem, hogy megmosakodjak és átöltözzek. Ja, ráadásul ma elvesztettem a kék szerencsesapkámat is. Aztán volt még valami, amit el kellett intéznem, mielőtt... − A sapkádat? Azon aggódsz, hogy elvesztetted a rohadt sapkádat? Én kis híján az apámat veszítettem el! – Hirtelen erő költözött az izmaimba. Meglöktem a mellkasánál, elég erősen ahhoz, hogy hátrébb tántorodjon. – Miért nem védted meg? – kiabáltam. – Miért nem vigyáztál rá jobban? Csak egyvalamit kértem tőled, hogy vigyázz rá! Erre nézd, hol van most! – e89f
Utánaléptem, hogy meglökjem, de Talbot megragadta a csuklómat, és megállított. − Megpróbáltam, Grace. Bementem utána az égő épületbe, és próbáltam kihozni, mert tudtam, hogy ezt várod tőlem. − Hát, nem próbáltad elég keményen! Ki akartam szakítani a kezem a szorításából. Meg akartam ütni. Bántani akartam. Azt akartam, hogy érezze azt a fájdalmat, ami engem gyötört. Neki kellett volna megsebesülnie! De Talbot megfogta a karomat, és szorosan átölelt, úgy, mint az előbb, amikor összekevertem Daniellel. Néhány pillanatig szerettem volna engedni a szorításának, és elengedni mindent, ami fájt. De nem voltam rá képes. − Engedj el – mondtam. – Mit csinálsz? − Ez kell neked, nem? – kérdezte Talbot. – Hallottam, mit mondtál odaát, a parókián, hogy szükséged van valakire, aki átölel. Én lehetnék ez a valaki. Kitörtem az öleléséből. − Nem, nem lehetnél. Azt mondtam, arra van szükségem, hogy Daniel öleljen át. Te nem vagy ő, sosem leszel ő. Ezért ebből soha nem lesz semmi. – Ellöktem a kezét, és odébb léptem. Rám bámult a baseballsapka ellenzője alól. − Hogyan gyászolhatsz valakit, aki meg sem halt? – kérdezte. − Tessék? – A parókián azt mondtad, olyan, mintha Daniel már halott lenne, bár nem az. Amikor valaki meghal, gyászolod egy ideig, aztán továbblépsz. De hogyan léphetnél valaha is tovább, ha nem tudod elfogadni, hogy nincs többé? Valamikor muszáj lesz megértened, hogy Danielnek az a része, ami Daniellé tette, halott. Sosem fog visszajönni. Soha nem fog többé a karjában tartani... − Fogd be! e90f
− Ha ezt képes leszel elfogadni, akkor képes leszel továbblépni
is. − Azt mondtam, fogd be!
Talbot elkapott, mintha újból magához akarna húzni. − Ő nem tud átölelni, de én igen. Kirántottam magam a kezéből. − Ezt ne csináld még egyszer! Hagyj békén! − Én várok rád, amíg készen nem állsz arra, hogy továbblépj. − Az soha nem fog megtörténni! – szorítottam ökölbe a kezem. Talbot hátrébb lépett, leeresztette a karját, így mutatva, hogy ha megtámadom, megadja magát. − Ne haragudj! – Lehajtotta a fejét. – Nem kellett volna ezeket mondanom. Csak... olyan rossz nézni, hogy mit teszel magaddal. Amikor rád nézek, már nem látom az én Grace-emet. És hiányzik. − Nem mentem sehová... és sosem voltam a tiéd. − Lehet, hogy fizikailag itt vagy, de nem vagy az, aki néhány hete voltál. Abban a lányban tűz égett. Az a lány szuperhős szeretett volna lenni. Akit most látok, lassan eltűnik, elfelejt mindent, amit valaha magának szeretett volna. Mikor edzettél utoljára? Vagy mikor ettél? − Úgy beszélsz rólam, mintha az utóbbi héten egy sarokba kuporodva sírtam volna. – Oké, annyit aláírok, hogy tényleg sírtam itt, a lépcsőházban, de akkor is. – Nem vagyok gyenge, mit sem érő kis senki. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy Danielt visszahozzam. − Ez a baj. Az egyedüli dolog, ami mostanában lázba hoz, az, hogy megtalálj valamit, amit lehetetlen megtalálni. – Lehalkította a hangját, és a lapáttenyerére nézett. – És attól félek, hogy közben elveszíted azt, aki régen voltál. Fel kell adnod a keresést. A e91f
raktárnak annyi, és nem fogod megtalálni a holdkövet a parókia udvarában sem. Kiengedtem az öklömet, és éreztem, hogy a karjaim elernyednek. Talbotnak igaza volt. Nem fogok egyetlen holdkövet sem találni. Bár azt állítottam, hogy mindent megteszek, csak Danielt visszahozzam, igazából nem tettem meg mindent. Ott volt még az a valami, amiről megesküdtem apának, hogy csak vész esetén fordulok hozzá... − Kérlek, Grace, ne gyűlölj, hogy ezt kimondtam. De valakinek muszáj volt. Csak a barátod szeretnék lenni. Tizenhárom éves korom óta egyedül vagyok, ezért nincs igazán tapasztalatom az emberi kapcsolatokban. − Naná, hogy nincs – mondtam, bár még mindig az a gondolat motoszkált a fejemben, amire az előbb rájöttem. − Pedig igazán igyekszem. – Hüvelykujjait beakasztotta nadrágja övtartójába. – Soha többé nem fogsz megbízni bennem? Eszembe jutott, milyen segítőkész volt Talbot. Hogy mennyire megrémült még a kemény Slade is, amikor a raktártüzet meglátta, és ráébredtem, mekkora lelkierejébe került Talbotnak, hogy egymagában bemenjen az égő folyosóra csak azért, hogy apámat kihozza. Igaza volt. Tényleg mindent megtett. Lehet, hogy hülyeségeket beszél, de többet érdemel tőlem, mint állandó megvetést. − Köszönöm – mondtam végül. Talbot lenézett rám. − Megtetted, amire kértelek. Próbáltad megvédeni apámat. – A kezem a karjára tettem. – Lehetünk újra barátok. Úgyis arra van most szükségem. − Fogalmad sincs, milyen sokat jelent ez nekem – mosolyodott el. – Csak azt szeretném, hogy tudd, mennyire fontos vagy nekem. e92f
− Azért ne lelkesedj annyira – feleltem halkan. – Olyan nagyon
sokat ez nem jelent... ugyanis elmegyek. − Mit csinálsz? − Elmegyek – jelentettem ki váratlan határozottsággal, bár amíg hangosan nem mondtam ki, magam sem tudtam, hogy így döntöttem. – Igazad van. Sosem fogom megtalálni azt a holdkődarabot a parókia udvarában. Reménytelen. A raktár pedig elpusztult... csak egy esélyem maradt, hogy holdkövet szerezzek, még mielőtt túl késő lenne, és Daniel örökre elhagyna. Ez pedig az, hogy elmegyek Sirhanhoz. − Sirhanhoz? De hát ez őrültség, Grace. Nem mehetsz oda! – A tekintete szigorú volt, és úgy ragadta meg a karomat, mintha azzal vissza tudna fogni. – Ha elmész Sirhanhoz, minden esély megvan rá, hogy soha... − Nem térek vissza? Tudom. De, ha ez az ára annak, hogy Danielt visszahozzam, akkor megteszem. Odaadom magam egy holdkőért cserébe. − És aztán, mit csinálsz? És, hogy fog ez Danielen segíteni? − Visszaküldöm Aprilnek. Fogalmam sincs. – Ennyire még nem gondoltam át. – Majd kitalálom, ha... azaz amikor már az a lépés jön. De elmegyek, és senki nem tud visszatartani. − És mi van apáddal? Meg a családod többi tagjával? − Apának nem segítek azzal, ha itt maradok. Próbáltam Gabriellel meggyógyítani, de rosszul sült el, és még rosszabbul lett. Talbot szeme elkerekedett, miközben hallgatott. − Ami meg anyát illeti... – Beharaptam az ajkamat. – Nem vagyok képes megszólítani. – Jude-ot nem is említettem, az ő esetében már azt sem tudtam, hogyan kezdhetnék neki. Még arra sem bírtam rávenni magam, hogy újra a szemébe nézzek. e93f
Talbot keze végigszántott világosbarna haján. − És én? Én megpróbálhatnálak visszatartani. − Nem, Tal – mondtam, és direkt azt a becenevet használtam, amire megkért, hogy ne használjam, mert túl kedvesnek hangzott az én ajkamról. – Semmit sem tehetsz, hacsak nem varázsolsz elő valahonnan egy holdkövet. Akkor meggondolnám magam. Hazamegyek, összepakolok és reggel indulok. Kinyitotta a száját, aztán becsukta, mintha átgondolná, mit is akar mondani. Egy pillanatra talán fájdalmat láttam átsuhanni az arcán. Lábujjhegyre álltam, és egy puszit nyomtam az arcára. Amikor az ajkam a bőréhez ért, végigfutott rajta a hideg. Tényleg nagyon sokat jelentek neki. – Hagyd, hogy elmenjek. Ne tedd még nehezebbé, így is elég nehéz. Megsimítottam a karját, s amikor elfordultam, megpróbálta elkapni az ujjaimat. − Ne! Grace! Háttal álltam neki, de hallottam a könyörgő hangsúlyt a szavaiban. − Engedj el! – A lépcsőház ajtaja felé indultam. − Nem tehetem – mondta. – Nem hagyhatom, hogy átadd magad Sirhannak. − Pedig azt kell tennem. − Nem, nem kell. – Megragadta a kezemet, és úgy húzott, hogy szemben legyek vele. – Mert itt van ez. – Valami lapos, kemény, mégis meleg dolgot nyomott a kezembe, aztán elhúzta a kezét, hogy lássam, mi az. Először nem is ismertem fel. Olyan alakja volt, mint egy lekerekített hegyű háromszögnek, a színe pedig majdnem ezüst, nem a szokásos kékes árnyalatú. Nagy repedés volt rajta, amelyből kilátszott a sima felszín alatti kristályos réteg, de a hő, amelyet magából sugárzott, összetéveszthetetlen volt. e94f
Mint maga a remény. − Egy holdkő? – tátottam el a számat.
e95f
Kilencedik fejezeT
HAT HOLDKŐ PULZÁLÁSSAL KÉSŐBB – De hát, hogyan...? A raktárban találtad? Miért nem szóltál azonnal? Talbot megköszörülte a torkát, és elfordította a fejét, nem nézett a szemembe. Az én tekintetem visszatért a kőre. Olyan viharvertnek látszott... Vajon a raktártűz miatt? Nem, értettem meg hirtelen. Ez a kő túl nagy volt ahhoz, hogy a raktárban heverő széttört darabkák között legyen. Végigsimítottam a felszínén, és éreztem, hogy a háromszög egyik sarkába kis lukat fúrtak, valószínűleg ezen fűzték át a láncot vagy a bőrszíjat, amellyel nyakba akasztották. Amikor jobban megvizsgáltam, megláttam a felszínén lévő recés szélű repedést. Mintha egy félhold lenne, amelyet elkoptatott a természet elemeinek csaknem egyéves munkája... − Ez az a kő, amit a templomkertben kerestünk, nem? Daniel holdkövének másik fele. Láttam Talbot összeszorított száján, mennyire feszült. Aprót biccentett. Valamiről nem akart beszélni, de én sejtettem, mi lehet ez a valami. Már a gondolatába is belefájdult a gyomrom. − Mikor találtál rá? − Ezelőtt. e96f
− Ezelőtt mikor? − A mai nap előtt. − Szóval tegnap találtad meg? Hiszen az előbb azt mondtad,
hogy el kell fogadnom: lehetetlenség megtalálni. Persze, mivel már nálad volt. Végig nálad volt. Már azelőtt is, hogy a raktár átkutatását elhatároztuk? Mielőtt beleegyeztél, hogy apát elkísérd? – Nyers erő száguldott végig a testemen, az izmaimban olyan erős tűz tombolt, amilyen erősnek Talbot árulását éreztem. – Mielőtt apa megsebesült! − Igen – lehelte. − Szóval egész végig csak játszottál? Ott volt nálad a kő, mégsem mondtad el nekem. Elvitted apát a raktárba, bár tudtad, hogy nem is kellene elmennie. Csak azért mentél vele, hogy amit esetleg ott találnátok, azt is elrejtsd? Miattad haldoklik apa! A rohadt életbe, miért nem mondtad el? Kinyitotta a száját, de nem hagytam szóhoz jutni. − Mindegy, úgyis tudom – mondtam. – Azért nem akartad nekem adni ezt a követ, mert nem akartad, hogy Daniel visszatérjen. Mert tudod, hogy nem versenyezhetsz vele. Azt hiszed, ha sosem jön vissza, előbb-utóbb úgyis téged választalak. − Azért csináltam, mert szeretlek, Grace. − Dehogy szeretsz! Azt sem tudod, mit jelent az, hogy szeretet. Egy önző rohadék vagy. Bárki, aki ilyet csinál, rohadék. Csak azért próbáltad apát is megmenteni, mert ezzel is be akartál vágódni nálam, hogy szeresselek. És nem azért, mert ez volt abban a helyzetben a helyes. – Ahogy ráébredtem az indokaira, egyre rosszabbul éreztem magam. – Soha nem tudnék ilyen embert szeretni. Olyasvalakit, aki ezt elrejti előlem. – Kezembe szorítottam a követ, és felemeltem, bár leginkább arra vágytam, hogy megüssem Talbotot. Hogy minden erőmből beleüssek az arcába. e97f
Sőt, legszívesebben letéptem volna az arcát. Megérdemli. Az izmaimban lüktetett az adrenalin. Hogy tehetett ilyet veled? − Sosem foglak szeretni. − Grace, kérlek! Sajnálom! Önző voltam, idióta, nem lett volna szabad... – Kinyújtotta a kezét, és megragadta a karomat. − Ne nyúlj hozzám! – Azzal a kezem meglódult, majd egy wing- chun stílusú ütéssel belecsapódott a mellkasába. Ezt is tőle tanul-tam. Az ütés erős volt, éreztem, ahogy a becsapódás nyomán eltörik egy csont. Talbot hátrarepült, és beleütközött a lépcső korlátjába. Jólesett hallanom, hogy a teste nekiütődik a fémnek. Felkiáltott és megragadta a bordáit. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy legalább egy bordáját sikerült eltörnöm. A fejemben lakó farkas mindenfélét ígért nekem, hogy mit tesz Talbottal, ha szabadjára engedem, és igazán élveztem volna, ha még jobban elverem... De nem. Nem tehettem. A mellkasomhoz szorítottam a holdkövet, és hagytam, hogy ereje lenyugtassa a testemet. Nem hagyhatom, hogy pont Talbot miatt veszítsem el a farkas fölött a hatalmat. Itt kell hagynom. Itt kell hagynom az árulását. A hazugságait. − Soha többé nem akarlak látni. – Kinyitottam a lépcsőház ajtaját, és kiviharzottam az intenzív osztály előtti folyosóra. Megnyomtam az intenzív ajtaja mellett lévő hívás gombot, és azt mondtam a nővérnek, hogy a váróteremben hagytam a slusszkulcsomat. Beengedtek. Végigrohantam a folyosón, el apa szobája előtt, és egészen addig mentem, amíg biztos nem lehettem abban, hogy Talbot nem követ. Akkor megálltam, nekidőltem az egyik ablaknak, s miközben magamhoz szorítottam a holdkövet, megpróbáltam úrrá lenni az érzéseimen. Legalábbis e98f
amíg egy éles, vijjogó hang meg nem zavart, ahhoz hasonló, amilyen apa szobájában hallottam az eltolt gyógyítási kísérlet után. Már majdnem odarohantam a szobájához, amikor rájöttem, hogy a hang abból a szobából jön, amelynek az ablakához támaszkodtam. Átnéztem az üvegen, és láttam, ahogy az orvos két nagy defibrillátorral áramütést mér az ágyon fekvő férfi mellkasára. A férfi teste ívbe hajolt, és megrázkódott az áramütéstől, de aztán petyhüdten és élettelenül esett vissza az ágyra. Valahonnan olyan ismerős volt... És olyan fiatal. Legfeljebb egy vagy két évvel lehetett idősebb nálam... Szuperhallásomat addig élesítettem, amíg a magas hangú vészjelző zaján át is hallottam, miről beszélget a szobában tartózkodó seregnyi egészségügyis. − Nem értem. Amikor utoljára ellenőriztem, még jól volt – magyarázkodott hadarva az egyik nővér. – Az unokatestvére is éppen most volt itt látogatóban. − Most! – kiáltotta másvalaki. Csak álltam az ablaknál – senki nem vett észre engem és sokkosan bámultam, ahogy még kétszer áramütést mértek az ágyon fekvő férfira. Az arca olyan volt, mint egy felpuffadt álarc, de végül a sebek és a véraláfutások ellenére rájöttem, ki az. − Túl sok idő telt el. Nem tehetünk többet – mondta az egyik
nővér. Az orvos levette a gumikesztyűt a kezéről, és egy fémtálcára helyezte. Aztán felnézett az ágy fölötti órára. − A halál beállta: húsz óra huszonhárom perc. e99f
Eltántorodtam az ablaktól, végigrohantam a folyosón, le az üres lépcsőházban, ki a kórházból. Mindezt annak tudatában, hogy láttam Pete Bradshaw-t meghalni.
e100f
Tizedik fejezeT
NÉHÁNY PERCCEL KÉSŐBB Csodák csodája, a fehér farkas ott várt a kórház előtt. A parkoló mellett lévő kis liget fái között rejtőzött. Ő engem nézett, én őt, a kora esti holdfényben meg-megcsillant a szeme. Vajon tudja, mi történt? Azért jött el, mert szükségem van rá? Vagy tudja, hogy van nálam egy holdkő? Tettem felé egy lépést, mire megfordult, és beleveszett a ligetbe. Szerettem volna utánakiáltani, hogy maradjon, de ehhez túlságosan nyilvános helyen voltam. Már indultam, hogy utánaeredjek, de hirtelen a szemembe ötlött April vörös ötajtósa. Slade és Brent ücsörögtek benne. Slade-et azóta nem láttam, hogy nem volt hajlandó követni a tűzbe. Vajon hány órája várakozhatnak itt, a parkolóban? − Azt akarja, hogy vigyünk haza – szólt ki Brent komoran a nyitott ablakon. A kórházi ing felső zsebébe tettem a holdkövet, pont a szívem fölé, aztán az autóhoz mentem. Talbot árulása után nem akartam senkinek sem elmondani, hogy nálam van a kő. Becsusszantam a hátsó ülésre. A kocsiban szinte tapintani lehetett az első ülések felől sugárzó rosszkedvet. Nyilván hallották, mi történt Marcosszal. Sokkal jobban ismerték, mint én, nem tudtam, mit is mondhatnék. Így senki nem szólt semmit, e101f
Slade indított, és ezúttal sokkal lassabban visszaindultunk Rose Crestbe. Egyik falkatársuk meghalt miattam. Két olyan ember halt meg ma, akiket én is ismertem, apa pedig gyakorlatilag haldoklott. És az egész a te hibád – hörögte a farkas a fejemben. Kellemetlen csöndben utaztunk hazáig, amikor azonban az otthonom környékére értünk, valami furcsát vettünk észre. Bár már rég besötétedett, majdnem minden szomszédunk kint volt az utcán. Egyesek a verandájukon ültek. Mások kint álltak az utcán. Mintha várnának valamire. És mintha nem igazán tudnák, mire várnak, amíg be nem következik. Leeresztettem a sötétített üveget, hogy jobban lássak, és kiszúrtam a verandájukon üldögélő Headrickéket. A sötétséget bámulták. Amikor Jack Headrick meglátott April kocsijának hátsó ülésén, felállt, majd intett a feleségének és a gyerekeinek. Meglepetésemre az autó után indultak, végig, az utcán. A csöndes menetbe a többi szomszéd is becsatlakozott. − Mi folyik itt? – kérdeztem. Amikor a hangom megtörte a csöndet, Slade mintha összerezzent volna. − Tudják – mondta Brent. Most szólalt meg először, mióta beszálltam a kocsiba. – A rádióban egész délután a robbanásról beszéltek. Nyilván a tévében is. Valaki biztos kiszivárogtatta apád nevét a sajtónak. Mind tudják, mi történt vele. Slade leparkolt a házunk elé a kocsibeállóba. A minket követő emberek sora temetési menetre emlékeztetett. Csak ültem, képtelen voltam kiszállni a kocsiból. Szerettem volna rájuk üvölteni a leeresztett ablakon keresztül, hogy menjenek a fenébe. Nem akartam, hogy itt legyenek. Nem akartam látni az aggodalmas képüket. Nem akartam válaszolni a kérdéseikre. e102f
Mind csak az újabb hírekre kíváncsiak. Azt akarják tudni, miért is volt apa a raktárban egyáltalán. Azt akarják, hogy valaki megmondja nekik, miben segíthetnének. Azt akarják, hogy valakit érdekeljen, hogy ők törődnek velünk. Ő a te apád. Mi jogon jönnek be hozzátok, és tesznek úgy, mintha ők veszítették volna csaknem el? Kinyitottam az ajtót, és a ház felé iramodtam, bár igyekeztem nem nagyon gyorsan futni. Ahhoz túl sokan néztek. Csak be akartam menni, hogy minél távolabb legyek ezektől az emberektől. Ahogy azonban a verandához értem, kinyílt a bejárati ajtó, és April lépett ki. Úgy remegett, mint egy izgatott cocker spániel, feldagadt arca vöröses volt és könnyes. Ennyit arról, hogy ne mondjuk el Aprilnek. Mielőtt bármit tehettem volna, lesietett a veranda lépcsőjén, és olyan szorosan ölelt meg, hogy régi barátunk, Don Mooney jutott róla az eszembe. − Jaj, édesem, te jól vagy? – kérdezte. − Igen – mondtam, nem foglalkozva azzal, hogy először rólam kérdezett. – De szeretnék bemenni. El akarok tűnni előlük. A kettőnk közé beszorított holdkő lüktetni kezdett, miközben April keze újra és újra végigsimított a hátamon. Olyan jólesett – a mai délután első igazi ölelése –, hogy már-már nem is éreztem annyira magányosnak magam. − Azért vannak itt, mert itt kell lenniük – mondta April. Megfordultam, és kinéztem a kertbe. Mostanra már az egész szomszédság a pázsitunkon toporgott, bár páran még kint álldogáltak az utcán. Olyan volt, mint amikor James baba eltűnt: akkor is szinte az egész gyülekezet megjelent, hogy segítsen megkeresni, hiszen közéjük tartozik. Ráébredtem, hogy a fejemben csaholó farkasnak nincs igaza. Apa is ezekhez az emberekhez tartozik. Ő a pásztoruk, sőt, bizonyos értelemben az apjuk is. Minden joguk megvan ahhoz, e103f
hogy úgy érezzék, hozzájuk is tartozik. Minden joguk megvan arra, hogy aggódjanak. Ha vérfarkasfalka lennének, apa lenne az ő alfájuk. De nem, inkább pásztor nélküli juhoknak néztek ki. Összeszedtem az összes erőmet, elengedtem Aprilt, és a szomszédok felé fordultam. Láttam, hogy mindannyian ugyanarra kíváncsiak. − Köszönöm, hogy az ittlétükkel támogatnak – mondtam, és igyekeztem az apától ellesett módon egyszerre határozottan, mégis megnyugtatóan beszélni. – Igazán megindít, mennyire szeretik apámat. Sajnos az állapota még mindig kritikus, bár az elmúlt órában javult valamelyest. Ígérem, ha többet megtudok, önökkel is tudatni fogom valahogyan. Természetesen azonnal elárasztottak kérdésekkel, hogy hogyan történt, én pedig ugyanazt a hazugságot adtam elő nekik, amit a rendőröknek is, akik a sürgősségin kikérdeztek: hogy apa egy újabb menhely számára keresett épületet, és fogalmam sincs, mi okozta a robbanást. Ezután további kérdések következtek, majd legalább három szomszéd felajánlotta, hogy hoz át vacsorát. − Nagyon köszönöm a felajánlást – mondtam. – Csakhogy van valaki a gyülekezetben, aki még nálam is jobban rászorul az önök támogatására. Pete Bradshaw közvetlenül azelőtt halt meg, mielőtt eljöttem a kórházból. April és a tömeg pár tagja levegő után kaptak. − Biztos vagyok abban, hogy az édesanyjának pillanatnyilag nagyobb szüksége van az önök szeretetére és jóindulatára, mint nekem. Kérem, az energiáikat fordítsák inkább felé. – Tudtam, hogy apám is ezt kérte volna tőlük. Pete hülyegyerek volt, de egyetlen anya sem érdemli meg, hogy elveszítse egyszem fiát. e104f
Újra megköszöntem, hogy ennyien eljöttek, majd elindultam befelé. April felkísért a veranda lépcsőin. Amikor beléptünk a házba, és becsuktam magunk mögött az ajtót, láttam, hogy néhány szomszédunk a Rose utca felé indult, amerre Ann Bradshaw lakott. − Majdnem úgy beszéltél, mint egy lelkész – mondta April. – Talán közösségvezetőnek kéne lenned. − Kétlem – motyogtam. − Én viszont nem – hallottam Gabriel hangját a konyhából. Amikor benéztem az ajtón, éppen akkor állt fel az asztaltól. – Sőt, talán az a jövő közelebb van, mint gondolnád. – Letette a vázlatfüzetét az asztalra, és rám nézett. – Beszélnünk kell, Grace! ÖT PERCCEL KÉSŐBB April közölte, hogy menni akar, mintha Gabriellel már előzőleg így beszélték volna meg. Tudtam, hová tart. − Van most valaki Jude-dal? – kérdeztem. − Ryant és Zachet küldtem. − Tud már róla? − Tudja, hogy baleset történt, de a többieknek a lelkükre kötöttem, hogy még ne mondják el neki. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de tudtam, mit kell tenni. − Meg kell mondanod neki. De legyen ott Ryan és Zach is, hátha... fogalmam sincs, mit fog tenni. – Tudtam, hogy nekem kéne elmondani a híreket a bátyámnak, de nem voltam rá képes. Mi van, ha ő sem reagál sehogy? Mi van, ha nem érdekli? Azt egyszerűen nem bírtam volna elviselni. Ráadásul most fontosabb dolgom van, tettem hozzá gondolatban, és megérintettem a zsebemben lévő követ, hogy megnyugtassam magam: még mindig megvan. e105f
Amikor April kilépett a bejárati ajtón, Gabriel odaintett az asztalhoz. Egy számomra ismeretlen vázlatfüzet feküdt előtte, kezében szénceruzát szorított olyan erővel, hogy kifehéredtek tőle az ujjpercei. Mondani akartam neki, hogy nem érek rá beszélgetni, hogy most minden energiámat arra kell fordítanom, hogyan hozzam vissza a holdkővel Danielt, de Gabriel szemének komor pillantása és April sietős távozása azt mutatta, hogy komoly dolog-ról van szó. Arról nem is beszélve, hogy nem tudtam, megbíz-hatok-e bárkiben is a holdkővel kapcsolatban. Odahúztam egy konyhaszéket, és leültem Gabriel mellé. − Először is bocsánatot szeretnék kérni – kezdte. – Mint apád beosztott lelkésze, nekem kellett volna kimennem és beszélnem a gyülekezeti tagokkal. A körülményekre való tekintettel azonban úgy gondoltam, hogy ilyen arccal nem lenne bölcs dolog – mutatott az arcán lévő kötésre. Azt a sebet fedte, amely sikertelen gyógyítási kísérletünk alatt szakadt fel, és a véraláfutások is jól láthatóak voltak az állán. Bár jó pár óra telt el azóta, hogy utoljára láttam, ugyanolyan sötéteknek és fájdalmasaknak látszottak. Vajon menynyi időre van szükség, hogy begyógyuljanak? − Nekem kell bocsánatot kérnem. Annyira akartam apának segíteni, hogy nem érdekelt, hogy nem vagyok készen. − Az én hibám volt. Nekem kellett volna látnom, milyen sok düh gyülemlett fel benned. – Rábámultam. – Ismered a könyörtelen szolga példázatát? Semmi kedvem nem volt bibliai történeteket hallgatni, de mivel láttam Gabriel határozottságát, bólintottam. − Ahogy bizonyára tudod, a könyörületes király elengedte szolgájának hatalmas adósságát, amikor nem tudta kifizetni. Amikor azonban a szolga elment, hogy egy társától visszakövetelje annak adósságát, amivel neki tartozott, és a társa nem tudott fizetni, a szolga dühös lett, és börtönbe záratta. A e106f
király meghallotta ezt, és szörnyen dühös lett a szolgára, hogy nem volt olyan könyörületes, mint ő, és a szolgát az adósok börtönébe vetette. − Nem igazán értem, hogy jön ez most ide – mondtam ingerültebben, mint szerettem volna. − Annyira tele vagy haraggal, Grace, éreztem, amikor összekapcsolódtunk. Az a sok harag, ami benned kavarog, meg fog enni élve, ha nem csinálsz vele valamit. Az legalább olyan nagy erő, mint a szeretet. Amikor gyógyítottunk, azt adtad át, nem a pozitív energiákat. Ez olyan, mintha hagynád, hogy a benned lakó farkas megtámadjon valakit, csak ez belülről késztet rá. Ez is azért történt – mutatott az arcán éktelenkedő sebek felé. – Miattad szakadtak fel a sebeim. Csak remélni merem, hogy a támadásod nagyját én kaptam, és nem apád. Lehajtottam a fejem. Tehát tényleg én voltam az oka annak, hogy az apa állapotát jelző monitorok kiakadtak. − Azt akarja mondani, hogy szó szerint megsebesíthetek valakit a haragommal? – Összefontam a kezeimet. Úgy éreztem, mintha két fegyver szorítaná egymást. − Másokat nem is annyira, mint magadat. Már beszéltünk erről korábban is, hogy a benned lévő farkas a negatív érzéseidből táplálkozik. Muszáj, hogy felismerd a haragot, és kiűzd magadból, még mielőtt tovább erősíti a farkast. Tudom, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy ellenállj a kívülről jövő támadásoknak, ezt már a raktárban is bebizonyítottad. Csakhogy a belülről jövő támadások sokkal agyafúrtabbak. – Megérintette az arcán lévő kötést. Látszott rajta, hogy nem gyakran visel ilyesmit. – Mondd csak, Grace, kire vagy dühös? − Nem tudom. Senkire. – Ez nem igaz. – Mindenkire. – Mindannyian cserbenhagytak, és most kioktat? A zsebemben e107f
lévő kőre koncentráltam, hogy valamennyire uralkodni tudjak magamon. − Dühös vagyok apára, amiért nem én mentem el a raktárba, hanem ő. Dühös vagyok Talbotra, mert hagyta, hogy apa megsebesüljön, és mert egy rohadt, hazudós... – Nem folytattam. − Ennél többről van szó. A düh, amit éreztem, ennél mélyebbről jött. – Gabriel mély levegőt vett, aztán egyenesen a szemembe nézett. – Danielre vagy dühös? − Nem. − Biztos vagy benne? Hiszen olyan könnyű lenne rá haragudni. − Rá? Hogyan haragudhatnék valakire, aki mindent feláldozott értem? El kellett volna menekülnie. Megígértettem vele, hogy amennyiben lehetősége van elmenekülni a raktárból, megteszi, ehelyett ott maradt, hogy megmentsen engem. Hogy haragudhatnék rá azért, mert most nem áll mellettem? És tessék, máris itt volt, rögtön a felszín alatt. Gabrielnek csak egy kicsit kellett megkapargatnia, máris úgy bugyogott elő, mint var alól a vér. Tényleg dühös voltam Danielre. Lényem egy része utálta amiatt, mert nincs itt velem. Ő volt az, aki egyedül hagyott. Ma is ott kellett volna lennie velem a kórházban, a karjában tartania, biztosítania, hogy apával minden rendben lesz. Igen, teljesen irracionális gondolat. Hiszen nem tehet róla, hogy nem tudott ott lenni. Apádnak el sem kellett volna mennie a raktárba, ha Daniel itt lenne. Az ő hibája, hogy apád megsebesült. A fenébe. Tudtam, hogy a farkas mondta ki, de ő csak rátalált a tudatalattimban mélyen elrejtett gondolatra. De hát hogyan gondolhattam ilyen szörnyűséget? Könnybe lábadt a szemem. − Miért vagyok olyan dühös rá? Ez baromság. Hiszen mindent feláldozott értem. e108f
− Mert nem kellett volna feláldoznia magát érted. Mert nem
kellett volna megmentenie téged. − Megígértettem vele, hogy amint tud, elmenekül. Hagynia kellett volna, hogy meghaljak, és akkor engem és a családomat is megmenthette volna. De ő megszegte az ígéretét. Leugrott arról a karzatról, hogy engem megmentsen, és akkor lett belőle fehér farkas. − Most pedig nem tud visszaváltozni. Ezért vagyok olyan dühös rá. − Ez azt jelenti, hogy szörnyeteg vagyok? − Ez azt jelenti, hogy ember vagy. – Felém nyúlt, és a vállamra tette a kezét. – De muszáj figyelembe venned azt is, Grace, te és Daniel összekapcsolódtatok, mégpedig sokkal mélyebben, mint mi ketten a kórházban. Érzed, amit érez. Tudod, hogy egy holdkőre van szüksége, és hogy lelkének az a része lassan eltűnik. De gondoltál-e már arra, hogy vajon ő is érzi, amit te érzel? Hogy talán éppen a haragod kergeti világgá? Gabriel szavai annyira fájtak, mintha ezüstkéssel vágott volna a szívembe. − Komolyan így gondolja? − Csak találgatok. Ennek ellenére muszáj megbocsátanod neki, még mielőtt túl késő lenne. Meg kell tanulnod megbocsátani, mégpedig mindenkinek, vagy egyszer csak a benned lakozó farkas lesz az egyetlen társad. Megbocsátani Danielnek. Apádnak. Anyádnak. A bátyádnak. Elfordítottam a fejem. − Istennek. − Istennek? – Újra Gabrielre néztem. – Sosem mondtam, hogy haragudnék Istenre.
e109f
− Nem volt rá szükség. A kórházban éreztem, mi van a
szívedben, és az előbb magad fogalmaztál így: „akkor lett belőle fehér farkas”. Nem azt mondtad, hogy „fehér farkassá változott” Mintha valakit, egy külső erőt vádolnál azzal, hogy átváltoztatta. Mintha Istent vádolnád. Nem tudtam, mit mondjak. Tényleg ezt látta a szívemben? – Mondd csak, gyermekem – folytatta, és most úgy beszélt, mint egy pap, aki bűnöst gyóntat. – Ezen a héten, amikor olyan sok kihívásnak kellett megfelelned, imádkoztál akárcsak egyszer is vezetésért? Nagyot néztem. Olyan tolakodó kérdés volt ez, amelytől a bennem lakó farkas hörögni és átkozódni kezdett. Meg kellett ráznom a fejem, hogy eltakarítsam. − Nem – vallottam be halkan. − Ne feledd, ki vagy, Grace Divine. Apád lelkész, és egy nyolcszáz éves szerzetessel beszélsz éppen, de Ő – mutatott Gabriel az ég felé – az egyetlen, akihez most fordulhatsz. − De mi van, ha nem tudok? Mi van, ha... félek? Gabriel kíváncsian billentette félre a fejét. − Félsz, hogy választ kapsz? Talán elveszítetted a hitedet? − Nem. Tudom, hogy Isten létezik. Csak az a baj, hogy már nem értem. Egyáltalán nem értem, miért teremtette az urbatokat. Nem értem, miért engedte, hogy ennyire megromoljanak. Miért teremtette ezt az átkot? Miért teszi ezt velünk? Velem? Miért változtatja át Danielt fehér farkassá, és aztán miért hagyja úgy? Nem ezt akartam. Nem ezt kértem. − Kérted? − Amikor utoljára imádkoztam, még a raktárban, arra kértem Istent, hogy valahogy kímélje meg Danielt. Védje meg őt és a családomat. Azt mondtam Istennek, hogy engem engedhet meghalni, de kértem, hogy a többieket ne bántsa. Kész voltam e110f
meghalni, de akkor Daniel leugrott a karzatról, fehér farkas lett belőle, aztán minden így lett, ahogy most van. Valahogy mindenki megmenekült. A kérésemet teljesítette, de nem úgy, ahogy vártam. Olyan árat kért, amit nem álltam készen kifizetni. Nem akarom, hogy újra ez történjen. – Összeharaptam a szám, és pár percig csöndben ültünk. Közben összeszedtem a gondolataimat. – Azt hiszem, legbelül tényleg nagyon dühös vagyok Istenre. – Volt idő, amikor kételkedtem. Amikor elvesztettem az utat. Ha nem lett volna meg a saját biztos pontom, még mindig elveszett lennék. Mégis tudom, hogy mindennek van értelme, jóllehet még így, csaknem egy évezred után sem tudom pontosan, hogyan működik Isten. Azt viszont tudom, hogy muszáj kiűznöd magadból a haragodat, megtalálni a saját biztos pontodat, és ahogy a történetbeli szolgának is kellett volna, meg kell bocsátanod, hogy te is bocsánatot kapj. Még akkor is, ha Isten az, akinek meg kell bocsátanod. Még akkor is, ha te magad vagy az. Ismét lehajtottam a fejem. Talán tényleg én vagyok az, akire az egészben a legjobban haragszom. Zavaromban felnevettem, hogy levezessek valamit a bennem felgyülemlett feszültségből. − Figyelmeztessen, hogy többé ne csináljunk ilyen agyegyesíté- sesizét. Maga túl sok mindent észrevesz. − Agyegyesítéses? – kérdezte Gabriel, és az ő vegyes, európaiamerikai kiejtésével még nevetségesebbnek hatott a szó. − Ja, igen. Elfelejtettem, hogy nem néz filmeket. − Nyilván szakíthattam volna rá időt az elmúlt évszázadok alatt. − És mi a maga biztos pontja? – kérdeztem. Bár sosem gondoltam Gabrielre úgy, mint barátra, de mivel annyi mindent tudott rólam, úgy gondoltam, én is megérdemeltem, hogy pár e111f
személyes jellegű kérdést feltegyek neki. – Nyolcszáz év sok idő ahhoz, hogy mindig észnél legyen az ember. − Sosem mondtam, hogy mindig észnél vagyok. Éppen ellenkezőleg. – Sötét fény villant a szemében, de tudtam, ha erre rákérdeznék, az már tényleg túl személyes lenne. Igaz, én tudtam, mi történt a nővérével, Katharine-nal. Gabriel ölte meg nem sokkal azután, hogy megfertőzte a vérfarkas átok. – De mindig megtalálom a visszautat, miatta – mondta Gabriel, és kinyitotta az előtte fekvő vázlatfüzetet. Az oldalon egy nő arcáról készült rajzot láttam. Gyönyörű volt, a haja világos színű, a vonásai kedvesek. Azzal a gondossággal rajzolták meg, amely arról árulkodott, hogy igazi mester készítette – olyan mester, aki nyilvánvalóan szerette a modelljét. − Maga rajzolta? − Igen – kocogtatta meg Gabriel a ceruzájával a füzetet. – A rajzolás az egyik dolog, amely segít megnyugodnom. Nem olyan hatásos, mint a tajcsi, de nem is bámulnak meg annyira, ha nyilvános helyen csinálod. − Csodálatos rajz. – Amikor Gabriel eszembe jutott, mindig szerzetesként vagy vérfarkasként gondoltam rá, esetleg középiskolai vallástanárként, szinte teljesen elfelejtettem, hogy művész is. Egyike volt azoknak a szobrászoknak, akik az Angyalok kertjének szobrait megalkották. – Megnézhetem? – A füzet felé nyúltam, nagyon szerettem volna többet is látni a rajzai közül. Gabriel bólintott, és felém tolta a füzetet. Némán nézte, ahogy végiglapozom. Minden rajz ugyanazt a nőt ábrázolta. Volt azonban valami különleges a nőben, valami a tekintetében. Mintha nagy fájdalma lenne, de nem lenne képes kimutatni. e112f
Ajkán halvány mosoly játszott, úgy festett, mint aki a félelmei ellenére is bátornak szeretne látszani. − Ő kicsoda? A nővére? − A feleségem. Ránéztem. Az arcán lévő sérülések még mindig érzékenynek látszottak, de nem annyira fájdalmasnak, mint a tekintete – mintha a nő érzései tükröződtek volna benne. − Soha nem mondta, hogy házas. − Marie-nak hívták. – Furcsa volt a kiejtése, a név leginkább „Mari”-nak hangzott. – Szülés közben halt meg, több évszázaddal ezelőtt. Még mielőtt beálltam volna szerzetesnek. A keresztes hadjáratok előtt. Azelőtt, hogy megátkoztak volna. − Sajnálom – mondtam, bár tudtam, hogy ezzel nem segítek semmit. − A halála előtt megígértette velem, hogy egy nap majd én is elmegyek a mennybe, és ott megkeresem. Ezért lettem szerzetes. Úgy gondoltam, ha Istennek szentelt életet élek, képes leszek megtartani a neki tett ígéretemet. Csakhogy a terv nem jött be. Amikor a vérfarkas átok megfertőzött, azt hittem, minden elveszett. Egy ideig nem is gondoltam a Marie-nak tett ígéretre. Tudod, volt pár dolog, amit tettem... – Bólintottam, és újra a nővérére, Katharine- re gondoltam. – Mégis Marie hozott vissza, amikor megmutatta, hogy nem mondott le rólam. − Hogyan? − A babiloni papnő, tudod, akitől a holdkövet kaptam, nem véletlenül talált rám. Azt mondta, hogy Marie szelleme beszélt vele, és ő mondta el neki, mire van szükségem. Azt is mondta, hogy Marie még mindig vár rám a mennyben. Hogy mindig várni fog. Eltátottam a számat. e113f
− Ezek a holdkövek megváltoztatták az életemet. Elhatároztam,
hogy teljesen erőszakmentes életet élek, és azóta folyamatosan vezekelek mindazokért a szörnyűségekért, amiket tettem. Belém mart a lelkiismeret-furdalás, amiért nem árultam el neki, hogy megvan a holdkő. Ha ő nem lenne, holdkő sem lenne. − De hát a raktárban harcolt, pedig azt ígérte, soha többé nem fog! − Ahogy már mondtam is, te voltál az, aki megihletett. – Maga elé húzta a vázlatfüzetét, és ujjaival finoman végigsimított feleségének képén. – Tudod, amíg Daniel el nem mondta, mit tettél érte, igazából sosem hittem el, hogy egy hozzám hasonló meggyógyulhat. Hacsak rád gondolok, újra merek reménykedni, hogy képes leszek betartani a Marie-nak tett ígéretemet. Oly sok évszázadon keresztül kételkedtem abban, hogy újra láthatom, hogy féltem megint remélni. Ezért jöttem ide, hogy saját szememmel lássalak. És sajnos annyira rettegtem, hogy elveszítelek, még mielőtt megértem a titkodat, hogy azt hittem, vigyáznom kell rád, őriznem kell téged. Ez az őrizet aztán elég rosszul sült el. De hálás vagyok azért, hogy megmutattad nekem: vannak még olyan ügyek, amelyekért érdemes harcolni. − Vagy hogy elég hülye vagyok ahhoz, hogy mindig bajba keverjem magam. − Azt is – kuncogott Gabriel. – Csakhogy nagyon sok dologban igazad van. Egyszer régen én is azt hittem, segíthetek az urbatnak abban, hogy visszanyerje az áldást. Aztán feladtam ezt a célt. Akkor jöttél te. Tudod, hogy van valami, ami közös benned és abban a babiloni papnőben? − Micsoda? – biccentettem félre a fejem. − Ibolyaszínű a szemed, mint neki volt. − Tényleg? – Az ibolyaszínű szem nagyon ritka. Anya egyszer mesélte, hogy amikor a babakori kék szemeim ibolyaszínűvé e114f
változtak, Kramer nagypapa megpróbálta rábeszélni, hogy változtassa meg a nevemet Lizre, ugyanis Elizabeth Taylor volt a kedvenc színésze, és ő volt híres arról, hogy ritka, ibolyakék szeme van. De apa ragaszkodott ahhoz, hogy a Grace jobban illik hozzam. Egyedül Jude-ot ismerem, akinek hozzám hasonló szeme van. − Van egy régi egyiptomi legenda az ibolyaszemű emberekről. Ők csak „lelki embereknek” hívták őket. A papnő, akit ismertem, tudott a halottakkal beszélni. Képes volt teljesíteni a kívánságukat. Talán ezért olyan erős a te kapcsolatod Daniellel, ezért tudod, mire van szüksége. Kiszáradt a szám. − Azt mondja, Daniel halott? − Nem, dehogy! – Gabriel megveregette a kezemet. – Azt akarom mondani, hogy szoros szellemi kapcsolatod van a világgal. Szerintem nagyon sok szempontból különleges vagy, és most kezdesz rájönni. Ha képes leszel ezt hasznosítani, megvan a lehetőség, hogy nagy vezető vagy gyógyító legyél, Isteni Ajándék. Mi azt szeretnénk, ha az lennél. De sosem leszel rá képes, ha nem engeded el a haragodat. Az ugyanis megront téged is, ahogy minket is megrontott. Gabriel szavai igaznak hangzottak, bár fogalmam sem volt, mihez kezdjek velük. Az elengedés sokkal könnyebbnek hangzott, mint amennyire valójában az volt. A vázlatfüzetre néztem, és eltűnődtem azon, hogyan lehet ilyen sokáig kapaszkodni a biztos pontba. − Mindezt nem azért mondtam el, Grace, hogy kioktassalak vagy elvegyem a bátorságod. Éppen ellenkezőleg. Hiszek abban, hogy megvan benned a lehetőség, hogy nagy vezető legyél, csakhogy sajnos valószínűleg sokkal kevesebb idő áll a rendelkezésedre, mint amennyire szükséged lenne. e115f
− Ezt hogy érti? − Úgy, Grace, hogy én elmegyek.
e116f
Tizenegyedik fejezeT
EGY VISSZATARTOTT LÉLEGZETTEL KÉSŐBB − Huh! De hogyan? Nem mehet el! – Most nem. Éreztem, hogy hallatszik a pánik a hangomból. Gabriel megvakarta a kötését. − Ma megtalált Sirhan testőrsége. Azért jöttek, hogy egy üzenetet átadjanak. – Megtapogatta az arcát borító véraláfutásokat. Jól elverhették. – Negyvennyolc órám van, hogy önként visszatérjek Sirhanhoz, egyébként az egész falka jön értem. Alig néhány órája még magam akartam Sirhanhoz menni, az a gondolat azonban, hogy Sirhan idejöjjön Rose Crestbe, kifejezetten megrettentett. − Sirhan tényleg idejönne? Gabriel komor tekintettel bólintott. − És hidd el nekem, ez senkinek sem lenne jó. − De hát maga a bétája. Nem tudná meggyőzni? Megkérni, hogy várjon még? – Két héttel ezelőtt még szívesen elküldtem volna Gabrielt, de jelenleg egyike volt annak a kevés embernek, akire számíthattam. Már a távozásának a gondolatától is sikítanom kellett. − Amióta a társa, Rachel meghalt Caleb árulása miatt, Sirhan már nem olyan, mint azelőtt. Ráadásul most haldoklik, mert e117f
nagyon öreg. El tudod képzelni, hogy érezheti magát egy olyasvalaki, aki majdnem ezer éven keresztül fiatal volt, és halhatatlannak érezte magát? Az utóbbi hónapok rohamos öregedése nemcsak a testét, de a lelkét is kimerítette. Nincs olyan állapotban, hogy győzködni lehessen. Úgy néz ki, már csak néhány napja van hátra, és ez kétségbe ejti. A kétségbeesett ember pedig nagyon veszélyes. − Ez azt jelenti, hogy tényleg veszélybe sodorja magát azzal, ha visszamegy? − Ha gyors visszatérésemmel sikerül meggyőznöm Sirhant arról, hogy hűséges vagyok hozzá, nem lesz bajom. Mivel én vagyok a bétája, az a feladatom, hogy ezekben az utolsó napokban mellette legyek. Már ma délután el akartam indulni, de miután hallottam, mi történt apáddal, nem mehettem el. − És most mégis elmegy? − Az lesz az első dolgom reggel. Van ugyanis még egy veszélye annak, ha Sirhan mégis idejön. A nálam jóval öregebb falkatör- vények szerint a régi alfa halálának színhelyén kell megrendezni az új alfa kihívási szertartását. Ha Sirhan itt halna meg, nemcsak Calebet és bandáját vonzaná ide, hanem a világ minden urbat kihívója itt, Rose Crestben gyűlne össze. És nem hiszem, hogy azt szeretnéd, hogy ez a kisváros legyen a harctere minden vérfarkasnak, aki le akar győzni engem. Valóban nem. Olyan sok kérdésem lett volna még Gabrielhez, de mielőtt feltehettem volna őket, szörnyű, gyászos üvöltés hangzott fel a szomszédos erdőből. Daniel. – Jaj, ne! – Felugrottam a székről, és közben véletlenül levertem Gabriel vázlatfüzetét az asztalról. Még mielőtt azonban bármit tehettem volna, már oda is kapott, és megfogta. – e118f
Hallottam Marshtól, a seriff helyettesétől, hogy farkasvadász csapatot toboroz magának, de annyi minden történt ma, hogy teljesen kiment a fejemből. Azt hiszi, hogy Pete Bradshaw-t farkas támadta meg, és most, hogy meghalt... Ráadásul ezüstgolyóik is vannak. − Ez elég rossz fejlemény. – Gabriel felállt, s a jegyzetfüzetét és a ceruzáit egy hátizsákba pakolta. − Tennem kell valamit – kaptam az ingzsebemben lapuló holdkő felé. Gabriel a karomra tette a kezét. − Hadd menjek én! Jólesne most egy kis futás, hogy átgondoljam a dolgaimat, neked pedig pihenned kell. Megtalálom Danielt, és biztonságos helyre vezetem, sőt, reggelig mellette is maradok, nehogy veszélybe sodorja magát. A vállára vetette a hátizsákját. − Várjon! – szólaltam meg, majd elővettem a zsebemből a holdkövet, és az asztalra tettem. Gabriel levegő után kapott, ahogy meglátta. Kinyújtotta felé a kezét, és láttam, hogy nagyon szeretné megérinteni a követ. Bólintottam. Megérintette az ujjával, mire a testében dolgozó feszültség szemmel láthatóan lecsökkent. Nagy áldozatot hozott azzal, hogy a holdkő gyűrűjét a bátyámnak adja. Valószínűleg évszázadok óta nem kellett ilyen hosszan holdkő nélkül élnie. Egy pillanatig szerettem volna elvenni tőle, megijedtem, hogy Gabriel megpróbálja ellopni, ahogy Talbot is tette. Aztán megráztam a fejem: a farkas önzése miatt érzem csak így. Inkább néztem, hogyan töltődik fel a kő reményteljes erejétől. − Hol találtad? – kérdezte, amikor végre visszahúzta a kezét. − Talbot rejtegette előlem. Csak most tudtam meg, hogy már tegnap óta nála van. Amikor... amikor megtudtam, majdnem e119f
megöltem. – Talán mégiscsak van valami ebben a haragdologban. − Szeretném, ha elvinné Danielnek – mondtam. – Szeretném, ha meggyógyítaná vele. Én nem tudom, hogyan kell. − Én sem. Nem igazán. Vannak elképzeléseim. Azt hiszem, olyasféle folyamatról lehet szó, mint amikor apádat próbáltuk meggyógyítani. Felé kell irányítani az energiát, úgy, hogy a holdkő legyen a szűrője. Azt azonban sajnos egészen biztosan tudom, hogy nem nekem kell őt visszahoznom. – Gabriel felvette a követ és visszaadta. – Csak te vagy rá képes. Összeharaptam a számat, és megmarkoltam a követ. És mi van, ha megpróbálom visszaváltoztatni Danielt, de csak rontok a helyzetén, mint apánál? − Miért én? − A kettőtök kapcsolata miatt. Úgy vélem, te vagy Daniel biztos pontja. A pányva, ami az emberléthez köti. Azt hiszem, csak neked van meg hozzá a képességed, hogy visszahozd az emberi oldalát. Bólintottam, de közben rájöttem, hogy ezt igazából magam is tudtam. Csak én tudom megtenni, ahogy csak én gyógyíthattam meg egy évvel ezelőtt is. Amikor először tapasztaltam meg a Daniel és köztem lévő kötést – hónapokkal ezelőtt, amikor az Angyalok kertjébe elvitt –, úgy éreztem, mintha összepányváztak volna minket, mintha én lennék az kapcsolata az élettel. Mintha én lennék egyedül képes biztonságban tartani. – A haragod próbálja szétszakítani ezt a kapcsolatot. Éppen ezért muszáj, hogy minél gyorsabban megoldd ezt a problémát. Amíg ezt nem teszed meg, nem szabad megpróbálnod visszaváltoztatni Danielt, mert talán örökre elveszíted. e120f
Nagyot nyeltem, képtelen voltam válaszolni. Hiába volt nálam a holdkő, Gabriel tudta, hogy még nem vagyok készen a használatára. Sőt, én is tudtam, hogy nem vagyok rá kész. Daniel üvöltése egyre hangosabb lett. Talán ő is tudja. − Most muszáj elbúcsúznom. Ma éjjel megvédem Danielt, de reggel el kell mennem. – Felállt, és meghajolt felém: a derekától hajtotta meg a felsőtestét, kezét a szívén tartva, mintha a királyi család tagja lennék. – Hiszek benned, Isteni Ajándék. Tudom, hogy te és Daniel arra hívattatok, hogy nagy dolgokat tegyetek az urbat számára. Aztán, még mielőtt vitába szállhattam volna a meggyőződésével, kifordult az ajtón. Így inkább úgy döntöttem, hogy hálás vagyok a segítségéért. Hiszen már csak néhány órán keresztül áll a rendelkezésemre.
e121f
Tizenkettedik fejezeT
KÉSŐBB, DE MÉG AZNAP ESTE Apa rosszabbul van, mert eltoltam a gyógyítását + nálam van a kő, de nem használhatom + félek, hogy a haragom elűzi tőlem Danielt, mégsem tudom, hogy szabaduljak meg tőle + Gabrielnek, egyetlen megbízható segítőmnek el kell mennie, különben a városom természetfeletti erők háborús övezetévé válik = LEGJOBB RECEPT ALVÁS ELLEN Megpróbáltam tévét nézni, hátha elálmosodom, de csak a helyi híreket tudtam fogni. Ezek pedig a raktártűzről szóló legfrissebb fejleményekről voltak tele, a tűz ugyanis átterjedt az elhagyott vasútállomásra, és már a háztömb többi épületét fenyegette. Közben időnként apa állapotáról is hírt adtak (még mindig kritikus). A másik sztori, ami még érdeklődésre tartott számot, Pete Bradshaw halála volt. A telefon csöngeni kezdett, így megnyomtam a távirányítón a kikapcsológombot, éppen akkor, e122f
amikor egy riporter mikrofont nyomott szegény Ann Bradshaw orra alá. A vezeték nélküli kagylón megnéztem, ki hív. Carol néni. Még korábban kerestem magamnak egy darab madzagot a konyhai mindenes fiókban, és a nyakamba akasztottam vele a holdkövet. Most erőért fohászkodva megragadtam, és felvettem a telefont. Carol néni azonnal prédikálni kezdett, hogy rögtön fel kellett volna hívnom, és nem az esti hírekből kéne értesülnie apáról, amiből máris kiderült, hogy a robbantásról szóló hírt még Cincinnatiban is leadták. Mindezeken túl előtörtek belőle az eddig lappangó anyai ösztönök, mert a következő percekben arról kellett győzködnöm, hogy ne jöjjön ide Charityvel és Jamesszel csak azért, hogy velem legyen. − Jól vagyok. Jamest és Charityt meg úgysem engedik be az intenzívre, mert még nincsenek tizenhárom évesek, szóval azt hiszem, a legjobb, ha ott maradnak. Szerintem nem bírnák ki, hogy nem mehetnek be hozzá, ha itt vannak. – Sőt, azt is tudtam, hogy Charitynél semmiféle meggyőzés nem hatna, ezért az is megfordult a fejemben, hogy megkérem Carol nénit, egyáltalán ne beszéljen erről az egészről neki, de akkor eszembe jutott, mennyire dühös lenne később, amikor megtudja. Az azonban tényleg nem hiányzott, hogy ők hárman ide jöjjenek. Ahhoz túl veszélyes volt errefelé, és túl sok volt a megőrzendő titok. Még egyszer, régebben megígértem Jamesnek, hogy vigyázok rá, és ezt most csak úgy tudtam betartani, ha nem engedem ide. Carol néni azonban egyáltalán nem akart hallani a témáról, ezért alig öt perccel azután, hogy befejeztem vele a beszélgetést, egy másik támadást kellett visszavernem – ezúttal Kramer nagyiét, Floridából. Ha nagyapának nem lettek volna mostanában e123f
egészségügyi problémái, akkor számíthattam volna arra, hogy rövid időn belül megjelennek az ajtó előtt. Miután a telefonokkal végeztem, még éberebb voltam, és mivel nem tudtam leküzdeni az érzést, hogy valami értelmes dolgot csináljak, felmentem a szobámba és nekiálltam a házi feladataimnak, sőt, Daniel elmaradt dolgainak is. Közben többször cifrákat gondoltam, mivel csak három közös óránk volt, így például a matekházijáról lövésem sem volt. A közös házink pedig a holdfogyatkozásról, ami csillagászatórára kellett, szombatra tolódott, lévén akkor lesz holdfogyatkozás. Így ezeket visszatettem a hátizsákomba, ahol kezembe akadtak Mr. Barlow trentonos ajánlólevelei. Kinyitottam a fiókomat, és előhúztam a nagy, fehér borítékot, amelyben a trentonos felvételi papírjaim voltak. Amióta megkaptam, csak egyszer vettem kézbe és emlékeztem, mennyire vaskosnak éreztem, erre most kettő is van, és péntekig meg kéne csinálnom. Ugyan a jelen problémáimhoz képest jelentéktelen dolognak látszott, de Trenton Daniel legnagyobb álma, és apának igaza volt: Danielnek szüksége van egy lehetséges jövőre, ha tényleg visszajönne. A jelentkezési lap kitöltése nem nehéz, csak időigényes, amíg Daniel nevére kitöltöm. Az esszék azonban igazán megrémítettek. Arról sem volt fogalmam, mit kellene írnom válaszként a saját nevemben, hát még másvalakiében. Hosszú ideig bámultam a feltépett kék borítékot, majd visszadugtam a fiókomba. Majd, gondoltam, és folytattam a háziírást. Felvettem Daniel kémiakönyvét és az ágyamra telepedtem. Ha valami, hát a kémia biztosan segít majd, hogy gyorsan elaludjak. Meg hát úgy gondoltam, mivel tavaly jártam kémiára, bizonyára meg fogok tudni birkózni Daniel feladataival. Csakhogy amint e124f
kinyitottam a könyvet a tizedik fejezetnél, eszembe jutott, amikor tavaly a könyvtárban Pete Bradshaw-val ugyanezt az anyagot tanultuk közösen. Néha teljesen kiment az agyamból, hogy Pete és én nemcsak partnerek voltunk a kémialaborban, hanem barátok is. Ez még azelőtt volt, hogy rájöttem, milyen erőszakos fickó lapul a Letterman dzseki és a háromszorosan is fenyegető mosoly mögött. És mielőtt igent mondtam volna Jude-nak, aki Daniel ellen akart fordítani. Meg az előtt az éjszaka előtt, amikor a belvárosban elromlott a kocsim, és Pete megijesztett, mert eljátszotta, hogy a Markham utcai szörny próbál elkapni. Mindezt azért, hogy úgy tehessen, mintha ő mentene meg. És azelőtt, hogy a karácsonyi tánckor megtámadott az iskola és a parókia közötti utcácskában. Nem az én hibám volt, hogy kiborult. Nem miattam volt ostoba fráter, aki azt hitte, megkaphat mindent – vagy mindenkit –, amit csak akar. Nem én itattam le és vettem rá, hogy támadjon meg a karácsonyi tánckor... És hát, nyilván nem jött rá, hogy máshogy kellene csinálnia. Alig néhány hete ő ment neki Danielnek a barátaival. És ki tudja, mit akart aznap éjjel velem tenni, amikor a Klubban belefutottam. Aznap éjjel, amikor aztán annyira megverték, hogy kómába esett. Megérdemelte. − Nem – vágtam oda a farkasnak. Volt egy pillanat, még korábban, amikor a farkas meggyőzött arról, hogy Pete tökéletesen megérdemelte, amit kapott. Ez azon a délutánon volt, amikor szinte teljesen elveszítettem az uralmat önmagam fölött, amikor a fejemben lévő farkas Daniel ajtajához vezetett, és őrületemben gyakorlatilag meg is támadtam. e125f
Semmivel nem vagy jobb, mint Pete. Danielnek gyűlölnie kellene azért, amit kis híján vele tettél. Nem csoda, hogy el akar hagyni. A farkas sokszor olyan gyorsan váltogatta a taktikáit, és csapott le a kétely legapróbb jeleire is, hogy néha nem tudtam mit tenni ellene. Szinte szétmarcangolt belülről. Nem vagyok olyan, mint Pete, győzködtem magamat. Én azért veszítettem el kis híján az uralmat magam fölött, mert egy szörnyeteg lakik a fejemben, aki azokat szeretné bántani a leginkább, akiket szeretek. Pete-nek nincs meg ez a mentsége. Ő teljesen ember. Mégis egy állat lett belőle. Váratlanul átfutott a gondolataimban Pete képe, ahogy a kórházi ágyon feküdt, és az orvos próbálta újraindítani a szívét. Annyira másmilyen volt ma az arca. Mintha csupán torz maszkja lenne annak, aki valójában volt. Mindazt, amit Pete tett, saját akaratából tette, mégsem érdemelte meg, hogy meghaljon. Az utóbbi évben azt mondtam magamnak, hogy megbocsátottam neki mindent, amit velem tett, de vajon tényleg így volt? És most már túl késő... És akkor, mi történik, ha túl sokáig várok arra, hogy mindenki másnak megbocsássak? RÉMÁLOM Valószínűleg elaludtam az ágyamon, a könyvek és a papírkupacok tetején, mert az egyik pillanatban még olvastam, a másikban már abban az utcában álltam, amelyikben Pete megtámadott a karácsonyi tánc éjszakáján. A fehér ruhámat és a lila selyemövet viseltem, éreztem az éjszaka hidegét a bőrömön, bár tudtam, hogy csak álmodom. e126f
Ez nem a kellemes danieles álmok közé tartozott: ez rémálom volt. Ezt abban a pillanatban tudtam, hogy rájöttem: nem vagyok egyedül az utcában. Pete is ott volt, ugyanolyan dühösen és veszélyesen, mint azon a szörnyű éjszakán. A bennem dolgozó félelem és elszánt menekülési vágy is ugyanolyan valóságos volt. Az álom előrehaladt, és én újra átéltem annak a rettentő éjszakának az eseményeit: Don Mooney, ahogy leszúrja Pete-et, aztán csaknem megfojt, miközben megpróbálja csitítani a sikolyaimat. A segítségemre siető Daniel, majd ketten együtt, ahogy meg-próbáljuk levadászni Jude-ot, és minél messzebb vinni az iskolától azelőtt, hogy átengedné magát a vérfarkas átoknak. A rémálomban kénytelen voltam újra átélni a pillanatot, amikor Jude megtalál minket a parókia tetején, és újra végignéztem, ahogy Daniel holdkövét ledobja a tetőről. Jól emlékeztem arra is, ahogy válaszul Daniel hátrahajtja a fejét és sikoltva felüvölt. KEDD, KORA REGGEL Egyenes derékkal ültem föl az ágyamban, kezem-lábam belegabalyodott az ágyneműbe. Odakint az ég még a reggeli szürkés-lilás színben pompázott. Először azt hittem, hogy Daniel üvöltésének a hangja ébresztett fel a rémálomból, de aztán újra hallottam a hangot, és rájöttem, hogy a mobilom csöng az ágyam mellett. Elképzelni sem tudtam, ki hívhat ilyen korán reggel, de örültem, hogy kirángatott abból a szörnyűségből. Valahol azonban olyan gondolat is motoszkált bennem, hogy talán azért kellett újra végigélnem azt a szörnyű éjszakát, mert Isten így büntetett meg, amiért elhanyagoltam. Anélkül, hogy a hívó nevét megnéztem volna, kinyitottam a készüléket. − Halló – mondtam kissé rekedtesen. e127f
− Grace – hallottam April hangját. A szokásosnál jobban
remegett. – Láttad már a mai reggeli híreket? − Nem, hiszen még – az órára néztem – alig hat óra van. − Ma korán felkeltem, hogy csináljak Jude-nak reggelit. Tegnap este nagyon rosszkedvű volt, és úgy gondoltam, hogy ha valami otthoni kajával meglepem, talán attól jobban érzi majd magát. De amikor a konyhában bekapcsoltam anya rádióját... meghallottam, mi történt a városi kórháznál... – Olyan zaklatott volt, hogy nem tudta befejezni a mondatot. − Mi? – Apával történt valami? Jaj, csak nehogy apa legyen az! − A kórház parkolójában halott nőt találtak. A nyugati oldalon található ligethez közel. Az egyik intenzíves nővér volt az. − Micsoda? – Egyszerre könnyebbültem meg, hogy nem apáról volt szó, és ijedtem meg attól, amit ez jelenthet. – Tudják már, mi történt? − Azt mondják, vadállat támadta meg. Ez rossz hír volt. Nagyon-nagyon rossz. Hallottam, amikor Marsh megbízott azt mondta, hogy még egy támadás, és összehívja a hajtócsapatot. Még akkor is, ha a támadás mélyen a város szívében volt, mivel már két halott is van, semmi nem tartja vissza a vadászokat attól, hogy Daniel után vessék magukat. Aztán eszembe jutott, ahogy a fehér farkas abból a ligetből figyelt, amikor a kórházat elhagytam. De nem, az nem lehet... Ő nem tenne ilyet... Bármivé is lett Daniel, gonoszságnak még a csíráját sem éreztem benne. − Mit mondtak, mikor történt? − Nem sokkal éjfél után. − Hála istennek. – Daniel addigra már visszaért Rose Crestbe. Még nem volt tíz óra, amikor hallottuk az üvöltését, és Gabriel e128f
megígérte, hogy vele lesz egész éjjel. Ha szükséges, be tudom bizonyítani, hogy nem ő volt az. Ekkor azonban új gondolat ütötte fel a fejét bennem: mi van, ha valaki azt szeretné, hogy Danielre lehessen fogni... ahogy az öcsém is megrendezte tavaly azokat a támadásokat, amelyekkel Danielt akarta ellehetetleníteni. Megráztam a fejem. Megártott, hogy Jude tavalyi bűneiről rémálmodtam. Jude egész éjjel be volt zárva. Az egész éjszakát a parókián töltötte Zach és Ryan felügyelete alatt. − Grace, nekem... el kell mondanom neked valamit. − Mit? − Tegnap éjjel kiengedtem Jude-ot. − Mit csináltál? − Nagyon leverte apád esete, és könyörgött, hogy engedjem ki, mert meg akarta látogatni. Nem voltam képes nemet mondani. Elküldtem Zachet és Ryant, aztán kiengedtem. Megígérte, hogy visszajön, azt mondta, legfeljebb két órát lesz távol. Megesküdött rá, hogy csak megnézi apádat, és siet is vissza. − És láttad is, mikor jött vissza? − Nem. Anya felhívott és szörnyen dühös volt, mert nem értem haza fél tizenegyre, pedig megbeszéltük. Muszáj volt hazamennem, és fogalmam sincs, mikor... – Mély levegőt vett. – Gracie, szerinted lehetett Jude a tettes? Meghalt egy nővér abból a kórházból, ahol apám fekszik, és a bátyám egész idő alatt szabadon volt. Valószínűleg még mindig szabadon van, és Isten tudja, mit csinál. Előtört az összes Judedal kapcsolatos félelmem, amelyeket elnyomtam magamban, amióta kijelentette, hogy haza akar jönni. e129f
− Igen. – Becsuktam a telefont, és kirohantam a házból,
egyenesen a parókia felé. Saját szememmel kellett látnom a bizonyítékot.
e130f
Tizenharmadik fejezeT
NÉHÁNY RÖVID PERCCEL KÉSŐBB Bár a bokám rengeteget gyógyult a csaknem teljes éjszakai pihenes hatására, mégsem futhattam teljes sebességgel, mert Rose Crest lakói közül sokan ébren voltak már. Szenvedésnek éreztem, hogy lassítanom kell, mintha csak a reggeli kocogásomat végezném, ami, jöttem rá később, sokkal meggyőzőbb is lehetett volna, ha legalább cipőt húzok indulás előtt. Ráadásul még mindig a kórházban kapott halványzöld műtősruha volt rajtam. Elfutottam Mr. Day mellett, aki éppen reklámtáblákat állított fel a boltja mellett, és befordultam a Crescent utcába. Amikor láttam, hogy senki nincs a közelben, gyorsítottam, átsprinteltem a templom parkolóján, egyenesen be az épületbe. A lépcsőn levágtattam a sötét alagsorba, még a villanyt sem kapcsoltam fel. Mihez kezdjek, ha Jude nincs itt? És mihez kezdjek, ha mégis itt van? Egyenesen a ráccsal elválasztott tárolóhoz rohantam, és két kézzel megmarkoltam a rácsokat. Az ajtaja be volt csukva, sőt, be is volt lakatolva, de az „őrhely” székeken nem ült senki. − Jude! – kiáltottam be a sötét lyukba. – Jude! Nyögést hallottam, és valami megmozdult a raktár mélyén. − Grace, te vagy az? e131f
Pislogtam néhányat, majd koncentráltam, amíg a pupillám mögött meg nem éreztem a mostanra már ismerőssé vált pattanást. Éjszakai látásomnak köszönhetően a sötét formákat kapott, és megláttam Jude-ot, aki éppen akkor tápászkodott fel a raktárrész sarkában álló keskeny heverőről. Hosszú haja kócos volt, és úgy dörzsölte a szemét, mintha érkezésem a legmélyebb álmából ébresztette volna. − Reméltem, hogy ma végre eljössz. – Pislogott párat, majd kezével megdörzsölte az arcát. – Mennyi az idő? Hát itt van! És aludt. Jude visszajött. Ennek muszáj jelentenie valamit. Csak megpróbálja fedezni magát – sziszegte a farkas. – Azt akarja, hogy ártatlannak gondold. − Te csináltad? – kérdeztem. – Te ölted meg a kórháznál azt a nővért? Jude rám bámult. − Miről beszélsz? Milyen nővért? Amióta úgy döntöttél, hogy zár alatt kell maradnom – mutatott a rácsokra –, ki sem mozdultam innen. − Ne hazudj! April elárulta, hogy múlt éjjel kiengedett. Azt is tudom, hogy a kórházba mentél. És most meghalt ott egy nővér. Egy vadállat ölte meg, nem sokkal éjfél után. Jude felpattant a heverőről, és az ajtóhoz viharzott. Megragadta a rácsokat, a kezei pont az enyémek fölött voltak. − És ez volt az első gondolatod? Hogy én tettem? Öklével rácsapott a rácsra, mire az közvetlenül az arcom előtt megzörrent. Rádöbbentem, hogy a lakat puszta formaság. Ha akarná, zsanérostól kitéphetné az ajtót. Nem léptem hátrébb, de a szemébe sem néztem. Túlságosan féltem attól, amit ott láthatnék. − Inkább válaszolj. Te voltál az? e132f
− Visszajöttem volna, ha én teszem? − Válaszolj! Mit csináltál tegnap este? − Egyenesen bementem a városba, megnéztem apát, aztán
azonnal visszajöttem ide. Nem beszéltem senkivel, sőt nem öltem meg senkit, amíg nem voltam itt. Tizenegyre vissza is értem. – A tévé felé bökött, amit még apa állított fel neki a cellában. – Ha akarod, eljátszhatom neked, mi történt az Esti Show-ban. Az a színész, akiről April annyit áradozik, szteppelt a műsorvezető asztalán, és rárúgta a kávét az egyik szupermodellre. Nagy balhé lett belőle – mondta kissé keserű hangsúllyal. Elengedtem a rácsokat. − Muszáj volt tudnom. − Szép dolog, Grace, mondhatom. Már több mint egy hete itthon vagyok, és amikor először meglátogatsz, azért jössz, hogy gyilkossággal vádolj. Bezzeg amikor Daniel jött vissza, egy héttel később már meg akartad csókolni. Azért jó tudni, hányadán állunk. A szavaiban annyi igazság volt, hogy úgy éreztem, mintha arcul csaptak volna. Hátraléptem a kaputól. – Jude, én... − Tűnj innen! – morgott rám. − Jude, kérlek! − Menj innen! – ordította, és ismét mindkét kezével a kapura csapott. A zsanérok felsikoltottak. – És ne is gyere ide vissza többé! Ha ti ketten azt gondoljátok, hogy én tényleg egy vadállat vagyok, a legjobb, ha rohadtul távol tartjátok magatokat tőlem! − Jude... − Kifelé! – harsogta, és olyan volt, mintha ki akarna törni az ajtón.
e133f
Visszabotladoztam előcsarnokba.
a
lépcsőhöz,
és
felmásztam
az
NAPKELTEKOR A parókia külső lépcsőjén ültem, és néztem, ahogy az ég szürkésliláról lassan fényes sárgára válik Rose Crest dombjai fölött. A friss szín éles ellentétben volt sötét hangulatommal. Gyűlöltem magam, amiért gondolkodás nélkül ilyen szörnyűséggel vádoltam Jude-ot. Ennyit a békekötésről... De azt is tudtam, hogy nagy butaság lett volna egyáltalán nem gyanakodni rá, arról nem is szólva, hogy még simán kiderülhet, mégis ő követte el a gyilkosságot... Hah! Már megint itt vagyunk! Az viszont biztosan jelent valamit, hogy tegnap este visszajött. Persze, tökéletes alibit – suttogta a farkas. És az mit jelent, hogy bár egész idő alatt meglett volna a lehetősége arra, hogy kitépje magát a rácsok közül, mégis hagyta, hogy bezárva tartsuk? Játszik veled. Jaj. Megmarkoltam a holdkő függőt, és kiszorítottam a farkas hangját a fejemből. Ha nem álmodom azt a szörnyűséget a múlt éjjel, ha nem élem újra át, ahogy Jude enged a vérfarkas átoknak, nem lennék most ennyire paranoiás, normálisan végiggondolkodtam volna a történteket, és nem támadtam volna le Jude-ot a vádaimmal. Egyébként is, mi volt annak az álomnak a célja? Miért akarta a tudatalattim – vagy éppen Danielé, vagy bárkié, aki a REM-fázisomban szándékozott valamit a tudomásomra hozni hogy éppen azokat az eseményeket éljem át, amelyek a parókia tetején történtek? e134f
Talán Isten ezzel akar büntetni... Vagy Daniel próbálja továbbra is azt üzenni, hogy a parókiakertben keressem a holdkövet. Hiszen ő még nem tudja, hogy megtaláltam. Hogy most is a nyakamban lóg. Az viszont nyilvánvaló, hogy még nem állok készen a használatára. A düh, amit tegnap este éreztem, amikor saját anyámra is rá akartam támadni, vagy Talbotot szét akartam tépni, amikor az árulásáról tudomást szereztem, megrémített. Pont úgy emésztett fel, ahogy Gabriel megjósolta. Most ismét támadt, és a bátyám esett áldozatául. Mindenkit elüldözök magam mellől. Még jobban megszorítottam a holdkő függőt. A végén még azelőtt elveszítem Danielt, hogy visszaváltoztatnám. És végül teljesen egyedül maradok, a fejemben lévő farkas lesz az egyetlen társam.
e135f
Tizennegyedik fejezeT
KÉSŐBB Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Tanítási nap volt, de már a puszta gondolattól, hogy tanórákon üljek vagy olyan haverokkal beszélgessek, akiket minden pillanattal idegenebbnek éreztem, rosszul lettem. A következő órákat inkább azzal töltöttem, hogy ide-oda bóklásztam, mint egy búvóhelyet kereső, kóbor kölyökkutya. Valamikor hazamentem lezuhanyozni és átöltözni, később meg hogy, hogy nem Maryanne Duke régi házánál kötöttem ki. Hamarosan már a betonlépcső előtt álltam, amely Daniel régi alagsori lakásához vezetett. Itt élt, mielőtt az erdőbe menekült volna. Elég sokáig állhattam ott elveszett arckifejezéssel, mert végül Zach kidugta a fejét a nappali egyik ablakán, és megkérdezte, jól vagyok-e. Halálra rémített. − Aha – nyögtem ki. – Ti ketten nem mennétek el, hogy Judera vigyázzatok? Kissé összekaptunk, és nem hiszem, hogy jó, ha most egyedül hagyjuk. − Persze – mondta Zach. Csaknem boldognak látszott, hogy valami feladatot kapott. Erről eszembe jutott, hogy előző alfája inkább katonának, mint egyszerű fiúnak kezelte. Lassan lesétáltam a lépcsőkön, és kinyitottam a Daniel lakásába vezető öreg, sárga ajtót. Néhány percig a szobája közepén álltam, és mélyen magamba szívtam a lassan e136f
nyomtalanul elillanó illatát. Aztán erőt vettem a kezemen és a lábamon, megmozdultam, felvettem néhány füzetet az asztaláról, sőt a félig kitöltött trentonos jelentkezési lapját is megtaláltam a borítékban. Mindezeket viharvert laptopjával együtt a hátizsákomba gyömöszöltem, aztán átnéztem a rajztáblákat és a kifeszített vásznakat, amelyek a falnak döntve álltak, és kiválasztottam a legjobbakat. Reméltem, hogy ugyanazokat, amelyeket ő is betett volna a trentonos portfoliójába. A szívem összeszorult, amikor becsuktam magam mögött a lakásajtót, mert az jutott eszembe, ha nem sikerül Danielt visszaváltoztatnom, a nálam lévő dolgai lesznek talán emberi oldalának az utolsó nyomai a világban. A következő állomás a kórház volt, ahol váltakozva vagy apa ágya mellett ültem és mozdulatlan kezét fogtam óránként húsz percig, mivel ennyi volt az engedélyezett idő, amelyet a szobájában tölthettem, vagy a pszichiátriára vezető lift mellett álltam, amely anyámhoz vezetett. Amikor már sem apa monitorjainak pittyegését, sem a felvonó csengőjét nem bírtam tovább hallgatni, elmentem a kórház büféjébe, és egy üres asztalon kinyitottam Daniel laptopját. A füzeteit és a számítógépes fájlokat átlapozva hat különböző esszévázlatot találtam a trentonos jelentkezéshez. Jók voltak, de egyiket sem fejezte be. Kiválasztottam a legjobbat, és kiegészítettem azokkal a dolgokkal, amiket Daniel mondott régebben arról, hogy a tehetségét az emberek életének a javítására szeretné használni. Csak remélni mertem, hogy az én szavaim is képesek a szenvedélyét közvetíteni. A büfé közönsége folyamatosan cserélődött, és már-már kikapcsoltam a gépet, hogy visszamenjek újra apa szobájába, amikor észrevettem, hogy az egyik Word fájl nekem van címezve: Grace-nek. e137f
Az egeret a névre húzva azon gondolkodtam, mit tartalmazhat. Vajon mit szólna Daniel, ha megtudná, hogy megnyitottam. És vajon képes lennék nem megnézni? Hiszen egyértelműen nekem szól. Rákattintottam, és megnyitottam a fájlt, mert tisztában voltam vele: úgysem lennék képes mást csinálni, amíg nem tudom, mit írt nekem Daniel. A fájl egy verset tartalmazott. Grace-nek A hűvös, éjszakai levegőn sétáltam Néztem, ahogy fújja a leveleket a szél Ugyanaz a szél, amely az ablakomban fütyül Ahogy zsúfolt alagsorokban dobozba zárt gondolatok Öngyilkos gondolatok Válogatott kártyák és képeskönyvek Rólad szóló kusza gondolatok táncolnak Lassan sétálni és tisztán gondolkodni Nézni, ahogy felkel és lebukik a Hold Mezítlábas és gyertyafényes sétákra gondolni Álmomban fogyasztott nagy vacsorákra Puha, selymes érintésekre, ibolyaszínű pillantásokra Beleszagolni az éjszakába, s várni, hogy megálljon a gondolat Várni és nézni, ahogy a csillagok tovább forognak e138f
És akkor jöttél, és megállítottad a csillagokat Szavaiddal lehívtad a holdat az égről — És azt álmodtam, hogy sosem akartam sétálni De megláttam a csillagokat és megláttam arcod És semmik voltak hozzád képest Vidám, fénylő szépségedhez képest Megbocsátó szeretetedhez képest Ahhoz képest, ahogy szeretlek Szememet elárasztották a könnyek, az utolsó pár sort alig tudtam elolvasni. Annyira fájt a szívem, hogy a mellemre kellett szorítanom a kezemet. De ez a fájdalom nem a szomorúságból fakadt, hanem abból, ahogy a bennem lévő űr most ismét feltöltődött Daniel szerelmének örvénylő, lüktető melegével. Honnan tudta, hogy éppen erre van szükségem? Hogy is kételkedhettem benne? Hogyan is engedhettem, hogy a haragom eltaszítsa tőlem? Nem hagyhatom, hogy megtörténjen. Muszáj tennem valamit. Valójában nem is úgy kószáltam egész nap, mint egy kóbor kutya, céltalanul. Én az elől futottam, amit tudtam, hogy meg kell tennem, már azelőtt, hogy Gabriel tegnap este kimondta volna. Összeszedtem az asztalon heverő dolgokat, és lassan a kicsi kórházi kápolnához sétáltam, amely mellett a büfé felé tartva elhaladtam. Más volt, mint apám Rose Crest-i temploma, inkább steril, mint szent hely, de tudtam, ha akarom, Istent itt is e139f
megtalálom. Továbbra is lassan az oltárhoz lépkedtem. Térdre rogytam, és azt tettem, amit oly sokáig féltem megtenni. Először, azóta, hogy ott feküdtem vérezve és készen a halálra a Sötét Királyok raktárában – imádkoztam. Bocsánatért. Vezetésért. Békéért. Azért, hogy képes legyek Danielt visszahozni
e140f
Tizenötödik fejezeT
KÉSŐ DÉLUTÁN Amikor végül eljöttem a kórházból, sokkal könnyebbnek éreztem magam, mint az utóbbi napokban bármikor, az időjárás azonban sötétre és felhősre váltott. Az eső illata ott lógott a levegőben. Még egy dolgot meg kellett tennem Rose Crestben, mielőtt hazamehettem és elbújhattam az üres lakásban a küszöbönálló vihar elől. Beálltam a főutcán lévő posta parkolójába, és a hátizsákommal együtt besétáltam. Kisebb vagyont fizettem azért, hogy Daniel dokumentumait minőségi papírra kinyomtassam, aztán a két csomagot expressz kézbesítéssel feladjam a Trentonba. Az egyik csomag kövér, bélelt boríték lett, a másik egy nagy portfóliós doboz, amelyet spárgával átkötöttem. Mindkettőre Daniel lakásának a címét írtam válaszcímnek. Amikor kifelé indultam a parkolóba, gyakorlatilag belefutottam Katie Summersbe, aki a saját portfóliós dobozát hozta a postára. − Hali! – mondta. – Látom, mindketten ugyanarra jutottunk. Te sem akartad péntekre hagyni a jelentkezési feladását, mi? − Aha – feleltem, jóllehet a saját jelentkezési papírjaimnak még neki sem álltam. Ahogy a dolgaim álltak, ki tudja, mit hoz a péntek, de jó volt tudni, hogy legalább Daniel jelentkezését sikerült elintéznem. e141f
− Csoda, hogy volt rá időd – mondta Katie. – Hallottam
apukádról, és aztán ma nem voltál suliban sem, azt hittem, nem fog menni... Ezzel most azt akarta mondani, hogy örülne, ha apám balesete miatt nem sikerült volna leadnom a jelentkezésemet? Akaratlanul is elkomorodtam. Katie szabadkozni kezdett. − Nem... nem úgy értettem. – Zavartan megmozdult, kezében a portfóliós dobozzal. – Nagyon sajnálom, ami apukáddal történt. − Köszi, de most már mennem kell. – Ahogy megkerültem, akaratlanul is az jutott eszembe, hogy Daniel meg az ő jelentkezése egyszerre, ugyanabban a szállítmányban megy a Trentonba. A tiédet meg még el sem kezdted – vicsorgott a farkas. Az nem számít – mondtam a hangnak. – Tudom, hogy Daniel is mennyire törődik velem. Még te sem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről. − Figyi, Grace! – szólalt meg mögöttem Katie. Visszanéztem rá. Szabadkozva elmosolyodott. − A szüleim nincsenek itthon, és néhány régi barátom még az előző helyünkről meglátogat. Úgy tervezik, hogy elmegyünk egy buliba, ami holnap este lesz. Eljöhetnél velünk. Talán jót tenne, ha kieresztenéd kicsit a gőzt. Bár Katie a szó minden értelmében a riválisom, nem könnyű utálni. − Ööö... koszi. De azt hiszem, kihagyom. – Az életem elég bonyolult volt partik nélkül is. – Sok szerencsét! – mutattam a dobozára. − Köszi, neked is... – kezdett volna bele, de dudák hangos tülkölése nyomta el a szavait. Felemeltem a szemöldökömet. e142f
− Biztos a vadászok azok! – kiabálta túl Katie a zajt, amely a
posta előtti utca egészét betöltötte. – Az iskolában is kihirdették, hogy aki akar, csatlakozhat hozzájuk. − Farkasvadászok? – Úgy éreztem, mintha a gyomromban hatalmas kő nőtt volna. Otthagytam Katie-t, és az épület elejéhez siettem. Itt egy csomó kisteherautó gyűlt össze, tele férfiakkal és kamaszfiúkkal, szinte az egész főutcát eltorlaszolták. Csaknem minden teherautót teleraktak fegyverállványokkal, és jó néhány ember kezében puska volt. − Mi folyik itt? – kérdeztem Justin Fletchert, aki apja terepjárójának a hátuljában ücsörgött. − Megyünk vadászni. – Elvigyorodott. – Nem hallottad, hogy a polgi kétszáz dolláros vérdíjat tűzött ki annak a farkasnak a fejéért, ami az erdőben szokott üvöltözni, a Bradshaw család meg kétszer annyit ajánlott fel annak, aki a holttestét elhozza. Ötszáz dollár egy farkasért, ezt nehéz felülmúlni. − Szent szar – morogtam, bár leginkább olyat akartam káromkodni, amitől a parkolóban tartózkodó vadász mind vörösre pirulna. − És mi van a viharral? – A szürke felhők, amelyek már akkor gyülekeztek, amikor a postára bementem, mostanra szinte teljesen feketévé sűrűsödtek. − Biztos lesznek néhányan, akik kivárnak. – A terepjáró életre kelt, és Justin megragadta a hátsó ülés támláját. – A rádió szerint valószínűleg hamar elül, a városban pedig szinte mindenki szeretne már ma a végére járni ennek. Ekkora fejdíjért a megye összes vadásza az erdőben lesz hamarosan. A seriffhelyettes ráadásul ingyenes lőszert is adott mindenkinek. – Felemelt egy kis dobozt, amit azonnal felismertem. A szívem a torkomban dobogott. A Day’s Marketben látott ezüstgolyók voltak. e143f
Ahogy a terepjáró kihajtott, rohanvást indultam a parókia felé, szerencsére a bokám már teljesen meggyógyult. Azonnal a gondnoki lakáshoz mentem, ami az épület mögött volt, és verni kezdtem az ajtót. Reméltem, hogy Gabriel még ott van. Szükségem volt a segítségére. Talán felhasználhatná lelkészi képességeit arra, hogy lebeszélje a vadászokat. Nem valószínű. Akkor elmondhatná, mit tegyek. Segíthetne megtalálni Danielt. Hiszen mégiscsak ő látta utoljára. Miután néhány másodpercig nem válaszolt senki, eszembe jutott az előző esti beszélgetésünk. Azt mondta, hogy már reggel elindul. Lassan lenyomtam a kilincset, és bekukucskáltam a lakásba. Üres volt, csak a matrac és a kis íróasztal maradt a szoba sarkában, aminek egyszer Gabrielt nekilöktem. Ezen kívül ottlétének minden nyoma eltűnt, kivéve egy darabka papírt az egyébként üres matracon. Amikor felemeltem, láttam, hogy rólam készült rajz – eltekintve a lány arcán látható magabiztosságtól. Az a lány annyira öntudatosnak látszott, annyira késznek a kihívásokra, hogy nem lehettem én. Megfordítottam a rajzot, és láttam, hogy a hátuljára azt írta „az Isteni Ajándéknak”, majd alatta egy üzenet: „Nemsokára találkozunk. Gabriel.” Ő maga nem volt sehol. Gabriel elment, és én tényleg teljesen egyedül maradtam. Kimentem a kis helyiségből, vissza a kocsimba. Hazavezettem, de más utat választottam, mint az erdőbe tartó autókaraván. Jobb ruhákra volt szükségem – futócipőre és dzsekire –, mielőtt a magam hajtóvadászatára indulhattam volna. A kórház kápolnájában vezetésért imádkoztam, így tudtam, hogy az ösztöneimet kell követnem. Most már rajtam múlott. Most kellett Danielt megmentenem. e144f
Tizenhatodik fejezeT
FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB Mire átöltöztem a futónadrágomba, pólóba és dzsekibe, az ég már teljesen fekete volt. Kiléptem a kertbe, hogy kijussak az erdőbe. Az éjfekete felhők eltakarták a korai csillagokat. Megéreztem az eső előszelét a levegőben. Remélhetőleg nem fog elülni a vihar. − Kérlek, édes istenem, legyen nagy vihar! – suttogtam. Talán ha szakadni kezdene az eső, a vadászok nagy része hazatérne. Talán az elég lenne, hogy az ötszáz dolláros jutalmat ellensúlyozza. Vagy legalább lelassítaná őket. Ahogy átmásztam a kerítésen keresztül az erdőbe, villám szelte át az eget, mintha valaki fehér festéket fröccsentett volna egy fekete vászonra. Aztán a mennydörgés is megérkezett. A vihar közeledett. Kövér esőcsepp fröccsent szét a karomon, mintha a gondolataimat szeretné aláhúzni. Ahogy beszaladtam az erdőbe, további kövér esőcseppek hullottak rám. Még csak csepergett, de tudtam, percek kérdése, hogy szakadni kezdjen. Újabb hatalmas csattanás csendült a fülembe, de ezúttal nem volt villámlás. Egy lövés? e145f
− Ne! – kiáltottam. Úgy árasztotta el izmaimat az erő, mintha
adrenalininjekciót nyomtak volna a szívembe. Szinte rakétaként cikáztam a fák között, földkupacok fölött. Fogalmam sem volt, honnan jött az előbb visszhangzó lövés, de követtem az ösztöneimet, vagy bármi volt, ami a szakadék felé vonzott. Ezen a vidéken itt találkoztam utoljára a fehér farkassal. Ha valaki előbb odaér Danielhez, mint én... Az eső most már sokkal jobban esett, csaknem olyan erővel dongott a földön, mint megdobbanó lábaim. Már majdnem a szakadéknál voltam, amikor a második lövést is meghallottam. Enyhén jobbra kanyarodtam, hogy ez alkalommal lássam is, honnan jön. Gyors, de határozott lépésekkel mozogtam, ügyelve arra, hogy ne csapjak zajt, miközben becsusszantam néhány magasra nőtt bokor mögé. − Már megint mellélőttél – morogta egy mély hang. – Pedig nem szokásod az ilyesmi. − Ezek az átkozott ezüstgolyók tehetnek róla – felelte a másik, igencsak ingerült hang. − Nem repülnek jól. Próbálj meg balra célozni, vagy semmit sem találsz el. Átkukucskáltam a bokrok között, és két terepszínű, vízálló öltözetben lévő vadász mögött találtam magam. Nagy puskáikra szupermodernnek látszó célzókészüléket szereltek. Egyikük lehajolt, ahogy láttam, nyomot vizsgált a sárban. Letörölte az esőt az arcáról, és intett a barátjának, hogy hallgasson. Aztán biccentett neki, s elváltak egymástól, mintha a zsákmányukat akarnák csöndben bekeríteni. Azt a vadászt követtem a szakadék felé, amelyikről az előbb azt mondta a társa, hogy sosem téveszti el a célt, mert ő tűnt veszélyesebbnek. Már azelőtt tudtam, mit találtak, mielőtt megláttam Danielt. e146f
A nagy fehér farkas csak pár méterre állt tőlünk, a szakadék szélén, és a nem hibázó vadászra meredt, aki éppen felemelte a puskáját. A piros pont, amellyel a puska lézeres irányzéka a célt megjelölte, alig néhány centivel lebegett a farkas szíve mellett. A fehér farkas vicsorogni kezdett, majd felmordult. Hátralépett, mire egyik hátsó lába megcsúszott a szakadék szélén. A vadász vállára koncentráltam, s megéreztem az elégedettségét, amitől forrni kezdett a belsőm. Ahogy azonban az ujja a ravaszra feszült, felugrottam egy kőre, majd a hátára vetettem magam. A vadász felkiáltott, a puska elsült, a golyó pedig elrepült, mielőtt letepertem volna. Meg sem mozdult, miközben rajta feküdtem. Felsóhajtottam, az oldalára fordítottam, és észrevettem, hogy egy vágásból a homlokán vér szivárog. A szívem az ijedtségtől hevesen kezdett verni. Nem akartam bántani. Már éppen ki akartam tapintani a pulzusát, amikor felnyögött. Visszahúztam a kezem. − Hé! – kiáltott a másik vadász. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy felém fut az esőben, felemelt puskával. – Mit csináltál vele? – Amikor jobban megnézett magának, megtorpant: egy kamaszlány állt eszméletlen, százkilós barátja fölött. – Hát te ki vagy? Ekkor ismertem fel a férfit. Pete Bradshaw egyetlen nagybátyja, Jeff Bradshaw volt az. Csak egyszer találkoztam vele, két nyárral ezelőtt, amikor a családom részt vett Pete nővérének az esküvőjén. Majdnem teljesen úgy nézett ki, mint Pete apja, csak szőke volt, és csupán néhány évvel idősebb, mint mi. April majdnem elájult, amikor Jeff felkérte az esküvőn.
e147f
Most mi a fenét csináljak? Nem volt időm arra, hogy kigondoljak valami jó kifogást, ráadásul ha hagyom, hogy túl sokáig nézegessen, még fel is ismerhet... A fehér farkas hangosan felmordult, mire Jeff a meglapuló állat felé fordult, hogy rálőjön. Mielőtt azonban befejezhette volna a mozdulatot, melléugrottam, megragadtam a puskája végét, kirántottam a kezéből, és úgy suhintottam meg vele, mintha baseballütő lenne. A puska tusa nagyot reccsent, ahogy a feje oldalához csapódott, mintha hazafutást sikerült volna ütnöm. Eszméletlenül, de lélegezve rogyott a földre a barátja mellé. Az eső egyre jobban esett, és reszkető testemre rátapadt az átázott ruha. Miközben dörgött és villámlott, a fehér farkas hátrahajtotta a fejét, és újabb hatalmas üvöltést eresztett az ég felé. Az a vadász, akit elsőnek ütöttem le, felnyögött, mintegy válaszként. Nemsokára magához tér. Muszáj elvinnem innen Danielt. − Gyere! – mondtam a fehér farkasnak, és intettem. Felnyüszített, és attól féltem, hogy elfut. − Kérlek, gyere! Óvatosan felém lépett, amíg orra csaknem a mellkasomhoz ért. Ujjaimmal beletúrtam nedves nyaki sörényébe. − Még nincs vége. Amíg biztonságba nem kerülsz. Úgy nyögött fel, mintha értené. − Akkor menjünk.
e148f
Tizenhetedik fejezeT
HAZAFELÉ Futás közben is szakadt az eső a nyakunkba. Mintha monszunfelhő keveredett volna Minnesota fölé. Oldalamon a fehér farkassal, kezemben a két zsákmányolt puskával rohantam át az erdőn. Lábunk minden lépéssel mélyen a sárba süllyedt. Imádkoztam, hogy az eső mossa el a nyomainkat. Mi van, ha Pete nagybátyja, Jeff felismert? Vajon emlékszik majd rám? Hiszen olyan sok pénzről van szó, arról nem is beszélve, hogy nyilván a fejét ért ütésért is bosszút akar állni: biztos voltam benne, hogy ezek ketten amint magukhoz térnek, utánunk erednek. Hogy ez mikor lesz, nem tudtam. Eddig nem volt szokásom másokat leütni. Az otthonom irányába tartottunk, mert fogalmam sem volt, hová máshová mehetnénk. Hol máshol rejthetnék el egy hatalmas fehér farkast? Daniel lépései elbizonytalanodtak, és kocogásra lassított. – Jól vagy? Ahogy rám nézett, megcsillantak a szemei. Szőre ugyanolyan ázott volt, mint az én ruhám, a pofájáról csörgött a víz. Felnyüszített, tett még pár tétova lépést, aztán megállt. Nyöszörögve leült, és rázni kezdte a fejét, mintha ingerült lenne, vagy mintha fájna valamije. e149f
− Gyere! – suttogtam hangosan. – Nem maradhatunk itt. Nem
biztonságos. Visszanézett abba az irányba, ahonnan jöttünk – arra, ahol a vadászok voltak –, és vicsorgott. A vicsorgás azonban nyüszítésbe fordult. Megrázta az egyik mellső lábát, mire észrevettem, hogy vérzik a válla. − Eltalált az egyik golyó? Válaszként újra nyüszített. Nem csoda, hogy nem tudott tovább futni. Most mi a fenét csináljak? Hogyan rejtsek el egy hatalmas, sebesült fehér farkast? − Kérlek, próbálj meg jönni! Muszáj továbbmennünk! Vajon tényleg érti, amit mondok? Lihegett párat, majd előrébb sántikált. Megtettünk vagy tíz métert, de ekkor megint megállt, s láttam, hogy az összeesés határán van. Tudtam, hogy sebesült lábán nem képes tovább futni. Bárcsak emberré tudna változni, akkor nem a lába, hanem a keze lenne sérült, azt pedig nem kell a futáshoz használnia. És ha ember lenne, könnyebb volna elrejteni is. A vadászok farkast keresnek, nem egy srácot. Éreztem a mellemhez tapadó holdkő melegét, és eszembe jutott, mit mondott Gabriel, hogyan változtathatom vissza Danielt. Előhúztam a holdkövet a nyakamból, és ahogy felemeltem, hintázott párat a hosszú száron. Hirtelen nagyon nehéznek tűnt, mintha a döntésem súlya is benne lenne. Hiszen nemcsak vezetésért imádkoztam, hanem azért is, hogy vissza tudjam hozni Danielt. A szükséges eszköz a kezemben van, de az erőnek belőlem kell származnia. Vajon készen állok rá? Meg tudom csinálni? Kiabálást hallottam a távolból, de ahhoz viszont túl közelinek éreztem, hogy megnyugodjak. Nem kell sok idő, és felfedeznek. e150f
Muszáj megtennem most, vagy késő lesz. Muszáj készen állnom. − Édes istenem, remélem, hogy azt teszem, amit helyes. A holdköves nyakláncot a farkas nyakába akasztottam, egyik kezemet az egészséges válla mögé helyeztem, másik kezemmel pedig amilyen erősen tudtam, a mellkasához szorítottam a követ. Először ki akart szabadulni, éreztem, hogy menni akar. Féltem, hogy fájdalmat okozok neki, de félre kellett tennem ezt a félelmet. Vettem néhány mély lélegzetet, kiürítettem az agyam, és megnyitottam magam, hogy az összes pozitív energiámat átsugározzam a kőbe. Minden morzsányi szeretetet és szerelmet, amelyet Daniel iránt éreztem a szívemben, a lelkemben, megpróbáltam felé irányítani. A meleg kő egyre forróbb lett a kezemben, úgy égetett, mintha izzó kénkő lenne a kezemben, de nem engedtem el. − Gyere vissza hozzám – mondtam Danielnek, mire villanásnyi energia futott át rajtam. A lábujjaimnál kezdődött, fel a lábaimon, a mellkasomon, úgy éreztem, a szívem mindjárt szétrobban, aztán a karomba ment át, a kezembe, majd a holdkőbe. Egyszerre fény csapott fel a tenyerem alól, egyenesen az izzó kőből. Olyan hatalmas erő tört ki belőle, hogy hátralökött, én pedig belehullottam a sárba, és a fehér farkast is elengedtem. Pont fölöttem villám futott végig. Felnéztem, mire egy pillanatra elvakított az erős fény. Pislogtam néhányat, de amikor visszanyertem a látásomat, a fehér farkas nem volt sehol. A hely, ahol az előbb ült, üres volt. − Ne – mondtam, és párszor körbefordultam, hátha meglátom. Vajon a villám ijesztette el? Nem láttam a nyomát az ázott talajban. Most hogyan fogom újra megtalálni? Az eső végigfolyt a hajamon, a homlokomon, egyenesen a szemembe. Próbáltam e151f
letörölni, de sikertelenül. Még a szuperlátással sem láttam messzire a viharban. − Daniel! – kiáltottam fel. – Hol vagy? Tettem pár lépést arrafelé, amerre igyekeztünk. És akkor, meghallottam magam mögött. Rekedt hang, alig hallható a vihar zajában. Az a hang, amit, attól féltem, nem hallok többé... Most, hogy mégis meghallottam, a szívem majd’ szétvetette a mellkasomat. − Gracie? – nyögte. Megfordultam, sietségemben majdnem elcsúsztam a sárban. Valaki volt ott. Az esőn keresztül emberi alakot vettem ki, ahogy egy fatörzsnek támaszkodik. Teste alsó részét elfedték az ágak. Tettem egy tétova lépést felé, de túlságosan ledöbbentem ahhoz, hogy higgyek a szememnek. Aztán még egy lépést. Aztán még egyet. Mintha egy egész élet telt volna el, mióta megindultam. Már olyan közel volt, hogy csaknem megérinthettem. Szőke haja a víztől barnának látszott, a homlokába lógott, és még vizesen is hullámos volt. Ámulva néztem, ahogy az eső lefolyik a hajáról végig az arcán, belefut az állán lévő vájatba, lecsorog a nyakára, a kulcscsontnál kis tócsába gyűlik, majd tovább folyik a mezítelen mellkasára. − Daniel – suttogtam, attól félve, hogy megint álmodom. − Gracie – nyújtotta felém egyik remegő kezét. Megragadtam, mire magához húzott. Mindkét kezével megfogta az államat, ajkaink találkoztak, és máris egymást csókoltuk – eső és könny keveredett az arcunkon. Úgy csókolt, mintha attól félne, hogy soha többé nem csókolhat. Átöleltem meztelen mellkasát, és megremegtem, ahogy forró bőréhez értem. Sohasem akartam elengedni. e152f
Ám ekkor fájdalmasan felkiáltott és elhúzódott. Megláttam a vőrös, hólyagos csíkot bal vállának izmain, ahol az ezüstgolyó átszakította a bőrét. Megremegett, teste rángatózni kezdett, és olyan erővel kiáltott fel, hogy tudtam, nem pusztán a golyó ütötte sebtől szenved. Mintha a belső részeit akarta volna szétszaggatni valami. Újabb lövések hangzottak mögöttünk. Egyre közelebbről. Valaki rátalált a nyomunkra? Kezemmel megtámasztottam Daniel remegő testét, de kicsúszott a szorításomból, és a földre rogyott. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy Danielt látva ne kezdjek sikoltozni. Úgy feküdt a sárban, mintha halott lenne.
e153f
Tizennyolcadik fejezeT
NÉHÁNY PERCCEL KÉSŐBB Forró volt. Tüzelt a homloka. Ahogy hazafelé támogattam, a bőrömön a hideg eső ellenére is kiütött az izzadság, annyira meleg volt a teste. Úgy éreztem, mintha nukleáris tűz égetné. Kapkodó lélegzetvétele megijesztett. A testén néhány percenként roham-szerű remegés futott végig. Nem tudtam, mi baja, csak azt, hogy a lehető leghamarabb biztonságba kell vinnem. Legalább annyira magához tért, hogy állni tudott. Így, hogy kezével a vállamat ölelte, és rám nehezedett, képes voltam járni. Hurcoltam magam után – még jó, hogy legalább a lábai engedelmeskedtek –, át az erdőn. Mire elértem a kertünk hátsó kerítését, csaknem összeestem a kimerültségtől. Nem tudom, honnan szedtem annyi természet-fölötti erőt, hogy átlódítsam. A két puskát elrejtettem a hátsó veranda alatt – féltem, ha az erdőben hagyom, a vadászok megtalálják, Danielt pedig bevittem a házba. Teste csúszott a rátapadt sártól, és még mindig tűzforró volt. Halkan nyöszörgött, majd kisiklott a kezemből, és elterült a konyha linóleumpadlóján. Hogyan lehet valakinek ilyen magas láza? Hirtelen azt kívántam, bárcsak itt lenne anya, hiszen ő nővér. Annak nyilván nem örülne, hogy a barátom anyaszült meztelen fekszik a konyhapadlón, de jobban tudná, mit kell kezdeni egy e154f
ennyire súlyos beteggel. A lehető leggyorsabban le kell vinnem a lázát, de abban is biztos voltam, hogy pár Algopyrin nem lesz elég. Nagyot nyögve újra felemeltem, és felvittem az emeleti fürdőszobába. Beültettem a kádba, az... ööö... derekára kéztörlőt terítettem, és kinyitottam a csapot. A hideg vizet a lábára eresztettem, és ellenőriztem a hőfokot. A víz, ami elhagyta a csapot, hidegebb volt, mint a kinti eső, de gyorsan felmelegedett, ahogy a forró bőréhez ért. Lefutottam, kivettem egy egész vödör jeget a mélyhűtő jégkészítőjéből, és felvittem. − Kérlek, ne gyűlölj nagyon – mondtam Danielnek, majd ráborítottam a vödörnyi jeget. Felnyögött, szemét egy pillanatra félig kinyitotta. Legalább eszméletén van. Bőréről gőzölgött a pára. A vállán lévő felhólyagzott sebbe beletapadt a sár. Nem akartam, hogy elfertőződjön, ezért megmostam a kezemet és a karomat, aztán felvettem egy maréknyi immár hideg vizet, és a vállára locsoltam, majd átszappanoztam. Amennyire óvatosan csak tudtam, átmostam a vállát. Amikor az ujjam hozzáért a sebhez, megrándult a fájdalomtól. Ahogy leöblítettem a koszt, a válla hátsó részén is hasonló sebhelyet találtam. A golyó itt távozhatott, miután csontot nem érve áthatolt a karján. Ahol az ezüstgolyó a testével érintkezett, égett felületet hagyott maga után. Igencsak fájdalmasnak látszott, de legalább attól nem kellett félnem, hogy elvérzik. Lemostam a karjait, aztán a hátát, végül a mellkasát, és próbáltam nem gondolni arra, mennyivel nagyobb most minden testrésze. Daniel mindig magas volt, de vékony testalkatú. Izmai azonban most nagyobbak és keményebbek voltak, mint amilyenre emlékeztem. Még az álla és az arccsontja is markánsabb lett. e155f
Minden tökéletes formájú rajta. Mintha maga Adonisz fürdőzne a kádamban. Miután lemostam, megsamponoztam a haját, és kidörgöltem belőle az egyheti erdei kóborlás mocskát. Ahogy fölé hajoltam, hogy a már tiszta, nedves haját kifésüljem a homlokából, felemelte a kezét, és megérintette a karomat. Sötét szemét kinyitotta, és egy pillanatra a szemembe nézett. − Köszönöm – mondta halkan, bár kissé csattogó fogakkal. Aztán újra becsukta a szemét, és megborzongott. Megérintettem a homlokát, és éreztem, hogy most már kimondottan hideg, bár a jég régen elolvadt a vízben. Valamit rosszul csináltam? Gyorsan átöltöztem a jóganadrágomba és egy laza felsőbe, a koszos ruhámat pedig bedobtam a mosógépbe, és ráöntöttem egy jókora adag mosóport, hogy a sáros bizonyítékot eltüntessem. Utána hoztam egy tiszta pizsamát Jude gazdátlan szobájából. Daniel a flanelnadrágot hagyta, hogy ráadjam, de a felsőt nem vette fel. − Nem akarok újra belázasodni – mondta kissé elkékült szájjal, mire arra gondoltam, vajon egy csók felmelegítené-e. Ehelyett azonban száraz törülközőt terítettem a vállára, és az ágyamhoz támogattam. Alig ért oda, lábai megbicsaklottak. − Nem igazán tudom ám, hogy mit csinálok – mondtam, miközben betakargattam. – Talán segítségért kellene mennem. – Nem akartam magára hagyni, de mi van, ha több segítségre van szüksége... − Ne! – nyögte, és belekapaszkodott a kezembe. – Kérlek, maradj velem! Bólintottam, majd bemásztam mellé az ágyba. Hozzábújtam, hogy a testemmel segítsek neki felmelegedni, de csakhamar ismét felment a láza, és jégtömlőket kellett hoznom a fagyasztóból a e156f
homlokára. Aztán egyszerre csak megrázkódott, és a takaróba kapaszkodva felsikoltott, mintha valamilyen láthatatlan erő próbálná elragadni. − Biztos, hogy ne menjek segítségért? – kiabáltam túl a sikolyát. − Talán Dr. Connors... − Ne! – rázta meg a fejér Daniel. Megragadta a karomat, és meztelen mellkasához húzott. Úgy kapaszkodott belém, mint fuldokló a mentőövbe. – Azt akarom, hogy maradj itt ma este. Nehogy elmenjek megint... Ekkor jöttem rá, hogy mi történik: Daniel nem beteg volt, és nem is az ezüst okozta a rosszullétét. Testében küzdelem zajlott. Azért küzdött, hogy ember maradjon. Átöleltem, és teljes erőből szorítottam – rajtam múlott, túléli-e ezt a küzdelmet.
e157f
Tizenkilencedik fejezeT
SZERDA REGGEL Nem engedtem el Danielt, a hőhullámok és a hideg szakaszok alatt, a fájdalomkiáltások és az elkékült ajkáról szinte suttogva elhangzó farkasszerű vonyítások alatt is folyamatosan a karomban tartottam. Végül jóval három után nagyot sóhajtott, és már nem szorított annyira. Bőre nem volt sem túl hideg, sem túl meleg, és már nem kapkodott levegő után, hanem rendesen lélegzett. Megfeszült izmaiból távozott a feszültség, és mély álomba szenderült. Sokáig néztem. Aranybarna haját kisimítottam a homlokából, ujjaimat finoman végighúztam tökéletes vonalú állán és arccsontján. Óvatosan, nehogy felébresszem, csókokat leheltem a homlokára. Nem tudtam ellenállni. Szerettem volna mélyen magamba vésni minden vonását. Úgy éreztem magam, mint aki az elmúlt héten – amelyet legalább egy évszázad hosszúságúnak éreztem – a mennyet és a poklot is bejárta. De most már itt van Daniel, és csak ez számít. Valamikor bizonyosan elaludtam a karjában, mert néhány órával később arra ébredtem, hogy valaki kisimítja a homlokomból a hajamat, majd óvatosan megcsókol.
e158f
Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam Danielt, ahogy mellettem fekve engem néz. Ajkát épp csak egy kicsit húzta el, de legalább mosolygott. − Hahó – mondtam, és felkönyököltem. – Hogy vagy? − Jobban, mint tegnap este. – Sötét szeme úgy méregette az arcomat, mintha évek óta nem látott volna. – Köszönöm, hogy mellettem maradtál. – Közelebb hajolt, és finoman megcsókolt. Erre a nyakánál fogva közelebb húztam magamhoz, és erőteljesen visszacsókoltam. − Ugye, ez nem álom? – kérdezte Daniel. – Olyan valószerű álmaim voltak, hogy komolyan megkínoztak. − Remélem, hogy nem az – mosolyogtam bele a bőrébe. – Nem könnyű elhinni, hogy tényleg itt vagy, ugye? − Hát akkor talán próbáljuk meggyőzni magunkat. Ez alkalommal hosszabban csókolóztunk. Csak akkor hagytuk abba, amikor már egyikünk sem kapott levegőt. − Emlékeztess majd rá, hogy ébredjek gyakrabban az ágyadban! – mondta Daniel. Mosolya most már erőteljes volt, sőt, csintalan. − Dehogyis! Soha, de soha többé! – Eltoltam magamtól, miközben játékosan a karjára csaptam. − Au! – kiáltott fel, és megragadta a karját a vörös, hólyagos seb alatt, amit az ezüstgolyó ütött rajta. − Bocs – mondtam. – Mit gondolsz, meg tudod gyógyítani? Megrázta a fejét. − Már próbáltam. Biztosan a tiszta ezüst miatt – mondta. – Nem sokat tehetek, majd szépen meggyógyul magától. Rohadtul fáj, de azért bírom használni a karomat. Nem tudod, hogy kaptam? – intett a seb felé. Aggodalmasan vontam össze a szemöldökömet. e159f
− Nem emlékszel?
Megrázta a fejét. − Meglőttek. Néhány vadász az erdőben. Egy egész sereg vadász keresett, ráadásul Mr. Daynek köszönhetően ezüstgolyóik is voltak. – Megérintettem a vállsebe alatti vörös bőrt. – Örülök, hogy csak atszaladt rajtad. Nem tudom, arra képes lettem volna-e, hogy kiszedjek egy golyót belőled. Komolyan nem emlékszel, hogy meglőttek? − Minden olyan kusza. Van néhány kép innen és onnan... Tényleg fejbe vágtál valakit egy puskával? − Igen. Az egyik vadászt, aki éppen le akart lőni téged, szóval van mentségem. − Tökéletes – vigyorodott el. − És arra emlékszel, hogyan jutottunk ki a raktárból? – kérdeztem, miközben azon gondolkodtam, vajon az emlékei mennyire épek. − Részben. Az megvan, hogy a farkasokkal harcolsz. Aztán emlékszem, hogy leugrottam az erkélyről, és ezzé a szuperfarkassá változtam. Ami viszont azelőtt meg azután történt, teljesen ködös. Inkább érzésekre emlékszem, mint eseményekre. Például arra az érzésre, hogy mindent megtennék, csak hogy megmentselek... – Rám nézett, és tudtam, hogy az jutott eszébe, amikor majdnem meghaltam. – Aztán amikor farkassá változtam, éreztem, hogy mekkora ereje van, és hogy vonz valahová. Azt akarja, hogy tegyek meg valamit. Menjek el valahová. Találjak rá valamire. De mindegy volt, milyen messzire mentem, nem találtam semmit. Keresztül-kasul futkároztam az erdőben, hogy megtaláljam, noha tudtam, hogy nem vagyok rá képes. És bár nem akartam menni, vonzott. Még mindig nem tudom, mit kerestem. e160f
− Örülök, hogy visszaváltoztál és hogy sosem akartál megölni
senkit. − Nem, azt soha. Egész idő alatt egyszer sem éreztem, hogy gyilkolnom kéne, nem úgy, mint amikor fekete farkas voltam. Az egyetlen szenvedélyem az volt, hogy megvédjelek. Rosszat azonban nem éreztem sem irántad, sem más iránt, sőt, most sem érzek. Olyan, mintha nem is vérfarkas lennék. Hanem valami teljesen más faj. Daniel közelebb húzott, én pedig a mellére fektettem a fejem, és hallgattam egy szem szíve dobogását. Megérintettem a karját. Az ezüst továbbra is olyan hatással volt rá, mint egy vérfarkasra, de értettem, miért mondja azt, hogy másnak érzi magát. − De akkor mi lehetsz? – kérdeztem hangosan, ám amint a szavakat kimondtam, már tudtam is. Daniel meghalt akkor éjjel a templomban, amikor a kést a szívébe döftem, hogy meggyógyítsam, hogy megöljem a démon farkast, amely a lelkét a markában tartotta. És ő meghalt a démonnal együtt. Csakhogy visszajött. Gyógyultan. Sőt, több mint gyógyultan. .. Az, ahogy a képességei visszatértek pár hónappal később, de gonosz mellékhatások nélkül... meg az átalakulás, amin keresztülment, hogy fehér farkassá változott, amikor segíteni, sőt, megmenteni akart, és nem feketévé, amilyen a gyógyulása előtt volt. És ahogy most a teste kinézett. Mintha mindene... tökéletessé vált volna. Gabriel egyszer azt mondta, hogy az urbatok olyanok, mint a bukott angyalok. Ez azt jelenti, hogy Daniel többé nem bukott? – Azt hiszem, hogy újra tökéletes urbat vagy – mondtam. – Olyan, amilyenek eredetileg voltak az Isten Kopói. Azt hiszem, hogy... angyal vagy. − Angyal? – nevetett fel Daniel. e161f
− Igen. − Ez azt jelenti, hogy szerinted... halott vagyok? − Nem. Csak tökéletes.
Daniel mélyen felsóhajtott, és az oldalára fordult. − Hát ebben nem vagyok biztos. Meztelen mellkasára bámultam, ahogy az izmok a vállába kötöttek, majd onnan le a karjaiba. − Látnod kellene magadat. – És éreztem, hogy elvörösödöm. Sötét, mélynek tetsző szemét rám emelte, ajka játékos mosolyra görbült. Megcsippentette a korallszínű ágyneműt. − Szóval soha, de soha többé nem ébredhetek az ágyadban, mi? Felnevettem, de a nevetés inkább csajos kuncogásnak hangzott, ezért még jobban elvörösödtem. − Talán majd valamikor, amikor jobbak lesznek a feltételek. Kezét a tarkómra tette, és közelebb húzott magához. Ajka először csak megérintett, aztán mélyebben megcsókolt. Éreztem, hogy másik keze a derekamra vándorol, ujjai a pólóm aljánál jártak, majd megérintették a bőrömet, aztán meleg ujjbegyei egyre följebb kalandoznak. Csókjai követelőzőbbek lettek, éreztem, hogy vágyik rám. Kezem meztelen hátát simogatta, és közelebb húztam. Legalább annyira kívántam őt, mint ő engem. Keze már elérte a mellkasomat a póló alatt, és ujjaiban éreztem szívdobogását, ahogy a bőrömhöz ért... Daniel hirtelen elhúzta a kezét, aztán felült az ágyon, és távolabb húzódott. Úgy ült, hogy háttal legyen nekem, és letette lábát az ágy túloldalán. A vágyakozás még mindig ott bizsergett a bőrömben. − Jól vagy? – kérdeztem. Mögé ültem, de nem mertem hozzáérni ujjaimmal az egészséges vállához sem. − Bocs – mondta. – Kicsit bepörögtem. Nem akarom, hogy a vágyam útjába álljon annak, amit elhatároztunk. – Tudtam, miről e162f
beszél: hónapokkal korábban eldöntöttük, hogy várunk. Valahol mélyen, a vágyakozásom alatt, amely még mindig azt követelte, hogy érintsen meg a kezével, s én is úgy tegyek, tudtam, hogy igenis meg akarom tartani azt az ígéretet, amit egymásnak tettünk, még ha pillanatnyilag nehéz is felidézni, miért is jó az nekünk. Előrehajoltam, és csókot nyomtam a két lapockája közé, majd ujjaim végigfutottak a bőre alatti izmokon. − Köszönöm – suttogtam a hátának. Nagyot sóhajtott, majd felállt, és úgy lépett el az ágytól, hogy láttam, egyetlen érintésem elég lenne ahhoz, hogy teljesen elveszítse maga fölött az uralmat. Pontosan tudtam, mit érez. − Azt hiszem, találnom kéne valami pólófélét. Mennyi az idő? Az órára pillantottam. − Hűha! Majdnem kilenc. Szerintem ma már nem érünk be időben a suliba – nevettem. Mintha annyira menni akartam volna. Daniel is elnevette magát. − Talán dél körül elmehetnénk, hogy megtegyük a szégyenkört a büfé körül. − Nincs miért szégyenkeznünk. – Lerúgtam a lábamról a takarót, és az ágynak ahhoz a végéhez másztam, ahol Daniel állt. Tétováztam, nem voltam biztos benne, hogy elő kell vennem a kérdést, ami mostanában bennem kavargott. – Figyi, azok a feltételek, amiket az előbb említettem... Tudod, akkor este, amikor Caleb raktárában bezártak minket a pincébe. Emlékszel, mi történt? − Csak pár részletre. Nagyon zavaros. Mintha egy kirakó lenne a fejemben, amit össze kéne passzítanom, de a darabok fele hiányzik. − Arra emlékszel, hogy megkérdezted...? e163f
Hogy hozzád, megyek-e feleségül? De képtelen voltam hangosan kimondani. Mi van, ha igazából nem is akarta megkérdezni? Mi van, ha csak félelemből tette, nehogy elveszítsem a jövőbe vetett hitemet? Mi van, ha nem is emlékszik, hogy megkérdezte, és ha most rákérdezek, akkor teljesen őrültnek gondol? Daniel közelebb lépett, hozzám hajolt, és kezével megfogta a combom külső részét. Ahol megérintett, bizsergett a bőröm. − Mire kellene emlékeznem? – kérdezte. Ráébredtem, hogy olyasvalakinek ígértem oda a kezem, aki nem is emlékszik rá, és összeszorult a szívem. Talán nem is akarta megkérdezni, és éppen ezért nem emlékszik. Szándékosan blokkolja. − Semmire – mondtam, és elhúzódtam. − Ne, Gracie! – ragadta meg Daniel a karomat. Fájdalmas arccal húzott fel magához, amíg egészen előtte nem álltam, és erősen megszorított, hogy ne tudjak elfutni. – Bármit is akarsz kérdezni, nekem igenis fontos. És látom rajtad, hogy neked is. Ne titkolj semmit előlem! Úgy nem működik ez a kapcsolat, legalábbis többé nem. Együtt vagyunk ebben a helyzetben, bármi is legyen. Láttam, hogy komolyan gondolja. Talán mégsem annyira őrült a gondolat, hogy megkérte a kezem, még ha nem emlékszik is rá. − Csak arról van szó... hogy amikor be voltunk zárva... megkérdezted tőlem, hogy... Ez meg mi a fene? – Hátraugrottam, mire a csípőmet beütöttem az ágyba. Kiélesedett hallásom váratlan zajt észlelt, és ettől még azt is elfelejtettem, amit mondani akartam. Daniel felnevetett, és elengedte a kezemet. − Tényleg ezt kérdeztem volna? e164f
Felemeltem a kezem, hogy csöndre intsem, aztán a hallásomra koncentráltam. Jöttek a füleimben a kis koppanások, és a hallásom élesebbé vált, éppen akkor, amikor megint elcsíptem a zajt. Ez alkalommal pontosan tudtam, mi az: egy autó ajtaja nyílott és csapódott. Mégpedig a mi kocsibeállónkon. Aztán újabb zaj, amit rendes hallással is jól lehetett hallani, valaki kulcsot csúsztatott a lenti bejárati ajtó zárjába. Daniel szeme elkerekedett. Ezt már ő is hallotta. − Ki az? – suttogta. − Nem tudom. – Megfeszültek az izmaim. – A szüleim kórházban... A bejárati ajtó nyikorogva nyílt ki. Hallottam, hogy valaki belép a küszöbön. A feszültségtől erő költözött az izmaimba. Ki lehet a házban? És honnan van egyáltalán kulcsa? Caleb és a bandája képe ugrott be, ahogy settenkednek befelé. Hát csak eljöttek értünk is. − James, ne húzd a földön a takaródat! – hallottam egy hangot. Végighullámzott rajtam a megkönnyebbülés. − Carol néni – mondtam Danielnek, és az ablakhoz léptem. Sárga Subaruja a ház előtt állt, a csomagtartó nyitva. Láttam, hogy Charity éppen egy válltáskát emel ki belőle, miközben James baba a lehullott levelek fedte pázsiton cibálta maga után a takaróját. – Charity és James is vele van. Pedig mondtam, hogy ne hozza őket ide. − A te véred. Nem csoda, hogy nem hallgatott rád – mondta Daniel, és csendesen elnevette magát. − Hé – suttogtam hangosan. – Ezt értem... de hogyan magyarázzam el neki, mit keres egy félpucér pasas a hálószobámban? e165f
− Csak mondd meg neki az igazat – vont vállat eltúlzott
közömbösséggel, és felemelte a kezét. – A vérfarkasok mindig pucérak visszaváltozás után. − Hahaha. – Ránéztem „ez nem vicces” pillantással, de én is elmosolyodtam. − Ne aggódj – suttogta Daniel. – Eltűnésben nagyon jó vagyok. Újra kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Carol néni autója mögé fehér terepjáró kanyarodik. − A fenébe! − Mi az? − Wright seriff – mondtam, és néztem, ahogy Marsh-sal együtt kiszállnak a járőrkocsiból. Egyetlen oka lehet annak, hogy ide jöttek. Pedig már-már elhittem, hogy megúsztam. – Azt hiszem, a vadászok a rendőrséghez fordultak. A legjobb, ha most azonnal bemutatod, mennyire vagy jó eltűnésben. Daniel felé fordultam, de ő már nem volt sehol.
e166f
Huszadik fejezeT
FÉL PERCCEL KÉSŐBB Kisiettem a szobámból, le a lépcsőn, így pont meghallottam, hogy Carol néni az ajtónál üdvözli a seriffet. Lassítottam, és próbáltam olyan közömbösen lesétálni a lépcsőn, ahogy csak bírtam. Az előadás kedvéért jókorát ásítottam is. − Kicsit korai ez a látogatás – mondta Carol néni a seriffnek. – Csak most érkeztem. − Apa miatt jöttek? – kérdezte Charity, hangjából kicsendült az aggodalom. − Nem, kisasszony – emelte meg a kalapját Wright seriff. – Grace-nek szeretnénk pár kérdést feltenni. Felnézett, és látta, ahogy sétálok lefelé a lépcsőn. − Glacie! – kiáltott fel James baba. Hozzám rohant, és belevetette magát a karjaimba. Jó szorosan átöleltem, bár a szememet nem vettem le sem a seriffről, sem a helyetteséről. Azok után, ami éjszaka történt, nem lehet véletlen, hogy itt vannak. − Hahó, fiatalember, hogy utaztatok? – kérdeztem az öcsémet. − Sokat – felelte James. – Éhes. − Szia, Grace! – vigyorgott rám Marsh túlságosan is barátságosan. – Kerestünk az iskolában is ma reggel, de nem találtunk. e167f
− Nem éreztem jól magam – mondtam. – Máskor megkértem
volna valamelyik szülőmet, hogy telefonáljon be. − És mióta küld az iskola rendőröket az iskolakerülők után? – kerdezett közbe Carol néni. – Szegény kislány, a szülei mindketten kórházban vannak. Azt hiszem, ilyen esetben érthető, ha kicsit lazábban vesszük a dolgokat. Carol néni sosem volt az a türelmes fajta, és láttam rajta, hogy szeretné végre behordani a csomagokat. Nyilván fél éjszaka vezetett, hogy ilyen korán ideértek. − Nem az iskola miatt vagyunk itt – mondta Wright seriff. – A múlt éjszakával kapcsolatosan lenne pár kérdésünk. − A múlt éjszakával? Vajon miért cseng ilyen hülyén a hangom, amikor egyszerűen csak válaszolni akarok? − Két vadász jött be ma reggel az őrsre. Ők is azok között voltak, akik tegnap kimentek levadászni azt a farkast, amelyik napok óta úgy ordít, hogy az egész városban hallani. Azt állítják, hogy már majdnem elkapták, de akkor valaki megtámadta és leütötte őket, sőt még a puskájukat is elvette. Egy-másfél kilométerre innen történt az erdőben. − Ez igazán rossz hír – mondtam a tőlem telhető legkifejezéstelenebb képpel. – De miért engem keresnek? − Mert a leírásuk teljes egészében illik rád – felelte Marsh. – Sőt az egyikük azt állítja, hogy fel is ismert. Charity döbbenten bámult rám. − Fogalmam sincs, miről beszél. – Vörös „hazugságjelek” égtek a nyakamon. Miért vagyok én ilyen béna, ha hazudni kell? Carol néni gúnyosan felnevetett. − Mármint azt mondja, hogy két felnőtt férfi bement a rendőrőrsre, és azt állította, hogy egy alig százhatvan centis piszkafa-vékony kamaszlány megverte őket, maga meg nem e168f
nevetett a képükbe? Pedig ez elég nevetséges. És most, ha nem bánják, szeretném kipakolni a kocsit, és Jamest letenni aludni. Egész éjjel vezettem, hogy ideérjünk. – Azzal rájuk akarta csukni az ajtót. Marsh bedugta a lábát az ajtórésbe. − Ennek ellenére szeretnénk körülnézni, ha nem probléma. – Egyenesen a szemembe bámult. – Attól félünk, hogy az a személy, aki a vadászokat megtámadta, egy veszélyes vadállatot is rejteget. A farkas, amelyik meglépett a vadászok elől, valószínűleg két halálesetért is felelős. Az egyik egy nővér a városi kórházban, a másik Peter Bradshaw, aki két napja halt meg. − Tessék? – kérdezte Charity halkan. Amikor Pete haláláról hallott, eltátotta a száját. Nyilván még senki sem említette neki. − Ez közbiztonsági kérdés – mondta Wright seriff. − Az unokahúgom értelmesebb annál, minthogy veszélyes állatot hozzon a házba. Minden erőmmel próbáltam nem elvigyorodni. Charity újra furán nézett rám. − Különben is ismerem a jogaimat – mondta Carol néni, és ujjával Marsh felé bökött. – Ha be akarnak jönni, házkutatási engedélyre van szükségük. − Ne – vágtam közbe. – Nyugodtan körülnézhetnek. Semmi rejtegetnivalóm sincs. – Oldalra léptem, és intettem, hogy jöjjenek be. Csak akkor szállnak le rólam, ha megadom nekik, amit kérnek. Bíztam annyira Daniel képességeiben, hogy tudjam, nem fognak rátalálni. − Hamar végzünk – mondta Wright seriff, amikor Marsh-sal együtt beléptek. Hallottam, ahogy bakancsos lábukkal végigjárják a házat, ajtókat nyitnak és csuknak. e169f
Carol néni végig a nyomukban lihegett, és morgott a sár miatt, amit széjjelhagytak. Carol néni és anya kevés dologban hasonlítottak, ez volt egyik, amiben igen. Charity valami olyasmit motyogott, hogy ki kell pakolnia a kocsit, aztán kisietett az ajtón. − Éhes vagyok – mondta James ismét, és rugdosni kezdett a karomban. − Gyere, adok egy kis müzlit – mondtam, miközben szuperhallásommal a seriffet és Marshot követtem, akik éppen akkor indultak, hogy az alagsort átkutassák. Reméltem, hogy az összes sár kimosódott a gépben lévő ruhákból. Beültettem Jamest az etetőszékbe, aztán kinyitottam a kamrát, és elővettem egy doboz gabonapelyhet. Egy tálba öntöttem, és elé raktam. − Ba’á is? – kérdezte James, és túl cukin mosolygott ahhoz, hogy nemet mondhattam volna. Fogtam egy banánt a pultról, és kivettem egy kést a késtartóból. Ahogy azonban hámozni kezdtem, eszembe jutott, hogy a vadászok puskáit betettem a hátsó veranda alá. Tegnap este annyira aggódtam Daniel miatt, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy elrejtsem őket. A hátsó kijárat felé néztem, és felmértem, milyen gyorsan érhetnék a fegyverekhez, még mielőtt a rendőrök visszajönnek. De mit kezdjek velük? Dobjam át a kerítésen az erdőbe? És mi van, ha valamelyikük meglát közben? Mi van, ha elkapnak? − Ba’á, ba’á, ba’á – skandálta James az asztal mellől. − Adom. – A második szeletnél tartottam, amikor Marsh lépett a konyhába. Összerezzentem, aztán felszisszentem. Sikerült elvágnom az ujjamat. A vágás azonnal vérezni kezdett, ezért fogtam egy papírtörlőt, és az ujjam köré csavartam. Marsh megbízott gúnyosan figyelt. Mintha a rezzenés a bűnösségem biztos jele lett volna. e170f
− Ne haragudj, hogy megijesztettelek – mondta. – Nem baj, ha
kint is körülnézünk, ugye? Szerettem volna letörölni azt a vigyort az arcáról. − Egyáltalán nem. A szemem sarkából figyeltem, ahogy kiment a hátsó ajtón a verandára. Éppen a puskák rejtekhelye fölött állt meg. Mit fogok mondani, ha megtalálják? Idegesítően vidám nótát fütyörészve lesietett a verandalépcsőn, aztán eltűnt a szemem elől. Rászorítottam a törlőt a vágásra, és az égető fájdalmat legyőzve próbáltam begyógyítani a sebet. Közben lábujjhegyre állva kilestem az ablakon. Még így sem láttam. Amikor hátrébb léptem, beleütköztem Carol nénibe, aki mögöttem állt. − Mit csinálsz? – kérdezte. − Semmit. – Felmutattam az ujjamat, amely körül még ott volt a véres papírtörlő. – Csak megvágtam magam. Carol néni megemelte a szemöldökét, és éppen mondani akart valamit, amikor a belépő seriff hangja belefojtotta a szót. − Minden tiszta? – kérdezte. Légköri zaj recsegését hallottam, és rájöttem, hogy egy kézi adó-vevőbe beszél. − Minden – felelte a másik hang. A csalódott hangsúlyból tudtam, hogy csak Marshé lehet. – A kertben semmi különös. Hogyhogy nem talált semmit? − Elnézést, hogy így magukra törtünk reggel, asszonyom – mondta Wright seriff Carol néninek. – Úgy látszik, itt minden rendben. − Miért mit vártak? – csattant fel. – De kérem! − Őszintén sajnálom. De muszáj volt elvarrnom minden szálat, ami ebbe az irányba vezetett. Múlt éjjel az egész erdő hemzsegett a vadászoktól, a farkas mégis elmenekült. Nem akartam, hogy bárki veszélyeztesse akár magát, akár más városbelit. e171f
− Ba á! Ba át akalok! – kiáltotta James. Vékony, éles hangján
hallottam, mennyire fáradt. Fogtam egy másik banánt, és miközben hallgattam, hogyan kíséri ki Carol néni a seriffet a bejárati ajtón, egy kenőkéssel gyorsan felszeleteltem. Amíg nem hallottam, hogy elhajtanak, képtelen voltam ellazítani az izmaimat. A hátsó kertbe azonban továbbra sem tudtam kimenni, hogy rájöjjek, miért nem találta meg Marsh a puskákat, Carol néni ugyanis úgy döntött, hogy nekem füstölgi ki magát a kisvárosi élet és a Rose Crest-i önkormányzat hülyesége miatt. Amikor már úgy éreztem, hogy órák óta hallgatom Carol nénit, észrevettem, hogy James elaludt: arca egyik oldala úgy pihent a száraz gabonapelyhen és a banánszeleteken, mintha párna lenne. − Szerintem vidd fel Jamest a szobájába, és dőlj le te is! – mondtam a nagynénémnek. – Megérdemled, hiszen végig te vezettél. Carol néni ásított, és felvette Jamest. Amint felmentek a lépcsőn, kisurrantam a konyhai ajtón a hátsó kertbe. Majd megölt a kíváncsiság. Miért nem találta meg Marsh a puskákat? A verandalépcsőn siettem felelé, amikor meghallottam, hogy valaki utánam pisszeg. Felnéztem, láttam, hogy Daniel a tető szélén egyensúlyozik. Szóval ott bújt el! Felállt, mezítelen lábujjai túllógtak a tető szélén. Ha átlagos lenne, aggódtam volna, hogy leesik. Így azonban néma imádattal néztem, ahogy elrugaszkodott, sőt, még egy szaltót is vetett a levegőben, mielőtt néma csöndben, guggolva földet ért. Az a jelenet jutott eszembe, amikor először beszélt a képességeiről. Akkor lépett le hasonlóan. − Magamutogató – mondtam csípősen, de azért elismerően elmosolyodtam. Akár egész nap el tudtam volna viselni, hogy a mutatványait nézzem. e172f
− Ugyan, ne tagadd, hogy szereted nézni! – Csintalan mosolyát
legszívesebben lecsókoltam volna az arcáról. Hogyan bírtam ki nélküle egy egész hétig? − Igen, szeretem. – Csípőre tettem a kezem. – Csakhogy attól, hogy a seriff elment, vannak még emberek a házban. − Igazad van. – Leguggolt, hogy a konyhaablakból ne láthassák meg. – Te jól vagy? – A véres papírtörlőre mutatott, amit még mindig az ujjam köré csavarva viseltem. − Csak egy kis vágás – mondtam, és levettem a papírtörlőt, hogy megmutassam: már meg is gyógyítottam. Még egy kis, rózsaszín heg sem volt a vágás helyén. − Egyre jobb vagy az öngyógyításban – bólintott. A gyógyítás volt az a képesség, amit a leglassabban sajátítottam el. − Igen, szerintem is. – Közben hangokat hallottam a házból. Koncentráltam és rájöttem, hogy Carol néni beszél valakivel telefonon: a rendőrségi látogatást panaszolta éppen a legújabb pasijának. − Gyere! – intettem Danielnek, hogy kövessen. Szerettem volna új helyet találni a puskáknak, amíg Carol néni nem figyel. Meg-kerültem a veranda szélét, és a réshez mentem, ahová előző éjjel betoltam a puskákat. Jó mélyen benyúltam, majd be is lestem a lyukba. − Ugye Marsh nem vitt ki semmit a hátsó kertből? Daniel megrázta a fejét. − Ha jól emlékszem, üres volt a keze. Miért? − Mert eltűntek... – De magamban sem voltam biztos. Ugyan megesküdtem volna, hogy előző éjjel ide rejtettem a puskákat, de az sem lehetetlen, hogy csak képzeltem azt a részt. Az egész éjjeli kaland olyan szürreálisnak tűnt. Mégiscsak az erdőben hagytam e173f
őket? Megráztam a fejem. Tudom, hogy nem hagytam volna csak úgy ott őket. – Lassan becsavarodom. Esküszöm, pont itt voltak. Nem tudom, mi történt. − De, mik? – Daniel megemelte a szemöldökét. Ő nyilván anynyira rosszul volt, hogy egyáltalán nem emlékezett a puskákra. − Ezeket keresed? – kérdezte egy hang a hátunk mögött. Daniel és én megfordultunk: valaki felemelt puskával állt mögöttünk. KÁBÉ TÍZ MÁSODPERCCEL KÉSŐBB − Charity! – ugrottam fel. – Mi a fenét csinálsz? Amikor megláttam a tizenhárom éves húgomat kezében lőfegyverrel, kis híján szívrohamot kaptam. Félig emelte csak fel, mintha túl nehéz lenne. − Hé, Char! Óvatosan! – Daniel a puska felé nyúlt. – Add inkább ide! − Nem – mondta, és hátrébb lépett. – Amíg meg nem válaszoltok néhány kérdést. − Ne szórakozz, Charity! – szólaltam meg az idősebbik nővér parancsoló stílusában. – Tedd már le! Még elsül. Charity egyik kezét a zsebébe dugta. Előhúzott valamit, és kinyújtott kezén felénk mutatta. Közben majd’ elejtette a nehéz puskát. − Ilyenekkel van megtöltve? – A kezében egy fényes, ezüstgolyó ült. Nem azok a rézszínűek, amelyeket általában puskába töltenek. − Ezek ezüstgolyók, nem? – A másik kezével is megfogta a puskát. − Igen, és veszélyesek. De tedd már le a fegyvert! Nem játék.
e174f
− Tudom – felelte. – És azt is tudom, hogyan kell használni.
Nemcsak neked tanította meg Kramer papa, hogyan kell lőni. Igaza volt, tényleg. Kramer nagypapa mindig egy kicsit cowboynak képzelte magát. Régebben sokszor meghívott minket egy-egy hónapra a nyaralójaba, ahol megtanított, hogyan kell lőni meg halászni. Én nem nagyon szerettem a fegyvereket, de harminc méterről simán lelőttem egy sörösdobozt a fa tetejéről. Charity akkoriban még nagyon pici volt, de most úgy tűnt, jó pár dologra emlékszik, például hogy hogyan kell megtölteni egy puskát. − Igen, és Kramer papát kiverné a frász, ha látná, hogy tartod azt a puskát. Te is tudhatnád, hogy a végén még valaki megsebesül így. – Nagyot szusszantottam. – Na, most pedig add ide szépen! − Vagy mi? Megmondasz Carol néninek? Csak nyugodtan! Utána meg elmagyarázod neki, honnan is kerültek hozzád, mert azt én is tudni szeretném. Megérdemelnéd. Nekem köszönheted, hogy előbb megtaláltam, mint a megbízott. Tudod, milyen mélyen be kellett húzódnom a veranda alá, nehogy meglásson? Még mindig úgy érzem, mintha pókok mászkálnának a hátamon. – Látványosan megborzongott, mire összerezzentem. Nagyon szerettem volna, ha leteszi azt a puskát. − Köszönöm – mondtam, ezúttal rendes hangon. – De tényleg vissza kellene adnod. – Kinyújtottam a kezem, és a puska felé intettem. Vajon miért kereste őket egyáltalán? Charity megrázta a fejét, és még szorosabban fogta a puskát. Ha nem vigyáz, a végén csakugyan lelő valakit. − Tudtam, hogy hazudsz – válaszolt a kérdésre, amit hangosan ki sem mondtam. – A nyakad olyan vörös volt, mint a főtt rák. Csak azt nem értettem, miről hazudsz. De úgy gondoltam, ha tényleg voltál az erdőben, a kerítésen mentél ki, ezért e175f
elhatároztam, hogy körülnézek a hátsó udvarban. Igaz, azt nem vártam, hogy fegyvereket rejtegetsz. És most tudni akarom, miért. És az igazat akarom tudni. Addig ugyanis nem adom vissza ezt a puskát. Hűha! A húgom egy nagy teljesítményű puskával próbál meggyőzni? Hat ha eddig kételkedtem volna, hogy van közünk egymáshoz. .. − Te támadtad meg a vadászokat az erdőben, és te vetted el a puskájukat, ugye? – kérdezte. Megráztam a fejem, de Charity nem dőlt be. − Ha nem te rejtetted a veranda alá ezeket a puskákat, akkor hogyan kerültek oda? − Nem tudom, talán valaki más... − Már megint hazudsz – biccentett vörös foltos nyakamra mutatva. – De nem értem, miért. Miért támadnál meg éppen te két vadászt? Miért lopnád és rejtenéd el a puskáikat? És hogyan? És miért tennél ilyesmit csak azért, hogy valami farkast megments? Ez annyira nem normális. Csakhogy az elmúlt évben nem viselkedtél túl normálisan. Amióta Daniel visszajött. – Danielre nézett, aki a kezét a pizsama zsebébe dugva próbált lazán állni. Ettől nem látszott ártatlanabbnak, viszont nagyon látványosan kidomborodtak a mellizmai. Charity elpirult kissé, nyilván azért, mert most esett le neki, hogy Daniel felsőteste meztelen. Mégiscsak lány, még a nagy fejmosás közepette is észre kell, hogy vegye Daniel testének tökéletességét. Hirtelen összevonta a szemöldökét. − Az... az ott egy golyó ütötte seb? – Megemelte a puska csövét, ami most Daniel vállára mutatott. A gyomrom erre úgy hintázni kezdett, mintha a viharos tengeren hajóznék éppen. – Vagy valami égés? Vagy mindkettő? e176f
Daniel úgy nézett rám, mintha azt akarná kérdezni, mit válaszoljon a kérdésre. Csakhogy nem maradt időm a válaszra. − Istenem! – Charity arcán a halvány vörös pír elmélyült, és szinte láttam rajta, ahogy lassan leesik neki, miről is van szó. – Ezüstgolyók? Szóval a vadászok nem közönséges farkast kergettek, ugye? Persze, hiszen a seriff is azt mondta, hogy az egész város hallotta az üvöltését. Márpedig az nem lehetséges. Egy közönséges farkast két kilométerről már nem lehet hallani. Tudom, mert tavaly a farkasok voltak a bioszprojektem témája. Egyáltalán nem tetszett, ahogy a mondataiban a közönséges szót hangsúlyozta. Az meg még kevésbé tetszett, ahogy a puska a remegő kezében állt: egyenesen Danielre célzott. − Charity, nem tudom, mit gondolsz, miről van szó, de... Charity most felém fordította a puskát, mire ösztönösen felemeltem a kezem. − Ne fordítsd már felénk a fegyvert! − Nem értettem, miért akarnád az életedet kockáztatni holmi farkasért. – A fegyvert visszafordította Daniel felé. – De azthiszem, most már értem. − Mit értesz? – kérdezte Daniel, olyan nyugodtan, mint valami pszichológus. Mintha nem is őt célozná a puska. − A projektem része volt az is, hogy a farkasokkal kapcsolatos mitológiát feldolgozzam. Emlékszem, miket írnak az olyan farkasokról, azaz emberekről, akiket megéget az ezüst. Meg azt is láttam, amikor leugrottál a tetőről, és úgy értél földet, mintha nem lenne valami nagy szám. Normális ember erre nem képes. Felsóhajtottam. − Látod, ezért nem jó ötlet felvágni – mondtam Danielnek. − Tény – felelte vigyorogva. − Ez egyáltalán nem vicces! – Charity most ide-oda fordította a fegyvert kettőnk között. – Nem vagyok hülye, Grace! Tudom, e177f
hogy szerinted semmit nem veszek észre, mivel csak általános suliba járok. De igenis látom, hogy valami folyik a háttérben. Amióta Daniel visszajött... és egyre több a halott, akiket állítólag vad kutya ölt meg. És amit a hírek mondanak a Markham utcai rém visszatéréséről. − Tudom, hogy nem vagy hülye. De nem az van, amire gondolsz. Azokat nem Daniel tette. Charity megrázta a fejét, mire a fegyver veszélyesen imbolyogni kezdett. Pislogott néhányat, hogy visszaszorítsa a szeme sarkában gyülekező könnyeket. − Ő a rém, nem? Egy... egy... vérfarkas! Már kinyitottam a számat, hogy valami meggyőzőt hazudjak, de Daniel a vállamra tette a kezét. − Semmi baj – mondta. – Rájött, hogy mi vagyok, ezért itt az ideje, hogy mindent elmondjunk neki. − Szóval igaz? – Eleredt a könnye. A puska szinte rángatózott remegő kezében. Sejtettem, mennyire rémült lehet, amikor én rájöttem, hogy micsoda Daniel, az sem volt problémamentes. De ha most elveszíti az önuralmát, a fegyver egészen biztosan elsül. Három különböző lefegyverzési mód is átfutott az agyamon, hogyan tudnék mellé kerülni, és kitépni a puskát a kezéből. Hajrá! – morogta a bennem lakó farkas. – Veszélyes rád nézve. Menj neki. Nem. Mindhárom módszer vége az lett volna, hogy valaki, akit szeretek, megsérül. − Igen, Charity. És mit akarsz most csinálni? – Kicsit oldalra húzódtam. – Le akarod lőni Danielt? − Nem tudom. – Feltört belőle a zokogás. – Nem azt kéne tennem? Nem kellene megvédenem mindannyiunkat? − Ha őt lelövöd azért, mert vérfarkas, akkor le kell lőnöd Judeot is... – Daniel és Charity közé léptem, így a puska most már rám e178f
szegeződött. – Aztán engem is. – Mert hiába nem voltam még teljesen vérfarkas, ha végig kéne néznem, hogy Daniel belehal egy ezüstgolyó ütötte lövésbe, az biztosan azzá tenne. – Mind azok vagyunk, de nem mi tettük, amire gondolsz. − Ne tedd, Grace! – Daniel megfogta a vállamat, hogy ellökjön a golyó útjából, ha szükséges. Meg sem rezdültem. − Szóval? Mit akarsz tenni? – kérdeztem Charityt. A könnyek vörös csíkjait kivéve az arca olyan fehér volt, mint a mész. – Te...? Nem hiszem el. Te nem lehetsz... Te a nővérem vagy. Nem értem... − Ha ideadod a puskát, ígérem, hogy elmesélem az egészet. – Kinyújtottam a kezem. − Az egészet? − Igen – felelte ezúttal Daniel. A szívem legalább negyvenet ütött, amire Charity végre leeresztette a fegyvert, és átadta nekem. Gyorsan Daniel kezébe nyomtam, mert Charity megtántorodott, és a karomba omlott, s úgy sírt, ahogy csak a kisgyerekek tudnak, noha ő már nem volt kisgyerek többé. EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB Jó sokáig tartottam a karomban Charityt, mire lerogyott a halott pázsitot fedő őszi levelekre. Térdét a mellkasához húzta, és megkért minket, hogy az elejétől mondjunk el mindent. Daniel röviden összefoglalta az urbatok történetét, de a mi életünk történetét és a múlt év elmesélését rám hagyta, valószínűleg azért, mert a memóriája még mindig nem volt tökéletes. Észrevettem, hogy ő is ugyanolyan figyelmesen hallgatott, mint Charity, amikor az elmúlt hét eseményeit összefoglaltam. e179f
Elmondtam ugyan Charitynek az igazat, de arra ügyeltem, hogy a személyes részleteket kihagyjam. Például azt, hogy egész éjjel a karomban tartottam Danielt, nehogy újra visszaváltozzon fehér farkassá. Azokat a titkokat sem mondtam el neki, amit Caleb raktárának pincéjében osztottunk meg egymással mi ketten. Úgy gondoltam, Danielnek nem így kell tudomást szereznie arról, hogy feleségül kért. Amikor Jude történetét meséltem, Charity megborzongott. Amikor hallotta, miket tett. Amikor megtudta, hol volt az utóbbi hónapokban. Amikor megtudta, hol van most. − Meglátogathatom? – kérdezte. − Még nem – feleltem, és igyekeztem visszafojtani a rám törő szégyent. Itt van az én még nem is egészen tizenhárom éves húgom, és kész arra, amit én napokig halogattam, és amit végül tegnap el is toltam. – Nem hiszem, hogy készen áll rá. Daniel végig csöndben volt, amíg beszéltem, de amikor Judehoz értem, láttam a pillantásán, hogy tudja, mit érzek. Vajon amikor összekapcsoltak bennünket az álmok, képes volt érzékelni a félelmet és a fájdalmat, amit a bátyámmal kapcsolatban éreztem? Amikor aztán ahhoz a részhez értem, mi történt valójában apával, Daniel megnyugtatásul a vállamra tette a kezét, és újra eszembe jutott, milyen jó lett volna, ha akkor velem van a kórházban. Charity nagyon komolyan fogadta a beszámolót, régen rá kellett volna jönnöm, mennyire érett. Szeme csak néhányszor vándorolt a Daniel mellett fekvő puskára. Amikor végül minden fontos részletet elmondtam neki a Sötét Királyoktól kezdve a farkas-vadaszokig, akik Pete Bradshaw állítólagos gyilkosát akarták elkapni, egészen a mai reggeli találkozóig a seriffel és Marsh megbízottal, nagyon sóhajtott, és úgy csípte két ujja közé e180f
az orrnyergét, mintha bent akarná tartani mindezt a rengeteg információt az agyában. − Oké – mondta. – Csak azt nem értem, miért mondja mindenki, hogy Pete Bradshaw meghalt, amikor pedig él. − Sajnálom, Charity, de tényleg halott. Épp a kórházban voltam, amikor két napja meghalt. Olyan határozottan rázta meg a fejét, hogy meglepődtem. − Lehetetlen. − Tudom, mennyire nehéz elhinni, hogy valaki, akit ismertél, halott... − De hát nem halott! – tartott ki a maga igaza mellett. – Amikor kora reggel a belvárosban megálltunk tankolni, láttam Pete Bradshaw-t. Igaz, furán viselkedett, de azért elég élőnek látszott. Majdnem teljes fél percembe került, hogy válaszoljak. Mintha az agyam és a szám nem akartak volna kommunikálni egymással. − Biztos, hogy Pete volt? Nem csak valaki, aki hasonlít hozzá? Lehet, hogy a temetése miatt néhány unokatesója itt van most a városban. − Pete-nek nincsenek unokatesói. Az anyukája mondta, amikor nálunk vacsoráztak hálaadáskor. − Nincsenek? Pedig azt gondoltam... – Eszembe jutott, hogy Pete egyetlen nagybátyja alig idősebb nálunk. Így, még ha vannak is unokatesói, túl fiatalok ahhoz, hogy Pete-tel összekeverjék őket. – Nem tudom, ez mi lehet. – Ott voltam a kórházban, amikor az orvos halottnak nyilvánította Pete-et, sőt, még a hírekben is bemondták, hogy meghalt. Nem tévedhettem. Kell, hogy legyen másik magyarázat... Charity bizonytalanul nézett ránk. − Ha Pete meghalt, és most mégis él, mint Daniel, az nem azt jelenti, hogy ő is vérfarkas? e181f
− Nem tudom. – Felálltam a fűről. – De meg fogom tudni. Még
ha olyasvalamit kell is tennem érte, amit soha többé nem akartam.
e182f
Huszonegyedik fejezeT
CSÜTÖRTÖK DÉL UTÁN Charity nem örült annak, hogy nem vittük magukkal, de az az igazság, hogy Pete-ügyben fogalmam sem volt, milyen veszéllyel kell Danielnek és nekem szembenéznünk, és nem akartam, hogy baja essen. Mielőtt elindultunk volna, teljes titoktartást fogadtattam vele, és megbíztam azzal a mindennél fontosabb feladattal, hogy Carol néni előtt kimentsen. − Amikor Carol néni felkel, mondd neki, hogy a kórházba mentem – utasítottam Charityt, mielőtt a Corollába beszálltunk volna Daniellel. – Vagy hogy Aprilnél vagyok, és egy projekten dolgozunk. Vagy ilyesmi. Lehet, hogy csak későn érek haza. Daniellel először a lakásához mentünk, hogy a pizsamánál alkalmasabb öltözéket keressünk a küldetéshez. Amíg ő a fürdőszobában átöltözött, a kanapén ülve várakoztam, és próbáltam nem gondolni arra, ami majdnem megtörtént, amikor utoljára ebben a szobában voltunk. Mert amiatt az eset miatt nem is igazán szabadna itt lennem. − Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – mondta Daniel, amikor a nappaliba lépett. Sötét farmert és egy fehér inget viselt. Az ing a nyakánál nem volt begombolva, és teljesen a mellkasára feszült. – Három nadrágot is fel kellett próbálnom, mire találtam egyet, amelyik nem szorít. e183f
− Mondtam, hogy nem csak képzelődöm. Nagyobb lettél. –
Felálltam az ágyról, és hozzá léptem. Kezemet az ingujja alatti kemény izmokra helyeztem. – És nem mondhatnám, hogy zavar a végeredmény. Pedig azt gondoltam, nem lehetsz helyesebb... – Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam az állát. Daniel kedveskedve felmordult. − Szeretnél megnyugodni kicsit, mielőtt elindulunk? – Lehajolt, hogy meg tudjon csókolni. Még mielőtt az ajka az enyémhez érhetett volna, a lakás ajtaja megnyikordult, ő pedig felkapta a fejét. – Vendégünk jött. Elengedtem Daniel kezét, és az ajtó felé fordultam. Az ajtóban Brent, Ryan és Zach állt. Slade kissé mögöttük toporgott a lakásba vezető betonlépcsőn. − Hangokat hallottunk innen lentről – magyarázta Ryan. – Gondoltuk, megnézzük, ki az. Nem akartuk, hogy valaki betörjön az alfa lakásába, amíg távol van. Brent oldalba lökte Ryant, aztán a mögöttem álló Daniel felé intett. − Úgy látom, már nincs is annyira távol. − Szent szar! – kiáltott fel Ryan. – Tényleg te vagy az? − Legutóbb még én voltam – felelte Daniel. − Szent szar! – Ryan beugrott a lakásba, és úgy jött oda hozzánk, mint egy izgatott kölyökkutya. Brent és Zach a nyomában. Slade az ajtóban állt, és olyan döbbentnek látszott, hogy biztos voltam benne, kicsit fél. − Nem hiszem el – mondta Ryan. – Úgy néz ki, elveszítettem Slade fogadását. Biztos voltam benne, hogy legalább hálaadásig nem alakulsz vissza. − Bocs, de te jövő márciusra fogadtál – fordult Brent Ryanhoz. Ryan felé pördült. e184f
− Nem. Nem is igaz. − Dehogynem. Az összes fogadást leírtam. – Brent a zsebébe
dugta a kezét, mire Ryan rá akarta vetni magát. − Fiúk! – szóltam közbe. – Viselkedjetek! Ryan és Brent abbahagyták a vitát, és felém fordultak. − Azt hiszem, itt az idő, hogy hivatalosan is találkozz az elveszett fiúkkal – mondtam Danielnek. − Elveszett fiúk? Mint abban a régi Kiefer Sutherland filmben? − Mi? Nem, hanem mint Pán Péter és az elveszett fiúk. − Ezzel most letündérezett bennünket? – kérdezett közbe Slade. − Nem – mondta Brent. – Azokra az eltűnt fiúkra céloz, akik sosem akartak felnőni, hanem inkább Pán Péterrel maradtak roszszalkodni. − Mondom, hogy tündérek – tette Slade karba tetovált kezeit. − Mondom, hogy Kiefer Sutherland – vigyorodott el Daniel. − Kábé hét évvel ezelőtt együtt játszottunk a színjátszóban, és nagyon mérgelődtél anyámra, mert szoknyát adott rád, pedig te kalóz akartál lenni. Daniel szabadkozva felemelte a kezét. − Részleges amnézia, nem emlékszel? Bizonyára blokkoltam minden emléket azzal a szoknyával kapcsolatban. Brent, Zach és Ryan nevetett, hajszál híján Slade is elmosolyodott. − No, mindegy – legyintettem. – Igazából azt akartam mondani, ideje, hogy találkozz a falkáddal. − Mármint személyesen – nyújtott kezet Daniel Zach-nek. – Bocs, de ahogy már említettem, az emlékeim kissé foghíjasak. Nevekre egyáltalán nem emlékszem.
e185f
− Ő Zach – mondtam, amikor kezet fogtak. – A legfiatalabb
Ryan. A kellemetlen alak Brent. − Elfogadom a jellemzést – mondta Brent, és kézfogás helyett inkább összeütötte az öklét Daniellel. − Ő pedig Slade – mutattam az ajtóban álló fiúra. Daniel kinyújtotta Slade felé az öklét, és esküszöm, hogy a tetkós csávó először megrezzent. Aztán pár másodperc gondolkodás után ő is összeütötte az öklét Daniellel. Pasik. − De hát öten vagytok, nem? – fordult Daniel Ryanhoz és a többiekhez. – Valaki hiányzik. − Marcos. – Zsebre tettem a kezem. – Meghalt a raktárnál történt robbanásban. A fiúk lehajtották a fejüket, mintha egy pillanatnyi néma gyászt tartanának a barátjukért. Daniel bólintott. − Emlékszem, hogy éreztem a gyászotokat. − Mennünk kell! Már küldtem SMS-t, hogy találkozzunk. − Oké – felelte Daniel. − Mit terveztek? – kérdezte Ryan. − Van egy kis elintéznivalónk. – Felemeltem a kanapéról a Corolla kulcsait. – Talán kicsit húzós lesz. − Vigyél el minket is! – vágta rá Ryan. – Tartaléknak. − Igen – mondták a többiek is. Daniel kényelmetlenül mozdult meg mellettem. Tudtam, hogy zavarni fogja a négy árnyék, de örültem, hogy ennek a négy valahai SK-nak cseppet sem ingott meg a hűsége még most sem, hogy nem fehér farkas. − Szívesen betörök érted pár fejet. – Brent öklével a tenyerébe csapott. Egyszerre hallatszott keménynek és gúnyosnak.
e186f
− Azt hiszem, ez az ügy kicsit finomabb megközelítést kíván –
mondtam. − Rendben – sóhajtott Daniel, majd kiterelte Brentet a többiekkel együtt az ajtón. – Menjünk! Útközben mindent elmesélünk. HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB A finomabb megközelítés érdekében úgy döntöttünk, az a legjobb, ha egyedül érkezem a találkára, nem akartam Talbotot azelőtt elriasztani, hogy válaszokat kapnék tőle. Ezzel csak az volt a probléma, hogy abban a pillanatban, ahogy megláttam a templom kertjének túlvégében egy fának támasz-kodva – ezt a találkahelyet adta meg az üzenetében –, a finom-ságnak még a gondolata is kiröppent az agyamból. Talbot felállt, és amikor meglátta, hogy jövök, zsebre dugta a kezét. Arca borostás volt, mintha több napja nem borotválkozott volna, és ugyanazt a ruhát viselte, amiben utoljára láttam. Az érzéseim bizonyára tükröződtek az arcomon, mert még mielőtt a cuki „vidéki fiú” gödröcskés képét magára varázsolta volna, furcsa, leginkább lelkiismeret-furdalásnak látszó érzelem villant meg a szemében. − Tudtam, hogy nem leszel képes sokáig elkerülni. Fogalmad sincs, milyen boldog vagyok, hogy elhatároztad, hogy... − Mi a fenét csináltál? – kérdeztem, ahogy egyre közelebb értem hozzá. Zavarodottan nézett rám. − Semmit... Csak itt ültem. − Nem erről beszélek. – Nyitott tenyérrel olyan erősen szegycsonton ütöttem, hogy nekiesett a mögötte lévő fa törzsének. Még a faágak is beleremegtek a becsapódásba, és jókora adag őszi levél hullott a nyakunkba. Az egyik élénk e187f
narancsszínű egyenesen barna haján landolt. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy alaposan a szemébe tudjak nézni. − Hé, kölyök! Ha kompromittálni akarsz, bőven elég, ha egyszerűen megkérsz. − Fogd be! – ragadtam meg flanelingjének a gallérját. – Mondd csak, pontosan mi is történt Pete Bradshaw-val? Attól a pillanattól fogva, hogy kiderült, Calebnek dolgozik, és egyike a Sötét Királyoknak, gyanítottam, hogy van némi köze a Pete Bradshaw elleni támadáshoz, amitől Pete kómába esett. Ha mást nem, Pete-et abban a dojóban találták meg, ahol Talbottal edzettünk, és a teste fölé egy spray-vel az SK feliratot fújták. Arról nem is szólva, hogy előtte éjszaka Talbot tanúja volt a Klubban annak, hogy Pete és én összeszólalkoztunk. Láttam, milyen dühös lett, amikor hallotta, hogy Pete zaklat. − Te támadtad meg, nem? Pedig könyörögtem, hogy hagyd békén. Mit tettél vele? Talbot rám meredt, majd pislogott párat. – Miről beszélsz...? – Úgy nézett rám, mintha olyasvalamiről tudnék, amiről nem lenne szabad. − Ne tégy úgy, mintha semmi közöd nem lett volna Pete megtámadásához. Te is tudod, mi történt vele. Én két napja láttam meghalni, a húgom viszont ma reggel látta egy benzinkútnál. Mondd, ez hogyan lehetséges? – Elengedtem az ingét. – Talán meg is fertőzted? Most már ő is urbat, vagy mi? Talbot hangosan elkáromkodta magát. − Ettől féltem – mondta aztán. – Ő nem urbat, Grace! A fenébe, ha igaz, amit mondasz, akkor Pete akh. − Akh? – Az akhok vérszomjasak és ravaszak, és szemkontaktust teremtve képesek az áldozatuk testén uralkodni.
e188f
− Amikor megtámadták, egy akh megfertőzhette. – Talbot
lesöpörte a hajáról a levelet. – Én nem mentem neki akkor este... hiszen megkértél, hogy ne tegyem... − Nem? – Hangomban nyilvánvaló volt a hitetlenkedés. Az övébe fűzte a hüvelykujjait. − Nem. Már akkor is a hatásod alatt voltam. Más esetben gondolkodás nélkül széttéptem volna az illetőt, de mivel te megkértél arra, hogy hagyjam békén, nem bírtam rávenni magam, hogy bántsam. − Na ne! − De. – A sarkára állt. Mély levegőt vett, aztán olyan gyorsan hadarta el, ameddig a kilégzés tartott: – De talán megkértem Caleb néhány akhját, hogy intézzék el helyettem. − Szép. – Égnek emeltem a kezem. – Mert az más, mi? − Mit tehettem volna, Grace? Zaklatott téged. Úgy nézett rád, mintha csak egy újabb lyuk lennél a derékszíján. Láttam a félelmet a szemedben, amikor odament hozzád. Nem hagyhattam, hogy megússza. Érted tettem. − Értem? Valaki, akit ismertem, most halott, azaz halhatatlan, és azt mondod, értem tetted! Ettől most jobban kéne éreznem magam? − Az a régi énem volt. − Te még mindig a régi éned vagy. − Ha az lennék, nem próbáltam volna helyrehozni a dolgot. Rendezni akartam a problémát a kórházban, de azok a hülye jelzőkészülékek bekapcsoltak. − Kórház? – Valami ott motoszkált bennem tegnap óta. – Jézusom. Hát te voltál az unokatesója. – A nővér Pete Bradshaw szobájában mondta, hogy a halála előtt nem sokkal meglátogatta Pete-et az egyik unokatesója. Eszembe jutott, mikor véletlenül e189f
megöleltem Talbotot a kórház lépcsőházában. Az a szög, amelyben álltunk... Nem, ő nem akkor jött föl a lépcsőn, hanem az intenzív osztály kijárata felől lépett be. Éppen kifelé tartott az intenzívről. Nyilván úgy gondolta, hogy a lépcsőn keresztül gyorsabban le tud lépni. − Na és, milyen dolgot akartál helyrehozni? – Tettem egy lépést visszafelé. Aztán még kettőt. – Azért mentél a kórházba, hogy kinyírd Pete-et? Te ölted meg? Vajon hogyan jutott az életem ide, hogy ha a Jude-dal való találkozásomtól számítom, kevesebb mint negyvennyolc órán belül, már két embertől kellett megkérdeznem, hogy nem ölt-e meg valakit? De tényleg! − Nem. De hallottam a városban a pletykákat, hogy Pete testén harapásnyomokat találtak, és gyanítottam, hogy a kóma igazából csak az akh fertőzés lappangási ideje. Azért mentem, hogy a gyanúmat igazoljam, de ahogy beléptem a szobába, szinte azonnal lezuhant az oxigénszintje, és a riasztó üvölteni kezdett. Amilyen gyorsan csak tudtam, leléptem. Ekkor futottam össze veled a lépcsőházban. − És ha a riasztó nem kezd üvölteni? Akkor mit csináltál volna? − Ellenőriztem volna, tényleg megfertőzték-e, és ha igen, átvertem volna a szívén egy karót. − Megölted volna? − Hogy ne neked kelljen. Kinyitottam a számat, de Talbot folytatta, mielőtt bármit szólhattam. − Pete már nem Pete többé. Ha úgy jobban tetszik: ő egy démon, aki Pete nevű ruhát viselve jár közöttünk. Talán úgy néz ki, mint Pete, talán úgy is beszél, mint Pete, birtokában vannak e190f
Pete emlékei, de nagyon fontos, hogy soha ne feledd: ő nem Pete. Különösen akkor ne, amikor eljön érted. − Eljön értem? − A benne lévő akh nemcsak az emlékeit őrizte meg, hanem a személyiségének néhány részét is. Méghozzá a rosszabb részeket. És alaposan felnagyítva. Pete már azelőtt szeretett volna bosszút állni rajtad, hogy megfertőzték és meghalt – ami azt jelenti, hogy valószínűleg te leszel az első ember, akit megkeres, ha túljut a kezdeti állandóan zabálós időszakon, és az emlékei lassan visszatérnek. – Talbot újból káromkodott egy cifrát. – Egy embert már meg is ölt: a nővért a kórházban. Már akkor gyanítanom kellett volna, hogy Pete tette, amikor meghallottam. De annyira lefoglalt a depizés, hogy még csak nem is gondoltam, hogy... − Azt mondod, Pete ölte meg azt a nőt? – Belém mart a lelkiismeret. Én meg rögtön Jude-ot gyanúsítottam. − Igen, azt hiszem. Az akhok éhesen születnek. Ahhoz, hogy az első pár napot túléljék, mérhetetlen mennyiségű vért és pszichés energiát kell magukhoz venniük. Ez azt jelenti, hogy eleinte válogatás nélkül mindent és mindenkit megöl. Ezek után azonban csak idő kérdése, hogy megkeresse azokat, akiket még a régi életéből ismert... − Tessék? – Elképzeltem, hogy Charity találkozott Pete-tel a benzinkúton, és hálát adtam, hogy csak a kocsi ablakából látta, elmenetben. De aztán Pete anyja, Ann jutott eszembe. Vajon Pete hazamegy, hogy őt is megkeresse, ha újra visszatérnek az emlékei? És vajon én hányadik vagyok Pete potenciális áldozatainak a listáján? Talbot megragadta a karomat, és a kocsija felé húzott, amit közvetlenül a parókia mögött parkolt le. − Meg kell ölnünk Pete Bradshaw-t... újra – mondta, és hallatszott, mennyire felizgatja az ötlet. e191f
– Állj! A kezére tettem a kezem. Erre megállt, és lenézett oda, ahol a kezeink érintkeztek. − Grace, gyere már! Te és én ismét démonra fogunk vadászni. Amire kiképeztek. Amiért teremtettek bennünket. Kissé elmosolyodtam. Tényleg örült annak, hogy ketten együtt újra vadászni mehetnénk. − És hol akarod egyáltalán megtalálni Pete-et? − Az új akhok az éhségük miatt kiszámíthatóak. Olyan helyre megy, ahol a legtöbb a kiáramló pszichés és szexuális energia. Ezeket messziről megérzi. Nagy bulik, rendezvények. Az új akhok általában a Klubban kötnek ki. Így voltunk képesek olyan sokukat megnyerni a Sötét Királyok számára. De most, hogy nincs többé a Klub, új helyet keresnek. – Csettintett az ujjával. – És én tudom, melyik az. − Melyik? – léptem hozzá közelebb. − Ma este is lesz egy transzparti. − Egy milyen parti? − Transzparti. Tudod, az akhok képesek transzba hozni az áldozataikat úgy, hogy a szemükbe néznek. Ezt azért csinálják, hogy leszívják a pszichés energiáikat, és szórakozzanak a szabad akaratukkal. − Persze. – Nagyon is jól tudtam. Legutóbb, amikor velem is megesett ilyesmi, majdnem meghaltam. − Na, a transzparti olyan, mint egy drogos parti, csak az emberek akhokat használnak ahhoz, hogy transzba essenek, nem extasyt. − Azt mondod, vannak olyanok, akik elmennek ezekre a partikra, és önként és dalolva hagyják, hogy az akhok belőlük táplálkozzanak? e192f
− Pontosan. Az akhok jóllaknak vadászat nélkül, az emberek
meg belövik magukat drog nélkül, és egy éjszakára engedik, hogy valaki elvegye a szabad akaratukat. Van, aki erre izgul fel. − Fúj! – Majdnem elhánytam magam. – És nem félnek attól, hogy az akhok túl sokat leszívnak belőlük és meghalnak? − Megesik – mondta Talbot. – Különösen, ha új akh is jelen van. Ők nem pusztán a gyors kajára ugranak be, hanem ölni akarnak. De azt hiszem, van, aki éppen ezt a veszélyt szereti benne. A többségük egyébként is hülye kölyök csupán, aki igazából azt sem tudja, miről van szó. Sokszor nem emlékeznek semmire reggel. − És ott el tudjuk kapni Pete-et? – Felnéztem a szemébe. Ugyanabban a pillanatban benyúltam a kabátzsebembe, és megnyomtam egy gombot a telefonomon. − A kocsimat teszem rá. − Hol ez a parti? − Mindig egy héttel halloween után van abban a kísértetjárta házban, amit nemrég zártak be egész idényre. Azt mondják, hogy a mai transzparti is ott, a Frightmare farmon lesz. Még mielőtt leszednék a rémisztő dekorációkat. − Abban az öreg parasztházban Rose Crest határában? Amit bezártak, mert nem biztonságos? Aprillel jártunk régebben a régi parasztházból lett halloweeni látványosság kukoricalabirintusában, de idén nem mentünk, mert már a nyitóéjszakán bezárták. Pár gyerek alatt ugyanis leszakadt a kísérteties istálló korhadt padlója. Azt hallottam, a tulajdonosok úgy hagyták, ahogy volt, nem költöttek pénzt arra, hogy az előírásoknak megfeleljen. − Gondolom, te is látod, mi lehet vonzó egy ilyen helyben. – Talbot kinyújtotta a kezét, mintha ujjaival meg akarná simogatni az arcomat. – Csakhogy csinálni kell valamit azzal a szép kis e193f
pofi- káddal. A parti tele lesz gelalokkal és akhokkal. Azon sem lepődnék meg, ha néhány Sötét Király is eljönne, hogy új tagokat toborozzanak. A Sötét Királyok. Féltem, hogy ezt fogja mondani. − Az emberek ilyenkor őrült cuccokba öltöznek, ezért nem tűnne fel, ha jelmezt húznál – mondta Talbot. – Nem akarom, hogy akárcsak egy Sötét Király rájöjjön, hogy ott vagyunk. Szerintem velem kifejezetten barátságtalanok lennének. − Ez nem probléma – mondtam, miközben egy jókora lépést tettem hátra, el tőle és a kocsijától. – Te ugyanis nem jössz. − Tessék? Azt hiszed, hagyom, hogy egyedül elmenj? − Nem leszek egyedül. – Elnéztem a parkoló bejárata felé, ahol egy magányos motoros kanyarodott be. A zöld Corolla közvetlenül mögötte jött. Végszóra. – De te nem jössz velünk. – Gyorsan elhátráltam. − Mi folyik itt? – Talbot utánam indult, de megtorpant, amikor a motoros megállt és levette a sisakját. Talbot szeme elkerekedett, ahogy felismerte Danielt. A négy eltűnt fiú kiszállt a kocsiból, és az alfájuk mögé álltak. − Tehát visszajött? − Naná. – Akaratlanul is elmosolyodtam, és az a szám jutott eszembe, amit Kramer nagypapa kedvenc régi slágereket játszó adóján hallottam. Visszajött a fiúm, ezért te nagy bajban vagy... − Méghozzá, ahogy hallottam, a te erőfeszítéseid ellenére – mondta Daniel, miközben hóna alá csapta a bukósisakot. Talbot döbbenten tátotta el a száját, de a keze ökölbe szorult. − Segítség kell? – kérdezte tőlem Daniel. − Nem. Megkaptam, amiért jöttem. – Talbotra néztem. – Kösz az infót. A Pete-problémát megoldjuk nélküled.
e194f
− Szóval az egész kelepce volt? – kérdezte Talbot. Láttam,
ahogy lassan feldühödik. Felém lépett, mire a négy elveszett fiú is közelebb húzódott, pont kettőnk közé. Talbot meghátrált. – Pedig azt hittem... hogy te és én, Grace... hiszen ezt kettőnknek együtt kellene csinálnunk... − Nincs olyan, hogy „kettőnk”, Talbot. – Daniellel felszálltunk a motorra. – Te ennek nem vagy része. Én is éreztem, milyen kegyetlenség volt elhitetnem Talbottal, hogy elmegyek vele vadászni, aztán meg cserbenhagyni, de meg kellett tudnia, hogy a hazugságai és az árulása ellenére sikerült visszaszereznem Danielt, és többé nincs rá szükségem. − Azt szeretném, hogy tudd, Talbot – mondtam neki komolyan – ha választanom kell, mindig Danielt fogom választani.
e195f
Huszonkettedik fejezeT
JÓ PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB, DÉLUTÁN April teljesen odavolt azért, hogy jelmezt viseljünk. Már-már gyanakodni kezdtem, hogy esetleg törzsvásárlói kártyája van az Appley Valley-i jelmezboltba. Az ő házukban gyűltünk össze, hogy a transzpartira felkészüljünk, és döbbenten néztem, hogy kerül elő a szekrényéből egyik ruha a másik után. − Látom, komolyan veszed, hogy te legyél az én Alfrédom – mondtam. Amióta April megtudta, hogy szuperhősnek készülök (ezt a tervemet később feladtam, amikor azon dolgoztam, hogyan hozzam vissza Danielt), ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az a segítő, aki Alfréd volt Batmannek. Sajnos ő gyakran húzott undis flitteres cuccokat. Komolyan, nem lettem volna meglepődve, ha a trentonos jelentkezésébe a „szuperhős stylist” képesítést is belevette volna. − Akkor tervezek ilyeneket, amikor feszült vagyok – mondta April. – És mostanában sokszor vagyok feszült. – Előhúzott egy sárga Day Glo pulcsit, majd a hozzá illő sapkát is a kupacból. – Ezt például akkor csináltam, amikor a Sötét Királyok elraboltak téged. Daniel szárazon elmosolyodott. Jó volt tudni, hogy April ennyire szeret. e196f
− Danielnek is összeállítottam pár dolgot... tudod, arra az
esetre, ha visszaváltozik emberré. – Felemelt valamit, ami leginkább egy nagy halom fekete bőrnek látszott, és átnyújtotta Danielnek. − Egyébként nagyon örülök, hogy visszatértél. – April rámosolygott Danielre. − Köszi. – Daniel kitekerte a csomagot. Egy hosszú bőrkabát volt. – Ezt még elviselem. − Csak huszonöt dolcsiba került a jelmezboltban. Hihetetlen, mi? Ha fekete nadrágot meg fekete pólót húzol hozzá, szuperül fogsz kinézni. – Felemelt egy adag ruhát, és a kezembe nyomta. – Grace-t viszont fel kell turbózni kicsit. − Ezek műbőr rövidnadrágok – mondtam, és felemeltem egy fekete műbőr Daisy Dukes-t. − Hálós harisnyával fogod viselni – nyújtott át egy pár harisnyát, és egy fekete felsőt. – Dzseki is van hozzá. − Jó, de ez egy műbőr rövidnadrág – méltatlankodtam. − Amit hálós harisnyával fogsz viselni – felelte, mintha elsőre nem hallottam volna tisztán, majd a fürdőszoba felé tolt, hogy öltözzek át. Daniel olyan szélesen vigyorgott, hogy majd szétrepedt az arca. ÉJFÉL KÖRÜL Daniel szokatlanul csendes volt, miközben a Corollát vezettem. A rövidnadrágom miatt már túl hideg lett volna ahhoz, hogy motorral menjünk. Lekanyarodtam a régi földútra, amely a Frightmare farmhoz vezetett, közvetlenül Rose Crest mellett. A fiúk April vörös egyterűjében követtek, ez volt az ára annak, hogy a szörnyű kreálmányát magamra vegyem. e197f
Nem sokkal a „műbőr rövidgatya-incidens” után, ahogy egyre közelebb értünk Pete-hez és a transzpartihoz, Daniel mind jobban magába fordult. Még akkor sem tiltakozott, amikor April ragaszkodott ahhoz, hogy viselje a maszkot, amit egy Zorrojelmezből szerzett. Ez volt ugyanis a végső simítás a „rosszfiú szerkón”, ahogy ő nevezte. Bizonyára az is zavarta, hogy Talbothoz fordultam információért, de ahogy az anyósülés ablakán kibámult, aggódni kezdtem, hogy valami súlyosabb dolog bánthatja. Kocsiktól hemzsegő parkolóban álltam le, közvetlenül a lepukkant, „kísértetjárta” parasztház mellett. A bejárati kapuk mellett megszállott tekintetű madárijesztők lógtak petyhüdten, a ház mögötti istálló tetejének egy része pedig úgy lógott, mintha bármelyik pillanatban beomolhatna. Tapasztalatból tudtam, hogy a kukoricalabirintus jó húszezer négyzetméteres területe az istálló mögött terül el. Mivel a ház meglehetősen kiesett a városi útvonalakból, azonnal láttam, miért éppen ilyen helyet választanak az akhok a maguk hátborzongató transzpartijaihoz, és a kamasz-hadakat látva, akik a parkoló felől özönlöttek a farmhoz, elég jó a közönségük is hozzá. − Jól vagy? – kérdeztem, miközben kivettem a slusszkulcsot. Daniel vállat vont. – Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. És sajnálom, hogy Talbottal is találkoznod kellett. − Nem erről van szó – sóhajtott fel Daniel, és kezével beletúrt a hajába. – Egész nap próbáltam nem gondolni rá. Tudod: kész, eny- nyi volt, lépjünk tovább. Csak... úgy nézett rám, mintha szörny lennék. − Ki? – Nem láttam April nézésében még csak hasonlót sem. − Charity. – Lenézett izmos kezére. – Miután meggyógyultam, de még mielőtt az erőim visszatértek volna, érted, amikor életemben először normális voltam, már-már elhittem, hogy soha e198f
többé nem kell szembesülnöm azzal, hogy valaki úgy néz rám. Hogy újra szörnynek nevez. És most én magam sem tudom, ki vagyok... lehet, hogy ez minden, ami valaha lehetek, egy „szörnyeteg”. − Daniel – tettem a kezem a vállára. – Nem vagy szörnyeteg. Bár normális sem, az igaz. Valójában soha nem is voltál. Összerándult. Daniel mindennél jobban vágyott arra, hogy normális legyen. A normális ugyanis Trentont jelentette, családot, életet. Én most is láttam benne ezeknek a lehetőségét, sőt, sokkal többet. − De, te sokkal több vagy ennél. Tényleg azt gondolom, hogy egy... − ...angyal vagyok? – Megrázta a fejét, de nem nézett rám, hanem kibámult az ablakon. – Nem hinném. − Daniel, komolyan hiszem, hogy használhatod jóra a képességeidet. Ezt már akkor is így gondoltam, mielőtt meggyógyultál volna. Tudom, hogy te kételkedsz ebben, és azt is tudom, hogy mindig úgy érezted, azáltal, hogy urbat vagy, szörnyeteg is vagy. De Gabriel beszélt nekem az eredeti urbatokról, és mindazokról a hasznos dolgokról, amelyekre teremtették őket. Hogy megvédjék az embereket. Amire most is készülünk. Szerintem együtt lehetünk hősök. − Nem éppen egy ilyen küldetésbe haltál majdnem bele? − Azért, mert egyedül vágtam bele. Azaz nem teljesen egyedül, csak rossz segítséggel. De most, hogy itt vagy, mi ketten együtt lehetünk hősök, tényleg megvalósulhat! Éreztem, ahogy feltámad bennem a remény, és hirtelen eszembe villant, ha Danielt meg tudnám győzni, hogy a hatalma lehet áldás is, nemcsak átok, és hogy tényleg lehet belőle hős, akkor talán arra is van esély, hogy más urbatokat, például Sirhan falkáját is meggyőzzem, hogy meg tudják csinálni. Segíthetek e199f
nekik abban, hogy visszanyerjék az áldást – ahogy azt Gabriel megmondta. − Sosem néztem úgy magamra, mint egy hősre – szólalt meg Daniel. − Itt az ideje, hogy elkezdd! Láttam Danielen, hogy tiltakozni szeretne, de aztán váratlanul kiegyenesedett az ülésen. − Megjött. Felnéztem, és megláttam Pete Bradshaw-t. Tökéletesen élőnek nézett ki, ahogy átcsusszant a bejárat előtt gyülekező kamaszok között. A termetes fickók, akik a kapu előtt álltak, félreléptek, és beengedték a házba. − Kidobók – mondtam. – Nem hittem volna, hogy egy akh partin is vannak kidobók. − Bizonyára nem akarják, hogy a hozzánk hasonlók elrontsák a bulijukat. − Ja. – Vettem pár mély levegőt, majd fújtam egyet. – Nos akkor ez is eljött? Itt végződik a történetünk Pete Bradshaw-val? Bármennyi bajt okozott is nekünk, sosem gondoltam volna, hogy én fogom megölni. Daniel a karomra tette a kezét. − Biztos vagy benne, hogy készen állsz rá? − Öltem már démont. Igaz, gelal volt, de Talbot szerint az akhok ugyanúgy múlnak ki. A különbség csak annyi, hogy por lesz belőlük, nem pedig maró sav. Gondolom, valamivel tisztább meló. − Nem így értettem – mondta Daniel, és egyenesen a szemembe nézett. – Tudom, hogy Pete valójában nem Pete. De mégis ismerjük. Valaha barátok voltatok. Egy olyan démon elpusztítása, amelyik egy régi barátod arcát viseli, egészen más e200f
hatással lesz rád, mint valami névtelen gelal megölése. És azt is tudjuk, mi történt, amikor legutóbb... Lehajtottam a fejem. − Tudom. – Amikor életemben először – és egyben utoljára – megöltem egy démont, olyan hatalmat éreztem magamban, hogy kis híján elvesztettem az uralmat a farkas fölött. – Azt hiszem, készen állok. Rendbe kell hoznom azt a sok mindent, amit elrontottam. Mert mélyen legbelül tudtam, hogy Pete jelen állapota végső soron az én hibám. Még ha nem is én öltem meg először, most már az én felelősségem volt, hogy megtegyem. − Bárhogy is legyen, szeretném, ha te viselnéd. Talán sikerül elkerülnöd a mellékhatásokat. – Daniel levette a holdkő nyakláncot, és átadta nekem. − Köszönöm – mondtam, mert tudtam, milyen érzés e nélkül harcba bocsátkozni egy démonnal. Daniel kinyitotta a fegyveres zsákot, amit April nyomott a kezünkbe. Az én markomba fényes rózsaszín és narancs ékkövekkel díszített karót nyomott, míg magának arany farkasfejeset választott. − Biztos, hogy nem akarod inkább a csicsásat? – lóbáltam meg előtte a karómat. − Nem rajongok a csillogásért – felelte Daniel, és amióta Apriléktől eljöttünk, először elmosolyodott. – Viszont a jelmezed így, ahogy van, rendkívül szexi. − Várj! – Ráhúztam a három rózsaszín ékkővel díszített maszkot is a fejemre, amely így eltakarta az arcom felső részét. – És most? − Cuki, de jobb szeretem látni az arcodat. – Daniel is lehúzta a szemét álcázó maszkját. Szerencsére az övén nem volt semmi dísz- csicsa. – Biztos, hogy készen állsz? e201f
Bólintottam. − És te? Hogy van a vállad? – A testtartása miatt csaknem teljesen elfeledkeztem a golyó ütötte sebről. Rádöbbentem, hogy talán nem is olyan jó ötlet, hogy sebesülten elhoztuk magunkkal a harcba. Daniel csinált pár vállkörzést. − Iszonyúan feszít, de nem lesz vele baj. Azt hiszem, kezd gyógyulni. − Szuper. − Menjünk! – A kilincs után nyúlt. A karjára tettem a kezem. − Köszönöm! Sötét szeme pislogott egyet a maszk alatt. − Mit? − Hogy nem akartad, hogy a kocsiban maradjak, amíg te elintézel mindent helyettem. − Társak vagyunk, nem? − De – vágtam rá. Kiszálltunk a kocsiból. Az elveszett fiúk, akik különféle halloweeni maszkot viseltek, mögénk léptek, és megindultunk a ház felé a kamaszok csoportján keresztül, akik már hangosan követelték, hogy a kidobók engedjék be őket. Némelyik bulizón volt jelmez, mások csupán fekete cuccban voltak: topok, csipkék, bőr. Nem tudtam eldönteni, miért akarnak annyira bejutni a transzpartira, azért, mert tudják, mi folyik egy ilyenen, vagy éppen azért, mert fogalmuk sincs róla. Lényem egyik része legszívesebben rájuk ordított volna, hogy meneküljenek. − Viselkedj úgy, mintha ide tartoznál, és akkor senki sem fog megállítani! – súgta Daniel, miközben ellépkedtünk a sorban e202f
várakozók között. Muszáj volt szuperérzékeny egyensúlyérzékemet segítségül hívni, hogy ne imbolyogjak a magas sarkú fekete csizmában, amely a jelmezem része volt. Egyenesen a nagydarab kidobókhoz mentünk. Daniel odabólintott az egyiknek. Ő átengedett minket. Daniel kinyitotta az ajtót, mire hangos techno hasított a dobhártyámba. Belül a hely a Klubra emlékeztetett: stroboszkópok, táncosok és sűrű műfüst kavargott a levegőben. Az igazi különbséget a lerobbant házhoz tartozó berendezés jelentette, meg a kísértetház-dekoráció, amely a villogó fényben és a füstben meglehetősen ijesztő hatást keltett. − Szóródjatok szét! – mondta Daniel a fiúknak. – És csak fedezzetek. Nem szeretném, hogy a Sötét Királyokkal összeverekednétek. Tudtam, hogy Daniel nem örült annak, hogy harcba sodorhatja őket. Nem akart felelős lenni azért, ha valami történne velük. De meggyőztem, hogy itt kell lenniük. Elvégre ők a falkája. − Itt szörnyen büdös van – mondtam, és felfordult a gyomrom a levegőben érződő szagoktól: alkohol, parfüm, cigaretta, a ház rohadó faanyaga, a fekete ablakok előtt lógó sárgult függönyök penészes szaga, és az a bűz, amit csak az olyasfélék, mint én meg Daniel érzékelnek: a napon rohadó szemét. Savanyú tej és oszladozó hús. − Akhok és gelalok. – Befogtam az orrom. – Tele van velük a hely. − Jöttek enni – mondta Daniel. Rám nézett. – Jól vagy? Tudom, nem igazán a te műfajod. Amikor először voltam hasonló partin tavaly, Daniel lakásában, rémülten menekültem el. A második alkalom akkor volt, amikor Aprillel elmentünk a Klubba Jude-ot megkeresni, és a végén Talbotnak kellett megmentenie minket. A harmadik e203f
helyről muszáj volt eljönnöm, mielőtt elveszítem magam fölött az uralmat, és megsebesítek valakit. Ez alkalommal viszont nem távozom addig, míg néhány fickót el nem intézek. − Jól – mondtam, és a nappali felé vezettem, ahol egy csapat kamasz táncolt. – Ott van – suttogtam, és Pete Bradshaw felé bólintottam. Egy csoport egyforma, vöröses ördögjelmezbe öltözött lány mögött ólálkodott. A lányok körben táncoltak. A tánc elég kihívó lett volna, ha a lábuk és karjuk nem olyan furcsa, rángatózó módon mozog. Mintha más irányítaná a mozdulataikat. Akár a madzagon lógó bábok. − Miért úgy mozognak? – Körbenéztem, és láttam, hogy több ember is hasonlóan furcsa mozdulatokkal táncol. Az egyik asztal tetején egy tündérnek öltözött lány állt, és kifejezetten ijesztő volt, ahogy a karja rángatózott. Mintha szeretné megállítani, csak nem sikerül. − Transzban vannak – mondta Daniel. – Ha egy akh elég sokáig bámul a szemedbe, még olyankor is képes hosszú ideig hipnotikus transzban tartani, ha már nincs köztetek szemkontaktus. Ezeket az embereket más irányítja. − És ezt direkt csinálják? − Elég felpörgető érzés – mondta, és hanglejtése arra engedett következtetni, hogy előző életében ő is kipróbálta. – Úgy érzik, mintha belőtték volna magukat. Viszont az agyuk már kezd küzdeni ellene. Ezért rángatóznak ennyire. Elszakítottam a pillantásomat a borzasztó táncosokról, és újra Pete-et néztem. Ő már csak egyetlen lányt figyelt: egy szexi vámpírnak öltözött szőke, göndör parókásat. A jelmeze tökéletes volt, bársonygallér meg minden, ami kell. Háttal állt nekem, így nem láttam az arcát, de néztem, ahogy megütögeti az egyik táncoló ördöglány vállát. e204f
− Kristy, én mennék már – hallottam. A másik lány nem
válaszolt. – Kristy, kérlek, válaszolj! – A hangjába annyi félelem vegyült, hogy megborzongtam. Valószínűleg a barátai rángatták el ide, neki fogalma sem volt, mibe ártja magát. Pete is nyilván kihallotta a félelmet belőle, mert miközben bámulta, megnyalta az ajkát. Tudtam, mire gondol: könnyű préda. Nem hittem, hogy csak a pszichés energiáját szeretné kiszippantani. Közelebb hajoltam Danielhez, nyomtam egy csókot a torkára, mintha csak smárolnánk tánc közben. − Pete már ráakadt a vadra – suttogtam a fülébe. – Könnyen elkaphatjuk. – Daniel visszacsókolt. – Mit gondolsz? Az volt a tervünk, hogy valahogy elcsaljuk Pete-et a kísértetjárta ház egyik eldugott zugába, ahol úgy öljük meg, hogy nem okozunk vele feltűnést. Daniel végighúzta az arcomon az ujját, és nyomott néhány csókot a fülem tövére. − Oda – suttogta, és fejemet enyhén egy boltíves ajtó felé fordította, amelyet újabb két rusnya madárijesztő őrzött. Ronda, vérszínű festékkel felkent felirat volt fölötte: SZÖRNYŰSÉGEK KÖNYVTÁRA, BELÉPÉS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE. A könyvtárat sárga, fényvisszaverős szalagból húzott X választotta le a parti területéről. − Próbáld meg becsalni magad után oda – mondta Daniel. – Én ott várok. − Szerinted bedől? − Egy begerjedt, éhes kamasz. Higgy nekem, be fog dőlni. Akár élőhalott, akár nem. – Daniel még egy utolsó csókot adott, aztán szétváltunk. – Csak ne hagyd, hogy túl közel menjen, nehogy azelőtt rájöjjön, ki vagy, mielőtt egyedül lennétek. Nem akarom, hogy bárki más megsérüljön. e205f
Néztem, ahogy csendesen manőverezve beslisszan a könyvtárba, majd visszafordultam Pete-hez, aki éppen akkor döntötte el, hogy megszerzi magának a vámpírjelmezes lányt. Kezét a vállára tette, amitől a lány megugrott, majd közel hajolt hozzá, egészen az arcába. − Ne nézz a szemébe – suttogtam. De bizonyára megtette, mert pár másodperccel később már a kezét fogta, miközben Pete átvonszolta a táncoló tömegen. Még karomszerű körmeit sem vette észre, amely az akhok különös ismertetőjele. Utánuk indultam, de mielőtt két gyors lépést tehettem volna, valaki elém vágott, és elállta az utamat. Hosszú, barna viharkabátot hordott, alatta Lone Ranger jelmez: kék ing, bőrnadrág, mindehhez cowboykalap és fekete szemmaszk, amelynek az lett volna a szerepe, hogy viselője kilétét elfedje. De a zöld szempárt – és az övcsatot – bárhol felismertem volna. − Talbot, mi a fenét keresel itt? − Segíteni akarok neked. – A leheletéről és a kezében szorongatott whiskysüvegből ítélve már ivott egy ideje. − Mondtam, hogy nincs rád szükségem. Majd Daniel és én elintézzük. – Megpróbáltam kikerülni, de állandóan elém állt. − De itt többről van szó, mint gondolod. Van más... − Igen, tudom. A hely tömve van gelalokkal és akhokkal. Te tanítottál, hogyan ismerjem fel a szagukat, emlékszel? – Átpillantottam a válla fölött, nehogy szem elől veszítsem Pete-et és a lányt. Még mindig a tömegen keresztül próbáltak áttörni. Valószínűleg volt még egy kijárat a helyiség túloldalán, ami a farm mögötti földekre vezetett ki. Ennyit arról, hogy a könyvtárba csaljam. – Jaja, emlékszem – mondta Talbot. – Éppen ezért kéne veled lennem. Ez az, amit mi ketten, te és én csinálunk. Mi vagyunk a e206f
démonvadászok. – Szétnyitotta a viharkabátot, és megmutatta a ragasztóval beleerősített hosszú acélkardot. – Daniel totál képzetlen. − Valami azt súgja nekem, hogy Danielnek nincs szüksége kiképzésre. – Eltoltam magamtól Talbotot. – Menj haza! – Elmentem mellette, és néztem, ahogy Pete és áldozata kimegy a kijáraton. A lány most úgy állt, hogy az este folyamán először végre megláttam az arcát, és a szőke paróka ellenére azonnal felismertem. Katie Summers. Ez volt hát a parti, amire meghívott. A parti, amiről a városi barátai – valószínűleg az ördögnek öltözött, transzban táncoló lányok – hallottak. Káromkodtam, és utánuk indultam, de Talbot megragadta a kezemet, és megpróbált visszatartani. − Grace, szükséged van rám. Erre most nem volt időm. − Mondtam, hogy menj haza! – kiáltottam, és teljes erővel állon vágtam. Elengedte a kezemet és hátratántorodott, egyenesen egy táncoló lánynak. Egymásba gabalyodva terültek el a földön, a whisky szétömlött körülöttük. Amilyen gyorsan tudtam, áttörtem a keringő tömegen, de nagyon lassúnak éreztem magam. Amikor végre az ajtóhoz értem, feltéptem, és kirohantam a sötét farmudvarra. Beélesítettem az éjszakai látásomat, de akkor sem láttam Pete-et vagy Katie-t a szénaboglyák, a madárijesztők meg a többi rémisztő halloweeni kellék között. Magas sarkúm belesüppedt a nedves talajba, ahogy a lerobbant istálló felé indultam, s ekkor jöttem rá, hogy lábnyomokat kéne keressek. Megvizsgáltam a földet, és két pár nyomot találtam, amelyek egyenesen az istálló mögötti kukoricás felé vezettek. e207f
Szuper, gondoltam. Ezek bevették magukat a kukoricalabirintusba. Előhúztam a mobilomat, és bepötyögtem egy SMS-t Danielnek: Kukoricalabirintus. Pete elkapta Katie-t. Ám amikor meg-próbáltam elküldeni, nem ment el. A fenébe! A térerő mindig is elég gyenge volt a Rose Crest és az Apple Valley szántóinak a területén. A labirintusból váratlanul zajt hallottam: egy lány nevetése vagy sírása lehetett. Még egyszer megnyomtam az Elküld gombot, aztán a telefonomat a bőrkabátom zsebébe vágtam, remélve, hogy előbb-utóbb elmegy. A szénával fedett földön már nem maradtak meg a lábnyomok, ezért nem maradt más hátra, mint hogy Pete szagát kövessem, meg az időnként felhangzó nevetésszerű sírást, legalábbis amennyire bírtam. Kétszer jobbra fordultam, kétszer balra, háromszor jobbra, aztán megint balra, majd egyenesen belesétáltam egy szakadt fekete ruhát viselő illetőbe. Hátraugrottam, és kis híján felkiáltottam, de aztán rájöttem, hogy csak egy Kaszásnak öltöztetett bábu. A Kaszás kaszájának ívébe viszont egy nagyon is valódi pók szőtte éppen a hálóját. A kasza élén ragadós, vérnek látszó anyag volt szétkenve. Már majdnem visszafordultam azzal, hogy sikerült zsákutcába jutnom, amikor a Halál mögül újra meghallottam a nyomorúságos, sírásszerű hangot. Ekkor vettem észre, hogy a bábu egy négyzet alakú bejáratot takar el. Behajoltam a kasza és a pókháló alá, be a nyílásba, és megláttam, hogy a kis téren még jó pár kísérteties bábu rejtőzködik: az egyik úgy nézett ki, mintha egyszerre akarta volna Dr. Jekyllt és Mr. Hyde-ot megformálni, a sarokban pedig egy narancssárga Frankenstein szörnyutánzat állt. Egy teljesen torz vérfarkas alakja alatt pedig megláttam Pete Bradshaw-t a karjában Katie-vel. e208f
Első pillantásra úgy nézett ki, mintha szerelmesek ölelkezése lenne, de tudtam, hogy a látszat csal. Katie tekintete nem hagyta el Pete-et, Pete karmai pedig Katie torkát karcolgatták, véres csíkokat hagyva a bőrén. Katie a karom minden egyes mozdulatára felnyögött, s a hang mindig egyfajta elkínzott kuncogássá változott. Mintha Pete arra használta volna pszichés erőit, hogy elhitesse Katie-vel: szereti, ami vele történik. A gyomrom már az elém táruló látványtól is felfordult, de amikor Pete a szájához emelte véres ujjait, és lenyalta őket – valahogy úgy, ahogy én nyalogatom a mogyorókrémbe mártott kanalat –, majdnem kihánytam azokat az állott taquitókat, amiket April vett elő vacsoraként a hűtőből. Három mély levegőt vettem a hányinger ellen, aztán csípőre tett kézzel Pete-hez sétáltam. − Ez így nem ér! – mondtam a lehető legnyávogósabb hangomon. – Most én jövök! Pete felkapta a fejét, s rám nézett. Hegyes fogai kivillantak a vicsorgástól, a száján elkenődött a vér. Katie feje hátracsuklott a kezében. − Húzz innen! – morgott rám. − Ugyan már. – Megfogtam Katie erőtlen testét, és ellódítottam az útból. – Miért csak neki lehet jó? – Miután biztos voltam abban, hogy Katie megáll a saját lábán, meglöktem. – Tűnj el, te liba! Katie előretántorodott, aztán körbe-körbe kezdett támolyogni, mintha transzban lenne, mint ahogy abban is volt. Reméltem, hogy a következők alatt végig kábult marad. − Ez az enyém – mondtam, és közelebb léptem Pete-hez. − Tényleg? – kérdezte Pete. Végigmért, megnézte a magas sarkú csizmát, a hálós harisnyát, a rövid műbőr sortot, a csipkés e209f
felsőt, a titokzatos szemmaszkot, és a kemény csajok által viselt bőrdzsekit. Elismerően bólintott. – Tényleg – mondta. − Még jó. – Megragadtam az inge gallérjánál, és úgy húztam magamhoz, mintha meg akarnám csókolni. – Amikor eljöttem erre a partira, transzot ígértek. Ideje lenne, ha végre megkapnám. − Állok rendelkezésedre – mondta, és karmos kezeivel megfogta az arcomat. – Mindig is szerettem a tüzes csajokat. – De amikor a szemembe akart nézni, jó szorosan lehunytam, és a térdemet teljes erőből belevágtam az ágyékába. Pete elengedte az arcom, és üvöltve kétrét görnyedt. Köhögött is, nyilván attól, hogy élőhalott, még nagyon is érzékeny bizonyos területeken. De az elégedettségem nem tartott sokáig, mert Pete felugrott, és vicsorogva, kieresztett karmokkal felém indult. − Ezért megöllek! Félreugrottam az útjából, mire a vérfarkas bábut szántotta végig helyettem. Letépte az egyik lábát, majd a földre dobta. − Valóban? Biztos vagy ebben? – kérdeztem. – Csak mert szerintem meg ez az a rész, ahol én öllek meg téged. − Mi? – kérdezte Pete, és ajka eltakarta az agyarait. A dzsekim belső zsebéből elővettem a karót. − Úgy ám! Most bizony ez fog történni. Pete felsikoltott, és nekem ugrott. Kitértem az útjából, és hátba rúgtam. A Frankenstein-szobor felé tántorodott. Élveztem, hogy végre én szorítom sarokba, és nemsokára le is győzöm, ám ekkor a kábult Katie Summers megbotlott, és egyenesen Pete-nek esett. − Nem! – kiáltottam, amikor megragadta Katie torkát, és köré fonta az ujjait. Katie meg sem próbált kiáltani, de kábult tekintete mögött is láttam a pánikot, ahogy próbál kitörni a transzból. Pete továbbra is Katie torkát szorongatva előrébb tolta a lányt. − Engedj el, vagy szétmarcangolom a torkát! e210f
Elálltam az útjából – mi mást tehettem volna –, és hagytam, hogy a kis tér kijáratához vonszolja Katie-t. Be fog menekülni a labirintusba. Amikor lehajolt, hogy átmenjen a Kaszás kaszája alatt, megfogtam a karómat, hogy belévágjam, de ekkor megállt, és félig felém fordult. Így nem lehetett a szívére célozni. − Ne aggódj – mondta. – Megvan a szagod. Ha végeztem a csajjal, visszajövünk érted. Mi ez a többes szám? Pete felvihogott, bár a hang inkább egy madár rikácsolására hasonlított... aztán a Kaszás szerszámának fém éle lecsapott a fejére. Felsikoltott és elengedte Katie-t. Katie eszméletlenül rogyott a földre, és ebben a pillanatban Daniel tört elő a Kaszás rongyos ruhái mögül. Majdnem felujjongtam, amikor megláttam. Pete ordított dühében. Daniel újból fejbe vágta a kaszával. A csapás fájdalmasnak látszott ugyan, de a penge túl tompa volt ahhoz, hogy igazi sérülést okozzon. Daniel félredobta a fegyvert, és puszta kézzel ragadta meg Pete-et. Pete belemart a kezébe, majd Daniel nyaka után kapott, de Daniel az utolsó pillanatban ellökte magától. Pete sarkon fordult, és most nekem támadt. Kezének egyik karma beleakadt a maszkomba, és letépte. A maszk leesett a földre. Első reakcióm az volt, hogy eltakarjam az arcomat, nehogy Pete felismerjen, de ennek már nem volt sok értelme. Egyébként is, lényem egyik része akarta, hogy tudja, ki győzi le. Pete éles hangon felnevetett. − Mintha nem tudtam volna, hogy te vagy az. − Mi? – kérdeztem. Amennyire én tudtam, Pete szerint csak egy átlagos, szelíd lelkészgyerek vagyok. Nem démonvadász. Amikor Pete újra az arcom felé kapott, félreugrottam. e211f
Daniel hátulról ragadta meg. Pete megpróbált kitörni a szorításából. − Megmondták, hogy utánam fogtok jönni – vicsorgott. – Amikor újraszülettem, kint vártak a kórház előtt. Azt mondták, hogy csak öljem meg azt a nővért, és akkor tutira utánam jöttök. Ők azonban várni fognak. − Kik? – kérdezte Daniel. − Az új családom. – Pete kiszabadult Daniel szorításából, és megpróbálta átvetni Danielt a válla fölött. Daniel azonban gyorsabb volt nála, és végigsorozta Pete oldalát. Pete felnyögött fájdalmában, és az oldalát szorítva a sarokban álló Frankenstein felé támolygott. Abban a másodpercben úgy nézett ki, mint a régi Pete Bradshaw, nem az a szörny, akinek a megölésére idejöttünk. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, vajon tényleg ezt kell-e tennem. − Kiről beszélsz? – kérdeztem, de attól féltem, hogy tudom a választ. Pete a fájdalomtól kissé szaggatottan vett egy mély levegőt. − Hát nem érzed, hogy jönnek? Ők azok, akik holtan szeretnének látni. – Pete hangosan felsikoltott, és rám rontott. Most úgy nézett ki, mint egy megvadult denevér: vicsorgott, kieresztette a karmait. Gyilkolni akart. Bármennyire bántam is, hogy még a válasz előtt meg kell tennem, a karót belevágtam a mellkasába. Amikor elengedtem, Pete beesett a kukoricaszárak közé. Karmos kezeivel megmarkolta a karót, közben végigkarcolta a nyél drágaköveit. Aztán végre fogást talált a nyélen, és kirántotta a mellkasából. Olyan hangot adott, mintha egy papírzacskót tépnének szét. Megvetéssel ránézett, majd elém dobta. Szája gonosz mosolyra húzódott és felnevetett. − Meg fognak ölni – mondta, majd a teste porrá oszlott. e212f
A szám elé kaptam a kezem, részben azért, hogy be ne lélegezzem a körülöttünk szállongó kis Pete-darabokat, de azért is, mert nem tudtam elhinni, hogy tényleg megöltem Pete Bradshaw-t. − Mit értett azon, hogy... – kezdte Daniel, de egy hangos morgás belefojtotta a szót. Mindkettőnk feje a hang irányába fordult. Valahonnan a Kaszás mögül érkezett. Aztán újabb morgás hallatszott, ezúttal a tisztás túlsó feléről, a magas kukoricaszárak túloldaláról. Aztán újabb morgások, ezúttal már a négyszögletű terület mind a négy oldala felől. – Mi a...? A száraz kukoricakóró megzörrent, és a morgások egyre közelebbről hallatszottak. − A kukoricán keresztül jönnek – mondtam. Teljesen be voltunk kerítve. Pete mondta, hogy éreznem kellene, hogy jönnek, és most mar éreztem is. Rohadó hús és romlott tej. Akhok és gelalok, gondoltam, miközben sötét alakok törtek elő a kukoricaszárak közül a tisztásra. Néhányat azonnal felismertem még onnan, amikor a raktárban raboskodtam. Sötét Királyok. Legalább tíz. És minden oldalról körülvettek. − Tudod, mi történt? – kérdeztem Danieltől. – Csapdába estünk. − Látom – felelte. A szörnyek egyre szorosabbra zárták körülöttünk a gyűrűt, morgásuk összeolvadt, a hangos moraj már bántotta a fülemet. Felemeltem a poros karót, majd Daniellel hátunkat egymásnak vetve, fegyvereinket felemelve vártuk a támadást.
e213f
Huszonharmadik fejezeT
TÍZ KAPKODÓ LEVEGŐVÉTEL UTÁN A démonok lassan közeledtek, mintha ki akarnák élvezni a drámai helyzetet. − Azt hiszem, most kéne valami jóféle alfa trükköt bevetned – mondtam Danielnek. – Talán áttéríthetnél közülük párat a mi csapatunkba. – Jó ötlet. Csakhogy ezek nem urbatok, és az én trükkjeim akhokon és gelalokon nem működnek. Caleb őrült, de nem buta. Nem hagyja, hogy a követői közül még több átálljon hozzánk. − Kár! Akkor most mit csinálunk? − Harcolunk – mondta Daniel, majd karójával az egyik gelalra vetette magát, aki a körből kilépve felénk tartott. Lenyűgözően gyorsan mozgott. A gelal a mellkasán tátongó lyukhoz kapva hátraesett. – Vigyázz! Sav! – kiáltottam, és abban a pillanatban a halott gelal maró, zöld trutyivá robbant szét. Ez bármin keresztülette magát. Daniel ismét gyorsan mozdult, és mindkettőnket betakart hosszú, fekete kabátjával. − Kár, pedig igazán tetszett ez a kabát – mondta, miközben a zöld nyálka lyukakat mart a bőrbe. − Nekem is. De inkább a kabát, mint az arcod – mondtam. − Ez igaz. e214f
A démonok morgása hangos vijjogássá erősödött, mintha keselyűk állnának körülöttünk. Fogaikkal és karmaikkal felénk kapdostak. Daniel és én felkészülten vártuk, melyik lesz a következő, aki megbontja a kört. − Örülök, hogy megkaptad az SMS-emet – mondtam. – Különben egyedül kéne szembenéznem velük. − Na, ja. Kilenc kettő ellen, nem is olyan rossz arány – felelte Daniel. – Várj csak, milyen SMS? Nem kaptam tőled semmit. − Akkor honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd? Daniel vállat vont. − Csak úgy, tudtam. − Huh! Gabriel megmondta, hogy mi ketten össze vagyunk kapcsolódva... A fenébe. Mit gondolsz a tizenkilenc a kettő ellen arányról? – kérdeztem, amikor észrevettem, hogy újabb tíz démon érkezett, és most a kukoricaszárak között várakoznak, készen arra, hogy közbelépjenek, ha kell. Daniel mondott pár cifrát. − Látom, Caleb nem pihent. A szörnyek magas hangú vijjogása már annyira zavaró volt, hogy a fülemre kellett szorítanom a kezemet, ha nem akartam megsüketülni. Akkor aztán, mintha valaki vákuummal kiszívott volna egyszerre minden zajt körülöttünk, teljes csend lett. A démonok egyazon pillanatban hallgattak el. Egyikük felénk intett a karmával. A szagáról ítélve gelal lehetett. − Először megölünk titeket kettőtöket, aztán minden embert, aki ezen a partin itt van – mondta. – A város majd megtudja, hogy a Sötét Királyok az urak. − Nem gondolod, hogy kissé túllihegik ezt az egészet? – kérdeztem. e215f
Daniel visszafojtott egy nevetést. − Dehogynem, bár szerintem nem tréfál. − Bárcsak ne mondtuk volna a fiúknak, hogy maradjanak bent! Egy kis erősítés most jól jönne. – Még ha teljes erőből ordítanánk, azt sem hallanák a parti zajában. – De végül is mindegy, hogy készen vagyunk-e – mondtam, ahogy egyszerre esett nekünk a kilenc szörnyeteg. Szinte mindenhol agyarak és karmok voltak. Daniel csaknem azonnal akcióba lendült, levette a kabátját, és egyszerre két démont is elkapott vele, s úgy vágta őket a kukoricásba, mint egy Jackie Chan moziban a főhős. Mielőtt magukhoz térhettek volna, már át is bökte őket a karóval. Csak most döbbentem rá, hogy Pete esetében visszafogta magát. Daniel azonnal újabb ellenfél után nézett, de nekem is jutott kettő. Az egyiket elrúgtam, a másikat átdöftem. − Figyi! – kiáltottam közben Danielnek. – Nem tudnád valahogy pszichés úton idehívni a fiúkat? Amikor te voltál a fehér farkas, mindig tudták, mit akarsz. Te pedig tudtad, hogy nekem itt van rád szükségem. Daniel belerúgott egy démonba, aki ettől elrepült Dr. Jekyll figurája felé. − Nem igazán emlékszem, hogyan csináltam. − De akkor is! Talán csak nagyon erősen arra kell gondolnod, hogy mit akarsz tőlük. − Megpróbálom, de... – Daniel mögém mutatott – ...vigyázz! Éles fájdalmat éreztem, ahogy egy gelal belemart karmával a hátamba. A fájdalomtól felsikoltottam, majd a súlyomra támaszkodva átvetettem a bestiát a vállam fölött. Elmászott előlem, így a karó a puha földbe szúródott, és nem belé, amikor bele akartam döfni. e216f
– Ááá! – kiáltottam, ahogy megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, Daniel a gelal után vetette magát, és a földre szorította. A száraz kukoricaszárak zörgése éppen időben jelezte, hogy a tíz másik bestia is úgy döntött, bejön a tisztásra a kukoricafalon keresztül. − Na, most már igazán jól jönne az erősítés! – üvöltöttem, ahogy egy akh karmaival erősen hadonászva felém rontott. − Próbálkozom – felelte Daniel. Hallottam, hogy nyög, de nem tudtam, hogy azon erőlködik-e, hogy leteperjen valakit vagy megsebesült. Leszúrtam az akhot, és megpróbáltam Daniel felé fordulni, hogy megnézzem, mi van vele, de egy másik gelal megérezhette, hogy elterelődött a figyelmem. A szemem sarkából szúrtam ki, ahogy felém vetődik. Összerezzentem, mert tudtam, hogy képtelenség kivédeni az ütését, de a teste váratlanul visszarándult, mint egy kutyáé, amelyet a farkánál fogva kapnak el. Láttam, hogy mellkasából csillogó fém áll ki: valaki átszúrta egy karddal. Aztán azt is megláttam, hogy ki, a kukoricafalon Talbot tört keresztül. Erőteljesen meglendítette a karját, mire a halott gelal lerepült a kardról, és nagyot nyekkenve a földre esett. Hátrébb ugrottam, hogy a savhullást elkerüljem. − Mondtam, hogy menj haza! − Még jó, hogy nem fogadtam szót – felelte. Sokkal józanabbnak látszott, mint néhány perce. – Mintha azt mondta volna az előbb valaki, hogy erősítés kellene. – Odébb lépett, mire Brent, Ryan, Zach és Slade tört át a kukoricaszárak között küzdelemre készen. A tisztásra siettek, majd Daniel mellé álltak, hogy együtt küzdjenek a megmaradt tizennégy démonnal. Talbot követte őket, miközben az egyik akhnak egyetlen suhintással levágta a fejét. e217f
Mivel nem akartam kimaradni, én is beszálltam a küzdelembe, és az egyik akhot, akit még Caleb raktárából ismertem, egy körkörös rúgással Ryan előre nyújtott karójába löktem. − Ez aztán szuper volt! – mondta Ryan, miközben az akh porrá hullott előtte. – Mindig is utáltam a fickót. – Megfordult, és egy másik gelal után kapott, aki közben sarokba szorította Brentet. Pár pillanatig úgy éreztem magam, mint egy büszke anya, amikor láttam, hogy védik egymást. Aztán a kijárat felől, a tisztás túloldaláról női sikolyt hallottam. − Nézd, mit találtam! – károgta az egyik akh. Katie Summers fölött állt, és a karmait csattogtatta. Katie újból felsikoltott, majd ahogy volt, fekve eltakarta az arcát a kezével. − Finom falatnak látszik – mondta az akh. − Állítsd meg! – ordítottam oda Slade-nek, aki a legközelebb állt hozzájuk. Slade azonnal akcióba lépett: az akhot tetovált karjának egyetlen lendítésével félreütötte Katie-től. Aztán a karját nyújtotta, hogy Katie-t felsegítse, ekkor azonban egy gelal ugrott a hátára, és a földre teperte. Slade megpróbált elgurulni, de még mielőtt sikerült volna neki, a gelal a mellkasára ült, és a földre szegezte, míg az akh, aki korábban Katie-t támadta meg, karmos kezével megragadta az arcát. − Ne nézz a szemébe! – ordítottam, de elkéstem. Az akh tekintetét Slade-éba fúrta, és mozdulatlanságra kényszerítette, a gelal pedig vicsorogva Slade nyaka felé hajolt. Mielőtt azonban megmarhatta volna, elhajítottam a karómat, mint egy dárdát. A karó a gelal hátába fúródott, amely szétrobbant, egyenesen az akhra. Az akh lekászálódott Slade-ről, és úgy vijjogott, mint egy sebesült denevér. Aztán belevetette magát a kukoricásba, és eltűnt a szemünk elől. e218f
Slade-hoz futottam, közben levettem a dzsekimet, és letöröltem vele a karjára fröccsent gelal savat. Pislogva, nyöszörögve nézett fel rám, ahogy a transz lassan lefoszlott róla. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy van, amikor újabb kiáltást hallottam Daniel felől. Ez alkalommal biztosan tudtam, hogy fájdalmában kiált. Felé fordultam, s láttam, hogy a karó kihullik a kezéből. A jobb vállát markolta, ahol az ezüstgolyó ütötte seb most kilátszott szakadt inge alól. Előtte egy gelal állt, karmáról vér csöpögött. A démon belemart Daniel még mindig érzékeny sebébe. Daniel megpróbált lehajolni, hogy felvegye a karóját, de túl lassú volt, és a gelal elrúgta előle. A karó pörögve zuhant a távoli sötétbe a kukoricaszárak közé. A bestia ezután Danielre vetette magát, mire Daniel elengedte vérző vállát, és megragadta a gelalt. Láttam az arcán, mennyire fájdalmas neki a kézitusa. A harc kezdete óta először sebezhetőnek látszott a fegyvertelen, sebesült Daniel. Saját karóm után nyúltam, hogy Danielnek dobjam, de csaknem teljesen felbomlott, mialatt a gelal trutyijában hevert. − Fel a fejekkel! – kiáltott Talbot, azzal belekönyökölt egy akh képébe, majd teljes erejéből Daniel felé hajította a kardját. A kard a markolata körül forogva egyenesen Daniel arca felé szállt. Már majdnem felsikoltottam, ám ekkor Daniel villámgyorsan odakapott bal kezével, és a markolatánál fogva elkapta a pörgő kardot. Hasonlóan gyors mozdulattal suhintott egyet a karddal, és levágta a gelal fejét. Elszökkent a zöld sav elől, s tátott szájjal bámultam, ahogy továbbra is folyamatos, mégis erőteljes suhintásokkal másik három démont kettészel, még mielőtt mozdulhattak volna. − Azannya... – mondtam, miközben a szívem vadul kalapált. e219f
− Rohadtul ütős – morogta Ryan, és hozzám hasonló
bámulattal figyelte, ahogy Daniel a negyedikkel is végez. A tisztáson lévő négy akh és két gelal is látta, milyen jól bánik Daniel a karddal. A bestiák meghátráltak, majd karmaikkal utat vágva bevetették magukat a kukoricásba és eltűntek. Egy ideig még hallottam a lábuk dobogását, ahogy teljes sebességgel keresztülrohannak az útvesztőn. − Menjünk utánuk? – kérdezte Zach. Ryan és Brent is szerettek volna régi bandatársaik nyomába eredni. Slade viszont még kissé kábult volt. Katie mellett ült, és a hátát simogatta, miközben Katie fejét a térdei közé szorítva úgy nézett ki, mint aki az újabb eszméletvesztés ellen küzd. − Nem – jelentettem ki. – Nem akarom, hogy a labirintusban elszakadjatok egymástól, és úgy kelljen szembenéznetek velük. − Na, ugyan – könyörgött Ryan, miközben megpróbált úgy lesújtani a karójával, ahogy Daniel tette a karddal. − Szerintem mostanra már eltakarodtak. – Talbot felemelte cowboykalapját, és megtörölte a homlokát. − Akkor is – tiltakozott Ryan. – Ha üldözzük őket, valószínűleg nem gyűlnek össze újabb támadásra. − Nos, legyen – egyeztem bele. – Zach és Ryan, ti ketten mehettek. Maradjatok együtt, és vigyázzatok egymásra, jó? Ryan és Zach az időközben valószínűleg egérutat nyert démonok után vetették magukat. Úgy huhogtak és kiabáltak, mint amikor az elveszett fiúk a kalózokat kergették. Brent morgott, amiért nem mehetett velük. − Velük kellene mennem – állt fel Slade, de nem nézett ki túl stabilnak. Igaz, talán azért nem, mert Katie közben védelmet keresve a lábába csimpaszkodott. − Maradj! – mondtam Slade-nek. – Egyébként is úgy látom, Katie nem fog egyhamar elengedni. e220f
Katie felnézett. A szemén látszott, hogy még mindig kissé kába és zavart. A sminkje teljesen szétkenődött az arcán. − Grace, te vagy az? Azt hittem, nem jössz el a buliba. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ha ez a legégetőbb kérdése, akkor még nincs egészen magánál. Talán nem is fogta fel, mi történt. − Meggondoltam magam. Nem akartam kihagyni egy jó bulit – vontam vállat. − Nem semmi buli volt – mondta Katie lassan, és még bólogatott is. Úgy nézett ki, mintha be lenne lőve. – De várj csak, miért jöttél ki ide utánam? Te tényleg... megölted... azt a srácot, akivel smároltam? Daniel előrébb lépett. Kardját a háta mögé dugta, de a vállán lévő véres hasítást nem tudta elfedni. − Azt hiszem, valaki tett valamit az italodba, Katie. Azért jöttünk ki utánad, nehogy valami bajod essék. − Daniel? – hajolt előre Katie, és belenézett Daniel szemébe. Daniel arcát még mindig félig elfedte a maszk. – Te is eljöttél? De hát nincs tüdőgyulladásod? – Úgy kopogtatta a homlokát az ujjaival, mintha nagyon erősen gondolkodna. – És, tényleg csak úgy levágtad egy fickó fejét? Brentből kitört a röhögés, mire egy pillantással rendreutasítottam. − Na, jó – szólaltam meg. – Azt hiszem, Katie mára eleget bulizott. – Mutattam Slade-nek, hogy segítse fel. – Gondoskodj róla, jó? – kértem. Slade lenézett Katie-re, aki még mindig a lábán lógott, aztán újra rám. Arcára döbbent kifejezés ült. Előrébb hajolt, és suttogva kérdezte. − Ööö... csak hogy tisztázzuk, azt akarod, hogy megöljem, és elrejtsem a holttestét? e221f
− Mi? Nem! Ezt meg mi a fenéből gondoltad?
Brent megköszörülte a torkát. − A Sötét Királyoknál a „gondot viselni” kifejezés valami ilyesmit jelent. − Ó... óóhl- Úgy látszik, a jövőben jobban oda kell figyelnem, hogyan fejezem ki magam. – Nem. Úgy gondoltam, hogy gondoskodj arról, hogy rendben hazaérjen. Próbáld meggyőzni, hogy amit látott, nem történt meg, hanem valami partidrogot tettek az italába, és akkor nem fogja kifecsegni a titkainkat. Tudod, én ezt értem a „gondoskodni” kifejezés alatt. Brentet is vidd magaddal! Slade bólintott. Brent segítségével feltámogatta Katie-t, és karját a lány hóna alá fűzve lassan elindult vele. − Te megmentettél engem, ugye? – kérdezte Katie, és erőtlenül megveregette Slade arcát. Aztán kuncogott egyet, és úgy integetett, mintha be lenne rúgva. – És láttad ezt a sok csini zöld trutyit? − Ja, nagyon csini – morogta Slade, miközben támogatta. Brent felröhögött. Slade úgy nézett vissza rám, mintha megbüntettem volna valamiért. Néztem, ahogy elbotorkálnak. Végül én, Daniel és Talbot maradtunk csak a tisztáson. Nem a legideálisabb hármas. Különösen így, felfegyverkezve nem. Egy pillanatig mindhárman hallgattunk, csak a feszültség növekedett közöttünk. Végül Daniel karddal a kezében Talbot felé lépett. Egyenesen elé állt, és úgy néztek egymás szemébe, mintha egymás gondolataiban akarnának olvasni. Most látszott igazán, mennyivel testesebb lett Daniel, mint azelőtt volt. Talbot, akit pedig sosem láttam kicsinek, váratlanul annak tűnt Danielhez képest. Vagy csak az volt más, ahogy Daniel tartotta magát. Mint egy alfa. e222f
Olyan alfa, akinek a falkája éppen legyőzte az ellenfélét. Daniel először a kard pengéjét nyújtotta Talbot felé, majd átfordította, és a markolatot ajánlotta fel. − Kösz – mondta. – Az előbb megmentetted az életünket. Nélküled lehet, hogy nem úsztuk volna meg. Talbot pislogott egyet. − Szívesen – felelte lassan, óvatosan. – Akkor... kössünk tűzszünetet? Daniel rám nézett, mintha az én döntésemre várna. Nem tudtam, mit mondjak. Talbot segített ugyan nekünk, de jó pár olyan dolgot tett, ami miatt nem tudtam megbízni benne. Nem tudtam, hogyan kéne túllépnem rajta, mintha mi sem történt volna. − Csak segíteni akarok – mondta Talbot. – Ez a mostani csak egy kis teszt volt. De Caleb idővel minden erejét összeszedve fog rátok támadni. Nektek is szükségetek lesz minden támogatóra. − Ebben igaza van – mondta Daniel. – Ráadásul Talbot mindenkinél jobban ismeri Caleb taktikáit. És jól harcol. Meglepett, hogy éppen Daniel érvel Talbot mellett. Hiszen tudta, mit tett Talbot, hogyan próbálta megakadályozni a visszaváltozását. Talbot jócskán adósa volt Danielnek. Miért bocsát meg neki ilyen könnyen? Aztán eszembe jutott, amit Gabriel más emberek bűneinek a megbocsátásáról mondott. Ez tényleg azt jelenti, hogy tegyem magam túl rajta, és fogadjam vissza Talbotot a barátaim közé? − Nem tudom. Talbot levette az arca felső részét takaró maszkot, és rám nézett. − Kérlek, Gracie, bocsáss meg! Mindig annyira megbíztam emberekben. Mindig próbáltam a jót látni bennük. Vajon fogyatékosság ez vagy áldás? Gyengeség e223f
– felelte a farkas. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ebben a pillanatban képes vagyok jól dönteni... − Rajtad múlik – néztem Danielre. – Igazából veled tolt ki. − Biztos vagy benne? – kérdezte. Bólintottam. − Akkor fegyverszünet – nyújtotta újra a kardot Talbotnak. – Nekem is szükségem van rá. − Vedd el ezt! – mondta Talbot továbbra is engem bámulva. Miért bámul így rám? Talán mérges, hogy nem én bocsátottam meg neki? – Nekem nem csak ez az egy van. Daniel bólintott, és elfogadta. Megragadta a savmarta fekete kabátot, és letörölte vele a pengén lévő gelal savat. Arcára csaknem szerelmes kifejezés ült. Talbot végül elfordította a pillantását, de éreztem, hogy a kettőnk közötti feszültség semmit sem enyhült. − Hé, és nekem hogyhogy nem adtál soha kardot? – kérdeztem, hogy enyhítsek kicsit a feszültségen. – Kénytelen vagyok csicsás karókkal vagdalkozni, míg a fiúké a szuperkard? – Felemeltem a trutyis nyelet: ennyi maradt a kövekkel díszített fakaróból. Nem fair. − Te is kaphatsz egyet, kölyök – vigyorodott el Talbot. – Csak azt hittem, jobban szeretsz fát érezni a kezedben. Daniel öklével úgy gyomorszájon vágta Talbotot, hogy köhögve kétrét görnyedt. − Csak azért, mert fegyverszünetet kötöttünk, még nem beszélhetsz így a barátnőmmel – jelentette ki Daniel, de arcára gonoszkodó mosoly ült ki. Ledobtam a fadarabot, és megfogtam Daniel kezét. Gyorsan kivezettem a tisztásról, még mielőtt belekezdtek volna egymás cikizésebe. Jelen pillanatban egyiküket sem szívesen támogattam volna. e224f
Daniel visszafordult Talbot felé, aki még mindig a gyomorszáját tapogatta. − Gyere el holnap a házhoz! Szeretnék tudni mindent, amit te is tudsz Calebről és a Sötét Királyokról. Talbot bólintott, de szemében megint feltűnt az a furcsa pillantás. Talán csak a hála, hogy ismét az életem része lehet? Az útvesztőből kiérve Daniellel együtt visszamentünk a házhoz. Meglepetésemre a bulizok csaknem kivétel nélkül felszívódtak. Csupán néhány zavart pillantású fiatal lődörgött a környéken, nyilván még nem teljesen foszlott le róluk a transz. − Az akhok mind leléptek? – kérdeztem. − Nyilván megérezték a hamvakat a levegőben. Az olyan hatás-sal van rájuk, mint másra az, ha rendőrért kiáltasz. − Nagyszerű. – Nem szívesen távoztam volna abban a tudatban, hogy a Katie-hez hasonló emberek itt maradnak a démonok martalékául. – Kissé aggódom Zach és Ryan miatt. Nem kellene utánuk mennünk? − Nem, nem hiszem, hogy a rohangálásnál és a fegyverlengetésnél többet csinálnának az útvesztőben. Hadd szórakozzanak egy kicsit. Erőltetetten elvigyorodtam. − Mi van? – kérdezte. − Úgy érzem, mintha a szüleik lennénk, vagy ilyesmi – nevettem el magam. – Persze bizonyos értelemben azok is vagyunk. Tudod, alfák meg minden. Éppen csak a mi fiaink nem iskolába mennek, hanem démonokat gyilkolni. − Hát nem semmi probléma, mi? – mormogta szinte magának Daniel, majd lenézett az övébe tűzött kardra. Váratlanul ünnepélyes komolyság ereszkedett közénk, olyasvalami, amit az előző izgalmak után nem vártam volna. Csöndben sétáltunk a Corolláig. e225f
− Igazán lenyűgöző voltál odabent – mondta Daniel, és
kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját. – Olyan kiegyensúlyozottan harcoltál. Egyszer sem kellett amiatt aggódnom, hogy elveszted magad fölött az uralmat. − Aha – motyogtam, s ujjaimmal végigsimítottam a holdkő függőn, majd visszaadtam Danielnek. – Képzeld, a harc alatt egyszer sem hallottam a farkas hangját. – Egyetlen alkalommal jelentkezett, amikor Talbot fegyverszünetet kért, s nem tudtam dönteni. Amióta segítségért imádkoztam a kórházban, könnyebb volt háttérbe szorítani a farkas hangját. Egyre kevesebbszer hallottam. Daniel becsukta az ajtómat, és átsétált a másik oldalra. − És te? Veled minden rendben? – kérdeztem. − Nem tudom – felelte. − Döbbenetesen harcoltál! De tényleg, komolyan, csúcsszuper döbbenetesen! – Oldalba böktem. – Pedig a kezed is sérült! És mindig arról beszélsz, hogy nem is vagy hős! De mindegy, akkor is szédületesen klassz voltál! − Nem érzem hősnek magam. – Erősen megszorította a kormánykereket, miközben kikanyarodtunk a parkolóból. – Bármit is mondasz, akkor is szörnyeteg vagyok. − De, NEM vagy szörnyeteg. Ma este egy csomó életet megmentettünk. Sőt, te mentettél meg. Ez pedig a hősökre jellemző, nem a szörnyekre. − És hogy mentettem meg őket? – Daniel nyakán megfeszültek az izmok. Láttam, ahogy az erekben lüktet a vér. – Úgy, hogy öltem. És ezt gyűlölöm. Akármivé is változtam vagy alakultam, még mindig a Halál Ölebe vagyok. Ez a munkám: halált osztok. Hátradőltem és nem válaszoltam. Nem tudtam, hogyan ellenkezhetnék ekkora fájdalommal és megvetéssel kiejtett szavak ellen. e226f
Miközben a földúton magunk mögött hagytuk a Frightmare farmot, egyenesen kibámultam a szélvédőn. Reméltem, hogy sosem latom többé ezt a helyet. Amikor a főútra értünk, az egyik kereszteződésnél pirosat kaptunk, és Daniel megállt. Lenyomta az indexet és jelezte, hogy balra fordul. A T-alakú kereszteződés fölötti tábla azt mutatta, hogy bal felé Rose Crestbe, jobb felé viszont az Apple Valley-be, a belvárosba lehet eljutni. Akaratlanul is apa jutott eszembe a városi kórházban. Daniel visszatérése és Pete démonizálódása viszont annyira lekötöttek, hogy ma még nem is látogattam meg. De amikor arra gondoltam, hogy újra ott kell látnom a kórházi ágyon, összeszorult a szívem... Aztán új gondolat szökkent szárba bennem, és előrehajoltam az ülésen. − Nem a halál az egyetlen, amit osztani tudsz. Be is bizonyítom. – A kereszteződésre mutattam. – Fordulj jobbra! − Miért? − Mert elmegyünk a kórházba. Daniel csodálkozva nézett rám, de engedelmesen jobbra fordult. − Meg fogom mutatni neked, mire vagy képes igazából. Hogy ki is vagy valójában. Itt volt az idő. Lehet, hogy korábban kudarcot vallottam, de tudtam, hogy Daniellel együtt meg tudjuk tenni, amit meg kell. Ami a kettőnk közös feladata.
e227f
Huszonnegyedik fejezeT
A KÓRHÁZBAN, HAJNALI FÉL HÁROM KÖRÜL A Corolla csomagtartójából elővettem azokat a ruhákat, amelyeket Aprilnél levetettünk. A hátsó ülésen mindketten gyorsan átöltöztünk, míg egyikőnk a kocsin kívül őrködött. Az intenzíves nővéreken átjutni így sem lesz könnyű, de ha úgy vonulnánk be, mint két emós bandita, esélyünk sem lenne. Arról nem is szólva, hogy tervünk sikere esetén nem akartam, hogy apa rögtön szívrohammal indítson. Egy életre elegem volt ebből a kórházból. A nővérpult előtt elhaladni nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, még a jókislány öltözetben is. Az intenzívre éjszaka is be lehetett jönni, de attól még kiskorú voltam, és kísérőre volt szükségem, amire az ügyeletes nővér azonnal emlékeztetett is. − Ő már elmúlt tizennyolc – mutattam Danielre. – Ő nem lehet a kísérőm? Nem maradunk egész éjjel. Csak húsz percet. Csupán annyi kell. – Olyan szomorú képet vágtam, amilyet csak tudtam, és azt kívántam, bárcsak tudnék sírni is, amikor kell. – Csak apát szeretném megnézni. Kéééééérem! A nővért azonban nem hatottam meg. − A barátod talán elmúlt tizennyolc, de csak családtagokat engedünk be. e228f
− Nem lenne jobb, ha reggel visszajönnénk? – suttogta Daniel
olyan halkan, hogy csak én hallottam meg. Megráztam a fejem. Nem tudtam, képes lennék-e még egyszer összeszedni ennyire a bátorságomat. Ha meg akarjuk csinálni, ma éjjel kell megcsinálnunk. Megfogtam Daniel kezét, és összefűztem ujjainkat. − Csakhogy ő a vőlegényem – jelentettem ki. – És olvastam a látogatási rendet. Őt be lehet engedni. Daniel szeme elkerekedett döbbenetében. Bár lehet, hogy csak sokkot kapott. Elkapta a pillantását, ezért nem tudtam eldönteni, melyikről van szó. Kicsit elszomorodtam. Tehát tényleg nem emlékszik arra, hogy mi történt? Megszorítottam a kezét, mintha azt üzenném: csak játssz együtt velem. Daniel visszaszorított. − Most történt – jelentette ki Daniel, és a sarkára állt. – Azért jöttünk, hogy elmondjuk az apjának. Még ha nincs is eszméleténél, azt akartuk, hogy ő hallja először. Mármint most már csak maga után – villantott a nővérre egy ellenállhatatlan mosolyt, és bár a nővér jó húsz évvel idősebb volt nála, sőt a mesét sem hitte el, láttam rajta, hogy képtelen nemet mondani neki. − Húsz perc, nem több. Ha egy perccel is tovább maradtok, hívom a biztonságiakat. Azt hiszem, nem szeretnéd, ha kitiltanának innen, és nem látogathatnád apukádat. − Köszönöm – mondtam, amikor átnyújtott két látogató kitűzőt. Ahogy értük nyúltam, a kezemre nézett, nyilván az eljegyzési gyűrűt kereste. Olyan gyorsan húztam Danielt magam után, ahogy futás nélkül csak lehetséges volt, mert attól féltem, meggondolja magát. e229f
Amikor apa szobájához értünk, félig behúztam a függönyt apa ajtaja előtt, ahogy Gabriel is tette. − Azért jöttünk, hogy segítsünk, apu – mondtam a még mindig eszméletlen apám felé fordulva. Daniel némán és mozdulatlanul állt az ágya mellett. Ő most látta először így, sebesülten. − Alig ismerem fel – mondta elszorult torokkal. Az apa arcán lévő duzzanat sokat lohadt, de most még jobban látszott a sok véraláfutás. Mintha egész arcára lilásfekete festéket kentek volna. – Köszönöm, hogy behoztál. De nem tudom, miért vagyunk itt, vagy mit tudnék én csinálni. Hogyan segíthetnék? − Meg fogjuk gyógyítani. Daniel még annál is döbbentebben nézett rám, mint amikor az eljegyzésünket jelentettem be. − Hogyan? Nem akartam félreértést, ezért csaknem szó szerint idézve Gabrielt elmagyaráztam neki, mit fogunk tenni. Daniel még mindig döbbenten, de komoly arckifejezéssel hallgatott, és végig bólogatott, mintha értené. − Az kell, hogy ne gondolj semmi másra – ismételtem meg a beszédem után. – Amikor én először próbáltam Gabriellel, nem tudtam visszafojtani a negatív gondolatokat, és végül még nagyobb fájdalmat okoztam vele apának. Féltem újra megpróbálni, de aztán a te visszaváltoztatásodat ehhez hasonlóan csináltam, és ott bejött. Most, hogy itt vagy és segítesz, hiszem, hogy apunál is bejön. − Nem hinném, hogy én vagyok a legalkalmasabb... − Te vagy az egyedüli. – Mélyen Daniel szemébe néztem. – El kell, hogy fogadd, ki vagy. Isten Kopója, nem holmi dögevő kutya. Igen, a hivatásod része a démonok elpusztítása is, hogy megvédd az ártatlanokat, de ez az, ami igazán a feladatod. Ez az, amiért az urbatokat teremtették. Valami, amit csak a hozzád és e230f
hozzám hasonló urbatok képesek megtenni. Mert mi nem veszítettük el a szeretetre való képességünket. Ez az, amit a világnak adnunk kell. Láttam Daniel tekintetén, hogy küzd magában. Azért harcol, hogy elfogadja, amit én mondok neki azzal szemben, amit magáról hisz. − Nem vagy szörnyeteg. Már nem. Valami egészen más lettél. És legbelül, szerintem, te is tudod, hogy mi. Egy angyal. Előrehajoltam, és finoman megcsókoltam Daniel ajkát. Amikor elhúzódtam, egy pillanatra becsukta a szemét, ezért nem láttam, hogy áll a küzdelme. Végül kihúzta magát és bólintott. − Azt hiszem, igazad van – jelentette ki, ahogy kinyitotta a szemét. Most csak a szilárd elhatározást láttam benne. − Kész vagy rá, hogy megtedd velem? − Igen. Bármit megtennék érted. – Apámra nézett. – Vagy érte. Daniel nekem nyújtotta a kezét. Egymás mellé álltunk az ágy mellett, aztán Daniel kezét apa mellkasára helyeztem. − Gondolj valami pozitív dologra! Próbáld minden jó energiád és szereteted rá irányítani. Daniel becsukta a szemét, aztán én is így tettem. Végigfutottam az emlékeim során, felidéztem minden pozitív emléket apáról, és a kezem felé irányítottam őket. Csak néhány másodperc telt el, de máris éreztem, hogy kettőnk kezén energia halad át, amely egyre nő, lüktet, egyre intenzívebb. Hirtelen olyan emlék jutott eszembe apáról, amit elfelejtettem: Daniel ült egy székben apával szemben, az irodájában. Egyedül voltak, és ekkor jöttem rá, hogy ez nem is az én emlékem, hanem Danielé. Ismét összekapcsolódtunk. A képek homályosak voltak, de láttam, hogy apa azt mondja Danielnek, hogy segít neki a vérfarkas átok gyógymódjának megtalálásában. Hálás voltam e231f
Danielnek ezért a pillanatért. A kapcsolat még tartott, és újabb jeleneteket láttam meg Daniel életéből. Aztán felfedeztem magamat is az egyik emlékben. Láttam, hogyan lát engem lelki szemeivel, és elszégyelltem magam, amiért kételkedni mertem az érzéseiben. Szívem megtelt szeretettel, és testem minden sejtjén erő hullámzott végig. Teljesen eltöltött, míg csak nem tudtam tovább magamban tartani. Hatalmas erővel futott át rajtam ez az energia, át Daniel kezén, egyenesen apába. Akkor éreztem, hogy elengedem Daniel kezét, és zuhanni kezdek. Majdnem összeestem az ágy mellett, de Daniel elkapott. – Jól vagy? – kérdezte, és magához ölelt. – Elég intenzív volt. − Igen – próbáltam kinyögni, de a hangom elakadt. Arra sem volt erőm, hogy kinyissam a szememet. Ekkor műszerek éles hangja mart a fülembe. Először nem is tudtam, mit hallok, aztán rettegve döbbentem rá, hogy az apám állapotát figyelő készülékek jeleznek. Jelzik, hogy valami nagyon rosszra fordult. − Azannya... – suttogta Daniel. Pedig olyan biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni. Olyan biztos, hogy működni fog, ahogy Danielnél is működött. Mit tettem? − Azannya! – Ezúttal már kiáltotta. Éreztem, hogy megmozdul, és az apám felé fordít. – Nézd, Grace! Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem, bár legszívesebben szorosan lezártam volna, annyira féltem attól, hogy meglátom, mitől bolondultak meg a vészjelző berendezések. Amikor azonban megláttam, megértettem. Apa ült előttem. Ült az ágyán, sőt még az oxigénmaszkot is lehúzta magáról, és ez a kettő önmagában elegendő volt ahhoz, hogy minden őrülten jelezni kezdjen. e232f
− Gracie? – kérdezte. – Mi történt? Hol vagyok?
Hihetetlen. Ébren van. Beszél. Az arcáról meg a karjáról pedig eltűnt az összes lila véraláfutás. − Megcsináltuk. – Eleredtek a könnyeim. – Tényleg megcsináltuk. Daniel megpróbált talpra állítani, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy álljak, ezért felemelt az ágyhoz. A két karommal átöleltem apa nyakát. − Hát élsz – mondtam két zokogás között. – Élsz és jól vagy. Apa viszonozta az ölelésemet. − Persze, hogy élek. De mi történt? Miért vagyok itt? Mielőtt azonban válaszolhattam volna, hallottam, hogy a fotocellás ajtó félrecsúszik, és egy seregnyi nővér tört be a szobába. − Mi folyik itt? – kiáltott rám az egyik. − Engedje el! – parancsolta egy másik, de amikor meglátta apát az ágyon ülni, megtorpant. Apa teljesen egészségesnek és sértetlennek látszott. Suttogott valamit, ami mintha spanyolul lett volna, aztán keresztet vetett. Ömlöttek belőle a szavak, amiket nem értettem, csak egyet: − Csoda – mondta. – Csoda történt.
e233f
Huszonötödik fejezeT
CSÜTÖRTÖK REGGEL Az ember azt hinné, hogy egy csoda az intenzív osztályon ujjongást vált ki. Ehelyett azonban kérdések özönét zúdította a nyakamba, apáéba pedig egy csomó kellemetlen tesztet és vizsgálatot. A sikeres erőátadás után kimerültnek és üresnek éreztem magam. A következő néhány órát a váróterem kanapéinak egyikén töltöttük Daniellel, el-elszenderedve. Azt hiszem, az ügyeletes nővér végül úgy döntött, a körülményekre való tekintettel húsz percnél tovább maradhatunk, mert már hét óra is elmúlott, amikor apám kijelentette, hogy haza akar menni. − Szeretném megfigyelésre bent tartani – mondta az orvos, aki az elmúlt órát a teszteredmények fölötti merengéssel töltötte. – Talán megcsinálhatnánk még pár tesztet. − Nincs több teszt – nyögött föl apa. – Már így is úgy érzem magam, mint egy tűpárna. Az orvos még egyszer ránézett a lapra. − Semmi problémát nem találtunk, ami azt jelenti, hogy nem tarthatjuk itt, ha menni akar. De én nem tanácsolom... Apa levette a pulzusszámlálót az ujjáról. − Hallottad, mit mondott a hölgy, Grace. Nem tarthatnak itt. e234f
Más körülmények között elleneztem volna, hogy apa valamit az orvos tanácsa ellenére tegyen, de ebben az esetben többet tudtam az állapotáról, mint bárki a kórházban. Daniel segített felállnom – a testem még mindig kicsit ingatag és gyenge volt az erőátadástól –, és megfogtam apa kezét. − Menjünk haza! – mondtam, és abban a pillanatban akkora örömet ereztem, amekkorát néhány napja még lehetetlennek hittem. − Van azonban még valami, amit szeretnék, ha a távozásunk előtt megtennél – szólalt meg apa, amikor a liftekhez értünk. Az ujjával a Fel gombot nyomta meg a Le helyett. Azonnal tudtam, mit akar. − Apa – néztem fel rá –, nem biztos, hogy képes vagyok rá. − Tudom, hogy képes vagy. Te és Daniel meggyógyítottatok engem, miért ne tudnátok ugyanezt megtenni anyáddal is? − Azt sem tudom, hogy ez az erő hat-e olyanokra is, mint anya. − Eddig csak fizikai sérülések gyógyítására használtam. Fogalmam sem volt, mi a helyzet lelki betegségek esetén. Valamiért azt másnak éreztem. − És mi van, ha anya azért olyan, amilyen, mert ez Isten akarata az életében? − Ha Isten nem akarja, akkor nem fog működni. – Apa minden alkalommal, amikor imaközösséget vezetett a gyülekezet valamelyik betegéért, a könyörgések végén hozzátette, hogy a beteg akkor gyógyuljon meg, „ha ez a te akaratod”. Apa biztatóan rám mosolygott, miközben a lift csilingelt, és kinyílott. – Miért kaptad volna ezt az erőt Istentől, ha nem akarná, hogy használd? Daniel megfogta a kezem, és finoman megszorította. − Egy próbát megér, Grace. Danielre, majd apára néztem, és láttam, hogyan csillan meg a szemükben a remény. Ha meg tudjuk csinálni, az hirtelen nagyon e235f
sok lehetőséget nyitna meg előttünk. A dolgok, amiket megtehetünk. .. Az emberek, akiken segíthetünk... − Rendben – mondtam, aztán beléptem velük a liftbe, és tudtam, hogy az életem már soha nem lesz olyan, amilyen azelőtt volt. CSÜTÖRTÖK DÉLUTÁN, KÁBÉ TÍZ ÓRÁVAL KÉSŐBB Amikor felébredtem, olyan ismerős és kellemes hangok és illatok fogadtak, amelyeket életem jelen helyzetében nem tudtam hová tenni. Éreztem, hogy megszédülök. Ahogy felültem, csillagok táncoltak a szemem előtt. Aztán amint már jobban láttam, felismertem a korallszínű ágyneműt, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. A saját ágyamban vagyok. Otthon. Bár fogalmam sem volt, hogy kerültem ide. Semmire sem emlékeztem, csak pár homályos kép volt arról, hogy beszállok a liftbe apával és Daniellel. Vajon ők hol lehetnek? A földszintről egyszerre csak nevetés hangzott, és ez megválaszolta a kérdést. Mély levegőt vettem, és végigvettem az illatokat, amik a szobámban keringtek. Szalonna. Tojás. Palacsinta. És a tűzhelyen melegített juharszirup édes illata. Valaki főz. Senki sem főzött ebben a házban, amióta anya nincs itthon. Ismét nevetés hallatszott fel a lépcsőn, át az előszobán, be a szobámba. Túl sok hang volt ez ahhoz, hogy csak Daniel és apa legyen jelen. Újból levegőt vettem, és a háttérben elcsíptem még egy ismerős szagot. Olyan volt, mint egy kutyáé, amelyik sokáig feküdt a napon, de keveredett hozzá egy kis fiúszag is. Vérfarkasok is voltak a házban. És nem csak Daniel. A szag alapján jó páran lehettek odalent. e236f
Bár nagy erőfeszítést követelt, hogy gyenge, fájó testemet felülésre kényszerítsem, a kíváncsiság győzött bennem. Arról nem is szólva, hogy az ételek illatától hangosan korgott a gyomrom. Mikor is ettem utoljára? Kikászálódtam az ágyból, lassan tiszta ruhát húztam, majd lábujjhegyen leóvakodtam. Az étkező tele volt emberekkel és ételekkel. Daniel, apa, Charity, James baba, Brent, Ryan, Zach, Slade, sőt, még Talbot is ott voltk. Mindegyikük előtt bőven megrakott tányér, amelyek tartalmát az asztal minden négyzetcentiméterét elborító tálakról szedték le. − Felébredt! – mondta apa, amikor meglátott az ajtóban. Az asztal körül ülők éljenezni kezdtek. − Gyere, egyél! – intett apa beljebb. Daniel és Talbot is felállt, amikor beléptem, de Daniel sietett oda hozzám, és ölelte át a vállamat. Egy puszit nyomott az arcomra. − Hogy vagy? Elájultál a kórházban. − Fáradt és halálosan éhes vagyok. – Amióta megláttam az ételt, a gyomrom folyamatosan korgott. − Ülj le. Egyél! – mutatott Daniel egy üres székre az övé és Charityé között. A húgom éppen egy narancsleves kancsót nyújtott át a tetovált karú Slade-nek. James baba sikongatott örömében, miközben Talbot arcát rántottával borította be. Talbot felnevetett, és baseballsapkájával letörölte magáról a tojást. Megcsíptem a karomat. Erősen. Nem azt kell tenned, amikor azt hiszed, hogy álmodsz? A két világom: az urbatok és az emberi családom, végre találkoztak. És a várt robbanás helyett, amelytől tartottam, együtt falatoztak. − Mi a fene folyik itt? Ekkor mögöttem az a hang szólalt meg, amelyre a legkevésbé számítottam. e237f
− Reggeli vacsorára.
Megpördültem. Anyám állt mögöttem, kezében egy tálca pirítóssal. Eltátottam a számat. Hát ő hogy kerül ide? − A kedvenced – mondta. – Reméltem, hogy az illata végre felkelt. – Láttam, hogy az ujjai még vékonyak, de azon kívül egészen más volt, mint az az üres héj, amit akkor láttam, amikor hétfőn meglátogattam. − Anya? De hát... de... – Néhány emlék szivárgott az agyamba. Ahogy Daniellel anya ágya fölött állunk az idegosztályon. Ahogy erő fut végig a kezemen. Aztán végigterülök a linóleumpadlón. – Mennyit aludtam? − Kábé tíz órát – válaszol Daniel. – Még soha nem láttam ennyire kimerült embert. Nem hiszem el, hogy két embert is meggyógyítottál egy nap alatt. Úgyhogy nem lenne jó ötlet most nekivágni a világnak, és egész osztálynyi beteget meggyógyítani egyszerre. Elvörösödtem. Éppen olyasvalamire gondoltam. − Hogyhogy te ilyen jól vagy? – kérdeztem Danielt. Hiszen ő is részt vett a gyógyításokban. − Én is aludtam jó négy órát, miután visszajöttünk. De Grace, tudnod kell, hogy az erő nagy részét te adtad. Én csak segítettem. Te gyógyítottad meg a szüleidet. − Hallottuk, hogy nem semmi kis csodadoktor vagy – mondta Talbot rántottával teletömött szájjal. Visszafordultam anyához, és átöleltem a nyakát, bár majdnem kivertem a kezéből a tele tálca pirítóst. Megpusziltam az arcát. − Hallottam, amit mondtál – suttogta a fülembe. – Amikor pár napja bejöttél hozzám a kórházba. Azt mondtad, hogy szükséged van anyára. Hogy ez minden, amire szükséged van. Most már tudom, hogy nem lehetek tökéletes, de minden tőlem telhetőt megpróbálok, hogy számodra az lehessek. – Észrevettem, hogy e238f
bár megmosta a haját, nem göndörítette be, és nem rendezte frizurába, ráadásul gyűrött nadrágot viselt, a blúza fölött pedig apa PUSZIT A SZAKÁCSNAK feliratú kötényét. A tálcán lévő pirítósok közül néhány jó pár árnyalattal sötétebb volt, mint amit anya régebben „elfogadhatónak” tartott. Ettől rögtön vidámabb lettem. Nem volt tökéletes, de anya volt. − Most menj és egyél! – mondta anya, és csodálatos anyai hangon a helyünkre terelt mindannyiunkat. – Szükséged van az erődre. − És hol van Carol néni? – kérdeztem a székem felé tartva. Hirtelen rájöttem, hogy egy egész napra és éjszakára eltűntem úgy, hogy még csak fel sem hívtam. Jó nagy letolásra számítottam. − Már elment – mondta apa. – Carolt kissé... felizgatta a visszatérésünk. Vannak emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a csodákkal. − Nem lepődnék meg, ha azt állítaná, hogy csak tettetted a balesetet, hogy így kapj pár szabadnapot – jegyezte meg anya. Még sosem hallottam ilyen viccelődve beszélni a nővéréről. − Ennek nagy sikere lesz a nagyinál. – Leültem az asztalhoz, mire a többiek mind felém nyújtották az ételes tálakat. Csak úgy gyűrtem magamba a csokis palacsintát, tojást, szalonnát, több tonna pirítóst, hogy betömjem azt az üres gödröt, amely napokig a gyomrom volt. Igazából egyvalaki evett többet, mint én – bár az asztal körül szinte csak kamaszfiúk ültek -, ez pedig Slade volt. Úgy nyelte magába a kaját, mint egy halálraítélt az utolsó vacsoráját a kivégzése előtt. Charity felkuncogott mellettem, én pedig megijedtem, hogy a zabálásomat neveti ki, de aztán rájöttem, hogy Ryannal szemezik, e239f
aki közvetlenül vele szemben ült. Széles, mamlasz vigyor ült az arcára. Felemeltem egy banános-mogyorós muffint, és megdobtam vele. Egyenesen a homlokának csapódott, majd a maradék szalonnája közé esett. De legalább letörölte az arcáról azt a kölyökkutya képet. Rám nézett. − Ne. Is. Gondolj. Rá. – Felemeltem a második muffint, és úgy tartottam, mintha baseball-labda lenne, amit éppen eldobni szándékozok. − Én nem... azaz én igen, de... ö... a húgod olyan aranyos... – motyogta Ryan, és letörölte a homlokára tapadt muffinmorzsákat. Charity legalább olyan vörös lett, mint a palacsintájára kent málnalekvár. A többiek nevetésben törtek ki, én meg úgy tettem, mintha meg akarnám sorozni muffinokkal, mire Ryan megrezzent. Ehelyett azonban egy óriásit haraptam, és Daniel vállára hajtottam a fejem. Ő átölelte a vállamat. Egy pillanatig együtt nevettünk a többiekkel, de pillantásom megakadt a tányérján heverő, félig elfogyasztott csokis palacsintán. A pirítós az én kedvencem, anya különleges palacsintái pedig a bátyám fő kedvencei. Daniel is elcsendesedett mellettem. Lehajtotta a fejét hozzám. − Itt kellene lennie, nem? – kérdezte halkan, mintha pontosan tudná, hogy mit érzek. Ahogy valószínűleg úgy is volt. Bólintottam. − Ez, azt hiszem, azt jelenti, hogy készen állsz – suttogta Daniel. – Akkor itt az idő, hogy rendbe tedd a dolgaidat Jude-dal.
e240f
Huszonhatodik fejezeT
MÉG MINDIG CSÜTÖRTÖK ESTE. FÉL NYOLC KÖRÜL Daniellel lassan átgurultunk a parókiára. Rose Crest dombjai között nagyon sárga, csaknem teljesen telt hold kelt fel, és kísérteties árnyékba vonta az éjszakai ég felhőit. Olyan volt, mint egy megvalósulásra váró olajfestmény, el is gondolkodtam, mikor leszek képes legközelebb ecsetet venni a kezembe. Daniel leparkolta a Corollát az üres utcai parkolóba. Ekkor jöttem csak rá, hogy mivel mindenki a házban van, Jude valószínűleg egész nap egyedül volt. Felsóhajtottam, tétován nyúltam a kilincs felé. − Készen állsz? – kérdezte Daniel. − Igen – feleltem. – Nem. Talán. Nem tudom. − Mind egyszerre? − Amikor utoljára meglátogattam Jude-ot, a dolgok nem alakultak valami fényesen. Még azzal is megvádoltam, hogy ő ölte meg azt a nővért a kórháznál. Tudod, akit valójában Pete nyírt ki. Daniel bólintott. − Igen, érthető, hogy ezek után nem alakultak jól. − Nem is tudom, mit mondjak neki. Még a szemébe is képtelen voltam belenézni. e241f
− Akkor ez az, amivel kezdened kell. Hogy gondolod, hogy
jobban lesz, ha még a saját nővére sem néz a szemébe? Bűntudat mart belém. − Tudom. Azt hiszem, attól féltem, amit láthatnék benne. − Bármi is az, megváltozhat. Mindenki képes rá. Most már én is hiszek ebben. − Mindenki? – Belenéztem a szemébe. – Még Caleb is? Daniel habozott, aztán megköszörülte a torkát. − Igen... Bár régebben ezt sosem mondtam volna. Sőt volt idő, amikor azt gondoltam, hogy én sem vagyok képes megváltozni, de te megmutattad, hogy igenis az vagyok. – Elmosolyodott. – Te voltál az én megmentőm. Nem is egyszer. − De az olyanok, mint Caleb, velejükig gonoszak. Az ilyet hogyan lehet megváltoztatni? − A gelalok és az akhok a tökéletesen gonoszak. Ők pusztán démonok. Nincs lelkük. De Caleb urbat. Még megvan az emberi szíve, ami, azt hiszem, azt jelenti, hogy az emberi lelke is. Nem számít, mennyire bűnös. Muszáj hinnem benne, hogy van még benne valahol világosság. Némi emberség. Ha úgy dönt, hogy meg akar változni, valamilyen módon jóvátenni azokat a szörnyűségeket, amiket tett, az talán azt is jelenti, hogy van még remény a megváltására. − Mintha meg akarna változni – jegyeztem meg. − Nem azt mondtam, hogy valószínű, hanem azt, hogy lehetséges. – Daniel a templomra nézett. – Nem tudom, talán hülyeségnek hangzik, de azt hiszem, én hiszek abban, hogy bárki képes megváltozni. Ez még nem jelenti azt, hogy meg is fog. Senkit nem lehet megváltani, aki nem akarja. − És mi a helyzet Jude-dal? Szerinted ő meg akar változni? − Csak egyféleképpen tudhatjuk meg. e242f
Mély levegőt vettem, mert tudtam, hogy nem halogathatom tovább. − Csak remélem, hogy egyáltalán hagyja, hogy hozzászóljak. Nem tudom, odafigyel-e majd. − Oda fog figyelni, Grace. Ez benned a különleges. Nemcsak gyógyítani tudsz embereket, ahogy a szüleidet meggyógyítottad, de azt is el tudod érni, hogy akarjanak gyógyulni. Csak emlékezz, hogy amin ő megy keresztül, teljesen másmilyen neki, mint neked. − Ezt hogy érted? − A farkas, a hang a fejedben, amelyik befolyásolni akar, százszor erősebb, ha már egyszer engedtél neki. Ahhoz, hogy harcoljak ellene, állandó elhatározást igényel. Hazajönni, megpróbálni ellenállni a farkasnak, megpróbálni helyrehozni a dolgaimat az emberekkel, akiket megbántottam, ez volt a legnehezebb, amit valaha meg kellett tennem. A farkas azt üvöltötte a fejemben, hogy nekem sosem bocsát meg senki. Szerintem Jude is hasonlón megy át. Daniel szavai erősen szíven ütöttek. Nem hiszem, hogy valaha is értettem, mekkora küzdelmen mehetett keresztül, amikor megpróbált harcolni a farkas szorítása ellen. A harc, amit most Jude vív. − Csak emlékeztesd rá, hogy szeretik. Hogy van számára bocsánat. Te nagyon jó vagy az ilyenben. Éreztem, hogy visszatér az önbizalmam, és eszembe jutott, amit egyszer Danielért tettem. És amit anyáért és apáért tettem. Az erő, amely a kezemen átáramlott. Ettől másnak éreztem magam, mint az a lány, aki két nappal ezelőtt próbált beszélni Jude-dal. − Menjünk be! – Daniel kiszállt a kocsiból, és átjött az oldalam-ra. Kinyitotta nekem az ajtót. – Ne gondolj semmi e243f
másra, és fogadok, hogy magadtól is tudni fogod, mit kell mondanod. Jude nem veszett ügy. A PARÓKIÁBAN Ahogy lefelé indultunk az alagsorba, lépéseink zaja végig visszhangzott az üres lépcsőházban. Jude kétségkívül meghallotta a közeledésünket. Amikor a helyiségbe beléptünk, a tároló bejáratában állt. − Hát te mit keresel itt? – vicsorgott rám. – Mondtam, hogy ne gyere vissza ide... – Aztán összehúzott szemmel Danielre nézett, és hirtelen ellépett a kaputól. – És ő mit keres itt? Miért hoztad magaddal? − Szia, Jude! – köszöntötte Daniel. Jude elvicsorodott. − Szóval a tékozló fiú visszatért. Lakomát is csaptak a számodra? Leölte valaki a rohadt hizlalt ökröt is a számodra? Mert én nem kaptam mást, csak ezt a szemét ketrecet. – Jude megragadta a cella rácsait, és megrázta az ajtót. A szemébe néztem. A tekintete vad és kemény volt, mint a támadni készülő farkasé. Elfordítottam a szememet. Nem kellett volna eljönnöd – hörgött a démon a fejemben. – Csak rontasz a dolgon. − Mindketten tudjuk, hogy bármikor elhagyhatnád a ketrecet – mondta Daniel. – Azt hiszem, azért vagy még itt, mert itt akarsz lenni. Mert könnyebb ott bent lenni, mint azokkal, akik szeretnek. Jude elengedte a rácsokat. − Semmit sem tudsz rólam. − Többet tudok, mint amennyit hajlandó vagy elismerni. Én is voltam abban a helyzetben, amiben most te. Éreztem, amit most te érzel. e244f
− Fogd be! Fogd be! Te nem tudsz semmit! Menj a pokolba! –
köpött Jude Daniel felé. − Jude, kérlek – szóltam közbe nyugtatólag. − Neked nincs mit mondanom, Grace. Mondtam, hogy soha többé nem akarlak látni. − Jude, ne haragudj, amiért megvádoltalak annak a nővérnek a megölésével. Alig tudom elhinni, hogy megtettem. Szörnyű dolog volt tőlem. De rájöttem, hogy azért tettem, mert nagyon dühös voltam rád. Nem tudtam, mit higgyek. – Közelebb mentem a kapuhoz, és én is megfogtam a rácsokat. Egyenesen bátyám csillogó, ezüstszínű szemébe néztem. – De most kimondom: megbocsátok. Jude pislogott egyet. Amikor kinyitotta a szemét, láttam, amit látnom kellett. Csak egy villanásnyi ibolyaszín, ahogy a tekintete enyhült egy kicsit... mielőtt megint újra ezüstbe fordult volna, aztán újra ibolyaszínre. Valamennyi emberi még mindig ott élt és lélegzett a bátyámban. Jude még mindig ott volt, és szüksége volt arra, hogy meghallja, amit mondok. Készen álltam a harcra. − Te megbocsátasz nekem? – ordította Jude. – Te bocsátasz meg nekem? – A ketrec ajtajának zsanérjai tiltakozva nyikorogtak, amikor megrángatta a rácsokat. Az egészet kitéphette volna, ha akarja. Szerettem volna hátrébb lépni, de nem hátráltam meg. − Én is megbocsátok – szólt közbe Daniel, és mellém lépett. − Hogy meritek? – kérdezte Jude. – Ti vagytok azok, akiknek az én megbocsátásomra lenne szükségetek! Ti tettétek ezt velem! – Ahogy mondtam már azelőtt, akár milliószor is elismétlem, ha kell: szívből sajnálom, hogy megfertőztelek – mondta Daniel. –Elveszítettem magam fölött az uralmat, mint te most. Nem tudom, képes leszek-e valaha megbocsátani magamnak ezért. Csak akkor, ha te megbocsátasz nekem. e245f
− Ez sosem fog megtörténni – jelentette ki Jude, de már nem
markolta olyan erősen a rácsot. − Igazad van, Jude – mondtam halkan. Rám nézett, csaknem döbbenten, hogy egyetértek vele valamiben. − Könyörögnöm kellene a bocsánatodért. De még mielőtt a bocsánatodra várnék, muszáj megbocsátanom. Ezért most mondom neked, újra, hogy kétséged se legyen felőle – közelebb léptem a kapuhoz, és a rácsokhoz szorítottam az arcomat –, én megbocsátok neked. − Ezt ne mondd! Nincs jogod ilyeneket mondani! Nem én vagyok a hibás. Minden, amit tettem, a ti hibátok. Ti ketten tettétek ezt velem. – Felüvöltött, aztán nekem ugrott, ahogy az ajtó előtt álltam. Egyik csontos kezével megragadta a torkomat. – Nem kellett volna idejönnöd. – Jude, engedd el! – mondta Daniel figyelmeztetően. – Ne bántsd! Ne menj tovább ezen az úton. − Az úton, amin te indítottál el? – Jude körmei a bőrömbe vájtak, ahogy egyre jobban szorította a torkomat. Egyre kevesebb levegőm maradt. − Megbocsátottam neked – nyögtem ki azzal a kevés levegővel, amim maradt. – Most pedig... te megbocsátasz nekem? Megbocsátasz magadnak? Éreztem a Jude kezén keresztülhullámzó erőt. Egy másodperc alatt megölhetett volna, akkor miért habozik? Belenéztem az arcába, és szinte láttam, mekkora csata zajlik a fejében. Szeme ezüstöset villant, aztán újra meg újra ibolyába fordult. Arcára kiült az erőfeszítés, a nyakán kidagadtak az erek. – Jude! – kiáltott rá Daniel. Megmozdult, mintha közbe akarna lépni. Kinyújtottam a kezem, hogy megállítsam. Ez volt az igazság pillanata. e246f
Jude szorítása enyhült, éppen annyira, hogy köhöghettem egyet, és levegő után kaphattam. És kinyöghessem: − Jude, kérlek, tudom, hogy ott vagy még valahol. Tudom, hogy te vagy a bátyám. − Szeretünk, Jude – mondta Daniel. – Segíteni szeretnénk. Azt szeretnenk, ha hazajönnél. Hogy otthon legyél. Csak annyi kell, hogy kérd, és mi segítünk. Jude szoritása tovább enyhült, de még nem engedte el a torkomat. − Hogy menjek haza? – kérdezte. – Mintha olyan könnyű lenne. Nem tudod, miről beszélsz... – Amikor a ketrecben vagy – folytatta Daniel –, olyan vagy, mint egy függő, akit elvonóra kényszerítettek. Itt maradni könynyű. Igen, hazajönni nehéz. Tudom. Átestem rajta. Tudom, milyen az, amikor vissza akarsz menni a normális életbe, és szembe kell nézni azokkal, akiket megbántottál a rombolásba vezető úton. Tudom, milyen érzés azzal a szörnyű hanggal a fejedben élni, amelyik szüntelenül kísérteni próbál. Hogy minden pillanat, amikor ébren vagy, egy döntés, hogy harcolsz vagy feladod. Jude lélegzete el-elakadt, és ujjai megremegtek a torkomon. − Nem tudom... – Elcsuklott a hangja. – Nem tudom, elég erős vagyok-e az állandó harchoz. − Te Jude vagy – mondtam. – Tudom, hogy az vagy. És én azért vagyok itt, hogy segítsek. Mindketten azért vagyunk itt, hogy segítsünk. De nem tudunk, ha nem hagyod. Jude ujjai lecsúsztak a torkomról. Hátrébb lépett, és lerogyott a priccsére. – Nem akarok többé ilyen lenni. Megmasszíroztam a torkomat, miközben Daniel a falon lógó kulcsért ment, ami az alagsor bejáratánál lógott. Kinyitotta a e247f
zárat, és kitárta az ajtót. Mindketten Jude-hoz futottunk, és magunkhoz öleltük. Daniel levette magáról a holdkő függőt, és Jude nyakába akasztotta. − Neked jobban szükséged van erre, mint nekem. A bátyám úgy szorította a követ, mintha a legértékesebb dolog lenne a világon. Beletúrtam a hajába, és még jobban szorítottam és ringattam, amíg ő is át nem ölelt. Egyik kezét arra a sebre tette, ahol megmart, és megfertőzött az urbat átokkal. − Sajnálom – suttogta. – Annyira, de annyira sajnálom. − Megbocsátok neked – mondtam még egyszer, mert tudtam, hogy szüksége van arra, hogy hallja. Mindkét kezemmel megfogtam a fejét, és úgy fordítottam az arcát, hogy a szemébe tudjak nézni. Ibolyaszínűek voltak, és könnyek csillogtak bennük, a bátyám szemei voltak, amelyekre emlékeztem. A sajátom tükörképei. − Minden rendben lesz – mondtam. – Ígérem. Minden erőmmel imádkoztam, hogy ez az ígéret olyan legyen, amit nem kell megszegnem.
e248f
Huszonhetedik fejezeT
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB April piros egyterűje és Talbot kék terepjárója mögé álltunk be a kocsibeállóba. A házban az összes lámpa égett, és biztos voltam benne, hogy még mindenki ott van. Valószínűleg mind elnyúltak, mint boldog, kövér kutyák zabálás után. − Nem tudom, képes vagyok-e rá – mondta Jude, ahogy kiléptünk a kocsiból. Csaknem fájdalmas pillantással nézte a kivilágított házat. − Ideje, hogy hazagyere – mondtam, és előrébb toltam. − És mi van, ha ők nem akarnak engem? De nem tudtam erre válaszolni, és nem is volt rá szükség, mert kinyílt a bejárati ajtó, és anya rohant le a verandalépcsőn. – Jude! – kiáltott fel, és átölelte. Már-már attól féltem, hogy megfojtja az ölelésével. Apa tűnt fel az ajtóban. Leesett az álla, szemét elfutotta a könny, ahogy anya és fia találkozóját nézte. − Biztos vagy ebben, Gracie? – kérdezte, miközben lassan közeledett. − Igen – feleltem, és megszorítottam a kezét. − Köszönöm, kislányom – nyelt nagyot apa, majd Jude-hoz és anyához sietett. Hárman összeölelkeztek. e249f
− Menjünk be – mondtam Danielnek. Megfogta a kezem, és
otthagytuk őket, hogy még beszéljenek és ölelkezzenek kicsit. A többiekkel kapcsolatban igazam lett: tényleg kövér kutyaként terpeszkedtek a ház különböző részeiben. Brent, Zach és Slade az utcafronti szoba bútorain terültek el szundikálni, kezüket tele hasukon nyugtatták. April, Charity és James a kanapén bújtak össze, és James egyik disney-s DVD-jét nézték, bár észrevettem, hogy Charity figyelme el-elkalandozik. Gyakran pillantott az ablak felé Ryanra, aki éppen a karóval gyilkolás fortélyait tanulta Talbottól a hátsó verandán. − Hahó! – köszöntem, hogy magamra vonjam a lányok figyelmét. April és Charity felültek, amikor megláttak. − Visszajöttél – mondta Charity. − Hogy sikerült a dolog Jude-dal? – kérdezte April. − Visszajött – feleltem. – Kint van apáékkal. April felugrott. − Szerinted nem baj, ha kimegyek hozzájuk? − Meg én is? – kérdezett közbe Charity. − Egyáltalán nem. Minél boldogabbá tudjuk tenni számára a hazajövetelt, annál jobb. Néztem, ahogy April és Charity kisietnek a nappaliból. James babát otthagyták, önfeledten szívta takarója csücskét. Legalább miatta nem kell soha aggódnom, hogy paranormális haverjaival lelécel itthonról. − Kimegyek – szólalt meg Daniel, és a hátsó kertben lévő Talbotra és Ryanra mutatott. – Szeretnék feltenni pár kérdést Talbotnak a Sötét Királyokról. − Oké – mondtam, és elengedtem a kezét. Én is szerettem volna hallani, mit mond Talbot a Sötét Királyokról, de abban a e250f
pillanatban Jude hazajövetele volt a legfontosabb. Kimentem az ebédlőbe, és összeállítottam egy nagy tányér kaját abból, ami a vacsora reggeli ételkülönlegességeiből megmaradt. Felemeltem a tányért, és ki akartam menni a konyhába, hogy megmelegítsem, de Slade jelent meg az ajtóban, és elállta az utamat. Majdnem kiejtettem a tányért a kezemből. − Beszélnem kell veled – mondta, és közelebb lépett hozzám, mint korábban bármikor. − Miről? – léptem hátrébb, de az asztal megállította a hátrálást. − Miért tetted? – ragadta meg erősen a karomat, olyannyira, hogy majdnem a földre ejtettem az ételt. A bőrén lévő tetkók világos bőrű kezemhez viszonyítva gusztustalanul színesnek látszottak. – Tudnom kell. Nem bírom tovább elviselni. − Jó, de miről beszélsz? – húztam ki a kezem a szorításából. − Miért mentettél meg attól az akhtól a transzpartin? Miért nem hagytad, hogy megöljön? Letettem a tányért az asztalra. − Miért hagytam volna, hogy megöljön? Nem akarom, hogy meghalj. – Nem akarok még egy kölyköt elveszíteni. Marcos elég volt. Slade nagyot nyelt. − De megérdemeltem. Megérdemeltem a halált. – Őszinte zavart láttam a szemében. – Megtagadtam a parancsodat. Nem tudtam elmenni, hogy segítsek megmenteni az apádat. Nem tudtam belemenni abba a tűzbe. Meg kellett volna büntetned érte. Caleb azt tette volna. De, te megmentetted az életemet. Miért? Mit tartogatsz a számomra? Milyen büntetés lehet rosszabb, mint egy akh kezétől meghalni? Ez szörnyű, hogy nem tudom, mikor hullik le végre a bárd. Tedd meg most, essünk túl rajta. Ölj meg... Egyik kezemet a mellkasára fektettem, hogy leállítsam. e251f
− Hé, hé, hé. Senki nem öl meg. Sőt, büntetést sem kapsz. Ha
nem vetted volna észre, nem hasonlítok Calebre. Daniel sem. Megértem, hogy nem tudtál bemenni abba a tűzbe. Féltél. Értem. A verfarkasok félnek a tűztől, mert egyike azon kevés dolgoknak, amelyek képesek őket elpusztítani. Slade bólintott. − Képes teljesen szétporlasztani egy urbatot. Még csontok sem maradnak. De a többiek mégis túltették magukat a félelmükön, és a segítségedre siettek. Én nem. Megbénultam a rettegéstől. Pedig esküszöm, valaha nem voltam ilyen gyáva. – Megnyalta az ajkát. – Tudtad, hogy felvettek füstugrónak, tudod, akik kiugranak repülőkből, hogy erdőtüzeket oltsanak? Megráztam a fejem. − Mindig is az akartam lenni, kisfiúkorom óta. De a Sötét Királyok elvették tőlem, amikor urbattá tettek. Elvették az egész életemet. – Slade végigfuttatta ujját az alkarján kanyargó lángokon. – Lángokat tetováltatok a karjaimra, megégetem magam öngyújtóval, mintha átverhetném magam, hogy úrrá lettem a félelmeimen. De amikor szembe kellett volna néznem velük, megfutamodtam. Cserbenhagytalak. − Megértelek. Tényleg. – A saját belső farkasom abban akart megakadályozni, hogy apám segítségére siessek. Valaki számára, aki egész életében tűzoltó szeretett volna lenni, érthető az a szégyen és gyötrelem, amit Slade érez. – Semmi büntetést nem kapsz érte. Slade villámgyors mozdulattal ragadta meg a karomat. − Köszönöm – mondta, és megszorította az ujjaimat. – Köszönöm. − Öö... szívesen. – Mi mást lehet olyankor mondani, amikor valaki megköszöni, hogy nem ölöd meg? Nem túl gyakori helyzet, legalábbis egy átlagember számára. e252f
Slade szemét elfutotta a könny, és jobban csillogott, mint a szemöldökébe tűzött acélrúd. Slade sírása volt az utolsó dolog, amire számítottam. Caleb alaposan megkínozta ezeket a kölyköket. − Most már csak egyet nem értek. Amint hallom, elég jó életed volt, hiszen tűzoltónak készültél, meg minden. Hogyan tudta Caleb rád tenni a mancsát? Slade elengedte a kezemet, mintha elszégyellte volna magát az érintésért. − Egy lány miatt. Lylának hívták. A legcsinosabb, akit valaha láttam. – Kicsit elmosolyodott, ahogy felidézte, aztán megremegett az ajka. – De nagyon problémás volt. Állandóan pénz kellett neki. A fősuli óta versenyeztem az utcán, én voltam a legjobb sofőr a környéken, de még a nyeremények sem voltak elég nagyok. Az egyik esti verseny után aztán megkeresett egy srác, és azt mondta, hogy a csapatának sofőrre van szüksége... – Lenézett a földre. − Valami rabláshoz? Bólintott. − Az ilyenre általában nemet mondtam. De annyi pénzt ajánlott, hogy nem tudtam ellenállni. Nemcsak Lyla adósságaira volt elég, hanem arra is, hogy kivigyem magammal Montanába, amíg ott kiképeznek. Hogy új életet kezdjünk. Csakhogy amikor a melóval megvoltunk, a srác azt mondta, hogy nem léphetek ki. Hogy a meló próba volt, és most már hozzá tartozom. Amikor tiltakoztam... a következő dolog, amire emlékszem, hogy a raktárban ébredtem fel ezzel... – Feltűrte a ruhaujját, és megmutatta a cakkos, félhold alakú sebhelyet a felkarján. Tudtam, mi ez, nekem is van hasonló. − Vérfarkasharapás. e253f
− És elkapták Lylát is. Kiderült, hogy annak a fickónak
tartozott, aki engem is bepalizott. Őt használták fel ellenem. Meg arra is őt használták, hogy teljesen átalakuljak, hogy engedjek az átoknak, amivel megfertőztek. Elképzeltem a raktárban kibontakozó jelenetet. Slade-et, ahogy szédülve, zavartan ébred, karjában izzik a vérfarkas mérgező harapása. Caleb Lylát kínozza, és arra kényszeríti Slade-et, hogy engedjen a fejében tomboló farkasnak, védje meg a lányt. Slade tekintetéből ítélve benne is ezek a képek játszódhattak le. − És mi lett Lylával? – kérdeztem suttogva. Slade lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. − Vérfarkasként őt öltem meg először. Nem nagyon emlékszem, mi történt, olyan erősen tombolt bennem a vadság. Azt hittem, azt a fickót támadtam meg, aki a kést fogta a torkához, de végül Lyla halt meg. Nem tudom, miért tettem. − A farkas arra kényszerít, hogy azt öld meg, akit a legjobban szeretsz. Amikor Caleb rávett, hogy add meg magad a farkasnak, Lylának nem sok esélye maradt. − Nem Caleb volt az. − Tessék? − Ő is ott volt. Caleb mindig onnan felülről figyelt minket a raktárban. De a fickó, aki bepalizott, aki arra kényszerített, amit végül Lylával tettem... Talbot volt. Éreztem, ahogy a levegő bennszorul a mellkasomban. Pedig nem kellett volna meglepődnöm. Már az elején is tudhattam volna, hiszen azt is tudtam, hogy Talbot volt a „toborzás” felelőse Caleb bandájában. Talbot volt az, akinek állítólag tehetsége volt ahhoz, hogy megfertőzzön embereket, és rávegye őket, hogy adják át magukat az átoknak. Az ő feladata volt az is, hogy e254f
engem megnyerjen nekik, és átformáljon, csak valamiért nem tette. Persze, állítólag Talbot már megváltozott. − És miért maradtál velük azután, amit veled tettek? − Mert ha egyszer megölsz valakit, különösen olyasvalakit, akit szeretsz, úgy érzed, te vagy a legnagyobb rohadék az egész világon. Tudod, hogy nem térhetsz vissza egyszerűen a régi életedhez. Ráadásul ott van ez a vérengző, ordibáló, önző izé a fejedben, és az sem hagy békén. Talbot és Caleb ekkor odaállnak melléd, és azt mondják, hogy soha többé nem tartozhatsz sehová. De ha megteszed, amit kérnek, akkor majd ők otthont adnak neked, feladatokat, célt. Igazából azonban, most már látom, csak újabb verőlegényre volt szükségük Caleb szörnyű bandájába. Magamban persze már sejtettem, hogy mindegyik elveszett fiú, akit Caleb bandájából megszereztünk magunknak – Brentet és az ifjú Ryant is beleértve –, hasonló tapasztalatot szereztek, mint Slade. Ami azt jelentette, hogy mindegyik fiú megölt már valakit, vagy legalábbis szeretett volna, máskülönben nem lennének teljes vérfarkasok. De mindannyian úgy döntöttek, hogy Danielt és engem követik, otthagyják a raktárat, és inkább velünk tartanak. Ami azt jelentette, hogy újabb esélyre vágytak. És mi ezt megadhatjuk nekik, ahogy felajánlottuk Jude-nak is. Slade vállára tettem a kezem. − Caleb lehet, hogy verőlegényt csinált belőled és a fiúkból, de én azt akarom, hogy a mi falkánk család legyen. Tudom, hogy még habozol, elfogadd-e Danielt az alfádnak. De szívesen fogadunk ebben a családban, ha azt akarod. És mi sosem fogunk bántani. − Igen – felelte. – Szeretnék ennek a családnak a tagja lenni. e255f
− Őszintén
hiszem, hogy megtanulhatjuk, hogyan használhatjuk jóra a képességeinket. És talán még mindig lehet belőled a legjobb tűzoltó, akit csak látott a világ. Gondolj bele, mennyi jót tudnál tenni a te gyorsaságoddal és erőddel. − De még mindig félek a tűztől. − Talbot és a többiek leküzdötték a félelmeiket, hogy segítsenek. Egyébként pedig szerintem mélyen benned még ott van, hogy valami nagyot tegyél ezen a világon, akár tűzoltóként, akár másként. És én segíteni szeretnélek ebben. Ha hagyod. Slade egy pillanatig csak hallgatott. − Lehet – mondta aztán. – De még mielőtt ezt megteszed nekem, van valami, amiről tudnod kell. − Bármit elmondhatsz. − Hülye voltam és hibáztam. Nem kellett volna engednem, hogy az az akh a szemembe nézzen. Mert olvasott a gondolataimban. Most már tudja, hol lakunk, én meg a többi fiú. És attól félek, azt is tudja, te hol laksz. És mivel meglógott, ez azt jelenti, hogy Caleb is tudja. Előbb is elmondtam volna, de azt hittem... − Azt hitted, megöllek miatta? Bólintása leginkább rándulásra hasonlított, és ettől rosszullet kerülgetett. − Köszönöm, hogy elmondtad. Majd keresünk neked és a fiúknak másik helyet. Meg Danielnek is. És ne aggódj, hogy Caleb tudja, hol lakom. Mindig is tudta. Régebben a szomszéd házban lakott. Slade szeme elkerekedett. − De hát ezt nem értem. Caleb senkinek sem hagyja, hogy csak úgy otthagyja a Sötét Királyokat. Látnod kellett volna, mit kellett tennünk ő meg Talbot parancsára azokkal a srácokkal, akik megpróbáltak meglógni... e256f
El tudtam képzelni. Az első démon, akit megöltem, egy gelal volt, aki lelépett a Sötét Királyoktól. Talbot engem használt fel arra, hogy megbüntesse. − De ha Caleb pontosan tudja, hol találhat minket, miért nem támadott még? Mire vár? − Ez igazán jó kérdés – mondtam. És most már én voltam az, aki arra vár, mikor sújt le a bárd. ÖT PERCCEL KÉSŐBB Nem kellett sokat várnom. Éppen csak nem az a bárd sújtott le, amelyik miatt aggódtam. Éppen az ajtó felé tartottam Jude felmelegített vacsorájával, amikor az utcai ablakon vakító fény áradt be, és el kellett takarnom a szememet az egyik kezemmel. Hallottam, hogy apa kiabál valamit az előkertből. Mintha a nevemet mondta volna, aztán valami olyasmit, hogy „Menekülj!”. − Mi folyik itt? Az ajtó kicsapódott, és ahogy anya, Jude, April és Charity bejöttek, furcsa fény töltötte be az előszobát. Mögöttük apa jött, Daniel és az én nevem kiabálva. Amikor meglátott, olyan erősen megragadott, hogy kiverte a kezemből az ételt. − Itt vannak! Eljöttek értetek! Tűnjetek innen! Meneküljetek! Daniel a konyhán keresztül jött be az előszobába, Talbot és Ryan a nyomában. A többi fiú, akik eddig aludtak, szinte vigyázzba vágták magukat, amikor Danielt meglátták. Bizonyára apa ordibálása ébresztette fel őket. − A Sötét Királyok? – kérdeztem. − Nem. – Apa megszorította a karomat. – Sirhan és a falkája. Ahogy elnézem, az egész falka itt van. − Micsoda? – Daniel az ajtó felé indult, hogy kinézzen, de apa megállította. e257f
− Ne menj ki oda! Fogd Grace-t, és amilyen gyorsan csak
tudtok, tűnjetek el! − Es utána? – kérdezte Daniel. – Ha meg akarnak találni, akkor meg is fognak. Daniel kilépett a bejáraton. A fiúk úgy mentek ki mögötte, mintha testőrök lennének, és félkörbe mögé álltak a verandán. Apa minden erejével a karomat szorította, nehogy követhessem őket. − Nem állíthatsz meg, apu! Mérgesen horkantott. − Csak meg akarlak védeni. − De nem tudsz. Többé nem. Ebben a világban nem. Apa rám bámult, a szemében ülő félelem először pániknak, majd a szomorú beletörődésnek adta át a helyét. Lehajtotta a fejét. − Tudom. Régóta tudom, hogy el fog jönni az a nap, amikor nem leszek már képes rá. − Akkor eressz el! Apa elengedte a karomat, én pedig a fiúk nyomában kimentem a verandára, és Daniel mellé álltam. Apa is követett, és beállt mögöttünk az ajtóba. Jude mellé lépett. Az erős fényben legalább tíz nagy, fekete autó árnyékát láttam – méretükből ítélve főleg terepjárók –, álltak a ház elé fordulva, fényszóróik a szemünkbe világítottak. Eltakartam a szemem a kezemmel, és azt kívántam, a szuperlátás bárcsak ne lenne ennyire érzékeny. − Azt akarják, hogy hátrányban legyünk – mondta Ryan, és ő is eltakarta a szemét. − Elég jól megy nekik – vágta rá Brent. Ryan belebokszolt a karjába. e258f
− Csak reagáltam – ütött vissza Brent. − Álljatok le! – mordultam rájuk. Brent és Ryan vigyázzba
vágták magukat, csak a kezük maradt a szemük előtt. Egyedül Daniel állt leeresztett kézzel, mintha őt nem zavarná az erős fény. − Honnan tudod, hogy Sirhan az? – kérdeztem apát. – Bárki lehet. Az SK-k is. − Felismertem a kocsik jelvényét. Most nem látszik, de amikor ideálltak, azonnal megláttam. A hűtőrácson farkasfejes medál van. Ilyen kocsiba ültettek be Sirhan őrei, amikor a területükön megtaláltak. Az a kocsi pedig – mutatott apa egy kisebb jármű felé a sor közepén – magáé Sirhané. Amikor elengedett minket, személyesen kísérte ki Gabrielt és engem a területről... Amikor, most már tudom, azt is eldöntötte, hogy rád teszi a kezét... Apa mondatát félbeszakította az, hogy a kocsik reflektorai teljesen egyszerre kikapcsoltak. − Jaj! – rezzentem össze. A szemem égett, és a hirtelen fényváltozástól egy időre megvakultam – sőt, mindannyian megvakultunk. Aztán mozgást hallottam, és néhány másodperccel később a középső kocsi fényszóróját kapcsolták be. Láttam, hogy a kertünkben legalább negyven személy áll. Az arcukat nem tudtam kivenni: a fényben csak nagy, fenyegető árnyaknak tűntek. Egyikük előrébb lépett, és a kezében lévő tárgyon megcsillant a kocsi lámpájának fénye. Egy dárda volt az, hegyét valamilyen fényes fémből – valószínűleg ezüstből – készítették. Az alak mintha talárt vagy köntöst viselt volna, akaratlanul is a kísértetjárta farm Kaszása ugrott be róla. − Adjátok át, amiért jöttünk! – mondta a férfi mély, dörgő hangon. Daniel megfogta a kezem, és ujjait átfűzte az enyémen. A fiúk szó nélkül közelebb léptek hozzánk, mintha összezártunk volna. e259f
Láttam, hogy az izmok megfeszülnek karjaikban és hátukon, mintha csak utasítást várnának Danieltől vagy tőlem, és azonnal ugranának is. Rémülten gondoltam arra, mi lenne, ha itt, az előkertünkben alakulnának át farkassá. Daniel felemelte a kezét, és várakozásra intette a fiúkat. − Sajnálom, de nem egészen értem – mondta a lándzsásnak. Hangja túl nyugodt volt ahhoz képest, mi folyt éppen körülöttünk. Az alakok meg sem moccantak. Megint a dárdás szólalt meg. − Add ide, amiért jöttünk! Vajon megparancsolták neki, hogy ne mondjon mást? − Nem lehetne ennél kicsit részletesebben? – Daniel kihúzta magát. – Gabrielt akartátok, de ő már visszatért hozzátok. Nem az volt a megállapodás, hogy ha Gabriel visszatér, nem jöttök ide? − De, hol van Gabriel? – suttogtam Danielnek. – Biztos történt vele valami. Talán nem ért haza... A lándzsás a fülére tette a kezét, és mintha valamire figyelt volna. Csak nem fülhallgatón keresztül kapta az utasításokat? Mondott valamit a mellette álló férfinak, aztán két másik lándzsás masírozott oda az egyik terepjáróhoz, és kinyitották az ajtaját. A kocsiból kizuhant valami a két jármű közé a földre. Amíg fel nem nyögött, nem tudtam kivenni, mi lehet. − Gabriel – leheltem. – Jaj, ne... A kupac megmozdult, aztán Gabriel felemelte a fejét a járdáról. − Ne haragudj! – mondta. – Túl későn mentem el. Daniel, én... − Sirhan Etlu beszél – szólalt meg a legtöbbet beszélő dárdás. – Sirhan Etlu beszél az Etlu klánból, mindenki figyeljen. A kisebb kocsi fényszóróját is lekapcsolták. Pislogtam néhányat, hogy hozzászoktassam a szemem az újbóli fényváltozáshoz. Amikor tisztábban láttám, észrevettem, hogy a e260f
csoport – amely tényleg negyvenfős volt – minden tagja hosszú bársonytalárt visel, amelyet az utcai ruháikra vettek fel. Taláraik csuklyája eltakarta az arcukat. A ruhák sötét zafírkék színűek voltak, kivéve a tíz legközelebb álló dárdahordozóét, akik a csoport előtt álltak, velünk szemben. Az ő talárjuk smaragdzöld volt. A csoportban egyvalakiről láttam biztosan, hogy nő: fiatal volt, és a tíz zöld ruhás között állt. Ő leeresztette a csuklyáját, ezért láttam arcának finom vonásait, és a fülében lógó vízcsepp formájú fülbevalót. Akaratlanul is megbámultam. Még sosem láttam másik női urbatot. Aztán Slade figyelmét valami egészen más vonta magára. A terepjárók között álló kisebb kocsira mutatott. − Az egy Aston Martin Rapide limuzin – füttyentett elismerően, mire mind a tíz lándzsás felé fordította a fegyverét. − Sirhan Etlu beszél, és ti figyeltek – mondta a szóvivő fenyegetően. A limuzin ablakából egy kéz nyúlt ki. Ha a majdnem teljes hold fénye nem csillan meg a gyűrűjén, észre sem vettem volna, hogy az alakja nem egészen... emberi. − Gabriel cserbenhagyott – jött egy hang az autó felől. Rekedtes volt, mégis hangos. Parancsoló. Olyan tekintély áradt belőle, hogy a térdeim megroggyantak, mintha nem lennének egészen szilárdak. Mintha le kellene borulnom a hang tulajdonosa előtt. A talárosok is így érezhettek, mert a kocsi felé fordultak, és fél térdre ereszkedtek, egyik öklüket a földön nyugtatva. − Ha tényleg hűséges lett volna hozzám – folytatta a parancsoló hang –, abban a pillanatban visszatért volna, amikor a testőreim tudatták vele az ultimátumomat. Gabriel felnyögött, és lehajtotta a fejét. e261f
− Csakhogy késlekedett, és ezzel megmutatta, kihez is hűséges
igazán. El kellett jönnöm magamnak is, hogy lássam, ki lopta el tőlem a saját bétám elkötelezettségét. Hozzátok ide azt az Isteni Ajándékot! Daniel eleresztette a kezem, és előrébb lépett. − Ne! – súgtam oda neki. − Talán hűségesebb lenne hozzád a bétád, ha nem bánnál vele ilyen barbár módon – jelentette ki Daniel kihúzott vállal. Most magasabb volt, mint amilyennek valaha láttam. Vajon mennyit nőtt a múlt héten? Ismét éreztem, hogy a térdem megcsuklik, de ez alkalommal Daniel hangja váltotta ki az érzést. A verandán álló fiúk is fél térdre ereszkedtek, csak ők Daniel előtt. Amikor egy gyors pillantást vetettem az ajtó felé, láttam, hogy Jude is letérdel Daniel előtt. De azon még jobban megdöbbentem, hogy a taláros csoportból is két ember Daniel felé fordult. − Már nem sokáig vagy alfa, Sirhan – mondta nevetve Talbot, aki szintén Daniel felé térdelt. – Nem látod? Valószínűleg ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit ebben a helyzetben mondani lehetett. − Fogjátok meg! – mennydörgött egy hang, valószínűleg Sirhané. – Fogjátok meg azt a Kalbi fiút, mielőtt még több emberemet megrontja! Egy csoport lándzsás Daniel felé indult, aki a verandalépcső tetején állt. Az elveszett fiúk morogtak, és támadásra készen lekuporodtak, hogy Daniel ellenfeleire vessék magukat. Magamban sikoltoztam: tudtam, hogy mindjárt véres küzdelem tör ki előttünk. Mi lesz a családommal? A szomszédaimmal? − Ne! – kiáltotta Daniel. Mind az elveszett fiuk, mind a lándzsások megtorpantak. Daniel Sirhan emberei felé nyújtotta a kezét. e262f
− Szívesen velük megyek.
Ne, Daniel! – gondoltam, ahogy a két lándzsás megragadta Daniel karját. Jobbomról éles rikoltást hallottam, aztán rémülten néztem, ahogy Ryan átveti magát a veranda rácsán, és nekiugrik az őröknek. Karójával a hozzá legközelebb álló lándzsahordozó felé sújtott – a fiatal nő volt, akit korábban kiszúrtam magamnak –, és beletépett a fülébe. A nő felsikoltott, és ahogy kezével odakapott, vér ömlött az ujjai közül. Fülét csupán egy kis bőrdarab fogta hozzá a koponyájához. A másik őr Ryan felé csapott a dárdával, és az ezüst hegy lapos fele a fiú arcán csattant. Beleborzongtam Ryan nyögésébe, aki időközben összeesett. Arcán a lándzsahegy formájának megfelelő vörös égésnyom éktelenkedett. − Állj! – kiáltotta Daniel, amikor az őr még egyszer le akart sújtani Ryanra. – Csak egy kölyök. A lándzsás Ryanra meredt, de leeresztette fegyverét, engedelmeskedett Daniel parancsának. − Senki ne mozduljon! – mondta Daniel. – Sirhan foglya vagyok, és nem hagyom, hogy miattam bárki más megsérüljön. Legalábbis ma este nem. − Nem – szólaltam meg, és lesiettem a verandalépcsőn a Danielt körülvevő őrökhöz. – Nem – ismételtem meg. – Igazából engem akartok. Értem jöttetek. – Megpróbáltam átmenni két lándzsás között, a limuzin ablakához, de az őrök keresztbe tették előttem a lándzsáikat, és elállták az utat. – Vigyenek engem, és engedjék el Danielt! – kiabáltam a limuzin ablaka felé. – Engedjenek át! – mondtam, és elütöttem az utambol a lándzsákat, de ekkor az egyik őr olyan erősen markolta meg a kezem, hogy féltem, eltöri a csuklómat. e263f
− Miért lenne szükségem egy gyerekre, ha megvan a hamis
alfa? – hallottam Sirhan hangját a kocsi felől. − Mert én vagyok az Isteni Ajándék – feleltem. – Én vagyok az, akiért jött. − Hazugság. Az Isteni Ajándék nem lehet egy kisgyerek. − Idősebb vagyok, mint amennyinek látszom – mondtam, de aztán eszembe jutott, hogy egy olyan öreg valakinek, mint Sirhan, valószínűleg tényleg kisgyerek vagyok. – Mondja el nekik, Gabriel, hogy ki vagyok. Gabriel az egyik terepjáró oldalának támaszkodva lassan feltápászkodott. − Igazat mond. Mondtam, hogy az Isteni Ajándék még csak kamasz. Az őr, aki eddig a csuklómat szorította, elengedett. − Hazugságok és átejtések – legyintett Sirhan. – Az Isteni Ajándék nagyszerű és hatalmas. Ezt a kis csalót öljétek meg. − Nem vagyok csaló. – Nem tudtam ugyan pontosan, mit jelenthet Sirhannak és falkájának az, hogy én vagyok az „Isteni Ajándék”, de az alapján, amit Sirhan mondott, úgy tűnt, mintha már a puszta fogalmat is mitikus tisztelet övezné. Ők azt várták, hogy hatalmas legyek, így tennem kell valamit, hogy bebizonyítsam: nem hazudok. A zöld ruhás fiatal nő felé fordultam. A fűben térdelt, és igyekezett levágott, vérző fülét a helyén tartani. Ránézésre csak pár évvel lehetett idősebb nálam, bár az urbatnál ezt sosem lehetett biztosra mondani. Odamentem hozzá, és mellétérdeltem. − Jól vagy? – kérdeztem. − Fáj, mintha, tudod, valaki letépte volna a fülemet – mondta reszketve. – Nem hiszem, hogy meg tudnám gyógyítani. De legalább fülbevalóra nem kell költenem többé – mosolyodott el erőtlenül, bár a szemén láttam, hogy nagy fájdalma van. e264f
Majdnem felnevettem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire... kedves. − Segíthetek – mondtam, ezzel a kezére tettem a kezem, és a fejéhez nyomtam. Ujjai melegek és csúszósak voltak a vértől. Tudtam, hogy a gyógyító erők előhívásához a szeretetemre kell támaszkodnom az iránt, akit gyógyítok, ám ezzel a nővel még sosem találkoztam. Idegen volt. Mégis lenyűgözött. Ő volt az első női urbat, akit láttam, emiatt éreztem valamit iránta, így erre támaszkodtam, amikor becsuktam a szemem, és erőimet a kezére simuló kezembe koncentráltam. Érzékeltem, ahogy a hő egyre nő és lüktet, míg olyan forró nem lett, mint az izzó vas. A nő megrándult, és felkiáltott. − Mit csinál? – kérdezte az egyik lándzsás, valószínűleg rólam. − Vigyétek el onnan! Az egyik őr felénk mozdult. − Állj! – szólalt meg Daniel. – Éppen a társadat gyógyítja. − Lehetetlen – szólt ki Sirhan a limuzinból. – Nem lehet elég ereje hozzá. Csak a legerősebb urbatok képesek másokat meggyógyítani. De egyedül még ők sem. A nagy sietségben elfelejtettem, hogy állítólag két ember kell a gyógyító erők átadásához. Mégis, tudtam, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Hiszen éppen csináltam. Aztán megszűnt a hő, én pedig felálltam, és a nőt is felsegítettem. Elengedtem a kezét, ő meg elengedte a fülét. Hallottam, hogy többen körülöttünk levegő után kapnak. − Még csak nem is fájt – mondta a fiatal nő, és frissen gyógyult fülét tapogatta. – És heg sem maradt. − Latod? – kiáltott Gabriel a limuzin felé. – Egy kisgyerek nem lenne képes ilyenre. Grace az Isteni Ajándék. e265f
Testemet mély, fájdalmas kimerültség öntötte el, a gyógyítás mellékhatása. De megpróbáltam nem kimutatni, ahogy a limuzin felé indultam. A lándzsások ez alkalommal nem is próbáltak megállítani. − Most már tudja, ki vagyok – szólítottam meg Sirhant. – Én pedig tudom, hogy miért jött, uram. De addig nem adom, amíg nem kapok rá garanciát, hogy Daniel szabadon elmehet, és a családom, valamint a falkám minden tagja sértetlen marad. − Gyere közelebb! – hallottam Sirhan hangját a kocsiból. Lassan, de határozottan lépkedtem a nyitott ablakhoz. Először azt vettem észre, hogy a kéz, amelyet az előbb már láttam, tényleg nem emberi. Sötétszürke volt, a bőr hártyavékony, és szürkésfekete szőr nőtt rajta. Nem, nem is szőr: bunda. Az ujjak hosszabbak voltak, mint az emberi ujj, és a végükön növő karmok miatt még hosszabbnak látszottak. A kéz ijesztő keveréke volt szörnynek és emberinek. − Nézz rám, gyermekem – mondta Sirhan. Tekintetemet a kézről az arcra fordítottam, amely a nyitott ablakon át felém fordult. Sikerült visszafojtanom a meglepett kiáltást, de a szemem így is elkerekedett, és eléggé kitágult a pupillám ahhoz, hogy a sötétben is jól lássam, ami elém tárul: egy arcot, amely szintén szörnynek és embernek az ijesztő keveréke volt. Sirhannak sárga szeme és farkaspofája volt, nem emberi orra és álla. Fülei, bár még a feje két oldalán voltak, apró hegyekben végződtek. − Félsz tőlem, gyermekem? – kérdezte. Fekete ínyében hegyes fogak sorakoztak, mintha egy farkas szájába bámultam volna. − Nem – feleltem. − Akkor mondd el, mi is az, amit szerinted szeretnék. Mit tudsz adni nekem cserébe azoknak a biztonságáért, akiket szeretsz. e266f
Jobban megnéztem magamnak. Nem csupán ember és farkas keveréke volt: teste elaggottnak és sérülékenynek látszott. Nyakában vékony műanyag cső lógott két dugóval. A kórház miatt azonnal felismertem: oxigénadagoló. Azért húzhatta ki farkasszerű orrából, hogy velem beszéljen. − Maga haldoklik – mondtam. – És meg akar gyógyulni, hogy a lelke megszabaduljon a farkastól, mielőtt eltávozna. Ahogy bizonyára hallotta, nemcsak gyógyítani tudok. Egyébként nem is jött volna el. Ha maga teljesíti a kéréseimet, én segítek a szabadulásban.
e267f
Huszonnyolcadik fejezeT
TÍZ PERCCEL KÉSŐBB SIRHAN AUTÓJÁBAN A pusztulás szaga minden egyes lélegzetvételnél megrohamozta érzékeimet, amíg az öreg urbattal limuzinjának hátsó ülésén utaztam. Sirhan autója nem a megszokott limuzin volt, mivel csak négyen utazhattak benne: a sofőr, egy testőr, aki a sofőr mellett ült, Sirhan és én. Az ülésem olyan puha bőrből készült, hogy végre megértettem, miért hasonlították sokan a finom bőr tapintását a vajéhoz. Még sosem voltam ehhez hasonlóan fényűző autóban, mégsem éreztem kényelmesnek. Nemcsak Sirhan szaga volt szinte elviselhetetlen, de a sötét üvegek miatt nem láttam, hogy Daniel és a többiek tényleg követnek-e, ahogy megegyeztünk. Ahogy karba tettem a kezem, körmeimet a bőrömbe vájtam. Nem könnyített a helyzetemen az sem, hogy Sirhan kapkodó lélegzetvételei, ahogy levegőt szippantott az oxigéntartályból, Darth Vaderre emlékeztettek. Nem szólt hozzám újra, bár néha felém nézett, és fel-felnevetett, míg jókedve köhögésbe nem fordult. Apa ragaszkodott hozzá, hogy Sirhan fogadjon el másik helyszínt a tárgyalás színhelyeként, jó messzire a kíváncsi szomszédoktól, akik az ablakukból figyelték az udvarunkon folyó előadást. Apáéknak nem lesz könnyű, mire kimagyarázzák, mi is e268f
volt ez az egész. Apa bizonyára majd azt füllenti, hogy a karácsonyi előadásra készültünk, vagy valami hasonló. Ez azonban azt is jelenti, hogy apa ragaszkodni fog ahhoz, hogy akkor már tényleg állítsak össze egy karácsonyi műsort, nehogy rájöjjenek, hogy hazudott. Szuper, gondoltam. Éppen amit akartam. Fájdalmasan dobbant a szívem, és hirtelen igenis szerettem volna valami olyasmit csinálni. Vagy bármit. Mert előre nézni, tervezni, érezni, hogy a ma este után is lesz nap, legalább egy kicsit megnyugtatott. Nem tudtam, vajon Sirhan meg a többiek tartják-e magukat a tervhez, vagy egyáltalán lehet-e bízni abban, hogy hallgat arra, amit kértem. Később derült csak ki. Nem mentünk messze. Az egyedüli hely, ami apa szerint alkalmas arra, hogy ekkora tömeget befogadjon, a parókia közösségi terme volt. Az egyik őr lándzsája hegyével kitaszigált a limuzinból az üres parkolóba. Egy pillanatra attól féltem, hogy elrabolnak, de amikor megláttam, hogy a többi fekete Cadillac is begördül mögénk, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Apa és Daniel az egyik kocsiból szálltak ki, Talbot, Jude és az elveszett fiúk nem sokkal utánuk érkeztek a mi kocsijainkkal. A lándzsások betereltek mindannyiunkat az épületbe, mögöttünk Sirhan taláros emberei, pontosabban szólva urbatjai. Amikor beálltunk a közösségi terembe, úgy éreztük magunkat, mint a juhok, akiket a karámba tereltek. Vagy, talán inkább vágóhídra. Daniel megragadta a kezemet, mintha attól félne, hogy többé nem lesz rá lehetősége. − Mind engem néznek – mondtam, és Sirhan csapata felé bólintottam, akik valóban engem bámultak. e269f
− Mit vársz azok után, amit Jordannal tettél? Egyébként is te
vagy az Isteni Ajándék, nem? – tette hozzá Daniel. – Te vagy maga a két lábon járó, valósággá vált legenda. − Ja, igen. Az. – Pár nappal ezelőtt annyira egyedül éreztem magam. Most meg szinte tömegiszonyom volt, annyi ember állt körülöttem, és mind engem néztek. − Várj csak! Jordan? – Honnan tudta Daniel a nő nevét? De Daniel ekkor már az egyik lándzsáshoz fordult. − Most mi lesz? − Megvárjuk Sirhant. − És mi tart ilyen sokáig? A lándzsás összevonta a szemöldökét, és miközben hintázott párat a sarkán, nyilván azon gondolkodott, mennyit árulhat el. − Sirhannak megvan a maga orvosi csapata. Amíg teljesen meg nem vizsgálják, és ki nem jelentik, hogy mozgatható állapotban van, nem hagyhatja el az autót. – Homlokán elmélyültek a ráncok. − Szerintem a legbölcsebb az lett volna, ha a birtokon marad. Daniel bólintott. Nem tudtam, ő mit gondol, engem azonban meglepett a lándzsás őszintesége. A percek múltak, és a csönd lassan oszlani kezdett. Sirhan emberei összesúgtak, és felém mutogattak. A lándzsás, akivel Daniel beszélt, ellépett tőlünk, és odasétált a kilenc másik zöld ruhás lándzsahordozóhoz, akik az egyik távoli sarokban gyűltek össze, és valamilyen vitába kezdtek. Néhányan a kék talárosok közül levették felsőruháikat, és kiderült, hogy alatta egyszerű pólót és farmernadrágot viseltek. − Miért viselnek talárt? – kérdezte mögöttem Jude. – Úgy néznek ki, mintha varázslók lennének. − Szerintem – mondta Brent –, vagy ünnepi alkalmakra tartogatják, vagy jól jön a visszaalakulás után. e270f
− A mi után? – kérdezte Slade. − Tudod, a meztelenség. Amikor emberből farkassá alakulsz, a
hétköznapi ruhák tönkremennek, ezért amikor visszaalakulsz emberré, mindig pucér vagy. A talár okos találmány. Átalakulás előtt könnyen ledobható, viszont jól jön, hogy betakarja a... problémás részeket visszaváltozás után. Slade felnevetett. − Egész okos dolog. Ebben a vérfarkas-bizniszben azt utálom a legjobban, amikor egy rakás pucér pasi között ébredek fel. − Brentnek mindkét dologban igaza van – mondta Daniel. – Amikor Sirhan csapatában voltam, mindig talárt húztak, amikor attól tartottak, hogy esetleg harc törhet ki. A színes ünnepi talárokat meg azért viselték, hogy minket lenyűgözzenek. − Nekem mindig igazam van – jelentette ki Brent, és megfeszítette az izmait. Nem értettem, hogy ennek mi köze az eszéhez. − Éppen ezért – mutatott Ryanra –, ha rám hallgatsz, leszeded az arcodról a hólyagot. Ryan az arcán díszelgő, lándzsahegy formájú, felhólyagzott seb felé nyúlt. − Biztos vagy benne? Elütöttem a kezét az arcától. − Ne piszkáld! Csak annyit érsz el vele, hogy sebhelyes lesz. Brent csak... tudod, úgy tesz, mintha értene hozzá. − Nem tudnád meggyógyítani a varázserőddel? – kérdezte Ryan, majd gyilkos pillantást küldött Brent felé. – Úgy ég, mint egy kiba... − Vigyázz a szádra! – morogtam rá. – Templomban vagyunk. – Fúj! Most teljesen úgy hangzottam, mint anya. Igazán örültem, hogy ő, April és a tesóim a házban maradtak. Kivéve apámat, aki e271f
eljött velünk. – Ezüst okozta, ezért nem tudok semmit tenni, hogy meggyógyítsam. − Mondtam – fordult Zach Ryan felé. – Ezért nem működött az sem, amikor magadat próbáltad meggyógyítani. − Csak piszkáld – mondta Brent, és hangjába nemcsak gúny, hanem jókedv is vegyült. – Tudod, milyen király sebhelyed lesz? Elhúztam a számat. − He, szörnyszülött! – kiáltott valaki a mi irányunkba. Amikor felnéztem, láttam, hogy a fiatal zöld taláros lány siet felém és Daniel felé. Épphogy csak megállt, mielőtt nekiütközött volna Danielnek, aztán megveregette a vállát. Daniel összerezzent. A lány alig valamivel a gyógyuló sebe alatt csapott rá. A rezzenés azonban hamarosan mosolyba fordult. − Jordan! – kiáltott fel. A lány felnevetett, és a nyakába ugrott. Daniel elkapta, megszorította, aztán a lábára állította. A szemöldököm felszaladt a homlokomra. Daniel tényleg ismerte. Daniel rám nézett, és a fiatal nő felé intett. − Grace, ő Lisa Jordan. Tavaly találkoztunk, amikor én is a csapatban voltam. – Az Isteni Ajándék! – sikoltott fel, majd megragadta a kezemet, és lelkesen rázni kezdte. – Bevallom, azt hittem, hogy nagyobb vagy, vagy ilyesmi. – Vállat vont. – De mindegy. Kösz, hogy meggyógyítottad a fülemet. Tök jó, azt hiszem, még a szuperhallásom is élesebb lett. – Amikor a fülére mutatott, észrevettem, hogy a vízcsepp alakú fülbevalók holdkőből készültek. − Máskor is – mondtam. Lisa megszorította a kezem, majd elengedte, aztán megfogta Daniel csuklóját, és izgatottan emelgetni kezdte a kezeit. e272f
− Hiányoztál, szörnyike. De most már látom, miért akartál ide
visszajönni. A csaj majdnem olyan helyes, mint én vagyok. Akaratlanul is megbámultam Lisa Jordant. Nemcsak az egyetlen női urbat volt, akit valaha láttam, de nagyon jól nézett ki, haja mogyoróbarna, a szeme pedig egészen világos, mint egy tó. Karján az izmok kidolgozottak, és vékony, mint egy futó. Úgy nézett ki, mintha még a húszas éveiben járna, és megfordult bennem, vajon mennyire jól ismerik egymást Daniellel. Lisa játékosan rám nézett, mintha olvasna a gondolataimban. − Ne aggódj – mondta, miközben Daniel csuklóját szorongatva felém hajolt. – Daniel túlságosan fiatal hozzám. Nagyot néztem. − Már betöltöttem a huszonegyet – magyarázta, bár pont annyinak nézett ki. – És nem hajtok kamaszokra. Nem vagyok pedofil. − Á! – felnevettem. Az összes újonnan érkezett, aki a helyiségben volt, huszonévesnek nézett ki, de néhányuknak a szemén meglátszott a kor. Lisa közelebb hajolt Danielhez, és mély levegőt vett, mintha az illatát szimatolná. − És mégis, muszáj bevallanom, hogy most, hogy igazi alfa lett belőle, még vonzóbb. Semmi nem tudja úgy felforralni a véremet, mint a hatalom szaga. – Danielre mosolygott. – Tudtam, hogy megvan benned a lehetőség. És jól viszed. Daniel elvörösödött, mégpedig teljesen, az egész arca égővörös lett. − Mondok még valamit. – Lehalkította a hangját, most már szinte suttogott. Elég fölösleges az ilyesmi szuperhallással bíró jelenlévőkkel, de mindegy. – Nagyon király volt, amikor Sirhan két emberét is behódoltattad. Basszus, kész csoda, hogy Sirhan e273f
akkor és ott nem tépette le a fejed miatta. Még akkor is, ha tényleg valami gyógykúráért jött. − Egyébként mi baja Sirhannak? – kérdeztem. – Miért néz úgy ki, ahogy? Hogy egyszerre ember és farkas? Lisa vállat vont. – Ez történik, amikor egy urbat betölti a kilencszázkilencvenedik évet. Nemcsak rohamosan öregedni kezdenek, a testük amúgy is megváltozik. A farkas akkor is látszik, amikor ember alakban vannak. Az egyik Vén szerint ezért ábrázolják az emberi mítoszok a vérfarkasokat félig farkasnak, félig meg embernek. Valaki bizonyára megtalálta a holttestét egy korábban elhunyt öregnek. – Lisa panaszos arcot vágott. – Igazán nagy kár. Sirhan nagyon helyes volt. Majdnem annyira helyes, mint az unokája, itt – szorította meg Daniel karját. Daniel a fejét rázva lenézett Lisára, tökéletes arcán döbbenet tükröződött. − Mit mondtál? – Azt hiszem, Sirhan unokájának nevezett – mondtam, mivel nekem is csak ekkor esett le. − Jaj, a fenébe – csapott Lisa a szájára a kezével. – Elfelejtettem, hogy ezt nem szabad megtudnod – mondta az ujjain keresztül. Átnézett a termen, amerre a zöld talárosok álltak. Ketten helytelenítően rámeredtek. Minden bizonnyal hallgatóztak. Vajon milyen büntetést kap majd a titok kifecsegéséért? Lisa visszafordult felénk. − De, mivel most már úgyis mindegy – kacsintott Danielre –, azt is elárulhatom, hogy a családi neved igazából nem is Kalbi. Hanem Etlu. Mint Sirhan Etlué az Etlu Klánból. − Tényleg? – suttogta Daniel. Mindig gyűlölte a családnevét. Kalbi azt jelentette: eb. Kalbi Calebhez kötötte. Azokra a dolgokra emlékeztette, ami nem akart lenni. e274f
Az Etlu azt jelenti, harcos – folytatta Lisa. – Caleb nyilván akkor változtatta meg a nevét, amikor a saját apja, Sirhan kirúgta. Daniel, ha lehet, még jobban megdöbbent. − Szóval azt mondod, hogy Daniel Sirhan unokája? – kérdeztem, és nem tudtam elrejteni a hitetlenkedésemet. – Azaz Sirhan elkergette a saját unokáját, amikor Daniel tavaly menedéket kért tőle? Hát, ez... brrr... − De, gondolj csak bele, Grace – kezdte Daniel lassan, mintha a gondolatok olyan ütemben születnének benne, ahogy kimondja őket. – Ha én Sirhan unokája vagyok, az azt jelenti, hogy Caleb a fia. Vagy legalábbis az volt, de kitagadta. Mert Caleb miatt halt meg Rachel... a saját anyja. Képzeld el, mekkora csalódást érezhetett Sirhan? Most már jobban értem, miért vet meg engem annyira. − De te egyáltalán nem hasonlítasz Calebre. − Sirhan nem így látja. − Akkor rá kell vennünk... Körülöttünk váratlanul minden zaj elhalt, és rájöttem, hogy már csak én beszélek. Az összes taláros urbat a bejárat felé nézett, ahol éppen három kék ruhás ember lépett be. Egyikük Sirhant hozta a karjában, a másik közvetlenül mögötte jött az oxigénpalackkal, míg a harmadik egy széket cipelt át a templom előcsarnokából. A széket a terem közepére állították, és a két férfi leültette rá Sirhant. Utána mindketten mögé álltak, és kezüket kétoldalt a vállára fektették. A talárosok mind fél térdre ereszkedtek, és egyik öklüket a talajon nyugtatva meghajoltak Sirhan felé. Első pillantásra a burgundi vörös bársonyba öltözött Sirhan úgy nézett ki, mint az udvartartását szemlélő király. Amikor azonban jobban megnéztem, rájöttem, hogy a mögötte álló férfiak nem tiszteletből fogják a vállát, hanem hogy egyenesen tartsák a széken. e275f
És mégis, ettől nem láttam gyengébbnek. Nem, Sirhan fizikailag talán már nem erős, de a tisztelet es megbecsülés, amelyet tökéletesen életerős falkája mutatott iránta, még mindig az épület legveszélyesebb alakjává tette. Csak egy bólintás, és a többiek máris ellenünk fordulnak. Újabb kék ruhás lépett be, ő Gabrielt vezette maga előtt. Ők is fél térdre borultak, akarcsak a többiek, Gabrielt sem kellett az őrének noszogatni. Lényem egy része csodálkozott azon, hogy Gabriel még mindig tiszteli az alfáját, annak ellenére, ahogy bánt vele. Másrészt azonban Gabriel és Sirhan kapcsolata jóval több volt, mint az előző pár nap eseményei. Több évszázadon keresztül olyanok voltak egymásnak, mintha testvérek lennének. És Gabriel azt mondta, hogy Sirhan természetét a gyors öregedési folyamat változtatta meg, amely a halált megelőzi. − Nos, hát – kezdte Sirhan. Egyik gyenge kezével intett, jelezte alattvalóinak, hogy felkelhetnek. – Nincs túl sok erőm. Sirhan szóvivője háromszor hozzáütötte a lándzsáját a keményfa padlóhoz. − Mindkét falka vénei gyűljenek össze a terem közepén, hogy tárgyalhassunk. Lépjetek előre! A zöld ruhások gyorsan félkört formáltak Sirhan széke körül. − Nekem is menni kell – mondta Lisa, és felkelt. − Belőled is vén lett? – kérdezte Daniel. − Aha – mondta, és meglebbentette a zöld talárt. – Matuzsálem néhány hónapja halt meg, mert ő is megöregedett. Sirhan szeretett volna némi vérfrissítést a tanácsban, ezért választott engem. Marrock – mutatott egy nagydarab, kék ruhás, szőke afrofrizurás, szakállas férfira – ezen halálosan feldühödött, képzelheted. Daniel bólintott.
e276f
Lisa gyorsan beállt a vének félkörébe. Egyikük, akinek olyan sötét bőre volt, mint a feketekávé, lándzsát nyomott a kezébe, amit valószínűleg eddig neki tartogatott. Daniel rám nézett. − Ööö... nekünk vannak véneink? Vállat vontam. Ekkor Daniel intett apának, Jude-nak és Talbotnak, hogy kövessenek minket. Az utolsó választásával ugyan nem értettem egyet, de úgy véltem, megvan rá az oka. Be is álltunk félkörben Sirhannal szemben. − Vágjunk rögtön a közepébe. – Sirhan egyik hegyes karmával rám mutatott, és intett, hogy lépjek közelebb. – Az Isteni Ajándék azt állítja, hogy képes meggyógyítani. De mit kér cserébe? Tettem felé néhány lépést. − Védelmet. Gabriel számára, Daniel számára, a családom számára és a falkánk többi tagja számára. Sőt, ennek a városnak a számára is. Nem akarom, hogy Rose Crest bármelyik lakóját megsebesítse a falkája. Ez így megfelel? − Nagy kérés egy lánytól, aki ilyen fiatal és kicsi. − Viszont nagyot tudok ütni – lóbáltam meg az öklöm a terem felé. – És mondja, hallott-e már rajtam kívül olyanról, aki képes volt egy urbatot meggyógyítani? Ismer más Isteni Ajándékot? Meggyógyítottam Danielt, és most megteszem ugyanezt magáért is. De csak akkor, ha nem bánt bennünket. Sirhan összevonta a szemöldökét. − Hozzátok elém a Kalbi kölyköt – követelte. – Ha tényleg meggyógyult, ahogy te és Gabriel állítjátok, miért tartotta meg az alfa természetét? Két lándzsás megfogta Danielt a karjainál fogva, noha egyáltalán nem tiltakozott, hogy Sirhan ijesztő képe elé lépjen. Sirhan kivette orrlyukaiból az oxigéncsövet, és zihálva szippantott párat, hogy megérezze Daniel szagát. Elhúzta a száját. e277f
− Te nem is vagy urbat – mondta Danielnek. – Mi vagy? − Bárcsak tudnám – felelte Daniel. − Pedig tudod – szóltam közbe. – Isten Kopója vagy. Egy igazi
kopó. Az urbat összes képességével, de az átok nélkül, amelyet egyik nemzedék a másiknak átadott. Egyik fertőzött a másiknak. Ő olyan, amilyennek Isten látni szeretne minket. Amikor kimondtam, annyira logikusnak éreztem, hogy meg is lepődtem: még soha nem fogalmaztam meg ezekkel a szavakkal. Gabriel úgy bólintott rá a szavaimra, mintha egyetértene a következtetésemmel, sőt, egy pillanatra még mintha Daniel szemében is felismerés suhant volna át, ahogy rám nézett. Mintha végre ő is megértette és elfogadta volna. A vének összesúgtak, egyikük előrébb hajolt, és suttogott valamit Sirhan hegyes fülébe. Az alfa bólintott. − Az összes képesség az átok nélkül? – kérdezte, és valami megvillant sárga szemében. Intett az őreinek, akik Danielt a terem szélére, Gabriel mellé hurcolták. − Akkor hát, mondd csak, te Isteni Ajándék, hogyan is működik ez a csodálatos gyógymód? − Igazából nagyon egyszerű. – Tettem felé egy lépést. – Meg kell halnia. EGY PILLANATTAL KÉSŐBB Az összes pengeéles lándzsanyél felém mutatott. − Hűha! – Felemeltem a kezem. – Arról van szó, hogy a gyógymód a halál. Gabriel is tanúsíthatja. Az ő ötlete volt, én csak kipróbáltam, amikor Danielt meggyógyítottam. − Igen – szólalt meg Gabriel is. – Az urbat átkának az a gyógymódja, hogy megöljön, aki a legjobban szeret, és ezt azért tegye, mert szeret. Grace bebizonyította, hogy a gyógymód valóban hatásos. Sajnos azonban, nincs garancia arra, hogy te is e278f
túléled, ahogy Daniel, de a lelkedet megszabadítja a halálod előtt. Így nem kell az egész örökkévalóságban démonként élned. Sirhan szemében kialudt a tűz, és mintha a remény, hogy olyan tökéletes lehet, mint Daniel, szintén elhamvadt volna. De végül is a lelke szabadságáért jött ide. – Akkor, hogyan tudnál engem meggyógyítani, gyermekem? Hiszen nem is ismersz. − Sosem mondtam, hogy meg tudnám gyógyítani. Sirhan elvicsorodott. − Tehát hazudtál nekem, kölyök! Öt kék ruhás ember jött felém, lándzsáik csak pár centire voltak az arcomtól. − Nem! – kiáltottam. – Nem hazudtam. Azt mondtam, át tudom adni a gyógymódot, de én nem vagyok képes meggyógyítani magát. Igaza van, nem ismerem. Sajnálom. Együtt érzek magával. De csak olyasvalaki képes meggyógyítani, aki a legjobban szereti. Sirhan abbahagyta a vicsorgást, és összeszorította a fogait. − Akkor reménytelen. Rachel már régen meghalt. − Ez a helyiség tele van olyan emberekkel, akik szeretik... – kezdtem bele. − Ők csak hűségesek. Az nem ugyanaz, mint a szeretet – legyintett Sirhan. – Az igazi alfa természetem ösztönzi őket odaadásra. De az elmúlt évben túlságosan kegyetlen voltam hozzájuk. Mostanra már senki sem szeret az itt jelenlévők közül. A szeretet egyébként is sok urbat természetével ellentétes. Valójában elég szomorú teremtmenyek vagyunk. Gyűlölünk egyedül lenni, az egyik legerősebb ösztönünk, hogy egy falkához tartozzunk. Viszont az is a természetünkhöz tartozik, hogy igazából sosem tudunk senkivel sem közeli kapcsolatba kerülni. Túl önzők vagyunk ahhoz, hogy szeretni tudjunk. e279f
– De ez alól vannak kivételek. Maga és a felesége, Rachel. Daniel és én, már azelőtt is, hogy meggyógyult volna. − Ez igaz – bólintott rá Sirhan. − Egyébként meg szerintem igenis van valaki ebben a teremben, aki még mindig nagyon szereti. Annak ellenére, ahogy bánt vele. Hiszen már vagy nyolcszáz éve úgy kötődik magához, mintha a testvére lenne. Ez csak jelent valamit, nem? − Rád gondol, Gabriel? Gabriel bólintott. − Még mindig hűséges testvéred vagyok, Sirhan. Nem számít, hogy azt hiszed, elárultalak. Azért jöttem ide, azért maradtam itt, mert többet akartam tudni a gyógymódról – miattad. Miattam. Mindannyiunk miatt. A bétád vagyok, és mindig is az maradok. − De képes lennél akár megölni is? – kérdezte Sirhan Gabrieltől. – Hiszen te már évszázadok óta nem emeltél kezet senkire! − Neked köszönhetem az életemet, testvérem. Már több száz évvel ezelőtt megbolondultam volna, ha nem győzöd meg a falkádat, hogy vegyenek be. – Gabriel nagyot nyelt. − Bármit megtennék érted. – Összefonta a kezeit. Láttam, hogy remegnek. Sirhan felsóhajtott, és most gyengébbnek és törékenyebbnek látszott, mint előtte. Mintha néhány másodperc alatt újabb évszázadokat öregedett volna. Egyik karmos kezét Gabriel felé nyújtotta. – Akkor tedd meg most, testvérem. Vess véget a szenvedésemnek... Még mielőtt túl késő lesz, és magamtól távozom ebből az árnyékvilágból. − Most nem lehet. Itt nem. Sajnos, szükségem van felkészülésre, Sirhan. Gondolkodásra. Szeretnék a megfelelő lelkiállapotba kerülni, hogy biztosan meggyógyulj. Amit teszek, e280f
tiszta szeretetből kell megtennem. – Rövid szünetet tartott. – Meg aztán itt van még a kihívási szertartás is, amire gondolnunk kell. − Igen. Holnap van a telihold első napja, nem? – De. Sirhan felköhögött. Úgy hangzott, mintha morgás közben kapott volna asztmás rohamot. − Nem tudom, kibírom-e addig. – Esetlenül előrébb dőlt a székében, mintha Gabriel felé szeretne nyúlni, ehelyett azonban térdre rogyott, kinyújtott karja a föld felé mutatott. Gabriel az alfa mellé sietett, és segített felülnie. Az őrök újra megfogták a vállát. − Muszáj. Két nap nem elég, hogy felkészüljünk. Több időre van szükségünk. − Mi ez a kétnapos dolog? – kérdeztem. – És hogy jön ehhez a telihold? − A falkatörvények szigorúan szabályozzák a kihívási szertartást – kezdett bele Gabriel. – Nemcsak a helyét, de az idejét is. A szertartásnak az elhunyt alfa halálának színhelyétől legfeljebb száz lépésre kell lezajlania, méghozzá a halálától számított első telihold második éjszakáján, éjfélkor. Ha Sirhan ma vagy holnap hal meg, a szertartást most szombat éjjel kell megtartani, amikor a Hold egésze látszik. − Azért nagy dicsőség lenne, nem? – motyogta Sirhan inkább csak magában. – Kihívási szertartás a vérvörös hold éjszakáján. Milyen költői. És az a nagy hata... hatalom... Először azt hittem, Sirhan azért motyog annyira összefüggéstelenül, mert a gyors öregedéstől az agya is megbuggyant, de aztán rájöttem, miről beszél. − A vörös hold éjszakája? Azaz a teljes holdfogyatkozás? – Danielre néztem. – Most szombaton teljes holdfogyatkozás lesz. Meg kell figyelnünk csillagászatórára. Dr. Richard mondta, hogy e281f
a fogyatkozás alatt a hold vörös színűre válik. – Újra Gabrielre és Sirhanra néztem. – A holdfogyatkozás is jelent valamit az urbatnak? − Óriási hatalmat – mondta Sirhan. – Óriási dicsőség lenne. − Nem, Sirhan. Inkább rettentő veszélyes lenne – vágta rá Gabriel, aztán felénk fordult. – Amikor a Nap, a Hold és a Föld a holdfogyatkozás idején egy vonalban állnak, valamiért tízszeresére növelik a farkas erejét. A farkas vonzása – nézett most egyenesen rám – megsemmisítő erejű lesz. Ha pedig egy urbat képes arra, hogy magába zárja a vörös hold erejét, elképzelhetetlenül hatalmassá válik. A holdfogyatkozás alatt tartott kihívási szertartás nagyon-nagyon veszélyes. – Kezébe fogta Sirhan kezét, nem törődve annak groteszk formájával. – Sajnos testvérem, muszáj kitartanod! Két nap nem elég arra, hogy felkészüljünk. − Na, jó. Végül is már kilencszázkilencvenkilenc éve élek. Mit számít még két nap? – Halkan, rekedtesen felnevetett. Aztán kihúzta magát a székében, és egyik pergamenszerű, száraz kezével Daniel felé mutatott. – Addig is, a Kalbi fiút öljétek meg! − Tessék? – sikítottam fel. Az öt lándzsa, ami eddig az én arcomra mutatott, most Daniel felé fordult, aki rezzenéstelenül állt közöttük. − Nem ebben állapodtunk meg, Sirhan – tiltakoztam. – Danielnek is jár a védelem. Lisa kilépett a vének sorából, és Sirhan mellé lépett. − Gondolja meg! – kérlelte. − Tartsd be, amiben megegyeztetek – szólalt meg Gabriel is. Sirhan olyan erővel ragadta meg Lisa és Gabriel kezét, amit nem néztem volna ki belőle. Lisa arca eltorzult a fájdalomtól. Sirhan arca most egy megveszett, őrült szörnyetegére emlékeztetett. e282f
− Nem! – ordította. – Egy igazi alfa, akiben megvan az erő, de
nincs meg az átok? Caleb Kalbi fiának ezt nem engedhetjük meg! Caleb fia nem maradhat életben! − A farkas beszél belőled, Sirhan – mondta Gabriel. – Térj magadhoz! A fiú semmit sem tett ellened. − Caleb Kalbinak, az általam ismert legönzőbb, legalattomosabb urbatnak a vére folyik benne! Ez már önmagában sértés! − Daniel és én egy pár vagyunk – mondtam. – Ha megöli, engem is meg kell ölnie. És akkor már nem lesz egyetlen Isteni Ajándéka sem. − Ez már nem is fontos – tapsolt mancsszerű kezével Sirhan, mire az egyik lándzsás felé fordult, és a lándzsahegy egyenesen a torkomnak mutatott. – Már elmondtad, amit a gyógymódról tudnunk kellett. A francba, ebben igaza volt. − Sirhan – szólalt meg Gabriel. – A lány még sokat adhat nekünk. A fiú pedig talán az egyetlen reményünk... − Csönd legyen! – csattant fel Sirhan. − Várjon csak! – szóltam közbe én is. – Igen, Danielben Caleb vére folyik, de a magáé is. A maga unokája, az ég szerelmére! Meg még annál is több! Ezt olyan sokszor bizonyította már. Most is saját döntéséből szolgáltatta ki önnek magát. Caleb csinált volna ilyet valaha? − Csak egy fogás – morogta Sirhan vicsorogva. – Honnan tudjam, hogy ezzel nem a támogatásomat akarta elérni? − Daniel segített abban, hogy meggyógyuljak – szólalt meg apa mögöttünk. – A feleségemnél is. Megmentette a lányom életét, sőt, a legkisebb fiamét is. Caleb valóban önző, de Daniel teljesen önzetlen. e283f
− És Caleb el fog jönni a kihívási szertartásra – szólalt meg
váratlanul Jude a mi véneink közül. Már el is felejtettem, hogy ő és Talbot is ott állnak. − Így van. Sereget is gyűjt – mondta Talbot. – Az egyik jobbkeze voltam, amíg át nem álltam. A többiek mind a saját szemeikkel látták, milyen veszélyes a bandája. − Ezt én is alátámaszthatom – csatlakozott Gabriel. Daniel, Jude és én bólintottunk. − Azt tervezi, hogy megszakítja a szertartást, és magának követeli a te falkád alfa rangját, bármi áron. Ezt akarod? Düh villant Sirhan szemében. − Soha. − Márpedig ha most megöli Danielt, akkor ez történik – jelentette ki Talbot. Hirtelen át tudtam volna ölelni a megjegyzéséért. − Igaza van, Sirhan – mondta Gabriel. – Daniel, az igazi alfa, aki a legalkalmasabb arra, hogy Calebet megállítsa. − Nem. Te vagy az én választott utódom, Gabriel, nem a Kalbi kölyök. Te vagy az én bétám... − Igen, a bétád. A falka gondviselője. Csakhogy én sajnos nem vagyok vezető. Nem vagyok harcos. Semmi esélyem nincs Calebbel és a démonhordájával szemben. De Danielt egy magasabb erő választotta ki. Ő igazán Isten Kopója és igazi alfa. Az ő küldetése az, hogy átvegye a helyed. Csak ő képes arra, hogy átvezessen minket ezen a sötéten, és legyőzzük Calebet. És hiszem, hogy őt és a párját, az Isteni Ajándékot, Isten azért állította közénk, hogy az urbatot új magasságba emelje. Képzeld csak el ezt a falkát egy Igazi alfa és az Isteni Ajándék vezetése alatt. Egy harcos és egy gyógyító. Egy Etlu és egy A-zu együtt...
e284f
− Nem! Nem! Nem! – ordította Sirhan. – Caleb fia nem vezet-
heti ezt a falkát! − Sirhan – szólalt meg Daniel, mire mindenki felé kapta a szemét a teremben. Az igazi alfatermészet úgy sütött át rajta, hogy szinte sugárzott. A lándzsások bár csak leheletnyit, de hátrébb húzták a fegyvereiket. – Caleb és közöttem az a különbség, hogy én nem akarok alfa lenni. Sosem akartam uralkodó vagy vezető lenni, sőt, hatalomra sem vágytam. Ha valaha akartam valamit, az az volt, hogy művész lehessek. Csak azért törődtem bele, hogy igazi alfa vagyok, hogy a szeretteimet megvédjem. De ha ezt most újra fel kell vállalnom azért, hogy Calebet legyőzzem, akkor megteszem. Ha lenne más lehetőség, szívesen átadnám ezt a felelősséget másnak. De ha meghalsz, én maradok az egyetlen igazi alfa. Hadd legyek én az utódod Gabriel helyett. Add rám az áldásod, nagyapa! – Daniel hangján hallatszott, hogy ezt a szót még életében nem használta. – És ígérem, hogy büszke lehetsz rám. Sirhan belerogyott a székébe, karmos kezével megragadta a fejét. Megint úgy tűnt, mintha egy pillanat alatt tíz évet öregedett volna. − Nem tudok gondolkodni – motyogta. – A fiú összezavarta az agyamat. A szavai igaznak csengenek, de a farkas a fejemben egészen mást ordít. – A gondolataid tisztaságát összezavarta az öregedés, Sirhan. A farkasnak túl nagy az ereje. Hadd döntsön a tanács, ha te nem vagy rá képes, ki legyen az utódod. − Mit mondanak a vének? – kérdezte Sirhan. – Adjatok tanácsot. Kit választotok? Caleb fiát vagy Gabrielt? A vének közelebb húzódtak egymáshoz, és annyira suttogva beszéltek, hogy még a szuperhallásommal sem voltam képes e285f
belehallgatni. Lisa Jordan azonban előrelépett, egyenesen Sirhan elé. − Számomra a választás, ami elé állított, így hangzik: Caleb fia vagy Caleb maga? – mondta. – Ebben nincs szükségem gondolkodásra. Már most Danielt választom. – Daniel felé fordult, és fél térdre ereszkedett. Egyik öklét letette a földre. – És ha kell, követem a csatába is, hogy legyőzzük Calbit. − Így van! – kiáltott fel Gabriel, majd öklét a földre téve ő is letérdelt. – Én is rá szavazok. A többi vén mind Lisára és Gabrielre nézett, és egy pillanatra úgy látszott, hogy ők is döntöttek, és követik őket. − Ez baromság! – hallatszott a tömegből. A hang irányába néztem, és láttam, ahogy a szőke afrofrizurás előrébb lép. Kicsit koncentráltam, és arra is emlékeztem, hogy Lisa szerint Marrocknak hívják. − Nem állok a fiú mellé, akár igazi alfa, akár nem – jelentette ki Marrock. – Hány éves is? Tizennyolc? A legtöbben mi már a francia forradalom idején is életben voltunk. Vajon mi olyat tud a vezetésről, amit én nem? A három férfi, aki Marrock mögött állt, egyetértően bólintott. − Ha Gabriel túl gyenge ahhoz, hogy az utódod legyen, engem válassz, ne ezt a fiút! – Úgy tűnt, Marrock, mintha legszívesebben leköpné Danielt. − Sirhan nem bízik benned annyira, hogy a vének közé emelt volna – szólalt meg Lisa. – Miből gondolod, hogy utódjává megválasztana? Sirhan egyre öregebbnek látszott a székben. − Döntsön a tanács! – nyögte ki. – Marrock, Gabriel vagy a fiú?
e286f
A tanács újból tanácskozni kezdett, és már attól féltem, Marrock igencsak lecsökkentette Daniel túlélési esélyeit. De ekkor a tanács Daniel felé fordult. − Éljen, éljen a fiú! – kiáltották, majd egytől egyik fél térdre ereszkedtek, és öklüket a földre támasztották. Meghajoltak Daniel felé. − Így legyen! A talárosok többsége ledobta a fegyverét, és a véneket utánozva leborult. Marrock és öt másik azonban állva maradtak. − Ha ez a tanács döntése, akkor többé nem vagyok e falka tagja! Ruhája suhogott, ahogy kiviharzott a teremből. Öt társa követte. − Menjünk utánuk? – kérdezte valaki. Sirhan lehajtotta a fejét. − Választhatnak, ha akarnak, elmehetnek. − Attól félek, a kihívási szertartáson találkozunk még velük – mondta Gabriel. – Most tehát fogadjuk Daniel Kalbit... Lisa megrántotta Gabriel ruháját, és vetett rá egy mérges pillantást. − Persze, persze – szabadkozott Gabriel. – Fogadjuk hát magunk közé Daniel Etlut, Sirhan Etlu unokáját és utódját a falkában! Éljen! Éljen! – kiáltotta. − Éljen! Éljen! – kiabálták a térdelő férfiak újra és újra, míg annyira hangossá nem vált a kántálás, hogy már bántotta a fülemet. − Éljen, éljen! – kiáltottam, és tapsolni kezdtem. Apa, sőt, még Jude is velem tapsolt. Csak Talbot állt némán, de mosolyogva. Daniel kihúzta magát, mintha magába akarta volna szívni a szavakat. Még sosem volt igazi családja, most pedig egy negyvenfős közösség élén találta magát. Pár pillanattal később e287f
megköszörülte a torkát, és felemelte a kezét, hogy a csapatot elcsendesítse. − Ööö... felállhattok, ha akartok. Lisa felnevetett, majd felállás közben tapsolni kezdett. Én Danielhez rohantam, és a nyakába ugrottam. Örömünk azonban csupán pár másodpercig tartott, mert Sirhan felnyögött, és összeesett a székén. Most még öregebbnek és gyengébbnek látszott, mint előtte – már ha ez lehetséges –, mintha az elmúlt néhány perc újabb száz évet jelentett volna a testének. Mélyen ülő szemei fennakadtak, és csak félig zárultak le. Ha nem hallom mély, reszelős zihálását, azt hittem volna, hogy meghalt. Ketten – nyilván az orvosi személyzete–, fölé hajoltak, és ellenőrizték az életjeleket. Elengedtem Danielt, és Gabrielhez léptem. − Most mit csináljunk? Nem hagyhatjuk, hogy itt haljon meg, Rose Crestben! − El kell vinnünk valahová. Egy elzárt, de kényelmes helyre. Van ötleted? − Kramer nagyapa nyaralója. Jó pár éve nem használjuk, és kábé négyórányi út kocsival. Sirhan egyik orvosa megrázta a fejét. − Ma már megtett egy hosszú utat. Nem hiszem, hogy ma még egyszer újabbnak kitehetnénk. − Akkor holnap – jelentette ki Daniel. – Most keresünk neki egy helyet éjszakára, és reggel indulunk. Ott a házam – folytatta. – Lakhatna a felső szinten a nagy hálóban. − Nem, arról a helyről már tudnak – mondtam, mert eszembe jutott, mit mondott Slade az akhról, aki beletúrt a gondolataiba. – Oda senki sem mehet éjszakára. Gabriel bólintott. e288f
– Akkor alhat az én szobámban a templom mögött. Én úgyis az erdőben szeretném tölteni az éjszakát, és imádkozni, mielőtt elindulunk. Rá kell készülnöm Sirhan meggyógyítására. – Gabriel megfogta a kezem. – Szeretném, ha te is velünk jönnél a nyaralóba, Grace. Mutasd meg, pontosan hogyan gyógyítottad meg Danielt, nehogy rosszul csináljam. Igaz, sajnos emiatt még egy napot ki kell hagynod az iskolából. Vajon mikor vett olyan fordulatot az életem, hogy az iskolába járás hangzott a legidegenebbnek az egészből, amit Gabriel mondott? − Hát, hogyne – mondtam, bár nem voltam igazán biztos abban, hogy bárkinek meg tudom mutatni, hogyan csináltam. De legalább némi támogatást adhattam a „Gyilkold meg a szeretteidet, hogy megmentsd őket” klub legújabb tagjának. − Szeretném, ha te is jönnél, Daniel. Az utódjaként egyébként is ott kell lenned, amikor meghal. − Persze – felelte Daniel. Gabriel elengedte a kezem, majd Daniel vállára csapott. − Segítenünk kell Sirhannak, hogy túlélje a következő néhány napot, és akkor lesz egy egész hónapunk a szertartásig. − De ha netán ma vagy holnap a rejtekhelyen érné a halál – kérdeztem közbe –, nem tudnánk titokban tartani? Akár csak pár napig? Megvárjuk, amíg elmúlik a holdfogyatkozás, és csak utána mondjuk el a többieknek. Ezzel nyerhetnénk egy hónapot akkor is, ha korábban hal meg. − Ezt tiltja a falkatörvény – jelentette ki az egyik vén. − És nem lehetne kicsit módosítani azon a törvényen? Gabriel megrázta a fejét. − Megpróbálhatod, de ha a Halálüvöltés elkezdődik, mindenki tudni fogja, hogy Sirhan meghalt. Nincs értelme titkolózni. − Mi az a Halálüvöltés? e289f
− Amikor az igazi alfa meghal, a falkája megérzi. És bárhol
vannak, tiszteletből üvölteni kezdenek. Ez természetfölötti jelenség, nem tudsz tenni semmit ellene. Más urbatok, sőt, még a sima farkasok és a kutyák is átveszik az üvöltést. A Halálüvöltés után hamar elterjed Sirhan halálhíre, és minden urbat, aki ki akar állni az alfa címért, tudni fogja, hogy itt az idő. − Ó! – mondtam, hiszem mi mást mondhattam volna? Az egyik őr felemelte Sirhan törékeny testét. A másik az oxigénpalackot. − Megmutatom, hol a szállásom, mielőtt bevetem magam az erdőbe – mondta Gabriel, és intett, hogy kövessék. − Legyen óvatos az erdőben – mondtam. – A seriff kilövési engedélyt adott minden farkasra. Ha lehet, senki – néztem szigorúan körbe – ne változzon át farkassá, aki nem akarja trófeaként végezni egy ezüstgolyós vadász háza falán. A csapat aggodalmasan nézett össze, de reméltem, hogy az extra figyelmeztetés segít a bennük lévő farkasokat kordában tartani. − Köszönjük a figyelmeztetést – mondta Gabriel, majd Sirhannal és őreivel elhagyta a termet. − Remélem, Sirhan kitart – fordultam Danielhez, − Én is – felelte. A hangja úgy hangzott, mintha az egész világ súlya a vállára nehezedett volna.
e290f
Huszonkilencedik fejezeT
KÉSŐBB AZNAP ESTE A következő pár órát azzal töltöttük, hogy elhelyezzünk vagy harmincöt váratlan vendéget. Rose Crestben nincs egyetlen szálloda sem, de a vének egyébként sem szerettek volna Sirhantól távol lenni, ezért anya és én átkutattuk a ház minden raktárhelyiségét. Takarókat, régi díszpárnákat, anyagokat ástunk elő, bármit, amit fekvőhellyé tudunk alakítani. Furcsa volt, hogy néhány órája még azért aggódtunk, hogy ezek az urbatok megölnek minket, most meg azon igyekszem, hogy kényelmesen alhassanak a kemény templompadlón. De most, miután elfogadták Danielt Sirhan utódjának, engem pedig Daniel párjának, kiemelt tisztelettel bántak velünk. − Csak húsz embernek találtam dolgokat – mondtam, amikor végül megjelentem a parókián dobozokkal, babatakarókkal és hálózsákokkal. − Hát, akkor ennyi lesz elég – vágta rá Jude, és kivette az egyik dobozt a kezemből. Rámosolyogtam. Eszembe jutott, amikor még gyerekként az éves hálaadás napi jótékonysági dobozolásokra készültünk. Egy pillanatra most olyan volt, mint azokban a napokban. April megragadott pár hálózsákot. e291f
Lisa Jordan az egyik dobozból egy viharvert Csillagok háborúja- mintas huzatot vett ki. Amikor Jude, Daniel és én kicsik voltunk, ebből csináltunk magunknak sátrat a nappaliban a filmnézős estéken. – Amióta... – elgondolkodott. – Amióta a csapat befogadott, egyszer sem sátoroztam. Valamiért mindig úgy képzeltem el, hogy a hegyekben élő vérfarkasok sátorban laknak, vagy kunyhókban és barlangokban. Ahogy azonban a vadonatúj Cadillacek sorát felidéztem – az Aston Martin Rapide-ról nem is szólva –, meg a tagok bársonytalárait, inkább úgy sejtettem, hogy Sirhan birtoka nagy, európai kastélyra hasonlíthat, legalább tucatnyi szervizépülettel. Persze, amikor valaki ezer éveket itt tölt, nyilván tanul egyet s mást a hosszú távú befektetésekről. Sirhan és csapata láthatóan úszik a pénzben. Nem csoda, hogy egy olyan alak, mint Caleb szívesen megszerezné az uralmat, amihez biztosan nemcsak a hatalom, hanem Sirhan összes vagyona is jár. − Szerintem néhányan nálam is alhatnak – szólalt meg April. – Anya üzleti útra ment, és van két plusz hálószobánk. Ránéztem. April, ahogy felajánlja egy csapat vérfarkasnak, hogy töltsék nála az éjszakát. Valamiért nem lepődtem meg rajta. Lisa ledobta a takarókat, és lábujjhegyre állt. − Az HBO-t lehet fogni nálatok? – kérdezte. – Sirhan nem engedi meg, hogy a birtokon tévé legyen. Ezer éve nem láttam egy valamirevaló filmet. − Lehet – felelte April. − És dianás cukor? Van pattogatott kukorica és dianás cukor? Csaphatnánk egy csajos éjszakát! – Lisa olyan boldogan viháncolt, mint egy kiskutya, ha új játékot kap. April elmosolyodott. − Most szereztem be egy új pedikűrkészletet is. e292f
Lisa felsikkantott, és April karjára csapott. − Évek óta nem lakkoztam ki más körmét! Tudod, milyen egy csomó öreg vérfarkassal együtt lakni? Több mérföldes körzetben sehol egy másik lány. − Te is jössz, Grace? – kérdezte April reménykedve. – Csajos buli, hm? − Nem, kösz – hárítottam. – De jó szórakozást! – Túl sok minden járt a fejemben, nem értem rá filmekkel és sminkekkel foglalkozni. Sőt, nem hittem, hogy akár a közeljövőben lesz időm csajos bulikra. April Jude-ra nézett. − Nem muszáj csak csajosnak lennie. Ha akarsz, te is alhatsz nálunk. Ígérem, nem festem ki a körmeidet. − Nem – rázta meg Jude határozottan a fejét. − Ő, a barátod? – kérdezte Lisa Apriltől, miközben April kocsija felé indultak. Kisebb férficsapat követte őket a fejüket ingatva. Ha kényelmesen akartak aludni, el kellett viselniük a vihorászó lányokat is. Jude-ra néztem, aki vágyakozva követte tekintetével Aprilt. − Ha el akarsz menni hozzá, kimentelek anyánál. Kivételesen. Jude megrázta a fejét. − Nem, itt akarok maradni ma éjjel. Lent, az alagsorban, a tárolóban. − Biztos vagy benne? − Nem akarom a könnyebb utat – mondta. – Tényleg otthont szeretnék. De a telihold holnap kezdődik. Már most érzem a vonzását. – Megragadta a tőlünk kapott holdkő függőt. – És szerintem nem lenne jó, ha rögtön a családdal aludnék a házban. Azt hiszem, az a legbölcsebb, ha a következő pár éjszakát elzárva töltöm. Extra elővigyázatosságból. e293f
− Rendben – mondtam habozva. Olyan nagy lépés volt, hogy
kijött a ketrecéből! Attól féltem, ha újra bezárjuk, visszaveti a folyamatban. Mégis az, hogy a család biztonsága miatt szeretné, ha elzárnánk, logikus kérésnek hangzott. Csak remélni mertem, hogy nem veszíti el a küzdelmet. Lesétáltam vele az alagsorba, bezártam mögötte az ajtót, és elfordítottam a kulcsot. − Vidd el a kulcsot! – mondta. Zsebre vágtam, hogy biztonságban legyen. – Akkor reggel! – búcsúztam, mielőtt a lépcső felé indultam volna. Jude nem válaszolt. ÉJFÉL KÖRÜL Daniellel úgy döntöttünk, hogy az elveszett fiúk nem lennének biztonságban a Duke házban, ezért amikor hazaértünk, a lakás minden puha felületén kamasz vérfarkasok heverésztek. Brent már a nappali kanapéján aludt, Ryan az asztal alatt ágyazott meg magának egy nagy halom rózsaszín párnával, amiket bizonyára Charitytól kapott, eddig ugyanis az ő ablaka előtti ülőkén díszelegtek. Zach apa karosszékében horkolt, míg Slade a tévészoba kanapéján heverészett, és a csatornákat váltogatta. Talbot előtte ült, és anya egyik konyhai késével egy karót élezett. Örültem, hogy itt vannak, nem mintha a ház így biztonságosabb lenne, hiszen Caleb tudta a címet. Inkább csak mert így tudtam, hol vannak, ha valami baj történne. − Grace – szólított meg anya, aki éppen az alagsorból jött fel. – Találtam még néhány takarót a kempingcuccban. Nem vinnéd át ezeket a templomhoz? − De, persze – sóhajtottam, és felvettem a kulcsokat. − Majd én – szólalt meg Talbot. – Úgyis haza kell mennem. e294f
− Biztos vagy benne? – kérdeztem, és rájöttem, fogalmam
sincs, hol lakik. – Itt is maradhatsz. Tudod, egységben az erő. − Semmi bajom nem lesz – mondta, és felemelte a frissen kihegyezett karót. Anya átadta neki a takarókat. − Tényleg, szívesen látunk, ha maradni akarsz – invitálta. − Köszönöm, de már így is eléggé zsúfoltan vagyunk – felelte Talbot, de pillantása valahová anya feje mögé szegeződött. Követtem tekintetét, és láttam, hogy Danielt nézi, aki éppen akkor lépett be a bejárati ajtón. Pedig már azon tűnődtem, fogome látni még ma. Jarem, a magas, fekete bőrű vén ragaszkodott ugyanis hozzá, hogy Danielt személyesen és egyenként bemutassa az Etlu klán minden tagjának. Összenéztünk Daniellel, és rám mosolygott. A szívem kihagyott egy ütemet, szinte észre sem vettem, hogy Talbot elbúcsúzik, és Daniel mögött kisiet az ajtón. − Ez a Talbot nagyon kedves fiú – jegyezte meg anya. Sikerült bedőlnie a falusi srác sármjának. − Aha – motyogtam. Nem bírtam elszakítani a szemem Danielről. Valami megváltozott rajta. Ahogy állt, ahogy mosolygott, de még a pillantása is. Végre teljesen elfogadta, hogy igazi alfa, és Lisa nem tévedett: jól állt neki. Daniel még szélesebben elmosolyodott, aztán elindult felém. Ahogy közeledett, a lábaim egyre jobban elgyengültek. − Azt hiszem, Daniel alhat Jude alagsori szobájában, ha már a bátyád nem jön haza ma éjjel – mondta anya. – Az ágy kicsi, de kényelmes. Sokkal jobb, mint a kanapé. − Igen, a kényelmes ágy jó lesz – mondtam, majd amikor rájöttem, mit is mondtam, elvörösödtem. − Köszönöm, Mrs. Divine – mondta Daniel, miután elszakította tőlem a pillantását. – Ez igazán nagyon kedves magától. e295f
Tényleg nagyon kedves volt. És kicsit fura is, mivel anya nem viseltetett túlzottan meleg érzelmekkel Daniel iránt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy ez az előzékeny gesztus vajon annak a jele-e, hogy a lelki egészsége nem tökéletes, de akkor megragadta a vállamat, eltolt Daniel előtt, még mielőtt igazából üdvözölhettem volna, és felparancsolt a szobámba lefeküdni. Ekkor esett csak le, mi volt az oka, hogy Daniel jobb alvóhelyet kapott a fiúknál. Jude alagsori szobája van a legtávolabb házon belül az én szobámtól. De nem számított, mert ha két emeletnyire volt is, és a többiek alvásának zaja túl hangos volt is, éreztem, hogy Daniel itt van. És képtelen voltam úgy aludni, hogy tudtam, valahol ugyanebben a házban fekszik a sötétben egy ágyon. Hiszen olyan sok befejezetlen dolog – és kimondatlan szó – maradt közöttünk. Alig volt időm arra, hogy kettőnkről beszéljünk, mióta visszaváltozott emberré. Hogy lehet azt kibírni, hogy egyik éjszaka még egymást átölelve alusztok, a másikon két emelet választ el egymástól? Annyira szerettem volna látni, akárcsak egy pillanatra is. Hogy legyen néhány közös pillanatunk életünk jelenlegi káoszában. Talán lelopódzhatnék pár percre... Ahogy azonban végiggondoltam, az ötlet kifejezetten veszélyesnek tűnt. Háromkor viszont nem bírtam tovább. A testem szinte reszketett a varakozastol, a vágyódástól. Tudtam, hogy amíg nem látom, úgysem tudok aludni. Csak egy perc. Csak egy gyors „Szia, szeretlek, el ne feledd”, és egy csók, aztán visszajövök a szobámba aludni...
e296f
Lelopakodtam a lépcsőn, át az utcai szobában alvó fiúkon. Slade még ébren volt, reklámokat nézett a tévészobában. Amikor felnézett rám, kis híján visszafordultam. − Csak el kell intéznem gyorsan valamit – suttogtam. – Ne is törődj velem! − Persze – bólintott, de a mosolyán látszott, hogy tudja. Paprikapirosra váltam, és egy pillanatra tényleg elgondolkodtam azon, hogy visszamegyek, de rájöttem, hogy még hülyébben érezném magam, különösen, hogy Slade engem néz. Inkább felemeltem a fejem, s úgy tettem, mintha életbe vágóan szükséges lenne egy pulcsit szereznem a mosókonyhából, aztán kinyitottam az alagsorba vezető ajtót, majd óvatosan be is csuktam magam mögött. A lábaim ezután maguktól vittek, gyorsan, mégis halkan le a lépcsőn, egészen Daniel szobájának ajtajáig. Már-már felemeltem a kezem, hogy kopogjak, csak hogy megnézzem, ébren van-e, de megmerevedtem. Bizonyára alszik. Bizonyára kimerült attól, amin ma keresztülmentünk. Bizonyára azt gondolja, hogy megbuggyantam, amiért rátörök az éjszaka közepén, csak hogy köszönjek neki... Leeresztettem a kezem. Már idejönni is hülyeség volt. Megfordultam, hogy visszaóvakodjak a lépcsőn, úgy sose tudja meg, hogy itt voltam, ám ekkor kinyílt mögöttem az ajtó. − Grace? – kérdezte Daniel. Visszanéztem. Gyűrött flanel pizsamanadrágot viselt csupán, felső nem volt rajta, így jól láttam szépen kidolgozott hasát és mellkasát. A haja olyan kócos volt, mintha eddig csak forgolódott volna. Mintha ő sem tudott volna aludni. − Reméltem, hogy eljössz – suttogta –, ám nem hittem volna, hogy el is fogsz. De bíztam benne. − Tényleg? e297f
Daniel nagy kezei átölelték a derekamat, aztán meleg, mezítelen mellkasához húzott. Sietősen, csaknem kapkodva csókolóztunk. Aztán behúzott a szobájába, és becsukta mögöttünk az ajtót. − Csak azért jöttem, hogy köszönjek – suttogtam a bőrébe. − Nem is vártam mást. – Újra megcsókolt. – Szia! – mondta, aztán még egyszer a számra hajolt. − Szia – feleltem, és kuncogni kezdtem, de a szája félbeszakította a nevetést. A keze olyan volt, mint a tűz, ahogy a csípőmhöz ért. − Mennem kéne – mondtam két csók között, bár nem igazán akarózott kibontakoznom a karjai közül. − Igen, tényleg kéne – helyeselt Daniel a torkomat csókolgatva. − Megyek is. – Az ujjaim a háta izmait tapogatták, és megreszkettem. Daniel szája elszakadt a kulcscsontomtól, aztán még egyszer megcsókolta az ajkamat, majd eltolt magától. − Menj – mondta –, mielőtt képtelen leszek abbahagyni. Loptam még egy csókot, és az ajtó felé hátráltam. A kezem már a kilincsen volt, az agyam kavargott, próbáltam felidézni, miért másért jöttem még ide... Mert valamiről beszélni akartam Daniellel. − Várj csak, Gracie! – szólt utánam Daniel, de nem jött közelebb, mintha védekezni próbálna a kísértés ellen. − Igen? − Van valami, amit meg akartam kérdezni. Ami miatt reméltem, hogy idejössz. – Apró lépést tett csak felém, de a teste összes izma megfeszült. – Valamiről, ami a kórházban történt. Ahol azt mondtad, hogy a vőlegényed vagyok. Emlékszel? Bólintottam. e298f
− Csak azért... a nővér nem engedett volna be, ha nem vagy
családtag... – Muszáj hazudnom? – Csak kitaláltam... – De mi a fenének kéne éppen most hazudnom? − De, amikor a gyógyítást csináltuk apáddal – folytatta Daniel. – Amikor összekapcsolódtunk, eszembe jutott valami. Azaz nem is eszembe jutott. Hanem éreztem... Hogy, amikor a nővérnek mondtad... Hogy annyira... – Kezével a hajába szántott, majd összeharapta az ajkát. Úgy nézett ki, mint aki a megfelelő szavakat keresi. − Daniel, én... − Hogy annyira igaznak éreztem – fejezte be. A szívem majd megállt, de nem a bánattól. − Tényleg jegyesek vagyunk, ugye? – kérdezte Daniel, és két nagy lépéssel közelebb jött. – A raktárban történt, nem? Éjszaka, Caleb pincéjében. Én is közelebb léptem. Úgy éreztem, mintha a szívem parancsolna, lökne felé. − Igen – mondtam. – Igen, Daniel... – de a hangom alig hallatszott, olyan hangosan csörgött fel a Jude éjjeliszekrényén lévő telefon. Csodálkozva néztem rá. Most ez tényleg csöng, vagy csak képzelem? De Daniel is a telefont nézte. Ki a bánat telefonálna ide éjjel háromkor? Ez semmi jót nem jelent... A telefon másodszor is csörgött. Lecsaptam rá, és még mielőtt a fülsiketítő csörgést befejezhette volna, felemeltem a kagylót. − Halló! – szóltam bele félig mérgesen, amiért félbeszakított, félig azonban riadtan, mert nem tudtam, mi lehet a vonal túlsó végén. De semmi. Semmi sem volt, csak csönd. e299f
A hívószám kijelzőre néztem. Az egész helyzet olyan félelmetesen ismerős volt. − A parókiáról jött – mondtam. – De senki nem szól bele. − Talán valaki véletlenül leverte a telefont, és automatikusan tárcsázott. − A vonalas telefon is szokott automatikusan tárcsázni? – Újra a fülemhez emeltem a kagylót. – Halló! – A szuperhallásommal koncentráltam, hátha azzal meghallok valamit, bármit a vonal túloldalán. Amit a túloldalról, a telefontól messzebbről meghallottam, megfagyasztotta bennem a vért: egy akh rikácsolásszerű kiáltása volt, mielőtt a vonal megszakadt volna. − Akhok! – kiáltottam. – Akhok vannak a parókiánál! Daniel villámgyorsan felkapta az ingét a székről és átrántotta a fején. Utána átvette tőlem a telefont. − Mit csinálsz? − Felhívom a mobilomat – mondta. – Gabrielnek adtam, mielőtt az erdőbe ment volna. – A füléhez szorította, és várt egy kicsit. − Baj van a parókián – mondta aztán a telefonba. – Mi elindultunk, maga is jöjjön oda. – Visszatette a beszélőt a készülékre, és megragadta a kezemet. Felsiettünk az alagsori lépcsőn, át az ajtón, aztán a konyhai bejáraton ki. − Hová mentek, szerelmesek? – kérdezte Slade a kanapéról. − Akhok vannak a parókián – mondtam. – Oda kell jutnunk, amilyen gyorsan csak lehet. − Akkor hadd vezessek én! – ugrott fel Slade, és még mielőtt a mondatot befejezte volna, már le is vette a Corolla kulcsát a szögről. e300f
Odakiáltottam a többi elveszett fiúnak, hogy keljenek fel, és jöjjenek utánunk. − Én is megyek – kiabálta apa, és pizsamában megindult lefelé a lépcsőn. − Nem! Te maradj itt! – mondtam. Fogalmam sem volt, mi várhat ránk, és senkit sem szerettem volna veszélybe sodorni.
e301f
Harmincadik fejezeT
A KERTBEN Beszálltunk Slade után a kocsiba, és most kifejezetten örültem, hogy Slade ilyen őrülten vezet, mert Rose Crest üres utcáin végig- száguldva hamarosan a parókia parkolójában voltunk. Az épület csöndesnek és békésnek látszott. Nem szűrődött ki fény az ablakokon, már-már azt hittem, hogy csak képzeltem az akh kiáltását. Reménykedni kezdtem, hogy téves riasztásra mozdultunk rá, aztán észrevettem, hogy az épület ajtaja tárvanyitva. Ettől minden hamis biztonságérzetem elszállt. Berohantunk a parókiába. Amint az előcsarnokba léptünk, azonnal megéreztem az akhok és a gelalok, meg jó pár urbat szagát. De volt még egy másik, ismeretlen szag is, leginkább a záptojáséra emlékeztetett. Elfintorodtam, és köhögni kezdtem. − Ez meg mi? − Én tudom – vágta rá Brent, és a közösségi terem felé indult. Slade és a többi fiú követte. Daniel is utánuk indult. − Ne, hadd legyen ez az ő dolguk! Te gyere velem! Muszáj megnéznem Jude-ot. Csak ő telefonálhatott. Elindultunk az alagsori lépcső felé. A levegő erre tisztább volt, és még a záptojásszag is elszivárgott, ahogy egyre lejjebb értünk. e302f
Amikor azonban felkapcsoltam a lenti lámpát, a töksötét semmit sem változott. − Itt nincs áram. − Semmi baj – felelte Daniel. – Én látok. Én is a szememre koncentráltam, és hamarosan beélesedett az éjszakai látásom. Befordultunk a sarkon, és egyenesen Jude ketrecének az ajtajához siettünk. Csakhogy az nem volt sehol. Mármint az ajtó. Úgy csavarták ki, és hajították félre, mintha csak egy konzervdoboz teteje lett volna. Jude priccsét felfordították, takarója a földre dobva, a tévékészülék felfordítva. És persze, Jude sem volt sehol. − Mi történt itt? Küzdelem? Elrabolták Jude-ot? – kérdeztem. − Vagy valaki azt szeretné, hogy úgy nézzen ki, mintha elrabolták volna – hajolt le Daniel, és az eltorzult kaput kezdte vizsgálni. − Ezt hogy érted? − Nem tudom... De ezt az ajtót belülről tépték ki. − Hé, srácok! – ordított le Slade a lépcsőlejáróba. – Szükségünk van rátok idefent! Daniel elengedte az ajtót, és felvett valamit. A kezembe nyomta. A holdkő függő volt az, egy elszakadt madzagon lógott. − Hé, srácok! Gyorsan, szó nélkül zsebre tettem, és felsiettünk a lépcsőn. Slade a lépcső tetején állt, és egy kiégett szódásüveghez hasonló tárgyat szorongatott. − Az meg mi? kérdeztem. − Házi készítésű villanóbomba. Gázbombákat is találtunk. Mind eszméletlenek, mármint akik a közösségi teremben vannak. e303f
− De jól vannak? Biztos, hogy nem... − Csak kiütötte őket a gáz. Néhány perc múlva magukhoz
térnek, csak kemény hányingerük lesz. Viszont, Grace – emelte fel a szódásüveg-bombát –, ez itt Brent készítménye. − Mi? Nem értem. Brent végig ott volt velünk. − Nem így gondoltam. Ez nem egyszerű akh támadás volt, hanem a Sötét Királyoké. Ők voltak itt. Ők kábították el a csapatot. Danielre néztem. − De hát miért akarták elkábítani Sirhan embereit...? − Sirhan! – kiáltott fel Daniel. Pillanatokon belül már az ajtón kívül, aztán az épület mögött volt, Slade és én a nyomában. Lerohantunk a templom és az iskola közötti utcán, és csaknem egyenesen Gabrielbe futottunk. − Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam – mondta. − Nincs idő beszédre – felelte Daniel. – Jöjjön! A gondnoklakáshoz rohantunk. Ahogy közeledtünk, már láttam, hogy az ajtó nyitva van. Valami nagy és szőrös feküdt előtte. Daniel és Gabriel nem álltak meg, hogy megnézzék, mi az, hanem átugrottak fölötte, be az ajtón. Az én szemem viszont megakadt valamin, a szőrös dolog alól széthasadt kék talár és törött lándzsa nyele lógott ki, körülöttük vértócsa. Egy farkas volt az, Sirhan őreinek egyike. Egy halott őr. Amikor beléptem az ajtón, majdnem hasra estem a másik halott farkasban. − Ne! – kiáltott fel Gabriel. – Nem! A fejemet az ágy felé kaptam, amely csaknem az egész szobát betöltötte. Az ágyon elaggott, pergamenszerű, szürke test feküdt. Horpadt mellkasából ezüst lándzsa nyele állt ki. A penge körül a szőrt vörösre festette a vér. e304f
− Megölték Sirhant? – kérdezte mögöttem Slade. − Nem – mondta Daniel, és a test fölé hajolva ujját Sirhan
ráncos nyakára nyomta. – Még tapintok pulzust. Legalább az egyik szíve dobog. Még nem halt meg. – Mi? – nyúlt Gabriel barátja csuklója után. – Igen, még tényleg él. De már nem sokáig. − Gyorsan! – szólaltam meg. – Muszáj elvinnünk innen valahová. – Elképzelni sem akartam, hogy a kihívási szertartást a templomban tartsák. A Sötét Királyok a támadásukkal már épp eléggé beszennyezték. – Nem halhat meg itt! − A kulcsok – mondta Slade. – A kocsid kulcsait a parókián hagytam. − Fogd ezeket! – emelt fel Daniel egy kulcscsomót az éjjeliszekrényről, és Slade kezébe nyomta. − Azt akarod, hogy én vezessem az Aston Martint? – kérdezte elkerekedett szemmel. Láttam rajta, hogy a körülményekre való tekintettel nagyon erősen kell uralkodnia izgatottságán. − Igen. Vigyél minket olyan távolra innen, amennyire csak bírsz! – mondtam. Daniel gyorsan, de óvatosan letörte a lándzsa nyelét, így csak pár centire lógott ki Sirhan mellkasából. Aztán az ágyneműt Sirhan köré csavarta, majd Gabriellel együtt felemelték a félig ember, félig farkas testet, és futva a parókia mögött parkoló limuzin felé indultak. Slade kinyitotta a zárat, én pedig az egyik ajtót, amíg Daniel és Gabriel sietősen behelyezték Sirhant. − Kitartás, testvérem – mondta Gabriel Sirhan kezét fogva. Megkerültem az autót, és behuppantam az anyósülésre. − Indulás! – kiáltott Daniel, és amikor már mindannyian a kocsiban voltunk, becsukta az ajtót. – Menj olyan messzire a várostól, amennyire csak tudsz! e305f
Slade begyújtotta a motort majd rálépett a gázra. Már a parkolóból kifelé is elképzelhetetlenül gyorsan száguldottunk, aztán nekivágtunk, hogy elérjük Rose Crest városának határát. Örültem, hogy ilyen késő éjszaka van, és nem találkoztunk más kocsival, Slade ugyanis nem igazan figyelt arra, hogy csak a mi sávunkban hajtson. Ehelyett inkább középen száguldott, a dupla, sárga csík végig alattunk futott. Alig hajtottunk azonban el a ROSE CREST HATÁRA, VISZONTLÁTÁSRA tábla mellett, amikor Gabriel felkiáltott. − Nincs időnk! Haldoklik! − Álljak meg? – kiáltott vissza Slade. − Ne! – ordítottam én is. Sirhan nem halhat meg itt, a nyílt országúton. Itt sosem leszünk képesek végigcsinálni a kihívási szertartást. Valami elzárt helyre van szükségünk. Elhagyatottra. Ahová senki városi be nem teszi a lábát. Kinéztem a szélvédőn, és megláttam a következő kereszteződést. − Fordulj be jobbra! Slade elkapta a kormányt, mire a kocsi bekanyarodott arra a régi földútra, amelyen Daniel meg én az előző éjszaka hajtottunk végig. − Babám! – vigyorgott szélesen Slade. – Érezted, milyen jól vette? Ölni is képes lennék, csak egy ilyennel versenyezhessek! Rápillantottam, és reméltem, hogy nem szó szerint gondolta az ölést. − Most az idővel versenyzel! – szólt oda neki Daniel. Megláttam a Frightmare farm körvonalát a fák fölött. − Már majdnem ott vagyunk! Fordulj balra! Slade bekanyarodott, de a hátsó lökhárítóval megütötte a sarkon álló ELADÓ táblát. − Szégyen, gyalázat! – morogta Slade. e306f
− Ennél rosszabbat is fogunk még tenni. Most egyenesen! − De hát ott a kerítés – mutatott a bezárt kapura, amelyet egy
pár madárijesztő védett. − Hajts! Egyenesen bele! – parancsoltam. – Kapaszkodjatok! – kiáltottam oda a többieknek. Gabriel és Daniel erősen tartották Sirhant. Slade megborzongott, aztán belelépett a gázba, mire a kocsi teljes erőből nekifutott a fémkapunak. Én is kitámasztottam magam az ütközés ellen, aztán a kapu kicsapódott, és az egyik madárijesztő pörögve felszállt, majd tompa puffanással a kocsi tetején landolt. Szem nélküli arca egy pillanatra belesett a tetőablakon, még mielőtt a lendület lesodorta volna. − Széna! – figyelmeztetett Slade, aztán áthajtottunk egy szénatömbökből rakott piramison. A szénarakás mintha felrobbant volna körülöttünk, de mi csak hajtottunk tovább, egyenesen az istállóig, ahol aztán megállást parancsoltam. A limuzin szénát és sarat felverve kifarolt, aztán végül megállt. − Tök őrült vagy! – ordított rám Slade. − Zseniális vagy! – mondta Daniel, és kinyitotta az ajtaját. − Sirhan haldoklik – sikoltott Gabriel. Daniellel együtt kiemelte Sirhan összeaszott testét a kocsi hátuljából. Ha korábban azt hittem, hogy az idős alfa öregnek néz ki, az semmi sem volt ahhoz, ahogy most kinézett. Mint egy csontváz, amit csupán a pergamenvékony bőr tart össze. Gabriel az ölébe emelte Sirhan fejét, miközben teste az istállóban szétszóródott szalmán pihent. − Sirhan – mondta. Könnyek folytak a szeméből, egyenesen a szakállába. – Sirhan, itt vagyok. Megtartom, amit ígértem. Meggyógyítalak, mielőtt meghalsz. e307f
− Nem kéne ahhoz farkas alakban lennie? – kérdeztem Sirhan
félig farkas, félig ember testére nézve. − Ő már ilyen – mondta Gabriel. – Nincs többé különbség a két alakja között. − Most vagy soha – mondta Daniel Sirhan élettelen kezét megemelve. − Vigye be rá a végső csapást! – mondtam. – Hadd haljon meg annak a kezétől, aki a legjobban szereti. Gabriel felüvöltött, majd ráütött az ezüst lándzsa nyelére, amely Sirhan mellkasából kiállt. A lándzsa mélyen belefúródott a beesett bordakosárba, mire újabb adag vér bugyogott elő a már egyébként is véráztatta szőrre. A test megrándult, majd egy utolsó, fuldokló levegővétel után hátracsuklott Sirhan feje Gabriel ölébe. Meghalt. Csöndben térdeltünk a sárban, míg Gabriel Sirhan testét fogta, és sírt. Aztán egyszerre Sirhan holtteste a szemünk előtt kezdett átalakulni. Rövid szőre elolvadt, szürke, ráncos farkasbőre kreolszínűre váltott. Farkaspofája lerövidült, normális emberi orr, száj és gödröcskés áll lett belőle. Ahogy Sirhan emberi testét néztem a holdfényben, arra gondoltam, hogy most már tudom, hogyan fog Daniel kinézni, ha egyszer nagyon megöregszik. − Sikerült, testvérem – suttogta Gabriel. – Megmenekültél. − Ööö... honnan tudja, hogy sikerült? – kérdezte Slade. − Az átalakulásból – felelte Gabriel. – Amikor egy urbat meghal, a teste farkassá változik. Mindig azt gondoltam, hogy ez annak a jelképe, hogy most már örökké démon marad. De Sirhan teste visszaalakult emberré, és azt kell hinnem, hogy ez pedig azt jelenti, hogy a lelke megszabadult a farkastól. − Szerintem is így van – mondtam halkan. – Amikor meggyógyítottam Danielt, a teste visszaalakult emberré. e308f
Daniel szótlanul nagyapja teste fölé hajolt, és keresztbe tette az öreg kezeit a mellkasán úgy, ahogy egyszer egy ősi király múmiáján láttam. Gabriel hintázni kezdett, előre-hátra, egészen addig, míg egyszer csak hátra nem vetette a fejét, felpillantott a holdra, és torkából iszonyatos üvöltés tört ki. A hangjától megreszketett a testem. Daniel felállt, ő is hátrahajtotta a fejét, és felüvöltött. Slade sem maradt le. Hamarosan egyre több hang csatlakozott hozzájuk, kutyák, a távolban farkasok, míg hangjuk fenséges kórusa be nem töltötte szomorúsággal a kora reggeli eget. Megkezdődött a Halálüvöltés. Úgy terjed majd, mint a hullámverés, ha kő hull a vízbe, míg minden urbat megtudja, hogy itt az idő. Negyvennyolc óra. Negyvennyolc órán belül ezen a helyen fog megkezdődni a kihívási szertartás.
e309f
Harmincegyedik fejezeT
PÉNTEK REGGEL FÉL ÖT Slade visszavitt minket a parókiára, ezúttal jóval lassabban, bár éreztem, hogy szeretne újra teljes sebességgel száguldani. Amikor Gabriel megérkezett, Sirhan falkája, bár még roggyant volt a kábító gáztól, már várt rá a parkolóban. − A Halálüvöltés – mondta Jarem Gabrielnek. A kiejtése arról tanúskodott, hogy valahol Afrikában nőhetett fel. – Hallottuk az üvöltést, ahogy végigfutott a városon. Mi történt Sirhannal? − Meghalt – felelte Gabriel –, de megszabadult. A többiek tiszteletteljesen hajtották meg a fejüket. − A teste a kocsiban van. El kellene vinni őt meg a két halott őrt valahová az erdőbe, és megadni nekik a harcosoknak kijáró végtisztességet. Gabriel még a visszaúton elmondta, hogy halotti máglyát építenek, amin a holttesteket elégetik. Néhány vén összefogott, majd Gabriellel együtt elmentek, hogy a halottak dolgát elintézzék. Alig mentek el, amikor két kocsi kanyarodott be a parkolóba: April piros egyterűje és Talbot kék terepjárója. A piros kocsiból Lisa és April kászálódtak ki, Talbot pár másodperccel később követte őket. e310f
– Hallottuk az üvöltést – mondta Lisa, ahogy odasiettek hozzánk a parókia pázsitján. − Én is – szólalt meg Talbot. – Mi történt? Daniel elmesélte nekik a parókia elleni támadást, és hogy mi történt Sirhannal. Lisa a könnyeit törölgette, Talbot zöld szeme viszont nagyot villant. Minden bizonnyal dühös lett, ahogy a részleteket hallgatta. – Hol van Jude? – kérdezte April, miközben szeme Sirhan embereit vizslatta, akik a parkolóban jöttek-mentek enyhén tántorogva. − Elment a vénekkel? Haboztam, nem tudtam, mit mondjak. − Nem – feleltem végül. – Kérte, hogy a parókián alhasson, de a támadás óta nem láttuk. Nem tudom, hogy elmenekült, vagy a Sötét Királyok rabolták el. – Vagy még az is lehet, hogy ő hozta ide őket. April eltakarta a száját, és kis híján a földre rogyott, de Talbot időben elkapta. Egy darabig még ingadozott, kezét a mellkasához szorította. − Kedden van a születésnapja – mondta. – Azt hittem... végre... – Hangja elakadt, és elsírta magát. − Meg fogjuk tudni, mi van vele – biztosítottam. − Sajnos, azzal is számolnunk kell, hogy esetleg Jude volt az, aki ezt a támadást megszervezte – szólalt meg Daniel. − Komolyan gondolod, hogy ez történt? – A kezemre néztem. Bár nekem is eszembe jutott ez, mégsem voltam képes elfogadni. − Gondold csak végig, Grace! A ketrecének az ajtaját belülről tépték fel. Ez látszik azon, ahogy a zsanérok elgörbültek. A Sötét Királyok pontosan tudták, ki hol van az épületben. Már megvolt a támadási tervük, mielőtt ideértek volna. Hogyan tudhatták mindezt egy beépített ember nélkül? e311f
− Azt mondod, hogy Jude kitört a ketrecéből, és beeresztette az
SK-kat? – kérdezte April. – Ezt nem tudom elhinni. − Ő kérte tegnap este, hogy maradhasson, nem, Grace? – kérdezte Daniel. – Amikor pedig otthon kényelmes ágyban alhatott volna. Bólintottam. − És nem tudjuk pontosan, mit is csinált ma este, mielőtt bezártad volna, ugye? Megráztam a fejem. Talbot is bólogatott. − Simán üzenhetett az SK-knak, hogy itt találkozzanak valamilyen megbeszélt időpontban – mondta. – Elárulhatta nekik, hol találják Sirhant és a többieket, és elmondhatta, hogy el akarjuk odázni a szertartást a holdfogyatkozás utánra. − Nem, ezt nem hiszem el – mondtam. – Meg akart változni. Meg akart javulni. – Az összecsapásunk és a kibékülésünk igaznak érződött. Nem tudtam elhinni, hogy elárult minket. – Talán Marrock volt az, aki... − Én is hittem Jude-nak – mondta Daniel. – Tényleg. − Várj csak, az ott nem a bátyád? – kérdezte Lisa, és egy alakra mutatott, aki alig néhány méterre tőlünk tántorgott a parkolóban. − Jude! – kiáltottuk Aprillel egyszerre. Jude felnézett. Tántorgása furcsa, rángatózó futássá változott, ahogy egyre közelebb jött. Elfutott April mellett, aki pedig ölelő karokkal várta, és felém tartott. Felemelte a kezét. Valami fémszerűség csillant meg benne. − Jude... – szólaltam meg. A szeme teljesen üres volt, ahogy a karja lecsapott. A kezében lévő kés egyenesen a szívem felé irányult. Épp időben ugrottam félre. April felsikoltott, Jude előrebukott, a kése pedig belefúródott a fűbe. e312f
A saját bátyám tényleg megpróbált megölni? Ekkorát tévedtem volna vele kapcsolatban? Jude döbbenten engedte el a kést, majd felállt, és körbe-körbe kezdett járni. − Mi a fene? – kiáltott fel Daniel. Talbottal megpróbálták elkapni Jude-ot, de neki sikerült kirántani magát a rángatózásával. Halott tekintettel nézett rám, és ezekkel a furcsa, meg-megránduló mozdulatokkal tartott felém, mintha lényének egy része hozzám akarna jönni, de a lába harcolna ellene. Ráismertem végre az idétlen mozgásra. Pont mint a lányoké a transzpartin. Mintha... Talbot egy nagy kővel a kezében megfordult, készen arra, hogy betörje a bátyám fejét. − Ne! – kiáltottam rá. – Ne. Transzban van. Jude felvette a kést a földről. A karja hátrarándult, és újból felém döfött. Talbot megragadta hátulról, és lefogta. A kés kiesett a kezéből. − Transzban? – kérdezte Daniel. Jude úgy vágta hátra a fejét, mintha le akarta volna fejelni Talbotot. − Igen – mondtam. – Ki kell hoznunk belőle. − Rendben – felelte Daniel. – Bocs, haver! – szólt a mozdulatlan Jude-nak, és öklével az arcába ütött. Jude feje az ütéstől félrecsuklott, majd előrebukott. Egy pillanatra úgy látszott, hogy eszméletlen, aztán a teste rángatózni kezdett, mintha rohama lenne. Talbot tartotta. − Jól van? – kérdeztem. Ekkor Jude felkapta a fejét, és üveges szemével egyenesen rám nézett. Szája kinyílt és beszélni kezdett, de a szavak nem a sajátjai voltak. e313f
− Sirhan meghalt. A Halálüvöltésnek vége. A szertartás holnap
kezdődik. El fogsz jönni. Harcolni fogsz. A Sötét Királyok a torkodról nyaljak majd a véred. – Jude becsukta a száját, és megpróbált harcolni az ellen, aki a hangján beszélt. Megrázta a fejét, mégis kibukott még két mondat: – A gyermeket odavisszük majd. Ha nem akarod, hogy meghaljon, harcolj. Daniel újból megütötte Jude-ot, aki kicsúszott Talbot kezéből, és ájultan zuhant a földre. – A Sötét Királyok igencsak félelmetes üzenetküldő módszert dolgoztak ki – jegyezte meg Lisa. – De az üzenet sem semmi. Daniel a környező tetőket nézte. − Jude-ot irányítja valaki, ami azt jelenti, hogy valahol a közelben van egy akh. − Megnézem – mondta Lisa. – Átkutatom a kertet. − Veled megyek – szólalt meg Talbot. Átlépett Jude testén, majd Lisával együtt keresésbe kezdtek. − Ugye nem lesz baja? – kérdezte April, és letérdelt a fűbe Jude mellé. Amikor kitapintotta a pulzust, Jude felnyögött. Engem azonban Jude üzenete óta hideg rettegés töltött el. − Ki az a „gyermek”? – kérdeztem. – Mit jelent az, hogy „odavisszük a gyermeket”? − Nem tudom – felelte Daniel. Jude nagyot nyögve előre majd hátra billentette a fejét, majd szédelegve felnézett. − Gracie – mondta, és most biztos voltam abban, hogy tényleg ő beszél. – Próbáltam megállítani őket... Azt mondták, hogy elmennek érte... Próbáltam megállítani őket, de túl késő volt. − Tudom – mondtam, és melléültem a fűre. Felemeltem a kezét és megsimogattam. – Megölték Sirhant.
e314f
− Nem – ingatta előre-hátra a fejét. – Nem Sirhant. Hanem őt
akarták, hallottam, hogy beszélik. – Pislogott, pislogott, mintha a gondolatait szeretné megtisztítani. Aztán gyengén megszorította a kezemet. – Gracie, a Sötét Királyok hozzánk mentek...
e315f
Harminckettedik fejezeT
MÉG MINDIG PÉNTEK REGGEL James baba nem volt sehol. A Sötét Királyok elrabolták. Amikor a házhoz értünk, láttuk, hogy a bejárati ajtó ablakát betörték, a kávézóasztalon pedig Brent házilag gyártott gázbombájának testvére ücsörgött. Apa és anya, akik nyilván ébren várták, mikor jövünk vissza a parókiáról, eszméletlenül feküdtek a kanapén. Daniel megállt, hogy ellenőrizze a pulzusukat, de én egyenesen felrohantam a lépcsőn. Charity is eszméletlen volt az ágyában, valószínűleg nem is tudott semmiről. James viszont nem volt sehol. Elvitték a kiságyából az ágyneművel együtt. Azonnal összeállítottunk egy mentőcsapatot. Az Etlu klán minden egyes tagja ajánlkozott, hogy segítenek felkutatni a Sötét Királyokat, de nem találtunk semmit. Semmit. Semmit. Minden nyomra vezető szag, amit követtünk, mintha felszívódott volna. Minden nyom zsákutcába vezetett. Négy órával később, fél kilenckor ismét összegyűltünk a házban, hogy új stratégiát dolgozzunk ki. e316f
− Nem értem – mondtam, ahogy fel-alá jártam az utcafronti
szobában. – Hogyan lehet, hogy nyoma sincs sehol az SK-knak? Amikor engem raboltak el, Gabriel könnyen követte a nyomukat, és meg is talált a raktárban. Jude megköszörülte a torkát. April mellett ült a kanapén. − Gabriel csak azért találta meg a Sötét Királyokat, mert ők akarták, hogy megtalálja őket. Csapda volt, nem emlékszel? Valóban, bólintottam. − Ha nem akarják, hogy megtaláld őket, akkor nem fog menni – mondta Jude. – Innen van a nevük is. A Sötét Királyok mesterei annak, hogyan rejtőzzenek el a sötétben. A kezemmel megdörgöltem az arcom, és fel-alá járkáltam. Amikor Jamest először rabolták el a házból – mégpedig Jude, a farkas segítségével –, és sehol sem találtuk, azt hittem, az a legrosszabb, hogy nem tudom, mi történt vele. Most azonban, hogy tudtam, ki rabolta el... Hogy tudtam, mire képesek... Sokkal rosszabb volt tudni. − Megígértem Jamesnek, hogy megvédem – mondtam. A te hibád – hörgött a farkas. Már majdnem egy egész nap eltelt, hogy utoljára hallottam a hangját, ezért meg is ijesztett. – Te hoztad rájuk az egészet az ígéreteiddel. Az ígéreteiddel, amiket sosem tudsz megtartani. A te hibád. A te hibád. A te hibád. Megragadtam a hozzám legközelebb eső dolgot – apa Bibliáját a kávézóasztalon —, és kivágtam az utcai ablak szilánkjai között. A verandára üvegszilánkok zápora hullt. − Ez az en hibám! – kiáltottam. – Megígértem Jamesnek, hogy megvédem. Megígértem neki, de elrabolták. Elvitték tőlem. e317f
Valakinek ezért meg kell halnia. Felkaptam egy másik könyvet, es azt is ki akartam dobni az ablakon, de Daniel megragadta a kezemet, és átölelt. Megadtam magam, és zokogni kezdtem. − Az én hibám. − Cssst, Gracie – simogatta Daniel a hajamat. – Szedd össze magad. Pontosan az a céljuk, hogy elveszítsd a fejed, de nem teheted. Nem győzhetnek azáltal, hogy megadod magad ezeknek a gondolatoknak. Caleb egy őrült. Senki sem tudhatta előre, mit tesz, és nem az ígéretek miatt történt így. Nem a te hibád. Bólintottam, hagytam, hogy a szavai megvigasztaljanak. − Ha valaki hibás, akkor az én vagyok – jelentette ki Jude. Felemelte a kést, amelyik a kanapé melletti kisasztalra volt téve, ugyanazt a kést, amellyel a transz alatt megpróbált megölni. − Ezt hogy érted? – kérdeztem. − Az SK-k miattam jöttek a parókiára. Mert én küldtem nekik üzenetet. − Te küldtél nekik? – hallottam Talbot hangját az előszobából, ahol az Etlu vénekkel beszélgetett. Jude a késre nézett, és az ezüstpengét nézve forgatta a kezében. – Aznap éjjel, amikor kiengedtél, hogy meglátogassam apát a kórházban – nézett Aprilre –, nem egyenesen a kórházba mentem, aztán vissza, ahogy mondtam. Megálltam az egyik városi internetcaféban, és küldtem egy e-mailt az egyik címre, amelyet Caleb internetes orgazdaságra használ. Megírtam neki, hogy a parókián tartanak fogva. Könyörögtem, hogy küldjön SK-kat, és szabadítson ki. Könyörögtem, hogy fogadjon vissza a falkájába... – Jude felnézett rám. – De kérlek, emlékezz, hogy ez még azelőtt volt, hogy tegnap beszéltünk volna. Még mielőtt elhatároztam, hogy tenyleg haza akarok jönni. Össze voltam zavarodva, nem e318f
tudtam, mit akarok. Azt hittem, ha ők is akarnak engem, és eljönnek értem, akkor ezzel döntenek helyettem. – Az ezüstpenge lapos részét a karjának nyomta, majd fel-le görgette. Megrándult és orromba csapott az égett bőr szaga. – De amikor tegnap megjelentek, majdnem rosszul lettem. Eljöttek végre, én meg már nem akartam velük menni. Aztán kiderült, hogy nem is miattam jöttek. Sirhant akarták kinyírni. De talán egyáltalán nem jönnek el, ha nem beszélek nekik a parókiáról. És nem viszik el James babát sem. Ez az én hibám – zárta Jude a kezébe a kést, ami összeégette az egész tenyerét. – Jude, ne csináld! – szóltam rá. A fejemben lévő farkas azt akarta, hogy kiabáljak a bátyámmal. Hogy őt hibáztassam, amiért az életünkbe hozta a Sötét Királyokat. De nem tehettem. Danielnek igaza volt, most nem engedhettem a farkasnak. Szerda óta sikerült csaknem teljesen elfojtanom. Mióta rájöttem, hogy el kell eresztenem a haragot és elkezdeni megbocsátani. És annyira felszabadító érzés volt nem hallani, ahogy ott csahol. Nem hagyhatom, hogy újra visszajöjjön. Nem vagyok hajlandó tovább táplálni. Kifordultam Daniel öleléséből, és a testvéremhez léptem. − Nem tudhatod, miért tették, amit tettek. De azt legalább már tudod, hogy nem akarsz velük menni. − És ami még fontosabb – mondta Daniel –, tudod Caleb email címét. Felhasználhatjuk, hogy kapcsolatba lépjünk vele. Talán felajánlhatunk valamilyen váltságdíjat Jamesért. Jude megrázta a fejét, aztán megkönnyebbülésemre letette a kést az asztalra, és ép kezével a dzsekije zsebébe nyúlt. − Még korábban lenyúltam a mobilodat – mondta Aprilnek egy szabadkozó pillantás kíséretében.
e319f
April nem nézett rá. Bizonyára neki is az jutott eszébe, hogy ez ma már a második alkalom, hogy Jude bevallja: visszaélt a bizalmával. − Már küldtem e-mailt Kalebnek. Ez a válasz – nyújtotta át Jude a telefont Danielnek, aki hangosan felolvasta az üzenetet. Ugyanaz volt, amit az SK-k Jude-on keresztül is küldtek: „Sirhan meghalt. A Halálüvöltésnek vége. A szertartás holnap kezdődik. El fogsz jönni. Harcolni fogsz. A Sötét Királyok a torkodról nyalják majd a véred. A gyermeket odavisszük majd. Ha nem akarod, hogy meghaljon, harcolj. ” Valaki a lépcső tetején levegő után kapott. Anya állt ott, valószínűleg a lépcsőfordulóból hallgatta a beszélgetésünket. A kábítógáz miatt szörnyű hányingerrel küzdött, és miután a kutatásból visszaértünk, azt mondta, ledől. Először hallotta az üzenetet. − Megpróbáltam másik üzenetet is küldeni – folytatta Jude –, de az e-mail címet törölték. − De mi értelme üzenetet küldeni? – kérdezte Slade, aki a legalsó lépcsőn ült. – Hát nem magától értetődő, hogy Daniel is harcol majd a szertartáson? Miért rabolnák el a kisbabát, hogy Danielt harcra kényszerítsék? Úgyis ott lesz. Valami másnak kell itt lennie. − Nyilván ez a biztonsági tartalék – felelte Brent. – Calebnek mindig van ilyenje. Tök párás és állandóan van B terve, ha valami nem sikerülne. − Jó, de miért követeli, hogy harcoljunk, ha úgyis akarunk? Mi ennek az értelme? − Azt jelenti, hogy nekem kell harcolnom a szertartáson – álltam fel. – Jude nem megölni akart a késsel, hanem felhívni a figyelmemet. Az üzenet nekem szólt. Calbi azt akarja, hogy harcoljak, és meg is kapja. e320f
− Na ne! – vágott közbe Talbot. – Nem teheted meg, amit
Caleb akar. − De, miért akarna téged? – kérdezte April. − Mert Calebnek tetszik Grace – felelte utálkozva Talbot. Felé pillantottam. − Miért, neked nem? Visszameredt. − Ha Caleb azt akarja, hogy harcolj, akkor a lehető legtávolabb kell, hogy tartsd magad tőle. Caleb... − Nem! – kiabáltam rá. – Azt mondta, hogy én harcoljak, vagy James meghal. Ami azt jelenti, hogy harcolni fogok. Amikor Daniel belép a küzdelembe, én is belépek az oldalán. Egyébként is megtenném, bármit akar Caleb. Harcolni fogok, és nem tudsz megállítani. Nem hagyom, hogy bárki is lewendyzzen. − Lewendyzzen? Az meg mi a fenét jelent? – kérdezte Talbot. − Hát Wendy a Pán Péterből! – magyaráztam neki. Tuti, hogy teljesen őrültnek látszottam, de nem tehettem róla. – Péter és az elveszett fiúk elmentek harcolni a kalózokkal, és Wendynek otthon kellett maradnia, mert azt akarták, hogy az anyjuk legyen. Na én erre nem vagyok hajlandó. Nem húzódom a partvonalra. Harcolni fogok az öcsémért, és pont. − Szerintem tökre megbuggyant – mondta Talbot Danielnek. – Mondd már meg neki, hogy nem vehet részt! Daniel azonban mellém állt. − Ha Grace harcolni akar, akkor harcolni fog. Talbot elfintorodott. Nem értettem, miért viselkedik így. Hiszen ő tanított meg harcolni, és mindig arra bátorított, hogy használjam a képességeimet. Most miért akar távol tartani a kihívási szertartástól?
e321f
− Ha Caleb azt akarja, hogy harcoljon – magyarázta Talbot –,
akkor vagy saját maga akarja kinyírni puszta kézzel, vagy annyira fel akarja dühíteni, hogy engedjen az urbat átoknak. − Ezzel nem lesz probléma – tette a hátamra a kezét Daniel. – Mert én fogom megölni Caleb Kalbit. − Daniel? – néztem fel rá. − Ha én tényleg az az izé, olyan igazi Isten Kopója vagyok, és Isten azért teremtett, hogy a színtiszta gonoszt elpusztítsam, akkor ezt fogom tenni. És Calebbel kezdem. − De hát, azt mondtad, hogy csak a gelalok és az akhok tisztán gonoszak? Caleb ember is. Azt mondtad, hogy ő még dönthet, megváltozik-e... Daniel megrázta a fejét. − De most bizonyítékot nyertem, Grace. Azzal, hogy elrabolta James babát, hogy ellenünk használja, bebizonyította, hogy ami emberség valaha létezett benne, már nincs meg, hiába reméltem. Ő valóban tisztán gonosz, akár emberszíve van, akár nem. Az urbat átok pedig engem egyébként sem köt. Meg tudom ölni anélkül, hogy elveszíteném magam. − Daniel... – néztem sötétbarna szemébe, és láttam, hogy elhatározta: megteszi, amit kell. Elfogadta, hogy valóban a menny egyik kopója. − Már elnézést kérek – szólalt meg sajátos kiejtésével Jarem az Etlu vének gyűrűjéből de arra még nem gondoltatok, hogy Caleb azért rabolta el a kisfiút, hogy ne tudjunk rendesen felkészülni a szertartasra? Hogy elterelje a figyelmünket. Már így is sok értékes órát elvesztegettünk, amit tervezéssel és előkészületekkel kellett volna töltenünk. A többi vén, Lisát is beleértve bólintott. − Az üzenet szerint az öcsétek ott lesz a szertartáson – mondta Lisa. – Azt kell hát feltételeznünk, hogy még életben lesz, amikor e322f
elhozzák. Ha nem tudjuk Jamest sehogy sem megtalálni, akkor el kell fogadnunk, hogy az egyetlen módja, hogy visszakapjuk, az, hogy a lehető legfelkészültebben vágunk neki a szertartásnak. Daniel rám nézett, én pedig bólintottam. − Rendben – jelentette ki. Harminckilenc óránk maradt a szertartásig, és addig fel kell készülnünk mindenre, amit Caleb és a Sötét Királyok nekünk tartogattak.
e323f
Harmincharmadik fejezeT
PÉNTEK TIZENEGY, HARMINCHÉT ÓRA A SZERTARTÁSIG A tanács határozata szerint első dolgunk a Frightmare farm területének rendes felmérése kellett, hogy legyen. Megismerkedni a csatatérrel. Így az Etlu vének többségével, valamint azok a vénekkel, akiket Daniellel választottunk – apám, Talbot és Jude -, elindultunk kifelé a farmra. Az elveszett fiúk szorosan a nyomunkban. Úgy tűnt, minél közelebb a szertartás időpontja, ők annál közelebb akartak lenni hozzánk. Oltalmazó ösztönük biztonságot adott, bár kicsit idegesített is. − És, mit csinálunk, ha a tulajdonosok megjelennek? – kérdeztem Gabrielt, ahogy a farm felé tartottunk. Lehet ugyan, hogy halloweenkor már nem látogatják, de mégiscsak valakié. Nem lenne túl szerencsés, ha valamelyik tulaj éppen a kihívási szertartás alatt kapna kedvet sétálni egyet az ingatlanán. − Nem probléma – felelte Gabriel, és előhúzott egy igencsak ősinek látszó órát a zsebéből. – Egy órán belül mi leszünk a birtok tulajdonosai. − Tessék? – Amikor Sirhannal idejöttünk, láttam a táblát, hogy eladó a hely. Felhívtam az ingatlanügynököt, és olyan ajánlatot tettem, amelyet az eladók nem tudtak visszautasítani, de azzal a e324f
feltétellel, hogy azonnal mi leszünk az ingatlan tulajdonosai. Az egyik vén éppen most, mialatt beszélünk, intézi a papírügyeket és az átutalást. − De hat az az „eladó jelzés a farm körül lévő huszonvalahány hektárnyi földre is vonatkozott! Ez egy kisebb vagyon! − Amíg a kihívási szertartás után ki nem hirdetik Sirhan utódját, a tanács kezeli Sirhan vagyonát. A pénz nem probléma, ne aggódj! Az Escalade-ok besorakoztak a farm parkolójába, Gabriel pedig az istállóhoz vezetett minket. A hétköznapi ruhába öltözött vének összegyűltek annál a pontnál, ahol Sirhan meghalt, és tiszteletteljesen fejet hajtottak előtte. − Honnan tudják, hogy ez az a hely? – kérdeztem Danielt, miközben néztük őket. Mielőtt eljöttünk volna, lefedtük a véres talajt földdel és szénával. − Érzik. Én is érzem – felelte Daniel. – Valamilyen feromonos jelet hagyhatott hátra, amikor meghalt. − Innen tudják a kihívók, hol lesz a szertartás? − Sokan érzékelik majd. A hír pedig gyorsan eljut azokhoz is, akik távolról jönnek – mondta Jarem. – Ez a középpont – folytatta ezúttal a többi vénhez szólva. – Innen mérjük ki a csatamezőt. Néztem, ahogy a nyolc vén háttal áll egymásnak és a helynek, ahol Sirhan meghalt, majd gondosan kimért lépésekkel sétálni kezdenek, lassan távolodva egymástól és a középponttól. Gabriel minden bizonnyal látta az értetlenségemet, ezért hozzám fordult. – A falkatörvények szerint a csatamezőt lépésben kell kimérni. Száz lépés, ami nagyjából egy 150 méter átmérőjű körnek felel meg, amelynek a centruma Sirhan halálának a helye. Ez a kihívó kör. Bárki aki a szertartás kezdete után belép ebbe a körbe, harcolnia kell. Aki elhagyja a kört, eljátssza a lehetőségét is. e325f
A vének addig lépkedtek, amíg egy hatalmas kört nem hoztak létre, amely magában foglalta a házat, az istállóudvart és a nagy, omladozó istállót. Akkor Daniel, Jude, Talbot, az elveszett fiúk és én köveket gyűjtöttünk, és megjelöltük a kihívó kör széleit. Aztán újra összegyűltünk a közepén, és Daniel térképet készített egy füzetlapra, amelyen rajta voltak az épületek és az istállóudvar, és vastag, fekete kör jelezte a határvonalat. Annak igazán örültem, hogy a kör széle éppen csak érintette a kukoricamező szélét. Legalább nem kell újra a kukoricásban harcolnom. − Elmagyarázod a szabályokat? – kérte Gabriel Jaremet. Jarem komolyan bólintott, mintha nagy kitüntetést kapott volna. − A kihívás kezdete meglehetősen... nos, hogy úgy mondjam, szertartásos. Mivel Daniel Gabriel, a béta helyett harcol majd, Gabrielnek kell bemutatnia Danielt a kör közepén, és ő lesz az első kihívó, aki ezt a kötelességet hordozza. Elhangzik majd pár szó, és Daniel arcára különböző jeleket festenek, amelyek jelzik, hogy ő az a kihívó, akit le kell győzni. Miután Gabriel visszavonul, Danielnek kell behívnia a körbe a többi kihívót. − Hány kihívó szokott lenni? – kérdeztem. − Egy átlagos kihívási szertartáson egy vagy kettő. Csakhogy ez a szertartás nem lesz átlagos, mert... – Jarem Gabrielre nézett. − Miattam – fejezte be Gabriel a gondolatot. – Az Etlu klán nagy és befolyásos, ráadásul gazdag is. És a legtöbben tudják, hogy nem harcolok. Több nagy falka vár már jó ideje Sirhan halálára, mert azt remélik, könnyen kiragadhatják a vezetést a kezemből. A viszonylag rövid idő a kihívásig némelyeket visszatarthat, de azt hiszem, legalább öt kihívót biztosan várhatunk, mármint Caleben kívül. e326f
− Szóval ezek idejönnek, hogy Gabriellel megküzdjenek, de
Danielt kapják – vigyorodtam el. – Egy igazi alfát a pacifista béta helyett. Szép kis meglepetés lesz. − A titkos fegyver – mondta Ryan, és Daniel karjára csapott. – Gondolom, néhányan meggondolják majd, hogy kihívják-e. − Nem feltetlenül – felelte Jarem. – A meglepetés ereje előnyünkre válhat, de stratégiát nem alapozhatunk rá. A legtöbb urbat nem hívna ki egy igazi alfát, csakhogy már évszázadok óta nem volt olyan kihívási szertartás, amelyen igazi alfa is részt vett volna. Azóta nem, hogy Sirhan lett apja után a vezető. Azt hiszem, sok fiatal urbat számára kik más falkákban élnek, az igazi alfa csupán a tündérmesékben létezik. Gabriel megrázta a fejét. − Még ha ki is derül, hogy Daniel az első kihívó, attól tartok, a többiek úgy fogják érezni, hogy túl nagy utat tettek meg ahhoz, hogy ne próbálják megszerezni az alfa pozíciót, akár van igazi alfa, akár nincs. Daniel bólintott. − Szóval bárhogy alakul is, nem Caleb lesz az egyetlen kihívó. − Ez teljesen biztos. − És mi történik, amikor egynél több kihívó van? – kérdezte apám. − Mindegyiküknek küzdeni kell. Aki utolsónak marad, az győz. − De Daniel megpróbálhatja használni rajtuk az igazi alfa mojót. Hogy rávegye őket, hogy alávessék magukat neki. Nem? – kérdeztem. − Mojót? – kérdezte az egyik idősebb kinézetű vén. – Mi az a mojo?
e327f
− Lényeg, erő, ilyesmi – mutattam végig Danielen. – Hogy
képes arra, hogy emberek leboruljanak előtte. − Á! felelte a vén. – Igen, valóban ez Daniel legnagyobb előnye. Ez a veszélye annak, ha valaki egy igazi alfát hív ki, hogy a végén még az alattvalója lesz. Nem tetszett az „alattvaló” szó. Caleb úgy vezette a falkáját, mint egy diktátor vagy hadvezér. Sirhan úgy, mint egy nagyjából joakaratu király. De én úgy képzeltem el a falkát, mint egy nagy, bar nem túl atlagos családot. Legalábbis én így csinálnám. − Nem mindenki veti alá magát még az igazi alfának sem – szólt közbe Gabriel. – Caleb emberei közül is csak néhánynál működött a raktárban, emlékszel? Bólintottam. − A mojód, hogy így mondjam – fordult Jarem Daniel felé –, csak pár emberre lesz hatással. De Calebre biztosan nem. Ő még a saját apja hatalmát sem ismerte el. Azokat, akik nem hódolnak be önkéntesen, be kell hódoltatni erőszakkal, vagy végezni velük. Neked kell az utolsónak maradnod ahhoz, hogy győzz. Daniel elcsöndesedve állt, és tudtam, hogy az információkat próbálja megemészteni. Jaremre nézett. − Hogy érti, hogy „végezni kell velük”? Mit kell tennem, hogy az utolsónak maradjak? − Bármit, ami szükséges. Négy lehetőséged van neked is, és a többi ringbe belépő kihívónak is: szabadon elhagyhatod a kihívó kört, és feladhatod a kihívást; behódolhatsz egy másik kihívónak, és az alattvalója lehetsz; megölhet egy másik kihívó; vagy te maradsz az utolsó, azaz a győztes. Tudnod kell, hogy a kihívási szertartás megadásig vagy halálig tartó küzdelem. Elhessentettem a szívemre telepedő rettegést. Nem tetszett a gondolat, hogy Daniel élethalálharcban vegyen részt. Én csak addig akartam maradni és küzdeni, amíg Calebbel nem e328f
végeztünk, és James baba biztonságba nem került, utána kilépnék a körből, és hagynám, hogy Daniel győzzön. De ez azon a bátor feltételezésen alapult, hogy Daniel és én kibírjuk a végéig. Daniel mély levegőt vett, aztán lassan kieresztette. − Nem ölöm meg a többi kihívót. Calebet igen, és minden gelalt vagy akhot, aki belép a körbe. Ők a velejükig gonoszak, és az én feladatom elpusztítani őket. De hogy a többi lehetséges kihívót is? Csak azért haljanak meg, mert nem fogadják el a tekintélyemet? Nem, nem fogom megölni őket. − Ha belépsz a körbe, akkor vagy aláveted magad másnak, vagy erővel magad alá vetsz másokat – mondta Jarem. – Ölsz vagy megölnek. − Ez fiú majdnem olyan rossz, mint Gabriel – jegyezte meg egy fekete szakállas, Bellamy nevű vén. Lisa mesélte, hogy azt állítja magáról, valóban kalóz volt a Karib-tengeren. – Bármelyik gyávát választjuk, Calebé lesz a falka. − Daniel nem gyáva – vágtam vissza. – De nem is ötszáz éves barbár, aki szerint válogatás nélkül gyilkolni helyes dolog. − Harcolni fogok – mondta Daniel. – És használom a mojómat, vagy mi ez. De Caleben kívül egyetlen másik kihívót sem fogok megölni. Lisa büszkén nézett Danielre. − Akkor az kell legyen a stratégiád, hogy úgy sebesítsd meg az ellenfeledet, hogy ne maradjon más választása, mint távozni. Daniel nagyot nyelt. Tudtam, hogy mások megsebesítésének a gondolata sem tetszik neki, de nem tiltakozott Lisa ötlete ellen. Mégiscsak jobb volt, mint ismeretlenek válogatás nélküli legyilkolása. − Akkor veszíteni fogsz – mondta Bellamy, és képét Daniel arcába tolta. – Talán Marrocknak volt igaza, hogy kilépett. e329f
Túlságosan gyerek vagy ahhoz, hogy megértsd, mit jelent vezetőnek lenni. Daniel nem hátrált meg Bellamy előtt, hanem a szemébe nézett. − Ha akarsz, te is kihívhatsz a körben – mondta, és összeszorította a száját. Még én is éreztem, mekkora erő árad belőle, és végül a nagydarab, szakállas fickó is hátralépett egy nagyot, minél távolabb tőle. − Nem – rázta meg a fejét. – De aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Ha nem ölsz, megölnek. – Rám mutatott. – És a barátnődet is. Amikor engem említettek, Daniel elfordította a tekintetét. − Nem feltétlenül. – Talbot, aki eddig végig hallgatott, most közbeszólt. Megigazította a fején a baseballsapkát. – Mi van, ha egy másik kihívó veled van a körben, és kiüti azokat, akik nem hajlandók alávetni magukat neked? − Nincs garancia arra, hogy ez történjen – mondta Jarem. – Nyilván a többi kihívó is harcol majd egymás ellen, de nem remélhetjük, hogy kinyírják egymást az érdekünkben. − De mi van, ha mégis van garancia? – kérdezte Talbot. – Mi van, ha én is belépek a ringbe kihívóként? Daniel összevont szemmel mérte végig. − Kihívnál engem? − Nem. Csak belépnék a körbe. Melletted és Grace mellett harcolnék, és nekem nincsenek problémáim azzal, hogy megöljem, aki Grace-t bántani akarja. Lehetnék a ti biztonsági hóhérotok, ha a körülmények arra kényszerítenek. Apa felemelte a kezét. − Ezzel nem érthetek egyet. Nem hallgathatom tovább, ahogy más emberek megölését tervezitek... − Akkor talán haza kéne mennie – mordult rá Bellamy. e330f
− Még akkor sem, ha ez kell ahhoz, hogy a fiát visszakapja? –
kérdezte ugyanakkor Jarem. Apa becsukta a száját, és leeresztette a kezét. Daniel azonban még mindig Talbotot méregette. − És azutan? – kérdezte. – Mit csinálnál a szertartás végén? − Behódolnek neked – felelte Talbot. – Biztosítanám, hogy te legyél az utolsó. − És mit nyernél ezzel? – kérdezte Daniel. – A bizalmadat. Helyet a falkádban. Azt a rövid időt kivéve, amit a Sötét Királyokkal töltöttem, tizenhárom éves korom óta egyedül vagyok. Szeretnék végre egy helyet, ahová tartozhatok. – Danielre mosolygott azzal a mosolyával, amitől úgy érezted, hogy már időtlen idők óta barátok vagytok. − Nekem tetszik ez a terv – mondta Jarem. Daniel nagyot sóhajtott, és rám nézett. − Neked is van beleszólásod, Grace. Vigyük be magunkkal Talbotot a körbe? Te és én harcolnánk, és ráhagynánk a piszkos munkát, hm? Danielre néztem, aztán Talbotra, végül apára. Ő elfordult, hogy ne láthassam az arcát. Bizonyára fájdalmas volt neki azt hallgatni, ahogy a kislánya emberéletek felől dönt. − Jó – mondtam –, de csak akkor, ha feltétlenül szükséges. Szerintem minden kihívónak, még a legkegyetlenebbnek is meg kell adni a lehetőséget, hogy megadja magát. − Egyetértek – vágta rá Daniel. − Ha ezt akarjátok... – mondta Talbot. Daniel kezet nyújtott Talbotnak, aki elfogadta, s kezet ráztak, hogy az egyezséget megerősítsék. Ahogy néztem őket, valami felkavarodott a gyomromban. Minden bizonnyal idegesség, mert alig maradt harminchat óránál több, és már az életünkért fogunk harcolni egymás oldalán. e331f
NÉHÁNY PERCCEL KÉSÖBB Lassan egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy azon a pár szabályon kívül, amelyeket Jarem már említett – a kör határai és az utoljára maradó győztes –, a szertartás alatt mindenki azt és úgy csinál, amit akart. Bármilyen fegyver engedélyezett, járművek kivételével. A kihívók harcolhatnak emberként, de jobban teszik, ha farkassá változnak, hiszen a legtöbb urbat erősebb farkas alakban. És bármelyik falka annyi embert küldhet, amennyit csak akar. − De akkor miért nem küldenek más falkák is több kihívót? Mi is több harcost küldünk be! Nem lenne nagyobb az esélyük, ha többet küldenének? − Azért általában csak egy harcost küldenek be a körbe falkánként, mert megvan annak a lehetősége, hogy az összes kihívójukat elveszítik – felelte Lisa. – A legtöbb falka kicsi. Az Etlu klán negyvenfős, vagy legalábbis annyi volt, mielőtt Marrock és a haverjai leléptek, és ti mind csatlakoztatok hozzánk. Az Oberot klánnak huszonhét tagja van. De a legtöbb falkának kevesebb mint egy tucat embere van. Ha csak tíz ember van a falkádban, nem fogod öt emberedet kockára tenni. Még kettő is túl nagy rizikót jelent. Érted? Bólintottam. − Igazából a magányos farkasoktól kell tartanunk. Az olyanoktól, akiknek nincs falkájuk, ahová tartoznának. Mindig ők harcolnak a legalattomosabban. − Nekünk Caleb miatt kell aggódnunk a leginkább – vágott közbe Talbot. – Ha más miatt aggódunk, célt tévesztünk. A többi kihívó csak a figyelmünket tereli el. Caleb egy nagy sereg gelallal, akhkal és urbattal fog jönni, ezt ne felejtsétek. És nem e332f
érdeklik a veszteségek. Annyi Sötét Királyt küld majd a körbe, amennyit csak tud. − És ha csak azt nézzük, hányán voltak azon a transzpartin – tette hozzá Daniel –, akkor bizonyosan rengeteg gelalja és akhja van. − Az ilyen engedélyezett? – nézett Lisa Jaremre. − Még sosem volt ilyen azelőtt. A gelalok és az akhok általában nem léptek kapcsolatba az urbatokkal. De a szabályok nem tiltják. Megdörzsöltem a kezemmel az arcomat. Néhány perce még azon aggódtam, hogy fél tucat kihívó ellen kell kiállnunk. Most úgy tűnt, jó pár tucatnyi lesz, ha nem több. − És mi van a holdfogyatkozással? – kérdeztem. – Az nem teszi Calebet még veszélyesebbé? − A szertartás éjfélkor kezdődik – felelte Lisa. – A holdfogyatkozás huszonöt perccel később. Gondoskodnunk kell arról, hogy addigra Calebet elintézzük. Egy szertartás több óráig is eltart, de minél hamarabb vége, annál jobb. − Azt hiszem, a legjobb, ha a harc nagy részét ide koncentráljuk – mutatott Daniel az „istállóudvar” megnevezésű nyílt térre a térképén. – Meg kell próbálnunk a szabadban küzdeni. − De mivel a ház és az istálló is a körben van, az emberek oda is bemehetnek harcolni, nem? – kérdeztem. Jarem bólintott. − Az istálló annyira nem aggaszt – mondta Daniel. – Elég nyitott belül. Csakhogy a házban voltam már. A szobák kicsik és zsúfoltak, túl sok búvóhely van bennük. Ha ilyenben kergetem az ellenfelet, könnyen csapdába eshetek. Brent váratlanul úgy ugrott fel, mintha villám csapott volna belé. e333f
− És mi van, ha eltüntetjük a házat? – kérdezte mániás
elégedettséggel a képén. – Felrobbantjuk. − Mi? – kérdeztük egyszerre Daniellel. − Mármint robbantsuk fel a házat? – kérdezte Daniel. − Miért ne? – nyomta Brent az ujját az orrnyergére, mintha egy elképzelt szemüveget tolna felfelé. – Ha látnák, hogyan robban fel, néhány Sötét Király bizonyára kiborulna. Meg hát az akhok és a gelalok is legalább annyira utálják a tüzet, mint Slade. Slade olyan pillantást vetett Brentre, mintha neki akarna menni. − Mi...? Csak egy hasonlat volt – vont vállat Brent színpadiasan. − Tetszik, ahogy gondolkodsz – feleltem. – De mi lenne, ha inkább becsalogatnánk annyi akhot és gelalt a házba, amennyit csak tudunk, és utána robbantanád fel? Akkor a házat is meg a démonokat is letudnád egyszerre! − Remek ötlet! – Esküszöm, szinte láttam, ahogy Brent tervezni kezdi a robbanószereket. – Kell persze egy távirányító... − Ez a kölyök tényleg tud akkora bombát építeni, amitől az egész ház ledől? – kérdezte Bellamy karba tett kézzel. − Higgyen nekem – szólalt meg apa –, robbantani, azt tud. Brent ártatlanul apára mosolygott. − Öö... izé... Bocsánat. Apa bólintott. Az elveszett fiúkra néztem. − Szerintetek ki tudtok dolgozni valamilyen tervet, hogy a lehető legtöbb démont csalogassuk be a házba? Valami csalival? − Naná – felelte Zach és Ryan élénken.
e334f
− Ha a ház kigyullad, én még a közelében sem akarok lenni –
jelentette ki Slade. – Inkább puszta kézzel küzdök mellettetek az istállóudvaron. − Erről lehet szó – mondtam, és hálás voltam, hogy van egy másik harcosunk. − Én is – szólalt meg Lisa. – Én is veletek akarok harcolni, srácok. Azt mondtam, követem Danielt a küzdelembe is, és komolyan gondoltam. Jarem úgy nézett rá, mintha tiltakozni akarna. Talán nem volt szokás, hogy a vének is harcoljanak, vagy egyszerűen csak nem akarta, hogy a lány veszélybe sodorja magát. Jude megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmet. Olyan régóta csak hallgatott, hogy szinte el is felejtettem, hogy ő is ott van. Úgy emelte fel a kezét, ahogy a kicsik jelentkeznek az iskolában. − És nekem mi lesz a feladatom? Danielre néztem. Őszintén szólva nem akartam, hogy Jude velünk legyen a körben. Nem tudtam, mennyire stabil ahhoz, hogy ilyen harcba keveredjen... Daniel azonban még előttem megszólalt. − Nem hiszem, hogy Caleb csak a körben lévők ellen indít majd támadást. Azt hiszem, fel kell készülnünk arra a lehetőségre is, hogy a falka többi tagjának is küzdenie kell a körön kívül. Segítenél megszervezni azt a csapatot? − Igen – felelte Jude. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült, hogy nem kell kihívóként a körbe lépnie. − Az őreink ki vannak képezve küzdelemre, de a többiek nem harcosok – szólalt meg Jarem. – Az 1700-as évek óta Gabriel pacifista útját követjük. Nem vagyunk formában.
e335f
− Segíthetek
Jude-nak abban, hogy összedobjunk egy gyorstalpaló harci kurzust – mondta Talbot. – Minden lehetséges segítségre szükségünk lesz. PÉNTEK DÉLUTÁN HARMINCHÁROM ÓRÁVAL A SZERTARTÁS ELŐTT Gabriel az Etlu klán maradékát is elhívta, hogy segítsenek, aztán elosztottuk a munkákat, és nekiláttunk. Daniel és pár vén továbbra is a stratégiáról tárgyaltak, míg én elküldtem Zachet és Slade-et a Fő utcán lévő sportboltba, hogy vegyenek annyi íjpuskát és vadászkést, amennyit csak tudnak. Sajnos a múlt éjszakai Halálüvöltés miatt a polgármester felemelte a vérdíjat: bármelyik farkas fejéért tízezer dollárt fizetnek, ezért nyilván nem maradt túl sok fegyver a boltban. Mertem remélni, hogy mivel az új farm egy huszonöt hektáros magánterületen helyezkedett el, holnap este egyetlen váratlan vadászvendég sem látogat el felénk. Bellamy egy karóhegyesítő csapatot vezényelt az első verandán. Talbot és Jude démonölő gyorstalpalót indítottak az istálló-udvarban bárkinek, aki a tudását fel akarta frissíteni. April magára vállalta, hogy kedvenc Apple Valley-i jelmezboltjából felvásárolja az összes fáklyát, majd Lisával együtt ötméterenként gondosan körbetűzdelték vele a kihívó kört. Brent a robbanótölteteket állította össze. Három embert elküldtünk a megye három különböző fegyverboltjába – nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet –, hogy megvegyék a szükséges anyagokat. Brent az istállóban állt neki bombát készíteni Ryannal, aki csak egy kicsit morgott amiatt, hogy neki kell segítenie. Én próbáltam, amennyire csak tudtam, lefoglalni magam: járkáltam a csoportok között, és segítettem, ahol lehetett, hogy e336f
elnyomjam a közeledő szertartással kapcsolatos rossz érzéseimet, és a Jamesszel kapcsolatos aggodalmaimat. Ahányszor csak meghallottam a farkas hangját a fejemben, megálltam, vettem pár mély levegőt, és a Jude ketrecében talált holdkövet szorongattam. Anya es Charity annyi ebédet főztek, amennyiből egy sereg is jóllakhatott. Anya persze először alaposan fertőtlenítette a farm konyháját, majd vad főzésbe fogott, mondván: „fent kell tartani a babamentő csapat harci szellemét”. Én magamba tömtem az ételt, leginkább hogy a kezeimet lefoglaljam, aztán kimentem az istállóudvarba, hogy megnézzem, hogyan halad Talbot és Jude annak a kis csapatnak a kiképzésében, akik Sirhan falkájának legfiatalabb tagjai voltak. Úgy láttam, nem ment olyan simán, ahogy reméltem... − Nem úgy! – morgott Talbot az egyik tanítványára, egy gondosan borotvált fejű fiatal urbatra. – Sose szúrj úgy valaki felé, hogy a kés hegye a földre mutat! Jude és a többiek őket figyelték. Én lekönyököltem a hátsó veranda ingatag korlátjára, úgy néztem a jelenetet. − Ha úgy tartod a kést, bárki könnyedén kiszedi a kezedből. – Ezzel Talbot odakapott, és egy szempillantás alatt elvette a kést a tanítványától. Aztán megfordította, hogy a hegye állt felfelé, és a fiatal urbat felé döfött, aki sikoltva ugrott hátra. Talbot újra felé bökött. – Látod! Így nem tudod kivenni a kezemből, ugye? Az urbat megrázta a fejét. Talbot felnézett, és meglátta, hogy a verandán állok. Visszaadta a kést a fiatal urbatnak, majd pontosan beállította. − Most próbáld meg! Miközben a srác ügyetlen mozdulatokkal a levegőt döfködte, Talbot elhátrált tőle, majd felkapott valamit az egyik szénabáláról, és feljött hozzám a verandára. Háttal nekitamaszkodott a korlátnak, így pont szembekerültünk. Melegen rám mosolygott, mintha békét ajánlana. e337f
− Ez a tiéd – mondta, és felém nyújtott kezében egy fahüvelybe
csúsztatott kardot tartott. – Mondtam, hogy szerzek neked egy kardot. Ha még mindig ragaszkodsz ahhoz, hogy küzdj, akkor azt akarom, hogy a legjobbal küzdj, amim csak van. Szó nélkül vettem át, majd kihúztam a hüvelyéből és megvizsgáltam. Már láttam az egyik edzésünkön, amikor Talbot még az én mentorom volt. Egy rövid, kungfu pallos volt, acélpengéje enyhén ívelt, markolata faberakásos. A végére élénkvörös anyagot kötöttek. − Emlékszel még, hogyan kell használni? Bólintottam, és visszadugtam a hüvelybe. Akármennyire is tetszett volna, nem tudtam, akarok-e bármilyen ajándékot elfogadni tőle. Igaz, hogy beleegyeztem abba, hogy részt vegyen az oldalunkon a kihívási szertartáson, de volt benne valami, ami miatt bizonytalankodtam. − Hogy megy? – kérdeztem a fejemmel két férfi felé biccentve, akik éppen egymást próbálták leszúrni. Talbot az övébe akasztotta a hüvelykujját. − Tudod, ahhoz képest, hogy a falkát Etlunak hívják, a legtöbbjük nagyon szarul harcol. A legidősebbeknek van némi gyakorlatuk régről, de azzal, hogy az elmúlt pár száz évet hegyoldalakon meditálták végig, nem sok jót tettek magukkal. – Helytelenítően csóválta meg a fejét. – Micsoda pazarlás! − Miért, szerinted arra kellett volna használniuk a képességeiket, hogy a városban mászkáljanak, és ékszerboltokat meg zálog-házakat raboljanak ki? Talbot arca elborult. − Még mindig haragszol rám a korábbiakért? Vállat vontam. Még mindig haragudtam rá jó pár dolog miatt, arról nem is szólva, hogy most részt akart venni a harcban. e338f
− Sajnálom, Grace! De tudod, neked van a gyógyító erőd, és ha
valaki, akit szeretsz, megsebesül, mint mondjuk apukád, meg tudod gyógyítani. Talán emiatt már nem látod annyira törékenynek az életet. De mi van akkor, ha te sebesülsz meg? Ki fog téged meg-gyógyítani? – Fényes, zöld szemében mintha aggodalom csillant volna. Lehorgasztottam a fejem. – Te és Gabriel egyszer megpróbáltatok meggyógyítani. Az után, ami a raktárban történt. − Pontosan: megpróbáltunk. De nem működött olyan jól, mint amikor te csinálod. – Sarkával megrugdosta a verandakorlát egyik korlátfáját. – Talán megtaníthatnál arra, amit csinálsz... és akkor nem aggódnék annyira miattad, amikor küzdesz. − Gabriel bizonyára elmagyarázta neked, amikor... − Jaj, Grace. A felére nem emlékszem annak, amit ő mondott. Annyira meg akartalak menteni, hogy nem is igazán figyeltem oda... − Nos, akkor valószínűleg ezért nem működött olyan jól. Teljesen oda kell figyelned. Kitisztítani az elméd, és semmire sem gondolni, csak arra a szeretetre vagy együttérzésre, amit afelé érzel, akit gyógyítasz. Azt kell elképzelned, hogy újra egészséges. – Eszembe jutott, mi történt, amikor először próbáltam apát meggyógyítani. – Egyébként nagyon veszélyes lehet. Például véletlenül a félelmedet, a dühödet vagy a gyűlöletedet sugárzod a másikba. Talbot komoran bólintott. − Ez történt apáddal is először? Te mondtad, hogy csak rontottál az állapotán. − Gabriel azt mondta, hogy ez olyan, mintha hagynád, hogy a belső farkasod belülről tamadjon az illetőre. A gyógyítás fordítva sült el, és ahelyett, hogy meggyógyultak volna a sebei, újra e339f
kinyíltak. Még Gabrielt is megsebesítettem, miattam felszakadt a már gyógyult sebe az arcán. De azt is láttad, milyen, ha jól csinálják. Még soha ehhez hasonlót nem tapasztaltam ezelőtt. Talbot felemelte a kezét, mintha saját gyógyítói potenciálját mérné fel. − Nem semmi hatalmunk van! – Majd beharapta a száját. − A gyógyítás azonban kimerítő. A szüleim meggyógyítása után tíz órán keresztül nem voltam magamnál. Ez nyilván nem történhet meg rendszeresen. Nem mehetek és gyógyíthatok meg egy egész kórháznyi embert egyszerre, abba valószínűleg belehalnék. − És mi a helyzet holdfogyatkozáskor? – kérdezte Talbot. – Ilyenkor nem tízszereződik meg az erőnk? Talán, ha képes lennél holdfogyatkozáskor a hold erejét felhasználni, nagy csomó jót tehetnél egy csomó emberrel. − Vagy nagy csomó rosszat, ha nem vagyok elég óvatos. – A kezemre néztem. Mennyivel veszélyesebbek lehetnek ezek, mint egy pallos! Talbot felém nyúlt, majd szabad kezemet az ujjai közé fogta. Magához húzta, a szívére fektette, és rátette a kezét. − Talán meg tudnád gyógyítani azt a fájdalmat is, amit akkor érzek, amikor rád nézek. − Talbot, ne! – Elhúztam a kezem, és elfordultam. − Ne haragudj! – szólt utánam. – Nem kellett volna ezt tennem. Értem. Te Danielé vagy, és ő a tiéd. Tökéletesen illetek egymáshoz. De szeretnék az életed része lenni, Grace. Amennyire lehet. − Nem tudom, hogyan lehetne – feleltem, és elléptem. − Hé, Talbot! – szólt fel a borotvált fejű urbat az udvarról. – Így jó? – kérdezte, és felfelé döfött a késsel.
e340f
Amikor Talbot végre nem figyelt rám, megfogtam a kardot, és bementem a házba, ahol Daniel és a vének a csatatér rajza fölött tanácskoztak. Nem néztem vissza. PÉNTEKESTE. HUSZONKILENC ÓRÁVAL A VIADAL ELŐTT Egészen naplementéig dolgoztunk, akkor Gabriel bejelentette, hogy ő és csapata visszavonulnak meditálni, ahogy teliholdkor szokták. Nekem azt mondta, legjobb, ha a családommal együtt hazamegyünk és majd reggel folytatjuk az előkészületeket. Apa, anya és Charity beültek az egyik Escalade-be. Daniel vezetett. Jude azonban megkért, hogy éjszakára megint zárjam be. − Az egyik szomszédos mezőn van egy üres siló – mondta. – Ott alszom ma éjjel, teliholdkor, és majd reggel kiengedsz. Bár elszomorodtam, hogy megint nem jön haza a családdal, de nem próbáltam meggyőzni. Némán sétáltunk a silóhoz. Mielőtt azonban Jude becsukhatta volna az ajtót, a holdkő függőt a kezébe nyomtam. A markába szorította, becsukta a szemét, és olyan mélyet sóhajtott, hogy hirtelen lelkifurdalást éreztem amiatt, hogy egész nap magamnál tartottam. − Kemény nap volt a mai, Gracie – suttogta Jude. − Tudom. Sokat melóztunk, de legalább készen leszünk a szertartásra. És visszaszerezzük Jamest. − Nekem nem az előkészület volt a nehéz. Sőt szinte örülök a szertartásnak, mert az legalább valami, amire készülhetek. Az nehéz, ha az utána következőkre gondolok. Hogyan foghatnám még egyszer Jamest a karomban anélkül, hogy meg ne ölne a e341f
szégyen, hiszen tudom, hogy miattam van, én hoztam be a család eletébe a Sötét Királyokat... És, azt sem tudom, hogyan mehetnék vissza a suliba, vagy hallgathatnám apát prédikálni a templomban, úgy téve, mintha minden rendben lenne. Már a gondolat is any- nyira ijesztő... Bólintottam. Én is hasonlót éreztem, bár nem ennyire erősen, és tudtam, hogy az én érzéseimet az övével össze sem lehet hasonlítani. − Meg tudod csinálni! Tudom, hogy képes vagy rá. Aprót bólintott, majd bezárta a siló ajtaját. Reméltem, hogy a szavaim nem hangzottak túl üresnek számára.
e342f
Harmincnegyedik fejezeT
PÉNTEK ÉJJEL HUSZONHAT ÓRÁVAL ELŐTTE Amikor befordultam a kocsibeállónkba, észrevettem Danielt. A diófa legmagasabb ágán egyensúlyozott. Úgy nézett ki, mintha a fényes, sárga holdat szeretné megérinteni. Fejét hátrahajtotta, szép arca a holdfényben fürdött. Aztán kinyitotta a száját, s megijedtem, hogy üvölteni fog, de szerencsére csak engem szólított meg. − Jól vagy? – szóltam fel a fára. − Érzem – felelte. – Érzem, hogy vonz a hold. Hív. Emlékszem, ez volt, amikor a fehér farkas voltam: éreztem a vonzást és nem tudtam szabadulni tőle. A fehér farkas engedni szeretne neki. Azt akarja, hogy szabadon eresszem. − Nem nagyon tetszik az ötlet – feleltem. Daniel elfordította tekintetét a holdról. − Nekem sem. – Elrugaszkodott az ágról, és leugrott a fa tetejéről. Szinte hang nélkül ért földet előttem. – Szeretném viszont, hogy tudd, amikor én a hold vagy a saját farkasom vonzását érzem, az nem olyan, mint amikor te vagy Jude érzitek a farkast. Nem az a szörnyű hang, amely iszonyatos dolgokra akar rávenni. Nem vagyok többé veszélyes rád nézve. − Értem. A fejedben lévő farkas nem egy démon, hanem Isten egyik Kopója. e343f
− Mégis szüntelenül küzdenem kell vele is. Azt akarja, hogy
hagyjam el az emberi formát, és fogadjam el a természetes állapotomat. – Azt mondod, hogy a fehér farkas a te természetes állapotod? – A karjára tettem a kezem. Bőre forrón sugárzott, és az az éjszaka jutott eszembe, amikor azért küzdött, hogy ember maradhasson. Megragadtam a könyökét, úgy éreztem, muszáj belekapasz-kodnom. Nehogy újra elmenjen. – Nem ez? Nem te? Nem Daniel? − A fehér farkas szerint nem. – Daniel viszonozta az ölelésemet, és kezével ő is megfogta a karomat. Gyűrűsujjával megkocogtatta a bőrömet. – De ez segít – mondta az ujján lévő gyűrűre. Sirhan gyűrűjére. Gabriel Sirhan halála után adta át Danielnek, mint annak a nagyapának ajándékát, akit sosem ismert igazán. – És te is segítesz. Az, hogy a közeledben lehetek, segít embernek maradni. Azért, hogy veled maradhassak. − Akkor az a legjobb, ha a lehető legközelebb vagy – húztam magamhoz, és amilyen szorosan csak tudtam, átöleltem, bár a testéből áradó hő miatt azonnal kivert a víz. − Nem változom át farkassá a kihívási szertartáson – mondta. – Félek, hogy a fehér farkas ereje olyan nagy lenne a holdfogyatkozáskor, hogy képtelen lennék újra visszaváltozni. Bólintottam, bár tudtam, hogy ez hátrányt jelent számára a többi, farkassá változó résztvevővel szemben. – Én akkor is rád fogadok – mondtam. – Ha ember maradsz is. Felnevetett. − Egész életemben normális akartam lenni. Most már annyival megelégednék, ha csak két lábam, két kezem és emberi arcom lenne. − Tetszik az arcod – mondtam, hogy felvidítsam magam. e344f
− Nekem is a tiéd. – Hozzám hajolt, és amikor megcsókolt,
perzselt, mint a tűz. Ahogy ajkaink egymáshoz értek, a teste megremegett, és tudtam, hogy a farkas ellen harcol. – Velem maradsz ma éjjel? − Igen – feleltem, miközben szorítottam. − A fehér farkasnak nincs igaza – mondta, és megcsókolta a vál- lamat. – Mert ez itt, te és én közösen, ez alatt a diófa alatt, ez az én természetes állapotom. − Barmikor visszajöhetünk ide – jelentettem ki. – Ha ez megnyugtat. − Ez az otthonom – felelte. Nagyot sóhajtottam, mert az jutott eszembe, hogy egy nap múlva már ki tudja, milyen lesz ez az otthon. Ha elbukunk a kihívási szertartáson, a családom, amelyért olyan régóta küzdök keményen, hogy újra egésszé tegyem, valószínűleg teljesen szétesik. És mindenkit elveszítek, akit szeretek. De ha győzünk... ha visszaszerezzük Jamest... Ha Daniel és én leszünk az új falka új alfái, nos, akkor sem egészen ilyen lesz az otthonunk. Vajon el kell hagynunk Rose Crestet, hogy az Etlukat vezethessük? Itt kell hagynom a végre újraegyesült családomat? SZOMBAT REGGEL TIZENÖT ÉS FÉL ÓRÁVAL A SZERTARTÁS ELŐTT Arra ébredtem, hogy fényesen betűz a nap a bedeszkázott utcafronti ablak résein keresztül. Daniellel akkor jöttünk be, amikor már nagyon fáztam kint, a fa alatt. Ideültünk, a szoba kanapéjába, és egymáshoz bújtunk. Daniel arra kért, hogy szó szerint mondjam el neki, hogyan kérte meg a kezemet.
e345f
− Legalább úgy tehetnék, mintha emlékeznék – mondta, de
tudtam, hogy igazából csak azt szeretné, ha elvonnám a figyelmét arról a belső küzdelemről, amelyet a fehér farkas ellen folytat. Egészen addig meséltem neki, amíg a teste le nem hűlt, és fejét a vállamra hajtva el nem aludt. Most viszont ébredezni kezdett. Olyan volt, mint egy angyal, a napsugarak megcsillantak arany haján. Hallottam, hogy a családom a konyhában tesz-vesz, odakint pedig kocsiajtók csapódnak. Az elveszett fiúk hangja beszivárgott a kitört ablakon. Mintha valamit Talbot terepjárójába pakoltak volna. Daniel ásított, majd nyújtózkodott. − Mi ez a zaj? – kérdezte, látszott, hogy még nincs egészen magánál. Szombat reggel van. Életünk valószínűleg leghosszabb napjának reggele. − A kezdet – mondtam. SZOMBAT DÉLUTÁN, MÉG NYOLC ÓRA Daniel és Jude úgy döntöttek, hogy nem gyakorolnak tovább Talbottal, hanem inkább csatlakoznak a hátsó mezők egyikén meditáló Gabrielékhez. Bármennyire szerettem volna, hogy a harcra készüljenek, tudtam, hogy jól döntöttek. Ahogy a naplemente közeledett, én is minden egyes órával erősebben éreztem a hold vonzását. Lisa észrevehette rajtam, mert levette vízcsepp alakú fülbevalóit, és nekem nyújtotta. − Biztos vagy benne? – kérdeztem. − Ennyivel tartozom neked. Nézd, már így, két füllel is túl dögös vagyok. De azért örülök, hogy megvan mind a kettő. – Gonoszkásan elmosolyodott. – Igaz, vigyáznom kell, át ne e346f
változzak ma éjjel. Nehogy végül téged nyírjalak ki valamelyik Sötét Király helyett. − Kösz – mondtam, majd a kezembe szorítottam a két kicsi követ, és egész délután úgy is tartottam őket. MÁR CSAK KÉT ÓRA Anya mindenkinek tálalt vacsorát, mi pedig szétszóródtunk a farm előtti udvaron, és próbáltunk magunkba gyömöszölni valamennyit, hogy legyen energiánk, meg ilyesmi. Ahogy kis csoportokban ücsörögve majszoltuk a krumplipürét meg a sült csirkét, egy külső megfigyelő bizonyára azt hitte volna, hogy valamilyen családi összejövetelt lát. Éppen csak annyi volt a különbség, hogy mi nem zsákbanfutásra meg vízgömb háborúra készültünk, hanem harcra. Én Daniellel, a szüleimmel, Jude-dal, Aprillel és Charityvel az első verandán ültem. − Valami jó kis terv ma éjszakára? – kérdezte April a többieket. Daniel némán felnevetett. Charity megpiszkálta a tányérján heverő sült csirkecombokat. − James imádja ezeket – mondta. – Azt hiszi, hogy pici mikrofonok. Emlékeztek, amikor az egyikbe beleénekelte, hogy „Süss fel nap, fényes nap”? – Elcsuklott a hangja, és a combot visszatette a tányérjára. Kitörölte a könnyeket a szeme sarkából. A vállára tettem a kezem. − Csak persze mindig rossz szöveggel énekli – tettem hozzá. – „Füst fel nap, fényes nap.” Charity szomorúan elmosolyodott, aztán újra elsírta magát. − Mi van, ha nem hozzák el ma este? Mi van, ha már...? − Erre nem is szabad gondolnunk – vágta rá anya. – Vissza fog jönni hozzánk. Tudom. Grace és Jude hazahozzák. e347f
Jude lehajtotta a fejét, és láttam, hogy mellkasához szorítja a nyakában lógó holdkő függőt. Néhány percig senki sem szólt. Beletúrtam a tányéromon heverő ételbe. A ház ajtaja kinyílott, mi pedig mind összerezzentünk a hangra. Gabriel lépett ki a verandára. Ránéztem. − Itt az idő – jelentette be. – A többiek nemsokára megérkeznek. Gyertek, fejezzük be a készülődést! Daniel és én felálltunk és bementünk utána a házba. A családom többi tagja is követett minket, míg az Etlu klán szétszóródott, hogy a szertartás alatt elfoglalandó helyükre álljanak. April felemelt két fekete ruhavédőt a nappali egyik öreg kanapéjáról. − Úgy gondoltam, nektek is talárt kellene viselnetek a szertartáson. Mint a többieknek – magyarázta. – Én magam varrtam őket. − Köszi. – Megfogtam a ruhákat, majd átnyújtottam Danielnek azt, amelyiken az ő neve állt. A magamét a vállamra vetettem, és a szüleimhez fordultam. A zsebemből elővettem az Aston Martin kulcsát, és anya kezébe nyomtam. – Azt szeretném, ha megfognátok Charityt és Aprilt, és elmennétek jó messzire, amennyire csak tudtok. Carol nénihez vagy nagyiékhoz. Valahová messze. Hátha valami rosszul sül el. Anya először a kulcsokra nézett, aztán rám. − Nem – jelentette ki. – Ide fogják hozni Jamest. Nem mehetek el másik államba. Itt kell lennem miatta. – Anya, túl veszélyes. Nem maradhatsz itt... − Meredith – szólalt meg apa, és kezét anya derekára tette. – Legyen akkor úgy, hogy néhány kilométerrel odébb megyünk, e348f
hogy ne legyünk a veszélyes övezetben. Grace pedig azonnal felhív, ahogy megszerezték Jamest, és mi eljövünk érte. Anya kicsit gondolkodott, aztán beleegyezett. − Te nem jössz velünk? – kérdezte tőlem. – Akkor sem, ha könyörgök? − Nekem itt a helyem. Anya bólintott. Apa hozzám lépett, és átölelt, majd egy keresztet rajzolt a homlokomra. − Isten legyen veled! Anya szorosan megölelte Jude-ot és engem, aztán Charityvel és Aprillel együtt elment. Brent, Ryan és Zach állt meg az ajtóban. Ryan és Zach egyegy vadászpuskát szorongatott a kezében, azokat, amelyeket még én vettem el a Danielre vadaszó férfiaktól. Brent pedig egy kis fekete zacskót nyomott a kezembe. − Ez valami új trükk? A fiúk kissé túlságosan élvezték a kísértetházat, és szívesen riogattak bárkit az itt hagyott halloweeni kellékekkel. Én majdnem szívrohamot kaptam, amikor ebéd után Brent becsalt a szénapajtába, hogy valami „életbevágóan fontosat” mutasson. Mint kiderült, egy hatalmas műbalta volt az, akkora, mint egy bicikli, és gombnyomásra zuhant alá a mennyezetről. A dög majdnem vállon ütött, de a fiúk szerint már az arcomra kiülő kifejezésért megérte. − Egy fülhallgató – mondta Brent. – Sirhan szóvivőjétől szereztem. A másik az én fülemben van – mutatott rá. – így akkor is tudunk üzenni, amikor bent vagy a csatatéren. − Jó – bólintottam. – De ti is pontosan tudjátok, mi a feladatotok, ugye? A fiúk bólintottak. e349f
− Nem szabad hibáznotok – figyelmeztettem őket. – És mindig
várjatok a jelzésemre, mielőtt csináltok valamit. Újból bólogattak, aztán felsiettek, hogy a háztetőn elfoglalják a helyüket. Az ő tervük lett a mi titkos fegyverünk a Sötét Királyok ellen, de ez a terv nagyon veszélyes volt, és féltem, hogy valami rosszul sül el. Gabriel Daniel vállára tette a kezét, majd rám nézett. – Adok kettőtöknek néhány percet. – Ezzel biccentett, és kiment a konyhaba Jude-dal, míg Daniel meg én egyedül maradtunk. Amint kiléptek a szobából, Daniel magához ölelt. Két teljes percig csak szorított, egyikünk sem mondott semmit. Egy röpke pillanatra belém villant, hogy talán most szorít utoljára. Vajon mindketten túléljük a mai éjszakát? Nem kellene mondanunk pár utolsó szót? Nem, mondtam aztán magamnak. Nem most kell búcsúzkodni. Nem vagyok hajlandó. Odakintről dudaszót hallottunk. Kinéztem az ablakon. A ház mögötti parkolóba hosszú kocsisor fordult be. Daniel kezével megsimogatta az arcomat, majd hüvelyujjával letörölte a könnyeket, amiket észre sem vettem. − Most nem búcsúzunk – mondtam. − Soha, soha nem búcsúzunk – hajolt közelebb, és csókja olyan volt, mint az étcsokoládé: keserű, mégis fenséges, ami után még többre vágyom. − Megjöttek – szólt be Gabriel a lépcsőről. – Megjöttek az első kihívók. Daniel, kérlek, gyere velem! Megszorítottam Daniel kezét, aztán ellépett tőlem. Odabiccentettem Gabrielnek: köszönetet mondtam azért a pár percért, amit Daniellel lehettem. Ma este nem lesz rá még egyszer e350f
lehetőségem: a kihívó körben majd körbevesznek a nézők, és figyelik, ahogy a vörös hold fényénél eldől a jövőnk.
e351f
Harmincötödik fejezeT
ÉJFÉL Kisétaltam a ház hatsó verandájára, és megálltam a lépcső tetején a küzdőtérrel szemben. A fülhallgatót a fülem mögé rögzítettem, majd megigazítottam a holdkő fülbevalókat. Hideg szél támadt, és rám csavarta a taláromat, miközben kihúztam a pallost. Kicsit tartottam attól, hogy April valami csicsát vagy flittert varrt a szertartási öltözékemre, de amikor kigöngyöltem a ruhát, egy csodálatos, kézzel varrt, korall színben pompázó szertartási ruha tárult elém. Rózsaszínes-narancsos árnyalata és szatén ragyogása azonban kissé túlságosan az ágyneműmre emlékeztetett. Körbenéztem a kihívó kör szélein, amelyet fáklyákkal világítottunk ki. A villogó fényben az óriásinak látszó hold beragyogta a küzdőteret. Már csak huszonöt perc maradt a holdfogyatkozásig. Reméltem, hogy még annak bekövetkezése előtt meg tudjuk állítani Calebet és a seregét, különben miután a hold vörösre változik, elszabadul a pokol. Az Etlu klán a fáklyák fénykörén belül körben állt: Jarem magyarázata szerint ők voltak a „körvigyázók” a szertartásban. Lándzsáikat tökéletesen függőlegesen tartották, bár az erős szél tépte, cibálta zöld talárjaikat. e352f
Az őrök mögött, a körön kívül több várakozó alakot is láttam. A holdfény megcsillant a szemükben. Urbatok. Rengeteg urbat. Ránézésre legalább százan. − Ezek mind kihívók? – kérdeztem Lisától, amikor elfoglaltam két fáklya között a helyem mellette. Képtelen voltam elrejteni a hangomból kicsendülő aggodalmat. – Olyan sokan vannak. − Főleg nézők. – Megmozdította a lándzsáját. – Remélem. − Honnan jöttek? − Mindenhonnan – felelte. – Egy kihívási szertartás egyike azon kevés dolgoknak, amely tömegesen összehozza az urbatokat. – Végignézett a tömegen. – Legalább tizenöt különböző falkából vannak képviselők. Az Oberotok az alfájukat meg a fiát is elküldték Oroszországból. Ők nem lennének itt, ha valamelyikük nem vállalná a kihívást. Már régóta szeretnék a két klánt egyesíteni. − Calebnek semmi jele? – néztem végig még egyszer a tömegen, de egyetlen ismerőst sem láttam. Sem akhokat, sem gelalokat, sem a Sötét Királyokat. Lisa megrázta a fejét. − Kezdődik. Felemelte a lándzsáját, és vigyázzba állva az istálló felé nézett. Az istállóból Gabriel lépett ki vörös talárban. Mögötte valaki aranyosan csillogó talárban. A csuklya ugyan elrejtette az arcát, de a mozgásáról láttam, hogy Daniel az. Jarem, aki Lisa mellett állt, a földet kezdte ütni a lándzsája nyelével. Magában kevés zajt ütött ugyan, de hamarosan Lisa és a többi lándzsás is követte. Ahogy egyre ütötték, ütötték, ütötték a kemény földet lándzsáikkal, lassan úgy hangzott, mint valami törzsi dobszó, amely Gabrielt és Danielt üdvözli a körben. Gabriel felállt a faemelvényre, amelyet Bellamy arra a helyre e353f
épített, ahol Sirhan meghalt. Ez volt az a hely, ahol a szertartás kezdődik – és befejeződik. A győztest arról a helyről fogják kihirdetni. A doboláson át is hallottam, ahogy a tömeg mormogva összesúg. Nyilván azon tanakodtak, miért nem egyedül lépett Gabriel a ringbe. Gabriel felemelte a kezét. A dobolás megszűnt, a tömeg elhallgatott. − Tudom, hogy sokan úgy jöttetek el ma este, hogy azt hittétek, én, Sirhan bétája leszek az első kihívó – mondta. Hangosan beszélt, hangja messze elszállt, bár a tömegben mindenki emberfölötti hallással bírt. – Két napja azonban Sirhan más örököst jelölt ki. Az unokáját, Daniel Etlut, az Etlu klánból! Gabriel jelt adott, és Daniel leeresztette a csuklyáját. Haja csillogott a fáklyafényben, majdnem annyira aranyszínűnek látszott, mint a palástja. Mindkét szeme alá három-három fekete vonalat festettek, orrától a homlokára pedig függőleges vonalat: ez volt az első kihívó hagyományos jele, amely mutatta, hogy Danielt kell legyőzni ahhoz, hogy valaki az új alfa lehessen. A festés keménynek és ősinek mutatta, mint egy törzsi harcost. Ezúttal hangosabb mormogás tört fel a nézőkből. Néhányan azon gondolkodtak, miért nem tudtak Sirhan unokájáról, mások megjegyezték, hogy Daniel úgy néz ki, mint Sirhan fiatal korában. Gabriel megemelte a hangját, hogy a mormogás ellenére hallható legyen. − Daniel nemcsak kinézetét tekintve hasonlít a nagyapjára. Ő is igazi alfa. Daniel fellépett az emelvényre, és végignézett a csatatér köré gyűlt nézőkön. Talán az arcokat vizsgálta, az apját kereste. Éreztem, ahogy hullámzik belőle az erő. e354f
− Egy igazi alfa – jegyezte meg megvetően valaki. Nem
lehetetlen, hogy a hang gazdaja éppen azon gondolkodott, visszalépjen-e a kihívástól. Daniel úgy emelte fel a kezét, ahogy az előbb Gabriel, mire a tömeg elhallgatott. − Én, Daniel Etlu – ismételte a hagyományos szavakat, amelyeket Jarem tanított neki – Sirhan Etlu választott utódja, az első kihívó, szólítom mindazokat, akik kétségbe vonják jogomat, hogy az Etlu klán vezetője legyek. Lépj be a körbe, ha ki akarsz hívni! A többiek viszont biztonságuk érdekében húzódjanak hátrébb. Gabriel biccentett Daniel felé, majd gyorsan elhagyta a kört, és elfoglalta a helyét az őrök között, Jude mellett, az istállóval szemben álló körvigyázókkal átellenben. − Készen állunk – mondtam, és mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak. Lisa, Talbot, Slade és én előreléptem, a kihívó körbe. Egymás mellett sétáltunk, míg Daniel emelvényéhez nem értünk. Amikor a tömeg rájött, hogy Daniel támogatására érkeztünk, az emberek felmorajlottak. Még egyetlen másik kihívó sem lépett a körbe, és a Sötét Királyoknak nyoma sem volt. Míg a tömegben Caleb után kutattam, vártam, hogy az első igazi kihívó előrelépjen. Egy idősebb és egy fiatalabb urbat élénk gesztusaiból rájöttem, hogy azon vitatkoznak, ki lépjen be a körbe. A fiatal hasonlított az öregebbre. Egy pillanattal később az idősebb biccentett a fiának, aki a két vigyázó között belépett a küzdőtérre. A tömeg elcsendesedett, ahogy felismerte a kihívót. − Ez Anton Oberot, Szergej fia. Ő az Oberot klán bétája. A csönd még súlyosabb lett, amikor egy másik kihívó is a körbe lépett. Nagydarab, terepmintás katonai ruhát viselő férfi e355f
volt. Szűk fekete pólója alatt jól látszottak karjának izmai. Mindkét kezében egy-egy csomagot tartott. − Ez ki? – kérdeztem. − Fogalmam sincs – felelte Lisa. – Valószínűleg egy magányos farkas. Vagy zsoldos, aki valaki más nevében küzd. − Ez a kettő az enyém – súgta Daniel. Három kihívó lépett közösen a körbe. A legmagasabbat azonnal felismertem, a kettő másik nyilván az adjutánsa volt. − Marrock. Tudtam, hogy itt lesz – fintorgott Lisa, és megszorította a lándzsáját. – Ő az enyém. − Enyém meg a két társa – szólalt meg Talbot. Talán azért, hogy ne maradjon le számban Daniel mögött. Újabb kihívó lépett a körbe: egy kék köntösbe öltözött nő. Karjait arany karperecek és hennával írt tetoválások borították. − Ez Mahira, a Varkolakok alfája. Kegyetlen nő – kommentálta Lisa. – Úgy lett a falka alfája, hogy a legutolsó kihívási szertartáson, amin részt vettem, letépte a béta fejét. A saját testvéréét. Megreszkettem a hideg szélben, ekkor meglepetésemre Mahira egy vállmozdulattal lecsúsztatta magáról a kék anyagot, mire az a földre hullott. Teljesen meztelenül, mégis szégyenkezés nélkül állt meg előttünk. Slade majdnem hasra esett. − Oké – szólaltam meg. – Miss Pucér az enyém. Egy pasi sem tudna a harcra koncentrálni, ha vele küzdene. Ekkor belépett az utolsó kihívó is a körbe. Haja majdnem teljesen hófehér volt, bár máskülönben fiatal embernek látszott. A szemét kivéve. Lisa felnyögött. − Ő Christopher Varul. Egy tisztavérű. A Varulok nem keverednek nem tisztákkal. Ők nem engedik meg, hogy a hozzám e356f
hasonló, nem született, hanem fertőzés útján lett urbatok a falkájukba tartozzanak. Ha ő lesz az alfa, nyilván elkerget mindenkit, aki nem tisztavérű. − Na, ezt nem hagyhatjuk – mondta Slade, és Varul felé emelte a kését. Még egy percig vártunk arra, hogy valaki előrelépjen, és kihívást intézzen, de a tömeg csöndesen várakozott. Hol vannak a Sötét Királyok? Hol van Caleb? Hol van az öcsém? − Miért nem mutatkozott még Caleb? – kérdeztem. − Nem tudom – felelte Daniel, majd a talárja alatti hüvelyből előhúzta hosszú acélkardját. – Mire várhat? A vigyázók ismét ütni kezdték a lándzsáikkal a talajt. A szívem együtt dobbant a ritmussal, izgalom feszült az izmaimban. Már csak tizenöt perc a holdfogyatkozásig. De hogyan állítsuk meg Calebet a holdfogyatkozás előtt, ha nem is jön meg addig? És ekkor rádöbbentem, hogy Caleb pontosan a holdfogyatkozásra vár. A dobolás most már fülsiketítően hangos volt körülöttünk, aztán újra teljes csönd lett. − Rajta! – kiáltották a vigyázók. Egy pillanatra egymásra néztünk, majd a terepruhás farkas Danielre vetette magát. A többi kihívó csak egy másodperccel maradt le mögötte. Daniel volt a kihívók támadásának a célpontja, ezért ránk, többiekre hárult, hogy elcsaljuk őket. A magányos farkas rohanni kezdett, és a többi kihívót maga mögött hagyta. Kioldotta a kezében lévő két csomagot, amelyekből két láncostor bukkant elő. Bizonyára ezüstből készült láncok. Úgy karikazott velük, mintha propellerek lennének. − A fenebe, láncostor – morgott Talbot. – Gondolhattam volna rá. e357f
A láncos Danielre vetette magát, de ő félreugrott. Közben a többi kihívó is egyre közelebb jött. Kis csapatunk szétvált, majd választott célpontjaink felé indultunk. Nekem futnom kellett Mahira után, aki már az emelvénynél járt. Nagy lendületet vett, elrugaszkodott, és a levegőben alakult át egy nagy, barna farkassá, alig egy méterre attól, ahol a láncos és Daniel harcoltak. − Hé! – kiáltottam rá. Felvettem egy baseball-labda nagyságú követ, és teljes erőből a farkas fejéhez vágtam. Hörögve fordult felém. − Kapj el, ha tudsz! – kiáltottam oda neki. Vártam egy pillanatot, hogy bekapja-e a csalit, aztán rohanni kezdtem az istálló felé az előre kigondolt taktikát követve: a többi kihívót csaljuk el a lehető legmesszebb Danieltől. Abban a pillanatban értem az épületbe, amikor a farkas elért és a sarkamba csípett. Megpördültem, és pallosom lapjával a fejére ütöttem. Felhördült, és nagy, karmos mancsaival nekem ugrott. A kardommal ütöttem félre a lábait, de közben egyik karma beletépett a kardot tartó kezembe. Farkasként erősebb volt, mint én, különösen úgy, hogy nekem még arra is ügyelnem kellett, nehogy meg akarjam ölni. Fogait vicsorítva újra nekem támadt. Másik kezembe vettem a kardot, majd egy suhintással belevágtam az egyik mellső lábába. Azonnal véres lett a szőre. Fájdalmában és dühében felvonyított. Elugrottam előle, és felmásztam a szénapadlásra vezető létrán abban reménykedve, hogy így lesz pár pillanatnyi időm a karomon lüktető seb meggyógyítására. A barna farkas a létrához lépett. Már azt hittem, visszaváltozik emberré, hogy felmásszon utánam, pedig tudhattam volna... e358f
A farkas hátrált vagy tízlépésnyit, majd felugrott a szénapadlásra, alig pár méterre attól a helytől, ahol ültem. Talpra szökkentem, és elrohantam a szénapadlás túlsó feléhez. A korhadt deszkák nyikorogtak és repedeztek a lábam alatt, és emlékeztem, hogy errefelé szakadt le az a gyerek, aki miatt aztán bezáratták a Frightmare farmot. Átugrottam egy lyukat, majd az istállóudvarra néző ablakhoz rohantam. Talán le kellene ugranom? A farkas felhördült. Amikor hátranéztem, láttam, hogy kinyújtott karmokkal arra készül, hogy rám vesse magát. Aztán – hogy zsenialitásom vagy a pánik hatása alatt-e, nem tudom – a kardomat rádobtam arra a kis fémdobozra, amely az istálló falából kiállt. A kard megpördült a levegőben, majd a nyele hozzácsapódott a doboz közepéből kiálló nagy, piros gombnak. Ugyanannak a gombnak, amelyet Brent mutatott korábban, ami a trükkös szerkezetet indította. A farkas a levegőbe lendült, én pedig lehajoltam, miközben a vastag, bicikli nagyságú játék harci szekerce kizuhant a mennyezeten lévő tokjából. Tudtam, hogy a balta nem igazán éles, de a levegőben kapta el a farkast, és messze repítette. Olyan erővel csapódott a korhadt fának, hogy az nem bírta el a súlyát, és leszakadt a szénapajta alsó részébe. Hallottam, ahogy nyüszítve zuhan, majd egy émelyítő hangot. Megborzongtam. Gyorsan, de óvatosan odamásztam a lyukhoz, amelyen keresztül leszakadt, és lenéztem. A látványtól majdnem rosszul lettem: a barna farkas testét a hasánál teljesen átszakította egy törött pózna. A farkas nyüszített és remegett, majd elcsendesedett, a teste elernyedt, úgy lógott, mint egy darab véres hús a nyárson. Tudtam, hogy nem halt meg. A pózna vasból volt, nem ezüstből, és nem fejezte le, de bizonyara szörnyű fajdalmai voltak. A vérveszteség jó időre kivonja a forgalomból. Ahogy néztem, szörnyű remegés futott végig rajtam. e359f
Rajta, gyermekem, rajta – suttogta a farkas a fejemben. Éreztem, mennyire élvezi, hogy kis híján megöltem valakit. Hogy várja a következőt. – Alig várom, hogy megetess. Végezz vele. A tenyeremet a fülemre szorítottam, hogy érezzem a holdkő fülbevaló nyugtató melegét, és megráztam a fejem. Nem – mondtam a farkasnak. – Nem ölöm meg. Nem akarom, hogy meghaljon. Elhátráltam, a szénapadlás ablakához léptem, és vettem néhány mély levegőt, hogy kitakarítsam a farkast a fejemből. A jelenet viszont, ami elém tárult, egyáltalán nem volt megnyugtató. Innen pont láttam, hogy Daniel odalent egyszerre küzd a láncossal meg Anton Oberottal. Daniel vívótudománya megakadályozta, hogy Anton túl közel menjen hozzá, mozgékonysága és fordulékonysága pedig ostoros ellenfelét dühítette fel. De Danielnek folyamatosan védekeznie kellett, hogy mindkét ellenfelét visszaverje. Ekkor azonban egy mozdulattal, amit sem én, sem Daniel nem vártunk, a láncos egyik ostorával Anton felé sújtott. A lánc az orosz urbat nyaka köré tekeredett, mire a láncos megrántotta az ostort. Anton a levegőbe emelkedett, majd lezuhant. Anton megmarkolta a nyakára tekeredett láncot, bár az ezüst bizonyára égette a húsát. Még innen, az istállóból is hallottam, ahogy az ostoros felnevet, és másik ostorát is hátrahúzza készen arra, hogy Anton arcába csapjon. De nemcsak az ostor lőtt ki, hanem Daniel is. Kezével Anton felé kapott, majd karjával elhárította a csapást. A lánc a csuklójára tekeredett, aztán mielőtt bárki mozdulhatott volna, Daniel teljes erőből megrántotta az ostort, mire annak gazdája átszállt a feje fölött. Jó néhány méterrel odébb ért földet, majd a hátára fordult. Daniel kinyújtotta a kezét, és talpra segítette Antont. Az orosz meglepetésemre meghajolt Daniel előtt, majd kikocogott a kihívó e360f
körből. Nyilván visszavonta a kihívást annak tiszteletére, amit Daniel tett érte. Már éppen azon gondolkodtam, hogy ezek a kihívók nem is rossz emberek, amikor az ostoros felugrott, és újra Danielre támadt. Nem tudom, mi történt ezután, mert közvetlen alattam is zajlottak az események. Lisa Jordan lándzsás párviadalban beűzte Marrockot az istállóba. Talbot és Marrock egyik adjutánsa a nyomukban: lándzsa a kard ellen. Pár pillanattal később Talbot tett egy kaszáló mozdulatot Marrock segédjének torka felé, mire az urbat, bár nem kapott halálos sebet, vérző nyakára szorította a kezét, és elejtette az ezüst hegyű lándzsát. Lisa és Marrock tovább küzdöttek a lándzsákkal: pörögtek, forogtak, és úgy ugrottak el egymás döfései elől, mint egy kungfu film szereplői. De aztán Marrock hasba rúgta Lisát, aki felsikoltott, és nekiesett az egyik szalmabálának. – Vigyázz! – ordítottam, miközben Marrock felemelte a lándzsát, hogy ledöfje. Talbot meghallotta a kiáltásomat, felkapta a földről a segéd lándzsáját, és Marrock háta felé vetette. Ahogy Marrock belezuhant a szénába, Lisa elgurult előle. A lándzsa hegye átszúrta Marrock jobb vállát. Talbot odasietett hozzá, és megragadta a lándzsát. Azt hittem, ki akarja húzni, de ehelyett erősen megrántotta, és megforgatta. Marrock csak sikoltott és sikoltott, és tudtam, hogy az ezüst jegy nemcsak vágja a húsát, hanem égeti is. − Kegyelem! – könyörgött Marrock két fájdalomkiáltás között. – Kegyelem! Behódolok! Talbot újabbat rántott a lándzsán, miközben lábával megtámasztott Marrock hátán. − Állj! – ordított Lisa Talbotra. – Megadta magát! e361f
De Talbot csak még erősebben csavarta a fegyvert. − Állj! – kiáltottam rá a szénapadlásról, de mintha meg sem hallott volna. Leugrottam a padlásról. Egy bálán értem földet, aztán a nevét üvöltve odafutottam Talbothoz. Szemében vad düh ült, ahogy újra és újra megforgatta a lándzsát Marrock hátában. Biztos voltam abban, hogy a holdfogyatkozás még nem kezdődött el, de talán már szörnyű hatást gyakorol Talbotra. − Állj! – ordítottam újra, és nyitott tenyérrel teljes erőből pofon vágtam. Elengedte a lándzsát, és lebámult rám. Még mindig ott égett a düh a szemében. Aztán pislogott egyet, majd ujját a vörös kéznyomra szorította, amelyet én hagytam az arcán. − Ezt meg miért kaptam? − Megadta magát. Hagyd békén! − Jóvanna. – Talbot megragadta a lándzsát, kitépte Marrock hátából, és félredobta. − Szívesen – morgott Lisára, aki tátott szájjal bámulta. − Grace! Grace! – hallottam meg, hogy valaki kiabál. Először fogalmam sem volt, honnan jön, azt hittem, megint a farkas ordít a fejemben. Csakhogy a hangja nagyon olyan volt, mint Brenté. – Grace! Vétel, Grace! Rájöttem, hogy a hang a fülemből jön. A fülhallgatóról teljesen elfeledkeztem. A fülemre tettem a kezem. − Mi van, Brent? − A Sötét Királyok még mindig sehol. Mit akarsz, mit tegyünk? − Maradjatok, ahol vagytok – mondtam. – Jönni fognak. Brent káromkodott egy cifrát, majd kiszakadt a dobhártyám. − Úgy látom, Slade némi segítségre szorul! e362f
Leeresztettem a kezem, és visszarohantam az istállóudvarba. Daniel és a láncos még mindig küzdöttek, de nem volt időm felmérni a helyzetet, mert Slade rohant egyenesen felénk, a nyomában két óriási farkas. − Egy kis segítség kéne! – kiáltott felénk. − Azt hittem, az egyik a tiéd – mondtam Talbotnak. − Bocs, de kissé elfoglalt voltam – szabadkozott. − Akarod, hogy megállítsuk őket? – kérdezte Brent. − Nem! Ti maradjatok, ahol vagytok! Slade elrohant mellettünk. Talbot a nagyobbikra vetette magát, a fegyvertelen Lisa pedig a kisebbik hátára lódult, és öklével a fejét kezdte ütni. Én kardommal a combja felé szúrtam, és kivágtam egy darabot a hátsó lábából. A farkas a földre rogyott. Sújtásra készen felemeltem a kardomat, de a bestia lehajtotta a fejét, és a farkát a lába közé húzta. Megadóan vinnyogott. A nagyobb farkas megtorpant, mire Talbot lerepült a hátáról. Slade ököllel a képébe vágott, de az nem támadt vissza, hanem megperdült, és megállt Lisa és előttem. Sárga szemével egyenesen rám nézett. Úgy kapart bele a talajba, ahogy a bika szokott támadás előtt, majd nagy szökellésekkel felém indult. Nyeltem egyet, és felemeltem a kardomat. Kész voltam arra, hogy megvédjem magam a támadó farkastól. De még mielőtt utoljára elrugaszkodhatott volna, Talbot ugrott a hátára, és kardjának egy vad mozdulatával belevágott a farkas torkába. Még egy vágás, és le is fejezte. − De miért... ? Talbotra meredtem. Lenyűgözött, ahogy legyőzte a farkast, de fel is háborodtam. − De... de hát, megbeszéltük, hogy csak akkor öljük meg, ha nincs más lehetőség. Megegyeztünk! A kezén lévő vérre bámult. e363f
− Mondtam, hogy megölök mindenkit, aki téged bántani akar –
mondta. − Grace – szólalt meg Brent a fülemben -, a holdfogyatkozás! Felnéztem az égre, és láttam, ahogy a hold széle vöröses árnyalatot ölt, mintha egy fehér szivacsot vérbe mártanának. A holdfogyatkozás még csak most kezdődött, de már éreztem az energiáját, ahogy végigfut a gerincemen. Az erőm nőni kezdett. − Caleb valahol? – kérdeztem Brentet. A rejtekhelyéről ő jobban belátta a környéket. − Semmi. Körbefordultam, és végignéztem a nézők arcán. Biztos voltam benne, hogy Caleb a holdfogyatkozás kezdetének pillanatát választja majd a belépés pillanatául. Szereti a drámai jeleneteket. Hatalmas ordítás reszkettette meg a levegőt, és azt hittem, a Sötét Királyok érkeztek meg. De Daniel ellenfele volt az, az urbat, aki mostanra mindkét láncostorát elvesztette. Karját az égnek emelte, remegett és ordított, majd kezei lassan mancsokká alakultak. Aztán négykézlábra állt, teste egyre remegett és rángatózott. Aztán egyszerre csak hatalmas, vörös farkassá alakult, kétszer akkorává, mint a legnagyobb, amit valaha láttam, terepruhája foszlányokban hullott a testéről. − Azannya – füttyentett Brent. – Én is kérek abból a szteroidból, amit ez szed. − A holdfogyatkozás miatt van. Aztán a hatalmas, vörös farkas lelapult Danieltől alig tízméternyire a szénában. − Nem akarod, hogy... − Nem, még nem. Daniel kihúzta magát, magas volt és hatalmas. Kinyújtotta a karját, kardja csapásra készen állt a kezében. Másik kezével intett a farkasnak, hogy támadjon. e364f
A farkas lekuporodott, majd Danielre ugrott. Daniel félreállt az útból, aztán kardjának nyelével erőteljesen lesújtott a farkas koponyájára. A farkas beleremegett az ütésbe, és elfutott pár métert, minél távolabb Danieltől. Sietve indultam feléjük, hogy szükség esetén segíthessek Danielnek, de még félúton sem jártam, amikor a farkas a levegőbe lendült, egyenesen Daniel jobb oldala felé. Daniel átvette a kardot a jobb kezébe, s egy fölfelé irányuló bökéssel átszúrta a mellkasát, majd hatalmas erejét összeszedve ellökte a farkast, aki a földön puffanva egyenesen a hátára esett. Daniel a karddal a földnek szegezte, miközben a farkas a mancsával megpróbálta elkapni. Daniel a farkas fölé magasodott, és megláttam a szemét. Nem düh ült benne, mint Talbotéban, hanem a harcos hevessége és elszántsága. − Add meg magad! – parancsolta Daniel a vörös farkasnak. Éreztem, ahogy árad belőle az erő. – Add meg magad, és életben maradsz! A vörös farkas megadóan összekuporodott, Daniel pedig kihúzta a kardot a mellkasából. A vörös farkas megfordult, és a hason csúszva elhagyta a kört. Csak ekkor vettem észre, hogy a kör körül álló vigyázok leborulnak Daniel előtt. Mintha a megadási parancs rájuk is vonatkozott volna. Amikor hátranéztem, láttam, hogy Lisa és Slade is fél térdre ereszkedtek. Már csak Talbot állt áldozatának maradványaival a lába előtt. Daniel ledobta a kardját a szénába, és a vállára szorította a kezét. Bizonyára újra megsebesült a küzdelembe. Amikor rám nézett, a szemében már kedvesebb fény ült, ezért odafutottam hozzá. Most mi lesz?, gondoltam. Mivel nem volt több kihívó, a Sötét Királyok pedig nem jöttek el, ez azt jelentette, hogy vége? e365f
Már csak pár méterre voltam Danieltől, amikor Brent a fülembe ordított. − Grace! Állj! Az istálló! Megpördültem, és az istállóra néztem. Semmi. − Nézz fel! Tekintetemet a tetőre emeltem, és megláttam őket: úgy ültek ott, mint a vízköpő szörnyek. Rengetegen. A Sötét Királyok megérkeztek. Caleb az istálló tetejének csúcsán állt, lába előtt egy viharvert, bádog szélkakas forgott. − Bocs, hogy lemaradtam a műsor előtti szórakozásról – szólalt meg. – De azt hiszem, pont időben jöttem, hogy a fő attrakcióban részt vegyek. Aztán vijjogások, károgások, hörgések és üvöltések szörnyű kórusa hangzott fel, majd a Sötét Királyok lezúdultak az istálló tetejéről a csatatérre.
e366f
Harminchatodik fejezeT
MÁSODPERCEKEN BELÜL Rengetegen voltak. Rengeteg Sötét Király. Sokkal több, mint amennyit képzeltem. Egyre csak jöttek, zúdultak az istálló tetejéről, míg teljesen megtöltötték a kihívó kört. Caleb az utóbbi hét minden pillanatát azzal tölthette, hogy új akhokat és gelalokat teremtsen és toborozzon. Vajon hány akh volt még átlagos tinédzser közülük a múlt heti transzpartin? Üres hajléktalanszállókat és rehabilitációs központokat láttam magam előtt. Amikor meglendítettem a kardomat, és az első akhot levágtam, igyekeztem elismételni magamnak, hogy ezek már mind halottak. Alig láttam Danielt, pedig csak néhány méterre volt tőlem. A haja, vagy talán a kardja meg-megvillant, ahogy egymás után kaszabolta le az egyre támadó démonokat. Lisa, Talbot és Slade, akik a 150 méter széles csatamező túloldalán voltak, innen egyáltalán nem látszottak. De a felőlük felszálló por és gelal sav mutatta, hogy legalább ketten közülük még mindig harcolnak. Levágtam három újabb akhot és egy gelalt a kardommal, és azon gondolkodtam, miért is dolgoztam eddig karóval. Csakhogy nem minden SK volt démon, vissza kellett fognom az egyik csapásomat, nehogy egy urbat kölyköt is levágjak. A fiú felhördült, és csaknem azonnal átalakult a szemem előtt nagy, e367f
vilagosbarna farkassa. Majdnem akkora volt, mint a vörös farkas, akivel Daniel megküldött. Aztán még több morgást hallottam Caleb seregéből, s tizennégy ujabb fiú alakult at hatalmas farkassá. Átalakulásuk gyorsaságát is a holdfogyatkozásnak köszönhették. Hihetetlen, mekkorák voltak ezek a farkasok, de tudtam, ha Daniel átalakulna nagy, fehér farkassá, még nagyobb lenne. De azt is tudtam, hogy a holdfogyatkozás alatt nem engedi szabadon a fehér farkast. Caleb a serege közepén állt, és úgy nevetett, mint egy eszement. Mivel az is volt. − Most? – kiáltotta Brent a fülembe. A SK-k elleni küzdelemben teljesen elfeledkeztem róla. Vajon mióta kiabál a fülembe? − Most! – válaszoltam, ahogy a hatalmas, világosbarna farkas a fejem felé lendült. Felé sújtottam a pengével, de ugyanebben a pillanatban nagy csattanás rázta meg a levegőt, majd egy golyó repült el a fülem mellett, aztán a világosbarna farkas felvinnyogott. Ahogy beletépett a golyó, vérző vállal esett a földre. − Mondd meg Ryannak, hogy jobban vigyázzon! – kiabáltam Brentnek. – Majdnem engem talált el! − Ezek a golyók nem jól repülnek! – hallottam, ahogy Ryan valahol a háttérben kiabálja Brentnek. − Balra kell tartanod – mondtam, mert eszembe jutott, mit mondott a vadász, akitől a puskát loptuk. – A cél mellé kissé balra tarts, és akkor jó lesz! Újabb lövés csattant, mire egy felém tartó gelal feje szétrobbant. A teste még megtett öt lépést, mielőtt zöld savvá fröccsent szét. e368f
Megragadtam a legközelebbi akhot, és mögé bújtam. Az akh felkiáltott, amikor a sav a bőréhez ért. Aztán a démont nekilöktem egy fekete farkasnak, amelyik széttépte. Nem foglalkozott azzal, hogy ugyanazon az oldalon állnak. A ház felé néztem, és megláttam Ryant, Zachet és Brentet a hálószoba ablakában. Ryan és Zach a törött ablakkeretben támasztották meg a puskáikat. − Tűz! – kiáltottam. Újabb puskalövések csattantak, és a Sötét Királyok szétszóródtak. Megláttam Lisát, ahogy egy homokszínű farkassal birkózik. Aztán a ház felől egy nyílvessző csapódott a farkas véknyába. Amikor felnéztem, láttam, hogy a ház tetején egy Etlu áll íjpuskával. Aztán másik két íjász is melléállt, minden a terv szerint ment. A jól megválasztott helyről egymás után szedték le az akhokat. Újabb lövések dördültek. − Ne pazaroljátok a golyókat! – szóltam rájuk. – Csak két dobozzal tudtam szerezni Mr. Daytől, mert kifogyott belőlük, mivel csaknem az összeset odaadta a farkasvadászoknak. − Nem látod Calebet? – kérdeztem Brenttől. A káoszban meglógott valahogy. − Nem – felelte Brent. Elkáromkodtam magam. Aztán a kör körül álló tömegből sikoltást hallottam, és ijedten láttam, hogy az SK-k üldözőbe veszik a körvigyázókat. Nem érdekelte őket, hogy a vigyázók nem harcolnak. Csakhogy számoltunk ezzel a lehetőséggel is, és Jude Gabriellel együtt azonnal akcióba lendült, és a lándzsásokat harcra vezényelték, hogy a nézőket megvédjék. − Most már látom – szólalt meg újra Brent. – Caleb a kör északi szélénél van, a kukoricáshoz közel. e369f
Felnéztem, de ahonnan én álltam, nem látszott. − Célozzatok Calebre! Újabb két lövés dördült. − Nem tudjuk lelőni. Túl sok SK van körülötte. Bólintottam. Naná, hogy a saját emberei mögé bújik! − Csak lőjetek felé! Dühítsétek fel, amíg rátok nem küldi az em- bereit. Hiszen az a cél, nem? Ugrottam, majd bukfencet vetettem, hogy elkerüljem az egyik támadó vérfarkast. Aztán küzdeni kezdtünk, ekkor azonban fegyvertűz és nyílvesszők záporoztak a mező északi részére. Akhok kiáltottak, gelalok hörögtek, és hallottam, ahogy Caleb parancsokat kiabál. A démonhordák a ház felé fordultak, kísérteties pillantásaik az ablakban álló fiúkra szegeződtek – az én fiaimra. Már azok a démonok is, akik eddig a körön kívül álló vigyázókat támadták, a ház felé fordultak, a körmeiket csattogtatták és a fogukat csikorgatták. Az egyik démon hatalmasat rikoltott, majd vagy ötven másikkal együtt rátámadt a házra. Brent elkáromkodta magát, ahogy a támadókat nézte. − Maradj a helyeden! – mondtam. – Még ne! Hallottam, ahogy Ryan is káromkodni kezd. − Mindjárt! – mondtam. A démonhorda elérte a ház hátsó verandáját. Nekirohantak az ajtónak, az ablakoknak, és ellepték a házat. − Még mindig ne! – szóltam. − Feljönnek a lépcsőn! – sikított Brent. Ő, Ryan és Zach az ablakban álltak, ugrásra készen. Amikor már majdnem minden démon beért a házba, elüvöltöttem magam: − Most! e370f
A fiúk kiugrottak az ablakon az alattuk lévő verandára, éppen abban a pillanatban, amikor a démonok első hulláma elért a hálószobáig. Amikor földet értek, olyan gyorsan elpucoltak, ahogy még sosem láttam őket, nyilván az adrenalin és a holdfogyatkozás kettős hatására. Zach elveszítette a puskáját ugrás közben, de Ryan úgy szorította, mintha az élete múlna rajta. Az íjászok a másik oldalon menekültek le a tetőről. − Robbants! – ordítottam, ahogy a fiúk elérték a kör szélét. Brent kinyújtotta a kezét, és lenyomta a kezében szorongatott detonátor gombját. Mind lekuporodtak a robbanást várva. Semmi sem történt. Brent lenézett a detonátorra. Újra megnyomta. Megint semmi. A démonok kimásztak a második emeleti ablakon, készen arra, hogy elkapják zsákmányukat. − Lekapcsolódott! – kiáltotta Brent. – Manuálisan kell robbantanom! − Brent! Ne! De Brent addigra már a ház felé rohant. Kinyitott egy fémdobozt, amit a veranda szélére erősített. A formájából felismertem, hiszen ő maga mutatta meg, hogy a dobozból egy drót vezetett a robbanóanyagokhoz, amelyeket a ház alá helyezett el. − Ne aggódj! Lesz időm! – Ujjai gyorsan mozogtak a dobozban. Az ablakból akhok és gelalok ugrottak le a verandára. Ryan és Zach mellém értek. − Siess! – kiabáltunk Brentnek. − Megvan! – Becsukta a fémdobozt, és rohanni kezdett a hamarosan bekövetkező robbanás elől. Az öklével úgy csapott a levegőbe, mint Rocky Balboa. De még mielőtt a mozdulatot e371f
befejezhette volna, egy gelal ragadta meg hátulról, és a nyakánál fogva felhúzta a verandára. − Ne! – kiáltottam. Brent felé futottam, de még félúton sem voltam, amikor a ház felrobbant előttem. Hihetetlen gyorsan történt, egy szempillantás alatt. Amikor a fénylő villanás ellen lecsuktam a szempillámat, Brent, a ház és a démonok még ott voltak. Amikor kinyitottam, már semmi sem volt sehol. Brent sem volt sehol. Semmi nem maradt belőle, csak a lángok, amelyeket teremtett.
e372f
Harminchetedik fejezeT
HARMINC MÁSODPERCCEL KÉSŐBB Semmit sem hallottam, csak valami szörnyű, hányingert keltő csengést a fülemben. Felállni sem tudtam, annyira szédültem, s újra és újra térdre estem. − Ne! – futott el Ryan mellettem, de igazából nem hallottam a hangját a csengéstől, csak a száján láttam, hogy ezt mondja. Éreztem a belőle áradó fájdalmat, ahogy a ház lángoló maradéka felé rohant. Kinyúltam, megpróbáltam megállítani, nem akartam, hogy túl közel menjen, de nem tudtam. Lemészárolt két akhot, akik elmenekültek a lövései elől, majd a tűz előtt a földre rogyott. Előreestem a földre, fejemet a szénába fúrtam. Kiszedtem a fülemből a fülhallgatót, majd a fülemre szorítottam a kezemet. Gyógyító erőmet saját dobhártyám felé fordítottam, és arra koncentráltam, hogy szűnjön már meg a lüktető, dobogó fájdalom. Aztán a csengés elhalkult, a fájdalom csípős szúrássá mérséklődött, és végre hallottam annyira, hogy megértsem, valaki a nevemet kiáltja. Igazából nem is egyvalaki, döbbentem rá, amikor felemelkedtem a földről, és végignéztem a csatatéren. A mozdulat arra emlékeztetett, mint amikor Caleb raktárában a földre tepertek, és ettől ismét megszédültem. A kihívó kör szinte e373f
félelmetesen üres volt. A legtöbb akh és gelal megsemmisült Brent robbanásában. Néhányan maradtak csupán, ők Calebet védték a kör északi részén, illetve a körben elszórva védekeztek. Az égő házból felszálló füstben öt túlélő vérfarkast számoltam össze. Vajon hányán pusztultak el a küzdelemben, hányán menekültek a hegyekbe a robbanástól? Daniel egyike volt azoknak, akik a nevemet kiabálták. Két nagy farkassal harcolt, s láttam, ahogy a szája mozog. A farkasok mintha meg akarták volna akadályozni, hogy hozzám jöjjön. Küzdelmük véres volt, és ahogy összecsaptak a levegőben, Daniel kardjával a végtagjaik felé sújtott. Mintha minden olyan szörnyen lassan történt volna. Valószínűleg az sem volt szerencsés, hogy az egészet fejjel lefelé néztem. Talbot is a nevemet kiáltotta, és amikor elfordítottam a fejem, őt is láttam. Lisával együtt két másik szörnyű farkassal harcoltak. Sőt, még Slade és Zach is, akik a pár, még életben maradt démonnal harcoltak, a nevemet üvöltötték. Úgy integettek felém, mintha jelezni akarnának valamit. De a robbantástól annyira kába voltam, hogy az agyam túl lassan fogadta be az információt. Hasra fordultam, hogy végre normálisan lássak, és megláttam, hogy valaki felemelt lándzsával a kezében felém fut, míg a másik kezével int. Jude volt az. De miért lépett be a körbe? Aztán a szavai végre elértek az agyamig. − Grace, menekülj! Feltérdeltem, épp akkor, amikor Jude a vállam fölött elhajította a lándzsáját. A lándzsa beleütközött valamibe, aztán egy farkas hörgését hallottam. Amikor elfordítottam a fejem, egy hatalmas pofát láttam, ahogy megragadja a ruhám gallérját. Aztán a farkas felrángatott a földről, majd négy nagy ugrással elvonszolt e374f
a kör szélére. A foglya voltam. Az egyik mellső lábába fúródott lándzsát mintha meg sem érezte volna. EGY HOSSZÚ SIKOLTÁSSAL KÉSŐBB A barna farkas ledobott földre, én pedig jól beütöttem a csípőmet a kemény talajba. Amikor felnéztem, egyenesen Caleb Kalbi sárga, gyilkos tekintetével akadtam össze. Arcán gonosz mosoly ült, vörösen izzó szemével leginkább hátborzongató lidérclámpásra emlékeztetett. A kör északi része mellett voltunk, a fáklyák során belül. Táncoló fényük ijesztő árnyékokat keltett. − Örülök, hogy meghallgattad az üzenetemet – mondta. Felálltam, hogy rátámadjak, de két gelal megragadta a jobb, két akh pedig a bal kezemet. − Hol van? – ordítottam Calebre. – Hol van James? Eljöttem, harcoltam. Ahogy akarta. De azt mondta, hogy elhozza! Akkor hol van? Caleb belehajolt az arcomba. − Nemsokára megtudod. Felsikoltottam, és megpróbáltam lefejelni Calebet, de a karomat fogó démonok visszarántottak. Olyan erősen húztak, hogy arra gondoltam, ketté akarnak tépni. Caleb felröhögött. − Azt hiszed, elég erős vagy ahhoz, hogy legyőzz? Fájdalmasan felnyögtem. – Azt akarja, nem? Ezért akarta, hogy beálljak a körbe, hogy meg tudjon küzdeni velem! − Azért akartam, hogy beállj a körbe, hogy legyőzzelek. Vagy így, vagy úgy. – Megnyalta a száját. – Eljöttél a házamba. Elloptad a fiaimat. Miattad el kellett hagynom a bázisomat. Most megfizetsz érte. Először megöllek, aztan Danielt is megölöm e375f
mindenki előtt. És akkor mindenki tudni fogja, hogy Kaleb Calbi a legerősebb urbat. Caleb szavai alátámasztották, amit mindig is sejtettem. Megaláztuk a saját házában, a saját falkája előtt, és most bosszút akar állni, mégpedig a lehető legnyilvánosabban. Hogy az urbatok előtt megőrizze a méltósága látszatát. Ezért nem ölt meg, amikor éjszaka megtámadott. Megengedte – legalábbis ő így gondolta –, hogy eddig a pillanatig életben maradjunk. Furcsa volt, hogy az üzenete nem parancsolta meg, hogy Talbot is harcoljon. Hiszen régi bétája volt a legnagyobb árulója. De talán úgy gondolta, Talbot mindenképpen harcolni fog. Ahogy Daniel is. Gondolataim a barátaim felé fordultak. Fogalmam sem volt, mi játszódhat le a démongyűrű körül, amely engem és Calebet teljesen körülvett. Caleb csettintett egyet az ujjával, mire az akhok és a gelalok megint megrántottak két, ellenkező irányba. Felsikoltottam. Caleb csalódottan fintorgott. − Túl gyenge vagy – mondta, miközben körülöttem körözött. – Elveszed tőlem az egésznek az élvezetét. Túlságosan emberi vagy. Nincs benned elég tűz. Elég hatalom. Hagynod kellene, hogy előjöjjön a farkasod, hadd játsszunk. – Szélesen, gonoszul rám mosolygott. – Akkor aztán tényleg szórakozhatnánk egyet. A farkasom mintha meghallotta volna, hogy megemlítik, szinte megbolondult a fejemben. Semmi mást nem akart, csak megtámadni Calebet. Engedj ki! – ordította. – Fogadj már el! A testem remegett és felnéztem a holdra. Már a fele vörös volt, ereje egyre hatalmasabb lett. Úgy éreztem, mintha egyenesen engem vett volna célba. Megpróbáltam a fülemben lógó holdkövekre koncentrálni, de pulzálásuk most távolinak és e376f
gyengének tűnt a fejemben ordító farkashoz, a holdfogyatkozás farkasához képest. Engedj szabadon! Eszembe jutott, mit mondott Talbot a holdfogyatkozás erejének felhasználásáról. Hátrafeszítettem a fejem, felnéztem a holdra, für- dőztem a sugaraiban. − Ne küzdj ellene! – mondta Caleb. – Látom a szemeden. Te is akarod. Fogadd el a hatalmat! − Majd én mutatok neked hatalmat – mondtam, és az energiát a karjaimba koncentráltam. Behajlítottam, majd egy gyors mozdulattal kinyújtottam őket. Az engem lefogó akhok és gelalok elszálltak a levegőben. A körön kívül értek földet, a vigyázók pedig azonnal elintézték őket a lándzsáikkal. Caleb valamilyen parancsot vakkantott, mire az összes démon rám támadt. Megragadtam az egyik fáklyát, kitéptem a talajból, és egyszerre három démont is leszúrtam vele. A két farkas és a fekete farkas, amelyik eddig ottmaradt, felsikoltott, kifutott a körből, majd eltűnt a kör melletti kukoricásban. Caleb most egyedül volt, démon követői nem vették már körül. Felüvöltött, a földre vetette magát, mintha hisztizni készülne, de rúgni és sikoltozni kezdett, majd egy hatalmas barnásszürke farkassá alakult. Óriás mancsaival belemart a földbe és felállt. Szinte áradt belőle az erő, ahogy lenézett rám. Pofája elnyílt, felmordult. Akkora fogai voltak, mint a hüvelykujjam. Ó, hogy az a rohadt... Caleb felém sújtott az egyik mancsával. Elhajoltam előle, megfogtam egy másik fáklyát, majd, mielőtt megfordulhatott volna, a hátára ugrottam, és a fejére sújtottam. Annyi történt csupán, hogy a bambusznyél szilánkokra tört. A farkas ordított, és felugrott, hogy levessen magáról, majd pördült egyet. A pörgéstől e377f
megláttam a barátaimat, akik sajat harcaikat vívták az óriási farkasokkal. A farkasnak végre sikerült lelöknie magáról, elszálltam a feje fölött, es belezuhantam a kör közepén álló emelvénybe. Éreztem, ahogy a jobb lábam legalább három különböző helyen eltörik, amikor a széléhez csapódott. Aztán kiáltást hallottam, és Jude támadt Calebre. Kezében a pallosomat szorongatta, és Caleb felé sújtott, de ő mancsának egyetlen csapásával félresodorta. Jude jó néhány méternyi repülés után az oldalára zuhant. A barnásszürke farkas az emelvény felé vetette magát. A hátam mögül futó lépések zaját hallottam. Amikor hátrapillantottam, láttam, hogy Daniel rohan az emelvény felé. A farkas a levegőbe emelkedett, éppen akkor, amikor Daniel is elrugaszkodott az emelvény széléről, és a farkasra vetette magát. Pont fölöttem csattantak egymásnak, és Daniel még fönt megsorozta pár ütéssel és rúgással. A farkas átölelte mancsaival Danielt, így együtt zuhantak a földre. A farkas a becsapódástól elengedte Danielt, aki gyorsan elgördült, majd felállt, és az újabb támadásra várva a farkasra nézett. Dühös ordítást hallottam, és megláttam, hogy Talbot belevág egy nagy fekete farkasba az istálló mellett. Aztán kihúzza a pengét, és rohanvást felénk közeledik, miközben csatakiáltást üvöltve lengeti a pengét a feje fölött. A barnásszürke farkas újra Danielre támadt. Daniel felugrott a levegőbe és átfordult – mintha szaltózott volna –, és ahogy megpördült, a farkas fejét a két lába közé kapta, majd a fejénél fogva megforgatta. Amikor elengedte, és földet ért, a csodával határos módon állva maradt, míg a farkas pörögve elszállt. Egyenesen Talbot előtt csapódott a földbe. Talbot belevágta a kardját a farkas mellkasába. e378f
− Ne! – kiáltott Daniel Talbotra. – Caleb az enyém!
A barnásszürke farkas elhengeredett Talbot elől, akinek a kardja mélyen a földbe fúródott. − Caleb ölte meg a szüleimet! – ordította Talbot, és megtörölte a homlokát. – Egész életemben erre a pillanatra vártam! – Elengedte a kard markolatát, és úgy, ahogy volt, puszta kézzel esett neki a farkasnak. Szerettem volna feltápászkodni és felállni az emelvényre, de a lábam nem engedett. Aztán valahonnan Slade és Lisa mellém léptek és felsegítettek. Fogalmam sem volt, honnan kerültek elő. A barnásszürke farkas a fogával elkapta Talbot karját, és ellódította. A bestia felállt, hogy utánaugorjon, de Daniel hatalmas, természetfeletti ugrással rávetette magát, megragadta a vállánál fogva, úgy, hogy a csattogó fogak éppen nem érték el az arcát. Karmai viszont végigszántották a ruháját. Aztán Daniel hatalmas erőfeszítéssel eldobta a farkast, aki jó messze repült, majd háttal nekicsapódott a földnek. Ekkor Talbot felpattant, és még mielőtt a farkas felállhatott volna, átkarolta a nyakát. A bestia vonyított és nyüszített, a mancsaival kaparni kezdett, de nem tudott kitörni Talbot erőteljes szorításából. − Most meghalsz, Caleb – hörögte Talbot a farkas képébe. Megszorította karját a farkas nyaka körül. Nem ez lesz az első alkalom, amikor a szemem előtt töri ki valakinek a nyakát. − Ne! – kiáltott rá Daniel, és megragadta a kardot, amit Talbot a földben hagyott. − Hogy érted, hogy ne? – kérdezte Talbot összeszorított foggal, miközben Daniel egyik lábával rálépett a farkas mellkasára, és a kardot a pofájaba nyomta úgy, hogy a hegye csak pár milliméternyire volt a homlokától. − Változz vissza! – parancsolt rá a farkasra, és a hangjából áradó erőtől megremegett a levegő. – Hol van James? Változz e379f
vissza, és mondd meg! – Lassan visszahúzta a kardot, mintha a farkas fejébe akarná nyomni. – Változz vissza azonnal! A farkas teste megremegett, majd visszaváltozott emberré. Daniel most fél lábával Caleb emberi testét nyomta a földre, és Talbot karja is még a nyakát szorította. − Áruld el, hol a fiú! – követelte Daniel. A hangját lehalkította, nagyon kellett figyelnem, hogy meghalljam, mit mond. A tömeg, amely a robbanás után szétszóródott a földeken, a harc végét várva lassan közelebb araszolt a körhöz. Ryan végre el tudott szakadni a tűztől, ahol eddig gyászolt, és felállt az emelvényre mellém és a többiek mellé. Jude is felénk sántikált, kezével véres oldalát markolta. Caleb felnevetett, de a nevetése fuldokló és erőltetett volt, nem az a mániásán örömteli, mint korábban. − Néhányan a fiaim közül vigyáznak a kölyökre. Az a parancsuk, hogy öljék meg, ha meghalok. Talbot szorosabbra fogta karját Caleb nyaka körül. − Hazudsz! Ez nem volt benne a tervben! − A tervben? – kérdeztem. − Mindig van egy biztonsági tervem – nyögte ki Caleb. – Ha megölsz... akkor meghallod majd... a gyermek halálsikolyait... − A sikolyait – mondtam, és törött lábamon megpróbáltam előrelépni, de megrogyott alattam. Slade elkapta a karomat. – Ha halljuk a sikolyait – suttogtam neki –, az azt jelenti, hogy itt van. Hogy itt van valahol a birtokon! Slade leültetett az emelvényre. − Megkeressük, ne aggódj! – mondta, és intett a többieknek, hogy kövessék. Ryan a kezembe nyomta a puskát. − Vész esetere – mondta. – De már csak két golyó van benne. e380f
Lisa az istálló felé indult, Ryan a ház még mindig lángoló romja felé, míg Slade a kukoricás irányába. Jude lassan, az oldalát fogva a nézők felé. Újra Daniel, Talbot és Caleb felé fordítottam a figyelmemet. − Rosszul látod – mondta Daniel indulatosan, a kardját még mindig Caleb fejének nyomva. – Ha megsérül a fiú, te magad könyörögsz majd, hogy abbahagyhasd a sikoltozást. Most pedig mondd meg, hol van! Caleb gonoszul elmosolyodott. − Azt hiszem, édes fiam, ezt hívják patthelyzetnek. Erősen koncentráltam, hogy telepatikus üzenetet küldjék Danielnek, és elmondjam neki, hogy már keressük Jamest. Nem akartam kiabálni, hátha azzal ötletet adok Calebnek, nem akartam okot adni neki a harcra, vagy ami még rosszabb, arra, hogy James megölésére jelt adjon. Csak pár percig kell Calebet szóval tartanod, üzentem gondolatban Danielnek. Reméltem, hogy érzi, amit üzenek. − Csakhogy én utálom a patthelyzeteket – jelentette ki Talbot, majd olyan erővel feszítette meg a karját, hogy eltörte Caleb nyakát, aztán gyakorlatilag letépte a fejét a testéről. Caleb megrándult, és teste visszaalakult a hatalmas barnásszürke farkassá. Talbot elengedte, és hátrébb lépett, hagyta, hogy a farkas feje természetellenes szögben a földre hulljon. A kezemet a szám elé kaptam, hogy a sikoltásomat visszafojtsam. Egyet azonban így is hallottam, egy kisgyerek szánalmas sikolyait, amelyek valahonnan a kukoricásból jönnek, a kihívó körön kívül. Aztán a kukoricamező lángolni kezdett. Jude a nézők között állt, de most a kiáltások felé fordult. − James! Daniel felkapta a fejét, és Talbotra ordított. − Miért tetted? A kisfiú... most miattad ölték meg! e381f
Talbot még mindig Caleb teste mellett térdelt a szénán. − Sosem mondta volna el. A fiú gyakorlatilag már halott volt. Zokogni kezdtem. Daniel felém pillantott, mintha érezné a fájdalmamat, aztán Talbot felé pördült, és rászegezte a kardot. Éreztem Daniel fájdalmát is az enyém mellett, és hogy nem tudja eldönteni, döfje le vagy sem. Add meg magad vagy meghalsz, gondolta. De mindketten felkaptuk a fejünket, amikor egy kiáltást hallottunk a kukoricásból. − Megtaláltam! – hallottuk Slade hangját. – Megvan James! − Hála istennek. – Ismét eltakartam a számat. Szerettem volna megkönnyebbülést érezni, de még mindig egy égő kukoricafal állt köztem és az öcsém között, és Slade tartotta a kezében. Jude rohanvást indult a kukoricalabirintus bejárata felé. Azt kívántam, bárcsak követhetném. − Reménykedj abban, hogy a fiú életben marad! – kiabálta Daniel Talbotnak. – Most pedig add meg magad! – Egy igazi alfa minden hatalmával fölé magasodott. Talbot visszameredt rá, zihálás hullámzott végig a testén. Aztán megmozdult, hogy egy térdre álljon, és öklét a földre fektette. Amikor pedig már úgy nézett ki, hogy Talbot meghajtja a fejét Daniel előtt, Jamest magához szorítva Slade rohant elő az égő kukoricásból. Kormos, égett ruhája csattogott mögötte, ahogy sietve menekült a tűz elől. − James biztonságban van! – kiáltottam fel. Daniel feléjük fordult. Talbot pedig előrelendült. − Sosem adom meg magam neked! – kiáltotta, és Danielre támadt, s még mielőtt Daniel megmozdulhatott volna, kiütötte a kardot a kezéből. Daniel erre megragadta, és birkózni kezdtek. e382f
− Tényleg azt hitted, hogy behódolok neked? – kérdezte Talbot
harc közben. – Hogy az ölebed leszek? Amikor Caleb bandájában voltam, akkor is én irányítottam mindent. Még azután is, hogy otthagytam. Azt hiszed, hogy Calebnek volt annyi esze, hogy kitervelje a parókia elleni támadást? Hogy megszervezze a mait? Végig én voltam. − Erre nem lennék olyan büszke – mondta Daniel, és belevágott Talbot vállába. – Caleb elbukott. − Mert azt akartam, hogy elbukjon. Mindig is tudtam, hogy meg fogom ölni ebben a körben, aztán megölöm az első kihívót is. Igaz, eredetileg azt hittem, Gabriel lesz az, nem te. De ez így még jobb. Tessék? Talbot egyszerre volt Caleb ellen és ellenünk? Kijátszott bennünket egymás ellen? Amíg ez a pillanat el nem jött? Kellett pár másodperc, hogy mindezt feldolgozzam, de igazából nem lepődtem meg. Mindig is furcsa volt, hogy Talbot Calebnek dolgozik, annak ellenére, hogy tudja, ő ölte meg a szüleit. És valójában amióta tudtam, hogy a Sötét Királyok közé tartozott, nem bíztam meg benne teljesen. Csak az sem hangzott igaznak – és ez még mindig megzavart egy kicsit hogy Talbot végig ellenünk volt. Azt hiszem, valahol legbelül elhittem, hogy szerelmes belém. És, bár semmilyen módon nem viszonoztam az érzéseit, nem tudtam elhinni, hogy mindaz, amit róluk mondott, hazugság volt. Elhittem neki, hogy mindent megtenne, hogy az életem része maradjon, akár még azt is, hogy a segítségével lehessen Daniel az új alfa. Talbot változtatott a harci módszerén, wing chun ütéseket és védéseket alkalmazott Daniel ellen. Ez olyan technika, amely közel tartja az ellenfelet. De Daniel visszaadta a verést, ütött és védett, védett és ütött. Daniel erősebb és nagyobb is volt e383f
Talbotnál, de a wing chun pont a kisebb harcos taktikája, és Talbotnak végül sikerült egy nyitott tenyeres ütést mérni Daniel mellkasára. Csakhogy nem taszította hátra, ahogy számítottam, hanem megragadta Daniel mellén a ruhát, majd dühösen felordított. Arca a vörös hold felé fordult, és láttam, ahogy annak ereje végigsöpör rajta, a kezén, és a kezén keresztül Daniel mellkasán. Daniel szája elnyílt, mintha fel akarna sikoltani fájdalmában, de hang nem jött ki belőle. Karjait mintha az oldalához ragasztották volta, vagy mintha kővé vált volna. Láttam a fájdalmat és a döbbe- netet a szemében, és tudtam, hogy megbénult. Talbot arcára kiült a teljes koncentráció, aztán újra felpillantott a holdra, majd megint nekifeszítette tenyerét Daniel mellkasának. Mi a fenét csinál Talbot? Azt hittem, Daniel kiáltott fel, aztán rájöttem, hogy éreztem a fájdalmát, nem pedig hallottam. Vér öntötte el a vállát, és átitatta aranyszínű talárját. A vér abból a sebből származott, ahol az ezüstgolyó megsebesítette. Újra éreztem magamban Daniel néma sikolyát, és láttam, hogy a frissen gyógyult seb felszakad a csuklóján. Ezt akkor kapta, amikor az ostoros kihívó ütését felfogta, hogy Antont megmentse. Talbot dühtől eltorzult arcára néztem. Ahogy felnézett a vörös holdra, az jutott eszembe, hogyan merítettem én is erőt belőle, hogy Caleb démonjait eltaszítsam magamtól. Aztán a kezére fordult a tekintetem, amelyet Daniel mellkasához nyomott. Daniel teste úgy remegett és reszketett, mintha valami belülről próbálta volna széttépni. − Ez lehetetlen. – Nem kaptam levegőt, és a tüdőm égni kezdett. Feltápászkodtam, bár sikítanom kellett, annyira fájt a törött lábam. De most nem volt idő a gyógyuláson gondolkodni. e384f
Éreztem, hogy Daniel a segítségemet kéri. Meg kell állítanom Talbotot, mégpedig azonnal. – Állj! – ordítottam. – Tudom, mit csinálsz, Talbot! Azonnal hagyd abba! – Azzal ráemeltem a fegyvert, amit Ryan nyomott még a kezembe. Talbot álla megfeszült, de nem engedte el Danielt. Megremegett a testem, ahogy Daniel fájdalmát átéreztem. Talbot arra használta a holdfogyatkozásban rejlő erőt, hogy az összes gyógyító, azaz inkább romboló energiáját Daniel ellen fordítsa, dühét és mérgét Danielbe sugározza. A benne élő farkassal belülről támad rá. És azt állította, hogy azért akarja tudni, hogy engem megmentsen, ha kell. Rólam hazudott érzelmeit arra használta, hogy becsapjon. Daniel arcán véres seb szakadt fel, majd a kezén is egy. Bizonyára olyan sérülések, amelyeket a harc folyamán szerzett, majd gyógyított meg. Tépett ruháján oldalt is vérfolt növekedett, ahol Caleb belekapott a karmával. − Még mindig azt akarod, hogy megadjam magam neked? – kérdezte Talbot Danieltől. – Vagy ássak kicsit mélyebbre? Vajon milyen régi sérülések vannak még ezen a testen? Ha jól emlékszem, egyszer szíven is szúrtak, megpedig egy ezüsttőrrel. Legalábbis azt állítják rólad. − Ne, Talbot! – sikoltottam. – Meg ne próbáld! Ne csináld! − Mi a baj, Grace? Talán nem akarod, hogy átlyukasszam a szeretett Danieled szívét? Pedig az a lyuk lenne, amelyet még te vájtál bele! Felemeltem a puskát. A lézer irányzék vörös pontja fekete ingén táncolt fel-le, amivel elárulta, mennyire remeg a kezem. Még soha senkire nem fogtam fegyvert. − Ebben ezüstgolyók vannak. – Kettő legalább. – És tudom, hogyan kell használni. e385f
Talbot felnevetett. Fura, súlytalan hang volt, tudtam, nem akarja túlságosan elfordítani a figyelmét Danielről. − Talán éppen ez a lényeg, Grace. Talán tényleg azt akarom, hogy lelőj. Vagy legalábbis le akarj lőni. − Ezzel mit akarsz mondani? − Jó vagyok abban, hogy kihozzam az emberekből a farkast. Ezt nem mondta el neked Caleb? Kiforrottabb stílusom van, mint neki. Én a problémák mélyére hatolok – nyomta kezét még erősebben Daniel mellkasának, akinek egyébként mozdulatlan teste ösz- szerándult. − Ne! Kérlek, hagyd abba! Mit akarsz? − Évekig azt hittem, hogy azt akarom, hogy Caleb meghaljon, és bosszút álljak Sirhan falkáján azért, amiért nem védték meg a szüleimet. Gyerekkorom óta ezt akartam, de Caleb most halott, és nemsokára Sirhan falkájának az alfája leszek, ahogy terveztem is. Csakhogy az a probléma, hogy miattad már ennél is többet szeretnék. – Arca megrándult, és mintha megbánás suhant volna át rajta egy pillanatra. – De ha Daniel meghal, talán megkapom azt, amit a legjobban szeretnék. − Szóval végig hazudtál! Már a raktár óta csak hazudtad, hogy az oldalunkon állsz. És, mi van azzal a szöveggel, hogy szeretsz, és hogy megjavítottalak? − Tényleg hatással vagy rám – felelte. – Miattad valóban meg akartam változni. – A szeme sarkából rám nézett. – Amióta elhagytuk a raktárat, csak téged akarlak, Grace. Ketten együtt tökéletesek lennénk. Harcolnánk a démonok ellen. Megmentenénk az éjszakát. Most már csak te vagy, akit szeretnék. Még megjavulni is megpróbáltam miattad. De te nem hagytad, hogy megváltozzam. Nem bocsátottál meg. Elszorult a torkom, mert tudtam, hogy Talbotnak igaza van. Igazából sosem bocsátottam meg neki. Ő nem kapott tőlem másik e386f
esélyt, mint Jude és az elveszett fiúk. Én hoztam ezt az egészet a saját fejünkre. − És mi van, ha most megbocsátok? – kérdeztem csikorgó fogakkal. – Elengeded Danielt, és én adok neked még egy esélyt... − Már túl késő – rázta meg a fejét Talbot. – Elárultad, hogy te mindig Danielt választanád – folytatta. – Rávettél, hogy akarjalak, aztán megtagadtad magad tőlem. − Akkor fordultál ellenünk? – kérdeztem. – Te mondtad a Sötét Királyoknak, hogy itt leszünk a partin, hogy aztán a segítségünkre siethess, nem? Hogy visszanyerd a bizalmunkat. Aztán meg figyelmeztetted az SK-kat, hogy kicsit meg akarjuk nyújtani Sirhan életét. Miattad, és nem Jude miatt támadták meg a parókiát. − Nem volt nehéz – mondta. – Caleb sosem jött rá, hogy játszom vele. Csak annyit kellett tennem, hogy megkeressem az egyik akhját, és hagyjam, hogy kiolvassa a gondolataimat. Vagy legalábbis azokat a gondolatokat, amelyeket meg akartam osztani vele. Én adtam át neki a parókia támadásának tervét, hogy Sirhant megöljék. A holdfogyatkozas erejét nem akartam elvesztegetni, ezért rávettem az SK-kat, hogy Sirhan halálával hozzák előrébb a szertartást. Calebnek fogalma sem volt arról, hogy meg akarom ölni, ha ma este idejön. − És James? Az is a terved része volt? – Megigazítottam a puskát a kezemben úgy, hogy a lézerpötty most egyenesen a mellkasán legyen. − Nem, az Calebé volt. Magától rabolta el a kicsit. − De, ha te nem hívod oda őket éjszakára, akkor nem tette volna. James majdnem meghalt Talbot miatt. A Calebbel folytatott küzdelem óta képes voltam visszatartani a fejemben lakó farkast, e387f
de a hangja most úgy visszhangzott, mintha egy üres folyosón kiabálna. És most megöli Danielt, ha nem állítod meg! − Én úgy látom – mondta Talbot –, hogy vagy leereszted a puskát, és hagyod, hogy megöljem Danielt. Vagy eldöntöd, hogy megölsz, és vérfarkas lesz belőled is, mint belőlünk. Nem lesz több Isteni Ajándék-féle szarság. − És akkor, mi lenne? Azt hiszed, ha Daniel nem élne, hirtelen beléd szeretnék? Vagy ha átalakulok farkassá, jobban tetszel majd? Mert akkor már én is gonosz leszek, és egy hozzád hasonló gonoszra lesz szükségem? Tényleg azt hiszed, hogy ez így működik? − Megéri megpróbálni – felelte Talbot. – Nincs veszítenivalóm. Szerintem még azelőtt farkassá válsz, mielőtt a ravaszt meg-húznád. Sokszor láttam, hogy működik. Caleb mindig megpróbálta siettetni az egészet, de én ismerem az áldozataimat. Tudom, hogy vegyem rá őket a megadásra. – Talbot ismét Daniel mellkasához nyomta a kezét, és újabb adag negatív energiát koncentrált belé. Éreztem Daniel fájdalmát és tehetetlenségét, ahogy az erő megbénítja, és képtelen Talbotot megállítani. Talbot keze alól vér ütött át a ruháján. Miközben probáltam a farkas üvöltözését elhallgattatni, a puska megremegett a kezemben. A farkas azt akarta, hogy engedjem szabadon, hogy a fogaimat Talbotba mélyesszem. Hogy tépjem fel a torkát mindazért, amit tett. Mindazért, amit Daniellel tesz... Talbotnak igaza volt. Túl jól ismert. Pontosan tudta, mi játszódik le bennem. Tisztában volt vele, mi az, ami átlök a túloldalra. Kényszerít rá, hogy megadjam magam a fejemben lévő farkasnak. Én magam mondtam neki. Mindig Danielt fogom választani. e388f
− Na, hogy döntesz? – kérdezte Talbot. – Ha elengedsz, én
biztosan megölöm. Felemeltem a puskát, és úgy céloztam, hogy a lézerpötty pont Talbot szíve fölött álljon. − Meghoztam a döntést. Talbot még csak nem is pislantott. − Tudod, hogy csak annyi kell, hogy akarj ölni, máris elveszíted magad. − Tudom – feleltem, és meghúztam a ravaszt. Az ezüstgolyó kirobbant a tárból Nem bánok semmit... gondoltam, ahogy a golyó Talbot vállába csapódott. Talbot felsikoltott, elengedte Danielt, és hátratántorodott. Az égő sebre tapasztotta a kezét, miközben szemében döbbenet és harag váltakozott. − Csakhogy az a helyzet – mondtam Talbotnak –, hogy nem akarlak megölni. Csak megállítani. Ezek a golyók a céltól balra csapódnak be. – Másodszor is meghúztam a ravaszt, és előttem az egyik térdét. A kemény földre esett, üvöltött és remegett fájdalmában. Ledobtam a puskát, majd négykézláb Danielhez másztam, mivel nem tudtam ráállni a törött lábamra. De akkor már Jude is ott volt, magához emelt, és odavitt, ahol Daniel feküdt a szénán. Letett, majd ketten együtt ülő helyzetbe támasztottuk Danielt. Az arcán lévő sebből vér szivárgott. De ennél sokkal jobban aggasztott az ingen levő verfolt. Feltoltam, és csodálkozva láttam, hogy csupán az újra kinyílt vállsebből folyt oda a vér. Mellkasán semmilyen seb nem volt. − Semmi baj – mondta Daniel a fogát csikorogva. – A szívemet nem tudta megsebezni. − Miért? − Mert ez a szív soha nem sebesült még meg. e389f
Bólintottam, mert értettem. − Ezt hogy érted? – kérdezte Jude. – Lemaradtam valamiről? – Amikor tavaly leszúrtam Danielt, ő urbat volt két szívvel, az egyik a másik fölött. De amikor megöltem a démont, Daniel gyakorlatilag újjászületett. Tökéletesen. Ez a szív, ez az egyedülálló szív soha nem sebesült meg. Nem volt rajta újra feltéphető seb. Daniel mellé ültem, majd kisegítettem a talárjából, hogy alaposabban megnézzem a vállát. − Vizet – mondta Daniel. – Teljesen kiszáradt a torkom. − Hozom – állt fel Jude, hogy hozzon neki inni. − Köszönöm, testvér – mondta Daniel, és mielőtt Jude ellépett volna, kezet fogott vele. − Szívesen... testvér – szorította vissza Jude Daniel kezét, majd megfordult, és indulni akart. – Akkor a szíve megérdemli, hogy megsebesüljön – hallottam egyszerre Talbot hangját. Arrafelé néztem, ahol az előbb még a porban hentergett. Közben két lépésnyit jobbra mozdult. Kezét hátravonta, és már repült is az ezüsthegyű lándzsa Daniel mellkasa felé. A kezem beleakadt Daniel ruhájába, nem tudtam elég gyorsan mozogni. Aztán Jude felkiáltott, és Daniel elé vetette magát. Kiáltása sikoltássá változott, ahogy a lándzsa az ő mellét tépte át, majd kijött a hátán. Az oldalára esett, egyik keze kinyújtva, a másikkal a dárda nyelét fogta. Kiszabadítottam a kezem, elengedtem Danielt, és Jude-hoz kúsztam. Amikor felnéztem, láttam, hogy Talbot sántikálva, botladozva menekül az égő kukoricaföld felé. A vigyázók elengedték, tartották magukat a szertartás szabályaihoz, hiszen gyakorlatilag még mindig nem ért véget, de mielőtt újra a bátyám e390f
felé néztem volna, mintha egy zöld ruha villant volna Talbot mögött. − Jude! – fordultam minden figyelmemmel a bátyám felé. Könyörögve nézett rám, majd gyengén megragadta a lándzsa nyelét. A vér, amely a mellkasából ömlött, a legrosszabb félelmemet támasztotta alá, legalább az egyik szívét átdöfte a fegyver. Mégpedig ezüsthegyű lándzsa. Egyike azoknak a fegyvereknek, amelyek képesek megölni egy urbatot. − Jude, ne! Megelőzött. A lándzsa elé vetette magát. Megmentette Daniel életét. − Gracie – mondta. – Kérlek... – Megpróbálta kezét a kezemre tenni. A következő szavakat csak némán tudta kimondani, és szemével folyamatosan könyörgött. Megráztam a fejem, majd magamhoz öleltem. Feje hátracsuklott, szeme fennakadt. Kitapintottam a nyakán az ütőeret. Még csak eszméletlen volt, nem halott. Még nem. De a pulzusát már alig éreztem. − Ne! Tarts ki, Jude! Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. – Danielhez fordultam, aki közben térdre küzdötte magát. − Megígértem neki. Megígértem, hogy minden rendben lesz. Tennünk kell valamit. Meg kell gyógyítanunk. Eltörtem a lándzsa nyelét, majd a hegyet kitéptem a hátából. Utána a határa fektettem, és kezem a mellkasán lévő sebre nyomtam. Vér tört elő az ujjaim közül, miközben megpróbáltam az összes pozitív energiámat belésugározni. − Segíts! – mondtam Danielnek. – Segíts! Egyedül nem tudom! − Gracie, nem lehet – mondta Daniel, és elhúzta a kezem. – Az ezüstöt nem tudod meggyógyítani. e391f
− De legalább próbáljuk meg! – kiabáltam rá és nem hagytam,
hogy elhúzza véres kezemet Jude mellkasáról. – Segíts már, a fenébe is! Megígértük, hogy segítünk neki! Daniel elengedte a karomat, és a kezét a kezemre fektette. Könnyek folytak az arcomon, de teljes erőmmel koncentrálni próbáltam. Felidéztem minden egyes csodálatos pillanatot, amelyet vele eltöltöttünk. Amikor ewokvárat építettünk a nappaliban, amikor fát másztunk, vagy Kramer nagyapa tava mellett ücsörögtünk és pecáztunk. Erő áradt ki a kezemből, de nem volt elég. Másik emléket választottam, azt, amikor Daniel és én öleljük Jude-ot a parókián, a cellájában. Ahogy akkor éreztem magam, amikor Jude a segítségünket kérte. Ahogy akkor éreztem magam, amikor megtudtam, hogy végre hazajön. Erő áradt az ujjaimból, át a mellkasába. Olyan erővel tört ki a kezemből, hogy hátravetett. De amikor felültem, és Jude-ra néztem, még mindig ott volt a hatalmas, tátongó seb a mellkasán. − Nem elég – mondta Daniel. – Nem tudod meggyógyítani az ezüstöt. Nem tudod megmenteni. Jude kinyitotta a szemét, és pár ujját felém nyújtotta, de a karját már nem tudta felemelni. Ujjaimmal megsimogattam az arcán. − Hallasz engem? Át tudsz alakulni farkassá? Jude megpróbált beszelni, de szó nem jött ki. Végül halványan bólintott. − Akkor ez marad – mondtam Danielnek. Jude teste remegni és reszketni kezdett, majd megpróbált átalakulni. Kezemet a mellkasára fektettem. − Minden rendben lesz – mondtam, és belésugároztam az erőmet, hogy legyen elég ereje átváltozni.
e392f
Jude felsóhajtott, és az átváltozás befejeződött. Most már egy szürke farkas feküdt a tenyerem alatt. A tátongó seb összevérezte a bundáját. − Hunyd le a szemed! – mondtam neki. A farkas ibolyakék szemei lecsukódtak. Felemeltem a törött lándzsát, és megszorítottam a nyelet. Olyan sok energiát átadtam az előbb, hogy Jude-ot meggyógyítsam, hogy alig tudtam a kezem felemelni. Daniel megfogta a kezem, így most közösen emeltük a lándzsát. − Együtt – mondta. Ketten emeltük fel a törött hegyet, majd sújtottunk le vele a farkas testében tátongó nyílásba. A test megrendült, aztán nem mozgott többé. − Szeretlek – mondtam Jude-nak, és kihúztam a lándzsát. Átöleltem a farkast, és a szívdobbanásaimat kezdtem számolni. Harmincig jutottam. Akkor a farkas eloszlott, és ismét a testvérem teste feküdt a karomban. Végül, ez volt az én szörnyű ajándékom, az én gyilkos szeretetem. Hogy meggyógyítsam Jude-ot, meg kellett ölnöm. Vannak, akiket meg tudok gyógyítani, vannak, akiket fel tudok támasztani, de másoknak – amilyen Jude is – az egyedüli ajándékom a halál. És azáltal, hogy neki adom, megmentem a lelkét. Most már tényleg minden rendben lesz. Addig tartottam Jude-ot, amíg már biztos voltam benne, hogy nem tér többe magához. Aztán kisimítottam a homlokából a haját, és megcsókoltam a bal szemöldöke fölötti kis sebhelyet. Utána a fejét a földre fektettem. Daniel kinyújtotta a kezét, mintha tudná, mire van szükségem. Segített felállni, majd egymásra támaszkodtunk. Mindketten sebesültek voltunk, mégis egészek. e393f
Együtt néztünk a kör határán kívülről minket bámuló tömegre. Barátaink visszanéztek ránk: az elveszett fiúk, Brent kivételével, Lisa James babával, mellette Jarem. Gabriel és a többi vén. Az Etlu körvigyázók. Barátaink mögött pedig a többi néző, tanúk, akik végignézték életem legnehezebb pillanatait. Aztán valaki háromszor hangosan a földhöz ütötte a lándzsáját, mire az Etlu klán minden tagja fél térdre ereszkedett, és egyik öklét a földön nyugtatva meghajoltak előttünk. Néhányan a nézők közül is követték példájukat. Danielre néztem. Megszorította a kezem, és megválaszolta a kérdést, amit nem tettem fel hangosan. − Igen – mondta. – Tényleg vége. És mi maradtunk utoljára.
e394f
Harmincnyolcadik fejezeT
HÁROM NAPPAL KÉSŐBB A hátsó verandán ültem, a hintaágyon, és a narancssárga ég hátteréből kiemelkedő diófát néztem, amelynek ágai között annyit mászkáltunk Jude-dal és Daniellel. Beszívtam a kora esti levegőt. Hideg volt, sőt, jegesnek érezte a tüdőm, de a fájdalom, amelyet a lélegzetvétel okozott, fel is frissített. Mintha most először ébrednék fel három nap óta. Hogy mi történt pontosan abban a sok-sok órában, amely a szertartás vége óta lefolyt, nem tudom. Kimerült voltam, bár küzdöttem a fáradtság ellen, amely teljesen maga alá gyűrte testemet, miután erőm oly’ nagy részét Jude meggyógyítására adtam át. De nem volt idő pihenésre. Túl sok dolgot kellett még tenni, túl sok döntést kellett hozni, és túl sokan vártak Danieltől és tőlem, hogy tegyük, amit tennünk kell. A vének úgy akarták elbúcsúztatni Jude-ot, mint egy harcost, el akarták égetni a testét az öt vigyázóéval együtt, akiket a Sötét Királyok a szertartás alatt öltek meg. Nem engedtem, mert tudtam, hogy anya rendes temetést szeretne. Ami azt jelentette, hogy valamilyen módon magyarázatot kellett adnunk a halálára, mégpedig olyat, amit nemcsak a város, de a seriff is elhisz. Végül Danielnek jutott eszébe a megoldás. Jude holttestén volt egy hatalmas seb, ahol Caleb karma feltépte. e395f
− Jude is farkastamadás áldozata lett – mondta Daniel. –
Elmentünk farkasra vadászni, meg akartuk szerezni a tízezer dolláros fejpénzt. Csakhogy a farkas megtámadott minket, Jude próbálta megmenteni az életemet, és birokra kelt a farkassal, és halálosan megsebesült a saját fegyverétől. Aztán elvisszük Jude és a legkisebb farkas holttestét bizonyítéknak. És mindenki tudni fogja, hogy úgy halt meg, hogy az életemet védte. Ezt mindenkinek tudnia kell. A seriff elhitte a történetet. A polgármester a város hősének kiáltotta ki Jude-ot, aki megmentett minket a szörnyű farkastól, és a család megkapta a fejpénzt. Apa azonnal odaajándékozta Jude nevében a hajléktalanotthonnak. És mivel Jude ekkora áldozatot hozott, az egész város eljött a temetésére. Itt újra el kellett mondanom mindenkinek – szomszédoknak, egyháztagoknak, vérfarkasoknak –, aki eljött, hogy tiszteletét tegye, hogyan halt meg Jude. Ma kellene ünnepelnünk Jude tizenkilencedik szülinapját, ehelyett virrasztunk. Miatta. Csak néhány pillanatra menekültem ki. Annyiszor elmondtam a hazugságot, hogy kezdtem elhinni magam is. Ám nem akarom elfelejteni az igazat. Szükségem volt az igazság fájdalmára, amely összekeveredett a jeges légvétel szúrásával, és végre élőnek és ébernek éreztem magam. Amilyen Jude nem lehetett többé. Egy részem remélte, hogy feltámad majd, ahogy Daniel is feltámadt, miután tavaly meggyógyítottam. De mélyen, legbelül tudtam, hogy nem fog. Jude-ot megölni nem úgy volt áldozat, ahogy Daniel esetében, mert amikor Jude szívébe szúrtam a lándzsát, tudtam, hogy nem áldozhatom fel helyette a lelkemet. Annyit tehettem, hogy megszabadítottam a lelkét, de ez nem volt elég ahhoz, hogy az életét is megőrizzem. e396f
És talán jobb is volt így. Vagy legalábbis Jude inkább ezt akarta. Azok a szavak, amiket azelőtt mondott, hogy megpróbáltam meggyógyítani – amelyek annyira gyengék voltak, hogy szinte el sem hangzottak valójában –, még mindig ott visszhangzottak a fejemben. − Engedj el – suttogta, miközben könyörgött a tekintetével. – Engedj el. Úgy könnyebb... Jude nem tudott jövőt elképzelni magának. Talán a mártírhalál – hogy feláldozza magát Danielért – volt a legkönnyebb kiút, amit maga előtt látott. Megráztam a fejem. Jude hősként halt meg, a világra ennyi tartozik. Az utolsó szavait pedig megőrzőm magamnak. Senki másnak nem kell soha megtudnia. Hallottam, hogy a fa verandalépcsők megnyikordulnak, és rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Amikor felnéztem, láttam, hogy valaki fekete gyászruhában és rózsaszín harisnyában áll előttem. A lány kicsi, de szépen becsomagolt dobozt tartott a kezében. Pislogtam párat, hirtelen nem voltam biztos abban, hogy ébren vagyok. − Szia – mondta Katie Summers. − Szia – köszöntem vissza. − Tudom, hogy nem ismertem a bátyádat, de szerettem volna bejönni, és elmondani, hogy őszintén sajnálom. Bólintottam. − Kösz. – Megtöröltem a szemem sarkába gyűlő könnyeket. − Hallottam, mit tett Danielért... – kezdett bele. − Ja. Farkastámadás. – Felsóhajtottam. Katie is bizonyára magátol a „szemtanútól” szeretné hallgatni a hamis sztorit, ahogy a többiek. Katie megrázta a fejét. e397f
− Nem. Tudom, hogy mi történt valójában. Szóval, ne aggódj,
nekem nem kell hazudnod. Csodálkozva néztem rá. − Slade elmondta. Arról is tudok, amit azon a szörnyű bulin értem tettél. Félek, hogy Slade és Brent nem voltak igazán meggyőzőek, amikor azzal próbáltak beetetni, hogy bedrogoztam. – Kicsit elmosolyodott. – Szóval köszi, tudod, hogy megmentetted az életemet. Igazán menő csaj vagy. Felnevettem. Rózsaszín körmével megkocogtatta a csomagot, amit hozott. Láttam a csomagolópapíron, hogy ezt is kézzel készítette, és eszembe jutott az az ajándék, amit a múlt héten Danielnek küldött. Az, ami még mindig odafent volt, a hátizsákomba gyömöszölve. Most tényleg a fiúmnak hozott egy újabb ajándékot a saját bátyám temetésén? − Ööö... Ezt Slade-nek hoztam – mondta a dobozra mutatva. Ekkor jöttem rá, hogy a papíron lévő rajzoknak ugyanaz a mintája, mint Slade tetkóinak. – Egy stopperóra. − Stopperóra? Slade-nek? Kissé elpirult. − Neked nem mondta, hogy újra megpróbálja a tűzoltóságot? Megráztam a fejem. Nem mondta, mégsem csodálkoztam rajta. Mióta James babát kihozta a tűzből, Slade-et mintha kicserélték volna. Mintha megint megtalálta volna az élete értelmét. − Úgy gondoltam, ez segíthet neki a gyakorlásban – mondta. − Tudod, nehogy túl gyorsan hajtsa végre a feladatokat, ha érted, mire gondolok. Elmosolyodtam, és bólintottam. e398f
− Nem tudod, hol lehet? – kérdezte, és az arca olyan rózsaszín
lett, mint a harisnyaja. Slade nyilvánvalóan mély benyomást tett rá, amikor az akh buliból hazavitte. − Szerintem a garázsban. Az Aston Martint javítja. − A Rapide-ot? – Elkerekedett a szeme. – Tudod, mennyire imádom a régi kocsikat? Muszáj beülnöm. − Csak nyugodtan – mondtam, és beljebb invitáltam, hogy csatlakozzon a város többi lakójához. A szívem kicsivel könnyebb lett, hogy Slade végre megtalálta a párját. Még egy ilyen szomorú napon is kell, hogy az emberek boldogságra találjanak. Vajon Slade eljön velünk, amikor Daniel és én csatlakozunk az Etlu klánhoz, vagy itt marad inkább? Egy perccel később Daniel jött ki az ajtón, majd mellém ült a hintaágyra. − Hoztam ennivalót. – Egy papírtányért nyomott a kezembe, amelyen áttetszőre sütött sonka, sajtos sült krumpli és kukoricapehely magaslott. Anya ezt az ételt csak temetési krumplinak hívta, és a neve most nagyon is aktuálisan hangzott. − Köszi – mondtam, miközben Daniel átkarolta a vállam. Egy darabig csöndben ültünk. Én az ételt piszkáltam, míg Daniel a lábaival lengette a hintaágyat. Az ágy láncának nyikorgásán túl belehallgattam a házban tartózkodók morajába. Bármennyire is jó volt ez a pár perc, amit külön töltöttem, nem tudtam, hogyan bírom majd, amikor pár rövid nap múlva el kell búcsúznom tőlük. Vasárnap óta folyamatosan ment a vita a szüleim és a vének között, hogy mikor és hogyan költözzünk át Daniellel a pennsylvaniai hegyekbe, hogy a falkánk vezetését átvegyük. A legtöbb vén legszívesebben azonnal elvitt volna minket, de apa legalább karácsonyig itt akart tartani bennünket. Anya meg e399f
egyenesen oda nyilatkozott, hogy a falkának várnia kéne, amíg a főiskolát befejezzük, csak utána vihetnek el. Láttam rajta, hogy nem akarja ennyire korán még egy gyermekét elveszíteni. Nekem sem akaródzott elmenni. Nem akartam itt hagyni a családomat, a városomat, vagy amit a jövőmnek elképzeltem. Hogyan segíthetnék úgy a világnak, hogy egy hegyekben elzártan élő csoport tagja vagyok? De mi mást tehetnék? Daniel és én nyertük el annak a felelősségét, hogy a falkáról gondoskodjunk, most nem várhatjuk el, hogy több mint harminc fő a következő éveket a parókia közösségi termének padlóján éjszakázva vészelje át. Nevetés szűrődött ki a házból. Bellamy, Gabriel, Jack Headrick és Mr. Day hangjai vegyült egybe. Amikor utoljára láttam őket, a desszertes asztalnál sztoriztak egymásnak. Katie és Slade meg bizonyára a garázsban van. Ryan meg Zach pedig a hokiról tárgyalt néhány sulimbeli fiúval. Néztem, ahogy Jarem és Lisa kijönnek a hátsó kertbe. Egymáshoz közel lépkedtek, és bár a kezük nem ért össze, nagyon közel volt egymáshoz. Ekkor jött az ötlet, úgy született meg bennem, mint a festmény, még mielőtt az ecset a vászonhoz érhetne. Felálltam a hintaágyból, és próbáltam nem túl nagy súlyt helyezni a gyógyulófélben lévő lábamra, majd odaszóltam Lisának és Jaremnek, akik most a beálló mellett álltak: – Szerintetek mit szólna a falka a végleges letelepedéshez? Lisa, Jarem és Daniel rám bámultak. − Hogy gondolod? – kérdezte Lisa, miközben Jaremmel a veranda felé indultak. − Nekünk, azaz a falkának van a város mellett egy huszonöt hektáros birtokunk. Mit gondolsz, a többiek beleegyeznének, hogy ide költözzenek? Hogy valami újba kezdjenek velünk? A e400f
birtokra bármilyen házat felhúzhatunk. És elég kívül esik a várostól ahhoz, hogy elvonulhassunk, de elég közel ahhoz, hogy nagyjából átlagos... − ...életet élhessünk? – kérdezte Daniel elmosolyodva. − Már amilyet két kamasz alfa és egy vérfarkasfalka élni képes – mosolyogtam vissza rá. – De szerintem a többiekre is ráférne. Olyan régóta élnek mindentől elszigetelten, hogy elfelejtik, menynyi jót adhatnának ennek a világnak. Tutira jót tenne nekik, ha elkezdenének egy kicsit élni – mondtam ezúttal Jaremnek, akin láttam, hogy kételkedik. – Természetesen megszavaznánk a kérdést. Hiszen az ő életükről van szó. Lisa felugrott a verandára, és megölelt. − Én személy szerint a változásra szavazok. Ja, meg a kábeltévére. – Jaremre nézett. – Meg egy mozira. Már évek óta nem voltam randevún, tudod? − Randevú? – Jarem úgy mondta ki a szót, mintha nem is tudná, mit jelent. − Majd meglátod – mondta Lisa. – Tetszeni fog. − Költözzön át a csapat a farmra? – kérdezte váratlanul Gabriel. A nyitott ajtóban állt, onnan nézett minket. – Jó ötlet. Megkedveltem Rose Crestet. Azt hiszem, szívesen lennék apád segédlelkésze, ha beleegyezik. Ami meg a falka többi tagját illeti, szerintem bárhová követnek titeket. Daniel elismeréssel szorította meg a kezemet. Egy darabig még az elintézendőkről tárgyaltunk, aztán visszamentem a házba, hogy megkeressem Aprilt. Az étkezőben ült egyedül, előtte egy csomó kép Jude-ról, amit anya tett ki az asztalra. Láttam rajta: fájt neki, hogy nem búcsúzhatott el tőle, de reméltem, ha megtudja, hogy legalább tőlünk nem kell elbúcsúznia, javít a hangulatán. e401f
− Majd ha készen állsz rá, szívesen látnék még egy-két
ruhatervet – ültem le mellé, majd megfogtam a kezét. – Úgy néz ki, maradunk még egy ideig, ezért szükségem lesz saját Alfredra. Bólintott. Egy perccel később suttogva kérdezte: − Szerinted megtaláljuk Talbotot? Meg tudjuk állítani, mielőtt bántana valakit, ahogy Jude-ot bántotta? – megtörölte a szemét. – Hallunk még felőle? − Igen. – Ha volt valami, amiben teljesen biztos voltam Daniel szerelmén kívül, az az, hogy Nathan Talbot meg fogja próbálni, hogy az életem része maradhasson... Ez a meggyőződésem még aznap éjjel megerősítést nyert. Nem sokkal azután, hogy ágyba bújtam, hallottam, hogy SMS-em érkezett. Tudtam, hogy Talbottól jött, bár nem írta ki a számot. De a szövege elárulta: „Még mindig szuperhős akarsz lenni, Grace? Ha igen, hát minden hősnek van egy ellenfele. Én leszek a tiéd. ”
e402f
Harminckilencedik fejezeT
MÁSFÉL HÉTTEL KÉSŐBB Az SMS után nem hallottam Talbot felől, de tudtam, hogy csak idő kérdése, és valamivel felhívja magára a figyelmemet. Közben pedig volt elég dolgom, amivel lekössem magam: előkészületeket kellett tenni a farm lakhatóvá tételére, átköltöztetni a teljes falkát a holmijukkal együtt jó pár állam messzeségből, és persze ott volt még az iskola is. Mind Danielnek, mind nekem sok volt a bepótolandóm, ha időben akartunk érettségizni. De bár sok minden lefoglalta a gondolataimat, mégsem tudtam elhinni, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy néhány héttel ezelőtt voltam postán is. Legalábbis addig, amíg egy szombat délután össze nem futottam Mr. Barlow-val a Day’s Marketben. Odajött, míg arra vártam, hogy Stacey összeadogassa a kocsim tartalmát, elég szendvicsfélét és sült krumplit ahhoz, hogy egy harminc pasiból álló falkát és régen látott fiaimat jóllakassam, akik egész délután a faház vázát tákolták össze, és minden bizonnyal farkaséhesek. Barlow nagyot nézett, amikor meglátta a bevásárlókocsimat, de nem kérdezett rá. Egy összehajtott papírt vett elő a hátizsákjából. − Persze ez még nem végleges – mondta, aztán rám kacsintott. – De gondolom, azonnal tudni szeretnéd. e403f
HARMINC PERCCEL KÉSŐBB Nem volt könnyű elmenni a hely mellett, ahol Jude meghalt, de tudtam, hogy idővel hozzá fogok szokni. A ház – az első épület, amelyet Daniel az új otthonunkból megtervezett – gyorsan készült. Szerettünk volna még az első hó előtt elkészülni, amely az időjósok szerint már hálaadásra eléri Rose Crestet. Az ebédhez való alapanyagokat leadtam Zachnek, aki anya irányítása alatt rájött, hogy jó érzéke van a szakácsművészethez, és az istállóhoz mentem, mert tudtam, hogy Danielt ott találom valamelyik terve fölött merengve. Olyan gyorsan összeállította a ház szerkezeti rajzát, hogy arra gondoltam, talán a formatervezés mellett felvehetne valami építészeti képzést is a Trentonon. Amikor Daniel meglátott, letette a ceruzát, és felderült az arca. Rámosolyogtam, és reméltem, sosem jön el az a nap, amikor már nem fog így mosolyogni rám. Aztán megkértem, hogy jöjjön velem, és kéz a kézben kisétáltunk ahhoz az öreg fához, amelyet a birtok egyik hátsó mezején találtunk: egy diófa volt az, még a családi diófánál is nagyobb és öregebb. Mostanában már úgy gondoltunk rá, hogy a „mi fánk”. − Van a számodra valamim – mondtam, és a kezébe nyomtam a Barlow-tól kapott papírt. Daniel elvette, és hangosan olvasni kezdte. − Kedves Jack, csak tudatni szerettem volna veled, hogy a felvételi bizottságot lenyűgözték a jelentkezőid, különösen Daniel Kalbi. Bár az esszéi kissé kidolgozatlanok voltak, a portfoliója mindenkit kiütött. Még sosem láttunk ekkora tehetséget, ilyen nyilvánvaló szenvedélyt a formatervezésre egy jelentkezőnél sem. Bár a hivatalos felvételi értesítéseket majd csak jövőre küldjük ki, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Amelia Trenton Művészeti Intézet örömmel fogadja majd Mr. Kalbit... e404f
Daniel hangja elhalt, aztán rám nézett. Zavarodottsággal vegyes döbbenet ült ki a szemébe. − Nem értem – mondta. – Hiszen nem is küldtem be a jelentkezésemet. Annyi minden történt... Nem is jutott eszembe. Aztán meg nem említettem, mert azt hittem, hogy fölösleges... − Én küldtem be helyetted. Amikor még farkas voltál. Azt akartam, hogy legyen valami jövőd, amihez visszajöhetsz... csak később elfeledkeztem róla. − Te tetted? – Magához húzott, és megölelt. – És te? – kérdezte. – Biztos vagyok benne, hogy te vagy a másik jelentkező, akiről a levélben szó van. Fogadjunk, hogy te is bekerülsz... − Nem – ráztam meg a fejem. – Csak egy jelentkezési elkészítésére volt időm, és a tiedet választottam. Akkor azt hittem, hogy majd később... de tudod, annyi minden történt... – Vállat vontam. − Te feláldoztad a saját jelentkezésedet, csak hogy én mehessek? – Lenézett a levélre. – De hát ez így nem jó. Talán írhatnánk ezeknek a felvételiztetőknek, hogy fogadjanak el egy elkésett jelentkezést is. Újra megráztam a fejem. − Nem kell. De tényleg. Tudom, hogy nem a Trentonon a helyem. Azt hiszem, csak azért akartam annyira, mert te is akartad. De sehogy sem bírtam rávenni magam, hogy kitöltsem a lapot, miután olvastam azt az esszékérdést. Tudod, ami azt kérdezte, hogyan akarom a tehetségemet arra használni, hogy a világ jobb hely legyen. Akkor jöttem rá, hogy nekem egész más hivatásom van. − Ezt hogy érted? − Szeretem a művészétet, tényleg, és nyilvánvaló, hogy mindig az életem része lesz. De én nem élek úgy benne, ahogy te. Nekem e405f
nem menne, hogy jobbá tegyem a világot általa, ahogy te. Viszont ott van az a sok beteg és sérült ember. Nem tudok nem gondolni rájuk. Hogy hogyan tudnék segíteni nekik. Azt hiszem, ezt akarom csinálni az életemmel, majd suli után. Arra használni a gyógyító képességeimet, hogy az embereken segítsek. Talán szociális munkás leszek, talán nővér... – Majdnem felnevettem, mert eszembe jutott, hogy anya mindig is szerette volna, ha én is nővér lennék, mint ő. Én meg már a gondolatot is utáltam. – Úgy kiválaszthatnám, kinek tudnék rendszeresen segíteni. Megismerhetném őket, és akkor meg tudnám gyógyítani őket. − És akkor nem lennél bűnüldöző szuperhős? – vigyorgott rám Daniel gonoszkásan. – Tudod, ahhoz is van ám tehetséged. Elvigyorodtam. − És ki mondja, hogy nem lehetek mindkettő? Nappal gyógyítanék, éjszaka démonokat kergetnék. − Plusz egy egész falka megtért vérfarkast istápolnál. Úgy hallom, elég elfoglalt leszel. − Mindketten elfoglaltak leszünk. Neked még a Trenton is ott lesz. Daniel megkocogtatta a fejét a levéllel. − Nem túl nagy hülyeség ez? – kérdezte. – Azok után, ami történt? A felelősség mellett, ami most ránk nehezedik, tényleg gondolhatok még egyáltalán a Trentonra? Hallottam hangjában a reményt és a fájdalmat. − Trenton alig pár órányi út innen. Majd kitalálunk valamit, hogy menjen. Lehetsz egyszerre alfa, és lehet mellette olyan átlagos, normális életed, amilyet mindig is szerettél volna. Legalábbis annyira normális, amennyire a mi helyzetünkben lehet-séges. És ott leszünk, hogy segítsünk egymásnak. Te vezető leszel és művész, én meg démonvadász és gyógyító. e406f
Daniel bólintott. Lassan összehajtotta a levelet, és a kabátja zsebébe vágta. Amikor újra kihúzta a kezét, volt valami az öklében. − Van valamim a számodra. Várni akartam vele, de azt hiszem, nem várok tovább – mondta. – Először azonban meg kell tenned valamit nekem. – Mit? − Be kell csuknod a szemedet. – Még bólintott is, hogy tegyek így. Becsuktam a szemem. − Jó, és most? − Azt akarom, hogy amilyen erősen csak tudod, próbáld meg elfelejteni, amikor Caleb börtönében megkértem a kezed. − Tessék? De miért felejteném el? Kinyitottam a szemem, hogy szemtől szembe is tiltakozzam a kérés ellen, de akkor már Daniel előttem térdelt a diófa ágai alatt. − Mit csinálsz? − Azt akarom, hogy felejtsd el, hogy már megkértem a kezed. Nem akarom, hogy azt hidd, csak azért csináltam, mert azt hittem, hogy meg fogunk halni, vagy hogy azon gondolkodj, nem azért mondtál-e igent, hogy engem a halál kapujában boldoggá tegyél. – Megütögette a fejét. – Éreztem benned ezeket a kételyeket. − Daniel, én... Kinyújtotta a kezét, és volt benne valami apró, amin megcsillant a délutáni nap. Egy gyűrű. Fehérarany, a közepén kerek gyémánt, és néhány kisebb, lilás kő mindkét oldalán, amelyek színe a szememére hasonlított. – Azt szeretném, ha azt elfelejtenéd, és inkább erre a pillanatra emlékeznél. Mindketten erre a pillanatra emlékeznénk. – Megköszörülte a torkát. – Grace Divine, most, hogy ennek az egész szarságnak vége, befejeztük az iskolát és elég gonoszt e407f
elkergettél, meg elég szerencsétlen idegent megistápoltál – mondta kiegészítve azokat a szavakat, amelyeket az első lánykéréskor is használt –, hozzám jössz feleségül? A kezembe temettem az arcomat, mintha a hirtelen előtörő könnyeket szerettem volna visszafojtani. − Hát ez nem magától értetődő? − Mégis szeretném hallani, hogy beleégjen szegény, amnéziás fejembe. − Igen – mondtam. – Feleségül megyek hozzád. – Csípőre tettem a kezem. – A Trenton után. Daniel felnevetett, aztán a karjaiba vett, és megcsókolt. Ujjaim a hajába túrtak, és egész testem belerezdült a várakozásba. Értünk. A jövőnkért. Az ismeretlenért.
e408f
